Peter Kerr

Búcsú Mallorcától

A paellától a zabkásáig

A mű eredeti címe:

FROM PAELLA TO PORRIDGE

A Farewell to Mallorca

Summersdale Publishers Ltd.

Copyright © Peter Kerr, 2006

Fordította: Sziklai István

Szerkesztette: Mór Mariann

Hungarian translation © Sziklai István, 2008

Hungarian edition © Tericum Kiadó, 2008

Cover design © Tericum Kiadó, 2008

Tartalom

A kacsa nyomatán

“Se vende"

Az élet hullámvasútján

Ha nem álmodozol semmiről

Az újabb szivárvány

A lelkemben megbúvó vándorcigány

Emlékek utcáján

Dudák és pezsgő

Kísértetekről,

boszorkányokról, kalózokról

A völgy ura... vagy majdnem!

Zárszó

Ahol a szíved, ott az otthonod

Az öröm, akár nyíló pipacs

Tiéd virága, szirma fakad;

Vagy mint a folyóba hulló hó

Fehér egy percre - majd elolvadó.

Robert Burns (1759-1796): Tam o' Shanter

A kacsa nyomatán

- A legédesebb lekvár mindig a legkisebb bögrében van -

közölte a vén Maria.

- Sí - dörmögte az öreg Pep -, de az üres zsák nem áll meg

magától.

- Jobb, ha van egy kicsi, ami a szívednek kedves, mintha

tiéd lenne Sa Pobla összes krumpliföldje - replikázott Maria.

Pep hátradöntötte a fejét, és fekete barettjának ellenzője

alól Mariára hunyorított. Jobb kezének reumás kisujját kissé

megemelte, szája sarkából kikapta alaktalan cigarillóját, egy

darabig sokatmondó csendbe burkolózott, majd vontatottan

így szólt:

- A nőknek hosszú a hajuk, de rövid az eszük!

Maria neheztelése jeléül felhorkantott, majd visszavágott:

- Amikor a férfinak kihullanak a fogai, összevissza

csapkod a nyelve!

Pep önelégült vigyora sértődött homlokráncolásra váltott.

Gyanítottam, hogy ezzel legalább annyira leplezni akarja

szájának nem túl sűrűn telerakott sírkövekkel benépesített

temetőjét, mint bosszúságát, amiért Mariának szánt

kegyelemdöfése mégsem úgy sült el, ahogy akarta. Pep apró

fekete szeme összeszűkült, ahogy kézzel sodort cigarettáját

visszatette szája sarkába. Megfigyeltem, hogy gondosan

ügyel rá, nehogy a kelleténél jobban kinyissa a száját, amikor

ismét elhelyezte benne cigarillójának nyálas végét. Ugyanezt

a technikát vetette be szája túlsó sarkánál, amikor már-már

hasbeszélőt utánozva, azt dünnyögte:

- És amikor egy nőnek kihullik a foga, azt nemsokára az

agya is követi.

Úgy éreztem, hogy Mariát egy hajszál választja el attól,

hogy meglendítse Pep felé megbízható kapáját. Érzékenyen

érintette az a tény, hogy megmaradt fogai a takaros fent

kettő, lent három kombinációban ki is merülnek. Mindig,

amikor mosolyog, olyan benyomást kelt, mint egy huncut kis

manó. De mostani arckifejezése inkább idézett egy

szalmakalapos, fekete szoknyás gonosz koboldot. Pep

továbbra is árgus szemekkel vizslatta Mariát, miközben

cigarettája vége sercegni kezdett. Éreztem, hogy eljött a

békéltető misszió ideje.

- Buen tiempo para el campo ayer, no? - kérdeztem ideges

kis kacajt hallatva. - A mai idő jót tesz a földeknek, nemde?

Ám a brit szokás, hogy a megrekedt beszélgetést az időjárás

témájával dobják fel, nem törte meg a jeget e két rozoga és

vén mallorcai kiválóság között. Annak dacára sem, hogy ezt

gyakran mondogatták Spanyolország vidékein az olyan

évszaktól elütő felhőszakadások után, mint amit éppen

tegnap éltünk át.

- Y tambien para los patos. És a kacsának is jó - mormolta

Pep még csak érdeklődést sem tettetve. Tekintetét továbbra is

Mariára szegezte, de leginkább kapája mozgását követte.

- Amúgy, Maria és Pep, a föld áráról beszéltünk -

próbáltam visszaterelni a témát oda, ahonnan elindult, még

mielőtt a mallorcai szólások csatájává alakult volna. -

Lehet-e még jó minőségű földet venni itt Mallorcán, reális

áron?

- Hiányzik egy kacsám - sipítozta Maria, és vádlóan Pepre

pillantott.

- Nincs semmi baj, Maria - szóltam gyorsan közbe, még

mielőtt Pep megragadhatta volna a lehetőséget, hogy

visszatérjen a női észjárás témájához. De már mondta is

Mariának, hogy soha nem szenvedett hiányt egy másfajta

baromfiban... mármint a libában. - Egyet se féljen, majd én

segítek megkeresni.

Mariának megvolt az a furcsa szokása, hogy beszélgetés

közben összevissza csapongjon - és az utolsó előtti témánál

vegye fel ismét a fonalat. Az embernek nagyon kellett

figyelnie, amikor éppen ilyen kedvében volt... vagyis

általában mindig. A töpörödött és kilencvennél egy nappal

sem fiatalabb Mariának azonban még mindig borotvaéles

volt az esze - bármit is mondjon ennek ellenkezőjéről Pep. És

a kis finca gyümölcsösének, veteményesének, valamint

lábasjószágai mindennapi életének egyetlen részlete sem

kerülte el a figyelmét, amint azt Jaume, sokat tűrt veje és a

tanya mindenese is megerősíthette volna savanyú képpel.

Maria fincája, ahol főként citromfák álltak, közvetlenül a

miénk mellett volt - nálunk leginkább narancsok teremtek. A

két kis tanyát omladozó, habarcs nélküli fal választotta el. A

tövében magasra nőtt a vadkömény, imitt-amott

összeölelkezve a zömök, tekergő tőkéken függő szőlővel,

amit csak az Isten tudja, hogy ki ültetett el ott és hogy mikor.

Maria egyszer azt mondta nekem, hogy már azóta ott van,

mióta az eszét tudja, és bármilyen apróka volt is Maria,

memóriája az elefántéval vetekedett. És ezek a vén tőkék

rengeteg érett fürtöt hoztak, a konyhaasztalunkon

megtöltötték a gyümölcsöstálat, akár egy egész héten át.

Pep és Maria egész életükben ismerték egymást, mivel

mindketten a völgyben születtek. Pep fincája nem sokkal volt

feljebb, mint a miénk, a dűlőút túloldalán. Gyanítottam, hogy

az a jól láthatóan ellenséges magatartás, amit egymás iránt

tanúsítottak, csak színjáték - afféle színészkedés, aminek az

okát egyedül csak ők tudták, és amit szívesen adtak elő

bárkinek, akiről úgy gondolták, hogy megeszi. Mivel az ő

szemükben én csak egy loco extranjero - bolond külföldi -

voltam, remekül beleillettem a képbe. Ám annak dacára,

hogy időnként mindketten tényleg veszekedős hangulatba

lovallták magukat, Pepet és Mariát rendes, kedves és

nagylelkű szomszédoknak ismertük meg.

Mi - vagyis a feleségem, Ellie és én, meg két fiunk (a

tizenkilenc éves Sandy és nála hét évvel fiatalabb öccse,

Charlie) - közel két évvel korábban érkeztünk ebbe a buja

völgybe, amely a mallorcai Tramuntana-hegységben bújik

meg. Hirtelen felindulásból vettük meg Ca’s Mayoralt, a

kicsi narancsost, amikor véletlenül belebotlottunk, miután

vakációnk alatt rossz irányba fordultunk a hegyek között.

Nem kétséges, ha komolyan átgondoljuk, soha nem

kockáztattuk volna meg, hogy magunkat, fiainkat és

mindenünket feltegyük egy olyan típusú gazdálkodásra,

amiről semmit nem tudunk - ráadásul mindezt egy idegen

országban. De mivel elég volt egyetlen pillantást vetnünk a

helyre, Ellie-vel azonnal eldöntöttük, hogy eladjuk

otthonunkat, és fejest ugrunk a mély vízbe.

Az „otthon" a Skócia déli részén fekvő Kelet-Lothian

vidékét jelentette, a történelmi Haddington vásárvárosától

nem messze. Körülbelül ötven hektáron árpát termesztettünk

és szarvasmarhát tenyésztettünk. Imádtuk azt a vidéket,

amely jogosan viseli a Skócia kertje elnevezést, és nem

annyira bukolikus szépsége - bármennyire káprázatos legyen

is -, mint inkább szelíden lankás dombjainak bősége miatt.

Imádtuk otthonunkat is, a Cuddy Neuk-i kis tanyát, amely

egy domboldalban állt, ahonnan zavartalanul lehetett rálátni

a Firth of Forth tágas víztükrére, azon túl pedig az ősi Fife

királyság sakktáblaszerű mezőire és dimbes-dombos

horizontjára.

Soha, egyetlen percig sem gondoltunk volna arra, hogy

elhagyjuk azt a helyet, ha van választásunk. Azonban az

akkoriban a brit mezőgazdaságban kialakuló „ami szép, az

nagy", és az „ami még nagyobb, az még szebb" közeg miatt

szembekerültünk azzal, hogy az ötven hektár egyszerűen

nem lesz elég a megélhetéshez. Ennél tízszer nagyobb

tanyára lett volna szükségünk, hogy az a fajta gazdálkodás,

amit mi űztünk, gazdaságosnak bizonyuljon. Ehhez viszont

komoly mennyiségű tőkebefektetés kellett volna, márpedig

komoly mennyiségű tőkével korábban soha nem

rendelkeztünk, és valószínűleg soha nem is fogunk.

Ezért, amikor előttünk állt a lehetőség, hogy újrakezdjük

egy még kisebb tanyán egy távoli országban, a gazdálkodás

totálisan ismeretlen fajtájába vágtunk bele. Jókedvűen

vetettük bele magunkat a loco extranjero szerepébe, és

megvásároltuk a birtokot. A völgyben élő mallorcai gazdák

szemében kezdetben valóban „őrült külföldieknek"

tűnhettünk. A gazdák mind meglehetősen éltes korúak

voltak, az évek során leszármazottaik egymás után hagyták el

a kis családi fincákat, hogy jövedelmezőbb és „könnyebb"

megélhetést keressenek a sziget virágzó turistaiparában. És

akkor itt volt a messzi Gran Bretañából érkezett zöldfülű

házaspár, akik két fiukat magukkal vonszolva belevetik

magukat egy olyan életformába, ami teljesen idegen

számukra. Tényleg locos extranjeros - és ahogy arra

hamarosan mi magunk is rájöttünk, nemcsak azért, mert

„bátran" ideköltöztek.

„A gyümölcsöse beteg, Don Pedro", osztotta meg velem a

hírt nem sokkal érkezésünk után az öreg Jaume, Maria testes

és öreguras veje. Hozzáfűzte, hogy a fákat évek óta

elhanyagolták - mondta mindezt azelőtt, hogy elárulta volna,

mint nyugalmazott pincér, módfelett keveset tud a

gyümölcsfákról. Azonban bármilyen tapasztalatlan volt is,

már egy mérföldről kiszúrta, hogy narancsligetünknek

sürgős és alapos ápolást kell kapnia, hogy valaha is

visszanyerje tisztes gyümölcshozamát. Ehhez famaestro kell,

ami pénzbe kerül, de jóslata szerint a másik alternatívát a

teljes csőd jelenti - méghozzá hamarosan.

Még az a csendes energialöket, amit annak hallatán

éreztem, hogy Don Pedrónak szólítanak - bármilyen

körmönfontan használta is Jaume ezt a roppant

tiszteletreméltó spanyol megszólítást - sem tudta csillapítani

a rajtam keresztülvágtató pánikot és illúzióim

szertefoszlását. Amíg mi csillogó tekintettel, tudatlanul

bámultunk, addig a narancsliget helyett fügét mutatott

nekünk Francisca és Tomás Ferrer, az elbűvölő, de fortélyos

mallorcai házaspár, akik korábban Ca’s Mayoral

tulajdonosai voltak. De most már nem volt visszaút, így

egyszerűen a legjobbat kellett kihozni a helyzetből: feltűrtük

hát ingujjunkat, és megkíséreltük rendbe hozni a kis tanyát.

Köszönhetően az olyan jó emberek, mint Maria, Pep és a

többi, jószívű mallorcai falusi szíves-örömest adott

tanácsának és segítségének, sikerült is elérnünk ezt.

Úgyhogy boldogultunk, bár éppen csak. De legalább az a sok

kemény munka és pénz, amit Ca's Mayoralba fektettünk,

kezdett megtérülni. A hazardírozás, hogy hátat fordítunk

mindennek, amit ismerünk és belevágunk egy új életbe a

mediterrán „paradicsomban", végső soron jól sült el - még

egy ilyen katasztrófa lehetőségét magában hordozó kezdés

után is.

És ekkor Spanyolország belépett az Európai Unióba. Nem

telt bele sok idő, és már mindenfelől azt lehetett hallani, hogy

a citrusfélék elárasztják a piacot. Előrejelzések szóltak arról,

hogy a narancstöbblet azokkal a búzahegyekkel és

bortavakkal vetekszik majd, amelyek már eddig is

jellemezték az európai szabad kereskedelemben részt vevő

országokat. Olyasmit is lehetett hallani, hogy több ezer tonna

gyümölcsöt öntöttek a tengerbe a kontinens partjainál,

Valencia térségében: a termesztők így tiltakoztak amiatt,

hogy a már eddig is szerény haszonkulcsukat még lejjebb

szorítja a bürokratikus szabályozás és az árcsökkenés.

És mivel Valencia Európa egyik meghatározó

narancstermesztő vidéke, ott a nálunk sokkal nagyobb

volumenben termesztők élnek. Az „ami nagy, az szép" és

„ami még nagyobb, az még szebb" gondolat már úton volt,

hogy ennek a gazdálkodásnak a mottójává váljon

Spanyolországban, mint ahogy máris azzá vált

Nagy-Britanniában a gabonatermesztésben és

marhatenyésztésben. A figyelmeztetés felkerült az olyan kis

fincák falaira, mint Ca's Mayoral, és mivel korábbi skóciai

tapasztalatainkból eredően rendelkeztünk kellő rálátással,

tisztán el is tudtuk olvasni. A túléléshez tehát terjeszkednünk

kellene. Ezért érdeklődtem Mariánál és Pepnél arról, hogy

mennyire lehet hozzájutni normális áron egy-egy művelhető

területhez itt Mallorcán.

De Mariát jelenleg jobban érdekelte elveszett kacsája,

Pepet pedig jobban izgatta az, hogy kacsájáért aggódó

szomszédasszonyát miként húzhatná fel még jobban.

A Pep rozoga tanyaházához vezető kapu előtt álltunk, kinn

a dűlőúton. Augusztus végi este, a nap éppen lemenőben volt

a Serra d'es Pinotello, a fenyőkkel szegett gerinc mögé, ami

magasan emelkedik a Sa Coma völgy nyugati oldala fölé.

Aznap szinte perzselt a forróság, és a sziget nyári éghajlata

állandó védjegyének számító páratartalom még sűrűbb volt,

mint általában, a nemrégiben lehullott eső miatt. Egyike volt

azoknak a fojtogatóan fülledt napoknak, amikor a Ca's

Mayoral tanyaháza melletti apró fenyőligetben élő fecskék

még ahhoz is fáradtak, hogy csicseregjenek. Most, hogy az

alkony árnya vetült rá a völgyre, a meleg, pézsmaillatú

levegőtől megszédült az ember, ahogy belevegyült a

lecsapódó harmattól felfrissült vadvirágok illata.

Bár csak sortot és buggyos pamutinget viseltem, mégis úgy

éreztem magam, mintha tetőtől talpig beöltözve állnék egy

szaunában. Noha már két éve tűrtem ezt a hőmérsékletet,

amely az ehhez hasonló elzárt mallorcai völgyeket

kemencévé változtatta a nyár derekán, ez igazából nem sokat

segített az akklimatizálódásban. Még mindig északi

extranjero voltam, akinek az anyagcseréje jobban meg tudott

birkózni a faggyal, mint a forróság okozta kimerültséggel.

Két tiszteletre méltó mallorcai szomszédom viszont nem is

érezhette volna magát kellemesebben, bárhogy is öltöztek.

Maria, ahogy azt már említettem, a spanyol vidék idős

hölgyeinek „uniformisát" hordta - a csak kezét és fejét

szabadon hagyó hosszú, fekete ruhát. Semmiféle kiegészítőt

nem viselt, leszámítva széles karimájú szalmakalapját, amit

akkor vett fel, amikor a legforróbb nyári hónapokban

kimerészkedett házából. Ó és persze nála volt megbízható

kapája is, amivel azokat a gazokat gyomlálta ki, amik vették

a bátorságot, és kinőttek az ő drágalátos citromfái között. A

kapa egyben sétapálcául is szolgált, illetve, mint jelen

esetben is, fenyegetően lehetett lóbálni mindazok felé, aki

felbosszantották tulajdonosát.

Ami Pepet illeti, ő ugyanazt a gúnyát viselte, mint egész

évben. Bármilyen ápolatlan volt is az öreg, mégis volt

megjelenésében valami sikkes, és ezt ő is tudta. Örökké

hordott fekete barettja volt a korona, és inas testére kopott

bőr pilótadzsekit, buggyos szürke nadrágot húzott - az utóbbi

kirojtosodott szélét az imitt-amott előforduló megszáradt

szamárszar tartotta össze. Nem lehetett kétséges, hogy a felső

ruharéteg alatt azt viseli, amit ő csak „nyárias"

kombinációnak nevezett: azt az egyrészes alsóruhát, ami

hosszú ujjú alsóingből és bokáig érő alsónadrágból állt össze.

Ettől sosem vált meg („csak vészhelyzetben"), de legalábbis

a tavasz kezdetétől az első őszi viharokig hordta. De amit a

szem nem lát, amiatt nem fáj a szív, és Pepnek csak a külső

megjelenés számított. A bal füle alatt hetykén megkötött kis

piros zsebkendő egészítette ki mindazt, amit ő egyedien

„stílusosnak" tartott.

- Hiányzik egy kacsám - ismételte Maria.

Pep torokhangon felhorkant, rám kacsintott, majd visszatért

annak fejtegetéséhez, hogy néhány perccel ezelőtt éppen

kicsiny nyáját terelgette be az udvarába, amikor a dűlőút

túloldaláról riadt hápogás ütötte meg a fülét.

- Csak nem Maria hiányzó kacsája? - tettem fel a költői

kérdést.

Pep felvonta szemöldökét, öntelten elvigyorodott, majd

megrázta a fejét.

- Hombre, mikor láttál utoljára olyan kacsát, amelyik

fekete ruhát és szalmakalapot viselt? Cono, ha lett volna

telefon a házamban, azonnal hívtam volna a

fehérköpenyeseket!

Mariára pillantottam, és tudtam, hogy azonnal bosszút áll

Pepen ezért a sértésért, de ő furcsamód oda se bagózott.

Inkább úgy döntött, hogy elmeséli, miképpen surrant ki a

kacsa, amikor kinyitotta a kaput, hogy Jaume behajthasson

rajta. Hozzáfűzte, hogy két kiskacsája belehalt abba, hogy

megáztak a tegnapi viharban. A kiskacsák, fűzte hozzá

bölcselkedve, hajlamosak arra, hogy végzetes megfázást

szedjenek össze az ilyen felhőszakadásokban. De bármilyen

kicsik voltak, ízletesek lesznek. Így aztán azonnal

összeszedte és megkopasztotta őket, hogy aztán egy edénybe

dobja őket, mielőtt kaput nyitott volna Jauménak. Ekkor

történt, hogy az anyakacsa, az az ostoba jószág, ami képtelen

volt felfogni, hogy mi is történt, úgy döntött, hogy hiányzó

kicsinyei keresésére indul.

Igyekeztem nem mosolyogni, amint az ezt követő kép

megjelent előttem.

- Ezért hápogott hát, amikor elindult a dűlőúton - mondtam

olyan ünnepélyes komolysággal, ahogy csak tudtam. -

Egyszerűen megpróbálta felhívni magára a szökevény kacsa

figyelmét, correcto?

-Ebben a völgyben soha nem fog tudni több földet venni -

érkezett Maria válasza. Éppen egyik, beszélgetés közbeni

szokásos bakugrását tette. - Az itteni fincák már így is elég

kicsik, és egyetlen gazda sem engedheti meg magának, hogy

akár egyetlen négyzetmétert is eladjon a birtokából.

Ezzel már én is tisztában voltam, és azt is értettem, hogy

miért van ez így. Bár a fiatalabb nemzedékek elmentek, és

sosem térnek vissza őseik életmódjához, még mindig élt az a

szokás, hogy a szülők automatikusan leszármazottaikra

hagyják a kis tanyákat. A fincát az új örökös és

leszármazottai pedig nagyon gyakran hétvégi nyaralóvá

alakítják át. A földet és a gyümölcsfákat gondosan művelik,

amíg az megoldható a hobbikertészkedés keretei között. De

legalább a kis családi gazdálkodás hagyománya tovább él,

még ha csak részmunkaidőben is.

Csak ritkán, amikor az öregek senkire nem tudták hagyni

birtokukat, vagy amikor az örökösök már jó ideje elhagyták a

szigetet, kerülnek ezek a Sa Coma völgyeihez hasonló kis

gazdaságok eladásra. Viszont a mezőgazdasági értéküknél

jóval magasabb árat csakis a külföldiek fizetik meg, akiknek

érdeklődése csak addig terjed, hogy a házat nyaralóvá vagy

nyugdíjas napjaikra szánt lakhellyé alakítsák át. Így a

birtokot és a fákat teljesen elhanyagolják.

Ez volt az irányvonal, és bár tisztában voltam vele, nem

segített megoldani azt a problémát, hogy miképpen növeljem

meg gazdaságunk méretét és hosszú távú profithozamát.

Maria viszont nem érthette, miért akarok több földet venni,

hiszen ez azt jelentené, hogy el kell hagynia szeretett völgyét.

Innen fakad a mallorcai szólás a legédesebb lekvárt rejtő

legkisebb csuporról, és arról, hogy milyen bolondság

irigykedni a Sa Pobla városát övező tágas, termékeny

mezőkre, amelyek olyan messze - mármint a hozzá hasonló,

mozdíthatatlan völgylakóknak - terülnek el a sziget központi

síkságán.

Pep azzal a közmondással, miszerint az üres zsák nem áll

meg magában, azt fejezte ki, hogy ő legalább megértette,

hogy a Mariáéhoz hasonló szemellenzős érzelgősség,

bármennyire is bájos, nem elég a számlák rendezésére.

És hogy egymással ütköző, noha egyformán jó szándékú

bölcselkedésük később a sértések versenyévé

degenerálódott, az nem rejtette el azt a tényt, hogy mindkét

idős szomszédunk tudott már arról a problémáról, amivel

birkóztam. És azt hiszem, ez volt a fő oka annak, amiért a

témában először az ő tanácsukat kértem ki. Végtére is

egyiküknek sem lehetett sok ismerete arról - és még kevésbé

érdekelte őket -, hogy mennyire és mennyiért lehet

megművelhető földhöz jutni a völgyön túl, ahova

bebábozódtak - méghozzá legteljesebb elégedettségükre.

De nekünk, mint velük összevetve fiatal családnak, az

övéktől eltérő igényeink voltak. Akármennyire is szerettük

volna, hogy ez máshogy legyen, vagy az aktuális szabályok

szerint kellett játszanunk ezt a túlélősdit, vagy a csődbe jutást

kockáztattuk. Ez volt a rideg valóság. Azonban semmi

értelme nem volt ezt a témát tovább rágni, így inkább

visszatértem ahhoz, ami Mariát jelenleg leginkább

foglalkoztatja.

Mindjárt szólok Sandynek és Charlie-nak, hogy segítsenek

megkeresni ezt a kóbor kacsát - fordultam hozzá. - Még nem

totyoghatott el messzire. Valószínűleg nem merészkedett túl

azon a ponton, ahol a torrente átfolyik a dűlőúton, túl a

kanyaron.

De Maria rám se bagózott, inkább kihagyta szokásos

bakugrását, hogy kihangsúlyozza a tényt:

Biztosra veszem, hogy oda futott be - és kapájával Pep

tanyaháza felé bökött. - Az ő kacsáinak hápogását

követhette, mert azt gondolta, hogy a kicsinyei is köztük

vannak.

Láttam, hogy Pep felborzolja „tollait". Ideje volt belevágni

egy újabb békemisszióba.

- Aha, már értem, mire gondol, de... khm... nem gondolja,

Maria, hogy Pep észrevette volna, amikor a maga kacsája

betipeg az udvarára, miközben a nyáját terelgeti?

Maria lekicsinylő szipogást hallatott.

- Ugyan, aki olyan vaksi, mint ő, sosem venné észre!

- És - csattant fel Pep méltatlankodva -, három olyan dolog

van, amiben nem lehet megbízni: a kecske szarva, a szamár

patája és az asszony nyelve!

Magamban felnyögtem. Könyörgöm, csak a közmondások

újabb csatáját ne! De idő előtt aggódtam, amint azt Pep

azonnal bizonyította is.

Teljes magasságában kihúzta magát, kidüllesztette mellét,

de úgy, hogy pilótadzsekije szétnyílt, felfedve megsárgult

felsőruháját.

Sok birkám, sok kecském, sok ludam, sok tyúkom és sok

kacsám van. - Pep máris felpattant arra a bizonyos magas

lóra. - Sőt - harsogta -, több kacsám van, mint amennyire

bárki is vágyna. Hat teljes darab! - Ezzel megfordult, és

himbálózó, John Wayne-re hajazó járásával elindult a dűlőút

túloldalára, ahol fincája. állt.

Némán néztem végig színpadias távozását, Maria pedig egy

sor káromkodást mormogott el az orra alatt mallorquínul.

Alig tűnt el Pep a tanyáját alkotó roskatag pajták és silány

fészerek halmaza között, azonnal gágogás, hápogás,

kotkodácsolás, szárnycsapkodás, mekegés, nyerítés és ugatás

kakofóniája hasított az üde, alkonyi légbe. A megszokott

csend azonnal visszatért, amint Pep újfent előbukkant, és

ballagva elindult felénk, kezében egy jól megtömött

vászonzsákkal.

A zsák mozgott. És hápogott. Pep átnyújtotta Mariának.

- Tessék - mondta közönyösen -, ez a díjnyertes madár

minden bizonnyal kárpótolja majd azért a nyamvadt toll- és

csontkollekcióért, amit elvesztett. - Ismét rám kacsintott. -

Hombre, soha senki nem mondhatja Pepről, hogy nem

bőkezű. - Jól láthatóan elégedetten önmagával, adéut kívánt

nekünk, és kimért léptekkel elbaktatott a tanyája felé. Azért a

válla mögül még hátrakiáltotta, hogy fontosabb dolga is

akad, mint kacsákkal kárpótolni szenilis öregasszonyokat. Sí

claro, most, hogy a nap lement, ki kell hajtania juhnyájat a

bancales altosra, a magashegyi teraszokra, ahol legeltetési

joggal bír.

- Hát - fordultam Mariához - minden jó, ha a vége jó,

ahogy a mondás tartja. Ó, és mellesleg az ajánlatom még

mindig áll. Elmegyünk a fiúkkal és megkeressük az

elkóborolt kacsát, ha akarja.

Maria rám nézett, és szája foghíjas, huncut mosolyára

húzódott.

- És miféle kacsa lenne az, muchacho?

Nevetni kezdtem. Úgy érti, hogy soha nem is volt...

- Elveszett kacsa? - kuncogta.

Bólintottam.

Maria rekedtes hangon felvihogott.

Hombre, ma este itt senki nem vesztett el semmit, csak Pep

a józan eszét. - Ezzel önmagától eltelve kapája fejét

hozzáütögette a földhöz. - Még hogy én szenilis? -

vihorászta. - Bueno, kinek van hát egy kacsával többje, és

kinek kevesebbje? Erre válaszoljon nekem, guapo! Sí, erre

válaszoljon!

Nevetése úgy visszhangzott körbe a völgyben, mintha egy

héliumot szívott mókusé lenne, és vállára vetette a zsákot,

hogy csoszogva hazainduljon.

- És ugyan kinek kellenek a Sa Pobla-i krumpliföldek? -

kiabálta még vissza. - Erre válaszoljon csak, guapo!

Ellie a vacsorához terítette az asztalt, amikor visszaértem a

dűlőútról, a két idős vecinónkkal folytatott beszélgetésről.

- Könnyű Mariának ezekkel a szép, házilagosan gyártott

mondásokkal előrukkolnia - mosolyodott el nejem, miután

beszámoltam neki a megbeszélés lényegesebb történéseiről. -

Igaz, jólesik, hogy nem akarja, hogy elhagyjuk a völgyet,

de...

Nem kellett többet mondania. Ezt újra meg újra

átbeszéltük, amióta felmértük pénzügyi lehetőségeinket a

Ca's Mayoralban töltött első évünk végén még a múlt télen.

Ha hagyjuk magunkat hamis biztonságérzetbe ringatni, most,

hogy a rozzant finca kipofozása megtörtént, az nagyfokú

szűklátókörűségre vallana. A gazdálkodásban nem létezett

olyan, hogy állandóság - nagyon nem -, és ha nem tartjuk a

lépést, hamarosan eltipornak minket.

Bár mindennek tudata ott lapult elménk hátsó rekeszében

már azóta, hogy Ca's Mayoralba érkeztünk, soha nem

hagytuk, hogy ez lehűtse az általunk választott új élet iránti

lelkesedésünket. Még Jaumének a gyümölcsösünk sanyarú

állapotáról tett lesújtó megállapítása sem tudta ezt elérni, bár

egy időre veszedelmesen közel kerültünk hozzá. De a bajokat

semmi nem enyhíti annyira, mint amikor az ember elfoglalja

magát - legfeljebb egy jó adag humorérzék. Annyi szent,

hogy kemény munkában nem szenvedtünk hiányt, főként az

első évben nem, amikor rengeteg tennivaló akadt a

gyümölcsfák állapotának és termékenységének fokozásában.

A nyári forrósággal való birkózás és az idegen nyelvhez

történő alkalmazkodás - mind a hétköznapi társalgásban,

mind a kereskedelmi célú beszélgetésekben - csak két dolog

volt a sok közül, amivel meg kellett küzdenünk. Akadt

egy-két sötét pillanat, mint amikor egy nap arra értünk haza,

hogy betörtek a házunkba, vagy amikor egy heves vihar azzal

fenyegetett, hogy a völgyben töltött első karácsonyunk igazi

lidércnyomássá válik. De végső soron sikerült a minket sújtó

legtöbb balszerencsének a vicces oldalát nézni, és most úgy

tekinthettünk vissza Ca's Mayoralban töltött első két

évünkre, mint élvezetes és izgalmas események tarkította

időszakra.

Visszanézve beismerhettük, lehettünk volna annyira

földhözragadtak, hogy belássuk, egy ilyen mindent vagy

semmit kalandba belevágni nem jelent éppen zökkenőmentes

utazást. Igaz, akadt néhány olyan kellemetlenség, amit

elkerülhettünk volna, ha már kezdetben alaposabban

körülnézünk. Például ilyen volt a vacak szennyvíztartály, a

ház trükkös villany- és vízhálózata. Aztán a bútorzat, amiről

azt hittük, megvettük a házzal együtt, de amivel az előző

tulajdonosok megléptek, mielőtt még beköltöztünk volna. És

a különféle háztartási gépek, amiket itt hagytak ugyan, de

amikről kiderült, hogy egytől egyig szeméttelepre való bóvli.

Viszont ezek a dolgok többségükben megint csak humoros

mellékhatást eredményeztek - bármennyire bizarr volt is ez

időnként -, és csak magunkat hibáztathattuk naivságunkért,

ha rá kellett fizetnünk valamire. Az egyetlen pozitívumot az

jelentette, hogy ha már a rázósabb utat választottuk a

tanulásra, ezeket a leckéket sosem felejtettük el.

Még Ellie-nek az a tehetsége is, amivel képes volt

klasszikus nyelvi bakikat elkövetni, hozzájárult a szigetre

érkezés előtt kimondottan limitáltnak mondható spanyol

szókincse jelentős gyarapodásához. Csak egyszer kell a

pincértől annak heréit kérned, pedig te igazából nyulat

akarsz, vagy a hentestől a péniszéről érdeklődni, pedig téged

a csirkéje foglalkoztat. De Ellie legalább megpróbált

kommunikálni választott hazája nyelvén. Mint ahogy

mindannyian, mert sosem felejtettük el, hogy mi itt idegenek

vagyunk másvalakinek a földjén, így ránk hárult a felelősség,

hogy átvegyük módszereiket, és saját nyelvükön

társalogjunk velük. Angolul rákiabálva egy spanyolra úgy,

ahogy azt a brit vakációzók bizonyos fajtái teszik, biztos,

hogy nem jutsz messzire az olyan szorosan zárt vidéki

közösségekben, mint ahol mi is letelepedtünk. Mint ahogy a

helybeli falusiak iránt mutatott leereszkedő magatartás sem

segíti elő, hogy befogadjanak minket. Elég baj az is, ha az

embert locónak nézik, nem kell, hogy ehhez még társuljon a

condescendiente is. Végtére mi is csak ugyanolyan kétkezi

munkás, sáros csizmás kisgazdák voltunk, mint ők. És mi

voltunk azok, akik függtünk a földről, az éghajlatról és az ősi

helyi módszerekről való sokszorta nagyobb tudásuktól, ami

segít nekünk a tanulásban, az alkalmazkodásban és a

túlélésben. Hangsúlyt fektettünk arra, hogy ezekben a

kérdésekben helytálljunk, bármennyi hibát vétettünk is

másokban.

Az egyik ilyen hiba, legalábbis vén Pep véleménye szerint,

az a döntésünk volt, hogy az első, traumákkal teli év után

úszómedencét építtettünk a ház elé. Pep javára írandó, hogy

tényleg vakmerő különcködés ilyesmire szórnia pénzét

annak a zöldfülű gyümölcstermesztőnek, aki szigorúan

beosztott költségvetéssel dolgozik. Pep úgy vélekedett, hogy

a „felesleges luxusra és a drága víz pazarlására" költött

pénzből jobban tettük volna, ha inkább még több

narancstermő földet veszünk. És ebbe a logikába senki nem

köthetett bele. Csakhogy mindent legalább kétféleképpen

lehet látni, és mi úgy gondoltuk, hogy az adott időpontban

birtokunk értékének ez a fajta növelése jobb beruházás.

Ugyanezt a gondolatmenetet követtük, amikor megépítettük

a kerti grillezőt, és amikor a ház földszintjén a nagy almacént

átalakítottuk játékteremmé, bárral és snookerasztallal

megspékelve.

Beismerem, akadtak alkalmak, amikor kételkedtem annak

bölcsességében, hogy korlátozott pénzügyi erőforrásainkat

ezekre a projektekre fordítsuk, különösen akkor, amikor

aláírtuk azt a szerződést, amivel belementünk az

úszómedence építőjének becslésébe! De ezt a tetemes

kiadást, legalábbis bizonyos mértékig, ellensúlyoztuk a

munkálatok során bevetett két saját cselünkkel. A mázli és a

„csináld-javítsd magad" szükséglet kombinációja segített

abban, hogy meglepően olcsón tudtunk berendezkedni és

háztartási eszközöket venni. És most, hogy mindennel

végeztünk és mindent leporoltunk, a bűbájos, de alapjában

véve szimpla és régi tanyán végbemenő változás

szembeszökő volt. Értékének felturbózása bizonyosan

messze túlszárnyalja a fejlesztésre szánt költségeket, és hát

ez volt a kísérlet célja. Immár jelentősen megnövelt

biztosíték állt rendelkezésünkre, amennyiben a szükség úgy

hozná, hogy pénz kellene még több föld megvásárlásához.

De nem tagadom, hogy az új „pihenőlétesítmények"

élvezete nem társul bizonyos fokú önkényeztetéssel, amikor

arról igyekeztünk meggyőzni magunkat, hogy ez tisztán

üzleti megfontolás. De azt hiszem, mind úgy éreztük,

megérdemeljük, hogy kicsit pazaroljunk magunkra a tanya

fejlesztésére fordított nagy tőkeinjekció után. Végtére is

azért dolgozunk, hogy éljünk - ahogy a mallorcai mondás

tartja - és nem fordítva, és mi elszántuk magunkat, hogy

munkánk gyümölcséből magunk is szakítunk - amíg fennáll a

lehetőség, amiről senki sem mondhatta meg, hogy mennyi

ideig lesz ez így.

Mivel forró és fülledt este volt, Ellie úgy gondolta, odakint

eszünk. Ezért az asztalt a kerti sütőnél terítette meg, a ház és

a dűlőutat szegélyező ősi, magas fal közti kis fenyőliget

szélén. A gyertyák lustán pislákoltak a vaskos asztallapon,

amire a fölé boruló mandulafa ágai vetettek árnyékot, és

közben a fenyők közé szerelt rejtett lámpákból - amiket a

fiúkkal szereltünk fel - áradó meleg és barátságos izzás

borította be a környéket. Ami eredetileg a kert elégé

jellegtelen és ritkán látogatott szeglete volt, abból a

szabadtéri étkezésre kialakított vidám tér lett, bár ezt én

mindig úgy mondtam, hogy minimális ráfordítással több

millió dolláros kinézetű cuccot fabrikáltunk. És még ha ez

kissé messzire röpített is az öntömjénezés útján, a közeli

fenyőkön álmosító cirpelésbe kezdő tücskök hangja igenis a

mediterrán varázslat hamisítatlan, felbecsülhetetlen értékű

vonását adta erőfeszítéseinkhez, legyenek azok bármennyire

is szerények.

Mindig csodálattal tölt el, hogy a kerti grillből felszálló

illatok mennyire vonzzák a fiúkat és a kutyákat. Csini, fiatal

boxerszukánk jelent meg elsőnek a tett színhelyén, szorosan

a nyomában Sandyvel és Charlie-val. Mindhárman az új

játéktermünkből jöttek. A fiúk snookereztek, és én reméltem,

hogy távol tartották magukat a kis bártól, amit magam

építettem a helyi carpintero műhelye elől megmentett vén

spalettákból. Csini szívesen „bíráskodott" snookerezésnél,

két mellső lábával az asztalba kapaszkodva, a golyók

mozgását tekintetével követve, éppen csak ellenállva a

kísértésnek, hogy állkapcsát összezárja azon, amelyik

történetesen felé gurul.

- Hú, ezeknek a húsoknak aztán döbbenetes az illata! -

lelkesedett Charlie keleti parti akcentusával, ami

megszokottnak volt mondható társai között abban a

nemzetközi iskolában, ahova járt. Nem mintha az amerikai

srácok többségben lettek volna, csak éppen a beszédstílusuk

láthatóan valósággal ráragadt a többiekre.

- Már megint úgy beszélsz, mint Catherine Zeta Jones -

fordultam oda hozzá. Ezt már annyiszor mondtam, hogy a

szöveg lassan önálló életre kelt.

- Ja, persze - vont vállat Charlie. - Asszem mind úgy

dumálunk, mint valaki más. - Játékosan oldalba bökött a

könyökével, és hozzáfűzte: - Úgy értem, a srácok a suliban

azt gondolják, hogy pont úgy beszélsz, mint Sean Connery.

- Hmm - mélázott el Ellie -, milyen kár, hogy nem néz ki

olyan jól, mint ő.

- De legalább apu nem vesztette el saját akcentusát - lövellt

Sandy kritikus pillantást öccsére. - Mint ahogy egyikünk

sem. Csak te, Charlie. - Megcsóválta a fejét, és gúnyosan

megjegyezte: - Bezony, otthon az iskolai haverjaid jogosan

röhögnének ki, ha most hallanának!

Charlie szó nélkül hagyta a megjegyzést. Bátyja

bármekkora élvezettel froclizta is, ő örült annak, ahogy most

beszélt. Ez a dolgok normális menetébe tartozott abban a

lezser iskolai közegben, amelynek mostanra ő is részesévé

vált, ahol a póló, farmer és edzőcipő számított bevett iskolai

egyenruhának. És bár Charlie valószínűleg nem kedvelte

jobban új iskoláját, mint ahogy bármely másik oktatási

intézményt kedvelt volna - a szó tudományos értelmében -,

az bizonyos, hogy rákapott a nem formális osztály

fegyelemre és arra a nyitott légkörre, amiben az iskola

tanulói lubickolhattak. Sőt, a különféle hátterű és

nemzetiségű barátokból álló nagy kör jelentősen kibővítette

látóterét. Mindez jó volt, leszámítva azt a némi aggodalomra

okot adó tényt, hogy azok, akikért legjobban odavolt,

történetesen a sziget leggazdagabb, kivándorolt családjának

sarjai közé tartoztak. Charlie rákapott a „pénz nem téma"

életstílus ízére, amiben ezek a kiváltságos emberek

dőzsölhetnek. Ez volt az a vonás, amiről én is, Ellie is tudtuk,

hogy kordában kell tartanunk, úgyhogy kezdésnek

gondoskodtunk róla, hogy amennyiben Charlie ilyen

hedonista társaságban akarja tölteni a hétvégéit, akkor

legalább ilyen gyakran koszolja be a kezét velünk együtt a

tanya körüli munkákkal, már amennyire ez elvárható egy

ilyen korú sráctól. Persze ezt a feltételt inkább rezignáltan,

mintsem örömmel fogadta, de a lényeg az volt, hogy

törekedtünk arra, két lábbal járjon a földön. Mert eltérően

például tehetős cimborájától, egészen valószínűtlen volt,

hogy Charlie saját motorcsónakot kapjon tizenharmadik

születésnapjára. Hacsak nem nyerem meg átkozottul gyorsan

Loterías Nacionalt, és nagy valószínűséggel még akkor sem.

Charlie azonban nem is lehetett volna boldogabb, mint

most és itt, Mallorcán, ami szöges ellentétben állt azzal, hogy

mit érzett akkor, amikor a szigetre érkeztünk. Ca's

Mayoralban töltött első éjszakáján már azon volt, hogy meg

sem áll Skóciáig és a nagyszüleiig. Ugyanakkor Sandy

kimondottan lelkesedett a költözésért - legalábbis kezdetben.

Azonban nem telt el sok idő, és ráunt a völgyben zajló életre.

Az, hogy nap nap után velünk dolgozhat a tanyán, és a

szomszédban nincsenek hasonló korú srácok, akikkel

eljárhat, nem jelentett inspiráló közeget. Emellett

mezőgazdasági munka címén az apró, kétkerekű „traktor"

karjaival való birkózás és az ágak elől való elhajlás sem az

volt, amit ő valódi gazdálkodásnak tartott. Bár a mi kis dízel

Barbierink volt az egyetlen típus, ami elfért a szűk

narancsligetben, Sandy csak motorizált szamárként tekintett

rá. Hiányoztak neki az otthon használt és megszokott nagy,

négykerekű monstrumok. Sóvárgott Kelet-Lothian tágas,

művelhető szántóira, ahol az ember beül az igazi traktorba, a

légkondicionált, sztereó hangszóróval ellátott kényelmes

fülkébe, ahol minden elképzelhető hidraulikus és

elektronikus mütyürke ott van az embertől karnyújtásnyira,

és közel-távol egyetlen gyümölcsfát sem látni.

Charlie új életével szemben Sandyé csalódást hozott, és

nem lepődtünk meg azon, amikor azzal az újsággal állt elő,

hogy döntött és visszamegy Skóciába, ahol a következő őszi

szemeszterben megkezdi tanulmányait a mezőgazdasági

főiskolán. Azzal is érvelt, hogy így egy szájjal kevesebbet

kell etetnünk, ami enyhítené a Ca's Mayoralra nehezedő

nyomást. Bár értékeltük figyelmességét, Ellie-vel tudtuk,

hogy az „otthon" vonzása volt az elsődleges oka annak,

amiért Sandy úgy döntött, hogy életének erre a szakaszára

pontot tesz.

Ellie-nek persze hiányozni fog Sandy. Mint ahogy

mindnyájunknak - még Charlie-nak is, hiába heccelték

örökösen egymást. De előbb vagy utóbb minden fiókának ki

kell repülnie a fészekből, és most eljött az ideje, hogy Sandy

kipróbálja a szárnyait. Mint szülők nem tehettünk mást, mint

hogy mindenben bátorítjuk és támogatjuk. Addig pedig

élvezzük társaságát még arra a néhány órára, ami a

hazautazásáig maradt. Reggel az lesz az első dolgunk, hogy

kivisszük a reptérre.

Fiunk beleszimatolt a levegőbe, ahogy az orrát követve a

kerti sütő felé tartott.

- Még sosem hallottam, hogy valaki is döbbenetesnek

hívjon egy disznósültet, de most az egyszer egyet kell értsek

Charlie-val. Ha az íze is olyan jó, mint az illata...

Persze tökéletesen tudta, hogy a mallorcai disznó a legjobb

a saját kategóriájában. És mindennek az oka az, ahogy a

malacokat etetik a kis fincákon. A lehullt fügékkel és az

emberi fogyasztásra alkalmatlannak ítélt zöldséggel és

gyümölccsel történő etetés eredménye a húsnak az az íze és

zamata, amit még csak megközelíteni sem lehet egy gyári

farmon, akármennyire „tudományosan táplálják" is golyóvá

gyúrt malactáppal az ott lakókat. Persze ilyen, gyümölccsel

etetett mallorcai disznó nem sok hentesnél akad - egyszerűen

azért, mert nincs belőle elég.

Egykor minden fincán tartottak disznót. A disznóvágás,

amit a helyiek csak matancesnek (szó szerint „ölésnek")

neveztek, ünnepi esemény volt. Napokig is eltarthatott, és a

szomszédok közreműködésével zajlott a vágás, a füstölés és

a kolbásztöltés. A matances, megfejelve a hozzá tartozó

énekléssel és táncmulatsággal, évente megrendezett esemény

volt, amit már mindenki nagyon várt - kivéve a malacot.

Azonban a kis családi gazdaságok fokozatos megszűnésével

ezek a szervesen táplálkozó cocák igazi ritkasággá váltak.

Az öreg Maria azonban még tartott egyet. Mivel makacsul

ragaszkodott mindenhez, ami kötődött a „régi szép időkhöz",

meg se fordult a fejében, hogy ne neveljen fel évente egy-egy

malacot. Én pedig mindig ellenálltam, bármennyire

erősködött is, hogy kövessem a példáját. Bármennyire

környezetbarát is, a fáinkról lehullt gyümölcsöket csócsáló

disznó és a dízelmeghajtású traktort helyettesítő szamár

olyan relikviák voltak Maria drágalátos régi szép idejéből,

amit nem akartam felvállalni. Így nem is akadt semmi,

amivel feletethettük volna a lehullt fügéket. Maria pedig a

most éppen a kerti grillen sülő „döbbenetes" disznóhúsokkal

jutalmazta, hogy malacának szabad bejárást engedtünk a

fügékhez.

Ellie szándékosan tette félre őket a fagyasztóban még a

tavalyi matancesről. Neki ez volt a nagy lakoma, habár a

húsok nem azért kerültek elő, hogy a tékozló fiú visszatérését

fémjelezzék, hanem pont a gyakorlatias fiú közelgő

távozását hirdették.

- Ja, fantasztikus az illatuk, Sandy - bólintottam. - És lehet,

hogy végül mégiscsak engedek Maria terrorjának... talán

nekünk is kéne tartani egy malacot.

- De hiszen már van egy - kontrázott rá Sandy, és fejével

Charlie felé intett, aki az asztalnál állt, és éppen ecetes

olajbogyóval meg ropogós kenyérrel tömte a fejét. - Jókora

summát kaszál az a puccos suli - folytatta Sandy. - És lehet,

hogy Charlie úgy beszél, akár egy filmsztár, viszont úgy

eszik, mint egy malac. Ja, és ingyen megmondhatom, hogy

éjszakánként még mindig kipisil a hálószobája ablakából.

Őszintén, ha a helyedben lennék, spórolnék és inkább az

andratxi állami iskolába íratnám be.

- Hé, nagy tesó, csak azér', mer' lealáztalak snookerben,

nem kéne ilyen marhaságokkal jönnöd! - Charlie leküldött

még pár szem olajbogyót. - És a történeti hűség kedvéért, én

csak egyszer pisiltem ki a hálószoba ablakából, amikor a

villám hazavágta a villanyszivattyút és a budiban nem

működött a tartály. Ezt hívják higiéniának. Egen -

vigyorodott el önelégülten - és a mami rózsáinak is jót tett.

- Hm, majd szólj, hogy soha többet ne szagolgassam őket -

dünnyögte Sandy.

És így haladt tovább a maga medrében a vacsora, a fiúk

még szokásos ugratásaikkal is felhagytak átmenetileg, hogy

teret engedjenek egy sokkal fontosabb feladatnak, vagyis

hogy átrágják magukat a fenséges disznósültön és a teljes

köreten. Csini élénk érdeklődéssel figyelte őket. Hatalmas,

kifejező szeme irigyelt tőlük minden falatot, miközben apró

nyálcseppek gyűltek össze nyelve hegyén, hogy onnan

gyászoló esőcseppekként hulljanak a földre. Bár valójában

tilos volt kunyerálnia az asztalnál, tudta - mint ahogy Ellie és

én is tudtam -, hogy valamelyik fiú időnként sutyiban majd

odacsúsztat neki egy-egy falatot. Az is biztos, hogy

disznósültjükből legjobb esetben is néhány falás jut csak

neki. Be kell érnie egy darabka megvajazott kenyérrel vagy

grillen sütött krumplidarabkával.

Mire a vacsorát leöblítettük azzal a gyümölcskoktéllal, amit

Ellie kevert az aznap este a narancsligetben szedett szilvából,

körtéből, cseresznyéből és kajszibarackból, a telihold már a

hegyek fölött volt.

Sandy felállt, megveregette a pocakját, felnézett az égre, és

elvigyorodott:

- Az aratási hold, mi? Ja, ha otthon is ilyen a hold, akkor

remekül alakul majd az árpa betakarítása.

- Ne nézd sokáig a teliholdat, nagy tesó - tanácsolta Charlie

-, mert megint kinő a szőr az arcodon! Ja, és attól a

vonyítástól Csinit majd kitöri a frász.

Ahogy a srácok elindultak vissza a játékterem felé, hogy

még egyet snookerezzenek, Ellie-vel az asztalnál maradtunk,

és a kávénk mellett lazítottunk.

Az éjszaka még mindig roppant meleg volt, de az észak

felől lengedező szellő valamennyire kitakarította a

fülledtséget. Mostanra a tücsökcirpeléshez társult a tanyánk

legtávolabbi részén is túl fekvő, szinte teljesen kiszáradt

torrentében brekegő békák kórusa, és valahol az erdős

hegyoldalban egy fülemüle is rákezdett szomorú dalára.

Egyik volt ez azoknak a varázslatos mediterrán éjszakáknak,

amikről azelőtt álmodoztunk, hogy idejöttünk volna. Amikor

Sandy meglátta a nagy mallorcai holdat, ösztönösen mégis

Skóciára gondolt - az „otthonára".

Talán egy napon visszajön még ide - dünnyögte Ellie némi

hallgatás után.

- Sandy?

- Igen... tudod, ha sikerül egy virágzóbb gazdaságot

összehoznunk.

- Egen, talán akkor visszajön - mondtam olyan

meggyőzően, ahogy csak tudtam.

Ellie máris gyötrődött, hogy két „kicsi fiacskája" közül a

nagyobbikat elveszti, és gyanítottam, hogy bátorító szavaim

sem győzik meg arról, hogy Sandy valamikor véglegesen

letelepedjen Mallorcán. Annak esélye, hogy további

felvásárolható földet találunk a völgyben, szinte lehetetlen

volt, mivel a vén Maria minden tudott a völgyről - és ha ő

sem tudott eladó földet, akkor senki más sem.

- Holnap a legkomolyabban nekilátunk földet keresni -

közöltem, és igyekeztem nagyon pozitív lenni.

- Mit szólsz ahhoz, hogy megkérdezzük Ferreréket, nem

adnák-e el azt a darabot, amit akkor tartottak meg, amikor

eladták nekünk ezt a gazdaságot? Azt mondták, hogy

elővásárlási joggal élhetünk, és a föld a falon túl van.

Tökéletes lenne.

Ellie arra a kis területre célzott, amit Tomás és Francisca

Ferrer megtartott saját maguknak. Francisca szüleitől

eltérően, akik Ca's Mayoralban élték le életüket, akárcsak

előttük a campesinók számos nemzedéke, Francisca és

Tomás nem hajlott rá, hogy továbbvigyék a hagyományt

azután, hogy Francisca anyja eltávozott. Megtört szívű öreg

apjának a tanya iránt mutatott érdeklődése feleségével együtt

halt meg, így lányához és vejéhez költözött Pálmába, ahol

Tomás fontos pozíciót töltött be a helyi közigazgatásban.

Viszont Tomás maga is kisgazda családban nőtt fel, és bár a

közigazgatás felső rétegébe emelkedett, vérében nyomokban

még mindig ott csörgedezett a föld szeretete. Ezért döntöttek

úgy, hogy megtartják azt a kis földdarabot. Jó lesz az majd

hétvégi teleknek, ahol babot, krumplit, hagymát, paprikát,

padlizsánt és paradicsomot lehet termeszteni a gyümölcsfák

között, a mallorcaiak hagyományos módján.

Aznap, amikor aláírtuk az iratokat, és megvásároltuk Ca's

Mayoral nagyobb részét, Ferrerék elhitették velünk, hogy

végül ezt a kis telket is megvehetjük. Amikor azonban

néhány hónappal később birtokba vettük a gazdaságot, már

munkásokat fogadtak, hogy átalakítsák a földdarabon álló

öreg malmot casita fin de semanává, vagyis hétvégi vidéki

nyaralóvá. Ferrerék semmiképpen nem adják el nekünk ezt a

telket, addig nem, amíg Tomás élvezettel munkálkodik rajta

kis traktorával, és amíg Francisca örömét leli abban, hogy a

casita ajtaja előtti virágágyással piszmoghat.

Valószínűbbnek tűnt, hogy mi előbb megyünk csődbe.

Ellie beletörődően bólintott, amikor ezt elmondtam neki.

- Jó, és mi a B-terv?

- Azt sem tudtam, hogy van A-terv.

- Az az volt, hogy megpróbálunk földet venni itt a

völgyben, de úgy látszik, a vén Mariának volt igaza. Nincs rá

esély.

- Egen, úgy látszik - bólintottam, közönyt színlelve, és

felhajtottam a kupica híerbas, a mallorcai

gyógynövényekből készült zöld likőr, egyben az étkezés

utáni kávé tökéletes kiegészítőjének maradékát. - De ez egy

nagy sziget - vontam meg a vállam -, úgyhogy csak

valamivel tágabb körben kell kivetnünk a hálót, ez minden.

Ellie nem szólt semmit, de tudtam, hogy rengeteg dolog jár

a fejében. Szemében balsejtelem ült, amikor végül azt

mondta:

- Arra gondolsz, hogy itt kell hagyjuk Ca's Mayoralt, ugye?

Megráztam a fejem, és megeresztettem egy megnyugtatónak

szánt kis kacajt.

- Ugyan, ne aggódj! Amíg találunk traktorral megtehető

távon belül telket a környéken, addig erre semmi szükség.

Még Ellie bátor mosolygási kísérlete sem tudta azonban

elrejteni, hogy nincs meggyőződve erről. Éppen olyan jól

tudta, mint én, hogy a szigetnek azon a részén élünk, ahol a

föld egyre keresettebbé válik a területfejlesztők körében.

Már most is rebesgették, hogy golfpályát építenek Andratx

peremén, tőlünk alig néhány mérfölddel lejjebb az úton, a Sa

Coma völgyben. Ha erre sor kerülne, az feltehetően

külföldieket vonzana a környékre, ami viszont maga után

vonná a költséges új házak iránti keresletet. Ami még feljebb

tornászná az árakat, és az árnövelő lavina még nagyobbra

duzzadna. Mallorca más részein ez már be is következett.

Nejem a kerti grillezőre nézett, amit a hegyekben szedett

sziklákból építettünk az ódon fal tövében. Olyan tálaló volt,

ami Frédi, a kőkorszaki szaki házából is kikerülhetett volna,

viszont tökéletesen ment a fal ősrégi habarcsához és

törmelék kövéhez.

- Klassz, ahogy a falon a lámpások megvilágítják a kő

érdes felületét - szólt Ellie. - Mint ahogy klassz a mindkét

oldalon felfutó sűrű borostyáninda is. Ebben a fényben

olyan, akár egy klassz, leveles függöny. És ott van még a

narancsfák hasábjaiból felszálló füst illata. Az is klassz. -

Sóhajtásában keveredett az elégedettség és a rossz előérzet. -

Kár lenne itt hagyni mindezt... most, hogy mindent ilyen

szépen elrendeztünk.

A választól megkímélt a ház sarka mögül felhangzó

kiabálás és ordítozás, majd egy hatalmas csobbanás

hallatszott.

- A fiúk lehűtik magukat a megfeszített snookerezés után -

mondtam inkább.

Ellie újra felsóhajtott.

- Egen, az is klassz, hogy most már van úszómedencénk.

- Csss! Alig egy perc leforgása alatt ötödször mondod azt,

hogy „klassz" - róttam meg tanító bácsis modorban,

megpróbálva ezzel jobb kedvre deríteni. - A szülinapodra

vennünk kell egy tezauruszt, ha nem dolgozol ezen

komolyabban.

Ellie mosolya ezúttal őszinte volt.

- Jó sok kellene belőle.

- Hogyhogy?

- Hát, tudod, milyen vagyok, ha hangszeren kell játszanom.

- Mosolya szélesebbé vált. - Viszont egy klassz

smaragdberakásos aranygyűrű klassz meglepetés lenne. -

Felállt. - Gyere, csatlakozzunk a fiúkhoz! Ez az utolsó

éjszaka, amit egy ideig együtt töltünk. Sandy holnap elmegy,

ne felejtsd el!

Ekkor valahonnan a dűlőút felől halk neszt hallottunk.

Valami furcsa neszt, ami szokatlan volt ezen az éjszakai

órán. Mindketten a fülünket hegyeztük, majd egymásra

néztünk.

- Te is arra gondolsz, amire én? - kérdezte Ellie.

Bólintottam, folytatva a hallgatózást.

- Azt hiszem, igen.

- De hát ezek nem éjszakai jószágok!

A neszek közelebbről hallatszottak. Most már nem volt

kérdés, hogy mi az.

- Egészen biztos, hogy hápogás - mondtam. - Furcsa, de

igaz.

Aztán hallótávolságon belülről másfajta hangok ütötték

meg a fülemet. Bádogkolompok zörgése, bégetés, időről

időre vakkantás és ugatás, meg egy, mallorquínul

káromkodó mogorva hang.

- Ez Pep - szóltam -, a nyáját hajtja hazafelé a bancalesről,

ahol a gazosban legeltet. Ő az, amint félnótás kutyájával

káromkodik, mint mindig.

Ismét hápogás.

- Maria kacsája! - ragyogott fel Ellie arca. - Úgy látszik, az

egyik végül csak megszökött a tanyáról. Pep megtalálta, és

most visszaviszi neki. Ó-ó-ó - búgta émelyítően sziruposan -,

hát nem klassz?

- Nem az, ha gondosan odafigyelsz a szitkokra és a

hápogásra - figyelmeztettem.

- Hogy érted ezt?

- Hallod együtt a kettőt?

Ellie a homlokát ráncolta.

- Azt hiszed, hogy...?

- Bezony, Pep hápog... hacsak ez a kacsa nem ugyanazt a

koporsószögnek is beillő mennyiségű tekert dohányt szívja,

mint ő.

Ellie arcára kiült a meglepetés.

- De miért menne Pep úgy végig a dűlőúton, hogy közben

egy kacsát játszik, az ég szerelmére?

- Van egy tippem - nevettem fel. - Egen, biztos észrevette a

fenyőfákon átragyogó fényeket, így tudja, hogy itt vagyunk.

- És akkor mi van?

- Megpróbálja elhitetni velünk, hogy megtalálta Maria

kacsáját.

- De miért tenne ilyet?

- Ne felejtsd el, ő nem tudja, hogy ez a kacsa nem létezik.

Ellie ismét összeráncolta a homlokát, és megcsóválta a fejét.

- Még mindig nem értem.

- Két, itt töltött év után azt hiszem, elég jól ismerem a vén

csirkefogó észjárását. Rengeteg ideje volt gondolkodni a

dolgokon, míg ma este a nyájára felügyelt. Biztos

eltöprengett azon, mennyire volt bölcs dolog nagyvonalúan

odaajándékozni a kacsáját Mariának, csak hogy

felvághasson előttem. Aggasztaná, ha ezt a gyengeség

jelének tartanám... hogy túl kedves egy asszonyhoz.

Ellie csüggedten sóhajtott egyet.

- Szóval azért hápog, hogy bizonyítsa, ő Mister Macsó.

Szánalmas.

Felnevettem a gondolatra.

- Hát, ő már csak így ülteti fel régi vívópartnerét, Mariát.

Ellie azonban teljesen más szemszögből látta az egészet.

- Ó - nézett rám úgy, mintha csak a „hiszékeny" szót valaki

nagybetűkkel a homlokomra írta volna -, talán Maria kacsája

tényleg elszökött, talán Pep látta, ahogy betotyog az

udvarára, és talán az a kacsa, amit a zsákba tett, valóban

Mariáé volt.

Az ajkamat biggyesztve mérlegeltem a lehetőséget.

- És talán - fejezte be a gondolatsort Ellie - a te két öreg

pajtásod volt az, aki felültetett téged!

Hallgattam, ahogy Pep torokhangú hápogása elhal

tanyájának udvarán, és egy jóízű hahota zárja le.

- Hm, erre sosem gondoltam - vallottam be jámboran.

Most Ellie kacagott. Megfogta a könyökömet.

- Gyerünk - kacarászott -, csatlakozzunk a fiúkhoz a

medencénél. .. és vigyázz, nehogy útközben eless a leesett

álladban.

“Se vende"

Az otthonát elhagyó tizenkilenc éves fiú a szülőknek olyan,

mintha foghúzáson esnének át - időnként fájdalmas, de

amikor vége van, jön a megkönnyebbülés. Fáj, amikor

önmagadból kivágsz egy részt, de amint megindul a

gyógyulási folyamat, megnyugvást lelsz abban a

felismerésben, hogy végső soron jót tesz az eltávolítás. Ez

általában igaz a fogínyre és a szülőkre nézve, nem okvetlenül

az a fiúra nézve, és sosem érvényes a kihúzott fogra. Sandy

esetében viszont a dolog remekül működött.

Skóciába visszatérve hét közben azon a mezőgazdasági

főiskolán „élt", ahova járt. Minden péntek este elautózott

szüleim házához, alig ötven kilométernyire szűkebb

pátriájában, Kelet-Lothianban, ahol az egyik helybeli

gazdaságban sikerült munkát találnia. Az élet nem is lehetett

volna ennél élvezetesebb vagy biztonságosabb Sandynek.

Azokat a dolgokat tanulta, amikhez ösztönösen vonzódott

egész életében. Lubickolhatott a hasonló érdeklődésű,

korban hozzáillő srácok laza társaságában, és ott volt a

nagyszülei háza nyújtotta biztonság - meg az (bár ezt soha

nem vallotta volna be), hogy hetente pár napig iszonyatosan

elkényeztetik. A nagyszülők már csak ilyenek, ha

kisunokájuk látogatóba megy hozzájuk. Hétvégi keresete

egyben azt is jelentette, hogy a tőlünk kapott alamizsnára

nem is számítva, elég pénze volt, amit elkölthetett a

kocsmában régi cimboráival abban a kevés szabadidejében,

ami megmaradt sűrű elfoglaltsága közben.

Ca's Mayoral viszont szokatlanul csendes volt nélküle.

Nem mintha különösebben lármás vagy extrovertált srác lett

volna. Sőt, az igazat megvallva, épp az ellenkezője volt igaz.

Mindig rendesen viselkedett, és hajlott rá, hogy ideje nagy

részét egyedül töltse. Azonban bármennyire is

társaságkedvelő és vicces tudott lenni, amikor a társaság és

az idő erre alkalmat adott, nagyra becsülte a családi életet is,

anélkül, hogy ezt különösebben kimutatta volna - így csak

most döbbentünk rá, jelenléte mennyire tevőleges részét

képezte annak. Nekem nagy segítségemre volt a tanyán,

bármennyire lázadozott is az ellen, hogy a kis

„dízelszamárral" kell dolgoznia. Segítsége azonban nem

korlátozódott csak a kétkezi munkára. Sokkal érettebb volt a

koránál. Bár ezt akkor én természetesnek tartottam,

javaslatait mindig csendesen, de határozottan tudatta, mint

ahogy véleményét, sőt tanácsait is, amikor valami probléma

felmerült, vagy valamilyen döntést kellett hozni.

Hiányoltam, mint ahogy Ellie is, noha az őt lerohanó érzések

kevésbé gyakorlatiasak, mint inkább anyai természetűek

voltak.

Tudtuk, hogy Charlie-nak is hiányzik, habár ezt igazából

soha nem mondta ki. Azok a gyakori, minden előzmény

nélküli megjegyzései, mint hogy „annak a nagy tuskónak

mostanában biztosan lefagy a mogyorója Skóciában", vagy

hogy „azon töröm a fejem, hogy az én morgós bátyám hogy

találja fel magát", elég árulkodóak voltak.

Csini is tudta, hogy Charlie mit érez ilyenkor, még ha a

szavait nem is értette. A kutyák bírnak azzal a misztikus,

telepatikus módszerrel, amivel felismerik, milyen

hangulatban van az ember - bár talán egyesek jobbak ebben,

mint mások. Viszont az összes kutyánk közül, aki birtokolt

minket (mert a kutyák így gondolkoznak, ha boldogok az

otthonukban), ebben a tekintetben messze Csini volt a

legtehetségesebb. Bármilyen fiatal volt is, egyszer például

tanúja voltam, amint megvigasztalja szomszédunkat, az öreg

Jaumét, aki éppen egyik családtagját gyászolta, míg én - az

ember, aki állítólag sokkal kifinomultabb kommunikációs

készségekkel rendelkezik, mint egy kutya - csak álltam és

néztem, ahogy Jaume magában küszködik, és nem találtam a

szavakat, amivel enyhíthettem volna gyászán.

Kiderült, hogy Csini hasonlóan érzékenyen látott ahhoz is,

hogy csillapítsa Charlie-nak a nagy tesója miatti rosszkedvét,

még ha ezúttal ebbe keveredett is egy kevéske finoman

adagolt önérdek. Amióta húsz hónappal korábban még

kölyökként megvettük, Csinit úgy idomítottuk, hogy a

konyhában álló kosarában aludjon. Bár kezdetben

néhányszor nyüszítve könyörgött azért, hogy az ágyunkban

alhasson, hamar elfogadta a helyzetet, még ha különösebben

nem is volt oda érte. Most azonban úgy döntött, a helye

Charlie hálószobájában van - így kívánja a szomorú testvére

iránt érzett kötelesség, és minden kétséget kizáróan úgy

vélte, ezt mi is megértjük -, méghozzá mellette az ágyában,

amikor leszáll a sötétség. Bár a konyhát mindig gondosan

azután hagyta el, hogy úgy vélte, Ellie és én már mélyen

alszunk, és mindig visszatért kosarába, még mielőtt reggel

felkeltünk volna. Tudtuk, mi folyik itt, de nem szóltunk

semmit. Végtére is Csini csak azt a „kis anyáskodást"

művelte, amit Jaume esetében is.

Elmeséltük Sandynek is egyik telefonbeszélgetésünk

alkalmával, Ellie pedig hangsúlyozta, hogy Csini Charlie

szobáját választotta és nem a miénket, hogy éjszakai

házőrzőt játsszon. Ezzel Ellie azt sugallta, hogy mindez Csini

irgalmas lelkületét bizonyítja. Tudta, hogy Charlie-nak

szüksége van az ő társaságára, amikor egyedül érzi magát,

míg én és Ellie ott vagyunk egymásnak.

Sandy ezt kevésbé romantikusan fogta fel: - Ugyan -

nevetett -, valószínűleg Charlie szobájának sokkal jobb a

szaga, ez minden. Úgy értem, ti is tudjátok, hova dugják a

kutyák az orrukat, amikor például elkérik egymástól a

személyit.

El kellett ismernünk, volt benne valami. De aztán mégis

másként kezdtünk gondolni a dologra, amikor Csini úgy

határozott, az éjszakai őrszolgálatot felváltva látja el Charlie

és a mi szobánk között. Még nem aludtam, amikor először

kereste fel a miénket. Félig lehunyt pilláimon keresztül

hunyorítva érdeklődéssel és jót mulatva követtem nyomon

ágymászási technikáját. Először is megbizonyosodott róla,

hogy fejünk a párnán pihen, és hogy ébrenlétnek nincs jele,

majd egyik mancsát habozva a paplanra tette, hogy aztán

szünetet tartva, ismét felénk nézzen, és a fülét hegyezze.

Amikor úgy ítélte meg, hogy nem csapott zajt, a másik

mellső mancs is az első mellé került egy óvatos mozdulattal.

Ugyanezt a lassított felvételt idéző mozdulatsort hajtotta

végre előbb az egyik, majd a másik hátsó lábával. Végül

megkönnyebbült sóhajjal elnyúlt a lábunknál, és elaludt.

A néma kuncogást, amit engedélyeztem magamnak, látva

ezt a mesterien kivitelezett lopakodást, elfojtott nyögés

váltotta fel. Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy halk,

búgásszerű hang tör elő az ágy végéből - egészen pontosan a

kutya végéből. Bizony, Csini álmában szellentett. Bár a puki

jól elvegyülhetett a Charlie szobáját általában belengő

illatfelhőben, anélkül, hogy különösebb figyelmet keltett

volna, negatív hatása a légfrissítőre, amivel Ellie mindig

elárasztotta a szobánkat, markáns volt. Ellie szerencsére nem

riadt fel álmából, én pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy a

helyzetet korrigáló lépéseket tegyek, menetparancsot adva

Csininek. Úgy döntöttem, ezúttal az éjszaka közepén

alkalmazandó mottóm a következő lesz: „Hagyjuk

szunnyadni az alvó kutyát!" Orromra húztam a paplant, és

ismét álomba merültem.

Az élet tehát ment tovább Ca's Mayoralban, immár Sandy

nélkül. A társadalmi struktúra valamelyest bizonyosan

megváltozott, de mi egyre inkább megszoktuk,

megelégedettséget merítve abból a tudatból, hogy fiunk

helyes döntést hozott, megtéve első lépését a függetlenség

felé. Ő, a metaforikusan kihúzott fog, boldog volt, és mi, a

metaforikusán gyógyuló fogíny, boldogok voltunk, hogy ő

az.

- Már közel két hónapja, hogy nekiálltunk újabb

földterületet keresni - emlékeztetett Ellie egy késő októberi

napon, miközben a gyümölcsösben sétáltunk az érő

narancsokat ellenőrizve a közelgő szüret előtt -, és még

mindig nem jutottunk előrébb. Nem valami ígéretes, igaz?

Bár teljes mértékben osztottam realista meglátását, úgy

éreztem, fel kell dobnom a hangulatot.

- Egen, de hát tudod, hogy van ez - vontam vállat. -

Spanyolországban vagyunk, ahol a dolgok lassan zajlanak.

Két hónap semmi. A lényeg, hogy a megfelelő helyeken

szóltunk, így csak türelmesnek kell lennünk, és kivárni, mi

lesz. Légy tranquilo - így folyik itt a játék.

Ellie türelmetlenül ciccegett.

- Te meg a „légy tranquilo" dumád! Időnként az agyamra

megy, de tényleg. Őszintén, bárcsak ne hagytam volna, hogy

elveszítsd a régi északi munkafelfogásodat - hogy olyan

gyorsan a dolgok végére járj, ahogy csak lehet... még ma!

- Hallgass ide, elég sok időbe került, hogy elsajátítsam a

mañanaság művészetét azután, hogy mind leköltöztünk

délre, így nem vagyok hajlandó most ismét az ár ellen úszni.

És ott van még a „ha Rómában vagy" dolog is, igaz? -

Vetettem Ellie-re egy „ad acta" pillantást, mielőtt

hozzáfűztem: - Ez itt Mallorca, ahol mindennek megvan a

maga ideje, és közben senkinek sem durran szét egyetlen ér

sem a halántékán. És ez nekem megfelel, oké?

Ellie már számos hasonló példát hallott tőlem a halogatás

„logikájáról" azóta, hogy végre a mallorcai mañanaság teljes

jogú maestrójának hívhattam magam. Ezeket ő csak

kibúvóknak nevezte. Korábban soha egyetlenegyet sem

fogadott el, és most is meg tudtam állapítani, hogy ezúttal

sem vette be a dumámat. Ha viszont őszinte akarok lenni

magamhoz, én is legalább annyira szorongtam amiatt, hogy

nem találjuk meg ezt az illékony földdarabot, mint ő. Viszont

mindenekfelett arra vágytam, hogy keresésünkben még

véletlenül se jelenjen meg semmiféle pánik, bármennyire

hiábavalónak bizonyult is az eddigi kutatás. Úgy láttam,

egyelőre még mindig boldogulunk a telkünkön, tehát az idő a

mi oldalunkon állt. Ellie azonban nem egészen osztotta a

véleményemet...

- Ha arra vársz, hogy azok a vén gazdák, akikkel a helyi

bárokban beszélgetsz, előálljanak valamivel, akkor ki fogunk

futni a mañanákból. Ez minden hozzáfűznivalóm.

Ellie-nek, mint általában, most is igaza volt. Még ha a

füstjelek el is juttatnák végre hozzánk a hírt, hogy valamelyik

vén campesino így-úgy arra jutott, hogy eladja ezt vagy azt a

földdarabot, csekély volt annak esélye, hogy azelőtt

tudomást szerzünk erről, mint hogy értesül róla saját közeli

fraternidadjának valamelyik tagja, akit esetleg érdekelhet a

dolog. A kivételt az jelentené, ha a telek továbbfejleszthető

lenne, ami viszont az árát annyival dobná meg, ami

meghaladná praktikusságát. Bármennyire loco extranjerók

voltunk is, annyira azért nem voltunk locók, hogy túlfizessük

azt, amennyit nekünk az üzlet alapvetően megér.

De ezek a bárokban ücsörgő vén pasasok mégis növelték

annak esélyét, hogy megtaláljuk azt, amit keresünk, még

mielőtt valamelyik palmai ingatlanügynök szagot fogna, és a

csillagos égig tornászná fel a vételárat. Amennyire mi tudtuk,

Mallorcának az a sarka, amit gazdálkodásra választottunk, a

robbanásszerű fejlesztés küszöbén állt, és a nagy

ingatlancégek ügynökei keselyűként köröztek felette.

Az egyik lényeges dolog, amit Nagy-Britanniában

kisbirtokosként megtanultunk, hogy amikor a dolgok rázósra

fordulnak, a túlélés kulcsa az lehet, ha az ember

változatosságot visz az addigi fő tevékenységi körébe. Ebben

a tekintetben a feleség vezette agrárbolt és a férjnek a

nagyobb gazdaságokkal kötött szerződése csak két példa volt

a legnépszerűbb vállalkozási formákra. Mivel egyik

lehetőség sem lett volna járható számunkra, csak ha letérünk

a kitaposott mallorcai útról, úgy határoztam, hogy a dolgokat

inkább más irányból közelítem meg. Mert ha a

narancstermesztés biztosan nem lesz jövedelmező a jövőben

- hacsak nem nagyüzemi módon -, akkor miért ne vágnánk

bele olyasvalamibe, amire egyre nagyobb a kereslet

Mallorcán, és amiről történetesen egész komoly

tapasztalattal rendelkezünk?

A marhatenyésztés, különösen a minőségi Aberdeen Angus

fajtáé, lehetne a megoldás. Egyre jobban érdeklődtek az

efféle elsőrangú hús iránt a szigeten virágkorukat élő

felkapott szállodákban és éttermekben, és helyben ezt a

keresletet senki nem tudta kielégíteni. Mi több, ehhez még

több földre sem lenne szükség. Mindössze annyi kellene,

hogy létrehozunk egy amerikai stílusú karámot, ahol az

állatokat tartjuk, és ahol a naptól védett cserényekben

legelhetnek, ahelyett, hogy szabadon kószálnának füvet

keresve. Ezzel máris belefoghatnánk a bizniszbe, feltéve,

hogy van egy megbízható kutunk, amivel már a legújabb

hidroponikus eljárással tudnánk takarmányt előállítani. Ez a

módszer gyors, láncreakciószerű „fűtermesztést" jelent, ahol

nem a szabad ég alatt, hanem ültetőtálcákban elvetett magból

sarjad a fű, a tápanyagban gazdag vízzel feldúsítva.

Nagyszerű ötletnek látszott, és megadta nekem a kellő lökést

a földterület felkutatásához - méghozzá pronto.

A Sa Coma völgyből felfelé haladva a táj hegyvidékire vált,

és az erdők zöme fenyőből és örökzöld tölgyekből áll. Ezen a

köves vidéken az egyetlen művelési forma, ami valaha is

meghonosodott, lényegében a létfenntartásra korlátozódott.

A múltban az itt élő családok az ezer évvel ezelőtt a szigetet

három évszázadig megszálló mórok örökségén, a teraszos

bancalékon kaparták ki maguknak a megélhetést. De még a

legkeményebb mallorcai őslakók is elhagyták már ezt az

elzárt vidéket, kivéve néhány nagyobb foltot. Mára egyetlen

célra használták őket: az olyan szívós, régi motorosok -

birka- és kecskepásztorok -, mint Pep, időnként ide hajtották

kicsiny nyájaikat, hogy lelegeltessék a bancalék régóta nem

gondozott mandula-, olajfa- és szentjánoskenyér-ligetei

között növő dudvát.

Ebből következően keresésünk más irányba fordult - a

közeli vásárvárostól, Andratxtól a tenger felé, végig a

szelíden hullámzó tájon, amely egészen a városka jó öt

kilométerrel délebbre fekvő peremkikötőjéig nyújtózott.

A látványos, lópatkót formázó öböl meredek falához bújó

Port d’Andratx már nem az az álmos halászfalu volt, mint

egykor. Ma már a milliomosok jachtjainak és motoros

hajóinak flottillái osztoztak a tágas kikötőöblön a helyiek

flottájával. A színesre pingált, tengerjáró halászhajók

csapatával, meg a néhány üdén fehér llauddal, vagyis

azokkal a szépséges hajócskákkal, amikkel évszázadokon át

halászták a Baleár-szigetek parti vizein a szardíniát. De a

partot régebben békés magányban szegélyező szerény

halászviskók már eltűntek. Helyükön az elmúlt években

gombamód szaporodó trendi éttermek, boltok és bárok

jelentek meg. A környező hegyek zöldellő tengerét ma már

elzárt villák pöttyözték, mintha csak valaki rengeteg konfettit

szórt volna szét a környéken. És az építkezés egyre csak folyt

és folyt tovább. Port d’Andratxból - ahogy megtudtuk - egyre

inkább Mallorca Saint-Tropez-ja vált.

A felderítés természetesen az ingatlanfejlesztési őrületnek

erről a pontjáról a sziget belseje felé tolódott. Amikor volt

egy kis időnk, a vidéki dűlő- és mellékutakon autóztunk a

kikötő és Andratx között, és kidülledt szemekkel kerestük a

„Se vende" feliratot, ami eladó telket jelentett volna. Eddig

azonban a kutatás nem hozott eredményt. Az egyetlen

földterület, aminek kapuján ez a felirat volt kitéve, a

jellegzetes alakja miatt a helyiek által csak Teknős-hegynek

hívott rézsű tetején feküdt. Nagyjából postabélyeg méretű,

vékony talajrétegű telket árultak itt, amit alacsony, omladozó

fal fogott körül. A casita de aperos, a Mallorcán oly

jellegzetes apró, kőből emelt szín az egyik sarokban állt

elárvultan és szomorúan. A birtok olyan volt, mintha évek

óta a kutya sem törődött volna vele. Még a fakó „Se vende"

tábla aljára felfestett telefonszámból is hiányzott néhány

számjegy, ami arra utalt, hogy a tulaj nem siet vevőt találni.

Mélyen legbelül tudtam, hogy Ellie-nek azon az októberi

napon szorult helyzetünkről tett meglátása pontos volt. Sivár

volt a kilátás arra, hogy Ca's Mayoraltól traktorozható

távolságon belül megtaláljuk azt, amit keresünk. De mielőtt

teljesen

- A rohatt életbe', ember! Hát nem csoda, hogy nem találsz

egyetlen kicseszett földet se, amit megvehetnél! Ez a

kiütések miatt van, én mondom! Kicseszettül

nevetésgességes ez az egész!

Jordi Beltram, a szikár kis andratxi mondta ezt

tekintélyparancsoló hangon, aki önmagát csak „csónaknak

ácsolójának és számos szakembernek" nevezte. Jordi

társaságkedvelő habitusa volt a biztosíték arra, hogy

Andratxban semmi nem történhet anélkül, hogy ő ne tudna

róla, és ez a szaktudása számos esetben főnyereménynek

bizonyult számunkra. Bár szakmája szerint hajóépítő

munkás volt, Jordi egyben gazdálkodott is. Fincája aprócska

volt, még a szerény Ca's Mayoral-i mércével mérve is, de

elég nagy ahhoz, hogy tisztes ellátást nyújtson zöldségből,

gyümölcsből, tojásból és csirkehúsból. Bevételének többi

része titkos, a kikötőben horgonyzó külföldi jachtokon

végzett javításokért kapott, zsebbe csúsztatott összegekből

eredt, meg abból a kevés nyugdíjból, amit sikerült

kicsikarnia az államtól a miatt az állítólagos vállsérülése

miatt, amitől „fizikai munkára képtelenné"- vált - méghozzá

véglegesen. Egyszóval Jordi megcsinálta a szerencséjét.

Tört angolságára abban az időben tett szert, amíg különféle

gyárakban dolgozott Angliában Midlands vidékén, és

karacsi-coventrys akcentusa egyéni sajátosságát - valamint a

mondataiban sűrűn előforduló káromkodásokat - annak az

etnikai keveréknek köszönhette, akik között odakint élt. A

vásárnapon szokásos helyén bukkantam rá: kint ült a Bar

Nuevo előtti asztalánál Andratx főterén, a Plaza de Espanán.

Bármennyire is megszoktam már Jordi rögtönzött

angolságát, ezúttal sikerült zavarba ejtenie.

- Kiütés? - kérdeztem, csak hogy megbizonyosodjam, nem

én értettem valamit félre. - Azt mondtad, hogy... kiütés?

Jordi megbiccentette ősz szalmaboglyával fedett fejét,

keresztbe vetette csontos lábát, és szívott egyet a

cigarettájából, majd hátradőlt és úgy nézett rám, mintha

félkegyelmű lennék.

- Ti, átkozottul skótos pasasok nem érteni a királynő

kicseszett angolját, mi?

Máris sikerült hátrálásra kényszerítenie.

- Nem... úgy értem, hogy igen. De hát mi köze a kiütésnek

ahhoz, hogy nehéz eladó művelhető földet találni a

környéken?

- Azok az elcseszett némergek!

- Némergek?

- Igen, azok, akik Némergországban élnek. Jordi járt ottan

egyszer. Az emberek ott enni sok-sok kolbingert és rengeteg

elcseszett sört inni, bizony!

- Te... te Németországra gondolsz?

- Ja, pontosan elcseszettül ezt mondani neked Jordi,

ember! Némergország!

- Kiütés... Németország... német. - Ezen elméláztam egy

darabig, és beletelt pár perc, mire leesett a tantusz. - Ó, most

már értem. Vagyis nem. - Megvakartam a fejem. - Úgy

értem, mi köze ehhez a németek ragyáinak?

- Mint a cseszett-baszott brit kiütéseknek - fűzte hozzá

Jordi türelmetlenül. - Ezekben a napokban mindenütt ott

vannak az összes elbaltázott helyen.

Többpercnyi nyakatekert magyarázkodás után Jordinak

végre sikerült megértetnie velem, hogy mire akar kilyukadni.

A kiütés alatt, amit említett, a helyiek azt értették, hogy mint

a ragya, úgy szaporodnak a hétvégi házak (főleg a német és

brit tulajdonúak), gombamód lepve el a Port d'Andratxba

vezető út két oldalán a domboldalakat. Nem érdekes,

mennyire rossz a telek, ha állt rajta egy casita de aperos -

mint ahogy szinte mindig állt -, valószínűleg már megkapják

az engedélyt, hogy átépítsék egy nagy házzá, tele

mindazokkal a frinc-francokkal, amit csak a külföldiek

akarnak. Jordi végezetül még elmondta, hogy épeszű gazda

nem adja el ezeket a földdarabkákat pusztán azok

művelhetőségének értéke alapján. Lenézően legyintett egyet.

- Bah! Csak azt a kicseszett időd vesztegetni, ember! - Majd

felhívta a figyelmemet arra az ápolatlan külsejű

öregemberre, aki éppen akkor kászálódott le viharvert

robogójáról az utca túloldalán. Tudatta velem, hogy ő

Bartomeu, a gazda, aki elnyűtt külseje dacára ma már

Délnyugat-Mallorca egyik leggazdagabb embere -

multimilliomos, aki korábban csak szűkösen tudott megélni a

földjén, hogy aztán a turisták áradata drámaian

megváltoztassa a szerencséjét. Legtöbb földje a Port

d'Andratx-i öbölre néző meredek, erdős domboldalban

feküdt - ami eredetileg semmi másra nem volt jó, csak hogy

néhány kecske legelésszen rajta. De most királyi váltságdíjjal

ért fel Bartomeunak, ahogy egyre több és több

területfejlesztő versengett az olyan helyekért, ahol

luxusvillákat építhet. Jordi elárulta, hogy Bartomeunak

maradt még egy silány kis földje, amit a Teknős-hegyen

árult, és megengedhette magának, hogy gondozatlanul

hagyja, mert úgyis jön majd valami loco extranjero, akinek

elég pénze van, hogy a casitát egy újabb pörsenéssé alakítsa

át, ahogy azt a brit és német „ragyások" teszik. Ó, igen,

erősítette meg Jordi, én csak az elcseszett időmet

vesztegetem, amikor művelhető földet akarok venni Andratx

és a kikötő között. Ezzel nevetve intett búcsút nekem, és

elballagott, hogy kamatoztassa lexikont megtöltő

helyismeretét valaki más javára, akit a tér túloldalán szúrt ki.

Még jobban nevetett volna, ha bevallom neki, hogy éppen

az öreg Bartomeu volt az egyik, aki megígérte, hogy szólni

fog, ha megtudja, hogy a környéken piacra dobnak egy

telket.

Jordi igazat szólt. Csak az elcseszett időmet vesztegettem.

Minderről beszámoltam Ellie-nek, miután megfutotta

turkáló körét a bolhapiaci standok között. Kicsit sem lepődött

meg rajta. Mindketten tudtuk már a kezdet kezdetétől, hogy

feltehetően hiú ábrándot kergetünk. Egyedül az

elkerülhetetlennel való szembenézés elodázása gátolt meg

minket ennek beismerésében. De most eljött a beismerés

ideje. Hálónkat még nagyobb körben kell kivetni, ami csak

egyetlenegyet jelenthetett. El kell költöznünk a Sa Coma

völgyből.

Ugyanazt a „Se vende" feliratú táblát kötöztem fel Ca's

Mayoral kapujára, ami ott lógott azon a napon, amikor két

évvel ezelőtt belebotlottunk a tanyába. Furcsamód kevesebb

bűntudatot éreztem, mint ahogy gondoltam, amikor áruba

bocsátottam a birtokot. Megfordítottuk a tanya hanyatlását,

visszaadva a fák egészségét és termékenységét, átalakítottuk

a házat, befejezve azt az átfogó fejlesztéssorozatot, amibe

beletartozott a remek úszómedence, a játékterem és a kerti

grillsütő kialakítása. Nagyfokú elégedettséget szült az, hogy

láttuk, munkánk eredménye miként kamatozik és hoz

gyümölcsöt, de ez továbbra sem változtatott azon, hogy egy

ilyen kis tanyán hosszú távon milyenek a megélhetési

lehetőségek. Ideje volt továbblépni, és minél hamarabb

láttunk neki megkeresni azt a leendő vevőt, aki

megengedheti magának, hogy itt éljen, anélkül, hogy

aggódnia kellene a narancsár miatt, annál jobb.

Ugyanakkor bennem ott motoszkált az a kellemetlen

gondolat, hogy idős szomszédaink csalódottságot éreznek,

amiért mi, a fiatalabb generáció tagjai, felhagyunk azzal a

célunkkal, hogy friss, fiatal vért ömlesszünk a völgy

gazdaságába. Rossz érzéssel töltött el, hogy ebben a

tekintetben cserbenhagyom őket, még úgy is, hogy az

eladásról hozott döntésünket a józan ész diktálta.

Legjelentősebb vagyontárgyunk értékét növeltük, és most

ebből kellett tőkét kovácsolnunk saját fennmaradásunk

érdekében.

Ám történetesen sem Maria, sem Pep nem tett egyetlen

megjegyzést sem a „Se vende" táblával kapcsolatban. Abból,

amit aznap este mondtam nekik, amikor Maria kacsája eltűnt,

szépen összerakosgatták, hogy Ca's Mayoral-i

gazdálkodásunk feltehetően a végéhez közeledik. Bárhogyan

is éreztek szívük mélyén a dolog kapcsán, ügyeltek arra,

hogy ne mutassák ki érzelmeiket. Úgy látszik hát, hogy az

időnként kérges felszín alatt igenis tapintatos, csendes szív

dobog.

A Jordi egyenessége révén a valóság tavában keletkező

hullámok egyre messzebbre jutottak Andratxtól, ahogy

folytatódott missziónk, és kerestük azt a földdarabot, ahol

továbbvihetnénk „az aktuális mallorcai kalandot".

Szerencsémre Ellie már hozzászokott az efféle

eufemizmusokhoz. Egy kevésbé strapabíró házastárs már rég

azt mondta volna, hogy „kalandozzak" csak tovább egyedül.

De együtt töltött életünk mindig is olyan volt, mintha

hullámvasúton ülnénk, ahol egyáltalán nem szokatlan

néhány kitérő és hajszál híján megúszott kisiklás. De

szerencsére Ellie-t csak felpörgette az egymás után érkező

kihívások leküzdése.

Amikor hozzám jött, lelkes voltam, akár egy kölyök: fiatal

dzsessz-zenész, klarinétos, aki a Clyde Valley Stompers

névre

hallgató bandát vezette, amelynek székhelye Londonban

volt, de állandóan turnéztunk. És ez a vándorló életstílus nem

változott meg attól, hogy Ellie a feleségem lett. Nem is

változhatott. A banda kapós volt, és ügynökünk elintézte,

hogy erre az igényre rá is szolgáljunk, amitől

fellépőnaptárunk annyira tele lett zsúfolva előadásokkal,

hogy gyakran megállás nélkül három hónapon át turnéztunk.

Így aztán a skóciai esküvőnket követő napon Ellie már

hatszáznegyven kilométerrel délebbre találta magát. Abban a

londoni külvárosi lakásban, amit North Finchley-ben

béreltem. Ott magáról kellett csak gondoskodnia, míg én

visszatértem klarinétomhoz és az utazásokhoz.

Annak a vidéki lánynak, aki egy olyan kisvárosban élt, mint

a kelet-lothian-i Haddington, mégsem volt ijesztő az a

kultúrsokk, hogy hirtelen egy teljesen más életbe csöppent

egy hatalmas városban. Ám az egyedül töltött hetek dacára

Ellie panaszkodás nélkül, mosolyogva vészelte át ezt az

időszakot. Ez volt a kezdete annak a „kalandos" életnek,

amelyen máig osztoztunk. Ellie pedig követett azon az

ösvényen, ami nem más, mint egy ide-oda tekergő, keserves

életpálya.

Miután a Beatlestől szárnyra kapott Mersey-parti

beatmozgalom a hatvanas évek közepére a populáris zene

szinte minden más műfaját maga alá gyűrte és lesöpörte a

színről, hazatértünk Skóciába, ahol új pályára léptem mint

hanglemez-producer. Ironikus módon ilyen irányú

tapasztalataimat a Clyde Valley Stompers lemezfelvételén

szereztem George Martinnál, a producernél, aki később a

Beatlest segítette a szupersztárságba röpíteni. Így szereztem

meg azokat az alapismereteket, amik segítettek rálépni a

zeneipar számomra új útjára. Mivel a hanglemezfelvételek az

edinburgh-i stúdióban zajlottak, jó esély volt arra, hogy

„normális" családi életet élhessünk.

Csakhogy rá kellett ébrednem, a szabadúszó

hanglemez-producer élete éppen oly nomád lét, mint amilyen

a turnézó dzsessz-zenészé. Így Ellie megint sokat volt

egyedül - mindössze annyi változott, hogy most ott volt a

csecsemő Sandy, akivel elfoglalhatta magát. Szemben a

zsúfolt városokra annyira jellemző elszigeteltségével, most a

valódi magánnyal került szembe abban az elzártan álló

vidéki házban, ahova költöztünk, Edinburgh-tól jó harminc

kilométerre. De nemsokára a sors újabb irányváltást készített

elő nekünk, és gondoskodott róla, hogy ettől kezdve

Ellie-nek még csak véletlenül se legyen ideje unatkozni vagy

egyedül lenni.

A Cuddy Neuk-i kis tanya azóta a családé volt, hogy

nagyapám rászánta magát egy veszélyes lépésre. A

harmincas évek végén az Orkney-szigetekhez tartozó

Sanday-ről Kelet-Lothianba költözött, ahol felvirágoztatta az

üzletet, majd ezt követően vett egy nagyobb tanyát,

Hopefieldet, közel a szomszédos Midlothianban fekvő

Bonnyrigg városkához. Fia, Jim, a nagybátyám, Cuddy

Neukban maradt, és segített, hogy a két tanya egy üzletként

fusson. Apja halála után azonban Jim úgy határozott, felhagy

a gazdálkodással, amiért különösebben sosem rajongott, és

felajánlotta nekem Cuddy Neuk bérletét. Bár a producerség

jól jövedelmezett, megragadtam az esélyt arra, amire mindig

is vágytam: saját magamnak gazdálkodjak.

Így aztán Ellie, a Londonban megszállt klarinétos felesége,

majd az isten háta mögé települt hanglemez-producer hitvese

immár egy gazda felesége lett. Mivel Cuddy Neuk alig

néhány kilométerre feküdt eredeti szülővárosunktól,

Haddingtontól, Ellie gyorsan beilleszkedett, hiszen

bevásárló- és látogatótávolságra került mindattól, amit már

jól ismert. Emellett megszerette a kis Cuddy Neuk-i tanyát,

főként azért, mert itt rendelkezésre állt a lehetőség, hogy

naprakész maradhasson. Már előre élvezte a dolgot.

Hozzá kellett szoknia ugyanakkor ahhoz is, hogy mostantól

kezdve elfoglaltabb lesz, mint ahogy azt valaha is képzelte.

Olyan feladatokkal kell megbirkóznia, amik teljesen

ismeretlenek voltak számára. A traktorvezetés, a

szénabála-halmozás a forró és poros tarlón, a sorvetőgép

irányítása a menedék nélküli domboldalon a süvítő márciusi

szélben. A kelkáposzta egyelése és a fehérrépa adagolása a

lábasjószágoknak a dermesztő téli reggeleken, a

marhakarámok kiganézása, és vagy tucat, vödörből etetett

borjúnál a pótanya szerep betöltése a nappal és az éjszaka

minden órájában. És ez csak néhány volt az új „szakmákból",

amelyeket az alkalmazkodóképes Ellie-nek el kellett

sajátítania és töléletesítenie.

Valószínűleg nem lepődött meg túlságosan, hogy új

életében ennél még több feladat vár rá. Mert ott volt még egy

felnevelendő kisbaba, ő pedig ismét magára maradt, mert én

egyre sűrűbben jártam körutakra mint hanglemez-producer.

Nem mintha nem várt volna több mint elég munka a

módfelett lerobbant tanyán, ahol vissza kellett állítani az

optimális termelékenységet, és bennem meg is volt erre a

kellő lelkesedés és energia. Egyszerűen arról volt szó, hogy a

tőkénk fogytán volt.

A sors ekkor ismét közbeszólt - ezúttal annak a

hanglemeznek a képében, amit a Királyi Skót

Gárdadragonyosok Duda- és Dob Katonazenekarával

készítettem, és a felvétel az egyik legkevésbé várt sikert

aratta. Az „Amazing Grace" szerte a világon az élre ugrott,

több millió példányban kelt el, és továbbra is minden idők

egyik legnagyobb példányszámban eladott instrumentális

kislemeze.

Bárcsak azelőtt láttam volna mindezt, hogy aláírtam az

eredeti szerződést az amerikai hanglemezcéggel, és bárcsak

bebiztosítottam volna, hogy a sikerhez fogható arányban én

is részesedem majd a szerzői jogdíjból. Ettől függetlenül így

is örültünk minden jótéteménynek, még a szerénynek is. Az

„Amazing Grace"-ből befolyt jövedelem nagyon jól jött

akkor, amikor leginkább szükségünk volt arra, hogy

befektessünk Cuddy Neuk fejlesztésébe. Az ölünkbe hullott

váratlan pénzből még a tanya megvásárlásának előlegét is ki

tudtam fizetni.

A jó szerencse efféle ritka felbukkanásait időként

ellensúlyozzák szintén nem várt események. A siker miatt

még több munkám lett hanglemez-producerként. A

potenciális jövedelemről nem mondhattunk le, viszont a

szerződések teljesítéséből fakadó sok idő és utazgatás miatt

többet voltam távol otthonról, mint korábban bármikor.

Emiatt Ellie-nek még az eddigieknél is többet kellett volna

vállalnia a tanya fenntartásából és a családi

kötelezettségekből. Ez ismét olyan ijesztő kihívás volt, amit

vidáman fogadott. Ha tekergőző pályafutásom ebbe az

irányba vezet minket, akkor hát legyen. Jól ellesz ő ott, és

megcsinál mindent, csak hogy sínen maradjunk.

Ahogy azt akkoriban egy cinikus barátunk mondta, Ellie

vagy kitüntetést, érdemel, vagy elmegyógyintézeti beutalót!

A kemény munka sokkal könnyebb, ha szívvel-lélekkel

csinálja az ember, és Ellie úgy rákapott a gazdálkodásra,

mintha csak erre született volna. Mindketten nagy örömmel

figyeltük, ahogy tanyánk és családunk kivirul és gyarapszik.

Aztán ismét csak váratlanul a sors olyan csapást mért ránk,

ami lenullázta mindazt a jó szerencsét, amit nemrégiben

kaptunk tőle.

Muir, fiatalabb fiunk életét vesztette egy tragikus közúti

balesetben, amikor Sandyvel együtt gyalog mentek az

iskolába egy dermesztő novemberi reggelen. Muir ötéves

volt.

Világunk hirtelen a feje tetejére állt. A sok pénz, amiért

évek óta küszködtünk, semmivé foszlott. Sőt, örömmel

odaadtuk volna mindenünket és még többet is, csak hogy

Muirt visszakapjuk. De a sors könyvében nincs helye efféle

szerződéseknek. Az életnek mennie kell tovább, és megy is,

tekintet nélkül arra, hogy a sors milyen lapot osztott. Nem

számít, milyen kínkeserves volt ezzel megbékélni, annak is

örülni tudtunk, hogy a rettenetes baleset nem fordult még

rosszabbra. Sandy élete szintén egy hajszálon függött a

balesetben szerzett sérülései miatt, de csodával határos

módon felépült. Életben maradása, valamint barátaink és

családunk támogatása segített a továbblépésben.

A következő évben megszületett Charlie, és az optimizmus

újra megjelent az életünkben. Megtanultuk, hogy a veszteség

fájdalmát, bár az állandó marad, de mégis enyhítheti a

természet jótékonysága. A sors ismét kegyesen mosolygott

ránk.

Amikor jó tíz évvel később a gazdálkodásban beütő „ami

nagy, az a szép" trend világossá tette, hogy egy korszak

hamarosan véget ér, elhagytuk Muir's Neukot. Nehéz szívvel

tettük, de mégis hálásak voltunk az izgalmas lehetőségért,

amit Ca's Majoral kínált nekünk.

És most kénytelenek voltunk ezt a szintén megszeretett

zugot is elhagyni.

- Hát, soha senki nem vádolhat meg azzal, hogy unalmas

életet teremtettél nekem - sóhajtott fel Ellie, amikor

kiegyenesítette a „Se vende" feliratú táblát, amit éppen az

imént kötöztem fel a kapura.

- Á, semmi az egész - feleltem. - Kiérdemelted.

Ellie korábban birsalmát szedett a kút melletti fáról, és most

éppen csak sikerült elhajolnom az egyik nagy és masszív

darab útjából, amit a kosarából kapott ki, és amivel

megcélozta a fejemet.

- Amit én kiérdemeltem - húzta fel huncutul a szemöldökét

-, az egy klassz, vigaszt adó apróság.

- Hát, ha megint arra a klassz, smaragdberakásos

aranygyűrűre gondolsz - vágtam vissza, folytatva az általa

kezdett játékot -, akkor rossz ajtón kopogtatsz. Mert itt csak

egy feltehetően megbukott narancstermesztőt találsz, jobb,

ha tudod!

- Hmm, lehet. De ha sikerül jól eladnunk a tanyát, a gyűrű

lesz az én prémiumom, rendben? - Kezembe nyomta a

kosarat, belém karolt, és együtt elindultunk a ház felé. - De

addig is - tette hozzá ravaszkodva -, kiválóan megteszi egy

finom, faszénen sütött nyúlvacsora is az andratxi Celler Ca'n

Renouban, köszönöm szépen.

Ellie-nek soha nem kellett különösebb ürügy arra, hogy

étteremben együnk, így ez egyre inkább szokásunkká vált

Mallorcán. A vendéglőbe járás amúgy is a mindennapi élet

része itt, és nem is kerül sokba, feltéve, ha oda mész, ahova a

helyiek járnak.

Megcsóváltam a fejem, még mindig folytatva a játékot.

- Ó, hát máris elfelejtetted, igaz? - böktem nagyujjammal

hátra, a kapura akasztott „Se vende" tábla felé. - Én csak egy

feltehetően megbukott narancstermesztő vagyok, így

innentől kezdve szüneteltetnünk kell az efféle különcködést.

Ellie rám szegezte az ujját, majd a kosárra bökött, hogy

aztán ingzsebéből előhúzzon egy bankjegyköteget.

- Otto, a Port d’Andratx-i német sajtkészítő nemrégiben

vette meg az utolsó szál birsalmát is, nem...?

- És az egy kétszemélyes, faszénen sütött nyúlvacsorát hoz

a konyhára a Celler Ca'n Renouban? - mosolyodtam el

várakozóan.

- Méghozzá elsődleges prioritással - mosolygott vissza

Ellie. - Azt leszámítva, hogy te fizetsz! - Ezzel a pénzt

visszatömködte a zsebébe. - Mivel Ottonak én szedtem a

birsalmát, az alma-zsozsó biztonságos helyre kerül, hogy

meglegyen az a klassz smaragdgyűrű, oké?

- Ahogy azt már mondtam, Ellie, kiérdemelted. Bizony, és

már nem is kell rá tovább várnod.

Ellie arca felragyogott.

- Mármint a smaragdgyűrűre?

- Mármint a faszénen sült nyúlra!

Az élet hullámvasútján

Kiderült, hogy Ellie javaslatát, miszerint aznap este

menjünk a Celler Ca'n Renouba, nem csak a nyúl iránti

szeretete motiválta. És valójában nem is maga a pince - mivel

a Ca'n Renou az utca szintjén található vendéglő -, ami

számos más mallorcai vendéglőhöz hasonlóan azoknak a

valódi és ódon borospincéknek a másolata, amelyeket a

sziget belsejében, Inca városában találunk. Ezek közül többet

trendinek bizonyuló étteremmé alakítottak át, anélkül, hogy

ez szándékukban állt volna, amikor több mint egy

évszázaddal ezelőtt a rettegett filoxérajárvány megtizedelte a

vidék szőlészeteit. Ca'n Renou számos másolat jegyeit

magán viselte - a melegszínű terrakotta padlólapokat, a

fehérre meszelt falakat, ahonnan „boroshordók" kerültek elő,

a zömök faasztalokat és - székeket, a lágy fényű

„lámpásokat" és a nagy, fahasábokkal megpakolt braserót,

ahol a húst sütötték.

Mivel Andratxban megnőtt a külföldi vendégek száma, a

Ca'n Renou nemrég nyitott meg ismét, miután éveken át csak

por és pókháló lepte. Pedig a város főútvonalán, a Calle Juan

Carlos I. mellett állt, központi helyen. Elég jól ismertük a

magas és barátságos tulajt, az ifjú Gabrielt. Nemrégiben még

a Pujol Serra társaság tartálykocsijait vezette, a társaságét,

ami egyike volt azoknak a cégeknek, amelyek nagy

mennyiségben ivóvizet szállítottak a környék számos

birtokára, köztük a miénkre is.

Gabriel nászajándékba kapta a lerobbant kis étterem

tulajdonjogát az apjától, aki egy helybeli üzletember volt, és

ő volt a tulajdonosa a szomszéd mozinak, a Cine

Argentinának, valamint a mellette található, mindig tömött

Bar Nacionalnak is. Az a hír járta, hogy Gabriel apja és

nagybátyja ezt az értékes háztömböt abból a pénzből vette,

amit akkor spóroltak, amikor évekig Latin-Amerikában

dolgoztak. Latin-Amerika nemzedékeken át mágnesként

vonzotta a szerencsét próbáló andratxi ifjakat.

Gabriel apjának ölébe nem csak úgy belepottyant a

gazdagság, ezért eltökélte, hogy fiának is meg kell dolgoznia

a pénzért. Fia nem részesült abban a lágyszívű megoldásban,

hogy minden további nélkül bekerülhetett volna a családi

bizniszbe. Ezért volt hát Gabriel „pályája" kezdetén

tartálykocsisofőr. Most azonban újdonsült hitvese,

María-José segítségével Gabriel azon ügyködött, hogy

mielőbb hírnevet szerezzen a felújított Celler Ca'n

Renounak. Ő maga pincérkedett, szolgált ki a bárban, sütötte

a húst, míg neje a színfalak mögött a salátákat, tortillákat,

édességeket és az összes többi, a braserótól független fogást

készítette. Az üzlet pedig virult.

A sült nyúl Ellie egyik kedvence - főleg a mallorcai vidéken

nevelt nyulak, ahol számos háztartásban még mindig

tartanak egy-két tapsifülest, hogy bármikor asztalra

kerülhessenek. Az ilyen házilagosan tenyésztett nyulak

híresen pufókak, húsuk zsenge. Ellie hamar felfedezte, hogy

Gabriel nyulai a legjobbak közé tartoznak, egyszerűen azért,

mert a legtöbb elfoglalt vendéglőssel ellentétben neki

valahogy sikerült időt szakítani arra, hogy saját állományt

neveljen. A városon kívül állt kicsiny fincája, ahol tartott

még néhány hosszú lábú mallorcai birkát is, amiket

hasonlóan gondosan tenyésztett.

Tudják, Gabriel a szíve mélyén földműves volt. Bár

ízig-vérig mallorcainak mondhatta magát, mégis arról

álmodott, hogy egy napon egész nyáj pedigrés angol juh

gazdája lesz - főleg suffolki birkáké, amik különlegesen jó

minőségű húsukról ismertek. Ennek az álomnak a

megvalósítása azonban attól függött, hogy hol és mikor

engedheti meg magának az ehhez szükséges földterület

megvásárlását.

Ez volt egyben köztem és Gabriel között a közös nevező is.

Gabriel tiszta vérű suffolki birkákról álmodott, az én lelki

szemeim előtt pedig a príma Aberdeen Angus szarvasmarha

lebegett, és mindketten azt reméltük, hogy sikerül a piacból

egy szeletet lehasítanunk minőségi árunknak, méghozzá itt,

Mallorcán.

Gabriel annyira belehabarodott a lábasjószágokba, hogy

kevéske szabadidejében a helyi állatorvossal, dr.

Puigserverrel tartott, amikor az sorra járta a tanyákat. Így

még többet megtudott az állatok tartásáról, és - ami

ugyanilyen fontos - első kézből értesülhetett minden olyan

földről, amit esetleg piacra dobnak, méghozzá mindezt elég

nagy körzetben. Még azt is megígérte, hogy értesít minden

olyan telekről, ami megfelelhet különleges elvárásainknak.

Tehát amikor Ellie azt javasolta, hogy keressük fel a Celler

Ca'n Renout, valójában már előre gondolkodott, és nemcsak

a faszénen sült nyúl járt az eszében. Gabriel pedig

bizonyította, hogy állja a szavát. A következő néhány

hónapban két szóba jöhető tanyáról is szólt. Megnéztük

mindkettőt. Az egyik igazából jóval közelebb volt Palmához,

és így Charlie iskolájához, mint Ca's Mayoralhoz. Jelenleg

fiunk ide-oda szállítása ötvenhat kilométeres autózást

jelentett mindennap, így örültünk is, hogy csökkenne ezt a

távolság. A tanya a sziget belsejében fekvő Calviához vezető

főút mellett állt. Calviá jellegtelen kisváros, amely egész

Spanyolországot figyelembe véve az egyik leggazdagabb

part menti nyaralóövezet közigazgatási központja. A széles

völgyre néző domboldalban emelt tanyaház egyszerű, bár

arányos, emeletes, jellegzetesen mallorcai módra felhúzott

épület volt. Mellitfalai aranyszínben csillogtak az esti nap

fényében, ahogy rákanyarodtunk a hosszú bekötőútra.

A ház előtt két magas pálma őrködött, és attól jobbra és

balra narancsligetek sorjáztak. A fenyőkkel benőtt

domboldal szemet gyönyörködtető hátteret adott, és egyben

menedéket is a télen a Tramuntana felől fújó hideg szél ellen.

Már most láttuk, hogy a birtok fallal övezett határán belül

több mint elég sík terület van ahhoz, hogy a marhakarámokat

felhúzhassuk. Señor Grimald, a „tulajdonos" szerint, aki a

tanyaház bejáratánál fogadott minket, elegendő jó minőségű

víz volt a kútban ahhoz, hogy akár a Titanic is elsüllyedjen

benne. A Gabriel által kért ár hihetetlenül reálisnak tűnt egy

ilyen tökéletes területért. Hamarosan azt is megtudtuk, hogy

miért.

Señor Grimald, a hatvanas éveiben járó, köpcös, mosolygós

férfi a mallorcai kisbirtokosok klasszikus példánya volt.

Fején lapos sapka kordbársonyból, jobb napokat látott kabát

és nadrág, lábán porlepte vén bakancs. Arcán és kezén a bőrt

megkeményítette és kicserzette az egész életében a tűző

napon végzett munka. Azt mondta, előbb a házat mutatná

meg, és már terelt is minket befelé. Ellie tett két lépést, de

azon nyomban meg is torpant.

- Narancsok! - kapkodott levegő után. - Tonnaszám!

Átkukucskáltam a válla felett, és valóban, a széles bejárati

folyosót teljesen kitöltve, magasra tornyozva álltak a...

narancsok! Több tonna! A lépcsőhöz vezető utat és az azt

szegélyező két oldalsó ajtót tökéletesen elzárták.

Señor Grimald elmesélte, hogy az egyik sarokban nagy,

beugrás kandalló áll. Elég nagy ahhoz, hogy az egész család

beüljön oda a fagyos téli estéken. Majd azzal folytatta, hogy

a ház tipikus mallorcai tanyaépület, és az ilyen egyedi

vonásokkal bíró autentikus házak iránt igen nagy a kereslet.

Erőteljesen hangsúlyozta, hogy ilyen remek ház, ilyen remek

beugrós chimeneasszal nem gyakran kerül a piacra.

Ez mind igaz, viszont aligha erősíti a meggyőző vételárat,

ha narancshegy alá temetjük ezt a keresett egyedi vonást.

Señor Grimald szinte olvasott a gondolataimban, vagy

inkább olvasott döbbent arcomról. Mellékesen tudatta

velünk, hogy a raktárul szolgáló pajta a tanyának azon a

részén van, ami öt fivére közül az egyik tulajdonába tartozik.

Ennek az információtöredéknek a jelentősége azonnal nem

vált nyilvánvalóvá, mint ahogy annak oka sem, hogy miért

nem tárolja a narancsot akárhol máshol. Azt még én is

tudtam, hogy a narancs jóval tovább eláll a fán, mintha

leszednék.

A halomra mutattam.

- Lemondott megrendelés? - tudakoltam.

Señor Grimald megvonta vállát afféle „kit érdekel?"

stílusban, és közölte, hogy ez a fivére, Tomeu problémája,

majd kitessékelt bennünket a házból. A ház mögé kalauzolt

minket, és azt mondta, hogy most megmutatja azt a

földdarabot, amit elad.

Ettől összezavarodtam.

- Földdarabot? - érdeklődtem. - De én azt hittem, hogy az

egész tanya eladó.

Ó, tényleg eladó is, jött a válasz, és mellé a megnyugtató

mosoly. Csak éppen meg kellene még alkudnom öt fivérével

a saját részükért. Vendéglátónk tényszerűen közölte, hogy a

tanyát néhai apjuk végakarata szerint felosztották egymás

közt.

Hallottam már erről a spanyol gyakorlatról, amikor egy

tanya több birtokra tagolódik, és mindegyik rész ugyanannak

a családnak a tagjaié, és mindegyik rendelkezik az ezt

igazoló okmánnyal. Ez a zavaros jogállapot akár

nemzedékről nemzedékre is folytatódhat, és minden egyes

örökösödés még jobban szétforgácsolhatja a tanyát, hiába

látszik az kívülről érintetlennek.

Señor Grimald a tanyaház mögötti, kerítéssel elzárt, földes

kis udvarra vezetett minket. A rozoga, dróthálós kerítésen

belül öt kecske meg néhány tyúk bóklászott, és többnek nem

is jutott volna már hely. Señor Grimaldtól megtudtuk, hogy

ez az ő része a birtokból. A többi az egyik narancsligetben

négy sor fa, a domboldal egyik erdős darabkája, valamint a

főúttól ide vezető csapás mentén egy vékony földsáv. Hogy a

háznak pontosan melyik részét ki birtokolja, az már kissé

komplikáltabb, tudatta velünk udvariasan, de egy jó ügyvéd

mindent kibogoz.

A kedvező ár, amit Gabriel említett, már nem is volt

annyira kedvező.

Señor Grimald megnyúlt képünket látva gyorsan

hozzáfűzte, hogy szerinte nem lenne túl nehéz rávenni a

fivéreit, hogy eladják saját részüket... esetleg mostanában.

- Mostanában? - kérdeztem rá, mert kíváncsi voltam, hogy

miért habozott, mielőtt kimondta volna.

- Sí, sí - bólogatott magabiztosan Señor Grimald. Hiszen

már húsz éve győzködi fivéreit, hogy adják el a birtokot,

ezért biztos benne, hogy hamarosan nyélbe lehet ütni az

üzletet. Egy éven belül egészen biztosan... de legfeljebb két

évbe telhet. Sí, sí, bizonygatta, nagyon is biztos ebben. - Ah,

sí, claro!

Még ha bele is vetettük volna magunkat a birtok

megvásárlásával járó jogi ingoványba, nem várhattunk két

évet - talán még egyet sem. Ezt nem kellett elmagyaráznom

Señor Grimaldnak. Mert biztosra veszem, hogy mint számos

alkalommal, amikor itt jártak előttünk más potenciális vevők,

a mi arcunkról is le tudta olvasni, ebből nem lesz üzlet.

- Nem szeretne a señora néhány kiló narancsot venni? -

kérdezte Ellie-től, amikor visszakísért minket a ház elé. -

Nagykereskedelmi áron... naturalmente.

Ellie udvariasan elhárította a felajánlást, és elmondta, hogy

nekünk is több van, mint amennyit jelenleg el tudnánk adni,

de azért muchas gracías.

- Hát, azért nem hibáztathatod, hogy nem optimista -

mondtam neki, már hazafelé.

- Nem, ezért egész biztosan nem hibáztathatod - sóhajtott

egyet Ellie.

Mint ahogy egyikünk sem hibáztathatta Gabrielt azért,

amiért nem figyelmeztetett minket a finca tulajdonjoga

körüli bonyodalmakra. Valószínű, hogy ő sem tudott róluk.

Őszinte és becsületes kölyök volt, ezért biztosra veszem,

hogy nem volt tisztában azokkal a lehetséges jogi

gubancokkal sem, amelyek az általa említett másik finca köré

tekeredtek.

A birtok jó húsz kilométerre keletre feküdt Palmától, azon a

magasabban húzódó, szelíden lankás vidéken, amin Algaida

vásárvárosához lehetett jutni. Elég jól ismertük a környéket,

mivel a várost Algaidával összekötő út mellett vendéglők

álltak, ahol a nagy létszámú palmai családok rendszeresen

felbukkantak vasárnap ebédtájban. Ezt a kötetlen eseményt

sokan éppen úgy a spanyol kultúra elválaszthatatlan részének

tartják, mint a focit és a paellát, és mi magunk is kialakítottuk

azt a szokást, hogy amikor csak tudtunk, csatlakoztunk a

lármás mulatsághoz.

A finca, amit felkerestünk, az egyik legnagyobb vendéglő,

a Ses Maioles mögötti, bokrokkal övezett dűlőút mentén bújt

meg. Az út mentén elszórtan itt-ott csoportosan álldogáló

fenyők magasodtak ki a monte bajából, az örökzöld

bozótosból, ami buján tenyészik a szigetnek ezen a részén.

Bokros mirtuszok, masztixok, magyaltölgyek, boróka- és

másféle vad bokrok és fűszernövények alkotják. A kocsi

lehúzott ablakán beáradó gyantaszagú levegő egyszerre

frissítette fel és nyugtatta meg az embert, és ehhez

hozzájárult még a madarak vidám csicsergése is.

Bár a vidék jóval gondozatlanabb volt, mint a

gyümölcsösökkel átszőtt, otthonos Sa Coma völgy, mégis jó

érzéssel töltött el minket. Otthon éreztük magunkat itt is.

Hogy ez vajon vadságának és annak volt-e köszönhető, hogy

emlékeztetett minket Skócia egyes részeire, azt nem tudom,

de mégis azonnal megkedveltük a tájat.

Ahogy áthajtottunk a dűlőút végén nyíló kapun, kerítés

nélküli földút vezetett tovább az egyetlen szántón, ami az

egész birtokot jelentette. Ez viszont sík volt, és elég nagy,

hogy megvalósítsuk rajta céljainkat. A ház pontosan a szántó

közepén állt, és még jó száz méterről is láthattuk, hogy nem

valami hatalmas. Mindössze egy kicsi, téglalap alakú

építmény, ami akár szerszámoskamra is lehetett volna, ha

nincsenek rajta függönyös ablakok, és ha a bejárati ajtónál

nincs egy horganyzott vízcsövekből eszkábált, szőlővel

futtatott pergola. Sajnos azonban ez nem a tradicionális,

kőből emelt casita de aperos volt, hanem sokkal újabb

épület, és kimondottan silány. Nem volt se kert, se kerítés, és

egyetlen tanyaépület sem. Csak a ház volt, a monte bajóval

övezett kopár szántó, és az egyik távoli szegletben megbúvó

fenyőliget, ahol a birtok meredeken lejteni kezdett.

Életnek semmi jele, leszámítva azt a tucatnyi vézna birkát,

ami közönyösen hevert és kérődzött a fenyőágak vetette

árnyékban. Leparkoltam a kocsival, és elindultam, hogy

szemügyre vegyem a szántót, míg Ellie azzal foglalta el

magát, hogy kívülről vizslatta a házat, és bekukucskált az

ablakokon.

A szántót szinte teljesen kopárra legelték, az egyetlen

megmaradt zöld foltot néhány kókadt aszfodélosz jelentette.

Ez a liliomra hajazó dudva vékonyka rúdként emelkedik ki a

földből, egyetlen kis száron. A görög mitológia azt regéli,

hogy az elíziumi mezőket aszfodélosz borítja, de mióta

Mallorcára jöttem, megtudtam, hogy a helyi gazdák kevésbé

költőien néznek erre a növényre. Megjelenése - ahelyett,

hogy a túlvilágra utalna - azt jelenti, hogy a föld kimerült.

Túllegeltették, és már nagyon hosszú ideje meg van fosztva a

termékenységet segítő tápanyagoktól. De én még mindig azt

gondoltam, hogy az Aberdeen Angus fajtánál a legelő talaja

nem kell hogy különösebben termékeny legyen, a többi

részen pedig a termékenység helyrehozható a legelő lakóinak

trágyájával. Így ezzel semmi hosszú távú probléma nincs.

Pozitív érzésekkel eltelve a szántó szélére sétáltam.

Valóban, a talaj itt meredeken lefelé lejtett a monte bajón túl,

és innen pazar kilátás nyílt az Es Plára, vagyis a sziget

hatalmas, szélmalmokkal teli központi síkságára. Még a

Palmai-öblöt is ki tudtam venni, amint kéken és hívogatóan

csillog a messzi távolban. A hely jó érzéssel töltött el, és

nagyon megkedveltem.

Ekkor egy kétütemű motor zakatolása hangzott fel a

szántóhoz vezető út felől. Mopeden ülő idősebb férfi tartott a

ház felé cikcakkban motorozva, kék füstöt eregetve maga

mögött. Világos volt, hogy megérkezett a finca tulaja, és

ráadásul sietve. Mire odaértem hozzá és Ellie-hez, ő már a

házat mutogatta a feleségemnek.

A gazdálkodó földműveshez képest szokatlanul elegáns,

alacsony és mosolygós férfi Sebastiáként mutatkozott be, és

rögtön bocsánatot kért, amiért nem ért ide a megbeszélt

időben. Elmondta, hogy éppen úton van algaidai házából

unokája esküvői bankettjére, amit a Ses Maiolesben tartanak,

és menetközben feltartotta egy barátja.

- Az idő gyorsan telik, amikor siet az ember - vonta meg a

vállát. - Ilyen a mai világ. Tudják, hogy megy ez, señores.

Amit én tudtam, az az volt, hogy pusztán a sietség

gondolata is nagyon ritkán jut eszébe a hozzá hasonló vén

campesinóknak - ha ugyan valaha is eszébe jut. De emiatt

nem haragudtam meg rá, hiszen mindez része volt a

tranquilóság művészetének, én pedig már régen

megtanultam elfogadni és igazodni hozzá. A spanyol

vidéken ezenkívül nincs más alternatíva, és amint az ember

hozzászokik, már nem is jár sok bajjal.

- Azt mondja, hogy algaidai házából jön? - indítottam a

beszélgetést, igyekezve nem túl kíváncsiskodónak látszani. -

Akkor maga, hát... szóval valójában nem itt él a tanyán, igaz?

Ismét megvonta a vállát. Időnként itt élt a fincán, időnként

meg Algaidában, városi házában.

- Depende - mosolygott. - Attól függ.

Világos, nem akarta, hogy tovább firtassuk ezt a témát.

Kisétáltam vele a házból, és a beszélgetést a tanya ügyeire

tereltem, míg Ellie folytatta a ház szemrevételezését.

Arra gondoltam, hogy előszedem a régi lókupectrükköt, és

először a hiányosságokat emlegetem fel, mielőtt rátérnék az

árra. Az öreg Sebastiá már elárulta, hogy megvan a magához

való esze, így a legjobb belemenni az ő játékába.

- Khm, azok ott aszfodéloszok...? - haraptam el a mondat

végét.

- Sí..?. - Az egyszavas válaszból és az ártatlan hangsúlyból

már tudtam, hogy az öregúrral nem lesz gyerekjáték

boldogulni. Ösztönösen tudta, hogy én nem akarok

túlságosan támadó lenni, ezért ügyesen máris védekezésre

kényszerített.

- Nos, hát csak arról lenne szó, mármint, hogy úgy tűnik...

- Rengeteg van belőle?

- Igen, és én úgy tudom, hogy ez az jelenti, hogy a föld...

Az aszfodélosz mallorquínul aubon. Nagyon értékes

növény. Hosszú, fás szárából készítjük azokat az edényeket,

amiken a fügénket és a kajszibarackunkat szárítjuk ki. Az

aubont időnként a vad palmito, a törpe legyezőpálma

leveleivel fonjuk össze, hogy kosarakat és hasonlókat

fonjunk belőlük. Ah, sí, szerencsés az a gazda, akinek ennyi

aubon van a földjén.

Mivel a tanyán se kajszibarack, se füge, de még egyetlen

palmito se nőtt, úgy éreztem, időpocsékolás lenne tovább

feszegetni az aszfodélosztémát - legalábbis pillanatnyilag.

- Agua? - kérdeztem továbblépve. - Rengeteg itt a víz,

ugye?

Felmutatott a tetőre, ahol a henger formájú, betonból

készült cisterna kuporgott. Olyan volt, akár egy átlagos,

negyvengallonos olajtank.

- Rengeteg víz van ott egy ilyen kis háznak, mint amilyen

ez, amigo - nyugtatott meg. - Amikor meg kell, hozatunk. No

probléma.

- Tehát a tanyán nincs kút? És mi van a lábasjószágnak

való vízzel, a termények öntözésével meg az ilyesmikkel?

Az öreg Sebastiá meglepett pillantást vetett rám.

- Lábasjószág? Termények? - Széles ívben intett a kezével.

- Hombre, hiszen maga is láthatja. Itt nincsenek termények,

és néhány birkának nem kell sok víz. De amúgy is, emiatt a

tulajdonosuknak kell izgulnia. Én csak legeltetésre adom

bérbe a területet. - Következő kérdésemet már előre látta. -

Mallorca amúgy is olyan, akár egy hatalmas teknőspáncél,

amivel egy nagy pocsolyát borítottak le. Ha több vizet akar,

csak fúrjon egy lyukat a földbe, és szivattyúzza ki belőle a

vizet. No problema.

Emiatt máris felvetődött bennem a következő kérdés:

- Elektromosság?

- Perdón?

- A szivattyú meghajtásához elektromosság kell. A háznak

is villany kell a világításhoz meg mindenhez, nem?

- Sí, sí... de ez is no problema.

Most rajtam volt a sor, hogy széles ívben intsek.

- De hát én sehol sem látok villanyoszlopokat, kábeleket

meg ilyesmit.

Señor Sebastiá halkan felkuncogott és intett, hogy

kövessem: a ház egyik oldalához mentünk. Ott kinyitotta a

kicsi, téglából rakott kis fészer ajtaját, és rámutatott a

betuszkolt, apró, benzinmeghajtású generátorra.

- Itt van elég energia, ami egy ilyen kis házhoz kell. - Nem

hazudtolva meg önmagát, máris megelőzte következő

kérdésemet. - De ha még több energia kell - mosolygott rám

-, a GESA, a villanytársaság, lerakja az oszlopokat és

kihúzza a kábeleket magának a palmai út mellett futó

villanyhálózattól. - Ismét kuncogott és megnyugtatóan vállon

veregetett. - Hé, no probléma!.

- A palmai úttól? - ráncoltam a homlokom. - De hát... az

legalább másfél kilométerre van innen!

Újabb megnyugtató vállveregetés.

- Igaza van, amigo. Nincs messze, így nem is kerül majd

sokba. - Látva szkeptikus tekintetemet, azon nyomban

hozzáfűzte:

- De azt mondják, hogy a GESA hamarosan minden ilyen

fincán ingyen bevezeti az áramot. - Vállrándítással jelezte,

hogy nem nagy ügy az egész. - Cono, semmivel nem lesznek

problemas.

Már meg se kérdeztem, telefon van-e, mivel tudtam, hogy

az hasonló választ szülne. A lókupeckodással semmire sem

jutottam, ezért úgy döntöttem, hogy kirukkolok a farbával és

megkérdezem, mennyit kér a telekért.

Az általa mondott ár, bár elég magas volt azért cserébe,

amit nyújtott, még beleférhetett volna a költségvetésünkbe,

feltéve, hogy annyit kapunk Ca's Mayoralért, amennyit

reméltünk. De ott volt még a kopár szántó jövedelmező

üzletté alakításának ismeretlen költsége. Nehéz ügy. A

fejemet vakartam.

Az öreg Sebastiá gyorsan lépett, hogy meggátolja a

kedvezőtlen választ, amiről látta, hogy már közeleg.

- Naturalmente - vont vállat - az ár alku tárgya, és attól

függ, hogy kell-e maguknak a facilidade vagy sem.

- Hallottam már a facilidadéról, vagy ahogy a teljes

nevükön hívjuk őket, a facilidades de pagókról - vagyis a

fizetést könnyítő megállapodásokról. Ezt a régóta működő

„hitellehetőséget" Spanyolországban időnként felajánlják

azok, akik magáningatlanokat adnak el. A vevő választhat,

hogy kifizeti-e a kért ár egy bizonyos százalékát előre, míg a

fennmaradó összeget „közös megegyezés" alapján rendezi.

Nincs ebben semmi különös, gondolhatná az ember,

csakhogy itt ezeket a facilidadékat bank vagy hitelintézet

nélkül bonyolítják. Ez az intézési mód jókora adag bizalmat

feltételez az eladó részéről, én pedig kellemesen

meglepődtem azon, hogy mint extranjerónak, felajánlották a

lehetőséget. Viszont mióta csak Mallorcára jöttünk,

megfogadtuk, hogy az adósságot mindenáron elkerüljük, így

őszinte köszönetet mondtam señor Sebastiának a

lehetőségért, ugyanakkor biztosítottam afelől, hogy

facilidadéra nem lesz szükség.

- Ebben az esetben, amigo - ragyogott fel az arca - nagyon

interesante árat lehet majd kialkudni. No problema.

Bármilyen nagyvonalúnak tűnt is gesztusa, rengeteg

gondolkodnivalóm akadt. Ígéretet téve arra, hogy így teszek

majd, egyelőre adióst intettem neki, és a kocsihoz indultam,

ahol Ellie már várt rám. A házban tett körútja kimondottan

nyúlfarknyi volt.

- Kell egy kávé - dünnyögte, ahogy kihajtottam a telekről. -

Méghozzá azonnal!

A Ses Maioles parkolója csordultig megtelt, és az esküvői

bankettről kiszűrődő zajok azt jelezték, hogy már jó ideje

tarthat. Az épület előtt végigfutó boltíves porchén ültünk le

az egyik asztalhoz. Ellie eddigre elmondta, hogy semmit nem

vesztettem, amiért kihagytam az öreg Sebastiá házában tett

körutat. Nejem azt mondta, hogy még spártai szemmel nézve

is takarékos a hely.

- Kicsit olyan, mint egy betontömbösített lakókocsi - így

írta le. Minden lényeges megvan benne (konyha, klotyó,

nappali, két hálószoba), de mind kicsi és a legalapvetőbb

cuccokkal van felszerelve. Rengeteg pénzbe kerülne azoknak

a toldásoknak és fejlesztéseknek a megvalósítása, amitől a

ház már megütne egy bizonyos mértéket. És ha olyasmit

akarnánk, ami mondjuk legalább halványan emlékeztet Ca's

Mayoralra, az egy kisebb vagyon lenne.

- De azért a hely szép, és sok lehetőség van benne -

feleltem a legpozitívabb hangomon. - És nem is kell mindent

egyszerre megvennünk. Úgy értem, haladhatunk poco a poco

is, ahogy itt mondják... apránként, amint a marhatenyésztés

beindul, és elkezdünk pénzt keresni.

Ellie kedvenc pillantásával mért végig.

- Te is jól tudod, hogy ez évekbe telik, és közben a pénz

csak megy, de be nem folyik semmi.

- Hm, elismerem, hogy gondosan kell majd bánnunk a

tőkénkkel.

- Bizony, ideértve az olyan alapvető költségek fedezését is,

mint amit a villanyhálózat és a vízellátás jelent, és ami

egyben a legsürgetőbb. Lásd be, hogy nem jó ötlet megvenni

ezt a földet.

Éreztem, hogy pozitív hozzáállásom gyorsan kezd

szétolvadni a meleg tavaszi napsütésben.

- Hé, auf wiener schnitzel, cimborák! Á, és el ne

felejccsétek távol tartani a jó öreg seggeteket azoktól a

vízsugaraktól!

A hang eltéveszthetetlen volt: Jock Burnshöz tartozott, régi

barátunkhoz, akivel egy városban születtünk Skóciában.

Jock már hosszú ideje élt Mallorcán, és főállású tanárként

dolgozott abban a nemzetközi iskolában, ahova Charlie járt.

Csakhogy Jock íján több húr volt, mint a sherwoodi erdő

vidám cimboráién, ahogy azt színpompás felesége, Meg

gyakran mondogatta. Jock zenélt is, éjszakánként

billentyűzött és énekelt a sziget legnépszerűbb szállodáiban a

vakációzókat szórakoztatva. Valahogy arra is talált időt,

hogy egy bonviván életét élje, és mindenfelé - üzleteljen és

sefteljen. „Bármikor mehet egy kicsinyke maszekolás",

mondta nekem egyszer, visszaváltva skót akcentusára.

„Egen, csak nyomd jó mélyre az ujjad a pitébe! Mellesleg

ezen a szigeten csak így maradhatsz életben."

De az akcentus, amivel Jock most beszélt, keleti parti

akcentus volt, amit akkor szeretett bevetni, amikor a tanító

bácsit játszotta vagy éppen ment a „kicsinyke maszekolás".

Jock úgy ítélte meg, hogy ilyen esetekben ez még több

„magabiztosságot" ad neki, és valószínűleg így is volt. Most

azon töprengtem, hogy szokványos affektálásához miért

fűzött hozzá egy csipetnyi hamis németséget.

A hangja ismét felzúgott.

Jawohl, és hasta la vista kártya, igaz, mein heringjeim? Ja,

lefogadhatjátok!

Amikor a hang irányába néztem, láttam, hogy Jock

terjedelmes alakja tölti ki az étterem ajtaját.

Görögdinnyeszeletnyi vigyor terült szét pufók arcán, ahogy

búcsút intett egy kiöltözött párnak, akik éppen beszálltak egy

nagy Mercedesbe. Jock láthatóan remek formában volt.

Rákiáltottam.

- Hé! - vigyorgott rám. - Ez aztán a meglepetés, hogy

titeket itt talállak a világvégén... hiszen ti aztán nagykanállal

faljátok a társaságot!

- Ezt rólad is elmondhatnám, Jock - mosolyodtam el. - A

banketten húzod a talpalávalót, mi?

Jock odabaktatott hozzánk és leült mellénk. Ellenőrizte,

hogy senki nincs hallótávolságon belül, majd visszaváltott

eredeti skót beszédmodorára.

- Nem, épp' elég nekem a rendszeres esti műsor. - Megrázta

a fejét. - Nem, nem, fiam, könnyebben is pénzhez lehet jutni

manapság, mintha pattanásig fújom a tüdőm, ősrégi nótákat

zengve egy halom részeg és böfögő esküvői vendégnek.

Jock ez után tudatta velünk, hogy a „jó cimborák", akiket

láttunk elmenni, egy német házaspár, akikkel már összefutott

egy bulin az előző héten. Úgy rendezte, hogy ismét

találkozzanak ma a Ses Maiolesben, és végleg nyélbe üssék

annak a csúcsszuper pezsgőfürdőnek az eladását, amit a pár

akart venni a közelben nemrég felhúzott luxusvillájába.

Képtelen voltam elrejteni elismerő mosolyomat. A jó öreg

Jock. Soha ki nem hagyna egy trükköt sem.

Anélkül mentek el, hogy egy szót is szóltak volna,

mennyire elégedettek az üzlettel, amit összehoztam nekik -

kacsintott rám, és látszott, hogy dagad a melle reakcióm

láttán. - Viszonteladói ár, adómentesség és semmi

kérdezősködés. Szép, mi? - A pezsgőfürdő mellé a „jó

cimborák" egyben fizették az ebédjét is, vigyorgott Jock.

Megveregette tekintélyes pocakját, és diszkréten a tenyere

mögött böfizett egyet. - Bezony, nyúld le az ingyen kaját,

amikor csak tudod, fiam. Egen, ez az egyetlen módja a

túlélésnek ezen a szigeten. Hé, és mellesleg jobb, ha ezt el is

hiszed!

- És - szólt közbe Ellie, egyenesen a lényegre térve - mégis

hogy gondolod a túlélést errefelé, ha nincs elektromos

áramod és megfelelő vízellátásod?

- Mesélj még erről, drágám! Mesélj még!

Jock semmit nem szeretett jobban, mint kérésre tanácsot

adni a sziget dolgairól.

Széles körű ismeretei számos esetben hatalmas segítséget

jelentettek nekünk. Figyelmesen végighallgatta, amint

elmondtuk neki, hogy terveink szerint minőségi

szarvasmarhákat tenyésztenénk Mallorcán, és hogy milyen

dolgok lényegesek ehhez a vállalkozáshoz a megvásárlandó

tanyán. Mindenre, amit csak mondtunk, jóváhagyóan

bólintott, amíg neki nem álltunk beszélni arról a tanyáról,

amit éppen az imént néztünk meg. Arcára akkor mindent

tudó mosoly ült ki.

- Ez az a picike finca lesz, ami Sebastiáé, azé a vén

szélhámosé, mi? - kuncogta.

Egy pillanatra meghökkenésre késztetett, hogy Jock

mennyire tisztában van a helyi viszonyokkal.

- De hát honnan a pokolból tudod te ezt? Csak nem csaptál

fel mostanában ingatlanügynöknek is?

Jock megveregette az orrnyergét.

- Hát, sosem tudhatod, fiam. Sosem tudhatod.

Aztán elmondta, hogy csupán jól ismerte a tulajt és a

családját. Az öreg Sebastiá legidősebb fia, Miquel

történetesen az egyik olyan bank igazgatója volt, ahol Jock

bonyolítani szokta különféle pénzügyi „tranzakcióit", és

Miquel egyben jó barátja is volt. Sőt, éppen Miquel volt a Ses

Maiolesben esküvőjét ünneplő ara apja.

- Vagyis elsősorban és legfőképpen meghívott vendég

vagyok, hogy úgy mondjam. De hát tudod, hogy megy ez...

gondoltam, esetleg összejöhet ez az icinyke-picinyke

pezsgőfürdős ügylet is, ha már erre járok. Megkíméltem

magam egy extra úttól. - Jock ismét megveregette a pocakját.

- És aztán kiderül, hogy egy nap két ingyenkaját kapok, mert

egy icinyke-picinykét előrelátó voltam. Tod, a nagy esküvői

bankett még csak később kezdődik.

Ellie-t azonban jobban érdekelte, hogy Jock milyen belső

információkkal rendelkezik Sebastiá tanyájáról, mint az

étkezési sorrendje.

- Azt mondta, fúrhatunk magunknak vizet - terelte vissza a

beszélgetést a lényeges dolgokra.

- És azt is mondta, hogy a villanytársaság hamarosan

elektromos kábeleket húz ki a tanyára - tettem hozzá, majd

reménykedve hozzáfűztem: - Méghozzá ingyen.

Jock vett egy nagy levegőt.

- Hmm - fújtatott egyet -, hát, az igazat megvallva, nem

füllentett, de...

Jock a drámai hatásszünet mestere tudott lenni, ha éppen

úgy tartotta kedve, és bosszantó módon úgy tűnt, ez most

éppen ilyen eset. Vagy csak azért ilyen óvatos, nehogy

hirtelen túl sok rossz hírt zúdítson ránk?

Bárhogy is volt, tudnunk kellett, mi van, méghozzá minél

előbb.

- De? - sürgettük kórusban.

- De attól függ, hogy a „hamarosan" mit jelent, amikor

villanyvezetékek lefektetéséről van szó. Hisz tudjátok, a

mañana akár éveket is jelenthet ilyen esetben idekint a

pusztaságban. Bezony, és ne fogadjatok arra, hogy nem kell

fizetnetek, amikor az végül megtörténik. - Jock halkan

felkuncogott. - Az öreg Sebastiá furmányos egy fickó.

Ahogy mondom, nem füllent... csak a reménykedő

híreszteléseket ismétli.

Jocknak a vízhelyzetről adott értékelése sem volt

bátorítóbb. Tényleg lehet fúrni kutat, ahogy azt az öreg fickó

mondta, de annak esélye, hogy találunk is, közelített a

nullához. Már próbálkoztak korábban a telken, de

sikertelenül.

A házról adott információja még lehangolóbb volt. Casita

fin de semanának építették, vagyis hétvégi nyaralónak. Arra

szánták, hogy a családi grillpartik, vasárnapi paellázások,

fogolyvadászatok és hasonlók után lehessen hol aludni.

Miquel sokszor meghívta ezekre Jockot, így jól ismerte az

ingatlant.

Viszont a legfrancosabb értesülést a végére tartogatta. A

házat, akárcsak számos effajta hétvégi casitát, nemcsak hogy

olcsó anyagból építették (mintha egy betontömbösített

lakókocsi lett volna, hogy Ellie-t idézzem), de építési

engedély sem volt rá. A helyi hatóságok negyven-ötven

évvel ezelőtt szemet hunytak az efféle szabálysértések felett,

és ez még ma is elmehet - amíg az ingatlan gazdát nem

cserél. Az új tulajdonosra ugyanis hosszadalmas jogi

procedúrák várnának, ami akár az épület lerombolásával is

végződhet, méghozzá úgy, hogy a helyére semmi nem

építhető. Jock sietve hozzáfűzte, hogy az öreg Sebastiá talán

nem szentelt túl nagy figyelmet az ilyen „hivatali

fontoskodásnak". Ő még a régi iskola neveltje volt, aki

akkoriban nőtt fel falun, amikor az ember még azt tehetett,

amit csak akart a saját tulajdonával, és nem kellett

megindokolnia. Miután viszont a környék egyik éttermének

a tulajdonosa is volt, jól élt, és Algáidiában kényelmes

házban lakott, emellett pedig több hasonló, lakatlan fincát

birtokolt, mint amit mi is láttunk. Üzletember volt és nem

kétkezi kisbirtokos, ezért folyamatosan árulja ezeket a

birtoktesteket.

Jock arca előtt keresztezte mindkét alkarját.

- Kerüljétek őket, mint Drakula harapását - figyelmeztetett,

mielőtt visszament volna az odabent ünneplő vendégekhez.

Ha az ember olyan hullámvasútszerű életre kényszerül,

mint mi, tudnia kell, hogy a lejtmenetből hamarosan ismét

felfelé megy majd - előbb vagy utóbb. A kétségbeesés

kezdett úrrá lenni rajtunk, amikor arra gondoltunk, mennyi

esélyünk van megfelelő tanyát találni. A remény gyorsan

szertefoszlott, méghozzá néhány nappal később, és pont

Jocknak köszönhetően.

- Megtaláltam nektek az igazit, fiam - hívott fel telefonon. -

Jó farm... egy mallorcai jóbarátom gazdag mallorcai

ismerőséé. Ott megvan mindaz a cucc, ami a

marhatenyésztéshez kell. - Jock meg sem várta, mit reagálok.

- Találkozzunk a Palma Nova melletti Mercadona

Supermercado parkolójában félóra múlva, és aztán velem

jöhetsz, hogy magad is megnézd! - Mielőtt megmondhattam

volna, hogy esetleg nincs-e valami más dolgom, még

hozzáfűzte, mielőtt letette volna a kagylót: - Addig üsd a

vasat, míg meleg, fiú! Csak így juthacc előre ezen a szigeten!

Jock telefonhívása nem is jöhetett volna jobbkor. Nem

sokkal korábban kaptuk kézhez narancstermesztő üzletünk

pénzügyi állapotának legfrissebb elemzését palmai

könyvelőnktől, aki megerősítette, amit az év során magunk is

kikalkuláltunk már. Több narancsot termeltünk, mint

korábban - hála a hozzáértő sebészkedésnek, amit

elhanyagolt fáinkon végzett a fák helyi doktora. Magunknak

meg azzal a gondolattal hízelegtünk, hogy a gyümölcsösök

gondozásánál végzett kemény munka is hozzájárulhatott

talán egy cseppet a tanya termelésének növekedéséhez.

Csakhogy az efféle önfényezés nem vezetett sehova. A

könyvelés alsó sora arról árulkodott, hogy bár több narancsot

adtunk el, eddig is szerény profitunk most már veszélyesen

alacsony szintre esett. Ahogy azt a végzet prófétái

megjövendölték, Spanyolországnak az Európai Unióba való

belépése a citrusfélék túltermelését váltotta ki, ami viszont a

termesztőknek fizetett ár csökkenését eredményezte. Közben

pedig úgy tűnt, hogy minden létfontosságú dolognak az ára,

amit abban az évben vettünk, felfelé ment. Csak nem egy

újabb pontos előrejelzés az EU-ellenes ligától? Akkoriban

egyértelműen így éltük meg a dolgot.

És bár úgy látszott, hogy a számításainkat megerősítő

könyvelőnk jelentése igazolja azt a döntésünket, hogy

eladjuk a birtokot és elköltözünk, a célunk elérése helyetti

helyben topogás már komoly fejtörést okozott. Nagyon

kevesen érdeklődtek Ca's Mayoral iránt azóta, hogy a „Se

vende" táblát kiakasztottuk a kapura, és hirdetéseket

jelentettünk meg az újságok „Eladó" rovataiban: márpedig

amíg a tanya nem kel el, nem tudunk venni másik telket. Így

hát nem tehetünk mást, mint hogy megnézzük azt a tanyát,

amit Jock talált. Talán ez lesz az, amitől fordulni fog a

szerencsénk a keresés során. És talán, most, hogy már

közeledik a nyár, a Ca's Mayoral iránt érdeklődő esetleges

vevők repülőszám özönlenek majd. Hát, ha már az ember

hajlik az optimizmusra, legyen szuperoptimista!

Consell faluja a régi út mentén nyújtózik, amely Palmától

északkeletre fut a történelmi Pollentiáig, az egykori római

településig, ahol ma Alcúdia zsúfolt turistakikötője áll. A

szalagszerű, hosszanti városfejlődés emlékműveként Consell

elnyúló főutcáján régebben a két központ között

szállítmányokat fuvarozó kamionok és teherautók végtelen

konvojai dübörögtek. A nagyon is szükséges elkerülő út

elkészültével azonban a falu visszanyerte a régi időkben rá

jellemező álmos atmoszféráját. Valamivel odébb,

továbbhaladva az úton terül el a bortermelő Binissalem

városkája, hozzá tartozó szőlőivel, amik egyre több és több

helyet foglalnak el a környező tájból. A birtok, ahova Jock

vezetett minket, ezzel a tágas és csábító vidékkel volt

határos.

Ahogy Consellből a tanya felé haladtunk, az első

benyomásunk az volt, mintha egy miniprérin járnánk - lapos

vidék, bár kilátással nyugaton az Alaró és Alcaldena hegyek

ikerbérceire, azokon túl pedig a láthatáron csipkésen és

kéken felmagasló Tramuntana hegylánc csúcsaira. A másik

irányban, még messzebb, Randa Szent Hegyének

asztallapszerű teteje lebegett titokzatosan a felhőkoszorú

felett, háttérben a Serrant de Llevanttal, a sziget keleti

tengerpartja fölé emelkedő hosszú dombvonulattal. Sokszor

jártunk már erre, de csak most, amikor kiszálltunk a tanyánál

a kocsiból, tudtuk igazán értékelni, mennyire nyugodt és

szép is ez a vidék. Elhalványul persze a Mallorca hírnevét

jelentő látványosabb hegyek és tengerpartok mellett, de a

maga módján ugyanannyira rabul ejti az embert. Jock hajolt

ki autója ablakán.

- Na, mit szólsz? Nem rossz, mi? - Mielőtt felelhettem

volna, egyesbe kapcsolt, és azt mondta: - Na, van egy sürgős

icike-picike üzletem, amit el kell intéznem Binissalemben.

Bormegrendelést ütök nyélbe néhány, a déli parton fekvő brit

bárnak. - Fejével intett a tanyaház felé. - Lesz ott valaki, aki

körbevezessen titeket. Később találkozunk néhány Frank

Zappa erejéig a Los Pinos falatozóban a falu főterén. - Ezzel

sebesen elindult, a kerekek pedig murvát szórtak a levegőbe.

A tanyaház külsőleg nem különbözött nagyon a Calviá

melletti, narancsban fuldokló háztól, azt leszámítva, hogy

ennek itt korlátos erkély futott végig a homlokzati részén,

ahonnan biztos be lehetett látni az egész birtokot, a

panorámáról nem is szólva. A jellegzetes mallorcai mintát

követve szerény kinézetű, mégis aranyos épület volt, habár

inkább mindennaposnak, semmint bájosnak látszott. De

ahogy azt Ellie mondta, mindössze néhány virág kell a

kicsinosításához. Egy pár futó bougainvillea, néhány

függőkosár, tele burjánzó muskátlival már kezdetnek is

csodát tesz. Ellie javíthatatlan otthonteremtő, aki erre

született, és tudtam, hogy amikor így kezd beszélni egy

házról, amit most látott életében először, máris tetszik neki.

Jó ötven hektár föld volt itt - legalábbis az ajtóban

bennünket fogadó fiatal pasas, Andreu szerint -, és az egészet

nyomóvezetékes locsolórendszer öntözi. Elmondta, hogy a

birtok kitűnő állapotban van, és gabonaféléből meg

takarmányból nagy a hozama. A ház mögött terült el a

mindenütt megtalálható mallorcai narancsliget, amögött

pedig a megemelt „úszómedence", ami egyben depositóként.

is szolgált, ahova az öntözővizet szivattyúzták a közeli

kútfuratból. A víz tiszta, kellemes az íze és rengeteg van

belőle, folytatta a fiatalember. Ezután megmutatta a

marhaistállót - fedett karámok (jelenleg üresen) a hozzávaló

silókkal, gépszínnel, sőt még akadt egy sor borjúakol is.

Minden kiváló állapotnak örvendett.

Egyszerre nyűgözött és hangolt le minket a látvány. A

tanya pontosan olyan volt, ahogy azt Jock mondta. Megvolt

rajta minden, ami a szarvasmarha-tenyésztéshez kell. Még

jobb, hogy nekünk nem kellene mást tenni, mint beszerezni

az állatállományt. Ez volt az érem fényesebbik oldala. A

csúfabb fele viszont az, hogy egy ilyen modellbirtok biztosan

egy kisebb vagyonba kerül. És a házban még nem is jártunk.

Próbáltunk nem túl lelkesnek mutatkozni, és megkérdeztem

az ifjú Andreutól, mennyit kér érte.

Válaszát halk kuncogás előzte meg, majd azt mondta,

nekem a tulajt, el senyort kellene megkérdeznem, mert ő

csak el labrador. Elmagyarázta, hogy mint az ilyen

esetekben általában, el senyor - aki ebből következően

másfajta jövedelemből él - máshol lakik, általában a

városban, de az is lehet, hogy a kontinensen. Addig el

labrador, szó szerint a tulaj napszámosa - igazgatója a

fincán. él. Andreu ezután elmondta, hogy ő, mint a tanya

labradorja, feleségével és két kisgyerekével a tanyaházban

élt, mint ahogy előtte a szülei is. Ő ebben a házban született,

és csak remélheti, hogy az új senyor, bárki legyen is az,

áldását adja erre az elrendezésre. Szemébe kérlelő pillantás

költözött, amikor azt mondta, hogy megszakadna a szíve, ha

el kellene mennie. Ez jelentette számára a világot. Biztosított

minket afelől, hogy keményen dolgozik és megbízható

alkalmazott. Majd közölte, hogy most magunkra hagy

minket, nézelődjünk kedvünkre a tanyán, de keressük meg,

ha bármit meg akarunk kérdezni.

Rájöttünk, hogy nem azért nem hívott be minket a házba,

hogy ott is nézzünk körül, mert az udvariatlanság vezette,

hanem azért, mert azt feltételezte, hogy mi is a birtoktól távol

lakó lehetséges senyorok vagyunk, mint a jelenlegi tulaj, és

nemcsak labradorok, mint ő. Csakhogy mi labradorok

voltunk, és még senyorként is labradorok maradtunk, akik

saját magunk vezetjük a gazdaságot. Ami azt jelentette, hogy

nekünk a házban kellene lakni.

A spanyol rendszer egy újabb, előreláthatatlan

furcsaságába ütköztünk hát, és hullámvasutunk ismét lefelé

robogott. Mert szóba sem jöhetett, hogy ezt a fiatalembert és

családját kitúrjuk az otthonából, mint ahogy arról sem

lehetett szó, hogy a jelenlegi állapotot fenntartsuk. Ez

dilemmát okozott, és mindezt Jock elé tártuk, amikor

találkoztunk vele a Bar-Restaurante Los Pinosban, immár

Consell falujában. Jártunk már itt korábban Jockkal -

fincavásárlás helyett akkor kocsivásárlás miatt -, így tudtuk,

hogy a tapa, vagyis a Frank Zappa, ahogy arra Jock utalt a

maga sajátos rímes szlengjével, kiváló.

- Egen, hát én mindig azt mondom, keménynek kell lenned

ahhoz, hogy életben maradj ezen a szigeten - tudatta velünk

kedvenc Highgate-jeit (fasírt) falatozva az egyik fenyőfa

(amiről a bár a nevét kapta) alatti asztalnál -, de egy fiatal

családot az utcára kitúrni azért már rázós. Hm, az már szent

igaz, hogy ez fogós kérdés.

- Ha túl drága az a birtok, akkor nem is lesz semmiféle

probléma - váltott át gyorsan Ellie szorult helyzetünk

taglalásáról a gyakorlatias kérdésekre. - Hogy tudhatjuk meg,

mennyit kérnek érte?

Jock újabb fasírtot lökött a szájába, majd felállt.

- Ennél jobbkor nem is mondhattad volna, drágám.

Megyek, és azonnal tárcsázom az ismerősömet.

Az információ, amivel Jock visszatért, nem lepett meg

minket, hogy a vételár magas. Feltételeztük, hogy az lesz. De

hogy ennyire magas lesz... a lélegzetünk is elállt.

- De hát ez négyszer annyi, mint amennyit mi kaptunk a

skóciai tanyánkért - jajongtam -, és mindkét hely pontosan

ugyanakkora!

Jock felvonta a vállát.

- Hát, egen, csakhogy ez egy üdülősziget, ezt ne felejtsd el,

és nem hibáztathatod a földtulajdonost, hogy megpróbálja a

lehető legtöbb dollárt kapni a birtokáért... főleg akkor nem,

ha olyan piszok gazdag, mint az a srác, akié a tanya, amit az

imént láttatok. Megengedheti magának, hogy addig várjon,

míg egy másik mocskosul gazdag pasas ki nem fizeti neki.

És egyet se féljetek, mert egy napon megjön.

- Hát - sóhajtottam - tovább kell nézelődnünk, mert csak

annyit költhetünk el, amennyit a skóciai farmunkért

kaptunk...

- Ha - vágott közbe Ellie -, ha egyáltalán visszakapunk

annyit, amikor végre sikerül eladnunk Ca's Mayoralt.

A hullámvasút meredeken lefelé robogott újra, és még a

hipertalálékony Jock is felsült, hogy azt ismét felfelé tartó

pályára állítsa.

- Talán ideje azon gondolkodnotok, hogy másból éljetek

meg - javasolta tőle szokatlan rezignáltsággal a hangjában.

És újra megrántotta a vállát. - Talán ideje, hogy

beismerjétek, a kisbirtokosok napja leáldozott.

Ha nem álmodozol semmiről

Talán Jocknak mindkét dologban igaza volt, de mi már túl

messzire jöttünk, és túl keményen próbálkoztunk a

gazdálkodással ahhoz, hogy most feladjuk. És bár sosem

merengtünk el azon, hogy teljesen megváltoztassuk

életmódunkat (mert a gazdálkodás inkább az, semmint csak

üzlet), nem jártunk csukott szemmel, amikor a sokszínűség

került szóba - már attól kezdve nem, hogy Mallorcára

érkeztünk mint zöldfülű narancstermesztők. Sőt, nagyjából

egy héttel azelőtt, hogy Sandy eldöntötte, visszatér Skóciába,

felvetette nekünk, hogy a tanya mellett vezessünk vendéglőt.

Saját terményeink feltálalása józan gazdasági észjárásra

vallana, és ha kihasználnánk minden szabad helyet a

gyümölcsfáink között, elegendő mennyiségű zöldséget

tudnánk termeszteni, hogy az étterem szükségletének nagy

részét fedezhessük.

A gondolat akkor fogant meg Sandy agyában, amikor

megállt egy kávéra a Király Étteremnél Pegeura városkában,

úton hazafelé, miután Charlie-t elvitte a suliba. A Király

kiemelt helyen feküdt, nem messze az Andratxtól alig pár

kilométerre a tengerparton található, virágzó, bár kissé

álmoskás üdülőhely főutcájától. Elsősorban Peguera

túlnyomórészt német vendégeit kiszolgálva, a Király

szerény, értékarányos fogásokat kínált színes és napfényes

termeiben, továbbá dicsekedhetett még utcai teraszával,

valamint kis táncparkettjával és népszerű bárjával.

Barátságos kis létesítmény volt, ahol szívesen fogadták a

családokat, és Sandy szerint az a fajta vállalkozás, amibe

örömmel belevágna - természetesen a gazdálkodás mellett és

persze velünk együtt. A jelenlegi tulaj megemlítette

Sandynek, hogy a költözésen gondolkodik és keres valakit,

aki bérbe venné tőle az üzletet. A bérletért kért összeg nem

haladta meg lehetőségeinket, és az általa említett éves

forgalom igazán vonzó üzletté tette a Királyt. Emellett alig

tizenöt percre volt kocsival Ca's Mayoraltól.

De amikor a helyzet komolyabbra fordult, a nagy

kelet-lothani-i szántók és a megszokott modern

mezőgazdasági módszerek vonzása ellenállhatatlannak

bizonyult Sandy számára, így visszatért eredeti tervéhez, és

beiratkozott egy skót mezőgazdasági főiskolára. Bár

Ellie-vel megígértünk minden támogatást, amit csak adni

tudunk a Király üzemeltetéséhez, mélyen legbelül tudtuk,

hogy helyesen döntött. Rájöttünk, hogy miután az étterem

irányításának újdonsága szertefoszlott volna, fiunk vágyódni

kezdett volna a szabad levegőre, amit részben majdhogynem

pillanatnyi szeszélyének engedve cserélt volna le. Azt is

felismertük, hogy ilyen körülmények között az étterem

vezetésének terhe fokozatosan egyre inkább a mi vállunkra

nehezedne. És tényleg meg akartuk próbálni, milyen az,

amikor az embernek két főállása van? Az igaz, hogy egy

darabig komolyan fontolgattuk a dolgot, de a régi mallorcai

szállóige - azért dolgozunk, hogy éljünk, és nem fordítva -

meggyőzött minket, hogy a legjobb módszer az, ha

állhatatosan kitartunk annak az életmódnak a folytatása

mellett, amihez a szívünk húz.

Jock pragmatikus meglátása dacára folytattuk a

tanyakeresést az elkövetkező nyári hónapokban. És, amint

azt némileg reménykedve előre megjósoltuk, a Ca's Mayoral

iránt érdeklődő vevők száma a hőmérséklet emelkedésével

arányosan nőni kezdett. Többségük az angol nyelvű

lapokban megjelentetett hirdetéseket látta meg, és úgy

rendezték a dolgokat, hogy a szigeten töltött vakáció alatt

megnézzék a birtokot. Néhányan még vissza is jöttek, és

örültünk, hogy az üzlet már sínen van. De ebből sem lett

semmi. Bármennyire hangoztatták is, hogy imádják a házat, a

többi helyet és a birtok festői fekvését, a vonás, ami

elriasztotta őket - és ez talán valahol érthető -, pont az volt,

ami miatt elsősorban mi is a piacra kényszerültünk vinni a

tanyát. Vagyis a föld - a mi esetünkben ez a nem kellő

mennyiségű föld volt, míg városlakó látogatóink inkább úgy

látták, hogy túl sok van belőle.

Hogyan tudnának megbirkózni ennek a rengeteg földnek a

gondozásával, kapkodtak levegő után, és az ég szerelmére,

mihez kezdenének ezzel a rengeteg gyümölccsel? Hiába

bizonygattuk, hogy nem szenvednek majd hiányt

segítségben, hiszen a közeli Sa Coma völgyben élő öreg

fickók örömmel jönnek majd. Ez sem törte meg a jeget, de

még az sem, hogy azok nem kérnek cserébe semmit a

munkájukért, csak egy keveset a gyümölcsös terményeiből,

amit aztán eladhatnak. De nem: vevőjelöltjeink nem

lelkesedtek a gondolatért, hogy magánterületükre

betolakodjanak a „helyiek". Egyesek nem kerteltek és ezt

meg is mondták, mások viszont ugyanennyire egyértelműen

kifejezésre juttatták nemtetszésüket, a fejüket ingatva vagy

az orrukat húzva, amikor az önkéntes segítők ötletét fel

mertük vetni.

Én meg azon méláztam, hogy az öreg Pep és Maria hogyan

jönne ki ezekkel a bezárkózó és mogorva emberekkel, ha

idejönnének lakni szeretett kis közösségükbe. Szerencsére

erre a kérdésre sosem kellett válaszolnom, mert azok közül,

akik benéztek hozzánk, soha senki nem tett ajánlatot a

fincára. Az érem másik oldala azonban az volt, hogy az idő

egyre telt, és semmivel sem kerültünk közelebb sem Ca's

Mayoral eladásához, sem ahhoz, hogy nagyobb tanyát

találjunk. És közben könyvelőnk előrejelzése, miszerint

rázós pénzügyi időszak közeleg, Damoklész kardjaként

függött a fejünk felett.

Mallorcánál kevésbé tranquilo helyen mostanra már kitört

volna a pánik. Csakhogy nyár volt, forróság, és bár nem

mindig volt egyszerű az életünk, a völgy életritmusa úgy

szállt egyre lejjebb, ahogy a hőmérő higanyszála egyre

feljebb kúszott. Mostanra az úszómedence építési költsége

miatti kezdeti aggodalmunk elpárolgott, ahogy beláttam,

milyen nagyszerű értékkel is bír.

A hosszú iskolaszünet alatt Charlie és haverjai itt élték

életüket, a medence és a játékteremben álló snookerasztal

között ingázva. Majd segédkeztek a szabad ég alatt zajló

vacsorák elkészítésében (és elfogyasztásában) a kerti grill

fölé hajló, lágy fénnyel megvilágított fenyők alatt. És a

legforróbb, legfülledtebb augusztusi éjszakákon még a

legelszántabb úszni nem tudók is - mint én - lehűthették

magukat, nyakig merülve a vízbe a medence sekélyebbik

végében, csodálva a csillagokat a hegyek kirajzolódó

körvonala fölé boruló bársonyos égen. Charlie jéghideg sört

hozott a játékterem frigójából, és így lett teljessé az a

szokatlan és (majdnem) szemérmetlen fényűzés, amiben

lubickoltam.

Szép idők voltak - a legnyugodtabb és legpihentetőbb

időszak, amiben csak részünk volt, mióta Mallorcára

érkeztünk, és mi kiélveztük minden pillanatát, tudva, hogy

hosszú időbe telik, mielőtt ismét ránk köszönne a jó

szerencse, hogy megismételjük - ha valaha is lesz ilyen.

De emelkedő hőmérséklet ide vagy oda, a tanyán még így is

akadt mindennap valami munka. A nyáron érő gyümölcsöket

le kellett szedni, kiválogatni és elszállítani señor Jeronimo

nagykereskedésének peguerai raktárába. A fák locsolásának

minden este ismétlődő rituáléjához is már-már vallásosan

kellett ragaszkodni. Az utóbbi munka mindig rám maradt.

Kezdetben azért, mert a vízzel teli, széles menetű

locsolócsövet ide-oda vonszolni elég nehéz munka. Nem lett

volna szívem rábízni Ellie-re vagy az ifjú Charlie-ra.

Másodszor, bár Sandy elég nagy és elég erős volt, valahogy

mindig sikerült roppant ügyesen kibújnia ez alól a munka

alól, amikor még Ca's Mayoralban élt. Meglátása szerint ez

annyira unalmas volt, mint azt nézni, hogy szárad meg a

festék.

És tényleg az is lehetett volna, ha az ember engedi, hogy túl

sokat rágódjon rajta. De én gyorsan megtanultam, hogy a

titok nem más, mint hagyni átfolyni magunkon a múló időt,

pont úgy, ahogy a víz zubog bele a fák köré ásott

öntözőárkokba. Az ömlő víz dallama mindig nyugtató, és

még inkább az egy mediterrán narancsligetben a fülledt nyári

estén. Egyre jobban élveztem a locsoló cipelését, és éppen

annyira élvezettel néztem a víz áramlását, mint amennyire

Csini szeretett játszani vele. Soha nem fáradt bele abba, hogy

beugráljon az árkokba, és úgy viselkedjen a slagból

gurgulázva kiömlő vízzel, mintha az egy folyékony

rongybaba lenne.

Igen, boldog és emlékezetes idők voltak ezek, amikor még

a fák locsolásának „unalmas" munkája is egyszerű élvezetté

alakult, amit a gyümölcsösben szürkületkor megtett

könnyed, hazavezető séta zárt le. Közben Csini játékosan

harapdálta az ujjam végét, és mindenfelől fenyőkkel szegett

sierrák pillantottak le méltóságteljesen az emberre. Amikor

befordultam a terasz sarkán, gyakran fogadott az

úszómedence felszíne felett ide-oda röppenő színpompás

szitakötők látványa, míg Ellie-nek a ház falára akasztott

kosaraiból kibuggyanó virágok körül törpe kolibrikként

kacsafarkú szenderek lebegtek. Aztán, amikor a nap végleg

lenyugodott, a kerti grillen parázsló narancsfák hasábjai

aromájukkal adták hozzá a bájos Mallorca utolsó

ecsetvonását elbűvölő, de nem éppen kivételes vén

házunkhoz, amit nagy szeretettel formáltunk olyan otthonná,

amire büszkék lehettünk. És azok is voltunk. Sőt, mi több,

aligha érezhettük volna magunkat jobban vagy

szerencsésebbnek kuckónk miatt. Valóra vált az álmunk -

legalábbis az ilyen felbecsülhetetlen pillanatok erejéig.

Azonban soha nem adhattuk át magunkat annak a luxusnak,

hogy szem elől tévesztjük a valóságot, vagy azt a színtiszta

igazságot, ami minden egyes eltelt héttel egyre

nyilvánvalóbbá vált. A hálót, amit kezdetben Andratx és

kikötőjének környékére vetettünk ki, egyre szélesebb és

szélesebb ívben dobtuk ki újra meg újra. Reménykedtünk,

hogy megleljük azt az tanyát, ami megteremti a mozgásteret

„folytatásos mallorcai kalandunk" következő fázisához.

Hónapokon át mindennap bújtuk az Ultima Hora, a sziget

egyik spanyol nyelvű újságjának lapjait, eladó ingatlant

keresve. Minden tanyát felkerestünk, ami a leírás alapján

ígéretesnek látszott. De a zátonyok, amikkel akkor

találkoztunk, amikor az első három fincán jártunk - amit az

ifjú Gabriel és Jock javasolt -, zavaró rendszerességgel tértek

vissza újra meg újra. Vagy a tulajdoni jogviszonnyal

lennének bonyodalmak, vagy az építmény eredeti építési

engedélyénél áll fenn rendezetlen probléma, vagy éppen a

hely túl drága, hogy megérje a művelésért megvenni - főleg

akkor, ha jelentős renoválást igénylő vén tanyaház áll rajta.

Időnként egyszerre találtuk magunkat szembe mindhárom

kukacos befőttel. De mi mégis egyre csak kerestünk és

kutattunk - és közben egyre messzebb és messzebb vetettük

ki a hálót a szigeten. Márpedig Mallorca bizony nagy sziget.

Mire a nyár lassan őszbe hajlott, lelkesedésünk

megcsappant, bár a csüggedést elszántan egy sarokba

száműztük. A sok birtok, amit megnéztük, és amik nagyon

messze estek az újsághirdetésben adott leírástól, egyszerre

vált mindinkább fárasztóvá és lehangolóvá.

Az áttörés egy szeptember eleji reggelen volt. Charlie és

Csini is velünk tartott, amikor szívós optimizmussal

felvértezve autóba ültünk. Palmai ügyvédünk nem sokkal

korábban hívott minket, hogy hivatalos ajánlatot kapott Ca's

Mayoralra attól a brit házaspártól, akik néhány nappal

korábban jártak a tanyán. Kifizetnék a vételárat, de csak

akkor, ha hamarosan beköltözhetnek. Eljött a most vagy soha

pillanata. A fincának, amit ma megyünk megnézni, bele kell

férnie a költségvetésbe.

Llubí nem sok útikönyvben bukkan fel, egyszerűen azért,

mert lényegében mindenféle flancot nélkülöző mezőváros. A

kitaposott turistaösvényektől jóval odébb fekszik, a sziget

termékeny központi síkságának északi felén. De ez a

viszonylagos báj - vagy éppen annak hiánya - egy cseppet

sem zavart minket. Llubí Mallorca legtermékenyebb vidékén

található, és ennek a vidéknek a zöme tökéletesen sík.

Pontosan olyan, amilyet az orvos rendelt. Az Ultima

Horában feladott apró „nyugdíjazott" malacfarmról írt, amit

lapos szántók vesznek körül, van villanyhálózat, megbízható

vízforrás, és egész sor tanyaépület. Reményeink szárnyaltak,

ahogy rákanyarodtunk a Palmától északkeletre vezető

autopistára. Elhagytuk Consellt, a falut, amitől nem messze

néztük meg azt a tanyát, ahova Jock vitt el minket, és ami

minden tekintetben tökéletes volt, kivéve az árát. Most Inca

városa felé haladtunk, ami bőráruiról, sokfelé másolt ódon

„borcelleres" vendéglőiről, kitűnő üzleteiről, naponta

üzemelő vásárcsarnokáról, hetente egyszer kinyitó szabadtéri

piacáról és Mallorca legnagyobb mezőgazdasági vásáráról, a

minden novemberben ezreket vonzó Dijous Bóról híres.

Mivel Llubí csak kilenc kilométerre fekszik Incától,

fellelkesített minket a tudat, hogy egy nagy, nyüzsgő város

összes előnye karnyújtásnyira lenne esetleges új mallorcai

otthonunktól.

- Hát ezt soha az életben... - dünnyögte Ellie, amikor

besétáltunk a tanya kapuján abba a gazdzsungelbe, ami olyan

volt, mintha háborítatlanul nőtt és gyarapodott volna már

évek óta.

Annyi szent, hogy a talaj sík volt, így az apróhirdetés ezt

illetően igaz volt. De ez volt az egyetlen, ami igaz volt. A

„ház" téglaépítésű, egyszobás viskó volt, csak arra elég, hogy

a kondás sziesztázhasson benne egyet. A „hasznos"

tanyaépületek pedig rozoga disznóólak sorát jelentették.

Akárcsak a „ház", ezek sem voltak jók másra, csak hogy

lerombolják őket. Nem is izgattuk magunkat, hogy erről

kérdezzük az ingatlanügynököt, aki körbevitt minket,

megmutogatva a villanyhálózatot és a vízforrást. A finca

többi hiányosságai mellé sorakozott fel az is, hogy a föld

nemcsak kicsi volt, de házak vették körül. Könnyű volt

kitalálni, miért zárt be a disznóhizlalda, és a szomszédok

küszöbénél álló marhakarámokból felszálló szagok

hasonlóan elítélő lépéseket váltanának ki.

Elsőrangú építési terület, señores - közölte az

ingatlanügynök, és ingatlanügynökös mosolya úgy emelte

meg lekonyuló fekete bajszát, mint két keselyűszárnyat.

Tekintete végigpásztázta a szántót, és bólintott. - Sí, a

városháza építési osztályától beszerzett permisóval négy, de

akár hat házat is építhetnek ide. - Összedörzsölte mutató- és

nagyujját, és elvigyorodott: - A lehetséges haszon estupendo,

sí?

Szívesen elmagyaráztam volna neki, hogy a tanyáról

alkotott elképzelésünk nem egészen egyezik, de nem lett

volna értelme.

Csak azt gondolta volna, hogy totálisan loco extranjero

vagyok, és ebben a pillanatban így is éreztem magam. Végül

úgyis jön egy ingatlanfejlesztő, aki majd kifizeti a vételárat,

amiről a birtok megtekintése után már tudtam, hogy

értékének sokszorosa volt az olyan kisbirtokosoknak, mint

amilyenek mi voltunk. Ellie-re néztem. Bármilyen bátran

küzdött meg azokkal a kihívásokkal, amelyekkel közös

életünkben szembekerült - és ebből akadt jó pár az évek

során -, láttam rajta, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban.

- Hát ezt soha az életben - dünnyögte megint.

Charlie rám nézett, arcán értetlenséggel vegyes

együttérzés.

- Tudom, mi jár a fejedben, apu - mondta, majd vetett egy

kritikus pillantást a fincára -, de a nagy John McEnroe

szavaival élve, ezt durvára nem gondolhatod komolyan,

ember!

Az efféle szemtelenkedés jutalma általában egy fülpöci lett

volna, de most mindössze egy reszketeg sóhaj tört elő

belőlem. A kölyök az igazat mondta.

De legalább Csinit elbűvölte a hely, mert kutyánk a

gazosban és a törmelékek között turkászott, orrát a földhöz

nyomva, rengeteg ritka évjáratú disznószart szagolva ki.

Sajnos a mi szükségleteink egy hangyányival

kifinomultabbak voltak az övéinél. Magamhoz szólítottam,

megköszöntem az ingatlanügynöknek a ránk áldozott idejét,

és leverten elindultam vissza a kocsihoz. Ellie és Charlie már

bent ültek.

Nejem lassan csóválta a fejét, és arca nem rejtett el semmit,

ahogy rám nézett, amikor a volán mögé rogytam.

- Azt hiszem, ideje szembenézned a tényekkel, nem?

- De igen, Ellie - értettem egyet vele újabb sóhaj

kíséretében. - Attól tartok, igen.

Megveregette kezemet, és vigasztalóan rám mosolygott. Ugyan már, cowboy, keressünk valami klassz helyet, ahová beülhetünk, és jól elcseveghetünk arról, hogy most mihez kezdjünk!

Incától nem messze kisebb út tekereg a város nevét viselő

puig (hegy) meredek lejtőjén felfelé. A csúcson áll a szigeten

mindenfelé hasonló magaslatokon elhelyezkedő számos

santuaris egyike. Ez itt történetesen a Santuari de Santa

Magdaléna, és a néhány másik egykori zárdával együtt közös

vonása, hogy a Santa Magdaléna, bár továbbra is szívesen

látja kápolnájában a spirituális „zarándokokat", egyben a

látogatók testi szükségleteiről is gondoskodik

kávézó-bárjában. Ez a csendes hely illett az elmélkedő

hangulathoz, amibe kerültünk. Ellie-vel bementünk, hogy

keressünk egy üres asztalt, míg Charlie és Csini sétált egyet a

zárda udvarán.

A Llubítól idáig vezető út során jó ha egy-két szó esett, de

mindannyian egészen biztosan tudtuk, hogy ugyanarra

gondolunk: tanyakereső missziónk véget ért. Most, amikor

kinéztünk az étterem ablakán, észrevettük Charlie-t, aki

oldalán Csinivel a Puig d'Inca alatt elterülő panorámában

gyönyörködött. Ellátott egészen a hatalmas Tramuntana

csúcsáig nyugaton, Pollenca és Alcúdia íves öbléig északon,

és rajtuk túl a Serra de Calicant messzi tetejéig, keleten pedig

a középkori dombtetőre épült Artáig.

- Sa Pobla egész krumpliföldjéért - dörmögtem

reflexszerűen.

- Krumpliföldjéért? - tudakolta Ellie.

- Igen. A vén Maria mondása ez... az, amit az állítólagosan

elveszett kacsa estéjén mondott. - Halkan kuncogni kezdtem,

ahogy felidéztem magamban. - Azt mondta, jobb, ha van egy

kicsi, ami a szívednek kedves, mintha tiéd lenne Sa Pobla

egész krumpliföldje.

A földrajz sosem volt Ellie erős oldala, így értetlen

arckifejezésén nem csodálkoztam.

Charlie most éppen Sa Pobla városára lát rá - magyaráztam.

- És a város körül terülnek a tágas, termékeny, nagy hozamú

földek... amikről Maria közmondásában szó van, azok, amik

számos korai érésű krumplival látják el például London

piacait.

- Hm, most már értem, mire célzol. Ironikus, nemde?

Egyre messzebb és messzebb kerültünk Maria völgyétől, és

még mindig nem találtuk meg azt, amit kerestünk.

- Bezony, de a dologban a csavar az, hogy a szívednek

kedves kicsi hely, a kicsi hely, amit a völgyben birtoklunk,

egyre kevésbé és kevésbé lesz élhető, ahogy múlik az idő.

Úgyhogy...

Ellie egy darabig nem szólt semmit, csak kibámult az

ablakon, mélyen elmerülve gondolataiban.

- A tenger - mondta végül.

- A tenger?

- Hát, be kell valljam, az irányérzékem nem valami jó, de

még én is tudom, hogy a tenger, amit most nézek, a sziget

másik felén van a palmai tengerhez képest. Charlie iskolája

pedig Palma túlsó oldalán van innen nézve, így a napi oda- és

visszaút kész lidércnyomás lenne - még ha ez az utolsó tanya

lett volna is az, amit keresünk.

Felhozhattam volna érvként, hogy fiunk járhatna még az

incai állami iskolába. De tudtam, hogy alig tizenhárom

évesen bekerülni egy spanyol nyelvű suliba, sok nehézséggel

és feszültséggel járna, és valószínűleg romlanának

tanulmányi eredményei. Jóval kevésbé borulna fel az élete,

ha bentlakásos diák lenne belőle, de azt nem engedhettük

meg magunknak, még ha akarnánk, akkor sem. A tény az

volt, hogy bár elszántuk magunkat, hogy egyre nagyobb és

nagyobb területen vetjük ki hálónkat, ezzel elménk hátsó

zugába űztük azt a célt, aminek a legelsőnek kellett volna

lennie - a megszeretett, viszonylag egyszerű falusi élet

megtartását. Maria közmondása igaz volt, legalábbis ebben a

tekintetben.

- Egész végig hiú ábrándot kergettünk - szólaltam meg, és

képtelen voltam elrejteni csalódottságomat. - Azóta

szivárványt kergettünk, hogy felvetettem az Aberdeen

Angus tenyésztésének ötletét egy olyan nyaralószigeten,

ahol földet csak feláron vehetsz. Mocskosul gazdagnak

kellene lennünk, hogy akár szerény keretek között is, de szert

tegyünk rá. - Fáradtan megcsóváltam a fejemet. - Ez csak egy

bolond álom volt.

Ellie vigasztalóan ismét megveregette a kezemet.

- Inkább szerencsésnek kéne érezd magad.

- Szerencsésnek? Nekem? - Kezdett eluralkodni rajtam az

önsajnálat. - Ezt meg honnan a fészkes fenéből vetted?

- Hát, ahogy az a régi musical mondja az Észak-Atlantira

induló amerikai tengerészekről: „Ha nem álmodozol

semmiről, hogy váltod valóra az álmod?"

Lekonyuló szájszélű levertségem azonnal teli szájjal

hahotázó vidámságnak adta át a helyét. És az, hogy Ellie

véletlenül Észak-Atlantira cserélte a Dél-tengert, csak

részben indokolta ezt. Akármennyire is szándékos lehetett

földrajzi bakija (én viszont gyanítottam, hogy totálisan

véletlen volt), bölcselkedése mégis telibe talált. Tényleg

szerencsés voltam, és nemcsak azért, mert volt egy álmom,

még ha bolond álmom is, de még inkább azért, mert volt egy

feleségem, aki elég bolond volt ahhoz, hogy velem

álmodozzon. Ezt meg is mondtam Ellie-nek.

- Hát - kacarászott - miért változtassunk most egy élet

szokásain?

Hirtelen felszakadt belőlünk a feszültség és a sok

bosszúság, amit az okozott, hogy már egy éve fésültük át a

szigetet a lidércfényként csalogató birtok után. A

szomszédos asztaloknál ülők elképedésére most már

mindketten hangosan hahotáztunk. Olyan volt ez, mintha a

hullámvasút hirtelen végállomásához közeledne, és ha ki is

derül, hogy egy téglafal állítja meg, akkor sem tehettünk már

mást, mint reménykedünk abban, hogy a fal ki van párnázva.

- És most mihez kezdünk? - kérdezte aztán Ellie.

Figyelmeztetően intettem felé az ujjammal.

- Te csak ne gyötörd a bájos fejecskédet semmi ilyesmivel -

mosolyogtam rá. - Van egy másik álmom.

- Hát ez az - mondta Ellie -, pontosan ez az, amitől féltem.

- No, padres, mikor megyünk már haza? - kérdezte vadul

mosolyogva Charlie, amikor kimentünk és leültünk mellé.

- Addig nem, amíg az apucid nem hív meg minket ebédre -

válaszolta Ellie. - Nem vagyok hajlandó innen egészen Ca's

Mayoralig üres hassal utazni.

- Nem, nem úgy értettem, hogy haza Ca's Mayoralba -

vigyorgott Charlie. - Én az igazi otthonunkra gondoltam.

Skóciára.

Zavart pillantást váltottam Ellie-vel. Még ha mondtuk is

volna, hogy gondolkozunk a Skóciába való visszatérésen -

amit nem mondtunk -, az ég szerelmére, miért tűnne Charlie

annyira elégedettnek Mallorca elhagyása és a fényűző életről

való lemondás lehetősége miatt, amihez már annyira

hozzászokott nála gazdagabb iskolai osztálytársainak

otthonában?

Kérdeznünk sem kellett, máris megadta a választ. Elárulta,

hogy mindent jól meghányt-vetett magában, míg Csinivel

idekint sétáltak, és arra a következtetésre jutott, hogy a

hazautazás lesz az a döntés, amit Ellie és én meghozunk. A

gazdálkodás sosem fog elegendő bevételt hozni nekünk

Mallorcán, és mivel nem vágytunk másra, csak arra, hogy

gazdálkodhassunk, nincs értelme belevágni másfajta üzletbe,

csak azért, hogy a szigeten maradhassunk. Mindent

megpróbáltunk, remekül mulattunk, de ami őt illeti, nem

bánja, ha letesszük a lantot. Amennyire tudtuk, Charlie-nak

mindig hiányoztak a nagyszülei, de most bevallotta, hogy a

nagy tesója is.

- Bezony, padres, egy szóval sem fogok panaszkodni, ha

hazamegyünk. Oké, az bizti, hogy nehéz lesz búcsút

mondanom az összes itteni haveromnak, de bármikor

visszajöhetek, és meglátogathatom őket a nyári szünetben. -

Charlie magabiztos arckifejezése ekkor óvatosra váltott. -

Ugye tényleg eldöntöttétek már, hogy visszamegyünk

Skóciába, igaz?

Ellie és én megráztuk a fejünket. Ellie elmondta neki, hogy

még csak szó sem esett erről az eshetőségről. Charlie arca

elkomorult.

Ellie azonban máris folytatta. Most, hogy már Charlie

említette, és annak fényében, hogy a tanyakeresési fronton a

dolgok nem jutottak előre, az a véleménye, hogy ez akár

valóban logikus lépés is lehet. Nejem itt megerősítést várva

rám nézett.

Felhúztam a vállam.

- Akár jó is lehet - feleltem tétovázva.

Charlie arca felderült.

- Hú! Majd berosáltam attól, hogy ti ketten esetleg a

spanyol kontinensen terveztek letelepedni - valahol a semmi

közepén, ahol olcsóbbak a földek. Don Quijote szélmalmos

vidékén vagy akárhol. De őszintén, ha még egyszer új

suliban kellett volna megütnöm a mértéket, az már komolyan

gázos lett volna... főleg, ha én lettem volna ott az egyetlen

nem spanyol csóka.

Hátba veregettem.

- Gratulálok, Charlie - tréfálkoztam vele. - Megvicceltél,

amikor elhitetted velem, hogy önzetlenségből mondod, hogy

téged nem érdekel, ha visszamész Skóciába.

- Há-á-á-t, padre - nyújtotta a hangokat - van előnye, ha az

embernek olyan tanára van, mint Jock Burns. - Charlie

Jockot utánozva felfújta az arcát, atyáskodóan vállamra tette

kezét, és eltúlzott skót akcentussal azt mondta: - Mindig

gondolkodj előre, fiam. Bezony, bezony, ez az egyetlen

móggya, hogy életben maraggy ezen a szigeten, hajjaj.

Így aztán a meglepően kedélyes hangulatban - legalábbis

tekintve azt a bizonytalan jövőt, amivel (ismét) szembe

kellett néznünk - Ellie felvetette, hogy ebédeljünk és majd

mañana izgassuk magunkat a jövő miatt.

Ekkor odafordultam hozzá, és megmondtam neki, hogy a

mallorcai tranquilóság művészete végre-valahára hatalmába

kerítette őt is - bár arra gondoltam, talán egy kicsit túl későn.

Charlie megsimogatta a hasát, kinyitotta az étlapot, majd

ismét bizonyította, hogy Jock milyen hatással van az

osztályára.

- Juhú, itt jön Lee Marvin! - dünnyögte.

Ellie csüggedten ingatta a fejét.

- Az isten szerelmére, miért nem beszéled azt a szimpla

angolt, amit mindenki megért? Mármint itt van ez a Frank

Zappa, Highgate, Lee Marvin meg a többi badarság.

Őszintén - csattant fel -, micsoda nagy halom Brad Pittség

ez?

Az anyjától szokatlan rögtönzött durvaságtól elámult

Charlie-ra olyan röhögőgörcs tört rá, amitől a szomszédos

asztaloknál ülők nem gondolhattak másra, csak arra, hogy

egy olyan család ült le melléjük, akik aznapra eltávozást

kaptak a sárgaházból.

Bocsánatkérően rájuk mosolyogtam, majd az étlapra

összpontosítottam.

- Oké - vetettem rá egy futó pillantást -, minden kaja

viszonylag egyszerű cucc, úgyhogy azt hiszem, a jól bevált,

„amikor Rómában vagy..." szabályt lenne érdemes követni.

- Nem látok sehol spagettit - jegyezte meg Ellie.

- És pizza sincs - fűzte hozzá Charlie.

- Azért, mert ez nem Róma... de még csak nem is a

kicseszett Nápoly! Ez a mallorcai Sa Pobla buja földjeire néző

hegytető. A sziget legjobb zöldségforrása van itt - sőt,

valószínűleg az egész mediterrán térségé - és mindegyiknek

most van a szezonja.

- Ó, ne - nyögött fel Charlie -, nehogy azt mondd, hogy az

egészséges alternatíva következik.

- Addig ne pocskondiázd, amíg nem próbáltad - feleltem,

majd Ellie helyeslő fejbólintásától kísérve rendeltem egy

közös tálat, tele tumbettel. Ez egy egészséges mallorcai

zöldségragu, ami padlizsánból, paprikából, krumpliból,

paradicsomból és fokhagymából készül. Mellé köretnek édes

hagymából, nem csípős zöldpaprikából, paradicsomból,

almából és kapribogyóból álló friss trempó saláta kerül,

leöntve olívaolajjal és porcsinolajjal. Lehet, hogy nem az a

sorsunk, hogy a Pobla termékeny földjén gazdálkodjunk, de

legalább csekély vigaszt nyújt a kiváltság, hogy élvezhetjük

terményeit, amelyeket egyszerűen, de becsületesen tálalnak

fel akként, ahogy azt tették valószínűleg már a zárdát is

megelőző időkben.

- Tízből kilenc - lelkesedett a tamáskodó Charlie, amikor a

tumber szaftjának maradékát is kitunkolta ropogós héjú

kenyerével. - Igaz ugyan, hogy egy kis fincsi, egészségtelen

sült krumplit még mellé rakhattak volna.

- Ne aggódj - mutatott rá Ellie szárazon -, ha előrejelzésed,

miszerint visszamegyünk Skóciába, igaznak bizonyul, a

koleszterinszintedet a csillagos égig röpítheted valami jóféle

finomsággal, mint amilyen a borsóleves, amit aztán követ

egy-két jól átsütött kövér hurka.

- Rendicsek, madre - kacsintott Charlie. - Már alig várom.

Minden hősködése ellenére Ellie-vel éreztük, hogy Charlie

csak azt próbálja megkönnyíteni, amiről tudtuk, hogy bizony-

talan és aggasztó időszak lesz számunkra. Akárcsak nagy

tesója, ő is megmutatta, hogy bölcs is tud lenni, ha kell. Sőt,

mi több, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy bár a szigeten élő

gazdagabb kivándoroltak életmódjának egyes hedonista

elemei hatottak rá, de nem zavarták meg a fejét, mint ahogy

attól Ellie és én örökösen tartottunk. Úgy látszott, hogy

továbbra is két lábbal áll a földön.

Egy darabig hallgatásba burkolóztunk, ahogy mindannyian

elmerültünk gondolatainkban.

Ellie szólalt meg végül elsőnek, közben félve nézett rám.

- Te, izé... azt mondtad, hogy van egy másik álmod...

- Szent igaz.

Erre összehúzta a szemöldökét.

- És, ööö... jól gondolom, hogy ennek semmi köze sincs

valami másfajta szokatlan gazdálkodási formához, ugye?

- De bizony, hogy van.

Charlie „árulj el többet" tekintettel nézett rám.

- Ez olyasmi, amit még át akarok tanulmányozni, mielőtt

Skóciába költöznénk. Olyasmi, amit el lehetne kezdeni egy

viszonylag kis tanyán, hogy aztán terjeszkedjünk, ahogy a

termék iránti kereslet növekszik.

Ellie a plafonra nézett.

- Mi a déjà vu megfelelője, ha csak hallja az ember?

- Ne, még ne fitymáld le! Nem olyan bolondság, mint arról

álmodozni, hogy Aberdeen Angus marhát tenyészt az ember

Mallorcán. - Megvontam a vállam, és kissé zavarban éreztem

magam, ahogy Ellie és Charlie bámult. Mintha csak arra

vártak volna, hogy bejelentsem, éppen most tértem vissza a

Földre az idegenek fogságából. - Nem, a jószág, amiről

beszélek, egyáltalán nem lenne szokatlan... Skóciában.

- Vagyis vissza fogunk menni - vonta le Charlie gyorsan a

következtetést.

Ellie mindentudó tekintetét rám szögezte.

- És ennek az álomnak agancsa van, igaz?

- Szent igaz.

- Hát jó - sóhajtott lemondóan -, szarvasokat terelgetni az

esőtől korbácsolt skót domboldalban kellemes változatosság

lesz a napsütötte mallorcai völgyben zajló narancsszedés

után.

Sikerült kipréselnem magamból egy halvány mosolyt.

- Hát, ahogy magad mondtad egyszer, legalább azzal nem

vádolhatsz meg, hogy mellettem unalmas az életed.

- Hmm, csakhogy azt hiszem, rájössz majd, ezt jóval

többször mondtam egynél, drágám.

Másnap aláírtuk a Ca's Mayoral eladásáról szóló szerződést,

és a vásárlók elhelyezték foglalójukat a bankszámlánkon. Alig

egy hónapunk maradt, hogy rendezzük ügyeinket Mallorcán

és megtegyük az előkészületeket a skóciai visszatérésre.

- Meggondoltad magad, tío? - kérdezte a vén Pep, amikor

látta, hogy leveszem a „Se vende" táblát a kapuról. Persze

nagyon is jól tudta, hogy nem. Ő csak ekképpen tudakolta,

anélkül, hogy túl sok szót pazarolt volna rá, hogy mik a

terveink és ki veszi majd át Ca's Mayoralt. Válaszaimat

pókerarccal fogadta, és csak annyit mondott rá: - Va bé -

vagyis remek. Ha érdekelte is, hogy azt tervezzük, Skóciában

szarvasokat tenyésztünk majd, nem mutatta. Mint ahogy

semmiféle érzékelhető reakciót nem váltottak ki belőle azok a

jó hírek sem, hogy Ca's Mayoral új tulajdonosai nem

foglalkoznak gazdálkodással. De a nyugdíjas házaspár

megnyugtatott minket afelől, hogy majd elhívnak pár öreg

vecinót a faluból, hogy gondozzák a gyümölcsöst.

Azonban éppen eléggé kiismertem Pepet, hogy lássam, se

lenézés, se elutasítás nincs abban, ahogy a híreket fogadja. A

közönyösség álcája alatt hihetetlenül kíváncsi lehetett, de ha

ezt kimutatná, tolakodónak látszana - ami pedig sérti a vidéki

udvariasság ódivatú illemkódexét.

Az öreg Maria szintén ezt a jellegzetes mallorcai vonást

mutatta fel, amikor megosztottam vele a híreket. Ez néhány

nappal később történt, amikor szokásos fügegyűjtögető

látogatására érkezett. Nem kétséges, hogy Pep mostanra

mindenről beszámolhatott neki, amiről vele beszélgettem, de

Maria nem árulta el magát. Ehelyett inkább egyik régi

közmondását idézte:

- Csak a rossz szomszédok nem hiányoznak soha.

Vártam, hogy valami mást is mondjon még - esetleg valami

velős csattanót. De nem jött semmi ilyesmi. Pusztán csak

felpillantott, rám villantotta rá egyáltalán nem jellemező

szerény kis mosolyát, majd folytatta a fügék szedegetését,

amiket a disznajának vitt.

Jordi sokkal bőbeszédűbb volt, amikor kedvenc utcai

asztalánál összefutottam vele az andratxi Bar Nuevo előtt a

következő szerdán, a piacnapon.

- Affrancba', ember - hahotázott -, azt mondani Jordinak,

hogy menni vissza abba az átkosverte Skótpiába?

Jámboran bólintottam.

- Mi a fészkes fene? - Rácsapott a combjára, zihálva

felröhögött, majd a szomszédos asztalnál zavart képpel ülő,

négyfős brit turistakülönítmény felé fordult.

- Maguk mind jönni Majorkira a napsütés miatt, igaz? - Itt

szünetet tartott, hogy nagyujjával rám bökjön. - Ő meg itt élni

már sok éve, és most visszamenni a rohatt elcseszett

fagyoskodásba! Ez nevetségességes!

De Jordi nagyszájúsága mögött érző szívű fickó lapult, és

miután befejezte különcködő műsorát az én rovásomra,

odahajolt hozzám és halkan így szólt:

- Jordi tudni a problémákról, ember. Jordi dolgozni távoli

országokban is sok évvel ezelőtt. - Bölcselkedve bólintott. -

Jordi tudni az elcseszett problémákról, ó igen. - Ez volt

minden, amit mondania kellett a témáról, bár egy pillanattal

később hozzátette, hogy egy napon visszajövök még

Andratxba élni, feltéve, hogy szorult valamennyi elcseszett

ész az átkozott skóc fejembe. Felteszem, ez járt még

legközelebb a legnagyobb bókhoz, amit Jorditól valaha is

kaptam.

Jock viszont sokkal kevésbé bókolt, amikor megtudta a

döntést, ami többé-kevésbé saját magát hozta meg. Az egyik

délután leparkoltam az iskola előtti udvarra, hogy felvegyem

Charlie-t. Ekkor Jock lépett ki a kapun, egyszerre köszöntötte

a várakozó szülőket és keleti parti akcentussal búcsúzott el

azok leszármazottaitól. Jock Kedélyes Úr figurája a

nyilvánosság előtt egy percre sem szünetelt, de az arcán

megjelenő kifejezés, ahogy elindult felém az udvaron,

szenvtelen volt és szigorú.

- Az igazgató most mondta, hogy Charlie elhagy minket.

Aszonggya, Charlie állítása szerint visszamentek Skóciába. -

Meg se várta, hogy válaszoljak. - Hát, azt hiszem, nagy hibát

követsz el, fiú.

Éreztem, hogy közeleg már a tanító bácsis szidás, és meg is

kaptam. Miért dobtuk be most a törülközőt? Ezt akarta tudni

Jock. Emlékeztetett rá, hogy átvészeltük a rázós időket,

szépen beilleszkedtünk, tökéletesen felvettük a mallorcai

ritmust és életmódot, akkor miért fordítunk most hátat neki?

Magyarázatom, hogy a szigeten többé nem engedhetjük meg

magunknak a gazdálkodást, nem győzte meg Jockot. Ahogy ő

látta, nekem inkább pályát kellene módosítanom, ahelyett,

hogy szivárvány után kapkodok - főleg, ha ezért egészen

Skóciáig elmegyek. Úgy érvelt, hogy ha én tényleg Mallorcán

akarok élni, akkor készen kellene állnom minden munkára,

ami csak adódik.

- Nézz meg például engem! Nálam senki sem szereti jobban

Skóciát, és időnként őrülten hiányzik. De én itt ütöttem fel a

tanyámat, és kibaszottul keményen elvégzek bármit és

mindent, amivel csak elég lét kereshetek, hogy annak minden

cseppjét kiélvezhessem. Egen, és te is simán megtehetnéd

ugyanezt.

Vártam, hogy hozzátegye még, amúgy ez az egyetlen mód az

életben maradásra ezen a szigeten, de nem tette. Én pedig nem

próbáltam meggyőzni az életszemléletemről, ami arról szól,

hogy megpróbálok abból megélni, amit szeretek csinálni.

Nem végeznék el akármilyen munkát csak azért, hogy

Mallorcán maradhassak, bármennyire élvezem is. Az ifjú

Charlie felfogta ezt és elfogadta, Jockkal ellentétben.

- Csalódott vagyok - közölte egyenesen, ahogy beszállt a

kocsijába. - Azt hittem, tartod az irányt. - Ezzel elhajtott,

nyilvánvalóan megsértődött, és ezt nem is próbálta palástolni.

Rossz volt, hogy csalódást okoztam Jocknak. Sőt, mi több,

fájt, hogy mit érez, mert ez volt a legutolsó dolog, amit

akartam. Bizonyította, hogy jó barát, amikor megtudta, hogy

Mallorcán szeretnénk letelepedni, majd segített nekünk. Jock

számos trükkös esetben egyengette utunkat, és egy ilyen jó

kapcsolatokkal bíró, szívélyes szövetséges támogatása nélkül

mallorcai kalandunk talán kibicsaklott és kudarcot vallott

volna. Jock soha nem kért semmi viszonzást kedvességéért.

Beérte azzal a tudattal, hogy a szigeten való konstans

jelenlétünk kézzel fogható kapcsolatot jelentett neki az

„otthonával", amiről beismerte, hogy még mindig hiányzik

neki. Annak híre, hogy el akarunk menni, ezért ejtett mély

sebet rajta, és ennek tudata csak még nehezebbé tette közelgő

elutazásunkat. Azért mind tudtuk, hogy Jock végül megérti és

elfogadja majd azt a döntést, amiről őszintén úgy hittük, a

legjobb, még ha nem is ért vele egyet.

Azonban efféle vigaszt nem kínált semmi, amikor Csiniről

volt szó. Hiszen ő csak egy kutya volt, méghozzá egy nagy

mamlasz kutya. Az ország szigorú, veszettség elleni törvényei

azt írták elő, hogy hat hónapot karanténban kellene töltenie,

mielőtt beengednék Nagy-Britanniába. Kennelben korábban

mindössze egyszer volt, és ott is csak hét napig, amikor

meglátogattuk barátainkat a kontinensen, Spanyolországban.

De az az egy hét „börtön" (ahogy ő tekinthetett rá) annyira

összezavarta és elszomorította, hogy megfogadtuk, soha többé

nem tesszük ki ilyen megpróbáltatásnak - még egy hétre sem.

Én úgy látom, hogy az idegen környezetbe, furcsa zárkába

kerülő kutyának - bármennyire „humánusak" legyenek is a

viszonyok - az igazi nehézséget az okozza, hogy fogalma sincs

róla, vajon visszajön-e érte a családja, hogy hazavigye.

Képtelenek voltunk még csak gondolni is arra, hogy Csinit

ilyen lelki tortúrának tegyük ki hat hónapon át - ennyi idő alatt

biztosan összetörne a szíve. És bármennyire összetörné is a mi

szívünket, hogy elválunk tőle, rá kellett ébrednünk, hogy itt

kellene őt hagynunk Mallorcán. Ezért keresnünk kell neki egy

új és szerető családot, akikről gondoskodhat, a maga módján.

Robbie és Lulu Gordon egy öreg kőházban élt, amihez nagy

fallal övezett kert tartozott Es Capdellá falvának peremén, a

Sa Coma völgyből nézve a Garrafa és a Grua gerinc

túloldalán. Robbie, skót honfitársam, szabadúszó

jachtkapitány volt, és vele, valamint fiatal feleségével akkor

találkoztunk, amikor négyéves lányuk, Kate ugyanabba az

iskolába kezdett járni, mint Charlie. Megegyeztünk velük,

hogy időnként megosztjuk az „iskolai kört", így váltunk közeli

barátokká. Nem kellett kétszer kérnünk őket, hogy legyenek

Csini új családja. Akárcsak mi, ők is imádták a boxereket, és

nagyfokú harmónia alakult ki köztük és kutyánk között már az

első pillanattól kezdve. Mi több, nem is vihettük volna jobban

Csinit a családba - már az ő szempontjukból. Ugyanis

nemrégiben született meg a legkisebb családtag, így egy olyan

imádott négylábúnak, mint Csini, a megjelenése teszi majd

teljessé a családi boldogságot.

Bár mi is örültünk, hogy Csini kedves és szerető otthonra

talál, összeszorult a torkunk, amikor Capdellába autóztunk

vele a szigeten töltött utolsó előtti esténken. A másnap majd a

csomagolás befejezésével telik, hogy aztán személyes

ingóságainkat bepakolják a Skóciába induló bútorszállító

kocsiba. Csini egyszerre lett volna zavart és izgatott, ha azt

látja, miként hordják szét a szeme láttára az otthonát, mielőtt

elválik tőlünk. Ezért azt gondoltuk, az lesz a legjobb, ha még

azelőtt elvisszük új lakhelyére, hogy megkezdődne a

felfordulás.

Sandy átrepült hozzánk, hogy velünk legyen a utolsó pár

napban Ca's Mayoralban. Természetesen ő is és Charlie is

ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöjjön és személyesen

búcsúzon el Csinitől. Az eső szemerkélni kezdett, alighogy

legördültünk a Robbie és Lulu házához vezető meredek

kocsilejárón. A hegyekre szürke fellegek ereszkedtek, és a

közeledő éjszaka még egy árnyalatnyi lehangoltsággal járult

hozzá mindannyiunk búskomor hangulatához.

Csini viszont remek formában volt, és úgy döntött, hogy

egymagában sétára indul a kertben szétszórtan álló

mandulafák között, ahelyett, hogy velünk együtt egyenesen a

bejárati ajtóhoz tartana. Mivel számos alkalommal jártunk

már Gordonéknál, kutyánk tökéletesen ismerte az összes

szimatolandó zugot és a felfedezendő szegleteket. De nem

sokáig engedhette át magát ennek az élvezetnek. Amint a kis

Kate meghallott minket az ajtóban, kirohant és Csini nevét

kiabálta.

- Tényleg az én kutyám lesz? - kérdezte Ellie-t, és karácsonyi

ajándékvárós mosolya sem tudta elrejteni a hangjában

megbúvó kétkedést.

Csini szökellt oda hozzá, és ha az, ahogy végignyalta Kate

arcát, nem lett volna elég válasz, lelkes farkcsóválása - ami

olyan féktelen volt, hogy belerezgett egész teste - megtette a

magáét.

- Alig egy órája mondtuk csak meg Kate-nek - fordult

hozzánk Lulu, ahogy befelé terelt minket. - Nem akartuk,

hogy túlságosan felizgassa magát. Amúgy is elmúlt már a

lefekvés ideje, de semmi értelme nem lett volna addig ágyba

dugni, míg Csini ide nem ér. Úgyse aludt volna el.

Robbie, az örök szívélyes házigazda, előkészített italokkal

fogadott minket a nappaliban, ahol nagy, nyitott kandalló állt,

mi pedig mindenféléről csevegtünk, kivéve kutyákról, amíg

Kate és Csini a tűz előtti birkabőrön kuporodtak össze.

Kisvártatva Kate elaludt, és csak akkor riadt fel, amikor anyja

felemelte, hogy ágyba fektesse.

Kate megdörgölte a szemét.

- Hol van Csini? - kérdezte. - Itt van még Csini?

- Igen, igen - nyugtatta meg Lulu -, Csini itt van még. Kate

csak ezt akarta hallani. Elégedett mosollyal fészkelte be magát

anyja karjaiba, aki felvitte emeleti ágyába.

- És ne aggódj - hallottuk még Lulu hangját, ahogy eltűntek a

szemünk elől -, Csini itt lesz még akkor is, amikor holnap

reggel lejössz.

Csakhogy Csini mást forgatott a fejében. Korábban járt már

itt úgy néhányszor, hogy Kate-nek le kellett feküdnie, de most

először döntött úgy, hogy követi őt. Bocsánatkéréssel

fordultam Robbie-hoz, és vissza akartam hívni Csinit, de

Robbie felemelte kezét, elmosolyodott és azt mondta, minden

oké. Csinit szívesen látják a házban mindenütt, ahova csak

menni akar. Végtére is ez most már az ő háza.

- Általában mesélnem kell Kate-nek lefekvéskor - fordult

felénk Lulu, amikor lejött -, de most azt mondta, hogy ne

törődjek vele. Inkább ő mond el egyet Csininek.

Arra gondoltam, hogy ezzel Csini egész éjszakára befészkeli

magát Kate ágyába, mint ahogy az szokásává vált Charlie-nál

is. De néhány perc elteltével kutyánk ismét megjelent, farkát

csóválva, és arcán önelégültnek mondható vigyor ült.

Lulu felállt, és a lépcső aljához ment.

- Kate gyorsan elaludt - suttogta. - Hallom a szuszogását.

Csini tehát máris felöltötte anyáskodó szerepét. Ezzel indult

útjára az a napi rutin, ami lefekvéskor minden este

megismétlődött. Felügetett az emeletre Kate-tel, odabújt a

kislányhoz, amíg az el nem aludt, majd küldetését bevégezve,

visszaügetett a földszintre, hogy Robbie és Lulu társaságában

maradjon, míg ők maguk is aludni nem mentek.

De mindez a jövő volt. Mert a mai estén Csini a

látogatásunkból hátralevő nagyjából egy órát felváltva töltötte

el a lábunknál - előbb Charlie-énál, majd Sandyénál, utána

Ellie-énél, és végül az enyémnél. Mintha csak tudta volna,

hogy ez lesz az utolsó együtt töltött esténk, és a maga csendes

módján ki akarta volna élvezni a búcsú minden egyes

pillanatát. Amikor pedig végső istenhozzádot mondtunk

Robbie-nak és Lulunak, ahelyett, hogy követett volna minket

a kocsihoz, ahogy általában tenni szokta, megállt két

vendéglátónk között a bejárati ajtónál, és csak kurta farkának

finom rezgése árulta el nekünk, hogy minden rendben lesz.

Megható pillanat volt, amit egyikünk sem fog elfelejteni. Egyetlen szó sem hangzott el a hazaúton aznap éjjel. A

szipogások és az orrfúvások mindent elmondtak.

Két telefonhívást kaptunk másnap reggel. Ellie vette fel az

elsőnél a kagylót. Elmosolyodott, amikor meghallotta Lulu

hangját, majd aggódva ráncolni kezdte a homlokát.

- Csini - mondta szorongva. - Ó, drágám... mi történt?

Ellie figyelmesen hallgatott, majd homlokráncolása ismét

mosolygásra váltott, ahogy Lulu ismertette a problémát.

- Megsértette a lábát? - tudakolta Ellie. - A bejárati ajtó előtt

ül felemelt mellső mancsokkal? - Halkan felkuncogott. - És

nem hajlandó elmozdulni?

Mindannyian megkönnyebbültünk és fújtunk egy nagyot,

mert tudtuk, mi ez. A szemerkélő eső, ami Capdellából

hazatérve előző éjjel fogadott minket, az éjszaka folyamán

egyenletes záporrá erősödött, amitől a talaj sáros lett. Ca's

Mayoralban a talajt elsősorban vastag agyagréteg alkotja, ami

felhőszakadás után ragacsos ingovánnyá változik. Ezért Ellie

megtanította Csininek, hogy addig várjon az ajtónál, amíg

tisztára nem törlik a mancsát, ha ilyen az idő.

Ezt elfelejtettük említeni Luluéknak, így Csini a kertben tett

reggeli körútja után felemelt mancsaival a maga módján ezt

akarta jelezni újdonsült „udvarhölgyének". Ellie még mindig

mosolygott, de álla már remegni kezdett, amikor mindezt

elmagyarázta Lulunak. Amikor letette a telefont, orra végéről

egyetlen könnycsepp gördült alá.

- Áldja meg az Isten - dünnyögte, ahogy torkán akadtak a

szavak. - Az a kutya egy kis angyal.

A fiúkkal rögtönzött és színlelt köhögő-krákogó kórussá

alakultunk, de hiába is lepleztük, hogy a mi szemünk is

könnybe lábadt.

- Nos - mondtam egy idő elteltével - legalább tudjuk, hogy

Robbie-ra, Lulura és családjukra szép jövő vár. Csini majd

gondoskodik róla.

Erre mindenki elmosolyodott és egyetértően bólogatott, és

bármennyire kényszeredettek voltak is ezek a mosolyok,

vigaszt merítettünk abból a tudatból, hogy Csinire is szép jövő

vár. Robbie, Lulu és gyermekeik gondoskodnak majd róla.

A második telefonhívás nem sokkal azután jött, hogy a

bútorszállító kocsi megérkezett, szóval a káosz a tetőfokára

hágott, amikor felvettem a kagylót. Jock volt az. Most hívott

először azóta, hogy olyan csípős szidásban részesített néhány

héttel korábban, amiért elhagyom a szigetet. Ahogy reméltem,

mostanra már visszaváltott szokásos fesztelen stílusára...

- Mit szólsz egy adiós kajáláshoz ma este, fiú?

Ez váratlanul ért, mert annyira lefoglalt, hogy ne legyek a

költöztetők útjában, akik ládákat és dobozokat cipeltek

ide-oda. Most az evés volt az utolsó dolog, ami eszembe jutott.

- Hát, igen... mármint azt hiszem, nem lenne...

- Jól van - vágott közbe Jock. - Lefoglaltam egy asztalt az

andratxi Celler Ca'n Renouban, amiről te beszéltél nekem.

Gondoltam, talán tetszik az ötlet, tekintettel a körülményekre.

- Oö, igazán... nekem, hát, nekem előbb egyeztetnem kell

Ellie-vel és...

- Ca'n Renou. Fél tíz. Mind a négyen legyetek ott! Ezzel

letette.

Arra gondoltam, hogy Jocknál már csak így van ez - amikor

kitalál valamit, nem lehet vele vitatkozni, főleg akkor nem, ha

kajáról van szó. De ebben az esetben nyilvánvalóan inkább

ránk gondolt, és nem saját ínyenc mivoltára. Tekintettel a

körülményekre - hogy őt idézzem -, se nem akartuk volna

utolsó mallorcai vacsoránkat az üres és elárvult konyhában

elkölteni, se nem akartunk volna túl messzire menni enni.

Gyanítottam, hogy Jock, miután csekkolta a gépek indulását,

már kitalálta, hogy másnap a kora délelőtti járattal megyünk.

Mi eddigre eldöntöttük, hogy völgybeli közvetlen

szomszédainktól csak akkor veszünk végső búcsút. Volt egy

pont, amikor felmerült bennünk, hogy tartunk egy bulit, és

meghívjuk őket, valamint Jockot, feleségét, Meget, és még

néhány olyan kivándoroltat, akikkel megismerkedtünk, és

hogy ez így lenne illő. De aztán elvetettük az ötletet. Egyrészt,

mert sejtettük, hogy nem lennénk valami ünnepi hangulatban,

másrészt meg attól tartottunk, hogy rossz benyomást

keltenénk az olyanokban, mint amilyen a vén Pep és Maria.

Lehet, hogy úgy néztek ránk, mint egyszeri, sáros csizmájú

kisbirtokosokra, akikről aztán kiderül, hogy felvágósak, és

akik kiglancolt és eladott fincájukkal büszkélkednek más

extranjerók előtt, akiknek zömével semmi vagy csak nagyon

kevés közös vonásuk van. Úgy döntöttünk hát, hogy inkább

nem, távozásunkkor kerüljük a felhajtást, mert ez így lesz a

legjobb.

A távozás előkészítése körüli hercehurcák és friss traumák

miatt teljesen megfeledkeztünk arról, hogy ma van Santa

Catalina Tomásnak, Mallorca egyetlen helyi születésű

szentjének ünnepe. A szigetről mindenfelől tömegek

özönlenek Palmába, hogy lássák a szent tiszteletére adott

színes, jelmezes felvonulást. Még az olyan félreeső

városkákban is, mint amilyen Andratx, számos helybeli

ünnepelte az eseményt az utcán. A nap végét családjukkal a

kedvenc vendéglőjükben zárták. Spanyolországban éppen ez a

csodálatosan paradoxon. Kevesen engedik, hogy a szent nap

áhítata a szórakozás útjába álljon.

A Celler Ca'n Renou már dugig megtelt, mire

megérkeztünk.

- Hé-é-é, Don Pedro! - csendült fel keleti parti akcentussal az

üdvözlés az étterem végéből. - Ide, te gringó kurafi!

A kekeckedésből már tudtam, hogy Jock jó hangulatban van,

így azt gondoltam, hogy már nem fog megleckéztetni azért,

amiért elhagyom Mallorcát. Ezért hálás voltam neki. Amúgy

is háborogtak már az érzéseim.

A Jock barátságos inzultusát éltető üdvrivalgás arra vallott,

hogy ő és Meg nincs egyedül, és ahogy feléjük indultunk a

zsúfolt asztalokkal teli akadálypályán, egyre nyilvánvalóbbá

vált, hogy közös barátaink jókora keresztmetszetét gyűjtötte

ide ma estére. Jock semmi másért nem rajong annyira, mint

efféle gasztronómiai összejöveteleket megszervezni, és azok

minden esetben saját lendülettel bíró fesztiválokká alakulnak -

még azokon a napokon is, amikor nincs fiesta.

Miután Jock a kijelölt helyünkre vezetett minket az

asztalnál, az első dolog, amit elmondott, hogy megbeszélte az

ifjú Gabriellel és Maria-Joséval, hogy húsz vendégnek

készítsenek paellát - ami nem kevés, és embert próbáló feladat

egy ilyen zsúfolt éjszakán, mint a mai. A paella elkészítése

nagy figyelmet követel a szakácstól. A rizs, hús, tengeri

herkentyűk, meg a zöldségek megfőzése a sekély, lapos

fenekű paellera serpenyőben a fával rakott tűzhelyen olyan

időigényes folyamat, amit nem szabad elkapkodni. Jock, aki

nagyon jól tudta ezt, gondoskodott róla, hogy ő és asztaltársai

addig se maradjanak éhesek - vagy szomjasak. A hosszú

asztalt teljesen ellepte az olyan kedvelt mallorcai „falatkák"

sokasága, mint amilyen a pa amb oli (szó szerint olajjal

meglocsolt kenyér), a főtt csiga, a pácolt olajbogyó, a nyers

répa, a fokhagymás all-í-oliba mártott céklaszeletek. És elég

bor is (mindhárom fajtából) akadt az asztalon ahhoz, hogy

megszólaljon a riasztócsengő az Anonim Alkoholisták helyi

főhadiszállásán.

Baráti körükben Jockot és Meget - akit én egykor, teljes

joggal, úgy neveztem, mint egyszemélyes riói karnevált - a

vendéglátás királyának és királynőjének tartották. Ők

gondoskodtak arról, hogy az asztal felett repkedő baráti

ugratások egy pillanatra se lankadjanak. A vacsoráknál a

baráti beszélgetések soha nem arról voltak híresek, hogy

csöpögne belőlük a finomkodó bájcsevej. A játék arra ment

ki, hogy érezd jól magad, és nekik láthatóan feltett szándékuk

volt, hogy a szigeten töltött utolsó éjszakánk annyira

élménydús legyen, amennyire csak lehet.

Jock tapasztalata, amit az iskolai ebédek felügyeletében

szerzett, nagy előnyt jelentett a maihoz hasonló

összejöveteleknél. A vendégek megfontolt ültetése eldöntheti,

hogy abból sikeres társasági keveredés lesz, vagy egyáltalán

nem rokon lelkek közti suta súrlódás. Jock ezúttal is remekül

játszotta ki lapjait, még arra is ügyelt, hogy Sandy és Charlie a

csoport fiatalabb tagjai közé kerüljön, akikkel könnyebben

szót tudnak érteni, mint Jock veterán partiarcokból álló

szekciójával.

Mire a paella megérkezett a négy nagy paellerában, amit

Gabriel és az éjszakára bevonultatott három fiatal segédje

hozott be a magasba emelve, a hangulat igazán karneválira

fordult. A Jock-ból, Megből és vendégeikből áradó jó

hangulat kellemesen kelt versenyre a Ca'n Renou többi

asztalánál helyet foglaló helybeliek beszélgetése keltette

morajjal. Mert hát ez az igazán csodálatos, ha az ember

Spanyolországban vendéglőben eszik. Az ugyanis nemcsak az

evésről szól, sokkal inkább társasági esemény, amin részt vesz

az egész család. Ez a jó társaság, az élénk beszélgetések, a bor

és az étel korlátok nélküli ünneplése, amire nyugodt, mananás

hangulatban kerül sor, ami egyszerre tesz jót mind az

emésztésnek, mind a jó kedélynek. És amennyire egészséges a

mallorcai vidék ennivalója, alapjában véve nagyon egyszerű

is, így nem társul hozzá semmiféle sznob „kajamutogatás". Az

étkezéskor összegyűlő társaság időtlen idők óta a spanyol

kultúra része, és éppúgy élvezik a mezőn dolgozó,

ebédszünetkor kenyerüket, olajbogyójukat és borukat

egymással megosztó kétkezi munkások, mint az étteremben

összejövő tömegek, akiket szívélyes pincérek szolgálnak ki.

Ez volt az egyik fontos eleme annak az életmódnak, amihez

hozzászoktunk Mallorcán, és amiről tudtam, hogy nehéz

Nagy-Britanniában is továbbvinnünk. Jock javára írandó,

hogy ilyen kiválóan szervezte meg ezt az eseményt a szigeten

töltött utolsó éjszakánkra. Mire mindenki elbúcsúzott odakint

az utcán, a bortól fűtött ölelések, hátba veregetések és

kézrázások tömege még a legszívélyesebb skót szilveszteren

is túltett volna. Márpedig ott mindenki (még a legutáltabb

szomszédok is) kebelbaráttá válnak azokra az illékony,

harangkongatós pillanatokra, amik minden új év születését

hirdetik.

- Hát, fiam - mondta Jock, mielőtt mindenki ment volna az

útjára -, ma éjjel még paellát ettél, de holnap már zabkása lesz,

igaz?

Lemondó sóhajjal bólintottam, és bortól szédelgő fejem

mostanra megtelt kétségekkel, hogy vajon jól döntöttem-e,

amikor feladtam mindazt a jót, amit Mallorcán annyira

megszerettünk. Talán követnem kellene Jock tanácsát, és

valami másba kellene fogni, akármibe. Olyasmibe, ami elég

megélhetést adna, hogy itt maradhassunk.

De aztán Jock olyasmit mondott, amitől majd' hanyatt

estem.

- Bárcsak veletek mehetnék. - De amint látta Meg kíváncsi

tekintetét és fenyegetően felhúzott szemöldökét, gyorsan és

hangosan még hozzátette: - Egen, de persze csak egy kurta

vakációra!

Az öreg Maria „véletlenül" éppen gazt kapált, amikor -

mielőtt megjött volna a taxi, ami a reptérre visz - Ellie-vel

utolsó sétánkra indultunk a narancsligetben. Maria a falnál

állt, az omladozó résnél, ahol általában akkor járt át, amikor

fügéért jött hozzánk. Amikor észrevette, hogy közeledünk,

óvatosan átlépdelt a lehullott köveken, majd szokásához híven

Ellie-nek címezte mondandóját, én mintha ott se lennék.

- Ahogy azt már neki mondtam - mozdította meg egy

parányit fejét, felém biccentve -, van egy mondásunk,

miszerint csak a rossz szomszédok nem hiányoznak soha. -

Odalépett Ellie-hez, magához húzta, megpuszilta az arcát,

majd azt suttogta: - Hiányozni fog, señora de Escocia. Sí,

hiányozni fog. - Amíg Ellie köszönömöt dadogott, és könnyeit

törölgette, Maria hozzám fordult és tündéri vigyorával, amitől

mintha még a völgy fölé boruló felhős ég is kitisztult volna,

kuncogva azt mondta nekem: - És maga is hiányozni fog,

muchacho... legalább annyira, mint a kacsám.

Ezzel Maria távozott, elcsoszogott citromfái között, vissza

kis tanyája felé, hogy újabb nap következzen közel egyforma

napokként leélt több mint kilencven éve során, itt a völgyben.

Irigyeltük őt és régi életstílusát, ami oly törékenyen

nehezedett meggörnyedt vállára. Jó szomszéd volt, és nekünk

is hiányozni fog.

- ARRIBA ADELANTE, CABALLO! A-Y-Y-Y,

ARRIBA-A-A-A-Al

Pep reszelős hangja volt ez, ahogy caballóját, a lovát

nógatta. Vagyis ő mindig caballónak nevezte, bár tudtuk,

hogy száz százalékig un mulo volt. Pep nem így akar hízelegni

szamarának, hanem inkább magát szerette volna caballerónak

tekinteni. A kifejezés eredetileg és szó szerint lovast jelent, de

annak lovagi, nemesi értelmében, a mai korban pedig

egyszerűen a legmagasabb körköz tartozó úriembert. Pepnek a

caballero titulus szebben és kívánatosabban csengett, mintha

csak mulerónak nevezték volna. Így hát az alacsony sorból

való mulo a caballo rangjára emeltetett.

Mind a négyen kimentünk a dűlőútra, ahol láttuk, amint Pep

felbukkan a kapuban, Ben Hurként állva a kimondottan

sértődött képet vágó szamara vontatta kordéban. Pep lehet,

hogy úgy tekintett magára, mint egy kései Charlton Hestonra,

de öszvérének nem voltak ilyen tévképzetei saját

személyazonosságát illetően. A filmcsillagutánzat

caballójának eljátszása láthatóan nem kapott túl magas

besorolást prioritási listáján, pláne nem ilyen korai órán.

Pep egyetlen nyers „HOO!" kiáltással megzabolázta

vánszorgó öszvérét. Majd valamit előhúzott nadrágzsebéből,

és odadobta nekem. Egy kacsatojás volt.

- Keményre van főzve, tío - nevetett, amint óvatosan tartottam

a markomban - és emlékeztessen rám, amikor csak ránézel.

Ahogy azt Maria tette korábban, úgy Pep is kinevette magát

még egyszer az elveszett kacsa epizódján, de én a mai napig

nem tudom, mi is volt az igazság. Azt csak Pep és Maria tudta.

Még mindig nevetve, Pep egyetlen kantármozdulattal

mozgásra ösztökélte kelletlenül mozduló öszvérét. Majd

megbiccentve barettját, színpadiasan azt kiáltotta:

- Adéu, amigos! Hasta que no hay mas uvas en el mundo! -

Viszlát, amíg csak a világon már nem lesz több szőlő!

Ahogy „harci szekere" egyre gyorsabb iramban megindult a

dűlőúton, még egy utolsó huncut közmondást vetett hátra a

válla felett...

- És soha ne feledjék, compañeros... Az élet olyan, akár a

csatorna. Hogy mit halászol ki belőle, az attól függ, mit dobsz

bele! ARRIBA, CABALLO! ARRIBA-A-A! - Egy utolsó John

Wayne-es tisztelgéssel az önmagára ruházott titulus szerint a

völgy legmagasabb körökhöz tartozó úriembere elvágtatott a

képzeletbeli naplementébe.

Sandy lassan csóválta a fejét, és elismerő vigyor ült ki az

arcára.

- Soha többé nem találkozunk hozzá foghatóval.

Búskomorság lepte el a völgyet, amikor végleg elhagytuk

Ca's Mayoralt azon az októberi reggelen. Bár ennek nagyját

saját érzéseink okozták, hiszen azt a helyet hagytuk magunk

mögött, ahol életünk három legemlékezetesebb és

legélvezetesebb évét töltöttük. De valami többről volt most

szó. A hegyek mogorva ábrázatot öltöttek, sötéten és komoran

magasodtak a gyülekező viharfelhők árnyékában. Persze ez

semmi baljósabbat nem jelzett, csak az ősz közeledtét.

Nagy-Britanniában ez a ködös és érett, termékeny időszak

mostanra már beállt volna. Itt, Mallorcán, a hegyeket

elsötétítő fellegek mindössze azoknak a látványos viharoknak

a hírhozói voltak, amik hamarosan mind a mediterrán

évszakváltást, mind a vén Pep félévente esedékes

alsóneműcseréjének eljöttét jelzik.

A tenger is csúnyábbik arcát öltötte, ahogy végigautóztunk a

parton futó Paseo Marítimo sugárúton a repülőtérre tartva.

Jachtok és halászhajók horgonyát rángatta a szél a

Palmai-öböl kanyarulatában, árbocuk fordított metronómként

lendült előre-hátra, ahogy a bukóhullámok máris a rakpartnak

csapódtak. A láthatáron villám cikázott át, nyomában a

hatalmas szürke víz felett felénk gördülő mennydörgéssel.

Ellie, aki saját bevallása szerint teljesen elgyávult, amikor

villámlással kísért vihar fenyegetett, már kész idegroncs volt,

mire megérkeztünk az edinburgh-i járat becsekkolópultjához.

Az esetek többségében nem volt oda a repülésért, de a

gondolattól, hogy fent az égen randevúzzon egy

villámcsapással, totálisan lezsibbadt. Ám minden rosszban

van valami jó, most az általában lehangoló hír, amit a

csekkolópultnál ülő lány közölt velünk vidáman, miszerint

egy órát késik a gép indulása. Így később szállunk fel, és

addigra a fenyegető vihar várhatóan már áthalad felettünk.

A nemzetközi váróban töltött hosszú várakozási idő unalmas

volt, bár társult hozzá egy nem várt, szürreális tényező. Olyan

volt, mintha vakációról térnénk haza, noha hiányzott az itt

eltöltött néhány hét miatt érzett bizsergés és a hazatérés

közelsége. Mintha a pokol tornácán ültünk volna. Azt hiszem,

ezt még Sandy is érezte, annak dacára, hogy ő már nekilátott

újra felépíteni az életét Skóciában. Az igazság az, hogy mint

család, éppen olyan bizonytalan jövő elé néztünk

szülőföldünkön, mint amit magunk mögött hagytunk fogadott

hazánkban. Ez az érzés kitartott még akkor is, amikor végül

felszállt velünk a gép Edinburgh felé.

Ahogy a repülő felemelkedett a kifutóról, elénk tárult Pálma

káprázatos panorámája. Beláttuk az egész öbölkaréjt, a

gótikus szépségű Sa Seu katedrálistól a Bellver kastély kör

alakú tömbjéig, ami királyian és dacosan áll a Serra de Na

Burguesa-hegység zöld szőnyeggel leterített lankáján a

várostól nyugatra. De bármilyen bámulatos is volt, tudtuk,

hogy csak csábító kóstolót nyújt mindabból, ami hamarosan

elénk tárul. Nemsokára egy tömör felhőmasszába repültünk

bele, és úgy tűnt, hogy a hatalmas Tramuntana csúcsait,

szirtjeit és szurdokait már nem látjuk. De aztán valami

olyasmi történt, ami Mallorca képét még kitörölhetetlenebbül

emlékezetünkbe égette.

A pilóta meredeken jobbra döntötte a gépet, észak felé

kanyarodva. Charlie vette észre elsőnek a dolgot. Anyja

mellett ült az ablaknál, előttem és Sandy előtt. És hirtelen rés

nyílt a felhőtakarón.

- Odalent! - kiabálta. - Az ott Port d Andratx! Nézzétek - ott

van a Bar Central előtti kiugró móló, ahol iszogatni szoktunk

vasárnaponként a pálmák alatt. Egen, teljesen biztos, hogy az.

Még az eléje kikötött halászhajók is látszanak.

Tökéletesen igaza volt, és ahogy felfelé emelkedtünk,

hamarosan átrepültünk Andratx felett is.

- Ezt nézzétek! - kapkodott levegő után Charlie. - Az a völgy!

És ott... igen, annak kell lennie... - Hangja elhalt, ahogy této-

ván hozzátette: - Annak kell lennie... az otthonunknak.

Kikukucskáltam az ablakon, és bizony bizony, ott volt az

Andratxból északnak, a hegyek felé tekergőző út szalagja,

meg a róla bal kéz felé leváló, a Sa Coma völgyön átvezető

dűlőút. És amellett, pont úgy, ahogy Charlie mondta, ott állt az

„otthon" - a Cas Mayoral-i ház. Ebből a magasságból az előtte

levő úszómedence csak egy kék pötty volt a postabélyeg

méretű narancsligetek között. A vén Pep és Maria összevissza

tanyaépületei nem voltak többek, mint a játékvár méretű

mallorcai tájban szanaszét szórt apró Lego-darabkák.

- Nemsokára olyan lesz az egész, mint egy álom - hallottam a

furcsán elmerengő mondatot Charlie-tól, aki anyjának mondta

ezt, miközben mindketten lefelé bámultak a gép ablakán át.

- Hmm, hát, talán - sóhajtott fel Ellie. - De ez olyan álom volt,

ami tényleg megvalósult... bár csak egy időre.

Sandyvel egymásra néztünk, vállat vontunk, és magunkban

némán áldást adtunk rá.

Az újabb szivárvány

Skóciában is tépett felhők köszöntöttek minket, de a gép

leszállása közben elénk táruló látványt össze sem lehetett

hasonlítani azzal, amire sóvárogva pillantottunk le alig néhány

órával azelőtt. A Tramuntana fenséges, fűrészfogú csúcsai

helyett a Déli Felföld fölött repültünk át, az időtől gyötört

földráncok felett, aminek hepehupái határvidéket képeztek

Anglia és Skócia között. A legelésző birkák szétszórt fehér

pöttyöknek látszottak a dimbes-dombos tőzeges és páfrányos

vidéken, amin már látszódott az ősz tompa árnya. Ez a

jellegtelennek tűnő táj szépséges sivár lápjait és a dombokban

rejlő forrásaiból tisztán és bőségesen előtörő patakoktól

szabdalt mély szurdokok mögé rejti. Elméláztam, hogy vajon

a vízre ácsingózó mallorcai gazda mit meg nem adna azért,

hogy hozzájusson egyetlen ilyen kiapadhatatlan forráshoz,

naponta mindössze egy-két órára?

Úgy képzeltem, sokat megadna érte, mint ahogy bármely

határvidéki gazda is megadna ugyanennyit a mallorcai

napsütésért.

De egyik föld vagy nép sem lehetne az, ami, ha nincs az adott

éghajlat. Ám mindegyik gazda inkább ragaszkodna ahhoz,

ami már úgyis az övé, bármennyire vonzónak tűnhetnek is a

másik éghajlat egyes elemei. Miután mindkét alternatívát

ismertem már, hamarosan kiderítem, hogy ez az elmélet

megáll-e nálam vagy sem.

Előbb azonban Skócia másfajta vizuális látvánnyal csábított

minket. Az edinburgh-i repülőtérre vezető légi sávra rátérve a

pilóta átrepült a Firth of Forth víztükre felett, majd lassan 180

fokos kanyart írt le a modern világ egyik építészeti csodájának

tartott létesítmény felett. A forthi vasúti híd konzolgerendás

acél mérműjére mindenfelé úgy tekintenek, mint egy ikonra,

immár több mint egy évszázada. Az újabb időkben a

közelében emelt csodálatos függőhíd, amin a közúti forgalom

zajlik a Forth folyó jó mérföld széles torkolata felett, méltó

párja az emberi találékonyság eme emlékművének. A

levegőből nézve ez az ikerhíd látványos kapuja Skócia

fővárosának.

Felmerült bennem, hogy még Palma de Mallorcának is

igencsak össze kellene kapnia magát, hogy szemet

gyönyörködtetőbb látványt nyújtson első blikkre. Leith

kikötőjének mára kicsinosított dokkjain túl Edinburgh

kecsesen emelkedik a tornyokkal ékesített láthatárra, amit a

világ egyik legkönnyebben felismerhető épülete, az

edinburghi vár ural. Bástyái a sziklás tróntalapzatról

magasodnak fel, háttérben az Arthur's Seat meredek

csúcsaival, lepillantva a történelmi városra.

A skót emigránsok mindig vittek lírát dalaikba, amikor arra

vágytak, hogy hazatérhessenek szülőföldjükre, és

megérkezzenek „vissza szép Skóciába, hol saját néped

lakoza". És bár ezen lehet gúnyolódni, mondván, nem sokkal

többől van itt szó, mint „whiskybugyogtató" nyivákolásról,

amit a kivándoroltakat bepalizó varietézenészek tálaltak fel.

Nagyon érzéketlen skótnak kellene lenni, hogy ne indítson

meg legalább egy icipicit az a fogadószőnyeg, amit a főváros

terített beérkező gépünk alá azon az októberi napon. Habár

nem voltam túl sokáig távol, be kell valljam, úgy éreztem,

mintha nagyon rángatná valami a szívemet, ahogy az

önbizalmat adó edinburgh-i vár jól ismert körvonalát néztem.

Még ha ez esetben sziluettjét azoknak a szivárványoknak az

egyike keretezte is (talán baljósan), amikről Jock azt mondta,

hogy ne kapkodjak utánuk.

De ilyen gondolatok meg se fordultak a fejemben, mivel

őszinte boldogságot éreztem, hogy visszatértem Skóciába -

bár a szomorúság is belém hasított, amiért elhagytam

Mallorcát. Végtére is nem azért mentünk el innen, hogy

valami fárasztó taposómalom elől meneküljünk, vagy hogy

kielégítőbb megélhetési formát keressünk. Éppen

ellenkezőleg, tökéletesen boldogok voltunk a

marhatenyésztéssel és az árpatermesztéssel a Cuddy Neuk-i

kis tanyán, és soha nem költöztünk volna el onnan, ha a „méret

a lényeg" gazdálkodási egyenlet jobbik felén lettünk volna.

Amúgy pedig, ha szereted a helyet, ahonnan származol, nincs

szívet melengetőbb, mint visszatérni oda. Visszatérsz

gyökereidhez, mindenhez, ami ismerős, vissza családodhoz és

barátaidhoz.

De nem volt minden ismerős. Változások történtek

távollétünk alatt. Ami azonnal és leginkább szembeötlő volt,

az az új, osztott pályás út volt. Elkerülte Edinburgh-t, és több

mint felére csökkentette a reptértől a célunkig tartó

harminckét kilométeres utazást. Az új útvonalon eddig

ismeretlen tájakat is láttunk. Széles ívet leírva kerüli meg a

Pentland-dombságnak, Edinburgh szárazföld felőli

őrszemének, és a Déli Felföldbe összefutó vonulatok közül a

legészakabbinak az oldalát, mielőtt végül kiérne a

Kelet-Lothian tágas ege alatt legyezőként szétterülő buja

tanyavidékre.

A parttal párhuzamosan haladva az ember most

elgyönyörködhet az egyik oldalon a Firth of Forth tágas

víztükrében, egészen a Fife „Királyság" partjaiig és azon túl

ellátva, a másikon pedig azoknak a mezőknek és erdőknek a

pompás panorámájában, amik szelíden emelkednek felfelé a

Lammermuir-dombság bársonyos, hangával borított vállaira.

Aztán, ahogy az út lefelé suhan a Traprain Law - a helyi

jellegzetesség, egy kialudt vulkán erodálódott „dugója" -

kupolás domborulata irányába, magányos templomtorony

bukkan elő a fák csúcsa közül a völgyből, jelezve, hogy

városhoz közeledsz. Ez a jó öreg haddingtoni „Ez Itt Hon",

Kelet-Lothian történelmi központja és megyeszékhelye:

nekünk pedig az otthonunk.

Amikor mi „otthonnak" hívtuk, valójában a múltra utaltunk,

mivel jelenleg a város nem nagyon lehetett több, mint egy

lelkünkben fogant gondolat, egy velünk született lelkiállapot.

Ahhoz, hogy Skóciának ez a része ismét otthonunk legyen,

először találnunk kell egy házat, amiből otthon lehet. Ennek a

háznak pedig részesévé kellett volna válnia annak az új

gazdálkodási formának, ami önmagában véve még mindig

nem volt több egy gondolatnál, méghozzá elég ködös

gondolatnál.

Szüleim háza a városra néző dombgerincen sorakozó házak

között állt. Nem túl messze a Tyne folyó tekereg a füves

„haugh"-ok (folyóparti rétek) között, elhaladva Szűz Mária

ódon parókiája mellett, ami a legnagyobb Skóciában, és az

„Auld Brig", a kőhíd alatt, aminek eredete állítólag a római

korig nyúlik vissza. Ahogy a dal tartja, időnként nem tudod,

mid volt, csak akkor, amikor már nincs meg. Bevallom,

természetesnek tartottam Haddington szelíd, időtlen

szépségét, ahogy földijeim ablakából kinéztem még

fiatalkoromban. A környező tarlók szántásra várnak, a

folyóparti fák az ősz sárga-piros palástját hordják, ott vannak

az óváros tetői és kéményei, és a völgy túloldalán emelkednek

a Garleton-dombság mértéktartó, de biztonságot adó lankái.

De a legszebb látvány mind közül a szüleim öröme volt,

amikor az ajtóban fogadtak minket. Kicsi, összefogott család

voltunk, és bár kevésszer látogattak el Ca's Mayoralba,

tudtam, hogy apámnak és anyámnak nagyon hiányoztunk.

Ennek ellenére, jellegzetesen visszafogott skótokhoz híven, a

szülőföldünkre való visszatérésünket nem jellemezte nagy

érzelemkitörés. Csak rengeteg széles mosoly és diszkréten,

már-már szégyenlősen összeérő kezek, meg kar- és

vállveregetések voltak. Ez a köszöntés másik véglete volt,

szemben az imént mögöttünk hagyott latin ország dagályos,

csókokkal és ölelkezésekkel teli köszöntésével, de semmivel

sem volt kevésbé szívből jövő.

Anyám olyan ebédet készített, amiben hála az égnek nyoma

sem volt a zabkásának, szemben azzal, ahogy azt Jock

szimbolikusan előre jelezte. Olyan finom, régimódi,

gyakorlatias kaledóniai ínyencségekből állt, mint a skót

húsleves, vagdalt hús krumplipürével, a puding pedig a

házilag gyártott, gyümölcsös „rongyos" gombóc volt,

lávaként ráöntött tejsodóval. Bármilyen fenséges volt is

Gabriel előző esti paellája, hirtelen kiélezett versenyben

találta magát.

- Tegnap beszéltem egy ingatlanügynökkel - szólalt meg

egyszer csak apám -, aki kinevetett, amikor megtudta, hogy

húsz-harminc hektárnyi földet akarsz venni, rajta házzal.

- Mi ebben a vicces?

- Azt mondta, reméli, elég suskád lesz rá.

Ezen egy kicsit megsértődtem. Ki a fene ez az okoskodó

ingatlanügynök, és mi köze ahhoz, hogy mennyi suskám van?

- Hát - feleltem fellengzősen -, úgy jöttünk ide vissza, hogy

egy pennyt sem vesztettünk el abból a pénzből, amennyiért

eladtuk Cuddy Neukot. Így azt hiszem, megengedhetünk

magunknak egy annál kisebbet, és még mindig marad elég

tőkénk, hogy belefogjunk a szarvasmarhák tenyésztésébe.

- Pont ez itt a lényeg. Az ingatlanárak felmentek azóta, hogy

eladtad Cuddy Neukot.

- Ez igaz, de biztos, hogy annyival azért nem. Hiszen csak

három rohadt évet voltunk távol.

Apám, aki mindig teljes szívével bátorított engem minden

magam elé tűzött célomban, figyelmeztető pillantást vetett

rám.

- Pont a ház a lényeg. Mióta megnyitották az új utat, amin ma

ti is jöttetek, Kelet-Lothianban felforrósodott az

ingatlanbiznisz. Gyönyörű táj, strandok, golfpályák, különös

városkák és falvak, jó helyi iskolák meg boltok, és a gyorsan,

könnyen elérhető Edinburgh. A szivárvány farka az

ingázóknak.

Már megint ez a francos szivárványos analógia, nyögtem

magamban, ahogy kezdtem felfogni, mit is mondott apám. És

még rá is gyorsított a maga módján...

- Az ingatlanos pasas azt mondta, hogy a tanyaházak,

magukban eladva, közel annyit érnek, mint amennyit maga az

egész tanya ért a házzal együtt nem olyan régen. Így amikor

arról beszélt, hogy reméli, tele vagy suskával, nem akart

semmi másra célozni, csak arra, hogy készítsd a kártyádat.

Vékony, de szikár apám mindig büszke volt arra, hogy ad az

elegáns öltözködésre - legalábbis ami a külvilágot illeti, ahogy

azt anyám cinikusan meg szokta megjegyezni. Apám keskeny,

David Niven-es bajszával, vidám, gyöngyéletről árulkodó

arcával és hetykén félrecsapott keménykalapjával népszerű

helyi figura volt. Társaságkedvelő kis fickó, akiről tudták,

hogy jó emberismerő és remek karikatúrákat meg versikéket

tud rögtönözni. Egyben ügyes műkedvelő zongorista is volt, a

lazán csak lebuj-zenének nevezhető műfajban, és bármikor

lehetett számítani rá, hogy nagyvonalúan besegít a

fekete-fehér billentyűk kopácsolásába bármilyen

összejövetelen, ahol történetesen kéznél van egy wurlitzer.

Kreatív képességeinek termékeiről anyám kitartóan állította,

hogy semmirevaló szemét, nem csiszolta tovább komoly

tanulmányok útján, ehelyett állhatatosan megmaradt a

rögtönzésnél és a szabad formáknál, méghozzá azért, mert ő

így szerette csinálni.

Nemrégiben vonult nyugdíjba, miután élete nagy részében

azzal foglalkozott, hogy olajjal lássa el a helyi tanyákat, így

nagyon jól ismerte a mezőgazdasági közösséget és annak

történéseit.

- Most, hogy egyre jobban és jobban terjed a gépesítés -

folytatta -, a gazdáknak már nincs többé szükségük annyi

munkásházra, így... Hát, érted a szitut. - Arra az esetre, ha

mégsem érteném, még hozzáfűzte: - Szóval jelenleg még a te

Cuddy Neuk-i házacskád is valószínűleg kétszer annyit kóstál,

mint amikor három évvel ezelőtt eladtad.

Most már tényleg értettem a szitut, és nem tűnt túl

kedvezőnek.

Apám egyike volt azoknak, akik mindig a dolgok szebbik

oldalát nézik, és optimista természetéhez még társult az a fajta

humorérzék, amit a skótok csak „furmányosnak" neveznek. A

skót szóhasználatra jellemző módon, az angolban nincs a

„furmányossal" egyenértékű kifejezés, ami lényegében a

humor megnyilvánulásának lakonikus és csínytevő formájára

utal. Színezhető fanyar megjegyzésekkel és esetleg még egy

csipetnyi furfangosan álcázott kritikával vagy tanáccsal is, de

sosem rejt magában rosszindulatot. A furmányosság igazi skót

jellemvonás, és ha az ember felismeri finomságait, rábukkan

az ország zenéjében, írásaiban, művészetében és persze a

bárokban előforduló csípős ugratásokban is.

Apám egyből észrevette, hogy teljesen lehangoltak az

elmondottak, és azt mondta, hogy ne lógassam az orromat. Ha

a legeslegrosszabb bekövetkezne, még mindig felverhetek egy

sátrat a hátsó kertben.

- Köszi - feleltem szárazon. - Ez aztán furmányos!

- Na, de addig is - kacsintott rám ravaszul -, miért nem

megyünk ki a fiúkkal a garázsba, és dartsozunk egyet?

Apa semmit nem szeretett jobban, mint az icike-picike

tütükézést. Anya viszont tökéletesen absztinens volt, ami talán

saját anyjának volt köszönhető.

Orkney-szigeteken töltött gyerekkora alatt a helyi whisky, a

Highland Park csak azért nem lett a világ legnagyobb becsben

tartott malátapárlatainak egyike, mert a sziget férfi lakossága

tökéletesen absztinens volt. Így anyám saját otthonában az

orvosi célokra szolgáló alkoholon túl mást csak hébe-hóba tűrt

meg.

Ezért kereste fel hát apám időről időre a garázst, hogy ott

„dartsozzon egyet". Persze anya nagyon is tudta, hogy apának

van egy kis dugipiája az ajtó mögötti szekreterben. De azt - és

ez javára írandó - sosem egyedül itta meg, hanem gyorsan

megosztotta valamelyik éppen beugró, nem annyira

mértékletesen élő „férfitársával". Általában ekkor vetette fel a

garázsba tett kirándulás ötletét, és amíg nem úgy jött vissza,

hogy „a ház úgy bűzlött a leheletétől, mint egy sörösló hátsó

fele", ahogy azt anyám finoman mondani szokta, ezeket a

„dartsozásokat" anyám tapintatosan elnézte. Bár apám

kreativitását és nemtörődömségét elutasította, maga sem volt

híján a humorérzéknek. Mindig azt mondta, ahhoz, hogy

apámmal éljen, kellett is neki, és nem kétlem, volt igazság

abban, amit mondott.

Bármennyire ragaszkodott is egymáshoz apám és anyám,

gyerekkorunkban a testvérem, Minnie és én már megszoktuk,

hogy ezt elég egyedi módon fejezik ki - vagy éppen nem

teszik. A dolgok már csak így mentek odahaza...

Apám gyógyíthatatlan társaságkedvelő volt, akit a színes

társaság ösztönzött, és aki ettől kivirult. Ugyanakkor

tudatosan építgette saját imázsát, és hogy a helyi közösség

miként tekintsen a közösségben elfoglalt helyére. Ez a

tudatosság nyilvánult meg módfelett perverz módon abban,

hogy a haddingtoni Konzervatív Klub elszánt tagjává vált, bár

meggyőződésem, hogy igazából titokban szocialista volt.

Anyám viszont éppen ellenkezőleg, félrehúzódó, otthonülő

ember volt, aki annak szentelte életét, hogy két gyerekét

biztonságot nyújtó, boldog otthonban nevelje fel, később

pedig élvezze unokái társaságát, akikre rázúdíthatja

ragaszkodását, ügyelve azért a mértékre. Már megint a skót

tartózkodás: az anyámra jellemző befelé fordulás, ami irtózat

tárgya apámnál, kivéve, ha a szeretet megnyilvánulásáról van

szó.

Ám anya bármennyire visszahúzódó és alapvetően

szégyenlős volt is, azoknak a társaságában, akikkel jól érezte

magát, a legvidámabb ember tudott lenni, és ilyenkor

kislányos kuncogásrohamok törtek rá, mintha csak valaki

csiklandozná. Még felnőttkorában is, amikor nevetett, arca

erősen sugározta természetének gondtalan, „szívében fiatal"

oldalát, azt a tiszta belső szépséget, amit nővéreivel és

fivérével eltöltött boldog gyerekkora szült szülei tanyáján, az

elszigetelt, de ugyancsak rontatlan Sanday-en, az

Orkney-szigeteken.

Ez a belső szépség tükröződött külsejében is, ami látható

azokon a régi fényképeken, amelyek húszéves korában

készültek, amikor a közigazgatásban dolgozott Londonban.

Apám akkor szintén köztisztviselő volt, és bár egyikük sem

ismerte el azóta sem, a kölcsönös vonzalom biztosan

Őfensége kormányának iratszekrényei és teáscsészéi között

bimbózott és rügyezett ki. Egy akkor készült fotó alapján

könnyű belátni a vonzalom fizikai felét. Adott egy fiatal falusi

lány, karcsún, ragyogón és visszafogottan elegánsan, ahogy az

illik is szülőföldjének, a szigeteknek viking őseihez. És adott

egy fiatalember, mint sugárzó David Niven-hasonmás (még

ha erre a hasonlóságra gondosan rá is játszik), akinek

halványkék szeme szikrázik a jókedvtől, és akinek könnyed,

nyitott egyénisége magabiztosságot árasztott magából. Apám

Edinburgh-ban nőtt fel, abban a nagyvárosban, ahol apja

közismert és rajongott hivatásos futballista volt.

A vélt fizikai vonzalmat félretéve, őseim talányos párt

alkotnak, már ami személyiségüket, életszemléletüket és

-céljukat illeti. Ám házasságuk átvészelt közel fél évszázadot,

így biztosan kellett valami közösnek lennie bennük,

bármennyire nem látja ezt egy külső szemlélő. Talán a fizika

sokat idézett törvénye szerint, egyszerűen az ellentétes

pólusok vonzásáról volt szó.

Akár így van, akár nem, mind nagyon szerettük őket és

ráadásul egyformán - bár soha egyikünk sem kerített rá

alkalmat, hogy ezt meg is mondjuk nekik. Felteszem, úgy

éreztük, erre nincs szükség, mert érzelmeinket elég kimutatni

egy pillantással, mosollyal, gesztussal. Megint itt van hát ez a

tipikus érzelmi visszafogottság, a „finom" kommunikáció,

ami kéz a kézben jár a skót psziché „furmányosságával".

Emellett azt gondolom, hogy a testvéremmel anyánkra és

apánkra úgy tekintettünk, mint szüléinkre és mint legjobb

barátainkra. Ez a szemlélet átragadt saját gyerekeinkre is,

akiknek irántuk érzett szeretete nem is lehetett volna nagyobb.

De ez a kapcsolat a vidámságra éppen úgy épült, mint a

tiszteletre, és soha nem szűkölködtünk nevetésben, amikor a

nagy család összegyűlt.

Ilyenkor a szellemnek az a szabadsága, amely arra

ösztönözte apámat, hogy fellázadjon a közszolgálati

pályafutás gúzsba kötő biztonságába való visszatérés ellen, azt

követően, hogy a második világháború végén leszerelték a

Királyi Légierőtől, abban a kisfiús vidámságban tört felszínre,

ami - anyám nagy bosszúságára - időnkén már a huliganizmus

határát súrolta. A fiúk viszont imádták. Bár már jócskán benne

járt hatvanas éveiben, a menorcai családi vakáción még őket is

lefőzte, amikor újra meg újra felmászott a ház tetejére. Onnan

Tarzan-üvöltést hallatott, és azt tette, amit ő „csillagugrásnak"

hívott (széttárt karral és lábbal hasas), bele a négy méterrel

lejjebb levő úszómedencébe. Nem az a fajta viselkedés, amit

talán az ember normál esetben elvárna egy éltes korú

polgártól, de ezzel gondoskodott arról, hogy a fiatalabb

nemzedék fasza fickóként tekintsen rá. Ő pedig imádta.

Hazatérésünk estéjén megint elemében volt. A dartsozós

itókával jól megolajozva, és testvérem meg családjuk

érkezésétől még jobban feldobódva órákon át keményen

dolgoztatta a zongorát. Anyám szemmel látható rosszallását

apám szerint több mint elegendő módon ellensúlyozta Sandy,

Charlie és két unokafivérük nyilvánvaló gyönyörűsége a

billentyűk eltúlzott püfölése láttán. Mallorcán a vén Maria

ragadós, foghíjas mosolyát mindig vizuális csiklandozáshoz

hasonlítottam, és azt hiszem, apám nevetése hasonlóképpen

írható le, csak éppen szonikus formában. Bár sokkal inkább

volt mániákusnak mondható, mintsem manókásnak. Amint

humoraksija teljesen feltöltődött, addig volt képes nevetni,

amíg a szeméből patakzott könny, arca vérvörösre gyúlt, az

erek kidagadtak a halántékán, és végül a száján már nem jött

ki más, csak rekedtes, hörgő krákogás és zihálás. Ez a nevetés

pedig nemcsak ragadós volt, de egyenesen ellenszer nélküli,

rekeszizom-szaggatóan ragályos. Tudom, hogy még anyám is

teret engedett titokban a vihogásnak, amikor apám a

kirobbanó és rázkódtató humor markába került, és ezen az

estén is így történt.

Igen, jó volt itthon lenni.

A családi örömködést lassan felváltotta életünk

átszervezésének ügye. Charlie volt kénytelen elsőként

lenyelni a keserű pirulát. Mivel Skóciába az évközi iskolai

szünet alatt tértünk vissza, maradt még néhány szép napja,

mielőtt szembe kellett volna néznie azzal, hogy ismét ő az

osztályban az „új fiú". És az, hogy ugyanabba az iskolába

ment vissza, ahonnan három évvel ezelőtt elment, nem

könnyítette meg a dolgot.

Bolton falucskában kibéreltünk egy bebútorozott házikót

egy tanyán, pár kilométerre Haddingtontól. A gazda, egy

derűs nagy mackó, harmincas évei végén, akit barátai csak

úgy hívtak, hogy a „Gazda", jó barátunk volt. Feleségével,

Ronával a legvendégszeretőbb párt alkották, nagy tanyaházuk

pedig számos emlékezetes buli helyszíne volt haverjaik

körében. Két fiuk és két lányuk örökölte szüleik

kedélyességét. Mivel sokkal fiatalabbak Charlie-nál, ezért

kicsit úgy tekintettek rá, mint egy egzotikus „furcsaságra", aki

váratlanul érkezett közösségükbe egy különös, messzi földről

- ha ugyan egyenesen nem a világűrből. Keleti parti akcentusa

szórakoztatta őket, mint ahogy bőrének arany csillogása is,

ami még mindig arról tanúskodott, hogy sokat volt odakint a

szabadban a napon az elmúlt három évben. Charlie-t az

ártatlan rajongás legbarátibb formájában dongták körül.

Ragaszkodásuk melege sokat segített abban, hogy fiunk

hozzászokjon a hirtelen hőmérséklet-csökkenéshez, amit

mindannyian ugyancsak megéreztünk, már abban a

pillanatban, ahogy kiszálltunk a gépből Edinburghban.

Ennél is fagyosabb volt azonban a levegő, amikor Charlie

első napját töltötte az iskolában. Bár ismerte a srácokat,

akikkel egy osztályba járt, mielőtt elmentünk volna, az még az

általános iskolában volt. Most viszont már középiskolába járt,

ami sokkal nagyobb és személytelenebb hely, és összegyűjti

azokat a fiatalokat, akik korábban a környező falvakban jártak

általános iskolába. Charlie-nak számos új arccal és névvel

kellett megismerkednie - már megint. De ezt a haszonelvű és

bizonyos mértékig személytelen helyi oktatási intézményt egy

világ választotta el - több értelemben is - a kicsi, tandíjas

iskola otthonos exkluzivitásától, ahova a napsütötte Mallorcán

járt. Az „affektáló" keleti parti akcentus itt aztán igazán kitűnt.

Ha valaki így beszél - pláne, ha az illető teljesen napbarnított -,

akkor számíthat rá, hogy kurtán elintézik valami terrorizáló

beszólással, ami sajnos olyan gyakran jelenik meg ma az

iskolákban.

„Húzz vissza oda, ahonnét jöttél, te spanyol köcsög!" Ez volt

a jellemző üdvözlési forma, amit Charlie-nak odavetettek a

folyosón csoszogó neandervölgyiek. És ez a bizonyos, első

„isten hozott újra itthon" egy lány szájából hangzott el! Emiatt

Charlie képtelen volt az egyetlen módon reagálni, amiből az

ilyen kölykök értenek. A hímnemű sértegetőknek adott

válaszát viszont nem kellett visszafognia efféle nem

méltányolt lovagiasságból kifolyólag, ezért hamarosan békén

hagyták. Így ismét felvehette az iskolai ritmust, a

barlanglakók kicsiny hordája pedig megfélemlítő figyelmét

újfent azokra fordította, akik nem tudták ilyen jól megvédeni

magukat.

Charlie önfenntartásához nagyban hozzájárult a mallorcai

fiatalokkal kötött barátsága is. Amikor először biciklizett ki a

dűlőútra, onnan Sa Coma falujába, egy pár helyi srác

megkérdőjelezte édesanyja erényességét. „Hijo de puta", ami

annyit tesz, mint a „ringyó kölyke", kedvelt sértés

Spanyolországban. Charlie nem egy kötekedő fajta, de laza

természetének létezett egy nyersebb oldala is, ami rázós

meglepetésként érte azokat, akik könnyű célpontnak tartották.

Eltekintve attól, hogy fájt neki az anyját ért pejoratív

megjegyzés, felismerte, hogy a helyi fiatalok közti státusza a

béka feneke alá zuhanna, ha nem állna ki magáért. Kielégítően

és állandó érvénnyel emelkedett az ázsiója, miután

megmutatta annak a két kölyöknek, hogy nagyon is képes rá.

Ezért aztán a haddingtoni suliban az őt gúnyoló keménykedők

nem jelentettek túl nagy problémát. Nagyon is jól tudta, hogy

ezek a „nehéz esetek" valószínűleg bepisilnének a

nadrágjukba, ha a saját Sa Coma-i élményével kellene

megbirkózniuk - egyedül és távol saját kis pocsolyájuktól,

ahol nagy halnak képzelik magukat.

Mint általában mindenhol, az efféle antiszociális egyéneket a

haddingtoni középiskolában is messze felülmúlták azok az

illedelmes, jól nevelt fiatalok, akik, még ha különösebben nem

is szerettek iskolába járni (mint Charlie), elfogadták, hogy ez

létfontosságú az életben való boldoguláshoz. Mivel ehhez

alapfeltétel, hogy jól ki tudjunk jönni a emberi fajhoz tartozó

társainkkal - Charlie javára írandó, hogy remekül barátkozott,

bár ez tanulmányi eredményének javulását nem eredményezte

olyan gyorsan. Noha képes volt kitűnni azokban a tárgyakban,

amik magától értetődőek voltak számára, rengeteget kellett

noszogatni a többi témakörnél. És ez csak egy példa arra, hogy

egy olyan iskola, ahol a tanár-diák arány magas, mint amilyen

a mallorcai suli is volt, miben különbözik a nagy állami

iskoláktól - talán mindenhol így van ez, de Nagy-Britanniában

biztosan. Az utóbbi iskoláknál számos esetben nem áll

rendelkezésre kellő erőforrás arra, hogy a tanárok pluszidőt

fordítsanak tanítványaikra, akik kamatoztathatnák ezt a

többlettanulást. Charlie-nak hozzá kellett szoknia ehhez,

Ellie-nek és nekem pedig ahhoz, hogy gondoskodjunk arról,

hogy megszokja.

Azonban a skót éghajlathoz mindhármunknak hozzá kellett

szoknia. Eddig az idő szokatlanul enyhe volt az évnek ehhez a

szakához képest. De ahogy elmúlt az október, a tél közeledtét

jelző első fagyok porcukor finomságú darával fehérítették a

hajnali tájat. Reggeli közben kibámultunk házikónk ablakán,

és csodáltuk ezt a karácsonyi képeslapra illő látványt, amit

talán már kezdtünk úgy kezelni, mint múltunk mindennapos

elemét, amikor Mallorca napérlelte narancsligetei között

éltünk. A kelet-lothiani vidék nagyon finoman csábította el az

embert és mutatta meg szépségét, de hamarosan így is

magával ragadtak minket más vonásai, amelyeket egykor

természetesnek gondoltunk.

Kezdetben viszont az első dolog reggel az volt, hogy

kimerészkedjünk a hidegbe fát vágni, és behordani a

hasábokat. Ilyenkor eszembe jutott, hogy nem is olyan régen

még mit csináltam ugyanekkor. Bármilyen frissítő is volt a

dermesztő skót levegő, és bármennyire is érdekesnek találtam,

hogy ismét látom a leheletemet, önkéntelenül is összevetettem

mindennapi teendőimet úszómedencénk létfontosságú

karbantartási „munkálataival", amihez annyira hozzászoktam

már Ca's Mayoralban, ahol ezzel indult a nap...

Ott az ember magán érezhette a nap első sugarainak melegét,

ahogy a napkorong kikukucskált a hegyek taréja mögül, és

hosszú fényujjait kinyújtotta a völgy mélyen ébredező

gyümölcsösök felé. És amíg én a medencéből kihalásztam az

éjjel belefulladt rovarokat a hosszú nyelű hálóval, időről időre

fecskék suhantak a víz fölé, és segítségemre sietve felkaptak

egy-két legyet. Vagy egy legyezőbóbitás búbos banka szállt rá

óriás szitakötőként a közeli gránátalmafára, hogy az új nap

tiszteletére rám kiabáljon: „Pu-úp!" A dűlőút másik oldaláról

hallottam a vén Pepet, aki rekedt „Weh-ep!"-jével üdvözölte a

másik campesinót, aki elhaladt mellette, úton a faluból, hogy

feljebb, a hegyekben fekvő fincáján dolgozzon. Azután

rákötöttem a víz alatti tisztítószivattyú tekergőző csövét a

szűrőrendszerre, és kényelmesen a medence partjára sétáltam,

hogy „kiporszívózzam" az aljára lerakódott piszkot. Sietség

nélkül ellenőriztem és ha kellett, módosítottam a víz kémiai

összetételét, majd kiürítettem és átmostam a terasz alatti

szivattyúház nagyszűrőjét. Mire végeztem, a nap már

felkapaszkodott a felhőtlen égre, a Sa Grua gerince fölé.

Mostanra a völgy aranyló fényben fürdik, a nyíló virágok

illatát és a felmelegedő talaj pézsmaszagát szellő sodorja a

gyümölcsös felől. A vén Maria kiskakasa a hajnali ébresztést

befejezi aznapra, és a kis traktorok „puff-puff”-jai, a

birkakolompok csengése, a kutyák távoli vakkantásai és a

nyugodt mallorcai reggelre oly jellemező minden más zaj

visszaverődik a hegyek lankáiról.

Itt, Skóciában, a csípős októberi reggelen a nap szintén

felhág a tiszta égre, bár jóval közelebb marad a láthatárhoz,

mint Mallorcán. Így az ebből eredő, vidékre vetülő árnyak

hosszúak maradnak az egyre rövidülő őszi napok során.

Ahelyett, hogy az izzadságot törölgetném a homlokomról,

mint ahogy azt gyakran kellett tennem az úszómedence körüli

teendők során, most összetett kezemet fújkálom percenként,

hogy felmelegítsem fagytól elzsibbadt ujjaimat, miközben a

zúzmarás kérgű fahasábokat szedegetem. Az úszómedence és

a narancsfák mostanra nagyon távolinak tűntek.

Annyi szent, hogy itt nyoma sem volt a téli tájat színesítő,

döbbenetes bóbitájú búbos bankáknak. Nem hiszem, hogy

akár a brit nyár derekán idáig merészkednének ezek az

egzotikus puhányok. De délnek kalandozó gondolataimat

szinte azonnal felvidította egy olyan hang, ami a világnak ezen

a részén az őszi tájba elhozza azt az aprócska varázslatot, amit

addig a Mallorcán töltött idő szinte teljesen kitörölt

emlékezetünkből. A vadlibák panaszos kiáltása egybefonódik

a nyár végével és Délkelet-Skóciának ezzel a szegletével.

Ekkor ezek a bájos, rózsaszín lábú madarak

fészkelőhelyükről, a sarkkörről iderepülnek, hogy itt

teleljenek ki a (számukra) kedvezőbb éghajlati viszonyok

között.

Ahogy meghallottam a ludak metsző, nyüszítő gágogását,

eszembe jutott a gyerekkorom. A hétvégéket Cuddy Neukban

töltöttem nagyszüleimnél, alig hét kilométerre innen északra,

és nem messze a tengertől, ahol a ludak szálltak. Az ilyen őszi

reggeleken, amikor kinéztem hálószobám ablakán, láttam,

ahogy a nagy madarak rajai felszállnak éjszakai

pihenőhelyükről, a Firth of Forthról az Aberlady-öbölből,

hogy aztán a szárazföld felé repüljenek, és tarlóinkon

falatozzanak a nappali órákban. Most is lenyűgözött a

látványuk, mint akkor, ahogy magasan a láthatár felett húztak

el két hatalmas V betűt formázva, hogy aztán soraikat

megtörve körözni kezdjenek valami láthatatlan táplálékhely

felett, a tanyán túli erdő mögött.

- Biztosan dermesztő idő jön - pislogott hunyorogva az ég

felé Gazda, ahogy felém cammogott a tanyaház irányából. -

Ritkán látjuk a gazfickókat ilyen távol a parttól. - Megcsóválta

a fejét, és csüggedten hozzátette: - Hát, valószínűleg a mi

egyik, fiatal búzával bevetett táblánkon töltik meg ma a

bendőjüket.

A Gazda minden morgolódása dacára nagyon is jól tudta,

hogy ezeknek a vadlibáknak a potyázó táplálkozási szokásai

valószínűleg kevés kárt okoznak a gabonaféléknek. Főleg az

ősszel elvetett búzának, ami túlságosan energikusan nőtt az

olyan enyhe időben, mint amilyen most is volt. Sőt, időnként,

amikor a helyi tanyákon több lábasjószágot tartottak, bevett

gyakorlatnak számított, hogy juhnyájakkal legeltetik le a fiatal

téli búza felesleges „büszke" hajtásait, hogy így mentsék meg

a zsenge leveleket az olyan fagy tartós pusztításától, mint

amilyen ma is rátelepedett a tájra. A tavasz eljöttével a

termények felépülnek a ludak látogatásából, és még

elevenebben nőnek majd tovább. Vagyis a szárnyas jótevők

anélkül legelhetik le a mezőt, hogy kockáztatnák, a gazdák

puskáinak célkeresztjébe kerülnek. És nem mellesleg a

Kelet-Lothianba évente visszatérő ludak a megye

leglátványosabb eseményét jelentik a vadvilágban.

- Arra gondoltam, hogy sétálok egyet a feleségemmel és a

srácokkal - mondta Gazda, csak úgy, minden felvezetés

nélkül.

- Úgyhogy megkérdem, nem tartotok-e velünk Ellie-vel.

Charlie is jöhet, ha kibírja fészekalja porontyom zaklatását.

- Sétálni? Azt mondtad, hogy... sétálni?

A Gazda bólintott.

- Ja, sétálni. Úgy gondolom, időnként jó kinyújtóztatni az

embernek a lábát. - Aztán, mintegy mellékesen, még

hozzátette: - Persze nem most rögtön. Kicsit később, késő

délelőtt, akkor már jobban ráérek. Esetleg olyan dél körül?

Alig hittem a fülemnek. Itt volt az az ember, aki arról volt

ismert, hogy munkán kívüli elfoglaltsága az időnkénti

rögbizésre és a rögbizés utáni söröskriglik emelgetésére

korlátozódik.

- Sétálni? - ismételtem újra. - De hát ma vasárnap van, és te

vasárnap ebédidőben mindig a kocsmába mész, hogy a

szombat este után kiszellőztesd a fejed.

- Hát, hm, ez így is van, azt hiszem, de tudod én csak arra

gondoltam, hogy szeretnéd látni a vidéknek azt a részét, amit

még sosem láttál... mármint azóta, hogy visszajöttél

Spanyolországból. Egy kis séta az itteni erdőben jó kis váltás

lenne a kicseszett pálmafák után, amik alatt eddig őgyelegtél.

Ez a javaslat meglepetésként ért. Bármilyen kemény

munkás, valamint kiváló és szorgalmas földművelő volt is, a

Gazda állhatatos vasárnap déli kocsmába járó volt. Sosem

mulasztotta el, hogy haverjaival összefusson Gifford faluban

pár kilométerrel odébb - kivéve persze akkor, amikor olyan

sürgős mezőgazdasági munkák gátolták ezt, mint az őszi

szántás. Bár a talaj túlságosan keményre fagyott, hogy ma

szántani lehessen, invitálása, hogy sétáljunk egyet a

feleségekkel és a srácokkal - ahelyett, hogy egyedül a

kocsmába indult volna -, elég őszintének tűnt, így készségesen

elfogadtam.

A nap egyike volt azoknak a napoknak, amikor a fagy nem

enged fel. És ahogy azt a Gazda megjegyezte Charlie-nak

indulás után, amikor a levegő olyan dermedt, hogy a gondosan

kiengedett fing láthatatlan és mozdulatlan szoborként függ

benne, amíg valaki véletlenül a közelébe sétál, és be nem

lélegzi. Ez a megfigyelés elérte a várt hatást kisebbik fiunknál,

aki - akárcsak a legtöbb iskolába járó srác - egészséges

figyelmet fordított minden, szelekkel kapcsolatos dologra,

főleg akkor, ha abból olcsó poénokat lehetett faragni. Ez a

fajta humor totálisan hidegen hagyja a női nem tagjait, akik

kivétel nélkül elhitetik velünk, férfiakkal, hogy ők sosem

szellentenek - leszámítva az alkalmanként előforduló,

köhögésnek álcázott, önjáró fajtát. Persze mondani sem kell,

hogy az úrihölgyek eregetései szagtalanok. Mindig a kutya a

hibás. Elképzelem, hány igazságtalanul megrágalmazott ebet

kergettek el úrnőjük öléből, és dobtak ki a szobából a korok

során.

Charlie-t éppen annyira lenyűgözte - mint ahogy engem is -

annak a jelenségnek az újrafelfedezése, miszerint a kifújt

levegő a fagyott levegőben látható formát ölt. Ez az egykor

ismerős történés, megfejelve a Gazda statikus fingról tett

megfigyelésével, feltüzelte képzeletét. És ennek eredménye,

ahogy azt már említettem, megjósolható volt.

- Ezt nézzétek - hallottam, amint odasúgja a Gazda két kicsi

fiának, akik hat- és hétévesek voltak, ezért aztán érettek arra,

hogy értékeljenek minden újfajta vulgáris dolgot. És ekkor (ha

kell, akár meg is esküszöm rá) fehér párafelhő lőtt ki némán

Charlie farmerjának hátsó feléből, hogy egy másodpercig

magányos felhőcskeként lebegjen ott, amint azt a Gazda előre

megjósolta, halálos láthatatlanságba burkolózzon.

A két kisfiú vidám hahotában tört ki, mielőtt - szintén

megjósolható módon - maguk is megpróbálták utánozni a

trükköt. Lánytestvéreik, akik között egy év korkülönbség volt

a fiúkhoz viszonyítva, kezük mögött szemérmesen vihogtak,

amíg anyjuk és Ellie hanyagul sétált tovább előttük,

illedelmesen távol tartva magukat az effajta gyermeteg

viselkedéstől. Mint a menet végén haladók, a Gazda és én

helyeslően egymásra vigyorogtunk.

Áthaladtunk a Colstoun Water nevezetű patakocskán átívelő

hídon, ami a tanyán kanyarog át, nem messze bérelt

házikónktól, és most felfelé haladtunk a szelíd rézsűn a három

oldalról erdőktől közrefogott szántó felé. Anélkül, hogy

bármit szólt volna, a Gazda megállt, és megfordult arra,

ahonnét jöttünk. Megálltam mellette, és követtem a tekintetét.

Ott, a lenti völgyben megbújva terült el Bolton falucska, ami

olyan idilli volt, hogy Constable ecsetjére kívánkozott. A

nagy, kőből épült, négyszögletes tanyaház elegánsan állt a

patakocska túlsó partján. A tanya házikói és a vén

kovácsműhely előbukkant a kis templom és a temető mögül,

ahol Robert Burnsnek, Skócia nemzeti bárdjának anyját és

fivérét temették el. A templomon túl a vén major és a hozzá

tartozó galambház azokat az időket idézi, amikor az összes

házikóban még azok a családok laktak, akik a tanyán

dolgoztak, és akik fontos részét képezték a gazdaságnak.

Habár ezek a napok már réges-rég letűntek, a Gazdának a hely

iránti szeretete érthető módon egy cseppet sem változott.

Szomorú volt, amiért a falucska társasági élete felhígult

azokkal az ingázó jövevényekkel, akik fokozatosan

felváltották azokat a kiváló embereket, akik egykor nemcsak a

helység életét jelentették, de magát a lelkét is.

- Mindig ez volt az otthonom - jegyezte meg tőle szokatlanul

tűnődő hangon -, és elképzelni sem tudom, hogy máshol éljek.

Nem hibáztathattam érte. Valóban irigylésre méltó zug volt

ez, ahol megszületett és felnőtt. Gyakorlatiasabb szemmel

nézve egyben annak a nagy gazdaságnak a kerékagyát is

alkotta, amit Gazda családja szorgalmasan vezetett három

nemzedék óta. A Gazda szerencsés flótás volt, de nem

tekintette magától értetődőnek ezt a szerencsét. Akárcsak

elődei, sokáig és keményen dolgozott, hogy a környék egyik

legjobb tanyájának hírnevét fenntartsa. Ugyanakkor szerette a

rázós meneteket is, és most elmondta nekem tervét, hogy

feléleszti a falu sajnálatosan kimúlt társasági életének

nyüzsgését, megszervezve az első „boltoni fesztivált". Már

alig vártam, bár kissé tartottam attól, hogy ez a látványosság

milyen formát ölt majd. Azért az előérzetem azt súgta, hogy a

világhírű edinburghi nemzetközi fesztiválnak nem kell

túlságosan tartania ettől a művészeti vonalon.

Ismét elindultunk, és elértük a kifejlett lombhullató fák

erdejét - akadt itt tölgy, bükk, gesztenye, szikamor, kőris és

szil, és köztük imitt-amott egy-egy tűlevelű is, mint a vörös és

az erdei fenyő. Ez egyike a megmaradt kevés ősi kevert

erdőnek, ami egykor Skócia nagy részét borította, de amik

mostanra visszaszorultak, oda, ahol a terep mezőgazdasági

célokra alkalmatlannak minősíttetett, vagy ahol a „laird"-ek, a

régi földbirtokos nemesség szándékosan megkímélte azokat

saját kényelmére és sportolási célzattal. Kelet-Lothian

bőségesen meg van áldva ezekkel a csodás erdőségekkel,

amik nemcsak a táj arculatát szépítik meg, de egyben

védőövet alkotnak az őket körülfogó termékeny szántóknak is.

Bár ősszel Amerikában az új-angliai államok nem véletlenül

híresek az ottani vidék káprázatos szépsége miatt, az villant

belém, hogy nehéz elképzelni lélegzetelállítóbb őszi tájat

annál, mint ahol éppen sétánkat tettük. Az évszakhoz képest

szokatlanul enyhe időjárástól a fák tovább tartották meg

lombkoronájukat, amelyek színe most a zöld tompa

árnyalataitól a ragyogó aranyon és rozsdaszínen át a vörösig

fogta át a spektrumot. A földet viszont már így is a lehullott

levelek szőnyege fedte, amit az éjszakai fagy annyira

törékennyé tett, hogy az úgy ropogott talpunk alatt, mint a bár

padlójára kiszóródott burgonyaszirom. Igaz, hogy a Gazda

leírása költőibb tálalást is megérdemelt volna, de nekem egy

se jutott eszembe.

- Clacherdean erdőnek hívjuk ezt a helyet - mondta,

miközben előhúzott két dobozos sört a kabátja alól. Az

egyiket a kezembe nyomta, és elismerő mosolyomat saját

önfényező vigyorával viszonozta. - Légy résen, ahogy a

cserkészek mondják! Tudod, innen messze van a kocsma. -

Majd visszatérve az eredeti témához, észak felé mutatott. -

Nem sokkal odébb fekszik a Weirds erdő, majd arrafelé

távolabb a Crown erdő, attól pedig jobbra a Fawn erdő.

Kevesen járnak arra, leszámítva egy-egy alkalmi vadorzót. -

Majd az előttünk levő nyiladék felé intett, és alig hallhatóan

azt mondta: - Sőt, őket gyakrabban látni errefelé.

Kicsi őzgida kapargatta a földet mellső lábával, megpróbált

kiszabadítani néhány fűszálat a deres levelek alól. Amint

meghallotta közeledésünket, felemelte fejét, felénk nézett,

beleszimatolt a levegőbe, majd megfordult és elvágtatott a

bokrok menedékébe, közben magasra emelte fehér

farkincáját. Minél beljebb merészkedtünk az erdőbe, annál

több vadon élő állattal találkoztunk - nyulakkal, fácánokkal,

galambokkal, egy ritka erdei mókussal, ami éppen olyan cuki

volt, mint amennyire elfoglalt. Sőt még egy fogolycsapatot is

felriasztottunk egy sövény mögül, ahonnan vad

szárnysurrogással röppentek fel, hogy aztán gyorsan és

alacsonyan elhúzzanak a tisztás felett, ahol falatoztak.

Pánikszerű, csikorgó kiáltásaik visszhangot vertek a néma fák

között. Majd az ember ismét csak a lehullott leveleken törtető

lábak burgonyaszirom-ropogtató hangját, a felnőttek

beszélgetésének duruzsolását és időnként a gyerekek

csilingelő kacaját hallotta, amikor Charlie újabb durva viccet

osztott meg ifjú tanítványaival.

Önkéntelenül is megpróbáltam összevetni ezt a csípős,

csendes őszi délutánt a mallorcai balzsamos „téli tavasszal",

ahogy az évnek ezt a szakát hívják a sziget idősebb lakói

falun. Itt, Skóciában, a lehulló levelek és az elfoglalt, diót

gyűjtögető mókus azt jelezték, hogy a természet hosszú téli

álmára készülődik. Mallorcán pedig a magok még mindig arra

várnak, hogy elvessék őket a meleg földbe, és a vándorrigók

milliószámra érkeznek Közép-Európa hidegebb területeiről,

hogy megkezdjék éves „vakációjukat" a mediterrán vidék téli

napjának megnyugtató simogatásától kísérve. De hamarosan

úgy döntöttem, ugyan mi értelme összevetni a két helyet?

Mindkettőnek megvolt a saját egyedi bája és szépsége, és még

az egyik éghajlatát a másik fölé helyezni is tökéletesen

szubjektív döntés, ráadásul nagymértékben relatív. Végtére is

a vadludak rajai a Sarkkörtől repülnek ide, és éppen olyan

elégedettek az általuk észlelt hőmérséklet-változással, mint

azok a rigók, amik ezzel egy időben útra kelnek Mallorca felé.

Egyesek viszont mondhatják, hogy mindkét madárfajnak

több esze volt, mint nekem, mivel én saját kis háromfős

csapatommal rossz irányba szálltam. Nem kétséges, eljön még

az idő, amikor kénytelen leszek egyetérteni ezzel. De jelenleg

túlságosan elvarázsolt közvetlen környezetem látványa,

neszei és illata, hogy akár csak át is suhanjanak agyamon

efféle negatív gondolatok. Amikor a Gazda felvetette a séta

ötletét, azt mondta, most alkalmam lesz megnézni a megyének

azt a részét, amit korábban nem láttam. És bár fiatalságom

javát alig néhány kilométerre innen éltem le, igaza volt.

Szüleim házának emeleti ablakából ugyanennek az

erdőségnek a koronáját láttam fiatal koromban minden áldott

nap, mégis most először léptem be ide. De megérte várni.

Ahogy kapukon és kerítésátjárókon haladtunk át, partnak le,

dombnak fel, olyan csodás helyeken, amikről ódákat

zengenek, a Gazda amúgy mellékesen átvette a vezetést

Ronától és Ellie-től. Most már messzire jártunk Boltontól, és

kezdtem úgy érezni magam, mint Juliska Jancsija - csak éppen

nekem nem volt csillogó kavicsokból kirakott ösvényem,

hogy ebből az erdőből kitaláljak.

A Gazda feleségével feltehetően egy srófra járt az agyunk.

- Biztosan tudod, hogy merre megyünk? - kiáltott végül oda

neki.

- Egen, egen, egen - kiáltotta vissza egy elutasító legyintés

kíséretében. Majd összeesküvő módjára rám kacsintott. -

Tudta-e Mici, a cseszett Mackó, hogy hova dugta a

mézesbödönt? - dünnyögte oda nekem a szája sarkából.

Eltöprengtem rajta, hogy mit is akart ezzel mondani a tőle

szokatlan, nagy dérrel-dúrral beharangozott kirándulás kellős

közepén. Valami kezdett derengeni, és hamarosan, alig

néhány perccel később már ki is bukkantunk az erdőből, hogy

Gifford szélén találjuk magunkat, a falunál, ahol a Gazda

„helyi kocsmája" állt.

- Foglaltattam asztalt a Goblinban - vigyorgott rám

önelégülten. - Tudod, igazából a nejem vetette fel, hogy el

kellene mennünk ma egy szép kis kirándulásra, ezért gyorsan

kellett logikáznom... érted, hogy miért? - Megnézte az óráját. -

Egen, és az időzítésem is hajszálpontos volt. Az uzsonnát nem

sokkal azután kezdik felszolgálni, hogy odaérünk, így az

asszonyok is boldogok lesznek.

A „Goblin", amiről beszélt, a „Goblin Ha" (vagyis Hall)

helybeli rövidítése volt, egyike Gifford két történelmi

fogadójának - a másik a Tweeddale Arms -, amelyek a

környező vidék társasági életének fókuszpontjaiként

szolgáltak. Sőt, az ehhez hasonló szép hétvégeken az emberek

egészen messziről, Kelet-Lothian erdős hegylábán át is

elautóztak idáig, hogy szemüket legeltessék Gifford bájain.

Aztán felfrissítették és feltöltötték magukat a két ódon

vendégfogadó egyikében. A falu, ami vitán felül a megye

egyik legbájosabb faluja, nevét Hugo de Giffordról, a

környező vidék első uráról kapta, aki a legenda szerint

hatalmas varázsló volt. 1250-ben egy csapat segítőkész goblin

támogatásával megépítette várát föld alatti termével együtt (ez

volt az igazi Goblin Ha') az erdő mélyén, a jelenkori falun

kívül. A vár romjai még mai is állnak, bár kevés bizonyíték

maradt arra a káprázatos mestermunkára, amivel a goblin

építők állítólag díszítették a „Ha"-t.

A Goblin Ha' Hotel a régi piactér sarkán magasodik Gifford

főutcájának alsó végén. A falu tetején, végigpillantva az

említett utca teljes hosszán, áll az apró, meszelt falú templom,

amelynek időtlen báját az évek során több történelmi filmben

is felhasználták háttérként. De Gifford látványosságai nem

korlátozódnak a főutcára, bármilyen vonzó is az a templom

fehérségét tükröző boltjaival és házaival. A piactér túloldalán

indul a „Fasor", a Yester Ház kapujához vezető fenséges

hársfák széles oszlopsora. Ezt a káprázatos kúriát háromszáz

évvel ezelőtt építették, és franciakert veszi körül, amit a

megszelídített erdő ölel át, nem messze Goblin Ha' várának

romjaitól. Még nála is nagyobb és fényűzőbb épületek sorát

váltotta fel, amelyek korokon át álltak ugyanazon a helyen.

Viszonylag nemrégiben történt, hogy Gian-Carlo Menotti, a

világhírű klasszikus zeneszerző megvásárolta, de addig a

Yester Ház Hugo de Gifford kései leszármazottainak,

Tweeddale márkijai hosszú sorának székhelye volt.

A Tweeddale családnak a faluval való szívélyes kapcsolatát

őrzi nevében a Tweeddale Arms Hotel. Ez egy giccses ódon

fogadó, aminek többfokos „lépőkövét" a bejárattal szemközt

helyezték el, hogy a régi időkben a hölgyek kényelmesen

beszállhassanak ló vontatta kocsijukba. A fasorra néz, amit

viszont az a mező vesz körül, ahol egykor ruhákat fehérítettek.

Emlékeztetőként azokra az időkre, amikor gyapjúmalmok

voltak a mező mellett futó Gifford patakocska partján, a tágas

réten pihenőpark terül el, és ennél idillibb helyet keresve sem

lehetne találni.

Most azonban kissé túl hideg volt, hogy megálljunk

megcsodálni Gifford varázslatos látványát, így a Gazda

céltudatos léptekkel indult meg szokásos vasárnapi

törzshelye, a Goblin Ha' Hotel felé.

- Most meg hova mész? - kiáltott utána a bosszankodó Rona.

- Hahó... hiszen megígérted, hogy ma nem mész a kocsmába!

Rona férjéhez hasonlóan kedvelte a tréfát, de csendes,

visszahúzódó alkat volt, aki szívesebben töltötte a vasárnap

délutánokat otthon a gyerekeivel, mint hogy elkísérje férjét a

kocsmába a cimborákkal tartott „fejszellőztető" ülésekre. De

akárhogy szidta is a Gazdát hétvégi ivászatai miatt, neki csak

nejére kellett zúdítani kisfiús báját, akinek tiltakozása

általában jóval kevésbé fenyegető vihogás záporában oldódott

fel. De ebben az esetben még ehhez a jól kipróbált cseléhez

sem kellett folyamodnia. Ahogy azt előre sejtette, ravaszul

kitervelt erdei kirándulását azonnal megbocsátották, amint

megemlítette, hogy mindnyájunknak foglalt asztalt

uzsonna-vacsorára, vagyis ucsorára.

Max Muir, a Goblin Ha' skót szoknyás tulaja maga volt a

szívélyes falusi fogadós megtestesítője. Amikor besorjáztunk

a bárjába, olyan melegen fogadott minket, mint amilyen

melegen lobogott a tűz a kandallóban a terem túlsó felében.

Bár a Goblin Ha' Hotelnek ez a része mostanában esett át

alapos felújításon, még most is őrizte azt az otthonos,

régimódi hangulatát, amiért leghűségesebb törzsvendégei a

legjobban szerették.

Max, aki sosem feledkezett meg az udvarias vendéglős

kötelezettségeiről, gyorsan intézkedett, hogy a hölgyek és a

srácok kényelmesen letelepedhessenek a tűz köré, mielőtt ő

maga kihozta volna a választott frissítőket. Addig a Gazdával

helyet foglaltunk a bárnál.

- A szokásos frissen facsart narancslevet? - kérdezte Max a

Gazdától, és közben kitöltött neki egy dupla whiskyt.

- Egen, pontosan - felelte a Gazda, majd fejével felém intett. -

És gondoskodj róla, hogy Don Pedro a ház legjavát kapja.

Tudod, mostanában ő a narancsok nagy szakértője lett,

úgyhogy az lesz a legjobb, ha a tiszta maláta fajtából készült

dzsúszt adod neki.

Így kezdődött hát az a garantáltan élvezetes színdarab,

amiben Max és a Gazda haverjainak egy csoportja játszották a

szerepeket. Az utóbbiak egyenletes iramban érkeztek, mind

kipirult arccal a hideg levegő és az előző éjjel elfogyasztott

alkohol miatt. Zömüket régről ismertem, és tényleg remek

érzés volt, hogy olyan kedélyes emberek csapata vesz körül,

akik ugyanazt a nyelvet beszélik, mint én, és akiket ugyanazok

a dolgok érdeklik. Amíg távol voltam, fel sem figyeltem rá,

hogy mennyire hiányzott ez az egyszerű szórakozás. Skócia és

az „otthon" ismét elcsábított, bevetve újabb, „készpénznek

vett" csáberejét. És rejtegetett még belőle, eldugva szárnyai

alá - vagy inkább a Góbiin Ha' meghitt kis ebédlőjébe.

Az „ucsora" kizárólagos brit intézmény, a vendéglőben

étkezés hagyománya egy illedelmesebb korból, ami mostanra

szinte teljesen elenyészett. Kivéve az olyan létesítményekben,

mint amilyen a Goblin Ha', ahol az efféle társas

kellemetességeket nagy szeretettel ápolták. Hogy miért hívják

„ucsorának" az tisztázatlan. Talán az uzsonna és a vacsora

összevonásával kap egy kissé sznob csengést.

Csakhogy régebben az ucsorához számos szerény sült

krumplisnál is hozzá lehetett jutni, ahol mindössze néhány

egyszerű asztal és szék állt, mint ahogy az előkelő „Palm

Court" teaszalonokban is, ahol vonósnégyesek húzták a bécsi

keringőkből összeállított egyveleget a tehetős vendégeknek.

Talán az ucsora jelentette a különbséget az „uzsonna" - az

alapszintű, egyfogásos kora esti étkezés (ami számos brit

háztartásban a „vacsora" megfelelője volt és az még ma is) -

és a felvágósabb étkezés között, ezért hát a két szó

összeolvasztása. Egyetemesen elfogadott formájában az

ucsora ugyanazt a különösebb felhajtás nélkül elkészített

fogást jelentette, viszont ezután következett még egy sor

csemege, és mindig járt hozzá tea, amit - legalábbis az

előkelőbb körökben - finom porceláncsészékben szolgáltak

fel.

Ahogy az várható is egy ilyen létfontosságú skót

hagyománynál, a legnépszerűbb főfogás az ucsora

menülapján a jó öreg hal sült krumplival - legyen

akármennyire puccos is az étterem. A Goblin Ha' változatában

ez Skócia kedvenc fehérhúsú halait jelentette, a páratlan

tőkehalat, zsemlemorzsás bundában aranyszínűre sütve, hozzá

jöttek a főtt zöldségek, meg az elmaradhatatlan sült krumpli.

És persze voltak citromgerezdek, hozzáillő üveg só- és

malátaecet-tartók, kis tálkák a ketchupnak és a „csípős" barna

szósznak, no meg rengeteg, vajjal megkent kenyér körítésnek.

Ha létezik jobb recept arra, hogyan tegyük boldoggá az asztalt

körülülő felnőtteket és gyerekeket, akkor azt még ki kell

találni - tekintve, hogy a srácok által normál esetben mellőzött

zöldségeket megsütötték, hogy helyet csináljanak az azt

követő étkeknek.

És az „egészséges étkezés" modern gondolata itt ugyanarra a

sorsra jut, mint a zöldség a gyerekek esetében. Mostanra

ugyanis elértük már az ódivatú ucsora rituáléjának szédítő

magaslatait (legalábbis a koleszterinszint tekintetében

mindenképpen).

Amint a hal és a sült krumpli maradékát eltakarították az

asztalról, feltornyozott kemencemeleg fánkokkal megpakolt

süteményestálcák érkeztek, és már csak a vaj, tejszínhab és

eperlekvár hiányzott róluk. Majd újabb süteményestálcák

jöttek. Ezeken olyan nyálcsorgató ínyencségek voltak, mint a

csokis ekler, a cukormázas piskóta (mindegyik tetején

zselatinnal bevont cseresznye), a krémmel töltött kosár

formájú sütik, a marcipánbevonatú mignonok, a tejsodós

tortácskák, a krémfánkok, a háromszögű teasütik, és a

„légytemetők", amik étvágygerjesztő skót nevüket a cukrozott

tészta két „sírköve" közé tömött ribizlirétegről kapták.

A Gazda hozzám hajolt és azt dünnyögte:

- Te sem vagy édesszájú, ugye?

Megrovó pillantást vetettem a fánkokra és a süteményekre.

- Nem, hozzájuk sem nyúlnék - nyugtattam meg.

Mindössze ennyi biztatásra volt szüksége. Felállt, a

legudvariasabban elnézést kért Ronától és Ellie-től. Elmondta

nekik, hogy amíg ők a srácokkal tovább élvezik az ucsora

maradékát, addig mi az engedélyükkel hátramegyünk a

fogadó bár részébe, hogy megbeszéljünk egy fontos üzletet

bizonyos (nem létező, de találóan elnevezett) Angus

McFlannellel.

Szokványos körülmények között párjaink egy ilyen

nyilvánvalóan hihetetlen kifogást minden különösebb

szertartás nélkül elvetettek volna. De a Gazda, amikor

kitervelte ezt a kiruccanást, elég firkás volt ahhoz, hogy

számoljon azzal, ha feleségeinkkel tartunk az ucsora alatt,

akkor hajlandóak lesznek szemet hunyni a nagy szökés felett.

A Gazda csele bevált - ami apám „dartsozásának" volt egy

másik változata -, és a következő félórát a haverokkal dumálva

töltöttük a bár lármás közegében. A szombat esti macskajaj,

Max Muir hozzáértő közreműködésével, teljesen a múlté lett.

Addig pedig nejeink és a gyerekek beérték azzal, hogy

csillapítsák saját édesszájúságukat az álmosabb ebédlőben,

ahol a leghangosabb az a két festett hajú hölgy volt, akik

suttogva, felváltva dicsérték zsúrkendővel leterített

asztaluknál az érkező fogások sorát.

Amikor azt mondom, hogy nejeink és a gyerekek, akkor

igazságtalan vagyok Charlie-val.

- Azt mondtam maminak, hogy slagolok egyet - jelentette ki,

amikor fülig érő mosollyal megjelent mellettem a bárban. -

Bezony, ezt a teázós izét én se komálom, padre - tette hozzá

„az ilyen srácok, mint mi, egyek vagyunk ebben"

vállrándítással.

Tessék, ez egyértelműen a mallorcai élet folyománya, ahol a

kisebbeket nem tekintik persona non gratának az életkorhoz

kötött intézményekben. Ez a spanyol élet része és darabja, és

hasznossága abban a civilizált hozzáállásban nyilvánul meg,

ahogy a fiatalok az alkohol iránt viseltetnek, amikor felnőnek.

Ebben a kérdésben mindig a spanyol elvet követtük, és csak

remélhettük, hogy két fiunk profitál belőle. Majd idővel

meglátjuk. Mindenesetre Charlie olyan ifjú társasági lény volt,

aki semmit se szeretett jobban, mint a „gyülekezettel" tartani,

amikor az emberek összejöttek, hogy az időt múlassák egymás

társaságában. Ezért vonzotta el őt az ebédlő komoly

udvariasságától a bár zajos zűrzavara, pontosan úgy, ahogy a

lakatlan szigeten ragadt tengerészt vonzza a közelben

felbukkanó vitorla.

Az örökké mosolygó Max, akinek figyelmét soha nem került

el egyetlen trükk sem, áthajolt a báron, és odadörmögte:

- Gondolom, kóla lesz sok jéggel az ifjú señoritónak, mint az

előbb? - Ezzel Charlie kezébe nyomott egy pohárral kedvenc

üdítőjéből, és közben azt harsogta: - Ez a ház számlájára

megy, fejam!

- Bezony, de egyet se félj, fiam - kiáltott oda távolabbról a

zsúfolt bár egyik mókamestere - kamatostul megfizetteti

majd veled, amint elég öreg leszel ahho', hogy magad fizesd

az első rundot!

Charlie is részt vett az ezt követően felcsattanó hahotában,

és jól látszott, hogy örül, amiért részese lehet az ezt követő

ugratásoknak. A „piszkosul gazdag" kivándorolt családok

egyikével-másikával Mallorcán töltött idő tovább csiszolta azt

a veleszületett képességét, hogy elvegyüljön mindenféle

társaságban (a „mindenféle" a kulcsszó, ha a brit kitelepültek

színes klikkjének tagjairól beszélünk!). És nyilvánvalóan

elemében volt itt Gifford kiválóságai között, visszatérve a

hazai pályára - akik mindig két lábbal a földön járó falusi

pacákok voltak.

Örömmel láttam mindezt, és azt is, hogy az elmúlt pár évben

felvett keleti parti akcentusáról gyorsan visszaváltott

anyanyelvének skót kiejtésére, ahogy a Goblin Ha' bárjának

oszlopos tagjaival tréfálkozik.

Taxival mentünk vissza Boltonba, mivel a Gazda „majd

hülye lett volna" akár még csak eltöprengeni is azon, hogy

gyalog trappoljunk vissza az erdőn át. Nem számít, mennyire

az önérdek vezette, amikor kiagyalta a végül tökéletesen

élvezetes családi délutánt, a Gazda feltárta előttem

Kelet-Lothian néhány, eddig szemérmesen rejtőzködő

vonását, mind a természet, mind az emberek frontján. Olyan

igazi értékeket csillantott fel, amik talán elfeledtetik velem

Mallorca nemrég még oly erős csábítását.

Ahogy a házikó felé sétáltunk, a hasábfákból felszálló füst

fenyőillata még mindig megülte az esti levegőt, míg

messzebb, nyugatabbra, a fák koronája metszetként

rajzolódott ki az égre, háttérben a lenyugvó napból áradó

izzással. Az alkonyi égen károgó vetési varjak keringtek és

köröztek a Clacherdean erdő felett megégett papírdarabként,

hogy hamarosan leszálljanak és pirkadatig nyugovóra

térjenek.

Ugyanakkor gondolataim önkéntelenül is visszarebbentek

Mallorcára, már megint - Mariához és Pephez, és persze

Kelet-Lothian fiához, földinkhez, Jock Burnshöz. Vajon két

öreg szomszédunk a völgyben mit gondolt volna arról, ami

most a szemem elé tárult? Biztosra vettem, hogy tetszett volna

nekik, azt pedig tudtam, hogy Jock imádta volna.

A lelkemben megbúvó vándorcigány

Ellie első dolga az volt, miután átutalták pénzünket

Mallorcáról Skóciába, hogy elvitt a Ness's nevezetű kis

ékszerboltba, Edinburgh nyugati végébe. Misszióját az

vezette, hogy megvegye a jutalmat, amit megígért magának a

kemény munkáért, amit mallorcai fincánk értéknövelése során

véghezvitt. Ezzel nem is volt semmi gondom. Mint ahogy

sokszor elmondtam neki, tökéletesen kiérdemelte szíve

vágyát, a smaragdgyűrűt. Rászolgált.

- Azt? - kapkodtam levegő után, amikor rámutatott a gyűrűre

a Ness's kirakatában. - Ez biztos valami kicseszett tréfa lesz!

Mondd, hogy csak ugratsz, kérlek!

Ellie mindössze álszemérmesen mosolygott, szempilláját

rezegtette és megrázta a fejét.

- Na de... na de... - hebegtem - csak nézd meg az árát!

Mármint... mármint a pokolba is, asszony, az közel annyi,

mint amennyit a traktorért és a tanya összes szerszámáért

kaptam!

- Oh - mondta szégyenlősséget tettetve - úgy véled, hogy

kevesebbet érek, mint az a vén eke meg a többi cucc, igaz?

- Hát, igen... mármint... na szóval, csak nem gondoltam,

tudod, hogy az ár az...

Ellie a számra tette mutatóujját.

- Tekintsd ezt befektetésnek, drágám.

- Befektetésnek? Hát ezt meg hogy a francba érted?

- Smaragdok az örökkévalóságnak.

- Nem értem. De mindegy, azt hiszem, majd rájössz, hogy az

gyémántok az örökkévalóságnak.

- Az ugyanaz - vont vállat. - Mindenesetre van néhány

gyémánt is a smaragdok közé foglalva a gyűrűben. Ezért

tetszik nekem. - A szeme is drágakőként szikrázott már, ahogy

újabb csodáló pillantást vetett a gyűrűre a kirakaton át, majd

oldalra döntötte a fejét, és azt búgta: - Hmm-mm-mm, klassz.

- Sajnálom, Ellie, de bármennyire értékelem is azt a kemény

munkát, amit Ca's Mayoralban végeztél...

- És - vágott közbe Ellie -, Cuddy Neukban, azokban a pisz-

kos londoni lakásokban és nappalikban, a lerobbant

házikóban, amit akkor béreltünk ki, amikor visszajöttünk ide,

és akkor még nem is szóltam...

Feltartottam a kezem, hogy elhallgattassam.

- Oké, oké, nem kell az orrom alá dörgölnöd. Emlékszem

mindenre részletesen. Örökké hálás leszek mindenért, amit a

múltban feltakarítottál, de itt és most felelősen kell döntenünk.

Tőkénket oltalmaznunk kell, hogy elindíthassuk a

szarvasfarmot. Ezért, bármennyire sajnálom is, amiért meg

kell makacsolnom magam, attól tartok, egyszerűen nem

engedhetjük meg magunknak, hogy ennyi pénzt elszórjunk

egy ilyen drága gyűrűre, mint ez. És ez az utolsó szavam!

- Ismerd el, hogy tényleg káprázatos - vigyorgott Ellie, ahogy

az ujján immár szilárdan ülő csillogó, gyémántokkal kirakott

smaragdgyűrűt felém villogtatta. - Hmm-mm-mm, tényleg

nagyon klassz!

A Bar Roma, Edinburgh egyik legkedveltebb olasz

vendéglőjének asztalánál ültünk, alig egy saroknyira a Ness's

ékszerbolttól, a Queensferry Streeten. Ellie terelt be ide, abban

a reményben, hogy ha egy ebéddel „traktál", az majd segít

felépülnöm a sokkból.

- Ah, sí, signora! Tényleg nagyon klassz a gyűrű! - vigyorgott

pincérünk, Bruno, és nagyujjával az „ez igen" jelét mutatta

felém. - Maga nagyon szerencsés asszony, bgy egy igazzi

millionario a férje, sí? - Ezzel rám kacsintott, azzal a tipikus

olasz kacsintással, ami egyszerre volt ártatlan és beszédes. -

És klassza ajándékkal lepte meg ezt a szép-ség-gessa 'ölgyet,

signor. Sí, sí, neki aztán molto nagyon szépen köszönömöt

kella mondania magának érte, nemde?

Kipréseltem magamból egy mosolyt.

- Allora - lelkendezett, és felcsapta rendelési noteszát - 'adda

találgassak, ha! Oké, lesz akkor egy klassza nagya marhasült

la signordnak és egy po'ár csapvízz il millionario, igaz?

- Ha én fizetnék, két pohár víz lenne - feleltem - de mivel la

signora kezeli a tárcát, sutba dobom a pénzügyi

megfontolásokat, és kérek egy pizza margaritát.

- Így legyen, Bruno - mosolyogott Ellie -, és ne spóroljanak a

bazsalikommal. - Kurtán megveregette a kezemet. -

Kiérdemelte.

Az étlapon szereplő legolcsóbb pizza rendelése tükrözte azt

a felismerésemet, hogy Ellie úgynevezett meghívása végső

soron úgyis közös bankszámlánkat terheli majd, így a

pénzügyi elővigyázatosság továbbra is az én prioritásom. Ellie

javára írandó viszont, hogy amint véget ért a pincérrel való

mókázás, elcsitította költekezési rohamát, és visszautasítva a

marhasültet, csak egy szerény spaghetti carbonarát rendelt

helyette.

Ellie tudta, hogy mint mindig, amikor vesz valamit, amit én

túlságosan különcnek tartok, reakcióm túlzott lesz, abban az

(általában szánalmas) reményben, hogy ezzel bűntudatot

ébresztek benne a tárcámnak okozott kár miatt. Azt viszont

nem tudta, hogy ebben az esetben mennyire kevéssé túloztam

el a dolgot. De, ahogy arra gyorsan rámutatott, én semmit sem

tudok az élet finomabb dolgainak értékéről, mint amilyen

például az ő klassz új gyűrűje. Viszont a tisztesség

megkívánja, hogy elmondjuk, szinte az összes ékszerét

ellopták, amikor néhány évvel ezelőtt betörtek Ca's Mayoral-i

házunkba. Mivel a biztosítótársaság kipengette az értékét, a

pénz, amibe ez a pótlás került, igazából nem is az én

zsebemből származott. Amint erre emlékeztetett, máris sokkal

jobban éreztem magam.

- Hé, Bruno - kiáltottam a pincér után -, mégis inkább azt a két

marhasültet hozza, kérem! Az egyiket közepesen átsütve, a

másikat kékesen.

- Kékesen, signor?

- Egen, mert az asszonyság igazán véresen szereti.

- Va bene! - nyugtázta kérésemet Bruno. - Megmondom a

séfnek, ’ogy ’agyja fenn még a patákat is!

Ellie felhúzott szemöldökkel nézett rám.

- Mi ütött beléd? Szinte soha nem rendelsz olyan drága kaját,

mint a marhasült.

- Egen, ez igaz, csak az jutott eszembe, hogy mondhatjuk, ezt

a kört valójában a biztosító fizeti. Nem ugratlak. A betörés

utáni sok hercehurca miatt, amin keresztülmentem, mire

sikerült kicsikarnom belőlük a pénzt, legszívesebben egy

egész, roston sült hattyút rendeltem volna, ha szerepel az

étlapon.

Ellie megcsóválta a fejét.

- Biztos van ebben valami logika, de én nem találom. Hogy

őszinte legyek, én inkább kértem volna a pizzát és a pastát a

marhasült helyett, hogy aztán az árkülönbözetet egy újabb

gyűrűre tegyem félre.

- Ohó, és hogy téged idézzelek, biztos kell legyen ebben

valami logika, de én nem találom! Szóval jobb, ha egyetértünk

abban, hogy különbözőek vagyunk, és inkább hátradőlve

élvezzük az ebédet.

Ellie-nek más oka is volt rá, amiért beterelt a Bar Romába,

nemcsak az, hogy a vendéglő a Ness's ékszerbolthoz közel

állt. Mielőtt Mallorcára mentük, jártunk itt már többször, és

kedveltük laza hangulatát, ami csodálatosan eklektikus

vendégsereget vonzott. Gyerekek szülinapi buliját és

irodistalányok csajpartiját éppúgy tartották itt, mint ahogy

üzletemberek is jártak ide ebédelni, vagy párok romantikus

vacsorára. Mostanra azonban, a Goblin Ha'-hoz hasonlóan, ez

a hely is gyökeres átalakuláson ment keresztül, és még a

szomszédos épületbe is beköltözött. Az étterem az elmúlt

években egyre népszerűbb lett, és Mario Cugini, a barátságos

és ügyes tulajdonos tudta, nem jó üzlet elküldeni a vevőket,

csak azért, mert a kereslet kinőtte a rendelkezésre álló helyek

számát. Bár mostanra az étterem „sikkesebb" lett, az eredeti

kis vendéglő egyik jellegzetes vonását megőrizte. Ez pedig a

régi idők itáliai piazzáját ábrázoló hatalmas freskó volt, ahol

krinolinba öltözött „lábmutogató" hölgy szállt ki éppen

aranyozott hintójából, körülötte pedig annyian végezték

mindennapos tevékenységüket, hogy az ember akár korokon

át is nézegethette a jelenetet, mégis mindig talált olyan apró

részletet, ami korábban elkerülte a figyelmét.

Az esztétikai vonások mellett viszont mindig is a pincérek

kedélyes fecsegése volt a hely jellemzője, és ahogy azt Ellie

helyesen előre látta, Bruno és kollégái pontosan azt a légkört

teremtik meg, ami ahhoz kell, hogy ma feldobódjak. Az olasz

pincérek megfelelő hallgatóság jelenlétében remek forrásaivá

válhatnak a szórakozásnak. Lármásak, különcök, és időnként

még fölényeskedők is, de mindig roppant vidámak -

legalábbis kifelé. A Bar Romában imádtam zajos

fecsegésüket, amit szívesen zúdítottak azok nyakába, akik

odafigyeltek rájuk, főleg akkor, ha az asztalnál facér

irodistalányok ültek. Akárhogy is, az olasz pincérek

munkafelfogásában van valami üdítően napfényes és lelkes

vonás, és én mindig jobban érzem magam, ha a társaságukban

vagyok. És ahogy azt már említettem, Ellie pont ezért

irányított engem a Bar Romába.

De nemcsak a smaragd-gyémánt gyűrű szülte rossz

hangulatom eloszlatásáról volt szó. A hetek egyre gyorsabban

peregtek, amióta visszatértünk Mallorcáról. Bármennyire

élveztük is az életet a Boltonban bérelt házikóban, egyre

jobban frusztrált minket, hogy nem sikerült megfelelő

ingatlant találni, ahonnan elindíthatnánk a tervezett

szarvasfarmot. Ugyanazokba a falakba ütköztünk, mint

amikor egy évvel korábban földet kerestünk Mallorcán. A

különbség most persze az volt, hogy nem létezett eladható

narancstermés, amíg mi keresgélünk. Valamit tennünk kellett,

hogy bevételre tegyünk szert - méghozzá hamar.

A tanács, amit apám adott át az ingatlanügynöktől,

lehangolóan pontosnak bizonyult. Tisztességes méretű

földdarab, rajta házzal, olyan árkategóriába esett, ami messze

meghaladta lehetőségeinket. Végül arra a következtetésre

jutottam, hogy csak egyetlen úton lehet megkerülni a

problémát. Közismert, hogy építkezni olcsóbb, mint venni,

így csak üres telket kell vásárolnunk, és arra házat építeni. De

még ez az egyszerű megoldás is rejtett magában problémákat.

Először is az összes gazda, akit eddig felkerestem, negatív

választ adott. Lehet, hogy tucatszor vagy akár százszor

nagyobb földterületen gazdálkodtak, mint a campesinók

Mallorcán, de a körülmények ugyanazok voltak. A

haszonhatár egyre szűkült, aminek eredményeként ennek

ellensúlyozására még több földet vesznek, ahelyett, hogy akár

egy négyzetmétert is eladnának abból, amijük van.

Másodszor, az építési hatóságoktól megtudtam, még ha

sikerülne is a szarvastenyésztéshez megfelelő üres telket

vennem, a ház és a melléképületek építési engedélyének

megszerzése rengeteg nehézségbe ütközik. A szabályozások

súlyos szankciókkal éltek a vidéki területek efféle

„fejlesztései" ellen, és egyértelműen a tudomásomra hozták,

hogy ezek megkerülésére nem létezik egyenes út.

Jövőnk azonban attól függött, hogy meg tudjuk-e ezt a

kérdést oldani, én pedig úgy láttam, nem azért kínoztam

családomat az elmúlt pár évben annyi próbatétellel és

nehézséggel, hogy most vereséget szenvedjek a bürokráciától.

Sőt, az akadályok, amiket a hivatal állított elém, csak még

elszántabbá tettek. De felismertem, hogy igazi küzdelem vár

ránk, ha át akarjuk ugrani az elénk húzott két gátat. Sőt,

aggasztó volt az is, hogy a köztes időszakban miképpen

teszünk szert jövedelemre. A dilemmák egyre jobban és

jobban lekötöttek mostanában. Ellie, akinek szeme éles volt

most is, mint mindig, felfigyelt erre, így találtam hát magam

vele szemközt a Bar Roma vidám és pozitív hangulatában.

- Nincs értelme két kézzel szorítanod a nadrágod, nehogy

lecsússzon - csiripelte, amint látta, hogy a feszültség leolvad

az arcomról, ahogy belekortyolok a léleklazító borba.

Megnyugtatónak szánt mosollyal feleltem.

- Két kézzel szorítom a nadrágom? Még hogy én? Ugyan,

csak arról van szó, hogy mindent jó erősen megfogdosok. Ja,

hiszen tudod... minden remekül megy majd, meglátod.

- Ezt mondta a strucc is, mielőtt a víziló a szarvával bele

nem öklelt az ülepébe.

- Bocsáss meg - tiltakoztam annyi tettetett nehezteléssel,

amennyit csak össze bírtam szedni -, de ha arra célzol, hogy a

fejemet a homokba dugom, akkor nagyon tévedsz, drágám.

- Oké, de akkor mit csinálunk, hogy pénzt keressünk, amíg te

mindenfélét megfogdosol? Az évekbe is beletelhet.

Mindent bevetettem, hogy közömbösnek látsszam.

- Ó, mily kishitű vagy - zúgtam, átváltva az egyház nyelvére.

- És mellesleg rájössz majd, hogy az orrszarvú bökte seggbe a

struccot. Tudod, még nem láttam agancsos vízilovat.

Ellie-t ez tökéletesen hidegen hagyta.

- Egen, egen, víziló, orrszarvú... egyre megy. A lényeg, hogy

nem vehetünk ki pénzt a bankból anélkül, hogy ne tennénk

be. Meg kell állítanunk a romlást, és szerintem tudom is, hogy

hogyan.

Nem hánytorgattam fel neki, hogy éppen ő ütött az imént

egyáltalán nem lényegtelen lyukat bankszámlánkon. Inkább

mellékesen azt kérdeztem tőle, hogyan sikerült rájönnie a

„romlás megállítására", ahogy azt ő maga mondta.

Töltött nekem még egy pohár bort.

- Csak hívd a lelkemben megbúvó vándorcigánynak - lökte

hátra a haját, és csettintett egyet drágaköves ujjával.

- Ugye nem azt akarod javasolni, hogy vegyünk egy

lóvontatású cirkuszkocsit, és járjunk körbe ruhacsipesszel?

- Ne vesd el ezt a lehetőséget se, de bizony léteznek másfajta,

kevésbé romantikus módszerek is, amikkel megpróbálkozha-

tunk. Viszont - fűzte hozzá gyorsan -, hogy találjunk egy

olyan helyet, amire nem kell kiguberálnunk a bérleti díjat, az

igenis az első számú prioritás jelen pillanatban.

Beugrott apám szellemeskedése, miszerint a legvégső

esetben sátrat is felverhetünk náluk a hátsó kertben. Viszont

még nem értük el ezt a fokozatot - távolról sem. Ugyanakkor

tudtam, hogy Ellie-nek mi jár a fejében. Rengeteget

gondolkodtam magam is azon a káros hatáson, amit a

folytonos házbérlet gyakorol pénzügyi helyzetünkre. Egy

nyilvánvaló megoldása volt a problémának, de én ódzkodtam

ezt megemlíteni Ellie-nek. Attól tartottam, hogy nemet mond

minden hízelkedésemre, amivel egy újabb körre akarom

rávenni őt a hullámvasúton. A két szaftos marhasült érkezése

és a Bar Roma lelkesítő atmoszférája azonban valamelyest

csillapította kételyeimet.

- Hmm... te is arra gondolsz, amire én, Ellie? - tudakoltam

tőle tétován.

- Határozottan - csorgott a nyála, miközben a marhasülttel

szemezett. - Igen, örülök, hogy lebeszéltél a spagettiről.

- Hát igen, tudod... na de, amire igazán gondoltam... mármint,

hogy amit igazából tudni akarok, az az, hogy te mit gondolsz,

hát...

- Egy régi ház megvételéről? - rukkolt elő, anélkül, hogy le-

vette volna szemét a sültjéről.

Meghökkentem. Talán tényleg volt egy csipetnyi Ellie-ben a

vándorcigányból. Második látás vagy ilyesmi.

- Hát, igen, olyasmi - nyekegtem. - Ez csak egy gondolat volt,

de nem akartam...

- Megkockáztatni a kérdést, hogy szívesen segítenék-e neked

egy régi ház felújításában, hogy aztán eladjuk, abban a

reményben, hogy keresünk rajta egy pár font sterlinget, ami

fedezné a megélhetésünket, amíg te megpróbálsz megoldást

találni a szarvasfarm elindítására?

Egy ilyen egyenesen feltett kérdésre csak egyféleképpen

lehetett felelni.

- Igen - mondtam, majd visszatartottam a levegőt. Vártam a

szinte biztos visszavágást, amit meg is érdemeltem volna.

Ellie hagyta, hogy gyötrődjem, amíg ő késével lassan

felszelte a tökéletesen rózsaszín, ovális húst. Mielőtt aztán

végül az első zamatos falatot a szájába tömte volna,

felpillantott, rám villantotta „mi a gond?" mosolyát, majd

közömbösen így szólt:

- Már meg is találtam a helyet. Szép, ódon városi ház

Haddingtonban. Szép kis munka lesz vele. Viszont

karakteres hely. És rengeteg lehetőség rejlik benne.

- Igen... úgy érted, hogy nem bánod, amiért újra fel kell

gyűrnöd az inged ujját...

- Mint ahogy azt korábban már mondtam, miért

változtassunk az életünkön? Tegnap megnéztem a házat, és a

tulaj belement egy viszonylag jó árba, ha gyorsan

megvesszük. Nem akartam elmondani addig, amíg fel nem

oldódsz kissé a komor hangulatból, ami mostanában rajtad

ül. Gondoltam, esetleg úgy éreznéd magad, mintha arra

kérnélek, vedd le a szemed egy percre a labdáról, hogy úgy

mondjam. Tudod... hogy eltereljem a figyelmed a

szarvasfarmos terveidről.

Éreztem, hogy lekerül a teher a vállamról. Mindketten

ugyanarra gondoltunk, csak Ellie nem hagyta, hogy

kizöldüljön lába alatt a fű, amíg a kellő pillanatra vár, hogy

előrukkoljon a témával.

- És nem ez az egyetlen ház, amit mostanában megnéztem -

csiripelte, mielőtt még esélyem lett volna, hogy felfogjam,

amit az előbb mondott. - De messze ez a legjobb az összes

közül. Takaros kis profitot hozhat, amint végeztünk a

renoválással.

Kicsit még szédelegtem a derült égből lecsapó villámtól, de

bíztam annyira Ellie ítélőképességében és abban, hogy van

szeme az alkalmi vételhez, így elfogadtam, amit mondott.

Viszont volt még egy apróság.

- De ha az öreg házban rengeteg a tennivaló, akkor továbbra

is bérelnünk kell a Gazda házikóját, amíg az összes,

piszokkal járó munkát be nem fejezzük, igaz?

- Tévedés! - Ellie újabb darab marhasültet szúrt fel a

villájára. - A piszkos munka zömét magunk végezzük majd,

így élhetünk ott addig is. Tudod, egyik szobáról a másikra

vándorlunk, amíg minden el nem készül. - A villájára tűzött

sült megállt a levegőben, a szemembe nézett, és azt kérdezte:

- Miért fizetnél a bérletért, amikor a saját házadban ingyen

élhetsz?

Ahogy azt egy cinikus barátunk gondolta évekkel ezelőtt,

feleségem vagy kitüntetést érdemelt, vagy

elmegyógyintézeti beutalót. De ki voltam én, hogy

eldöntsem, melyiket is? Ha készen állt belevágni egy ilyen

nagy kihívásba, mint a házrenoválás, akkor én bizony ott

leszek mellette, és kalapálok, fűrészelek, dörzspapírral

csiszolok és festek. Amit most kiérdemelt - a drága

smaragdgyűrű és a szaftos marhasült mellett -, az egy

bátorító szó.

- Ellie, én nagyra értékelem, hogy készen állsz még egyszer

a zord időkre.

- Csak még egyszer?

Ettől hátrahőköltem.

- Hát... szóval, igen. Mármint biztos, hogy a

szarvasfarmhoz minden cuccot felsorakoztatok, és kész

leszek a dolgokat elindítani, mire végzünk a régi ház rendbe

rakásával.

Ellie majdnem belefulladt a sültjébe.

- Hallgass rám, te drága álmodozó... egynél több öreg ház

rendbe rakása kell ahhoz, hogy ez bekövetkezzen.

Legbelül éreztem, hogy valószínűleg nem téved nagyot.

- És nem bánod a felfordulást? - tudakoltam.

Erőteljesen megrázta a fejét.

- Dehogyis. Sőt, alig várom már a felfordulást. Bizony -

váltott fesztelenre -, remek móka lesz, és egy ideig keményen

melózni egy házban sokkal jobb móka, mint a vidéket járni

egy cirkuszos kocsival.

- Hát, egen, de szerintem arra azért sosem kerül sor -

kuncogtam, és az asztal alatt reménykedve összefűztem az

ujjaimat.

Ellie rám vetette megszokott pillantását.

- Talán igazad lesz, de bocsásd meg nekem, ha most megyek és megnézem a karika fülbevalót meg a kristálygömböt, biztos, ami biztos.

Egy héttel később a lehetőség, hogy annyira lecsúszunk

anyagilag, hogy cirkuszos vándorcigányként neki kell

vágnunk a nagyvilágnak, minden múló másodperccel egyre

vonzóbbnak tűnt. Az idős férfi, aki belement az öreg ház

eladásába, képtelen volt tovább élni ott, felesége néhány

évvel ezelőtti halála óta. Hosszú, együtt töltött életük alatt

boldog otthonuk volt, de mostanra a bácsi már nem akart

mást, csak a házat olyan emberek tulajdonában látni, akik

„jók lesznek hozzá" - ahogy ő mondta. Így aztán, mivel

megkedvelte Ellie-t, és látta lelkesedését, annyira megbízott

benne, hogy még azelőtt odaadta neki a kulcsokat, hogy a

jogi formaságok megfelelően lezárultak volna. Ami minket

illet, mi megbíztunk abban az állításában, hogy a ház ép

állapotban van, így belementünk, hogy megvegyük, anélkül,

hogy értékbecslést vagy felmérést kértünk volna. Emellett,

ha az egész hercehurcán végigmegyünk, az csak a

megegyezés lezárulását késleltette volna, ami időt adott

volna az idős hapinak, hogy még egyszer átgondolja a gyors

eladásért cserében kért árat. Amikor felvállaltuk az elvet,

hogy szemünk legyen a kalmárunk, abból végső soron semmi

kárunk nem származott a mallorcai ingatlan vételénél, akkor

most miért fizessünk valaki másnak, hogy itt elvégezze

ugyanezt?

- Kezdetnek letépem az emeleti tapétát - mondta Ellie,

ahogy ott állt mellettem a bejárati ajtónál, már a házban,

körülvéve a dobozok, ládák és legszükségesebb holmik

garmadájával, amik ahhoz kellettek, hogy segítsenek életben

maradni az elkövetkező hetekben. - Nincs értelme addig

átrendezni a földszintet, amíg a dohtól és kosztól meg nem

szabadultunk. - Kezét csípőjén nyugtatta, mindenre figyelt,

és leginkább a csapatai elrendezésére készülő tábornok

benyomását keltette. Még ha jelen esetben a sereg létszáma

egyetlen főt tett is ki. - Na akkor - közölte, anélkül, hogy rám

nézett volna - te nekiállhatsz szétszedni azt a szörnyű

kandallót az emeleti nappaliban. Legjobb, ha először azt

pótoljuk, még mielőtt csak gondolnánk is a tapétázásra és a

festésre.

Mallorcai házunkkal együtt eladtuk legnagyobb

bútorainkat is, a Gazda pedig volt olyan kedves, hogy

maradék cuccaink és ingóságaink zömét elraktározta egy

használaton kívüli tyúkólban, így a bútordarabok, amiket

magunkkal hoztunk, két újonnan szerzett ágyból, egy

vasalódeszkából, egy összecsukható asztalból és négy

székből álltak. Ezek, megfejelve még két ruhaállvánnyal,

amiket Ellie kért kölcsönt az egyik barátjától, akinek volt

helyben egy ruhaboltja, alkotják majd a teljes komfortfoko-

zatot, amiben részünk lesz, mindaddig, amíg az összes

emeleti szoba felújítása be nem fejeződik. Szerencsére az

előző tulajdonos a konyhában hátrahagyta tűzhelyét, frigóját

és mosógépét, és bár mindegyik látott már jobb napokat is,

aktuális rendeltetésüknek tökéletesen megfelelnek. Addig

Ellie-vel visszavonulunk a nagy hálószobába, ahol

bőröndjeink között élünk, Charlie pedig éjszakára a

manzárdban tér nyugovóra. Amíg Mallorcán milliomos

barátai palotaszerű otthonában dőlhetett le időről időre, most

éppen arra készült, hogy annak az életmódnak

homlokegyenest másik végét tapasztalja meg, mintegy nagy

pofonként.

Merthogy mostani életünk igen-igen messze esett attól a

viszonylagos luxustól is, amit nemrégiben a Ca's Mayoral-i

tanyán élvezhettünk. Főként azoknak a

„pihenőlétesítményeknek" a jóvoltából, amiket később

adtunk hozzá: az úszómedencét, a játéktermet, a

snookerasztalt, a bárt és a rusztikus kerti grillezőt a

kivilágított mandulaliget szélén. Kezdtem szembenézni

azzal, hogy úgy próbálok meg pénzt keresni, ahogy arról so-

ha nem is álmodtam fiatal koromban, fiatal

dzsesszzenészként, amikor a liverpooli Cavern Club párás

nyüzsgésében vagy az ünnepélyes és fenséges londoni Royal

Albert Hallban játszottam, vagy amikor összefutottam a kor

híres sztárjaival a tévében, a filmiparban és a

hanglemezfelvételeken. Mindenesetre rengeteg másféle

munkával kellett megbirkóznom itt és most, és sem a múltba

révedés, sem az azzal a gondolattal való kacérkodás, hogy

kosárnyi ruhacsipesszel bizniszelő vándorcigány legyen

belőlem, nem változtatott a tényen.

A „Vén Weston", ahogy a házunkat hívták, kellemes és

szívélyes hangulatot árasztott, bár egyértelműen látszott,

hogy gyengédségre és szerető gondoskodásra vágyik.

Akárcsak Ellie, én is hiszek az olyan közhelyekben, hogy a

háznak vagy van „jó aurája", vagy nincs, és én abban a

pillanatban, amint átléptem a küszöböt, azonnal

megértettem, Ellie miért volt oda érte. Érdekes, hogy kívülről

sokszor megcsodáltam már egyszerű eleganciáját, amikor

erre jártam. A tizennyolcadik század közepén csicsáktól

mentes skót stílusban épült Vén Weston emeletes

homlokzatán nyoma sem volt díszítménynek, leszámítva a

bejárati ajtó elé kiugró kicsi, háromszögű portikuszt. Ám

mégis olyan hangsúlyos bájt árasztott, amit nem tudtak

elnyomni a közelben álló grandiózusabb épületek sem.

A Court Street széles, fákkal beültetett fasor, ami a város

közepét alkotó utcák középkori háromszögének csúcsából

indul ki. Lenyűgöző bejárata ez Haddingtonnak, ha az ember

Edinburgh felől jön, ami nyugatra fekszik, huszonhét

kilométerrel odébb. Amint a neve is jelzi, az utca helyén

egykor palota állt: Skócia két korai királyának, (Oroszlán)

Vilmosnak és fiának, II. Alexandernek a rezidenciája. Utóbbi

itt született 1198-ban. Ugyanezen a helyen, alig egy

kőhajításnyira a Vén Westontól, még ma is áll Kelet-Lothian

helyi igazgatásának egyre terjeszkedő székhelye, a

megyeháza. Az eredeti épületet a Tudorok építészeti stílusa

iránti főhajtás jegyében emelték 1833-ban. Ez valamennyire

paradoxon, ha arra gondol az ember, hogy a Tudor-dinasztia

legkönyörtelenebb tagja, Anglia királya, VIII. Henrik

megpróbált minden épületet földig rombolni Skóciának ezen

a részén meddő „nyers udvarlása" során, aminek a skótok

királynője, az ifjú Mária volt a célpontja. De ez is jellemző

arra a vértől mocskos kapcsolatra, ami a skót és az angol

uralkodók között fennállt a századok során, és egyben utal

ennek a sok harcot megélt öreg városnak a zavaros múltjára,

ami stratégiai helyen fekszik a termékeny „skót kert"

szívében, alig hatvan kilométerre északra az „Ősi

Ellenséggel" közös határtól.

A megyeházával közvetlenül szemközt és az utcától

beljebb áll saját telkén a Bank of Scotland, amit a város

legszebb György-kori „kúriái" között tartanak számon, ahol

egykor tehetős helyi családok éltek, de mostanra már

kereskedelmi célokra használják őket. Haddington centrumát

az Adam tervezte városháza magas tornya uralja, ahonnan

akadálytalanul be lehet látni a Court Streetet egész

hosszában, annak teljes építészeti skálájával, kezdve a Vén

Weston egyszerűségével és „köznapiságával" és zárva a

gabonatőzsde klasszikus viktoriánus stílusával. Nem csekély

mértékben az építőművészet hihetetlen

egymásmellettiségének köszönhetően válik a haddingtoni

Court Street hangulatos fasorrá, amilyennel nem találkozhat

az ember minden skót kisvárosban.

Bár iskoláimat teljes egészében Haddingtonban jártam,

egészen mostanáig valójában soha nem éltem a városban, és

beletelt egy időbe, amíg megszoktam. Az öreg Maria

mallorcai kiskakasának reggeli, ébresztő harsonája helyett

most 4.30-kor a hálószoba ablakával szemközt, az utca

túloldalán a postahivatalhoz érkező teherautók és furgonok

jövés-menése keltett. De még ha sikerült is visszaaludnia az

embernek, miután mindegyik elvonult, hogy kiszállítsák a

postát, a városháza harangjainak kongása hétkor

gondoskodott róla, hogy a város összes lakója, kivéve a

hallásproblémákkal küzdőket, végre felkeljen és dolgára

induljon.

Viszont amikor a nyüzsgő és lármás kereskedelmi

tevékenység elcsitult, a Court Street ismét szinte teljesen

kihalt, miután a tanács alkalmazásában álló hivatalnokok

seregének utolsó tagjai is hazavonultak. A Vén Weston

egyike volt annak a maroknyi ingatlannak, ami még

magánkézben volt a városnak ebben a részében. A Court

Streeten három kocsma állt - kettő az egyik végén, egy a

másikon -, és az onnan kiözönlő mulatozók látványos műsort

produkáltak. Főleg hétvégeken, amikor a késő éjszakai

ivászat volt a bevett norma. Számos alkalommal kuco-

rogtunk éjfélkor az emeleti ablaknál, és néztük, ahogy

kedélyes ifjak tömkelege indul el hazafelé, ahogy az éjszakai

dizsi vagy a karaoke lassan bezárt. Kivétel nélkül

mindegyikük magabiztos léptekkel vágott neki a nagy útnak,

egészen addig, amíg jó száz yardra nem jutottak a kocsma

bejáratától. Aztán, ahogy a friss levegő találkozott a

szervezetükben lévő alkohollal, a lábak rogyadozni kezdtek,

az egyensúlyérzék elpárolgott, és a Bank of Scotland

előkertjének magasztos fala vagy arra szolgált, hogy

lepattanjanak róla, vagy éppen átbukva rajta, eltűntek

mögötte, kalimpáló lábak és kezek erdejében.

Időnként veszekedés robbant ki, legtöbbször két lány

között, akik közül az egyik kései reakcióval fejezte ki

nemtetszését, amiért a másik a táncparketten szemet vetett a

barátjára, vagy

talán csak azért, mert nem tetszett neki, ahogy az a

karaokéban előadta az Abba legnagyobb sikereit. De ezek a

dulakodások általában szitkozódások áradatára és retikülök

lóbálására korlátozódtak. Aztán elfelejtették az egészet, és a

két leányzó kart karba öltve indult tovább hazafelé ingatag

tűsarkújukon, hogy néha-néha bizalmas meghittségben

lehányják egyik-másik bolt ajtaját. Az ilyen éjszakákon nem

volt nehéz elképzelni, hogy a Court Street látott

illedelmesebb időket is.

Eszembe jutottak azok a társasági, illedelmes paseók, ami-

ket Spanyolországban láttunk az ifjaktól, akik esténként

sétára indultak. De a haddingtoni Court Streetre néző

ablakunkból végignézett emelkedett műsorok zajlottak szerte

a nagy-britanniai városközpontokban a hétvégi éjszakákon

is. És rá kellett jönnünk, hogy ezek a késő esti huncutságok, a

posta kora reggeli lármázásával és a városháza órájának

harangozásával együtt is csekély ár azért, hogy egy ilyen

bájos óvárosi házban lakhatunk. Igaz, hogy beletelik egy kis

időbe, amíg be tudjuk fejezni az összes szükséges munkát,

még mielőtt teljesen kiélvezhetnénk ezt a bájos karaktert. Mi

több, ahogy az könnyedén megtörténhet, amikor az ember

vesz egy öreg ingatlant, anélkül, hogy teljes szerkezeti

felmérést végezne, hamarosan kiderült, néhány olyan

lényegbevágó fejlesztéssel kerültünk szembe, amit nem

láttunk előre. Akadt olyan is közte, ami messze meghaladta a

csináld magad mozgalom kereteit. Szóval ezekkel semmit

nem tehettünk - és bár olyan pénzügyi befektetést kívánt,

amivel nem számoltunk, szakembereket kellett hívnunk.

Pixie és Dixie, ahogy a környék mesteremberei kedélyesen

emlegették őket, két építőmester volt, akiket gyerekkoromtól

a barátaimnak tudhattam. Most negyvenes éveik elején

jártak, és nemcsak akkor voltak együtt, amikor dolgoztak.

Akkor is egymás társaságát élvezték, amikor hétvégi

hobbijuknak hódolva, horgászni és vadászni mentek. Őszinte

vidéki srácok voltak, akik büszkén végezték munkájukat,

megbecsülték a pénzt, és valahogy sikerült szinte végtelen

aranyköpés-áradattal szórakoztatni magukat munka közben.

Amellett, hogy vidám párost alkottak, bárhova mentek is,

egyben jó kapcsolatokat ápoltak a helyi mesteremberekkel,

akikben meg lehetett bízni, hogy ugyanolyan jó munkát

végeznek, mint ők maguk. Pixie és Dixie volt hát az a két

fickó, aki nekünk kellett, hogy irányban tartsanak minket,

amíg a Vén Weston felújítása folyik.

- A földszinti padló borítását teljesen fel köll szedni és

kicserélni - közölte Pixie egyenesen, miután felmérték az

épület általános állapotát.

- A fa nedves és korhadt - jött Dixie magyarázata.

- Mázlitok van, hogy nem terjedt át az emeletre - jegyezte

meg Pixie, látva, hogy teljesen leesett az állam.

- Na de a klassz öreg kőlapok a bejárati előszobában... ott

semmi nem korhadhatott el - tiltakozott Ellie reménykedve.

- Nem is, csakho' az is része a problémának, amit a

dohosodás okoz - felelte Dixie. - Tuggyátok, azok csak ott

ülnek az agyagon... és úgy viselkednek, aká' a szivacs, az

alattuk levő nedvességet magukba szívják. Ó, egen, ezekbe

az öreg házakba' mind ez a helyzet.

Pixie megcsóválta a fejét, és bölcselkedve még hozzáfűzte:

- Oh, bezony... olyanok, aká' a szivacs.

- Ezt megmondhattuk volna nektek előre, még mielőtt

megveszitek a helyet - tudatta pléhpofával Dixie. - Remélem,

nem perkáltatok túl sokat érte a vén fószernak.

Ugyanebben reménykedtünk mi is. Aztán Pixie és Dixie

még tovább fokozta a hangulatot, amikor tudatták, hogy a

ház két nagy kéménysorának falazása sürgős kihézagolást

kíván. Jelen állapotukban ugyanis veszélyesek a közre

nézve, és azért is tudnak erről, mert maguk is látták az

omladozó falazatot, amikor a szomszédos ház tetején

dolgoztak.

- Ó, bezony - tudatta ismét Dixie -, ezt megmondhattuk

volna nektek előre, még mielőtt megveszitek a helyet.

Néhány röpke perc leforgása alatt minden reményünk, hogy

haszonra tudunk szert tenni ennek az ódon épületnek a

kipofozásával, főként egy kis kozmetikázás révén, darabjaira

hullott. Most már elég komoly mennyiségű pénzt kellett

volna beleölnünk abba, hogy ezeket a hibákat kijavítsuk. És

Pixie és Dixie joggal felhívta figyelmünket, ezek lényegesek

lennének, amennyiben el akarjuk adni a házat

olyasvalakinek, aki jelzálogért folyamodik - vagyis szinte az

összes potenciális vásárlónak. Egyetlen pénzkölcsönző sem

válik meg a pénzétől úgy, hogy ne kérne felmérést a ház

aktuális szerkezeti állapotáról - úgyhogy nem maradt más

választásunk.

Ellie vett egy nagy levegőt, bent tartotta egy másodpercig,

majd kibuggyantak belőle a szavak:

- Rendben, mondjátok el a legrosszabbat! Hogy a laikusok is

megértsék, miből fog állni ez a pluszmunka?

Pixie nem köntörfalazott.

- Először is, elfelejtheted azt, hogy megpróbálkozz a

dohosodást megfékezni azzal, hogy bármelyik, úgynevezett

dohosodásgátló festékkel bekened a falakat. Nem, nem, az

nem fog működni az ilyen öreg kőfalaknál. Olyan lenne ez,

mintha a vulkánt úgy próbálnád megállítni, hogy belepipilsz.

Egen, ez bezony így igaz, bólogatott Dixie, majd folytatva a

magyarázatot, elmondta, hogy a falakról a földszinten le kell

verni mindenhol a vakolatot, jó egy méter magasságban. Így

lehet megtisztítani a falazatba rendszeres időközönként

befúrt lyukakat. Ezekbe aztán szilikont fecskendeznek nagy

erővel, hogy az állandó dohosodásbiztos gátat képezzen az

alapozástól felfelé haladva. Ezt a műveletet szakértőnek

kellene végeznie, mutatott rá Dixie.

Amíg Ellie és én megüvegesedett szemekkel és leesett állal

hallgattunk, Pixie a továbbiakban elmondta, hogy amíg

folyik a munka a falakkal, addig az előszoba kőlapjait és a

földszinti szobák padlódeszkáit fel kell szedni, az összes

elkorhadt fagerendát el kell távolítani. És ahol szükséges, az

agyagos altalajt ki kell ásni olyan mélységig, hogy vastag

szurokréteg kerüljön mindenhova.

- Egy újabb fegyver a dohosodás legyőzéséhe' - tette hozzá

amúgy mellékesen. - Egen, és így megkapjátok a

bizonyítványt arró', hogy ezt a munkát természetesen az

előírtak szerint végezték el.

- Hát persze - dünnyögte a szám saját akaratából, és

döbbenten hallgatózó fülem úgy fogta a szavakat, mintha

valaki más ejtette volna ki őket.

- A bizonyítvány jól jön majd a pénzkölcsönzőkné', amikor

valaki idegyün, hogy megvegye tőletek ezt a helyet a

jövőbe', tuggyátok - tisztázta a dolgokat derűsen Dixie.

- Hát persze - motyogta ismét a szám.

- Aztán rá lehet térni a kémények dolgára - folytatta Pixie.

Fülem felkészült az újabb szóbeli ostorozásra.

- Állványozás - vitte be a szót mintegy balhorogként Pixie.

- Állványozás? - kérdezett vissza Ellie.

- Egen, hogy hozzá lehessen férni a kéményfalazatho' -

felelte Dixie.

- Na de az állványozás... az egy kész vagyon - tiltakozott a

nejem. - Mi a gond a létrázással?

Pixie és Dixie jót kuncogott Ellie optimista naivitásán.

- Egészségügyi és biztonsági előírásokba ütközik - zengték

kórusban.

- Ma má' nem dógozhatsz a magasba', ha nincs állványozás

- magyarázta Pixie.

- Törvénybe ütközik, tod - tódította Dixie.

- Tuggyátok, manapság ti lennétek a felelősök, ha bármi

történne velünk odafönn a létrán - figyelmeztetett Pixie.

- Egy vagyon lenne - mondták egyszerre. - Egy vagyonra

megvágnának miatta titeket.

Aztán mintegy zárszóként, Pixie még bevitt egy verbális

felütést, amikor rámutatott, hogy az állványzat bérlésének

költségén felül nekünk még dömpereket és teherautókat is

kellene szereznünk, hogy elvigyék a hadművelet alatt

felgyűlt törmeléket.

- Oké - sóhajtottam, amint megbízható párosunk őszinte

tanácsadó órája lejárt -, csak juttassátok el hozzánk a legjobb

árajánlatokat azoktól a szakemberektől, akiket ajánlotok, és

onnantól átvesszük a dolgot.

- Fel a fejjel - mosolygott Pixie, és távozás előtt

megveregette meggörnyedt vállamat. - Lehetett vón rosszabb

is.

- Gondolod? - nyögtem fel.

- Bezony ám - vigyorgott Dixie, mielőtt követte volna

cimboráját, hogy elhagyva a házat, beleolvadjon a Court

Street nyüzsgésébe -, az is kiderülhetett vón, hogy az egész

szét van rohadva. Az ilyen vén házakná' szinte mindig ez a

helyzet.

Amint elmentek, szomorúan rámosolyogtam Ellie-re. Majd

egyetlen szó nélkül nekiálltam turkálni a folyosón

felhalmozott kartonpapír dobozok egyikében.

- Az égre, mit keresel? - kérdezte, és hangjából csak úgy sü-

tött a bosszúság. - Nincs ott semmi, csak tisztítószerek, és

most aligha lesz szükségünk azokra egy ideig!

Kiszedtem egy dobozos Brassó bútorfényezőt meg egy

spriccelős Windowlene ablaktisztítót, és Ellie kezébe

nyomtam őket.

- A helyedben fognám azokat a karika fülbevalókat meg a

kristálygömböt, és nekiállnék kifényesíteni őket - méghozzá

azonnal!

Emlékek utcáján

A mañana szindróma, amit olyan keményen igyekeztem

elsajátítani Mallorcán, most nyersen és durván a süllyesztőbe

került. A Vén Weston renoválásának többletmunkája és az

ebből fakadó extra kiadások miatt most az órával és gyorsan

fogyatkozó bankszámlánkkal vívtuk a küzdelmet. Így többé

nem maradt idő a tranquilóra, és nem lehetett semmit

elhalasztani mañanára. Most már tényleg és igazából

Nagy-Britanniában voltunk, és elkerülhetetlenül magával

ragadott a sietség, hogy a dolgok végére járjunk, és nem is

ma, hanem ha lehetséges, még tegnap. Nem mintha ettől

gyorsabban elintéztük volna a dolgokat, mint Mallorcán, de a

tranquilóság bája mégis tovatűnt. A rettegett bit munkaetika

gondoskodott róla.

Az ipari forradalom óta ezeken a „királyi szigeteken" arra

neveltek minket, hogy fogadjuk el, mind azért élünk, hogy

dolgozzunk, és nem fordítva, mint ahogy azt

Spanyolországban még ma is vallják - legalábbis a vidékiek

idősebb nemzedéke. Hiányzott az a jó közérzet, amit az élet

művészetének ilyetén felfogása váltott ki belőlem, de tudtam,

ennek itt nincs helye. Kiszámíthatatlan klíma, hosszú téli

éjszakák, kiszámítható ételek, őrült rohanás, hogy gyorsan

eljussunk valahova/bárhova/sehova, a taposómalomba való

beilleszkedés - mindezek a dolgok hozzájárultak az élet

felfogásának ahhoz a felfoghatatlan különbségéhez, amiben

eltértek egymástól Nagy-Britannia és Spanyolország lakosai.

Tudtam, hogy ezek a gondolatok elvonási tünetek, amiket a

Mallorcán kialakított dolgok kapcsán éreztem, és amiket

hátrahagyva, esély sem volt arra, hogy itt majd pótoljam

őket. És itt nem az olyan materiális dolgokra kell gondolni,

mint az úszómedence, a játékterem, vagy akár a Ca's

Mayoral-i ingatlan szőröstül-bőröstül. Nem ezek után

sóvárogtam. Olyan apróságok voltak ezek, mint a vén Pep

„Weh-ep"-jei, ahogy ráköszönt a barátaira az út túloldalán;

mint Jordit nézni, aki csak arra vár, mikor elegyedhetne

szóba valakivel, vagy amint ékesen káromkodik az andratxi

Bar Nuevo előtt a vásárnap délelőttjén. A tengerparton

roston sülő szardínia illata; a hegyoldalban ballagó birkák

kolompjainak halk kongása; de még a vén Maria ugratásai is,

aki azért heccel, mert nem vagyok hajlandó szamarat

használni és malacot tartani, vagy mert szörnyű az

ignoranciám, már ami az áldott „régi szép napok" egyéb

relikviáinak érdemeit illeti. Aztán eszembe jutott Csini, hogy

szaladgált körbe a narancsligetben, vidáman „gyötörve" a

vizet, amivel a fákat locsoltam. Felidéztem, hogyan feküdt

lábunk elé egymás után azon az éjszakán, amikor

elbúcsúztunk tőle, és jó lenne tudni, hogy annyira

hiányzunk-e mi is neki, mint amennyire ő hiányzik nekem.

Tudtam, hogy Ellie és a fiúk időnként pontosan ugyanígy

éreztek, bár egyikünk sem beszélt erről. Mindannyian tettük

azt, amit most tennünk kellett, és Mallorcáról szóló

gondolatainkat megtartottuk magunknak. Most már új

emlékekre kellett szert tenni, és ezt csak a jövőbe nézve

lehetett megtenni - nem számít, hogy kiderülhet, mennyivel

könnyebb ezt mondani, mint megcselekedni.

Sandy még mindig a főiskolára járt hét közben, így őt csak

akkor láttuk, amikor összefutottunk vele szüleim házában

szombat esténként. Az utolsó cseppig elégedett volt zsúfolt

életével, és egyetlen szóval sem mondta, hogy megbánta,

amiért saját csillagát követte, ahelyett, hogy a mi

árnyékunkban maradt volna. Amikor először látta meg

azokat az állapotokat, amik a Vén Westonban uralkodtak,

csak megcsóválta a fejét és dörmögött valamit arról, hogy

még nem zártak be minden félcédulást. És hogy őszinte

legyek, voltak alkalmak, amikor a szóban forgó félcédulások

(Ellie és én) teljes szívükkel egyetértettek volna ezzel a

kijelentéssel.

Ami Charlie-t illeti, ő valószínűleg még inkább

megkérdőjelezte szülei józan eszét, mint nagy tesója.

Végeredményben ő osztozott velünk a házban uralkodó

sanyarú állapotokon - de csak azért, mert nem volt más

választása. Mégsem panaszkodott soha a szűkös

életkörülményekre, amiben találta magát. Tudta, hogy

mindez a kitűzött cél eléréséért van, és megértette, hogy a

kényelem, amit kénytelen volt feláldozni, a mi esetünkben is

ugyanígy feláldozásra került. De legalább elmenekülhetett az

akkoriban a Vén Westont átható, „vigyázat, emberek

dolgoznak" szituációból, és életében először alig várta már,

hogy ismét iskolába mehessen.

Ironikus módon Jock Burns, Skóciába való visszatérésünk

megrögzött bírálója volt az, aki végül felelős lett azért, hogy

kikecmeregjek a mallorcai életünkön való révedezésből.

- Pompicsek! - volt az első szava, amikor kocsimban ülve

nyolc hónappal hazatérésünk után átléptük Kelet-Lothian

megyehatárát, az új főútvonalon haladva.

Nyoma sem volt most beszédében mesterkélt keleti parti

akcentusának. Azóta nem, hogy félórával korábban

felszedtem az edinburghi repülőtéren, hogy elmenjen

idősödő szüleihez Haddingtonban. A „pompicsek" megint

csak egy olyan skót kifejezés, aminek nincs pontos,

egyszavas megfelelője az angolban. Lényegében annyit tesz,

hogy „kafa", de jelezhet bármit a „jótól" kezdve (mint a

„Korodhoz képest pompicseken nézel ki"), a „kicseszettül

felségesig" („Ez egy pint pompicsek sör"). Minden a

szövegkörnyezettől függ, attól, hogy miként használják a

„pompicsek" szót, és a hanghordozástól, ahogy kiejtik.

Ebben az esetben Jock úgy hajlította a szót, hogy a

szuperlatívuszok legfelső fokát érti alatta.

- Pompicsek! - ismételte, ahogy Haddingtonhoz

közeledtünk. - Ennél csinibb vidéket seho' sem tanálhacc,

fiam!

Meg nem tartott vele. Elmondta, hogy amikor Mallorcára

költöztek, honvágya nagyon gyorsan visszavonzotta volna

Skóciába, ha nincs Meg. Ő erősködött, hogy adjanak esélyt

új életüknek, és nézzék meg, túlélik-e a kezdeti

nehézségeket. Aztán persze az évek során annyira

beilleszkedtek a mallorcai életbe, és olyan boldogok voltak,

hogy nem is akartak hazajönni.

- De amikor újra látom a jó öreg országot, mint most -

folytatta Jock sóvárogva - eszembe jutnak annak a dalnak

szavai, ami azt mondja, hogy a zug, amit egész életedben

kerestél, egész végig ott volt a hátsó udvarodban. Érted, mire

célzok?

Igen, nagyon is értettem, és kísérteties módon ugyanannak

a dalnak az ideillő sorai jutottak eszembe akkor. Valami

arról, hogy bár megpróbálsz kastélyokat építeni

Spanyolországban, pedig ha jobban megnéznéd, láthatnád,

hogy azok mindig is ott álltak, elég, ha csak kinézel az

ablakodon. Vagy valami effélét.

Mindenesetre Jock azt próbálta tudatni, amit én mindig is

tudtam a szívem mélyén - hogy hálás lehetnék a lehetőségért,

amiért „megélhettem az álmom" Spanyolországban, most

viszont kétszeresen is hálásnak kellene lennem, amiért

visszatérhettem egy ilyen irigylésre méltó otthonba.

- Bárcsak mallorcai amigóim is láthatnák - nézett végig a

buja Kelet-Lothian-i tájon, ahogy Haddington felé

autóztunk. - Az árpaföldeket, az erdőket, a zöldellő

dombokat, a falusi kocsmákat, a tágas eget, a

galagonyasövényeket, a Fife partját, ahogy amott csillámlik a

Firth of Forth felett. Egen, ez biza pompicsek!

Igen, Jock kissé rózsaszín szemüvegen át is látta

szülőföldjét. Miután felkereste szüleit, megjelent a Vén

Westonban, hogy megkérdezze, vele tartanék-e egy sétára az

emlékek utcáján - vagy inkább haddingtoni gyerekkorának

zugaiba. Mivel a ház azon a bizonyos délelőttön elégé

romhalmazra emlékeztetett, ahogy a legkülönbözőbb rendű

és rangú mesteremberek szó szerint egymásba botlottak,

ahogy szakmájuktól függően dolgozták meg a faanyagot, a

téglát, a vakolatot, a csöveket és a drótokat, nem kellett

kétszer kérnie. Ellie addigra már elmenekült Edinburghba

aznapra, hogy tapétát vegyen, ezért úgy számoltam, ha

néhány óráig hanyagolom a régi letépkedését, az nem lesz túl

drasztikus hatással a munka ütemének betartására.

A városról nemrégiben készült építészeti tanulmány ezt

írja: „A haddingtoni High Street Skócia egyik legkielégítőbb

»zugává« alakult. Az utca szélességéhez és magasságához

viszonyítva az előkertek magassága, valamint a homlokzatok

aránya kivételesnek mondható teret teremt. Az épületek

homlokzatának folytonossága, az eredeti boltok arculatának

megőrzése és a kényszer nélküli stílusfegyelem... mind

hozzájárulnak az utca egyedülálló színvonalához."

Talán ez udvariasan csak azt fogalmazza meg, hogy az utca

bájos karakterét az hozta létre, hogy az építtetők nem szóltak

bele egymás dolgába. Azonban az utca vizuális

látnivalójának egyik elemét egy gyakran kárhoztatott szakma

képviselőjének köszönheti, bizonyos Frank Tindallnak, aki

az első összehangolt skóciai városszépészeti mozgalom

mögött álló hajtóerő volt.

Ennek az 1962-es projektnek az eredménye, hogy a

haddingtoni városközpont addig bizony iszapszín

homlokzatú épületei vibráló, színes életre keltek. Jock

megjegyezte, ahogy lefelé bandukoltunk a High Streeten, ha

az ember félig lehunyta a szemét, a pilláin átszűrődő

pasztellárnyalatok olyan hatást keltettek, mintha egy

Monet-festmény közepén ácsorognánk. Hát, talán rózsaszín

szemüvege egy icipicit túlságosan művészi beütésről

árulkodott, de az ehhez hasonlóan napfényes nyári

délelőttökön talán megbocsátható neki, hogy képzelete egy

időre az impresszionizmus vidékére ragadta.

Annyi szent, hogy azok, akik egy ideig távol voltak, az

egykor ismerős szülőváros vonásait más fényben látják, mint

otthon maradt társaik. Hamarosan kiderült, hogy Jock már

előre kigondolta, mik azok a dolgok Haddingtonban és

környékén, amiket feltétlenül látni akar, és ráadásul

határozott időrendi sorrendben. Miután jó félórán át

fürdőztünk a városközpont szemet gyönyörködtető

látványában, Jock felfrissülve, feltüzelve és újult lendülettel

indult tovább. Közben persze beugrottunk egy

„kerékcserére", hogy bekapjunk egy skót pitét, és

felhörpintsünk a helyben főzött Belhaven Bestből egy pintet

a George-ban, az ódon postafogadóban, ami a High Street

alján kiemelt helyen áll.

Akárcsak minden régi településen, amit folyóparton

emeltek, Haddingtonban is számos vízimalom volt a

tekergőző Tyne vonalán, aminek történetesen semmi köze

nincs a jó százhatvan kilométerre délebbre, Newcastle-on

keresztül tekergőző híres névrokonához. Jock mai úti célja a

város nyugati szélén álló egykori gyapjúmalmon túlra

vezetett. A folyó olyan részéhez tartottunk, amelyhez nekem

eszem ágában sem jutott volna túl közel menni - mivel nem

tudok úszni -, még úgy sem, hogy mindössze negyvenöt

méterre volt attól az ösvénytől, amin iskoláskoromban

mindennap végigmentem. Jock viszont, akárcsak a

haddingtoni fiúk számtalan nemzedéke, a „Teknő"-nek

nevezett mély tavat a vízi mókák és játékok kedvelői

valóságos Mekkájának tekintette, főleg a lassan csordogáló,

hosszú nyári napokon. Nos, ez a közkedvelt régi úszóhely

volt az, ahova ma elvonszolt.

- Még ma sem cserélném el Spanyolország egyetlen flancos

úszómedencéjéér' se' - dünnyögte, ahogy sóvárogva bámulta

az én szememben zavarosnak tetsző vizet.

- Azért ráférne egy vödör klór - jegyzetem meg mintegy

mellékesen.

Azonnal védelmébe is vette a helyet.

- Ugyan, ugyan, ugyan, a Teknő mindig ilyen volt. Csak

azér', mer' ott van, ahol... tod, a vízben itt van egy picike

horpadás, ahol a víz örvénylik a felszín alatt. Főleg ez az oka,

amiér' itt ilyen mély. Azt mongyák, feneketlen. - Befelé

mosolygott, és hozzátette: - Akárhogy is, régebben még csak

nem is gondoltunk a víz színére, mivel francosan sárosabb

volt, amikor órákon át kavartuk fel az iszapot. Egen -

kuncogott, ahogy a múlt egy részlete eszébe jutott -, ne is

törődj a klórral! Mindenki belepisilt úszás közbe', így az

öntudatos alakok nem időztek túl sokáig a Teknőben. -

Vihogni kezdett a gondolatra. - Ja, amúgy jobb, ha ezt

elhiszed!

Amíg Jock gyerekkori emlékein rágódott, én szemügyre

vettem a környéket. Néhány perc elteltével már azt

kérdeztem magamtól, hogyan nem vettem észre, amikor itt

éltem, ezeket az elbűvölő kis zugokat, mint amilyen ez is? A

folyó sodrásával ellentétes irányba nézve a víz mintha nem is

mozgott volna, nyugodt felszínét csak időnként kavarta fel a

legyet kapó pisztráng, vagy a szelíd sodrásba a martilapu

takarásából szemérmesen beletottyanó fajdtyúk. A

képeslapra illő jelenetet a fák friss nyári koronájának lehajló

ágai keretezték. Nekem pedig eszembe villant Jock korábbi

felvetése, hogy mallorcai barátait bizonyára lenyűgöznék

Skócia eme kicsiny zugának vizuális szépségei. És ehhez az

állításhoz még csak nem is kell rózsaszín szemüveget

felvenni. A naptól cserzett mediterrán sziget népe nemcsak

mezőgazdasági okokból irigyelné Természetanyánk gyakran

leszólt ajándékát, a viszonylag esős éghajlatot. Gyakran

álmodoztam arról, amikor narancsligetünkben robotoltam a

perzselően forró napokon a mallorcai nyár derekán, hogy

varázslatos úton bárcsak átkerülnék egy ilyen árnyékos

folyóparti menedékbe. De soha eszembe nem jutott, hogy

ilyen tökéletes hely létezhet a saját hátsó udvaromban.

Jock megint kuncogni kezdett, és amikor körülnéztem,

láttam, hogy veszélyesen kimerészkedett a Teknő fölé

kinyúló egyik ősi szomorúfűz ágára. Az ág nagyon közel volt

a vízhez. Jó pár méterre a parttól Jock vigyázva rálépett arra a

kurta deszkapallóra, amit a fűz göcsörtös vén ágához

szögeztek.

- Pontosan ezt csináltuk régebben mi is - vigyorgott és

karját lengette, miközben próbálta megőrizni az egyensúlyát.

- Ez az icipici palló olyan, mint egy trambulin, nem?

Lelkesedésében, hogy újra átélje vakmerő fiatalságát,

megfeledkezett az azóta eltelt évekről és felnőttként az evés

élvezetének való hódolásról, ami jelentősen megnövelte

súlyát kisfiúkorához képest. Amint az várható volt, a palló

reccsent egyet, majd eltört.

Jock „A FRANC!" kiáltása felriasztott azt a kócsagot, ami

eddig fél lábon, görnyedten és mozdulatlanul pózolt a folyó

közepén egy félig elmerül fatörzsön. Behunytam a szemem,

amíg arra vártam, hogy a madár esetlen

szárnycsapkodásaihoz társuljon a csobbanás is, ahogy Jock

ismét közelebbi ismeretséget köt a Teknő feneketlen

örömeivel. De mindössze a fűzfa nyiszorgását, lassú,

ritmikus recsegését és egy reszelős „OOO, HOGY AZ A

KICSESZETT FRANC!" kiáltást hallottam.

Habozva nyitottam ki az egyik szemem, de így is jól láttam

azt a testes és tetőtől talpig ruhát viselő Tarzant. Egy kötélbe

kapaszkodott, ami arra az ágra volt hurkolva, ami nem sokkal

ezelőtt még rögtönzött trambulinként üzemelt.

Jock megkönnyebbülve hahotázni kezdett.

- Régebben mi is kötöttünk ide kötelet, ugyanerre az ágra -

árulta el vidáman. - Bezony, és éppolyan ösztönösen kaptam

el a levegőben, mint most, és tessék, tényleg ott volt... mint

ahogy régebben mindig. Csodás, ha! - Ezzel fogta magát és

leereszkedett az egyik vízszintes ágra, hogy aztán

visszaimbolyogjon hozzám, mint valami pufók kötéltáncos...

és szerintem ezt a mutatványt jó párszor megcsinálta már.

A Teknővel átellenben széles gát tereli a vén malom árkába

a vizet, ami elkanyarodik a folyó fősodrától. Partja mentén

ösvény tekergőzik vissza a város déli pereméhez. Az elmúlt

századokban a folyóparti séta báját tovább fokozták azzal,

hogy bükköket és tölgyeket ültetettek az ösvény mindkét

oldalára. Ezek a hatalmas fák mostanra lenyűgöző, igazi

fasort alkottak a füzek, égerfák és szikamorok mellett. Vadul

burjánzottak a folyam partján, és lombkoronájuk terebélyes

árnyékot vetett az imitt-amott kialakult kavicsos és homokos

kis „standok" fölé. Jock - aki szemmel láthatóan remekül

érezte magát az igazán idilli tájban - elégedettsége még

tovább duzzadt, amikor három vadkacsa bukkant elő a

bokrok közül a folyó túlpartján és felénk úszott, hangosan

hápogva.

- Asszem, kenyérhéjat koldulnak vagy ilyesmit - mondta

Jock.

- Ja, ja, tényleg szelídek, nemde?

Jock hitetlenkedve rázta meg a fejét.

- Jesszus, hogy megváltoztak a dolgok! Sráckoromban, ha

mázlid volt, és láthattál egy szem kacsát, az is okosan elhúzta

a csíkot, fehér zászlót lengetve közben, mer' azt hitte, hogy

valami vadorzó rontott be erőszakkal a birodalmába, és

magával hozta a sörétesét is.

Nem kételkedtem Jock szavában, és hamarosan rájöttünk,

hogy nemcsak a kacsáknak fordultak jobbra a dolgok

Haddingtonban az elmúlt évek során. Néhány száz méterrel

odébb a folyó széles ívet leírva elkanyarodik a gyalogúttól,

amit egyik oldalról a malomárok, a másikról meg a

legyezőként szétterülő „árrét" övez. Ahol pedig a

Haddington-Gifford út átszeli ezt a folyóparti legelőt, ott áll

eredeti vízikerekével az egykori Poldrate malom, amit

restauráltak és közösségi művészeti központtá alakították át.

Jock ekkor döntött úgy, hogy tesz egy kurta kitérőt, és

meglepetésemre nem egy újabb „kerékcsere" következett a

malom melletti Tyneside tavernában.

A tizenötödik századi Szűz Mária-parókia a Tyne folyó

partján áll, ott, ahol a malomárok ismét belefut a folyóba. Ezt

az impozáns épületet, amely nagyobb még az edinburghi

Szent Egyed-székesegyháznál is, kifosztották az angolok,

amikor a várost a skótok és francia szövetségeseik tizennyolc

hónapon át ostromolták 1548-1549-ben. A királyi család, a

vallás és a kettejüket összekötő, megszállottsággal kevert

öntömjénezés volt a gyökere a város számos nyomorúsága

közül is kiemelkedően a legvérengzőbbnek. A perpatvar

végén, ami részét képezte az elhúzódó „nyers udvarlásnak",

ami Skócia királynője, a hatéves Mária és az angol gyerek

király, VI. Edvárd között folyt, Haddington és környéke

pusztasággá változott. Még a templom harangjait is

magukkal vitték lerombolt tornyából a visszavonuló angol

katonák, és azok soha nem kerültek elő. A következő négy

évszázad során az egykor fenséges templom eredeti

nagyságának közel fele került olyan állapotba, hogy a helyi

hívők használhatták.

Most viszont, miután oly sokáig állt tető nélkül és az

elemek irgalmára bízva, a Szűz Mária-templom egészét (a

tornyát kivéve) nagy szeretettel restaurálták, és hűen

rekonstruálták. Így valamelyest visszanyerte egykori

dicsőségét, hála plébánosai és az együtt érző helyi hatóságok

elszántságának és jótékonyságának. A harangtoronyba még a

harangszó is visszatért, bár ahogy ez sejthető, nem a fösvény

Tudor-dinasztia jelenlegi utódainak pénzügyi

hozzájárulásával, akiknek katonái annak idején megléptek az

eredeti harangokkal.

Jockot szíven találta a templom belsejének nagysága,

alighogy beléptünk a boltíves kapun. Azóta nem járt a vén

parókián, hogy azt restaurálták, így aztán álmélkodó

hördülései nem leptek meg. Talán a benne rejlő tanító bácsi,

vagy talán természetének vallásos fele - amiről korábban

sosem tudtam - miatt Jock mindent részletesen megfigyelt,

ahogy körbejártuk az ősi vallási kegyhelyet. Soha nem láttam

még őt ilyen csendesnek korábban. Mi több, láthatóan

meghatódott, amikor elolvasta a híres tizenkilencedik

századi skót írónak és filozófusnak, Thomas Carlyle-nak a

felesége sírjára vésett szavait. Jane Welsh Carlyle a chelsea-i

társaság üdvöskéje volt abban az időben, amikor férjét

ugyanebben az értelmiségi körben csak mint „bölcset"

emlegették. Haddingtonban született és itt is nőtt fel, abban a

házban, ami most az ő nevét viseli a Lodge Streeten. A

bánattól lesújtott Thomas Carlyle felesége sírjára írt elégiája

a negyvenévi házasság örömei és megpróbáltatásai után

hirtelen bekövetkező halálról azt írja, hogy olyan érzés,

mintha „élete fénye is kialudt volna vele".

Hogy Thomas Carlyle egyszerű szavai milyen rejtett

érzelmeket váltottak ki Jockból, azt nem tudom. Érzései

magántermészetűek voltak, és úgy döntött, ezeket nem osztja

meg velem, én pedig nem kérdeztem. De egyvalami biztos

volt - hogy a „bánja az ördög" álca mögött Jock Burns szíve

olyan lágy, mint a vén Pepé, aki a magáét a nyilvánosságnak

szánt harapós gorombasága mögé rejtette. Keleti parti

akcentus, John Wayne-es tisztelgés, és a nagy átéléssel kifelé

mutatott összes praktika gyakran nem hordozott magában

mást, csak füstködöt, ami mögé az igazi ember elbújhatott.

Talán a férfiban rejlő kisfiú?

Lehet, hogy az aznap délelőtti séta Jockkal az emlékezés

utcáján nem tett mást, csak átmenetileg szabadjára engedte a

nosztalgia áradatát. Ez jellemző azokra az emigránsokra,

akik egy röpke időre ellátogatnak oda, ahova gyökereik

mindig is kötik őket. Akár ez volt az ok, akár nem, Jock

őszinte öröme, legyen bármennyire mulandó is, amiért ismét

ráléphetett az otthon szimbolikus zöld, zöld füvére,

megerősítette bennem, hogy ideje szülőföldemet kevésbé

unottan nézni. Még mindig rengeteg minden akadt

Skóciában, amit nem is láttam, akkor meg miért sóvárgom

fogadott hazám után, ahol, akárcsak Jock, talán én sem

ereszthetnék soha ilyen erős gyökeret?

Én voltam az, aki azt mondtam, „Jesszus, hogy

megváltoztak a dolgok!", amikor végül elhagytuk a Szűz

Mária-templom szelíd bensőségességét, és a

templomudvaron át a Ball Alley felé indultunk, ami a

legkeletibb a folyó szelíd kanyarulatát övező három ártéri rét

közül. Az Auld Brig - ez ugyanaz a vén híd, amit olyan

sokszor láttam az alig ötszáz méterre emelkedő rézsű tetején

álló szülői házból - túloldalán az a sor házikó, amire még úgy

emlékeztem gyerekkoromból, hogy örökké a szétesés szélén

álltak, mostanra trendi gyógygödrévé vált a felfelé

törekvőknek.

Régebben számos városnak volt olyan negyede, ami

elválasztva a „válogatottabb" lakóövezetektől, a kevésbé

vonzó, bár nagyon is fontos üzleti és kereskedelmi

tevékenységek színhelyeként működött. Az amerikaiak az

ilyen negyedekre azt mondanák, hogy a rossz sávban

fekszenek. Haddingtoni verziójára, a Nungate-re a

beképzeltebb városlakók egykor úgy tekintettek, mint ami a

folyó rossz felén fekszik. Ennek megfelelően azokat, akik

Nungate-ben éltek, a társadalmi hierarchia lépcsőjén néhány

fokkal lejjebb állónak tartották, mint szomszédaikat, akik az

Auld Brig „kívánatosabb" oldalán laktak. És az igazsághoz

tartozik, hogy a Nungate hosszú és eseménydús történelme

során kétségtelenül olvasztótégelyévé vált sokféle embernek,

akiket vonzott a negyed zsúfoltsága, és a névtelen sikátorok,

ahol kevesen kérdezősködtek, de ahol bizonyos jellembeli

keménységre szükség volt a túléléshez. Marhahajcsárok,

házalók, csavargók, vadorzók, bádogosok, vándor ír

tengerészek, de még cigányok is akadtak itt. Ők alkottták

Nungate lakosságát, ideig-óráig, és az Auld Brig egyik íve

alatt még mindig megvan az kampó, ahova azokat a

nyomorultakat akasztották, akiknek viselkedése nem nyerte

meg a folyó „jó" oldalán élő rendfenntartók tetszését.

Hála az égnek, ezek a durva idők már rég letűntek, és a még

kevésbé vonzó (és sokkal szagosabb) foglalkozások is, mint

a bőrcserzés, a sörfőzés és a henteskedés. Amik a nungate-i

élet szerves részét képezték, már eltűntek addigra, mire én

abbahagytam az iskolát. Ám egyes régi épületeinek düledező

romjai és fiatalabb lakói körében a hatalom iránti tisztelet

hiánya még mindig megvolt, amikor elindultam Mallorcára

alig három évvel korábban. És mostanra ezekből a

sajnálatosan elhanyagolt és esetenként vandál módon

tönkretett épületekből divatos vendéglő lett, ahol a messziről

jött utazók ehettek és ihattak a rusztikus falak között.

Alig hittem el, amikor először számoltak be nekem a

változásról, de most, hogy Jock újabb „kerékcserét" kért,

nekem is lesz lehetőségem megtapasztalni a jelenséget, amit

nungate-i vízparti bisztrónak hívtak.

- Akár Stratford-upon-Avonben is lehetnél - mondta egy

férfi a folyóra néző kinti asztalnál a mellette ülő nőnek.

- Abszolút - bólintott az -, azt leszámítva, hogy ez itt

valószínűleg még idillibb... és ráadásul az átkozott látnivaló

jóval olcsóbb is.

Kiejtésüket és azokét figyelve, akik a martinis napernyők

alatt üldögéltek a szomszédos asztaloknál, valóban lehettünk

volna Stratford-upon-Avonben - vagy bárhol másutt

hatszáznegyven kilométerre délre Haddingtontól. A virágzó

edinburghi pénzügyi szektorhoz kötődő karrierlehetőségek,

az internet nyújtotta rugalmas munkahelyek, a helyi élet

színvonala, és nem utolsósorban a városba vezető új út meg a

környék viszonylag olcsó ingatlanárai sikeresen vándorlásra

bírták a határontúliakat. Ez ellensúlyozta a skótok Anglia

déli felére áramlását, ami már-már szokássá vált. És mivel a

jövevények mit sem tudtak arról a stigmáról, ami korábban

Haddingtonnak ezt a részét megbélyegezte, ügyes üzleti

húzásnak bizonyult azoknak a látszólag őrülteknek a lépése,

akik kockáztattak, és az omladozó házak sorát végül trendi

gyógygödörré alakították át.

- Nem hiszem el - mérte végig a bisztró belsejét Jock. -

Sötétpiros lakkréteg, meg egy csomó vasárnapi iskolás

bútorzat, és hoppá! Máris itt van az aranybánya.

Habár igaza volt, és a bútorzat meg a dekoráció olyan volt,

mintha csak úgy dobálták volna össze, hogy hangsúlyozza a

hely „lakályos házikó" hangulatát, egyben lent tartva az

árakat is, az eredmény összességében mégis kedvező

benyomást keltett. Egy kevés józan ész és a színlelés

tökéletes mellőzése számos vendéget vonzott, akár a bárban

akartak bekapni és felhajtani valamit, akár valami

pompásabbat készültek fogyasztani az emeleti étteremben.

Amint Jock mindent alaposan végignézett, úgy döntött, hogy

a kinti asztalra szavaz. Egy olyan napsütéses nyári napon,

mint a mai, a kilátás fenséges volt, és még az éppen csak

idehallatszó forgalom zaja sem tudta elterelni az ember

figyelmét a nyugalomról. Mintha évszázadok alatt semmi

sem változott volna - leszámítva persze a szomszédság

szagát és a jelenlevők pénztárcáját.

- Páclében áztatták? - tudakolta Jock a pincérnőtől, amikor

az kihozta a filézett lazacpisztrángot, amit rendeltünk.

- Nem, uram... kisütötték - felelte a lány udvariasan.

- Helyben fogták? - kutakodott tovább Jock.

- Azt hiszem igen, uram.

- Hát, egen - dörmögte Jock -, ha bármit is tudnék a

srácokról, akik az itteni feketegazdaságot üzemeltetik, akkor

lenne itt pác, akármennyire megsütik is ezt a halat.

A lány azonban nem kapta be a csalit, inkább elmondta,

hogy a köretként szolgáló zöldségeket szintén helyben

termesztették. Akárcsak a hely belső dekorációja, az étel is

egészségeses és szerény kivitelben készült, viszont jól

készítették el és szervírozták. A friss hozzávalók, a szimpla

sütés és a barátságos felszolgálás együttese határozottan jó

pont volt. Mindezek ellenére a vízparti bisztró legnagyobb

vonzerejét az elhelyezkedése jelentette.

Iskoláskoromban gyakran jártam erre, anélkül, hogy

észrevettem volna a régi vízparti építmények uralta kilátás

káprázatos szépségét. Ma a folyó a nyári naphoz illően lustán

hömpölygött mellettünk. Hattyúk hada siklott át királyian az

Auld Brig íve alatt, közben gőgösen kikapdosták a vízből

azokat a kenyérhéjakat, amiket a bisztó vendégei dobáltak be

nekik. A Tyne túlpartján a Ball Alley zöld mezején az ember

tekintetét magához húzta a csábítóan Lady Kitty kertjének

nevezett, alacsony fallal körülkerített térség sarkában álló

ősrégi galambdúc. Innen az a gyalogút, amin Jockkal

korábban végigsétáltunk, vezetett el a város e káprázatos

részéhez, a Szűz Mária-parókia vén templomához.

Jock a lazacpisztrángot jókora korty Belhaven Besttel

öblítette le, majd azt mondta:

- Egen, lehetnétek Stratford-upon-Avonben is, az mán

szentigaz, csakhogy ez a francos kilátás itt olcsóbb. És

amúgy jobb, ha ezt el is hiszed.

- Hallom, hallom - bólintott rá erre az oldalvágás

célpontjának férfi tagja, miközben barátságosan felemelte

pohár borát. - És akkor még itt van ez a bájos régi város is,

nagyjóuram.

- A kürtőd sokájig füstölögjön mások szenén - felelte Jock.

A régi skót jókívánság felemlegetése, ami annyit jelentett,

hogy a címzett átvitt értelemben használt kéménye még

sokáig eregesse a füstöt a potya üzemanyagból, jelenlegi

címzettjénél értetlen homlokráncolást váltott ki.

- Kürtő?... És ööö... füstölögjön? - kérdezett vissza, oldalra

hajtva a fejét. - Nem egészen tudlak követni, öreg haver.

Gael, nem igaz?

Jocknak csak ennyi bátorításra volt szüksége, hogy

tanítóbácsis, egyalkalmas leckét tartson a lallan, az alföldi

skót nyelv szókincse - ahol a „kürtő" és a „füstölgő"

összetartozó szavak voltak - és a felföldön meg a szigeteken

a kelták által beszélt gael nyelv különbségéről. Érdekes

módon akcentusa egyre jobban és jobban elcsúszott a keleti

parti kiejtés felé, ahogy észrevette, hogy a többi asztalnál

ülők is hallgatják előadását. Persze kár volt erre pazarolni az

idejüket, mert Jock csak annyira rendelkezett átfogó

ismeretekkel a gael nyelvről, mint amennyire a maga módján

értett az agysebészethez. Nem mintha ez meggátolta volna,

hogy csípőből visszalője azokat a kérdéseket, amik

hamarosan záporozni kezdtek rá minden irányból. Az ilyen

alkalmakkor Jocknál a süketelés lett az úr.

Azonban Jock balszerencséjére a stratford-upon-avonös pár

közelében eddig csendben üldögélő fickó megelégelve a

rizsázást, elárulta, hogy ő maga is a gael nyelv lelkes amatőr

kutatója. Egyébként amerikai, és éppen Skóciában tesz

látogatást, ősei nyomát kutatva. Bár úgy látszott, hogy két

területen is hátrálni kényszerül, Jock gyorsan megmutatta,

hogy őt aztán nem lehet sarokba szorítani egy olyan nyelvi

versenyben, ahol szinte biztosra vehető volt a veresége. Ó,

nem, Jock soha nem hagyta volna, hogy ilyesmi

megtörténjen. Ezért hát ügyesen taktikát váltott, visszatért

megszokott skót akcentusához. Olyan lazán kezdett el

idekapcsolódó témáról beszélni, amiről biztosra vette, hogy

idegenekből álló hallgatóságának egyetlen tagja sem tud róla

semmit - a haddingtoni Nungate rejtélyes és ősi

halandzsanyelvéről.

Akárcsak én, Jock is felszedett egy kevés felszínes

ismeretet a nungate-i srácok furcsa nyelvezetéről. A tanárok

a szemöldöküket ráncolták, ahogy azok a suliban beszéltek,

mert az nem volt más, mint a bádogosok és csavargók

közönséges szlengje. Ettől még így beszéltünk a játszótéren -

főként, ha a tanári kar egyetlen tagjának sem volt halvány

lövése sem arról, hogy mit is jelentenek a szavak. Így nem

kellett félnünk, hogy megértik a hallótávolságon belül

tartózkodók. Az iskola utáni terveinket nungate-izált

angolsággal tudtuk megbeszélni, valahogy így: „Lenyúljuk a

fásat, aztán tépünk, mint a vadlibák a susnyásba, ha a

haversrácok kisasolják, hogy mindjárt befut a jard." Csak

udvarias érdeklődés mutatkozott, amikor Jock ezt a találomra

választott példát úgy fordította, hogy „almát lopunk, aztán

gyorsan eltűnünk a folyó mentén, ha a többiek észreveszik,

hogy közeledik a rendőrség".

De legalább Jock leakadt a gael-amerikai horogról, engem

pedig már régóta lenyűgözött ennek a különös

szubkultúra-nyelvnek a története, így örömmel csatlakoztam

hozzá. Végeredményben ez is része volt Haddington egyedi

örökségének, úgyhogy miért is ne mutattunk volna be a

háttérből egy keveset azoknak, akik máshonnan érkeztek

látogatóba a városba, vagy éppen itt telepedtek le?

- Juhú, ez aztán bámulatos, have'! - tátotta el a száját az

amerikai etimológus, amikor kiderült, hogy a nungate-i

lexikonban szereplő szavak egyikét-másikát a házalók,

lókupecek, utcai árusok, csavargók és egyéb, kevésbé úri

népek beszédéből vették át. Számos szó, amit egykor a

nungate-i zsargonban használtak, tisztán a cigányból eredt.

Azoknak a romáknak a nyelvéből, akik jó ötszáz évvel

ezelőtt érkeztek Skóciába, miután ötszáz éven át bolyongtak

Európában, szülőhazájukból, Észak-Indiából indulva. És

akik, akárcsak a mi hajdani tanító bácsink, azonnal lecsaptak

volna a lehetőségre, hogy megerősítsék, ezek a szavak

nemcsak pusztán a sokat utazó népek (vagy ahogy mások

éppen nevezték őket) vulgáris zsargonjából jönnek, hanem

számos szó egyenesen a szankszritból ered, a cigányok

szülőhazájának ősi nyelvéből, ami egyben a Föld egyik

legrégebbi irodalmi nyelve is.

Ahogy nevezték, a „tolvajnyelv" más helyeken is

fennmaradt Észak-Angliában meg Dél-Skóciában, bár csak

kevés őrizte meg olyan átfogóan mindennapi használatát,

mint a haddingtoni Nungate-ben - ha ugyan maradt még ilyen

hely egyáltalán. Most azonban, ahogy azt elmagyaráztuk a

még mindig ránk figyelőknek, a régi nungate-i családok

szétszóródása és a Skócia egyéb tájairól, valamint

mostanában Angliából is beáramlók miatt a használata (a

helybeliek szavajárásával „az argó nyomatása") szinte

teljesen eltűnt.

Az amerikai fickót lenyűgözték a hallottak.

- Úgy képzelem, biztos van valami múzeum errefelé, amit

ennek az egész vándorcigányosdinak szenteltek, igaz? Még

szép, meg talán egy autentikus kocsma is, tele azokkal a

remek öregfiúkkal - az almacsóró haversrácokkal -, pont itt,

Nungate-ben, nem?

Értetlenkedett és elcsüggedt, amikor Jockkal egyszerre

ráztuk a fejünket. Elmondtuk neki, hogy az ország

történelmének egyik legjelentősebb eseményévé alakuló

tizenhatodik századi skót reformáció szellemi atyja, John

Knox Gifford Gate-ben született, nem messze onnan, ahol

most üldögélünk.

- Szent szar! - kiáltotta az amerikai. - Huh, John Knox! Hé,

errő' a pasiró' má' hallottam. Afféle régi motoros, mint Davy

Crockett é' Billy Graham összegyú'va, nem?

Nem várta meg, hogy vitába szálljunk vele, és csak arra kért

minket, hogy azonnal mutassuk meg neki John Knox

szülőhelyét. Mi ennek illendően eleget is tettünk, mire ő

határozott léptekkel elindult a folyóparton. Öt perccel később

tért vissza, láthatóan sértődött arccal.

- Mi a pokol, srácok! Miko' odaértem, má' gondoltam ám,

hogy csak bepaliztatok. Mer' nem láttam ott semmit, csak

egy szomorú vén fát, meg egy kicsi öreg plakettet, amit félig

elborított az istenverte gaz. Mer' miféle féleszű emlékmű

lenne ez egy ilyen halhatatlan csuhásnak, Krisztus

szerelmére!

Az volt minden, amit ott látott, vontuk meg erre a vállunkat

- a „John Knox Ház" néven ismert épület egykor azon a

helyen állt, és miután réges-régen emberi lakhatásra

alkalmatlannak nyilvánították, lerombolták a környék összes

többi épületével együtt. Mivel kissé szégyenkeztem emiatt,

rámutattam, hogy ellenben John Knox életnagyságú szobra

látható a nevét viselő vén iskolának az óratornyában, és ezt a

gótikus épületet nemrégiben alakították át nyugdíjasoknak

szánt lakótömbbé. Ó, és még létezett egy kicsike utca is a

városban, amit róla neveztek el, emlékeztetett azonnal Jock.

- Igaz, arról el is feledkeztem - vallottam be. - A Knox

Place lesz az, közvetlenül a régi iskola előtt.

Emlékszem, amikor gyerekkoromban az ijesztő viktoriánus

építménynél jártam, valami vidám kópénak halálpontos

dobással úgy sikerült egy teniszlabdát John Knox szobrára

hajítania, hogy az megült a kőnadrág ágyékrészénél. Ez a

golyóbis sok-sok éven át ottmaradt a kényes helyen a diákok

sokaságának örömére. Ezért aztán a presbiteriánus egyház

atyját az iskola bentlakó tanulóinak egymást követő

nemzedékei nem éppen tisztelettudóan csak „a vén

háromgolyós Johnnynak" nevezték. És valamilyen

ismeretlen okból egyetlen iskolai elöljáró sem törődött azzal,

hogy felküldje a gondnokot a létrán és eltávolíttassa a sértő

harmadik herét, ami tudomásom szerint egészen addig

maradt ott, amíg végül szét nem rohadt.

Hogy elkerüljem az esetleges sértődést, úgy láttam jónak,

hogy ezt a történetet nem mesélem el újdonsült amerikai

ismerősünknek. Olyan ember benyomását keltette, aki erős

vallásos hittel bír, és már attól is megdöbbent, hogy a város

nem becsülte híres fiát annyira, hogy nagyságához mérhető

szobrot állítson.

- Még csak John Knox-nap sincs? - tudakolta és

hitetlenkedve hunyorgott ránk. Meg sem várta válaszunkat,

és nem is volt rá szüksége. - A francba', ahonnan én jövök, mi

aztán tényleg büszkék lennénk egy ekkora hősre. A város

bejáratánál nagy neonfeliratok hirdetnék, hogy „John Knox

szülőhelye"... a lengő zászlókkal, meg hasonló cuccokkal...

tudjátok, hogy értem? Bezony, és lenne egy pasas is, aki John

Knox szerelésben járna fel s alá egész nap a város főutcáján,

prédikálva, meg ordibálva, és a Bibliáját verné a turistáknak,

akik odagyűlnének. - Csüggedten megrázta a fejét. - Hé, ti

skót csávók túlságosan is készpénznek veszitek a

történelmeteket! Ez már nem is gáz... hanem egyenesen

hihetetlen, ember!

Úgy véltük, az a legjobb, ha nem számolunk be Skócia

legrégebbi füves tekepályájáról, ami használaton kívül,

elfeledetten terült el a híd túloldalán. Egyben úgy döntöttünk,

nem említjük a korai királyok palotájának lelőhelyét sem. És

azt sem, hogy a település Skócia első királyi városai közé

tartozott. Nem szólunk az apácák ősi apátságáról, aminek

„kapujában" éppen italainkat fogyasztjuk. Ősi Ellenséggel

vívott véres csatákról sem beszélünk, sem Thomas és Jane

Welsh Carlyle keserédes szerelméről, sem VIII. Henriknek a

skót királynő, Mária iránti „nyers udvarlásáról". Sem arról,

hogy az ifjú Sean „James Bond" Connery egykor a város

koporsókészítőjének alkalmazásában állt, sem a többi

eseményről, emberről, intrikáról, legendáról és helyről, ami

együttesen alkotta Haddington színes múltját. Ha mégis

mondtunk volna valamit, akkor talán új amerikai ismerősünk

azonnal javasolja a dalolászós, táncolós, zsonglőrködös és

reklámozós Disneyland felhúzását itt és most a Tyne

csinoska partján.

Inkább elmentünk, és hagytuk őt és társaságát, hogy

eltöprengjenek azon, milyen is lehetett, amikor a régi idők

vándorcigány családjai tábort vertek ló vontatta kocsijaikkal

a Ball Alley zöld pázsitján. Vajon az ismeretlenség

homályába vesző, tolvajnyelvet beszélő fajtájuk mennyiben

járult hozzá egy szinte elfeledett kultúra megérdemelt

megőrzéséhez? Így hát távoztunk, hogy folytassuk

vándorlásunkat az emlékek utcáján, ami többé már nem csak

Jocké volt, de az enyém is.

Jock rövid hazalátogatása felnyitotta a szememet sok

mindenre a városban, amit pedig olyan sokszor láttam, de

sosem értékeltem sokra. És ami igaz, az igaz, volt abban

valami, amit az amerikai fickó mondott. Bár az ő elképzelése

az efféle dolgok emlékének életben tartásáról még csak

szóba sem jöhetne egy ilyen mértéktartó, ódon helyen.

Ugyanez volt a helyzet, amikor Jock erősködésének engedve

kocsiba ültünk, és mentünk egy kört a környéken meg a part

mentén. Minden időtlen és viszonylag romlatlan bájt

sugárzott, amit mindig is megerősített a megye turistákat

vonzó népszerűsége. Ezt a pazar vonását jól ismerték a korok

óta ideérkező legkülönfélébb látogatók, de a vidéknek mégis

sikerült valahogy viszonylag felfedezetlennek maradnia.

Ahogy a városból idevezető út elkészült, mindez meg-

változott, és most a csendes állandóság napjai a végükhöz

közeledtek. Kelet-Lothian kezdett Edinburgh játszóterévé, és

talán „brókerövezetévé" is válni, a velejáró régi társadalmi

intézmények és tradicionális életmód megváltozásával

együtt.

- Amúgy meg, fiam - mondta Jock nekem, amikor kivittem

az edinburghi reptérre néhány nappal később -, a bevándor-

lók előre jelzett beáramlása szép kis hasznot fog hajtani

neked, amikor túladsz a vén házon, amit kipofozol. Szóval,

ahogy a mondás tarttya, nincs olyan rossz szél, ami ne hozna

magával valami jót is. - Megállt a nemzetközi járatok

indulási oldalánál, félig megfordult és keleti parti

akcentusával odakiáltott nekem: - Szóval felejccsd el

azoknak a földet túró szivárványoknak a kergetését, drága

haverom, és vonszold fel a segged az ingatlanfejlesztés

vonatára. - Amerikai tengerészgyalogos módjára tisztelgett

nekem. - Előre hát, fejam. Bezony, és mellesleg, jobb, ha ezt

el is hiszed!

Amit Jock mondott, abban az volt az ironikus, hogy ha

pénzt akartunk látni az ingatlanspekulációba való

belekontárkodásunkból, akkor jobban tettük volna, ha az

elmúlt három évben szépen elüldögélünk Cuddy Neuk-i

házunkban. Ehelyett mi belevágtunk narancstermesztő

mallorcai kalandunkba, és közben Kelet-Lothianban

felmentek a házak árai. Apám ezt egyértelműen a tudtomra

adta, amikor hazatértünk. De minket sosem az hajtott, hogy

gyors zsozsóra tegyünk szert téglából és malterból. Az ok,

amiért Mallorcára költöztünk, amiért végül visszatértünk

Skóciába, és amiért most renováljuk a Vén Westont, nem

volt más, mint a vágy, hogy megvessük lábunkat az általunk

választott életformában - a gazdálkodásban.

Ha már itt tartunk, gyorsan meg kellett ismerkednünk az

ingatlanbecsléssel és az ingatlanbefektetésből származó

haszon maximalizálásához szükséges gyakorlati

készségekkel is. Egyikben sem voltunk profik, de legalább

Ellie-vel még mindig azt csináltuk, amit a legjobban

szerettünk - ez pedig a közösen végzett munka volt, attól

függetlenül, hogy azért műveltük, hogy megéljünk belőle.

Ellie, mint mindig, most sem habozott, amikor meg kellett

ismerkednie a munkával. A hozzáértő mesteremberek

jelenléte egyáltalán nem riasztotta el, és erre Pixie és Dixie

hamar rá is jött. Félig-meddig mókás figyelmeztetésük így

szólt minden munkásnak, aki először tette be lábát a házba:

„Ne áddogájjatok túl soká egy helybe', mikor a ház úrnője a

közelbe' van, különbe' vagy betapétáznak vagy befestenek!"

És a Dinamikus Duó, vagy a Rémítő Páros, ahogy

hangulatuktól függően a többi mesterember titokban

emlegette a mi két fővállalkozónkat, sosem késlekedett, hogy

nekünk, amatőröknek profi tanácsokkal szolgáljon. Azonban

egyszer, amikor megosztották velünk szakmájuk titkait,

éreztem, hogy ezt jókora adag, készpénznek legkevésbé sem

vehető maszlaggal is feldobják.

Éppen az egyik rendbe hozott manzárdszobában álltam, és

a frissen berakott tetőablakot néztem. Azon törtem a fejem,

hogyan is fogom kívülről lefesteni a fakeretet. Az ablak a

tető meredek oldalán, félúton helyezkedett el, a földszinttől

számítva két emelet magasságban húzódó eresznél. Ez

elérhetetlen volt, hacsak nem mászik meg az ember egy sor

létrát, ami túl kockázatos lett volna (nekem mindenképp!),

vagy ha állványzatot építünk, ami viszont túl költséges

dolog. Azonban Pixie és Dixie egyszerűen megoldotta a

problémát.

- Még csak ne is gondojj arra, hogy egy ilyen veszélyes

munkát te csinájj! - figyelmeztetett Dixie.

- Egen, inkább ültesd az asszonkádat a popójánál fogva az

ablakpárkányra - tanácsolta Pixie.

- A lába így benn lógázik maj', míg a kezét meg minden

mást odakinn tud tartani - nyomatékosított Dixie.

- Pontosan így, az mán igaz - bólintott Pixie. - Maj' ő

remekül megcsinájja neked azt a festést.

Tiltakoztam, hogy ez kissé veszélyes, de ezen mindketten

csak nevettek.

- Ugyan, ugyan, nincs ebben még egy szemernyi icipici

veszély se' - vihogott Dixie.

- Nincs, ha a hivatalos egészségügyi és biztonsági

előírásokat követed - kuncogta Pixie.

- Egészségügyi és biztonsági előírásokat? - kérdeztem

vissza, és közben a fejemet vakartam.

- Bezony - erősítette meg Dixie pléhpofával. - Amint

kényelembe helyezted, csak szögeld oda a farmerjének szárát

az ablakpárkányho'.

Pixie erre bölcsen bólogatott.

- Így va'. Egy araszt se mozdul el onnét. Olyan biztonságba'

lesz, akár te: ez hát a magasan fekvő ablakok festésénél az

eljárás.

- Pontosan - erősítette meg Dixie. - És azután mehecc, és

csinálhacc magadnak egy csésze finom teát. Lazíthacc addig,

amíg ő végez, majd hívni kezd, hogy jöhecc a szöghúzó kala-

pácsoddal, és kihúzhatod a szögeket a nadrágjából.

Nem meglepő, hogy Ellie kőmerev arccal leszavazta az

ötletet. És én totálisan egyetértettem vele, hiszen ez az eljárás

túl nagy kárt okozna a farmerének és az ablakpárkánynak.

Ám azért mégiscsak volt valami abban, amit a Dinamikus

Duó ajánlott. Egy kompromisszumos megoldást

választottam, és megtettem, ami az úriember kötelessége:

erősen fogtam a feleségem lábát az ablakon belül, amíg Ellie

felvette odakint a Pixie és Dixie által előírt keretfestési

testtartást. Az eljárás fényesen bevált.

Így haladt hát előre a Vén Weston fejlesztése. Néha

kételkedtünk abban, hogy vajon bölcs lépés volt-e belevágni

ilyen emberpróbáló projektbe. De akárcsak más dolognál az

életben, ha beugrasz a mély vízbe, elég gyorsan meg kell

tanulnod úszni, és amint a pánik meg a csapkodás véget ér,

gyakran előfordul, hogy a végén már élvezed az egészet. Ez

volt az eset Mallorcán, és ugyanígy működött most is.

Amikor eljött végül a nap, hogy becsaphattuk az ajtót Pixie

és Dixie meg a cimboráik mögött, méghozzá utolsó

alkalommal, felsóhajtottunk. Nemcsak azért, mert

megkönnyebbültünk, hogy a legrosszabbnak vége, hanem

mert tényleg kezdtük élvezni, hogy az utolsó simításokat

végezhetjük el mindenen.

Dudák és pezsgő

A régi házak renoválásában rejlő egyik nagy öröm az

eredetileg meglévő, megsérült vagy elveszett elemek

kijavítása vagy pótlása. Azok a roncstelepek, amiket az

ember eddig észre sem vett, mostanra Aladdin barlangjaivá

váltak. Ott mindent meg lehet találni, a legkisebb

ablakretesztől kezdve az ajtókon, kandallókon át egészen a

horganyzott csatornacsőig. Egy ilyen háznak a megfelelő

stílusban történő berendezése pedig egy másik élvezetes

kaland. Mi élveztük, így hamarosan már a The Scotsman

lapjait bújtuk a hirdetések miatt mindennap, és olyan aukciók

felhívásait kutattuk, ahol meglelhettük „pont azt, amit

keresünk". Még viszonylag messzire is elmentünk egy-egy

tanya kiárusítására, abban reménykedve, hogy megtaláljuk

azokat az illékony elemeket, amikre szükségünk volt, és

amik kalapács alá kerültek a háztartási aprócikkek közül,

miután a traktorok, kombájnok és a lábasjószágok már

elkeltek. Persze az effajta kalandozások nem mindig jártak

sikerrel, de legalább olyan érdekes helyeket láttunk, ahol

még sosem jártunk korábban.

Turnézó dzsesszzenész koromban Nagy-Britanniának nem

sok olyan szöglete volt, ahol ne jártam volna, de azokból

mégis viszonylag keveset láttam. Az előtted haladó, dízelt

köpködő teherautó kipufogója ugyanolyan Cornwallban is,

mint Caithnessben, és hajnali háromkor az országúti

csehóban lehetetlen bármiféle értéket felfedezni. Most

azonban megszűnt a nyomás, hogy egyik helyszínről a

másikra kelljen érni záros határidőn belül az egymást követő

éjszakák és nappalok során át. Így végre lehetőség nyílt rá,

hogy útközben beszívhassam a közmondásos rózsák illatát.

És a reveláció erejével hatott, hogy az ember otthona

közelében milyen káprázatosan szép vidékek és vidám

városkák bújnak meg, amelyek megérik a felfedezést, és

hogy örömünket leljük bennük. Vegyük például azt az utat,

amikor Ellie-vel egy aukcióra indultunk a határvidéki

kisvárosba, Melrose-ba, ami alig egyórányi autóútra fekszik

Haddingtontól délre.

Az A68-as út Lammermuiron át vezet, el a Soutra-dombság

mellett, ahonnan az egyik legpazarabb kilátás tárul az ember

elé Dél-Skóciában. Tiszta napon bocsánatos bűn azt

gondolni, hogy ellátsz a végtelenbe. Kitárul előttünk a

hatalmas panoráma, tanyákkal, erdőkkel, falvakkal,

dombokkal és völgyekkel, ötven kilométeren át, a nyugatra

fekvő Edinburghtól egészen a régi halászfaluig, a keleti

Dunbarig. Valahol középtájon a Firth of Forth vize tart

északra, a Fife partja felé, és azon túl láthatjuk a Felföld

nagy, lilás csúcsait.

Amint felérünk a Soutra tetejére, az első dolog, ami

megdöbbent, az, hogy az ősi tájon húzódó fenyér, ahol most

átutazol, totálisan modern színezetet nyert az ország

legnagyobb szélturbinás tanyáinak felépítésével. A Dun Law

felmagasodó fehér turbinái háromkarú idegenek

szakaszaiként állnak ott, lapátjaikat forgatva az út mindkét

oldalán a láthatárig húzódó hangás vidék fölött. Valószínűleg

én is csatlakoznék a tiltakozókhoz, ha ezekből a megújuló

energiaforrásokból akár egyet is a hátsó udvarom

látótávolságán belülre akarnának építeni, legyen

bármennyire környezetbarát is ez az ok. Ám azt el kell

ismerjem, van valami furcsán impozáns a jelenlétükben,

ahogy ott tornyosulnak egy ilyen kopár és korábban

jellegtelen vidék felett. Mint a régi idők szélmalmai, ők is

szinte hipnotikus vonzerővel bírnak, és Hollandiában híressé

vált testvéreik korszerűsített változatai hordoznak magukban

bizonyos szépséget karcsú vonalaik révén - bár ez attól is

függ, hogy ki nézi őket.

Paradox módon a modern mérnöki tudomány ezen

emlékművei az uralkodó nyugati széljárás egy fuvallatára

esnek a Soutra Aisle-től. Ez a kicsi kőépület minden, ami a

középkori Britannia egyik legfontosabb tudományos

intézményéből megmaradt. A soutrai Szentháromság

Kórházat egy Ágoston-rendi szerzetes alapította 1160 körül

Dél-Skócia akkoriban legfontosabb országútja mentén, közel

félúton Edinburgh és a nagy határvidéki apátságok között. A

Dere (vagy Deere) Street a római hódítás örökségeként

maradt itt, és eredeti vonalának egyes részeit még a mai út is

követi.

A felhúzását követő három évszázadon át a soutrai

templomkórház a betegek menedékeként, a fáradt vándorok

pihenőhelyeként, a szökevények mentsváraként és a

rászorulók alamizsnaosztó helyeként működött. De a

történelemben egyedülálló szerepét a szerzetesek által

végzett úttörő gyógyászata révén vívta ki.

Az elmúlt években végzett ásatások a világ minden részéről

származó herbáriumok nyomait tárták fel, valamint

magokból hozzáértően kevert mixtúrákét, amelyekről úgy

vélik, általános altatószerként használták őket

végtag-amputációknál. Csontvázmaradványok bizonyítják

azt a vélekedést, hogy műtéteket hajtottak végre

koponyarepedések beforrasztására, és esetleg még

agyműtétekre is sor kerülhetett. Mindezt ötszáz vagy még

több évvel a kloroform, a legmodernebb általános altatószer

előtt, amit elsőként James Young Simpson edinburghi

szülészorvos alkalmazott sikeresen. Sőt, mi több, Soutra

úttörő munkát végző szerzetesei olyan gyógyteákat is főztek,

amik megindították a szülést, és féregtelenítették a

szervezetet, bár azt sehol sem írják, hogy mindkettőre

ugyanazt használták volna! Egyben felfedezték a skorbut

ellenszerét és enyhítették a másnaposság gyötrelmeit,

továbbá előre látták a fogyókúrázás modern kori mániáját,

amihez ledneket használtak anti-étvágygerjesztőként.

Ám ezeknek a jelentős eredményeknek a három évszázada

sem volt elegendő ahhoz, hogy meggátolja a vallási

elöljárókat abban, hogy az 1460-as években megfosszák a

soutrai Szentháromság Kórházat tekintélyes vagyonától és

átszállítsák az edinburghi Szentháromság Kollégium

kórházába. A soutrai igazgató állítólagos „rossz vezetéséből"

fakadt, hogy Edinburgh megteremtette tartós státuszát az

orvostudomány világhírű központjai között.

Bár az eredeti templomkórházból csak egy kis „oldalhajó"

maradt meg épségben Soutrában, a helyet (az A368-as út

mentén) még mindig érdemes felkeresni, ha más okból nem,

hát azért, hogy gyönyörködjünk a kilátásban, ami

Edinburghra, a partvidékre, a Forth ikerhídjaira, illetve a

Moorfoot- és a Pentland-dombságok védősáncaira nyílik.

Spanyolországban, ahogy azt már korábban mondtam,

számos egykori egyházi „szentélyben" - persze csak ahonnan

a leglátványosabb kilátás nyílik - találnak ételt-italt kínáló

létesítményeket a jelenkori zarándokok vagy a turisták.

Skóciában viszont a régi „szent" helyek nem nyújtanak

efféle, kereskedelmi célzatú kellemetességeket. Azt hiszem,

sajnos ez újabb példája a két kultúra közti különbségnek, és

nem kétséges, hogy ezt tovább fokozza az éghajlatok közti

eltérés, és ebből következően a látogatók számát is. Itt a

fáradt utazónak jó ideig kell trappolnia, amíg pihenőhelyre és

ellátásra talál.

Az A68-as főútra visszatérve az ember hamarosan maga

mögött hagyja Soutra kopár fennsíkját, és leereszkedik

Lauderda-le-be, az öblös völgybe, ahol a kiváló marháikról

és juhaikról híres, sakktáblaszerű tanyák állnak. Lauderdale

vidékét tipikusan a termékeny völgyecskék és azokat óvó

dombok jellemzik, ami miatt a határvidéknek ez a része

emberemlékezet óta irigyelt terület. Ez szelíd táj, terebélyes

erdőségekkel átszőve, és lazactól meg pisztrángtól nyüzsgő

patakokkal és folyókkal bőségesen megáldva. A vadászok és

horgászok paradicsoma ez, ahol a nemesi vidéki birtokok

közül az ország legpompásabb és legimpozánsabb kúriáit

húzták fel a történelem során. A nyugodt kisvárosok és álmos

falvak vidéke ez, amit olyan barátságos népek laknak, akik

csöppet sem idézik azokat az erőszakos időket, amiket

elődeiknek kellett átvészelniük a skótok és angolok között

évszázadokon át folyó csatározások során, ahogy az ország

legkívánatosabb porciójáért hadakoztak egymással.

Manapság az egyetlen összehangolt muszklitornáztató

küzdelem, ami megnyilvánul Skóciának ebben a régiójában,

a különböző rögbicsapatok között zajlik. Ők a városok

büszkeségei, ahonnan rengeteg válogatott játékos kerül ki

hagyományosan, a városkák szerény lakosságát messze

meghaladóan nagy számban. És a rögbinek hódoló városok

között is élenjár Melrose, az Eildon-dombság alsó lejtőjén

megbúvó lakályos település, ami egyben úti célunk is a

határvidékre tett aukcióvadászatunk során.

A város rögbijátékosainál is nagyobb becsben áll

Edinburghnak az a fia, aki a tizenkilencedik század első

negyedében az angolul beszélő világot olyan romantikus

történelmi regényekkel és versekkel nyűgözte le, mint a Rob

Roy, az Ivanhoe, a „Marmion", a Midlothian szíve és a „The

Lady of the Lake". Sir Walter Scottot annyira elkápráztatta a

táj csendes szépsége, hogy írásainak gyümölcséből megvette

a Melrose közelében a Tweed folyóra néző, Clarty Hole

nevet viselő tanyát. Az eredeti szerény ház és tanyaépület

helyén építette fel Abbotsfordot, a leggrandiózusabb

határvidéki kúriával is vetekedő palotát. Walter Scott számos

rajongója, aki ellátogat az egykori Clarty Hole helyére, rájön,

hogy nem akármilyen átalakítás folyhatott itt, mivel a

„clarty" skótul annyi tesz, mint mocskos!

Mindezzel együtt az összes mai házfejlesztő alapos

okulására szolgál Scott példája arról, hogy ne hagyjuk a

szívünknek uralni a fejünket. Mert Scott annyira

belehabarodott Abbotsfordba, hogy elfeledkezett erről, és a

folytonos bővítések meg fejlesztések szinte teljesen

tönkretették. De a Scott felett tornyosuló pénzügyi fellegek

egy kis vigaszt is nyújtottak rajongói légióinak, mert így

kénytelen volt addig példátlan sebességgel alkotni, és

kétségbeesett igyekezettel kifizetni hitelezőit.

A ház és a környező táj iránt érzett mélységes szeretete

azonban egy szikrányit sem csökkent haláláig. Az egyik

megható anekdota elmondja, hogy amikor Scott temetési

menete Abbotsfordból Melrose-on át a dryburgh-i apátság

temetőjébe tartott, a koporsóját vontató lovak hirtelen

megálltak azon a dombocskán, ahol az író leginkább szeretett

elmélkedni és töprengeni. A lovak percekig álltak ott, és

semmilyen noszogatásra nem voltak hajlandóak elindulni.

Ezt a bizonyos pontot a helyiek még ma is „Scott

kilátójának" nevezik.

Ha ma látogat el az ember Melrose-ba, akkor első

benyomásként takaros és vonzó kisvárost lát, amelynek lakói

láthatóan nagyon büszkék lakhelyükre. A szép számmal

előforduló virágdekorációk jól megérdemelt sikereket hoztak

mind a skót, mind az angol virágkiállításokon. Ezek a színes

díszítések sehol nem mutatnak annyira, mint a Market

Square-en, a szoros és zárt kis közösség kerékagyán. Nehéz

lenne találni az országban olyan városközpontot, ami

azonnal ennyire megragadja az embert, és nem a mérete

miatt, mivel a melrose-i Market Square viszonylag kicsi,

összevetve mondjuk a többi skót vidéki kisvároséval. De ami

nagyságban hiányzik, azért több mint elegendő mértékben ad

kárpótlást a gondosan karbantartott épületek változatossága,

meg a kiváló boltok egyvelege alkotta kellemes légkör. Ellie

az utóbbiakra elég hamar felfigyelt.

- Olyan itt a választék, mint bármelyik nagyvárosban -

mosolyodott el, ahogy végigmért egy ízléses butikot. - Sőt,

még jobb is, mert minden elérhető egy sétával, és egyetlen

áruházlánc sincs látótávolságon belül.

Bár én nem szándékoztam Ellie-vel tartani oda, amiről

tudtam, hogy nejem számára kötelező érvényű bolti körsétát

jelent, azzal egyet kellett értenem, hogy üdítő volt látni egy

sor még mindig független és láthatóan jól menő

kiskereskedést. Melrose máris elvarázsolt, és a jó érzést még

tovább fokozta az a pillanat, amikor kiszúrtam a

virágládákkal teleaggatott, határozottan hívogató fehérre

meszelt épületet a tér túloldalán. „Burt's Hotel", hirdette a

felirat.

- Oké, Ellie - szóltam -, te csak eredj turkálni! Rengeteg

dolog van, amit én is meg akarok nézni. Találkozzunk a

Burt's-ben, fél óra múlva, rendben?

Fél óra valószínűleg nem lesz elég arra, amit a fejemben

forgattam, de ismerve Ellie időérzékét, jó egy órám van, amit

erre fordíthatok.

A teret a keskeny East Port felől megközelítve felfigyeltem

már egy ódon épületre, ami a „Fogadó a hajóhoz" nevet

viselte. A név kíváncsivá tett, mivel Melrose jó ötvenhat

kilométerre fekszik a tengertől légvonalban, és hajózható

útvonala egy sincs. Kíváncsiságom tovább nőtt, amikor

beléptem a bárba, és szó, mi szó, a terem tényleg a

tengerészeti emlékek szabadosan összeválogatott tárháza

volt. Az ajtó melletti falon egy teljes vitorlázatú klippert

ábrázoló festmény függött, míg a söntéspult mögött a

főhelyet a hajóharang és a kormánykerék foglalta el. Az

egyik oldalteremben lévő biliárdasztalt leszámítva a kocsma

határozottan tengerészeti beütésről árulkodott.

Rendeltem egy sört, és leültem a bárral szemközti

asztalhoz. Nézegettem a többi vendéget, és hallgattam, miről

trécselnek. Érdekes, hogy a bárnál álldogálók a skót

határvidék nyelvének lendületes hajlításaival beszéltek, míg

az asztalnál ülőkről kiderült, hogy azok főként délről jöttek.

Az a gyanúm, hogy valamiféle etnikai elkülönülésről lenne

itt szó, gyorsan eloszlott. Ugyanis megkérdeztem a

közelemben ülő, beszédük alapján walesinek tűnő

házaspártól, hogy ez a vendégfogadó, egy olyan ízig-vérig

szárazföldi városban, mint amilyen Melrose is, miért viseli

„A hajóhoz" nevet. Mintha csak egy karmesteri pálcát len-

dítettek volna meg, a teremben folyó összes beszélgetés

azonnal félbeszakadt, és kisvártatva már a kocsma nevének

eredete vált a közös beszélgetés témájává.

Sajnos, mint kiderült, sem az itt lakók, sem a látogatók nem

tudtak fényt deríteni ennek okára. Ez viszont a csaposlányt

arra sarkallta, hogy a hátsó szobából kihozza a Melrose

történelmét taglaló könyvet. De a legvalószínűbbnek tűnő

bekezdések viszonylag alapos átnézése, amiben a bárban

ücsörgők teljes csapata segédkezett, sem adott egyetlen

támpontot. Ugyanakkor a lapozgatás a melrose-i történelem

összefüggéstelen, bár mégis érdekes részletei garmadájának

előcitálását váltotta ki a jelenlevőkből. Hamarosan a

legkülönfélébb történelmi aranyrögök birtokába jutottam,

kezdve az Edinburghból idevezető Waverley vasútvonal

építésétől és végleges bezárásától addig, hogy Rímes

Thomas, a tizenharmadik században itt élt helyi poéta és

jövendőmondó „miként nyert ihletést, hogy a skót múzsák

első sorait papírra vesse", miután a tündérek királynője

elragadta őt az Eildon-dombság mélyére.

- Ez igaz - mondta erre nekem egy kopottas kék öltönyt és

rikító piros zoknit viselő idősebb pasas, pont akkor, amikor

már indulni készültem. Addig komoran ücsörgött pint sörét

dajkálva a bár végében, és egyetlen szóval sem járult hozzá a

kialakuló beszélgetéshez. Eléggé rozoga felépítését elnézve

félig-meddig arra számítottam, hogy közli, ő személyesen is

ismerte Rímes Thomast. De mindössze annyit mondott, hogy

a bárd, akinek valódi neve Thomas Learmont of Ercildoune

volt, tényleg létezett, és toronylakának romjai még ma is

állnak a közeli Ercildoune faluban, amit ma Earlstonnak

hívnak.

Felmerült bennem, hogy ez az idős és kiváló úr, némi

gyengéd noszogatás után, esetleg fényt deríthetne a Fogadó a

hajóhoz nevének eredetére. Illedelmesen vettem hát neki egy

noszogatásra szánt, általa megnevezett márkájú pint sört,

majd ismét feltettem neki az égető kérdést, de ezúttal csak

neki.

- Hát, egen, nem vok egészen biztos benne - felelte -, de

úgy rémlik, mintha valamikó' az' montta vóna valaki, hogy

az ingatlan tulajja réges-régen egy tengerészkapitány vót. -

Ezzel felemelte új pint sörét, rám kacsintott, önelégülten

elvigyorodott és még hozzáfűzte: - Ezt a te nagyon jó

egészségedre, cimbora. Egen és jó szelet mindnyájuknak!

Fogalmam sem volt, hogy a távozásom után felharsanó

nevetést egy gyorsan elsütött tréfa váltotta-e ki, vagy az,

hogy én voltam az utolsó balek, aki bedőlt ugyanannak az

átverésnek. Amit nagy valószínűséggel az öreg Piros zokni

már sokszor előadott a furcsa nevű intézményről

kíváncsiskodók kárára. De ez nem is volt fontos. Az utolsó

cseppig kiélveztem a kocsmában tett röpke látogatásom,

ahonnan kicsivel bölcsebben távoztam, mint amikor

betértem... azt hiszem legalábbis. Mindenesetre, még ha

önkéntelenül is én voltam egy idős helybeli viccének a

céltáblája, nem volt ebben semmi új. Elég gyakran éltem át

hasonló eseteket Mallorcán a vén Pep, Maria vagy

valamelyik andratxi cimborájuk jóvoltából, és egyikőjük sem

akart nekem ezzel rosszat, és nem is tettek semmi ilyesmit.

Elfogadtam, hogy ez az egész afféle ártatlan mókázás,

amivel a loco extranjerót, a bolond külföldit ugratják, aki

vagy jókedvűen elfogadja ezt, vagy megbukik a beavatási

próbán.

Most azon méláztam, hogy a skót határvidék jó népének

„furmányos" karaktere valószínűleg hasonlóképpen alakul

ki, mint ahogy Mallorcán ez beivódott az emberekbe.

Végtére is mindkét népnek a földrabló seregek szüntelen

támadását kellett átvészelnie az idők során, és a fanyar

humorérzék kialakulása - ami titokban a fosztogató

behatolókat vette célba - kétségtelenül hozzájárult a hosszú

távú túléléshez. Ehhez hasonlóan a békés telepesek jelenkori

beözönlése is felélesztette és újracsiszolta ugyanezeket az ősi

ösztönöket mindkét hely őslakói körében. Úgy saccoltam,

hogy ezeknek a jótékony piruláknak a méltóságteljes

lenyelése csekély árat jelentett a jelenkori hódítóknak azért,

hogy cserébe befogadták őket új hazájukba.

Bár boldogan és órákon át elüldögéltem volna a hely

törzsvendégeinek bármelyik frakciójában, a kisvárosnak

létezett egy olyan nevezetes vonása, amit eltökélten látni

akartam, még mielőtt találkozom Ellie-vel.

A melrose-i apátságot a középkor egyik legszebb egyházi

építményeként jellemezték, és nem csoda, hogy jelenlegi,

félig-meddig romos állapotában is látogatók ezreit vonzza

minden évben. Csak egy rövid sétára van a Market

Square-től, és tényleg lélegzetelállító bizonyíték azoknak a

mesterembereknek a tudására, akik az első cisztercita

szerzeteseknek emelték, amikor azok Rievaulx-ból

Yorkshire-be érkeztek a tizenkettedik század harmadik

évtizedében. Mint általában, a szerzetesek itt is bölcsen

választották meg kolostoruk helyét, figyelembe véve a folyó

közelségét és a vidék termékenységét. Ebben az esetben

azonban végzetes hibát követve el, nem vettek észre valami

fontosat - az angol határhoz való közelséget.

Akárcsak a közeli Dryburg többi nagy apátsága, Jedburgh

és Kelso esetében, a melrose-i apátság épületét is erősen

megrongálták az építését követő négy évszázadban itt

dühöngő határvidéki háborúk. Az apátság azonban túlélte

őket, és mindig kínos alapossággal felújították, egészen

1545-ig, amikor a Hertford grófja vezette sereg végső csapást

mért rá ura, a dél-skóciai építészeti remekművek

megátalkodott feldúlója, VIII. Henrik nevében. Még a

környék legszerényebb hajlékait is a földdel tették egyen-

lővé, lakóik pedig szörnyű rémtetteket éltek át. Mindez VIII.

Henrik elhúzódó, „nyers udvarlásnak" hívott hadjárata

keretében történt, amitől a király azt remélte, hogy sikerül

Skóciát Angliához csatolnia, „kialkudva" egy házassági

szerződést a skótok ifjú királynője, Mária - akinek nagybátya

volt - és saját beteges fia, Edvárd között. De kudarcot vallott.

Manapság azonban a mítoszok és legendák ősi földje fürdik

a nehezen kivívott béke áldásában, és az irónia szépségét

bizonyítandó, a melrose-i apátságba érkező látogatókat

leginkább vonzó látványosságnak nincs köze VIII. Henrik

megmaradt relikviáihoz. Robert Bruce, a skótok legendás

királya - aki az angol korona megszálló erőit

Bannockburnnél legyőzte több mint két évszázaddal azelőtt,

hogy Henrik is sikertelenül próbálkozott ugyanazzal, amibe

már több elődjének a bicskája beletört - a skót függetlenség

első bajnoka címet viseli. Bruce szívét, külön kérésére egy

ólomládikában a melrose-i apátság kápolnájának padlata alá

temették el, és egy kis ország hazafiságának egyedi

szimbóluma előtt tisztelegve minden évben sokan utaznak

ide a világ minden tájáról.

Bár érthető módon a Henrik csapataitól elszenvedett durva

bánásmód nemzedékeken át rágta fekélyként ezt a vidéket,

mára senki nem neheztel senkire a határtól délre. Kivéve

persze a rögbipályán, amikor Melrose fiai és földijeik

mérkőznek az Ősi Ellenséggel, és a legvégsőkig elmennek

(noha nem mindig sikeresen!), hogy a szuszt is kiverjék

belőlük. De mindez csak jóindulatú versengés a sportban,

nem igaz? „Jaja, de biz' az!", ahogy errefelé mondják.

Ezeket a huncut célozgatásokat félretéve viszont a

határvidéken a látogatók előtt lefektetett fogadószőnyegre

jobb példát nem is találhatnánk a melrose-i Market

Square-en álló Burt's-nél. Noha egykor mértéktartó szálloda

volt - ami soha nem örvend általános népszerűségnek a

whisky szülőföldjén - a Burt's ma már a határvidéki

vendéglátás javát kínálja mindenféle mértékletesség és

tartózkodás nélkül.

Ahogy megbeszéltük, Ellie-vel az előcsarnokban

találkoztunk. A hely otthonos, de mégis elegáns hangulatot

árasztott. Nejem közölte velem, hogy sikerült leküzdenie a

csábítást, és nem vett meg egy igazán mesés ruhát, amit az

egyik igazán pazar üzletben látott.

- Viszont kaptam a Vén Weston hátsó ajtajához egy

sárkaparót - csiripelte. - Pont amilyet kerestünk. És az egyik

antikvár boltban jóval olcsóbban vettem meg, mint

amennyiért az aukción hozzájutottunk volna.

Egyre jobban tetszett nekem ez a város.

- Hú - fújtatott Ellie -, a turkálástól megéhezik az ember -

főleg, ha magának nem is vesz semmit!

- Hát - feleltem -, jobban nem is ünnepelhetnénk meg

önmegtartóztatásodat, mint hogy harapunk itt egyet. -

Rámutattam a falra kitett, bekeretezett okiratra. - Láthatod...

Skócia legjobb kocsmájának szavazták meg.

Ha létezik elbagatellizált pompa, akkor pontosan ezt a

hatást sikerült elérni ebben az aranyos vidéki

vendégfogadóban. A vibráló üdvözlő felirat, amit már a tér

túloldaláról is kiszúrtam, még erősebben hatott, amikor

leültünk a társalgó bárjában. És a tény, hogy szerencsésnek

mondhattuk magunkat, amiért találtunk asztalt, egyben el is

árulta, miért nyerte meg a hely a legjobb vendéglő-kocsma

díját. Mert az étel olyan ligában indult, amilyet még egyetlen

bárban sem kóstoltam. A régi idők apátságalapító

szerzeteseit vonzó buja határvidéki legelőkről kikerült

legeslegjobb marha és birka, a Tweed szikrázó vizéből

származó friss, vad pisztráng, az Eildon-dombság körüli

erdőben lőtt vadak és fácánok, a helyi háztájiból érkező

zöldségek és gyümölcsök. És mindez a konyhaművészeti

bravúr olyan fokán elkészítve, amit az ember inkább társítana

flancos, nagyvárosi éttermekhez - ahol viszont arra

számíthatsz, hogy az itteni sokszorosát fizeted.

Aznap úgy hagytuk el Melrose-t, hogy éhségünket

emlékezetes módon csillapítottuk, és ami fontosabb,

étvágyunk még inkább megnőtt, és még többet akartunk látni

történelemben gazdag szülőföldünk drágaköveiből. Úgy

sejtettem, mostantól nem lesz nehéz olyan ürügyeket

kitalálni, mint hogy régi sár-kaparókat meg hasonlókat

keresünk.

Az alapelv, miszerint soha ne végy kifejezetten olyan

bútort, ami passzol ahhoz a házhoz, amit el akarsz adni,

kimondottan a Vén Westonra illik. Nagyon valószínű, hogy

aki végül majd megveszi tőlünk, már úgyis bír saját

bútorzattal, de ha nem is, akkor sincs rá garancia, hogy pont

azt akarja megvenni, amit mi helyénvalónak gondoltunk egy

ilyen történelmi háznál. De mivel az ingatlan több mint

kétszáz évet tudhatott maga mögött, és mivel nagy gonddal

állítottuk helyre eredeti vonásaiból azt, amit csak lehetett,

úgy véltük, érdemes lenne venni legalább néhány apróbb, a

hely szelleméhez méltó bútordarabot. Majd egy pár nagyobb,

nappaliba és társalgóba való bútor gondos kiválasztásával

kompromisszumot köthetnénk: ezek illenének ide, de

anélkül, hogy túlságosan ódivatúak lennének következő

otthonunkhoz, ami remélhetőleg egy újonnan épített ház lesz

a tervezett szarvasfarmon - bármilyen legyen is.

Mivel Edinburgh és a nagyváros ezernyi kiskereskedése

alig félórányira volt csak az új autóúton, az egyik augusztus

végi délelőttön arrafelé vettük utunkat. Kaptunk egy tippet,

hol találhatjuk meg az általunk keresett cuccokat - ez volt a

György-kori Antikvitások nevet viselő intézmény. Érdekes

viszont, hogy a György-kori Antikvitások helyileg nem a

főváros elegáns György-kori „újvárosi" negyedében feküdt,

ahol amúgy is valószínűtlen lett volna, hogy a vezető

nemzetközi aukciós házak árverési termeit érdemes lenne

nekünk megcélozni. Egy „Abbotsford teremtése" - még ha

csak miniatűr skálán is összevetve Sir Walter Scott művével -

olyan élvezetet jelentett volna, amit korlátozott pénzügyi

lehetőségeink szigorúan tiltottak. Ezért találtuk hát magunkat

az edinburghi Leith-kikötő dokkjaival határos, egyformán

jellegtelen mellékutcáinak labirintusában megbújó Pattison

Streeten.

Próbáljanak maguk elé képzelni négy futballpályát, egymás

tetejére rakva az egykori whiskyraktár spártai belsejében,

ami zsúfolásig tömve van mindenfélével az őskori,

hikorinyelű golfütőtől a Jakab-kori várak nagycsarnokának

berendezéséhez szükséges komplett bútorzatig, és akkor

viszonylag pontos képet alkothatnak a György-kori

Antikvitásokról. Ennek is Edinburgh egyik látnivalójának

kellene lennie. A régiségekkel (köztük semmi esetre sem

csak György-koriakkal) teli konténereket rendszeresen

szállítják ezekből a nevenincs helyiségekből a föld minden

szegletébe - főleg az Egyesült Államokba. De a szívélyes ír

tulaj ugyanilyen boldogan hagyja, hogy akár egész álló nap

matass itt anélkül, hogy bármit is vennél. Viszont nehéz

ellenállni a csábításnak, és a ravasz tulaj ezt tudja is.

Ennek bizonyságaképpen, végül, amit megvettünk, azok

korántsem voltak annyira apró tárgyak, mint ahogy

terveztük. Miután megcsodáltuk, úgy döntöttük, nem

kellenek, továbbmentünk, átgondoltuk még egyszer,

visszamentünk másodszor, majd harmadszor, és így lettünk

büszke tulajdonosai egy hatalmas, fehér kőrisből ácsolt,

faragott ajtós ruhásszekrénynek és a hozzáillő

öltözőasztalnak. Az áruk azonban meglepően méltányos

volt, ezért úgy határoztunk, hogy a két bútor biztos remekül

fest majd a Vén Weston-beli hálószobánkban. Sőt, mi több,

megegyeztünk abban, hogy időtlen kinézetük miatt sehonnan

sem lógnának ki.

Első küldetésünket teljesítettünk hát, alig néhány órás

izgalmas bogarászás után. Ellie javára írandó, hogy

meghallgatta könyörgésem (arra gondoltam, egy kicsit túl

könnyen is) és nem szórtuk el a pénzünket egy gyönyörű,

ódon fenyőfa komódra, ami nagy valószínűséggel egy-két

évszázadon át a konyha büszkesége lehetett valamelyik nagy

vidéki házban.

- Tökéletesen igazad van - engedett nejem. - Bármilyen

szép és egyedi bútordarab is, és bármennyire szerettem is

volna egy ilyen walesi komódot, értelmesen kell elköltenünk

a pénzünket... még akkor is, ha ez jutányos ár.

- Nem jutányos az ár, ha nincs rá szükséged, Ellie -

hangsúlyoztam a lényeget. - Úgy értem, hogy én például

szeretném azt az állóórát ott. - Megmutattam neki. - A

nagyapámnak is hasonló volt.

- Hmm, ez aztán szép - mondta Ellie. Odament, hogy

közelebbről is szemügyre vegye. - És a cédulán levő ár is

tisztességes.

- De tényleg szükségem van rá?

Ellie megrázta a fejét - arra gondoltam, egy kicsit túl

vehemensen.

- Pontosan - mondtam, és magam lettem az erény megteste-

sítője. - Vagyis a vén állóóra marad, ahol van.

- Mint ahogy a klassz és ódon komód is - fűzte hozzá Ellie,

mint az önkéntes mártíromság szobra. - Igen, bizony

értelmesen kell elköltenünk a pénzünket.

- Tökéletesen igazad van.

- És a vén óra meg a komód majd klassz új otthonra lelnek -

nyugtatta meg magát, és most olyan lett, mint a gyerek, aki

üres kézzel megy haza a kutyamenhelyről. - Amerikában!

- Tökéletesen igazad van - biccentettem. - És most irány a

város! Nézzük meg, hogy találunk-e jutányos áron

háromrészes ülőgarnitúrát.

Mivel gyógyíthatatlanul utálok vásárolni, meglepett, hogy

mennyire élveztem az ide-oda mászkálást a bútorboltokban,

a készlet szemrevételezését, az árak összevetését, és hogy

segíthetek Ellie-nek választani. Pontosabban engedte, hogy

azt gondoljam, segítek a választásban. Végül úgyis Ellie-nek

a „klasszikus" modellt kereső szeme mondta ki a végső szót.

Mint mondta, a bútor ugyanolyan, mint a ruha. Ha olyasmit

akarsz, ami túléli a divat szeszélyes változásait, akkor bizony

mindig a klasszikus vonalat kell keresned. Azt hiszem,

sikerült elkapnom a fonalat általánosságban, és úgy tűnt

nekem, hogy a cucc, amit legvégül megvettünk, nem rítt ki

sem a Vén Westonból, sem egy modernebb környezetből.

Második küldetésünket is teljesítettük, további néhány óra

fárasztó mászkálás után.

Hirtelen eszembe jutott, hogy Ellie mivel rukkolt elő a

melrose-i boltokban tett turkálás után. Most már pontosan

értettem, mire gondolt, és idéztem is, egy kisebb

változtatással.

- Hú - fújtattam -, igazad volt. Az üzletekben turkálástól

jócskán... hát, hm... megszomjazik az ember!

- Így van, különösen akkor, ha magának nem is vesz semmit

- válaszolta, immár saját magát idézve, egy csipetnyi

csípősséget csempészve bele.

- Ha arra az ódon walesi komódra célzol, amibe belezúgtál,

Ellie, akkor azt el is felejtheted. Ma már úgyis átléptük a

büdzsénket. És mellesleg néhány igazán szuper dolgot

vettünk a házba, így az isten szerelmére, fékezd magad! -

Lábam már sajogni kezdett, és megtettem mindent, hogy

elfojtsam magamban a bűntudat hullámait, amik

megrohanják annak a takarékos embernek a lelkiismeretét,

aki éppen az imént költött el a tervezettnél jóval több pénzt.

Ellie ismerte a jeleket.

- Tudok egy helyet, ahol visszanyerheted az életkedved!

Végigsétáltunk a Princes Streeten, ami a sétálóutcák között

egyedülálló lenne bárhol, mivel az üzletek az egyik oldalon

sorjáznak, hiszen a másik oldalt a Princes Street-i kertek

gondozott, a városközpontban álló „völgye" szegélyezi. Az

előterében olyan impozáns látnivalók emelkednek, mint az

oszlopsoros Skót Nemzeti Galéria és a gótikus „űrhajó",

vagyis a Sir Walter Scott-emlékmű. Mögöttük az Óváros

kupolái és templomtornyai, meg a Ramsay-kertek magas és

fehér oromzata emelkedik lépcsőzetesen a vár felé, ami

alulról nézve olyan, mintha egyenesen a rideg sziklatömbből

nőne ki. Elég egy pillantást vetni erre a káprázatos kilátásra,

hogy megértsük, Robert Louis Stevenson, az olyan

remekművek, mint a Kincses sziget, az Emberrablók vagy a

Dr. Jekyll és Mr. Hyde különöse esete nagyra becsült

edinburghi alkotója közel kétszáz évvel ezelőtt miért írt így:

„Egyetlen hely sem lehetne ennél impozánsabb a királyság

első városának, jobbat nem is lehetne választani nagyszerűbb

kilátásra."

A jelenkori turisták csődülete, ami fényképezőgépeit a

Princes Streetről nyíló említett kilátásra szegezi, több mint

elegendő bizonyság arra, hogy Stevenson meglátása tartós

érvényű.

Előző este még a másik irányból néztünk le a városra.

Hiszen az edinburghi fesztivál évszakát írtuk, és az éves

művészeti előadások közül a legnépszerűbb, visszatérő

látványosság, a katonai parádé volt a célunk. A Royal Mile,

az Óváros történelemmel átszőtt gerince, amely a High

Streettől a Castlehillig fut, ekkor a nyüzsgő aktivitás kaptára,

és köztük a Szent Egyed-székesegyháznál lévő szakasza a

legzsúfoltabb. Mindennap ellepik az utcai mutatványosok,

ahol a skála a mindenütt látható szólózó dudásoktól a

bohócokon, tűznyelőkön, emberi szobrokon, szőrös

versmondókon át az egykerekező transzvesztitákig terjed. Ez

a hivatalos fesztivál elszabadult és tingli-tangli

„kistestvérének", a Fringe-nek a figyelemfelkeltő

mellékterméke, ami egyre energikusabban dagad és dagad,

és az események listája ma már erőteljesen túlszárnyalja -

számában legalábbis - kifinomultabb testvérének programját.

A Fringe Fesztivál annyira népszerűvé vált, hogy nincs olyan

helyszín, legyen az akármennyire elképesztő is, ahol ne

tolonganának a holnap leendő sztárjainak légiói. Áruszállító

furgon hátulja, diáklakás hálószobája, de még lift is szolgált

már „színházként" (az elszántabb vagy kétségbeesettebb)

résztvevők egyike-másikának.

Bár csak néhány hétig tart augusztusban és szeptemberben,

ez az egész, gátat nem ismerő ünneplés jelentősen

hozzájárult Edinburghnak - amit sokáig az urbánus Skócia

komoly vénkisasszonyának tekintettek - a

megfiatalodásához. A város mosolygós új arca sehol nem

nyilvánul meg annyira, mint az elmúlt években gombamód

szaporodó és a jövőben is elképesztő iramban gyarapodó

éttermeinek, utcai kávézóinak, trendi bárjainak és night

clubjainak kozmopolita egyvelegében.

Ellie-vel határozottan élveztük a vidám légkört, amitől csak

úgy pezsgett az Óváros, ahogy aznap este elindultunk a High

Streeten, a Fringe reménykedő fellépőinek tömegében, akik

szórólapokat osztogatva reklámozták a legkülönfélébb

rendezvényeket. A katonai parádéra annak producere,

Melville Jameson dandártábornok hívott meg minket

vendégként, akit a világszerte ismert sláger, az „Amazing

Grace" felvételén ismertem meg a hetvenes évek elején, ahol

ezredének, a Királyi Skót Gárdadragonyosoknak Duda- és

Dob Katonazenekarával dolgoztam együtt. Akkoriban Mel a

viszonylag szerény századosi rangban szolgált, és mivel

széles körben népszerű fickónak számított, valamint joggal

elismert remek dudásnak, kiváló elnöke lett a Királyi Skót

Gárda Gárdadragonyosok Duda- és Dob zenekarának.

A banda ezt követő több albumán dolgoztunk együtt, főként

Németországban, ahol az ezred leginkább állomásozott. Mel

és én jól összebarátkoztunk a listavezető siker boldog

napjaiban, de életpályánk elkerülhetetlen szétválása azt

jelentette, hogy most már évek óta nem találkoztunk. Ez volt

az egyik oka, amiért örültem, hogy meghívott minket a ma

esti parádéra. A másik az volt, hogy ismét összefuthattam az

„Amazing Grace" eredeti bandájának néhány tagjával még a

fellépés előtt. És ez nem akármilyen éjszakát ígért.

Amikor utoljára jártam az edinburghi vár sétányán, magam

is fiatal dudás voltam még, és a helyi iskolákból összeállított

dudazenekarban játszottam a vár falai között, ünnepélyes

„takarodót fújva". Bár a helyszín ugyanaz volt, a körítés

merőben más volt akkor. Felvonulásunkat néhány tucat

bámészkodó figyelte, főként papák, mamák, kisöccsök és

kishúgok. Most a sétány három oldalán magasba emelkedő

tribün sorai arra utaltak, hogy mint az edinburghi katonai

parádé minden éjszakáján, úgy ma is ezrek töltik meg a

székeket. A várakozás izgalma már ott vibrált a levegőben,

amikor felsétáltunk az egyelőre elhagyatott felvonulási tér

emelkedőjén, majd a felvonóhídon át a belső várba.

Ha az ember felkapaszkodik a macskaköves úton, végül

egy mellvédekkel övezett széles bástyához ér, ami jó

huszonöt méterre magasodik a város fölé. Itt áll a város

számos látványossága közül talán a legtöbbet lényképezett, a

Mons Meg, az a masszív tizenötödik századi ágyú, amit a

saját idejében arra használtak, hogy tisztes távolban tartsák

az estleges fosztogatókat. A közelben látható Meg modern

kori utódja, a híres Egyórás Agyú, ami mindennap pontosan

az említett pillanatban egy lövést ereszt meg. Ezzel

emlékeztetve Edinburgh lakóit, hogy ellenőrizzék órájukat,

míg a gyanútlan külföldieket arra ösztönzi, hogy húzódjanak

félre és ellenőrizzék, érintetlen maradt-e az alsóneműjük.

Itt elidőztünk egy keveset, hogy magunkba szívjuk a

mellvédről elénk táruló lélegzetelállító kilátást. A

közvetlenül odalent elterülő kerteken túl a Princes Street

válogatott homlokzatai uralták a képet középtávol, és szemet

gyönyörködtető felvezetést adtak a mögöttük fekvő

domboldalon kecsesen emelkedő Újváros precíz

építészetének. Innen az ember tekintete tovább kalandozott a

Firth of Forth megkerülhetetlen ívére, onnan pedig még

tovább a Fife partvidékére, és a termékeny vidék foltjaira.

Robert Louis Stevenson szavaival élve valóban nem lehetett

találni ennél „nagyszerűbbet a kilátásra".

Meghívónkon az állt, hogy a parádé előtti fogadásra a

várparancsnok személyes rezidenciáján kerül sor. Mel, hűen

a lovasság lovagi kódexéhez már a bejáratnál szívélyes

fogadtatásban részesítette összes vendégét. Ezredének

díszegyenruhájában pompázva ugyanazt a társaságkedvelő

embert adta, ami miatt annyira népszerű személyiségnek

bizonyult katonatársai körében - függetlenül attól, hogy azok

mennyire magas vagy alacsony rangban álltak -, már akkor

is, amikor először találkoztam vele sok évvel ezelőtt. Most

karrierjének sikerét hirdető rangjelzését ugyanilyen

közvetlenséggel hordta, bár társult hozzá egyfajta csendes

önbizalom, ami illett ahhoz az emberhez, aki azért az évente

megrendezésre kerülő előadásért felelős, amit nem véletlenül

sorolnak a világ legnagyszerűbb eseményei közé. Mel, akit

én mindig is rejtett impresszáriónak tartottam, végül olyan

fantasztikus látványosságok producerévé vált, ami előtt még

az olyan legendás előadóművészek, mint Barnum és Bailey

is elismerően emelték volna meg a kalapjukat.

A bőséges nagyvonalúság mindig is fémjelezte azokat a

társasági összejöveteleket, amikben Mel keze benne volt, és

ez a mostani sem volt kivétel. Igazi élmény ismét ilyen sok

régi ismerős társaságába kerülni, és a tálcákkal körbejáró

pincérek által korlátlan mértékben felszolgált pezsgő

egyáltalán nem ártott az általános jókedvnek. Mel meghívta

az idei parádén fellépő zenekarok és színtársulatok vezetőit

is. Jellemző módon, ők a földgolyó minden részéről érkeztek,

és lenyűgöző volt beszélgetni velük, és megtudni egy keveset

az országról, ahonnan jöttek és annak kultúrájáról. Ez az

alkalom egyben azt is elárulta, Melnek mennyit kellett

utazgatnia minden évben, hogy a műsorhoz új attrakciókat

keressen és felmérje azokat. Azonban a szemmel látható

örömből, amellyel konstatálta, hogy vándorlásai eredményei

végre egy helyre kerültek, kitűnt, hogy ezt a feladatot

határozottan élvezettel végezte.

Amikor végül visszaindultunk a sétányra, a várudvaron

olyan kép tárult elénk, amit az ember leginkább egy

filmeposz forgatásának kulisszái mögött várna. Amíg mi

iszogattunk és szendvicset majszoltunk a parancsnoki

rezidencián, kocsik áradata hozta az összes zenészt, táncost

és a parádé többi „felvonásának" szereplőit Edinburgh

legkülönfélébb kaszárnyaépületeiből - ami önmagában

eposzi méretű logisztikai feladatot jelentett.

Vagy száz dudás hangolta a hangszerét. Legalább

ugyanennyi dobos pörgette az ütőket a nagy katonadobokon.

A Mons Meg felett egy csapat felföldi táncos melegített be,

míg valahol láthatatlanul, isten tudja csak, hány motoros

fellépő turbóztatta a gépét. Az egyik harsonás lova megriadt

a zajtól, és belerúgott az egyik üstdobba, ami elgurult a

macskaköveken, és szétkergetett egy halom polinéziai törzsi

táncost, mire a Királyi Légierő fellépő őrkutyái éktelen

ugatásban törtek ki. Mintha a pokol tornácán jártunk volna.

De hamarosan a teljes szereplőgárdát - embereket és

állatokat - a megfelelő csoportokba rendezték, és a kijelölt

helyre vezették, ahol felkészülhettek a hatalmas arénában

való fellépésre, ami hajszálpontos időzítést kívánt. Talán

csak a sereg képes egy ilyen óriási eseményt azzal a katonás

precizitással összehozni. Minden óraműszerűen működik,

ráadásul estéről estére, függetlenül attól, hogy a színfalak

mögött milyen drámák zajlanak.

Követtük Melt a ponyvával borított állványok gerendái

alkotta titkos folyosókon át, hogy végül közvetlenül a várral

szemközti lelátó közepén bukkanjunk elő. Vendéglátónk

megmutatta, hol a helyünk, ahonnan páratlan kilátás nyílt az

egész sétányra.

- A királyi páholy - vigyorgott rá Mel Ellie-re. - Erre az

estére te leszel a királynő.

Nejem arcán az öröm és a kiábrándultság keveredett.

Tudtam, mi játszódik le a fejében.

- Köszi, hogy titokban tartottad, Mel - szólaltam meg. -

Megkíméltél attól, hogy vegyek neki egy tiarát. Nagyra

értékelem.

Ellie próbálkozása, hogy nevetéssel üsse el a beszólást,

nem sikerült túl meggyőzőre, de minden bánkódását, hogy

nem öltözött kellően királynőien, hamarosan felváltotta az

elismerés, amit az elé táruló látvány hatása alatt kifejezésre is

juttatott - a több ezer jelen levő „közemberrel" egyetemben.

Ha már erről van szó, szemem sarkából láttam, hogy Ellie a

tapsolás helyett időről időre bágyadtan felemelt kezét

diszkréten ide-oda mozgatta. Ez volt a királynői integetés,

amivel az uralkodó aranyozott hintójából rutinszerűen

mindig megörvendeztette a zászlólengető tömegeket, a

királyi esküvők vagy hasonlóan fenséges látványosságok

alkalmával. Ez az, álmodozz csak tovább, Ellie!

A dudák furcsán skizoid hangszerek: éles sivítozásuk

egyszerre képes félelmet önteni a csatatéren az ellenségbe, és

ugyanakkor megnyugtatóan elcsitítani a háborgó lelkeket.

Ellentétes tulajdonságai közül az utóbbi nem is

nyilvánulhatott volna meg jobban, mint az edinburghi

katonai parádén. Abban a pillanatban, amint a fények

felgyulladtak a sötét sétány felett, és az összetömörült

dudások közül az első kibukkant a kapurács boltíve alól,

mintha elektromos áramot vezettek volna a nézőseregbe. Az

ember egyszerűen érezte. És ez az érzés egyre fokozódott,

ahogy a dudások átmasíroztak a felvonóhídon, hogy aztán

legyezőszerűen sorokba rendeződjenek egyszerre lendülő

kilttel, lengedező tartannal, himbálódzó bőrerszénnyel,

morajló dudákkal, rikoltozó sípokkal.

Aztán felbukkantak a dobosok. Több hullámban: kis

dobokkal, pergődobokkal és nagy dobokkal. Pergő, dübörgő

és puffogó dobolásuk olyan életteli ritmust vert, hogy még a

ritmusérzék nélküli lábak is táncra perdültek a tribünön.

Majd a peckesen feszítő tamburmajorok botja pörgött és

repkedett a levegőben a dudások sorai előtt, ahogy ide-oda

meneteltek a sétányon, a közismert skót dalokból álló

válogatást szólaltatva meg, amit a közönség együtt énekelt és

a megfelelő helyen tapssal kísért. Az edinburghi vár fényben

úszó hátterével egyetemben a szemnek és a fülnek olyan

élményben lehetett része, amitől felgyorsult az ember

szívverése és felpezsdült a vére. Úgy látszott, ez mindenkire

kifejtette hatását, függetlenül nemzetiségtől vagy attól, hogy

korábban milyen előítélettel viseltetett a dudák iránt.

Amint a Dudások és Dobosok Masszájának utóvédje is

visszamasírozott a felvonóhídon át a várba, a jupiterlámpák

kialudtak, és hátborzongató csend támadt. Az alkonyt követő

lehűlés során vékony ködfátyolt sodort erre a szellő a part

felől, és az most, majdnem észrevétlenül, összegyűlt a sétány

felett. Ahogy a parádé fenséges hátterének körvonalai

kirajzolódtak az éjszakai égre, a távolból felhangzó dudaszó

ébresztette fel az elsötétült színpadra telepedett várakozás

csendjét. Majd egy fényszóró kévéje vetült rá egyetlen,

magányos dudásra a vár legfelső fokán, akinek lába körül

fehér füstfátylak lebegtek. Mintha csak egy felhőn állt volna

- és a szellemalak pátosszal és vágyódással átszőtt lassú dalt

játszott. A kísérteties melódia dallama mintha a Felföld

leglényegét sűrítette volna magába. A fenséges hegyeket, a

magányos völgyeket, a nagy tavakat, a ködös szigeteket, a

zúgó vízeséseket, a kanyargó folyókat, a megnyert és

elvesztett véres csatákat, az örökségüktől megfosztott

szerény, de büszke embereket, akik arra kárhoztattak, hogy

messzi földekre szökjenek és ne térjenek soha haza.

Ahogy a dudás játszott, körülnéztem, és meghatódott

arcokat láttam. Az emberi érzéseknek a panaszos zenében

való kifejezése a szívből jön és megérinti a szívet. És egy

ilyen éjszakán, ilyen közegben, a dudán kívül egyetlen

hangszer sem tudja ezeket az érzéseket ennél érzelmesebben

kifejezni. Libabőrös lesz az ember, és a búskomorság és

ujjongás között váltakozó furcsa érzések kerítik hatalmába.

Ellenállhatatlan és utolérhetetlen. Egyben teljesen

irracionális is, legalábbis egyesek szerint, akik erről

beszélgettek lefelé tartva a Castlehillről, ahogy a tömeg

megindult a parádé végeztével. Kedvem lett volt

megmondani nekik, hogy ezért vannak a dudák. Akár

szeretjük, akár utáljuk őket, hozzáértő kézben sokkal, de

sokkal több van a hangjukban, mint a kiheréléstől rettegő

kandúr nyivákolása, ahogy azt némely felvilágosulatlan

gúnyolódó szokta volt mondani. De a csábítást, hogy a dudák

védelmére keljek, könyörületesen meggátolta az egyik

kapualjból felharsanó kiáltás.

- Heló, Kerr, te felfuvalkodott buzi! Má' nem is vagyunk

elég jók neked, miután a nagyurat játctad ott fenn, a királyi

páholyba'?

A Királyi Skót Gárdadragonyosok egyik dudása volt az,

akivel udvariasan elcsevegtünk az előadás előtti fogadáson.

Láttam, hogy régi dudásbandájának többi tagja is vele van, és

elég egyértelmű volt, hogy annak a visszafogottságnak a

lazítására készülnek, amit kötelességüknek éreztek

tiszteletben tartani egykori parancsnokló tisztjük, Mel

dandártábornok jelenlétében.

Az Ensign Ewart (Ewart zászlós) kocsma a vár alatt áll a

Lawn-market tetején, és állítólag ezen a helyen állt egykor

Edinburgh legrégebbi tavernája. Azt mondják, hogy a skót

irodalom olyan nagyságai, mint Robert Burns, Sir Walter

Scott és Robert Louis Stevenson vacsoráztak itt a kedves vén

falak között. De az éppen befelé igyekvő dudás haverjaimat

nem az irodalmi kötelékek vonzották ide. Ugyanakkor nem

egyszerűen csak azért tartottak ide, mert történetesen ez volt

a legelső hely a sétányról lefelé tartva. Pontosabban nem

csak ez volt az ok. Hanem mert Charles Ewart zászlós, akiről

a kocsma a nevét kapta, történetesen az ezred hosszú és

illusztris történetének legnagyobb hőse.

Mielőtt a viszonylag friss kormánypolitika úgy határozott

volna, hogy számos régi brit ezredet gazdasági

megfontolásokból összevonnak, a Királyi Skót

Gárdadragonyosokat Királyi Skót Szürkéknek nevezték, és

ők voltak Skócia legrégebbi ezrede, egyben egyetlen

lovassága is. A legkülönfélébb hadszíntereken tanúsított

számos bátor tettük közül a legnevezetesebb az volt, amikor

Napóleon jelvényét a mondott Ewart zászlós egymaga

ragadta el a Waterlooi csatatéren. A legyőzött francia császár

sasos hadijelvénye aztán, ahogy az illik, bekerült a Skót

Szürkék ezredjelzésébe, és a mai napig ott virít a Királyi Skót

Gárda-dragonyosokéban.

- Egen, hát ezér' szeretünk mi bekukkantani egy-két

kortyocskára, ha erre járunk - mondta nekem az „Amazing

Grace" állhatatos exdudása, ahogy engem és Ellie-t befelé

terelte a zsúfolt bárba. - Egyfajta tisztelegés e' az ezred régi

hősének emléke előtt, tod.

Láttam, hogy Ellie a szemét forgatja.

- Mindig van ürügy az iddogálásra - dünnyögte magában a

majdnem absztinensek „szentebb vagyok, mint te"

elutasításával. - Hiszen Ewart zászlós szobra ott áll a Princes

Streeten, akkor miért nem odamennek, hogy inkább ott

tisztelegjenek előtte?

-Valószínűleg megteszik, ha majd arra járnak - sziszegtem,

remélve, hogy a cimborák nem hallották a nejemet. -

Gyerünk, Ellie, próbálj meg jó képet vágni hozzá. -

Körülnéztem az alacsony kocsma falai közé zsúfolódott,

lökdöső embertömegben. - Nem maradunk itt sokáig,

ígérem. Jesszus, hiszen alig kapok levegőt!

Ekkor valahonnan az embertenger mögül megszólalt az

élőzene. Hegedűk, ír furulyák, gitárok, bendzsók és

harmóniumok kezdték ontani magukból a régi skót

népdalokat, mintha soha nem lenne holnap. Még ha az

ember, hozzám hasonlóan, nem is szokott whiskyt inni,

nehezen áll ellen, amikor Skócia fővárosának ősi szívében

áll, egy történelmi fogadóban. Akkor meg különösen, ha

elszánt kortyolók csapatának sűrűjében van, és amikor az

ember fülében ott csengenek a „tamtata-tamtati" dallamok.

Ez a jelenség - jóval vidámabb formában - éppen annyira

ellenállhatatlan, mint a várfalon játszó magányos dudás

panaszos siráma. De a múltbeli fájdalmas élmények

megtaníthattak volna arra, hogy végzetes dolog

whiskypárbajt vívni a seregből leszerelt dudásokkal,

bármennyire vidám is a hangulat.

És pontosan ezért éreztem magam másnap, bútorvásárló

kiruccanásunk végeztével teljesen kimerültnek. Közben

pedig a „mindenben visszafogott" Ellie még mindig annyira

üde volt, akár egy százszorszép, amikor odafordult hozzám,

elhagyva a Princes Streetet. Nem számítottam együttérzésre

tőle, és nem is kaptam.

- Megérdemled - közölte, amikor arról panaszkodtam, hogy

mennyire zúg a fejem. - Tartanod kellett volna magad a

szavadhoz, amikor először azt mondtad a haverjaidnak, hogy

indulunk. De nem, még záráskor is a kocsmában voltunk, és

mint általában, most is te távoztál utoljára. Ráadásul

majdnem hogy a csaposnak kellett kicipelnie.

- Hát, elfáradtam - mentegetőztem bénán. - Korábban az a

sok pezsgő, aztán meg a whisky. A szőlő meg az árpa. Rossz

keverék. Nem szoktam hozzá. - Az Ellie szemében

megjelenő, azonnali támadást gyors, behódoló védekezéssel

előztem meg. - De legalább önmagam maradtam, amikor

becsíptem. Nem úgy, mint egyesek... nem csináltam

magamból kicseszett bohócot a nyilvánosság előtt. - Most

már csak szalmaszálba kapaszkodtam. Ezt Ellie is tudta, és ki

is kapta a kezemből.

- Becsíptél? Azt mondtad... hogy becsíptél?

- Hát persze, és mindenkinek joga van egy icipicit

vidámkodni ilyen alkalmakkor, mint...

- Becsíptél? Icipicit vidámkodni?

- Hát, izé, szóval...

- Becsíptél? Vidámkodni? - Ellie megállt, megragadta a

karom, és egyenesen a szemembe nézett. - Figyelj ide, te

totál betintáztál, berúgtál, eláztál, kiütötted magad, leittad

magad a sárga földig, beseggeltél... hívd, ahogy csak

akarod... de biztos, hogy semmi köze nincs a becsípéshez!

Magamban tartottam a véleményem. Nehéz vitatkozni

akkor, amikor csak ködösen emlékszel vissza vádlód

állításaira. Ebben az esetben a ködös teljes homályt jelentett,

és tudtam, hogy ezt Ellie is tudja. Nejem semmit nem szeret

jobban, mint gondosan időzített, lélektani rúgást elhelyezni a

szerencsétlen hímen: főleg a saját hímjén, és főleg akkor, ha

az saját maga idézte elő szerencsétlenségét. A következő

verbális csapással addig várt, amíg meg nem érezte, hogy

védekezésem a mélypontra zuhant.

- Ami pedig azt illeti, hogy nem csináltál bohócot

magadból... - Szünetet tartott, hogy megvetően szívjon egyet

az orrán. - És mi van azzal, aki kitépi a tamburint a

népdalosok kezéből, aztán körbeszökdécsel, és úgy tesz,

mintha ő lenne Mick Jagger, amikor azok a „Skócia virágát"

játsszák? Az talán nem csinál magából bohócot? Na, erre

felelj!

Tudtam, hogy legyőztek. Eszembe jutott egy homályos

amerikai felvétel, ami az „Apró-cseprő dolgok" címet

viselte. A dal egy olyan fickó szellemi gyötrődését mondja

el, aki áldozatul esik szadista barátjának, aki folyamatosan

csepegtetve egyre szörnyűbb részleteket árul el arról, miket

is művelt az illető részegen az előző éjjel a főnök házában

tartott bulin. A legutolsó sorban a halálra vált bűnös azt

nyüszíti: „Tényleg minden ruhámat ledobtam?"

Felemeltem a kezem.

- Oké, oké, Ellie... fejezd be a hullagyalázást -

könyörögtem. - Csak... hát... vezess el az általad említett

újjáéledt szellemek forrásához. Ja, és még valami: ne legyen

kitérő.

A Hanover Street egyike azoknak az utcáknak, amik

egymástól egyenlő távolságra indulnak el a Princes Streetből

észak felé. Áthaladnak a kocsmabarátok Mekkáján, a Rose

Streeten, majd a George Streetre érnek egy szelíd dombtetőn.

Mielőtt folytatnák útjukat lefelé a Queen Street, névadó

kertjei és aztán a távolban a messzi Forth partja felé.

Edinburgh Újvárosának ezt az elegáns, rendezett szívét

egyetemesen a neokolonista várostervezés legszebb

megmaradt példájának tekintik. Építészetéhez passzolnak a

pazar, kereskedelmi célú épületek és a lakóházak, amik a

hosszú, egyenes utcákat szegélyezik, az utcák pedig a

megfelelő szögben keresztezik egymást, és a

kereszteződéseket tökéletes pontossággal úgy számolták ki,

hogy a legjobban aknázzák ki a domboldali fekvésből fakadó

kilátást.

A George Street „csúcsán" alig ötven lépéssel túl a Bar

Napoli piros-fehér-zöld felirata csalogat a jobb oldalon. A

frissen sült kenyér hívogató illatát abban a pillanatban

megéreztem, amint Ellie levezetett a bejárathoz vezető

néhány lépcsőfokon.

- Párszor beugrottam ide, amikor vásárolni jöttem - mondta

feleségem. - Az „üzletember ebédje" menüjük fantasztikus,

és kiválóságát tekintve pontosan olyan jó, mint azok a fix

áras menus del diák Mallorcán. Egészen hihetetlen. Néhány

évvel ezelőtt el sem hitted volna, hogy van ilyen Skóciában.

A bizonyítékot abban a pillanatban megláttam, amint

beléptünk. Délután négy volt már, vagyis jóval elmúlt az az

idő, amikor bármelyik lelkiismeretes, órájára figyelő

edinburghi üzletembernek vissza kell térnie íróasztala mögé.

Hiszen ez végül is nem Spanyolország, ám a boltíves, fehér

falú pincehelyiség mégis tele volt. És, amint azt örömmel

konstatáltam, a hangulat minden volt, csak nem üzleties.

Hozzá kell tennem viszont, ez nem annak szól, hogy az

üzletmenet nem érte el a profi vendéglátás szintjét. Sőt,

ellenkezőleg, mert a fogásokat energikusan felszolgáló

pincéreknek a nyitott konyhából áradó ingajárata azt

sugallta, hogy itt a leggördülékenyebb vendéglátás folyik.

Egyben azt is illik megjegyeznem, minden lelkiismeretes,

órájára figyelő edinburghi üzletember védelmében, hogy úgy

láttam, ennek a szorgos társaságnak egyetlen képviselője

sem ült egyetlen asztalnál sem.

Ne feledjük, hogy ez a fesztiválideji Edinburgh volt, így a

hely csak úgy lüktetett a turisták nemzetközi

kongregációjától, akik maguk rendelkeztek az idejükkel és

csak rajtuk múlt, hogy töltik el azt. Egy szippantás elég volt

az eleven légkörből, hogy a fejem azonnal kitisztuljon. Ellie

jól választott - és mint kiderül majd, ravaszul is.

- Ciao, Signora Kerr! - mosolygós fiatalember, jellegzetes

olasz-skót dialektussal kiáltott oda Ellie-nek, és intett, hogy

lépjünk beljebb. - Hé, szuper, hogy újra látom, eh! Erre, per

favore. Van egy különleges asztalom maguknak, itt, kicsikét

hátul.

- Ó Giorgio - suttogta a nejem. - A főnök fia. Klassz srác. A

Crolla családból. Akik jól ismert olasz vendéglősök

Edinburghban. Bemutatott a mamájának és a papájának, nem

olyan régen. Klassz emberek.

Úgy tetszett, Ellie elismert törzsvendéggé avanzsált a Bar

Napoliban, méghozzá meglepően gyorsan, tekintve, hogy

csak „párszor" járt ezen a helyen. De, amint később

kikövetkeztettem, ez csak annak az ajándéknak a

következménye, amivel az olaszok bírnak: nemcsak szívesen

látják az idegeneket, de emlékeznek az arcukra és a nevükre

is. És nem tagadhattam, hogy ehhez hozzájárult még valami:

Ellie-nek az a képessége, hogy erőlködés nélkül is jó

benyomást tud tenni másokra. Ezt fellépésnek hívják, és

vagy van az embernek, vagy nincs. Jómagam az utóbbi

kategóriába esem, és ez tökéletesen meg is felel nekem - bár

az előző éjszakai Mick Jagger-imitációm a Ewart zászlósban

a jelenlevőknek esetleg homlokegyenest ennek ellenkezőjét

sugallhatta.

- Arra gondoltam, hogy mivel kihagytuk az ebédet - fordult

hozzám Ellie, amikor kényelmesen elhelyezkedtünk hátul -,

egy-két gyorsan bekapható pizzaszelet segítene feltölteni az

aksit.

- A szomszéd asztaloknál ülő, nevető és bort nyakaló

vendégek felé intett. - És úgy véltem, az itteni energikus

társaság téged is magához térítene.

Így is lett, és ezt még megfejelte a pincér, akinek

felségterületéhez az asztalunk tartozott. Giorgio a jóvágású,

energikus latin fickót Salvatoreként mutatta be nekünk, de

elég volt néhány szót váltani vele, hogy kiderüljön, nem

olasz, hanem spanyol akcentussal beszél. Csevegni kezdtünk

vele, és kisült, hogy eredetileg Madridból való, és nem

Salvatorénak hívják, hanem Salvadornak. Az adott nyelven

mindkettő „megváltót, megmentőt" jelent, ami nagyon

találónak bizonyult, mert Salvador rábeszélésére lemondtam

a fejfájást enyhítő egy-két paracetamolt leöblítő

ásványvízről, és mint kiderült, a másnaposságot elűző pohár

bor életmentőként működött. Legalábbis én azt gondoltam.

Túlságosan gyakran előfordul ez, amikor az ember a

kutyaharapást szőrivel módszerhez folyamodik, az előző

éjszaka utáni napon haldokolva. Amint kicsit jobban érzed

magad, az egy szál szőrből kettő lesz, aztán három, vagy még

több. Én végül a „még több" táborban végeztem.

Salvadornak a szülőföldjéről szóló boldog ékei és a mi

megjegyzéseink a kultúrájára jellemző hangos vasárnapi

ebédekről okozták mindezt. Ezek a lármás

gasztronómiai-társasági összejövetelek, körítve a karon ülő

csecsemőtől az agg nagyszülőkig mindenkit felölelő

hatalmas spanyol családokkal, fénypontjai voltak mallorcai

hétvégéinknek, és nagyon hiányoztak azóta, hogy elhagytuk

a szigetet.

Így amikor végül elbúcsúztunk Giorgiótól és Salvadortól,

megígértük, hogy ettől fogva a Bar Napoli lesz mallorcai

otthonunk minden vasárnap délben - még ha a vendéglő olasz

is.

- Klassz, hogy ilyen boldognak látlak - mondta Ellie, amikor

kihajtottunk a Leith Walk tetején álló többemeletes parkoló-

házból. - Éreztem, hogy ez a hely megteszi hatását.

Mivel Ellie ült a volánnál, én hátradőltem, és a bortól

ösztönözve elégedetten felsóhajtottam.

- Igen, tényleg remek ötlet volt, hogy elvittél abba az eleven

közegbe, drágám. És Salvadorral beszélgetni

Spanyolországról pontosan az volt, amit az orvos felírt

nekem, hogy elűzzem a piától és a dudától fogant

levertségemet.

Ellie kedvesen mosolygott, de nem szólt semmit. Ezt

figyelmeztető jelnek kellett volna vennem. De most már

annyira úrrá lett rajtam a kedélyesség, hogy még az a

furcsaság sem tűnt fel, hogy Ellie egyenesen Leith felé tart,

ahelyett, hogy jobbra fordulna, Haddington irányába. Mire a

György-kori Antikvitások mellett leparkolt, az a sok

kutyaszőr, amivel Salvador ellátott, lórúgássá alakult.

Tökéletesen megbékéltem a világgal - hogy egy

eufemisztikus kifejezést használjak.

Ellie karon ragadott, és egyenesen odaterelt a walesi

komódhoz, amiért előző nap annyira csorgott a nyála.

- El kell ismerned, igazi szépség - búgta lelkesen, ám egy

csipetnyi csüggedéssel a hangjában.

Kedélyességem mostanra esztelen nagyvonalúsággá

fejlődött. Atyáskodóan megveregettem a vállát.

- Az efféle bútordarabok nem hóbortos vételek, hanem

arannyal futtatott befektetések.

Nejem arca felderült.

- Úgy érted, megvehetjük?

Megfontoltan vállat vontam.

- Bűn lenne itt hagyni.

Ellie megpuszilta az arcomat.

- Tudtam, hogy végül megértesz.

És tudta is, hogy mit csinál. Esztelen nagyvonalúságom

innen egyenesen fejest ugrott a tékozló bőkezűségbe. A

szomszédos asztalon álló, összeillő antik olajlámpás felé

intettem.

- Azokat is vedd meg - intettem „bánja az ördög"

mozdulattal. - Tökéletesen mutatnak majd a komódon.

- És, hát... mi lesz az állóórával? - kockáztatta meg Ellie

cselesen. - Azzal, ami visszahozza a gyerekkori emlékeidet?

- Az a legsziklaszilárdabb befektetés mind közül - jelentet-

tem ki. - Ő, bizony, drágám, én már az első pillanattól

tudtam, hogy rávetetted a tekinteted. Tökéletes darab, és

remekül megy majd a Vén Weston társalgójába.

Ügyet se vetettem arra a sokat tudó kacsintásra, amit Ellie

és az ír fickó váltott, amikor rendeztem a számlát. Hosszú

huszonnégy óra volt ez, és amennyire csak tudtam,

igyekeztem a csekk-könyvemre összpontosítani.

Kísértetekről,

boszorkányokról, kalózokról

Bár rengeteget tanultunk a Vén Weston renoválásából, és

az idekötődő tapasztalatok zömét élveztük is, legalább

annyira megkönnyebbültünk, mint amennyire elégedettek

voltunk, amikor a munkálatok végül befejeződtek.

Hónapokon át élni egy építési területen nem könnyíti meg az

ember életét, és a mindig egy lépéssel az aktuális munkafázis

előtt az egyik szobából a másikba költözéssel járó állandó

felfordulás sem dobja fel a családi életet. Charlie-t alig láttuk,

leszámítva az étkezéseket, és a konyhában uralkodó

állapotok még ilyenkor sem segítették elő a nyugodt

beszélgetést. Nehéz könnyedén tereferélni, amikor az ember

egy összecsukható asztalnál ül, és deszkák meg

cementeszsákok hevernek szanaszét körülötte.

Közben azonban Charlie gyorsan cseperedett, ahogy az a

tizenhárom éves gyerekek szokása, és hangjának jódlizós

megbicsaklásai egybeestek a kamaszoknak azzal a

tulajdonságával, hogy olyasmivel kísérletezzenek, ami nem

okvetlenül jó nekik. Ellie, ahogy az az anyák szokása,

trükkös volt, és valahogy mindig „belebotlott" az árulkodó

jelekbe. A Charlie ruhásszekrényének tetején talált soft

pornó magazinba, amiről fiunk azt állította, hogy „biztos az

egyik vízvezetékes felejtette ott". A gyufákba és a félig

elszívott bagóba iskolatáskájának aljában, amiről azt

mondta, hogy „csak egy barátjának őrizte meg". Az üres

sörösdobozba az ágya alatt, amit „nem tud másnak betudni,

csak annak, hogy egyik haverja rejtette el ott, hogy jól

megszívassa".

Bármennyire is törtük a fejünket, bátyjánál, Sandynél egy

ilyen esetet sem tudtunk felidézni, amikor ő is hasonló korú

volt. Talán csak kevésbé volt „kíváncsi természetű", vagy

ahogy azt Charlie gyorsan megjegyezte, sokkal ravaszabb

volt, amikor rosszalkodásainak bizonyítékait kellett

elrejtenie. Bárhogy is, Sandy ezt a tétova kort sértetlenül

vészelte át, anélkül, hogy aggódnunk kellett volna miatta, így

aztán nem volt rá okunk, hogy leássunk oda, ami Charlie

árulkodó megjegyzéséből következett. Viszont mindent

figyelembe véve talán a lényeget az jelentette, hogy Sandy

gyerekkorát egy tanyán élte le, míg Charlie befolyásolható

életszakaszában egy város kellős közepén találta magát, ahol

a lehetséges csábítások és időtöltések legkülönfélébb fajtái

vették körül. Egy tanyán nincs sarki bolt, ahol magazinokat,

cigarettát és sört vehetsz, és nem nehezedik rád nyomás a

dörzsöltebb srácok részéről, mint a városban, ahol ennyi kell

csak ahhoz, hogy a megvezethető gyerek bátorításukra

hagyatkozva olyan dolgokra kapjon rá, amire nem kellene.

Például elég, ha az ember átsétál szombat vagy vasárnap

délelőtt egy köztéri parkon, és mindenfelé szétszórt

piásüvegekre meg cigarettacsikkekre bukkan, jelezve, hogy

itt a helyi ifjúság akaratosságra hajlamos tagjai gyűltek össze

előző éjjel, hogy nyugodtan pöfékeljenek és nyakaljanak a

sötétség leple alatt.

Akkor hát vajon Charlie minden hétvégi estéjét tényleg a

haverjainál töltötte azok házának biztonságos falai között,

vagy ő is csatlakozott a parkok semmirekellőihez, amikor

lehetősége nyílt rá? Mint érintett szülők, mindössze annyit

tehettünk, hogy továbbra is bátorítjuk őt, viselkedjen úgy,

ahogy neveltük, és a szabadideje eltöltésére megadunk neki

minden indokolt szabadságot, amit kedve szerint tölthet el.

Ez az egész a kölcsönös bizalomról és tiszteletről szól, és mi

szentül hittük, Charlie tisztel minket annyira, hogy

megbízhassunk benne. És meg is bíztunk. Ugyanakkor nem

tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy kis huncutsággal

élve ne tegyem próbára ezt a bizalmat az egyik este.

Nagyapám rám hagyta régi duplacsövű sörétes puskáját

halálakor, és bár az jobb napokat is látott, olyan emlék volt,

amitől álmomban sem akartam megválni. És bár sosem

lőttem a fegyverrel, a törvény előírta, hogy engedélyem kell

legyen rá, és valahányszor megújítottam az engedélyt, a

rendőrség kötelességtudóan felkeresett minket, és

ellenőrizték, hogy biztonságos helyen tartjuk-e a fegyvert.

Történetesen a Vén Westonban a zárható fegyverláda a

Charlie hálószobájában álló faliszekrénybe került - úgy

gondoltam, egy esetleges tolvaj nem ezt tartaná kézenfekvő

rejtekhelynek. És tényleg bátor betörőnek kellene lennie,

hogy bemerészkedjen egy ilyen szemétdombra.

- Meghoztuk a sörétesre a megújított engedélyt - mondta a

két rendőr közül az egyik, amikor az egyik este tíz

harminckor ajtót nyitottam. A Vén Weston alig két házra állt

a haddingtoni rendőrőrstől, így egyáltalán nem találtam

furcsának, hogy ilyen későn jöttek. Feltételeztem, úton

voltak visszafelé a rutinszerű utcai őrjáratból. Elnézést is

kértek a zavarásért, majd megkérdezték, megnézhetik-e a

fegyverládát. Megnyugtattam őket, hogy nincs semmi gond,

és egy gonosz kis terv kezdett megfogamzódni a fejemben.

Felvezettem a rendőröket az emeletre, majd megálltam

Charlie szobája előtt és hallgatóztam. Tökéletes. Odabent

horkolt. Kinyitottam az ajtót.

- Ez a srác az, akit keresnek, rendőr urak! - kiáltottam tele

torokból. - Vigyék el!

Még ha közvetlenül mögötte sütik el az edinburghi Egyórás

Agyút, az sem okozhatott volna nagyobb riadalmat. Charlie

azonnal felült az ágyában.

- Ó, a francba! - hebegte, és szeme majdnem kiugrott a

helyéről, amikor észrevette, hogy egyenruhás rendőrök

bámulják. Az álla annyira leesett, hogy ha felállt volna,

esküszöm, a földet veri. Képtelenség volt megmondani, hogy

arcán felfedezhető volt-e bármiféle bűntudat, mivel a

vonásait eltorzító puszta rettegés elrejtett minden más

érzelmet. Annyira nevettem, hogy már azt hittem, bevizelek,

és még a két komor rendőr is engedélyezett magának egy

kurta vihogást. Charlie, hamuszürke arccal, kiugrott az

ágyából, és elrohant mellettünk, be a fürdőszobába.

Csak miután a rendőrök elmentek és Ellie meg én is

lefeküdtünk, hallottam, hogy visszatér a hálószobájába, de

előtte még lement a konyhába, hogy valamit betuszkoljon a

mosógépbe. Elégedetten vihorászni kezdtem. De Ellie

semmi vicceset nem látott ebben.

- Szörnyű dolgot műveltél, hogy ennyire megrémisztetted! -

förmedt rám. - Őszintén szólva, ez kegyetlenség volt. És gye-

rekes is. Nagyon szégyellned kellene magad.

- Badarság! - nevettem. - Csak arra tanítom meg, hogy

milyen érzés, ha a törvény hosszú karjának van oka nyakon

csípni őt. Bezony, ezt az élményt nem felejti el, amíg csak él,

így ez csak jó lehet.

Nem lehetett megállapítani, hogy ez a durva tréfa

tanította-e meg Charlie-t arra, hogy a törvény jó oldalán

maradjon. Mindenesetre ott maradt, és Ellie soha többé nem

„botlott bele" semmiféle bizonyítékába olyan „kamaszkori

kutakodásnak", amiért Charlie-t tehette volna felelőssé.

Mindazonáltal nejem úgy látta, az egész ostobaság

valószínűleg nem ért el mást, csak arra ösztönözte Charlie-t,

hogy sokkal, de sokkal óvatosabban rejtse el gyarlóságainak

bizonyítékait a jövőben - és ez az eredmény természetesen

homlokegyenest ellentétes volt anyai kíváncsiságával.

Amúgy végül még Charlie is meglátta a vicces oldalát

annak, hogy szobájában rátörtek a járőröző bobbyk, és most,

hogy a szobája már alkalmas volt barátai fogadására, sokkal

többet láttuk őt és a többieket is. Ennél nem is lehettünk

volna elégedettebbek. A családi élet ismét visszatért a

megszokott kerékvágásba, és roppantul örültünk, hogy

élvezhetjük kedves öreg házunk báját, aminek a

renoválásából a maga módján mindenki kivette a részét. Azt

hiszem, valószínűleg Ellie szerette közülünk a legjobban a

Vén Westont. Kedvét lelte a szerény bűbájosságban, amit az

ebben a korszakban keletkezett tipikus skót városi házak

árasztanak magukból. Akár az emeleti nappali ablakában

üldögélt, egy csésze teával és a napi dolgait intéző várost

nézte, akár végre az udvari kerttel foglalatoskodhatott a ház

mögött, virágládákkal és függőkosarakkal, mindenképpen

elemében volt. Így vagy úgy, de a Cuddy Neuk négy évvel

ezelőtti elhagyása óta túlságosan is gyakran uralkodott

felfordulás a háztartásban, így most készen állt, hogy a

legtöbbet kihozza a közjátékból, amit a normális élet

visszatérése jelentett, és amiről tudta, hogy nem tart majd

soká.

Én még mindig elszántan kerestem azt a telket, ahol

felhúzhatnám a szarvasfarmot, és most, hogy a régi ház

rendbetételének feladata napirenden kívülre került, több

időm maradt, hogy ennek a fontos célnak szenteljem magam.

De ez nem gátolt meg abban, hogy én is élvezzem a Vén

Westonban töltött időnket. A városi létesítményekhez való

közelsége azonban nem vonzott, és már alig vártam, hogy

ismét visszatérhessek vidékre. Igaz, bár a ház a városközpont

közelében állt, mégis volt benne valami eltéveszthetetlenül

vidékies. Ez a kijelentés egyértelműnek tűnhet azoknak a

városlakóknak, akik érthető módon, úgy tekintik, mintha

„vidéken élnének", amennyiben olyan vén vásárvárosokban

áll a házuk, mint Haddington. Nos, ugyanígy érthető, hogy

egy olyan falusinak, mint amilyen én vagyok, ez nem vidék.

Ha az ablakon át egy utcát látsz, és nem szántót meg erdőt,

ameddig a szem ellát, akkor tudod, mi a különbség. Mindezt

félretéve, a Vén Westonból áradó vidékiesség nem annyira

elhelyezkedésének volt betudható, mint inkább az ódon ház

minden pórusából kifolyó, megfoghatatlan „karakterének".

Ami ott van azoknak az embereknek a szellemében vagy

lelkében, akik korábban a ház négy fala közt éltek.

Egyik este, már sötétedés után, egyedül üldögéltem a

földszinti társalgóban, amit a múltban szalonnak hívtak

volna - a „legjobb szobában", amit tisztán és csinosan

tartottak a látogatók miatt. Az állóóra álmos ketyegése

kíséretében az ingatlan tulajdoni lapjának megsárgult

oldalait olvasgattam - most először nyílt rá alkalmam azóta,

hogy hónapokkal korábban megkaptuk az ügyvédünktől. Az

egyetlen fényt, leszámítva a kandallóban pislákoló lángokat,

a karosszékem mellett asztali lámpás izzása szolgáltatta. Az

a fajta lágy fény volt, ami származhatott volna akár az

ugyanoda letett gyertyától néhány évszázaddal ezelőtt.

A ház korábbi tulajdonosainak böngészése hasonlított egy

családfa tanulmányozásához, mivel minden tulaj nevét és

foglalkozását gondosan feljegyezték az utókor számára.

Például elbűvölő volt megtudni, hogy a ház egykor a helyi

orvosé volt, aki igazából a Court Street egyik „kúriájában"

élt, és egy kis mellékest keresett azzal, hogy a Vén Weston

minden szobáját kiadta különböző bérlőknek. Sok évvel

előtte pedig a ház a város első újságjának tulajdonosáé volt,

még előtte meg a haddingtoni élőállat-piac gazdájáé.

Az utóbbi bejegyzést olvasva a puha lámpafényben,

elképzeltem, amint az öregfiú ugyanígy itt üldögél a tűz

mellett, talán egy pohár whiskyvel a kezében, és a piactéren

aznap lezajlott jövedelmező árverések főkönyveit olvasgatja.

Aztán magam elé képzeltem fényes nappal is, amint

ugyanebben a szobában ül nagy íróasztala mögött, és

szívélyesen köszönti a számlájuk - természetesen

készpénzben történő - rendezésére érkező gazdák sorát. A

marhák és a birkák áráról folytatott élcelődés meg az

időnként elhangzó trágár viccek csak kicsit különbözhettek

azoktól, amiket ma lehet hallani az élőállatok piacán - kivéve

persze a marhák és a birkák árát.

Ekkor rekedtes kuncogás, majd kislányos vihogás ütötte

meg a fülemet. Először arra tippeltem, hogy kintről jön -

nyilván egy ölelkező pár tart hazafelé a kocsmából. Éjszaka

ez elég megszokott eseménynek számított. Aztán újra

hallottam, és ezúttal úgy véltem, mintha a hang a házból

jönne - talán az emeletről. De hát az lehetetlen, mondtam

magamban. Ellie és Charlie saját szobájukban aludtak már

réges-rég. Amúgy meg Ellie sosem szokott ilyen

csiklandósan nevetni, és bár Charlie éppen mutált, még nem

érte el az effajta mély bariton szintjét. Megborzongtam,

amikor a nevetés ismét felhangzott. Megpróbáltam

meggyőzni magam, hogy mivel annyit gondolkodtam a vén

ház „szellemeiről és lelkeiről", csak a képzeletem játszik

velem. Csakhogy nem, mert az elfojtott női és férfikacagás

nesze újra megismétlődött, mintegy bizonyságként.

A kíváncsiság felülkerekedett természetes gyávaságomon

és tétovaságomon, és nagyon habozva megindultam az

emeletre, különösen ügyelve ara, hogy egyetlen nyikorgó

deszkára se lépjek rá. Halkan fütyörészve először a

hálószobákat ellenőriztem le. Annyi szent, hogy Ellie és

Charlie mélyen aludtak. A nappaliban nyoma sincs senkinek.

Mint ahogy a fürdőszobába se lopózott be senki. Keskeny

csigalépcső vezetett fel a két nagy manzárd-szobához. Lehet,

hogy a hangok azokból jöttek? Nem, csak a bolondját

járatom magammal, győzködtem magam, amennyire csak

tudtam. Csak képzelődtem - biztosan csak képzelődtem.

Aztán a kuncogás és vihogás hátborzongató nesze ismét

felhangzott, és igen, föntről jött. Most már meg voltam

győződve erről. Nagy volt a kísértés, hogy felébresszem

Ellie-t és Charlie-t, és megkérjem őket, tartsanak velem a

manzárdba. De ez csak azt bizonyította volna, hogy

mennyire majrés fickó vagyok, aki ráadásul még hallucinál

is.

Habozva indultam felfelé, még mindig halkan fütyörészve.

Kinyitottam az első ajtót. Az nyikorgott, amitől a hátamon

ismét végigszaladt az ideges borzongás. A

villanykapcsolóért nyúltam és felpöccintettem. Csend. Csak

annyira dugtam be fejem az ajtón, hogy félszemmel

bekukkanthassak. Nem volt bent senki. Vettem egy nagy

levegőt. Már csak egy szoba maradt. Vadul dobogó szívvel

megismételtem az előbbi manővert. Ajtó nyitás

la-a-a-ss-a-a-n, villanyfelkapcsolás, óvatos bekukucs. Ismét

csak senki.

Nevetni kezdtem. Az az igazi, majdnem hisztérikus nevetés

volt, amit a sötétben fütyörészőből az vált ki, amikor leesik

neki, hogy amit ő mumusnak vélt az ablakon kibámulva, az

nem más, mint saját tükörképe. Éppen, amikor már gratulálni

akartam magamnak hihetetlen bátorságomért, szemem

megakadt egy kis csapóajtón a manzárdszoba plafonjának

közepén. Vicces, gondoltam magamban - ezt korábban soha

nem láttam. Mindössze tíz centi átmérőjű volt, éppen akkora,

hogy az ember keze beleférjen - amit én, valami ismeretlen

októl vezérelve, azonnal be is dugtam.

Ujjaim jobbra-balra kalandoztak, majd a porban és a

pókhálóban megérintettek valami hideget. Megfogtam a

valamit, és kihúztam a fényre. Egy üres whiskysüveg volt,

vagy inkább egy fél laposüveg - a kabátzsebbe csúsztatható,

megfelelő méretű és alakú darab. Rögtön látszott rajta, hogy

nagyon régi, de még rajta volt a címke. Bár már kifakult és

megrágcsálták az egerek, ki tudtam venni rajta egy felföldi

öltözéket viselő férfit, ami alá a szeszfőzde nevét pingálták.

Kíváncsian ismét bedugtam a kezem a nyílásba, és újabb

whiskysüvegre akadtam, majd még egyre és még egyre, míg

végül tízdarabos kollekció sorakozott a padlón. Közülük

néhányon a Maltman név díszelgett, a bor- és

szeszkereskedőé, aki a címke szerint üzletet tartott fent a

haddingtoni High Streeten, valamikor az idő homályába

vesző múltban. Gondolataim visszatértek az élőállat-piac vén

tulajdonosához, akinek a ház tulajdonlapján szereplő neve

néhány perccel ezelőtt felgyújtotta a képzeletemet. Az ő

korában az ilyen manzárdszoba nagy valószínűséggel a

szobalányé lehetett. Eltöprengtem, hogy vajon a szobalány és

a tető résébe dugott üres üvegek kollekciója között lehetett-e

kapcsolat. Lehet, hogy titokban tütükézett. Miért is ne? Az

élet kemény lehetett a háztartásban szolgáló fiatal lányoknak

akkoriban, és talán az lehetett kevés örömének egyike, ha

időnként egy kicsit becsípett.

Ekkor egy még szaftosabb lehetőség ötlött eszembe. Talán

a vén árverésvezetőnek volt az a szokása, hogy titkos

légyottokon kereste fel idefent a szobalányt, amíg a neje

odalent aludt. Igen, ez lehetett az - a kéjvágyó vén csirkefogó

fellopakodott ide, zsebében egy whiskysüveggel, félrészegre

itatta a lányt, aztán...

Elkalandozó gondolataimat hirtelen ismét félbeszakította

az a kísérteties hang. Egy öregember vihogása és egy fiatal

lány kuncogása. Az viszont meglepett, hogy a hang

egyáltalán nem a házból jött, hanem kintről. Sőt, egyenesen

odakintről. Az ablakhoz ugrottam, teljesen kitártam, és

kidugtam rajta a fejem meg a vállam. Ám az utca teljesen

üres volt. Egyetlen árva lelket sem láttam. Libabőrös lettem,

ahogy felfogtam, hogy ha a nevetés nem a ház belsejéből jön,

és nem is az utcáról, akkor az egyetlen hely, ahonnan esetleg

jöhet, az magának a vén épületnek a fala. A múlt két lelke,

aki vidáman lubickolt abban a lélekmelegítőben, amit a most

lábam előtt üresen heverő vénséges üvegekből hörpintettek.

Aznap éjjel nyugtalanul aludtam. Gyakran felriadtam, és a

sötétben hallgatóztam, újabb bizonyítékot keresve a

whiskytől fűtött viháncolás neszeire, amik visszhangot verve

jönnek elő... valahonnan. De mindössze a Court Street végén

álló köztéri óra ütéseit, meg egy meglékelt szemeteskuka

ételmaradékain veszekedő két kandúr nyivákolását

hallottam, és azt, ahogy egymásra fújnak. Ellie kinevette

kísértethistóriámat, amikor másnap reggel elmeséltem neki,

és inkább azon a véleményen volt, hogy azért hallok ilyesmit,

mert csaptam egy kis késő éjszakai dáridót a

piásszekrényből. Nagyon jól tudtam, hogy nem ez a helyzet,

de nem feszegettem a dolgot, mert ugyanilyen jól tudtam,

hogy Ellie nem változtatna a véleményén. Mick

Jagger-imitációm a Ewart zászlósban még túl frissen élt

emlékezetében. Addig jár a korsó a kútra...

Soha többé nem hallottam azt a kísérteties nevetést. De

minél többet gondolok rá, annál inkább próbálom magam

meggyőzni, hogy saját képzelőerőm áldozatául estem. A

nevetés kintről jöhetett - valószínűleg egy közeli kapualjból,

ahova az ölelkező főszereplők biztonságosan elbújhattak,

távol az olyan kíváncsiskodó és az ablakon kikukkantó

szemek elől, mint amilyen az enyém is volt. Bizonyosan a

Vén Westont belengő hangulat volt az oka, és nem kellett

volna túl sokat győzködni minket, hogy végleg verjünk itt

gyökeret - talán azzal a kikötéssel, hogy valahogy épségben

át tudjuk szállítani vidékre.

Azonban ez lehetetlen volt, és a realitás azt diktálta, hogy

most vissza kell nyernünk a házrenoválásba ölt pénzt,

amihez reményeink szerint tisztes haszon is járul. Ennek

megfelelően kiakasztottuk az „Eladó" táblát - újra. Amint azt

Ellie kissé fanyarul megjegyezte, hamarosan eljutunk abba a

fázisba, amikor elgondolkodhatunk rajta, ne vegyük-e fel ezt

a két szót mottónak a Kerr-klán címerébe.

Sikerült félénk nevetést produkálnom.

- Hát igen, khm... sok igazság van a bolond beszédben,

khm... ahogy a mondás tartja.

Nejem lebiggyesztette ajkát, cinikusan felhúzta egyik

szemöldökét, és megcsóválta a fejét:

- Csakhogy ez nem volt bolond beszéd.

Egy ideális világban a szarvastenyésztéshez szükséges

telek már azelőtt meglett volna, hogy a Vén Westonért

bejelentkezik a vevő. Csakhogy minden erőfeszítésem

dacára sem így történt - mindezt annak ellenére, hogy a házat

jóval tovább tartott eladni, mint ahogy azt előzetesen

becsültük. A környék házai iránti kereslet, amit az új

edinburghi út megnyitása lobbantott lángra, továbbra is

megvolt, de amint azt hamarosan felfedeztük, annyira még

nem erősödött meg, hogy a piacra kerülő összes ház

kapujában sorba álljanak az érdeklődő vásárlók. Mi több,

mint mindenki, aki egy cipőben járt velünk, mi is azt

feltételeztük, hogy szerető gondoskodással felújított házunk

bájától a nézelődők azonnal elájulnak, amint átlépik a

küszöböt. Voltak, akik így tettek, de semmi esetre sem

mindenki. Az ízlések különböznek, ahogy azt megtanultuk,

amikor még Mallorcán árultuk Ca's Mayoralt: az „Eladó"

tábla legalább annyi ráérő bámészkodót vonzott, mint igazi

vevőjelöltet.

A mi helyzetünkben, mivel nem volt más bevételi

forrásunk, minél tovább tartott eladni az aktuális házat,

pénztőkénk annál inkább apadt, a mindennapi megélhetési

kiadások miatt - vagy inkább heti, havi, illetve, mint ebben az

esetben kiderült, többhavi megélhetési kiadások miatt. Mire

a Vén Westonért bejelentkezett nagy nehezen a vevő, már a

csőd szélén állunk. Az egyetlen „mozgatható" értéktárgy,

amit még bevethettünk, az a ruhásszekrény, öltözőasztal,

állóóra és walesi komód volt, amit még a György-kori

Antikvitásokban vettünk Leithben. Ezek értéke legalább már

emelkedett, és ezek velünk jönnek majd. Ellie-nek ismét

igaza volt, amikor olyan ravaszul rávett, hogy vegyük meg

őket azon a délutánon.

- És mihez kezdünk legközelebb? - kérdeztem Ellie-től,

megismételve a kérdést, amit már többször kellett feltennem

neki, mintsem emlékezni tudtam volna rá együtt töltött

hullámvasutazásunk során.

- Hát, vagy szerzel egy igazi munkát, mint minden normális

ember, vagy...

Most rajtam volt a sor, hogy az ajkamat biggyesszem,

cinikusan felhúzzam egyik szemöldökömet, és

megcsóváljam a fejem.

- Vagy - folytatta Ellie - veszünk még egy felújítandó,

lerobbant ingatlant, amit majd továbbpasszolunk.

- Oké - reagáltam gyorsan, mielőtt még visszatértünk volna a

felesleges vitákhoz -, fussuk meg a köröket az ingatlanosok-

nál. Ha elég bátor vagy, hogy újrakezdd az egészet a

tapéta-kaparóddal és az ecseteddel, én ott leszek szorosan

mögötted a kalapácsommal és a fűrészemmel.

Egy tökéletes világban addigra már megtaláltuk volna a

renoválásért esengő, beköltözhető házat, amikor

kiköltöztünk a Vén Westonból. Ehelyett azonban

kénytelenek voltunk bérelni egy helyet, ahol addig élhetünk,

amíg folyik a keresés. Ezúttal ez egy rozoga vén tanyaház

lett az isten háta mögött, ahol a fagyos telet azzal töltöttük,

hogy esténként úgy próbáltunk megmelegedni, hogy

igyekeztünk elkerülni, ténylegesen ne üljünk bele a tűzbe.

Amint az ember megszokja a központi fűtést, elfelejti,

milyen vesztes csatát vívni a huzatos ajtók és a zörgős

ablakok ellen, és amitől a leheletből kicsapódó pára az

éjszaka folyamán ráfagy az üvegre. Ahhoz, hogy kiláss, ki

kell menned a kocsiba, és be kell hoznod a jégmentesítő

sprayt.

És akkor ott van még a dilemma, mi legyen a

zuhanyozással, ha csak olyan régi, nagy kádad van, amit ha

teleengedsz vízzel, akkor azt a lerobbant vén bojler nem

tudja felmelegíteni. Rögtönöznöd kell, mert ez nem a te

házad, és saját pénzedből nem költesz házhoz kötött

fejlesztésekre. Ezért aztán beletérdelsz a kádba, és

megpróbálod meggyőzni vacogó fogaid és libabőrös tested

arról, hogy a sarokban álló ősrégi olajradiátor a

hőmérsékletet tényleg fagypont fölött tartja, amíg a csapra

szerelt egyik slagszerű hajmosó permetszóró, végén a gumi

szájnyílással langyos vizet csurgat elkínzott, összezavart

testedre.

- Tekintsétek jellemfejlesztésnek - mondtam Ellie-nek és

Charlie-nak az ebédlőasztalnál az egyik szeles éjszakán,

miközben a huzat fütyült a konyhapadló felett, a lábunk alatt

heverő szőnyeget lebegtetve.

Hallgatásuk többet árult el arról, hogy mint vélekednek

erről a hiábavaló bizonygatásról, mint amit szavakkal ki

lehetett fejezni. Mert nekünk, akik Mallorcán élvezhettük a

balzsamos éjszakákat, az még soha nem tűnt ennyire

messze-messze került álomnak. De azután emlékeztettem

őket - ahogy azt Jaume, a vén Maria öreguras veje mondta

nekem bátorítóan, amikor elcsüggedtem a jövőt illetően,

azután, hogy elárulta, narancsligetünket betegség tizedeli -,

hogy tavasszal minden rendbe jön majd. Viszont nálam

jobban senki sem lepődött meg, amikor ez a közhely tényleg

igaznak bizonyult Skóciában is. Vagy legalábbis részben

igaznak.

„Merryhatton Roselea" inkább hangzott a revü korából

való sztriptíztáncos nevének, mint egy cserépzsindelyes

vidéki házikóénak. Pedig ez egy házikó, a dimbes-dombos

kelet-lothiani táj szívében, nagyjából félúton Haddington és

North Berwick képeslapra illő tengerparti kisvárosa között.

A házat sikerült olyan áron megvennünk, ami döbbenetesen

ésszerű volt egy ilyen kellemes és megfelelő területen álló

ingatlanért. És nem azért, mert sürgős felújításra szorult,

hanem mert méretében egy hajszállal elmaradt attól, amire

manapság számos család áhítozik. A tanulási görbe, amibe

azóta kapaszkodtunk, hogy megvettük Ca's Mayoralt, ismét

felfelé görbült. „Házbővítés" lesz a címe következő

leckénknek az ingatlanfejlesztő magániskolában.

A bővítés volumene és eltervezése volt az első feladat,

amivel meg kellett birkóznunk, azután jött az építész

keresése a tervek megrajzolására, hogy aztán benyújtsuk

azokat a helyi tanács építési osztályának jóváhagyásra. Az

első két feladat örömteli volt. Ha az emberbe szorult egy kis

kreatív hajlam, akkor rengeteg mókát lelhet a szobák

méretének felcserélésével és egymáshoz viszonyított

helyzetével való zsonglőrködésben, majd abban, hogy az

építésztől megtudja, hogy az ötletei mennyire praktikusak,

avagy nem. Végül megegyeztünk egy olyan tervben, hogy az

eredeti épülethez hozzáépítünk egy új nappalit, hálószobát,

fürdőszobát és mosókonyhát, a megfelelő szögben, így az

épület L-alakot képez majd. Eddig minden okés. És itt lép be

az építési osztály.

Mivel tizennyolc hónapot töltöttem el a közigazgatásban,

mint vezető tisztségviselő az iskola befejezése után, tudtam

valamit arról, hogy mit várjak a bürokratikus észjárástól -

ami az egyik oka annak, amiért kiléptem a közszolgálatából.

A hivatali parancsolatok vége-hossza nincs könyvében

mindig akad valahol egy szabály, aminek engedelmeskedni

kell, nem számít, mennyire lényegtelen az adott

kontextusban. Megint csak, ha az emberbe szorult egy kevés

kreatív hajlam, talál utat, hogy megkerülje az anomáliát,

miközben eleget tesz a szabályozás szellemének. Hacsak

nem vagyunk kabinetminiszterek, az ilyen csavaros

képzelőerőt azonban nem támogatják a kormányzati

folyosókon, és az út végén himbálózó betonbiztos nyugdíj

csalogató répája emlékezteti az esetleges gonosztevőket,

nehogy le merjenek tévedni az engedelmesség kitaposott

ösvényéről. Ennek következménye, hogy egy kis diszkrét

szabályátgyúrással könnyedén megoldható aprócska

probléma végezetül bosszantó késlekedésbe kerül Közember

Jancsinak, és még több papírgyártásba a már amúgy is

„túlterhelt" közszolgának. Az ilyen különcködések táplálják

az adószörny csillapíthatatlan étvágyát.

Az első akadályt, amit Merryhatton Roselea tervei kapcsán

az építési osztály ügyintézője az utamba gördített, már

azelőtt látnom kellett volna, hogy megvettük a házikót.

Ugyanis nem tartottam igényt az ingatlanbecslő szolgálatára,

hogy megállapítsa a telek értékét, ehelyett „a szemem az én

kalmárom" módszerre támaszkodtam, mint ahogy azt tettük

Ca's Mayoral és a Vén Weston megvásárlásakor. A fickó az

építési osztályról közölte, hogy ki kellett volna cserélnünk a

szennyvízgyűjtőt. Az viszont már a szomszéd házikó

területén állt, és ami onnan jött, az is belefolyt, ezért az már

most túl kicsi volt ahhoz, amihez engedélyt kértünk, és akkor

még nem is vettük számításba tervezett új fürdőszobánk és

mosókonyhánk „termékét".

A szomszéd ház jóval fiatalabb volt, és eredetileg a

hozzánk tartozó telken állt, így megkérdeztem, hogy

egyáltalán miért hagyták jóvá kollégái a nem megfelelő

méretű szennyvízgyűjtőt a helyi hatóságoknál? Erre

semmitmondó vállvonás volt az egyetlen válasz, de szavak

nélkül is elárulta, hogy ha a tanácsra bíznám ennek

elintézését, akkor jókora eséllyel pályázhatok a nagy

semmire. És egyedül csak építési kérelmünk elbírálása

szenved majd hosszú késedelmet, ráadásul kaphatok majd

egy nem éppen jutányos árú számlát a

szennyvízgyűjtő-bővítésről.

Átkozott szennyvízgyűjtők! Életem rákfenéi voltak Cuddy

Neukban és Ca's Mayoralban, térdig és könyékig kerültem

miattuk a „szerves anyagba", amikor megpróbáltam

kitisztítani a csöveiket. Méghozzá annyiszor, hogy már

értekezést írhatnék a bélsár legtöbb eleméről, és most egy

újabb pöcegödör bugyogott elő, hogy meghiúsítsa terveimet.

Viszont ha beleegyezem, hogy felállítok egy vadonatúj

szennyvízgyűjtőt, azzal még nincs vége a dolognak.

Ó, semmi sem ilyen egyszerű.

Mert a házunkat közvetlenül övező földrajzi elrendezés

miatt az új pöcegödör egyetlen elképzelhető helye az a telek

lenne, ami a szomszédunké. Lévén értelmes emberek, emiatt

nem is tiltakoztak, feltéve, ha megveszem tőlük a telküket, de

úgy, hogy az árat ők szabják meg. Alkudozásról szó sem

lehet. Alapvetően tisztességes eljárás - valószínűleg mind

ugyanígy tennénk az adott körülmények között. De mégis

kutyaszorítóba kerültem miattuk, és ezt ők is tudták.

Együttműködésük elnyerésének másik feltétele ugyanis az

volt, hogy régóta túltöltődött szennyvízgyűjtőjüket

tökéletesen működő állapotba hozom. Még több térdig és

könyékig érő merülés meg csődugdosás hívogatott, és ezúttal

még csak nem is a sajátomban halásznék. Hiába, a vidéki élet

örömei!

Alighogy az építési engedély egyik akadályát megoldottuk,

máris egy újabb került elém, amitől tanulási görbénk íve még

meredekebb pályára állt. A ház formáján tervezett L alakú

módosítás annyit jelentett, hogy az épület új része elérné az

előkert jelenlegi határát, ami valójában egy keskeny földsáv

volt. De akárhogy is, a szabályozás előírja, hogy az ember

nem építheti be telkét annak legszéléig. Építészünk előre

figyelmeztetett minket erre, és én tökéletesen fel is fogtam a

benne rejlő logikát. Azt hittem viszont, a megoldás egyszerű.

Mindössze meg kellene vennem egy darabka földet a ház

előtti mező tulajdonosától, és akkor a kertem átnyúlhatna

oda. A mező gazdája készségesnek bizonyult, így meg is

egyeztünk az árban, és az ügylet még azelőtt létrejött, hogy

az építési engedély kérelmét benyújtottuk volna. Légy

készen jóval korábban - ez volt a mottóm. Mindez szép, de

kár próbálkozni az építésiek lefőzésével - ezt a leckét még

meg kellett tanulnom.

- Kérelmeznie kell a használatváltás engedélyezését -

közölte velem a hivatalnok, és az arcán ülő megmásíthatatlan

kifejezésből tisztán látszott, hogy arra gondolt, végre sikerült

bedobnia a közmondásos csavarkulcsot a fogaskerekek közé.

Kellőképpen el is képedtem.

- Ohm... ez az engedély, hogy váltsak a használatán... a mi-

nek is?

Nyugtalanul hajtottam oldalra a fejem, amíg az építésügyis

önelégülten elmosolyodott, majd a bürokrácia megbízható

gombolyagját verbális lasszóvá sodorta.

- A gazdától vett földén - felelte. - Az földművelésre van

bejegyezve, és a törvény szigorúan sújt le azokra, akik más

célokra használják. - Látva, hogy még jobban elképedek,

mosolya vigyorrá szélesedett, ahogy hozzáfűzte: -

Kérvényezheti a használatváltás engedélyezését, hogy maga

kertként hasznosíthassa a földet, ha akarja, de...

- De mi? - kérdeztem türelmetlenül.

- Azt a földterületet meg kell védeni, mint örökségünk

részét. Mostanra kezdtem olyan vörös lenni, mint a hivatal

szőnyege.

- Kinek az örökségének a részét?

- A nép örökségének a részét. - Mostanra a fickó már úgy

beszélt, akár egy igazai bürokrata.

- Na de az a földterület nem a népé. Szép summát fizettem

érte, úgyhogy most már az enyém, mint ahogy az örökség is.

Egyetért?

Úgy döntött, nem hagyja magát behúzni a csőbe, így más

megközelítéssel próbálkoztam - kevéssé provokatívval.

- Nézze, egy postabélyeg méretű földről beszélünk, ami kö-

rülbelül egyharmad hektár. Most őszintén azt akarja

sugallani, hogy a legkevésbé is számít az Egyesült

Királyságot alkotó több millió hektár szempontjából, ha ezt a

vacak kis földdarabot gyepnek használom és nem

káposztaveteménynek?

Félig lehunyta a szemét, és vádlón nézett rám.

- Ismerjük a magafajtát. Tudjuk, hogy tökéletesen tisztában

van azzal, milyen előnnyel jár, ha egyharmad hektárt kertnek

tüntetnek fel a tulajdoni lapján.

- Az egyetlen előny, amiről tudok, az, hogy ettől nagyobb

lesz az előkertem. Miért akar megrövidíteni? - kérdeztem

kissé indulatosan.

- Hogy mondta, kérem? - kérdezett vissza a hivatalnok.

Okosabb is lehettem volna, mint hogy gúnyolódni kezdjek

egy olyan pasassal, akit nem igazán áldottak meg

kosárlabdás termettel, de a szám mostanra úgy járt, hogy nem

igazán fogadott el sok tanácsot az agyamtól.

- Mit akar mondani ezzel az egésszel? - fortyantam fel. - Ne

beszéljen már talányokban! Én magánvállalkozó vagyok,

úgyhogy magától eltérően engem nem fizetnek azért, hogy

játsszak a szavakkal egy írótáblával a hónom alatt!

Az órájára nézett. Én az enyémre. Nem sokkal múlt négy.

Ideje visszamennie az irodába, és készülődni hazafelé. Nem

volt meglepő hát, amit ezután mondott, de engem mégis

meghátrálásra kényszerített.

- Csak hogy tudja, közel sem fizetnek meg azért, amit teszek.

Mint ahogy a helyi közigazgatásban dolgozó

munkatársaimat se szerte az országban, és szakszervezetünk

éppen emiatt korlátozott munkabeszüntetésre hív fel,

holnaptól kezdve. - Ezzel beszállt a kocsijába, becsapta az

ajtaját, majd az ablakon át tudatta velem: - Építési kérelmét

addig visszatartjuk, amíg a jogos béremelésünket meg nem

kapjuk.

Szerencsére még azelőtt elhajtott, hogy megkérdezhettem

volna, mit gondol, ki fizeti a kicseszett bérét. A jövőbeli

tapasztalatok megmutatják majd, hogy a városházi dogmák

ilyen szigorú, „szabad, nem szabad" betartatóival tengelyt

akasztani nem tanácsos, mert győzelmi esélyeid csekélyek.

Ez azonban nem gátolja meg a hozzám hasonló

temperamentumos és makacs fickókat, hogy ne próbálják

meg.

Végül megkaptuk az engedélyt a házbővítésre, de csak

bosszantóan hosszú várakozás után, amikor már minden i-re

felkerült a pont. Volt továbbá két kikötés is - a kert határát

pontosan addig lehetett kitolni a kibővített épület

homlokzatától, mint amennyire az eredeti házétól állt, és ami

megmaradt a megvásárolt földterületből, azt csakis

mezőgazdasági célokra használhattuk.

Vethetek-e rajta füvet? Ezt kérdeztem az építési osztály

hivatalnokától. Igen, az engedélyezhető, felelte, feltéve, ha

nem felejtem el, hogy a törvény betűje szerint az legeltetésre

való és nem pázsitnak. Tovább kérdezősködtem. Ha úgy

döntök, hogy nem állatokkal legeltetem le a füvet, hanem

gondosan lenyírom, mint a pázsit esetében, azt is

megengedi-e a törvény? Igen, felelte erre, de az hivatalosan

nem pázsit lesz, hanem kifutó. És mi a különbség?,

tudakoltam udvariasan. Mint azt önelégülten tudtomra adta, a

szabályozások nem teszik lehetővé, hogy kifutóra házat

építsek, viszont arra már volt precedens, hogy valaki pázsitra

épített házat.

Szóval egész végig erre gyanakodott. És az az állításom,

hogy a hozzám hasonlók tényleg szívesebben élnek vidéken,

mert így van körülöttük egy kis tér, és nem állnak ott más

házak, nem győzte meg arról, hogy ártatlan indoktól

vezérelve vettem meg azt a plusz földet. Számára én

továbbra is a nemzeti örökség megrontója voltam - alattomos

gazember, akinek gonosz, kapitalista szándékait

meghiúsította az adófizetők pénzéből vásárolt hivatali vértet

viselő fehér lovag.

Az irónia csúcsa az, hogy amíg a fehér lovag ekkora

palávert csapott egy mező aprócska sarkának használatáról,

addig a kormány azért fizetett az ország gazdáinak, hogy

azok egyáltalán semmit ne termesszenek a termékeny földek

roppant területein. Ez volt az EU hírhedt földfélretételi

tervezete, ami a gabonahegyek, bortavak és hasonlók

csökkentését célozta, miközben a termelési árakat

mesterségesen magasan tartotta. Fantasztikusan extravagáns

fontoskodás volt ez, amit mindenki a legkülönfélébb

nevekkel illetett, a nevetségestől az ocsmányig. Ugyanakkor

még több munkahelyet teremtett a bürokratáknak, és mindent

összevetve, mi jobb hasznát lehetne venni Közember Jancsi

adójának?

Ha hozzánk hasonlóan maguk is zöldfülűek az úgynevezett

„építsd magad" játékban, szükségük lesz egy szakértőre,

akiben feltétlenül megbíznak, és aki átvezeti magukat az

előre nem látható problémák labirintusán át. A gondok

elkerülhetetlenül megjelennek, már attól a naptól kezdve,

hogy az első gödröt kiássák az új épület alapjánál. Pici Bob

alig pár mérfölddel odébb élt a tengerparton fekvő Gullane

faluban, ami híresebb remek golfpályáiról - mint amilyen a

világszerte ismert Muirfeld -, mintsem magasan képzett

építőmestereiről, viszont Bob a környék legjobb falazói és

kőművesei közé tartozott. Mi több, nemcsak ügyes

mesterember, de javíthatatlanul becsületes fickó is volt.

Márpedig ez fontos tulajdonság annál, aki arról ad tanácsot,

hogy milyen mennyiségű építési anyag kell majd, és hol a

legjobb megvenni őket a legkedvezőbb áron. Pici Bob

mindezt megtette, és maga köré gyűjtötte más szakmák

hasonlóan tapasztalt és megbízható szakértőiből álló

csapatát, akikre szintén szükség lesz a helyszínen, amint az

építkezés beindul.

De nehogy elhitessük magunkkal, hogy mert mi fizetjük a

számlát, mindenki minket tekint majd brigádvezetőnek vagy

a munkálatok ügyintézőjének vagy bármi egyéb

bombasztikus cím birtokosának. Te az az ürge vagy, akit

megtűrnek, és ha nem gondoskodsz róla, hogy a kívánt anyag

akkorra ott legyen, amikor kérik, akkor te vagy az az ember,

aki arra szórja a pénzét, hogy kifizesse az üldögélő

szakembereket, akik arra várnak, hogy intézkedj. Amint

azonban azt látják, hogy úgy táncolsz, ahogy ők fütyülnek, és

magad is hajlandó vagy feltűrni az inged ujját, abból vidám

munkakapcsolat bontakozik ki. Hamarosan keresztnevükön

szólítod a srácokat az építőanyagtelepen, és a szakzsargon

egészen új szókészletével gyarapodsz. Az egyetlen dolog,

aminek megszokásához idő kell, az a teherautószámra érkező

tégla, cement, homok és fa, ami eltűnik abban a viszonylag

kis épületben - legalábbis ha összevetjük azzal az

építőanyaggal, amit növekedése közben felzabál. De nekünk

mindez a tanulási görbe részét képezte, mindez hasznos

tapasztalatok halmozását jelentette, mert még mindig

reméltük, hogy egy napon teljesen új házat emelünk majd

azon az illékony szarvasfarmon.

Az egyetlen nagy különbséget a Merryhatton

Roselea-projekt és a Vén Westonon végzett munka között az

jelentette, hogy ezúttal nem voltunk kénytelenek mindennapi

életünket a szó szoros értelmében az építkezésekkel

elkerülhetetlenül együtt járó összes kellék, felfordulás és

piszok közepén folytatni. Viszonylagos kényelemben és

zavartalanul élhettünk az eredeti házrészben, amíg a bővítés

az oromfal túloldalán folyt, ahová csak az egész munka

legvégén „csapják hozzá" a két részt összekapcsoló ajtót. És

bár rengeteg munka várt ránk a régi házikóban, hiszen

minden egyes szobát újra kellett tapétázni, és a konyhát

teljesen fel kellett újítani, Ellie-vel figyeltünk arra, hogy

legyen időnk kiélvezni a körülöttünk elterülő gyönyörű táj

szépségét, amikor csak alkalom adódott rá.

Mint ahogy azt Mallorcán tettük, átfésültük az egész

vidéket, olyan eladó föld után kutatva, ahol esetleg

belevághatnánk következő gazdálkodásunkba. Mallorcán

arról ábrándoztunk, hogy Aberdeen Angus marhát

tenyésztünk, míg itt Skóciában az volt a terv - ahogy én

elszántan neveztem -, hogy szarvasokat nevelünk fel. Nem

számít, milyen terminológiával címkéztem fel ezeket a

törekvéseimet, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a közös

nevező mindkét esetben az, hogy képtelenek vagyunk

rábukkanni arra, amit keresünk. A valóság az, hogy a

nagybirtokos gazdálkodási egységekkel operáló

Kelet-Lothian nem olyan, mint Mallorca, ahol imitt-amott

„Eladó" feliratú táblát akasztottak ki a szántók kapujára.

Nagy-Britanniában ilyesmi nincs, mert ami eladó, azt vagy a

gazdalapban hirdetik, vagy szájhagyomány útján terjed a

gazdálkodó közösségben. Viszont - hogy extra köröket is

fussunk - időnként körbeautóztunk, olyan területeket

keresve, amelyeknél esetleg megkérdezhetnénk a gazdát,

nem akarja-e eladni. Örök optimistaként megszoktuk már,

hogy ilyen kérdésekben türelmesnek kell lenni, és ha a

levertség apró fellege meg is jelent a fejünk felett, Ellie

mindig ugyanazzal az ötlettel rukkolt elő eloszlatására. Jól

bevált receptje a „Gyerünk, együnk vendéglőben!" éppen

olyan jól bevált Skóciában, mint ahogy hasonló esetekben

Mallorcán.

Mostanában Kelet-Lothian nem szenved hiányt a

legnépszerűbb nemzetközi márkaneveket viselő

éttermekben. De földvadászatunk során mégis valamelyik

hagyományos skót fogadóban vagy kocsmában kötöttünk ki,

ami a megye történelmi városainak és falvainak zömében

megtalálható.

A Tyne folyó vonalát követve Haddingtontól nyolc

kilométerre keletre East Lintonba ér az ember, ami álmos,

holtvágányra került település, nem messze a régi A1-es

sztrádától. Egykor virágzó vásárváros volt, ötven bolttal és

több tucat más üzleti tevékenységgel. De akadt itt szeszfőzde

és jó pár bár is. Manapság már nem talál az ember ilyen

széles választékot a vendégfogadók között, ha East

Lintonban jár, de a Drover's Inn és a Crown Hotel még sokat

megőrzött a régi idők jellegéből lakályos közös

helyiségeikben.

A folyó partján, valamivel túl a falun áll a

bonbonosdobozra hajazó, bájos Preston Mill, a környező

gazdag termőföldek gabonáját egykor őrlő hét malomból az

utolsó. Ez a pici épület olyan, akár a gyerekkönyvből

előugró, kihajtható kép, és azt mondják róla, Skócia

legrégebbi működő vízimalma. Folyóparti fekvése és hajlott,

kúpos, zsindellyel rakott teteje, rajta a helyiek által csak „a

barátság hosszú karjának" hívott szélkakassal, mágnesként

vonzza a művészek és fényképészek nemzedékeit.

A falu másik vizuális látványossága az a miniatűr szurdok,

ahol a Tyne átfolyik. Itt masszív sziklák és egy vízesés

látható: az utóbbin nagy, furcsa halak minduntalan

megpróbálnak felugrani, a csúcs elérésének legkisebb esélye

nélkül. A halak fajtájának rejtélyét fokozza, hogy egyetlen

horgász sem állította magáról soha, hogy fogott volna akár

egyet is belőlük - legalábbis a bevett módszerekkel. A

vadorzók viszont, akiknek halfogási szokásaik kevésbé

épülnek az elvekre, mint közismert, arról suttognak, hogy a

halat alaposabban megvizsgálva kiderül, a népszerű

találgatások ellenére, az se nem a normálisnál nagyobb lazac,

se nem pisztráng. Ők csak „bika (bár úgy ejtik, mint a

„bakát") lazac"-nak hívják, a sebes pisztráng egzotikus

rokonának, ami azért nő ekkorára, mert a leküzdhetetlen

zúgók lábánál elterülő Linn-tó sötét és titokzatos vizeinek

mélyén eszik „valamit". Tárgyaljuk csak meg a bika lazac

témáját a helyi kiválóságokkal egy-két korty whisky

társaságában a falu valamelyik bárjában szombat éjjel, és az

ember máris sikamlósabb meséket is hallhat.

East Lintontól alig nyolc kacskaringós kilométerre délre

leljük Garvald falucskát, ami szégyenlősen bújik meg a

Lammermuir-dombság egyik alsó redőjén. Az álmosan

kucorgó házak központját a Garvald Inn jelenti, a dombok

lábánál álló csapszék, ami belül éppen olyan kedélyes, mint

meleg színű, vörös homokkőből épült külső fala.

Állattenyésztő vidék ez, és amikor az ember vesepecsenyét

vagy báránybordát rendel a fogadó otthonos közegében,

talán a bárpultnál éppen az a gazda üldögél, akitől a hús

származik - kivéve persze akkor, ha az állatokat a falu feletti

kolostori földeken tenyésztették. Gondolom, hogy a szent

barátok gazdálkodásából befolyt összeg, amit a külvilágtól

kapnak, sem mentesítené őket az apát haragjától, ha

beugranának a helyi bárba, hogy megnézzék, megy-e az

üzlet.

A ciszterci szerzetes, aki 1952-ben kezdte el építeni a Sancta

Maria apátságot a garvaldi Nunrawnál, volt az első, aki

kolostort emelt Skóciában azóta, hogy John Knox négyszáz

évvel azelőtt megreformálta az egyházat. Pontosan 814 év telt

el azóta, hogy rendje nekiállt felhúzni a legeslegelső

kolostort Skóciában - a melrose-i apátságot. Nunrawnál a

korábban kopár lápvidékből termékeny gazdaságot faragtak,

és mind a gazdálkodók, mind az építők munkájának

lenyűgöző gyümölcse látható a felette álló dombról. Innen

egyben szenzációs kilátás nyílik északra a Traprain Law

teknőspáncélszerű kupolája fölött Fife távoli dombjaira.

Amikor az idő kegyes, az ember ellát egészen a Ben Lomond

csúcsáig is, mely százhuszonakárhány kilométerre fekszik

nyugatra. Lehet hát, hogy a szerencse és a kegy hullámzóan

jutott ki a monasztikus rendeknek az évszázadok során, de

egyvalami sosem változik: az az igényük, hogy életüket felső

szinten éljék - a szó szoros értelmében.

Én viszont úgy tartom, bármennyire káprázatos is a

Lammermuir-dombságról nyíló kilátás, semmi sem fogható

ahhoz a látványhoz, amilyen az embert Kelet-Lothian

tengerpartján fogadja, és ennek is a csúcsát North Berwick

ősi királyi városának két homokos öble jelenti.

„Zarándokkikötőtől a golfparadicsomig" - így lehetne

összesűríteni ennek az ódon halászfalunak a történetét, és bár

ez elég precíz összefoglalás, sok érdekes dolog zajlott

közben is a térképnek ezen a kellemes pontján. A középkor

folyamán évente akár tízezer zarándokot is átvittek komppal

a Firth of Forthon North Berwickből úton a Fife-ban fekvő St

Andrewsba, ahol a hiedelem szerint Skócia védőszentjének,

a névadó Szent Andrásnak ereklyéit és csontjait őrizték

kegyelettel. Kevésbé ájtatos időkben mindkét város neve

összeforrt a golfozás kezdetével, és állítólag a tizenhatodik

században a skótok királynője, az első Mária, majd később

fia, VI. (Skóciai) Jakab (Angliában I. Jakab) király is űzte

már a gowff nevezetű, újdonatúj sportot North Berwick

tengerparti pályáin.

Jakab uralma alatt következett be Skócia akkori

történelmének egyik leghírhedtebb eseménye, ami a város

falai között zajlott. A város akkor még nem sokkal volt több

halászkunyhók és kézművesek házikóinak sokaságánál,

amik a „The Law", a várost és a környező vidéket uraló

vulkanikus „dugó" tenger felőli mezején bújtak össze. 1590

mindenszentekjén vagy kétszáz boszorkány és

boszorkánymester gyűlt össze a kis kikötőben álló Auld

Kirkben (régi templom). A későbbi beszámolók szerint

közülük többen is átrepültek az Aberlady-öböl fölött,

„szitában és rostában ülve, útközben borral teli kancsókból

frissítve fel magukat". A szószékről maga a Sátán irányította

az eseményt: igazi szentségtelen mulatság kerekedett. A

pokoli mulatozás éjszakájának tetőfokán mindenki

megcsókolta a Sátán „tomprát" (tomporát), mielőtt megnyílt

volna három sír, hogy csontokat okádjanak ki, további

„gaztétemények" elősegítésére. Közel két évszázaddal

később ennek a förtelmes eseménynek a legendája szolgált

Robert Burns költői remekművének, a „Tam o' Shanter"-nek

az alapjául.

A North Berwick-i sötét gonoszkodás célpontja Jakab

király volt, a „Sátán" pedig nem más, mint Bothwell

alkalomhoz illően álcázott grófja, aki állítólag szintén

jogosan formált igényt Skócia trónjára. Bothwell elképzelése

az volt, hogy a boszorkányság hatalmával élve vihart kavar a

Firth of Forthon, amiben Jakab király hajótörést szenved. Ő

maga pedig megfullad, hazaúton Dániából, ahonnan új

hitvesével, Anna dán hercegnővel tért vissza. A cselszövés

meghiúsult, de amint Jakab rájött, elfogatta a

gyanúsítottakat, és személyesen felügyelte a

boszorkánypereket. A vége az lett, hogy akik vallottak

(általában a kínzás hatására), azokat felakasztották és

máglyán elégették az edinburghi Castlehillen. Bothwell

megúszta, de azután, hogy Jakab király kitöltötte „jogos"

bosszúját North Berwick boszorkányain, száz éven át

Skóciában több ezer ártatlan embert ítéltek el és végeztek ki

boszorkányságért - „bűnösségüket" az egyház hagyta jóvá. A

főnemesség és az egyház önérdekű erői ismét összefogtak,

hogy a népességet kegyetlenséggel és gyűlölettel lakassák

jól.

North Berwickre azonban ennél szebb napok köszöntöttek.

Gyönyörű fekvésének, csípős és egészséges tengeri

levegőjének, valamint a vasutaknak volt betudható, hogy a

halászfaluból apránként az edinburghi tehetősebb népek

üdülőhelyévé és játszóterévé nőtte ki magát. Robert Louis

Stevenson fiatalságának nyarait itt töltötte az 1850-es évek

végén és az 1860-as évek elején, és a különféle helyi

jellegzetességekről készített feljegyzései később bekerültek

írásaiba is. Például a „The Lantern Bearers"-ben

(Lámpavivők) szerepel a Bass Rock, a Sügér-szikla, ami

Kelet-Lothian egy másik vulkanikus „dugója". Valamint a

North Berwicknél fekvő négy sziget közül a legdrámaibb

fekvésű: „kétkedő fürdőzőként hajol a tenger felé,

hullámtörőjét fehér gyűrű övezi, a szulák úgy rajzanak

csúcsa körül, mintha nagy és csillogó füst szálldosna ott".

North Berwick történetesen az új Tengeri Madárfigyelő

Központ, ahonnan élőben közvetítik interaktív adásban a

Basson fészkelő szulák életét, és ami a városka

legnépszerűbb turistalátványosságává vált az elmúlt években

(leszámítva persze a golfot).

A mondott négy sziget közül mégis egy másik, Fidra

szigete tette a legnagyobb benyomást a fiatal Robert Louis

Stevenson már amúgy is termékeny képzeletére. Mivel

nagyapja mérnöki vállalkozása tervezte, építette és tartotta

karban a fidrai világítótornyot, elképzelhető, hogy az

egyébként lakatlan szigetet alaposan ismerte. Bárhogy is

volt, úgy vélik, hogy a Fidra adta az ihletet vitathatatlanul

legnagyszerűbb könyvéhez, A kincses szigethez. Ha ez igaz,

az is valószínű, hogy a könyv számos tengerjáró szereplője,

köztük a kalóz Hosszú John Silver és Ben Gunn igazából

azoknak a szívós North Berwick-i kiválóságoknak voltak a

karikatúrái. Ők gyakran betértek a The Bluebell Inn névre

hallgató gyógygödörbe a Quality Streeten, ahol most a The

Ship Inn áll. Ez az ódon vendégfogadó volt Stevenson

modellje a Benbow Admirálishoz címzett fogadóhoz, ami

később mint az ifjú Jim Hawkinsnak, A kincses sziget

hősének otthona vált halhatatlanná.

Azonban a huszadik század kezdetére a North Berwick

bájáról szóló hírek egyre messzebb jutottak, túl Edinburgh-n

is, és disztingvált üdülőhelyként kivívott hírneve akkorára

nőtt, hogy már Észak Biarritzaként kezdték emlegetni. A

királyi család, a nemesség és a londoni előkelőségek klikkje

uralta a várost. Nyugat felől pazar villákból és kúriákból álló

„külvárost" emeltek, ahol aztán nagy sleppjükkel

egyetemben beköltöztek a North Berwick-i „szezonra",

augusztusban és szeptemberben.

Bár ezeknek az „úri társaságoknak" a napjai rég leáldoztak,

North Berwick Délkelet-Skóciában még ma is a tengerparti

település, és ingatlanárai a szinte évről évre növekvő

keresletet tükrözik. Viszont a régi és nyüzsgő High Street

ugyanolyan maradt, mint amilyen Róbert Louis Stevenson

idejében lehetett, attól eltekintve, hogy most kocsik

tolonganak a szűk utcán, és mindenfelé falatozókat látni.

Biztos, hogy nem az járt írónk fejében - amikor hazament

szülei hétvégi házába, miután megleste a helyi kiválóságokat

esténként a Benbow Admirális North Berwick-i változatának

ablakán át -, hogy vajon a kebabot, a thai currys csirkét, a

canneloni ripienit, a vindaloot vagy a kagylót és jól átsütött

hurkát válassza.

Az éttermek széles választéka nagyon is kedvünkre volt, és

bár tudtuk, hogy nem találunk North Berwick környékén

olyan áron telket, amennyit megérne a szarvasfarm, de

valahogy mégis mindig beautóztunk a városba. Itt ismét

működött az olasz kapcsolat. A mallorcai élet során

rákaptunk a mediterrán ízekre, és ez nem múlt el, amit a

Mastrocinque család, a North Berwick-i Ristorante Bella

Itália szívélyes tulajai remekül csillapítottak. De, legalábbis

én, nemcsak Papa Giovanni pompás, „ahogy a mama szokta

csinálni" módra készített ételeinek örültem. Megtudtam,

hogy ő még engem is felülmúlt, már ami a családtagok

ide-oda költöztetését illeti. Az átvitt értelemben vett

aranycsináló üst keresése során Olaszországból Ausztráliába

mentek, majd vissza, azután Edinburghba, ismét vissza

Olaszországba, és végül onnan North Berwickbe. Bizony,

Giovanni vándorlásának történetét hallgatva úgy éreztem

magam, mintha otthonülő, papucsos és pipázós ember

lennék, amitől lelkiismeretem kicsit megkönnyebbült.

Mindent egybevéve, boldogan maradtunk volna North

Berwick közelében akár örökre is, főleg miután Merryhatton

Roselea-n az összes építkezés befejeződött. A kis ház tágas

családi otthonná alakult, minden modern kényelmi eszközzel

és komforttal felszerelve, miközben megőrizte házikó jellegű

lakályosságát. Akárcsak a Vén Westonnál, most is sok

örömet és nagyfokú elégedettséget leltünk terveink

megvalósulásában. A bökkenő ismét az volt, hogy tervünk

befejezésének költsége ismét sokkal több volt, mint

amennyire számítottunk. Az összes előre nem látható kiadás

mellett, amiről most már tudtuk, hogy a házfelújítás szerves

része, a szennyvízgyűjtő kicserélésének és a kert

megnagyobbításának költségei súlyosan megcsappantották

bankszámlánkat.

A házat el kell adni - méghozzá gyorsan.

Miközben Ellie sztoikusan fogadta az elkerülhetetlent,

csípősen azt javasolja, ne is változtassuk a Kerr-klán mottóját

„Eladó "-ra. Inkább apait-anyait beleadva változtassuk meg

egyből a családnevünket - méghozzá egy beduin névre!

A völgy ura... vagy majdnem!

A Gazdának az a terve, hogy megszervezze a boltoni

„fesztivált", néhány héttel azután vált valóra, hogy

meghirdettük Merryhatton Roselea-t. Nem sokkal aratás után

hívtak telefonon. Mint a Gazda elmondta, a fesztivál egyestés

esemény lenne. Tanyája kertjében tartanánk, ahol felesége,

Rona főzné a kaját a konyhában, és négy kissráca lenne a

pincér, a bárfiú és a zenei igazgató. Mivel egyik gyereke sem

játszott semmilyen hangszeren, az a gyanúm, hogy az

edinburghi Nemzetközi Művészeti Fesztivált nem fenyegeti

veszély a boltoni miatt. A Gazda tudatta velem, hogy Sandy-t

és Charlie-t is szívesen látják. Sőt, tette hozzá, lényeges

lenne, hogy eljöjjenek, mivel a falu lakói aligha tesznek ki

majd nagyobb ünneplő tömeget. Ezt észben tartva, a giffordi

Goblin Ha' Hotel bárjának több oszlopos tagját is befogta,

hogy így duzzassza fel a létszámot, és - mint hozzáfűzte -

„kulturális színezetet adjon neki".

Ellie tudta, mire számítson.

- De legalább a boltoni tanyaház kertje bájos háttere lesz

majd a formációs hányás bemutatójának, azután, hogy a Gazda

haverjai egész éjjel döntik magukba az ingyen piát.

Aznap esett. De nemcsak esett, hanem orkánerejű szél is

fújt.

A boltoni fesztivál délutánja olyan októberi napra esett,

amikor a természet idejekorán figyelmeztet, hogy a tél már

csak egy ugrásra jár. Olyan októberi napra, amikor a szél

megragadja a csodás őszi levelekbe burkolózó fákat, és

csupaszra vetkőzteti őket. Ellie ekkor megkönnyebbült.

- Huh! - mondta mosolyogva, ahogy kinézett az ablakon a

vízszintesen zuhogó esőre. - Ez azt jelenti, hogy a Gazda

kulturális mulatsága elmarad. Nem lennék őszinte, ha azt

mondhatnám, hogy alig vártam az eseményt. Az összes férfi

bepiál, szegény nejük meg igyekszik hazavonszolni őket

jóval a buli vége után. Ott vannak azok a részeg

kézrázogatások, meg a röhögés a semmin, a hátcsapkodások

meg a többi. Pont, mint szilveszterkor. Mindig ez van. - Egy

pillanatra eltöprengett. - Csak azt remélem, Rona nem főzött

túl sok ételt előre. Sok hűhó semmiért.

Ekkor csengett a telefon. Én vettem fel. A Gazda volt az.

Ellie álla leesett, amikor meglátta a széles vigyort az

arcomon.

- Nem kell aggódnod amiatt, hogy Rona sok hűhót csapott a

semmiért - fordultam hozzá, miután leraktam a telefont. -A

Gazda készített tervet arra a vészhelyzetre is, ha rosszra

fordulna az idő. A boltoni fesztivál így zárt térben kerül

megrendezésre.

Ellie felsóhajtott.

- És - fűztem hozzá - a Gazda arra kért, mondjam meg neked,

ne öltözz ki túlságosan.

Ellie cinikusan szipogott.

- Szóval feltehetem az ascoti királyi derbin hordott kalapom

és felvehetem a királynő kerti partiján viselt ruhámat,

gondolom?

- Hát, úgy saccolom, farmer, gumicsizma és egy kapucnis

háromnegyedes dzseki alkalomhoz illőbb lenne. Ó, és jobb,

ha a szőrmeszegélyes kesztyűdet is az együtteshez csapod.

Ellie ismét sóhajtott egyet, de nem szólt semmit. Mint

általában, most is tudta, mire számítson.

A hagyományos skót tanyaépületekben az a csodálatos,

hogy mindig tartozik hozzá egy nagy szénapadlás, általában

az íves homlokzatú kocsiszínek sora fölött. Az ilyen

padlásokon tartották az „aratóünnepi" kirnt, vagyis a

csűrtáncot. Az alacsony mennyezet és vastag kőfal

gondoskodott róla, hogy odakint bármilyen hideg legyen is,

hamarosan remek, párás és áporodott levegő ülje meg a

padlást. Olyankor a padló is beleremegett a rajta dübörgő

száz pár lábtól, ami a felföldi „skót polkát", a „fess fehér

őrmestert" és a „nyolcas körtáncot" meg a többi kedvelt régi

népi táncot ropta.

A Gazda rendezvénye azonban egyáltalán nem ilyen volt.

Nehéz remek, párás és áporodott levegőt előidézni egy

modern mezőgazdasági színben, ami akkora, mint egy

repülőgéphangár. És itt nem volt száz pár láb - csak húsz. A

Gazda délutáni telefonos offenzívája, amivel barátait akarta

felvillanyozni, csak azt bizonyította, hogy közülük sokan

vannak szépidő-pártiak. Akik viszont tényleg eljöttek, azok

valóban dübörögtek a lábukkal, de nem azért, hogy kecses

táncot lejtsenek velük, hanem mert így próbálták

felmelegíteni őket. Nehéz dolog a skót népi tánchoz

szükséges hangulatba kerülni, amikor a traktorfülkébe állított

kazettás magnóból elősüvítő zenének jellegzetes rockos

beütése van. De a Gazda gyerekeinek ez tetszett, és ők voltak a

megbízott zenei igazgató.

A két, ipari teljesítményű légtérfűtő berendezés

bizonyította, hogy a Gazda gondolt vendégei kényelmére, még

akkor is, ha a fűtőtestek zúgása, keveredve a rockzene

dübörgésével, azt eredményezte, hogy a beszélgetések a

százas decibelskálán zajlottak. Viszont a sör korlátlanul

folyt, és mire Rona meg a többi feleség visszavonult a

tanyaház meleg konyhájába, fesztiváli hangulat kezdett

kerekedni a kocsiszínnek abban sarkában, ahol a Goblin Ha

oszlopos tagjai, meg mi, a többi rettenthetetlen ünneplő

kucorgott. Csak nagyra becsülésünk jeléül nem tartottunk a

tanyaház konyhájába a feleségekkel. Ellie kifelé menet még

odasúgta nekem, hogy mindnyájan tökéletesen és

elcseszetten gyagyák vagyunk. Úgy tűnik, hogy a személyes

kényelem feláldozása a férfiúi kötelékek oltárán meghaladja

a női felfogóképesség tartományát.

Annak dacára, hogy a Gazda összedobott egy faszéntüzelésű

főzőlapot egy régi olajoshordóból meg egy csatornafedőből,

a Rona sütötte göngyölt kolbászok halma végül áldozatul

esett a kocsiszínen végigvágtató jeges huzatnak. A göngyölt

kolbászkák csak hevertek ott a műanyagtálcákon, hidegen,

akár a sír, arra várva, hogy a kukában landoljanak. De ahogy

azt Jock Burns gyakran mondogatta, nincs olyan rossz szél,

ami ne hozna magával valami jót is. így is lett, amikor

éjféltájban a kései fesztiválozók kinyitották a kocsiszín

kapuját, és velük együtt dermesztő szélroham süvített be. A

Gazda Goblin Ha'-beli cimborái érkeztek meg, akiknek

hidegtűrését kellőképpen megerősítette a bárban töltött

hosszú este, ahonnan zárórakor taxiba ülve a boltoni nagy

szín felé vették az irányt. A Gazda sörkészlete hamarosan

gyors apadásnak indult, mint ahogy a göngyölt kolbászkák

halma is.

- Mm-m-m-m, göngyölt kolbász! - csorgatta nyálát a pici és

pocakos Bertie, aki szintén gazdálkodásból élt, és egyben a

Gazda legjobb haverja volt. - A második legjobb dolog a

currys hús mellett, ha van egy nyakalnivaló pint söröd. Egen,

milyen kár, hogy Rona soha nem készít hozzá sült babból

köretet.

Ennél a pontnál nem gondoltam volna, hogy a jó szél

megtestesítője a pici Bertie lesz. És ezzel nem a sült babra

célzok, még csak burkoltan sem. Bertie ugyanis behabzsolt

pár göngyölt kolbászt, majd leült mellém az egyik

szalmabálára, dobozos sörrel az egyik, két göngyölt

kolbásszal meg a másik kezében.

- Hallom, egy kis földet keresel a pijacon - fordult

hozzám. - Olyan húsz hektárról van szó, igaz?

A szívem kihagyott egy ütemet.

Bertie az egyik göngyölt kolbászt a szájába tömte.

- Hát, lehet, hogy nekem pont az van, ami neked köne' -

dünnyögte. - Lehet, hogy tökéletes lenne neked, Pete.

Lesöpörtem az arcomra száradt fagyott pástétom morzsáit.

- Igazán? - buzdítottam a beszédre, de félig-meddig arra

számítottam, hogy mindjárt jön a vicc csattanója.

De nem jött. Inkább ráérősen kortyolt egyet a

sörösdobozból, majd fogait a megmaradt göngyölt kolbászba

vájta.

A Gazda zenei igazgatóként működő srácainak eljött a

lefekvés ideje, így Sandy és Charlie vették át a lemezlovasi

teendőket a traktor fülkéjében. Immár Jerry Lee

Lewis-klasszikusok vették fel a küzdelmet a helyiségfűtők

morajával - sikerrel.

Pici Bertie hatalmas böfögést eresztett meg, miután a

göngyölt kolbász utolsó darabkáját is leöblítette sörével,

majd a bárpulthoz ballagott, hogy pótolja a kiürült dobozt.

Arra is szánt időt, hogy felkapjon még egy kolbászkát

visszafelé, hogy aztán ismét letelepedjen mellém a

szalmabálára.

Én már tűkön ültem, és idegeskedtem. Most vajon csak a

bolondját járatja velem? Nem akartam olyan benyomást

kelteni, mint aki túlságosan lelkesedik, így próbáltam

közömbösnek tűnni, amíg ő a currys húst pótló igen kései

hideg vacsoráját fogyasztotta.

- Amúgy, ha már erről a földről beszélünk... - mondta aztán

végül. - Tod, nemrégiben vettem egy másik tanyát, ami elég

messze áll a jelenlegitől, és azon is van egy félreeső mező.

Huszonöt hektár, elvágva a többitől. Nem esik útba

odamenni a géppel, miko' amúgy is van egy csomó

megművelésre váró másik földed, érted. Egen, jobb lenne

egyszerűen túladni rajta.

- Igazán? - kérdeztem, és közben igyekeztem kordában

tartani a szám szélét már rángató vigyorgást.

- Igazán - felelte Bertie pléhpofával - és piaci áron a tied, ha

akarod.

Az angyalok édesen éneklő kórusa majdnem elnyomta

Jerry Lee „Great Balls of Fire"-jának lüktető robaját. És hogy

a jó hír még jobb legyen, Bertie örömmel beérte az alku

lezárását egy kézrázással, és azzal, hogy a pénz addig nem

cserél gazdát, amíg meg nem szerzem a szükséges építési

engedélyeket a szarvastenyésztő projekthez. Így elég ideje

lesz, hogy learasson egy vetésnyi árpát a mezőről, amíg én

átgázolok az akadályokon, amiket a bürokrácia majd az

utamba állít.

- Ez így oké lesz neked? - érdeklődött mellékesen.

Lelkesen bólogattam.

- Megegyeztünk! - álltam fel. - És kérlek, engedd meg, hogy

meghívjalak még egy göngyölt kolbászra! Sőt, legyen kettő.

- HÉ, PETE! - kiáltott utánam pici Bertie. - Legyen négy!

Egen, és jobb, ha hozol nekem még egy pár doboz sört, amíg

van belőle! - Gyorsan körülnézett az egybegyűlt többi

keselyűn. - Mert van itt egy csomó mohó szarházi!

A Howe Knowe néven ismert mező úgy hat kilométerre

feküdt Gifford falutól, a Lammermuir-dombság egyik

legmagasabb dombjának, a Lammer Lawnak a lábánál

elterülő vidéken. A mező végében csörgedezik a Howe Burn

nevű patak, és a nyugati szélén futó, sűrű fákkal benőtt erdős

sáv némi menedéket nyújtott az uralkodó széljárástól. És a

Howe Knowe-n fújó széllel szembeni mindenfajta

védelemnek volt értelme, amint arra hamarosan rájöttem.

Elég csak a térség térképére nézni, hogy az ember láthassa,

évszázadokkal ezelőtt, amikor az összes nagy tanyát

létrehozták, elsődleges prioritás volt a tanyaházak és az

épületek védett helyre építése. Sokat elmond, hogy Howe

Knowe-től látótávolságon belül nem akadt egyetlen vén

tanyaépület sem.

Jelenleg viszont csak az foglalkoztatott, hogy a hely

alkalmas szarvastenyésztésre, így megéri az árát is. Félreeső

helyen állt, de én örültem ennek, hiszen az olyan ideges

állatok, mint amilyenek a szarvasok, megrémülnének a sűrű

forgalom zajától vagy az iskolába menő rakoncátlan kölyök

lármájától. Márpedig Howe Knowe közelében semerre sem

voltak sem autóutak, sem iskolák.

Persze a telek viszonylagos eldugottsága felvetett néhány

gyakorlati problémát, elsősorban az elektromosság és

telefonvonalak, meg a vízforrás hiányát, de nem hagytam,

hogy ilyen vacakságok eltántorítsanak a tervemtől. Az

illetékes hatóságokkal való előzetes egyeztetések során

kiderült, hogy a két első, roppant lényeges szolgáltatás

bevezethető a jó két kilométerre vezető úttól. Nem olcsó, de

lehetséges. Szóval eddig minden oké.

A víz bevezetése már egy kicsivel nehezebbnek bizonyult -

sőt, teljesen lehetetlennek látszott. Az egyetlen szóba jöhető

vízvezeték szintén két kilométerre húzódott egy másik

tanyán. De a vezeték olyan öreg volt, hogy csak a gazda saját

igényeihez volt elég, ahhoz már nem, hogy eljuttassa a vizet

a jóval távolabbi Howe Knowe-hoz. A víz, ami esetleg elérne

odáig, csak néhány nyavalyás csepp formájában érkezne, ha

egyáltalán sikerülne neki. De ez a probléma, mint kiderült,

tisztán akadémikus kérdés volt, mivel az érintett gazda úgy

határozott, nem áll érdekében senkivel sem megosztani már

amúgy is megbízhatatlan vízellátását. Nem hibáztathattam

érte, bár még mindig abban a tévképzetben éltem, hogy az

efféle vízgondokat magam mögött hagytam Mallorcán.

Már eleget tanultam az építési szabályozásokról ahhoz,

hogy elfogadjam, megfelelő ivóvíz bevezetése nélkül új

tanyaház építési engedélyéért folyamodni egy pillanatig sem

érdemes - méghozzá joggal. Sem ember, sem állat nem

létezhet víz nélkül. Vagyis úgy tűnt, hogy a pici Bertie

göngyölt kolbászkái felett a boltoni fesztiválon felvirradt nap

végeredményben mégis hamis hajnalnak bizonyul. És

eddigre már aláírtam a Merryhatton Roselea eladásával

kapcsolatos papírokat. Két hónap, és ismét nomádok

leszünk.

Ellie a sokat tűrtek mosolyával jutalmazott meg, amikor

elmondtam neki a hírt.

- Kérlek, ó hatalmas úr, ne izgasd magad ezen - darálta

egyhangúan, és alázatosan megbiccentette fejét. - Én,

hűséges tevecsordád követem karavánod az álmok

következő oázisába. - Ismét meghajtotta a fejét, ezúttal

mélyebben. - Igen, fenség, és szorgosan szedegetem

útközben a ganét.

Ellie-nek érzéke volt ahhoz, hogyan rúgjon bele a földön

fekvőbe. A családomat egy újabb zsákutcába vezettem, és

ezúttal nem volt egyértelmű kiút. Aztán eszembe jutott, hogy

Sebastiá, a vén róka mit mondott nekem, amikor

megpróbálta ránk sózni kiszáradt tanyáját a mallorcai

Algaida városa mellett:

„Ha több vizet akar, csak fúrjon egy lyukat a földbe és

szivattyúzza ki belőle a vizet."

Heuréka! Még nem veszett minden oda.

Azonnal firkantottam egy levelet a Brit Földrajzi

Felmérőszolgálat edinburghi irodájának, megadtam nekik a

Howe Knowe-i mező koordinátáit, és azt kértem tőlük,

foglaljanak állást, lehetséges-e, hogy ott föld alatti

vízforrásra bukkanjak. Néhány nappal később érkező

válaszukban tudatták velem, hogy véleményük szerint lehet,

hogy van ott víz. A környék földrajza akvifer (víztartó

kőzetréteg) jelenlétére utal, ami a haddingtoni

malátacsíráztatóban fúrt kutat is táplálja, és ez esetleg

elnyúlhat egészen a szóban forgó telekig is. Az egyetlen

biztos módszer ennek kiderítésre, ha próbafúrást végeznénk

nagyjából negyvenöt méter mélységben. Becslésük szerint

ilyen mélyen van a vízforrás, feltéve, ha valóban létezik.

Érthető, hogy óvatosak ezek a fickók a Brit Földrajzi

Felmérőszolgálatnál. A földkéregbe lyukakat furkálni nem

lehet valami olcsó mulatság, ők meg nem akarják, hogy

bepereljék a céget, mert örökké optimista előrejelzéseket

adnak arról, hogy mi lehet vagy mi nem lehet a föld alatt.

Hasonló megfontolásból én sem lelkesedtem különösebben

azért, hogy eltapsoljak egy csomó pénzt egy tesztfúrásért,

ami ilyen határozatlan tanácsra épül.

Felhívtam hát őket, és megkérdeztem, hogy van-e bármi

mód az esélyek felbecslésére, még mielőtt kiköhögöm a

pénzemet egy fúrótársaságnak. A vonal másik végén a

geológus pasas együtt érzett velem a dilemmám miatt, és

szívesen segített, de elmondta azt is, hogy kötelessége azt

mondania, a próbafúráson kívül nincs más alternatíva...

legyen ez egy... kettő... három... vagy több fúrás. Érezve,

hogy lelkesedésem lelohad, hozzáfűzte még - nem

hivatalosan -, hogy létezik még egy viszonylag olcsó

módszer, amit megtehetek. Tudományosan egyáltalán semmi

nem támasztja alá azt, amit javasolni fog - hangsúlyozta -, de

be kell vallja - és értsem meg, ez maradjon a legnagyobb

titokban -, hogy létezik egy olyan eljárás, amit ő meglepően

sikeresnek talált a múltban.

Edwin Taylor, az azonnal megkedvelhető típusból, a

hatvanas éveinek elején járó fickó, aki maga is gazdálkodott

Észak-Angliában. Howe Knowe-ba mindössze egyetlen Y

alakú, bálnacsontból faragott „ággal" érkezett. Ha a Földrajzi

Felmérőszolgálat irodájában a fickónak igaza volt, Edwin és

jóspálcája „elfogadhatóan megbízható" bizonyítékot

szolgáltat majd a föld alatti akvifer jelenlétéről.

Természetesen hinni akartam ebben, de önkéntelenül is

szkeptikus maradtam. Ennek megfelelően egy szót sem

szóltam Edwinnek arról, hogy a Felmérőszolgálat irodája

tudományosan kiszámolta, milyen mélységben lehet esetleg

föld alatti vízforrás.

- Ó, igen, igen, igen - közölte, alighogy átmászott a

kerítésen -, rengeteg víz van alattunk.

Edwinnel tartott egyik barátja, aki kérdő

homlokráncolásomra megnyugtató mosollyal és bólintással

felelt, hogy Edwin tudja, mit beszél.

- A telken hol állítaná fel a kutat? - tudakolta tőlem Edwin.

Megmutattam, hogy nagyjából hol helyezkedne el ideális

esetben a tanyaépület.

- Oké - jött válasz -, ez nem lehet gond.

Ezzel a jósgally „Y" ágait kezébe fogta, úgy, hogy az „Y"

szára vízszintesen előre mutasson. Majd elindult a jelzett

irányba, közölve velem, hogy szorosan haladjak a nyomában

a kalapáccsal és a fakarókkal, amiket az utasításai alapján

hoztam magammal. Nem tett meg huszonöt méternél többet a

mezőn, amikor az ág vége megremegett és függőlegesbe

fordult.

- Verje le itt az egyik karót - fordult hozzám. - Ez az

akvifer szélét jelzi.

A barátjára néztem, és félig-meddig azt vártam, hogy jót

vihog a hátam mögött. De nem. Ismét megnyugtatóan rám

mosolygott és intett, hogy tegyem, amit Edwin mondott.

- Igazán remek üzenetet kapok innen - kiáltott vissza a válla

felett Edwin, ahogy továbbment a mezőn. - Odalent

rengeteg a víz. Rengeteg. Több, mint amire valaha is

szüksége lesz.

Vagy ötven lépéssel odébb az ág ismét remegni kezdett.

- Ez a vízfolyás másik vége - mondta. - Ide verje le a másik

karót!

Úgy tettem, ahogy utasított, és még mindig azon

töprengtem, nem átverés-e az egész. A jóslás túl egyszerűnek

tűnt ahhoz, hogy igaz lehessen. Edwin megérezte, min

gondolkodom.

- Minden rendben, én egész életemben varázsvesszővel ke-

restem vizet. - Ez volt minden, amit mondott. Aztán a mezőn

visszasétált oda, ahonnan indultunk, és ága pontosan

ugyanúgy reagált, mint korábban. - Akkor hát ennyi. Munka

letudva. Most már csak le kell vernie még egy karót félúton a

másik kettő között, és az lesz az akvifer középpontja. Ott

fúrasson kutat!

Ezután még közölte velem, hogy milyen mélynek kell

lennie a kútnak - alig három méterrel mondott többet, mint

amit a Brit Földrajzi Felmérőszolgálat irodájában becsültek.

Hátborzongató. Ekkor elárultam neki, hogy mennyit

saccoltak ők, mire csak megvonta a vállát, és annyit mondott,

hogy tévednek. Elég közel jártak, de mégis tévedtek. A

bizonyítékot majd a kútfúrók szolgáltatják. Látta, hogy az én

fejemben még mindig kétkedő gondolatok keringenek.

- Oké - szólt ekkor -, kövessen! Még egyszer átmegyünk a

mezőn.

Az ág pontosan ugyanúgy reagált, mint előzőleg. Ezúttal

viszont Edwin megállt visszafelé, és felém fordult. Mutatta,

hogy az ágat csak minimális erővel tartja - csak akkorával,

hogy az ne essen ki az ujjai közül.

- Jó, és most fogja meg az ág végét, és próbálja meg felfelé

húzni.

- Ez... ez ellenáll - kuncogtam, és alig akartam elhinni, hogy

mi történik.

- És láthatja, hogy én még mindig csak nagyon finoman fo-

gom. Úgyhogy nem én tartok ellent, igaz?

- Tökéletesen igaz - kapkodtam levegő után, teljesen össze-

zavarva. - De hát hogyan... mármint, hogy mi okozza, tudja...

honnan jön az energia?

Edwin ravaszul rám kacsintott.

- Ah, ez a varázsvesszős vízkeresés mágiája. - Többet nem is

szólt, amíg át nem mászott ismét a kerítésen, majd mintegy

mellékesen odavetve, megjósolta, hogy óránként hány gallon

vizet ad majd a kút.

Ez még tovább fokozta zavarodottságomat. Nem tudtam,

mit gondoljak erről a barátságos, látszólag őszinte emberről.

Még mindig nem voltam benne biztos, hogy az egész dolog

nem csak ugratás-e. Aztán bevillant, hogy több mint

százötven kilométert autózott csak azért, hogy megtegye,

amire kértem, de még mindig nem tett említést a pénzről. Rá

is kérdeztem, amikor kocsijához ért.

- Ha már ezt mondja - mosolyodott el -, úton idefelé kitettük

a feleségeinket, hogy járjanak egyet Giffordban. Ha ad

annyit, amennyiből meghívhatjuk őket egy ebédre a Goblin

Ha'-ba, az elég is lenne. És akkor egy jót kirándultunk.

- Nos, ha ez valami trükk volt is, legalább nem akart

gyorsan meggazdagodni belőle - mondtam Ellie-nek, amikor

hazaértem. - Egen, igazán klassz ember, de még mindig nem

vagyok képes elfogadni, hogy az összes technikai infót egy

ágból szedte ki.

- Badarság! - vágott vissza Ellie. - Én hiszek ezekben a

misztikus dolgokban. A természetfelettiben. A

médiumokban meg mindenfélében. Vannak, akiknek ehhez

hasonló furcsa hatalmuk van, és te nem fitymálhatod le

adottságukat, csak mert nem érted őket. - Odament a

telefonasztalhoz, és felkapta róla a Sárga Oldalakat. - És

most, van egy bátorító előrejelzésed a sziklaszakitól és egy

azzal majdnem megegyező a vízkereső embertől. - Kezembe

nyomta a telefonkönyvet. - Úgyhogy induljanak csak útnak

az ujjaid, és hívd fel azt a lyukfúró céget, amelyiket akarod...

de most rögtön!

A legelső próbafúrásnál az akvifert pontosan azon a helyen

találták meg, ahol Edwin Taylor mondta, és a mélységéről

adott előrejelzése is szinte centire pontosnak bizonyult. Az

áramlásmérőn keresztül történő előszivattyúzás

megerősítette a kútfúrás potenciális vízhozamáról tett

kijelentését. Most már hittem a varázsvesszős vízkutatás

mágiájában, és végre a szarvasfarm felállításának esélyei

tényleg jónak tűntek. Még egy létfontosságú dolgot kellett

elrendezni, mielőtt zöld utat kapnánk az építési hatóságok

felkereséséhez. A kút vizének tisztaságát még hivatalosan

jóvá kell hagyatni, és semmilyen elemzésre nem kerülhet sor

addig, amíg a víz először nem tűnik tisztának.

A lefúrás a fúrólyuk aljáról kavicsos nyálkát bugyogtatott

ki, és ami kijött, az inkább tűnt híg, barna zabkásának, mint

ivóvíznek. Egyheti szivattyúzásba - napi tizenkét órán át -

telt, mire a víz tiszta és áttetsző lett. Eddigre már január

végén jártunk, és a leghidegebb tél köszöntött be.

Hajnalhasadáskor a mezőre autózom mindennap, hogy

kézzel felkurblizzam a vén dízelgenerátort, ami morogva kel

életre, és csak ezután láthatok neki a szivattyúzásnak.

Amikor a Lammer Law havas tetejéről elindult a szél,

ráébredtem, hogy miért nem épített senki tanyaházat erre a

domboldalra korábban. Mert az átkozott szél tényleg olyan

hideg volt, hogy jéggé fagyasztotta az emberben a velőt.

Sokszor hittem azt, hogy vagy ebbe fogok belepusztulni,

vagy szívrohamot kapok, amikor félórán át küszködöm

azzal, hogy gatyába rázzam a makacs, vén generátort. De

legalább nem kellett túl messzire mennem hazáig, hogy ott a

tűz mellett felolvadjak, mivel alig másfél kilométerrel odébb

béreltünk ki egy házikót, miután elköltöztünk Merryhatton

Roselea-ből.

Immár az ötödik házban laktunk azóta, hogy visszatértünk

Mallorcáról alig három évvel korábban, de a szarvasfarm

beindításának folyamatosan erősödő ígérete megadta az

ösztönzést, és így el tudtuk hitetni magunkkal, hogy végül

megéri majd az egész. Most, hogy a kút vizét végre emberi

fogyasztásra alkalmasnak nyilvánították, elvben készen

álltunk, hogy benyújtsuk az építési engedélyt. Amit simán

elutasítottak.

A helyi hatóságnak nem volt ellenvetése a tervezett

szarvasfarm ellen. Az igazat megvallva, az volt a

benyomásom, hogy őket az sem igazán érdekelné, ha a

mezőre elefántok csordáját hajtanám. Ellenben kifogást

emeltek, méghozzá vehemensen, minden olyan elgondolás

ellen, hogy esetleg házat építsünk oda. Azt mondták nekünk,

hogy az építési szabályok egyértelműen és határozottan

állást foglalnak a mezőgazdasági földterületen való házépítés

ellen. Kivéve a nagyon különleges helyzeteket, és engedélyt

ilyen esetben is csak szigorú kikötésekkel adnak.

Véleményük szerint a mi esetünkben fennálló helyzet még

csak nem is közelített a különlegeshez. És ennyi, tették még

hozzá.

Így kezdődött hát az, amiből végül hosszú, kemény és

költséges összecsapás alakult ki a hivatallal. Már az első

elutasításnál feladhattam volna, és biztosan ezt is várták

tőlem. De mivel már éveken át vonszoltam a családomat

ide-oda, azt a bizonyos illékony szivárványt kergetve,

eltökéltem, hogy nem engedem legyőzni magam, most, hogy

már ilyen közel kerültem az álom valóra váltásához. Tudtam

a Merryhatton Roselea-ért a bürokráciával vívott

csetepatéból, hogy valószínűleg mivel nézünk szembe, bár az

is világos volt, hogy ez most sokkal nagyobb küzdelem lesz.

Olyasmi volt ez, ami nagyon nem hiányzott, de már feltűrtem

az ingem ujját, és készen álltam a verekedésre. Akadnak

köztünk olyanok, akik sosem tanulnak!

Az építésügyiek határozatával szembeni fellebbezésünk

arra sarkallta őket, hogy megkérdezzék tőlünk, miért kell egy

szarvastartónak mindenképpen a tanyáján élnie. Az olyan

nyilvánvaló megfontolások, mint hogy kénytelen így tenni,

hiszen mint minden farmon, ahol élő állatok vannak, azokat

folyamatosan gondozni kell, nem jutottak eszükbe, mint

ahogy az sem, hogy a vadorzók elleni védelmet is biztosítani

kell. A tenyésztett szarvasok csábító célpontok, és még ha a

tolvajok csak egyet raknak is a zsákba, amint a kerítést

kivágták, az egész csorda eltűnhet egy szempillantás alatt.

Furcsának találtam, hogy az építésügyis ezt nem vette

figyelembe a szarvasok kérdésében, pedig nemrégen hagyták

jóvá egy ház felhúzását egy tervezett csigafarmon. Tényleg

azt képzelték, hogy ha nincs állandó felügyelet, akkor a csigák

esetleg kidöntik a karámjuk ajtaját, és porfelhőt verve

elvágtatnak a messzeségbe? Vagy a jövendő csigafarmer

olyan húrokon játszott, amiken én nem tudtam? Akárhogy is,

elszántságom fokozódott, és harcoltam tovább.

Felhívtam a Brit Szarvastenyésztők Szövetségét, hogy

megerősítést kérjek, miért kell a tanyámon élnem. A

szövetség támogatott, mire az építésügyiek azzal vágtak

vissza, hogy felkérték a Mezőgazdasági Minisztériumot,

határozza meg, megítélésük szerint mekkora a

megélhetéshez szükséges tanya minimális mérete

Kelet-Lothianban. A minisztérium úgy vélekedett, hogy az

optimális ötszáz hektárnál kevesebb terület nem tekinthető

potenciálisan jövedelmezőnek, így az ennél kisebb területen

építendő tanyaház iránti kérelmünk nem vehető figyelembe.

Ennélfogva a mi huszonöt hektárunk nem fér bele az

egyenletbe. A dolog kezdett komolyra fordulni - és egyre

idiótábbra.

Mert míg az ötszáz hektár valóban ésszerű minimumnak

tekinthető megművelt földterületnél, ugyanez az ökölszabály

abszolút nem érvényes az intenzívebb mezőgazdasági

tevékenységekre. Például a sertés- és a baromfitartás

sikeresen működhet akár pár hektáron is, míg a szarvasfarm

(a kérdés szakértői szerint) tökéletesen működőképes

huszonöt hektárnyi megfelelő földterületen. Ezzel szemben

egy csigafarm már egy kerti pajtában is létrehozható, és ezt

az építésügyi osztály tudomására is hoztam. Nem tetszett

nekik, de megtaláltam a rést a szabályozások páncélján, és

ennek megfelelően ismét beadtam az építési kérelmet.

Az amerikaiaknak van egy sokat idézett mondásuk,

miszerint a városházával nem csatázhatsz. Ez rám nem igaz,

bár az elkövetkező hónapokban sokszor megkérdeztem

magamtól, miért vagyok olyan megátalkodott, hogy a fejem

egy ilyen tömör téglafalba verem. Az építésügyiek

megerősítették, hogy továbbra is ellenezni fogják a Howe

Knowe-i házépítést, és ezt tanácsolják majd a végső szót

kimondó választott építésügyi bizottság tagjainak is.

Félelmetes ellenfelekkel néztem szembe, mert a tanácsosok

közül csak egynek volt gyakorlati tapasztalata a gazdálkodás

terén, ő pedig a hivatalnokok oldalára állt. Mint

nagygazdálkodónak az volt a véleménye, hogy az általam

tervezetthez hasonló fejlesztések jóváhagyása megnyitná a

zsilipkaput, és a vidéket ellepnék a hasonló „kisbirtokokon"

lovakat vagy pónikat tartó városiak. Kijelentette, hogy ezt ő

sosem hagyja jóvá. Furcsa, elitista logika és irreleváns

logika. Mert én nem voltam sem városi, sem „víkendfarmer".

Gazda voltam, igaz kisgazda, aki saját, nehezen

megtakarított pénzének keresett befektetést egy újfajta

élőállattartásban, amihez a kormány semmiféle szubvenciót

nem adott, mint ahogy a helyi hatóság sem támogatta

pénzügyi segéllyel. Olyan mezőgazdasági vállalkozásba

próbáltam belevágni, ami némi életet vinne a vidékbe akkor,

amikor a tanyákon élő népesség úgy olvadt, mint a folyóba

hullt hópehely. Gondolkodásmódom szerint ezt a fajta

vállalkozói hozzáállást a hivatalnak üdvözölnie kellett volna,

nem pedig elleneznie. De a szabályozások azok

szabályozások, és ha az a dolgod, hogy betartasd őket, akkor

senkinek nem lenne szabad megkérdőjeleznie, miért teszed

azt, amiért fizetnek. Erre a beállítottságra még élénken

emlékeztem a közigazgatásban betöltött rövid

pályafutásomból.

Amint kihívást intézel a rendszerhez, hamarosan rájössz,

hogy azt ellened tervezték meg, ami lépésről lépésre folyik,

ahogy szakmai kifogásokat szakmai kifogások után vetnek

az utadba. Anyagcsatává válik az egész, és ha egyedül állsz

szemben a bürokrácia erőivel, mindig ők nyernek. Ha másért

nem is, hát azért, mert ők továbbra is kapják a fizetésüket,

amíg a te bankszámlád meredeken zuhan.

Hosszú időbe telt, mire elég tanácsost sikerült

meggyőznöm az építési bizottságból, hogy támogassák a

beadványomat, és - halleluja! - végül megkaptuk az építési

engedélyt. Azonban erre csak azután került sor, hogy

fellebbeztem a miniszterhez, hogy bírálja felül a helyi

építésügyi osztály machiavellista feltételét, miszerint Howe

Knowe-t, rajta az új házzal, soha nem adhatom el senkinek.

Annak mindörökre a családomon belül kell

továbbhagyományozódnia. Meg kell hagyni, keményen

küzdöttek. És amint azt a soron következő események

mutatják, arzenáljukban maradt még pár kiütéssel fenyegető

balhorog.

Négy év telt el azóta, hogy nekiálltunk nagyobb tanyát

keresni Mallorcán. Hosszú utat tettünk meg Ca's Mayoraltól,

és közben számos otthoni kényelemről lemondtunk. De az

összes átélt otthoni felfordulás hamarosan a feledésbe

merült, ahogy végre terveink valóra váltása igazán beindult.

Az öreg Jaume mondta Mallorcán, hogy minden helyrejön a

tavasz érkezésével. Úgy látszott, igaza lesz, főleg, hogy azt

pontosan nem jövendölte meg, melyik tavaszról beszél. De a

nap szépen sütött, amikor Ellie-vel elindultunk Invernessbe,

a skót Felföld fővárosába, hogy előzetes egyeztetéseket

folytassunk első szarvasunk megvásárlásáról. Még meg

kellett építenünk a házat és a tanyaépületeket Howe

Knowe-n, füvet kellett növesztenünk a telken és még meg

kellett építenünk a két méter magas szarvaskerítést a birtok

körül, de menjünk csak sorban. Állatállomány nélkül a

szarvasfarm nem létezik, így minél hamarabb rendezzük el a

csorda kérdését, annál jobb.

Észak felé haladva, a Forth ikerhídjai még látványosabbak

a kocsiból nézve, mint a levegőből. A Fife dimbes-dombos

vidéke még vonzóbbnak látszott, mint általában, Perthshire

zöldellő dombjai és völgyei még elbűvölőbbek voltak.

Lenyűgöző, hogy fellélegezve a bürokrácia hálójából, mit

tesz az ember érzékelésével, amikor szemügyre veszi a

környező világot. Viszont ez a rózsaszínű szemüveg sem

tudja Pithlochryt még annál is vonzóbbá varázsolni, mint

amilyen. Skócia közepén terül el ez a városka, aminek báját

Viktória királynő dicsérte először, amikor a közeli,

soktornyos, tündérmesébe illő Blair várában lakott. Elismerő

szavai fellobbantották a környék iránti érdeklődés szikráit,

ami a mai napig igaz az ide érkező látogatókra. Mindenkinek,

aki Skóciát úgy képzeli, mint a sivár lápok, elhagyatott

hajógyárak és rézsútosan vágó ólmos eső országát, érdemes

felkeresnie Pihlochryt. Ez a viktoriánus elegancia

megtestesítője, ami azon a védett, erdős vidéken fekszik,

ahol a Természetanya a lélegzetelállító szépséget a

megfizethetetlen nyugalommal vegyítette. A dombokon

kirándulók, pónilovasok, horgászok, golfozók és a drámai

szépségű Tűmmel folyón raftingoló kalandvágyóbb lelkűek

körében népszerű város egyben saját kulturális Mekkával is

bír, a Fesztiválszínházzal. A pithlochry-i „Theatre in the

Hills" több mint fél évszázada nyújt egész éves programot.

Színdarabok, koncertek, művészeti kiállítások, de még a

sztárokat felvonultató „Winter Words" könyvfesztivált is itt

rendezik.

A kis felföldi város egyben jól jön azoknak, akik

Dél-Skóciából tartanak északnak, és félúton kinyújtóztatják a

lábukat, és esetleg bekapnak valamit. Mi pontosan ezt tettük.

Az ízig-vérig terpeszkedő viktoriánus tanyának látszó

Westlands Hotel a főutca vonalától beljebb áll, saját füves

telkén, és csak úgy sugározza magából a szívélyességet. Laza

tulajdonosaik, Robert és Johan Cowan személyes

varázsukkal járulnak hozzá a felföldi vendéglátáshoz, rögtön

a belépés után. Nincs semmi fakszni, se erőltetett hízelgés. A

részletekre viszont diszkréten odafigyelnek, és ez

megkülönbözteti a figyelmes hoteltulajdonosokat az átlagtól.

Vasárnap volt, és a napsütötte Westlands ebédlőjét gyorsan

megtöltötték a „különleges húsbüfés ebédre" érkező

vendégek - ennek reklámját mi is láttuk kifüggesztve. Hogy

miért népszerű a büfé, annak egyszerű oka volt - nagy szelet

marha-, birka- és disznósültek hevertek ínycsiklandóan

egymás mellett a főzőlapokon. Mellettük tálcákon a sült, főtt

és tört krumpli, meg a zöldségköret, aminél Cowanék

gondosan ügyeltek arra, hogy elmondják, akárcsak a húsok,

ez is a helyben előállított termékek legjavából való. Egyszerű

étek, nyilvánvalóan, a brit család tipikus vasárnapi ebédje,

ezt el kell ismerni, de tökéletesen elkészítve és nagyvonalúan

szervírozva elegáns, ám egyben otthonos környezetben. Jó

példa az összes hasonló vendéglátóipari egységnek, amely

arra törekszik, hogy vidéken fogadja a látogatókat.

Ellie és én boldogan üldögéltünk volna még ebéd után, az

ablaknál lazítva és az elragadó perthshire-i vidékben

gyönyörködve. De még mindig messze jártunk a

Grampian-hegységtől, amin túljutva érjük el a Felföld

fővárosától, Invernesstől húsz kilométerre nyugatra fekvő úti

célunkat.

Ez az a terület, ahol gyönyörködhetünk a szelíd part menti

domboldalak szépségében, a vízesésektől morajló erdős

völgyekben, vagy az északnyugatra elnyúló skót vadon

nyersen fenséges hegycsúcsaiban. Ez a folklór és a legendák

földje, az ősi csatéké, románcoké és kalandoké. Loch Ness,

jövedelmező szörnyével, a szemérmes Nessie-vel a Meall na

h-Eilrig hegyen túl fekszik délen, és körülötte a szelídebb

vidéket bájos felföldi falvak pettyezik. Az a fajta vidék ez,

ahol az ember arra számít, bármikor láthat gímszarvast,

amint szabadon járja a hegyoldalt, és ez így is van. De most a

fenséges lényeket közelebbről akartuk megnézni.

Archie Crawford szarvasfarmja egy nagy dombos legelőn

állt, közel a festői Beauly városkához, amely a hasonló nevet

viselő folyó torkolatánál áll. Amit Archie előszeretettel csak

az ő „nehézdandárjának" nevezett, a jó tucat fiatal szarvas,

teljesen kifejlett agancsokkal, vágtatva rohant le a lejtőn,

meghallva Archie Land Roverjének zúgását. Ezeket a

természetüknél fogva óvatos állatokat nyilvánvalóan

szeretettel és tisztelettel, valamint bizonyos mértékű

hízelgéssel nevelték. Egyáltalán nem féltek tőlünk,

emberektől, sőt még horkangattak is, illetve „játékos

fejmozdulatokat" tettek - hogy Archie-t idézzem - a kerítés

túloldalán, aminek láttán szerencsésnek éreztem magam,

amiért ezen az oldalon vagyok. Azoknak a sokágú

szarvaknak egyetlen bökése komoly bajt okozhat annak a

pasasnak a hátsó felében, aki megpróbálja lehagyni az agancs

„játékos" tulajdonosát.

És bár ezek a gímszarvasok királyian jóvágásúak voltak,

Archie pedig joggal volt rájuk büszke, „nehézdandárjának"

kisebb rokonai miatt jöttünk ma ide. Akkoriban az ő tanyája

volt az egyetlen egész Skóciában, ahol dámvadcsorda is élt a

gyakoribb gímszarvasokkal. Az évszázadokon át vadászó és

lövöldöző angol nemesség nagy szarvasparkjaiban

tenyésztett dámvadaknak az volt a híre, hogy szelesek és

nehéz bánni velük egy farm zártabb keretei között. Én mégis

láttam Spanyolországban, hogy sikeresen tenyésztik őket

tanyán, méghozzá lényegesen kisebb területen, mint amit

Howe Knowe-ban akartunk létrehozni. A másik lehetséges

előny, amit bennük láttam, az, hogy a húsukat (az egész ügy

végső célját) kevésbé tartották szálasnak, mint a

gímszarvasokét. Így lehetőségünk van arra, hogy azoknak

hozzunk létre piaci szegmenst, akik nem rajonganak a

túlságosan „vad" húsok fogyasztásáért.

Archie, aki becsületes és nyitott ember, nem játszotta el,

hogy meg tudná erősíteni vagy cáfolni a dámvadak

hírnevének akár egyetlen elemét is. Magányos barázdát

szántok, ha úgy döntök, hogy kereskedelmi célra tenyésztem

őket a gímszarvasok helyett, de ha tényleg végleges az

elhatározásom, örömmel ad el nekem elegendő állatot ahhoz,

hogy megkezdjem a csorda megalapítását.

A dámvad a szarvasok világának Bambijaként

aposztrofálható - törékeny és aranyos kis állat, hátán a

bundáját fehér foltok pettyezik, és lapos, „tenyér alakú"

agancsa tetszetős, nagy őzikeszemű fejből emelkedik ki. A

legkeményebb szívű állattartó gazdának kell lennie annak,

akinek nincs lelkiismeret-furdalása, hogy ilyen cuki

jószágokat a húsukért tart. De a húsevő ember már csak

ilyen, és hogy alátámasszam, miszerint a szépség attól függ,

ki mit lát annak, ismertem olyan disznótenyésztőket, akiknek

gombóc gyűlt a torkába, amikor bájos kis hízóikat a piacra

küldték.

Archie dámszarvasai, mint minden más a tanyáján, kiváló

állapotnak örvendtek, és tudtuk, hogy ha közülük választunk,

azok ideális alapjai lesznek a Howe Knowe-i állománynak.

Rövid, de információban gazdag látogatásunkat Archie azzal

zárta, hogy megmutatta vállalkozásának azt az elemét,

amiről úgy vélte, esetleg mi magunk is hasonlóan

jövedelmező mellékágnak tekintjük majd. Tanyasi boltja

nemcsak vadhúst árult, hanem mindenféle turistacsalogató

skót ennivalót és szuvenírt. A szomszédos „minifarmon" a

vevők srácai megetethették a szelídebb gímszarvasokat,

kézbe vehették és simogathatták a nyulakat, gyöngytyúkokat

és egyéb kisállatokat. Ez a sokszínűség egyértelműen

remekül bevált Archie-nál. A mi tanyánk sokkal messzebb

esett a bevált turistaútvonalaktól, mint az övé, de ott és akkor

eldöntöttem, hogy ezt az ötletet én is megvalósítom, amikor

eljön az ideje.

Beaulyt még lelkesebben hagytuk el, mint amikor

elindultunk oda. Archie búcsúzóul mondott javaslata, hogy

álljunk meg néhány kilométerrel odább az invernessi úton,

hogy „vegyünk egy kicsit abból, ami jó mindenre, ami

sajog", éppen olyan jó ötlet volt, mint üzleti tanácsai.

A Fraser család egymást követő nemzedékei a Moniack vár

1580-as megépítése óta éltek ott, és kétség nem fér hozzá,

hogy vaskos kőfalai számos intrikának és klánon belüli

torzsalkodásnak voltak tanúi az építést követő

évszázadokban. Ma azonban Philippát, a Fraserek jelenlegi

ügyvivőjét már semmi komolyabb nem fenyegeti, ami miatt

aggódnia kellene. Vadvirágok, bogyótermések és helyben

szedett gyümölcsök alkotják a többféle szeszes ital és több

tucat szósz és dzsem fő összetevőit. A vár konyhájában és

pincéiben - ahol a Moniack-féle ínyencségeket készítik,

főzik vagy keverik, sajtolják vagy erjesztik - tett körutat

követően Ellie a lekvárokra és chutney-kra összpontosított,

amíg én a szeszes italokat teszteltem.

Nehéz objektívnek maradni, miután az ember egymás után

nyelt le egy-egy kortyot a mézsörből, a kökénylikőrből és hat

különféle vidéki borból, aminek semmi köze a szőlőhöz.

Viszont nem kevésbé élvezetesek és erősek. Találékony

emberek ezek a Fraserek, a messzi északon álló Moniackból.

Végül a fantasztikus nevű „bibircses nyírborra" esett a

szavazatom, hogy hazavigyem, miután a borkóstoló

csoportból egy idegesnek látszó amerikai azt mondta, hogy

megdöbbentően nyugtató hatása van. Hosszúra nyúló

múltbeli tapasztalatai tanúskodnak erről, nyugtatott meg. Bár

nem volt éppen különösebben meggyőző rekláma annak,

amit hirdetett, úgy döntöttem, végül mégiscsak megfogadom

a tanácsát. Ha mással nem is, az ital kellemesen száraz ízzel

bírt, és a gondolatban, hogy egy fa alkoholtartalmú levét

igyam, volt valami ősi és bizarr vonzódás. Talán még saját

nyírfaligetet is ültetek Howe Knowe egyik sarkába.

Egy hölgy, lendületes invernessi akcentussal - ami a beszélt

angol számos változata közül állítólag a legtisztább és

legérintetlenebb - az általam választott két üveget barna

papírba csomagolta, és közben többletinformációkkal látott

el tartalmukat illetően. Mint mondta, a bibircses nyírbort a

mindenütt előforduló skót nyírfa nedvéből nyerik. Kora

tavasszal megcsapolják a fa kérgét, hogy begyűjtsék annak

az alapanyagát, amiről Viktória királynő egyszer kifecsegte,

hogy férje, Albert herceg kedvenc itókája, amikor a királyi

háztartás éppen Balmoralban lakozott. Ha ez a helyzet,

Albert kedvenc felföldi szíverősítője nem igazán

hosszabbította meg az életét, mivel már negyvenkét évesen

feldobta a bakancsát. De ez a szomorú gondolat sem

tántorított el attól, hogy amint lehet, magam is kortyolgassam

a bort.

Nemsokára már azt kívántam, bárcsak két ládával vettem

volna a nyugtató nedűből, két palack helyett.

Az idő tényleg repül, amikor jól érzi magát az ember, és

kevés jobb szórakozás van, ami több időt rabolna el, mint

amikor az ember leül egy üres papírlappal, hogy megtervezze

a saját házát. Ellie és én valóságos papírhegyen vágtuk át

magunkat. Amikor végül laikus tervezetünket átnyújtottuk az

építésznek, mégis úgy éreztük, hogy a bolygónk

erdőirtásához kismértékben történő hozzájárulásunkat időbe

átforgatva jól töltöttük. Egy földszintes ház vázlatát

nyújtottuk át, aminek homlokzata vidéki házikóra hajaz, de

mégis kellően mély ahhoz, hogy minden modern kényelmi

felszerelés elférjen a becsapósan tágas belső térben. A

Merryhatton Roselea bővítésére kidolgozott terveinkből

leszűrt tapasztalataink most jó szolgálatot tettek az annál

lényegesen nagyobb projektben. Ha már erről van szó, voltak

aggályaink amiatt, hogy belevágjunk egy ilyen merész

vállalkozásba, mint amit egy egész ház megépítésének

megszervezése és felügyelete jelent egy eldugott mező

közepén, de a kihívás iránti zöldfülű lelkesedésünk minden

máson felülkerekedett - kezdetben.

Magabiztosságunkra az első ütést nem sokkal azután

mérték, hogy az építész benyújtotta a ház előzetes vázlatát

régi vívópartnerünknek, a helyi hatóság építésügyi

osztályának. Azok emlékeztettek minket, hogy az építési

bizottság választott tanácsosai csak „elvileg" adták meg az

építési engedélyt, de a tervezett épület részletes tervének

elfogadásáról vagy elutasításáról szóló végleges határozatot

ők maguk, a helyi hatóság hivatalnokai hozzák, méghozzá

egyedül.

Ezután tudatták velünk, hogy a terveken szereplő tető szöge

nem megfelelő egy kelet-lothiani vidéki házhoz. Harmincról

negyvenöt fokra kellett volna növelni, hogy eleget tegyen a

hagyományos vidéki tanyaházak tetőszögének. Erre azt

feleltük, hogy a ház szélesség-mélység aránya teljesen más,

mint egy tipikus házikóé, és az építész a tető szögét ennek

megfelelőn tervezte meg. Fenntartottam, hogy az általa

javasolt szög jónak tetszett, egyensúlyban volt az épület

többi kiterjedésével, és hasonlított azoknak a házaknak a

tetejéhez, amiket mostanában építettek vidéken

Kelet-Lothianban. De az ügyünkhöz kirendelt hivatalnokot

ez nem hatotta meg. Hajthatatlan maradt - a tető

meredekségét úgy kell megváltoztatni, ahogy azt mondta,

különben a tervünkre soha nem kerül gumibélyegző.

Ha azt mondom, hogy elcsüggedtünk, az nagyon enyhe

kifejezés. Ennek a látszólag csekély módosításnak a

végrehajtása az építész vázlatán valójában a ház teljes

méretének komoly és ennek megfelelően költséges

megnövelését jelentette. A tetőtér így olyan hatalmas lenne,

hogy a földszinti három közös helyiség és négy hálószoba is

beférne oda még egyszer. Most már ténylegesen emeletes

házat építenénk, olyan magas tetővel, amitől az épület

kétszer olyan feltűnő lenne, mint előtte. Állandó célunk az

volt, hogy a ház a környező vidékbe a lehető

legdiszkrétebben simuljon bele, ami arra a feltételezésre

épített, hogy ez automatikusan találkozik az építésügyiek

helyeslésével. Akkor most miért állították a feje tetejére ezt a

logikát? Az biztos nem lehet, hogy tényleg szeretnének egy

olyan épületet, ami égre emelt mutatóujjként magasodik fel,

miközben egy jóval visszafogottabb javaslatot nyújtottunk

be nekik.

- Az is lehet, hogy csak azért fordították meg a vázlat

jóváhagyásának mikéntjét, mert már az elejétől fogva nem

helyeselték az egészet - mondta nekem az építész, amikor

megkérdeztem tőle, mit gondol, mi ütött a bürokráciába. -

Lehet, azt remélik, elriasztják magát a további költségek.

Tudja, talán azt hiszik, begyullad, és lefújja az egészet.

Éreztem, hogy felborzolódnak a tollaim.

- Hát akkor rosszul gondolják! - fortyantam fel. Majd egy

pillanatra eltöprengtem azon, hogy az eseményeknek ez az új

fordulata mivel is jár, de inkább bele se gondoltam. -

Küzdhetünk még? - kérdeztem inkább.

Az építész vállat vont, és azt felelte, megtehetjük, ha van rá

időm. Az efféle dolgok elhúzódhatnak, és volt rá esély, hogy

legvégül az építésügyiek döntése nem változik meg.

A régi közhely, miszerint az idő pénz, még sosem hangzott

igazabbul - vagy hangosabban. Amikor először léptünk erre

az útra, úgy gondoltam - naivan -, mostanra meglesz már a

szarvasfarm és beindítjuk az üzletet. Ehelyett még mindig

folyt a csata a hivatallal, bankszámlánk pedig továbbra is

fogyatkozott. Mostanra már kifizettük pici Bertie-nek a

telket, amiből így már egyáltalán semmi hasznunk nem

lenne, ha most kisétálnánk az egész tervből. A fenébe,

gondoltam - ezek a hatalomőrült szarháziak azt hiszik,

végre-valahára sikerült bevinniük egy kiütést. De még nem

kerültünk a padlóra, és határozottan nem ütöttek ki minket.

- Oké - fordultam az építészhez -, változtassa meg úgy a

terveket, hogy belekerüljön a tető új dőlésszöge.

A fickó megköszörülte a torkát.

- Khm, nem szeretné, ha előbb inkább készítenék egy

megközelítőleg pontos számítást az extra anyag- és

munkaköltségről?

Meg sem próbáltam válaszolni neki. Nagyon jól tudtam,

hogy a „nem" szócska valószínűleg a torkomon akadna.

Bár a Howe Knowe-i építkezés teljes történetével

nagyjából egy külön könyvet meg lehetne tölteni, az élmény

csodás volt és kifizetődő. Ismét Pici Bob Merryhatton

Roselea-nál bevetett csapatát hívtuk. Ahogy teltek a

hónapok, bizsergető érzés volt látni, hogy az alapjairól

kiemelkedő épület valójában nem más - köszönet az

építésügyieknek, amiért ragaszkodtak a tetőszög

megemeléséhez -, mint egy nagy és impozáns ház. És még

sokkal nagyobb és impozánsabb lesz, mint ahogy azt

elképzeltük, ami ugyan kihat a költségvetésünkre, de

legalább itt volt, és egyre közelebb vitt a célunkhoz. Mi több,

nem kellett kölcsönért folyamodnunk a bankhoz sem, mert a

pénzügyi helyzetünket fenyegető, előre nem látható

többletkiadások még nem érték el a kritikus szintet. Ekkor

azonban az építésügyi osztály újabb ütést mért ránk, és ez

már úgy tűnt, az a kiütés lesz, amit eddig olyan makacsul

mindig sikerült elkerülni.

- A külső falazást le kell bontani - közölte a tanács építésügyi

felügyelője kerek perec azon a látogatásán, amiről én úgy

gondoltam, már az utolsók egyike lesz.

- Le? - kérdeztem, és alig akartam hinni a fülemnek. - Azt

mondta... le?

- Lebontani, ledózerolni, a földig rombolni... úgy mondja,

ahogy tetszik.

Megállt bennem az ütő. Köztudott volt, hogy ez a „mindent

a könyv szerint" paragrafusrágó nemrégiben ragaszkodott

hozzá, hogy a parton egy új házat ledózeroljanak, csak mert

valami apróbb szakmai előírást nem tartottak be

hajszálpontosan az építkezők. Egyben a felügyelő hírhedt

volt arról, hogy tökéletesen nélkülöz mindenfajta

humorérzéket, így tudtam, hogy nem viccel.

- Na de miért? - esdekeltem, és a szinte teljesen kész ház felé

intettem. - Úgy értem, maga az építkezés minden egyes

szakaszát felügyelte már az első naptól fogva, és nem talált

semmit, ami panaszra adott volna okot, akkor most mi a

pokol ez a nagy probléma?

A közelben a földön heverő pár szál keskeny deszka felé

intett.

- Ezek a tűzvédelemre vannak. Az építészének javasolták,

hogy ezek is kerüljenek rá a maga tervére, és felteszem, az

építőmestereinek szállítók ezért hozták ide ezeket a többi

anyaggal együtt. Rendszeres térközönként fel kellett volna

erősíteni azokat a ház külső és belső palánkolása közé, ahogy

haladt a falazás.

Mostanra már halálsápadt lettem.

- Tűzvédelemre? Ezek a felfújt gyufaszálak? Miféle

kicseszett tüzet lennének képesek ezek megállítani, az isten

szerelmére?

Felteszem, ezután a nemrég hatályba lépett építésügyi

rendelkezés szóbeli ismertetőjét adta elő nekem. A veleje az

volt, hogy ezek a vékony deszkaszálak a fal üregeibe

illesztve késleltetik a tűz terjedését néhány létfontosságú

perccel. Szerintem ez bürokratikus szarságnak hangzott, és

ezt meg is mondtam a felügyelőnek. Aztán megkérdeztem,

rokona-e annak a szadista köcsögnek az építésügyi

osztályon, aki megpróbálta megfúrni a házat azzal a

marhasággal a tető szögéről. Ez nagy hibának bizonyult.

A paragrafusrágó komolyan megsértődött.

- Ez nem szarság - közölte szárazon. - A szabály az szabály.

Engem arra hatalmaztak fel, hogy betartassam őket, maga

pedig otrombán áthágta őket. - Győzedelmes mosoly ült ki az

arcára, ahogy rámutatott a házra, és kijelentette: - A tűzgátlók

nélkül az épület illegális, így a külső falazatot le kell bontani,

hogy beillesztésre kerüljenek.

- Na de az meggyengíti az épületet! Az egész összeomolhat.

- Ez majd megtanítja arra, hogy legközelebb ragaszkodjon a

szabályokhoz.

- És könyörgöm, miért nem szólt a drágalátos, francos

tűzgátlóiról jóval azelőtt, hogy a falazat elérte az oromzat

tetejét?

Mosolya dölyfös homlokráncolásnak adta át a helyét.

- Maga alkalmazott egy építészt meg egy tapasztalt

építőmestert, hogy tanácsokat adjanak a technikai

kérdésekben, úgyhogy őket kérdezze, ezúttal miért hagyták

ki ezeket.

Vettem egy nagy levegőt, magamban elszámoltam tízig, és

a bibircses nyírbor ízére gondoltam. Ez volt minden, amit

tehettem, hogy megfékezzem magam, és ne ragadjam meg a

torkánál fogva ezt a szarházit.

- Azt ugye tudja - mondtam dühtől remegő hangon -, hogy a

vacak szabályának betartásával véget vet az egész

építkezésnek? A helyzet az, hogy egyszerűen nem

engedhetem meg magamnak, hogy az egészet lebontsam és

újrakezdjem - mert lényegében erre kér, nem igaz?

Erre megvonta a vállát, „ez nem az én problémám"

mozdulattal.

A tűzgátlók halma felé intettem.

- Szóval néhány deszkaszál miatt, ami szinte semmit nem ér,

és ami egészen mostanáig nem is szerepelt a maga

szabálykönyvében, elveszítem mindazt, amit itt befektettem.

Érti, ugye?

Ismét csak vállat vont.

- Nem gondolja, hogy ezzel a hivatalos szőrszálhasogatással

túl messzire megy?

Lenézően csóválta a fejét.

- Nem én hozom a...

- Egen, egen, egen - vágtam közbe -, nem maga hozza a

rendeleteket, maga csak engedelmeskedik. Kicseszettül

elégszer mondta! A magukfajták csak erre jók, nem igaz?

- Tudja, mit kell tennie - vágott vissza -, és ha nem teszi,

kiadjuk a bontási határozatot. Ilyen egyszerű az egész. -

Ezzel sarkon fordult és ellejtett a kocsijához.

Végleg úgy látszott, hogy hosszú hullámvasutazásunk

immár végérvényesen lefelé tart, a végső ütközők felé. Volt

néhány rémes pillanat menetközben is, de mindet

megúsztuk, és mindig sikerült mosolyogva kijönnünk belőle.

De most tényleg úgy tűnt, elértük a pálya végét. És semmi

értelme nincs ujjal mutogatni másra, és bárkit hibáztatni

magamon kívül. Az úgynevezett „építsd magad"

vállalkozásban te vagy saját magad fővállalkozója, vagyis az

üzlet veled együtt fuccsol be, és nem azokkal, akiket

alkalmazol. Pusztán balszerencse volt, hogy Pici Bob, az

építőmester még nem találkozott az új tűzvédelmi

palánkokkal, és nagy kár, hogy az építész nem hívta fel rájuk

a figyelmét a terveknél. De mindez már a múlté, és a

végelszámolásnál az állt, hogy egyszerűen nem bírtam a

munkával, amibe belevágtam.

Nyomasztó csend telepedett bérelt házikónkra azon az

estén. Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam.

Vagyonunk javát egy álomba feccöltem, amiről kiderült,

hogy egy rémálom, és ami egyre inkább valósággá változott,

minél tovább feküdtem ébren, megpróbálva kiutat találni

belőle. De nem volt kiút. A csőddel néztünk szembe, és én

juttattam ide a családomat, önző módon kergetve azt az

átkozott szivárványt. Persze egy kicsit besegített az

összeesküvő építésügyi hivatalnok és cimborája, az a

szívtelen, kicseszett diktátor az építésfelügyelettől. Másnap

reggel kimerültnek és levertnek éreztem magam, és -

szégyellem bevallani - sajnáltam magam.

Ezzel szemben Ellie remekül aludt, friss volt és kipihent. -

Gondolkodtam - csiripelte, ahogy kitöltötte a reggeli kávét -,

és azt hiszem, megoldottam a gondodat.

Üres tekintettel meredtem rá a pirítósra, amire

automatikusan vajat kentem, de nem állt szándékomban

megenni.

- Ugyan, sehogy se lehet megoldani - dünnyögtem. - Egész

éjjel ez járt a fejemben, és egyszerűen nincs rá válasz.

Nézzünk szembe vele, a bürokraták már az első naptól

kezdve rám szálltak, és végül...

- Mindössze annyit kell tenned - szakított félbe Ellie -, hogy

rendszeres térközönként lyukakat fúrsz a falazatba a ház

négy sarkánál, és beledugod ezeket a tűzvédelmi izéket. A

ház négy oldalán máshol is fúrsz lyukakat, hogy segítsd

ezeket végighúzni, és rögzíteni. - Ezzel, jelezve a dolog

megmásíthatatlanságát, hátralökte a haját. - Probléma

megoldva. Egyszerű az egész!

Üveges szemekkel emeltem fel tekintetemet a pirítósról, és

halvány fény csillant meg az agyamat borító rémület ködén

át.

- Na, ezt, hát... most még egyszer mondd el - dörmögtem.

Ellie megtette, és Istenre mondom, igaza volt. Többé semmi

szükség hát a bontásra. A megoldása tökéletes volt. A

hullámvasút hirtelen mozgásba lendült, és ismét optimistán

felfelé robogott. Még nagyobb sebességre kapcsolt, miután

Pici Bobnál leellenőriztem az ötletet, aki egyetértett azzal,

hogy működni fog. Hozzáfűzte, igaz, ami igaz, macerás,

időrabló művelet lesz, de a lényeg az, hogy az épület

megmenekül, és az új tűzrend-védelmi szabályokat is

betartjuk. Telitalálat! Ismét boldog napok virradtak ránk.

Ha a tanács építésügyi felügyelője örült nekünk, akkor

meggyőzően sikerült ezt álcáznia, amikor elmeséltem neki az

ötletemet. Munkatársaival történő hosszas tanácskozás és

konzultáció után végül egyetértett azzal, hogy a tűzgátlók

általunk javasolt módszere elfogadható, egy feltétellel. A

művelet minden részletéről fényképet kell készítenünk, hogy

az bizonyítékul szolgáljon - amennyiben feletteseinek

valamikor szükségük lenne rá - arra, hogy ő megfelelően

betartatta a kötelező szabályokat.

Megnyugtattam, hogy nemcsak fényképeket készítek, de ha

az előnyére válik a feletteseinél, még be is keretezem neki

őket sőt, még csengettyűket és harangocskákat is aggatok

rájuk.

Hogy a vén Maria egyik mallorcai közmondását idézzem:

„Az a füge, amit nem érünk el, még édesebb nyújtózkodás

után", és ennél nagyobb igazságot sosem mondott.

Zárszó

Ahol a szíved, ott az otthonod

Mire végre sikerült beköltöznünk a Howe Knowe-i házba,

Sandy kijárta a főiskolát és úgy tervezte, hogy

mezőgazdasági vállalkozásba fog néhány barátjával. Charlie

közben friss munkatapasztalatokat szerzett egy edinburghi

reklámügynökségnél, ahol állást ajánlottak neki a tervezési

osztályon, amikor néhány hónappal később befejezte a sulit.

És bár Ellie-vel alig vettük észre, de mindkét fiunk felnőtt,

amíg mi azon az úton haladtunk, ami egyre hosszabb és

rázósabb lett. Mostanra már majdnem elértük választott

utunk végét, még ha nem is a szivárvány végét, és egy szuper

új Otthon büszke tulajdonosai voltunk - még ha az emeleten

akár görhokizni is lehetne.

Pici Bertie, akitől a földet vettük, learatta utolsó termését a

mezőn, és mi készen álltunk, hogy elvessük a füvet, amin

majd szarvascsordánk jövő tavasszal legelni fog. Az addig

hátralevő hónapokban kerítést húzunk a birtok köré, mellé

almozóaklok sora és egy multifunkciós mezőgazdasági szín

kerül. Azt is kigondoltuk, hova kerüljön végül tanyasi

boltunk és a „minifarm", aminek ötletét Archie Crawford

ihletadó, Inverness közelében működő vállalkozása szülte.

Eltekintve attól, hogy pénzügyi helyzetünk csúnyán

megszenvedte a pluszépítkezést és a hivatallal való

összeütközésből fakadó késedelmet, nem is lehettünk volna

boldogabbak, és a jövő fényesnek tűnt.

Ekkor ledőlt a berlini fal, és gondosan kidolgozott

terveinket a közmondásos téglák tonnái alá temette.

Joggal kérdezhetik, hogy az ég szerelmére, egy távoli

országban végbemenő politikai változásnak milyen hatása

lehet egyáltalán egy embrionális állapotban levő skót

szarvasfarmra. A válasz az, hogy Nyugat-Németország

akkor történetesen az egy főre eső vadhúsfogyasztásban

világelső volt. így az ország a brit szarvastenyésztők

termékeinek létfontosságú és jövedelmező piacát jelentette.

Most azonban, a kommunizmus váratlan bukásával

Nyugat-Németország zsilipkapui megnyíltak a keletről

érkező olcsó vadhús áradata előtt. Az esemény sokkolta a

brit szarvastenyésztést, ami még maga is viszonylag a

fejlődés korai szakaszában járt, ennélfogva sebezhető volt az

efféle jelentős keresletcsökkenésre. Az Egyesült Királyság

gazdasajtója a végzet eljövetelét hirdette az ország

szarvastenyésztőinek, leszámítva a legjobban felszerelt és

legkomolyabb tőkével bírókat. De egyes szakértők szerint a

legnagyobbakat leszámítva még nekik is keményen meg kell

küzdeniük a túlélésért.

Ismét azzal a szituációval néztünk szembe, ahol az „ami

szép, az nagy", és „ami még nagyobb, az még szebb"

mondások jutottak szerephez. És mi még bele se vágtunk a

szakmába. Emellett legyengült pénzügyi helyzetünk azt

követelte, hogy most első ízben kénytelenek leszünk pénzt

felvenni új tanyánk fejlesztéséhez, így a döntő kérdés, amit

fel kellett tennünk magunknak, az volt, vajon bölcs dolog-e

belevágni valamibe, ami ilyen bizonytalan vállalkozássá

vált. A banktól kapott tanács, ahogy arra számítottunk is,

nemleges volt, és bármennyire lehangoltak és kiábrándultak

voltunk is, el kellett ismerünk, hogy tanácsuknak van veleje.

Azzal a súlyos helyzettel kellett szembenéznünk, hogy

minden erőfeszítésünk hiábavaló volt.

Ironikus, hogy az a változó szél, ami kedvezően kezdett

fújni több millió embernek a kommunista Kelet-Európában,

legalább egy család pénzügyi terveit is elfújta a vállalkozók

Nagy-Britanniájában. De a dolgok nagyobb vetületében a mi

szorult helyzetünk keveset számított. Az élet már csak ilyen.

Más lett volna a helyzetünk, ha a bürokrácia nem késlelteti

szarvasfarmunk létrehozását? Ha egészen őszinte akarok

lenni, nem. Mert amennyire én tudom, az a bürokratikus

akadékoskodás, ami annyira bosszantott engem, talán még

meg is kímélt minket a teljes pénzügyi összeomlástól. Hozzá

kell tennem, hogy ettől még nem küldözgettem

köszönőleveleket a trükkös akadályok kiagyalóinak.

- Na, és mihez kezdünk legközelebb? - kérdezte tőlem Ellie

egy augusztusi este, amikor vacsora utáni italainkat

kortyolgattuk a fiúkkal együtt Howe Knowe-i új házunk

verandáján.

- Legyen ez a családi mottónk - szellemeskedett Charlie,

mielőtt esélyem lett volna felelni.

- Egen, de nem olyan régen változtattuk meg „Eladó"-ra -

vágott közbe Sandy.

Ellie arcán rosszalló kifejezés ült ki, ahogy arra várt, mit

reagálok Sandy vaskos beszólására. De én nem kaptam be a

csalit.

- Tudod - feleltem -, a mai este az első alkalom, hogy mind a

négyen együtt eszünk a saját házunkban azóta, hogy

otthagytuk Ca's Mayoralt majdnem négy évvel ezelőtt.

- Mintha csak tegnap lett volna - dünnyögte Ellie -, bár senki

más nem gondolná ezt a ráncaimból.

Néhány percnyi feszült csend támadt, amíg én és a fiúk

saját gondolatainkba merültünk, Ellie elszólásán rágódva.

Aztán Sandy olyasmivel rukkolt elő, ami felnyitotta bennem

azt a palackot, amire csak akkor jöttem rá, hogy tudat alatt

mindvégig bedugaszolva tartottam.

- Hát, hmm... remélem, nem veszed ezt tőlem rossz néven,

apu - mondta fiunk, árnyalatnyi habozással a hangjában -, de

nem gondolod, hogy esetleg mindazzal, ami tettél... mármint

Mallorcán éppúgy, mint hazaérkezésünk óta itthon... azt

próbáltad meglelni, amit Cuddy Neukban hátrahagytunk?

- Egen, mindent megadnék érte, ha visszamehetnék - mondta

Charlie. - A milliomosok összes villája, úszómedencéje,

jachtja, Rolls Royce-a meg a többi mallorcai cuccos mind

remek volt, amíg ott voltunk, és én ki nem hagytam volna az

esélyt, hogy megízleljem. Viszont nem volt ott semmi, ami

felért volna Cuddy Neukkal. - Olyan felnőtt tekintettel nézett

rám, amit még sosem láttam tőle. - Tudom, mindig azt

mondod nekem, hogy sose mondjam azt, soha, apu, de mi

mind tudjuk mélyen belül, hogy soha többé nem találunk

másik Cuddy Neukot.

A Lammer Law kortól lágyított körvonalát néztem, hangás

lankáin a mályva és zöld finom árnyalata verődött vissza a

lenyugvó nap ragyogásában. Fenséges kép volt ez, mint

ahogy az volt a maga kevésbé kegyes módján a dermesztően

hideg reggeleken is, amikor azt a vén dízelgenerátort

kurbliztam életre, hogy leteszteljem az új távlatokat ígérő

vízkészletet. Igen, ez a ház, ami arra a sivár és üres

domboldalra épült, remek családi otthonná lett egy igazán

gyönyörű környezetben. Mégsem lehetett vitatkozni azzal,

amit a fiúk mondtak - mert nekünk ez sosem lesz Cuddy

Neuk, és a huszonöt hektáros Howe Knowe soha nem fog

minket eltartani. Különösen Ellie-vel szemben kívánta úgy a

tisztesség, hogy egyszer s mindenkorra magam mögött

tudjam a múltat - ideje volt új utakat keresni életünk

folytatására.

- Tökéletesen igazatok van, fiúk - mondtam. - Nincs értelme

ugyanazt a régi szivárványt tovább kergetni.

Ellie nyugtalanul nézett rám.

- Szóval, mihez kezdünk legközelebb?

- Hát, a kis családi tanyák kora leáldozott - feleltem -, és azt

hiszem, ezzel mindnyájan egyetértünk, igaz?

- Igaz - válaszolták kórusban, és rám szegezték tekintetüket.

- Ezért úgy döntöttem, hogy csak egyetlen dolgot tehetek

helyette.

- Mit? - kérdezték várakozva.

- Írni fogok róla.

- Írni? - kiáltotta Ellie. - Mit fogsz írni?

- Egy könyvet - mosolyodtam el. - Könyvet mallorcai élmé-

nyeinkről.

Újra feszült csend támadt, amihez ezúttal társultak a rám

irányuló hitetlenkedő pillantások.

- Egen - folytattam rendíthetetlenül -, és már a nagyszerű

címet is megálmodtam hozzá: Egy tél Mallorcán - Hófödte

narancsligetek. Tudjátok, Ca's Mayoralban töltött első

napunkról vettem, amikor az a fránya hóvihar a

narancsligetekből...

- Igen, igen, csak úgy tombolnak előttem a képek, ha érted a

poént - sújtott le Ellie -, de egy könyvet megírni neked

évekbe telik, és még több évbe, mire kiadják... ha ugyan

kiadják. És közben hogy tervezed távol tartani a farkast az

akoltól?

- Aha, először ezen gondolkoztam, és rájöttem a tökéletes

megoldásra.

Ellie az ég felé emelte a tekintetét, és lehunyta a szemét,

miközben szája hangtalanul mozgott, azt hiszem, néma

fohászt mormolva.

- És abból lesz a megélhetésünk, amíg a könyvem írom -

dicsekedtem boldogan -, hogy ismét régi házakat újítunk fel

és adunk el.

Charlie felnyögött.

Sandy nevetésben tört ki.

Ellie úgy tett, mint aki elájul.

Így aztán töltöttem neki egy pohárral a bibircses nyírborból.