regi.tankonyvtar.hu · Web viewHa sok hibával, nehézséggel, vissza-éléssel is, de a társasági és az átalakulási törvény alapján megindult az állami vállalatok privatizációja

História 1999-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1999-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Egy korrupt polgármester Nuziban ........................................................................................ 12. Képek ...................................................................................................................................... 2

2. .......................................................................................................................................................... 41. Mióta lehetnek Fehérvár helyneveink ? ................................................................................. 42. Képek ...................................................................................................................................... 6

3. .......................................................................................................................................................... 71. Az európai nagyahatalmak és a Balkán .................................................................................. 72. Képek ...................................................................................................................................... 9

4. ....................................................................................................................................................... 141. A bizalmatlanság eszkalációja .............................................................................................. 14

5. ....................................................................................................................................................... 161. Prága -Budapest-Moszkva, 1968 .......................................................................................... 162. Képek ................................................................................................................................... 18

6. ....................................................................................................................................................... 221. Az 1968. év. Kronológia ....................................................................................................... 22

7. ....................................................................................................................................................... 261. Pjotr Seleszt 1968-ról ........................................................................................................... 262. Képek ................................................................................................................................... 29

8. ....................................................................................................................................................... 331. Magyarország részvétele az 1968-as katonai invázióban .................................................... 332. Képek ................................................................................................................................... 37

9. ....................................................................................................................................................... 401. Nagy Imrérõl 1968-ban ........................................................................................................ 40

10. ..................................................................................................................................................... 411. A magyar gazdasági jogalkotás ............................................................................................ 412. Képek ................................................................................................................................... 44

11. ...................................................................................................................................................... 461. Családi találkozó 1956-ban .................................................................................................. 462. Képek ................................................................................................................................... 49

12. ..................................................................................................................................................... 501. A Reich család története ....................................................................................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 52

13. ..................................................................................................................................................... 541. Kristóffy József táviratai ...................................................................................................... 542. Képek ................................................................................................................................... 54

14. ..................................................................................................................................................... 561. Õskori élelmiszer-maradványok .......................................................................................... 562. Képek ................................................................................................................................... 58

15. ..................................................................................................................................................... 601. Õskori szabadtéri múzeum ................................................................................................... 602. Képek ................................................................................................................................... 60


1. Egy korrupt polgármester NuzibanFIGYELŐ

GAÁL Ernő

Egy korrupt polgármester Nuziban

Kussiharpe és társainak pere

A korrupció, a hivatali hatalommal való gazdasági visszaélés egyidős az emberi közösségszerveződéssel. Állításunk igazát az a néhány eset is bizonyítja, amelyekre következtethetünk az írásbeliség korai korszakából. Az egyik legősibb, írásos nyomokat hagyó korrupciós ügyet az alábbiakban ismertetjük.

A Kr. e. 3. és 2. évezredben indoeurópai népek lakták Észak-Mezopotámia és a kelet-anatóliai (Anatólia Kis-Ázsia ókori elnevezése) magasföldek területét. Közéjük tartoztak az úgynevezett hurrik, akik a Kr. e. 2. évezredben több államot hoztak létre, zömmel a mai Irak földjén. A hurri etnikumú államok közül Mitanni volt a legjelentősebb. Ez Kr. e. 1550–1400 között élte fénykorát, és kiterjedt a mai Észak-Szíria területére. Rövid ideig a Közel-Kelet egyik meghatározó jelentőségű politikai tényezője volt. Kisebb karriert futott be egy másik hurri állam, Arrapha, amelynek inkább a kultúrtörténeti jelentősége számottevő.

Nuzi irattára

A Tigris egyik mellékfolyója, az Alsó-Zábu középső folyásától délre, a mai Irak területén alakult ki Arrapha állam, amely nevét fővárosáról nyerte. Ez az Arrapha nevű város a mai Kirkuk helyén épült. A hurri település nyomai iránti érdeklődés a múlt század utolsó harmadában növekedett meg, és 1896-ban publikálták az első ott megtalált agyagtáblát. A régészeti munkát azonban erősen gátolta az a körülmény, hogy az ókori városra későbbi települések rétegei rakódtak, többek között egy ottomán kori katonai erőd is. Ezért az Arraphától alig 20 kilométernyi távolságra fekvő kisváros, Jorgantepe területére tették át a régészeti feltárások súlypontját. 1925 és 1931 között, az elsősorban amerikai részvétellel zajló feltáró munka eredményeképp körülbelül 2750 agyagtáblát sikerült a felszínre hozni. A feltárások során kiderült, hogy itt már Kr. e. 3000 táján városi település létezett, melynek Kr. e. 2200 körül akkád lakossága volt. Ez a sémi nép Gaszurnak nevezte városát. Kr. e. 1500 körül viszont, amikor már zömmel hurrik laktak itt, a várost Nuzinak nevezték.

A régészek által felfedezett agyag-táblák és az illegális feltárások révén előkerült, majd múzeumba szállított táblák összesen körülbelül 3000 rendkívül értékes szöveggel gazdagították a tudományt. Ezek a szövegek arról tanúskodnak, hogy Nuzi Arrapha állam egyik adminisztratív központja volt. Ezt a szerepét mintegy hat évtizeden át töltötte be. E korszak kezdetét manapság általában Kr. e. 1420 és 1390 közé datálják. Az iratokból sajnos csak egyetlen arraphai király nevét ismerhettük meg. Ő volt Ithitesup, akiben az egyiptomi Újbirodalom egyik nagy hódító fáraója, III. Thutmoszisz kortársát tisztelhetjük.

Kussiharpe és társai contra Nuzi polgárai

Nuzi leletegyüttesének van egy tizennégy agyagtáblát tartalmazó része, amelynek szövege nem más, mint egy bírósági tárgyalássorozat jegyzőkönyve. Az agyagtáblák fölelevenített „üzenetében” tanúk sora szólal meg, akik egy, a király nevében intézkedő főhivatalnok bűnös üzelmeire derítenek fényt. A főtisztviselő ellen felhozott vádak mind-egyike – mai szóhasználattal élve – témánk szempontjából igen érdekes szöveget tartalmaz. Ez a hivatali hatalommal történő visszaélés, a korrupció volt.

Az ügy dossziéjának címkéjén akár ez is állhatna: Kussiharpe és társai contra Nuzi város polgárai.

A bírósági procedúra idején Kussiharpe Nuzi polgármestere, a helyiek nyelvén hazannuja volt. Neve után ítélve esetleg Babilónból érkezhetett erre a vidékre, és talán az arraphai uralkodó kegyeibe férkőzve érte el, hogy a király kinevezze Nuzi polgármesterévé. Feltehetően e gátlástalan hivatalnok vezette be azt a Babilónban már megszokott datálási rendszert itt is, amely szerint a hivatalos dokumentumok végére odaírták: „Kelt akkor, amikor Kussiharpe volt Nuzi város polgármestere”.

A polgármester ellen több vádat hoztak fel Nuzi sérelmet szenvedett polgárai. Az egyik vádpont szerint Turari és Palteia, Nuzi polgárai azt tanúsították, hogy Kussiharpe a királyi palota kapujának ácsolásához hozatott faanyagot a saját, a közeli Anzugalluban álló háza kapujához használta fel. A polgármester ezt persze letagadta,


de a munkát elvégző ács, Hutija alátámasztotta a vádat. Még azt is bevallotta, hogy tudott arról, a királyi palotához szánt fát dolgozta fel.

Ugyancsak az előbb említett Turari tett feljelentést amiatt, hogy Kussiharpe közmunkára kirendelt emberekkel dolgoztatott a saját birtokán. Harminc közmunkást rendelt a földjeire, hogy azok szezám- és kölesültetvényt létesítsenek. A megvádolt hivatalnok azzal védekezett, hogy nem tudta, közmunkára vezényelt embereket dolgoztatott.

Egy bizonyos Ninuari amiatt vádolta be a polgármestert, hogy az visszaélt az ő szorult helyzetével. Ninuari ugyanis munkanélküli volt. Hogy munkához jusson – részt vehessen a cséplésen –, két siklum aranyat adott át a főhivatalnok bizalmasának, Taisenninek. Ez a pénzt átadta Kussiharpénak, de utóbbi kevesellte az összeget. Így Ninuari kénytelen volt még egy ökröt és két juhot is átadni a „kenőpénz” mellé.

A polgármester megvesztegethetősége nyilvánvalóan közismert lehetett. Egy Ziliptilla nevű polgár ebben bízva, valamilyen ügye kedvező elbírálása végett egy értékes öltözet ruhát és egy birkát juttatott neki. Kussiharpe átvette az ajándékokat, azonban nem teljesítette korábbi ígéretét, és nem segített az ajándékozón.

Kussiharpe önkényeskedését jelzik a következő panaszok is: egy bizonyos Tehija aratás után hombárokba hordta begyűjtött árpáját, amikor termését a polgármester erővel elvette tőle, és odaadta csatlósának, Hamannának. Egy másik földművestől, Mar-Istártól a polgármester kertésze vette el azt a trágyát, amellyel saját földjét készült behinteni. Amikor pedig Mar-Istár felháborodott a rablás miatt, a kertész azt válaszolta neki nagy dölyfösen: „Ami téged illet, Kussiharpe megparancsolta, korbácsoljanak meg, továbbá azt is utasításba adta, hogy földedet tarolják le.”

A következő kárt szenvedett férfi, Wartteja története arról szól, hogy Kussiharpe egyik embere, Sukritesup azzal az ígérettel csalta őt magához, hogy bérlegeltetéssel fogja megbízni. A szerencsétlen ember örült, hogy munkához jut-hat, és boldogan sietett Sukritesup házához. Ott azonban a házigazda fogdmegjei elfogták, és addig nem is engedték szabadon, amíg rokonai egy anyajuhval ki nem váltották. Ezt a gaztettet azzal is megtetézték, hogy Wartteja pásztorát megkorbácsolták, és elvettek tőle két birkát és egy gödölyét.

Sukritesup fogdmegjeit egy Hasipapu nevezetű martalóc vezette. Ez elrabolta – amint a további vádanyagból kiderül — az egyik polgár, Paja feleségét, és csak két juh és fél kilogramm ólom fejében engedte szabadon az asszonyt.

Az előbb említett két ügy arra utal, hogy az önkényeskedésekből a polgár-mester környezete is kivette a részét. Így maga a hatalom került olyan színezetbe, hogy egészében korrupt és népellenes. Úgy látszik, ennek politikai veszélyei a kormányzat figyelmét is felkeltették, így kerülhetett sor a polgármester elleni perre.

A per hangulatát jól érzékeltetheti az a szöveg, amelyben a polgármesterre bosszús Ziliptilla azt vallotta, hogy egyik éjszaka átmentek egy Pizátu nevű leány házába, akinek anyját Humerellinek hívták. A leányt magukkal vitték Kussiharpe otthonába, és arra kényszerítették, hogy „együtt háljon” a polgármesterrel. Kussiharpe e vádat hallva így kiáltott fel: „Nem! Határozottan nem! Egyetlen szó sem igaz az egészből! Nem háltam vele!” Az egyik tanú, Palteja az üggyel kapcsolatban azt vallotta, hogy ő Humerellit, az anyát hívta és kísérte át Tilunnaja asszonyság házába, Kussiharpe ott hált Humerellivel. A polgármester kikérte magának a vádat, és megesküdött („pusztuljak el!" – fel-kiáltással), hogy éppen az ellene valló Palteja feküdt össze Humerellivel, nem pedig ő.

*

A peranyagot olvasva egyértelműen kiderül, hogy Nuzi polgárai frontális támadást indítottak a korrupt, a város békéjét állandó zaklatásokkal felkavaró, a durva erőszaktól sem visszariadó, idegen származású polgármester ellen, aki még a király földi javait sem kímélve gyötörte a gondjaira bízott lakosságot. Minden egyes ügyiraton átsüt a városlakók gyűlölete és megvetése a korrupt hatalommal szemben. Elképzelhető, hogy a királyi intézkedés, amely peres útra terelte a Kussiharpe elleni eljárást, talán egy forradalmi megmozdulást terelt békésebb mederbe. Az úgynevezett Kussiharpe-dossziéból csak egyetlen dolog hiányzik, az ítélet. Azonban – ismerve a kor erkölcsi felfogását – nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a végső ítélet a halál volt.

2. Képek



1. Mióta lehetnek Fehérvár helyneveink ?BENKŐ Loránd

Mióta lehetnek Fehérvár helyneveink?

Egy kis névromantika*

A nyelvfejlődés egyik legnagyobb titka a helységelnevezések gyakorlata. Miért és hogyan kapták a honfoglalás után az itteni, részben már élő, részben életre kelt várak, városok neveiket? Kik nevezték el ezen helységeket? Történeti, földrajzi, nyelvfejlődési ismereteket és szinte detektívszerű kutatói logikát kíván egy-egy középkori magyar helységnév eredetének felfejtése. Benkő Loránd nemrég megjelent könyve több ilyen természetű nyomozás eredményét tartalmazza. A szűkebb szakközönségnek készült tanulmányok közül rövidített formában mutatjuk be az egyiket. Ebben a szerző azt kutatja, hogy vajon a magyarországi „Fehérvár” elnevezés mennyire vezethető vissza azokra a hasonló elnevezésű helységekre, amelyekkel a magyarok találkoztak a honfoglalás előtti vándorlásaik során.

A magyar történelemben a Fehérvár nevezetű helynevek kiemelkedő szerepet játszottak; elegendő itt utalni olyan ismert példákra, mint a Nándorfehérvár, Gyulafehérvár, Székesfehérvár nevek, illetőleg a hozzájuk fűződő történelmi vonatkozások. Ezeknek a korai Árpád-korban már ismert, használt elnevezéseknek a közszói elemei különösebb magyarázatot nem igényelnek, a bennük szereplő színnevek a szóban forgó erődítmények fehér színére utalnak, amely általában a mészkőből, illetőleg a mésszel építkezés velejárója; vö. a vulkanikus kőzetből vagy égetett téglából épített erődítmények szintén gyakori Vörösvár elnevezéseivel.

Ez a névtípus persze nem magyar különlegesség, számos nyelvben bőven van rá példa: a német Weißenburg, Rotenburg, az olasz Castelbianco, Castelrosso, a portugál Castelo Branco, a francia Chateauroux stb. Az egyes nyelvekben egymástól függetlenül is keletkezhettek azonos szemlélet alapján, meg fordításként is átkerülhettek egyikből a másikba, sőt a névadás alapja egymást erősítve már mindkettő is lehetett.

A következőkben arra a körülményre igyekszem néhány esettel kapcsolatban rámutatni, hogy ennek az elnevezéstípusnak nyelvünkben igen régi – honfoglalás előtti – előzményei lehettek, mindkét elnevezési mód viszonylatában.

Nyelvi örökség

Maradva a típus talán leggyakoribb fehér jelzőjénél, a fehér vár minősítő jelzős szerkezet keletkezésének, legalábbis a kései ősmagyarban nem volt elvi akadálya. A fehér melléknév alapszava ugyanis feltehetően ősi örökségként, a finnugor kor óta él nyelvünkben, s képzésének archaikus volta is nyilvánvalóan ősmagyar keletkezésre utal; vár szavunk meg biztosan honfoglalás előtti iráni jövevényszó, e szócsoport ún. középiráni rétegéből. Így hát eleink – a későbbi konkrét példák tanúsága szerint is – alkalmasint ezeknek az elemeknek a szószerkezeti kapcsolatával jelölhették az ismereti körükbe került fehér falú erődítményeket.

Történelmi eseménybeli, tárgyi és nyelvi kritériumok egész sora támasztja alá, hogy ez a megnevezés korábbi konkrét helyi kötődésekkel többszörösen élt vagy legalábbis élhetett az ősmagyarban. Vagyis ez az elnevezési mód a magyarságnak nem Kárpát-medencei „találmánya”, hanem itt már nyelvi örökségként alkalmazta.

Ismeretes, hogy a kazárság, illetőleg a Kazár Birodalom milyen meghatározó szerepet játszott a honfoglalás előtti magyarság életében. E kapcsolat kezdetei ugyan nem határozhatók meg pontosabban, de a 8. század és a 9. század első harmada bizonyosan az érintkezés, együttélés legintenzívebb szakaszába tartozott. Azt természetesen nehéz elképzelni, hogy őseink ne ismerték volna jól, következésképpen ne nevezték volna meg a kazár fővárost, a kagán szálláshelyét.

Ez a székhely világos, fehér színű erődítmény volt. Ibn Ruszta sarcšin-nak, Gardizi Sarγš-nak írja, amely Sarïγïsinnak olvasandó, „sárgás, világosba játszó, fehéres” jelentéssel (vö. török: sarï, sarïγ „világos, sárga, sápadt, fehér”; magyar: sárga, sárog, szár „világos, kopasz”). A „fehér” jelentést csak megerősíti, hogy az arab források ezt a helyet al-Baida-nak, „a Fehér”-nek nevezik.

A kazár fővárosnak magyar ajkakon is minden bizonnyal ismert, használt elnevezésében az említett külső jegyeknek nagy valószínűséggel mondhatóan tükröződniük kellett. Vagy úgy, hogy egyszerűen átvették a török elnevezést, vagy úgy, hogy saját nyelvi elemekkel kifejezve Fehér-nek, Fehér vár-nak, Fehér város-nak


emlegették, persze megfelelő ősmagyar nyelvi formákban (Feherü ßáru stb.). Az utóbbi esetben az elnevezés háttere ismét csak kettős lehetett: vagy azonos szemlélet alapján a török nyelvi megfelelőtől függetlenül is Fehér-nek, Fehér vár-nak, Fehér város-nak nevezték el; vagy egyszerűen tükörkifejezésként fordítást alkalmaztak. A későbbi magyar várnév-tipológia mindenesetre leginkább a Fehérvár nevet valószínűsíti.

A magyarság történetével kapcsolatba hozható és konkrétan is ismert névanyag e ponton, a kazár történeti problematikához kapcsolódva adja az első – 8. század tájára kronologizálható – elvi lehetőséget a magyar Fehérvár névelem meglétének feltevésére.

Dnyeszter menti „fehér vár”

Tovább, nyugat felé haladva a magyarság újabb fehér várba „ütközött”. Mozgásaiban, vonulásában ugyanis semmiképpen sem kerülhette meg, pontosabban ismeretkörében semmiképpen sem kerülhette ki azt a nevezetes erődítményt, amely a Dnyeszter-limán nyugati részén, nem messze a Fekete-tenger partjától a kelet–nyugati átjárót uralta.

A hely igen régi idők óta ismert, legkorábbról feljegyzett görög neve Τυρησ, Τυρασ, azonos a Dnyeszter legrégibb nevével („gyors”). A bizánci görögben jórészt Λσπροκαστρου-nak („fehér”) és Λευκοπολιχυη-nek („fehér város”) emlegették. A területen élő török nyelvekben Ak-kärman, Ak-kärmdn („fehér vár", „fehér város”, vö. ugyanerre tatár Ak-kel „fehér ház, város” is) volt a neve, amit Akkerman alakban később az oroszok is továbbvittek. Az óoroszban azonban jobbára Bĕlъgorodъ megnevezése járta. Az e vidéken egykor kolonizáló genovaiak Moncastro-nak és Castro Bianco-nak („fehér vár”) emlegették. A románba pedig a helynév Cetatea Albă („fehér vár") néven honosodott meg.

Mint e felsorolásból látható, a párhuzamos szemantikájú névadásnak egyik legszebb példájával van itt dolgunk. Hogy aztán e sokrendbeli elnevezésközül mennyi az azonos szemléleten alapuló, független, saját nyelvi névadás, és mennyi a fordítás, azt pontosabban megállapítani nem lehet; a későbbiek többsége valószínűleg inkább a fordítás, s benne a török nyelvi névadásnak feltehetőleg kisugárzó szerepe volt.

Legalábbis a 9. század második felében, a magyarság levediai és etelközi idejében e népek országútján fekvő hely magyar nevének szintén meg kellett születnie, s ez a fentebb bemutatott nyelvi sorozat tanúsága szerint is más, mint Fehérvár nemigen lehetett. Konsztantinosz (10. sz.) is azt mondja, hogy azért nevezték ezt az erődöt ασπρου-nak, mivel kövei egészen fehéreknek látszanak. A magyar nyelvi névadásra vagy közvetlen, vagy közvetett bizonyíték ugyane helynek későbbi N(y)eszterfehérvár neve: 1. p1.: 1541: Nester Feijerwar, 1624: Nester Feieruar. Hogy a 9. századra feltehető magyar helynév elhalt-e a honfoglalással, vagy megvolt-e a magyar név folytonossága a középkoron át, az kritériumok híján nem dönthető el. A Dnyeszterre utaló N(y)eszter jelző persze mindenképpen csak később ragadhatott rá, az országosan ismert többi Fehérvár-tól való megkülönböztetés céljából.

Belgrád vára

A 9. század végi magyarság — földrajzi helyzeténél és történelmi körülményeinél, kapcsolatainál fogva – az Al-Duna vidékét meglehetős hosszanti viszonylatban ismerte. Ebből a szempontból főként a 9. század második felére-végére eső intenzív magyar–bolgár kapcsolatok érdemesek a figyelemre.

Ebben az időben a mai Belgrád egy-kori vára nemcsak bolgár uralom alatt állott, hanem a dunai bolgár birodalom egyik fontos, széles körben ismert helye is volt, az észak felől Bizáncba vezető dunai átjárót is biztosította. Metódnak 882-ben a magyarokkal való találkozása is legvalószínűbben ezen a tájon történhetett meg. Kizártnak tartható, hogy a magyarok ekkor még ne tudhattak volna a várról, és azt ne nevezték volna meg.

A vár története messze az ókorba nyúlik vissza. Déli szláv elnevezésének ( „fehér vár”) első elő-fordulása Konsztantinosznál (10. sz.) található. Legkorábbi krónikáinkban, valamint Árpád-kori okleveleinkben mindig latinul, és legtöbbször a bolgárokhoz tartozó megjelöléssel: Alba Bulgariae, Alba bulgarica, Bulgarorum civitas, albam bulgarie. A magyar nyelvi elnevezésekben is a bolgárok nándor neve tűnik föl: 1357: Nandurfeiruar; 1360 k.: Nandorfeirwar; stb.; de vö. már 1336: „Castrum Nanduralbense”.

Hogy a nándor népnévi jelző a magyar névadásban mikor kapcsolódott a Fehérvár-hoz, az kritériumok híján nem dönthető el. Mindenesetre a korai, honfoglalás előtti névadásra vonatkozóan – tekintve az akkori magyar–bolgár kapcsolatok szoros voltát és a nándor népnévnek nyelvünkben már nagy valószínűséggel élését – a „nándor-os” megnevezés sem zárható ki már egészen; magának az alapalak Fehérvár-nak az ekkor magyar ajkakon Belgrád várára való alkalmazása pedig jó okkal föltehető. A vár fehér falai erre teljes szemléleti


lehetőséget adhattak más nyelvi előzménytől függetlenül is. Lehet azonban a magyarba átvett tükörelnevezés is.

A „nándor” Fehérvár-tól további, egyenes út vezet – viszonylagos időbeli közelséggel is – a Kárpát-medencei Fehérvár-alakhoz, mely keletkezése mind Gyulafehérvárra, mind Székesfehérvárra vonatkozóan a 10. századra megy vissza.

* Részlet a szerző „Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról” című, az Akadémiai Kiadónál megjelent kötetéből. (A szerk.)

2. Képek


1. Az európai nagyahatalmak és a BalkánHASELSTEINER, Horst

Az európai nagyhatalmak és a Balkán

A szomorú aktualitás

A Balkán-félsziget és vele Délkelet-Európa hagyományosan az éppen aktuális nagyhatalmak érdekterületét képezik. Ez az antik időktől fogva tartó folyamatos helyzet napjainkig semmit sem változott. Mi tette ezt a délkelet-európai térséget annyira vonzóvá vagy annyira esendővé, hogy huzamosabb időre a nagyhatalmak látókörébe került? Erre a kérdésre keresi a választ cikkünk szerzője.

A Balkán esetében az érdeklődés középpontjában mindig a térség geostratégiai jelentősége és számos fontos közlekedési útvonala állt. Az első vonzó pont kétségtelenül Konstantinápoly/Bizánc/Isztambul/Cargrad volt. Mindenekelőtt azonban a Fekete tenger, illetve az Egei-tenger közötti összeköttetésről és a „meleg tengerhez” való kijáratról volt szó. Ezenkívül a Földközi-tenger keleti részéről kiindulva Palesztina, a Szentföld, majd Elő-Ázsián, illetve a Szuezi-csatornán át az Indiához, Ázsiához való közeledés is szerepet játszott. Jelentősek voltak a Kelet-Adria, az Egei-tenger, a Duna közlekedési útjai és a Morava–Vardar közötti járat is. A 15. századtól kezdve fontossá vált az oszmánok új, muszlim hatalmának kiterjedése a Kárpát-medencében és Közép-Európa irányába, majd a 17. századtól kezdődően ellentétes irányban a védekezés és a törökök kiszorítása. Jelentős szerepet játszott a levantei kereskedelem és a 18. századtól, illetve felerősödve a 19. századtól a „keleti kérdés”, valamint ezzel összefüggésben annak eldöntése, hogy ki, milyen formában, kinek a támogatásával és patronátusával vegye át a Boszporuszon a „beteg ember”, Törökország örökségét. Bizonyára nagy szerepet játszott egyfelől a balkáni népek nemzeti emancipáció és reform utáni vágya, másfelől a közös cselekvésre, befolyásolásra és presztízsük megőrzésére irányuló törekvés a nagyhatalmak részéről. (Nagyhatalomnak nevezhető egy olyan állam, amely egy bizonyos történelmi korszakban hatalmi potenciálja alapján politikai, katonai és gazdasági vonatkozásban más államokra és államközösségekre aránytalan befolyást képes gyakorolni, és ezt meg is teszi.)

Nagyhatalmak a Balkánon

A mindenkori nagyhatalmak közül melyek juttatták érvényre tartós és elsődleges igényeiket a Balkánon? Az egyetlen nagyhatalom, amely az újkorban közvetlen uralmat gyakorolt a balkáni országok felett évszázadokon át, az Oszmán Birodalom volt. A birodalom válsága és széthullása a 18. század végétől, majd a 19. században a balkáni népek elszakadási és önállósulási törekvéseit hozta magával, amelyek nemcsak függetlenségüket akarták kivívni, hanem célzatos reformintézkedésekkel az állam, a gazdaság és a társadalom modernizációját is meg akarták valósítani.

A többi, a Balkánon közvetlenül érdekelt nagyhatalom közül az első világháborúig elsősorban a Habsburg Monarchiát és Oroszországot kell megnevezni. Részben szövetségi viszonyban, részben konkurensekként és a keresztény balkáni népekkel váltakozó patronátusi viszonyban mindkét hatalom megpróbálta kitágítani közvetlen uralmi térségét és befolyási övezetét. Rajtuk kívül említendő mindenekelőtt Nagy-Britannia, amely elsősorban a Pontus-kérdésben, az orosz befolyás visszaszorításában, a tengerszorosokban, tengeri utakban volt érdekelt, és Franciaország. 1870-től a Német Birodalom – és a peremen Olaszország – megpróbálták a Balkánon hatalmi, politikai és gazdasági érdekeiket érvényesíteni és részt venni az „európai megegyezés” érdekegyeztetésének szellemében a terület újjáalakításában. Szembetűnő a nagyhatalmaknak az az általános törekvése, hogy a kisebb balkáni államokat a mindenkori válságok megoldásánál ne mint partnereket, hanem mint tárgyakat kezeljék.

Az első világháború után a győzedelmes antanthatalmak átrajzolták a Balkán térképét a vesztesek közé tartozó Bulgária és Törökország rovására. A két háború közötti időszakban elsősorban Franciaország, de Nagy-Britannia is, megpróbálták a párizsi békeszerződések rendszerét a Balkánon is érvényre juttatni, aminek a kisantant és a balkáni paktum lett az eredménye. Ezt a rendszert azonban a második világháború alapjaiban megrengette.

A szövetségesek háborús konferenciáikon megpróbáltak a háború utánra megoldásokat keresni. Ennek eredménye lett a két szemben álló tábor áthelyezése a Balkánra. Ennek során a Szovjetunió – ugyan nem a maximális elképzelései (kijárat az Adriára, tengerszorosok) szerint – de kiterjesztette befolyását. A további fejlődés később a két szuperhatalom világszerte zajló konfrontációjának mintája szerint alakult.


Meg kell említeni Jugoszlávia és Albánia külön fejlődési útját és azt a tényt, hogy átvitt értelemben az USA vette át Franciaország, illetve Nagy-Britannia szerepét, és a Szovjetunió a cári birodalomét: az ortodox szolidaritás „szocialista” szolidaritássá alakult. Csak az utóbbi időben indult meg a mozgás a romániai, bulgáriai és albániai fordulatokhoz vezető fejlődéssel és az Európai Unióhoz, valamint a NATO-hoz való csatlakozás igényével. Mindenekelőtt azonban Jugoszlávia széthullásával és az azt követő véres és tragikus összeütközésekkel, amelyek hevességükkel megrázták a világ közvéleményét. A Balkán egyes részei ma újra háborús területeknek tűnnek, melyek külső válságkezelést igényelnek egy új, szilárd békeövezetre vonatkozó tartós megoldás szellemében.

Az összeütközésekkel kapcsolatban egyre inkább felmerül a kérdés a kívülálló államok, nagyhatalmak részvételével és a 20. században a nemzetközi szervezetek beavatkozásával kapcsolatban. A kívülállók szerepe lehet ambivalens is. Lehet válságenyhítő, de lehet válságkiélező hatásuk is. Ezt a Balkánon is meg kell vizsgálni az egyes esetekre lebontva. Figyelemre méltó a második világháború utáni időre vonatkozóan az a tény, hogy az 1945 óta világszerte fellépő és regisztrált több mint 500 válság-helyzet 70%-ában külső államok léptek közbe. Ez egyértelmű jele a nemzetközi államtársadalom globalizálódásának, és hangsúlyozza a nagyhatalmak és a nemzetközi szervezetek szerepét, felelősségét.

Hatalmi indítékok?

A kérdés a nagyhatalmak funkciójára és cselekvésük indítékaira irányul általánosságban, és különösen a Balkánon. Itt is megfigyelhető egyfajta kontinuitás. Összességében és nagy vonalakban hat szintet lehet megnevezni, melyek funkcionális összefüggésben állnak, és különböző erősséggel juthatnak kifejezésre.

1. Mindenekelőtt a saját nagyhatalmi állapot magától értetődőségére, a nagyhatalmi presztízsre kell utalnunk.

2. További erős motivációs szint a saját gazdasági, kereskedelmi és közlekedéspolitikai érdekeltség. Emlékezzünk csak a Franciaországnak átengedett „kapitulációkra” az Oszmán Birodalom által a 16. században, Velence pozíciójára a levantei és keleti kereskedelemben és a többi európai hatalom ellenintézkedéseire, a gazdaságilag megalapozott fordulatra a brit közvéleményben a filhellenizmus szellemében, a tengerszorosokért vívott küzdelemre, az Indiába vezető útra, a keleti-, szandzsák- és bagdadi vasútvonalra, Friedrich Naumann Közép-Európájára, a kredit- és kölcsönpolitikára, a 19. és 20. század vasúti és háborús szállításaira, a kereskedelmi és vámegyezményekre, a legnagyobb kedvezményre és végül a csatlakozási szerződésekre napjainkban.

3. Az egyes balkáni népekhez, illetve államokhoz fűződő keresett és ápolt patronátusi és védelmi viszonynak is régi hagyománya van a 18. századig vissza-nyúlóan. Szinte „senior junior partnerkapcsolatról” lehet beszélni, arról a törekvésről, hogy a szélesebb kiterjedésű és világméretű összeütközésekben növekvő klientúrára lehessen támaszkodni. Meg kell említeni Oroszország pozícióját, melyet a Kücsük-Kajnardzsi békekötés után a balkáni keresztények jogainak védelmében elfoglalt, egyes európai nagyhatalmak garancia-szerepkörét és közeli viszonyát az emancipálódó balkáni államokhoz, Franciaország gondoskodását a két háború közötti államrendszer fölött, a Szovjetunió szerepét a balkáni szocialista testvérországokkal kapcsolatban, Harry Truman doktrínáját és végül Görögország, illetve Törökország átmeneti viszonyát Albániához. Az elismerés, védelem és garancia a jelenben sem vesztett semmit aktualitásából.

4. A kiszámíthatóság és a stabilitás iránti igény táplálta a nagyhatalmak törekvéseit, hogy létrehozzanak egy saját elképzelésük szerint megtervezett politikai, gazdasági és társadalmi rendet, és azt lehetőség szerint meg is őrizzék.

5. Bi- és multilaterális regionális konfliktusok vagy polgárháborús állapotok esetén a nagyhatalmak hangsúlyozzák pacifikációs funkciójukat a válság-megoldásban a béke megőrzésének szellemében. Erre vonatkozóan is vannak a Balkánon egészen napjainkig precedensek – elég csak a daytoni megállapodásra utalnunk. Meg kell vizsgálni a felvetett megoldási javaslatok mindenkori tartósságát és az előre látható jövőbeli konfliktus elkerülésének lehetőségét, hogy a potenciális puskaporos hordóból tartós békeövezetet alakíthassunk ki.

6. Végül a nagyhatalmak motivációs spektrumának utolsó pontjaként meg kell említeni a reformokra és a modernizációra irányuló törekvéseket, melyek kétségtelenül a helyi lakosság előnyére szolgálnak – a balkáni államokban is, a 18. századtól napjainkig. Ez érvényes az összes, a Balkánon közvetve vagy közvetlenül érdekelt nagyhatalomra, a boszniai és hercegovinai dunai monarchiára, illetve a cári birodalomra is, ha emlékeztethetünk az Oroszország által kezdeményezett modernizációra a dunai hercegségekben a 19. század harmincas éveiben.


Az eszközök és az eszköztár, melyet a nagyhatalmak a Balkánon megpróbáltak hasznosítani politikájuk megvalósítása érdekében, csak fokozatilag és árnyalataiban különbözik a világ más részein használt eszközöktől. A diplomáciától, jegyzékektől, politikai lépésektől, tárgyalásoktól, közvetítési ajánlatoktól és a diplomáciai nyomástól az ultimátumig, a közlekedési és gazdasági blokádtól a fegyverembargóig, az illető állam határán történő rövid, egy-egy pontot érintő katonai demonstrációig, a közvetlen vízi és légi intervencióval való fenyegetéséig, az egyszeri, rövid és célzatos katonai akcióktól a hosszabb távú fegyveres intervencióig, a hosszabb berendezkedésű és nagyobb hatású erőszakos hódításig, illetve megszállásig terjednek ezek az eszközök.

Balkáni népek

Ha a Balkánt józan óvatossággal egy viszonylag instabil, illetve válságra hajlamos nagyrégiónak tekintjük, viszonylagos károsodással és visszamaradottsággal, akkor ennek okaként nem csak az Oszmán Birodalom dekadenciáját és nem csak a nagyhatalmak olykor téves politikáját jelölhetjük meg. Mert a külső tényezők mellett belső, a balkáni népekre jellemző fejlődési komponensek is szerepet játszanak.

Utalnunk kell az egymást keresztező és egymással konkuráló nacionalizmusokra, az ezekből eredő ambíciókra, a kölcsönös bizalmatlanságra és az ellenségeskedésre, amely ebből fakadhat. Ezt az elterjedt alapállapotot igazolja, ha a konkuráló, egymást keresztező és egy-mást kizáró nagyrégióról alkotott elképzelésekre utalunk, amelyek legitimitását és jogosságát a saját történelmükre hivatkozva próbálták alátámasztani.

Utalnunk kell a Balkánon meglévő komplex és színes települési és lakosságszerkezetre, nyelvi-nemzeti, vallási és kulturális értelemben. Ez vezetett a különböző kulturális övezetek kialakulásához. Bár ezek elsősorban a római katolikus vagy az ortodox egyházhoz, illetve

az iszlámhoz való vallási kapcsolódás alapján jöttek létre, mégsem lehet őket csupán a vallási hovatartozás alapján megérteni. Nagy szerepet játszik az ehhez kapcsolódó kulturális identitás és az ebből eredő alapmagatartás és mentalitás. Az örökölt „történelmi emlékezet” és az abból levezetett feltétlen odatartozás egy csoporthoz, valamint az előítéletektől mentes identifikáció egyidejűleg hatnak csoportteremtően és másokat kizáróan. Ezt a szakadékot erősíti még az is, hogy nem mindenhol lelhető fel megfelelő mértékben a párbeszédre, tárgyalásra és konszenzusra való készség. Ellenben nyíltan hozzá kell tenni azt is, erős az ellenvetés a másokkal szembeni erőszakkal szemben is. Az elnyomás, fenyegetettség és a vélt vagy valós egzisztenciális fenyegetés elleni fegyveres felkeléshez és aktív ellenálláshoz szűk az ingerküszöbük.

A leírt alapmagatartás – mindenekelőtt a Balkánon érintett csoportok egy-mást kizáró és egymással össze nem egyeztethető elképzelései, a válság-összefonódások összetettsége, a válságra való hajlam és a károsodás közötti nyilvánvalóan közvetlen kölcsönhatás ördögi körének megszakítási nehézsége és a nagyhatalmak problémája – megnehezíti, hogy a megfelelő időpontban a megfelelő eszközökkel helyesen cselekedjenek, így a balkáni térség a békeövezet és a puskaporos hordó állapota között egyensúlyozik.

Továbbra sem mondhatunk le azonban a Balkánon – mint ahogy ezt a legújabb fejlemények mutatják – a nagyhatalmaknak és nemzetközi szervezeteknek a béke megőrzésére irányuló tevékenységéről. A múlt megannyi kudarca és visszaesése ellenére sem, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. A békére irányuló intézkedéseket komoly felelősségérzettel és nagyfokú érzékenységgel kell végrehajtani a kornak megfelelően, bölcsen és mérlegelve. Ma sokkal inkább, mint valaha anyagi és minőségi ugrásról van szó, a lappangó válságra való hajlam leépítéséről és a relatív hátrányok megszüntetéséről. Konkrétan az alapvető emberi jogok, a demokratikus játékszabályok, a polgári társadalom, a párbeszédre és tárgyalásra való készség és az erőszakról való lemondás keresztülviteléről. A Balkán csak ekkor válhat békeövezetté. A nemzetközi törekvéseknek azonban össze kell kapcsolódniuk a balkáni érintettek komoly elhatározásával a tartós megoldások megtalálására – ha másként nem, olyan megoldások elfogadásával, amelyek az egyes érintettek számára szubjektíven csak második vagy harmadik „legmegfelelőbb” megoldásként jöhetnének számításba.

2. Képek






1. A bizalmatlanság eszkalációjaÉVFORDULÓ

SIPOS Péter

A bizalmatlanság eszkalációja

1968-ról ma

Több mint harminc esztendővel ezelőtt a világpolitika szenzációja a csehszlovák reformmozgalom és annak leverése volt. 1956 után – már a kortársak is így látták – a szovjet rendszer legerősebb válsága tört ekkor ki. A História már részletesen foglalkozott a „prágai tavasz” politikai történelmével (1993/9–10. szám). Most – túl a harmincadik évfordulón – az újabb kutatások eredményeiből készítettünk rövid összeállítást. Mellette közöljük az 1968. év nemzetközi krónikáját. A História Könyvtárban 1999 tavaszán megjelenő új kötet, Pók Attila: A nemzetközi élet krónikája, 1945–1990 című könyv mutatványfejezete ez.

Az 1968. évi csehszlovákiai intervenció több hónapos érlelődési folyamatában jelentős szerepe volt a szovjet és a csehszlovák pártvezetés közötti viszony alakulásának.

Kieran Williams angol történész The Prague Spring and its Aftermath. Czechoslovak Politics 1968–1970 című könyvében újonnan feltárt források alapján többek között azt a problémát vizsgálja, hogy „Moszkva miért vesztette el kezdeti bizalmát a Dubcek koalícióban”.

Ahogyan az Egyesült Államok latin-amerikai intervenciója szorosan összefüggött azzal a washingtoni feltételezéssel, hogy a dél-amerikai államok fejletlenek, és nem alkalmasak a teljes függetlenségre, ugyanúgy Moszkvában kialakult az a vélemény, hogy közép-kelet-európai klienseik „sebezhetőek a reakciós felforgatással szemben”, és „hálátlanok a szovjet jótéteményekért” . Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szovjet vezetés nagyon szűken értelmezte a marxista-leninista szovjetbarát rendszer fogalmát, és minden eltérés, devianciának minősült, s így azonnal gyanússá vált. E téren a csehszlovák párt akcióprogramját éppen úgy kárhoztatták, mint az egyetemista fiúk hosszú haj- vagy szakállviseletét, avagy a lányok miniszoknyáját...

A szovjet vezetés a nemzetközi kommunista nómenklatúra tagjaitól mindenekelőtt megbízhatóságot, kiszámíthatóságot, átláthatóságot és családias lojalitást várt el. Brezsnyev 1968 októberében kifejtette csehszlovák tárgyalópartnereinek, hogy „bizalom nélkül nincsen szeretet. Ezért olyan megoldást kell találnunk, hogy ne csupán bizalom uralkodjék közöttünk, de legyen kölcsönös szeretet, politikai szeretet is.”

A bizalom és a lojalitás Williams szerint több okból is különös jelentőségű volt a szovjet pártokráciában. A patrónus–kliens viszony központi szerepet játszott a kölcsönös kapcsolatokban. Továbbá a rendszer hibátlansága, tökéletes volta alapvető dogma lévén, minden válságot szubjektív okoknak, személyes fogyatékosságoknak tulajdonítottak. Nem szólva arról, hogy a sztálini kirakatpereken nevelkedett vezetőkben szinte genetikai adottság volt az a félelem, hogy a látszólag hűséges bolsevikok álarca mögött ellenforradalmi, imperialista ügynökök rejtőznek.

Kádár János az 1968. május 8-i ötpárti csúcstalálkozón tiltakozott a problémák pszichologizáló megközelítése ellen. „Ha valaki úgy véli, hogy Mao Ce-tung és szövetségesei nem normálisak, Castro egy kispolgár, Ceausescu egy nacionalista és a csehszlovákok megőrültek, akkor semmit nem tud megoldani.” Tanácsa azonban nem talált kedvező fogadtatásra...

Dubček és hívei három módon sértették meg a szovjet viselkedési illemkódexet: 1. megkísérelték, hogy elkerüljék a találkozást a szovjet partnereikkel; 2. nem deklarálták világosan, hogy szövetséget kötnek a CSKP vezetésén belül létező Moszkva-barát csoporttal; 3. ismételten ígéretet tettek arra, hogy ellenőrzésük alá vonják a reformfolyamatot, de soha nem valósították meg a szovjet részről elvárt rendszabályokat. Ezért Moszkvában a reformisták kijelentéseit úgy fogták fel, mint a veszélyes ingadozás, sőt a tudatos megtévesztés megnyilvánulását. „1968 folyamán a Dubček-koalíció sok jelzést adott, számos ígéretet tett arra, hogy fenntartja vagy helyreállítja ellenőrzését az országban, de kevés bizonyítékot nyújtott arra, hogy ígéreteit hitelessé tegye. Ehelyett a szovjetek csupán olyan jeleket fedeztek fel, amelyek arra késztették őket, hogy a szándékok és a képességek különbözőségére gyanakodjanak, és úgy vélem, hogy az ilyen jelek augusztusban már oly mértékben akkumulálódtak, hogy elhatározták az erőszak alkalmazását” – összegzi a bizalomvesztés lényegét Williams.


* „A prágai tavasz és következményei. Csehszlovák politika 1968-1970”. Cambridge University Press, Cambridge, 1997.


1. Prága -Budapest-Moszkva, 1968HUSZÁR Tibor

Prága – Budapest – Moszkva, 1968

A döntés és következményei*

A pártállami struktúrában minden „lefedett”: nincs társadalmi ellenőrzés, a szereplők – néhány vezető politikustól eltekintve – névtelenek. Nemhogy almanachokat nem jelentetnek meg, de még a telefonkönyveket is titkosítják. A nómenklatúra csúcsán levőkön kívül ugyan ki tudta például Cservonyenkóról,** a Szovjetunió egykori prágai nagykövetéről, hogy vajon ki is ő? S valóban, hova kell sorolnunk személyét a „koalíciók” formális intézményi hátterét tekintve? Pártbürokrata volt, vagy az IMO-n, a moszkvai diplomataképző elitegyetemen végzett karrierdiplomata?

Cservonyenkóról annyi mindenesetre kideríthető, hogy karrierje az Ukrán Kommunista Párt apparátusában kezdődött. A hatvanas évek elején a „filozófus” (!) Jugyint váltja Pekingben: ekkor már nagykövet. A pontos dátumot nem ismerjük, de 1967 tavaszán már a Szovjetunió prágai követségét vezeti. Kinek az embere volt: Seleszté, Gromikóé vagy netán Andropové? Vagy mindhármuké?

1968 januárjában – Brezsnyev utasítása szerint – ő indokolja a főtitkárváltás elkerülhetetlenségét; 1968 márciusában „megbízható körökben” Novotnyt nélkülözhetetlen embernek minősíti; ő írja le először jelentéseiben, hogy Csehszlovákia „második Magyarország”. [...]

„Rendszeridegen” kísérlet

Koalíciók és ellenkoalíciók, nyomásgyakorló csoportok léteztek, az SZKP Politikai Bizottsága frakcionált volt. Közvetítésükkel a meghatározó politikai döntések előkészítésében szerepet játszó intézmények megkísérelték befolyásolni a Szovjetunió Csehszlovákia-politikáját. Ennyiben 1968-ban a Szovjetunión belül is szerepet játszottak a belső kör tagjai által gerjesztett „delejes koncentrikus körök”, ám ezen rövid történelmi időmetszetben ezek képlékenyeknek bizonyultak, jelentkezésük ciklikus. Befolyásolták a Szovjetunió Csehszlovákia-politikáját, de nem határozták meg: a stratégiai döntésekben a globális szovjet birodalmi érdekek elsőbbsége jól-rosszul, de mindenkor érvényesült.

A frakciószövetségek nemzetközi áttételeződései átláthatóbbak, legalábbis a csehszlovák kérdés vonatkozásában. A szovjet Politikai Bizottság s az ügyben érintett intézmények a legitim csehszlovák vezetéssel szemben céltudatosan hoztak létre frakciószövetségeket a pártelnökségben és a nómenklatúra különböző részeiben. A koncentrikus mágneses erővonalak behálózták a kelet-európai térséget, különösen az intervencióban érintett öt országot. Tapasztalhattuk, hogy a szovjet Politikai Bizottság milyen megalázó módon viselkedett ezen országok első számú vezetőivel, hogyan rendelték őket raportra, mondták nekik tollba, amit a rapszodikusan összehívott „testvéri tanácskozásokon” el kívántak mondatni velük.

Ez a szultanátusokra jellemző állapot nem volt magától értetődő és természetes. Azokat a kommunista pártokat, amelyek nemzeti méltóságtudatukat és szuverenitásukat őrizve kívánták a kommunista eszményeket értelmezni és meghonosítani, kiközösítették vagy leverték. S bitófa vagy börtön várt azokra a vezetőkre is, akik saját útjukat járva nem kívánták a kommunizmus általuk eszményként megélt ügyét a szovjet birodalom érdekeivel azonosítani.

1968-ban a csehszlovákok e tények ismeretében kísérelték meg saját modelljüket kialakítani; hasznosítva a magyar ötvenhat tanulságait, egy percre sem kérdőjelezve meg Csehszlovákia szövetségi kötelezettségeit, geopolitikai státuszát. A nyugati nagyhatalmak is jelezték: nem kívánnak Csehszlovákia és a Szovjetunió közé éket verni.

Kísérletüket mégis kezdettől fogva bizalmatlanság övezte: a „delejes koncentrikus körök hálójában” ugyanis legkevésbé a modell demokratikus átépítése remélhetett támogatást. A sajtószabadság nagyobb veszélyforrásnak minősült, mint a diktatúra szilárdsága felett őrködő Ceausescu önmagát kellető „erkélytánca”.

Ezért nem engedték a CSKP reformpolitikusait lélegzethez jutni; ez magyarázza a türelem hiányát, a kezdetben nyájasan, később egyre szigorúbban megfogalmazott, teljesíthetetlen követelések egymásutánját, a betarthatatlan időhatárok kijelölését.


Dubcek „határozatlansága”, „ingatagsága” nem magyarázza a történteket. A prágai „hosszú tavasz”, az „emberarcú szocializmus” utópiája volt a szovjet birodalom intézményi struktúrájában rendszeridegen: „fertőző góccá” alakította Csehszlovákiát. A kísérlet bukásra volt ítélve. 1968. augusztus 21-e ezeknek a fejleményeknek logikai végkifejlete.

Ennyiben a séma hűen tükrözi a valós folyamatokat, viszonyrendszereket. Ugyanakkor az adott ország belső helyzete, a vezetők habitusa (az életpálya, a pártmunkássá válás feltételei, a valóságérzékenység vagy -idegenség), a belső bázis szélessége vagy ingatagsága e behatárolt mozgástérben sem mellőzhető „színező” tényezők. Gomulka ezért nem azonosítható egyszerűen Zsivkovval, még ha a kiéleződő lengyel belpolitikai válság következtében pozíciójuk a cseh válság idején rokonult is.

Kelet-Európa vonatkozási tereiben jól példázza ezt az a folytonosság, amely kimutatható az említett politikusoknak az augusztus 23-25. közötti, a moszkvai konzultációk során képviselt álláspontjában.

Dubcekék „kivéreztetése”

Augusztus 23-án, pénteken éjszaka érkeztek Moszkvába az intervencióban részt vevő országok pártküldöttségei, és itt értesültek arról, hogy az SZKP vezetői az előző nap még fogoly Dubcekkel és társaival, valamint a baloldali erőkkel – külön-külön – tárgyalásokat kezdeményeztek, s hogy e tárgyalások Brezsnyev irányításával Moszkvában megkezdődtek.

Az előzetes konzultációkon Kádár János szerint a kialakult helyzet ismeretében három kiút lehetséges. Az első egy új baloldali centrum, pártvezetés és hatalmi tényező jelentkezése és fellépése Csehszlovákiában. Kádár már az első konzultáción jelezte: „ezt a jelen pillanatban nem tartjuk reálisnak”.

A másik kiútlehetőség „s kimondtuk a szót félelem nélkül”: egy kielégítő, elvi alapokon nyugvó kompromisszumra kell törekednünk a CSKP Elnökségével, kormányával, a köztársaság elnökével, és meg kell találni a formát és a módozatot, hogy a harcban a jövőben hogyan haladjunk együtt.

A harmadik lehetséges módozat: „időlegesen semmiféle csehszlovákiai hatalmi tényező nincs, de akkor tudnunk kell, hogy a teljes katonai megszállás és közigazgatás útjára kell ott lépni, ami az ismert és ilyenkor várható súlyos következményekkel jár, természetesen”. A tárgyalások megkezdésekor ilyen (szovjet) katonai közigazgatás működött, ezért beszélt Kádár az ismert súlyos következményekről.

E hozzászólásból tehát egyértelmű: Kádár az augusztus 21. előtti hatalmi felálláshoz való visszatérést javasolja.

A többi testvérpárt részéről „különböző módon” merültek fel a „meggondolások, az aggodalmak és bizakodások” – így Kádár –, az eltérések azonban csak „árnyalatiak”. A valóságban azonban a nézetkülönbségek élesek voltak. Nyilván a „lázas állapotban” lévő aktívát Kádár nem akarta további kihívásokkal is szembesíteni, vagy egyszerűen óvatos volt.

A legmilitánsabb álláspontot Zsivkov képviselte. Álláspontjának lényege: „a háború elkerülhetetlen, az ellenforradalmat minden eszközzel le kell törni”. Ulbricht és Gomulka érdemben rokon álláspontot képviselt, de – Koszigin szavaival – téziseiket folyamatokban gondolkodva, érvelőbben fejtették ki: a CSKP szétesett; Csehszlovákiában nincs kommunista élcsapat; elkerülhetetlen a munkás-paraszt kormány létrehozása. A Kádár felvázolta kompromisszumos megoldást élesen elutasították: „ha Dubcek és Cernik visszakerül a vezetésbe – mondták felemelt hangon –, akkor miért hoztuk ide csapatainkat”.

A megváltozott helyzetben is nyilvánvalóan azonosak a beállítások, a folyamatosság egyértelmű.

Nemzetközi vonatkozásban a „kapcsolódási pontok” is jobban érzékelhetőek. Koszigin és Gyemicsev a „kiegyezés mellett” érvelt. Tegyük hozzá, kizárólag pragmatikus megfontolásból. „Dubcek az első számú gazember, de nincs egyetlen figura pillanatnyilag, aki a forradalmi kormányt megalakíthatná.”

Podgornij és Poljanszkij nem támogatta a totális konfrontációt, de ragaszkodott Dubcek eltávolításához. Poljanszkij a megoldás módját is megjelölte. Távolítsák el Dubceket maguk a csehek: „szervezzük meg úgy a plénumukat, hogy maguk számoljanak le Dubcekkel” (kiemelés tőlem: H. T.).

A legszélsőségesebb álláspontot Andropov, Usztyinov és Seleszt képviselte. Utóbbi válaszolva Gyemicsevnek, aki szerint, „ha nem a Koszigin-féle javaslatot fogadják el, ez háborúhoz vezet, nincs más kiút, akkor fegyverrel kell harcolnunk. Szükség van erre?” – azt mondta: „Úgy vélem, nem lehet az egyik oldalról a másikra lopakodni, mert akkor nem lesz érthető, ki vonultatta be csapatait: mi hozzájuk, vagy ők hozzánk. Bizonyos


elemeket, mindhárom előterjesztett változatból fel lehet használni – tette hozzá taktikusan –, de a diktatórikus megoldásnak rendelve alá minden más kombinációt” (kiemelés tőlem: H. T.).

Végül Brezsnyev a Koszigin-féle megoldást támogatta, s ez képezte alapját a Moszkvában augusztus 26-án a szovjet és csehszlovák tárgyalóküldöttségek által aláírt megállapodásnak. Dubcek és Cemik harangzúgások közepette, Svoboda társaságában visszatérhetett Prágába. Megkezdődött kivéreztetésük, erkölcsi-politikai megalázásuk második szakasza.

* Részlet Huszár Tibor: Prága–Budapest–Moszkva, 1968. Kádár János és a csehszlovákiai intervenció c., az „évfordulóra” megjelent, szovjet és magyar levéltári anyagra épülő monográfiájából.

** Sztyepan Cservonyenko 1965 tavaszától volt prágai szovjet nagykövet. A Hruscsovot körülvevő, ún. „ukrán frakció” tagja. A keményvonalas politika képviselőjeként intenzíven részt vett a prágai és a pozsonyi politikai intrikákban. (A szerk.)

2. Képek





1. Az 1968. év. KronológiaPÓK Attila

Az 1968. év

Kronológia

január 1. Magyarországon életbe lépnek az új gazdasági mechanizmus néven ismert gazdaságirányítási reformok. A Népszabadság január 3-i Dolgos hétköznapok c. cikkéből: „Az átállás a reform rendszerének vágányaira nyilvánvalóan összeütközésektől sem mentes folyamat, amelynek során szakítani kell a régi mechanizmushoz fűződő, a fogyasztót gyakran tizedrangúnak tartó bürokratikus gondolkodásmóddal, az öncélú tervteljesítés mélyen beidegződött, káros gyakorlatával.”

január 3-5. A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának ülésén elfogadják Novotny főtitkár kérését: felmentik főtitkári tisztségéből. Utódja A. Dubcek. Novotny továbbra is államfő marad. Dubcek az Új Szó című szlovákiai lapnak adott nyilatkozatában hangsúlyozza, hogy a pártnak hiánytalanul kell ismernie a társadalom problémáit, megfontoltan kell ezekre reagálnia, és megoldási koncepcióval kell rendelkeznie. A párt nem szakadhat el az adott társadalmi helyzettől, ugyanakkor azonban nem nézheti tétlenül a társadalom helyzetének alakulását. A párt feladata, hogy egyeztesse a részérdekeket.

március 19. A LEMP főtitkára, W. Gomulka beszédéből: „Az utóbbi 10 nap alatt Lengyelországban jelen-tős események mentek végbe. Varsóban és az ország más egyetemi köz-pontjaiban a diákifjúság elég jelentős részét megtévesztették és hamis útra irányították a szocializmussal szemben ellenséges erők. Provokációkkal felizgatták a fiatalok egy részét, utcai összetűzéseket, vérontásokat igyekeztek provokálni... Különösen élesen szállt szembe a közrend megsértőivel.., a munkásosztály. Az egész országon végigsöpört a nagygyűlések hulláma. Az országban tapasztalt eseményekben világosan jelentkezik a választóvonal egyfelől a szocializmus erői, másfelől a legkülönbözőbb reakciós erők között.”

A diákmegmozdulások közvetlen előzménye az, hogy betiltották Mickiewicz Ősök című darabjának további előadásait, arra hivatkozva, hogy ezek szovjetellenes politikai tüntetések fórumává váltak.

március 23. Johnson elnök bejelenti, hogy nem jelölteti magát újra az Egyesült Államok elnökének. Ugyanakkor nyilvánosságra hozza azt a döntését is, hogy az amerikai légierő a 20. szélességi foktól északra megszünteti a Vietnami Demokratikus Köztársaság bombázását, és tárgyalásokat javasol.

Henry Kissinger 1994-es értékelése szerint: „Hat héttel azt követően, hogy Hanoi megszegte a formális fegyverszünetet, és hatalmas támadást indított amerikai létesítmények ellen, és csak Hueban több ezer civilt gyilkolt meg, Johnson a délkelet-ázsiai gazdasági fejlesztésben való részvételt kínálta fel a vietnamiaknak, nyilvánvaló célzattal a gazdasági támogatás lehetőségére... Az elnök, aki 500 000 katonát küldött Délkelet-Ázsiába, visszahozatalukat utódjára hagyta. Ez volt a [második világ]háború utáni időszak egyik legsorsdöntőbb elnöki elhatározása... az erődemonstráció politikája 1968-ban sokkal jobb tárgyalási feltételeket biztosított volna...”

március 30. L. Svobodát választják a lemondott A. Novotny csehszlovák köztársasági elnök utódául. Svoboda első beszédéből: „A CSKP KB által elindított megújhodási folyamat a demokratikus hagyományokra és arra a nagy munkára épül, amelyet a nép az utóbbi 20 évben a szocializmus építésében végzett.”

április 4. Az amerikai Memphisben egy szálloda erkélyén tartott beszéde közben orvlövész gyilkolja meg Martin Luther Kinget, a 39 éves, fekete bőrű polgárjogi harcost, akit 1964-ben Nobel-békedíjjal tüntettek ki.

április 8. A köztársasági elnök a Lenárt-kormány lemondása után új kormányt nevez ki Csehszlovákiában. Elnöke O. Cerník, elnökhelyettes O. külügyminiszter J. Hájek.

április 11. A Német Szocialista Egyetemi Szövetség vezetőjét, Rudi Dutschkét Nyugat-Berlinben az utcán revolverlövéssel súlyosan megsebesítik. A 27 éves Dutschke forradalmárnak vallja magát, élesen bírálja a nyugatnémet társadalmat, tüntetéseket szervez az amerikaiak vietnami agressziója ellen. Igen nagy hatást gyakorol kortársaira. Főleg a Springer-konszernhez tartozó jobboldali lapok támadják. Dutschke hívei az e lapok által keltett tömeghisztériában látják a merénylet egyik fő okát.


május 3. Miután a Sorbonne rektora bezáratja az egyetem egyik karát, a döntés miatt tiltakozó diákok ellen rendőröket vetnek be, akik kiszorítják a diákokat az egyetemről. Nyílt összecsapásra kerül sor a diákok és a rendőrök között, majd a rákövetkező napokban számos más egyetemen is hasonló konfliktusokra kerül sor. A szakszervezetek 13-án egynapos sztrájkot tartanak a diákok iránti szolidaritás kifejezésére, ezt általános sztrájkhullám követi. A munkások béremelést, rövidebb munkaidőt, a munkaadóknak a szociálpolitikai juttatásokhoz való fokozottabb hozzájárulását követelik. 20-án már 5 millióan sztrájkolnak, 24-én De Gaulle tévébeszédben fejezi ki a kormány készségét mélyreható szociális reformokra és a felsőoktatási rendszer átszervezésére. 27-én a szakszervezetek és a kormány megállapodnak a bérek 12%-os eme-lésében, valamint a 40 órás munkahét fokozatos bevezetésében. 29-én De Gaulle elhagyja Párizst, katonákkal tanácskozik a helyzetről. 30-án visszatérve kijelenti, hogy nem vonul vissza, kormánya nem mond le, csupán a kabinet részleges átalakítására hajlandó. Elhalasztja a június 16-ra kitűzött népszavazást, feloszlatja a nemzetgyűlést, és új választásokat ír ki. A helyzetért a szerinte „ totalitariánus diktatúrára törekvő” kommunista pártot teszi felelőssé. Kilátásba helyezi, hogy ha a rend nem áll helyre, akkor választás helyett „más eszközöket” vesz igénybe.

május 8. A bolgár, lengyel, magyar, NDK és szovjet párt vezetőinek találkozója Moszkvában.

május 19–20. Az olaszországi parlamenti választásokon a kereszténydemokraták a szavazatok 39,1, a kommunisták 26,9, a szocialisták 14,5, a liberálisok 5,8%-át kapják. L. Longo, az Olasz Kommunista Párt főtitkárának nyilatkozatából: „...a mi kitalálásunk volna a munkanélküliség, azok a bérek, amelyek nálunk a legalacsonyabbak a Közös Piac országai közül? A mi kitalálásunk volna az ipari munkások keresetének felét kitevő paraszti jövedelmek, az Észak és Dél közötti szakadék, amely miatt folytatódik az olasz munkások külföldre vándorlása? (...) a középbal koalíció képtelen volt megbirkózni ezekkel. S az ennek nyomán támadt kiábrándultságot tükrözi mindenekelőtt az Egyesült Szocialista Párt szavazatvesztesége...”

május 24. A Népszabadság híre: „Mint ismeretes, május 6-án a LEMP KB, valamint a Lengyel Népköztársaság kormánya jegyzékben fejezte ki tiltakozását és nyugtalanságát azokkal az információkkal kapcsolatban, amelyek a lengyelországi belső eseményekről a csehszlovák sajtóban, a rádióban és a televízióban napvilágot láttak. Május 23-án átadták a cseh-szlovák választ, amely hangsúlyozza, hogy a barátság és együttműködés a Szovjetunióval, Lengyelországgal és a többi szocialista országgal Csehszlovákia külpolitikájának alapköve. A válasz megjegyzi, hogy az utóbbi időben egyes csehszlovák folyóiratokban, a rádióban és a tévében egyesek egyedülálló információi és véleményei jelentek meg. Állást foglaltak a jelenlegi lengyel helyzettel kapcsolatban, tehát olyan kérdésekben, amelyek elsősorban a lengyel nép ügyét képezik, s ezt úgy lehet magyarázni, mint a lengyel ügyekbe való beavatkozást. Ebben az összefüggésben a válasz hangsúlyozza, hogy a CSKP Központi Bizottsága és a csehszlovák kormány a testvéri Lengyel Népköztársaságban végbemenő fejlődést belső ügynek tartja, és semmi esetre sem szándékozik belső kérdésekbe beavatkozni.”

június 5. Los Angelesben meggyilkolják Robert F. Kennedyt, John F. Kennedy volt amerikai elnök testvérét, a Demokrata Párt elnökjelöltjét.

június 27. 70 csehszlovák értelmiségi nyilatkozata (Kétezer szó) jelenik meg nyílt levél formájában négy csehszlovák lapban. Július 8-ig 34 241-en írják még alá. A dokumentum élesen kritizálja a CSKP 1948 óta folytatott politikáját. Részletek: „A Kommunista Párt a háború után még élvezte az emberek bizalmát, de azt fokozatosan hivatalokra váltotta, míg végül megszerzett minden hivatalt, de a bizalomból semmi sem maradt. (...} A mai állapotért felelősek vagyunk mindannyian, még inkább a közöttünk élő kommunisták (...) egyesek a kommunisták közül, már régen felismerték a történelem eme mocskos korszakát... De a funkcionáriusok nagy része szembeszáll a változásokkal. Mindenekelőtt azon nézetekkel fogunk szembeszállni... hogy a demokratikus megújulást végig lehet vinni a kommunisták nélkül, esetleg éppen ellenük. Ez nem lenne igazságos, sőt értelmetlen volna...”

A CSKP KB nyilatkozatából: „Ha az ajánlások, amelyeket a felhívás tartalmaz, visszhangra találnának, akkor azok súlyosan veszélyeztetnék a CSKP és a szocialista állam politikáját. Az okmány felhívást tartalmaz a párt és az állam funkcionáriusai elleni támadásokra, és felszólít ezzel kapcsolatos sztrájkokra, demonstrációkra, emberek bojkottálására. (...) A kommunista pártot mint egészet tartja felelősnek az 50-es évek torzításáért, és sommásan elítéli a dolgozók millióinak 20 éves áldozatos munkáját.

Az elnökség elutasítja... a politikailag felelőtlen felhívást, s kijelenti, hogy a felhívás támogatása a párt új politikája és személy szerint Dubcek ellen irányul. Ezt tudomásul kell venniük elsősorban azoknak a kommunistáknak, akik a felhívást aláírták. A kommunisták gondoskodni fognak arról, hogy az állami szervek minden eszközzel biztosítsák a jogrendet.”


június 30. A franciaországi parlamenti választásokon a gaulleista UDR (Demokraták Köztársasági Egyesülése) abszolút többséget szerez. Pompidou szerint ez az eredmény a „demokrácia és szabadság védelmének reflexe”.

július 1. Miután az ENSZ közgyűlése 95 szavazattal 4 ellenében (21 tartózkodással) elfogadja, Moszkvában, Washingtonban és Londonban aláírásra bocsátják az atomsorompó-szerződést. Ez többek között megállapítja: „minden olyan atomfegyverrel rendelkező állam, amely csatlakozott a szerződéshez, kötelezi magát, hogy sem közvetlenül, sem közvetve nem ad át senkinek atomfegyvert, sem más nukleáris robbantóberendezéseket... nem fogadja el... az ilyen fegyver... fölötti ellenőrzésnek az átruházását.”

július 14–15. Öt testvérpárt kép-viselői (szovjet, bolgár, lengyel, NDK, magyar) varsói tanácskozásukról levelet intéznek a CSKP Központi Bizottságához: „Országainkat szerződések és megállapodások kapcsolják össze. Az államok és a népek e fontos kölcsönös kötelezettségei azon a közös törekvésen alapulnak, hogy megvédjük a szocializmust, és szavatoljuk a szocialista országok kollektív biztonságát. Pártjainkra, népeinkre történelmi felelősség hárul azért, hogy ne vesszenek el az elért forradalmi vívmányok.”

július 15. Közvetlen légijárat indul Moszkva és Washington között.

augusztus 1. Az NSZK-ban az NDK-újságok behozatalát korlátozó rendelkezés lép életbe.

július 29–augusztus 1. Egy határ közeli csehszlovák kisvárosban, Ciernában (Ágcsernyő) tanácskozik az SZKP KB Politikai Bizottsága a CSKP KB Elnökségével. (Az SZKP történetében először tartózkodik egy időben külföldön a Politikai Bizottság összes tagja.) Augusztus 3-án Pozsonyban a bolgár, NDK, lengyel, magyar, szovjet és csehszlovák párt vezetői tanácskoznak. A nyilatkozatok és közlemények a nemzetközi kommunista mozgalom egysége megszilárdításának szükségességét hangsúlyozzák.

augusztus 9–11. Tito jugoszláv elnök Prágában.

augusztus 15–17. Ceauşescu román elnök Prágában. A román és a jugoszláv párt több állásfoglalásban hangsúlyozza: teljes a bizalmuk a csehszlovák vezetésben, minden külső beavatkozás a csehszlovák belügyekbe károsíthatja a szocializmus ügyét.

augusztus 20–21. Bulgária, Lengyelország, Magyarország, az NDK és a Szovjetunió csapatai (mintegy 200 000 katona) bevonulnak Csehszlovákiába. 21-én a CSKP KB közleménye bejelenti, hogy a bevonulás a csehszlovák párt- és állami vezetés tudta nélkül történt, de nyugalomra, az ellenállás mellőzésére szólítanak fel. A csehszlovák lakossághoz intézett szovjet felhívás szerint felelős csehszlovák személyiségek a csehszlovákiai szocializmus védelme érdekében kérték a beavatkozást. Ezt követően Svoboda elnök, Dubcek főtitkár és több más csehszlovák vezető Moszkvában tárgyal. A tárgyalásokról 27-én kiadott közlemény szerint a tárgyaló felek megállapodtak abban, hogy a Szovjetunió támogatja a CSKP törekvéseit társadalomirányító munkája módszereinek javítására, a szocialista demokrácia fejlesztésére, a szocializmus rendszerének a marxizmus-leninizmus alapján történő megerősítésére; a CSKP vezetői informálják a Szovjetuniót a tervezett normalizálási intézkedésekről; a bevonult csapatok nem avatkoznak be a csehszlovák belügyekbe, a helyzet normalizálódása után elhagyják az országot; a cseh-szlovák vezetők nem tartják szükségesnek, hogy a Biztonsági Tanácsban napirendre tűzzék a csehszlovák kérdést; Csehszlovákia külpolitikájában a szocialista közösség érdekeit képviseli, teljesíti a szocialista országokkal kötött szerződésekből rá háruló kötelezettségeket, hozzájárul a Varsói Szerződés hatékonyságának növeléséhez.

A Népszabadság augusztus 23-i Prókátorok és provokátorok című cikkéből: „Ennyit be nem avatkozásról, szuverenitásról, függetlenségről ritkán kiabáltak nyugati fórumokon. A lárma fülsiketítő, és úgy tűnik, azok kiabálnak a leghangosabban, akik a hangzavarban el akarják feledtetni, hogy egész politikájuk a beavatkozások, az intervenciók végtelen sorozata. Az agresszív NATO az »enyhülési folyamatra gyakorolt negatív hatásról« nyilatkozik. Johnson elnök »az emberiség békevágya nevében« hívja fel a cseh-szlovák szocialista vívmányok védelmé-re siető szocialista országokat, hogy vonják vissza csapataikat."

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, Kuba és a Vietnami Demokratikus Köztársaság vezetői jogosnak és indokoltnak tartják az öt szocialista ország csapatainak bevonulását Csehszlovákiába, a belga, a brit, a francia, a holland, a jugoszláv, a kínai, az olasz, az osztrák és a román kommunista pár-tok vezetői elítélően nyilatkoznak. Az amerikai és nyugat-európai kormányok és az ENSZ főtitkára ugyancsak elítélik a beavatkozást. Az amerikai külügyminisztérium állásfoglalása szerint felborult a kelet–nyugati hatalmi egyensúly, mivel olyan területre vonultak be szovjet csapatok, ahol a II. világháború vége óta nem állomásoztak, és ez válasz-intézkedéseket követel az Egyesült Államok és szövetségesei biztonsága érdekében.


augusztus 27. A csehszlovák delegáció hazatér Moszkvából. Már előző nap megkezdődik a Szlovák Kommunista Párt kongresszusa, ahol G. Husákot a párt első titkárává választják. A kongresszus illegálisnak nyilvánítja a CSKP augusztus 22-én megtartott XIV., rendkívüli kongresszusát (a kongresszus eredetileg tervezett időpontja szeptember 14-e volt, az erre megválasztott 1094 küldött egy prágai gyárban ült össze, kifejezték bizalmukat Dubcek iránt, új elnökséget választottak, és követelték a külföldi csapatok távozását), arra hivatkozva, hogy azon nem vett részt megfelelő számú szlovák küldött.

augusztus 31. Összeül a CSKP Köz-ponti Bizottsága, amely megerősíti első titkári posztján Dubceket. Az ezt követő napokban számos személyi változásra kerül sor, többek között lemond tisztségéről az addigi vezetés két – külföldön tartózkodó – ismert személyisége: Ota Šik miniszterelnök-helyettes és Jiri Hájek külügyminiszter. Nyugati becslések szerint szeptember közepéig 20–25 ezer csehszlovák állampolgár távozik Nyugatra, ill. bejelenti, hogy nem kíván onnan hazatérni.

szeptember 10. A csehszlovák párt- és állami vezetés nyilatkozata szerint „...minden állampolgár, aki nem lépi túl az érvényes törvények által elő-írt kereteket, élvezi érvényes törvényeink teljes védelmét... folytatjuk a januárban megkezdett utat a szocialista rend megerősítésére, demokratikus és humánus jellegének növelésére.”

szeptember 11. Az öt szocialista ország csapatai elhagyják Prágát, Pozsonyt és Brnót.

szeptember 12. Albánia bejelenti kilépését a Varsói Szerződésből,

október 12. Olimpiai játékok kezdődnek Mexico Cityben 105 ország 6626 képviselőjének részvételével. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság ülése hozzájárul ahhoz, hogy az NDK a jövőben saját zászlajával és himnuszával vegyen rész az olimpián.

október 30. Svoboda elnök aláírja a csehszlovák nemzetgyűlés által jóváhagyott törvényt Csehszlovákia két egyen-jogú tagállama föderatív köztársaságává alakításáról. A törvény január 1-jén lép életbe, ekkor Pozsonyban kikiáltják a Szlovák Szocialista Köztársaságot.

október 31. Johnson elnök bejelenti, hogy november 1-jétől az Egyesült Államok Észak-Vietnam egész területén megszünteti a bombázásokat. Három és fél év alatt 94 081 bevetésben kb. 1 millió tonnányi bombát dobtak le az amerikaiak Vietnamra. A vietnami légelhárítás saját adatai szerint 3300, amerikai adatok szerint 911 repülőt lőtt le. A kommentárok általában három olyan tényezőt emelnek ki, amelyek Johnson döntését motiválhatták: a katonai eredménytelenség, a nemzetközi közvélemény és a belső ellenállás nyomása.

november 5. A republikánus jelölt, Richard Nixon a szavazatok 43,4%-ának megszerzésével győz az amerikai elnök-választáson. A Népszabadság kommentárából: „Nixon, aki alelnök volt az Eisenhower-kormányzat idején, nosztalgiát igyekezett ébreszteni az akkori állapotok iránt az egyszerű emberekben. S bár a vietnami békés rendezésre nem volt új, konkrét, átfogó programja – túl azon az ígéreten, hogy megválasztása esetén kész elmenni Párizsba és Saigonba, hogy előmozdítsa a rendezést –, fellépése mégis ért el bizonyos hatást. Sok egyszerű ember érezte úgy, hogy annak a Nixonnak megjelenése a politikai szeren, aki alelnöke volt a koreai fegyvernyugvást aláíró Eisenhower-kormányzatnak, jótékony hatással lenne egy vietnami békés rendezés előmozdítására. A volt alelnök sikereket ért el a »biztonságos utcák« megteremtésének jelszavával is, melyet legfőbb belpolitikai programpontjává emelt.”

december 3. Amerikai–angol–szovjet szerződés lép életbe a kényszerleszállást végző űrhajósok megmentéséről, repatriálásáról és a célt tévesztett űrtestek hazaszállításáról.


1. Pjotr Seleszt 1968-rólKUN Miklós

Pjolr Seleszt 1968-ról

„Beszélgetés a keserű múltról”

Az év utolsó negyedében jelent meg Kun Miklós Prágai tavasz – prágai ősz című könyve. A volt szovjet vezetők visszaemlékezéseit közlő kötetből adjuk közre most a Pjotr Seleszttel – aki 1968-ban az SZKP PB befolyásos „ukrán frakciójának” tagja, az UKP KB első titkára volt – folytatott beszélgetés magnóról leírt, szerkesztett szövegét.

Kun Miklós: Ön hogyan kezdett el Csehszlovákiával foglalkozni? És miként lett a kérdés szovjetunióbeli szakembere 1968-ra?

Pjotr Seleszt: Amiről eddig beszélgettünk, az korábban nagyrészt az államtitkok kategóriájába tartozott. Ma már viszont sok mindent el lehet mondani. Például azt is, hogy a mi KGB-seink nagyon jó viszonyt alakítottak ki cseh és szlovák partnereikkel. [Büszkén, elérzékenyülve.] Többször találkoztak; előfordult, hogy a két ország határán. És őszintén beszéltek egymással. Hiszen az akkor még szocialista világ volt. Az információ tehát eljutott a [kijevi] KGB-be, ahol ezekről a beszélgetésekről mindig feljegyzést készítettek számomra.

Ez sokat segített nekem abban, hogy eligazodjam a csehszlovák dolgokban. A kárpátontúli területi pártszervezet első titkára például... Milyen Jura is volt?

Kun Miklós: Ilnyickij. Jurij Ilnyickij.

Pjotr Seleszt: Úgy van. Ő is gyakran érintkezett szlovák partnereivel, és mindent azonnal jelentett nekem. [...] Előfordult, hogy magam is találkoztam a szlovák elvtársakkal, többek között Vasil Bilakkal. Így megtudtam, milyen hajsza folyik a pártapparátus tagjai meg az állambiztonságiak ellen. Az ellenforradalmárok keresztekkel jelölték meg azoknak a házát, akikkel le akartak számolni. Pontosan az történt, mint maguknál 1956-ban. Valóságos ellenforradalom!

Szóval rengeteg információ futott be hozzám. Én mindent jelentettem Moszkvába Brezsnyevnek és Podgornijnak. Ok pedig tájékoztatták a Politikai Bizottság tagjait. [Kihúzza magát.] Az én jelentéseim alapján!

Azután elérkezett az idő, amikor a Brezsnyevhez befutó KGB-információ meg az én jelentéseim nyomán Moszkvában úgy döntöttek, hogy Drezdában hívjunk össze egy megbeszélést, amelyen a szovjetek mellett az NDK, Lengyelország, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia is képviselteti magát. Csak a románokat nem hívtuk meg. Ceauşescunak nem volt világos álláspontja ebben a kérdésben. Különben is mindig zavart keltett a jelenlétével. [...]

Drezdában sikerült megszorongatnunk Dubceket. De hát mit is mondhatott védekezésképpen? Csak azt ismételgette: „Mindent helyre fogunk hozni...” Ezen a tanácskozáson ott volt Bilak is meg egy másik elvtárs...

Kun Miklós: Kolder?

Pjotr Seleszt: Igen. Drahomír Kolder is szóhoz jutott. Olyan dolgokra mutattak rá, amelyekről nekem sem volt tudomásom. Őszintén beszélek! Kiderült, hogy a helyzet még sokkal súlyosabb. Jól emlékszem, Dubcek milyen keményen rájuk szólt. Ők persze erre megijedtek. Gondolja csak meg, mit érezhet az ember, ha a Központi Bizottság első titkára kiabálni kezd vele mások jelenlétében!

Kun Miklós: Emlékszik rá, hogy Dubcek mit kiabált? Ez nem szerepel a jegyzőkönyvben.

Pjotr Seleszt: Valami olyasmit vetett oda Koldernek, hogy „Maga nem mond igazat! Es ki fogjuk vizsgálni, hogy miért beszél így!” Ezt mondta. Nekünk meg azt ígérte, hogy rend lesz, de a bajok egyre csak súlyosbodtak. [...] Hajtóvadászat indult a káderek ellen! Ezeknek a nyomására leváltották a [csehszlovák] hadügy- meg a külügyminisztert [Bohumír Lomskyt és Václav Davidot – K. M.]. Pontosan úgy zajlottak a kádercserék, mint most nálunk!

El kellett döntenünk, hogy mitévők legyünk. Ilnyickij újra felhívott telefonon: „Pjotr Jefimovics – mondta –,


nagyon elmérgesedtek a dolgok. Csehszlovákia szét fog esni!” [...]

Megint találkoztunk, ezúttal Varsóban, 1968. július 14-én és 15-én. Gomulka kérlelhetetlenül kemény álláspontot foglalt el a csehszlovák kérdésben. Ulbricht is hasonlóan vélekedett. Zsivkov szintén. Kádár ezzel szemben, ha nem is semleges, de képlékeny álláspontra helyezkedett. A csehszlovákok viszont meg sem jelentek. Mi pedig hosszan vitatkoztunk, mitévők legyünk.

Kun Miklós: Ki kivel vitatkozott?

Pjotr Seleszt: Mindenki mindenkivel. S hogy áthidaljuk a vitát, amint ez ilyenkor szokás, különbizottságot hoztunk létre a közös közlemény megszövegezésére. Én is a tagja lettem. Két álló napon át fogalmaztuk a dokumentumot. És elhatároztuk, levelet intézünk a CSKP Központi Bizottságához, s közzétesszük a sajtóban. Nyíltan vállaltuk a konfrontációt!

Kun Miklós: Miközben hadgyakorlat címén szovjet csapatok vonultak be Csehszlovákia területére, és javában folyt a megszállás előkészítése.

Pjotr Seleszt: Még nem tartunk ott! Előbb az ágcsernyői tanácskozás jött 1968 júliusának végén. Ahhoz is volt némi közöm. Varsóban felmerült, hogy valamennyien, testületileg utazzunk Csehszlovákiába. Erre szót kértem. „Elvtársak, de hát önöket senki nem hívta! Megérkezünk, és még szállodánk sem lesz. Megtörténhet, hogy a pályaudvaron kell majd aludnunk. Ott fogunk tárgyalni is? Ellenzem ezt az utazást.” A többiek végül egyetértettek velem.

De tárgyalni csak kellett! Ezért azt találtuk ki, hogy találkozzunk ezekkel a határon. Hogy nekik se legyen megalázó, de nekünk sem. Engem bíztak meg, találjak egy erre alkalmas helyet. Felrendeltem Ilnyickijt Kijevbe. Eljött, és kiterítettük a térképet az asztalon. Először Csapra gondoltunk, de hát ott nincs megfelelő hivatalos épület. Így került szóba Ágcsernyő. Átmentünk Csehszlovákiába, megnéztük az ágcsernyői vasútállomást. Visszatértem, és mindent megbeszéltem Andropovval, az akkori KGB-elnökkel. Neki csak az volt a fontos, hogy miként lehet biztosítani az őrséget. „Ott nincsenek őrbódék meg angol vécék” – mondtam neki. „A vasútállomás egy nagy mező közepén van. Meg ott a Tisza. Lakjunk Csapon, vasúti kocsikban!”

Közben nagykövetünk, Cservonyenko elintézte Dubcekkel, hogy ott legyen a megbeszélés. Mi a cseheket megelőzve érkeztünk Ágcsernyőre. Ahogyan elhaladtunk az állomásépület előtt, látom ám, hogy vagy ezer ember vár ránk. És mind ordítoznak. Brezsnyev zavarba jött. „Mit kiabálnak?”, kérdezte. Mivel ukrán vagyok, értettem szlovákul. „Azt ordibálják, hogy vigyázzanak Dubcekre!” – mondtam. „Tán azt hiszik, azért jöttünk, hogy felakasszuk őt?” – kérdezte Brezsnyev.

Bementünk az állomás épületébe. Kettős őrség állt előtte: a mieink és a csehszlovákoké. Ma is előttem van, ahogy a hosszú asztal két oldalán farkasszemet néztünk egymással... [Abba akarja hagyni, fáradt.]

Kun Miklós: Van még ereje, hogy folytassuk?

Pjotr Seleszt: Már fáradékony vagyok. A pártkongresszusokon valaha még négy-öt órán keresztül szövegeltünk anélkül, hogy szünetet tartottunk volna.

Na jó. Szóval az ágcsernyői tárgyalásokat Dubcek nyitotta meg, hiszen ő volt otthon. Azután Brezsnyev előadta, miért jöttünk, és mit akarunk tőle. Jegyzeteltem a felszólalásokat, valahol megvannak ezek az iratok. Tolmácsok is voltak velünk. Emlékszem, Svoboda elnök ült velem szemben. Első dolgom volt, hogy köszönjek neki, ő meg némán visszanézett, és csak bámult rám. Később egy cédulát írt nekem: „Kedves Seleszt elvtárs! Elnézését kérem, hogy nem ismertem fel azonnal.”

Kun Miklós: Megvan ez a cédula?

Pjotr Seleszt: Igen. Es annak a kemény felszólalásomnak a vázlata is, amely hideg zuhanyként hatott a csehekre. Dubcekék megkapták tőlem a magukét. Azt mondtam: „Nem akarok beavatkozni a csehszlovák belügyekbe, de Dubcek elvtárs adjon magyarázatot, hogyan kerültek ellenséges röplapok hozzánk, Ukrajnába, a csehszlovák határ közelébe? Olyan nacionalista tartalmú förmedvények, amelyek ukrán területek átengedését követelik Csehszlovákiának. Itt az egyik!” És tényleg elővettem egy ilyen dokumentumot, amelyet a KGB-sektől kaptam.

Még a mieink közül sem tudta senki, hogy én mire készülök. Mintha bomba robbant volna! Dubcek zavarba jött. „Erről nem tudtam” – hebegte. „Majd kivizsgáljuk”. Erre én: „De hiszen ön az előbb a CSKP vezetőjeként szólalt fel, és azt mondta, ura a helyzetnek. Hogy lehet ez igaz, amikor maguknál tiszta ellenforradalom folyik,


és a maga tudta nélkül ilyen röplapok terjednek? Nem hiszek magának, Dubcek elvtárs!"[...]

Ezután szünetet tartottunk. A CSKP küldöttségének egyik tagja, Smrkovsky elsietett valahová, és felhívta Prágát. Leadta a drótot: „Seleszt felszólalása volt a legkeményebb. Szíven döfött minket!” Másnap ez meg is jelent a lapokban. A szünetben pedig odajött hozzám Bilak. „Amit Dubcek mond, azt mások sugallatára teszi” – magyarázta nekem. Brezsnyevnek pedig – talán az én felszólalásom következtében – hasmarsa lett. Fetrengett a vagonban, s kezelte magát. Ahogy ez szokás.

Kun Miklós: Hogyan?

Pjotr Seleszt: Vodkával.

Kun Miklós: Ágcsernyő után következett a pozsonyi találkozó.

Pjotr Seleszt: De közben még volt egy kellemetlen epizód. A csehek meg a szlovákok elutaztak. Én nagyon elkeseredtem, éreztem, baj lesz. Pártunk vezetői a vagonok mellett tébláboltak. Volt, aki a Tiszában horgászott. Andropov pedig személyesen guggolt a vagonok alatt, hátha felfedez egy bombát. Láttam, hogy mindenki le van hangolva. Meghívtam hát őket a vagonomba, ukrán kolbászt és italt kerítettem, de nem tudtam őket jókedvre deríteni.

Le akartam kötni az elvtársakat. Volt egy vadászházunk a közelben, meg két tó, tele pisztránggal. Meghívtam oda Brezsnyevet és Podgornijt, de ők nem jöttek, csak Koszigin. Alekszej Nyikolajevics ki is figurázta őket: „Le vannak sajnálva...” Amint utaztunk a vadász- házhoz, katonákat pillantottunk meg. Koszigin nem is tudta, milyen sok csapatot vontunk össze a határon. Főleg tankokat. Megálltunk. A katonák meg a tisztek körülvették a kormánykocsit. Sokan tolongtak körülöttünk, hát bemutattam nekik Koszigin elvtársat. Őt nem ismerték fel a katonák, de engem igen! „Megállapodtak?” – kérdezték tőlünk. Kertelni kezdtem, Koszigin viszont legyintett. „Semmiben nem állapodtunk meg.” „Akkor engedjenek minket oda! Majd mi megmutatjuk nekik!” – hangzott kórusban a válasz.

Kun Miklós: Maguk tehát már javában készültek a bevonulásra, miközben Pozsonyban, augusztus legelején a barátságról és együttműködésről szónokoltak.

Pjotr Seleszt: Ne legyen naiv. Diplomácia is van a világon. Na és mi történt Pozsonyban? A csehek ott sem hátráltak meg igazán!

Kun Miklós: És a szovjet hadseregben nem tapasztalt ideges légkört?

Pjotr Seleszt: Miért mindig csak a szovjet haderőt emlegetik?! A Varsói Szerződés tagállamainak egyesített erői vonultak be. Maguk, magyarok is! Ivan Jakubovszkij marsall részletesen jelentett nekem mindent Kijevben a bevonulás előtt. Nálunk pedig korábban mindenhol rend volt. A hadseregben is! A legfiatalabb újonc is vakon hitte, hogy a haza védelme mindenek felett áll. Augusztus 21-én hajnaltájt ötezer ejtőernyősünk érkezett Prágába.

Kun Miklós: Mit tud a bevonulás okozta emberveszteségeikről?

Pjotr Seleszt: A mieink részéről alig volt ilyen. Valamilyen oknál fogva a 13- as számra emlékszem. A titkos jelentésekben az szerepelt, hogy ennyien haltak meg, de nem golyó által. Egyiküket egy tank gázolta el, egy másik vízbe fúlt. Kettőnek vagy háromnak nem nyílt ki az ejtőernyője és szörnyethalt.

A csehszlovák hadsereg nem mert ellenállni. Többek közt azért, mert a mieink felhívták Dzúr honvédelmi minisztert, és azt mondták neki: „Ha csak egyetlen katonátok rálő a bevonuló csapatokra, felkötünk téged a legelső póznára!”

Kun Miklós: Ki telefonált Prágába?

Pjotr Seleszt: Grecsko marsall!

Kun Miklós : Amikor a szovjet ejtőernyősök elrabolták Prágából Dubcekéket, kis kerülővel Lengyelországon keresztül Kárpátaljára vitték őket. Egyeztették ezt önnel?

Pjotr Seleszt: Hogyne. Andropov hívott fel. Kérdezte: „Hol helyezzük el őket?” Azt mondtam: „Egy Ungvár melletti vadászlakban lesz a legjobb. Ott jók a körülmények. Őrséget is adunk nekik, de nem egyenruhában.”


Így is történt. Dubcek és Cerník eleinte nagyon sírt a letartóztatás után. Azt hitték, kivégezni viszik őket. Két nap múlva azonban némileg megváltozott a helyzet. Moszkvába szállították ezeket az embereket, hogy tárgyaljanak a mieinkkel.

Együtt szállásoltuk el őket a többiekkel, akik Prágából érkeztek. Úgy marakodtak ott, mint a skorpiók egy befőttesüvegben, hogy aláírják-e a jegyzőkönyvet, vagy sem; kössenek-e alkut a szovjet féllel. Ezt persze pontosan tudtuk, hiszen minden szavukat lehallgattuk.

Olyasmit is mondtak egymásnak: „Mi lesz, ha aláírjuk a jegyzőkönyvet, ők meg ezután Szibériába száműznek minket?” Csak Svoboda nem beszélt így, a többiek szinte mind nyüszítettek. Aztán mégiscsak írásba adták: beleegyeztek, hogy a szovjet csapatok ideiglenesen Csehszlovákiában maradjanak.

Kun Miklós: Hatvannyolc után már nem foglalkozott a csehszlovák kérdéssel?

Pjotr Seleszt: Dehogynem. Csehszlovák küldöttség jár Kijevben, fogadnom kellett őket. Még Dubcek volt hatalmon. Moszkvából meg Brezsnyev és Podgornij jött el. Nagy vadászatot rendeztünk nekik, de semmi jó nem jött ki belőle.

2. Képek





1. Magyarország részvétele az 1968-as katonai invázióbanVIDA István

Magyarország részvétele az 1968-as katonai invázióban

Kádár János és a csehszlovák vezetés

Kádár János és az MSZMP szerepéről a „prágai tavasz” kapcsán a Csehszlovákia és a szovjet blokk országai között kialakult válságban az utóbbi években itthon, de külföldön is fellángoltak a viták. Ennek előzményei 1989-re nyúlnak vissza, amikor Alexander Dubcek a Magyar Televízió által sugárzott interjúban, amelyet Sugár András készített, felvetette Kádár felelősségét. Azt mondta, hogy Kádár és Gomulka nemzetközi tekintélyüknél fogva képesek lettek volna arra, hogy a Csehszlovákia elleni katonai intervenciót megakadályozzák. Mostanában többek között az merült fel, hogy az MSZMP első embere túl korán, már 1968. június végén–július elején, a magyar párt- és kormányküldöttség moszkvai látogatása során beleegyezett Csehszlovákia megszállásába, de ezt elhallgatta a Politikai Bizottság és a kormány tagjai előtt. Ezzel feladta azt az elvet, hogy a csehszlovák válságot politikai eszközökkel kell kezelni, s csak a legvégső esetben kell a katonai megoldást választani. Kétszínűsködött, a csehszlovák ügyben minden lépését előzetesen egyeztette Brezsnyevvel és a szovjet pártvezetéssel. Több vasat tartott a tűzben, nemcsak Dubcekkel és környezetével, hanem a CSKP konzervatív, szovjetbarát szárnyának képviselőivel is tartotta a kapcsolatot, és segítette szervezkedésüket, a hatalomátvételre való felkészülést.*

Kádár „behódolása”

Annak bizonyítékául, hogy Kádár János túl korán behódolt, és beleegyezését adta a Csehszlovákia elleni katonai akcióba, újabban L. I. Brezsnyevnek az SZKP KB 1968. július 3-i ülésén a magyar párt- és kormányküldöttséggel Moszkvában folytatott tárgyalásairól adott tájékoztatójára hivatkoznak. Eszerint: „Brezsnyev elvtárs beszámolt arról, hogy Kádár elvtárssal folytatott utolsó beszélgetésük során tájékoztatta őt a csehszlovák helyzetről és az azzal kapcsolatos álláspontunkról. Elmondotta, hogy az SZKP Központi Bizottságának Politikai Bizottsága a CSKP Központi Bizottsága Elnökségének szóló levélen dolgozik. Ennek körülbelüli tartalmát is ismertette.

Kádár elvtárs főbb vonalakban a következőképp reagált erre. A »Kétezer szó« című dokumentumról azt mondotta, hogy az ellenforradalmi program, amelynek célja a szovjet hatalom megdöntése, a párt felbomlasztása, a vezető szerep átadása a szociáldemokratáknak.

Azt mondotta továbbá, hogy a CSKP KB Elnöksége sajnos még e dokumentum óta sem vállalja a határozott cselekvést, s az általuk hozott intézkedések pedig valóban felemásak és következetlenek. Egyetértett azzal, hogy az SZKP levelét el kell küldeni. A legközelebbi napokban ők is egy hasonló levelet készítenek elő a CSKP KB Elnöksége címére.

Kádár elvtárs egyetértett azzal, hogy szükség van a szocialista országok kommunista pártjai vezetőinek találkozójára a csehszlovákiai helyzet megvitatása érdekében. Hajlandó bármilyen időpontban részt venni egy ilyen találkozón. Véleménye szerint a megbeszélésekre meg kell hívni a csehszlovák elvtársak reprezentatív küldöttségét.

A továbbiakban a csehszlovákiai helyzettel kapcsolatos gondolatát folytatva, Kádár kijelentette: nyilvánvalóan meg kell szállni Csehszlovákiát. Ha erre szükség lesz, minden kétkedés nélkül vállalják. Közölte továbbá: ezeket a kérdéseket meg fogják vitatni a Politikai Bizottságban, de már előre elmondhatja, hogy a Politikai Bizottság támogatni fogja az érintett kérdésekben kifejtett álláspontját.

Ezen a megbeszélésen magyar részről Fock Jenő, Aczél György és Erdélyi Károly elvtársak vettek részt. Fock próbált mondani valamit, de Kádár kezdeményezésére nem szólalt meg, és sápadtan ült.

Az ehhez hasonló megbeszélés nagyon hasznos és úgy vélem, teljesen sikeres volt.

Mindenki mondja: Igen, ez nagy győzelem.”


A Machatka-cikk

Az SZKP PB üléséről készült feljegyzés nem rögzítette szó szerint Brezsnyev beszámolóját, hanem csupán tömör formában összefoglalta azt. Tehát nem lehet pontosan tudni, hogy a szovjet pártvezető mit mondott. Ismerve a szovjet pártapparátusban kialakult gyakorlatot, a feljegyzés azt rögzítette, amit hallani szerettek volna, vagy ahogy ők értelmezték Kádár kijelentéseit, ennyiben forrásértéke korlátozott. A rendelkezésre álló magyar dokumentumok és visszaemlékezések megerősítik, hogy a magyar párt- és állami küldöttség látogatásakor külön megbeszélésre került sor a csehszlovákiai helyzetről, amelyen szovjet részről csak Brezsnyev és Koszigin miniszterelnök, magyar részről Kádár János mellett Fock Jenő miniszterelnök, Aczél György, az MSZMP KB titkára, Kádár bizalmasa és Erdélyi Károly vettek részt.

Ezt a megbeszélést akkor tartották, amikor Kádárék bizalma kezdett meg- rendülni a hivatalos csehszlovák pártvezetésben. A magyar párt és a magyar sajtó 1968 januárjától – a szovjet blokk országaiban egyedülálló módon – támogatta a csehszlovák reformtörekvéseket. Budapesten június 13-15-én, ha némi tartózkodással is, de érezhető rokonszenvvel fogadták a Dubcek vezette csehszlovák párt- és kormányküldöttséget, s újabb 20 évre meghosszabbították a barátsági és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. Kádár a látogatás alkalmából rendezett nagygyűlésen tett ugyan kritikai megjegyzéseket, de a nyilvánosság előtt kiállt a Dubceki párt- vezetés és a csehszlovák reformpolitika mellett.

Dubcekék éppen másnap – június 13-án – érkeztek a magyar fővárosba, amikor a Literarni Listy című lapban megjelent Oswald Machatka cikke Nagy Imre kivégzésének tizedik évfordulója alkalmából. A cikk, amelyben a szerző nyíltan megírta, hogy a magyar miniszterelnököt ártatlanul végezték ki, nagy felháborodást keltett a budapesti pártvezetők körében. Kádár, akit az írás szintén felkavart, az MSZMP KB június 19–20-i összejövetelén azt „egy piszok és aljas, szerintem provokációs célzatú cikk”-nek nevezte. Tudatában volt annak, hogy az a rendszer legitimitását, a párt politikájának alappillérét érinti. A cikket a Népszabadság durván elítélte, de magyar részről nem indítottak sajtóvitát. Machatka fellépése Dubcekéket is kellemetlenül érintette, mert feszültséget okozott a két párt viszonyában. Elhatárolták magukat tőle, de adminisztratív úton nem léptek fel ellene. A július 13-i komárnói kétoldalú eszmecserén Fock Jenő ezt fel is rótta a CSKP első titkárának, mondván: „...vagy Machatka rágalmazó cikke ellenséges, de akkor úgy kellett volna eljárni, vagy igaza van, de akkor maguk gyilkosokkal tárgyalnak”.

Az SZKP PB üléséről készült feljegyzésben is említett „2000 szó” című felhívás június 27-én látott napvilágot, éppen akkor, amikor a Kádár vezette magyar delegáció elindult a Szovjetunióba. A Ludvig Vaculik által fogalmazott és számos népszerű csehszlovák közéleti személyiség által aláírt nyilatkozat, ha megírását szerzője utólagos állítása szerint politikai jószándék motiválta is, s a konzervatív visszarendeződés megakadályozását célozta, polgári liberális alapállásból élesen és mai szemmel nézve jogosan bírálta a CSKP politikáját, megkérdőjelezte vezető szerepét, kiállt a politikai pluralizmus mellett és mozgósítani igyekezett a nem kommunista tömegeket.

A kétoldalú eszmecserén a szovjet vezetők a korábbinál sötétebb képet festettek a csehszlovákiai belpolitikai helyzetről. A jobbra tolódás folytatódásáról, az ellenforradalmi erők aktivizálódásáról, a rendszer elleni támadások szaporodásáról – melyek egyikének állították be a „2000 szó"-t – beszéltek, és azt állították, hogy a CSKP Elnöksége lebecsüli a jobboldali veszélyt, nem folytat politikai harcot, s Dubcek centrista pozícióból egyre inkább jobbra csúszik. A csehszlovákiai helyzet romlása miatt javasolták Brezsnyevék a „testvérpártok” vezetői újabb értekezletének összehívását. Az SZKP első titkára megjegyezte, hogy az összejövetelre meghívják a CSKP képviselőit is, de ha nem jönnek el, a találkozót akkor is meg kell tartani.

Kádár, az említett előzmények után, osztotta a szovjet vezetők aggodalmait, s maga is úgy foglalt állást, hogy a „csehszlovákiai helyzet veszélyesen alakul, fenyegető”. A „2000 szó"-t maga is elítélte, de csak tendenciáját, hatását tekintve nevezte ellenforradalmi platformnak, amely „a párt, az egész társadalom, a törvényes rend ellen irányul”. A szovjet javaslatokkal egyetértett, s nyomatékosan aláhúzta, hogy „mindenképpen arra kell törekedni, hogy a csehszlovák elvtársak is jelen legyenek”.

A rendelkezésre álló források azt tanúsítják, hogy a megbeszélés során a Csehszlovákia elleni katonai fellépés konkrét formában nem merült fel. Kádár a maga és az MSZMP álláspontjaként azt fejtette ki, amit már az 1968. márciusi drezdai és a májusi moszkvai nemzetközi találkozón, valamint az MSZMP KB 1968. június 19–20-i összejövetelén elmondott: a csehszlovákiai válságot politikai eszközökkel kell megoldani, a katonai beavatkozás csak a legvégső eszköz, csak akkor szabad alkalmazni, ha a szocialista hatalom összeomlik, s az ellenforradalmi erők kerekednek felül. Kádár a korábbi nemzetközi találkozókon, és most is, bár elismerte az aggodalmat okozó negatív tendenciák megjelenését, láthatóan nem értett egyet az ellenforradalmi veszély emlegetésével. Többek között azért sem, amint azt az említett KB-ülésen megfogalmazta: „Ha azt mondom, hogy ellenforradalom van,


és felülkerekedett az ellenforradalom, akkor őszintén szólva – így magunk között szólva – a legmesszebbekig el kell menni.” Azt igyekezett elfogadtatni mind Brezsnyevékkel, mind a többiekkel, Gomulkával, Ulbrichttal, Zsivkovval, hogy a csehszlovák probléma a CSKP ügye, annak kell megoldania. Nem tagadta azonban, hogy a szocialista országokat és a nemzetközi munkásmozgalmat is érinti mindaz, ami ott történik.

Hűségnyilatkozat

Azt a tényt, hogy a moszkvai tárgyalásokon Csehszlovákia megszállásáról érdemben nem volt szó, egy későbbi esemény is alátámasztja. Grecskó marsall, szovjet honvédelmi miniszter július 10-én arról tájékoztatta Czinege Lajos honvédelmi minisztert, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak hadseregei „Magyarországtól északra” hadgyakorlatot terveznek végrehajtani, s azt kérte, hogy ebben a magyar hadsereg két hadosztállyal vegyen részt. Arra hivatkozott, hogy erről Kádár János Brezsnyevvel már megegyezett. Kádár, értesülvén erről, tiltakozott. „Úgy tűnik, hogy félreértésről van szó – írta Czinege Grecskónak küldött levelében – Kádár elvtárs nem érti a rá való hivatkozást. Arról, hogy gyakorlat van szervezés alatt, az Ön által küldött üzenetből értesült, ebből következik, hogy előzőleg nem adhatta beleegyezését.”

Aznap, július 10-én délután a Brezsnyevvel folytatott telefonbeszélgetés során Kádár megismételte, hogy nincs tudomása arról, hogy júliusban „Magyarországtól északra” hadgyakorlat lesz, azaz megkezdődik Csehszlovákia megszállása. Az SZKP főtitkára visszakozott. Elmondotta, hogy Grecskó kért tőle engedélyt, hogy előzetesen beszéljen a VSZ tagországainak hadügyminisztereivel, „arra az esetre, ha Csehszlovákiában rendkívüli intézkedésekre kerül sor”, értsd: katonailag beavatkoznak. Utalt arra, hogy Moszkvában érintették ezt a kérdést, de a beszélgetésről készült korabeli feljegyzés szerint nem állította, hogy a katonai beavatkozásba Kádár akár elvileg, akár konkrét formában beleegyezett volna. Végül megjegyezte, hogy katonai kérdésekről a kommunista párt- és állami vezetők varsói tanácskozásán is szó lesz. Kádár a döntést a magyar részvételről Varsó utánra halasztotta.

Az a képlékeny kádári álláspont, hogy „tárgyalni, de ha már nincs más mód, katonailag beavatkozni”, még ha a magyar párt első embere az utóbbit szubjektíve szerette volna is elkerülni, lehetővé tette, hogy a szovjet vezetők azt értsék belőle, ami az ő elképzeléseikkel egybevág. Ráadásul a moszkvai látogatás végén, a búcsúfogadáson hűségnyilatkozatot tett. Azt mondta a teljes létszámban jelenlévő szovjet PB-tagoknak, hogy „tudják, hogy aggodalmaskodunk, de tudják, végül Önökkel leszünk” (Aczél György közlése, 1990). Talán az oldott hangulat befolyásolta, de lehet, s ez sokkal valószínűbb, hogy tudatosan kötelezte el magát. Kádár meg akarta nyugtatni a feszült, ideges, türelmetlen szovjet vezetést azzal, hogy az adott esetben számíthatnak Magyarország támogatására.

A szovjet pártvezetés természetesen örült Kádár feltétel nélküli elkötelezettségének, s annak hogy Kádár és az MSZMP támogatja a „hatok” újabb értekezletének összehívását, s kész levelet írni Prágába.

Dubcek „hibája”

A július 14–15-i varsói értekezlet, az azt megelőző események a magyar pártvezetést a Csehszlovákiával kapcsolatos politika és a Dubcekékhez fűződő viszony felülvizsgálatára késztették. A CSKP Elnöksége július 8-án úgy döntött, hogy nem vesznek részt a varsói tanácskozáson, nem mennek „raportra”, nem engednek az ultimátumnak, elegük van a „testvérpártok” gyámkodásából. Kádár ezt a döntést súlyos hibának tekintette, s elítélte. Tartott attól, hogy az együttműködés felmondása Prága részéről, az elkülönülés, a szovjet blokk egységének felbomlásához, ellentétek kialakulásához, vitákhoz, végső soron Csehszlovákiának a Szovjetuniótól való eltávolodásához, a nyugati országokhoz, a nyugati kommunista pártokhoz, valamint Jugoszláviához és Romániához való közeledéshez vezet, amit a szovjetek semmiképpen sem fognak tolerálni. Úgy gondolta, ha Dubcekék ott lesznek Varsóban, az mérsékletre készteti majd mind a szovjet vezetőket, mind a többieket.

Kádár július 13-án tett még egy kísérletet arra, hogy a csehszlovák pártvezetés álláspontját megpróbálja befolyásolni. Elfogadta a meghívást, és Fock Jenő társaságában, előzetes szovjet konzultáció nélkül – mert már nem volt rá idő – Komárnóban találkozott Dubcekkel és Cernikkel.

A beszélgetés feszült, ideges légkörben zajlott le. A csehszlovák pártvezető sérelmezte, hogy a „testvérpártok” bizalmatlanok, és beavatkoznak a CSKP belügyeibe. Elvileg nem zárkózott el egy kollektív tanácskozáson való rész- vételtől, de úgy vélte, először kétoldalú megbeszéléseken kellene tisztázni a vitás kérdéseket. Azt is kifogásolta, hogy a július 4-én befejeződött „Šumava” fedőnevű hadgyakorlaton részt vett katonai egységek nem vonultak ki az országból. Kádár maga is keményebb hangot ütött meg. Szemrehányást tett a varsói kollektív találkozón való részvétel elutasítása miatt, s nyíltan megmondta, hogy azt az 1968 januárja óta elkövetett egyik legsúlyosabb hibának tartja. Felhívta a figyelmet arra, hogy a csehszlovák magatartás az érintett


hat pártot a Varsói Szerződésen belül – s Kádárt és az MSZMP-t is – nehéz helyzetbe hozhatja. Utalt arra is, hogy a Jugoszláviához vagy Romániához való közeledés biztosan rontani fogja Prága és Moszkva amúgy is feszült viszonyát. Arról győzködte Dubcekéket, hogy sértődöttségből, még oly jogos megbántottságból s az önállóság féltése miatt nem szabadna elzárkózni a Csehszlovákia körül kialakult válság közös megoldása elől. A velük rokonszenvező Kádár keményebb hangja meglepte a csehszlovák vezetőket, összetörtek. De a magyar párt első emberét is feldúlta, sőt felháborította, hogy Dubcekék nem értették meg, milyen veszélyeket rejt magában rájuk nézve az együttműködés felmondása.

Kádár elszigetelődése

Kádár számára a varsói tanácskozás is súlyos megpróbáltatásokkal járt. A magyar delegációt a csehszlovákokkal folytatott külön megbeszélés miatt hűvösen fogadták. Bár Brezsnyev és Gomulka visszafogottabb volt, Ulbricht és Zsivkov azonban keményebb hangot ütött meg. Kádár volt az egyetlen, aki – nem tagadva a csehszlovákiai helyzet bonyolultságát – a július 12-i PB-határozat szellemében leszögezte, hogy noha az elmúlt hetekben nőtt az ellenforradalom veszélye, de az még nem kerekedett felül. A politikai megoldás lehetőségei még nem merültek ki, a belső erőkre kell támaszkodni, ha más nincs, akkor az ún. „egészséges erők”-re, a CSKP szovjetbarát, mérsékelten konzervatív szárnyára.

Az első kellemetlen meglepetés akkor érte, amikor Ulbricht és Zsivkov nyíltan bírálták a magyar álláspontot. Ez korábban nem fordult elő. Ráadásul a keletnémet főtitkár, a magyar delegáció megrökönyödésére, többek között azt is kijelentette, hogy Magyarország lehet a következő ország, ahol az „imperialista beavatkozás” megrendítheti a szocialista rendszert. A másik kellemetlenség onnan érte Kádárt, ahonnan nem várta.

Brezsnyev felszólalásában név nélkül, de a jelenlévők számára egyértelműen Kádárnak címezve kijelentette: „Nem olyan fontos, hogy ki, miként jellemzi a csehszlovák helyzetet, de annyi bizonyos, hogy ott nyíltan felütötte fejét az ellenforradalom.”

Kádár – az ukrán P. Seleszt naplófeljegyzése szerint – „hevesen reagált ezekre a szavakra, idegesen izegni-mozogni kezdett a helyén, majd megvitatta Brezsnyev szavait a magyar delegációval”. Az a ritka helyzet fordult elő, hogy a természetét tekintve impulzívabb Fock Jenőnek kellett nyugtatgatnia. Valószínűleg ezeknek az incidenseknek is szerepe volt abban, hogy Kádár visszavonult. Második felszólalásában bejelentette: „A szovjet tényismertetésekkel, követelésekkel és javaslatokkal egyetértünk, azok megvalósításában részt veszünk.”

Varsóban az öt párt megállapodott abban, hogy közös levéllel fordulnak a CSKP-hoz, a politikai kibontakozásban a párt mérsékelten konzervatív erőire támaszkodnak, s az SZKP tárgyalóasztalhoz ül a CSKP vezetőivel. A katonai beavatkozás kérdése a hivatalos és nem hivatalos megbeszéléseken felmerült, de határozat arról nem született.

Varsó után a szovjet pártvezetés folytatta az előkészületeket a csehszlovák vezetőkkel folytatandó tárgyalásokra, ugyanakkor július 22-én az SZKP Politikai Bizottsága döntött Csehszlovákia katonai megszállásáról, s a Dubceki vezetés leváltásáról. Grecskó utasítást kapott, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket. Megkezdték a hatalomátvétellel kapcsolatos dokumentumok, a kormánynyilatkozat szerkesztését.

Bevonulásra készen

A magyar részvételről szintén július 22-én született meg az állásfoglalás. A döntést Kádár személyesen hozta meg, bár előzetesen konzultált a PB több tagjával, Fockkal, Czinegével és a vezérkari főnökkel. Eleget tett Grecskó marsall kérésének, hozzájárult, hogy a magyar hadsereg egy hadosztállyal részt vegyen az invázióban, s beleegyezett, hogy egy szovjet hadosztályt, amely részt vesz a támadásban, Magyarországra helyezzenek át. Az MSZMP vezető szervei, a PB és a KB utólag hagyták jóvá a döntést, amely nem került a parlament elé. A hadseregben mozgósítási készültséget rendeltek el, és belügyi vonalon is megkezdődtek az előkészületek.

Kádár és környezete hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország részt vegyen a szomszédos szocialista ország katonai megszállásában, illetve az előkészületekben, bár még reménykedett abban, hogy a szovjet–csehszlovák tárgyalások eredményre vezetnek. Kádár ideológiai, politikai elkötelezettségei, a kockázat-vállalástól való idegenkedése, túlzott óvatossága miatt nem tudta megtenni, hogy nemet mondjon. Az is szerepet játszott, hogy ha a magyar párt távol marad, nem tudja befolyásolni az események alakulását. Feltehetően Kádár nem akart a románokkal és a jugoszlávokkal egy platformra kerülni a csehszlovák kérdésben. Az a félelme, hogy Prága után Budapestre is bevonulnak a VSZ csapatai, minden alapot nélkülözött.

Az ágcsernyői megállapodás, amely mind szovjet, mind csehszlovák részről kölcsönös engedmények nyomán


jött létre, majd az augusztus 3-i pozsonyi hatpárti találkozó Kádárt és környezetét egy rövid időre bizakodással töltötték el, bár tudták, hogy a katonai előkészületek gőzerővel folynak. Az ágcsernyői meg-állapodás végrehajtása Brezsnyev sürgetése ellenére lassan haladt, valószínűleg ez az oka annak, hogy Kádár váratlanul meghívást kapott a Krímbe, ahol a szovjet vezetők szabadságukat töltötték. Szakmai körökben elterjedt nézetek szerint Brezsnyev, Koszigin és Podgornij augusztus 12. és 15. között itt beszélték meg vele Csehszlovákia megszállásának és Dubcekék félreállításának a részleteit. Megfelelő források hiányában ezt nehéz igazolni vagy cáfolni. A rendelkezésre álló dokumentumok, aszerint hogy hol és milyen nyelven készültek, mást és mást tartalmaznak. Szovjet feljegyzések szerint a magyar párt vezetője mindenben egyetértett a csehszlovák események értékelésével, és az SZKP által követett politikával, s dicsérte az Ágcsernyőn és Pozsonyban elért eredményeket. Erdélyi Károly emlékeztetője szerint viszont Kádár részletesen kifejtette a magyar párt álláspontját, és többek között bírálta a szovjet vezetők türelmetlenségét és merevségét a csehszlovák párttal szemben. Szovjet részről azt kérték, s feltehetően ezért hívták Kádárt a Krímbe, hogy beszéljen még egyszer Dubcekkel, próbálja befolyásolni a megállapodások végrehajtása érdekében.

Az augusztus 17-i Kádár-Dubcek találkozó eredménytelenül végződött. A magyar politikus – Dubcek visszaemlékezése szerint – kereste az alkalmat, hogy figyelmeztesse őt a várható eseményekre, de végül nem tudta, vagy nem merte megtenni. Kádár még aznap táviratban tájékoztatta az SZKP-t a találkozó kudarcáról. Véleménye szerepet játszott abban, hogy aznap, tehát augusztus 17-én az SZKP PB meghozta a végső döntést Csehszlovákia megszállására vonatkozóan. 24 órával később az öt szövetséges állam vezetői ezt jóváhagyták, kitűzték az invázió időpontját, áldásukat adták a Bilák–Indra-csoport hatalomátvételéhez. Az MSZMP KB augusztus 20-án adta végleges beleegyezését a részvételbe. Ami ezután történt – az közismert.

Az újabban hozzáférhetővé vált adatok alátámasztják Nyers Rezső véleményét, hogy Kádár János lebecsülte befolyását, nemzetközi tekintélyét, s ha nem annyira óvatos és lojális a szovjet vezetéshez, közvetítőként többet is el tudott volna érni. Az azonban a korábbiaknál világosabb: a katonai intervenciót egyedül nem tudta volna megakadályozni. A történtekért politikai értelemben mindenképpen felelős. A történeti igazság- hoz az is hozzátartozik, hogy az SZKP felső vezetése 1973-ban, tehát még Brezsnyev idején beismerte, hogy Csehszlovákia katonai megszállása 1968-ban nem volt indokolt.

* Vö. a História 1993. évi 9-10. számával. (A szerk.)

** Orosz Föderáció Elnöki Levéltára. Az SZKP PB 1968. július 3-i ülése. Munkafeljegyzés. — Közli, némileg más fordításban Huszár Tibor: Prága–Budapest–Moszkva, 1968. Kádár János és a csehszlovákiai intervenció. Bp., 1998.

2. Képek




1. Nagy Imrérõl 1968-banNagy Imréről 1968-ban

Részlet O. Machatka cikkéből (Literami Listy, 1968. június 12.)

„Romániába való átszállításától (ahová bizonyítottan a szovjet titkosrendőrség hurcolta el, amikor elhagyta a budapesti jugoszláv nagykövetséget) egészen a tárgyalásig Nagy Imre a Jugoszláviának szánt össztűz céltáblája volt. A nemzeti kommunizmus ideológusának kiáltották ki, a nemzeti kommunizmust pedig hazaárulásnak és az egységes szocialista tábor szétrombolására alkalmas eszköznek. A nemzeti kommunizmus fő indítékaként szerepelt a perben. A tárgyalásról szóló közlemény túl élénken emlékeztet a nálunk is ismert bírósági iratokra. Azonban a mi pereinktől eltérően Nagy Imréé anonym. Nem szerepel a tárgyalásvezetők neve, sem a per lefolyásának és ítélethozatalának helye, ideje. A közlemény tudósít arról, hogy Nagy Imrére rábizonyították, hogy az ellenforradalmi felkelés előkészítésében vezető szerepet játszott. A legreakciósabb hazai és külföldi erőkkel való szövetséggel vádolták. Az ítélet szövegének stílusa a Kominform 1949-es „Titóról és kémbandájáról” szóló határozatára emlékeztet. [...] Néhány magyar jogtudós arra mutat rá, hogy a közlemény nélkülözi a magyar törvényhozás ún. stylus curialisát, és itt tulajdonképpen a magyar és szovjet államvédelem rosszul álcázott akciójáról van szó.”

Ford.: Horváth Csilla


1. A magyar gazdasági jogalkotásJELENIDŐBEN

SÁRKÖZY Tamás

A magyar gazdasági jogalkotás

1988–1998

A politikai kormányzati vagy hatalomváltások során a politikusok azt igyekeznek elmagyarázni, hogy az ő hatalomgyakorlási módszerük és céljuk mennyiben tér el az elődeikétől. (Mint ahogy ismert egy másik technika is: az új erők mindenben a „folytatást” deklarálják, valójában egészen mást csinálnak.) A kiegyensúlyozott hatalomváltás a politikai kulturáltság, iskolázottság ismérve. Térségünkben még nem erénye a politikai elitnek.

Bármit mondanak is a programok, a pártpropagandák, a valóságban ténylegesen vannak folyamatos tényezők és vannak törések az új és a régi között. Csak ezek a valóságban meglévő folyamatosságok és törések gyakran nem esnek egybe a pártprogramok által hirdetett folyamatosságokkal és törésekkel. Gyakran csak évtized múlva derül ki, hogy a programok hirdette törések csak a felszínen (elsősorban a személyi őrségváltásban) történnek meg, a valóságban pedig az (eltagadott) folyamatosság él. Vagy fordítva: a programok folyamatosságot hirdetnek, esetleg a felszínen ugyanazok a személyek láthatóak, de a valóságban radikális törések mennek végbe. A valóság és a választók szavazatának elnyerését célzó politikai propaganda ezen viszonyát feltárni a történettudomány egyik legnehezebb feladata. Részben nagy szakmai, kutatói felkészültséget kíván a történésztől, részben, különösen a legújabb korról beszélve, nagy erkölcsi bátorságot kíván ezen ellentmondás vizsgálata. Hiszen politikai erőkkel és hívő politikai programkövetőkkel találhatja magát szemben az író-történész. Kutatói meggyőződése szembekerülhet a társadalom közfelfogásával. Az 1980-as évek végén felgyorsuló gazdasági-kultúrpolitikai változások kínálják az esettanulmányt a folyamatosság és törés történettudományos vizsgálatához.

G.

A gazdasági jogalkotás egyik alapvető húzóereje volt a hazánkban lassan befejezéséhez közeledő magyar társadalmi-gazdasági rendszerváltozásnak – bizonyos mértékben meg is előzte az 1990-ben bekövetkezett politikai rendszerváltozást. A gazdasági jogalkotás szintjén 1998-ra az átalakulási folyamat lényegében befejeződött, a polgári piacgazdaság alapvető hordozótörvényei létrejöttek (talán csak az 1959. évi Polgári törvénykönyv [Ptk.] átfogó megújítása és ezzel összefüggésben az ingatlanjog és a kereskedelmi ügyletek modern szabályozása hiányzik). Általános nemzetközi vélemény (ld. az Európai Unió Magyarországról szóló országjelentését is), hogy Magyarország a gazdasági törvényhozás terén jelentős előnyre tett szert a többi volt szocialista országgal szemben.

Történelmi előzmények

Alapvetően három, szerintem gazdasági jogfejlődésünket jelentős mértékben determináló történelmi tényezőre kell felhívni a figyelmet.

1. A magyar kereskedelmi jog jelentős német jogcsoporti dogmatikai vonásokkal rendelkezik, amelyek jelenlegi gazdasági jogunk alapfilozófiáját, struktúráját, jogtechnikai eszköztárát is nagymértékben meghatározzák. Ebből a szempontból alapvető szerepet játszott az 1875. évi Kereskedelmi törvénykönyv (1875. évi XXXVII. tc.), amely az osztrák és német Handelsgesetzbuchok mintájára született. A kereskedelmi törvény után Magyarországon 1945-ig jelentős kereskedelmi jogi fejlődés ment végbe, lényegében az akkori világszínvonalnak megfelelően.

Míg a csekély kereskedelmi jogi hagyományokkal rendelkező volt szovjet utódállamokban (főleg Oroszországban) az amerikai jogi behatások igen erősek voltak, Magyarország a rendszerváltás után is megőrizte a hagyományos német kereskedelmi társasági struktúrákat (közkereseti és betéti társaság jogi személyiség nélkül, a részvénytársaság mellett külön kft.) vagy a részvénytársaságnál az angol–amerikai egységes Board-rendszerrel szemben a német kettős (Vorstand–Aufsichtsrat) rendszert stb. Az angol–amerikai formák nálunk viszonylag kis mértékben, főleg az értékpapírjogban hatnak (pl. dematerializált részvény, „take over”-re hasonlító vállalatfelvásárlási eljárás).


2. Magyarországon a totális, szovjet típusú tervlebontásos rendszer viszonylag rövid ideig érvényesült, a jogi tradíciók fenn tudtak maradni. A szovjet jogintézmények (pl. az oszthatatlan állami tulajdonjoggal, illetve a tervszerződésekkel) ugyan nálunk is megjelentek, de eleve enyhítettebben – pl. az állami vállalatok mindig jogi személyek voltak; bár a Kereskedelmi törvénykönyvet mellőzték, de nem helyezték hatályon kívül; a szövetkezeti jogba beépült a tagok háztáji gazdasága stb. 1956 után a gazdasági törvénykezés is jóval nagyobb szerepet kapott, mint a Szovjetunióban – ld. az 1959. évi Polgári törvénykönyvet, vagy az 1960-as évek eleji gazdasági szakigazgatási törvényeket, az államigazgatási eljárást rendező 1957. évi IV. törvényt.

3. Az 1968-as gazdasági reform után – az ún. puha politikai diktatúrához és az ún. gazdasági gulyáskommunizmushoz igazodva – kialakultak a piacgazdaság egyes jogi intézményei, elsősorban a tervlebontás megszüntetéséhez és a vállalati–szövetkezeti önállósághoz igazodva. A hivatalos ideológia által ugyan deformálva, de megjelentek a tár-sasági és a versenyjog egyes intézményei, az 1977. évi Ptk.-módosítás piaci típusú gazdasági szerződéseket vezetett be a vállalatok között. Az 1979–1981. évi kisvállalkozási szabályozás a magánszektor gazdasági lehetőségeit is jelentősen bővítette, tovább erősítve a magyar társasági jogot.

A 2. és 3. pontból következően a gazdasági jogalkotásban egyfelől a rend-szerátalakító törvények bevezetése jóval korábban, mint a politikai rendszerváltozás, lényegében már 1988-ban megindulhatott, másrészt a rendszerváltoztató jogalkotás nálunk erősebben evolutív lehetett, mint a volt szocialista országokban. Az evolúciónak persze voltak hátrányai is: így a vállalati önállóság gátolta a privatizációt, a szövetkezeti pedig a kárpótlást, a szocialista ideológiát kikerülni kívánó jogi technikák (pl. melléküzemág, szakcsoport, vgmk) tradíciói kedveztek a vadkapitalista tendenciáknak, az ún. szürkegazdasággal kapcsolatos visszaéléseknek. Összességükben azonban az evolúciónak bizonyosan jóval nagyobbak voltak az előnyei, mint a hátrányai.

A rendszerváltoztató gazdasági törvénykezés kezdetei, 1988–1998

A gazdasági rendszerváltozás első alapvető aktusa a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény, amelyet októberben fogadott el az Országgyűlés.

A társasági törvény legitimálta – voltaképp az akkor hatályos alkotmánnyal szemben, és ezért burkoltan – a magántulajdont, lebontotta a társasági jog szektorális korlátait. Rendkívül széles körben adott lehetőséget a külföldiek betársulásaira, illetve a magyar magán-személyeknek társaságalapítására tőketársaságok (kft., rt.) formájában is. E törvény alapvetően modern – német típusú – társasági jogot hozott létre Magyarországon, amelyet a szocialista ideológia már csak néhány helyen korlátozott. Ezeket a korlátokat, pl. az állam többletjogait a politikai rendszerváltozás után, részben az Alkotmánybíróság gyakorlata bontotta le, részben néhány törvénymódosítással a polgári piacgazdaság szempontjai szerint lehetett változtatni.

GAZDASÁGI SZERVEZETEK SZÁMA MAGYARORSZÁGON

1989 1990 1992 1994

Jogi személyiségű gazdasági társaság

5191 19401 59363 91229

Korlátolt felelősségű társaság

4484 18317 57262 87957

Részvénytársaság 37 646 1712 2896

Betéti társaság 1162 5789 41218 89045

Egyéni vállalkozás 320619 393450 606207 778036


Forrás: Magyar Statisztikai Évkönyv 1995. KSH, Bp. 1996.

A társasági törvény a polgári piacgazdaság kiépítésének „húzótörvényévé” vált. Mindenekelőtt megszüntette a társaságok államigazgatástól való függését, és bevezette a cégbírói törvényességi felügyeletet – ez a rendszer 1989-ben átment az állami vállalatokra és a szövetkezetekre is (1989. évi 23. tvr.). A társasági törvény miatt egységesíteni kellett az addig szektorálisan osztott vállalkozói adórendszert. Az 1988. évi XXIV. törvény széles körű gazdasági kedvezményeket biztosított a külföldi befektetők számára, egyben kellő garanciákat adott a befektetések biztonságára, működtetésére (szabad devizatranszfer stb.). Az 1989. évi XIII. törvény lehetővé tette a korábbi kisvállalkozások (gmk, szakcsoport, kisszövetkezet) gyors és olcsó átalakulását közkereseti és betéti társasággá, illetve kft.-vé – ez a folyamat 1990 végére le is zajlott. Az egyéni vállalkozásokról szóló 1990. évi V. törvény pedig a társasági törvény által a társas vállalkozásoknak biztosított előnyöket az egyéni kisiparosokra és kiskereskedőkre is kiterjesztette.*

Ha sok hibával, nehézséggel, vissza-éléssel is, de a társasági és az átalakulási törvény alapján megindult az állami vállalatok privatizációja. Mivel ez a privatizáció a korábbi, 1977. évi állami válla-lati törvény folytán zömmel vállalati döntéseken alapult (ún. spontán, ténylegesen vállalati elosztású, decentralizált privatizáció), 1990 elejére létrejönnek a privatizáció feletti állami ellenőrzés esz-közei, megalakul az Állami Vagyonügynökség (1990. évi VII. és VIII. tc.). A vagyonügynökség irányításával 1990 őszén előprivatizációs jelleggel elindul az ún. kisprivatizáció, azaz a kereskedelmi, vendéglátó stb. üzletek értékesítése magántulajdonosok számára (1990. évi LXXIV. tc.).

Ugyancsak 1990-ben születik az értékpapír- és értéktőzsdetörvény (1990. évi VI. tc.), illetve ősszel létrejön a kor-szerű magyar versenytörvény, helyesebben a tisztességtelen piaci magatartás tilalmáról szóló 1990. évi LXXXVI. törvény, amely a tisztességtelen verseny-cselekmények tilalmazása mellett tartalmazza a kartelltilalmat, a gazdasági erőfölénnyel való visszaélés tilalmát, a fúziókontrollt és a társasági törvényben foglaltakat továbbfejlesztve lefektette a magyar konszernjog alapjait.

Alapvető pénzügyi, illetve statusjogszabáIyok létrehozása, 1991–1994

Az 1990. tavaszi választások után meg-alakult polgári kormány gazdasági jogalkotási stratégiája az 1990/91-es évek fordulóján, az ún. Kupa-program nyomán alakult ki. 1991–92-ben erőteljes gazdasági törvényhozási tevékenység folyt, lényegében két irányban:

1. Pénzügyi jellegű jogszabályok, így elsősorban a nyugat-európai gyakorlathoz igazodó számviteli törvény (1991. évi XVIII. tc.), a végelszámolásról, csődeljárásról és a felszámolásról szóló 1991. évi IL. törvény, a pénzintézeti törvény (1991. évi LXIX. tc.), a befektetési alapokról szóló törvény (1991. évi LXIII. tc.), a jegybanktörvény (1991. évi XV. tc.), végül az államháztartási reform első elemeit tartalmazó államház-tartási törvény (1992. évi XXXVIII. tc.).

2. Az ún. statustörvények, így

– Az állami szektor privatizációjával kapcsolatos törvények közül kiemelkedő jelentőségű az 1992. évi LIII., V. és LV. törvény, amely egyfelől elrendelte valamennyi állami vállalat kényszer-átalakítását gazdasági társasággá (rt.-vé vagy kft.-vé), másfelől szétválasztotta a privatizálásra kerülő állami vállalatokat a tartósan állami tulajdonban maradó vállalkozói vagyontól. Az 1992. évi LIV. törvény, az első egységes magyar privatizációs törvény, amelyet részben az ún. történelmi igazságtétellel összefüggő kárpótlási törvények, részben a használati jog privatizációjáról szóló koncessziós törvény egészítettek ki. 1994 végére lényegében teljesen kikopott az állami vállalati forma a magyar jogrendszerből: az állami vállalatoknak – ha nem is a közgazdasági értelemben vett privatizációja, de – a jogi forma szerinti „kereskedelmi jogiasítása” befejeződött.

– A szövetkezetek kereskedelmi jogiasítását az 1992. évi I. törvény végezte el. Ez az új szövetkezeti törvény igen közel hozta a szövetkezeti elvek szerint működő gazdálkodó szervezeteket a gazdasági társaságokhoz.

– A vállalkozások belső működése szempontjából alapvető jelentőségű volt az új Munka törvénykönyvének létrehozása (1992. évi XXII. tc.), amely mind az egyéni munkaszerződéseket, mind az ún. kollektív munkajog intézményeit (szakszervezeti jogállás, kollektív szerződés, üzemi tanács – a sztrájkjogot már az 1989. évi VII. törvény rendezte) korszerű szabályozásban része-sítette.


A gazdasági jogrendszer átfogó kiépülése, 1994–1998

1994-tő1 (bár bizonyos kezdeményezések e téren már korábban is voltak) lényegében négy nagyobb tendencia figyelhető meg a magyar gazdasági jogban.

1. Megindul az 1988–93 között hozott alapvető piacgazdasági törvények eddigi gyakorlati tapasztalatok alapján történő felülvizsgálata és az európai uniós követelményeket is figyelembe vevő újraalkotása. Ebbe a körbe tartozik a második privatizációs törvény (1995. évi XXXIX. tc.) elfogadása (amely alapján az állami tulajdon privatizálása 1998-ra lényegében befejeződik), a versenytörvény (1996. évi LXIII. tc.), az értékpapírtörvény (1996. évi CXI.), valamint a banktörvény (1996. évi CXII. törvény) újraalkotása, majd 1997-ben az új társasági (1997. évi XCLIV.) és az új cégtörvény (1997. évi CXLV. tc.) létrehozása.

2. Megkezdődik az általános jellegű, ún. másodlagos gazdasági törvények létrehozása, amelyek kiegészítik az elsőd-leges piacgazdasági törvényeket. Ide számos törvény tartozik, mint pl. a pénz-ügyek köréből az 1995. évi XCVI. törvény a biztosításról, az új deviza-(1995. évi XCV. tc.), illetve vámkódex (1995. évi C. tc.). De megemlíthetném az árutőzsdéről szóló 1994. évi XXXIX. törvényt, a közbeszerzésről szóló 1995. évi XL. törvényt vagy az újabbak közül az 1997. évi gazdasági reklámokról, illetve a fogyasztóvédelemről szóló törvényeket, a könyvvizsgálói kamarák, illetve a jelzáloghitel törvényes rendezését.

3. Átfogó jellegű a gazdasági szak-igazgatás törvényi megújítása – pl. a vízügyi törvény (1995. évi LVII. tc.), az élelmiszertörvény (1995. évi XC. tc.), a légiközlekedési törvény (1995. évi XCVII. tc.) vagy az újabbak közül az 1997. évi építésügyi törvény.

4. Egyre erősebb a gazdaságot humán oldalról kiegészítő törvények létrehozatala. Így a Ptk. 1993. évi módosítása újraszabályozta az alapítványi és egyesületi jogot, és bevezette a köztestület, a közalapítvány és a közhasznú társaság intézményeit. Létrejött a gazda-sági kamararendszer (1994. évi XVI. tc.), majd a sort 1997-ben az ún. non-profit törvény zárja be (1997. évi CLVI. tc.). De ebbe az „infrastrukturális” törvénykezési körbe tartoznak még az 1993. évi szociális, illetve munkavédelmi törvények, illetve másik oldalról a környezetvédelmi törvény is (1995. évi LIII. tc.).

Kitekintés

Az előzőekben látható a magyar gazda-sági jogrendszer kiépülésének folyamata és az, hogy milyen mennyiségű jogszabály keletkezett az elmúlt tíz évben. A törvényhozási „boom” még 1997-ben is tartott, ez évben mintegy 150 törvény született. Ebből a 150 törvényből mint-egy 70 volt a kifejezetten gazdasági tárgyú jogszabály, de már csak 25 az új törvény, a többi a korábbi törvények módosítása. 1998-ban már viszonylag kevés törvény születik, de ez ún. választási év, amelyben visszaesik a jogalkotás. 1999-re ismét a törvényalkotás felerősödése várható, de 2000-től szerintem a kifejezetten gazdasági tárgyú jogalkotás jelentős csökkenése prognosztizálható. Ez szükséges is, hiszen a túlzott flexibilitás ártalmas, előbb-utóbb be kell állnia e téren a viszonylagos stabilitásnak.

Nagyobb gazdasági jogalkotási fel-adat lényegében az 1959. évi Polgári törvénykönyv átfogó felülvizsgálata kapcsán akad. El kell döntenünk, hogy az 1945 előtti magyar hagyományokhoz visszatérve, illetve a volt szocialista országok (Csehország, Szlovákia, Románia, Lengyelország, Észtország) többségét követve viszonylag gyorsan létrehozzuk a kereskedelmi ügyleteket korszerűen szabályozó Kereskedelmi törvénykönyvet és melléje megfontolt – akár évtizedes – kodifikációval egy viszonylag kis terjedelmű, absztrakt Polgári törvénykönyvet készítünk, mint a civiljogrendszer dogmatikai alapját.

Kissé messze van a gazdasági jogtól, de mint olyan infrastrukturális területről, amely nélkül hatékony gazdasági jog-alkalmazás sincs, beszélni kell az egyre jobban felgyorsuló igazságszolgáltatási reformról. A gyors és biztonságos jog-alkalmazás ugyanis a jogállamisági követelmények, az ún. gazdasági alkotmányosság megvalósulásának alapvető feltétele.

Eddig sajnálatos módon háttérbe szorult a magyar gazdasági jogban a dereguláció, pedig annak alapjait már az 1103/1989. (VII. 25.) MT határozat megteremtette. Az átalakulás lázában háttérbe szorult, hogy nemcsak új törvényeket kell alkotni, hanem az elavult adminisztratív és egyéb vállalkozásokat gátló kötöttségeket is meg kell szüntetni. De ez már a történelemből a jövőbe vezet át...

* Az 1980-as évek gazdasági fejlődésére vö. Gunst Péter cikkét a História 1998/8. számában. (A szerk.)

2. Képek



1. Családi találkozó 1956-banHORDALÉKOK

GYARMATI György

Családi találkozó 1956-ban

Tildy Zoltán házi őrizetben

Tildy Zoltánt 1948 augusztusában lemondatták 1946 februárja óta betöltött köztársasági elnöki tisztségéről. Elmozdítását elősegítendő, veje ellen – valótlan elemekkel tűzdelt „hűtlenségi” pert indítottak: Chornoky Viktort halálra ítélték és ki is végezték. A Magyar Dolgozók Pártjának megalakulása, a kommunisták teljes körű hatalomátvétele után „nem felelt meg a változott politikai viszonyoknak”, hogy az államfő és a kormányfő egyaránt kisgazdapárti legyen – olvasható Rákosi magyarázata visszaemlékezéseiben. (Az utóbb említett poszton álló Dinnyés Lajos miniszterelnököt Rákosiék „kézben tarthatóbbnak” vélték.)

Tildyt ugyan később se ítélték el, de 1956 tavaszáig házi őrizetben tartották. Politikai véleménynyilvánítására azonban még így is kíváncsiak voltak. Rákosinak rögeszméje volt, hogy a másfél évvel korábban kreált, ún. „köztársaság-ellenes összeesküvés” részeseként őt is ki kellett volna penderíteni a politikai közéletből. De Tildy rovására még Kovács Béla, illetve Nagy Ferenc ellen használt koholmányokat sem tudtak produkálni. Ezért is utasította Rákosi a politikai rendőrséget, hogy szereljenek lehallgatóberendezéseket a kényszerlakhelyül kijelölt villába: hátha utólag „elszólja magát”. Farkas Vladimír szerint – aki akkor az ÁVO operatív technikai részlegénél dolgozott – azon bukott meg a lehallgatás, hogy a kezdet-leges technikával nem voltak képesek kiszűrni a háttérzajokat – főként a szobák padlózatának állandó recsegését-ropogását.

Az alábbi dokumentumok bepillantást engednek abba, hogy 1956 tavaszán milyen körülmények közepette szüntették meg Tildy házi őrizetét. Idős, betegeskedő anyósa március vége felé kérelemmel fordult Rákosihoz, engedélyezze nyolc éve nem látott lányának és vejének, hogy őt vidéki otthonában felkereshessék. Rákosi – ekkor – sem elutasító, sem igenlő választ nem adott, hanem beindította az államvédelem gépezetét. Ettől a magánkérelem „szigorúan titkos!” hivatalos üggyé vált, s ennek meg-felelően járta végig a hatalmi intézményrendszer korabeli grádicsait. Mind Tildyről, mind pedig a kérelmező Gyenis Antalnéról részletes „környezettanulmány” készült. A beosztott állam-védelmi ezredes jelentést tett felettesének; a belügyminiszter továbbította azt az MDP Központi Vezetősége egyik titkárának, aki azt tartotta célravezetőnek, ha a Politikai Bizottság kollektívája is állást foglal ebben a – nagy horderejűnek aligha tekinthető – kérdésben.

A nem szokványos beteglátogatás ilyen szintű politizálódására két másik korabeli mozzanat segíthet magyarázatot találni. Az 1947-ben elhurcolt Kovács Béla családtagjai ugyanezekben a napokban fordultak Rákosi Mátyáshoz azzal a kéréssel, hogy nevezettet – akit 1955 őszén a szovjet hatóságok már átadtak a magyar politikai rendőrségnek –, helyezzék szabadlábra, és térhessen vissza otthonába. Kovács április elején láthatta viszont családját. Ugyancsak 1956. március–április folyamán jutott odáig a koncepciós perek felülvizsgálatának nyögvenyelős folyamata, hogy elkezdték kiengedni a börtönökből az egykori szociáldemokratákat is. Ezen körülmények figyelembevétele mellett lehet arra következtetni, hogy Tildy anyósának kérelme a látogatás engedélyezésén túl, lendített valamicskét a volt köztársasági elnök házi őrizetének meg-szüntetésén is.

Az iratok néhány adata pedig arra utal, hogy a mindenhatónak tekintett politikai rendőrség informáltsága éppúgy kívánnivalót hagyott maga után, mint Piros László belügyminiszter szavahihetősége, midőn ugyanazon bekezdésben vetett papírra egymásnak ellentmondó állításokat. Az utóbbival kezdve: miért kellett mindig különengedély Bereczky Albert református püspök látogatásaihoz, ha – mint Piros állítja – a Tildyékkel szembeni korlátozásokat már feloldották? (4. számú dokumentum.) Első két gyermekének születési évét figyelembe véve (ifj. Zoltán 1917, Erzsébet 1918), egy pap esetében különösen kompromittáló, hogy a tényleges időpont (1916) helyett, 1920-ra datálja Tildy házasságkötését. Ekkor viszont – újabb téves adat – még a Somogy megyei Orciban szolgált. Tahitótfalu református papja 1921–1929 között volt. (2. sz. dokumentum.)

Tildy Zoltán házi őrizetét 1956. május 1-jén oldották fel, s mint azt anyósa tíz nappal későbbi, második levele tanúsítja, a régen várt családi összejövetel sikerült.

DOKUMENTUMOK

I.


Kedves Rákosi Elvtárs!

Most, mikor az egész ország örül, hogy Magyarországot az ENSZ-be felvették, az én szomorúságom kimondhatatlan nagy! Nyolcvanadik életévembe léptem. A télen nagy beteg voltam, és már közel nyolc éve nem láttam az én gyermekeimet: Tildyéket.

Nagy tisztelettel és szeretettel kérem, hatálytalanítsa az ő helyzetüket, hogy felkereshessenek, s életem végén, még boldog lehessek velük együtt.

Mély tisztelettel híve:

özv. Gyenis Antalné

a kommunizmusért vértanúhalált halt Gyenis Antal özvegye

Tahitótfalu, 1956. márc. 26.

II.

Belügyminisztérium

XIII. osztály

110-29/43/956.

Szigorúan titkos!

Tárgy: özv. Gyenis Antalné ügye

Feljegyzés

Özvegy Gyenis Antalné, Tahitótfalu, Zrínyi utcai lakos – Tildy Zoltán, volt köztársasági elnök anyósa. Személyével kapcsolatban az alábbiakat állapítottuk meg.

Férje tanító volt, akit 1919-ben a forradalom után felakasztottak a fehérek. Házasságukból 4 gyermek született.

Ő maga férje halála után Tahitótfaluba költözött. Férje után jelenleg is kap 400 Ft nyugdíjat. Jól berendezett családi háza van, melyet 1928-ban veje: Tildy Zoltán építtetett részére. Gyenisné nagy társadalmi életet élt – míg Tildy Zoltán köztársasági elnök volt –, sokan jártak lakására, kisgazda képviselők és más személyek, akikkel Tildy is találkozott – anyósát hetenként egyszer látogatta.

Gyenisné 80 év körüli asszony, aki két év óta beteg, járni nem tud. A szomszédok segítik: fát vágnak, vizet visznek és bevásárolnak részére. Ezért a segítségért pénzt ad. Elmondása szerint unokája: Tildy Zoltán és volt ismerősei – akik jobb módú és vallásos emberek voltak – adnak részére támogatást.

A felszabadulás után Gyenisné alakította meg Tahitótfaluban az MNDSZ-szervezetet. Nyugdíjából a békekölcsönjegyzéseknél 100 Ft-t jegyzett. Ellenséges kijelentései nincsenek.

Négy gyermeke közül:

Tildy Zoltánné 1920-ban ment férjhez Tildy Zoltánhoz, aki abban az időben Tahitótfalu papja volt. Időnként anyját autóval meglátogatja.

Gyenis Nóra – özv. Gánes Jenóné, nyugdíjas nyomdász. Anyját meglátogatja, részére támogatást nem ad.

Gyenis Antal gépkocsivezető. [...]

Gyenis János pap volt, 1952-ben meghalt...

Özvegy Gyenisné lakókörnyezetében nem tudnak arról, hogy őt unokáján kívül a családtagjai támogatnák.

Budapest, 1956. április 12.


Jamrich Mihály

államvédelmi ezredes

osztályvezető h. [L. Piros. '56. 4. 14.]

III.

MAGYAR DOLGOZÓK PÁRTJA KÖZPONTI VEZETŐSÉGÉNEK TITKÁRA

Rákosi e.

Piros elvtárs feljegyzését megküldöm. Javaslom tájékoztatásul megküldeni a PB tagjainak.

56. IV. 14.

Egri Gyula

IV.

Belügyminisztérium, Budapest. 2-181/1956.

Szigorúan titkos!

Feljegyzés:

Idős Tildy Zoltánról

Id. Tildy Zoltán, volt köztársasági elnök 67 éves, jelenleg Budapest, Budakeszi út 46. szám alatti villában lakik. A villa kifogástalan állapotban lévő 5 szobás, összkomfortos épület. A lakás berendezése megfelel Tildyék igényeinek. A villához tartozik kb. 3 hold terület erdő, gyümölcsös és konyhakert. A területet négytagú államvédelmi őrség biztosítja, parancsnokuk egy operatív tiszt.

Id. Tildy Zoltán és felesége állandóan a villában tartózkodnak, azt évek óta nem hagyták el. Bár tartózkodási helyük elhagyása megtiltva nincs, kísérettel kimehetnének, ezt a lehetőséget azonban az utóbbi években nem vették igénybe. Nem igénylik azt sem, hogy rokonaik vagy egyéb ismerőseik őket meglátogassák. Id. Tildy Zoltánt különengedéllyel időnként felkeresi Bereczky Albert református püspök és szükség esetén a család háziorvosa.

Tildy környezetében többször szóvá teszi, hogy szeret vadászni és horgászni, ilyen konkrét kéréssel azonban nem lépett fel. 1953-ban kérte, hogy a nyarat a Balatonnál tölthesse, annak idején ezt a kérését elutasították.

Vele közös háztartásban él László nevű fia feleségével, 9 éves lányukkal. Fia, Tildy László az Országos Bizományi Áruház vezetője. Másik fia, ifj. Tildy Zoltán a Földművelésügyi Minisztérium Természettudományi Intézetének a főtitkára.

A villába posta nem érkezik. Nyugaton élő lánya az utóbbi időben több esetben küldött IKKA-csomagot szülei részére, melyek nem közvetlenül id. Tildy Zoltán címére érkeztek. Feltehető, hogy innen jövő leveleit is mások veszik át.

A villába rendszeresen bejárnak a háztartásban dolgozó Sahó Teréz (BM-alkalmazott), Rozgonyi János gépkocsivezető (Minisztertanács alkalmazottja), valamint egy takarítónő és egy masszírozónő.

Tildy kezdetben az államtól havi 10 000, jelenleg havi 6000 forintot kap. A villa körül gyümölcsös és konyhakertészet fedezi a háztartási szükséglet bizonyos részét, kisebb baromfitenyészete is van. Takarékosan élnek, az államtól kapott havi pénzjuttatást részben családtagjai támogatására fordítja. Tildy rendelkezésére áll a Minisztertanács egyik gépkocsija.

Tildyvel a közelmúltban beszélgetett Mészáros Sándor alezredes elvtárs, a Kormányőrség vezetőjének helyettese. Tildy elmondotta, semmilyen problémája nincs, ha valamire szüksége van, akkor mindig szól az ott lévő beosztottunknak, és az mindent elintéz. E beszélgetés alkalmával Tildy megjegyezte, érezhető, hogy 1953 óta saját helyzetében, körülményeiben kedvező változást tapasztal. A régi AVH vezetője kéréseit sok esetben nem teljesítette. Mészáros elv-társ megkérdezte, nincs-e valaki, aki őt meg akarná látogatni. Tildy azt mondotta,


van egy nővére Bátaszéken, akit az árvíz miatt kilakoltattak, és lehet, hogy az őt fel akarná keresni.

Id. Tildy Zoltán a napi események, hírek iránt általában érdeklődést tanúsít. Rend-szeresen tanulmányozza, olvassa a Szabad Népet, állandóan hallgatja a rádiót. Jelenlegi politikai felfogására adataink nincsenek, mivel környezetében feltűnően kerüli a politikai jellegű témákat, régebbi politikai kapcsolatai pedig házában nem keresik fel.

Budapest, 1956. április 14-én.

Piros László

V.

Kedves Rákosi Elvtárs!

Hálás szívvel köszönöm, hogy gyermekeimet, Tildy Zoltánékat, tegnap viszontláthattam. Leírni nem lehet örömünket és boldogságunkat. Maradtam mindenkor igaz szeretettel és tisztelettel, híve:

özv. Gyenis Antalné

Tahitótfalu, 1956. május 10.

A dokumentumok a Magyar Országos Levéltárban, Rákosi Mátyás titkári iratai között találhatók. (MOL, M-KS. 276. f. 65/51. ő. e.)

2. Képek


1. A Reich család történeteÉLETUTAK

M. B.

A Reich család története

Reich Aladár emlékére

Reich Katalin 1994-ben megjelent életrajzi regényének előszavában Göncz Árpád értékelése szerint „Kathalin könyve egyszerre íródott magyar és zsidó tollal... A szenvedések emléke a könyvben minden borzalmával egyetemben emberivé s költőivé lágyul – az Egy Isten szeretetének melege burkolja magába.” A könyvből – amely a Reich család történetén keresztül a 20. századi magyar zsidó sors portréja – arról is meggyőződhet az olvasó, hogy Kathalin számára olyan meghatározó volt a szülői példa, hogy a gyermekkorától kezdve átélt és további életét kísérő kemény megpróbáltatások ellenére is mások életének segítését tartja legfőbb élethivatásának.

A 19. században a ruhák díszítésére szolgáló hímzés és kivarrás mellett egyre nagyobb szerepet kapott a paszomány és a zsinór alkalmazása. A mind szélesebb körben elterjedő magyar nemzeti viselet egyre nagyobb mennyiségű paszomány- és gombkötőipari termék felvásárlását biztosította. Az igények nagy részét osztrák és cseh üzemek termékeivel elégítették ki, mivel a magyar ipar fejlődése az erős konkurenciaharc miatt nem tudott lépést tartani a vásárlóerő növekedésével. Az osztrák és cseh paszományipar erősségét mutatja, hogy gyárainak száma 1890-ben 67 volt, ezzel szemben Magyarországon az ipartelepek száma csak 1901-ben érte el a tízet, és ezek közül is kettőt az osztrák tulajdonosok irányítottak.

A magyarországi paszomány- és gombkötőiparra az volt jellemző, hogy a kevés, géppel felszerelt ipartelep mellett sok kis műhely dolgozott egy-két munkaerővel. A kis műhelyek száma a 19. század végén rohamosan csökkent, mert a gyári olcsó termeléssel nem tudták felvenni a versenyt. Kevés olyan mester akadt, aki műhelyét fokozatosan bővítve saját erőből gyártelepet tudott létrehozni. A sikeresek közé tartozott Reich Adolf, aki – 1838-ban Roppában született egy askenázi zsidó család sarjaként – a századforduló után banki érdekeltség nélkül alapította meg gyárát.

Egy sikeres vállalkozás

A történet 1868-ban kezdődött, amikor Reich Adolf berendezte műhelyét Pesten, a Király utcában. Kiváló szakember és munkaszervező volt. A millenniumi ünnepségek alkalmából a piac bővülését felhasználva Brassóban, majd Nagyatádon hozott létre háziipari szervezetet, amelyek különböző vitézkötéseket, zsinórzatokat és díszgombokat készítettek. A vállalkozás sikerét bizonyítja, hogy az 1900-as évek első évtizedében az ország egyik legnagyobb paszományosává vált. A kedvező üzleti eredmények lehetővé tették, hogy 1905-ben Budapesten, a Petneházy utca 34. szám alatt Reich Adolf és Fiai néven központi üzemet alapítson. A gyár életében jelentős változást 1913 hozott, amikor az édesapa visszavonult az aktív tevékenységtől, és a gyár vezetését fiainak adta át. Elsőként 1905-ben az idősebb fiú lépett be társként apja üzletébe, és fokozatosan átvette a termelés irányítását. 1913-ig a gyár vezetésére a szolid üzletvitel volt a jellemző, amely Aladárnak, a fiatalabb testvérnek a belépésével gyökeres változáson ment keresztül.

Szakmai tevékenység

Reich Aladár 1884-ben Budapesten született. Reáliskolai tanulmányainak befejezése után szakmai tudását a rangos csehországi és németországi textilgyárakban fejlesztette, később a szakma egyik legképzettebb tekintélyévé vált. Külföldi tanulmányútjairól hazatérve a gyár Budapest Erzsébet tér 7. szám alatti kereskedelmi részlegét irányította. Exportszervező tevékenysége eredményeként három világrészt behálózva 28 országgal épített ki üzleti kapcsolatot. Munkája sikereként a gyár világszínvonalú termékei több évtizedre biztos vevőkre találtak. A termékskála igen széles volt. A magyaros ruhazsinórzattól kezdve a díszes mintázatú gombokon, cérnákon, szegőszalagokon, harisnyákon át a redőnyzsinórok, nadrágtartógumik, cipőfűzők, női fűzőkellékek, sebvarró zsinórok, kalap-, kárpitos- és szabókellékek, cipészkellékek termékcsoportjain túl a vitorlázó repülőgép startgumiköteléig bezárólag több mint 50-féle terméket gyártottak. A gyár termeléséhez szükséges nyersanyagok nagy részét külföldi cégektől vásárolták.

A kiválóan szervezett kereskedelmi tevékenység nyereségéből mód nyílt az állandó fejlesztésekre. Ennek


köszönhetően 1928-ban a Váci út 173. szám alatt új, a réginél jóval nagyobb gyárépületet építettek, ahol már 400 modern fonógéppel folyt a munka. Reich Aladár a gyár kereskedelmi irányítása mellett a dolgozók szakmai képzését is szívügyének tekintette. Erről tanúskodik a gyár kiadásában megjelent „Mit kell tudni egy előkészítő dolgozónak?” című kiadvány, és az a szakmai elismerés, amelyben a gyárban tanult dolgozókat az egész országban részesítették. A termelés színvonalára jellemző, hogy az országban itt helyezték üzembe az első Sauer automata szalagszövőgépet.

Közéléti aktivitás

Reich Aladár kiváló szakmai tudása, nyelvismerete, disztingvált modora nagy tekintélyt adott társadalmi és köz-életi aktivitásához. A Textilgyárosok Országos Egyesületének igazgatósági tagja és a Szalag-, Paszomány- és Csipkeárugyárosok Országos Egyesületének elnöke lett. A Statisztikai Hivatal érték-megállapító bizottságának szakértőjévé, a Hitelvédő Egyesület csoportelnökévé, továbbá a Kereskedelmi és Iparkamara zsűritagjává választották meg.

Igazi jótékonyság

Sokoldalú szociális aktivitásának egyik legkiemelkedőbb eseménye a nagy gazdasági válság éveiben üzemeltetett nép-konyha volt, aminek a keretében 3 éven keresztül naponta több mint 300 nélkülözőt segített. A „Társadalmunk” című folyóirat 1933. január 28-i száma „Igazi jótékonyság egy Váci úti gyárban” címmel közölt erről tudósítást. A cikk a következőképpen kezdődött: „Kilenc fokot mutat a hőmérő zérus alatt. Ebben a csikorgó hidegben megyünk ki a Váci út 173. szám alatt lévő Reich Adolf Fiai Gomb- és Paszománygyárának a telepére, ahol a legnagyobb csendben, minden reklám és nagydob mellőzésével, százával osztanak ingyen ebédet az angyalföldi éhezők részére...”

Reich Aladárt nem csak a fővárosi nélkülözők sorsa érdekelte. Szentesen 1936. február 20-án kelt ugyanis az a levél, amiben Csongrád vármegye főispánja a legnagyobb megbecsüléssel és tisztelettel méltatja azt a szociális segítséget, amit a Reich Paszománygyár Rt. nyújtott a megye súlyos ínségben lévő lakosságának.

A Magyarországi Izraeliták Országos Irodája és a pesti izr. hitközség elnöke 1943. január 8-án írt levelében köszönte meg azt a nagyvonalú segítséget, amit Reich Aladár kezdeményezésére fivérével együtt nyújtottak a zsidó- törvények áldozatainak. „Nemcsak páratlanul nagy az az áldozatosság, amelyet azzal tanúsítottak, hogy a munkaszolgálatosok részére saját költségükön nagy mennyiségű ruhaneműt szereztek be és bocsátottak rendelkezésre, hanem ugyanilyen elismerésre méltóan mutatkozott meg az Önök áldozatkészsége, amelyet más zsidó kulturális és szociális célok javára tanúsítottak” – írta a hit- község elnöke. Mindezek mellett említést érdemel, hogy Reich Aladár a zsinagógák és a Szabolcs utcai zsidó kórház fenntartására, a zsidó árvaház növendékei neveltetésére rendszeresen adományozott. A háború befejezése után bőkezűen segítette a holokauszt-túlélők újrakezdését is.

Az üldöztetés idején

A nyolcéves fiát egy katonatiszt özvegyeként egyedül nevelő Józan Vilma Krisztina – akinek Budapesten az Adria-palotában volt üzlete – Reich Aladár kérésére vált az 1944. márciusi német megszállás után a budapesti embermentés tevékeny részesévé. Félelmet és lehetetlen nem ismerő helytállása által menekült meg többek között a Reich család, a Reich-paszománygyár számos zsidó származású munkása és Reich Aladár baráti körének több tagja, valamint mások is, akik spontán kértek segítséget tőle. Krisztina előkelő baráti körrel, több lakással, jó anyagiakkal rendelkezett. Vagyonának jelentős részét a gyermekek és felnőttek védelmében végzett mentőakciók finanszírozására áldozta. Otthonát, családjának és baráti körének lehetőségeit is az ügy szolgálatába állította. Speciális szekrényből nyíló kamrát készíttetett a razziák alatti mentéshez. Sógornője gödöllői villájának a pincéjében sok zsidó üldözöttnek nyújtott menedéket. A budapesti gettó felállítása után rendszeresen vitt élelmiszert az ott élőknek, éjjelenként pedig a Vilma királyné úti zsidó árvaház növendékeinek ellátását is segítette. Összeköttetései révén különleges taxiengedélyt szerzett, ami megkönnyítette a bujkálók szállítását. Több ízben is felkért egy segítőt, aki magas jutalom ellenében német egyenruhába öltözve, hamis papírokkal mentett ki bevagonírozott embereket. Kapcsolatban állt a pápai nunciatúrával és a svéd, illetve svájci követségekkel. Számos menlevelet szerzett be. Feljárt a Várba a kormányzói kabinetirodába, ahova egy alkalommal Bajor Gizi is elkísérte, hogy befolyását az ügy szolgálatába állítva segítsen mentességi papírokat beszerezni.

A háború utáni időszak

A bombatámadások által megrongálódott gyárépületrészek renoválása után a termelés fokozatosan emelkedve


elérte a háború előtti színvonalat. Korabeli újsághirdetések szerint a gyárnak volt szabad kapacitása, így bérmunkát is vállaltak. Az 1948. márciusi államosításig a cég a korábbi gyártmányprofillal működött. Reich Aladár a háború után feleségül vette Józan Vilma Krisztinát. Házasságukból született Kathalin lányuk, aki a „Gyökér a szikkadt földből” c. könyvében emlékezik meg szülei munkásságáról és többek között arról is, hogy 1951-ben mindenüktől megfosztva a hírhedt mezőberényi táborba telepítették ki őket. Ott nap mint nap azzal fenyegették valamennyiüket, hogy hamarosan egy szibériai munkatáborba viszik tovább az egész családot, ahol majd a levegővételért is meg kell küzdeniük. Reich Aladár egy rövid békéscsabai „gyógykezelés” végén a felesége jelenlétében beadott – a kórházból való távozás feltételeként szabott – injekció hatására néhány percen belül, 1952. március 15-én vesztette életét.

Reichné Józan Vilma 1994-ben (posztumusz) Izraelben a Világ Népeinek Igaza kitüntetést kapta. Ugyanakkor Budapest Főváros Önkormányzata, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége és az Illés Krónikái Alapítvány emléktáblát avatott a Reich házaspár tiszteletére a Reich Adolf Fiai Zsinór-, Szalag- és Paszománygyár egykori Váci úti épületének falán. Az emléktáblát Raj Tamás főrabbi avatta fel. Szavai szerint „e két személy áldozatvállalása, önfeláldozása a legszebb példát mutatja a mai és a jövő generációknak”.

Reich Kathalin Ariel 33 évi amerikai emigráció után tért vissza Magyarországra, hogy idejének nagyobbik részét itt töltve folytassa azt a karitatív tevékenységet, amit édesapja, majd édesanyja végzett. Alapítványt hozott létre, aminek többek között feladata a kelet-európai magyar nyelvű területeken élő holokauszt-túlélők és egykori megmentőik szociális, egészségi és lelki támogatása, amiben tevőlegesen ő maga is részt vesz.

2. Képek



1. Kristóffy József távirataiNYÍLT TÉR

MOLNÁR Miklós

Kristóffy József táviratai

Moszkva, 1941. június

Kristóffy József moszkvai követ családja 1941. júniusában Moszkvában tartózkodott. A követ Judith nevű lánya 14 éves volt ekkor. Emlékezete szerint 1941. június 22-én a követséget szigorú GPU-őrizet alá vették, s a telefon- és távíró-összeköttetéseket elvágták.

Már másnap Molotov hívatta Kristóffy követet, s közölte vele, hogy a Szovjetuniónak nincs követelnivalója Magyarországgal szemben, sem támadó szándéka. Magyarország semleges magatartása esetén a szovjet kormány nem támasztana akadályt Erdélyt illető igényeivel szemben.

A követ megjegyzésére Molotov intézkedett a távirati kapcsolat helyreállításáról. Kristóffy – leánya szerint – azonnal közölte kormányával, táviratilag, Molotov üzenetét. Mivel választ nem kapott, ismét táviratozott. Kristóffy Judith többször ismételt, háromszor-négyszer újra elküldött táviratra emlékszik.

Ez a visszaemlékezés tehát módosíthatja a Magyarország története VIII. kötetének (1918–1919; 1919–1945) 1047. oldalán található információt, miszerint csak egy távirat érkezett volna Kristóffytól Budapestre, június 24-én, Törökországon keresztül.

Kristóffy válasz nélkül maradt; végül Magyarország hadba lépése napján kormánya táviratilag utasította: szakítsa meg a diplomáciai kapcsolatokat. Egyszersmind értesítést kapott az ország hadba lépéséről.

Kristóffy Józsefet, feleségét és a moszkvai magyar követség többi tagját a szovjet hatóságok egy morzsanyszki táborba deportálták, majd hosszas és viszontagságos úton a szovjet–török határon keresztül kicserélték a tengelyhatalmak területén tartózkodó szovjet diplomatákkal. Kristóffy Judith emlékezete szerint atyja július végén/augusztus elején került vissza Magyarországra.

A követ Budapesten jelentkezett Bárdossy miniszterelnöknél és táviratai sorsa után tudakozódott. Leánya úgy emlékszik atyja beszámolójából, hogy Bárdossy erre a kérdésre keményre vált arccal és hanggal (elvörösödött...) kijelentette: „Semmiféle táviratot nem kaptam tőled.” A követ ezután a Külügyminisztérium irattárában igyekezett megkeresni táviratait, és rájuk is akadt a chiffre-osztályon.

Kristóffyt a kormány 1941 nyarának végén félreállította. Több hónappal később tudta csak meg Bezerédj Istvántól, hogy a kormány a „moszkvai táviratokat” eltitkolta, és azok még a Kormányzónak se jutottak tudomására.

Sandager-Jeppesen Judith elmondása alapján lejegyezte: Molnár Miklós

2. Képek



1. Õskori élelmiszer-maradványokŐSEINK ASZTALÁNÁL

GYULAI Ferenc

Őskori élelmiszer-maradványok

Bepillantás az őskari konyhába

A temetőfeltárások során a sírokban talált edények azt sugallják, hogy a túlvilágra vezető hosszú út előtt étellel és itallal látták el az elhunytat. Vajon így van-e, és milyen ételeket tettek a halott mellé? Valóban, milyen ételeket készítettek az őskorban? Hol és milyen körülmények között maradnak fenn, és hol találhatók ilyen maradványok? Megállapítható-e összetételük, tudunk-e következtetni készítési módjukra? Számos ilyen és ehhez hasonló kérdéssel szembesülünk a táplálkozás történetének kutatása során.

A régészeti feltárásokból csak igen ritkán kerülnek elő ételmaradványok. Ennek az az oka, hogy természetes körülmények között ezeket a szerves anyagokat a mikroorganizmusok rendkívül gyorsan le- bontják. Különleges körülmények között (tűz általi szenülés, vízborítás, rendkívül száraz mikroklíma) azonban lehetőség van rá, hogy fennmaradjanak. Járulékos problémaként jelentkezik, hogy a maradványok felismeréséhez nagy gyakorlatra, mindenekelőtt pedig rendszeres mintavételre és iszapolásra van szükség.

A régészeti ásatások leggyakoribb és legnagyobb mennyiségben előforduló lelete a kerámia. Az edényekből származó ételmaradványok elemzései sokat segítenének a fenti kérdések eldöntésében. Ezért nagyon fontos, hogy az edényeket és a cseréptöredékeket még a mosás előtt tüzetesen átnézzék: van-e rajtuk ételmaradvány. Ennek hiányában azok örökre elvesznek.

Az ételmaradványok vizsgálata

Az élelmiszer-maradványok önálló formában (liszt-, kása-, kenyérmaradványok) vagy tárgyakhoz kapcsolódóan (fémtárgyak felületén, kerámia- és kerámiatöredékek belső falára tapadva) fordulnak elő. A rendkívül ritka mocsári és gleccserhullák gyomortartalmának elemzését, de a fekáliamaradványok vizsgálatát is ide kell sorolnunk.

A műszeres analitikai kémiai vizsgálatok további lehetőséget jelentenek. Segítségükkel megkapjuk az élelmiszermaradványok makro- és mikroelem-összetételét. Ezek a vizsgálatok azt mutatják, hogy az elemek egy része továbbra is jelen van a maradványokban. A mobil, könnyen kimosódó elemek részleges jelenléte vagy hiánya még nem jelenti azt, hogy az élelmiszer elkészítésekor is hiányzott volna. Őskori ételmaradványokból például még nem sikerült nátriumot kimutatni. Ez a kimosódás rovására írandó, s nem jelenti azt, hogy az étel elkészítéséhez nem használtak volna konyhasót. Az oxigénszegény környezetben lejátszódott, kíméletes szenülés miatt igen korlátozott azon vegyületcsoportok száma, amelyek egyáltalán megmaradnak. Keményítőt, cukrot, fehérjét már nyomokban sem találunk bennük. A szabad aminosavak, a koleszterin, a zsír- és olajsavak azonban kimutathatók. A makroszkópos, mikroszkópos és analitikai vizsgálatok eredményeiből már következtetni tudunk az étel típusára, a felhasznált nyersanyagokra és kiegészítőszerekre, az elkészítés módjára.

Milyen étel főtt az őskori tűzhelyen?

Az őskori háziasszony meglehetősen sok időt fordíthatott arra, amíg a gabona ételként az asztalra került. Természetesen minden attól függött, hogy mikor és mit akart elkészíteni. Több kérdés azonban még megválaszolatlan. Fogyasztottak-e mindennap gabonát, és az mennyire volt főétel? A hús, a főzeléknövények, a gyümölcsök és a gyűjtögetett növények milyen arányban vettek részt a mindennapi táplálkozásban, és azok mennyire voltak függetlenek a gabonákból készült ételektől?

Az egykori háziasszony mindennapi teendői közé tartozott a vízhordás, tűzrakás és annak fenntartása, a bőráruk és a rostnövények feldolgozása, a szövés, a ruhavarrás, a gyógyfüvek és más növények gyűjtögetése, a főzés és a sütés, valamint az őskori búzák tisztítása (pelyvátlanítás). Ahhoz, hogy az őskorban termesztett pelyvás búzák csupasz szemeit kinyerjék, a pelyvaleveleket előbb el kellett távolítani. Ezt nem őrléssel végezték, mert az őrölt pelyvalevél élvezhetetlenné teszi a lisztet. A pelyvalevelek eltávolítása két módon történhet: pörköléssel és felpuhítással.


Az őrlés művelete meglehetősen sok időt vehetett igénybe. Kézi őrlőkövekkel végzett egykezi őrlésnél 1 kg jó minőségű liszt előállítása 2 órát igényelt. Kísérletek szerint amennyiben a gabonaszemeket előbb 200 °C-on megpörkölték, úgy a durva őrlés sokkal egyszerűbbé vált. Az őrlés több lépcsőben történt, melyhez feltehetően szőrből készült szitát használtak. Természetesen nem mindig a „sütőipari” liszt-minőség előállítása volt a cél. A durvább őrlemény különben is sokkal jobban megfelelt leves vagy darakása készítéséhez.

A svájci Portalban lelőhelyen talált ételmaradvány elemzése szerint már Kr. e. 4900 idején finomlisztet állítottak elő. Az ugyancsak svájci Muntelierben előkerült kenyér (Kr. e. 3150) 70%-ban finomlisztből készült, sőt az őrleményből a csírát is eltávolították. Újkőkori kézi őrlőkövekkel végzett kísérletek szerint a gabonából ötszöri őrléssel durva darát, tizenötszöri őrlés és szitálás után pedig finomliszt minőségű terméket lehetett előállítani.

A kása jellegű ételek jelentősége

Ha a növényi alapú ételek főzés során elvesztik víztartalmukat, az edény aljára, oldalára égnek. Felületük ételfajtától függően más és más, repedésekkel teli és jellegzetesen sokszögű szerkezetet vesz fel. Ez a szerkezet egyben makroszkópos határozó bélyeget is jelent az őskori ételek felismerésénél.

A háziasszonyok jól tudják, hogy a finom darából vagy lisztből készített rántott leves mindaddig gond nélkül fő, amíg a távozó vízgőz miatt el nem kezd sűrűsöd-ni. Amint az edény fenéklapja eléri a 100 °C-ot, az étel fenékkel közvetlenül érintkező része odakozmál. Ez az odaégett rész hőelzáróként működik, azaz a felette lévő anyag tovább fő, mindaddig amíg az besűrűsödik, odasül, anélkül, hogy elégne. További száradásnak kitéve felülete zsugorodik, törésvonalak miatt sokszögűvé, azaz „tipikusan kása formájúvá”, belül pedig hólyagossá, porózussá válik. Ugyanilyen szerkezetet mutatnak az őskori kásamaradványok. Nyilván ezeket az emberi fogyasztásra már alkalmatlan, besült, beszáradt étel-maradványokat felhasználni nem tudták, ezért hulladékgödrökbe öntötték. (Ezeket a gödröket azután régészeink feltárták.)

Még mindig tartja magát az a nézet, amely megtagadja az újkőkori és bronzkori embertől a magasabb főzési kultúrát. Legfeljebb a főzött kását engedi meg, jobb esetben a bronzkori ember számára a lepénykenyeret. A valóság az, hogy tejsavas erjedésen átesett tészta sütésére, azaz a kelesztett kenyér „feltalálására” már a neolitikumban (9–8. évezred) sor került. Ehhez mindenekelőtt az állandó és tartós, 250 °C körüli hőmérsékletet adó sütőkemence megalkotására volt szükség.

Miből készültek az ételek?

A főzött kása alapanyagául elsősorban a pelyvás gabonák szemtermései, az alakor, tönke, árpa, ritkábban a csupasz vetési búza szolgáltak. Jellegzetessége, hogy folyékony halmazállapotú anyaggal (víz, tej), erjedés nélkül készült. A kásaételek ízesítésére a gabonák mellett hüvelyes és zöldségféléket, vadalmát és egyéb gyümölcsöket, húst, halat is felhasználtak.

Gabonaszemtermésekből már a legrégibb időktől fogva készítenek ételt. Egy Libanonban előkerült Kr. e. 7500-ből származó edényen árpát mutattak ki. A Neuenburgi-tó melletti Portalban neolitikus lelőhelyén (Kr. e. 4900) előkerült edény belső falán mintegy 2 mm vastag, nagyon finom lisztből készült, tejsavas erjedést mutató tészta maradványát találták meg.

Mintegy száz, a Kr. e. 3830–3080 közötti időből származó délnémet és svájci neolitikus cölöpépítmény ételmaradványt tartalmazó cserepét vizsgálva, bennük több, egymásra kozmált réteget találtak. Úgy tűnik, az egykori háziasszonyok szándékosan nem mosták el az edényeket, mielőtt új ételt főztek bennük. A maradványok a legalsó réteget többnyire rántott levessel azonosították. A leletek azt mutatják, hogy a rántott levest a száraz kásával egyenlő arányban fogyasztották.

Arra a kérdésre, hogy miért terjedt el a rántott leves és a darakása az őskorban ilyen nagymértékben, illetve ezen ételfajta esetén volt-e fejlődés, csak feltételezéseink vannak. Ebbe a szokások mellett nyilván belejátszott a praktikum is. Először olyan ételt készítettek a vízáteresztő, porózus kerámiaedényekben, amely a továbbiakban gátat vetett a víz kifolyásának. Erre legalkalmasabb a finomlisztből készült rántott leves volt. Csak ezután főztek az edényekben kását.

Magunk is elemeztünk edények belső falára kozmált őskori ételmaradványokat. Zürich Mozartstrasse neolitikus (Schnurkeramik) településéről előkerült cserepek belső falán talált viszonylag vastag (ca. 0,5 cm) égett réteg alsó részét darakása levessel, míg a felsőt „őskori egytálétellel” azonosítottunk. Ezt búzadarából és halból készítették, gyökérzöldségként pedig pasztinákot főztek bele.

Sütés, lepény


A főzés után az ételek történetében a sütés következik. Száraz „kásalepény” a legjobb elnevezése azoknak az őskori maradványoknak, melyek közbelső lépcsőfokot jelentenek a folyékony kása és a kenyér megjelenése között.

A kásalepény legősibb típusa úgy készült, hogy a gabonaszemeket megnedvesítették, lisztet szórtak rá, összenyomkodták, majd forró tűzhelyre téve kisütötték. A svájci Twann lelőhelyen (Kr. e. 3830-3730) meg is találták ezt a kását. A másik, ugyancsak innen származó (Kr. e. 3600–3500) igen elterjedt sütési mód szerint a durvára őrölt gabonát megnedvesítették, liszttel keverték, végül felhevített, nagyobb kavicsra öntötték, olykor hamuval takarták le. A sülés során keménnyé és szárazzá vált tésztát frissen fogyasztották. Megszárítva hosszabb-rövidebb ideig, mint „száraz kásakoncentrátum” annak újra felhasználásáig (pl. levesbe morzsolva) tárolni is tudták.

A legrégebbi kelesztett kenyér Twannból (Kr. 3560–3530) származik. Ezt a kis-méretű (jelenlegi hossza 52 cm, magassága ca. 12 mm), enyhén ívelt kenyeret nem kemencében sütötték ki, hanem parázzsal és forró hamuval letakartan. A röntgenfel-vételek és a fúrással nyert próbák elemzése arra utal, hogy tésztáját rendkívül finomra őrölt búzalisztből gyúrták, tejsavas erjedéssel kelesztették.

A száraz kásák és kenyérfélék mellett már az újkőkorban finomsüteményeket is készítettek. Ilyen nyírkérgen kisült „sütemény"-t találtak Svájcban (Kr. e. 3600–3500). A süteményt valószínű erdei gyümölcsfeltéttel (málnával, szamócával, szederrel) fogyasztották.

A Zalaszentbalázs-szőlőhegyi mező rézkori településéről származó kerámiatöredékeken megfigyelt szenült foltokat a makroszkópos és mikroszkópos vizsgálatok eredményeként pelyvásbúza őrleményből készült darakásás egytálétellel azonosítottuk.

Az őskori ételmaradványok sorában kétségkívül a legjelentősebb helyet a Balatonmagyaród–Hídvégpuszta késő bronzkori halomsíros kultúra (Kr. e. 1200) egyik hulladékgödréből származó ételmaradványok foglalják el. A bronzkorban kedvelt főzeléknövények magjai, borsó, cicorlencse, szegletes lednek mellett köleskása-maradványt, néhány összetapadt csupasz vagy „hántolt” kölesszemből álló kásarögöket találtunk. Ugyanitt likacsos szerkezetű, kisebb-nagyobb mértékben szenült, finom pórusos, szerves töredékeket is találtunk. A makroszkópos, mikroszkópos és műszeres analitikai vizsgálatok (makro- és mikroelem, aminosav- és zsírsavelemzések) arra a következtetésre vezettek, hogy sütőipari minőségű lisztből, sertészsír és tojás felhasználásával készült süteménnyel van dolgunk. A kétharmad rész köleslisztből és egyharmad rész pelyvás búza lisztjéből készült piskótaszerű süteményt erdei szamócával töltötték, magjait meg is találtuk. Európa egyik legrégebbi finomsüteménye fontos kultúrtörténeti emlékünk, bepillantást enged az őskori ember mindennapi életébe, s emberközelbe hozza a régen elfeledett múltat.

2. Képek



1. Õskori szabadtéri múzeumGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

POROSZLAI Ildikó

Őskori szabadtéri múzeum Százhalombattán

Magyarország első őskori szabadtéri múzeuma a Százhalombattán, 6 hektár területen található Régészeti Park. A névadó vaskori halomsíros temetőn belül a „Matrica” (mátrika) Múzeum – a város önkormányzatának anyagi támogatásával – eredeti helyén konzerválta és állította helyre a 115. sz. tumulust (halomsírt). A látogató a halomban sétálva testközelben látja a 2700 éves sírkamra épségben megmaradt és kiegészített részeit. A kor temetési szertartását többnyelvű, hang- és fényeffektusokkal kísért multimedia show mutatja be.

A halomsírok közelében ásatásokon feltárt és hitelesen rekonstruált bronz- és vaskori házak épülnek. A korabeli fák és cserjék kiültetésével az őskori környezet, táj is megelevenedik. Az érdeklődők megismerkedhetnek az őskori kézművestechnikákkal, sövényt fonhatnak, őskori ételkóstolón vehetnek részt. Gabonatermesztési kísérleteink során évente tönköly- és tönkebúzát vetünk, aratunk, a tönkölyből lepényt sütünk. A Régészeti Park a kísérleti régészeti oktatás egyik helyszíne is.

A múzeum (Százhalombatta, István király út) április 1-jétől október 31-ig fogadja a látogatókat.

2. Képek




Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewHa sok hibával, nehézséggel, vissza-éléssel is, de a társasági és az átalakulási törvény alapján megindult az állami vállalatok privatizációja