PIRANDELLOLEGSZEBB NOVELLÁI

FORDÍTOTTA

GÁSPÁR MIKLÓS

A PESTI NAPLÓ RT. LAPKIADÓ RT. ÉS A MAGYARORSZÁG NAPILAP RT.

KIADÁSA

71493. - ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RT. NYOMÁSA

1921 májusában a római Teatro Valle-ben egykülönös című s még különösebb tartalmú színdarabkerült bemutatóra: Sei personaggi inc e r c a d'autore. A távíró még aznap este szét-vitte a nagy irodalmi esemény — mert később csak-ugyan annak bizonyult — hírét a világ négy tájafelé, mégpedig német közvetítéssel, hisz a déli íróeddigi működéséi észak kísérte különös figyelemmel.Az olasz cím hevenyészett német fordítását, ahányország, annyifélekép értették félre s a világsajtóbanilyen címen emlékeztek meg az új darabról: »Hatszemély keres egy írót, Hatan autor-vadászaton,Hatan keresnek egy autót A

Ami nem is volt csoda, hisz a cím éppen a darabújszerű lényegét fejezte ki s ezt az újszerű lényegetnehéz volt csak úgy egyszerű bemondásra felfogni.Igen, a Hat s z e r e p k e r e s egy s z e r z ő téppen arról szól, hogy hat drámai alak, hat színpadiszereplésre alkalmas személy, sőt egyenesen hat drá-mai szerep keres valakit, aki megírja, színpadraállítsa őket, az igazi drámát helyezve a mai színpad-szerű kiagyalt művek helyébe. Aminek megvan amaga színpadtechnikai, általános irodalmi és propa-ganda-ízűen szimbolikus jelentősége.

Ma már nem kell magyarázni azt az új látást,amelyre a világ 1921-ben figyelt fel, mert a darab

6

szerzőjének művészi látásformája azóta mindenüttközismertté vált.

Mi ez a látás forma?Legrövidebben: ahány ember, annyi világ van;

a folyton megújuló élet alapvető tulajdonsága a vál-tozás, de megjelenni csak bizonyos állandó, zsarnokikeretek közt képes; s jaj annak, aki erre az ellen-tétre ráébred, mert vagy az élei változandóságánakrabjaként a keretekbe ütközik, vagy a keretek tiszte-letben tartásával az életet csonkítja meg s akár ezt,akár azt választja, második tragikus összeütközésüla többi ember ezernyi külön világával találja magátszemben, amelyek mind éppen olyan megfellebbezhe-tetlenül jogosultak, mint az ő külön világa; és hogyteljes legyen a zűrzavar tragikomédiája: az életparancsai csak úgy megfellebbezhetetlenek, mint akéretek parancsai.

Ebből nyilvánvaló, hogy ennek a látásnak háromtengelye van: i. filozofikus szemlélet, amelyből az ameggyőződés fakad, hogy 2. az ember igazi sorsa aszenvedés, ami 3. tragikomikus jelenséggé teszi azegész életet.

Ez a hármas tengely a magyarázata annak is,hogy a problémáktól ködös észak népei (svédek, néme-tek, finnek) éppúgy nagy fogyasztói az író műveinek,mint az élet figurális és figurás oldalát kedvelő lati-nok (franciák, spanyolok és portugálok) innen éstúl az óceánon.

Maga az író is, Luigi P i r a n d e l l o , azAfrika és Európa, a töprengő Kelet s az anyagiNyugat keresztező pontján, a görög, római, bizánci,arab és normann uralom emlékeit ma is elevenenőrző Szicíliában született (Girgenti, — az ókoriAgrigentum, amelyet Renan nyomán Anatole Franceoly szívesen emleget — 1867 június 28.) s az iroda-lom és filozófia kutatásában a német Bonn egyeteme

7

művelte ki szellemét. 1891-ben mint bölcsészdoktortávozott Beethoven szülővárosából, a rajnaparti egye-temi városból s otthon tanár lett. 1897-től 1922-ig,tehát világhíre kibontakozásáig a római tanítónőképző-ben volt az esztétika és stilisztika tanára.

A »Hat szerep« óta Olaszország legnagyobb élődrámaírója, de hamis képet alkotna magának Piran-dellóról az, aki a novellistáról megfeledkezne.

A N o v e l le per un anno hosszú soro-zatának több száz novellája nemcsak élvezetes olvas-mány s jelentős terméke Pirandello művészetének(ámbár a világhír sarlatán segítőktől hangos piacána könyv szükségszerűen elnyomott versenytársa az élőtestek, nagy színészi teljesítményeké színházi vállal-kozó tőke s a színpad-kritikai publicitás ezernyireklámjával népszerűsített színdarabnak), — hanemgyönyörű példája az olasz novella megújhodásának is.

Pirandello szakít a XIX. század végén szintekötelezővé vált maupassanti dramatikus novella-formá-val s visszatér a boccacciói novella szerkezetéhez, azel-b e s z é l é s-hez, a rövidre vont drámai menetűregénykétől a statikus élet vagy hosszú élet-sorsegy oldalának anekdotikus felvillantásához.

Míg a Maupassant-novella ahány, annyiféle,hangban, hatásban, tárgyban és stílusban, a Piran-dello-novella tárgyai között a gyötrelem és szenvedés,az élet önmagában rejkzőjgyetemes tragédiája a közöskapocs, a hang a játékosságot művelő kiábrándult-ság hangjainak egész skálája, hatása nem egyszerűennevettető vagy megdöbbentő, hanem az elsődleges neve-tésen és megdöbbenésen túl elgondolkoztató, stílusapedig az olasz novella mesélő stílusa, ahol mindigelőtérben van egy »én«, maga az író vagy alakmásavagy szócsöve. A Maupassant-novella igyekszik meg-maradni a flauberti személytelenség magas hegycsú-csán, Boccaccio és Pirandello közénk telepednek,

8

mintegy társalogni. Maupassant az esetet szinte elő-terjeszti, személytelenül, mintha nem ő írta volna snem nekünk, hanem úgy termett volna a novella,mint az útszéli fa gyümölcse, annak, aki leszakítja.Boccaccio és Pirandello egyenesen h o z z á n k_for-dul, n e k ü n k beszéli el, mondja el apróra, az alírai tárgyilagosság alaposságával, ez lázas sietségévelaz esetet.

De persze, a boccacciói cél és téma-kör egészenmás, mint a pirandellói.

Boccaccio nevet, mesél és nevettet, minden el-beszélhetőt elbeszél, az elmesélhető nevezetes eseteknekszinte lexikonát írja meg s az egész fölött tombolvaragyog a reneszánsz testiségének perzselő verőfénye.Pirandello esetei rendkívüli esetek, amelyeketegyedül csak ő látott meg az élet zűrzavarában, nevetneszívesen, ha földi ember egyáltalán joggal merhetnenevetni, de mesél, mesél végeérhetetlenül lázasan, mertprófétai elhivatásnak érzi a megmagyarázhatatlanéletet megmagyarázni, m ö g é j ü k n é z n i aze m b e r é k n e k a bölcselkedés riadt tolvajlámpá-jának világánál s az egész fölött sápadt ezüstfénnyelszikrázik a lelkiség, a gondolat sztratoszférájánakszinte már égető hidege.

S mily nehéz a gondolatnak a dolgok egyensúlyátmegőrizni: a valóság folyton átbillen a képzeletbe,a képzelet a valóságba, a földiség a természetfölöttibe,a rejtély a tényekbe, a tragédia a komikumba, a komé-dia a tragikumba, az eszme tettekben a tett eszmékbenvetél el s az élet jelenségek állócsillagai, ködfoltjai.Tejútja, bolygói között mint a megismerés és kozmikuskétségbeesés lángcsóváját maga után húzó izzó üstökösvágtat kiismerhetetlen pályáján a Gondolat.

Egy példa:Két ideálisan egyetértő barátnak közös szeretője

van, akinek gyermeke születik. Kié a gyerek?

9

Maupassant úgy írná meg ezt a novella-témát,hogy a két barát drámai eltávolításával (például halá-los párbaj s a győztes öngyilkossága), megmaradnaegy titok, amelynek megfejtéséből az apátlan, de kétapájú gyermek tragédiája bomlana ki végül, mintegy elferdült élethelyzet rajza.

Boccacciónál derült és körmönfont firenzei keres-kedő-tréfa lenne a kezdet, aztán jönnének a kalandosbonyodalmak, egyik apa ravaszkodna, hogy megszerezzea gyereket, a másik megölné az elsőt, elmenekülne azanyával és fiúval Chios szigetére Aladin szultánhoz,aki az anyát elszeretné, az apa fejét leüttetné, a fiúelső tanácsadójává lenne s öreg korára nagy vagyon-nal térne vissza Firenzébe.

Pirandello először megbontatja a körülmények-kel a két ember barátságát és a lány iránt érzetiszerelmét, szeretetük a lány iránt kegyetlenséggé válik,szeretetük egymás iránt kölcsönös gyűlölködéssé, azanya meghal, a barátok elszakadnak egymástól, majdújra összetalálkoznak s nyomban össze is ütközneka gyerek szeretetében, mert ahogy megszületése előttmindegyik a másikat gyanította apának, most, ami-kor már egyéniség a gyerek, magát tartja annak, vadharc tör ki a gyerekért, akit végül is egy idegen fogadörökbe s a két barát újra összemelegszik, a kör be-zárul, a barátság tavába hullott súlyos kő nyomántámadt hullámgyűrűk elsimulnak.

Vessük össze ezt a három megoldást s a különb-ségeket lemérve, megértjük Pirandellót.

De olvassuk, akkor meg is szeretjük.

LACZKÓ GÉZA

EGY REGÉNYHŐS TRAGÉDIÁJA

Régi szokásom, hogy minden vasárnap délelőttkihallgatást adok készülő novelláim szereplőinek.

Öt óra hosszat, reggel nyolctól egyig.Ilyenkor csaknem mindig rossz társaságban

vagyok.Nem tudom, mért, de kihallgatásaimra a

világ legelégedetlenebb emberei, sajátságos vég-zetszerűségektől üldözött és rendkívüli esetek szö-vevényébe bonyolódott atyafiak gyülekeznek ösz-sze, akikkel valóságos kín a tárgyalás.

Én valamennyiüket türelmesen meghallga-tom; jóindulattal kikérdezem; feljegyzem a ne-vüket, életkörülményeiket; számon tartom érzé-seiket, törekvéseiket. De hozzá kell tennem, hogyszerencsétlenségemre nem könnyű őket kielégí-teni. Hiszen mondom, türelmes és jóindulatúvagyok, de azt már cseppet sem szeretem, hakihasználnak. Amellett hosszas, minden rész-letre kiterjedő vizsgálódással alaposan ki akaromismerni novelláim hőseinek lelkületét.

Már most előfordul, hogy bizonyos kérdé-seimre egyik-másik elkedvetlenedik, megsértődik,dühöngeni kezd, mert talán azt hiszi, hogy gú-nyolódom vele, vagy hogy csupa mulatságbólpróbálom abból a méltóságteljes komolyságbólkizökkenteni, amellyel nálam jelentkezett.

12

Erre aztán végtelen türelemmel és jóindulat-tal igyekszem megmagyarázni, hogy a kérdéseméppenséggel nem felesleges, mert hiszen nem elégazt akarni, hogy ilyenek, vagy olyanok legyünk.Az a lényeges, hogy valóban tudunk-e olyanoklenni, amilyenek szeretnénk. Aki erre nem képes,annak az erőlködése természetszerűleg nevetsé-gesnek és értelmetlennek hat.Ezt sehogy sem akarják megérteni.

Minthogy alapjában jószívű vagyok, tulaj-donképen sajnálom őket. De lehet-e bizonyosbalsorsok felett másként, mint nevetve szánakozni?

Így aztán novelláim szereplői az egész világonazt híresztelik el rólam, hogy rendkívül kegyetlenés szívtelen író vagyok. Talán csak egy jóhiszeműkritikus tudná velük megértetni, hogy valójábanmennyi részvét rejtőzik a nevetésem mögött.

De ugyan hol keressen az ember manapságjóhiszemű kritikust?

*

Azt is el kell mondanom, hogy ezeken akihallgatásokon bizonyos novellahősök néha megakarják a többit előzni és olyan követelődzőénés tolakodóan lépnek fel, hogy kénytelen vagyokőket a szó szoros értelmében kidobni.

Némelyek rögtön, keserűen megbánják okve-tetlenkedésüket, és visszajönnek kunyorálni, hogyhagyjam ki az elbeszélésből ezt vagy azt a hibájukat.De én ilyenkor csak mosolygok és szép nyugodtanazt felelem: egyelőre vezekeljenek vétkükért és vár-janak, amig időm és alkalmam lesz velük foglalkozni.

Azok közt, akik várakozás közben a háttérbeszorulnak, van, aki sóhajtozik, van, aki elkedvet-lenedik és van, aki elunja a dolgot és elmegy,hogy más író ajtaján kopogtasson be.

13

Gyakran megesett velem, hogy írótársaim,novelláiban olyan szereplőket fedeztem fel, akikelőbb nálam jelentkeztek; mint ahogy olyanokrais ráismertem, akik nem lévén megelégedve azzal,ahogy én szerepeltettem őket, máshol ismét meg-jelentek, és újból érvényesülni próbáltak.

Nem panaszkodom e miatt, mert hiszen átlagkét-három új novellahős jelentkezik nálam heten-ként. És gyakran oly nagy a tolongás, hogy egy-idejűleg többeket is meg kell hallgatnom. Mígaztán az agyam ebbe a megosztott figyelembe éstúlhajtott munkába belefáradva, tiltakozni kezdaz ellen, hogy egyszerre kettőt-hármat is táplál-jon és kétségbeesetten fenyegetődzik, hogyha nemtartják meg a sorrendet, szépen, egyenként, vala-mennyit kiutasítja!

Sose felejtem el, milyen alázatosan várt asorára egy öreg emberke, aki messziről érkezetthozzám; ez bizonyos Icilio Saporini mester volt,akinek a római köztársaság bukása után, 1849-ben,valamiféle hazafias dal játszása miatt ki kellettvándorolnia Amerikába; és negyven esztendőmúlva, csaknem nyolcvanéves korában tért visszaItáliába, meghalni. Ez a szúnyoghangú, rendkívüljó modorú emberke szertartásosan mindenkit előreengedett. Míg végül egy szép napon, amikorhosszú betegség után lábadoztam, nagyon aláza-tosan, félénk mosollyal az ajkán, csendesen aszobámba lépett:

— Ha szabadna... ha nem vagyok alkal-matlan ...

Ó, hogyne, kedves öregem! Éppen a leg-alkalmasabb pillanatot választotta. És azonnalmeghalattam egy kis novellában, amelynek »Régimuzsika«lett a címe.

* *

14

Múlt vasárnap a szokottnál kissé később lép-tem dolgozószobámba, hogy a kihallgatást meg-tartsam. Bizonyos ajándékba kapott regény, amelymár több mint egy hónapja várt arra, hogy el-olvassam, hajnali három óráig ébren tartott,annyira foglalkoztatott egyik szereplője, az egyet-len élő ember, a sok színtelen árnyék közt.

Szegény ember volt ez, bizonyos Fileno dok-tor, aki azt állította, hogy hathatós szert találtfel minden szenvedés ellen; csalhatatlan receptet,gyógyító írt mindenfajta közérdekű vagy magán-jellegű sérelemre.

Azaz, hogy nem is annyira orvosszer, mintinkább módszer volt az, amit Fileno doktor fel-talált. Abban állt, hogy reggeltől estig történelem-könyveket olvasott és úgy tekintette a jelent is,mintha már a történelemhez tartoznék, vagyisnagyon messze volna az időben és emlékét csupánrégi fóliánsok őriznék.

Ezzel a módszerrel minden kellemetlenségtőlés szenvedéstől megszabadult, és — anélkül, hogyelőbb meg kellett volna halnia — a tökéletes,békés nyugalom állapotába jutott. Az a bizonyoskönnytelenül mélabús, szenvtelen és fenkölt békevolt ez, amely még akkor is ott fog lebegni a földitemetők felett, ha már az egész emberiség kihalt.

Fileno doktor nem is gondolt arra, hogy amúltból tanulságokat vonjon le a jelenre vonat-kozóan. Tudta, hogy ez haszontalan, kárba veszettfáradság lenne, mert hiszen a történelem bizonyoselemeknek a történettudósok egyénisége, ellen-szenvei, rokonszenvei, törekvései és nézetei szerintcsoportosított elméleti összesége, és éppen ezértsehogysem lehet közös nevezőre hozni az elevenenlüktető élettel, amelyben mindezek az elemek mégrendszertelen összevisszaságban kavarognak, for-

15

ronganak. És arra sem gondolt Fileno, hogy ajelenből kiindulva próbáljon a jövőre következ-tetni. Pontosan ennek az ellenkezőjét cselekedte:gondolatban a jövőbe helyezkedett, hogy onnantekintsen vissza a jelenre, mintha az már a múlt-hoz tartoznék.

Hogy csak egy példát említsek: meghalt alánya. Egyik barátja néhány nappal a halálesetután felkereste, hogy részvétét fejezze ki neki.Hát kérem: legnagyobb meglepetésére már olyanmegvígasztalódottnak találta Filenot, minthaleánya száz esztendő előtt költözött volna el azélők sorából.

A nagy csapást, amely érte, egyszerűen el-tolta magától az időben, a múltba taszította. Ésmilyen fölényes higgadtsággal beszélt róla!

Egyszóval, Fileno doktor úgy használta ezt amódszert, mint valami távcsövet. Szeméhez emelte,de nem azért, hogy a jövőbe tekintsen, ahol úgyistudta, hogy semmi látnivaló sem akad. Hanemelhitette a lelkével, hogy szívesebben néz keresztüla nagyobbik lencsén, mint a kisebbiken és a messze-látót a jelenre így szegezte, hogy minden eseményeparányivá zsugorodjék, távolinak tűnjék fel előtte.Esztendők óta készülődött, hogy korszakalkotó|önyvet ír. A távolság filozófiája — ez lett volnaa könyv címe.

A regény olvasása közben világosan láttam,hogy a szerző, akit az egyébként egészen minden-napi cselekmény mesterséges bogozgatása teljesenlekötött, nem ébredt tudatára, hogy milyen lehető-ségek rejtőznek Fileno figurájában. Pedig ez azegy szereplő igazi nagyszabású alkotás magváthordozta magában; egy helyen sikerült is az írókezét megragadnia és vezetnie, hogy jó darabonkeresztül erőteljesen és plasztikusan kiemelkedhes-

16

sék a sok jelentéktelen közhely sorából. De aztánminthogy kénytelen-kelletlen alkalmazkodnia kel-lett a regény hamis megoldásának követelményei-hez, megint csak elsatnyult, eljelentéktelenedett azalakja.

Akkor éjszaka sokáig ébren feküdtem és foly-ton ez a regényhős járt az eszemben. Milyen kárérte! Rengeteg anyag volt benne, amiből remek-művet lehetett volna alkotni! Ha a szerző nemismeri félre és nem hanyagolja el, ha őt állítja el-beszélése központjába, talán a regény mestersége-sen bogozgatott bonyodalmai is életteljesebbé vál-tak volna. Bosszúsan és sajnálkozással gondoltamerre a nyomorúságosan elsikkadt életre.

Nos hát, azon a bizonyos vasárnap reggelen,amikor a dolgozószobámba léptem, szokatlan fel-fordulást találtam ott, mert ez a Fileno doktor arám várakozó szereplők közé tolakodott, azokpedig felháborodva, dühösen lökdöstek és min-denáron ki akarták tuszkolni.

— Hé! — kiáltottam. — Micsoda modor ez,uraim? Kérem, Fileno doktor, már úgyis túlsókidőt töltöttem önnel! Mit akar tőlem? Ön nemaz enyém. Menjen el szépen, hogy nyugodtan tár-gyalhassak hőseimmel.

Fileno doktor arcára olyan leírhatatlan két-ségbeesés rajzolódott, hogy a többiek (az énnovella-szereplőim, akik még mindig dulakodtakvele) megszégyenülten elsápadtak és elhúzódtaka közeléből.

— Az Istenre kérem, ne kergessen el, ne ker-gessen el! Csak öt percig hallgasson meg, ezeknek

17

az uraknak az engedelmével! Könyörgöm, engedje,hogy meggyőzzem!

Elképedve, de egyúttal szánakozva is kérdez-tem tőle:

— Ugyan, miről akar meggyőzni? Szent meg-győződésem, hogy ön, kedves doktor úr, igazánmegérdemelte volna, hogy jobb kezekbe kerüljön.De a magam részéről ugyan mit segíthetek ezen?Máris sokat szánakoztam a sorsa felett. Elég volt.

— Dehogy is volt elég! — fakadt ki Filenodoktor, aki egész testében remegett a felháborodás-tól. — Ön csak azért beszél így, mert nem vagyoksajátja! Higgye el, a közömbösségét, a meg-vetését távolról sem érezném olyan kegyetlennek,mint ezt a passzív sajnálkozását, amely nem méltóművészemberhez! Ön tudja legjobban, hogy mi,regényhősök, valamennyien élő lények vagyunk,élőbbek azoknál, akik lélekzenek és földi ruhákbaöltöznek; talán kevésbbé reálisak, de igazabbak!Az életre születni sokféleképpen lehet, uram. A ter-mészet többek közt az emberi képzelet útján isfolytatja teremtő munkásságát. Es aki abból atermékenységből születik, amelynek székhelye azemberi agy, természetszerűen sokkal magasabb-rendű életre hivatott, mint az, akit halandó asszonyhordozott a szíve alatt. Akinek az a szerencséje,hogy életrevaló regényhősnek született, még ahalálra is fütyülhet. Nem hal meg többé! Meg-halhat az ember, az író, a teremtés természetes«szköze, de az, akit megteremtett, nem hal meg!Es ahhoz, hogy örökké élhessen, nincs szükségesemmiféle természetfeletti képességre, nem kellcsodát művelnie. Nem mondaná meg, kérem,hogy ki volt Sancho Panza? Nem mondaná meg,ki volt Don Abbondio? És mégis örökké élnek,mert annakidején, még csírájukban, sikerült olyan

18

termékeny anyaölre, olyan képzeletre találniuk,amely egészségesen kihordotta és megszülte őket.

— Hát persze, kedves doktor úr, mindezígy van, — feleltem — de még mindig nem értem,mit kívánhat tőlem.

— Nem érti? — kérdezte élesen Fileno dok-tor. — Talán eltévesztettem az ajtót? Suszterhezkerültem? De hát kérem, micsoda író ön? Nemérzi át tragédiám szörnyűségét? Ha már az afelbecsülhetetlen szerencse ért, hogy regényhősnekszülettem, a mai világban, amikor a valóságos élettele van alantas nehézségekkel, amelyek mindenkitlealacsonyítanak, lealáznak, megakadályoznak sza-bad mozgásában; ha már regényhősnek, tehát amagam szerény adottságai mellett is halhatatlan-ságra születtem, nem szörnyű az, hogy ilyen sze-rencsétlen kezekbe kerültem? Hogy most már,méltánytalanul, örökké abban a mesterkélt köz-hely-világban kell fulladoznom, ahol se lélekzetetvenni, se egy lépést tenni nem bírok, mert körü-löttem minden hamis, hazug és értelmetlenül ki-agyalt! Szavak és papíros! Papíros és szavak!Ha egy ember olyan életkörülmények közé kerül,amelyek számára elviselhetetlenek, elszökhet, el-menekülhet; de a szegény regényhős hiába pró-bálna kereket oldani: az ő vértanúsága örök ésmegmásíthatatlan! Levegőt, levegőt, életet! Nézzecsak, kérem ... Fileno ... Fileno-nak nevezettel... De hát elképzelhetőnek tartja-e, hogy engemFileno-nak hívjanak? Hülye, hülye! Még csakrendes nevet se tudott nekem adni! Én és Fileno!No meg az is micsoda ötlet, hogy én, én, a Távol-ság filozófiáfá-nak szerzője, olyan ostoba módonvégezzem pályafutásomat, csakhogy azok a bárgyúbonyodalmak megoldódhassanak! Ugye, nekemkellett végül feleségül vennem, özvegyember lévén,

19

azt a bárgyú Graziellát, Negroni közjegyző helyett!No, de ugyan, kérem! Bűn ilyesmit leírni, uram,bűn, amelyért véres verejtékkel kellene vezekelni!Ezzel szemben mi fog történni? Semmi. Csöndlesz. Talán két-három kritika jelenik meg majd,jelentéktelen újságokban. Esetleg akad kritikus,aki felkiált: »Ó, milyen kár azért a szegény Filenodoktorért! Az igazán kitűnő figura volt!« Ésezzel vége mindennek. Halálra vagyok ítélve, én,a Távolság filozófiájá-nak szerzője, akivel melles-leg szólva, az a hülye még azt az egy könyvet semtudta megíratni, hogy legalább saját költségemrekinyomathassam! De persze, ha könyvet írok,hogyan vehettem volna feleségül azt az ostobaGraziellát? Ne is beszéljünk erről! Fel, fel a mun-kára, kedves szerző úr! Tegye jóvá, amit ellenemvétettek! Keltsen életre, ha már felismerte abennem rejtőző életlehetőséget!

Megdöbbenve hallgattam ezt a dühösen pattogóelőadást, amely végül is ezzel a meglepő javaslattalzárult. Egy ideig elképedve bámultam Fileno-ra.

— Talán bizony kételyei vannak? — kér-dezte tőlem elsötétült arccal. — Tétovázik? Dehiszen jogos, jogos dolog az, amit javasolok!Joga van ahhoz, hogy a magáévá tegyen és meg-ajándékozzon azzal az élettel, amit az a hülye nemtudott belém önteni! Ez a mi kettőnk joga, érti?

— Lehet, hogy ön, kedves doktor, jogosanjárt el, mikor felkeresett, — mondtam — és talánaz sem jogtalanság, amire felszólít. De én ilyesmitnem csinálok. Hiába is kérlelne. Nem tehetem.Próbáljon máshoz fordulni.

— De hát kihez forduljak, ha ön...— Azt már nem tudom! Próbálkozzék. Eset-

leg hamarosan talál valakit, akit sikerül tökélete-sen meggyőznie követelése jogos voltáról. De

20

addig is, hallgasson csak ide, kedves Fileno dok-tor. Valóban ön a Távolság filozófiái a szerzője?

— Hát persze! — csattant fel Fileno doktoi,miközben hátralépett és kezét a szívéhez szorí-totta. — Kétségbe merné ezt vonni? Értem, értem!Ezt is gyilkosomnak köszönhetem! Hiszen éppencsak hogy megemlítette a teóriámat és hozzá-vetőleg jelezte, miben áll. Nem is gondolt arra,hogy mi mindent lehetett volna még az én meg-fordított távcső-elméletemből kihozni! Milyen ér-dekesen alkalmazhatta volna!

Egy kézmozdulattal elhallgattattam és moso-lyogva megjegyeztem:

— Jó, jó ... és ön?— Én? Hogy értsem ezt?— A szerzőjére panaszkodik. De hiszen ön

maga sem alkalmazza az elméletét úgy, ahogykellene! Kérem, ne vágjon a szavamba. Ha ko-molyan hisz filozófiájában, mért nem folyamodikhozzá vigaszért? Olyan írót keres manapság, akiátadhatná Önt a halhatatlanságnak? De nézzenutána hát, mit mondanak rólunk, szegény maifirkászokról, az összes tekintélyes kritikusok!írók is vagyunk, meg nem is, kedves doktor!Próbálja meg hírhedt fordított távcsövét ránk,mai írókra, azonkívül napjaink legjelentősebb ese-ményeire, legfontosabb kérdéseire, legcsodálatra-méltóbb műveire szegezni. Attól félek, kedvesdoktor úr, hogy ilyen módon semmiféle látnivalójase marad. Térjen észre hát, vigasztalódjék, vagylegalábbis törődjék bele sorsába. Hadd foglalkoz-hassam végre az én szegény hőseimmel, akik hamakacsak és rosszindulatúak is, de legalább nemolyan képtelenül becsvágyók, mint ön.

A MEGBOLDOGULT

Bartolino Fiorenzo már az első naptól kezdveilyeneket hallott a menyasszonyától:

— Lina ... hát hiszen ... igazában nem isLina a nevem. Carolinának hívnak. A megbol-dogult nevezett el Linának — így maradt rajtam.

A »megboldogult« Cosimo Taddei volt, azelső férje.

— Ott van ni!És megmutatta Bartolinónak a megboldogult

pillanatfelvételből felnagyított, élethű fényképét,amely a falon függött, a pamlaggal szemben, aholBartolino Fiorenzo ült. A megboldogult mosoly-gott és köszönésre emelte a kalapját. Bartolinoösztönszerűleg meghajtotta fejét, hogy a köszön-tést viszonozza.

Özvegy Taddeiné Lina Sámliinak eszébe semjutott, hogy leakassza a szalon faláról azt a fény-képet, — a ház urának fényképét. TudniillikCosimo Taddeié volt a ház, amelyben az asszonylakott. Taddei, az elhunyt építész tervezte annak-idején, és ő rendezte be, kifogástalan eleganciá-val, hogy végül örökség gyanánt, egész vagyoná-val együtt, a feleségére hagyja.

Lina tovább beszélt, anélkül, hogy vőlegényekínos feszengését észrevette volna.

22

— Nem szívesen változtattam nevet. De amegboldogult ezt mondta: »Ha Carolina helyettinkább azt mondanám neked, hogy Cara Lina(drága Lina), nem volna jobb? Csaknem ugyanazés mégis mennyivel kedvesebb. Nem igaz?

— Persze, hogy igaz! Igen, igen, igaz! —felelte Bartolino Fiorenzo, mintha a megboldogultegyenesen hozzá intézte volna a kérdést.

— Hát akkor drága Lina. Ennél maradunk,ugye? — fejezte be mosolyogva az asszony.

— Ennél maradunk — dadogta szégyenkezveBartolino Fiorenzo, akinek közben folyton az voltaz érzése, hogy az asszony első férje, a falról, kine-veti, és egyenesen ő előtte emeli meg a kalapját.

* **

Amikor — három hónappal később — azújdonsült Fiorenzo-házaspár, a rokonság és a jóismerősök kíséretében kivonult a pályaudvarra,hogy nászútra Rómába utazzék, Ortensia Motta,a Fiorenzo-család régi bizalmasa, aki egyébkéntLinával is jóbarátságban volt, így szólt a férjéhez,Bartolinóra célozva:

— Szegény fiú! Azt mondjátok, hogy meg-nősült? Én inkább úgy látom, hogy férjhez adták!

Félreértés elkerülése végett: Mottáné ezzelnem azt akarta mondani, hogy Lina Sarulli, azelőttLina Taddei, legújabban pedig Lina Fiorenzo in-kább férfias, mint nőies nő. ó, dehogy! Sőt, túl-ságosan is asszony volt a drága Lina! Kétség-telennek látszott azonban, hogy több az esze és azélettapasztalata, mint az urának. A gömbölyded,szőke, pirospozsgás Bartolinónak olyan volt azarca, mint egy nagy csecsemőé. Mindenesetre furcsacsecsemőé, mert hiszen kopasz volt. De a kopasz-

23

sága valahogy nem hatott valódinak, mintha magaborotváltatta volna le a haját, hogy megfossza azábrázatát gyermekes jellegétől, amire azonbanhiába törekedett szegény Bartolino ...

— Már ugyan mért volna szegény? Mértvolna szegény? — nyivákolta bosszúsan, kelle-metlen orrhangon Motta, az ifjú Ortensia asszonyöreg férje, aki nem tűrte, hogy rosszat mondjanakerről a házasságról, amelyet ő hozott össze. — Barto-lino egyáltalában nem ostoba. Kiváló kémikus ...

— Ó, hogyne, legény a talpán! — nevetetta felesége.

— Bizony, legény a talpán! — vágott visszaa férj.

Oly kiváló kémikus, fejtegette tovább, hogyhakinyomatná újszerű gondolatmenetű, kétségtele-nül eredeti és mélyenszántó tanulmányait, ame-lyeknek kidolgozásával diákkora óta foglalko-zik, — ez volt az élete egyetlen szenvedélye— könnyen elképzelhető, hogy adott alkalommalmeghívnák professzornak az ország valamelyikelőkelő egyetemére. Rendkívül nagy tudású fiú.Mint férj pedig biztosan mintaszerű lesz. A házas-életbe szűzi szívvel lép be ...

— Hát ez már igaz — ismerte el az asszony,olyan hangon, mintha a szüzesség terén még egye-beket is hajlandó volna Bartolinóval kapcsolatbanelhinni.

Tény, hogy Ortensia, még mielőtt összehoztákvolna Bartolino és Lina házasságát, valahányszora férje szóbahozta Fiorenzóéknál Bartolino nagy-bátyjának, hogy afiút meg kellene »nősíteni«, han-gos nevetésben tört ki. Ó, rengeteget mulatott ezen!

— De bizony, fiam, meg kell nősíteni — ismé-telgette erre feléje fordulva, dühösen a férje.

Mire ő hirtelen erőt vett derültségi rohamán:

24

— Hát csak nősítsétek meg, drágaságaim!Nem rajtatok nevetek, csak úgy magamban. Azonnevetek, amit éppen olvastam.

Valóban olvasgatott, miközben Motta szokásszerint Anselmóval, Bartolino nagybátyjával sak-kozott; valami francia regényből olvasott fel aszélütött öreg Fiorenzónénak, aki hat hónapjamozdulni sem tudott karosszékéből.

Ó, rendkívül mulatságosak voltak ezek az estiösszejövetelek! Bartolino visszavonult légmente-sen elzárt laboratóriumába; az öreg nagynéni úgytett, mintha a felolvasásra figyelne, pedig egy árvakukkot sem értett belőle; a két férfi pedig a sakk-játszmába merült...

Meg kellett »nősííeni« Bartolinót, hogy egykis vidámság költözzék a házba. És íme, mostaztán igazán »megnősítették« a szegény fiút!

Ortensia a nászutas párra gondolt és nevetettmagában, amint látni vélte Linát, négyszemköztezzel a kopasz, ártatlan, tapasztalatlan »szűziszívű« fiúval, ahogy a férje jellemezte: LinaSarullit, aki négy esztendeig élt együtt a drágaTaddei építésszel. Az aztán ugyancsak tapasztalt,élénk, vígkedélyű és merész ember volt... szintetúlságosan!

Mostanára talán már rá is jött a fiatal özvegya két »férjalany« közti különbségre.

* ... *

Mielőtt a vonat elindult volna, Anselmo bácsiígy szólt újdonsült unokahúgához:

— Lina, rád bízom Bartolinót... légy a ve-zetője!

Ő ezt persze úgy értette, hogy Rómában, aholBartolino sosem járt még.

25

Lina már volt ott, első nászútján a megboldo-gult társaságában. És a legkisebb részlet, a leg-jelentéktelenebb esemény is, amelyet azon az útonátélt, olyan élénken maradt meg az emlékezetében,mintha közben nem is hat esztendő, hanem csakhat hónap telt volna el.

Bartolino társaságában úgy tetszett, minthasose érne véget az utazás; a függönyöket nemlehetett lehúzni. Alighogy a vonat berobogott arómai pályaudvarra, Lina így szólt az urához:

— Most pedig én dirigálok. Szedd le, kérlek,a poggyászt!

Már a hordárral is ő tárgyalt, aki benyitott aszakaszba:

— Tessék: három bőrönd, két kalapdoboz,nem, három kalapdoboz, egy kistáska, még egykistáska, ez a szennyes zsák itt, meg ez a kézitáska...Van még valami? Semmi, rendben vagyunk.A Vittoria hotelbe szállunk!

Miután kilépett a pályaudvar előtti térre ésmegszámolta, megvannak-e bőröndjei, regtön fel-ismerte a szálloda omnibuszának vezetőjét és mo-solyogva intett neki. Alighogy felszálltak, így szóltaz urához:

— Majd meglátod: szerény szálloda, de na-gyon kényelmes; jó kiszolgálás, tisztaság, mérsé-kelt árak és nem utolsó sorban: központi fekvés!

A megboldogult — aki Linának akarva, nemakarva, folyton eszébe jutott — nagyon meg voltelégedve ezzel a szállodával. Biztos, hogy Barto-lino is jól fogja érezni magát ott. Ó, hogyne, Bar-tolino jó fiú volt. Egész úton még csak meg semukkant.

— Kicsit kábult vagy, úgy-e? — kérdeztetőle a felesége. — Én is így éreztem magamat, azelső alkalommal... De majd meglátod, Róma

26

tetszeni fog neked. Nézd csak, nézd ... ez a Piazzadelle Terme ... azok ott Diocletianus fürdői...Az a Santa Maria Degli Angeli ... És most forduljmeg! — az ott, végig, a Via Nazionale. Gyönyörű,úgy-e? Majd később arra megyünk . ..

Amint a hotelbe értek, Lina egészen otthono-san érezte magát. Nagyon szerette volna, ha valakiráismer, mint ahogy ő mindenkit megismert: aztaz öreg szolgát ott, például. .. Pippo, igen Pippo-nak hívják; ugyanaz, aki már hat év előtt is ki-szolgálta.

— Melyik szobát kapjuk?A 12-es szobát jelölték ki számukra, az első

emeleten: szép, tágas szoba volt, alkóvval, csinosberendezéssel. De Lina mégis ezzel a kérdésselfordult az öreg szolgához:

— Hát a 19-es, a második emeleten? Nemnézné meg, Pippo, hogy szabad-e vájjon?

— Azonnal — felelte a szolga és meghajolvakiment.

— Az sokkal kényelmesebb — magyaráztaLina a férjének. — Ha jól emlékszem, kis öltöző-fülke is tartozik hozzá ... Amellett a másodikemeleten több a levegő és kevesebb a lárma. Job-ban meg fog felelni nekünk ...

Megemlítette, hogy annakidején a megboldo-gulttal is ugyanez történt: előbb az első emeletenjelöltek ki számára szobát, de ő kicseréltette, arraa bizonyos második emeletire.

A szolga kis idő múlva visszajött jelenteni,hogy a 19-es szoba szabad és ha át akarnának köl-tözni oda, rendelkezésükre áll.

— Hogyne! Jaj de pompás! — kiáltottaLina és örömében tapsolni kezdett.

Alighogy beléptek a 19-esbe, Lina boldoganállapította meg, hogy a szobában most is ugyanúgy

27

van minden, ahogy régen volt; ugyanaz a szőnyeg,ugyanazok a bútorok, ugyanabban az elrendezés-ben .. . Bartolino idegenkedve figyelte.

— Nem tetszik neked ez a szoba? — kérdezteLina, miközben letette kalapját az ismert fiókosszekrényre, az ismert tükör előtt.

— De igen ... nagyon rendes ... — feleltea férfi.

— No, nézd csak! A tükörből láttam meg ...Az a kis kép akkoriban még nem lógott a falon ...egy japán tálacska volt a helyén . .. bizonyáraeltörött. De mondd, nem érzed jól itt magadat?Ne, ne, ne, ne! Most ne csókolózzunk . .. utazás-tól füstös arccal... Te majd a szobában mosdasz,én meg bevonulok a kis fülkémbe ... Viszont-látásra!

És boldogan, lelkendezve kisietett.Bartolino Fiorenzo kicsit szégyenkezve nézett

körül; aztán az alkóvhoz lépett és félrevonta afüggönyt; megpillantotta az ágyat. Ugyanazlehetett, amelyben a felesége először aludt együttTaddei építésszel.

És Bartolinónak egyszerre az volt az érzése,hogy valahonnan messziről, felesége szalonja falá-ról, feléje nevet valaki és megemeli előtte a ka-lapját.

*

Az egész nászút alatt nemcsak hogy ugyan-abban az ágyban aludt, amelyben egykor a Taddeiházaspár, hanem ugyanazokban a vendéglőkbenebédelt és vacsorázott is, ahová a megboldogultvezette a feleségét; úgy járta be Rómát, hogy kis-kutya módjára nyomon követte mindenfelé amegboldogultat, aki a felesége emlékezésén keresz-tül kalauzolta őt; meglátogatta a műemlékeket, a

28

múzeumokat, a képtárakat, a templomokat és asétatereket, de mindenütt csak azt láthatta ésfigyelhette meg, amire a megboldogult felhívtaannakidején Lina figyelmét.

Nagyon félénk volt és ezért az első napokbannem merte kimutatni, mennyire lehangolja és elked-vetleníti, hogy pontról-pontra alkalmazkodnia kellaz első férj tapasztalataihoz, tanácsaihoz, ízléséhez,hajlamához.

Pedig az asszony igazán semmi rosszat semakart. Egyszerűen nem vette észre, nem is vehetteészre a helyzet furcsaságát.

Tizennyolcéves volt, teljesen tapasztalatlanés az életet egyáltalán nem ismerte, amikor az aférfi feleségül vette, kitanította, átgyúrta,, asz-szonyt formált belőle; vagyis úgyszólván CosimoTaddei teremtménye, alkotása volt, mindent, min-dent csak neki köszönhetett és csupán az ő módjángondolkodott, érzett, Deszélt és mozgott.

Ezekután hogy lehet, hogy mégis újra férjhezment? Csakis, mert éppen Cosimo Taddei verte afejébe, hogy bármiféle csapás éri az embert, nemszabad egészen átadni magunkat a kétségbeesésnek.Az élet az élőké, a halál a holtaké. Ha történetesenLina költözik el, biztos, hogy Taddei ismét megháza-sodik; így hát...

Egyszóval Bartolinónak tökéletesen a feleségefelfogása szerint kellett élnie, azaz inkább CosimoTaddei felfogása szerint, aki mindkettőjük szellemivezetője és mestere volt; vagyis semmivel semtörődni, semmiért sem szomorkodni és nevetni,szórakozni, amíg erre alkalom kínálkozik. Linaigazán nem gonoszságból kényszerítette mind-ezekre Bartolinót; sőt, tele volt jószándékkal.

Igen, igen, de legalább — tudj' Isten — leg-alább néha akadt volna egy csók, egy cirógatás,

29

valami, valami, ami nem pontosan annak a másik-nak az előírását követi. . . Hát Ő, Bartolino, semmi,semmi újat sem adhat ennek az asszonynak? Semmiolyat sem érezhet Lina, ha vele van, ami legalábbkis időre kivonná a halott uralma alól?

Bartolino Fiorenzo keresett, kutatott... defélénksége meggátolta abban, hogy szokatlan gyön-gédségeket találjon ki.

Azaz, hogy kitalálni még éppen kitalált volnailyesmit. Sőt, ha magában töprengett, néha igenmerész dolgok is jutottak az eszébe, de ilyenkorelég volt, hogy felesége észrevegye mély pirulásátés megkérdezze tőle:

— Mi van veled?Puff, máris az inába szállt a bátorsága! Ostoba

képet vágott és szórakozottan ismételte a kér-dést:

— Mi is van velem? ...

Amint visszatértek a nászútról, váratlan szo-morú hír fogadta őket: Motta, házasságuk értelmiszerzője, hirtelen meghalt.

Lina Fiorenzo, akit Ortensia annak idején,Taddei halála alkalmával testvéri gyöngédséggelvigasztalt, ápolt és gondozott, most rögtön barát-nőjéhez sietett, viszontszolgálatra készen.

Nem hitte, hogy a kegyeletes kötelesség telje-sítése nehéz feladatot ró majd rá: Ortensiátalapjában véve nem ejthette túlságosan kétségbeférje elvesztése; hiszen igaz, a szegény Mottaderék ember volt, de szörnyen házsártos és sok-kai idősebb a feleségénél.

Annál inkább elképedt, amikor barátnőjét,immár tíz nappal a szerencsétlenség után, a szó

30

szoros értelmében vigasztalhatatlannak találta.Arra gyanakodott, hogy férje talán szűkös anyagiviszonyok közt hagyta hátra, és ebben az iránybanóvatosan puhatolódzni próbált.

— Nem, szó sincs róla — felelte gyorsanOrtensia, könnyben úszó szemmel. — De hát végreis érthető . ..

Ugyan, mi volna érthető? Hogy valóban any-nyira kétségbeejti az ura halála? Lina Fiorenzoezt sehogy sem tudta felfogni. És szóba is hozta adolgot a férje előtt.

— Hát Istenem — jegyezte meg Bartolino, ésnyakát a válla közé húzta, rákvörösen kínjában,hogy felesége, aki különben olyan okos asszony,ilyen tapintatlan és buta kérdést intéz hozzá. —Végeredményében ... ha úgy vesszük ... mégiscsak a férje volt...

— De ugyan, a férje! — kiáltotta Lina. —Hiszen csaknem az apja lehetett volna!

— Hát az apa halála nem elég nagy csapás?— De mikor amellett mégsem volt az apja!

Linának egyébként igaza volt. Ortensia való-ban túlozott.

Mottáné már Fiorenzóék jegyességének háromhónapja alatt észrevette, hogy a szegény Barto-linót nagyon megzavarja az a fesztelenség, amellyela menyasszonya emlegeti előtte első férjét. Nemértette szegény íiú, hogy ha Lina ennyire úgyszól-ván együtt él a halott mindenütt jelenlevő, el nemhalványult emlékével, hogyan szánhatta rá magát,hogy ismét férjhez menjen. Többször szóba is hoztaezt Bartolino odahaza, a nagybátyja előtt, aki azonigyekezett, hogy megnyugtassa. Azt mondogattaneki, hogy az a fesztelenség éppen a menyasszonyaőszinteségét bizonyítja és ezért nem szabad, hogyrosszul essék neki. Már magában az a tény, hogy

31

hajlandó újra férjhez menni, világosan bizonyítja,hogy annak a másik férfinek az emléke már csak aszellemében gyökerezik, nem a szívében. Ezért ismeri olyan nyíltan emlegetni Taddeit a vőlegényeelőtt. Bartolinót azonban szemmelláthatóan mégez az érvelés sem nyugtatta meg és Ortensia jóllátta ezt. Már most minden oka meg volt feltéte-lezni, hogy az idegenkedés, amelyet a fiúban a fele-sége úgynevezett »fesztelensége« keltett, a nászútsorán még csak növekedhetett. Éppen ezért, a rész-vétlátogatás alkalmával (nem annyira Lina, mintinkább Bartolino előtt) egyenesen megjátszotta avigasztalhatatlan özvegy szerepét.

És elérte célját. Bartolino Fiorenzóban olyanmély rokonszenvet keltett ez a tragikus özvegyifájdalom, hogy először szállt vitába a feleségével,aki ennek a kétségbeesésnek az őszinteségét két-ségbe merte vonni. Lángoló arccal kérdezte tőle:

— De már megbocsáss, te talán nem sírtál,amikor ...

— Hogy lehet a kettőt egy napon említeni! —szakította félbe Lina. — Mindenekelőtt a megbol-dogult még ...

— Fiatal volt, persze — vágott közbe Barto-lino, hogy ne az asszony mondja ezeket a szavakat.

— Meg aztán persze én is sírtam, — folytattaLina — hát igen, sírtam, sírtam, de ...

— Nem sokat? — kockáztatta meg a kérdéstBartolino.

— Sokat, sokat... hanem végül mégis csakeszemre tértem és igyekeztem erőt venni magamon!Hidd el, Bartolino, Ortensia túloz.

Bartolino ezt nem akarta elhinni. Sőt, Barto-lino szívében ez után a beszélgetés után még inkábbfokozódott a keserűség, amelyet nem is annyirafelesége, mint inkább az elhunyt Taddei iránt

32

érzett. Hiszen immár világosan látta, hogy feleségefurcsa gondolatai, furcsa érzései nem az egyénisé-géből fakadnak, hanem első férje tanításainak gyü-mölcsei, aki igen cinikus ember lehetett. Lám,még most is gúnyosan mosolyogva köszönti Barto-linót, valahányszor a szalonba lép ...

* * *

Ó, azt a fényképet sehogysem szenvedhette!Az a fénykép egyenesen üldözte! Mindig a szemeelőtt volt. A dolgozószobája felé indult? Taddeiképe utána nevetett a szalon faláról és megemelteelőtte a kalapját, mintha így szólna hozzá:

— Menjen csak bátran! Az ott azelőtt az éndolgozószobám volt — úgy-e tudja? Most kémiailaboratóriumnak rendezte be, barátom? Jó munkát!Az élet az élőké, a halál a holtaké!

A hálószoba felé igyekezett? Taddei képe oda isüldözte. Ránevetett és megemelte előtte akaiapját:

— Csak tessék, ne zavartassa magát! Jóéjszakát! Meg van elégedve a feleségemmel? Ó, hi-szen jól neveltem... Az élet az élőké, a halál aholtaké.

Bartolino végére ért a türelmének! Az egészház épúgy tele volt azzal az emberrel, akárcsak afelesége. És a békés hajlamú Bartolino emiatt sza-kadatlan izgalomban élt, amelyet hiába próbáltleküzdeni.

Végül már mindenféle különcségeket próbáltkitalálni, hogy kizökkentse a feleségét a rendeskerékvágásból.

Ekkor azonban kiderült, hogy ebbe a »rendeskerékvágásba« Lina éppen csak özvegy korábanzökkent bele. Az élénk kedélyű Cosimo Taddei egy-általán semmiféle szokásjogot nem ismert és fittyet

33

hányt a polgári élet minden szabályzatának. ígyhát Bartolinót már az első különcködési kísérletekután ezekkel a szavakkal korholta a felesége:

— Ó, Istenem, Bartolino — mintha csak amegboldogultat látnám!

De a férfi még sem akarta abbahagyni aharcot. A szó szoros értelmében erőszakot követettel a saját természetén, hogy mindig újabb bolond-ságokat eszeljen ki. De bármit tett is, utólag mindigkiderült, hogy Lina ilyesmit már annál a másiknális tapasztalt, aki ugyancsak nagy kujon lehetett.

Bartolino elkedvetlenedett; annál is inkább,mert észrevette, hogy Lina kezd megint rájönniezeknek a szeleburdiságoknak az ízére. Ha így megytovább, idővel még majd úgy érzi magát, minthaismét a megboldogulttal élne!

És ekkor ... ekkor Bartolino, hogy kitomboljavégre napról-napra növekvő izgalmát, aljas terveteszelt ki.

Igazában nem is annyira a feleségét akarta meg-csalni, mint inkább bosszút állni azon a másikférfin, aki Linát tökéletesen magáévá tette és mégmindig a hatalmában tartotta. Azt hitte, hogy agazság ötlete egyedül csupán az ő agyában fogant:de mentségére meg kell állapítani, hogy valójábanaz az asszony sugallta, szuggerálta neki alattom-ban, észrevétlenül, aki legénykorában hiába pró-bálta kémiai tanulmányaitól elcsábítani és a háló-jába keríteni.

Ortensia Motta számára úgyszólván bosszú voltaz egész. Úgy tett, mintha nagyon fájlalná, hogyéppen a legjobb barátnőjével szemben kénytelenárulást elkövetni de amellett éreztette Bartolinó-val, hogy ő már régebben is, mielőtt Bartolino meg-házasodott volna, szíve mélyén, titokban ... hiába,végzet ez a szerelem!

34

Ezt a végzet-dolgot Bartolino nem érezte túlsá-gosan meggyőzőnek; és jó fiú lévén, kicsit elkedvet-lenedett, sőt szinte csalódottnak érezte magát,amiért olyan könnyen érte el célját. Mikor kis időremagára maradt, a derék öreg Motta szobájában,ugyancsak megbánta aljas tettét. Egyszerre meg-akadt a szeme egy kis tárgyon, amely az ágy előtt,az Ortensia felőli oldalon a szőnyegen hevert.Aranyérem volt, vékony láncocskán, amely Orten-sia nyakáról csúszhatott le. A férfi fölvette, hogyvisszaadja majd az asszonynak. De miközbenOrtensiára várt, ideges ujjaival szinte akaratlanulfelpattantotta a fedelét.Megremegett.

Cosimo Taddei parányi képe nézett rá a mé-daillonból is.

Ránevetett és megemelte előtte a kalapját.

A CÉLTÁBLA

Mikor Raffaella Osimo megtudta, hogy az or-vosnövendékek délelőtt ismét bejönnek a kór-házba, megkérte a főápolónőt, hogy őt küldjék beaz előadóterembe, a kórtünettani órára. A főápolónőferde pillantást vetett rá.

— Meg akarod mutatni magadat a mediku-soknak?

— Igen, kérem. Engem tessék választani.— De tudod-e, hogy olyan vagy, mint egy kis

béka?— Tudom. Nem törődöm vele. Engem tessék

választani.— No, nézd csak az arcátlant! Miért akarod

ezt? Mit képzelsz, mit csinálnak veled odabent?— Amit Nanninával! — felelte Raffaella. —

Vagy nem?Nannina, aki a szomszéd ágyban feküdt, előző

nap, mikor visszatért a folyosó végén levő nagyteremből, megmutatta neki, hogy az orvosnöven-dékek valóságos térképet rajzoltak a testére —pontosan megjelölték tintaceruzával szíve, tüdeje,mája, lépé helyét.

— Hát én nem bánom, ha éppen be akarszmenni! — szólt végül is a főápolónő. — De figyel-meztetlek, hogy a tintaceruza nyoma napokig nemjön le. Még szappannal sem.

36

Raffaella mosolyogva vállat vont.— Nem baj.A várakozás izgalmában kicsit kipirult. Oly

sovány volt szegényke: az egész arca két nagy, égőfekete szem. Törékeny, gyermekes teste szinteeltűnt a fehér kórházi ágy paplana alatt.

* * *

Raffaella immár harmadszor került a kór-házba. Először akkor, amikor — hej, ezek a bolon-dos lányok! Könnyű a fejüket elcsavarni.. .Aztán ki látja a kárát? Egy szegény ártatlan kisporonty, aki a-lelencházban nő fel.

Raffaella keservesen megbűnhődött ballépé-séért. Két hónappal a gyermek születése után háromszublimátpasztillát nyelt le, azért vitték be isméta kórházba. Most meg súlyos vérszegénysége miattfeküdt ott, immár egy hónapja. Az injekciók meg-lehetősen rendbehozták, úgyhogy az orvos aztígérgette, néhány nap múlva hazamehet.

Szerették és sajnálták a kórházban a szomorúlányt, aki sohasem sírt, szelíden mosolygott mindigés akit mégsem lehetett megvigasztalni. Kétségbe-esése sohasem oldódott fel könnyekben vagy keserűkifakadásokban.

Akkoriban, mikor az a bizonyos dolog történt,azt mondogatta, hogy számára immár nem maradmás hátra, csak a halál. De minthogy sorsa sok-soklány közös sorsa volt, nem éreztek iránta különösebbrészvétet és homályos fenyegetésétől sem ijedt megsenki. Ki ne tudná, hogy minden kis liba, akit elcsá-bítottak és elhagytak, öngyilkosságot emleget?Az ilyesminek nem kell hitelt adni.

Raffaella azonban nemcsak mondogatta, hogymegöli magát, hanem meg is tette.

37

A jóságos ápolónővérek, miután visszaadták azéletnek, hiába próbálták neki a vallás vigaszátnyújtani. Úgy tett akkor is, mint most; figyel-mesen hallgatott, mosolygott, mindenre azt mondta,hogy igen; de világosan látszott rajta, hogy a szívétszorongató fájdalom egy percre sem engedett fel.

Nem volt kedve már az élettől semmit semremélni. Belátta, hogy illúziói elvakították; igazicsábítója nem is az a fiatal férfi volt, akinek oda-ajándékozta magát, hanem saját tapasztalatlan-sága, szenvedélyes, hiszékeny természete.De sorsába beletörődni mégsem tudott.

Ha története mások szemében hétköznapinaktűnhetett is fel, az ő számára annál fájdalmasabbvolt. Oly sokat szenvedett! Előbb az apja korai,erőszakos halála, aztán álomvárának jóvátehetetlenösszeomlása miatt.

Most nem volt egyéb, csak egy szegény varró-lány, akit elcsábítottak, mint annyi mást, elhagy-tak, mint annyi mást. De valamikor régen ...Igen, igaz, hogy a többiek is mindig ezt mondogat-ják: — Valamikor régen ... — és hazudnak. Merta nyomorultak, a t megalázottak szívéből önkén-telenül buggyan fel a szépítő hazugság. HanemRaffaella nem hazudott. Tanítónőnek készült ésmár csaknem megszerezte a diplomát, amikorédesapját, aki báró Barni titkára volt és korteshad-járat alatt, Calabriában, valami verekedésbe keve-redett, egy késszúrással megölték. A báró, miutánképviselővé választották, magához vette hűségesembere árváját, mert azt remélte, hogy ez a nagy-lelkű cselekedet kedvezően hangolja iránta választó-kerületét.

Így hát a lány Rómába került, meglehetősenbizonytalan helyzetbe: a báróék úgy bántak vele,mintha családtag volna, de tulajdonképpen nevelőnő

38

volt a két kisebb gyermek és társalkodónő a bárónémellett. Fizetést persze nem kapott. Agyon dol-gozta magát, hogy a báró közben a nagylelkűjótevő szerepét játszhassa. De törődött is ezzelRaffaella? Mindent elkövetett, hogy hasznossátegye és megkedveltesse magát, mert abban remény-kedett, hogy így talán a báró nem fog ellenkezni, hamajd legidősebb fia, Riccardo, tudtára adja, hogyfeleségül akarja venni őt. Ó, Riccardo meg volt győ-ződve róla, hogy apja idővel beleegyezését adja majdehhez a házassághoz. Csak hát persze várniuk kellnéhány esztendeig, mielőtt kérésükkel a báró eléléphetnének, hiszen Riccardo alig tizenkilencéves...

Már most könnyű azt mondani, hogy »várnikell«... A közös lakás, a teljes közelség, az örököskönyörgések, ígérgetések, esküdözések felőrlik azellenállást ...

Raffaellát elvakította a szenvedély.Amikor elérkezett az idő, hogy nem titkolhatta

tovább szégyenét, a báróék felháborodásukbankidobták. A szó szoros értelmében elkergették,tekintet nélkül szánalmas állapotára.

Barni írt a lány öreg nagynénjének, aki Ca-labriában lakott, hogy jöjjön azonnal érte és vigyemagával; évjáradékot is ígért; de a nagynénikétségbeesetten könyörgött, hogy legalább csakaddig legyen szabad a lánynak Rómában maradnia,amíg túlesik a szülésen, hogy otthon, a kis falu-ban ne tudják meg szégyenét. Barni engedett, decsupán azzal a feltétellel, hogy a fiának nem szabadtudnia, hogy Raffaella még Rómában van. A lányazonban, miután világra hozta gyermekét, semmi-képpen sem volt hajlandó Calabriába menni. A báróezen szörnyen feldühödött és azzal fenyegetőzött,hogy megvonja tőle anyagi támogatását; és eztkésőbb, az öngyilkossági kísérlet után meg is tette.

39

Riccardo közben Firenzébe ment, tanulni. Raf-faella, akit szinte csoda folytán mentettek meg,varrással próbálkozott, hogy eltartsa magát ésnagynénjét. Egy év telt el; Riccardo visszatértRómába; de a lány még csak meg sem kísérelteviszontlátni. Minthogy erőszakos öngyilkossági tervekudarcot vallott, azt vette a fejébe, hogy lassan ésészrevétlenül pusztítja el magát. Nagynénje egyszép napon türelmét vesztve visszaköltözött Ca-labriába. Raffaellát pedig egy hónap múlva, miutánösszeesett a varrodában, ahol dolgozott, eszmélet-lenül kórházba szállították és ott is tartották, hogykigyógyítsák súlyos vérszegénységéből.

... Míg aztán a napokban, kórházi ágyából,\a nyitott ajtón keresztül a kórtünettani előadásra \siető orvosnövendékek közt egyszer csak megpil-lantotta Riccardót. Szép, fiatal, szőke lány haladtmellette, aki külföldinek látszott és maga is orvos-növendék lehetett. A fiú nézése elárulta, — 6,Raffaella nem tévedhetett! — hogy szerelmes alányba. És a lány is szerelmesen sugárzó arccalnézett Riccardóra.

Raffaella szemmel követte őket, amíg csak elnem tűntek a folyosó végén. Aztán úgy maradtmozdulatlanul, félkönyökére támaszkodva és asemmibe bámult. Nannina, aki a szomszéd ágybanfeküdt, elnevette magát ezen.

— Mit láttál?— Semmit...És Raffaella megint csak mosolygott, miköz-

ben visszahanyatlott párnáira. De a szíve oly he-vesen dobogott, hogy majd szétvetette a mellét.

Később bejött a főápolónő és odaszólt Nanni-nának, hogy öltözzék fel, mert a professzornak ésa medikusoknak, odabent az előadóteremben,szükségük van rá.

40

— Mit csinálnak velem? — kérdezte Nannina.— Már ugyan mit csinálnának? Megesznek!

— kiáltott rá a főápolónő. — Rajtad a sor! Majdmég a többiek is sorra kerülnek. Te úgyis elmégymár holnap.

Raffaella kezdetben remegett a gondolattól,hogy ő is sorra kerülhet. Hogy is jelenhetne megRiccardo előtt, így leromolva, megcsunyulva?Bizonyos vétkek, ha közben még a szépség is el-szállt, többé semmiféle szánalmat vagy együtt-érzést sem keltenek.

Biztos, hogy Riccardo diáktársai kigúnyolnáka fiút, ha őt meglátnák:

— Hogyan! Hát ez a béka volt a kedvesed? Ez nem lett volna megfelelő bosszú. És amel-lett Raffaella nem is akart bosszút állni.

Hanem amikor Nannina körülbelül félóramúlva visszatért a kórterembe, megmondta, mitcsináltak vele és megmutatta neki össze-visszavonalazott testét, hirtelen mégis mást gondolt; ésmost, íme, csak úgy reszketett a türelmetlenségtől,miközben a medikusok érkezését leste.

Tíz óra tájban jöttek. Riccardo épúgy, minta minap, az idegen szőke lány mellett haladt. Néz-ték egymást és mosolyogtak.

— Kezdjek-e öltözni? — kérdezte Raffaellaa főápolónőtől, alighogy a medikusok eltűntek afolyosó végén és lángra gyulladt arccal, hirtelenfelült az ágyban.

— No nézd csak, de sürgős! — förmedt ráa főápolónő. — Várj, míg a professzor úr hívat.

De Raffaella, mintha csak azt mondták volnaneki: — Öltözz hát! — titokban készülődni kezdett.

41

A paplan alatt már tökéletesen föl volt öltözve,mire a főápolónő érte jött.

Holtsápadt volt, haja kibontva, rendetlenülfolyta körül az alakját és csenevész kis teste gör-csösen, remegett, mikor égő szemmel, mosollyal azajkán a terembe lépett.

Riccardo most is a szőke medikával beszélge-tett. Első percben nem is vette észre a sápadtlányt, akinek lázas pillantása csak őt kereste. Raf-faella olyan kábult volt, hogy meg sem hallotta,amikor az előadó orvosprofesszor rászólt:

— Ide gyere, kislány!A professzor hangjára Riccardo is megfordult

és megpillantotta Raffaellát, aki lángban égő arccalnézte őt. Holtsápadt lett.

— Gyere hát ide! — kiáltott ismét Raffael-lára, most már ingerülten, a professzor. A mediku-sok nevetgélni kezdtek. Raffaella mintegy fátyolonkeresztül látta, hogy Riccardo visszahúzódik, aterem hátterébe, az ablakhoz. Idegesen mosolyogvakörülnézett:

— Mit kell tennem?— Feküdj ide! — parancsolt rá a professzor

és az asztalra mutatott, amelyre puha takarótborítottak.

— Parancsára, professzor úr! — sietett enge-delmeskedni Raffaella; de miután hiába próbáltaz asztalra kapaszkodni, újra elmosolyodott és ígyszólt:

— Nem érem fel...Az egyik diák fölsegítette. Mikor már az asz-

talon ült, mielőtt végigfeküdt volna rajta, a pro-fesszorra tekintett, aki borotvált arcú, aranykeretűpápaszemes, magastermetű, szép szál ember voltés az idegen szőke medikára mutatva, félénkenmegjegyezte:

42

— Kérem, hadd rajzoljon ő ...A medikusok ismét nevetni kezdtek. Még a

professzor is elmosolyodott.— Miért? Szégyenkezel?— Nem, professzor úr. Csak jobban szeret-

ném.És a terem végében levő ablak felé tekintett,

mert Riccardo oda húzódott vissza, háttal a töb-bieknek.

A szőke medika ösztönszerűen követte ezt apillantást. Már az előbb feltűnt neki Riccardo za-vara. Most észrevette, hogy a fiú elbújt és ez őt iskihozta a sodrából.

De a professzor rászólt:— No, gyerünk hát, Orlitz kisasszony! Te-

gyünk eleget a páciens kérésének.Raffaella kinyujtózott az asztalon és figyel-

mesen nézte a medikát, aki föltolta homlokára kisfátylát. Ó, milyen szép! Finom, fehér az arca ésa szeme kék, szelíd, jóságos. Lám, most leveti akabátját, átveszi a vegyirónt, amelyet a professzornyújt feléje és lehajlik, hogy kissé bizonytalankézzel fölfedje Raffaella keblét...

Raffaella Osimo restelkedve lehunyta a sze-mét, mert szégyelte, hogy most az a sok fiatal férfi,ott az asztal körül, mind látni fogja ványadt mellét.Egyszerre hideg kéz érintését érezte a szíve fölött.

— Túlságosan erősen dobog — szólt idegen-szerű kiejtéssel a szőke lány és visszahúzta a kezét.

— Mióta vagy a kórházban? — kérdezte aprofesszor.

Raffaella még most se nyitotta ki a szemét,csak a szemhéjjá remegett idegesen, miközbenválaszolt:

— Harminckét napja. Már csaknem felgyó-gyultam.

43

— Hall-e rendellenes légzést? — szólalt megújra a professzor és átadta a medikának a sztetosz-kópot.

Raffaella megérezte, amint a hideg műszer akebléhez ért. Aztán a medika hangját hallotta:

— Nem... Csak túlheves a szívlüktetés.— Hát tessék, lássunk a vizsgálathoz — sür-

gette erre a professzor.Amint a medika kopogtatni kezdte, Raffaella

félrehajtotta a fejét, összeszorította a fogát és meg-próbálta a szemét felnyitni. De rögtön lehunytaismét és igen nagy erőfeszítésébe került, hogy azönuralmát megőrizze. Időnként, ha a medika abba-hagyta a kopogtatást, hogy megmártsa a vegyirónhegyét a vizespohárban, amelyet egy orvosnöven-dék tartott elébe, és rövid vonást húzzon veleRaffaella keblén, a lány az orrán át óvatosan ki-engedte kínlódva visszafojtott lélekzetét.

Mennyi ideig tarthatott ez a gyötrelem? Ric-cardo még mindig ott állt az ablaknál. Miért nemhívta oda a professzor, hadd nézze meg a szívet,amit szőke szerelmese rajzolt a szegény kebelre,amely miatta sorvadt el?

Végre befejeződött a vizsgálat. A medikaösszekötötte a rajz vonalait. Raffaella szerettevolna megnézni a szívét, de egyszerre elvesztetteaz önuralmát. Görcsös zokogásban tört ki.

A professzor bosszúsan visszakergette a kór-terembe és utasítást adott, hogy hívjanak be egykevésbé ostoba és kevésbé hisztériás beteget. Raf-faella visszafeküdt az ágyba és reszketve várta azta percet, amikor az orvosnövendékek kijönnekmajd az előadásról.

Vájjon keresl-e majd őt, legalább a pillantá-sával, Riccardo, amint elhalad a kórterem ajtajaelőtt? ...

44

De ugyan miért is törődnék még vele? Jobb is,ha nem látja többé. Raffaellának elég volt, hogytudtára adhatta Riccardónak, mivé lett — miatta.

És mialatt a medikusok elhaladtak a kórteremajtaja előtt, Raffaella reszkető kézzel fejére húztaa paplant és mozdulatlanul feküdt, mint egy halott.

*

Három napig vigyázott rá, hogy el ne tűnjékmelléről a szíve rajza.

Mikor aztán elbocsátották a kórházból, oda-haza, nyomorúságos szobácskájában, a tükör előtthegyes tőrt döfött a kis céltábla kellős közepébe,amelyet gyanútlan vetélytársnője rajzolt a szívefölé.

A TUDOMÁNY VÍVMÁNYAI

Tisztában voltam vele, hogy Tucci barátomnem azért könyörög olyan állhatatosan leveleiben,hogy töltsem a nyarat Miloccában, mintha ezzelnekem akarna gyönyörűséget szerezni. Haneminkább ő szeretné alaposan kiélvezni, amint tátottszájjal ámulok azon, hogy mi mindent sikerülthosszú esztendők fáradhatatlan, bátor munkájávalelérnie.

A maga veszélyére és kockázatára bizonyosmocsaras földeket vásárolt össze (Milocca környékeegyébként is csupa mocsár volt), amelyeket idővela környék legtermékenyebb területeivé varázsoltát. A birtoka valóságos paradicsom lett!

Leveleiben könyörtelen részletességgel szá-molt be nekem arról, hogy mennyi izgalmába kerüla földek lecsapolása, mennyi leleményességre voltszüksége, hogy célját elérje, miféle bajok érték éshogyan harcolt egymagában egész Milocca ellen.Szóval, alaposan kivette a részét a küzdelemből,úgy a mezőgazdasági, mint a városi élet terén.

Talán hogy még nagyobb kedvet keltsen ben-nem a nyaraláshoz, legutolsó levelében többekközött megemlítette, hogy megházasodott és afelesége remek gazdasszony. Mindenben minta-feleség: házasságuk nyolc esztendeje alatt nyolcgyermekkel ajándékozta meg (kettő iker), a kilen-

46

cedik pedig már útban van. Nála lakik azonkívülaz anyósa is, aki nagyon derék asszony és rend-kívül szereti őt, meg az apósa, valóságos arany-ember, nagy latinista és lelkes rajongóm. Úgybizony! Mert írói hírnevem Miloccába is eljutott.Egy újságban valamiféle cikket olvastak rólam ésegyik könyvemről, amelyben az az ember szerepel,aki kétszer hal meg. Mikor Tucci ezt az újságcikketolvasta, egyszerre eszébe jutott, hogy hosszú esz-tendőkön keresztül iskolatársak voltunk és azegyetemre is együtt jártunk. Ebből kiindulva, lel-kesen áradozott rendkívüli tehetségemről az apósaelőtt, aki azonnal meghozatta azt a bizonyoskönyvet, amelyet az újság említett.

Nos hát bevallom, hogy ez volt az, amineknem tudtam tovább ellenállni. Olasz írót nem egy-könnyen ér az a szerencse, hogy szemtől-szembeláthatja annak a három-négy olvasónak egyikét,aki könyvét megvásárolta. Vonatra szálltam ésMiloccába utaztam.

*

Nyolc óra hosszat tartott az út vonaton ésaztán még öt órát döcögtem kocsin.

De a kutyafáját annak a kocsinak-! Nemmondom, száz esztendő előtt még jóformán újlehetett. Akkor talán meg is volt még néhányrugója, ámbár valószínű, hogy az első kerekeinekhárom-négy, a hátsóknak pedig öt-hat küllőjét márakkor is spárgával erősítették meg, épúgy, mintmost. Párnáról persze szó sem volt! A csupaszfapadon ült az ember és még annak is csak a szélén,óvatosan, mert ha nem vigyázott, folyton be-be-csípődött a húsa a repedésekbe. A deszkákonugyanis, amint a kocsi sebesebben robogott, mind-untalan nagy hasadékok nyíltak. Ámbár, ami a

47

sebességet illeti... az a szegény gebe, amelyet akocsi elé fogtak, igazán nem vetemedett túlságoskönnyelműségekre. Pedig hát rengeteg igyekezetfűtötte, még az orrát is segítségül vette a járáshoz.Igenis, sokszor előfordult, hogy miközben a lábaitválogatta, megpróbálta közbe-közbe az orrát is aföldhöz értetni, mert a négy megvasalt patája úgyfájt szegénynek, hogy azokat lehetőleg kímélte.És annak a gaz kocsisnak még volt bátorsága azthangoztatni, hogy makacs ló ez, amellyel bánnikell tudni, mert mindig csak a maga feje utánmenne, amellett, ha ostorral ráütnek, úgy ágasko-dik, mint a nyúl.

No és az az út! Nem mondhatnám, hogy ele-jétől végig láttam, mert néha, amint szakadékokszéléhez értünk, a halálfélelem megfosztott a látá-somtól. Hanem aztán a kapaszkodóknál egy örökké-valóságon keresztül gyönyörködhettem a tájban,miközben a kerekek veszettül nyikorogtak, a ki-merült, szerencsétlen gebe pedig úgy prüszkölt éslihegett, hogy az embernek felfordult tőle a gyomra.Ugyan, hány évszázad óta nem javíthatták ezt azutat?

— A kocsi kenyere a kavics, — magyaráztanekem a kocsis — azt eszi a kerekeivel. Ahol nincskavicsozás, ott az utat falja.

Hát ezt az utat aztán alaposan megették akocsik! Olyan mély keréknyomok árkolták, hogybiztosabban gördülhetett tova bennük a batár,mint valami sínpáron. De kikecmeregni aztán nemlehetett belőlük! Ha meg csak úgy véletlenül zök-kent bele a kerék egy-egy ilyen árokba, akkorszervusz világ! Az ember biztosra vehette a fel-borulást és a nyaktörést.

— De hát mért koplaltatják a miloccai kocsi-kat? — kérdeztem.

48

— Miért? Hát a terv miatt — felelte a kocsis.— Tessék?— A terv miatt, nagyságos úr. Sőt, több terv

is volna. Van, aki azt akarja, hogy vasút járjonMiloccáig, van, aki villamost vagy autóbuszjáratotemleget. Egyszóval, egyelőre mérlegelik a javasla-tokat, hogy aztán azt csinálják, ami a legmegfele-lőbbnek látszik.

— És addig?— És addig óvakodom új kocsit és új lovat

vásárolni, mert hiszen beláthatja az úr, ha ma-holnap bevezetik a villamost vagy az autóbusz-járatot, besózhatom a fogatomat.

* **

Késő este értem Miloccába.Vaksötét volt, mert a naptár erre az estére

holdvilágot jelzett. De a hold nem sütött. A város-ban ellenben, a holdra való tekintettel, nem gyúj-tották meg a petróleumlámpákat. így azután azember nem láthatott messzebb az orra hegyénél.

Tucci villája körülbelül félórányira lehetett ahelységtől. De a gebe vagy valóban nem bírta to-vább a fáradságot, vagy megszimatolta, hogy közelaz istálló (mint ahogy a szitkozódó kocsis állította)— tény az, hogy tovább egy lépést sem volt haj-landó tenni.

Szívem mélyén együttéreztem vele.Ötórai együttlét után immár azonosítottam

magam azzal az állattal: szerettem volna, hanekem sem kell tovább mennem.

Kedvetlenül gondoltam magamban:— Isten tudja, hogy megváltozhatott az esz-

tendők során Merigo Tucci! En egyébként is csakködösen emlékszem rá ... Ki tudja, hogy eldurvult

49

az ostoba, nyomorúságos vidéki élet prózai, nehézküzdelmeiben! Diákkorunkban nagy bámulomvolt. De most már bizonyára elvárja, hogy őt bá-mulják, hiszen — egye fene a könyveket — meg-gazdagodott! Én meg közben a rendkívüli latinműveltségű apóssal ünnepeltethetem magamat, akibizonyára kiszívja majd a véremet a három líráért,amit a könyvemért kiadott. Amellett ott van aházban a nyolc poronty, meg az anyós (szentIsten!), azonkívül Tucci felesége, a remek gazd-asszony. És gyönyörködnöm kell a városkában is,amelyről Tucci azt állította, hogy rendkívül gazdagés amely egyelőre vad sötétben fogad, az utai bor-zalmasak, díszfogata pedig minden kritikán aluli..,Nem is értem, hová kerültem.

Miközben ezekkel az elmélkedésekkel szóra-koztam, a gebe, négy lábát szétvetve, közömbösentűrte a kocsis ostorcsapásait. Végül is a szeren-csétlen kocsis holtfáradtan, dühösen és kétségbeesetten azt javasolta, hogy menjek inkább gyalog

— Közel van a villa. Az útitáskát majd viszem— No jó, hát menjünk. Legalább nem alszik

meg a vérünk — feleltem és kiszálltam. — De jó-€arrafelé az út? Ebben a sötétségben ...

— Ne féljen az úr. Majd előremegyek. Csalmindenütt a nyomomban járjon, szép óvatosan

Szerencse, hogy sötét volt. Ha az ember nenlátja a veszedelmet, nem is fél tőle. De amikomásnap megpillantottam az utat, amelyet előzieste megtettem, elállt a szívem verése. Borzongv;gondoltam arra, hogy ha az Úristen nem engedtehogy ezen az ösvényen kitörjem a nyakamat, ktudja, micsoda szörnyű megpróbáltatásokra tarmég elhivatottnak . ..

*

50

Olyan borzalmas benyomást tett rám az azút és az egész helység, — amely sivár volt és nyo-morúságos, látszólag kihalt, mintha a közelmúltbanháború vagy földrengés dúlta volna fel, semerreegyetlen rendes út, víznek, világításnak semminyoma — hogy barátom villája, az a fogadtatás,amelyben egész háznépével együtt részesített, megaz apósa rajongása, valóságos megkönnyebbüléstjelentett számomra.

— De hát nem értem — mondtam másnapTuccinak. — Ez az a gazdag és boldog város, amelya leveleid szerint az egész világon párját ritkítja?Tucci félig lehunyta a szemét.

— Ez! Majd magad is rájössz.Kedvem lett volna nyakon vágni. Mert amel-

lett szó sincs róla, hogy ez a nagy melák emberelhülyült. Sőt, úgy tetszett, hogy természetes eszeaz élettel, a földdel és az emberekkel folytatottszélsőséges, keserves küzdelmei során alaposan ki-élesedett, kipallérozódott. Okosság sugárzott nevetőszeméből is, amellyel mintha sajnálkozva és egy-ben gúnyosan tekintett volna rám, elkopott, sava-nyú városi emberre, akit az örökös szellemi munkataposómalma felőrölt.

De ha azt el is kellett ismernem, hogy a bará-tom, Merigo Tucci várakozásom ellenére mindenelismerést megérdemel, a városát sehogysem voltamhajlandó csodálni. De nem bizony! Ez a helységvolna gazdag? Boldog?

—- Az orromnál fogva vezetsz? — kiáltottamrá dühösen. — Hiszen még ivó- és mosdóvizeteksincs, se rendes lakóházatok, utatok, világításotok,hogy legalább láthatnátok, hogy min töritek ki anyakatokat! És mégis azt állítjátok, hogy gaz-dagok és boldogok vagytok? Persze, értem már acsíziót! A szokott, dagályos frázisok! Hogy a gaz-

51

dagság és a boldogság a szent tudatlanságban lakik!Úgy-e, ezt akartad mondani?

— Éppen ellenkezőleg — felelte Merigo Tucci,aki, mennél dühösebben pattogtam én, annál an-gyalibb nyugalommal mosolygott. — A tudomány-ban, barátom! Annál pápaszemesebb tudomány,mint amelyen a mi boldogságunk alapul, mégsohasem szolgált támaszul a szegény, törekvőemberiségnek. Ó, jól járnánk, ha városatyáinktudatlanok volnának. Ezt magad sem gondolhat-tad komolyan. Micsoda védelmet nyújthat a tudat-lanság a mostanihoz hasonló időkben? ígérd meg,hogy ma estig többé semmit sem kérdezel. Elvisz-lek a városi közgyűlésre. Éppen ma este igen nagy-jelentőségű kérdés kerül megvitatásra: a helységvilágításáról lesz szó. Mindabból, amit látni és hal-lani fogsz, napnál fényesebben bebizonyosodikmajd előtted, hogy igazat mondtam. Egyelőre agazdagságunk a chiarenzai csodálatos vízesésbenlakik, amelyet még ma megmutatok neked és aföldünkben, amely hál Istennek, olyan termékeny,hogy évente három termést ad. Majd megmutatokmindent. Gyere velem.

Mindent elviseltem. Mindent kibírtam. Az egésznap szórakozásait és mulatságait úgy fogadtam,mint éhgyomorra a keserűvizet és folyton csak arragondoltam, vájjon hogyan fog este a városházánkiderülni, hogy Milocca a földkerekség egyik leg-gazdagabb és legboldogabb helysége.

Mosolyogva tűrtem mindent. Mikor példáulTucci fülönfogott és végigvezetett a földeken, hogyminden egyes rögöt külön megmutogasson, derűsenmosolyogtam. Részletesen újra elmagyarázta, ho-gyan varázsolta termékennyé a vidéket. Mosolyog-tam. Elmondta, hogy áradás öntötte el a termőterületeket, amelyeket aztán le kellett csapolni, sőt

52

még fel is tölteni kövér humusszal. Igen, igazán?Ó, de érdekes! Mosolyogtam. De egy birtokot meg-teremteni — az még semmi. Fönntartani: ez anehéz! Hogy az olajfák tövét háromévenkénthárom-négy dézsa folyékony birkatrágyával ön-tözgeti? Igazán? Ó, de remek! És akkor is moso-lyogtam, amikor a pincében, Nagy Károlyhoz méltódiadalmas arccal négy sor hordót mutatott nekemés azt is elmagyarázta, hogyan színezi a bort,hogyan növeli erejét és alkoholtartalmát azzal,hogy bizonyos válogatott szőlőfajták mustját keveribele, de füveket, bodza- vagy hárslevelet, tanint,meszet, kátrányt soha!

És még mindig mosolyogtam, amikor féligholtan végre visszakerültem a villába, ahol elémrohant a porontyok siserahada. A csemeték a máristörött játékszereket mutogatták, amelyekkel előzőeste ajándékoztam meg őket, és hosszan nyújtott,panaszos sivalkodással, véget nem érő bőgés köze-pette kérdezgették tőlem:

— Miééért hoztad nekem eeeezt?— Miééért hoztad nekem eeeezt?

Drága, aranyos apróságok!És mosolyogtam lelkes hívemre, a nagy-

műveltségű apósra is, aki — akár hiszik, akár nem— tíz esztendeje vak volt és könyvemből mind-össze néhány lapot ismert, amit a veje olvasott felneki egyszer vacsora után. Most azt kívánta, hogymagam olvassam fel neki a könyvemet. De hogyne,készséggel! Szerencséje volt ennek a valóban szo-katlanul képzett aggastyánnak, hogy nem láthatta,milyen kajánul mosolyogtam, amint kezembe vet-tem a könyvet, meg később is, valahányszor félbe-szakított olvasás közben (ó, nem gyakran, csaksoronként), hogy jóindulattal megkérdezze, nemlett volna-e helyesebb itt más kifejezést használni,

53

másként alkotni meg a mondatot, mert mondjukDanielo Bartolinál, igen, Danielo Bartolinál...

Végre elérkezett az este! Még életben voltam;magam sem értettem, hogyan, de életben voltamés felkészülhettem a nagy élményre, amely Tucciszerint a városházán várt rám.

Együtt mentünk oda a közgyűlésre.

* **

Mint ahogy a jó gazdasszony is egyszerű öltö-zékével tűnik ki a ház népe közül, ez az épület alegnyomorúságosabb, a legsötétebb volt valameny-nyi közt a városban. Tulajdonképpen csak túl-méretezett viskó, bozótos tér közepén. Előtte düle-dező, kiszáradt kút búslakodott. Az ülésteremheznyirkos, fojtott levegőjű, keskeny, sötét lépcsővezetett fel. A homályban csupán két sápkóroslámpa pislákolt. Falra erősített, bádogellenzőskonyhalámpák voltak ezek. Ha messziről nézte azember, úgy tetszett, mintha cikornyák díszítenékőket, pedig igazában csak penész rakódott rájuk jóvastag rétegekben.

Nagy embertömeg tolongott fölfelé a lépcsőn.Az ülés fontos tárgya sokakat csábított a község-házára. A derék polgárok méltóságteljes, szintekomor magatartása ugyancsak meglepett, mertaddig azt hittem, hogy nincs ember, aki az ilyenvárosi közgyűléseket komolyan venné.

Még inkább meglepett a polgárok külseje, arc-kifejezése. Egyáltalán nem látszottak tökfilkóknak;ezekután nem tudtam megérteni, hogyan tűrhetik,hogy a városi tanács ilyen kutyamódra bánjék velükés semminemű kényelmükről se gondoskodjék.

Tucci megállított a lépcsőn egy zömök, sza-kállas, pirospozsgás arcú, felhős homlokú ember-

54

két, aki szemmelláthatóan nem szívesen vette,hogy megzavarják gondolataiban. — Zagardi, bemutatom neked a barátomat.. . És megmondta a nevemet. Zagardi kedvetlenülfelém fordult és morogva bemutatkozott. Majd hir-telen ezt kérdezte tőlem:

— Bocsánat, mivel világítják azt a várost,ahol ön lakik? — Villanyfénnyel — feleltem.Komoran végigmért a pillantásával:

— Sajnálom önt! Ma este majd hallhat vala-mit. Bocsánat, sietek.

És gyorsan felszaladt a lépcsőn.— Majd meghallod, — szorította meg a karo-

mat Tucci — remek ember ez S Gyilkosan elmés ésékesszóló ... majd meghallod!

— De hogy van pofája azt mondani, hogysajnál engem?!

— Bizonyára megvan erre az oka. Gyere,gyere, siessünk, különben nem kapunk helyet.

A tanácsterem olyan volt, mint valami pisz-kos, poros járásbírósági várószoba. Itt is petróleum-lámpák fényeskedtek, amelyek semmivel sem vol-tak díszesebbek a lépcsőt megvilágító lámpáknál.A tanácsosok padjai és bőrkarosszékei ásatag régi-ségek benyomását tették. De ha az ember figye-lembe vette kapcsolatukat azokkal az urakkal,akik egyelőre még komor töprengő arccal és ' mégisharcrakészen sétáltak fel s alá a teremben, hogykésőbb helyet foglaljanak bennük, akkor úgy tet-szett, mintha valójában nem is az idő koptattavolna el ezeket a nemes bútordarabokat, hanema közjóért való örökös aggodalmaskodás, a nagygondolatok szúrágása.

Tucci megmutatta és megnevezte a legtekinté-lyesebb bizottsági tagokat: az ott a fiatalok közt

55

Ansatti, Zagardi vetélytársa, szintén szakállas észömök ember, de barnahajú; az az óriástermetű,petyhüdt, borotvált arcú, hájas és kopasz aggas-tyán Colacci; az a katonás fellépésű, szép szálférfi, aki fagyos megvetéssel nézeget körül, Maganza.No, de hiszen itt van már a polgármester is! Szo-kása szerint későn érkezett. Az ott? Igen. AnselmoPlaccinak hívják. Szőke, kerekképű, joviális figura,a szeme vidám. Ez a kedélyes polgármester sehogy-sem illett a komorképű bizottsági tagok közé.

— Majd meglátod, hogy nincs igazad, —mondta Tucci — pontosan olyan polgármester ez,amilyen nekünk kell.

Senki sem köszöntötte. Csupán a kövér Colaccilépett oda hozzá, hogy nehéz kezével megveregessea vállát. A polgármester mosolygott, karosszékéhezsietett, helyet foglalt benne, letörölte a homlokáróla verejtéket és megrázta a csengőt, miközben afőajtónálló átadta neki a jelenlevő bizottsági tagoknévsorát. Senki sem hiányzott.

A titkár, anélkül, hogy utasításra várt volna,az előző ülés jegyzőkönyvét kezdte felolvasni.Úgy látszik, hogy ezt a legaprólékosabb pontos-sággal vették fel, mert a bizottsági tagok, akikkomoly arccal, mélységes csendben hallgattákvégig, időnkint helyeslőn bólogattak és végül nemvolt mit megjegyezniök.

Én is figyelemmel kísértem a jegyzőkönyv fel-olvasását és közben időnkint zavartan és elké-pedve tekintgettem Tucci barátomra. A jegyző-könyv a miloccai utakkal kapcsolatban egész köny-nyedén emlegette Londont, Párizst, Berlint, New-yorkot és Chicagót. Különböző nemzetek leghíre-sebb tudósainak a nevei fordultak elő benne, azon-kívül tele volt bonyolult számításokkal, tudomá-nyos fejtegetésekkel. Úgy rémlett előttem, mintha

56

a sovány, sápadt titkár haja felolvasás közbenhátrafutna egészen a tarkójáig és a homloka növe-kedne, egyre növekedne, hátborzongatón. Közbenkét-három teremszolga lábujjhegyen körbe jártés hatalmas iratcsomókat, nagy nehéz könyvekettett le itt-ott, a padokra, egy-egy bizottsági tag elé.

— Senki sem kíván a jegyzőkönyvhöz hozzá-szólni? — kérdezte végül a polgármester, kövérkéskezeit dörzsölgetve és lassan körülnézett. — Akkorhát jóváhagyottnak tekintjük. A napirenden sze-repel: A városi tanács vízerővel táplált villanyműveklétesítését javasoló előterjesztésének megvitatása. —Tisztelt közgyűlés! Önök ismerik már ezt a tervetés volt idejük minden részletében tanulmányozni,mérlegelni. Mielőtt megindulna a vita, legyen sza-bad tanácstagtársaim nevében is kijelentenem,hogy mindent elkövettünk, hogy a javaslatot alegrövidebb idő alatt és a legmegfelelőbb módonkészítsük elő, úgy városunk java és tekintélye,firiint anyagi lehetőségeinek szempontjából. Biza-kodva és nyugodt lelkiismerettel várjuk tehát azÖnök ítéletét, amely bizonyára méltányos lesz. Előreis ígérjük, hogy minden tanácsot, minden módosí-tást, amit előterjeszteni kegyeskednek, szívesen fo-gadunk. Hiszen tudjuk, hogy akárcsak jómagunk,önök is csupán városunk érdekét tartják szem előtt.Senki sem helyeselt.

Először a katonás fellépésű Maganza bizott-sági tag emelkedett szólásra. Azt ígérte, hogy szo-kása szerint igen röviden fog beszélni. Annál isinkább, mert a tanács tervének, ennek a nevetsé-ges kártyavárnak« (sic) lerombolásához egy-kétszó is elég lesz. Egy-két szó és néhány számjegy.

Azzal hozzálátott, hogy rendkívüli éleslátássalés szabatos, következetes érveléssel bírálgassa pont-ról-pontra a tervet: az előirányzott munkák és

57

költségek összességét; a chiarenzai vízesés haszná-latáért járó különféle engedményeket; a városraháramló súlyos kockázatokat; az építkezés és azüzembentartás kockázatát; az előirányzott összegnyilvánvaló elégtelenségét, amely mindenkinek felkellett, hogy tűnjön, aki csak valamelyest konyítaz építkezések technikájához és tudja, hogy szintelehetetlen az előirányzott kereteket túl nem lépni,különösen ha az előzetes költségvetés csak úgyhozzávetőlegesen készült, azzal a szándékkal, hogya kiadásokat a lehető legkisebbnek tüntesse fel;a nagy megterhelést, amelyet a vállalkozó aján-lata a város számára még akkor is jelentene, ha azegyes tételek mér nem változnának. De nyilván-való, hogy a feltüntetett összegeket jócskán ki kellmég kerekíteni, úgy a csatornázási, mint az építke-zési munkálatoknál; azonkívül különböző előrenem látható eshetőségekkel, vis majorokkal, bal-esetekkel, váratlanul adódó nehézségekkel és aka-dályokkal is számolni kell. Már most hogyan lehetn|a részletekhez hozzászólni, ha az ember nem lát-hatja a tervrajzokat, ha nem állnak rendelkezé-sére a szükséges pontos adatok? De még így Isszembeötlő a terv két jelentős hézaga: 1. hogyegyetlen fillér sem szerepel a költségvetésben, álta-lános kiadások címén, mikor pedig mindenki belát-hatja, hogy ilyen nagyszabású, nehéz és bonyolultmunkálatokat súlyos adminisztrációs költségeknélkül végrehajtani lehetetlen; 2. hogy a tanácsjavaslata előbb szükségtelennek mondja a hőtárolólétesítését, majd később mégis felveszi a költség-vetésbe, de túlságosan kis összeg erejéig.

Maganza bizottsági tag most fellapozta a nagyfóliánsokat, amelyeket a teremszolgák tettek elébeés igen bonyolult, aprólékos, tudományos fejtege-tésekbe mélyedt. Folyók, patakok, vízesések, csa-

58

tornák energiafejlesztő képességéről, villanyvezeté-kekről, tároló medencékről és akkumulátorokrólbeszélt; idézett a milanói Edison-társaság és atorinói Alta Italia-társaság jelentéseiből és el-mondta, hogyan létesítettek hasonló vízerőműve-ket Bécsben, Pétervárott és Berlinben ...

Körülbelül két óra telt el és a rövid beszédmég mindig nem akart véget érni. A hallgatósága szó szoros értelmében csüggött a szónok ajkán ésegyáltalán nem hatott rá nyomasztólag ez a félel-mes tudományos felkészültség. Én már lélekzenisem mertem. De a csodálkozás mégis a helyemhezszegezett. Tágra meredt szemmel, tátott szájjalhallgattam. Végül is Maganza így fejezte be szó-noklatát, miközben a közönség sorain izgatottmoraj futott végig, de nem a megkönnyebbülés,hanem az elismerés moraja.

—- Más városok keserves tapasztalatai, sajnos,arra mutatnak, uraim, hogy a vízerőművek léte-sítése és fenntartása igen nagy nehézségekkel ésIcínos meglepetések lehetőségével jár. Csodát senkisem művelhet, legkevésbbé Milocca városánaktanácsa — és még hozzá ilyen gyengén összetákoltterv alapján i

Dörgő tapsvihar tört ki. Ansatti felugrott ahelyéről és odarohant Maganzához, hogy meg-ölelje, megcsókolja. Majd, miközben visszatért ahelyére, a közönség felé fordulva, lángvörösre gyul-ladt arccal, hevesen gesztikulálva kiáltotta:

— Hogy is van bátorsága a tanácsnak ma-napság, manapság, uraim vízerőművek létesítésétjavasolni Milocca városának, mintha csak tíz vagyhúsz esztendővel ezelőtt, Galileo Ferraris korábanélnénk! Ó, hogy nevetnék, ha tréfának foghat-nám fel a dolgot! De az adózók pénzével nem illiktréfálni, tisztelt tanács és én nem is nevetek, sőt

59

magamon kívül vagyok a felháborodástól! Vil-lannyal világítsuk Miloccát, amikor már feltűnt atudomány égboltján Pictet dicsőségének üstököse?Nem sértem meg önöket, uraim, azzal a feltevéssel,hogy nem tudják, kicsoda a kiváló Pictet profesz-szor, aki az ipari oxigén olcsó előállítási módjánakszabadalmazásával örökidőkre emlékezetes forra-dalmat indított el a tudomány, a technika és azipar világában; olyan forradalmat, amely gyöke-restül fel fogja forgatni a mai élet mechanizmusátés ezt az új fény- és hőforrást helyezi majd azeddig használatban lévő sokkal gyengébbek he-lyébe!

Továbbra is ilyen hangnemben, növekvő hév-vel magyarázta Ansatti az ámuló és szinte der-medt közönségnek Pictet találmányának lényegét;elmondta, hogy az általa föltalált módszerrel azAuer-féle égő lángja háromezer fokig is hevülhetés világító képessége az eredetinek húszszorosáranövekszik; és hogy az így nyert fény minden más,mesterséges fénytől eltérően tökéletesen hasonlóa napsütéshez; azonkívül, ha az égőben a gázt újvegyülettel helyettesítjük, amelyet bizonyos el-járás segítségével, kőszén, vízgőz és ipari oxigénpárlatából nyerünk, hősugárzó képessége az előbbemlítettnek még hatszorosa lesz!

Miközben ezekről a csodálatos dolgokról be-szélt, ellenlábasa, Zagardi (ugyanaz, aki a lépcsőnfeljövet, sajnálatát fejezte ki nekem) gúnyosannevetgélt. Ansatti észrevette ezt és ráordított:

— Ezen nincs mit nevetni, Zagardi kolléga!Mondom és állítom: a hatszorosa! Itt fekszenekelőttem a könyvek: majd bebizonyítom, hogyigazat mondtam!

És ezt valóban be is bizonyította, pontosszámadatok segítségével; végül pedig a saját

60

szónoklatától még jobban fellelkesülve, a tanácsfelé fordulva, így fejezte be előadását:

— Már most feleljen városunk elvakult ve-zetősége: milyen szégyenteljes helyzetbe kerülneMilocca, a maga nyomorúságos ezerlóerős elek-tromosságával, ha közben bevégzett ténnyé vál-nék az ipari életnek ez a hatalmas átalaku-lása?

— Bocsánat, — szóltam halkan Tucci bará-tomhoz, miközben a teremben olyan dörgő taps-vihar tört ki, hogy attól féltem, leszakad a mennye-zet — képzelődöm-e vagy egyelőre valóban vak-sötét van Miloccában?

Tucci nem volt hajlandó válaszolni:— Csitt, csitt! Most Zagardi szólal fel!

Figyelj csak!A zömök, szakállas ember valóban felállt a

helyéről. Még mindig gúnyosan mosolygott ésmegvető mozdulattal gyűrögette az állán göndör,.vörhenyes szakállát.

— Azon nevettem, — mondta — és azonnevetek még most is, Ansatti kollégám, hogy úgylángolsz az ipari oxigénért, ó, hevesvérű Pictet-tanítvány! Nevettem és nevetek, Ansatti kollé-gám, de nem megvetőn, hanem sajnálkozva, mi-vel azt kell látnom, hogy te, a tudomány ifjú éslelkes fáklyahordozója, megálltál annak a franciaprofesszornak találmányánál és az Auer-égők húsz-szorosra fokozott fényétől elvakultan, figyelmenkívül hagytad azt a sokkal modernebb világításimódszert, amivel Párizs törvényhatósága kísérle-tezik éppen mostanában, hogy később általánosanalkalmazza a Fény Városában. A Lusol-al beszé-lek, Ansatti kollégám. Nem szándékozom dics-himnuszt zengeni erről az új felfedezésről, mert atudomány, a technika és az ipar terén nem a lel-

61

kes áradozások, hanem józan és rideg számadatokvetik meg a forradalmak alapját.

És most Zagardi, miközben tovább dörzsöl-gette és gyűrögette vöröses szakállát, fojtott han-gon, a maga dühösen morgó, harapós módján aLusol-lámpa csodálatos egyszerűségéről kezdett be-szélni. Ebben az új égőben a kanóc hajszálcsöves-sége és égési hőfoka automatikusan szabályozza avilágító folyadék terjeszkedését, párolgását ésösszevegyülését a levegővel. Fénye minden másfénynél sugárzóbb, szerkezete a lehető legprimití-vebb. Amellett rendkívül olcsó: Az ember egyet-len nyomorúságos fillérért ugyanolyan erős fénytkap, amiért négy-öt fillért kell fizetnie, ha bűzöspetróleummal, nyolc-tízet, ha fennhéjázó villany-nyal és tizenöt-húszat, ha békés olajjal világít.És a Lusolhoz nem kell semmiféle hálózat, drágaépítkezés, külön csatornarendszer. Nem indokolt-ehát, ha Zagardi minden más előterjesztést gúny-kacajjal fogad?

Lehet, hogy a heves légáramlatok okozták,amelyeket a közönség őrjöngő tapsa és kiáltozásavert fel a kis teremben, de az is elképzelhető, hogymivel az ülés a tervezettnél hosszabbra húzódott,kifogyott az égőkből a petróleum, mindenesetretény, hogy Zagardi beszédének vége felé annyiralelohadt a lámpák lángja, hogy amikor Colacci, azóriás termetű, hájas aggastyán emelkedett szó-lásra, már csaknem vaksötét volt. És íme: előbbegy, aztán még egy, majd harmadik ajtónállólépett be, viaszgyertyával kezében, imbolygó kísér-tet gyanánt. A közönség érdeklődése és izgalmatetőfokára hágott. Felejthetetlen látványt nyúj-tott ez a félhomályba burkolt, zsúfolt terem ahárom szál gyertyával, amely hátborzongató fénytvetett a magastermetű aggastyánra, aki széles

62

gesztusokkal és dörgő hangon magasztalta a tudo-mányt, a kiolthatatlan világosság szülőanyját, amindig újabb energiák és mindig ragyogóbb élet-lehetőségek kifogyhatatlan forrását. Mikor márolyan csodálatos találmányokat is ismerünk, mintamilyenekről Ansatti és Zagardi beszélt, lehet-ekomolyan tárgyalni a városi tanács által javasoltvízerőművek létesítéséről? Ugyancsak szégyentvallana Milocca városa, ha csupán villannyal vilá-gítanák! Korunk a nagy találmányok ideje ésminden törvényhatósági bizottság, amely valóbanszívén viseli városa és polgárai javát, állandóanrésen kell legyen, hogy idejében értesüljön a tudo-mány meglepő újításairól. Colacci tanácsnok tehátabban a meggyőződésben, hogy egyúttal Miloccanépe és a közgyűlés óhaját is tolmácsolja, a tanácsáltal javasolt terv megvalósításának felfüggeszté-sét ajánlotta, tekintettel a kilátásban lévő új fel-fedezésekre, amelyek hamarosan ragyogó világos-sággal ajándékozzák meg majd Miloccát.

*

— Megértetted? — kérdezte tőlem Tucci,mikor kis idő múlva kiléptünk a városháza előttisötét, hepehupás, bozótos térre. — így van ez acsatornázással, meg az utak rendbehozásával is.Mindennel, Húsz esztendő óta Colacci minden ülésvégén feláll helyéről, hogy a petróleumlámpákfáradt pislákolása közepette a tudományt és avilágosságot dicsőítse és az éppen napirenden levőjavaslatnak elejtését követelje, a kilátásban lévőúj találmányokra való tekintettel. így aztán hely-ben vagyunk, barátom! Biztosra veheted, hogyMiloccába a tudomány sose fog bevonulni. Vanegy doboz gyufád? Vedd elő és világíts magadnak!

EGGYÉ VAGY SENKIÉ

I.

Kié lehetett? Kétségtelen, hogy kettőjük közülaz egyiké. Vagy talán egy harmadik, ismeretlenlett volna az apja? De mégsem: semmi okuk semvolt arra, hogy ilyesmit gyanítsanak. Melina jóvolt és szerény; Melina megutálta régi életét;belefáradt; amellett senkit sem ismert Rómá-ban; egyedül éldegélt, zárkózottan, és ha boldognem is volt éppen, hálásnak mutatkozott azért akényelemért, amelyet a két jóbarátnak köszönhe-tett, akik két esztendővel előbb Páduából, aholegyetemi hallgató korukban ismerkedtek meg vele,Rómába hívták.

Tito Moréna és Carlino Sanni, minthogy együttjutottak be annakidején a hadügyminisztériumbaés egész életük közös vágányon indult el, kétesztendővel azelőtt az első fizetésemelés alkalmá-val okosnak és célszerűnek ítélték, hogy az állandóbarátnő nélkülözhetetlen szükségletéről is együtte-sen gondoskodjanak. Szükségük volt egy nőre,aki törődjék velük kissé és megóvja őket attól aveszélytől, hogy tartósabb gyöngédséget keresve,valami kellemetlen, terhes viszonyba bonyolód-janak bele, amely néha még a házasságnál iskényelmetlenebb. Házasságra ugyanis szűkös

64

anyagi viszonyaik és nehéz életkörülményeik miatt— legalább is egyelőre — nem gondolhattak.

így jutott eszükbe Melina, a páduai diákokszelíd, kedves kis barátnője, akit annakidején gyak-ran felkerestek téli vagy tavaszi estéken, a Via delSanto-n. Igen: Melina pontosan megfelel majd, —gondolták magukban — hiszen magával hozzaPáduából gondtalan koraifjúságuk minden kedvesemlékét. írtak neki: a lány elfogadta az ajánla-tot; és erre (józanul, mint mindig) úgy határoz-tak, hogy Melina nem fog velük lakni. Két igenszerény szobácskát béreltek számára egy távolinegyedben, csaknem a városon kívül és ott láto-gatták meg felváltva, megállapodás szerint, min-den irigykedés és féltékenykedés nélkül.

Két esztendeig minden rendben ment, köz-megelégedésre.

Melina, aki igen szelídlelkű, szűkszavú és tar-tózkodó lány volt, mind a két fiú iránt gyöngéd-séget tanúsított, anélkül, hogy akár az egyiket,akár a másikat előnyben részesítette volna. Hiszenegyformán derék, jólnevelt és jószívű fiatalembervolt mind a kettő. Igaz, hogy az egyik — TitoMoréna — kicsit szebb a másiknál; de CarlinoSanni viszont (aki egyébként szintén nem voltcsúnya, csak éppen kissé különös fejalkatú) kedve-sebb és élénkebb kedélyű.

A váratlan, előre nem látott fordulat mind akét barátot alaposan kihozta a sodrából.

Gyerek!Biztos, hogy kettőjük közül valamelyiké; de

hogy kié, azt még maga Melina sem tudhatta.Nagy csapás volt ez mindhármuk számára. A kétférfi egyike sem merte a nőtől megkérdezni:

— Te melyikünkre gondolsz? — attól tartva, hogya másik ebből azt következtethetné, hogy ki

65

akarja vonni magát a felelősség alól és szeretneminden terhet áthárítani. Viszont Melina sempróbálta akár egyikkel, akár a másikkal azt sej-tetni, hogy őt tartja a gyerek apjának. Még alegtávolabbi célzás formájában sem.

Melina mindkettőjük kezébe adta magát ésbizalmával mindkettőjük felé fordult. Csak annyittudott, hogy egyikük feltétlenül a gyermek apja.De hogy melyik a kettő közül, azt még találgatnisem igyekezett.

Carlino Sannit és Tito Morenát egész lelke,minden emléke, a távoli, meghitt családi otthon-hoz kötötte. Mind a ketten tudták, hogy ebbe azotthonos légkörbe többé sohase térhetnek vissza,örökre kiszakadtak belőle. Alapjában azonbanmégis csak olyanok maradtak, mint két madárka,amely már fejlett és szabad szárnyaláshoz szokotttollazata alatt titokban a fészek melegét őrizgeti.De szinte szegyeitek ezt, mint valami gyöngeséget,amely nevetségessé tenné őket, ha bevallanak.

Ez a szégyenkezés, bizonyos ellenhatás foly-tán, titkos lelkifurdalást váltott ki bennük. Tudatalatt dolgozó lelkifurdalásuk viszont kicsit hánya-veti modorral, fölényes szavakkal és gúnyos moso-lyokkal takaródzott. Ők persze, azt hitték, hogyfelvett cinizmusuk annak a rideg, bensőségnélküliéletmódnak a következménye, amelyet immármeg kellett szokniok és amelyben igaz gyengédségnem is verhetett volna gyökeret.

Tito Moréna állandóan azon erőlködött, hogyvilágos, csaknem gyermekes szemének fagyos ki-fejezést adjon. Ez néha sikerült is, de közbengyakran elhomályosult a pupillája, amint valamitávoli, megható emlék suhant át hirtelen a lelkén,és ilyenkor úgy hatott mesterséges, jeges fátyolo-zottsága, mint mikor a belülről áradó meleg és

66

a külső hideg összetalálkozásától pára futja be azablaküveget. Carlino Sanni viszont borotvált arcátkapargatta folytonosan a körmével, mintha ezzela kellemetlen, reszelő hanggal azt a szorongó csön-det akarta volna megtörni, amely a lelkébentámadt néha. Azonkívül borostás álla dörzsölge-tésével időnként arra is emlékeztette önmagát,hogy immár felnőtt, kész ember, tehát kötelessége,hogy férfias, azaz egy kicsit kegyetlen legyen.

Csak amikor a nő azt a bizonyos váratlan hírtközölte velük, vették észre, hogy akaratukon éstudtukon kívül, egymásról és az önmagukra kény-szerített ridegségről is megfeledkezve, egész szívü-ket belevitték a Melinával való viszonyba. (Talánéppen azért, mert olyan nagyon vágyódtak egy kisotthonos gyöngédség után.) És most fojtott félté-kenységet, haragos keserűséget éreztek, nem isannyira a nő, mint inkább csak a teste ellen, amelyaz odaadás öntudatlanságában nyilvánvalóan telje-sebben lett egyiküké, mint a másiké. Nem félté-kenység volt ez, mert hiszen az árulás sem voltszándékos. Az árulást tulajdonképpen a termé-szet követte el; szinte rosszhiszemű bosszantás-nak hatott az egész. A természet alattomban meg-tréfálta őket, és szétrombolta fészküket, amelyrőlazt hitték, hogy inkább az eszükkel, mint a szívük-kel építették fel.

Most hát mit tegyenek?Szinte megzavarta őket, hogy önkéntelenül

is olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak a lányanyaságának. Annál is inkább, mert hiszen tud-ták, hogy Melina akkor sem szállna szembe velük,ha egyszerűen kijelentenék, hogy semmi közükhozzá. Legfeljebb csak szíve mélyén ítélné őketigazságtalannak, gonosznak.

Olyan fájdalmasan szelíd és alázatos volt a

67

lány! A szeme, amely néha mozdulatlan, szomorúajka helyett is mosolygott, világosan elárulta, hogyferde helyzete ellenére szinte újjászületettnek érzimagát, két esztendő óta, kettőjük jóvoltából. Éséppen ez az újratalálkozása régi, szerény és érzel-mes énjével, amelyhez a két fiú szinte öntudatlangyöngédsége vezette vissza, hozta létre anyaságát,a kényszerű, bűnös élet sivárságában meddővé lettlényének ki virágzását.

Már most nem válnának-e barátai egyszerreméltatlanná a saját művükhöz, ha visszakergetnékegykori nyomorúságába és megakadályoznák abban,hogy jótéteményeik gyümölcsét leszüretelje?

Mindezt a két barát valahogy csak úgy zava-rosan, tudat alatt érezte. És talán ha bármelyikükbiztos lehetett volna abban, hogy a gyerek az övé,egy percnyi tétovázás nélkül magára vesz mindenfelelősséget és rábeszéli a másikat a visszavonu-lásra. De ugyan, ki adhatta volna meg akár azegyiknek, akár a másiknak ezt a bizonyosságot?

Minthogy ezeken a megoldhatatlan kérdésekenúgyis hiábavaló lett volna töprengeni, azt határoz-ták, hogy egyelőre egy szót sem szólnak Melinának,de majd ha itt lesz az ideje, szülőotthonba küldik,ahonnan később egyedül térhet vissza hozzájuk.

II.

Melina semmit sem kérdezett. Megérezte,hogy mit határoztak felőle, de azt is, hogy mifélehangulatban. Várt, hogy kicsit teljen az idő.Amikor végre alkalmasnak tartotta a pillanatot,lesütött szemmel és félénk mosollyal az ajkán egydarab vásznat mutatott Carlino Sanninak, akiaznap este éppen meglátogatta és elmondta, hogyelőző nap vásárolta megtakarított pénzéből.

68

— Tetszik?A fiatal férfi először úgy tett, mintha nem

értené a dolgot. A lámpa fényénél alaposan szem-ügyre vette a vásznat; még meg is tapogatta:

— Elég rendes — mondta. — És ... mennyitfizettél érte?

Melina félig alattomos, félig könyörgő mosoly-lyal emelte rá a szemét:

— Ó, nagyon olcsó volt — felelte — kitalálod?— Nos mennyi?— Nem... azt kérdezem, kitalálod-e, hogy

minek vettem? .. .Carlino behúzta a nyakát és még mindig úgy

tett, mintha nem értené a célzást:— Hát Istenem! Bizonyára azért, mert szük-

séged volt rá. De a magad pénzéből vetted és eznem helyes. Megmondhattad volna nekünk, hogyszükséged van

Melina fölemelte a vásznat és beletemette azarcát. így maradt egy darabig: aztán fölnézettés könnyes szemmel kérdezte:

— Tehát... tehát nem? Nem szabad .. .semmit sem szabad készítenem?

Látva, hogy a fiú erre a könyörgő kérdésrezavarba jön és félig bosszúsan, félig meghatottanelfordította a fejét, gyorsan megragadta a kezét, ma-gához vonta, hogy szenvedélyes hévvel így folytassa:

— Hallgass meg, Carlino, az Istenért, hall-gass meg! Semmit sem akarok, semmit semkérek ... Látod? Úgy, ahogy ezt a vásznat vásá-roltam, a megtakarított pénzemből minden egye-bet is beszerezhetek. Ne, ne szólj ... Előbb hall-gass meg és csak aztán beszélj! Ne vonogasd aválladat, ne nézz rám ilyen csúnyán!... Nézdcsak — esküszöm, az életemre esküszöm, hogysose fogok nektek semmiféle kellemetlenséget okozni,

69

sosem leszek a terhetekre! Ne vágj a szavamba!Oly sok időm van, egész nap ... A ti kedvetekértmegtanultam kicsit varrogatni. Most majd rend-szeresen fogok dolgozni. Ó, nyugodtak lehettekabban, hogy azért veletek mindig törődni fogok!De látod, ha rendben tartom is a fehérneműtöket,ruhátokat, még mindig rengeteg időm marad,olyan sok, hogy — hiszen tudod — az utolsóhónapokban magamtól megtanultam írni és olvasni!Nos, most ezt majd abbahagyom. Munkát kere-sek, amit itt a házban is elvégezhetek, hogy párfillért keressek; és boldog leszek, hidd el, nagyonboldog! Tőletek soha semmit sem fogok kérni,Carlino, soha semmit! De legyetek jók hozzám:engedjétek meg, hogy megtarthassam a gyereke-met. Az Istenért, engedjétek meg! Igen? Igen?

Carlino nem mert ránézni. Jobbra-balra for-gatta a fejét, hogy elkerülje Melina pillantását.A vállát vonogatta, kifelé forgatta tenyerét, majddühösen kitört.

Mindenekelőtt beláthatná Melina, hogy ő ígyegyedül, kutyafuttában, Tito megkérdezése nél-kül semmit sem válaszolhat. És amellett...könnyű azt mondani, hogy semmi kellemetlensé-get, semmi terhet sem fog jelenteni számukraMelina anyasága... A teher, a kellemetlenség alegkevesebb! De a felelősség, egy új életnek afelelőssége! Életre hívni egy gyermeket, aki biz-tos, hogy kettőjük közül valamelyiké, de nem lehettudni, melyiké?! Ez a súlyos a dologban, ez, ez!

— De hát hiszen az enyém, Carlino! — vágottközbe melegen Melina. — Az az egy biztos, hogyaz enyém! Ami pedig a felelősséget illeti...miért kellene azt nektek vállalnotok? Én egészenmagamra veszem, mondom, egészen ...

— De hát hogyan? — kiáltotta a fiatal férfi.

70

— Hogyan? Hát csak úgy ... magamra ve-szem! Az Istenért, hallgass meg! Nézd csak,Carlino, tíz év múlva, Isten tudja, minden vál-tozhatik körülöttetek. Tíz év ... És ha még ti ket-ten akkor is így élnétek, együtt... mi lesz belőlemtíz esztendő múlva? Biztos, hogy már nem elégí-tem ki az igényeiteket. Biztos, hogy meguntok ...nos hát: tíz évig kicsi lesz még a gyerekem éssemmiképpen sem okoz nektek kellemetlenséget,vagy költséget. Hiszen a magam munkájából aka-rom eltartani. Dehát nem látod be, hogy most, ami-kor már dolgozni is megtanultam, nem dobhatomel úgy, mint valami vak macskakölyköt? Megtartom— magamnak. Legalább lesz vigaszom, lesz vala-kim. Ha ti már nem akartok rólam tudni, itt leszlegalább ő, legalább ő — nem érted? Tudom, hogynem mondhatsz most mingyárt igent, csak így, amagad elhatározásából... miért szóltam előbbneked és mért nem Titóhoz fordultam? Nem tu-dom! A szívem sugalta ... Pedig hát Tito is olyanjószívű! Beszélj vele helyettem, amikor helyesnektartod, ahogy helyesnek tartod ... Én a kezetekbetettem le a sorsomat. Többé nem hozom szóba adolgot. Azt teszem, amit ti akaitok.Carlino Sanni másnap beszélt Tito Morenával.

Úgy viselkedett, mintha nagyon dühös volnaMelinára, és valóban azt is hitte, hogy haragszikrá. De alig hogy Tito igazat adott neki, és szinténképtelennek mondta Melina kívánságát, rájött,hogy tulajdonképpen nem is Melina idegesítette,hanem az, hogy előre tisztában volt Tito álláspont-jával. Tudta, hogy tiltakozni fog Melina terve el-len. De szíve mélyén mégis azt remélte, hogy Titoa lány pártjára kel. Vagyis, hogy azt mondja, amiteredetileg ő is mondani szeretett volna, ha nem félattól, hogy ezzel csak el mérgesíti a helyzetet. Amint

71

színleg megállapodtak abban, hogy elutasítják Me-lina kérését, rendkívül ingerült lett. Tito sehogysem értette, miért. Egyideig csodálkozva nézte.Aztán gyanakodva kérdezte:

— De hát bocsáss meg, nem ugyanaz-e a teálláspontod is, ami az enyém?

Mire Carlino rávágta:— De persze, persze, persze!Hiszen valóban: ha józanul gondolkodtak,

egyet kellett érteniök. És közben még ugyanaz azérzés dolgozott is mindkettőjükben. Csakhogy eza közös érzés, ahelyett hogy összeforrasztotta volna,nemcsak elválasztotta, hanem egyenesen ellensé-gekké tette őket.

Tito, aki pillanatnyilag higgadtabb volt ba-rátjánál, világosan látta, hogy ha szabadjára enge-dik ezt az érzést, jóvátehetetlen szakításra kerül asor köztük. így hát arra törekedett, hogy ott hagy-ják félbe a beszélgetést, ahol legalább még lát-szatra egyetérthetnek.

De Carlino nem tudott ingerültségén ural-kodni. Addig beszélt, míg végül Tito is elvesztettea nyugalmát. És a két barát, aki eddig oly tisztaszívből szerette egymást, egyszerre úgy fordultszembe, mint két tiszta szívből gyűlölködő ellenség.

— Mindenekelőtt tudni szeretném, mért ne-ked szólt és mért nem nekem!

— Mert tegnap véletlenül én voltam nála.— Megvárhatta volna a holnapot is, hogy ne-

kem szóljon! Ha tegnap szólt, amikor te voltálott, ez azt mutatja, hogy téged lágyabbszívűnektart. És azt hiszi, te inkább kapható vagy arra,hogy megállapodásunkat megszeged!

— Nem igaz! Erős voltam! Megmondtamneki, hogy a dologról szó sem lehet! Ugyanaztmondtam, amit most te mondasz! De képzelhe-

72

ted: könyörgött, sírt, esküdözött, mindenféle ígé-reteket tett! Szeretném tudni, hogy ha te látod akönnyeit, te hallod a fogadkozását, — vájjon akkoris nemet mondtál volna-e neki?

— De hát nem állapodtunk-e meg abban,hogy nemet mondunk? Tehát nem!

Carlino Sanni dühösen vállat vont.— Jól van. Menj el hozzá és add tudtára.— Ez aztán szép! — csattant fel Tito. —

Szóval én legyek az ellenség, a keményszívű zsar-nok, hogy te továbbra is a megindult, gyöngéd jó-barát szerepében tetszeleghess?

— Es ha így volna? — kiáltotta Carlino ésközelebb lépett Titóhoz, hogy erősen a szemébenézzen. — Biztos vagy benne, hogy ha te vagytegnap az én helyemben, nem érzékenyülsz el ésvan szíved nemcsak a magad, hanem még másnaka nevében is nemet mondani? Felelj erre a kér-désre! Felelj!

Tito most már csak azért sem adta meg magát,pedig érezte, hogy hazudik:

— Hogy én meghatódtam volna? Szó sincs róla!— Akkor hát mégis igaz, — fakadt ki diadal-

masan Carlino — hogy te vagy a keményszívű éshelyénvaló, ha te közlöd Melinával az elhatáro-zásunkat.

— Tudod-e, mit mondok? — kiáltotta Tito,felháborodástól remegve. — Hogy most aztán iga-zán elegem volt ebből a históriából. Végezni aka-rok az üggyel.

Carlino megint közelebb lépett hozzá, fenye-gető arccal:

— Csak lassan, lassan a testtel, barátom!Hogy érted azt, hogy végezni akarsz vele?

— Ó! — felelte Tito, miközben torz mosoly-lyal, sápadtan és egész testében remegve végig-

73

mérte a pillantásával Carlinot. — Nehogy azt hiddhogy ki akarok bújni kötelezettségeim alól. To-vábbra is minden elsején eljuttatom Melinához amegbeszélt összeget, amíg csak ilyen állapotban van.Aztán tegye azt, amit jónak lát. Ha meg akarjatartani a gyermekét, tartsa meg. Ha kiteszi azuccára, tegye ki. Én tudni sem akarok róla többé.

— És én? — kérdezte Carlino.— Azt teszed majd, amit jónak látsz ...— Ez nem igaz!— Miért nem?— Mert magad is érzed, hogy ezek után csak

azt tehetem, amire kényszerítesz! Ha te nem mégyel többé Melinához, én sem látogathatom!

— Ugyan miért?— Mert jól tudod, hogy egyedül nem tud-

nám eltartani. Nem tehetném és nem is teszem,hiszen nem tudhatom, hogy a gyerek valóban azenyém-e? És te nem sózhatod a nyakamba egyolyan gyereknek az eltartását, aki végeredményé-ben a tiéd is lehet.

— De ha mondom, hogy továbbra is hajlandóvagyok a megbeszélt összeget folyósítani!

— Hálás köszönet! Úgyis tudod, hogy eztnem fogadhatom el! Benne hagysz a kátyúban ...

— Magad akarsz benne maradni!— De hát az Istenért, mondd, tulajdonkép-

pen mért akarod eddigi életberendezésünket fel-borítani? Az a szerencsétlen lány semmi olyat semkíván, amihez ne adhatnánk beleegyezésünket!Hiszen a gyermeke semmiféle terhet sem fog szá-munkra jelenteni. Maga akarja eltartani... Hall-gass meg hát, gondolkodj ...

És Carlino fel-alá kezdett szaladgálni a szo-bában, a dühöngve toporzékoló Tito nyomában,hogy megpróbálja észretéríteni. És közben nem

74

gondolt arra, hogy a rábeszéléssel és azzal, ha Me-lina pártját fogja, csak ront a dolgán.

Tito végül is megállt és ráordított:— Lehet, hogy a gyanúm igazságtalan, de nem

segíthetek rajta! Gyökeret vert a lelkemben és mostmár nem tudom onnan kitépni! Nem bírnám to-vább ezt a viszonyt: amely csak addig volt lehetsé-ges, amíg semmiféle árnyék sem vetődött közénk!

— De hát akkor menjünk el hozzá mind a ket-ten és együttesen mondjuk meg neki, hogy nem tel-jesíthetjük a kívánságát — felelte Carlino. — Én amagam részéről már megmondtam ezt. Most te isbeszélj a lelkére. Ha akarod, majd én leszek az eré-lyesebb; én fogom vele megértetni, hogy lehetet-lenség, amit kíván!

— No és aztán? — kérdezte Tito. — Azt hi-szed, hogy Melina újra az lehetne számunkra, akieddig volt? Mikor olyan nagyon vágyódott utána,hogy megtarthassa a gyermekét... Hidd el, Car-lino, céltalanul tennénk szerencsétlenné, mert...érzem, határozottan érzem, hogy számomra végea dolognak! Lehet, hogy ostobaság, amit a fe-jembe vettem... de nem tudok tőle szabadulni.Érzem, hogy nem is fogok. Akkor meg minek kí-nozzuk feleslegesen azt a szegény lányt? Nem aka-rok többé elmenni hozzá. Nem tudok elmenni...

— Csak úgy egyszerűen a faképnél hagyjuk?— kérdezte felháborodottan Carlino.

— Dehogy, szó sincs róla! — kiáltotta Tito.— Mondtam már és ismétlem, hogy továbbra is

hajlandó vagyok őt anyagilag támogatni, amígilyen állapotban van és amíg nem tudja magát asaját erejéből eltartani. Te pedig tedd azt, amitjónak látsz ... Vedd tudomásul, hogy ezt mindenharag és keserűség nélkül, a legteljesebb őszinte-séggel mondom.

75

Carlino elnémult, dühösen összeráncolta hom-lokát és körmével az állát kapargatta. Aznap nembeszéltek tovább a dologról.

III.

Másnap se tértek vissza rá. De lelkük mélyén to-vább folytatták a vitát és az annál élesebb tónusúlett, mennél nagyobb áldozatukba került a hallgatás.

Egyikük sem látogatta meg többé Melinát.Carlino azzal, hogy nem ment el hozzá, be akartabizonyítani a barátjának, hogy kettőjük közülTito a zsarnok, aki még őt is megakadályozza Me-lina látogatásában, Tito viszont a maga részérőlazt szerette volna kimutatni, hogy Carlino az, akikényszert alkalmaz vele szemben, mikor tartóz-kodik Melina felkeresésétől. így akarja kierősza-kolni, hogy Tito visszavonja elhatározását és jóvá-hagyja mindazt, amit a háta mögött kifőztek.

De hát lehetséges-e, hogy egyszerűen szemethunyjon? Beleegyezését adja ahhoz, amit azok ket-ten az ő ellenére határoztak el? Nem elég szép tőle,ha továbbra is fizeti a tartásdíjat és szabad kezetad Carlinónak, hogy a Melinával való kapcsolatotfenntarthassa?

Nem, kérem! Carlino nem akart ezzel az enge-déllyel élni, de még csak Tito nagylelkűségét semvolt hajlandó elismerni. Egyenesen tagadta! Nemlátta be, hogy ha mégis enged és elmegy Meliná-hoz, idővel talán Tito is vele ment volna és végülmindenbe beleegyezik. Carlino makacskodott, erő-szakoskodott! És Titónál ilyen eszközökkel nemlehetett célt érni! Egyszerűen tovább fizette atartásdíjat — és azzal kész!

De hiába igyekezett magát mindenféle érveksegítségével meggyőzni arról, hogy helyesen cse-

76

lekszik, ha nem enged, és hogy az ő oldalán van azigazság, Carlino passzív makacssága napról-napraelviselhetetlenebbül izgatta. Érezte, hogy a ba-rátja komor hallgatása olyan nagy terhet zúdít alelkiismeretére, amelyet nem volt hajlandó egye-dül viselni.

Ki tehet arról, hogy az a lány, akit együttesenhívtak Páduából Rómába és akit egyikük anyávátett, most ilyen szorongó bizonytalanságban ver-gődik? De tulajdonképpen mit is kíván tőlük aza szerencsétlen, aki semmiféle terhet, felelősséget,kényelmetlenséget sem akar rájuk áthárítani? Csu-pán annyit, hogy ne kényszerítsék arra, hogy azuccára kelljen tennie a gyermekét, mikor pedigbiztos, hogy kettőjük közül vagy az egyiké vagy amásiké.

Nos hát, Carlino Melinával szövetkezve aztakarta elérni, hogy Tito egyedül érezze magátfelelősnek Melina igazságtalan szenvedéséért.

Ha Carlino továbbra is látogatja Melinát, Titolegalább azzal hallgattathatta volna el lelkiisme-rete szavát, hogy bár még most is fizeti a tartás-díjat, többé semmiféle örömet sem fogad el a nőtől.

De nem, kérem! Carlino sem ment el hozzátöbbé, Carlino sem fogadott el többé semmiféleörömet Melinától és így nemcsak utolsó mentségé-től fosztotta meg Titót, hanem kétszeresen súlyossátette a rá háruló felelősséget.

Ha csupán Tito tartja távol magát Melinátólés amellett mégis tovább fizeti a tartásdíjat, ma-gában még azt is gondolhatta volna, hogy ostobaés felesleges áldozatot hoz, hiszen egyáltalán nembiztos, hogy a gyerek, akit ki akar tétetni, azövé ... Épúgy a másiké is lehet. Igen, igen. De haígy okoskodott, vagyis ha azt feltételezte, hogy agyerek a másiké, hogyan követelhette tőle, hogy

77

iránta való barátságból a lelencházba adja? Ha ő,Tito, biztos lett volna abban, hogy a gyermek tőlevan és ha Carlino követeli, hogy adják a lelenc-házba — nem szállt volna-e szembe vele?

De hát ezt a bizonyosságot egyikük sem szerez-hette meg!

Mégis kétségtelen, hogy Carlino még így, akételyek közepette is, a mellett volt, hogy a gyer-meket megtartsák.

Tulajdonképpen mindhármuknak együtt kel-lett volna elhatározniuk, hogy azt a bizonyos szív-telenségét elkövetik. így megoszlott volna a fele-lősség és mind a hármuknak külön-külön kevesebblelkifurdalás jutott volna. De azok ketten elárul-ták Titót. És Titót ez annál ingerültebbé tette, men-nél határozottabban érezte, hogy ösztönszerűbosszúvágya, jobb belátása ellenére, kegyetlennéteszi; és mennél világosabban látta, hogy most, hamár le is mondana a bosszújáról, változatlanulfennmaradna az a tény, hogy azok ketten össze-fogtak a háta mögött és ki akarták játszani. ígyis örökké az övé maradna a kívülálló harmadikgyűlöletes szerepe. Tehát — azért sem! Most mármiért is engedne? Mikor ez úgyis céltalan volna!

De a barátok idővel ismét kénytelenek voltakMelináról beszélni. Közeledett az elseje és el kellettjuttatni a lányhoz a tartásdíjat, hogy kis lakásabérét kifizethesse.

Tito szerette volna a beszélgetést elkerülni.Elővette pénztárcájából a maga részét és szó nél-kül az asztalra tette.

Carlo egy ideig némán nézte a pénzt, aztánhidegen megjegyezte:

— Én nem viszem el neki.Tito feléje fordult, rápillantott és szárazon

felelte:

78

— Én sem.A rövid szóváltás után csönd lett. Mind a ket-

ten csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudtak ma-gukon uralkodni. Némaságukban minden titkosforrongásuk benne remegett és kínossá tette a vá-rakozást a saját hangjuk megszólalására.

Végül is Carlino fojtott, színtelen hangja szó-lalt meg elsőnek:

— Akkor hát írni kell neki. Postán is el lehetküldeni a pénzt.

— Írj — felelte Tito.— Együtt írunk majd.— Jól van, hát együtt. Ha már ragaszkodsz

hozzá, hogy az áldozat szerepét játszd, velem pediga zsarnokét játszasd .. .

— Én pontosan ugyanazt cselekszem, amitte, — állt fel hirtelen Carlino — se többet, se keve-sebbet.

— Jól van — ismételte Tito. — Tehát meg-írhatod neki, hogy a magam részéről hajlandó va-gyok a kívánságát tiszteletben tartani és meg-teszem mindazt, amit óhajt. Fizetem a tartás-díjat, amíg csak ő maga nem mondja, hogy szün-tessem be.

— De hát akkor — szakadt fel a kiáltás Car-lino szívéből.

Tito erre a kifakadásra egyszerre elvesztette azönuralmát. Két karjával dühösen hadonászva, kiro-hant a szobából és közben haragosan kiáltozta:

— Mi az, hogy de hát akkor? Mi az, hogy dehát akkor? Semmi sem változott!

Amint Carlino magára maradt, egy ideig azontöprengett, hogyan értelmezze Tito váratlan enge-dékenységét, amelyet az a hirtelen, ellenséges ki-törés követett nyomon. Úgy tetszett, hogy Titomost már nem is Melinára haragszik, sőt hajlandó

79

tiszteletben tartani a lány érzelmeit és jóváhagyjakívánságát. De hát akkor Carlinóra haragudnék?Világos! De miért, mikor most már egyetértenek?Talán, mert restelli, hogy nem látta be mingyártaz első percben, hogy engednie kell? Persze! Mostúgy érzi, hogy megkésett és restelli a vereséget beis-merni. Ó, milyen nagy hibát követett el Melina,amikor nem Titóhoz fordult elsőnek! A másik,még nagyobb hibát viszont Carlino követte el,amikor tolmácsolta Titónak a lány kívánságát.Nem lett volna szabad a megbízást vállalnia! Aztkellett volna mondania Melinának, hogy beszéljenközvetlenül Titóval és még csak ne is sejtesse, hogyneki, Carlinónak, már említést tett a dologról. Eztkellett volna tennie! De hogy is sejthette volna,hogy Tito ennyire szívére veszi a dolgot?

Carlinónak most már szent meggyőződése volt,hogy ha Melina annakidején előbb Titóhoz fordul,ő bizony nem tiltakozott volna kívánsága teljesí-tése ellen.

De hát ez most már mindegy. Levelet kellírni a lánynak. De ugyan mit mondhatnának an-nak a szegény teremtésnek, mostani állapotában?Jobb, ha nem adják tudtára, mi történt kettőjükközt. Elfogadható kifogást kell találniuk arra,hogy egyikük sem látogatja többé. De ugyan, milehetne ez a kifogás? Csakis a következő: hogyegyelőre nem akarják nyugalmában háborgatni.Háborgatni? Hát ami azt illeti... kicsit túlzott-nak hat ez a figyelem a Melina-féle szegény nővelszemben, aki nem igen szokott tapintatos bánás-módhoz a férfiak részéről... És amellett — persze,szép dolog a nyugalom, — de mivel lehessen aztindokolni, hogy még csak fel sem keresik? Meg semkérdik, hogy van? Nincs-e szüksége valamire?Egyik oldalon ez a szertelen tapintat, a másikon

80

ez a szertelen nemtörődömség, — szép kis nyugal-mat biztosít majd a szegény lány számára!

De mindegy, a levél legalább afelől bizto-sítja, hogy tartásdíját- továbbra is megkapja éshogy egyébként is mindenben számíthat a segít-ségükre. Egyelőre ennyivel is be kell érnie.

Carlino ilyen értelemben, nagyon óvatosan ésrengeteg körültekintéssel fogalmazta meg a leve-let, hogy Tito, ha majd elolvassa (és ragaszkodotthozzá, hogy elolvassa), semmibe se köthessen bele.

Néhány nap múlva, ahogy ez várható is volt,választ kaptak Melinától. A levél alig néhány,szinte olvashatatlan sorból állt. Az a mód, ahogya lány szomorúságát és kétségbeesését igyekezettkifejezni, túl nevetséges volt ahhoz, hogy elérzé-kenyülést keltsen. Így hát csak valami furcsa dühötváltott ki a két fiú lelkéből.

Szegény Melina együttesen és külön-külön kö-nyörgött nekik, hogy látogassák meg és folytonazt ismételgette, hogy immár mindenre hajlandó,amit csak kívánnak. Ha nem akarják, nem tartjameg a gyermekét.

— Látod, ennek te vagy az oka!Mind a kettőnek ezek a szavak voltak nyelvén,

Carlinóén Tito makacssága miatt, hogy nem en-ged, Titóén Carlino makacssága miatt, hogy nemmegy el a lányhoz. De sem az egyik, sem a másiknem bírta kimondani, amit gondolt. Összenéztek.Mind a kettő kihívó várakozást látott a másikpillantásában lappangani. De világosan kiolvas-ták egymás szeméből a gyűlöletet is, amely immáraz egyetlen kötelék volt köztük az egykori barát-ság helyett. És rögtön ráeszméltek, hogy nemszabad többé Melináról beszélniük.

A gyűlölet nemcsak azt parancsolta nekik,hogy magukba fojtsák haragjukat, hanem azt is,

81

hogy mind a ketten még könyörtelenebb csökö-nyösséggel ragaszkodjanak elhatározásukhoz.

— Újra írni kell neki, hogy legyen nyugodt —sziszegte Carlino.

Tito csak úgy félszemmel nézett rá és felvontaa szemöldökét:

— Hát persze, megírhatod neki: minden okamegvan arra, hogy rendkívül nyugodt legyen!

IV.

Most már esténként, ha kiléptek a miniszté-riumból, nem együtt mentek sétálni vagy kávé-házba. Hidegen elköszöntek és az egyik jobbraindult, a másik balra. Csak vacsoránál találkoz-tak ismét. De gyakran, ha nem egyszerre érkez-tek a vendéglőbe és egymás közelében már nemtaláltak helyet, külön asztalnál ettek. Jobb isvolt ez így. Tito csak most eszmélt rá, hogytudat alatt mindig szégyelte kissé, hogy Carlinoolyan farkasétvággyal esik neki az ételnek. Va-csora után is különváltak és a lefekvés előtti két-három órát, házon kívül, mindegyik a maga kedveszerint töltötte.

Mindinkább begubóztak keserűségükbe és amagányban tovább forrt bennük a méltatlankodás.

De egyikük sem akarta a másikkal észre-vétetni, hogy milyen mélyen a húsába vág a közöslánc, amelyet most már nem együttes erővel, egy-irányba húztak, hanem dacosan jobbra-balra cibál-tak, hogy így szerezzék meg maguknak a szabadsághiú illúzióját.

Tudták, hogy a lánc még akkor sem szakad-hat el, ha így rángatják és tépik. De mégis továbbráncigálták, csupa önkínzásból, hogy minél nagyobbfájdalmat okozzanak maguknak. Talán éppen ezzel

82

a fájdalommal akarták elaltatni gyötrő lelkifurda-lásukat Melina miatt, aki továbbra is hiába könyör-gött vigaszért és irgalomért.

Hosszú ideje beletörődött abba, amit kettő-jük akaratának tartott. Pedig tévedett: mostmár ők ragaszkodtak ahhoz, hogy megtartsa agyermeket. Hármasban, úgy mint azelőtt, úgy-sem élhettek volna többé. Akkor pedig minekgyötörjék oktalanul azt a szerencsétlen nőt? Tehátelhatározták, hogy feltétlenül meg kell tartaniagyermekét. Ezen már nem is vitatkoztak.

Tito és Carlino létének tartalmát valamikorösszetartozásuk közös érzése alkotta, amely köl-csönös szeretet formájában többé nem juthatottkifejezésre, de abba mégsem tudtak volna bele-törődni, hogy csak úgy egyszerűen kiessék az éle-tükből, így hát, természetszerűleg, kölcsönös gyű-lölködés formájában kellett kifejezésre jutnia.

És ez a gyűlölet annyira elvakította őket,hogy pillanatnyilag egyikük sem gondolt arra, mitkezdenek majd a jövőben a gyermekkel, akit nemszerethetnek közösen, mind a ketten.

A gyermeknek meg kellett születnie: de mint-hogy nem lehetett sem egészen az egyiké, semegészen a másiké, úgy képzelték, hogy egyszerűencsak az anyjáé lesz. Neki él majd, kettőjük költ-ségén, anélkül, hogy valaha is látnák.

És valóban, bár mind a kettőjüket szinte le-küzdhetetlen sóvárgás emésztette, egyikük semengedett Melina könyörgő hívásának, amikor agyermek megszületett. Oly tapasztalatlanok voltak, hogy nem is sej-tették, micsoda szörnyű nehézségekkel kellett annaka szerencsétlen nőnek megküzdenie, miközbenegyedül, elhagyottan világrahozta gyermekét. Csakakkor eszméltek rá a rémes valóra, mikor néhány

83

nap múlva elszaladt értük Melina egyik öreg szom-szédasszonya, hogy látogassák meg gyorsan, merthaldoklik.

Odasiettek hozzá és szinte dermedten álltakmeg az ágy mellett, ahonnan kimeredt és márcsaknem megüvegesedett szemű, sárga bőrű csont-váz vigyorgott feléjük cserepes, szertelenül nagy-nak látszó szájával, amelynek felhúzódó ínye alólkísértetiesen tűntek elő a fogai, miközben a szeren-csétlen pára örvendezni próbált.

Ez lett volna Melina?Nem, nem ... az ott — intett a szegény terem-

tés a bölcső felé, mintegy jelezve, hogy ott láthat-ják viszont a régi Melinát, akit ismertek; abban abölcsőben és körülötte, a sok apróságban, amit agyermeke számára készített, akiben megsemmisült,akibe egész valóját átömlesztette.

Azon az ágyon már nem is Melina hevert,csak fölismerhetetlen, nyomorúságos földi marad-ványa. És benne egy kevéske lélek, amit sikerültmég visszafognia, hogy utoljára viszontláthassabarátait. Egész lelke, egész élete, egész szerelme,ott volt a bölcsőben, meg a fiókokban, ahol a gyer-mek kelengyéjét őrizgette. A sok csipkés, szalagos,hímzett holmit, amit mind maga készített, sajátkét kezével.

— Még... még monogramm is van mindendarabon, igen, piros monogramm ... Minden ...minden egyes darabon ...

És ragaszkodott hozzá, hogy az öreg szom-szédasszony egyenként mindent megmutogasson,a főkötőcskéket, igen ... a főkötőcskéket... aztis, azzal a piros bojttal... nem, a másikat, azt amásikat... És a kis horgolt cipellőket, ingecské-ket, a hosszú, hímzett, piros selyemmel díszítettkeresztelőruhát... Igenis, piros szalagok díszítet-

84

tek mindent, mert fiú volt, fiú volt az ő kis Lilli-je...És...

Hirtelen elhagyta az ereje. Visszahanyatlottpárnáira. A nagy öröm, amelyre talán nem isszámított, hirtelen fölemésztette maradék életere-jét, amit még barátai számára tartogatott.

A két férfi rémülten odaugrott hozzá. Fölakarták emelni.

Meghalt.Összenéztek. És nézésükön keresztül mélyen

egymás lelkébe döfték olthatatlan gyűlöletük tőrét.Az egész csak egy másodpercig tartott.

Egyelőre szinte félőrültek voltak a marcan-goló önvádtól. Arra, hogy egymást marcangolják,még lesz idejük az egész életen keresztül.

Most egyetértőleg kellett intézkedniük: gon-doskodni áldozatukról, gondoskodni a gyermekről.

Egyik sem tudott a másik előtt sírni. Érez-ték, hogyha engednének felindulásuknak, az egyika másik sírásának hallatára úgy megvadulna, hogyrávetné magát és a torkába fojtaná a zokogást,Nem volt szabad sírniok! De mind a ketten egésztestükben remegtek. Nem bírtak egymásra nézni.Viszont azt is érezték, hogy nem bámulhatják ígytovább mozdulatlanul, lesütött szemmel, a halottat.De hogy mozduljanak? Hogyan szóljanak egymás-hoz? Hogyan osszák ki a szerepeket? Kettőjükközül melyik törődjék a halottal és a temetéssel?Melyik a gyermekkel, szoptatósdajka keresésével?

A gyermek!Ott feküdt a bölcsőben. Kié volt? Minthogy

az anyja meghalt, kettőjüké maradt. De hogyan?Érezték, hogy egyikük sem bírna többé ahhoz abölcsőhöz közeledni. És ha az egyik mégis egylépést tett volna feléje, biztos, hogy a másikgyűlölködve visszarántja.

85

Mit tegyenek? Mit tegyenek?Éppen csak egy pillanatra villant szemükbe

a gyermek rózsás arca, a fehér csipkék közül.Békésen aludt .. .

Az öreg szomszédasszony megszólalt:— Mennyit szenvedett! És sohasem hagyta

el panasz az ajkát! Ó, szegény teremtés ... Miértis tagadta meg tőle az Isten azt a kegyelmet, hogya gyermekénél maradhasson, ha már annyit kín-lódott érte . .. Szegény, szegény teremtés. Mostmi lesz? Részemről... szívesen rendelkezésükreállok ...

Magára vállalta, hogy a többi szomszéddalegyütt gondoskodik a temetésről. Ami a gyerme-ket illeti... — úgy-e, nem akarják a lelencházbaadni? — ... nos hát, akkor tudna számára meg-felelő dajkát, egy Alatri-beli parasztasszonyt, akifeljött a San Giovanni-kórházba, szülni. Néhánynappal ezelőtt került ki onnan. A gyermeke meg-halt és ő éppen este szándékozik Alatriba vissza-utazni. Derék, jószívű fiatal nő. Férjes asszony.Az ura néhány hónappal ezelőtt kivándorolt Ameri-kába. Erős, egészséges. A fia szerencsétlenségfolytán halt meg, szülés közben, nem pedig, minthabeteg lett volna. Egyébként, ha akarják, orvossalis megvizsgáltathatják, de erre semmi szükség.Különben az utolsó két nap alatt már itt is volta gyermeknél, akit szegény édesanyja természete-sen nem tudott táplálni... Meg is szerette akisfiú...

A két barát egyszer sem szakította félbe azöregasszony szóáradatát. Minden ajánlatára csakröviden bólintottak, miután a szemük sarkábólkomoran össze villantották a pillantásukat. Ennélkedvezőbb megoldás nem is kínálkozhatott volna.Persze, hogy jobb, ha a gyereket a dajka vidékre

86

viszi. Alatriban majd havonta meglátogatják,egyszer az egyik, máskor a másik, ha már együttnem mehetnek.

— Ne, ne! — kiáltottak rá egyidejűleg azöregasszonyra, amikor az meg akarta nekik mu-tatni a kisfiút.

Nagyjában megállapodtak vele, a holttest el-szállítására és a temetésre vonatkozóan. Az öreg-asszony hozzávetőleges számítást csinált; átadtákneki a szükséges pénzt és aztán anélkül, hogy egyszót is váltottak volna, együtt elmentek.

Három nap múlva, mikor a dajka már Alatribavitte a gyermeket a kelengyével együtt, amelyetszegény Melina készített számára, Tito és Carlinoörökre elváltak.

V.

Az első időkben szórakozást jelentett számukraez a kéthavonkénti utazás, Alatriba. Szombatesténként indultak és hétfőn reggel már otthon isvoltak.

Azért mentek, hogy meglátogassák a gyerme-ket. A kisfiú, minthogy még tulajdonképpen asaját maga számára sem jelentett semmit, nekiksem jelentett egyebet, csupán egy kötelességet.De ez nem volt terhes. Legalább közben kis leve-gőt is szívtak és szép kirándulást tettek. Az Acro-polis ciklopi falainak tetejéről csodálatos kilátásnyílt a tájra. Ennek a havonkénti látogatásnakegyelőre nem is volt egyéb célja, csakhogy ellen-őrizzék, vájjon vigyáz-e a dajka a gyermekre.

A gyermek iránt bizonyos ösztönszerű, homá-lyos idegenkedést, sőt csaknem undort éreztek.Mindegyikük arra gondolt, hogy ez a kis hús-gömböc talán nem is az ő fia, hanem a másiké.

87

És ez a gondolat, az ádáz gyűlölet folytán, ame-lyet egymás iránt éreztek, oly leküzdhetetlenellenszenvet keltett bennük, hogy néha nemcsakérinteni utálták a gyermeket, de még látni sembírták.

Azonban amint Lilil mosolyogni, mozogni,gőgicsélni kezdett, bizonyos apró jelek alapjánlassanként mind a kettő magára ismert benne éskétségtelenül megállapította, hogy a kisfiú csakisaz övé lehet.

Ekkor aztán az egykori ellenszenv mind akettőnek szívében vad féltékenységgé változott.Elviselhetetlen gyötrelem volt mindegyikük szá-mára az a gondolat, hogy a másik is ugyanolyanjoggal látogathatja a gyermeket, veheti a kar-jába és csókolgathatja, cirógathatja egy egésznapon át, mintha csak az övé lenne. Ökölbe szo-rult a kezük és karommá görbültek az ujjaik, haez eszükbe jutott. Ha egyszer, véletlenül, össze-találkoznak a dajka házában, kétségtelen, hogyaz egyik megöli a másikat, vagy talán magát agyermeket, annak a keserű vigasznak kedvéért,hogy így legalább a gyűlölt vetélytárs se dédelget-heti többé.

Sokszor tépelődtek azon, hogy ugyan mi islesz mindennek a vége? Lilll egyelőre igen kicsivolt még és jó helye volt a dajka mellett, akifolyton azt hangoztatta, hogy saját gyermekénektekinti és legalább férje hazatéréséig magánálakarja tartani. De örökre mégsem maradhatottAlatriban! Idővel bizonyos nevelésben is kellmajd részesíteni...

De tulajdonképpen nem is volt értelme, hogya jövőre vonatkozó töprengésekkel keserítsék ma-gukat ... Elég volt a jelen gyötrelme is!

Úgy Carlino, mint Tito bizalmába avatta a

88

dajkát, aki annyira csodálkozott azon, hogy akét »nagybácsi« sohasem látogatja együtt öcsiké-jét, hogy egyszer ártatlanul megkérdezte, miértvan ez. Úgy az egyik, mint a másik kijelentette,hogy a gyermek tulajdonképpen az övé és enneka bizonyítására különböző hasonlatosságokat ho-zott fel. A gyermek voltaképpen nem hasonlítottkifejezetten sem az egyikhez, sem a másikhoz,mert egészen olyan lett, mint az anyja. De példáula feje ... Nem hasonlít-e a fejformája Carlinóéhoz?Csak egy kicsit... egész kicsit... hajszálnyit...de ez mégis jellemző! A kisfiú kék szeme viszonta szintén kékszemű Tito Morenát győzte megarról, hogy csakis ő lehet az apa. Igen, igen ...Ámbár őszintén szólva, a gyermek anyjának aszeme is kék volt, de nem ilyen világoszöldesárnyalatú...

— Valóban, úgy látszik, — felelte a dajkaegyiknek is, meg a másiknak is. Kezdetben meg-zavarta és megrémítette ez az ádáz vetélkedés,de aztán a szomszédok megnyugtatták és azt atanácsot adták neki, hogy úgy az ő szempontjából,mint a gyermekéből jobb lesz, ha mindkettőtmelegen tartja és soha egyiknek sem mond hatá-rozottan igent vagy határozottan nemet. Közbenvalóságos verseny folyt a két férfi közt a kedves-kedés, féltő gondoskodás és ajándékozás terén.Mindegyik magának akarta megnyerni a gyermekszívét. A dajka viszont, ha nem is kétszínűségre,de mindenesetre ravaszságra oktatta a kisfiút.Lelkére kötötte, hogy ha Carlo bácsi van nála,sose beszéljen Tito bácsiról és viszont. Ha azegyik a másik felől kérdez valamit, röviden felel-gessen, igennel vagy nemmel és azzal kész. Hapedig afelől faggatják, melyiket szereti jobban,mind a kettőnek azt válaszolja: — Téged! — mert

89

ez jólesik nekik; de valójában egyformán kellőket szeretnie.

Lillinek igazában nem is esett nehezére, hogya dajka tanácsa szerint mind a kettőnek aztmondja: — Téged szeretlek jobban! — mertakár az egyik, akár a másik volt mellette, úgyérezte, hogy boldogabb már nem is lehetne. Hiszenoly rengeteg szeretetet és gyöngédséget pazaroltakrá a »bácsik«, úgy lestek az ajkáról minden kisszeszélyes óhaját, hogy azonnal teljesítsék!

De amikor Lilli már betöltötte ötödik eszten-dejét és Carlino Sanni meg Tito Moréna éppenazon kezdett tépelődni, hogy mi lesz az iskoláz-tatásával, a dajka váratlanul levelet kapott aférjétől, aki Amerikába hívta.

Az egykori barátok erre a hírre, a nélkül, hogyegyik a másikról tudott volna, külön-külön fel-kerestek egy fiatal ügyvédet, akivel annakidejénabban a vendéglőben ismerkedtek meg, ahol együttszoktak vacsorázni.

Az ügyvéd meghallgatta őket. Nem mondtameg az egyiknek, hogy a másik is éppen az előbbjárt nála és ugyanezt a tényállást adta elő, majdugyanezt a javaslatot tette; vagyis hogy akáraz övé, akár nem az Övé a gyermek, egészen magáraakarja vállalni neveltetése terhét, »hogy végetvessen ennek a képtelen helyzetnek«. Egyik semmondta, hogy azért, mert él-hal a kisfiúért.

De mindenfajta megoldás lehetetlennek lát-szott, amíg egyik sem akart a kisfiúról egészenlemondani. Itt még Salamon ítéletét sem lehetettvolna alkalmazni. Salamon sokkal könnyebb hely-zetben volt, mert ott két anyáról volt szó, akikközül az egyiknek feltétlenül tudnia kellett, hogyő adott életet a gyermeknek. Az adott esetbenviszont sem az egyik, sem a másik pörösködő nem

90

lehetett erről meggyőződve. Amellett oly ádáz,kölcsönös gyűlölet fűtötte őket, hogy nyugodtanengedték volna a gyermeket kétfelé vágni, csak-hogy legalább az egyik feléhez senki más se for-málhasson jogot. Ezt pedig úgy-e már mégsemlehetett volna megtenni... Tehát más megoldástkellett keresni. Egyelőre az látszott a legcélsze-rűbbnek, ha intézetbe adják a gyermeket és abbanállapodnak meg, hogy egyik vasárnap az egyik,másik vasárnap a másik fogja meglátogatni, azünnepeket pedig felváltva tölti kettőjüknél. Dea fiatal ügyvéd még azt is megjegyezte., hogyhaidővel valóban véget akarnak vetni a visszás hely-zetnek, arra csak egy mód kínálkozik: minthogya kis fiú sem az egyiké, sem a másiké nem lehetegészen, egyiküké se legyen. Keresni kell valakit,aki gyermekéül fogadja. A fiatal ügyvéd meg-bízást kért, hogy ezirányban is eljárhasson.

Azok ketten hallani sem akartak róla. Tajté-kozva szitkozódtak és toporzékoltak, mikor azügyvéd előhozakodott javaslatával. Mindenik amásikat okolta azért, hogy ilyen képtelen ötletegyáltalán felmerülhet: mikor pedig a gyermek azövé, biztosan az övé! — hangoztatta mind a kettő.— Nem lehet másé, csak az övé! Ez meg az az ismer-tetőjel bizonyítja! Carlino Sanni a mellett azt tar-totta, hogy mindenképpen több joga van Lillihez,mint Titónak, aki szegény Melinát a halálba ker-gette, míg ő mindig részvéttel volt iránta. Ezzel szem-ben Tito Moréna azt hangoztatta, hogy Melinávalszemben tanúsított kegyetlensége miatt, amelybeCarlino hajszolta bele, ő maga szenvedett a leg-többet annakidején és már csak azért is meg kellkapnia, kárpótlásul, a kisfiút.

Egyszóval lehetetlen volt összhangot terem-teni köztük. Lillit intézetbe dugták. Most, hogy

91

a közelükben volt, még többet, még kegyetle-nebbül kínlódtak miatta. Körülbelül egy évighúzódott így a dolog. Végül is olyan véletlenadódott, amely mind a kettőjük számára elfogad-hatóvá tette a fiatal ügyvéd ajánlatát. Lilliaz intézetben nagyon összebarátkozott egyikkis pajtásával, egy ezredes egyetlen fiacskájával,akivel Carlino Sanni és Tito Moréna is kénytelenvolt megismerkedni, mert a gyermekek (az intézetlegkisebb növendékei), vasárnaponként, a látoga-tások alkalmával mindig együtt léptek be, kézen-fogva, a fogadószobába. Egy percre se szakadtakvolna el egymástól. Az ezredes és a felesége nagyonhálás volt Lillinek azért az oltalmazó gyöngéd-ségért, amellyel kis barátja iránt viseltetett. Azugyanis, bár egykorú volt Lillivel, sokkal kisebbneklátszott. Lányosan szőke, bájos, félénk apróságvolt. Lilli viszont, mint afféle vidéken nevelkedettgyermek, robusztus, barna, pirospozsgás arcú ésigen élénk kedélyű. A kisfiú rajongása Lilli irántcsaknem betegesen túlzott volt. És ez az ezredesfeleségét igen meghatotta. Az iskolaév végén hir-telen meghalt egy éjszaka, az intézetben az ezredesgyermeke, oly csöndesen, mint valami madárka,miután előbb egy korty vizet kért és ivott.

Az ezredes, miután az intézet igazgatójátólmegtudta, hogy Lilll árva és azok az urak, akikvasárnaponként látogatják, csupán »bácsikái«, vi-gasztalhatatlan felesége megnyugtatására azt azajánlatot tette, hogy adoptálja a kisfiút, akinhalott gyermeke valamikor olyan forró ragaszko-dással csüngött.

Carlino Sanni és Tito Moréna gondolkodásiidőt kértek. Fontolóra vették, hogy helyzetük ésazzal együtt Lilli helyzete is esztendőről-esztendőrenehezebb és szomorúbb lesz. Arra is gondoltak,

92

hogy az ezredesék nagyon jó emberek, az asszonyamellett rendkívül gazdag és így Lilli számára ez azadoptálás nagy szerencsét jelent. Végül is magátólLillítői kérdezték meg, vájjon szívesen elfoglalná-emegboldogult kis barátja helyét, szegény szülei szí-vében és házában. És Lilli, aki a dajka fecsegésébőlkörülbelül megsejtette, mi lehet a levegőben, aztfelelte, hogy igen, de csak azzal a feltétellel, ha kétbácsikája gyakran meglátogatja nevelőszülei ottho-nában. De együtt, mindig együtt jöjjenek!

És így aztán Carlo Sanni és Tito Moréna barát-sága, minthogy a gyermek immár sem az egyiké,sem a másiké nem lehetett, ismét feltámadt. Rövididő alatt megint elválhatatlanok lettek.

AZ IGAZSÁG

Saru Argentu, gúnynevén Tarara, amikor azesküdtszék tárgyalótermében a vádlottak rozzantketrecébe vezették, mindenekelőtt sárgavirágos,nagy piros pamutkendőt vett elő a zsebéből és szépakkurátosan leterítette a vádlottak padjára, hogyamint leül, be ne piszkolódjék nehéz kékposztóünneplőruhája. Új volt a ruhája és új volt azsebkendője is.

Miután letelepedett, körülnézett és rámosoly-gott a parasztokra, akik zsúfolásig megtöltötték akorláton túl a közönség számára fenntartott helyet.Frissen borotvált és mégis csúf, szőrös arca majom-hoz tette hasonlatossá. A fülcimpáján kis arany-lánc himbálódzott.

A parasztok tömegéből dögleletesen áthatóistálló-, izzadtság- és berbécsszag szállt fel, nedvesállati kipárolgás, amelytől felfordult az embergyomra.

Egy-két, fekete ruhába Öltözött asszony avádlott láttára szemére húzta fejkendőjét és két-ségbeesetten sírdogálni kezdett. A vádlott ellenbenzavartalanul mosolygott onnan a ketrecből és holnagy, kérges kezét emelte föl, hol a nyakát forgattaerre-arra. Nem éppen köszöntgetett, inkább csak,

94

kissé leereszkedőn, jelezte barátainak, ismerőseinek,hogy észrevette őket.

Mert az ő számára csaknem ünnep volt ez abírósági tárgyalás, sok-sok hónapi vizsgálati fogságután. És úgy kicsípte magát, mint vasárnapra, hogyszégyent ne valljon. Igaz, szegény volt, oly szegény,hogy még ügyvédet sem fogadhatott, védőjét hiva-talból rendelték ki. De legalább tisztán, frissen meg-borotválkozva, megfésülködve és ünneplőruhábanakart a bíróság előtt megjelenni.

A bevezető formaságok után, alighogy meg-alakult a zsűri, az elnök felszólította a vádlottat,hogy álljon fel.

— Neve?— Tarara.— Ez csak gúnynév. Mi az igazi neve.

— Ja igen, elnök úr. Argentu, Saru Argentu.— De mindenki csak Tararának ismer.

—Jól van. Hány éves?— Nem tudom. Excellenza.— Hogy-hogy nem tudja?Tarara behúzta a nyakát és arckifejezésével

jelezte, hogy az évek számlálása hiábavalónak,tökéletesen feleslegesnek tűnik fel előtte. Majd ígyfelelt:

— Falun élek, Eccelenza. Ki törődik ott ilyes-mivel?

A teremben mindenki nevetett. Az elnök azelőtte heverő iratok fölé hajolt, hogy kikeresse avádlott adatait: — 1873-ban született. Tehát 39 éves. Tarara kitárta két karját és megadással je-gyezte meg:

— Ahogy parancsolja, Eccelenza.Hogy ne adjon a közönségnek alkalmat arra,

hogy folytonosan nevessen, az elnök a további kér-

95

désekre, amelyeket feltett, mindjárt meg is adtamaga a választ, aztán így szólt:

— Üljön le. Most majd meghallja a jegyzőúrtól, hogy mivel vádolják.

A jegyző hozzálátott a vádirat felolvasásához.De egyszerre abba kellett hagynia, mert az egyikesküdt ájuldozni kezdett a termet betöltő szörnyűvadállatszagtól. Utasítást kellett adni a teremszol-gáknak, hogy nyissák ki az ajtókat és az ablakokat.

Ekkor látszott csak, mennyire fölényben vana vádlott azokkal szemben, akik ítélkezni fognakfelette.

* * *

Tarara ugyanis békésen üldögélt a piros ken-dőn és egyáltalán nem érezte a bűzt, amelyet azorra éveken keresztül megszokott. Még mosolygottis. Tarara nem szenvedett a hőségtől sem, bár mintmondtuk, vastag kék posztóruhát viselt. Tararátvégül a legyek sem bántották, amelyek az esküdturakat, az államügyészt, az elnököt, a jegyzőt, azügyvédeket, a teremszolgákat és még a csendőröketis szakadatlan, dühös kapkodásra ingerelték. A le-gyek a kezére telepedtek, álmosan döngicsélve azarca körül keringtek, mohón a homlokához tapad-tak, megültek a szája sarkán, sőt még a szeme szög-letében is, de Tarara észre sem vette, el sem haj-totta őket és zavartalanul tovább mosolygott.

A hivatalból kirendelt fiatal védőügyvéd meg-mondta neki, hogy biztosra veheti felmentését, hi-szen beigazolódott, hogy a felesége, akit megölt,házasságtörést követett el.

Boldog, állati felelőtlenségében a lelkifurdalás-nak még csak árnyékát sem érezte. Sehogy semértette, miért kell számadást adnia arról, amit el-követett, vagyis olyasmiről, ami rajta kívül senkire

96

sem tartozik. Egyszerűen csak beletörődött abba,mint elkerülhetetlen végzetszerűségbe, hogy tör-vényt ülnek felette.

Az életben a törvényszék, akárcsak a termé-szetben a sovány esztendő, csupán arra való, hogya szegény ember baját szaporítsa — gondolta ma-gában.

És maga a bíráskodás, a magas emelvények,fövegek, talárok és parókák ünnepélyes külsőségei-vel olyan benyomást tett rá, mint az új gőzmalom,amelyet az előző esztendőben nyitottak meg nagycécó közepette. Amikor Tarara tavaly más kíván-csiskodókkal együtt megnézte a malom gépházát,a sok kerék, szelep és dugattyú tömkelegét, nem-csak ámuló, hanem egyúttal bizalmatlan érzés isfogta el. Arra gondolt, hogy hiszen mindenki elvi-heti a gabonáját a malomba, de vájjon ki bizto-síthatja a parasztokat, hogy valóban a saját liszt-jüket kapják onnan vissza, amelyet az ő búzájukbólőröltek? Nem tehetnek egyebet, minthogy szemethunynak és megadással fogadják azt a lisztet, amitéppen kimérnek nekik.

Tarara most hasonló bizalmatlansággal, deegyúttal hasonló megadással is öntötte fel vétkénekbúzáját az igazságszolgáltatás garatjára.

A maga részéről csak annyit tudott, hogy fejsze-csapással kettéhasította a felesége fejét, mert amintegy este piszkosan és sárosan tért haza a Montapertoközség határában elterülő földekről, ahol egészhéten át mint béres dolgozott, nagy botrányt találtotthon a Régikapu-közben, a San Gerlando dombon.

Néhány órával azelőtt házasságtörésen értéka feleségét Don Agatino Fiorica lovaggal.

Donna Graziella Fiorica, a lovag felesége gyű-rűkkel telehalmozott kézzel, pirosra kendőzöttarccal, felszalagozva, mint az öszvér, amely dobszó

97

mellett beszentelni való gabonát visz a templomba,maga vezette Spano rendőrbiztost két altiszttelegyütt a Régikapu közbe, a házasságtörés tényétmegállapítani.

A szomszédság nem titkolhatta el Tarara előttszégyenét, mert a felesége egész éjszakán át letar-tóztatásban volt, a lovaggal együtt. Másnap reggelTarara, mikor az asszony csöndesen a kapu feléosont, hogy lábujjhegyen belopózkodjék a házba,mielőtt a szomszédok közbeléphettek volna, ráve-tette magát és egy fejszecsapással megölte.

... Ki tudja, mit olvashat fel olyan hosszasana jegyző úr . . .

* * *

Alighogy a felolvasás véget ért, az elnökújra szólt a vádlottnak, hogy álljon fel a kihallga-táshoz. — Vádlott, hallotta, hogy mivel vádolják? Tarara alig észrevehető kézmozdulatot tett ésszokott mosolyával így felelt:

— Eccelenza, az igazat megvallva, nem igenfigyeltem oda.

Az elnök ekkor szigorúan ráolvasta:— Azzal vádolják, hogy fejszecsapással meg-

ölte 1911 december 10-én reggel feleségét, RosariaFemminellát. Mit hozhat fel mentségére? Forduljonaz esküdt urak felé és világosan, a törvényt megilletőtisztelettel beszéljen.

Tarara egyik kezét a szívéhez szorította, je-lezve, hogy eszeágában sincs a törvény előtt tiszte-letlenül viselkedni. De a teremben már mindenkinevetésre hangolódott és a közönség a vádlott min-den válaszát várakozásteljes mosollyal leste. Tararaészrevette ezt és egy percre zavarba jött. Této-vázott.

98

— No, beszéljen hát, — sürgette az elnök —adja elő a mondanivalóját az esküdt uraknak.

Tarara behúzta nyakát és rákezdte:— Hát kérem, Eccelenza, az urak tanult em-

berek és bizonyára megértették mindazt, amit errea sok papirosra írtak. Én tanyán lakom, Eccellenza.De ha ezekben az iratokban az van, hogy megöltema feleségemet, úgy ez az igazság. És ne is beszéljünkróla többet.

Most az egyszer, akarata ellenére, még az elnökis elnevette magát:

— Ne beszéljünk róla többet? Várjon csakfiam — még nagyon is sok szó fog esni erről!

— Azt akartam mondani, Eccellenza, — ma-gyarázta Tarara, ismét szívéhez szorítva kezét —azt akartam mondani, hogy azt a dolgot, igenis,elkövettem. És ezzel kész. Megtettem... igenis,Eccellenza, az esküdt urak felé fordulok — meg-tettem, esküdt urak, mert hát nem tehettem egye-bet. És ezzel kész.

— Komolyságot kérek! Komolyságot kérek,uraim! — kiáltotta az elnök és dühösen rázta acsengőt. — Hol vagyunk? Ne felejtsék el. hogy ezitt esküdtszéki tárgyalás! Egy ember fölött ítél-kezünk, aki Ölt! Ha valaki még egyszer nevetni me-részel, kiüríttetem a termet! És nagyon fájlalom,hogy az esküdt urakat is figyelmeztetnem kell: nefeledkezzenek meg feladatuk komolyságáról!

Majd erélyesen ismét a vádlotthoz fordult:— Mit akar azzal mondani, hogy nem tehetett

egyebet?Tarara, akit a hirtelen támadt csend zavarba

hozott, félénken felelte:— Azt akarom mondani, Eccellenza, hogy az

egésznek nem én voltam az oka.— Hogy érti ezt, hogy nem maga volt az oka?

99

A hivatalból kirendelt védőügyvéd úgy érezte,hogy tiltakoznia kell az agresszív hang ellen,amelyet az elnök ütött meg a vádlottal szemben.

— Bocsánat, elnök úr, de így csak össze-zavarjuk ezt a szegény embert! Szerintem igazavan, ha azt mondja, hogy ő semminek sem volt oka,mert hiszen szerinte a bűnös a felesége volt, akimegcsalta Fi0rica lovaggal. Ez világos!

— Kérem, ügyvéd úr, — vágott vissza sértő-dötten az elnök — hagyjuk a vádlottat beszélni.Feleljen, Tarara: ezt akarta mondani?

Tarara előbb a fejével intett tagadón, aztánélőszóval is tiltakozott.

— Nem, nem, Eccellenza, az a szegény szeren-csétlen sem volt hibás. Hibás csak az az úrhölgyvolt... Fiorica lovag felesége, aki nem nyughatott.Mi értelme volt, elnök úr, hogy olyan nagy botránytrendezzen a házam kapuja előtt? Még az uccai köve-zet is elpirult szégyenében, hogy Fiorica lovagot,ezt a rendes úriembert, akiről mindenki tudja, hogykicsoda, ingujjban, nadrágjával a kezében verték kiegy piszkos parasztasszony viskójából. Csak a jóIsten tudja, elnök úr, mi mindenre nem kapható azember egy falatka kenyérért!

*

Tarara mindezt könnyes szemmel, sírós hangonadta elő és összekulcsolt kezeit a melle magasságábaemelve rázta, miközben a teremben ellenállhatatlanerővel tört ki ismét a derültség. Sokan az oldalukatfogták és vonaglottak a nevetéstől. De az elnöka nagy hahotázás közepette máris felismerte az újhelyzetet, amelybe a vádlott került kijelentésefolytán a törvény előtt. A fiatal védőügyvéd isészrevette a kedvezőtlen fordulatot, amely védel-

100

mének egész épületét egycsapásra lerontotta ésgyorsan Tarara felé fordult, hogy intsen neki,hallgasson hát.

De már késő volt. Az elnök, miután néhánypercig dühösen rázta a csengőt, a következő kér-dést intézte a vádlotthoz:

— Tehát bevallja, hogy tudomása volt a feleségeviszonyáról Fiorica lovaggal?

— Elnök úr, — fakadt ki a védőügyvéd ósegyszeriben talpon termett, — bocsánat... deígy ... én így ...

— Mi az, hogy így és én így!? — szakítottafélbe haragosan az elnök. — Ezt a dolgot mindenek-előtt tisztáznom kell!

— Tiltakozom a kérdés ellen!— Ön egyáltalán nem tiltakozhatik, ügyvéd

úr! A kihallgatást én vezetem!— Akkor hát levetem a talárt!— De ugyan kérem, komolyan beszél? Mikor

maga a vádlott is bevallja, hogy ...— Nem, nem, elnök úr! Eddig még semmit

sem vallott be! Csak annyit mondott, hogyszerinte Fioricáné hibás, amiért botrányt rende-zett a háza előtt.

— Rendben van! De miért akar megakadá-lyozni abban, hogy megkérdezzem a vádlottól,tudott-e a felesége viszonyáról Fioricával?

Ebben a pillanatban a terem minden oldalárólfigyelmeztetően, hevesen integetni kezdtek Tarará-nak, hogy mondjon nemet.

Az elnök szörnyű dühbe gurult és megintazzal fenyegetődzött, hogy kiürítteti a termet.

— Feleljen, Argentu: tudott-e vagy sem aa felesége viszonyáról?

Tarara zavartan, félénken az ügyvédre tekin-tett, a közönség felé nézett és végül ezt dadogta:

101

— Azt kell ... azt kell mondanom, hogy nem?— Ó, a tökfilkó! — kiáltotta egy vén paraszt

a terem hátterében.A fiatal védőügyvéd öklével a padra csapott,

aztán szitkozódva elfordult és valahol távolabbült le.

— Saját érdekében csak az igazat vallja, —figyelmeztette az elnök a vádlottat.

— Eccellenza, elmondom úgy, ahogy volt, —kezdte újra Tarara és most már mindkét kezéta szívére szorította. — Az igazság a következő:azegész úgy volt, mintha nem is tudtam volna róla!Mert hát a dolog ... igen, Eccellenza, az esküdturak felé fordulok ... mert a dolog, esküdt urak,hallgatólag folyt és senki sem mondhatta volnaa szemembe, hogy tudok róla. Azért beszélek így,mert tanyán élek, esküdt urak. Mit is tudhat egyszegény ördög, aki hétfő estétől szombat estigvért izzad a földeken? Szerencsétlenség mindenkitérhet. Persze, ha valaki utánam jött volna amezőre, hogy azt mondja: vigyázz, Tarara, afeleséged összeszűri a levet Fiorica lovag úrral —nem tehettem volna egyebet, minthogy hazaszala-dok és baltával szétverem az asszony fejét. .Deezt senki sem mondta nekem soha, elnök úr. Ésén, hogy baj ne essék, ha néha hétközben kelletthazamennem, előre küldtem valakit a feleségemetfigyelmeztetni. Ezt csak azért mondom, hogylássa, Eccellenza: én semmi rosszat nem akartam.A férfi férfi, Eccellenza, az asszony meg asszony.A férfinak tudnia kell, hogy az asszonynak vérébenvan a csalás, még ha nem is hagyják magára,akarom mondani, még ha a férje mellette lehet isegész héten. De az asszonynak meg tekintetbekell vennie, meg kell értenie, hogy a férfi nemtűrheti, hogy az emberek az arcába röhögjenek,

102

Eccellenza! Az ilyen gyalázat . . . igen, Eccellenza,az esküdt urakhoz fordulok ... az ilyen gyalázat,esküdt urak, nemcsak pirulásra készteti a férfit,hanem egyenesen leviszi a bőrt a képéről! A férfiaz ilyesmit nem vághatja zsebre! Már most én,jó uraim, biztosan tudom, hogy az a szerencsétlenmindig ügyelt arra, hogy semmi se derüljön ki.Nem is görbítettem meg soha még a hajaszálátsem. Ezt az egész szomszédság bizonyíthatja! Demit csináljak, esküdt urak, ha az a nagyságaegyszerre, váratlanul. ... Bárcsak ide hívná elnökúr azt a nagyságát és szembe állítaná velem, —de megmondanám neki a véleményemet! Nincsrosszabb... úgy-e igaz, esküdt urak, nincs rosszabbaz izgága asszonynál! Ha a férje hajadon lánnyalkezdett volna ki, mondanám annak a nagyságának,akkor szabad lett volna a nagyságának ekkorabotrányt csapni. Az ilyesminek nincs semmikövetkezménye, ha nem forog egyúttal egy férjbecsülete is kockán. De micsoda jogon háborgatotta nagysága engem is, aki világéletemben békésember voltam! Akinek semmi közöm se volt azegészhez! Aki nem akartam se látni, se hallani,semmit! Csak dolgoztam, esküdt urak, ásóval,kapával, reggeltől estig, hogy megkeressem azt akeserves mindennapi kenyeret! — Tréfált a nagy-sága? — kérdezném tőle, ha itt volna előttem.— Ugyan, mit jelentett a nagyságának az a bot-rány? Semmit. Bolondságot! Két nap múlvakibékült a férjével. De arra nem gondolt a nagy-sága, hogy egy másik férfinak is volt köze a dolog-hoz? És hogy az a másik férfi nem tűrhette, hogyaz arcába röhögjenek? Hogy kénytelen volt azttenni, amit ilyenkor a férfiembernek tennie muszáj?Ha a nagysága előbb eljött volna hozzám, hogyfigyelmeztessem, így szóltam volna: »Tessék csak

103

hagyni! Emberek vagyunk! És mindenki tudja,hogy a férfi vadászatra született! Egy piszkosparasztasszonyra csak nem lehet féltékeny a nagy-sága! A lovag úrnak olyan az, ha a nagyságávalvan mintha mindig finom francia kenyeret enne.Nézze el neki, ha időnként megéhezik egy falatkemény fekete házikenyérre!« Ezt mondtam volnaneki, elnök úr, és akkor talán nem esett volna megmindaz, ami, sajnos, nem az én hibámból, hanemannak az asszonyságnak a hibájából megesett.Az elnök újabb, dühös csengőrázással hall-gattatta el az össze-vissza kiáltozást, nevetést, vadlármát, amit Tarara nagy lendülettel előadottvallomása kavart föl a teremben.

— Tehát maga szerint ez a tényállás? — kér-dezte aztán a vádlottól.

Tarara kimerülten, lihegve a fejét rázta.— Nem, Eccellenza, már hogy volna tény-

állás? Ez az igazság.És hála az igazságnak, amelyet Tarara olyan

gyanútlanul adott elő, tizenháromévi fegyházraítélték.

EGY HANG

Borghi markéza, mielőtt meghalt volna, jó-formán csak túlzott lelkiismeretességből, mégGíunio Falci doktor véleményét is ki akarta kérnifia, Silvio felől, aki körülbelül egy esztendeje vakvolt. Már az összes neves olasz és külföldi specialis-ták megvizsgálták, de egybehangzóan azt állí-tották, hogy gyógyíthatatlan zöld hályog képző-dött a szemén.

Giunío Falci doktor rövid idő előtt nyerte el,pályázaton, a szemészeti klinika igazgató-főorvosiállását. De az emberek nem nagyon bíztak benne.Örökösen unott és szórakozott arckifejezése, kelle-metlen külseje, furcsa, lomha járása és az, hogyolyan fennen hordta korán megkopaszodott fejét,mindenkit elidegenített tőle. ő tudta ezt és szinteúgy tetszett, mintha örömmel nyugtázná. Tanít-ványaihoz és pacienseihez különös, kínos kérdé-seket intézett, amelyek mindenkit megdermesz-tettek és zavarba hoztak. Amellett oly világosankimutatta, hogy életberendezésében nem hagyotthelyet azoknak a belülről fakadó, szükséges hipo-kriziseknek, spontán és nélkülözhetetlen illúziók-nak, amelyeket bizonyos ösztönös kényszer, szintetársadalmi szeméremérzet hatása alatt mindenkimegalkot, kiépít a maga számára, — hogy hosszabb

105

együttlét alatt egyenesen elviselhetetlenné válta társasága.

Amikor Borghi markéza elhívatta, hosszan,figyelmesen vizsgálta a fiatal márki szemét, mi-közben úgy tetszett, mintha meg se hallaná mind-azt, amit a fiú anyja ad elő neki a betegséggel,más orvosok véleményével és a különböző kúrák-kal kapcsolatban. Zöld hályog? Nem. Sehogysem-sikerült a fiú szemében azt a zöldes fénytükrö-ződést felfedeznie, amely annak a szörnyű beteg-ségnek legfőbb jellegzetessége. Azonkívül mástünetek is hiányoztak. Inkább az volt a benyo-mása, hogy Silvio szemét az a bizonyos képződ-mény támadta meg, mindenesetre különös ésszokatlan formában, amelyet közönségesen szürkehályognak neveznek. De a markézával egyelőrenem akarta ezt a feltevést közölni, nehogy esetleghiú reményt ébresszen benne. Nem is mutatta,mennyire érdekli ez a rendkívüli eset, hanem ősa-pán annyit mondott, hogy néhány hónap múlvaszeretné a pacienst újból megvizsgálni.

A dolog annyira izgatta, hogy már néhánynap múlva ismét meg akarta látogatni a beteget.De ekkor szokatlan tolongást talált az egyébkéntkihalt kis uccában, a Prati di Castello közelében,ahol Borghi markéza villája épült. A kapu előttkíváncsiskodók lézengtek. Borghi markéza ugyanisaznap éjszaka váratlanul meghalt.

Most mit tegyen? — töprengett magában azorvos. — Sarkon forduljon és haza menjen? Arragondolt, hogy ha első látogatása alkalmávalelárulja a markézának, hogy szerinte alighanemgyógyítható a fiú szembaja, az a szegény asszonylegalább nem abban a kétségbeejtő tudatban halmeg, hogy örökös sötétségben kell magára hagyniagyermekét. Nos hát, ha most már az anyának

106

nem is szerezhet enyhülést a gyógyulás remé-nyével, legalább vigaszt nyújthat a fiatal márki-nak, akit anyja elvesztése, ez az újabb sorscsapásolyan kegyetlenül sújtott.

A doktor bement a villába.A nagy felfordulásban sokáig várakoztatták.

Végül is fekete ruhába öltözött, komor, szigorúarcú fiatal szőke nő jelent meg előtte: az elhunytmárkiné társalkodónője. Falci doktor rögtön meg-mondta, miért jött, nehogy tolakodásnak hassona látogatása. Miközben előadta, miről van szó,a lány kissé csodálkozva és alig leplezett kétke-déssel közbevágott:

— De hát ilyen fiatal korban is képződhetikszürke hályog?

Falci egy ideig a lány szemébe nézett, aztánalig észrevehető gúnyos mosollyal, amely inkábbcsak a pillantásában tükröződött, mint az ajkakörül, így felelt:

— Miért is ne? Lelkileg mindig hályog van a fia-talság szemén, kisasszony, ha szerelmes. De, sajnos,ugyanez fizikai értelemben is előfordulhat.

A fiatal hölgy arca erre még szigorúbb kife-jezést öltött. Azzal vágta el a beszélgetés fonalát,hogy a márki lelkiállapota jelenleg oly súlyos, hogyteljes lehetetlenség előtte ilyesmit szóba hozni, demajd ha megnyugodott kissé, megemlíti neki a dok-tor látogatását és akkor bizonyára hivatni fogja,

Több mint három hónap telt el: GiunioFalci doktort mégsem hívatták.

* **

Annakidején, a doktor első látogatása igenrossz benyomást tett az elhunyt markézára.Lydia Venturi kisasszony, aki úrnője halála után

107

a fiatal márki mellett maradt, felolvasónői minő-ségben, jól emlékezett erre. Az ösztönszerű ellen-szenv hatása alatt, amelyet ez a kellemetlenkedődoktor ébresztett benne, nem is vette fontolóra,vájjon nem ítélt volna-e másként a márkinéFalci felől, ha az annakidején neki is elárulja,hogy nem tartja gyógyíthatatlannak fia beteg-ségét. Lydia a maga részéről a második látogatásután sarlatánnak tartotta Falcit. ízléstelennektalálta, hogy éppen a markéza halála napjánjelentkezik homályos feltevésével, hogy hiú re-ményt ébresszen a fiatal márki szívében. Eztannál is károsabbnak tartotta, mert hiszen úgylátszott, hogy a fiú már lassankint beletörődöttsorsába. Mikor az édesanyja hirtelen meghalt,szörnyű sötétség támadt a lelkében, amely méga vaksága sötétjénél is kegyetlenebb és félelme-sebb volt. Igaz, hogy ebben a bizonyos sötétség-ben mindnyájan vakon támolygunk. De akineka szeme egészséges, annak a számára legalábba külső dolgok látása enyhülést jelenthet. SzegénySilvionak ez sem adatott meg. Vakon állt azélettel és vakon a halállal szemben. És abban amásik, sötét éjszakában, amely még világtalanságaéjszakájánál is gyötrőbben szakadt rá, hirteleneltűnt, nesztelenül, némán az édesanyja és egyedülhagyta üres, hideg magányában.

Egyszerre — nem is tudta, honnan, — leír-hatatlanul édes hang szólt hozzá, mintha a sötét-ségen keresztül sugárzó fénysáv szűrődnék feléje.És a végtelen űrben eltévelyedett lelke mindenerejével ebbe a hangba kapaszkodott.

Lydia kisasszony, akit Silvio sohasem látott,csupán egy hang volt számára. De tudta, hogy azutolsó hónapok alatt ő állt legközelebb az édes-anyjához. És jól emlékezett, hogy az anyja, vala-

108

hányszor említette, jóságosnak, figyelmesnek, ki-tűnő modorúnak, műveltnek és okosnak mondta.Ilyennek ismerte meg most gyöngéd figyelmessé-gén, vigasztaló szavain keresztül is.

Lydia, amint a házhoz került, észrevette,hogy Borghi márkiné, a maga anyai önzésében,nem venné rossz néven, ha a fia bizonyos tekin-tetben vele vigasztalódnék! Ezen rendkívül meg-sértődött és természettől is büszke lényét szigorúhidegség, csaknem ridegség páncéljába kényszerí-tette. De a szerencsétlenség után, amikor a fiúkétségbeesetten zokogva szorongatta a kezét ésráhajtotta szép, sápadt arcát, hogy könyörögvenyögdécselje: »Ne hagyjon magamra! Ne hagyjonmagamra!«, erőt vett rajta a részvét és a gyöngéd-ség. Most már minden fentartás nélkül a fiú ápolá-sának szentelte magát.

Kis idő múlva Silvio a vakok félénk, de makacsés fárasztó kíváncsiságával kezdte gyötörni. »Látni«akarta őt a maga sötétségében. Azt akarta, hogya lány hangja képet öltsön a lelkében.

Előbb csak félénk, általános kérdés eket tett fel.Meg akarta mondani a lánynak, hogy milyennek látjagondolatban, amint felolvasni és beszélni hallja.

— Szőke, úgy-e?— Igen.

Szőke volt. De kissé gyér és nem túlságosanfinom haja sehogy sem illett sötét arcbőréhez.Hogy mondja meg ezt a fiúnak? És minek?

— És a szeme égszínkék?— Igen.Égszínkék volt. De vizes, szomorú és túlsá-

gosan mélyenülő. Fölötte szinte furcsán hatottdomború, komor homloka. Hogy mondja meg eztneki? És minek?

Az arca nem volt szép. De az alakja rend-

109

kívül elegáns. Igazán szép talán nem is volt rajtaegyéb, csak a keze és a hangja. Különösen a hangja.Végtelenül lágyan csengett, különös ellentétbenörökké komor, szomorú, gőgös arckifejezésével.

A lány tudta, hogy milyennek látja őt a fiú,hangja varázsán és azokon a félénk válaszokonkeresztül, amelyeket unszoló kérdéseire adott.És amint a tükör előtt állt, megpróbált a sajátmegszépített képmásához hasonlítani, olyannakigyekezett látni magát, amilyennek Silvio látta,vaksága éjszakájában. A hangja most már saját-maga előtt is úgy tűnt fel, mintha valaki másnakaz ajkáról szólna, akit a fiú képzel az ő helyébe.És ha nevetett, rögtön úgy érezte, hogy nem iső nevetett, hanem csak utánozta annak a lánynaka kacagását, aki a fiú lelkében él.

Mindez megzavarta és feldúlta. Néha úgy tet-szett, mintha már nem is saját maga volna. Minthaa fiatal márki iránt érzett részvétében elvesztenésaját énjét. De vájjon igazán csak részvét lakotta szívében? Nem, most már szerelem is. Nemtudta többé kivonni a kezét a fiú kezéből, félre-fordítani az arcát, ha Silvio kissé túlhevesen öleltemagához. — Nem, ne így, ne így ...

Itt valami gyors megoldást kellett keresni ésLydia kisasszony hosszú harcot folytatott önmagá-val, amíg végre eldöntötte, mi legyen az. A fiatalmárkinak nem voltak rokonai. A maga ura lévén,azt tehette, amit jónak látott. De vájjon Lydiátnem vádolják-e majd azzal, hogy kihasználta a fiúszerencsétlen helyzetét, hogy feleségül vétessemagát vele és gazdag asszony, márkiné lehessen?Ó, biztos, hogy ezt fogják mondani! Sőt, mégegyebet is! De hogyan maradhatna a Borghi-ház-ban másként, mint ezen az áron? És nem volna-e

110

kegyetlenség, ha magára hagyná ezt a szegény vakfiút, megvonná tőle szerető gondoskodását —pusztán a rossz nyelvektől való félelmében? Két-ségtelen, hogy az ilyen házasság nagy szerencsea maga fajta, szegény lány számára. De szíve mé-lyén úgy érezte, hogy ezt a szerencsét meg is ér-demli, mert valóban szereti Silviót. Sőt, az ő szá-mára ebben a házasságban a legnagyobb boldog-ságot éppen az jelentette, hogy végre nyíltan sze-retheti a fiút, örökre az övé lehet és testét, lelkétneki szentelheti. Silvio nem látta önmagát, nemlátott mást, csak a boldogságot, amely a lelkébeköltözött. De ez nem változtatott azon, hogynagyon szép fiú volt, gyöngédarcú, mint valamifiatal lány. És Lydia, miközben észrevétlenül nézte,néha ilyeneket gondolt magában: »Lám, mostegészen az enyém vagy, mert nem látod magadatés nem tudod, milyen vagy. Mert a lelked a sze-rencsétlenséged rabja és szüksége van rám, hogyláthasson, hallhasson.« De mielőtt teljesítené a fiúkívánságát és hozzá menne feleségül, nem kellene-evájjon bevallania, hogy igazában nem olyan, ami-lyennek Silvio képzeli? — töprengett magában. —Nem követ-e el csalást, ha ezt elhallgatja? Igenis,csalást! De hát hiszen a fiú végeredményben mégiscsak vak, és így ahhoz, hogy boldog lehessen, elégneki egy szív, amely olyan ragaszkodó és forrónszerető, mint Lydiáé, meg a szépség illúziója.Lydia különben nem is volt éppen csúnya. És kitudja, hogy egy igazán szép lány nem máskéntcsalta volna-e meg ezt a szegény, hiszékeny fiút,akinek számára egy szép arcnál, amelyet úgysemláthatott volna soha, sokkal többet jelenthetettegy szerelmes, igaz lélek ragaszkodása.

* **

111

Napokig tartó, szorongó tépelődés után végrekitűzték az esküvőt. A jegyesek abban állapodtakmeg, hogy a legnagyobb csendben tartják meg,amint a gyász első féléve letelt.

Körülbelül másfél hónap állt még tehát Lydiarendelkezésére, hogy mindent kellőképpen előké-szítsen. Most a tökéletes boldogság napjai követ-keztek. Csak úgy repültek az órák, az új fészek be-rendezésének édes gondjai és a szerelmes gyöngéd-ségek közepette, amelyekből Lydia mindig kicsitszédülten, szelíd erőszakkal bontakozott ki, hogya túlságos szabadság ellenére is, amelyet szerelmükaz együttlakásnak köszönhetett, megőrizzen rr.ígvalamelyes örömet, legalább a legnagyobbat, azesküvő napja számára.

Már csak alig egy hét volt hátra, amikorLydiának Giunio Falci látogatását jelentették.

Első gondolata az volt, hogy letagadtatjamagát.

De a vak fiú, aki a halk szóváltásra figyelmeslett, kíváncsian kérdezte:

— Ki van itt?— Falci doktor — ismételte az inas.— Tudod, az az orvos, akit szegény anyád

néhány nappal halála előtt hivatott — mondtaLydia.

— Igen, igen! — kiáltotta Borghi, aki pon-tosan emlékezett a doktor látogatására. — Hosz-szasan vizsgált... és azt mondta, újra eljönmajd, hogy ...

— Várj csak, — szakította félbe nyugtalanulLydia, — kimegyek és beszélek vele.

Giunio Falci doktor a szalon közepén állt.Nagy, kopasz fejét hátraszegte és félig lehunytszemmel, szórakozottan cirógatta gyér szakállát.

— Foglaljon helyet, doktor úr, — szólt

112

hozzá Lydia kisasszony, aki olyan nesztelenüllépett be, hogy az orvos előbb észre sem vette.Falci összerezzent, gyorsan meghajlott ésbeszélni kezdett:

— Bocsánatot kell kérnem, hogy ...De a lány izgatottan, zavartan elébe vágott

a mondanivalójának:— Kérem, csak azért nem hivattuk . önt

mostanáig, mert . . .— Attól félek, hogy ez a mostani látogatásom

is alkalmatlan — jegyezte meg Falci és gúnyosmosoly suhant át az arcán. — De remélem, meg-bocsát, kisasszony ...— Nem ... miért volna az? Ellenkezőleg ...— pirult el Lydia. — Nem is sejtheti, — kezdte újra Falci,— hogy bizonyos kóresetek milyen nagy érdeklő-dést kelthetnek a magamfajta szegény ember-ben, aki a betegségek tanulmányozásával foglalko-zik ... De az igazat megvallva mégis egészen meg-feledkeztem a márki szembajáról, bár az, felfogá-som szerint, ritka és szokatlan. Míg aztán teg-nap barátaimtól véletlenül azt hallottam, hogyBorghi márki rövidesen feleségül veszi a kisasszonyt.Igaz ez?

Lydia elsápadt, majd némán, gőgösen bólintott.— Engedje meg, hogy gratuláljak, — foly-

tatta Falci. — Nos hát, ennek a hírnek a hallatáraegyszerre minden az eszembe jutott. Az is, hogytöbb kiváló kollégám zöld hályognak tulajdoní-totta a márki megvakulását. Én ezt egyébkéntegészen könnyen érthető orvosi tévedésnek tar-tom. Meggyőződésem, hogy ha a márkiné ugyan-azokkal a kiváló kollégáimmal, akik már láttákegyszer, ugyanakkor, amikor engem hivatott,ismét megvizsgáltatta volna a fiát, ők is könnyű-

113

szerrel megállapíthatták volna, hogy zöld há-lyogról a márki esetében szó sem lehet. No dehiszen nem erről akartam beszélni. tEszembejutott második, szerencsétlenül sikerült látogatá-som is és arra gondoltam, hogy ön, kisasszony,a boldogult márkiné halála után való felfordulás-ban, majd később, az esküvői előkészületek köze-pette, alighanem megfeledkezett rólam. Ugye?Megfeledkezett...

— Nem! — tiltakozott keményen Lydia,mert minden csepp vére felforrt a méltatlanko-dástól, hogy a doktor ilyen méregbe mártottszavakkal gyötri.

— Nem? — kérdezte Falci.— Nem, — ismételte a lány komoly eréllyel.

— De világosan emlékeztem arra, hogy első láto-gatása, — ne vegye rossz néven, — nem tett jóbenyomást a boldogult márkinéra. Nem bízottabban, hogy vissza tudná adni a fia látását.

— De hiszen én nem is mondtam meg a már-kinénak, — vágott vissza gyorsan Falci, — hogyfia betegsége az én felfogásom szerint . . .

— Igen, ezt csak nekem mondta. De akárcsaka márkiné, én is ...

— Azt akarja mondani, hogy ön sem bízikbennem? Nem baj, — szakította félbe Falci.

— De úgy-e, ön nem számolt be a fiatal márkinakmásodik látogatásomról és céljáról...

— Nem. Akkori lelkiállapotában ez nem islett volna tanácsos ...

— És később?— Később sem. Mert...

Falci egy kézmozdulattal elhallgattatta:— Értem. Mikor már a szerelem bimbózni

kezdett... De ne haragudjék, kisasszony. Igaz,hogy azt mondják: a szerelem vak. De miért

114

ragaszkodik ahhoz, hogy a márki szerelme a szószoros értelmében még fizikailag is az legyen?Lydia érezte, hogy ennek az embernek gyil-kos, hideg fölényét hiába próbálja azzal a gőgösmagatartással leszerelni, amellyel sértett önérzetevédekezett a gyűlöletes gyanú ellen. De mégisuralkodni akart magán és színlelt nyugalommalkérdezte.

— Fentartja azt az állítását, hogy a márkiaz ön közreműködésével visszanyerhetné látását?

— Vigyázzunk, kisasszony, — felelte Falci,és ismét tiltakozó mozdulatot tett. — Nem vagyokmindenható, mint az Úristen. Csupán csak egyszervizsgáltam meg a márki szemét. Akkor az volta benyomásom, hogy nem zöld hál og fosztottameg a látásától. Nos hát, lehet, hogy mind ezcsak képzelődés, lehet, hogy csupán halványreményt nyújthatok. De azt hiszem, ez is eléglehetne önnek, ha — mint ahogy biztosra veszem,— valóban a szívén viseli a vőlegénye javát.

— És ha feltevése — vágott vissza kihívóarckifejezéssel gyorsan Lydia, — az újabb vizs-gálat után tévesnek bizonyulna, h" az a bizonyoshalvány remény is füstbe menne, akkor mire valóvolt az egész? Csak arra, hogy kegyetlenül fel-zaklasson egy sokat szenvedett lelket, amely immárbeletörődött sorsába? Nem tartja ezt, hogy enyhekifejezést használjak, feleslegesnek?

— Nem, kisasszony, — felelte nyersen ésnyugodtan Falci. — Oly kevéssé, hogy orvosikötelességemnek éreztem, hogy hívás nélkül iseljöjjek. Az a benyomásom ugyanis, hogy ittnem csupán egy hályogos szem, hanem egy lelki-ismeret megbetegedéséről is van szó. És ez mégsúlyosabb.

— Ön azt feltételezi rólam... — próbálta

115

félbeszakítani Lydia. De Falci nem adott nekiidőt arra, hogy a megkezdett mondatot befejezze.

— Beismerte az előbb, — folytatta, — hogyelhallgatta látogatásomat a márki előtt, még-pedig olyan ürüggyel, amelyet nem fogadhatokel helytállónak. Nem azért, mert rámnézve sértő,hanem mert itt nem az ön bizalma, illetőleg bi-zalmatlansága, hanem csakis a márkié esik latba.Nézze, kisasszony! lehet, hogy ez az egész dologrészemről már csak önérzeteskedés. Nem tagadom.Sőt előre kijelentem, hogy egy fillért sem fogadokel a márkitól, ha befekszik a klinikámra, aholingyen fog mindabban a segítségben részesülni,amit a tudomány nyújthat. Ezekután szerénytelen-ség volna-e vájjon, ha arra kérném, hogy jelentsebe látogatásomat a márki úrnak?

Lydia felállt.— Várjon csak, — szólalt meg ismét Falci,

miközben ő is felemelkedett helyéről és újra aszokott, közömbös kifejezést erőltette az arcára. — Kijelentem, hogy a márki előtt egy szóvalsem fogom legutóbbi látogatásomat említeni. Sőt,ha akarja, azt is mondhatom, hogy most is önhivatott, mert az esküvő előtt, gyöngéd gondosko-dásból, még egyszer meg akarta vizsgáltatni avőlegényét.

Lydia dölyfösen farkasszemet nézett vele.— Követelem, hogy azt mondja, ami az

igazságnak megfelel! Sőt, majd én mondom meg...— Hogy nem bízott bennem?— Úgy van.Falci a válla közé húzta a nyakát és mosolygott.— Ez esetleg az ügynek ártana. Amit nem

szeretnék. Kérem, vegye tudomásul: ha látogatá-somat az esküvő utánra akarná halasztani, szí-vesen visszajövök.

116

— Nem, — tiltakozott Lydia, inkább csakmozdulattal, mint szóval, mert a torka össze-szorult a felindulástól. Az orvos látszólagos nagy-lelkűsége arcába kergette a vért. Némán intettneki, hogy lépjen be a beteghez.

Silvio Borghi türelmetlenül várakozott a szo-bájában.

— Falci doktor úr van itt, Silvio, — mondtaLydia, miközben felindultan odalépett hozzá. —Az előbb odabent bizonyos félreértést tisztáztunk.Ugy-e emlékszel, hogy a doktor úr első látogatásaalkalmával kijelentette, hogy még egyszer megszeretne vizsgálni?

— Igen, — felelte Borghi, — pontosan em-lékszem rá, doktor úr!

— De azt még nem tudod, — kezdte ismétLydia, — hogy azóta ismét járt itt, éppen aznapreggel, mikor édesanyád meghalt. Velem beszélt ésazt mondta, hogy nézete szerint a többi orvos félre-ismerte betegségedet; nem lehetetlen, hogy szem-bajod gyógyítható. Én erről nem szóltam neked.

— Mégpedig azért nem, — tette hozzágyorsan Falci doktor, — mert minthogy mindaz,amit mondtam, homályosan és bizonytalanul hang-zott, a kisasszony azt hitte, hogy csupán vigasz-talni szeretném a márki urat és nem vette komo-lyan a dolgot.

— Kérem, most én beszélek, — szólt közbehidegen, gőgösen Lydia. — Falci doktor azt gyaní-totta, Silvio, (ami egyébként igaz is volt), hogynem szóltam neked második látogatásáról. És ezértmagától jött el most, az esküvőnk előtt, hogyingyen felajánlja szolgálatait. Jogodban áll veleegyütt azt feltételezni rólam, hogy azért álltam agyógyulásod útjába, hogy feleségül vétethessemmagam veled.

117

— Micsoda beszéd ez, Lydia? — csattantfel a vak fiú.

— A magyarázat egészen magától értetődő— felelte gyorsan a lány és furcsán nevetett.

— Talán még némi igazság is rejlik benne, merttény, hogy én csak akkor lehetek a tiéd, ha világ-talan maradsz ...

— De hát miért? Hogy érted ezt? — kiál-totta izgatottan Borghi.

— Majd rájössz magadtól is, Silvio, ha Falcidoktornak sikerül a látásodat visszaadnia. Mostmagatokra hagylak.

— Lydia, Lydia! — kiáltozta Borghi.De a lány már kisietett a szobából és hevesen

becsapta maga mögött az ajtót.Szobájába ment, az ágyára vetette magát,

őrjöngve harapdálta a párnát, majd leküzdhetet-len zokogásban tört ki. Mikor aztán belefáradta sírásba, néhány percig fásultan maga elé bámult.Szinte borzadva nézett farkasszemet a lelkiisme-retével. Úgy rémlett előtte, hogy mindazt, amitaz orvos.a maga csípős és hideg modorában aszemébe vágott, már ő is sokszor elmondta magá-nak; vagy inkább egy idegen hang, a lelkében,amelyről nem akart tudomást venni. Igen, igen.Hiszen mindig emlékezett Falci doktorra, devalahányszor megjelent lelki szemei előtt a képe,mint az önvád megtestesült kisértetéé, dühösenelhessegette: »Sarlatán!« Mert hiszen, — immármiért is tagadná — valóban azt akarta, hogySilviója vak maradjon. A fiú vaksága boldogságanélkülözhetetlen alapfeltétele volt. Ha ez a fiú,aki szép, fiatal, gazdag és főúri származású, mahol-nap visszanyeri a látását, ugyan mért is vennéőt feleségül? Hálából? Szánalomból? Ó, másértsemmi esetre sem! Márpedig a szánalma nem kell,

118

nem kell! Még ha Silvio továbbra is ragaszkodnéka házassághoz, Lydia volna az, aki nemet mon-dana! Hogyan is fogadhatná el Silvio áldozatátő, aki igazán szereti és aki csak ezért vágyódikaz után, hogy a felesége lehessen? Aki éppen afiú szerencsétlenségében látta szerelme legfőbbindító okát és egy kicsit a mentségét is, másokrosszhiszeműségével szemben? De hát ez is lehet,hogy az ember tudat alatt úgy megalkudjék alelkiismeretével, hogy észrevétlenül ilyen nagybűnbe essék? Hogy a saját boldogságát más bol-dogtalanságára építse? Igaz, hogy Lydia az előzőlátogatás alkalmával nem is hitte komolyan,h°gy gyűlölt ellensége valóban vissza tudná adniSilvio látását. Tulajdonképpen most sem hitt benne.De hát akkor miért hallgatott? Vájjon valóbancsak azért, mert nem bízott az orvosban; vagyinkább, mert a reménység, amelyet a doktorSilviónak nyújtott, ha mégis valóra válik, az őszámára a halált, szerelme halálát jelentette volna?Lydia még most is meg volt győződve arról, hogyszerelme tökéletes kárpótlást nyújtana a vakfiúnak. Szentül hitte, hogy ha a fiú most valamicsoda folytán valóban visszanyerné a látását,sem ez a nagy sorsajándék, sem mindazok a gyö-nyörűségek, amelyeket gazdagságával megvásárol-hat, sem más asszonyok szerelme nem kárpótol-hatná azért, amit az ő szerelmében vesztene.De ezt a vak fiúnak hiába magyarázta volna.Ha így szól hozzá: »Silvio, választanod kell a látásés az én szerelmem kÖzt«, biztos, hogy ezt feleli:»de hát mért akarod, hogy vak maradjak?« Vi-szont kétségtelen, hogy csakis így, csakis a fiúvilágtalansága árán lehetséges kettőjük boldogsága.A lány hirtelen felugrott, mintha szólítottákvolna. Vájjon még mindig tart a vizsgálat oda-

119

bent? Mit mondhat az orvos? Mit gondolhatmagában Silvio? Lydia kísértésbe jutott, hogylábujjhegyen az ajtóhoz lopódzzék, amelyet magacsukott be és hallgatódzzék. De azután mégiserőt vett magán. Lám: kívül maradt az ajtón.Ő maga csukta be, saját két kezével, örökre. Devájjon elfogadhatta volna-e azt a méregbe mártottkegyelmet, amit az orvos kínált neki? Nem res-telte azt ajánlani, hogy hajlandó a vizsgálatotaz esküvő utánra halasztani! — Ha Lydia elfo-gadja ezt . . . — Nem, soha! Összerázkódott aziszonyattól és undortól. Micsoda aljas ötlet!Hiszen ez a leghitványabb csalás lett volna!És az eredménye ...? Bizonyára nem szerelem,hanem megvetés ...

Hallotta, hogy nyílik az ajtó. Megremegett.Szinte öntudatlanul sietett ki az előszobába,amelyen Falcinak át kellett haladnia.

— Jóvátettem, kisasszony, amit túlzott őszin-teségével ártott, — szólt hidegen az orvos. — Ésmeggyőződtem arról, hogy a diagnózisom helyesvolt. A márki holnap befekszik a klinikámra.Most menjen be hozzá. Várja. Viszontlátásra.

A leány szinte megsemmisülten követte szem-mel az orvost, az előszoba ajtajáig. Aztán Silviohangját hallotta, amint kiáltozva hívta. Mindenfelkavargott benne. Megszédült. Attól félt, hogyösszeesik. Két kezét arcához emelte, mintha ígyakarná könnyeit visszaszorítani. Végül is besietetta fiúhoz.

Silvio karosszékében ülve várta és feléjetárta karjait. Szorosan, szorosan magához ölelteés a fülé De ujjongta boldogságát és hogy csak aző kedvéért akarja visszanyerni látását, hogyvégre láthassa is drága, szép, édes menyasszo-nyát!

120

— Sírsz? Miért? De hiszen én is sírok ...Látod? Ó, milyen boldog vagyok! Látni foglak ...Látni foglak! Látni foglak!

Minden szava a halált jelentette Lydia szá-mára. Úgyannyira, hogy a fiú végül még nagyboldogságában is megérezte, hogy a lány sírásamás, mint az övé. És ekkor csillapítgatni kezdte.Azt mondogatta, hogy semmi oka sincs arra, hogyszemrehányást tegyen magának, mert ha ő, Silviobeszél az orvossal, anyja halála napján, ő sem adhitelt ígérgetésének. Tehát erre most már gon-dolni sem érdemes! Ma ünnep van, nagy ünnep!Félre minden bánkódással! Semmire sem szabadgondolni, csak arra az egyre, hogy Silvio boldog-sága végre tökéletes lesz, mert hiszen láthatja isa menyasszonyát! Most majd Lydiának többideje jut arra, hogy közös otthonuk berendezésé-vel foglalkozzék. De álomszerűén szép legyen ámaz az otthon, ahol Silvio először néz majd körülgyógyult szemével. Igen, meg is ígéri, hogy bekö-tött szemmel hagyja el majd a klinikát, és csakúj közös otthonukban veszi le a kötést, — addigsemmit sem akar látni!

— Szólj hát, szólj valamit! Ne hagyd, Lydia,hogy folyton csak én beszéljek!

— Eláradtál?— Nem ... Kérdezd csak újra: »Elfáradtál?«

ezen a te édes hangodon. Hadd csókoljam meg ahangodat, itt az ajkadon ...

— Igen ...— És most beszélj. Mondd el, milyen lesz a

fészek, amelyet kettőnk számára építgetsz ...— Hogy milyen lesz?— Igen. Eddig nem is kérdeztem tőled. De

nem, — most sem akarom megtudni! Majd teszépen elrendezel mindent. Hadd legyen meglepe-

121

tés számomra ... Az első pillanatban nem is fogokmást látni, csak téged.

A lány erős elhatározással magába fojtottakétségbeesett zokogását. Felsugárzó arccal letér-delt a fiú elé, aki fölébe hajolt és átölelte. Szinte afülébe suttogva a szerelmükről kezdett neki be-szélni, gyönyörű hangján, amely most még édesebbés varázsosabb volt, mint valaha. De amikor a fiú,megrészegedve, még hevesebben szorította magá-hoz, és el sem akarta többé engedni, — Lydia büsz-kén és diadalmasan kibontakozott a karjából, mintaki nagy győzelmet aratott önmaga felett. Lám:még most, az utolsó pillanatban is módja lett volnaarra, hogy széttéphetetlen lánccal, örökre magáhozkösse a fiút. De nem tette meg! Mert szerette.

Aznap késő éjszakáig bódította a fiút a hang-jával, magabiztosan, mert hiszen Silvio, vakságasötétségében, még az övé volt. De ebben a vak sö-tétségben már ott lángolt a remény, amely sugárzószép volt, akárcsak az a kép, amit a fiú Lydia felőlalkotott.

Lydia másnap reggel maga kísérte el kocsinSilviót a klinikára és mikor elvált tőle, meg-ígérte, hogy rögtön munkához lát. A szerelmesfecske sietségével dolgozik majd fészkük beren-dezésén.

— Majd meglátod!Két napig várakozott, leírhatatlan, gyötrel-

mes szorongással szívében, hogy megtudja az ope-ráció eredményét. Amikor azt hallotta, hogy ki-tűnően sikerült, még ott maradt kis ideig az üresvillában. Szerető gondoskodással rendbe hozta alakást a fiú számára. Közven Silvio ujjongó bol-dogsággal üzent érte, hogy legalább egy pillanatralátogassa meg. A lány arra kérette, hogy néhánynapig legyen még türelemmel. Egyelőre nem megy

122

el hozzá, mert még felizgatná. Az orvos se tartjaezt tanácsosnak ...

— Igazán? — Hát akkor majd hamarosan . . .Lydia közben összeszedte a holmiját és Silvio

hazatérése előtt egy nappal szép csöndben el-hagyta a házat, hogy a fiú emlékezetében csupánegy hang maradjon, amelyet vaksága éjszakájábólkiszabadulva, talán sok ajkon keres még majd,hasztalanul.

EMLÉKEINK

Ez itt az az ucca? ... Ez az a ház? ... Ez aza kert? ...

Ó, hiú emlékek!Amint hosszú, hosszú esztendők után újra

meglátogattam a kis várost, ahol születtem, amely-ben gyermekkoromat és kora ifjúságomat töltöt-tem, ráeszméltem, hogy bár semmit sem változott,még sem olyan, ahogy bennem, az emlékeimben élt.

Szülővárosomban nyomát sem találtam annakaz életnek, amely elképzelésemben még hosszúidőn keresztül tovább folyt változatlanul, csak ép-pen nélkülem. A helyek, a dolgok arculata nemolyan volt, amilyennek az emlékezés gyöngéd ésszépítő szemüvegén keresztül láttam.

Az a bizonyos élet talán mindig is csak bennemélt. És most, hogy viszontláttam valóságos régikeretét — amely nem változott meg, de mégis máslett, mert én is más lettem — egyszerre irreális-nak, álomszerűnek tűnt fel előttem. Tudatára éb-redtem, hogy illúzióm, képzeletem szüleménye voltcsupán.

És ezért semmivé foszlottak szét az emlé-keim is.

Azt hiszem, a legszomorúbb élmények egyike— sőt talán a legszomorúbb, — ha hosszú eszten-

124

dők múltával szülővárosunkba visszatérve aztkell látnunk, hogy emlékeink a semmibe hullanak,egyenként elhalványodnak, szerte foszlanak. Pedigszeretnének újra éledni, de a régi keretben nemtalálják helyüket, mert ezt a keretet a megválto-zott érzésvilág már nem képes annak a valóságnaka zománcával bevonni, amely valamikor régenis csak bennünk, a képzeletünkben élt.

Titkos, megnevezhetetlen lehangoltság vetterőt rajtam akkor is, mikor gyerekkorom és ifjú-ságom egykori társaihoz közeledtem.

Ha a megmásult valóság láttára rá kelletteszmélnem, hogy egykori életem emlékei pusztaillúzióban gyökeredztek, ugyan milyenek lehetnek,kicsodák valójában régi pajtásaim, akiket vala-mikor szintén mindig csak ennek az illúziónak aszemüvegén át láttam, anélkül, hogy ők errőltudtak volna?

Olyan világból tértem vissza hozzájuk, amelysohasem létezett, — csak éppen a képzeletemben.És miközben néhány félénk célzást tettem olyanemberekre, akikhez távoli emlékek fűztek, attóltartottam, hogy ámulva kérdik:

— De hát mikor? Kicsoda? Kiről beszélsz?Mert bár bizonyos, hogy az ifjúság egykori

cimboráim lelki szemei előtt is a távolság költé-szetének mezébe burkolódzott, — mindnyájan ígyvagyunk vele — ez a poézis az ő lelkükben semmiesetre sem ölthetett olyan formát, mint az enyém-ben. Hiszen mégis csak a nyomorúságos, szűk,egyhangú valósághoz kellett idomulnia, amelyszakadatlanul előttük volt és megkötötte a fantá-ziájukat, hogy az ne költhesse át olyan szabadona tényeket, mint az enyém.

Sokak felől érdeklődtem és nemcsak megle-petéssel, de egyúttal kedvetlenül és nyugtalanul

125

is vettem észre, hogy egyes nevek hallatára bizo-nyos arcok elsötétültek, mások elképedt, undorítóvagy sajnálkozó kifejezést öltöttek. És vala-mennyiük hangjából, válaszolgatás közben, azt aszorongó részvétet hallottam ki, amit olyan emberláttára érzünk, aki tiszta, nyitott szemmel, demégis tapogatódzva jár világos nappal, mert világ-talan.

Szinte megdermesztett az a hatás, amelyetegykori barátaimra gyakoroltam, amikor olyanemberek felől kérdezősködtem, akik vagy eltűntekvagy nem érdemelték meg, hogy »magamfajtaember« érdeklődjék irántuk.

Magamfajta ember!Nem látták, nem láthatták, hogy én régmúlt

idők távlatából szólok hozzájuk és hogy azok, akikfelől kérdezősködöm, akkoriban a pajtásaim voltak.

Annak láttak, aki ma vagyok. (Némelyekbizonyára még így is helytelen megvilágításban.)Azokról a bizonyos cimboráimról viszont jól tud-ták, — ők persze tudták, — hogy hová jutottak!Volt, aki meghalt, kevés idővel azután, hogy el-hagytam a várost és már az emléke sem élt. Mostigyekeztünk felidézni képét az időn keresztül,amely számára már nem létezett, de még csak egypillanatra sem tudott megelevenedni és sápadtárnyék maradt tovatűnt álmom keretében. Egymásik nagyon lecsúszott, közönséges mesterségreadta magát, hogy megélhessen és tiszteletteljesenö«-nek szólította azokat, akikkel gyerekkorábanés serdülő éveiben egyenrangú módjára barátko-zott. Ismét másik börtönbe került lopás miatt.Az egyik fiú, Constantino, — ott áll, ni, éppen,— rendőr lett. Az arcátlan fráter azzal szórako-zott, hogy ha csak módját ejtette, felírta és meg-bírságolta egykori iskolatársait.

126

De még jobban elámultam, amikor egyszercsak benső barátom gyanánt kezdett szerepelniegy csomó ember, akiről meg mertem volna esküdni,hogy sohasem, vagy csak egészen felületesenismertem, vagy akiről kellemetlen emlékem maradt,ösztönös ellenszenv, esetleg ostoba, gyerekes vetél-kedés következtében.

Az egész város állítása szerint valamennyiközt a legbensőbb barátom bizonyos Palumbadoktor volt, (a nevét sem hallottam), aki, szegény,bizonyára kijött volna elém a pályaudvarra, hahárom nappal azelőtt meg nem hal a felesége.De bármennyire lesújtotta a csapás Palumbadoktort, barátait, akik felkeresték, hogy részvé-tüket fejezzék ki neki, izgatottan faggatta, meg-érkeztem-e, jól vagyok-e, hol lakom és meddigszándékozom a városban maradni.

Egybehangzón valamennyien azt állították,hogy egyetlen nap sem telik el úgy, hogy Palumbadoktor hosszan ne beszélne rólam. Fáradhatatlanulés részletesen mesélget játékos gyermekkoromról,iskolai csínyjeimről, majd első, ártatlan kaland-jaimról. De mindarról is tud, ami azóta történtvelem, hogy elhagytam a várost, mert hiszenmindig kérdezősködött mindazoknál, akik hírtadhattak felőlem. És barátaim szerint olyan forrórokonszenv, oly mély gyöngédség tükröződöttelbeszéléseiben, hogy — bár bizonyos meséi,amelyeket elismételtek előttem, zavarba, sőt dühbehoztak, mert sehogy sem ismertem magamra ben-nük, vagy azt láttam, hogy a lehető legostobább éslegnevetségesebb színben tüntetnek fel, — nemvolt bátorságom kifakadni és tiltakozni:

— De ugyan, mikor, hol történt volna mindez? Ki ez a Palumba? A nevét sem hallottam soha!

Biztosra vettem, hogy ha ezt mondanám,

127

valamennyien rémülten elhúzódnának tőlem ésmindenfelé elhíresztelnék:

— Tudjátok már? Carlino Bersi megőrült!Azt mondja, hogy nem ismeri Palumbát, sohasemismerte.

Vagy azt is hihették volna, hogy az a csekélydicsőség, amit néhány festményemnek köszönhe-tek, máris a fejembe szállt és most szégyellem akedves, szürke Palumba doktor gyöngéd, odaadóés ragaszkodó barátságát.

Hallgattam tehát. Azaz, dehogy is hallgattam!Igyekeztem úgy tenni, mintha rendkívül érdekelnemindaz, amit Palumbáról mesélnek és melegenérdeklődtem a szerencsétlenség körülményei iránt,amely szegény bizalmas barátomat érte.

— Ó, a kedves Palumba! No nézd csak ...Be sajnálom! A felesége halt meg? Szegény! Éshány gyermeket hagyott hátra?

Hármat? Persze, hiszen tudtam, hogy háromgyermeke van. És kicsi mind a három, mert csaknemrég házasodott... Még nagy szerencse, hogyhajadon nővére, aki a házában él, gondoskodhatoka nevelésükről... Igen, igen ... hogyis ne? Jólemlékszem! Az a bizonyos nővér már Palumbamellett is az anyahelyettes szerepét töltötte be:6, hiszen olyan jó, olyan drága lélek ... Carmelaa neve? Nem. An ... Angelica? No, nézd csakezt a feledékenységet! An .. .tonia. Igen, Antónia,persze, persze: most már pontosan emlékszem.Előre fogadni mertem volna, hogy Antónia isnaponta hosszasan emleget. De még mennyire! Ésnemcsak engem, hanem legidősebb nővéremet is,akivel az első elemitől kezdve együtt járt iskolába.

Mi a manó! Ez a legutóbbi hír, hogy úgymondjam, mellbevágott és most már komolyanazon kezdtem gondolkozni, hátha mégis csak van

128

valami alapja a Palumba-féle mesének. Hiszenimmár nemcsak Ő állítja, hogy a barátom volt.Itt van ez az Antónia is, aki azon bizonykodik,hogy az egyik nővéremhez benső barátság fűzte!És azt mondja, hogy sokszor látott engem is kis-gyermek koromban, valahányszor eljött hozzánka nővéremet meglátogatni.

— De hát lehetséges volna-e — töprengtemmagamban, folyton növekvő izgalommal, — lehet-séges volna-e, hogy erre a Palumbára éppen csakén ne emlékeznék, még a legtávolabbról sem?

A helyek, a dolgok, az emberek, — igen —minden megváltozott számomra. De az emlékeimmélyén mégis csak ott rejtőzött a valóságnak (azazannak, amit akkor régen valóságnak tartottam)egy parányi magva. Volt valami, amin a képze-lődésem felépült. Az emlékeim szertefoszlottak,amikor a valóság másként mutatkozott előttem,mint amilyennek az iUúzóim ábrázolták, bár megnem változott. Maguk a dolgok azonban, amelye-ket álomzománccal vontam be, alapjában mégiscsak léteznek. De ezt a Palumbát ugyan hol ésmikor ismerhettem?

Vagyis nagyjában úgy voltam vele, mint azadomabeli részeg ember, aki miközben egy ucca-sarkon kiadja magából egész napi étel és ital-adagját, közvetlenül az orra előtt hirtelen egy kiskutyát pillant meg, mire kétségbeesetten tépelődvekérdi magától:

— Ezt itt és itt ettem; azt amott; de ugyanhol ettem ezt a kutyát?

* *

— Feltétlenül szükséges, — mondtam magam-ban, — hogy meglátogassam és beszéljek vele.

129

Ő itt — mindenki számára, — minden kétségetkizáróan, Carlino Bersi legbizalmasabb barátja,önmagamban — Carlino Bersiben — kell kétel-kednem, amíg nem láttam. Nem tréfa dolog ez!Az életemnek egyik jelentős része egy idegenemberben él, mégpedig olyan része, amelynekbennem nyoma sincs. Lehetséges volna-e, hogyígy éljek valaki másban, magamnak ismeretlenül,anélkül, hogy erről a mai napig csak halványsejtelmem is lett volna? De ugyan, ugyan! Kép-telenség! Sehol sem ettem ezt a kutyát! Ez aPalumba doktor afféle száj hős lehet, azoknak avidéki gyógyszertárakban üldögélő Háry Jánosok-nak a fajtájából, akik mindenkinek a barátságávalkérkedni próbálnak, aki szülőföldje határán kívülbizonyos hírnévre tett szert. Nos hát, ha így álla dolog, majd én ellátom a baját. Azzal szórakozika doktor úr, hogy úgy állít be mindenki előtt,mintha a világ legostobább fajankója volnék?Majd idegen néven jelentkezem nála, azt mondomneki, hogy bizonyos ... igen, bizonyos Buffardellivagyok, Carlino Bersi barátja és művésztársa, akiközös műteremben dolgozik vele Rómában ésszicíliai tanulmányútjára is elkísérte. Azt hazu-dom, hogy Carlinónak lóhalálában vissza kellettrohannia Palermóba, hogy felhajszolja a vám-hivatalban feltartóztatott poggyászunkat, az egészfestőfelszereléssel együtt, aminek velünk kellettvolna ideérkeznie. Viszont addig is, minthogyhallott a szerencsétlenségről, amely legkedvesebbbarátját, Palumba doktort érte, elküldött hozzáengem, Eiljpjo Buffardellit, részvétlátogatásra.Sőt, »Carlino« ajánlósoraival fogok nála megjelenni.Egészen biztosra veszem, hogy bekapja a horgot.Ha viszont — amit nem hiszek — mégis találko-zott volna velem valamikor és most rám ismerne,

130

akkor — nos, akkor sincs baj! Nem azt hireszteli-emindenfelé, hogy hírhedt tréfamester vagyok?Azt mondom majd, hogy ugratni akartam!

Sokan akadtak régi barátaim közt, akik csaknehezen ismertek rám. Valóban, — magam iskezdtem ráeszmélni, hogy nagyon megváltoztam.Meghíztam, szakállt növesztettem és a hajam— ő, jaj! — kihullott...

El magyaráztattam magamnak, hol lakik Pa-lumba doktor és felkerestem.

Micsoda megkönnyebbülés!A jellegzetes vidéki eleganciával berendezett

szalonban hosszú, cingár, szőke ember lépett elém,házisapkával a fején, hímzett papuccsal a lábán.Állát leszegte a mellére és száját legörbítve, élesenvizsgálgatott a pápaszeme fölött. Rögtön meg-nyugodtam.

Nem, nem, lényemnek, életemnek egyetlenmorzsája sem rejtőzhetik ebben az emberben!

Határozottan tudtam, hogy sohasem láttamés ő sem láthatott engem soha.

— Buff... hogyis mondta, kérem?— Buffardelli, szolgálatára. Tessék, levelet

is hoztam Carlino Bersitől.— Ó, Carlino! Az én Carlinóm! — fakadt ki

boldogan Palumba doktor, miközben markábanszorongatta és az ajkához emelte a levelet, minthameg akarná csókolni. — És ő mért nem jött el?Hol van? Hová ment? Ha tudná, hogy égek atürelmetlenségtől, hogy viszontláthassam! Milyennagy vigasz volna számomra látogatása ezekbena nehéz percekben! De majd csak eljön ... lám!

131

a levélben is ígéri, hogy eljön ... Drága, drágabarátom! Mi történt vele tulajdonképpen?

Előadtam a mesét poggyászunkról, amelyetPalermóban feltartóztattak. Talán el is veszett?Hogy nyugtalankodott emiatt a derék Palumba!Csak nem voltak festmények is a holmi közt —Carlino festményei? Be nagy kár lenne értük!

És szidni kezdte a rossz vasúti szolgálatot.Majd kérdezgetni kezdte, hogy régi barátja vagyok-eCarlinónak és hogy Rómában is együtt lakunk-e ...

Szédítő volt! Erősen a szemembe nézett, mi-közben ezeket a kérdéseket intézte hozzám, denem mintha sejtett volna valamit, inkább csakazért kutatta olyan nyugtalanul az arcomat, hogykiolvassa vonásaimból, vájjon én is olyan őszinteés gyöngéden ragaszkodó barátja vagyok-e Carlinó-nak, mint ő.

Tőlem telhetően hidegvérűen igyekeztem felel-getni, bár a helyzet mindjobban zavarba ejtett.Aztán ügyesen rávittem Palumbát, hogy rólambeszéljen.

Ó, elég volt egy szó, amely alig-alig érezhetőkis lökést adott neki, máris megindult velem kap-csolatos emlékezéseinek áradata. Bolondos dolgo-kat mesélt a gyermek Carlinóról, aki a Via SanPietrón lakott és az ablakból papírnyilakkal lö-völdözött a főtisztelendő úr kalapjára. A sihederCarlinóról, aki háborút viselt a Piazza San Fran-cesco gyerekcsapata ellen. Carlinóról, akinek egy-szer kelkáposzta torzsát vágtak az arcába, úgy-hogy csaknem megvakult. A komédiás, bábszín-házzal játszó, hintalovon nyargalászó, verekedő,ügyvédeskedő, csendőrködő, haramiáskodó, kí-gyóra vadászó és békát halászó Carlinóról. Car-linóról, aki egyszer az erkélyről nagy szénabog-lyára zuhant és meg is halt volna, ha a hatalmas

132

papírsárkány, amelynek zsinegébe kapaszkodott,ejtőernyő gyanánt nem szolgál neki. És Carlinó-ról, aki...

Elképedve hallgattam. Nem, nem is elképedve.Megdöbbenve, megsemmisülve.

Mert hát igen: volt valami mindezekben azelbeszélésekben, ami homályosan a saját emlé-keimre emlékeztetett. Ezeket a meséket talánugyanarra a vászonra hímezték, mint az én emlé-kezéseimet, de hézagos, girbe-görbe, ormótlanöltésekkel. Vagyis, Palumba emlékei nagyjábanazonosak lehettek az én emlékeimmel (hiszenéppen olyan hiúk, értelmetlenek, és félig-meddiglégből kapottak voltak), de egy idegen fantáziaminden költészetükből kivetkőztette, lealacsonyí-totta, elbutította, összezsugorította, a silány való-ság szűk keretébe gyömöszölte őket.

Honnan és hogyan juthattak vájjon ahhoz azemberhez, aki előttem állt? Aki nézett és nemismert meg? Akit néztem és ... De mégis! Talánszemének egy hirtelen felvillanása okozta ezt,vagy hangjának váratlan megrezdülése, — magamsem tudom! Mintha villám cikázott volna át azagyamon. Pillantásomat az idő távlatába mélyí-tettem és néhány pillanat múlva mély sóhajjalés egy névvel tértem vissza erről a képzeletbelikirándulásról:

— Loverde ...Palumba doktor hirtelen, zavartan elhall-

gatott.— Igen, Loverde — mondta. — Azelőtt

ez volt a nevem. De tizenhatéves korombanCesare Palumba kapitány, a katonaorvos, örökbefogadott... De, bocsánat, ön honnan tudja ezt?

Nem bírtam tovább magamon uralkodni.— Loverde ... hogyne ... most már emlék-

133

szem! A harmadik elemiben kerültünk össze!De ... hiszen alig ismertük egymást...

— Hogyan, ön ismert engem?— Hát hogyne ... várj csak ... Loverde ...

mi is a keresztneved?— Carlo.— Persze, Carlo ... akárcsak az enyém ...

Nos hát, igazán nem ismersz rám? Én vagyokaz, nem látod? Carlino Bersi!

A szegény Palumba doktor úgy állt előttem,mint akit villám sújtott. Két kezével a fejéhezkapott, miközben az arcát ideges rángások torzí-tották el, mintha láthatatlan tűkkel szurkálnák.

— Ön? ... te? ... Carlino ... Ön volna?Te volnál? De hogyan ... én ... Istenem ...de hogyan ...

Elismerem, kegyetlen voltam. És főként azértbánt a kegyetlenségem, mert az a szegény ördögnem hihetett egyebet, mint hogy ezzel a tréfávalle akartam álcázni a város lakossága előtt. Pedigimmár szentül meg voltam győződve a jóhiszemű-ségéről. Ráeszméltem, hogy ostoba voltam, amikorannyira furcsállottam meséit, hiszen aznap reg-geltől-estig magam sem tapasztaltam egyebet,mint hogy semmi alapja sincs annak a képzelet-beli valóságnak, amelyet emlékezésnek nevezünk.A szegény Palumba doktor azt hitte, hogy emlé-kezik ... pedig csak szép mesét költött, amelynekén voltam a hőse. De nem szövögettem-e én isilyen mesét, amely azonnal szertefoszlott, amintszülővárosomba értem? Egy óra hosszat álltvelem szemben és nem ismert rám. Nem csoda!Hiszen lelki szemeivel sohasem azt a CarlinoBersit látta, aki a valóságban vagyok, hanem azt,akit megálmodott...

És én elmentem hozzá, hogy felébresszem ...

134

Azon igyekeztem, hogy megvigasztaljam, meg-nyugtassam. De a szegény ember nem bírt lecsil-lapodni. Egész testében remegett a felindulástól,a lélekzete el-elfulladt és ide-oda röpdöső pillantá-sával mintha önmagát kereste, mintha megza-varodó szellemét igyekezett volna megállítani,visszafogni. Magából kikelve folyton csak eztdadogta:

— De hát hogyan? Mit jelentsen ez?...Szóval ön ... vagyis te ... tehát te ... hogyan ...Nem emlékszel arra ... hogy te ... hogy én ...

A KÉT KIS ÁRVA

Néne egyéves és pár hónapos volt, mikor apapája meghalt. Nini még a világra sem jött, deazért már megvolt: várták.

Bizony: ha Nini nem lett volna, akkor szépfiatal mamájának talán eszébe sem jut, hogymég egyszer férjhez menjen. Egész életét a kisNenének szentelte volna. Hiszen a maga lábánis megélhetett szerényen, hozománya jövedelmé-ből, a kis házban, amelyet az urától örökölt.

De nem voltak sem közeli, sem távoli rokonai,akik tanáccsal és támogatással szolgálhattak volnaneki, önmagát pedig túlságosan tapasztalatlannaktartotta ahhoz, hogy egy fiúgyermek nevelésénekfelelősségét vállalni merje. így hát elfogadtaannak a derék fiatal embernek házassági ajánla-tát, aki azt ígérte, hogy a két szegény kis árvánakgyöngéd atyja lesz.

Néne körülbelül három, Nini pedig másfél-éves volt, amikor a mamájuk másodszor férjhezment.

Az asszonyka folyton csak Nini miatt aggo-dalmaskodott, és közben talán eszébe sem jutottaz a lehetőség, hogy második férjétől is születhet-nek gyermekei. De egy év sem telt bele, márisélet és halál közt lebegett, egy kettős szülés miatt.Az orvosok feltették a kérdést, hogy kit mentse-

136

nek meg, az anyát vagy a gyermekeket? Termé-szetes, hogy az anyát! És az ikreket feláldozták.De az áldozat mit sem ért, mert körülbelül egyhónapi embertelen szenvedés után a kétségbe-esett szegény kis mama is utánuk ment.

így hát Néne és Nini az anyjukat is elvesz-tették. Csupán egy idegen ember élt mellettük,akiről azt sem tudták, hogy hívják. Hát még, hogymit keres tulaj donképen az otthonukban?

Ha Néne és Nini éppen csak a nevét akarjamegtudni, erre a kérdésre könnyű lett volna aválaszt megadni: mosthaapjukat Erminio delDonzellónak hívták. Francia nyelvet tanította reáliskolában. De ami azt illeti, hogy mit kere-sett, mellettük — ó, jaj, ezt bizony maga Erminiodel Donzello tanár úr sem tudta.

Meghalt a felesége, meghaltak ikergyermekei,mielőtt még megszülettek volna; a ház nem voltaz övé, ez a két kis árva nem volt az övé. Mitkeresett mégis mellettük? Ezen ő maga is sokattöprengett. De vájjon cserben hagyhatta volna-eőket?

Sírástól kivörösödött és bedagadt szemekkelkérdezgette ezt az egész szomszédságtól, amelyrögtön a szerencsétlenség után úgyszólván bevettemagát a házába és önhatalmúlag a két kis árvagyámjának és védelmezőjének szerepébe helyez-kedett. Donzello talán még hálás is lett volnaezért, ha a gyámkodás nem olyan sértő módontörténik.

Persze, a professzor jól tudta, hogy sokan,sajnos, csak a látszat után ítélnek és hogy az azítélet, amelyet az emberek felőle alkotnak, több-nyire nagyon igazságtalan, mert a külseje nem túl-ságosan bizalomgerjesztő. Rendkívül cingár volt,a nyaka nagyon hosszú és ráadásul még hatalmas

137

ádámcsutka is éktelenkedett rajta, az egyetlenjól megtermett testrész, a sok soványság köze-pette. Sörtés drótszőrű volt a bajusza, és drót-szőrű a haja is, amelyet legyezőalakban hátrafésült a füle mögé. Hatalmas, kampósszárú pápa-szemet viselt, mert kecsesebben megalkotott szem-üveg semmi esetre sem ült volna meg az orranyergén. Amellett hosszú nyakából végtelenüllágy fuvolahangot igyekezett mindig elővará-zsolni, és édeskedő szavait megnyerő mosollyal,szenvelgő pillantásokkal és örökösen vadonatújcérnakesztyűbe bujtatott kezének kecses mozdu-lataival kísérte. Cérnakesztyűjét még az iskolá-ban sem vetette le, miközben a gyerekek előtta francia nyelv rejtelmeit tárta fel. Tanítványaitermészetesen kinevették ezért.

Az egész szomszédságban senki sem érzettrészvétet iránta, senki sem gondolt arra, hogymár csak a rázúdult, kettős szerencsétlenségmiatt is elnézést érdemelne. Sőt, szinte úgy tetszett,mintha felesége és gyermekei halálát mindenkijogos és megérdemelt büntetésnek tekintené.

A szomszédok minden részvéte a két kisárva felé fordult, akiknek sorsát gondolatban jóelőre kiszínezték. Világos, hogy mi fog történni:a mostohaapjuk ismét megházasodik majd. Afelesége gonosz boszorkány, házsártos banya lesz.Idővel egy csomó gyereke születik, akiket Néneés Nini szolgálni lesz kénytelen. Cselédsorbanélnek majd a szegény kis árvák, amíg csak a durvabánásmód és a sok verés, kínzás idő előtt a sírbanem viszi őket.

A szomszédok és szomszédasszonyok remeg-tek az iszonyattól és felháborodástól, miközbenilyeneket jósolgattak. És nem győzték dühösgyöngédséggel ölelgetni, sírva csókolgatni Nenét

138

és Ninit, akik hol ennél, hol annál a szomszéd-nál vendégeskedtek.

Mert Erminio del Donzello tanár úr mindenreggel, mielőtt az iskolába ment volna, hogy azellenséges érzületű szomszédságot lekenyerezze éskimutassa, mennyire szívén viseli az árvák sor-sát, miután megmosdatta, szépen megfésülte ésfelöltöztette, kézen fogta őket és hol ehhez, holahhoz a családhoz vezette el, amely ajánlkozott,hogy napközben vigyáz rájuk. Es rengetegenajánlkoztak!

Természetes, hogy mindazoknak a családok-nak, amelyek versenyezve aggodalmaskodtak akis árvákért, és vetélkedve kényeztették őket,volt véletlenül egy-egy eladólányuk. És úgy tet-szett, hogy ezekből egytől-egyig gyöngéden sze-rető édesanya válnék az árvák oldala mellett.Gonosz boszorkány, kegyetlen mostoha csak azaz egy lesz majd, akit Erminio del Donzello való-ban feleségül vesz.

Mert hát elkerülhetetlennek látszott, hogyErminio del Donzello újra megnősüljön. Az egészszomszédság napról-napra várta, mikor szánja rávégre magát; de az igazat megvallva, Del Don-zello is komolyan foglalkozott a házasság gondo-latával.

Mert ugyan meddig húzhatta volna még adolgot? Nyilvánvaló volt, hogy az összes ismerőscsaládok csak azért érdeklődnek olyan lelkesena kis árvák iránt, hogy őt lépre csalogassák. Hamég sokáig teszi magát, mintha nem látna át aszitán, egy szép napon becsapják az orra előtta házuk kapuját. Ezt is biztosra vehette. Ésakkor ugyan mi lesz? Arra még csak nem is gondol-hatott, hogy egymaga lássa el a gyermekek neve-lését. Hiszen az egész délelőttöt az iskolában töl-

134

tötte, délután különórákat adott, esténkint a dol-gozatokat javítgatta ... Cselédet vegyen a házba?Még fiatal és forróvérű volt, bár ezt senki se hittevolna felőle. Öreg cselédet fogadjon fel? De mikorannakidején is éppen azért házasodott meg, mertaz agglegényi életet, az örökös szerelem-koldulástnem tartotta összeegyeztethetőnek korával éstanári méltóságával! Hát még most, két gyerek-kel a nyakán ...

Nem ezen gondolkodni sem lehet: elkerül-hetetlenül szükséges, hogy megházasodjék!

Azt azonban annál kevésbé tudta eldönteni,hogy vájjon ki legyen a jövendőbelije, ámbárrengeteget töprengett ezen.

Pedig kezdetben azt hitte, hogy az adottkörülmények közt nem lesz nehéz második fele-séget találnia! Egy asszonyt akart? De hiszentizet, tizenkettőt, tizenötöt is kaphatott volnaés egyik készségesebb, türelmetlenebb volt a má-siknál!

Igen, mert hát Del Donzello tulajdonképpenözvegy is volt, meg nem is. Szinte azt lehet mon-dani, hogy jóformán még ideje sem volt a házas-ságba belekóstolni. Ami pedig a gyerekeket illeti,— igaz, hogy két gyereket is hoz magával a házas-ságba, de azok nem az övéi. Viszont a ház egyelőre,amíg a kis árvák nagykorúságukat el nem érik,— és addig van még idő, — az övé és övé elsőfelesége hozományának haszonélvezete is, amitanári fizetésével együtt igen szép jövedelmetbiztosít.

Mindezt az egész szomszédság összes mamáiés eladó lányai számításba vették. De Erminiodel Donzello professzor világosan látta, hogy apokol minden fúriája rászabadul, ha menyasszo-nyát a szomszédságból választja.

140

Elsősorban — és jogosan — az anyósoktólfélt. Mert hiszen biztosra vehette, hogy amintmegházasodik, az összes csalódott mamák egyikpillanatról a másikra ádáz anyósokká változnakvele szemben. Valamennyien közé és a kis árvákközé igyekeznek majd furakodni, hogy megboldo-gult feleségét helyettesítsék és az önkéntes nagy-mamák szerepét játsszák. És micsoda mama,micsoda nagyanya, micsoda anyós válnék példáula szemközt lakó Ninfáné asszonyból, aki még atöbbieknél is tüntetőbben igyekezett Romiidalányával és Totó fiával együtt a professzor és agyermekek kedvében járni!

Csaknem minden reggel megjelentek mind-hárman a tanár lakásán, és úgyszólván kitéptékkarjából a gyermekeket, nehogy máshová vigyeőket. Jaj, legalább csak az egyiket engedje hozzá-juk, vagy Nenét vagy Ninit! Talán inkább Nenét,— ó, édes aranyos szentecském! De mégis,Ninit is! — drága kis virágom! És csak úgyzáporoztak a csókok, édeskedések, végeszakadat-lanul.

Erminio del Donzello professzor azt sem tudta,hogyan védekezzék. Zavartan mosolygott, ide,oda forgatta a fejét. Kesztyűs kezét a szívéhezszorította és a nyakát nyújtogatta, mint a gólya:

— De nézze, drága asszonyom... kedveskisasszony ... nem szeretném ... Nem akarnám,hogy ...

— De ugyan, ne törődjék azzal tanár úr,hogy az emberek mit beszélnek! Biztosra veheti,hogy az aranyos kicsikéknek sehol se lehet jobbdolguk, mint nálunk! Romiida a szó szoros értel-mében beléjük bolondult; imádja mind a kettőt.És nézze a fiamat, Totót. No, tessék ... Totó bácsihátán lovagolsz, mi, Nini? Ó, te kis angyal, be

141

gyönyörű vagy! Hadd csókollak meg, bogárkám,egyetlenem!

Erminio del Donzello professzor, miután kény-telen-kelletlen engedett, úgy ment el hazulról, mintaki tűkön jár. Egész úton nem győzött jobbra-balraforgolódni, mosolyogva köszöntgetni, hogy a többiszomszédtól mintegy bocsánatot kérjen.

De nem is sejtette, hogy miközben az iskolá-ban, örökös cérnakesztyűjével a kezén, francianyelvre tanítja a lurkókat, a szomszédok (különösenNinfáné, Romiida lányával és Totó fiával egyetem-ben) mikre oktatják ki Nenét és Ninit! Alattombanmicsoda aggályokat, kételyeket, ellenséges érzése-ket lopnak be, milyen mérget csepegtetnek a gyer-mekek kis szívébe!

Néne, aki gödrösarcú, duzzogó szájú, csillogó-és okosszemű, örökösen idegesen nevetgélő, elevenés kotnyeles kisbaba lett, — göndör fekete hajaminduntalan a szemébe hullott, hiába rázta hátrafejének egy-egy gyors, bosszús mozdulatával —már jóelőre neícigyürkőzött, hogy bátran szembe-szálljon a képzelt veszedelemmel, a jövendőbelimostoha rossz bánásmódjával, amivel a szomszédokijesztgették folytonosan. Kis kezét ökölbe szorítva,dühösen kiáltotta, ha a Dgonosz mostohát« emle-gették előtte!

— Én pedig megölöm!Erre aztán, akik csak körülötte voltak, neki-

estek, majd szétszedték, csókkal, öleléssel fojto-gatták.

— Ó, te drága! Édes kis angyal! Úgy, úgygalambom! Mert minden a tiéd, tudod-e? Tied aház, amelyben laktok, tiéd szegény anyukád hozo-mánya! Tiéd és a kisöcsédé! Érted? A te feladatod,hogy az öcsikédet is megvédelmezd! De ne félj,azért mi sem hagyunk cserben, melletted leszünk

142

és megtanítjuk a mostohaapádat, meg a mostoha-anyádat kesztyűbe dudálni! Ne félj, vigyázunkrád és Ninire.

Nini pufókképű, picit görbelábú kövér kis lurkóvolt. A nyelve még nehezen forgott, erősen sely-pített. Amikor a nővérkéje az öklét rázta és dühö-sen kiáltotta: — Én pedig megölöm! — lassanfeléje fordult, ránézett és csöndes hangon, szenv-telen közömbösséggel kérdezte:

— Idazán medöjöd?Mire természetesen újabb gyöngédségi roham

tört ki a jóságos szomszédokon.

* **

Ennek az iskolának hatását Erminio del Don-zello csak akkor kezdte tapasztalni, amikor egyesztendei tétovázás és töprengés után végre kivá-lasztotta jövendőbelijét. Második feleségét Cateri-nának hívták. Tisztaerkölcsű, kissé koros hajadonvolt, egy plébános unokahúga.

Az a szegény teremtés még akkor is olyan be-nyomást tett, mintha imádságokat mormolna,amikor lesütött szemmel konyhapénzről vagy anagymosásról beszélt. De Erminio del Donzellomégis így szólt hozzá minden reggel, mielőtt aziskolába ment volna:

— Drága Caterinám, nagyon kérlek, légy okos.Hiszen jól tudom, hogy milyen áldott lélek vagy.De az Istenért vigyázz: a legkisebb mértékben neadj ezeknek a viperáknak itt körülöttünk okotarra, hogy mérget köpködjenek. Ügyelj, hogy ez akét kis angyal semmiért se visítson vagy sírjon.Légy okos, fiam!

Hisz ez mind szépen hangzott. De lám, haNéne haja összekuszálódott, talán nem kellett volna

143

megfésülni? Ha Nininek, aki örökösen evett, pisz-kos lett a pofácskája, de még a térde is: talán nemkellett volna megmosdatni?

— Gyere ide, Néne szívecském, megfésüllek. Néne hangosan dobbantott a lábával:

— Nem akarok fésülködni!— Nini, drágám, legalább te gyere ide. Mutasd

meg a nővérkédnek, milyen szépen mosakodol.Mire Nini a maga szenvtelen közömbösségével

esetlenül utánozta a nővére mozdulatát:— Nem atajot moszatodni!És ha Caterina a legkisebb mértékben is kény-

szeríteni próbálta őket, vagy ha csak a fésűvel,mosdótállal közeledett feléjük, visítottak, mint akismalacok.

A szomszédok persze rögtön rákezdtek:— No, tessék, máris itt tartunk! Ó, szegény

kis ártatlanok! Irgalmas Isten, hallgassátok csak!Ugyan mit csinál velük az a cudar? A nagyob-biknak a haját cibálja! A kicsit pofozza! O, deszörnyű ... Istenem, Istenem, könyörülj meg ezena két kis szegény férgen!

Ha pedig Caterina, hogy ne kelljen a visongásthallgatnia, fésületlenül hagyta Nenét és piszkosanNínit, akkor meg így sopánkodtak:

— Nézzétek csak azt a két angyalkát, hogyelvadultak. Olyanok, mint egy bozontos kis kutya,meg egy piszkos malacka!

Előfordult, hogy Néne mezítláb, egy szál ingbenkiszökött a házból. Leült a lépcsőre, az uccára nyílókapu előtt, keresztbe rakta a lábait és miközbenmeg-megrázta a fejét, hogy hátraszórja szemébehulló, rakoncátlan hajfürteit, nevetve újságolta:

— Megbüntettek!Pár perc múlva szép csöndesen lefelé kacsá-

zott a lépcsőn Nini is, szintén egy szál ingben és

144

mezítláb. Egyik kezében kis pléhbilit tartott afülénél fogva. Azt letette a nővérkéje mellé, ráültés a maga gombócos, selypítő beszédmódján, borúsarccal, rém komolyan ismételgette:

— Medbüntettet!Képzelhető, micsoda szörnyűködésben törtek

ki erre a sápítozó szomszédasszonyok!— No tessék, még ráadásul pucérak is! Fél-

meztelenek! Micsoda szörnyűség ebben a hidegben!Szegény kis porontyok, még majd elviszi őket amellhártyalob, vagy a tüdőgyulladás! Hogy is tűr-het az Isten ilyen gazságot! Hát senki sem törődikvelük? Úgy, persze titokban szöktek ki az ágyból?!Könnyű ezt mondani! No és mért szöktek ki? Bizo-nyára, mert rosszul bántak velük! Tudjuk, milye-nek azok a híres szenteskedők, akik a lábánál fogvahúzzák le a jó Istent az égből! »Kínozzuk a poron-tyokat, de úgy, hogy ne visítsanak« — gondoljamagában a mostoha. — Most persze sírva szalad kiértük! Ismerjük már az ilyen krokodilkönnyeket!

Még egy szent, egy valóságos szent is elvesz-tette volna türelmét Caterina helyében! A szegényasszony úgy érezte, hogy a szíve szakad meg —nem csupán környezete kegyetlen igazságtalanságamiatt, hanem mert fájt látnia, hogy a két aranyoskis kölyök napról-napra jobban elvadul. A kisNéne lassankint már olyan lett, mint valami ördög-fióka, annyira megmérgezte a lelkét a sok aljas,rosszindulatú, pletykázó vénasszony, akinek semmisem volt szent.

— A ház az enyém! A hozomány az enyém! Istenem, »hozomány«! Mit szóljon az ember,ha egy arasznyi kis kölyök ordít és toporzékol és azöklével hadonászik, a »hozománya« miatt!

Erminio del Donzello professzor néhány hónapalatt mintha tízévet öregedett volna.

145

Csak nézte szegény feleségét, aki reggeltől-estigkétségbeesetten zokogott és épúgy nem tudta, mitmondjon neki, mint ahogy annak a két elvadultsüvölvénynek se tudott mit mondani.

Nem mintha elhülyült volna. Csak azért nembeszélt, mert nagyon, nagyon rosszul érezte magát.És azért érezte rosszul magát, mert... mert hátezzel a két gyermekkel ez a végzet járt!

Meghalt az apjuk; a mamájuk, hogy gondos-kodhassak róluk, újra férjhez ment, aztán meghalt.Most... most Del Donzellon volt a sor.

A professzor szentül meg volt győződve erről.Rajta a sor! Tudta, hogy halála után özvegye,

a szegény Caterina, hogy ne kelljen egyedül nevelnieNenét és Ninit, másodszor is férjhez fog menni ésakkor ő is meghal majd; ezekután Caterina másodikférjén lesz a sor, hogy ismét megházasodjék; és ígytovább; az apa- és anyahelyettesek egész csapatafog még ezen az elátkozott házon átvonulni.

Del Donzello feltevését megerősítette az atény, hogy napról-napra rosszabb bőrben volt.

Érezte, hogy a végzet kinyújtotta feléje akezét — így hát hiábavaló is volna, hogy bármittegyen vagy mondjon.

Felesége, amint látta, hogy semmiképpen semtudja kiverni a fejéből a rögeszmét, amely szintemegbénította az agyát, felkereste nagybátyját, aplébánost, hogy tanácsot kérjen tőle. Ez egyenesenráparancsolt, hogy csakis kötelessége és lelkiisme-rete szavának engedelmeskedjék, anélkül, hogyannak a sok gonosz embernek a szóbeszédével éstiltakozásával törődnék. Ha szép szerével nem lehetazt a két gyermeket észretéríteni, lépjen fel velükszemben erélyesen.

Ez bölcs tanács volt, de végrehajtása, sajnos,csak a szegény professzor halálát siettette.

146

Első alkalommal, amikor Caterina a plébánosutasítása szerint járt el, Ninfáné fia, Totó magábólkikelve, megrohanta az uccán Erminio del Donzellót,amikor az iskolából tért haza éppen és a köréjesereglett szomszédasszonyok hangos helyeslése kö-zepette ütlegelni kezdte.

Caterina ezalatt a házba zárkózva remegett ésmég az ajtótis eltorlaszolta. A kapu előtt rendőrökés csendőrök őrködtek, hogy a felzúdult tömegetvisszaszorítsák.

Az egész szomszédság aláírta az árvaszékhez in-tézett tiltakozó beadványt, amely részletesen beszá-molt a két kis árva sorozatos bántalmaztatásáról.

Erminio del Donzello annyira szégyenkezett aszörnyű botrány miatt, annyira bántotta az azádáz igazságtalanság, amely minden oldalról körül-vette és az izgalmak annyira megviselték, hogyegy hirtelen fellépő epeömlés néhány nap alattvégzett vele.

Mielőtt örökre lehunyta volna a szemét, ágyáhozszólította feleségét és alig hallhatóan így szólt hozzá:

— Fogadd meg a tanácsomat, Caterina. Menjfeleségül... Menj feleségül Ninfáné Totó fiához ...Ne félj; úgyis hamarosan utánam jössz majd.És akkor csak hagyd rá az uradra a két kis árvát,hadd gondoskodjék róluk második feleségévelegyütt. Nyugodt lehetsz, drágám, így aztán Totóis egy-kettőre elpatkol...

Néne és Nini ezalatt valamelyik szomszéd-asszony házában egy szelíd kismacskát és egykitömött papagályt fedezett fel. Mit sem sejtve,boldogan játszadoztak velük.

— Nyau, megfojtlak! — jelentette ki Néne. Nini pedig közömbösen feléje fordulva, sely-pítve kérdezte:

— Idazán medfojtod?

A FŰSZÁL

— És valamennyi rendet felvette?— Nem valamennyit, csak az alszerpapságig

jutottam.— Ja úgy, az alszerpapságig. És mit csinál az

alszerpap?— A szentleckét énekli; a könyvet tartja a

szerpapnak, aki az Evangéliumot énekli; a mise-kancsókat kezeli.

— Szóval maga az Evangéliumot énekelte?— Nem, uram, az Evangéliumot a szerpap

énekli; az alszerpap a leckét énekli.— És maga a leckét énekelte?

— Én? Miért éppen én? Az alszerpap. — A leckét énekli?

— A leckét énekli.Ugyan, mi volt ezen olyan nagyon nevetni-

való?De az öreg Fanti doktor kecskearca olyan

komikus kifejezést öltött, miközben ezeket a kérdé-seket intézte a gyógyszertár mellett a község szárazfalevelektől zizegő főterén, amelyet hol ragyogássalárasztott el, hol árnyékba borított a nap és a felhőkergetőzése, Tommasino Unziohoz, aki levetettev

a reverendát és kilépett a szemináriumból, mertelvesztette hitét, hogy a közelben lézengő összes

148

naplopók csak úgy vonaglottak a visszafojtottröhögéstől és az öklüket tömték a szájukba, hogyki ne pukkadjanak.

Mikor aztán Tommasino odébb állt, — zörgőfalevelek kísérték — a röhögés teljes erővel kitört.Egyik léhűtő a másikat kezdte kérdezgetni:

— A leckét énekli? Mire a másik így felelt:

— A leckét énekli.És így aztán Tommasino Unzio, aki levetette

a reverendát és kilépett a szemináriumból, mertelvesztette hitét, a Leckés Tommaso gúnynevetkapta.

A hitet százezerféle okból lehet elveszteni.És általában, aki elveszti hitét, legalább az eiső pil-lanatban, meg van győződve arról, hogy cserébenyert valamit; ha mást nem, azt, hogy most márszabadon mondhat vagy tehet bizonyos dolgokat,amiket azelőtt nem tartott a hitével összeegyeztet-hetőnek.

Mikor azonban a veszteségnek nem leküzdhe-tetlen földi éhség, hanem a lélek szomjúsága azoka, amelyet az oltári kehely és a szenteltvíztartómár nem tudott kielégíteni, nehezen hiheti az, akia hitét elvesztette, hogy cserébe nyert valamit.Még az a legjobb eset, ha nem bánkódik, mertbelátja, hogy végeredményben olyasmi esett kiaz életéből, aminek már úgysem volt számáraértéke.

Tommasino Unzio hitével együtt mindenételvesztette, még a megélhetés egyetlen módját is,amelyet apja nyújthatott neki, hála egyik öreg,lelkész nagybátyja feltételes hagyatékának. Azon-kívül az öreg Unzio, amikor tudomást szerzett el-

149

határozásáról, jól összepofozta, rugdosta, napokigkenyéren és vízen tartotta és nem győzte átkozni,gyalázni. De Tommasino mindezt hősi elszánt-sággal tűrte. Gondolta, az apja idővel majd csakrájön, hogy ilyen eszközökkel még senkinek ahitét és a hivatásába vetett bizalmát se sikerültfeléleszteni.

A verés nem is fájt neki annyira, mint magaa büntetés durva alantassága: ez sehogysem fértössze azzal az okkal, amely őt a papi pálya ott-hagyására késztette.

De másrészt belátta, hogy az arca, a válla ésgyomra módot kell hogy nyújtson az apjának arra,hogy kitombolja jóvátehetetlenül elrontott életefeletti fájdalmát. Ez egyébként őt magát talánmég kegyetlenebbül gyötörte. Tudta, hogy ezen-túl már csak teher, nyűg lehet hozzátartozói szá-mára.

De mindenkinek be akarta bizonyítani, hogynem azért vetette le a reverendát, hogy »szabadondisznólkodhassék«, ahogy az apja híresztelte minden-felé az egész községben. Magába zárkózott és csu-pán néha hagyta el szobácskáját, hogy magáno-sán sétáljon a gesztenyeligetben, Pián della Brit-táig, vagy az országúton a völgy felé kalandozzékel a rétek közt, Santa Maria di Loreto elhagyatottkis templomáig, örökös elmélkedésbe merülve. Fölsem pillantott soha, ha szembejött vele valaki.

De, sajnos, gyakran előfordul, hogy a test,miközben a szellem mély fájdalomba vagy makacselhatározásba kövesedik, egyszerűen önállósítjamagát és szép csöndben, saját szakállára kezd élni.Élvezi a jó levegőt és az egészséges ételeket.

Így esett meg, hogy mialatt Tommasino szel-leme mindig mélabúsabb lett és a kétségbeesetttépelődések mindig mélyebb gyökeret vertek benne,

150

teste, mintha csak meg akarná, tréfálni, valósággalvirult, hízásnak indult. Pocakot is kezdett eresz-teni, mint valami kedélyes kanonok.

Dehogy is volt már Tommasino! Tommasone-nek, nagy Tommasonak és »Leckés Tommaso«-naknevezték el. Aki látta, könnyen hajlott arra, hogyigazat adjon Tommaso apjának. A helységben azon-ban jól tudták, hogyan él valójában a szegény fiú;egyetlen asszony sem akadt, aki azzal dicsekedhe-tett volna, hogy csak egyszer, akár futólag is rápil-lantott.

... Élni a lét tudata nélkül, mint a kő vagy anövény; nem emlékezni saját nevünkre sem; élniaz élet kedvéért, öntudatlanul, mint az állatok,gyöngédség nélkül, vágyak nélkül, emlékezés nél-kül, gondolatok nélkül; minden nélkül, ami érté-ket vagy értelmet adhatna az életnek. Egyszerűencsak végigheveredni a pázsiton, tarkó alatt össze-kulcsolt kezekkel és nézni fel a kék égre, amelyennapsütéssel átitatott fehér felhők kergetőznek;hallgatni a fuvallatot, amelytől úgy morajlik agesztenyeliget, mint a tenger és a szél morajábólkihallani egy távoli, nagyon távoli hangot, amelyminden földi dolog értelmetlenségéről és a lét szív-szorító ürességéről susog.

Felhők és szellő.De hiszen már az is nagy szó, hogy az ember

megérti és meg tudja állapítani, hogy felhők azok,amik ott kergetőznek, tündökölve, a kék végtelen-ségben. A felhő nem tud a saját létezéséről. Es nemtudnak róla a fák és a kövek sem, amelyek magukatsem ismerik.

Míg az ember, aki látja és felismeri a felhőket,a vízről is elgondolkodhatik, amelyből felhő lesz,hogy aztán ismét vízcseppekké változzék. Ezt afolyamatot még egy szegény, szűkagyú fizika-

151

professzor is meg tudja magyarázni. De ki magya-rázhatná meg a miért miértjét?

Fönt a gesztenyeerdőben fejszecsapások; lent,a kőbányában csákányütések.

Megcsonkítják a hegyet. Fákat döntenek ki,hogy házakat építsenek. Újabb és újabb házakat,ott a hegyi községben. Mire való a fáradozás, tör-tetés, robotolás, a sok, sok kínlódás? Hogy még egykémény épüljön és ebből a kéményből még egy kisfüst szálljon fel, amely rögtön szertefoszlik a térvégtelenségében.

És akárcsak a füst, úgy az e mberek minden gon-dolata és emlékezése is ...

Tommasino lelkén lassankint végtelen, békésderű ömlött el, miközben a természet hatalmas szín- •játékának szemléletébe merült és nézte a tölgyek,olajfák és gesztenyefák beláthatatlan zöld lombten-gerét, amely Cimino lejtőjétől fokozatosan eresz-kedett alá, a távoli Tiberis völgyéig.

Az emberek sok kis illúziója és csalódása ésfájdalma és öröme és reménye és vágya hiábavaló-nak és mulandónak tűnt fel előtte, azzal az egyete-mes érzéssel szemben, amelyet a minden emberiindulat iránt közömbös, minden emberi indulatottúlélő dolgok sugároznak ki. A természet végtelen- 'ségéhez viszonyítva, az emberi élet eseményeitsemmivel sem látta jelentősebbnek a tovatűnő fel-hőknél. Mennyivel maradandóbbak például azoka rózsaszínű párába burkolódzó, a láthatár szélénenyhén elmosódó, alkonyati fényben füstölgő he-gyek, ott messze, messze, túl a Tiberis völgyén.

Ó, emberi törekvések! Micsoda diadalujjon-gás, mert az ember immár repülni is tud, mint amadár! De nézzük csak, hogyan repül a madár:a legnagyobb könnyedséggel és kecsességgel szállfel és röptét szívből fakadó, vidám trilla kíséri...

152

Most hasonlítsuk össze a zakatoló, esetlen repülő-géppel és gondoljunk arra a halálos, nyugtalanrettegésre, amelyet az ember érez, ha a madárralpróbál versenyezni! Az egyik oldalon néhány köny-nyed szárnycsapás és vidám trilla; a másikonzajos, bűzös gép és a halál félelmes kísértete.A motor elromlik, a gép megáll: jó éjszakát madár-ember!

— Ember, — mondta magában TommasinoUnzio, és kinyujtózott a pázsiton — hagyd abba arepülést. Miért akarsz repülni? Mire való ez?

* **

Egy napon futótűz gyanánt terjedt el a község-ben az elképesztő hír: Tommasino Unziot előbbarculütötte, aztán párbajra hívta ki De Venerahadnagy, a községben állomásozó csapat parancs-noka. Mégpedig azért, mert Tommasino, mintmaga is beismerte, a hadnagy menyasszonyának,Olga Fanelli kisasszonynak, előző este a mezei úton,amely a Santa Maria di Loreto templomhoz vezet,ezeket a szavakat vágta az arcába:

— Ostoba liba!De hogy miért tette ezt, azt nem volt hajlandó

elárulni.A község lakói elképedéssel vegyes derültség-

gel fogadták a hírt. Szinte el sem hitték volna, hogyigaz, ha mindig újabb és újabb részletek nem tudód-nak ki.

— Tommasino? — kérdezgették hitetlenkedve.— Párbajra hívták ki? Azt mondta Fanelli kis-asszonynak, hogy ostoba liba? Ő maga is beismerte,hogy ez megtörtént? Nem hajlandó magyarázatotadni? És elfogadta a kihívást?

—Hát pesze, mikor felpofozták!

153

— És meg fog verekedni?— Holnap pisztollyal.— Pisztollyal áll ki, De Venera hadnaggyal

szemben?— Pisztollyal.Akkor hát komoly oka lehetett arra, hogy Olga

Fanellit megsértse. Nem kétes, — hangoztattáka legtöbben — hogy ez az ok csupán régóta titkolt,heves szenvedély lehet. Tommasino bizonyáraazért vágta Olga arcába, hogy »ostoba liba«, merta lány nem őt ajándékozta meg szerelmével, hanemDe Venera hadnagyot. Világos dolog! Egyébkéntmindenki úgy vélekedett, hogy valóban ostoba libaaz, aki abba a szörnyen nevetséges De Venera had-nagyba beleszeret. De Venerának azonban ter-mészetszerűen más volt a meggyőződése és ezértmagyarázatot követelt.

Olga Fanelli viszont a maga részéről könnyesszemmel esküdözött, hogy semmiféle regényesmotívum nem rejtőzhetik a durva sértés hátterében.Hiszen Tommasinot azelőtt legfeljebb két-három-szor ha látta és találkozásaik alkalmával a fiú mégcsak rá sem emelte a pillantását; és soha, soha a leg-kisebb jellel sem adta a tudtára, mintha titokbanszeretné. Nem, nem, más oka lehetett arra, hogy őtmegbántsa. De micsoda? Ok nélkül mégsem vágjaaz ember egy fiatal hölgy arcába, hogy »ostobaliba«.

A lány apja, anyja, a két párbajsegéd, DeVenera, maga Olga, meg a többiek mind, reggeltől-estig azon töprengtek, hogy mi oka lehetett Tomma-sinonak a kifakadásra. De Tommasino még náluk-nál is többet tépelődött és gyötrődött amiatt, hogynem mondhatja meg az igazat. Hiszen ha meg-mondja, biztos, hogy senki se hisz neki. Sőt, vallo-mása egyenesen felbőszítené az embereket. Azt gon-

154

dolnák: nem elég, hogy titkolódzik, hanem még felis akarja ültetni őket.

Mert azt ugyan ki hitte volna el, hogy 6,Tommasino Unzio, az utóbbi hónapokban, amintmindinkább elhatalmasodott lelkén és elmélyültbenne a bölcselkedő mélabú, végtelenül gyöngédrészvétet kezdett érezni mindaz iránt, ami életreszületik és egy kis ideig életben marad, anélkül,hogy tudná, miért — hervadásra és halálra vára-kozva. Mennél mulandóbbak és gyöngébbek ésszinte meg se foghatók voltak ezek az apró létek,annál inkább meghatották, gyakran könnyekigelérzékenyítették.' Ó, hányféle módon lehet meg-születni, hányféle sajátos, egyéni formában, merthiszen sohasem akad két forma, amely tökélete-sen megegyeznék! És az a bizonyos egyéni formamindig csak egyszer él, rövid ideig, néha csak egynapig, parányi térben, az ismeretlen, szédítő nagyvilág, a lét titkának hatalmasr és felfoghatatlanvégtelensége közepette. Kis hangyának is lehetszületni, vagy legyecskének, vagy fűszálnak ...Egy kis hangya, a világegyetemben! A világ-egyetemben, egy legyecske, egy fűszál... A fű-szál megszületik, megnő, kivirágzik, elhervad.És azután eltűnik örökre. Az, amelyik már egy-szer elpusztult, soha, soha többé nem élhet.

Nos hát, Tommasino körülbelül egy hónapjafigyelte egy fűszál rövid élettörténetét. Egy fű-szálét, amely két mohalepte kőtömb közül sar-jadt ki, Santa Maria di Loreto elhagyott kistemploma mögött.

Szinte anyai gyöngédséggel követte szemmelennek a fűszálnak növekedését más alacsonyabbfűszálak körében. Észrevette, amikor először bújtki remegő vékonykán a földből, a két nagy kőközt; úgy tetszett, mintha félne, de egyúttal kí-

155

váncsi vágy hajtaná, hogy az odalent, mélyenelterülő, végtelen lapály látványában gyönyör-ködjék; aztán följebb, mindig magasabbra ser-kedt, hetykén, merészen, kakastaréj piros kis ka-lászával.

Tommasino mindennap egy-két óra hosszat afűszál életét szemlélte, szinte élte és együtt reme-gett vele a legenyhébb fuvallatra; reszketve sza-ladt hozzá olyan napokon, amikor erős szél fújt,vagy esténként, mert attól tartott, nem érkezikidejében, hogy megvédelmezze a kecskenyájtól,amely mindig ugyanabban az órában haladt ela kis templom mögött és néha megállt, a kövekközt egy-két maroknyi füvet legelészni. Mostanáiga szél is, a kecskék is megkímélték a kis fűszálat.És leírhatatlan volt Tommasino boldogsága, vala-hányszor, újra meg újra, épségben látta viszont,azzal a hetyke kis kalásszal a hegyén. Cirógatta,két ujjával gyöngéden egyengette, szinte lelkévelés lehelletével melengette; és esténként, ha elválttőle, rábízta az alkonyati égen feltűnő első csilla-gokra; megkérte őket, őrizzék a többi csillaggalegyetemben az éjszakán át. És lelki szemeivela távolból is látni vélte fűszálacskáját, a két kő-tömb közt, a fekete ég alatt, amelynek sűrű csil-lagai ragyogva virrasztanak felette.

Nos hát, azon a bizonyos napon, amikor aszokott időben megjelent a réten, hogy egy óráta kis fűszállal töltsön, amint már csak néhány lé-pésnyire volt a templomtól, megpillantotta mö-götte Olga Fanelli kisasszonyt, aki a két kőtömbegyikén ült. Valószínűleg csupán néhány pillanatrapihent meg ott, séta közben.

Tommasino megállt. Nem mert közeledni.Várta, hogy a lány kipihenje magát és folytassaútját. Olga néhány perc múlva valóban felállt

156

— talán mert idegesítette Tommasíno nézése.Lassan körültekintett, aztán szórakozottan ki-nyújtotta kezét, letépett egy fűszálat — éppenazt a fűszálat — és a foga közé szorította, himbá-lódzó, vöröses kis kalászával együtt.

Tommasino Unzio úgy érezte, hogy a szíveszakad meg. És amikor a lány, foga közt a fűszál-lal, elhaladt előtte, leküzdhetetlen indulattal vágtaaz arcába: — Ostoba liba!

Már most bevallhatta volna-e, hogy a fiatalhölgyet egy fűszál miatt sértette meg ilyen durván?

... De Venera hadnagy felpofozta.Tommasinónak terhére volt már a céltalan

élet, terhére volt értelmetlen testének nyűge, ter-hére voltak az örökös ugratások, amelyekről tudta,hogy még élesebbek és bántóbbak lesznek, ha anyakleves után vonakodik a hadnaggyal kiállni.Elfogadta hát a kihívást, de csak azzal a kikötés-sel, hogy a párbaj feltételei a legsúlyosabbak lesz-nek. Tudta, hogy De Venera hadnagy remekülbánik a pisztollyal. Ezt minden reggel bebizonyí-totta, gyakorlatozás közben. És Tommasino mégisragaszkodott ahhoz, hogy pisztolypárbajt vívja-nak, másnap kora hajnalban, a lövöldében.

A golyó a mellébe fúródott. A seb az első pil-lanatban nem is látszott veszélyesnek, aztán roha-mosan súlyosbodott a fiú állapota. A golyó át-járta a tüdejét. Magas láz; delírium. Négy nap ésnégy éjszaka küzdöttek az életéért, hősiesen éshasztalanul.

Unzioné asszony, aki igen vallásos volt, ami-kor az orvosok végül is kijelentették, hogy Tom-masino menthetetlen, könyörögve kérte a fiát,

157

hogy legalább halála előtt térjen vissza Istenhez.És Tommasino az édesanyja kedvéért beleegyezett,hogy felveszi a halotti szentségeket.

Amikor a pap halálos ágyához lépett, meg-kérdezte tőle:

— De miért, fiam? Miért?Tommasino félig lehunyt szemmel, elhaló han-

gon, kis sóhajjal ajkán, amely leírhatatlanul édesmosoly is volt egyúttal, egyszerűen felelte:

— Atyám, egy fűszálért...És mindenki azt hitte, hogy az utolsó pilla-

natáig félrebeszélt.

HÍREK A VILÁGBÓL

I.

Három órája ülök itt, az asztalra könyökölve,homlokomat két tenyerem közé szorítva és az ered-mény mindössze két könnycsepp. Igenis, kérem:addig sajtoltam a szívemet, míg most itt vannak,íme, a zsebkendőmben ezek a könnyek: pontosankettő, az egyik a jobb-, másik a balszemem sarká-ból gördült elő. Osztozzunk meg rajtuk, kedvesMomo, ahogy jóbarátokhoz illik. Egyik a tied,aki meghaltál, a másik az enyém, aki élek. Dehidd el, helyesebb volna, ha magamnak tartanámmeg mind a kettőt.

Olyan vagyok, Momino, mint roskadozó vénfal, amelyet barbár kéz megfosztott egyetlen tá-maszától. (Szép, úgy-e, ez a hasonlat?) De tudod,hogy nem vagyok képes sírni. Ha mégis megpró-bálkozom vele, csak annyit érek el, hogy mégcsúnyább leszek a szokottnál és megnevettetem azembereket.

Ezért hát inkább — tudod-e, miféle pompásötletem támadt? Minden este beszélgetni fogokveled, fittyet hányva a halálnak. Elmesélem mind-azt, ami ebben a szennyes világban történik,amelyet elhagytál. Elmondom, mit beszélnek az

159

emberek meg hogy mi forog a fejemben. Így az-után úgy érzem majd, mintha tovább folytatód-nék az életed; lassan összekötözgetem szálait,amelyeket a halál szétszaggatott.

Nem tudok másként védekezni magánossá-gom ellen.

Minthogy jóformán szerzetes lettem barát-ságod kolostorában, lelkemnek egyetlen ajtaja semmaradt nyitva más, távoli vagy közeli kapcsolatokszámára, amelyek élő emberekhez fűzhetnének. Ésígy most... látod? ... Most mikor már semmitsem tehetek érted három nappal halálod után,egyedül szomorkodom itt ebben a lakásban, amelymintha nem is volna az enyém, mert hiszen igaziotthonom mindig a tiéd volt.

Várj csak, várj, hogy micsoda gyönyörű ha-sonlatokat sorakoztatok majd fel, ha egyszer hozzá-látok! Egyelőre a roskadozó falon és a barbár kézenkívül, nesze neked ez a harmadik is: »a barátságkolostora«. Költői, úgy-e?

Lámpát vásároltam — mit szólsz hozzá? Szépporcellánlámpát zománcos gömbbel. Azelőtt nemvolt szükségem rá, hiszen az estéket veled töltöt-tem és ahhoz, hogy lefeküdhessem, elég világossá-got árasztott egy-egy gyertyacsonk is, amit leg-többnyire tőled kértem kölcsön.

Most olyan mély körülöttem a csönd, Momino,hogy szinte hallom a zsongását. Tudod, afféle zson-gás ez, amit olyankor érzünk, ha a fülünk eldugul.O, a te füled azóta alaposan eldugulhatott, drágaMominóm! Valóban úgy tetszik nekem, minthaez a zsongás valahonnan nagyon, nagyon távol-ról szállna felém. Onnan, ahol te vagy. Ezért szintejólesik hallgatnom. Követni kezdem a gondolatom-mal és megyek, megyek a nyomán, amíg csak —hopp! nini, nézd! — végre a harmadik könny-

160

csepp is kigördült a szememből: a vigasztalanszomorúságom könnye. De ezt már, ha megenge-ded, magamnak tartom meg: hiszen olyan egyedülvagyok!

No, gyerünk, gyerünk tovább! Valóban sze-retném neked újra megmutatni az életet, hogy lát-hasd, érzékelhesd, minden mozzanatával és mind-azokkal az apró változásokkal együtt, amelyekmúlhatatlanul bekövetkeznek. Még azt is tudatniszándékozom veled naponta, hogy milyen idő van.Mert ha ez a csúf világ nélkülözni is tudja mind-azokat, akik elmentek, én téged nem nélkülözhet-lek. És ezért a halállal dacolva, azt akarom, hogyaz én révemen tovább éljen számodra a világ éste a világ számára. Ha ezt el nem érhetem, magamis elmegyek és azzal jóéjszakát. Ilyen körülményekközt ugyanis semmi értelmét se látnám, hogy to-vább éljek.

Szóval, ezentúl a világ legfurcsább embereleszek: örökösen kémlelődni, szimatolózni fogok,járok-kelek egész nap, hogy híreket és benyomáso-kat gyűjtsek, amelyeket esténként majd apróraelmondok neked. Magától értetődik, hogy az élet-nek sok megnyilvánulása minden igyekezetem elle-nére is el fogja kerülni a figyelmemet, de csakolyasmi, ami a tiédet is elkerülné: idegen országokéletének mozzanatai, például. De (amit sohasemtettem) hogy kedvedbe járjak, még az újságokatis végig fogom olvasni. És így majd elmondhatom,hogy mit művel drága latin testvérünk, Francia-ország meg az az erőszakos Németbirodalom ...

Vagy — jaj Istenem, Momo, talán bizony nemis érdekelnek már a politikai hírek? Ez nem lehet:hiszen azelőtt csaknem egész életedet betöltötték.És ezért ezentúl is úgy lesz minden, mint valami-kor, esténként, ha a házmester beadta az újságo-

161

kat. Te, miközben bizonyos híreket olvastál, ök-löddel verted az asztalt. En meg ijedten bámultamhol a táncoló poharakra, hol pedig dühösen szik-rázó szemedbe, amelynek pillantása, nagy orro-don kissé félrecsúszott szemüveged fölött, dühösenvillámlott felém. Mindig velem veszekedtél. Engemszidtál, mintha én, szegény ördög, aki sohasem fog-lalkoztam politikával, az egész olasz nemzetet kép-viselném!

— Nyavalyásak! Nyavalyásak!Emlékszel arra az estére, amikor szörnyű fel-

háborodásodban az erkélyről a folyóba akartadhajítani Garibaldi-érmeidet? Micsoda ítéletidő volt!Zuhogott az eső. Amint olyan felindultnak látta-lak, — emlékszel? — azt mertem mondani, hogyaz egész vacak politika nem éri meg, hogy tüdő-gyulladást kapj kint az erkélyen, a záporban!Micsoda vasvillaszemekkel néztél erre rám! Tu-dod, akkor valósággal bámultalak! Csodáltalak,inert az ilyen pillanatokban szinte gyermeknek tűn-tél fel előttem. Gyakran nem is tudtam megállni,hogy ezt meg ne mondjam neked, amin te ször-nyen feldühödtél és tajtékozva lepocskondiáztál,ha békés telihold-képemről még dühöngésed hal-latára sem tűnt el a derűs mosoly. Néha ugyancsakkihoztalak a sodrodból és ilyenkor rémes goromba-ságokat vágtál a fejemhez. Ha már nagyon vadakatmondtál, halálos nyugalommal kérdeztem tőled:

— Hogy érted ezt, kérlek?Mire te rákvörösen, kidülledt szemekkel or-

dítottad:— Úgy értem, hogy szamár vagy!

Mennyit mulattam rajtad! És még mindiga fülemben cseng a hangod, amikor lehunyt szem-mel, mintha kívülről betanult szöveget mondanálfel, ezt ismételgetted:

162

— Az olyan rest és lomha lelkek előtt, amilyena tiéd, az olyan lelkek előtt, amelyek önma-gukból semmit sem meríthetnek, természetsze-rűleg minden értelmetlennek és értéktelennektűnik fel.

Ezt azért kellett zsebrevágnom, mert nemtudtam a lelkemből ugyanolyan rajongó, szentegyügyűséget »meríteni«, mint amilyennel te szé-pítgetted az embereket és a dolgokat. Hányszoradtad rá jóhiszeműséged fehér palástját rossz-indulatú barmokra, akiknek igazi természetét csakakkor ismerted fel, mikor már megrúgtak vagymegmartak!

De te mindenáron mindent szépnek és jónakakartál látni. És ez gyakran sikerült is neked, mert! hiszen a dolgok lényege, értelme bennünk lakik.. Éppen innen ered az ízlések, nézetek és felfogásokkülönbözősége. És ebből egyúttal az is követke-zik, hogyha azt akarom, hogy rajtam keresztülújra lásd a világot, nekem is a te szemeddel kellnéznem. Vájjon fog-e ez sikerülni?

Mindenekelőtt azt képzelem, hogy téged külö-nösen azok a dolgok érdekelnek, amik életedbenis a legközelebbről érintettek; például mindaz,ami otthonodban történik a feleséged körül...

Ó, gonosz Momo barátom, de keserű a szám,ha a házasságodra gondolok! Ne haragudj, hogyezt mondom; Sok mindent megbocsátottam nekedéletedben: de ezt nem, ezt az egyet sose bocsátommeg. A feleségedet!

Ha a holtaknak a sír unalmas magányábaneszükbe jutna azoknak a tévedéseknek és vétkek-nek jegyzékét összeállítani, amelyeket megbántak,(ugyancsak érdekes volna, ha ilyen jegyzékek kerül-nének a sírkövek hátsó lapjára, azoknak a hazug-ságoknak ellentétei gyanánt, amik a homlokzatu-

163

kon ékeskednek), neked csak ezt kellene a sírkövedrevésetned:

LVI. ÉVES. FEJJEL.XXX. ÉVES. NŐT. VETTEM. EL.

Ebben minden benne van!Hallgass ide, öregem. A napnál is világosabb,

hogy korai halálodnak ő volt az oka.Most nem sorolom fel ismét azokat a szem-

pontokat, amiket öt esztendő előtt tártam eléd,életem legszörnyűbb napján. Hiszen később amagad kárán tapasztalhattad, hogy igazam volt,mikor óva intettelek. Csak annyit kérdek: miérttetted ezt? Mi szükség volt arra, hogy megházasod-jál? Olyan szépen éldegéltünk kettecskén áldottbékességben. De nem! Neki feleség kellett! Ésvolt szíved azt hangoztatni, hogy nem érheted beazzal az otthonnal, amelyet apránként rendeztünkbe a magunk számára, az én régi bútoraim és né-hány más lim-lom segítségével, amit jórészt ár-verésen vásároltunk.

Hogy nem szereted az öregségnek azt a meg-nyugtató porát, ami körülöttünk lassanként min-dent belepett, hogy mulatságból az ujjunk hegyé-vel ezt a szót irkálhassuk belé: »Mulandóság«.

És nem élvezed velem együtt, lassanként ki-alakult, meghitt szokásaink jóleső egyhangúságátés háziállataink társaságát. A két kanári házas-párét, akikre én vigyáztam, meg Ragnetta cicáét,akire te ügyeltél (tavasszal, ha rájött a bolondja,gyakran összekarmolt, mikor cirógattad — emlék-szel?), meg a két ostoba teknősbékáét, Taru úrétés Tara asszonyságét, akik oly sok bölcselkedésrenyújtottak alkalmat nekünk ott a virágokkal telikis erkélyen. Képes voltál azt állítani, hogy akár-csak Taru, szükségét érzed, hogy feleséged legyen

164

(szégyeld magad, a te korodban!) és hogy én csakazért nem tudlak megérteni, mert hát én és anők ...

Áruló, álmodozó bolond!Vájjon nem ugyanúgy vélekedtél-e a nőkről

te is, akárcsak én, mielőtt egyik pillanatról a má-síkra megváltoztatta volna felfogásodat a szép»mademoiselle«, aki alattunk lakott és azzal akifogással jött fel, hogy meg akarja nézni közel-ről a virágainkat; mivel hogy ő is virágot igyek-szik nevelni, cserépben, az ablakpárkányon, deaz ő virágai sehogy sem maradnak meg, míg amieink olyan gyönyörűen virulnak az erkélyen.

Az Ördög vitte volna el azt az erkélyt!— Ó, de szépek, 6, de gyönyörűek! És ki

ápolja őket ilyen gondosan?Mire te gyorsan rávágtad:— Én.Hálátlan! Mintha nem én jártam volna le

térdig a lábamat, hogy egyenként Összeszedeges-sem számodra azokat a virágmagvakat! De nembírtad megállni, hogy ne kérkedj a lelkendezve ára-dozó mademoiselle előtt...

Szavamra mondom, legszívesebben elvertelekvolna, amint láttam, hogy apró szemed kótyagosancsillogni kezd, mint részeges vénemberé és az ar-codon bárgyú mosoly árad el. És amikor a lánykijelentette, hogy odalent, beteg édesanyjávalegyébről sem beszélgetnek, csupán rólunk, a mi közöséletünk derűs szépségéről, gyorsan közbeszóltam:

— Szegény öreg emberek vagyunk, kisasszony.Emlékszel? Olyan szemekkel néztem őnagysá-gára, mintha azt várnám, hogy szégyenkezésébenegyenesen a föld alá süllyed.

Te észrevetted ezt és hülye vigyorgással (neharagudj, ha ezt mondom), így szóltál:

165

— Nem a! Csak ő az öreg, kisasszony! Ésráadásul mogorva és házsártos is. Sose higgye, hogyolyan szép, békés az életünk! Ha tudná, hogy fel-ingerel néha ez az én barátom!

Tedd a kezedet a szívedre: ezt érdemeltemtőled?

No jó, hagyjuk. Megbüntettelek. Ez a lakásvolt a büntetésed, amelyet öt esztendővel ezelőttbéreltem ki. Csökönyösen ragaszkodtam hozzá,hogy itt lakjam, bár röviddel az esküvőd utánmégis csak ellágyultam kissé és újra rászoktam,hogy reggeltől-estig veled legyek.

De arról hallani sem akartam, hogy nálatokis aludjam!

És minden este, mielőtt elhagytalak, az ele-mekhez fohászkodtam, hogy zúdítsanak vad vihartRómára, mert így legalább lelkifurdalást éreztélvolna, amint látod, hogy elindulok sivár otthonomfelé, szegény öregember létemre, a viharban, mígazelőtt ott állt az ágyam a te ágyad mellett, a jómeleg szobában. Látod, azt szerettem volna, haegy ilyen szeles, esős éjszakán megbetegszem, mertakkor még keserűbb szemrehányást tettél volnamagadnak. Azt sem bántam volna, ha meghalok...Igen, idáig jutottam: gyönyörrel színeztem kigondolatban ezt a lehetőséget. De, sajnos, vastaga bőröm és helyettem te mentél el, te, annak azasszonynak hibájából... már én bizony nem teszeklakatot a szájamra!

Ó, Momino, Momino, régi igazság, hogy a fran-cia műveltség elpuhít! Természetes,, hogy az em-ber hajlamos lesz a fellengzős álmodozásra, ha so-kat beszél franciául, különösen nőkkel és nőkről!Az a kisasszony az első emeletről, minthogy tudta,hogy francia tanár vagy, folyton csak franciáulakart veled beszélni.

166

— Oh, que vous etes genul, Monsieur Momino,de m'apprendre á prononcer si poliment le frangais!

Ha erre gondolok, átkozom a saját ostobasá-gomat, hogy annakidején tudtodon kívül kijár-tam számodra a tanári állást a reáliskolában. Haegyszerűen velem maradsz, soha semmiben semszenvedtél volna hiányt. így ellenben francia pro-fesszor lettél, megrészegültél a dagályos szavaktólés azt hitted, megengedheted magadnak azt afényűzést, hogy vén fejjel megházasodj. De rá-fizettél.

No, hagyjuk ezt. Úgyis tudod, miféle érzel-mekkel viseltetem a feleséged iránt. Hanem azértne félj, gyakran hírt adok majd neked felőle is.

De annál a. pillanatnál akarom felvenni a fo-nalat, amelyben elhomályosult előtted a világ.Amikor hirtelen megérezted a halál lehelletét ésasztalnál, ebédelés közben, az én megnyugtatókiáltozásomra, — hogy »semmi, semmi az egész!«— elhalóan így feleltél:

— Búcsúznunk kell.Ezek voltak utolsó szavaid. Másnap reggel

kilenckor, tizenhárom órai agónia után meghaltál.Amíg élek, mindig hallani fogom az éjszaka

csöndjében haldoklásod szörnyű hörgését. Milyenszörnyű, Momino, ha valaki így hörög! Nem istudtam elhinni, hogy te lehetsz az! Amellett min-denedet össze-vissza ... az ágyat, az ingedet...te, aki olyan tiszta voltál! És az a sípoló lélekzés,amely mindnyájunkat, akik tehetetlenül álltunkmelletted, kétségbeejtett. A következő éjszakagyászos virrasztását se felejtem el soha, soha, afolyóra néző, nyitott ablakok közelében. Milyenleírhatatlan hangulat: halott mellett virrasztani,nagy folyó szomszédságában, amelynek hömpöly-gése fölhallatszik a mélyből. És néha az ablakhoz

167

lépni és egy-egy járókelő parányi árnyékát bá-mulni, amint átsuhan a kivilágított hídon ...

Hanem ami igaz, az igaz: a feleséged nagyonmegsiratott. Tudod-e, hogy még most is sirat?Én nem sírtam, de bár még most is félig kábultvagyok, mindenről gondoskodtam, amiről kellett.

Éjfél van, Momino: ilyenkor szoktunk le-feküdni. Aludni megyek.

Milyen csönd van! Úgy érzem, mintha körü-löttem tele volna az éjszaka a te haláloddal. Ésmég a lámpa is olyan különösen duruzsol...

Mára elég. A szomszéd szobában puha, fehérágy vár rám. Te pedig kettős koporsóban alszol,a temetőben, az 5l-es számú sírhelyen, szegényMominóm!

Nem merek neked jóéjszakát kívánni.

II.

Ma rájöttem, hogy tulajdonképen a temető iscsak az élőket szolgálja.

A Verano temető pedig a szó szoros értelmé-ben olyan, mint valami primitívre leegyszerűsítettváros. A szegények itt is nyomorúságosan laknak.A gazdagok sokféle stílusban épült palotákban,amelyeket kert vesz körül; még külön kápolná-juk is van. A kertet eleven kertész ápolja fizetségellenében, a kápolnában eleven pap mutat bemisét, fizetség ellenében.

Ha igazságosak akarunk lenni, ezt a két hiva-talt is a holtaktól bitorolják az élők, saját biro-dalmukban.

Amellett a temetőben utak, ösvények, fasorokés sikátorok is vannak, amelyeknek jó lenne nevetadni, hogy a látogatók könnyebben tájékozódhas-

168

sanak. Esetleg az ottnyugvó, legnevesebb halottnevét viselhetnék, például így: Tizio-út (vagyösvény), Cajus-fasor (vagy tér).

Ha majd én is köztetek leszek, Momo, éj-szakánként néha gyűlést tartunk és meglátod, föl-vetem ezt az indítványt, sőt még sok egyebet isfogok javasolni, hogy mi, holtak, végre kifejezésrejuttassuk és megvédjük jogainkat, méltóságunkat.

Mit szólsz ma esti elmélkedéseimhez? Azzala szikrányi élettel, ami még bennem rekedt, úgyérzem magam, mintha már nem is ehhez a világ-hoz tartoznék, drága Momo, mióta te halott vagy.Ezt a csekély életmaradékot csupán arra akaromfordítani, hogy a lehetőségekhez képest némi köny-nyebbséget szerezzek neked. Egyébként fogadnimernék, hogy mint rendesen, most is azt mondod,hogy elmélkedésem cseppet sem eredeti.

Tudod (most már megmondhatom), az azértmégis furcsa volt, hogy mindenre, ami a jelen-létedben kicsúszott a számon, rámondtad, hogymár olvastad valamiféle könyvben, de leggyakrab-ban sem a könyv címére, sem a szerzője nevérenem emlékeztél.

Én nem sokat tartok magam felől. Alig olva-sok, csak néha, nagyritkán egy-egy régi könyvet.Persze, — ez tagadhatatlan — ha kicsit a homlo-komra ütögetek, világosan érzem, hogy mögötteemberi agy lakik. De ez az agy tudatlan. Nálamtudatlanabb ember nehezen akad. De gyakran aztkell látnunk, hogy a legbutábbak tartanak a leg-többet a saját szellemi képességeik felől, miközbenegyik ostobaságot a másik után követik el. Én leg-alább világosan látom és beismerem a saját kor-látoltságomat és ezért nem is szégyenkezem miatta;bár talán illenék.

Térjünk vissza a holtak városába.

169

Feleséged, nézetem szerint, igen nagy ostoba-ságot követett el és én az ilyesmit sohasem tud-tam szó nélkül hagyni. ítéld meg magad, igazamvan-e. Ideiglenes sírba temettetett (ami magábanis rengeteg költséget jelent), mert az a terve, hogyidővel kriptát vásárol számodra.

Nem mindegy-e, hogy az ember holtában díszessírboltban pihen-e vagy a szegények nyugovó-helyén vagy akár a meztelen földben, egy fa tövé-nél vagy a tenger mélyén? Ugo Foscolo is elmélke-dik erről egy helyen. Előbb azt mondja, hogy mind-egy, aztán megint, hogy mégsem az, bizonyosemelkedett, társadalmi és kulturális szempontból.Te talán szintén úgy gondolkodói, mint Ugo Fos-colo. Én nem. Mennél öregebb leszek, annál job-ban gyűlölöm a társadalmat és a kultúrát. Dehagyjuk ezt most. Ha még legalább végleges sír-helyet vásárolt volna számodra a feleséged! Denem, kérem! Azoknak a falba vájt sírszekrények-nek egyikét bérelte ki, amelyeket a régi rómaiak»loculus«-nak neveztek. 25 lírát fizet érte háromhónapra, attól kezdve pedig havonta tízet.

Beláthatod, hogy ezt a folyton növekvő költ-séget a feleséged hét-nyolc hónap múlva már semmiesetre sem fogja bírni. És akkor mi lesz?

Azt mondta nekem, hogy esetleges költözkö-désben reménykedik. Majd mingyárt megmagyará-zom, mit jelent ez. Tudod-e, hogy a temetőben iskiürülnek, időnként a lakások, akárcsak az igazivárosok házaiban? Bizony! A holtak költözköd-nek. Azaz, hogy inkább élő hozzátartozóik. Mond-juk, elhagyják Rómát, hogy máshol telepedjenekle és lakásuk berendezésével, poggyászukkal együtthalottaikat is magukkal viszik. A régi kriptát pedigeladják, hogy másikat vásároljanak helyette azÚj lakóhely temetőjében.

170

Milyen ostoba vagyok! Olyan dolgokat ma-gyarázgatok neked, amik felől te, aki a temetőlakója vagy, jóval tájékozottabb lehetsz nálamnál!Én csak most nemrégen tudtam meg mindezt.

Nos hát — érted-e már? A feleséged ilyenalkalmi vételre számít, efféle azonban nem túl-ságosan gyakran adódik. Egyébként azt hiszem,hogy még sok egyéb számítása is balul fog ki-ütni. Mindenekelőtt abszurdum azt hinni, hogysokáig tarthat az olyan asszony gyásza és ragasz-kodása, aki oly fényesen beszél franciául, mint Ő.Ne essék rosszul, hogy ezt mondom. Azonkívülcsalódni fog, ha azt képzeli, hogy sikerül annyipénzt megtakarítania, amennyiből, hogy úgy mond-jam, másodkézből, kriptát vásárolhat. No és azideiglenes sírhely bérletét addig ugyan ki fizeti?Látom már, hogy én, — mintha egy vékony han-gócska is ezt visonganá felém a pénzesládám bel-sejéből, amely itt áll mellettem mintha egy vékonyhangocska is azt visonganá felém a pénzesládámbelsejéből, amily itt áll mellettem — de ennekellenére is őrültség, amit a feleséged kieszelt.

És ha már erre a kényes vágányra tértünk,beszéljünk tovább »anyagiakról«. Tudod jól, hogyaprólékos, rendszerető ember vagyok és mindentföljegyezgetek. Éppen most írtam össze e hónapi ki-adásaimat. Benne vannak a temetésed költségei is.

Nem számolhatnék be egy kicsit pénzügyeink-ről, mint régente?

Bár mindenről tisztességesen igyekeztem gon-doskodni, Momino barátom (elszállítás, gyász-pompa, stb.), szem előtt tartottam, hogy a vég-rendeletedben is egyszerű temetést kívántál. Mégisarra a tapasztalatra jutottam, hogy Rómában-1

szinte többe kerül meghalni, mint élni, pedig hiszentudod, hogy az élet is éppen elég drága. Ha meg-

171

mutatnám neked a számlát, amelyet az új temet-kezési vállalat ügynöke kézbesített nekem tegnap,a hajadat tépnéd. Pedig hangsúlyozta, hogy lehető-leg alacsonyra szabta az árakat, a konkurrenciamiatt. Legjobban mégis arra a kifényesedett re-verendájú, öreg papocskára haragudtam, innen aSan Rocco-plébániáról, aki húsz lírát kért a be-szentelésért és a gyászmiséért... Nekem bizonymindebből semmi sem kell, ha meghalok! Ki-kötöm, hogy elégessenek! Ez egyszerűbb és tisz-tább megoldás. De hát mindenki másként gon-dolkodik. Emberi gyöngeség, hogy még holtunkbanis szívesebben pihenünk így, mint amúgy. No,eleget beszéltünk erről.'

Anyagi ügyek.Tudhatod, hogy van még pár garasom. Meg

azt is, hogy igen szerények az igényeim és immársemmi vágyam sincs. Mindössze az után vágyó-dom, hogy mielőbb meghaljak, lehetőleg anélkül,hogy észrevenném.

Miről is beszéltünk? Ja igen! Hát szóval:mit kezdjek megmaradt vagyonkámmal? Jótékony-sági intézményekre hagyjam talán, a halálom után?Mindenekelőtt ki tudja, miféle kezekbe jutna. Amel-lett sosem volt bennem effajta egyetemes gyöngéd-ség felebarátaim iránt. Én bizony felebarátomrólelsősorban tudni akarom, hogy hívják.

No már most, minthogy ezeket a dolgokatkönnyebb írásban, mint élőszóval elmondani, meg-írtam a feleségednek, hogy feltett szándékom, sőtkötelességemnek is tartom, hogy a jövőben bará-tom özvegyével szemben is úgy viselkedjem,mintha a barátom még mindig élne: vagyis hozzáakarok járulni háztartása költségeihez.

Vigyázz, Momo, mert most jön a java! Tu-dod, mit felelt erre a feleséged? Mindenekelőtt

172

köszönetet mondott nekem, ahogy valami jött-ment idegennek mond az ember köszönetet. Dehagyjuk ezt. Aztán hozzátette, hogy pillanatnyi-lag, sajnos, »kényszerítve érzi magát«, hogy neutasítsa vissza »kegyes támaszomat«, mert miután»fölfeszengette« a ladikot, amelyben » verejtékedgyümölcsét«szoktad őrizgetni, abban csupán ötvenlírát talált. Nyilvánvaló, írta, hogy ebből nem fizet-heti ki tizenötödikén a házbért, nem rendezheti afüggőben lévő számlákat és nem varrathat szerénygyászruhát, amire feltétlenül szüksége van.

Ezekből a közhelyekből, amelyeket most el-ismételtem, világosan kiolvastam, hogy ki diktál-hatta feleségednek ezt a levelet. »Kegyes támasz«,»fölfeszengetés« és »verejtéked gyümölcse* — ezcsupán a sógorod stílusa lehet... azaz, hogy úgy-e,nem is a te sógorod, hanem a feleségedé az a bizo-nyos Postella úr, aki most — ezt csak úgy melles-leg említem — végleg beköltözött a lakásodba, életepárjával együtt. Ugyanabban a szobában alszanak,ahol elhunytál, ahol valamikor mi ketten aludtunk.

Gyerünk tovább. Feleséged levelében bizonyostávolabbi terveit is közölte velem. Azt írta, reméli,hogy valami otthoni munkát szerezhet, vagy úricsaládnál helyezkedhetik el, mint felolvasónő, eset-leg nevelőnő. így — írta — hasznosíthatná azo-kat az mértékes oktatásokat«, amelyeket te. hagytálrá ^egyetlen és drága örökség« gyanánt. De ne-hogy aggodalmaskodj emiatt. Amíg én itt va-gyok, nyugoát lehetsz, hogy a feleséged nemvállal állást. A levél egyébként ezekkel a szavak-kal végződött: »És bizalommal telten köszöntöm!«Bizalommal telten! Ugyan, honnan szedi a só-gora ezeket a kifejezéseket? Igazán nevetséges!

Igaz is, a »fölfeszengetésről« jut eszembe:hol hagytad a pénzesládikó kulcsát? Sehol sem

173

találták: ezért volt kénytelen az a derék nyelv-újító a »fölfeszengetéshez« folyamodni. Igazán mu-latságosak ezek a nápolyiak, ha olaszul beszél-nek. Vagy ki tudja! A jó sógor talán annyirasietett a ladikot felnyitni, hogy nem is kerestea kulcsot, hanem az egyszerűség okáért mingyártfeltörte ... Nagyon sajnálom a ladikot, amely régi,kedves, közös jószágunk volt. Egyébként anyámtólörököltem és ezért drága ereklyémnek tekintettem.Mo, elég. Beszéljünk másról.

Ma éjszaka a kabátom, amelyet egy székkarfájára akasztottam, az ágy lábánál, össze-játszott a szoba sarkában égő mécses világával,és a félhomályban úgy megtréfáltak, hogy ijedtem-ben majd kiugrottam az ágyból.

Mikor már ugyanis egy ideje a fal felé for-dulva aludtam és felébredve, félig megfordul-tam, egyszerre úgy láttam, mintha valaki ülne otta karosszékben, az ágyam lábánál.

Rögtön rád gondoltam. De ugyan miértijedtem meg?

Ó, ha valóban megjelenhetnél nálam éjsza-kánként, akár kísértet képében is! Bárhogy,csak eljöhetnél, hogy egy kicsit velem lehess!

De, persze, még ha ez lehetséges volna is,inkább a feleségedet keresnéd fel, hálátlan! Veddazonban tudomásul, hogy ő biztosan becsapnáaz orrod előtt az ajtót és rémülten sikoltozvaelmenekülne. Mire te szépen eljönnél hozzám,hogy megvigasztaljalak. Aztán ide telepednénkaz asztalhoz, ahol most is üldögélek, szembeegymással és elbeszélgetnénk, mint a régi szépidőkben... Minden este jó erős kávéval várná-lak és te, a hírhedt kávészakértő, éppúgy bírál-gatnád, mint régen, ki főz jobbat, a feleséged-evagy én. Azonkívül kikészíteném a pipádat is,

174

meg az újságot. Így aztán magad olvashatnádel az estilapot, mert én már bizony hiába igyekszem,nem vagyok képes végigböngészni. Háromszoris megpróbálkoztam vele, de abba kellett hagy-nom.

Azzal vigasztaltam magamat, hogy ha én,aki élek, le tudok mondani az újságolvasásról,te immár még könnyebben lemondhatsz arról,hogy a napihírekről értesülj. Nem igaz?

Kérlek, mondd, hogy igen.Amikor ma reggel hazatértem a temetőből,

a Via Nazionalén valaki utánam kiáltott:— Aversa. úr! Aversa úr!

Megfordultam. Zanti közjegyző unokaöccseállt mögöttem, egyike azoknak az ifjoncoknak,akiket te (nem tudom miért) »pongyola emberek«-nek szoktál nevezni. Megszorította a kezemet,és így szólt:

— Ó, az a szegény Gerolamo úr! De sajná-lom!

Lehunytam a szememet és mélyet sóhajtot-tam. Mire a fiú így folytatta:

— Mondja, Tommaso úr, hát a felesége ...az özvegye?

— Sokat sír szegényke.— Képzelem. Még ma meglátogatom, hogy

részvétemet fejezzem ki...A feleségednek bizonyára sok részvétlátoga-

tója akad, Momino. És ha csúnya és öreg volna?Akkor a kutya se nézne feléje.

Még ha kegyetlennek látszom is, hozzá akarlakszoktatni ezekhez a hírekhez. Attól félek, hogy idő-vel még kellemetlenebb dolgokat is kell majd nekedmesélnem. Az élet szomorú, barátom ... Ki tudja,mennyi keserűséget tartogat számunkra a jövő!

Éjfél van. Aludj békében.

175

III.

Micsoda pojácák, barátom, micsoda pojácák!Ma délelőtt meglátogatott Postella úr, azzal a

hájtömeggel együtt, akit (vagy amelyet) nem sze-gyei a feleségének nevezni. Azt mondta, azért jöt-tek el hozzám, hogy megmagyarázzák a levelet,amelyet a feleséged írt nekem tegnap.

Mit szólsz a sógorodhoz? Előbb ilyen furcsahangnemben írat nekem, aztán eljön kimagyaráz-kodni.

^ío hagyjuk ... Szerintem azonban mai láto-gatásának igazi okát és célját még érdekesebb volnatisztázni, mint azt, hogy az a levél miért íródott.

Én legalább is még mindig nem látom vilá-gosan, mit akar tulajdonképpen. Csak azt sejtettemmindjárt az első pillanattól fogva, hogy Postella úrkettős játékot szándékozik játszani. És ezért igye-keztem arra kényszeríteni, hogy felfedje a kártyáit.

Kezdetben hagytam, hogy beszéljen. Pliniusszerint a szkunksz, mielőtt a kobrával szembe-száll na, hogy erőt gyűjtsön, szagos rutát eszik. Énmég jobbat találtam ki: egyenesen Postella úr frázi-saiból merítettem erőt. Magamba szívtam a beszédevelejét,, hogy azután a saját mérgével marjam meg.

Ó, ha hallottad volna, hogy sajnálkozott a fele-séged levele miatt: úgy tett, mintha szörnyen res-telné! Minthogy sehogy sem akarta a sápítozástabbahagyni, egyszer csak közbeszóltam, hogy meg-nyugtassam:

— Nézze csak, kedves Postella úr, önnek az aszerencséje vagy szerencsétlensége (nem is tudom,minek nevezzem), hogy remek stílussal áldotta mega Teremtő. Higgye el, ritka adomány ez! De talánmegbánta mindazt, amit tegnap a barátom fele-ségével íratott nekem?

176

Erre a nyílt támadásra nem számított szegény.Legalább százat pislogott egy másodperc alatt(hiszen emlékszel arra az ideges arcrángására);aztán bárgyún nevetett, mint aki nem akar valamitmegérteni és ezért úgy tesz, mintha nem értené: — Hogyan? Hogyan?

A felesége egy szót sem szólt, csak a széketnyikorgatta, amelyen ült.

— őszintén szólva, — folytattam érzéket-lenül — szeretném, ha ez így volna.

Ekkor aztán hosszas magyarázgatásba kez-dett. Közben folyton csak nejét csodáltam, akia szó szoros értelmében csüggött a férje ajkán,csaknem minden szavát bólogatva helyeselte ésidőnként rámpillantott, mintha ezt kérdezné:

— Mit szól hozzá, milyen okosakat mond?!Nem tudom, hogy annak az ormótlan^vízi-

lónak volt-e valaha is agyveleje. Egész biztos,hogy most már, ha van is, nem használja, annyirabízik a férje eszében, amely szerinte két emberszámára is elég. Sőt túl sok is.

Hogy rövidre fogjam a szót: Postella úrbeismerte, hogy ő írta a levelet. De, természetesen,feleséged határozott megbízásából. Szerinte ugyanisGiulia még mindig olyan lelkiállapotban van,hogy képtelen lenne levelet fogalmazni, a tar-talmát azonban mégis ő mondta tollba. Postellaurat viszont nagyon bántotta, hogy ilyen hang-nemben kénytelen nekem írni és azért jött elhozzám, hogy saját nevében mentegetőzzék.Amellett a feleségedet is mentegetni igyekezett.Arra kért, vegyem figyelembe azokat a »kényes«szempontokat, amelyek annak a levélnek a tollba-mondására kényszerítették.

És ekkor aztán kiderült, hogy az egész zavarttulajdonképpen félreértés okozta. Feleséged a

177

levelemet — amelyben azt írtam, hogy haláloddalsemmi se változik köztünk — úgy értelmezte,hogy továbbra is több időt szándékozom a teotthonodban tölteni, mint itt, ebben az én háromszobácskámban ... Miközben Postella úr közölteezt velem, pillanatról-pillanatra fagyosabb ésmegvetőbb nézésem hatása alatt oly őrültenkezdett pislogni, hogy már valóságos vitustáncotjárt a szemhéja.

Nincsenek illúzióim azokkal az érzelmekkelkapcsolatban, amelyeket a feleséged táplál irántam.Az ellenszenvünk kölcsönös. De mégis tudom,nem a feleséged, hanem Postella úr tartott attól,hogy továbbra is éppúgy eljárogatok hozzájuk,mint amikor te még életben voltál. Ezért atűzbe tenném a kezemet! És ő beszélte rá a fele-ségedet, hogy ilyen hangnemben írjon nekem.Elhitette vele, hogy egyébként az emberek plety-kálni kezdenének róla meg rólam.

Így aztán bebiztosította magát, hogy senkise fogja háborgatni, a feleséged otthonában.

Másrészt azonban attól tartott, hogy ha ígykidobnak, válaszul bekotorna pénzeszsákom szájátés ezért mosolygós arccal eljött hozzám, szer-tartásosan mentegetőzni, hogy kicsiklandozza azerszényt a zsebemből.

— Nyugodjék meg, kedves Postella úr! —mondtam neki. — Nyugodjék meg és nyugtassameg Őnagyságát is, hogy én csak igen ritkánfogom háborgatni... — Csaknem hozzátettem:— Csupán olyankor, ha már feltétlenül szükséges,hogy hírt adhassak felőle Mominónak.

Erre Postella úr élénken tiltakozni kezdettés tiltakozásában részt vett a felesége is, decsupán arcjátékkal, hogy alátámassza és mégmeggyőzőbbé tegye cingár férje gesztusait, aki-

178

nek szóbeli támogatásra igazán nem volt szük-sége.

Ma délután aztán elmentem a lakásodra,hogy kimagyarázkodjam a feleségeddel.

Milyen különösen hatott rám az a lakás,nélküled! A mi lakásunk, Momino, nélkülünk!Kedves bútoraink, mingyárt ott az előszoba-ajtón túl, a terraszra nyíló, üvegajtós ebédlőben...Az a nehéz, tömör, négyszögletes asztal, amelyet— Istenkém! — harminckét esztendő előtt ár-verésen vásároltunk, potom pénzért... Amikormost viszontláttam, Momino, a függőlámpa alatt,amelyre a feleséged piros selyempapír-ernyőtillesztett (úgy-e, tudod, hogy ezek az asszonyi,kicsinyes moderneskedések első pillanattól fogvaaz idegeimre mentek, mert sehogy sem illettekaz olyan rideg, patriarkális egyszerűségű lakáskeretébe, mint amilyen a miénk volt) — ejnye,miről is beszéltem? Ja. igen, arról az asztalról,amelyet furcsán esett viszontlátnom... És ate helyedet, az asztal mellett... Ragnetta cicaült az asztal tetején. Szegény kis állat, minthaerősen lefogyott volna... Egy kicsit kapar-gattam a fejét, a füle mögött, ahogy te szoktad.Az asztal közepén, a terítőn, a szokott virágvázaállt, a vázában szegfűcsokor. Akaratlanul ismegakadt a szemem rajta, mert — beláthatod,—- mégis csak különösen hatott ez az élővirág-bokréta olyan lakásban, ahol alig nyolc nap előttmeghalt valaki. De talán a terraszról, a virág-cserepekből való volt a szegfű. Mindenesetre tény,hogy a feleségednek volt kedve virágot szedni,és ráadásul még nem is a fiókos szekrényre tette,a fényképed elé, hanem az asztal közepére.

De hagyjuk ezt. Tény, hogy amint megpillan-tott, zokogásban tört ki. Az én torkomat is sírás

179

fojtogatta és legszívesebben öklömmel az arcábavágtam volna Postella úrnak, aki széles gesz-tussal a feleséged felé, mintha vásári fenoméntmutogatna, valami komédiás-bódéban, így ki-áltott fel:

— Ez így megy nyolc nap óta: nem eszik,nem alszik ...

Legszívesebben rákiáltottam volna:— De hát hagyja sírni, uram, ha jól esik neki!Már most: nem vonom kétségbe, hogy Pos-

tella úr igazat mondott. De mi szükség volt arra,hogy ezt az »igazságot« az orrom alá dörgölje?Talán attól félt, hogy nem hiszek a feleségedgyászának őszinteségében? Vagyis: szerinte mind-ez esetleg csak komédia is lehetne? ... Ó, Istenem,milyen ostobák némelykor a túlságosan körmön-font emberek!

— Nem vigasztalhatom, drága Giulia, mertén még magánál is szomorúbb vagyok — mond-tam a feleségednek. — Sírjon, sírjon csak, hamár a jó Isten megajándékozta a sírnitudás ado-mányával. Momo sok könnyet érdemel.

Ebben a pillanatban sógornőd, aki mellettemállt, a hasán összekulcsolt kezekkel, nagyot só-hajtott. Hirtelen elhallgattam és rápillantottam.ő ellenben kidülledt ökörszemével a férjére bá-mult, mintha azt kérdezné tőle, hiba volt-e, hogysóhajtott és hogy ezekután kegyvesztett lett-evájjon?

— Aranyember volt! — kiáltotta Postellaúr válaszul a felesége kérdő pillantására és bána-tosan csóválta a fejét. — Aranyember volt!

Mondj szépen köszönetet Postella úrnak,Momino.

Én nem tudtam a szép mondást megköszönnineki, mert nem tudom, miért, de az arca, egész

180

viselkedése valahogy olyan furcsán hat rám,hogy folyton viszket tőle a tenyerem. Érzem,hogy ha egyszer arra kényszerítenének, hogymegcirógassam, a legnagyobb kéjjel nyakonütném.ő érzi ezt és állandóan mosolyog rám.

Egyébként kényelmes dolog egyszerűen csaksírni és folyton ezt hajtogatni: egyebet nem tehetek!— Erre gondoltam, miközben a feleségedet néz-tem, aki kétségbeesetten zokogott, míg nekem,a Postella házaspár sóhajaitól és sopánkodásaitóltorkomon akadt a szó. Nem bírtam róladbeszélni és egyáltalán nem tudtam, mit mondjak.Feszengve, idegesen ültem a helyemen. Már-márazon voltam, hogy felállók és köszönés nélkülelmegyek. De ekkor eszembe jutott látogatásomcélja és minden kertelés nélkül a tárgyra tértem:

— Azért jöttem, Giulia, hogy megmondjammagának: a tegnapi levele nagyon rosszul esett.Ma délelőtt felkeresett a sógora és elmagyarázta,miféle félreértést okozott egyik kifejezésem...

Postella úr, aki mostanáig a fülét hegyezte,hirtelen, idegesen pislogva közbevágott:

— De kérem, kérem ...— Vagy ön beszél, vagy én beszélek —

förmedtem rá nyersen.— Kérem, csak tessék ...— Hát akkor ne vágjon a szavamba! Min-

denekelőtt semmi oka sincs arra, kedves Giulia,hogy bármiért is köszönetet mondjon nekem.

— Már hogyne volna! — szólt közbe mosta feleséged, anélkül, hogy levette volna szemérőla zsebkendőt.

— Nincs, bizony — feleltem én. — A szám-lákat már majd csak Momo barátomnak mu-tatom be, a túlvilágon. Jól tudhatja, hogy miketten sohasem tettünk különbséget az enyém,

181

tiéd között. Nem látom be, hogy ennek mostmiért kellene megváltoznia. Momo az én szá-momra nem halt meg. De ne is beszéljünk erről.Ellenben, ha magának kellemetlen az, hogy énnéha eljövök megkérdezni, nem lehetek-e vala-miben szolgálatára, mondja meg őszintén és ...

— De ugyan, hogy beszélhet így, kedvesTommaso! — vágott közbe a feleséged. — Jóltudja, hogy ez itt a maga lakása, nem az enyém!

Nem is tudom, miért, de ebben a pillanatbanPostella úrra kellett néznem. Ő, alighogy meg-érezte nézésemet, fölemelte mind a két karját,kifelé fordított tenyerekkel, fejével könnyedénbiccentett, és mosolygott, mintha meg akarnáerősíteni feleséged szavait.

Arcátlan fráter! Legszívesebben felugrottamvolna a helyemről, hogy megragadjam kabátjahajtókáját és ráordítsak: — Ugy, ez az én laká-som? Ön is ezt tartja? Hát akkor legyen szíves,takarodjék innen!

A felesége csöndesen pislogva meglapultmellette, mint egy varangyosbéka.

— Momo otthona ez — feleltem végül Galliá-nak, minden szótagot erősen hangsúlyozva. —A férje otthona, nem az enyém.

— De mikor minden, ami itt van, a magáé...— Bocsánat, Giulia, nem magára hagyo-

mányozta-e végrendeletíleg a férje a lakás egészberendezését?

— Momonak nem volt joga olyasmi felől vég-rendelkezni, ami nem az övé — felelte a feleséged.

— Már hogyne lett volna joga ehhez? —kiáltottam elképedve. — Egyáltalán — miértfoglalkozik ilyen gondolatokkal, Giulia?

— Kénytelen vagyok velük foglalkozni.Próbálja magát kicsit az én helyembe képzelni.

182

Nem látja, milyen magamra utalt, elhagyottvagyok?

— De bocsánat, Giulía, ha nem veszi számí-tásba, hogy itt vagyok én, itt van ez a lakás,amely a magáé, itt van a nővére és a sógora, akikbizonyára szeretettel veszik körül...

— Köszönöm a jóságát, kedves Tommasoés kijelentem, hogy egész életemben hálás leszekmagának. De az ajándékait többé nem fogad-hatom el... Gondolkodjék kicsit — talán majdmegért... Pillanatnyilag nem vagyok olyan lelki-állapotban, hogy egyebet is tudjak mondani...ha akarja, máskor tovább beszélgethetünk.

Úgy ültem ott, Momino, mintha fejbevágtakvolna. A feleséged fölállt és kisietett a szobából,mert nem tudta tovább visszafojtani felcsuklózokogását.

Postellára néztem, aki diadalmasan tekin-tett rám, mintha ezt akarná mondani: — Úgy-e,most már látja, hogy valóban ő diktálta azt arideg levelet? — Majd lehunyta á szemét, fel-húzta a vállát és ismét kitárta két karját, demost más arckifejezéssel, mintegy jelezve:

— Ő már ilyen! Ezen nem lehet segíteni.A sógornőd másodszor is nagyot sóhajtott.Már éppen azon voltam, hogy a kalapomértés az esernyőmért nyúlok, amikor PosteUa úrtitokzatosan intett, hogy várjak. Bement aszomszéd szobába, amely immár az övé lett ésnéhány perc múlva kis dobozzal a kezében tértvissza. A dobozban három gyűrűdet, arany-órádat a lánccal, két nyakkendőtűdet és ezüstcigarettatárcádat pillantottam meg.

— Kedves Aversa úr, ha esetleg valamiemléket óhajtana barátjától...

— Ó, köszönöm, ne fáradjon! — feleltem

183

gyorsan — ne fáradjon, kedves Postella úr, semmiresincs szükségem.

— Persze, persze, értem... De minthogyaz embernek mindig jólesik, ha emléket őrizhetvalakitől, aki közel állt a szívéhez, azt hiszem,hogy ...

— Köszönöm, köszönöm, nem kell, tegyecsak vissza ezt a holmit oda, Postella úr, ahonnanelőhozta.

— Ha Giulia miatt aggályoskodnék, — erő-szakoskodott tovább a sógorod — megnyugtat-hatom, hogy ezek itt, férfiékszerek lévén, semmiesetre sem hiányoznának neki... Nézze csak,tarts meg ezt az órát...

— De ha semmit sem akar! — sóhajtottamost óvatosan Postelláné.

— Te csak ne szólj közbe, — förmedt rárögtön a férje — Tommaso úr csupán szerény-kedik. No, nézze kérem ... legalább az órát...

— Nem haragszol, ha mondok valamit? —szólalt meg újra félénken az asszony. — Ezt azórát, drága Casimirom, éppen Tommaso úr aján-dékozta szegény Momonak, amikor visszatértsvájci utazásáról...

— Úgy, igazán? — fordult felém meglepettenPostella és mintha zsákmányéhség villant volnafel a szemében. — Igazán? Nem venné rossz-néven, ha ezekután arra kérem, magyarázza el,hogyan kell vele bánni?

És erre, Mominóm, kénytelen voltam auto-matikusan működő órád szerkezetét elmagya-rázni. Elmondtam, hogy sohasem kell felhúzni,mert kerekét viselőjének a mozgása tartja állandóműködésben, stb. stb. Megkíméllek attól, hogyPostella úr elismerő frázisait elismételjem.

Figyelmeztetlek, Momino, ha néhány hónap

184

múlva, — sőt, talán már előbb is — meg akarnádtudni, hogy hány óra, csak a sógorodhoz fordulj.Addig is figyelmeztetlek, hogy az én órámszerint most éppen éjfél van.

IV.

Hogy érzed magad, Momino?Valld be az igazat, úgy-e, nem jól? Ma ki-

emeltük koporsódat az 51. számú falrekeszből,hogy abban a szerény sírban helyezzük véglegesnyugalomba, amelyet én vásároltam neked. ígylegalább a feleséged első tévedését jóvátettem.De micsoda látványban volt részünk, Momino,micsoda látványban! Még most is a szemem előttvan, nem tudok tőle szabadulni.

Maguk a sírásók is azt mondták, hogy ehhezfoghatót még sohasem tapasztaltak. Es úgybántak a koporsóddal, mintha rendkívül vesze-delmessé válhatna nemcsupán az ő számukra,de a mi számunkra is, akik jelen voltunk költöz-ködésednél. Feleségeden és rajtam kívül Postelláékis megjelentek a temetőben.

Tudod, Momino, cinkkoporsód oly szörnyenfelfúvódott és elformátlanodott, hogy attól kelletttartani, hogy ne adj Isten egyszer csak szétrobban.

A sírásók igen természetes magyarázatátadták ennek a tüneménynek: hogy tudniillik akoporsóban szokatlanul sok gáz fejlődött. Deaz a sietség, amivel Postella kapott ezen a magya-rázaton, hogy eloszlassa a megdöbbenést, amelykoporsód láttára vett erőt valamennyiünkön, azta gyanút keltette bennem, hogy az első pillanat-ban lelkiismeretfurdalása támadt. Talán attóltartott, hogy annak a szokatlan felfúvódásnak

185

az oka valójában nem a rendkívüli gázképződés,hanem valami más, kevésbé természetes magya-rázata lehet a dolognak.

Én bevallom, hogy egy kevés lelkifurdalástmagam is éreztem, Momino, mindennapos be-számolóim miatt. Attól tartottam, hogy ha mostbe nem fogjuk a szánkat, a jelenlétünk egyszercsak úgy kihoz a sodrodból, hogy a dühöd ezerszilánkra robbantja szét a koporsódat.

De hiszen tudnod kellene, barátom, milyenokból és milyen jó szívvel mondok el neked min-dent, esténként! Ne tégy úgy, mint a többiek,akik sehogysem hajlandók megérteni, miért hatszívtelen gúnyolódásnak mindaz, amit a számonkiejtek. Mondd, mit tegyek hát, amikor oly világosan látom, hogy mindenkit, aki él és élni akar,tőrbe ejtenek a saját illúziói?

A kelepce elkerülhetetlen, Momo, mert azillúzió nélkülözhetetlen. Szükséges rossz ez acsapda, amelyet minden ember a maga számáraácsol. A legtöbbje, tudtán kívül. És hiába kiál-tunk rájuk: — Vigyázz! Vigyázz! — Akikelepcét állított magának, ha már felállította,bele is esik, aztán sírni kezd és segítségért ki-áltoz. Már most nem érzed, hogy ha már szív-telenségről van szó, legfeljebb csak az életet lehetvádolni, az életet, amely minden halandót ilyenrútul megtréfál — nem pedig engem, akinekegyéb bűnöm sincs, mint hogy ennek a tréfánaka lefolyását előre láttam és megjósoltam... Dehát kívánhatja-e valaki tőlem, hogy a többiek-hez hasonlóan én is vaknak tetessem magamat,mikor világosan tudom, hogy valójában miértkell annak a csapdába esett szerencsétlenneksírnia és el voltam készülve a segélykiáltozására?

Erre persze azt mondhatod:

186

— Mindez azért van így, mert nincs szíved!De hát hogyan láthatnám, érezhetném meg

előre a dolgokat Momino, ha valóban szívtelenlennék?

Mi indítana akkor erre az örökös gúnyoló-dásra, amely olyan lelketlennek hat? Hidd el,önkínzás az egész, hiszen mindig csak olyasmingúnyolódom, ami nekem bárki másnál jobban fáj.Ilyenek ezek az apró keserűségek is, amelyekrőlnaponta beszámolok: tulajdonképpen nekedkellene, hogy rosszul essenek, de valójában nekemesnek rosszul.

Hanem azért tudod, szegény feleséged nagyonmegnyugodott ma. A temetőből hazafelé menetmondogatta is, hogy jólesik tudnia, hogy végretiszta, új, rendes sírban pihensz, ahogy meg-érdemled.

Egészen hazáig kísértem, aztán naplementeután sétálni kezdtem a Tiberis jobbpartján, akatonai gyakorlótéren túl. És ott megindítójelenetnek voltam a szemtanúja, amely kisséfeldúlt lelkiállapotémban különösen meghatott.

A nagy réten, ahol a katonák gyakorlatozniszoktak, két szabadjára hagyott ló szaladgált.Azzal szórakoztak, hogy fogócskát játszottak kiscsikajukkal, amely ide-oda ugrált, bolondosántáncolt és szemmelláthatóan élvezte a vidámjátékot. Úgy tetszett, mintha a csikó jókedvűbolondozása az apját és az anyját is magávalragadná. Talán úgy érezték, hogy egyszerremegfiatalodtak és egészen belefeledkeztek ebbeaz illúzióba. De aztán hirtelen, mintha futásközben árnyék vetődött volna elébük, megtor-pantak, prüszkölve megrázkódtak, majd fáradtan,unottan, lehajtott fejjel félreoldalogtak és végig-heveredtek a gyepen. A csikó ezután már hiába

187

próbálta újabb játékra, futkosásra csábítani,Ösztökélni őket. Fekve maradtak, komoran, moz-dulatlan. Nagy lehangoltság nehezedett rájuk.És egyikük, — alighanem az apa lehetett —lassan ingatta fejét a csikó ingerkedésére, minthacsak ezt akarta volna mondani: »Fiam, te még nem tudod, mi vár rád...«

Árnyék szállt a nagy mezőre és a szürkületkísérteties fátyolt borított a s Monté Marióra.A sötét ciprusok a szürke, párás ég felé ágas-kodtak, amelyen nagy buboréknak látszott afelhők közt úszó hold.

Rossz idő lesz holnap, Momino.Bizony, egy-kettőre beköszönt a tél. Új

kabátra és új ernyőre volna szükségem.Legújabban megszoktam, hogy éjszakánként

sokáig nézem az eget. Közben így elmélkedem:— Momino lényének valamely parányi ré-

szecskéje talán még a levegőben lebeg, itt körü-löttem, azoknak az új, titokzatos látomásoknaka szemléletébe merülve, amelyek feltárultakelőtte.

Az a meggyőződésem, hogy van, aki a túl-ivilági életre éretten hal meg és van, aki nem.És hogy azoknak, akik nem tudtak a földönkellőképpen megérni, még vissza kell térniükoda, amíg meg nem találják a magasba vezetőutat.

Te sok tekintetben alaposan megértél amagasabbrendű életre. De végül elkövetted azta hülyeséget, hogy megházasodtál és meglásd:pusztán ezért a bűnödért még vissza fognak ker-getni a földre vezekelni.

Őszintén szólva, magamat sem érzem méga magasabbrendű életre megérettnek. Ahhoz, hogyvalóban érett lehessek, sok mindent meg kellene

188

tudnom emészteni ezzel az én kényes gyomrom-mal; olyasmit, amit egyelőre még lenyelni semvagyok képes: mint például ennek a te Postellanevű sógorodnak a kiállhatatlanságát.

De jó volna, ha együtt küldenének visszakettőnket a földre! Biztosan tudom, hogy ha nemis emlékeznénk előző életünkre, föltétlenül meg-keresnénk egymást és ismét csak jóbarátoklennénk.

Nem is tudom már, hol olvastam arról arégi babonáról, amelyet a Nagy Esztendő Hité-nek neveztek. Eszerint harmincezer év múlvaminden, amit a földön átéltünk, a legkisebbrészletekig, megismétlődik: az emberek újraélnek, ugyanolyan körülmények közt, mint har-mincezer év előtt, nemcsak a régi érzésekkel szí-vükben, hanem még ugyanolyan ruhákba öltözveis, vagyis aprólékos pontossággal ismét leját-szódik a már egyszer színrekerült élet-komédia.

Erősen haj lom arra a meggyőződésre, hogyez a hit csakis két boldog ember szívében szület-hetett meg. De akkor meg sehogy sem értem,mért kötötték ilyen távoli határidőhöz boldog-ságuk megismétlődését! Mindenesetre biztos, hogyvalami elkeseredett, szerencsétlen flótásnak soha-sem juthatott volna hasonló gondolat az eszébe.És ma talán senki sincs a világon, aki örülnitudna annak a bizonyosságnak, hogy léténekszínjátéka harmincezer esztendő múlva felújí-tásra kerül. Tulajdonképpen csak a halál nehéz.Azt hiszem, aki már egyszer meghalt, semmiesetre sem óhajt újjászületni. Hogyan vélekedszerről, Momino? Ja, persze, hiszen neked feleségedvan, akihez visszavágyódol — erről megfeled-keztem. Az ember szokja meg, hogy mindig csaka maga nevében beszéljen ...

189

... Miközben írok, az előttem álló vizes-pohárba utálatos, vékony, szélesszárnyú, hat-lábú szúnyog hullott. A két hátsó lába rendkívülhosszú. Nézem, amint kétségbeesetten evickél.Egyenesen bámulattal tölt el, mennyire bízikhátsó lábai erejében és ügyességében. Biztos,hogy még döglődve is makacsul azt fogja képzelni,hogy azzal a két hosszú lábával a vízről is feltudná lendíteni magát, ha rájuk nem tapadtvolna valami, ami visszahúzza. És valóban,minthogy hiába próbál kínlódva felröppenni,mellső lábaival gyorsan tisztogatni kezdi a kéthátsó lábát, mintha ez segítene rajta.

Kimentsem-e a vízből, Momino, vagy sem?Ha kimentem, kétségtelenül két hosszú lába

ügyességének fogja a menekvését tulajdonítani.Ezért hát csak fulladjon meg! De vájjon akkoris cserbenhagynám-e, ha megadón halódó, kecseskis lepke volna? Dehogy, akkor már régen kiemel-tem volna a vízből, szép óvatosan... Ó, szépérzékkel megfertőzött emberi irgalmasság!

No jól van, szerencsétlen szúnyog, hát meg-mentlek. A vízbe dugom érted ennek a tollnaka hegyét, aztán majd megszárítgatlak egy kicsita lámpa melegénél és végül kiteszlek az ablakon.De a vizet, amelybe estél, ha nem veszed rossznéven, mégsem iszom meg. Egyébként könnyenlehet, hogy néhány pillanat múlva a lámpa fényemegint becsalogat a szobámba és akkor rámszállsz és megszúrsz mérges kis fullánkoddal.Dehát az életben mindenki azt végzi, amireelhivatott: én gavallérnak születtem ás ezértmeg kellett mentenem téged. Isten veled!

Szép, tiszta az éjszaka. Egy kicsit az ablak-nál álldogálok és a ragyogó csillagokban gyönyör-ködöm.

190

Zzz ... hallatszik időnként. Láthatatlan dene-vér röpköd kíváncsian kivilágított ablakom előtt,amely kihalt térre nyílik. Zzz ... mintha csakezt kérdezné tőlem: »Mit csinálsz?«

— Egy halottnak írok, denevér barátom!Hát te mit csinálsz? Mire való éjszakai életed?Csak repülsz, repülsz és fogalmad sincs róla.Mint ahogy végeredményben én sem tudom,mire való az enyém. Pedig én sok mindent tudok,ami egyébként csak arra jó, hogy még kifürkész-hetlenebbnek tüntesse fel szemem, szellememelőtt az örök titkot, amelyet az úgynevezettemberi tudás szemüvegén keresztül még nagyobb-nak látunk. Ez a tudomány egyetlen haszna.

Mit szólnál, denevér barátom, ha egyik tár-sad egyszer csak olyan gépezetet találna fel,amelyet a szárnyad alá erősítve magasabbra ésgyorsabban tudnál szállni? Kezdetben talán őrül-nél neki, — de aztán?

Nem az a fontos, hogy gyorsabban, lassabban,magasabban vagy alacsonyabban repüljünk,hanem hogy tudjuk, miért repülünk.

És ugyan miért is szedné fürgébben a lábátpéldául a teknősbéka, amelynek az a sorsa, hogyigen sokáig éljen?

Mi, emberek, meséinkben lomhának és rest-nek nevezzük a teknősbékát, amely, minthogyrengeteg ideje van, egyáltalán nem siet és gyává-nak csúfoljuk a nyulat, mert elszökik előlünk,amint meglát.

De ha a mezei egereknél, a tücsköknél, agyíkoknál és a madaraknál érdeklődnénk a nyúlfelől, Isten tudja, mit válaszolnának kérdezős-ködésünkre. Semmi esetre sem azt, hogy a nyúlfélénk állat. Vagy talán azt kívánná az ember,hogy a nyúl, ha meglátja, két lábra álljon és

191

elébe jöjjön, hogy megfoghassa és megölhesse?Még az a jó, hogy a nyúl nem hallja, miket be-szélünk! Még az a jó, hogy nem gondolkodhatikemberi módra! Különben bizonyára megálla-pítaná, hogy a kétlábúak igen gyakran össze-tévesztik a hősiességet a hülyeséggel.

És ha a rókának, amely ravasz állat hírébenáll, egyszerre eszébe jutna meséket költeni, vála-szul mindazokra, amelyeket az emberek gyártanakévszázadok óta az állatok megrágalmázasára,milyen rengeteg anyagot szolgáltatnának neki,kedves denevérem, az úgynevezett emberi talál-mányok és az egész úgynevezett emberi tudomány!

De a rókának nem is juthatna ilyesmi azeszébe, mert közismert bölcsességével hamarosanrájönne, hogy ha például a mesemondó úgy be-szélteti a szamarat, mint egy ostoba embert, akkornem a szamár az ostoba, hanem az ember a szamár.

Hagyjuk ezt. Becsukom az ablakot, Mominoés lefekszem.

Ma este kicsit bölcselkedtünk, úgy-e? Alap-jában véve kicsit állattani filozófia volt az, merthiszen lovakról, szúnyogról, denevérről, teknős-békáról, nyúlról, rókáról, szamárról és — em-berekről esett szó ...

V.

Tudom, hogy az idő (legalábbis az, amelyeta mi naptáraink napokra, hónapokra, hetekreosztanak), olyan a te számodra, mintha márnem is lenne. De azzal áltattam magamat, hogyaz én révemen mégis csak beszűrődhetik a rád-szakadt sötétségbe az életnek egy kis visszfényeés hogy egyébként elég vastag hangom legalábbtávoli gyönge békakuruttyolás gyanánt meg-

192

rezegtetheti a nedves, csupasz csöndet, amely-körül vesz.

Tíz hónap telt el, Momo, — észrevetted?Tíz hónapig sötétben hagytalak, egy sort sem ír-tam neked... De hidd el, semmit sem vesz-tettél vele: a világ még mindig ugyanolyanaljas, amilyen volt, sőt azóta talán még egy fokkalostobább lett.

Ne hidd, hogy egy pillanatra is elfelejtettelek.Kezdetben az akadályozott meg a levélírásban,hogy új lakást kerestem. Aztán fontolóra vettema dolgot: — Dehát igazán nem elég nekem ez ahárom szobácska? Ugyan mért keresek nagyobblakást? Hogy még határtalanabb magány vegyenkörül? — És ez az utolsó gondolatom leírhatat-lanul elszomorított.

Ó, hidd el, a magános öregemberek számára(akiknek ráadásul még saját otthonuk sincs!)az utolsó napok egyenesen elviselhetetlenek.

Eszembe jut, mit éreztem ifjúkoromban, haegy-egy aggastyánt pillantottam meg az uccán,amint nehezen vonszolta törődött, vén csontjait.Egy darabon követtem néha az ilyen szegényöregeket, figyeltem mozdulataikat, néztem, ahogynagy kínnal emelgették kiaszott, meggörbültlábukat, bámultam görnyedt hátukat, remegőtkezüket és előrenyúló ráncos nyakukat, amelyremintha láthatatlan, súlyos iga nehezedett volna.És fáradtan le-lecsukódó, szempillátlan, kiégetszemük elárulta, hogy ez a teher embertelenül kínoslehet. Ilyenkor mély lehangoltság vett erőt rajtamés méltatlankodva gyűlöltem az életet, amelyazzal mulat, hogy szerencsétlen teremtményeitidővel a legmegalázóbb nyomorúságba taszítja.

Mindazok előtt, akik agglegénysorban marad-nak, az öregség küszöbénél be kellene zárulnia

193

az élet kapujának. Mert az öregség csak a nagy-apák számára kedves és kényelmes vendég-fogadó, akik unokák kedves seregének díszkísé-retével lépnek be oda. Az élemedettkorú agg-legényeknek önként le kellene mondaniok a be-lépésről, vagy pedig párosával lépni be az öregségházába testvérek gyanánt, ahogy én terveztem.Te azonban éppen a döntő időben cserbenhagytál;árulásod büntetése korai halálod volt. De ez isinkább engem sújtott, aki elhagyottan egyedülmaradtam, mint téged, aki igazságtalanságoddal,hogy ne mondjam, hálátlanságoddal annyit vé-tettél legjobb barátod ellen.

Hadd, hogy kidühöngjem magamat: nehézhónapokon estem át. Meg is sokaltam a dolgot,úgy, hogy egy szép napon egyszer csak felszed-tem a sátorfámat és elutaztam.

Viszont akartam látni a tavakat, különösena luganóit, mert az abban a sajátságos lelki-állapotban, amelyben először pillantottam meg,közvetlenül az esküvőd után, igen mély hatástgyakorolt rám.

Nagy csalódás ért!És még azt mondják, hogy az öregemberek

nem olyannak látják a dolgokat, amilyenek való-jában, hanem ahogy az emlékezetükbe vésődtek!

Leginkább egy facsoport miatt bosszan-kodtam, amely úgy maradt meg az emlékezetem-ben, mintha csupa magas, terebélyes fából állna.Mikor most viszontláttam őket, azt láttam, hogycsaknem törpék, csenevészek, porosak. Sokáig néz-tem ezt a facsoportot, mert nem hittem a szemem-nek. De kétségtelenül azonos volt azzal, amely azemlékeimben élt, mert a környezetére ráismertem.És végül úgy tetszett nekem, mintha azok a fák,csalódott arcom láttára, megszólítanának:

194

— Rosszul tetted, öreg, hogy visszajöttél ide.Számodra szép, nagy fák voltunk. De úgy-e, mostmásmilyennek látsz bennünket? Valójában mindigcsak ilyenek voltunk: silányak, csenevészek,szomorúak ...

Moltrazió-ban, a Comoi-tónál, töltöttem behatvanadik esztendőmet. Most az egyszer nemgratulálhattál nekem. Egy szerény kis kocsmá-ban fölemeltem a poharamat és így köszöntöttemfel magamat: — Dögölj meg mielőbb, Tommaso! Tegnapelőtt érkeztem vissza Rómába.

És most bizonyos, számodra kellemetlendolgokról kellene beszélnem; de nincs erőm hozzá.

Felpüffedt koporsód képe kísérteties látomásgyanánt üldöz. Attól tartok, ha még eddig nemrobbant szét, rögtön szétrobban, amint elmondom,mi készül az otthonodban.

Előre ki kell jelentenem, barátom, hogy énezen nem tudok segíteni.

Azt mondtam, hogy kezdetben a lakáskeresésakadályozott meg az írásban. Ez nem volt igaz.Elhallgattam, mi volt a tényleges oka annak,hogy megszakítottam veled a levelezést, majdhirtelen elutaztam.

Elég lesz, ha annyit tudsz, hogy a feleségedmindenáron azt akarta, vegyem vissza bútorai-mat, amelyek még mindig ott vannak egykori,közös lakásunkban. És miután ismételten ki-jelentettem neki, hogy már nem tudnék azzal alakásberendezéssel mit kezdeni és kértem, tartsameg, tekintse sajátjának, válaszul visszaküldtea pénzt, amit elsején juttattam el hozzá. Aztüzente, hogy már nincs rá szüksége.

Úgy hírlik, hogy a sógora betársult egynápolyi gyógyszerkereskedő jövedelmező üzletébe.

195

(Ezekután azt hiszem, barátom, hogy igen drágakincs lesz az egészség Nápolyban, mert jaj annak,aki a sógorod gyógyszereire fanyalodik!)

Ebből az üzletből közvetve a feleséged ishasznot húz, mert annak a nápolyi társnak állí-tólag van egy öccse és ez, amikor Rómába jötta megállapodást megkötni, olyan módon kö-tötte meg, hogy az ő révén most már a feleségedis benne van az érdekeltségben.

Igenis, barátom. Feleséged rövid időn belülhozzámegy a nápolyi üzlettárs öccséhez. De ilyenkönnyen előrelátható, (már megbocsáss) magátólértetődő fordulat miatt még nem szöktem volnaSvájcba. Hanem hát...

Nos hát, Momo, úgy veszem, mintha a ko-porsód máris szétrobbant volna és megmondomaz igazat. Feleségednek volt mersze Postellaúr közvetítésével tudtomra adni, hogy csupánegy feltétellel mond le a házasságról a nápolyitárs öccsével. Tudod-e, mi az a feltétel? Ha énveszem feleségül. Érted? Én! Feleségedet! Éstudod miért? »Emléked iránti kegyeletből.«

Már most — netán azt hiszed, Momo, hogyfelháborodásomban menekültem Svájcba? Nem,barátom. Azért szöktem meg, mert már-márbeleestem a csapdába. Igen, Momo. Mint valamivén hülye. És ha ezt, hogy »vén hülye«, nemtalálod elég erős kifejezésnek, helyettesítsd olyangoromba szóval, -amilyennel csak akarod! Mindentmagamra veszek. íme, ez volt az oka annak, hogytíz hónapra megszakadt a levelezésünk.

Hová jutottam, hová jutottam, barátom!Már ott tartottam, hogy kezdtem beleélni magama gondolatba, hogy te, te magad beszélsz rá afeleségeddel való házasságra! Bár magát az öt-letet hajmeresztőnek, képtelennek éreztem, ren-

196

geteg szempont szólt mellette és egyik helyén-valóbbnak, észszerűbbnek hatott a másiknál.Igen. A te szempontodból és Giulia szempontjából.A te szempontodból azért, mert nekedmindenesetre kevésbé kellemetlen lett volna, haén veszem el a feleségedet s nem valami idegen;hiszen így biztosra vetted volna, hogy az újházasságban a soha el nem felejtett, örökkéjelenlevő harmadik szerepét fogod betölteni.Giulia szempontjából pedig, ha egyrészt talánhátrányosnak látszott is, hogy nálamnál jóvalfiatalabb embert kosarazzon ki miattam, mellet-tem legalább tökéletesen biztosítva lett volnanyugodt egzisztenciája és az, hogy saját ottho-nában, szokott életszínvonalán fog élni. Nekedpedig még külön, gyilkos elégtételt jelentettvolna azt látni, hogy még náladnál is öregebbfejjel ugyanabba a hibába esem, amelyért életed-ben annyit szidalmaztalak.

Szerencsére még idejekorán rádöbbentem,barátom, hogy micsoda szörnyűség az élet, haazoknak a szemszögéből nézzük, akik már meg-haltak. És hogy bűn a holtakat az életről tudó-sítani: arról az életről, amely valamikor nekikis ugyanazt jelentette, amit nekünk. De minthogyszámunkra halálukon túl is folytatódik, időveltermészetszerűleg eltávolodik az ő egykori való-ságuktól. Vagyis az ő szempontjukból eltorzul,elrajzolódik. Miközben az életről meséltem neked,egy szép napon odajuthattam volna, szegényMominóm, hogy ezeket a híradásokat az élőkvilágából nyomtatott kartonlappal zárjam le,amelyben tudtodra adom, hogy feleségül veszema feleségedet. Mit szólsz ehhez?

Részemről, bevallom, torkig vagyok az egész-szel. Hagyjuk abba.

GÖMBÖC ÉS MIMI

Előbb Gömböc lett a neve, mert amikormegszületett, labdának nézhette volna az ember.

A hat kis kutya-testvér közül egymagamaradt életben, hála a gyerekek állhatatos könyör-gésének és gyöngéd oltalmának.

Colombo apó, minthogy többé nem hódol-hatott vadászszenvedélyének, kutyát sem akartlátni és a kis kölyköket egytől-egyig pusztulásraítélte. Bár csak elpusztult volna velük együttDarázs, az anyjuk is, — hiszen mindig csak azokata régi jó időket juttatta Colombo apó eszébe,amikor még nem kínozta az az átkozott reumaés az ízületi gyulladás nem görbítette horgasraaz alakját!

Chincianóban könnyen juthatott az emberefféle nyavalyákhoz, mert ott a szél még a nyárihónapokban is folyton fújdogált. Néha olyanfergeteg kerekedett, hogy majd elsöpörte a há-zakat. Hát még télen! Ilyenkor aztán az egészház népe reggeltől estig a konyhában kuksolta tűz körül összebújva és a szabadba az orrátsem dugta ki senki még vasárnap sem, hogymisére menjen. Pedig a templom ott volt szemben,alig két lépésnyire. A konyhaablakból szinte végiglehetett volna nézni a misét. A gyerekek a szo-

198

bakba csak akkor mentek be, ha már elérkezetta lefekvés ideje, ami pedig mindig jó korán volt.De Colombo apó görnyedt háttal, bebugyoláltlábakkal, minden lépésnél nyögdécselve néha mégisbesompolygott az ebédlőbe, mert onnan, a nagyablakból látni lehetett az egész Chiana völgyetés a szép caggiolói erdőséget. A Darázs ilyenkor,mintha csak bosszantani akarná, lógó hasával,amely csaknem a földet súrolta, odavánszorgotthozzá, hogy szítsa szívében a vágyakozást a távolivadászterület után, és keserűségét, tehetetlenrokkantsága miatt. Átkozott dög! Most ráadásulmég kölykei is lesznek! De majd elintézi azokatColombo apó! Persze, nem úgy, hogy szenved-jenek a kis szerencsétlenek. Felkapja őket afarkuknál fogva és egy nagy kövön szétloccsantjaa fejüket.

A gyerekek, Delmina, Ezio, Iginio és Norina,amint ezt meghallották, kétségbeesetten kiáltoznikezdtek: — Ne, papa, ne! Jaj ne a kiskutyákat! És mikor aztán világrajöttek Darázs kölykei,legalább egyet meg akartak menteni közülük.Azt, amelyiket a leghelyesebbnek találták, ki-lopták az anyja alól és elrejtették. Alighogysikerült számára a kegyelmet kikönyörögniük,kiszaladtak a kamrába, hogy megnézzék Göm-böcöt, a megmentett kiskutyát. És ekkor ki-derült, hogy Gömböcnek hiányzik a farka. Úgybizony! A gyerekek ezt szörnyű becsapásnakérezték és elszontyolodva néztek össze.

— Úristen! Nyomorék! Hát most mit keed-jünk vele?

Kicserélni már nem lehetett a kiskutyát, semeldugni, hogy a papa ne vegye észre testi fogya-tékosságát. De minthogy immár jogerősen ke-

199

gyelmet kapott, Gömböc mégis a házban maradt,bár kis gazdái jóindulatát és gyöngédségét egyszerés mindenkorra eljátszotta azzal, hogy csonkánakszületett. Ilyen nevetséges kutyát nem lehetszeretni!

Amellett, amint növekedett, napról-napracsúnyább lett. De ugyan honnan tudta volna ezta kis szerencsétlen? Nyomoréknak született^ ésúgy tetszett, mintha még örülne is neki. Úgyviselkedett, mintha a legtávolabbról sem sejtené,hogy hiányzik valamije. És örökösen hancúrozniakart.

Már most a nyomorék, sánta vagy púposgyereken, aki nincs tudatában szerencsétlenségé-nek és nevet, pajkoskodik, mindenkinek megesika szíve, de egy csúnya kis állaton nincs mitsajnálni. Ha rosszalkodik, alkalmatlanságot okoz,és bosszúságot szerez, egyszerűen félrerúgják ésazzal kész.

Gömböc, valahányszor rátámadtak, miköz-ben vadul labdázott egy gombolyaggal vagypapuccsal és hatalmas rúgással a konyha egyikvégéből a másikba röpítették, nyöszörögve, lassanfelült, a fülét hegyezte, fejét kissé félrehajtottaés egy ideig csodálkozva bámult maga elé.

Se nem ugatott, se nem tiltakozott.Úgy látszott, mintha lassanként az a meg-

győződés alakulna ki benne, hogy a kutyákkalvalószínűleg így szokás bánni, hogy a sok verésés rúgás elválaszthatatlanul hozzátartozik a kutyaéletéhez és ezért nem is szabad rossznéven venni.

De három hónapba is beletelt, amíg végremegértette, hogy a gazdája nem szereti, ha apapucsát össze-vissza rágcsálják. Ekkor aztánazt is megtanulta, hogyan kell a rúgás elől ki-térni: alighogy Colombo apó emelni kezdte a

200

lábát, Gömböc gyorsan elengedte zsákmányátés az ágy alá bújt. Ott, a biztos fedezékben, mégvalamire rájött: tudniillik arra, hogy az embereknagyon rosszak. Többször előfordult ugyanis,hogy gyöngéd szóval, mosolygós hivogatássalcsalogatták elő rejtekhelyéről:

— Gyere ide, Gömböc! Kedves kis kutyám,no gyere hát, nem bántlak!

Ilyenkor simogatásra, megbocsátásra várt,de alig hogy elkapták a nyakörvet, olyan dühösenkezdték verni, hogy még a szőre is felborzolódott!»Ha ti úgy, én is úgy«, gondolta erre Gömböcés ő is rossz lett: lopott, mindent szétszaggatott,mindent összepiszkított és végül még harapott is.De mindezzel csak azt érte el, hogy kidobták.És minthogy senki sem lépett közbe az érdekében,kóbor kutya lett belőle. Koldulva bolyongottide-oda a városka uccáin.

Amíg csak Fanfulla Mochi, a mészáros, aki-nek a kiskutyája éppen azokban a napokbanpusztult el, magához nem vette, az üzletbe.

Fanfulla Mochi érdekes alak volt.Szerette az állatokat és kényszerűségből mégis

halomra öldöste; nem szenvedhette az embereketés mégis kénytelen volt őket kiszolgálni és tisztelni.Lelke mélyén a szegényekhez húzott; de mintmészáros, nem élhetett volna meg belőlük, merthiszen tudvalevő, hogy a húst a szegény embergyomra nem igen veszi be ... Mestersége révén azurakra volt utalva, akik nem akarták maguk közébefogadni. Pedig joga lett volna hozzá! Mert Fan-fulla úrnak született, — legalább is félig. Ezt abbólkövetkeztette, hogy amikor tizenhatéves korában

201

kikerült a menhelyről, ahol csecsemőkora óta nevel-kedett, nem tudni, honnan, sem azt, hogy hogyan,sem hogy miért, hatezer lírát kapott kézhez, amely-lyel minden valószínűség szerint régi lelkifurdalásátváltotta valaki készpénzre. Egy mészáros üzleté-ben helyezték el, mint székálló legényt és ha mármészáros lett, az is maradt: a hatezer lírávalönállósította magát. De titokban mindig úgy érezte,hogy nagyúri vér csörgedezik elmeszesedett erei-ben, köszvényes tagjaiban; és valami furcsa áramkeringett a testében, amely néha keserű, sötétfásultságba zsibbasztotta, máskor pedig minden-féle esztelenség elkövetésére hajszolta ... Például:most három esztendeje, amint borotválkozás köz-ben megpillantotta a tükörben vénülő, betegesarcát, amely még a szokottnál is csúnyábbnak tűntfel előtte, szép, hosszú borotvavágással átmetszettea nyakát, szakember módjára, lelkiismeretes pon-tossággal. Miközben félholtan a kórházba vitték,így csillapítgatta az embereket, akik rémülten sza-ladtak utána:

— Semmi baj, semmi baj: csak egy kis kar-colás az egész!

Fanfulla Mochi mindenekelőtt átkeresztelteGömböcöt. Bifszteknek nevezte el. Majd így szólthozzá:

— Hallgass ide, Bifsztek; csak azzal a fel-tétellel maradhatsz nálam, ha megígéred, hogy okosés rendes kutyuska lesz belőled. Majd én kitanítlak,ne félj: ülj csak le! Mondd, Bifsztek, ha disznóvolnál, ennél-e? Én nem. A disznó azt hiszi, hogymagának eszik, pedig csak mások számára hízik.A disznó sorsa cseppet sem felemelő. Ó, — mon-danám én a disznó helyében — hát ezért neveltek?Köszönöm szépen, urak. Akkor csak egyetek megSoványan.

202

Gömböc erre kettőt-hármat tüsszentett, mint-egy helyeslése jeléül. Aminek Fanfulla nagyon meg-örült. Ezekután naponta hosszasan beszélgetett akutyájával. Gömböc rém komolyan hallgatta, mikorpedig elunta a prédikációt, előbb kaparni kezdetta lábával, aztán fölemelte a fejét és száját kitátva,jó hangosan nagyot ásított, hogy megértesse agazdájával, hogy már elég volt.

* * **

Lehet, hogy a szomorú tapasztalatok folytán,amelyeket Colombo apó házában szerzett, esetlegazért, mert nyomoréknak született, vagy talán Fan-fulla tanításainak hatása alatt, — de tény az, hogyGömböcből jellemes kutya lett, olyan kutya, amelymindenütt feltűnt, nemcsak a furcsasága miatt,hanem mert nagyon különösen viselkedett a hozzáhasonló és a nálánál különb állatok közt.

Komoly kutya volt, nem bizalmaskodott senki-vel.

Ha hozzá hasonló eb futott utána vagy ugrottelébe, Gömböc mogorván megállt, négy lábát szét-vetve, mintha így szólna:

— Ki hívott? Eredj az utamból.És nem gyávaságból viselkedett így, hanem

mert mélyen megvetette szülővárosa összes kutyáit,hímeket és nőstényeket egyaránt.

Legalábbis ezt a benyomást keltette, mertnyaranként, ha Chiancianot nyaralók árasztottákel, akik magukkal hozták a kutyáikat is, Gömböcegy csapásra megváltozott, barátságos, vidám, köz-lekedő hajlamú lett, mintha kicserélték volna;reggeltől estig egyik szállodától és penziótól a másik-hoz szaladt és lábát emelgetve, mindenütt leadta amaga módján a névjegyét. Így üdvözölte az idegen

203

kutyákat, a vendégeket, akiket aztán mindenfeléelkísérgetett és szükség esetén nagy dühösen megis védett a benszülött kutyák támadása ellen.

Minthogy a farkát nem csóválhatta, ha barát-ságos érzelmeknek akart kifejezést adni, egésztestét csavargatta, vonaglott, kígyózott és még aföldön is hempergett, hogy pajtásait hancúrozásracsábítsa. Az idegen kutyák nagyon hálásak voltakneki. Ezek, szegények, a városban mindig csakpórázra fűzve és szájkosárral járhattak; itt ellen-ben szabadon szaladgálhattak, mert gazdáik tud-ták, hogy nem veszhetnek el és nem kell értükbírságot fizetni. Szóval, ezek az úri kutyák épúgynyaraltak, mint a gazdáik és nyaralásuk alattGömböc volt a legfőbb szórakozásuk. Ha néhánynapra elmaradt, az idegen kutyák hármasával,négyesével jelentek meg Fanfulla üzlete előtt, hogyreklamálják.

— Bifsztek, legyen eszed! — intette a kutyá-ját Fanfulla és megfenyegette az ujjával. — Ezekaz úrikutyák nem hozzád valók. Te ucca-kutyavagy, kitagadott proletár. Nem szeretem, ha azurak kutyái körül pojácáskodol.

De Gömböc nem hallgatott rá, nem hallgatott,nem hallgathatott, különösen abban az emlékezetesesztendőben nem, mert a kutyák közt, amelyeknéha még a mészárszékbe is bemerészkedtek, hogyingerkedjenek vele, egy aranyos kis nősténykutyais akadt, öklömnyi nagyságú, göndör kis fehérgombolyag, amelyről jóformán azt sem lehetetttudni, hol a lába és hol a füle; a kis kutyahölgyigen civakodó hajlamú volt és néha komolyanharapott. Apró marásai ugyancsak égtek és a nyo-muk több mint egy napig megmaradt!

De Gömböc szívesen fogadta ezeket a hara-pásokat.

204

A kis fehér gombolyag, hangosan ugatva, mind-untalan a Iába közé gurult, hogy hol erről, hol arróltámadja meg. Gömböc ilyenkor megállt, hogy nerontsa kis barátnője mulatságát és gyöngédenszemmel követte kecses mozdulatait. Aztán, minthacsak attól félne, hogy kimerül vagy bereked a sokugatástól (ugyan, honnan vehette ez a kis jószág azta nagy hangot, amelyen ugatott?), hanyatt vetettemagát a földön és várt, hogy a kis kutya rövidpihenés után lankadatlan dühvel ugorhasson nekimegint. Gömböc megölelgette és boldogan tűrte,hogy a pofáját és a fülét harapdálja.

Szóval, a szó szoros értelmében szerelmes voltszegény Gömböc; a maga esetlen, tökéletlen furcsa-ságában olyan nevetségesen hatott, amint ugrán-dozva udvarolt annak a csupa-szőr kis semmiség-nek, hogy az embernek megesett rajta a szíve.

* **

A kis nősténykutyát Miminek hívták. Úrnőjé-vel együtt a Ronchi penzióban lakott.

Úrnője amerikai leány volt, már nem egészenfiatal és néhány esztendő óta Olaszországban élt, —a rossz nyelvek szerint férjre vadászott.

Ugyan mért is nem sikerült férjet fognia?Nem volt csúnya: az alakja magas, karcsú és

formás; szép a szeme, szép a haja, az ajka kisséduzzadt, élénkpiros és arca, egész megjelenése elő-kelőséget és bizonyos mélabús bájt sugárzott. Amel-lett Miss Galley drágán, de igen finoman és egy-szerűen öltözött és hosszú, lobogó fátylas, igenszéleskarimájú kalapokat viselt, amelyek remekülálltak neki.

Udvarlókban nem is szenvedett hiányt, mindiglegalább ketten-hárman forgolódtak körülötte és

205

kezdetben, tudva, hogy a leány amerikai, vala-mennyien a legkomolyabb szándékkal közeledtekhozzá. De aztán ... hát persze, aztán, amint beszél-getés közben óvatosan tapogatózni próbáltak ...szóval akkor kiderült, hogy Miss Galley nem sze-gény, (amit egyébbként az életmódja is elárult),de nem is gazdag. Akkor viszont ... akkor miértamerikai?

Ha már nincs nagy hozomány, legalább olaszlegyen a menyasszony. És az udvarlók egymásutánszép sorjában visszavonultak. Miss Galley sokatemésztette magát emiatt és titkos keserűségét kicsi,drága, hűséges Mimijén töltötte ki, dühös gyöngéd-ségi rohamok formájában.

De ez még csak hagyján ... Hanem egyúttalahhoz is ragaszkodott, hogy kicsi, drága, hűségesMimije hajadon maradjon, akárcsak ő maga. Ó, őmajd vigyáz rá, hogy megőrizze a gonosz hímekgáncsvetéseitől! Jaj volt, ha idegen kutya köze-ledett feléjé. Miss Galley rögtön fölkapta öl-ebecskéjét; és ugyancsak elverte, ha Mimi, akimár ötesztendős volt és nem látta be, hogy azért,mert a gazdája aggszűz, mért kell neki is szűznekmaradnia, lázongni próbált. Nyaklevest kapott,ha rúgkapálva szabadulni próbált, nyaklevestkapott, ha a nyakát nyújtogatta vagy átdugtaorrocskáját zsarnoka hóna alatt, hogy kilesse,vájjon követi-e a szerelmes kutyaúrfi.

Szerencsére ez a kegyetlen ellenőrzés mindigengedett kissé szigorúságából, valahányszor újudvarló jelent meg Miss Galley közelében. HaMimi gondolkodni és következtetni tud, a szabad-ság mértékéből, amelyet pillanatnyilag élvezett,pontosan megállapíthatta volna, hogy mennyirevérmesek azok a remények, amelyeket az újkaland kelt életre úrnője szívében.

206

Az említett nyáron, Chiancianóban, Mimiigen nagyfokú szabadságot élvezett.

* * **

És valóban, a Ronchi-penzióban szép, derék,több mint negyvenéves, barnaképű, korán őszülő,de még egészen (talán kissé túlságosan) feketebajuszú, rendkívül elegáns úr lakott, aki csupánkét hétre vetődött el Chiancianóba, a kúra miatt,de immár egy hónapja ott tartózkodott és mégnem is gondolt az elutazásra, bár érkezésekorkijelentette, hogy Rómában igen sürgős üzletiteendői volnának, amelyeket csak nagy nehéz-ségek árán és nem minden kockázat nélkül tudottkét hétre elodázni. Hogy üzleti ügyei milyen ter-mészetűek, azt nem mondta. Rengeteget uta-zott, szavaiból kiderült, hogy jól ismeri Lon-dont és Párizst és nagyon sok összekötetése vana római ujságíróvilágban. A vendégkönyvbe ígyírta be magát: Commendatore Basilio Gori.Mingyárt az első napon angolul kezdett MissGalleyvel beszélgetni és a beszélgetés sokáigtartott. Később már együtt hagyták el napontaa penziót korán reggel és gyalog tették megmindig az utat a hosszú fasoron keresztül azAcqua Santa gyógyforrásig.

Miss Galley nem ivott a vízből: azt mondta,hogy csupán levegőváltozásra jött Chiancianóba.

Csak a férfi ivott.Mindig kettesben sétáltak a lejtős rét kis

ösvényein, a magas platánok alatt és céltábláulszolgáltak a többi nyaraló rosszindulatú kíván-csiságának. Úgy tetszett, mintha a férfinak eza tolakodó kíváncsiság egyáltalán nem volnakellemetlen. És ha ketten vagy hárman szándé-

207

kosan megálltak az úton, hogy közelről gyönyör-ködjenek, bizonyos arcátlan nyíltsággal, ennek apatetikus szerelemnek látványában, Gori ugyanhideg, megvető pillantást vetett. feléjük, de azarckifejezése kielégült hiúságról tanúskodott. Alány ellenben lesütötte szemét és csak akkornézett fel ismét a férfira, mikor már tovább ha-ladtak, hogy kárpótlás gyanánt kiolvassa pillan-tásából azt a gyöngéd, ösztönszerű hálát, amelyetminden férfi érez a nő iránt, aki, szemérmét kisséfeláldozva, nyíltan kimutatja, hogy egyedül csakneki akar tetszeni és ezért vállalja a többiekrosszindulatát.

Mimi nyomon követte őket és gyakran neve-tésre késztette azokat, akik messziről figyeltéka szerelmespárt, mert időnként beleakaszkodotthátulról úrnője szoknyájába és miközben vadulrázta a fejét, húzta, cibálta, mintha így akarnámagához téríteni, megállítani. Miss Galley ilyen-kor bosszúsan kitépte a ruhája szélét a kis kutyafogai közül, mire Mimi, egyensúlyát vesztve,messzire elgurult a pázsiton. De hamarosan megintcsak megtámadta úrnőjét, — nem mintha ajóhírét féltené, hanem mert őrületesen untattaez az egyhangú csavargás a kihalt réteken keresztülés vissza szeretett volna térni a városba, aholbarátja, Gömböc várta.

A sok cibálással végre elérte célját. MissGalley egy szép napon otthon hagyta a penzió-ban, miután alaposan lelkére kötötte a tulajdonos-nak, hogy úgy vigyázzon rá, mint a szeme világára.Ürügynek azt hozta fel, hogy fél, hogy a szegényállatka a hosszú séták alatt túlságosan kifárad.

Miss Galley és Gori valóban rengeteget sétál-tak. Miután több mint egy óra hosszat barangol-tak az Acqua Santa forráshoz vezető hosszú

208

fasorokban, mindig gyalog tértek vissza a köz-ségbe, de csak azért, hogy rövid pihenés után is-mét elkóboroljanak, vagy az országúton, MontePulciano felé, vagy a másik útra térve, amelyaz állomás felé vezet. Máskor ismét a kapucinu-sok dombjára kapaszkodtak fel és csupán vacsora-időre kerültek haza a penzióba. így teltek napjaik.A lány piros ernyőjével a férfit is védte a napsütésellen. Szinte egymáshoz simulva sétáltak, a gyön-géd érzelmesség láthatatlan burája alatt, élvezvea ki nem mondott vallomásoknak, a kezek futóla-gos összeérésének és a hosszú szenvedélyes pillan-tásoknak édes részegségét, amelyben szorosanösszefonódnak a lelkek, a gyönyör önkívületéig.

Közben a kocsisok, akik nem szenvedhettékőket, mert mindig gyalog jártak, amint meg-pillantották az úton a szerelmespárt, célzatosanköhécselni kezdtek és ez a köhögés ugyancsakmegnevettette utasaikat, akik a rozoga jármű-vekben rázatták magukat.

Chiancianóban immár semmi egyébről semesett szó. Az összes penziókban, a kaszinóban,a kávéházban, a gyógyszertárban és az aréná-ban egyedül Miss Galleyről és CommendatoreGoriról folyt a terefere. Ki itt, ki ott találko-zott velük, mikor is a nő így volt öltözve, a férfimeg amúgy... Azok a nyaralók, akik kúrájukvégeztével elutaztak, előbb tájékoztatták a hely-ség szenzációja felől az újonnan érkezetteketés levelezőlapokon még négy-öt nap múlva iskérdezgették, mi újság a boldog pár körül.

* *

Egyszer csak (már szeptember eleje volt)az a hír terjedt el Chiancianóban, hogy Gori

209

váratlanul Rómába utazik, mégpedig egyedül.Mindenki nagy elképedéssel fogadta ezt az újsá-got, amely rengeteg vitára adott alkalmat.

Mi történhetett?Némelyek azt suttogták, hogy Miss Galley

megtudta, hogy Gorinak felesége van, csak éppenkülönváltan élnek; mások, hogy Gori, miután hete-ken keresztül a hetedik mennyországban lebegett, adöntő pillanatban rájött, hogy a zsákmány nem érimeg a fáradságot és gyorsan takarodót fujt; ismétmások azt hangoztatták, hogy szó sincs szakításról,mert Miss Galley Rómában csatlakozik majd vő-legényéhez, vagy pedig Gori néhány nap múlva visz-szatér Chiancianóba és akkor a szerelmespár együttutazik Firenzébe. De akik a Ronchi-penzióban lak-tak, határozottan állították, hogy a kalandnak vég-érvényesen vége, ami abból is nyilvánvaló, hogyaz utolsó napon Miss Galley nem jelent meg azétteremben a közös ebédnél, Gori pedig azasztalnál igen felindultnak látszott.

Mindezek a találgatások az aréna előttitéren hangzottak el, ahová az egész nyaralókoló-nia kivonult (és sokan a város lakói közül is),végignézni Gori elutazását.

Amikor a kocsi kirobogott a város kapuján,az emberek szinte sorfalat álltak a téren.

Gori a kocsiban isteni nyugalommal újságotolvasott. Amint átrobogott a téren, fölpillantott,mint aki tudja, hogy itt ő a főszereplő és élvezia nagy nézőközönség látását.

De egyszerre, a tér közepén emelkedő kisaréna mögül egy csomó verekedő, hempergőkutya vad, dühös csaholása hallatszott. Mindenkiabba az irányba fordult; néhányan ijedten vissza-húzódtak, mások sétapálcájukat magasra emelveodarohantak, hogy szétverjék az állatokat.

210

A nagy kutyacsődület közepén Gömböc voltlátható, Mimijével; Gömböc és Mimi, akiknekkutyatársaik irigykedése és ádáz féltékenykedéseközepette végre sikerült megünnepelniük nászukat.

A hölgyek elfintorították az arcukat és aférfiak hangosan hahotáztak, amikor egy csapatvisítozó uccagyerek nyomában hirtelen megje-lent a téren Miss Galley, magából kikelve, mintegy fúria, széltől és futástól borzasán, kalappala kezében, sírástól vörös és dagadt szemekkel.

— Mimi! Mimi! Mimi!A szörnyű gyalázat láttára holtsápadtan az

ég felé emelte karjait, aztán két kezével eltakartaarcát, megfordult és bolond módjára, ahogyjött, visszarohant a penzióba. Úgy rontott beoda, mint a szélvész: karmolásra görbített ujjakkalvadul rátámadt Ronchira és a pincérekre; nembírt erőt venni magán, a düh annyira fojtogatta,hogy berekedt és egyetlen szót sem tudott kinyögni.Ugyan már az előbb elvesztette a hangját a sikol-tozástól, amikor rájött, (jókor!) hogy Mimit nemőrzik, hogy Mimi nincs a házban és nem is tud-ják, hová lett. Felrohant a szobájába, összenyalá-bolta minden holmiját, rendetlenül bedobáltabőröndjeibe és kétlovas kocsit rendelt, hogy azon-nal a pályaudvarra vitesse magát, mert mégegy óra hosszat, még egy percig sem akart továbbChiancianóban maradni.

Indulása pillanatában ugyanazok az uccagye-rekek, akik együtt szaladtak vele ölebecskéjétmegkeresni, jó borravaló reményében, lihegve és lel-kendezve hozták elébe a szegény félholt Mimit. DeMiss Galley elvakult dühében hevesen ellökte ma-gától a kis állatot. Arca eltorzult az undortól.

Mimi a földre pottyant, ugyancsak megütötteaz orrccskáját és éleset vakkantva, sántikálva,

211

rémülten bebujt a díván alá, amelynek aljaalig három ujjnyi magasságra volt a földtől.Eközben úrnője már be is szállt a kocsiba ésodakiáltott a kocsisnak:

— Menjünk!Ronchi, a pincérek és néhány vendég, akik futva

érkeztek vissza a penzióba, egy ideig elképedve bá-multak egymásra; aztán megsajnálták a szegény, el-hagyott kutyuskát; de bármennyit hívták, szólon-gatták is becézgetve, sehogy se lehetett rejtekhelyé-ről előcsalni. Végül is Ronchinak egy pincér segítsé-gével föl kellett emelni a dívánt. De akkor meg Miminyílsebesen az ajtóhoz száguldott és kimenekült. Azuccagyerekek utána szaladtak, felkutatták érte azegész helységet és még a környéket is, az állomásig;de nyomára sem bukkantak.

Ronchi, akinek már éppen elég kellemetlenségevolt Mimi miatt, vállat vont és bosszúsan kifakadt:

— Vigye el az Ördög!

* *

Öt vagy hat nap múlva estefelé ismét feltűntMimi Chianciano uccáin, a lassú esőben, amelya nyári szezon végét jelezte, piszkosan, borzasan,kiéhezetten. Már az utolsó nyári vendégek isindulásra készülődtek. Ilyenkor aztán a kis hely-ség, a szeles dombtetőn, egy hét alatt vissza-nyerte zord téli képét.

— No, nézd csak, a kisasszony kutyuskája!— mondta valaki, amint megpillantotta Mimit.

De senki sem vette pártfogásába, senki semszólította magához. És Mimi tovább bolyongottaz esőben. Az előbb már a Ronchi penziónál isjárt, de az zárva volt, mert a tulajdonos vidékreutazott, szüretelni.

212

Mimi időnként megállt és fényes, feketeszemével, amely alig látszott ki a sűrű, fehérszőrtömegből, körülnézett, mintha még mindignem tudná megérteni, hogy is nem érez senkirészvétet iránta, aki olyan kicsi, akit azelőttúgy dédelgettek és kényeztettek. Hogyis nemveszi ölbe senki, hogy visszavigye úrnőjéhez,aki elvesztette, úrnőjéhez, akit olyan hosszúidőn keresztül hasztalanul keresett és még mindigkeres. Éhes volt, fáradt volt, reszketett a hideg-től és nem tudta, hova menjen, hol húzódjék meg.

Az első napokban akadt még, aki lehajolthozzá és sajnálkozva megcirógatta. De mikorerre Mimi csatlakozni próbált, az illető elunta,hogy a kiskutya folytonosan a sarkában legyenés durván elkergette. Mimi teherben volt. Szintehihetetlen — ilyen kis fehér semmiség — teherben!Mégis félrerugdosták.

Fanfulla Mochi egy napon magához szólí-totta a mészárszék ajtajából, amint meglátta,hogy olyan elhagyatottan bolyong. Enni adottneki. És minthogy a szegény kis jószág, amelymár megszokta, hogy mindenki kergeti, félel-mében felgörbített háttal állt előtte, mintharúgásra várna, megsimogatta, megcirógatta, hogymegnyugtassa. Szegény Mimi, bár nagyon éhesvolt, abbahagyta az evést, hogy megnyalja jól-tevője kezét. Ekkor Fanfulla bekiáltott az üz-letbe Gömböcnek, aki rendes fekhelyén, a pultalatt aludt:

— Hé, kutya! Kutyafi! Csúf liliomtipró!Nézd a feleségedet!

De Mimi most már nem volt előkelő kutya-kisasszony; csapzott kis ucca-kutya lett, egy asok közül. És Gömböc egyetlen pillantásra semméltatta.

AZ OKLEVÉL

Micsoda különös hanghordozással, milyenfurcsa szemhunyorítással és félszeg kézmozdulat-tal, görnyedt háttal, mint aki elviselhetetlensúlyt visel megadással a vállán, mondogatta asovány D'Andrea bíró azoknak, akik tréfás meg-jegyzést tettek furcsa életmódjára: »Hát mitcsináljak, fiam? ...«

Még nem volt öreg; alig negyvenéves lehetett;de igen különös és szinte valószínűtlen körülmé-nyek összetalálkozására, iszonyú fajkeverődésekre,évszázadok titokzatos munkálkodására kellettgondolni, hogy valaki félig-meddig megmagyaráz-hatónak találja annak a furcsa emberi alakulat-nak a létrejöttét, amelyet D'Andrea bírónakhívtak.

És úgy tetszett, mintha D'Andreának, acsaládja szegényes, egyszerű és közönséges tör-ténetén kívül pontos értesülése volna ezekrőlaz iszonyú faj keveredésekről is, amelyeknek révénszőrtelen, sápadt, fehérember-arca fölé sűrű, gyap-jas, göndör négerhaj került; és tudomása volnaaz évszázadok titokzatos munkálkodásáról, amelyszéles, domború homlokára ráncok tömkelegétvéste, apró, ólmos szemét szinte tökéletesen meg-

214

fosztotta látásától és sovány, nyomorúságos kisalakját valósággal múmiaszerűvé zsugorította.

Egyik vállát felhúzva, a másikat leeresztve,ferdén, mindig kicsit féloldalt fordulva járt azuccán, mint a kutyák. Erkölcsi tekintetben azon-ban nem volt nálánál egyenesebb ember. És eztmindenki mondta.

Látni nem sokat látott D'Andrea bíró. Debiztos, hogy annál többet gondolkodott és pedigolyankor, amikor a gondolatok a legszomorúb-bak: vagyis éjszaka.

D'Andrea bíró nem tudott aludni.Az éjszakákat csaknem mindig az ablaknál

töltötte. Tenyerét gyapjas sűrű néger hajával ke-félgette, szeme pedig a csillagokon függött; egye-sek tisztán ragyogtak, mint sugárzó fényforrások;mások nyugtalanul pislákoltak, fel-fellobbanva.A bíró a legfényesebbeket gondolatban láthatatlanmértani ábrákkal, háromszögekkel és négyszö-gekkel kötötte össze és a pápaszem mögött féliglehunyva szemét, szempillái közt elfogta egy-egyragyogó csillag fényét, úgyhogy pupilláját a csil-laggal hajszálvékony világító sáv kötötte össze;azon sétálni küldte a lelkét, mint fáradt kicsipókot.

Nem nagyon használ az egészségnek, ha azember éjszaka sokat gondolkodik. Az a rejtelmeskomorság, amellyel ilyenkor telítődnek a gondo-latok, — különösen az olyan ember gondolatai,akinek a lelkében az a kevéssé megnyugtatómeggyőződés lakik, hogy miután semmit semtudhatunk biztosan, nem is hihetünk semmiben— ez a rejtelmes komorság többnyire szorulástokoz. Természetesen lelki szorulást.

És D'Andrea bíró, amikor aztán reggel lett,nevetségesnek és hátborzongatónak érezte, hogy

215

be kell mennie a bíróságra, igazságot osztogatniszegény, ádáz kis emberkéknek, a maga hatás-körén belül,

* **

Mint ahogy ő sem sokat heverészett, úgy azíróasztalán sem hagyott egyetlen aktát sem he-verni, még ha az elintézése miatt két-három órá-val késleltetnie kellett is ebédjét, vagy lemon-dania este, vacsora előtt, a szokásos sétáról kol-légái társaságában, a hosszú fasorban, a városfalai körül.

Ez a pontosság, amelyet szent kötelességénekérzett, még csak növelte kínjait. Nem elég, hogyítélkeznie kellett; hanem még ráadásul kutya-futtában kellett ítélkeznie.

Nehogy pontossága az alaposság rovásáramenjen, még éjszakánként is az előtte heverőpörökön gondolkodott. De hiába; éjszaka, mi-közben tenyerét göndör néger haján kefélgetteés a csillagokat nézte, csupa olyan gondolat ju-tott eszébe, ami homlokegyenest ellentétben álltmindazzal, amit mint vizsgálóbírónak cselekedniekellett. így aztán nappal mindig azt tapasztalta,hogy éjszakai gondolatai még csak jobban kés-leltetik a dolgok gyors elintézésében és százszo-rosan megnehezítik számára, hogy mindent csu-pán gyűlöletes hivatali minőségében, a vizsgáló-bíró szemével nézzen.

Most először fordult elő, hogy egy akta immáregy hete hevert D'Andrea bíró asztalán. És emiatta per miatt, amelyet már régen elő kellett volnavennie, napok óta őrjöngő idegesség, fojtó lehan-goltság kínozta.

Íróasztalánál ülve, annyira belemerült ko-mor hangulatába, hogy fáradt szeme egyszerre

216

lezárult. És D'Andrea bíró, tollal a kezében, aszéken ültében szundikálni kezdett, előbb kissémeggörnyedve, majd valósággal összezsugorodva,mint aszkórba esett selyemhernyó, amely nembír begubózni.

De alighogy valami zajra, vagy talán merta feje félrebillent, felriadt álmából, szeme azasztal sarkára tévedt, ahol az akta hevert. Erreelfordult és ajkát összeszorítva, az orrán keresztülszívta magába a levegőt, levegőt, levegőt, jómélyen, ahogy csak bírta, hogy kitágítsa keserű-ségtől összeszorult tüdejét. Majd nyitott szájjal,undorodó fintorral az arcán kilélegezte. Rögtönezután a pápaszeméhez nyúlt, hogy megigazítsa,mert amint alvás közben kissé megizzadt, lecsú-szott hajlott orráról.

Az a pör valóban szörnyű volt: szörnyű,mert a magva kegyetlen igazságtalanság volt,amellyel egy szegény ember kétségbeesetten, asiker minden reménye nélkül próbált szembeszállni.A pörben olyan áldozat szerepelt, aki tulajdonkép-pen senkit sem vádolhatott. Ezért találomravád alá fogott két embert, az első két embert,aki az útjába került; és a törvénynek ellene kel-lett döntenie, ellene, ellene, könyörtelenül, hogyígy még hivatalosan is megerősítse azt a baromigazságot, amelynek ez a szegény ember az áldo-zata lett!

D'Andrea séta közben megpróbált erről akollégáival beszélgetni; de ezek, alighogy kiej-tette előttük Chiarchiaro, vagyis a felperes nevét,elsápadtak és gyorsan zsebredugták a kezüket,hogy kulcsot szorongassanak, vagy kinyújtottákmutató és kisujjukat, szarvat mutatva, meg-érintették az ezüstgombokat a mellényükön, szö-get kerestek, esetleg korallszarvacskát tapogattak,

217

amely az óraláncukon függött. Akadt olyan is,aki egyenesen kifakadt:

— A csuda vigyen el, elhallgatsz-e végre?De a sovány D'Andrea bíró nem bírt hall-

gatni. Az a per valósággal a rögeszméje lett. Hiábaterelték másra a szót, Önkénytelenül megint csakvisszatért erre a tárgyra. Azzal mentegetődzött,hogy tanácsot szeretne kapni kollégáitól, vagylegalább elvben megvitatni velük a dolgot.

Valóban egészen szokatlan, különös volt azeset: egy ember, akit általában jettatore-nak*tartottak, rágalmazásért feljelentett két fiatalférfit, akik az uccán, amint szembetalálkoztakvele, a szokásos mókákkal védekeztek az ellen,hogy megbabonázza őket.

Rágalom? De már ugyan hogy lehetne rága-lom, mikor évek óta az egész városban mindenkijettatorenak tartotta azt a szerencsétlent? Hatörvényszék előtt számtalan tanú esküdhetettmeg arra, hogy Chiarchiaro, méltatlankodó tilta-kozás formájában, több ízben maga is elárulta,hogy rossz híréről tudomása van? Hogy is lehetnenyugodt lelkiismerettel elítélni azokat a fiatalfiúkat, akik láttára csak ugyanazt tették, amitnyíltan tett, hosszú idő óta mindenki a városban,ha Chiarchiaróval találkozott, — még maguka bírák is?

D'Andrea folyton tépelődött. Különösen, mi-után találkozott az uccán az ügyvédekkel, akikrea két fiú védelmét bízta; a kivénült ragadozó-madárra emlékeztető arcélű, törékeny és betegesGrigli ügyvéddel és a kövér Manin Baraccával,aki olyan volt, mint valami színtelen húsú, szőke

* Jettatorenak (szemmel verő) hívják Olaszországban azolyan embert, aki valami babonás hatalommal maga körülmindenkire bajt hoz. (A ford.)

218

sertés; ez nagy diadallal viselt az óraláncán,hatalmas pocakja fölött, egy jókora korallszarvat,amelyet egyenesen erre az alkalomra vásárolt ésszokott ékesszólásával nevetve ígérgette a várospolgárainak, hogy a bírósági tárgyaláson »remekmulatságban« lesz részük.

Nos hát, D'Andrea bíró, éppen azért, hogya város ne mulathasson olyan »remekül« egy sze-gény, szerencsétlen rovására, végül is úgy hatá-rozott, hogy Chiarchiarót altisztjével az irodá-jába hívatja. Még ha magának is kell a költsé-geket megtérítenie, akkor is rábírja, hogy vonjavissza a pert. Négyszemközt megmagyarázza majdneki, hogy azt a két fiút a törvény betűi szerintsemmi esetre sem ítélhetik el és hogy felmentésük-ből természetszerűleg még nagyobb kár fog Chiar-chiaróra háramlani, még kíméletlenebb üldöz-tetésben lesz része.

De, sajnos, régi igazság, hogy sokkal könnyebbrosszat tenni, mint jót. Nem csupán azért, mertrosszat mindenkivel tehetünk, jót viszont csakazzal, aki erre rászorult. Hanem elsősorban azért,mert már maga az a tény, hogy sorsa egy jótéte-ménytől függ, többnyire úgy megkeseríti és olycsökönyössé teszi azt, akinek a jótettben része-sülnie kellene, hogy a jóltevő helyzete ugyancsakmegnehezedik.

Ezt tapasztalta D'Andrea bíró is, alig hogyfelpillantott Chiarchiaróra, aki csöndesen lépettbe az irodájába, miközben ő az íróasztala fölégörnyedve jegyezgetett. A bíró, amint megláttavédencét, rögtön felfortyant. A levegőbe szórta

219

az előtte heverő papírokat, talpon termett ésharagosan kifakadt:

— De ugyan, kérem! Micsoda komédia ez?Szegyeije magát!

Chiarchiaro olyan tökéletes jettatore-maszkotcsinált, hogy az embernek szeme-szája elállt tőle.Sárga, beesett arcán ritkás, borostás szakálltnövesztett; orrára szarukeretes hatalmas pápa-szemet illesztett (olyan volt vele, mint valamibagoly), azonkívül kifényesedett, egérszínű ruhátviselt, amely mindenütt lötyögött a testén.

A bíró kitörése nem ijesztette meg. Kitágultorrlikakkal, ínyét felvonva, sárga fogait vicsor-gatva halkan kérdezte:

— Bíró úr tehát nem hisz abban?— De ugyan kérem! — ismételte D'Andrea

bíró. — Ne tréfáljunk, kedves Chiarchiaro. Iga-zán nem értem — megbolondult? No, üljön lehát.

Odalépett hozzá és a vállára akarta tennia kezét. De Chiarchiaro gyorsan hátrálni kezdett,mint egy öszvér és síri hangon vonította:

— Bíró úr, ne érjen hozzám! Óvakod-jék ettől! Különben — Istenemre! — meg-vakul!

D'Andrea egy ideig hidegen nézte, majdígy szólt:

— Csillapodjék, kérem.... Saját érdekébenhívattam. Ott a szék, üljön le.

Chiarchiaro leült és tenyerével föl-alá kezdtesodorgatni a combján bambusz nádpálcáját, mintvalami nyújtófát. Közben a fejét csóválta.

— Saját érdekemben? Ó, hát a bíró úr azthiszi, az érdekemben jár el, amikor azt mondja,hogy nem hisz a szemmelverésben?

D'Andrea is odaült melléje:

220

— Azt mondjam, hogy hiszek benne? Hátjó, ha úgy akarja, majd ezt mondom. Rendbenvan?

— Dehogy is, — tiltakozott Chiarchiaro olyanhangon, mint aki nem tűri a tréfát. — Igazánhinnie kell abban, hogy én jettatore vagyok ésazt akarom, hogy ezt a meggyőződését a tárgyalá-son is kifejezésre juttassa!

— Ez kissé nehéz lesz — mosolygott szelí-den D'Andrea. — De hát próbáljuk egymástmegérteni, kedves Chiarchiaro. Be akarom ma-gának bizonyítani, hogy téves úton jár. így semmiesetre sem juthat révbe.

— Út? Rév? Micsoda révre és micsoda útragondol a bíró úr? — kérdezte komoran Chiar-chiaro.

— Se a mostani viselkedését nem helyesel-hetem, sem azt, hogy a pert megindította, —felelte D'Andrea. — Amellett, már megbocsás-son, de a két dolog így viszonylik egymáshoz...

És D'Andrea bíró összeillesztette két mutató-ujja hegyét, hogy az ellentmondást érzékeltesse.

Chiarchiaro lehajlott és a bíró szembehelye-zett két ujja közé bökte a maga ormótlan, szőrösés nem túlságosan tiszta, jobb mutatóujját.

— Nem igaz, bíró úr, — jelentette ki és azujjával is tagadóan intett.

— Már hogyne volna igaz? — fakadt kiD'Andrea. — A pörben rágalmazással vádol kétfiatalembert, aki jettatorenek tartja, most pedigegyenesen jettatorenek álcázva jelenik meg előt-tem és azt követeli, hogy higgyek babonás erejé-ben!

— Igenis, bíró úr.— Hát nem látja, hogy ez tiszta ellentmon-

dás?

221

Chiarchiaro hangtalan, szánakozó gúnyka-cajra nyílt szájjal a fejét csóválta.

— Inkább azt látom, — jegyezte meg aztán— hogy a bíró úr nem érti az okos szót.

D'Andrea egy percig elképedve bámult rá.— Beszéljen csak, beszéljen, kedves Chiar-

chiaro. Lehet, hogy mély igazság az, ami az előbbkicsúszott a száján. De legyen olyan jó, magya-rázza meg, mi az például, amit az adott esetbennem értek.

— Parancsára. Nagyon szívesen, — vála-szolta Chiarchiaro, és közelebb húzta a székét.

— Nemcsak azt fogom bebizonyítani, hogy abíró úr nem érti az okos szót, hanem azt is, hogyellenségem. Igen, igen, ön! Azt hiszi, hogy jóttesz velem. Pedig legádázabb ellenségem! Tudja-evagy sem, hogy a vádlottak Manin Baracca ügy-védre bízták a védelmüket?

— Igen. Ezt tudom.— Nos hát, én, Rosario Chiarchiaro magam

kerestem fel Baracca ügyvédet, hogy adatokkallássam el: vagyis nemcsak azt jelentettem kielőtte, hogy több mint egy esztendeje észrevettem,hogy az emberek babonásan rettegnek tőlem.Nem, még bizonyítékokat is szolgáltattam akezére, tanukat neveztem meg; akik felsorol-hatják azokat a velem kapcsolatos szörnyűeseményeket, amelyek megdönthetetlenül, ismét-lem, megdönthetetlenül megalapozták jettatore-híremet.

— Baraccanál járt? Maga?— Igenis én, bíró úr.A bíró még elképedtebben bámult rá, mint

eddig:— Most aztán már egyáltalán nem értem a

dolgot. Miért volt ott? Hogy biztosítsa annak a

222

két fiúnak a fölmentését? De hát akkor minekkötött beléjük?

Chiarchiarót szemmelláthatóan felingerelteD'Andrea bíró nehéz felfogása. Felugrott, ésmindkét karját az ég felé emelve kiáltotta:

— Hát még mindig nem érti, bíró úr? Aztakarom, hogy babonás képességeimet hivatalosanis elismerjék! Azt akarom, hogy törvényesenszentesítsék ezt az én hátborzongató hatalmamat,amely immár egyetlen tőkém!

Felindulástól lihegve kinyújtotta karját, bam-busznád sétapálcájával erélyesen a padlóra kop-pantott és néhány pillanatig mozdulatlanul ma-radt ebben a nevetségesen diadalmas pózban.

D'Andrea bíró meggörnyedt, két keze közéfogta fejét és megindultan hajtogatta:

— Szegény Chiarchiaro fiam, szegény Chiar-chiaro fiam, szép kis tőke ez! Ó, te szerencsétlen,mit kezdesz vele, mit kezdesz?

— Hogy mit kezdek vele? — vágott visszagyorsan Chiarchiaro. — Hát magának, bíró úr,ahhoz, hogy a foglalkozását gyakorolhassa, —akármilyen rosszul gyakorolja is — nem kellettelőbb diplomát szereznie?

— De igen, hogyne.— Nos hát, én is oklevelet akarok, bíró úr!

Jettatore-oklevelet. Bélyeggel. Szabályos, hiva-talos bélyeggel! Törvényesen hitelesített, okleve-les jettatore akarok lenni.

— És aztán?— Aztán? Ezt a címet a névjegyemre is

nyomatom. Bíró úr, engem meggyilkoltak. Dol-goztam. A bankból, ahol könyvelő voltam, azzalaz ürüggyel tettek ki, hogy mióta ott vagyok,senki se meri odahozni a pénzét, senki se jelentke-zik kölcsönért; az uccára kerültem a családom-

223

mal együtt. A feleségem három esztendeje bénaés két eladó lányom van, akiket, minthogy azén lányaim, soha senki sem fog feleségül venni.Abból élünk, amit az egyik fiam küldözget Ná-polyból, de annak is családja van, négy gyerekeés már nem sokáig támogathat bennünket. Eztúl nagy áldozatába kerül. Bíró úr, az én számomranem marad más hátra, mint hogy hivatásos jetta-torenak csapjak fel. Ezért szereltem így fel maga-mat, ezért vettem ezt a pápaszemet, meg ezta ruhát. Szakállt növesztettem. Most még csakaz oklevelet várom, hogy a hivatásom gyakorlá-sához láthassak! Azt kérdi, hogyan fogok hozzá?Ezt is csak azért kérdi, mert, ismétlem, ellenségem!

— Én?— Igenis, a bíró úr! Ellenségem, mert ki-

mutatja, hogy nem hisz a hatalmamban! Dea többiek, szerencsére, hisznek bennem! Mindenki,mindenki szentül hiszi, hogy jettatore- vagyok!És olyan sok játékbarlang akad ebben a város-ban! Megfizetnek, csakhogy elmenjek! A gyárakkörül fogok cirkálni. Megállok az üzletek kirakataelőtt és a gyárosok, kereskedők egytől-egyigmegfizetik majd nekem az adót, — hogy mondja?az ostobaság adóját? én bizony azt mondom,az egészség adóját! Mert higgye el bíró úr,bennem annyi epe és annyi keserűség gyülemlettfel ez iránt az undorító emberiség iránt, hogyvalóban magam is hinni kezdem: a két szemembőlsugárzó gyűlölet elég volna ahhoz, hogy földigleromboljon egy virágzó várost!

D'Andrea bíró, aki két kezével még mindiga fejét fogta, kis ideig várt, hogy a felindulás,amely a torkát összeszorította, utat engedjen ahangjának. De képtelen volt megszólalni. Errefélig lehunyta a pápaszem mögött ólmos, apró

224

szemét, kitárta a két karját és hosszan megölelteChiarchiarót. Hosszan és erősen.

Chiarchiaro mozdulatlanul tűrte.— Igazán jó szívvel van hozzám a bíró úr?

— kérdezte aztán. — Akkor hát tűzze ki hamarosana tárgyalást, hogy minél előbb megkaphassam,amit kívánok.

— Az oklevelet?Chiarchiaro újra kinyújtotta karját, bambusz-

pálcájával ismét a padlóra koppantott és másikkezét a szívéhez szorítva, tragikomikus ünnepé-lyességgel ismételte:

— Az oklevelet!

CSAK EGYFORMÁN!

Bartolo Barbi és Guido Pagliocco egyszerrejutott be a munkaügyi minisztériumba, majdegyütt kapaszkodtak fölfelé a szamárlétrán aminiszteri titkári rangig. A közös élet hosszúesztendei során elválhatatlan barátok lettek.

Együtt laktak, két bútorozott szobában, aBabuino uccában. Előzékeny szobaasszonyuk, akinagyon büszke volt »finom« lakóira, a kis szalontis rendelkezésükre bocsátotta. Az estéket rend-szerint ott töltötték, ha — közös elhatározás-sal — úgy döntöttek, hogy nem mennek szín-házba, vagy kávéházba. Ilyenkor sakkoztak, kár-tyáztak, vagy dámát játszottak, filléres alapon,közben pedig hivatali feljebbvalóikról, kollégáik-ról, a napi politika eseményeiről vagy művészet-ről beszélgettek. Mind a ketten kiváló műértő-nek tartották magukat és erre kicsit büszkékvoltak. A hivatalból hazafelé menet néha órákigis elálldogáltak egy-egy antikvárius vagy modernképkereskedő kirakata előtt hosszas elmélkedé-sekbe merülve; és Bartolo Barbi, aki igen járatosvolt mindabban, ami akár a katonai, akár az egy-házi, akár a tisztviselői hierarchia körébe tarto-zott és pontosan ismerte a szabályokat, szokáso-

226

kat, képes volt órák hosszat dühöngeni egy-egyelcsépelt beállítású zsánerképecskén, mert az pél-dául egy bíborost előírás ellenes öltözetben ábrá-zolt.

A két jóbarát nagyon szerette a csendes kisszalont, amelynek régimódi bútorait ugyancsakelkoptatta már a háziasszony takarító szenvedélye.A régi perzsaszőnyeget itt-ott kirágta a moly.A török mintájú függönyök, a tapéta, a művirá-gok a fiókos szekrényen és a nyitott japán ernyő,amely az egyik sarokban a falra volt erősítve,kicsit megfakultak.

A japán ernyő peremén nagy fekete pók je-lent meg néha nesztelenül, anélkül, hogy bará-taink észrevették volna; egy ideig ott gubbasztott,mintha titokban lesne, hogy mit csinálnak, mitbeszélnek. Aztán visszavonult.

A japán ernyő belseje át meg át volt szővefinom, poros pókhálóval. Az a titokzatos feketepók talán a két jóbarát életéből, örök egyformanapjaiból, társalgásából lopta egyenként a szürkeszálakat türelmes gonddal szövögetett hálójához.

Barátainknak és a szobaasszonynak sejtel-mük sem volt a pók létezéséről.

Barbi és Pagliocco időnként sajnálkozva gon-doltak arra, hogy néhány esztendő múlva el kellhagyniok ezt a lakást, ezt a kedves kis szalont.Az öccseiket várták ugyanis hazulról, akik majdaz ő ellenőrzésük alatt végzik el Rómában egye-temi tanulmányaikat. És négy ember számáramár szűknek látszott a három kis szoba.

Ha majd a fiúk Rómában lesznek, főbérletilakást vesznek ki. Szerényen be is bútorozzákés öreg cselédet fogadnak, aki főz és takarít. Öre-get, mert hát ahol két fiatal legényke van a ház-nál... sose lehet tudni! Jobb félni, mint meg-

227

ijedni. Ami kettőjüket illeti, — őket ugyan nemfenyegetné már semmiféle veszély...

Barátaink minden reggel percnyi pontosság-gal ugyanakkor keltek fel, aztán együtt mentekreggelizni. Együtt léptek be a minisztérium épü-letébe, ahol ugyanabban a szobában dolgoztak,két szembeállított íróasztalnál. Délben ugyanab-ban a vendéglőben ebédeltek. Egyszóval,' mintakiket közös járomba fogtak, pontosan ugyanazta szürke, józan, egyhangú életet élték mind a ket-ten, amelyet azonban néha egy kis ártatlan szó-rakozás is tarkított, különösen vasárnaponként.

Bár közös szabójuk is volt, akinek havontapontosan megfizették az esedékes részleteket, nemöltöztek egyformán. Legtöbbnyire Barbi válasz-totta a kelmét Pagliocco öltönye számára ésviszont. Igen helyesen. Mert mindenik jobbantudta, hogy mi illik a másikhoz, mint azt, hogymi illik hozzá. Egyszóval nem mindenben voltakolyanok, mint két vízcsepp.

Bartolo Barbi magas és sovány volt, gyérhaja vöröses színű, szeplős arca sápadt, két karjahosszú, egészében kissé esetlen; Guido Paglioccoellenben robosztus és élénk, zömök termetű, gön-dör, barna hajú és rövidlátó.

Lélekben annál hasonlóbbá váltak egymáshoz.Egyetlen közös eszményt igyekeztek kettesbenmegtestesíteni és mindegyik azt adta hozzá, amia másikból hiányzott.

Mind a ketten csodálták és elismerték egymásegyéni előnyeit, de vetélkedni eszükbe se jutottsoha.

Adott alkalmakkor villámgyorsan kiosztot-ták a szerepeket. Kapásból tudták mindig, hogymelyiküknek kell beszélnie vagy cselekednie, ésazzal, amit az egyik mondott vagy tett, a másik

228

is úgy meg volt elégedve, mintha helyesebbenszólni vagy cselekedni már nem is lehetett volna.

Miután miniszteri titkári kinevezésük lejött,feljebbvalójuk, Cargiuri-Crestari miniszteri taná-csos meghívta őket felesége szokásos péntekifogadónapjaira.

A két barát ettől kezdve ugyanazzal a lelki-ismeretes pontossággal járt el a pénteki összejö-vetelekre, mint amellyel hivatali kötelességeitteljesítette. De hamar észrevették, hogy békéstestvéri együttélésüket Cargiuri-Crestari házábankomoly veszedelem fenyegeti.

A miniszteri tanácsos és felesége, gyermek-telenek lévén, úgylátszik, azt a feladatot tűztékmaguk elé, hogy mindazokat a fiatal hölgyeketés urakat, aki péntek délutánonként összegyűl-tek náluk, megházasítsák.

A miniszteri tanácsosné időnként meghívtamagáhozi barátnőit és jelentős kacsintgatás kö-zepette megértette velük, hogy hamarosan főkötőalá jinattja a lányaikat; és sck lányos mamavalósággal törte magát a kitüntetésért, hogycsemetéjével együtt meghívják a miniszteri ta-náososékhoz.

De Cargiuri-Crestariné ragaszkodott hozzá,hogy a választás tekintetében szabad keze legyen;afczt kívánta, hogy tökéletesen megbízzanak azösztönében, tapintatában, emberismeretében.

Jaj volt, ha egy lány idegenkedett a vőlegény-jelölttől, akit ő választott számára és mássalpróbált kacérkodni! Cargiuri-Crestariné mingyártmunkába állt, hogy szétintrikálja a kedve ellenérevaló barátkozást és az érdekelteknek minden-

229

képen tudtukra adta, hogy »hálátlanságuk« mé-lyen elszomorítja. Hogy is ne szomorította volnael, mikor a jó Isten tudja, mennyi fáradságosmunkájába került, amíg összeválogatta az »ideálispárokat«. Mielőtt elhatározta volna, hogy ezt ésezt az urat ezzel és ezzel az ifjú hölggyel fogjaösszeboronálni, mindkettőt négy-öt hónapon ke-resztül szemmel tartotta. Előre összeállított kér-dőív alapján alaposan kivallatta őket mindenféleszempontból és a válaszokat kis zjjebkönyvébejegyezte. Kikutatta ízlésüket, hajlamaikat, szo-kásaikat és mindent mérlegelt. Es ha egy-egyilyen házasság, amit ő hozott össze, végül mégisrosszul sikerült, valósággal kétségbeesett. Hogyis lehet ez?! Mikor pedig látszatra úgy összeillettaz a két fiatal lélek! Biztos, hogy valami félre-értés támadt köztük! így aztán Cargiuri-Crestarinészakadatlanul látogatóban volt hol ennél, holannál az általa összeboronált ifjú párnál, hogyvisszaállítsa a megzavart összhangot és elsimítsaférj és feleség közt a múló ellentéteket, — hiszenkomoly haragról nem is lehetett szó ilyen tökéle-tesen összeillő emberek közt!

A vőlegényjelöltek persze többnyire férjealárendelt tisztviselői sorából kerültek ki. őketigyekezett a miniszteri tanácsosné »ideálisan« meg-házasítani. Amint egy-egy fiatal úr megkaptaa miniszteri titkári kinevezést vagy a Koronarendlovagkeresztjét, elmaradhatatlan következménygyanánt meghívták Cargiuri-Crestariék péntekiösszejöveteleire és egy esztendőn belül megházasí-tották. A miniszteri tanácsos és a felesége olyanelragadó szeretetreméltósággal intézték a dolgot,hogy lehetetlen volt velük ellenkezni. A szeren-csétlen áldozatok amellett féltek is, hogy húzódo-zásukkal esetleg elkedvetlenítik főnöküket és

230

az, ne adj Isten, talán még bosszút is áll raj-tuk.

A két jóbarát, Barbi és Pagliocco esetébenCargiuri-Crestarinénak nem is akadt sok dolga.Az ura már régóta szemmel tartotta a két »fiút«és annyit emlegette őket, mintha a rokonság-hoz tartoznának. A jó asszony remélte, hogyhamarosan révbe juttathatja az »elválaszthatat-lanokat«.

Biztos ösztönével már előre kiválasztott szá-mukra két fiatal lányt, akik maguk is elválaszt-hatatlan barátnők voltak: Gemma Gandinit ésGiulia Montát. Az egyik szőke volt, á másikbarna. A szőke lányt a barnahajú Paglioccónakszánta a miniszteri tanácsosné, a barnát pedigBarbinak, akit egy kis jóindulattal szőkének islehetett volna nézni.

Csinos volt mind a kettő, — és ami magátólértetődikJ — jó, mint a megtestesült jóság. Ó,semmi léháskodás, semmi flört! A miniszteritanácsos és felesége csak olyan lányokat engedettbe a házába, akiken látszott, hogy jó feleség leszbelőlük; vagyis szerény, erényes, takaros és háziashajadonokat. A fiatal urak behunyt szemmel ismegbízhattak Cargiuri-Crestariné ítéletében.

* **

A két jóbarát ugyancsak meghökkent, ami-kor észrevette a csapdát.

Szívük ajtaját már jóideje nemcsak hogybecsapták a nő előtt, hanem még kulcsra is zárták.Szerelemről nem is álmodoztak. Ha szemük abla-kán keresztül néha mégis belopódzott valamipajzán vágy lelakatolt szívükbe, a józan ész, eza szigorú porkoláb, dühösen kitessékelte.

231

Nem mintha nőgyűlölők lettek volna. Sőt,valahányszor nőkről és nősülésről beszélgettek,elméletben elismerték, hogy a házasság (termé-szetesen a kölcsönös becsülésen alapuló házasság,amelyben a béke és a szerelem uralkodik) kelle-mesebb az agglegényi sornál. De, sajnos, a házas-ságot a jelenlegi gazdasági viszonyok közt fény-űzésnek, kell tekinteni, amelyet csak kevesen en-gedhetnek meg maguknak. És nem mindig azok,akik meg is tudják becsülni előnyeit.

Barbi és Pagliocco esti beszélgetéseik soránegyüttesen megállapították, hogy a »feminizmus«tisztára gazdasági természetű kérdés. Persze, merthiszen a nők, szegénykék, idővel rájöttek, hogya férjfogás feladata napról-napra nehezebbé válikszámukra. Az a tudat, hogy természetes sóvár-gásukat lehetetlen kielégíteniük és követelőzőösztöneiket magukba kell fojtaniok, annyira két-ségbeejtette őket, hogy kicsit megzavarodtak ésőrültségeket kezdtek fecsegni. De lázongásuk azúgynevezett társadalmi előítéletek ellen, lelkesszavalásuk az emancipáció mellett, nem egyéb,mint annak a fizikai szükségnek az álcázgatása,amely a hangzatos szavak mögött üvölt. A nőkférfit kívánnak, de ezt nem illik bevallaniuk.Már most dolgozni próbálnak abban a remény-ben, hogy így talán mégis sikerül férjre szerttenniök.

A munka olyan segítőeszköz, amelyhez ter-mészetes, józan eszük sugallatára folyamodtak.De a józan ész, sajnos, a poézis ellenlábasa! Eztis tudják az asszonyok: rájöttek, hogy a férfiaknagy többsége nem tekinti ideális feleség-anyag-nak azt a nőt, aki házon kívül, férfiak közt, férfimódra dolgozik. Ezért ezt a felfogást »előítélet«-nek kiáltották ki és dühösen szavaltak ellene,

232

mert hiszen ki akarja csavarni kezükből a férj-vadászat legújabb fegyverét.

Pedig hát a férfi elfogultságát a dolgozó nővelszemben igazán nem lehet előítéletnek nevezni.Nincs-e igaza, ha attól tart, hogy az a nő, akireggeltől estig férfiak közt dolgozik, maga is túl-ságosan elférfiasodik? Meg attól, hogy a polgáriotthon a nő állandó, figyelmes és gyöngéd munkál-kodása nélkül egészen el fogja veszteni kedves,meghitt poézisét, amely eddig minden férfi szá-mára a házasság legfőbb csalétke volt? Meg hogya nő, amint saját keresetével maga is hozzájárula háztartás fentartásához, többé nem fog a férfiraazzal a bizonyos odaadással és tisztelettelfeltekinteni, amely minden férjnek oly nagyonfontos? Hogy a férji tekintély igazságtalan dolog?De hát akkor miért akar az asszony is ilyesfajtatekintélyre szert tenni? Ugyan, ugyan! Az, hogymár maga a természet is különbözőképpen alkottameg a férfit és a nőt, világosan mutatja, hogy másaz egyiknek a hivatása és más a másiké. Egyenlőksohasem lehetnek.

Barbi é.s Pagliocco sohase vett volna feleségülemancipált, dolgozó, önálló nőt. Nem mintha afeleségüket rabszolga sorban akarták volna tartani,hanem, mert sokat adtak férfiúi méltóságukra ésnem bírták volna elviselni, hogy azt a feleségükönálló keresete kisebbítse. Viszont szűkös titkárifizetésükre háztartást alapítani kész őrültségnektetszett: így hát nem is gondoltak házasságra.

Minthogy ezek a nézetek valósággal belegyö-keresedtek a jóbarátok lelkébe, elhatározták, hogymeghiúsítják a miniszteri tanácsosné terveit; devele nyíltan szembeszállni mégsem mertek. Teháttovábbra is eljártak Cargiuri-Crestariék péntekiösszejöveteleire.

233

Három hónap telt el. A fekete pók, amelyidőnként megjelent a japán ernyő peremén, hogya két jóbarát után kémkedjék, sápkórt kapott,összeesett és végelgyengülésben elpusztult, ott,az őrhelyén. A barátok beszélgetései nem szolgál-tattak többé nyersanyagot hálója számára. Azutóbbi időben elcsendesedtek, kedvetlenek lettek:unottan sakkoztak és közben nagyokat hall-gattak.

Szinte úgy tetszett, mintha rá akarnák ve-zetni egymást, hogy milyen üres és sivár az éle-tük, ~- amit eddig észre sem vettek.De egyikük sem akart elsőnek megszólalni.

Egy este végre egyszerre kezdtek a dologrólbeszélni és mind a ketten azokat a szavakat is.né-telték, amelyek a másiknak is a nyelve hegyénvoltak. Ez egyébként nem csoda, hiszen közösforrásból eredt a mondanivalójuk: a miniszteritanácsostól, aki elérkezettnek látta az időt, hogybizalmasan a lelkükre beszéljen, mintegy melles-leg, csak úgy általánosságban emlegetve a maifiatalembereket, akik túl sokat okoskodnak éstúl keveset éreznek. Várnak, míg kilobban az életlángja, mert félnek, hogy megperzselődnek, (aminiszteri tanácsos néha valóban költői módonfejezte ki magát), pedig hát kiben legyen bátorság,ha már az ifjúságban sincs: aki mer, az nyer ésígy tovább ...

— Gemma Gandininek és Giulia Montánakszerény kis hozománya is van — folytatta az el-tnélkedést a két jóbarát ott, ahol a miniszteritanácsos abbahagyta. Ők is elválaszthatatlanbarátnők és így a férjeik közti barátságot semmi-képpen sem fogják meglazítani.

Tehát a jó barátok szép egyetértésben, mintrendesen, elhatározták, hogy két szomszédos lakást

234

fognak bérbevenni, hogy továbbra is együtt ésmégis elkülönítve élhessenek.

A két esküvőt ugyanarra a napra tűzték ki.De utolsó percben felmerült valami, ami már-márúgy látszott, hogy megbontja a két barát életetökéletes egyformaságának törvényét. Guido Pag-liocco menyasszonya, Gemma Gandini csupán tízen-kétezer lírányi hozománnyal járulhatott hozzáa közös háztartás berendezéséhez, míg Barbijegyesének, Giulia Montának húszezer lírája volt.Guido Pagliocco megbicsakolta magát.

Nem annyira a dolog anyagi része miatt,mint inkább morális szempontból. Attól tartott,hogy ez a nyolcezer lírányi különbség fölénytbiztosítana Barbi feleségének az ő asszonyávalszemben.

Minthogy egyébként minden egyenlő volt,a hozománynak is egyenlőnek kellett lennie.

Özvegy Gandininének, a menyasszony édes-anyjának, végre sikerült a lánya hozományátnémi áldozatok árán egyensúlyba hozni GiuliaMonta hozományával. Es így megünnepelhettéka két menyegzőt, ugyanazon a napon és a kétfiatal pár ugyanazzal a vonattal utazott Nápolyba,nászútra.

A két menyecskének semmi oka sem voltarra, hogy egymást irigyelje, Guido Paglioccomegnyerőbb külsejű volt Barbinál, de ez viszontokosabb, mint Pagliocco. Amellett olyan ideálisösszhangban élt a két férfi, hogy szinte egy em-bert alkottak, együtt lehetett őket szeretni és egyikasszony részéről sem lett volna értelme, hogyirigyelje azokat az egyéni előnyöket, amelyek amásiknak jutottak kizárólagos osztályrészéül, haesténkint lezárták a két ikerlakást összekötőajtókat.

235

De hogy Barbiné szíve mélyén mégis irigyeltekissé az egyesített Barbi-Pagliocco férfiideálnakazt a hányadát, amely Paglioccónét illette meg,világosan kiderült, amikor Attilio Pagliocco ésFrederico Barbi, a férjek öccsei megjelentekRómában, hogy megkezdjék egyetemi tanulmá-nyaikat.

A barátnők, akik azelőtt valósággal borza-doztak volna, ha lelkük mélyén a házasságtörésvágyának akár a leghalványabb árnyékát fedezikis fel, az első pillanattól kezdve igen élénk rokon-szenvvel viseltettek egymás sógorai iránt. Ezthamarosan be is vallották egymásnak, kölcsönö-sen és nagy megkönnyebbüléssel, mintha egyszerreráeszméltek volna, hogy mi az, aminek eddighiányát érezték.

Az öcskösök ugyanis nagyon hasonlítottakbátyjaikhoz.

Attilio Pagliocco talán kissé korlátoltabbvolt, mint idősebb fivére és kevésbé jóképű, deviszont hevesebb és szenvedélyesebb, FredericoBarbi arányosabb termetű és kevésbé hórihorgasa bátyjánál, amellett nem olyan álmatag és mégokosabb. Verseket is írt.

Barbiné előnynek érezte, hogy a fiatalPaglioccoban túlnyomóbb a testiség, mert ezszinte üdülést jelentett számára abban a kizáró-lag intellektuális légkörben, amely otthonábanvette körül és amely költő sógora érkezése utánmég áthatóbb lett. Paglioccóné pedig örült annak,hogy a fiatal Barbi még a bátyjánál is légiesebbés átszellemültebb, mert ez szinte üdülést jelentettszámára a testiségnek abban a légkörében, amelyotthonában körülvette és amely sógora érkezéseóta, aki olyan volt, mint valami fiatal öszvér,még áthatóbb lett.

236

Természetesen sem Bartolo Barbi, sem GuidoPagliooco nem vették észre feleségeiknek ezt akölcsönös érdeklődését öccseik iránt. Annál inkábbészrevették azonban az érdekeltek: és bár úgyaz egyik, mint a másik a maga szempontjábólörült és a markába nevetett, a bátyja becsületétés házi békességét mind a kettő meg akarta őrizni.Kémkedni kezdtek egymás után.

És az ifjú Frederico Barbi egy szép naponfelkereste Guido Paglicccót, hogy keserű szemre-hányást tegyen neki az öccse miatt, aki...

— Hallgasson, az Isten szerelméért! — kö-nyörgött összekulcsolt kézzel Guido Pagliocco. — Ne szóljon a bátyjának, — jaj, csak szegényBartolo meg ne tudja, hogy a felesége megcsalja!Majd én elintézem a dolgot, beszélek az öcsémfejével.

A fiatal Barbi hallgatott, különösen, mertneki is vaj volt a fején. Ami egy-kettőre kiderült.

Pagliocco öccse ugyanis nagyon megdühö-dött, mikor a bátyja erkölcsi prédikációt tartottneki és elárulta, hogy éppen Barbi öccse volt abesúgó. Minthogy bátyja lelkinyugalma kedvéértmég sem akarta a sógorasszonyát nyiltan bevá-dolni, de amellett bosszút lihegett, ő viszontBartolo Barbit kereste fel és neki tett szemre-hányást a családján esett gyalázatért. Miért nemvigyáz jobban az öccsére?!

— Hallgasson, az Isten szerelméért! — kö-nyörgött összekulcsolt kézzel Barbi. — Ne szól-jon a bátyjának, jaj, csak szegény Guido megne tudja, hogy a felesége megcsalja! Majd énelintézem a dolgot, beszélek az öcsém fejével!

Néhány nap múlva a jóbarátok egyetértő-leg — mint mindig — megállapodtak abban,hogy eltávolítják a házból öccseiket. Még pedig

237

azzal a kifogással, hogy útban vannak — persze,az ilyen diákok! — és túl sok különmunkát, al-kalmatlanságot okoznak az asszonyoknak.

— Igaz, Giulia? — kérdezte Barbi a sajátfeleségétől, Pagliocco jelenlétében.

És Giulia lesütött szemmel azt felelte, hogyigaz.

— Igaz, Gemma? — kérdezte a maga asszo-nyától Pagliocco, Birbi jelenlétében.

És Gemma lesütött szemmel azt felelte, hogyigaz.

— Szegény Pagliocco! — gondolta magábanBarbi.

— Szegény Barbi! — gondolta magábanPagliocco.

A LÉGY

Amikor a község alá értek, hogy megrövi-dítsék az utat, lihegve, izzadva — előre, előre!— a meszes sziklafalon kezdtek fölfelé kapasz-kodni, csaknem négykézláb, — vigyázat, bátor-ság! — mert nehéz bakancsuk — az áldóját!— minduntalan megcsúszott.

Amikor végre sietségtől kivörösödött arccalfölbukkantak a fensík peremén, az asszonyok,akik lármásan tolongtak a kis kút körül a faluszélén, feléjük fordultak. Nem a két Tortoricifivér az ott? Persze! Neli és Saro Tortorici. Ó,szegények! Ugyan, miért rohannak így?

Neli, a fiatalabbik testvér, halálos kimerül-ten megállt egy pillanatra, hogy lélekzetet vegyenés feleljen az asszonyoknak. De Saro megragadtakarját és magával vonszolta.

— Giurlannu Zarú, az unokafivérünk! —kiáltotta erre Neli és jobbját fölemelve, keresztetrajzolt a levegőbe.

Az asszonyok ijedten és résztvevőn sikoltoz-tak.

— Ki tette ezt? — kérdezte az egyik.— Senki, az Isten! — kiáltotta Neli már

a távolból.

239

A testvérek befordultak a Fő uccába és a térfelé rohantak, ahol a körorvos lakott.

A doktor, Sidoro Lopiccolo, lomposan, nyitottingmellel, papuccsal a lábán, beesett arcán legalábbtíznapos szakállal, bedagadt, vörös szemmel föl-alá csoszogott a szobájában. Karjában körülbelülkilencéves, sárgaarcú, beteg gyermeket tartott,aki csupa csont és bőr volt.

A doktor felesége tizenegy hónapja az ágyatnyomta. Hat gyerek rendetlenkedett még a ház-ban azon kívül, akit a doktor a karjában tartott,— ez a legnagyobb volt — egyik piszkosabb,rongyosabb, elvadultabb a másiknál. Az egészház csupa felfordulás: mindenfelé törött tányér-cserepek, elszórt gyümölcshéj a földön, szemét-halmok; törött székek, leszakadt dívány, időtlenidők óta bevetetlen ágyak, szétfoszlott paplanok-kal, mert a gyerekek állandóan azzal szórakoz-tak, hogy az ágyakon ugrálva párnaharcot ját-szottak és mindent tönkretettek.

Az egész házban egyéb sem maradt sértet-lenül, csupán egy nagy fénykép, annak a szobá-nak a falán, amely valamikor a szalon volt. Afénykép Sidoro Lopiccolo doktort ábrázolta. Fiatalkorában csináltatta, kevéssel azután, hogy a diplo-mát megszerezte. Rendes, jólöltözött, üde ésápolt ifjú mosolygott le a képről.

Most odacsoszogott elébe. Rá vicsorgatta afogát, gúnyosan meghajlott és kinyújtott karjánfelmutatta beteg kislányát:

— Nesze neked, Sisiné!Mert így becézgette, — Sisiné — valamikor

az édesanyja. Az édesanyja, aki nagyon sokat

240

várt tőle, a család szemefényétől, büszkeségétől,ékességétől.

— Sisiné!A két parasztot olyan dühösen fogadta,

mint valami veszett kutya.— Mit akartok?

Saro Tortorici szólalt meg mindkettőjük he-lyett, sapkájával a kezében, a futástól még mindigfulladozva:

— Doktor úr, szegény unokatestvérünk hal-doklik ...

— Boldog ember! Örüljetek neki! — kiál-totta a doktor.

— De nem, nem, doktor úr.. . Haldoklikés senki sem tudja, mitől. A montelusai mezőn,egy istállóban fekszik, szegény.

A doktor egy lépést hátrált, aztán dühösenkitört:

— Montelusánál?Az legalább hét mérföldnyire lehetett a falu-

tól. És micsoda út vezetett oda!— Igenis, doktor úr, de jöjjön hamar, az

Istenért, — könyörgött Tortorici. — Egészen fe-kete már, mint a máj! És úgy megdagadt a teste,hogy rossz ránézni. Az Istenért, tessék jönni!

— De hát hogyan, gyalog? — üvöltötte adoktor. — Tíz mérföldet kutyagoljak? Megőrül-tetek? Öszvért hozzatok! Hoztatok-e öszvért?

— Majd mingyárt kerítek egyet, — feleltegyorsan Tortorici — kölcsönkérek valakitől.

— Én addig gyorsan a borbélyhoz megyekborotválkozni, — szólalt meg Neli, a fiatalabbikfiú.

A doktor feléje fordult, mintha fel akarnáöklelni a pillantásával.

— Vasárnap van, doktor úr, — mentegető-

241

zött Neli, zavartan mosolyogva. — És vőlegényvagyok...

— Úgy? Vőlegény vagy? — röhögte el magátdühösen az orvos. — Hát akkor nesze, fogd eztitt!

És a karjába tette beteg gyermekét. Aztánegyenkint nyakonfogta a többi kicsinyeket is,akik körülötte lábatlankodtak, és dühösen oda-lódította Nelihez:

— Meg ezt is! Meg ezt! Ezt a harmadikat,ezt a negyediket! Állat! Állat! Állat!

Hátat fordított és kifelé indult, de aztánmégis sarkonfordult, ismét karjába kapta a betegkislányt és ráordított a két parasztra:

— Menjetek! Öszvért hozzatok! Veletek me-gyek!

Neli Tortorici, amint a bátyja nyomábanlefelé lépdelt a lépcsőn, már megint mosolygott.Húszéves volt. A menyasszonya, Luzza, tizenhat:üde, akár a nyíló rózsa! Hét gyerek? — gondolta.— Még kevés is! Ő tizenkettőt akar. És majd csakfölneveli, eltartja őket a két erős karjával, amita jó Istentől kapott. Dolgozni fog értük, örökkévidáman. Dolgozni és énekelni, mert ez a legszebbaz életben: a munka meg az ének. Nem hiábanevezték úgy a faluban, hogy Liolá, a költő.Minthogy érezte, hogy szolgálatkész jóindulatáértés örökös jókedvéért mindenki szereti, még alevegőre is mosolygott, amit magába szívott.A nap hiába próbálta bőrét kicserezni és göndörhajának gyönyörű aranyszínét kiszívni, amelyért(bármely asszony megirigyelhette volna. Néztékis az asszonyok eleget és zavartan irultak-pirultak,ha néha kicsit hosszabban rajtuk felejtette vilá-gos, mosolygós szemét.

Ezen a vasárnap reggelen még az unokabátyja

242

szerencsétlenségénél is jobban bántotta az a gon-dolat, hogy Luzza bizonyára meg fog rá hara-gudni. Hiszen már hat napja várja a vasárnapot,hogy egy kicsit vele lehessen. De ugyan, kivon-hatta volna-e magát Neli annak a keresztényikötelességnek a teljesítése alól, hogy orvost vi-gyen Zarühoz? Szegény, szegény fiú! Hiszen őis vőlegény! Micsoda csapás, így egyik pillanatróla másikra! Zarü mandulát szedett Montelusaközelében, Lopes birtokán. Előző nap, szombatonreggel, felhők gyülekeztek az égen. De nem úgylátszott, mintha mingyárt esni akarna. DélfeléLopes mégis így szólt: — Egy órán belül záportkapunk. Nem akarom, emberek, hogy sok man-dula ázzék a földön, az esőben. — Es utasítástadott a szedőasszonyoknak, hogy menjenek fela raktárba, a már leszedett mandulát tisztogatni.

— Ti pedig, — fordult a férfiakhoz, akik a fárólverték le a termést (Neli is köztük volt a bátyjá-val) — ti, ha akarjátok, föl mehettek az asszo-nyoknak segíteni, de többet ma már nem szedünk.

— Mire Giurlannu Zarü megkérdezte: — Szép,szép, de ugy-e, én azért egész estiga rendes béremetkapom? — Nem. Csak félnapra jár a béred, —felelte Lopes — déltől kezdve fél lírát kapsz,éppúgy, mint az asszonyok. — Micsoda kizsák-mányolás! Mintha nem kínálkoznék elég alkaloma férfiember számára, hogy dolgozhasson és azegész napi bért megkereshesse! Amellett nem isesett az eső. Egész délután, sőt még éjszaka isszép idő volt. — Fél lírát kapnék, mint az asszo-nyok? — kérdezte Giurlannu Zarü, — Én nadrágotviselek, hé! Vagy megadják a rendes béremet,vagy nem dolgozom.

De azért nem ment el: ott maradt a földe-ken és estig várt az unokatestvéreire, akik haj-

243

landók voltak az asszonyokkal együtt fél lírabérért mandulát hámozni. Aztán egyszerre eluntaaz ácsorgást. Egy közeli istállóban leheveredettaludni, miután lelkére kötötte a többieknek,hogy induláskor szóljanak neki.

Csupán másfél napja szedték a mandulát,kevés volt a raktárban. Az asszonyok azt java-solták, fejezzék be a tisztogatást még aznap este,ha későig kell is dolgozniuk és aludjanak ottéjszaka, hogy másnap pitymallatkor induljanakcsak vissza a faluba. így is határoztak. Lopesfőtt babot és két üveg bort hozatott. Éjfélkor,mikor befejezték a mandulatisztogatást, vala-mennyien leheveredtek aludni a szabad ég alatt,a szérűben, a friss szénára, amely olyan nedvesvolta harmattól, mintha valóban eső esett volna.— Énekelj, Liolá!

És Neli énekelni kezdett. A hold hol elbújt,hol előbukkant az apró fehér és fekete felhőcskéksűrű szövevénye közt; a hold Luzza kerek arcavolt, amely hol mosolygott, hol elborult, a szere-lem váltakozó apró örömeitől és bánataitól.

Giurlannu Zarü az istállóban maradt. MikorSaro hajnal előtt bement hozzá, hogy fölébressze,rémülten látta, hogy az egész teste fölfuvódott,megfeketedett. Akkora láza volt, mint egy lónak.

Neli Tortorici mindezt elbeszélte a borbély-nak, aki olyan érdeklődéssel hallgatta, hogyszórakozottságában megcsúszott kezében a borotva.Pici karcolást ejtett Neli arcán, az álla közelében,.— szót sem érdemelt az egész! Nelinek jóformánideje sem volt felszisszenni, mert ebben a pilla-natban megjelent a borbélyüzlet ajtajában Luzza,az édesanyjával, meg Mita Lumia, GiurlannuZarü szerencsétlen menyasszonya, aki kétségbe-esetten kiáltozott és zokogott.

244

Ugyancsak nehéz volt azzal a szegény lány-nyal megértetni, hogy gyalog nem mehet Monte-lusáig, a vőlegényéhez. Majd este megláthatja,amint fölhozták a faluba. Közben megérkezettSaro is és türelmetlenül toporzékolva kiáltotta,hogy a doktor már az öszvéren ül és nem hajlandóvárni. Neli félrevonta Luzzát, és kérte, legyentürelemmel: hiszen még az este beállta előttvisszatér hozzá és akkor sok minden szépet mesélmajd neki.

Hiszen két szerelmes előtt, akik beszélgetésközben egymás kezét fogják és egymás szemébenéznek, minden szépnek tűnik fel — talán méga halál is.

* **

Hej, az az átkozott, rossz út! Lopiccolodoktor egy-egy szakadék szélénél azt hitte, hogyütött az utolsó órája, bár Neli jobbról, Saro pedigbalról vezette és támogatta az öszvért, hogy megne csússzék a lába.

Onnan a magasból jól látszott az egész vidék,lapályaival és völgyeivel. Mindenfelé csupa zab-föld, olaj- és mandulaliget. Itt-ott tarló sárgállott,amelyet helyenkínt, ahol az irtás fölperzselte,fekete foltok tarkítottak; a távolban az azúrkéktenger látszott. Az eper, szentjánoskenyér, ciprusés olajfák az örökzöld ezernyi színváltozatábanpompáztak; a mandulafák koronája már ritkulnikezdett.

Köröskörül a széles horizonton mintha szellőfátyola lebegett volna. De a hőség fojtó volt, anapsütéstől még a kövek is megrepedeztek. Aporos kaktuszsövények felől időnkint fülemülefüttye vagy egy-egy szarka vihogása hallatszott,mire az öszvér idegesen hegyezgette a fülét.

245

— Dög öszvér, dög öszvér! — szitkozódottilyenkor a doktor.

Egy percre sem merte a szemét az öszvérfüléről levenni. Annyira félt attól, hogy az állategyszer csak megvadul, hogy még a perzselőnapsütéssel sem törődött, és zölddel béleltnagy, nyitott kofaernyőjét a vállához támasz-totta.

— Ne féljen, doktor úr, vigyázunk! — biz-tatgatták a Tortorici testvérek.

A doktor saját maga miatt tulajdonképpennem is félt volna a haláltól. Csak a gyerekei sorsáértaggódott. Annak a hét szerencsétlen porontynakkedvéért vigyáznia kellett a bőrére.

A Tortorici fiúk, hogy eltereljék figyelmétaz útról, a rossz termésről kezdtek beszélni: abúza, a rozs, a bab alig hoz valamit. Ami a man-dulát illeti, mindenki tudja, hogy nem mindenesztendőben váltja be a várakozásokat. Az olaj-fákról beszélni sem érdemes, a sok ködben egé-szen elcsenevészedtek. De még a szüretben semreménykedhetik az ember, mert a vidék mindenszőlejét megtámadta a fillokszéra.

— Szép kilátások! — mondogatta időnkinta doktor és elkeseredetten csóválta a fejét.

Kétórai baktatás után minden beszédtárgykimerült. Most egyenesen folytatódott az ösvény,és a fehér porlepte úton jó darabig csak az öszvérnégy patájának és a két paraszt bakancsánakfeleselgető dobogása hallatszott. Liolá egyszerrekedvetlenül, félhangon dúdolgatni kezdett. Deazt is hamarosan abbahagyta. Egy lélekkel semtalálkoztak, mert a parasztok, vasárnap lévén,valamennyien odafönt voltak a faluban. Ki misére,ki bevásárolni, ki pedig szórakozni. Talán nemis maradt senki odalent Montelusában Giurlannu

246

Zarü mellett, aki elhagyatottan haldoklott, haugyan élt még.

Odaérve, valóban egyedül találták Zarüt afojtó levegőjű kis istállóban, a padkán elnyúlva,ahol Saro és Neli Tortorici hagyta. Ábrázata ól-mos sápadt volt és a felismerhetetlenségig eltorzult.

Hörgött.A jászol közelében levő vasrácsos ablakon

keresztül napsütés szűrődött be és fényt vetetta beteg arcára, amely már nem is volt emberi:az orra úgy bedagadt, hogy csaknem egészeneltűnt, az ajka megfeketedett, és hátborzonga-tóan megduzzadt. Ezt a szörnyű szájat időnkintkétségbeesett lihegés hagyta el, amely máris halál-hörgésnek hatott. Gyapjas néger haja közt egyszalmaszál csillogott a napsütésben.

A három jövevény egy percre megállt, mert alábuk szinte a földbe gyökerezett az iszonyattólés rémülettől. Az Öszvér prüszkölve kapált azistálló kövezetén. Majd Saro Tortorici odalépetta haldoklóhoz és gyöngéden szólítgatta:

— Giurlá, Giurlá, itt a doktor úr!Neli odakötötte az öszvért a jászolhoz, amely

mellett mintha egy másik állat árnyéka látszottvolna, annak a szamárnak a nyoma, amely ebbenaz istállóban lakott. A sok dörgölőzéstől rajtamaradtak a falon a körvonalai.

Giurlannu Zarü, mikor újra szólították, ab-bahagyta a hörgést. Megpróbálta véraláfutásos,elfeketedett, állati félelmet sugárzó szemét fel-nyitni. Ijesztően eltorzult szája is kinyílt. Ki-száradt torokkal lihegte:

— Meghalok!— Nem, dehogy — tiltakozott nyugtalanul

Saro, — itt a doktor úr, mi hoztuk magunkkal.Látod?

247

— Vigyetek a faluba, — könyörgött Zarú,aki mcst már nem is tudta az ajkát összecsukni.

— Jaj, édesanyám!— Hogyne, hogyne. Hiszen itt az öszvér!

— felelte gyorsan Saro.— De még a két karomon is hazaviszlek,

Giurlá! — kiáltotta Neli, azzal odafutott hozzáés fölébe hajolt. — Ne búsulj!

Giurlannu Zarü Neli hangja irányába fordult.Előbb úgy nézett rá véres s-emével, minthanem ismerné fel, aztán nagy kínnal megmozdulta karja, és átfogta a fiú derekát.

— Te, öcskös? Te?— Igen én! Bátorság! Sírsz! Ne sírj, Giurlá,

ne sírj ... Meglátod, rendbejössz!És kezét Giurlá mellére tette, mert az csak

úgy rázkódott a nehéz zokogástól, amely nemtudott a torkán kitörni. Zarü egyszerre belefáradta fuldokló sírásba, dühösen, megrázta a fejét,majd fölemelte a kezét, tarkón ragadta Nelités magához húzta:

— Úgy volt, hogy egyszerre lesz az eskü-vőnk. ..r

— És úgyis lesz, ne félj! — felelte Neli,miközben óvatosan lefejtette a nyakáról Zarügörcsös ujjait.

A doktor ezalatt szemügyre vette a hal-doklót. Világos volt, hogy vérmérgezést kapott.

— Próbáljon visszaemlékezni — nem csíptemeg valamiféle rovar?

— Nem, — intett a fejével Zarü.— Rovar? — kérdezte Saro.Az orvos igyekezett elmagyarázni az »esetet«

a két tudatlan embernek. A környéken, valamelyikárokban alighanem megüszkösödött dög hever,amelyet elleptek a rovarok. Egy ilyen rovar

248

rászállhatott az istállóban Zarüra és beleoltottaa mérget.

Miközben az orvos így beszélt, Zarü arccala fal felé fordult.

Senki sem tudta, de közben a halál még min-dig ott rejtőzött az istállóban. Olyan parányivolt, hogy még akkor is nehéz lett volna meg-látni, ha valakinek véletlenül ráterelődik a figyelme.

Egy légy lapult meg a falon. Mozdulatlannaklátszott. De ha jól megnézte az ember, észre-vehette, hogy időnkint kidugja a fullánkját ésszivattyúz, majd meg vékony kis mellső lábaittisztogatja, mintha elégedetten dörzsölgetné össze.

Zarü észrevette és jól megnézte.Egy légy ...Ez is lehetett, más is. Ki tudja? Mert íme,

az orvos szavai hallatára eszébe jutott valami.Igen, igen, előző nap, amikor arra várt, hogyunokatestvérei bevégezzék Lopes mandulatermé-sének tisztogatását és leheveredett aludni, egylégy keringett folytonosan körülötte. Ez lettvolna az?

Egyszerre észrevette, hogy a légy szárnyrakel. Szemmel követte.

Lám, éppen Neli arcára telepedett! Az arcá-ról szép könnyedén lefelé siklott, rövid megállás-sal, az álla irányában, ahol az a borotva okoztakis karcolás piroslott. Arra mohón rátapadt.

Giurlannu Zarü egyideig önfeledten bá-multa. Aztán rekedten hörögve, síri hangon kér-dezte a doktortól:

— Légy is lehetett?— Hogyne, — felelte az orvos.

Giurlannu Zarü nem szólt egyebet. Továbbbámulta a legyet, amelyet Neli, akit az orvos sza-vai szinte megdermesztettek, nem hajtott el az

249

álláról. Zarü ellenben már nem is figyelt arra, amitaz orvos mondott. Csak annak örült, hogy a doktorannyira le tudja kötni unokatestvére figyelmét,hogy az mozdulatlanul áll, mint valami szoborés nem veszi észre a légy csípését. Ó, bárcsakugyanaz volna! Akkor aztán igazán együtt me-hetnének a menyegzőre! Mohó irigység, gyűlöl-ködő vad féltékenység fogta el viruló egészségűunokatestvére iránt, akire ígéretteljesen moso-lyog az élet, míg neki, íme, meg kell halnia ...Egyszercsak Neli, mintha végre megéreztevolna a csípést, fölemelte a kezét és elkergette alegyet. Majd az ujjával dörzsölgetni kezdte a kar-colást az állán. Aztán Zarü felé fordult, aki mégmindig mereven bámulta őt, és kicsit megzava-rodva vette észre, hogy az unokatestvére duzzadtajka hátborzongató, szörnyű mosolyra nyílt. Egy-ideig egymás szemébe néztek. Aztán Zarü akarataellenére kikottyantotta:

— A légy ...Neli nem értette. Fölébe hajolt:— Mit mondasz?— A légy... — ismételte Zarü.— Melyik, hol? — kérdezte megdöbbenve

Neli és az orvosra tekintett.— Ott, ahol kaparod. Biztosan tudom, —

felelte Zarü.Neli megmutatta a doktornak a kis karcolást,

az állán:— Mi van itt? Viszket...Az orvos összeráncolta a homlokát. Aztán,

mintha jobban szemügyre akarná venni a kis sebet,kivezette Nelit az istállóból. Saro követte őket.

Mi történt ezután? Giurlannu Zarü várt,sokáig várt. Még a beleibe is görcs állt a nyugta-lanságtól. Kintről zavaros hangokat hallott. Majd

250

Saro futva visszajött az istállóba, kantáron ra-gadta az öszvért, és anélkül, hogy Zarüra egypillantást vetett volna, kirohant, kétségbeesettennyöszörögve:

— Ó, Neluccio, drága Nelucciom!Hát igaz lenne? No lám és most itthagyják,

mint egy kutyát... Zarü megpróbált a könyö-kére emelkedni és rekedten kiáltozott:

— Saro ... Saro ...Csönd. Sehol senki. A haldokló elerőtlenedve

visszazuhant fekhelyére és egyideig hörögve, han-gosan lélekzett, hogy ne hallja a környező mezőkcsendjét, amely rémülettel töltötte el. Egyszerreaz a kétség támadt benne, hogy álmodott csu-pán, rossz álom volt az egész, lázálom; de aminta fal felé fordult, ismét megpillantotta a legyet.

Ott volt...Hol kilökte parányi fullánkját és szivattyú-

zott, hol meg villámgyorsan tisztogatta két vékonykis mellső lábát, mintha elégedetten dörzsölgetnéössze.

FÜTYÜLT A VONAT

Félrebeszélt. Kezdődő agyvelőgyulladás, —jelentették ki az orvosok. És ezt ismételgettékhivatalbeli kollégái is, akik kettesével, hármasá-val látogatták meg a kórházban.

Szinte úgy tetszett, mintha különös gyönyörű-séggel számolnának be az állapotáról egy-egymegkésett hivatalnok-társuknak, akivel az uccántalálkoztak. Fontoskodva ismételgették a tudo-mányos műszavakat, amelyeket az orvosoktólhallottak.

— Kétségtelen, hogy elmezavar.— Agyvelőgyulladás.— Agyhártyagyulladás.— Agyláz.És úgy tettek, mintha nagyon szomorkod-

nának. De alapjában véve elégedettek voltak,már csak azért is, mert lerázták a látogatás fele-baráti kötelességét és jólesett makkegészségesen .kilépniük a sivár kórházból a téli reggel vidámverőfényében fürdő uccára.

— Meg fog halni? Megőrül?—Ki tudja!— Nem, úgylátszik, életben marad ...— De hát mit mond, mit mond?—Mindig csak ugyanazt. Félrebeszél...

252

— Szegény Belluca!Senki sem gondolt arra, hogy az előtt, aki

hosszú esztendőkre visszamenőleg ismerte szegényBelluca életének rendkívüli körülményeit, eseteegészen magától értetődőnek tűnhetett fel. Éshogy mindaz, amit mondott, és amire a többiekazt hitték, hogy agylázában félrebeszél, ezekneka sajátságos körülményeknek a figyelembevételé-vel egészen értelmes benyomást kelthetett.

* **

Egyébként az a tény, hogy Belluca előzőeste szembeszállt hivatali főnökével, majd mikoraz összeszidta, rárohant és majdnem megverte,komoly okot adott arra a föltevésre, hogy ittvalami pillanatnyi elmezavarról lehet szó.

Mert Bellucánál szelídebb, alázatosabb, tü-relmesebb és fanatikusabb hivatalnokot el semlehetett volna képzelni.

Körülhatárolt ember... Ki is jellemezte így?Egyik hivatali kollégája használta vele kapcsolat-ban ezt a kifejezést. Valóban tökéletesen körül -határoltan élt szegény Belluca, sivár könyvelőihivatásának szűk falai közt. Az emlékezetébennem volt más, csupán bevezetett és bevezetendő,leszámítolandó, stornírozandó és könyvelendő té-telek, jegyzetek, főkönyvek, számlakivonatok, ésígy tovább. Kétlábon járó irattár volt; vagy in-kább öreg szamár, amely egyenletes lépésbenhúzta a szekeret mindig ugyanazon az úton, ésjobbról-balról szemellenző zárta el a kilátást.

Már most ezt az öreg szamarat százszor és száz-szor verték, ostorozták könyörtelenül, pusztáncsak a mulatság kedvéért, kíváncsiságból: vájjonföl lehet-e annyira ingerelni, hogy legalább he-

253

gyezgetni kezdje hátralapuló füleit, és rúgásraemelje a patáját? De hiába! Az igazságtalanostorozást és a kegyetlen csipkelődést szó nélkül,szent béketűréssel fogadta, mintha mindez hozzá-tartoznék az életéhez. Vagy inkább, mintha mármeg sem érezné, mert annyira hozzászokott azesztendők során a sors folytonosan hulló csapá-saihoz.

Annál érthetetlenebb volt váratlan felláza-dása, amelyet nem is lehetett egyébnek, mint elme-zavarnak tulajdonítani.

Ráadásul akkor este meg is érdemelte a szi-dást. A főnökének minden oka megvolt arra, hogymegmossa a fejét. Már aznap reggel is furcsa,idegenszerű arckifejezéssel jelent meg a hivatal-ban, még pedig jó félórás késéssel. Ami olyanhihetetlen szenzáció volt, akárcsak — mit ismondjak? — egy nagy hegy összeomlása.

Úgy tetszett, hogy az arca egyszerre kiszéle-sedett, teltebb lett. Mintha hirtelen lehullottvolna szeméről az ellenző, hogy váratlanul feltá-ruljon előtte az élet teljességének képe. Minthakihullott volna füléből a vatta, amely eddig el-dugaszolta, és hallása sohasem ismert hangokatfogna fel.

Így jelent meg a hivatalban, valami furcsa,zavart, ámuló vidámság fényével a szemében.És egész nap a kisujját se mozdította.

A főnöke, este, mikor belépett a szobájába,és a könyvekbe pillantott, ugyancsak elképedt.

— De hát mi ez? Mit csinált reggel óta? Belluca mosolyogva, minden szégyenkezés nél-kül nézett fel rá és tétova mozdulatot tett. — Mit jelentsen ez? — fakadt ki erre a fő-nöke, miközben odalépett hozzá, megragadta avállát és megrázta: — Hé, Belluca, mit jelentsen ez?

254

— Hát semmit, — felelte Belluca, még min-dig azzal a félig arcátlan, félig bárgyú mosollyal. — Semmit. Csak a vonat, főnök úr ...

— A vonat?— Igen. A vonat fütyült.— Mi az ördögöt fecseg össze-vissza? Miféle

vonat?— Ma éjszaka, főnök úr. Fütyült. Hallottam,

amint fütyült ...— A vonat?— Igenis, főnök úr. És ha tudná, milyen mesz-

szire jutottam el! Szibériába... vagy nem is,Kongó erdőségeibe... Az egész csak egy pilla-nat kérdése, főnök úr ...

A többiek, akik a főnök kiáltozására a szo-bába lopakodtak, ezeknek a szavaknak hallatárahangos nevetésben törtek ki.

A főnök, akit ez a nevetés felingerelt, — az-nap este egyébként is rosszkedvű lehetett — erreelvesztette a türelmét és ugyancsak rámászottörökös kegyetlen tréfái türelmes áldozatára.

Hanem az áldozat most az egyszer, mind-nyájuk elképedésére és rémületére, szembeszálltkínzójával, magából kikelve kiáltozta tovább aztaz ostobaságot, hogy fütyült a vonat és hogy —de azt a keserves mindenit! — mióta a vonatfüttyét hallotta, nem tűri, nem tűrheti tovább,h°gy így bánjanak vele!

Erőszakkal lefogták, kocsiba gyömöszöltékés az elmegyógyintézetbe szállították.

* **

Még ott is tovább kiáltozott a vonatról.Utánozta a mozdony füttyét. Ó, nagyon panaszos

255

fütty volt ez, mintha végtelen távolról hallat-szanék az éjszakában. Panaszos és reménytelen.Majd így szólt:

— Indulás, indulás . .. Hová, uraim, hová?És körülnézett felismerhetetlenségig megvál-

tozott furcsa szemmel. A pupillája, amely rendeskörülmények közt fénytelen, komor, borongó volt,most nevetett, ragyogott, mint gyermeké vagyboldog emberé. Ajkát pedig összefüggéstelen sza-vak hagyták el. Furcsa dolgokat mondott és kép-letes, sajátságos, költői kifejezéseket használt,amelyek annál is meglepőbben hatottak, mertsehogy sem lehetett megérteni, miféle csoda foly-tán virágozhattak ki egyszerre éppen olyan em-ber ajkán, aki sohasem foglalkozik egyébbel,mint számokkal, iratokkal, főkönyvekkel, és azélet számára vak, süket volt. Aféle számológép.Egyszer a havasok »ég felé emelt azúrkék homlo-káról« beszélt; majd sikostestű, hatalmas bál-nákat emlegetett, amelyek a tenger mélyén úsz-kálnak, és »olyan a farkuk, mint vessző a mondatvégén«. Ismétlem, egészen szokatlan dolgokatfecsegett össze.

Aki Belluca elmezavarának jellemzésére mind-ezt elmondta nekem, ugyancsak elképedt azon,hogy a meglepődés, csodálkozás legkisebb jelenélkül, némán hallgatom végig beszámolóját.

De a némaságom csupa fájdalom volt.A fejemet csóváltam és keserű szájjal jelentet-tem ki:

— Belluca, uraim, nem őrült meg. Higyjékel, épeszű ember az. Mindenesetre történhetettvele valami: de alighanem igen természetes do-log. Viselkedését senki sem érti, mert senki semtudja pontosan, hogyan élt mostanáig az az em-!ber. Én, aki tudom ezt, meg vagyok győződve

256

róla, hogy amint láttam őt és beszéltem vele,megtalálom jelenlegi állapota lehető legtermé-szetesebb magyarázatát.

Miközben az intézet felé közeledtem, ahol aszerencsétlent ápolták, magamban így elmélked-tem tovább: A Bellucáéhoz hasonló lehetetlenéletet élő emberből a leghétköznapibb semmiség,a legjelentéktelenebb élmény, — hogy példáulaz uccán megbotlik egy kőben, — rendkívülihatást válthat ki, aminek senki sem adhatja ma-gyarázatát, ha nem gondol arra, hogy annak azembernek az élete »lehetetlen« volt. A magya-rázatnak innen kell kiindulnia: hozzákapcsolódniennek a »lehetetlen« életnek a körülményeihez;abban a percben egyszerűen érthető és világoslesz a helyzet. Aki csupán egy mammutvégtagotlát, függetlenül a szörnyetegtől, amelyhez tarto-zik, bizonyára képtelenül iszonyatosnak találja.De csak hozzá kell illeszteni a mammut testéhez— és akkor már nem is fog hátborzongatónakhatni; hanem olyannak, amilyennek természet-szerűen lennie kell.

Közönséges mammutvégtagnak.)

* *

Sose láttam még, hogy egy ember úgy éljen,mint Belluca.

Szomszédja voltam és velem együtt a háztöbbi lakója is folyton azon töprengett, hogyanis élhet egy ember hasonló körülmények közt.

Három vak nő lakott vele: a felesége, azanyósa és az anyósa nővére. A két utóbbinak

257

hályog volt a szemén. A felesége hályog nélküllett világtalan. A szemhéja megmerevedett.

Mind a hárman állandó kiszolgálásra tartot-tak igényt. És reggeltől estig sápítoztak, mertsenki sem szolgálta ki őket. Belluca két özvegyenmaradt leányának, akiket férjeik halála után aházába fogadott (az egyiket négy, a másikathárom gyerekkel), sohasem volt sem ideje, semkedve ahhoz, hogy az öregekkel foglalkozzék.Ha már mégis rászánták magukat, legfeljebb azanyjukkal törődtek egy kicsit.

Hogy is tudott volna Belluca szűkös köny-velői fizetéséből ennyi szájnak enni adni? Különmunkát szerzett, hogy este, otthon is dolgozhas-sák: másolt. Szakadatlanul körmölt, az öt asz-szony és a hét poronty pokoli lármája közepette,amíg mind a tizenkettőt el nem nyomta az álom,a házban levő három ágyban.

Hatalmas, kettős ágyak voltak ezek: de ösz-szesen mégis csak három darab.

Verekedés, sikoltozás, felborult bútor döröm-bölése, edénycsörömpölés, sírás, sikoltozás és puf-fanások zaja verte fel az éjszaka csendjét, ha agyerekek egyike a sötétben kiszökött ágyából,hogy a három vak öregasszony közé bújjon, akikközös nyoszolyában aludtak, távolabb a többiek-től és maguk közt is minden este veszekedtek,mert egyikük sem akart középen feküdni. Mind-egyik dühösen ellenkezett, valahányszor rákerülta sor.

Végre csönd lett, és Belluca tovább folytattaa másolást késő éjszakáig, amíg csak a toll ki nemhullott kezéből és szeme magától le nem zárult.

Ilyenkor aztán gyakran anélkül, hogy le-vetkőzött volna, végigheveredett a rozzant dí-ványon, és ólmosan mély álomba merült, amely-

258

ből reggel alig tudott felébredni. Mindig fáradtab-ban kelt fel, mint ahogy este lefeküdt.

* *

Nos hát, kérem, Bellucával az adott körül-mények közt a lehető legkézenfekvőbb dologtörtént.

Amikor meglátogattam az intézetben, magabeszélte el nekem elejétől végig. Kétségtelen,hogy még felindult volt kissé, de felindulásaegészen magától értetődőnek hatott: élményetökéletesen indokolta. Nevetett az orvosokon,az ápolókon és kollégáin, akik azt hitték, hogymegőrült.

— Bárcsak ez történt volna, — mondta —jobb lenne!

Akár hiszik, akár nem: Belluca hosszú,hosszú esztendők óta megfeledkezett, tökéletesenmegfeledkezett arról, hogy a világ létezik.

Különösnek találják ezt?Szerencsétlen sorsának gyötrelmei annyira el-

kábították, napközben az irodában a hivatalosteendők annyira lekötötték, annyira még csakegy másodpercre sem jutott lélekzethez, bekötöttszemű barom módjára, amelyet taposómalomhozláncoltak, és annak a kerekét kell forgatnia reg-geltől estig, megállás nélkül, hogy, — igenis —évek óta tökéletesen megfeledkezett arról, hogya világ létezik.

Két nappal azelőtt, hogy meglátogattam,amikor éjszaka végigvetette magát a rozogadíványon, kivételesen sehogy sem tudott elaludni.Talán éppen azért, mert túl fáradt volt. És akkoregyszerre, az éjszaka mélységes csöndjében, tá-voli vonat füttyét hallotta.

259

Mintha villám sújtotta volna! Úgy érezte,hogy bedugult két füle egyszerre megnyílt. Meg-indultan, remegve követte gondolatával a látha-tatlan vonatot, amely eltávolodott az éjszakában.

Ó, hiszen ennek a szörnyű háznak a falainkívül, az 6 örökös gyötrelmeitől távol, ott az egészvilág, a nagy, nagy elérhetetlen világ, amelyfelé az a vonat igyekszik; Firenze, Bologna,Torino, Velence... sok-sok város, ahol fiatalkorában járt is ... Tudta jól, milyen az az élet,amely ott folyik! Hiszen ő maga is résztvett bennevalamikor! És ez az élet azóta is tovább folytató-dik. Tovább folytatódott változatlanul, miközbenő, mint bekötött szemű barom, a taposómalomkerekét forgatta. Nem is gondolt már rá! Annyirabelekövesedett a sok otthoni kínlódásba, elvisel-hetetlenül szűkfalú hivatalának sivárságába, hogykívül rekedt az élet kapuján ... De most, íme,felnyíltak lelki szemei és egyszerre megnyilatko-zott előtte a világ: mint nyitott ablakon keresztülbeáradt szellemébe és egészen, egészen betöltötte.Az a perc, amelynek lüktetését börtöne falaiközt hirtelen megérezte, villamos szikra gyanántvégigfutott az egész világon és Belluca váratlanulfelébredt képzeletével szívdobogva követhette is-mert és ismeretlen városokon, elhagyott puszta-ságokon, hegyeken, erdőségeken, tengerek végte-lenségén keresztül... Ez a remegés, ez a lüktetésegyszerre feltárta előtte az egész világot... Mi-közben ő a maga lehetetlen módján tengődött,körülötte a földön szétszórva milliók és milliókféltek egészen másként. Ugyanabban a pillanatban,amikor ő szobájában ülve, kínlódva töprengett,valahol, messze, havasok emelték az ég felé azúrkékhomlokukat... Igen, igen, látta őket, látta, látta...és valahol óceánok is vannak ... és erdőségek ...

260

És Belluca helyzete most már — hogy szel-leme ismét magába fogadta a világot, — vala-mivel elviselhetőbbé lett. Igen, azáltal, hogy időn-kint kiragadhatta magát gyötrelmeiből és kép-zelete segítségével magába szívhatott egy lélek-zetnyit a nagyvilág levegőjéből.

Neki ez is elég volt!Természetes, hogy az első napon túlzásba

vitte a dőzsölést. Megrészegült. Hiszen az egészvilágot egyszerre szívta magába! De úgy gondolta,hogy lassan, lassan majd csak visszanyeri ismétaz egyensúlyát. Érezte, hogy egyelőre mámorosmég kissé a sok, szokatlan levegőtől.

Úgy tervezte, hogy amint rendbejött, fölkeresifőnökét, bocsánatot kér tőle és tovább dolgozikaz irodában. Csak arra figyelmezteti majd a fő-nök urat, hogy a jövőben nem szabad tőle olyansokat kívánnia, mint a múltban.

Meg kell engednie, hogy időnkint, két elköny-velendő tétel közt kicsit kiruccanjon — igen —például Szibériába ... Vagy pedig ... Kongó erdő-ségeibe ...

— Egy pillanat kérdése az egész, főnök úr.Most, hogy már fütyült a vonat...

A ROSSZ SZELLEM

Carlo Noccia fiatal korában, körülbelül hétesztendeig Afrikában, Bonában kereskedett. Kez-detben bizony koplalt is és csupán nagy nélkülö-zések, kockázatok és rengeteg fáradozás árán si-került végül kis vagyonkára szert tennie.

Amikor visszakerült Szicíliába, nem akarta,hogy a szülővárosabeli kalmárok, a minden hájjalmegkent, örökös fondorlatokkal és furfangokkalmesterkedő, szélhámos narancs- és citromterme-lők és kénügynökök együgyűnek tartsák. Éppenezért igyekezett velük elhitetni, hogy a vagyonát,hasonló eszközökkel szerezte, mint amilyenekkel0k dolgoznak. Rájött ugyanis, hogy ha fontosnaktartja földijei jó véleményét és becsülését, keser-ves fáradozásai gyümölcsét olyan színben kellfeltüntetnie, mintha tisztességtelen úton jutottvolna hozzá. Reggeltől estig cégéres gazember-pofával járt-kelt a kis tengeri kikötő lármásforgalma közepette, a parton felhalmozott nagykénkupacok közt, meg a különböző nemzetiségűhajók fedélzetén, ahol matrózok, tolmácsok ésrakodómunkások nyüzsögtek, hogy kéjjel szívjamagába a kátrány és szurok szagát, miközbena szemét könnyesre csípte a levegőben keringőkénpor. Az evezősök és a hordárok örökös kiálto-

262

zásától, a folytonos civódások zajától, a szirénákbugásától és a kémények füstjétől bódultan,valóban azt kezdte hinni, hogy a csalás kényszerét,a rossz gondolatokat maga ez a túlfűtött élet,a hajóür torka, a kéntől és szénportól szennyestengervíz, a száradó és rothadó algákkal telikeréknyomos part, amelyen mély árkokat vonnakaz áruval telehalmozott, nyikorgó kerekű szekerek,erjedi ki magából. És komolyan azt gondolta,hogy ha ott él a kikötőben és magába szívja ezta furcsa levegőt, idővel, akarva, nem akarva isbeletanul a szélhámosság tudományába. És bol-dog volt, amikor látta, hogy a többiek kezdikazt hinni felőle, hogy a pernahajderségnek mégaz egyetemét is kijárta.

Egy szép napon arra ébredt, hogy az egyiklegnagyobb kénlerakat élére került. A lerakattulajdonosa, egy igen ambiciózus fiatalember,aki atyja halála miatt kénytelen volt egyetemitanulmányait félbeszakítani, a kereskedelemhezegyáltalán nem értett. Inkább csak arra törekedett,hogy különböző szolgálatokkal és kedveskedések-kel megnyerje földijei szívét. Legfőbb óhaja az voltugyanis, hogy polgármesterré válasszák. Termé-szetes, hogy az első pillanattól fogva az összespiaci spekulánsok szabad prédája lett. Különösenbizonyos Grao hálózta be. Valami nagyszabásúvállalkozásba vitte bele, amelynek nemes céljaaz lett volna, hogy felszabadítsa a sziciliai kén-kereskedelmet a kizsákmányoló külföldi cégekkényuralma alól. Elhitette a fiatal kereskedővel,hogy ez a vállalkozás rövid idő alatt megszáz-szorozhatja a vagyonát, azonkívül, mint a szi-ciliai kénkereskedelem dicső felszabadítója, biz-tosra veheti, hogy alkalom adtán polgármesterréválasztják.

263

Noccia ennek a Graonak rajongó bámulójalett. Valóságos orákulumnak tekintette. Abban,hogy olyan vak bizalommal viseltetett iránta,némi része lehetett Grao gyönyörű szép lányánakis, akibe halálosan beleszeretett. Mindenesetretény, hogy amikor Grao belerántotta a főnökétabba a bizonyos nagy spekulációba és a fiatalkereskedő minduntalan Nocciától, — mint leg-megbízhatóbb emberétől — kért tanácsot, atőzsde játékkal kapcsolatban, Noccia a legnagyobbjóhiszeműséggel azokat a tippeket adta továbbneki, amelyeket Grao ejtett el előtte, mintegyvéletlenül. De furcsa véletlen folytán a lejáratokalkalmával főnöke, ha besszre spekulált, mindighajmeresztő hosszal került szembe és viszont.Úgy hogy alig egy esztendő alatt egész vagyonaelúszott.

Senki sem volt hajlandó elhinni, hogy Nocciajóhiszeműen járt el. Hogyis ne vette volna észre,hogy Grao az orránál fogva vezeti a gazdáját?

Pedig ő valóban nem eszmélt rá a dologra.Gazdájával együtt, vakon bízott abban, hogy aza bizonyos nagyszabású kereskedelmi vállalko-zás meg fogja sokszorozni a cég vagyonát. Amikorpedig úgy az első, mint a második és harmadiktőzsdei spekuláció balsikerrel járt, elhitte Grao-nak, hogy őszintén kétségbe van esve emiatt éskészpénznek vette ígéretét, hogy a legközelebbisakkhúzással majd mindent visszanyernek.

Jóhiszeműsége annál nyilvánvalóbb volt, merta gazdája bukása az ő felfogása szerint egyúttalsaját életének csődjét is jelentette. Hiszen elvesz-tette állását és ami még jobban fájt, le kellettmondania arról a reményről, hogy elveheti Graoleányát. Annál nagyobb volt a meglepetése, ami-kor legközelebbi találkozásuk alkalmával Grao

264

tárt karokkal sietett elébe, hogy köszönetet mond-jon mindazért, amit érte tett, és jutalmul fel-ajánlja neki lánya kezét, 300.000 líra hozománnyalegyütt.

Ekkor Noccia magával Graoval szemben ishangoztatta ártatlanságát és jóhiszeműségét. Dejövendőbeli apósa erre csak ravaszul hunyorgott,megveregette a vállát és kijelentette, hogy tilta-kozása még inkább meggyőzte arról, hogy méltóembert választott üzlettársául és vejéül. Majdfinoman tudtára adta, hogy senki sem dicsérnémeg, ha kiderülne, hogy nem élt vissza a pozíció-jával és nem használta ki a meggazdagodásrakínálkozó alkalmat. Sőt, ha kimutatná, hogyvalóban jóhiszeműen járt el, egyenesen tökfilkó-nak, volt főnökéhez hasonló haszontalan fráter-nek, értéktelen naplopónak tartanák, aki nemérdemel egyebet, mint hogy kijátsszák és aztánfélrerúgják.

* **

Idővel ráeszmélt, hogy a jómód miatt, amelybea gazdag spekuláns lányával kötött házasságarévén jutott, összes földijei halálosan meggyűlöl-ték. Júdásnak kezdték nevezni és minden gazságra,minden aljasságra képesnek tartották. Még afelesége iránti szerelme őszinteségét is kétségbe-vonták.

Noccia be akarta bizonyítani, hogy — azáldóját! — ő nem az, akinek általában tartják!De — a manó tudja, hogy történt ez — három-négy alkalommal bizonyos jószándékú tettei éstörekvései éppen ellenkező eredményt értek el:végül is oda jutott, hogy egy szép napon valamiérthetetlen összeadási hiba miatt, amelyet egy

265

számla kiállításánál követett el véletlenül, egyikalantasa, akit rengeteg jótéteménnyel halmozottel, párszáz líráért a törvény elé citálta.

Noccia ettől fogva bizonyos rossz szellemlétezésében kezdett hinni, amely ellenségeinkgyűlöletéből, irigységéből, haragjából, rossz gon-dolataiból, ellenünk irányuló indulataiból születikés táplálkozik. Ez a rossz szellem állandóan körü-löttünk ólálkodik és résen van, hogy ártalmunkralehessen. Kilesi kételyeinket, kihasználja pilla-natnyi zavarunkat és olyan tanácsokat sugall,amelyek látszatra igen becsületesek és bölcsek,de azután olyan veszedelmesnek és álnoknakbizonyulnak, hogy mindaz, amit teszünk, másokszemében, (sőt még a magunkéban is) hirtelencsak gazságnak tűnik fel. És ez olyan váratla-nul ér bennünket, hogy nem is tudunk a szeren-csétlen látszat ellen védekezni.

Biztos, hogy ez a rossz szellem vitte rá arrajs Nocciát, hogy azt a bizonyos összeadást azona jelentéktelen számlán elvétse.

És íme, ebből a semmiségből kifolyóan föl-dijei immár arra is képesnek tartották, hogy.megkárosítson pár száz lírával egy szegényördögöt. Ettől fogva aztán mindenki feljogosított-nak érezte magát arra, hogy még azt is megtagadjatőle, amivel tartozott neki. Így aztán valahány-szor be akarta hajtani valamiféle járandóságát,mindjárt pörösködnie kellett.

Már most egy ilyen pöre miatt, amely hosszúidő óta vándorolt a törvényszék egyik fórumátóla másikhoz és amelyet Noccia unalmában éskedvetlenségében már régen abbahagyott volna,és bizonyos belső méltatlankodás nem késztetiarra, hogy érvényt szerezzen a maga igazának,— szóval egyik pöre dolgában egyszer Rómába

265

kellett utaznia, hogy a vidék képviselőjének támo-gatásáért folyamodjék.

* * *

Negyvenhét esztendős volt és az ellenséges,gyűlölködő hadjárat, amelyet ellene vezettek,mélységesen megkeserítette a lelkét.

Mint agyonhajszolt, idegen barlangban buj-káló vadállat örökösen tele volt bizalmatlansággalés nyugtalansággal.

Nagy, tiszta, acélszürke szemének kifejezésenéha furcsán üres volt. Talán először bántottamost, hogy máris ráncok barázdálják a szicíliaipartvidék dühös napsütésében sötétbarnára cser-ződött arcát, amelyek időnkint kisimultak, amintbelefeledkezett a város szépségének csodálatába.

A kabátja zsebében vastag pénztárca duz-zadt, benne több ezer lira. Lehet, hogy amikorSzicíliából útra kelt, feltette magában, hogy bele-kóstol azoknak a szórakozásoknak egyik-mási-kába (ha nem is valamennyibe), amelyeket aRómához hasonló nagy város kínál. De immárnégy napja volt Rómában és minthogy még mostsem tudott kivetkőzni ösztönös, borongó zár-kózottságából, egyelőre semmiféle kísértésnek semengedett. Fáradtnak, lehangoltnak és nyugtalan-nak érezte magát.

A Nuova Roma hotelben szállt meg, a pálya-udvar közelében és naponta többször kilométe-reket gyalogolt, hogy félórára bezárkózhassaka szobájába. Utána még nyugtalanabbul lépettaz uccára, hogy tovább csatangoljon, céltalanul.

Így történt, hogy az ötödik nap délelőttjénkis kávéházba vetődött be, a pályaudvar kör-nyékén, hogy ott pár percig pihenjen.

267

A kávéházban kevés vendég és rengeteg légyvolt. Noccia egy korsó sört rendelt és átnyúlta szomszéd asztalon heverő újságért. De a legyekfolytonosan zaklatták. Miközben az egyiket hesse-gette, véletlenül kettészakította az újságot. Megakarta fizetni, de a tulajdonos nem engedte.A másik legyet hessegetve, kis híja múlt, hogyfel nem döntötte söröspoharát. Ekkor abbahagytaaz olvasást és dühében fujtatva hátradőlt a bőr-pamlagon. Kinyújtotta két kezét, de a jobbotrögtön visszavonta, mert véletlenül megérintettvalamit. Arra felé fordult, hogy megnézze, mi az.A pamlag sarkában ócska erszény hevert. Nyilvánvalamelyik vendég felejtette ott.

Valószínűnek látszott, hogy üres. És hanem is az, ugyan, mi lehet benne? Pár garas,legjobb esetben néhány líra. Noccia egy percigtétovázott, hogy magához vegye-e vagy inkábbcsak a kávéház tulajdonosának szóljon, hogy jut-tassa vissza ahhoz, akié. Egy pillantást vetett atulajdonosra, aki a pult mögött állt. Nem olyanembernek nézte, aki visszaadná az erszényt agazdájának, ha találna benne valamit. Arra gon-dolt, hogy talán jobb lesz előbb szemügyre vennia tartalmát. Óvatosan kinyújtotta ismét a kezétés fölemelte az erszényt. Elég nehéz volt. Féligszétnyitotta. Ezüst ötlírást látott benne, meg mégkét kisebb pénzdarabot. Alighanem két cente-simosak lehettek. Ismét a tulajdonosra pillantott.Most már biztosra vette, hogy ha átadná neki azerszényt, az ötlírás és a két krajcár egyenesen apénztárfiókba vándorolna.

Mit tegyen hát? Arra gondolt, hogy előzőnap az újságban követésre méltó nemes példádrólolvasott: egy táviratkihordó ugyanis pénztárcáttalált az úton, amelyben több mint ezer líra volt

268

és azt leadta a rendőrségen. Kövesse-e a ,,nemespéldát”? A rendőrségen bizonyára megkérdeznéka nevét és az újságba is kinyomtatnák. Eszébejutott, hogy szülővárosa léhütői a polgári körbennaponta végigböngészik a római lapokat a vezér-cikktől az apróhirdetésig. És ámbár azok mégarra is képesnek tartják, hogy néhány lírát el-tulajdonítson, most bizonyára gúnyosan nevetvemegállapítanák, hogy csak azért adta le a rendőr-ségen az erszényt, mert kevés pénz volt benne.Valóban, kicsit nagyképűnek érezte, hogy ilyensemmiség révén a feddhetetlen jellemű, becsületesmegtaláló szerepében parádézzon. De hát akkormit tegyen? Miközben így tétovázott, nem akartaaz erszényt mindenki szemeláttára a tenyerénlatolgatni, hanem egyszerűen zsebrevágta, hogyaztán nyugodtan mérlegelje, mit kezdhetne vele.Talán legokosabb lenne, ha visszatenné ugyanoda,ahol találta... De akkor könnyen megeshetik,hogy egy másik vendég, aki nálánál kevésbélelkiismeretes, minden gondolkodás nélkül bir-tokába veszi és az a szegény ördög, aki elvesz-tette ...

— De ugyan, mit töröm a fejemet, — gon-dolta magában végül is bosszúsan Noccia —elvégre csak öt líra az egész .. .

És már elő akarta ismét venni az erszényt,hogy a pamlagra dobja, amikor öregasszonyrontott be a kávéházba. Hegyesarcú, bagolyorrú,mocskos vén banya volt. Az állán szürke szőr-csimbókok éktelenkedtek. Gyapjas, borzas hajakiszabadult az álla alatt megkötött, viharvertkis kalap alól és a szemébe hullott. Sípoló lélekzésekígyósziszegésnek hallatszott.

— Itt van valahol az erszényem! Az er-szényem! Itt hagytam!

269

Noccia, amikor a vén banya így rátámadt,rögtön arra gondolt, hogy ha most megmondja,hogy zsebrevágta az erszényt, ez a boszorkánymég azt hiszi, hogy el akarta tulajdonítani. ígyhat bárgyún elmosolyodott és úgy tett, minthasemmiről sem tudna: — Erszény? Ugyan hollehet? — És előbb csak félrehúzódott, aztán felis állt, hogy az öregasszony szabadon kutathasson.Mikor pedig a banya, miután dühösen keresgélta díványon, a dívány alatt és még az asztalkalábai közt is, nyilvánvaló gyanakvással feléjefordította rút ábrázatát és ferde pillantást vetverá, egyenesen nekiszegezte a kérdést: — Nemmaga találta meg? — Noccia, bár szörnyen bán-totta, hogy nem nyúlhat a zsebébe és nem ad-hatja vissza neki az erszényét, éppen mert ludas-nak érezte magát, elvörösödve, dühösen kifakadt.

— Megőrült, kérem?A tulajdonos és a kávéház vendégei igazat

adtak Nocciának. Majd, alig hogy az öregasszonysírva és motyogva kicsoszogott, azzal mente-gették előtte, hogy szánalomraméltó, szerencsétlenfélbolond, aki amellett állandóan kábult a rengetegpálinkától és kávétól, amit azóta önt magábaliterszámra, hogy meghalt egyetlen lánykája akórházban.

Noccia ezekután tűkön ült. Rögtön fizetniés menni akart. De szerencsétlenségére a vén-asszony erszényét ugyanabba a zsebébe tette,ahol a sajátját őrizte. Mi lenne, ha tévedésbőlazt húzná ki? Úgy érezte, hogy minden cseppvére a fejébe száll. A szeme lázasan égett. Végülmégis elővette zsebéből százasokkal megtömöttpénztárcáját.

— Nem volna aprópénze? — kérdezte tőlecsodálkozva a tulajdonos.

270

Noccia felelni akart, de nem jött ki hang atorkán. Csak a fejével intett nemet. Az egyikvendég ajánlkozott, hogy felváltja a bankjegyetés Noccia, miután borravaló fejében ötlírát ha-gyott a pulton, elhagyta a kávéházat.

Alig hogy az uccára lépett, első gondolataaz volt, hogy valami elhagyott helyen eldobja azerszényt. De mindazok után, amiket a kávé-házban az öregasszony felől hallott, hogy (tudni-illik félig megháborodott szegény a lánya halálamiatt), ez a szándék még annál a hitványságnális aljasabbnak tűnt fel előtte, amit az előbb kö-vetett el. Még ha az öregasszony valóban azzalgyanúsította volna is, hogy megtalálta a tárcájátés meg akarja tartani, ez a gyanú alapjábannem lett volna igazságtalan, hiszen Noccia, mikorelőbb hülye módra nevetett, majd helyet adotta vénasszonynak a kereséshez, akarata ellenére,tényleg úgy viselkedett, mintha el akarná tulaj-donítani az erszényt. Nem bűn-e most már, haeldobja? Hiszen így fosztja meg tőle csak igazánjogos tulajdonosát! Biztos, hogy az uccán nemaz öregasszony, hanem valaki más találja meg,aki nem érzi kötelességének, hogy visszaszármaz-tassa gazdájához. Nem, nem, az erszényt eldobnimég nagyobb cudarság volna, mint az, amit márelkövetett. Hirtelen eszébe ötlött, hogy tömöttpénztárcája a kávéház tulajdonosának és ven-dégeinek úgyis elárulhatta, hogy gazdag ember,aki megengedheti magának azt a fényűzést,hogy tíz vagy húsz lírával kárpótolja a szegényöregasszonyt elvesztett erszényéért. Igen, ez jógondolat! Tanúk jelenlétében húsz lírát ad majda kávéház tulajdonosának, vagy pedig elkéritőle a vénasszony címét, hogy maga juttathassael hozzá a pénzt.

271

Noccia ezzel az elhatározással Indult vissza-felé, amikor íme, a kávéház közelében megintcsak az öregasszonyba botlott, aki két kezévelelhárítva arca elől szemébe hulló gyapjas, kócosv haját, görnyedt háttal, sírva botorkált az uccánés pillantását a földre szegezve, még mindig azerszényt keresgélte. Noccia könnyedén megérin-tette a vállát és megállította. Aztán két tízlírásbankjegyet vett elő tárcájából és a saját jócsele-kedetétől mélységesen megilletődve, átnyújtottaaz öregasszonynak, miközben dadogva kérte,fogadja szívesen ezt a csekélységet, veszteségéértcserébe. De ugyancsak elképpedt, amikor a vénbanya erre teljes erejéből belekapaszkodott, dü-hösen rázni kezdte a vállát és élesen elsivítottamagát:

— Húsz lírát? Húsz lírát adsz nekem, tolvaj?Hát a többi hol van? Csak húsz lírát adsz? Tolvaj!Tolvaj! Tolvaj!

Mindenfelől összefutottak a járókelők. Kétrendőr is akadt a közelben és Nocciánál, aki előbbszinte megdermedt az elképpedéstől, majd dühö-sen dulakodni próbált a száz karral, amely egy-szerre igyekezett lefogni, megtalálták az erszényt,amelyben — no, tessék! — az ezüst ötlíráson kívülkét régi, húszlírás arany is volt; nem pedig kétkrajcár, mint ahogy Noccia vélte látni, mikor a?kávéházban felületesen az erszénybe pillantott.Ezért követelte a vénasszony olyan erélyesen a»többit«! De hiszen most már száz, kétszáz, sőtezer lírát is szívesen fizetett volna neki Noccia!Elővette a zsebéből saját pénztárcáját. De, ter-mészetesen, mindenki arra gondolt, hogy ezt atömött tárcát is úgy lophatta valahol. És a rend-őrségre hurcolták.

Már most kétségtelen, hogy tolvajnak nem

272

igen szokott eszébe jutni, hogy a zsákmány egyrészét visszaadja. De az sem valószínű, hogygazdag és becsületes embernek kedve támadjonmásnak az erszényét zsebrevágni és aztán el-tagadni jogos tulajdonosa elől, mint ahogy Nocciatette Nem maradt más hátra: a rendőrségenkellett tartani, amíg csak meg nem érkeznekfelőle az információk Szicíliából. Mert az őrizetbevett kétségbeesésében szinte őrjöngő embernekazt áz állítását, amely szerint az egész kalamajkátbizonyos rosszindulatú, gonosz szellem álnokságaokozta, már csak mégsem lehetett komolyan venni.

A HALÁL ÁRNYÉKÁBAN

— Persze, mingyárt gondoltam! Ön tehát vala-hol a környéken nyaral és... lekésett a vonatról?

— Borzasztó, kérem! Egy percen múlt azegész! Kiérek az állomásra és az orrom előttrobog el.

— Utána szaladhatott volna.— Persze, tudom, hogy nevetséges a dolog.

Ha még legalább nincs nálam az a rengeteg nagycsomag, kis csomag, még kisebb csomag ... Úgykerültem ki az állomásra, mint valami teher-hordó szamár! De hát kérem, az asszonyok ...megbízás... még egy megbízás. Nem ismernekhatárt! Higyje el, a kocsiból kiszállva, hárompercig tartott, amíg az ujjaimra aggattam azösszes csomagokat: mindenikre kettő jutott.

— Mulatságos lehetett... Tudja, hogy énmit tettem volna a helyében? Ott hagytam volnavalamennyit a kocsiban.

— No, hiszen ennek örült volna csak afeleségem! Hát még a lányaim! Meg a lányaimösszes barátnői, akik mind a nyakamba sóztakvalami megbízást!

— Legfeljebb kicsit veszekedtek volna! Ezcsak szórakoztató.

— Nem is képzeli, uram, hogy megbokrosod-

274

nak a nők, amint az ember kiejti előttük a »nya-ralás« szót!

— Dehogyis nem. Jól tudom. Egytől-egyigvalamennyi úgy viselkedik, mintha semmiféleigénye sem volna.

— Ez még semmi! Képesek azt állítani,hogy azért mennek vidékre, mert ott kitűnőenlehet takarékoskodni! Aztán alig, hogy beköltöz-nek valami mocskos kis falu egyik roskadozóviskójába, szent kötelességüknek érzik, hogy aztfényűző palotává varázsolják át. Hej, hej, azasszonyok, az asszonyok! De hát hiszen mindeza hivatásukhoz tartozik... »Nem mennél be avárosba, szívecském? Sürgősen szükségem volnaerre ... vagy arra ... És ha nem volna terhedre,(kedves ez a »ha nem volna terhedre^!) ezt ésezt is elintézhetnéd ... Meg, ha már ott vagy aközelben ...« »De hogy képzeled, drágám, hogyhárom óra alatt mindezt elintézhetem?« »HátIstenem! Legfeljebb kocsiba ülsz, fiacskám!«És tudja, kérem, az a kellemetlen, hogy minthogycsak három órát akartam a városban tölteni, méga lakáskulcsot se hoztam magammal.

— Jaj, de érdekes l Hát akkor ezért...— A rengeteg kis és nagy csomagot be-

adtam a pályaudvaron a ruhatárba. Aztán kisvendéglőbe mentem vacsorázni. Utána, hogykicsit elpárologjon a mérgem, színházba. De anézőtéren dögleletes hőség volt. Mikor előadásután az uccára léptem, azon gondolkodtam, hogymost mihez kezdjek. Szobát nyittassak egy szállo-dában? Máris tizenkét óra. Hajnali négykor indula vonatom. Három órai alvás kedvéért nemérdemes költségekbe verni magamat. Ezért hátegyenesen kijöttem ide az állomásra. Úgy-e, eza kávéház egész éjjel nyitva marad?

275

— Hogyne, kérem. Szóval, az összes csomag-jait a ruhatárban hagyta?

— Miért? Talán nincsenek ott biztonságban?Jól át van kötözve valamennyi.

— Nem, nem azért kérdeztem! Persze, kép-zelem, hogy jól át vannak kötözve. A fiatal se-gédek, az üzletekben, remekül értenek a vásároltholmi becsomagolásához... Milyen ügyesenbánnak vele! Szép, nagy, gyűretlen, rózsaszínűpapírlapot vesznek elő ... Még látni is öröm . ..olyan sírna, hogy az ember legszívesebben rá-hajtaná az arcát, hogy érezze hűvös érintését...Maguk elé terítik a pultra, aztán kecses mozdu-lattal, pontosan a közepére helyezik a szépenösszehajtogatott lágy szövetet. Előbb a papír iegyik szélét lebbentik fel könnyedén, vissza-kézzel,aztán ráejtik a másik szélét, középen összefogjákés hosszában be is gyűrik, csak úgy, az esztétikakedvéért. Majd előbb a csomag egyik, utána amásik végén háromszögalakban bevasalgatják ésbehajlítják. Félkezükkel a zsineges dobozértnyúlnak, éppen csak annyit gombolyítanak le,amennyi a csomag átkötéséhez szükséges és olyangyorsan bogozzák össze, hogy az embernek jó-formán még ideje sincs az ügyességüket meg-bámulni, máris feléje nyújtják a kész csomagot,a kis hurokkal, amelybe az ujját akaszthatja.

— Látszik, hogy ön alaposan megfigyeltea bolti segédeket...

— Én? Uram, napokat töltök ezzel! Képesvagyok órák hosszat is elálldogálni egy-egy üzletelőtt. A kirakat üvegén keresztül benézek. Egészbelefeledkezem a bámulásba. A selyemanyag,vagy a szövet helyébe képzelem magamat...Szeretnék az a piros vagy kék szalag lenni, ame-lyet a segéd, miután a mérőlécen lemérte, nyolcas

276

alakjában a hüvelyk és a kisujja köré csavargat,mielőtt becsomagolná. Megfigyelte ezt már? Aztánnézem a vevőt, amint kilép az üzletből, csomaggala hóna alatt, vagy a táskájában, vagy az ujjahegyén, vagy a kezében... Utána bámulok,amíg csak szem elől nem tévesztem... És igyek-szem elképzelni, hogy ... — hej, de sokat képze-lődöm! Nem is hinné! De erre szükségem van.Határozottan szükségem van.

— Szüksége? Bocsánat, — mire?— Hogy így belekapaszkodhassam a kép-

zeletemmel ... belekapaszkodhassam az életbe,mint felfutó növény a kerítés rácsozatába. Ó,egy pillanatig sem szabad a fantáziámat pihen-tetnem ... segítségével hozzá kell tapadnom, erő-sen hozzá kell tapadnom mások életéhez ,. .de nem azokéhoz, akiket ismerek. Nem nem_Azoknak az életétől undorodom, émelygek ,..Idegenek életébe kapaszkodom, akikkel kapcso-latban szabadon dolgozhat a képzeletem, de nemszeszélyesen — sőt ellenkezőleg, a legaprólékosabbmegfigyelésekből kiindulva. És ha tudná, mennyités hogyan dolgozik! Mennyire sikerül néha másokéletébe belehelyezkednem! Látom ennek vagyannak az embernek a házát, benne élek, lélekzem,szinte még különös levegőjét is érzem... Úgy-e,tudja, hogy minden lakást más és más sajátságoslevegő tölt be? Az önét is, az enyémet is ... Dea magunkéban ezt már nem is érezzük, mertmegszoktuk a szagát: saját életünk kipárol-gásának szaga ez. Érti, mire gondolok? Látom,hogy bólint...

— Igen, ... arra gondolok, hogy kellemesmulatság lehet ilyen sok mindent elképzelni...

— Mulatság? Az én számomra?— Úgy képzelem . . .

277

— Dehogyis mulatság! Mondja csak, kérem,járt valaha jónevű orvosnál?

— De miért, kérem? Nem vagyok beteg!— Csak azt szeretném tudni, látta-e már,

milyen az ilyen jobbnevű orvos várószobája?— Ja igen, hogyne. Egyszer a kislányomat

kellett orvoshoz vinnem, mert akkoriban nagyonideges volt.

— Jól van. A részletek nem érdekelnek.Azt akarom mondani, hogy az ilyen várószoba..megfigyelte a berendezését? Azok a régimódi,sötét szövettel bevont díványok... azok agyakran különböző garnitúrákból kimustráltpárnás karosszékek... azok a kényelmetlen szé-kecskék... Csupa árverésen vásárolt, össze nemillő holmi, amit csak éppen beállítottak egy üresszobába, a várakozó betegek számára. Az egésztulajdonképpen nem is tartozik a ház berende-zéséhez. Hiszen a doktor úrnak külön szalonjavan, a barátai és a felesége barátnői részére,amely gazdag, elegáns. Képzelem, milyen tilta-kozóan recsegne egy-egy elegáns karosszék, haabból a szépen berendezett szalonból átvinnéka várószobába, ahol a szedett-vedett bútorzat istökéletesen megfelel. Szeretném tudni, hogy amikorelkísérte kislányát az orvoshoz, megfigyelte-e akarosszéket, amelyben várakozás közben foglalthelyet.

— Az igazat megvallva, nem igen ...— Persze, mert hiszen nem volt beteg ...

De gyakran még maguk a betegek sem vetnekügyet rá, mert túlságosan lefoglalja őket a sajátbajuk. Hányszor láthatjuk, amint szórakozottannézik az ujjukat, amely jeleket rajzol annak akarosszéknek a karfájára amelyben ülnek! Deúgy elgondolkodnak, hogy nem is látják. Hanem

278

aztán micsoda hatást gyakorol az emberre, mikoraz orvosi vizit után ismét végighaladva a váró-termen, megpillantja a karosszéket, amelybenkis idő előtt ült, mikor még nem tudta, mi baja,és szorongva várta az »ítélethirdetés«-t! Milyenfurcsa azt látni, hogy most már másik páciensfoglal helyet benne, aki szintén ismeretlen beteg-séget hordoz magában. Vagy pedig üresen állott, közömbösen, míg valaki ismét elfoglalja . . .De miről is beszeltünk? Persze ... hogy a képze-lődés nagy mulatság... Ki tudja, hogy errőlmiért jutottak rögtön eszembe az orvosi váró-szobák karosszékei, amelyekben a betegek várnak,ítéletükre ...

— Valóban ... nem igen . ..— Nem érti? Én sem. De még nem vette

észre, hogy bizonyos, látszólag egymástól távol esőképzetek társításai annyira egyéni sajátosságaink,olyan különleges okokból és tapasztalatokbólfakadnak, hogy egyik ember meg sem érthetnéa másikat, ha beszélgetés közben nem igyekeznénkezeket elhallgatni. Az ilyen analógiák néha töké-letesen illogikusnak és összefüggéstelennek lát-szanak. De előbbi gondolatmenetem talán a követ-kező lehetett: — Vájjon szórakozás volna-e avárószobabeli karosszék számára, ha elképzelné,ki az, aki belé ül? Micsoda betegséget hordozmagában? Hová megy, mit fog művelni az orvosilátogatás után? — Biztos, hogy a karosszék eztcseppet sem találná szórakoztatónak. Mint ahogynekem sem mulatság a képzelődés. Sok páciensjön, megy, és azok a szegény székek azért állnakott, hogy elfoglalják őket. Nos hát, ehhez hasonlóaz én elfoglaltságom is. Most ez foglal le, most az.Ebben a pillanatban például önnel foglalkozomés higyje el, hogy egyáltalában nem szórakoztat,

279

hogy lekésett a vonatról, nem mulatok a családján,amely valahol falun várja és a sok kellemetlen-ségen, ami az életben bizonyára éri...

— De még mennyi!— Adjon hálát az Istennek, ha csak kelle-

metlenségek érik! Van, akinek egyébből is kijut,tisztelt uram. Mondom, szükségem van arra,hogy képzeletemmel beleakaszkodjam a másokéletébe. De nem szórakozásból, még csak nem isérdeklődésből, sőt inkább ... inkább azért, hogykellemetlennek, értelmetlennek, üresnek lássamaz életet, amelyről éppen ezért nem is lehet nehézlemondani. Adatok, példák segítségével, könyör-telen következetességgel folyton bizonyítgatnomkell ezt magamnak. Mert hát, uram, nem tudjuk,miért, de mégis csak itt érezzük valamennyiena torkunkban, mint valami nagy szorongást, azélnivágyást, amely sohasem elégül ki, sohasemtud kielégülni, hiszen maga az élet, még abban apillanatban is, amikor a legintenzívebben éljük,oly mohón szomjazza önmagát, hogy egészenkiélvezni nem is lehet. Az élet ízét talán csak amúltban ismerhetjük meg, amely tovább erjedbennünk. Zamatát csak az emlékeinkben ízlel-hetjük, amelyek régi dolgokhoz fűződnek. Deugyan mihez? Apró ostobaságokhoz... kelle-metlenségekhez ... bárgyú illúziókhoz ... értel-metlen időtöltésekhez ... Igen, igen. Azt, amimost pillanatnyilag ostobaságnak, kellemetlen-ségnek, — sőt, merem állítani, azt is, ami pillanat-nyilag szerencsétlenségnek tűnik fel a szemünkben,Isten tudja, nem fogjuk-e négy, öt, tíz év távla-tából kellemesnek érezni... Ki tudja, nem lesz-eegyszer még édes az emlékezésünkben azoknaka könnyeknek az íze, amelyeket most keserűfájdalmunkban ejtünk... Hiába, az élet mégis

280

csak élet és már maga az a gondolat is, hogyelveszítjük... különösen, ha ez csupán napokkérdése ... — No, tessék ... látja kérem? Ott,ott a saroknál. . . Látja azt a bús asszonyi árnyé-kot? Most elrejtőzött!

— Hogyan? Ki? ... Kicsoda?— Nem látta? Elrejtőzött.— Egy asszony?— Igen. A feleségem ...— Ó, a felesége?— Távolról figyel... Higyje el, legszíve-

sebben odamennék hozzá és felrúgnám. De ezzelsem érnék semmit. Olyan, mint azok a makacs,kóbor kutyák, amelyek, mennél többet rugdossákőket, annál csökönyösebben szegődnek az embernyomába. El sem képzelheti, mit szenved értemaz az asszony. Nem eszik, nem alszik... éjjel-nappal kerülget, úgy, mint most is ... távolról...Legalább eszébe jutna, hogy néha lekefélje aport arról az idétlen kávésbögréről, amit a fejénvisel, vagy a ruhájáról... Olyan, mintha márnem is asszony volna, hanem csak törlőrongy.Örökre beporosodott a haja is, a halántékán.Pedig még csak harmincnégy esztendős. Ki setudom mondani, mennyire ingerel a látása. Néharávetem magam, megrázom a vállát és az arcábaordítom: »Ostoba!« Némán tűr mindent. Csaknéz rám, nagy szemekkel... olyan szemekkel,hogy esküszöm, legszívesebben megfojtanám. Egyszót sem szól. Várja, hogy odébb álljak és akkormegint csak üldözni kezd. No, tessék, nézze ...most megint kidugta a fejét az épület sarka mögül...

— Szegény asszony ...— Dehogyis szegény asszony! Képzelje, azt

kívánná, hogy otthon üljek és békésen tűrjemgyöngéd, szeretetteljes gondoskodását... Él-

281

vezzem a szobák tökéletes rendjét, a bútoroktisztaságát, meg otthonom csöndjét, amelybencsupán az ebédlő faliórájának ketyegése hallatszik...Ezt akarná! De már most, hogy némiképpenérzékeltessem ennek a kívánságnak a képtelen-ségét ... mit is beszélek!. .. ennek a kívánság-nak a gyilkos kegyetlenségét, — azt kérdemöntől, vájjon nyugodtan, békés rendben sora-kozhattak volna-e a holdsütésben, az uccák ésterek mentén, a közmunkatanács előírásánakengedelmeskedve, Avezzano és Messina házalabban a tudatban, hogy a földrengés rövidesenel fogja pusztítani őket? Pedig azok csak kő-ből, téglából épült házak voltak, — de mégismenekülni próbáltak volna! És most, képzeljeel Avezzano és Messina lakóit, amint nyugodtanlevetkőznek, ágyba fekszenek, összehajtogatjáka ruhájukat, kiteszik az ajtó elé a cipőjüket, apaplan alá bújnak és élvezik a friss ágyneműhűvösséget, abban a meggyőződésben, hogy né-hány órán belül meg fognak halni... Lehetséges-nek tartja ezt?

— De talán a felesége ...— Hadd fejezzem be, amit mondani akartam!

Ha a halál olyan volna, uram, mint azok azutálatos, furcsa rovarok, amelyeket valaki vélet-lenül felfedez rajtunk ... Mondjuk, ön az uccánsétál, egy másik járókelő hirtelen megállítja éskét ujját óvatosan kinyújtva. így szól: *>Bo-csánat, megengedi? A halál van a gallérján, uram.«És azzal a két kinyújtott ujjával leveszi gallér-járól a halált és messze eldobja ... Milyen csodá-latos volna ez! De a halál nem olyan, mint azokaz utálatos rovarok. Sokan vidáman, fesztelenüljárnak-kelnek, pedig talán már ott ül a gallér-jukon. Senki sem látja. És azok a szerencsétlenek

282

közben nyugodtan gondolkodnak azon, hogy mitcsinálnak majd holnap és holnapután. Már mostén, tisztelt uram ... jöjjön ide, kérem ... jöjjönide, a lámpa alá ... Mutatok valamit ... Itt abajuszom alatt... látja ezt a kis lila kelést?Tudja, hggy hívják? Ó, csodálatosan édes nevevan ... Édesebb, mint valami cukorkáé: epite-lioma, így hívják. Próbálja csak kimondani, hogymilyen édes ez a név: epitelioma ... Érti? A halálmeglátogatott. A számba dugta ezt a virágot ésaztán így szólt hozzám: »Tartsd meg, drágám,emlékül: nyolc-tíz hónapon belül érted jövök!«— Már most, mondja meg igaz lelkére, hogyezzel a virággal a számban élhetek-e nyugodtanés derűsen odahaza, mint ahogy az a boldogtalanasszony kívánná? Néha ráordítok: — Talán aztakarnád, hogy megcsókoljalak? — Igen, csókoljmeg! — kiáltja. — És tudja, mit csinált a múlthéten? Gombostűvel megkarcolta az ajkát, aztánkét keze közé fogta a fejemet: meg akart csókolni...Szájon akart csókolni... mert azt mondja,egyetlen vágya, hogy velem együtt haljon meg.Őrült. Nem bírok otthon maradni. Az üzletekkirakata előtt kell ácsorognom, hogy a segédekügyességét bámuljam. Mert hiszen beláthatja,ha csak egy pillanatra üresség támadna bennem...beláthatja, még az is előfordulhatna, hogy egy-szerűen kiölöm az életet valakiből, akit nem isismerek. Előveszem a revolveremet és lelövökvalakit, aki, mint például ön, véletlenül lekésetta vonatról... Nem, ne féljen, tisztelt uram, csaktréfálok! — Megyek is már. Hiszen, ha éppenölni volna kedvem, inkább ... De éppen mosta-nában olyan kitűnő sárgabarackokat kezdenekárulni a piacon ... Ön hogyan eszi a barackot?Úgy-e, a héjával együtt? Az ember elfelezi.. .

283

Megnyomja a két ujjával, fönt és lent és akkorszétnyílik, mint két húsos ajak... Ó, micsodagyönyörűség! — Kellemes nyaralást kívánokkedves nejének és leányainak. Látni vélem őket,fehér és kék ruhában, homályba borult, szépzöld mezőn... Szabad egy nagy szívességrekérnem? Holnap reggel, ha megérkezik... úgyképzelem, hogy a helység egy-két kilométernyirelehet az állomástól... hajnalban gyalog is meg-teheti az utat... szóval, hajoljon le az első fű-csomóhoz, amelyet a parton megpillant. Számoljameg a szálait. Ahány fűszálat számol, annyi napigélek még. De arra kérem, lehetőleg jó vastagfűcsomót válasszon. Jóéjszakát, tisztelt uram!

VÉGE