CARTA

LIGHT

A sorozat 2010-ben megjelent kötetei:

Lars Kepler: A hipnotizőr

David Nicholls: Egy nap

Justin Cronin: A szabadulás

A sorozat kötetei 2011 első félévében:

Deborah Harkness: Szentivánéj

Philippa Gregory: A vörös királyné

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Pittacus Lore: IAm Number Four HarperCollins, 2010, New York

Copyright © 2010, 2011 by Pittacus Lore

Fordította

ILLÉS RÓBERT

Szerkesztette

POLYÁK BÉLA

Hungarian translation © Illés Róbert, 2010

Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, 2011

ISBN 978-963-266-184-1

A KÖNYVBEN LEÍRT ESEMÉNYEK VALÓSAK.

A NEVEKET ÉS HELYSZÍNEKET

A LORIENI HATOK

VÉDELMÉBEN MEGVÁLTOZTATTUK.

EZ AZ ELSŐ FIGYELMEZTETÉS.

MÁS CIVILIZÁCIÓK IS LÉTEZNEK.

ÉS AKADNAK KÖZTÜK ELLENSÉGESEK IS.

M E G R Á Z K Ó D I K A B A M B U S Z N Á D B Ó L Ö S S Z E T Á K O L T ,

V É K O N Y ajtó. Az enyhe remegés szinte azonnal elhal. Mindketten fölemelik a fejüket, a tizennégy éves fiú és az ötvenéves férfi, akit mindenki a fiú apjának gondol, pedig egy másik dzsungelben, egy másik bolygón született, több száz fényévnyire. Félmeztelenül fekszenek a kalyibában, egymástól néhány lépésre, a fal mellett. Az ágyak fölött szúnyogháló. Távoli reccsenés hallatszik, mint amikor valamilyen állat lába alatt eltörik egy ág, de most mintha egy egész fa tört volna ketté.

- Mi volt ez? - kérdezi a fiú. - Csss - feleli a férfi. Hegyezni kezdik a fülüket, de csak a bogarak ciripelését

hallják. A férfi épp átveti a lábát az ágy szélén, amikor a ráz-kódás újrakezdődik. Hosszabb, határozottabb remegés, majd egy újabb reccsenés, ezúttal közelebbről. A férfi kilép az ágy-ból, és lassan az ajtóhoz megy. Csönd támad. Vesz egy mély lélegzetet, és óvatosan ráteszi kezét a reteszre. A fiú felül.

- Ne - suttogja a férfi, és ebben a pillanatban egy kard hatol át az ajtón. A csillogó, hosszú penge, amely a Földön ismeretlen, ragyogó fehér fémből készült, belefúródik a férfi mellkasába, és gyakorlatilag felnyársalja. A penge végéből mintegy tizenöt centi kibukkan a hátán, majd ugyanolyan gyorsan vissza is húzódik. A férfi felnyög. A fiúnak elakad a lélegzete. A férfi vesz még egy utolsó korty levegőt, és azt motyogja: - Menekülj! - Majd holtan terül el a földön.

A fiú fölpattan, és kirohan a hátsó falon keresztül. Nem vesződik az ajtóval vagy az ablakokkal, szó szerint átrohan a falon, ami úgy szakad szét, mintha papírból lenne, noha erős, kemény afrikai mahagóniból készült. A menekülő beleveti magát a kongói éjszakába, fákat ugrik át, közel kilencven kilométer per órás sebességgel száguld. Látása és hallása sokkal élesebb az emberekénél. Fákat kerülget, egymásba ga-balyodott indákat söpör félre, keskeny patakok fölött repül át egyetlen lépéssel. Mögötte súlyos léptek döngenek, egyre

közelebbről hallja őket. Üldözői szintén rendelkeznek külön-leges képességekkel. És van náluk valami. Valami, amit eddig csak hallomásból ismert. Valami, amiről sosem gondolta vol-na, hogy a Földön találkozni fog vele.

A reccsenések egyre közelednek. A fiú halk, de fokozatosan erősödő morgást hall a háta mögül. Tudja, hogy bármi is az, ami követi, legalább olyan gyors, mint ő. Hirtelen egy rést pillant meg a fák között. Amikor odaér, jókora szakadékot lát maga előtt. Legalább száz méter széles és ugyanolyan mély, az alján folyó. A parton hatalmas sziklák. Sziklák, melyek szétzúznák a testét, ha lezuhanna. Az egyetlen esélye, ha sikerül átjutnia a szakadék fölött. Csak rövid nekifutásra lesz ideje, csak egyszer próbálkozhat. Nem lesz több lehetősége. Túl nagy a távolság, ez még számára is - meg a többi hozzá hasonló számára, akik a Földön rejtőznek - szinte lehetetlen. De ha visszafordul, leugrik vagy megpróbál szembeszállni ül-dözőivel, az a biztos halál. Nincs más választása: ugrania kell.

Fülsiketítő bömbölés hallatszik a háta mögül. Már csak nyolc-tíz méterre vannak tőle. Hátrál néhány lépést, aztán nekifut - a szakadék pereme előtt erősen elrugaszkodik, és fölemelkedik a levegőbe. Három vagy négy másodpercig re-pül. Karját előrenyújtva üvölt, várja a biztonságos talajt vagy a halált. Bukfencezve ér földet, többször is átfordul, míg végül egy mamutfenyő állítja meg. Elmosolyodik. Szinte el sem hiszi, hogy sikerült, hogy életben marad. Nem akarja, hogy meglássák, és egyébként is tudja, hogy a lehető legtávolabb kell kerülnie tőlük, ezért gyorsan feláll. Tovább kell futnia.

A dzsungel felé fordul. Ebben a pillanatban hatalmas kéz fonódik a torkára. Fölemeli a földről. A fiú kétségbeesetten kapálózik, próbálja kiszabadítani magát, de tudja, hogy hiába. Vége. Sejthette volna, hogy a másik oldalon is ott vannak. Ha egyszer megtalálják, nincs menekvés. A mogadori még följebb emeli, hogy lássa a fiú mellkasát, a nyakában lógó amulettet, amit csak az ő fajtája viselhet. Leszakítja és elsüllyeszti hosszú,

fekete kabátja mélyébe. Amikor újra előhúzza a kezét, csillogó, fehér fémből készült kardot tart benne. A fiú a mogadori üres, érzelemmentes, fekete szemébe néz, és beszélni kezd.

- A Védők élnek. Meg fogják találni egymást, és egy nap elpusztítanak titeket.

A mogadori gúnyosan fölnevet. Fölemeli a kardot, az egyetlen fegyvert az univerzumban, amely képes megtörni a fiút és társait védő varázslatot. Amint a penge a levegőbe emelkedik, ezüstösen fölizzik, mintha tudná, mi következik, és már alig várná, hogy elvégezze a feladatot. Amikor a fényes csík szabályos ívet leírva elindul lefelé, átszelve a dzsungel sötétjét, a fiú még mindig hisz benne, hogy énjének egy része valamiképp túléli mindezt, és hazajut. Mielőtt a kard lesújt, behunyja a szemét. Aztán vége.

ELSŐ

FEJEZET

KEZDETBEN KILENCEN VOLTUNK. MÉG KICSIK VOLTUNK,

amikor eljöttünk, majdnem ahhoz is túl kicsik, hogy emlé-kezzünk a történtekre.

De csak majdnem. Mesélték, hogy rázkódott a talaj, az égboltot pedig színesre

festette a robbanások fénye. Az évnek pont abban az idő-szakában történt ez, amikor két hétig mindkét hold fent volt az égen, a horizont két átellenes pontján. Ilyenkor egymást érték az ünnepségek, és először mindenki azt hitte a robba-násokra, hogy tűzijáték. Tévedtek. Meleg szél fújt a víz felől. Valamiért mindig hangsúlyozták, hogy milyen meleg volt az idő. Langyos szellő fújt. Sosem értettem, hogy ez miért olyan fontos.

Amire a legtisztábban emlékszem arról a napról, az a nagy-anyám. Ijedt volt és szomorú. A szemében könnyek csillogtak. Nagyapám ott állt mellette. Emlékszem, ahogy szemüvegének lencséje összegyűjtötte az égbolt fényeit. Megöleltek. Beszéltek hozzám. De egyetlen szavukra sem emlékszem. Bármit megadnék érte, ha fel tudnám idézni, mit mondtak.

Egy évig tartott, míg ideértünk. Ötéves voltam, amikor megérkeztünk. Az volt a terv, hogy beilleszkedünk a helyi kultúrába, majd később visszatérünk a Lorienre, amikor már Újra alkalmas lesz az életre. Szét kellett szóródnunk, ezért kilencen kilencfelé mentünk. Senki nem tudta, mennyi ideig

kell távol maradnunk egymástól. Még most sem tudjuk. A többiek nem tudhatják, hol vagyok, és én sem tudom, ők hol vannak és hogy néznek ki. A varázslat, melyet indulás előtt ránk idéztek, csak így védhet meg minket. Amíg külön vagyunk, csakis adott sorrendben lehet megölni bennünket. Ha összegyűlünk, a varázslat megtörik.

Ha egyikünket megtalálják és megölik, a többiek jobb bo-káján megjelenik egy kör alakú sebhely. A bal bokánkon van egy másik forradás, ugyanolyan, mint a nyakunkban hordott amulett. Ez akkor került oda, amikor a lorieni varázslatot megidézték. A kör alakú sebhelyek is a varázslat részét képe-zik. Figyelmeztetésül szolgálnak, hogy tudjuk, hol tartunk, és mikor kezdenek el ránk vadászni. Az első forradás kilencéves koromban jelent meg a bokámon. Fölébredtem rá, amikor beleégett a bőrömbe. Arizonában éltünk, egy kisvárosban, nem messze a mexikói határtól. A fájdalomtól üvöltve éb-redtem az éjszaka közepén. Ez volt az első jele annak, hogy a mogadoriak végül ránk találtak a Földön, az első jele annak, hogy veszélyben vagyunk. Addigra már kis híján sikerült elhi-tetnem magammal, hogy az emlékeim megcsalnak, és mindaz, amit Henri mondott nekem, mégsem úgy van. Normális, hétköznapi életet akartam élni, mint minden más normális gyerek, de aznap végérvényesen eldőlt, hogy ez nem lehetsé-ges. Másnap továbbálltunk Minnesotába.

A második forradás tizenkét éves koromban jelent meg a bokámon. Éppen suliban voltam, Coloradóban, és egy he-lyesírási versenyen vettem részt. Amint megéreztem a fáj-dalmat, rögtön tudtam, miről van szó, mi történt Másodikkal. A fájdalom rettenetes volt, de ezúttal el tudtam viselni. Nem is lett volna semmi baj, ha a forróságtól nem kap lángra a zoknim. A felügyelő tanár azonnal lefújt poroltóval és bevitt a kórházba. Az orvos, aki megvizsgált, fölfedezte az első forradást, és hívta a rendőrséget. Amikor Henri megérkezett, a rendőrök megfenyegették, hogy letartóztatják gyerekbán-

talmazásért. De mivel a második sebhely megjelenésekor a közelemben sem volt, végül kénytelenek voltak elengedni. Kocsiba ültünk, és meg sem álltunk Maine-ig. Semmit nem vittünk magunkkal, csak a Ládát, amit Henri minden költö-zésünkkor elhozott. Mind a huszonegy alkalommal.

A harmadik forradás egy órával ezelőtt jelent meg. Épp egy hajón ültem. A hajó a suli legnépszerűbb fiújának az őseié, és a srác a szülei tudta nélkül bulit rendezett rajta. Soha egyetlen buliba sem hívtak meg korábban. Visszahúzódó voltam, mert tudtam, hogy bármelyik percben történhet valami, ami miatt költöznünk kell. De most már két éve csönd volt. Henri semmi olyat nem látott a hírekben, ami elvezethette volna valamelyikünkhöz a mogadoriakat, és olyasmit sem, ami az ő jelenlétükre figyelmeztetett volna minket. Így hát összehaver-kodtam pár osztálytársammal. Egyikük pedig bemutatott an-nak a srácnak, aki a bulit tartotta. A kikötőben találkoztunk. Volt három hűtőláda tele piával, egy kis zene, meg néhány csaj, akiket azelőtt csak távolról bámultam, szóba elegyedni egyszer sem sikerült velük. Kihajóztunk a kikötőből, és a part-tól nem messze megálltunk a Mexikói-öbölben. A hajó szélén ültem, lábamat a vízbe lógattam, és éppen egy Tara nevű aranyos, sötét hajú, kék szemű lánnyal beszélgettem, amikor megéreztem, mi történik. A víz sisteregni kezdett a lábam kö-rül, és a lábfejem hirtelen fölizzott, ahogy a sebhely beleégett a bokámba. A harmadik lorieni jel: a harmadik figyelmeztetés. Tara fölsikoltott, mire körénk gyűltek a többiek. Tisztában voltam vele, hogy ezt nem fogom tudni megmagyarázni. És azzal is, hogy azonnal tovább kell állnunk.

Ismét emelkedik hát a tét. Megtalálták Harmadikat, akárhol rejtőzött is, és Harmadik már halott. Megnyugtattam Tarát, adtam neki egy puszit, és azt mondtam, nagyon örülök, hogy megismerhettem, és remélem, hosszú, boldog élete lesz. Azzal fejest ugrottam a vízbe, és egész idő alatt a felszín alatt tempózva kiúsztam a partra. Csak féltávnál jöttem föl egyszer

levegőért. Az autópálya mellett futottam haza, a fák között száguldva, ugyanolyan tempóban, mint az aszfalton haladó autók. Amikor hazaértem, Henri éppen a képernyők előtt ült, és a világ minden részéből érkező híreket meg a helyi rendőrség tevékenységét figyelte. Azonnal kitalálta, miről van szó; nem szólt semmit, csak lehúzta csuromvizes zoknimat, hogy megnézze az újabb forradást.

*****

Kezdetben kilencen voltunk. Hárman már halottak. Hatan maradtunk. A nyomunkban vannak, és nem nyugszanak, amíg mind-

nyájunkat meg nem ölnek. A negyedik vagyok. Tudom, hogy én következem.

MÁSODIK

FEJEZET

A KOCSIFELHAJTÓN ÁLLOK, ÉS A HÁZAT BÁMULOM.

VILÁGOS rózsaszínűre van festve, úgy néz ki, mint egy szülinapi torta. Három méter magas facölöpökön áll, előtte pálmafa hajladozik. A ház végében egy stég, ami húsz méter hosszan benyúlik a Mexikói-öböl vize fölé. Ha a ház két kilométerrel délebbre lenne, a stég már az Atlanti-óceánban volna. Henri kihozza az utolsó dobozokat is, amik közül néhányat ki sem pakoltunk a legutóbbi költözködés óta. Bezárja az ajtót, a kulcsot a postaládában hagyja. Hajnali kettő van. Henri khakiszínű rövidnadrágot és fekete pólót visel. Bőre napbarnított, borostás arca nyúzott. Ő sem örül annak, hogy el kell mennünk. Az utolsó dobozt is bedobja a furgon rakte-rébe, a többi holmink mellé. - Ezzel meg is vagyunk - mondja. Bólintok. Állunk, nézzük a házat, és hallgatjuk a pálmale-velekkel játszó szél zúgását. A kezemben egy zacskó zeller. - Hiányozni fog ez a hely - mondom. - Jobban, mint a többi. - Nekem is. - Jöhet a hamvasztás? - Igen. Te csinálod vagy csináljam én? - Majd én. Előhúzza a tárcáját és a földre dobja. Kiveszem a zsebemből az enyémet, és én is ledobom. Henri odamegy a furgonhoz, és amikor visszajön, a földre szórja az útleveleket, a születési anyakönyvi kivonatokat, a társadalombiztosítási

kártyákat, a csekk-könyveket, a hitelkártyákat és a bankkár-tyákat - az összes itt használt dokumentumunkat és iratun-

kat, személyazonosságunk megannyi hamisított bizonyítékát. Kiveszem a furgonból azt a kis kanna benzint, amit végszük-ség esetére tartunk ott. Lelocsolom a szerény kupacot. Most épp Daniel Jones a nevem. Mindenkinek azt mondtam, hogy Kaliforniában születtem, és azért költöztünk ide, mert apám programozó, és itt kapott állást. Daniel Jones hamarosan örökre eltűnik. Meggyújtok egy szál gyufát, és a kupac lángra lobban. Búcsút intek egy újabb életnek. Mint mindig, most is végignézzük, ahogy leég a tűz. Szia, Daniel - gondolom magamban -, örülök, hogy megismerhettelek. Amikor a tűz kialszik, Henri rám pillant.

- Indulnunk kell. - Tudom. - Ezek a szigetek amúgy sem biztonságosak. Nem lehet

gyorsan elmenekülni. Ostobaság volt idejönni. Bólintok. Tudom, hogy igaza van. Mégis nehezen szánom

rá magam az indulásra. Én akartam, hogy idejöjjünk, és a Földre érkezésünk óta először Henri belement, hogy én vá-lasszam meg új lakóhelyünket. Kilenc hónapig éltünk itt - ez a leghosszabb idő, amit egy helyen eltöltöttünk azóta, hogy eljöttünk a Lorienről. Hiányozni fog a napsütés és a meleg. Hiányozni fog a gekkó, amelyik mindennap a falról figyelte, ahogy reggelizem. Florida déli része ugyan valósággal hem-zseg a gekkóktól, mégis esküdni mernék rá, hogy ugyanez a példány követ a suliba, és ugyanez van ott gyakorlatilag mindenhol, amerre járok. Hiányozni fognak a váratlanul ki-törő viharok, meg az, ahogy reggelente minden mozdulatlan és csöndes, amíg az első madarak meg nem érkeznek. Hiá-nyozni fognak a delfinek, akiket néha megetettem a lemenő nap utolsó sugarainak fényében. Még a part mentén rothadó hínár kénes bűze is hiányozni fog, amely átjárta a házat és belengte álmainkat.

- Szabadulj meg a zellertől. A kocsiban várlak - mondja Henri. - Ideje indulnunk.

Belépek a háztól nem messze álló fák közé. A három fehér- farkú szarvas már ott vár. Lerakom a zellert a lábuk elé, aztán leguggolok, és egyenként megsimogatom őket. Nem

futnak el, rég túl vannak már a kezdeti ijedősségen. Egyikük fölemeli a fejét, és rám néz. Sötét tekintetét énrám szögezi. Olyan érzésem van, mintha mondani akarna valamit. Megborzongok. A szarvas lehajtja a fejét, és tovább falatozik.

- Sok szerencsét, kis barátaim - mondom, azzal vissza-ballagok a furgonhoz, és beszállok az anyósülésre.

A tükörben figyeljük, ahogy a ház egyre kisebb lesz, majd Henri ráfordul a főútra, és legutóbbi otthonunk végleg eltű-nik a szemünk elől. Szombat van. Azon tűnődöm, mi történ-hetett a bulin azután, hogy eljöttem. Vajon mit gondoltak arról, ahogy távoztam, és mit fognak szólni, amikor hétfőn nem megyek iskolába? Bárcsak elköszönhettem volna tőlük! Soha többé nem találkozom egyikükkel sem. Soha többé nem beszélek velük. És soha nem fogják megtudni, ki vagyok, és miért mentem el. Néhány hónap, vagy talán néhány hét múl-va már a nevemre sem fognak emlékezni.

Mielőtt felhajtunk az autópályára, Henri megáll egy ben-zinkútnál. Amíg tankol, én az atlaszt böngészem, amit min-dig a középső ülésen tartunk. Ezt az atlaszt használjuk, mióta megérkeztünk a bolygóra. Vonalak kötik össze azokat a váro-sokat, ahol már éltünk. Mostanra az egész Egyesült Államok tele van egymást átszelő vonalakkal. Tudjuk, hogy meg kelle-ne szabadulnunk a térképtől, de igazából ez az egyetlen kö-zös emlékünk, amely összetartja az életünket. Mások fényké-peket, videókat őriznek vagy naplót vezetnek; nekünk nincs más, csak ez az atlasz. Amint kinyitom, látom, hogy Henri már be is húzott egy új vonalat Floridából Ohióba. Ohióról a tehenek, a kukoricafélék és a kedves emberek jutnak eszem-be. Jó néhányszor láttam olyan rendszámtáblákat, amikre az van írva: OHIO, A CSÜCSKÖM SZÍVE. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de gyanítom, hogy nemsokára megtudom.

Henri visszahuppan a kocsiba. Vett két üdítőt meg egy zacskó chipset. Észak felé indulunk. Henri az atlaszért nyúl. - Szerinted emberek is élnek Ohióban? - viccelődöm. Elneveti magát. - Egy páran biztosan. Ha szerencsénk van, még kocsikat és tévét is láthatunk.

Bólintok. Talán mégsem lesz olyan rossz, mint gondolom. - Mit szólnál a „John Smith" névhez? - kérdezem. - Ezt találtad ki magadnak? - Igen, azt hiszem. - Sosem voltam még se John, se Smith. - Ennél hétköznapibb nevet keresve sem találhatnánk. Azt mondanám rá, hogy örvendek a szerencsének, Mr. Smith. Elmosolyodom. - Igen, azt hiszem, ez jó lesz. - Amikor legközelebb megállunk, elkészítem az irataidat. Másfél kilométerrel odébb elérünk a sziget végéhez, és föl-hajtunk a hídra. Az ablakon át nézem az alattunk elnyúló vizet. A holdfény megcsillan az apró hullámokon, fehérre festi tarajukat. Jobbra az óceán, balra az öböl. Lényegében ugyanaz a víz, mégis két különböző neve van. Sírhatnékom támad, de uralkodom magamon. Nem csak azért vagyok szomorú, mert elhagyjuk Floridát - elegem van már a menekülésből. Elegem van abból, hogy félévente új nevet kell kitalálnom magamnak. Elegem van az új házakból, az új sulikból. Vajon eljön valaha az az idő, amikor végre megállapodhatunk?

HARMADIK

FEJEZET

M E G Á L L U N K , H O G Y E N N I V A L Ó T V E G Y Ü N K .

T A N K O L J U N K É S új telefonokat szerezzünk magunknak. Bemegyünk egy kamionos büfébe, ahol fasírtot és sajtos makarónit eszünk. Ez utóbbi azon kevés dolgok közé tartozik, amikkel kapcsolatban még Henri is elismeri, hogy jobbak, mint bármi, amit a Lorienen evett. Evés közben elkészíti az új iratainkat a laptopján. Amikor megérkezünk, majd kinyomtatja őket, és onnantól kezdve azok vagyunk, akiknek kiadjuk magunkat. - Biztosan John Smith akarsz lenni? - kérdezi. - Igen. - Az alabamai Tuscaloosában születtél. Elnevetem magam. - Ezt meg honnan szedted? Elmosolyodik, és két nő felé int, akik néhány boksszal ar-rébb ülnek. Mindketten nagyon csinosak. Egyikük pólóján ez a felirat virít: TUSCALOOSÁBAN JOBBAN CSINÁLJUK. - Legközelebb majd oda megyünk - mondja. - Akármilyen furcsán hangzik is, de nagyon remélem, hogy hosszabb ideig maradunk Ohióban. - Tényleg? Örülsz, hogy Ohióba megyünk? - Inkább annak örülnék, ha szerezhetnék néhány barátot, nem csak egypár hónapig járhatnék ugyanabba az iskolába, és talán lehetne saját életem. Floridában már majdnem sikerült. Éppen kezdtek jól alakulni a dolgaim, és azóta, hogy a Földön vagyunk, most először szinte már normálisnak éreztem magam. Szeretnék végre hosszabb ideig egy helyben maradni.

Henri gondterheltnek látszik. - Ránéztél ma már a sebhelyeidre? - Nem, miért? - Mert mindez nemcsak rólad szól. Hanem az egész né-

pünk fennmaradásáról, arról a népről, amelyet majdnem teljesen kiirtottak. Életben kell maradnod. Minden egyes alkalommal, amikor egyikünk - amikor egyikőtök, egy Védő - meghal, fajunk túlélési esélyei tovább csökkennek. Te vagy a negyedik, te következel a sorban. Vérszomjas gyilkosok egész serege vadászik rád. Az első figyelmeztető jelre tovább- állunk, és erről nem nyitok vitát.

Végig Henri vezet. A rövid pihenőkkel és az új iratok elké-szítésével együtt nagyjából harminc óráig tart az út. Én az idő nagy részében alszom vagy videojátékokkal játszom. A refle-xeimnek köszönhetően a legtöbb játékkal gyorsan végzek. Egy napnál több még egyikhez sem kellett. Legjobban az űr- háborús játékokat szeretem. Úgy teszek, mintha újra a Lorienen lennék, és a mogadoriakat irtanám, mintha őket változtatnám füstölgő hamukupacokká. Henri szerint ez nem egészséges, és próbál lebeszélni róla. Azt mondja, hogy a való világban kell élnünk, ahol a háború és a halál nem mese, hanem valóság. Amikor befejezem az utolsó játékot, ránézek Henrira. Elzsibbadtam a sok üléstől. A műszerfal órája 19.58- at mutat. Ásítok egyet, és megdörgölöm a szemem.

- Messze van még? - Mindjárt ott vagyunk. Sötét van odakint, de nyugat felé még dereng valami hal-

vány világosság. Farmok mellett haladunk el, lovak és tehe-nek bámulnak ránk, aztán kopár földek következnek, mögöt-tük pedig erdő, ameddig a szem ellát. Henri pontosan ezt akarta, egy csöndes helyet, ahol észrevétlenek maradhatunk. Hetente egyszer hat-nyolc órán keresztül bújja az internetet, és folyamatosan frissíti a kritériumoknak megfelelő - elszi-getelt, vidékies, azonnal kibérelhető ingatlanokat kínáló - városok listáját. Azt mondta, négyszer telefonált - egyszer Dél-Dakotába, egyszer Új-Mexikóba, egyszer Arkansasba -,

mire sikerült kibérelnie azt a házat, ahol mostantól lakni fogunk.

Néhány perc elteltével fényeket pillantok meg - egy város-hoz közeledünk. Elhaladunk egy tábla mellett, amin ez áll:

ISTEN HOZTA AZ OHIÓI

PARADISE-BAN

LAKOSOK SZÁMA: 5243 FŐ

- A mindenit! - mondom. - Ez a város még annál is kisebb, mint ahol Montanában laktunk.

Henri mosolyog. - Paradise? Vajon kinek a Paradicsoma lehet ez? - Talán a teheneké? Vagy a madárijesztőké? Elhajtunk egy ósdi benzinkút, egy autómosó és a temető

mellett. Aztán jönnek a lakóépületek - deszkából épült házak tíz-tizenöt méterre egymástól. A legtöbb ablakban Halloween- díszek lógnak. A bejárati ajtókhoz vezető kis udvarok előtt keskeny járda húzódik. A városközpontban egy körforgalomhoz érünk, a közepén kivont kardjával hadonászó férfi lovas szobra áll. Henri lefékez. Alaposan megnézzük a szobrot, és elnevetjük magunkat. Azért nevetünk, mert reméljük, hogy rajta kívül senki más nem fog itt kivont karddal szaladgálni. Kigurulunk a körforgalomból, és a GPS jelzi, hogy forduljunk jobbra. Nyugatnak tartunk, kifelé a városból.

Hat kilométert megyünk, ráfordulunk egy kavicsos földútra, azután kopár földek mellett hajtunk el, amelyek nyáron valószínűleg tele vannak kukoricával, majd sűrű erdő következik. És aztán ott van - a buja növényzetben megbújik egy rozsdás, valamikor régen ezüstszínű postaláda, az oldalán fekete betűk: OLD MILL ROAD 17.

- A legközelebbi ház három kilométernyire van - mondja Henri, miközben bekanyarodik. A kavicsos utat fölverte a gaz, a kátyúkban barnás víz. Végre megállunk, és Henri le-állítja a motort.

- Kié az a kocsi? - kérdezem, és az előttünk várakozó fe-kete terepjáró felé bólintok.

- Nyilván az ingatlanügynöké. A ház körül fák körvonalait látom. A sötétben valahogy

kísértetiesnek tűnik a hely, mintha a legutóbbi lakó fejvesztve menekült volna innen. Kiszállok a furgonból. A motor még pattog, érzem a belőle áradó hőt. Kiveszem a táskámat hátul-ról, és megállok.

- Hogy tetszik? - kérdezi Henri. Egyszintes faház. A fehér festék nagy része lepattogzott.

Az egyik első ablak be van törve. A tetőt töredezett fekete cserepek fedik. Három lépcsőfok vezet a tornácra, ahol rozo-ga székek állnak. Az előkert hosszúkás és elhanyagolt. Jó rég nyírhatták utoljára a füvet.

- Mindig is ilyennek képzeltem a Paradicsomot - felelem. Közelebb ballagunk a házhoz. Ahogy odaérünk, egy jól öl-

tözött, szőke nő lép ki az ajtón. Nagyjából annyi idős lehet, mint Henri. Kosztümöt visel, a kezében mappa és egy csip-tetős írótábla; a derekára egy BlackBerry van erősítve. Moso-lyogva üdvözöl minket.

- Mr. Smith? - Igen. - Annie Hart vagyok a Paradise Ingatlanügynökségtől.

Velem beszélt telefonon. Próbáltam hívni, de talán ki volt kapcsolva a mobilja.

- Igen, ne haragudjon, idefelé jövet lemerült az akku. - Ó, hogy utálom, amikor velem történik ilyen! - mondja a

nő, azzal közelebb lép, és kezet ráz Henrival. Megkérdezi a nevemet, mire bemutatkozom, bár egy pillanatra kísértést érzek, hogy csak annyit feleljek: „Negyedik" Miközben Henri aláírja a bérleti szerződést, az ügynök megkérdezi, hány éves vagyok, aztán elmondja, hogy a lánya is pont annyi idős, mint én, és a helyi középiskolába jár. Nagyon kedves, barátságos nő, látszik rajta, hogy szeret csevegni. Henri visszaadja neki az iratokat, és mindhárman belépünk a házba.

Odabent a bútorok többségét fehér lepedő takarja. Azt a néhányat, amit nem takartak le, vastag porréteg és döglött bogarak tetemeinek serege borítja. Az ablakkeretek olyan rozogák, hogy nem merek hozzájuk érni, a falakon olcsó furnérlemezből készült lambéria. Két hálószoba van, egy szerény méretű, halványzöld linóleumpadlós konyha meg egy fürdőszoba. A nappali nagy és négyszögletes, rögtön a bejárati ajtó mellett nyílik. A távolabbi sarokban kandalló. Bemegyek a kisebbik hálóba, és az ágyra dobom a táskámat. A falon hatalmas, kifakult poszter egy narancsszínű mezben feszítő futballistáról. Éppen továbbpasszolja a labdát, miköz-ben egy nagydarab, fekete-arany mezes védő repül felé de-rékmagasságban. Alatta a felirat: BERNIE KOSAR, IRÁNYÍTÓ, CLEVELAND BROWNS.

- Gyere, köszönj el Mrs. Harttól! - kiált be Henri a nap-paliból.

Mrs. Hart az ajtóban áll. Azt mondja, holnap keressem meg a lányát az iskolában, hátha barátok leszünk. Igen, fele-lem mosolyogva, az jó lenne. Miután elmegy, azonnal neki-látunk, hogy kipakoljunk a furgonból. Attól függően, milyen gyorsan kell továbbállnunk egy adott helyről, vagy nagyon kevés holmit viszünk magunkkal - a rajtunk lévő ruhát, Hen-ri laptopját és a bonyolult faragásokkal díszített Ládát, mely mindenhova velünk tart —, vagy néhány egyéb dolgot is bepakolunk, általában Henri többi számítógépét és felszerelését, amikkel bekamerázza az új lakóhelyünket, és figyelemmel kíséri a minket esetleg érintő híreket. Ezúttal a Ládán kívül két nagy teljesítményű számítógépet, négy monitort és négy kamerát hoztunk magunkkal. Bepakoltunk pár ruhát is, de persze a Floridában viselt ruhadaraboknak Ohióban nem sok hasznát vesszük. Henri beviszi a Ládát a szobájába, a többi

berendezést pedig lecipeljük az alagsorba, hogy ne legyenek szem előtt. Miután minden behordtunk, Henri nekiáll elhelyezni a kamerákat, és bekapcsolja a monitorokat.

- Csak reggel lesz internet. De ha holnap már akarsz menni iskolába, akkor kinyomtatom az új irataidat. - Ha itthon maradok, segítenem kell a takarításban? - Igen. - Inkább a suli. - Akkor feküdj le, és aludd ki magad.

N E G Y E D I K

F E J E Z E T

M E G I N T E G Y Ú J S Z E M É L Y A Z O N O S S Á G , M E G I N T E G Y Ú J

iskola. Már össze se tudom számolni, hányadik. A tizenötö-dik? Huszadik? Mindig egy kisváros, egy kis iskola, mindig ugyanazok a körök. Egy új diák persze feltűnést kelt. Néha felmerül bennem a kérdés, bölcs dolog-e egyáltalán ragasz-kodnunk a kisvárosokhoz, hiszen ilyen helyen nehéz, sőt szinte lehetetlen észrevétlennek maradni. De tudom jól, hogy Henri mit válaszolna erre: egy kisvárosban ők sem maradhatnak észrevétlenek. Az iskola öt kilométerre van a házunktól. Henri reggel be-visz kocsival. Ez a suli még kisebb, mint a többi, ahova eddig jártam - alacsony, egyszintes, teljesen semmitmondó épület. A bejárati ajtó melletti falra egy fogai közt kést szorongató kalózt festettek. - Szóval mostantól kalóz leszel? - szólal meg Henri mel-lettem. - Nagyon úgy néz ki - válaszolom. - Ismered a szabályokat. - Nem most csinálom először. - Ne mutasd ki, milyen intelligens vagy. Az ellenérzést keltene bennük. - Álmomban se jutna eszembe. - Ne hívd föl magadra a figyelmet! - Észrevétlenül meghúzom magam a sarokban. - Ne bánts senkit. Sokkal erősebb vagy, mint ők. - Tudom.

- És ami a legfontosabb: állandóan készen kell állnod. Ké-szen arra, hogy azonnal eltűnjünk. Mi van a hátizsákodban?

- Öt napra elegendő szárított gyümölcs és mogyoró. Egy váltás zokni, meleg alsónemű. Esőkabát. Egy kézi GPS. És egy tollnak álcázott kés.

- Mindig legyen nálad a táska. - Mély lélegzetet vesz. - És figyelj a jelekre! A tálentumaid most már bármelyik pilla-natban megjelenhetnek. Rejtsd el őket mindenáron, és hívj azonnal!

- Rendben, Henri. - Bármelyik pillanatban - ismétli. - Ha az ujjaid remegni

kezdenek, ha szédülsz, vagy reszketni kezdesz, ha elveszted az uralmat az izmaid fölött, vagy hangokat hallasz, pedig senki nincs a közeledben. Ha bármi ilyesmit tapasztalsz, azonnal hívj!

Megpaskolom a táskámat. - Itt a telefonom. - Iskola után ugyanitt várlak. Sok szerencsét, öcskös! -

mondja. Rámosolygok. Henri ötvenéves, vagyis negyven volt, ami-

kor megérkeztünk. Az ő korában már nehezebben ment az átállás. Még mindig erős lorieni akcentussal beszéli az angolt, amit sokan összetévesztenek a franciákéval. Eleinte ez jól jött, ezért is választotta az Henri nevet,1 ami mellett azóta is kitart, mindig csak a vezetéknevét változtatja meg, hogy egyezzen az enyémmel.

- No, akkor kalandra föl - mondom. - Vigyázz magadra. Elindulok az iskola felé. Mint a legtöbb középiskolánál, itt

is csoportokba verődve álldogálnak a diákok az épület előtt. Klikkekre tagolódva gyülekeznek: az egyik csoportban a focisták és a szurkolólányok, a másikban hangszertokkal a kézben a zenészek, a harmadikban a stréberek szemüveggel, tankönyvekkel és BlackBerryvel fölszerelkezve, külön ban-dában pedig a füvezők, akik csak bambán merednek maguk elé. Megakad a tekintetem egy vastag szemüveges srácon, aki egymagában áll, a többiektől félrehúzódva. Farmert és fekete, NASA feliratú pólót visel - nem lehet több ötven kilónál. A kezében teleszkóp, amivel éppen az eget vizslatja, pedig sok mindent nem láthat, mert az égbolt csupa felhő. Aztán észreveszek egy csajt, aki egyik társaságtól a másikhoz csa-

1 A név franciás kiejtése: Anri.

pódik, és közben fényképeket készít. Lélegzetelállítóan szép lány. Vállig érő szőke haja, hófehér bőre, gyönyörű arca és égszínkék szeme teljesen lenyűgöz. Láthatóan mindenki ismeri, köszönnek neki. Senki nem tiltakozik, amikor fényképez.

Meglát, elmosolyodik, és odaint nekem. Nem értem, miért, és hátrafordulok, nincs-e mögöttem valaki. De van. Két srác éppen a matek házit beszéli meg, ám rajtuk kívül senki. Visszafordulok. A csaj mosolyogva elindul felém. Még soha életemben nem találkoztam ilyen szép lánnyal, olyan pedig végképp nem fordult elő, hogy mosolyogva integessen ne-kem, mintha barátok lennénk. Azonnal feszült leszek, és ér-zem, hogy elvörösödöm. De gyanakvó is vagyok, ezt nevelték belém. Ahogy közelebb ér, a szeméhez emeli a fényképező-gépet, és elkattintja. Az arcom elé kapom a kezem. Leengedi a gépet, és elmosolyodik.

- Ne légy szégyenlős. - Nem vagyok az. Csak a lencsét akarom megóvni, nehogy

megrepedjen. Elneveti magát. - Ha ilyen mogorván nézel, tényleg össze is törik. Mi

lenne, ha inkább mosolyognál? Halványan elmosolyodom. Olyan izgatott vagyok, hogy

Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Ég a fülem, a kezem pedig izzadni kezd.

- Ez nem is igazi mosoly - mondja a lány incselkedve. - Mosolyogj rendesen, hogy a fogaid is látszódjanak!

Széles mosolyra húzom a számat, ő pedig elkattintja a fényképezőgépet. Általában nem szoktam engedni, hogy lefotózzanak. Ha a kép fölkerül az internetre vagy megjelenik egy újságban, akkor könnyebben rám találnak. Eddig kétszer fordult elő, hogy lefényképeztek. Henri mindkétszer borzasztó dühös lett, megszerezte és megsemmisítette a fotókat. Ha tudná, hogy most is ez történt, nagy bajba kerülnék. De nem tehetek róla - ez a lány annyira elbűvölő, hogy képtelen vagyok nemet mondani neki. Amint lefényképez, egy kutya rohan oda hozzám. Kistermetű beagle, nagy, lelógó, barna füle van. A lába és a mellkasa

fehér, a törzse fekete. Sovány és koszos, látszik rajta, hogy nincs gazdája. A lábamhoz dörgölőzik, nyüszít, próbálja felhívni magára a figyelmemet. A lány aranyosnak találja, és odaszól, hogy guggoljak le mellé, csinál rólam egy képet a kutyával is. Amint elkezdene fotózni, a jövevény elhátrál mellőlem. Ahogy újra a szeméhez emeli a fényképezőgépet, a kutya egyre távolabb húzódik tőlünk. Végül a lány feladja, és inkább rólam készít még néhány képet. A kutya leül tőlünk úgy harminc méterre, és onnan figyeli az eseményeket.

- Tiéd ez a kutya? - kérdezi a lány. - Most látom életemben először. - Kedvel téged. Te vagy John, ugye? Kezet nyújt. - Igen - felelem. - Honnan tudod? - A nevem Sarah Hart. Anyukám az ingatlanügynökötök.

Ő mondta, hogy valószínűleg ma jössz először suliba, úgy-hogy segíthetnék neked. Te vagy az egyetlen új srác.

Elnevetem magam. - Igen, találkoztam az anyukáddal. Nagyon kedves volt. - Megfogod végre a kezem? Még mindig kinyújtva tartja. Elmosolyodom, és kezet fo-

gok vele. Túlzás nélkül ez az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem.

- Jé! - mondja csodálkozva. - Mi az?

- Forró a kezed. Tűzforró, mintha lázad lenne. - Pedig nincsen. Elengedi a kezem. - Akkor biztos csak melegvérű vagy. - Ja, melegvérű. Csengő szólal meg a távolban, és Sarah-tól megtudom,

hogy ez a figyelmeztető jelzés. Öt percünk van az első óra kezdetéig. Elköszönünk, és követem a tekintetemmel, ahogy elindul befelé. A következő pillanatban valami nekivágódik a könyökömnek. Megfordulok. Egy csapat focista halad el mel-lettem, mindannyian a suliválogatott egyendzsekijében, ami-nek az iskola címere van a hátára hímezve. Egyikük meredten bámul, így nem kérdés, hogy ő lökött meg a

táskájával, amikor elment mellettem. Kétlem, hogy véletlen lett volna, ezért elindulok utánuk. Tudom, hogy semmit nem fogok tenni, pedig nem lenne nehéz dolgom. Egyszerűen csak nem bírom a tahókat. Néhány lépés után mellém szegődik a NASA- pólós fiú.

- Látom, új vagy itt, ezért eligazítalak - szólít meg. - Mivel kapcsolatban? - Az a srác Mark James. Ő itt a kiskirály. Az apja a seriff, ő

meg a focicsapat sztárja. Azelőtt vele járt Sarah, amikor még a szurkolócsapat tagja volt, de aztán kilépett, és szakított Markkal. Ő meg azóta sem tudta kiheverni. A helyedben nem akaszkodnék össze vele.

- Köszi. Elsodródik mellőlem, én pedig elindulok az igazgatói iro-

da felé, hogy megkapjam az órarendemet, és elkezdhessem a tanulást. Ahogy hátranézek, látom, hogy a kutya még mindig Ott vár. Ugyanott ül, és engem figyel.

*****

Az igazgatót Mr. Harrisnek hívják. Kövér és majdnem teljesen kopasz, csak a koponyája két oldalán meg hátul libeg néhány szál hosszú haja. A hasa rálóg a nadrágszíjára. Mélyen ülő, apró szemei túl közel vannak egymáshoz. Rám vigyorog az íróasztala mögül, mosolya szinte elnyeli a szemét.

- Szóval Santa Féből jöttél? - kérdezi. Bólintok, pedig soha nem jártunk Santa Fében, és ha már

itt tartunk, Új-Mexikóban sem. Szimpla hazugság, nehogy le tudjanak nyomozni.

- Így már érthető, miért vagy ilyen barna. Mi szél hozott Ohióba?

- Apám munkája. Henri nem az apám, de mindig ezt mondom, hogy elejét

vegyem a gyanakvásnak. Valójában az Őrzőm, aminek nagy-jából a gyám a földi megfelelője. A Lorien lakói, a lorinok két-félék voltak. Az egyik csoport tagjainak előbb vagy utóbb ki-fejlődnek a tálentumai, vagyis a különleges képességei. Ezek

rendkívül változatosak lehetnek: a láthatatlanná válás képes-ségétől kezdve a gondolatolvasáson át egészen addig, hogy tudnak repülni vagy parancsolni az elemeknek. Aki rendel-kezik tálentumokkal, azt Védőnek hívják, aki nem, azt Cépannak, azaz Őrzőnek. Én Védő vagyok. Henri Cépan. Még egész kicsi korában minden Védő mellé kijelölnek egy Cépant. Ők segítenek, hogy megértsük bolygónk történelmét, és kifejleszthessük különleges képességeinket. A Cépan és a Védő - egyikük irányítja a bolygót, a másik megvédi.

Mr. Harris bólint. - No és mivel foglalkozik az apád? - Író. Azért akart egy csöndes kisvárosba költözni, hogy

be tudja fejezni, amin éppen dolgozik. - Ez az egyik jól bevált fedősztorink.

Mr. Harris ismét bólint, aztán hunyorogni kezd. - Úgy látom, erős fiatalember vagy. Volna kedved valami-

lyen sporthoz? - Szívesen sportolnék, uram. De sajnos asztmám van. - A

szokásos kifogás, nehogy valami olyan szituációba keve-redjek, amiben kiderülne, milyen erős és gyors vagyok.

- Sajnálattal hallom, mert a futballcsapatunknak mindig szüksége van ügyes emberekre - mondja, és az egyik polcra téved a tekintete, ahol a díszhelyen egy futballtrófea ékeske-dik, melynek talapzatába gravírozva a tavalyi évszám látha-tó. - Legutóbb mi nyertük a Pionír Kupát - teszi hozzá Mr. Harris, és csak úgy ragyog a büszkeségtől.

Oldalra nyúl, és elvesz két papírlapot az íróasztala melletti irattartóról. Az egyiken az órarendem néhány üresen hagyott mezővel. A második a szabadon választható tárgyak listája. Gyorsan kiválasztok néhány tárgyat, kitöltöm a lyukakat, és visszaadom neki a két lapot. Ekkor hosszú monológba kezd, idegőrlő részletességgel mutatja be az iskolát és halad végig a házirend minden egyes pontján. Csengőszó hallatszik, aztán még egy. Úgy érzem, már órák óta hallgatom. Amikor végre befejezi, rám néz, hogy van-e kérdésem. Azt felelem, hogy nincs.

- Nagyszerű. Van még harminc perc a második órából, és ha jól látom, a csillagászatot választottad Mrs. Burtonnel. Re-

mek tanár, az egyik legjobb iskolánkban. Egyszer még állami kitüntetést is kapott, amit maga a kormányzó írt alá.

- Hát ez remek - válaszolom. Miután Mr. Harris nagy nehezen kiszabadítja magát a szé-

kéből, kilépünk az igazgatói irodából, és elindulunk a fo-lyosón. Kopog a cipője a frissen vakszolt padlólapokon. A le-vegőben festék és tisztítószerek szaga leng. A fal mellett öltözőszekrények sorakoznak. Jó néhány szekrényajtón a focicsapat matricája virít. Alig húsz tanterem van az egész épületben. Menet közben megszámolom őket.

- Itt is vagyunk - szólal meg Mr. Harris. A kezét nyújtja. Megrázom. - Örülök, hogy immár te is közénk tartozol. Ez az iskola olyan, mint egy nagy család. Isten hozott!

- Köszönöm. Mr. Harris kinyitja az ajtót, és bedugja a fejét a terembe.

Csak ekkor tudatosul bennem, hogy kicsit izgatott vagyok. Furcsa érzés kerít hatalmába. A jobb lábam remeg, a gyom-rom görcsöl. Nem értem, mi lehet az oka. Az biztos, hogy nem az első óra okozta aggodalom ez. Olyan sokszor átestem már ezen, kizárt, hogy bármiféle hatással legyen rám. Veszek egy mély lélegzetet, és megpróbálom összeszedni magam.

- Mrs. Burton, elnézést a zavarásért. Megérkezett az új diákunk.

- Ó, nagyszerű! Küldje be - csipogja a tanárnő lelkesen. Az igazgató kitárja előttem az ajtót, én pedig belépek. Az

osztályterem négyzet alaprajzú, odabent nagyjából huszonöt diák, akik hármasával ülnek az étkezőasztal méretű padoknál. Minden szempár rám szegeződik. Először feléjük fordulok, csak utána nézek Mrs. Burtonre. Hatvan év körüli nő, rózsaszín gyapjúpulóvert visel, a nyakában piros műanyag keretes szemüveg lóg, göndör haja erősen őszül. Szélesen elmosolyodik. Izzad a tenyerem, és érzem, hogy elpirulok. Remélem, nem vagyok rákvörös. Mr. Harris becsukja mögöttem az ajtót.

- Hogy hívnak? - kérdezi Mrs. Burton. Zavaromban majdnem azt felelem, hogy „Daniel Jones" de

még időben észbe kapok. Veszek egy nagy levegőt, és csak azután válaszolok.

- John Smith. - Nagyszerű! És honnan jöttél? - FI... - kezdem, de gyorsan elhallgatok, még mielőtt tel-

jesen kimondanám. - Santa Féből. - Fiúk és lányok, üdvözöljétek Johnt! Mindenki tapsol. Mrs. Burton egy üres helyre mutat a

terem közepén, két másik diák között. Fellélegzem: örülök, hogy nem akar több kérdést föltenni. Visszafordul a tábla fe-lé, én pedig elindulok a két padsor között, egyenesen Mark James felé, aki Sarah Hart mellett ül. Ahogy elhaladok Mark mellett, kidugja a lábát, és elgáncsol. Egy pillanatra elveszí-tem az egyensúlyomat, de nem esek el. Gúnyos vihogás sö-pör végig az osztályon. Mrs. Burton megpördül.

- Mi történt? - kérdezi. Nem válaszolok, csak Markot nézem meredten. Minden

iskolában van egy kemény csávó, egy nagymenő, vagy mindegy, hogy hívják, de még egyszer sem vált ennyire hamar nyilvánvalóvá, ki is az. Fekete haját nem kevés zselével rendezhette sündisznófrizurába, sötétbarna szeme fölött sűrű szemöldök ül. Címeres dzsekijéből látom, hogy végzős, a nevét aranyszínű fonállal hímezték az évfolyam fölé. Farkasszemet nézünk, mire többen heccelve fölmordulnak.

A három asztallal odébb álló székemre nézek, majd újra Markra pillantok. Szó szerint ketté tudnám törni, ha akar-nám. Át tudnám hajítani a szomszédos megyébe. Ha mene-külni próbálna, le tudnám futni a kocsiját, és felhajíthatnám egy fa tetejére. De túl azon, hogy ez igencsak eltúlzott reagá-lás lenne a történtekre, a fejemben ott visszhangoznak Henri szavai: „Ne hívd föl magadra a figyelmet!" Tudom, hogy hallgatnom kellene rá, és úgy kéne tennem, mintha mi sem történt volna. Eddig mindig meg is fogadtam a tanácsát. Már nagy tapasztalatunk van ebben: beolvadunk és észrevétlenné válunk. De most valamiért úgy érzem, hogy nem vagyok haj-landó szó nélkül lenyelni ezt a békát, és mielőtt végiggondol-hatnám, mit csinálok, már föl is teszem a kérdést.

- Akarsz valamit? Mark körülnéz, végighordozza a tekintetét az osztályon,

aztán áthelyezi a súlypontját, és felém fordul. - Hozzám szóltál? - kérdezi. - Direkt kiraktad a lábad, amikor elmentem melletted.

Odakint pedig szándékosan nekem jöttél. Gondoltam, biztos akarsz valamit.

- Mi folyik itt? - szólal meg mögöttem Mrs. Burton. Hát-rapillantok. - Semmi - felelem. Visszafordulok Markhoz. - Szóval?

A keze megfeszül az asztal szélén, de továbbra sem vála-szol. Végül felsóhajt, és elfordítja a tekintetét.

- Mindjárt gondoltam - mondom, és továbbmegyek. A többiek nem nagyon tudják, hogyan reagáljanak, ezért legtöbbjük csak szótlanul mered rám, miközben elfoglalom a helyem egy vörös hajú, szeplős lány és egy túlsúlyos srác között, aki tátott szájjal bámul.

Mrs. Burton megáll az osztály előtt. Kissé zavartnak lát-szik, de aztán összeszedi magát, és nekiáll elmagyarázni, mi-ért vannak gyűrűk a Szaturnusz körül, és hogy valójában jég és por alkotja ezeket. Egy idő után kikapcsolom a hangját, és a többieket kezdem tanulmányozni. Megint egy csomó új em-ber, akikkel szemben tartanom kell a három lépés távolságot. Mindig nehéz eltalálni, hogyan legyek úgy titokzatos, hogy ne tűnjek csodabogárnak. Ma eddig nem nagyon sikerült.

Veszek egy nagy levegőt, aztán lassan kifújom. Még min-dig görcsöl a gyomrom, és a lábam remegése sem múlt el tel-jesen. A kezem egyre melegebb. Mark James három paddal előttem ül. Egyszer hátrafordul, rám néz, aztán súg valamit Sarah fülébe. Sarah is megfordul. Kedvesnek tűnik, de a tény, hogy valamikor együtt jártak, elgondolkodtat. Sarah barát-ságosan rám mosolyog. Viszonozni akarom a mosolyát, de teljesen leblokkolok. Mark megint súgni akar neki valamit, de a lány megrázza a fejét, és eltolja magától. Ha rendesen figyelek, a hallásom sokkal jobb az emberekénél, de annyira zavarba jövök Sarah mosolyától, hogy koncentrálni is elfelej-tek. Pedig nagyon szeretném tudni, mit sugdostak.

Kinyitom a kezem, aztán összeszorítom. Izzad a tenyerem, és kezd fölforrósodni. Veszek egy újabb mély lélegzetet. El-homályosul a látásom. Eltelik öt perc, aztán tíz. Mrs. Burton még mindig magyaráz, de nem hallom, mit mond. Ökölbe szorítom a kezem, majd újra kinyitom. Amikor levegőt ve-szek, valami kaparja a torkomat. A jobb tenyerem halványan világítani kezd. Döbbenten meredek rá. Néhány másodperc múlva a kezemből áradó fény egyre erősebb lesz.

Összeszorítom az öklömet. Az első gondolatom az, hogy biztosan történt valami a többiekkel. De ugyan mi történhe-tett volna? Csak sorban ölhetnek meg minket. Így működik a védővarázslat. De vajon ez azt is jelenti, hogy más sérülés sem érheti őket? Mi van, ha egyiküknek mondjuk levágják a jobb karját? Sosem fogom megtudni. De ha történt volna va-lami, azt inkább a bokám körül lévő forradásokon érezném. Csak ekkor esik le, hogy miről van szó. Ez nem lehet más, csakis az első tálentumom!

Előkapom a telefont a táskámból, és küldök Henrinak egy sms-t: GYREE - ami persze GYERE akart lenni. Túl kába va-gyok, nem tudok többet írni. Ökölbe szorítom és az ölembe rejtem mindkét kezemet. Nagyon forrók és remegnek. Ki-nyújtom az ujjaimat. A bal tenyerem vörösen izzik, a jobb még mindig világít. A faliórára pillantok, és látom, hogy mindjárt vége az órának. Ha sikerül kijutnom innen, keresek egy üres termet, felhívom Henrit, és megkérdezem tőle, mi ez. Magamban számolom a másodperceket: hatvan, ötvenki-lenc, ötvennyolc... Úgy érzem, mintha valami föl akarna rob-banni a kezemben. A visszaszámlálásra koncentrálok. Negy-ven, harminckilenc... Most már bizsereg is a bőröm, mintha apró tűkkel szurkálnák a tenyeremet. Huszonnyolc, huszon-hét... Kinyitom a szemem, és Sarah-t bámulom, hátha sikerül elterelnem a figyelmemet a fájdalomról. Tizenöt, tizennégy... De csak rosszabb lesz. A tűk most már inkább szögek. Izzásig hevített szögek. Nyolc, hét...

Amint megszólal a csengő, felugróm, és kiviharzok a te-remből. Szédülök, alig állok a lábamon. Elindulok a folyosón, de fogalmam sincs, merre menjek. Érzem, hogy valaki követ. Előhúzom a farzsebemből az órarendemet, és megnézem raj-

ta a szekrényem számát. Mázlim van, éppen ott állok mellet-te. Odalépek, és nekinyomom a homlokomat a fémajtónak. Megrázom a fejem. Hirtelen rájövök, hogy a nagy sietségben a teremben hagytam a táskámat, benne a mobillal. Valaki meglök hátulról.

- Na, mi a pálya, nagyfiú? Hátratántorodom, felnézek. Mark áll előttem, az arcán

széles vigyor. - Valami gond van? - kérdezi. - Nincs - felelem. Zúg a fejem. Úgy érzem, mindjárt elájulok. A kezem tűz-

forró. Akármi is történik, ennél rosszabb időpontot aligha választhatott volna. Újból meglök.

- Most már nem olyan nagy a pofád, amikor nincs itt egy tanár se, mi?

Annyira szédülök, hogy már állni is alig bírok. Megbotlom a saját lábamban, és elesek. Sarah lép oda Mark elé.

- Hagyd már békén! - szól rá. - Ehhez neked semmi közöd. - Persze. Meglátsz egy új srácot, aki hozzám szólt, és

azonnal össze akarod verni. Pont az ilyesmik miatt nem va-gyunk már együtt.

Kínlódva föltápászkodom. Sarah a kezét nyújtja, hogy se-gítsen, de amint hozzám ér, a karomba belehasít a fájdalom, és úgy érzem, mintha villám csapott volna a fejembe. Meg-fordulok, és rohanni kezdek az ellenkező irányba, hogy még távolabb kerüljek a csillagászatóra termétől. Tudom, hogy mindenki gyávának fog tartani, de tényleg úgy érzem, hogy rögtön elájulok. Sarah-nak majd megköszönöm, Markkal pe-dig elrendezem a dolgot, de csak később. Most mindenképp egy üres helyiségre van szükségem, ahova bezárkózhatok.

Eszembe jut valami, amit Mr. Harris mondott, amikor az iskoláról beszélt. Ha jól emlékszem, a folyosó végén van a koncertterem, utána pedig a próbatermek és a művészeti tantermek következnek. Futok tovább, amilyen gyorsan csak tudok ebben az állapotban. A hátam mögül hallom, ahogy Mark kiabál utánam, meg azt is, ahogy Sarah kiabál vele. Be-

nyitok az első ajtón, és rögtön be is csukom magam mögött. Szerencsére van rajta retesz, gyorsan el is tolom.

Egy sötétkamrában vagyok. A szárítókötelekről negatívok lógnak. Lerogyok a földre. Zúg a fejem, a kezem pedig ég. Azóta nem nyitottam ki az öklömet, hogy megláttam a belőle sugárzó fényt. Most lenézek, és látom, hogy a jobb kezem még mindig lüktetve világít. Kezd úrrá lenni rajtam a pánik.

Leülök a földre, a verejték csípi a szememet. Rettenetesen fáj mindkét kezem. Tudtam, hogy a tálentumok bármelyik pillanatban megjelenhetnek, de erre nem számítottam. Szét-nyitom a kezem. A jobb tenyerem még mindig ragyog, és a fény kezd egy helyre összpontosulni. A bal tenyerem csak halványan pislákol, de a fájdalom ott is szinte elviselhetetlen. Azt kívánom, bárcsak itt lenne Henri. Remélem, már úton van.

Becsukom a szemem, és átkarolom magamat. Előre-hátra ringatózom a földön, minden porcikám fáj. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el. Egy perc? Tíz? Megszólal a csengő, a kö-vetkező óra kezdetét jelzi. Hallom az ajtó előtt állók hangját. Néhányszor megrázkódik a kilincs, de az ajtó zárva van, sen-ki nem juthat be. Tovább ringatózom, erősen összeszorítom a szemem. Megint kopognak. Fojtott hangokat hallok, nem értem, mit mondanak. Kinyitom a szememet, és látom, hogy a tenyeremből áradó fény az egész termet bevilágítja. Ökölbe szorítom a kezem, és megpróbálom elrejteni a fényt, de átszűrődik az ujjaim között. Aztán valaki komolyan elkezdi rángatni az ajtót. Mit gondolnak majd, ha meglátják, hogy világít a kezem? Nem tudom elrejteni előlük. Hogyan fogom megmagyarázni?

- John? Nyisd ki az ajtót, én vagyok az! - hallom. Végtelen megkönnyebbülés árad szét bennem. Henri

hangja az. Az egyetlen hang, amit most hallani akarok.

ÖTÖDIK

FEJEZET

O D A K Ú S Z O M , É S E L H Ú Z O M A R E T E S Z T , M I R E A Z O N N A L

feltárul az ajtó. Henri áll előttem piszkos kezeslábasban, mint aki éppen a kerti munkát hagyta félbe. Annyira örülök neki, hogy legszívesebben a nyakába ugranék. Meg is próbálom, de túlságosan kába vagyok, és visszazuhanok a földre. - Minden rendben? - szólal meg mögüle Mr. Harris. - Semmi baj. Egy perc, és összeszedi magát - feleli Henri. - Hívjak mentőt? - Ne! Az ajtó becsukódik. Henri megnézi a kezemet. A jobb te-nyerem fényesen ragyog, a bal azonban még csak halványan pislákol, mintha erőt gyűjtene. Henri arcán széles mosoly jelenik meg, csak úgy sugárzik róla a boldogság. - Hála Loriennek! - sóhajt fel, aztán a farzsebéből elővesz egy pár bőrből készült kerti kesztyűt. - Micsoda mázli, hogy épp odakint dolgoztam. Húzd fel! Belebújok a vastag kesztyűbe, ami teljesen elrejti a fényt. Mr. Harris kinyitja az ajtót, és bedugja a fejét. - Mr. Smith? Minden rendben? - Igen, semmi probléma. Egy fél perc, és kint vagyunk - feleli Henri, aztán visszafordul hozzám. - Az igazgatód túl kíváncsi. Nagy levegőt veszek, és lassan kifújom. - Értem, hogy mi történik, de miért ez? - Ez az első tálentumod. - Tudom, de miért pont fény? - Majd a kocsiban megbeszéljük. Tudsz járni? - Azt hiszem, igen.

Felsegít a földről. Bizonytalan vagyok, még mindig remeg a lábam. Belekapaszkodom Henri karjába, nehogy elessek. - Vissza kell mennem a táskáméit - mondom. - Hol hagytad? - Az osztályteremben. - Melyikben? - A tizenhetesben. - Elviszlek a furgonig, aztán visszajövök érte. Egyik karommal átölelem a vállát, ő pedig megfogja a de-rekamat, és hagyja, hogy rátámaszkodjam. Már a második csengő is elhangzott, mégis hallom, hogy többen vannak még a folyosón. - Próbálj úgy menni, mintha nem lenne semmi bajod. Ne lássák, hogy rosszul vagy. Veszek egy mély lélegzetet. Minden erőmre szükségem lesz ahhoz, hogy meg tudjam tenni ezt a hosszú utat. - Menjünk - mondom. Letörlöm az izzadságot a homlokomról, és követem Henrit. Mr. Harris még mindig a folyosón áll. - Csak egy csúnya asztmaroham - veti oda Henri, ahogy elhaladunk mellette. Vagy húszan állnak a terem bejárata előtt, többségük fény-képezőgéppel a nyakában, várják, hogy bejuthassanak végre a sötétkamrába. Szerencsére Sarah nincs köztük. Igyekszem minél magabiztosabban lépkedni, óvatosan teszem egyik lábam a másik után. A kijárat még vagy száz méter. Az jó sok lépés. Hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött. - Micsoda idióta! - Ide jár egyáltalán? - Remélem, mert elég helyes. - Szerintetek mit csinált egyedül a sötétkamarában, ami-től így kivörösödött? - kérdezi valaki, mire mindenki nevetni kezd. Ahogy összpontosítani tudok a hangokra, ugyanúgy

ki is tudom zárni őket, ami jól jön, ha nagy zajban kell kon-centrálnom valamire. Most is kirekesztem a külvilágot, így botladozom tovább Henri mellett. Minden egyes lépés tíznek

tűnik, de végül eljutunk az ajtóig. Henri kinyitja előttem, én pedig megpróbálok egyedül elvánszorogni a furgonig, ami a bejárattól nem messze áll a parkolóban. Az utolsó húsz mé-teren megint rá kell támaszkodnom Henri vállára. Kinyitja a furgon ajtaját, és beszállok.

- Tizenhetest mondtál? - Igen. - Nem lett volna szabad otthagynod. Az ilyen apró bakik

vezetnek a végzetes hibákhoz. Nem engedhetjük meg ma-gunknak, hogy hibázzunk.

- Tudom. Ne haragudj. Becsukja az ajtót, és visszamegy az épületbe. Ráborulok az

ülésre, igyekszem megnyugodni, lecsillapodni. Érzem, hogy a homlokom még mindig csupa verejték. Felülök, és lehajtom a napellenzőt, hogy megnézzem magam a tükörben. Az ar-com vörösebb, mint gondoltam, a szemem pedig kissé vize-nyős. De a fájdalom és a kimerültség ellenére elmosolyodom. Végre! Annyi év várakozás után végre már nem csak az intel-lektusom és az álcám lesz az egyetlen fegyverem a mogadoriak ellen. Végre megérkezett az első tálentumom! Henri kilép az iskola ajtaján, kezében a táskám. Megkerüli a furgont, kinyitja az ajtót, és az ülésre dobja a táskát.

- Köszönöm. - Nincs mit. Amint kihajtunk a parkolóból, lehúzom a kesztyűt, és újra

megnézem a kezemet. A jobb tenyeremben kezd végleg egy helyre koncentrálódni a ragyogás. Olyan, mint egy elemlám-pa fénye, csak erősebb. Már nem fáj annyira, mint eleinte. A bal kezem még mindig csak halványan pislákol.

- Ne vedd le, amíg haza nem érünk. Visszabújtatom a kezem a kesztyűbe, és Henrira nézek. Az

arcán büszke vigyor. - Veszett hosszú ideje vártunk erre - mondja. - Tessék? Felém fordul. - Veszett hosszú ideje vártunk már az első tálentumodra. Elnevetem magam. Henri sok mindent elsajátított a földi szokások közül, de a frappáns káromkodás nem tartozik ezek közé.

- Inkább baromi hosszú ideje - javítom ki. - Igen, én is ezt mondtam. Ráfordul a házunkhoz vezető útra. - És most mi jön? Ez azt jelenti, hogy képes leszek lézer-nyalábokat lőni a kezemből? Elvigyorodik. - Jó lenne, de sajnos nem. - Akkor mégis mire megyek ezzel a fénnyel? Ha üldöznek, megfordulok, és elvakítom őket? Mintha ezzel bárkit is el tudnék ijeszteni... - Türelem - int Henri. - Hamarosan meg fogod érteni. Csak érjünk előbb haza. Hirtelen eszembe jut valami, és az izgatottságtól majdnem Ugrok egyet ültömben. - Ez azt jelenti, hogy végre kinyitjuk a Ládát? Mosolyogva bólint. - Nemsokára. - Hurrá! - kiáltom. A bonyolult mintákkal díszített, fara-gott Láda mindig is felcsigázta a képzeletemet. Felismertem az oldalán a Lorien jelképét, de Henri semmit nem volt hajlandó elárulni róla. Nem mondta el, mi van benne, kinyitni pedig lehetetlen, pedig már vagy ezerszer próbáltam. Le van lakatolva, ám a lakaton nincs semmilyen kulcslyukra emlékeztető nyílás. Amikor hazaérünk, látom, hogy Henri nem vesztegette időt, amíg távol voltam. A tornácról eltüntette a három széket, az ablakokat pedig szélesre tárta, hogy kiszellőzzön a ház. Odabent a bútorokról levette a fehér lepedőket, és nekiállt alaposan kitakarítani. A nappaliban lerakom a táskámat az asztalra, és kinyitom. Ahogy belenézek, tehetetlen düh kerít hatalmába. - A rohadt életbe! - Mi az? - Eltűnt a mobilom. - Hogy tűnhetett el? - Reggel volt egy kis balhém egy Mark James nevű sráccal. Biztos ő vette el.

- John, összvissz másfél órát voltál iskolában. Hogy a fe-nébe tudtál máris balhéba keveredni valakivel? Ennél igazán lehetne több eszed. - Ez egy gimi, és én vagyok az új fiú. Ennyire egyszerű az egész. Henri előveszi a zsebéből a telefonját, és felhívja a számo-mat. A füléhez emeli a készüléket, aztán összecsukja. - Ki van kapcsolva - mondja. - Naná, hogy ki van. Rám mered. - Mi történt pontosan? - kérdezi azon a hangján, amit ak-kor szokott elővenni, ha újabb költözést forgat a fejében. - Semmi. Csak a szokásos hülye vita. Lehet, hogy egy-szerűen kicsúszott, amikor be akartam rakni a táskámba - mondom, pedig tudom, hogy nem így történt. - Nem voltam a legjobb formában. Valószínűleg leadták, és ott van a talált tárgyak között. Henri körbepillant a házban, és felsóhajt. - Látta valaki a kezedet? Ránézek. A szeme véreres, még annál is vörösebb, mint amilyen reggel volt, amikor kitett a sulinál. A haja kócos, és összességében úgy néz ki, mint aki mindjárt összeesik a ki-merültségtől. Utoljára Floridában aludt, két nappal ezelőtt. Nem is értem, hogy bír még talpon maradni. - Nem, senki nem látta.

- Másfél órát voltál iskolában. Megjelent az első tálentumod, majdnem összeverekedtél valakivel, és elhagytad a táskádat. Nem pont így képzeltem, amikor azt mondtam, hogy ne hívd föl magadra a figyelmet.

- Nem történt semmi komoly. Ezért még nem kell azonnal Idahóba, Kansasbe vagy tudom is én hova költöznünk.

Henri összevonja a szemöldökét, és gondolkodik. Próbálja eldönteni, hogy a mai nap eseményei elég okot adnak-e arra, hogy ismét továbbálljunk.

- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elővigyázatla-nok legyünk. Most főleg nem - jelenti ki végül.

- Minden suliban vannak balhék, minden áldott nap. Hidd el, senki nem fog a nyomunkra akadni csak azért, mert a helyi kemény csávó belekötött az új fiúba.

- Nem minden suliban kezd el világítani az új fiú keze. Felsóhajtok. - Henri, borzalmasan nézel ki. Aludj egyet. Utána is rá-

érünk eldönteni, mihez kezdjünk. - Sok mindent meg kell beszélnünk. - Még soha nem láttalak ilyen fáradtnak. Aludj pár órát.

Utána beszélünk. Lassan bólint. - Igazad van. Egy kis alvás valószínűleg jót fog tenni.

***** Bemegy a szobájába, és magára csukja az ajtót. Én pedig ki-megyek mászkálni egy kicsit az udvarra. A fák eltakarják a napot, hűvös szél fúj. A kesztyű még mindig a kezemen van. Leveszem és begyűröm a farzsebembe. A kezem ugyanolyan, mint korábban. Az igazat megvallva, csak az egyik szemem nevet, amiért sokévi türelmetlen várakozás után végre megjelent az első tálentumom. A másik szemem sír. Ez az állandó költözés teljesen kikészített - így lehetetlen bárhová is beilleszkedni. Lehetetlen barátokat szerezni, és úgy tenni, mintha tartoznék valahová. Elegem van már az álnevekből és hazugságokból. Elegem van abból, hogy állandóan a hátam mögé kell lesnem, nem követ-e valaki.

Lenyúlok a jobb bokámhoz, és megérintem a három forradást. Három sebhely - három halál. Nem csak a származásom köt össze velük. Végighúzom az ujjamat a forradásokon, és eltűnődöm, vajon fiúk voltak-e vagy lányok, hol éltek, hány évesek lehettek, amikor meghaltak. Megpróbálom felidézni a többieket, akikkel együtt utaztam az űrhajón, próbálok visszaemlékezni a számukra. Arra gondolok, milyen lenne találkozni velük, együtt lógni. Milyen lenne az életünk, ha még most is a Lorienen lennénk. Milyen lenne, ha nem tőlünk függne egész népünk sorsa.

Milyen lenne, ha nem kellene állandóan menekülnünk az ellenség elől.

Borzalmas érzés, hogy én vagyok a következő. De eddig a költözködésnek, a rejtőzködésnek köszönhetően sikerült egy lépéssel előttük maradnunk. Akármennyire elegem van is a menekülésből, tudom, hogy csak ezért vagyunk még mindig életben. Ha megállunk, ránk találnak. És most, épp amikor én következem, biztos még jobban rákapcsolnak. Elvégre ők is tisztában vannak azzal, hogy egyre erősebbek leszünk, és egyre nehezebb lesz végezni velünk, ha megjelennek a tálentumok.

A bal bokámon pedig ott a másik forradás, a lorieni vé-dővarázslat jele, amit az indulás előtti pillanatokban idéztek ránk. Ez a kötelék örökre egymáshoz láncol minket.

HATODIK

FEJEZET

B E M E G Y E K A S Z O B Á M B A , É S L E H E V E R E K A C S U P A S Z

matracra. Kimerítettek a délelőtti események. Lecsukódik a szemem. Amikor újra kinyitom, a nap már magasan jár a fák csúcsa fölött. Kiballagok a konyhába. Henri az asztalnál ül, előtte a laptopja, és szokás szerint a híreket böngészi, hátha talál valami olyan információt vagy történetet, amiből kide-rül, hol vannak a többiek. - Aludtál? - kérdezem. - Nem sokat. Végre van internetünk, és mióta eljöttünk Floridából, nem olvastam a híreket. Így nem tudtam nyugodtan pihenni. - Találtál valami érdekeset? Vállat von. - Afrikában egy tizennégy éves lány kiesett a negyedikről, de a haja szála sem görbült meg, fölállt és elsétált. Bangladesben egy tizenöt éves fiú messiásnak tartja magát. Fölnevetek. - A fiú biztosan nem közénk tartozik. Esetleg a lány? - Ő sem. Egy négyemeletes zuhanást nem olyan nagy kunszt túlélni, ráadásul ha közénk tartozna, nem lett volna ilyen óvatlan - kacsint rám Henri. Elmosolyodom, és leülök vele szemben. Összecsukja a szá-mítógépét, és az asztalra teszi a kezét. Az órája 11.36-ot mu-tat. Alig fél napja vagyok Ohióban, és máris mennyi minden történt! Kifordítom a tenyeremet. Kicsit halványult a fénye, mióta utoljára láttam. - Tudod, mi ez? - kérdezi Henri. - Fény a kezemben. Elneveti magát.

- Ezt a különleges képességet Lumennek hívják. Idővel képes leszel irányítani a kezedből áradó fényt. - Remélem is, különben seperc alatt lelepleződünk. De még mindig nem értem, mire jó. - Hidd el nekem, a Lumen nem csak puszta fény. - Hanem? Bemegy a szobájába, és egy öngyújtóval tér vissza. - Mire emlékszel a nagyapádról? - kérdezi. A Lorienen a nagyszülők nevelik a gyerekeket. A szüleinkkel alig talál-kozunk huszonöt éves korunk előtt, amikor nekünk is meg-születnek a gyerekeink. A Lorien lakóinak nagyjából kétszáz év a várható élettartama, sokkal több, mint az embereké, és amikor valakinek huszonöt és harmincöt éves kora között gyereke születik, a nevelését a szüleire bízza, ő maga ugyanis még a tálentumai tökéletesítésével van elfoglalva. - Nem sokra. Miért? - Mert a nagyapád ugyanezzel a képességgel rendelkezett. - Nem emlékszem, hogy valaha is világított volna a keze. Henri megvonja a vállát. - Valószínűleg soha nem volt rá oka, hogy használja. - Nagyszerű. Remek képesség, amit soha nem fogok használni. Megrázza a fejét. - Add ide a kezed! Odanyújtom a jobb kezemet. Fölkattintja az öngyújtót, és az ujjam hegyéhez emeli a lángot. Elkapom a kezem. - Mit csinálsz? - Bízz bennem - feleli. Visszaengedem a kezemet. Megfogja, és újból meggyújtja a lángot. A szemembe néz, majd lassan elmosolyodik. A ke-zemre pillantok, és látom, hogy a láng a középső ujjam végét nyaldossa. Semmit nem érzek. Ennek ellenére ösztönösen elrántom a kezem. Megdörzsölöm az ujjamat. Nem látok rajta sérülést. - Érezted? - kérdezi Henri. - Nem. - Ide vele. És szólj, amikor már érzel valamit.

Megint az ujjam hegyével kezdi, azután lassan végighúzza a lángot a kézfejemen. Enyhe bizsergést érzek, ahogy a láng a bőrömhöz ér, mást nem. Csak a csuklómhoz érve kezd égetni. Kiszabadítom a karomat. - Aú! - Lumen - mondja Henri, mintha ez az egyetlen szó min-dent megmagyarázna. - Hamarosan képes leszel elviselni a tüzet és a forróságot. A kezed magától is tűzálló lesz, de a tested többi részét treníroznunk kell. Mosoly terül szét az arcomon. - Tűz- és hőálló leszek? Vagyis soha semmi nem tud majd megégetni? - Lényegében erről van szó, igen. - Ez baromi jó! - Ugye hogy mégsem olyan haszontalan tálentum ez? - De még mennyire, hogy nem! - értek egyet. - És mi a helyzet a fénnyel? Soha többé nem fog kialudni? - Dehogynem. Valószínűleg elég hozzá egy jó alvás, ami alatt az agyad megfeledkezik róla. De egy ideig nagyon kell vigyáznod, nehogy felhúzd magad. Mert ha valami kibillent a nyugalmadból, és ideges, dühös vagy szomorú leszel, ismét kigyulladhat. - És ez mennyi ideig lesz így? - Amíg meg nem tanulod irányítani ezt a képességedet. - Henri lehunyja a szemét, és megdörgöli az arcát. - Megpró-bálok aludni még egy kicsit. Ha fölébredek, majd folytatjuk. Ott maradok a konyhaasztalnál, és hol kinyitom, hol összeszorítom a kezemet. Mélyeket lélegzem, és próbálok teljesen ellazulni, hátha elhalványul a tenyeremből áradó fény. De persze nem járok sikerrel.

A ház még mindig egy szemétdomb, leszámítva azt a pár dolgot, amit Henri megcsinált, amíg suliban voltam. Láttam rajta, hogy fontolgatja az újabb költözést, de nem annyira ko-molyan, hogy ne tudnám meggyőzni a maradásról. Talán ha kitakarítok, és mire fölkel, rendben találja a házat, azzal sike-rül a jó irányba terelnem.

A saját szobámmal kezdem. Letörlöm a port, lemosom az ablakokat, és felsöprök. Amikor már minden ragyog a tisz-

taságtól, felhúzom az ágyneműt, és elpakolom a ruháimat. A komód régi és rozoga, de megtöltöm a cuccaimmal, a tetejére pedig felrakom azt a néhány könyvemet, amim van. Hamar végzek, a szoba tiszta, minden a helyén.

A konyhával folytatom. Elpakolom az edényeket, és letör-löm a konyhapultot. Legalább elfoglalom magam valamivel, bár takarítás közben végig Mark James jár a fejemben. Éle-temben először szálltam szembe valakivel. Mindig is sze-rettem volna, de mostanáig inkább hallgattam Henrira, és meghúztam magam. Mindig igyekeztem a lehető legtovább elodázni a következő költözést. Ma azonban máshogy ala-kultak a dolgok. Volt valami végtelenül jó érzés abban, hogy amikor sérelem ért, a sarkamra álltam, és visszaszóltam. Na és itt van még az ellopott telefonom ügye is. Tudom, hogy könnyedén szerezhetnénk egy újat, de miért kéne szó nélkül tűrni az ilyen szemétséget?

HETEDIK

FEJEZET

FÖLÉBREDEK, MÉG MIELŐTT MEGSZÓLALNA AZ ÉBRESZTŐ-

óra. A ház hűvös és csöndes. Kidugom a két kezem a takaró alól. Minden rendben van, nem világít egyik sem. Kikászáló-dom az ágyból, és kimegyek a konyhába. Henri az asztalnál ül, a helyi újságot olvassa, és közben kávézik. - Jó reggelt - üdvözöl. - Hogy érzed magad? - Ragyogóan. Öntök magamnak egy bögre zabpelyhet, és leülök Henrival szemben. - Mi a terved mára? - kérdezem. - El kell intéznem pár dolgot. Kezdünk kifogyni a pénz-ből. Át akarok utaltatni egy nagyobb összeget. A Lorien gazdag (vagy ha másként nézzük, legalábbis gaz-dag volt) természeti kincsekben. Jó néhány olyan drágakő és fém található rajta, mely a Földön ritkának számít. Mielőtt útnak indultunk, minden Cépan kapott egy gyémántokkal, smaragdokkal és rubintokkal teli zacskót, hogy a Földre megérkezve értékesítse a köveket. Henri megtette, az értük kapott pénzt pedig elhelyezte egy tengerentúli bankszámlán. Nem tudom, mennyi pénzünk lehet, sosem kérdeztem. De azt tudom, hogy legalább tíz emberöltőre elegendő, ha nem többre. Henri általában évente egyszer vagy kétszer hív le belőle valamennyit. - De nem akarok túl messzire menni, hátha történik vala-mi - folytatja. Leintem. Nem szeretném, ha túl nagy jelentőséget tulajdo-nítana a tegnap történteknek. - Nem lesz semmi baj. Menj csak nyugodtan, és markold fel a pénzt. Kinézek az ablakon. Hajnalodik, az egyre erősödő fény szép lassan mindent bevilágít. A furgonon harmatcseppek csillognak. Nem is emlékszem, mikor laktunk utoljára olyan

helyen, ahol a tél hideg. Télikabátom egyáltalán nincs, és a legtöbb pulóveremet is már rég kinőttem. - Úgy látom, hideg van odakint - mondom. - Be kéne szereznünk pár meleg holmit. Henri bólint. - Nekem is eszembe jutott az éjjel, ezért kell elmennem a bankba. - Akkor menj. Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Megeszem a zabpelyhet, berakom a bögrét a mosogatóba, és elmegyek zuhanyozni. Tíz perc múlva felhúzom a farme-romat, a fekete pólómnak pedig könyékig feltűröm az ujját. Megnézem magam a tükörben, aztán a kezemre pillantok. Nyugodtnak érzem magam. Nyugodtnak is kell maradnom. Suliba menet Henri a kezembe nyom egy pár kesztyűt. - Ez mindig legyen nálad. Sosem lehet tudni. Zsebre vágom a kesztyűt. - Nem lesz rá szükség. Jól érzem magam. Az iskola előtt buszok sorakoznak. Henri megáll az egyik mögött. - Nem örülök neki, hogy nincs nálad telefon - mondja. - Bármi történhet. - Ne aggódj. Hamarosan visszaszerzem. Felsóhajt, és megrázza a fejét. - Ne csinálj semmi hülyeséget! Mire vége a tanításnak, itt vagyok érted. - Vigyázok - ígérem, azzal kiszállok a kocsiból. Henri el-hajt. Odabent csak úgy pezseg az élet a folyosókon. Az öltöző-szekrények előtt nevetgélő csoportok álldogálnak. Néhányan rám néznek, és sugdolózni kezdenek. Nem tudom, hogy a

Markkal való összetűzésemről vagy a sötétkamrás incidens-ről beszélnek-e. Valószínűleg mindkettőről. Ez egy kis iskola, és a kis iskolákban semmi nem marad titokban.

A főbejáratnál jobbra fordulok, és megkeresem a szekré-nyemet. Üres. Van még tizenöt percem az első óra kezdetéig. Elmegyek a tanteremig, hogy tudjam, hova kell majd men-

nem, aztán a tanári felé veszem az irányt. A titkárnő moso-lyogva üdvözöl.

- Jó napot - köszönök. - Tegnap elhagytam a mobilomat, és gondoltam, hátha valaki megtalálta és leadta.

A titkárnő megrázza a fejét. - Nem, sajnos nem adtak le egyetlen telefont sem. - Köszönöm - mondom, és sarkon fordulok. Markot sehol nem látom a folyosón. Találomra elindulok

az egyik irányba. Még mindig többen összesúgnak a hátam mögött, de nem foglalkozom velük. Hirtelen megpillantom Markot mintegy ötvenméternyire. Érzem, hogy szétárad bennem az adrenalin. Lenézek a kezemre. Nem világít. Ag-gódom, nehogy kigyulladjon, és félek, hogy éppen ez az ag-godalom kapcsolja majd be a fényt.

Mark karba tett kézzel áll, az egyik szekrénynek támasz-kodva, egy csoport közepén. Öt fiú és két lány van vele - mindnyájan nevetnek, beszélgetnek. Sarah tizenöt méterrel odébb ül az egyik ablakpárkányon. Fantasztikusan néz ki - szőke haja hátul összefogva, ma szoknyát és szürke pulóvert visel. Olvas valamit, de ahogy elindulok feléjük, fölnéz.

Megállok a társaság mellett, és szótlanul bámulni kezdem Markot. Nagyjából öt másodperc múlva észrevesz.

- Mit akarsz? - kérdezi. - Tudod te nagyon jól, mit akarok. Farkasszemet nézünk. Pillanatok alatt kisebb tömeg gyűlik

körénk. Előbb tízen, aztán már húszan állnak körül minket. Sarah feláll, és közelebb jön. Mark a szokásos címeres dzseki-jében van, fekete haja gondosan kócosra igazítva, mintha így kelt volna ki az ágyból.

Hirtelen ellöki magát a szekrénytől, és elindul felém. Né-hány centire megáll. A mellkasunk majdnem összeér, érzem a dezodora illatát. Legalább száznyolcvanöt centi, jó fél fejjel magasabb nálam. Hasonló a testalkatunk, ám azt nem tudja, hogy bennem egészen más képességek rejtőznek. Gyorsabb vagyok nála és sokkal erősebb. Erre a gondolatra magabiztos vigyor terül szét az arcomon. - Na mi lesz, ma tovább bírod a suliban? - kérdezi. - Vagy óra után megint hazaszaladsz, mint valami óvodás?

Gúnyos nevetés hangzik fel körülöttünk. - Majd meglátjuk, nem igaz? - De, szerintem is - mondja, és még közelebb hajol. - Kérem vissza a mobilomat! - Nincs nálam a mobilod. Megrázom a fejem. - Ketten is látták, hogy elvetted - hazudom. Összevonja a szemöldökét, és ebből látom, hogy a tippem talált. - Na és mi van akkor, ha én voltam? Mit akarsz csinálni? Most már lehetnek vagy harmincan körülöttünk. Nincs kétségem afelől, hogy tíz perc múlva az egész iskola tudni fogja, mi történt. - Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Mire vége a tanításnak, vissza akarom kapni. Megfordulok, és faképnél hagyom. - Mert különben mi lesz? - kiált utánam. Nem reagálok. Hadd rágódjon a válaszon. A kezem ökölbe szorul, és rájö-vök, hogy az adrenalint összetévesztettem a feszültséggel. De miért lettem ilyen feszült? Mert nem tudtam, mi fog történni? Mert életemben most először szálltam szembe valakivel? Vagy mert féltem, hogy világítani kezd a kezem? Valószínűleg mindhárom együtt. Bemegyek a mosdóba, keresek egy üres vécéfülkét, és ma-gamra zárom. Szétnyitom a kezem. A jobb tenyerem halvá-nyan világít. Behunyom a szemem, veszek egy nagy levegőt,

és lassan kifújom. Egy perc múlva még mindig világít a ke-zem. Megrázom a fejem. Nem gondoltam volna, hogy ez a tálentum ilyen érzékeny. Bent maradok a fülkében. Izzadság- cseppek jelennek meg a homlokomon; mindkét kezem forró, de szerencsére a bal továbbra sem világít. Fiúk járkálnak ki-be, miközben én a fülkében várok. A ragyogás csak nem akar elmúlni. Végül megszólal a csengő, és a mosdó kiürül.

Kétségbeesetten csóválom a fejem, és beletörődöm a megváltoztathatatlanba. Nincs nálam telefon, Henri pedig úton van a bank felé. Egyedül vagyok, és csak magamat okolhatom a hülyeségemért. Előhúzom a kesztyűt a

farzsebemből, és beledugom a kezem. Bőr kerti kesztyű. Akkor sem néznék ki bénábban, ha bohóccipőt és sárga nadrágot viselnék. Ennyit az észrevétlen elvegyülésről. Le kell állítanom magam. Mark nyert. Megtarthatja a mobilomat; Henri majd délután vesz nekem egy újat.

Kilépek a mosdóból, és végigmegyek az üres folyosón. Be-nyitok az osztályterembe; mindenki felém fordul, és meglátják a kesztyűmet. Nincs értelme takargatni, úgysem tudom elrejteni a kezemet. Úgy nézek ki, mint egy idióta. Földönkívüli vagyok, már most olyan képességekkel rendelkezem, amikről az emberek csak álmodnak, mégis úgy nézek ki, mint egy idióta.

*****

Leülök középen az egyik padba. Senki nem szól hozzám, én pedig olyan zaklatott vagyok, hogy nem is hallom, miről beszél a tanár. Amikor az óra végén megszólal a csengő, összeszedem a holmimat, és a vállamra vetem a táskám. A kesztyű még mindig a kezemen van. Kifelé menet óvatosan bekukucskálok az egyik alá. A jobb tenyerem még mindig világít.

Egyenletes léptekkel haladok a folyosón. Mélyeket lélegzem. Próbálom kitisztítani a fejemet, de nem megy. Amikor belépek a terembe, amelyikben a következő órám lesz, Mark Ugyanott ül, ahol előző nap: Sarah mellett. Gúnyosan rám vigyorog, játssza a nagymenőt, de a kesztyűmet nem veszi észre.

- Mi a pálya, futóbajnok? Úgy hallottam, a tájfutóknál épp felvétel van.

- Ne légy már ilyen seggfej! - szól oda neki Sarah. Ahogy elmegyek mellette, belenézek gyönyörű kék szemébe, amitől azonnal zavarba jövök, és érzem, hogy elvörösödöm. Foglalt az a hely, ahol tegnap ültem, ezért továbbmegyek az egyik hátsó padhoz. Lassan megtelik a terem diákokkal, és az a srác ül mellém, aki tegnap figyelmeztetett, hogy vigyázzak Mark-kal. Most egy másik NASA- emblémás pólót visel, hozzá te-repszínű katonai nadrágot és Nike teniszcipőt. Hirtelenszőke haja kócosan meredezik minden irányba, barna szeme pedig

óriásinak tűnik a szemüvege lencséje mögött. Elővesz egy jegyzetfüzetet, ami tele van a bolygók együttállását ábrázoló diagramokkal. Felém fordul, és meg sem próbál úgy tenni, mintha nem bámulna.

- Mi a szitu? - kérdezem. Megvonja a vállát. - Miért van rajtad kesztyű? Már nyitom a számat, hogy válaszoljak, de Mrs. Burton eb-

ben a pillanatban elkezdi az anyagot. Óra alatt a srác végig marslakókat rajzolgat: csenevész test, nagy fej, nagy kéz, nagy szemek. Ugyanaz a sztereotip ábrázolás, mint a filmekben. Minden egyes rajz alá apró betűkkel odaírja a nevét: Sam Goode. Észreveszi, hogy figyelem, mire elkapom a tekintetem.

Miközben Mrs. Burton a Szaturnusz hatvanegy holdjáról magyaráz, lopva Markra pillantok. Előregörnyedve körmöl valamit, aztán fölemeli a fejét, és odaad egy cetlit Sarahnak. Ő olvasatlanul visszadobja neki. Önkéntelenül is elmosolyo-dom. Mrs. Burton leoltja a villanyt, és elindít egy videót. Az egymás körül keringő bolygókról a Lorien jut eszembe. Összesen tizennyolc olyan bolygó található az univerzumban, amin van élet. Az egyik a Lorien. De közéjük tartozik a Föld, és - sajnos - a Mogador is.

Lorien. Behunyom a szemem, és hagyom, hogy megro-hanjanak az emlékek. Vén bolygó a miénk, százszor annyi idős, mint a Föld. A Föld jelenlegi problémáival - a környe-zetszennyezéssel, túlnépesedéssel, globális felmelegedéssel, élelmiszerhiánnyal - a Loriennek is meg kellett küzdenie. Huszonötezer évvel ezelőtt planétánk haldokolni kezdett. Ez még jóval azelőtt történt, hogy a lorinok szert tettek az űrutazás képességére, ezért muszáj volt tenniük valamit a túlélés érdekében. Lassan, de biztosan megváltoztatták az életmódjukat, megszabadultak mindentől, ami káros - fegyverektől, bombáktól, mérgező vegyszerektől, szennyező anyagoktól -, és megkezdődött a bolygó öngyógyítása. Az evolúció révén bizonyos lorinok - a Védők - különleges képességeket fejlesztettek ki annak érdekében, hogy meg

tudják óvni bolygónkat. A Lorien ezzel jutalmazta meg őseimet előrelátásukért.

Mrs. Burton felkapcsolja a villanyt. Kinyitom a szemem, és megnézem, mennyi az idő. Mindjárt vége az órának. Sikerült lenyugodnom, egészen meg is feledkeztem a kezemről. Veszek egy nagy levegőt, és megnézem a jobb tenyeremet. Kialudt a fény! Elmosolyodom, és leveszem mindkét kesztyűt. Újra normális vagyok. Még hat órám van. Meg kell őriznem a nyugalmamat.

*****

A nap első fele további incidens nélkül telik el. Végig nyugodt vagyok, és Markkal sem keresztezzük egymás útjait. Ebédnél megpakolom a tálcámat, és keresek egy üres asztalt az étkező végében. Éppen egy pizzaszelettel birkózom, amikor megjelenik Sam Goode, a srác a csillagászatóráról, és leül velem mmben.

- Tényleg bunyózni fogsz Markkal suli után? kérdezi. Megrázom a fejem.

- Nem. - Pedig azt beszélik. - Tévednek. Vállat von, és nekilát az ebédnek. Egy perc múlva újra

megszólal: - Hová lett a kesztyűd? - Levettem. Már nem fázik a kezem. Válaszra nyitja a száját, de ebben a pillanatban egy hatal-

mas húsgombóc bukkan fel a háta mögött, és szétplaccsan a fején. Biztos vagyok benne, hogy nekem szánták. Sam haja és válla tele van húsdarabokkal és spagettiszósszal. Rám is jutott belőle. Épp elkezdem letisztítani magam, amikor újabb húsgombóc szeli át a levegőt, és az arcomon csattan. Uuuh!- hördül fel az egész étkező.

Felállok, és megtörlöm az arcomat egy szalvétával. Érzem, hogy elborítja az agyamat a düh. Most már nem törődöm a kezemmel. Az sem érdekel, ha úgy világít, mint a nap, és Henrival ma délután innen is továbbállunk, de ezt akkor sem

hagyom annyiban. Délelőtt még belenyugodtam volna a ve-reségbe... de most már nem.

- Ne! - mondja Sam. - Ha leállsz velük verekedni, sosem fognak leszállni rólad.

Elindulok feléjük. Az egész étkező elnémul. Legalább száz szempár szegeződik rám. Fenyegetően összevonom a szem-öldökömet. Heten ülnek Mark James asztalánál. Hét fiú. Amikor közelebb érek, mind felállnak.

- Valami gond van? - kérdezi az egyik. Nagydarab, izmos srác, tipikus védőjátékos. Az arca két oldalán vöröses szőrszálak, mintha szakállt próbálna növeszteni. Ettől első ránézésre olyan az arcbőre, mintha piszkos lenne. Ahogy a többiek, ő is az iskola címerével ellátott dzsekiben feszít. Összefonja a karját a mellkasa előtt, és elállja az utamat.

- Veled semmi dolgom - mondom. - Előbb rajtam kell átjutnod, ha beszélni akarsz vele. - Át is jutok, ha nem állsz félre az utamból. - Arra kíváncsi leszek - feleli gúnyosan. Válasz helyett villámgyorsan az ágyékába térdelek.

Elakad a lélegzete, összegörnyed a fájdalomtól. Az egész étkező felszisszen.

- Én figyelmeztettelek - mondom, azzal átlépek rajta, és elindulok egyenesen Mark felé. De mielőtt odaérnék hozzá, valaki megragad hátulról. Ökölbe szorított kézzel fordulok meg, készen arra, hogy eleresszek egy jobbegyenest, de az utolsó pillanatban rájövök, hogy az étkezői felügyelő tanár az.

- Ebből elég, fiúk! - Mr. Johnson, nézze, mit művelt Kevinnel - mondja

Mark. Kevin még mindig a földön fetreng, két kézzel marko-lássza a golyóit. Az arca rákvörös. - Küldje az igazgatóhoz!

- Fogd be a szád, James! Mind a négyen mentek. Nehogy azt hidd, hogy nem láttam, amikor eldobtad a húsgombóco-kat - válaszolja a tanár, aztán a fetrengő Kevinre pillant. - Felállni!

Sam váratlanul ott terem mellettem. Megpróbálta letisztí-tani a haját meg a vállát. A nagyobb húsdaraboktól sikerült is megszabadulnia, de a szószt csak még jobban elkente.

Nem igazán értem, miért jött ide. A kezemre pillantok. Tisztában vagyok vele, hogy ha világítani kezd, azonnal el kell tűnnöm. De legnagyobb meglepetésemre egyik tenyerem sem fénylik. Vajon azért, mert a váratlan helyzet miatt nem volt időm előre parázni? Nem tudom.

Kevin feláll, és rám néz. Egész testében remeg, és továbbra is alig kap levegőt. Megragadja az egyik srác vállát, és rátámaszkodik.

- Ezért még megkapod a magadét - veti oda nekem. - Nem hinném. - Még mindig csupa szósz vagyok, de

eszem ágában sincs letörölni. Mr. Johnson beterel minket az igazgató irodájába. Mr.

Harris az íróasztala mögött ül, és éppen a mikróban melegí-tett ebédjét tömi magába. Inge nyakába egy szalvétát gyűrt, nehogy leegye magát. - Elnézést a zavarásért. Történt egy kis incidens ebéd közben, de biztos vagyok benne, hogy a fiúk szívesen megmagyarázzák - mondja a felügyelő tanár. Mr. Harris nagyot sóhajt, leveszi az előkét a nyakából és a szemétkosárba dobja. Másik kezével eltolja az ebédjét maga elől. - Köszönöm, Mr. Johnson. A tanár kimegy, becsukja maga után az iroda ajtaját, mi négyen pedig leülünk az igazgatóval szemben. - Ki akarja kezdeni? - kérdezi némi ingerültséggel a hangjában. Nem szólok semmit. Mr. Harris állkapcsán megfeszülnek az izmok. Lenézek a kezemre. Még mindig semmi. Azért a biztonság kedvéért tenyérrel lefelé a combomra teszem mindkét kezemet. Tíz másodperc hallgatás után Mark töri meg a csendet: - Valaki fejbe dobta őket húsgombóccal. Azt hiszi, én voltam, ezért tökön rúgta Kevint. - Vigyázz a szádra - néz rá Mr. Harris, aztán Kevinhez fordul. - Jól vagy? A srác feje még mindig vörös, de bólint. - Szóval ki dobta azt a húsgombócot? - szögezi nekem a kérdést Mr. Harris.

Nem szólok semmit, de csak úgy forr bennem a düh. Van valami végtelenül megalázó ebben az egész jelenetben. Nagy levegőt veszek, és megpróbálok lecsillapodni. - Nem tudom - válaszolom. Ezt az ügyet nem Mr. Harrisen keresztül akarom elintézni, inkább négyszemközt Markkal, távol az igazgatói irodától. Sam meglepetten néz rám. Mr. Harris ingerülten a levegőbe emeli a karját. - Akkor elárulnátok, mi a fenét kerestek itt? - Jó kérdés - feleli Mark. - Mi Kevinnel nem csináltunk semmit, csak ebédeltünk. - Mark volt az! - szólal meg Sam. - Láttam, hogy ő dobta a húsgombócokat, és Mr. Johnson is látta. Rápillantok. Tudom, hogy nem láthatta, mert először háttal ült nekik, másodszor pedig éppen azzal volt elfoglalva, hogy kiszedegesse a hajából a húsdarabokat. De értékelem, hogy kiáll mellettem, pedig tudhatja, hogy ezzel ő is fölkerül Mark és a haverjai céltáblájára. Mark fenyegető pillantást vet rá. - Ugyan már, Mr. Harris - mondja aztán. - Holnap inter-jút kell adnom a Gazette-nek, pénteken meg meccsünk van. Nincs időm ilyen baromságokkal foglalkozni. Olyasmivel vádolnak, amit nem követtem el. Ilyen szarságok mellett nem tudok megfelelően koncentrálni. - Vigyázz a szádra! - kiabál rá Mr. Harris. - Ez az igazság. - Hiszek neked - mondja végül az igazgató, és sóhajt egy nagyot. Aztán Kevinre pillant, aki még mindig nehezen veszi a levegőt. - Menj le az orvosi rendelőbe, ha úgy érzed, hogy szükség van rá. - Nem, jól vagyok - nyögi a fiú. Mr. Harris bólint. - Ti ketten ne foglalkozzatok ezzel az incidenssel, Mark, te pedig szedd össze a gondolataidat. Már régóta várunk erre az interjúra. Még az is lehet, hogy címoldalra kerülsz. Gondolj bele: a Gazette címoldala! - mondja álmodozó mosollyal. - Köszönöm - feleli Mark. - Én is alig várom már.

- Jól van. Ti ketten elmehettek. Miután becsukódik mögöttük az ajtó, Mr. Harris Samhez

fordul és a szemébe néz. - Áruld el, Sam, és most az igazat akarom hallani. Tényleg

láttad, hogy Mark dobta azt a húsgombócot? Samnek összeszűkül a szeme, de nem fordítja el a tekintetét.

- Igen Az igazgató a fejét csóválja. - Nem hiszek neked. Ezért a következőt fogom tenni. - Rám néz. - Szóval valaki elhajított egy húsgombócot... - Kettőt - szól közbe Sam. - Tessék?! - mordul rá Mr. Harris. - Két húsgombócot dobtak oda, nem egyet. Mr. Harris ököllel az asztalra csap. - Kit érdekel, hány húsgombóc volt az?! John, te csúnyán bántalmaztad Kevint. Megkapta a büntetését. Szemet sze-mért. Ezzel az ügy lezárva. Világos? Kiguvadt szemmel, vörös képpel mered rám. Tudom, hogy semmi értelme nem lenne vitába szállni vele. - Igen. - Egyikőtöket sem akarom még egyszer itt látni - mondja. - Elmehettek. Kilépünk az irodájából. - Miért nem szóltál neki a mobilodról? - kérdezi Sam a folyosón. - Mert úgysem érdekelte volna. Semmi mást nem akart, csak folytatni az ebédjét - felelem. - Te meg mostantól vi-gyázz magadra. Rákerültél Mark listájára.

*****

Ebéd után háztartástan-órám van - nem mintha különöseb-ben érdekelne a főzőcskézés, de vagy ez volt, vagy énekkar. És mivel sok különleges képességgel rendelkezem, de az éneklés nincs köztük, ezért nem sokat haboztam, hogy melyiket válasszam. Bemegyek a terembe, és leülök az egyik székre. Közvetlenül a csengőszó előtt belép Sarah, egyenesen odajön hozzám, és lehuppan mellém.

- Szia - mondja. - Szia. Vér tolul az arcomba, és érzem, hogy megdermedek. Fel-kapok egy ceruzát, és forgatni kezdem a jobb kezemben, mi-közben ballal a füzetem sarkát gyűrögetem. A szívem vadul kalapál. Nagyon drukkolok, nehogy világítani kezdjen a ke-zem. A tenyeremre pillantok, és megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor látom, hogy minden rendben van. Nyugi, mondom magamban. Csak egy lány. Sarah rám pillant. Teljesen elveszítem a fejem a közelében. Valószínűleg ő a legszebb lány, akivel valaha találkoztam. - Sajnálom, hogy Mark ilyen bunkó veled - szólal meg. Vállat vonok. - Nem te tehetsz róla. - Ugye nem fogtok verekedni? -Én nem akarok. Bólint, mint aki ezt akarta hallani. - Néha oltári nagy seggfej tud lenni. Állandóan be akarja bizonyítani, hogy ő a főnök. - A bizonytalanság jele - mondom. - Mark nem bizonytalan. Egyszerűen csak seggfej. De még mennyire, hogy az! De nem akarok Sarah-val vi-tatkozni. Ráadásul olyan biztos abban, amit mond, hogy engem is majdnem sikerül meggyőznie. A pólómra száradt spagettiszószra néz, aztán kinyújtja a kezét, és kihúz egy megkeményedett húsdarabot a hajamból. - Köszi. Felsóhajt. - Sajnálom, ami történt. - A szemembe néz. - Ugye tu-dod, hogy nem vagyunk együtt? - Nem? Megrázza a fejét. Örülök, hogy úgy érezte, ezt közölnie kell velem. Mrs. Benshoff, a tanár tíz percig magyarázza a palacsinta elkészítési módját, majd kettesével beoszt minket - én leszek Sarah párja. A terem végében van egy ajtó, azon át a konyhába jutunk, ami legalább háromszor akkora, mint a tanterem. Tíz különálló konyhai egység van

benne, mindegyik saját hűtővel, szekrénnyel, mosogatóval és sütővel. Sarah odalép az egyikhez, előhúz egy kötényt a fiókból és felveszi. I - Megkötnéd? - kérdezi. Elsőre túlságosan meghúzom, ezért újra kell kötnöm a masnit. Az ujjaim hozzáérnek a derekához. Amikor kész va-gyok, fölveszem az enyémet is, és nekiállok megkötni. - Fordulj meg, bumburnyák - mondja Sarah, azzal kiveszi a kezemből a két madzagot, és megköti. - Köszi. Megpróbálom feltörni az első tojást, de túl erősen vágom oda, és majdnem az egész a tál mellé megy. Sarah elneveti magát. Fog egy másik tojást, beleteszi a markomba, aztán megfogja a kezemet, és megmutatja, hogyan kell odaütni a tál pereméhez. Mintha egy másodperccel tovább fogná a kezemet, mint ameddig feltétlenül szükséges. Rám néz, és elmosolyodik. - Látod? Így kell. Ahogy keveri a tésztát, egy hajtincse az arcába hullik. Leg-szívesebben odanyúlnék, és hátrasimítanám a füle mögé, de nem teszem. Mrs. Benshoff odajön hozzánk, és megnézi, hogy haladunk. Eddig minden rendben, ami kizárólag Sarahnak köszönhető, nekem ugyanis halvány fogalmam sincs róla, mit csinálok. - Hogy tetszik Ohio? - kérdi aztán Sarah. - Nem rossz. Bár kellemesebb első napot is el tudtam volna képzelni az új sulimban. Elmosolyodik. - Tulajdonképpen mi történt? Aggódtam érted. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy földönkívüli vagyok? - Ne nézz dedósnak — mondja évődve. - Inkább áruld el, mi történt. Elnevetem magam. - Asztmás vagyok, és tegnap valami miatt rám tört egy roham - felelem. Bánt, hogy hazudnom kell neki. Nem aka-rom, hogy gyengének lásson, különösen úgy, hogy a gyengeség, amit beadok neki, nem is létezik. - Örülök, hogy már jobban vagy.

Tíz palacsintát csinálunk. Sarah kirakja mindet egy tá-nyérra, nyakon önti őket egy elképesztően nagy adag juhar-sziruppal, aztán a kezembe nyom egy villát. Körülnézek a teremben. A legtöbb páros külön tányérból eszik. A villa élével levágok magamnak egy jókora falatot. - Nem rossz - mondom tele szájjal. Egyáltalán nem vagyok éhes, de együtt megesszük az egé-szet. Felváltva harapunk, míg el nem fogy az összes palacsinta. Mire végzünk, megfájdul a hasam. Utána Sarah elmosogat, én pedig törölgetek. Amikor megszólal a csengő, együtt lépünk ki a teremből. - Tizedikes létedre egész ügyes vagy - mondja, és oldalba bök a könyökével. - Akármit is mondanak a többiek. - Te is ügyes vagy... akárhányadikba is jársz. - Kilencedikes vagyok. Néhány pillanatig egyikünk sem szól. - Ugye nem verekszel Markkal suli után? - Vissza akarom kapni a mobilomat. Egyébként is, nézz rám... - Azzal spagettiszószos pólómra mutatok. Megrántja a vállát. A szekrényem mellett megállok. Oda-pillant, és látom, hogy megjegyzi a számát. - Akkor is jobb lenne, ha nem verekednél - mondja. - Nem akarok. - A fiúk meg ez az állandó verekedés - sóhajt fel, és a szemét forgatja. - Na mindegy, holnap találkozunk. - Jó pihenést - búcsúzom.

***

Miután a kilencedik órám - amerikai történelem - véget ér, lassan ballagok lefelé a lépcsőn a szekrényem felé. Azon gondolkodom, hogy csöndben elmegyek, anélkül hogy egy pillantásra is méltatnám Markot. De aztán rádöbbenek, hogy ha így teszek, sosem mosom le magamról, hogy gyáva vagyok. Kinyitom a szekrényemet, és berakom a könyveket, amikotthon nem lesz szükségem. Aztán csak állok, és érzem, hogy kezd úrrá lenni rajtam az idegesség. A kezem még nem világít, de talán mégis jobb lenne fölhúzni

a kesztyűt - biztos, ami biztos. Végül elvetem az ötletet. Veszek egy mély lélegzetet, és becsukom a szekrény ajtaját. - Hahó - hallom a hátam mögül. Megpördülök. Sarah az. Óvatosan hátrapillant, majd visszafordul felém. - Hoztam neked valamit. - De nem palacsinta, ugye? Úgy érzem, mindjárt szétdurranok. Idegesen nevetgél. - Nem, nem palacsinta. De meg kell ígérned, hogy ha odaadom, nem verekszel. - Oké, megígérem. Újra körülnéz, majd gyorsan belenyúl a táskája elülső zse-bébe. Kiveszi belőle a mobilomat és a kezembe nyomja. - Hogy került hozzád? Vállat von. - Mark tud róla? - Nem. Akarsz még verekedni? - kérdezi. - Azt hiszem, most már nem. - Akkor jó. - Köszönöm. - Hihetetlen, hogy ilyesmire vállalkozott csak azért, hogy segítsen. Pedig alig ismer. De nem panasz-kodom. - Szívesen - válaszolja, azzal sarkon fordul, és sietős lép-tekkel elindul a kijárat felé. Képtelen vagyok levenni róla a szememet, bambán vigyorogva nézek utána, amíg el nem tűnik. Aztán én is elindulok. Kifelé menet látom, hogy Mark James és nyolc haverja vár az előcsarnokban. - Nocsak, nocsak - vigyorog gúnyosan Mark. - Sikerült végigcsinálni egy egész napot? Nem semmi! - De nem ám. És nézd csak, mit találtam! - Az orra elé tartom a mobilomat, hogy jól lássa. Leesik az álla a meglepetéstől. Szó nélkül elmegyek mellette, és kilépek az épületből.

NYOLCADIK

FEJEZET

H E N R I P O N T O S A N O T T V Á R A K O C S I V A L , A H O L

R E G G E L kitett. Még akkor is mosolygok, amikor beugrom mellé a furgonba. - Jó napod volt? - kérdezi. - Mondhatni. Visszaszereztem a telefonomat. - De nem verekedtél? - Igazából nem. Gyanakvó pillantást vet rám. - Jobb, ha nem tudom, hogy ez mit jelent, ugye? - Valószínűleg igen. - A kezed nem kezdett el világítani? - Nem - hazudom. - Neked hogy telt a napod? Kikanyarodik a parkolóból. - Jól. Másfél órával azután, hogy kiraktalak, már oda is értem Columbusba. - Miért pont Columbusba mentél? - Mert ott vannak nagyobb bankok. Nem akartam feltű-nést kelteni azzal, hogy átutaltatok ide egy akkora összeget, mint a város lakóinak összes megtakarítása együtt. Bólintok. - Előrelátó vagy. Ráfordul a főútra. - Na, mi lesz, elárulod végre a leányzó nevét? - Tessék? - nézek rá értetlenül. - Valami oka biztosan van annak az idétlen vigyornak az arcodon. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy ez az ok egy lány.

- Honnan tudtad? - John, barátom, a Lorienen nagy szívtipró hírében álltam. - Ne etess, Henri. A Lorienen nincsenek szívtiprók. Elismerően bólint. - Látom, figyeltél.

A Lorienen mindenki monogám. Ha beleszeretünk valakibe, az egy életre szól. A lorinok huszonöt éves koruk körül házasodnak, de a házasság egyáltalán nem jogi kapcsolat. Sokkal inkább az egymásnak tett ígéreten és a kölcsönös elkötelezettségen alapul. Henri húsz éve volt házas, amikor elhagytuk a bolygót. Azóta már tíz év telt el, de tudom, hogy még most is hiányzik neki a felesége, nem múlik el nap úgy, hogy ne gondolna rá. - Szóval ki az? - makacskodik. - A neve Sarah Hart. Az ingatlanügynöknek a lánya, aki a házat szerezte nekünk. Két közös órám is van vele. Kilen-cedikes. Bólint. - Csinos? - Baromira. És okos is. - Hát igen - mondja lassan. - Már jó ideje számítottam erre. De ne felejtsd el, hogy az első gyanús jelre azonnal to-vább kell állnunk! - Tudom - felelem. Az út hátralévő részében egyikünk sem szól többet.

*****

Amikor hazaérünk, a konyhába lépve látom, hogy a Láda ott áll az asztalon. Nagyjából akkora, mint egy mikrohullámú sütő, majdnem tökéletes kocka alakú, minden irányban negyvenöt centiméter. Azonnal úrrá lesz rajtam az izgatottság. Odamegyek hozzá, és megragadom a lakatot. - Azt hiszem, jobban érdekel, hogyan nyílik, mint hogy mi van benne - mondom. - Tényleg? Akkor megmutatom, hogy kell kinyitni, aztán visszazárjuk, és nem foglalkozunk vele, mi is van benne. - Ne légy ilyen kegyetlen - nézek rá mosolyogva. - Na, áruld már el! Mi van benne? - Az örökséged. - Hogy érted azt, hogy az örökségem?

- Születésekor minden Védő megkapja az örökségét, amit aztán az Őrzőjének kell felhasználnia, amikor a védence tálentumai megjelennek. Lelkesen bólogatok. - És mi van benne? - Az örökséged. Felbosszant szűkszavú válaszával. Megragadom a lakatot, és próbálom erővel szétfeszíteni, mint korábban már annyi-szor. Természetesen hiába. - Nélkülem nem tudod kinyitni, ahogy én sem tenélküled - szólal meg Henri. - De mégis hogy fogjuk kinyitni? Nincs rajta kulcslyuk. - Akaraterővel. - Henri, hagyd már ezt a titokzatoskodást! Kiveszi a kezemből a lakatot. - Csak akkor nyílik ki, ha mindketten itt vagyunk, és ne-ked már megjelent az első talentumod. Odamegy a bejárati ajtóhoz, kidugja rajta a fejét, aztán be-csukja, és ráfordítja a kulcsot. Visszalép mellém. - Nyomd rá a tenyeredet a lakat egyik oldalára - mondja. Rányomom a kezem a fémre. - Meleg - állapítom meg. - Helyes. Ez azt jelenti, hogy készen állsz. - És most? Rásimítja a tenyerét a lakat másik oldalára, és összekul-csolja az ujjainkat. Eltelik egy másodperc. A lakat hirtelen kipattan. - Nem akármi! - kiáltom.

- Ezt is lorieni varázslat védi, akárcsak téged. Nem lehet kárt tenni benne. Hiába mennének át rajta úthengerrel, még be sem horpadna. Csak mi ketten nyithatjuk ki, és csak együtt. Kivéve, ha én meghalok; utána egyedül is ki tudod majd nyitni.

- Remélem, erre nem kerül sor. Már nyitnám fel a Láda tetejét, de Henri megfogja a

kezem. - Még ne - mondja. - Olyasmik is vannak benne, amikre

még nem vagy felkészülve. Ülj le a kanapéra.

- Henri, ne csináld már! - Bízz bennem - mondja. Megrázom a fejem, és leülök. Henri kinyitja a Ládát, és

elővesz belőle egy nagyjából tizenöt centi hosszú, öt centi vastag valamit. Lecsukja a fedelet, visszazárja a lakatot, aztán odalép hozzám, és felém nyújtja a tökéletesen sima, téglalap alakú kődarabot. A felszíne tiszta, de belül homályos.

- Mi ez? - kérdezem. - Egy lorieni kristály. - És az mire való? - Fogd meg - mondja, és a kezembe adja. Abban a pilla-

natban, ahogy hozzáérek, mindkét tenyerem világítani kezd. Még annál is fényesebben, mint előző nap. A kő fölforróso-dik. Fölemelem, és közelebbről is megvizsgálom. A benne lé-vő homályos folt kavarogni kezd, mint valami felhő. Közben érzem, hogy a nyakamban lógó amulett is fölmelegszik. Izga-tottá tesz ez a sok új fejlemény. Eddigi életem azzal telt, hogy türelmetlenül vártam, mikor jelentkeznek már a különleges képességeim. Voltak persze pillanatok, amikor azt reméltem, hogy sosem jelennek meg, és így talán végre letelepedhetünk valahol, hogy normális életet éljünk. Most azonban - kezem-ben a kristállyal, aminek a közepén egy füstgomolyagra em-lékeztető valami ködlik, meg azzal a tudattal, hogy a kezem tűzálló, és a többi tálentumom még csak ezután alakul ki, a fő képességem pedig (amelyik lehetővé teszi, hogy én is harcos-sá váljak) majd csak utánuk következik - egyszerre nagyon menőnek és izgalmasnak tűnik ez az egész. Érzem, hogy úgy vigyorgok, mint egy idióta.

- Mi történik most vele? - Kapcsolatba lépett a tálentumoddal. Az érintésed akti-

válta. Ha nem a Lumen lett volna az első tálentumod, akkor a kristály kezdett volna el úgy világítani, mint most a kezed. Így azonban fordítva történt.

Meredten nézem a kristályt és a benne gomolygó, világító füstöt.

- Kezdhetjük? - kérdezi Henri. Gyorsan bólintok. - Naná.

*****

Délutánra lehűl az idő. A ház csöndes, csak egy-egy széllökés zörgeti meg olykor a rozoga ablaktáblákat. Hanyatt fekszem a fából készült dohányzóasztalon. Kétoldalt lelógatom a kezemet. Henri majd alájuk fog gyújtani. Lassan, egyenletesen lélegzem, Henri utasításait követve.

- Tartsd csukva a szemed - mondja. - Csak a szél zúgására figyelj. Lehet, hogy égetni fogja a karodat, amikor végighúzom rajta a kristályt, de ne törődj vele. Hallgatom a szelet, ahogy cibálja odakint a fákat. Érzem, amint hajladoznak. Henri a jobb kezemmel kezdi. Rászorítja a kristályt a kéz-fejemre, aztán lassan följebb húzza, előbb a csuklómig, majd az alkaromig. Valóban éget egy kicsit, ahogy előre megmondta, de nem olyan vészes, hogy el akarjam rántani a karomat. - Engedd szárnyalni a gondolataidat, John. Menj, amerre menned kell. Fogalmam sincs, miről beszél, de igyekszem semmire sem gondolni és továbbra is egyenletesen lélegezni. Egyszerre úgy érzem, mintha lebegnék. Napsugarak melegítik az arcomat, langyos szél cirógatja a bőröm. Amikor kinyitom a szemem, már nem Ohióban vagyok.

Fák csúcsa fölött repülök, hatalmas dzsungel terül el alat-tam, ameddig a szem ellát. Szikrázóan kék az ég, a földinél majdnem kétszer nagyobb nap ragyog le rám. Enyhe, meleg szellő borzolja a hajamat. Odalent mély szurdokokban futó folyók szelik ketté a zöldellő erdőséget. Átrepülök fölöttük. Mindenféle méretű és formájú állatok isznak a folyó hűs vi-zéből - némelyek magasak és vékonyak, mások alacsonyak és tömzsik, de vannak köztük szőrösek és sötét pikkelyesek is. Látom a távolban a horizont ívét, és ebből rögtön tudom, hogy a Lorienen vagyok. A bolygónk tízszer kisebb a Föld-

nél, ezért ha elég messzire nézünk, látni lehet a felszín gör-bületét.

Nem értem, hogyan lehetséges, de tudok repülni. Felgyor-sítok, megpördülök a levegőben, aztán zuhanórepülésben alászállok, majd végigsuhanok a folyó felszíne fölött. Az álla-tok fölemelik a fejüket, kíváncsian méregetnek, de nem félnek tőlem. A virágzó Lorien - buja vegetáció, tele állatokkal. Bizonyos szempontból olyan, amilyen a Föld lehetett évmilliókkal ezelőtt, amikor még a természet határozta meg az itt élő teremtmények életét, és az ember még nem kezdte el átformálni a maga képére. A virágzó Lorien; tudom, hogy ma már nem így néz ki, vagyis ez biztosan csak emlékkép. De vajon kié?

Aztán egy ugrás az időben. Éjszaka van. A távolban nagy-szabású tűzijáték kezdődik, a rakéták állatok és fák képét raj-zolják a sötét égboltra, a háttérben a hold fénylik és a csilla-gok ragyognak.

- Érzem az elszántságukat - szólal meg egy hang. Meg-fordulok, és körülnézek. Nincs senki a közelemben. - Egyikőtökre már rátaláltak, de a varázslat egyelőre megóvja. Nem bánthatják, amíg veled nem végeznek. De állandóan követik, nehogy szem elől tévesszék.

Felszállok a magasba, aztán alábukom, keresem a hang gazdáját. Hol lehet?

- Nagyon óvatosnak kell lennünk. Mindig egy lépéssel előttük kell járnunk.

Elindulok a tűzijáték felé. Zavar a hang. Talán a dörrené-sek zaja majd elnyomja.

- Abban reménykedtek, hogy sikerül mindnyájunkkal végezniük, mielőtt kifejlődnének a tálentumaitok. De elrej-tőztünk előlük. Meg kell őriznünk a nyugalmunkat. Az első három pánikba esett. Mindhárman halottak. Továbbra is okosnak és elővigyázatosnak kell lennünk. Amikor valaki pánikba esik, hibákat követ el. Tudják, hogy minél nagyobb erővel bírtok, annál nehezebb dolguk lesz, és ha minden ké-pességetek teljesen kifejlődik, kitör a háború. Akkor eljön a bosszú ideje, és ezzel ők is tisztában vannak.

Látom a bombákat, amelyek több kilométeres magasság-ból zuhannak a Lorien felszínére. A föld és a levegő egyaránt beleremeg a robbanásokba, sikolyokat visz a szél, lángba bo-rulnak a fák és a mezők. Ég az erdő. Űrhajók ezrei szállnak le a Lorienen. Mogadori katonák özönlenek elő belőlük, akiknek a fegyverei sokkal nagyobb pusztításra képesek, mint a földi háborúkban használt eszközök. A mogadoriak magasabbak nálunk, és bár hasonlítanak ránk, az arcuk másmilyen. Nincs pupillájuk, az íriszük színe pedig mélyvörös vagy fekete. A szemük körül karikák sötétlenek, bőrük sápadt, szinte már áttetsző. A szájuk örökké nyitva, ajkaik közül kivillannak természetellenesen hegyes fogaik.

A mogadori bestiák közvetlenül a katonák után bújnak elő az űrhajókból, tekintetükben ugyanaz a jeges könyörtelenség. Némelyik akkora, mint egy ház, a fogaik borotvaéles pengék, Vicsorogva tátják ki a pofájukat, bömbölésükbe belesajdul a fülem. - Könnyelműekké váltunk, John. Ezért győztek le minket olyan könnyedén - folytatja a hang. Tudom, hogy Henri hangja az, de őt magát nem látom sehol. Képtelen vagyok levenni a szemem az előttem zajló pusztításról, nem érek rá őt keresgélni. A mieink fölveszik a harcot a mogadoriakkal, szembeszállnak velük, de a bestiák ellen tehetetlenek. A hatalmas szörnyetegek tízesével gyilkolják a lorinokat: tüzet okádnak, csattogtatják a fogukat, vadul hadonásznak végtag-jaikkal. Az idő felgyorsul, nyaktörő sebességgel halad előre. Mennyi idő telhetett el? Egy óra? Kettő?

A lorinokat a Védők vezetik, felvonultatják tálentumaik teljes repertoárját. Van, aki repül, mások szélsebesen szágul-doznak, megint mások pedig egész egyszerűen láthatatlanná válnak. Lézernyalábokat lőnek a kezükből, ellenséges katoná-kat lobbantanak lángra, viharfellegeket és széllökéseket idéz-nek meg. Ámde ez is kevés az ötszörös túlerő ellen. Erejük nem elég a győzelemhez.

- Nem voltunk felkészülve a támadásra. A mogadoriak mindent előre kiterveltek: kivárták a pillanatot, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk, amikor a bolygónk Bölcsei távol vannak. Vezetőjük, Pittacus Lore, a Bölcsek bölcse magához

rendelte őket nem sokkal a támadás előtt. Senki sem tudja, mi történt velük, hova mentek, és egyáltalán életben vannak-e még. Lehet, hogy a mogadoriak velük kezdték, őket intézték el elsőként, és csak akkor támadtak, amikor a Bölcseket már eltakarították az útból. Mindössze annyit tudunk, hogy azon a napon, amikor a Bölcsek összegyűltek, egy fehér fénycsóva jelent meg az égen. Olyan fényes volt, hogy mindenki láthat-ta. Egy teljes napig ott maradt, aztán eltűnt. Sejthettük volna, hogy ez figyelmeztető jel, mégsem gyanakodtunk. Senki mást nem okolhatunk a történtekért, csakis önmagunkat. Szerencsénk volt, hogy sikerült legalább egy maroknyi csapatot kimenekíteni a bolygóról, méghozzá azt a kilenc fiatal Védőt, akik egy nap majd folytathatják a harcot, és megmenthetik népünket a kihalástól.

A távolban egy űrhajó emelkedik a magasba, kék csíkot húz maga után. Követem a tekintetemmel, amíg el nem tű-nik. Valahonnan ismerős. Aztán hirtelen rájövök: ott vagyok azon a hajón, ahogy Henri is. Az hozott el minket a Földre. A lorinok nyilván rájöttek, hogy nincs esélyük. Mi másért küldtek volna el minket?

Értelmetlen mészárlás. Leszállok a földre, és átvágok egy égő mezőn. Elönt a tehetetlen düh. Férfiak és nők holtteste hever mindenütt - Védők, Cépanok és ártatlan gyerekek. Hogy lehet ezt elviselni? Hogy lehetnek a mogadoriak ennyi-re kegyetlenek? És én miért menekültem meg?

Rátámadok egy katonára, de átesek rajta, a földre zuhanok. Minden, amit látok, már megtörtént. Néző vagyok, bolygónk pusztulásának szemtanúja, és semmit sem tehetek.

Megfordulok. Egy bestia áll velem szemben, legalább tíz- tizenkét méter magas, izmos, a szeme vörösen izzik, a szarva pedig van vagy hat méter. Nyál csöpög hosszú, hegyes fogai-ról. Felüvölt, és rám veti magát.

Áthatol rajtam, de a mögöttem álló lorinok közül legalább egy tucatnyit leterít. Ilyen egyszerűen, egyetlen mozdulattal. £s már koslat is tovább, újabb áldozatok után kutat.

Egyszer csak furcsa zajt hallok - mintha kaparászás lenne, nem illik a Lorienen látott mészárlás képeihez. Fölemelke-dem a levegőbe, egyre messzebb kerülök a pusztítástól.

Valaki megragadja a vállam. Kipattan a szemem, és újra Ohióban vagyok. Két karom lelóg a dohányzóasztalról. Alattuk egy-egy üstben tűz ég, a kezemet és a csuklómat lángnyelvek nyaldossák. Nem érzek fájdalmat. Henri hajol fölém. Újra hallom a kaparászást, a bejárati ajtó felől jön a hang.

- Mi az? - kérdezem suttogva, és felülök. - Nem tudom. Néma csendben fülelünk. Még három kaparás. Henri rám

néz. - Valaki van odakint - mondja. A faliórára pillantok.

Majdnem egy óráig feküdtem az asztalon. Úszom az izzadságban, alig kapok levegőt - teljesen felkavart a mészárlás, aminek tanúja voltam. Most először értem igazán, mi is történt a Lorienen. Eddig ezek az események csak egy távoli történet részei voltak, nem sokban különböztek mindattól, amiről könyvekben olvastam. De most

láttam a vért, a könnyeket, a halottakat. Láttam a pusztítást. Láttam a múltamat.

Odakint már leszállt az este. Újabb kaparászás, majd halk morgás hallatszik az ajtó felől. Mindketten felugrunk. A morgásról azonnal a mogadori bestiák jutnak eszembe.

Henri a konyhába siet, és felkap egy kést a mosogató mellől.

- Bújj el a kanapé mögé! - Micsoda? Miért? - Mert azt mondtam. - Azt hiszed, ezzel a késsel le tudsz teríteni egy

mogadorit? - Ha sikerül a szívébe döfnöm, akkor igen. Most pedig

bújj el! Lekászálódom a dohányzóasztalról, és lekuporodom a ka-

napé mögé. A két kis máglya még mindig ég, és lelki szemeim előtt még most is látom a lángoló Lorient. Újabb türelmetlen morgás az ajtó felől. Kétségkívül van ott valaki vagy valami. A szívem vadul zakatol.

- Maradj ott! - szól rám Henri.

Fölemelem a fejem, hogy ki tudjak kukucskálni a kanapé háttámlája fölött. Az a rengeteg vér jár az eszemben. Biztosan tudták, hogy halálra vannak ítélve. De azért küzdöttek a végsőkig, harcoltak egymásért és Lorienért. Henri meg-markolja a kést. Lassan az ajtó gombja felé nyúl. Érzem, hogy elönt a düh. Remélem, tényleg egy mogadori az. Hát jöjjön csak! Hadd tudja meg, milyen egy lorin bosszúja.

Szó sem lehet róla, hogy a kanapé mögött maradjak. Be-lenyúlok az egyik üstbe, és kiveszek egy égő fadarabot, ami-nek jó hegyes a vége. Nem érzem a forróságot, noha a lángok elborítják a kezemet. Előreszegezem a fadarabot, mint egy kardot. Gyertek csak! - gondolom. Elég volt a menekülésből. Henri rám néz, nagy levegőt vesz, és feltépi a bejárati ajtót.

K I L E N C E D I K

F E J E Z E T

P A T T A N Á S I G F E S Z Ü L N E K A Z I Z M A I M . H E N R I K I U G R I K

A Z ajtón, én két lépéssel mögötte, készen arra, hogy utánavessem magam. Érzem a dübörgést a mellkasomban - ba-bamm, ba- bamm, ba-bamm. Úgy szorítom az égő fadarabot, hogy kifehérednek az ujjaim. Beszökik a szél a nyitott ajtón, a lángok táncra perdülnek a fán, és a csuklómat nyaldossák. Az ajtóban nincs senki. Henri tartása hirtelen ellazul, lenéz a lába elé, és elneveti magát. Egy kutya áll előtte, ugyanaz a beagle, amelyiket tegnap az iskolánál láttam. A farkát csóválva néz föl Henrira, miközben mancsával a földet kaparássza. Henri lehajol, és megsimogatja; a kutya kikerüli, és lógó nyelvvel, Vidáman becsörtet a nappaliba.

- Hát ez meg mit keres itt? - kérdezem. - Ismered ezt a kutyát? - Láttam tegnap a sulinál. Azután csapódott hozzám,

hogy kitettél. - Visszarakom a fadarabot az üstbe, és beletörlöm a

kezemet a farmeromba. Fekete csíkokat hagy rajta a korom. A kutya leül a lábam elé, és várakozóan néz rám, a farka ütemesen a padlólapot. Lehuppanok a kanapéra, és a két kis tüzet figyelem. Most, hogy elmúlt az izgalom, a gondolataim visszatérnek a látomáshoz. Még mindig hallom a sikolyokat, látom a vérmocskos füvet a holdfényben, a holttesteket, a kidőlt fákat, a mogadori bestiák vörösen izzó tekintetét és a lorinok rettegését. Henrira pillantok. - Láttam, mi történt. Legalábbis a kezdetét.

- Sejtettem, hogy látni fogod - bólint. - Hallottam a hangodat. Beszéltél közben hozzám? - Igen. - Nem értem ezt a mészárlást - folytatom. - Túl sok gyű-

lölet volt bennük ahhoz képest, hogy csak az erőforrásainkat akarták megszerezni. Biztos, hogy csak ez volt az ok?

Henri válasz helyett felsóhajt, és leül velem szemben a dohányzóasztal másik oldalára. A kutya felugrik az ölembe. Megsimogatom. Nagyon koszos, a bundája ragadós csomók-ba gubancolódott a hátán. A nyakörve elején egy kicsi, to-jáslabda alakú medál fityeg. Régi darab, a barna festék már szinte teljesen lekopott róla. Megfogom, hogy közelebbről is megnézhessem. Az egyik oldalán a 19-es szám van, a mási-kon pedig egy név: BERNIE KOSAR.

- Bernie Kosar - olvasom fel. A kutya csóválni kezdi a far-kát. - Szóval ez a neve, mint annak a fickónak ott a poszteren a szobámban. Népszerű pasas lehet errefelé. - Végigsimítok a kutya hátán. - Nem úgy néz ki, mint akinek van gazdája. És éhes. - Nem tudom, ezt honnan veszem, de teljesen biztos vagyok benne.

Henri bólint, aztán Bernie Kosarra pillant. A kutya lefek-szik a padlóra, állát a két mancsára teszi, és becsukja a sze-mét. Felkattintom az öngyújtót, és a láng fölé tartom az uj-jaimat, majd a tenyeremet, végül az egész alkaromat. Csak akkor kezd égetni, amikor már majdnem a könyökömnél járok. Akármit is csinált Henri, az bevált: egyre nagyobb fe-lületen vagyok tűzálló. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik, mire az egész testem az lesz.

- Szóval mi történt? - kérdezem. Henri nagy levegőt vesz. - Én is láttam azokat a képeket. Olyan tisztán, ahogy most

téged. - Mostanáig nem tudatosult bennem, hogy ennyire ször-

nyű volt. Tudom, hogy meséltél róla, de addig nem fogtam fel egészen, amíg nem láttam a saját szememmel.

- A mogadoriak különböznek tőlünk. Titokzatoskodók, visszahúzódók és bizalmatlanok szinte mindennel és min-denkivel szemben. Nekik is vannak különleges képességeik, de nem rendelkeznek olyan erőkkel, mint mi. Tömegben ér-zik jól magukat, ezért vonzódnak a zsúfolt nagyvárosokhoz. Minél többen élnek egy helyen, annál jobban érzik magukat. Ezért kerüljük a nagyobb városokat, pedig azokban talán könnyebb lenne elvegyülni. De az ilyen helyeken ők is sokkal könnyebben el tudnának vegyülni. Nagyjából száz évvel ez-

előtt a Mogador haldokolni kezdett. Valami hasonló történt náluk is, mint a Lorienen huszonötezer évvel korábban. Ők azonban nem úgy reagáltak rá, ahogy mi - még annyit sem tettek a folyamat visszafordítása érdekében, mint az emberek a Földön. Úgy viselkedtek, mintha a probléma nem is létez-ne. Megmérgezték az óceánokat, pöcegödörré változtatták a folyókat és a tavakat. A vegetáció elsorvadt, a növények szép lassan kihaltak, azokat pedig követték a növényevők, majd a ragadozók is. Csak ekkor döbbentek rá, hogy valami drasztikus változásra van szükség.

Henri lehunyja a szemét, és vagy egy teljes percig csönd-ben marad.

- Tudod, melyik a Mogadorhoz legközelebbi bolygó, ame-lyiken élet van? - kérdezi végül.

- Igen, a Lorien. Illetve ott már csak volt. Henri bólint. - Igen, a Lorien. És a mogadoriak úgy döntöttek, hogy

megszerzik az erőforrásainkat. Bólintok. Bernie Kosar fölemeli a fejét, és hatalmasat ásít.

Henri megmelegít egy sült csirkemellet a mikróban, csíkokra vágja és egy tálkán odaviszi a kutyának. Bernie Kosar úgy veti rá magát, mint aki napok óta nem evett egyetlen falatot sem.

- Rengeteg mogadori van a Földön - folytatja Henri. Nem tudom pontosan, hányan lehetnek, de érzem őket, amikor alszom. Néha felbukkannak az álmaimban. Sosem tudom megállapítani, hol vannak, vagy mit mondanak. De látom őket. És nem hinném, hogy kizárólag hatotok miatt vannak itt ennyien.

- Ezt meg hogy érted? Mi másért lennének itt? Henri a szemembe néz. - Tudod, melyik a második legközelebbi bolygó a

Mogadorhoz, amelyiken élet van? - A Föld, ugye? - A Mogador kétszer akkora, mint a Lorien, a Föld viszont

ötször nagyobb a Mogadornál. A mérete folytán jobban fel van készülve egy támadásra, ezért a mogadoriaknak meg kell érteniük a bolygó működését, mielőtt offenzívába

kezdenének. Nem tudom megmagyarázni, miért győztek le minket olyan könnyedén, mert sok minden van, amit magam sem értek. De abban biztos vagyok, hogy tökéletesen ismerték mind a bolygónkat, mind pedig a lakóit, és tisztában voltak azzal, hogy a védelmünk kizárólag az intelligenciánkból és a Védőink tálentumaiból áll. Mondhatsz bármit a mogadoriakra, de ha háborúról van szó, kiváló stratégák.

Szótlanul ülünk néhány másodpercig, miközben odakint süvít a szél.

- Nem hinném, hogy a Föld erőforrásaira fáj a foguk - te-szi hozzá végül Henri.

Fölkapom a fejem. - Miért nem? - A Mogador még mindig haldoklik. Átmenetileg ugyan

sikerült megoldaniuk a gondjaikat, de a bolygó pusztulása már elkerülhetetlen, és ezt ők is tudják. Szerintem azt tervezik, hogy kiirtják az emberiséget, és végleg átköltöznek a Földre.

*****

Vacsora után megfürdetem Bernie Kosart, végigcsutakolom samponnal és hajkondicionálóval. Az egyik fiókban találok egy régi fésűt, amit még az előző lakók hagyhattak itt, azzal próbálom kifésülni a szőrét. Most már sokkal jobb illata van, de a nyakörve még mindig bűzlik, úgyhogy kidobom. Lefek-vés előtt kinyitom neki a bejárati ajtót, de esze ágában sincs újra kimenni. Lefekszik a földre, és a két elülső mancsára te-szi a fejét. Érzem rajta, hogy a házban akar maradni velünk. Eltűnődöm, vajon ő is érzi- e, hogy én mire vágyom.

- Azt hiszem, máris van egy háziállatunk - mondja Henri. Elmosolyodom. Mióta újra megláttam a kutyát, egyfoly-

tában drukkoltam, mert nem tudtam, Henri beleegyezik-e, hogy megtartsuk.

- Nagyon úgy fest - felelem.

Fél óra múlva, amikor lefekszem, Bernie Kosar fölugrik az ágyamra, és összegömbölyödik a lábamnál. Egy perc sem telik el, és már horkol. Én még nem tudok elaludni, csak fek-szem a sötétben, és milliónyi gondolat cikázik a fejemben. A háború képei: a mogadoriak mohó tekintete, a bestiák vér-szomjas pofája, a halottak és a vér. A Lorien gyönyörű tájaira gondolok. Vajon alkalmas lesz-e még valaha az életre, vagy Henrival már örökre itt ragadunk a Földön?

Megpróbálom kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat, de nem sikerül. Kibújok az ágyból, és járkálni kezdek. Bernie Kosar fölemeli a fejét, és egy ideig figyel, aztán visszafek-szik, és újra lecsukja a szemét. Nagyot sóhajtva fölveszem a telefonomat az éjjeliszekrényről, és gyorsan átnézem, Mark nem barmolt- e el rajta valamit. Henri száma megvan, de már nem az övé az egyetlen név a listán. Alatta ott egy új név és telefonszám: Sarah Hart. Kicsöngetés után, mielőtt odajött hozzám, Sarah beírta a számát a mobilomba.

Visszarakom a telefont az éjjeliszekrényre, és elmosolyo-dom. Két perc múlva újra megnézem, hogy tényleg ott van-e a szám, és nem csak képzelődtem. Ott van. Összecsukom a mobilt, lerakom, aztán öt perc múlva újra megnézem. Nem tudom, mikor alszom el végül, de amikor reggel fölébredek, a telefont a mellkasomhoz szorítva még mindig a kezemben tartom.

TIZEDIK

FEJEZET

B E R N I E K O S A R A S Z O B Á M A J T A J Á T K A P A R J A , A M I K O R

fölébredek. Kiengedem. Földre szorított orral körbejárja az udvart. Miután mind a négy sarokkal végzett, végigsprintel a ház előtt, és eltűnik az erdőben. Becsukom az ajtót, és beállok a zuhany alá. Amikor tíz perc múlva kijövök, a kutya már újra a házban van, a kanapén hever. Ahogy meglát, azonnal csóválni kezdi a farkát.

- Te engedted be? - kérdezem Henrit, aki a konyhaasztal-nál ül, előtte a nyitott laptop és négy napilap.

- Igen. Gyorsan megreggelizünk, aztán elindulunk. Bernie Kosar

előreszalad, megáll a furgon mellett, és várakozva néz az anyósülés felőli ajtóra.

- Fura, nem? - kérdezem Henritól. Vállat von. - Úgy látszik, nem ismeretlen neki az autó. Engedd, hadd

szálljon be. Kinyitom az ajtót, mire Bernie Kosar azonnal fölugrik, és

elhelyezkedik középen. Lóg a nyelve örömében. Amikor kikanyarodunk az útra, az ölembe mászik, és a mancsával elkezdi kopogtatni az üveget. Letekerem az ablakot, hogy ki tudja dugni a fejét. A szája még mindig nyitva, a szél belekap a fülébe. Öt kilométerrel arrébb Henri megáll a suli előtt. Kinyitom az ajtót, mire Bernie Kosar azonnal kiugrik. Visszaemelem a kocsiba, de újra kifurakszik. Megint visszarakom, és elállom az útját, amíg becsukom a furgon ajtaját. A hátsó lábára állva kidugja a fejét a lehúzott ablakon. Megsimogatom.

- A kesztyűd megvan? - kérdezi Henri. - Igen. - Mobil?

- Igen. - Hogy érzed magad? - Jól - felelem. - Oké. Ha bármi gond van, hívjál. Azzal elhajt. Bernie Kosar a hátsó szélvédőn keresztül fi-

gyel egészen addig, míg a furgon be nem fordul a sarkon. Ugyanúgy parázok, mint előző nap, de most más okból.

Hol azt kívánom, bárcsak azonnal megpillantanám Sarah-t, hol meg abban reménykedem, hogy egyáltalán nem találko-zunk. Fogalmam sincs, mit mondok majd neki. Mi lesz, ha nem jut eszembe semmi, és csak állok ott, mint egy idióta? Vagy ha Mark is vele van, amikor meglátom? Menjek oda hozzá, megkockáztatva egy újabb balhét, vagy tegyek inkább úgy, mintha észre sem venném őket? Legkésőbb második órán úgyis találkozom velük. Azt nem tudom megúszni.

A szekrényem felé tartok. A táskám tele van könyvekkel, amikben előző este csomó mindent el kellett volna olvasnom, de ki se nyitottam őket. Túl sok gondolat és kép kavargott a fejemben. Nem tudtam megszabadulni tőlük, és nem hiszem, hogy valaha is képes leszek rá. Annyira más volt az egész, mint amire számítottam. A halál egyáltalán nem olyan, mint a filmeken. Más a hangja, a szaga, a látványa. Még csak nem is hasonlít arra, amit a mozikban látni.

Ahogy odaérek a szekrényemhez, azonnal látom, hogy valami nem stimmel. A fém fogantyú tiszta sár, vagy legalábbis mintha sár lenne rajta. Egy pillanatig nem tudom eldönteni, hozzányúljak-e, de aztán veszek egy nagy levegőt, és kinyitom.

A szekrény félig tele van trágyával, és ahogy kinyitom az ajtaját, a trutymó nagy része kiömlik a padlóra, összemocs-kolja a cipőmet. A bűz elviselhetetlen. Bevágom a szekrényajtót. Egyszer csak meglátom Sam Goode-ot, aki mintha a

semmiből bukkant volna elő. Kétségbeesett arccal néz rám. Fehér NASA feliratú pólója alig különbözik attól, amiben tegnap volt. - Szia, Sam - üdvözlöm.

A padlón bűzölgő trágyakupacra pillant, aztán újra rám néz. - A tiéd is ilyen? - kérdezem. Bólint. - Bemegyek az igazgatóhoz. Jössz te is? Megrázza a fejét, aztán megfordul, és szó nélkül otthagy. Elvonulok Mr. Harris irodájához, bekopogok, aztán meg se várom, hogy kiszóljon, benyitok. Az íróasztala mögött ül, nyakkendőjén az iskola kabalafigurája - nem kevesebb, mint húsz apró kalózfej vigyorog rám. Büszkén elmosolyodik, amint meglát. - Nagy nap ez a mai, John! - lelkendezik. Fogalmam sincs, miről beszél. - A Gazette újságírói hamarosan itt lesznek. Címlapra kerülünk! Eszembe jut Mark James és az interjú a helyi újságban. - Biztosan nagyon büszke rá - jegyzem meg. - Iskolánk minden egyes tanulójára nagyon büszke va-gyok. - Továbbra is ragyog az arca. Hátradől, az ujjait összekulcsolja hatalmas pocakján, és megkérdezi: - No és te mi járatban vagy? - Csak szólni akartam, hogy valaki telerakta trágyával a szekrényemet. - Hogy érted azt, hogy „telerakta"? - Úgy értem, hogy az egész szekrényem tele van trá-gyával. - Trágyával? - kérdez vissza újból. - Igen. Elneveti magát. Egészen megdöbbent az érzéketlensége, és érzem, hogy elönt a düh. Elvörösödöm. - Csak szólni akartam, hogy ki kell takarítani. Sam Goode szekrényét szintén telerakták.

Mr. Harris felsóhajt, és csóválni kezdi a fejét. - Azonnal odaküldöm Mr. Hobbsot, a pedellust, és persze

kivizsgáljuk az ügyet. - Mindketten tudjuk, hogy ki tette, Mr. Harris. Lekezelően mosolyog. - Bízd csak rám, fiam, majd én kézbe veszem az ügyet. Nincs értelme tovább erősködni, ezért kimasírozom az

irodájából, és bemegyek a mosdóba, hogy hideg vizet locsol-jak az arcomra meg a kezemre. Le kell csillapodnom. Nem akarom ma is fölvenni a kesztyűt. Talán az lenne a legjobb, ha nem csinálnék semmit, mintha mi sem történt volna. Va-jon akkor abbahagynák a heccelést? Nem mintha lenne más választásom. Egyedül vagyok egy egész focicsapat ellen, az egyetlen szövetségesem egy ötvenkilós srác, aki rá van kat-tanva a földönkívüliekre. Bár lehet, hogy ez így nem igaz - talán van még egy szövetségesem: Sarah Hart.

Lenézek a kezemre. Teljesen normális, nem világít egyik sem. Kilépek a mosdóból. A pedellus már hozzá is látott a szekrényem kitakarításához, egyenként szedegeti ki a köny-veimet, és rakja bele mindet a kukába. Elmegyek mellette, be a tanterembe, és várom, hogy kezdődjön az óra. Nyelvtani kérdésekről beszélgetünk, a mai téma az, hogy mi a különb-ség a főnévi igenév meg az ige között, és miért nem egyenér-tékű a kettő. Most jobban odafigyelek, mint tegnap, de ahogy közeledik az óra vége, egyre izgatottabb leszek. Nem azért, mert mindjárt találkozni fogok Markkal... hanem mert Sarah is ott lesz. Vajon ma is rám mosolyog majd? Az lesz a legjobb, ha előtte odaérek, akkor figyelhetem a helyemről, ahogy belép. Így látom majd, hogy nekem köszön-e elsőként.

Amint megszólal a csengő, kirontok a teremből, és végigszáguldok a folyosón. Én vagyok az első. Aztán szép lassan megtelik a csillagászatterem, Sam megint mellém ül. Nem Sokkal becsöngetés előtt Sarah és Mark is megérkezik - együtt. Sarah fehér blúzt és fekete nadrágot visel. Mielőtt leül a helyére, rám mosolyog. Visszamosolygok rá. Mark nem néz felém. Még mindig érzem a cipőmből áradó trágyaszagot, de az is lehet, hogy Sam felől jön a bűz.

Sam elővesz a táskájából egy vékony újságot, aminek ez a cím áll a borítóján: Köztünk járnak. Úgy néz ki, mintha házi-nyomdával készítették volna egy pincében. Kinyitja középen egy cikknél, és a külvilágról megfeledkezve olvasni kezd.

Sarah négy paddal előttem ült le. A haja hátul lófarokban összefogva, kilátszik alóla karcsú nyaka és tarkója. Keresztbe tett lábbal, egyenes háttal ül. Azt kívánom, bár odaülhetnék mellé és megfoghatnám a kezét. Bárcsak nyolcadik óra lenne

már! Kíváncsi vagyok, megint én leszek-e a párja háztartás-tanon.

Mrs. Burton elkezdi az órát. Még mindig a Szaturnusz a téma. Sam elővesz egy papírlapot, és bőszen jegyzetelni kezd. Néha abbahagyja, de csak hogy belenézzen a padra kiterített magazin valamelyik cikkébe. A válla fölött rápillantok az egyik címre: „Földönkívüliek rabolták el egy montanai város minden lakóját".

Tegnapig minden ilyen és ehhez hasonló elméletet kitalációnak tartottam volna. Henri azonban határozottan azt gondolja, hogy a mogadoriak el akarják foglalni a Földet, és el kell ismernem, hogy bármilyen nevetségesnek tűnik is Sam cikke, esetleg mégis lehet valami igazságalapja. Azt például biztosan tudom, hogy a lorinok többször is ellátogattak a Földre az idők során. Figyelemmel kísértük a bolygó fejlődését, a bőség és növekedés időszakát, de akkor is itt voltunk, amikor mindent hó és jég borított, és a Föld szinte mozdulatlanná dermedt. Segítettünk az embereknek, megmutattuk nekik, hogyan kell tüzet csiholni, megtanítottuk őket a beszédre - ezért hasonlítanak annyira a földi nyelvek a mi nyelvünkre. Az a tény pedig, hogy mi sosem raboltunk el embereket, még nem jelenti azt, hogy más sem tett ilyet. Samre pillantok. Még soha senkivel nem találkoztam, akit annyira érdekeltek volna a földönkívüliek, hogy képes legyen jegyzeteket készíteni a velük kapcsolatos összeesküvés-elméletekről.

Egyszer csak nyílik az ajtó, és Mr. Harris dugja be a fejét, az arcán üdvözölt mosoly.

- Elnézést a zavarásért, Mrs. Burton, de el kell rabolnom Markot. Megérkeztek a Gazette újságírói, hogy elkészítsék vele az interjút - mondja jó hangosan, hogy az egész osztály hallja.

Mark feláll, kapja a táskáját, és lezseren kisétál a teremből. Mielőtt becsukódna mögötte az ajtó, még látom, hogy Mr. Harris vállon veregeti. Aztán visszafordulok Sarah felé, és azt kívánom, bárcsak odaülhetnék mellé.

*****

A negyedik óra tesi. Sammel egy csoportban vagyunk. Mi-után átöltözünk, leülünk egymás mellé a tornaterem padló-jára. Teniszcipőt, rövidnadrágot és pólót visel, ami legalább két-három számmal nagyobb a szükségesnél. Úgy néz ki, mint egy gólya: csupa térd és könyök, szinte már hórihorgasnak tűnik, holott alacsonyabb, mint én.

Mr. Wallace, a tornatanár megáll előttünk vállszélességű terpeszben, ökölbe szorított kezét a csípőjére teszi.

- Jól van, srácok, figyeljetek! Valószínűleg ez az utolsó al-kalom, hogy ki tudunk menni a szabadba, úgyhogy adjatok bele mindent! Egymérföldes futás, nyomjátok le, amilyen gyorsan csak bírjátok. Mindenkinek felírom az idejét, hogy tavasszal, amikor újra lefutjátok ezt a távot, össze lehessen majd hasonlítani. Szóval mindent bele!

A kinti futópálya műanyag borítású, a futballpályát veszi körbe, mögötte egy erdőt látok, ami talán egészen a házunkig tart, de nem vagyok benne biztos. Hűvös szél fúj, Sam karja Csupa libabőr. Dideregve dörzsölgeti.

- Futottad már ezt a távot? - kérdezem tőle. Bólint. - Egyszer már év elején, a második héten is lefutottuk. - Mennyi volt az időd? - Kilenc perc ötvennégy másodperc. - Azt hittem, a cingár srácok gyorsak - nézek rá megle-

petten. - Fogd be. Hátul futok, Sam mellett. Négy kör. Ennyit kell megten-

nünk, hogy meglegyen az egy mérföld, vagyis ezerhatszáz méter. Az első kör felénél elhúzok Samtől. Kíváncsi vagyok, vajon mennyi idő alatt tudnék lefutni egy mérföldet, ha tiszta erőből rohannék. Két perc? Esetleg egy, vagy még annál is kevesebb?

Jólesik a mozgás, és minden különösebb erőlködés nélkül lehagyom az élen futót. Aztán lassítok, és kimerültséget színlelek. Hirtelen mozgást látok a lelátó felőli bejáratnál: egy fehér-barna folt száguld felém a bokrok közül. Biztos csak képzelődöm, nyugtatom magamat. Elfordítom a fejem, és futok tovább. Elhaladok a tanár előtt. Stopperrel a kézben áll,

és biztató szavakat kiabál, de nem rám néz, hanem el a távolba. Követem a tekintetét. A fehér-barna foltot bámulja, ami még mindig felém tart. Egyszerre megrohannak az előző napi emlékek - a mogadori bestiák. Voltak köztük kistermetűek is pengeéles fogakkal, villámgyors kis gyilkológépek. Sprintelni kezdek.

Lefutok egy fél kört tiszta erőből, aztán hátranézek. Nincs mögöttem semmi. Biztosan lehagytam. Elvégre eltelt vagy húsz másodperc. Visszafordulok, és az a valami ott van köz-vetlenül előttem! Átvágott a futballpályán. Egy pillanatra megdermedek, de aztán felismerem üldözőmet. Bernie Kosar az! A futópálya közepén ül lógó nyelvvel, és a farkát csó-válva néz rám.

- Bernie Kosar! - kiáltok rá. - Halálra rémisztettél! Lassú tempóban futok tovább, a kutya pedig mellettem

kocog. Remélem, senki nem vette észre, milyen gyorsan robogtam. Megállok, és előregörnyedek, mint akinek szúr az oldala, és nem kap levegőt. Sétálok néhány lépést. Aztán kocogok egy kicsit. Mielőtt befejezem a második kört, ketten is lehagynak.

- Smith! Mi történt? Az előbb mindenkit állva hagytál! - kiáltja oda Mr. Wallace, amint elfutok előtte.

Látványosan zihálva válaszolok: - Aszt... más vagyok. Csalódottan ingatja a fejét. - Én meg már azt hittem, az osztályomba jár Ohio állam idei futóbajnoka... Vállat vonok, és futok tovább, de többször is megállok, és egy darabig csak sétálok. Bernie Kosar végig mellettem jön, hol kocog, hol bandukol ő is. Az utolsó körhöz érve Sam utolér, és együtt futunk. Az arca rákvörös az erőfeszítéstől. - Mit olvastál ma csillagászaton? - kérdezem. - Montanában egy egész várost elraboltak a földönkívüliek? Elvigyorodik. - Legalábbis többen így gondolják - feleli szégyenlősen, mintha zavarba hoztam volna a kérdéssel.

- De miért rabolnának el mindenkit egy városban? Sam vállat von, nem válaszol. - De most komolyan, miért? - makacskodom. - Tényleg tudni akarod? - Naná. - Hát, egyesek szerint a kormány szemet huny az emberrablások fölött az idegenektől kapott technológiáért cserébe. - Komolyan? Na de milyen technológiáról van szó? - Például szuperkomputerekbe való chipekről, újfajta bombák előállítási módjáról, a zöldenergia felhasználásáról. Ilyesmikről. , - Zöldenergia? Elég fura. De mire kellenek nekik az elra-bolt emberek? - Hogy tanulmányozzák őket. - De miért? Mi a céljuk ezzel? - Az, hogy kiismerjék a gyengéinket, és amikor eljön az Armageddon, könnyedén le tudjanak győzni minket. Szinte hátrahőkölök a válaszától, de csak azért, mert továbbra sem tudom kiverni a fejemből az éjjel látott jeleneteket, a mogadoriak fegyvereit, a félelmetes bestiákat. - Ha eleve sokkal fejlettebb a technológiájuk, mint a miénk, nem lenne egyszerűbb, ha simán lebombáznának minket?

- Vannak, akik szerint abban reménykednek, hogy előbb- utóbb egyedül is kinyírjuk magunkat. Rápillantok. Mosolyogva néz rám, próbálja eldönteni, hogy mennyire veszem komolyan ezt az egészet. - De miért akarnának kiirtani minket? Mi az indítékuk? - Az irigység. - Irigyek ránk? És ugyan mit irigyelnek tőlünk? Hogy milyen jól nézünk ki? Sam elneveti magát. - Valahogy úgy. Bólintok. Vagy egy percig szótlanul futunk, és Sam zihálásából hallom, hogy teljesen elkészült az erejével. - Miért foglalkozol ennyit ezzel a témával?

Vállat von. - Ez a hobbim - feleli, de határozottan az az érzésem, hogy valamit elhallgat előlem. Nyolc perc ötvenkilenc másodperc alatt teljesítjük az egy- mérföldes távot, ami majdnem egy perccel jobb, mint Sam legutóbbi ideje. Bernie Kosar követ minket vissza a sulihoz. A többiek megsimogatják, és amikor bemegyünk az épületbe, szeretne ő is velünk jönni. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy itt vagyok. Lehetséges lenne, hogy reggel megjegyezte az idevezető utat? Nem, az képtelenség. Végül kint marad az ajtó előtt. Elindulunk az öltöző felé Sammel, és ahogy csillapodik a zihálása, azonnal ontani kezdi magából az összeesküvés-elméleteket, egyiket a másik után. A legtöbb totál röhejes. Kedvelem Samet, és szórakoz-tató, amit mond, de egy idő után már azt kívánom, bárcsak befogná végre a száját. *****

Sarah nincs a teremben, amikor elkezdődik a háztartástan-óra. Mrs. Benshoff az első tíz percben most is elmondja a feladatot, aztán átmegyünk a konyhába. Éppen beletörődöm, hogy ma egyedül fogok főzni, amikor nyílik az ajtó, és Sarah lép be.

- Lemaradtam valamiről? - kérdezi. - Nagyjából tíz csodálatos, velem töltött percről - felelem

mosolyogva. Elneveti magát. - Hallottam, mi történt reggel a szekrényeddel. Igazán

sajnálom. - Te raktad oda a trágyát? Megint nevet. - Nem, dehogyis. De tudom, hogy miattam pécéztek ki

maguknak. - Az az egy mázlijuk van, hogy nem használtam a

szupererőmet, és nem hajítottam át őket a szomszéd megyébe.

Játékosan megtapogatja a bicepszemet. - Ejha, ezek aztán az izmok! Igazi szupererő! Tényleg

nagy mázlijuk van. A mai feladat az, hogy készítsünk áfonyás muffint. Mi-

közben hozzálátunk, hogy kikeverjük a tésztát, Sarah elme-séli, mi a helyzet vele és Markkal. Két évig jártak, és minél hosszabb ideje voltak együtt, ő annál jobban eltávolodott a szüleitől meg a barátaitól. Már nem Sarah Hart volt, hanem egyszerűen csak Mark barátnője. Érezte, hogy megváltozott, és nem éppen jó irányba: undok lett, lenézte az osztálytársait, kezdte úgy érezni, hogy különb náluk. Elkezdett inni, a jegyei romlottak. Nyolcadik végén a szülei egész nyárra elküldték a nagynénjéhez Coloradóba. Ott nagyokat kirándult a hegyekben, és fényképeket csinált a nagynéni gépével. Beleszeretett a fotózásba; az volt élete legjobb nyara, és rájött, többre Vágyik annál, hogy szurkolólány legyen és a focicsapat irányítójával randizzon. Amikor hazatért, szakított Markkal, kilépett a szurkolócsapatból, és megfogadta, hogy attól kezdve mindenkihez kedves lesz. Mark még nem jutott túl rajta. To-vábbra is úgy tekint rá, mintha a barátnője lenne, és meg van győződve róla, hogy vissza fog térni hozzá. Sarah azt mondja, egyetlen dolog hiányzik neki az együtt töltött időből: Mark kutyái, akikkel rengeteget játszott, amikor nála volt. Erre elmesélem neki, hogyan bukkant föl nálunk Bernie Kosar azok után, hogy első nap reggel odajött hozzám.

Beszélgetés közben persze csináljuk a muffint. Annyira be-lemelegszem a munkába, hogy véletlenül sütőkesztyű nélkül nyúlok be a tepsiért. Sarah épp odanézett, és azonnal meg-kérdezi, nem esett-e bajom, mire úgy teszek, mintha fájna, és rázom a kezem, ahogy ilyenkor szokás, de valójában nem ér-zek semmit. Sarah ragaszkodik hozzá, hogy tartsam gyorsan a csap alá, és eresszek hideg vizet a sebre, de semmiféle seb nincs a kezemen. Csodálkozva nézi, én pedig csak megvo-nom a vállam. Miközben a cukormázat készítjük, szóba hozza a mobilomat, és megkérdezi, miért csak egyetlenegy tele-fonszám van benne. Elmagyarázom, hogy az Henri száma, a régi mobilom ugyanis elveszett az összes többi telefonszám-

mal együtt. Megkérdezi, volt-e barátnőm az előző helyen, ahol laktunk. Azt válaszolom, hogy nem, mire elmosolyodik, én pedig úgy érzem, mindjárt elájulok. Mielőtt véget ér az óra, még elmondja, hogy közeleg a helyi Halloween ünnep, és örülne, ha én is elmennék, sőt, esetleg mehetnénk együtt. Oké, felelem fapofával, az király lenne - és közben próbálom nem mutatni, hogy majd kiugrom a bőrömből!

TIZENEGYEDIK

FEJEZET

LÁTOMÁSOK TÖRNEK RÁM A LEGVÁRATLANABB

PILLANA tokban. Néha csak villanásnyi időre bukkan fel egy-egy kép - például nagymamám a kezében egy pohár vízzel, kinyitja a száját, és mond valamit, de nem derül ki, hogy mit, mert el is tűnik, amilyen gyorsan jött. Máskor hosszabb, élettelibb jelenetek villannak be: nagypapám hintáztat, érzem az erőt a karjában, ahogy meglök, és fölfelé lendülök, majd a bizsergést a gyomromban, ahogy visszahullok. A szél messzire viszi a nevetésem. Aztán a látomás eltűnik. Néha határozottan emlékszem ezekre a jelenetekre, tudom, hogy valóban átéltem őket. Máskor viszont olyan érzésem van, mintha most látnám őket először, és soha nem történt volna velem ilyesmi.

A nappaliban vagyunk, Henri éppen a lorieni kristállyal eddzi a karomat. A két kezemet ismét a lángok fölé tartom,

amikor a következő emlékképet látom: kicsi vagyok - három-, talán négyéves -, a frissen nyírt füvön szaladgálok a

házunk előtt. Mellettem egy állat, kissé kutyaszerű, de a bundája olyan, mint egy tigrisé. Kerek feje van, kurta lába és

domború mellkasa. Semmilyen állatra nem hasonlít, amit eddig láttam. Lekuporodik, mint aki rám akarja vetni

magát. Folyamatosan kacagok, nem bírom abbahagyni. Végül a lény elrugaszkodik a földről, és rám ugrik, én pedig

megpróbálom elkapni, de túl kicsi vagyok, és eldőlök. Birkózunk a fűben, erősebb nálam. Aztán egyszer csak fölugrik a levegőbe, de ahelyett, hogy visszazuhanna a

földre, madárrá változik, és röpködni kezd körülöttem, mindig épp csak annyira tőlem,

hogy ne érhessem el. Hirtelen lebukik, átrepül a két lábam között, és megáll nagyjából tízlépésnyire. Ismét alakot vált, ezúttal leginkább egy farkatlan majomra hasonlít. Megint le-kuporodik, és ugrani készül.

Ekkor fiatal férfi lép be a kapun. Ezüst- és kékszínű, feszes gumidresszt visel, amilyet a búvárok használnak. Olyan nyelven szól hozzám, amit nem értek. Aztán azt mondja: „Hadley", és az állat felé biccent. Hadley odarohan hozzá, és közben majomból átváltozik valami nagyobbá - olyan, mint egy oroszlánsörényes medve. A fejük egy magasságban van, a férfi megvakarja Hadleyt az álla alatt. Kilép a házból a nagyapám. Fiatalnak látszik, de tudom, hogy legalább ötvenéves.

Kezet ráz a férfival. Beszélgetnek, de egy szavukat sem értem. Aztán a férfi rám néz, elmosolyodik, széttárja a kezét, mire hirtelen fölemelkedem a földről, és repülni kezdek. Hadley madárrá változva követ. Ura vagyok a testemnek, de a férfi irányít, a kézmozdulataival lendít hol jobbra, hol bal-ra. Hadleyvel játszom a levegőben, a csőrével csiklandoz, én pedig próbálom elkapni. A következő pillanatban kipattan a szemem, és ismét Ohióban vagyok, a nappaliban. A látomás véget ért.

- Nagyapád láthatatlanná tudott válni - hallom Henri hangját, és újból lecsukom a szemem. A kristály egyre följebb halad a karomon, fokozatosan terjeszti ki a tűzállóságot az egész testemre. — Ez az egyik legritkább tálentum, a lorinok alig egy százaléka rendelkezett vele. Bármikor láthatatlanná tudott válni, és azt is el tudta tüntetni, amihez hozzáért. Egyszer, amikor még nem tudtam, milyen talentumokkal rendelkezik, alaposan megtréfált. Hároméves voltál, akkor kerültem kapcsolatba a családoddal. Amikor másodszor mentem el hozzátok, a dombra fölérve sehol nem láttam a házatokat. A

kocsifelhajtó ott volt, az autó meg a fa is, de a ház sehol. Azt hittem, eltévedtem. Továbbmentem. Egy idő után, amikor már úgy éreztem, egyre messzebb járok a célomtól, visszafordultam, és megláttam a házat, de esküdni mertem volna rá, hogy egy perce még nem volt ott. Elindultam visszafelé, de mire odaértem, a ház megint eltűnt. Csak álltam ott döbbenten, és bámultam azt a helyet, ahol lennie kellett volna, de csak a mögötte álló fákat láttam. Így hát továbbmentem. A nagyapád csak akkor tette újra láthatóvá a házat, amikor harmadszor is visszatértem. Utána percekig nevetett, alig bírta abbahagyni. Rengeteget nevettünk ezen az elkövetkező másfél évben, amíg vége nem lett mindennek.

Amikor újra kinyitom a szemem, a csatatéren vagyok. Robbanások, tűz, halottak.

- Nagyapád jó ember volt - folytatja Henri. - Szeretett megnevettetni másokat, imádott vicceket mesélni. Mindig úgy jöttem el tőletek, hogy fájt a hasam a sok nevetéstől.

Az ég vörösbe burkolózik. Egy fatörzs repül el előttem, az ezüst-kék ruhás férfi hajította el, akit a házunknál láttam. A fa leterít két mogadorit. Legszívesebben felkiáltanék örö-mömben. De mi értelme ünnepelni? Teljesen mindegy, hány mogadorit látok meghalni, a csata végkimenetele nem válto-zik. A lorinokat akkor is legyőzik és kiirtják mind egy szálig. Engem akkor is elküldenek a Földre.

- Soha nem láttam dühösnek. Amikor mindenki más elveszítette a türelmét, amikor a többiek már nem bírták elviselni a feszültséget, nagyapád akkor is megőrizte a nyugalmát. Általában ilyenkor állt elő a legjobb viccekkel, és egy csapásra sikerült megnevettetnie mindenkit.

A kistermetű bestiák a gyerekekre vadásznak. A kicsik védtelenül, kezükben az ünnepi csillagszórókkal várják, hogy szétmarcangolják őket. Így veszítjük el a küzdelmet - alig néhányan harcolnak a mogadoriak ellen, a többi lorin a gyerekeket próbálja menteni.

- Nagyanyád másmilyen volt. Csöndes, visszahúzódó és nagyon okos. Tökéletesen kiegészítették egymást, nagyapád gondtalanul komédiázhatott, miközben nagyanyád a háttérbe húzódva gondoskodott róla, hogy minden a terv szerint haladjon.

Magasan fent az égen most is látom a kék füstcsíkot, me-lyet a Földre tartó űrhajó húzott. Azzal a hajóval utaztunk mi, a Kilencek és Őrzőink. A mogadoriak dühödten mered-nek szökésünk bizonyítékára.

- És ott volt Julianne, a feleségem is. Valahonnan a távolból robbanás hallatszik, a földi űrraké-

ták kilövésének robajához hasonló. Újabb űrhajó emelkedik az égbe tűzcsíkot húzva maga után. Először lassan, majd egyre gyorsabban halad. Nem értem. A mi űrhajóinknak nem volt szüksége tűzre a felszálláshoz; nem olaj vagy benzin hajtotta őket. Csak egy kék füstcsíkot bocsátottak ki magukból, a meghajtáshoz használt kristályok melléktermékét, tüzet sosem okádtak a levegőbe. A második űrhajó lassabb és esetlenebb, mint az első, de azért sikerül felgyorsulnia, és hamarosan eltűnik a szemem elől. Henri egyszer sem említette, hogy lett volna még egy hajó. Ki volt rajta? Hová ment? A mogadoriak kiabálva mutogatnak rá. Ez még jobban feldühíti őket, mint az első, és a Lorien egy pillanatra megremeg a lábuk alatt.

- Az övénél zöldebb szemet soha életemben nem láttam. Gyönyörű smaragdzöld szeme volt, és akkora szíve, hogy az egész világ elfért benne. Mindig segíteni akart másokon, minden kóbor állatot befogadott, ami csak az útjába került. Sosem értettem, mit látott bennem.

A nagy bestia visszatért. A szeme vörösen izzik, a szarva hatalmas, véres nyál csöpög pengeéles agyarairól, melyek olyan óriásiak, hogy be se férnek a szájába. Az ezüst-kék ru-hás férfi közvetlenül előtte áll. Megpróbálja a levegőbe emel-ni a szörnyet az akaratával, de csak egy fél méter magasra sikerül. A bestia bömbölni kezd, megrázza magát, és vissza-

zuhan a földre. Nekirontana a férfinak, de az egy kézmoz-dulattal megállítja, és ismét a levegőbe emeli. Arcán vérrel kevert izzadságcseppek csillognak a holdfényben. Keresztbe teszi a két kezét, mire a bestia az oldalára zuhan. Megremeg a föld. Mennydörgés hallatszik, és villámok cikáznak az égen, de az eső nem ered el.

- Szeretett sokáig aludni, mindig előbb ébredtem, mint ő. Beültem a dolgozószobába, elolvastam az újságot, reggelit készítettem, és elmentem sétálni. Néha előfordult, hogy még akkor is aludt, amikor visszatértem. Türelmetlen voltam, már alig vártam, hogy együtt elkezdjük a napot. Nagyon szerettem vele lenni. Mindig bementem hozzá a hálószobába, hogy fölébresszem. De ő a fejére húzta a takarót, és csak morgott. Szinte minden reggel így telt.

A bestia hadonászni kezd a mancsaival, de a férfi egyelőre ura a helyzetnek. Más Védők is csatlakoznak hozzá, mind-egyik a maga módján próbál végezni a szörnyeteggel - vil-lámok záporoznak rá, lézernyalábok csapnak bele minden irányból. Néhány Védő látszólag semmit nem csinál. Csak állnak félrehúzódva és elmélyülten szorítják egymás kezét. Aztán odafent hatalmas vihar kerekedik, óriási felhő jelenik meg az egyébként tiszta égbolton, látszik, hogy csak úgy lüktet az energiától. Most már az összes Védő erre a végítéletet idéző felhőre összpontosít. Végül lecsap belőle egy hatalmas villám, és halálra sújtja a bestiát.

- Mit tehettem volna? Mit tehetett volna bárki is? Összesen tizenkilencen voltunk azon a hajón. Kilenc gyerek és kilenc Cépan, akiket véletlenszerűen választottak ki az utazásra, csak mert éppen ott voltak, meg a pilóta, aki elhozott minket. A Cépanok nem tudnak harcolni, de még ha tudnának is, mit Számítottunk volna mi kilencen? A Cépanok a Lorien bürokratái, az volt a feladatuk, hogy biztosítsák a bolygó működését, kiképezzék az új Védőket, és megtanítsák nekik, hogyan használják erejüket, képességeiket. Minket sosem tanítottak harcolni. Semmi

hasznunkat nem vették volna a csatamezőn. Ugyanúgy meghaltunk volna, mint a többiek. Az egyetlen esélyünk az volt, ha elhagyjuk a Lorient. Ha eljövünk veletek, és vigyázunk rátok, hogy egy nap visszatérhessetek és újra birtokba vehessétek a világegyetem leggyönyörűbb bolygóját. Becsukom a szemem, és amikor megint kinyitom, a harc ár véget ért. Füst száll az ég felé, a földön holttestek és haldoklók. Kidőlt fák, fölégetett erdők - semmi nem maradt sértetlen, csak a győztes mogadoriak. Délen fölkel a nap, fé-nye bevilágítja a véráztatta pusztaságot. Mindenütt holttes-tek hevernek, sokuknak hiányzik valamelyik testrésze, vég-tagja. Az egyik hullahegy tetején ott az ezüst-kék ruhás férfi. Semmiféle sebesülés nem látszik a testén, de ő is ugyanolyan halott, mint a többiek.

Kipattan a szemem. Levegő után kapkodok, a szám ki-száradt.

- Itt vagyok - szólal meg Henri. Lesegít a dohányzóasz-talról, kivezet a konyhába, és leültet egy székre. Könnyek gyűlnek a szemembe, de próbálom visszatartani őket. Henri a kezembe nyom egy pohár vizet, én pedig az utolsó cseppig kiiszom. Visszaadom neki a poharat, hogy töltse újra. Lehorgasztom a fejem, még mindig alig kapok levegőt. Lehajtom a második pohár vizet is, és Henrira nézek.

- Miért nem mondtad soha, hogy megmenekült egy má-sodik űrhajó is? - kérdezem.

- Miről beszélsz? - Volt egy másik űrhajó is. - Hol volt másik űrhajó? - A Lorienen, aznap, amikor eljöttünk. Nem sokkal utá-

nunk egy másik űrhajó is felszállt. - Lehetetlen - mondja Henri. - Miért lenne lehetetlen? - Mert az összes többi űrhajót megsemmisítették. A saját

szememmel láttam. Amikor a mogadoriak megérkeztek, a légikikötőkre csaptak le először. A támadás után az az egy

űrhajó maradt ép, amelyikkel eljöttünk. Kész csoda, hogy sértetlenül megúszta.

- Láttam egy másik űrhajót is. Higgy nekem. De az igaz, hogy nem olyan volt, mint az első. Valamilyen üzemanyaggal ment, tűzcsóvát húzott maga után.

Henri mélyen a szemembe néz. Lázasan töri a fejét, hom-lokán ráncokba gyűrődik a bőr.

- Biztos vagy benne, John? - Igen. Hátradől a széken, és kibámul az ablakon. Bernie Kosar a földön ül, és minket néz. - Sikerült elhagynia a Lorient - mondom. - Egészen ad-dig követtem a tekintetemmel, amíg el nem tűnt az űrben. - Nem értem - feleli Henri. - Fogalmam sincs, hogyan lehetséges ez. Nem maradt egyetlen ép hajó sem. - Márpedig megmenekült egy második űrhajó is. Percekig ülünk szótlanul. - Henri? - Igen? - Mi volt azon a hajón? Rám mered. - Nem tudom - válaszolja. - Tényleg nem tudom.

*****

A nappaliban ülünk, a kandallóban ég a tűz, Bernie Kosar az ölemben gubbaszt. Csak a lángoló fahasábok pattogása töri meg időnként a csöndet. - Fényt! - mondom, és csettintek az ujjammal. A jobb kezem azonnal elkezd világítani, nem olyan fényesen, mint korábban, de majdnem. Henri hamar megtanított, hogyan irányítsam a fényt. Képes vagyok szétszórni, hogy bevilágítsa az egész házat, de vékonyabb fénysugarat is tudok belőle csinálni, amilyen egy zseblámpáé. Sokkal gyorsabban megy az új képesség elsajátítása, mint

gondoltam volna. A bal kezem fénye még mindig halványabb, mint a jobbé, de már nem sokkal. Csak azért csettintek és mondom, hogy „fényt!" mert így látványosabb, igazából egyikre sincs szükségem ahhoz, hogy elő tudjam idézni. Belülről jön, és semmivel sem igényel nagyobb erőfeszítést, mint az ujjamat megmozdítani vagy becsukni a szemem. - Szerinted a többi tálentumom mikor fejlődik ki? - kér-dezem. Henri fölnéz az újságból. - Hamarosan - feleli. - A következőnek egy hónapon be-lül meg kell jelennie, akármi lesz is az. Neked csak az a dol-god, hogy figyelj oda rá. Nem mindegyik tálentum ennyire egyértelmű, mint ez. - Mennyi idő kell ahhoz, hogy az összes megjelenjen? Megvonja a vállát. - Néha két hónapon belül mind kifejlődik, máskor egy évbe is beletelik. Ez minden Védő esetében máshogy van. De akármilyen hosszú ideig tart is, a fő tálentumod lesz az utolsó. Behunyom a szemem, és hátradőlök a kanapén. A fő tálentumomra gondolok, aminek birtokában már harcolni is tudok majd. Magam sem tudom, minek örülnék a legjobban. Lézernek? Gondolatolvasásnak? Ha manipulálni tudnám az időjárást, mint a kék-ezüst ruhás férfi? Vagy valamilyen sötétebb, komorabb tálentumra vágyom, mint mondjuk a távolból gyilkolás képessége? Megsimogatom Bernie Kosar hátát. Henrira pillantok. Hálósapkát visel, az orrán pedig szemüveg csücsül, mint valami könyvmolynak. - Mit kerestünk aznap a légikikötőben? - kérdezem. - A légibemutató miatt voltunk ott. Miután véget ért, né-hány űrhajót belülről is meg lehetett nézni. - Tényleg ez volt az egyetlen oka?

Újra felém fordul, és bólint. Aztán nyel egy nagyot, amiből arra következtetek, hogy valamit elhallgat előlem. - Na és az hogyan dőlt el, hogy mi leszünk azok, akik el-mennek? - faggatom. - Azért egy ilyen utazásra előre föl kell készülni, vagy nem? - Három órája tartott már az invázió, amikor felszálltunk. Semmire nem emlékszel? - Nem sokra. - Pittacus szobránál találkoztunk a nagyapáddal. A gondjaimra bízott, és azt mondta, vigyelek a légikikötőbe, mert

az az egyetlen esélyünk. Az űrrepülőtér alatt volt egy másik, titkos létesítmény. Azt mondta, mindig is létezett egy vész-forgatókönyv arra az esetre, ha valami ilyesmi történne, de senki nem vette komolyan, annyira elképzelhetetlennek tűnt egy ilyen támadás. Akárcsak itt a Földön. Ha azt mondanád az embereknek, hogy hamarosan földönkívüliek fognak rá-juk támadni, kinevetnének. Nem volt ez másként a Lorienen sem. Megkérdeztem tőle, honnan tud a vészforgatókönyvről, de nem válaszolt, csak mosolygott, aztán elbúcsúzott tőlünk. Logikusnak tűnik, hogy a tervről senki sem tudott, vagy leg-alábbis csak nagyon kevesen.

Bólintok. - Szóval egyszer csak kitaláltátok, hogy mi lenne, ha a

Földre jönnénk? - Természetesen nem. A bolygó egyik Bölcse várt minket

az űrrepülőtéren. Ő idézte rátok a lorieni védővarázslatot, ami megbélyegezte a bokátokat, és azóta is összeköt titeket. Az amulettet is tőle kaptátok. Azt mondta, különleges gyermekek vagyok, áldott gyermekek, amivel szerintem arra célzott, hogy lehetőséget kaptatok a menekülésre. Eredetileg az volt a terv, hogy felszállunk, és kivárjuk az invázió végét, megvárjuk, hogy a mieink győzzenek. De mivel végül nem így történt... - Elcsuklik a hangja, aztán felsóhajt. - Egy hétig keringtünk a bolygó körül. Ennyi idő kellett a

mogadoriaknak ahhoz, hogy teljesen feldúlják a Lorient. Végül amikor nyilvánvalóvá vált, hogy oda már nem térhetünk vissza, elindultunk a Földre.

- Miért nem olyan védővarázslatot idézett ránk, hogy egyikünket se lehessen megölni, függetlenül attól, hányadik a sorban?

- Ez volt a legtöbb, ami tőle telt, John. Amiről te beszélsz, azt sebezhetetlenségnek hívják. Olyan nem létezik. Bólintok. A védővarázslat csak ennyire képes. Ha egy mogadori megpróbálná soron kívül megölni valamelyikünket, minden kísérlete visszafelé sülne el. Ha például megpróbált volna fejbe lőni egy pisztollyal, a golyó az ő koponyáját lyukasztotta volna ki - egészen Harmadik halálig. Most már azonban semmi sem véd. Ha elkapnak, halott vagyok.

Szótlanul ülök, a fejemben cikáznak a gondolatok. Az űr-repülőtér. Lorien utolsó megmaradt Bölcse, Loridas, aki a védővarázslatot idézte ránk, már halott. A Bölcsek voltak Lorien első lakói, ők tették azzá, ami lett. Kezdetben tízen voltak, és birtokukban volt az összes tálentum. Olyan öregek voltak, olyan régóta éltek a Lorienen, hogy inkább tűntek le-gendának, mint valóságnak. Loridason kívül egyikükről sem lehetett tudni semmit, még azt sem, hogy életben vannak-e még, vagy meghaltak ők is.

Próbálom felidézni, milyen volt a Lorien körül keringeni és arra várni, hogy visszatérhessünk, de semmire nem em-lékszem belőle. Magáról az utazásról is csak halvány emlék-foszlányaim vannak. Rémlik a hajó kör alakú belső tere, ahol csak a mosdókon volt ajtó. Az egyik oldalon matracok he-vertek egymás mellett; a másikon különböző játékok, amik-kel elfoglalhattuk magunkat. Nem emlékszem, hogy néztek ki a többiek. Nem tudok felidézni egyetlen játékot sem, amit játszottunk. Csak az unalomra emlékszem - egy teljes év az űrhajóban tizenhét másik utassal összezárva. Volt egy kitö-mött állatom, éjszakánként azzal aludtam, és mintha olyan

emlékeim is lennének, hogy játszik velem, bár ezt nyilván csak képzeltem.

- Henri? - Igen? - Többször is felbukkant az emlékeimben egy ezüst és kék

ruhás férfi. Láttam a házunknál, aztán a csatatéren is. Képes volt irányítani az időjárást. Aztán láttam holtan.

Henri bólint. - Minden egyes alkalommal, amikor visszatérsz, csupa

olyan jelenetet fogsz látni, ami valamilyen jelentőséggel bír számodra.

- Ő volt az apám, ugye? - Igen - feleli Henri. - Nem kellett volna olyan sokat fog-

lalkoznia veled, mégis megtette. Nagyon sokszor megláto-gatott.

Felsóhajtok. Apám hősiesen küzdött, megölte azt a besti-át, és sok katonával is végzett. De végül ez is kevés volt.

- Van egyáltalán bármi esélyünk a győzelemre? - Ezt meg hogy érted? - Olyan könnyedén legyőztek minket. Miben reményked-

hetünk, ha egyszer ránk találnak? Még ha sikerül is mindnyájunknak kifejlesztenie a különleges képességeit, és együttes erővel harcba szállhatunk ellenük, akkor is mennyi reményünk van a győzelemre?

- Remény? - kérdez vissza Henri. - Remény mindig van, John. Jöhetnek új fejlemények. Még nagyon sok mindent nem tudunk. Ne add föl a reményt! Az legyen a legutolsó, amiről lemondasz. Ha a reményt elveszíted, mindent elveszítesz. Amikor már úgy érzed, hogy minden elveszett, amikor minden sötét és kilátástalan, a remény még akkor is megmarad.

TIZENKETTEDIK

FEJEZET

S Z O M B A T O N , P Á R N A P H Í J Á N K É T H É T T E L A Z U T Á N ,

H O G Y megérkeztünk Paradise-ba, Henrival bemegyünk a városba a Halloween alkalmából rendezett felvonulásra. Azt hiszem, már mindkettőnknek elege van abból, hogy egyedül vagyunk. Nem mintha nem lennénk hozzászokva, de Ohióban valahogy más az egyedüllét, mint a világ többi részén. Itt társul hozzá egyfajta magányosság is.

Hideg van, a nap csak ritkán bújik elő a vastag fellegek mögül. Az egész város kint ünnepel az utcán. Minden gyerek jelmezben van. Még mi is vettünk Bernie Kosarnak egy pórázt meg egy supermanes köpenyt, így a mellkasán most ott virít a nagy „S" betű. Különösebben nem izgatja fel a dolog. Nem ő az egyetlen kutya, aki szuperhősnek öltözött.

Megállunk az Éhes Medve falatozó előtt a járdán, nem messze a körforgalomtól, és onnan bámuljuk a felvonulást. A falatozó ablakában ott lóg a Gazette egy példánya a Mark-kal készült interjúval. A futballpályán fényképezték le, ahogy az ötvenyardos vonalon áll az iskolai címerrel ellátott dzsekijében. Jobb lábát a tojás alakú labdán pihenteti, két karja összefonva a mellkasa előtt, az arcán magabiztos vigyor. Még én is kénytelen vagyok elismerni, hogy jól néz ki.

Henri észreveszi, hogy megnézem az újságcikket. - A barátod? - kérdezi mosolyogva. Most már mindent

tud, a „majdnem" verekedésünktől kezdve a szekrényembe

rejtett tehéntrágyán át egészen addig, hogy belezúgtam Mark volt barátnőjébe. Azóta csak úgy nevezi: a „barátom".

- A legjobb barátom - javítom ki. Hirtelen rázendít a zenekar. Ők vezetik a felvonulást, utá-

nuk különböző Halloween díszítésű, kerekeken guruló dobogók következnek. Az egyiken ott áll Mark pár másik focista társaságában. Akad köztük olyan, akit ismerek valamelyik óráról, meg olyan is, akit nem. Két kézzel szórják az édességet a gyerekek közé. Mark egyszer csak megpillant, és megböki a mellette álló srácot - Kevin az, akit tökön rúgtam az ebédlőben. Mark rám mutat, és mond valamit. Mindketten fölnevetnek.

- Ő az? - kérdezi Henri. - Igen. - Jó nagy seggfejnek látszik. - Én megmondtam. Utánuk a szurkolólányok jönnek egyforma szerelésben, a

hajuk hátul összefonva, mosolyogva integetnek a tömegnek. Sarah mellettük lépked, és fényképeket készít róluk. Mozgás közben próbálja elkapni őket, amikor felugranak a levegőbe és hajlonganak. Annak ellenére, hogy farmerban van, és semmi smink nincs rajta, sokkal szebb, mint bármelyik pomponlány. Egyre többet beszélgetünk az iskolában, és szinte állandóan körülötte forognak a gondolataim. Henri követi a tekintetem, aztán visszafordul felém.

- Ő az, ugye? - Igen, ő az. Sarah észrevesz, és integetni kezd, aztán a fényképezőgé-

pére mutat. Ez azt jelenti, hogy szívesen odajönne hozzánk, de előbb fotózni akar. Mosolyogva bólintok.

- Most már értem, miért vagy úgy odáig érte - jegyzi meg Henri.

Nézzük a felvonulást. Paradise polgármestere is elvonul előttünk egy piros kabrióban. Ő is szétszór egy kis édességet

a gyerekeknek. Jó sok lesz a cukortól felpörgött gyerek ma este, gondolom.

Valaki megérinti a vállamat. Hátrafordulok. - Á, Sam. Mi a helyzet? Megvonja a vállát. - Semmi különös. És veled? - Nézzük a felvonulást. Ő az apukám, Henri. Kezet ráznak. - John már sokat mesélt rólad - mondja Henri. - Tényleg? - kérdezi Sam szégyenlős mosollyal. - Tényleg. - Henri egy pillanatra elhallgat, aztán széles vigyor jelenik meg az arcán. - Képzeld csak, most olvastam valami nagyon érdekeset. Tudtad, hogy a viharokat a földönkívüliek okozzák? Azért hozzák létre őket, hogy észrevétlenül be tudjanak lépni a bolygó légterébe. A vihar csak elterelő hadművelet, a villámok pedig valójában a leszálló űrhajók lángcsóvái. Sam elmosolyodik, és megvakarja a fejét. - Ne etessen már - mondja. Henri vállat von. - Ezt hallottam. - Na jó - szólal meg lassan Sam. Látszik rajta, hogy imponálni akar. - Azt tudta, hogy a dinoszauruszok igazából nem is haltak ki? A földönkívüliek annyira lenyűgözőnek találták őket, hogy összeszedték és elvitték mindet a saját bolygójukra. Henri megrázza a fejét. - Nem, ezt nem tudtam - feleli. - És te tudtad, hogy a Loch Ness-i szörny igazából egy állat a Trafalgráról? Kísérleti célból hozták ide, hogy lássák, életben marad-e a Földön, és életben maradt. De amikor lelepleződött, az idegenek visszavitték a Trafalgrára, ezért nem látta senki már jó ideje.

Nevetni kezdek, de nem a teórián, hanem a Trafalgra né-ven. Ilyen nevű bolygó nem létezik, és kíváncsi vagyok, Henri vajon most találta-e ki. - Azt tudta, hogy az egyiptomi piramisokat földönkívüliek építették?

- Igen, hallottam róla - mosolyodik el Henri. Ebben az a vicces, hogy a piramisok építésében valóban segítettek föl-dönkívüliek, méghozzá épp a lorinok, akik átadták a tudásuk egy részét az egyiptomiaknak. - Na és azt tudod, hogy a világvége 2012. december huszonegyedikén jön el?

Sam vigyorogva bólint. - Igen, hallottam. Ez a Föld lejárati ideje, a maja időszá-

mítás vége. - Lejárati idő? - kotyogom közbe. - Mint a „minőségét

megőrzi eddig és eddig" felirat a tejesdobozokon? Szóval akkor a Föld is megsavanyodik?

Csak én nevetek a saját poénomon, Henri és Sam ügyet sem vet rám.

- És azt tudta, hogy a gabonaköröket eredetileg az agarienek használták navigációs célból? De annak már több ezer éve. Manapság már csak unatkozó farmerek csinálnak ilyeneket. Megint nevetek. Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy akkor a földönkívüliekkel kapcsolatos összeesküvés-elméleteket ugyan kik gyártják, ha a gabonaköröket unatkozó farmerek készítik, de inkább visszafogom magam.

- És a kentaurik? - kérdezi Henri. - Róluk hallottál már? Sam megrázza a fejét. - Ez egy idegen faj, a Föld középpontjában élnek.

Nyughatatlan népség, állandóan hadban állnak, és amikor kitör náluk egy-egy újabb polgárháború, az mindig kibillenti a Földet az egyensúlyából. Ezért vannak

földrengések és vulkánkitörések. No és a 2004-es cunami? Az azért volt, mert a kentauri királynak eltűnt a lánya.

- És megtalálták? - kérdezem. Henri megrázza a fejét, rám pillant, aztán újra Sam felé fordul aki még mindig mosolyog, tetszik neki a játék. - Azóta sem került elő. Egyesek szerint változtatni tudja alakját, és most valahol Dél-Amerikában él.

Henri sztorija egész épkézláb és kerek, kétlem, hogy most találta ki. Komolyan elgondolkodom azon, amit mondott, holott még soha nem hallottam a kentaurikról, azt pedig biztosan tudom, hogy a Föld középpontjában semmi nem él. - Azt tudta.., - kezdi Sam, aztán elhallgat. Úgy látom, Henri alaposan feladta neki a leckét, de amint ez a gondolat átvillan az agyamon, máris folytatja, és amit kérdez, az ki-mondhatatlan rettegéssel tölt el mindkettőnket. - Azt tudta, hogy a mogadoriak az egész világegyetemet le akarják igázni? Egy bolygót már elpusztítottak, és most a Föld következik. Itt vannak köztünk, és felmérik a gyenge-ségeinket, hogy ha kitör a háború, könnyedén meg tudjanak semmisíteni minket. Leesik az állam a meglepetéstől, és látom, hogy Henri is döbbenten mered Samre. Elakad a lélegzete. Ujjai ráfeszül-nek a kávéspohárra, attól félek, ha még jobban szorítja, összeroppan a kezében. Sam előbb Henrira pillant, aztán rám. - Mi az? Mint akik kísértetet láttak... Ez azt jelenti, hogy nyertem? - Hol hallottad ezt? - kérdezem, de Henri olyan gyilkos pillantást vet rám, hogy azt kívánom, bár hallgattam volna. - A Köztünk járnak-ban olvastam. Henri még mindig nem tudja, hogyan reagáljon. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de egyetlen hang sem jön ki

a torkán. Váratlanul egy alacsony nő bukkan fel Sam háta mögött. - Sam - szólal meg, mire a srác hátrafordul. - Hol buj-káltál? Sam vállat von. - Végig itt voltam. A nő felsóhajt, aztán Henrihoz fordul: - Üdvözlöm, Sam édesanyja vagyok. - Henri - feleli Henri, és kezet ráz vele. - Örülök, hogy megismerhetem. A nőnek elkerekedik a szeme a meglepetéstől. Henri ak-centusa teljesen felajzotta. - Ah bon! Vous parlez francais? C'est super! J'ai personne avec qui je peux parler francais depuis longtemps* Henri elmosolyodik. - Sajnálom, de nem beszélek franciául. Tudom, hogy olyan az akcentusom, de akkor sem. - Nem? - kérdezi Sam anyja csalódottan. - A fenébe, pe-dig már azt hittem, végre költözött egy kis kultúra ebbe a városba. Sam felém fordul, és a szemét forgatja. - Na, gyere, Sam, menjünk - mondja az anyja. Sam megvonja a vállát. - Felülsz a szellemvasútra? - kérdezi tőlem. Előbb Henrira pillantok, majd vissza őrá. - Igen, persze. És te? - Megint vállat von. - Azért ha tudsz, gyere - mondom. Elmosolyodik. - Oké, megpróbálok. - Ideje mennünk, Sam. A szellemvasútról pedig tegyél le. segítened kell otthon - szólal meg az anyja. A fiú mondani akar valamit, de a nő hátat fordít neki, és elindul. Sam felsóhajt, és követi. - Nagyon kedves asszony - jegyzi meg Henri gúnyosan.

*****

Honnan szedted azt a sok marhaságot? - kérdezem Henritól. A tömeg elindul a felvonulás után. Követjük őket a parkba, ahol almabort és ennivalót lehet kapni. - Ha elég régóta hazudsz, egy idő után hozzászoksz. Bólintok. - Na és mit gondolsz? Vesz egy nagy levegőt, aztán kifújja. Elég hideg van, látszik a lehelete.

De jó! Maga beszél franciául? Hát ez remek! Már jó rég nincs kivel

gyakorolnom.

- Fogalmam sincs, mit gondoljak. Teljesen váratlanul ért, amit mondott. - Mindkettőnket jól meglepett vele. - Utána kell néznünk annak a kiadványnak, ahonnan ezt az infót szedte, ki kell derítenünk, ki írta és hol. Várakozóan néz rám. - Mi van? - kérdezem értetlenül. - Szerezned kell belőle egy példányt - mondja. - Meglesz - felelem. - De akkor sem értem. Honnan tud-hat erről bárki? - Valaki elmondta neki. - Gondolod, hogy miközülünk valaki? - Nem. - Akkor szerinted ők voltak? - Talán. Sosem jutott eszembe, hogy az összeesküvés-el-méletekkel foglalkozó lapokat is átnézzem. Talán azt hiszik, hogy olvasunk ilyeneket, és valahogy eláruljuk magunkat. Vagy... - Elhallgat, és gondolkodik egy kicsit. - A francba, John, nem tudom! De ennek akkor is utána kell néznünk, mert az biztos, hogy nem véletlen egybeesésről van szó.

Szótlanul ballagunk tovább, mindketten a lehetséges ma-gyarázatokon agyalunk. Bernie Kosar lógó nyelvvel üget közöttünk, a köpenye félrecsúszott, lelóg a földre. A kisgyerekek imádják, sokan megállnak, hogy megsimogassák. A park a város déli csücskében van. A város határa mentén két tó található egymás mellett, és a köztük lévő keskeny földcsík vezet át a mögöttük elterülő erdőbe. Maga a park három baseballpályából, egy játszótérből és egy nagy klub-házból áll, ahol most önkéntesek árulják az almabort meg a tökös pitét. Három szénásszekér várakozik a kavicsos út mellett, az egyiken jókora tábla:

ÉSZVESZTŐ SZÓRAKOZÁS!

HALLOWEEN SZEKÉRTÚRA

SZELLEMEKKEL

NAPNYUGTAKOR

INDUL

EGY MENET 5$

A kavicsos útból nem sokkal az erdő előtt egyszerű földút

lesz. A fákra papírból kivágott szellemalakok és lidérceket ábrázoló képek vannak föltűzve. Úgy tűnik, a szellemtúra az erdőn át halad majd. Sarah-t keresem a tekintetemmel, de sehol nem látom. Kíváncsi vagyok, eljön-e.

Henrival belépünk a klubházba. Szurkolólányok sürgölődnek mindenfelé. Páran Halloween témájú mintákat festenek a gyerekek arcára, mások jegyeket árulnak az este hatkor kezdődő tombolára.

- Szia, John - szólal meg valaki a hátam mögött. Megfor-dulok. Sarah az, kezében a fényképezőgépével. - Hogy tetszett a felvonulás?

Elmosolyodom, és zsebre dugom a kezem. Sarah egy apró fehér szellemet festetett az arcára.

- Szia - üdvözlöm. - Egész jó volt. Azt hiszem, kezd rabul ejteni az ohiói kisvárosok varázsa.

- Varázsa? Unalmat akartál mondani, nem? Megvonom a vállam. - Nem tudom, nekem tetszett. - Nicsak, a kishaver a suliból. Emlékszem rád - mondja, lehajol, hogy megsimogassa Bernie Kosart. A kutya vadul csóválja a farkát, ugrál, és próbálja megnyalni Sarah arcát, lány felnevet. Hátrapillantok. Henri pár lépésre áll tőlem, éppen Sarah anyjával beszélget egy összecsukható asztal mellett. Kíváncsi vagyok, miről lehet szó. - Szerintem tetszel neki - mondom aztán. - Amúgy

Bernie Kosarnak hívják. - Bernie Kosar? Hogy lehet ez a neve egy ilyen cuki kutyának? Nézd csak meg a kis köpenyét! Tényleg zabálnivaló.

- Ha így folytatod, féltékeny leszek a saját kutyámra. Elmosolyodik, és feláll.

Veszel tőlem tombolajegyet? Egy non-profit állatmen-helynek gyűjtünk, ami a múlt hónapban égett le Coloradóban. - Ez komoly? Mi köze egy ohiói lánynak egy coloradói állatmenhelyhez?

- A nagynénémé volt. Rábeszéltem a lányokat a szurko-lócsapatból, hogy segítsenek ők is. Ha összegyűlt a pénz, el-megyünk Coloradóba, és segítünk újra felépíteni. Állatokkal fogunk foglalkozni, és egy hétig lógunk a suliból. Két legyet egy csapásra. Magam elé képzelem Sarah-t védősisakban, kalapáccsal a kezében. Elvigyorodom a gondolatra. - Szóval azt akarod mondani, hogy egy egész hétig egyedül kell majd főzőcskéznem háztartástan-órán? - Színlelt csalódottsággal felsóhajtok, és megrázom a fejem. - Nem tudom, támogathatok-e egy ilyen utat.

Elneveti magát, és játékosan belebokszol a karomba. Elő-halászom a pénztárcámat, és veszek tőle hat jegyet öt dol-lárért. - Ez a hat szerencsét fog hozni - mondja. - Tényleg? - Még szép, elvégre tőlem vetted, okostóni. A válla fölött megpillantom Markot és a többi srácot a gördülő dobogóról, amint belépnek a klubházba. - Elmész a szellemtúrára este? - kérdezi Sarah. - Igen, megfordult a fejemben. - Ne hagyd ki, jó poén lesz. Mindenki benne van. És ráa-dásul még ijesztő is. Mark meglátja, hogy Sarah-val beszélgetek, és elkomoro-dik. Elindul felénk. A szokásos szerelésében van - címeres dzseki, kék farmer, zselétől tocsogó haj. - Szóval te is jössz? - kérdezem Sarah-tól. Mielőtt válaszolhatna, Mark odaér hozzánk. - Hogy tetszett a felvonulás, Johnny? - kérdezi. Sarah villámgyorsan megpördül, és rámered. - Klassz volt - felelem. - Na és kipróbálod a szellemtúrát, vagy annyira azért nem vagy bátor? A képébe mosolygok. - Semmi pénzért nem hagynám ki. - Csak aztán nehogy megint összecsináld magad, mint a suliban, és sírva rohanj ki a fák közül. - Ne légy már ekkora seggfej, Mark! - szólal meg Sarah. A fiú gyűlölködő pillantást vet rám. Annyian vannak körülöttünk, hogy itt semmit nem tehet feltűnés nélkül, de egyébként sem gondolom, hogy most bántani akarna. - Mindent a maga idejében - morogja végül. - Azt mondod? - Hamarosan eljön a te időd.

- Az lehet - válaszolom. - De nem te fogod megmondani, hogy mikor. - Fejezzétek már be! - kiáltja Sarah. Közénk lép, és két kezét a mellkasunknak feszítve eltol minket egymástól. Felénk fordulnak az emberek. Sarah zavartan pillant körbe, mint aki szégyelli magát a jelenet miatt, aztán komoran előbb Markra néz, majd rám. - Jól van. Felőlem azt csináltok, amit akartok. Verekedjetek nyugodtan. Sok szerencsét hozzá! - Azzal sarkon fordul, és otthagy minket. Utánafordulok. Mark nem. - Sarah! - kiáltom, de nem áll meg, és néhány másodperc múlva kilép a klubház ajtaján. - Hamarosan - szólal meg Mark. A szemébe nézek. - Erősen kétlem. Visszamegy a barátaihoz. Henri lép oda mellém. - Jól sejtem, hogy nem a tegnapi matekházi felől érdek-lődött? - Hát nem éppen - bólintok. - A helyedben nem aggódnék miatta - mondja Henri. - Csak a szája nagy. - Nem is aggódom - felelem, és arra a pontra meredek, ahol Sarah eltűnt. - Utánamenjek? - kérdezem Henritói, és esdeklő pillantást vetek rá. Ezúttal ahhoz az énjéhez intézem a kérdést, amelyik valamikor szerelmes volt, és amelyiknek a mai napig hiányzik a felesége, nem pedig ahhoz, amelyik biztonságban akar tudni és meg akar védeni.

Lassan bólint. - Igen - sóhajt fel. - Nem szívesen mondom ezt, de azt hiszem, az lenne a legjobb, ha utánamennél.

TIZENHARMADIK F E J E Z E T

GYEREKEK UGRÁLNAK, KIÁLTOZNAK A PARK CSÚSZDÁIN ÉS

mászókáin. Mindegyikük kezében egy zacskó cukorka, a szájuk pedig tele édességgel. Némelyikük képregényhősnek öltözött be, mások szörnynek, lidércnek vagy kísértetnek. E percben Paradise összes lakója a parkban van. A felfordulás kellős közepén egyszer csak meglátom Sarah-t: az egyik hintán ül, és lassan ingatja magát. Átverekszem magam a sikoltozó, rohangáló tömegen. Amikor Sarah meglát, elmosolyodik, és felragyog égszínkék Beme. - Lökjelek? - kérdezem. A mellette himbálódzó üres hinta felé biccent. - Minden oké? - Igen, jól vagyok - feleli. - Csak annyira elegem van már Markból. Mindig ilyen gonosz, ha a barátai vele vannak. Addig lépeget körbe-körbe a hintán ülve, míg a kötél teljesen össze nem tekeredik, majd elengedi magát, a hinta pedig forogni kezd, először lassan, majd egyre gyorsabban. Sarah közben végig kacag, szőke haja lobog körülötte. Követem a példáját. Amikor a hinta végül megáll velem, a világ még mindig forog körülöttem. - Hol van Bernie Kosar? - Henrinál hagytam - válaszolom. - Apádnál? - Igen, apámnál. - Ezt a hibát mindig elkövetem, állandóan Henrinak nevezem, mikor azt kellene mondanom, hogy "apa". Gyorsan lehűl a levegő, a hinta láncára kulcsolódó kezem fázni kezd. Figyeljük a körülöttünk őrjöngő gyerekeket. Sarah rám néz, és a szürkületben kékebbnek látom a szemét, mint korábban bármikor. Összefonódik a tekintetünk, csak

ülünk, nézzük egymást, egyikünk sem szólal meg, mégis rengeteg mindent közlünk. A gyerekek sivalkodása elhalkul, zsivajuk beleolvad a háttérbe. Aztán Sarah szégyenlősen elmosolyodik, és elfordítja a fejét. - Mi fogsz csinálni vele? - kérdezem. -Kivel? - Markkal. Megvonja a vállát. - Mégis mit kéne csinálnom? Egyszer már szakítottunk, és azóta is vagy százszor elmondtam neki, hogy nem akarok újra összejönni vele. Bólintok. Nem tudom, mit mondjak erre. - Amúgy meg el kellene adnom a többi jegyet is. Már csak egy óra van hátra a tombola kezdetéig. - Segítsek? - Nem, köszi, megoldom. Inkább menj, és érezd jól ma-gad. Már biztos hiányzol Bernie Kosarnak. De a szellemtúrát ne hagyd ki! Ha akarod, mehetünk együtt. - Benne vagyok. - Majd kiugrom a bőrömből a boldog-ságtól, de igyekszem nem mutatni. - Akkor nemsokára találkozunk. - Sok szerencsét a jegyárusításhoz! Megfogja a kezemet, és legalább három másodpercig így maradunk. Azután elengedi, felugrik, és elsiet. Ülök tovább a hintán, kicsiket lökök magamon a lábammal, élvezem a csípős szelet, amilyet már évek óta nem tapasztaltam, mert az előző telet Floridában, az azt megelőzőt pedig Texas déli részén töltöttük. Amikor visszaballagok a klubházhoz, Henrit az egyik asztalnál találom, éppen pitét eszik. Bernie Kosar a lábánál fekszik. - Hogy ment? - tudakolja. - Jól - felelem mosolyogva. Valahol fellőnek egy tűzijátékot, az ég narancs és kék fény-be borul. Rögtön a Lorien jut eszembe, meg a tűzijáték, amit a támadás napján láttam. - Gondolkodtál a második űrhajón? - kérdezem. Henri körülnéz, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem

hallja, amit mond. Csak mi ülünk az asztalnál, ami az egyik sarokban áll, távol a tömegtől. - Egy kicsit, de még mindig nem tudok rájönni, honnan került elő. - Szerinted az is eljött ide a Földre? - Nem. Ha valóban üzemanyaggal működött, ahogy mondtad, akkor nem juthatott messzire. Szótlanul ülök egy darabig. - Bárcsak sikerült volna neki! - szólalok meg aztán. - Micsoda? - Eljönni ide, velünk együtt. - Szép gondolat.

*****

Nagyjából egy óra múlva látom, hogy a focicsapat tagjai Mark vezetésével átvágnak a füvön. Múmiának, zombinak, kísértetnek vannak öltözve, és lehetnek vagy huszonöten. Fölülnek a legközelebbi baseballpálya lelátójára, és a szurkolólányok, akik addig a gyerekek arcát festegették, odamennek hozzájuk, és nekilátnak kisminkelni őket. Csak ekkor esik le, hogy a focisták fogják ijesztgetni a jó népet a szellemtúrán, ők leselkednek majd ránk a fák között. - Figyeled? - kérdezem Henritól. Rájuk pillant, bólint, aztán a szájához emeli a kávéját, és nagyot kortyol belőle. - Szerinted így is jó ötlet elmenni a túrára? - kérdi végül. - Nem. De akkor is megyek. - Sejtettem, hogy ezt fogod mondani.

Mark zombinak öltözött - sötét, szakadozott ruhát visel, az arcát feketére meg szürkére festették, és több vörös folt is éktelenkedik rajta, mintha véres lenne. Amikor a lányok végeznek a sminkjével, Sarah odamegy hozzá, és mond neki valamit. A fiú fölemeli a hangját, de túl messze vagyok tőlük, nem hallom, mit mond. Csak azt látom, hogy izgatottan gesztikulál, és hadarva magyaráz valamit. Sarah összefonja a

karját a mellkasán, és a fejét ingatja. Megfeszül a teste. Fel akarok állni, de Henri elkapja a karomat.

- Ne! - mondja. - Hagyd, csak még jobban megutáltatja magát.

Figyelem őket, és azt kívánom, bárcsak hallanám, mit be-szélnek, de túl sok körülöttem a kiabáló gyerek, így nem tu-dok koncentrálni. Amikor kicsit csillapodik a ricsaj, látom, hogy még mindig ott állnak egymással szemben, Mark arcán sértett kifejezés, Sarah-én pedig hitetlenkedő mosoly. Azután megrázza a fejét, és faképnél hagyja a fiút.

Henrira pillantok. - Most mit csináljak? - Semmit - feleli. - Az égvilágon semmit. Mark lehajtott fejjel ballag vissza a haverjaihoz. Páran kö-

zülük felnéznek, nyilvánvalóan keresnek valakit a tekintetükkel, és amikor meglátnak, Önelégült vigyor ül ki az arcukra. Azután felállnak, és elindulnak az erdő felé. A huszonöt jelmezes kísértet szép lassan eltűnik a fák között.

*****

Hogy elüssük valamivel az időt, Henrival visszasétálunk az Éhes Medvébe vacsorázni. Mire azután megint a parkba érünk, a nap már lenyugodott, és az első emberekkel telezsú-folt szénásszekér is eltűnt az erdőben. A tömeg erősen meg-fogyatkozott; akik maradtak, azok többnyire középiskolások és nyitott gondolkodású felnőttek - összesen körülbelül száz ember. Sarah-t keresem a tekintetemmel, de nem látom sehol. A következő szekér tíz perc múlva indul a szellemtúrára.

Az ismertető szerint egy menet fél óra. A zöld traktor lassan bevontatja a szekeret a fák közé, ott megáll, a túrán résztvevőknek le kell szállniuk, és gyalog végigmenniük a kijelölt úton, ahol különböző rémségek várnak rájuk. Henrival megállunk a klubház mellett, és megint végig-pásztázom a sorbanállókat. Sarah-t még mindig nem látom sehol. Egyszer csak rezegni kezd a mobil a zsebemben. Az

idejét sem tudom, mikor hívott valaki Henrin kívül. A kijel-zőn ez áll: SARAH HART. Azonnal felgyorsul a pulzusom. Biztos aznap mentette el a számomat, amikor beírta a sajátját a telefonomba. - Halló! - John? - Igen, szia! - Szia, itt Sarah. A parkban vagy még? - kérdezi. Úgy beszél, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne, hogy felhív, és nem kellene azon csodálkoznom, honnan tudja a számomat, noha nem adtam meg neki. - Igen. - Nagyszerű! Öt perc és ott vagyok. Elkezdődött már? - Igen, az első szekér pár perce elindult. - De te nem vagy rajta, ugye? - Nem. - De jó! Már alig várom, hogy együtt szekerezzünk. - Én is - felelem. - Mindjárt indul a második. - Oké, a harmadikra ott leszek. - Várlak. Elrakom a telefont, és széles mosoly terül szét az arcomon. - Légy óvatos! - figyelmeztet Henri. - Ne aggódj, az leszek. - Felé fordulok, és a lehető legkönnyedebb hangon azt mondom: - Nem kell megvárnod, nyugodtan menj haza. Biztos találok majd fuvart. - John, én szeretnék itt maradni ebben a városban. Annak ellenére is, hogy valószínűleg okosabb lenne továbbállni mindazok után, ami eddig történt. De bizonyos helyzetekben neked is engedned kell. És ez most pont egy ilyen helyzet. Egyáltalán nem tetszett, ahogy azok a fiúk rád néztek. - Nem lesz semmi gond - mondom. - Remélem is. De azért a biztonság kedvéért inkább itt maradok. Felsóhajtok. -Oké.

Öt perc múlva megérkezik Sarah egy csinos barátnőjével, akit párszor láttam már korábban is, de még nem mutatott be minket egymásnak. Sarah átöltözött, és most farmert, gyapjúpulcsit meg fekete dzsekit visel. Az arcáról lemosta a ráfestett szellemet, kibontott haja a vállára omlik. - Szia - köszön, amikor odaér hozzánk. - Szia. Közelebb lép, és tétován megölel. Érzem a nyakán a parfüm illatát. Elhúzódik. - Jó napot - fordul Henrihoz. - Sarah vagyok, ő pedig a barátnőm, Emily. - Örülök, hogy megismerhetlek titeket - mondja Henri. - Na és felkészültetek a rettegésre? - De még mennyire - feleli Sarah. - De ugye nem lesz túl félelmetes? Nem szeretném, ha John nagyon megijedne. - Azzal mosolyogva közelebb húzódik hozzám. Henri elvigyorodik, látom rajta, hogy máris megkedvelte. - Biztos, ami biztos, jobb, ha mellette maradsz. Sarah hátrapillant. A harmadik szekér negyede már meg-telt. - Persze, vigyázok rá - mondja. - Lassan mehetnénk is. - Érezzétek jól magatokat! - szól utánunk Henri. Legnagyobb meglepetésemre Sarah megfogja a kezem, amint hármasban elindulunk a klubháztól mintegy száz mé-terre álló szénásszekér felé. Nagyjából harmincan toporog-nak előttünk a sorban. Beállunk mögéjük, a sor végére, és beszélgetni kezdünk. Egy kicsit zavarban vagyok a két lány társaságában, és többnyire csak hallgatom, amit mondanak. Várakozás közben megpillantom Samet, aki bizonytalanul sandít felénk, mint aki nem tudja eldönteni, hogy oda mer-jen-e jönni vagy sem. - Sam! - kiáltok oda a kelleténél talán kicsit hangosabban. Odabattyog hozzánk. - Nem jössz velünk? Megvonja a vállát. - Hát, ha nem zavarok. - Gyere nyugodtan - mondja Sarah, és int neki, hogy csatlakozzon hozzánk. Sam beáll Emily mellé, aki kedvesen rámosolyog. Sam rögtön elvörösödik. Örülök, hogy ő is

velünk tart. Hirtelen egy srác jelenik meg mellettünk walkie- talkieval a kezében. Megismerem, ő is a focicsapat tagja. - Szia, Tommy - köszön neki Sarah. - Sziasztok. Van még négy hely a szekéren. Beszálltok? - Komolyan? - Persze. Kikerüljük a sort, és fölülünk a szekérre. Letelepszünk az egyik üres szénabálára. Gyanúsnak találom, hogy Tommy nem kérte tőlünk a jegyeket, és egyébként sem értem, miért hagyta hogy megelőzzük a sorbanállókat. Néhányan utálkozó pillantásokat lövellnek felénk. Nem hibáztatom őket. - Jó szórakozást! - mondja Tommy vigyorogva. Ezt a fajta vigyort eddig csak olyan emberek arcán láttam, akik éppen kárörvendve mesélték, hogy valami nagyon rossz történt olyasvalakivel, akit utálnak. - Itt valami nem stimmel - jegyzem meg. Sarah vállat von. - Biztos tetszik neki Emily. - Te jó ég, remélem, nem! - sopánkodik Emily, és öklendezést színlel. Tommyt nézem a szénabála tetejéről. A szekerünk csak félig van tele, ami szintén fura, hiszen még egy csomó ember vár arra, hogy fölszállhasson. Elindul a traktor, végigdöcög a földúton, és hamarosan beér a fák közé, ahol kísérteties hangok szólalnak meg az elrejtett hangszórókból. A sűrű erdőben körülöttünk vaksötét van, semmilyen fény nem szűrődik be, csak a traktor fényszórója világít. Ha azt lekapcsolják - gondolom magamban -, semmit nem lehet majd látni. Sarah újra megfogja a kezem. Hidegek az ujjai, mégis melegség tölt el, ahogy hozzám ér. Közelebb hajol, és azt suttogja: - Kicsit félek. Kísértetfigurák lógnak az alacsonyabban lévő ágakról, az

út mellett pedig vicsorgó zombik lesnek ránk a fák közül. A traktor megáll, és a vezető leoltja a fényszórót. Azután egy stroboszkóp kezd villódzni, jó néhány másodpercig szórja a

fényt. Nincs benne semmi félelmetes, és a hatását csak akkor értem meg, amikor lekapcsolják: a szemünknek kell jó pár másodperc ahhoz, hogy megszokja a sötétséget, és addig nem látunk semmit. Hirtelen hátborzongató sikoly hasít bele az éjszakába, és érzem, hogy Sarah összerezzen, amint sötét alakok bukkannak fel körülöttünk. Hunyorogva körülnézek, és látom, hogy Emily közelebb húzódott Samhez, aki vigyo-rog, mint a tejbetök. Ami azt illeti, egy kicsit meg vagyok ijedve. Óvatosan átkarolom Sarah-t. Egy kéz súrolja végig a hátunkat, mire Sarah belemarkol a combomba. Sikolyok harsannak mindenfelől. A traktor rándul egyet, vezetője fel-kapcsolja a fényszórót, és továbbindul. Csak a fák körvonalai látszanak a sötétben.

Újabb három-négy percig döcögünk az úton. Egyre felajzottabbak vagyunk, mindenki azt számítgatja, gyalog mekkora lehet az a távolság, amit eddig megtettünk. Aztán a traktor bekanyarodik egy kör alakú tisztásra, és megáll.

- Leszállás! - kiáltja a sofőr. Amikor az utolsó ember is leugrott, a traktor otthagy min-

ket. Egy ideig még látjuk a lámpája fényét a távolban, aztán az is eltűnik. Állunk a tök sötétben, egyetlen hang sem hallat-szik, csak az, amit mi adunk ki.

- Na bakker - mondja valaki, mire mindnyájan elnevetjük magunkat.

Összesen tizenegyen vagyunk. Kigyullad néhány lámpa, mutatják az utat, amerre mennünk kell, aztán elalszanak. Be-hunyom a szemem. Sarah még mindig fogja a kezemet, összefonódnak az ujjaink.

- Fogalmam sincs, miért csinálom ezt minden évben - szólal meg Emily ijedt hangon, és átkarolja saját magát.

A többiek már elindultak a kijelölt ösvényen. Követjük őket. A lámpák néha felvillannak, nehogy valaki letérjen az útról. Lemaradunk, az előttünk lévők teljesen eltűntek a sze-münk elől. Olyan sötét van, hogy azt sem látom, hova lépek. Egyszer csak hárman vagy négyen is felsikoltanak előttünk.

- Ajaj - mondja Sarah, és megszorítja a kezem. - Úgy hal-lom, baj van.

A következő pillanatban valamilyen nehéz tárgy zuhan ránk. Hallom, ahogy a két lány felsikolt, és Sam is üvölteni kezd. Megbotlom, hasra esek, és lehorzsolom a térdem, be-legabalyodom abba a valamibe, ami ránk esett. Csak ekkor Jövök rá, hogy egy háló az!

- Mi a franc ez? - kérdezi Sam. Kiszabadítom magam a kötelek közül, de ahogy fölegye-

nesedem, hátulról durván meglöknek. Valaki megragadja a karomat, és elvonszol Samtől meg a lányoktól. Lerázom magamról, de abban a pillanatban ismét meglöknek. Ez aligha része a szellemtúrának.

- Engedjetek el! - kiabál az egyik lány. Gúnyos nevetés a válasz. Semmit nem látok. A lányok hangja egyre távolodik.

- John?! - kiáltja Sarah. - Hol vagy, John? - üvölti Sam.

Fölállok, hogy utánuk menjek, de megint nagyot taszítanak rajtam. Nem, nem is ez a jó szó rá. Inkább leterítenek. A levegő kiszorul a tüdőmből, ahogy a földnek vágódom. Lélegzet után kapkodva ugrok föl. Belekapaszkodom egy fába, a számból sarat és faleveleket szedek ki.

Néhány másodpercig mozdulatlanul állok, de semmi mást nem hallok, csak a saját zihálásomat. Már épp kezdem azt gondolni, hogy elmentek, amikor valaki meglök a vállával, és nekizuhanok az egyik közeli fának. A fejem nekicsapódik a fa törzsének, csillagokat látok a fájdalomtól. Akárki lökött is meg, jókora erő van benne. Megtapogatom a homlokomat, és érzem, hogy véres lesz az ujjam. Megint körülnézek, de semmit nem látok, csak a fák körvonalait.

Valaki felsikolt, aztán dulakodás zaja hallatszik. Az egyik lány az. Megfeszül az állkapcsom. Egész testemben remegek. Vajon hányan lehetnek körülöttem? Nem tudom megmon-dani, de érzem, hogy valaki figyel.

- Szálljatok már le rólam! - kiabál Sarah. Hallom a hang-ján, hogy próbálja kiszabadítani magát.

- Na jó - mondom a sötétségnek, a körülöttem álló fáknak. Érzem, hogy elborítja az agyamat a düh. - Szórakozni akar-tok? - folytatom hangosabban. Valaki fölnevet a közelben.

Teszek egy lépést a hang felé. Hátulról megint taszít egyet rajtam valaki, de sikerül visszanyernem az egyensúlyomat, talpon maradok. Vakon belebokszolok a levegőbe, és érzem, hogy a kezem súrolja az egyik fa kérgét. Nem maradt más választásom. Mégis mire valók a tálentumok, ha nem hasz-náljuk őket, amikor szükség van rájuk? Lehet, hogy emiatt Henrival még ma éjjel örökre el kell hagynunk a várost, de legalább elmondhatom, hogy megtettem, amit meg kellett tennem.

- Szórakozni akartok? - kiáltom újra. - Hát legyen, ti akartátok!

Vér csorog végig az arcomon. Oké, hát legyen! Velem csi-nálhatnak, amit akarnak, de azt nem tűröm, hogy Sarahnak bántódása essék. Sem Samnek vagy Emilynek.

Veszek egy mély lélegzetet, az adrenalin szétárad a testemben. Gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon, és úgy érzem, mintha egyszerre nagyobb és erősebb lennék. Aztán fölragyog a kezem, vakító fénye belehasít az éjszakába, és bevilágítja előttem az erdőt.

Fölnézek. Magam elé tartom a kezem, és futni kezdek.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

KEVIN LÉP ELŐ A FÁK KÖZÜL MÚMIÁNAK ÖLTÖZVE. Ő

AZ. aki leterített. Elvakítja a fény, tanácstalanul próbálja megállapítani, honnan jön. Éjjellátó szemüveg van rajta. Hát ezért látták mindig, hol vagyunk - gondolom. Vajon honnan szerezhették? Nekem ront, de az utolsó pillanatban ellépek előle és el-gáncsolom. - Eressz már el! - Kiabál valaki az ösvény felől. Fölnézek, és arrafelé villantok a kezemmel, de nem látok semmi mozgást. Nem tudom eldönteni, hogy Emily vagy Sarah hangját hallottam-e. Valaki fölnevet a sötétben. Kevin megpróbál lábra állni, de oldalba rúgom, mielőtt si-kerülne talpra kecmeregnie. Fájdalmasan felnyög - „Uhffffff" és visszazuhan a földre. Letépem a fejéről a szemüveget és elhajítom. Legalább egy kilométert repül, vagy talán még többet is, mert annyira dühös vagyok, hogy egyáltalán nem fogom vissza az erőmet. Nem várom meg, míg Kevin fölül, berohanok a fák közé. Az ösvény előbb jobbra kanyarodik, aztán balra. A keze-imet csak akkor kapcsolom be, amikor feltétlenül szükséges. érzem, hogy közel járok. Hirtelen megpillantom Samet: egy zombi szorításából próbál szabadulni, és még hárman állnak örülötte. A zombi elengedi. - Nyugi, csak poénkodunk. Ha nem ellenkezel, nem bántunk - mondja Samnek. - Ülj le, és maradj csöndben! Bekapcsolom a kezem, és elvakítom őket a fénnyel. A hoz-zám legközelebb álló elindul felém, mire meglendítem a ka-rom, és behúzok neki egy nagyot. Úgy terül el, mint egy zsák krumpli. Az éjjellátó szemüvege a bokrok közé repül,

eltűnik. Egy másik srác megpróbál elkapni, de kibújok a szorításából, és a levegőbe emelem. - Mi a jó franc? - tör ki döbbenten. Elhajítom. Nekicsapódik egy fának, ami hat méterre áll tő-lünk. Ezt látva a harmadik megfordul, és futásnak ered. Így már csak egy maradt, aki az előbb fogva tartotta Samet. Ma-ga elé tartja a két kezét, mintha pisztolyt szegeznék rá. - Nem az én ötletem volt - mondja. - Mit agyaltatok ki? - Semmit, haver. Csak meg akartunk viccelni, rátok akar-tunk ijeszteni egy kicsit. - Hol vannak a többiek? - Emilyt elengedték. Sarah-t arra vitték - mutatja. - Add ide a szemüveged! - mondom. - Azt nem lehet, haver. A zsaruktól kaptuk kölcsön. Balhé lesz, ha nem adom vissza. Elindulok felé. - Oké, oké, nesze. - Gyorsan lekapja és a kezembe nyom-ja. Ezt még az előzőnél is messzebbre hajítom. Remélem, át-repül a szomszéd városba. Hadd magyarázkodjanak csak a rendőrségnek. Jobb kézzel megragadom Sam pólóját. Ha nem kapcsolom be a kezemet, az orromig se látok. Csak ekkor jövök rá, hogy meg kellett volna tartanom a két éjjellátót, azokat most fölvehetnénk, jól jönnének. De nem tartottam meg őket, úgyhogy veszek egy nagy levegőt, mire a bal tenyerem halványan világítani kezd, és elindulunk az ösvényen. Ha Sam gyanúsnak találja is a dolgot, nem szól egy szót sem. Megállok, fülelek. Semmi. Megyünk tovább, kanyargunk a fák között. Eloltom a fényt. - Sarah! - kiáltok. Semmi válasz, csak a szél süvít a fák között. Sam hangosan zihál mellettem. - Hányan voltak Markkal? - kérdezem. - Kábé öten. - Tudod, merre mentek? - Nem, nem láttam.

Csörtetünk tovább, de fogalmam sincs, merrefelé me-gyünk. Távolról mintha a traktor berregését hallanám. Indul a negyedik menet. Alig bírom türtőztetni magam, legszívesebben futásnak erednék, de tudom, hogy Sam képtelen lenne tartani velem a lépést. Egyre nehezebben veszi a levegőt. Még rólam is szakad a víz, pedig nem lehet több hét foknál. De lehet, hogy nem is az izzadság folyik rajtam, hanem vér. Nem tudnám megmondani. Épp elhaladunk egy vastag, göcsörtös fa mellett, amikor valaki hátulról rám veti magát. Sam felüvölt. Ököllel fejbe vágnak, amitől egy pillanatra megszédülök, de aztán megpördülök, elkapom a fickó nyakát, és a szemébe világítok a kezemmel. Megpróbálja lefejteni az ujjaimat a nyakáról, de nincs esélye. - Mit tervez Mark? - Semmit. - Rossz válasz! Nekivágom a legközelebbi fának, ami nagyjából két méterre áll tőlünk, aztán odalépek, újra megragadom a nyakát, és fél kézzel fölemelem a levegőbe. Vadul kapálózik, de megfeszítem az izmaimat, így nem tud kárt tenni bennem. - Halljuk, mit talált ki? Lejjebb engedem, míg a lába el nem éri a földet, és lazítok a szorításon, hogy beszélni tudjon. Érzem magamon Sam döbbent tekintetét, de nincs más választásom. - Csak rátok akartunk ijeszteni - nyögi a srác. - Esküszöm, hogy kettétörlek, ha nem mondod el az igazat. - Azt dumáltuk meg, hogy a többiek odavisznek téged a Stepherd- vízeséshez. Sarah már ott van. Marknak az volt a terve, hogy a szeme láttára ver össze, aztán elenged. - Vezess oda! Elindul a fák között, én pedig lekapcsolom a fényt. Sam megfogja a pólómat, és jön utánunk. Amikor áthaladunk egy kis tisztáson, amit megvilágít a hold fénye, látom, hogy a kezemet nézi. - Kesztyű - válaszolok a ki nem mondott kérdésre. - Kevin Millertől vettem el. A legújabb halloweenes kütyü.

Bólint, de látom rajta, hogy meg van ijedve. Nagyjából egy perc múlva vízcsobogást hallok abból az irányból, amerre tartunk. - Add ide az éjjellátót! - parancsolok a vezetőnkre. Habozik, mire megcsavarom a karját. Felnyög a fájdalomtól, és gyorsan lekapja fejéről a szemüveget. - Tessék, itt van! - kiáltja. Fölveszem, és egyszerre zöldben látom a világot. A srácot ellököm, megbotlik, és orra esik. - Gyere! - szólok oda Samnek, és megyünk tovább, ott-hagyjuk Mark haverját. Nemsokára meglátok egy kisebb csoportot elöl a fák közt. Megszámolom, hányan vannak: nyolc fiú és Sarah. - Látom őket. Megvársz itt, vagy jössz velem? Lehet, hogy eldurvulnak a dolgok. - Veled megyek - feleli Sam. Hallom a hangján, hogy meg van ijedve, de nem tudom eldönteni, hogy tőlem fél-e, vagy a társaságtól, akikhez közeledünk. Az utolsó lépéseket igyekszünk a legnagyobb csöndben megtenni, Sam lábujjhegyen lopakodik utánam. Amikor már csak néhány méterre vagyunk a csoporttól, a lába alatt megreccsen egy faág. - John? - szólal meg Sarah. Egy nagy sziklán ül, két kézzel átkarolja felhúzott térdét. Nincs rajta éjjellátó szemüveg, hunyorogva néz felénk. - Igen - válaszolok neki. - És Sam. Elmosolyodik. - Ugye megmondtam. - Gondolom, Markhoz beszél.

A csobogás, amit hallottam, egy vékonyka patak vizének hangja. Mark előrelép.

- Nocsak, nocsak - mondja gúnyosan. - Pofa be, Mark! - kiabálok rá. - Trágyát tenni a szekré-

nyembe egy dolog, de ezúttal túl messzire mentél. - Azt mondod? Nyolcan vagyunk kettő ellen. - Samnek ehhez az egészhez semmi köze. Talán félsz

egyedül kiállni ellenem? - kérdezem. - Mégis mire számí-tasz? Megpróbáltál elrabolni két embert. Azt hiszed, hogy ezt mindenki szó nélkül hagyja?

- Igen, azt hiszem. Főleg miután végignézték, ahogy szétrúgom a segged.

- Te totál el vagy varázsolva - vetem oda neki, aztán a többiekhez fordulok. - Aki nem akar megfürödni a patakban, annak azt javaslom, hogy még most húzzon el. Mark semmiképpen nem fogja megúszni. Ő már eljátszotta minden sanszát.

Kitör belőlük a röhögés. Egyikük megkérdezi a többitől, mi az a „sansz"

- Most még eltűzhettek, aztán már nem - ismétlem meg. Egyikük sem mozdul, magabiztosan állnak, és kihívóan

néznek rám. - Hát legyen... Izgatott bizsergést érzek a mellkasomban. Ahogy

megindulok előre, Mark hátralép, megbotlik a saját lábában, és elesik. Két haverja azonnal nekem ront, mindketten nagyobbak nálam. Egyikük meglendíti a karját, de elhajolok az ütés elől, ököllel gyomorszájon vágom. Kétrét görnyed, kezét a hasára- szorítja. A másik srácot két kézzel úgy ellököm, hogy repül vagy három métert, és amikor földet ér, a lendülettől továbbgurul a víz felé. Jókorát csobban, ahogy a patakba esik. A többiek földbe gyökerezett lábbal állnak, döbbenten merednek rám. A szemem sarkából látom, hogy Sam elindul Sarah felé. Megragadom az összerogyott fickót és vonszolni kezdem magam után. Vadul rúgkapál, de csak a levegőt találja, engem nem ér el. Amikor odaérünk a patak partjára, az övénél fogva fölemelem és bedobom a vízbe. Ekkor újabb fickó támad rám. Már majdnem odaér, amikor nagy hirtelen ellépek előle. Nem tud megállni, és arccal a patakban landol. Három kipipálva, még van négy. Kíváncsi vagyok, vajon Sarah és Sam mennyit lát az egészből éjjellátó szemüveg nélkül. - Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű dolgom lesz - her-gelem Mark megmaradt haverjait. - Na, ki a következő? A csapat legnagyobb tagja megpróbál eltalálni egy paraszt- lengővel, de esélye sincs, én viszont olyan gyorsan lendülök ellentámadásba, hogy az arcom nekiütközik a könyökének,

és elszakad az éjjellátó pántja. A szemüveg leesik a földre. Egyszeriben nem látok semmi mást, csak sötét árnyakat. Vaktában elengedek egy jobbegyenest, és pont állcsúcson találom a fickót, aki eldől, mint egy zsák. Mozdulatlanul hever, egy pillanatra meg is ijedek, hogy talán túl nagyot ütöttem. Letépem az arcáról a szemüveget és fölveszem. - Van még jelentkező? Ketten megadóan fölemelik a kezüket, a harmadik csak áll tátott szájjal, mint egy idióta. - Akkor bizony most te jössz, Mark. Megfordul, mintha el akarna futni, de utánavetem magam és elkapom. Hátracsavarom a karját, mire felnyög a fájdalomtól. - Ezt itt és most befejezzük, világos? Még erősebben megszorítom, erre újra felnyög. - Akármit is tervezel ellenem, felejtsd el egyszer és min-denkorra! És ez vonatkozik Sarah-ra meg Samre is, megér-tetted? Csavarok egyet a karján, de nem merem túl erősen megte-kerni, mert félek, hogy a válla kiugrik a helyéről. - Megértetted? - Igen! Odalökdösöm Sarah elé, aki mellett ott ül a sziklán Sam is. - Kérj bocsánatot! - Ne csináld már! Győztél, mit akarsz még? Megszorítom a karját. - Ne haragudj! - üvölti Sarah felé. - Úgy mondjad, mintha komolyan gondolnád! Vesz egy mély lélegzetet. - Ne haragudj - mondja. - Hogy te mekkora egy seggfej vagy, Mark! - Sarah föláll, elébelép és jó erősen megpofozza. Érzem, hogy Marknak megfeszül a teste, de biztosan fogom, nem tehet semmit. Odavonszolom a vízhez. A többiek sokkos állapotban fi-gyelnek minket. A fickó, akit kiütöttem, már ül, és a fejét va-kargatja, mint aki próbál rájönni, mi történhetett vele. Látva, hogy nem esett komolyabb baja, megkönnyebbülten felsó-hajtok.

- Senkinek nem mondhatod el, ami történt, világos? - mormogom olyan halkan, hogy csak Mark hallja. - Ami ma este történt, az örökre köztünk marad. Esküszöm, ha a jövő héten csak egy szót is visszahallok ebből a suliban, azt na-gyon megkeserülöd. Felfogtad? Senkinek egy szót se! - Tényleg azt hiszed, hogy bárkinek is elmondanám? - kérdez vissza. - Rád bízom, hogy ezt a haverjaiddal is elrendezd. Ha csak egyetlen szót szólnak, téged foglak megkeresni. - Senkinek nem szólunk. Elengedem a karját, aztán jobb lábbal fenéken billentem, és beleesik a vízbe. Sarah és Sam a sziklánál vár. Amikor oda-érek hozzájuk, Sarah erősen magához ölel. - Te kungfuzol, vagy mi? - kérdezi. Zaklatottan fölnevetek. - Láttad, mi történt? - Látni nem sokat láttam, de azért nagyjából tudom, mi történhetett. Mostanáig a hegyekben tréningeztél, vagy hogy csináltad? Nem értem, hogyan tudtál elbánni velük. - Azt hiszem, eléggé megijedtem, hogy történik veled valami. Amúgy meg igen, az elmúlt tizenkét évet a Himalájában töltöttem, és harcművészeteket tanultam.

- Elképesztő vagy! - neveti el magát. - Na, menjünk innen. Egyikük sem szól hozzánk, amikor otthagyjuk őket. Úgy

tíz lépés után egyszer csak rájövök, hogy fogalmam sincs, merre kell mennünk, ezért odaadom Sarah-nak a szemüve-get, hogy mutassa ő az utat.

- Ez hihetetlen, hogy lehetett ekkora seggfej? - ingatja a fejét. - Kíváncsi leszek, hogy fogja ezt a rendőrségen kima-gyarázni. Mert nem hagyom, hogy ilyen simán megússza!

- Tényleg szólni akarsz a zsaruknak? De hát Mark apja a seriff.

- Miért, szerinted annyiban kéne hagynom? Még mit nem! Az apjának az a dolga, hogy betartassa a törvényeket, akkor is, ha a fia sérti meg valamelyiket.

Vállat vonok a sötétben. - Hát, ahogy gondolod, de szerintem megkapták érte a

büntetésüket. - Az ajkamba harapok. Megijeszt az a gondolat,

hogy a rendőrség is belekeveredhet az ügybe. Ha tudomást szereznek a történtekről, nincs mese, tovább kell állnunk. Amint Henri megtudja, rögtön összepakolunk és indulunk, egy óra sem kell hozzá. Felsóhajtok. - Vagy szerinted, nem? Végül is elveszítettek egy csomó éjjellátót - folytatom a győzködést. - Azt valahogy úgyis meg kell magyarázniuk. És akkor a jéghideg vízről még nem is beszéltünk.

Nem szól semmit. Némán lépkedünk tovább a fák között, és közben erősen remélem, hogy Sarah azon töpreng, milyen szép dolog a megbocsátás.

Végre megpillantjuk az erdő szélét. A park fényei megvi-lágítják előttünk az ösvényt. Megállok, Sarah és Sam felém fordul. Sam egész idő alatt nem szólt egyetlen szót sem. Re-mélem, azért, mert nem nagyon látta, mi is történt, és kicsit sokkos állapotba került az eseményektől. Most az egyszer jó szolgálatot tett a sötétség.

- Ahogy gondoljátok - szólalok meg. - Rátok bízom, de én a magam részéről nem akarok többet foglalkozni velük. Nem sok kedvem van előadni a rendőröknek, hogy mi történt.

A fény rávetül Sarah kétkedő arcára. Megrázza a fejét. - Szerintem Johnnak igaza van - mondja Sam. - Semmi

kedvem azzal elbaltázni egy órát, hogy vallomást teszek. Az totál be is tenne, mert anyám úgy tudja, már egy órája lefe-küdtem.

- Itt laksz a közelben? - kérdezem. Bólint. - Igen, és haza kell érnem, mielőtt benéz a szobámba.

Úgyhogy megyek is, hétfőn találkozunk. Azzal megfordul, és elsiet. Rendesen kiakadhatott.

Valószínűleg még soha életében nem látott igazi verekedést, és nyilván ez volt az első alkalom, hogy elrabolták. Holnap megpróbálok beszélni vele. Ha esetleg látott valami olyat, amit nem kellett volna, majd meggyőzöm, hogy csak káprázott a szeme.

Sarah maga felé fordítja az arcomat, megsimogatja a hom-lokomat, gyengéden végighúzza hüvelykujját a friss vágáson. Azután végigsimít a szemöldökömön is, és a szemembe néz.

- Köszönöm, amit tettél. Tudtam, hogy eljössz értem.

Megvonom a vállam. - Nem hagyhattam, hogy Mark csak úgy ijesztgessen. Elmosolyodik, és látom, ahogy a szeme megcsillan a hold-

fényben. Közelebb lép, és hirtelen elakad a lélegzetem, mert rájövök, mi következik. Ahogy ajkát az ajkamra szorítja, ér-zem, hogy az egész testem elzsibbad. Lágyan szájon csókol. Még soha nem csókolóztam, ez az első alkalom. Sarah hát-rahajtja a fejét, és a szemembe néz. Nem tudom, mit kellene mondanom. Milliónyi gondolat cikázik a fejemben. Megbi-csaklik a lábam, alig bírok állva maradni.

- Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy különleges vagy - mondja.

- Én is ugyanezt éreztem veled kapcsolatban. Megint odahajol, újra megcsókol, és közben az ujjaival fi-

noman cirógatja az arcomat. Még mindig alig tudom elhinni, hogy ez velem történik, hogy itt vagyok ezzel a gyönyörű lánnyal, és javában csókolózunk.

Elhúzódik, rám mosolyog, én pedig vissza rá. Nem szó-lunk semmit, csak nézünk egymásra boldogan.

- Azt hiszem, meg kéne keresnünk Emilyt - szólal meg Sarah egy fél perc elteltével. - Remélem, még nem ment haza, különben meg vagyok lőve.

- Biztos itt van még. Kéz a kézben sétálunk a klubház felé. Egyfolytában a csó-

kunk jár az eszemben. Halljuk, hogy az ötödik traktor is el-indul az erdőbe. A szekér tele van, és még mindig vagy tízen várják, hogy majd sorra kerüljenek. Letörölhetetlen vigyor ül ki az arcomra, ahogy az erdőben történtekre és Sarah kezé-nek meleg érintésére gondolok.

TIZENÖTÖDIK F E J E Z E T

K É T H É T M Ú L V A M E G É R K E Z I K A Z E L S Ő H Ó . F I N O M A N

szállingózik, épp csak annyira, hogy porcukorként hintse be a furgont. Nem sokkal Halloween után, amikor a lorieni kristálynak köszönhetően a Lumen már az egész testemre kiterjed, Henri megkezdi a valódi képzésemet. Minden áldott nap gyakorlunk, akár esik, akár fúj. Nem mondja, de látom rajta, hogy napról napra türelmetlenebb. Először csak a homlokát ráncolta, aztán harapdálni kezdte az ajkát, majd jöttek a gyötrelmes sóhajok, utána az átvirrasztott éjszakák, amikor az ágyamon éberen heverve hallgattam, hogyan recseg a padló a léptei alatt, legvégül pedig megjelent ez az állandó feszültség és egyre növekvő kétségbeesés a hangjában. A hátsó udvaron állunk egymással szemben, nagyjából húszlépésnyi távolságban. - Ma nem igazán vagyok ráhangolódva - mondom. - Azt látom, de akkor is csinálnunk kell. Felsóhajtok, és az órámra nézek. Délután négy van. - Sarah hatra jön. - Tudom - feleli Henri. - Épp ezért kell igyekeznünk. Mindkét kezében egy-egy teniszlabdát tart. - Kezdhetjük? - kérdezi. - Felőlem. Magasra földobja az első labdát, és amikor leszálló ágba kerül, minden erőmmel arra koncentrálok, hogy megpróbáljam a levegőben tartani. Nem tudom pontosan, mit kellene tennem és hogyan, csak azt tudom, hogy Henri

szerint ha eleget gyakorlom, idővel képes leszek rá. Minden Védő ké- pes tárgyakat mozgatni az akaraterejével. Telekinézis. Henri azonban nem várja meg, míg ez is magától kifejlődik - ahogy a Lumen a kezem esetében hanem elszántan próbálja fölébreszteni, előcsalni. A labda leesik a földre, akárcsak az előző pár ezer alkalom-mal, amikor ugyanilyen hiábavalóan próbáltam a levegőben tartani. Egyenesen lehullik, kettőt pattan, majd megáll a hóval borított füvön. Felsóhajtok. - Ma egyáltalán nem érzem. - Még egyszer! - rendelkezik Henri. A második labdát is a levegőbe dobja. Próbálom kibillen-teni, megállítani, minden idegszálammal arra összpontosí-tok, hogy mozduljon el akár csak egy fél centit jobbra vagy balra, de semmi. Ez is ugyanúgy visszapottyan a földre. Bernie Kosar eddig szótlanul figyelt minket, most odaslattyog a labdához, a szájába veszi és elfut vele. - Majd kialakul, ha eljön az ideje - mondom. Henri a fejét rázza. Állkapcsán megfeszülnek az izmok. A türelmetlensége és bosszúsága kezd rám is átragadni. Egy ideig nézi, ahogy Bernie Kosar egyre messzebbre üget a labdával, aztán felsóhajt. - Mi van? - kérdezem. Ismét megrázza a fejét. - Próbáljuk meg még egyszer. Felveszi a földről az első labdát, és felhajítja jó magasra. Próbálom megállítani, de természetesen megint leesik. - Talán majd holnap - mondom. Henri bólint, és lesüti a szemét. - Talán majd holnap.

*****

Mire vége az edzésnek, szakad rólam a víz, tetőtől talpig sár és latyak borít. Henri ma a szokásosnál is jobban megdolgoztatott, és volt benne valami agresszivitás, amire csakis a benne növekvő pánik lehet a magyarázat. A telekinézis gyakorlásán kívül küzdősportokkal foglalkozunk - kézitusa, birkózás, harcművészetek -, utána következnek az önuralommal kapcsolatos feladatok: fájdalomtűrés, összpontosítás, a félelem fölismerése ellenfelünk tekintetében, és annak a tudásnak az elsajátítása, hogyan használhatjuk ki félelmét a leghatékonyabban. Nem is a kemény edzés volt az, ami megviselt, hanem Henri tekintete. Szorongás ült a szemében, de nem csupán az - félelmet, kétségbeesést és csalódottságot is láttam benne. Nem tudom, hogy csak a fejlődésem (vagy annak hiánya) miatt aggódik-e, vagy valami komolyabb oka is van, de ezek az edzések egyre kimerítőbbek - fizikailag és érzelmileg egyaránt.

*****

Sarah a megbeszélt időben érkezik. Kimegyek elé, és amikor fellép a tornácra, megcsókolom. Aztán bekísérem, és lesegí-tem róla a kabátját. Egy hét múlva vizsgázunk háztartástanból, és azt találta ki, hogy előbb készítsük el otthon azt, amit majd az egész osztály előtt be kell mutatnunk. Alighogy hozzálátunk a főzőcskézéshez, Henri veszi a kabátját, és elmegy sétálni. Bernie Kosart is magával viszi. Hálás vagyok neki, amiért kettesben maradhatok Sarah-val. Sült csirkemellet készítünk krumplipürével és párolt zöldségekkel - sokkal jobban sikerül, mint vártam. Amikor elkészül, mindhárman leülünk enni. Henri alig szólal meg vacsora közben. Sarah-val időnként mi törjük meg a kínos csöndet, semmiségekről beszélgetünk, megvitatjuk az iskolai dolgokat, és azon tanakodunk, mit

nézzünk meg a moziban jövő szombaton. Henri épp csak fölpillant a tányérjából, hogy megdicsérje a főztünket.

Vacsora után elmosom az edényeket, és leülök a kanapéra. Sarah hozott egy filmet, azt nézzük a kisképernyős tévénken, de Henri alig figyel oda, állandóan kifelé bámul az ablakon. A film felénél egyszer csak feláll, és kimegy az udvarra. Meglepetten nézünk utána. Sarah fogja a kezem, feje a vállamon

pihen. Bernie Kosar mellette gubbaszt, és az ölébe hajtja a fejét. Mindketten be vannak takarva egy pokróccal. Lehet, hogy odakint zimankó van, de a nappalink meleg és otthonos. - Mi baja apukádnak? - kérdezi Sarah. - Nem tudom. Elég furcsán viselkedik az utóbbi pár napban. - Nagyon csendes volt vacsora közben. - Igen. Talán nem ártana, ha megkérdezném tőle, mi a gond. Mindjárt jövök - mondom, azzal felállok, és kimegyek Henri után. A tornácon áll, és szótlanul mered a sötétbe. - Mi a baj? - kérdezem. Elgondolkodva néz föl a csillagokra. - Valami nem stimmel - feleli. - Hogy érted? - Nem fogsz örülni neki. - Oké. Halljuk, ne kímélj. - Nem tudom, mennyi ideig maradhatunk még itt. Egyre kevésbé érzem biztonságosnak a várost. A szívverésem kihagy egy ütemet. Nem tudom, mit mondhatnék erre. - Nagyon elszántak, és azt hiszem, egyre közelebb járnak hozzánk. Érzem. Nem hinném, hogy biztonságban vagyunk itt. - Én nem akarok elmenni.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani. - Óvatosak voltunk. Henri fölvonja a szemöldökét, és rám néz. - Már ne is haragudj, John, de azért túlzás lenne azt állítani, hogy meghúztad magad. - Ami számít, azzal vigyáztam. Bólint. - Hát majd kiderül. A tornác széléhez lép, és a korlátra teszi a kezét. Megállok mellette. Megint hullani kezd a hó, apró, fehér pelyhek csillognak a sötét éjszakában. - De nem csak ez a probléma - mondja Henri. - Sejtettem. Felsóhajt. - A telekinézist már el kellett volna sajátítanod. Szinte

mindig azonnal kialakul az első tálentummal együtt. Nagyon ritkán fordul elő, hogy csak később fejlődik ki, de akkor sem késik tovább egy hétnél.

Szembefordulok vele. Tekintetéből valósággal süt az aggodalom, homlokára mély ráncokat véstek a gondok.

- A tálentumok forrása a Lorien - folytatja. - Ez mindig is így volt.

- Mit akarsz ezzel mondani? - Azt, hogy nem tudom, ezek után mire számíthatunk -

feleli, majd egy pillanatra elhallgat. - Mivel már nem otthon vagyunk a szülőbolygónkon, fogalmam sincs, hogy a többi tálentumod megjelenik-e egyáltalán. Ha nem alakulnak ki, akkor semmi esélyünk nincs a mogadoriakkal szemben, a le-győzésükről nem is álmodhatunk. Márpedig ha nem győzzük le őket, soha nem térhetünk haza.

Nézem a szállingózó hópelyheket, és képtelen vagyok el-dönteni, mi az erősebb bennem: a félelem vagy a megkönnyebbülés? Talán a megkönnyebbülés, hiszen ez

akár azt is jelentheti, hogy vége az állandó költözködésnek, és végre megállapodhatunk. Henri a csillagokra mutat.

- Ott a Lorien - mondja. Persze magamtól is pontosan tudom, hol van a Lorien.

Valamilyen láthatatlan erő mindig arra a pontra vonzza a tekintetemet, ahol a Lorien több millió kilométerre tőlünk megbújik. Megpróbálok elkapni egy hópelyhet a nyelvemmel, aztán behunyom a szemem, és mélyen beszívom a hideg levegőt. Majd újra kinyitom a szemem, és megfordulok, hogy vessek egy pillantást Sarah-ra. Fölhúzott lábbal ül a kanapén, Bernie Kosar feje még mindig az ölében pihen.

- Gondoltál már arra, milyen lenne itt maradni, milyen lenne, ha azt mondanánk, hogy a fenébe a Loriennel, és él-nénk a magunk életét itt a Földön? - kérdezem Henri felé fordulva.

- Még nagyon kicsi voltál, amikor eljöttünk. Nem sok mindenre emlékszel, ugye? - Alig pár dologra. Időről időre beugrik néhány részlet, de azt sem mindig tudom eldönteni, hogy ezek emlékek vagy látomások. - Nem akarnál itt maradni, ha emlékeznél. - De nem emlékszem. Éppen ez a lényeg, nem? - Talán - feleli. - De akár vissza akarsz menni, akár nem, a mogadoriak nem fognak felhagyni a kutatással. És ha óvatlanul túl sokáig maradunk egy helyen, biztos lehetsz benne, hogy megtalálnak minket. És ha egyszer ránk találnak, gondolkodás nélkül megölnek mindkettőnket. Ezen nem tudsz változtatni. Semmiféleképpen. Tudom, hogy igaza van. Néha én is érzem őket, akárcsak Henri - amikor az éjszaka közepén hirtelen kiráz a hideg, amikor jeges borzongás fut végig a gerincemen, pedig nem is fázom.

- Még soha nem bántad meg, hogy ilyen hosszú ideje velem vagy? - kérdezem. - Hogy nem bántam-e meg? Miért kellett volna meg-bánnom? - Mert nincs hova visszatérnünk. A családod halott. Ahogy az enyém is. A Lorienen csak újjáépítés vár ránk. Ha én nem lennék, kitalálhatnál magadnak egy új személyazo-nosságot, és nyugodtan élhetnél valamelyik városban. Barátságokat köthetnél, talán még újra szerelmes is lehetnél. Ezen jót nevet. - Már szerelmes vagyok, és az is maradok életem végéig. Nem várom el tőled, hogy ezt megértsd. A Lorien más, nem olyan, mint a Föld. Ingerülten felsóhajtok. - De akkor is, legalább tartoznál valahova. - Most is tartozom valahova. Jelen pillanatban éppen az ohiói Paradise-ba, veled együtt. Megrázom a fejem. - Te is tudod, hogy miről beszélek, Henri. - Szerinted mi az, ami hiányzik nekem? - A rendes élet. - Te vagy az életem, kölyök. Rajtad és az emlékeimen kívül nincs semmilyen más kapcsolatom a múlttal. Nélküled nem marad semmim. Ez az igazság. Ebben a pillanatban kinyílik mögöttünk az ajtó. Bernie Kosar trappol ki a tornácra, a küszöbön pedig Sarah áll. - Tényleg azt akarjátok, hogy az egész filmet egyedül nézzem végig? - kérdezi. Henri elmosolyodik. - Szó sincs róla - feleli.

*****

A film után Henrival hazafuvarozzuk Sarah-t. Bekísérem a házuk ajtajáig, ott megállunk, és egymásra mosolygunk. Búcsúzóul megcsókolom, és közben fogom a kezét. - Holnap találkozunk - mondja, és megszorítja a kezem. - Szép álmokat! Visszaülök a furgonba, Henri kifarol Sarah-ék kocsifelhaj-tójáról, és elindulunk hazafelé. Akaratlanul is hatalmába kerít a félelem, ahogy eszembe jut, mit mondott Henri, amikor az első teljes nap után fölvett az iskola előtt: „Ne felejtsd el, hogy az első gyanús jelre azonnal tovább kell állnunk!" Igaza van. Tudom, hogy igaza van, de még soha senki iránt nem éreztem olyat, amit most Sarah iránt. Amikor vele vagyok, mintha lebegnék, és már akkor rettegek tőle, hogy el kell válnunk, amikor még együtt vagyunk. Ő értelmet ad a menekülésünknek és az állandó bujkálásnak. Most már van miért harcolnom. Már nemcsak a túlélés a célom, hanem a győzelem is. De az a tudat, hogy ezzel az ő életét is veszélybe sodorhatom, félelemmel tölt el. Amikor hazaérünk, Henri bemegy a hálószobájába, és a Ládával tér vissza. Leteszi a konyhaasztalra. - Komolyan? - nézek rá.

Bólint. - Van itt valami, amit már évek óta meg akarok mutatni

neked. Alig várom, hogy belenézhessek a Ládába. Együtt kipat-

tintjuk a zárat, aztán Henri maga felé fordítja a Ládát, és me-gint úgy nyitja ki, hogy ne láthassak bele. Kivesz egy bársonyzacskót, lecsukja a fedelet, és visszazárja a lakatot.

- Ez nem része a tálentumaidnak, de amikor legutóbb ki-nyitottuk a Ládát, beleraktam, mert rossz előérzetem volt. Ha a mogadoriak elkapnak minket, sosem fogják tudni ki-nyitni - mondja, és a Láda felé biccent.

- Na és mi van a zacskóban?

- A naprendszer - feleli. - Ha ez nem része a tálentumaimnak, akkor eddig miért

nem mutattad meg? - Mert ahhoz, hogy működésbe tudd hozni, már rendel-

kezned kell legalább egy tálentummal. Elrak mindent a konyhaasztalról, leül velem szemben, és

az ölébe teszi a bársonyzacskót. Rám mosolyog, érzi, milyen izgatott vagyok. Benyúl a zacskóba, és elővesz hét különböző méretű üveggolyót. Öblöt formál a két kezéből, a szájához emeli a golyókat és rájuk fúj. Az üveggolyók felszikráznak, Henri pedig feldobja őket a levegőbe, mire azok egyszeriben életre kelnek az asztal fölött. A hét golyó a mi naprendszerünk makettje. A legnagyobb akkora, mint egy jókora narancs - ez a Lorien napja -, középen lebeg, nagyjából annyi fényt bocsát ki magából, mint egy villanykörte, és úgy néz ki, mint egy lávagömb. A többi golyó körülötte kering. A közelebb lévők gyorsabban, a távolabbiak ezekhez képest csak vánszorognak. Mindegyik forog a tengelye körül, hipersebességgel váltakoznak a napok és az éjszakák. A naptól számított negyedik bolygó a Lorien. Figyeljük, ahogy mozog, és közben kezd kirajzolódni a felszíne. Nagyjából akkora, mint egy te-niszlabda. A makett nem méretarányos, mert a valóságban a Lorien sokkal kisebb, mint a napunk.

- És most mi történik? - kérdezem. - A golyó fölveszi a Lorien alakját. Megmutatja, hogy

néz ki jelen pillanatban. - De hát hogyan lehetséges ez? - Különleges bolygó a miénk, John. Ősi varázslat rejlik a

szívében. Innen származnak a tálentumaid is. Ez kelti életre a tárgyakat, amelyek az örökséged részét képezik.

- Na de az előbb azt mondtad, hogy ez itt nem része a tálentumaimnak.

- Nem, de ugyanonnan származik.

Mélyedések jelennek meg a golyón, hegyek emelkednek, mély szakadékok szabdalják a felszínt; tudom, hogy ezekben egykor folyók száguldottak. Aztán vége. Várom, hogy megjelenjenek a színek, hogy megmozduljon valami, legalább a szél. De semmi. A bolygó egész felszíne fekete és szürke. Nem tudom, miben reménykedtem, mire számítottam. Talán egy apró életjelre, a termékenység ígéretére. Magamba roskadok. Aztán a felszín egyszerre áttetszővé válik, és a bolygó belsejében halványan világítani kezd valami. Fölvillan, elhalványul, aztán ismét fölvillan - mintha egy alvó állat szívverését akarná jelezni.

- Mi ez? - kérdezem. - A Lorien még mindig él és lélegzik. Visszahúzódott,

erőt gyűjt. Ha úgy tetszik, téli álmot alszik. De egy nap majd fölébred.

- Miért vagy olyan biztos benne? - Az a pislákoló fény - mondja -, az ott a remény, John. Nézem a fényt, és valami furcsa örömérzés árad szét ben-

nem. Megpróbálták elpusztítani a civilizációnkat, a bolygónkat, de hiába, még most is lélegzik. Igen - gondolom -, Henrinak igaza van: a remény sosem hal meg.

- És ez még nem minden. Föláll, és csettint az ujjaival, mire a bolygók mozdulatlan-

ná merevednek. Egészen közel hajol a Lorienhez, az arca alig néhány centire van az apró gömb felszínétől, aztán tölcsért formál a kezéből, és ismét ráfúj a golyóra. Azon zöld és kék foltok jelennek meg, de szinte azonnal el is tűnnek, amint Henri lehelete elpárolog.

- Mit csináltál? - Világíts rá a kezeddel - mondja. Bekapcsolom a fényt, és fölemelem a két kezemet, mintha

meg akarnám fogni a bolygót. A zöld és kék foltok újra fel-bukkannak, és ezúttal ott is maradnak.

- Így nézett ki a Lorien a támadás előtt. Látod, milyen gyönyörű? Időnként már én magam is elfelejtem.

Valóban gyönyörű. Minden kékben és zöldben pompázik rajta, csak úgy lüktet az élettől. A növényzet lágyan hajlado-zik a szélben, amit valamiképpen én is érzek a bőrömön. Fi-noman fodrozódik a víz felszíne. A Lorien egyértelműen él és virul. De amikor eloltom a fényt, minden eltűnik, és megint szürkésfekete lesz az egész bolygó.

Henri ujjával egy pontra mutat a gömb felszínén. - Innen szálltunk fel a támadás napján. - Egy centivel ar-

rébb húzza az ujját. -És pontosan itt állt az Űrkutatási Mú-zeum.

Bólintok, és közelebb hajolok ahhoz a ponthoz, ahova mutat. Ugyanolyan szürke, mint minden más körülötte.

- Mi köze van egy múzeumnak ehhez az egészhez? - kér-dezem. Visszaülök a székre. Végtelen szomorúság kerít hatalmába, ahogy a kopár bolygót nézem.

Henri felém fordul. - Sokat gondolkodtam azon, amit láttál. - És? - kérdezem sürgetően. - Hatalmas múzeum volt ez, amit teljes egészében az űr-

utazás fejlődésének szenteltek. Az épület egyik szárnyában régi, több ezer éves rakéták voltak kiállítva. Azok még olyan üzemanyaggal működtek, amit csak a Lorienen használtak - mondja, aztán elhallgat, és újra a konyhaasztal fölött lebegő üveggolyóra pillant. - Ha az, amit láttál, valóban megtörtént, és egy második űrhajó is fel tudott szállni a harc kellős közepén, akkor az csakis az Űrkutatási Múzeum egyik hajója lehetett. Nincs rá más magyarázat. Még most is nehezen tudom elhinni, hogy ez sikerülhetett, és ha sikerült is, akkor sem juthatott túl messzire.

- Ha nem juthatott messzire, akkor miért foglalkozol vele még mindig?

Megrázza a fejét.

- Igazából magam sem tudom. Talán mégsem úgy áll a dolog, ahogy eddig gondoltam. De az is lehet, hogy most té-vedek, mert reménykedem. Mindenesetre a helyzet az, hogy ha annak az űrhajónak tényleg sikerült eljutnia valahova, az csakis a Föld lehet, a legközelebbi olyan bolygó a Mogadoron kívül, ahol élet van. És persze az is csak feltételezés, hogy talán volt rajta valaki, és nem csak műalkotásokkal rakták tele, vagy éppen üresen lőtték fel, hogy megzavarják vele a mogadoriakat. De azt hiszem, egy lorinnak mindenképpen kellett lennie a fedélzeten, mert, ahogy azt te is tudod, azok a régi űrhajók még nem voltak teljesen önműködőek.

*****

Újabb álmatlan éjszaka. Félmeztelenül állok a tükör előtt, és világító tenyeremet nézem. „Nem tudom, ezek után mire számíthatunk" - mondta délután Henri. A Lorien szívében még most is lüktet a fény, a magunkkal hozott tárgyak még mindig működnek - akkor a varázslat ugyan miért ért volna véget? És mi lehet vajon a többiekkel? Nekik is ugyanezekkel a problémákkal kell megküzdeniük? Nekik sem fejlődtek ki a tálentumaik?

Elhajolok a tükör elől, és belebokszolok a levegőbe. Abban reménykedem, hogy a tükör darabokra törik, vagy legalább egy apró dobbanás hallatszik az ajtón. De semmi. Egyedül árnyékolok félmeztelenül a tükör előtt, mint egy idióta, miközben Bernie Kosar az ágyról figyel. Mindjárt éjfél, de egyáltalán nem vagyok fáradt. Bernie Kosar leugrik az ágyról, odaül mellém, és a tükörképemet nézi. Rámosolygok, mire csóválni kezdi a farkát. - Na és veled mi a szitu? - kérdezem tőle. - Neked nincs valami különleges képességed? Nem vagy esetleg

Szuperkutya? Visszaadjam a köpenyedet, hogy tudjál repülni? Tovább csóválja a farkát, mancsával a padlót paskolja, és közben a szeme sarkából figyel. Felkapom, a fejem fölé emelem és megpörgetem a levegőben. - Figyelem! Itt jön Bernie Kosar, a Szuperkutya! Vergődni kezd a kezemben, ezért lerakom, vissza az ágyra. Oldalra dől, és a farkával elkezdi csapkodni a matracot. - Hát, haver, legalább egyikünknek kéne valamilyen szuperképesség. És nagyon úgy tűnik, hogy nem én leszek az. Hacsak nem térünk vissza a sötét középkorba, amikor a fény még hatalmat jelentett. Különben sajnos teljesen hasznavehetetlen vagyok. A hátára gördül, és várakozóan meregeti rám a nagy sze-mét. Azt akarja, hogy vakargassam meg a hasát.

TIZENHATODIK

FEJEZET

S A M V A L A M I É R T K E R Ü L . A S U L I B A N A Z O N N A L

E L T Ű N I K , ha meglát, vagy mindig ügyel rá, hogy ne maradjon velem kettesben. Henri unszolására, aki mindenáron hozzá akar jutni Sam újságjához - a neten ugyanis hiába kutakodott, semmit nem talált róla -, elhatározom, hogy egyik délután bejelentés nélkül átugrom hozzá. Edzés után Henri kitesz a házuk előtt. Sam Paradise külvárosában lakik, egy kicsi, szerény külsejű házban. Bekopogok, de senki nem nyit ajtót. Nincs bezárva a bejárati ajtó, ezért kinyitom, és belépek.

Barna szőnyeg borítja a padlót, a lambériás falon pedig családi fotók lógnak, amiken Sam még nagyon kicsi. A képeken ott van ő, az anyja, meg egy férfi, aki nyilván az apja. Ugyanolyan vézna, mint a fia, és szintén szemüveges. Közelebb hajolok az egyik képhez. Akármilyen furcsa, de úgy tűnik, Sam pontosan ugyanazt a szemüveget viseli, amit a képen az apja.

Elindulok a folyosón, és pár lépéssel egy ajtóhoz érek, ami csakis Sam szobájába vezethet; egy tábla lóg rajta, amin a kö-vetkező felirat olvasható: BELÉPÉS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE! Az ajtó résnyire nyitva áll. Belesek. A szobában rend és tisztaság uralkodik, látszik, hogy mindennek megvan a helye. Az ágy fekete, Szaturnusz-mintás pokróccal van letakarva. Rajta ugyanolyan mintájú kispárnák. A falakon mindenféle plakát. Két NASA-poszter, A nyolcadik utas: a Halál és a Csillagok háborúja moziplakátja, meg egy harmadik, egy fekete hátterű kép valami zöld fejű földönkívüliről. A szoba közepén a mennyezetről a naprendszer makettje lóg, a Nap és a kilenc bolygó. Eszembe jut, amit Henri mutatott néhány nap- ja. Sam biztosan összepisilné magát a gyönyörűségtől, ha megmutatnám neki. Megpillantom magát Samet: az íróasz-tala mögött ül, a fülén fejhallgató. Kinyitom az ajtót, mire hátranéz. Nincs rajta a szemüvege, ami nélkül a szeme kicsi és mélyen ülő, mint valami rajzfilmfigurának.

- Mi a helyzet? - kérdezem lezseren, mintha teljesen ter-mészetes lenne, hogy egyszer csak benyitok a szobájába. Döbbenten mered rám, aztán villámgyorsan lekapja a fej-hallgatót, és benyúl az egyik fiókba. Azt asztalára pillantok, és látom, hogy éppen a Köztünk járnak egyik számát olvasta. Amikor fölnézek, a kezében már egy pisztolyt tart, és egye-nesen rám szegezi. - Hé! - mondom, és ösztönösen magam elé tartom a ke-zem. - Azzal meg mit akarsz? Föláll. Remeg a keze. A fegyverrel a mellkasomat veszi célba. Most már kezdek megijedni - lehet, hogy teljesen bekattant? - Áruld el, ki vagy! - mondja. - Miről beszélsz? - Láttam, mit csináltál az erdőben. Te nem ember vagy! - Ettől féltem. Hogy többet látott, mint amennyit szabad lett volna. - Sam, te megőrültél! Az csak egy kis bunyó volt. Évek óta küzdősportokkal foglalkozom. - A kezed úgy világított, mint egy reflektor. És úgy haji-gáltad az embereket, mintha nem is lenne súlyuk. Ez nem normális! - Ne hülyéskedj már - mondom még mindig feltartott kézzel. - Tessék, nézd meg a kezemet. Úgy látod, hogy vilá-gít valamelyik? Mondtam neked, hogy Kevin kesztyűje van rajtam. - Megkérdeztem tőle! Azt mondta, nem is volt rajta kesztyű! - Te komolyan azt hiszed, hogy elmondaná neked az igazat azok után, ami történt? Tedd már le azt a pisztolyt! - Előbb mondd el, ki vagy! Forgatni kezdem a szemem.

- Oké, Sam, beismerem, földönkívüli vagyok. A bolygó, ahol születtem, több száz millió kilométerre van innen. Szu-perképességekkel rendelkezem. Tényleg ezt akarod hallani? - Szótlanul mered rám, a keze még mindig remeg. - Nem veszed észre, milyen hülyén hangzik ez az egész? Fejezd már be ezt az őrültséget, és tedd le a fegyvert!

- Igaz, amit mondtál? - Hogy őrült vagy? Igen, igaz. Az agyadra ment ez a sok

baromság. Mindenhol összeesküvést meg földönkívülieket

látsz, még a legjobb barátodban is. Most már tényleg rakd le azt a pisztolyt!

Még mindig meredten bámul. Látom rajta, hogy azon gondolkodik, amit mondtam. Leengedem a kezem. Fölsóhajt, és végre leereszti a fegyvert.

- Ne haragudj - mondja. Idegesen fújok egyet. - Pedig lenne miért. Mégis mi a francot képzeltél? - Nincs is megtöltve. - Ezt előbb is mondhattad volna. Miért akarsz ennyire

hinni ebben az egészben? Nem válaszol, csak megrázza a fejét, és visszateszi a pisz-

tolyt a fiókba. Beletelik egy percbe, mire sikerül lecsillapod-nom, és újra normálisan tudok viselkedni, mintha mi sem történt volna.

- Mit olvasol? - kérdezem. Megvonja a vállát. - Csak a szokásos földönkívüli cuccot. Lehet, hogy egy

kicsit tényleg le kéne állnom vele. - Az is elég lenne, ha nem vennéd az egészet készpénz-

nek - felelem. - Biztos baromi meggyőzően tudnak érvelni. Megnézhetem?

Odaadja a Köztünk járnak legújabb számát, én pedig óva-tosan leülök vele az ágy szélére. Azt hiszem, most már le-csillapodott annyira, hogy ne akarjon újra fegyvert rántani. Az újságnak ez a példánya is egy gagyi fénymásolat, a betűk kicsit el is vannak mosódva. Nem valami vastag, nyolc-tíz oldal az egész, A4-es lapokra nyomtatva. A fejlécen az áll: NOVEMBER. Valószínűleg ez a legfrissebb szám. - Nagyon fura ez az újság, Sam - szólalok meg. Elmosolyodik. - A fura fazonok a fura újságokra buknak. - Honnan van? - kérdezem. - Előfizetek rá. - Azt mindjárt gondoltam, de hogyan? Megvonja a vállát. - Igazából nem tudom. Egyszer csak elkezdték küldeni. - Előfizetsz valamilyen más lapra is? Lehet, hogy onnan szedték a címedet. - Elmentem egyszer egy találkozóra. Azt hiszem, ott iratkoztam föl valamilyen sorsolásra. Már nem emlékszem

pontosan. Mindig azt gondoltam, hogy onnan tudják a címem. Átfutom a címlapot. Honlap nincs feltüntetve rajta, de ez nem lep meg, hiszen Henri már mindent tűvé tett a neten. Elolvasom a szalagcímet az első oldalra nyomott cikk fölött:

FÖLDÖNKÍVÜLI A SZOMSZÉDJA? TÍZ HALÁLBIZTOS TIPP, HOGY ELDÖNTHESSE!

A cikk közepén fénykép látható egy férfiról, aki egyik ke-zében szemeteszsákot tart, a másikkal pedig éppen fölemeli a kuka fedelét. A háza előtt áll, és minden jel arra utal, hogy éppen ki akarja dobni a zsákot a kukába. Az egész kiadvány fekete-fehér, a férfi szeme mégis valahogy furcsán izzik. Borzalmas kép - mintha valaki lefényképezte volna a gyanútlan szomszédját, aztán zsírkrétával kiszínezte volna a szemét. Kitör belőlem a nevetés. - Mi az? - kérdezi Sam. - Rettenetes ez a kép. Mintha a Godzilla egyik jelenete lenne. Rápillant, aztán megvonja a vállát. - Hát, ja - motyogja. - De akár igaz is lehet. Jól mondtad, mindenhol, mindenkiben földönkívülit látok. - Én azt hittem, a földönkívüliek úgy néznek ki - mon-dom, és a zöld fejű idegent ábrázoló poszter felé biccentek. - Nem hiszem, hogy mind ilyenek - feleli. - Az előbb mondtad, hogy te is szuperképességekkel rendelkező földönkívüli vagy, mégsem így nézel ki. Elnevetjük magunkat, és közben azon töröm a fejem, ho-gyan fogom ebből kivágni magam. Remélhetőleg Sam sosem jön rá, hogy igazat mondtam. Legszívesebben elmondanék neki mindent - rólam, Henriról, a Lorienről -, kíváncsi lennék, hogyan reagálna. Vajon hinne nekem? Kinyitom az újságot, hogy megnézzem az impresszumot, de sehol sem találom. Végiglapozom, de csak újabb sztorikra és elméletekre bukkanok benne. - Nincs benne impresszum. - Micsoda? - Tudod, minden napilapban és folyóiratban van egy olyan oldal, ahol fölsorolják a szerkesztőség tagjait, hogy kik készítik a lapot, hol nyomják, satöbbi. Oda szokták írni,

hogy a kérdéseket, leveleket az alábbi postafiókcímre várjuk. Minden újságban van ilyen, de ebben nincs. - Mert titokban kell tartaniuk a kilétüket - mondja Sam. - Ki elől? - A földönkívüliek elől - feleli, és elmosolyodik, mintha maga is belátná, milyen abszurd, amit mond. - Megvan a múlt havi szám? Benyúl a szekrényébe, és elővesz egy másik példányt. Gyorsan átlapozom, hátha megtalálom benne a mogadoriakról szóló cikket. Ott van a negyedik oldalon.

A MOGADORIAK A FÖLD ELFOGLALÁSÁRA KÉSZÜLNEK

A kilencedik galaxis Mogador nevű bolygójának lakói több mint tíz éve élnek a Földön. Ez a vérszomjas faj az egész világegyetemet az uralma alá akarja hajtani. Állítólag agy Földhöz hasonló bolygót már elpusztítottak, és most az a tervük, hogy feltérképezik a Föld gyengeségeit, majd kiirtják lakóit, és elfoglalják a bolygót.

(következő számunkban folytatjuk)

Háromszor is elolvasom a cikket. Azt reméltem, több in-formáció lesz benne annál, amit Sam már elmondott, de csa-lódnom kell. Ráadásul olyan nem is létezik, hogy „kilencedik galaxis". Nem tudom, ezt honnan vették. Újra átlapozom a legújabb számot. Nincs benne semmi a mogadoriakról. Az első gondolatom az, hogy nem volt mit megírniuk, mert nem sikerült többet megtudniuk. Aztán a második az, hogy a mogadoriak is olvasták az újságot, és kézbe vették az ügyet, akármit jelentsen is ez.

- Kölcsönkérhetem? - kérdezem, és felmutatom a múlt havi számot.

Bólint. - De vigyázz rá!

*****

Három óra múlva, este nyolckor Sam anyja még mindig nincs otthon. Megkérdezem Samtől, hogy hol van ilyenkor az anyukája, de csak megvonja a vállát, mintha nem lenne semmi különös a távollétében. Délután többnyire

videojátékokat játszottunk meg tévét néztünk, vacsorára pedig a mikróban melegítettünk magunknak kaját. Sam végig szemüveg nélkül volt, ami azért furcsa, mert azelőtt még sosem láttam így. Még tesiórán, futás közben sem vette le. Fölkapom a szemüveget a komódjáról és az orromra biggyesztem. Elhomályosul előttem a világ, és szinte azonnal megfájdul a fejem.

Samre pillantok. Törökülésben ül a földön, hátát az ágynak veti, az ölében egy földönkívüliekről szóló könyvet tart.

- Jesszusom, neked ilyen rossz a szemed? - kérdezem. Fölnéz a könyvből. - Apámé volt. A szemüveget visszateszem a komódra. - Kell neked ez egyáltalán? Megvonja a vállát. - Igazából nem. - Akkor meg miért hordod? - Apámé volt. Újra fölveszem a szemüveget. - Én ebben egy lépést sem tudnék egyenesen megtenni. - Már hozzászokott a szemem. - Azt ugye tudod, hogy ha továbbra is viseled, azzal tönkrevághatod a szemedet? - Akkor talán én is ugyanazt fogom látni, amit az apám. Leveszem a szemüveget, és visszarakom oda, ahonnan elvettem. Még mindig nem értem, Sam miért hordja. Érzelmi okokból? Tényleg azt gondolja, hogy ez ennyire fontos? - Hol van az apád,Sam? Fölemeli a fejét. - Nem tudom. - Ezt meg hogy érted? - Eltűnt, amikor hétéves voltam. - Nem tudod, hova ment? Sóhajt egy nagyot, és tovább olvas. Szemmel láthatóan nincs kedve beszélni erről. - Te hiszel ebben az egészben? - kérdezi pár perc hallgatás után. - A földönkívüliekben? -Ja. - Igen, hiszek a földönkívüliekben.

- Szerinted tényleg rabolnak el embereket? - Fogalmam sincs. Nem lehetetlen. Miért, szerinted igen? Bólint. - Általában azt gondolom, hogy igen. Csak néha érzem hülyeségnek. - Meg tudom érteni - felelem. Mélyen a szemembe néz, és kiböki: - Azt hiszem, az apámat elrabolták. Ahogy ezt kimondja, megrándul az arca. Ebből arra

következtetek, hogy akinek legutóbb előadta ezt az elméletét, az nem volt túl kedves vele.

- Miből gondolod? - Abból, hogy egyszerűen csak eltűnt. Elment tejért meg

kenyérért a boltba, és többé nem tért vissza. A furgonja ott parkolt a bolt előtt, de senki nem látta bemenni. Szőrén-szá-lán eltűnt, csak a szemüvege maradt ott a furgon mellett a járdán. - Egy pillanatra elhallgat. - Azt hittem, azért jöttél, hogy elrabolj.

Nehéz elhinni, amit mond. Hogyhogy nem látta senki az apja elrablását, ha az eset a város kellős közepén történt? Talán az apjának megvolt rá az oka, hogy eltűnjön, és meg-szervezte a saját elrablását. Nem olyan nehéz nyomtalanul eltűnni, Henrival számtalanszor megtettük már az elmúlt tíz évben. Sam érdeklődése a földönkívüliek iránt egyszerre tö-kéletesen érthetővé válik. Talán tényleg csak úgy akarja látni a világot, mint az apja, de az is lehet, hogy valahol a lelke mélyén azt hiszi, a szemüveg megőrizte apja utolsó pillantá-sát, és amit látott, az belevésődött a lencsébe. Talán azt hiszi, hogy ha elég kitartó, egy napon ő is meglátja ugyanazt, és az apja utolsó pillantása megerősíti majd, amit a lelke mélyén már úgyis tud. De lehet, hogy azt gondolja, ha elég sokáig keresgél, egyszer majd rátalál egy cikkre, amiből kiderül, hogy az apját tényleg elrabolták, és azt is megtudja belőle, hogyan mentheti meg.

És honnan tudhatnám, hogy egy nap nem fog csakugyan bizonyítékot találni az elméletére?

- Hiszek neked - mondom. - Nagyon is lehetséges, hogy valakit földönkívüliek rabolnak el.

TIZENHETEDIK

FEJEZET

MÁSNAP A MEGSZOKOTTNÁL KORÁBBAN KELEK,

FÖLTÁPÁSZkodom az ágyból, és kitéblábolok a konyhába. Henri már az asztalnál ül, előtte a laptop, és éppen a híreket olvassa. A nap még nem kelt föl, az egész ház sötét, egyedül a monitor fénye világít. - Van valami érdekes? - Nem, nincs semmi. Fölkapcsolom a villanyt. Bernie Kosar kaparni kezdi a be-járati ajtót. Kinyitom neki, mire szokás szerint kisprintel a kertbe, és fölszegett fejjel körbejárja, ellenőrzi, nincs-e va-lami gyanús fejlemény. Véletlenszerűen szimatol egy kicsit pár helyen, aztán megy tovább. Miután megállapította, hogy minden rendben, berohan az erdőbe, és eltűnik. A konyhaasztalon a Köztünk járnak két példánya hever, az egyik az eredeti, a másik a másolat, amit Henri készített. A kettő között egy nagyító fekszik. - Van valami különleges az eredetin? - Semmi az égvilágon. - És akkor most mi lesz? - kérdezem. - Hát, úgy tűnik, szerencsém volt. Rákerestem a cikkek kulcsszavaira, és a kereső kiadott pár találatot. Az egyikről eljutottam egy fickó honlapjára. Küldtem neki egy e-mailt. Döbbenten meredek rá. - Ne aggódj - mondja. - Nem tudják lenyomozni a leve-let. Legalábbis ezt biztosan nem. - Miért, hogyan küldted?

- Átirányítottam a világ különböző pontjain található szervereken, hogy az eredeti feladót ne lehessen visszakeresni.

- Ügyes. Bernie Kosar kaparászik az ajtónál, beengedem. A mikró

órája 5.59-et mutat. Még két órám van a tanítás kezdetéig. - Biztos vagy benne, hogy jól teszed, ha ennyire belemá-

szol? - kérdezem. - Mi van, ha ez csapda? Nem lehet, hogy

egyszerűen csak ki akarnak ugrasztani minket a rejtekhe-lyünkről?

Henri bólint. - Ha a cikkben minket is megemlítettek volna, akkor biz-

tosan elgondolkodom rajta. De nincs szó rólunk. Csak a Föld megszállásáról írtak benne, arról, hogy a mogadoriak ugyan-azt akarják tenni ezzel a bolygóval, amit a Loriennel. Nagyon sok mindent még most sem értek. Igazad volt néhány héttel ezelőtt, amikor azt mondtad, hogy túl könnyen legyőztek minket. Valóban. És nem értem, hogy miért. Az egész olyan érthetetlen. Miért tűntek el a Bölcsek közvetlenül a támadás előtt? Utólag belegondolva már a ti kimenekítésetek is fur-csának tűnik, pedig korábban ez soha nem jutott eszembe. És hiába láttuk mindketten, mi történt, valami még mindig hiányzik a képből. Ha egy nap sikerül visszajutnunk a Lorienre, feltétlenül ki kell derítenünk, mi történt pontosan, nehogy megismétlődhessen. Ismered a mondást: aki nem tanul a történelemből, az arra kárhoztatik, hogy megismételje. De másodszor már sokkal nagyobbak a tétek.

- Aha. De annak alapján, amit szombat este mondtál, napról napra csökken az esélye a visszatérésünknek. Szóval szerinted mindezek fényében is érdemes kockáztatni?

Megvonja a vállát. - Még mindig vagytok hatan. Valószínűleg most már a

másik öt Védőnek is megjelentek a tálentumai. Lehet, hogy csak nálad késik az újabb. Szerintem az lesz a legjobb, ha minden eshetőségre fölkészülünk.

- Na és mi a terved? - Egyelőre csak telefonálok egyet. Kíváncsi vagyok, mit tud ez az illető, akinek írtam. Érdekelne, miért nem folytat-ta a sztorit. Két lehetőség van: vagy nem talált több infót, és ezért ejtette a témát, vagy fölkereste valaki a lap megjelenése után, és gondoskodott róla, hogy ne legyen folytatás. Nagyot sóhajtok. - Azért légy óvatos! - mondom.

*****

Fölveszek egy vastag pulóvert a két pólómra, hozzá egy vastag nadrágot, bekötöm az edzőcipőmet, aztán fölállok,

és nyújtózom egyet. Berakom a táskámba a ruhát, amit a suliban akarok viselni, mellé egy törülközőt, szappant meg egy kis flakon sampont, hogy amikor beérek, le tudjak zuhanyozni. Mostantól reggelente futva megyek iskolába. Henri azt mondja, nem árt, ha edzésben tartom magam, de tudom, hogy valójában azt reméli, ez majd valahogy fölébreszti a tálentumaimat szendergésükből, már ha tényleg csak szenderegnek. Bernie Kosarra pillantok. - Na, mit szólnál egy kis futáshoz, haver? Benne vagy? Vadul csóválja a farkát, és ugrál körbe-körbe. - Suli után találkozunk - köszönök el Henritól. - Jó futást! - mondja. - Vigyázz az úton. Kilépünk a csípős hidegbe. Bernie Kosar izgatottan vakkant párat. Lassan végigkocogok a kocsifelhajtón, ki a kavicsos útra. A kutya mellettem üget, ahogy azt vártam. Kell egy pár száz méter, hogy bemelegedjenek az izmaim. - Feljebb kapcsolhatunk, kishaver? Bernie Kosar ügyet sem vet rám, csak boldogan kocog mellettem, a nyelve kilóg a szájából. - Oké, akkor hajrá. Magasabb sebességi fokozatba kapcsolok, előbb futásra váltok, aztán tiszta erőből sprintelni kezdek. Bernie Kosart messze magam mögött hagyom. Hátranézek, és látom, hogy vadul teper utánam, de sokkal gyorsabb vagyok nála. A szél belekap a hajamba, a fák elmosódnak mellettem. Nagyszerű érzés. Bernie Kosar hirtelen bevág az erdőbe, és eltűnik a szemem elől. Nem tudom, mitévő legyek: álljak meg, és várjak, amíg újra föl nem bukkan? De alighogy ezt végiggondolom, közvetlenül előttem kiugrik a fák közül. Találkozik a tekintetünk; félrecsapott nyelvvel, lihegve néz rám, a szeme vidáman csillog. - Fura egy kutya vagy te, azt ugye tudod? Öt perc múlva megpillantom az iskolát. Az utolsó kilomé-tert sprintben teszem meg, olyan gyorsan futok, ahogy csak bírok. Még korán van, nincs a közelben senki, aki meglát-hatna. Amikor odaérek, megállok, összekulcsolom a kezem a tarkómon, és levegő után kapkodok. Bernie Kosar fél perc-cel később fut be. Letérdelek hozzá, és megsimogatom. - Ügyes voltál. Azt hiszem, mostantól ez lesz a reggeli szertartásunk.

Leveszem a táskát a vállamról, kinyitom, és előveszek be-lőle egy kis pakkot, amibe pár szalonnacsíkot csomagoltam. Boldogan veti rá magát. - Oké, kishaver, én most bemegyek. Futás haza, Henri már vár! Egy másodpercig csak néz rám, aztán elindul hazafelé. El-képesztő, hogy mi mindent megért. Megfordulok, belépek az iskola épületébe, és célba veszem a tusolót.

*****

Én vagyok a második, aki belép a csillagászatterembe. Sam már ott van, a szokott helyén ül, az egyik hátsó padban. - Hahó - üdvözlöm. - Hát a szemüveged hova lett? Mi történt? Megvonja a vállát. - Gondolkodtam azon, amit mondtál. Talán tényleg hü-lyeség hordanom, amikor nem is rossz a szemem. Leülök mellé, és elmosolyodom. Nem hiszem, hogy valaha is meg fogom szokni az arcát szemüveg nélkül. Visszaadom neki a Köztünk járnak múlt havi számát. Berakja a táskájába. Pisztolyt formálok a kezemből, megbököm vele, és oda-szólok: - Bumm! Kitör belőle a nevetés. Aztán belőlem is. Egyszerűen kép-telenek vagyunk abbahagyni. Amikor egyikünk már majdnem befejezné, a másik megint rákezdi, és folytatjuk tovább. Az újonnan érkezők értetlenül merednek ránk. Aztán megjön Sa- rah is. Egyedül van; zavartan odalép hozzánk, és leül mellém. - Min nevettek ennyire? - Igazából magam sem tudom - felelem, és újra kitör be-lőlem a röhögés. Mark az utolsó, aki belép a terembe. Elfoglalja a szokott helyét, csak most már nem Sarah ül mellette, hanem egy másik lány. Azt hiszem, végzős. Sarah benyúl az asztal alá, és megfogja a kezemet. - Mondani akarok valamit. - Mit? - Tudom, hogy elég későn szólok, de a szüleim szeretné-nek meghívni téged és apádat holnap estére, a Hálaadás napi vacsorára.

- Hú, nagyon klassz! Még megkérdezem otthon, de úgy tudom, nincs semmilyen programunk holnapra, úgyhogy valószínűleg menni fog. Elmosolyodik. - Remek. - Mivel csak ketten vagyunk, általában nem is szoktuk megünnepelni a Hálaadást. - Mi sosem hagyjuk ki. A két bátyám is hazajön a főisko-láról. Szeretnének megismerkedni veled. - Egyáltalán honnan tudnak rólam? - Szerinted? Bejön a tanár. Sarah rám kacsint, aztán elkezdünk jegyze-telni. Henri a szokott helyen parkol a furgonnal. Bernie Kosar az anyósülésen ül, a farkát csóválja, és amint meglát, azonnal elkezdi paskolni az ajtót. Beülök mellé. - Athens - mondja Henri. - Tessék? - Az ohiói Athens. - Mi van ott? - Ott készülnek a Köztünk járnak számai. Ott adják pos-tára őket. - Hogy derítetted ki? - Megvannak a módszereim. - Ránézek. - Oké, oké. Há-rom e-mail és öt telefonhívás kellett hozzá, de megvan a szám. Az igazat megvallva, nem volt különösebben nehéz. Bólintok. Tudom, mit akar mondani ezzel. A mogadoriak ugyanilyen könnyen megtalálhatták, mint ő. Vagyis a mérleg nyelve most már inkább a második lehetőség felé billen, miszerint valaki megakadályozta a kiadót abban, hogy folytassa a sztorit. - Milyen messze van ez az Athens? - kérdezem. - Kocsival két óra. - És elmész? - Remélem, nem lesz rá szükség. Először felhívom a fickót telefonon. Amikor hazaérünk, Henri rögtön elő is veszi a mobilját, és leül a konyhaasztalhoz. Lehuppanok vele szemben, és hall-gatom. - Jó napot, egy cikkel kapcsolatban szeretnék érdeklődni, ami a Köztünk járnak múlt havi számában jelent meg.

Mély hang válaszol a vonal másik végéről. Nem értem, mit mond. Henri elmosolyodik. - Igen - mondja, aztán elhallgat. - Nem, nem vagyok előfizető. Egy barátomnak jár a lap. Újabb szünet. - Nem, köszönöm. Bólogat. - A mogadoriakról szóló cikk érdekelne. Úgy volt, hogy a

mostani számban lesz folytatása, de nem találtam benne semmit.

Közelebb hajolok, hogy én is halljam a választ. A testem megfeszül az izgalomtól. A hang zavartan vakkant valamit, aztán elnémul a telefon.

- Halló? - Henri elveszi a telefont a fülétől, ránéz, aztán újra a füléhez emeli. - Halló? - ismétli. Összecsukja a mobilt és lerakja az asztalra. A szemembe néz. - Azt mondta: „Soha többé ne hívjon!" Azután lecsapta.

TIZENNYOLCADIK

FEJEZET

M I U T Á N E S T E Ó R Á K I G V I T A T K O Z U N K A R R Ó L , H O G Y

E L - menjen-e vagy sem, Henri másnap reggel fölkel, és kinyomtatja az útvonaltervet Athensbe. Azt mondja, nem marad sokáig, elmehetünk a Hálaadás napi vacsorára Sarah-ékhoz. Mielőtt elindul, a kezembe nyom egy papírlapot, rajta az úti célja címe és telefonszáma. - Biztos vagy benne, hogy ez okos lépés? - kérdezem. - Ki kell derítenünk, mi folyik itt. Fölsóhajtok. - Szerintem mindketten pontosan tudjuk, mi folyik itt. - Talán - feleli ellentmondást nem tűrő hangon. A szavaiból ezúttal hiányzik a szokásos bizonytalanság. - Ugye tudod, hogy fordított helyzetben mit mondanál nekem? Elmosolyodik. - Igen, John. Tudom, mit mondanék. De azt gondolom, hogy ez most a hasznunkra válhat. Ki akarom deríteni, mi-től ijedt meg annyira ez az ember. Meg akarom tudni, hogy tettek-e rólunk említést, hátha olyan módszerekkel kutatnak utánunk, amikre eddig nem is gondoltunk. Azzal lépéselőnybe kerülhetünk. Ráadásul ha ez a fickó látta őket, akkor azt is megtudhatjuk tőle, hogy néznek ki. - De hát már tudjuk, hogy néznek ki. - Csak azt tudjuk, hogy néztek ki akkor, amikor megtá-madtak minket. Azóta eltelt tíz év, és lehet, hogy megváltoztak. Hosszú ideje élnek a Földön. Kíváncsi vagyok, hogyan tudnak elvegyülni. - Még ha meg is tudjuk, hogy néznek ki, mire meglátjuk őket az utcán, valószínűleg már úgyis késő lesz. - Talán igen, talán nem. Ha meglátok egyet közülük, megpróbálom megölni. Egyáltalán nem biztos, hogy ő fog

megölni engem - mondja ezúttal a megszokott bizonytalansággal a hangjában. Feladom. Egyáltalán nem tetszik az ötlet, hogy ő elmegy Athensbe, miközben én itthon ücsörgök. De tudom, hogy bármit mondanék, az süket fülekre találna. - Biztos, hogy visszaérsz időben? - kérdezem. - Most indulok, vagyis nagyjából kilenc körül leszek ott. Nem hiszem, hogy egy-két óránál tovább maradnék, ami azt jelenti, hogy legkésőbb egyre visszaérek. - Akkor ezt miért adtad ide? - Fölemelem a papírlapot, amire a címet és a telefonszámot írta. Megvonja a vállát. - Biztos, ami biztos. Sosem tudhatjuk, mi történik. - Egyetértek, és éppen ezért gondolom, hogy jobb lenne, ha nem mennél sehova. - Ott a pont - mondja, és ezzel le is zárja a vitát. Össze-szedi a papírjait, feláll, és hátratolja a székét. - Délután találkozunk. -Oké. Kimegy a furgonhoz, beszáll. Bernie Kosarral kiállunk a tornácra, és nézzük, ahogy elhajt. Nem tudom, miért, de nagyon rossz előérzetem van. Remélem, visszajön.

*****

Nagyon lassan múlik az idő. Vannak ilyen napok, amikor úgy tűnik, mintha egy perc negyedóráig tartana, és fél nap kell ahhoz, hogy elteljen egy óra. Videojátékokkal múlatom az időt, és a neten szörfözők. Fura híreket keresek, hátha találok valamit a többiekről. Nem bukkanok semmi gyanúsra, és ez örömmel tölt el - azt jelenti, hogy sikerült rejtve maradnunk. Láthatatlanok vagyunk az ellenségeink számára.

Időnként megnézem a telefonomat. Délben küldök Henrinak egy sms-t. Nem válaszol. Megebédelek, megetetem Bernie-t, aztán küldök neki még egy üzenetet. Semmi válasz. Kezdek ideges lenni. Henri mindig azonnal

válaszolni szokott. Lehet, hogy ki van kapcsolva a telefonja. Vagy lemerült az aksija. Próbálom meggyőzni magam, hogy valami ilyesmiről lehet szó, de tudom, hogy csak áltatom magam.

Délután kettőkor már komolyan aggódom. Nagyon aggó-dom. Egy óra múlva Hartéknál kéne lennünk. Henri tudja, hogy ez milyen fontos nekem. Az kizárt, hogy hanyagolja a meghívást, soha nem tenne ilyet. Elmegyek zuhanyozni, és közben abban reménykedem, hogy mire végzek, már ott ül majd a konyhaasztalnál, és a kávéját kortyolgatja. Csak a forró vizet nyitom meg, a hideghez hozzá sem nyúlok. Nem érzek semmit. A testem teljesen hőálló lett. Mintha langyos vizet csurgatnék magamra, egyáltalán nem érzem a forrósá-got. Régebben szerettem forró vízzel tusolni, hosszú percekig állni a zuhany alatt. Behunytam a szemem, és hátrahajtottam a fejem. Élveztem, ahogy a víz végigzubog a bőrömön. Olyankor egy kicsit sikerült megfeledkeznem az életemről, meg arról, hogy ki és mi vagyok.

Zuhanyozás után kinyitom a szekrény ajtaját, és előveszem a legjobb cuccomat. Semmi extra, csak egy világosbarna nadrág, egy ing meg egy pulóver. Mivel állandóan menekülünk, nincs is rendes utcai cipőm, csak futócipőm. Így rendesen felöltözve abban olyan röhejesen nézek ki, hogy elnevetem magam - egész nap most nevetek először. Bemegyek Henri szobájába, és körülnézek a szekrényében. Van egy pár bőrcipője, ami pont jó rám. Ahogy meglátom a ruháit, csak még idegesebb leszek. Szeretném azt hinni, hogy csak elhúzódott egy kicsit a dolog - de akkor telefonált volna. Biztosan tudom, hogy valami baj van.

A bejárati ajtóhoz megyek. Bernie ott ül, és bámul kifelé az ablakon. Rám néz, aztán nyüszíteni kezd. Megsimogatom a fejét, és visszamegyek a szobámba. Az órára pillantok. Nem sokkal múlt három. Megnézem a telefonomat. Se üzenet, se nem fogadott hívás. Úgy döntök, hogy átmegyek egyedül Sarah-ékhoz, és ha Henri ötig nem jelentkezik, akkor kitalálok valamit. Majd azt mondom nekik, hogy Henri megbetegedett, és én sem érzem jól magam. Vagy hogy lerobbant a furgon, és segítenem kell neki. De

remélhetőleg addigra megérkezik, és kellemesen töltjük a Hálaadás nap estéjét. Igazából ez lesz az első alkalom, hogy megünnepeljük. Ha pedig mégsem fut be, hát akkor majd kitalálok valamit. Muszáj lesz.

Mivel a furgon nincs otthon, a futás mellett döntök. Való-színűleg meg sem izzadok, mégis gyorsabban odaérek majd, mintha kocsival mennék. Az ünnep miatt az utakon úgysem lesz senki. Elbúcsúzom Bernie-től, megmondom neki, hogy későn jövök haza, aztán begyújtom a rakétákat. A földek mentén futok, a fák között. Jólesik elégetni egy kis energiát, némileg levezetem vele az idegességemet. Néhányszor fel-gyorsítok a maximumra, ami nagyjából száz-száztíz kilomé-ter per órás sebességet jelent. Élvezem, ahogy a hideg levegő az arcomba vág. Szeretem a hangját - ugyanaz a hang ez, mint amikor kidugom a fejem az ablakon, miközben az autó-pályán repesztünk. Azon tűnődöm, hogy húsz vagy huszonöt éves koromban vajon milyen gyorsan tudok majd futni.

Sarah-ék házától száz méterre megállok. Egyáltalán nem fulladtam ki. Ahogy lépkedek a ház felé, meglátom Sarah-t az egyik ablakban. Mosolyogva integet nekem, aztán eltűnik, és pont akkor ér oda a bejárati ajtóhoz, amikor én.

- Helló, szépfiú - köszönt. Megfordulok, és körülnézek, mintha nem tudnám, kihez

beszél. Aztán visszafordulok, és megkérdezem, hogy ezt tényleg nekem mondta-e. Elneveti magát.

- Olyan idétlen vagy! - jegyzi meg, és belebokszol a karomba, aztán odahúz magához, és jókora puszit nyom az arcomra. Ahogy utána nagy levegőt veszek, megérzem a vacsora illatát: töltött pulyka, édesburgonya, kelbimbó és tökös pite.

- Micsoda illatok! - mondom. - Anyukám egész nap sütött- főzött. - Már alig várom a vacsorát! - És apukád hol van? - Akadt egy kis dolga. Nemsokára jön. - Minden rendben van? - Persze, nem nagy ügy.

Bemegyünk, és körbevezet a házban. Fantasztikus az ott-honuk. Igazi klasszikus családi ház: a hálószobák az emele-ten, az egyik bátyja szobája a tetőtérben, a lakóhelyiségek - a nappali, az étkező, a konyha és a vendégszoba - pedig a földszinten. Amikor a szobájához érünk, belépünk, becsukja mögöttünk az ajtót, és megcsókol. Meglepődöm, de persze nem tiltakozom.

- Egész nap erre vártam - mondja halkan, amikor elhú-zódik. Elindul az ajtó felé, de visszahúzom, és újra megcsó-kolom.

- Én pedig egész vacsora alatt arra fogok várni, hogy utá-na újra megcsókolhassalak - suttogom. Elmosolyodik, és megint a karomba bokszol. Még szerencse, hogy nem Mike Tysonba zúgtam bele.

Visszamegyünk a földszintre, be a nappaliba, ahol Sarah főiskolás bátyjai, akik az ünnepre jöttek haza, focimeccset néznek az apjukkal. Leülök közéjük, Sarah pedig kimegy a konyhába, hogy segítsen az anyjának és húgának a vacsora elkészítésében. Soha nem voltam túlzottan oda a fociért. Va-lószínűleg azért, mert ahogy Henrival éltünk, abba nem na-gyon tudott behatolni a külvilág. Mindig csak azzal törődtem, hogy minél előbb beilleszkedjek oda, ahol éppen vagyok, és fölkészüljek rá, hogy bármikor továbbállhatunk. Sarah testvérei azonban aktív játékosok voltak középiskolás korukban, ahogy az apjuk is. Imádják az amerikai futballt. Most az apja és az idősebbik bátyja az egyik csapatnak, a kisebbik bátyja pedig az ellenfélnek szurkol. Vitatkoznak, cukkolják egymást, lelkendeznek, a fejükhöz kapnak - attól függően, hogy éppen mi történik a meccsen. Látszik rajtuk, hogy évek, talán évtizedek óta ezt csinálják, és remekül szórakoznak. Arra gondolok, bárcsak a mi életünkben is lenne valami, amiért így tudunk rajongani Henrival, nem csak mindig az edzések és a szüntelen menekülés. Bár nekünk is lenne valamilyen elfoglaltságunk, amit együtt csinálunk, csakis az időtöltés öröméért! Bárcsak lenne igazi apám, bár lennének testvéreim, akikkel együtt nevethetnék!

A szünetben Sarah anyja beszól a nappaliba, hogy kész a vacsora. Megnézem a telefonomat. Még mindig semmi. Mielőtt asztalhoz ülünk, kimegyek a fürdőszobába, és

megpróbálom fölhívni Henrit, de azonnal bekapcsol a hangpostája. Mindjárt öt óra, kezdek pánikba esni. Amikor kijövök a mosdóból, már mindenki az asztalnál ül. A tálalás igazán fantasztikus. Középen egy virágcsokor áll, a terítékek gyönyörűen elrendezve az asztal négy oldalán, a székek előtt. A köreteket tartalmazó tálak az asztal középső részén kaptak helyet, a pulyka pedig Mr. Hart előtt trónol. Alighogy leülök, belép Mrs. Hart. Levette a kötényét, gyönyörű kék szoknyát és blúzt visel.

- Édesapádról van valami hír? - kérdezi. - Épp most beszéltem vele. Elhúzódott a munkája, úgy-

hogy azt kéri, ne várjunk rá. Nagyon sajnálja, hogy nem tu-dott ideérni.

Mr. Hart nekilát a pulyka fölszeletelésének. Sarah rám mosolyog az asztal túloldaláról, amitől jobban is érzem ma-gam, de csak pár másodpercig. Körbeadjuk a tálakat; keveset szedek mindenből. Nem hiszem, hogy sokat tudnék enni. A telefonom az ölemben van, rezgőre állítva, hogy azonnal észrevegyem, ha bejön egy hívás vagy sms. De ahogy múlnak a percek, egyre kevésbé bízom benne, hogy minden rendben lesz, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy soha többé nem látom Henrit. Rettegéssel tölt el a gondolat, hogy mostantól egyedül kell élnem - nem lesz, aki elmagyarázza, hogyan alkalmazzam a tálentumaimat, hogyan képezzem ki magam, hogyan bujkáljak a mogadoriak elől, míg meg nem küzdök velük életre- halálra.

A vacsora egy örökkévalóságig tart. Az idő ismét lelassul. Sarah egész családja kérdésekkel bombáz. Még soha életem-ben nem voltam ehhez hasonló helyzetben, ahol ilyen sok különböző kérdésre kellett ilyen rövid idő alatt válaszolnom. A múltamról kérdezgetnek, arról, hogy merre laktunk, mi Henri foglalkozása, mi történt az anyukámmal - ez utóbbira mindig azt szoktam mondani, hogy meghalt, amikor még kicsi voltam. Ez az egyetlen olyan válaszom, amiben legalább van némi igazság. Fogalmam sincs, hogy összefüggően válaszolgatok-e, van-e értelme annak, amiket mondok. A telefon mázsás súllyal nehezedik a combomra. Nem rezeg. Csak hever ott mozdulatlanul.

Vacsora után, de még a desszert előtt Sarah megkér mind-nyájunkat, hogy menjünk ki a hátsó udvarra, mert szeretne csinálni pár fényképet. Kifelé menet megkérdezi tőlem, nincs-e valami baj. Bevallom, hogy aggódom Henri miatt. Próbál megnyugtatni, hogy biztos minden rendben van, de ez sem használ. Ha lehet, inkább még rosszabbul érzem ma-gam tőle. Megpróbálom elképzelni, hol lehet, mit csinálhat, de folyton az jelenik meg a lelki szemeim előtt, ahogy egy mogadori előtt áll, és az arcán félelem tükröződik, mert tud-ja, hogy meg fog halni.

Miközben összeállunk a képre, eluralkodik rajtam a pánik. Hogyan juthatnék el Athensbe? Futva kissé bonyolult lenne, mert fogalmam sincs, merre kell menni, ráadásul kerülnöm kéne az autópályát és a forgalmasabb utakat, nehogy észrevegyenek. Fölülhetnék persze egy buszra, de úgy túl sokáig tartana az út. Megkérhetném Sarah-t, hogy vigyenek el, de ahhoz meg túl sokat kéne magyarázkodnom, és valószínűleg azt is el kellene mondanom, hogy földönkívüli vagyok, Henrit pedig foglyul ejtették vagy talán már meg is ölték az ellenséges idegenek, akik egyébként rám vadásznak. Ez nem valami jó ötlet.

Fényképezkedés közben szinte leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy azonnal elinduljak, de nem akarom megbántani Sarah-t és a családját. Belebámulok a gép lencséjébe, és közben valami olyan kifogáson töröm a fejemet, ami a lehető legkevesebb kérdezősködéssel járna. Szinte teljesen megbé-nulok a pániktól. A kezem remegni kezd. Érzem, hogy mindkét tenyerem fölforrósodik. Rémülten pillantok le rájuk, de szerencsére nem világítanak. Amikor fölnézek, azt látom, hogy remeg a fényképezőgép Sarah kezében. Azonnal tudom, hogy ez miattam van, de fogalmam sincs, mivel okoztam, és hogyan vethetnék véget neki. Jeges borzongás fut végig a gerincemen. Hirtelen elakad a lélegzetem - és ebben a pillanatban a fényképezőgép lencséje darabokra törik. Sarah felsikolt, aztán megfordítja a gépet, és döbbenten mered rá. Tátva marad a szája, szemébe könnyek gyűlnek.

Mindenki odasiet hozzá, csak én állok földbe gyökerezett lábbal. Nem tudom, mitévő legyek. Egyfelől sajnálom a

fényképezőgépét, és hogy szomorú lesz miatta, ugyanakkor majd kiugrok a bőrömből örömömben, mert egyértelmű, hogy végre fölébredt bennem a telekinézis képessége. Vajon irányítani is fogom tudni? Henri magánkívül lesz az örömtől. Henri! A pánik visszatér. Ökölbe szorul a kezem. Indulnom kell. Meg kell találnom Henrit. Ha a mogadoriak kezébe került - bár remélem, hogy mégsem -, akkor mind egy szálig kinyírom a rohadékokat!

Gyorsan odalépek Sarah-hoz, és félrehúzom a szülei mel-lől, akik a fényképezőgépet vizsgálgatják. Próbálják kideríte-ni, mi történhetett vele.

- Most kaptam egy üzenetet Henritól. Tényleg nagyon sajnálom, de mennem kell.

Zavartan pillant hol rám, hol meg a szüleire. - De nincs baj, ugye? - Nincs, de most el kell mennem. Szüksége van rám. - Sa-

rah bólint, és megcsókoljuk egymást. Remélem, nem utoljára.

Megköszönöm a kellemes estét a szüleinek és a testvérei-nek, aztán gyorsan elindulok, még mielőtt elkezdhetnének kérdezősködni. Kisietek a házból, és amint becsukódik mö-göttem az ajtó, futni kezdek. Ugyanazon az útvonalon me-gyek, amerre idefelé jöttem. Távol a forgalmasabb utaktól, a fák között futok. Néhány perc alatt hazaérek. Az utolsó métereken már hallom, ahogy Bernie Kosar az ajtót kaparja. Egyértelműen örül nekem, de látom rajta, hogy neki is hiányzik valami - illetve valaki.

Egyenesen a szobámba megyek. Előveszem a táskámból a papírt, amire Henri indulás előtt felírta a címet és telefon-számot. Tárcsázom a számot a mobilomon. Egy géphangot hallok: „A hívott számon előfizető nem kapcsolható." Megnézem a papírt, és újra bepötyögöm a számot. Ugyanaz a géphang jelentkezik.

- A rohadt életbe! - kiáltok föl. Kirúgom magam alól a szé-ket, ami átrepül a nappaliba.

Kivonulok a szobámból. Aztán visszamegyek. Megállok a tükör előtt. Vörös a szemem; ki nem csordult könnyek gyűl-nek benne. A kezem remeg. Arra a gondolatra, hogy Henri talán meghalt, a düh és a rettegés szinte fölemészt belülről.

Behunyom a szemem, és megpróbálom egyetlen gombócba gyúrni minden fölgyülemlett haragomat. Aztán hirtelen na-gyot üvöltök, kinyitom a szemem, és előrelendítem a karomat a tükör felé. Az üveg darabokra törik, pedig több mint három méterre állok tőle. Nem mozdulok. A tükör nagy része még mindig a falhoz van erősítve. Ami tehát Sarah fényképezőgépével történt, az nem volt véletlen.

A padlón heverő üvegdarabokra nézek. Kinyújtom a ke-zem, kiválasztok egyet, és koncentrálni kezdek. Megpróbá-lom fölemelni. A légzésem egyenletes, de még mindig ott munkál bennem a düh és a félelem. Sőt, ez már több is, mint félelem: rettegés. Igen, ez az, amit érzek.

Az üveg először nem mozdul, de aztán nagyjából tizenöt másodperc elteltével remegni kezd. Először csak lassan, aztán egyre gyorsabban. És ekkor eszembe jut, mit mondott Henri: az erős érzelmek általában elősegítik a tálentumok megjelenését. Most is ez történt. Megpróbálom fölemelni az üvegdarabot. Kövér izzadságcseppek jelennek meg a homlokomon. Igyekszem teljesen kizárni a környezetemet, minden idegszálammal az üvegdarabra összpontosítok. Akadozik a légzésem. Az üvegcserép végtelen lassúsággal elkezd emelkedni. Először csak egy centit. Aztán még egyet. Hamarosan már fél méterre van a földtől, és folyamatosan emelkedik tovább. Kinyújtott jobb karom vele együtt mozog, egészen addig, amíg az üveg szemmagasságba nem kerül. Ott megtartom a levegőben. Bárcsak Henri is láthatná! - villan át az agyamon. Ebben a pillanatban a pánik és a rettegés újra rám tör, és elnyomja az újonnan felfedezett boldogságot. A lebegő üvegdarabra nézek, amiben visszatükröződik a falat borító lambéria. A fából készült elemek réginek és rozogának tűnnek. Fa. Régi. Egyszer csak eszembe jut valami, és a felismeréstől kitágul a szemem.

A Láda! Henri azt mondta: „Csak mi ketten nyithatjuk ki, és csak

együtt. Kivéve, ha én meghalok; utána egyedül is ki tudod majd nyitni."

Az üveg a földre zuhan, én pedig rohanok át Henri szobá-jába. A Láda az ágya mellett áll a padlón. Fölkapom, kiszala-

dok vele a konyhába, és lecsapom az asztalra. Farkasszemet nézek a Lorien emblémáját formázó lakattal.

Leülök egy székre. Remeg az ajkam. Próbálok egyenlete-sen lélegezni, de hiába; a mellkasom úgy emelkedik és süllyed, mintha most sprinteltem volna végig egy félmaratoni távot. Nagyon félek, hogy a lakat kipattan, ha hozzáérek. Veszek egy nagy levegőt, és behunyom a szemem.

- Kérlek, ne nyílj ki! - mondom. Megragadom a lakatot. Teljes erőből megszorítom.

Visszatartom a lélegzetemet, a látásom elhomályosul, homlokomon kidagadnak az erek. Várom a kattanást. Markolom a lakatot, és várom a kattanást.

De nincs kattanás. Elengedem a lakatot, és visszahanyatlok a székre. A ke-

zembe temetem az arcom. Egy halvány reménysugár! Beletúrok a hajamba, és fölállok. A konyhapulton, tőlem pár lépésre egy piszkos kanál hever. Összpontosítok, aztán meglendítem a karom, és a kanál a levegőbe emelkedik. Henri milyen boldog lenne! Henri, merre vagy? Tudom, hogy még élsz. Ne félj, megtalállak!

Föltárcsázom Sam számát. Itt Paradise-ban ő az egyetlen barátom Sarah-n kívül. Ha őszinte akarok lenni, akkor ő az egyetlen, akivel valaha összebarátkoztam. A második csör-gésre fölveszi. - Halló? Behunyom a szemem, a mutató- és hüvelykujjammal összeszorítom az orrnyergemet. Veszek egy mély lélegzetet. A remegés visszatért - vagy az is lehet, hogy el se múlt. - Halló? - szól bele Sam ismét. - Sam... - Szia. Olyan furcsa a hangod. Jól vagy? - Nem. A segítségedre van szükségem. - Mi történt? - Meg tudnád kérni anyukádat, hogy hozzon át? - Nincs most itthon. Dolgozik, mert a kórházban dupla bért fizetnek az ünnepi műszakokra. Mi történt? - Nagy baj van, Sam. És segítségre van szükségem.

Pár pillanatig hallgat, majd azt mondja: - Azonnal indulok, nemsokára ott vagyok. - Biztos, hogy nem gond? - Már indulok is. Lerakom a telefont, és az asztalra hajtom a fejem. Athens. Ott van Henri. Valahogy, valami módon nekem is el kell jutnom oda. Méghozzá minél gyorsabban.

TIZENKILENCEDIK

FEJEZET

M I A L A T T S A M R E V Á R O K , K Ö R B E J Á R O M A L A K Á S T , É S

T Á R gyakat emelek a levegőbe anélkül, hogy megérinteném őket: egy almát a konyhapultról, egy villát a mosogatóból, a cserepes virágot az ablakpárkányról. Csak kisméretű dolgokat tudok megmozdítani, és azok is valahogy vonakodva emelkednek föl. Amikor valami nehezebbel próbálkozom - egy székkel, az asztallal nem történik semmi.

A három teniszlabda, amit a gyakorláshoz használtunk Henrival, a nappaliban hever egy kosárban. Fölemelem az egyiket, és ahogy térdmagasságban irányítom magam felé, Bernie Kosar észreveszi. Föláll. Anélkül hogy hozzáérnék, eldobom a labdát, Bernie pedig utánaveti magát. Mielőtt azonban utolérné, visszarántom, amikor pedig sikerül végre elkapnia, kihúzom a szájából. Mindeközben meg se mozdu-lok, végig a nappaliban ülök egy széken. Ez eltereli a gondo-lataimat Henriról, arról, hogy mekkora bajba kerülhetett, és a bűntudatról a hazugságok miatt, amiket majd Samnek kell előadnom.

Huszonöt percbe telik, mire biciklivel megteszi a két ház közötti hatkilométeres távolságot. Hallom, ahogy közeledik a kocsifeljárón. Leugrik a biciklijéről, a bringa eldől, ő pedig zihálva az ajtóhoz rohan, és kopogtatás nélkül benyit. Az arca úszik az izzadságban. Gyorsan körülnéz, fölméri a terepet.

- Mi a baj? - kérdezi. - Totál őrültségnek fog hangzani, amit mondok - felelem.

- De meg kell ígérned, hogy komolyan veszel. - Miről beszélsz? Hogy miről beszélek? Henriről beszélek. Az óvatlansága miatt eltűnt. Pont az az óvatlanság keverte bajba, amiről mindig papolt nekem. Arról beszélek, hogy amikor rám szegezted azt a pisztolyt,

igazat mondtam. Földönkívüli vagyok. Henrival tíz éve érkeztünk egy másik bolygóról, és vérszomjas idegenek vadásznak ránk. Arról beszélek, hogy Henri szerint el tudunk menekülni előlük, ha kicsit jobban megértjük őket. De Henri most eltűnt. Erről beszélek, Sam. Érted már? De nem, mindebből semmit nem mondhatok el neki. - Apámat elkapták, Sam. Nem tudom biztosan, ki tette, és azt sem, hogy pontosan mit csináltak vele. De valami történt. Attól félek, hogy foglyul ejtették, és akár meg is ölhetik. Sam elvigyorodik. - Ne etess már! - mondja. Megrázom a fejem, és behunyom a szemem. Érzem, hogy megint alig kapok levegőt. Esdeklő tekintettel nézek Samre. Könnyek gyűlnek a szemembe. - Nem etetlek. Az arcáról rögtön lefagy a vigyor. - Komolyan beszélsz? De hát ki kapta el? Hol van? - Lenyomozta az újságod egyik cikkének a szerzőjét, és reggel elment hozzá Athensbe. Elment, és nem jött vissza. A telefonja ki van kapcsolva. Valami tutira történt vele. Va-lami rossz. Egyre értetlenebbül néz rám. - Micsoda? Na de miért érdekelte annyira az a cikk? Hi-szen az csak egy hülye magazin. - Nem tudom. Olyan, mint te, imádja a földönkívülieket meg az összeesküvés-elméleteket - vágom rá gyorsan. - Mindig is ez a hülyeség volt a hobbija. Az egyik cikk föl-keltette az érdeklődését, gondolom, utána akart járni, ezért elment a szerzőhöz. - A mogadoriakról szóló cikk?

Bólintok. - Honnan tudtad? - Olyan arcot vágott, mint aki kísértetet lát, amikor

Halloweenkor megemlítettem - feleli, aztán értetlenül megrázza a fejét. - De miért rabolná el valaki csak azért, mert föl akar tenni neki pár kérdést egy dilis cikkről?

- Nem tudom. Talán mert akik ilyeneket írnak, mind zakkantak egy kicsit. Valószínűleg paranoiások, mindenhol

földönkívülieket látnak. Talán róla is azt hitték, hogy idegen. Mint te rólam, amikor pisztolyt fogtál rám. Úgy volt, hogy délután egyre megjön, de még mindig nincs itt, nem hívott, és a telefonja ki van kapcsolva. Ez minden, amit tudok.

Fölállok, és odamegyek a konyhaasztalhoz. Megfogom a papírlapot, amire Henri leírta a címet meg a telefonszámot.

- Erre a címre ment - mondom. - Nincs valami ötleted, hogyan juthatnánk el ide?

Sam előbb a papírlapra pillant, aztán rám. - Oda akarsz menni? - Nem tudok mást kitalálni. - Miért nem hívod föl a zsarukat és mondod el nekik,

hogy mi történt? Leülök a kanapéra, és azon gondolkodom, mi lenne erre a

legnyerőbb válasz. Legszívesebben elmondanám neki az igazságot. Ha szólunk a rendőrségnek, akkor a legjobb eset-ben is azonnal el kell költöznünk. A legrosszabb esetben azonban Henrit kihallgatják, ujjlenyomatot vesznek tőle, és elnyeli a csigalassúsággal működő bürokrácia, ami lehetősé-get adna a mogadoriaknak arra, hogy ránk találjanak. És ha egyszer megtalálnak minket, akkor végünk.

- Miféle zsarukat? - kérdezek vissza végül. - A helyieket, itt Paradise-ban? Szerinted mit szólnának, ha elmondanám nekik, amit az előbb neked? Legalább két-három napnak ké-ne eltelnie ahhoz, hogy komolyan vegyenek, de nekem most nincs két-három napom.

Megvonja a vállát. - Azért lehet, hogy komolyan vennének - feleli. - Na és mi van, ha csak elhúzódott a dolog, a telefonja meg elrom-lott? Az is lehet, hogy már úton van hazafelé. - Lehet, de nem hiszem. Érzem, hogy valami baj történt. Oda kell mennem, amilyen gyorsan csak lehet. Már órák óta itthon kéne lennie. - Talán balesete volt. Megrázom a fejem. - Lehet, hogy igazad van, de szerintem nem ez a szitu. Ha pedig megsérült, akkor is csak az időt vesztegetjük. Sam a papírlapra néz. Az ajkát harapdálja, és vagy egy fél percig nem szól semmit.

- Nagyjából tudom, merre kell menni Athensbe - szólal meg végül. - De hogy ezt a címet hogyan találjuk meg, ha odaérünk, arról gőzöm sincs. - A netről ki tudok nyomtatni egy útvonaltervet. Amiatt nem aggódom. Inkább az odavezető út a necces. A szobám-ban van százhúsz dollárom. Annyiért talán elvinne valaki minket, de fogalmam sincs, kit kérhetnék meg. Paradise-ban nem hemzsegnek a taxik. - Mehetnénk a furgonunkkal. - Miféle furgonnal? - Apám furgonjával. Még mindig megvan, ott áll a gará-zsunkban. Azóta nem nyúlt hozzá senki, hogy apa eltűnt. A szemébe nézek. - Ezt komolyan mondod? - Bólint. - Mióta áll ott? Biztos, hogy működik még? - Nyolc éve. Miért ne működne? Majdnem teljesen új volt, amikor megvette. - Na várj, tuti, hogy jól értettem? Azt mondod, hogy ül-jünk be a furgonba, te meg én, és zúzzunk el vele Athensbe? Sam ajka széles mosolyra húzódik. - Pontosan ezt mondom. Előrehajolok a kanapén. Akaratlanul is elmosolyodom.

- Ugye tudod, hogy nagyon megszívjuk, ha elkapnak? Egyikünknek sincs jogosítványa.

Megint bólint. - Engem anyám biztos kinyír, de lehet, hogy téged is. És

akkor a rendőrökről még nem is beszéltünk. De ha szerinted apád tényleg bajban van, akkor nincs más választásunk. Fordított helyzetben, ha az én apám került volna bajba, egy percig se haboznék.

Ránézek. Egy szikrányi bizonytalanság sem látszik az ar-cán. Azt javasolja, hogy üljünk be egy kocsiba, és a szabá-lyokra fütyülve hajtsunk el egy másik városba, ami legalább kétórányira van innen. Arról nem is beszélve, hogy igazából egyikünk se tud vezetni, és fogalmunk sincs, mihez kezdünk majd, ha odaérünk. De Sam mindezek ellenére benne van. Sőt, az ő ötlete volt az egész.

- Oké - mondom. - Akkor irány Athens!

*****

Bedobom a táskámba a telefont, és ellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e. Aztán körbejárom a házat, és mindent jó alaposan megnézek, mintha most látnám utoljára. Tudom, hogy hülyeség, és tökre szentimentális, amit csinálok, vala-hogy mégis megnyugszom tőle. Találomra fölemelek, aztán visszarakok egy-két dolgot. Öt perc, és útra készen vagyok.

- Mehetünk - mondom Samnek. - Fölülsz mögém a bicajra? - Te csak tekerj, én majd futok melletted. - És az asztmád? - Szerintem nem lesz gond. Elindulunk. Fölpattan a biciklijére, és igyekszik olyan

gyorsan tekerni, ahogy csak tud, de nincs valami jó kondiban. Pár lépéssel lemaradva kocogok mögötte, és úgy teszek, mintha levegő után kapkodnék. Bernie is jön velünk. Mire odaérünk a házukhoz, Samről szakad a víz. Berohan a szobájába, és kihoz egy hátizsákot. Lerakja a konyhapultra, aztán elmegy átöltözni. Belekukkantok a táskába. Van benne egy feszület, pár gerezd fokhagyma, egy karó, egy kalapács, egy csomag gyurma meg egy bicska. - Ugye tudod, hogy akikhez megyünk, azok nem vámpírok? - kérdezem tőle, amikor visszajön a konyhába. - Igen, de sosem lehet tudni. Valószínűleg totál zakkantak, ahogy te is mondtad. - De még ha vámpírok lennének is, akkor sem értem, minek kell a gyurma. Megvonja a vállát. - Nem árt, ha minden eshetőségre fölkészülünk. Vizet öntök egy tálkába Bernie Kosarnak. Amint leteszem, rögtön el is kezdi lefetyelni. A fürdőszobában átöltözöm, és előveszem a táskámból a kinyomtatott útvonaltervet. Azután átmegyek a házból a sötét garázsba. Benzin és lenyírt fű szaga csapja meg az orromat. Sam fölkapcsolja a villanyt. A falakon berozsdásodott szerszámok lógnak. A

furgon a garázs közepén áll egy jókora kék ponyvával letakarva, amit vastag porréteg borít. - Mikor vettétek le róla utoljára a ponyvát? - Mióta apa eltűnt, hozzá se nyúltunk. Megfogom a ponyva egyik sarkát, Sam a másikat, és együt-tes erővel lehúzzuk a kocsiról, majd berakjuk a sarokba. Sam elkerekedett szemmel, mosolyogva bámul az autóra. Kis kék furgon áll előttünk, csak kétszemélyes, esetleg há-rom, de a középső ülés elég kényelmetlennek tűnik. Bernie Kosarnak pont megfelel. Az elmúlt nyolc év pora nem szivárgott be a ponyva alá, ezért a jármű úgy néz ki, mintha frissen fényezték volna. Bedobom a táskámat a platójára. - Apa kocsija! - mondja Sam büszkén. - Ennyi év után még mindig ugyanúgy néz ki. - Most ez nekünk isteni ajándék. Megvan a slusszkulcs? Odalép a garázs falához, és leveszi a kulcsot egy kampóról. Kinyitom a garázsajtót. - Hogy döntsük el, ki vezet? - kérdezem. - Kő, papír, ol-lóval? - Nem - feleli Sam, azzal kinyitja a vezetőülés felőli ajtót, és becsusszan a kormány mögé. Elfordítja a slusszkulcsot. A motor kicsit köhécsel, de aztán beindul. Sam letekeri az ablakot. - Azt hiszem, ha apa most látna, büszke lenne rám - mondja. Elmosolyodom. - Szerintem is. Na gurulj ki, én meg majd becsukom a garázsajtót. Vesz egy nagy levegőt, aztán sebességbe teszi az automata váltót, és lassan, nagyon óvatosan kihajt a garázsból. De túl hamar tapos bele a fékbe, és a furgon megáll. - Még nem vagy egészen kint - figyelmeztetem. Leveszi a lábát a fékről, és tovább araszol előre. Becsukom mögötte a garázs ajtaját. Bernie Kosar magától beugrik az utastérbe, és elhelyezkedik középen. Beülök mellé. Sam kétoldalt vadul markolja a kormányt, úgy szorítja, hogy belefehérednek az ujjai. - Izgulsz? - kérdezem. - Az nem kifejezés.

- Menni fog - biztatom. - Legalább tízezerszer láttuk már, hogy kell csinálni. Bólint. - Oké. Merre kanyarodjak a felhajtó végén? - Szóval tényleg megcsináljuk? - Igen - feleli. - Akkor jobbra, azután meg kifelé a városból. Mindketten bekötjük magunkat. Kicsit lehúzom az ablakot, hogy Bernie Kosar az ölembe állva ki tudja dugni rajta a fejét, amit rögtön meg is tesz. - Állatira be vagyok szarva - mondja Sam. - Én is. Vesz egy nagy levegőt, jó sokáig bent tartja, aztán lassan kifújja. - Hát... akkor... kalandra... fel! - És ahogy kimondja az utolsó szót, leveszi a lábát a fékről. A furgon döcögve elindul a kocsifelhajtón. Sam erre hirtelen beletapos a fékbe; a kocsi nagyot zökkenve megáll. Aztán újra elindulunk, ezúttal lassabban. A felhajtó végén Sam mindkét irányba kinéz, majd rákanyarodik az útra. Először megint lassan megyünk, csak fokozatosan gyorsulunk föl. Feszülten, előregörnyedve vezet, de egy kis idő múlva széles vigyor jelenik meg az arcán, és hátradől. - Ez nem is olyan nehéz. - Őstehetség vagy. A külső sávban haladunk, a vonal mellett. Sam eleinte min-den szembejövő autó láttán megfeszül, de néhány kilométer után megnyugszik, és aztán már alig figyel oda a többi kocsira. Ráfordulunk egy keresztútra, majd egy másikra, negyven kilométerrel arrébb pedig fölhajtunk az autópályára. - Egyszerűen hihetetlen, hogy itt vagyunk - mondja ekkor Sam. - Soha életemben nem csináltam még ekkora őrültséget. - Hát én sem. - Kitaláltad már, hogy mihez kezdünk, ha odaérünk? - Még nem. Remélem, sikerül megtalálnunk a címet, az-tán majd meglátjuk. Azt sem tudom, hogy ez egy ház, lakás

vagy irodaépület. Még abban sem vagyok biztos, hogy Henri ott lesz. Sam bólint. - Szerinted jól van? - Fogalmam sincs - mondom. Veszek egy mély lélegzetet. Még másfél óra, és megérke-zünk Athensbe. Aztán megkeressük Henrit.

HUSZADIK

FEJEZET

DÉL FELÉ MEGYÜNK, EGÉSZEN ADDIG, MÍG AZ

APPALACHE- hegység lábánál meg nem pillantjuk a fákkal körülvett kis városkát, Athenst. A halvány fényben egy folyó rajzolódik ki, amely szinte körülöleli a várost, egyszerre jelölve ki Athens keleti, déli és nyugati határát, míg észak felől fák és dombok határolják. A levegő viszonylag enyhe ahhoz képest, hogy november van. Elhaladunk a helyi főiskola focipályája mellett. Mögötte fehér kupolás stadion magasodik. - Itt hajts le - mondom. Sam lekanyarodik az autópályáról, és máris a Richland Avenue-n vagyunk. Igencsak örülünk, hogy sikerült épség-ben ideérnünk, és nem kaptak el minket. - Szóval így néz ki egy fősulis város, mi? - Hát ezek szerint - bólint Sam. Az út két oldalán lakóházak és kollégiumi épületek sora-koznak. A zöldellő fű mindenhol gondosan le van nyírva, annak ellenére, hogy nemsokára itt a tél. Meredek emelkedőn haladunk fölfelé. - A következő keresztutca a Court Street. Ott balra kell fordulnunk. - Milyen messze vagyunk? - kérdezi Sam. - Alig pár percnyire. - Hogy csináljuk, először csak hajtsunk el előtte? - Nem. Szerintem rögtön parkoljunk le, ahol tudunk, az-tán menjünk gyalog. Végighajtunk a Court Streeten, ami a város főutcája. Min-den zárva van az ünnep miatt: könyvesboltok, kávéházak, kocsmák. És akkor meglátom - úgy ragyog ki a környezeté-ből, mint egy gyémánt. - Állj! - kiáltom.

Sam beletapos a fékbe. - Mi az? Mögöttünk valaki dudálni kezd. - Semmi, semmi. Menj tovább. Parkoljunk le valahol. A következő háztömbnél találunk egy parkolót. Úgy tippe-lem, nagyjából ötpercnyi sétára lehetünk a felírt címtől. - Mi volt az? Halálra rémítettél. - Ott állt Henri furgonja - válaszolom. Sam rám néz. - Miért hívod Henrinak? - Nem tudom, csak úgy. Ez amolyan családi poén - fele-lem. Aztán Bernie Kosarra pillantok. - Szerinted magunkkal vigyük? Sam megvonja a vállát. - Lehet, hogy csak akadályozna minket. Adok Bernie Kosarnak néhány finom falatot, résnyire le-húzom az ablakot, és otthagyjuk a kocsiban. Nem nagyon örül ennek, elkezd nyüszíteni, és az ablakot kaparja, de nem hinném, hogy sokáig maradunk. Vállamra kapom a táskámat, és elindulunk visszafelé a Court Streeten. Sam hozza a saját cuccát. Kivette belőle a gyurmát, és azt nyomogatja, hogy levezesse a feszültséget. Odaérünk Henri furgonjához. Az ajtók be vannak zárva. Az üléseken és a műszerfalon nem látok semmi különöset. - Ez két dolgot jelent - mondom elgondolkodva. - Henri még mindig itt van, és akárki ejtette foglyul, a furgonról nem tud, vagyis Henri nem beszélt. Nem mintha ettől tartottam volna. - Mármint miről nem beszélt?

Egy pillanatra teljesen megfeledkeztem arról, hogy Samnek fogalma sincs, Henri igazából miért jött ide. Már az előbb is hibáztam, amikor Henrinak neveztem. Óvatosabbnak kell lennem, nehogy még többet eláruljak.

- Nem tudom - válaszolom. - De hát érted, ki tudja, mi-lyen kérdéseket tesz föl neki egy ilyen agybeteg?

- Oké, na és most? Előveszem a kinyomtatott térképrészletet, amin rajta van

a cím. - Odamegyünk.

Elindulunk visszafelé, amerről jöttünk. Megfogyatkoznak a nagy épületek, utánuk pedig lakóházak következnek - piszkos, elhanyagolt külsejű házak. Néhány perc alatt megtaláljuk a keresett címet.

A papírcetlire pillantok, aztán fölnézek a házra. Veszek egy nagy levegőt.

- Ez az. Állunk a kétszintes épület előtt, és bámuljuk a szürke li-

nóborítást a falon. A kaputól keskeny járda vezet a festetlen tornácig, ahol egy törött hintaszék áll féloldalasan. A fű gazos és gondozatlan. Ha nem állna egy kocsi a felhajtón, azt hinném, lakatlan a ház. Nem tudom, mit csináljak. Előveszem a mobilomat. 23.12 van. Fölhívom Henrit, bár tudom jól, hogy nem fogja fölvenni. Húzom az időt, hátha beugrik valamilyen ötlet. Ennyire nem gondolkodtam előre, és hirtelen kiürül az agyam, ahogy szembesülök a valósággal. Henri természetesen nem veszi föl, azonnal bekapcsol a hangpostája.

- Mi lenne, ha csak úgy bekopognék? - szólal meg Sam. - És mit mondasz? - Nem tudom. Ami eszembe jut. De nem marad időnk, hogy megvitassuk a kérdést, mert

ebben a pillanatban nyílik a bejárati ajtó, és egy férfi lép ki rajta. Nagydarab, majdnem két méter magas, és legalább százhúsz kiló. A feje kopaszra van borotválva, az állán apró kecskeszakáll virít. Bakancsot visel, hozzá kék farmert és könyékig feltűrt fekete pulóvert. Valamilyen tetoválás van a jobb alkarján, de ilyen messziről nem látom, mi az. Kiköp az udvarra, aztán megfordul, bezárja az ajtót, lelép a tornácról, és elindul felénk. Földbe gyökerezik a lábam, ahogy közelebb ér. A tetoválás egy földönkívülit ábrázol, kezében egy csokor tulipánnal, amit egy láthatatlan lény felé nyújt. A férfi szó nélkül elhalad mellettünk. Utánafordulunk, és követjük a tekintetünkkel.

- Láttad a tetkóját? - kérdezem. - Igen. Ennyit arról a közhelyről, hogy a földönkívüliek csak a csenevész okostónikat érdeklik. Ez a fickó egyáltalán nem csenevész, és elég gonosznak látszik. - Tedd el a mobilomat, Sam.

- Micsoda? De miért? - Követned kell. Tedd el a telefonomat! Én bemegyek a házba. Nyilvánvaló, hogy nincs bent senki, különben nem zárta volna be az ajtót. Lehet, hogy Henrit itt tartják fogva. Amint lehet, fölhívlak. - De hogyan? - Még nem tudom. Majd kitalálom. Tessék! - Vonakodva elveszi a mobilt. - Na és mi van, ha Henri még sincs bent? - Épp ezért kell követned a fickót. Lehet, hogy pont oda megy, ahol fogva tartják. - És ha visszajön? - Majd kitalálunk valamit. De most menned kell. Amint tudok, csörgök. ígérem. Sam a férfi után néz, aki már vagy ötven méterre jár. Aztán visszafordul felém. - Oké, utánamegyek. De vigyázz odabent! - Te is vigyázz. Ne veszítsd szem elől. És ne hagyd, hogy meglásson! - Nyugi, óvatos leszek. Sarkon fordul, és sietős léptekkel elindul a fickó után. Egy ideig figyelem őket, aztán mikor eltűnnek a szemem elől, odaosonok a bejárati ajtóhoz. Az ablakok sötétek, fehér redőny van mindegyik előtt, nem tudok belesni. Megkerülöm a házat. Hátul egy apró verandát találok a hátsó ajtó előtt, de az is zárva. Visszafelé a másik oldalon megyek. Térdig érő gaz és nyár óta nem nyírt bokrok mellett haladok el. Megpróbálom kinyitni az egyik ablakot. Zárva. Mindegyik zárva. Mit csináljak? Betörjem valamelyiket? Körülnézek, hátha találok egy nagyobb követ a bokrok tövében. De abban a pillanatban, ahogy meglátok egy kődarabot és fölveszem, hirtelen újabb ötletem támad, ami annyira eszement, hogy akár még működhet is.

Ledobom a követ, visszamegyek a hátsó ajtóhoz, és beku-kucskálok. Csak egy szimpla retesz van rajta, nincsen kulcsra zárva. Veszek egy mély lélegzetet, becsukom a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni, és megfogom az ajtó gombját. Megrázom. Az erőim lefelé áramlanak, előbb a

szívembe, aztán a gyomromba - minden ott összpontosul. A kezem megfeszül a gombon, visszatartom a lélegzetemet, és közben próbálom magam elé képzelni a reteszt. Azután egyszerre érzem és hallom a tompa kattanást. Mosoly terül szét az arcomon. Elfordítom a gombot, és az ajtó kinyílik. Szinte hihetetlen, de képes vagyok puszta akaraterővel kinyitni egy zárat!

A konyha meglepően tiszta, az asztal és a pult le van takarítva, a mosogatóban nincs piszkos edény. A konyhapulton egy vekni friss kenyér. Végigmegyek a szűk folyosón. A nappali falán sportolókat ábrázoló poszterek és képek lógnak, az egyik sarokban nagyképernyős tévé áll. Balról hálószoba nyílik. Bedugom a fejem az ajtón. Teljes felfordulás, az ágynemű szanaszét dobálva, a párna a komódon. Áporodott izzadságszag lengi be a helyiséget.

A ház elülső részén, a bejárati ajtóval szemben lépcsősor vezet föl az emeletre. Elindulok fölfelé. A harmadik lépcsőfok megnyikordul a talpam alatt.

- Hahó! - kiált le valaki odafentről. Megdermedek, visszafojtom a lélegzetem. - Frank, te vagy az?

Nem szólok semmit. Hallom, hogy az illető feláll a székből, és ahogy közeledik, recseg a parketta a lába alatt. A következő pillanatban egy férfi jelenik meg a lépcső tetején. Sötét, zsíros haj, barkó, borostás arc. Nem olyan nagydarab, mint amelyik elment, de azért ő sem vézna. - Te meg ki a jó franc vagy? - Egy barátomat keresem - válaszolom. Elkomorodik az arca, visszalép a szobába, aztán néhány másodperc múlva egy baseballütővel a kezében jelenik meg újra. - Hogy jutottál be? - kérdezi. - A maga helyében letenném azt az ütőt. - Hogy jutottál be? - Sokkal gyorsabb és erősebb vagyok magánál. - Na persze, öcskös. - Egy barátomat keresem. Ma délelőtt eljött ide. Tudni akarom, hol van. - Te is közéjük tartozol?

- Nem tudom, kikre gondol. - Te is közéjük tartozol! - üvölti. Fölemeli az ütőt, ahogy a baseballjátékosok szokták, ujjai elfehérednek a markolaton. Félelem ül a tekintetében. Az állkapcsa megfeszül. - Közéjük tartozol! Miért nem hagytok már békében minket? - Nem tartozom közéjük. A barátomért jöttem. Mondja meg, hol van! - A barátod közéjük tartozik! - Nem igaz! - Szóval tudod, kikről beszélek? - Igen. - Tesz egy lépést lefelé. - Utoljára figyelmeztetem. Rakja le azt az ütőt, és mondja meg, hol a barátom. Remeg a kezem az idegességtől, hiszen egy baseballütővel nézek farkasszemet, nálam pedig nincs semmi, csak a különleges képességeimben bízhatok. A fickó tekintetéből sugárzó félelem elbizonytalanít. Még egy lépéssel közelebb jön. Már csak hat lépcsőfok választ el minket. - Szétverem a fejedet! - fenyegetőzik. - Abból majd a ba-

rátaid is érteni fognak. - Azok nem a barátaim. Higgye el, nagy szívességet tenne

nekik, ha bántana. - Majd kiderül - mondja. Azzal megindul lefelé a lépcsőn. Nincs más választásom,

meg kell védenem magam. Meglendíti az ütőt. Lebukom az ütés elől, így a baseballütő nagy puffanással a falnak csapó-dik, és lyukat üt a lambériába. Előrelendülök, az egyik ke-zemmel megragadom a fickó nyakát, a másikkal a hónalját, és a levegőbe emelem. Elindulok vele fölfelé a lépcsőn. Vadul kapálódzik, a lábamat és az oldalamat rugdalja. Az ütő kiesik a kezéből, és lebucskázik a lépcsőn. Hallom, ahogy betöri az egyik ablakot.

Az emelet egyetlen nagy, egybenyitott tér. Sötét van. A fa-lak a Köztünk járnak különböző számaival vannak kitapétáz-va, ahova pedig már nem jutott az újságból, ott földönkívüli-ekről készült képek lógnak. Ezek azonban nem olyanok, mint Sam poszterei, hanem valódi fényképek - kinagyított, szemcsés, elmosódott fotók, amiken többnyire csak

valamilyen fekete háttér előtt álló világos alak körvonalai látszanak. Az egyik sarokban egy földönkívülit ábrázoló gumibaba áll jókora kötélhurokkal a nyakában. Valaki egy mexikói sombrerót nyomott a fejébe. A plafonon sötétben világító csillagok fénylenek. Nagyon oda nem illőnek hatnak, mintha egy kislány hálószobájából nyúlták volna le őket.

A padlóra hajítom a férfit. Elhátrál tőlem, és feláll. A gyomromba gyűjtöm minden energiámat, és egy erőteljes kézmozdulattal feléje lendítem, mire a fickó a levegőbe emelkedik, és nekivágódik a falnak.

- Hol van? - kérdezem. - Sosem szeded ki belőlem. Ő is közétek tartozik! - Nem az vagyok, akinek gondol. - Sosem fogtok legyőzni minket! Takarodjatok innen,

hagyjátok békén a Földet! Fölemelem a kezem, és fojtogatni kezdem. Érzem a nyakát az ujjaim között, pedig méterekre állok tőle. Kivörösödik az arca, nem kap levegőt. Elengedem. - Újra megkérdezem: hol van? - Nem... Megint fojtogatni kezdem, de ezúttal ahogy az arca ki-vörösödik, nem engedem el, hanem még jobban szorítom. Amikor végül leengedem a kezem, a fazon zokogni kezd, én pedig rosszul érzem magam amiatt, amit tettem vele. De aztán eszembe jut, hogy tudja, hol van Henri, és valószínűleg bántotta is, ezért az együttérzésem azonnal semmivé foszlik. Amikor csillapodik a zihálása, még mindig szipogva így szól: - Odalent van. - Hol? Nem láttam. - A pincében. Az ajtó a nappaliban van, a Steelers-plakát mögött. Az íróasztalon lévő telefonon tárcsázom a saját számomat. Sam nem veszi föl. Kirántom a telefon zsinórját a falból, és széttöröm a készüléket. A férfi elé lépek. - Adja ide a mobilját! - Nincsen mobilom.

Odamegyek a bábuhoz, és leakasztom a kötelet a nyakából. - Ne, kérlek! - könyörög a fickó. - Fogja be! Elrabolta a barátomat és fogva tartja. Örüljön, hogy csak megkötözöm. A háta mögé rántom a két kezét, szorosan összecsomózom, és odakötöm a székhez. Nem hiszem, hogy ez túl sokáig ki fog tartani. Aztán szigetelőszalaggal leragasztom a száját, hogy ne tudjon kiabálni, majd lerobogok a lépcsőn, és leté-pem a Steelers- plakátot a falról. Egy fekete ajtó van mögötte, de zárva. Ugyanazzal a módszerrel nyitom ki, amivel a hátsó ajtót. Fából készült lépcsősor vezet le a vaksötétbe. Penész szaga csapja meg az orromat. Fölkapcsolom a vil-lanyt, és lassan elindulok lefelé. Már előre félek attól, mit találok majd odalent. A gerendákról pókhálók lógnak. Leérek a lépcső aljára, és azonnal érzem, hogy van ott még valaki rajtam kívül. Megdermedek, veszek egy mély lélegzetet, és lassan megfordulok. A pince sarkában egy széken ott ül Henri.

*****

- Henri! Hunyorog a fényben, a szeme még nem szokott hozzá a vi-lágossághoz. A szája le van ragasztva szigetelőszalaggal. A kezét hátrakötötték, a bokáját pedig a szék lábához bék-lyózták. A haja zilált, az arca jobb oldalán feketére száradt vércsík éktelenkedik. Ahogy meglátom, mit tettek vele, ér-zem, hogy elönt a düh. Odarohanok hozzá, és letépem a szigetelőszalagot a szájá-ról. Vesz egy nagy levegőt. - Hála istennek - mondja. A hangja szokatlanul gyenge. - Igazad volt, John. Ostobaság volt idejönni. Ne haragudj. Hallgatnom kellett volna rád. - Ssss, nyugi - csitítom. Lehajolok, és elkezdem kibogozni a csomókat a bokáján. Vizelet szaga csapja meg az orromat. - Csapdába csaltak.

- Hányan voltak? - kérdezem. - Hárman. - Az egyiket megkötöztem. Odafönt van az emeleten. Kiszabadítom mindkét bokáját. Kinyújtja a lábát, és meg-könnyebbülten felsóhajt. - Egész nap ezen a rohadt széken ültem! Hozzálátok, hogy eloldozzam a kezét is. - És te hogy a csudába kerültél ide? - kérdezi. - Sammel jöttünk. Kocsival. - Ez komoly? - Nem volt más választásom. - Milyen kocsival? - Az apja régi furgonjával. Pár pillanatig nem szól; látom rajta, hogy azon tűnődik, mit jelent ez kettőnk számára. - Nem tud semmit - szólalok meg. - Azt mondtam neki, hogy csak hobbiból érdekelnek téged a földönkívüliek. Bólint. - Akárhogy is, örülök, hogy itt vagy. És Sam hol van? - Követi az egyik fickót. Nem tudom, hova mentek. Egyszer csak megreccsen fölöttünk a padló. Fölállok. Henri kezét még nem sikerült kiszabadítanom. - Hallottad? - kérdezem suttogva. A lélegzetünket visszafojtva nézzük az ajtónyílást. Egy láb jelenik meg a legfölső lépcsőfokon, aztán egy másik, és a következő pillanatban ott áll az a nagydarab, tar fickó, aki az utcán elment mellettünk, és akinek Sam a nyomába eredt. - Vége a játéknak, barátocskáim - mondja. A kezében pisztolyt tart, amivel egyenesen a fejemre céloz. - Menj on-nét! - parancsol rám. Fölemelem a kezem, és hátrálok egy lépést. Eszembe jut, hogy meg kéne próbálnom az akaraterőmmel kirántani a kezéből a fegyvert - de mi van, ha közben véletlenül elsül? Egyelőre még nem bízom ennyire a képességeimben. Ez túl kockázatos lenne. - Előre megmondták, hogy el fogtok jönni... Hogy úgy néztek majd ki, mint az emberek. És hogy ti vagytok az igazi ellenség - mondja a kopasz.

- Maga miről beszél? - kérdezem. - Megvezették őket - szólal meg Henri. - Azt hiszik, hogy mi vagyunk az ellenség. - Kuss legyen! - üvölt rá a fickó. Három lépcsőfokkal lejjebb lép, elfordítja a pisztolyt, és most Henrit veszi célba. - Egy rossz mozdulat, és a tatának annyi. Megértetted? - veti oda nekem. - Igen - felelem. - Kapd el! - Levesz egy tekercs szigetelőszalagot a lépcső melletti polcról, és felém hajítja. Ahogy repül a levegőben, megállítom nagyjából két és fél méteres magasságban, félúton kettőnk között. Aztán elkezdem gyorsan pörgetni. A kopasz értetlenül mered rá. - Ez meg mi a...? Meredten figyeli a tekercset, én pedig hirtelen előrelen-dítem a karomat, mintha meg akarnám dobni valamivel. A tekercs az arcába vágódik, erősen orron találja. Rögtön el-kezd vérezni az orra, és ahogy a fickó odakap a kezével, elejti a pisztolyt, ami a földnek ütődve azonnal elsül. A golyóra mutatok a kezemmel, és megállítom a levegőben. A hátam mögül hallom, hogy Henri fölnevet. A golyót visszaterelem a kopasz arca elé, és ott megállítom. - Hahó, hájfej, ides! - szólok neki. Kinyitja a szemét, és meglátja az orra előtt lebegő lövedéket. - Ezzel nálam nem sokra megy - közlöm vele. Elengedem a golyót, leesik a lába elé. A fickó megfordul, és az ajtó felé indul, de fölemelem a levegőbe, és nekivágom az egyik tartógerendának. Jókora puffanással ér földet. Föl-kapom a szigetelőszalagot, odalépek mellé, és kikötözöm a gerendához. Aztán visszamegyek Henrihoz, hogy végre eloldozzam a kezét. - John, azt hiszem, ez életem legkellemesebb meglepetése - suttogja olyan megkönnyebbüléssel a hangjában, hogy azt hiszem, mindjárt elsírja magát. Büszkén elmosolyodom. - Köszönöm. Vacsora után jött elő. - Sajnálom, hogy lemaradtam róla. - Mondtam nekik, hogy téged most nagyon leköt a dolgod.

Elmosolyodik. - Hála istennek, hogy végre kialakult! - mondja, és csak ekkor fogom föl, milyen nagy kő esett le a szívéről. Sokkal jobban félt attól, hogy egyáltalán nem fog kifejlődni ez a ké-pességem, mint gondoltam. - Na és veled mi történt? - kérdezem. - Bekopogtam. Mindhárman itthon voltak. Amikor be-léptem, az egyikük hátulról leütött, aztán ehhez a székhez kötözve tértem magamhoz. - Megrázza a fejét, és hosszan morog valamit lorin nyelven, ami nyilván csakis káromkodás lehet. Az utolsó kötéldarabot is leoldom a csuklójáról. Föláll, és kinyújtóztatja a lábát. - Tűnjünk el innen! - mondja. - Még meg kell találnunk Samet. És ekkor meghalljuk odaföntről a hangját: - John, ott vagy lent?

HUSZONEGYEDIK

FEJEZET

H I R T E L E N M I N T H A L E L A S S U L N A A Z I D Ő . E G Y M Á S I K

férfit pillantok meg Sam mellett a lépcső tetején. Sam megle-petten fölkiált, és ahogy felé fordulok, a fülemet betölti az a disszonáns csönd, ami a lassított felvételek velejárója. A férfi hátulról meglöki Samet, aki a levegőbe emelkedik, és fejjel előre a pince betonpadlózata felé bukik. Látom, ahogy zu-han, két karjával kétségbeesetten kalimpál, elgyötört arcára rémült kifejezés ül ki. Nincs időm gondolkodni, ösztönösen cselekszem. Az utolsó pillanatban fölemelem a kezem, és el-kapom. A feje alig néhány centire áll meg a betonpadlótól. Óvatosan leteszem a földre.

- A francba! - hallom Henri hangját. Sam felül, és négykézláb rémülten a falig hátrál, mint egy

rák. A szeme elkerekedik, döbbenten mered a lépcsőre. Lá-tom, hogy kinyitja a száját, de egyetlen hang sem jön ki rajta. A fazon, aki lelökte, a lépcső tetején áll, és Samhez hasonlóan próbál rájönni, mi történhetett. Nyilván ő a társaság harmadik tagja.

- Sam, én próbáltam... - szólalok meg, de ekkor a fickó hirtelen megfordul, el akar menekülni. Megragadom a távol-ból és visszarántom. Sam a férfira pillant, akit valamilyen láthatatlan erő tart fogva, aztán kinyújtott kezemre néz. Látszik rajta, hogy sokkos állapotba került a látottaktól.

Megfogom a szigetelőszalagot, aztán anélkül, hogy a fic-kóhoz érnék, a levegőbe emelem, és fölviszem az emeletre. Trágárságokat vág a fejemhez, miközben egy székhez kötö- zöm, de nem figyelek oda, mert az eszem egyfolytában azon jár, mit mondjak majd Samnek.

- Fogja már be! - szólok rá végül. Megereszt egy újabb cifra káromkodást, mire újabb dara-

bot tépek a szigetelőszalagból, és beragasztom vele a száját, aztán visszamegyek a pincébe. Henri Sam mellett áll, aki

még mindig a falnak dőlve gubbaszt, és üveges tekintettel mered maga elé.

- Nem értem - mondja. - Mi volt ez? Egymásra nézünk Henrival. Megvonom a vállam. - Mondjátok el, mi ez az egész - motyogja Sam esdekelve.

A hangjából csak úgy süt a kétségbeesés. Azt akarja, hogy nyugtassuk meg, nem őrült meg teljesen, valóban jól látta, ami történt, nem csak képzelődött.

Henri felsóhajt, és ingatni kezdi a fejét. - Végül is már mindegy - mondja. - Mi mindegy? - kérdezem. De nem törődik velem, Samhez fordul. Összeszorítja az

ajkát, a gerendához kötözött férfira pillant, megbizonyosodik róla, hogy még most is eszméletlen, majd újra Samre néz.

- Nem azok vagyunk, akiknek gondolsz minket - mondja, aztán elhallgat. Sam szótlanul bámul rá. Semmit nem tudok leolvasni az arcáról, és fogalmam sincs, Henri mit fog mondani neki - vajon most is kitalál valamilyen mesét, vagy végre elmondja az igazságot? Őszintén reménykedem benne, hogy az utóbbit választja. Rám néz, én pedig beleegyezően bólintok.

- Tíz éve érkeztünk a Földre egy Lorien nevű bolygóról. Azért kellett elmenekülnünk, mert a Lorient feldúlták egy másik bolygó, a Mogador lakói. Szükségük volt a Lorien erő-forrásaira, mivel a saját bolygójukat már teljesen kizsigerel-ték, és kezdett lakhatatlanná válni. Azért rejtőzködünk itt, mert egy napon vissza akarunk térni a Lorienre, és ezt meg is fogjuk tenni. De a mogadoriak állandóan a nyomunkban vannak. Vadásznak ránk. Meggyőződésem, hogy a Földet is

el akarják foglalni, és azért jöttein ide, hátha sikerül valamit megtudnom róluk. Sam nem válaszol. Biztos vagyok benne, hogy ha én mondtam volna neki mindezt, nem hiszi el, talán még dühbe is gurult volna, de nem tőlem hallotta, hanem Henritói, és így sokkal hitelesebb az egész. Látom rajta, hogy nem kételkedik - most végre valóban az igazságot hallotta. Rám pillant. - Szóval igazam volt: tényleg földönkívüli vagy - mondja. - Nem vicceltél, amikor beismerted.

- Igen, igazad volt. Visszafordul Henri felé. - És a történetek, amiket Halloweenkor mondott? Azok is igazak? - Nem - feleli Henri. - Az csak pár röhejes sztori volt, amiket az interneten olvastam és megjegyeztem. De amit most mondtam, az az első szótól az utolsóig igaz. - Hát... - kezdi Sam, aztán elhallgat. Keresi a szavakat. - És mi volt ez itt az előbb? Henri felém biccent. - John kezd bizonyos képességek birtokába jutni. A telekinézis az egyik. Amikor az a pasas lelökött téged a lépcső tetejéről, John elkapott és megmentett. Sam elmosolyodik, és rám néz. Amikor találkozik a tekin-tetünk, lassan bólint. - Tudtam, hogy különleges vagy - mondja. - Azt persze mondanom sem kell - folytatja Henri -, hogy minderről a világon senkinek nem beszélhetsz. - Az-után felém fordul. - Információra van szükségünk, aztán minél előbb el kell tűnnünk innen. A mogadoriak valószínűleg itt vannak a közelben. - Az a két fickó odafönt eszméleténél van. - Akkor kérdezzük ki őket. Henri odalép a pisztolyhoz, fölveszi a földről, és megnézi a tárat. Egy híján tele van. Kiveszi belőle a golyókat, lerakja

őket az egyik polcra, aztán visszakattintja a tárat, és az övé-be dugja a fegyvert. Talpra segítem Samet, és fölmegyünk az emeletre. Az a fickó, akit másodjára hoztam föl, még mindig kínlódik, próbálja kiszabadítani magát. A másik nyugodtan ül. Henri odalép hozzá.

- Számítottak ránk, ugye? - kérdezi tőle. A férfi bólint. - Most pedig beszélni fog - jelenti ki Henri, és letépi a

szigetelőszalagot a szájáról. - Mert ha nem, akkor... - Nem fejezi be a mondatot, hanem előhúzza a pisztolyt, és a férfi mellkasának szegezi. - Ki járt itt maguknál?

- Hárman voltak. - Mi is hárman vagyunk. Na és? Folytassa! - Azt mondták, ha maga fölbukkan, és bármit elárulok,

akkor megölnek, úgyhogy tőlem semmit nem tud meg!

Henri a fazon halántékához szorítja a pisztoly csövét. Ma-gam sem tudom miért, de nyugtalanít a látvány. Odanyúlok, és a föld felé irányítom a fegyvert. Henri kérdő tekintettel pillant rám.

- Vannak más módszerek is - mondom. Vállat von, és elteszi a pisztolyt. - Tiéd a pálya. Pár lépésre állok a férfitól. Rémülten néz rám. Testes,

lehet vagy száz kiló, de azok után, hogy Samet sikerült elkapnom a levegőben, tudom, hogy képes vagyok fölemelni. Kinyújtom a karomat, a testem megfeszül az összpontosítástól. Először semmi nem történik, aztán a fickó lassan elkezd emelkedni. Vadul ficánkol, de oda van kötözve a székhez, mozdulni sem tud, tehetetlen. Minden idegszálammal őrá koncentrálok, de a szemem sarkából így is látom, hogy Henri és Sam büszkén mosolyog mellettem. Tegnap még egy teniszlabdával is alig ment, most meg már egy széket is föl tudok emelni, rajta egy százkilós emberrel. Hihetetlen, milyen gyorsan kifejlődött ez a tálentum!

Amikor az arcunk egy magasságba kerül, megfordítom a széket, és a következő pillanatban a fickó már fejjel lefelé vergődik előttem.

- Ne csináld, tegyél le! - kiabálja. - Beszéljen! - Nem! - üvölti. - Azt mondták, megölnek, ha beszélek. Elengedem a széket, zuhanni kezd. A férfi felsikolt, de mi-

előtt a feje nekicsapódna a padlónak, megállítom. Ismét föl-emelem.

- Hárman voltak! - kiabálja hadarva. - Még aznap megje-lentek, amikor szétküldtük a magazint. Éjszaka jöttek.

- Hogy néztek ki? - kérdezi Henri. - Mint a szellemek. Sápadtak, majdnem olyan fehérek,

mint az albínók. Napszemüvegben voltak, de amikor nem akartunk beszélni, az egyik levette a szemüvegét. Fekete sze-mük volt meg egy csomó hegyes foguk, de a külsejükben volt valami természetellenes... Mintha a fogaik le lettek volna csiszolva. Mindegyik hosszú kabátot és kalapot viselt, mintha valami régi kémfilmben lennének. Mi a nyavalyát akar még tőlem?

- Miért jöttek ide?

- Azt akarták tudni, honnan szereztük az infókat. El-mondtuk nekik. Fölhívott minket egy csóka, azt mondta, van minekünk egy exkluzív sztorija, aztán elkezdett összevissza hadoválni egy földönkívüli fajról, amelyik el akarja pusztítani a civilizációnkat. De pont aznap telefonált, amikor lapzárta volt, így aztán nem írtuk le az egészet, csak beraktunk egy kis ízelítőt, azzal, hogy jövő hónapban majd folytatjuk. Olyan gyorsan beszélt, hogy alig lehetett érteni, mit mond. Úgy terveztük, hogy másnap visszahívjuk, de ebből végül nem lett semmi, mert megjelentek a mogadoriak.

- Honnan tudta, hogy mogadoriak? - Mégis mi mások lehettek volna? Lehozunk egy sztorit a

mogadoriakról, akik egy földönkívüli faj, erre láss csodát, másnap becsönget három földönkívüli, és tudni akarják, honnan szedtük az infót. Nem volt nehéz rájönni, hogy ki-csodák. A pasas nem könnyű, egyre nehezebben tudom tartani. A homlokomról csorog az izzadság, és a légzésem is egyre szaggatottabb. Visszafordítom ülő helyzetbe, és elkezdem leereszteni. Nagyjából fél méter magasban elengedem, így jókora zökkenéssel landol a padlón. Előrehajolok, és a tér-demre támaszkodva kapkodok levegő után. - Ezt meg miért kaptam? - tör ki. - Válaszoltam a kérdé-sekre! - Bocs - mondom. - Túl nehéz volt. - Az volt az egyetlen alkalom, hogy itt jártak? - folytatja Henri a faggatózást. A fazon megrázza a fejét. - Nem, később visszajöttek. - Miért? - Hogy tutira ne írjunk többet róluk. Nem nagyon bíztak bennünk. De hát a fickót, aki telefonált, nem tudtuk elérni, úgyhogy akkor se tudtuk volna folytatni a sztorit, ha akarjuk. - Mi történt vele? - Na maga szerint? - kérdez vissza a férfi. Henri bólint. - Szóval kiderítették, hol lakik?

- Megvolt a telefonszáma, és abban maradtunk, hogy visszahívjuk. Nem lehetett nehéz kinyomozni. - Megfenyegették magukat? - Naná, hát hogy a fenébe ne? Szétverték a szerkesztőségünket. És belepiszkáltak a fejembe. Azóta sem hevertem ki. - Mit csináltak a fejével? A pasas behunyja a szemét, és nagy levegőt vesz. - Tiszta képtelenségnek tűnt az egész - szólal meg végül. - Itt áll az a három alak, beszélnek hozzánk a mély, rekedtes hangjukon, és ballonkabát, kalap meg napszemüveg van rajtuk az éjszaka kellős közepén. Mintha Halloween-bulira

készülnének. Annyira röhejesek voltak, hogy először elne-vettem magam... - Egy pillanatra elcsuklik a hangja, aztán folytatja. - De abban a pillanatban tudtam, hogy ez hiba volt. A másik két mogadori levette a napszemüvegét, és elindult felém. Próbáltam nem rájuk nézni, de nem bírtam. Félelme-tes volt a szemük. Muszáj volt belenéznem, szinte mágnes-ként vonzott. Mintha magával a halállal néztem volna far-kasszemet. Láttam a saját halálomat, és mindenki másét is, akit ismerek és szeretek. Akkor már egyáltalán nem találtam röhejesnek az egészet. Nemcsak láttam a rokonaim halálát, hanem éreztem is. A bizonytalanságot. A fájdalmat. A mér-hetetlen rettegést. Mintha hirtelen eltűnt volna körülöttem a szoba. Aztán olyasmiknek a képei jelentek meg a szemem előtt, amiktől gyerekként mindig rettegtem. Kitömött állatok keltek életre tűhegyes fogakkal, pengeéles karmokkal. Meg a többi szokásos dolog, amitől a gyerekek félnek. Vérfarkasok. Gonosz bohócok. Óriáspókok. Mindezt egy gyerek szemén keresztül láttam, és halálra rémültem. És minden egyes al-kalommal, amikor valamelyik rémalak belém harapott, érez-tem, ahogy a fogak a húsomba vájnak, éreztem, hogy a sebekből ömlik a vér. Úgy üvöltöttem, mintha nyúznának.

- Meg se próbált szembeszállni? - Volt velük két ilyen kis menyétszerű lény, tömzsi, kurta

lábú valamik. Akkorák, mint egy kisebb kutya. Tajtékzott a szájuk. Az egyik alak pórázon tartotta őket, de látszott raj-tuk, hogy legszívesebben azonnal nekünk esnének. A mogadoriak azt mondták, ha nem engedelmeskedünk,

elengedik őket. Azok a dögök nem földi lények voltak, nekem elhiheti. Ha kutyák lettek volna, nem érdekel, valahogy csak elbánunk velük. De látszott rajtuk, hogy akármilyen kicsik, képesek lennének fölfalni minket. Alig lehetett visszatartani őket, úgy rángatták a pórázt, mintha meg lennének veszve.

- Szóval végül beszéltek... - Igen. - Na és mikor jöttek vissza?

- A következő szám megjelenése előtti éjjel, nagyjából egy hete. Henri gondterhelt pillantást vet rám. Mindössze egy héttel ezelőtt itt jártak a mogadoriak, az otthonunk közelében, kétszáz kilométeres körzeten belül. Lehet, hogy még most is itt vannak a környéken, és figyelik a házat. Hát ezért érezte a jelenlétüket az utóbbi időben. Sam némán áll mellettem, de egyetlen szót sem mulaszt el az elhangzottakból. - Miért nem ölték meg magukat is, mint azt, aki telefonált? - Honnan a francból tudjam? Talán azért, mert közismert újságírók vagyunk. - Az a fickó honnan tudott a mogadoriakról? - Azt mondta, elkapott egyet, és megkínozta. - Hol lakott? - Nem tudom. A körzetszám alapján valahonnan Columbus környékéről telefonálhatott. Kábé száz-százhúsz kilométerre innen, észak felé. - Maga beszélt vele? - Igen. Nem tudtam eldönteni, hogy igazat mond-e, vagy egyszerűen bolond, de hallottunk már máshonnan is ilyen pletykákat. Arról magyarázott, hogy ezek az idegenek le akarják rombolni a civilizációnkat, de néha annyira hadart, hogy semmit nem lehetett érteni abból, amit szövegelt. Egyre csak azt ismételgette, hogy vadásznak valamire vagy valakire. Aztán számokat kezdett sorolni. Elkerekedik a szemem. - Miféle számokat? Mit jelentenek azok a számok? - Lövésem sincs. Mondtam már, olyan gyorsan beszélt, hogy alig bírtam leírni, amit mondott.

- Jegyzetelt, miközben beszéltek? - kérdezi Henri. - Még szép! Elvégre újságírók vagyunk - mondja a fazon sértett büszkeséggel. - Azt hiszi, hogy ezeket a sztorikat csak úgy kitaláljuk? - Igen, pontosan azt - feleli Henri. - Megvan még, amit leírt? - kérdezem. A fickó rám néz, aztán bólint. - Meg, de nekem elhiheted, teljesen használhatatlan. A nagy része arról szó, hogy ki akarják irtani az emberi fajt. - Akkor is látni akarom! - Majdnem kiabálok. - Hol van-nak azok a jegyzetek? A fal mellett álló íróasztal felé biccent. - Ott az asztalon. Azokon a tapadós jegyzetlapokon. Odamegyek az íróasztalhoz, ami tele van papírokkal, és túrni kezdek. Találok néhány zavaros feljegyzést a mogadoriak világuralmi terveiről. Semmi konkrétum, csak néhány sietve lefirkált szó: „túlnépesedés" „a Föld erőforrásai" „biológiai hadviselés" „Mogador bolygó". Egyszer csak ráakadok arra, amit keresek. Többször is fi-gyelmesen elolvasom.

LORIEN? A LORINOK?

1- 3 HALOTT 4? 7 FIGYELIK SPANYOLO.-BAN 9 DA-BAN BUJKÁL

( MIRŐL BESZÉL? MI KÖZE EZEKNEK A SZÁMOKNAK

A FÖLD MEGSZÁLLÁSÁHOZ?)

- Miért van kérdőjel a négyes után? - Mert mondott róla valamit, de annyira hadart, hogy nem tudtam kivenni, mit. - Most szórakozik velem? Megrázza a fejét. Felsóhajtok. Ilyen az én szerencsém - gondolom magamban. - Pont azt az infót nem értette, amit a fickó rólam mondott. - Mit jelent ez a „DA"? - kérdezem.

- Dél-Amerika. - Azt nem mondta, hogy Dél-Amerikában hol? - Nem. Bólintok, és újra a papírlapra nézek. Bárcsak hallhattam volna azt a beszélgetést, bárcsak én is föltehettem volna kérdéseket! Vajon a mogadoriak tényleg tudják, hol van Hetedik? Tényleg megfigyelés alatt tartják? Ha igen, az azt jelenti, hogy a lorieni védővarázslat még mindig működik. Összehajtom és a farzsebembe csúsztatom a jegyzettömbből kitépett lapokat. - Tudod, mit jelentenek azok a számok? - kérdezi a férfi. Megrázom a fejem. - Fogalmam sincs. - Nem igaz! - kiáltja. - Pofa be! - rivall rá Sam váratlanul, és keményen oldalba böki a baseballütővel. - Van még valami, amit tud mondani róluk? - kérdezem. Néhány másodpercig gondolkodik, aztán így szól: - Azt hiszem, az éles fény zavarja őket. Úgy tűnt, fájdalmat okoz nekik a világosság, ha leveszik a napszemüveget. Hirtelen zajt hallunk odalentről. Mintha valaki próbálná lassan kinyitni az ajtót. Összenézünk. A széken ülő fickóra meredek. - Ki az? - kérdezem halkan. -Ők. - Micsoda? - Azt mondták, figyelni fognak minket. Hogy tudják, ha jön valaki. Óvatos léptek hangja hallatszik a földszintről. Henri és Sam rémülten pillantanak egymásra. - És ezt miért nem mondta eddig? - Azt mondták, megölnek, ha beszélek. És utána megölik a családomat is. A hátsó udvarra nyíló ablakhoz rohanok, és kinézek. Az emeleten vagyunk, nagyjából hat méter magasban. Az udvart kerítés veszi körül, ami kétméteres falécekből áll. Gyorsan visszamegyek a lépcsőhöz, és lepillantok. Három alakot látok a földszinten; térd alá érő fekete kabátban vannak, fekete kalapban és napszemüvegben. Mindhárom

hosszú, fényes kardot tart a kezében. Arra biztosan nem jutunk le. A tálentumaim egyre erősebbek, de ahhoz még nem elegendőek, hogy elbánjak három mogadorival. Az egyetlen esélyünk az, ha valamelyik emeleti ablakon vagy az erkélyen át próbálunk elmenekülni. Az ablakok kisebbek, de a hátsó udvar felé észrevétlenül meglóghatunk. Ha az utcafront felé próbálkozunk, szinte biztosan észrevesznek. Zaj hallatszik a pincéből, aztán a mogadoriak hangja, ahogy ugatásra emlékeztető nyelvükön megbeszélnek valamit. Ketten a pince felé indulnak, a harmadik pedig a lépcső felé veszi az irányt.

Egyetlen másodpercem van, hogy cselekedjek. Az ablak kitörne, ha azon keresztül próbálnánk menekülni. Nem marad más választásunk: az erkélyajtó felé fordulok. Telekinézissel kinyitom. Sötét van odakint. A lépcsőfokok megreccsennek egy láb alatt. Magamhoz húzom Samet és Henrit, aztán a vállamra vetem őket, mint egy-egy zsák krumplit.

- Mit csinálsz? - suttogja Henri. - Nem igazán tudom - válaszolom. - De remélem, menni

fog. Abban a pillanatban, ahogy a lépcső tetején megpillantom

a közeledő mogadori kalapját, sprintelni kezdek a nyitott er-kélyajtó felé, és mielőtt elérném kint a korlátot, erősen elru-gaszkodom. A levegőbe emelkedünk. Két vagy három má-sodpercig suhanunk az éjszakai levegőben. Látom az alattunk elhaladó autókat. Látom az embereket a járdán. Nem tudom, hol fogunk földet érni, és azt sem, hogy leérkezéskor a testem elbírja-e majd hármunk súlyát. Amikor megérkezünk a szemközti ház lapos tetejére, összeesem, Henri és Sam pedig rám borul. A tüdőmből kipréselődik a levegő, és olyan fájdalom hasít a lábamba, mintha eltört volna. Sam föl akar állni, de Henri visszarántja. Magával húz minket a háztető túlsó vége felé, és megkérdezi, telekinézissel le tudom-e tenni őt és Samet a földre. Igen, suttogom, és le is eresztem mindkettőjüket. Henri fölszól, hogy nekem ugranom kell. Imbolyogva fölállok. Még most is sajog minden porcikám. Mielőtt leugrom, még vetek egy utolsó pillantást az utca túloldala felé. A három mogadori összezavarodva áll az erkélyen, az

utcát fürkészik. A kardjuk csillog az éjszaka sötétjében. Mielőtt meglátnának, leugrom a háztetőről, eltűnök a szemük elől.

*****

Beszállunk Sam apjának furgonjába. Henrinak és Samnek tá-mogatnia kell, hogy el tudjak menni odáig. Bernie a kocsiban vár minket. Úgy döntünk, hogy Henri furgonját otthagyjuk, mert valószínűleg tudják, hogy néz ki, és elképzelhető, hogy figyelik. Kihajtunk a városból, és elindulunk vissza Paradiseba, ami valóban igazi Paradicsom lesz számunkra egy ilyen éjszaka után.

Henri az elejétől kezdve mindent elmond Samnek. Csak akkor hagyja abba a történetet, amikor megállunk a házunk előtt. Még mindig sötét van. Sam rám pillant.

- Hihetetlen! - mondja, és elmosolyodik. - Ez a legmenőbb dolog, amit valaha hallottam. - A szemébe nézek. Látom rajta, mennyire örül, hogy végre megerősítést nyert, amit mindig is sejtett. Bebizonyosodott, hogy az a rengeteg idő, amit összeesküvés-elméletekkel töltött, miközben az apja eltűnésének rejtélyét próbálta megfejteni, mégsem volt hiábavaló.

- Tényleg tűzálló vagy? - kérdezi. - Tényleg - felelem. - Azta, nagyon király! - Köszi. - És repülni is tudsz? - Először azt hiszem, viccel, de az-

tán látom, hogy teljesen komolyan beszél. - Nem, repülni nem tudok. Tűzálló a testem, és ha aka-

rom, világít a kezem. A telekinézis segítségével képes vagyok tárgyakat mozgatni, de ez még csak tegnap óta van. Ha minden igaz, több tálentumom is jön még. Legalábbis reméljük. De egyelőre fogalmam sincs, hogy mik lesznek azok.

- Remélem, láthatatlanná tudsz majd válni - mondja.

- A nagyapám képes volt rá. Sőt, láthatatlanná tudott tenni bármi mást is, amihez hozzáért. - Komolyan? - Igen. Elneveti magát. - Még mindig alig tudom elhinni, hogy eljöttetek értem Athensbe - ingatja a fejét Henri. - Nem semmi srácok vagy-tok! Amikor megálltunk tankolni, láttam a rendszámtáblán, hogy a kocsinak négy éve lejárt a műszakija. Kész csoda, hogy nem kapcsoltak le titeket útközben. - Mostantól mindenben számíthattok rám - szólal meg Sam. - Bármit megteszek, hogy segítsek megállítani őket. Főleg mert biztos vagyok benne, hogy ők rabolták el apámat. - Köszönjük, Sam - mondja Henri. - Az a legfontosabb, hogy ne beszélj senkinek a titkunkról. Ha valaki megtudja, az könnyen a halálunkhoz vezethet. - Ne aggódjon. Senkinek nem árulom el. Nem akarom, hogy John engem is a falhoz kenjen. Nagyot nevetünk, aztán még egyszer köszönetet mondunk neki, kiszállunk a kocsiból, ő pedig elhajt. Henrival be-megyünk a házba. Annak ellenére, hogy hazafelé jövet aludtam valamennyit, még mindig kimerült vagyok. Lefekszem a kanapéra. Henri odahúz egy széket, és leül velem szemben. - Sam senkinek nem árul el minket - mondom. Nem válaszol, szótlanul bámulja a padlót. - Nem tudják, hol vagyunk. Rám néz. - Tuti, hogy nem tudják - győzködöm. - Ha tudnák, ak-kor követtek volna minket. Továbbra sem szól semmit. Az őrületbe kerget ezzel a hallgatással. - Nem fogom itt hagyni Ohiót egy bizonytalan sejtés mi-att - jelentem ki. Henri feláll.

- Örülök, hogy sikerült barátokat szerezned. Sarah szerintem is nagyszerű lány. De akkor sem maradhatunk. Megyek csomagolni - mondja.

- Nem!

- Ha kész vagyunk a csomagolással, bemegyek a városba, és veszek egy új furgont. El kell tűnnünk innen. Lehet, hogy nem követtek, de pontosan tudják, hogy csak egy hajszálon múlt, majdnem elkaptak minket, és tisztában vannak vele, hogy még mindig a közelben vagyunk. Szerintem az a férfi, aki felhívta a magazint, nem hazudott, tényleg sikerült foglyul ejtenie egy mogadorit. Valahogy elkapta, megkínozta, kivallatta, aztán megölte. Nem tudom, milyen módszerrel próbálnak lenyomozni minket, de nyilván nem kell hozzá sok idő, hogy megtaláljanak. És ha ránk találnak, akkor végünk. A tálentumaid végre kezdenek kialakulni, egyre nagyobb erővel bírsz, de attól még messze vagy, hogy föl tudd venni velük a harcot.

Kimegy a szobából. Fölülök. Nem akarok elmenni. Életemben először van egy igazi barátom. Egy barátom, aki tudja, ki vagyok, mégsem fél tőlem, és nem tart szörnyetegnek. Egy barát, aki hajlandó harcolni velem, és vállalja a veszélyeket. És van egy barátnőm is. Valaki, aki velem akar lenni, noha nem tudja, ki vagyok. Valaki, aki boldoggá tesz, valaki, akiért bárkivel szembeszállnék, és bármilyen veszélyt vállalnék, hogy megvédjem. Igaz, a tálentumaim még nem teljesedtek ki, de már korántsem vagyok védtelen. Elintéztem három felnőtt férfit. Esélyük sem volt ellenem. Mintha kisgyerekekkel verekedtem volna. Bármit megtehettem velük. Már azt is tudjuk, hogy az emberek is képesek harcolni a mogadoriak ellen, hiszen az egyiket elfogta és meg is ölte valaki. Ha neki sikerült, nekem miért ne sikerülhetne? Van egy barátom és egy barátnőm. Nem megyek sehová!

Henri visszajön a nappaliba. Kezében ott van legértéke-sebb tulajdonunk, a Láda.

- Henri. - Igen?

- Nem megyünk el. - De igen. - Te elmehetsz, ha akarsz, de akkor odaköltözöm Samhez. Nem megyek el innen. - Ezt nem te döntöd el. - Miért is nem? Tudtommal én vagyok az, akire vadász-nak. Az én életem van veszélyben. Te nyugodtan

elmehetsz, a mogadoriak téged nem fognak keresni. Élhetsz normális életet. Csinálhatsz, amit csak akarsz. De én nem megyek. Engem örökké üldözni fognak. Mindig a nyomomban lesznek, mindig meg akarnak majd ölni. Tizenöt múltam. Már nem vagyok gyerek. És ezt a döntést nekem kell meghoznom. Néhány másodpercig szótlanul mered rám, aztán így szól: - Jó kis beszéd volt, de semmin nem változtat. Csomagolj össze! Elmegyünk. Kinyújtom a karomat felé, és fölemelem a földről. Annyira megdöbben, hogy szóhoz sem jut. Fölállok. Tovább tartom a levegőben, a feje majdnem a mennyezetet éri. - Itt maradunk - mondom. - Tegyél le, John! - Addig nem teszlek le, amíg bele nem egyezel. - Túl veszélyes. - Nem tudhatjuk. Még nem jutottak el Paradise-ba. Valószínűleg fogalmuk sincs róla, hol vagyunk. - Tegyél le! - Addig nem, amíg bele nem egyezel, hogy maradjunk. - TEGYÉL LE! Erre már nem válaszolok, csak tartom makacsul a leve-gőben. Küszködik, próbálja eltolni magát a faltól, a mennyezettől, de az új erőmmel szemben tehetetlen. Erősnek érzem magam, ahogy odafent tartom. Erősebbnek, mint korábban bármikor. Nem megyek el! Nem menekülök tovább. Szeretek Paradise-ban élni. Szeretem a barátomat, és szerelmes vagyok a barátnőmbe. Bárkivel megküzdök értük, a mogadoriakkal is, de ha kell, akár Henrival is.

- Te is tudod, hogy addig nem tudsz lejönni onnan, amíg le nem engedlek.

- Úgy viselkedsz, mint egy gyerek. - Nem, úgy viselkedem, mint aki kezd rájönni, kicsoda

valójában, és mire képes. - És mégis meddig akarsz idefönt tartani? - Amíg el nem alszom, vagy bele nem fáradok, de amint

kipihentem magam, újra fölemellek. - Rendben. Maradjunk. De van néhány feltételem. -Halljuk. - Tegyél le, és megbeszéljük.

Óvatosan leeresztem a földre. Közelebb lép hozzám, és átölel. Igencsak meglepődöm; azt hittem, dühös lesz rám. El-enged, és leülünk a kanapéra.

- Büszke vagyok rád. Hosszú évek óta várok és készülök arra, hogy kifejlődjenek a tálentumaid. Annak szenteltem az életemet, hogy megvédjelek és hogy felkészítselek a harcra. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha történne veled valami. Nem tudom, hogy élném túl, ha nem tudnálak meg-védeni. A mogadoriak hamarosan ránk találnak. Azt akarom, hogy amikor eljön ez a pillanat, készen állj a harcra. Egyelőre nem tartasz ott, még ha most az ellenkezőjét gondolod is. Hosszú utat kell még megtenned. Maradhatunk, ha akarod, de csak akkor, ha beleegyezel, hogy a gyakorlás az első. Előbbre való, mint Sarah, Sam vagy bármi más. És az első jelre, ami arra utal, hogy a közelben vannak, hogy a nyomunkra akadtak, szó nélkül összecsomagolunk, és eltűnünk innen. Nem veszekszünk, nem vitatkozunk, nem emelsz föl a levegőbe, és nem tartasz ott, hanem fogjuk magunkat, és megyünk.

- Áll az alku - mondom mosolyogva.

H U S Z O N K E T T E D I K

F E J E Z E T

A T É L K O R Á N É R K E Z I K . É S K Ö N Y Ö R T E L E N Ü L L E C S A P Paradise-ra. Elsőként a viharos szél, aztán a hideg, végül pedig a hó. Finom szállingózással kezdődik, majd jönnek a hóviharok, és hamarosan az egész várost vastag hóréteg borítja. A hókotrók kaparó hangja nemsokára ugyanolyan megszokott háttérzajjá válik, mint a szélzúgás. Minden utat sóval szórnak be. A tanítás két napig szünetel. Az utak mellé kotort fehér kupacok megfeketednek, és lucskos kásává olvadnak. Henrival minden időnket gyakorlással töltjük, hol odabent, hol odakint. Most már három labdával tudok zsonglőrködni anélkül, hogy hozzájuk érnék, vagyis képes vagyok több dolgot egyszerre a levegőbe emelni. Egyre nagyobb és nehezebb tárgyak következnek: a konyhaasztal; a hófúvó, amit Henri vett egy héttel ezelőtt; az új furgonunk, ami pontosan ugyanúgy néz ki, mint az előző - és mint legalább egymillió másik Amerikában. Föl tudom emelni két kézzel is, és képes vagyok anélkül is a levegőbe emelni, hogy hozzáérnék. Henri bízik benne, hogy a telekinézissel kifejtett erőm hamarosan meg fogja haladni a testi erőmet.

A hátsó udvaron, a fák takarásában tartjuk az edzéseket. A jégpáncélba burkolt ágak üvegfigurákra emlékeztetnek, tetejükön arasznyi fehér hóréteg. Az udvaron térdig ér a hó, kivéve azon a kis tisztáson, ahol Henri eltakarította. Bernie Kosar a hátsó verandán ülve néz minket. Ekkora hóba még neki sincs kedve kijönni.

- Szóval most kipróbáljuk? - kérdezem. - Meg kell tanulnod kezelni - feleli Henri. A háta mögött ott áll Sam, és morbid kíváncsisággal figyeli az eseményeket. Ez az első alkalom, hogy jelen van egy edzésen. - Mennyi ideig fogok égni? - kérdezem.

- Nem tudom. Rendkívül gyúlékony anyagból készült öltönyt viselek, amit vastagon átitattunk olajjal. Egy része gyorsan elég majd, a többi lassabban. Az olaj szaga csípi a szemem, már csak ezért is szeretném, ha minél előbb meggyújtanánk. Veszek egy nagy levegőt. - Készen állsz? - kérdezi Henri. - Igen, kezdhetjük. - Ne lélegezz! Csak a bőröd tűzálló, ha nem vigyázol, a füst és a láng szétégeti a belső szerveidet. - Biztos, hogy van értelme ennek az egésznek? - Ez is része a kiképzésednek. Szorult helyzetben is meg kell őrizned a hidegvéredet. Meg kell tanulnod több dologra koncentrálni egyszerre, miközben égsz. - De miért? - Mert amikor harcra kerül a sor, az ellenség többszörös túlerőben lesz. A tűz az egyik legerősebb szövetségesed. Meg kell tanulnod úgy harcolni, hogy közben égsz. - Aha. - Ha gond van, vágódj hasra, és kezdj el forogni a hóban. Samre pillantok, akinek széles vigyorra húzódik a szája. Biztos, ami biztos, egy piros poroltót tart a kezében. - Oké - felelem. Csöndben figyeljük, ahogy Henri a gyufával bíbelődik. - Úgy nézel ki, mint egy jeti öltönyben - mondja Sam. - Bekaphatod. - Kezdjük! - szól Henri. Veszek egy nagy levegőt, és a következő pillanatban a gyufa hozzáér a ruhámhoz. Azonnal lángba borulok. Ösztönösen be akarom csukni a szemem, de kényszerítem magam, hogy nyitva tartsam. Felnézek. A lángok két és fél méteres

magasságig felcsapnak. Az egész világot táncoló narancs-vörös-sárga függönyön keresztül látom. Érzem a tűz melegét, de csak halványan, mintha a nap sugarai égetnék a bőrömet.

- Gyerünk! - kiáltja Henri. Oldalra nyújtom a két karomat, és visszafojtott lélegzettel

nézek magam elé. Úgy érzem, mintha lebegnék. Teszek egy lépést előre, mire a hó sisteregni és olvadni kezd a lábam

alatt, apró párafelhő száll föl a levegőbe. Előrenyújtom a jobb kezem, és fölemelek egy jókora salaktéglát, amit most nehezebbnek érzek a megszokottnál. Vajon azért, mert nem veszek levegőt? Vagy a tűz okozta stressz miatt?

- Ne húzd az időt! - kiabál rám Henri. A téglát tiszta erőből nekivágom egy tőlem öt méterre álló

kiszáradt fának. Ezer darabra törik, és méretes sebet ejt a fa törzsén. Azután fölemelek három benzinbe áztatott tenisz-labdát, és elkezdek velük zsonglőrködni. Egyre közelebb le-begtetem őket magamhoz, míg lángra nem kapnak. Közben a levegőbe emelek egy hosszú, vékony seprűnyelet is. Behu-nyom a szemem. Melegem van. Eltűnődöm, vajon izzadok-e. Ha igen, az izzadságcseppek nyilván abban a pillanatban elpárolognak, ahogy megjelennek a bőröm felszínén.

Összeszorítom a fogam, kinyitom a szemem, előrelendü-lök, és minden erőmet a seprűnyélre zúdítom. A farúd szilánkokra törik. Nem engedem, hogy darabjai a földre hulljanak, megtartom őket a levegőben. Úgy néznek ki, mint egy faszilánkokból álló felhő. Magamhoz húzom és lángra lobbantom őket. Az égő fadarabok halkan pattognak. Újra összerakom őket egy ép egésszé. Az eredmény egy tűzlándzsa, ami úgy néz ki, mintha egyenesen a pokolból bukkant volna elő.

- Tökéletes! - kiáltja Henri. Egy perc telt el eddig. A tüdőm kezd égni az oxigénhiány-

tól. Minden erőmmel a lándzsára összpontosítok, és elhají-tom. Olyan gyorsan suhan a levegőben, mint egy pisztolygo-lyó. Becsapódik a fába, és apró, lángoló farepeszek szállnak szerteszét, majd szinte azonnal ki is alszanak. Azt reméltem, hogy a kiszáradt fa lángra kap, de nem így történik. A teniszlabdákat közben elengedtem, most néhány lépésnyire a hóban sisteregnek.

- Ne törődj a labdákkal! - szól rám Henri. - A fával fog-lalkozz!

A kiszáradt fában van valami hátborzongató, ahogy gö-csörtös ágai kirajzolódnak a fehér háttér előtt. Behunyom a szemem. Nem tudom tovább visszatartani a lélegzetem. Ha-talmába kerít a csalódottság és a düh, amit csak fokoz a tűz, a kényelmetlen ruha meg az elvégzetlen feladat. A fa egyik vastag ágára koncentrálok, amelyik közvetlenül a törzsből

nőtt ki, és megpróbálom letörni, de nem sikerül. Összeszo-rítom a fogam, és még egyszer próbálkozom. Az ág hangos reccsenéssel letörik, és elkezd felém lebegni. Amikor odaér hozzám, két kézzel megfogom és a fejem fölé emelem. Gyulladj meg! - parancsolom gondolatban. Legalább hat méter hosszú. Végre lángra kap, mire elengedem, fölemelem tíz-tizenöt méter magasra, majd anélkül, hogy hozzáérnék, beleállítom a földbe, mint valami középkori harcos, aki le-döfi a kardját a győztes ütközet után. Az ág füstölögve inog jobbra-balra, a felső harmada még mindig lángol. Kinyitom a számat, és ösztönösen levegőt veszek, mire a lángok be- áramlanak a testembe, és úgy érzem, mintha belülről égnék. A fájdalomtól sokkos állapotba kerülök, és hírtelen annyira megzavarodom, hogy nem tudom, mit csináljak.

- A hóba! Ugorj a hóba! - kiabálja Henri. Fejest ugrom a hóba, és forogni kezdek. A tűz szinte azon-

nal kialszik, de én tovább hengergőzöm. A szénné égett öl-tönyből fekete füstfelhő száll föl. Sam végre rájön, hogyan kell kibiztosítani a poroltót, és beterít egy jókora adaggal, ami csak még inkább megnehezíti a levegővételt.

- Elég! - kiabálok rá. Leállítja a készüléket. Levegő után kapkodva fekszem a

hóban, de minden egyes lélegzetvételtől iszonyúan fáj a tü-dőm, és a fájdalom az egész testembe szétsugárzik.

- A fenébe is, John! Nem lett volna szabad levegőt venned - korhol Henri, amikor odaér mellém. - Nem tehetek róla. - Jól vagy? - kérdezi Sam. - Ég a tüdőm. A világ csak egy elmosódott folt körülöttem, de aztán las-san kezd kitisztulni a látásom. Fekszem a hátamon, és a szürke égből szállingózó kövér hópelyheket nézem. - Milyen voltam? - Elsőre egész jó. - Gondolom, újra megpróbáljuk, nem? - Igen, de majd máskor. - Ez nagyon király volt! - mondja Sam. Felsóhajtok, és veszek egy fájdalmasan nagy levegőt. - Hát ezt jól megszívtam.

- Ahhoz képest, hogy ez volt az első alkalom, nagyon jól ment - nyugtat meg Henri. - Nem sikerülhet minden azonnal. A földön fekve bólintok. Heverek még egy darabig a ha-von, aztán Henri fölsegít, és ezzel a mai edzésnek vége is.

*****

Két nap múlva egyszer csak fölébredek az éjszaka közepén. Az óra 2.57-et mutat. Hallom, hogy Henri a konyhaasztalnál dolgozik. Föltápászkodom az ágyból, és kimegyek hozzá. Egy irat fölé görnyedve ül az asztalnál, az orrán bifokális szemüveg, és éppen egy bélyegre emlékeztető valamit igyekszik csipesszel a megfelelő helyre illeszteni. Amikor meghallja, hogy kijövök, fölnéz. - Mit csinálsz? - kérdezem. - Új iratokat neked. - Miért? - Gondolkodtam azon, ahogy Sammel eljöttetek értem, és rájöttem, micsoda hülyeség a valódi életkorodat megad-nunk az iratokon. A születési évedet könnyedén átírhatjuk, ha kell.

Fölemelem az anyakönyvi kivonatot, amivel már végzett. James Hughes nevére van kiállítva. A születési dátum szerint a valóságosnál egy évvel idősebb vagyok, tizenhat, és így már vezethetek. Közelebb hajolok, és rápillantok arra is, amin épp dolgozik. Azon a Jobie Frey név szerepel - tizennyolc éves, vagyis nagykorú.

- Ez eddig miért nem jutott soha eszünkbe? - kérdezem. - Soha nem volt rá szükségünk. Különböző alakú, méretű és vastagságú papírlapok borít-

ják az asztalt, mellettük a nyomtató. Henri előtt tintásüvegek, bélyegzők, pecsétek, fémlemezek és különböző eszközök hevernek, amelyek leginkább egy fogorvos eszközeire emlékeztetnek. Az irathamisítás mestersége mindig is kész rejtély volt számomra.

- Akkor most megváltoztatjuk az életkoromat? Henri megrázza a fejét.

- Itt Paradise-ban már késő lenne. Ezek az iratok inkább a jövőre szólnak. Bármikor szükséged lehet rájuk.

A gondolattól, hogy esetleg el kell majd költöznünk, éme-lyegni kezdek. Inkább maradnék örökre tizenöt éves srác, aki soha nem vezethet autót, mint hogy máshova kelljen köl-töznöm.

*****

Sarah karácsony előtt egy héttel tér haza Coloradóból. Nyolc napja nem találkoztunk, de úgy érzem, mintha már legalább egy hónap telt volna el. A busz a suli előtt teszi le őket, és az egyik barátnője először elfuvarozza hozzánk, csak innen megy majd haza. Amikor meghallom a kerekek csikorgását a házunkhoz vezető kavicsos úton, kirohanok, és amint kiszáll a kocsiból, átölelem, megcsókolom, fölemelem és megpörgetem. Tíz órát utazott egyvégtében, melegítőben van, nincs kisminkelve, a haját csak egyszerűen összefogta lófarokba, mégis ő a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam, és soha többé nem akarom elengedni. Szótlanul bámuljuk egymást

a holdfényben, és egyikünk sem tudja letörölni a vigyort az arcáról. - Hiányoztam? - kérdezi. - Minden egyes másodpercben! Megpuszilja az orrom hegyét. - Te is hiányoztál. - Na és az állatoknak van megint hova menniük? - Jaj, John, fantasztikus volt! Bárcsak te is ott lehettél volna! Legalább harmincan segítettek állandóan. A menhely villámgyorsan felépült, és sokkal szebb lett, mint ami leégett. Az egyik sarokba betettünk egy macskamászókát, és esküszöm, a cicák egyfolytában azon játszottak. Elmosolyodom. - Nagyon klasszul hangzik. Bár tényleg ott lehettem volna! Elveszem a táskáját, és bemegyünk a házba. - Henri hol van? - kérdezi. - Vásárol. Kábé tíz perce ment el.

Átvág a nappalin, és a szobám felé menet ráteríti a kabátját az egyik szék támlájára. Leül az ágyamra, és lerúgja a cipőjét. - Mit csináljunk? - kérdezi. Csak állok, és nézem. Piros kapucnis melegítő felsőt visel, aminek a cipzárja félig le van húzva. Rám pillant, és elmosolyodik. - Gyere ide - mondja, és kinyújtja felém a karját. Odalépek hozzá és megfogom a kezét. Hunyorogva néz föl rám, mert a lámpa pont a szemébe világít. Csettintek az uj-jammal, mire kialszik a fény. - Ezt hogy csináltad? - kérdezi csodálkozva. - Varázslat. Leülök mellé. A füle mögé simít néhány rakoncátlan tin-cset, aztán odahajol, és megpuszilja az arcomat. Majd két kezébe fogja a fejemet, magához húzza, és gyengéden szájon csókol. Az egész testem bizseregni kezd. Elhúzódik kicsit, de a keze ott marad az arcomon. Hüvelykujjával a szemöldökömet cirógatja.

- Nagyon hiányoztál - mondja. - Te is nekem. Elhallgatunk. Sarah az ajkát harapdálja. - Már alig vártam, hogy hazaérjek - szólal meg újra. -

Coloradóban egész idő alatt csak rád gondoltam. Miközben az állatokkal játszottam, akkor is végig az járt a fejemben, hogy bárcsak ott lehetnél velem. Aztán ma reggel végre elin-dultunk, és az utazás maga volt a pokol, pedig tudtam, hogy minden egyes percben közelebb kerülök hozzád.

Elmosolyodik, de inkább csak a szemével. Ajka keskeny félholdként görbül fölfelé, de a fogai nem villannak ki. Ismét megcsókol, ezúttal hosszabban, szenvedélyesebben. Az ágy szélén ülünk, Sarah az arcomat simogatja, kezem a derekán. Ujjaimmal érzem izmos testét, számmal pedig az ajkai ízét. Magamhoz húzom. A testünk összesimul, mégis olyan érzé-sem támad, mintha nem tudnánk elég közel kerülni egymás-hoz. Végigsimítok a hátán, érzem bársonyos bőrét a ruhája alatt. Beletúr a hajamba, mindkettőnknek felgyorsul a légzé-se. Ledőlünk az ágyra. A szemünk csukva. Aztán én kinyitom a szemem, hogy lássam az arcát. A szobában sötét van, csak a hold fénye világít be az ablakon. Sarah

észreveszi, hogy kinyitottam a szemem, és abbahagyjuk a csókolózást. Homlokát a homlokomhoz simítja, és így nézzük egymást, közvetlen közelről.

A tarkómra teszi a kezét, magához húz, és újra csókolózni kezdünk. Összegabalyodnak a végtagjaink. Erősen ölelem. Megszabadulok a szokásos félelmeimtől, nem gondolok tá-voli bolygókra, megfeledkezem a rám vadászó mogadoriakról. Semmi más nem létezik, csak mi ketten, ahogy az ágyon csókolózunk.

Egyszer csak nyílik odakint a bejárati ajtó. Sietve fel- ugrunk.

- Megjött Henri - mondom. Felállunk, és gyorsan megigazítjuk a ruhánkat. Egymásra

mosolygunk, és kuncogni kezdünk, mint akiknek közös titka van. Kéz a kézben lépünk ki a szobámból. Henri éppen a konyhaasztalra pakolja ki, amit vásárolt. - Üdv, Henri - köszön Sarah. Henri rámosolyog. Sarah elengedi a kezem, odamegy Henrihoz, megöleli, és mesélni kezd neki a coloradói útjáról. Én közben kimegyek a kocsihoz a többi holmiért. Belélegzem a hideg levegőt, és próbálok megszabadulni a végtagjaimat megbénító feszültségtől - no meg a csalódástól, amit Henri korai hazaérkezése okozott. Még akkor is szaporábban veszem a levegőt, amikor felkapom a másik zacskót, és beviszem a házba. Sarah épp a menhelyen látott macskákról mesél Henrinak. - És nem hoztál nekünk egyet sem? - Tudja nagyon jól, hogy szívesen hoztam volna, ha mondja - feleli Sarah, azzal karba teszi a kezét, és oldalra billenti a csípőjét. Henri elmosolyodik. - Igen, tudom. Henri elpakolja, amit vásárolt, mi pedig Sarah-val kime-gyünk, hogy sétáljunk egyet, mielőtt az anyja megérkezik érte, hogy hazavigye. Bernie Kosar is velünk tart, lelkesen előreszalad. Sarah-val kézen fogva indulunk el az udvaron át. A hőmérséklet valamivel fagypont fölött van. A hó olvadni kezdett, a talaj csupa lucsok és latyak. Bernie Kosar néhány percre eltűnik a fák között, majd futva jön vissza. A hasa meg a lába tiszta sár.

- Mikor jön anyukád? Sarah az órájára pillant. - Húsz perc múlva. Bólintok. - Nagyon örülök, hogy visszajöttél. - Én is. Elsétálunk az erdő széléig, de túl sötét van, tovább nem megyünk. Inkább körbejárjuk az udvart, egy pillanatra sem engedve el egymás kezét, és néha megállunk a holdfényben csókolózni. Egyikünk sem hozza szóba azt, ami történt, de nyilvánvaló, hogy mindkettőnknek az jár a fejében. Éppen körbeérünk, amikor Sarah anyja megérkezik. Tíz perccel hamarabb jött. Sarah odaszalad hozzá és megöleli. Bemegyek, és kihozom Sarah táskáját. Miután elköszönünk egymástól, és elhajtanak, kiballagok az útra, és addig nézek a távolodó kocsi lámpája után, amíg teljesen el nem tűnik a sötétben. Néhány percig még ott maradok, aztán Bernie Kosarral együtt visszamegyek a házba. Henri már majdnem kész van a vacsorával. Megfürdetem a kutyát. Mire végzek, a vacsora már az asztalon.

Leülünk enni, de nem szólunk egy árva szót sem. Képtelen vagyok kiverni a fejemből Sarah-t. Üveges tekintettel meredek a tányéromra. Egyáltalán nem vagyok éhes, de próbálom valahogy magamba erőltetni az ennivalót. Miután sikerült legyűrnöm néhány falatot, eltolom magam elől a tányért, és némán ülök tovább az asztalnál.

- Na, elmondod végre? - kérdezi végül Henri. -Mit? - Hogy mi jár a fejedben. Megvonom a vállam. - Nem is tudom. Bólint, és tovább eszik. Becsukom a szemem. Még mindig

érzem Sarah illatát a galléromon, még mindig érzem érinté-sét az arcomon. Az ajkát az ajkamon, a haját az ujjaim kö-zött. Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy mit csinálhat éppen, és hogy mennyire szeretném, ha ott lenne velem.

- Szerinted lehetséges az, hogy belénk szeressenek? - kér-dezem nagy sokára.

- Mármint kik? - Az emberek. Lehetséges, hogy tényleg őszintén belénk

szeressenek? - Szerintem képesek ugyanúgy szeretni minket, ahogy

egymást szeretik, főleg ha nem is tudják, hogy igazából kik vagyunk - feleli. - De te soha nem fogsz tudni úgy szeretni egy embert, ahogy egy lorint szeretnél.

- Miért? - Mert a lelkünk mélyén különbözünk tőlük. Másmilye-

nek vagyunk, és másmilyen a szerelmünk. Bolygónk egyik nagy ajándéka, hogy feltétel nélkül tudunk szeretni, minden féltékenység, bizonytalanság vagy félelem nélkül. Kicsinyes-ség és harag nélkül. Akármilyen erősek is az érzéseid Sarah iránt, össze sem hasonlíthatók azzal, amit egy lorin lány iránt éreznél.

- Nem nagyon válogathatok a lorin lányok közül. - Annál óvatosabbnak kell lenned Sarah-val. Valamikor,

ha megérjük, eljön majd az ideje, hogy ismét benépesítsük a Lorient. Ez persze most még nagyon messze van, de ebben a vállalkozásban Sarah aligha lesz megfelelő társ számodra.

- Mi történik akkor, ha megpróbálunk gyermeket nemze-ni egy embernek?

- Sokszor megtörtént már. Az eredmény általában egy ki-vételesen tehetséges emberi lény. A földi történelem legnagyszerűbb alakjai közül jó néhánynak csörgedezett lorin vér az ereiben. Ilyen volt Buddha, Arisztotelész, Julius Caesar, Nagy Sándor, Dzsingisz kán, Leonardo da Vinci, Isaac Newton, Thomas Jefferson vagy Albert Einstein. Jórészt az ókori görög istenek is, akiket sokan mitológiai alakoknak tartanak, valójában emberek és lorinok gyermekei voltak. Akkoriban ugyanis gyakrabban ellátogattunk ide a Földre, segítettünk az embereknek a civilizáció kialakításában. Aphrodité, Apollón, Hermész és Zeusz mind létezett, és az egyik szülőjük mindnyájuknak lorin volt.

- Szóval lehetséges. - Akkor lehetséges volt. A jelenlegi helyzetünkben ez

felelőtlen és nem éppen gyakorlatias lépés lenne. A számát ugyan nem tudom, és fogalmam sincs, hol lehet, de az egyik gyermek, aki velünk együtt érkezett a Földre, a szüleid leg-jobb barátainak a lánya volt. Annak idején sokat viccelődtek

azzal, hogy egyszer úgyis egymás oldalán fogtok kikötni. Lehet, hogy igazuk lesz. - Szóval akkor mit tanácsolsz? - Érezd jól magad Sarah-val, de érzelmileg nem szabad nagyon kötődnöd hozzá, és neki sem engedheted, hogy túl-ságosan kötődjön hozzád. - Ezt komolyan mondod? - Bízz bennem, John. Ha soha egyetlen szavamat sem hiszed el, most akkor is hinned kell nekem. - Minden szavadat elhiszem, még akkor is, ha nem akarom. Rám kacsint. - Helyes. Kis idő múlva bevonulok a szobámba, és felhívom Sarah-t. Előtte gondolkodom azon, amit Henri mondott - de azt hiszem, már késő. Kötődöm Sarah-hoz. Szerelmes vagyok belé. Két órát beszélünk telefonon. Éjfél van, mire el-köszönünk. Utána csak fekszem az ágyban, és mosolyogva bámulok a sötétbe.

HUSZONHARMADIK

FEJEZET

B E S Ö T É T E D E T T . L A N G Y O S S Z E L L Ő H I N T Á Z T A T J A A

F Á K leveleit. Az éjszakai égbolt különböző színekben pompázik, a felhőket hol kékre, hol pirosra, hol zöldre festik a villanások. Először csak a tűzijáték rakétáit látom, aztán a robbanások egyre hangosabbá, egyre fenyegetőbbé válnak, az elragadtatott kiáltásokat pedig sikolyok és üvöltések váltják fel. Óriási a káosz. Menekülő tömeg, síró gyerekek. Tehetetlenül állok a felfordulás kellős közepén. Minden irányból özönlenek felénk a katonák és a bestiák, mint a korábbi emlékképben, a szüntelen bombázástól már fáj a fülem, a gyomromban érzem a robbanások keltette rezgéseket. Olyan fülsiketítő a zaj, hogy a fogam is belesajdul. Aztán a lorinok magukhoz térnek, és látva, milyen bátran lendülnek ellentámadásba, büszke vagyok, hogy közéjük tartozom.

Aztán repülök, villámsebesen száguldok a levegőben, a világ elmosódik alattam, olyan gyorsan suhanok, hogy semmire nem tudok fókuszálni. Végül az űrrepülőtér felszállópályáján találom magam. Alig pár lépésre tőlem ezüstszínű űrhajó tornyosul, az ajtajához vezető rámpa körül vagy negyvenen gyülekeznek. Ketten már az ajtóban állnak, és most épp az eget fürkészik - egy kislány, meg egy nő, aki nagyjából Henrival lehet egyidős. Hirtelen megpillantom négyéves önmagamat: a szememből könnyek csorognak. Mögöttem Henri fiatalabb alakja. Ő is az eget kémleli. Előttem a nagyanyám térdel, átkarolja a vállamat, és mond valamit. Mellette nagyapám áll, az arca feszült, szemüvege lencséje összegyűjti az égbolt fényeit.

- Aztán gyere ám vissza hozzánk, hallod? Gyere vissza! - fejezi be mondandóját a nagyanyám. Bárcsak hallottam volna azt is, amit előtte mondott! Eddig egyetlen szóra sem emlékeztem az akkor este elhangzottakból. De most végre előjött valami. Négyéves önmagam nem válaszol. Négyéves

önmagam túlságosan meg van rémülve. Nem érti, mi történik körülötte, miért ez a sietség, és miért ül félelem mindenkinek a szemében. Nagyanyám magához von, megölel, aztán elenged. Feláll, és elfordul, hogy ne lássam sírni. Négyéves önmagam tudja, hogy sír, de azt nem tudja, hogy miért.

Ezután nagyapám következik, akit tetőtől talpig vér, ve-ríték és korom borít. Látszik rajta, hogy harcolt, és feszült arckifejezése elárulja, bármikor kész visszatérni a csatame-zőre, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a túlélés érdeké-ben. Saját maga és bolygója túlélése érdekében. Ugyanúgy letérdel elém, ahogy az előbb nagyanyám. Csak ekkor nézek körül. Mindenütt alakjukat vesztett fémroncsok, betontöm-bök, bombakráterek. Tüzek, üvegcserepek, derékba tört fák. És a pusztítás kellős közepén egy magányos, sértetlen űrhajó, amely már csak ránk vár.

- Indulnunk kell! - kiáltja egy sötét hajú, fekete szemű férfi. Nem ismerem. Henri ránéz, és bólint. A gyerekek fölvonulnak a rámpán. Nagyapám mélyen a szemembe néz. Kinyitja a száját, de mielőtt megszólalhatna, megint a levegőben találom magam, és a világ újra elmosódik alattam. Próbálom kivenni, mi történik odalent, de túl gyorsan repülök. Csak a folyamatosan potyogó bombákat látom, az égen tomboló színorgiát és az azt követő állandó robbanásokat.

Aztán ismét megállok. Nagy, tágas épület belsejében vagyok. Még soha nem lát-

tam azelőtt. Csend van. Az épületet kupolatető fedi. A talaja egyetlen nagy, összefüggő betontér, nagyjából akkora, mint egy futballpálya. Ablakok nincsenek, de a bombázás döreje így is áthatol a falakon, és tovább visszhangzik körülöttem. Az épület közepén fehér űrrakéta magasodik büszkén, csúcsa a kupola felé mutat.

Hirtelen kivágódik egy ajtó. Odakapom a fejem. Két férfi lép be rajta, izgatottan hadarnak, kiabálnak. A következő pillanatban állatok jelennek meg mögöttük. Nagyjából tizenöt, alakját állandóan változtató lény. Némelyek repülnek, mások futnak, ki két lábon, ki négyen. A falkát egy harmadik férfi követi. Amint belép az épületbe, becsukja maga mögött az ajtót. Az első férfi odasiet az űrhajóhoz,

kinyit egy fedélzeti nyílásra emlékeztető ajtót, és elkezdi beterelni az állatokat.

- Gyerünk! Gyerünk! Befelé! - kiáltja. Az állatok szót fogadnak, de mindegyiküknek alakot kell

váltania ahhoz, hogy be tudjon szállni. Amikor az utolsó is eltűnik a hajó gyomrában, az egyik férfi belép utánuk. A má-sik kettő csomagokat és dobozokat hajigál be neki. Legalább tíz percbe telik, mire mindent berakodnak. Azután mind-hárman nekiállnak, hogy indulásra kész állapotba hozzák az űrhajót. Szakad róluk a víz, mire végeznek. Mielőtt a kintiek is beszállnának, valaki még odaszalad hozzájuk egy batyuval a kezében, ami leginkább bepólyált csecsemőnek tűnik, de nem látom pontosan. Akármi is az, az egyik férfi elveszi tőle, és magukkal viszik a fedélzetre. Becsukódik mögöttük az ajtó, és hallom, ahogy sziszegve légmentesen lezáródik. Percek telnek el. A bombák mintha egyre közelebb csapódnának be. Hirtelen robajlás rázza meg az épületet, de ez nem kívülről jön, hanem az űrhajó aljából. Lángnyelvek csapnak ki belőle, a tűz gyorsan terjed, és fölemészt mindent, ami az épület belsejében van. Engem is.

Kipattan a szemem. Otthon vagyok, Ohióban, az ágya-mon fekszem. A szobában sötét van, de érzem, hogy nem vagyok egyedül. Mozgást látok a szemem sarkából, árnyék vetül az ágyamra. Megfeszülnek az izmaim. Felkészülök rá, hogy fénybe borítsam a szobát, és falhoz vágjam a betola-kodót.

- Beszéltél - szólal meg Henri. - Az előbb beszéltél ál-modban. A kezemmel odavilágítok. Henri az ágyam mellett áll pi-zsamanadrágban és fehér alvós pólóban. A haja kócos, a szeme vörös. - Mit mondtam? - Azt mondtad: „Gyerünk, befelé!" Mi történt? - A Lorienen voltam. - Álmodtál? - Azt hiszem, nem. Inkább újabb látomás volt. - Mit láttál? Ülő helyzetbe tornászom magam, hátamat a falnak vetem. - Állatokat - felelem. - Milyen állatokat?

- Az űrhajónál, amit láttam fölszállni. A réginél, a múzeumban. Állatokat tereltek be abba az űrrakétába, ami utánunk szállt föl. Nem sokat, talán tizenötöt. Három lorin. De szerintem nem Védők voltak. És láttam náluk még valamit. Egy batyut. Úgy nézett ki, mint egy csecsemő, de nem láttam jól. - Miből gondolod, hogy nem Védők voltak? - Kézzel pakolták föl a dobozokat és zsákokat az űrhajóra. Nem használtak telekinézist. - A múzeumban álló űrhajóról beszélsz? - Igen, azt hiszem. Nagy, kupolatetős épületet láttam, aminek a belsejében egy űrhajón kívül semmi más nem volt. Gondolom, ez csak a múzeum lehetett. Henri bólint. - Ha a múzeumban dolgoztak, akkor biztosan Cépanok voltak. - Állatokat tereltek föl a fedélzetre - folytatom. - És az állatok változtatták az alakjukat. - Kimérák - mondja Henri. - Tessék? - A kiméra egy állatfaj a Lorienen, amelyiknek az egyedei változtatni tudják az alakjukat. - Hadley is az volt? - kérdezem, mert eszembe jut a né-hány héttel korábbi látomásom, amikor a nagyszüleim há-zának udvarán játszottam, és az ezüst meg kék ruhás férfi a levegőbe emelt. Henri elmosolyodik. - Emlékszel Hadleyre? Bólintok. - Egy korábbi látomásból. - Akkor is vannak látomásaid, amikor nem gyakorolunk? - Néha. - Milyen gyakran? - Henri, kit érdekelnek most a látomások? Miért terelték be azokat az állatokat az űrhajóba? Mit keresett náluk egy csecsemő, ha egyáltalán az volt? Hova mentek? Mi lehetett a céljuk? Pár pillanatra elgondolkodik. Áthelyezi a testsúlyát a jobb lábára. - Valószínűleg ugyanaz, mint nekünk. Gondold csak vé-gig, John. Mi más módon népesíthetnénk be újra állatokkal

a Lorient? Őket is ki kellett menekíteni valahogyan. A boly-gón minden elpusztult. Nemcsak a lorinok, hanem az állatok és a növények is. Lehet, hogy a batyuban is valamilyen állat volt. Egy sérülékenyebb fajta, vagy egy nagyon fiatal példány. - De hova mehettek? Hova menekülhettek a Földön kívül? - Szerintem az egyik űrállomásra. Egy lorieni üzem-anyaggal hajtott rakétával eljuthattak valamelyikre. Talán azt hitték, hogy az invázió nem fog sokáig tartani, és ott kivárhatják. Amíg a készleteik kitartottak, az űrállomáson gond nélkül elélhettek. - Vannak űrállomások a Lorien közelében? - Igen, méghozzá kettő. Jobban mondva, inkább csak voltak. Biztosan tudom, hogy a nagyobbikat a támadással egy időben megsemmisítették. Alig két perccel az első bomba becsapódása után megszűnt vele a kapcsolat. - Ezt miért nem mondtad, amikor először meséltem a másik űrrakétáról?

- Mert azt hittem, hogy üres volt, és csak megtévesztésből lőtték fel. Egyébként ha az egyik űrállomás megsemmisült, akkor nyilván a másik is. Akármi volt is a menekülők célja, valószínűleg sosem érték el.

- De mi van akkor, ha mégis túlélték a kitörést, és miután a készleteik elfogytak, visszatértek a Lorienre? Szerinted ott életben maradhattak? - kérdezem kétségbeesetten. Előre tudom a választ, tudom jól, mit fog mondani Henri, mégis fölteszem a kérdést, hátha van rá egy cseppnyi remény, hogy nem vagyunk teljesen egyedül. Hátha valahonnan a távolból hozzánk hasonlóan mások is figyelik a bolygót, tervezik a visszatérést, és ha eljön a napja, talán mégsem leszünk egyedül.

- Nem. A bolygón nincs víz. Te magad is láttad. Meddő pusztaság az egész. Víz nélkül pedig nincs élet.

Felsóhajtok, és visszabújok a takaró alá. Lehajtom a fejem a párnára. Nincs értelme vitatkozni. Henrinak igaza van, én is pontosan tudom. A saját szememmel láttam. Ha hinni lehet a Ládából elővett makettnek, a Lorienen nincs semmi, csak sivár, felperzselt pusztaság. Nincs víz. Nincsenek növények. Nincs élet. Nincs semmi, csak salak, sziklák és az egykori civilizáció romjai.

- Láttál még mást is? - kérdezi Henri.

- Láttam magunkat az indulás napján. Ahogy állunk az űrhajónál fölszállás előtt.

- Szomorú nap volt. Bólintok. Henri karba teszi a kezét, és a gondolataiba me-

rülve bámul ki az ablakon. Veszek egy nagy levegőt. - A családod hol volt akkor? - kérdezem. A kezemmel már néhány perce nem világítok, mégis lá-

tom, ahogy Henri szeme felém villan. - Aznap nem voltak velem - feleli. Egy ideig mindketten hallgatunk, aztán elindul az ajtó

felé. - Az lesz a legjobb, ha visszafekszem - mondja, lezárva

ezzel a beszélgetést. - Aludj te is. Miután kimegy, még jó ideig a csapatnyi állat jár a fejem-

ben, az űrhajó, Henri családja, meg az, hogy valószínűleg el se tudott búcsúzni tőlük. Tudom, hogy képtelen leszek visszaaludni. Soha nem sikerül, amikor látomásom volt, vagy amikor érzem, milyen szomorú Henri. Olyan lehet ez számára, mint egy árnyék, ami örökké rávetül a gondolataira - úgy kellett elhagynia az otthonát, hogy tudta, soha többé nem fogja látni a szeretteit.

Felkapom a telefonomat, és küldök egy sms-t Sarah-nak. Mindig írok neki, ha nem tudok aludni, és ő is nekem, ha csak forgolódik az ágyban. Ilyenkor addig beszélgetünk, amíg el nem fáradunk. Húsz másodperccel azután, hogy elküldtem az sms-t, már csörög is mobilom.

- Szia! - szólok bele. - Nem tudsz aludni? - Nem. - Mi a baj? - kérdezi, és nagyot ásít a vonal másik végén. - Hiányzol, más semmi. Már vagy egy órája csak fekszem

itt az ágyon, és a plafont bámulom. - Te kis hízelgő! Alig hat órája, hogy elváltunk. - Szeretném, ha itt lennél velem - mondom. Felsóhajt.

Hallom a mosolyát a sötétben. Oldalra fordulok, a telefon a fülem és a párna közé kerül.

- Én is ezt szeretném - feleli. Húsz percet beszélgetünk. A végén már csak fekszünk

szótlanul, és hallgatjuk a másik szuszogását. Jobban érzem magam, most, hogy beszéltem vele, de az elalvást ez sem könnyíti meg.

HUSZONNEGYEDIK

FEJEZET

M I Ó T A I D E K Ö L T Ö Z T Ü N K O H I Ó B A . M O S T E L Ő S Z Ö R

É R Z E M úgy, mintha a dolgok lelassulnának egy időre. A tanítás minden különösebb hűhó nélkül véget ér, kezdődik a téli szünet: tizenegy nap szabadság. Sam az anyjával majdnem az egészet Illinois-ban tölti, a nagynénjénél. Sarah itthon marad. Együtt karácsonyozunk. Szilveszter éjjelén éjfélkor megcsókoljuk egymást. A hó és a hideg ellenére, talán dacból, amiért az időjárás ilyen mostohán bánik velünk, nagyokat sétálunk a házunk mögötti erdőben, fogjuk egymás kezét, csókolózunk, és a szürke téli égbolt alatt kirajzolódó leheletünket figyeljük. Egyre több időt töltünk együtt. Nem telik el úgy nap a szünetben, hogy legalább egyszer ne találkoznánk.

Kéz a kézben sétálunk az ernyőként fölénk boruló, hólep- te ágak alatt. Sarah magával hozta a fényképezőgépét, és né-ha megáll, hogy készítsen egy-egy fotót. Érintetlen, szűz hó borítja a talajt, csak lépéseink ösvénye bontja meg gyönyörű egyhangúságát. Ugyanarra megyünk visszafelé, amerre jöt-tünk. Bernie Kosar előttünk futkos, néha beront valamelyik bokorba, nyulakat kerget vissza az erdőbe, mókusokat zavar föl a fákra. Sarah fekete fülvédőt visel. Az arca és az orra kipirosodott a hidegtől, ami még inkább kiemeli ragyogóan kék szemét. Rámeredek.

- Mi az? - kérdezi mosolyogva. - Csak gyönyörködöm a látványban. Erre csak forgatja a szemét. A fák között haladva a sűrű

erdőben néha kibukkanunk egy-egy tisztásra. Nem tudom, mekkora ez az erdő, de egyelőre még nem sikerült a végére érnünk. - Nagyon szép lehet itt nyáron - mondja Sarah. - Majd piknikezhetünk ezeken a tisztásokon. Összeszorul a mellkasom. Nyárig hátravan legalább öt hó-nap, és ha Henrival még májusban is itt leszünk, az azt

jelenti, hogy már hét hónapot töltöttünk Ohióban. Az majdnem új rekordot jelentene. - Igen - felelem. Sarah rám néz. - Mi van? Kérdő tekintettel fordulok felé. - Hogyhogy mi van? - Ez az igen nem volt valami meggyőző - mondja. Hangosan károgó varjak húznak el a fejünk fölött. - Csak szeretném, ha már nyár lenne. - Én is. Borzasztó, hogy holnap reggel már megint suliba kell mennünk. - Brrr, ne is emlékeztess rá! Elérkezünk egy újabb tisztásra. Ez valamivel nagyobb, mint az eddigiek, majdnem száz méter az átmérője. Sarah elengedi a kezem, beszalad a tisztás közepére, és kacagva elvetődik a hóban. A hátára gördül, és nekiáll hóangyalt csinálni a karjával. Lefekszem mellé, és követem a példáját. Az ujjaink összeérnek, ahogy a szárnyakat mintázva csapkodunk a hóban. Fölállunk. - Olyan, mintha szárnyunk lenne - mondja Sarah. - Tényleg? És akkor repülni is tudunk? - Hát persze! Az angyalok mindent tudnak. Hirtelen odafordul hozzám, és az állam alá dugja az orrát. Olyan hideg az arca, hogy önkéntelenül is elhúzódom tőle. - Hé! Jéghideg az orrod. Elneveti magát. - Akkor gyere, és melegítsd meg. Átölelem és megcsókolom. Nincs körülöttünk senki, csak az égbolt és az erdő. Néma csend borul a tájra, amit csak néha

tör meg a varjak károgása vagy az ágakról lezúduló hó tom-pa puffanása. Két átfagyott arc préselődik egymáshoz. Ber- nie Kosár lohol oda hozzánk lógó nyelvvel, a farkát csóválva. Vakkant egyet, aztán leül a hóba, és oldalra billenti a fejét, úgy figyel minket.

- Bernie! Mi az, meguntad a nyulak kergetését? - kérdezi tőle Sarah.

A kutya vakkant még kettőt, aztán közelebb trappol, és ráugrik Sarah-ra. Megint vakkant, hátrál egy lépést, és vára-kozóan néz ránk. Sarah felkap egy ágat a földről, lerázza

róla a havat, és behajítja a fák közé. Bernie Kosar utánarohan, és eltűnik a szemünk elől. Tíz másodperc múlva bukkan fel újra, de nem ott, ahol eltűnt a fák között, hanem a tisztás túlsó oldalán. Megpördülünk, amikor meghalljuk a hangját.

- Hát ezt meg hogy csinálta?! - kérdezi Sarah. - Fogalmam sincs. Bernie különleges kutya. - Hallottad ezt, Bernie Kosar? A gazdi azt mondta, külön-

leges vagy. Bernie leteszi az ágat Sarah lába elé. Mivel kezd sötétedni,

kéz a kézben elindulunk hazafelé. Bernie Kosar egész úton mellettünk kocog, a feje egyfolytában ide-oda forog, mintha a testőrünk lenne, és arra ügyelne, nem leselkedik-e ránk va-lamilyen veszély a fák között.

*****

Öt napilap hever az asztalon. Henri a számítógép előtt ül, fö-lötte ég a villany.

- Van valami? - kérdezem csak úgy megszokásból. Hó-napok óta nem talált egyetlen említésre méltó sztorit sem, ami alapvetően jó hír, de önkéntelenül mégis mindig abban reménykedem, hogy igennel válaszol, amikor fölteszem ezt a kérdést.

- Ami azt illeti, van. Legalábbis azt hiszem. Fölkapom a fejem, megkerülöm az asztalt, és a monitorra

nézek a válla fölött. - Mi az? - Tegnap este földrengés volt Argentínában. Az egyik tengerparti városkában egy tizenhat éves lány kihúzott egy idős férfit a romok alól. - Kilencedik? - Az biztosnak tűnik, hogy közülünk való. De hogy Kilencedik-e vagy sem, azt nem tudom. - Mitől vagy olyan biztos benne? Nincs abban semmi rendkívüli, hogy kimentett valakit a romok közül. - Ezt nézd meg - mondja, és a cikk tetejére gördít az egérrel. A fényképen egy legalább fél méter vastag, két méter hosszú és ugyanolyan széles betontömb látszik. - A lány ezt emelte föl, hogy ki tudja menteni az öreget. Lehet

vagy öt tonna. És nézd meg ezt is - folytatja, azzal visszatér az oldal aljára, és kijelöli a legutolsó mondatot: „Sofia Garcíát az eset óta nem látták." Háromszor is elolvasom a mondatot. - Azóta nem látták... - mormolom. - Pontosan. Nem arról van szó, hogy nem akart nyilatkozni. Egyszerűen eltűnt. - Honnan tudják a nevét? - Ez egy kisváros, feleannyi lakója sincs, mint Paradisenak. Mindenki ismer mindenkit. - Rögtön elköltözött, ugye? Henri bólint. - Szerintem igen. Valószínűleg még azelőtt, hogy az újságcikk megjelent volna. Ez az átka a kisvárosoknak, lehetetlen észrevétlen maradni. Fölsóhajtok. - De legalább a mogadoriak is azonnal föltűnnek. - Pontosan. - Szegény lány - mondom, és fölállok. - Ki tudja, mi mindent kellett hátrahagynia? Henri furcsa pillantást vet rám, kinyitja a száját, mint aki mondani akar valamit, aztán meggondolja magát, és inkább visszafordul a számítógéphez. Bemegyek a szobámba, és elkezdek bepakolni a táskámba. Tiszta ruhát rakok be a könyvek mellé, amikre ma szükségem lesz. Irány az iskola. Nem várom túlzottan, bár Sammel jó lesz újra találkozni, mert lassan két hete nem láttam. - Na jó, én megyek - szólok oda Henrinak. - Vigyázz magadra! - Délután találkozunk. Bernie Kosar előttem rohan ki az ajtón. Csak úgy duzzad az energiától. Azt hiszem, megkedvelte a reggeli futásainkat, és örül, hogy másfél hét után újra visszatérünk ehhez a remek szokáshoz. Majdnem végig tudja tartani velem a lépést. Amikor megérkezünk, megdicsérem, és megvakarom a fülét. - Jól van, kishaver, nyomás haza! - mondom. Megfordul, és elüget visszafelé. Sokáig állok a zuhany alatt. Mire végzek, a többi diák is kezd megérkezni az iskolába. Végigballagok a folyosón, megállok a szekrényemnél, aztán meglátom Samet és

odamegyek hozzá. Rácsapok a vállára. Meglepődik, de aztán széles vigyor jelenik meg az arcán, amikor meglát. - Már azt hittem, valakinek mindjárt reggel szét kell rúgnom a seggét - mondja. - Csak nekem, barátom. Milyen volt Illinois? - Hú, inkább ne is kérdezd! - feleli a szemét forgatva. - A nagynéném állandóan teát itatott velem, és minden áldott nap meg kellett néznünk A farm, ahol élünk ismétlését. Nevetek. - Ez tényleg szörnyen hangzik. - Hát szörnyű is volt, elhiheted - mondja, aztán benyúl a táskájába. - Ez itthon várt, amikor megjöttünk. A Köztünk járnak legújabb száma. Gyorsan átlapozom. - Nincs benne semmi se rólunk, se a mogadoriakról - nyugtat meg Sam. - Helyes. Azok után, hogy meglátogattad őket, biztosan nem mernek többet írni rólunk. - Na persze. A válla fölött látom, hogy Sarah közeledik felénk. A fo-lyosó közepén Mark James megállítja, és a kezébe nyom pár narancssárga papírt. Sarah átveszi a lapokat, és odajön hozzánk. - Üdv, bombázó! - köszönök neki. Lábujjhegyre áll, és megcsókol. Eperízű az ajakírja. - Sziasztok! Hogy vagy, Sam? - Kösz, jól. És te? - Sam mostanra lassanként megbarát-kozott Sarah-val. Az athensi incidens előtt, ami nagyjából másfél hónapja volt, láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a jelenlétében, állandóan lesüti a szemét, és nem tudja, mihez kezdjen a kezével. Most azonban már bátran néz rá, mosolyog és magabiztos a hangja, amikor megszólal. - Jól - feleli Sarah. - Ez nektek is szól. Mindkettőnknek átad egy-egy narancssárga lapot abból a háromból, amit Marktól kapott. Meghívók Mark szombat esti bulijára. - Engem is meghívott? - kérdezi csodálkozva Sam. - Mind a hármunkat - bólint Sarah. - Te el akarsz menni? - kérdezem tőle. - Adhatnánk neki egy esélyt.

Bólintok. - És te mit szólsz hozzá, Sam? Nem figyel rám, elnéz mellettünk. Megfordulok, hogy lássam, mit - vagyis inkább kit - bámul annyira. A folyosó másik végén Emily áll a szekrényénél, az a lány, akivel együtt indultunk a szellemtúrára, és aki után Sam azóta epekedik. Amikor egy perc múlva elmegy mellettünk, észreveszi, hogy Sam figyeli, és kedvesen rámosolyog. - Emily...? - fordulok Samhez. - Mi van Emilyvel? - kérdez vissza. Sarah-ra pillantok. - Szerintem Samnek tetszik Emily Knapp. - Nem is! - vágja rá azonnal Sam. - Megkérdezhetem, van-e kedve eljönni velünk szombaton - mondja Sarah. - Szerinted eljönne? - kérdezi Sam. Sarah rám néz. - Persze lehet, hogy mégse kéne meghívni, mert Samnek nem tetszik. Sam elmosolyodik. - Jól van, nyertél. Én csak... nem is tudom. - Emily többször is kérdezte, miért nem hívtad föl Halloween után. Szerintem bejössz neki. - Ügy bizony - teszem hozzá. - Én is hallottam. - Miért nem mondtad?! - kérdezi Sam. - Nem kérdezted. Ránk néz. - Most szombaton lesz a buli? - Igen. - Felőlem elmehetünk. Megvonom a vállam. - Én is benne vagyok.

***** Amikor az utolsó óráról kicsöngetnek, Henri már odakint vár. Mint mindig, Bernie Kosar most is az anyósülésen áll, és amikor meglát, veszettül csóválni kezdi a farkát. Beszállok a furgonba, Henri gázt ad, és elindulunk. - Megint írtak arról a lányról Argentínában - mondja. - És mit?

- Csak egy rövid cikk volt arról, hogy eltűnt. A város polgármestere fölajánlott egy kisebb összeget annak, aki meg tudja mondani, hol van. Szerintem azt hiszik, hogy elrabolták. - Gondolod, hogy a mogadoriak elkapták? - Ha stimmel a füles, amit lejegyzett az az athensi firkász, vagyis tényleg ez a lány Kilencedik, és a mogadoriak megfigyelés alatt tartották, akkor jó hír, hogy eltűnt. Még ha el is kapták, megölni biztosan nem tudják, sőt, semmilyen módon

nem árthatnak neki. Ez reményt adhat nekünk is. Szintén jó hír, hogy gyaníthatóan a Földön élő összes mogadori Argen-tínába utazott.

- Jut eszembe, Sam behozta a Köztünk járnak legújabb számát.

- Volt benne valami érdekes? - Nem, semmi. - Gondoltam, hogy nem lesz. A súlyemelős trükkjeid lát-

hatóan nagy hatással voltak rájuk. Amikor hazaérünk, átöltözöm, és kimegyünk a hátsó ud-

varra gyakorolni. Egyre kevésbé zavar, ha ég a ruhám. Most már nem kezdek el úgy kapkodni, mint a legelső alkalommal. A lélegzetemet is jóval hosszabb ideig vissza tudom tartani, már majdnem négy percig. Egyre inkább ura vagyok a tárgyaknak, amiket fölemelek, és már jó néhányat meg tudok tartani egyszerre. Henri arcáról szép lassan eltűnt az aggodalom, amit az első tálentumom megjelenése utáni időben láttam rajta. Gyakrabban bólogat elégedetten. Többet mosolyog. Azokon a napokon, amikor különösen jól megy a gyakorlás, szinte megrészegül örömében, a levegőbe löki a két karját, és teli torokból felkiált: „Ez az!" Egyre magabiztosabban használom a képességeimet. Még nem alakult ki mindegyik, de azt hiszem, hamarosan kifejlődnek. A fő tálentumomat pedig különösen várom, akármi legyen is az. A várakozástól néha nem jön álom a szememre. Harcolni akarok. Arról ábrándozom, hogy betéved egy mogadori a hátsó udvarra, és végre bosszút állhatok.

Henri ma könnyű feladatokat ad. Nincsen tűz. Többnyire csak emelgetek és ide-oda mozgatok mindenfélét. Végül az utolsó húsz perc azzal telik, hogy tárgyakat hajigál felém - némelyiket csak eltérítem, és hagyom, hogy a földre

zuhanjon, párat viszont megcsavarok, és olyan röppályára állítok, hogy visszarepüljön Henri felé, mint egy bumeráng. Egy húsklopfolót túl nagy erővel suhintok vissza, és Henrinak arccal előre bele kell vetődnie a hóba, nehogy eltalálja. Hangosan nevetek. Ő persze nem találja olyan viccesnek. Bernie Kosar egész idő alatt a földön hasal, onnan figyel minket, mintha ezzel is támogatni akarna. Miután végzünk, letusolok, megcsinálom a leckémet, aztán leülök vacsorázni.

- Szombaton lesz egy buli, amire el szeretnék menni - bököm ki közben. Henri fölnéz, abbahagyja az evést. - Kinek a bulija? - Mark Jamesé. Meglepett arcot vág. - Annak már vége - mondom, mielőtt megszólalhatna. - Te tudod. De ne feledd, mekkora a tét!

H U S Z O N Ö T Ö D I K F E J E Z E T

V Á R A T L A N U L M E G E N Y H Ü L A Z I D Ő , A H I D E G

S Z E L E K E T , a fagyot és az állandó hózáporokat ragyogóan kék ég és tíz fok körüli hőmérséklet váltja fel. A hó elolvad. Először mindent pocsolyák borítanak, az autók kerekei tocsognak a latyakban, de alig egy nap elteltével a víz beszivárog a földbe és elpárolog, a kocsik pedig úgy suhannak az utakon, mintha nem is tél lenne. Vihar előtti csönd ez - egy kurta engedmény, mielőtt a tél ismét átveszi a hatalmat.

A tornácon ülök, Sarah-t várom, és közben a csillagokat meg a teliholdat nézem az éjszakai égbolton. Késpenge vé-konyságú felhő vágja ketté a holdat, aztán hamar továbbúszik. Hallom a kerekek csikorgását a kavicsos úton, aztán meglátom a fényszórókat, és a következő pillanatban a kocsi begördül a ház elé. Sarah száll ki a vezetőülésből. Sötétszürke trapéznadrágot visel, hozzá kék kardigánt és bézsszínű kabátkát. A kabát cipzárja mögül előkandikáló kardigán színe kiemeli gyönyörű szeme kékjét. Szőke haja lágyan hullik a vállára. Félénken elmosolyodik, és a szempilláját rebegtetve elindul felém. Összerándul a gyomrom. Már majdnem három hónapja vagyunk együtt, és még mindig remegek az izgalomtól, amikor meglátom. Nem hiszem, hogy ez valaha is el fog múlni.

- Fantasztikusan csinos vagy! - üdvözlöm. - Köszönöm szépen - mondja, és pukedlizik egyet. - Te

sem nézel ki rosszul.

Megpuszilom az arcát. Henri is kijön, és int Sarah anyjá-nak, aki az anyósülésen várakozik.

- Ha vége a bulinak, hívjál, és elmegyek értetek, rendben? - fordul hozzám.

-Oké. Odamegyünk a kocsihoz, Sarah beszáll a kormány mögé.

Én hátraülök. Sarah néhány hónapja kapta meg az ideiglenes jogosítványt, ami azt jelenti, hogy vezethet, de csak ha ül mellette egy felnőtt. A végleges forgalmi vizsgája hétfőn lesz, két nap múlva. Hetek óta tiszta ideg miatta. Kitolat a kocsifelhajtóról, és elindulunk. Közben egy pillanatra lehajtja a visszapillantó tükröt, és rám mosolyog. Visszamosolygok rá.

- Hogy telt a napod, John? - kérdezi az anyja hátrafordul-va. Csevegni kezdünk. Arról mesél, hogy délután elmentek a bevásárlóközpontba, és Sarah nagyon ügyesen vezetett. Én pedig elmondom neki, hogy Bernie Kosarral nagyot játszot-tunk az udvaron, aztán elmentünk futni. Azt viszont nem mondom el neki, hogy futás után Henrival három órán ke-resztül gyakoroltunk a hátsó udvaron. Nem mondom el, hogy egy kiszáradt fa törzsét telekinézissel kettéhasítottam, hogy Henri késeket hajigált felém, amiket egy tőlem ötven méterre álló homokzsák irányába térítettem el. Nem mondom el, hogy felgyújtott, és hogy a tárgyakat, amiket a levegőbe emeltem, pozdorjává zúztam. Újabb titok. Újabb féligazság, ami felér egy hazugsággal. Szeretnék mindent elmondani Sarah-nak. Úgy érzem, becsapom azzal, hogy ennyi mindent titkolok előle, és ez az érzés már hetek óta egyre súlyosabb teherként nehezedik rám. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy nincs más választásom. Legalábbis egyelőre.

- Ez az? - kérdezi Sarah. - Igen.

Megállunk Samék háza előtt. Már kint vár ránk. Farmer és gyapjúpulóver van rajta. A reflektor fényében valahogy riadtnak tűnik a tekintete. Feltűnik, hogy bezselézte a haját. Még soha nem láttam így. Odasiet a kocsihoz, kinyitja az ajtót, és beül mellém.

- Szia, Sam! - üdvözli Sarah, és bemutatja az anyjának. Aztán visszatolat az útra, majd gázt ad, és elindulunk.

Sam mindkét kezét az ülésre teszi maga mellé. Látom rajta, hogy izgul. Sarah lekanyarodik egy mellékútra, ahol még soha nem jártam, majd nemsokára megáll. Megérkeztünk. Már legalább harminc autó parkol a jókora, kétszintes, fákkal körülvett családi ház előtt. Zene szűrődik ki odabentről.

- Szép kis ház - mondja Sam elismerően. - Legyetek jók - fordul felénk Sarah anyja. - És vigyázza-

tok magatokra! Hívjatok, ha kell valami, vagy ha nem tudjá-tok elérni apádat - néz rám.

- Úgy lesz, Mrs. Hart - felelem. Kiszállunk a kocsiból, és elindulunk a bejárati ajtó felé.

Két kutya rohan oda hozzánk: egy golden retriever meg egy buldog. Vadul verdesnek a farkukkal, és közben a nadrágomat szimatolják - nyilván érzik rajtam Bernie Kosar szagát. A buldog egy botot tart a szájában. Nagy nehezen kiszedem a fogai közül és eldobom. A két kutya sprintelni kezd utána.

- Dózer és Abby - szólal meg Sarah. - Gondolom, Dózer a buldog. Bólint, és mintegy bocsánatkérően elmosolyodik. Hirtelen

eszembe jut, hogy nyilván jól ismeri a házat. Eltűnődöm, va-jon milyen érzés lehet neki velem visszatérni ide.

- Ez tök nagy baromság - mondja váratlanul Sam. Rám pillant. - Csak most jöttem rá.

- Ezt hogy érted?

- Három hónapja ez a fazon telerakta trágyával a szekré-nyünket, engem pedig húsgombóccal fejbe dobott az ebédlő-ben. Most meg idejövünk hozzá bulizni?

- Fogadjunk, hogy Emily már itt van - mondom, és oldal-ba bököm a könyökömmel.

Az ajtó az előszobába nyílik. Alighogy belépünk, elszáguld mellettünk a két kutya, és eltűnnek a konyhában, ami pontosan velünk szemben van. A botot most már Abby tartja a szájában. A zene olyan hangos, hogy csak üvöltve tudunk szót váltani. A nappali a tánctér, a legtöbb vendég kezében sör, csak páran isznak ásványvizet vagy üdítőt. Mark szülei a jelek szerint elutaztak. Az egész focicsapat a konyhában nyüzsög, majdnem mindegyikük a címeres dzsekijét viseli. Mark odajön hozzánk, és megöleli Sarah-t. Utána kezet ráz velem. Egy pillanatra farkasszemet nézünk, aztán elfordítja a tekintetét. Sammel nem fog kezet, még csak rá se néz. Lehet, hogy Samnek van igaza. Talán mégsem kellett volna eljönnünk.

- Örülök, hogy itt vagytok - mondja Mark. - Gyertek bel-jebb. Sört a konyhában találtok.

Emily a nappali másik végében áll egy kisebb társasággal. Sam meglátja, és gyorsan megkérdezi Marktól, hol van a fürdőszoba. Mark megmutatja neki.

- Mindjárt jövök - mondja Sam. A srácok többsége a konyhában álldogál, a középen elhe-

lyezett sütőpult körül. Amikor Sarah-val belépünk, felénk fordulnak. Mindegyiknek a szemébe nézek, azután kiveszek egy üveg ásványvizet a jegesvödörből. Mark kinyit egy sört, és odaadja Sarah-nak. Amikor meglátom, milyen tekintettel nézi, ismét rá kell jönnöm, mennyire nem bízom benne. Csak ekkor kapcsolok, milyen abszurd is ez az egész helyzet. Itt vagyok Mark házában Sarah-val, a volt barátnőjével. Örülök, hogy Sam is eljött.

Leguggolok, és a kutyákat vakargatom, simogatom, amíg Sam a fürdőszobában van. Sarah eközben átmegy a nappali másik végébe, hogy üdvözölje a barátnőjét. Sam megáll mel-lettem, és érzem, ahogy egész testében megfeszül, mikor rá-jön, hogy nem halogathatja tovább, oda kell mennie Emilyhez. Vesz egy nagy levegőt. A konyhában két srác csak úgy viccből meggyújtja egy napilap sarkát, és bámulják, ahogy ég.

- Ne felejtsd el megdicsérni Emily ruháját - mondom Samnek, miközben közeledünk hozzájuk. Bólint.

- Na végre, megjöttek a fiúk! - fordul felénk Sarah. - Már azt hittem, csak úgy itt hagytok minket.

- Eszembe nem jutna - felelem. - Szia Emily. Hogy vagy? - Kösz, jól. - Samhez fordul. - Klassz a frizurád. Sam szótlanul mered rá. Megbököm a könyökömmel. El-

mosolyodik. - Köszi - szólal meg végül. - Te pedig nagyon csinos

vagy. Sarah sokatmondó pillantást vet rám. Vállat vonok, és

megpuszilom. A zene egyre hangosabb. Sam mesélni kezd valamit Emilynek. Látom rajta, hogy ideges, de Emily nevet azon, amit mond, és egy idő után Sam megnyugszik végre.

- Minden rendben? - kérdezi Sarah. - Persze. A város legjobb csajával bulizok. Mi más

kellene még? - Jaj, fogd már be! - mondja, és játékosan belebokszol a

hasamba. Majdnem egy órát táncolunk négyesben. A focisták

ezalatt folyamatosan isznak. Valaki felbukkan egy üveg vodkával, és nem sokkal később egyikük - nem tudom, kicsoda - kidobja a taccsot a fürdőszobában. A hányásszag belengi az egész alsó szintet. Egy másik srác ájultan terül el a nappaliban a kanapén, mire néhányan odamennek hozzá, és filctollal összefirkálják az arcát. Folyamatosan

szivárognak le az emberek az alagsorba. Fogalmam sincs, mit csinálhatnak odalent. Sarah-t már vagy tíz perce nem láttam. Otthagyom Samet, átvágok a nappalin meg a konyhán, és fölmegyek az emeletre. Süppedős fehér szőnyeg borítja a padlót, a falakon festmények és családi fotók lógnak. Pár szoba ajtaja nyitva van, a többi zárva. Sarah-t nem látom sehol. Visszamegyek a földszintre. Sam egyedül ácsorog a sarokban, odalépek hozzá.

- Hát te meg miért vágsz ilyen savanyú képet? - kérdezem.

Megrázza a fejét, nem válaszol. - Ne akard, hogy fölemeljelek és fejjel lefelé fordítsalak,

mint azt a csávót Athensben! - mondom kajánul, de nem vi-szonozza a mosolyt.

- Az előbb kicsit sarokba szorított Alex Davis - szólal meg végül.

Alex szintén Mark bandájába tartozik, ő a csapat egyik elkapója. Magas, vékony srác, harmadikba jár. Még egyszer sem beszéltem vele, így nem sokat tudok róla. - Hogy érted azt, hogy sarokba szorított? - Csak váltottunk pár szót. Látta, hogy Emilyvel beszélgetek. Kiderült, hogy jártak nyáron. - Na és akkor mi van? Miért zavar ez téged? Megvonja a vállát. - Csak zavar, és kész. - Sam, tudod, hogy Sarah mennyi ideg járt Markkal? - Sokáig. - Két évig - mondom. - És téged ez nem zavar? - kérdezi. - A legkevésbé sem. Kit érdekel a múlt? Ráadásul nézd meg Alexet. - A konyha felé biccentek. A srác a pultot tá-masztja egy sörrel a kezében, homloka csillog az izzadságtól. - Tényleg úgy néz ki, mint akiért Emily odáig lenne? Szerinted hiányzik neki?

Sam ránéz Alexre, aztán megvonja a vállát. - Na ide figyelj, Sam Goode, ne szúrj ki magaddal! - Nem szúrok ki magammal. - Akkor ne foglalkozz Emily múltjával! Nem az az érdekes, hogy mit csináltunk vagy mit nem csináltunk a múltban. Persze vannak, akik hagyják, hogy a megbánás irányítsa a tetteiket. De akár érdemes bánkódni a múlton, akár nem, ami történt, az megtörtént. Tedd túl magad rajta! Felsóhajt. Látom rajta, hogy még mindig vívódik. - Ugyan már. Tökre kedvel téged. Nincs mitől félned. - Akkor is félek. - A félelmet úgy tudod a legegyszerűbben leküzdeni, ha szembenézel vele. Menj oda Emilyhez és csókold meg! Fogadjunk, hogy viszonozni fogja. Sam rám néz, bólint, azzal elindul le az alagsorba, hogy megkeresse a lányt. A két kutya a nappaliban birkózik. Lógó nyelvvel, a farkukat csóválva gyűrik egymást. Dózer lekuporodik a padlóra, megvárja, míg Abby közelebb megy, és hirtelen ráugrik. Aztán találnak egy gumiból készült játékfigurát, azon huzakodnak egy darabig, majd fölszaladnak az emeletre. Mindjárt éjfél. A kanapén egy pár smárol. A focisták egy része még most is a konyhában iszik. Kezdek elálmosodni. Sarah-t még mindig nem látom sehol.

Egyszer csak Mark egyik haverja rohan föl az alagsorból, az arcán rémült kifejezés. Beront a konyhába, kinyitja a csapot, és elkezdi nyitogatni a konyhaszekrényeket. - Tűz van odalent! - mondja a mellette állóknak. Tálakat és edényeket töltenek meg vízzel, amikkel aztán leszaladnak a lépcsőn. Emily és Sam sietve jönnek fölfelé. Sam ijedt tekintettel néz rám. - Mi történt? - kérdezem.

- Ég a ház! - Nagy a baj? - A tűz mindig nagy baj. Ráadásul azt hiszem, mi okoztuk. Véletlenül levertünk egy gyertyát, és pont a függöny mellé esett. Mindketten kissé ziláltak, fogadni mernék, hogy csókolóz-tak. El ne felejtsek majd később gratulálni Samnek. - Nem láttad Sarah-t? - kérdezem Emilytől. Megrázza a fejét. Még többen rohannak föl az alagsorból, Mark is köztük van. Félelem ül a szemében. Most már a füstszagot is érzem. Samhez fordulok. - Menjetek ki gyorsan! Bólint, megfogja Emily kezét, és kitereli a házból. Páran követik őket, a legtöbben azonban maradnak a helyükön, és részeg kíváncsisággal figyelik az eseményeket. Mások fölállnak, és a lépcsőn ingázó focisták vállát veregetik, mintha az egész csak egy nagy poén volna. Berohanok a konyhába, és fölkapom a legnagyobb edényt, amit a többiek otthagytak. Megtöltöm vízzel, és lemegyek az alagsorba. Mások már nincsenek ott, csak akik a tüzet oltják. A lángok már majdnem az egész alagsort elborítják. Sokkal nagyobb a baj, mint gondoltam. Semmi értelme locsolgatni. Nem is vesztegetem vele az időt, ledobom a lábost, és futva indulok fölfelé. A lépcső közepén összetalálkozom Markkal. Megállítom. A szeme véreres a sok piától, de látom, hogy nagyon meg van ijedve.

- Felejtsd el - mondom. - Túl nagy a tűz, nem tudjuk el-oltani. Ki kell menekíteni mindenkit.

Lenéz az odalent tomboló lángokra. Rögtön belátja, hogy igazam van. Lehullt róla a keménykedő csávó álarca. Itt most nincs értelme, hogy megjátssza a nagymenőt.

- Mark! - kiáltok rá.

Bólint, eldobja a kezében tartott edényt, és visszaroha-nunk a földszintre.

- Kifelé! Mindenki! Most azonnal! - kiabálom a lépcső te-tejére érve.

Néhányan annyira be vannak állva, hogy meg se mozdul-nak. Mások csak röhögnek rajtam. Valaki megszólal:

- Nem sütünk szalonnát? Mark leken neki egy pofont. - Kifelé! - üvölti. Felkapom a vezeték nélküli telefont a fal mellől, és a kezé-

be nyomom. - Hívd a tűzoltókat! - próbálom túlkiabálni a felfordulást

meg a zenét, amely bizarr aláfestésként még mindig bömböl valahonnan. A padló kezd felforrósodni a talpam alatt. Füst szűrődik át a parketta résein. Sokan csak most kezdik komo-lyan venni a helyzetet. Az ajtó felé taszigálom őket.

Mark a telefon gombjait nyomkodja. Elviharzok mellette. Az emeletre menet hármasával veszem a lépcsőfokokat. Odafönt berúgom a félig nyitott ajtókat. Az egyik ágyon egy pár csókolózik. Rájuk üvöltök, hogy azonnal húzzanak kife-lé. Sarah nincs sehol. Visszarohanok a földszintre, aztán ki a hideg éjszakába. A többiek odakint állnak, és a tüzet nézik. Néhányukon látszik, hogy izgatottan várják, tényleg leég-e a ház. Mások nevetgélnek. Érzem, hogy kezd úrrá lenni raj-tam a pánik. Hol lehet Sarah? Lehetünk vagy százan idekint. Megpillantom Samet a tömegben. Odaszaladok hozzá.

- Nem láttad Sarah-t? - kérdezem. - Nem. Visszafordulok a ház felé. Még mindig jönnek ki

emberek. Az alagsori ablakok vörösen világítanak, üvegüket lángnyelvek nyaldossák. Az egyik ablak nyitva van, onnan fekete füst ömlik ki és száll fel a magasba. Átvágom magam a tömegen. Hirtelen robbanás rázza meg az épületet. Az alagsor összes ablaka kitörik. Többen éljeneznek. A lángok

elérték a földszintet, és egyre gyorsabban terjednek. Mark elöl áll, képtelen levenni a szemét a tűzről. Arcát narancsszínűre festik a lángok. Könnyek csillognak a szemében, kétségbeesetten mered maga elé. Ugyanezt a kifejezést láttam a lorinok arcán az invázió napján. Különös érzés lehet látni, ahogy az embernek egyik pillanatról a másikra mindene megsemmisül. A tűz könyörtelenül halad tovább. Mark tehetetlenül figyeli, ahogy a lángok már a földszinti ablakokat kóstolgatják. Érzem az arcomon a tűz hevét.

- Hol van Sarah? - kérdezem Marktól. Nem hallja. Megrázom a vállát. Felém fordul, és üres te-

kintettel mered rám, mint aki még mindig nem akar hinni a szemének.

- Hol van Sarah?! - kérdezem újra. - Nem tudom - feleli végre. Elkezdem bejárni a tömeget, hátha megtalálom. Egyre ré-

mültebb vagyok. Mindenki a tüzet nézi. A plasztik védőborítás a ház falán felpúposodik és megolvad. A függönyök már mind elégtek. A bejárati ajtó tárva- nyitva, fölül úgy ömlik ki rajta a füst, mintha egy feje tetejére állított vízesés volna. Belátni egészen a konyháig, ami maga az izzó pokol. A ház bal oldalán a tűz már elérte az emeletet. És akkor meghalljuk...

Hosszú, borzalmas sikoly. És kutyaugatás. A szívverésem kihagy egy ütemet. Mindenki megdermed, reménykedve fü-lelünk, hátha csak a képzeletünk játszott velünk. És akkor újra meghalljuk- Nem képzeltük, ez tényleg sikoly. Ezúttal hosszabb, kétségbeesettebb, mint az előbb, és nem hal el olyan hamar. Döbbent csönd ereszkedik a tömegre.

- Jaj, ne! - suttogja Emily. - Jaj istenem, kérlek, ne!

HUSZONHATODIK

FEJEZET

S E N K I N E M S Z Ó L E G Y S Z Ó T S E M . M I N D E N K I S O K K O S

állapotban, kikerekedett szemmel bámul a házra. Sarah a ku-tyákkal együtt bent ragadt valahol az épület hátsó részében. Behunyom a szemem, és lehajtom a fejem. Orromban érzem a füstszagot. „Ne feledd, mekkora a tét!" - figyelmeztetett Henri. A rohadt életbe, nagyon jól tudom, mekkora a tét, de akkor se vagyok képes kizárni Sarah hangját a fejemből. Az életem a tét, és most már az ő élete is. Újabb sikoly hasít az éjszakába. Rémült. Kétségbeesett.

Érzem magamon Sam tekintetét. A saját szemével látta, hogy tűzálló vagyok. De azt is tudja, hogy üldöznek. Körül-nézek. Mark térdre rogyva ringatja magát előre-hátra. Már semmi mást nem akar, csak hogy vége legyen. Hogy a kutyák elhallgassanak. De a kutyák nem hallgatnak el, és látom rajta, hogy minden egyes ugatás olyan neki, mintha kést döfnének a gyomrába.

- Figyelj - súgom oda Samnek, hogy más meg ne hallja. - Bemegyek.

Lehunyja a szemét, vesz egy nagy levegőt, és rám néz. - Hozd ki - mondja. Odaadom neki a telefonomat, és megkérem, hogy hívja föl

Henrit, ha esetleg nem jönnék vissza. Bólint. Lassan elindulok hátra, a tömeg mögé, kerülgetem az embereket. Senki nem törődik velem. Amikor végre kiérek az udvarból, és eltűnök a

szemük elől, körbesprintelek a telek körül, a ház mögé, ahol be tudok menni anélkül, hogy meglátnának. A konyhát közben teljesen elborítják a lángok. Egy pillanatra megbabo-náz a látvány. Aztán újra meghallom Sarah-t és a kutyákat. Most mintha közelebbről jönne a hangjuk. Ahogy nagy le-vegőt veszek, egyszerre több mindent érzek magamban. Dü-höt. Elszántságot. Reményt és félelmet. Igyekszem ellazulni, hagyom, hogy átjárjanak az érzések. Aztán előrelendülök, át-vágok a hátsó udvaron, és berontok a házba. Azonnal elnyel a lángoló pokol, nem hallok mást, csak reccsenéseket és a tűz sercegését. Meggyullad a ruhám. Az egész ház egy hatalmas, összefüggő lángtenger. Az épület elülső részébe rohanok. A lépcső fele már teljesen elégett. Ami megmaradt belőle, az is lángokban áll, és elég ingatag, de most nincs időm mérlegelni. Futva elindulok rajta fölfelé, de félúton összeroskad alattam. Lezuhanok. A tűz úgy kavarog körülöttem, mintha valaki fújná. Valami beleáll a hátamba. Összeszorítom a fogam, és továbbra is visszatartom a lélegzetemet. Ahogy feltá-pászkodom a romok közül, újra meghallom Sarah sikoltását. Halálfélelem cseng a hangjában, és tudom, hogy szörnyű kín-halált fog halni, ha nem mentem ki. Nem sok időm maradt. Föl kell ugranom az emeletre.

Nagyot ugrok, elkapom a padló szélét, és fölhúzom ma-gam. A tűz már átterjedt a ház másik felére is. Sarah és a ku-tyák valahol jobbra vannak tőlem. Végigrohanok a folyosón, benyitok minden szobába. A falakon lógó fényképek elégtek, már csak a lambériára ráolvadt keretek fekete körvonalai lát-szanak. Hirtelen beszakad alattam a padló, és a meglepetéstől levegő után kapok. De persze levegő helyett csak füst és láng hatol a tüdőmbe. Köhögni kezdek. Egyik kezemmel befogom a számat, de ez nem sokat segít. A füst és a tűz égeti a tüdő-met. Köhögve, fuldokolva térdre rogyok. De aztán megrázom

magam, fölállok, és összeszorított fogakkal, előregörnyedve, elszántan megyek tovább.

A bal oldali utolsó szobában találok rá Sarah-ra. - SEGÍTSÉG! - kiabálja odabentről. A kutyák vinnyogva

nyüszítenek mellette. Az ajtó zárva van. Ahogy berúgom, ki-szakad a helyéről. A szoba legtávolabbi sarkában kuporognak egymáshoz lapulva. Amikor Sarah meglát, a nevemet kiáltja, és föl akar állni. Intek neki, hogy maradjon ott, ahol van. Amint belépek, egy lángoló keresztgerenda zuhan közénk. Fölemelem a kezem, és a gerendát a tető maradványain át kihajítom a helyiségből. Sarah zavartan bámul rám, alig hisz a szemének. Nagyjából tíz lépésre lehet tőlem. Egyetlen ugrással ott termek mellette. Egyenesen átgázolok a lángokon anélkül, hogy bármi kárt tennének bennem. A kutyák a lábánál kuporognak. A kezébe adom a buldogot, a retrievert pedig a hónom alá kapom. A másik kezemmel talpra segítem.

- Bejöttél értem - mondja. - Amíg én élek, neked nem eshet bántódásod. Soha - vá-

laszolom. Újabb hatalmas gerenda zuhan le, átszakítja a padlót, és az

alattunk lévő konyhában landol. Hátrafelé kell kimenekül-nünk, hogy senki ne lásson meg, és persze hogy ne lássák, amit tenni fogok. Az egyik kezemmel magamhoz szorítom Sarah-t, a másikkal pedig a kutyát fogom. Teszünk két lépést előre, és átugrunk a lezuhant gerenda okozta tűzörvényen. Elindulunk a folyosón, de váratlanul újabb robbanás rázza meg a házat. A folyosó nagy része eltűnik, gyakorlatilag csak a falak és az ablakok maradnak meg, de a lángok már azokat is majdnem teljesen elemésztették. Az ablak az egyetlen esé-lyünk. Sarah ismét felsikolt, görcsösen szorítja a karomat, és közben érzem, hogy a kutya karmai a mellkasomba mélyed-nek. Az ablak felé emelem a kezem, és összpontosítok - a kö-vetkező pillanatban kirobban a keretéből. Ott tátong a nyílás,

amelyen keresztül megmenekülhetünk. Sarah-ra pillantok, közelebb húzom magamhoz.

- Kapaszkodj! - kiáltom. Teszek három gyors lépést az ablak felé, aztán elrugasz-

kodom, és a levegőbe emelkedünk. A lángok minden irányból körülvesznek minket, de úgy suhanunk át rajtuk, mint az ágyúgolyó. Egy hajszálon múlik, hogy sikerül. Ahogy átrepü-lünk az ablakon, a kiszakadt keret falban maradt szilánkjai végigkarcolják a karomat és a combomat. Próbálom minél erősebben tartani Sarah-t és a kutyát. Amikor túljutunk az ablakon, a levegőben megfordulok, hogy a hátamra érkezzem, a többiek pedig rám. Jókora puffanással érünk földet. Dózer továbbgurul. Abby felvonyít. Hallom, ahogy Sarah tüdejéből kiszorul a levegő. Nagyjából húsz lépésre lehetünk a háztól. Vérzik a fejem, megvágta a kitört ablak egyik üvegszilánkja. Dózer áll talpra elsőként. Úgy tűnik, teljesen rendben van. Abby valamivel lassabban tápászkodik föl. Az egyik mellső lábára sántít egy kicsit, de szerintem nincs komoly baja. Fekve maradok, és magamhoz szorítom Sarah-t. Elkezd zokogni. Érzem megperzselt hajának a szagát. Vér csorog végig az arcomon, és a fülembe gyűlik.

Levegő után kapkodva ülök a füvön. Sarah-t még mindig a karomban tartom. A cipőm talpa megolvadt. Az ingem tel-jesen leégett rólam, akárcsak a farmerom nagy része. Mindkét karomat friss sebek borítják. De egyáltalán nem égtem meg. Dózer odajön hozzám, és megnyalja a kezem. Megsimogatom.

- Jó fiú vagy - mondom neki, miközben Sarah tovább zokog a karomban. - Gyerünk, szedd össze a nővéredet, és nyomás előre!

Szirénák harsannak a távolból, pár perc, és itt lesznek. Az erdő a háztól mintegy száz méterre kezdődik. Mindkét kutya engem néz. A ház felé biccentek, mire fölállnak, mintha érte-nék, mit akarok tőlük, és elindulnak abba az irányba. Sarah-t

továbbra is erősen átölelve tartom. Aztán a karomba veszem, fölállok, és elindulok vele a fák felé. A vállamra hajtja a fejét, és sír. Alighogy elérem az erdőt, hangos örömujjongást hallok a ház mögül. Nyilván meglátták Dózert és Abbyt.

Sűrű erdőbe érünk. A telihold még most is ragyog az égen, de az ágak között alig szűrődik át a fény. A kezemmel vilá-gítok, hogy lássunk valamit. Remegni kezdek. Érzem, hogy megint kezd úrrá lenni rajtam a pánik. Hogyan fogom ezt megmagyarázni Henrinak? Ruha helyett égett rongydarabok lógnak rajtam. A fejem vérzik. De a hátam, a karom és a lábam is tele van vágásokkal. Minden egyes lélegzetvétel olyan, mintha tűz égne a tüdőmben. Sarah pedig itt van a karja-imban. Most már tudja, mire vagyok képes, vagy legalábbis nagyjából. Meg kell magyaráznom neki, amit látott. Utána meg el kell majd mondanom Henrinak, hogy most már ő is ismeri a titkunkat. Pedig már így is túl sokan tudnak rólam. Henri azt fogja mondani, hogy elég, ha Sarah egyvalakinek elszólja magát, és nekünk annyi. Azonnal el akar majd köl-tözni. Nem hagy más választási lehetőséget.

Leteszem Sarah-t. Már nem sír. Zavartan, ijedt tekintettel néz rám. Ruhát kell szereznem valahonnan, és minél előbb vissza kell mennem a többiek közé, nehogy valaki gyanút fog-jon. Sarah-t is vissza kell vinnem, még mielőtt azt gondolják, hogy meghalt.

- Tudsz járni? - kérdezem. - Azt hiszem, igen. - Gyere utánam. - Hová megyünk? - Ruhát kell szereznem. Remélem, valamelyik focista ko-

csijában van egy váltás ruha edzés utánra. A fák között haladunk az autók felé. Mögéjük akarok ke-

rülni, hogy belessek a kocsikba, hátha találok valamit, amit fölvehetek.

- Mi történt, John? Mi volt ez az egész? - Bent ragadtál egy égő házban, én pedig kimentettelek. - Amit csináltál, az lehetetlen. - Nekem nem. - Ezt meg hogy érted? A szemébe nézek. Azt reméltem, soha nem kerülök olyan

helyzetbe, hogy el kelljen mondanom neki. Persze igazából tudtam, hogy erre nem sok esély van. Azt reméltem, hogy Paradise-ban sikerül rejtve maradnunk. Henri megmondta, hogy senkit ne engedjek közel magamhoz. Mert ha megte-szem, egy idő után rá fog jönni, hogy másmilyen vagyok, és magyarázatot követel majd. Akkor pedig el kell tűnnünk. A szívem vadul zakatol, a kezem remeg, de nem a hideg miatt. Ha meg akarom úszni azt, amit ma éjjel tettem, és itt akarok maradni, akkor nincs más választásom, el kell mondanom neki az igazat.

- Nem az vagyok, akinek gondolsz - mondom. - Akkor ki vagy? - Negyedik vagyok. - Ez meg mit jelent? - Sarah, tudom, hogy őrültségnek fog hangzani, de amit most mondok, az az igazság. Hinned kell nekem. Egyik kezével megfogja az arcomat. - Ha azt mondod, hogy ez az igazság, akkor hiszek neked. - Ez az igazság. - Akkor mondd el! - Földönkívüli vagyok. A negyedik kilenc gyerek közül, akiket a Földre menekítettek, mikor a bolygónk megsemmi-sült. Különleges, emberfölötti képességekkel rendelkezem, ezért tudtalak kimenteni a házból. De vannak itt más földön-kívüliek is, akik vadásznak rám. Ők pusztították el a bolygó-mat, és ha rám találnak, megölnek.

Arra számítok, hogy pofon vág, a képembe nevet, vagy si-koltozva elrohan. De csak áll szótlanul, és néz rám. Állom a tekintetét. - Te igazat beszélsz - szólal meg végül. - Igen. - A szemébe nézek, azt akarom, hogy higgyen ne-kem. Vet rám egy hosszú, fürkésző pillantást, aztán bólint. - Köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Nem érde-kel, mi vagy és honnan jöttél. Számomra John vagy, az a fiú, akit szeretek. - Tessék? - Szeretlek, John, és megmentetted az életemet. Ezen kívül semmi más nem számít. - Én is szeretlek. Örökké szeretni foglak!

Átölelem és megcsókolom. Kis idő múlva kibontakozik az ölelésemből, és elhúzódik.

- Gyerünk, keressünk neked valamilyen ruhát, aztán men-jünk vissza, hogy mindenki lássa, épségben vagyunk.

*****

Sarah a negyedik kocsiban végre talál egy váltás ruhát. Ha-sonló ahhoz, amiben jöttem - farmer és ing -, senkinek nem fog feltűnni a különbség. A háztól a lehető legtávolabb állunk meg, ahonnan még látni valamit. Az épület összedőlt, mostanra már csak egy füstölgő, fekete halom maradt belőle, amiből kormos víz szivárog. Egyes pontjairól kísérteties fiistfelhők szállnak az ég felé. Három tűzoltóautó áll a romok körül. Rendőrautóból hatot látok. Kilenc villogó fényjelzés, de már egyik sem szirénázik. Nem sokan mentek haza, az is lehet, hogy senki. A helyszínt sárga szalaggal körülkerítették a rendőrök, a bámészkodók amögül nézik az eseményeket. A zsaruk kérdéseket tesznek föl a szemtanúknak. A romok között öt tűzoltó mászkál, mintha keresnének valamit.

Hirtelen elkiáltja magát valaki:

- Itt vannak! - Minden szempár felénk fordul. Beletelik pár másodpercbe, mire rájövök, hogy rólunk van szó.

Négy rendőr azonnal elindul felénk. Mögöttük egy férfi közeledik, a kezében jegyzetfüzet és diktafon. Miközben ruhát kerestünk, Sarah-val megbeszéltük, mit fogunk mondani: Megkerültem a házat, és ott találtam hátul, épp a tüzet nézte. Amikor kigyulladt a ház, a kutyákkal együtt leugrott az eme-letről. A kutyák elszaladtak. Utána együtt bámultuk tovább a tüzet, majd lassan visszamentünk a többiekhez. Elmagya-ráztam neki, hogy senkinek nem beszélhet arról, ami történt, még Samnek vagy Henrinak sem, mert ha bárki megtudja az igazságot, azonnal el kell költöznöm. Megegyeztünk, hogy én válaszolok a kérdésekre, és bármit mondok, azt megerősíti.

- Te vagy John Smith? - szólít meg az egyik rendőr. Nem valami magas fickó, és görnyedt tartása miatt még alacso-nyabbnak látszik. Nem mondanám rá, hogy túlsúlyos, de nincs éppen jó kondiban: van egy kis pocakja, és az egész megjelenésével valahogy puhányságot sugároz.

- Igen, miért? - Ketten is látták, hogy berohantál az égő házba, aztán ki-repültél hátul, mint valami Superman, a karodban a kutyák-kal meg a lánnyal. - Ez most komoly? - kérdezem hitetlenkedve. Sarah csak áll mellettem. - Hát, ezt mondták. Elnevetem magam. - A ház lángokban állt. Úgy nézek ki, mint aki egy égő házban járt? Összevonja a szemöldökét, és csípőre teszi a kezét. - Szóval azt mondod, hogy nem is voltál bent? - Megkerültem a házat, Sarah-t kerestem - felelem. - Ott állt hátul a kutyákkal. Onnan néztük a tüzet, aztán előrejöttünk.

A rendőr Sarah-hoz fordul. - Igaz ez? - Igen. - Akkor ki rohant be a házba? - kotyog közbe a zsaru mö-gül a diktafonos fazon. Nyilván riporter. Eddig nem szólalt meg. Gyanakvóan méreget, látom a tekintetén, hogy egy sza-vamat sem hiszi. - Azt én honnan tudjam? - kérdezek vissza. Bólint, és följegyez valamit a noteszébe. Nem látom, mit ír. - Szóval azt állítod, hogy az a két szemtanú hazudott? - kérdezi aztán kimérten. - Baines - szól rá a rendőr a fejét ingatva. Bólintok, hogy hagyja csak, nincs semmi baj. - Nem mentem be a házba, és nem mentettem ki sem Sa-rah-t, sem a kutyákat. Már odakint voltak. - Ki beszélt a lány meg a kutyák megmentéséről? - kér-dezi Baines.' Megvonom a vállam. - Azt hittem, arra céloz, hogy állítólag kirepültünk az ab-lakon. - Nem céloztam semmire. Sam jön oda hozzánk a mobilommal. Próbálom a tekin-tetemmel jelezni neki, hogy nem jó az időzítés, de nem veszi a lapot, és a kezembe nyomja a telefont. - Köszi - mondom. - Örülök, hogy jól vagy. A rendőr rámered, mire Sam eloldalog. Baines összevont szemöldökkel figyeli a jelenetet. Rágózik, próbálja összerakni az információkat. Egy idő után bólint saját magának. - Szóval odaadtad a mobilodat a barátodnak, mielőtt el-mentél körbenézni? - kérdezi.

- Még buli közben adtam oda neki. Kényelmetlen volt a zsebemben tartani. - Képzelem - mondja Baines szkeptikusan. - És amúgy hova is indultál? - Na jó, Baines, mára elég a faggatózásból - szól közbe a zsaru. - Elmehetek? - kérdezem. A rendőr bólint. Távolabb me-gyek tőlük, fogom a telefont, és hívom Henrit. Sarah mellet-tem áll. - Halló? - szól bele Henri. - El kéne jönnöd értünk - mondom. - Óriási tűz volt itt. - Micsoda?! - Csak gyere el légyszi, majd elmondom, oké? - Jól van. Mindjárt ott vagyok. - Na és az a seb a fejeden honnan van? - szólal meg Baines a hátam mögött. Követett minket, kihallgatta, amit Henrival beszéltem. - Fölsértette egy ág az erdőben. - Na persze - mondja, és megint lejegyez valamit a note-szébe. - Jobb, ha tőlem tudod, én mindig rájövök, ha valaki hazudik nekem. Válaszra sem méltatom. Megfogom Sarah kezét, és elin-dulunk Sam felé. - Ki fogom deríteni az igazságot! Mindig kiderítem! - ki-áltja utánam Baines. - Henri már úton van - mondom Samnek és Sarah-nak. - Ez meg mi a bánat volt? - kérdezi Sam. - Fogalmam sincs. Páran azt mondták, hogy láttak bero-hanni a házba. Biztos már merevrészegre itták magukat - fe-lelem inkább Bainesnek, mint Samnek. A kocsifelhajtó végén várjuk Henrit. Amikor megérkezik, kiszáll a furgonból, és a ház füstölgő romjaira mered.

- A francba! Mondd, hogy nincs hozzá semmi közöd - fordul felém. - Nincsen - felelem. Beszállunk a furgonba. Henri még akkor is a füstölgő rom-halmazt nézi, amikor elindulunk. - Füstszagotok van - jegyzi meg. Egyikünk sem válaszol, egész úton csak hallgatunk. Sarah az ölemben ül. Először Samet tesszük ki, azután elindulunk Sarah-ék háza felé. - Nem akarok most hazamenni - súgja Sarah. - Én sem akarom, hogy hazamenj. Amikor megérkezünk a házukhoz, kiszállok vele együtt, és elkísérem az ajtóig. Búcsúzóul összeölelkezünk, aztán csak állunk ott, mint akik soha többé nem akarják elengedni egymást. - Felhívsz, ha hazaértél? - kérdezi végül. - Persze. - Szeretlek. Elmosolyodom. - Én is szeretlek. Bemegy, én pedig visszaballagok a furgonhoz, ahol Henri vár rám. Ki kell találnom valamit, ha nem akarom, hogy megtudja az igazságot a történtekről, mert akkor búcsút inthetek Paradise-nak. Gázt ad, és elindulunk hazafelé. - Mi történt a dzsekiddel? - kérdezi. - Bent volt Mark gardróbjában. - És a fejeddel? - Amikor kigyulladt a ház, rohantam kifelé, és beütöttem. Kétkedő pillantást vet rám. - Te vagy az, akiből a füstszag árad - állapítja meg. Megvonom a vállam. - Állati nagy füst volt. - És mi okozta a tüzet?

- Szerintem valaki túl sokat ívott. Henri bólint. Ráfordulunk a házunkhoz vezető útra. - Azért kíváncsi leszek, mit írnak majd a hétfői újságok - mondja, és közben felém fordul, hogy lássa, hogyan reagálok. Nem felelek. Igen - gondolom magamban -, arra én is kíváncsi leszek.

HUSZONHETEDIK

FEJEZET

NEM TUDOK ALUDNI. NYITOTT SZEMMEL FEKSZEM A

SÖTÉTben, és a plafont bámulom. Aztán fölhívom Sarah-t, és hajnali háromig beszélgetünk. Miután lerakom, még mindig nem vagyok álmos. Négykor fölkelek, és kimegyek a szobámból. Henri a konyhaasztalnál ülve kávézik. Rám pillant, a szeme alatt táskák sötétlenek, a haja kócos. - Mit csinálsz? - kérdezem. - Én sem tudtam aludni - feleli. - A híreket böngészem. - És találtál valamit? - Igen, de nem tudom, mennyire érint minket. Azt a há-rom pasast, akik Sam újságját írták és kiadták, akikkel mi is találkoztunk, megkínozták és megölték. Leülök vele szemben. - Micsoda?! - A rendőrség talált rájuk. A szomszédok hívták ki őket, mert kiabálást hallottak a házból. - Nem tudták, hol lakunk. - Nem. Szerencsére. De ez azt jelenti, hogy a mogadoriak felbátorodtak. És közel járnak. Ha bármi szokatlant hallunk vagy látunk, azonnal el kell tűnnünk, vita és ellenvetés nélkül. -Oké. - Hogy van a fejed? - Fáj - felelem. A sebet hét öltéssel kellett összevarrni. Henri csinálta. Bő póló van rajtam. Biztos vagyok benne, hogy a hátamon lévő vágások közül is legalább az egyiket össze kellene varrni, de ahhoz le kéne vennem a pólómat - és

akkor hogy magyaráznám meg a rengeteg sebet és horzsolást? Henri azonnal rájönne, mi történt. A tüdőm még mindig fáj. Sőt, mintha egyre rosszabb lenne. - Szóval a tűz az alagsorban kezdődött? - Igen. - Miközben te a nappaliban voltál? - Igen. - Honnan tudtad, hogy odalent tűz ütött ki? - Onnan, hogy mindenki felrohant. - És amikor kimentél a házból, tudtad, hogy senki nem maradt odabent? - Igen. - Honnan? Tudom, hogy azért faggatózik, hátha ellentmondásba ke-veredem. Érzem rajta a kétkedést. Nem hiszi el, hogy csak álltam ott, és néztem a tüzet, mint a többiek. - Nem mentem be - mondom. Nehezemre esik, de ráné-zek és a szemébe hazudok. - Rendben, hiszek neked.

*****

Már majdnem dél van, amikor fölébredek. Madarak csiripelnek az ablakom alatt, besüt a nap. Megkönnyebbülten fölsóhajtok. A tény, hogy ilyen sokáig alhattam, azt jelenti, hogy nem történt olyasmi, ami leleplezett volna. Ha történt volna, Henri már régen kirángatott volna az ágyból, hogy csomagoljak. Ahogy a hátamra fordulok, hirtelen belém hasít a fájdalom. Úgy érzem, mintha valaki ülne a mellkasomon, és tiszta erőből szorítaná. Alig kapok levegőt. Amikor mégis lélegzethez jutok, éles fájdalmat érzek. Megijedek. Bernie Kosar összegömbölyödve horkol mellettem. Úgy ébresztem, hogy birkózni kezdek vele. Először morog, de aztán veszi a lapot. Így kezdődik a napunk. Birkózom a

mellettem horkoló kutyával. Folyamatosan csapkodó farka és lifegő

nyelve láttán azonnal jobb kedvre derülök. Megfeledkezem a mellkasomban égő fájdalomról. Nem gondolok bele, mit hozhat még a mai nap.

Henri furgonja nincs ott a ház előtt. Az asztalon üzenet vár: „Elmentem vásárolni. Egy körül jövök." Kiballagok a tornácra. Fáj a fejem, a két karom pedig tele van horzsolásokkal és kék-zöld foltokkal, mintha egy macskával verekedtem volna. De nem érdekelnek a sebeim, nem érdekel sem a fejfájás, sem a mellkasomat hasogató fájdalom. Csak az érdekel, hogy még most is itt vagyok, Ohióban, hogy holnap újra iskolába megyek - ugyanabba az iskolába, ahova három hónapja járok -, és hogy ma este találkozom Sarah-val.

*****

Henri egykor ér haza. Elgyötört tekintetéből arra következtetek, hogy nem aludt egy percet sem. Miután kipakolja, amit vett, bemegy a szobájába, és magára csukja az ajtót. Bernie Kosarral elmegyünk sétálni az erdőbe. Megpróbálok futni, és egy ideig megy is, de nagyjából hatszáz méter után meg kell állnom, annyira fáj a mellkasom. Utána még körülbelül két órát sétálunk. Az erdő egy másik bekötőútnál ér véget, ami hasonlít a hozzánk vezető földúthoz. Itt megfordulok, és elindulok vissza. Amikor hazaérek, Henri még mindig a szobájában van. Kiülök a tornácra. Minden egyes elhaladó autó láttán összerezzenek. Állandóan attól félek, hogy hozzánk jön valaki, de egyik kocsi sem kanyarodik be a házunkhoz.

A magabiztosság, amit ébredéskor éreztem, szép lassan semmivé foszlik, ahogy múlnak az órák. A Gazette vasárnap nem jelenik meg. Vajon a holnapi számban benne lesz a sztori? A lelkem mélyén állandóan azt várom, hogy mindjárt megcsörren a telefon, vagy egyszer csak fölbukkan az a riporter az ajtónk előtt, esetleg megjelenik egy rendőr, hogy kérdéseket tegyen föl. Nem tudom, miért aggódom

annyira egy kisvárosi riporter miatt, de nagyon állhatatos volt - túlságosan is. És tudom, hogy nem hitt nekem.

De nem jön senki. Telefonon sem hívnak. Számítottam valamire, és amikor ez a valami nem következik be, szörnyű balsejtelem kezd a hatalmába keríteni. Félek, hogy hamaro-san lelepleznek. „Ki fogom deríteni az igazságot. Mindig ki-derítem" - ezt mondta Baines. Eljátszom a gondolattal, hogy berohanok a városba, megkeresem, és lebeszélem a kutako-dásról, de tudom, hogy ezzel csak még inkább felkelteném a gyanakvását. Nem tehetek mást, mint hogy meghúzom ma-gam, és reménykedem, hogy minden rendben lesz.

Nem voltam bent a házban. Nincs titkolnivalóm.

*****

Aznap este átjön Sarah. Bemegyünk a szobámba, hanyatt fekszem az ágyon, ő pedig hozzám bújik. Feje a mellkaso-mon pihen, lábát átveti az enyémen. Kérdezget a múltamról, a Lorienről, a mogadoriakról. Még mindig csodálkozom, hogy Sarah milyen gyorsan, könnyedén elhitt és tudomásul vett mindent. Őszintén válaszolok a kérdéseire, jólesik végre igazat mondani annyi hazugság után. De amikor a mogadoriakra terelődik a szó, aggódni kezdek. Félek, hogy ránk találnak. Hogy amit tettem, azzal lelepleztem magamat. Tudom, hogy újra megtenném, mert ha nem, akkor Sarah meghalna, de akkor is félek. Attól is félek, hogy Henri mit fog szólni, ha megtudja. Vér szerint persze nem az apám, de minden más tekintetben olyan, mintha az lenne. Szeretem, és ő is szeret engem. Nem akarok csalódást okozni neki. És ahogy ott fekszünk, hirtelen újfajta félelem kezd a hatalmába keríteni. Nem tudom, mit hoz a holnap, és ez a bizonytalanság szinte teljesen fölemészt. Sötét van a szobában, csak egy gyertya pislákol az ablakpárkányon, néhány lépésre tőlünk. Veszek egy nagy levegőt - jobban mondva egy olyan nagyot, amekkorát fájó tüdőm enged.

- Jól vagy? - kérdezi Sarah. Átkarolom.

- Hiányzol - mondom. - Hiányzom? De hát itt vagyok melletted. - Ez a legrosszabb. Amikor úgy hiányzik valaki, hogy közben ott van melletted. - Összevissza beszélsz. Végigsimít az arcomon, közelebb húz magához és meg-csókol. Az ajkunk összeforr. Nem akarom, hogy abbahagyja. Azt akarom, hogy ez a csók sose érjen véget. Amíg a csókunk tart, addig minden rendben van. Addig nem történhet semmi baj. Ha tehetném, örökké itt maradnék ebben a szobában. A világ menjen csak tovább nélkülem, nélkülünk. Mi pedig itt maradunk, együtt, egymás karjában. - Holnap... - mondom. Sarah felnéz. - Mi lesz holnap? Megrázom a fejem. - Nem tudom - felelem. - Csak... azt hiszem, félek. Zavart pillantást vet rám. - Mitől félsz? - Nem tudom. Csak úgy félek.

*****

Henrival hazavisszük Sarah-t, aztán mikor visszaérünk, be-megyek a szobámba, és lefekszem a helyére. Még érzem a haja illatát az ágyon. Tudom, hogy ma éjjel egy szemhunyásnyit sem fogok aludni. Meg sem próbálom. Föl- alá járkálok a szobámban. Amikor Henri lefekszik aludni, kimegyek, leülök a konyhaasztalhoz, és egy gyertya fényénél írni kezdek. A Lorienről írok, Floridáról, meg azokról a dolgokról, amiket a látomásaimban láttam - a háborúról, az állatokról, a gyermekkori emlékképekről.

Valamiféle katarzisban reménykedem, de hiába. Csak még szomorúbb leszek az egésztől. Amikor a kezem már görcsöl a sok írástól, kimegyek, és megállok a tornácon. A hideg levegő jót tesz sajgó tüdőmnek. Majdnem telihold van, csak a holdkorong oldalából hiányzik

egy halvány csík. Két óra múlva felkel a nap, a napfelkeltével új nap kezdődik, az pedig elhozza a hétvége híreit. Az újságot reggel hatkor szokták az ajtó elé dobni, legkésőbb fél hétkor. Mire megérkezik, kivételesen már bent leszek az iskolában. Ha szerepelek a hírekben, akkor sem vagyok hajlandó úgy elhagyni a várost, hogy nem búcsúzom el Sarah-tól és Samtől.

Visszamegyek a házba, átöltözöm, és bepakolok a táskámba. Lábujjhegyen kiosonok, és óvatosan becsukom magam mögött az ajtót. Alig teszek meg három lépést, amikor kaparászást hallok. Visszafordulok, és kinyitom az ajtót. Bernie Kosar lohol ki. Oké - mondom magamban -, menjünk együtt.

Gyakran megállunk útközben, hallgatjuk a csöndet. Sötét az éjszaka, de egy idő után, mire odaérünk az iskolához, ke-let felől világosodni kezd az ég. A parkolóban nem áll egyet-len autó sem, odabent pedig egyik villany sem ég. A bejárat mellett, a kalózt ábrázoló falfestmény előtt jókora sziklatömb pihen, amit a legutóbbi végzős évfolyam tagjai színesre festettek. Leiülök rá. Bernie Kosar leheveredik mellé a fűbe. Még akkor is ott ülök, amikor fél óra múlva megérkezik az első kocsi, egy kisteherautó. Úgy tippelem, hogy Hobbsé, a gondnoké, de tévedek. A kocsi megáll a bejárati ajtó előtt, a sofőr kiszáll, de nem állítja le a motort. Kivesz hátulról egy köteg összekötözött újságot. Biccentünk egymásnak. A fickó lerakja a csomagot a bejárat elé, aztán elhajt. Nem mozdulok. Megvető pillantásokat vetek az újságokra. Gondolatban átkot bocsátok rájuk, megfenyegetem őket, hogy ne merjenek rossz hírt közölni.

- Nem voltam bent a házban szombaton - mondom han-gosan, de ahogy meghallom a hangomat, egyszerre tiszta

hülyének érzem magam. Elfordítom a tekintetem, felsóhajtok, és leugrom a szikláról.

- Na, nézzük, jó hírt hozott-e vagy rosszat - szólok oda Bernie Kosarnak.

Egy pillanatra kinyitja a szemét, azután becsukja, és alszik tovább a hideg földön.

Letépem a madzagot, ami összefogja az újságokat, és kéz-be veszem a legfelső példányt. Címlapon hozza a sztorit. Középen az elszenesedett romok egy fotón, amit másnap hajnalban készítettek. Van a képben valami kísérteties, vagy inkább baljós. Fekete hamu a csupasz ágak és a zúzmarás fű háttere előtt. Elolvasom a főcímet:

FÜSTBE MENT A JAMES-HÁZ

Visszafojtom a lélegzetem, a gyomrom összeszorul, bor-zalmasan érzem magam, próbálok felkészülni a rossz hírre, amely mindjárt lesújt rám. Átfutom a cikket. Nem olvasom el, csak a neveket keresem benne. Elérek a végéig. Pislogok egyet, és megrázom a fejem, hogy kissé kitisztuljanak a gon-dolataim. Halvány mosoly jelenik meg az ajkamon. Még egyszer átfutom a sorokat.

- Ez az! - tör ki belőlem hangosan. - Bernie Kosar, nincs benne a nevem!

Rám se hederít. Visszaszaladok a sziklatömbhöz, és fölugrom a tetejére.

- Nincs benne a nevem! - kiáltom most már teli torokból. Aztán leülök, és az elejétől a végéig elolvasom a cikket.

A címe arra utal, hogy a rendőrség szerint a tüzet egy mari-huánás cigaretta okozta az alagsorban. Fogalmam sincs, honnan szedték ezt, hiszen egyáltalán nem így történt. Maga az írás gyakorlatilag vádirat a James család ellen, éles hangvételű és rosszindulatú. Ellenszenvesnek találtam azt a riportert a tűznél. Neki viszont egyértelműen Jamesék ellenszenvesek. Ki tudja, mi lehet az oka?

Ülök a sziklán, és még háromszor elolvasom a cikket, mire megérkezik a gondnok, és kinyitja az iskolát. Képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást. Itt maradok Ohióban, nem

kell elköltöznöm Paradise-ból! Most már egyáltalán nem tar-tom idétlennek, hogy a város a Paradicsomról kapta a nevét. Közben nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a nagy örömködés közepette valami elkerülte a figyelmemet, valami

kulcsfontosságú momentumról megfeledkeztem. De annyira boldog vagyok, hogy elhessegetem a gondolatot. Mégis mi rossz történhet ezek után? A nevem nem szerepel a cikkben. Nem rohantam be a házba. Itt van rá a bizonyíték a kezemben. Senki nem állíthatja az ellenkezőjét.

***** - Mitől vagy ilyen vidám? - kérdezi Sam csillagászatórán. Még mindig mosolygok. - Nem olvastad a reggeli újságot? - kérdezek vissza. Megrázza a fejét. - Sam, nem vagyok benne! Nem kell elmennünk! - Miért lettél volna benne az újságban? - kérdezi. Szóhoz sem jutok a meglepetéstől. Amikor végül kinyitom a számat, hogy válaszoljak, Sarah lép be a terembe. Odalibeg hozzánk. - Üdv, bombázó! - köszönök neki. Lehajol, és megpuszilja az arcomat. Ebből sosem elég. - Valakinek nagyon jó kedve van ma - mondja. - Örülök, hogy látlak - felelem. - Izgulsz a vezetés vizs-gád miatt? - Egy kicsit. De inkább csak nagyon várom, hogy végre túl legyek rajta. Leül mellém. Ez az én napom - gondolom. - Pontosan ott vagyok, ahol lenni akarok. Sarah az egyik oldalamon, Sam a másikon. Ugyanúgy telnek az órák, mint más napokon. Ebédnél Sam mellé ülök az étkezőben. A tűzről nem beszélünk. Minket kivéve valószínűleg az egész iskola azt tárgyalja. Ugyanaz a sztori újra meg újra. Egyszer sem hallom a nevemet. Ahogy sejteni lehetett, Mark ma nem jött suliba. Az a hír járja, hogy az újságban megjelentek miatt felfüggesztették. Nem tudom, hogy igaz-e. Nem is érdekel.

Mire eljön a nyolcadik óra, és Sarah-val belépek a ház-tartástan-óra terméhez tartozó konyhába, sikerül teljesen

meggyőznöm magamat arról, hogy biztonságban vagyok. Olyannyira, hogy azt is bebeszélem magamnak, csak képze-lem, hogy valami elkerülte a figyelmemet. Egész nap ott mo-toszkált bennem ez az érzés, igyekszem hát minél gyorsab-ban megszabadulni tőle.

A mai feladat tapiókapuding. Nem jelenthet gondot. Óra közepén egyszer csak nyílik a terem ajtaja. A folyosóügyele-tes lép be. Ránézek, és azonnal tudom, hogy rossz hír hozója. A halál hírnöke. Egyenesen odajön hozzám, és a kezembe nyom egy papírlapot.

- Az igazgató úr hívat - mondja. - Most? Bólint. Sarah-ra nézek, és megvonom a vállam. Nem akarom,

hogy lássa rajtam a félelmet. Rámosolygok, és elindulok kifelé. Mielőtt becsuknám magam mögött az ajtót, megfordulok, és vetek rá még egy pillantást. A pult fölé hajolva keveri a hozzávalókat. Ugyanaz a zöld kötény van rajta, amit legelső nap segítettem megkötni, aznap, mikor palacsintát készítettünk, amit aztán egy tányérból ettünk meg. A haját hátul összefogva viseli, néhány rakoncátlan hajtincse az arcába lóg. A füle mögé tűri őket, és ahogy fölemeli közben a fejét, meglátja, hogy még mindig az ajtóban állok, és őt bámulom. Nem fordítom el a fejem, próbálok minden apró részletet az emlékezetembe vésni: ahogy a fakanalat tartja a kezében, elefántcsont fehérségű bőrét az ablakon betóduló napfényben, a szemében csillogó gyengédséget. Legfölül kigombolódott a blúza. Kíváncsi lennék, észrevette-e. A folyosófelügyelő mond valamit mögöttem. Intek Sarah-nak, becsukom az ajtót, és elindulok az igazgatói iroda felé. Nem sietek, próbálom meggyőzni magam, hogy csak valamilyen hivatalos ügy miatt hívat Mr. Harris, elfelejtettem aláírni egy nyomtatványt, vagy nem töltöttem ki egy kérdőívet. De a lelkem mélyén tudom, hogy nem erről van szó.

Amikor belépek az irodába, az igazgató az íróasztala mö-gött ül. Megrémít a mosolyával: ugyanaz a büszke mosoly ül az arcán, mint aznap, amikor óra közben kihívta Markot az interjú miatt.

- Ülj le - mutat a székre. Leülök. - Szóval igaz? - kérdezi. A számítógép monitorára pillant, aztán megint rám.

- Micsoda? Az íróasztalára nézek, ahol egy boríték hever, rajta kéz-

írással, fekete tintával a nevem. Mr. Harris követi a tekinte-temet.

- Ja, igen, ezt fél órája kaptam faxon. Neked küldték. Fölveszi a borítékot, és odalöki elém. - Mi ez? - kérdezem. - Fogalmam sincs. Amint megérkezett, a titkárnőm borí-

tékba tette és leragasztotta. Föltépem a borítékot, és kiveszem, ami benne van. Két pa-

pírlapot tartok a kezemben. Az egyiken a nevem áll jókora nyomtatott betűkkel, alatta pedig az, hogy „SZIGORÚAN BI-ZALMAS". Megcserélem a két lapot, és megnézem a máso-dikat is. Egyetlen mondat van ráírva, szintén nyomtatott be-tűkkel. Név nincs rajta. Csak négy fekete szó a fehér lapon.

- Szóval igaz a hír? Tényleg berohantál az égő házba, hogy kimentsd Sarah Hartot és a kutyákat? - kérdezi Mr. Harris. Elvörösödöm. Fölnézek. Az igazgató felém fordítja a képernyőt, hogy én is lássam, mi van rajta. A Gazette honlapjának egyik blogja. Nem kell ránéznem a szerző nevére, anélkül is tudom, ki írta a bejegyzést. A cím önmagáért beszél.

TŰZ A JAMES-

HÁZBAN:

AZ ELHALLGATOTT TÖRTÉNET

Elakad a lélegzetem. A szívem vadul zakatol. Egy

pillanatra megáll körülöttem a világ, vagy legalábbis úgy érzem. Üresség árad szét bennem. Üjra lenézek a papírra,

amit a kezemben tartok. Tiszta, fehér papír, sima az érintése. Ez áll rajta:

TE VAGY A NEGYEDIK?

Mindkét lap kihullik a kezemből. A földre esnek, és ott

megpihennek. Nem értem - mondom magamban. - Hogy le-hetséges ez?

- Szóval igaz? - kérdezi újra Mr. Harris. Képtelen vagyok megszólalni. Mr. Harris büszkén

bazsalyog rám. De én nem rá nézek. Hanem ki a háta mögé, az ablakon át a parkolóra. Egy piros folt, egy jármű tűnik fel a sarkon; gyorsabban halad az átlagosnál, gyorsabban, mint ahogy biztonságos. Csikorgó kerekekkel kanyarodik be a parkolóba. Kavicsok spriccelnek szanaszét. Henri megszállott arckifejezéssel hajol a kormány fölé. Olyan erővel tapos a fékbe, hogy az egész teste előrelendül, a furgon pedig hirtelen megáll, mintha betonfalnak ütközött volna.

Behunyom a szemem. A kezembe temetem az arcom. Az ablakon keresztül hallom, ahogy nyílik a furgon ajtaja.

Hallom, ahogy becsukódik. Henri egy percen belül itt lesz az irodában.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

-MINDEN RENDBEN? JÓL ÉRZED MAGAD? - KÉRDEZI AZ

igazgató. Fölemelem a fejem, ránézek. Egy pillanatra magára ölti az aggódó felnőtt álarcát, de aztán visszatér arcára a fülig érő vigyor.

- Nem, Mr. Harris - felelem. - Nem érzem jól magam. Fölveszem a papírlapot a földről. Újra elolvasom. Honnan

jöhetett? Csak szórakoznak velünk? Nincs rajta se telefonszám, se cím, se név. Semmi, csak a négy szó meg egy kérdőjel. Kinézek az ablakon. Henri furgonja üresen áll, a ki-pufogóból vékony füstcsík száll föl. Azonnal el kell tűnnöm innen. Visszafordulok a számítógép képernyője felé. A cikket 11.59-kor tették föl a netre, majdnem két órával ezelőtt. Fura, hogy Henrinak ilyen sokáig tartott, míg ideért. Forogni kezd körülöttem a világ. Úgy érzem magam, mintha örvénybe kerültem volna.

- Hívjam az ápolónőt? - kérdezi Mr. Harris. Az ápolónőt... - gondolom. - Nem, nem kell hívni az ápolónőt.

A rendelő közvetlenül a háztartástan-terem mellett van. Tudja, mi kellene, Mr. Harris? Hogy újra tizenöt perccel ezelőtt legyen, amikor még nem talált meg a folyosófelügyelő. Sarah most már biztosan felrakta a pudingot a tűzre. Talán már el is készült vele. Vajon figyeli az ajtót, várja, hogy visszatérjek?

Távoli ajtócsapódások hangja szűrődik be az igazgatói irodába. Még tizenöt másodperc, és Henri itt lesz. Azután beülünk a furgonba. Hazamegyünk. És onnan vajon hova? Maine-be? Missouriba? Kanadába? Egy másik iskolába, új néven, tiszta lappal.

Majdnem harminc órája nem aludtam, és most érzem, hogy kezd úrrá lenni rajtam a fáradtság. De aztán hirtelen ráébredek: úgy fogok eltűnni Sarah életéből, hogy el sem tudok búcsúzni tőle. És ez már túl sok. Ezt nem bírom elviselni. Összeszűkül a szemem, az arcom megvonaglik a fájdalomtól, aztán - mielőtt végiggondolhatnám, mit is csinálok - átugrom Mr. Harris íróasztala fölött, neki az ablaknak, ami ezernyi darabra törik. Döbbent kiáltás hallatszik mögülem az irodából.

Az iskola előtti pázsitra érkezem. Jobbra fordulok, végigszáguldok az udvaron, az osztálytermek ablakai homályos foltokként suhannak el mellettem. Átvágok a parkolón, és berohanok a baseballpálya mögött kezdődő erdőbe. A homlokomat és a könyökömet megvágta az ablaküveg. A tüdőm perzsel minden egyes lélegzetvételnél. A fenébe már ezzel a fájdalommal! Futok tovább, a papírlapot még mindig a jobb kezemben szorongatom. Begyűröm a zsebembe. A mogadoriak miért küldenének faxot? Ha tudják, hogy én vagyok az, akit keresnek, nem csak úgy beállítanának? Ez a legfőbb fegyverük, ahogy váratlanul, minden figyelmeztetés nélkül egyszer csak ott teremnek. A meglepetés ereje.

Az erdő közepén élesen balra fordulok, kifelé igyekszem a fák sűrűjéből, és hamarosan ki is jutok egy mezőre. Kérő-dző tehenek bámulnak rám bamba képpel, ahogy elszáguldok mellettük. Előbb érek haza, mint Henri. Bernie Kosart nem látom sehol. Berontok az ajtón, és földbe gyökerezik a lábam. Elakad a lélegzetem. A

konyhaasztalnál, Henri nyitott laptopja előtt ül valaki, és az első gondolatom az, hogy csakis egy mogadori lehet. Megelőztek, átvertek, úgy intézték, hogy egyedül maradjak, Henri nélkül. Ahogy belépek, megfordul, én pedig ökölbe szorítom a kezem, készen arra, hogy nekirontsak.

De nem egy mogadori az, hanem Mark James. - Te meg mit keresel itt? - kérdezem tőle. - Próbálom kideríteni, hogy mi ez az egész - mondja, és a

rémülettől tágra nyílik a szeme. - Ki a franc vagy te? - Miről beszélsz? - Erről. - Azzal a számítógép képernyőjére mutat. Odamegyek hozzá, és már épp a monitorra néznék, ami-

kor megakad a szemem egy fehér lapon, ami a gép mellett hever. Pontos mása annak, amit a zsebembe gyűrtem, csak ennek a papírja vastagabb, mint a faxé. De aztán észreveszek még egy különbséget. Ennek az alján nagyon apró jelekkel egy telefonszám is van. Ezek tényleg komolyan gondolják, hogy még föl is hívjuk őket? „Igen, én vagyok az, Negyedik. Itt várom magukat. Tíz éve rejtőzködünk, de elég volt, jöjjenek, és öljenek meg, nem fogunk ellenállni." Ez képtelenség.

- Ez a tiéd? - kérdezem. - Nem - feleli Mark. - A gyorsposta hozta pont akkor,

amikor ideértem. Apád elolvasta, miközben megmutattam neki a videót, aztán fölugrott, és elrohant.

- Milyen videót? - Ezt itt, tessék, nézd meg. A számítógép felé fordulok, és látom, hogy a YouTube ol-

dala van megnyitva. Mark megnyomja a „play" gombot. Rossz minőségű, szemcsés a felvétel, látszik, hogy mobiltelefonnal készült. Azonnal felismerem a házat: az eleje lángokban áll. Remeg a kamera, de így is hallani lehet a kutyák ugatását és a többiek döbbent moraját. Azután a

felvétel készítője eltávolodik a tömegtől, és szép lassan megkerüli a házat. A kamera ráközelít a hátsó ablakra, ahonnan az ugatás hallatszik. A kutyák hirtelen elhallgatnak, én pedig behunyom a szemem, mert tudom, mi következik. Eltelik nagyjából húsz másodperc, aztán egyszer csak kirepülök az ablakon, az egyik karommal Sarah-t szorítom magamhoz, a másikkal a kutyát. A kamera ráközelít az arcunkra. Mark megállítja a felvételt. Nincs értelme tovább tagadni.

- Ki vagy te? - kérdezi Mark. Elengedem a kérdést a fülem mellett, és inkább én kérdezek: - Ezt ki vette fel? - Fogalmam sincs - válaszolja. Hallom, ahogy a ház előtt megcsikordulnak a kavicsok a furgon kerekei alatt. Fölpattanok. Az első gondolatom az, hogy futásnak eredek, kirohanok a házból, vissza az iskolá-ba, mert tudom, hogy Sarah tanítás után bent marad fény-képeket előhívni - már nem megy haza a fél ötkor kezdődő vizsga előtt. Az ő arca ugyanolyan tisztán kivehető a felvételen, mint az enyém, ami azt jelenti, hogy legalább akkora veszélyben van, mint én. De valami visszatart, és ahelyett, hogy kirohannék, megkerülöm az asztalt, és várok. A furgon ajtaja becsapódik. Pár másodperc múlva Henri belép a házba. Bernie Kosar a nyomában lohol. - Hazudtál nekem! - mondja Henri szigorú arccal az ajtóból. Állkapcsán megfeszülnek az izmok. - Mindenkinek hazudok - vágok vissza. - Tőled tanultam. - Egymásnak nem hazudunk! - üvölti. Farkasszemet nézünk. - Mi folyik itt? - kérdezi Mark. - Nem megyek sehová, amíg meg nem találom Sarah-t - felelem. - Veszélyben van, Henri!

Megrázza a fejét. - Most nincs idő érzelgősségre, John. Hát nem láttad ezt? - kérdezi, azzal odalép az asztalhoz, fölveszi róla a papírlapot, és meglengeti. - Mi a fenét gondolsz, honnan jöhetett? - Mi a jó büdös franc folyik itt?! - kérdezi Mark már majdnem ordítva. Nem törődöm sem a papírral, sem Markkal, csak Henrit nézem. - De igen, láttam, és éppen ezért kell visszamennem a suliba. Nem hagyhatom, hogy elkapják! Henri elindul felém. A második lépés után fölemelem a kezem, és megállítom, nagyjából öt-hat lépésre. Próbál közelebb jönni, de nem engedem.

- El kell tűnnünk innen, John! - mondja fájdalmas, már- már esdeklő hangon.

Továbbra is egy helyben tartom, és közben lassan behát-rálok a szobámba. Már nem próbál közelebb jönni. Csak áll szótlanul, és figyeli, mit csinálok. A szemében olyan fájdalom ül, hogy képtelen vagyok ránézni. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen rosszul. Amikor odaérek az ajtóhoz, ismét találkozik a tekintetünk. A válla megereszkedett, két karja tehetetlenül lóg a teste mellett, mintha nem tudná, mihez kezdjen velük. Csak néz rám szomorú szemmel, mint aki mindjárt elsírja magát.

- Ne haragudj - mondom. Ennyi előny már elég ahhoz, hogy meg tudjak lógni. Megfordulok, berohanok a szobám-ba, fölkapom a komódról a kést, amit Floridában halpucoláshoz használtam, aztán kiugrom az ablakon, és befutok a fák közé. Csak Bernie Kosar ugatása követ, más nem. Másfél kilométerrel odébb állok meg, azon a nagy tisztáson, ahol Sarah-val angyalokat rajzoltunk a hóba. „A mi tisztásunk" - így nevezte. A tisztás, ahol nyáron

piknikeztünk volna. Elszorul a torkom a gondolatra, hogy nyáron már nem leszek itt, és olyan erős fájdalom hasít belém, hogy a fogamat csikorgatva összegörnyedek. Bárcsak felhívhatnám, és figyelmeztethetném, hogy tűnjön el az iskolából, mert veszélyben van! De a mobilom - minden más iskolai holmimmal együtt - bent van a szekrényemben. Kimentem Sarah-t az iskolából, visszajövök Henrihoz, és elmegyünk.

Megfordulok, és tiszta erőből rohanni kezdek a suli felé. Olyan gyorsan futok, ahogy csak a tüdőm engedi. Pont ak-kor érek oda, amikor az iskolabuszok elindulnak a parkoló-ból. A fák közül figyelem őket. Az épület előtt Hobbs áll, és egy nagy tábla farostlemezt méricskél, hogy beszögezze vele az ablakot, amit kitörtem. Próbálok egyenletesen lélegezni, hátha attól kitisztul a fejem. Egymás után húznak el az autók, míg végül már csak néhány kocsi marad a parkolóban. Hobbs befedi az ablaknyílást, majd eltűnik az épületben. Azon tűnődöm, vajon meghagyták-e neki, hogy azonnal hívja a rendőrséget, ha meglát. Az órámra pillantok. Még csak fél négy van, de ma mintha a szokásosnál is hamarabb sötétedne. A megszokottnál sűrűbb, súlyosabb sötétség ereszkedik ránk. A parkolóban kigyulladnak a lámpák, de még azok fénye is valahogy homályosnak, tompának tűnik.

Kilépek a fák közül, és átvágok a baseballpályán meg a parkolón, ahol már csak nagyjából tíz autó áll. A bejárati ajtót Hobbs bezárta. Odanyúlok, behunyom a szemem, összpontosítok, és már hallom is a zár kattanását. Belépek. Sehol senki. A folyosón csak a lámpák fele van fölkapcsolva. Néma csönd honol az épületben. Hallom, hogy valahol zümmög a takarítógép. Ahogy továbbmegyek az előcsarnokba, a túlsó végén meglátom a sötétkamra ajtaját. Sarah. Úgy volt, hogy előhív néhány fényképet a vizsgája

előtt. Odamegyek a szekrényemhez, és kinyitom. A mobilom nincs benne; a szekrény teljesen üres. Valaki - remélhetőleg Henri - elvitte a táskámat. A folyosón nem találkozom egyetlen lélekkel sem. Hol vannak az edzésre siető sportolók, a suliban próbáló zenészek, a tanárok, akik délutánonként bent maradnak dolgozatokat javítani, vagy ki tudja, mi más okból? Szörnyű érzés kerít hatalmába: hogy elkéstem, és máris történt valami borzalmas dolog Sarah-val. A sötétkamra ajtajára szorítom a fülem, de nem hallok semmit, csak a folyosó másik végén zúgó takarítógépet. Veszek egy nagy levegőt, és megpróbálom kézzel kinyitni az ajtót. Be van zárva. Ismét rátapasztom a fülem, és halkan bekopogok. Most sem szól ki senki, de mintha valami zajt hallanék odabentről. Megint nagy levegőt veszek, fölkészülök a látványra, ami odabent várhat rám, és telekinézissel kinyitom a zárat.

Vaksötét van a teremben. Fölkapcsolom a kezemet, és körbevilágítok. Semmit nem látok, és először azt hiszem, nincs is senki a teremben, de aztán mintha valami megmozdulna a sarokban. Lekuporodom, és az előhívó pult alatt meglátom Sarah-t. Halványabbra állítom a fényt, hogy ne vakítsa el, és ekkor végre fölismer. Rám néz, elmosolyodik, és megkönnyebbülten sóhajt.

- Itt vannak, ugye? - Még nem, de hamarosan itt lesznek. Fölsegítem, és amint talpra áll, azonnal átölel. Olyan

erővel szorít magához, mintha soha többé nem akarna elengedni.

- A nyolcadik óra után egyenesen idejöttem - hadarja és miután vége lett a tanításnak, többször is furcsa zajokat hallottam a folyosóról. Aztán hirtelen besötétedett, én pedig úgy megijedtem, hogy magamra zártam az ajtót, és elbújtam az asztal alá. Tudtam, hogy valami nem stimmel, már csak

azért is, mert hallottam, hogy kiugrottál az igazgatói iroda ablakán. Ráadásul a telefonodat se vetted föl.

- Nagyon jól tetted, de most el kell tűnnünk innen, még-hozzá minél gyorsabban.

Kézen fogva kilépünk a teremből. A folyosó lámpái egyszer csak villódzni kezdenek, aztán elalszanak. Az egész iskola sötétbe borul, noha szürkületig még legalább egy óra hátravan. Aztán nagyjából tíz másodperc múlva visszajön a világítás.

- Mi történik? - suttogja Sarah. - Nem tudom. Olyan halkan lépkedünk, amilyen halkan csak tudunk, lé-

péseink zaját elnyeli a padló. A legközelebbi kijárat a hátsó ajtó, ami a tanárok parkolójára nyílik. Ahogy elindulunk arrafelé, a takarítógép zúgása felerősödik. Feltehetően összefutunk a jó öreg Hobbsszal. Nyilván tudja, hogy én törtem ki azt az ablakot. Vajon megpróbál majd föltartóztatni egy seprűnyéllel, amíg hívja a rendőrséget? Azt hiszem, ez már mellékes.

Amikor a hátsó folyosóra érünk, megint kialszanak a lám-pák. Megállunk, várjuk, hogy ismét visszatérjen a fény, de ezúttal nem gyullad ki újra. A takarítógép folyamatosan zümmög. Nem látom a vaksötétben, de húsz lépésnél nem lehet messzebb. Furcsa, hogy még mindig jár, nehezen tudom elképzelni, hogy Hobbs a sötétben tovább takarítja a folyosót. Fölkapcsolom a fényt a tenyeremben, elengedem Sarah-t, és magam mögé húzom. Két kezével megfogja a csípőmet. Először a konnektort találom meg a falban, majd a vezetéket, és csak utána magát a gépet. Egy helyben áll, orral a fal felé, nem ül rajta senki. Pánik söpör végig rajtam, egyre inkább úrrá lesz rajtam a félelem. Azonnal ki kell jutnunk az épületből!

Kitépem a vezetéket a falból, mire a gép leáll, és a zümmögést néma csend váltja föl. Lekapcsolom a fényt. Valahol a folyosó másik végén lassan megnyikordul egy ajtó. Lekuporodom, a hátamat a falnak vetem. Sarah két kézzel kapaszkodik a karomba. Mindketten olyan rémültek vagyunk, hogy meg se tudunk szólalni. Ösztönösen húztam ki a vezetéket a falból, és most már legszívesebben visszadugnám, de tudom, hogy azzal végképp elárulnánk, hol vagyunk. Lehet, hogy már itt vannak. Behunyom a szemem, és fülelek. Az ajtónyikorgás abbamarad. Enyhe szellő kél a semmiből. Biztos, hogy nincs nyitva egyetlen ablak sem. Talán azon az ablakon fúj be a szél, amit betörtem. Az ajtó hirtelen becsapódik, hangos csörömpölés hallatszik, ahogy üvegdarabok hullanak a padlóra.

Sarah fölsikolt. Valami elviharzik mellettünk, de nem lá-tom, mi az, és nem is akarok foglalkozni vele. Magam után húzom Sarah-t, és rohanni kezdek a folyosón. A vállammal kilököm az ajtót, és kiszaladunk a parkolóba. Sarah-nak elakad a lélegzete, és mindketten megtorpanunk, mintha földbe gyökerezett volna a lábunk. A szívem a torkomban dobog, jeges borzongás fut végig a gerincemen. A lámpák itt még mindig égnek, de halvány fényük kísértetiesen hat a sötétben.

Az alak a legközelebbi lámpa alatt áll. Mindketten látjuk. Hosszú, fekete kabátjába belekap az enyhe szél, kalapját olyan mélyen az arcába húzta, hogy nem látjuk a szemét. Egyszerre fölemeli a fejét, és rám vigyorog.

Sarah megmarkolja a kezemet. Hátrálni kezdünk, de megbotlunk, és végül négykézláb kúszunk vissza az ajtóig.

- Gyorsan, befelé! - mondom, és talpra ugrom. Sarah is feláll. Nyitnám az ajtót, de automatikusan bezáródott mö-göttünk.

- A rohadt életbe! - kiáltom.

A szemem sarkából meglátok egy másik fekete alakot. Ugyanolyan mozdulatlanul áll, mint az első. Azután tesz egy lépést felénk. Mögötte megpillantok egy másikat is. A mogadoriak. Annyi év után végül csak megtaláltak. Próbálok koncentrálni, de annyira remeg a kezem, hogy nem tudom kinyitni az ajtót. Érzem, hogy közelednek. Sarah reszketve kapaszkodik belém.

Képtelen vagyok összpontosítani. Hát hova lett a hideg-vérem, amire szorult helyzetben van a legnagyobb szükség? Ezért gyakoroltam annyit a hátsó udvaron? Nem akarok meg-halni - ismételgetem magamban. - Nem akarok meghalni.

- John! - Sarah hangjából olyan rettegés csendül ki, hogy tágra mered a szemem. Végre magamhoz térek.

A zár kattan egyet, az ajtó kinyílik. Beugrunk, és becsapjuk magunk mögött. Tompa puffanás hallatszik kívülről, mintha az egyik mogadori belerúgott volna. Végigrohanunk a folyosón. Zajokat hallunk a hátunk mögül. Nem tudom, vannak-e mogadoriak az épületben is. Megint betörik egy ablak. Sarah felsikolt a rémülettől.

- Csöndben kell maradnunk - súgom neki. Próbáljuk kinyitni az osztálytermek ajtaját, de amerre já-

runk, mindegyik be van zárva. Nem hiszem, hogy lenne elég időm az akaratommal kinyitni valamelyiket. Valahol becsapódik egy ajtó, de nem tudom eldönteni, hogy előttünk vagy mögöttünk. A zajok egyre közelednek, mindjárt utolérnek bennünket. Sarah megfogja a kezem, és még gyorsabban rohanunk. Közben lázasan jár az agyam, igyekszem fölidézni az iskola alaprajzát, hogy ne kelljen a kezemmel világítanom, mert akkor rögtön meglátnak minket. Végül az egyik ajtó enged, és bezuhanunk egy terembe. A történelemteremben vagyunk, az iskola bal oldali részén, ami egy enyhe lejtőre néz. A hatméteres magasság miatt az ablakokat rácsok védik. A sötétség neki-

préselődik az üvegnek, semmi fény nem szűrődik be kívülről. Óvatosan becsukom az ajtót, remélve, hogy nem láttak meg minket. Egy pillanatra fölvillantom a tenyeremet, körülnézek a teremben, aztán gyorsan le is kapcsolom. Rajtunk kívül nincs itt senki. Lekuporodunk a tanári asztal mögé. Próbálok újra egyenletesen lélegezni. Az arcom úszik az izzadságban, csípi a szememet a verejték. Hányan lehetnek? Az biztos, hogy legalább hárman. De valószínűleg többen vannak. Vajon a bestiákat is magukkal hozták, azokat az apró, menyétszerű szörnyetegeket, amiktől az athensi újságírók annyira rettegtek? Bárcsak itt lenne velem Henri, vagy legalább Bernie Kosar!

Lassan kinyílik az ajtó. A lélegzetemet visszafojtva hall-gatózom. Sarah hozzám bújik, és átöleljük egymást. Az ajtó halkan becsukódik, a zár nyelve a helyére kattan. Nem hallok lépéseket. Tényleg csak kinyitották az ajtót, és bekukkantottak, hogy idebent vagyunk-e? Továbbmentek anélkül, hogy rendesen körülnéztek volna? Tíz éve üldöznek, és végre rám találtak; nem hinném, hogy ilyen felületesek.

- Most mit csináljunk? - suttogja Sarah egy fél perc eltel-tével.

- Nem tudom - súgom vissza. Csönd borul a teremre. Akárki nyitotta is ki az ajtót, vagy

elment, vagy a folyosón vár minket. Tudom, hogy minél to-vább ülünk egy helyben, annál többen érkeznek közben. Ki kell jutnunk innen. Meg kell kockáztatnunk. Veszek egy nagy levegőt.

- El kell tűnnünk innen - suttogom. - Itt nem vagyunk biztonságban.

- De odakint vannak! - Tudom, és nem is fognak elmenni. Henri otthon vár, és

legalább akkora veszélyben van, mint mi.

- De hogy akarsz kijutni? Fogalmam sincs, így hát nem tudom, mit feleljek.

Egyetlen útvonalon juthatunk ki, arra, amerre bejöttünk. Sarah nem enged el egy pillanatra sem.

- Itt bent túl könnyű célpont vagyunk - magyarázom ne-ki. - Előbb vagy utóbb ránk találnak, és akkor nem lesz sem-mi esélyünk. Így legalább kihasználhatjuk a meglepetés ere-jét. Ha sikerül kijutnunk az épületből, azt hiszem, be tudok indítani egy autót. Ha mégsem, akkor meg kell küzdenünk velük.

Sarah bólint. Veszek egy nagy levegőt, és kimászom az asztal alól.

Megfogom Sarah kezét, és fölsegítem. Óvatosan teszünk egy lépést. Aztán még egyet. Majdnem egy teljes percig tart, mire keresztülmegyünk a termen, de semmivel és senkivel nem találkozunk a sötétben. A kezem nagyon halványan pislákol, épp csak annyi fényt ad, hogy neki ne menjünk egy padnak. Az ajtóra nézek. Végiggondolom, mit fogok tenni. Kinyitom az ajtót, a hátamra kapom Sarah-t, fölkapcsolom a fényt, és amilyen gyorsan csak tudok, végigrohanok a folyosón, ki a parkolóba, vagy ha arra nem lehet, akkor az erdőbe. Ismerem az erdőt, simán hazatalálok. Túlerőben vannak, de a hazai pálya előnye mellettünk szól.

Ahogy közeledünk az ajtóhoz, olyan vadul ver a szívem, hogy attól félek, meghallják a mogadoriak. Behunyom a sze-mem, és lassan az ajtó gombja felé nyúlok. Sarah megmarkolja a másik kezemet, és tiszta erőből szorítani kezdi. Amikor az ujjam már csak egy centire van a gombtól, és szinte érzem a bőrömön a fém hűvösét, valaki hirtelen megragad minket hátulról, és mindkettőnket leránt a földre.

Kiáltanék, de egy kéz tapad a számra. Eláraszt a félelem. Érzem, ahogy Sarah is küzd mellettem, de tehetetlenek va-gyunk, túl erős a szorítás. Sosem gondoltam volna, hogy a

mogadoriak erősebbek nálam. Alábecsültem őket. Minden reménynek vége. Kudarcot vallottam. Cserbenhagytam Sa-rah-t és Henrit. Sajnálom. Henri, remélem, te több sikerrel küzdesz meg velük, mint én.

Sarah zihálva kapkod levegő után, miközben minden erőmmel próbálom kiszabadítani magam, de hiába.

- Cssss, nyugi már! - súgja egy hang a fülembe. Egy lány hangja. - Odakint várnak. Maradjatok csöndben!

Egy lány, aki ugyanolyan erős, vagy még erősebb is, mint én. Nem értem. Elenged minket. Szembefordulok vele. Vé-gigmérjük egymást. A kezem világánál az enyémnél alig idősebb arcot pillantok meg. Mogyoróbarna szem, erős arc-csont, hosszú, fekete haj hátul összefogva, vastag száj, széles orr, kreol bőr.

- Ki vagy te? - kérdezem. Az ajtóra pillant. Semmi mozgás. Egy szövetséges! - villan

át az agyamon. Valaki, aki a mogadoriakon kívül tud a létezésünkről. Valaki, aki eljött, hogy segítsen.

- Hatodik vagyok - mondja. - Próbáltam előttük ideérni...

HUSZONKILENCEDIK

FEJEZET

- H O N N A N T U D T A D , H O G Y É N K I V A G Y O K ? -

K É R D E Z E M .

Az ajtóra pillant. - Azóta kereslek, hogy Harmadikat megölték. De majd később elmagyarázom. Most el kell tűnnünk innen. - Hogy jutottál be úgy, hogy nem láttak meg? - Láthatatlanná tudok válni. Elmosolyodom. Ugyanaz a tálentum, amivel a nagyapám is rendelkezett. A képesség, melynek birtokosai azokat a tárgyakat is láthatatlanná tudják tenni, amikhez hozzáérnek - mint amikor a nagyapám eltüntette a házat Henri elől. - Milyen messze laksz innen? - kérdezi a lány. - Öt kilométerre. Érzem, ahogy bólint a sötétben. - Van Cépanod? - Igen, persze. Miért, neked nincs? Áthelyezi a testsúlyát, mielőtt válaszol, mintha egy szá-momra láthatatlan forrásból próbálna erőt meríteni. - Volt - feleli. - De három éve meghalt. Azóta egyedül vagyok. - Részvétem. - Ez itt háború, és egy háborúban mindig vannak áldozatok. Most az a feladatunk, hogy kijussunk innen, különben nekünk is végünk. Ha itt vannak a környéken,

akkor már azt is tudják, hol laksz, vagyis semmi értelme titkolózni, ha egyszer kint vagyunk. Ezek még csak felderítők. De már a katonák is jönnek. Azoknak kardjuk van. És a bestiák sem lehet-

nek messze. Nem sok időnk maradt. Legfeljebb egy nap, ha szerencsénk van. Ha nincs, akkor már itt is vannak.

Az első gondolatom ez: már azt is tudják, hol lakom. Pá-nikba esem. Henri otthon van Bernie Kosarral, a katonák és a bestiák talán már rájuk is találtak. A második gondolatom: Hatodik Cépanja három éve meghalt. Azóta egyedül él egy idegen bolygón. Hány éves is lehetett akkor? Tizenhárom? Talán tizennégy?

- Henri otthon van - mondom. - Kicsoda? - Henri, a Cépanom. - Biztos, hogy nem bántották. Addig nem ölik meg, amíg

a kezükbe nem kerülsz. Téged akarnak, és csalinak fogják használni - mondja a lány. Hirtelen a rácsokkal védett ablak felé fordul. Követjük a tekintetét. Egy pár fényszóró közeledik az iskolához vezető úton. A parkoló bejárata előtt a kocsi lassít, bekanyarodik, majd eltűnik a szemünk elől. Hatodik újra felénk fordul. - Minden ajtót őriznek. Máshogy nem tudunk kijutni innen?

Végiggondolom, és arra jutok, hogy egy másik tanterem rácsozatlan ablaka az egyetlen esélyünk.

- A tornatermen keresztül kijuthatunk - szólal meg ekkor Sarah. - A színpad alatt van egy átjáró, ami kivezet az iskolából.

- Tényleg? - nézek rá meglepetten. Bólint, engem pedig büszkeség tölt el. - Fogjátok meg a kezemet - mondja Hatodik. Én a jobb

kezét markolom meg, Sarah a balt. - Olyan halkan kell men-nünk, ahogy csak tudunk. Amíg a kezemet fogjátok, ti is lát-

hatatlanok lesztek. Látni nem fognak minket, de hallani igen. Amint kijutunk, futni kezdünk. De elszökni nem tudunk előlük, mivel már ránk találtak. Csak úgy menekülhetünk meg, ha megöljük őket, mind egy szálig, mielőtt a többiek ideérnek.

- Oké - bólintok. - Tudod, hogy ez mit jelent? - kérdezi Hatodik. Megrázom a fejem. Nem egészen értem a kérdést. - Most már nincs menekvés - mondja. - Harcolnod kell. Válaszolni akarok, de a csoszogás, amit már egy ideje hal-

lok, most megáll az ajtó előtt. Csönd támad. Aztán valaki megfogja az ajtó gombját. Hatodik vesz egy nagy levegőt, és elengedi a kezem.

- Ennyit arról, hogy kiosonunk. Kezdődik a harc. Előrelendül, és fölemeli a kezét, mire az ajtó kiszakad a

tokjából, és kivágódik a folyosóra. Faszilánkok és üvegcsere-pek borítanak be mindent.

- Kapcsold föl a fényt! - kiáltja. Fölkapcsolom. A mogadori a kitört ajtó romjai között áll.

Elmosolyodik. Vér szivárog a szája sarkából, ahol az ajtó megsebezte. A szeme fekete, a bőre pedig halálosan sápadt, mintha soha nem érte volna nap. Mint egy kísértet, ami most kelt ki a sírból. Felénk hajít valamit, nem látom, mit, de hallom, ahogy Hatodik felnyög mellettem. A mogadori szemébe nézek, és hirtelen elviselhetetlen fájdalom hasít belém. Képtelen vagyok megmozdulni. Sötétség ereszkedik rám. Szomorúság. A testem megmerevedik. Emlékképek villannak át az agyamon az invázió napjáról: nők és gyermekek halálát látom, aztán a nagyszüleimet; könnyek, sikolyok, vér, hullahegyek. Végül Hatodik töri meg a varázst azzal, hogy a levegőbe emeli a mogadorit és a falhoz vágja. Az alak megpróbál fölállni, de Hatodik ismét fölemeli, és ezúttal teljes erőből nekicsapja előbb az egyik,

majd a másik falnak. A felderítő kicsavarodott, összetört végtagokkal csúszik le a padlóra, a mellkasa még egyszer megemelkedik, aztán végleg mozdulatlanná dermed. Eltelik néhány másodperc. Olyasféle hang hallatszik, mint amikor egy zsák homokot kiöntenek a földre - és a holttest egy szempillantás alatt elhamvad. Nem marad utána más, csak egy maréknyi hamu.

- Mi a franc? - kérdezem döbbenten. Sosem gondoltam volna, hogy egy holttest képes ilyen gyorsan semmivé foszlani.

- Ne nézz a szemükbe! - kiált rám Hatodik, ügyet sem vetve zavarodottságomra.

Eszembe jut a Köztünk járnak újságírója. Most már értem, mit élhetett át, amikor a szemükbe nézett. Vajon örült a ha-lálnak, mikor végül eljött érte? Örült, hogy megszabadul az agyában lüktető képektől? Csak sejtem, mi várt volna még rám, ha Hatodik nem lép közbe.

Két másik felderítő indul el felénk a folyosó végéről. Sö-tétség veszi körül őket, mintha mindent elnyelnének maguk körül, aztán feketeséggé változtatnák. Hatodik előttem áll, felszegett állal nézi őket. Öt centivel alacsonyabb nálam, de olyan határozott a fellépése, hogy egy fejjel magasabbnak tűnik. Sarah mögém húzódik. A két mogadori megtorpan a folyosók kereszteződésében, kivillantják a fogaikat, ránk vicsorognak. Pattanásig feszülnek az izmaim, halálosan ki-merültnek érzem magam. A mogadoriak hörögve- zihálva veszik a levegőt. Ezt hallottuk az ajtó előtt, a légzésüket, nem a lépteiket. Figyelnek minket. Hirtelen másfajta zaj tölti be a folyosót, és mindkét mogadori odakapja a fejét. Az egyik ajtó rázkódni kezd, mintha valaki belülről próbálná kinyitni. Váratlanul puskalövés dörren, a következő pillanatban pedig az ajtó kirobban a helyéről. A két mogadori egy másodpercre megdermed, aztán

megfordulnak, hogy elmeneküljenek, de már késő. Két újabb lövés dörren, és a felderítők elterülnek a földön. Közeledő léptek kopogása hallatszik, amit egy kutya körmeinek csattogása kísér. Érzem, ahogy Hatodik teste megfeszül előttem. Máris kész arra, hogy szembeszálljon az új jövevénnyel. Henri! Az ő furgonjának a fényszóróját lát-tuk az ablakból. A kezében egy duplacsövű vadászpuska, amit még sosem láttam nála. Bernie Kosar mellette üget, és amikor meglát, odaszalad hozzám. Lehajolok, és fölemelem. Lelkesen végignyalja az arcomat. Annyira örülök neki, hogy majdnem elfelejtem közölni Hatodikkal, ki is ez a férfi a va-dászpuskával.

- Ő Henri - szólalok meg. - A Cépanom. Henri határozott léptekkel közeledik felénk, és minden te-

rem ajtajára rápillant, amelyik mellett elhalad. Mögötte, ke-zében a Ládával, Mark James battyog - őt meg vajon miért hozta magával? Henri űzött tekintettel néz rám, a szemében egyszerre látok kimerültséget, félelmet és aggodalmat. Azok után, ahogy otthagytam, most készen állok a legrosszabbra. Arra számítok, hogy össze fog szidni, talán még föl is pofoz, de ehelyett átteszi a puskát a bal kezébe, és ahogy odaér hozzám, erősen magához ölel. Viszonzom az ölelését.

- Ne haragudj, Henri! Nem tudtam, hogy ez fog történni. - Tudom. Örülök, hogy jól vagy. Gyerünk, ki kell

jutnunk innen! Az egész iskolát körülzárták. Sarah elvezet minket abba a helyiségbe, amit a legbizton-

ságosabbnak gondol. Ez pedig nem más, mint a háztartástanteremhez tartozó konyha. Magunkra zárjuk az ajtót. Hatodik három hűtőszekrénnyel eltorlaszolja a bejáratot, nehogy valaki be tudjon jönni, Henri pedig az ablakhoz siet, és leengedi a redőnyt. Sarah odalép ahhoz a konyhai egységhez, ahol főzőcskézni szoktunk, kihúzza a fiókot, és előveszi a legnagyobb kést, amit talál. Mark

szótlanul figyeli, aztán követi a példáját: leteszi a Ládát a padlóra, és ő is magához vesz egy kést. Belenéz a többi fiókba is, az egyikből kivesz egy húsklopfolót és az övébe dugja.

- Nem esett bajotok? - kérdezi Henri. - Nem - mondom. - Leszámítva ezt a tőrt a karomban, nem - szólal meg Ha-

todik. Felkapcsolom a fényt a tenyeremben, és megnézem a kar-

ját. Nem viccelt. A bicepsze és a válla találkozásánál egy apró tőr fúródott a karjába. Ezért nyögött fel, mielőtt megölte azt a mogadorit. A felderítő dobótőrrel akarta elintézni. Henri megfogja, és kihúzza a karjából. Hatodik ismét nyög egyet.

- Szerencsére ez csak egy tőr - mondja aztán a szemembe nézve. - A katonáknál már kard lesz, és az egészen más erővel bír.

Meg akarom kérdezni, hogy miféle erőről beszél, de Henri ismét megszólal.

- Fogd meg! - mondja, és Mark felé nyújtja a puskát. Mark a szabad kezével elveszi, és ugyanolyan megbabonáz-va bámul rá, mint minden másra körülötte. Kíváncsi vagyok, Henri mennyit mondott el neki. De leginkább az érdekelne, hogy egyáltalán miért hozta magával. Hatodikra pillantok. Henri egy rongydarabot tesz a karjára, és megmutatja neki, hogyan szorítsa rá a sebre. Aztán odalép a Ládához, és fölteszi a legközelebbi konyhapultra.

- Gyere ide, John! Szó nélkül segítek neki kinyitni a Ládát. Fölemeli a tetejét,

belenyúl, és kivesz egy sima felületű kődarabot, ami ugyan-olyan szénfekete, mint a mogadoriakat körüllengő sötétség. Hatodik láthatóan tudja, mire való a kő. Kibújik a pólójából. Alatta fekete-szürke gumiöltözéket visel, nagyon hasonlót

ahhoz a kék-ezüst ruhához, ami apámon volt a látomásaimban. Vesz egy nagy levegőt, és Henri felé nyújtja a karját. Henri a sebre szorítja a követ, a lány pedig összeszorított fogakkal vonaglani kezd a fájdalomtól. Izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán, az arca kivörösödik, nyakán kidagadnak az erek. Henri majdnem egy teljes percig ott tartja a követ. Amikor végül elveszi, Hatodik előregörnyed, és mélyeket lélegezve próbálja összeszedni magát. A karjára pillantok. Néhány vércsepptől eltekintve a seb teljesen begyógyult, még egy heg sincs a bőrén, semmi, csak egy apró vágás a ruháján.

- Mi ez? - nézek a kőre. - Gyógyító kő - mondja Henri. - Tényleg létezik ilyen? - A Lorienen igen, de a gyógyítással járó fájdalom

mindig kétszerese az eredetinek, akármilyen a sérülés. A kő csak akkor működik, ha a sebet gyilkos vagy legalábbis ártó szándékkal okozták. És minél hamarabb használni kell.

- Ártó szándékkal? - kérdezem. - Szóval akkor nem is hatna, hogyha elesnék, és véletlenül betörném a fejem?

- Nem - feleli Henri. - Ez a lényege a tálentumoknak. Vé-dekezés és ártatlanság.

- Sarah-t és Markot is meggyógyítaná? - Fogalmam sincs. De remélem, nem lesz rá szükség, hogy kipróbáljuk. Hatodik végre rendesen veszi a levegőt. Föláll, kihúzza magát, a karját próbálgatja. Az arcszíne is kezd visszatérni. A háta mögött Bernie Kosar rohangál föl és alá az eltorlaszolt ajtó meg az ablakok között, amik túl magasan vannak ahhoz, hogy kilásson rajtuk, de a két hátsó lábára állva így is megpróbál fölkapaszkodni az ablakpárkányra, miközben folyamatosan morog, mint aki érez valamit odakint. Talán nincs is ott semmi - gondolom. Bernie néha

beleharap a levegőbe, mintha láthatatlan legyeket kergetne. - Te vetted ki a mobilomat a szekrényemből? - kérdezem Henritól. - Nem - feleli. - Semmit nem hoztam el. - Amikor visszajöttem, már üres volt. Valaki elvitte. - Mindegy, amúgy sem működne. Valamit csináltak a házunk meg az iskola körül. Nincs térerő, az áramot kikapcsolták, és semmilyen jel nem hatol át azon a pajzson, amit a környék köré vontak. Az órák megálltak. Mintha még a levegő is megdermedt volna. - Nincs sok időnk - szól közbe Hatodik. Henri bólint. Halvány mosoly jelenik meg az ajkán, és ahogy a lányra néz, egy csipetnyi büszkeséget, sőt talán megkönnyebbülést látok rajta. - Emlékszem rád - mondja neki. - Én is emlékszem. Henri kinyújtja a kezét, Hatodik pedig megrázza. - Veszett jó újra látni téged. - Baromi jó - javítom ki, de ügyet sem vet rám. - Kereslek már titeket egy ideje - mondja Hatodik. - Katarina hol van? - kérdezi Henri. A lány megrázza a fejét. Komor árny suhan át az arcán. - Három éve meghalt. Azóta keresem a többieket, titeket is. - Szegény... nagyon sajnálom - mondja Henri.

Hatodik bólint. Bernie Kosarra pillant, aki egyre vadabbul morog. Mintha valahogy megnőtt volna: most mégis eléri az ablak alját, és éppen ki tud lesni. Henri megragadja a puskát, és odaáll az ablaktól három lépésre.

- John, kapcsold le a fényt. - Engedelmeskedem. - Ami-kor szólok, húzd föl a redőnyt!

Az ablak mellé lépek, és kétszer a kezemre csavarom a redőny zsinórját. Biccentek Henrinak. A válla fölött látom, hogy Sarah a fülére szorítja a tenyerét. Várja a dörrenéseket. Henri kibiztosítja a puskát, és az ablakra céloz vele.

- Eljött a bosszú ideje - mondja. - Most! Megrántom a zsinórt, mire a redőny fölszalad. Henri

elsüti a fegyvert. Fülsiketítő hangja van, hosszú másodpercekig cseng tőle a fülem. Újra fölhúzza a puskát, egy pillanatra sem engedi le. Megfordulok, hogy lássam, mit talált el. Két felderítő hever mozdulatlanul a füvön. Egyikük éppen hamuvá változik, akárcsak az, amelyiket a folyosón öltünk meg. Henri még egyszer belelő a másikba, mire az is elhamvad. Fölkavarodik körülöttük a sötétség.

- Hatodik, tegyél ide egy hűtőt! - szól hátra Henri. Mark és Sarah lenyűgözve nézi, ahogy a jókora hűtőszek-

rény fölemelkedik a levegőbe, átlibeg a konyhán, majd meg-állapodik az ablakban. A mogadoriak így nem hatolhatnak be itt, és még csak nem is láthatnak be.

- A semminél jobb - jegyzi meg Henri, aztán a lányhoz fordul. - Mennyi időnk van még?

- Nem sok. Három órányira innen van egy bázisuk, egy nyugat-virginiai hegy mélyén.

Henri kinyitja a puskát, két újabb töltényt csúsztat a csőbe, majd visszacsukja.

- Hány töltény van egy ilyenben? - kérdezem. - Tíz - feleli. Sarah és Mark egymással sugdolóznak. Odamegyek hoz-

zájuk. - Megvagytok, minden oké? - kérdezem. Sarah bólint, Mark megvonja a vállát. Látszik rajta, hogy

nem igazán tudja, mit mondjon. Adok egy puszit Sarah-nak, és megfogom a kezét.

- Ne aggódj! - nyugtatom. - Kijutunk.

Hatodikhoz és Henrihoz fordulok. - Miért várnak odakint? - kérdezem. - Miért nem törik be

az ablakot, és rohannak le minket? Tudják, hogy túlerőben vannak.

- Nekik csak az a feladatuk, hogy idebent tartsanak min-ket - feleli Hatodik. - Mi pedig pontosan azt csináljuk, amit akarnak: bent kuksolunk az épületben, egy helyiségben összezárva. Most arra várnak, hogy megérkezzenek a többiek, a katonák, akiknél fegyver van, akik ki vannak képezve gyilkolásra. Nagyon elszántak, mert tudják, hogy folyamatosan fejlődnek ki a tálentumaink. Nem engedhetik meg maguknak, hogy elbaltázzák a dolgot, mert azzal azt kockáztatnák, hogy még erősebbek leszünk. Tisztában vannak vele, hogy már nem vagyunk teljesen védtelenek.

- Akkor tűnjünk el innen - szólal meg Sarah esdeklő hangon.

Hatodik megnyugtatóan bólint. Hirtelen eszembe jut valami, amiről a nagy izgalomban eddig megfeledkeztem.

- Várj csak! Az, hogy itt vagy, hogy együtt vagyunk, megtöri a védővarázslatot. Mostantól mindenki szabad préda - mondom. - Bármikor megölhetnek minket.

A Henri arcára kiülő rémületből arra következtetek, hogy ez neki sem jutott eszébe.

Hatodik bólint. - Ezt a kockázatot vállalnom kellett. Nem

menekülhetünk örökké, és már nagyon elegem lett a várakozásból. Mindannyian kezdünk kiteljesedni, készen állunk arra, hogy szembeszálljunk velük. Ne felejtsd el, mit tettek a népünkkel azon a napon! Én sem felejtem el, amit Katarinával tettek. Mindenki, akit ismertünk, halott: a családtagjaink, a barátaink. Szerintem a Földdel ugyanaz a tervük, mint a Loriennel, és nemsokára készen állnak arra, hogy lecsapjanak. Ha elrejtőzünk, és nem teszünk semmit,

azzal hozzájárulunk a Föld leigázásához, mi magunk írjuk alá a halálos ítéletét. Miért tűrjük ölbe tett kézzel, hogy megtegyék? Ha ez a bolygó elpusztul, vele együtt mi is elpusztulunk.

Bernie Kosar még mindig az ablaknál morog. Legszívesebben kiengedném, essen csak nekik. Habzó szájjal vicsorog, szőre az égnek mered. Bernie készen áll. A kérdés csak az, hogy vajon mi is készen állunk-e?

- Most már itt vagy, ezen nem tudunk változtatni - szólal meg Henri. - Reméljük, hogy a többiek biztonságban van-nak; reméljük, hogy meg tudják védeni magukat. Azonnal értesülni fogtok róla, ha mégsem. Ami minket illet, a háború itt áll az ajtónk előtt. Nem mi akartuk, de ha már itt van, nincs más választásunk, harcolnunk kell az utolsó leheletünkig.

Fölemeli a fejét, és ránk néz. Szeme fehérje csak úgy világít a sötét szobában.

- Egyetértek Hatodikkal - mondja. - Eljött az idő.

HARMINCADIK

FEJEZET

A K I T Ö R T A B L A K O N B E S Ü V Í T A S Z É L A

T E R E M B E . A hűtőszekrény nem valami hatékony hőszigetelő. Mivel az elektromos berendezések nem működnek, az iskolában amúgy is egyre hűvösebb van. Hatodik most már csak a gumiruháját viseli, ami az elülső részét kettészelő szürke csík kivételével teljesen fekete. Olyan magabiztosan áll kis csoportunk közepén, hogy azt kívánom, bárcsak nekem is lenne lorieni öltözékem. Szóra nyitja a száját, de abban a pillanatban erős robaj hallatszik odakintről. Mindannyian az ablakokhoz sietünk, de nem látjuk, mi történt. A robajt újabb hangos csattanások zaja követi, mintha fémből készült tárgyakat szaggatnának, hasogatnának, préselnének össze.

- Mit csinálnak? - kérdezem. - Világíts oda! - harsogja túl Henri a pusztítás zaját. Fölkapcsolom a tenyerem, és végigpásztázom vele az ud-

vart. Azonban három-négy méternél nem hatol messzebb a fénysugár, elnyeli a sötétség. Henri hátralép, oldalra billenti a fejét, és koncentrál. Néhány másodpercnyi feszült hallgatózás után megadóan bólint.

- Megsemmisítik a parkolóban álló autókat. Köztük a mi-énket is - állapítja meg. - Ha túléljük, és kijutunk az iskolá-ból, gyalog kell továbbmennünk.

Mark és Sarah arcára kiül a rettegés. - Nincs vesztegetni való időnk - szólal meg Hatodik. -

Akármilyen stratégiát követünk, el kell tűnnünk innen, mi-előtt a katonák és a bestiák megérkeznek. A lány azt mondta,

a tornatermen át kijuthatunk. - Állával Sarah felé bök. - Ez az egyetlen reményünk.

- Sarah-nak hívják - mondom. Elbizonytalanít Hatodik sürgető hangja. Láthatóan ő a

leghiggadtabb közülünk, neki sikerült leginkább megőriznie a hidegvérét az eddig tapasztalt szörnyűségek közepette. Bernie Kosar már az ajtónál áll, és a hűtőszekrényeket kaparja. Morogva nyüszít türelmetlenségében. Mióta fölkapcsoltam a fényt, Hatodik most először nézi meg alaposan Bernie Kosart. Hunyorogva figyeli, aztán odamegy hozzá, lehajol, és megsimogatja. Nem értem, miért vigyorog úgy, mintha valami jó viccet hallott volna.

- Mi az? - kérdezem. Rám néz. - Nem is tudod? - Micsodát? Még szélesebbre húzódik a vigyora. Visszafordul Bernie

Kosarhoz, aki már alig bír magával, újra az ablakhoz rohan, hogy ott is kaparásszon, morogjon és ugasson egy sort. Az iskolát körülzárták, bármelyik percben lecsaphatnak ránk, szinte biztos, hogy meghalunk, Hatodik meg csak vigyorog. Most már nagyon idegesít.

- A te kutyád - mondja. - Tényleg nem tudod? - Nem tudja - feleli helyettem Henri. Ránézek. A fejét

rázza Hatodik felé. - Mi a francról beszéltek? - kérdezem ingerülten. - Mit

nem tudok? Hatodik előbb rám pillant, aztán Henrira. Halkan fölne-

vet, és már nyitja a száját, hogy válaszoljon. De pont mielőtt megszólalna, észrevesz valamit a szeme sarkából, és visszarohan az ablakhoz. Mi is odasereglünk, és azt látjuk, hogy - akárcsak Henri érkezésekor — ismét két fényszóró közeledik. Az újabb autó begördül az iskola területére, és megáll a parkolóban. Talán valamelyik edző vagy tanár. Behunyom a szemem, és veszek egy nagy levegőt.

- Nem biztos, hogy ez rosszat jelent - mondom. - Oltsd le a fényt! - szól rám Henri.

Leoltom, és ökölbe szorítom a kezem. Valami miatt ez a kocsi dühöt vált ki belőlem. A fenébe már a kimerültséggel és a remegéssel, nem bírok ezektől szabadulni, mióta kiug-rottam az igazgatói iroda ablakán! Nem maradok tovább itt a teremben, miközben a mogadoriak odakint várnak, és azt tervezgetik, hogyan fognak megölni minket! Talán épp ezzel az autóval jöttek az első katonák. De alighogy ez a gondolat átvillan az agyamon, látjuk, hogy a két fényszóró sebesen tá-volodni kezd, a kocsi megfordul, és elhúz.

- Ki kell jutnunk ebből a rohadt iskolából! - mondja Henri.

*****

Várunk. Henri egy széken ül, pár lépésre az ajtótól, a puskát a kezében tartja és a bejáratra szegezi. Lassan, egyenletesen veszi a levegőt, de látom rajta, mennyire nyugtalan - állkap-csán megfeszülnek az izmok. Egyikünk sem szól. Hatodik láthatatlanná változott, és kisurrant egy kis felderítésre. Várjuk, hogy visszajöjjön. Végre megérkezik. Három halk koppantás az ajtón, ebből tudjuk, hogy ő az, és nem valamelyik mogadori felderítő próbál bejutni. Henri leengedi a fegyvert, Hatodik belép az ajtón, én pedig visszateszem az egyik hűtőszekrényt a bejárat elé. A lány majdnem tíz percig maradt távol.

- Igazad volt - mondja Henrinak. - Az összes kocsit meg-rongálták a parkolóban, és a roncsokkal eltorlaszolták az aj-tókat, hogy ne lehessen kijutni. És Sarah-nak is igaza volt, a színpad alatti csapóajtóról megfeledkeztek. Hét felderítőt számoltam össze odakint, és még ötöt a folyosókon. Állt egy az ajtó előtt is, de aztán visszahívták. Egyre nyugtalanabbak. Szerintem ez azt jelenti, hogy a többieknek már itt kéne len-niük, vagyis nem lehetnek messze.

Henri feláll, megragadja a Ládát, és int a fejével. Együtt kinyitjuk. Belenyúl, kivesz néhány apró, kerek kavicsot, és a zsebébe süllyeszti őket. Fogalmam sincs, mik lehetnek azok.

Lecsukja a Láda fedelét, visszazárja, majd berakja az egyik sütőbe, és ráhajtja a készülék ajtaját. Odahúzok egy hűtő-szekrényt a sütő elé, nehogy valaki hozzá tudjon férni. Nincs más választásunk. A Láda nehéz, nem vihetjük magunkkal - fél kézzel nem lehet harcolni, márpedig most minden kézre szükségünk van, ha ki akarunk jutni ebből a csapdából.

- Nem szívesen hagyom itt - mondja Henri a fejét ingat-va. Hatodik nyugtalanul bólint. Szemmel láthatóan mind-kettőjüket rémülettel tölti el a gondolat, hogy a mogadoriak esetleg rátehetik a kezüket a Ládára.

- Itt jó helyen lesz - próbálom megnyugtatni őket. Henri fölemeli a puskát, kibiztosítja, aztán Sarah-hoz és

Markhoz fordul. - Ez nem a ti harcotok - mondja nekik. - Nem tudom, mi

vár ránk odakint, de ha nagyon eldurvulnak a dolgok, gyertek vissza az épületbe, és rejtőzzetek el. Nem ti kelletek nekik, és ha minket elkapnak, nem hiszem, hogy utána foglalkoznának veletek.

Sarah és Mark szabályosan remeg a félelemtől. Szótlanul állnak, és elfehéredő ujjakkal szorítják a konyhában zsákmá-nyolt késeket. Mark teletűzködte az övét mindenféle eszkö-zökkel, amiknek talán hasznát veheti a harcban: még több késsel, húsklopfolóval, sajtreszelővel, ollóval.

- Balra kell menni, és amikor elérünk a folyosó végére, a tornaterem nagyjából tíz méterre lesz tőlünk jobbra, egy nagy, kétszárnyú ajtó mögött - mondom Henrinak.

- A csapóajtó a színpad közepén van - veszi át a szót Ha-todik. - Egy kék matrac fedi. A tornateremben nem láttam felderítőket, de ez nem jelenti azt, hogy akkor sem lesz ott egy sem, amikor odaérünk.

- Azután kimegyünk, és megpróbálunk elfutni előlük? - kérdezi Sarah. Hallom a hangján, hogy mennyire fél. Zihálva kapkodja a levegőt.

- Ez az egyetlen esélyünk - feleli Henri. Megfogom Sarah kezét. Egész testében remeg. - Nem lesz gond - nyugtatom.

- Honnan tudod? - A hangsúlya inkább követelődző, mint kérdő.

- Nem tudom. Hatodik egy kézmozdulattal elhúzza a hűtőszekrényt az

ajtó elől. Bernie Kosar azonnal kaparni kezdi az ajtót, és mo-rogva próbál kijutni.

- Nem tudom mindnyájunkat láthatatlanná tenni - mondja Hatodik. - Ha eltűnök, akkor is itt leszek a közelben.

Megragadja az ajtó gombját. Sarah vesz egy mély lélegze-tet. Megszorítom remegő kezét. Látom, hogy a másik kezé-ben reszket a kés.

- Maradj mellettem - súgom a fülébe. - Nem mozdulok el mellőled. Az ajtó kitárul, Hatodik kiugrik a folyosóra, Henri

közvetlenül a nyomában. Utána én jövök, de Bernie Kosar mindnyájunkat megelőzve elszáguld mellettem, mint egy szőrös gömbvillám. Henri előbb az egyik irányba fordítja a puska csövét, aztán a másikba. A folyosó üres. Bernie Kosar már a két folyosó kereszteződésénél jár, majd eltűnik a szemem elől. Hatodik követi a példáját, és láthatatlanná válik. Mi, többiek, futva indulunk a tornaterem felé. Henri szalad elöl, utána Mark és Sarah. Én zárom a sort. Nem nagyon látunk semmit, csak egymás lépteit halljuk. Fölkapcsolom a fényt a tenyeremben, hogy segítsek tartani az irányt. Ez az első hiba, amit elkövetek.

A folyosó jobb oldalán hirtelen kivágódik az egyik terem ajtaja. Minden a másodperc törtrésze alatt játszódik le. Mi-előtt bármit tehetnék, valami vállon talál. Kialszik a fény a kezemben. Nekitántorodom az egyik folyosói vitrinnek. Az üvegszilánkok megvágják a fejemet, és érzem, hogy a vér azonnal csorogni kezd az arcomon. Sarah felsikolt. Akármi volt is az, ami eltalált, másodszor is lesújt. Olyan erővel csa-pódik a bordáimnak, hogy elakad a lélegzetem.

- A fényt! - kiáltja Henri. Újra fölkapcsolom a kezemet. Egy felderítő áll fölöttem, a kezében kétméteres faléc, amit nyilván a technikateremben talált. Magasra emeli, hogy me-gint lesújtson vele, de Henri, aki hat méterre áll tőlünk, meg-

előzi, és elsüti a fegyverét. A felderítő feje szétrobban. Teste többi része még azelőtt elhamvad, hogy a földre rogyna.

Henri leereszti a puskát. - A fenébe! - tör ki, amikor meglátja, hogy vérzem. Elin-

dul felém, és ebben a pillanatban a szemem sarkából meglá-tok egy másik felderítőt ugyanabban az ajtónyílásban. Jókora kalapáccsal a kezében ront rá Henrira. Telekinézissel fölkapom a legközelebbi tárgyat, és hozzávágom. Fogalmam sincs, mi az a csillogó, fényes valami, ami keresztülsüvít a folyosón. Olyan erővel találja el a mogadorit, hogy hallom a koponyája reccsenését. A padlóra zuhan, és elterül, mint akit letaglóztak. Henri, Mark és Sarah odarohan. A felderítő még él. Henri elveszi a kést Sarah-tól, és beledöfi a támadó mellkasába. A mogadoriból csak egy maréknyi hamu marad. Henri visszaadja a kést. Sarah döbbenten mered rá, úgy tartja a hüvelyk- és mutatóujja között, mintha egy piszkos alsóneműt nyomtak volna a kezébe. Mark lehajol, és fölemeli a három darabba tört tárgyat, amivel leterítettem a felderítőt.

- „Az év játékosa" díjam - mondja, és önkéntelenül elne-veti magát. - Múlt hónapban vettem át.

Fölállok. A kupa abban a vitrinben volt, amelyiknek neki-estem.

- Jól vagy? - kérdezi Henri a fejemen lévő sebre pillantva. - Igen, kibírom. Menjünk tovább. Végigszaladunk a folyosón, be a tornaterembe, átvágunk

a pályán, és felugrunk a színpadra. Felvillantom a fényt. A kék matrac odébb csúszik, mintha önálló akarata lenne. Aztán kinyílik a csapóajtó. Hatodik csak ekkor válik ismét láthatóvá.

- Mi történt a folyosón? - kérdezi. - Akadt egy kis problémánk - mondja Henri, azzal átlép a

csapóajtón, és elsőként mászik le a létrán, hogy meggyő-ződjön róla, biztonságos-e arra menni. Utána Sarah és Mark következik.

- Hol van Bernie? - kérdezem. Hatodik megrázza a fejét: nem tudja.

- Menj előre - mondom neki. Lemászik a létrán, így már csak én maradok a színpadon. Fütyülök egyet, amilyen hangosan csak tudok. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel elárulom a hollétünket. Várok. - Gyerünk már, John! - sürget Henri lentről. Belépek a nyílásba, lábamat a létrára teszem, de deréktól fölfelé még mindig kilógok, és a tornaterem bejáratát fi-gyelem. Gyerünk már! - mondom magamban. - Hol vagy? Abban a pillanatban, amikor már föladom a reményt, és épp elindulnék lefelé, hirtelen megjelenik Bernie Kosar. Hátracsapott fülekkel száguld felém a tornaterem másik végéből. Elmosolyodom. - Gyere már! - kiabál Henri. - Azonnal! - kiáltok vissza. Bernie Kosar fölugrik a színpadra, és a karjaimba veti magát. - Itt van! - kiáltom, és leadom a kutyát Hatodiknak. Lehúzom a fejem, bezárom a csapóajtót, és fölkapcsolom a fényt a tenyeremben. Szűk betonalagútban vagyunk, a falak penésztől bűzlenek. Olyan alacsony a járat, hogy előre kell görnyednünk, nehogy beverjük a fejünket. Hatodik megy elöl. Az alagút nagyjából harminc méter hosszú; elképzelni sem tudom, eredetileg mi célt szolgálhatott. Elérünk a végére, ahol pár lépcsőfok vezet föl egy kétszárnyú vasajtóhoz. Hatodik megvárja, míg mindnyájan odaérünk. - Hová nyílik ez az ajtó? - kérdezi. - A tanári parkoló mögé - feleli Sarah. - Nem messze a futballpályától. Hatodik a két ajtó közti résre szorítja a fülét. Csak a szél zúgása hallatszik. Arcunkon izzadság, por és félelem. A lány Henrira pillant, és bólint. Lekapcsolom a fényt. - Rendben - mondja Hatodik, azzal eltűnik.

Kinyitja az ajtót, de épp csak annyira, hogy kidughassa a fejét, és körül tudjon kémlelni. Visszafojtott lélegzettel vá-runk. Pattanásig feszülnek az idegeink. Előbb az egyik

irányba néz, aztán a másikba. Mivel nem lát senkit, kitárja az ajtót, és egyenként kilépünk a szabadba.

Odakint minden sötét és csöndes. Nem fúj a szél, a tőlünk jobbra húzódó erdő fai mozdulatlanul állnak. Körülnézek. Látom az iskola főbejáratát eltorlaszoló autóroncsokat. Sem a hold, sem a csillagok fénye nem látszik. De még az ég sem. Mintha egy sötét buborékban lennénk, árnyékkupola alatt. Bernie Kosar morogni kezd, először csak halkan, ezért az első gondolatom az, hogy csupán a nyugtalanságát vezeti le így; de aztán a morgás egyre erősebbé, egyre fenyegetőbbé válik, és már tudom, hogy érez valamit. Mindannyian arra fordulunk, hogy lássuk, mit morog annyira, de semmi nem mozdul. Teszek egy lépést előre, hogy Sarah mögém kerül-jön. Arra gondolok, hogy talán föl kéne kapcsolnom a fényt, de az még hamarabb elárulna minket, mint a kutya morgása. Bernie Kosar hirtelen előrelendül.

Harminc métert rohan tiszta erőből, aztán fölugrik, és be-lemélyeszti a fogát az egyik észrevétlenül álló mogadoriba, aki azonnal alakot ölt, mintha a kutya megtörte volna a fel-derítőket láthatatlanná tévő varázslatot. Abban a pillanatban meglátjuk a többit is. Körbevesznek minket. Lehetnek vagy húszan, és azonnal elindulnak felénk.

- Csapda! — kiáltja Henri, és kétszer meghúzza a ravaszt, mire két mogadori azonnal eltűnik.

- Vissza az alagútba! - üvöltök Markra és Sarah-ra. Az egyik felderítő nekem ront. A levegőbe emelem, és

nekicsapom egy húsz méterre álló tölgyfának. Jókora puffanással ér földet, de azonnal fölpattan, és egy tőrt hajít felém. Eltérítem a tőrt, aztán újra fölkapom a mogadorit és még keményebben odavágom. Mire a fa tövébe zuhan, már csak egy marék hamu marad belőle. Henri folyamatosan tüzel, a lövések visszhangot vernek a fák között. Két kéz ragad meg hátulról. Megpördülök, és már majdnem támadásba lendülök, amikor rájövök, hogy Sarah az. Hatodikat nem látom sehol. Bernie Kosar letepert egy mogadorit, fogait a torkába mélyeszti; úgy izzik a szeme, mint a Sátán kutyájának.

- Vissza az iskolába! - kiáltok Sarah-ra. Nem enged el. Hirtelen hangos mennydörgés robaja árad

szét. Sötét viharfellegek gyülekeznek a fejünk fölött, villám sújt le az égből, aztán még egy, majd megint egy. Sarah min-den egyes dörrenésre összerezzen ijedtében. Hatodik újra láthatóvá válik: tíz méterre áll tőlünk, az égre mered, arca eltorzul az összpontosítástól, két karját az égnek emeli. Ő idézte meg a vihart - képes irányítani az időjárást. Egymás után csapnak le a villámok az égből, egyik felderítőt a másik után sújtják halálra. Lassan már bokáig lehetne gázolni az utánuk maradt hamuban. Henri félreáll, és éppen a puskáját tölti újra. A mogadori, akit Bernie Kosar elkapott, végre kinyiffan, amitől hamufelhő száll Bernie pofájába. Tüsszent egyet, lerázza magáról a hamut, aztán üldözőbe vesz egy másik felderítőt. Mindketten eltűnnek a fák között. Az a szörnyű sejtésem támad, hogy most láttam utoljára.

- Vissza kell menned a suliba - mondom Sarah-nak. - Most azonnal be kell menned és el kell bújnod. Mark! - kiáltok. Körülnézek, de nem látom sehol. Körbevilágítok a kezemmel. Mark éppen Henri felé rohan, aki még mindig a puskájával babrál. Először nem értem, mi történik, de aztán rájövök: egy mogadorinak sikerült észrevétlenül Henri háta mögé lopóznia.

- Henri, vigyázz! - kiáltok rá. Fölemelem a kezem, hogy megállítsam a kést szorongató felderítőt, de Mark megelőz. Ráveti magát, és birkózni kezdenek. Henri gyorsan össze-csukja a puska csövét, miközben Mark kirúgja a kést a táma-dó kezéből. Henri meghúzza a ravaszt, és a mogadori hamu-vá válik. Henri mond valamit Marknak. Megint kiáltok, mire Mark fölnéz, és lihegve odaszalad hozzánk.

- Be kell vinned Sarah-t az iskolába! - hadarom. - Jól jöhet, ha én is itt vagyok - feleli. - Ez nem a te ügyed. El kell rejtőznötök! Vidd be Sarah-t,

és bújjatok el! -Oké.

- Bármi történik, ne gyertek elő! - próbálom túlkiabálni az égzengést. - Titeket nem fognak keresni. Engem akarnak. Ígérd meg, Mark! Ígérd meg, hogy elrejtőzöl Sarah-val!

Gyorsan bólint. - Megígérem! Sarah zokog, de nincs időm megvigasztalni. Újabb

mennydörgés, újabb puskadörrenés. Gyorsan szájon csókol, és ahogy két kezével megfogja az arcomat, tudom, ha tehetné, örökre így maradna. Mark elkapja a kezét, és húzni kezdi az iskola felé.

- Szeretlek! - kiált vissza Sarah, és ugyanúgy néz rám, ahogy én néztem őrá néhány órája, amikor otthagytam a háztartástan-teremben: mintha utoljára látna, és jól az eszébe akarná vésni a látványt, hogy soha ne felejtse el.

- Én is szeretlek - tátogom utána, miközben elérik az alagúthoz vezető lépcsőt. Éppen amikor eltűnnek a szemem elől, Henri fölüvölt a fájdalomtól. Megpördülök. Az egyik felderítő hasba szúrta egy késsel. Jeges rémület hasít belém. A mogadori kihúzza a kést, pengéje csillog a vértől. Másodszor is Henri felé döf. Fölemelem a kezem, és az utolsó pillanatban sikerül kirántani a kést az ujjai közül. Henri nagyot nyög, összeszedi maradék erejét, a puska csövét a mogadori álla alá szorítja, és meghúzza a ravaszt. A fej nélküli test hamuvá porlik.

Elered az eső, hidegen zúdul alá az égből. Másodpercek alatt bőrig ázom. Henri hasából vér szivárog. Lövésre készen maga elé tartja a puskát, de az összes felderítő visszahúzódott az árnyékba, egyiküket sem tudja célba venni. Most már nem akarnak támadni, miután ketten közülünk visszavonultak, egyikünk pedig megsebesült. Hatodik még mindig az éggel van elfoglalva. A vihar egyre jobban tombol, láthatóan nehezére esik kordában tartani. Téli vihar, januári mennydörgés. Aztán amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan véget is ér: egy szempillantás alatt eltűnik minden - az égzengés, a vil-lám, az eső. Ahogy a szél elcsöndesedik, halk morajlás hallatszik a távolból. Hatodik leereszti a karját, és a fülét

hegyezve a hang irányába fordul. Még a mogadoriak is arra fordítják a fejüket. A morajlás egyre erősebb lesz, egyértelműen közeledik. Mély, motorzúgásra emlékeztető hang. A felderítők kilépnek az árnyékból, és nevetni kezdenek. Annak ellenére, hogy legalább tízet megöltünk közülük, most többen vannak, mint ahányat először láttunk. A távolban füst gomolyog a fák csúcsa fölött, mintha gőzmozdony közelítene felénk. A felderítők bólintanak egymásnak, aztán felöltik jól ismert, gonosz mosolyukat. Ismét körbevesznek minket, és lassan, de határozottan szorítanak az iskola felé. Nyilvánvaló, hogy vissza kell vonulnunk, nincs más lehetőségünk. Hatodik odajön hozzánk.

- Mi ez a hang? - kérdezem tőle. Henri húzza a lábát, a puska tehetetlenül lóg a kezében.

Zihálva veszi a levegőt, jobb szeme alatt jókora vágás, szürke pulóvere elején hatalmas vérfolt.

- Megjöttek a többiek is, igaz? - kérdezi Hatodiktól. A lány ránéz, látszik rajta, hogy kimerítette a viharidézés.

Lucskos haja az arcára tapad. - A bestiák - feleli. - Meg a katonák. Itt vannak. Henri kibiztosítja a fegyvert, és vesz egy nagy levegőt. - Tehát elkezdődik az igazi háború - mondja. — Nem tu-

dom, ti hogy vagytok vele, de ha most van itt az ideje, hát legyen. Részemről... - kezdi, de aztán elhallgat. - A francba, ha nekem annyi, legalább harc közben halok meg.

Hatodik bólint. - A mieink az utolsó pillanatig küzdöttek. Kevesebbel én

sem érem be - mondja. A füstből ítélve nem lehetnek messzebb két kilométernél.

Élőállat-szállítás - villan át az agyamon. - Hát így hozzák- viszik őket, hatalmas nyerges vontatókkal. Hatodikkal követjük Henrit vissza az alagútba. Hívogatom Bernie Kosart, de nem látom sehol.

- Nem várhatunk rá megint - szólal meg Henri. - Nincs időnk.

Még egyszer körülnézek, aztán becsapom magam mögött a vasajtót. Sietve végigmegyünk az alagúton, föl a létrán a színpadra, át a tornatermen. Nem találkozunk egyetlen fel-derítővel sem, és Markot meg Sarah-t sem látjuk, amit meg-könnyebbülten veszek tudomásul. Remélem, jól elbújtak, és bízom benne, hogy Mark betartja az ígéretét, és nem jönnek elő. Amikor visszaérünk a háztartástan-terembe, elmozdí-tom a hűtőszekrényt a sütő elől, és kiveszem a Ládát. Henrival együtt kinyitjuk. Hatodik előveszi belőle a gyógyító követ, és Henri hasához szorítja. Henri néma csöndben, lehunyt szemmel, lélegzetét visszafojtva áll. Az arca kivörösödik a fájdalomtól, de egyetlen hang sem hagyja el az ajkát. Egy perc múlva Hatodik elveszi a követ. A seb begyógyult. Henri lassan kifújja a levegőt, homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöznek. Utána én következem. Hatodik a fejemen lévő vágásra teszi a követ, mire olyan intenzív fájdalom hasít belém, amilyet még soha életemben nem éreztem. Kétségbeesetten nyöszörgök kínomban, a testem ívben megfeszül. Lélegezni sem tudok. Amikor végre túl vagyok rajta, előregörnyedek, és legalább egy percig levegő után kapkodok.

Odakint megszűnt a morajlás, de a kamiont nem látjuk. Henri lecsukja a Ládát és visszateszi a sütőbe. Kinézek az ablakon, abban reménykedve, hogy talán megpillantom Bernie Kosart. De sehol nem látom. Újabb fényszóró közeledik az iskola felé. Akárcsak korábban, most sem tudom eldönteni, hogy kocsi-e vagy teherautó. A bejáratnál lelassít, aztán ahelyett, hogy bekanyarodna, sietve távolodni kezd. Henri betűri az ingét, és fölkapja a puskát. Elindulunk az ajtó felé, de épp mielőtt odaérnénk, történik valami, amitől mindhármunknak földbe gyökerezik a lába.

Vadállati üvöltés harsan odakint. Baljós, vérszomjas bömbölés, amihez foghatót még soha életemben nem hallottam. Az üvöltést fémes kattanások hangja követi, mint amikor leszedik a lakatot egy ketrecről, majd kinyitják az ajtaját. Erőteljes döndülés rázza meg a padlót a lábunk alatt. Veszek egy nagy levegőt. Henri megrázza a fejét és fölsóhajt

- egész testtartásából reményvesztettség sugárzik, mintha máris elvesztettük volna a harcot.

- Remény mindig van, Henri - szólalok meg. Felém fordul és rám néz. - Jöhetnek új fejlemények. Még nagyon sok mindent nem tudunk. Ne add föl a reményt!

Lassan bólint, és alig látható mosoly jelenik meg az ajkán. Hatodikra pillant: ő is egy új fejlemény, amire egyikünk sem számított. Ki tudja, mi vár még ránk? Mintha csak egy szín-darabban lennénk, Henri folytatja az idézetet, és szóról szóra megismétli azokat a mondatokat, melyekkel akkor buzdított, amikor én voltam elcsüggedve - aznap, amikor megkérdez-tem tőle, van-e bármi reményünk arra, hogy legyőzzük a mogadoriakat, hiszen magunkra maradtunk, távol az otthonunktól, az ellenség pedig túlerőben van, és szemmel láthatóan örömét leli a gyilkolásban.

- Az legyen a legutolsó, amiről lemondasz - idézi önma-gát. - Ha a reményt elveszíted, mindent elveszítesz. Amikor már úgy érzed, hogy minden elveszett, amikor minden sötét és kilátástalan, a remény még akkor is megmarad.

- Pontosan - bólintok rá.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

ÚJABB ÜVÖLTÉS REZEGTETI MEG AZ ÉJSZAKAI LEVEGŐT,

áthatol az iskola falain. Megfagy a vér az ereimben. A föld remegni kezd a bestia léptei alatt. Most már biztos, hogy ki-engedték a ketrecéből. Megrázom a fejem. A lorieni látomá-saimban testközelből láthattam, milyen hatalmas egy ilyen szörnyeteg. - A barátaid érdekében - szólal meg Hatodik -, meg per-sze magunk miatt is el kell tűnnünk innen, amíg nem késő. Ha kell, az egész épületet földig rombolják, hogy elkapjanak minket. Összenézünk, és mindhárman bólintunk. - Az egyetlen reményünk az, ha sikerül eljutnunk az erdőig - mondja Henri. - Akármi is közeledik, talán elmenekülhetünk előle, ha láthatatlanok tudunk maradni. Hatodik bólint. - Csak fogjátok a kezem jó erősen. Egyikünknek sem kell kétszer mondani, azonnal megfogjuk a kezét. - Amilyen halkan csak lehet - suttogja Henri. A folyosó sötét és néma. Hangtalanul igyekszünk előre, próbálunk minél gyorsabban haladni anélkül, hogy zajt csapnánk. Újabb bömbölés harsan fel, majd mielőtt az első véget érne, még egy. Megtorpanunk. Nem egy bestia van, hanem kettő. Továbbindulunk a tornaterem felé. Nem látunk egyetlen felderítőt sem. Már a terem közepén járunk, amikor Henri megáll. Felé fordulok, de nem látok semmit.

- Miért álltunk meg? - kérdezem. - Cssss - feleli. - Halljátok?

Hegyezni kezdem a fülem, de semmi mást nem hallok, csak a lüktető pulzusomat.

- A bestiák megálltak - mondja Henri. - Na és? - Csss... Valami más is van odakint. És ekkor én is meghallom. Vékony, cincogásra emlékezte-

tő hang, mintha valami kis termetű állattól származna. Tom-pán, távolról hallatszik, de egyértelműen közeledik.

- Mi a franc ez? - kérdezem. Ebben a pillanatban valami nekiütődik a csapóajtónak,

amin át el akartunk menekülni. - Kapcsold föl a fényt - mondja Henri. Elengedem Hatodik kezét, fölkapcsolom a fényt, és a szín-

padra irányítom. Henri fölemeli a puskáját. A csapóajtót valami lökdösi alulról, mintha ki akarná nyitni, de nem lenne elég ereje hozzá. A menyétek - jut eszembe -, a tömzsi, kurta lábú kis teremtmények, amiktől azok a fickók ott Athensben annyira rettegtek. Az egyik úgy nekiugrik a csapóajtónak, hogy kiszakadnak a zsanérok, és az ajtólap csörömpölve leesik a színpadról. Ennyit arról, hogy nem elég erősek. Két menyét azonnal kiugrik a nyíláson, és amint meglátnak minket, villámsebesen nekünk rontanak. Olyan gyorsak, hogy alig tudom követni őket a tekintetemmel. Henri fölemeli a fegyvert, és elvigyorodik. A két apró szörnyeteg nagyjából tíz lépésre tőlünk szétválik, az egyik Henri felé ugrik, a másik pedig rám veti magát. Henri elsüti a puskát. Ahogy a menyét szétrobban a levegőben, vérrel és belsőségekkel borítja be. A másikat telekinézissel akarom ízekre szaggatni, de mielőtt lesújthatnék rá, Hatodik láthatatlan keze elkapja a levegőben, és iszonyú erővel földhöz vágja. A fenevad azonnal megdöglik.

Henri újra felhúzza a kakast. - Ez nem is volt olyan vészes - mondja. Mielőtt válaszol-

hatnék, a tornaterem egyik fala beomlik a bestia pusztító ere-jű csapása alatt. A szörnyeteg visszahúzza a mancsát, és újból lesújt. Pozdorjává zúzza a színpadot, és a tető egy

részét is eltünteti a fejünk fölül. A csapás erejétől hátratántorodunk Henrival.

- Menekülj! - kiáltja, és azonnal beleüríti az egész tárat a bestiába. A szörny meg sem érzi a lövéseket. Előrehajol, és megereszt egy bömbölést. A hangjának ereje szó szerint meglobogtatja a ruhámat. Megragad egy kéz, és abban a pil-lanatban láthatatlanná válok. A bestia előrelendül, egyenesen Henri felé. Elszorul a torkom a rémülettől. Képtelen vagyok tétlenül nézni, mi következik.

- Nem! - kiáltom. - Henri! Segíts Henrinak! - Addig kapálódzom Hatodik szorításában, míg végre sikerül ellöknöm magamtól. Ismét láthatóvá válok; ő továbbra is rejtve marad. A bestia ráront Henrira, aki rezzenéstelen arccal nézi, ahogy közeledik. Nincs több tölténye. És nincs mellette senki. - Neki segíts! - üvöltöm hisztérikusan. - Hatodik, tüntesd el!

- Nyomás az erdőbe! - kiabálja vissza. Tehetetlenül figyelem az eseményeket. A bestia legalább

tíz-tizenkét méter magas, hegyként tornyosul Henri fölé. Felüvölt, a szemében féktelen gyűlölet izzik. Izmos mancsa a levegőbe emelkedik, olyan magasra, hogy átszakítja a mennyezetet, kilyukasztja a tornaterem tetejét. Aztán lesújt. Annyira gyors a mozdulat, hogy csak egy elmosódott foltot látok belőle, mint egy helikopter rotorjából működés közben. Rémülten kiáltok föl. Tudom, hogy Henri meg fog halni, de képtelen vagyok elfordítani a fejemet. Henri apró ólomkatonaként áll a hatalmas bestia előtt, fegyvere hasznavehetetlenül lóg a kezében. Amikor a bestia ökle már csak egy méterre van a fejétől, Henri hirtelen eltűnik. Az ütés beszakítja a tornaterem padlóját. Parkettalécek repülnek szanaszét, néhány darab még engem is eltalál, pedig vagy hat méterrel arrébb állok. A bestia most felém fordul, teste eltakarja azt a helyet, ahol Henri köddé vált az imént.

- Henri! - kiáltom kétségbeesetten. A bestia elbődül, har-sogása minden más hangot elnyel, így ha válaszol is Henri, semmiképpen nem hallhatom. A szörny lép egyet felém. Az erdőbe, ezt mondta Hatodik. Nyomás az erdőbe! Futásnak

eredek, és minden erőmet beleadva a tornaterem hátsó falán tátongó lyuk felé rohanok, amit a bestia ütött rajta. Meg-fordulok, hogy lássam, üldöz-e. Nem. Lehet, hogy Hatodik elterelte valamivel a figyelmét. Tudom, hogy most már csak magamra számíthatok. Egyedül maradtam.

Átugrom egy kupac törmeléken, és olyan gyorsan távolo-dom az iskolától, amilyen gyorsan csak tudok. Minél előbb be akarok érni a fák közé. Körülvesznek az árnyak, úgy nyúlnak felém, mint megannyi gonosz kísértet. Tudom, hogy gyorsabb vagyok náluk. A bestia felüvölt, és hallom, ahogy újabb fal omlik le. Elérem az erdőt, és az árnyak mintha egyszerre eltűntek volna. Megállok, hallgatózom. A fák hajladoznak az enyhe szélben. Fúj a szél! Ez azt jelenti, hogy sikerült kijutnom a mogadoriak pajzsa alól. Valami meleg csorog a hátamon. Felszakadt a Mark házában szerzett sebem.

Az iskola körvonalai csak halványan látszanak onnan, ahol állok. A tornaterem teljes egészében megsemmisült, már csak egy nagy halom tégla van a helyén. A bestia alakja az étkező romjai fölé magasodik. Miért nem jön utánam? És hol van a másik, amelyiknek a hangját hallottuk? A szörnyeteg ökle ismét lesújt, újabb tantermet semmisít meg vele. Mark és Sarah ott rejtőznek valamelyikben. Én mondtam nekik, hogy menjenek vissza - csak most döbbenek rá, mekkora ostobaság volt ez. Nem számítottam rá, hogy a bestia akkor is folytatja az iskola lerombolását, ha tudja, hogy nem vagyok az épületben. Valahogy el kell terelnem onnan. Veszek egy mély lélegzetet, hogy erőt gyűjtsek, de épp ahogy elindulnék visszafelé, hátulról fejbe vágnak valamilyen kemény tárggyal. Arccal előre a sárba zuhanok. Megtapintom a fejemet ott, ahol az ütés ért. Csupa vér a kezem, ujjaimról lecsöpög a földre. Megfordulok. Először nem látok semmit, de aztán egy vigyorgó alak lép elő a sötétből.

Egy katona. Hát így néznek ki - gondolom. Magasabb, mint a felderítők - lehet vagy kétszázhúsz- kétszázharminc centi -, izmos felsőtestén fekete köpeny. Karján kidagadnak az erek.

Fekete csizmát visel. A feje fedetlen, haja a vállát verdesi. Bőre ugyanolyan sápadt, szinte már áttetsző, mint a fel- derítőké. Vigyora magabiztosságról árulkodik. Egyik kezében kardot tart, aminek hosszú, csillogó pengéje olyan fémből készült, amilyet még sosem láttam sem a Földön, sem a Lorien- ről szóló látomásaimban. Úgy pulzál, mintha élne.

Kúszni kezdek, próbálok minél messzebbre kerülni tőle. Közben érzem, hogy vér folyik a nyakamba. A bestia az is-kolánál ismét elbődül. Megragadom egy fa alsó ágait, bele-kapaszkodom, és talpra vergődők. A katona három méterre áll tőlem. Ökölbe szorítom a kezem. Könnyed mozdulattal meglendíti a kardot. Valami kirepül a hegyéből, valami, ami leginkább úgy néz ki, mint egy apró tőr. Íves röppályáját ír le a levegőben, vékony csíkot húz maga után, mint egy repülő. Megbabonázva meredek rá.

Éles villanás borítja világosságba az erdőt, aztán a világ eltűnik a néma semmiben. Nincsenek falak. Se padló, se mennyezet. Jó néhány másodperc eltelik, mire a tárgyak alakja visszatér. A fák úgy állnak körülöttem, mint egy olyan párhuzamos világ hírnökei, amiben csak árnyékok léteznek.

Kinyújtom a kezemet, és megérintem a legközelebbi fát, az egyetlen szürke pontot a máskülönben tejfehér világban. Az ujjaim áthatolnak rajta, és a fa egy pillanatra megremeg, mintha folyadékba nyúltam volna. Veszek egy mély lélegze-tet. Ahogy kifújom a levegőt, visszatér a fájdalom; újra érzem a fejemen lévő sebet és a James- házban szerzett sérüléseket. Víz csöpög valahol. A katona lassan alakot ölt a semmi közepén. Nyolc-tíz méterre áll tőlem. Akkora, mint egy óriás. Farkasszemet nézünk. Kardja még fényesebben ragyog ebben az új világban. Elkeskenyedik a szeme, én pedig ökölbe szorítom a kezem. Sokkal nehezebb tárgyakat is fölemeltem már nála; fákat hasítottam ketté egyetlen kézmozdulatommal. Biztos vagyok benne, hogy erő tekintetében fölveszem vele a versenyt. Egyetlen pontba koncentrálom minden energiámat, mindent, ami telik tőlem,

egészen addig gyűjtöm, míg úgy nem érzem, hogy mindjárt fölrobbanok.

- Ááááááááááá! - kiáltom, és előrelendítem a karomat. Az iszonyatos erő elhagyja a testemet, és a katona felé tódul. A mogadori suhint egyet a kardjával, mintha csak egy legyet hessintene el. Az erőlöket irányt változtat, és továbbszáguld a fák közé, amelyek egy pillanatra elhajolnak, mint búzakalászok a szélben, majd újra mozdulatlanná dermednek. A katona fölnevet. Mély, ugatásszerű torokhangja gúnyosan száll felém. Vörös szeme fölizzik, mintha láva fortyogna benne. Fölemeli a szabad kezét. Nem tudom, mire számítsak. A következő pillanatban valami torkon ragad, és a köztünk lévő távolság hirtelen semmivé foszlik. Fél kézzel a magasba emel, nyitott szája olyan közel van az arcomhoz, hogy érzem bűzös leheletét: mintha a halál szaga csapott volna meg. Vergődöm, próbálom lefeszíteni az ujjait a torkomról, de hiába, vaspántként szorulnak a nyakamra.

Aztán elhajít. Legalább tizenöt métert repülök, míg végre földet nem

érek. Fölállok, és látom, hogy a kardját lóbálva közeledik fe-lém. Az első csapás elől elhajolok, és tiszta erőből ellököm magamtól a mogadorit. Hátratántorodik, de nem esik el. Megpróbálom telekinézissel fölemelni, de nem történik sem-mi. Ebben az alternatív világban sokkal tompábbak a képes-ségeim, szinte teljesen hasznavehetetlenek. Itt a katona van hazai pályán.

Elmosolyodik hiábavaló próbálkozásomon, aztán két kéz-zel megmarkolja a kardját és a feje fölé emeli. A kard életre kel, csillogó ezüst színe jéghideg kékre vált. Kékes lángok nyaldossák a pengét. Hatodiknak igaza volt: ez a kard egészen más hatalommal bír, mint a felderítők fegyverei. A katona meglendíti a kardot, aminek ismét kirepül valami a hegyéből - egy újabb tőr, ami egyenesen felém tart. Ezzel elbánok - villan át az agyamon. Az a rengeteg gyakorlás Henrival a hátsó udvaron mind azt szolgálta, hogy fölkészüljek erre a napra. A sok felém hajított kés többé-

kevésbé ugyanolyan volt, mint egy tőr. Vajon Henri tudta, hogy ezzel fognak próbálkozni? Biztosan, bár a Lorien lerohanásáról szóló vízióimban egyszer sem láttam ilyesmit. Igaz, pont ilyen teremtményeket sem láttam. A Lorienen máshogy néztek ki, nem voltak ennyire gonoszak. Az invázió napján inkább gyengének és kiéhezettnek tűntek. A földi élet az oka, hogy most ilyen jó erőben vannak? Az itteni jólét tette őket erőssé és egészségessé?

A tőr szó szerint sikítva repül felém. Megnő és hirtelen lángba borul. Már éppen el akarom téríteni, amikor jókora tűzgolyóvá változik, és a lángok elborítják a testemet. Csap-dába esem, be vagyok zárva a tűzgömb belsejébe. Bárki más szénné égne benne, de nekem nem esik bajom, sőt, valami okból visszatér tőle az erőm. Ráadásul lélegezni is tudok. A katona akarata ellenére erősebbé tett. Most rajtam a sor, hogy megvetően elmosolyodjam.

- Ez minden, amit tudsz? - kiáltok oda neki. Arca eltorzul a haragtól. Fölényesen hátranyúl a válla mö-

gé, és előkap egy aknavetőre emlékeztető fegyvert, ami azonnal rátekeredik az alkarjára, alkalmazkodik a testéhez. A karja és a fegyver eggyé válik. Előhúzom farzsebemből a kést, amit még otthon vettem magamhoz, mielőtt visszaindultam az iskolába. Apró, szinte veszélytelen eszköz, de a semminél több. Kipattintom a pengéjét, és előrelendülök. A tűzgömb velem együtt mozog. A katona terpeszbe áll, és lesújt a karddal. A bicskával hárítom a csapást, de a kard súlya alatt letörik a penge. Eldobom a hasznavehetetlenné vált markolatot, és tiszta erőből behúzok egyet a mogadorinak. Öklömmel gyomron találom. Egy másodpercre összegörnyed, de azonnal kiegyenesedik, és ismét lesújt a karddal. Épp hogy félre tudok bukni előle az utolsó pillanatban. A penge súrolja a hajszálakat a fejem búbján. A kard után azonnal jön az aknavető. Nincs időm kivédeni az ütést. Vállon talál vele, és hanyatt esek. A katona az ég felé fordítja a fegyvert. Először nem értem, mit csinál. Az aknavető magába szívja a fák szürkeségét. Aztán hirtelen megértem, mi történik. A fegyvert előbb föl kell

tölteni ahhoz, hogy el lehessen sütni. A fák szürkesége nem árnyék; az a szürke valami a fák életereje, esszenciája. Ezt az életerőt akarják ellopni, fölhasználni a mogadoriak. Kimerítették saját bolygójuk erőforrásait, és most itt is ugyanezt akarják tenni. Ezért támadták meg a Lorient. Ezért fogják megtámadni a Földet is. A fák kidőlnek és elporladnak, egyik a másik után. A fegyver egyre fénylőbben ragyog, végül már olyan fényes, hogy bántja a szememet. Nem várhatok tovább.

Előrelendülök. A katona egyik kezével még mindig az ég felé tartja az aknavető csövét, de a másikkal felém lendíti a kardját. Lebukom az ütés elől, és nekiugrom a mogadorinak. Érzem, ahogy megvonaglik a kíntól. A testemet körülölelő tűz perzseli a bőrét. De támadás közben egy pillanatra védtelenül hagyom az oldalamat. Lesújt a karddal. Ahhoz nem elég erősen, hogy megvágjon, de az ütést nem tudom kivédeni. Lapjával talál el a penge, és legalább tizenöt métert repülök. Mintha villám hasított volna belém. A földön fekszem, a testem még mindig rázkódik az áramütésszerű csapás utóhatásától. Fölemelem a fejem. Harminc hamukupac vesz körül - megannyi elpusztult fa. Vajon hány lövésre elegendő energiát ad az életerejük? Föltámad a szél, a hamu kavarogni kezd a levegőben. Az égen előbukkan a hold. A világ, amelybe támadóm magával hozott, kezd szertefoszlani. Ezzel ő is tisztában van. A fegyvere készen áll. Föltápászkodom a földről. Nem messze onnan, ahova estem, megpillantom az egyik tőrt, amit felém suhintott. Még mindig világít. Fölveszem.

A katona leereszti a fegyverét és célba vesz vele. Körülöt-tünk a fehérség kezd elhalványulni, visszatérnek a színek. És ekkor a mogadori meghúzza a ravaszt. Az éles villanásban megpillantok mindenkit, akit valaha ismertem - Henrit, Sa- met, Bernie Kosart, Sarah-t -: mindnyájan halottak ebben a párhuzamos világban, és a fény olyan vakító, hogy semmi mást nem látok rajtuk kívül. Halott ismerőseim próbálnak magukkal ragadni, ahogy a fegyverből kilőtt energia egyetlen hatalmas gömbbé gyúrva

száguld felém. El akarom téríteni, de túl erős. A fehérség eléri tűzpajzsomat, és ahogy a kettő találkozik, hatalmas robbanás rázza meg az erdőt. A detonáció ereje messzire repít. Jókora puffanással érek földet. Gyorsan végigtapogatom magam. Nem sérültem meg. A tűzgömb megsemmisült. Valami módon fölfogta a lövést, és megmentett a biztos haláltól. Most már tudom, hogyan működik ez a mogadori aknavető - valaminek a halála cseré-be egy másik dolog haláláért. Képes belepiszkálni az agyunkba, fölerősíteni a félelmeinket. A felderítők is ezt csinálták a maguk kezdetleges módján. A katonák fegyverei azonban jóval nagyobb hatásúak.

Fölállok, kezemben a fényesen ragyogó tőr. A katona meghúz egy kart a fegyvere oldalán: mintha újratöltené. Sprintelni kezdek felé. Amikor már elég közel vagyok hozzá, célba veszem a szívét, és elhajítom a kést. Másodszor is elsüti a fegyvert. Narancsszínű torpedó száguld felém, nyomában a biztos halál. A lövedék és a tőr keresztezik egymás útját a levegőben, de zavartalanul haladnak tovább célpontjuk felé. Tudom, hogy a második lövés mindjárt eltalál, fölkészülök hát a halálra - de valami egészen más történik.

A kés ér előbb célba. A másik világ eloszlik körülöttem. Az árnyak

megfakulnak, visszatér a hideg és a sötét, mintha soha el sem tűntek volna. Megszédülök a váratlan átmenettől. Teszek egy lépést hátrafelé, de megbotlom, és a földre zuhanok. A szemem hozzászokik a sötétséghez. A katona sötét alakja fölém magasodik. A lövedék nem jött velünk ebbe a világba. A tőr azonban igen. Fényesen ragyogó pengéje tövig fúródott a szívébe, markolata narancssárgán lüktet a holdfényben. A mogadori megtántorodik. A kés egyre mélyebbre merül a sebben, majd végül el is tűnik a mellkasában. A katona hangosan felnyög. Fekete vér csordul ki a nyílt sebből. A mogadori szeme fennakad, tekintete üvegessé válik. Arccal előre a földre zuhan, aztán a mozdulatlan test egy szemvillanás alatt elporlad. A hamu-

felhő beborítja a cipőmet. Megöltem egy katonát! Az elsőt. De remélhetőleg nem az utolsót.

Valami miatt a másik világban eltöltött idő legyengített. Nekitámaszkodnék egy közeli fának, hogy összeszedjem magam, de nem találok egyet sem. Körülnézek. Az összes körülöttünk lévő fa apró hamukupaccá változott, ugyanúgy, mint a párhuzamos világban. Ugyanúgy, mint a mogadoriak, amikor meghalnak.

Meghallom a bestia üvöltését, és fölnézek, hogy lássam, mennyi maradt az iskolából. Ám az épület romjai helyett va-lami egészen mást pillantok meg. Úgy tíz lépésre tőlem egy katona áll, az egyik kezében kard, a másikban egy ismerős kinézetű, aknavetőre emlékeztető fegyver, amivel egyenesen a szívemet veszi célba, és lüktető ragyogásából látom, hogy föl van töltve. Egy újabb katona... Aligha maradt annyi erőm, hogy vele is megküzdjek.

Semmi nincs nálam, amivel nekitámadhatnék, a köztünk lévő távolság pedig túl nagy ahhoz, hogy rávessem magam, mielőtt elsütné a fegyvert. Hirtelen megrándul a teste, és lövés hangja hasít az éjszakába. Összerezzenek - arra szá-mítok, hogy a lövedék rögtön darabokra tép. De jól vagyok, nem talált el semmi. Értetlenül fölnézek, és azt látom, hogy a katona homlokán egy pénzérme nagyságú lyukból sötét vér szivárog. A következő pillanatban elterül a földön, és semmivé foszlik.

- Ezt az apámért! - hallom a hátam mögül. Megfordulok. Sam áll ott, a jobb kezében ezüstszínű pisztoly. Rámosolygok. Leereszti a fegyvert. - Áthajtottak a város közepén - mondja. - Ahogy megláttam a kamiont, rögtön tudtam, hogy ők azok.

Döbbenten bámulok rá, igyekszem magamhoz térni a meglepetésből. Alig egy perccel ezelőtt, amikor az első kato-na rám lőtt, még oszlófélben lévő hullaként próbált magával vinni a pokolba. Most pedig megmentette az életem.

- Jól vagy? - kérdezi. Bólintok. - Hogy kerülsz ide?

- Miután elmentek a házunk előtt, követtem őket apám furgonjával. Negyedórája értem ide, de azonnal nekem ron-tottak. Úgyhogy inkább visszafordultam, és leparkoltam va-lamivel odébb, egy mezőn, aztán átvágtam az erdőn.

A második fényszóró, amit az ablakból láttunk - Sam ko-csija volt. Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de ebben a pillanatban óriási mennydörgés rázza meg a levegőt. Újabb vihar készülődik. Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy Hatodik még mindig életben van. Villám cikázik át az égen, és a felhők minden irányból a fejünk fölé sereglenek, hogy össze- álljanak egyetlen nagy gomolyaggá. Áthatolhatatlan sötétség borul ránk, az eső pedig úgy elkezd zuhogni, hogy alig látom Samet, aki három lépésre áll tőlem. Az iskola teljes sötétségbe burkolózik. Hirtelen villám csap be tőlünk nem messze, és egy villanásnyi időre minden kivilágosodik. A mennykő eltalálta a bestiát. A szörnyeteg fölüvölt a fájdalomtól.

- Vissza kell mennem az iskolába! - kiáltom. - Mark és Sarah odabent van valahol.

- Ha te mész, megyek én is - harsogja túl Sam az égzengést.

Alig teszünk meg néhány lépést, amikor viharos erejű szél kerekedik, és tűhegyes esőcseppeket vág az arcunkba. Bőrig ázva remegünk a hidegben. De amíg még remegek, legalább tudom, hogy életben vagyok. Sam előbb letérdel, aztán leha-sal a földre, nehogy elfújja a szél. Én is lehasalok mellé. Hu-nyorogva nézek az égre, a vastag, sötét, vészjósló fellegekre. Kicsi, koncentrikus körökben örvénylenek, és az egész kellős közepén szép lassan egy arc kezd alakot ölteni.

Vénséges, szakállas, ráncos ábrázat, az arckifejezése pedig olyan nyugodt, mintha aludna. Öregebb talán még magánál a Földnél is. A felhők ereszkedni kezdenek, lassan közelítenek a felszínhez, magukba olvasztanak minket. A sötétség teljessé és áthatolhatatlanná válik, egyszerre elképzelhetetlennek tűnik, hogy valahol - bárhol - még most is létezik a nap. Újabb vadállati üvöltés rázza meg a levegőt,

a hangban túlvilági düh forr. Megpróbálok fölállni, de a szél túl erős, azonnal visszalök a földre. Ekkor az arc... életre kel. Fölébred. Kinyílik a szeme, elfintorodik. Vajon ezt is Hatodik idézte meg? Az arc haragossá válik, maga a megtestesült bosszú. Villámgyorsan közeledik a föld felé. Mintha minden megdermedne egy pillanatra. Aztán kinyitja éhes száját, felgörbülő ajkai alól kivillannak a fogai, összeszűkül a szeme, vonásai eltorzulnak a gyűlölettől. A harag istene.

A következő pillanatban, ahogy az arc leér a földre, óriási robbanás rázza meg a talajt. A detonáció egészen az iskoláig elér, mindent vörös, narancs és sárga fénybe borít. Hátralódít a robbanás ereje. Fák törnek derékba. Remeg a talaj a lábunk alatt. A hátamra zuhanok, ágak hullanak rám. Csöng a fülem. Biztos vagyok benne, hogy ezt a robbanást száz kilométeres körzetben mindenki hallotta. Aztán egyszerre eláll az eső, és minden elcsöndesedik.

Fekszem a sárban, és hallgatom a saját szívverésemet. A felhők továbbúsznak, és újra megpillantom a holdat. A szél elült. Körülnézek, ám sehol nem látom Samet. A nevét kiáltom, de nem érkezik válasz. Azt kívánom, bárcsak hallanék valamit, bármit, akár egy újabb üvöltést vagy Henri puskájának dörrenését - de semmi.

Föltápászkodom, és amennyire lehet, lesöpröm magamról a sarat meg az apró gallyakat. Másodszor is kilépek a fák közül. Ismét megjelentek a csillagok, milliónyi szentjános-bogárként ragyognak az éjszakai égbolton. Vége? Győztünk? Vagy ez csak egy pillanatnyi szünet a végső leszámolás előtt? Az iskola! Vissza kell mennem az iskolába. Teszek egy lépést előre, és ekkor végre megint hallok valamit.

Újabb üvöltés harsan, de ez most nem az iskola felől, ha-nem mögülem, az erdőből.

Egyszerre visszatérnek a hangok. Három puskalövés csattanása hasít az éjszakába. A dörrenések hosszan visszhangoznak a fák között, így semmiképp nem tudom kitalálni, merről jöhetnek. A lelkem mélyén azt remélem,

hogy Henri sütötte el a puskáját, mert az azt jelentené, hogy még él, még mindig harcol.

Remegni kezd a föld. A bestia a nyomomra bukkant, semmi kétség: most már engem üldöz. Fákat tör ketté és tép ki tövestül a hátam mögött, és ez látszólag meg sem kottyan neki, egy pillanatra sem törik meg a lendülete. Lehet, hogy ez még nagyobb, mint a másik? Nem akarom megtudni. Futva indulok az iskola felé, de aztán rájövök, hogy ez a legrosszabb, amit tehetek. Sarah és Mark még mindig ott bujkál. Legalábbis remélem.

Minden visszatér a vihar előtti állapotába. A fenyegetően közeledő árnyak. A felderítők. A katonák. Jobbra fordulok, és végigsprintelek a fákkal szegélyezett ösvényen, ami a futballpályához vezet. A bestia közvetlenül a nyomomban. Vajon le tudom hagyni? Ha elérek a pálya mögötti erdőbe, talán igen. Ismerem azt az erdőt, egészen a házunkig nyúlik. A fák között már hazai pályán leszek. Oldalra nézek, és látom a mogadoriakat az iskola körül. Nagyon sokan vannak. Sokszoros túlerőben. Tényleg van akár csak szemernyi esélyünk is a győzelemre?

Egy tőr suhan el mellettem, a vörös villanás alig néhány centivel kerüli el az arcomat. Belevágódik egy fa törzsébe előttem, mire a fa azonnal lángba borul. Újabb üvöltés. A bestia tartja velem a lépést. Vajon melyikünk bírja tovább? Beérek a pályára, végigsprintelek az ötvenyardos vonal mentén, és átrohanok a vendégcsapat oldalára. Megint elsüvít mellettem egy kés, ezúttal kék színű. Már csak néhány méterre vagyok az erdőtől. Lassan elmosolyodom. Sikerült elterelnem a figyelmüket a többiekről. Ha mindenki más biztonságban van, akkor jól végeztem a dolgomat. De mielőtt kiélvezhetném ezt az apró diadalt, a harmadik tőr célba talál.

Fölkiáltok, és arccal előre a sárba zuhanok. Érzem a tőrt a lapockáim között. Olyan éles a fájdalom, hogy teljesen le-bénulok tőle. Megpróbálok hátranyúlni, hogy kihúzzam, de túl magasan van. Ráadásul mintha mozogna, mintha egyre mélyebbre fúrná be magát, és közben valamilyen méreg szi-

várogna belőle. Hason fekszem, vergődök, szenvedek. Telekinézis segítségével sem tudom kihúzni, valahogy cserbenhagy az erőm. Kúszni kezdek. Egy katona - vagy felderítő; hason fekve nem látom - rálép a hátamra, lehajol, és kihúzza a tőrt. Felnyögök. A pengétől megszabadultam, de a fájdalomtól nem. A mogadori leveszi rólam a lábát, de érzem, hogy még mindig itt van. Nagy nehezen a hátamra gördülök, és a szemébe nézek.

Egy katona magasodik fölém, az arcán gyűlölködő mo-soly. Ugyanúgy néz ki, mint az előző, ugyanolyan kard van nála. A tőr, ami a hátamban volt, megvonaglik a kezében. Ezt éreztem az előbb: a penge még a húsomba vájva is tovább mozgott. A mogadori felé nyújtom a karom, hogy a levegőbe emeljem, megbénítsam, de tudom, hiábavaló próbálkozás. Képtelen vagyok összpontosítani, minden elmosódik körülöttem. A katona a feje fölé emeli kardját. A penge megérzi a halál közelségét, és várakozóan fölragyog. Valósággal világít az éjszakai égbolt alatt. Vége - gondolom. - Tehetetlen vagyok. A mogadori szemébe nézek. Tíz év menekülés után ilyen egyszerűen véget ér az egész, szinte feltűnés nélkül. Ám a sötét alak háta mögött egyszer csak fölbukkan valami. Valami, ami ezer katona ezer kardjánál is félelmetesebb. Fogai egyenként akkorák, mint maga a katona, el sem férnek irdatlan szájában. A bestia villogó szemekkel közeledik.

Elakad a lélegzetem, a szemem kikerekedik a rémülettől. Mindkettőnket föl fog falni! - villan át az agyamon. A katona nem sejt semmit. Vigyorogva néz rám, karján megfeszülnek az izmok, ahogy lesújt a karddal. De túl lassú a mozdulat, a bestia gyorsabb nála. Felsőteste eltűnik a szörnyeteg bar-langszerű szájában, a fogak összezárulnak, és csípőjénél ket-témetszik a mogadorit. Nem marad belőle más, csak két láb. A bestia kettőt rág zsákmányán, aztán lenyeli. A két láb kétfelé dől, és ahogy leérnek a földre, azonnal el is porladnak.

Utolsó erőtartalékaimra is szükségem van, hogy föl tudjam emelni a lábam elé hullott tőrt. Az övembe dugom,

és hason kúszva igyekszem minél távolabb kerülni a szörnyetegtől. Tarkómon érzem bűzös leheletét, rothadó hús és pusztulás szaga csapja meg az orromat. Kiérek egy kis tisztásra. Szinte várom, hogy a bestia haragja mikor zúdul rám, mikor tép apró darabokra lándzsaszerű fogaival és karmaival. Addig vonszolom magam, amíg végül már nem bírom tovább, akkor felülök, és nekidőlök egy tölgyfának.

A bestia a tisztás közepén áll, úgy húsz lépésre tőlem. Most először tudom rendesen megnézni. Hatalmas alakját körüllengi a testéből fölszálló párafelhő. Nagyobb és teste-sebb, mint az, amelyik az iskolánál támadt ránk, fölegyene-sedve legalább tizenkét méter magas. Vastag, szürke bőre alatt félelmetes izomkötegek feszülnek. Nyaka nincsen, a feje csapott, alsó állkapcsa jóval előbbre áll, mint a felső. Két tépőfoga az ég felé mered, két másik pedig lefelé - véres nyál csöpög róluk. Hosszú, izmos karja majdnem a földig ér, még így is, hogy két lábra áll, és ettől az alakja olyan benyomást kelt, mintha kissé előredőlne. A szeme sárga. Feje két oldalán egy-egy kör alakú lemez, ezek együtt lüktetnek a szívével. Ez az egyetlen jele annak, hogy egyáltalán van szíve.

Előrehajol, bal kezét lerakja a földre. Inkább kéz ez, mint mancs, az ujjai rövidek és tömzsik, a karmai pedig olyanok, mint egy ragadozó madár karmai - bármit darabokra tud ve-lük tépni egy szempillantás alatt. Beleszagol a levegőbe, fe-lém fordul, és elbődül. Olyan erő van a hangjában, hogy majd beszakad a dobhártyám, és ha nem lenne ott a hátam mögött a fa, akkor biztosan hátrább csúsznék. Kitátja a száját, amiben legalább ötven tűhegyes fog sorakozik. Ahogy a másik kezével kaszáló mozdulatot tesz, legalább tíz-tizenöt fát letarol.

Nincs hova menekülni. Nincs értelme harcolni. Vér cso-rog a hátamon a kés ütötte sebből, remegnek a végtagjaim. A tőr még mindig az övembe van tűzve, de ugyan mi hasznát venném, ha előhúznám? Miféle veszélyt jelenthet egy ötujj- nyi penge egy ilyen ház nagyságú szörnyetegre? Ennyi erővel fogpiszkálóval is nekitámadhatnék. Csak még

jobban földühíteném. Az egyetlen reményem az, hogy elvérzek, mielőtt fölfal.

Behunyom a szemem, és készülök a halálra. Nem kapcso-lom föl a fényt. Nem akarom látni, mi következik. Hirtelen zajt hallok a hátam mögül. Kinyitom a szemem. Az első gon-dolatom az, hogy biztos egy mogadori akarja testközelből végignézni a pusztulásomat, de szinte azonnal rájövök, hogy nem erről van szó. Ismerős a léptek zaja, meg ahogy a közeledő lény a levegőt veszi. A következő pillanatban kilép a tisztásra.

Bernie Kosar. Elmosolyodom, de aztán a mosoly gyorsan lehervad az ar-

comról. Nekem végem, de semmi értelme, hogy ő is meghaljon velem együtt. Nem, Bernie Kosar! Menj innen! Menekülj, rohanj minél messzebb! Csinálj úgy, mintha most fejeztük volna be a reggeli futást, és itt lenne az ideje, hogy hazatérj.

Felém fordul, és tesz még egy lépést előre. Itt vagyok - hallom a hangját a fejemben. - Itt vagyok, nem

hagylak cserben. - Ne! - szólalok meg hangosan. Odalép hozzám, és gyorsan megnyalja a kezem. Rám néz

nagy, barna szemével. Menekülj, John! Ha máshogy nem megy, akkor négykézláb, de menekülj innen! Biztosan a vér-veszteségtől hallucinálok. Azt képzelem, hogy Bernie beszél hozzám. De ha ez csak illúzió, akkor lehet, hogy valójában nincs is itt? Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem?

Elém áll, mint aki meg akar védeni. Morogni kezd, először csak halkan, aztán egyre hangosabban. Morgása legalább olyan fenyegető, mint a bestia üvöltése. A szörnyeteg rászegezi a tekintetét. Farkasszemet néznek. Bernie Kosar hátán föláll a szőr, barna fülei a fejére lapulnak. Bátorsága és hűsége könnyeket csal a szemembe. Legalább százszor nagyobb nála a bestia, mégis kész szembeszállni, harcolni vele. A szörny egyetlen mozdulattal el fogja intézni.

Kinyújtom felé a kezem. Bárcsak fölemelhetném, és letehetném valahol messze innen, ahol biztonságban van!

Bernie egyre vadabbul morog, és egész testében remeg, valósággal rángatózik.

És ekkor valami különös történik. Bernie Kosar elkezd nőni.

HARMINCKETTEDIK

FEJEZET

C S A K M O S T É R T E M M E G . E N N Y I I D Ő U T Á N . A

R E G G E L I edzések, amikor sokkal gyorsabban futottam nála, és nem tudta tartani velem a lépést. Olyankor eltűnt a fák között, majd néhány másodperc múlva előttem bukkant föl. Hatodik próbálta elmondani. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rá, és azonnal tudta. Bernie Kosar olyankor berohant az erdőbe, és madárrá változott. Ahogy reggelente kiszaladt az ajtón, és földre szorított orral körüljárta az udvart... Őrzött minket, Henrit és engem. A mogadoriak nyomait kereste. A gekkó Floridában! A gekkó, amelyik minden reggel a falról figyelte, ahogy reggelizem. Mióta lehet velünk? A kimérák, amiket láttam beszállni a második űrhajóba - mégis sikerült eljutniuk a Földre?

Bernie Kosar egyre nagyobb lesz. Azt mondja, meneküljek. Képes vagyok kommunikálni vele. De nem csak vele. Minden állattal meg tudom értetni magam. Egy újabb tálentum! A szarvassal kezdődött, aznap, amikor eljöttünk Floridából. Az a borzongás, amit akkor éreztem. Mintha üzent volna nekem valamit. Akkor azt gondoltam, hogy ez csak a szomorúság amiatt, hogy megint költözünk, de tévedtem. Aztán Mark kutyái. Meg a tehenek, amik mellett reggelente elfutottam. Mind ugyanaz. Tiszta hülyének érzem magam, hogy csak most esik le a tantusz. Végig ott volt az orrom előtt, épp csak a szememet ki nem bökte. Eszembe jut Henri egyik bölcsessége: minél nyilvánvalóbb valami, annál nagyobb rá az esély, hogy nem vesszük észre. De ő tudta. Ezért válaszolt nemmel Hatodiknak, amikor a lány kérdezte, hogy tudom-e.

Bernie Kosar átváltozása véget ért; szőr helyett téglalap alakú pikkelyek borítják a testét. Úgy néz ki, mint egy szárny nélküli sárkány. Óriási izomkötegek feszülnek a bőre alatt. Félelmetes fogai és karmai nőttek, csiga alakú szarva olyan, mint egy kosé. Szélesebb a bestiánál, de sokkal alacsonyabb. Két gigász áll a tisztáson egymással szemben. Fenyegetően morognak. Lehetetlen megtippelni, melyikük az összecsapás esélyese.

Menekülj! - üzeni Bernie Kosar. Próbálom elmagyarázni neki, hogy meg se tudok mozdulni. Fogalmam sincs, hogy érti-e, amit mondok. Menni fog - biztat. - Menekülnöd kell!

A bestia támadásba lendül. Magasan a feje fölé emeli egyik öklét, és lesújt vele, mint egy kalapáccsal. Bernie a szarvával hárítja az ütést, aztán visszatámad, mielőtt ellenfele ismét meglendíthetné a karját. Titánok harca. Bernie a szörnyeteg oldalába mélyeszti fogait. A bestia egy ökölcsapással lerázza magáról. Mindketten olyan gyorsak, hogy az ellentmond a fizika törvényeinek. Másodpercek kellettek csak hozzá, és már mind a ketten véreznek. Hátamat a fának vetve figyelem a küzdelmet. Próbálok segíteni Bernie-nek, de a telekinézis cserbenhagy. Továbbra is szivárog a vér a hátsebemből. Nehéznek érzem a végtagjaimat, mintha ólom csörgedezne az ereimben. De legalább az eszméletemet nem veszítettem el.

A bestia még mindig két lábon áll, miközben Bernie Kosarnak négy lábon kell harcolnia. A szörny meglendíti a karját. Bernie lehúzza a fejét, és nekiront. Összegabalyodva zuhannak be a fák közé. A méteres törzsek úgy dőlnek jobbra-balra körülöttük, mintha hurkapálcák lennének. Valahogy a bestia kerül fölülre. Belemélyeszti a fogait Bernie Kosar nyakába, próbálja kitépni a nyelőcsövét. Bernie kétségbeesetten vonaglik, de nem tudja kiszabadítani a nyakát. Egyik mancsával fölhasítja a bestia oldalát, de az még így sem engedi el.

Hirtelen valaki megragadja a karomat hátulról. Le aka-rom rázni magamról, de olyan gyenge vagyok, hogy semmi esélyem rá. Bernie Kosar lehunyt szemmel vergődik a bestia szorításában. A szörnyeteg állkapcsa összezárul a torkán, Bernie nem kap levegőt.

- Nem! - kiáltok. - Gyere! - szólal meg egy hang a hátam mögül. - El kell

tűnnünk innen. - A kutyám - mondom. Nem is tudom, kihez beszélek,

mert nem ismerem föl a hangot. - A kutyám... Bernie Kosart meg fogja fojtani a bestia, és a világon sem-

mit nem tehetek ellene. Utána pedig én következem. Gon-dolkodás nélkül föláldoznám érte az életem. Fölüvöltök. Bernie Kosar felém fordítja a fejét, arca eltorzul a fájdalomtól és a tudattól, hogy közel a halál.

- Tűnjünk innen! - kiáltja az a valaki a hátam mögött, és fölráncigál a földről.

Bernie Kosar a szemembe néz. Menj - mondja. - Menekülj, amíg lehet. Nincs sok időd.

Valahogy sikerül talpra vergődnöm. Forog velem a világ, minden elhomályosul körülöttem, csak Bernie szemét látom tisztán. Akármit is üzen a gondolataival, a szeme azt üvölti: „Segítség!"

- Tűnjünk innen! - mondja ismét a hang. Még mindig nem fordulok felé, de most már tudom, ki az. Mark már nem az iskolában bujkál, hanem engem próbál megmenteni. Ez csak azt jelentheti, hogy Sarah is jól van. Egy másodpercre megkönnyebbülök, de aztán az érzés gyorsan szertefoszlik. Most, ebben a pillanatban egyetlenegy dolog számít. Bernie Kosar az oldalán fekszik, üveges tekintete rám szegeződik. Megmentette az életemet. Most nekem kell megmentenem az övét.

Mark a hónom alá nyúl, és hátrafelé húz, minél messzebb a tisztáson zajló küzdelemtől. Kiszabadítom magam a szo-rításából. Bernie Kosar szeme lassan lecsukódik. Mindjárt vége, villan át az agyamon. Nem fogom végignézni, ahogy meghalsz - üzenem neki. - Sok mindent hajlandó vagyok vé-gignézni, de azt nem, hogy a szemem láttára halsz meg. Semmi válasz. A bestia még jobban összeszorítja állkapcsát. Érzi, hogy áldozata mindjárt kiszenved.

Teszek egy bizonytalan lépést előre, és kihúzom a tőrt az övemből. Megmarkolom, mire rögtön életre kel és fölizzik a kezemben. Hiába is hajítanám el, lepattanna a bestiáról, a tálentumaimra pedig nem számíthatok. A döntés egyszerű: nincs más választásom, támadni kell.

Veszek egy nagy levegőt. Egész testemben remegek, min-den tagomban érzem a kimerültséget, és nincs olyan porcikám, amelyik ne fájna.

— Ne! - kiáltja Mark a hátam mögül. Futva indulok a bestia felé. Csukott szemmel próbálja ki-

szorítani az életet Bernie Kosarból; a holdfény megcsillan tó-csába gyűlt vérükön. Már csak tíz méter választ el tőle. Öt. A bestia pont abban a pillanatban nyitja ki a szemét, amikor elrugaszkodom. Sárga szeme azonnal megtelik gyűlölettel, amint meglátja, hogy a tőrt két kézzel szorítva, fejem fölé emelt karral repülök felé, mintha valami hősies álomban lennék, amiből soha nem akarok fölébredni. Elengedi Bernie Kosar torkát, és felém kap, de látom rajta, hogy tudja: elké-sett. A tőr pengéje várakozón fölragyog, én pedig markolatig döföm a bestia szemébe. Nyálkás folyadék fröccsen ki belőle.

A szörnyeteg vérfagyasztó üvöltést hallat - nehéz elképzelni, hogy a holtak nem támadnak fel tőle.

A hátamra zuhanok. Fölemelem a fejem, és látom, hogy a bestia felém tántorog. Kétségbeesetten igyekszik kihúzni a tőrt a szeméből, de túl nagy a keze, a tőr pedig túl kicsi. A mogadoriak fegyverei különös módon működnek, amit nem igazán értek - valószínűleg a párhuzamos világok közti titokzatos átjárók miatt. A penge sem kivétel: a körülöttünk mindent beborító feketeség örvénylő tölcsérként áramlik a bestia szemébe, mint a halál tornádója.

Amikor az utolsó fekete felhő is eltűnik a koponyájában, a bestia elnémul, a tőr pedig egy hangos cuppanással eltűnik a szemüregében. A szörnyeteg karja bénán a teste mellé hul-lik. A keze remegni kezd. A remegés egyre erősödik, és ha-marosan már az egész hatalmas test rázkódik. Aztán mindez egyszer csak véget ér, a bestia megtántorodik, és hátrazuhan. A fák fölfogják az esést, ezért nem terül ki teljesen. Ülő helyzetben haldoklik, de még így is van vagy hat-hét méter magas. Csönd borul az erdőre, mintha minden azt várná, mi következik most. Ekkor valaki elsüt egy fegyvert, de olyan közel hozzám, hogy másodpercekig cseng tőle a fülem. A bestia vesz egy nagy levegőt, és bent tartja, mintha meditálna, aztán hirtelen szétrobban a feje. Koponyaszilánkok, agyvelő- és húscafatok borítanak be mindent, hogy aztán villámgyorsan hamuvá porladjanak.

Elnémul az erdő. Elfordítom a fejem, és Bernie Kosarra pillantok, aki még mindig mozdulatlanul, csukott szemmel fekszik az oldalán. Nem tudom, életben van-e. Miközben nézem, újra átváltozik: lassan zsugorodni kezd, de továbbra sem mozdul. Levelek zörögnek, gallyak reccsennek a hátam mögött. Valaki közeledik.

Minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy néhány centire föl tudjam emelni a fejem. Kinyitom a szemem, és hunyorogva körülnézek. Arra számítok, hogy Mark az, de tévedek. Valaki más magasodik fölém. Elakad a lélegzetem. Csak egy sötét alakot látok a holdfényben. Még egy lépéssel közelebb jön, a feje eltakarja a holdat, nekem pedig kikerekedik a szemem a rémülettől.

HARMINCHARMADIK

FEJEZET

K I T I S Z T U L A K É P . A K I M E R Ü L T S É G , A F Á J D A L O M É S

a félelem ellenére elmosolyodom. Megkönnyebbülten nézek a közeledő alakra: Henri. Puskáját a földre dobja, és letérdel mellém. Az arca csurom vér, az inge és a farmerja cafatok-ban lóg, a nyakán és mindkét karján sebek éktelenkednek, a szemében pedig páni félelem ül, ahogy rám néz.

- Vége? - kérdezem. - Cssss - mondja válasz helyett. - Megsebesültél? Eltalált

valamelyik tőr? - Igen, a hátamon - felelem. Behunyja a szemét, és megrázza a fejét. A zsebébe nyúl, és

előveszi azokat a kis, kerek kavicsokat, amiket a Ládából vett ki, mielőtt kiléptünk a háztartástan-teremből. Remeg a keze.

- Nyisd ki a szád - mondja. Az egyik követ berakja a számba. - Tartsd a nyelved alatt! Ne nyeld le. - A hónom alá nyúl és fölsegít. Csak akkor engedi el a karomat, amikor már visszanyertem az egyensúlyomat. Megfordít, és vizsgálgatni kezdi a sebet a hátamon. Fölforrósodik az arcom. A kő mint-ha új életet lehelne belém. A végtagjaim még mindig fájnak a kimerültségtől, de legalább visszatért beléjük annyi erő, hogy mozgatni tudjam őket.

- Mi ez? - Lorieni só. Lelassítja és enyhíti a tőr hatását - válaszolja

Henri. - Úgy fogod érezni, hogy feltöltődsz energiával, de ez nem tart sokáig. Vissza kell mennünk az iskolába, amilyen gyorsan csak lehet.

A követ hidegnek érzem, és egyáltalán nincsen sós íze - igazából semmilyen íze nincs. Végignézek magamon, és lesöpröm a ruhámról a bestia maradványainak hamuját. - A többiek jól vannak? - kérdezem. - Hatodik súlyosan megsebesült - mondja Henri. - Sam odaviszi a furgonhoz, aztán értünk jön. Ezért kell visszajut-nunk az iskolához. - Sarah-t nem láttad?

- Nem. - Mark itt volt az előbb. Mikor jöttél, először azt hittem, ő az. - Nem láttam. A Henri mögött fekvő kutyára pillantok. - Bernie Kosar... - mondom halkan. Bernie még mindig zsugorodik: eltűnnek a pikkelyei, és visszatér barnásfekete szőre. Azt az alakot veszi föl, amit az utóbbi időben viselt a közelemben: lelógó fülek, rövid lábak, nyúlánk test. Egy nedves orrú beagle, aki bármikor kapható egy kis futásra. - Megmentette az életemet. Ugye tudtad, hogy kiméra? - Persze hogy tudtam. - Miért nem mondtad el? - Mert így olyankor is szemmel tarthatott, amikor én nem lehettem melletted. - De hogy került ide? - Velünk együtt jött az űrhajón. Hirtelen eszembe jut a kitömött állat, amivel a hajón ját-szottam. Valójában Bernie Kosar volt az - bár eredetileg Hadleynek hívták. Odalépünk hozzá. Leguggolok, és megsimogatom Bernie oldalát. - Igyekeznünk kell, nincs sok időnk - szólal meg Henri. Bernie Kosar mozdulatlanul fekszik. Az erdő életre kel, ár-nyak kavarognak körülöttünk, ami csak egy dolgot jelenthet, de nem érdekel. Fülemet a kutya bordáira szorítom. Tompa dobbanásokat hallok. Még mindig ver a szíve. Nem halt meg.

Az egész teste csupa seb, mintha mindenhonnan vér szivá-rogna belőle. Az egyik mellső lába eltört, természetellenes szögben mered oldalra. De akkor is életben van. Gyengéden fölemelem, és a karomba veszem, mint egy csecsemőt. Henri segít fölállni, aztán a zsebébe nyúl, kivesz egy újabb sókavicsot, és a szájába csúsztatja. Eszembe jut, hogy talán saját magára gondolt, amikor azt mondta, nincs sok időnk. Ekkor hirtelen megpillantok valamit a combján: egy kéken világító sebet, amiből vér szivárog. Őt is eltalálta az egyik katona tőre. Lehet, hogy szintén csak a sókavicsnak köszönheti, hogy képes állva maradni?

- A puskát itt hagyjuk? - kérdezem. - Elfogyott a lőszerem. Kilopakodunk a tisztásról, nem rohanunk. Bernie Kosar

mozdulatlanul hever a karomban, de érzem, hogy nem szállt

el belőle az élet. Egyelőre még nem. Pár perc múlva kiérünk a fák közül, magunk mögött hagyjuk az ágakat, a bokrokat és a rothadó levelek szagát.

- Mit gondolsz, tudsz futni? - kérdezi Henri. - Nem - felelem. - De akkor is futok. Zajt hallunk a távolból: morgást és lánccsörgést. Vadállati üvöltés hasít az éjszakába. Nem olyan

fenyegető, mint az előzőek, de ahhoz éppen elég hangos, hogy tudjuk, újabb bestia közeledik.

- Ez már tényleg sok - mondja Henri. Ágak reccsennek a hátunk mögött. Megfordulunk, de hiá-

ba kémleljük az erdőt, túl sűrű, semmit nem látunk. Fölkap-csolom a fényt a bal tenyeremben, és a fák közé világítok. Hét vagy nyolc katona áll a fákkal egy vonalban, és ahogy meglátják a fényt, mindnyájan előhúzzák a kardjukat. A kardok azonnal életre kelnek, különböző színekben ragyogva merednek ránk.

- Ne! - kiáltja Henri. - Ne használd a tálentumokat, le- gyengítenek.

De már késő. Lekapcsolom a fényt. Visszatér a szédülés meg a gyengeség, aztán a fájdalom is. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy a katonák ránk rontsanak. De nem mozdulnak. Egyetlen hang sem hallatszik a bestia morgásán kívül. Majd egyszerre kiáltások harsannak mögöttünk. Megfordulok. A világító kardok elindulnak felénk. Nagyjából húsz méterre lehetnek tőlünk. Az egyik katona magabiztosan nevet. Kilenc felfegyverzett harcos áll három elgyötört, több sebből vérző ellenféllel szemben, akik a bátorságukat leszámítva teljesen fegyvertelenek. Az egyik oldalon a bestia vár ránk, a másik irányból a katonák közelednek. Választhatunk.

Henri rezzenéstelen arccal veszi tudomásul a fejleménye-ket. Kivesz még két kavicsot a zsebéből, és az egyiket oda-nyújtja nekem.

- Az utolsó kettő - mondja remegő hangon, és látom rajta, hogy ez a néhány szó is nagy erőfeszítésébe kerül.

A számba csúsztatom a kavicsot, és bedugom a nyelvem alá, noha még az előzőből is van egy kicsi. Azonnal erőre ka-pok tőle, mintha újjászülettem volna.

- Mi legyen? - kérdezi Henri. Körül vagyunk véve. Henri, Bernie Kosar és én - csak mi

hárman maradtunk. Hatodik súlyosan megsebesült, Sam próbálja gondját viselni. Mark az imént még itt volt, de aztán

eltűnt. Sarah remélhetőleg még mindig az iskolában bujkál, ami nagyjából százötven méterre van előttünk. Veszek egy mély lélegzetet, és beletörődöm az elkerülhetetlenbe.

- Nem hiszem, hogy sokat számítana, merre megyünk - válaszolom, és Henrira pillantok. - De az iskola itt van előt-tünk, és azt mondtad, Sam nemsokára ott lesz.

Ekkor Henri olyat tesz, ami teljesen váratlanul ér: elmo-solyodik. Megmarkolja a vállamat és megszorítja. A szeme vörös a fáradtságtól, mégis megkönnyebbülést látok benne - megkönnyebbülést és valami bölcs derűt, olyasvalakiét, aki elfogadja, hogy egyszer mindennek vége.

- Megtettük, ami tőlünk telt. Ennyire volt elég. De átko-zottul büszke vagyok rád! - mondja. - Nagyszerűen harcol-tál. Mindig is tudtam, hogy így lesz. Soha nem kételkedtem benne.

Lehajtom a fejem. Nem akarom, hogy sírni lásson. Ma-gamhoz szorítom Bernie Kosart. Mióta a karomba vettem, most először ad valamiféle életjelet: fölemeli a fejét, és meg-nyalja az arcomat. Csak egyetlen szót üzen, mint akinek az erejéből nem futja többre: Bátorság!

Fölszegem a fejem. Henri odalép hozzám és átölel. Be-hunyom a szemem, és a nyakába temetem az arcomat. Még most is reszket, gyengének és törékenynek érzem a testét, ahogy megöleljük egymást. Én is alig állok a lábamon, de még mindig több erő van bennem. Hát ennyi - gondolom. Emelt fővel fogunk szembenézni a végzettel, akárhogyan jön is el értünk. Legalább a méltóságunkat megőrizzük.

- Nagyszerűen harcoltál - ismétli Henri. Kinyitom a szemem. A válla fölött látom, hogy a katonák

közelebb jöttek, már alig hat-hét méterre állnak tőlünk. Egyikük kezében ezüstszürkén lüktető tőrt pillantok meg. Földobja a levegőbe, elkapja, majd ugyanazzal a mozdulattal Henri felé hajítja. Fölemelem a kezem, és eltérítem. Fél méterrel elkerüli Henrit. Noha a kavics fele még megvan a számban, az erőm szinte azonnal elhagy.

Henri megfogja az egyik karomat, a vállára teszi, és átfogja a derekamat. Így tántorgunk tovább. Nemsokára meglátjuk a bestiát: a focipálya közepén áll, pontosan velünk szemben. A mogadoriak követnek minket. Talán látni akarják a bestiát pusztítás közben, kíváncsiak, hogyan végez velünk. Minden egyes lépés nagyobb erőfeszítést igényel, mint az előző. A szívem majd kiugrik a mellkasomból. Érzem a halál közelségét, és rettegés tölt el. De legalább itt

van mellettem Henri. És Bernie Kosar. Örülök, hogy nem egyedül kell szembenéznem a halállal. Katonák állnak a bestia mögött is. Ha esetleg túljutnánk a szörnyetegen, akkor is egyenesen a kivont karddal várakozó mogadoriak karjaiba sétálnánk.

Semmi esélyünk. Ahogy kilépünk a pályára, minden pil-lanatban arra számítok, hogy a bestia lesújt ránk hatalmas öklével. De nem történik semmi. Amikor már csak tíz lépés-re vagyunk tőle, megállunk. Egymásra támaszkodva várjuk a végjátékot.

Ez a bestia csak feleakkora, mint az, amelyiket megöltem, de így is olyan nagy, hogy nem okozhat neki gondot az eltiprásunk. Sápadt, szinte már átlátszó bőr feszül kiálló bor-dáin és bütykös végtagjain. Karján és oldalán rózsaszín he-gek éktelenkednek. Fehér szemével vakon mered maga elé. Áthelyezi a súlypontját, lekuporodik, a fűhöz közel hajolva szimatolni kezd - így próbálja megtudni azt, amit a szeme nem árul el neki. Megérzi, hogy ott állunk előtte. Halkan föl-mordul. Nyomát sem érzem benne annak a gyilkos dühnek és rosszindulatnak, ami csak úgy sugárzott a másik kettőből. Nincs benne se vérszomj, se pusztításvágy. Inkább csak fé-lelem és szomorúság. Megnyitom magam a belőle áradó ér-zelmek előtt. Kínzást látok és éhezést. Egy nyirkos barlangot valahol a föld mélyén, ahova nem hatolnak le a nap sugarai. A bestia évek óta kucorog ebben a lyukban, hiába próbál föl-melegedni, csak hideg és nedvesség veszi körül. Látom, ahogy a mogadoriak egymásnak uszítják a bestiákat, hogy megeddzék őket, mert így lesznek könyörtelenek és gonoszak.

Henri elengedi a karomat. Nem bírom tovább tartani Ber-nie Kosart, ezért óvatosan lefektetem a fűbe. Percek óta meg sem mozdult, talán már nem is él. Teszek egy lépést előre, aztán térdre rogyok. A katonák kiabálnak valamit. Nem ér-tem a nyelvüket, de a hangsúlyból hallom, hogy türelmetle-nek. Egyikük suhint a kardjával, és a hegyéből kirepülő tőr csak centiméterekkel kerül el - fehér villanás, ami fölhasítja a pólómat. Térden állva nézek a fölém tornyosuló bestiára. Fegyver dörren, de a lövedék magasan a fejünk fölött száll el. Figyelmeztető lövés volt, hogy a bestia végre lásson munká-hoz. A szörnyeteg összerezzen. Újabb tőr süvít a levegőben, és a bal könyöke alatt találja el a bestiát. Fölemeli a fejét, és nagyot üvölt a fájdalomtól.

Sajnálom - próbálom gondolatban üzenni neki. - Sajnálom, hogy erre kényszerítenek. Megfosztottak az élettől. Nincs olyan teremtmény, aki ilyen bánásmódot érdemelne. Elragadtak a saját bolygódról és a pokol bugyraiba zártak, hogy egy olyan háborúban harcolj, amihez semmi közöd. Vertek, kínoztak, éheztettek. A tengernyi fáj dalomért és szenvedésért, amit átéltél, csakis őket okolhatod. Ez közös bennünk. Mindkettőnk szenvedésének ők az okozói.

Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy eljuttassam hozzá a képeimet. Nem fordítja el a fejét. Valamilyen szinten érzékeli a gondolataimat. Megmutatom neki a Lorient, a ha-talmas óceánt, a sűrű erdőket, az élettől lüktető, zöldellő dombokat. A kék vízben szomjukat oltó állatokat. A harmó-niában élő, büszke lorinokat. Azután megmutatom neki a poklot, amely rájuk zúdult, a lemészárolt férfiakat, nőket és gyerekeket. A mogadoriakat. A hidegvérű gyilkosokat, akik könyörtelenül elpusztítanak mindent, ami az útjukba kerül. Ostoba hanyagságuknak köszönhetően a saját bolygójukat is elpusztították. Hol ennek a vége? Megmutatom neki Sarah-t és mindazt, amit iránta érzek. A boldogságot, amit jelent ne-kem, ha vele vagyok. És a fájdalmat, amit akkor érzek, ha el kell hagynom. Mindezt a mogadoriak miatt. Segíts nekem! - üzenem. - Segíts véget vetni az öldöklésnek. Harcoljunk együtt! Nem sok erőm maradt, de ha mellém állsz, nem hagylak cserben.

A bestia az égnek emeli a fejét, és elbődül. Hosszan, ke-servesen. A mogadoriak érzik, mi történik, és nem várnak tovább. Tüzelni kezdenek. Megfordulok, és látom, hogy az egyik aknavető engem vett célba. A katona meghúzza a ra-vaszt, és a fehér halál elindul felém, de a bestia villámgyorsan lehajol, és elnyeli a lövedéket. Pofája megvonaglik a fájdalomtól, egy pillanatra lehunyja a szemét, de aztán azonnal ki is nyitja. Most már érzem benne a dühöt.

Arccal előre a fűre hanyatlok. Valami végigsúrol, de nem látom, mi az. Mögöttem Henri felüvölt a fájdalomtól. Meg-fordulok. Tíz méterre fekszik tőlem, arccal az ég felé, a testé-ből füst száll föl. Fogalmam sincs, mi találhatta el, de valami erős és halálos. Pánikba esem. Ne! Henri! Csak őt ne! - gon-dolom kétségbeesetten.

A bestia meglendíti a karját, és egyszerre több katonát meg fegyvert is elhallgattat vele. Újra elbődül. Fölnézek, és látom, hogy a szeme vörösen izzik a haragtól. Eljött a megtorlás ideje, a lázadásé. Felém pillant, mintha látna,

aztán megfordul, és üldözőbe veszi fogvatartóit. Hamarosan elhallgatnak a fegyverek. Öld meg mindet! - gondolom. - Harcolj nemesen és tisztességgel, de öld meg őket mind egy szálig!

Fölemelem a fejem. Bernie Kosar mozdulatlanul fekszik a füvön. Henri tíz méterre tőlem, szintén nem mozdul. El-kezdek kúszni felé. Minden egyes centiméterért meg kell küzdenem. Amikor végre odaérek mellé, látom, hogy résnyi-re nyitva a szeme. Még lélegzik, de az orrából és a szájából vér szivárog. A karomba veszem, és az ölembe húzom a fejét Gyenge és törékeny a teste, érzem, hogy haldoklik. Megreb-ben a szempillája. Rám néz, fölemeli a kezét, és az arcomhoz szorítja. Elsírom magam.

- Itt... itt vagyok - hüppögöm. Mosolyogni próbál. - Ne haragudj, Henri. Az én hibám. El kellett volna mennünk, amikor mondtad.

- Nem, nem a te hibád. - Ne haragudj - ismétlem szipogva. - Remekül küzdöttél - suttogja. - Nagyszerűen. Mindig

tudtam, hogy így lesz. - Vissza kell mennünk az iskolához - motyogom. - Sam

talán már ott van. - Figyelj rám, John. Minden, amit tudnod kell,, a Ládában

van. A levélben. - Még nincs vége. Ne add föl! Érzem, hogy egyre távolodik. Megrázom. Nagy nehezen

újra kinyitja a szemét. Vér buggyan ki a szájából. - Nem véletlenül jöttünk Paradise-ba. - Fogalmam sincs,

miről beszél. - Olvasd el a levelet... - Henri! - Letörlöm a vért az álláról. A szemembe néz. - Ti vagytok a Lorien örökösei, John. Te és a többiek. A

bolygó utolsó reménye. A titkok... - De nem tudja befejezni, mert köhögni kezd. Még több vér csurog a szájából. Ismét lecsukódik a szeme. - A Láda, John...

Magamhoz húzom és átölelem. Elernyed a teste. Már alig lélegzik.

- Együtt sikerülni fog, Henri. Visszamegyünk. Ígérem! - mondom, és behunyom a szemem.

- Légy erős. - Megint kitör belőle a köhögés, de folytatja, amit elkezdett. - A háborút... meg lehet nyerni... Találd meg a többieket... Hatodik... Az erőtök... - nyögi még, aztán el-csuklik a hangja.

Megpróbálok fölállni, de képtelen vagyok rá. Annyi erőm alig maradt, hogy levegőt vegyek. A távolból hallom a bestia üvöltését. A mogadoriak még mindig tüzelnek. A lövések fé-nye és hangja áthatol a stadion lelátói fölött, de ahogy múl-nak a percek, egyre kevesebb lövés dörren, és végül már csak egy fegyver marad. Leeresztem Henrit. Az arcára simítom a tenyeremet, mire kinyitja a szemét. Tudom, hogy utoljára néz rám. Még egyszer nagy levegőt vesz, kifújja, aztán lassan lehunyja a szemét.

- Semmiért nem adnám a veled töltött időt, kölyök. Az egész Lorienért sem. Az egész nyamvadt világért sem - mondja, és amikor az utolsó szó is elhagyja az ajkát, tudom, hogy vége. Remegő kézzel szorítom magamhoz, és kitör be-lőlem a zokogás. Érzem, hogy hatalmába kerít a kétségbeesés és reményvesztettség. Henri karja élettelenül lóg a fűbe. Két kezembe fogom a fejét, és a mellkasomhoz húzom. Ringatózom előre-hátra, és úgy sírok, mint még soha. A nyakamban lógó amulett kéken fölizzik, egy másodpercre megnő a súlya, majd újra elhalványul.

Ülök a fűben, és Henrit ölelem, miközben az utolsó fegy-ver is elnémul. Már nem érzek fájdalmat; szép lassan kezdek föloldódni az éjszaka hidegében. A hold és a csillagok tengere ragyog a fejem fölött. Nevetést sodor felém a szél. A hang irányába fordulok. Elhomályosuló tekintetemmel egy felderítőt pillantok meg úgy tíz lépésre. Hosszú, fekete kabát van rajta, kalapja a szemébe húzva. Kibújik a kabátból, és leveti a kalapját, előtárja halálosan sápadt, kopasz fejét. A háta mögé nyúl, és előhúz az övéből egy vadászkést. A pengéje legalább harminc centi hosszú. Lehunyom a szemem. Már nem érdekel. A felderítő ziháló légzése egyre közelebb ér. Már csak három méterre van tőlem, már csak kettőre. Aztán a léptek elhallgatnak. A felderítő fájdalmasan nyög, és gurgulázó hang tör elő a tüdejéből.

Kinyitom a szemem. Olyan közel van hozzám, hogy érzem a szagát. A vadászkés kihullik a kezéből, és a mellkasa bal oldalán, ahol a szíve lehet, egy konyhakés hegye bukkan elő. Aztán a kés eltűnik. A mogadori térdre rogy, majd az oldalára dől és elporlad. Mögötte Sarah áll könnyes szemmel, reszkető jobb kezében a kés. Eldobja, odaszalad hozzám, és átölel minket. Még akkor is a karomban tartom Henrit, amikor a fejem oldalra csuklik, és minden elsötétül előttem. A harc véget ért, az iskola

romokban, a fák kidőltek, a futballpálya tele hamuval, és én csak tartom a karomban Henrit. Sarah pedig engem.

H A R M I N C N E G Y E D I K

F E J E Z E T

K É P E K V I L L A N N A K F Ö L . M I N D E G Y I K A M A G A M Ó D J Á N

szomorú vagy vidám. Néha mindkettő. Az egyik véglet az áthatolhatatlan, reménytelen sötétség, a másik a szinte felfoghatatlan boldogság, amely olyan vakító fénnyel ragyog, hogy bántja a szememet. Állandóan váltakoznak a képek, mintha egy láthatatlan kéz cserélné őket egyfolytában. Jön egyik a másik után. Kattanás. Állj! Merevítsd ki ezt a képet. Nézd meg jól, akármit látsz is rajta. Henri mindig azt mondta: az emlékezés ára a fájdalom, ami vele jár.

Meleg nyári nap van, a fű hűsen zöldell a kék ég alatt. A szél a tenger frissességét sodorja felénk. Egy férfi közeledik a házhoz, kezében aktatáska. Fiatalember, a haja rövid, barna, az arca frissen borotvált, öltözéke sportos. Némi feszültség érződik rajta, ahogy egyik kezéből a másikba veszi az akta-táskát. Homlokán apró verejtékcseppek csillognak. Bekopog. A nagyapám nyit ajtót, beinvitálja, aztán az ajtó becsukódik mögöttük. Tovább szaladgálok a kertben. Hadley hol ilyen, hol olyan alakban ugrál mellettem. Néha átrepül a fejem fö-lött, máskor rám ugrik. Birkózunk a fűben, és annyit nevetek, hogy már fáj tőle a hasam. Úgy telik az idő, ahogy csakis egy gondtalan gyermek számára telhet, amikor még ártatlan és legyőzhetetlen.

Eltelik tizenöt perc. Talán kevesebb. Ebben a korban a na-pok még örökké tartanak. Nyílik, majd csukódik az ajtó. Föl-nézek. A nagyapám áll előttem azzal a férfival, akit az előbb láttam. Mindketten engem figyelnek. - Szeretnék bemutatni neked valakit - szól a nagyapám. Fölállok, és összepaskolom a két kezem, hogy leverjem róla a piszkot. - Ő Brandon - mondja nagyapa. - A Cépanod. Tudod, mit jelent ez? Megrázom a fejem. Brandon. Hát így hívták. Annyi év után csak most bukkan fel a neve az emlékeim közül.

- Azt jelenti, hogy mostantól nagyon sok időt fogtok együtt tölteni. Ti ketten összetartoztok. Érted? Bólintok, aztán odamegyek a fiatalemberhez, és kezet nyújtok neki, ahogy annyiszor láttam a felnőttektől. Brandon elmosolyodik, fél térdre ereszkedik. Jobbjába fogja parányi kezemet, és összezárja körülötte az ujjait. - Örülök, hogy megismerhetem, uram - mondom. Nyílt tekintetéből kedvesség sugárzik, ahogy rám néz - mint aki örök hűséget esküszik nekem, és fölajánlja a szolgálatait; persze amilyen kicsi vagyok, még nem tudhatom, mit jelent a hűség és a szolgálat. Bólint, és ahogy bal kezét a jobbjára helyezi, teljesen eltün-teti alatta az enyémet. Mosolyogva néz rám. - Drága gyermekem - feleli. - Részemről a megtiszteltetés.

***** Fölriadok. A hátamon fekszem, a szívem vadul zakatol, és levegő után kapkodok, mint aki futott. A szemem még csukva van, de érzem a hosszú árnyékokból és a szoba friss illatából, hogy nemrég kelt föl a nap. Visszatér a fájdalom, sajognak a végtagjaim. Aztán a testi fájdalom helyébe másmilyen gyötrelem lép, amint eszembe jutnak az elmúlt éjszaka történtek. Veszek egy nagy levegőt, aztán kifújom. Könnycsepp gör-dül le az arcomon. Még mindig nem nyitom ki a szemem. Ostoba módon abban reménykedem, hogy ha én nem látom meg a napot, akkor a nap sem lát meg engem, és az éjszakai események meg nem történtté tehetők. Egész testemben remegni kezdek, a néma sírásból hangos zokogás lesz. Megrázom a fejem, és hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Tudom, hogy Henri halott, és nincs az a remény, ami ezen változtathatna.

Valami megmozdul mellettem. Megdermedek, próbálok mozdulatlan maradni, nehogy fölfedezzenek. Valaki meg-érinti az arcomat. Gyengéd érintés, tele szeretettel. Kinyitom a szemem. Lassan hozzászokik a hajnali fényhez, és egy ismeretlen szoba mennyezetét pillantom meg. Fogalmam sincs, hol vagyok és hogyan kerültem ide. Sarah ül mellet-tem. Megsimogatja az arcomat, hüvelykujját végighúzza a szemöldökömön. Aztán odahajol hozzám és megcsókol. Bárcsak örökre el tudnám raktározni ezt a csókot! Elhúzódik, én pedig veszek egy mély lélegzetet, behunyom a szemem, és megpuszilom a homlokát.

- Hol vagyunk? - kérdezem.

- Egy szállodában, ötven kilométerre Paradise-tól. - Hogy kerültünk ide? - Sam hozott ide minket. - Hogy talált ránk? Mi történt? Emlékszem rád, ahogy

odajössz hozzám, de azután minden kiesett - mondom. - Majdnem olyan, mintha csak álom lett volna.

- A pályán vártam veled, aztán jött Mark, és segített el-vinni Sam kocsijához. Képtelen voltam tovább bujkálni. Nem bírtam már a suliban maradni, miközben nem tudtam, mi történik odakint. Gondoltam, talán segíthetek.

- De még mennyire - felelem. - Megmentetted az életemet.

- Megöltem egy földönkívülit - mondja, és érzem, hogy még nem egészen fogta föl.

Gyengéden a fejem alá nyúl. Megpróbálok fölülni. Félig sikerül is, aztán Sarah segít, de vigyáz, hogy ne érjen a háta-mon lévő sebhez. Átvetem a lábam az ágy szélén, és lenyúlok a bokámon lévő forradásokhoz. Az ujjammal kitapogatom és megszámolom őket. Még mindig csak három van, ami azt jelenti, hogy Hatodik is túlélte az éjszakát. Pedig már beletörődtem, hogy életem hátralévő részét egyedül fogom tölteni, magányos vándorként, aki sehol sem pihenhet meg. De nem leszek egyedül. Hatodik is él, itt van velem, ő a kapocs köztem és a múltam között.

- Hatodik jól van? - Igen - feleli Sarah. - Megszúrták és egy lövés is eltalálta,

de most már jól van. Nem hiszem, hogy túlélte volna, ha Sam nem viszi el a furgonhoz.

- Hol van? - A szomszéd szobában Sammel és Markkal. Fölállok. Az izmaim és az ízületeim tiltakoznak, minde-

nem el van merevedve. Tiszta póló és rövidnadrág van raj-tam. Szappan illatát érzem a bőrömön. A sebeimet kitisztí-tották, bekötözték, és amelyiket kellett, össze is varrták.

- Ezt mind te csináltad? - kérdezem. - Nagy részét igen. Az öltések nem mentek könnyen. A

fejeden lévő seb volt a minta, amit még Henri varrt össze. Sam is segített.

Rápillantok, ahogy az ágyon ül, két lábát maga alá húzva. Megakad a szemem valamin: az ágy végében egy apró kupac domborodik a takaró alatt. Megdermedek, és azonnal a tornateremben látott menyétek jutnak eszembe. Sarah

észreveszi, mit nézek, és elmosolyodik. Négykézláb odamászik az ágy végébe.

- Van itt valaki, aki üdvözölni szeretne - mondja, azzal megfogja a takaró szélét, és óvatosan fölemeli. Bernie Kosar alszik alatta. Jobb mellső lába sínbe van téve, a teste tele ki-sebb-nagyobb sebekkel, de akárcsak az enyémeket, azokat is kitisztította valaki. Lassan kinyitja a szemét - vörös a kime-rültségtől. A fejét nem emeli föl az ágyról, de bágyadtan csó-válni kezdi a farkát.

- Bernie! - sóhajtok, és letérdelek mellé. A fejére teszem a kezem. Nem bírom letörölni a mosolyt az arcomról. Öröm-könnyek szöknek a szemembe. Összegömbölyödve pihen, fejét a mancsán nyugtatja, tele van harci sérülésekkel, de a tekintete a régi. - Bernie Kosar, öregfiú, hát túlélted! Neked köszönhetem az életemet. - Azzal megpuszilom a fejét.

Sarah végigsimít a hátán. - Mark vitt téged, én pedig Bernie-t. - Mark... Sajnálom, hogy nem bíztam benne - szólalok meg. Sarah fölemeli Bernie Kosar egyik fülét. A kutya megfor-dul, megszagolja a kezét, majd végignyalja. - Na és igaz, amit Mark mond, hogy Bernie Kosar tíz méter magasra nőtt, és megölt egy kétszer akkora bestiát? Elmosolyodom. - Háromszor akkorát. Bernie rám pillant. Hazudós - ró meg gondolatban. Ráka-csintok, aztán fölállok, és Sarah felé fordulok. - Ez az egész... - mondom tétován - ...ez az egész olyan gyorsan történt. Nem borít ki? - Micsoda? Hogy beleszerettem egy fiúba, aki földönkívüli, és ez alig három napja derült ki, aztán hirtelen egy háború kellős közepén találtam magam? Nem, nem borít ki. Azt hiszem, egész jól fogadtam. Elmosolyodom. - Te egy angyal vagy! - mondom. - Nem, csak őrülten szerelmes. Leszáll az ágyról, és a nyakam köré fonja a karját. Átöleljük egymást, és csak állunk a szoba közepén. - El kell menned, ugye? - kérdezi egy idő után. Bólintok. Vesz egy mély lélegzetet, aztán remegve kifújja. Látom rajta, hogy a könnyeivel küszködik. Több könnyet láttam

és ejtettem az elmúlt huszonnégy órában, mint azelőtt egész életemben. - Nem tudom, hova kell menned és mit kell csinálnod, de várni fogok rád, John. A szívem a tiéd, akár akarod, akár nem. Magamhoz szorítom. - Az enyém pedig a tiéd - válaszolom.

Átvágok a szobán. Az íróasztalon ott áll a Láda. Mellette há-rom tömött táska, Henri számítógépe és az összes készpénz, ami a legutóbb fölvett összegből megmaradt. Biztos Sarah menekítette ki a Ládát a háztartástan-teremből. Ráteszem a kezem a fedelére. „A titkok" - így mondta Henri. Minden itt van benne. Nemsokára kinyitom majd, és megnézem, de most még nem. És azzal vajon mire utalhatott, hogy nem vé-letlenül jöttünk Paradise-ba?

- Te csomagoltál be nekem? - kérdezem Sarah-tól. - Igen. És valószínűleg ez volt a legszomorúbb dolgom

egész életemben. Fölemelem a táskámat az asztalról. Alatta egy nagy, barna

boríték hever, rajta a nevem. - Ez meg mi? - Nem tudom. Henri szobájában találtam. Az iskolától

egyenesen odamentünk, gyorsan összeszedtem, amit tud-tam, aztán eljöttünk ide.

Kinyitom a borítékot, és előveszek mindent, amit benne találok. A dokumentumok, amiket Henri készített nekem: születési anyakönyvi kivonatok, társadalombiztosítási kár-tyák, vízumok, satöbbi. Megszámolom őket. Tizenhét külön-böző személyazonosság, tizenhét különböző születési dátum. A legelső lapon egy ragasztócsíkos cédula Henri kézírásával: „Szükség esetére" Az irathalom alján egy másik, kisebb bo-ríték, amire Henri szintén ráírta a nevemet. Biztosan ezt a levelet említette, mielőtt meghalt. Még nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy elolvassam.

*****

Kinézek a szállodai szoba ablakán. Hó szállingózik a szürke égből. A talaj nem elég hideg, ezért a hó nem marad meg; amint a pelyhek földet érnek, azonnal el is olvadnak. Sarah autója és Sam apjának kék furgonja egymás mellett áll a par-kolóban. Kopognak. Sarah kinyitja az ajtót. Sam és Mark lép

be a szobába, mögöttük pedig Hatodik sántikál. Sam megölel, és részvétét fejezi ki Henri miatt. - Köszönöm - felelem. - Hogy érzed magad? - kérdezi Hatodik. Már nem a gu-miöltözékben van, hanem Henri egyik pulóverében, meg ugyanabban a farmerban, ami akkor volt rajta, mikor először láttam. Megvonom a vállam. - Jól vagyok. Persze fáj mindenem. És nehéznek érzem a testem. - Az a tőr miatt van. Nemsokára el fog múlni. - És te csúnyán megsebesültél? - kérdezem. Fölhúzza a pulóvert, és mutat egy sebet az oldalán, majd egy másikat a hátán. Összesen háromszor szúrták meg az éjjel, nem beszélve a számtalan apró vágásról és a jobb combját ért lövésről. Ez utóbbi be van kötve, azért sántít. Elmondja, hogy mire visszaértek a suliba, már túl késő volt, nem használhatta a gyógyító követ. Kész csoda, hogy egyáltalán életben maradt. Sam és Mark még mindig ugyanabban a ruhában vannak, ami tegnap volt rajtuk. Tiszta kosz mindkettőjük öltözéke, tele odaszáradt sár- és vérfoltokkal. Látszik a szemükön, hogy nem aludtak. Mark Sam háta mögött áll, és láthatóan zavarban van. - Mindig is tudtam, hogy egy igazi terminátor veszett el benned - mosolygok Samre. Bizonytalanul elneveti magát. - Jól vagy? - kérdezi. - Igen - felelem. - És te? - Megvagyok. Aztán Markra pillantok. - Sarah mondta, hogy az éjjel te vittél le a pályáról. Megvonja a vállát. - Örülök, hogy segíthettem. - Megmentetted az életemet, Mark. A szemembe néz. - Szerintem legalább egyszer mind megmentettünk va-

lakit tegnap éjjel. A fenébe is, engem Hatodik háromszor is megmentett. Te pedig szombaton kihoztad a kutyáimat. Most már kvittek vagyunk.

Nagy nehezen elmosolyodom. - Oké - felelem. - Örülök, hogy mégsem vagy olyan segg-

fej, amilyennek gondoltalak.

Féloldalas vigyorra húzza a száját. - Fogalmazzunk úgy, ha tudtam volna, hogy földönkívüli

vagy, aki bármikor szét tudja rúgni a seggemet, egy kicsit kedvesebb lettem volna hozzád az első naptól kezdve.

Hatodik az asztalhoz lép, és a csomagjaimra pillant. - Most már tényleg indulnunk kell - mondja, aztán együtt

érző pillantást vet rám. - De egyvalami még hátravan. Nem tudtuk, mit akarsz tenni vele...

Bólintok. Nem kell megkérdeznem, miről beszél. Sarahra pillantok. Hamarabb eljött ez az idő, mint gondoltam. Össze-rándul a gyomrom. Úgy érzem, mindjárt elhányom magam. Sarah odalép hozzám, és megfogja a kezemet.

- Hol van? - kérdezem.

*****

A talaj nedves az olvadó hótól. Szótlanul, Sarah kezét fogva megyek a fák között. Nagyjából másfél kilométerre vagyunk a szállodától. Sam és Mark mutatja az utat, a saját lábnyo-maikat követik, amiket néhány órája hagytak a sárban. Egy tisztást pillantok meg előttük, a közepén Henri fekszik egy falapra kiterítve. Az ágyáról elhozott szürke pokrócba csa-varták. Odamegyek hozzá. Sarah velem jön, és a vállamra te-szi a kezét. A többiek hátramaradnak. Fölemelem a pokrócot, hogy még egy utolsó pillantást vessek Henri arcára. Csukva a szeme, a bőre hamuszürke, az ajka kék a hidegtől. Megcsókolom a homlokát.

- Mit akarsz tenni, John? - kérdezi Hatodik. - Ha akarod, eltemethetjük. De el is hamvaszthatjuk.

- Hogyan hamvaszthatjuk el? - Bármikor tudok tüzet gyújtani. - Azt hittem, csak az időjárást tudod irányítani. - Nem az időjárást. Az elemeket. Rápillantok. Látom az arcán az aggodalmat - el kell tűn-

nünk, mielőtt erősítés érkezik. Nem válaszolok. Elfordítom a tekintetem, lehajolok Henrihoz, még egyszer megölelem, és átadom magam a gyásznak.

- Ne haragudj, Henri! - suttogom a fülébe. Behunyom a szemem. - Szeretlek. Én sem adnám semmiért az együtt töl-tött időt, egyetlen másodpercét sem. Vissza foglak vinni! Va-lahogyan visszaviszlek a Lorienre. Mindig viccelődtünk ezzel, de tényleg te voltál az apám, a legjobb apa, akit

kívánhattam magamnak. Soha nem foglak elfelejteni, soha egyetlen másodpercre sem. Szeretlek. Mindig is szerettelek.

Elengedem, betakarom az arcát a pokróccal, és gyengéden visszafektetem. Kiegyenesedem, és átölelem Sarah-t. Csak tart a karjaiban, amíg zokogok. Nagy sokára aztán kitörlöm a könnyeket a szememből, és bólintok Hatodiknak.

Sam segít eltakarítani az ágakat és leveleket, hogy Henri hamvai ne keveredjenek össze semmi mással. Aztán meg-gyújtja a pokróc egyik sarkát, Hatodik pedig lángra lobbantja a rögtönzött máglyát. Ahogy nézzük a tüzet, egyikünk szeme sem marad szárazon. Még Mark is elsírja magát. Senki nem szól. Végül kihunynak a lángok, és összeszedem Henri hamvait egy kávésdobozba, amit Mark előrelátóan magával hozott a szállodából. Amint megállunk valahol, szerzek majd egy méltóbb urnát. Mikor visszamegyünk a kocsihoz, a dobozt odateszem a furgon műszerfalára. Megnyugtat a tudat, hogy Henri is velünk tart, hogy ő is figyelni fogja az utat, mint annyiszor korábban, amikor együtt utaztunk.

Berakjuk a csomagjainkat a furgonba. Hatodik és az én holmim mellé Sam is betesz két táskát. Először meglepő-döm, de aztán rájövök, időközben megbeszélték Hatodikkal, hogy ő is velünk tart. Örülök neki. Sarah-val visszamegyünk a szállodába. Amint becsukódik mögöttünk a szoba ajtaja, megfogja a kezem, és szembefordul velem. - Megszakad a szívem - mondja. - Erős akarok lenni, de közben majd belepusztulok, hogy elmész. Megcsókolom a kezét. - Az én szívem már rég megszakadt - felelem. - Amint megállapodunk valahol, írok. És hívlak is, ha már nem jelent veszélyt. Hatodik dugja be a fejét a szobába. - Indulnunk kell - mondja sürgetően. Bólintok. Becsukja az ajtót. Sarah fölemeli a fejét, és meg-csókoljuk egymást. Ha nem kellene attól tartanunk, hogy a mogadoriak visszatérnek, és ezzel újra veszélybe sodrom, képtelen lennék elszakadni tőle. Ha nem kellene ettől tarta-nunk, örökre itt maradnék vele. Bernie Kosar még mindig az ágy végében fekszik. Csóválni kezdi a farkát, amikor óvatosan a karomba veszem, és kivi-szem a kocsihoz. Hatodik beindítja a motort és üresben járatja. Megfordulok, fölnézek a szállodára. Sajnálom, hogy

nem a házunk előtt állok, tudom, hogy azt soha többé nem fogom látni. A falakról hámló festék, a kitört ablakok, a fekete spaletták, a nap és eső hagyta nyomok - egyszer azt mondtam Henrinak, hogy olyan, mint a Paradicsom. De ez nem igaz többé. Paradise számomra már az elveszett Paradicsom. Megfordulok, és intek Hatodiknak. Becsukja az ajtót és vár. Sam és Mark kezet fognak, de nem hallom, hogyan köszön-nek el. Sam beül Hatodik mellé. Én is kezet rázok Markkal. - Sokkal többel vagyok adósod, mint amennyit valaha törleszteni tudnék - mondom. - Semmivel nem tartozol - rázza meg a fejét. - Te is tudod, hogy ez nem igaz. De nem felejtem el. Elfordítom a fejem. Nem akarom, hogy teljesen úrrá legyen rajtam a távozás miatti szomorúság. Csak egy hajszálon múlik, hogy nem roppanok össze. - Még találkozunk.

- Vigyázz magadra! - mondja búcsúzóul. A karomba veszem Sarah-t, és magamhoz szorítom, mint-

ha soha többé nem akarnám elengedni. - Visszajövök érted. Ígérem! Ha az lesz az utolsó, amit te-

szek életemben, akkor is visszajövök. Nyakamba fúrja az arcát. Bólint. - Számolni fogom a perceket - mondja. Még egy utolsó csók. Aztán szétválunk, és kinyitom a

furgon ajtaját. A tekintetünk összefonódik. A szája elé emeli a kezét, de nem fordul el. Egyikünk sem képes elfordulni. Beülök, és becsukom az ajtót. Hatodik rükvercbe kapcsol, ki-tolat a parkolóból, aztán elindulunk. Mark és Sarah egészen a parkoló végéig követnek. Sarah arcán patakokban folynak a könnyek. Megfordulok, és a hátsó ablakon keresztül nézek vissza rájuk. Integetek nekik. Mark visszaint, de Sarah csak áll dermedten. Hosszan nézem távolodó alakját, aztán a fur-gon lassít, elkanyarodunk, és ekkor végleg eltűnik a szemem elől. Előrefordulok, és az elsuhanó tájat bámulom. Behu-nyom a szemem, és magam elé képzelem Sarah arcát, mo-solyát. Egy nap újra együtt leszünk - mondom magamban. - És addig a napig szívemben őrizlek, minden gondolatomban velem leszel.

Bernie Kosar fölemeli a fejét az ölemben, én pedig a hátára teszem a kezem. Dél felé tartunk. Mi négyen, együtt, előre a következő városba. Akármelyik lesz is az.