René Guénon

Titkos háború

Egyik korábbi cikkünkben a Diorama hasábjain már említést tettünk arról, hogy a világ teljes és tradicionális szemléletéhez nem szabad figyelmen kívül hagyni a korporális valóság és az eredeti értelemben vett spirituális világ közti „szubtilis” erők vagy befolyások közbenső rendjét, továbbá szót ejtettünk arról is, hogy az etnológusok által a „primitív” népeknek tulajdonított egyes elképzeléseket miként kell értelmezni. Beszéltünk a „sámánizmusról” is, és ennek kapcsán arról, hogy ilyen esetekben bizonyos erőket felforgatóvá és pusztítóvá lett hatalmak felhasználhatnak.

Pszichikus maradványok

Ügy véljük, eljött az ideje annak, hogy e megjegyzéseket most kiegészítsük, és lehetőség szerint e sorok olvasóinak érdeklődési köréhez közelebb álló probléma felé forduljunk. Valójában talán meglepő lehet az a tény, hogy egy eredetében autentikus tradíció hátrahagyott nyomai bizonyos esetekben a „felforgatás” tényleges véghezvitelére alkalmasak. Egy ilyen lehetőség kétségkívül az ember által maga mögött hagyott pszichikus maradványok esetével állítható párhuzamba, amikor is halálával egy másik állapotba lép át és a hátrahagyott maradványait irányultságtól függően lehet felhasználni. A spiritizmus és a mágia lényegében ilyen jellegű maradványokat hoz működésbe. Mindegy, hogy ezeket tudatosan egy „mágus” használja fel vagy tudattalanul a spiritiszták – akik naivan azt hiszik, hogy elhunytak lelkéivel léptek kapcsolatba – az efféle visszaélésekből származó, többé-kevésbé ártó hatásoknak nyilván nincs semmi közük a létezés azon minőségeihez, amelyekhez eredetileg tartoztak. Jelen esetben nem másról van szó, mint az úgynevezett vándorló befolyásokról, a nem korporális és nem spirituális erők sajátos kategóriájáról, vagyis az elhunyt létezőből csak egy illuzórikus látszatot megőrző pszichikus maradványokról.

E hasonlóság pontos megértése végett nem szabad megfeledkezni arról, hogy a helyes, vagyis transzcendens értelemben vett spirituális befolyások világunkban való működéséhez megfelelő „alapokra” van szükség, mégpedig főként a pszichikus, majd pedig a korporális rendben, vagyis egy ahhoz hasonló struktúrára, mint amit az emberi létező önnön felépítésében és elemeinek hierarchiájában képvisel.

Ha az említett spirituális influenciák egy idő után valamilyen ok miatt a korábbi, számukra testi „bázisul” szolgáló helyekről vagy tárgyakból visszavonulnak, utánuk olyan pszichikus erők „töltései” maradhatnak még vissza, amelyek annál erősebbek és állandóbbak lesznek, minél inkább határozott volt az ezeket használatba vett spirituális elem. Ebből logikusan az következik, hogy a veszély a huzamosabb ideig fontos tradicionális központok esetében a legnagyobb, mind a fennmaradt pszichikus „konglomerátumok” erőteljes reakcióit előidéző elővigyázatlanság miatt, mind pedig – és főként – amikor olyan személyek bukkannak fel, akik az említett maradványokat hatalmukba kerítik, hogy ezeket tetszésük szerint saját céljaikkal összhangban álló hatások elérése végett működésbe hozzák.

A maradványok felhasználása

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy egy letűnt civilizáció egyes nyomai képviselte ártalmas természet megértéséhez a most említett két eset egyikéhez kell fordulnunk akkor, amikor is e nyomokat a természetüket egyáltalán nem ismerő emberek keltik életre, s pontosan ezért meggondolatlanul cselekszenek. Mindez viszont nem zárja ki, hogy olykor más is végbemehet. Kétségtelen például, hogy jóllehet egy ősi civilizáció utolsó időszakában leromlott maradványok a legalacsonyabb rendű pszichikus influenciákként egy efféle ártalmas jelleget megőrizhettek, azonban az is előfordulhatott, hogy a későbbi visszaélések elkerülése végett bizonyos helyek vagy tárgyak a lehetséges megszentségtelenítések ellenében egyfajta védelem céljából sajátos preparációt kaptak: az ilyen természetű előrelátás önmagában véve nem megalapozatlan, noha

tény, hogy felesleges kitüntetettséget adhat a védekezésnek, ami minden bizonnyal nem igazán pozitívum, hiszen tanúbizonyságát adja egy, a tiszta spiritualitástól meglehetősen távoli aggodalomnak és talán egy olyan hatalom hiányának is, ami önmagában véve nem igényelne semmiféle ilyen segédeszközt.

Mindemellett az őket korábban irányító „szellemtől” megfosztott, így egy sajátos „lárva” állapotba jutott és megőrződött pszichikus influenciák (a lárvákat eredetileg pontosan a halottak pszichikus maradványainak tekintették) még akár önkéntelenül is reagálhatnak valamely ingerre, mégpedig egy olyan többé-kevésbé rendezetlen módon, ami soha sem áll semmiféle kapcsolatban az őket annak idején teljesen más célokra felhasználó személyek szándékaival: éppoly kevéssé, mint amennyire más vonatkozásban ezek az influenciák a „pszichikus holttestek” olyan összefüggéstelen megnyilatkozásai lehetnek, amelyek olykor a spiritiszta szeánszokon jelentkezve az elhunyt individuumok látszólagos „önazonosságát” tükrözik vissza, holott ezek pusztán hátrahagyott nyomokként az individuumok eredeti tetteivel és szándékaival már nem függnek össze, hiába hiszi komolyan számtalan naiv ember, hogy a halottak „szellemeivel” került kapcsolatba.

A szóban forgó befolyások tehát magukra hagyva sok esetben már meglehetősen baljósak lehetnek: ez voltaképpen a „köztes világ” hatalmainak természetétől függ, e területre már nehéz közvetlen hatást gyakorolni, mint ahogy azt sem lehet meggátolni, hogy a fizikai, testi erők működése bizonyos esetekben az emberi vagy nem emberi akarattól függetlenül baleseteket idézzen elő. Maguk e befolyások ráadásul olyan helyzetben vannak, hogy a testi erők megszerzéséhez hasonlóan bárki törekedhet ezek elérésére. Természetes tehát, hogy egyikük másikuk nagyon eltérő, sőt még ellentétes célokat is szolgálhat, mégpedig az ezeket meghódító és irányító személy szándékai szerint. És ha e személy a sötét hatalmak világához tartozik, e befolyásokat nyilvánvalóan mindazzal a működéssel homlokegyenest ellentétesen fogja felhasználni, amit eredetileg egy szabályos tradíció kvalifikált képviselői folytattak.

Félig kihunyt tradíciók

Eddig egy teljesen kihunyt tradíció által hátra hagyott nyomokkal foglalkoztunk. Ezeken túlmenően azonban egy másik lehetőség is létezik: olyan úgymond önmagát túlélő ősi tradicionális civilizáció esete, amelyben a hanyatlás arra a pontra jutott, hogy a „szellem” a civilizációból már teljesen visszahúzódott: minden spirituális vonatkozástól megfosztott és mindössze az esetleges alkalmazások területén működő megismerés folytathatja ekkor csak az átadást, s a szerényebb intellektuális képességekkel rendelkező személyek számtalan eltévelyedésnek vannak kitéve, mivel a civilizációs maradványok a tiszta doktrinális alapjuk elenyészése folytán többé már nem képviselnek mást, mint egy magasabb rend maradványait.

A „továbbélés” ilyen esetében a tradíció képviselői által korábban összefogott és hasznosított pszichikus influenciák a látszólagos és immár törvénytelen követők tudtán kívül is még mindig „utolérhetőek” maradnak. Akik ezekből ténylegesen önmagukon keresztül valamit felhasználnak, ezzel egy általuk gyakorolni kívánt akció tudattalan eszközeivé válnak, nemcsak mint „élettelen” tárgyak, hanem olyan élő emberekként, akik mintegy „bázisul” szolgálva, e befolyásoknak természetszerűleg még nagyobb fokú „vitalitást” adnak. Pontosan erre való tekintettel vettük a „sámánizmus” példáját, azzal a fenntartással, hogy az efféle megjelöléseket nem lehet válogatás nélkül alkalmazni mindarra, amit e különösen elkoptatott megjelöléssel manapság illetni akarnak.

Titkos háború

Egy olyan tradíció, ami hanyatlásában egészen addig jutott, hogy hasonló visszaélésekre ad lehetőséget, valójában tradícióként már halott, ugyanúgy, mint amelyből látható folytatás már nem maradt fenn. Ha ugyanis ez valamilyen módon mégis eleven lenne, egy efféle „felforgatás” – ami végső soron pontosan a tradicionális emlékek meghazudtolása, hogy azokat per definitionem antitradicionális értelemben működtesse – ekkor nyilvánvalóan nem mehetett volna végbe. Csakhogy még mielőtt a dolgok eddig a pontig jutnának, amikor is a tradicionális szerveződések hanyatlásukban és gyengülésükben többé már nem

képesek eredeti értelmükben fennmaradni, a felforgatás többé-kevésbé közvetlen ügynökei ezek közé már befurakodhatnak, és azon munkálkodhatnak, hogy meggyorsítsák annak a pillanatnak az eljövetelét, amelyben a „felforgatás” lehetséges lesz. Nem lehet persze egyértelműen kijelenteni, hogy minden esetben sikerül eddig eljutniuk, mert ami valamiféle életet e mesterkedések ellenére megőrzött, még új erőre kaphat; de ha a tradíció kimerülésének meg kell történnie, az ellenség úgymond már az erőd falai mögött lesz, készen arra, hogy egy ilyen tradíció „holttesteit” a saját céljára hasznosítsa és használja. Mindazon tradicionális vonulatok képviselőinek, amelyek Nyugaton még hitelességet hordoznak, az efféle mesterkedéseknek szerintünk a legnagyobb figyelmet kellene tulajdonítaniuk, amíg még nem késő, mert ezek körében az ilyen természetű „beszivárgások” sajnos egyre fenyegetőbb jeleket képeznek, feltéve, hogy egyáltalán még felismerhetőek.

Egy másik fontos szempontról kell még szót ejteni: ha a sötét erők az iránt ügyködnek, hogy a hajdani spirituális központok helyeit hatalmukba kerítsék, nemcsak az itt felhalmozódó és bizonyos módon „rendelkezésre álló” pszichikus influenciák miatt történhet mindez; a helyszínek sajátos helyzete is lehetőséget ad erre, hiszen ezeket nem önkényesen választották ki arra a szerepre, amelyet az adott korszakban valamely tradicionális vonulatban betöltötték. Az ilyen helyek kiválasztását irányító „szakrális geográfia”, mint minden, az esetleges rendhez tartozó tradicionális tudomány, arra is lehetőséget nyújt, hogy legitim alkalmazását elveszítve, ennek ellenében használják fel. Ha a föld valamely pontja arra „kitüntetett”, hogy spirituális akciók hordozójaként szolgáljon, valamint bizonyos pszichikus befolyásokat sugározzon és vezéreljen, ilyennek lenni azután sem szűnik meg, hogy e befolyásokat homlokegyenest más módon, minden valódi spiritualitással szemben álló célra hasznosítják. Bizonyos ismeretek efféle eltorzulásának a veszélye, amelyre itt egy pontos példával rendelkezünk, valamennyi normális civilizációban meglévő számos olyan teljesen természetes és most érintett visszatartásra magyarázatul szolgál, amelyek a modernek számára már felfoghatatlanok, mivel ők általában eme ismeretek „monopolizálására” törekvő szándéknak tekintik mindazt, ami a valóságban – amennyire ez egyáltalán lehetséges – csak a visszaélés meggátlására hivatott mérték. De az ilyen természetű elővigyázatosság is megszűnik hatékonynak lenni akkor, amikor a szóban forgó ismeretek letéteményes őrzői hagyják, hogy kvalifikálatlan egyének saját benső köreikbe hatoljanak be, sőt miként mondottuk, még a felforgatás ügynökei is, akik legközvetlenebb céljaik egyike pontosan ezen ismeretek bitorlása.

Minden esetben, legyen szó magukról a helyekről, vagy akár az ezekhez továbbra is kapcsolódó befolyásokról, illetve végső soron a szóban forgó megismerésről, az ősi mondást lehetne felidézni: corruptio optimi pessima [‚a legjobb romlása a legrosszabb’]. Pontosan a „romlás” [korrupció] esetéről kell itt beszélnünk, mégpedig a szó leginkább betű szerinti értelmében, mivel a kérdéses „maradványok”, mint már említettük, egy valamikor még élettel bíró lény bomlástermékeihez hasonlítanak.

Egy sajátos, az emberi individuumoktól különvált pszichikus maradványokkal zajló „halottidézésről” van tehát szó, ami bizonyára beláthatatlan veszélyeket hordoz, mivel a közönséges boszorkányság ténykedéseinél jóval szélesebb hatókörrel bír. A civilizációk sorsát alakító tradíciók és erők világa, amelyeknek a történelmi események és a látható változások mindössze csak következményei, olyan területet alkot, ahol az efféle sötét működések kibontakozhatnak; és határozottan ki kell mondani, hogy kortársaink valójában vakok, hiszen e titkos háborúról semmit sem gyanítanak, még ott sem, ahol a pusztító és felőrlő hatásoknak ők a legsúlyosabb áldozatai.