regi.tankonyvtar.hu · Web viewRákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének 1948. november 27-i ülésén pedig már azt is kijelentette, hogy az új függetlenségi népfront

História 1993-07

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1993-07Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Rendszerváltás és évszázados lemaradás� � ............................................................................... 12. .......................................................................................................................................................... 5

1. Az új rendszer alapja .............................................................................................................. 52. Képek ...................................................................................................................................... 8

3. ....................................................................................................................................................... 101. Szolón ................................................................................................................................... 102. Képek ................................................................................................................................... 10

4. ....................................................................................................................................................... 121. Lexikon. "Drákói" törvények ............................................................................................... 12

5. ....................................................................................................................................................... 131. Lexikon. Arkhón, diallaktész, nomothenész ........................................................................ 13

6. ....................................................................................................................................................... 141. Lexikon. Fontosabb attikai mértékegységek ........................................................................ 14

7. ....................................................................................................................................................... 161. Új király, régi szakértõk� � ....................................................................................................... 162. Képek ................................................................................................................................... 18

8. ....................................................................................................................................................... 241. Államapparátus-váltás .......................................................................................................... 242. Képek ................................................................................................................................... 26

9. ....................................................................................................................................................... 291. Kárpótlás a közbecsület védpajzsa alatt ............................................................................... 292. Képek ................................................................................................................................... 31

10. ..................................................................................................................................................... 331. Jobbágyfelszabadítás, 1848-1853 ......................................................................................... 33

11. ...................................................................................................................................................... 341. A torzóban maradt forradalom .............................................................................................. 342. Képek ................................................................................................................................... 36

12. ..................................................................................................................................................... 401. Rendszerváltás, folytonosság, restauráció? .......................................................................... 402. Képek ................................................................................................................................... 44

13. ..................................................................................................................................................... 501. Többpártrendszerből – egypártrendszer ............................................................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 52

14. ..................................................................................................................................................... 561. Köztársaságok Magyarországon .......................................................................................... 562. Képek ................................................................................................................................... 60

15. ..................................................................................................................................................... 691. A spanyol átmenet ................................................................................................................ 692. Képek ................................................................................................................................... 73

16. ..................................................................................................................................................... 751. Öröknaptár ............................................................................................................................ 752. Képek ................................................................................................................................... 76

17. ..................................................................................................................................................... 771. Lövey Félix levele ................................................................................................................ 772. Képek ................................................................................................................................... 77

18. ..................................................................................................................................................... 80


História 1993-07

1. Jogalkalmazás és alkalmazott történettudomány. Jány Gusztáv és a világháborús tábornokok perújrafelvételéhez ................................................................................................................... 802. Képek ................................................................................................................................... 81


1. Rendszerváltás és évszázados lemaradás� �GLATZ Ferenc

Rendszerváltás és évszázados „lemaradás”

Magyarország lakossága 1993-ban azon geopolitikai feltételek között él, amelyek 1920-ban alakultak ki.

A Nyugat vonzásában (1848–1918)

Korábban az Osztrák–Magyar Monarchia államkerete intézményesen biztosította a honi népek kapcsolódását az akkori legfejlettebb világpiaccal, Nyugat-Európával. A Monarchia államrendszere minden népének – nem csak a magyaroknak – biztosította ezen összeköttetést: termelésben, kereskedelemben, művelődésben egyaránt. Akkor is igaz ez, ha a magyarok sérelmezték a német-osztrákok, csehek előnyét a közös államon belül, s akkor is igaz, ha a keleti és a déli szláv népek az osztrákok és a magyarok előnyét hangoztatták mindegyre.

A Monarchia szabad áramlást biztosított a munkaerőnek az Adriától a Kárpátokig, keleten Brassóig. (Nagyapáink – derék kályha- és csemperakók – szabadon keringtek a mai Ausztria, Horvátország, Szlovénia, Szlovákia, Románia területén.) Az 1880-as évektől a térségben is hódító útjára indult az ipari forradalom éltető eleme: a szakértelem-csere, a szabad piaci forgalom. A modern ipari társadalom kialakulásának feltétele. (Nagyapáink megőrzött szakkönyvei, mesterségi kézikönyvei a német birodalmi, angliai szakkönyvekből merített ismeretekkel voltak tele; szerszámkultúrájuk – legalábbis az elitnek – azonos volt az akkori legfejlettebb európai szakmunkásrétegek kultúrájával. Munkaerkölcse, életszemlélete – legalábbis az elitnek – szintén a nyugat-európait követte. Amit megtermelt, közel állott a nyugat-európai „szakik” termelvényeinek színvonalához.)

Kevésbé követték az élenjáró nyugat-európai, majd amerikai szintet a társadalom nagyobbik részét kitevő falusi lakosság életkörülményei. A mezőgazdasági termelésben a századfordulón csak megkezdődött a felzárkózás a nyugati termeléskultúrákhoz. E kultúrák már használták mind az ipari forradalom technikai vívmányait, a gépi művelést, mind a piacra termelés racionalizáló elveit.

Ez a felzárkózás megtorpant 1920-ban. A Monarchia, mint munkaszervezet szétesett.

Szétesett munkaszervezet – új lehetőség (1920–38)

1920 után a térségben élő népek ún. nemzetállamokat hoztak létre. Az új államok jól őrzött határokkal és vámokkal vágták szét a korábban egységes munkaszervezetet, megakadályozva a termékek, a szakértelem és a kultúra szabad áramlását. Szétrombolták a Monarchiát, s ezzel szétrombolták azt a területi-szervezeti intézményt is, ami azzal kecsegtetett: a magyar, szlovák, román, délszláv iparos, értelmiségi, a törekvő nagybirtokos vagy birtokos paraszt „felemelkedhet” a fejlett nyugat-európai termelési és viselkedéskultúrához.

Az 1920 után kialakuló kisállamiság szociális nyomorúságot hozott nem csak a magyar, de a szlovák, a román, a délszláv parasztnak, munkásnak is. Kétségtelen viszont, a nemzetállamiság másfajta előnyöket kínált, legalábbis az új államok többségi nemzeteinek: a tömegméretű és gyors kulturális emelkedést: a „nemzetállamban” anyanyelvükön tanították a termelési és általában a kulturális ismeretekre a parasztot, a munkást. S az anyanyelvi ismeret a modern termelésszervezés, a területi-igazgatási rendszerek működésének egyik feltétele. Ezt a fejlődési lehetőséget a Monarchia nem biztosította a területén élő népeknek. A kis nemzetállamok – nemzeti értelmiségükkel – tehát egy újfajta lehetőséget ígértek a felzárkózáshoz, a továbbfejlődés „emberi feltételeinek”, az egyén sokoldalú kibontakozásának alapjait teremtették meg. Az ilyen műveltségi váltások azonban csak hosszú távon (legalább két generáció) érvényesítik hatásukat. E változás gyümölcsei az 1940–50-es évekre érhettek volna be. Ekkor jelenthette volna az új nemzeti értelmiség felzárkózását a legfejlettebb nyugat-európai színvonalhoz, az iskola és általános képzési rendszer modernizálását. Egyelőre viszont, az 1920–30-as évekre, maradt a visszaesés. Az új nemzetállamokban élő szlovák, magyar, román, délszláv paraszt és munkás, kistisztviselő életkörülményeiben, a követendő gondolkodási minták, példák tekintetében távolabb került a kor vezető kultúráitól, mint atyáik, kik a Monarchia területi-igazgatási kereteiben éltek.

Emberveszteség, újabb szétesés (1938–1947)

Azután jött a második világháború, a maga emberanyag-pusztításaival. Csak becsült adataink vannak: általában Közép- és Kelet-Európa emberveszteségének milyen hatása volt a térség termelési kultúrájának és a társadalmi


szervezetek szétzilálására. Pontosabb adataink vannak: elpusztították – vagy generációkra hisztérikussá sokkolták – a középosztályok igen magas termelési kultúrájú elemét: a zsidóságot. (Egyelőre felbecsülhetetlen a zsidóság elpusztításának gazdasági kihatása a lengyel–cseh–szlovák–magyar–román területek gazdálkodására, a gazdálkodási kultúra visszaesésére. Történetírásunk nem mutatja meg napjaink antiszemitáinak: hány százezer m6m6köt, orvost, ügyvédet, tanárt – tehát jól képzett munkaerőt -, parasztot, munkást pusztított el a fasizmus. S károsította ezzel a nacionalizmus a „nemzetgazdaságot”.) Ugyanúgy felbecsülhetetlen még a térség minden államában a legfejlettebb mezőgazdálkodást, és ipari ismereteket képviselő németségnek mint munkaerőnek a „kivonása”, kitelepítése a térségből. (Több, mint 10 millió.) Mint ahogy általában a kitelepítés szétzilálta a helyi termelési kultúrákat. (Gondoljunk csak az 1945 után természetesnek tartott szlovák-magyar lakosságcserére! Ami nemcsak a kitelepítetteket károsította, hanem azokat a szlovák területeket is, amelyekből a magyarokat kiszakították, és viszont.)

Intézményes elzárkózás (1948–89)

A szovjet zóna, 1945 (illetve 1948) után politikai célként jelölte meg a nyugati kultúrától való elzárkózást. A térség népei így kimaradtak az 1950–60-as években az ipari forradalomújabb hullámából, amely a nyugati polgár életminőségében ugrásszerű előrelépést hozott, az ún. fogyasztói társadalmat. (Lakás- és eszközkultúra, az utazás, a telekommunikáció forradalmasítását stb.) Majd a „leszakadás” újabb fejezete kezdődött az 1970-es évek elején.

E korszakhatárról szólva a történetírás és a közgazdászok egyelőre csak az olajválságok begyűrűzésére hívják fel a figyelmet. Megítélésünk szerint többről van szó: a szovjet zónában élő népek kimaradtak a „chip-forradalom”-ból, az 1970-es évek elején bekövetkező ún. komputer-robbanásból. Abból a forradalomból, amely a termelés automatizálásában, a világméretű termékcserében, az interkontinentális forgalomban és ugyanakkor a munkaerőképzésben és a termelésszervezésben bekövetkezett. Végül is ennek a lemaradásnak a következménye az, hogy a volt szocialista tábor országaiban a GDP, az egy főre jutó bruttó nemzeti jövedelem megtermelése visszaesik.

A közgazdászok kimutatják: az olajválságok keltette zavart a szocialista táborok közgazdász-politikusai a nagy nyugati kölcsönökkel igyekeztek ellensúlyozni. (1974-től megkezdődik a térség eladósodása.) S így bizonyos ideig még vissza tudják tartani az életszínvonal jelentős hanyatlását. De arról még nincsenek pontos adataink: milyen kiáltó ellentét következik be a nyugati világban élő és termelő polgár hatékonysága és a szovjet zónában élők hanyatlása között. Itt részben elmarad az új technológia megkövetelte folytonos munkaerő-átképzés kifejlesztése, a komputeres automatizálás megkövetelte kemény és racionális munkafegyelem érvényesítése. De – részben a hamis tervteljesítéses hajsza eredményeként – fellazulnak még a korábbi munkafegyelmi normatívák is, aminek kedvez a gyakran képmutató szociális érdekvédelem beépülése a termelésirányításba. A szovjet zónában a munkaerő ellustul.

1920-ban szétszaggatták a fejlettebb nyugati piachoz köthető intézményes szálakat, megsemmisítették a munkaerő-áramlás szabadságát, éppen a modern tömegtermelés korában feláldozták a „nagy tér” összes előnyét. 1938–47 között elpusztult a munkaerő színe-javának jelentős hányada, nem utolsósorban elpusztultak a társadalom- és termelésszervező középrétegek. A bajokat fokozta, hogy a szovjet politikai rendszer 1948 után a hagyományos szak

értelemmel bíró vezető rétegeket likvidálta. Az 1970-es években „csak” egy újabb katasztrófa kezdődik: a társadalom újra erősbödő termelőképessége és hatékonysága szakadt el minden korábbinál erősebben az élenjáró nyugat-európai, amerikai, távol-keleti kultúráktól.

Összeomlás (1990)

Az 1970-es évek technikai-tudományos kihívására a Brezsnyev-korszak politikai-katonai eszközökkel, fegyverkezéssel igyekszik válaszolni. Ez a „rendszernek megfelelő” reagálás. De a lemaradást a munkaszervezetben nem csökkenti. Amikor azonban Gorbacsov 1984 után a termelés reformjához, majd a politikai rendszer reformjához nyúl – világossá válik, hogy a rendszer nem reformálható.

1990-ben a rendszer összeomlik. Nem az amerikai, nyugat-európai katonapolitika vagy diplomácia, nem is az igencsak gyenge ellenzéki mozgalmak döntik meg a szovjet rendszert. A rendszer merevsége (elzárkózás, állami-pártszempontok érvényesülése stb.) levetetlenné teszi a versenyképességet az új technikai és kulturális forradalommal. A reformot, az új, világméretű fejlődéshez hajlítást nem bírja el. A vas-korszak utolsó nagyszabású államépítkezési kísérlete csődöt mond a chip-korszakban, összeomlik, megadja magát.


Többrétegű lemaradás

A sztálini stratégia bukása után (1956) a szovjet vezetés és a nyugati világ között kialakult a békés egymás mellett élés politikája, amely végül is világpolitikailag megpecsételte a zónában élő kis nemzetek elzártságát. Ugyanakkor a stratégiai váltás eredményeként egyes állami és pártvezetések relatív önállóságot vívtak ki maguknak. (A lengyel Gomułka, illetve Jaruzelski, a magyar Kádár és más kiindulópontból és más céllal politizálva a román Ceauşescu.) A relatív belpolitikai önállóság a szovjet típusú intézmények alapjainak megtartását, de az elzárkózás bizonyos oldását is jelentette. Így a lengyel, de mindenekelőtt a magyar társadalmat relatíve kevésbé sújtotta az a nagyarányú visszaesés, amit a szovjet tábor egésze elszenvedett az 1970-es évek elején.

Ezen államterületeken (Lengyelország, Magyarország) élő értelmiségiek, gazdálkodók sürgetően vetették fel: be kell hozni a korábbi évtizedek lemaradását. S akik belekerültek ezen államokból a nyugati kultúra vérkeringésébe, már ekkor felismerték: többrétegű lemaradással kell számolniuk. Fel kell számolni, vagy enyhíteni kell először azt az elzárkózást, amit a sztálini, majd a brezsnyevi szovjet rendszer jelent. (Ezért igyekeztek ezen államok vezető reform-értelmiségies: növeljék a mindenki által tudomásul vett két világrendszer között a kooperációkat. Felismerésük: a rendszer zártsága az államaik területén élő társadalmaknak a gyengébb termelési hatékonyságot, az alacsonyabb életminőséget hozza magával.)

De felfigyeltek már arra is: többről van szó, mint a szovjet rendszer károsító hatásáról. A térség évszázados, illetve több évszázados „elmaradottsága” vár „felszámolásra”. Így születnek meg azok a történészi-közgazdasági munkák, amelyek a térség „periféria” szerepét mutatják be az újkori fejlődésben.

Felszámolható lemaradás? Másként szerveződés?

Az 1840-es években Nyugat-Európába utazó magyar reform-nemes még arról álmodozott: az ország politikai intézményeinek korszerűsítésével, néhány gazdálkodási ágazatban a polgári szervezetek kiépítésével gyorsan felzárkózhatunk a fejlettebb kultúrákhoz. A következő generáció, 1880–90-es évek „nyugatos elméi”, egyes ágazatok (vasút, folyószabályozás, vasgyártás stb.), egyes mezőgazdasági övezetek (Bácska-Bánát, Északnyugat-Magyarország) mintagazdasági területté fejlesztésétől várták, hogy az „elit” magával húzhatja belátható időn belül az ország nagyobb, visszamaradott részét. – A kisállamiság (1920) szétfoszlatta e reményeket. – A kommunista kísérlet 1949-ben (a Kelet segítségével jutni az „élmezőnybe”) néhány éven belül irreálisnak bizonyult. – Az 1970-es években, amikor a reformországok (Lengyelország, Magyarország) értelmisége megismerte a nyugati világot, immáron felismerte: a lemaradás évszázados rétegeivel kell számolniuk a térségben élő népeknek. S immáron úgy tette fel a kérdést: vajon lehet-e még reális cél az elmúlt százötven esztendő értelmiségi programja: a nyugati intézmények egyszerű átültetésével „utolérni” a fejlett Nyugat-Európát, berendezve itt egy „kis Angliát”? Polgárosult magatartásforma; színvonalas, jól szervezett munkavégzés; önmagára igényes individualizmus, amely a közösség szabályait, életkereteit tudomásul veszi – ideálok, melyek megvalósításához ma nem feltétlenül ugyanazon intézmények segítségével juthatunk e térségben, mint a tisztelt Angliában, Franciaországban vagy éppen más kontinensen. E térségben, ahol az utóbbi másfél száz esztendő immáron egy más társadalmi alapanyagot gyúrt ki.

Következtetések (1989–93)

1989–1993: a rendszerváltásban hajlamosak vagyunk minden mai keserűségünk, nehézségünk okát csak az elmúlt 40 esztendőben kutatni. Okoljuk a szovjet rendszert középosztályunk gyengeségéért, a szakértelem hanyatlásáért, kárhoztatjuk azért, mert elszakadva érezzük magunkat a földgolyó fejlett kultúráitól. És hajlunk idealizálni'- mint ahogy a ma vezető pozícióban lévő generáció idealizálja fiatalkori eszményeit – az 1947, sőt 1945 előtti korszakokat. Pedig ha jobban a történelmi gyökerekhez ásunk, s nem csak a napi politikában felhasználható „bűnbakot” keressük mai nehézségeink magyarázatára, akkor látjuk: mai bajaink (elmaradásunk a polgárosultságban, nemzeti konfliktusaink, türelmetlenségünk, előítéleteink) nem egyszer éppen ezen idealizált korszakokban termelődtek (1920–45 között). A szovjet periódus sokban csak tetézte, konzerválta bajainkat, s a kitörésre tévesnek bizonyult recepteket kínált. S azzal, hogy elzárkózásra ítélt bennünket, s hogy a termelésben gazdaságon kívüli, politikai szempontokat juttatott érvényre, le is pusztította a térség társadalmának megmaradt versenyképességét.

A múlt hibái nem mentik a jelen tévedéseit. És a régmúlt hibái sem a tegnap tévedéseit. A szovjet rendszer legnagyobb deficitje nem az annyit emlegetett tábor-politika, a rendőri intézmények politikája, hanem az: rossz alternatívát kínált és erőltetett ránk. A társadalom munkaszervező képességének hanyatlását nem megállította, hanem gyorsította.


1989–93: Közép-Európában a politikai rendszerváltás felgyorsulásának évei. De a rendszerváltás nemcsak a szovjet csapatok kivonulása, hanem egyben a térségben az 1920. évi területi-igazgatási rendszerek újragondolása. S az újragondolás nem az 1938–48 közötti módszerek újraélesztését jelenti (területrevízió, kitelepítés), hanem az új termelési feltételekhez igazított területi-igazgatási egységek kialakítását. (Melynek jelenleg elfogadott formába a szovjet nagyhatalom ellen felértékelődött nemzetállam. Erről igyekeztünk a „Kisebbségi kérdés tegnap és ma” – 1992 – c. História-füzetben elgondolkodtatni az olvasót.)

És a rendszerváltás nemcsak a szovjet politikai rendszer (egypártrendszer, államhatalmi centralizmus, a civil társadalom elsorvasztása stb.) felváltása a demokráciával, hanem egyben a társadalom gondolkodásának, életcéljainak megváltozása is. S talán egy száz esztendeje ki nem mondott alapigazság ismételgetése: nem lehet úgy élni, mint Nyugaton, s úgy dolgozni, mint Keleten.

1989–1993: Közép-Európában a politikai rendszerváltás felgyorsulásának évei. S ezzel tolulnak elő a kérdések: tulajdonváltás, új politikai intézményrendszer, generációs és világnézeti ellentétek, nemzeti, állami feszültségek stb. Megbeszélésére nyílik még alkalom e hasábokon is. De azt máris látnunk kell: rendszerváltás nem egyszerűen a szovjet politikai rendszer felszámolása csap hanem az évszázados berögződöttségeink felülvizsgálata is.


1. Az új rendszer alapjaHEGYI Dolores

Az új rend alapja

Kr. e. 594–570

Arisztotelész (Kr.e. 384–322) a maga koráig 11 változásról tud az athéni állam életében. Ezek közül kétségtelenül a leggyökeresebb és legátfogóbb az a változás, mely Szolón nevéhez kapcsolódik és amely Athén egész gazdasági-társadalmi és politikai életét átformálta.

A Szolón előtti állapotokról így ír Arisztotelész: „...az előkelők és a tömeg között hosszú ideig tartó viszály ütött ki. Államszervezetük 11 minden egyéb tekintetben is oligarchikus volt, kiváltképpen pedig abban, hogy a szegények gyerekestől, asszonyostól a gazdagoknak szolgáltak. Pelatészeknek és hatodosoknak is nevezték őket. Ekkora bérleti díj befizetése mellett művelték meg a gazdagok földjeit (a föld ugyanis kevesek kezén volt!), s ha a bérleti díjat nem fizették be, mind magukat, mind gyermekeiket rabszolgaságba lehetett hurcolni; az adósságokért pedig mindnyájuknak személyükkel kellett felelniük egészen Szolón idejéig.” (Athéni állam II. 1–3.) Vajon milyen tények állnak e szűkszavú tudósítás mögött? Mit tudunk a korabeli Attikáról?

Attika földje

Attika, ez a mintegy 2350 négyzetkilométernyi terület (a part menti kis szigeteket is beleszámítva) az ókorban főleg az állattartás számára biztosított kedvező feltételeket. Csupán körülbelül 600 négyzetkilométernyi terület állhatott művelés alatt, ahol gyümölcs, szőlő, gabona és zöldségfélék mellett főleg az igénytelen olajfa tenyészett. Modern becslések szerint az ókorban ekkora terület körülbelül 130 ezer ember élelmiszer-szükségletét tudta fedezni, s e téren a Kr.e. 7. század második feléig nem is mutatkoztak nehézségek.

Attika legnagyobb kiterjedésű termékeny síksága, a Pediasz vagy Pedion természetesen a legelőkelőbb nemzetségek tulajdonát képezte, s ezek földjeiket idénymunkásokkal vagy részesbérlőkkel műveltették meg. (A görögök ritkán dolgoztattak rabszolgákat a mezőgazdaságban.) A lakosság zömét kitevő kisparaszti réteg földjei jobbára a terméketlenebb észak-attikai dombos vidéken feküdtek. A főleg mezőgazdaságból élő népesség számára a rendelkezésre álló terület ekkor még elegendő, ha nem is bőséges. Athénnak nincs túlnépesedési problémája, ezért nem vesz részt a gyarmatosítási mozgalomban sem.

A társadalmi feszültségek első jelei

Az athéni társadalmon belüli ellentétek elmélyülését először egy türannisz-kísérlet jelzi.

Az athéni Külón, egy előkelő athéni nemzetség tagja, a Kr.e. 640. évi olümpiai játékok egyik győztese elfoglalja az athéni Akropoliszt, az Alkmaiónida nemzetségből származó Megaklész azonban fegyvereseivel megakadályozza a hatalomátvételt. Erre az időszakra teszi az antik hagyomány Drakón törvényhozását is, mely különleges szigoráról nevezetes. Azok a gazdasági-társadalmi problémák, amelyekre Arisztotelész idézett szövege utal, illetve azok, amelyekre Szolón intézkedései alapján tudunk visszakövetkeztetni, ebben a fél évszázadban jelentkeznek egyre élesebben, s megoldásuk a századfordulón egyre sürgetőbbé válik.

Szolón

Súlyos társadalmi és politikai konfliktusok esetén a görögök gyakran folyamodtak a döntőbíráskodás intézményéhez. Athénban a választás Szolónra, egy előkelő, de elszegényedett attikai nemzetség sarjára esett. Az ókori források Szolónt hol arkhónnak, Attikában a királyság megszűnése után a legfőbb tisztviselő. Kr. e. 683-tól évente 9 arkhónt választottak, akik irányították az államigazgatást. Hatáskörük a következő volt: az első arkhónról nevezték el az évet, ő felügyelt a gyám- és családjogi ügyekre, rendezte a Dionüszosz-ünnepeket és a Thargeliákat. A második arkhónra a vallási, kultikus teendők és felügyelet tartozott. Ő ítélkezett vérvádi és gyilkossági perekben is. A harmadik arkhón az 5. századig a hadügyeket intézte, majd a felszabadult rabszolgák és az idegenek bírája volt. A maradék hat arkhón minden évben átnézte, ellenőrizte a törvényeket, törölte közülük az elavultakat, hozzájuk tartozott az idegen államokkal való szerződések ellenőrzése is. hol diallaktésznek, Békebíró Athénben. Megkülönböztettek nyilvános békebírókat, akik a számukra kisorsolt ügyekben bíráskodtak, valamint magán békebírókat, akiket a felek választottak vitájuk eldöntéséhez. „döntőbíró”-nak, hol pedig nomothetésznek, Athéni törvényhozó, a törvényeket módosító vagy új törvényt


alkotó – a népgyűlés által választott – bizottság tagja. „törvényhozó”-nak nevezik, s arkhónságát a Kr.e. 594/593 vagy 593/592-es évekre teszik.

Az ókortörténet kutatói korábban Szolón egész tevékenységét arkhóni évéhez kapcsolták, újabban azonban nyomós érvek merültek fel annak bizonyítására, hogy Szolón politikai ténykedésének hosszabb időszakot kellett felölelnie. Ma úgy tűnik, hogy Szolón arkhóni megbízatását el kell választanunk diallaktészi és nomothetészi tevékenységétől, s az utóbbit a Kr.e. 570-es évekre kell helyeznünk.

A „teherlerázás”

Szolón egyik legjelentősebb intézkedése minden kétséget kizáróan az ún. szeiszakhtheia, a „teherlerázás” volt. E kifejezés eredetileg azt az aktust jelölte, melynek során egy elzálogosított földterület határáról eltávolították az ezt tanúsító határkövet. Erre akkor került sor, ha az adós teljesítette fizetési kötelezettségét. Szolón esetében a szeiszakhtheia többet jelentett. Az ő adósságelengedése nemcsak a zálogba adott földek tehermentesítését foglalta magába, hanem azok felszabadítását is, akik nincstelenségükben saját személyi szabadságukat adták zálogba, fizetésképtelenség esetén pedig áruba bocsátották azt, vagyis kényszerűségből vállalták a rabszolgasorsot. Az adósokból lett rabszolgák külföldön kerültek eladásra, ugyanis törvény tiltotta, hogy athéni polgár saját hazájában rabszolgamódra éljen. Szolón ezek visszavásárlása érdekében is tett lépéseket. Erről maga számol be egyik, töredék formájában ránkmaradt versében:

„Abból, miért a nép szavamra összegyűlt,

Mit adtam én fel, míg minden célhoz nem ért?

Tanúm legyen, ha majd ítélni fogsz, Idő,

Az istenek nagy és kegyelmes anyja, Gé,

A barna föld, melyből sok jelzőkövet

Kitéptem, itt is, ott is mely leverve volt:

Így lett, mi addig szolga volt, a Föld szabad.

S az istentől rendelt hazába is sokat

Vezettem vissza, kit rabként hurcoltak el,

Ez jogtalan, más régi törvények szerint

Adósságáért volt földönfutó, amíg

Athén nyelvén többé beszélni sem tudott.

Voltak kik itthon szenvedtek rút szolgaság

Alatt, szeszélyes gazdáik parancsait

Rettegve: én szabaddá tettem őket is.”

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Az adósrabszolgaság felszámolása életkérdés volt az athéni állam számára. Az athéni szabad lakosság létszámának csökkenése nemcsak a munkaerő kiáramlását jelentette, hanem az athéni állam biztonságát is veszélyeztette, ugyanis katonai erejét kizárólag a szabadszületésű polgárok képezték. Szolón ezen intézkedése tehát a szükség esetén katonai szolgálatra behívható polgárok létszámának növelését is célozta.

A tekintély alapja: vagyon

A döntő változást Athén belpolitikai életében a timokratikus alkotmány bevezetése hozta meg. Míg az egyén timé-jét, tekintélyét az arisztokrácia uralma idején a származás határozta meg, addig Szolón a vagyoni helyzetet tette a timé értékmérőjévé, s ennek megfelelően osztotta be a szabadszületésű athéniakat négy vagyoni osztályba.


Az első osztályba tartozóknak, a pentékosziomedimnosz-oknak évente legalább 500 medimnosz, a második osztály tagjainak, a hippeusz-oknak, azaz lovasoknak 300, a harmadik osztályt képező zeugitész-eknek, vagyis fogatosoknak 200, a negyedik osztályba sorolt thész-eknek pedig ennél kisebb mennyiségű gabona értékének megfelelő jövedelemmel kellett rendelkezniük. Ezek a vagyoni határok valószínűleg átszámítás eredményei, hiszen semmiképpen sem számolhatunk azzal, hogy minden szabad athéni rendelkezett földbirtokkal. Tudjuk, hogy e periódusban egy medimnosz (kb. 51,84 liter) gabona értéke egy juh vagy 4,37 gramm ezüst értékével volt egyenlő.

Állami tisztségeket vagyoni helyzetüknek megfelelően tölthettek be Athén polgárai, a vezető tisztségek természetesen az első osztály tagjainak voltak fenntartva. Ez az alkotmány egyfelől egy újgazdag réteg igényét elégítette ki, mely a közéletben továbbra is szerepet játszó arisztokraták mellett maga is igényt tartott a magasabb hivatalokra, másfelől a közepes vagyonnal rendelkezők számára is megnyitotta a lehetőséget, hogy alacsonyabb állami tisztségeket viselhessenek. A thészek csak a népgyűlésen szavazhattak, illetve a bíróságok munkájában vehettek részt mint esküdtek.

Az első demokratikus tanács

Az arisztokratikus tanács, az Areioszpagosz politikai hatalmának ellensúlyozására Szolón létrehozta a 400-ak tanácsát, a bulé-t, melynek minden szabad athéni tagja lehetett, vagyoni helyzetétől függetlenül. A négy ősi ión–attikai phülét – Geleontesz, Hoplétesz, Argadeisz, Aigikoreisz – 100–100 kisorsolt polgár képviselte, megbízatásuk, mint minden tisztségviselőé – kivéve az Areioszpagosz tagságát – egy évre szólt. Az állami élet irányítója ténylegesen a bulé lett, az Areioszpagosz csak mint a törvények legfőbb őre gyakorolhatott ellenőrzést.

A földtulajdon-viszonyok átalakítása

Attika legjobb minőségű földjei, mint ezt Arisztotelésznél is olvashattuk, néhány ősi athéni nemzetség tulajdonában voltak. Ennek az állapotnak stabilizálását segítette elő az athéni örökösödési törvény, mely előírta, hogy az örökös nélkül elhalt családfő földbirtoka visszaszáll a nemzetségre. A nemzetségi birtok ilyetén védelme arra utal, hogy ezek a birtokok egyáltalán nem voltak elidegeníthetők. Attikában földet, vagy legalábbis jó minőségű földet venni Szolón kora előtt gyakorlatilag lehetetlen volt. Ennek az állapotnak vetett véget Szolón, midőn elrendelte a szabad végrendelkezést. Ezáltal elősegítette a nemzetségi földtulajdon felbomlását, és lehetővé tette a szabad földforgalmat is.

Sokan földosztásban is reménykedtek, erre azonban nem került sor.

A kézműipart és kereskedelmet pártoló intézkedések

A földnélküliek munkához juttatása és Athén gazdasági életének felvirágoztatása érdekében Szolón támogatott minden olyan kezdeményezést, mely a kézműipar fejlesztését mozdította elő. Egy törvénye kimondta, hogy az a fiú, akit apja nem tanított szakmára, nem köteles őt öregkorában eltartani. Vállalva polgártársai rosszallását, még külföldiek betelepítésétől sem riadt vissza, ha azok kézműves mesterséget folytattak.

Athénnak a tengeri kereskedelembe való bekapcsolását tette lehetővé mérték és súlyreformja. Korábban Athén az aiginai mérték- és súlyrendszert használta. Aigina szigete ősi idők óta ellenséges viszonyban állt Athénnal, az athéniak tehát nem remélhették, hogy bejuthatnak Aigina piacaira. Ugyanakkor a két legjelentősebb anyaországi kereskedőváros, az Euboia szigetén fekvő Khalkisz és a peloponnészoszi Korinthosz, amelyek messzeágazó kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek, hajóik rendszeresen megfordultak a görög kikötőkön kívül a szíriai és egyiptomi partokon is, az euboiai mérték- és súlyrendszert használták. Ha tehát Athén be akart kapcsolódni a tengeri kereskedelembe, és be akart jutni ezekre a piacokra, erre a mérték- és súlyrendszerre kellett áttérnie. A Szolón korában meginduló athéni pénzverés ugyancsak ezen alapult. (Az euboiai rendszerben egy drakhma súlya 4,37 gramm – mint pénzegység egy drakhma 4,37 gramm ezüst értékének felel meg.) Szolón ezen intézkedésének is köszönhető, hogy Athén a század végére ki tudta szorítani görög riválisait a Földközi-tenger keleti partvidékének piacairól.

Szolón „végrendelete”

Intézkedései, amelyek közül itt csak a legfontosabbakat említettük meg, számos ellenzőre is találtak, ezért sokan azt várták tőle, hogy türannoszként számoljon le ellenfeleivel. Ezeknek így válaszolt meg öregkori versében:

„... ám, hogy én szülőhazám


megkíméltem, és kegyetlen zsarnokság nyűgét

reá

nem vetettem, meggyalázva, sárba rántva

hírnevem:

mégse bánom, s úgy hiszem, csak így

emelkedem fölül

minden emberen...”

(Kárpáty Csilla fordítása)

A hatalomról önként lemondó politikus az ókori tradíció szerint 10 évre külföldre távozott, honfitársaival csupán azt ígértette meg, hogy törvényeit 100 évig változatlanul hagyják.

Végakarata nem teljesült ugyan maradéktalanul, de az athéni állam fejlődése a Szolón által kijelölt úton haladt tovább.

2. Képek



1. SzolónKOVÁCS Éva

Szolón

Athén bölcs és legendás törvényhozója az előkelő – bár nem túl vagyonos – Exekesztidész athéni polgár fia volt. Kr. e. 640 körül született. Atyja családfáját egészen Kodrosz királyig vezette vissza. Anyja – állítólag – Peiszisztratosz (a későbbi türannosz) anyjának unokanővére volt. Miután apja a család maradék vagyonát is elfecsérelte, Szolón – talán tudásvágyból és kíváncsiságból is – tengerjáró kereskedő lett, s vagyonra tett szert, a jómódúak közé emelkedett. Politikai hírnevét is egy Athén tengeri kereskedelmét erősíteni szándékozó cselekedete alapozta meg. Athén hosszú, sikertelen háborút vívott Megarával Szalamiszért. A kudarc miatt törvényben tiltották meg – halálbüntetéssel – a sziget birtoklásáért való írást vagy szólást. Szolón – őrültnek tettetve magát – szenvedélyes elégiában követelte Szalamisz megszerzését –‚ és sikerrel járt ott hadvezérként is. (Jellemző, hogy többször használta politikai eszközként költői tehetségét, elégiáit.) Tekintélye megerősödött, az Athénban viszálykodó pártok, az egyre hatalmasabb gazdagok és az eladósodó szegények benne látták a rend helyreállítóját. Kr. e. 594-ben arkhónná választották. Alkotmányt teremtő törvényeiben a politikai jogokat az évi jövedelemhez (melyet előbb terményben, majd pénzben mértek) és nem a vagyonhoz (holt tőkéhez) kötötte. Mindez a jómódú kereskedő–iparos rétegnek kedvezett, miként az Athénban letelepedett, mesterséget űző metoikoszoknak adott polgárjog is. A hivataloktól eltiltott nincsteleneket a népgyűlés tagjaiként, illetve az egyre több jogot élvező népi bíróságok esküdtjeiként juttatta politikai szerephez. Érvénytelenítette Drakon szigorú törvényeit, kivéve a gyilkosságra vonatkozóakat. Háromlapú, forgatható fatáblákra vésett törvényeit 100 évig kívánta megtartani, s erre arkhónsága évének lejártakor megeskette a polgárokat. Ezután hosszú utazásra indult, nehogy az athéniek törvényeinek megváltoztatására kérjék. Elutazása után Athénban újból zűrzavar és a megszokott pártharcok uralkodtak (a „síkságiak” = nagybirtokosok; a „tengerpartiak” = iparosok–kereskedők; a „hegyvidékiek” = szegény parasztok között). Plutarkhosz szerint idős korára hazatért, még Peiszisztratosz türanniszát is megélve kb. Kr. e. 559–558-ban halt meg.

2. Képek



1. Lexikon. "Drákói" törvények„Drákói” törvények

Démadész athéni szónok szerint Drakón törvényeit „nem tintával, hanem vérrel” írta – ezzel magyarázható közmondásos szigorúságuk. Kr. e. 621–620-ban Drakón a hagyomány szerint megbízást kapott Athén érvényes jogrendjének írásban való rögzítésére. Az eddig szóban hagyományozódó szokásjog lehetőséget adott az arisztokrata származású bírák önkényére. A törvények írásba foglalása tehát egyértelműen csökkentette az egyre növekvő számú és szegényedő alsóbb néposztályok kiszolgáltatottságát.

Drakón alkotmányában a politikai jogok és kötelességek alapja a hagyományok szerint a meglévő vagyon (ezzel megerősíti a régi arisztokrata nemzetségek vezető szerepét). A kisebb vagyonnal rendelkező zeugitészek és lovasok számára a népgyűlésen nyílt politizálási lehetőség. Fontos tisztségeket azonban csak tekintélyes és tehermentes vagyon birtoklásával lehetett kapni. A szigorú törvények a magántulajdon védelmét szolgálták – még a zöldség- vagy gyümölcslopást is halállal büntették. (A nincstelen és nyomorgó athéniak tömeges megjelenése rejlik e rendelkezés mögött.)

Szigorúan büntették a földek elzálogosítását is (az eladósodást fehér kövek jelezték a parcellákon). Az adós és családtagjai személyükben feleltek – a régi szokásjog szerint – a visszafizetésért. Ellenkező esetben adósrabszolgaként adhatták el őket külföldön. (A polgár saját poliszában adósrabszolga ugyanis nem lehetett.)

Szintén halállal büntették Drakón törvényei a gyilkosságot. Jellegzetes azonban, hogy megkülönböztettek szándékos és nem szándékos, illetve jogos emberölést. Ez utóbbi esetén a bírói testület enyhítő körülményeket is figyelembe vehetett az ítélet meghozatalakor.


1. Lexikon. Arkhón, diallaktész, nomothenészLexikon

Arkhón

Attikában a királyság megszűnése után a legfőbb tisztviselő. Kr. e. 683-tól évente 9 arkhónt választottak, akik irányították az államigazgatást. Hatáskörük a következő volt: az első arkhónról nevezték el az évet, ő felügyelt a gyám- és családjogi ügyekre, rendezte a Dionüszosz-ünnepeket és a Thargeliákat. A második arkhónra a vallási, kultikus teendők és felügyelet tartozott. Ő ítélkezett vérvádi és gyilkossági perekben is. A harmadik arkhón az 5. századig a hadügyeket intézte, majd a felszabadult rabszolgák és az idegenek bírája volt. A maradék hat arkhón minden évben átnézte, ellenőrizte a törvényeket, törölte közülük az elavultakat, hozzájuk tartozott az idegen államokkal való szerződések ellenőrzése is.

Diallaktész

Békebíró Athénben. Megkülönböztettek nyilvános békebírókat, akik a számukra kisorsolt ügyekben bíráskodtak, valamint magán békebírókat, akiket a felek választottak vitájuk eldöntéséhez.

Nomothetész

Athéni törvényhozó, a törvényeket módosító vagy új törvényt alkotó – a népgyűlés által választott – bizottság tagja.


1. Lexikon. Fontosabb attikai mértékegységekLexikon

Fontosabb attikai mértékegységek

Az Athénban Szolón idejében használt több tucat mértékegység közül néhány ismertebbet tartalmaz táblázatunk.

Hosszmértékek

Pusz = 296 mm

Pékhüsz = 444 mm

Orgüia = 1,776 m

Sztadion Attikon = 177,6 m

Területmérték

Pusz = 0,087 m2

Plethron = 876 m2

Köbmértékek száraz tárgyak mérésére

(Szolón idejében)

Kötülé = 0,27 liter

Khoiniksz = 1,08 liter

Hémiekton = 4,32 liter

Hekteüsz = 8,64 liter

Medimnosz = 51,84 liter

Köbmértékek folyadékok mérésére

(Szolón idejében)

Küathosz = 0,045 liter

Hokszübafon = 0,068 liter

Hémikotülion = 0,135 liter

Kotülé = 0,27 liter

Hémikhoosz = 1,62 liter

Khusz = 3,24 liter

Metrétész = 38,88 liter

A talentum súlyértéke

1 aeginai talentum = 37,000 kg

1 ősi attikai talentum = 35,934 kg


1 Szolón-féle attikai (euboiai) talentum = 26,196 kg

1 Szolón-féle attikai kereskedelmi talentum = 39,290 kg

1 régibb attikai talentum = 25,920 kg

1 újabb attikai talentum = 20,460 kg

A talentum egységei

1 talentum = 60 mina = 6000 drakhma = 36 000 obolus = 288 000 khalkus

1 mina = 100 drakhma = 600 obolus = 4800 khalkus

1 drakhma = 6 obolus = 48 khalkus

1 obolus = 8 khalkus


1. Új király, régi szakértõk� �KUBINYI András

Új király, régi „szakértők”

1458–1526

Ha pontos akarok lenni, azzal kell kezdenem, hogy ez a cím hibás. A Mohács előtti Magyarországon ugyanis nem beszélhetünk rendszerváltozásról. 1526-ban ugyanazt a rendi–képviseleti monarchiát látjuk, mint a 15. század közepén. A hatalom változatlanul három erő között oszlik meg: a király, a nagybirtok (egyházi és világi!) és a köznemesség. Nagyon leegyszerűsítve a kérdést, a Mohács előtti évszázadban csak annyiban van különbség, amennyiben változik a három erőtényező egymás közti aránya.

Hatalomváltás – 1490

A legjobban ismert hatalomváltás ötszáz éve, 1490-ben zajlott le, amikor Mátyás Magyarországát a nagy király halála után II. Ulászló örökölte. Ulászló nemcsak elvesztette Mátyás hódításait, de a király hatalmi túlsúlyát a nagybirtok túlsúlyával helyettesítette. Első pillanatra arra kell gondolnunk, hogy ez általános személycserével járt együtt. Ez érthető lenne, hiszen a középkorvégi Magyarországon a kormányzatban az ún. familiaritás érvényesült. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó általában csak a vezetőket nevezte ki az intézmények, bíróságok stb. élére, a tényleges munkát végző személyzet, illetve hivatalnoki kar kinevezése – igaz, fizetése is – a „főnök” feladata volt. Ezek a „familiárisnak” nevezett beosztottak hűséggel tartoztak főnöküknek, helyesebben, ahogy a források nevezik, uruknak (dominusaiknak), így egy vezető halála vagy leváltása után elvileg az egész hivatali személyzet kicserélődhetett. Azért csak elvileg, mert általában kevés volt a szakember, tehát az új főnök – főként a pénzügyigazgatásban – kénytelen volt elődje hivatalnokait alkalmazni. Így szabályos hivatali előmenetelekkel is találkozunk. Nagylucsei Orbán pl. Ernuszt János kincstartósága (mai fogalmak szerint: pénzügyminisztersége 1467–1476) alatt az alkincstartóságig emelkedett. Ezt az állását Ernuszt utóda, Handó György (1476–1478) alatt elvesztette, de megmaradt a kincstárban só- és bánya-kamaraispánként, míg nem végül 1478–1490 között elnyerte a kincstartói méltóságot. Ha valaki elég szakértővel rendelkezett, természetesen nélkülözhette elődje embereit. Az említett Ernuszt János fia, Zsigmond pécsi püspök, 1494–1495-ben maga is kincstartóvá lett. Mivel ő volt Magyarország egyik leggazdagabb embere, már addig is sok pénzügyi szakembert foglalkoztatott, így az ő kincstartósága idején nagyon sok új ember került a pénzügyigazgatásba, akik leváltása után otthagyták a hivatalt, maradtak Ernuszt szolgálatában.

A király halála

Milyen változást hozott a vezetői garnitúrában Mátyás halála? Először talán a meghódított tartományokra kell egy pillantást vetni, ahol valóban rendszerváltás következett be. A magyar katonai parancsnokok ugyan eltávoztak, leszámolásra azonban csak Sziléziában került sor: Boroszló városa pert indított Mátyás városkapitánya, Heinz Dompnig ellen, és azon a címen, hogy a városi tanácsülések titkosságát megszegte – azaz jelentést tett róluk a királynak–, halálra ítélték és lefejeztették. Máshol ilyesmi nem történt. A Mátyás által a bécsi Burg udvarbírójává kinevezett osztrák nemes (!)‚ Sigmund Schnaitpeck – számítva a megtorlásra – ugyan elmenekült, de végül megtarthatta ausztriai várát, annak ellenére, hogy Magyarországon kincstári tisztviselőként működött 1498-ig. A bécsi városi tanács magyarbarát tagjai sem vesztették el tanácstagságukat, csak a király által kinevezett városbírót, Laurenz Taschendorfert váltotta le Miksa (Taschendorfer azonban tanácstag maradt).

Magyarországon voltak változások, ezek nagy része azonban nem kapcsolódott a „rendszerváltozáshoz”. A két legfontosabb intézmény, a kancellária és a kincstár élén történt változásoknak ugyanis nem sok köze volt a trónszerzéshez. Filipec János kancellár és Nagylucsei Orbán kincstartó ugyanis elősegítette II. Ulászló megválasztását. Hamarosan mégis mindkettejük helyén mást találunk: az előbbi ferences barátnak állt, az utóbbi valószínűleg betegsége miatt mondott le (néhány hónap múlva el is hunyt). A királyi kúria egyik legfontosabb „nagybírója”, a személynök, Mátyás uralkodása utolsó éveiben Drági Tamás volt, aki a jelek szerint Mátyás törvénytelen fiának, Corvin Jánosnak az örökösödését támogatta. Így érthető, hogy II. Ulászló alatt már nem szolgált.

Ami azonban látszólag különös: az egyik legfontosabb hivatal élén annak ellenére sem történt változás, hogy Corvin János egyik bizalmasa töltötte be. Ráskai Balázs budavári várnagy és udvarbíróról, ez utóbbi minőségében a királyi uradalmak – beleértve Visegrád várát is – kormányzójáról van szó. Ráskai akkor is csak Corvin János parancsára adta át az új királynak Buda és Visegrád várát, amikor már Bátori István és Kinizsi Pál


a csontmezei csatában szétverték Corvin seregét, és ezzel pontot tettek örökösödési reményeire. Ulászló, úgy látszik, értékelni tudta Ráskai hűségét.

A többi országos méltóság közül csak azokba került új ember, amelyek Mátyás halálakor üresedésben voltak. Egyedül Corvin híve, Hédervári Miklós tárnokmester, adta át a helyét Losonci Lászlónak.

A megyésispánságok esetében nehezebb a változásokat követni. Az 53 magyar megye (Erdély és Szlavónia nélkül) közül 26-ban nem tudjuk, hogy ki volt az ispán 1490-ben. 15-ben a korábbi ispán maradt, 12 vezetése azonban megváltozott. Az utóbbiakból 1490-ig nyolcban Cecei Kis Máté volt az ispán, akinek az általa kormányzott két tartományszerű megyetömb nyomatékával kellett volna Corvin örökösödését elősegítenie. Cecei azonban elesett a csontmezei csatában, így megyéi megürültek. Borsod esetében a változás független a politikai változástól; az ispánt ugyanis 1490 előtt is, után is Beatrix királyné nevezte ki. Ráskai ugyan elvesztette szabolcsi ispánságát, de a fontosabb budai várnagyságot megtartotta. Biztosan még Vasban és Zalában történt változás. Zalában érthetően, hiszen az ispán, Kövendi Székely Jakab, osztrák szolgálatba állott.

Nem állítható az sem, hogy Corvin embereit általában lecserélték volna. Egervári László a horvát–szlavón bán, a szörényi Haraszti Ferenc maradt, azaz Corvin hívei. Így tehát egyáltalán nem beszélhetünk a „rendszerváltozás” komolyabb személyi konzekvenciáiról.

Új király

Mátyás trónra lépte – érdekes módon – komolyabb változást hozott 1458-ban. Igaz, Szécsi Dénes bíboros prímás megőrizte főkancellári címét, de tényleges szerepe nagyobb lett a titkos kancellárnak. Itt viszont felváltotta V. László titkos kancellárjait, Várdai István kalocsai érseket és Barius Miklós pécsi püspököt (ketten együtt vezették a kancelláriát) Vetési Albert veszprémi püspök, Turóci Benedek kincstartó helyére pedig Tuz János került. Csakhogy ez sem jelentett végleges bukást. Várdai 1464-től haláláig Mátyás fő- és titkos kancellárja, Turóci pedig 1462-től ajtónállómestere (azaz: udvar mestere) a királynak. Az országos méltóságoknál nem egyszerre és nem általánosan következett be váltás. A Hunyadi-ellenes párt oszlopai közül Újlaki Miklós és Vitovec János bánok megőrizték tisztségeiket. Újlaki – igaz, mellé rendelt társakkal – az ország egyharmada felett gyakorolt joghatóságot. A Rozgonyi család ifjabb ágának három Hunyadi-ellenes testvére: János, Rajnald és Osvát újabb tisztségekhez jutott. Bár Rozgonyi János 1458 nyarán kénytelen volt erdélyi vajdaságát az idősebb ági Rozgonyi Sebestyénnek, Mátyás unokasógorának átadni, hogy a következő évben a két távoli atyafi már együtt kormányozza azt. Lényeges és érthető változás volt a Hunyadi László kivégzésében főbűnös Garai László nádor leváltása, de ez sem következett be azonnal, csak néhány hónap múlva.

Köznemesi beleszólás

Míg az eddig ismertetett változások az uralkodóváltáshoz kötődtek, az 1525. júliusi hatvani országgyűlésen más történt. A király – II. Lajos – tovább uralkodott, viszont a korábban említett három erőtényező közül a harmadik, a köznemesség, bejelentette igényét az erősebb beleszólási jogra. Az országgyűlés tényleg kikényszerítette a komolyabb változásokat. Először is leváltották a nádort, Bátori Istvánt, és helyébe a köznemesség vezetőjét, a jogász Werbőczy Istvánt állították. (1486 óta a nádorválasztás országgyűlési jog volt!) Elérték Sárkány Ambrus országbíró menesztését, őt Drágfi János temesi ispán és alsó-magyarországi főkapitány követte. Drágfi helyébe egy köznemes, Cibak Imre került. Leváltották a kancellárt: Szalkai László prímást is. Utódát, Brodarics István püspököt azonban csupán háromnegyed év múlva lehetett kinevezni, addig Szalkai bizalmasa, Szalaházi Tamás püspök és titkár vitte az ügyeket. A kincstartóságot Thurzó Elek helyett Dóci János kapta meg. A főnökváltozás a kincstárban és a nádori, illetve országbírói irodában személycserével is járt, de ez nem volt nagyobb mérvű, mint bármely főnökváltozáskor, csak a familiaritás érvényesülése mutatható ki.

Részleges személycsere

A fenti példák alapjában véve ugyanazt mutatják. Két olyan trónváltozás esetében, ahol szembenálló erők jutottak hatalomra, épp úgy, mint egy félig-meddig „forradalmi” megmozdulás után, csak részleges személycserét találunk, szinte kevesebbet, mint az ugyanazon uralkodó idején bekövetkezett „kormányátalakításoknál”.

Ez természetesen azt is mutatja, hogy tényleg nem beszélhetünk „rendszerváltozásról”, ennek elbírálásához azonban más dolgokat is figyelembe kell vennünk. A tényleges hatalmat birtokló országos méltóságokat, mondhatni, fenntartották a világi nagybirtokosok számára. Olykor-olykor ugyan a királyok kineveztek nem az arisztokráciához számító egyéneket is ilyen méltóságra, ezek azonban rövidesen birtokot szereztek, maguk is


nagybirtokosok, arisztokrata családok ősei lettek, függetlenül attól, hogy nemes-, polgár-, esetleg jobbágyszármazásúak voltak. Nemesből váltak arisztokratává (a második generációban már magyar királyt adó) a Szapolyai, a Tuz, valamint a Geréb stb. családok tagjai Mátyás alatt. Ekkor lett mágnás az Ernuszt család is, noha az említett Ernuszt János kikeresztelkedett budai zsidó polgárként kezdte karrierjét. Szó volt Bornemissza Jánosról is, ő jobbágyként született és arisztokrataként halt meg (1526-ban).

Szakértelem, magyarokból

Ez azt jelenti, hogy a király „rendszerváltozás” esetén is többségében csupán ugyanabból a szűk arisztokrata rétegből választhatta ki méltóságviselőit. Mátyás alatt sem jutott be több köznemes a méltóságviselők közé, mint Zsigmond (1387–1437) idejében, „kormányában” pedig mindvégig többségben voltak a régi arisztokraták. A köznemes Werbőczy nádorrá választása ezért 1525-ben tényleg „forradalmi” tett volt; le is váltották háromnegyed év alatt. Másrészt – ha olykor el is távolították az elmúlt „rendszer” egy-két „kompromittáltabb” emberét –‚ amennyiben nem haltak meg, nyitva állt előttük a hatalomba való visszakerülés lehetősége (mint a Mátyás által 1458-ban leváltottak esetében).

Körülbelül ugyanezt mondhatjuk el a hivatalszerű intézmények (mint a kancellária és a kincstár) vezetőiről és beosztottairól. Ez könnyen magyarázható, hiszen itt szakértelemre volt szükség, és a középkorvégi Magyarország nem volt oly gazdag szakemberekben, hogy bevált tisztviselőket nélkülözni tudjon. Legfeljebb lecserélhették őket külföldiekkel. Így játszhattak pl. nagy szerepet Mátyás kancelláriájában (hogy csak kancellárokat említsek) a sziléziai Beckensloer János, a morva Filipec János vagy az olasz Rangoni Gábor. „Rendszer”- vagy egyszerű hivatalfőnök-változáskor ezért az előd hivatalnokai legfeljebb más beosztásba, esetleg más intézményekhez kerültek (mint az említett Nagylucsei Orbán). A jó szakember ritkaság volt, ezért bízta meg pénzügyi vezetéssel a vele ellenséges, korábban mindig magyar szolgálatban álló alattvalóját – Schnaitpecket – Miksa császár.

Így tehát a középkor végén Magyarországon semmilyen formában nem beszélhetünk rendszerváltásról. Az ország igazgatásában és kormányzásában résztvevő alacsonyabb rangú személyekről pedig idézhetjük az elmúlt negyven esztendő egyik rosszmájú mondását: „A káder nem vész el, legfeljebb átalakul.” Ezt úgyis érthetjük, hogy a valamelyik beosztásban vagy területen működő esetleg egész másutt kerül elő; de úgy is, hogy saját magát „festi át”. Befejezésként álljon itt erre is egy példa. III. Frigyes egyik alacsony származású jogász kegyencéről, Dr. Virgil Schrutauerről van szó, aki 1468-ban már a császári kancellária főjegyzője és Bécs város ügyésze volt. (Ilyen tisztség nálunk nem volt, feladata a városi önkormányzat felügyelete, az uralkodó érdekeit sértő tanácsi határozatok elleni fellépés volt.) Ezt a tisztét később a bécsi egyetem szuperintendensségére cserélte fel. Ez pontosan ugyanezt jelentette az egyetemi autonómiával szemben, mint az ügyészi tiszt Béccsel szemben. Miután Mátyás elfoglalta Bécset, fél év kellett neki, hogy nélkülözhetetlenségét bizonyítsa, és visszakapja a magyar királytól a városi ügyészséget és az egyetemi szuperintendensséget, s hogy ezentúl a császár híveit üldözze. A Bécsbe 1490-ben visszakerült Habsburgok nem bántották, igaz, állásából felmentették. Újabb „pálfordulásra” csak azért nem volt lehetősége, mert az egyik Bécs városi tanácstag feljelentette. Mátyás uralkodása idején ugyanis e tanácstagot Schrutauer azzal vádolta, hogy kapcsolatban állt a császárral, és mivel a vádat sem tanúval, sem tárgyi bizonyítékkal nem tudta alátámasztani, kínzással akart vallomást kicsikarni tőle. Ez nem sikerült, sőt a tanácstagot vissza kellett helyeznie állásába. Most kártérítési pert indított a volt ügyész ellen az ártatlanul elszenvedett kínzásért. Meg is ítéltek neki 10 000 forintot. (Ez Ausztriában 2–3 ezer ökör ára volt!) Ebbe aztán Schrutauer tönkrement, és hivatali pályájának is befellegzett!

*

Úgy vélem, az emberi természet nem változott az idézett száz év alatt, és ha az általam ismertetett néhány középkori életpálya valaki számára mostani asszociációkat kelt, ez kizárólag a véletlen következménye.

2. Képek







1. Államapparátus-váltásBARTA Gábor

Államapparátus-váltás

Mohács után

Manapság, amikor arról folyik a vita, elitváltás, rendszerváltás vagy korszakváltás van-e éppen folyamatban, ódivatúnak tűnhet visszatekinteni olyan történelmi pillanatokra, amiket az utókor egyértelműen sorsfordulónak tekint, de amikor még nem ismerték a fenti ideológiai megkülönböztetéseket. Ha komolyan vesszük a problémát, talán mégis érdekes lehet az a másfél évtized, amely alatt a középkori magyar királyság megszűnt létezni: az 1526–1541 között eltelt 15 év.

A mohácsi ütközetben az uralkodóval együtt odaveszett a magyar királyi kormányzat több jeles személyisége; a török váratlan visszavonulása után pedig heves küzdelem kezdődött a két utódjelölt, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János között. E küzdelem részleteiről rengeteget írtak már – jómagam is –‚ az azonban kevéssé ismert, mi történt e valóban korszakváltó s egyben polgárháborúba torkolló években az országot kormányzó államapparátussal, annak vezetőivel és beosztottaival.

Az új adminisztráció kiépül

A két király közötti mérkőzés első menetét János király nyerte meg, 1526 vége és 1527 júliusa között ő uralkodott Magyarországon. Az új államapparátust tehát neki kellett megszerveznie.

I. János kormányzatának tényleges irányítását a kancellár végezte – ahogy évtizedek óta a kancellár volt a kormányok meghatározó személyisége. De kinevezték a régóta névlegessé korcsosult hatáskörű főkancellárt is. A bírósági szervezet élére két hagyományos nevű és jogkörű főtisztviselő került: az országbíró és a személynök. Harmadik főbírónak a nádor számított, őt azonban nem a király nevezte ki, hanem az országgyűlés választotta, így az 1519 óta hivatalban lévő nádor helyére nem „illett” mást állítani, noha az illető (Báthori István) az ellenpárthoz tartozott. De megmaradt a tárnokmesteri tisztség (egyes királyi városok főbírája), volt kincstartó, budai udvarbíró (provizor: a királyi udvartartás gazdasági vezetője), volt főudvarmester (másképpen főkamarás; a királyi tanács vezetője). A hagyományoknak megfelelően külön kormányzója volt az erdélyi hét vármegyének (vajda) és a horvát–szlavón–dalmát részeknek (bán). A királyt személyes kormányzati tevékenységében a titkárok testülete támogatta, a kancellár és a két főbíró irodáit „ítélőmesterek” (prothonotáriusok) vezették, kezük alatt jegyzők és írnokok hada dolgozott. Betöltetlenül csak néhány jelentéktelen tisztség maradt: a lovászmesteré, étekfogómesteré, pincemesteré. Ezeket az egyébként funkció nélküli méltóságokat talán a remélhető átpártolóknak „tartalékolták”.

Ez a kormányzat teljes egészében a hagyományos módon működött, hivatalai is az évtizedek óta kialakult ügyviteli rendhez tartották magukat. Az egyetlen tényleges változás sem volt egyéb egy-két évtizedes kísérletezgetés feladásánál: I. János királyi tanácsában nem voltak választott tanácsosok. Ugyanakkor az országgyűlés jogköre és összetétele megint csak változatlan maradt.

Ez a teljesen rutinszerű országvezetés persze már csak azért sem lehet meglepő, mert valamennyi felelős poszton olyan ember ült, aki – személyesen vagy családja révén – közvetlenül kötődött a magyar államigazgatás hagyományos formáihoz. Csak példaképpen: a kancellár (később főkancellár) Werbőczy István évtizedeket töltött el a királyi kúriában, kishivatalnokból lett ítélőmester, majd rövid időre (1525–1526 fordulóján) az ország nádora is volt. Az új erdélyi vajda, Perényi Péter az egyik leghatalmasabb arisztokrata családból származott, s Mohács előtt temesi ispánként volt tagja az ország vezetésének. A tárnokmester egy másik arisztokrata, a Szapolyai-rokon Homonnai Drugeth Ferenc lett, a kincstartó Thornallyai Jakabnak és a provizor Dóczy Jánosnak is többéves pénzügyi tapasztalata volt. A beosztott tisztviselők pedig szinte kivétel nélkül a II. Lajos korabeli kormányzati apparátusból kerültek át új helyükre.

János király közel másfél évtizedes uralkodása alatt az 1526 végén kialakított kormányzati rendszer lényegében érintetlen maradt. Ha változtattak rajta, akkor is csak még közelebb kerültek az 1526 előtti állapothoz (Bánffy János nádorsága, 1530–1534). A személyek mindvégig ugyanazon elvek alapján, a magyar rendi társadalomból kerültek kiválasztásra. Az olasz–török kalandor, Lodovico Gritti kormányzói működése pedig – azon kívül, hogy 15. századi példákat követett – egyértelmű politikai manőver volt, s nem az államigazgatás átalakítása.


A Szapolyai-korszak első szakasza tehát nem jelentett törést a Jagelló-kor hatalmi gépezetéhez képest. Ez egyfelől magyarázható azzal, hogy a kortársak nem látták okát a változtatásnak – másfelől azzal, hogy I. János királynak saját legitimitása elismertetéséhez okvetlenül szüksége volt „az ország régi szokásainak és törvényeinek” lehető legszélesebb körű betartására.

A Habsburg-országrész

A János-párti Magyarország kormányzatától – hasonló kezdetek után – egyre élesebben eltért a Habsburg-országrész igazgatása. Pozsonyban majdnem egy évig csak afféle „árnyékkormány” létezett, valódi hatalom nélkül. 1526 végén a kicsiny Ferdinánd-párti arisztokrata csoport két vezetője kap kinevezést: Thurzó Elek volt tárnokmester országbíró, Szalaházy Tamás veszprémi püspök pedig kancellár lesz. Ezt az igencsak csökevényes „kormányt” jog szerint a nádornak, Báthori Istvánnak kellene vezetnie, Ferdinánd azonban 1527 elején testvérének, Máriának ( Lajos özvegyének) adott helytartói kinevezést.

A tulajdonképpeni „kormányát alakításra” 1527 őszén, a Habsburg-hadak átütő győzelme után került sor. Ekkor viszont gyakorlatilag hiánytalanul fölállt a Jagelló-kori hatalmi apparátus. Mária királyné helytartóságát megszüntették, I. Ferdinánd maga állt az ország élére, s nevében egy származását és politikai gyakorlatát tekintve igen tekintélyes kormány kezdett el működni. Az 1519 óta hivatalban lévő nádor, a korábban kinevezett országbíró és kancellár mellett a frissen átpártolt Várday Pál esztergomi érsek lett a főkancellár – ezt a hagyományok is így kívánták –‚ Báthori András a tárnokmester, Gerendy Miklós a kincstartó, Batthyány Ferenc a horvát–szlavón bán s a szintén átpártolt Perényi Péter az erdélyi vajda. A hivatalok személyzete szintén a Jagelló-korban működött, tapasztalt ítélőmesterek és nótáriusok közül került ki – jelentős részük frissiben pártolt el János királytól, s hagyta ott annak kormányzatát.

Ezen a tisztán hagyományos államigazgatáson azután 1528 elején megtörténik az első komolyabb változtatás. A Bécsbe, illetve Prágába távozott I. Ferdinánd, megérezve, hogy ezentúl idejének csak törtrészét fogja Magyarországon tölteni, létrehozta a helytartóság intézményét. Ennek élén haláláig (1530) Báthori nádor állott, őt Thurzó Elek és Szalaházy Tamás követték, végül a helytartói méltóság alacsony származású, a dinasztiának elkötelezett főpapokra szállt (Várday érsek még arisztokrata volt, de Újlaki püspök és Verancsics Antal már nem).

A helytartóság intézményének megszilárdulásával párhuzamosan a király megpróbálta elsorvasztani a nádon méltóságot. A 16. század egész folyamán Báthorinak egyetlen utóda volt, az 1554–1562 között nádori méltóságot viselő Nádasdy Tamás. A kincstartó mellé 1528-ban – osztrák–cseh mintára megszervezett – Magyar Kamara modern bürokráciája hamarosan végleg kiszorította a hajdani, familiáris alapon szervezett kincstári igazgatást, mindeközben (1538-ban) a Magyar Kamara ki is került a magyar államigazgatás hatásköréből, s gyakorlatilag a bécsi Udvari Kamara alá rendelték. A hajdani királyi tanács helyébe lépő Magyar Tanács minden jelentőségét elvesztette, a kancellária pedig az 1529-es török előli menekülés óta Bécsben működött (az összes többi kormányszerv székhelye Pozsony volt), és ténylegesen is beépült az Udvari Kancellária erősen központosított szervezetébe. A hadügyekben előbb csak alkalmi főkapitányok (külön a királyi és külön a rendi hadak élére) helyettesítették a nádort, majd 1547-ben területi alapon létrehozott, immár hivatalszerűen működő főkapitányságokat állítottak föl, melyeket végül 1556-ban az utolsóként létrehozott központi (birodalmi) kormányszerv, az Udvari Haditanács alá rendeltek.

A régi magyar államigazgatási gyakorlat voltaképpen csak néhány területen maradt többé-kevésbé változatlan: a jogalkotás és az adókivetés megmaradt az országgyűlések hatáskörében, természetesen a király hagyományos beleegyezési jogával korlátozva; a törvénykezés legfelsőbb fóruma pedig továbbra is a személynök–országbíró–nádor (ill. az ő helyébe lépett nádori helytartó) hármasságából álló kúria maradt, azzal a megszorítással, hogy a király korábbi beleszólási joga a helytartóságra háramlott át.

A meglehetősen mélyreható kormányzati átszervezés során az államigazgatás rendszere és módja mellett a személyi állomány is átalakult; a változatlanul főúri főtisztviselők alatt immár nem familiárisok, hanem jól képzett, nem a személyhez, hanem a hivatalhoz kötött hivatalnokok szolgáltak. Egyes területeken pedig, a rendek nagy felháborodására, megjelentek a külföldi tisztségviselők és hivatalnokok: főleg a pénzügyekben és a katonai irányításban.

Ezt az átalakulást azonban nem a magyar társadalomban lezajlott változások, hanem a két nagyhatalom közé szorult maradék-Magyarország védekező reflexei hívták életre. A török fenyegetés belekényszerítette a nyugati és északi megyéket a Habsburgok alakuló birodalmába, s a segítségért cserébe le kellett mondani az állami szuverenitás jelentős részéről. Ez az egyébként igen gyümölcsöző kompromisszum tette lehetővé, hogy a királyi udvar, illetve a birodalmi kormányzat saját befolyását jelentősen megnövelő újításokra vegye rá a rendeket.


A rendszerbomlás

1540-ben meghalt I. János király, kormányzata pedig azonnal bomladozni kezdett. A folyamatot 1541 szörnyű sokkja zárta le: Buda veszte és az ország közepének török megszállása. A volt Szapolyai állam országnagyjai szinte kivétel nélkül a Habsburgok oldalára álltak, s követte őket a kishivatalnokok hada is. A maradékot Fráter György vaskeze tartotta csak össze, de még neki sem volt elég ereje hozzá, hogy a zűrzavaros belháborúba bonyolódott Erdélyben – a jövendő fejedelemség központjában – valamiféle normális kormánygépezetet állítson föl. Az Izabella özvegy királyné nevében létrehozott új államapparátus szinte szánalmasan primitív lett. A tényleges vezető az egyszemélyben kincstartó, főbíró és erdélyi királyi helytartó György barát maradt. Tisztségei közül az utóbbi kettő vadonatúj, a magyar közjog eddig nem ismerte őket. Kancellár nem volt, csak néhány titkár dolgozott a „főbíró–helytartó” mellett. Nádor, országbíró, személynök, tárnokmester, vajda szintén nem működött, legföljebb néhány udvari tisztséget töltöttek be, mint például az udvarmesterét. A „kormány” így csak a Fráter Györgynek feltétlenül engedelmeskedő néhány kishivatalnok laza testülete lehetett, az oda bekerülő személyek pedig – részben erdélyiek, részben tiszántúli vagy menekült kis- és középnemesek – sosem dolgoztak korábban az államapparátusban, legföljebb helyi, megyei tapasztalataik lehettek. Bár a későbbiekben ez a kormányzat is szakosodott (különvált a kancellária és a kúria, fejedelmi tábla néven létrehozták a külön főbíróságot, létrejött egy specializált kincstári apparátus, kineveztek néhány főtisztviselőt, mint a kancellár, ítélőmester, főkapitány), de ez az államgépezet annak ellenére is gyökeresen más maradt, mint budai elődei, hogy eljárásmódjában és a formaságokban igyekezett megőrizni a magyar hagyományokat. A lényeg a fejedelmi hatalom középkorias túlereje a gyakori országgyűlések ellenére egyre inkább háttérbe szoruló rendekkel szemben.

Tekinthetjük-e rendszerváltásnak e mindkét országrészben előbb vagy utóbb bekövetkező kormányzati átszervezéseket? Ha azt vesszük számításba, hogy a hatalmi gépezet ezután is mindkét országban a magyar rendi társadalom érdekeihez igazodó, abból táplálkozó intézmény maradt, akkor nem beszélhetünk a „rend” megváltoztatásáról. Főleg, mivel a magyar nemesség helyi–megyei szinten e zűrzavaros időkben is mozdulatlanul őrizte régi jogait.

A kormányzás módja mindkét maradék-országban valóban elég radikálisan megváltozott, de e változásokat különböző kényszer hozta létre; nyugaton a Habsburg-birodalomhoz való, török kikényszerítette alkalmazkodás, keleten egy gyökértelen ország – a jövendő fejedelemség – káoszból kivergődő tanácstalansága.

*

Rendszerváltásról csak akkor beszélhetnénk, ha közben megváltozott volna a magyar társadalom szerkezete, s így következett volna be az államigazgatás átformálása. Erről pedig sem ekkor, sem még vagy három évszázadig nem eshetett szó. Ha Magyarország nem kerül az oszmán hódítás örvényébe, kormányzatának modernizálása ugyanúgy folytatódott volna, ahogy már évszázadok óta történt: lassú, kis lépésekkel, melyeket csak egy-egy uralkodó erős akarata tudott ideig-óráig sietősebbekké tenni. A hajdani Magyarországnak egy részén azonban valóban rendszerváltás játszódott le. A török hódoltságban eddig sohasem látott, oszmán-birodalmi közigazgatás épült ki, a nemesi birtokosok helyére szpáhik léptek, megjelent a színen a mohamedán jogrendszer is. Az évszázados alapokat azonban itt sem lehetett teljesen eltüntetni: a magyar rendi társadalom szívós küzdelem árán „jelen maradt”, a hódoltságban nemcsak adóztatott, hanem fenntartotta a megyerendszert és a feudális birtokjogot. A felülről erőltetett „rendszer-váltást” a társadalom már akkor sem fogadta el ellenállás nélkül.

2. Képek




1. Kárpótlás a közbecsület védpajzsa alattFÓNAGY Zoltán

Kárpótlás a közbecsület védpajzsa alatt

1848–1916

1848 tavaszán Magyarországon a rendszerváltás ugyan forradalmi gyorsasággal, de a Pozsonyban éppen ülésező utolsó rendi országgyűlés által a legitimitás medrében tartva zajlott le. Az alsótáblán többséggel bíró ellenzék liberális programja valósult meg, szinte egy csapásra. Ennek központi fogalma, a liberalizmus sajátos magyar alkotása, az érdekegyesítés volt. Mivel a polgári átalakulás vezetője a jobbágytartó birtokos középnemesség volt, és mert a megcélzott polgári társadalomnak alapeszméje a magántulajdon szentsége, magától értetődő volt, hogy a földesurak elvesztett úrbéri tulajdonukért kárpótlást kapjanak. Ez az elv szerves része volt az érdekegyesítés programjának, hiszen enélkül aligha lehetett volna megnyerni a politikai vezetést monopolizáló nemesség tömegeinek támogatását.

A kárpótlás ügye a forradalomban

Az 1840-es években egyre általánosabbá vált a felismerés, hogy a jobbágyság önmegváltásával belátható időn belül nem lehet az úrbéri viszonyok szorításából kibontakozni. Ehhez állami beavatkozásra van szükség. Ezt legtöbben egy központi hitelintézet felállításával vélték megvalósíthatónak, amely megelőlegezné a kárpótlási tőkéket. 1848 márciusának forradalmi sodrása azonban nem adott időt a törvényhozásnak ilyen időigényes tervek kivitelezéséhez. Március 18-án az országgyűlés elfogadta az úrbéri viszonyok azonnali megszüntetéséről szóló XI. tc.-t. Az 1.§ deklarálta, hogy „a magán földesurak kármentesítését, a nemzeti közbecsület védpajzsa alá helyezik”. A végrehajtás pontos szabályozását a törvény a következő országgyűlés feladatává tette, csupán néhány általános elvet határozott meg. Így kimondta, hogy a kárpótlásnak teljesnek kell lennie, és a kárpótlási tőke az éves úrbéri tiszta jövedelem hússzorosa lesz (XII. tc.). Fedezetül az állami birtokokat rendelték: vagy el kell adni azokat, vagy hitelt szerezni rájuk. Kézzelfogható segítséget jelentett a nehéz helyzetbe került birtokosoknak az adósságaik törlesztésére adott határozatlan időtartamú moratórium. (Ugyanakkor persze szinte lehetetlenné tette a hitelszerzést.)

Az úrbéri viszonyok eltörlése nem tűnt végzetes csapásnak a nemesség számára. A veszteség tehát átmenetinek tűnt, bár pillanatnyilag súlyos volt. Legérzékenyebben az ingyen munkaerő elvesztése érintette a földesurakat. Az évi 12 millió igás és ugyanannyi gyalog napszámra volt alapozva a nemesi kézben maradó 8 millió hold felének-háromnegyedének művelése. A bérmunkára való áttérésben nem a munkabér előteremtése volt a fő gond, hanem a saját gazdasági felszerelés hiánya, hiszen eddig a jobbágy a maga eszközeivel, állataival állt ki úrdolgára. Most egyszerre óriási beruházásokra lett volna szükség felszerelésben, igásállatokban, épületekben. A kortárs Korizmics László szerint az átlagosan 75 forint/hold értékű majorsági szántók és rétek 35 forint álló és 6 forint forgótőke befektetését igényelnék holdanként. Más forrásokkal egybehangzóan úgy becsülte, 160–180 millió forintra lenne szükség az átálláshoz. Ehelyett a birtokos osztály 2–300 milliós adóssággal lépett át az új korszakba. Természetes jelenségként ráadásul felszöktek a munkabérek és az igásállatok árai.

Tömegbázis – kártérítéssel

Az 1848 nyarán összeült népképviseleti országgyűlés – soraiban főleg birtokos nemesekkel – rendezni akarta a feudalizmus felszámolásának függőben maradt kérdéseit. Az egyes lépéseket a már kibontakozó nemzeti önvédelmi harcnak rendelték alá. A tömegbázis szélesítése érdekében tovább bővítették az állami megváltás körét (szeptemberben a kisebb birtokú szőlősgazdákra, 1849 júniusában pedig Vukovics javaslata szerint a majorsági jobbágyokra és zsellérekre is). Ezzel párhuzamosan, a nemességnek a szabadságharc táborában tartása érdekében, szeptember közepén – az addigi legválságosabb napokban – napirendre tűzték a kárpótlás rendezését. A Kossuth által elő terjesztett törvényjavaslat az áprilisi törvények elveihez igazodott, azokat konkretizálta. A kármentesítés 5%-os kamatozású kötvényekkel történne. A lebonyolítást összekötné egy nagyszabású földtehermentesítéssel, azaz az állam átvállalná a birtokosok adósságait. A kötvényeket így a hitelezők kapnák, akik vagy az állam pénzügyi helyzetének konszolidálódása után egy összegben, vagy folyamatos, apró részletekben történő törlesztés útján jutnának tőkéjükhöz. Az adósságok törlesztése után fennmaradó kárpótlást ugyanilyen kötvényekben kapnák a földbirtokosok. A kármentesítést össze akarta kötni a kincstári és közalapítványi birtokok privatizációjával: a kötvények felhasználhatók lennének ezen birtokok megvásárlására. A kisebb járandóságokat készpénzben fizetnék ki: jellemző megkülönböztetéssel hitelezőknek 2000, birtokosoknak 5000 forintig.


A képviselőházi vita két lényeges módosítást eredményezett. Kimondták – a kincstári érdek védelmében és birtokpolitikai megfontolásból –‚ hogy az állami javakat nyilvános árverésen és a lehetőleg kisebb részletekben kell eladni.

A főrendek decemberben vitatták meg a javaslatot, és egy alapvető elv kivételével el is fogadták azt. Azt a pontot kifogásolták, amely szerint a kármentesítés alapjául szolgáló haszon országszerte végrehajtandó becslés alapján állapíttassék meg. Ez a fennálló viszonyok között a kárpótlás ad Calendas Graecas halasztását jelentette, ezért a képviselőházat célszerűbb tervezet kidolgozására szólították fel.

Mivel ezekben a december végi napokban a császári seregek már fenyegetően közeledtek Pesthez, 30-án a képviselőház a kármentesítési törvényjavaslat vitáját félbeszakítván, azt boldogabb időkre halasztotta. „Pirulnunk kell a jövendő előtt, ha az időt most ilyenekkel töltjük. ...ne piszkoljuk be a história lapját az által, hogy most olyan tárgyat veszünk elő, mely a képviselőket különösen érdekli” [érinti F. Z.] – figyelmeztette a Házat Deák. Ezután a kárpótlás ügyét érdemben többé nem tárgyalta az országgyűlés.

Kármentesítés az abszolutizmus korában

A márciusi forradalom radikális társadalom-átalakító munkájának nyitva maradt kérdéseit a restaurált abszolutizmus „oldotta meg”. A sürgős feladatok (megtorlás, rendőri és adóügyi apparátus kiépítése) mellett csak ideiglenes jelleggel szabályozták a feudalizmus megszűnte utáni helyzetet. A lehetséges megszorításokkal fenntartották az 1848. áprilisi törvények nyomán kialakult állapotokat.

A kárpótlás mielőbbi méltányos rendezését már 1849. július 7-i pátensében megígérte a király. Ezzel összhangban előleget helyezett kilátásba, amelynek folyósításában a politikáé volt a főszerep: kizárták mindazokat, akik 1848–49-es tevékenységük miatt idézés vagy per alatt állnak, illetve emigráltak. Az előlegeket, amelyeket egyébként nem a kárpótlási tőke terhére folyósítottak, igen alacsonyan állapították meg (telkenként 30, később 15 forint), a tőkék kamatait sem fedezték. Mivel ehhez a kis összeghez is egy bonyolult, bürokratikus eljárás útján lehetett hozzájutni, a birtokosok jelentős része nem is kérte. Az eljárásba beletartozott a 48-as tevékenység vizsgálata is.

A kármentesítést az 1853. március 2-án kelt császári pátens szabályozta véglegesen (nem azonos az ugyanaznap kiadott ún. úrbéri pátenssel). A rendelet részben átvette az 1848 decemberi törvényjavaslat elveit. Fenntartotta az osztályozás szerinti méltányos kárpótlást, sőt, gyakorlatilag az összegek is megegyeztek (3–700 forint telkenként, 50 forint zsellérenként). A megyéket 8 osztályba sorolták, azokon belül további 3 kategóriát állítottak fel. A legmagasabb osztályokba a dunántúli, az északnyugati és délkeleti megyék (többnyire nagy-) birtokosai kerültek. Legrosszabbul az északi, északkeleti megyék nagyszámú kis- és középbirtokos nemessége járt.

A kárpótlásra jogosult birtokokat a megyei hatóságok mérték fel, a folyósítandó összegeket, a kincstári érdekek szigorú érvényesítésével az 5 magyarországi, valamint a Temesi bánságban és Erdélyben felállított földteher-mentesítési országos bizottság állapította meg. Ennek megtörténte után a bizottságok földteher-mentesítési igazgatóságokká alakultak, amelyek 1856-tól kezdve adták ki az 5%-os kamatozású, a birodalom által garantált földteher-mentesítési kötvényeket. 1857-től kezdve, negyven esztendőn át, évi két alkalommal sorsolták ki a szerencséseket, akik végre hozzájutottak kárpótlási tőkéjükhöz. Az áprilisi törvényekkel ellentétben kárpótlásban részesülő kincstári és egyházi birtokok kötvényeit ugyanilyen rendszerben, csak 10 év eltolódással váltották be.

Az erdélyi nemesség az úrbéri viszonyok rendezetlensége miatt még később jutott hozzá a kártérítéshez, ott 1916-ra ütemezték az utolsó kifizetést. Az 1854. június 28-án kelt pátens holdanként határozta meg a kárpótlás összegét, 22–30 forint között. Mivel Erdélyben más volt a földesúri jövedelmek rendszere, így a rendelet, hogy csökkentse az államra háruló terheket, kihagyott egyes úrbéri jövedelmeket a kármentesítendők köréből. Ilyen volt pl. a földesurak által haszonbérben bírt királyi dézsma, amelyért csak 1895-ben szavazott meg kártérítést az országgyűlés.

Földteher-mentesítési ügyekkel még évtizedekig foglalkozott az igazgatóság, illetve a felügyeletet gyakorló belügyminisztérium. A közigazgatási úton végbevitt kármentesítési összeírást követték ugyanis az úrbéri bíróságok által községenként végrehajtott rendezések. Ennek során állapították meg végérvényesen a felszabadu1ó úrbéri állományt és népességet, tehát ekkor derült ki, hogy helyesen állapították-e meg a kármentesítés alapját. Amennyiben eltérés mutatkozott (és ez sűrűn előfordult), mind a földesúr, mind az állam követelhette a differencia rendezését. 1888-ig adtak ki ilyen címen kötvényeket, utána már készpénzben folyósították a fennmaradt követeléseket. Ezt a folyamatot csak 1923-ban zárta le törvény.


A mérleg

Magyarországon földtehermentesítés címén 320 millió, Erdélyben 80 millió forintot fizettek ki. Viszonyításul: Magyarország egyenes adója 1851–53 között évi 20 millió forint körül mozgott. A kárpótlás fedezetét, az 1848-as elgondolástól eltérve, nem az állami tulajdonnal teremtették meg, hanem az adóhoz csatolt földteher-mentesítési pótlékkal. Ez a földadónál a tiszta kataszteri jövedelem 5 1/3, később 9%-a volt (az állami egyenes adó 33–43%- át tette ki). A pótlékot a közteherviselés alapján minden egyenes adót fizető állampolgár fizette, tehát a kárpótlásra jogosultak voltak a földesurak is, és azok is, akiknek semmi kapcsolatuk nem volt a földdel. (Ebből az alapból kaptak állami kárpótlást 1868 után az egykor önerőből megváltakozott községek is.)

A kifizetett kárpótlási tőke és kamatai óriási összegek voltak, súlyos terhet jelentettek az adózóknak. Mégis, a kármentesítés fő kárvallottjának a birtokos osztály érezte magát, főleg a középbirtokosok. Miután feudális jövedelmeiket egy csapásra elvesztették, a gazdálkodás átalakításához szükséges tőkéhez viszont csak évek évtizedek múltán jutottak, sokan kilátástalan helyzetbe kerültek. A dualizmus korának gazdag gentry-vitairodalma szinte egyöntetűen (konzervatívok és liberálisok egyaránt) a kárpótlás késedelmes végrehajtásában keresi a középnemesség lefelé vezető útjának kiindulópontját.

Ez a hanyatlás rögtön 1849 után megkezdődött, bár a nehézségeket egyelőre az önkényuralom politikai körülményeinek számlájára írták. Az adósságfizetési moratóriumot 1856-ban feloldották, így a kötvények jelentős részét a hitelezők kapták, akik kötelesek voltak névértéken elfogadni. Ezek a hosszú lejáratú értékpapírok persze náluk sem váltottak ki osztatlan lelkesedést. A szorító pénz- és hitelhiány miatt nagyszámú kötvény került azonnal a pénzpiacra. A bécsi és a pesti tőzsde hivatalos adatai szerint 16–40%-os veszteséggel lehetett pénzzé tenni az ingatag pénzügyi helyzetű birodalom által garantált kötelezvényeket (az emlékezések 60%-os veszteségekről is beszámolnak). A legrászorultabbak idáig jutottak el: az uzsorások már a kárpótlási igényeket összevásárolták potom áron. Legkevesebb veszteséggel a tartalékokkal és hitelforrásokkal rendelkező arisztokrácia vészelte át e nehéz éveket.

A nemességet a végrehajtás késedelmessége sújtotta, a volt jobbágyokat pedig a feudális maradványok felszámolásának a módja. Ez utóbbiak az 1848–49-es szabályozáshoz képest súlyosan hátrányos helyzetbe kerültek: az úrbéri pátens alapján elvesztették az általuk bírt föld 3-4%-át (irtások, majorsági földek), 20%-át pedig önerőből kellett megváltaniuk (maradványföldek, szőlők). A kincstári érdekek kímélése mellett ezzel egyben az összbirodalmi szabályozáshoz közelítették az úrbéri kármentesítés magyarországi végrehajtását.

2. Képek



1. Jobbágyfelszabadítás, 1848-1853Jobbágyfelszabadítás, 1848–1853

A pozsonyi országgyűlés 1848. március 18-án – a forradalmi események hatására – felmentette úrbéres szolgáltatásai alól a jobbágyságot, és a volt jobbágy tulajdonába adta az úrbéresként és úrbérpótló szerződés alapján birtokolt telki állományt. A földesurak kármentesítését az államkincstár terhére rendelték el – ami a pénzeszközök elégtelensége miatt elhúzódó kártérítési eljárást ígért. Ezt a törvényt tekintjük a hazai jobbágyfelszabadítás dátumának. A rendelkezés azonban számos problémát nyitva hagyott, melyet a forradalom és szabadságharc leverése után, 1853-ban császári pátens, illetve kárpótlási és földtehermentesítési parancs szabályozott. Külön kellett ugyanis rendelkezni a volt jobbágyok kezén lévő, de nem úrbéres földekről, a maradvány- és irtásföldekről, a szőlőkről, a majorsági zsellérek földjéről, valamint a legelők és erdők elkülönítéséről.

A maradványföldek (ezek a Mária Terézia korabeli, illetve a reformkori törvények szerint olyan földek, melyeket a jobbágytelkek kiegészítésére és újak létrehozására lehetett felhasználni) megváltásának terhét az 1853. évi pátens (az 1848. szeptemberi kormánydöntéssel és az 1849. áprilisi kormányelnöki rendelettel ellentétben) a parasztságra hárította. A hasonló területű úrbériség állami kárpótlásának megfelelő és kamatokkal növelt összegét volt köteles a paraszt földesurának adni.

Az irtásföldek (hasonlóan az 1848. évi rendelkezéshez) irtásbér megfizetése esetében a földesúr birtokába kerülhettek. A pátens a majorsági zsellérek által művelt földek sorsát a földesúr döntésére bízta (ellentétben az 1848. és 1849. évi döntésekkel).

A dézsmakötelezettséggel megterhelt szőlőket (amely miatt 1848/49-ben paraszti elégedetlenségi mozgalmak indultak) az 1853. évi pátens kötelezettséggel együtt fenntartotta, illetve a megváltás lehetőségét a földesúrra, terhét a parasztságra hárította.

A legelők és erdők az 1836. évi törvény alapján megengedett elkülönítését nem változtatta meg a pátens. Kötelezővé tette azonban az elkülönítést. Alapelv, hogy annyi legelő kerülhetett paraszti tulajdonba, amely a korábban is legeltetett állatállománynak elég volt. Így legelőből úrbéri telkenként 3–16,5 kat. holdat, erdőből az úrbérek hajdani járandósága értékében 1,5–6 kat. holdat kapott a parasztság.

Az 1853. évi kárpótlási nyílt parancs – területi eltéréssel – úrbéres telkenként 300–700, házas zsellérenként 50 ezüst forintban állapította meg a földesurak kármentesítését. Előbb csekély összegű kártalanítási előleget utaltak ki számukra, majd hosszú lejáratú kamatozó államkötvényeket kaptak, melyeket sorsolás útján váltottak be.


1. A torzóban maradt forradalomSZARKA László

A torzóban maradt forradalom

1918. október

„Az októberi diadalmas forradalom nemcsak a Habsburgok királyságát döntötte le, de egyúttal elsöpörte a monarchikus államrendszert is, s helyébe a nagy Magyar Nemzeti Tanács a népköztársaság államformáját állapította meg” – szögezi le a Köztársasági Függetlenségi Párt 1918. december 15-i programtervezete. (A párt az 1910-es évek Károlyi-féle Függetlenségi Párt átkeresztelése révén jött létre.) Legfőbb törekvései: nemzeti függetlenség, szociális alapokon felépülő polgári demokrácia, parlamentáris kormányzati rendszer, sajtószabadság, igazságosan progresszív adórendszer, állam és egyház szétválasztása, radikális földbirtokreform, széleskörű közigazgatási, közegészségügyi, iskolai reformok. Ezek követelésében 1918 őszén a mértékadó pártok egyetérteni látszottak.

A program többségükben 1989-ben is újra felmerült és újrafogalmazott kívánalmakat tartalmaz. Mégis, az egész 1918. őszi forradalom „eszmei öröksége” felett a mai magyar közvélemény hajlamos átsiklani. Sőt, ma is akadnak, akik a Kun Béla-féle hatalomátvételt Trianon előszobájaként, előkészítéseként értelmezik.

Őszirózsás dilemmák

Való igaz, az őszirózsás forradalomnak rendelkezésére állt ötödfél hónap alatt a fent ismertetett célkitűzésekből csak keveset sikerült megvalósítaniuk. De ezt aligha lehet csupán a forradalom vezetőinek személyi képességeivel, politikusi kvalitásaival magyarázni. Még kevésbé lehet a „hazaárulás” vádjával az egész októberi garnitúrát kiiktatni a 20. századi magyar történelem mindenkor vállalható előzményei közül. 1918 októberének politikai erői kedvezőbb külpolitikai konstellációban valódi rendszerváltáshoz vezethettek volna. Gondoljunk csak a Nagy György fémjelezte köztársasági eszme kibontakozására, így az ország egyetlen jól szervezett, tényleges politikai tömegerejét jelentő magyar szociáldemokrácia „kormánytényezővé” növekedésére. Mint ahogy ekkor erősödnek meg a Magyarország polgárosodását zászlajukra tűző pártok: a Szabó István-féle Országos Kisgazda és Földműves Párt, a Jászi-féle Polgári Radikális Párt és a Lovászy-féle Polgárszövetség. Programjaik egymással rokon szociális és gazdasági pontokat tartalmaztak.

Nemzeti és szociális célok (Bethlen István)

A világháború befejezését követően kirobbant kelet- és közép-európai forradalmak – egymással is szembesülő nemzeti és szociális töltetükkel – eleve kizárták a konszolidált és „szabályozott rendszerváltás” lehetőségét. De hasonlóképpen megoldhatatlannak vagy legalábbis nehezen megoldhatónak bizonyult a nemzeti és a szociális célok egyeztetése. A „nemzeti egység” megteremtését őszintén remélő vagy ellenkezőleg, a nemzeti egység jelszavával visszaélni kívánó törekvéseket óhatatlanul keresztezték a szociális robbanások: az uralkodó elit lecserélődése, az alsó néposztályok politikai, hatalmi érdekeinek felszínre törése. „... Ma valóban a proletár-osztály politikai és gazdasági emancipációjának a korát éljük” – olvasható például a Nemzeti Egyesülés Pártjának 1919 februárjában Bethlen István által megfogalmazott programjában. De Bethlen nyomatékosan utalt arra is, hogy a munkássággal meg kell értetni, „hogy az ő osztályérdekén felül egy sokkal nagyobb, felsőbb érdekközösség van, egy nagyobb szolidaritás, és az a nemzet összes férfiainak a szolidaritása, amelyet ha veszedelmeztetnek, bolygatnak, ha követelményeinek eleget nem tesznek, nemcsak a nemzet jövőjét veszedelmeztetik, hanem elsősorban saját érdeküket is”.

Bethlen 1919 télutóján minden bizonnyal még teljes meggyőződéssel vallotta azt is, hogy nem a forradalom, hanem a forradalom kinövései ellen kíván harcolni. És nem az ellenforradalom eszközeivel kíván élni, „mert az ellenforradalom a forradalomnak ikertestvére az erőszakban”.

Az egyre fojtogatóbb külpolitikai és katonai helyzeten túlmenően milyen okok játszottak közre abban, hogy a magyar polgári demokrácia első nagy kísérlete eredménytelen maradt?

Szocializmus (Jászi Oszkár)

A forradalom első két hónapjának politikai kulcsembere, Jászi Oszkár már november 25-én benyújtotta lemondását nemzetiségi miniszteri posztjáról, de azt a minisztertanács nem fogadta el. A levélben Jászi


leszögezte: „a kormány mai összetételében hiányzik az a demokratikus elszántság és forradalmi lendület, amely egyedül menthetné meg szerencsétlen hazánkat a mai tragikus helyzetben”. A lemondó nyilatkozat további részletekbe bocsátkozik: vontatott törvényhozói munka, késlekedő belpolitikai konszolidáció, helyén maradó és magát beásó régi hatalmi apparátus, a jobb- és baloldali szélsőségek felerősödése, konjunkturális külpolitikai tájékozódás, anarchisztikus propaganda, az erőszak és a terror szellemének felerősödése.

Jászi javallata: „... megvalósítani a széles néptömegek törekvéseiből mindazt, ami Magyarország mai gazdasági és szellemi fejlettségi foka mellett megvalósítható. Vagyis a teljes politikai demokrácián túl: a latifundiumok feldarabolása, lehetőleg értékadóval és szövetkezeti rendszerrel kombinálva; az egyéni kezdeményezés alól kinőtt üzemek államosítása; a többi nagyüzemekben pedig méltányos részesedés az állam, a munkások és a tulajdonosok között; a dolgozók legmesszebbmenő szociális védelme az egész vonalon... Tehát meg kell valósítani a szocializmusnak már ma is életképes és komoly tartalmát, de óvakodni kell minden terrortól, erőszakoskodástól, a durva ösztönöket felkorbácsoló demagógiától.”

A szélsőségek megfékezéséért (Garami Ernő)

A szélsőségek feltarthatatlannak tűnő felerősödése minden fordulat, forradalom egyik legnagyobb veszélye. Hogy 1918/1919 telén miért nem sikerülhetett gátat szabni a kommunizmus térhódításának, arra Garami Ernőnek, a korszak sajátos arcélű szociáldemokrata politikusának emlékirata, valamint korabeli miniszteri lépései alapján próbálunk röviden rámutatni. Garami a minisztertanácsi megszólalásai alapján, fölöttébb megfontolt kereskedelmi miniszternek bizonyult. Garami szociáldemokrata létére többször is hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a szociáldemokrácia minden hegemonisztikus politikai vállalkozása végveszélybe sodorhatja az országot. Sokan csak később ismerték fel ennek az álláspontnak az igazságát. Értetlenséget váltott ki Garaminak az a véleménye is, hogy a forradalom által teremtett politikai, intézményi káosz senkinek sem lehet hasznára, így az egyetlen szervezett erőt képviselő szociáldemokrata pártnak sem: „…a forradalom győzelmét követő néhány napon belül a régi Magyarországnak minden addigi hatalmi szervezete, tekintélye, pártja széjjeloszlott a semmiségben, s a forradalom nem talált parlamentet, amellyel dolgozhatott volna, se olyan pártokat vagy társadalmi szervezeteket, amelyek lendületét (ti. a forradalomét – Sz. L.) fékezhették, mérsékelhették volna.” A Forrongó Magyarország címmel nemrégen újra megjelent emlékiratában a munkásság politikai térhódítását Garami éppen a régi politikai hatalom teljes összeomlásával magyarázza: „Király nem volt, főrendiház nem volt, parlament nem volt, komoly polgári pártok, amelyek mérsékeltebb állásponton állottak volna, melyeknek csak valamelyes hatalom is állott volna rendelkezésükre, s amelyek mögött csak valamelyes közvélemény is állott volna, szintén nem voltak. Egyetlen komoly szervezet és párt volt az országban: a munkásság. Csoda-e, ha azt hitte, hogy most már egészen szabad előtte az út?”

A forradalom a maga kényszerpályáján megbízható és népképviseleti alapon szerveződő politikai intézményrendszer nélkül feltartóztathatatlanul rohant a politikai és szociális anarchia és káosz felé. A parlamenti választások elmaradása miatt az állami főhatalom a Magyar Nemzeti Tanács határozata értelmében a népkormány kezében maradt. Csakhogy a kormány is egyik válságból a másikba sodródva vergődött.

S hiába folytak egybe a vég nélküli hosszúságú minisztertanácsi ülések, nagyrészt hatástalannak bizonyultak a kormány által elfogadott néptörvények is. A hatékonyság hiányát mutatja néhány törvény „története”. A nemzetgyűlési, törvényhatósági és községi választásokról november 21-én elfogadott I. néptörvény végrehajtási szabályait ugyancsak a kormánynak kellett elkészítenie, ámde mire azok hónapokkal később elkészültek, a törvényt többé nem lehetett végrehajtani. Egyáltalán nem készültek el a sajtószabadságról rendelkező 1918. évi II. törvény végrehajtási rendelkezései, ami szintén sok probléma forrásává vált. Hasonlóképpen felemás maradt a nemzetiségi jogalkotás is, a rutén, német, szlovák néptörvények legfeljebb tág keretnek voltak, illetve lettek–lehettek volna jók, de parlamenti háttér nélkül egyrészt kidolgozatlanok, másrészt legitimáció-hiányos rendeletek maradtak.

Az 1919 februárjában A földmívelő népnek földhöz juttatása tárgyában hozott 1919 : XVIII. számú néptörvény a széles körű szakmai-politikai egyeztetés eredményeképpen jogtechnikailag ugyan pozitív kivételnek számított, végrehajtására azonban éppúgy nem voltak meg a politikai feltételek, mint az első Magyar Népköztársaság többi, kétségkívül jóhiszemű és jó szándékú törvényrendelete esetében.

A centrum bukása (Károlyi Mihály)

Károlyi Mihály emlékiratában saját osztálya és rokonai szempontjából nézve éppen a földreformot tekintette az utolsó cseppnek a pohárban: „Most megértették, ha nem cselekszenek azonnal, minden elveszett.” Örök kérdés marad, hogy vajon egy sikeres parlamenti választás és földreform fenn tudta volna tartani az októberi forradalom demokratikus főerőit? Vagy a demokratikus törekvések gyönge egysége a Vix-jegyzék teremtette


helyzetben mindenféleképpen darabjaira tört volna.* Annyi bizonyos, a kápolnai földosztás (1919. február 23.) után Károlyiék körül kétoldalról is szorulni kezdett a hurok: „A kommunisták és a reakciósok ezután megkétszerezték támadásaikat – írta a Hit, illúziók nélkül szerzője. ... Így, egymást kiegészítve és kölcsönösen segítve, titokban mindkét fél elégedett volt. Úgy vélték, minden jobb annál, ami pillanatnyilag fennáll. A reakció szemében a kommunizmus, a kommunizmus szemében a reakció volt a kisebbik rossz. Egyetlen ellenségük volt – a Károlyi-féle »harmadik erő«.”

A Károlyi-féle rendszer bukása „feltartóztathatatlan” volt. Az elsüllyedt régi Magyarország összeroppant hatalmi apparátusát nem lehetett változatlanul megtartani. Ugyanakkor az őszirózsás forradalom fő erői szervezetlenek maradtak. Az egyetlen szervezett erőt jelentő szociáldemokráciában rohamosan tért hódított a kommunista radikalizmus. A nemzeti egység megteremtésére tett törvényhozói, politikai, szociális kísérleteknek így nem is lehetett elégséges társadalmi tartaléka. A forradalom reménytelen külpolitikai és egyre kilátástalanabb belpolitikai csapdahelyzetéből Károlyi szociáldemokrata kiutat képzelt el, ami ekkor már, 1919 márciusában, a szociáldemokráciában megerősödött kommunisták hatalomátvételéhez vezetett.

Az adott körülmények közt Károlyiék mindent megpróbáltak. A lehetőségeket behatárolta a vesztes világháborút követően az ország katonai megszállása, a közel másfél milliós, soknemzetiségű hazazúduló katonaság kényszerleszerelése, a kormányképes és kormányozni hajlandó politikai erők egyre szűkülő mozgástere. Hogy a próbálkozások kevésnek bizonyultak, aligha ok arra, hogy korábbi évtizedek mulasztásaiért, Trianon katasztrófájáért az őszirózsás forradalomnak főszereplői közt keressük az éppen ügyeletes országvesztő, hazaáruló negatív történelmi személyiségeket. Az 1989. évi demokratikus fordulatnak sok tekintetben egyedüli előképe éppen az 1918. októberi forradalom volt.

*A Berinkey-kormánynak 1919. március 20-án átnyújtott antant ultimátum, melyben további területek feladását, a magyar csapatok Szeged, Debrecen, Vásárosnamény vonaláig való visszavonulását követelték. (A szerk.)

2. Képek





1. Rendszerváltás, folytonosság, restauráció?SIPOS Péter

Rendszerváltás, folytonosság, restauráció?

1819–1945

Párját ritkító gyakorisággal következnek Magyarországon az egymást tagadó kormányzati rendszerek az 1910–1920-as évek fordulóján.

Kínálat a „rendszerváltozat”-ban

Az 1867-es kiegyezéssel megalkotott dualista királyságot 1918. október végén–november elején népforradalommal hatalomra jutó demokratikus köztársaság váltja fel. A polgári respublikát 1919. március 21-én a kommunista–szociáldemokrata egyezkedés és a fegyveres (de nem véres) erőszak kombinációjával kialakuló proletárdiktatúra dönti meg. A Magyarországi Tanácsköztársaságot 1919. augusztus 1-jén a legfeljebb történelmi epizódnak tekinthető „szakszervezeti kormány” követi. A szociáldemokrata jellegű kabinetet augusztus 6-án puccsszerű rajtaütéssel eltávolítja a Fehér Ház elnevezésű szervezet, és megalakul az első országos hatókörű ellenforradalmi kormány. Az 1919 májusától augusztus elejéig Szegeden működő ellenkormány joghatósága nem terjed túl a városon. Az itt megalakult Nemzeti Hadsereggel kizárólag a fővezére, Horthy Miklós altengernagy rendelkezik. 1920. február 16-ig, a nemzetgyűlés összeüléséig amorf és illegitim rezsim létezik Magyarországon. A törvényhozás létrejötte jelenti az új politikai berendezkedés születésének kezdetét (a sorra megbukott rendszerek: Monarchia, polgári köztársaság és proletárdiktatúra után). Ezt követi a végrehajtó hatalom törvényes alapokra helyezése az államfői hatalom ideiglenes rendezésével és a parlamentáris kormány megalakulásával.

Az 1918. október vége óta zajló forradalom és ellenforradalom idején végbement a történelmi Magyarország feldarabolása. A benne résztvevő szomszédos országok, valamint antant szövetségeseik közvetlenül is befolyásolták a megmaradó magyar államterületen zajló belső folyamatokat (diplomáciai akciókkal és a háborút egyaránt magába foglaló intervenciós eszközrendszerrel). A nemzetközi környezettől való függőség azonban csak a rendszerformálódás szélső mezsgyéit cövekelte ki. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem lehet szó az 1918 előtti monarchia változatlan helyreállításáról, és nincs realitása egy bolsevik típusú hatalom tartós fennmaradásának sem. A kettő között számos rendszerváltozat kínálkozott.

1918–1919-ben mindegyik hatalmat gyakorló kormányzat gyökeres változtatásokat ígért, kezdeményezett és részben kivitelezett a politikai struktúrában, a tulajdonviszonyokban, valamint a társadalompolitikai és gazdasági rendszereit működtető meghatározó rétegek személyi összetételében.

Köztársaság (1918)

A polgári demokratikus kormányzat számottevően módosította az ország politikai arculatát.* 1918. november 16-án a Nemzeti Tanács kibővített ülésén elfogadott néphatározat kimondta, hogy „Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság”. A néphatározat a továbbiakban kötelezte a kormányt, hogy alkosson törvényeket a demokratikus választójogról, a szabadságjogokról, a földreformról, és gondoskodjék a törvények haladéktalan életbe léptetéséről. Minderre 1919 első hónapjaiban került sor.

Tanácsköztársaság (1919)

A tanácsköztársaság időszakában a politikai struktúra teljes átalakításán kívül tulajdonváltást hajtottak végre. Ez kiterjedt az ipar és a kereskedelem teljességére, a mezőgazdaságban a 100 holdon felüli birtokokra. A kommunista rendszer csak az ipari munkásságot és a kommunista–szocialista értelmiséget tartotta igazán megbízhatónak, ezért innen került ki az államapparátus és a gazdasági élet új bürokráciája. Emellett azonban mind az igazgatásban, mind a gazdaságban megmaradtak a működőképességet biztosító szakemberek. Az ipar helyzetét így jellemezte Matlekovits Sándor, az Országos Iparegyesület elnöke: „... az első szocializálásoknál sok helyütt a munkások azonnal eltávolították a vállalat vezető embereit. Természetesen a vállalat rendes menete megzökken. Ez okból a forradalmi kormányzótanács április 2-án elrendelte, hogy a szocializált üzemek eddigi vezetői, igazgatói és összes tisztviselői kötelesek helyükön maradni és minden erejükkel és tudásukkal az üzemet tovább szolgálni” A mezőgazdaságban sem sikerült „a gazdálkodó szakembereket az új rend kreatúráival kicserélni. Ezt egyelőre különben nem is szándékozták, hogy a termelés folytonossága lehetőleg kíméltessék”.


Vagyis a tanácsköztársaság csak a politikai élet felszínén hozott lényeges személycseréket.

„Keresztény” és „nemzeti” (1920)

A tanácsköztársaság bukásától hozzávetőleg az 1920. januári nemzetgyűlési választásokig formálódtak ki az új fontosabb politikai szervezetek. Ezek programjai rétegspecifikus érdekeket fejeztek ki. Ide tartoztak a kormánypártok, valamint Horthy Miklós politikai környezete, amely a szegediekből és a bécsi emigráció Bethlen István vezette csoportjából ötvöződött.

A politikai és társadalmi változások egyik koncepcióját a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja képviselte. Innen kapta az egész rendszervajúdási időszak a kor sajtónyelvében a „keresztény kurzus” megnevezést. A politikai struktúra módosítására a KNEP, illetve elődpártjai a katolikus társadalomelméletből és erkölcsi követelményekből levezethető demokratikus reformokat javasoltak. Így követelték többek között az általános, közvetlen és titkos választójogot, a népszavazás meghonosítását, a sajtó, a gyülekezési és az egyesülési szabadságot, a sztrájkjog törvényes biztosítását és a közigazgatás reformját. A szociális kérdésekre a keresztényszocializmus kínált alternatív választ a marxista megalapozottságú szocialista irányzatokkal szemben. A keresztényszocialista program tartalmazta, egyéb követelések mellett, a munkához való jogot, „a nagyüzemek, természeti erők, nagyobb erdőbirtokok, bányák, közlekedési vállalatok megváltás útján köztulajdonba vételét”, a bérminimum megállapítását és a nőmunkások egyenlő bérezését. A keresztényszocialisták a tőkés rend visszásságait a magyarországi kapitalizmus „zsidó” jellegének tudták be, ezért a zsidók kiszorításával teljes „őrségváltást” követeltek.

A KNEP társadalmi arculata parlamenti képviselőcsoportjának összetételéből ítélhető meg. Ennek jellemző vonása a hivatalnokok és az értelmiségiek túlsúlya.

A parasztság és a tulajdonváltás

A magyar társadalom krízisének egyik legfontosabb új jelensége, hogy mind ez ideig páratlan mértékben vett rész a politikai küzdelmekben a parasztság. A kisgazdák előretörésének gazdasági háttere a többéves háborús mezőgazdasági konjunktúra volt. A parasztság olyan politikai struktúrát kívánt, amely megnyitja számára a földhöz jutás lehetőségét, biztosítja kizárólagos vezető szerepét a faluban, részesedését a vármegye irányításában és beleszólási jogát az országos politika, különösen a gazdaságpolitika ügyeibe. Ezen törekvések megvalósulására a keresztény kurzus nem nyújtott biztosítékot. „Jelszavakat látnak mindenben és nem hajlandók jelszavak után indulni” – jellemezte a vidék hangulatát a szegedi katonai körzet jelentése. A kurzus jelszavai nem gyakoroltak különösebb vonzerőt a falun. A parasztság a kereszténységben elsősorban vallást látott, nem pedig politikai ideológiát, ezért a keresztény pártok szervezési kísérletei mögött – egy korabeli hangulatjelentés szavaival – „papi csalafintaságot” sejtett. Nem ért el hatást ebben a társadalmi közegben a keresztényszocializmus sem, hiszen a falusi kistulajdonosok körében minden olyan mozgalom eleve gyanúsnak tűnt, amely bármilyen körítéssel „szocializmust’ hirdetett. A parasztság érdekelt volt a termékeit felvásárló, illetve a falut iparcikkekkel ellátó kereskedelem működésének zavartalanságában. Ezért nem támogatta az antiszemita megalapozottságú „őrségváltási” követeléseket sem. A zsidó tulajdonban lévő boltok, cégek pótlására a kurzuskormányzat semmit nem tudott kilátásba helyezni. (A Hangya és más keresztény jellegűnek hirdetett vállalkozások még éppen hogy kibontakozóban voltak.)

A parasztság a tiszavirág életű polgári demokráciában csalódott, a szocializmust határozottan elutasította, a „keresztény kurzustól” idegenkedett. Túlnyomó többsége 1919 őszétől a Nagyatádi Szabó István vezette Kisgazdapártban találta meg érdekeinek kifejeződését. A párt „paraszti jellegét” az ún. „csizmás” képviselők nagy száma és aránya fejezte ki, akik elsősorban a földjükön gazdálkodtak. Viszont feltűnően alacsony volt a pártban a földbirtokosok száma és hányada.

Az ország politikai struktúráját a Kisgazdapárt az agrárdemokrácia jegyében akarta átformálni. Követelte az általános titkos választójogot, az összes kiváltságok eltörlését, a községi és vármegyei törvények módosítását, a szabad jegyző- és bíróválasztást, a régi jobbágyi intézmények maradványainak megszüntetését. Az önálló kisgazdák számának gyarapítása érdekében a párt kívánta „az állam részére a kisajátítás jogának törvénybe iktatását az egyházi, a pénzintézeti, a városi, a községi és a többi összes kötött birtokra nézve. Ezen kívül az 500 holdon felüli magánbirtokokra, valamint a háború alatt szerzett kétszáz holdon felüli magánbirtokra is. De legyen kisajátítható az állam által akár vételárért, akár kicserélés útján bármely területű magánbirtok is, amely valamely község terjeszkedésének útjában áll”.

Az úri középosztály


A nemesi eredetű úri középosztály nemcsak a forradalmak, hanem az egész dualizmus kori gazdasági-társadalmi fejlődés nagy vesztesének, kisemmizettjének tekintette magát. Elsősorban ennek a rétegnek a megélhetési gondjait súlyosbította a környező országokhoz került területekről menekülők tömege. 1918 októbere–1923 februárja között több mint 320 ezren érkeztek, közöttük 93 ezer kereső, ebből 42 ezer közalkalmazott. A menekültek több mint négyötöde 1918–1920-ban jött át az anyaországba.

Az úri középosztály érdekeit markáns és offenzív módon az ún. szegediek fejezték ki. Katonatisztek, köztisztviselők, publicisták és más értelmiségiek tartoztak ehhez a csoporthoz. Koncepciójuk lényegét így összegezte Kozma Miklós huszárszázados: „A méreg sokkal jobban beette magát az ország szervezetébe, semhogy egyszerre kiküszöbölhető lenne. Zajtalan, szívós munka, új emberek betanítása és fokozatos kicserélése, lépésről lépésre való térfoglalás – ez javíthat a helyzeten és semmi egyéb. Mindez egy pontja egy nagy stratégiai felvonulásnak, melynek célja... egy nagy, imperialista, gazdag Magyarország megalapítása… Ez néhány 30–40 év közötti katonaember terve... a vezetők ugyanaz a 14 ember, aki a Károlyi-kormány alatt összeverődött – s az irányítója Gömbös Gyula, aki 34 éves és kapitány...” Ebben a körben még egy olyan radikális intézkedés terve is felmerült, mint a bankok és a vállalatok titkos és tartalék alapjainak az államosítása. Az „őrségváltást” gazdasági numerus claususszal kívánták megvalósítani: a zsidókat intézményesen minden téren a népességen belüli 5 százalékos arányukhoz mérten kell visszaszorítani. A változások politikai biztosítékát a katonai diktatúra bevezetésében látták.

A „rend” igénye

A különítmények, a nemzetvédelmi osztályok és más irreguláris alakulatok, szervek minden törvényes felhatalmazás nélkül közhatalmi funkciókat gyakoroltak. Tevékenységük akadályozta a gazdaság és a társadalom normális, „békebeli” működésének a helyreállítását.

1920 nyarától a hagyományos vezető rétegek intézményei és érdekképviseletei mind határozottabban követelték a kormányzótól és a kormánytól, hogy teremtsenek végre rendet. Szabolcs vármegye törvényhatósági bizottsága rendkívüli közgyűlésen kívánt „félre nem magyarázható intézkedéseket” a katonai szervek korlátozására és a polgári hatóságok jogkörének biztosítására. A Szolnok megyei alispán egyenesen azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben a Prónay-különítmény nem hagyja el területét, akkor ő maga távozik onnan a vármegye tisztikarával együtt.

„A nemzetközi forgalom, a nemzetközi tőke a maga elhelyezkedésében elsősorban azt nézi, milyenek annak az országnak a kül- és belpolitikai viszonyai, ahol elhelyezkedni kíván. A külpolitikai viszonyok mindenütt kedvezőtlenek, tehát a külföldi tőke fokozottan figyeli meg az egyes országok belső jogrendjét, s ha azt látja, hogy egyes pártok, egyes szervezetek az államhatalom ellen, az államhatalom félretolásával és megfélemlítésével olyan hatalmat gyakorolnak, mely ítél elevenek és holtak felett, akkor máris el van vágva annak a lehetősége, hogy ez az ország a nemzetközi forgalomba igazán bekapcsolódjék” – figyelmeztette a kormányzatot még 1922 májusában is a gyáripari érdekképviselet folyóirata.

A jogrend helyreállítása nem csupán a kilengések, túlkapások megszüntetését, hanem a társadalmi hierarchia restaurálását és megóvását is jelentette.

Az 1918 előtti köztisztviselői kar folytonosságát és stabilitását mutatja, hogy 1928-ban a szolgálatot teljesítő diplomás állami hivatalnokok 67 százaléka 1918 előtt nyerte el a kinevezését, míg 1919–1922 között csak 13 százalékuk került be az apparátusba. A fővárosi közigazgatásban a véglegesített tiszti alkalmazottak 85 százaléka 1915 előtt jutott státuszához. Ily módon – az új kurzus politikai erejének ellenére – változatlanul túlnyomó többségben maradtak a háború előtti konzervatív, liberális gondolkodású személyiségek.

A politikai élet fő színterét jelentő 1920–1922-es nemzetgyűlés pártjai múló jelenségnek bizonyultak. Az 1922-es választások eredményeként létrejött bethleni Egységes Pártban a konszolidáció erejét képező 1920-as kormánypártok 192 képviselőjéből mindössze 52 fő jutott mandátumhoz. Az 1920. évi új kurzus leghangosabb képviselőinek zöme 1922-ben kibukott. Az új Egységes Párt legjellemzőbb vonása az volt, hogy jelentős számban, 20 fővel, visszatértek a régi munkapárti politikusok.

Felemás államjogi változások

A politikai struktúrában tartósak maradtak a dualizmus felbomlása és az állami függetlenség helyreállítása következtében beállott államjogi változások. Az államfői hatalom formailag ideiglenes rendezése valójában közjogi provizórium ad infinitum volt, tehát ideiglenes megoldás a végtelenségig. A tartós alkotmányos elemet a királyság intézményének a fenntartása jelentette. Egyed István, a korszak egyik legtekintélyesebb


alkotmányjogásza szerint „nem lehet a világháború utáni alkotmányról beszélni olyan értelemben, mintha itt 1918 után új alkotmány keletkezett vagy csak nagyobb alkotmányreform történt volna is. Magyarországon ma is az az ősi alkotmány van életben, amely Szent Istvántól kezdve az Aranybullán, Werbőczy Hármaskönyvén és az alaptörvények hosszú során keresztül fejlődött a mai napig. Legfeljebb annyi eltérés van átmenetileg, hogy a királyi szék betöltéséig a királyi intézményre vonatkozó jogszabályok alkalmazása ideiglenesen részben szünetel, részben módosul.”

Felemás tulajdonváltás

A tulajdonváltás lényegében szintén elmaradt. A földreform alighogy megkarcolta a hagyományos tulajdonosok vagyonát. Igaz, az ország termőterületéből kb. 1,1 millió holdat vettek igénybe, mintegy 260 ezren házhelyet és 411 ezren átlagosan kb. 1,5 holdas parcellát kaptak. 1935-ben azonban az összes birtokosok 72,7 százalékának a földterület 10,2 százaléka volt tulajdonában, míg a fél százalékot kitevő nagybirtokosok (1000 hold felett) az összes föld közel 30 százalékával rendelkeztek.

Az iparban és a kereskedelemben a hagyományos, igen jelentős részben zsidó vallású vagy származású polgárság változatlanul megőrizte pozícióját. A gazdasági menedzser réteg állásainak szilárdságát mutatja, hogy Budapesten 1928-ban 101 vezérigazgató és vezérigazgató-helyettes közül 74-en már 1920-ban is ugyanazt a helyet foglalták el, 10-en pedig egyéb vezető beosztást töltöttek be. Az 1310 igazgató, aligazgató és igazgatóhelyettes közül pedig 1920-ban 973 személy (74%) viselt ugyanilyen vagy más vezető tisztséget.

Nyilvánvaló volt, hogy a gazdaság helyreállítása nem mehet végbe a régi burzsoázia közreműködése nélkül. Korányi Frigyes pénzügyminiszter így magyarázta az „őrségváltás” elmaradásának okait 1920 júniusában. „Azt hiszem, mindnyájan naivitásnak tartanánk, ha azt mondanánk, hogy törjük le a nagybankokat, amelyek zsidó vezetés alatt állnak, mert hiszen akkor azokat az óriási nagy üzleteket, amelyekre egy nemzetnek szüksége van, egyáltalán nem tudjuk lebonyolítani.”

„Rövid időre”

Bethlen már 1920-tól bizalmas kapcsolatokat épített ki a zsidó burzsoáziával. Ily módon is előkészítette miniszterelnöki működését, amelynek lényege az volt, hogy a Trianon utáni Magyarország biztosítsa a nemzet életének folytonosságát. Sokan kételkedtek akkor abban, hogy az új határok között ez egyáltalán lehetséges lesz. Nem kevesen vitatták a megcsonkított országban való berendezkedés értelmét. Minek arra a rövid időre? – tették fel a kérdést, abban bizakodva, hogy az egész békemű hamarosan összeomlik és Dévénytől a Vereckei-szorosig, Mezőlaborctól Zimonyig minden újra magyar felségterület lesz. Bethlen jól látta, hogy értelmetlen dolog csodákra várni, azt kell konszolidálni, ami megmaradt, mert különben az is elveszhet. „A feladat az volt, hogy ebből a csonka részből egy államot csináljunk, annak intézményeit kreáljuk, elkezdve a parlamentarizmus helyreállításától, folytatva a gazdasági életen és az állam összes kulturális és gazdasági intézményein” – mondotta művére visszatekintve 1931 augusztusában.

Bethlen felismerte, hogy mindez csak a gazdaság működőképességének megőrzésével valósítható meg. Jól tudta, hogy olyan érzékeny és bonyolult szerkezetről van szó, amelyet nem lehet ideológiai motivációktól ösztönzött erőszakos beavatkozással bolygatni és zavarni. A miniszterelnök ismételten hangsúlyozta, hogy az idő nem alkalmas „holmi kedvenc teóriák” kipróbálására, mert a kísérletezésnek a nemzet látná a kárát.

Bethlen pragmatikus politikáját csak a kormányzó támogatásával valósíthatta meg. Horthy a hajdani szegedi környezete tagjainak, azok roppant csalódására, rendre kifejtette az audienciákon, hogy „nem lehet mindent egyszerre elérni”, „nagyon is haladnak az érdekeink, dehát lassan-lassan kell azokat érlelni. Több hideg politikával, mint magyar lelkesedéssel...”

*

A rendszerváltozást követelő csoportok az 1920-as években kiszorultak a politikai élet fő áramából, különösen azok, akik a gazdasági „őrségváltást”, valamint a földreformot kivívták. Peremhelyzetük persze nem azt jelentette, hogy rendeződtek volna a krónikus magyarországi társadalmi gondok. Megoldásuk csupán elodázódott.

Szerkezetváltás vagy – konzerválás?

A gazdaságok átlagos nagysága, 1895–1930


Törvényhatóság

1895 1930

0–5 5–100 0–5 5–100

kat. hold nagyságcsoportban

Fejér vármegye 1,3 16,0 1,2 14,9

Somogy vármegye 1,9 13,2 1,5 12,8

Tolna vármegye 1,6 16,0 1,6 14,2

Pest-Pilis-Solt-Kiskun 1,4 18,8 1,0 16,5

Jász-Nagykun-Szolnok 1,5 19,6 1,4 19,0

Heves vármegye 1,5 15,0 1,5 14,4

Hajdú vármegye 1,5 19,4 1,4 18,0

Békés vármegye 1,3 20,3 1,2 17,2

Kecskemét tjv. 1,8 27,6 1,8 21,2

Debrecen tjv. 0,9 32,7 0,6 22,5

*Vö. erre Szarka László cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek







1. Többpártrendszerből – egypártrendszerIZSÁK Lajos

Többpártrendszerből – egypártrendszer

Magyarország, 1948–1949

1949 közepére Magyarországon szovjet típusú államrendszer, ún. proletárdiktatúra jött létre. A politikai életet egyetlen párt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) uralta, a többi pártot addigra eltüntették, tagjaik politikai képviselet nélkül maradtak. A pártok megszüntetésével párhuzamosan a közvetlen demokráciát biztosító szervezetek is megszűntek, az érdekvédelmi szervezeteket pedig átalakították.

A pártok likvidálása

Az egypártrendszer megteremtésének gondolatát Rákosi Mátyás vetette fel először, 1948 márciusában, az MKP funkcionáriusainak értekezletén. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front létrehozásának, vagyis a koalíció átalakításának, fokozatos felszámolásának lényege az volt, hogy az új koalícióban a „többi pártok csak fővárosi szervezet alapján lesznek és a falvakban, vidéken különösebb szervezete, komoly, erőteljesebb szervezetei csak a kommunista pártnak lesznek”. Már e koncepció jegyében csatlakoztatták 1948 áprilisában a szociáldemokrata és az erősen megfogyatkozott kisgazdapárti nő szervezetet a Magyar Nők Demokratikus Szövetségéhez (MNDSZ), amely ezután a hazai nőmozgalom egyedüli szervezete lett. 1948 tavaszán megszűntek a koalíciós pártok ifjúsági szervezetei is, majd a munkás- és paraszt ifjúsági szövetségek, valamint a különböző rétegszervezetek és a középfokú iskolák szövetségének összevonásával létrejött a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége (MINSZ), a magyar ifjúság egységes tömegszervezete. E szervezetek vezetői – elnökei – Rajk Lászlóné, illetve Nonn György, a kommunista párt tagjai voltak.

1948 nyarán, a két munkáspárt egyesülése után – amely valójában a szociáldemokrata párt beolvasztását jelentette a kommunista pártba – az MDP vezetői már konkrét célként jelölték meg a többpártrendszer felszámolását. A pártok temetőjéül az újjáalakuló függetlenségi népfrontot jelölték ki. 1948 őszén, a függetlenségi népfront „egyetlen, osztatlan tömegszervezetté” történő átalakítása jegyében felgyorsították a Nemzeti Paraszt párt és a Független Kisgazdapárt belső „tisztulási” folyamatát, ami „fent” és „lent” egyaránt tisztogatássá vált. A jobboldaliság ürügyén ezreket és tízezreket zártak ki ezekből a pártokból. Hasonló események zajlottak le a Radikális Demokrata Pártszövetségben (ez a pártszövetség 1948 májusában a Polgári Demokrata Párt és a Magyar Radikális Párt összefogásából alakult, elnöke Harrer Ferenc, Rákosi és Révai tudtával és egyetértésével került tisztségébe) és a szintén „töredékpártnak” számító Független Magyar Demokrata Párt soraiban is.

„Csak egy út...”

Rákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének 1948. november 27-i ülésén pedig már azt is kijelentette, hogy az új függetlenségi népfront nem lesz tömegszervezet. Azt főleg a célok azonossága tartja majd össze, azoké a céloké természetesen, amit az MDP szab meg. Rákosi ezen az ülésen egyúttal nyíltan megmondta azt is, hogy „szövetségben vagyunk és ugyanakkor a szövetségesek likvidálására is irányt kell venni. Ez persze nem könnyű. Az ember csinál valamit és annak az ellenkezőjét is csinálja.” A Központi Vezetőség ülésén tulajdonképpen Szakasits Árpád, a párt elnöke hangsúlyozta a legerőteljesebben a „régi formák és intézmények” megszüntetésének és a szovjet példa követésének, másolásának a fontosságát. „A mi pártunknak hűségesen követnie kell a Szovjetunió példáját és útmutatásait – emelte ki Szakasits –‚ mert igaza van Rákosi elvtársnak: nincs külön magyar út, amiként nincs külön szabadalmazott jugoszláv út sem és semmiféle más külön út. Csak egy út van: a Szovjetunió vérrel megszentelt és dicsőséges útja, a marxizmus–leninizmus útja! Minden más út a gyalázatba, a szolgaságba vezet.” Egyúttal ezen az ülésen döntöttek arról is, hogy a pártvezetést mintegy megerősítve, Farkas Mihály mellett Gerő Ernőt is főtitkár-helyettessé nevezték ki.

Néhány évvel a szűkebb pártvezetőség ülése után az ország széles közvéleménye is megismerhette az MDP felfogását. A Szabad Nép 1949. január 30-i vezércikke a következőket írta: „Az új Függetlenségi Népfront semmiféle vonatkozásban nem lesz többé a pártok közötti versengés, belső birkózás arénája. A régi koalíciós huzavona, a »pártarányok« előtérbe állítása csak az ellenséget szolgálta.”

Rákosi – J. V. Sztálin álláspontjának megfelelően – a fentebbi cikk megjelenésével egy időben fejtette ki az új államhatalom és rendszer jellegével és formájával kapcsolatos álláspontját. E szerint a rendszer már


„funkciójára nézve is proletárdiktatúra, szovjet forma nélkül”, ami nem teljes, mert a munkásosztály – a többpártrendszer miatt – csak szövetségeseivel megosztva gyakorolja a hatalmat. Tehát, ezért át kell térni a „teljes” proletárdiktatúrára, pontosabban a szovjet szisztémára, az egypártrendszerre.

A szövetségesek likvidálását azonban akkor még gátolta, hogy az említett időszakban formálisan még jelen volt a politikai életben a Demokrata Néppárt és a Keresztény Női Tábor is. E két párt sorsát lényegében a Mindszenty-ügy kiéleződése és a koncepciós Mindszenty-per pecsételte meg. Barankovics István, a DNP főtitkára 1949. február 2-án, a Mindszenty-per megkezdése előtti napon, családjával együtt az ország elhagyására kényszerült, a párt Politikai Bizottsága pedig február 4-én kimondta a DNP Önfeloszlatását. A Keresztény Női Tábor országgyűlési képviselői ellen – vidéki szervezetek ekkor már nem működhettek – pedig különböző vélt, illetve kitalált vádak alapján a belügyi szervek eljárást indítottak. A párt vezetője, Slachta Margit így a politikai életből való visszavonulásra kényszerült, majd hamarosan az Egyesült Államokba távozott.

A politika = cinizmus

Az 1949. február 1-jén megalakult Magyar Függetlenségi Népfront – elnök: Rákosi Mátyás, alelnök: Dobi István és Erdei Ferenc, főtitkár: Rajk László – jövőbeni szerepéről és tevékenységéről Rákosi az MDP KV márciusi ülésén azt mondotta, hogy „Ha az elvtársak azt hiszik, hogy ez a népfront hosszú életű, tartós politikai képződmény, akkor nagyon tévednek... Nekünk az a benyomásunk, hogy sok ebből a népfrontpolitikából ki nem jön.” S valóban, a népfrontnak csak a választások előkészítésében és lebonyolításában jutott szerep.

1949 márciusában és áprilisában az MDP szervezetei minden megyében, városban és községben életre hívták a népfront-bizottságokat, amelyekben néhány taggal a parasztpárt és a kisgazdapárt, illetve a radikálisok is képviseltették magukat. Az elnöki és a titkári tisztet azonban szinte mindenütt az MDP-tagok töltötték be. A köztársasági elnök 1949. április 12- én feloszlatta az erősen megcsonkult országgyűlést – akkorra ugyanis a DNP, KNT, valamint számos kisgazda képviselő és mások is, elhagyni kényszerültek a parlamentet – és május 15-re kiírta a választásokat. A volt koalíciós partnereknek csak formális szerep jutott mind az előkészületekben, mind a választási kampányban. Az országgyűlési választások így az MDP „átütő” sikerét hozták, a megválasztott képviselők 71%-a a párt tagja volt.

Az 1949. májusi országgyűlési választások után szinte egyik napról a másikra megszűnt a népfrontbizottságok működése, s ezzel együtt a volt koalíciós és liberális ellenzéki pártok már egyébként is formális tevékenysége, annak ellenére, hogy nem született sem törvény, sem rendelet e pártok megszüntetéséről. Az MDP így ténylegesen is egyeduralkodóvá, valójában állampárttá vált.

A többpártrendszer felszámolásával párhuzamosan, 1948 őszén és 1949 tavaszán az MDP vezetői erőfeszítéseket tettek az agrárpártok tagságának megnyerésére s egy egységes falusi tömegszervezetbe való tömörítésükre. A létrehozott új falusi tömegszervezet, a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége (DÉFOSZ) szervezeti kereteit azonban a párt politikájával leszűkítették a mezőgazdasági munkásokra és szegényparasztokra. A DÉFOSZ működése 1949 tavaszától lényegében csak a munkaközvetítésre, vagyis a szakszervezeti tevékenységre korlátozódott. A tulajdonos parasztság gazdasági érdekképviselet nélkül maradt. A parasztember így azután senkihez sem fordulhatott panaszával, legfeljebb csak ahhoz, aki vele szemben szankciókat alkalmazott: a hatalomhoz.

A szakszervezeti mozgalom – az 1948. októberi, XVII. kongresszuson hozott határozat szerint – új szervezeti kereteket alakított ki, a szakmai szakszervezetek rendszeréről áttért az iparági, ágazati szervezetek szerinti tagolódásra. Ekkor jött létre az a 19 szervezet, amely a korábbi 50 helyébe lépett. 1949. március 12-én – a kormány vonatkozó rendelete alapján – az üzemi bizottságokat beolvasztották a szakszervezetekbe. Megfosztották őket érdekvédelmi funkciójuktól, az üzemek ellenőrzésének feladataitól, s kiiktatták az új munkásrétegek szocializációjából is. Ezután már csaknem kizárólagosan a központi utasítások végrehajtásával, a munkaversenyek adminisztratív szervezésével foglalkoztak.

„Bizonytalan szövetségesek”

A kommunista hatalomátvétel és a sztálini típusú politikai rendszer kiépítésével együtt az MDP vezetői lecserélték a személyeket a közélet legmagasabb tisztségeiben. Így 1948 augusztus elején leváltották Tildy Zoltán köztársasági elnököt, december elején pedig Dinnyés Lajos miniszterelnöknek kellett lemondania. Tildy, aki egész politikai pályafutása, s különösen 1945 után mindig lojális volt a baloldal, így a kommunisták iránt, a proletárdiktatúra megteremtésekor mégsem felelt meg az MDP vezetőinek. Jellemző volt Rákosi indoklása az MDP Központi Vezetőségének 1948. július 31-i ülésén: „Tildyről nem lehet azt állítani, hogy valami


következetesen demokrata lett volna. Mi, akik így a politika kellős közepében álltunk, sajnos mindig azt tapasztaltuk, hogy minden nehéz helyzetben ingadozott és a kiindulási pontja sem volt, mondjuk valami szélső demokrata […] hogy nem szakítottunk vele, annak az volt az oka, hogy kötöttük magunkat a lenini »bizonytalan szövetséges« teóriájához, hogy ki kell használni a bizonytalan szövetségeseket is.” Majd Csornoky Viktornak, Tildy vejének „kémkedési ügyét” hosszasan ecsetelve leszögezte: „Július 29-én a Politikai Bizottság elhatározta, hogy Tildynek azonnal le kell mondania, mégpedig olyan szöveg szerint, amit mi állapítunk meg.” Tildy ezután lemondó levelét „megírta”, s a parlament 1948. augusztus 3-án Szakasits Árpád személyében – nyilván jutalomként a szociáldemokrata párt felszámolásában és a két munkáspárt egyesítésében játszott szerepéért – új köztársasági elnököt „választott”. Néhány napon belül a kormányban is személycserékre került sor: augusztus 5-től Rajk László helyett Kádár János lett a belügyminiszter – Rajk a külügyi tárca irányítását vette át –‚ Kossa István iparügyi miniszter lett, majd szeptember 9-től Farkas Mihály került a honvédelmi minisztérium élére. (Mind a négyen az MDP tagjai voltak.)

1948. szeptember 6-án az új belügyminiszter, Kádár János, rendeletet adott ki. Megszüntette a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztály elnevezést, s helyette a szervezet neve Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága lett (ÁVH), amelynek élére Péter Gábor rendőr altábornagy került. Rövidesen szervezeti változásokra és létszámemelésre is sor került e hatóságnál. Farkas Mihály kinevezésével – előtte Veres Péter töltötte be ezt a tisztséget – a hadsereg irányítása, ellenőrzése és vezetése került az MDP kézébe. Farkas miniszteri székfoglalójában nem véletlenül hangsúlyozta a következőket: „A minisztériumunk katonai minisztérium és kell, hogy a katonai fegyelem szelleme hassa át minisztériumunk minden alkalmazottjának működését, különös éberségre van szükségünk.” Majd – jellemző módon – a meginduló fő- és törzstisztképző tanfolyamok hallgatói elé azt az erkölcsi követelményt állította, hogy „Éljen az Önök szívében kiolthatatlanul hűség és szeretet a nagy szocialista Szovjetunió és Sztálin generalisszimusza iránt, mert csak ez a hűség és szeretet teszi Önöket alkalmassá arra, hogy ha kell, sikeresen megvédjék a magyar szabadságot, felszabadult nemzetünk függetlenségét”.

Dinnyés Lajos lemondatásához az ürügyet Nyárádi Miklós pénzügyminiszter Nyugatra történt távozása szolgáltatta, valójában azonban itt arról volt szó, hogy a hatalom teljes kisajátítására törekvő Rákosiéknak a kormányfői poszton jobban megfelelt a szintén kisgazda párti Dobi István személye.

A teljhatalom: MDP

Az 1949. májusi országgyűlési választások után a kormány elnöke ismét Dobi István lett, rajta kívül még két kisgazda párti (Bognár József és Ortutay Gyula) és két paraszt párti (Erdei Ferenc és Darvas József) minisztere volt a kormánynak, a fennmaradó 11 tárcát az MDP képviselői kapták. Az új kormány személyi összetételével kapcsolatban tulajdonképpen csak az okozott meglepetést a közvéleményben, hogy Rajk László, a korábbi belügyminiszter, kimaradt belőle. Rákosi Mátyás természetesen megtartotta miniszterelnök-helyettességét – ezt a tisztséget egyébként már 1945. november 15-től, a Tildy-kormány megalakulásától kezdve viselte –‚ Gerő Ernő pedig államminiszterré lépett elő.

Ismeretes, hogy az országgyűlés 1949. augusztus 18-án fogadta el a Magyar Népköztársaság alkotmányát, ami lényegében az 1936-os szovjet alkotmány „másolata” volt. Az alkotmány rögzítette, hogy a népköztársaság „a munkások és dolgozó parasztok állama”, és ennek megfelelően „minden hatalom a dolgozó népé”. Valójában azonban itt már arról volt szó, hogy a többpártrendszer felszámolása után a politikai színpadon egyedül az MDP maradt, a tényleges hatalmat pedig Rákosi Mátyás és szűkebb köre (Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, korábbi és egyben akkori „szövetségeseik”), valamint az Államvédelmi Hatóság és kiszolgálóik jelentették, illetőleg képviselték. Az elkövetkező években ezek a személyek és intézmények döntöttek – teljhatalommal és minden ellenőrzés nélkül – az ország és népe sorsát érintő valamennyi politikai, gazdasági, katonai, kulturális és egyéb kérdésben.

2. Képek





1. Köztársaságok MagyarországonRIPP Zoltán

Köztársaságok Magyarországon

Századunk történelme Magyarország államformájának gyakori megváltozását hozta: „rendes” és király nélküli királyságok, nép-, tanács- és jelző nélküli köztársaságok váltogatták egymást, mintegy kísérőiként a történelmi fordulópontoknak. Az államformáknak ez a változatossága joggal veti fel a kérdést: hányadik köztársaság korát is éljük napjainkban? A kérdés annál is inkább jogos, mert a sajtóban fel-felbukkan a „negyedik köztársaság” vagy a „harmadik Magyar Köztársaság” kitétel, tükrözve az e téren megmutatkozó zavart. Jelen államformánk a harmadik demokratikus köztársaság, ám Magyar Köztársaság néven csupán a második. A történelemtanítás hibájába esnénk, ha hagynánk, hogy bármilyen politikai ízléstől befolyásolt szelektív történelmi emlékezet „kiselejtezzen” a sorból bizonyos „nemszeretem” köztársaságokat. A leghelyesebben akkor járunk el, ha szigorúan a tényekhez ragaszkodva végigtekintünk – legalább futólag – „köztársasággyanús” államformáinkon, és számba vesszük létrejöttük körülményeit, valamint legfőbb sajátosságaikat.

A félbemaradt köztársaság

Elsőként az 1849-es „majdnem-köztársasággal” kell foglalkoznunk. Az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat nyomán kialakult viszonyok a létrejött államforma megítélését nem teszik könnyűvé. Sajátos köztes állapot teremtődött, amelyben az immár önállónak és függetlennek deklarált magyar állam közjogilag nem, ám de facto köztársaságként működött.

A Habsburg-ház trónfosztása és a Függetlenségi Nyilatkozat teljes joggal kötődik Kossuth nevéhez. Április 12–13-án kiderült, hogy mind a Honvédelmi Bizottmány, mind az Országgyűlés képviselőinek többsége elveti a trónfosztás gondolatát, ezért Kossuth a nép, pontosabban Debrecen polgárainak segítségére szorult célja elérésében. A debreceni nagytemplomban ülésező Országgyűlés – az épületet megtöltő ujjongó sokaság hatására – egyhangúlag kimondta a trónfosztást, Magyarországot szabad, önálló és független állammá nyilvánította, s az államforma végleges szabályozásáig Kossuth személyében egy kormányzóelnökre bízta az államfői jogok gyakorlását.

A Függetlenségi Nyilatkozatot az ifjú Ferenc József császárnak az egész birodalomra oktrojált március 4-i olmützi alkotmánya indokolta. A tényleges ok azonban abban rejlett, hogy a kedvezőnek ítélt hadihelyzetre is támaszkodva Kossuth egyszer s mindenkorra el akarta vágni az utat a békepárt kiegyezési törekvései előtt, valamint azt remélte, hogy Magyarország helyzetét a függetlenség nemzetközi elismerése megszilárdítja majd.

A függetlenség eléréséhez igen, a köztársaság kikiáltásához nem volt elegendő a republikánus baloldal ereje, hiszen a független polgári köztársaságot követelő, április 5-én megalakult Radical Párt a képviselőknek csak mintegy harmadát vallhatta magáénak. Kossuth számára az államforma kérdésénél fontosabb volt a tényleges hatalom dolga. Kormányzóelnökként arra törekedett, hogy egy prezidentális kormányzati rendszert hozzon létre, amelyben az állam- és kormányfői jogkör egy kézben összpontosul, azonban ezzel a szándékával kudarcot vallott. A békepárti többség arra kényszerítette, hogy letegyen a kormányfői hatáskör megszerzéséről, és kinevezze Szemere Bertalant miniszterelnökké.

A létrejött ideiglenes kormányforma elveit és valóságos gyakorlatát tekintve is megfelelt egy polgári köztársaság viszonyainak, de a köztársaság párti baloldal nem tudta elérni, hogy a liberális nemesi szemléletű országgyűlési többség továbblépjen a trónfosztásnál a közjogi radikalizmus útján. A szabadságharc bukásáig tehát megmaradt a „lebegő” államforma.

1849 maradandó republikánus hagyományt teremtett a nemzeti jelképek terén: egészen a legutolsó időkig a polgári köztársaság legtermészetesebb szimbóluma volt hazánkban a korona nélküli barokk kiscímer, az ún. Kossuth-címer. Az 1918-as és az 1946-os demokratikus köztársaságok éppen olyan természetes módon tartották sajátjuknak, mint az 1956-os forradalom.

A polgári demokratikus Népköztársaság

Az első köztársaságot 1918. november 16-án kiáltotta ki az Országház épületében ülésező Nemzeti Tanács, az összegyűlt mintegy kétszáz ezres forradalmi tömeg ünneplésétől kísérve. Károlyi Mihály október 31-én még József főhercegtől vette át a király megbízását a kormányalakításra, s még aznap előtte tette le az esküt. A


forradalom azonban sokkal radikálisabb fordulatot követelt annál, mint semhogy a legalitáshoz, a jogfolytonossághoz ragaszkodhatott volna a kormány. Tömegek követelték a függetlenség és a köztársaság kikiáltását. Károlyi már november 1-jén kérte és megkapta a királytól esküje alóli felmentését, s a Nemzeti Tanács elnöke előtt tett új esküt. Az államforma kérdéséről ekkor kormányfőként úgy nyilatkozott, hogy a döntést alkotmányozó nemzetgyűlés elé kell utalni, melyet hat héten belül általános és titkos választójog alapján fognak megválasztani. A választások gyors lebonyolítása azonban sok nehézségbe ütközött az éppen széthulló Monarchia Magyarországán, melynek határai nagyon is kétségessé váltak.

November 9-én Németországban, 12-én pedig Ausztriában kikiáltották a köztársaságot. Az osztrák döntés mintegy válasz volt IV. Károly nyilatkozatára, amely szerint az uralkodó lemondott az államügyek viteléről, és előre elfogadta az ország döntését az államformáról. Nálunk a Nemzeti Tanács november 11-i ülésén határozott a köztársaság sürgős létrehozásáról, s ennek érdekében 16-ára összehívta a Nagy Nemzeti Tanácsot, mint az országgyűlést helyettesítő szervet. A király 13-án Eckartsauban immár Magyarország államformájára vonatkozóan adott ki az osztrákéhoz hasonló nyilatkozatot, de ennek már különösebb hatása nem volt az eseményekre.

A Nagy Nemzeti Tanácsban Hock János elnökletével elfogadott néphatározat kimondta, hogy Magyarország független és önálló népköztársaság, feloszlatta a képviselőházat és a főrendiházat, a Károlyi-kormányra ruházta át az állami főhatalmat, s egyúttal utasította a kormányt a legfontosabb demokratikus néptörvények megalkotására. A demokratikus választójogról, a sajtószabadságról, az egyesülési és gyülekezési jogról, az esküdtbíróságokról és a nép földhöz juttatásáról szóló törvények a polgári demokratikus jogállam alapjait voltak hivatva lefektetni.

A főhatalom birtokába került Károlyi-kormány az ideiglenes állapotban rendkívüli hatáskört kapott, az államfői jogkört is gyakorolhatta, míg a Nemzeti Tanács szerepe jelentéktelenné vált.

Károlyi javaslatára a köztársasági elnöki tisztet nem töltötték be. Ő – következetes demokrata lévén – szerette volna, ha erre csak az új nemzetgyűlés megválasztása után kerül sor. Az év végére azonban mind kül-, mind belpolitikailag válságossá vált az ország és a koalíciós kormány helyzete, nem volt tovább nélkülözhető a viszonylagos stabilitást jelképező államfő.

1919. január 19-én a Károlyi-kormány lemondott. A Nemzeti Tanács Károlyi Mihályt ideiglenes jelleggel köztársasági elnökké választotta. A közjogi válság megoldódott, de az újonnan kinevezett Berinkey-kormány csak két hónapig volt képes fennmaradni. Az újabb forradalmi fordulat új rendszert és ezzel együtt új államformát eredményezett.

A proletárdiktatúra államformája: a tanácsköztársaság

1919 március 21-én a Budapesti Munkástanács határozatával kikiáltották a tanácsköztársaságot.

A Berinkey-kormány lemondásához a végső lökést a nevezetes Vix-jegyzék adta ugyan meg, de a helyzet ettől eltekintve is kritikus volt. Március közepére az elégedetlenség, a súlyos helyzet országszerte ismét forradalmivá szította a hangulatot. Sok helyen a munkástanácsok gyakorolták a tényleges hatalmat, a kommunista párt egyre befolyásosabb lett, noha vezetői börtönben ültek. A szociáldemokrata párt balszárnya és centruma egyre inkább a kommunistákkal való megegyezésre és a hatalom átvételére törekedett.

Miután az abszurd területi követeléseket tartalmazó Vix-jegyzék a Berinkey-kormány lemondását eredményezte, Károlyi március 21-én kísérletet tett egy tiszta szociáldemokrata kormány kinevezésére Kunfi Zsigmond vezetésével. Úgy tervezte, hogy a Munkástanács esti ülésén maga fogja bejelenteni az új kormány kinevezését, de hiába várta, hogy meghívják az ülésre. Maga is telefonon értesült arról, hogy a polgári demokratikus köztársaságot felváltotta a proletárdiktatúra. Az államfő nem volt egészen tisztában azzal, hogy időközben milyen változások érlelődtek meg a politikai erőviszonyokban.

Március 21-én az MSZDP vezetőségi ülése döntött a KMP-vel való megegyezésről. A Budapesti Munkástanács esti ülésén lelkesen fogadták a két munkáspárt egységokmányát, és közfelkiáltással határozták el a hatalom átvételét, a proletárdiktatúra megteremtését. A két párt vezetősége közös ülésen állapodott meg az új kormány, a Forradalmi Kormányzótanács megalakulásában és programjában. Elnökéül Garbai Sándort választották.

Károlyi tudta és beleegyezése nélkül a Munkástanács ülésén felolvasták, majd másnap meg is jelentették lemondási nyilatkozatát, amely szerint átadja a hatalmat a proletariátusnak. Károlyi ismerte ugyan a fogalmazványt, melyet két munkatársa készített, de azt nem írta alá – igaz, nyilvánosan nem határolódott el tőle.


A tanácsköztársaság vezetőit amúgy nem különösebben izgatta Károlyi állásfoglalása, ők az új hatalom legitimációját a proletárforradalom igazságában fedezték fel, nem pedig közjogi finomságokban.

Április 2-án a Forradalmi Kormányzótanács XXVI. sz. rendeleteként kiadták a tanácsköztársaság ideiglenes alkotmányát, amely végleges alapokmányt a rendelet szerint a választások után összehívandó Tanácsok Országos Gyűlése volt hivatva megalkotni. Az ideiglenes alkotmány csak elvi nyilatkozatot tartalmazott, valamint a tanácsállam szervezetének felépítéséről és a tanácsválasztásokról szólt. A további sarkalatos kérdésekről a Forradalmi Kormányzótanács rendeletei intézkedtek. Április 6-a és 10-e között megrendezték a tanácsválasztásokat egy különös választójog alapján, amely a régi uralkodó osztály tagjait, a vagyonos tulajdonos rétegeket kizárta a választók köréből, s a szavazatok értékét tekintve aránytalan kedvezményt biztosított a munkásságnak a parasztság rovására. A legfőbb hatalmi szerv, a Tanácsok Országos Gyűlése június 14–23-ig tartó ülésén elfogadta a „végleges” alkotmányt, amely Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság névvel jelölte az új államformát. Ez a név világosan kifejezte az illuzórikus világforradalmi várakozást. Az új berendezkedés csöppet sem hasonlított a parlamentáris demokráciához, inkább csak a demokratikus centralizmus szervezeti elvének alkalmazási kísérlete volt.

Augusztus 1-jén véget ért a tanácsköztársaság rövid korszaka, s hamarosan kiderült: bukása egyben a polgári demokratikus forradalom vívmányainak is véget vetett, beleértve a köztársasági államformát. Az ellenforradalom politikai erői egyetértettek a királyság helyreállításában, csak éppen közjogi vita támadt a legitimisták és a szabad királyválasztók között. Átmeneti kompromisszumuk eredményeként fogadta el a nemzetgyűlés az 1920. évi I. törvénycikket, mely ideiglenesen rendezte az állami főhatalom és az alkotmányosság kérdését. Ennek nyomán március 1-jén Horthy Miklóst kormányzóvá választották. Két sikertelen királypuccs után 1921. november 6-án a nemzetgyűlés kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, s ettől kezdve zavartalanul létezhetett a király nélküli királyság államformája.

Magyar Köztársaság, 1946

1946. január 31-én, az 1946: I. tc. kihirdetésével, majd másnap a köztársasági elnök megválasztásával Magyarországon megszületett a második polgári demokratikus köztársaság. A felszabadult s egyúttal megszállás alá került országban az államforma rendszerét egyaránt indokolta a kül- és belpolitikai helyzet. 1945 decemberében a győztes hatalmak külügyminiszterei Moszkvában a békekonferencia összehívásáról döntöttek, s ahhoz, hogy Magyarország kedvezőbb benyomást keltsen a sorsáról döntők előtt, szükségesnek tűnt a demokratizálódásának félreérthetetlen tanújeleit adni. Ami a belpolitikai indokokat illeti: túl azon, hogy a megoldatlan közjogi–alkotmányossági állapot feszültségteremtő tényező volt, a baloldali és a republikánus politikai erők kedvezőnek ítélték az alkalmat arra, hogy dűlőre vigyék az államforma kérdését, mielőtt a legitimisták erőre kaphatnának.

A Szociáldemokrata Párt köztársasági törvényt kezdeményező fellépéséhez 1945 decemberében gyorsan csatlakoztak a kommunisták és a Nemzeti Parasztpárt, valamint a Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt. A legdöntőbb persze az abszolút parlamenti többséget birtokló kisgazdapárt állásfoglalása volt, mely gyűjtőpártként soraiban tudhatott királyságpárti képviselőket is, igaz, jelentéktelen kisebbségben. E kisebbség ellenére azonban a kisgazda képviselők jelentős része kezdetben a kérdés gyors napirendre tűzése ellen volt. Álláspontjukat az változtatta meg, hogy a belső vitákban a párt centrumához tartozó vezető politikusok elérték, a pártvezetés támogassa a köztársaság azonnali megteremtésének gondolatát. Ennek hatására a január 9–10-i képviselői értekezlet egyhangúlag a törvényjavaslat beterjesztése mellett döntött.

A politikailag gyengén szervezett királyságpárti erők a legnagyobb támogatást a katolikus egyháztól kapták. A konokul legitimista Mindszenty József vezetésével a püspöki kar az államformáról való döntés elhalasztása mellett foglalt állást. Szerintük az ország szuverenitásának visszanyerése után népszavazással kellene dönteni a kérdésről. Mindszenty és a klérus abban bízott, hogy a katolikus hívők fegyelmezetten követik az egyház útmutatásait. Ezért nemcsak a keresztény politikai csoportokat utasította a megfelelő állásfoglalásra, hanem a szentbeszédeket is felhasználta a királyság melletti agitációra.

A nemzetgyűlés 1946. január 30-án tűzte napirendjére a Magyarország államformájáról szóló törvényjavaslatot. Ezt megelőzően a koalíciós pártok kölcsönös engedmények révén megállapodtak a törvény elveiben, így azután nem okozott gondot annak elfogadtatása. A plenáris ülésen Slachta Margit volt az egyetlen, aki a királyság védelmében szót emelt.

Az egyeztetés során a legtöbb vita a köztársasági elnök hatásköre és személye körül zajlott. A pártoknak az adott erőviszonyok szerint eltértek az elképzelései. A munkáspártok gyenge, minimalizált hatáskörű köztársasági elnöki intézményt szerettek volna, míg a kisgazdák erős, önálló politikai hatalommal is rendelkező államfőt. A


kisgazdák szándéka mögött az rejlett, hogy mindenki tudta, ez a pozíció kijár nekik, mint legerősebb pártnak. Végül itt is szerencsés kompromisszumot kötöttek egy középutas megoldással, mely jól megfelelt az európai demokratikus normáknak.

Miután Károlyi Mihálynak, akinek neve ugyancsak felmerült, nem volt kellő támogatása, a köztársasági elnök személye körüli vita főleg a kisgazdapárton belül osztotta meg az erőket, mégpedig Nagy Ferenc és a munkáspártok támogatását is élvező Tildy Zoltán hívei között. A kisgazdapárt végül maga is Tildy mellett döntött, akit a nemzetgyűlés február 1-jén közfelkiáltással választott meg. Tildy 1948 augusztusáig töltötte be az elnöki tisztet, lemondásakor a Magyar Köztársaság már közel sem az volt, aminek 1946 elején indulni látszott.

A köztársaságról szóló törvény megszületése kétségkívül a demokrácia diadala volt. A törvény nem csupán az államformáról rendelkezett, hanem a demokratikus államrend alapjait is meghatározta. A törvény preambuluma tartalmazta azokat az alapvető emberi jogokat és szabadságokat, melyeket egy demokratikus jogállamnak természetes módon kell tiszteletben tartania, és a polgári parlamentarizmus elveinek megfelelő kormányzati rendszert hozott létre. Nem az alkotmányos jelentőségű köztársasági törvényen múlott, hogy a polgári demokratikus rendszer olyan rövid életűnek bizonyult.

A sztálini mintájú Népköztársaság

Az 1949. augusztus 20-án hatályba lépett alkotmány 1. §-a Magyarország államformáját népköztársaságként határozta meg, nevében is elhatárolva az új típusú államot a koalíciós időszak polgári köztársaságától. A népköztársasági alkotmány elfogadása rögzítette a hatalmi viszonyokban bekövetkezett változást, és kifejezte azt a tényt, hogy Magyarország – a kelet- közép-európai térség többi országaihoz hasonlóan – a szovjet mintájú totalitárius államszocialista berendezkedés megvalósításába fogott.

Az új alkotmány szükségességét először a Magyar Dolgozók Pártja 1948 nyarán elfogadott programnyilatkozata vetette fel, majd 1949 februárjában a Magyar Függetlenségi Népfront is fő célként jelölte meg nyilatkozatában az új népköztársasági alkotmány megteremtését. A májusi választások után azonnal hozzá is láttak a végrehajtáshoz. A minisztertanács május 27-én Rákosi Mátyás elnökletével bizottságot küldött ki az alkotmány előkészítésére. A bizottság által elkészített tervezetet a kormány augusztus 5-én elfogadta, és 10-én Rákosi sietve be is terjesztette az Országgyűlésnek. Az Országgyűlés plenáris ülése augusztus 17–18-án foglalkozott a törvényjavaslattal. Érdemi vitáról természetesen szó sem lehetett, Rákosi előadói beszéde után támogatólag felszólalt a Népfront és néhány tömegszervezet szónoka, majd a Ház egyhangúlag elfogadta az 1949: XX. törvényt, a népköztársasági alapokmányt.

Az alaptörvény a sztálini Szovjetunió alkotmányának típusterve alapján készült. Az állampolgári jogokkal és szabadságokkal, a társadalmi rendszerrel kapcsolatos részei deklaratívak, többségükben dogmatikus szólamokat tartalmaztak, garanciális elemek nélkül. Az alkotmány elvetette az államhatalom megosztásának elvét, ezzel lehetőséget adott a hatalom teljes koncentrálására. Papíron minden hatalom a népszuverenitást megtestesítő országgyűlés kezébe került, de túl azon, hogy a plurális demokrácia felszámolásával a parlament csak a pártállami vezetés szavazógépezeteként működött, az alkotmány még kikapcsolhatóvá is tette a legfelső néphatalmi szervet. A köztársasági elnöki funkció megszűnt, helyét kollektív államfői testület, az Elnöki Tanács foglalta el, amely jogot kapott törvényerejű rendeletek meghozására. Ezekben az esetekben az egyébként is szervilis országgyűlés szerepe az utólagos rábólintásra korlátozódott.

Az utolsó köztársasági elnök a Tildy Zoltánt felváltó Szakasits Árpád volt, aki nem sokáig tölthette be az utód-funkciót, az Elnöki Tanács elnökének tisztét, mert 1950 tavaszán letartóztatták. Utóda Rónai Sándor lett, akit 1952-től 1967-ig a volt kisgazdapárti Dobi István követett. Dobi után, a Kádár-korszak „tündöklése” és hanyatlása idején Losonczi Pál volt az államfő, majd rövid időre Németh Károly, és utolsóként, a rendszerváltás idején Straub F. Brunó kapta meg a tényleges hatalom nélküli posztot az Elnöki Tanács élén.

Az ötödik köztársaság

1989. október 23-án a déli harangszót követően Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök a Parlament épületének erkélyéről kikiáltotta a Magyar Köztársaságot, Magyarország új államrendjét. Az ünnepélyes aktus fontos állomása volt a békés, megegyezéses rendszerváltozás folyamatának, és mintegy a Kádár-rendszer szimbolikus lezárásaként, egybeesett az 1956-os forradalom kitörésének évfordulójával.

A köztársasági törvény parlamenti tárgyalását egyeztető tárgyalások sorozata előzte meg az MSZMP, az Ellenzéki Kerekasztal és a „harmadik oldalt” jelentő társadalmi szervezetek és mozgalmak között. 1989 májusában mind a hatalmat képviselő MSZMP vezetésében, mind az Ellenzéki Kerekasztalban tömörült pártok


és szervezetek körében, a tárgyalások céljának tekintették a pluralista demokráciába, a jogállamba való átmenet megteremtését.

Szeptember 18-án került sor a politikai egyeztető tárgyalásokat lezáró megállapodás aláírására. Ekkor azonban a Szabad Demokraták Szövetsége és a FIDESZ képviselői az ország nyilvánossága előtt váratlanul bejelentették, hogy nem írják alá a dokumentumot, mert az néhány pontban számukra elfogadhatatlan kompromisszumot tartalmaz. A szociáldemokraták csak azzal a megszorítással írták alá, hogy nem értenek egyet a köztársasági elnöknek a szabad parlamenti választások előtti megválasztásával. Az ellenzék részéről fenntartások nélkül írta alá a meg egyezést a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, a Független Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Magyar Demokrata Fórum és a Magyar Néppárt. A megállapodás érvénybe léphetett, mert az SZDSZ és a FIDESZ nem élt vétójogával.

Az aláírt megállapodás képezte azoknak a sarkalatos törvényeknek az alapját, amelyeket az Országgyűlés szeptember 26-án kezdődött ülése napirendjére tűzött. Közöttük volt az Alkotmány módosításáról szóló törvényjavaslat is, melyet az Országgyűlés október 17-én tárgyalt, majd fogadott el. Mindez azután történt, hogy az MSZMP október 6-án összeült kongresszusa kimondta az állampárt megszűnését, és gyökeresen új platform alapján megalakult a Magyar Szocialista Párt. A törvényhozásban furcsa helyzet alakult ki, hiszen az állampárt megszűnésével az ellenzék által amúgy is folytonosan illegitimnek minősített Országgyűlésben a Szocialista Párt nem rendelkezett formális többséggel. Érezhető volt bizonyos sértettség is a képviselők részéről, amiért lényegében kikapcsolták őket a sarkalatos törvények előkészítésének folyamatából. A Németh-kormány különösebb nehézség nélkül keresztülvitte az igencsak zilált törvényhozásban a békés rendszerváltozáshoz nélkülözhetetlen törvényeket. Az Alkotmány módosítása után a Minisztertanács október 18-i ülésén határozott a köztársaság kikiáltásának helyszínéről és időpontjáról.

Az Alkotmány módosítása az 1949-es alaptörvény közel 80%-át érintette, valójában teljesen új alkotmányos rendet teremtett Magyarországon. A bevezető rész kifejezésre juttatta, hogy a módosított Alkotmány a többpártrendszerű demokrácia, a polgári demokratikus jogállam, a szociális piacgazdaság kialakítását szolgáló békés átmenet biztosítására hivatott. Az általános rendelkezések élén deklarálja, hogy Magyarország államformája köztársaság. A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam, benne minden hatalom a népé, mely hatalmat a népszuverenitás választott képviselői útján és részben közvetlenül gyakorolja.

A módosított Alkotmány az 1946-os elveknek megfelelően visszaállította a köztársasági elnöki tisztséget. Az Országgyűlés által négy évre választandó államfő lett egyben a hadsereg főparancsnoka, jogot kapott arra, hogy a megszavazott törvényeket egy alkalommal megfontolásra visszaküldje az Országgyűlésnek újratárgyalásra, vagy az Alkotmánybírósághoz utalja a kihirdetés előtt. A háromoldalú tárgyalásokon született megállapodásnak azt a pontját, amely szerint a köztársasági elnököt első alkalommal közvetlenül a nép választotta volna meg, mégpedig a szabad parlamenti választások előtt, meghiúsította az SZDSZ által kezdeményezett népszavazás eredménye. Ennek megfelelően ideiglenesen az Országgyűlés elnöke, Szűrös Mátyás, majd a választások után rövid ideig Szabad György töltötte be az államfői tisztet, egészen addig, amíg a legnagyobb kormánypárt, az MDF, és a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ külön megállapodása alapján az országgyűlés megválasztotta Göncz Árpádot köztársasági elnökké.

2. Képek










1. A spanyol átmenetANDERLE Ádám

A spanyol átmenet

Hispánia történelmében a történetírás az intolerancia jelenlétét tartja általában az egyik vezérmotívumnak (zsidók, mórok kiűzése, inkvizíció, a 19. század több mint kétezer „forradalma”, a polgárháború, ETA-terror), ezért a Franco-diktatúrából a demokráciába történő átmenet nemcsak gyorsaságával és sikerességével, de nagy fokú toleranciájával is meglepte a világot. Európa keleti régiójában ezért is lett 1987/88-tól a spanyol átmenet tanulmányozás tárgya. Ezen túl persze azért is, mert a jelenség – „átmenet” – előjelbeli eltérésén túl valójában hasonló történelmi problémát jelentett: egy totalitárius, „pártállam” modellből egy pluralista demokráciába történő békés átalakulást.

A francóista „szindikalista” pártállam

A polgárháború leverése (1939) utáni irracionális és kegyetlen terrorból kibontakozó totalitárius állam a vezérelv (=caudillo) alapján szerveződött. Eredeti jellegzetességét azonban az adja, hogy az állami, a pártszervek és a diktatúra által létrehozott „vertikális” iparági szakszervezetek szervesen összefonódtak egymással. A hatalom és a törvény forrása a Caudillo, Francisco Franco volt, Sztálin mellett a másik európai „generalisszimusz”. A tanácskozási joggal létrehozott „vatta parlament”, a cortes (1942) jól tükrözte ezt a hármasságot: 156 főt a caudillo nevezett ki, 74 személyt a falangista párt mozgalom, a Nemzeti Mozgalom Tanácsa, 150 főt pedig a falangista szakszervezetek kongresszusa delegált – miközben a Tanács és a kongresszus tagjait ugyancsak Franco nevezte ki. Később a cortesben megjelentek a „családok képviselői” is, ám ezeket is a francóista apparátus választotta ki. A cortes azonban csupán valamiféle „alsóház” volt: a felsőkamarát a „Mozgalom” 168 fős tanácsa alkotta. A Franco által vezetett kormányban jelen volt a Mozgalom és a szakszervezetek főtitkára, mindkettő miniszteri rangban. Ez a logika és struktúra az alsóbb hatalmi szinteken is hasonlóképpen működött.

A kormányok persze a diktatúrát elfogadó más konzervatív árnyalatokat is magukban foglalták: a katonák mellett az „alfonzista monarchistákat”, a „tradicionalistákat”, a Katolikus Akció képviselőit, független szakértőket. Ám egyre nagyobb befolyásra tett szert a katolikus egyház új, elitista szervezete, az Opus Dei is.

Az „egy állam, egy vezér, egy nyelv” jelszavával betiltották a spanyolországi kis nemzetek (baszk, katalán, gallego) nyelvének használatát, iskoláikat. A „Mozgalmon” kívül nem működhettek politikai pártok. A represszió alatt több százezer köztársasági érzelmű spanyol kényszerült emigrációba – köztük az alkotó értelmiség túlnyomó része.

E mosolytalan Hispánia nemzetközileg elszigetelődött, s ezért is kényszerült a kormány az autarchia (önellátás) gazdaságpolitikájára, amely persze jól megfelelt a rendszer filozófiájának is. Az állam közvetlenül, „tervszerűen” avatkozott be a gazdaság ügyeibe, miközben magára vállalta a 19. században megtört ipari forradalom extenzív eszközökkel történő befejezését, a belső felhalmozás nagyiparba történő átszivattyúzását, megcélozva egy erős spanyolországi fináncoligarchia meg teremtését.

A társadalom kemény ellenőrzése a teljes szindikalizációt jelentő szakszervezeteken keresztül valósult meg, ám ez egy kiterjedt társadalompolitikával párosult. A spanyol munkásrétegek a szociális biztonságot kapták szabadságuk fejében.

E rendszer eróziója 1953-tól kezdődött, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy elérte növekedésének, zavartalan működésének határait: a presztízsberuházások (pl. hatalmas vízierőművek), a korrupció, a feketepiac kialakulása, a vágtató infláció, a növekvő államadósságok utaltak erre. A spanyol kapitalista gazdaság egyre nehezebben viselte el a szabad működését gátló szabályozórendszert.

Az Opus Dei modernizációs kísérlete

A francóista modell zsákutcás jellegét a Spanyol Opus Dei technokratái ismerték fel legelőbb, s ők vállalták fel a rendszer átépítését. Ehhez filozófiájuk és alapértékeik igen jól megfeleltek. Az 1928-ban létrejött spanyol alapú, de nemzetközi katolikus egyházi szervezet („Isten Műve és Szent Kereszt Papi Társaság”) Spanyolországot valamiféle kísérleti terepként kezelte. A vállalkozás szabadsága, a bürokratikus hatékonyság és a politikai autokratizmus értékei mellett elkötelezett rend az újrakrisztianizálás stratégiai céljához vezető utat


kereste Spanyolországban, s kiemelkedő szerepre tett szert 1957–1975 között – egyfelől egy technokrata értelmiség kinevelésében, másfelől a gazdaság és gazdaságpolitika modernizálásában, felismerve az Európához való felzárkózás és az USA-hoz való kapcsolódás szükségességét.

Az Opus Dei-hez tartozó miniszterek száma az ötödik Franco-kormányban (1957–1960) kettő volt, 1973–74-ben viszont már kilencre emelkedett. Franco elfogadta szerepvállalásukat, s együttműködésükért cserében a felsőoktatásban, a tudományban és a sajtó területén nagy befolyást engedett a Rendnek, melynek céljai a kormányban a következők voltak:

– intenzív, nyitott külkapcsolatok, importliberalizálás, a külföldi tőkebefektetés ösztönzése;

– megszüntetni a gazdaságban az állami beavatkozást, szűkíteni az árak állami szabályozását;

– csökkenteni az államadósságot, az autarchiából való kimozdulás okozta áremelkedések enyhítése;

– beilleszkedni a nemzetközi gazdasági rendbe, kapcsolódni az Európai Közös Piachoz.

A gazdaságpolitikában ez az Opus Dei által irányított modernizáció sikeres volt, mert Spanyolországot egy új, dinamikus fejlődési pályára vitte át, még akkor is, ha ez az átállás „rendetlen” és „rángatózó” jellegű volt. Eredményeképpen nemcsak a gazdaság, de a társadalom is átalakult és modernizálódott. A városiasodás, az ipari termelés dominanciája, az exportszerkezet modernizálódása, az úthálózat korszerűsödése, a mezőgazdaság diverzifikálódása, a turizmus fellendülése a legfontosabb eredmények. Még az árnyoldalakkal – a milliós munkaerő-kivándorlás Európa fejlett országaiba, bűnözés, szmog, nyomornegyedek – együtt is sikeres két évtized volt ez.

Ennek nyomán új Spanyolország született az 1970-es évekre, mely azonban nem az Opus Dei elvárásai szerint formálódott. A rádió, tv, autó, telefon elterjedésével új szokások, mentalitások, új orientációk születtek Hispániában. A vallásos hit, az autokratikus családmodell, a merev tradicionális szokások fellazultak, a liberalizmus, a tolerancia értékei terjedtek el. A társadalom szekularizálódott, s radikálisan átalakult. Az uralkodó oligarchián belül a földbirtokos arisztokrácia dominanciáját a modern fináncoligarchia váltotta fel. A falangista bázist jelentő úri középosztály elolvadt, modern technokrata „felső középosztály” foglalta el helyét. A városi munkásosztály lett a dolgozó osztályok döntő rétege.

Spanyolország egy modern ipari társadalom képét kezdte felvenni az 1970-es években. Ám e finomodó szerkezetű és érzékennyé váló társadalom és gazdaság egyre nehezebben viselte a rátelepedő régi, hitelét vesztett értékeket közvetítő, tagolatlan, immár anakronisztikussá vált politikai felépítményt és államhatalmat.

A politikai válság kialakulása és az „átmenet” ebből az ellentmondásból táplálkozott. E kormányzati reform filozófiának az volt ugyanis a jellegzetessége, hogy míg a gazdaságban teljes fordulatot igényelt és ért el, a politikai szférában nem tartotta szükségesnek az átalakulást – javaslatai és lépései a „fazonigazítás” keretében maradtak. Ez a magyarázata annak, hogy e periódust (1956/58–1969) a spanyol jelenkortörténet-írás az „alkotmányos kozmetika” évtizedének nevezi.

Puha diktatúra

A francóista fazonigazítás első lépéseként törvényt fogadtak el a Nemzeti Mozgalom Alapelveiről (1958), mely a mozgalom fasiszta elemeit (megőrizve) kívánta eltakarni, felvázolva egy „képviseleti, szociális, katolikus, tradicionális monarchia” jövőképét. A caudillo 1969-ben (Bourbon) János Károly trónörökössé való kinevezése mellett foglalt állást. 1967-ben megszületett az „organikus demokrácia” fogalma is, amely a pluralizmust a „Mozgalom” keretében igyekezett megvalósítani – illetve korlátozni. Törvény született a vallásosságról, a sajtóban a „cenzúra” helyett „irányításról” kezdtek beszélni, az „együttműködő szakszervezetek” formula pedig a szakszervezeti önállóság illúzióját keltette.

Az új sajtótörvény után (1966) megjelenhettek katalán, baszk és gallego nyelvű újságok. Engedélyezték a gazdasági sztrájkokat is. Ám az új társulási törvény továbbra sem engedélyezte a politikai pártok működését.

A fazonigazítás évtizede a falangista mozgalom mély megosztottságával járt együtt. A reformok hívei a „nyitást” sürgették („aperturistas”), de erős volt a mozdulni nem akaró dogmatikusok („inmobilistas”) ereje is: ennek kemény magját a bunker csoportja alkotta (a politikai zsargon Hitler bunkerben eltöltött utolsó hónapjaira utalt ezzel). Ez utóbbiak létrehozták új politikai szervezeteiket: legelőször a Blas Pinar vezette szélsőjobboldali Új Erő (1967) jelent meg a színen.


1967–70 körül úgy látszott, hogy a nyitás, a demokráciába való átmenetet óhajtók a Mozgalomban kisebbségben maradtak, a „mozdulatlanok” kerültek előtérbe. Ez az oka, hogy 1973-tól az Opus Dei is visszavonult a kormányból. A demokratikus átmenet ügyeit az illegalitás korlátait áttörő (döntően baloldali) politikai ellenzék vette át.

A békés átmenet: politikai tabuk

Az 1969 után mozgásba lendült társadalmat a rendszer szigorúan körülbástyázott játéktéren kívánta tartani, miközben a „Franco nélküli francóizmus” – tehát átmentés – stratégiája is körvonalazódott, melynek kulcsfigurája és főszereplője Juan Carlos trónörökös kellett volna hogy legyen.

Az 1969–75 közötti évek fő politikai jellegzetességei ennek megfelelően a következők voltak: a francóista „Mozgalom” és „vertikális” szakszervezeteinek gyors bomlása következett be, az alternatív és ellenzéki szakszervezetek tömegmozgalommá váltak. A kommunisták szervezte Munkásbizottságok mellett újjászerveződött a szocialista UGT, valamint néhány kisebb (ellenzéki) katolikus munkásszervezet is.

A falangista ultrák az Új Erő mellett jobboldali terrorszervezeteket alakítottak: Krisztus Király és a Nemzeti Szocialista Spanyol Párt szervezeteit. A reformista falangisták viszont Adolfo Suarez vezetésével a Népi Szövetségben tömörültek.

A politikai átmenet dinamikus erői azonban az illegalitást áttörő baloldali pártok – a szocialisták és a kommunisták, valamint a kis nemzetek pártjai – voltak. Új pártok tucatjai születtek, köztük kereszténydemokrata, liberális monarchista és demokratikus köztársasági pártok is – miközben az ellenzék akcióegysége is előrehaladt. 1974-ben Párizsban Demokratikus Junta alakult a kommunisták kezdeményezésére, mely a Megbékélés Kiáltványával fordult az ország népéhez. A szocialistákkal a középpontban viszont egy koalíciós Demokratikus Kongresszus született, mely a demokratikus átmenet Platformjával lépett a nyilvánosság elé. A két blokk („Junta” és „Plataforma”) között 1975 szeptemberében született meg az együttműködés, mely akkor már a régi renddel való „szakítás” stratégiáját hirdette meg. Harci eszközként ekkor jelentek meg a diákmozgalmak, a munkássztrájkok, a nemzetiségi megmozdulások, amelyeket az 1973-as olajválság okozta sokk is erősített. A (baloldali–köztársasági) ellenzék ekkor úgy látta: a diktatúra egy egész országra kiterjedő általános sztrájkmozgalommal megdönthető.

A diktatúra viszont a növekvő politikai nyomásra erőszakkal válaszolt – s ezért az 1973–1975 közötti időszak az erőszak kölcsönös eszkalációja is volt: halálos ítéletek sorozata az egyik, gerillaakciók a másik oldalon, jelezték, Spanyolország egy második polgárháború felé sodródik. A kritikus pillanatok egyike a Carrero Blanco tábornok–miniszterelnök elleni sikeres terrorakció volt 1973 decemberében, amikor a kormány elnökének autóját egy ETA-kommandó levegőbe röpítette.

A sokféle ellentéttől szabdalt falangista Mozgalom ekkor görcsösen egységbe rándult. A „nyitással” való kacérkodás megszűnt, az Arias Navarro-kormány az óvatos liberális gesztusokat a legdurvább represszióval kombinálta. 1974–1975 tehát robbanásveszélyes időszak volt, melyet Franco betegsége is motivált, megjelenítve a bizonytalanság mellett a várakozás elemét is.

A caudillo halála (1975. november 20.) nyitva hagyta a kérdést az átmenetről és annak társadalmi áráról. S ebben a helyzetben lett nagy jelentősége a politikai erőket képviselő pártvezérek bölcsességének és toleranciájának – mindkét oldalon. Kulcskérdés volt az is, hogy a Franco személyes szimpátiájából királlyá lett Juan Carlos vajon az átalakulás avagy a visszarendeződés tengelye lesz-e?

A történelmi traumák és a drámai események mindegyik politikai erőt álláspontjának átalakítására sarkallták. Világossá lett ugyanis: a baloldali ellenzék számára a „szakításos” átmenetnek túlságosan nagy lenne a társadalmi ára (polgárháború); a Mozgalom vezetői pedig felismerték: az átalakulás megakadályozása csak vérrel lenne lehetséges. Ezek a megfontolások alakították ki 1975-ben a megegyezés politikáját, amelynek során a felek megállapodtak: a vitákat a politikai ellenfél elpusztításának korábbi gyakorlatával szakítva konszenzussal és népi szavazással döntik el.

Ennek az informális megállapodásnak a lényegét bizonyos tabuk kialakítása alkotta – ami persze azt is jelentette, hogy mindegyik politikai erő lemondott saját korábbi sarkalatos eszméinek megvalósításáról.

A kommunista–szocialista és nemzeti baloldal elfogadta, hogy „tabuként” kezeli:

– a „kapitalizmus” formációját, és nem kérdőjelezi meg annak létezését;


– feladva évszázados köztársasági eszményeit, elfogadja a monarchiát;

– nem veti fel a latifundium megszüntetésének kérdését;

– elfogadja Spanyolország egységét (ez a nemzeti mozgalmak részéről volt nagy gesztus);

– elfogadja a francóista fegyveres erőket (beleértve az állambiztonságiakat is), kritikája kikerüli őket; s nem szorgalmaz számonkérést a régi rendszer prominens vezetői ellen;

– kizárólag békés eszközöket használ a hatalom megragadásáért vívott küzdelemben.

A falangista kormányzó és az uralkodó körök is jelentős engedményeket tettek.

Eszerint:

– bármi is legyen az elkövetkező választások eredménye, elfogadják azt;

– elfogadják a pluralizmus, a politikai demokrácia és a nemzeti autonómia eszméjét.

E „tabuk” mint jelzőkarók tűzték ki egy – igen széles – politikai játéktér határait: ez kielégítette a régi rend híveit, de lehetővé tette a demokratikus átalakulást. Aki ezt nem fogadta el – mint a baszk ETA, amely a szocialista baszk köztársaság jelszavát tartotta fenn –‚ a politikai színpadon kívülre került. A spanyol társadalom többsége megegyezést és nem leszámolást akart.

A fiatal uralkodó az átmenet „vezénylését” a falangista Mozgalom főtitkárára, Adolfo Suarezre bízta, amikor kormányelnöki megbízást adott neki. Suarez, mint a „pártállam” utolsó kormányfő-főtitkára, első lépésként – a reformfalangisták támogatásával – kiharcolta, hogy a „Mozgalom” Nemzeti Tanácsa elfogadja a demokratikus átmenet programját. Ezt a politológusok a „kollektív harakiri” fogalmával illetik; mindenesetre az uralkodó párt központi bizottsága magától lemondott a hatalmi monopóliumról – s ezzel megnyílt az út a demokratikus átalakulás, a politikai rendszerváltás előtt.

A demokrácia másfél évtizede (1977–1992)

Első szakaszát a viharos politikai pártszerveződés és az első demokratikus választások (1977) jelentették, melyet a Suarez vezette, 20 pártból álló jobbközép blokk győzelme és a demokrácia intézményeinek kiépítése zárt le (1980). Az utolsó francóista párt főtitkára lett a demokratikus Spanyolország első legitim miniszterelnökéből. Hispánia így honorálta Suarez hozzájárulását a békés átalakuláshoz. Ebben az első korszakban a legfontosabb elem az új, demokratikus alkotmány elfogadása és az államszervezet átalakítása volt. Ennek talán legtávlatosabb mozzanata az autonómia-törvény, amely évszázados harc után nemcsak Hispánia kis nemzeteinek (baszkok, katalánok, gallegók), de a „történelmi régióknak” is (Andalúzia, Asturias, Leon-Castilla, Valencia stb.) autonóm kormányt adott. Megadva a kis nemzeteknek a saját nyelvhasználatot és belső ügyekben az önrendelkezés elemeit is, Spanyolországot némiképpen föderális elvek alapján szervezte át. Az átmenet politikai erői vállalták a „megalkuvásokat” is: a hadsereg, rendőrség, állambiztonság, bíróságok, ügyészség szervezete és állománya érintetlen maradt.

Hispániában a politikai sportszerűség korábban nem ismert magatartása kényszerként jelent meg a politikában – döntően az 1936–39-es polgárháborús trauma tanulságaként.

Ezzel kapcsolatosan érdemes megjegyezni azt is: közös megegyezéssel a múlt is a tabuk közé került 1975–77-től, felismervén, hogy a múltorientált jövőépítés lehetetlen, csupán újabb polgárháborús helyzetet alakítana ki. Ez az oka, hogy egyetlen párt sem használ – máig nem! – érveiben történelmi argumentációt.

A lehetséges Spanyol és kelet-európai átmenetek mélyén azonban – a politikai felépítmények és folyamatok közötti hasonlóságokon túl – látnunk kell az alapvető, lényegi különbségeket. Abból a tényből, hogy a spanyol esetben egy kapitalizmuson belüli modellváltásról volt/van szó, fontos és messzeható következmények származnak. Témánk szempontjából most ez érdemel figyelmet.

Tanulságok

Spanyolországban létezett egy rendkívül erős (baszk–katalán–spanyol) arisztokrácia és fináncoligarchia, amely az átalakulásnak gazdasági-társadalmi tengelyéül szolgált, s ugyanakkor politikai lengéscsillapító szerepe is rendkívül jelentős volt. Ez a hatalmas tőkeerő egyetlen választási kampány során sem finanszírozott semmilyen


olyan szélsőséges politikai erőt, mely veszélyeztette volna az európai közösséghez való kapcsolódást és Spanyolország felzárkózását a fejlett tőkés centrumhoz. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a spanyol uralkodó oligarchia érdekei a félsziget történetében talán először estek teljesen egybe az egész társadalom összérdekeivel, felemelkedésének ambíciójával. Ennek a gazdasági elitnek a dinamizmusa, normái és teljesítményorientáltsága határozta meg az új politikai elitek iránti elvárásokat is, folyamatosan kisöpörve a politikai színpadról azokat a középszerűeket vagy tehetségteleneket, akiknek teljesítménye és színvonala nem garantálja (vagy lassítaná) Spanyolországnak a fejlett tőkés centrumba történő integrálódását. Ezzel magyarázható talán, hogy míg a pártok egymás közötti kapcsolatát a politikai sportszerűség jellemzi, a pártokon belül olykor igen heves és hangos formában tovább zajlik a politikai vezetők kiválasztódásának folyamata, amit a spanyol közvélemény és sajtó nem túl nagy érdeklődéssel kezel.

Úgy tűnik, a „spanyol csoda” sikerült: Hispánia Európa periférikus zónájából egy negyed évszázad alatt a fejlett centrum részévé vált. Összegezve azt mondhatnánk tehát: az intolerancia korszakai az elmaradottságot szülték, a tolerancia évtizedei viszont a hispán energiákat a felzárkózás számára mozgósították.

2. Képek



1. ÖröknaptárSZAKÁLY Ferenc

Öröknaptár

A 7–8. század fordulóján élt angol bencés, Beda Venerabilis jótanács- és előrejelzés-gyűjteménye annyira helytállónak bizonyult, hogy a 17. századi nagy erdélyi tudós és pedagógus, Apáczai Csere János még 1653-ban is érdemesnek vélte felvenni magyar nyelvű Magyar enciklopaediájába. (Némileg modernizált helyesírással közöljük.)

Az év során a História olvasói minden számban megtalálják az adott hónapokhoz kapcsolódó előrejelzést. A megfelelő hónapokhoz az illusztrációkat a 19. század közepétől kiteljesedő népszerű kalendáriumirodalom egyik darabjából (Budai kalendárium a Mezeigazda használatául, 1856) közöljük. (A szerk.)

Szeptember (András [helyesen: Mihály] hava)

1. Ha az Egyed napján [szeptember 1.] tisztaság leénd [értsd: tiszta az ég], az egész holnapba is tiszta idő lesz és sok bor; akkor nősznek a szarvasok, ha penig nem, később tél leszen [értsd: a tél későn kezdődik].

2. A darvak elmenvén, az ő kiáltásokkal a telet elközelíteni jelentik.

3. Ennek közepiben a holdfogytára és az ő fenn nem létekor levágott fák sokáig megmaradnak.

4. A madarászás most leghasznosabb, de úgy, ha a nyár igen esős nem volt.

5. Ha Mihály napja [szeptember 29.] után a cseregolyóbist felbontod s férgecskét találsz bennek, bőséget, ha legyeket, háborúságot, ha peniglen pókot, döghalált jegyez.

6. Ebben ültesd más helyre a gyümölcsfákat, csakhogy holdfogytára.

7. Mihály napja tájba jó a téli vetéseket elvetni.

8. Csinálj mustot, ecetet az almából és a körtövélyekből, de se almát, se körtövélyt ne szedj a holdnak tizenhatodik napja előtt, ezt is penig délután és tiszta időben.

9. A kerteket ganézd meg, de nem azért holdfogytán.

10. Ekkor bővebben ihatol, orvossággal éhetsz, eret vágathatsz, fürödhetel, testedet köpölyöztetheted; a gyümölcsök, vadhúsok, madarak, bor és a Venus is nem árt immár, csakhogy felettébb ne légyen.

Október (Mindszent hava)

1. Most csináld meg boraidat füvekkel.

2. Szedj szőlőt, de száraz időn; a mustot penig akkor nyomd, mikor a hold a föld alatt vagyon.

3. Az élő fákat is ültesd más helyre és nyesd meg.

4. Most öljed a juhot és a barmot télre.

5. Ha mikor a juhok estve nehezen hajtathatnak haza, havat jelentenek.

6. Mikor a fák levelei későn hullnak el, erősebb tél lészen.

7. Ha az erdőkön sok a makk, sok hó lészen, ha penig a hó sok, bőven lesz az aratás is.

8. A vadászok abból jövendőlnek a tél felől, amennyi nap vagyon az első hóeséstől fogva újholdig.

9. Simon és Juda napja [október 28.] napján kezdetik el a tél.

10. A kosokat bocsásd ebbe a hóban a juhokhoz.


11. Ekkor csépelj és vadássz.

12. Vágass eret, förödj és orvosságot is végy, élj gyümölccsel, tyúkhússal sat., de azért mustot ne igyál.

2. Képek


1. Lövey Félix leveleNYÍLT TÉR

LÖVEY Félix

Tisztelt Szerkesztőség!

Rudolf trónörökös halála után felesége, Stefánia, a belga király leánya, gr. Lónyay Elemérhez ment feleségül, akit Ferenc József király hercegi rangra emelt. 1945-ben, miután a szovjet csapatok elfoglalták országunkat, a hercegi pár Oroszvárról Pannonhalmára költözött. Ott haltak meg, és ott vannak eltemetve az altemplomban.

Az 1992. november 29-i „A Hét” műsorban Gyulay Zoltán főszerkesztő úr fél mondatban megismételte a MTV-ben már többször elhangzott állítást, hogy Rákosi Mátyás adott a Cseh–Szlovák Köztársaságnak a II. világháború után három falut. Nem akarom és nem is tudom ezt az állítást cáfolni, csak javasolni tudom, hogy a történelmi igazság kiderítése céljából alaposan meg kellene ezt a kérdést vizsgálni. Idős rendtársaimtól hallottam a következő értesülést, akik ezt Stefániától hallották: a trianoni békeszerződésben a jelenlegi (II. világháború utáni) határokat állapították meg, és amikor Stefánia erről tudomást szerzett, táviratban kérte, hogy ő Magyarországon szeretne élni, ezért módosították akkor a határt úgy, hogy Oroszvár és a másik két falu Magyarországhoz tartozzék. A II. világháború után, mivel a békeszerződés idején már a hercegi házaspár nem élt, és különben is megváltozott a társadalmi helyzet, az eredetileg szándékolt határt húzták meg.

Ez a történet csak hallomásból ismert. Történészek ki tudnák kutatni, ha felhívnák rá a figyelmüket. Arra nem emlékszem, hogy Stefánia a táviratot kinek küldte, apjának a belga királynak (tudomásom szerint az apja a második házassága alkalmával kitagadta) vagy pedig magához a békekonferenciához.

Gondolom, hogy nem lenne hiábavaló ennek a kérdésnek pontos tisztázása. Nem azért, mintha Rákosi Mátyás bűnlajstroma ezzel a ténnyel csökkenne, hanem talán a szomszédunkkal kapcsolatban egy kis tüske a lelkünkből eltűnne.

Tisztelettel

Lövey Félix

ny. bencés tanár, tihanyi segédlelkész

Szerkesztőségünk megkérte Szarka Lászlót, az MTA Történettudományi Intézet csoportvezetőjét az olvasónk által feltett kérdés megválaszolására. (A szerk.)

Lövey segédlelkész Úr levelének érdekes adaléka – akárcsak a pozsonyi csehszlovák hídfő második világháború utáni kibővítésének Rákosi nevéhez kapcsolása – alighanem egyformán a legendák világába tartozik, mégha az egyik pozitív, a másik pedig negatív előjelű is. A pozsonyi hídfő gondolata az első világháború után a csehszlovák–jugoszláv korridorral, illetve a tanácsköztársaság katonai sikerei nyomán támadt prágai katonai aggodalmakkal függtek össze. A pótlólagos Duna-jobbparti csehszlovák követeléseket a békekonferencia határmegállapító bizottsági ülésein a pozsonyligetfalui hídfő kivételével sorra elutasították.

A második világháború után Pozsony városfejlesztési szempontjait, ill. stratégiai és közlekedési igényeket figyelembe véve jutalmazták meg a győztes Csehszlovákiát az igényelt öt magyarországi falu helyett hárommal: Oroszvárral, Dunacsúnnyal és Horvátjárfaluval.

A békekonferenciához érkező magyarországi magánbeadványokat aligha vették komolyabban, mint a hivatalosan benyújtott 19 magyar észrevételt, amelyekről pedig köztudomású, hogy semmilyen engedményt sem sikerült általuk elérni.

Szarka László

2. Képek




1. Jogalkalmazás és alkalmazott történettudomány. Jány Gusztáv és a világháborús tábornokok perújrafelvételéhezSIPOS Péter – VARGYAI Gyula

Jogalkalmazás és alkalmazott történettudomány

Szerkesztőségünkhöz több levél érkezett a II. világháborúban vezető szerepet játszó tábornokok perújrafelvétele ügyében. A m. kir. honvédség négy egykori tábornokának (Werth Henrik, Szombathelyi Ferenc, Vörös János, Jány Gusztáv) rehabilitációja egyrészt családtagjaik, másrészt egykori beosztott bajtársaik kérésére merült fel. Az ilyen ügyeket intéző HM Rehabilitációs Bizottság 1993. február 26-án szakértői megbeszélést tartott a Hadtörténeti Intézetben. A történészi szakvéleményt foglalja össze alábbi cikkünk. (A szerk.)

Még 1993 késő telén fordult a Honvédelmi Minisztérium Rehabilitációs Bizottsága a Hadtörténeti Intézethez: „... különböző társadalmi szervek szorgalmazzák a II. világháborúban vezető szerepet betöltött, majd elítélt volt tábornokok rehabilitációját... Werth Henrik, Szombathelyi Ferenc, Vörös János, Jány Gusztáv volt vezérezredesek rehabilitációját egy történészi feltáró munka kell hogy megelőzze...”

A kérdéskörben eszmét cserélt történész szakemberek között a jogi vetületekben a konszenzus azonnal megszületett. A közös vélemény: a négy tábornok ellen 1945 után lefolytatott perek mindegyikében megalapozatlan ítéletet hoztak, a bizonyítás mindhárom szakaszában – nyomozói, ügyészi, bírói – nemcsak a büntető eljárásjog garanciális rendszerét sértették, de a felsorakoztatott bizonyítékokkal, ezek értékelésével és így az indoklásokkal a vád főbb pontjait nem hozták összhangba az ítéletekkel.

Példaként említhető, hogy a Jány-perben vádként fogalmazódott meg: a vádlott nem tett meg minden tőle telhetőt, elvárhatót az ország hadba sodródása ellen. (Jány 1941-ben hadseregparancsnok volt, ő maga a Kárpát-csoporttal, illetve a gyorshadtesttel nem került a frontra ebben az évben. Katonailag akár egy altiszt is cáfolhatta volna a vád, illetve az ítélet állítását.)

Mindez a három másik perben is föllelhető.

Werthtel szemben – távollétében, mert 1945 februárjában a szovjet hatóságok elhurcolták – elsőfokon a budapesti népbíróság 1948-ban hirdetett ítéletet: háborús bűnösként halálra ítélte.

Vörös Jánost folytatólagosan elkövetett hűtlenség vádjával a budapesti katonai törvényszék 1950-ben ítélte életfogytig tartó fegyházra.

Szombathelyi pere alakult a legrendhagyóbb módon. Ellene, akit 1944 őszén a nyilasok letartóztattak. A magyar királyi honvédvezérkar 1941 augusztusa és 1944 áprilisa közötti főnökét a budapesti népbíróság 1946-ban „csak” 10 évi fegyházra ítélte, de ezt a NOT két hónappal később „megemelte” – életfogytiglanra változtatva az ítéletet. Ezt követően került sor kiadatására, perére – ha egyáltalán annak lehet nevezni – Jugoszláviában. Kivégzésére Újvidéken vagy a péterváradi erődben. Szombathelyi esetében a nemzetközi jog megsértése is lajstromozható: a „fogadó” országban súlyosabb ítéletet nem lehet hozni. (Matuska Szilvesztert pl. azért nem ítélték halálra Magyarországon a harmincas években, mert az őt kiadó Ausztriában akkor nem volt halálbüntetés.)

A történészek ítéletekről formálódó „ítélkezését” mindössze egy disszonáns hang zavarta meg, de ezt is a jogi kérdésekben való járatlanság motiválta. A két háború közötti magyar katonai elit monográfusa a magyar igazságszolgáltatás rendszerének egészét érintve javasolta: független jogászokból álló szakértői bizottság mondja ki – perük újbóli lefolytatása után –‚ mennyiben terheli őket a felelősség Magyarország második világháborús fokozottabb katonai részvételében, milyen bűnöket követtek el beosztásukban, mennyire lépték túl hatáskörüket.” A vélemény jogi abszurdum: a Legfelsőbb Bíróságnál is magasabb jogi fórumot feltételez, nincs tisztában a joghatóság fogalmával, szakítani kíván a nullum crimen sine lege elvével, hogy egyebeket ne említsünk.

Többséginek tekinthető véleményként – ez a történettudomány vitatott kérdéseinek eldöntésénél modell persze nem lehet – az fogalmazódott meg, hogy Werth és Vörös János esetében nem, Jánynál és Szombathelyinél


viszont elképzelhetőnek tűnhet a jogi rehabilitáción túl pl. elvett rangjuk visszaadása.

Ami Werthtet illeti: szerepe az ország hadba sodródásában akkor is kétségtelen, ha a döntést nem ő, hanem a kormányzó hozta a politikai és a katonai vezetés számára egyaránt deus ex machinát jelentő kassai bombázást követően. Forrásilag egyértelműen lehet bizonyítani, hogy Werth a vezérkar főnökeként 1941 tavaszán emlékiratokkal ostromolta az ország új miniszterelnökét. Egyik emlékiratának gondolatmenetében a kormányzó érveit is hasznosította. Leszögezte: „... gabonafelesleg elérhető távolságban csak Ukrajnában van... idejében meg kell szerezni akár erőszak árán is Ukrajna termését... amennyiben háborúra kerülne sor, úgy abban Finnország, Magyarország, valamint Románia részvétele is elkerülhetetlennek számít. Egy német–orosz háború kimenetele nem kétséges, mert a német győzelem ez esetben nem vitatható... Külpolitikánknak... a jövőben más célja nem lehet, mint a legbensőbb szövetségesi viszony kiépítése azzal a nagyhatalommal, amely a szovjet veszélyeztetést adott esetben ellensúlyozni képes, és amelynek érdekkörében a magyar biztonsági politika maradéktalanul beilleszthető, vagyis Németországgal... A biztonságunk érdekében tehát Németországgal garanciális és segélynyújtási politikai és katonai szövetségi szerződést kell kötnünk.” Egyértelműen megállapítható, hogy Werth kifejezetten szorgalmazta Magyarország önkéntes belépését a háborúba a németek oldalán. Míg a politikai vezetés német kérést várt, ezt a vezérkar főnöke meg akarta előlegezni. Werth szolgálati tisztével járó hatáskörét oly módon is túllépte, hogy a német politikához való alkalmazkodás érdekében követelte az ország belső rendszerének nemzetiszocialista átalakítását. „Ez, a tengelyhatalmak által diktált átalakítás Magyarországot egy jobb jövő érdekében alárendeli a nagy európai célnak, és le kell vonnia az ebből eredő következtetéseket. Ily módon nyilvánvaló, hogy át kell alakítania belpolitikai, társadalmi és szociális rendszerét és az új rezsimnek hozzá kell igazodnia az átalakított Európához – írta 1940. július 6-án kelt memorandumában.

Vörös János – minden forrás (így naplója) egyértelmű tanúbizonysága szerint – Veesenmayer követelésére került a vezérkar főnökének tisztségébe. Vörös a Magyar Megújulás Pártja vezetőjének, Imrédy Bélának a híve volt. Horthy nem bízott benne és nem avatta be fegyverszüneti tervébe. Joggal: amikor a németek a lovashadosztályt illetően újabb követelésekkel léptek fel, a kormányzó hangsúlyozta, hogy a hadosztálynak az 1. magyar hadsereg alárendelésébe kell kerülnie. Vörös János viszont ekkor beleegyezett, hogy a kormányzó tudta nélkül „északabbra vigyék a hadosztályt”. Megjegyezzük, hogy a 12 ezer emberből álló hadosztály érintetlen megőrzése krízis esetén döntő lehetett volna. (A lovashadosztályt három huszárezred alkotta, egy páncélos és egy kerékpáros zászlóaljjal, két tüzér és egy légelhárító osztállyal, egy utász- és egy felderítőszázaddal.) A németekkel tárgyalva pedig attól sem riadt vissza, hogy diffamálja a kormányzót. Keitelnek kijelentette: akik egy másik haderőnemnél „lettek nagyok”, azoknak hiányzik az ítélőképességük.

Jány esete teljesen más. A 2. magyar hadsereg parancsnokát – bár lehetséges, hogy kilátástalan helyzetben túl későn lépett önállóan – csakis katonaként lehet megítélni. Politikai szerepet soha nem játszott. Hírhedt hadparancsa – kevésbé ismert, hogy visszavonta azt – később vált politikummá. (Kiadásának motívuma talán csak pszichológiai eszközökkel kutatható.) Paranccsal rendelkezett, ezt a vezérkar főnöke küldte, szinte hitleri frázisokkal fogalmazott az „utolsó emberig” keretei között, és a végrehajtót kötelességmulasztás miatt elmarasztalni igen nehéz. Jogilag semmiképpen sem lehet. A történettudomány persze árnyaltabb válaszokra képes.

Szombathelyi kinevezését Werth helyébe kétségkívül az motiválta, hogy mérsékelni kívánta a közvetlen magyar katonai részvételt a keleti fronton és konzerválni akarta az ország erőit a háború végén előrelátható zűrzavaros helyzetre. A németekért nem lelkesedett, viszont nagyon tartott az erejüktől. Kállay miniszterelnökkel teljes összhangban semmiféle olyan lépést nem volt hajlandó kockáztatni, ami esetleg konfliktust eredményezhetett volna a Birodalommal. Német kapcsolataival viszont némileg leszűkítette saját kormánya mozgásterét. Ellentmondásos szerepének megítélését csak a történettudomány vállalhatja.

A kép teljességéhez tartozik, hogy a Legfelsőbb Bíróság Jányt illetően az előzőektől függetlenül kereste meg a Hadtörténeti Intézetet. Elmondották: minden Jányra vonatkozó forrást figyelembe kívánnak venni. Így perének, hadseregének irategyütteseit, az akkor hatályos katonai szabályzatokat, különösen a harcászatit.

Nyilvánvaló, hogy a jogászok és a történészek eltérően értelmezik e forrásokat.

A jogász tényállást kutat és ezt minősítve dönti el: van-e bűncselekmény. Ha igen: az szándékos vagy gondatlan.

A történész mást keres. Krízishelyzetben hibákat.

Ám alkotó együttműködésük ez esetben üdvözlendő. Lehet, talán precedens értékű is.

2. Képek






Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewRákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének 1948. november 27-i ülésén pedig már azt is kijelentette, hogy az új függetlenségi népfront