Tuz, vér, ember

Összegyúrva homok a vérrel…

Juhász Ferenc: Világtuz

Világunk tuzben keletkezett, földünk emberi története vérrel színezett, mondhatni

legkézenfekvobb szimbolikánkban a piros szín talán a legegyértelmubb, mindannyiunk

elmúlhatatlan gyermekségében legmegközelíthetobb – szinte egyezményes jelentéssel.

Bizonyos, hogy az ember mögé képzelt drapéria piros, ha az iménti szimbolika jegyében

fogalmazunk. Részegh Botond képi megnyilatkozásaiban az embert rendre ebben a jelképi

kontextusban mutatja föl – a tuz körül melegedo kezek vagy a tragikus sorsában megtöretett

ember folytonos kivérzése akárha egyazon színmezo volna. A képek alaptónusa tehát

valamilyen árnyalatban ezt a színt hordozza, sot, az alaptónuson telítettebben megjelenik

tuzként, vérként, megmutatkozik kapcsolatában az emberrel, amely kapcsolat nemhogy

szoros, de egyenesen megszakíthatatlan. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a staffázs idorol idore

elotérbe kerül: a dráma lejátszásában átveszi az ot megilleto foszerepet.

Az egyik foszerepet.

Mivel a másik foszerep minden esetben az emberé, aki megkerülhetetlen részese

ennek a drámának. Tragikus hangoltságúak ezek a képek – akkor is, amikor a cidrizteto

magány kényszeríti a tuz közelébe az átfázott kezeket, akkor meg kivált, amikor az élteto vér

ömlik ki a meggyalázott emberi testbol. Holott a rajz szerint jószerivel teste sincs Részeg

Botond emberének, mintha a szakadozó, olykor már-már önkényesen mozduló vonal

mindössze az ur egy-egy darabkáját keretezné figurává, figura jelképpé, maradvánnyá. Semmi

esetre sem úgy, mint a gyerekrajzokon, amelyeken a torzítás többnyire szimbolikusan nem

releváns, inkább a fölülírhatatlan expresszió értelmében az. Persze, ez korántsem azt jelenti,

hogy Részegh számára nem a kifejezés lenne elsodleges, csupán annyit, hogy o az általánost

sugalmazza, a mindenkori általánost, amely képes józan kapcsolatra az osi elemmel, a tuzzel,

de aki kényegénél fogva képtelen szabadulni az eredendo buntol, a vér bunétol. Ami a

legérdekesebb a Részeg-jelenségben, az az, hogy noha esze ágában sincs föladni a nagy-

elbeszélést (lehet-e nagyobb elbeszélés az emberi sors lényegének megközelítésénél?), formai

eszközei félreismerhetetlenül a posztmodern iskolázottságot mutatják: az új-figuratívitás jegyeit

tanúsítják. A nyilvánvaló és szándékolt önellentmondás ha nem is föltétlenül fricska a

posztmodernnek, mindenképpen továbbgondolása és posztja: zsákutca helyett új útkeresés.

Eszköztelenségében, viszonylagos szukszavúságában, jelzésszeruségében is

rendkívül komoly, ígéretes vállalkozás ez, amely átgondolt, letisztult formanyelvet épített föl

mondandója kifejezésére, korszerusége pedig eltökélten bizonyos magyarországi és erdélyi

grafikai hagyományokra alapoz markánsan egyéni hitellel, merészséggel.

Fábián László

Fire, blood, man

Sand and blood kneaded together…

Juhász Ferenc: Worldfire

Our world was created in fire, our earth's human history is stained with blood, and we could

say that in our most obvious symbolism, the red color is maybe the most evident, the best reachable

in our all never-ending childhood - baring almost a conventional meaning. It is certain that the

hangings imagined behind the man are red, if we define it in the terms of the previously described

symbolism. In his paintings, Részegh Botond presents the man in this symbolical context – hands

heating around the fire or the constant bleeding of the man shattered in his tragic destiny, are

presented as if they were of the same color palette. The basic tone of the paintings carries this red

color in different forms, moreover, on the fundamental tone it appears more impregnated than fire or

blood; it presents itself in his relation with the man, and this relationship is not just tight but it is

unbreakable. I could even affirm that the decoration is highlighted from time to time: in playing the

drama play, it overtakes its rightful main role.

One of its main roles.

No doubt, the other main role belongs to the man, who is an ineludible part of this drama.

These paintings are tragically tuned- when the solitude constrains the frozen hands near the fire, and

particularly when the vital blood pours out from the outraged human body. According to the painting,

Részegh Botond's man doesn't even have a body, as if the braking, sometimes almost arbitrarily

moving line, would frame some of the space's pieces into a figure, a figure symbol, into remains. The

body isn't represented as in the children's drawings, in which the distortion is not relevant symbolically,

but more in the meaning of the unexplainable expression. This doesn't mean that for Részeg, the

expression isn't primary, but it means that he suggests the general, the all-time general, which is

capable of rational relationship with the ancient element, with the fire, but which is unable to escape of

the original sin, of the blood's sin. The most interesting aspect in Részegh's phenomena is that, even

though he doesn't intend to give up the big narrative (is there bigger narrative than approaching the

significance of man's destiny?) its formal means show his unmistakably postmodern education: they

testify the marks of the new shapes.

The evident and intended self-contradiction, if it isn't a flip for the postmodernism, in any

case, it is the further- thinking and post- thinking of it: instead of a dead-end it is a search for a new

direction.

In its lack of instruments, in its relative sparing of words, in its signification, it is a highly severe and

promising task, which has set up a deliberate and clear-out language form in order to express what it

has to say; its modernity is based on specific Hungarian and Transylvanian graphical traditions, with

craggy unique authenticity and boldness.

László Fábián