DragonLance

Richard A. Knaak

KAZ,A MINOTAURUSZ

Hősök sorozat: IV. kötet

Delta Vision KiadóBudapest

RICHARD A. KNAAKKAZ, A MINOTAURUSZ

Hősök sorozat • IV. kötet

I. kiadás

© Delta Vision Kft., 2006Fordította: Zarándy Beáta

Borítórajz: Duane O. MyersKorrektúra: Dobos Attila

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:RICHARD A. KNAAK: KAZ THE MINOTAUR

Copyright © Wizards of the Coast, Inc., 2000A Dragonlance és a Wizards of the Coast a Hasbro Inc. leányvállalatának, a

Wizards of the Coastnak a bejegyzett védjegye. A művekben megjelenő sajátos,egyéni alakok, helyszínek és egyéb jellegzetességek következésképp a Wizards of the

Coast Inc. tulajdonai.Minden jog fenntartva

A Wizards of the Coast Inc. európai központja:

T Hofveld 6d1702 Groot-Bijgaarden

BelgiumTelefon: +322 467 3360

www.wizards.com

ISBN 963 9679 11 9Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.Telefon: 36 (1) 216-7053

Telefon/Fax: 36 (1) 216-7054www. deltavision.hu

Unokahúgomnak és keresztlányomnak, Jennifer Ashley Kingnek

1. FEJEZET

Egy kis tábortűz körül kuporogtak tizenketten, és még egy. Fontos volt ez amegkülönböztetés, mivel mind a tizenkettő ezt az egyet, a vezérüket követte ugyan,mégis ugyanannyira megvetették, mint amennyire az megvetette őket. Csupán aszükség meg valamiféle becsület terelte össze és tartotta őket együtt oly régóta már.

Ez az egy ogre volt, goromba, állatias alak, hat lábnál jóval magasabb, és igencsakszéles. Lapos, csúf képéből hosszú, gonosz fogak meredeztek, melyek egyformavadsággal marcangolták akár a lakoma, akár az ellenség húsát. Fakó bőrét foltoktarkították, haja pedig a fejére tapadt. Mindössze egy koszos szoknyát és övet viselt.A hátára szíjazott hüvelyben akkora kardot hordott, hogy az egy embernekkétkezesnek számított volna, az ogrénak azonban remekül megfelelt egykezesnek is:háborúban szerzett emlék. Az övébe szúrva, az óriási pengéhez képestjelentéktelennek tűnő két kést viselt. Az ogrét Moloknak hívták, és miközbenrettenetes, véres karmaival húscafatokat tépett le a zsákmány ráeső részéből, lopva atöbbieket méregette.

Legtöbbjük álló helyzetben jó egy fejjel az ogre fölé magasodott, de ez a tény nemizgatta Molokot. Szakított a kezében tartott csontról egy újabb cafatot a csaknemnyers húsból, betömte a falatot szájába, és közben nézte a szintén falatozó tucatminotauruszt. Az ogréval ellentétben, ezek lassabban és megfontoltabban ettek, bárazért bizonyos állatiassággal, amelytől az emberek vagy az elfek megrettentek volna.

Kilenc hím és három nőstény alkotta a csapatot, és mindegyikük fegyvert viselt.Kettőnél lándzsa volt, másik háromnál pedig kard, hasonlóan a nem szívlelt társukfegyvereihez, a többiek azonban mind hatalmas, kétfejű csatabárdot hordtakmaguknál. A hímeknek egy lábnál is hosszabb szarvak ékesítették a fejüket, anőstényeké valamivel rövidebbre nőtt.

Túlságosan is nyugodtak a minotauruszok, állapította meg Molok. Ez nem volt azínyére. Azt akarta, hogy izgatottan és nyugtalanul várják, hogy túl legyenek ezen afeladaton, ha másért nem, hát azért, hogy aztán ne kelljen többé egy ogréval folytatniaz útjukat.

– Közel egy hete, Sebhelyes, hogy nem találtál egy árva nyomot sem. – Molokkipiszkált egy darab húst két elsárgult agyara közül. – Lehet, hogy a gyáva féregravaszabb nálad? Lehet, hogy túljárt az eszeden?

Erre a recsegő hangra mind a tizenkét minotaurusz felpillantott, a tűz izzó,kísérteties tekintetet ültetett a szemükbe. Az egyikük, akinek megtépázott külseje sokkemény csatáról árulkodott, ledobta a húst a földre, és elkezdett feltápászkodni. Egykisebb, egy nőstény, megragadta a karját.

– Ne, Scurn! – szólt rá halkan. Mély hangja volt, de egy minotauruszhoz képestegész kellemesnek számított.

– Engedj el, Helati! – dörögte a Scurn nevű. Úgy hangzott, mint egy rettenetesvihart megelőző mély, dübörgő mennydörgés. A harci fejszéje, amely mellettefeküdt, még az ő fajtájához képest is hatalmasnak tűnt. Molok látta már igencsakhatékonyan dolgozni, de nem izgatta magát. Tudta, hogyan viheti át az akaratát erre acsapatra. Hiszen már több, mint négy éve sikerül életben tartania az üldözést, nemigaz?

– Nyugi, Scurn! – dörmögte egy másik minotaurusz Helati mellől. Ezek kettenerősen hasonlítottak egymásra. Hecar testvére, bátyja volt Helatinak. Az ogre legjobbtudomása szerint, ők jelentették a gyenge láncszemeket. A négy év során elszántüldözőkből szolgalelkű csodálóivá váltak a szökevénynek, akinek a nyomában jártak.A szökevénynek, aki nélkül ezek a minotauruszok soha nem térhettek haza.

A sebhelyes minotaurusz leült, de Molok látta, hogy már ezzel is elérte a célját.Felkavarta a kedélyeket. Ahogy mindig, a banda most is a legutóbbi kudarcrólkezdett el beszélgetni.

– Nem tagadhatod, hogy Kaz ravasz.– Még a gyáváknak is van eszük!– Gyáva? Életben maradt a silvanestiek földjén!– Scurn azt mondta, hogy ez csak szóbeszéd, nem így volt, Scurn?A megtépázott fej kurtán előrebillent. A szarvain még az egyetlen hold, a Lunitari

fényében is egészen jól látszott, hogy mennyire megviselte már őket a sok harc.Scurn harcos volt, olyan valaki, aki, ha az esze is olyan erős lett volna, mint a teste,mostanra már vezére lett volna ennek a csapatnak. Scurn nyakas volt. Tökéletesenmegfelelt Molok céljainak.

– Kaz soha nem jutott el a silvanestiek földjére – horkantott megvetőn Scurn. –Gyáva és becstelen. Csak egy újabb húzás, hogy eltérítsen minket az útról.

– Amit viszont nagyon is jól csinál – jegyezte meg félvállról Molok.Scurn rámeresztette vérvörös szemét. Szerette volna elkapni az ogre nyakát, és

addig szorítani, amíg el nem hagyja az élet. Csakhogy nem tehette meg. Addiglegalábbis nem, amíg végére nem járnak az útnak, és vagy végeznek Kazzal, vagyfogságba ejtik.

– Nem sokat segítettél, Molok. Mást nem is tudsz, csak mondogatni nekünk, hogymilyen rosszul csinálunk mindent. Ugyan mit tettél, amivel felgyorsítottad ezt aküldetést, hogy Sargas vinné el! Mi ugyanúgy rosszul vagyunk tőle, hogy a korcsfejedet bámuljuk az elmúlt négy évben, mint amennyire te a mienktől!

Az ogre közömbösen megvonta a vállát, és még egyet harapott a húsból.– Úgy tudtam, hogy remek nyomolvasók, és remek vadászok vagytok. Ebből

egyelőre semmit sem láttam. Szerintem kezditek elveszíteni a hiteleteket. Hát ilyenkeveset jelent nektek a becsületetek? Na és Tremoc? Kevesebbek lennétek nála?

Az ogre szeretett előhozakodni Tremockal az ilyen alkalmakkor. A minotauruszokegyik kedvenc története volt ez. Tremoc a becsületéért négyszer szelte át Ansalonkontinensét, hogy igazságot szolgáltasson a társa gyilkosának. Több mint húsz évenát tartott a hajsza. Ezt a történetet két okból is hasznosnak találta. Először is, bikafejűtársait emlékeztette az elszántságra, és arra, hogy mi a legfontosabb az életükben,másodszor pedig, új erőt adott nekik. Egyikük sem akarta ezt újabb húsz évigfolytatni.

Épp eléggé felkavarta őket. Eljött az idő, hogy a vadászatra terelje a gondolataikat.– Ha nem az elfek között, Scurn, ugyan hol lehet?Hecar válaszolt.– Akár eljutott Kaz a silvanesti elfek földjére, akár nem, és előfordulhat, hogy

megtette, valószínűleg nyugatnak fordult.– Nyugatnak? – Scurn a másik minotauruszhoz fordult. – Qualinesti felé? Az

legalább olyan őrültség, mint a silvanestiek földjére lépni!Most Hecar horkant fel.– Thorbardinra gondoltam. A törpék valószínűbb, hogy nyugton hagyják. Onnan

eljuthat arra a vidékre, amelyet Ergothnak neveznek.Az ogre mindkettejüket elgondolkodva nézte, és nem szólt semmit. Meg akarta

hallgatni, hogy mit válaszol erre a sebhelyes minotaurusz.Scurn felállt, letépett egy darab cupákos porcogót a zsákmányukról, és behajította a

pislákoló lángok közé. A tűz fellobbant, és a zsír sistergő, sercegő hang kíséretébenszétolvadt. A csúf minotaurusz kellemetlen hangon felnevetett.

– Vagy kezd elmenni az eszed, vagy annyira csodálod már Kazt, ahogy menekül ésbújik, hogy el akarsz minket téríteni!

Hecar feltápászkodott, és nagyon úgy tűnt, hogy a két teremtmény egymásnak esik.A többiek közül is sokan feszültek lettek, hangosan horkantgattak izgatottságukban.Helati újra megpróbált békét teremteni, sietve felállt a bátyja elé, és szembefordultvele.

– Ne, Hecar! – sziszegte halkan.– El az utamból, nőstény! – morogta a bátyja összeszorított fogakkal.

– Scurn meg fog ölni – suttogta a nőstény. – Te is tudod!– A becsületem...– A becsületed elviselhet egy kis büntetést. Ne feledd, az a bölcs minotaurusz, aki

tudja, mikor keveredjen harcba. Egy másik alkalommal, talán.– Nem fogom ezt elfelejteni. A többiek...A magasságkülönbségük ellenére a nősténynek sikerült valahogy egyenesen a

szemébe néznie.– A többiek tökéletesen tisztában vannak vele, hogy bármikor legyőznéd

bármelyiküket.Hecar elbizonytalanodott. Vetett egy pillantást az ogre felé, aki látszólag

elmélyülten nézegette a kezében tartott csontot, abban a hiú reményben, hogy akadmég rajta valami hús, és csendesen horkantott. Ezzel az alakkal kapcsolatban semmisem biztos. Végül bólintott és leült. Helati követte a példáját. Scurn olyan diadalittasvigyort küldött felé, amilyen csak egy minotaurusz, marhára emlékeztető vonásaitólkitelik. Az arckifejezése leginkább csak az éles fogai kivicsorításából állt. Hecar aligbírt uralkodni a dühén.

– Kaz nem fog nyugatra menni, sem keletre. Délen fog maradni, abban areményben, hogy kikerül az utunkból. – Scurn Molokhoz fordult megerősítésért.

Az ogre úgy bámult végig a körülötte lévő minotauruszokon, mintha csak mostötlött volna az eszébe, hogy ő szította ezt az utálatos vitát. Ideje a helyére rakni adolgokat, döntötte el Molok. Szőrös mancsát a szoknyájába törölte, lenyúlt a lábaközött fekvő zsákba, és kihúzott belőle egy gyűrött pergamendarabot. Egyetlenlendületes mozdulattal odalökte Scurnnak.

A meglepett minotaurusznak sikerült elkapnia, mielőtt a hirtelen fellobbanó tűzmegperzselte volna a papírt és a kezét is.

– Mi ez?Molok kettétörte a csontot, amit eddig rágcsált, és elkezdte kiszívni a velejét. A

minotaurusz idegesen széthajtogatta a lapot, és megpróbálta kivenni az írást a tűzhalvány, villódzó fényében. Elkerekedett a szeme, és dühösen nézett az ogréra.

– Ezt a kiáltványt maga a solamniai lovagok nagymestere írta alá!A gyülekezetben ismét moraj támadt itt-ott. Miután négy éven át üldözték a

zsákmányukat az emberek vidékein át, mostanra többet tudtak a solamniailovagokról, mint bárki a fajtájukból, Kazt kivéve.

– Mit mond, Scurn? – kérdezte türelmetlenül az egyik minotaurusz.– A nagymester jutalmat kínál a különböző fajok több egyedéért. Az egyik közülük

Kaz! – Ez utóbbit teljes hitetlenkedéssel mondta. – Keresik, azt írja, azért mertösszejátszott a lovagság ellen, egész pontosan részt vett a nagymester ellenigyilkossági kísérlet kitervelésében. Gyilkosságról is szó esik benne, de hogypontosan kit és mikor öltek meg, azt nem írja.

Scurn hangja elárulta, hogy némiképp zavarba ejtette, amit olvasott.– Akkor a lovagság legalább annyira el akarja kapni, mint mi – állapította meg

valaki.– Honnan szerezted ezt a kiáltványt? – förmedt Hecar az ogréra.

Molok megrántotta a vállát.– Tegnap találtam. Leesett a... fáról... ahová valaki kitűzte, gondolom.– Miért kellene a lovagoknak Kaz? Hiszen a bajtársuk volt! – kérdezte az egyik

nőstény a csoport egészétől.– Ahogy ezek közül a többiek közül is néhányan – tette hozzá Scurn. Odalökte a

papírt az egyik társának, aki lassan olvasni kezdte. A minotauruszoknak erősbüszkeségre adott okot, hogy talán az elfeket kivéve, minden faj közül ők bírták alegjobban az írást-olvasást. Igaz, hogy a társadalmukban a fizikai erő játszotta avégső döntő szerepet, de a tudás tette igazán élessé ezt a fegyvert.

– A lovagoknak elment az eszük! – dörmögte Hecar. – Megneveztek valami okot?– Megnevezték bárminek is az okát, amit Kaz üldözése során láttunk? – pillantott

körbe Scurn. – Lehet, hogy van rá okuk, vagy lehet, hogy nincs. Vannak olyan nevekazon a listán, akik a leghűségesebb szövetségeseik voltak... abban az időben.

Az „abban az időben” a háborút jelentette, amelyet a minotauruszok tőlük telhetőenpróbáltak kitörölni az emlékezetükből. Többen állatias, gyűlölködő pillantástlövelltek Molok felé. A minotauruszok rabszolga katonái voltak az ogréknak és azembereknek, akik a sötét istennőt, Takhisist követték, az ellenlábasa, Paladine, a fényura elleni harcában. A solamniai lovagok ezt az istent képviselték, és végül az ősoraik közül egy, egy Huma nevű koronalovag kényszerítette szó szerint megadásraaz istennőt. Csupán még egy maradt életben a nagy árat követelő győzelemszemtanúi közül.

Kaz. Nagyon kevesen tudták, hogy milyen szerepet játszott valójában a végsőcsatában. Az emberek nem szívesen dicsőítettek egy olyan teremtményt, akitleginkább szörnyetegnek tekintettek. A többi minotaurusz az évek során valahogyösszerakosgatta a történetet, noha egyesek, ahogy Scurn is, kételkedtek ahitelességében.

– Ha a solamniai lovagok a fejét akarják – kezdte a megtépázott harcos –, akkorbiztosan délen marad, ahol nem olyan erős a jelenlétük.

A többiek közül sokan bólintottak. Molok egyenként végignézett rajtuk, aztánmegrázta a fejét.

– Még négy év elteltével sem tudtok semmit. Még ti sem, akik ismertétek Kazt.Tizenkét komor tekintet meredt rá, de ő, szokás szerint, nem törődött velük.– A lovagok különösen viselkednek. A barátai most az ellenségei, még a lovagok

ura is, aki, ha igazak az értesüléseink, háborús bajtársának nyilvánította.Hallgatás következett. Most mindenki teljesen rá figyelt.– Kaz északra fog menni, északra, Vingaardba, azt hiszem.Szerencsére a vidék, ahol most barangoltak teljesen lakatlan volt, mert olyan

üvöltözésben tört ki a társaság, hogy biztosan mérföldekre elhallatszott. Végül Scurncsendesítette el a többieket – Scurn és Hecar.

– Meglehet, hogy a solamniai lovagok kifordultak önmagukból, Molok – fakadt kiHecar –, ahogy azt nemegyszer láttuk már, de ne vedd Kazt egy kalap alá azőrültségükkel! Minden más ellenére, ő akkor is minotaurusz!

Scurn bólintott. Még ő sem hitte, hogy az üldözöttjük volna olyan ostoba, hogyészaknak menjen.

Molok visszavette a kiáltványt, és vetett rá még egy pillantást. Vicsorgó, ragadozóvigyorral beledobta a tűzbe. Nézte, ahogy pillanatok alatt hamuvá ég, majd megintfelnézett a társaira... a gyűlölt társaira.

– Nem ostoba. Sose mondtam, hogy az.Lehajolt, összeszedte a kevés holmiját, aztán felállt. Megvetéstől csöpögő pillantást

vetett a minotauruszokra, amiért olyanok, amilyenek. Még most is, hogy már nemrabszolga katonák, egy ogréra volt szükségük, hogy a rút orruknál fogva vezesseőket.

– Csakhogy akkor is Kaz, és ezért fog északra menni, Vingaardba. Más oka nemkell, hogy legyen.

Az ogre sarkon fordult, és nagy léptekkel elindult, nyugtalanító tekintettel az arcán,amelyet a minotauruszok most nem láthattak.

2. FEJEZET

Nyugatra kellene mennem, gondolta komoran Kaz. Nyugatra, vagy itt kellenemaradnom délen.

Felhorkantott, miközben visszanézett az ösvényen, amelyen haladt. A nap magasanjárt az égen, úgyhogy egészen messzire el lehetett látni. Miért megyek hát mégisészaknak, mikor így minden egyes nappal egyre közelebb kerülök a Vingaard-toronyhoz, és a solamniai lovagokhoz, akiket ki tudja, milyen őrület szállt meg? Ahátasa, egy hatalmas harci csődör, amelyet maga Lord Oswal adományozott neki, azelismerése jeléül, türelmetlenül felnyihogott. A Kazzal eltöltött öt év alatt a jószágolyan lázadó hajlamra tett szert, amely a külsőségekre jobban adó lovagságotmegdöbbentette volna. A lovon több szempontból is tükröződtek a gazdájatulajdonságai.

Kaz megnyugtatta a hátasát, és megint a kiáltványra meredt. Ez már az ötödikmásolat volt, amit ebből látott, és most sem értette jobban, mint amikor előszörolvasta. Lord Oswal a barátja volt, a bajtársa. Az idős lovag, akiből a bátyja halálaután lett nagymester, még pecséttel is ellátta Kazt, hogy biztonságban utazhassonminden földön, ahol tiszteletben tartották a Solamniai Rend hatalmát. Most pedigugyanez a bajtárs megalapozatlan vádakkal illeti Kazt, bűntettekért, amelyeketállítólag elkövetett!

A hirdetmények csak mostanában érték el a déli vidéket. Kaz felhorkantott.Végigfutott a többi néven, akik az övé mellett szerepeltek a számkivetettek között.Egyeseket felismert, mint például Lord Guy Avondale-t, az ergothi hadvezért, akisegítő kezet nyújtott a renegát mágus, Galan Dracos és a sötétség úrnője, Takhisisistennő elleni végső ütközetben. Huma mindig elismerően beszélt róla, sőt egyszer

odáig elment, hogy kijelentette, Avondale megérdemelné, hogy a solamniai lovagoköltözetét viselje, annyira csodálatra méltó a saját szabályzata, amely szerint él.

A minotaurusz vicsorogva letépte a cetlit a fáról. Összeesküvés és gyilkosság?Egészen kicsire összegyűrte a papírt, és behajította a bokrok közé.

A gyeplőnél fogva elvezette a lovát egy védettebb helyre, az ösvénytől balra, ésnekidőlt az egyik fának, hogy megvárjon valakit. A türelem szokását eddig nem soksikerrel tudta gyakorolni az élete során, és az a kevés is, ami adatott neki, márigencsak fogytán volt a sok várakozástól.

– Paladine Pengéje, Delbin! – mormogta az orra alatt. – Ha nem jössz vissza egyórán belül, én továbbmegyek!

Inkább nem is próbálta elképzelni, hogy milyen kalamajkába keveri magát azútitársa Xak Tsarothban, a városban, amely néhány mérföldre, nyugatra feküdt. XakTsaroth Solamnia délnyugati, és Qualinesti, az elfek országa keleti határán állt, azészakot és délt összekötő kereskedelmi központ szerepet töltve be. Kaz remélte, hogya társának esetleg sikerül összeszedni egy részét a dolgoknak, amelyekre szükségükvolt. Azt is remélte, hogy Delbinnek sikerül elkapnia egy-két pletykát, ami talánmagyarázatot ad a szóbeszédre, hogy Sargas vinné el, amely beszivárgott a lovagsághatalmi székhelyét, Vingaardot körülvevő területekről, a szóbeszédre, amely nemlehet igaz, nem szabad, hogy igaz legyen.

Bütykösfűz Delbint küldeni azonban nem kis kockáztatásnak számított. Kazminden alkalommal összerezzent, ha a négy hónapja vele utazó társa vidámanjelentkezett bármilyen feladatra. Ez a vidámság ingatta meg a hatalmas, bivalyerősminotaurusz bátorságát.

Bütykösfűz Delbin ugyanis surranó volt, és a surranók eleve bajkeverésre születtek.Mintegy végszóra, lódobogást ütötte meg a fülét. Delbin három napja távozott,

megígérve, hogy a megbeszélt időben visszatér. Ha megfelelő ösztönzést kapott, azalacsony teremtmény kiváló kémként működött. Senki sem hederített egy surranóra,legfeljebb csak az értékeiket ellenőrizék, hogy megvannak-e. A surranók temérdekértesülést összeszedtek, és aztán túlontúl lelkesen tovább is adták bárkinek, akivelismeretségbe kerültek. Delbin ezt az egészet egy óriási kalandnak képzelte, amitmajd hencegve mesélhet a fajtájabelieknek – vagy bárkinek, aki meghallgatja.Végtére is, hány surranónak adatik meg, hogy egy minotaurusszal utazzon?

Kaz már készült odakiáltani apró útitársának, amikor meghallotta a második lovat.Gyorsan felnyúlt, és megfogta a lova orrát. A csatamén, amely ki volt képezvemindenféle harci helyzetre, felismerte a jelzést, és megdermedt.

A fák eltakarták a kilátást a minotaurusz elől, de úgy tűnt neki, mintha valamifeketét pillantott volna meg. Azt nem tudta megállapítani, hogy amit látott, az azegyik lovashoz, vagy az egyik lóhoz tartozott-e. Bárhogy is legyen, azt most mártudta, hogy nem a társa érkezett meg.

A lovasok lassítottak, aztán megállították a hátasaikat. Páncél csörrenését hallotta,és halk mormogást, ahogy a két alak szót váltott. Nem lehetett érteni a szavukat, deaz egyikük egyértelműen dühös volt a másikra. Kaz halkan felhorkantott. A legjobbhely és idő a vitára! Ha Delbin most kerül elő...

Amikor meghallotta a harmadik lovat, késztetést érzett, hogy felnézzen az égre, éselátkozzon minden istent. Még egy lovas? Aztán észrevette, hogy ez a legutóbbidélről közeledik. Ha ez így megy tovább, akár fogadót is nyithat. Kétségkívültökéletes a helyszín, csak kissé túl nagy a forgalom.

A másik két lovas elhallgatott. Kaz a harci fejszéje után nyúlt, érzékelve, hogy alegutóbb érkező elindult az ő irányába. Egy éles karmú mancs kulcsolódott a fejszenyelének az alsó végére. Mindössze néhány méter lomb választotta el tőle, hogyrábukkanjon a lovas.

Kaz egy pillanatra meglátta az ébenfekete páncélt, ahogy a lovas hirtelenvisszafordította a csataménjét az út felé. A minotaurusz szeme elkerekedett. Asötétség istennője ellen vívott háborúban látott ilyen páncélt. Emberek és ogrék alattszolgált, akik ilyen páncélt viseltek, és a vége felé Huma oldalán harcolt alegveszedelmesebbjeikkel szemben.

Ez a lovas az elhalálozott hadvezér, Crynus seregeinek elit, vakbuzgó katonái közétartozott. Crynus Takhisis egyik parancsnoka volt, akit Huma dárdája és azezüstsárkány réges-rég visszaküldött a sötét birodalomba, ahová a magafajta való.Kaz túlságosan is élénken emlékezett a pillanatra. Crynus sehogy sem akartmeghalni; végül csak a sárkánytűz tudott végezni vele.

Bármilyen veszélyt jelentett is ez saját maga számára, Kaz nem hagyhatta, hogy ahadvezér egyik – sőt, két gárdistája kószáljon a vidéken. Nem most először ütközötthasonló gazemberekbe az elmúlt öt év során. Még most is sokan megmaradtak aSötét Királynő szolgái közül, akik nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy az úrnőjükvéglegesen vereséget szenvedett. Mivel sehová sem rejtőzhettek, általábanrablógyilkos bandákba tömörültek – természetesen, csakis Takhisis nevében. Agárdisták voltak a legrosszabbak: ők még mindig hitték, hogy tényleg vissza fogtérni.

Kaz megpaskolta a lova halántékát; ezt a jelzést még a lovagságtól tanulta. A ló ahelyén fog maradni, amíg nem hívja.

Legfeljebb egy sárkány késztette volna mozgásra, de mivel sárkányok már nemléteztek, nem lehetett oka az aggodalomra.

Óvatosan, lassan maga elé vette a fejszéjét. Ha ebben a sűrű bozótosban megpróbáltvolna a lovával mozogni, azonnal elárulta volna magát. Ha szerencséje van, talánküzdelem nélkül le tudja teríteni az ellenfelét, de...

A fekete alak hirtelen megdermedt előtte, és Kaz tudta, hogy valahogy elárultamagát. Egy hosszú, gonosz penge, amelyet egészen eddig nem lehetett látni,veszedelmes ívet írt le a levegőben, ahogy a fekete alak félig megfordult anyeregben. Kaz felemelte a fejszéjét, hogy hárítsa a csapást, de a gárdistaalulbecsülte a köztük lévő távolságot. A penge remegve megállt félúton aminotaurusz felé, miután a hegye keményen beleállt egy megtermett tölgy oldalába.

A lovas szitkozódva próbálta kiszabadítani a fegyverét, s közben megfordította alovát. Kaz fogást váltott a fejszén, és lecsapott. Felemelkedett a kard, hogy eltérítse acsapást a lovastól, és így a lovat találta el. Az állat zaklatottan, vérezve küzdött a

gazdájával, aki kordában akarta tartani. Kaz kénytelen volt meghátrálni, ahogy ahatalmas állat felágaskodott, és vaktában kirúgott. A ló elkezdett tántorogni.

A minotaurusz pislogott. Már nem ült senki a nyeregben. Most rajta volt a sor, hogyelkáromkodja magát. Már elfelejtette, milyen fürgék és halálosak tudnak lenni azébenfekete harcosok.

Egy alak tört ki a bokrok közül az oldalán. Kaz hárította a karddöfést, de közbenelveszítette az egyensúlyát. Most először látta meg közelről az ellenfelét. Az ember –ahhoz túl alacsony volt, hogy ogre legyen, bár elf éppen lehetett – olyan sisakotviselt, amely eltakarta az arcát, de a kikémlelő szempár, mintha átbámult volna aminotauruszon, valahová jóval messzebb. A katona kezdett éktelen haragra gerjedni.

Kaz fülét egy pillanatra megütötte az ösvény felől érkező dulakodás zaja, de közbena katona állhatatosan tovább támadta őt. Egy fejsze, különösen egy harci fejsze,amely kétkezes használatra készült, emberek számára, nem bizonyult alkalmasfegyvernek ilyen közelharcban. Ahányszor csak Kaz megpróbált egy kicsit hátrálni,az ellenfele ugyanolyan gyorsasággal mozdult utána, és újabb támadástkezdeményezett.

Az erdő mentette meg. A dühödten küzdő gárdista szinte megfeledkezett akörülötte lévő világról, és megbotlott egy fa kiálló gyökerében. Nem jelentett ez túlnagy hátráltatást, sőt igazság szerint, szinte azonnal visszanyerte az egyensúlyát,mégis a pillanatnyi elbizonytalanodás megadta Kaznak a rést, amire szüksége volt.

Egyetlen tiszta lendítéssel körbeforgatta a fejszéjét, minden erejét beleadva. Hamegfelelő fegyver állt a rendelkezésére, egy minotaurusz egyetlen csapással ki tudottdönteni egy tekintélyes méretű fát is.

Ehhez képest a páncél szinte semmiség volt.A fejsze feje éppen kardforgató karjának könyöke felett találta el a gárdistát, és

megtorpanás nélkül haladt is tovább. Belehasított a szerencsétlen harcos oldalába, ésaddig nem állt meg, míg le nem írta az ívét. Miközben Kaz hátralépett, az ellenségevöröslő karral és törzzsel előrebukott, és immár nem látszott a szemében sem aharag, sem az élet.

Kaz mélyet lélegzett. Odébb az ösvényen, abbamaradt a dulakodás zaja, és egyrehangosabb dobogás váltotta fel, ahogy újabb lovasok érkeztek délről. Kaz nemtudhatta, hogy a többiek barátai vagy ellenségei-e ennek a magányos lovasnak.

Senki nem kiáltott parancsszavakat, de Kaz hallotta, hogy több lovas bejön azerdőbe. Nem sok időbe telik nekik, hogy megtalálják. Letörölte a fejszéje pengéjét,és visszatette a fegyvert a helyére, a hátán lógó hámra. A hám kialakítása lehetővétette, hogy mindig magánál hordja a fejszét, sőt akár kettőt is. Elegendő gyakorlatratett már szert ahhoz, hogy pillanatok alatt leakassza a fegyvert. Ez a kialakítás csakolyasvalaki számára lehetett kényelmes, aki legalább olyan széles háttal rendelkezett,mint egy minotaurusz, és ennek megfelelően messzire nyúlt a karja is.

Épp akkor ült fel a csatamén hátára, amikor az első felderítő megpillantotta.– Ne mozdulj! A nagymester nevében megparancsolom, hogy maradj ott, ahol

vagy!

Kaz hátrafordult, és meglátta a solamniai lovagok ismerős, és nagyobb tiszteletetparancsoló páncélját – egy kardlovagét, ha jól látta a címert. A lovag gyalog jött,nyilván kénytelen volt kantáron vezetni a lovát a sűrűn át. Kaz elfordult tőle, ésmegindította a lovát, miközben a lovag még odakiáltott valamit a társainak.

Valamikor, nagyon régen, Kaz kiállt és harcolt volna, és alighanem lekaszaboltvolna jó fél tucatot a makacs lovagok közül, mielőtt belehal a rengeteg sérülésbe.Huma azonban megtanította rá, hogy bizonyos esetekben bölcsebb elkerülni azösszetűzést – és a biztos halált. A minotaurusz most már belátta, hogy nincs értelmemindig ellenszegülni. A saját fajtája közül is sokan gyávának tartották volna –persze, így is, úgyis annak tartották.

Kaz vezetésével a csatamén rátért egy ösvényre, amely egyre beljebb vezetett azerdőbe. Egyedül ebben a menekülési útvonalban reménykedhetett. Tudta, hogy egyilyen ösvény biztosan közelebb viszi Xak Tsarothhoz, de egy kissé északra avárostól, nem közvetlenül keletre tőle. Az is világossá vált számára, hogy könnyenlehet, hogy nem látja többé surranó útitársát. Persze, amúgy is előfordulhat, hogyDelbin már el is feledkezett róla. Szintén megtörténhetett, hogy az ifjú surranó alovagok csapdájába esett, hiszen nem fért hozzá kétség, hogy csapdáról volt szó.Biztosan tudomást szereztek róla, hogy rablóbandák tevékenykednek a környéken, ésfelállítottak egy csapdát, hogy elkapják a gazfickókat. Biztosan elégedetlenek leszneka fogással: mindössze két renegát gárdista, az egyik legalább halott. Ha Delbinfogságba is esett, Kaz nem hitte, hogy bármitől is tartania kellene. Senki semgondolhatta komolyan, hogy a surranófaj bármely képviselője igazán fenyegetéstjelentene.

A lovagok most már teljes létszámban üldözték, igaz, hogy nem merthátrapillantani, hogy megnézze, milyen közel járnak. Legalább féltucatnyian vannak,talán valamivel többen is, úgy becsülte.

– Lássuk, milyen alaposan ismeritek a vidéket – dörmögte. Delbinnel közel egyhete járták a környéket. Sőt, valójában majdnem kilenc hónapja vándoroltakkeresztbe-kasul ezeken a déli részeken. Valaki mindig ott loholt a nyomukban.Legtöbbször a saját fajtájából valók.

– Az lesz a szép, ha éppen velük akadok most össze – tette hozzá.Még nagyon hosszú idő volt hátra naplementéig. Kénytelen lesz kitartóan lovagolni

és reménykedni, hogy lemaradnak az üldözői, mielőtt a lova feladná, vagyelveszítené a fedezékét. A térképek nem jelöltek sűrű erdőt ezen a tájon, és aminotaurusz tudta, hogy az erdőt sokhelyütt, viszonylag hirtelen, nyílt mezők váltjákfel. A nyílt terep a halálát jelentené. Lehet, hogy a lovagok elvinnék Lord Oswal elé,de ugyanannyi esély volt rá, hogy inkább csak a holttestét vinnék el. A nagymesterkiáltványa egyértelművé tette, hogy ellenségnek kell tekinteni, és solamnia lovagjainem fogják arra fecsérelni az energiájukat, hogy élve fogjanak el egy minotauruszt,ha egyszer ugyanúgy megfelel a hullája is.

Valamennyire lemaradtak az üldözői; ezt egyértelműen meg tudta állapítani abból,hogy lassan elmaradt a hangjuk. Azért még korai lett volna reménykedni, hiszen a

rend nem arról volt híres, hogy egykönnyen feladná. Lehet, hogy napokig anyomában lesznek... mintha szüksége lett volna újabb üldözőkre...

A ló meg-megbotlott a leesett faágakban, a talaj mélyedésein. Itt veszélyesebb volta talaj, és egy rossz lépésben ló és lovasa is megsérülhetett. Ellentmondást nem tűrőerővel jobbra rántotta a lova gyeplőjét. Az állat ideges horkantással beadta a derekát,és ment, amerre irányították. Kaz megkerült vele egy meredek lejtőt, tudván, hogyminden másodperc késlekedés csak elvesztegetett idő. Amikor egyenes talajra értek,megsarkantyúzta a csatamént.

Majdnem harmincig elszámolt, mire hallotta a következményeket, a rémült, dühöskiáltozást. Legalább két lovat hallott eszeveszetten nyeríteni, és egy ember sikoltott.Elhaltak az üldözés hangjai, de még mindig nem teljesen. Megkockáztatott egy gyorspillantást a háta mögé. Az egyik lovag még mindig a nyomában haladt, valamelyestlemaradva. Fedetlen volt az arca, és Kaz egészen fiatalnak találta. Lehet, hogy viseltszakállat; nem lehetett eldönteni, hogy így van-e, vagy csak a szélben lobogó hajátlátta egy pillanatra. El nem tudta képzelni, miért foglalkozik a másik külsőjével,hacsak azért nem, mert majdhogynem Humának nézte.

Nyílvessző süvített el a feje mellett, és beleállt egy fába mögötte. Csakhogy elölrőljött, nem hátulról.

Paladine, te is forralsz valamit ellenem? Most meg mibe sikerült belefutnia?Válaszként meglátott több alakot, részben zöld, részben fekete páncélba öltözve,

akik kezdtek felfejlődni, hogy bekerítsék. Nyilván éppen ezek voltak azok azútonállók, akiket a lovagok ki akartak ugrasztani. Kaz akaratlanul is elvégezte nekika küldetésüknek ezt a részét. Most már csak ki kellett jutnia élve.

Kétségbeesetten megfordította a lovát. Az egyik pórul járt támadója nekiesett egyfának, ahogy a ló megtaszította az oldalával. A minotaurusznak eszébe jutott az egyszál lovag, aki még üldözte. Kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse, de a lovaghátasán már nem ült senki; egy újabb nyíl a végzetévé vált az elszánt ifjú harcosnak.Kaz dühödten fújtatott. Egy újabb hiábavaló halál, ami az ő lelkén szárad.

Minden pillanatban várta, hogy egy nyílvessző a hátába álljon, de a haramiáknakmegvolt a maguk baja. Odaért a többi lovag, és a meglepetés ereje immáron nem abanditákat erősítette. Kaz szeme elkerekedett, amikor meglátta, hogy hány lovagkövette. Nem sok választotta el, hogy belekeveredjen egy tekintélyes méretűösszecsapás kellős közepébe, hacsak nem sikerül valahogy kitörnie.

Egy tépett, barna és zöld ruhába öltözött ocsmány alak megpróbálta lerántani acsataménről, de aztán kapott egy akkora rúgást az állattól, hogy beszakadt akoponyája. Az útonállók és a lovagok egy része már harcba keveredett. Egy karddalvívó férfit lerohant, és szó szerint halálra taposott egy rózsalovag. Egy másik lovagotlerántott a lováról két fekete páncélos gárdista. Mindkét oldalról érkezett az erősítés,hogy beszálljanak a csetepatéba.

– Paladine – sziszegte Kaz –, ha egyáltalán tettem bármit is az elmúlt néhány évsorán, ami ér valamit a szemedben, túl arcátlan lenne azt kérnem, hogy adjvalamilyen kiutat innen?

Nem várt választ; végtére is, az istenek csak a papokkal és a hősökkel társalognak.Aztán egy fehér villanásra lett figyelmes. Úgy tűnt, mintha valami fehér állat volna,talán szarvasbika, medve vagy farkas, nem tudta megállapítani. Lehetséges, hogyPaladine meghallgatta?

Kaz tudta, hogy ha most nem távozik azonnal, úrrá lesz rajta a vérszomj, és azéletének az utolsó értékes pillanatait azzal fogja tölteni, hogy vagdalkozva próbáljahárítani az ellenfeleit, ahogy azt oly sok tiszteletre méltó, de rövid életű őse tette.Nagyra becsülte ugyan az őseit, de egyelőre nem állt szándékában csatlakoznihozzájuk a holtak országában.

Megfordította hát a lovát, és fejvesztve elvágtatott a fehér látomás irányában.Jó negyedórát vágtatott, mire meg merte kockáztatni, hogy lelassít. Addigra

elmaradt mögötte a csatazaj. Xak Tsarothtól közvetlenül északkeletre került.– Nem vagyok gyáva – suttogta hirtelen magának, és bármilyen hatalomnak, amely

esetleg hallgatta. Ennek ellenére, mégis mardosta valamiféle rossz érzés. Nem az lettvolna a helyes, ha ott marad, és segít a Solamniai Rendnek, bárhogy, ahogy csak tud?Nem árulta-e el a Humába vetett hitét, az emberét, akit legalább annyira csodált, minta leghatalmasabb őseit? – A becsületem az életem. – Most furcsán hangzott amondat, ahogy elsuttogta. Ez is az eskünek és a szabályzatnak a része volt, amelyneka követésére Huma rendje felesküdött. A minotauruszok szemében ezért voltnagyobb megbecsülése a solamniai lovagoknak, mint bármilyen másik emberiszövetségnek.

Talán te elmagyarázhattad volna nekem, hogy mi a becsület, Huma. Felsóhajtott,ami igazán nem illett egy minotauruszhoz, és szemügyre vette a környezetét.

Egy füves rét szélén állt, és mélyen remélte, hogy innen nem fog a nyakábaszakadni egy újabb halálos veszedelem. Tudta, hogy ha ebben az irányban megytovább, akkor először a Qualinesti határán végigvonuló hegység egy nyúlványábafog ütközni. Ha onnan is továbbmegy, hamarosan ott találja magát az elfekországának sűrű erdejében. Ez, nyugtázta keserű elégedettséggel, olyan lehetőség,amelyet nem kell mérlegelnie. Silvanesti után nem vágyott rá, hogy egyetlen elfet islásson valaha. Maradjanak csak maguknak, boldogan, a világtól elzárkózva. Ismertegy rejtekutat. Delbin említett neki egy folyót, amely a Vingaard-toronytól északrahúzódott. Ez azt jelentette, hogy át kell kelnie néhány hegyen, és Qualinesti hatalmaserdejének egy részén, viszont így eljuthatott a céljához: a Vingaard-toronyhoz, hogyszembenézzen magával a nagymesterrel.

Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak vele lenne a surranó, hogy legalább azutat mutassa. Delbin jól ismerte a vidéket, de Kaz nem engedhette meg magának,hogy várjon a mindig kicsattanóan jókedvű, bosszantó kis alakra. Szerencsére Delbintérképe legalább nála volt.

Nem ismerte volna ugyan be magának, de megkedvelte a surranót. Mindazonáltal,bolond lett volna, aki ezt a szemébe mondja, a minotauruszok ugyanis általában igenkényesek az útitársaikra, és azt beismerni, hogy baráti érzelmeket táplál egy olyanzsebtolvaj, gyerekes teremtmény iránt, mint Delbin, egyenértékű lett volna ajellembeli gyengeséggel.

Egy morgással indulásra ösztökélte a lovát. Sehova nem vezet, ha ott marad, ésmorfondírozik az ég alatt előforduló dolgokon.

* * * * *

Miközben a minotaurusz ellovagolt nyugatnak, valami megmozdult a magas fűben.Sápadtfehér volt, és szőrtelen. Pupilla nélküli szeme skarlátvörösen izzott. Ameddigcsak lehetett, a sűrű fűben maradt, mert valami megfogalmazhatatlan módon,gyűlölte az égen lángoló fényt. A tekintete mereven szegeződött a lovas távolodóalakjára. Amikor kellőképpen messzire került, az állat felállt, és megindult utána.Állva olyasmire emlékeztetett, mint ami valaha farkas lehetett –, amely régóta halott.

Küszködve a nappali fény perzselő fájdalmával, követni kezdte a minotauruszt.

3. FEJEZET

Kaznak néha úgy tűnt, hogy az élete másból sem áll, mint felfordulásból. Humaönfeláldozását és a háború végét követően remélte, hogy megváltoznak a dolgok.Meglehet, hogy minotaurusztársai gyengének és becstelennek tartották, de többé márnem foglalkozott vele. Minél többet gondolkodott a minotauruszok életvitelén, annálkevésbé tetszett neki, ami persze nem azt jelentette, hogy az embereké, törpéké,elfeké, vagy akár a surranóké bármivel is jobb lett volna.

Meglepően zavarmentesen jutott el a folyóig. Ha volt is neve a folyónak, a térképkészítője elfelejtette feljegyezni. Delbin soha nem közölte, hogy pontosan honnan isszerezte a térképét, Kaz pedig, ismervén a surranókat, nem feszegette a kérdést. Acélnak megfelelt, és legalább nagyjából pontosan jelölte a tereptárgyakat.

A nap nagyon alacsonyan függött az égen, Kaz úgy becsülte, hogy talán szűk egyórája lehet, mielőtt lesüllyed a láthatáron. A Lunitarit már látni lehetett a horizontfelett. A Solinari, a sápadt, fehér hold majd csak később fedi fel magát. Egészentiszta éjszakára lehetett számítani.

Egy ilyen méretű folyó településeket és hajóforgalmat jelentett. Azaz több népetjelentett, mint amennyivel Kaznak kedve volt összefutni, de még így is ez volt aleggyorsabb útvonal. Egyelőre úgy látta a legjobbnak, ha megkerüli a folyótólkeletre, a jelenlegi helyzetétől pedig északra húzódó kisebb hegyláncot. Mikorra ahegyvonulat elfordul attól az iránytól, amerre mennie kellett, addigra erdőbe fog érni,amely aztán fedezéket nyújt neki, az útnak közel a felén. Megpróbált nem gondolniÉszak-Solamniára, amely, ahogy hallotta, még mindig meglehetősen elhagyatottvidék volt. És ha a szóbeszédnek csak a fele is igaz, a lovagok tényleg különösenviselkedtek.

Továbblovagolt. Elkezdtek emelkedni a hegyek.

* * * * *

Amikor a napfény utolsó nyomait is felemésztette a leszálló este, Kazban felmerült,hogy vajon jól választott-e.

Ez csak egy kis hegyvonulat volt, és maguk a hegyek eltörpültek ahhoz a néhányóriáshoz képest, amelyeken már átkelt azelőtt. Egészen szokványos csúcsokmagasodtak itt. Mégis valami megfejthetetlen nyugtalanságot keltettek benne.

– Netán mágikus fegyverek lapulnának a közelben? – suttogta nekik félig-meddigtréfásan. A minotaurusz szeme elkerekedett, amikor rájött, hogy mi kavarta fel –Huma emléke, az a végső lángtenger. Kaz nem bírt úgy egy hegyre nézni, hogy tudatalatt ne rémlett volna fel benne, hogyan kezdődött az egész – a kutatóút a legendássárkánydárdák után, melyeken kívül más fegyverrel nem lehet legyőzni Takhisis, aSötét Királynő sárkányseregeit. Megtalálták azokat a dárdákat, de először csaknéhány tucatot. Kaz Huma oldalán tagja volt annak a kis csapatnak, akik előszörhasználták őket harcban. A csapat maroknyi túlélője között is volt szerencséje ottlenni, és rajta kívül más nem látta Humát az életének utolsó perceiben, amikor végleglegyőzte a gonosz istennőt, rákényszerítve, hogy fogadalmat tegyen, hogyeltakarodik Krynnről, és soha nem tér vissza. Az elmúlt öt év során Kaz gyakranváltoztatott az útvonalán, mert nem akart túl közel kerülni a hegyekhez. Igaz,előfordult, hogy elkerülhetetlennek bizonyult a megközelítésük, de ilyenkorlehetőség szerint igyekezett minél gyorsabban átjutni rajtuk.

Félni a hegyektől! Megvetően horkantott, és megsarkantyúzta a lovát. Ma éjjel azegyik ilyen óriásra hajtja le a fejét. Minél többet gondolkodott rajta, annál inkábbnőtt benne az elhatározás. Végül is, így legalább kisebb esély lesz rá, hogy összeakadmásik utazókkal. Felnézett a magas csúcsokra, És megpróbálta megbecsülni, mikorraérhet oda a legközelebbihez. Sötétedés után, állapította meg komoran. Jobb szerettevolna, ha másképp alakul.

* * * * *

Egy magas, megkopott csúcs alatt vert tábort. Valamikor, talán a messzi múltban,vagy esetleg a háborúban, a hegy egyik oldalának tekintélyes része leszakadt, és mostfogszerűen meredezett. A minotauruszt a nagyapjára emlékeztette, a valaha harciasbikára, aki a számtalan rosszul gyógyult sebesülése ellenére magas kort ért meg. El isnevezte a hegyet Kefónak, az őse tiszteletére. Így sokkal könnyebben esett az alvásaz árnyékában.

Miután hónapokon át hallgatta a szüntelen surranófecsegést, most furcsa érzéstkeltett csupán az éjszaka zajai közt feküdni. Felhorkantott. Ha elkezd neki hiányozniDelbin, akkor jobb lett volna, ha átadja magát az ellenségeinek!

– Paladine, óvd meg az elmém épségét! – suttogta fanyar mosollyal.Delbinbe délen botlott bele, közvetlenül azután, hogy visszatért egy hosszú,

veszélyekkel teli útról a messzi dél jéggel borított vidékeiről. A vingaardi kiáltványakkoriban kezdett feltünedezni a déli részeken, de az expedíciót vezető

szabadszellemű kapitány, aki megkedvelte Kazt, hajlott rá, hogy kétségbe vonja agyilkosságról és árulásról szóló durva vádakat, melyeket semmiféle bizonyíték nemtámasztott alá. A pecsét, amelyet Oswal nagymester adományozott Kaznak alovagság nevében, szintén alátámasztotta a minotaurusz történetének az igazát.Mindamellett szerencsésnek bizonyult a minotaurusz jelenléte, mivel a jegesbirodalomról kiderült, hogy nem egy szempontból álnok. Bármilyen elszántfelfedező volt is ez az ember, ez után a bizonyos kaland után, amikor újra Kharolis,az otthona földjét érte a lába, közölte Kazzal, hogy az élete hátralévő részét – pedigmég fiatal volt – valamilyen kellemes, békés piactéren kívánja tölteni, hogy avásárlókkal civódjon az alma ára felett, vagy valami hasonló.

Egy magas, kíváncsi hang szólalt meg ekkor.– Tényleg a jég birodalmából jöttetek vissza? Igaz, hogy olyan keményre fagy ott a

lehelet, hogy tűz felett kell felolvasztani, hogy halljad, mit mondtál? Ezt hallottamvalahol! Te minotaurusz vagy? Még sosem láttam minotauruszt! Harapsz?

Kaz először pöttöm embergyereknek nézte a vastag, hosszú lófarokkal rendelkezőheves kérdezőt. Csak amikor a kapitány elkáromkodta magát, és az aranyos erszényeután nyúlt, akkor döbbent rá a minotaurusz is, hogy milyen rettenettel kellszembenézniük.

Bütykösfűz Delbin, gondolta visszatekintve Kaz, talán még a többi surranóhozképest is idegesítőbb. Az biztos, hogy másikkal nem nagyon futottak össze,legalábbis nem hosszú időre. Delbin, aki attól kezdve elválaszthatatlanul aminotaurusz mellé szegődött, és folyamatosan ostromolta együgyű kérdéseivelminotauruszokról, és mindenféle másról, ifjú férfiú volt, éspedig jóképű, a saját népemércéje szerint. Egy cseppet magasabb volt, mint a fajtája legtöbbje, talán egy-kéthüvelykkel maradhatott el a négy lábtól, és csaknem kilencven fontot nyomott.Műveltnek tartotta magát, és elhatározta, hogy megírja Krynn mai korának atörténetét – becsülendő cél, csakhogy ahányszor a zsebébe nyúlt a könyvéért, mindigvalami olyan tárgyat húzott elő, amit egy ügyetlen ember elhagyott valahogy.Ilyenkor annyira megörült a szerzeménynek, hogy azonnal elfeledkezett azeseményről, amelyet fel szeretett volna jegyezni.

A surranó most alighanem valahol Xak Tsarothban lehetett, vagy reménytelenülkeresi Kazt a várostól keletre, hacsak nem terelte el valami más a figyelmét. Vagy,amennyire a minotaurusz el tudta képzelni, Delbin jelenleg Qualinesti mélyéntartózkodott, hátha sikerül összefutnia egy elf lóval, mert olyat még soha nem látott.

Kaz a két látható holdat bámulta, és felmerült benne, hogy vajon egész éjjel asurranón fog-e merengeni, vagy kijut neki egy kevés a jól megérdemelt pihenésből.Remélte, hogy másnap estig sikerül jócskán bejutnia az erdőbe.

A kimerültség végül kezdett eluralkodni az érzékein. A több száz kíváncsi, izgatottsurranó rémlátomása kezdett beleolvadni a szendergés meleg sötétjébe. Kaz szintefelsóhajtott megkönnyebbülésében, amikor az utolsó is békésen elsodródott.

* * * * *

Egy hatalmas erőd előtt állt, amely mintha bizonytalanul kapaszkodott volna acsipkés hegycsúcs egyik oldalába. Mindenféle faj teremtményei hevertek holtan vagyhaldokolva mindenütt, és nehéz volt megállapítani, hogy ki harcolt ki ellen.

– Mindennek vége – sóhajtotta Huma. Kaz a barátjára és bajtársára meredt.Viszonylag fiatal kora ellenére, Huma csinos arcát ráncok szabdalták, a haja pedig, abajszával egyetemben, ezüstszürke színben játszott. Sápadt, szinte halottszerű volt azarca.

Egy emberfelettien gyönyörű nő állt mellette, ezüstösen csillogó hajfonatokkal, akarja a lovagéba fonódott. Kaz pislogott. A nő arca mintha időnként átváltozott volnaegy sárkány ábrázatává.

– Nyertünk – mondta édesen.– Nem nyertetek semmit, csak halált! – kiáltotta egy hang.A hatalmas erőd előtt megnyílt a föld, és egy rettenetes, sokfejű lény jelent meg

előttük. Huma előrántott egy sárkánydárdát, de a szörnyeteg csak nevetett. A lovagmellett álló nő olvadni és növekedni kezdett, kecses hátából szárnyak serkentek.Karcsú karja és lába helyén otromba végtagok nőttek, amelyek csak egy sárkányhoztartozhattak. Fenséges jelképként felrepült, és szembeszállt az iszonyattal, amelybenKaz felismerte Takhisist, a sötét istennőt.

Takhisis gúnyosan felkacagott, és reptében felgyújtotta az ezüstsárkányt. Hamueső,ennyi maradt Huma szerelméből, azt is eloszlatta a szél, amelyet az istennő óriási,bőrhártyás szárnya csapott.

Takhisis még hangosabban kacagott. Kaz esküvel fohászkodott a fogadottistenéhez, Paladine-hoz. Takhisis fejei nem sárkányfejek voltak, ahogy azt aminotaurusz először gondolta. Nem, a legtöbb emberinek tetszett. Az egyik olyanhihetetlenül szép volt, hogy még Gwyneth, az ezüstsárkány is rútnak tűnt mellette.Takhisis, a csábító. Inkább elfordította a tekintetét egy másik arcra, de ez sem sokatsegített. A következő fej az őrült hadvezér, Crynus ébenfekete sisakos képe volt.Nyál csorgott az állán. A következő a varázsló Maguis volt, Huma gyerekkoribarátja, aki a Sötét Hölgy szolgáinak foglyaként halt meg.

A következőn, egy solamniai lovag morózus, halálos képén, Kaz és Huma isfelhördült. Ez Rennard volt, aki egyengette Huma lovagságba vezető útját, és akiről avégén nem csak az derült ki, hogy a fiú nagybátyja, hanem az is, hogy áruló módon aMorgiont, a betegség és a pusztulás istenét szolgáló szekta tagja. Rennard iszonyatoshalált halt, miután nem sikerült teljesítenie a küldetését, hogy végezzen LordOswallal és Humával is. Morgion nem tartozott a megbocsátó istenek közé.

A legutolsó bizonyult a legrosszabbnak. A többi fej fölé tornyosulva, még acsábítót is túlszárnyalva, olyasvalaki nézett rájuk, akit Kaz igazából még sosemlátott, mégis találgatás nélkül tudta, hogy kihez van szerencséje. A hosszú, keskenyarc vigyorgott, mint egy halálfej, addig duzzadt, míg csaknem olyan hatalmas lett,mint maga az egész iszonyatos jelenség. Az ember kifejezést csak hozzávetőlegesenlehetett alkalmazni rá, a bőre ugyanis enyhén zöldes színben játszott, és Kaz láttarajta a pikkelyek kifinomult hálózatát, amilyen a kígyókat borítja. Vékony hajaegészen a koponyájához tapadt. Hosszú, éles, ragadozó fogak sorakoztak a szájában.

– Dracos – suttogta Huma. – Visszatért a királynője kegyeibe.Fogást váltott a sárkánydárdán, az egyetlen fegyveren, amely valaha is legyőzhette

Takhisist, és Kaz rémületére odanyújtotta neki, hogy fogja meg.– Mi... mi ez?Huma szomorúan rámosolygott. Az ifjú-öreg arcot fehér rajzolat borította, és

ugyanolyan halottnak és kísértetiesnek tűnt, mint Rennardé.– Én nem tehetek többet. Halott vagyok, emlékszel? Kaz elszörnyedve nézte, ahogy

a bajtársát felkapja a szél, és szétszórja, mint a hamut. Pillanatokon belül, nyoma semmaradt.

– Minotaurusssz. Csökönyös gyermek. Ideje, hogy visszajöjj a csordába.Felpillantott a gonoszul meredő arcokra, és elfogta a páni rémület. Hiába kiáltott fel

egy része ilyen gyávaság láttán, sarkon fordult, és menekülni próbált, de rá kellettjönnie, hogy bármilyen elkeseredetten rohan is, csak egyre közelebb kerül az ötfejűszörnyeteghez.

Ott termettek a solamniai lovagok, de ahelyett, hogy a segítségére siettek volna,gúnyosan kikacagták. Lord Oswal és az unokaöccse, Bennett, akik szintetermészetellenesen hasonlítottak egymásra a sólyomszerű vonásaikkal, olyanérdeklődéssel figyelték az ő küzdelmét, mintha legalábbis egy hangyát néznének aföldön.

– Sosem láttam még ötfejű sárkányt – közölte vidáman egy ismerős hang. –Mindegyik fej beléd fog harapni külön-külön? És öt gyomra is van? Valami baj van?Kaz? Kaz?

A fejek kitárt állkapoccsal, egészen óriásira növekedve, lecsaptak felé.Utoljára még annyit hallott, hogy valaki megkérdezi:– Kaz, akarod, hogy magadra hagyjalak?

* * * * *

Kaz üvöltve, rémülettől tágra nyílt szemmel ült fel. Valami kicsi, inas dologlerepült róla, és hangos „Aú!” kíséretében landolt a köves földön.

– A minotauruszok mindig ilyen ingerlékenyen ébrednek? Talán ezért nem szeretika minotauruszokat! Mondjuk, én szeretem a minotauruszokat, de tudod, miketmondanak a surranókról; hát, mondanak valamit! Azt hittem, soha nem talállak meg!

Kaz a szemét dörzsölte, és nem tudta eldönteni, hogy a hang, amit hall, még azalvás közben látott rémálmának a része, vagy pedig egy valóságos rémálom. A szemekezdett hozzászokni a holdak fényéhez. Hunyorogva, bizonytalanul szólalt meg:

– Delbin?Még a sötétben is ki tudta venni a surranó széles vigyorát.– Mit keresel itt, Kaz? Láttál már valaha annyi embert harcolni egymással? Ilyen

volt a háború? Nekem nem sikerül elcsípnem belőle semennyit sem. Nagyapám aztmondta, túl fiatal vagyok! Azt mondta, hogy az ilyen komoly dolgokat a felnőttekrekell hagyni!

– Vegyél levegőt, Delbin! – felelte gépiesen Kaz. Többhetes erőfeszítés után végresikerült megértetnie a surranóval, hogy néha mindenképpen szükséges becsuknia aszáját, hacsak nem akar megismerkedni egy felbőszült minotaurusz súlyos öklével.

Delbin elhallgatott, bár ez mindig nagy erőfeszítésébe került.– Hogy találtál rám, Delbin?A surranó diadalmas pillantást vetett rá.– A nagypapám, az még egy olyan kicsi dolgot is nyomon tudott követni, mint

teszem azt, egy egér, Hylo felén keresztül... na jó, olyan messzire talán nem... ésmegtanított mindenfélére, úgyhogy amikor megláttam azt a rengeteg embert harcolni,arra gondoltam, hogy vagy megpróbálsz szembeszállni mindannyiukkal, vagyleléptél. Amikor nem találtalak, eszembe jutott a folyó a térképről, és mivel nemakarsz többet mutatkozni, mint amennyit muszáj, maradtak a hegyek, innentőlkezdve meg könnyű volt rád találni, annyi nyomot hagytál magad után! Persze asurranókon kívül más soha nem látta volna meg a nyomaidat, de nekem sikerült!

Kaz felhorkantott. Már elfelejtette, miféle magyarázatokra lehet számítani Delbinrészéről, bár ez egész lényegre törőnek számított a surranóhoz képest.

– Biztosan megállás nélkül jöttél.A vidám tekintet most először eltűnt az útitársa képéről.– Aggódtam miattad.– Aggódtál? – Kaz, aki nem volt hozzászokva ilyen érzelgősséghez senki részéről,

különösen nem egy ilyen gondtalanul vidám lélektől, mint Delbin, csak mordultegyet. Mély levegőt vett, és megpróbált olyan óriásinak tűnni, amennyire csaklehetséges. – Én minotaurusz vagyok, Delbin! Semmi okod, hogy aggódj miattam!

– Persze, de olyan jó voltál hozzám, engedted, hogy veled tartsak, noha tudom, mégelég fiatal vagyok, és nem annyira széles a műveltségem, mint a felnőtt surranóknak.Erről jut eszembe, le kellene írnom a ma történteket, mert ez jelentős epizód lesz akönyvemben, és mindenki láthatja majd belőle, hogy vág az eszem, és hogy nemvagyok olyan gyerekes suhanc, és... nééé! Ez nem a jegyzetfüzetem, de érdekes, azbiztos! Vajon hogy kerülhetett a zsebembe?

Elmélyülten tanulmányozni kezdett egy kicsi, lapos könyvet, amelyről Kazgyanította, hogy az előző tulajdonosa hiába keresi már egy ideje.

A minotaurusz felnyögött, és hátradőlt. A dolgok visszatértek a szokásoskerékvágásba – vagy legalábbis amolyan surranóféle szokásos mederbe. Annakellenére, hogy Delbin időnként az őrületbe kergette, el kellett ismernie, hogy asziporkázó surranó jelenlétében sosem tűntek gyászosnak a dolgok. Zavarosnak ésidegesítőnek igen, de gyászosnak soha.

Egyszer csak észrevette, hogy Delbin, rá nem jellemző módon, elcsendesült.Felemelkedett, és szemügyre vette a társát. A csillogó szemű, csupa élet surranóhelyett most csak egy fáradt, szendergő kis alakot lehetett látni. Teljesen kimerítetteaz egész napos hajsza.

Holnap, határozta el egy ásítással, megpróbál valami kedveset mondani Delbinnek.Lecsukódott a szeme, és néhány pillanaton belül már aludt is békésen, a

nyugtalanító álom pedig már csak egy távoli emlékfoszlány volt.

* * * * *

Csípős reggelre ébredt, és rájött, hogy a hegyek árnyékában fekszik. Furcsa, élénkszél táncolt körülötte. Kinyújtóztatta merev tagjait, aztán felállt. Delbin még mindigmélyen aludt.

Nem sokkal járhattak hajnal után. Ha nem látta volna a kék eget, azt gondoltavolna, még mindig éjszaka van, olyan sötét árnyékot vetett a hegyvonulat. A zsákjaután nyúlt, hogy valami harapnivaló után nézzen. Szokás szerint, a tartalmának a felehiányzott. Tudta, hogy legnagyobbrészt a surranó zsákjában lapulnak a dolgok,ahová előző este kerültek, „megőrzés” céljából. Az éhsége ellenére úgy döntött, hogyegyelőre még nem ébreszti fel a surranót. Talált néhány falatot, amelyeket acsomagja bélésébe rejtett, amolyan külön elővigyázatosságképp. A falatokkeménynek, és gyakorlatilag íztelennek bizonyultak, Kaz azonban ehhez már régenhozzászokott. Eltűnődött, hogy vajon a surranónak sikerült-e bármit is beszereznie aportékák közül, amelyekért a piacra küldte. Igen erős kísértést érzett, hogyvégigkutassa az útitársa zsákját.

– Szereztem némi gyümölcsöt és süteményt, Kaz – szólt oda Delbin. A surranóképessége, hogy ennyire észrevétlenül mozogjon, néha a hideglelést hozta aminotauruszra.

Delbin nekilátott áttúrni a csomagját.– Ha netán ráakadnál bármire is, amit mostanában elhagytam, kiveszem a kezedből

– jegyezte meg Kaz ártatlanul.–T’od, hogy figyelmesebbnek kellene lenned, Kaz. Ha én nem lennék, már

mindenedet elhagytad volna!A minotaurusz kijelentésében rejlő iróniát egyáltalán nem érzékelve, Delbin

elkezdte odahajigálni Kaznak a dolgokat. Döbbenetesen nagy halom gyűlt össze, éstöbb olyan darabot is tartalmazott, amely soha nem képezte a minotaurusz tulajdonát.A halomban félig eltemetve mosolyogtak a nagy, érett gyümölcsök, és egy némiképpmegviselt tésztadarab. Kaz elvette az ételt, és mohón befalta, miközben várta, hogy avisszatért útitársa befejezze a leltárt. Ámulva döbbent rá, hogy mennyire hiányzottneki az emberek által sütött édes tészták íze. A minotauruszok lefitymálták az effélefinomságokat, mondván, hogy csemetéknek és puha fajoknak valók.

– A jegyzetfüzetem! – lobogtatta meg Delbin a viharvert könyvet Kaz előtt. Kazarra gondolt, hogy vajon van-e egyáltalán valami is beleírva. Egyszer sem látta, hogya surranó valamit tényleg lejegyzett volna. Delbin visszadugta a nagy értékűleleményt a zsákjába, amely valahogy túl kicsinek tűnt, ahhoz képest, hogy a surranóminden szerzeménye benne legyen.

Tekintve, hogy egy hétlábnyi minotaurusznak jóval több élelemre volt szüksége,mint egy alig négylábnyi surranónak, Kaz befalta a neki járó szárított élelemmaradékát is. A mai út során valahol vadásznia kell majd még némi ennivalót.Tegnap este olyan kimerült volt, hogy nem állított fel egyetlen csapdát sem. Azértmég nem járt olyan későre, hogy ne legyen esélye elejteni valamit. Úgy tűnt, hogy

errefelé gyakori a nyúl és a hasonló, kisebb állat, több van belőlük, mint északabbra.Úgy sejtette, hogy az északon folyt több évtizedes háború folyamatosan vagy délre,vagy a messzi északra szorította a vadakat, ahol szintén nem maradtak ugyanérintetlenül a vidékek, de azért jóval kevesebb kárt szenvedtek. Megrázta a fejét,hogy elűzze a háború emlékét. Delbinhez fordult.

– Megyek megpróbálok elejteni valamit, hacsak nem gondolod, hogy még mindigkövetnek.

Delbin elgondolkodva csücsörítette a száját. Megpróbált a lehető leghasznosabblenni.

– Szerintem... szerintem nem követnek. Xak Tsarothban némelyek arról beszéltek,hogy mennyire aggódnak a déli erődök Solamnia miatt, és hogy mi folyik, és hogy elkellene küldeniük néhány embert, hogy beszéljenek a nagymesterrel, vagy legalábbaz unokaöccsével, akinek, azt hiszem, jócskán van beleszólása az egészbe, és talánmég nagymester is lesz hamarosan, mert a lovagok egy része úgy véli, hogy amostani beteg, és... Nyom nélkül elszállt a vadászat gondolata erre, amit a surranómondott.

– Oswal nagymester beteg?– Ezt mondták. Egy öregember szerint lehet, hogy csak pletyka, de egy fiatal úgy

vélte, hogy igaz lehet, és az unokaöcs, elfelejtettem a nevét...– Bennett.Kaz arca elkomorult, és dühösen horkantott. Delbin elhallgatott, mert látta már

ilyen kedvében a minotauruszt.Amikor Kaz először találkozott Bennett-tel, Trake nagymester fiával, a fiatal,

főnemesi lovag nem tűnt többnek egy dölyfös kényúrnál. Úgy tűnt, azonban, hogy aháború utolsó napjai megváltoztatták, Bennett ugyanis Huma önfeláldozásábólmegtanulta, milyennek is kell lennie egy igazi lovagnak. Azon a napon, amikor Kazvégül búcsút intett a lovagságnak, Bennett ott volt azok között, akik ünnepélyesenköszönetet mondtak neki a végső összecsapásból kivett részéért.

Járta a minotauruszok között egy régi mondás, amely az olyan ellenségtől óv, akihirtelen baráti jobbot nyújt: Először mindig meg kell nézni, hogy milyen élesek akarmai. Lehet, hogy Bennett visszatért a régi útra.

Kellene bennem lennie annyi jóindulatnak, hogy kételkedjek, gondolta Kaz. Humaezt tenné. Ha azonban tévedek... A minotaurusz keze összeszorult, mintha egyelképzelt fejszére kulcsolódna.

Most már egészen eltávolodtak a gondolatai a vadászattól. – Delbin, rólam nemmondtak semmit?

A surranó a fejét rázta.– A haramiák miatt fáj a fejük, Kaz. A sárkánynagyúr seregeinek jelentős része

lejött délre, és úgy sejtem, azt hiszik, hogy ez a terület jó lesz nekik, bár azt nemtudom, hogy miért. Én mindig úgy tartottam, hogy Hylo sokkal kellemesebb, bárigaz, hogy egyáltalán nem szeretném, ha a haramiák odamennének. Végtére is, nemviselkednek túl illendően, nem?

– Furcsának találom, hogy egyáltalán idejöttek. Miért nem Istar északkeleti részébe,vagy Thorbardin hegyeibe?

Kaz megvonta a vállát. A rablóbandának láthatólag senki nem állt az élén, és nemigazán volt otthonuk. Végül úgyis megtisztítják tőlük a környéket.

– Ha egyáltalán nem foglalkoznak velem, akkor megkockáztatjuk, hogy közelebbkerüljünk a folyóhoz. Ha valamilyen településhez érünk, el kell menned, és vennedkell, a kulcsszó a venni, Delbin!, némi élelmet. Amikor elérünk az északierdőségekhez, újra vadászni kezdünk. Össze kell, hogy gyűjtsünk annyi élelmet,hogy eljussunk Vingaardig.

Delbin izgatottan, elkerekedett szemmel elvigyorodott.– Tényleg elmész a Vingaard-toronyig? Még soha sem láttam, de azt hallottam,

vannak benne pincék, zárak és búvóhelyek és...– Vegyél levegőt, Delbin! Mély levegőt.Amikor a surranó befogta a száját. Kaz gondolatai az előttük álló útra terelődtek.

Mindent eltervezett, és a hajthatatlan üldözőinek hírét sem lehetett hallani. Ha semmiváratlan nem jön közbe, biztonságos útjuk lehet.

A minotaurusz elhúzta a száját. Ha valóban ilyen könnyű útra számít, akkor semmiszükség rá, hogy továbbra is magával cipelje a hátára szíjazott nehéz fejszét. Azbiztos, hogy jóval kényelmesebb volna, ha megszabadulna tőle. Más fegyverei isvoltak, amelyek inkább alkalmasak lehettek a vadászatra, ha úgy hozza a szükség.

Amikor azonban néhány perc múlva elindultak, a fejsze még mindig ott függöttbiztosan a helyén, a hátára erősített hámban. Egy mozdulat, és már ott is volna harcrakészen a kezében.

Ha úgy alakulna.

4. FEJEZET

– Egy napon – jelentette ki büszkén a tanítójuk –, egy napon a minotauruszokuralkodnak majd Krynn világán. Az ellenségeink össze fognak morzsolódni az erőnkalatt. Hiszen ők barbárok, nem igaz? Mi vagyunk az uralkodásra született faj.Egyedül mi hozhatjuk el a civilizációt erre az elmaradt vidékre. Mások ismegpróbálták, de mindenkiből hiányzott a mi elszántságunk és fegyelmünk. Nekünk,minotauruszoknak küldetésünk van.

A fiatal minotauruszok elkerekedett szemmel kuporogtak az előttük álló tanítólábainál. Zebak nem tartozott a legjobb szónokok közé, de volt benne szenvedély, ésa fiatalokra leginkább ezzel lehetett hatást gyakorolni. Neki az volt a kötelessége,hogy továbbadja az üzenetet a fiataloknak, hogy azok megértsék.

Egy másik, egészen felnőttnek még nem mondható minotaurusz behajolt abejáraton, és intett Zebaknak. Az idősebb bólintott, és elküldte. A gyerekek ismerték

a jelet, hiszen már vagy fél tucatszor látták. Azt jelentette, hogy valamelyikfeljebbvalójuk arrafelé haladt.

Zebak elkezdett a háború művészetéről beszélni, és hogy ennek kell aminotauruszok életének a középpontjában állnia. Eközben egy újabb teremtménylépett be a szobába. A gyerekek leginkább csak egy csupafog rettenetnek tartották, depersze alighanem az ogre sem törődött sokkal többet az ő fizimiskájukkal. Miközbenaz ogre végignézett a gyerekeken, nem csak Kaz, aki hátul ült, nem tudta teljesenpalástolni a benne fortyogó gyűlöletet.

– Jó osztály, tanár – közölte dörgedelmes hangon az ogre. Olyan pofát vágott, mintaki a lehetséges vacsorájában gyönyörködik.

– Igyekszem.Az ogre különös pillantást vetett rá, amelyet az ifjú Kaz még nem ismert fel.– Hallottam róla.A látogatójuk minden további szó nélkül távozott, az óra pedig folyt tovább.Zebak másnap eltűnt, és az évad hátralévő részében egy ogre tanította őket.

Tavaszra készen kellett állniuk az első küzdelemre.

* * * * *

– Kaz?– Hmmm?– Valami baj van? Folyamatosan az eget bámulod, ami szép, nem mondom, de

olyan fura képet vágtál, és arra gondoltam, talán...– Jól vagyok, Delbin. Csak régi dolgok jutottak az eszembe. – Tessék, most meg

búskomor lett. Talán öregszik.– Van előttünk egy hely. Szerintem, valami faluféle. Lehet, hogy ott vannak

halászok. Vegyek egy kis halat? Megígérem, hogy jó leszek. Majd meglátod.Kaz végigpásztázta a települést a tekintetével. Talán öt összeeszkábált ház – a

„ház” kissé túlzó kifejezés volt ezekre a szedett-vedett tákolmányokra – állt a folyómellett. A településen túl, a folyó másik oldalán húzódott az erdő széle, amelybe elakart jutni. Éles sivalkodás vonta el a figyelmét az erdőről. Néhány embergyerekszaladgált vad önfeledtségben a házak körül. Kaz megpróbált fiatal minotauruszokatelképzelni hasonló elfoglaltságban, de nem sikerült neki. Mindig csak a kiképzéstkapták, gyakorlatilag attól a perctől fogva, hogy elkezdtek járni. A tanulást sosemvolt elég korai elkezdeni.

Néhány felnőtt férfi éppen egy kis csónakot húzott ki a folyóról. Kaz vetett egy futópillantást a csónakra; valami kis büszkeséggel is rendelkező minotaurusz sosemvesződött volna egy ilyen korhadt ronccsal. Szégyennek számított.

Valaki észrevette őket. Kiáltás hallatszott, és Kaz megállította a lovát.– Várj, Delbin!A surranó kíváncsian pillantott fel rá, és figyelemre méltó módon, nem szólalt meg.Kaz megvárta, amíg jó pár ember összegyűlik. Úgy tűnt, hogy három különálló

család, és néhány egyedülálló idegen lakja a helyet. Az arcukon ülő ijedt tekintet, és

a legtöbbjükön lógó megviselt ruházat alapján gyanította, hogy nemrég érkezhettekészakról, abban a reményben, hogy itt új életet kezdhetnek. Ez jó pont volt aminotaurusz szemében. A háború áldozatai közül sokan egyszerűen feladták, és csakegyik napról a másikra tengették életüket.

Miután már senki nem csatlakozott a csoportosuláshoz, lassan megindult a lovával,Delbin pedig követte. Kaz úgy sejtette, hogy legalább egy vagy két másik férfi mégrejtőzhet a közelben, akik figyelik minden mozdulatát.

Egy merész, szürke szakállas alak kilépett a többi közül.– Ne gyere közelebb, vadállat, ha nem akarsz a halállal szembenézni!Kaz megállt. Hacsak nem voltak kiváló íjászaik, tudta, hogy nehézség nélkül

közéjük ronthat és szétkergetheti őket. Elég egyszer-kétszer meglengetni a fejszéjét,és elmúlnak az ostoba gondolataik. A minotauruszba mélyen beágyazódva ottlappangott a késztetés, hogy ezt tegye, de elnyomta magában. Huma soha nembocsátotta volna meg neki, ha ilyen emberekre rátámad.

– Kaz vagyok, ő pedig Delbin. Békés szándékkal jöttünk, ember. Esetleg vennénknémi élelmet, ha van mit áruba bocsátanotok.

Megpróbált minél kedvesebben beszélni, de mély, bömbölő hangjától így isösszerezzentek a gyengébb lelkületűek. A szürke szakállas megvakarta az állát.

– Egy surranóval utazol.Ez állítás volt, nem kérdés, de Kaz azért válaszolt rá.– Ahogy mondtam, Delbin a neve, és lyukat fog beszélni a hasatokba, ha hagyjátok,

illetve lehet, hogy akkor is, ha nem. Már eleve az ő jelenléte bizonyíthatja, hogy nemjelentek veszélyt a számotokra, és esküszöm, hogy távol tartom az értékeitektől is.

Kaz halványan elmosolyodott, tudván, hogyha őszintén mosolyra fakadna, annyifogát kimutatná, hogy az biztos nem tetszene az embereknek.

– Öljük meg, Micah! – dörmögte egy vékony, rókaszerű férfi. Látszott rajta, hogyazelőtt katona lehetett, és a többieket nézve, alighanem ő lehetett a legveszélyesebbaz egész gyülekezetben. Kaz keze egy arasznyit közelebb került a fejszéjéhez.

– Nincs szükség ilyesmire. – Lágy, és emberi mércével mérve nagyon nőies hangszólalt meg, de olyan, amely hozzá van szokva, hogy engedelmeskedjenek neki, nemfélelemből, hanem tiszteletből. Alacsony, egy kissé mokány, hosszú, barna hajú nőközeledett feléjük a folyó felől. Óriási, barna szeme a saját fajtabelijeire emlékeztetteKazt, és enyhén lebiggyesztett, telt ajkai egy kissé helytelenítő tekintetetkölcsönöztek neki, mint egy oktatónak.

Kaz nem látott álnokságot az arcán, és amikor szemügyre vette a ruházatát,megértette, hogy miért. Egyszerű, durva szövésű ruhát viselt, de nem ezen akadt mega szeme. Nem, a nyakában függő medál vonta magára a figyelmét. A minotauruszrégóta ismerte a medálba vésett jelet, hiszen nem egy ilyet látott a háború alatt.Mishakal, a gyógyító istennő papja. Egy ilyen teremtés nem jelentett veszélyt, és az őszava jelentett annyi biztosítékot, mint bárki másé, sőt talán többet is. Kaz elvette akezét a fejszétől.

– Én akkor is azt mondom, nem engedhetjük meg magunknak, hogy kockáztassunk– morogta a volt katona.

– Ha Tesela úgy látja, biztonságban vagyunk – csitította a szürke szakállas –, akkorbiztonságban vagyunk. – Elhallgatott. – Komolyan gondoltad, amit mondtál, ugye,Tesela?

A nő elmosolyodott, és a már amúgy is napsütéses nap még fényesebb lett.– Komolyan gondoltam, Drew. Nincs benne gonoszság, bármilyen fajhoz tartozik

is. Nagy zavar uralkodik a bensőjében, az igaz, de ártalmasat nem látok. – A papnőelhallgatott, és végigmérte a morgó férfit. – Hacsak valaki nem piszkáljafeleslegesen. A volt katona sietve megrázta a fejét.

– Csak azt gondoltam...– Tudom, Korum.– És a surranó? – kérdezte Drew, s bozontos hajkoronája alatt összefutott a

szemöldöke. – Érte is kezeskedsz?– Delbin itt fog maradni a lovakkal – ajánlotta fel azonnal Kaz. Amikor a surranó

kinyitotta a száját, kétségkívül azért, hogy terjengős tiltakozásba fogjon, aminotaurusz hozzá tette: – Vegyél levegőt, Delbin!

A társa erősen összeszorította a száját, és olyan dühös pillantást vetett rá, amilyencsak kitelhet egy surranótól. Az emberek közül néhányan csodálkozvaelmosolyodtak, Drew pedig bólintott.

– Akkor ma szívesen látunk titeket, de meg kell kérjelek, hogy holnap távozzatok.– Ebben nem lesz semmi hiba, főnök. Szeretnék továbbállni, amint csak lehet. –

Kaz leszállt a lováról, és a gyeplőt belenyomta a duzzogó Delbin kezébe.Visszafordult az emberekhez, és azt kellett látnia, hogy mindannyian, beleértve apapnőt is, lenyűgözve bámulnak rá. Csak most látták igazán, hogy milyen tekintélyesa termete. Némiképp visszatért a bizalmatlanságuk, és Kaz próbált gyorsan kitalálnivalamit, amivel megnyugtathatja őket. Úgy döntött, hogy átadja nekik a fejszéjét. –Tényleg nincs okotok félni tőlem. Ha akarjátok, itt hagyom a fejszémet, a jószándékom jeleként.

A vezér már elfogadta volna az ajánlatot, amikor Tesela, arcán zaklatott tekintettel,kifakadt.

– Ne! Ez... ez igazán nem szükséges.– Ide hallgass, papnő! – förmedt rá az öreg. – Nagyra értékeljük minden

segítségedet, amelyet az elmúlt hónap során nyújtottál, amikor Gia és a feleségembeteg lett, és mindannyian elcsigázódtunk, de itt te is csak vendég vagy. Szeretném,ha hagynád, hogy tegyem a dolgom, amire megválasztottak.

A papnő lesújtottnak látszott.– Bocsáss meg, Drew.– Ne kérj bocsánatot – mosolyodott el a szürke szakállas. – Ha ezt teszed, úgy

érzem, mintha magát Mishakalt káromoltam volna. – Sóhajtva Kazhoz fordult. – Haő úgy érzi, hogy magadnál kellene tartanod a fejszéd, akkor azt, hiszem, így vanrendjén, noha az életemre, el nem tudom képzelni, hogy miért lehetne rá szükséged.

Kaz bólintott köszönetképpen. Meglepte, hogy egy Mishakal-pap kiáll mellette,ráadásul azért, hogy megtarthassa a fegyverét. Egy fegyver minden körülmények

között fegyver, és egy Tesela-féle gyógyító számára képviselt mindent, ami ellendolgozott.

– Kaz? – fészkelődött Delbin a nyergében. – Nem szállhatnék le most már?Megígérem, hogy nem megyek semminek a közelébe. Levihetném a lovakat afolyóhoz, hogy mindannyian igyunk egy kis vizet, mert nem tudom, ők hogy vannakvele, de nekem nem ártana. Tikkasztó utunk volt, és sütött a nap, és igazánszeretnék...

A minotaurusz Teselára és az öregre nézett, és Drew bólintott.– Ha a lovakat a folyóhoz viszi, és távol tartja magát a dolgainktól. Épp elég gyéren

állunk anélkül is, hogy egy surranó a holminkra tegye a kis enyves kezét.Delbin sértődötten a kezére nézett.– Nem is enyves a kezem. Néha még meg is szoktam mosni, és mondtam, hogy

aligha nyúlok hozzá bármihez is, mert Kaz nem szereti az ilyesmi, és...– Ne feszítsd a húrt, Delbin!– Majd én vele megyek – ajánlkozott Tesela.Drew nyilvánvalóan jobban örült volna, ha a papnő a minotauruszt veszi a

pártfogásába, de azért beleegyezően bólintott. A szürke szakállas ember kissébizonytalanul kezet nyújtott Kaznak.

– Ü... üdvözöllek!Az öregember keze eltűnt a minotauruszéban. Kezet ráztak, aztán Kaz elengedte.

Drew-nak kellett egy pillanat, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a keze nemszakadt le a karjáról, majd megkérdezte:

– Mire lesz szükségetek?Kaz elhadart egy sor élelmiszert és néhány alapvető szükségleti terméket,

amelyekről gondolta, hogy talán szert tehet rájuk az aprócska településen.– Van aranyam, hogy megfizessek érte.Drew bólintott, és elindult, hogy mutassa neki az utat a folyópart felé.– Azt szívesen elfogadjuk. Tudunk majd venni egyet s mást a folyó menti

árusoktól, és alighanem még Xak Tsarothba is elküldhetünk valakit. Annyi mindentelveszítettünk azelőtt, és az út során is, amíg ideértünk.

– Észak-Solamniából jöttetek?– Egy Teal nevű településről, amely Kyre-től nyugatra fekszik.– Kyre? – Kaz szeme elkerekedett. – Annak a közelében harcoltam, Paladine

oldalán, természetesen.Az öreg lehalkította a hangját.– Jobb, ha egyáltalán nem hozod szóba a háborút, akármelyik oldalon harcoltál is.

Mostanában... sok a baj.Kaz felmordult.– Nyugtalanító híreket hallok Solamniából, öreg, különösen a Vingaardban

lakókról. Azt gondoltam volna, hogy mostanra már elkezd helyrerázódni a vidék.Drew hangja még keserűbbé vált.– Úgy is volna, ha folytatódott volna, ami elkezdődött. A lovagság először

irányította az otthonok újjáépítését és a vidék felélesztését. A saját pénzükön

vásároltak ételt azokból a tartományokból, amelyek megmenekültek a Sötét Királynőseregeinek legelvetemültebb pusztításától, és levadászták azokat a szétszóródottcsapatokat, akik nem voltak hajlandóak megadni magukat. Úgy tűnt, hogy szépenhaladnak a dolgok...

– De?Az öregember tekintete üressé vált, mintha visszanézett volna a múltba.– Nem csak a lovagságról volt szó, hanem mindazokról, akik Vingaard közelében

éltek. Mindannyian megértjük a keserűséget, és azt, hogy van olyan, aki nem tudvisszatérni ahhoz az életformához, amelyre a fiatalok már nem is emlékeznek.Mondtam már, hogy valaha kereskedő voltam? Piha! Ide-oda csapongok! A bajokrólakartál hallani. Várj egy percet.

Az öreg hívására odacammogott egy testes íjász.– Ez itt Gil. Ő védett volna meg bennünket, ha veszélyesnek bizonyultok.

Mesteríjász volt Kyre-ben, de tudod, mit történt azzal a várossal. Most Gil az elsőszámú húsellátónk. Nála jobb vadászt keresve sem találnál.

A vadász, aki Kaz oldalára szegődött, barbár kinézete ellenére kedves embernektűnt.

– Az öreg Drew túlbecsül. Mivel az északi erdők nagy része vagy elpusztult, vagyfeldúlták, a vadállatok ezekbe a részekbe menekültek. Gyakorlatilag minden lépésnélbelebotlok valamilyen vadba.

Drew a fejét rázta.– Az íjászunk szerénykedik a tehetségét illetően. Szerintem Chislev, aki a

természetről gondoskodik, vagy Habbakuk, az állatok ura irányítja a kezét. Mindenkitudja, hogy csak azt ejti el, amire élelem miatt szükség van, és sosem vadászik apuszta szórakozás kedvéért.

– Ahogy az helyes is – jegyezte meg Kaz. Látta, hogy az íjász tisztességes ésbecsületes ember.

Az öreg elmondta, hogy mire van szüksége Kaznak, Gil pedig megígérte, hogyigyekszik mindent beszerezni. Biccentettek egymásnak, azzal a vadász távozott.

Drew utánanézett.– Kevés hozzá hasonló emberrel fogsz találkozni, ahogy a Vingaard-torony

közelébe érsz, minotaurusz barátom. Ahogy mondtam, a segítség abbamaradt, nemegyik pillanatról a másikra, de olyan gyorsan, hogy sokan minden nélkül maradtak.A földeken nem sok élelem termett, és az erdők nagy része használhatatlanná vált,csak gyújtóst lehetett szedni belőlük, de azt bármennyit. Aztán Vingaard egészenmás céllal kezdte kiküldözgetni a lovagjait. Igen nagy hatékonysággal elkezdtekbegyűjteni minden nyersanyagot, amit csak tudtak. Elkezdtek munkát követelni apénzért cserébe, amit az emberekre költöttek. Azokat, akik nem tudtak fizetni,márpedig a lakosság nagy részével ez volt a helyzet, jobbágysorba juttatták.

– Jobbágysorba? – Kaz ezt nem tudta elhinni Lord Oswalról, de még Bennettrőlsem. Hiszen mind a ketten hittek a törvényben és a szabályzatban, és a minotaurusz avelük töltött idő alatt mindig úgy hallotta, hogy tilos másokat rabszolgasorba vetni.Ezt a törvényt maga Vinas Solamnus, a lovagság megalapítója fektette le.

– Látom a szemedből, hogy nem mindent hiszel el, amit mondok, minotaurusz.Pedig, sajnos, ez a szomorú igazság. Drew hangja elárulta, hogy mindennek a nagyrészét első kézből tapasztalta meg.

– Nem vonom kétségbe a szavaidat, ember. Csak arról van szó, hogy harcoltam anagymester és az unokaöccse oldalán. Bármennyi hibájuk legyen is, nem tudomelhinni, hogy ilyen mélyre süllyedtek volna. A szavaid alapján nem tűnnek sokkaljobbnak, mint a csavargó útonállók.

– Inkább olyanok, mint Ergoth kapzsi urai, én így fogalmaznék minotaurusz, depersze én kereskedőként éltem egy darabig azon a vidéken. Tartok tőle azonban,hogy a solamniai lovagok nem fognak itt megállni, ahogy azt neked is tudnodkellene. Láttam a nagymester kiáltványát, Kaz, és a többiek közül is látták néhányan,abban biztos vagyok.

Kaz torka összeszorult.– És?Drew elmosolyodott, de ezzel nem nyugtatta meg a minotauruszt.– A kereskedő megtanulja kiszagolni a haszontalan befektetést, ha életben akar

maradni. Nekem például nem áll szándékomban visszacibálni téged a Vingaard-toronyba, ahol szerintem amúgy sem kapnék semmiféle jutalmat.

– Milyen megnyugtató – jegyezte meg csípősen Kaz. Tetszett neki a valamikorikereskedő őszintesége, ám még mindig nyugtalanította valami az emberben, de nemtudta eldönteni, hogy mi az. Az öreg azonban nem úgy nézett ki, mint aki szokott amágia eszközeihez nyúlni. Kaznak átfutott a fején, hogy vajon nem kezd-eeluralkodni rajta a téboly.

– Bennem néha már felmerül, hogy nem maga Paladine szenvedett-e vereséget, éshogy Huma és a dárdák nem csak... legendák voltak-e.

A minotaurusz a fejét rázta.– Nagyrészt igazak, én úgy vélem.Nehezére esett a beszéd. Az öreg egy pillanatra tanulmányozta az állatias vonásait,

majd csendesen megszólalt:– Igen... te ott voltál, igaz? Hallottam egy-két történetet Dárdás Humáról,

amelyekben te is szerepeltél. Valahogy úgy érzem azonban, hogy a legtöbb regélőnem szívesen osztja meg a dicsőséget a saját fajtájabeliek és egy minotaurusz között.– Sokuk alig törődött valamit is Humával, amíg élt.

Kaz elkomorodott, ahogy bevillantak az emlékek. Az öreg csendesen lépkedettmellette, furcsán nyugtalan tekintettel vezette a minotauruszt.

Leértek a folyóhoz. Drew habozott, már-már úgy nézett ki, mintha azon tépelődne,hogy továbbmenjen-e, vagy sarkon forduljon, és visszatérjen a többiekhez.

– Gondoltam, hogy mutatok neked valamit, és kikérem a véleményedet. Gil szerintcsak valami állat, én azonban... túl sok mindent láttam a háborúban.

Kaz kíváncsian hagyta, hogy az ember elvezesse egy helyre, a falutól talán ezerlépésre, északra. Itt már a folyó mindkét oldalán fák álltak ritkás csoportokban.

– Mi a neve ennek a folyónak? A térképem nem írja.Az öreg megvonta a vállát.

– Nem igazán tudom. Mi Chislev Ajándékának hívjuk, de hidd el, ez kizárólag a mielnevezésünk. Annyira megörültünk, hogy ilyen gyönyörű helyet találtunk. Úgysejtem, ha kitartunk, egy napon egészen jövedelmező lehet ez a hely. Kell majdhoznunk némi áldozatot, de megtesszük, amit meg kell tennünk.

– Igazi kereskedőbeszéd.– A véremben van. Itt is vagyunk. Gil talált rá, de úgy gondolta, jó lenne, ha nekem

is megmutatná, a biztonság kedvéért.A szóban forgó dolog egy lábnyom darabja volt a folyóparton. Kaz fél térdre

ereszkedett, hogy jobban megvizsgálhassa. Ha a lábnyomot egy állat hagyta, azlegalább olyan nehéz lehetett, mint Kaz, a benyomódás mértékét tekintve. A nyominkább mancs-, mint lábnyomnak látszott, és jól láthatóan néhány nappal korábbankeletkezhetett. Mivel ilyen közel esett a folyóhoz, az elemek folyamatoskoptatásának volt kitéve. Kaz megértette Drew aggodalmát. Időnként goblinok éstrollok is garázdálkodtak a vidéken, bár most már kevesebben, mint a háború alatt. Anyom elején éles, szinte karomszerű körmök látszódtak, Kaz saját karmaihozhasonlóan, és maga a nyom a folyótól elfelé mutatott.

– Itt kelt át.– Átkelt? Akkor állatról lehet szó?– Kétlem. – Kaz felnézett. – Goblinra vagy valami hasonlóra gyanakodtatok, igaz?Drew idegesen bólintott.– De Gil...– A vadászotok talán még sosem látott goblin- vagy trollnyomokat, bár nem

hinném, hogy troll lenne. Túl nagy a sár, hogy igazán meg lehessen állapítani.A minotaurusz a folyó túlpartján húzódó erdőre pillantott.– Át lehet kelni valahogyan a folyón?– Van néhány kisebb csónakunk, és egy tutajunk.Kaznak eszébe jutottak a csónakok, úgyhogy inkább a tutajra szavazott. Nagyobb

esélyt látott rá, hogy az elbírja. Nem tűnt fenyegetőnek a folyó, de mindig bölcsebbvolt tiszteletben tartani a természet nyers erejét.

– Miközben az embereid összegyűjtik, amit kértem, én megyek, és körülnézek.Lehet, hogy semmi, de jobb érzés lenne biztosan tudni.

– Gil nem talált semmit.Kaz horkantott.– Minden tiszteletem az embereké, de én minotaurusz vagyok, és harcos a

születésemtől fogva. Lehet, hogy én találok valamit, amin neki... átsiklott a tekintete.Egy sóhaj.– Rendben. Végtére is, legalább én is jobban alszom tőle egy kicsit.A minotaurusz teli szájjal rávigyorgott.– Talán igen... talán nem.

* * * * *

A folyó – Kaz nem tudta rávenni magát, hogy Chislev Ajándékának nevezze –jóval erősebbnek bizonyult, mint ahogy képzelte. Tudván, hogy a saját ereje mekkoraaz emberekéhez képest, még nagyobb csodálattal adózott Gilnek. Ez persze nemjelentette azt, hogy változott volna a véleménye a lábnyommal kapcsolatban. Nemállathoz tartozott, bár a goblinokat és trollokat – bármilyen sértés is volt ez avadvilág számára – gyakran ebbe a kategóriába sorolták, pusztán a természetük miatt.

Felmászott a szerkezetre, és óvatosan kilökte a tutajt a folyóra. A pózna szerencsérejó erős volt, és lassan, de biztosan hajtotta magát vele. Elgondolkodott rajta, hogylehetnek goblinok a környéken. A goblinokat különösen utálta. Amikor asárkánykirálynő katonái üldözték, amiért megölte a szadista ogre kapitányát,elhagyatott vidékre menekült, ahol aztán váratlanul elkapta egy goblincsapat, akikelkábítva tartották.

A múlton mélázva elfelejtett alaposan koncentrálni a jelen helyzetére, és csaknemsikerült elhagynia a póznát. A tutaj megindult lefelé a folyón. Szitkozódvavisszaterelte irányba. Amikor végre elérte a túlpartot, kihúzta a tutajt a szárazföldre,és megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát. A folyó egy kicsit lejjebb sodorta, mintahogy eredetileg tervezte, ezért vissza kellett gyalogolnia. Eszébe jutott, hogy vajon apapnő hogyan boldogul Delbinnel, de aztán úgy döntött, hogy emiatt elég lesz, haakkor fáj a feje, ha már visszaért. Lehet, hogy nem talál semmit, de az is meglehet,hogy igen.

Átfésülte a folyópartot szemben a hellyel, ahol a lábnyomot találták. Miután nemjárt sikerrel, felment északabbra. Jó fél mérfölddel feljebb a folyó mentén rábukkantegy második nyomra. Elég látszódott még belőle ahhoz, hogy össze tudja hasonlítaniaz elsővel. Innen kezdve nekilátott a nyomolvasás lassú műveletének.

Először egyszerűen ment. A goblin – Kaznak semmi oka nem volt, hogy másnakhiggye – nem is próbálta leplezni a jelenlétét. A minotaurusz követte a letört ágak ésösszetaposott növények nyomát mélyen az erdőbe, de aztán a nyom szétváltkülönböző irányokba.

Kaz halkan felmordult. Többen voltak. A csapat vagy elhagyta ezt a vidéket, hogyjobb vadászterületet keressenek, vagy még mindig itt voltak valahol a fák között.Több mint fél tucat volt belőlük, ehhez nem fért kétség. Ha még mindig valahol aközelben jártak, Drew emberei halálos veszélyben forogtak.

Kaz ekkor döbbent rá, hogy maga is veszélyben van. Mozgást hallott jobbról, aligtöbbet, mint egy ág zizzenése, de a bensőjében valami, valami, ami kifejlődött azélete során, figyelmeztette, hogy a zaj forrása se nem a szél, se nem valami apró állat.Óvatosan, nehogy észrevegye az, aki figyeli, a fejszéje felé mozdult a keze. Átkoztamagát, amiért nem akasztotta le korábban. A falusiakkal történt békekötéselfelejttette vele az elővigyázatosságot.

A másik tett felé egy lépést.Kaz előrántotta a fejszéjét, majd egy hang nélkül felemelkedett, és a hang irányába

perdült. A harci fejsze felemelkedett, készen, hogy lecsapjon.– Delbin? – Úgy meredt a surranóra, hogy attól a másiknak meg kellett volna

semmisülnie.

– Oppá! Bocsánat, de nem akartam kiáltani. Mert olyan elfoglaltnak tűntél. Mitkeresel? Teselának arrébb kellett mennie, és azt gondoltam, hogy úgyis olyan jólviselkedtem, hogy biztos nem bánod, ha körülnézek egy kicsit, és amikor megláttam,hogy valaki otthagyott egy csónakot, te meg eljöttél a tutajjal...

A minotaurusz dühösen felhorkantott.– Vegyél levegőt, Del!Ebben a pillanatban három hatalmas alak hátulról Kazra támadott, és leterítették,

mielőtt még megfordulhatott volna. Valaki mély, acsarkodó hangon felkiáltott:– A surranó! Kapjátok el a surranót!Jött valamiféle válasz, de elveszett a dulakodás zajában. Kaznak, arccal a földön,

sikerült leráznia az egyik támadóját, ám egy másik az arcára kulcsolta a karját, ésnem látott semmit. Bármilyen lénnyel harcolt is, akkora volt, mint ő, és csaknemugyanolyan erős is. Ráadásul segítsége is akadt, mert egy harmadik kéz halálosszorítással rákulcsolódott Kaz lábára, és a minotaurusz, bárhogy küzdött, nem bírtalerázni. Akkor sem akart beletörődve meghalni. A szabad kezével hozzáért egyarchoz, és döbbenten megdermedt. Sokba került neki ez a felfedezés, mert a támadójamegragadta a még szabad végtagot, és a földhöz szegezte Kazt.

– Elfogadjuk a méltóságteljes megadásodat. Hajlandó vagy önként megadnimagad?

Kaz először képtelen volt válaszolni, mert arca még mindig belepréselődött aföldbe. Valaki észrevette ezt, és hátrahúzta a fejét.

Vonakodva mondta ki a gépies választ:– Tisztességgel felajánlom a megadásomat. Elfogadjátok?– Elfogadjuk. – Erős, karmos kezek határozott mozdulattal talpra rántották.Tévedett. Azt hitte, hogy a lábnyomokat goblinok hagyták, csakhogy elfeledkezett

róla, hogy milyen sok más fajnak van hasonló lábnyoma. Ennyit a csodálatosnyomkereső képességéről, amire olyan nagy volt a mellénye. Kaz sem járt elügyesebben, mint az íjász, ráadásul, még el is fogták.

Minotauruszok.

5. FEJEZET

Kaz természetesen tudta, hogy kik ezek a minotauruszok: az a makacs különítmény,amelyik hónapok óta üldözte, sok-sok mérföldön át.

A minotauruszcsapat egyik tagja sem tűnt neki ismerősnek, bár az egyik úgyméregette, mintha már találkoztak volna. Kaz alaposan megnézte magának, de nembírt visszaemlékezni. Az a széles hátú, és a többieknél valamivel alacsonyabb hím,amelyik követelte, hogy adja meg magát, harsányan felnevetett. – Igaza volt.Kitalálta, hogy északra fog menni, és hogy ezen a helyen jó eséllyel összeakadunk

vele! – Egy hét várakozás – morgott az, amelyik a kezét megkötözte –, de végreelkaptuk a gyáva férget.

– Nem úgy küzdött, mint egy gyáva féreg – jegyezte meg az, amelyikről Kaz úgyérezte, talán ismeri valahonnan.

– Nem számít, Hecar – magyarázta az alacsony hím. – Tudjuk, hogy milyenbűnöket követett el, és lesz majd lehetősége, hogy tisztázza magát.

– Így van – erősítette meg a Kaz mögött álló.Hecar horkantott.– Ha jól értem, amit az ogre mondott, Greel, Kaznak nem lesz lehetősége

megvédeni magát.Ogre? Kaz egy rántással felegyenesedett.– Egy ogre? Ti bíztok egy ogre szavában?– Nem csak egy ogre, te bűnöző! – Greel belenyúlt az oldalán lógó zsákba, de aztán

megtorpant. – De erre most nincs időnk. Jó egy heti út lesz, mire utolérjük atöbbieket, és odébb kell állnunk, mielőtt valamelyik ember rájön, hogy a vezetőjük ésaz íjászuk kettős játékot játszott.

– Ők tudták? – Kaz gyakorlatilag köpte a szavakat. Hát persze, hogy tudták!Mekkora egy bolond vagyok!

– Könnyű csapda, te aljas. A háború sokakat könnyen megvesztegethetővé tett.Végül is az arany még mindig sokat ér.

Greel Kaz erszénye után nyúlt. Szemügyre vette a tartalmát, kivett egy-két dolgot,többek között a solamniai pecsétet, majd a földre dobta az erszényt.

– Nekünk is van egy olyan kiáltványuk, amit a nagymester adott ki, ami elítél tégedgyilkosságért és gyávaságért. Na, de tényleg, hány embert érdekel a minotauruszokigazsága? Nekik csak az arany számít!

– A lábnyom – dörmögte Kaz. Csapda!– Másik településeken hasonló kereskedők ugyanilyen ajánlatokkal álltak elő.

Túlságosan messzire mentél.Kaz nekifeszült a köteleinek.– Erősek a kötelek – szólalt meg a mögötte lévő minotaurusz. Két, még a fajtájához

képest is hatalmas kéz hurkot húzott Kaz fejére. Leengedte a nyakára, és meghúzta.– Ha túl erősen kapálózol, megfojtod magad.Kaz vérben forgó szemmel horkantott.– Hallgassátok csak, mit beszéltek! Embereket fizettek le, és ogrék szavának

hisztek! Ti fejvadászok vagytok, nem az igazság szolgái!Látta az alacsony minotaurusz öklét közeledni, de a szeme sem rebbent. Az

állkapcsa alatt találta el, és megcsendült bele a füle. Vér ízét érezte a szájában. Greelhűvösen meredt rá.

– Ha más fajok annyira tisztességtelenek, hogy hajlandóak eladni a becsületüketnéhány aranyért, az csak azt mutatja, hogy alacsonyabb rendűek nálunk!

– Még akkor is, ha ti vagytok azok, akiknek annyi aranyat kínálnak, hogyhajlandóak legyenek eladni a becsületüket?

Greel válasz helyett hirtelen Hecarhoz fordult.

– Hol van Helati? Hol a húgod? Nem bír el egy surranóval?– Egy surranóval elbánik – szólalt meg megvetően egy új, erőteljes, Kaz fülében

kellemesen csengő hang. – Egy Mishakal-pappal azonban nem.– A papnő? Az a... az a...– Tán „embert” vagy „nőt” akartál mondani, Greel? – A minotaurusz, aki most

lépett be Kaz látómezejébe, valamivel alacsonyabb volt Greelnél, és csak feleakkoraszarvakat viselt, mint bármelyik hím. A legtöbb fajhoz képest túl izmos volt, deminotaurusz mércével csinosnak számított. Kaz most döbbent rá, hogy milyen régótanem látott nőt a saját fajából. Egy sem volt a hadseregben, amelyben harcolt. Azogrék fontosnak tartották, hogy elválasszák egymástól nemek szerint aminotauruszokat.

– Nem vagyok ember, Helati, hogy zavarjon a tény, hogy nő vagy. Sok kiválóharcos mellett küzdöttem, mindkét nemből.

Helati Kaz felé pillantott, és rávillantott egy fanyar mosolyt.– Akkor ne becsüld alá más fajok nőnemű egyedeit. Lehet, hogy kis termetű a

papnő, de adománya van. Követtem a surranó nyomát a folyóhoz, de nem találtammeg. Majdnem észrevett a papnő. Érzi, hogy valami nincs rendjén.

– Papok! – horkantott a vezér. – Gyenge, haszontalan, mesterkélt teremtmények...– Majd meglátod, hogy valójában mennyire nem haszontalanok, ha nem indulunk

vissza azonnal. Minél messzebb kerülünk innen, annál jobb.Greel Hecarra mutatott.– Segíts Tinosnak a fogollyal. Helati, te fedezz hátulról! Én majd elöl figyelek.Ebben az elrendezésben elindultak észak felé, követve a folyó fő kanyarulatait.

Ahányszor csak Kaz megpróbált hátranézni a válla felett, Tinos oldalról rávágott afejére. Hecar újra és újra különös pillantásokat vetett Kazra.

Kaz azon tűnődött, vajon hol táborozhat a többi minotaurusz. A foglyul ejtőilegalább még egy kisebb csoportot emlegettek. Ez a csoport talán a hegyvonulatmásik oldalán várakozhatott. Kaz valahol akarata ellenére csodálta a fajtársait azelszántságukért és alaposságukért – és az embert, Drew-t is, hogy olyanmegtévesztően színlelte, hogy nem szívesen engedi belépni a településre. Gyanította,hogy a vezér valaha agyafúrt és sikeres kereskedő lehetett, és még a józan ítéletűdelikvenseket is meg tudta győzni a hamis ábrázatával. Nem volt könnyű egyszerrecsodálni és megvetni valakit, de a minotaurusznak azért sikerült.

Tinos megint lekent neki egyet.– Hiába húzod a lábad, az nem segít, te aljas. Magunk után húzzuk a hulládat is, ha

kell.– Csak eszembe jutott a társam. Annyira elaljasultak volna a minotauruszok, hogy

feleslegesen ölniük kell? Ő csak egy surranó volt.– Egy surranó! Hogy alacsonyodhat le annyira egy minotaurusz, még ha nincs is

benne becsület és bátorság, hogy ítélőszék elé álljon, hogy egy olyat a társánaknevezzen? Tényleg gyenge vagy, Kaz.

– Hárman kellettetek ahhoz, hogy lebirkózzatok – vágott vissza Kaz.Ezzel kiérdemelt egy újabb pofont.

– A főnököknek élve kellesz. Te leszel a bizonyíték, hogy a tisztesség és az igazságmég mindig mindenekfelett való a minotauruszfaj számára, annak ellenére, hogymindig akad egy-kettő, akitől meg kell szabadulni.

Kaz horkantott.Hecar szólalt meg, sokkal békésebb, higgadtabb hangon, mint a vakbuzgó Tinos.– Épp elég baj, hogy gyilkossággal vádolnak, Kaz, de az, hogy el is menekültél,

ahelyett hogy szembenéztél volna az ítélettel, ahogy kellett volna...Mielőtt a fogoly válaszolhatott volna, Greel újra előkerült a sűrűből.– Egy darabig tiszta a levegő. Vonszoljátok, ha kell, de haladjunk! – Az alacsony

minotaurusz szélesen elvigyorodott. – Látni akarom már a hazánkat. Ennyi idő után...A többi minotauruszban, még Kazban is, önkéntelenül megmozdult a vágyódás.

Kaz azóta nem járt otthon, hogy harcossá nyilvánították, és elküldték háborúzni aSötét Királynő dicsőségéért, amiben egyáltalán nem hitt. A minotauruszok számoltakugyan a támogatásával, de a titokzatos Sargas lévén a főistenük, nem nagyon díjaztaTakhisis módszereit.

Greel ekkor rámordult a többiekre.– Mit ácsorogtok itt? Minél előbb találkozunk a többiekkel, annál előbb

hazamehetünk.Megfordult, és lendületes léptekkel megint megindult az erdőbe. Tinos és Hecar két

oldalról megragadta Kaz karját, és úgy elkezdték húzni, hogy alig bírta szedni alábát.

* * * * *

Amikor leszállt az est, Kazt leültették egy fa tövébe, és odakötözték. Ő és a foglyulejtői is kimerültek, de elégedetten nyugtázta, hogy a többiek rosszabb állapotbanvannak. Ahogy múltak az órák, lassan elhalványodott benne a remény, hogy Delbinelérte az ember papnőt, és sikerült rávennie, hogy segítsen Kaznak. Mit tehetneMishakalnak, a gyógyítás szelíd istennőjének a szolgája négy, erősenfelfegyverkezett minotaurusz harcos ellen? Érdekli is egyáltalán?

Greel csapdával fogott valamit vacsorára, és a minotauruszok most azt főzték egykis tűz fölött. Miközben Greel elkezdte szétosztani a húst, kisebb nézeteltérés alakultki négyük között. Kaz odafülelt, és rájött, hogy ő a vita tárgya. Azon vitatkoztak,hogy adjanak-e neki enni, vagy sem. Greel végül beadta a derekát, és odaadottvalami kereket Helatinak, aki a jelek szerint magára vállalta a fogoly ellátásának afeladatát.

Helati morgó árnyként lépett oda Kazhoz.– Hogy Sargas vinné el Greel átkozott irháját meg Scurnét, a mindenségit!– Scurn? – kérdezte csendesen Kaz.– Ő meg az ogre vezeti ezt a komédiát, amit a becsület és az igazság küldetésének

nevezünk.Ledobta, amit Greel a kezébe adott, és megetette Kazt néhány húsdarabbal.

– Sajnálom, hogy nem oldozhatom el a köteleidet. Hecarral kiálltunk azérdekedben, és úgy tűnt, Tinos is hajlana rá, Greel azonban nem akar kockáztatni. Asaját fogásának tekint. Szinte biztosra veszem, hogy mire odaérünk Scurnhoz, atöpszli elhiteti velünk, hogy ő kapott el egyedül, a segítségünk nélkül. Ilyentisztességes népek vagyunk mi. Az elmúlt évek alatt, amíg téged üldöztünk,megváltoztunk; a hátrányunkra, azt kell mondjam.

– Te és Hecar testvérek vagytok?Helati arcát árnyék fedte. Kaz szerette volna, ha úgy helyezkedik, hogy jobban

lássa, hogy jobban ki tudja olvasni a reakcióit. Sosem árt kiismerni az ellenséget,mondta magának.

– Szóval tényleg nem emlékszel ránk. Hecar biztos volt ebben. Te oktattad afiatalabb osztályokat...

Kaz arca megvonaglott az emlék hatására.– Az azt megelőző évben, hogy úgy döntöttek, készen állok, hogy az életemet

adjam az ogrékért és az emberekért. Te és a bátyád odajártatok valamelyik osztályba?Ott fiatalok voltak, akik akkor léptek be a felnőttkorba. Nem lehetsz olyan fiatal.

A másik halkan felnevetett.– Szegény tanár úr. Nem veszed észre, hogy nyolc év telt el azóta. Megváltoztunk,

a bátyám és én. Mindig úgy éreztük, hogy ránk különösen pikkelsz. A jelek szerintneked nem volt olyan nagy jelentősége a dolognak.

– Helati, nekem muszáj volt elmenekülnöm, miután megöltem az ogre vezért. Hamaradtam volna, kikötöztek volna, és élve megnyúznak. Én is bővítettem volnaBraag áldozatainak a sorát.

Egyáltalán nem lehetett látni a hatást a nő arcán, de Kaz hallotta, hogy egypillanatra elakad a lélegzete, és észrevette, hogy a keze, amelyben még mindig tartottegy darab húst, megáll félúton a szája felé. Leginkább ez utóbbi hatást bánta,tekintve, hogy egész nap alig evett.

A nő halkan felhorkant, aztán folytatta az etetést, időnként maga is bekapva egy-egy darabka húst. Közben beszélni kezdett.

– Hihetnék neked... az biztos, hogy a történetek, amelyeket hallottam, aztbizonyítják, hogy nem vagy gyáva, és tisztességesen bántál másokkal, csakhogyMoloknak is megvan a maga bizonyítéka. Olyan bizonyíték, amelyet a vezetőkmeggyőzőnek találtak.

Kazban erre fellobbant a harag, és most ő horkantott.– Ha ugyanazok a vezetők, akik akkor hatalmaskodtak, amikor mi rabszolga

harcosai voltunk más fajoknak, akkor nem csodálom! Ezek az ogrék talpnyalói, megazoké, akik Takhisis kedvencét, azt a renegát mágust, Galan Dracost követték!

Greel felállt a tűztől.– Ha nem marad csendben, nem kap enni, Helati! Ha ettől nem marad csendben,

majd én magam hallgattatom el!– Megoldom, Greel! – Greel túlontúl szívesen elhallgattatna – mondta Kaznak

halkan. – Szerinte, az, hogy elmenekültél, épp elég indok, hogy elitéljenek, és hogy

ezzel eljátszottál minden jogot, hogy megvédd magad. Csak azért nem nyúl hozzád,mert tart Scurntól.

Kaz elmormolt egy szitkot az orra alatt.– Úgy tűnik, hogy neked és a bátyádnak megmaradt a józan ítélőképességetek.

Hogy vehettek részt ebben?– Feladatot kaptunk, és mivel minotauruszok vagyunk, végigvisszük a

küldetésünket. Az egész olyan hiábavalónak tűnt. Tartott tőle, hogy ez fog történni,ha hagyja, hogy elkapják. – Greel azt mondta, hogy mutassam meg neked ezt. –Helati lerakta a húst, és elővette, amit a vezér adott neki. A tárgy a fogoly szemébencsak egy sötét, nagyjából alma méretű gömbnek tűnt.

– Mi ez?– Figyeld! Nézd erősen! Amikor Kaz belebámult, a gömb csillogni kezdett. Kaz

önkéntelenül megborzongott. – Mágia? Annyira gyengék lettünk, hogy mágiáhozfordulunk?

Helati leintette.– Az ogrék használják. A mágusoktól vették. Scurnnak is van hasonló, és egy

nyilatkozat a császártól, amely elismeri, a küldetésünk tisztességes voltát: egygyilkosság vádlottját kell elkapnunk. Most figyelj!

Kaz úgy tett, és elkerekedett a szeme, amikor a sötét, tömör gömb hirtelenátlátszóvá vált. A gömbön belül a szeme láttára bontakozott ki egy táj a semmiből.Apró hegyek emelkedtek a háttérben, és csupasz fák serkentek a földből, minttébolyult, élőhalott szörnyetegek. Alakok keltek életre a homályból, egy a jobboldalon, egy másik pedig középen. Kaz ismerte ezt a vidéket, bár a nevét nem tudta.Ismerte, mert szolgált ott, amikor még vakon engedelmeskedett a sötét köpenyesmágusoknak és az ébenfekete páncélos hadvezéreknek. Nem érte meglepetésként,hogy a jobb oldali alakban magára ismer, a középen álló alak pedig a századátirányító ogre. Valami azonban hibádzott a képen, valami, amit először nem vettészre.

Az emberek. Az áldozatok. Élő játékszerei a parancsnokának, aki hűségesenszolgálta a gonosz királynőt. Hol van az öreg és a gyermekek, akikkel Braag fejszéjeeljátszadozott? Őket nem látta, hanem úgy tűnt, hogy az ogre figyelmét amesszeségben köti le valami, és észre sem veszi, hogy a minotaurusz ott vanmellette. Kaz előre tudta, hogy mi fog történni.

Kaz alakja felemelte a bunkósát. Miközben a bunkós felemelkedett a gyanútlanogre mögött, a valódi Kaz a fejét rázta, mert a jelenet nem a valóságot tükrözte. Afegyver nagy erővel lecsapott. Az ogre élettelenül összecsuklott. Kaz alakja egyszerkörbepillantott, majd elmenekült. Másik alakok, ogrék, minotauruszok és hasonlókközeledtek rohanva, miközben a kép szertefoszlott.

Újabb valótlanság. Mindössze egy ökölcsapásába került, miközben szemtől szembeálltak, és betörte az ogre koponyáját, méltó büntetést mérve rá. Nem ilyenbecstelenül, hátulról támadt rá!

– Hazugság! – Kaz többé nem tudta türtőztetni magát. – Ez hazugság! Nem vagyokaljas gyilkos! Kegyetlenül lemészárolta a gyámoltalanokat, a védteleneket! Nyoma

sem volt a becsületnek a tetteiben! Mészárosmunkát végzett, nem harcoshoz méltófeladatot, és annyiszor megtette, hogy nem érdemelt mást, mint halált! Én harcoshozméltó halált hoztam rá!

A minotauruszok által készített vaskos kötelek, amelyeket legfeljebb egy sárkányszakíthatott volna el, megfeszültek bősz haragja alatt. Helati meghátrált, eldobta agömböt. Greel és a többiek már talpra ugrottak. Az egyik kötél elpattant, és Kaz, adühtől még mindig tébolyultan, felhördült, amikor megérezte, hogy meglazultak akötelékei. Egy pillanatra reménnyel töltötte el a tudat, hogy egy lépéssel közelebbkerült a szabadsághoz. Aztán Greel és Tinos rávetette magát.

Irgalmatlanul nekiestek, Greel egyszer még fel is röhögött. Az alacsonyminotaurusz a vérengzés minden pillanatát élvezte. Miközben Kaz elméje kezdetteltompulni, felmerült benne, hogy nincs-e Greelben valamennyi ogrevér.

Greel haragja tombolt a végtelenül záporozó ütésekben, Kaz pedig jótékonyöntudatlanságba zuhant.

* * * * *

Kaz az ítélőszék előtt állt, de nem minotauruszok bíráskodtak fölötte. A fekete,őrült Crynus ült a triumvirátus egyik szélén, a feje, amelyet levágtak a valóságban,beteges szögben lógott a nyakáról. Látszólag nem érdekelte.

Bennett, a büszke, dölyfös Bennett, akinek sólyomszerű vonásai önnönnagyszerűségének a tüzében ragyogtak, a másik szélen foglalt helyet. Úgy tűnt, hogyőt kevésbé érdekli a tárgyalás, és inkább a lovagoknak osztogatott parancsokat, akikvégeláthatatlan áramban jöttek hozzá, aztán távoztak. Letérdeltek, meghallgatták azelsuttogott parancsokat, majd egyenként elsiettek, hogy azonnal a helyükbe lépjenegy újabb lovag.

A középső alaknak, aki magasan a többi felett ült, láthatólag gondot okozott, hogyeldöntse, ki is valójában. Az egyik pillanatban Greel volt; a másikban Rennard. Azegyik goblinná változott, aki elkapta Kazt, miután ő végzett az ogre parancsnokkal.Végül a középső alak végleges bőrbe bújt. Természetesen az ogre kapitány lettbelőle. A fejének egy része hiányzott, de vér nem látszott, sőt tulajdonképpen semmitnem lehetett látni a helyén.

– Az ítélőbíráid – szólalt meg egy gunyoros hang.Kaz körülnézett, és akkor vette észre, hogy egy rémfarkas világtalan szemébe

bámul. A csontfehér szörnyeteg, amely legalább egy hónapos, megnyúzott hullánaknézett ki, rákacsintott. Legfeljebb két méterre ült tőle, egy emelkedő tetején.

– A halottaknak nincs joguk ítélkezni az élők felett! – kiáltotta Kaz.– A halottaknak mindenhez van joguk – felelte a rémfarkas. – De még mindig

előtted áll a lehetőség, hogy elkerüld a tárgyalást.– Hogyan? – Mintha vihar gyülekezett volna. Kaznak most először tűnt fel, hogy az

ülő alakokon, a rémfarkason és jómagán kívül semmi más nincs körülötte, még csakvalamilyen táj sem.

– Mondd el, hogy mit tudsz! – rikácsolta a rémfarkas.

– Tudok? – A minotaurusz feje lüktetett.– Tudsz valamit?– Mégis miről?– A fellegvárról! Amikor csatlakoztál a lovagokhoz a Galan Dracos elleni csatában!Kaznak elege lett belőle, hogy hajszolják, ütlegelik és mások megítélik. Üvöltve

felemelt egy hatalmas fejszét, amelyről egy pillanattal korábban még nem is tudta,hogy nála van, és nekitámadt a rémfarkasnak. Végtelen elégedettséggel töltötte el,hogy az állat egy nagyon is emberi üvöltéssel eliszkolt.

A többi alak elhalványult. Csak a vihar tombolt továbbra is, de a minotauruszvalamiért nem érezte fenyegetőnek.

Miközben belerázkódott a mennydörgésbe, rájött, hogy az a nevét kiáltja.Megpróbált válaszolni, de csak hörgés jött ki a torkán. Aztán érezte, hogy eltűnik atöbbiekkel együtt. Nem érzett megrázkódtatást, csak megkönnyebbülést...

* * * * *

– Hatalmas istenek, mit tettek veled!? – suttogta egy női hang az álma mezsgyéjén.Lágyabb, magasabb hang volt, mint Helatié, és csak egyvalakihez, Gwynethhez,Huma szerelméhez tudta hasonlítani. Ő meghalt, ahogy az álmában, miközbenmegmentette a lovagot a biztos haláltól, a Sötét Királynő karmaiból. Paladinemegengedte volna neki, hogy visszatérjen? Vajon azért jött el, hogy elvigyeHumához, hogy újra egymás oldalán harcolhassanak? – Minotaurusz – suttogta ahang –, magadhoz kell térned! Nincs sok időnk. Nem tudom, milyen erős azellenállásuk.

Kaz megpróbálta kinyitni a szemét. Visszatértek a verés emlékei, és velük együtt aharagja is. Felgyorsult a légzése, forrni kezdett a vére.

– Ne! – pisszegte a láthatatlan nő. Gyengéd kezek elfordították a fejét, hogy lássa,ki jött hozzá. A sötétben beletelt neki egy kis időbe, mire beazonosította a fiatalemberarcot. Csak amikor meglátta a ruhája felett lógó medált, akkor jutott eszébe aneve.

– Tesela? – A minotaurusz hangja inkább csak krákogás volt.A papnő sietve elcsendesítette.– Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb ideérni, minotaurusz. A falubeliektől nem

kaptam segítséget. Drew oldalára álltak, amikor Delbinnel kikényszerítettük belőleaz igazságot.

Megfogta a medálját, és a kötelekhez hajolt. Kaz érezte, hogy a kötelékeilehullanak. Tehetetlen mordulással az oldalára csúszott, és a már amúgy is sajgóvállára huppant.

– Sajnálom! – suttogta sietve Tesela. A fegyelmezett tartás, amely az elsőtalálkozásukkor jellemezte, most eltűnt, és egy ijedt, fiatal nő nézett rá.

– Arra nincs idő! – sziszegte valahogy Kaz. – Meg tudsz gyógyítani?– Túl sok időbe telne itt. Álomvarázslatot bocsátottam a többiekre, de

minotauruszokkal nincsen tapasztalatom. Nem tudom, milyen erősek.

– Nagyon. Oldd ki a köteleket a csuklómon!A nő odaérintette a medált a kötelekhez. Kaz érezte, hogy kioldódnak, és

köszönetet suttogott Paladine-nak, miközben visszatért a vérkeringés a karjába.Tesela felsegítette.

– Lovak várnak ránk.– Lovak? – dörmögte.A papnő a folyó felé mutatott.– Menjünk! – Kaz minden büszkesége ellenére kénytelen volt elfogadni a

segítséget. Többször megbicsaklott a lába, de nem állt meg. Minden egyes fájdalmasnyögése olyan hangosnak tűnt, mint a mennydörgés az álmában, és mindenpillanatban várta, hogy a minotauruszok hátulról rájuk rontsanak.

A lovak homályos folttá váltak előttük. Tesela még mindig támogatta, de közbenlefelé nézett, nehogy rosszul lépjen. Rendelkezésére állt volna ugyan az erő, hogymegkönnyítse az útjukat, de nem merte megkockáztatni, hogy esetleg villanástokozzon. A sötétség egyelőre nemcsak hátráltató tényezőt jelentett, hanemugyanakkor szövetségest is.

Ott álltak a lovak, de volt ott valami más is. Kaz egy pillanatra azt hitte, hogy arémálmainak egyik szereplőjét, a rémfarkast látta. A fehér, kísértetszerű alak minthacsak éppen annyi időre állt volna meg, hogy róla tudomást vegyen. Amikor Kazpislogott egyet, már el is tűnt.

– Valami baj van? – kérdezte nyugtalanul Tesela.– Mintha... mintha láttam volna valamit a lovaknál.– Delbin lehetett. Ő mondott el nekem mindent, csak azt nem értette, hogyan

menekült meg. A minotaurusz, aki üldözte, csapdába csalta, ezt ő is észrevette, deaztán nőstény minotaurusz rossz irányba fordult. Mindketten jól jártatok, hogy nekiilyen szerencséje volt.

Kaz nem felelt, hanem megkérdezte:– Hogyan találtál rám?– Delbin találta meg a nyomotokat. Úgy tudom, a surranók jók tudnak lenni

ilyesmiben. Delbin meglepő dolgokat produkál.– Én is sorozatosan ezt tapasztalom.Miközben a lovak alakja kivált a homályból, Kaz észrevette, hogy egy póni hátán, a

két nagyobb ló által csaknem elrejtve, maga Delbin ül. A surranónak sikerültvisszafognia magát és csak egy egyszerű „Kaz!” kurjantással, integetve üdvözölte.Abból, ahogy a izgett-mozgott a nyeregben, a minotaurusz tudta, hogy surranóbarátjának jóval több mondanivalója lenne. Surranó voltához képest Delbinfigyelemre méltó önmérsékletet mutatott.

– Most már biztonságban vagyunk, ha minden igaz. A lovakkal könnyen magunkmögött hagyhatjuk a többieket – mondta Tesela. – Ha pedig egyszer átkelünk afolyón, lesz időm, hogy teljesen meggyógyítsalak.

Kaz érezte, hogy megszédül.– Azt hiszem... segítened... kellene...Térdre rogyott.

– Delbin, segíts! – kiáltotta Tesela.A surranó kiugrott a nyeregből, és a többiektől alig egy méterre érkezett a talpára.

Segített Teselának lábra állítani Kazt.A minotaurusz erősen zihált.– Segítsetek fel... a lóra! Onnan már... elboldogulok... magam is.Ez nem volt egyszerű feladat. Mikor már a lovon ült, zavaros szemmel az emberre

nézett.– Olyan... bizonytalannak hangzol. Azt hittem... nem most először teszel ilyesmit.A sötét ellenére úgy képzelte, látja elvörösödni a nő arcát.– Csak rövid ideje vagyok pap, két, talán három hónapja. Nem olyan régen járt erre

egy másik gyógyító. Láttam, ahogy összeforrasztotta egy férfi csontját, aki lezuhant.Amikor az apám hallott a papról, ő azt akarta, hogy a falu egyik elöljárójának afiához menjek hozzá, tett róla, hogy biztosan ne beszélhessek vele.

Tesela felszállt a lovára.– Rettenetesen sírtam. Olyan csodálatos dolognak tartottam a másokon való

segítést. Sírva aludtam el, és amikor felébredtem, valami súlyt éreztem a mellemen.– A medál? – kérdezte kíváncsian Delbin.– Már aznap este hasznát vettem. Ki tud oldani köteleket és zárakat. A gyógyítás

több időt vesz igénybe, hiszen kifinomultabb feladat.– Akkor jobb lesz, ha elindulunk. – Kaz elhallgatott, majd hozzátette: – Az lenne a

legjobb, ha most kelnénk át a folyón, amíg még alszanak.– Az veszélyes lehet.Rá sem nézett a nőre.– Az is, ha itt maradunk.Megsarkantyúzta a lovát. Az erdőhöz képest a folyópart fényben úszott, és Kaz

felpillantott a két holdra. Ma éjjel jobban örült volna, ha egyáltalán nincs hold azégen. Már el akarta fordítani a tekintetét, amikor észrevette, hogy valami nincsrendjén, a Solinarival, a ragyogó holddal, amely a fehér mágiát képviselte. Az aljánálhiányzott belőle egy kis darab, szinte úgy, mintha kiharaptak volna belőle egy részt.

– Mi a baj? – kérdezte Tesela.Kaz pislogott, és a hold helyreállt. Az előttük húzódó folyóra nézett.– Semmi. Azon tűnődtem, melyik lenne a legalkalmasabb hely az átkelésre.Úgy tajtékzott a folyó, ahogy eddig még nem látta. Kezdte meggondolni az

azonnali átkelés ötletét. A társaihoz fordult.– Ott milyen volt, ahol ti átkeltetek?Tesela a surranóra pillantott. Delbin megvonta a vállát.– Se jobb, se rosszabb. De ott nem olyan mély, Kaz, mert nekem is sikerült

átjönnöm, és Biztosléptű alighanem még sötétben is meg tud vele birkózni. Jófélepóni, és ha neki sikerül, akkor a te óriás hátasodnak is bizonyára gond nélkül mennifog, mert ő sokkal nagyobb és erősebb, mint Biztosléptű.

– Azaz valószínűleg át tudunk kelni. Delbin, te forogsz a legnagyobb veszélyben;azt javaslom, te menj középen, hogy mindkét oldaladon legyen valaki. Tesela, nekedkellene elsőnek menned.

Amikor a nő vitatkozni próbált, lemeredt rá, ahogy csak egy hét láb magasminotaurusz tud.

– Ezek az én fajtámból valók, ember. Még így, sérülten is jobb esélyem vanszembeszállni velük, mint neked. Nem hinném, hogy másodszorra is hagynák, hogyrászedd őket. Azonkívül – Kaz lenyúlt, és szeretettel megpaskolta a hűségescsatamént –, van egy megbízható társam.

– Miért nem kelünk át együtt?– Jobb szeretném, ha valaki mindig fedezné a többieket. Sosem lehet tudni.Tesela beadta a derekát. Nem vesztegette tovább az időt, hanem levezette a lovát a

folyóhoz. Az először vonakodott, de a nő csendesen beszélt hozzá, miközben azegyik kezében a medált fogta. Az irányítása alatt az állatnak könnyedén ment azátkelés, csak a gyors sodrás nehezítette a dolgát. Amikor túljutott a felén, Kaz utánaküldte Delbint. Aggódva követte a tekintetével, mert tartott tőle, hogy Delbin kistermetű póniját elsodorhatja az ár. Remélte, hogy erre nem kerül sor, mert testileg éslelkileg is kimerültnek érezte magát. A minotaurusz-büszkeség azonbanfelülkerekedett rajta, és a gyengeségének semmi jelét nem mutatta a társai felé.

A papnő biztonságban átért a túlpartra, Delbin pedig, igaz, hogy a pónija inkábbúszott, mintsem gyalogolt, láthatólag hasonlóan sikeresen boldogult. Kaz maga isnekivezette a lovát a folyónak.

A tajtékzó víz a lábszárát verte, és tetőtől talpig befröcskölte a vízpermet. Hálásanfogadta a folyó átható hidegét, mert ez éberen tartotta. Amikor a lova teljesen beért afolyóba, a minotaurusz látta, hogy a vízszint csupán a sípcsontjáig ért. A csataménlassan, de biztosan haladt előre. Delbin pónija éppen kilépett a túlsó partra.

Kaz elfelejtette minden, a társaival kapcsolatos gondolatát, és inkább erősebbenfigyelte a folyót. Mindig fennállt a lehetőség, hogy a hátasa belelép egy mélyedésbe,amelyet a másik kettő elkerült, vagy hogy valamilyen ismeretlen okból megváltozikaz áramlat. Nem egy túlságosan magabiztos lovas vesztett oda ilyen okokból.

A folyó dübörgésén keresztül egyszerre meghallotta, hogy Delbin és Tesela iskiabál neki. Épp amikor felnézett, a csatamén vadul megrázkódott. Küszködvepróbálta uralma alatt tartani az állatot, amely hirtelen mintha megbokrosodott volna.A ló megbotlott, és a minotaurusz egyensúlya megingott. Bármikor máskorvalószínűleg nem okozott volna neki nehézséget, hogy fegyelmezze a lovát. Akimerültségtől azonban most egészen elgyengült.

Hátracsúszott a lába, és beleütközött valami kemény és hosszúkás dologba. Kazmegkockáztatta, hogy hátrafordul a nyeregben. Rémülten látta, hogy egy lándzsafúródott az állat oldalába. Ember vagy elf nem tudott volna ilyen pontossággalelhajítani egy ilyen hatalmas lándzsát. Kaz hirtelen tudatára ébredt, hogy csakis Greelkezéből érkezhetett a fegyver.

A fájdalom és a vérveszteség együtt az erős sodrás elleni küzdelemmel, túl soknakbizonyult a derék csataménnek. Az állat kezdett körbefordulni, ahogy a folyófelülkerekedett rajta. Kaz pörgés közben látta, hogy legalább három minotaurusz áll afolyó másik partján, és felmerült benne, hogy rosszul látta-e, hogy az egyik leüti a

másikat. Még egy pillantást azonban nem tudott vetni a jelenetre, mivel a csataménegy utolsó, dacos nyerítéssel belebukott a folyó könyörtelen ölelésébe.

Kaz hátrazuhant, és a feje a víz alá került, mielőtt még megfogalmazódhatott volnabenne a gondolat, hogy visszatartsa a levegőjét. A tüdeje üvöltve megtelt vízzel.Próbált a felszínre keveredni, de újra lehúzta az ár.

Képtelen volt tovább küzdeni, és hagyta, hogy vigye a sodrás, ahová akarja. Mintoly sokszor, most is azt kérdezte magától, hogy ugyan miért fordultak ellene azistenek.

Ha létezett is válasz, hamarabb elveszítette az eszméletét, mint hogy meghallhattavolna.

6. FEJEZET

Egy magányos vízcsepp hullott az orrára. Kaz már az eszmélet határán, hevesenösszerándult a vízbe zuhanás és fulladás emlékének a szorításában.

Volt egy másik álma is – mégpedig rossz, ahogy az elmúlt időben oly sokszor, decsak arra tudott visszaemlékezni belőle, hogy az is a vízzel volt kapcsolatos.

Amikor megbizonyosodott róla, hogy nem alszik, és nem is fulladt meg, óvatosankinyitotta a szemét, épp csak annyira, hogy körbepillantson. Amikor végül a helyérekerült a világ az átnedvesedett elméjében, elkerekedett a szeme.

– Most meg mi van? – motyogta valahogy, bár csak az hallotta volna meg, akiodateszi a fülét a szájához.

Egyedül feküdt egy szobában, és egyenesen egy fa tetejére bámult, amely odakintállt. Szinte azonnal rádöbbent, hogy abból az okból látja a tetejét, sőt fentről nézett lerá, hogy magában a lombkoronában van. Ráadásul igen magas fáról volt szó, mertmég a szőnyegről is, amelyen feküdt, látta, hogy a fa tetején túl számtalan másik faáll, és szinte mindegyik alacsonyabb, mint az, amelyiken ő tartózkodott.

A helyiség, amelyben feküdt egyszerű volt, de ugyanakkor döbbenetes. Ezt a házat,ezt a szobát nem a fa törzséből faragták ki. Nem, inkább úgy tűnt, mintha a faengedelmeskedett volna a titokzatos illetőnek, aki úgy döntött, hogy ide épít otthont,mégpedig úgy, hogy a törzse ennél az elágazásnál szétvált, és aztán valamivel feljebbújra összenőtt. A lakó természetes mélyedésekben különféle, meghatározhatatlantárgyakat tárolt. A padlót szőnyegek borították, jól láthatóan növényből szőve, abútorok pedig teljesen hiányoztak.

Lassan felállt a szőnyegről. Minden egyes mozdulattal várta a fájdalom visszatértét.Mivel a fájdalom nem jelentkezett, a minotaurusz elkezdte végigtapogatni a fejét és akarját. Az összes sebe – pedig jó néhány volt rajta – begyógyult!

Kaz felhorkantott. Mint minden minotaurusz, ő is bizalmatlanul viseltetett a mágiafortélyai iránt. Más körülmények között még Tesela istennőjének gyógyító erejétől isvisszarettent volna. A minotauruszok úgy tartották, hogy minél inkább átadja magát

valaki a varázslás nyújtotta egyszerűbb megoldásoknak, annál gyengébbé válik ajelleme. Akár így van, akár nem, tűnődött Kaz, most már nem lehetett megváltoztatnia történteket. Valaki meggyógyította a sebesüléseit, és ő ezért hálával tartozott azilletőnek.

Óvatosan a nyitott bejárat felé lépett. Körülnézett valami fegyver után, és észrevettegy kicsi, kerek agyagedényt, amely egy természetes polcon állt, a bejárat közelében.Habozott. Gyönyörű kézi munka volt, és hihetetlenül ősinek tűnt. Finomankidolgozott, festett minták és képek díszítették körben a felületét. A képek nagy részetermészeti témákat ábrázolt, az egyiken azonban teremtmények egy csoportja jártkörtáncot. Ezt a képet jobban szemügyre vette. Elfek táncoltak.

Ki más élne egy fa magasában, érvelt magában, mint egy elf?– Nem fog megharapni az edény, barátom. Még sosem tette.Kaz megpördült, és a fegyvere után nyúlt, amelyről pedig tudta, hogy nincs ott.

Mögötte egy magas, jóképű, hosszú, ezüstös hajú elf ült, olyan helyen, ahol észrekellett volna vennie már előbb is. Emberi mérce szerint fiatalnak látszott az elf –amíg bele nem nézett a smaragd szempárba. Ez a falakó, állapította meg Kaz, többévet megélt már, mint jó pár minotaurusz nemzedék.

Az elf barna és zöld öltözetet viselt, amelyben úgy nézett ki, mintha az erdő egyikhercege volna. Még egy hosszú köpeny is volt rajta. Kaz dühösen horkantott, amikorészrevette, hogy az elf mosolyogva tűri, hogy szemügyre vegye.

– Ki vagy te? – morogta fenyegetőn.– Kristályszarv Sardal vagyok, barátom. Azt hiszem, most mondom el neked

nagyjából húszadszorra. – Úgy tűnt, hogy Sardal jól mulat valamin.– Mióta vagyok itt? – A haragja kezdte meglepetésnek átadni a helyét.– Csak most múlt két hete. Csaknem halott voltál, mikor rád találtam. Le vagyok

nyűgözve. Kétségtelen, hogy minden, amit a minotauruszok ellenálló erejérőlhallottam, igaz, sőt.

– Két hete? – Kazt hirtelen megrázta a heves vágy, hogy eltűnjön innen, hogyeltűnjön mindenhonnan. Sarkon fordult, és meglódult Sardal otthonának a bejáratafelé. Megállította egy kéz, amely lehetetlenül erősnek tűnt, ahhoz képest, hogymilyen karcsú és sápadt. Kaz nagyot nyelt, miközben lebámult még többlombkoronára. Arra számított, hogy lesz valami létra, vagy lépcsők, de semmiilyesmit nem látott. Az elfeknek a jelek szerint nem volt szükségük se létrára, selépcsőre.

– Gyere vissza, mielőtt valami ostobaságot teszel.– Két hete! – dörmögte megint a minotaurusz.– A lelked súlyosabb sérülést szenvedett, mint a tested – mondta szelíden az elf.

Elvezette Kazt a nyílástól.– Hogyan találtál rám?Sardal arcán semmilyen érzelem nem látszódott.– Nem én találtalak meg, hanem mások. Ők semmit nem akartak kezdeni veled, de

tudták, hogy én szeretem beleütni az orrom a dolgokba. Ezért élek itt, és nem

közöttük. Szintén ez az ürügyük, hogy beleavatkozzanak a dolgaimba, miközben úgytesznek, mintha nem tennék.

Kaz elkezdett fel-alá járkálni. Nem tudta eldönteni, hogy mi aggasztja jobban, a kételveszett hét, vagy a tudat, hogy ilyen rettentő magasan van a föld felett, egy elftársaságában.

– Akkor tehát Qualinestiben vagyok? Ilyen messze délre elsodort a folyó?Az elf rávillantott egy leheletnyi mosolyt.– Aligha. Mindig elcsodálkozom, hogy a többi faj számára mennyire fontosak a

határok. Azt gondolod, hogy megtorpanunk és visszafordulunk abban a pillanatban,hogy megpillantjuk az „egyezményes” határt? Csak a minotauruszok és az emberekbírnak így gondolkodni. Amikor mi, elfek létrehoztuk a határainkat, csak a többieklelki békéje érdekében tettük. Mi nem hiszünk az efféle dolgokban, noha léteznekterületek, ahol a leginkább előfordulunk, és ahol semmilyen más faj egyedei nemhaladhatnak át. Valódi határaink azonban egyértelműen nincsenek.

Kaznak meg kellett állapítania, hogy Sardal ugyanolyan tekervényesen fogalmaz,ha valamit meg kell magyaráznia, mint Delbin.

– Jó, akkor hol vagyok?– Csaknem közvetlenül az emberek városa, Xak Tsaroth északi határán. Ha

bármelyik másik irányba néztél volna ki, mint amerre tetted, láttad volna a hegyeket,amelyek minden irányból határolják ezt az erdőt.

Kaz bólintott. Halványan rémlett neki a térképről, hogy hol lehet. Ha nem tévedett,a Drew vezette település szinte egyenesen keletre feküdt innen.

– Ha szabadna feltennem egy kérdést – folytatta az elf, miközben egy valamilyenfolyadékkal teli korsó után nyúlt. – Hogyan jutottál oda, hogy megpróbáld lenyelniaz egész folyót?

Azok után, hogy Sardal így segített rajta, Kaz szíves-örömest elmesélte neki azegész történetet. A gyilkossággal kezdte, amelyet állítólag elkövetett, és amelyvalójában tisztességes küzdelem volt egy ogre parancsnokkal szemben, aki ok nélkülkínozta az idős és fiatal foglyokat. A minotauruszokat azonban ez nem izgatta. Többvéres esküt is megszegett azzal, hogy szembeszállt az ogréval, és aztán elmenekült,ahelyett, hogy szembenézett volna a felettesei úgynevezett „igazságszolgáltatásával”.Azzal fejezte be az utálatos témát, hogy:

– Azt hiszem, leginkább ez zavarja a népemet. A becsület nevében elkövetettgyilkosság vagy kivégzés gyakran előfordul a körükben.

Kaz ezután szórakozottan más témára váltott, mintha tudat alatt el akarná kerülni,hogy bele kelljen gondolnia a helyzetébe. Az északi hírek különösen érdekelték azelfet, és minél többet beszélt róla Kaz, annál többet kérdezett Sardal. Mire aminotaurusz befejezte, az elf szinte minden információt kihúzott belőle, ami csakeszébe juthatott.

– Igen ügyes lehetsz, ha ennyi időn át sikerült elkerülnöd azokat a másikminotauruszokat – jegyezte meg Sardal.

– Én kétszer olyan sokáig kitartottam, mint a legtöbbek a háború alatt. De azértnem csak erről volt szó. Éltem emberek között; jobban tudom, mint az üldözőim,

hogy mire számítsak ezen a területen; az elmúlt néhány napot nem számítva. Megaztán, egy minotaurusz még lehet, hogy elsettenkedik a vidéken, egy tucatnyiazonban körülbelül annyira tud észrevétlen maradni, mint egy támadó sereg. Valakimindig tud róluk, és általában időben a fülembe jut.

– Most mégis majdnem elkaptak.Kaz mordult egyet.– Egyre jobbak. Vagy talán én kezdek fáradni. Mégis, egy előnyöm van, azt

hiszem. Széthúzás van köztünk. Mindig sejtettem, de most már tudom is. Egy részükegyszerűen csak haza akar menni. Egyedül az tartja vissza őket, hogy esküt tettek,mégpedig olyan vezéreknek, akikben nincs olyan becsület, mint bennük, akikazokból az időkből visszamaradt talpnyalók, amikor még tényleg az ogrék és azemberek uralkodtak. Azt hiszem, hogy néhányan közülük talán, és csak reménykednitudok, tényleg szándékosan hátráltatják a csapatot, mert hisznek bennem.

A minotaurusz a kezébe temette az arcát, és sóhajtott.– Sötét árnyék ül rajtad, minotaurusz. Azt hiszem, lehet, hogy az isteneknek terveik

vannak veled. – Mosoly futott át az arcán. – Vagy csak úgy vonzod a bajt, mint egyvirág a méheket.

Kaz tréfára vette volna a dolgot, de aztán eszébe jutottak az álmai és a látomásai.Lehet, hogy pusztán csak erről van szó: látomásokról és álmokról. Akkor is mindigfennállt azonban a lehetőség, hogy tényleg jelzéseket kap. Megkockáztathatja, hogynem törődik velük?

Sardal egy pillanatra nem vette le a szemét a minotauruszról, úgy folytatta.– A társaidnak, vagy a fajtabelijeidnek nem hallottam hírét. A legtöbb elf, ha teheti,

elkerüli a többi fajjal való érintkezést. Én már régóta tisztában vagyok vele, hogy ezmilyen ostobaság. Történtek olyan dolgok a sárkánykirálynő elleni háborúban,amelyek miatt minden elfnek szégyenkeznie kellene, de akkor is, a legtöbbjük inkábbtovábbra sem vesz tudomást a külső világról.

– Delbin tudja, hogy azt terveztem, hogy elmegyek a Vingaard-toronyba, hogyOswal, a nagymester szemébe nézzek. Lehet, hogy oda megy, és elképzelhető, hogyaz ember papnő, Tesela is vele tart. Ha nem, nekem akkor is oda kell mennem.Muszáj kiderítenem, hogy miért fordultak ellenem az egykori bajtársaim.

– Nem csak neked. A szavaid, és a másoktól hallott történetek alapján a solamniailovagok elfordultak E’litől, akit ti Paladine-ként ismertek. Ha ez a helyzet, lehet,hogy megint meg fogjuk tapasztalni a Sárkánykirálynő gonoszságát.

– Nem tud visszatérni. Huma megeskette valamire, amit főistennek hívnak, azthiszem.

Az elf szemöldöke felszaladt.– Valóban? Kár, barátom, hogy nem emlékszel az esküre. Gyanítom, vannak rajta

akkora rések, hogy egy sárkány átrepüljön rajtuk, már persze, ha lennének mégsárkányok.

Kaznak bevillant néhány kép az álmaiból.– A királynőnek szüksége lenne egy másik gonosz segítségére, amilyen Galan

Dracos volt.

– Léteznek más megoldások is. Nem is sejtjük, hogy esetleg milyenelővigyázatossági lépéseket tett. Mi a terved a földijeiddel, akik üldöznek?

– Kétségkívül, ahogy Delbin, ők is azt hiszik, hogy meghaltam.– Attól még lehet, hogy megint összeakadsz velük.A minotaurusz dühösen horkantott.– Megbirkózom velük, ha kell. Vingaard aggaszt. Dárdás Huma emlékének a

tiszteletéből elrendezem az ügyem a lovagsággal, így vagy úgy. – Felállt. – Elég afecsegésből! Mutasd meg, hogy jutok le a földre, és már itt sem vagyok!

Sardal egyetlen könnyed mozdulattal talpon termett.– Az az érzésem, hogy lehet, hogy jelentős segítséget nyújthatok neked,

minotaurusz, ha nincs ellenvetésed.– Mire gondolsz? – Kaz hangja elárulta, hogy nem szívesen fogadna el több

segítséget.– Semmi bonyolult.Sardal elkezdett összeszedni néhány dolgot, amelyekről úgy gondolta, hogy még jól

jöhetnek a vendége számára. Átvillant az agyán, hogy mint fognak szólni a társai, hakiderül, hogy nemcsak meggyógyította a minotauruszt, hanem még útravalóval isellátta, sőt egyenrangú félként beszélt vele. Mosolyogva elhessegette a gondolatot, ésújra felvette a beszélgetés fonalát.

– Ha eljutsz Vingaardba, és biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog, keress egyHollóárny Argaen nevű elfet! Ő olyan, mint én, és nemzedékek óta emberek közöttdolgozik. A vezetőink kóbornak nevezik, de akárcsak nekem, neki is mindig jóhasznát veszik, ha idegenekkel kell érintkezni. Minden ottani tudja meg, hogyKristályszarv Sardal azt kívánja, hogy vegyen a védőszárnyai alá. – Kazarckifejezését látva, hozzátette: – Ne légy ostoba, minotaurusz! A lovagság nagyontiszteli, és különben is... De ez nem fontos. Nekem is meg kellene tenned egyszívességet. – Felemelt egy kis tekercset. – Add át ezt neki, kérlek. Szüksége lesz rá.Egy hónap múlva meglátogattam volna, de most lehet, hogy más dolgokkal kellfoglalkoznom.

Kaz elvette a tekercset, aztán minden mást is, amit az elf összegyűjtött neki. Egynagyon fontos tárgy hiányzott.

– Hol van a fejszém?– Gondolom, valahol a folyó fenekén. Egyet se félj. Kerítek helyette valami mást.

Gyere!Sardal odalépett az otthona bejáratához, és amikor észrevette, hogy Kaz nem

követi, visszafordult.– Azt hittem, távozni szeretnél.A minotaurusz tett egy lépést, aztán a földbe gyökerezett a lába.– De hogyan? Nincs létrád, se köteled...Sardal elmosolyodott.– Legalábbis olyan nem, amit látsz. Ez azonban csak az érzékelés módozatán

múlik.Kaz a fejét rázta.

– Nem értem.Egy sóhaj. Az elf kinyújtotta a bal kezét.– Fogd a kezem! Majd én vezetlek. Látom, hogy volt már dolgod elfekkel, és azt is,

hogy még nem jártál Qualinestiben. Tudom, hogy a dölyfös silvanestik úgykezelnének, mint egy ogrefattyat. Az én népem se sokkal jobb, de azért jobb.

Kaz habozott. Épp elég rosszul hangzott, hogy vakon vezesse az elf; ha itt marad,bizalmatlanul az iránt, aki megmentette az életét, az még rosszabb. KristályszarvSardal tényleg egészen más, mint a közömbös, fennhéjázó silvanesti elfek, akikkelsajnos volt alkalma találkozni egyszer a vándorlásai során.

Megfogta Sardal kezét, és szorosan behunyta a szemét.– Csak gyere utánam! Ha megállok, te is állj meg!Kaz olyasmit érzett, mintha egy csigalépcsőn menne lefelé. Óriási erőfeszítéssel

legyőzte a késztetést, hogy kinyissa a szemét, és megnézze, hogy min is lépkedvalójában. Nem volt ő gyáva, de a mágiától mindig olyan védtelennek érezte magát.Mi van, ha mégis kinyitja a szemét, és azt kell látnia, hogy semmi sincs alatta, csak anagy űr.

– Azt mondtad, harci fejszét használtál, ugye? – Sardal hangja törte meg agondolatait. Úgy tűnt, mintha már mérföldeket tettek volna meg.

Azon vette észre magát, hogy izzad – és áll.– Miért álltunk meg?– Természetesen azért, mert leértünk.A minotaurusz kinyitotta a szemét. Tényleg a fa aljában álltak. Megfordult, hogy

szemügyre vegye az óriási fát, és felnézett a magasába. Csak most látta meg, hogyvalójában milyen magas. Összerándult a gyomra.

– Hogyan... Nem! Nem akarom megtudni! Maradjon csak a te titkod az összestrükköd!

Eszébe jutott, hogy mit kérdezett tőle Sardal.– Igen, fejszét használok.– Rögtön gondoltam, amikor először megláttalak.Az elf egyszerre a kezében tartott egy hatalmas, villogó, kétélű fejszét. A fegyver

fejének az oldala elképesztő tükörszerűségben végződött, és a tekintélyes méreteellenére Sardalnak nem gyűlt meg a baja a súlyával.

Kaz csodálattal tanulmányozta a fegyvert. A fejsze a fejétől a nyeléig tökéletes volt.Az élek még a követ is könnyedén átvágták volna. Észrevette, hogy rúnák állnak anyelén. – Ez mi?

– Törpe rúnák. Egy régi barátomtól kaptam, aki sajnos meghalt a háborúban. Ezvolt a legszebb munkája, és inkább rám bízta, mint a perlekedő tanoncaira. A rúnák afejsze nevét jelentik; minden jó fegyver nevet érdemel. Ez a közös nyelvre fordítvaannyit tesz: a Becsület Arca.

– Becsület Arca? Miféle név ez egy harci fejszének?– Sose próbáld megérteni a törpék észjárását. – Sardal átnyújtotta a fejszét a

vendégének. – Úgy vélem, azonban, hogy neked a megfelelő erőd és lelkületed ismegvan hozzá, hogy ilyen nevet viselő fegyvert forgass.

– El van varázsolva? – Kaz meg akarta volna tartani a fejszét, de egy mágikusfegyver...

– Azt hiszem, a varázslat inkább a mester ügyességében rejlik, aki készítette,mintsem a harcosban, aki használja, de azért nem ígérhetem meg, hogy nincsenmágikus képességekkel felruházva. Én semmi ilyesmit nem vettem észre rajta.Mindenesetre nem fogsz csalódni benne, abban biztos vagyok.

Kaz kipróbálta a fegyvert, suhintott vele egyet-kettőt erre is, arra is, tett néhánymozdulatot, amitől sok ellenfél elveszítette volna legalább a fél lábát, és több ujját. Arövid gyakorlatozás végén egyetlen elegáns mozdulattal beakasztotta a hámjába.Elégedetten csillogott a szeme, bár megpróbálta leplezni a lelkesedését.

– Kiváló fegyver.Sardal, akit akarata ellenére lenyűgözött a minotaurusz ügyessége, bólintott.– Remélem a lehető legkevesebbszer lesz szükséged rá. Sajnálom, hogy lovat nem

tudok adni, de elvezetlek egy ösvényen, amelyen behozhatsz valamennyit azelveszett idődből.

– Elvezetsz? Velem jössz?– Csak az erdő széléig – Sardal észak felé mutatott. – Azon túl Észak-Solamnia

sivár vidékére jutsz. Mivel vagy olyan kedves, hogy elviszed ezt a tekercsetArgaennek, nem látom okát, hogy magam betegyem a lábam arra a tisztátalan földre.

– Ennyire rossz a helyzet?Az elf fürkész tekintetet vetett rá.– Mióta nem jártál arra?– A bajtársam, Huma gyászszertartása után elmentem délre, és azóta nem mentem

vissza. Bejártam a Solamniától keletre, nyugatra és délre eső vidékeket, Istarnak azt arészét kivéve, amelyet a népem a hazájának nevez, de száz mérföldnél közelebbresoha nem kerültem ahhoz a területhez.

– Nagyon tisztelted Humát.– Ismered a solamniai mondást: „Est Sularus oth Mithas”?– A becsületem az életem. Igen, hallottam már. Ez a lovagság esküjének és

szabályzatának a veleje.A minotaurusz bikaszerű ábrázatán komor tekintet futott át. – Dárdás Huma

megtestesítette ezt a jelszót; ő maga volt ez a mondás. A halála óta próbálok azemlékéhez méltóan élni. Nem tudom, mennyire sikerül, ha egyáltalán valamennyireis.

– Egyedül emiatt nem akarózott visszatérned Vingaardba.Sardal hangjában nyoma sem volt a gúnynak.Kaz összeszedte a dolgait.– Igen. Ha valaha találkoztál volna Humával, megértenéd. Úgy ismertem meg,

hogy megmentett egy goblinbanda karmaiból, amely orvul csapdába ejtett. Ha aztmondanám, hogy elképesztette, hogy kit mentett meg, nem lenne messze azigazságtól, de ez nem tántorította el. Akár minotaurusz, ember, vagy akár goblin,Huma mindig a legjobbat kereste minden élőlényben. – Kaz elhallgatott. – Azthiszem, csaknem minden megölt ellenségét megsiratta. Elég sok időt töltöttem vele,

hogy így gondoljam. Az ezüstsárkánnyal való első találkozástól a Takhisisszel történtutolsó összecsapásig, olyan ember volt, aki megtestesítette a világon a jót. Nem riadtvissza az elképzelhetetlentől sem, akár egy minotauruszt kellett megvédenie alovagtársaitól, vagy a sárkánydárdákat kellett megkeresnie, amiben az egyedülireményünk rejlett.

Kristályszarv nem szólalt meg, amikor Kaz ismét elhallgatott egy pillanatra, hogyösszeszedje a gondolatait, de csillogott a szeme, miközben hallgatott.

– Néha elváltak az útjaink, de mindig egy olyan Humával találkoztam, aki annakellenére, hogy milyen megpróbáltatásokkal állította szembe a sors, nem tört megsosem. Ő használta először a sárkánydárdákat, és ő vezette a támadást, amikor csaknéhány tucatnyian maradtunk, hogy a saját sárkányaink hátán szembeszálljunk asötét istennő seregeivel. Azt mondom, hogy mi, elf, mert megengedte, hogy a néhánykiválasztott között legyek, és ez olyan megtiszteltetés, amihez foghatóban nem leszrészem soha többé. A lovasok és a sárkány bajtársak nagy része meghalt, mielőttvéget ért volna a harc, és náluk bátrabb csapatot nem láttam soha, de mind közülHuma volt a legnagyszerűbb. Egyedül az ezüstsárkánnyal az oldalán, akit emberialakjában elvakultan szeretett, nézett szembe Takhisisszel, és legyőzte őt, bár azéletébe került. – Kaz megborzongott. – Akkor értem oda, amikor megkötötte az alkuta sárkánykirálynővel, hogy elhagyja Krynnt. Addigra már alig élt. Megkérte, hogyhúzzam ki a sárkánydárdát az istennő vergődő testéből... akkor ötfejű sárkány alakjátviselte... és a rettenetes félelmem ellenére, amely a mai napig itt kísért, teljesítettemezt az iszonyatos feladatot, mert Huma kért meg rá. Nem hiszem, hogy bárki másnakmegtettem volna.

Sardal várt, de miután Kaz több pillanatig nem szólalt meg, megsürgette:– És?A minotaurusz vörös szemmel nézett rá.– És meghalt, elf? Meghalt, mielőtt visszaértem volna hozzá, mielőtt segítséget

szerezhettem volna neki! Az életemre megesküdtem, hogy megvédem az övét, éscserbenhagytam!

Kaz sietve pakolni kezdte a felszerelését. Kristályszarv habozott, majd végülcsendesen megjegyezte:

– Azt hiszem nehezebb neked a bajtársad lelkével szembenézni, mint a sajátnépeddel.

A minotaurusz a holmijával a kezében már elindult arra, amerre az elf mutatta.Halkan, alig hallhatóan válaszolt, de Sardal éles füle meghallotta az egyetlen szót,ahogy utána indult.

– Igen.

* * * * *

Az erdő korhadt részébe értek. Az előttük lévő fák egy része halott volt, és aminotauruszt a háborúra emlékeztette.

– Amikor Humával voltam – szólalt meg Kaz –, azt hittük egész Ansalon ilyenlehet: halott vagy haldokló erdők, és a varjakon meg más dögevőkön kívül alignéhány vadállat, ha egyáltalán. Hihetetlennek tűnt, hogy olyan sok terület közel semszenvedte meg annyira a háborút, mint gondoltuk.

Sardal komoran helyeselt.– Leginkább a kontinens északi része sínylette meg, de Ansalon minden sarkában

találsz részeket, amelyek hosszú évekig nem lesznek olyanok, mint régen, mégQualinestiben és Silvanestiben is. A magányunk, amire olyan nagyra vagyunk, nemlett a hasznunkra egy cseppet sem. Az emberek megnyerték nekünk a háborút, bárnémelyek csak arra emlékeznek, hogy az emberek egy része a sötétség oldalánharcolt.

Az erődben táboroztak le éjszakára. Kaz egy ideig arra számított, hogy Sardalvalamiféle mágikus ösvényen vezeti végig, de csak annyi varázslat volt a dologban,hogy egyedül egy elf találhatott rá egy ilyen rejtett ösvényre.

Eseménytelenül telt az éjszaka – Kaz alig hitte –, és reggel mentek tovább.Túljutottak a ponton, ahol a minotaurusz a vízbe zuhant, de Kaz azért megállt, hogy arohanó vízbe nézzen.

– Itt is elveszítettem egy jó bajtársat.– Nem látom okát, hogy miért ne találkozhatnál valamikor újra a surranóval.Kaz felnevetett.– Nem Delbinre gondoltam, bár akármilyen rettenetes is bevallani, megszoktam a

társaságát. Nem, elf, egy erős, hűséges lóról beszélek, amelyen öt évig lovagoltam, ésamelyet soha el sem neveztem. – Megérintette a fejsze nyelét. – Ha valaki afegyvereknek nevet ad, egy jó csatamén kétségkívül megérdemli, hogy neve legyen.

– Nevezd el most! – Sardal elmosolyodott. Sosem találkozott még ilyenminotaurusszal!

A minotaurusz bólintott.– Majd ha eszembe jut egy hozzá méltó név.Továbbmentek, és másnap reggel végre elérték az utolsó fákat. Azokon túl

kezdődött a kísérteterdő.– Astra Hárfája! – káromkodta el magát Sardal. Láthatóan megrázta a látvány.Kaz azonban azon kapta magát, hogy a múltba merült. Egy szinte teljesen kihalt

vidék feküdt előtte, amely láthatólag érintetlen maradt a háború óta. Eszébe jutottak agoblinok és a sárkányok, a hullahalmok, és az ogre és ember parancsnokok szitkai,miközben terelték előre a minotauruszokat. A csata emlékére egy pillanatra eltöltöttea büszkeség, amíg eszébe nem jutott, hogy az idő nagy részében Huma bajtársai ellenharcolt. Részt vett más csatákban is, a solamniai lovagok oldalán, és ezekreszívesebben emlékezett.

Öt év. Mostanra arra számított volna, hogy legalább néhány zsenge hajtást lát, egy-két szál vad füvet – nem ezt a csupasz, halott tájat.

Mintha mennydörgést hallott volna, felnézett az égre, és akkor vette észre,megkésve, hogy mi a hang forrása.

– Lovasok! – húzta vissza Sardalt.

Valamivel távolabb, mintha a sárkánykirálynő volna a nyomukban, úgy húszlovagból álló csapat vágtatott. A két utazó nézte, ahogy gondolkodás nélkülátszáguldanak a halott erdőn. Kaz tudta, hogy csak egy úti cél felé tarthatnak: aVingaard-toronyba.

– Ezek a lovagok különböző helyőrségekből és erődökből jönnek – jegyezte meg azelf.

Kazban felmerült, hogy honnan tudhatja, aztán eszébe jutottak a történetek, hogy azelfeknek mennyire kifinomult a látásuk.

– Különböző helyekről jönnek?Sardal bólintott.– Sikerült megpillantanom néhány jelzést. Mindegyik lovagon volt egy jelvény,

amelyek az erődöt vagy helyőrséget jelentik, ahová tartoznak. Leginkább a délierődök képviseltették magukat abban a csapatban. Érdekes. Szinte kísértést éreznék,hogy veled tartsak, ha nem lennének más, fontos feladataim... Az elf elhallgatott,mintha túl sokat mondott volna. Kaz úgy tett, mintha még mindig az eltűnő lovasokkötötték volna le teljesen a figyelmét.

– Napokkal előttem oda fognak érni. Lehet, hogy a solamniai lovagok újabbháborúra készülnek.

– Ki ellen?– Azt nem tudom – dörmögte Kaz. – De ez részben megmagyarázná, hogy miért

fordultak el a saját népüktől. Lehetséges, hogy Takhisis seregének a maradványaikezdenek összegyűlni. Lehet, hogy alábecsültem őket.

– Gondolod?– Nem tudom meg addig, amíg oda nem érek. – Még Kaz fülének is üresnek tűntek

a szavak.Sardal kihúzta magát.– Akkor magadra hagylak. Kinyújtotta a kezét, tenyérrel a minotaurusz felé. – E’li

és Astra vezessen, és Kiri-Jolith, aki, azt hiszem, különösen figyelemmel kíséri, hogymi történik veled.

Kiri-Jolith a tisztességes csaták istene volt, és úgy nézett ki, mint egy bölényfejűember. A minotauruszokra jellemző ellentmondásosságnak megfelelően, egyesekúgy tisztelték, mint Sargast, Takhisis hitvesét, annak ellenére, hogy ha a két istenségtalálkozna, fejedelmi csatát vívna egymással. Kiri-Jolith E’li – Paladine – fia volt.

A minotaurusz viszonozta Sardal gesztusát, aztán a kísérteterdőre pillantott,amelybe behatolni készült.

– Azt hiszem, az lenne a legegyszerűbb, ha követném a lovagokat. Elég egyértelműösvényt hagytak maguk mögött. Mi a véleményed Kristályszarv Sardal?

Amikor Sardal nem válaszolt, Kaz visszafordult oda, ahol az előbb még az elfetlátta. A jótevőjének híre-hamva se maradt, még egy lábnyomot se hagyott maga után.Kaz letérdelt, és megvizsgálta a talajt. A saját lábnyomait olyan messzire tudtakövetni, ameddig csak ellátott, de Sardalénak semmi jelét nem látta. Mintha sohanem is járt volna ott.

Kaz morogva felállt.

– Elfek.Visszafordult Észak-Solamnia sivár tájai felé, a vállára vette a zsákját úgy, hogy ne

legyen útban, ha netán szüksége lenne a Becsület Arcának a szolgálatára, ésnekiindult. Száz lépést sem tett még a pusztaságban, amikor észrevette, hogy mindentermészetes erdei hang hiányzik, egyet kivéve –, amelyet a háborúból ismert.

Valahol egy varjú hívta károgva a testvéreit. Kaz tudta, hogy csak akkor kárognakígy, ha lakoma áll a küszöbön. A madarak valahogy mindig megjelentek, ha egykatona haldoklott; leültek körben az ágakra, és várták, hogy eljöjjön az ő idejük.

Kaz remélte, hogy nem őrá várnak a varjak.

7. FEJEZET

Alig néhány felhő járt ugyan csak az égen, de a nap mégsem sütött olyan fényesenezen a sivár vidéken. Kaz semmilyen elfogadható okot nem látott a jelenségre. Talána táj egészére kihatással volt a szerencsétlenség, vagy évekbe telik amíg asárkánykirálynő átka elhalványul. Csak annyit tudott, hogy boldogan elhagyná márezt a vidéket.

Időnként látszottak az élet jelei. Amikor a minotaurusz először megpillantott egyzöld növényt, olyan örömet érzett, amilyet elképzelni sem tudott volna. Akkor hátÉszak-Solamnia mégsem pusztult el teljesen. Folyt a harc a létezésért.

Gyorsan jött az este, és valamiféle megkönnyebbülést hozott magával. A sötétbennagyjából minden táj ugyanolyannak festett. A halott fák lehettek volna akár élők is,egyszerűen a tavaszra várva, hiába tudta Kaz, hogy nem így van. Csak az erdőhangjai hiányoztak az éjszakából. Egyszer hallotta, hogy egy dögevő felkiált aholdra. Ezeknek a teremtményeknek valahogy mindig sikerül életben maradniuk alegzordabb körülmények között is.

Néhány rovar tudatta a létezését, de az éjszaka szokásos hangzavarhoz képestüresnek tűnt az erdő.

Csaknem üresnek. Miközben lefekvéshez készülődött, valami óriási dolog repült elfelette hihetetlenül sebesen, és eltűnt, mielőtt még felnézhetett volna. Kazban csakálomszerűen maradt meg egy hatalmas, hosszú, széles szárnyú teremtmény képe.Először azt hitte, hogy sárkányt látott, de aztán bosszúsan eszébe jutott, hogy asárkányok – minden sárkány – eltűnt a háború végével. A sötétség sárkányait Humaűzte el. A fény sárkányai állítólag önként távoztak, hogy megmaradjon az egyensúly.Biztosan senki sem tudta. Bármi volt is az éjszakai repülő, nem tért vissza. Kaznyugtalanul evett néhány falatot, aztán lefeküdt.

Zaklatottan aludt ezen az első éjszakán. Valami megfoghatatlan érzés gyötörte.Egész éjjel forgolódott. Reggelig vagy hétszer felriadt, mindig teljesen éberen, arraszámítva, hogy egy goblin akarja elvágni a torkát, vagy valami hátborzongatószörnyeteg bújik elő a földből, hogy elvigye. Egyszer azt álmodta, hogy visszatért a

rémfarkas, rámeredt az izzó, halott szempár, válaszokat követelve a kérdésekre,amelyekre nem emlékezett, és amelyek a példaképeit állították pellengérre.

Tovább követte a lovagok nyomait. A Vingaard-toronyba tartottak, ehhez nem fértkétség. A lovaik által hagyott nyomok alapján olyan gyorsan haladtak, ami csak kitelttőlük. Napokkal Kaz előtt fognak Vingaardba érni, és ez tökéletesen megfelelt aminotaurusz céljainak. Nem akart több kalamajkába ütközni, mielőtt elér a toronyba.

A második nap után jött a harmadik, majd a negyedik és ötödik. Kaz kezdettmeglassulni. A lovagok nyoma elkerülte a falvakat, ami jelenthette azt, hogy alovagok azért kerülik el őket, hogy ne találkozzanak senkivel. A minotauruszegyelőre nem mert semmilyen következtetést levonni.

Nem sokkal dél után megint meglátta a madarakat. Fekete varjakat.Ránézésre több tucatnyian lehettek. Először csak azokat látta, amelyek éppen

repültek, később azonban észrevette a fákon ülőket is. A fekete varjak hulladékevőkvoltak, és sejteni lehetett, hogy a lovagok által meghagyott maradékokat ették.

Kaznak mégis más érzése támadt. Felgyorsultak a léptei. Egy régóta jól ismert szagcsapta meg az orrát. Felhorkantott a rátörő undortól.

Hamarosan olyan rengeteg lett a madár, hogy Kaz már arra gondolt, vajon nem egyélő teremtményt akarnak-e megtámadni, például őt. Amikor azonban meglátta apusztítás mértékét, tudta, hogy aligha érdekli őket a személye.

Ameddig csak ellátott, sehol egy túlélő. A testek egymástól kisebb-nagyobbtávolságra feküdtek, mintha az, ami megölte őket, minden irányba széthajigálta volnaa testüket. A lovasok egy részét darabokra szaggatták, másokat teljesen összezúztak.Mindent beborított a vér, annyi vér, hogy még Kazt is rosszullét fogta el, pedig őaztán látott már néhány vad csatát. Most tényleg a legrettenetesebb emlékeit, alegszörnyűbb rémálmai látomását látta. Ez a vérfürdő semmihez sem volt fogható,aminek valaha szemtanúja volt, vagy amiről történeteket hallott. A csapatnak esélyesem maradt az ellen, ami rájuk támadt. A jelek arra utaltak, hogy a lovagokatmeglepetésszerű támadás érte, miután nyugovóra tértek. Az egyik áldozat aderékalján hevert szétmarcangolva.

Ezek ugyanazok a lovagok voltak, akiket néhány nappal korábban Sardallal láttakellovagolni. Jó húsz férfi, mind halott. Nem csatában mészárolták le őket, hanemszétszaggatták, mintha valami óriási, dühöngő állat tette volna – de ugyan milehetett? Milyen teremtmény létezhetett ezen a vidéken – vagy bármelyik vidéken –,ami ilyen könnyedén el tudott pusztítani ennyi képzett harcost?

Kaz hátranyúlt, és leakasztotta a harci fejszéjét. Óvatosan megközelítette a hozzálegközelebb eső halottat. Ezt egy rázuhanó ló teste zúzta halálra. Fiatal koronalovagvolt, akárcsak Huma, annak idején. A kardja éppen a kicsavart keze ügyén kívülhevert. A minotaurusz futva a fegyverre pillantott, de aztán visszatért rá a tekintete,amikor észrevette rajta a szokatlan nyomokat és sérüléseket. Lehajolt, és a szabadkezével felemelte.

A kard elképesztően ki volt csorbulva, meg volt görbülve, és össze volt karistolva.Kaz még nem találkozott olyan lovaggal, aki ne fordított volna kínos figyelmet afelszerelése kifogástalan állapotára. A katonák általában hamar megtanulták, hogy

odafigyeljenek a személyes tárgyaikra, különösen, ami a fegyvereiket illeti. Ez a kardazonban úgy nézett ki, mintha egy kőfalat csépelt volna vele a lovag. És a kőfalgyőzött.

Visszaadta a kardot a jogos tulajdonosának, és továbbment. A következő lovag semjárt jobban; a testének a fele valahol másutt feküdt. Kaz felhördült, és gyorsantovábbállt. A mészárlás fő helyén tizenhat halott lovagot és tizennyolc halott lovatszámolt össze. Bizonyos jelek arra utaltak, hogy legalább néhány ló elmenekült, dehogy lovagok is ültek-e a hátukon, azt egyelőre nem lehetett kideríteni. Kaz találtmég két holttestet a táboron kívül. Az egyiknek a feje és a sisakja egyetlen masszávávolt zúzva, a másik pedig egy fa köré tekeredett. Mindegyik legalább egy napja, detalán régebb óta is halott volt.

Más körülmények között lehet, hogy megpróbál illő végtisztességet adni alovagoknak. Ez azonban túl sok időbe telt volna, ráadásul, amilyen a szerencséje,még jött volna egy másik lovagcsapat, miközben ügyködik. Megfogadta, hogylegrosszabb esetben is, legalább Lord Oswalnak elmondja, hogy mire bukkant. Majda lovagok megbosszulják az övéiket, nem igaz?

Talált még egy lovat és két újabb holttestet fél mérföldre a legutóbbiaktól, valamintegészen friss lábnyomokat a száraz, poros földön. Ezeket nem ismerte fel. Nememberhez, és nem lóhoz tartoztak, és túlságosan elmosódtak, semhogy bármi mástfelismerjen bennük.

Több pár lábnyomot lehetett látni, és úgy tűnt, hogy ezek a betolakodók két nehézdolgot cipeltek. Kaz kezdte kapisgálni, hogy mit is találhatott, és meggyorsította alépteit, remélve, hogy még nem késett el.

Ezen a területen nem sok fedezék kínálkozott, magukon a fákon kívül. Amegtermett minotaurusznak meggyűlt a baja a rejtőzködéssel. Sejtette, hogy valaholőrszemek figyelhetnek. Kénytelen volt fejszével a kezében átkúszni a rothadóaljnövényzet között, miközben folytatta a keresést. A nyomokból ítélve legalább hétvagy nyolc tagból állhatott a csoport, amelyet követett.

Égett hús szagát hozta a szél az orrlikaiba, és undorodva horkantott. Felismerte alóhús szagát, undorító bűzét a még undorítóbb húsnak. A minotaurusz többszörráfanyalodott az ilyen húsra a háború alatt, de soha nem bírta megszokni az ízét.

A sülő hús szagával együtt érkeztek az első beszédfoszlányok is. A csapat jólszórakozott valamin, de ugyanakkor elővigyázatosak is voltak. Goblinok.

– Bökd meg megint, Krynge!– Nincs mit mondanod, páncélfej?– Dobd a lángokba, Krynge, hadd halljuk, ahogy visít!– Neeeem. Nem, amíg nem tudjuk, nem jönnek-e még – kiáltott vissza ez a

bizonyos Krynge.Kaz egy pillanatra megdermedt, eluralkodott rajta a rettenetes érzés, hogy nem jó

helyen van. Ez kezdett túlzottan úgy hangozni, mint a saját élete, csakhogy akkor ővolt a goblinok foglya. Huma a saját életét kockáztatva mentette meg, és Kaz tudta,hogy most ő sem cselekedhet másképp.

Elillant az emlékkép, amikor meghallotta egy őrszem lépteit. A gusztustalan,zömök, zöld teremtmény hosszú, enyhén görbe lándzsát vonszolt maga után. Méggoblin mércéhez képest is kövér volt, és alighanem azért kapta az őrszem posztot,mert a rangsor legalján állt. Úgy nézett ki, mint aki készen áll egy jó kisszunyókálásra. Kaz lassan kezdett felállni, egész boldogan, hogy segíthet álombaszenderíteni.

A goblin előzékenyen lecsüccsent egy sziklára, vetett egy sötét pillantást a táborfelé, és elkezdett majszolni egy darab öreg húst, valószínűleg a leölt lómaradványaiból. A lusta lény annyira nem foglalkozott a kötelességével, hogy Kazgond nélkül mögé lopózhatott, és a fejszéje lapjával egyetlen csapással leterítette. Afejsze tompa puffanással csapódott be, a goblin feje előrebukott, és mind a hat tokájabelesüppedt kövér mellkasába. A minotaurusz előrehajolva ellenőrizte a mozdulatlanalakot, majd enyhe meglepetéssel nyugtázta, egy morgás kíséretében, hogy az ütéstőleltört a teremtmény nyaka, és azonnal kimúlt. Nem támadt lelkiismeret-furdalása.Hasonló körülmények között a goblin gondolkodás nélkül keresztüldöfte volna alándzsájával.

A többiek még mindig jól szórakoztak a vezérük kérdezz-felelek előadásán. Kazeddig semmit nem hallott a fogoly szájából, és fennállt a valószínűsége, hogy agoblinok főnöke már túlfeszítette a húrt az áldozatánál. A minotaurusz úgy szorítottaa fejszéje nyelét, hogy elfehéredett az ökle.

Óvatosan megkerülte a tábort, remélve, hogy nem kúszik bele egyenesen egymásik, túlbuzgó őrszem koszos karjába. Ahogy azonban a fajt ismerte, úgy sejtette,legfeljebb egy vagy két őrszem lehetett.

Felesleges lett volna nyugtalankodnia, ugyanis a második őr sem bizonyultkötelességtudóbbnak az elsőnél; ez már aludt. Mérlegelte, hogy a fejszét használja-e,de aztán inkább állon vágta. A goblin meglepett de elfojtott mordulással felborult, ésa pofája a kiszáradt talajba nyomódott. Kazban furcsa elégtétel mozdult, mintha asaját foglyul ejtői közül fizetett volna vissza valamelyiknek.

Most jött a neheze. A gúnyolódó hangok alapján megkockáztatta a feltételezést,hogy még öten vannak. Talán valahogy el tudná őket választani egymástól, de vajonnem túlságosan kockázatos-e?

Nélküle született meg a döntés.– Mondtam, hogy ezt ne csináld, Koponyatörő! Ha annyira nem férsz a bőrödbe,

menj, váltsd le Öszvért az őrségben!– De Krynge...– Mozgás!Kaz csendben elátkozott több istenséget. Látta, ahogy egy állatias alak lassan

elindul arra, ahol a minotaurusz végzett az első őrrel. A goblin teknősgyorsaságábólítélve Kaznak lehetett egy-két perce, de annál nem több. Pillanatnyilag a goblinokellazultak, és nem figyeltek...

Nem figyeltek?

Találhatott volna talán másik megoldást, és más körülmények között lehet, hogyjobb tervet dolgozott volna ki. Ő azonban úgy vélte, hogy mindig a legegyszerűbbterv a legjobb.

Folytatta az útját ugyanabba az irányba. Az ösvény megkerülte a tábort, és csaknemszembekerült a hellyel, ahol az első őrt megölte. Egy dologban nem tévedett: agoblinok nem igazán számítottak támadásra, és csak két őrt állítottak. Ha lett volnaegy harmadik is, valószínűleg nehezebb a dolga.

Sikerült nagyon közel kerülne a goblinokhoz, és végre a foglyot is megpillantotta.A fogoly, természetesen, egy solamniai lovag volt. Kikötözték egy póznához, és a

fegyverei egy részét elvették tőle, és arrébb hajították, de akkor sem fért hozzákétség, hogy lovag. Nem sok jóval kecsegtetett az állapota. Kaz szorosabbra fogta afejsze nyelét, és guggolásba helyezkedett.

– Krynge! – kiáltotta Koponyatörő a tábor másik oldaláról.Az öt goblin – Kaz szitkozódott a tévedése miatt – egyként fordult arra. A vezér,

Krynge, egy vaskos alak, szakállas lándzsával a kezében, tett néhány lépést arra,amerre a másik elment. A többiek megindultak a nyomából.

Kaz kitört a rejtekéből. Nem hallatott harci üvöltést, csupán annyit kiáltott„Goblinok!”, épp, amikor odaért az elsőhöz.

Az ellenfelének csak arra maradt ideje, hogy dülledt szemmel rámeredjen, és aminotaurusz fejszéje már le is suhintotta a kardforgató karját. A teremtmény visítvatérdre rogyott, miközben egy bizarr mozdulattal megpróbálta elkapni a lerepültvégtagját. Kaz otthagyta, és a következőhöz fordult. Ez valamivel jobban felkészült,és egy súlyos bunkóssal várta. A goblin szerencsétlenségére a buzgósága hatalmashibának bizonyult, amikor Kaz mellbe vágta a fejszéjével, és kettéhasította. Azellenfele hátraesett, holtan, mielőtt még földet ért volna.

A minotaurusz most három goblinnal találta magát szemben, amelyek közül egylándzsát tartott a kezében.

Krynge Kaz felé bökött a lándzsával. A másik két goblin többféle fegyverrelküzdött. A nagyobb kartávolság azonban Kaznak kedvezett.

A vezér mintha rájött volna erre, mert intett a másik kettőnek, jelezve, hogykerítsék be a támadót.

Megjelent a Koponyatörő nevű is a háttérben. Kaz tudta, hogy négy az egy ellennem élheti túl a harcot, különösen, mivel Koponyatörő egy csaknem akkora fejszétlóbált, mint az övé. A minotaurusz körbepillantott. Az előtte álló hármasból abunkóst tartó goblin volt a gyenge láncszem. Ez bizonytalanabbnak tűnt.

Kaz úgy tett, mintha kitámadna Krynge felé, aki erre hátratántorodott néhánylépést. A másik kettő közelített, azt gondolván, hogy előnyükre fordíthatják aközelségét, Kaz azonban kifordult a kard elől, és egy lefelé irányuló csapással azellenfele bal oldalába hasított. A goblint teljesen váratlanul érte a találat, csak némibátortalan védekezésre futotta a bunkósával, majd ledöntötte egy csapás, amelycsaknem kettőbe szelte.

Kaz azonban alulbecsülte a vezért, Krynget. A goblin a hátrálás után azonnal újraelőretámadt. Mielőtt még a minotaurusz kitérhetett volna az útjából, a szakállas

lándzsa hegye beleállt a vállába. A felső kampók beleakadtak a húsába, és Kaz egypillanatra biztosan hitte, hogy le fogják tépni a karját. Csaknem kicsúszott a kezébőla törpe harci fejsze, de tudta, hogy ez a halálát jelentené. Az őrjítő fájdalommal mitsem törődve, balra vetődött.

A vezér kirántotta a lándzsáját, jó darabot kiszakítva a minotaurusz vállából.Mostanra Koponyatörő már majdnem olyan közelségbe ért, hogy veszélytjelenthessen, és Kaz gyanította, hogy az esélyei nem sokat nőttek, sőt. A sebfájdalma végigjárta az egész testét. Összeszorította azonban a fogát, és egy rettenetessuhintással, amely csaknem kiütötte a fejszét Koponyatörő kezéből, sikerültvisszatántorítania a goblinokat.

A lándzsa bizonyult a legnagyobb akadálynak. A másik két támadóval szembenelőnye volt a kartávolsága miatt, Krynge lándzsája azonban legalább olyan hosszúvolt, mint a minotaurusz, és a goblin tudott bánni vele. Még ha a vezér nem is találjael közvetlenül, a fegyver kampói akkor is beakadnak, és tépnek...

Lassan hátrálásra kényszerítették, és a vállában izzó fájdalom elvonta a figyelmét.A kardot forgató goblin csaknem támadó közelségbe került, de egy gyors suhintás afejszével gyorsan megfutamította. Kaz sajnos egyre csak hátrált. Tudta, hogy végülnekiszorítják egy fának, és szorosan körbeveszik, míg aztán nem bírja tovább. Ő ezttette volna a helyükben.

Most, hogy kezdett kifutni az időből, Kaz hirtelen a feje fölé emelte a csillogó harcifejszét, és az ellenfeleit megdöbbentő csatakiáltással kitört.

A fejszét, illetve kardot tartó két goblin ösztönösen hátralépett, pontosan tudván,hogy mind az erőt, mind a távolságot tekintve hátrányban vannak. Krynge azonbanfogadta Kaz támadását, abban a biztos tudatban, hogy a lándzsájával meg tudja törnia tébolyult támadást. Nem is tévedett volna, ha, ahogy feltételezte, Kaz őt próbáltavolna eltalálni.

A fejsze hosszú ívben sújtott le. Az egyik éle beleakadt a lándzsa horgaiba. Kryngerájött, hogy mi történik, de már későn. A minotaurusz összeszedte minden erejét,amellyel egyetlen goblin sem remélhette, hogy szembe tud szállni, és a fegyveresegítségével kirántotta a lándzsát a tehetetlen goblin mancsából. A lándzsacsörömpölve a földre zuhant Kaz mögött.

Krynge, most már fegyvertelenül, az okos megoldást választva hátrálni kezdett,kétségbeesetten keresve valami másik fegyvert. A kardos goblin, aki tökéletesentisztában volt vele, hogy milyen elkerülhetetlen kimenetele lehet egy minotaurusszalfolytatott párharcnak – kard a szakszerűen forgatott fejszével szemben –, sarkonfordult, és elszaladt. Krynge dühösen utána kiáltott valamit, majd úgy döntött, hogyköveti. Koponyatörő, vagy puszta makacsságból, vagy mert elment az esze, Kazravetette magát. Rövidebb volt a karja, mint a minotaurusznak, és járt, mint acséphadaró. Miközben a goblin hevesen támadott, Kaz a védtelen felsőtestére sújtott.

Koponyatörő egyszer megpördült a saját suhintása lendületétől, majd a földreomlott. A mellkasán tátongó mély lyukból kifolytak az életnedvei.

Kaz tisztára törölte a fejsze pengéjét, majd abban bízva, hogy a túlélők egyike semtér vissza, hogy zavarja, a fogoly felé fordult. Huma meredt vissza rá.

A minotaurusz pislogott, aztán rájött, hogy megviselt tekintettel néz rá egy arc,amely most már egyáltalán nem hasonlított legendás bajtársára. Ez idősebb volt,legalábbis az évek számát tekintve, ha tapasztalatban nem is, enyhén kerek orral, és alovagság körében általános tekintélyes bajusszal. Vékony szálú, és amolyan szőkéshaja volt, amely talán más képet mutat, ha kimossák belőle a sarat és a vért.

A férfi ajkai berepedeztek, és Kaz tudta, hogy már jó ideje nem kaphatott egy cseppinnivalót sem. Kinyitotta a vizestömlőjét, és a lovag szájához tartotta. Az ember, avonásain átfutó bizalmatlan tekintet ellenére, hosszan ivott.

Kaz előhúzott egy kést az övéből, és elvágta a köteleket a lovag kezén és lábán.– Nem... mondok el... semmit, szörnyeteg!Kaz horkantott.– Nem kell tartanod tőlem, Solamnia lovagja. Nem vagyok goblinbarát, ahogy arról

meggyőződhettél. Paladine-t és Kiri-Jolithot követem, nem Sargast, sem a Sötétségúrnőjét.

Az ember tekintete elárulta, hogy nincs teljesen meggyőzve, de azt megértette,hogy Kaz kezei közt jobb bánásmód vár rá.

A lovag pillanatnyilag nemigen tudott mozogni. Kaz letérdelt, és amit tudott,megtett, hogy könnyítsen a helyzetén. Futólag átvizsgálta, és látta, hogy bővenakadnak rajta zúzódások, a jobb lábán pedig behorpadt és megtekeredett a páncél,ami törött végtagra utalt. Arra gondolt, bárcsak még mindig vele lenne Tesela, agyógyító.

Miközben minden tőle telhetőt megtett, hogy enyhítse a fájdalmait, és bekötözze asebeit, próbálta meggyőzni a lovagot, hogy biztonságban van.

– Kaz a nevem. Te koronalovag vagy, amint látom. – Az ember sisakjának ésmellvértjének megviselt maradványaira mutatott. A mellvérten különös nyomokatlátott, mintha hatalmas karmok hasították volna át. – Azt is látom, hogy egy Dél-Ergothhoz közeli helyőrségből jöttél. Ismertem valakit futólag egy másikhelyőrségből, magából Ergothból. Buoron?

A lovag óvatosan megrázta a fejét. Kaz vállat vont. Buoron jó lovag volt, bizonyosszempontból Humához hasonló, és elesett az első csatában, amikor a sárkánydárdákathasználták. A minotaurusz csak rövid ideig ismerte Buoront, de megbízhatónak ésbátornak találta.

Kaz visszatért a jelenbe, arra eszmélve, hogy az új társa beszél hozzá. A férfi rekedtsuttogással szólt.

– Darius. Dariusnak hívnak. Te azt mondtad... Kaz?– Igen.Darius reszkető ujjal a minotauruszra mutatott.– Téged... kerestet a nagymester?A minotaurusz keserűen felkacagott.– És az a terved, hogy elfogsz neki?A lovag gyöngén megrázta a fejét.– Nem... azután... amit hallottunk. Minden parancs... gyanús.– Gyanús?

– Azért jöttünk, hogy panaszt tegyünk. Az első hírnökünk... nem tért vissza. A nevemegjelent egy kiáltványon. Ahogy a tiéd is.

– Értem. Most pedig a társaidat annak rendje és módja szerint lemészárolták agoblinok. – Kaz a fejét csóválta. – Már nem hiszek a véletlen egybeesésekben.

Dariusnak valahogy sikerült még jobban elsápadnia.– Mind meghaltak?A minotaurusz bólintott.– Úgy hiszem. Sajnálom, Darius. Volt néhány remek lovag a barátaim között annak

idején...– Mind meghaltak... – hebegte a sebesült lovag. Megpróbált felkelni.Kaz visszanyomta.– Meg fogod ölni magad, ha nem pihensz! Nem vagyok gyógyító, lovag, és a

sebesüléseidtől nem szabadulsz meg egyhamar, úgyhogy pihenj!Darius még egészségesen sem lett volna kihívás Kaz számára. Visszahanyatlott, és

a minotaurusz gyorsan még egyszer megvizsgálta. Mindig nehéz megállapítani,mennyire sérült valaki, lehetnek belső sérülések...

– Mindenkit megölt a bestia – suttogta a lovag aléltan, csaknem eszméletét vesztveerőfeszítéstől.

– Micsoda? – dermedt meg Kaz. Dariusra nézett, de a lovag már szinteelszenderedett. – Hogy érted, hogy „a bestia”? Nem a goblinok művelték ezt?

A lovag szeme felpattant, de a minotaurusz mögé révedt.– Nem a... goblinok. Ők azután találtak rám... miután az elhajított. Szerencsém volt;

úgy... tűnt, sietve távozott. Paladine! Olyan kemény volt a bőre, mint a kő! És aszárnya! Olyan...

– Szárnya? – Kaz megborzongott, ahogy eszébe jutott a teremtmény, amely azegyik este elrepült a feje felett. Milyen közel járt hozzá!

– Miféle jószág lehetett?Dariusnak sikerült a megmentőjére fókuszálnia a tekintetét.– Nem jószág volt... nem igazán. A föld urai. A fény és a sötétség gyermekei.Kaznak ismerősen csengtek a szavak, mintha már számtalanszor hallotta volna az

élete során. Így szokták a vén bárdok jellemezni a... Nem!– Nem mondhatod komolyan – nyögte –, egy sárkány?Darius arca eltorzult, ahogy beléhasított a fájdalom.– Egy sárkány, minotaurusz, vagy valami sárkányhoz hasonló dolog! Valami,

hatalmas karmokkal, eget elborító szárnyakkal, és akkora állkapoccsal, hogy képesegyben lenyelni egy embert!

A lovag arca elsötétült.– De... de itt hagyta a testüket... már amit nem szaggatott szét. Nem értem. Sárkány

volt, és mégsem.

8. FEJEZET

Kaz vállába éles fájdalom hasított, ahogy felemelte gyászos terhét. A lehetőlegnagyobb gonddal Darius legutolsó halott társát is feltette a rögtönzött halottimáglyára. A sebesült lovag valamivel távolabbról nézte, a hátát egy göcsörtös fánakvetve. Neki egy csepp ereje sem volt a feladathoz, amelynek a végrehajtásáhozragaszkodott. Elképzelni sem lehetett, hogy ennyi bátor férfi holttestét otthagyják azolyan dögevőknek, mint a fekete varjak, vagy ami még rosszabb, a goblinoknak.Kaznak egy egész napjába beletelt ez az ügylet, de tudta, hogy Darius addig úgysemlenne hajlandó továbbmenni, még akkor sem, ha módjában állna, amíg nem admegfelelő temetést a társainak.

A goblinok már nem mutatkoztak, semmi jele nem volt újabb feltűnésüknek. Kaznem hitte, hogy visszatérnek, de azért éberen őrködött.

A lovag, aki valamelyest magához tért tegnap óta, még mindig azt állítottamakacsul, hogy egy sárkány, vagy valami nagyon hasonló támadta meg a csapatát.Kaz nem bírta kiverni a fejéből a gondolatot. Mindenki úgy tudta, hogy az összessárkány eltűnt.

– Át kell kötözni a sebedet, Kaz – szólt rá a lovag. – Ne akard, hogy por menjen asebbe.

Kaz morogva leguggolt a társa mellé, és hagyta, hogy Darius megtegye, amit tud akötözés érdekében. A lovag jelen állapotában ennél többet nem tudott tenni, és aminotaurusz tudta, hogy rettenetesen szeretne hasznos lenni.

– Köszönöm.Kaz felmordult.– Azt hiszem, végül is amúgy sem hagytam volna itt a társaid testét. Sosem

bocsátottam volna meg magamnak, szerintem.Elmúlt már ugyan dél, már amennyire az erősen felhős ég alatt meg lehetett

állapítani, de az évszakhoz képest szokatlanul csípős volt a levegő. A tűz kétszeresenhasznosnak bizonyult. A lovagnak szüksége volt a melegre, Kaznak pedig kellettvalami, amivel meggyújtsa a máglyát.

A minotaurusz felállt, és felvette a száraz ágat, amelyet félrerakott erre a célra.– Szeretnél mondani néhány szót? – kérdezte, miközben meggyújtotta az ágat.Darius a fejét rázta.– Elmondtam, amit kellett, miközben a halottakat pakoltad.Kaz komoran bólintott, és odalépett a máglyához.

* * * * *

Abban a pillanatban eredt el az eső, amikor egyértelművé vált, hogy a lángokmegszolgálták a céljukat. Kaz úgy számította, ki fog aludni a tűz, de csak annyiraesett, hogy azért életben tudta tartani, ha folyamatosan figyelt rá. Mire az utolsó lángis kialudt, az eső abbamaradt.

– Paladine-nak legyen hála – mondta csendesen a meglehetősen átnedvesedettDarius. Kinyújtotta kezét Kaz felé, jelezvén, hogy fel akar állni, a minotaurusz pedigfelsegítette. – Most pedig induljunk – mondta a lovag.

– Nem gondolod, hogy várnunk kellene holnapig? A pihenés csak a javadra válhat.Fájdalmas tekintet ült a lovag sápadt arcára.– Attól tartok, vannak olyan sebeim, amelyeket csak Paladine vagy Mishakal

gyógyítói tudnának teljesen meggyógyítani. Az utóbbiak közül egyet sem ismerek,de az előbbiekből mindig akad a Vingaard-torony urai körében.

Kaznak nem tetszett a gondolat, hogy bárkire rá legyen utalva a Vingaard-toronyban efféle segítség miatt, jobb terv azonban nem jutott az eszébe. Még az islehet, hogy találkoznak egy másik Mishakal-gyógyítóval útközben a lovagságfőhadiszállása felé. Kellett, hogy legyen igény papokra ezen az elhagytatott vidéken.Valakinek kellett segítenie a falusiakon, ha már a toronybeliek nem tették meg.

– Nem tudjuk, hogy mi folyik most a toronyban.– De majd megtudjuk – közölte Darius azon a dölyfös hangon, amely Kaz

emlékezete szerint sok lovagra jellemző volt. Időnként még Huma is élt vele.Olyasvalakinek a megnyilvánulása volt ez, aki hisz az ügye igazában, és ezértdiadalmaskodni fog.

A lovag, egyik kezében a rögtönzött fabottal, amelyet Kaz készített neki,rátámaszkodott a minotauruszra. Kaz átkarolta a társát, és így indultak el együtt.Nehézkesen mentek, de azért haladtak.

Az első falu, amit Kaz jó ideje látott, estefelé bukkant fel a láthatáron. Sem aminotaurusz, sem a lovag nem ismerte ezt a területet, bár azt mindketten tudták, hogyVingaard legfeljebb két-három napi járóföldre lehet. Nem tudták eldönteni, hogytovábbmenjenek-e a falu felé még ma este, vagy sem.

Darius teljesen el akarta kerülni a falut. Emlékeztette Kazt, hogy bőven Vingaardőrjáratainak a hatókörén belül vannak, és arra, hogy a minotaurusz fejére még mindigki van tűzve a vérdíj.

– Egy kardcsapás, és nem maradsz életben, hogy elmondd az igazad.– Nem hinném, Darius koronalovag, hogy nekem kell emlékeztesselek a sérüléseid

súlyosságára. Örülhetünk, hogy eddig még nem estél össze.– Nem fog előfordulni ilyesmi.Kaz csúfondárosan felhorkantott.– Még a nemes solamniai lovagoknak is megvannak a fizikai határaik. A faluban

talán van gyógyító, és eddig még egyetlen solamniai őrjáratnak sem mutatkozott jele.Ez nyugtalansággal töltötte el. Amikor legutóbb a fennhatóság területén járt, a

lovagság rendszeresen őrjáratozott. Többmérföldes körzetben mozogtak, bőven azona helyen túl is, ahol Dariust és déli társait letarolta a feltételezett sárkány. Most pedignem csak ez a mészárlás maradt észrevétlen, de láthatóan még a goblinok is szabadonportyáznak, és nem is kis bandákban.

Mi történik a toronyban? Mi történik Oswal nagymesterrel és nagyravágyóunokaöccsével, Bennettel?

Darius beszélt.

– Te döntesz, minotaurusz. Én jelenleg nem tudok tiszta fejjel gondolkodni.Kaz végigmérte a fiatal lovag beteges ábrázatát, és tudta, hogy Darius tisztában van

az állapotával. Ez, részéről, megoldotta a helyzetet.– Néhány perc pihenő, és megyünk tovább. Ha van gyógyító abban a faluban,

Darius, vagy bárki, akinek legalább nagyobb jártassága van a sebek kitisztításában ésújrakötözésében, mint nekem, azonnal kezelésbe vesznek, vagy megtanulják, milyenegy dühös minotaurusz! – A lovag aggodalmas tekintetére Kaz szélesenelvigyorodott, kimutatva az összes fogát. – Ne izgasd fel magad, Darius! Csak rájukijesztek.

Az ember nem volt ugyan teljesen meggyőzve, de azért hagyta, hogytovábbvezesse. A falu végül közelebb feküdt, mint először gondolták. Nem sokkalsötétedés után már oda is értek. Az épületek nagy részének égető szüksége lett volnanémi felújításra, és a szemét rothadva hevert az utcákon. Mosdatlan testek bűzeterjengett, de titokzatos módon, mintha senki nem lett volna a környéken. Kazbizonyára arra a következtetésre jut, hogy a falu elhagyatott, ha nem vesz észrevalami halvány fényt maguk előtt. Az útjuk, amely a település központján ment át,egyenesen oda vezetett.

– Látok egy fogadót – suttogta Kaz. Darius kimerülten bólintott. Miközbentovábbhaladtak az úton, Kaz számára világossá vált, hogy kihaltnak tűnik ugyan afalu, gyakorlatilag minden épületből láthatatlan szemek figyelik őket. A szabadkezével gyengéden simogatni kezdte a harci fejszéje nyelét. Érezte, hogy mellette alovag megfeszül. Darius sebesült és összetört állapotában is érezte, hogy figyelikőket.

Akármi volt is a kocsma neve valaha, már annyira lekopott, hogy a fáklyafénybennem lehetett elolvasni az írást. Kaz csak addig habozott, amíg megbizonyosodott,hogy biztosan fogja a társát, majd belökte az ajtót. Nem várta meg, míg bárki isreagál odabent, hanem belépett, Dariust gyakorlatilag a lendületével húzva magaután.

– Békés szándékkal jövök – jelentette be harsogva – majd rögtön ezután pislognikezdett, amikor meglátta, hogy csak hárman vannak a helyiségben, és közülük is azegyik egy közeli asztalon fekszik, halálról árulkodó pozitúrában. A másik két alakotismerte, és ettől meghökkent kifejezés ült ki a képére.

– Kaz! Hát te élsz? – Egy fürge, aprócska alak szaladt oda hozzá, és átölelte.– Nagyon is élek, Delbin, de te nem sokáig fogsz, ha nem engedsz el!A surranó hátraugrott, az elmaradhatatlan vigyorral a képén, hogy látja azt, akit

halottnak és eltűntnek hitt.– Örülök, hogy látlak, Kaz! Hogy élted túl? A minotauruszok minket a sorsunkra

hagytak, amikor látták, hogy téged elvitt a folyó, és szerintem meg akarták keresni atestedet, de Tesela azt mondta, hogy soha nem fognak megtalálni, mert egy kicsitdélebbre a folyó nagyon méllyé és vaddá válik. Igazság szerint, ha egyszer eljutunkmég arra, szívesen...

– Vegyél levegőt, Delbin! – mondta derülten az apróság bajtársa. Tesela, üdvözültmosollyal az arcán ellépett a kiterített alaktól, és üdvözölte a minotauruszt. – Mi

magunk is kerestünk néhány napig, aztán a surranó azt mondta, hogy el kell mennieVingaardba, hogy szóljon a nevedben, merthogy, ha meghaltál, nem tudod márteljesíteni a küldetésed.

Kaz zavartan összevont szemöldökkel Delbinre pillantott. A surranó egyszerreszégyenlősen és szokatlanul szűkszavúan mormogta:

– A barátom vagy, Kaz.A minotaurusz önmagát megtagadva rövid, bátorító mosolyt villantott a kis

bajtársára. Delbin felragyogott.– Amúgy is errefelé folytattam volna az utam, úgyhogy vele maradtam – Tesela

végigmérte a surranót. – Attól a néhány alkalomtól eltekintve, amikor másoktulajdonai valahogy a zsákjában végezték, fennakadás nélkül telt az út, Mishakalnakhála.

Most először nézett közvetlenül Dariusra, aki esetlenül megpróbált fejet hajtani.Tesela arcára mély aggodalom ült.

– Hozzátok ide! – mondta, és egy másik asztalra mutatott.– Bocsáss meg lovag, hogy annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy nem

vettem észre, milyen súlyosak a sebeid.– Nem tesz... semmit, papnő, de mi lesz... azzal a másikkal? – lihegte Darius,

miközben felsegítették az asztalra. – Milady, folytasd vele, kérlek. Én tudok várni.Tesela szomorúan a másik férfira tekintett, egy összeaszott vén koldusra. A féri

keze összekulcsolva pihent a mellén.– Rajta már nem tudok segíteni, Solamnia lovagja. Már amikor eljött hozzám,

akkor is menthetetlen állapotban volt a szegény, rémült öreg.– Rémült? – kérdezte Kaz a holttestet nézve.– Rémült. – Tesela elkezdte lefejteni Dariusról a páncélja megrongálódott

maradványait. – Te tényleg ebben a roncsban mászkáltál eddig?A lovag egyszerre tűnt zavartnak és sértődöttnek.– Másom szinte nincs is a világon, mint ez a páncél, és ez az egyetlen emlékem a

családomtól. A birtokunk most olyan kopár, mint ez a vidék, és egyedül én éltem túla háborút. – Nagyot nyelt. – Amíg a bajtársaimmal együtt nem szenvedtük el azt atámadást, egész jó szolgálatot tett.

A papnő megvizsgált néhány sebet. Megérintette a sebesültet a bal alsó bordáinál,mire Darius felüvöltött.

– A hármakra, nőszemély! Azt akarod, hogy én is kövessem a vén koldust atúlvilágra?

– Meg kell tudnom, hogy mi a bajod, mielőtt Mishakalhoz imádkozom! – csattantfel a nő. – Mishakal bízik a papjaiban, hogy tudják, mit tesznek, úgyhogy jobb lesz,ha hagyod, hogy folytassam. Ahogy a sebesüléseidet nézem, lehet, hogy egy egésznapon át imádkoznom kell érted, bár azt hiszem, nem vagy annyira rossz állapotban.Ráadásul Mishakal semmit sem ad csak úgy, a semmiért cserébe. Nem vehetedmagától értetődőnek a segítségét, lovag!

– Bocsáss meg, milady!Kaz odahajolt, és Teselára nézett.

– Segíthetek valamiben?A nő rápillantott.– Keríthetnél magadnak valami innivalót, aztán pihenj. Biztos vagyok benne, hogy

te cipelted a teher nagy részét a nap folyamán.A minotaurusz körbepillantott.– Hol van a kocsmáros?– Elment. Legalább egy hete. Nem hinném, hogy valaha is visszajön. Állítólag így

megy ez itt. Az emberek egyszerűen elsétálnak, és mindent maguk mögött hagynak.Azt hiszem, még ezek a lelkek is megtörnek egyszer.

– Hogy érted?A nő a kezébe vette a medálját.– Majd később elmondom. Ha nem bánjátok, Delbinnel együtt menjetek át egy

másik szobába, és akkor nekem is könnyebb lesz a dolgom.A minotaurusz morogva engedelmeskedett, és Delbinnel a nyomában odament a

pulthoz. A surranó már túl régóta hallgatott. Most csak úgy zubogtak belőle akérdések.

– Mi történt a lovaggal, Kaz? Találkoztatok másokkal is? Úgy tűnik, hogymindenki tart az idegenektől, különösen a lovagoktól. Azt mondják, hetek óta senkinem merészkedett a torony közelébe. Szerinted miért lehet?

A surranó átmenetileg elhallgatott, amikor Kaz a kezébe nyomott egy korsóvalamit, amit a pult alatt álló hordóból csapolt. Mindketten nagyot kortyoltak, aztánelhúzták a szájukat a savanyú íztől.

– De rossz! – dörmögte Kaz, és letette a korsót. Elővette a vizestömlőjét, ésmeghúzta. A vizet egy patakból merítette, amely mellett aznap elhaladtak Dariusszal.Sós íze ellenére még mindig jobban csúszott mint a hordóból származó,meghatározhatatlan folyadék. – Az emberek, Delbin, érzem a jelenlétüket. Néztekminket, ahogy jöttünk. Éreztem. Tényleg rettegnek valamitől.

– Tesela is ezt mondja, és neki aztán tudnia kell, mert tőle biztosan félnek. Ez azöreg csak a harmadik volt, aki felkereste, pedig már öt napja itt vagyunk. Már a haláltorkában volt, azt mondta Tesela. Az öreg attól tartott, hogy pénzt, vagy munkabelifizetséget fog tőle követelni, mielőtt egy ujjal is hozzányúlna. Attól is félt, hogynetán elküldi, vagy megveri, ahogy – Delbin habozva pillantott a másik helyiség felé,ahol Darius feküdt –, ahogy az egyik lovag tette.

– Micsoda? – Kaz halkan elkáromkodta magát. – Gyere velem! – tette hozzá, ésegy ajtó felé mutatott, amely valószínűleg egy hátsó raktárhelyiségbe nyílhatott.

Így is volt. Kaz talált egy rothadó tölgyszagot árasztó dobozt, és ráült. Azmegreccsent, de tartotta magát. Delbin talált egy kis sámlit, és nagy izgalommalletelepedett.

– Folytasd – szólt mogorván Kaz.Delbin története igazolta a szóbeszédet, amelyet a minotaurusz eddig is hallott.

Ezen a vidéken a lovagság kezdett olyan kegyetlenül fellépni, mint amilyenek miatt amegalapítója, Vinas Solamnus szembefordult az uralkodójával, Ergoth császárával.Solamniában most felfordulás és rettegés uralkodott. A Vingaard-toronyhoz, a

rendek szívéhez tartozó lovagok többé már meg sem próbálták rendben tartani avidéket, és most goblinok és más keselyűk szivárogtak be a területre, hogy kifosszáka gyengéket és azokat, akik már annyira közömbösek lettek, hogy nem is próbáltákmegvédeni magukat.

– Ez őrület; ez a gonosz jelenléte – suttogta dühösen Kaz.Delbin félrebillentette a fejét.– Még mindig el akarsz menni a Vingaard-toronyba? Veszélyes lehet, de ha te

mész, én is megyek, mert aggódtam érted, és amikor azt hittem, meghaltál, azrettenetes volt. Egy ideig ne merj meghalni, megígéred? Tudod mit? Le kelleneírnom, hogy mi történt veled!

A surranó benyúlt a zsákjába, és kihúzott belőle valamit, ami semmiképp semhasonlított az imádott könyvére, bár papírból készült. Egy irattekercs volt, hogypontosak legyünk.

– Hah! Ezt nézd! Vicces írás van rajta, Kaz... és téged említ!– Hadd nézzem! – Kaz kirántotta a papírt a surranó kezéből, és végigfutott az

íráson. – Rajta van a nevem. „...bűnösnek találtatott a gyilkosság becstelen ésszégyenletes bűnében, és ezért a császár tanácsának rendeletére ezt az esküszegőtbűnözőnek kiáltjuk ki minden vidéken. Aki ezt az írást viszi, a minotaurusznépcsászárának a szolgája, és fel van hatalmazva bármiféle eljárásra, hogy elfogja, vagyha szükséges, kivégezze a gyilkost. Kérjük, hogy mindenki működjön együtt ekiáltvány hordozóival.” Igen udvarias és hivatalos. – A minotaurusz egy hirtelen,dühös mozdulattal összegyűrte a papírt, és a társához vágta. – „Császár”! Egy ogretalpnyaló, aki még mindig kapaszkodik a hatalomba. Honnan szerezted ezt, Delbin?

A surranó szeme elkerekedett.– Épp ezt akartam elmesélni! Az alacsony minotaurusz, a vezér... emlékszel, hogy

elhajította a lándzsáját?– Aligha felejthetném el, Delbin. – Kaz összevonta a szemöldökét. – Csakhogy,

emlékszem valami másra is. Mintha összetűzésbe keveredtek volna egymással...A surranó izgatottan bólogatva közbevágott.– Így van, Kaz! Az egyikük mögé lépett, és amikor látta, hogy mit tett a köpcös, jó

nagyot behúzott neki. Összeverekedtek, és egy másik a fajtádból, azt hiszem egy nő,meg csak állt mellettük és nézte őket. Az alacsonyabbnál kés volt, és megpróbáltavele elvágni a nagyobbnak a torkát, de annak végül sikerült a karjába szorítania akisebb nyakát, és kicsavarta a fejét. Azt hiszem, eltörte a nyakát. A nő odament, éssegített neki a folyóba dobni a holttestet, és aztán együtt elrohantak az erdőbe.Valamivel később találtam egy csinos kis csomagot a parton, azt gondoltam, a tiédlehet, csakhogy némi élelmen és azon a tekercsen kívül más nem volt benne. Azthiszem, meg is feledkeztem róla, mostanáig.

Harc a hajthatatlan üldözői között? Összecsapás, amely Greel halálával végződött?Különös. A fogadó elejéből nagy csattanás hallatszott, és Kaz talpra ugrott. Berohanta nagyterembe, és látta, hogy Tesela az ajtó felé megy. Az egyik ablakot, ami eddigbe volt spalettázva, most betörte egy nagy, és igen súlyos kő.

– Mi történt itt? – kérdezte felháborodva a minotaurusz.

– Azt hiszem, a falubeliek a társadat követelik – felelte csendesen a papnő, és azeszméletlen Dariusra mutatott. – Nem kedvelik erre a lovagokat.

– Itt kell maradnunk az éjszakára, gyógyító.– Tudom. – A nő kinézett az utcára, de senkit nem lehetett látni. Becsukta az ajtót,

odament az ablakhoz, és valahogy sikerült helyretennie a spalettákat. – Több időt kellmég eltöltenem mellette. Miért nem fekszetek le ti ketten? Biztonságban vagyunk.Nem hiszem, hogy ezek a megfélemlített falusiak túl nagy bajt okozhatnának, azonkívül, hogy behajítanak egy-egy követ, aztán elszaladnak. – Kazra pillantott. – Ettőlfüggetlenül, úgy gondolom, még napfelkelte előtt odébb kellene állnunk.

– Egyetértek.Kaz nézte, ahogy visszatér a meditációba. A kíváncsiskodó Delbint elkapta a

gallérjánál fogva, és visszavonult a szoba másik végébe. Lehelyezte a surranót egypadra, majd, miután kivette a fejszéjét a hámjából, maga is elterült egy közeli padon.Épp akkor hunyta le a szemét, amikor a surranó úgy döntött, hogy tovább nem bírcsendben maradni.

– Honnan szerezted azt a mutatós fejszét? – suttogta Delbin. – Törpék készítették?Hogyhogy ilyen fényesen csillog? Lefogadom, hogy mágia van benne! Kitől kaptad?Vagy harcban nyerted?

Így ment tovább a csacsogás, mígnem a surranó megnézte közelebbről a barátját, éslátta, hogy elnyomta az álom. Delbin majd megveszett, hogy megnézze, mit csinálTesela, vagy körülnézzen odakint, a faluban, de megígérte az embernek, hogyvisszafogja magát, és most már Kaz is itt van, és biztos, ő is elvárja, hogy a lehetőlegjobban viselkedjen... pillanatokkal később már a surranó is aludt, halk horkoláskíséretében.

Kaz résnyire kinyitotta a szemét. Delbin időnként kiszámítható volt, és aminotaurusz tudta, hogy a surranó biztosan nagyon kimerült. Kaz finomanvégighúzta az ujjait a harci fejsze nyelén. Lehet, hogy Tesela szerint nem kelltartaniuk a helyiektől, Kaz azonban tapasztalatból tudta, hogy a legfásultabbcsoportosulás is egy pillanat alatt dühös csőcselékké tud válni, ha ürügyet találnak,hogy szabadon eresszék a haragjukat.

Lassan behunyta a szemét, és hagyta magát félálomba merülni. Mindenünnenérezte, hogy valami történik, de ugyanakkor nem tudta meghatározni, mi lehet az. Ígyaztán tudott egy keveset pihenni, de igazi alvásban nem volt része. Lesz majd idejepihentető alvásra, ha Solamnia, Vingaard és a saját kétséges ügyei rendeződnek.

* * * * *

Arra riadt hirtelen, hogy halk lépteket hall a kocsma padlóján csosszanni.Megragadta a fejsze nyelét, és résnyire kinyitotta a szemét. A gyógyító a fogadóajtajánál állt. Úgy tűnt, mintha valakit, vagy valamit nézne odakint. Kaz lassanfelállt, és anélkül hogy Delbint felébresztette volna, odament a nőhöz. Egyikhatalmas kezében szorította a fejszét.

– Hallottál valamit? – kérdezte halkan.

– Nem... tudom. Talán csak a szél volt, de... – Tesela elveszítette a magabiztosságálarcát, és ismét egy átlagos, riadt embernek látszott. Lehet, hogy csak azt hallotta,amint az egyik helyi odamerészkedett, kikémlelni őket. Talán...

Egy súlyos tárgy pattant le a fogadó tetejéről, és az épület alapjaiban megremegett.Delbin pislogva felült. Odakint vad szél kapta fel a tárgyakat. Másféle hang ishallatszott, de a szél egyre hangosabb üvöltése elnyelte.

– Mi folyik odakint? – bődült el Kaz.– Mi az, Kaz? Valamiféle tornádó? Gondolod, hogy összedönti a fogadót? És ha

igen, nem kellene kimennünk, mielőtt...– Vegyél levegőt, Delbin! – dörmögte automatikusan Kaz. Odébb tolta Teselát, és

kikukucskált a homályba. Nem hajnalodott még, de a holdakat sem lehetett látni.Kaz fa reccsenését hallotta a közelből, és egy nagyon is emberi üvöltést. Még

jobban megszorította a fejsze nyelét, és kitört a kocsmából, az elhaló hangnyomában. Hallotta, hogy körülötte a falu lakói szétszaladnak, hogy elrejtőzzenek azotthonaikban.

– Bolondok! Gyávák! Közületek haldoklik valaki! – Semmi hatása nem lett aszavainak. Ezeknek az embereknek nem sok bátorságuk maradt.

Kaz megbotlott. Egyszer csak előtte termett egy épület, amelyen titokzatosrombolás ment végbe... és volt ott valami más is, valami hatalmas, nagyon erős, ésnagyon gonosz.

A teremtmény, amely épp azzal foglalatoskodott, hogy szilánkokra hasogassa szétaz épületet, most felegyenesedett. Kétszer olyan magasan tornyosult, mint aminotaurusz. Kaz, miközben sietve hátrálni kezdett, csapkodó hangot hallott,ugyanazt a csattogást, amely napokkal korábban elhaladt felette – ez volt az aszörnyeteg, kétség nem fért hozzá, amelyik egy kivételével megölte az egészlovagcsapatot.

A fülében dübörgött a szárnycsapkodás, és tudta, hogy a lény gyakorlatilag a fejefölött van. Ha egy sárkány áldozataként kell is meghalnia, ha ez tényleg egy sárkányvolt, a minotaurusz akkor sem volt hajlandó úgy elpusztulni, hogy legalább egyóriásit rá ne sújtson.

Miközben Kaz megpördült, és fejszéje veszedelmes ívet írt le, hatalmas karmoksuhantak el a feje felett, néhány hüvelykkel vétve el a célt. A mesterien elkészítettharci fejsze keményen belecsapódott a szörnyeteg oldalába, és hangos kondulássallepattant róla. Kaz meginogva várta a következő támadást, de az csak nem érkezett.A teremtmény elrepült, mintha Kaz csak egy átmeneti akadály lett volna.

Kaz megérintette a fejsze élét. Kicsorbult.– Gyere vissza, sárkány... vagy bármilyen pokolfajzat vagy is! Nézz szembe velem!

– Nem érdekelte, hogy mit gondolhatnak a falu lakói. Csak azt tudta, hogy el akarjakapni azt a valamit.

A lény nem tért vissza, de Kaz észrevette, hogy a szörny, sárkány vagy akármiészakról érkezett, és most ugyanarra tért vissza. Ha továbbra is ebbe az iránybahalad, egyenesen a Vingaard-torony felett fog elrepülni...

Kaz szitkozódva a hámjába penderítette a megrongálódott fejszét. A házakból éskunyhókból hallatszó sustorgással és nyöszörgéssel mit sem törődve visszasietett afogadóhoz. Akár egyedül, akár nem, tudta, hogy minél hamarabb oda kell érnieVingaardba. A Vingaard-torony volt mindennek a kulcsa. Ott majd megleli aválaszokat, amelyeket keres...

...és könnyen lehet, hogy egy sárkányt is talál.

9. FEJEZET

Kaz úgy rontott be a fogadó ajtaján, mintha legalábbis egy démon volna azAbyssból. Delbin felsikkantott, Tesela keze pedig szorosan rákulcsolódott anyakában lógó medálra. Darius még aludt, de mintha egy pillanatra összerándultvolna, amikor a minotaurusz nagy lendülettel odament a papnőhöz.

– Neked van lovad, Tesela. Elbír engem?– Hogy elbír-e téged? Miért?Ha Kaz látta volna saját magát, lehet, hogy elbizonytalanodik, a papnő és a surranó

ugyanis egy tébolyult eszelős tekintetébe bámult, mely azt sugallta, csak egyetlenválaszt fogad el.

– Elbír... engem? – ismételte meg összeszorított fogakkal.Tesela sápadtan bólintott.– A... azt hiszem, elég erős lehet, de...– Hol van?– Hátul! Kaz...A minotaurusz egy szempillantás alatt végigviharzott a kocsmán, és kint termett a

hátsó ajtón. Tesela lova Delbin pónija mellett állt kipányvázva. Mindkét állatidegesnek látszott, és beletellett egy kis időbe, mire rávette a papnő lovát, hogymaradjon nyugton annyi ideig, míg ráül a hátára. Kaz felmászott a nyeregbe – majdegyszer csak leesett, amikor a ló leült.

– Sargas vigyen el, te átkozott barom! Állj fel!A ló nem volt hajlandó engedelmeskedni. Kaz megpróbálta talpra ráncigálni, de az

állat a mellső patáját belemélyesztette a földbe, és a minotaurusz csak annyit ért el,hogy elveszítette a fogást, és fél térdre esett.

– Kaz! – érkezett futva Tesela. – Hagyd abba!– Van benne öszvér vér is? – morogta Kaz. Biztos volt benne, hogy a ló a bolondját

járatja vele.Tesela idegesen felnevetett.– Megpróbáltam elmondani, de nem hallgattál meg. Csak nekem engedi meg, hogy

meglovagoljam.Kaz dörmögött valamit, miközben felállt.– Van itt egy istálló? Hol találok másik lovat?

– Itt nem találsz egyet sem. Az emberek itt nem tartanak lovat.– Kiri-Jolith szarvaira, ember! El kell jutnom a Vingaard-toronyba!Tesela összefonta a kezét, és tekintélyt parancsolón így szólt:– Akkor megvárod, amíg elkészülünk az indulásra. Nem mehetsz egyedül, Kaz, és

mi nem is engedjük. Hagyd, hogy megnézzem, meggyógyult-e a lovag, és aztánelkészülünk, hogy együtt keljünk útra. Attól tartok, ez jóval lassabb haladást jelent,de legalább kihasználhatod az időt, hogy végiggondold, mit akarsz tenni, ha egyszerodaérünk. Úgy értem, hogy tényleg végiggondold.

A minotaurusz nagyot fújtatott.– Összezavarsz, papnő. Időnként olyan ellentmondásos vagy.A nő lassan elmosolyodott, és odalépett, hogy elvegye tőle a gyeplőt.– Ki kellene próbálnod, milyen egy minotaurusszal bánni.Kaz lassan bólintott, és magában azt gondolta, hogy a nőnek talán igaza van.

* * * * *

Darius magához tért, és sokkal de sokkal jobban étezte magát. A kezére meredt,behajlította a karját, a lábát, aztán felállt. – Paladine-nak legyen hála!

– És Mishakalnak – emlékeztette Tesela.– És Mishakalnak, természetesen. Köszönöm, papnő. – Zavartan meghajolt a nő

felé, az meg egy kissé elpirult.– Ez azt jelenti, hogy mehetünk? – kérdezte türelmetlenül Kaz. Örült a lovag miatt

– de minden másodpercnyi késlekedés marcangolta belülről, különösen, amióta tudta,hogy csak két hátasuk van négy főre, és csak lassan tudnak majd haladni.

A lovag nagy nehezen levette a szemét Teseláról.– Hová megyünk?– A Vingaard-toronyba, természetesen. A sárkányod itt járt az előbb, és azt hiszem,

most a torony felé igyekszik.– A sárkány? – kiáltott fel Darius. – Megtámadja Vingaardot! Mennünk kell!– Ugyan mit tehetnél te, amit a Vingaardban lévő összes lovag nem tud megtenni?

– kérdezte Tesela.– Nem ez a lényeg, milady! Lovag vagyok...– Akinek több esze lehetne, mint hogy gondolkodás nélkül belerohan a csatába –

Kazra pillantott –, mint egy minotaurusz. Esetleg megpróbálhatnád magadra ölteni,ami még maradt a páncélodból. A kardnak is hasznát veheted.

Hamar elkészült a csapat. Igazán csak Dariusnak támadt nehézsége, az pedig apáncélján lévő horpadások és gyűrődések miatt. Kaz ki tudta segíteni. Megfogottegy-egy darabot, és félelmetes erejével visszahajlította őket, amennyire tudta. Alovag, aki eddig még nem harcolt minotaurusszal szemben, ösztönösen elmormoltegy fohászt Paladine-hoz. Tesela ámulva csóválta a fejét. Delbin, aki már látta Kazthasonló dolgokat művelni, megpróbálta mindenkinek elmesélni mindegyik ilyenesetet. A többiek kórusban közölték vele, hogy vegyen mély lélegzetet, és készítseelő a lovakat.

Akkor hagyták el a falut – egyikük sem tudta meg soha, hogy mi volt a neve –,amikor az első napsugarak megfestették a láthatárt. Kaz nem nagyon remélte, hogytényleg napfényes napjuk lesz. A reggel egy bizonyos szakasza után az égitestmindig eltűnt a vastag felhőréteg mögött. Rendellenes volt ez az időjárás, aminotaurusz tudta. Túlságosan is emlékeztette a háborúra, és azokra a vidékekre,amelyeket meghódítottak Takhisis szolgái. Ahol a gonosz uralkodik, ott ritkán süt anap, szokták mondani, és Solamniában nem kerülhet hatalomra a gonosz. Ez nemtörténhet meg Paladine e világi harcosainak a hazájában.

Vagy mégis?Kaz mélyen eltemette a gondolatot, miközben utaztak. Még mielőtt lemegy a nap,

meg fogják látni a Vingaard-tornyot. Hamarosan megkapja a válaszait.Darius bírta a legrosszabbul az utat, de nem a sérülései miatt. Azokat teljesen

meggyógyította Mishakal ereje. Nem, inkább mintha maga a táj lett volna ráfájdalmas hatással. Mint sokan mások, ő is arra számított, hogy mostanra már bővena felépülés útján lesz Solamnia. Ez – ez egy pusztaság volt.

– Hogyan maradnak itt életben olyan sokan? – kérdezte elborzadva Kazt. – Hogyanmaradnak életben?

– A föld nem teljesen halott, ember, de egyetértek, hogy szinte lehetetlen.Nem üldözték őket goblinok; sem sárkány, sem más szörnyeteg nem csapott le

rájuk, hogy lesöpörje őket, mint holmi játékokat. Igazság szerint, egész kellemes lettvolna a nap, ha maga a táj nem olyan kísérteties. Kaz észrevette, hogy Tesela szünetnélkül a medálját fogdossa. Eszébe jutott Delbin, és lepillantott az apró alakra, akimellette csücsült, a póni hátán. Delbin kezdett egyre búskomorabbá válni, amiigencsak különös volt a fajtája részéről. A surranók rendszerint vidámak voltak.Kazban felmerült, hogy megkérdezi, miért lógatja az orrát. Aztán elbizonytalanodott,amikor belegondolt, milyen lehet, ha egy surranó megpróbál elmagyarázni egy ilyenbonyolult érzelmi állapotot, és inkább nem erőltette a dolgot.

A kora estével érkezett a távoli, ködbe burkolt meglepetés.Darius vette észre először, hogy nem csak egy újabb kivehetetlen folt a láthatáron.

Ő tudta, hogy merre járnak, és ahhoz képest mekkora lehet a valódi mérete adolognak.

Alig hallhatóan suttogta a szót:– Vingaard!Kaz hunyorogva próbált kivenni valamit a távolban. – Biztos vagy benne?– Mi más lehetne?– Az igaz. – Jóval gyorsabban haladtak ugyan, mint amit Kaz lehetségesnek

gondolt volna, de a solamniai lovagok fellegvárát akkor is csak másnap érhették el.Gyűlölte a gondolatot, hogy meg kell állniuk, mikor már olyan közel járnak, deemlékeztette magát, hogy ezen a vidéken goblinok is járnak, és valami óriási,megnevezhetetlen szörnyeteg is garázdálkodik. Hadd találjon rájuk az ellenség. Mégmindig jobb, mint belesétálni egy csapdába. Ráadásul, eddig nem láttak még ugyanegyetlen solamniai őrjáratot sem, sosem lehetett tudni, nincs-e egy valahol aközelükben akár most is.

Nyugtalanul vert tábort a csapat aznap este. Kaz és Darius is minduntalan az egetfürkészte. Delbin, akinek nem lett fényesebb a hangulata, evés után szinte azonnalálomba zuhant. Tesela, aki alig aludt valamit az előző éjjel, hamarosan követte apéldáját.

Darius felajánlotta, hogy őrködik elsőként. Kaz vitatkozott vele egy keveset, deaztán beadta a derekát. Kiderült, hogy nem sok jelentősége van. Egyikük sem tudottigazán aludni aznap éjjel, és mindketten azzal töltötték az időt, amíg a másikon volt asor, hogy türelmetlenül várták a hajnalt.

Annyira eseménytelenül telt az éjszaka, hogy Kaznak az jutott az eszébe, nemkellene-e neki is magánál hordania egy olyan üres könyvet, mint Delbiné, hogyfeljegyezze az ilyen ritka éjszakákat. Mégis, a nyugalom ellenére a minotauruszolyan izgatottan ébredt, hogy a keze reszketett a várakozástól... de miért is? Nemtudta biztosan megmondani. Ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, ami már napokóta bujkált benne. Rettenetesen kívánta is a Lord Oswallal való találkozást, deugyanakkor ódzkodott is tőle.

Elhaladtak még néhány szegény település mellett, ahol rongyos emberek tengettéknyomorúságos életüket. Egy-két elszánt lélek átkokat szórt rájuk, de senki semkísérelt meg ártani nekik. Kaz nem tudta volna megmondani, mi zavarja őket jobban,az ő jelenléte vagy a lovagé, Dariusé. Nyilvánvalóan Darius is tisztában volt vele,hogy az emberek egy része gyűlölködő pillantásokkal méregeti. Fájdalmas tekintetetvetett Kazra. Olyasvalaki számára, aki elhatározta, hogy Paladine dicsőségénekszenteli az életét, ez rettenetes arculcsapást jelentett. A solamniai lovagokra, mintjótevőkre kellett volna tekintenie a népnek, nem pedig mint elátkozott ellenségre.

A Vingaard-torony egyre csak nőtt a láthatáron, és mintha egy kissé változott volnaaz alakja, ahogy közeledtek. Volt valami rosszat sejtető a kinézetében, arról nem isbeszélve, hogy még mindig nem akadtak össze egyetlen őrjárattal sem. Ilyesmirőleddig hallani sem lehetett. Kaz babrálni kezdett a fejszéjével, aztán végül teljesenkihúzta a hámból. Észrevette, hogy Darius a kardján tartja a kezét, és még Delbin isvégigsimított az egyik tőrén. Tesela, aki nem viselt fegyvert, imádságokat mormoltaz orra alatt.

– Nincsenek ott a lobogók – állapította meg Darius.Kaz megvonta a vállát.– Talán csak lefittyedtek, mert nem fúj a szél.Ebben igaza volt. Tényleg nem fújt a szél, és egyetlen hangot sem lehetett hallani.

Még a fekete varjak károgását is szívesebben hallgatták volna, mint ezt a nyomasztócsendet, amely a tájra telepedett.

Újabb épületek mellett haladtak el, melyeknek egy részén látszott, hogy felújításraszorulnak, de mindegyik üresen állt. Mintha az emberek egyszerűen elhagyták volnaőket.

– Úgy látszik, senki nem akar túl közel lakni a Vingaard-toronyhoz – dörmögteKaz.

Itt-ott látták jelét, hogy történtek kísérletek a földművelésre. Gyászosan meredező,Delbinnél nem magasabb kukoricaszálak, és elvadult zabfoltok tarkították a tájat.

Mivel ez a terület ilyen közel esett a lovagokhoz, itt haladt a leginkább előre ahelyreállítás. Ha nem történt volna valami, ami megállította az életre keltésfolyamatát, mostanra már talán széles búzamezők álltak volna itt.

– Lesz problémánk a bejutással a kapunál? – kérdezte Tesela Dariust.Kaz, akinek ugyanezen járt az esze, a kapura meredt. Pislogott, arra gondolva, hogy

rosszul lát. Nem változott meg a kép. Zavartan felhorkantott.– Azt hiszem, nem kell félnünk, hogy az utunkba állnak.– Hogy érted?Most már elég közel jártak, hogy alaposabban szemügyre vegyék Vingaardot. Kaz

a kapura mutatott.– Ha nem tévedek, a kapu már most is félig nyitva áll.Darius dermedten megtorpant, és hunyorogva kémlelt a távolba. Kaz nem tévedett:

még onnan is jól lehetett látni, hogy a minotaurusznak igaza van.– Lehetetlen! – mormolta a lovag. – Ez szolgálatszegés!Meglehet, hogy ennél többről van szó... – morogta Kaz. – Sokkal többről.Eddig úgy siettek, ahogy csak tudtak, ahhoz képest, hogy kettejüknek gyalogolnia

kellett. Most azonban lassítottak, mert nyugtalanították őket a furcsa jelek. Teselahangot adott még egy észrevételnek, amit mindannyian láttak, de nem mertekkimondani.

– Hol vannak az őrszemek, Darius? Hol van az összes lovag? Nem kellene ittnyüzsögnie a népnek?

A lovag szorongva bólintott.– De igen... lehet, hogy valahová kivonultak harcolni, vagy talán imádkoznak.Ezen felvetések egyike sem nyugtatta meg őket, a legkevésbé sem. Vingaard

továbbra is fenyegetően magasodott előttük. Lehetetlenül magasnak és hosszúnaktetszettek a falai. Látszottak lövésznyílások, de más nem törte meg a falakat. Ahatalmas, kétszárnyú kapun kívül, amely több mint kétszer olyan magas volt, mintKaz, más díszített részt nem láttak. Mindkét szárnyat a lovagság szimbólumának, afenséges jégmadárnak a színes festménye díszítette, amely kitárt szárnnyal állt, egykardot tartva a karmai között. A kard közepén egy rózsa helyezkedett el, és atekintélyes korona mintha lebegett volna a jégmadár feje felett.

– Látok valakit! – rikkantotta hirtelen Delbin, nyújtózkodva a nyeregben, az erődfalaira mutogatva, amit fáradt pónija meglehetősen idegesítőnek talált.

A másik három mind odanézett, de senkit nem láttak. Kaz dühösen a surranóravillantotta a szemét. Delbin tiltakozva rázta a fejét.

– Tényleg láttam valakit, Kaz. Szerintem egy lovag lehetett; legalábbis páncél voltrajta, és hát, ki más lenne a Vingaard-toronyban, mint lovagok?

Kaz leintette.– Ne magyarázkodj. Ha úgy véled, hogy láttál valakit, akkor láttál valakit.– Akkor hát nincs elhagyatva a torony – jegyezte meg némileg megkönnyebbülve

Darius.– Ami nem jelenti azt, hogy most is a lovagság kezében van – tette hozzá sötéten

Kaz.

– Igaz.Ahogy egyre közelebb kerültek, a hatalmas, hallgatag erőd növekedett, mint holmi

türelmesen várakozó ragadozó. Bármennyire éberen figyeltek is, nem sikerült többlakót megpillantaniuk. Delbin mindazonáltal állította, hogy igenis volt ott valaki.

Darius a földet fürkészte, nézte a sok-sok állati lábnyomot, amelyek a toronyba ésonnan kifelé vezettek. Valami nem volt rendjén a porban látszódó lenyomatokkal, ésmegkérdezte Kaz véleményét. A minotaurusz megnézte őket, és észrevette, hogy mizavarja a lovagot.

Megrugdosott egy-két nyomot. A por felkavarodott, és befedett jó pár nyomot.Letette az egyik lábát, hogy a lábfeje hozzáérjen az egyik épen maradt patanyomelejéhez.

– Ez a ló... az összes ló elfelé tart a Vingaard-toronyból. Ebben a porban ezeknek anyomoknak el kellett volna már tűnniük, ha visszajöttek volna. Kellene látnunk azérkező lovak nyomait is. Csak néhányat látok.

– Viszont nagyon sok tart elfelé. – Darius csak ennyit mondott, de a tekintetévelvégigpásztázta az előttük elterülő síkságot. Számtalan nyom látszódott rajta, és szinteaz összes a toronyból indult kifelé. Kaz látta, hogy a lovag próbálja meggyőznimagát, hogy a társai valahonnan másfelől tértek vissza, vagy hogy a nyomok nemjelentenek különösebben semmit. Erre mindig fennállt a lehetőség.

Amikor végül ott álltak a kapu előtt, némiképp zavarba jöttek, hogy mitévők islegyenek. Senki nem állította meg őket, és a kapu nyitva állt. Bőven volt akkora anyílás, hogy a lovak átférjenek.

– Bejelentjük magunkat – jelentette ki mereven Darius. Kilépett a többiek elé, ésfelnézett. – Trebbeli Darius, a korona lovagja, a torony alsó-wystiai kötelékéből,bebocsátást kér a Vingaard-toronyba, Paladine harcos seregének legnemesebbotthonába, ahol a nagymester székel.

Kaz türelmetlenül horkantott, a vállára kapta a harci fejszéjét, és határozottléptekkel megindult a nyitott kapu felé. Delbin pillanatnyi habozás után, a pónijahátán követte a minotauruszt. Hallották, hogy mögöttük Darius hangja elcsuklik,amikor észreveszi, hogy ők ketten, mit művelnek.

Kaz olyasféle érzéssel, mintha egy csendes, hűvös istennek áldozna, belépett akapun az erődbe.

* * * * *

A Vingaard-toronytól délre, nem messze onnan, ahol Kaz megmentette Dariust,megállt egy lovascsapat, amíg az egyikük leszállt a hátasáról, hogy szemügyrevegyen valamit a földön. Rövid idő múlva visszafordult a többiek felé.

– Két pár nyom... erre, milord.A rózsalovagok páncélját viselő, zárt sisakos alak odalépett az erdőkerülőhöz. Az

erdőkerülő, aki jobban kedvelte a délnyugatra fekvő, erdős vidékeket,megborzongott. Mint oly sokan, ő is elveszítette a bizalmát a solamniai rendekkövetőiben, különösen itt, a háború sújtotta északon. Csak rontott a helyzeten, hogy a

lovag, aki letérdelt mellé, a Rózsa Rendjéhez tartozott, és közel kétszáz lovag leste aparancsait – kétszáz lovag, és egy ideges erdőkerülő.

– A mészárlás túlélője, és a megmentője. – A lovag hangja kongott a sisak alatt. –Legalábbis valószínűnek tűnik, tekintve, hogy valaki vette a fáradságot, hogyelpusztítsa ezt a mocsadékot. – A goblin maradványaira mutatott, akinek a karját Kaztőből lemetszette. A goblin valamivel arrébb mászott, majd végül kimúlt.

A lovag felállt, és az erdőkerülő követte. A kesztyűs kezek leemelték a sisakot,felfedve a jóképű, kissé dölyfös, sólyomszerű vonásokkal rendelkező arcot. Alovagság szokása szerint jókora bajszot viselt. Most, hogy a sisak lekerült a fejéről,sötét haja szabadon omlott a vállára. Parancsoló és tapasztalatot sejtető fellépéseellenére, fiatalnak tűnt a pozíciójához képest. Fiatal, de pillanatról pillanatraöregszik, felelte volna erre Bennett, a Rózsa Rendjének lovagja. Nyugtázta, hogy anyomok északra vezetnek, ugyanarra, amerre az ő csapata is tartott. Arra feküdt aVingaard-torony, az egész lovagság otthona. A hely, ahol gyakorlatilag felnőtt, azegyik nagymester fiaként, egy másiknak pedig az unokaöccseként.

Kilelte a hideg a gondolatra, hogy vissza kell térnie arra a helyre, miután az elméjételhagyta az átok.

– Két nap – mormolta. Az erdőkerülő értetlenül nézett rá. Bennett elmagyarázta. –Azt akarom, hogy két napon belül látótávolságba kerüljünk a toronyhoz. Nemegészen odáig, csak hogy lássuk.

Mennyi a hatótávolsága annak az... akármicsodának? – töprengett. Vajon azonnalvégez velünk? Vagy lépésenként csap le ránk, egyesével, míg újra el nem veszítjük afejünket?

Eszébe jutott egy lovag, mégpedig jó lovag – aki egyik pillanatról a másikraelveszítette az eszét, és leszúrta magát a saját kardjával –, és kis híján meggondoltamagát. Most már azonban nem fordulhattak vissza. Nem, amíg a Vingaard-toronytovábbra is torzul és tekeredik, a saját hagyományának a megcsúfolásaként.

Nem, amíg a nagybátyja, a nagymester, a Vingaard felett lebegő tébolyátokáldozataként továbbra is ott ül a termeiben, és háborúzik olyan ellenségek ellen, akikvalószínűleg csak saját elméjében léteznek.

Hatalmas Paladine, így teszed próbára a hitünket? Az én hitemet?Meglátott egy fehér villanást a távolban. Kitörölte a hosszú út porát a szeméből, és

megint odanézett. Ilyen hamar visszatért volna a téboly?– Mi az, milord? Láttál valamit?– Nem. – Bennett nem szívesen hazudott, de az igazság még rosszabbul érintette.

Egy albínó farkas? Emlékképeket látok?Sietve visszavette a sisakját, hogy inkább leplezze a bizonytalanságát, és odafordult

azokhoz, akik a kezébe ajánlották az életüket. Nem mind tartoztak a RózsaRendjéhez, de mindannyian a parancsnoksága alatt álltak, mert ő volt a rangidőslovag ebben a válsághelyzetben. Hat évvel ezelőtt nyugodt lélekkel elfogadta volnaezt a tényt. Alighanem a halálba is vezette volna ezeket a férfiakat – már ha ténylegilyen szerencse érte volna őket. Megváltoztak az idők. Megváltoztak a kilátások.

Dárdás Huma, a te erőd legyen velem!

Bennett jelzésére lóra szálltak. Csaknem mindegyikük megszenvedte azt a tébolyt,ami őt is sújtotta. Meg aztán az elf is. Vajon vele mi lett?

A ló hátáról odafordult az erdőkerülőhöz, aki nyugtalanul nézelődött körbe.– Mi a baj?– Nem a goblinok támadták meg a délről jövő csapatot, uram. Bármi tette is,

hatalmas volt.– A sárkányok kora már rég lejárt, ember, és nem tudok róla, hogy bármilyen, ilyen

hatalmas és gonosz teremtmény élne az országnak ezen a vidékén. Afelől nyugodtlehetsz, hogy a Vingaard-toronyból fenyeget minket veszély, nem az égből, vagy akörülöttünk lévő sivárságból.

Bennett ezt őszintén hitte. A goblinok és haramiák eltörpültek ahhoz képest, ami aVingaard-toronyban – vagy alatta – rejtőzött.

Ahogy megindult a menet, arra a kettőre terelődtek a gondolatai, akik szakítottakidőt rá, hogy tisztességes máglyán elégessék a halott lovagokat. Abban biztos volt,hogy legalább az egyikük a lovagsághoz tartozott. De a másik? A lábnyomok nememberről árulkodtak, inkább ogréra vagy goblinra emlékeztettek, de ezek a fajokegyáltalán nem tisztelték az emberi halált. Elf sem lehetett. Lehetséges, hogy...aligha. Csak egy bolond kockáztatta volna meg, hogy elmenjen az ország szívébe,amely bűnözőnek kiáltotta ki. Még egy minotaurusz sem lehetett ennyire ostoba.

Akárkik voltak is, Bennett remélte, hogy valamiképp volt annyi józan eszük, hogyelkerüljék a Vingaard-tornyot.

10. FEJEZET

Amikor belépett a Vingaard-toronyba, Kaznak olyan érzése támadt, mintha a sajátrémálmai egyikébe lépne be. Az egész hely valószerűtlennek tűnt, és ezt csakerősítették a lemenő nap hosszú árnyékai. A minotaurusz minden pillanatban aztvárta, hogy valami kísértetszerű alak kiugorjon egy rejtekhelyről.

– Hol van mindenki? – suttogta Tesela. Igazából nem kellett volna suttognia.Darius kiáltozása alighanem a falakon belül mindenkit figyelmeztetett a társaságérkeztéről. Mégis, valahogy helyénvalónak tűnt a suttogás.

– Paladine vigyázzon ránk! – mormolta a lovag. Döbbenten nézte az udvaronszétszórt hulladékot. Számos méretes, Kaznál magasabb halom állt szerteszét az erődnyílt területein. Mintha valamiféle rendszer szerint helyezték volna el őket, de aztsejteni sem lehetett, hogy milyen célból. Mintha minden lett volna ott: székek,páncélok, szerszámok és még sok más.

Kaz összehúzott szemmel fürkészte az erőd belsejét. Az épületeken meglátszott akarbantartás hiánya. Gondozatlanul burjánzott a moha és a borostyán. Mindentvékony kosz és porréteg borított.

Darius megfogta Tesela lovának a kantárját, majd Delbinét is, és az istállóhozvezette az állatokat. Miután bekukucskált, inkább egy oszlophoz pányvázta ki alovakat, ahelyett, hogy bevitte volna őket magába az istállóba.

– Úgy látom, hónapok óta senki nem takarított ki odabent – mondta, miutánvisszatért a többiekhez. Nincsenek odabent lovak, és soha nem bocsátanám megmagamnak, hogy egy ilyen disznóólba tegyem a mieinket. Táptalaja lehet mindenfertőzésnek.

– Akkor nyilván használták még nem olyan régen – jegyezte meg Kaz.– Egy vagy talán két hónappal ezelőtt. A takarítás azonban már jóval azelőtt

abbamaradt.A minotaurusz könnyedén a harci fejszéjére támaszkodott.– Delbin látott valakit, vagy valamit, miközben a kapuhoz közeledtünk. Talán egy

lovagot? Azt mondom, nézzünk körbe.– Azt hiszem, szívesebben maradok veletek, ha nem bánjátok – jegyezte meg

csendesen Tesela. A jobb keze el nem engedte a medálját. Bármilyen adományokszálltak is rá, Mishakal papjaként, nem volt gyakorlott harcos, ezt Kaz jól tudta. Abátorság önmagában nem sokat számított az ellen, a valami ellen, ami talán ittólálkodik az erődben.

– Együtt maradunk.– Így tovább fog tartani a keresés – jegyezte meg Darius.– Ha pedig valamelyikünk bajba jut, egy örökkévalóság lesz, mire megtaláljuk.

Jobb, ha együtt maradunk. A Vingaard-tornyot többé nem tekinteném biztonságosmenedéknek. Könnyen lehet, hogy valahová goblinok is befészkelték magukat.

– Talán szeretnéd, hogy elmenjünk?Kaz megrázta a fejét.– Azért jöttem el idáig, hogy szembenézzek a nagymesterrel, és nem megyek el

addig, amíg nem tudom biztosan, hogy itt van-e, vagy sem. Ha itt van, dolgom vanvele.

Delbinre és Teselára nézett.– Ti ketten lehet, hogy jobban teszitek, ha odakint vártok meg minket.Már előre tudta, Delbin mit válaszol erre, és nem lepte meg, hogy a papnő is

ellentmondott neki.– Te magad mondtad, hogy jobb lenne, ha együtt maradnánk.A szükség különös bajtársakat tud összehozni, gondolta fanyarul Kaz.Valószínűnek tűnt, hogy Lord Oswal, ha még mindig itt székelt, leginkább a saját

lakosztályában lesz megtalálható, ami az erőd közepén helyezkedett el. Vingaardazonban igazi útvesztő tudott lenni azoknak, akik nem ismerték. Darius, aki többmint két éve nem járt Vingaardban, furcsán homályosnak találta az emlékeit,olyannyira, hogy Kaz, aki öt évvel azelőtt volt ott utoljára, bizonyos dolgokrarészletesebben emlékezett. Végül már Kaz vezette a kis csapatot, egyre mélyebbre,az erőd belsejébe. Időnként azonban még ő is úgy érezte, hogy szinte teljesen kihagyaz agya. Annál inkább nyugtalanította a dolog, mert tudta, hogy nem teljesen az őhibája. Volt valami a hely levegőjében, amitől borsózott a háta.

Az árnyékok megnyúltak és felduzzadtak, egész nagy részeket beborítva a hatalmaserődből. Egyedül a surranón látszott úgy, hogy élvezi a felfedező utat. Delbinkorábbi búskomorságát felváltotta a kíváncsiság. Alig lehetett megakadályozni, hogyelrohangásszon felkutatni mindenféle érdekes zugokat. Kaznak a háta közepérehiányzott – és erre Delbint is figyelmeztette –, hogy a surranót kelljen keresgélnieegy ekkora épületben, mint Vingaard. Delbin ettől függetlenül egyre messzebbre ésmesszebbre csatangolt el.

Amikor a maradék kevés nap is eltűnt az egyik külső fal mögött, Kazmegpillantotta egy fáklya reszkető fényét.

– Oda nézzetek!A következő pillanatban már el is tűnt, nem úgy, mintha valaki el akarta volna

rejteni, hanem inkább úgy, mintha az, aki vitte, egyszerűen továbbsétált volna.Kaznak hirtelen az a homályos érzése támadt, hogy a társaságuk egyáltalán nincsmagában, hanem az, aki még mindig Vingaardban lakozott, egyszerűen nem vetttudomást róluk.

– Elvezet onnan, ahová menni szeretnél – figyelmeztette Darius.– Nem számít. Ha valaki más is van itt, tudni akarom, hogy ki az.Szótlanul kanyarogtak tovább a folyosókon és átjárókon, ahogy csak bírtak,

remélve, hogy megpillantják a titokzatos fáklyást, vagy valaki más itt lakót, bárközben pontosan tudták, hogy könnyen csapdába sétálhatnak.

Eltelt egy negyedóra, és Kaz megállította őket. Tesela és Darius, akikből hiányzotta minotauruszok hihetetlen állóképessége, szíves-örömest engedelmeskedtek. Aminotaurusz mély lélegzetet vett. A fáklyás eltűnt, csak Paladine tudta, hogy hová.

Kaz csendben elkáromkodta magát, és épp mondani akarta a többieknek, hogyvissza kellene fordulniuk, amikor felfedezett egy újabb problémát. Delbin eltűnt.Igazság szerint, nem emlékezett, hogy mikor látta utoljára a surranót. A két embersem tudta.

– Hogy Sargas vinné el azt a vakarcsot! – káromkodott Kaz. Kezdett belekeveredniegy rettenetes álomba, amelyben mindannyian elszakadnak egymástól, és azörökkévalóság végezetéig kóborolnak az erőd folyosóinak az útvesztőjében.

– Én figyelmeztettem!Óriási valami húzott el felettük. Mielőtt bármelyikük egyáltalán felpillanthatott

volna, már el is tűnt.– Lehet, hogy a surranó nem a saját akaratából távozott – vetette fel komoran

Darius. Körbefordult, mintha minden irányból ellenségekre számítana.– Szerintem észrevettük volna, ha egy sárkány, vagy akármi legyen is, lecsapott

volna, és elragadja Delbint. Induljunk el visszafelé.– Szerinted ez okos ötlet? – kérdezte Tesela.Kaz megvonta a vállát.– Nem igazán tudom. Egyszerűen csak hirtelen nem tetszik a gondolat, hogy itt

álldogáljunk.Meg sem mozdultak még, amikor megkondult egy harang. Kaz és Tesela Dariust

fürkészték a homályban, aki figyelmesen hallgatózott.

A harangzúgás abbamaradt.– Különös. Ha nem tévedek teljesen, ez a harangszó az esti imára hív. Azt hiszem,

most van az ideje.– Nem olyan régen haladtunk el a harangtorony mellett – emlékeztette őket Kaz. –

Szerintem lehet, hogy Delbin az...– Delbin aligha tenne ilyen ostobaságot – jelentette ki határozottan Tesela. A

minotaurusz nem szállt vele vitába. A surranók kalandvágyók voltak, nem buták.Most már nehezen haladtak. Az erőd szinte teljes sötétségbe borult. A három útitárs

botladozva ment előre, nagyjából a harangtorony felé.Pillanatnyilag Darius ment az élen, és csaknem beleütközött egy magas valamibe,

ami egyszer csak elállta az útjukat. Csak pillanatok múltán jöttek rá, hogy ez abizonyos valami egy solamniai lovag, teljes páncélzatba öltözve, méretes karddal akezében. A lovag sisakja eltakarta az arcát. Annak ellenére, hogy csaknemnekimentek, egy lépést sem hátrált.

– Nem hallottátok a harangot? – dübörögte a lovag a sisakjában. – Asárkányfigyelőkön kívül mindenkinek imádságra kell mennie, a nagymester parancsaszerint.

Darius a hüvelyébe tette a kardját.– Most érkeztünk a Vingaard-toronyba, barátom... – kezdte.A másik lovag előrehajolt, mintha most venné észre Darius társait.– Démonfajzat!Darius minden magyarázat nélkül, egyszerre azon kapta magát, meghátrál egy

kardcsapás elől, ami a fejét akarta lenyisszantani. Kaz, látva, hogy a társa nem fogjatudni időben kiszabadítani a kardját, előrevetette magát, kezében a harci fejszével. Akard pengéje egy éles csendüléssel lepattant a fejsze lapjáról, és a támadó lovagelveszítette a fogást a fegyveren, mely a földre esett, miközben Kaz folytatta atámadást, nekiütközve az ellenfelének, mielőtt még az összeszedhette volna magát.Miközben ketten összeborultak, a minotaurusz szinte rosszul lett a lovagból áradófurcsa bűztől. Mindketten a földre zuhantak, Kaz a lovagra.

Kaz mindig úgy gondolta, hogy az ereje sokszorosan fölülmúlja a legtöbb emberét.Még saját népe körében is hírnévre tett szert az arénában, amikor versengett atársaival a rangsorért. Most azonban azt vette észre, hogy küzd a felülmaradásért. Alovag nemcsak, hogy szembeszállt az erejével, de kezdett rajta felülkerekedni.

– Darius – sikerült kinyögnie. A társa habozott: a rendjéhez legyen-e hű, vagy aminotaurusz iránt érzett baráti érzelmekhez. Végül Kaz a segítségére sietett. – Veddle... a sisakját! – mondta.

Az ismeretlen lovag hiába küszködött, miközben Darius lecibálta róla a sisakot, ésmár majdnem eldobta, amikor meglátta a lovag arcát.

– Üsd meg!Darius összeszorította a fogát, elrebegett egy bocsánatkérő fohászt Paladine-hoz, és

behúzott egy jókorát lovagtestvére állkapcsára, majd aztán még egyet, amikor másikmeg sem rezdült. Ezúttal elkábult a férfi. A csapdába esett lovag ettől függetlenül

küzdött tovább ösztönösen, és végül Kaznak kellett bevinne egy utolsó ütést azállkapcsára.

– Az első lélek, akivel összefutunk Vingaardban, és kiderül, hogy eszelős –morogta Kaz, a torkát dörzsölve. Érezte, hogy vérzik egy kicsit, és nem volt kétségefelőle, hogy az elkövetkező napokban látszódni fognak a dulakodás nyomai.

Erről eszébe jutott a papnő, és megpördült, félig-meddig arra számítva, hogyDelbin után ő is eltűnt. Azt látta azonban, hogy némi megkönnyebbüléssel nézi őket.

– Sajnálom, Kaz, Darius. Mindent megpróbáltam, de nem reagált.– Reagált?– Megpróbáltam elaltatni. Hihetetlen ellenállást tanúsított.– Nem lep meg – felelte csendesen Darius. A lovagtársa mellett térdelt, és a

páncélját meg az arcát vizsgálta. – Rózsalovag. Nekik is van némi hitbeli erejük.Kaz felállt, és undorodva felhúzta az orrát.– Az biztos, hogy a tisztaságról nem sok fogalma van.A minotaurusz számtalan lovaggal találkozott annak idején, és a solamniai lovagok,

bizonyos más rendekkel ellentétben, hittek az igényesség erényében. Ez a lovag, ajelek szerint nem. A páncélja ócska volt, horpadt, és vastag koszréteg borította. Abajszát nem fésülte, egész kócosan lógott, szénakazal haja pedig jó ideje nem látottsem fésűt, sem másféle ápolást. Ráadásul olyan bűzt árasztott, mintha legalább egyhónapja nem mosakodott volna.

– Mit tegyünk vele? – kérdezte Tesela.– Solamnia lovagja – emlékeztette őket feleslegesen Darius. Felpillantott a

többiekre. – Ennek értelmében tisztességgel kell bánni vele. Ha beteg, te talán tudszrajta segíteni, Tesela.

– Megteszem, ami tőlem telik.Megint megszólalt a harang. Darius felállt, és mind a hárman a torony felé néztek.– Mishakal!Kaz és Darius a papnőre pillantott, aki oda mutatott, ahol a másik lovag feküdt –

illetve már nem feküdt. Nyoma sem maradt, még a sisak sem, amelyet Darius levettróla. Kaz beleszagolt a levegőbe. Erős bűz érződött, de általános szagnak tűnt, ésössze sem lehetett hasonlítani azzal, amit a lovag árasztott magából.

– Nem tetszik ez nekem.A harang mindössze egyet kondult, de most egy másik hang lépett a helyébe –

lassan csapkodó, hatalmas szárnyak verdesése.– Legalább egy fáklyánk lenne – dörmögte Darius.– Létrehozok – egy fénykört, ha gondoljátok, hogy segít – ajánlotta Tesela.A minotaurusz a fejét rázta.– Jelen esetben a fény csak könnyebb célponttá tenne bennünket, akármi is az, ami

jön.Erősödött a zaj. Por és törmelék hullott rájuk a mennyezetről.– Közvetlenül felettünk van! – suttogta Darius. Óvatosan kivonta a kardját.– Az nem sokat fog használni. Az én fejszém kicsorbult rajta, még a faluban.– Akkor mit javasolsz?

Teselától érkezett a válasz.– Ott!A másik kettő odafordult, de nem láttak semmit. Aztán Kaz megpillantott egy

ismerős, gyermeki arcot, amint kikukkantott egy sarok mögül. Nem tűnt fel neki,hogy milyen tisztán látja Delbin a sötétben. A surranó az ajkára tette az egyik ujját,és szélesen vigyorgott. Integetett nekik, hogy menjenek oda hozzá.

– Biztosan talált valamit – jegyezte meg Tesela.– Remélem valami biztonságos helyet.Elindultak a fal mentén Delbin irányába. Darius ment elöl, és Kaz fedezte őket a

teremtménnyel szemben, amelyről már tudta, hogy nem fog rajta a fejszéje. Hangokkeltek körülöttük. Nem az ismeretlen lény neszeit hallották odafentről, hanem olyanzajokat, amelyekre a Vingaard-toronyban számítani lehetett: egyre közelebb vonulólovagok lépteit, csatalovak nyerítését, ahogy a lovasaik behúzták a gyeplőt, ésegymásnak csattanó acélok csendülését.

Az egészet az tette rémisztővé, hogy az elhagyott erődben még mindig egy lelketsem lehetett látni.

– Vingaard el van átkozva – mormogta zordan Darius. – Életre keltek a holtaklelkei.

– Ha csak zajt csapnak, nincs mitől tartanunk. Ha testet öltenek, mint az az előbbi,akkor fájhat a fejünk.

Kaz szerette volna, ha magabiztosabban cseng a hangja. – Hol van Delbin? –kérdezte hirtelen Tesela.

– Sargas... ne! Ha megint egy kísértetet követtünk... – Elhallgatott, amikor Delbinújra felbukkant.

– Azt mondja, siessetek! – suttogta a surranó olyan hangosan, amennyire mégbiztonságosnak tartotta. Úgy tűnt, hogy már nem köti le a fellegvár felfedezése.

– Ki mondja? – kérdezte Kaz, amikor odaértek hozzá.– Erre most nincs idő, mert lovagok vannak erre, egyéb dolgokról nem is beszélve,

amikről azt mondta, jobb lesz, ha nem botlunk beléjük, mert az egész helymegtébolyodott, és ha nem jutunk el a könyvtárba...

Legalább néhány dolog nem változik, gondolta fanyarul a minotaurusz.– Vegyél levegőt, Delbin!Megint megkondult a harang. Csak egyszer.Darius lehajolt a surranóhoz.– Delbin, tényleg vannak lovagok a harangtoronyban? Tudod, merre van a

nagymester? És...– Ránk vár! – Delbin sietve tett néhány lépést. – Azt mondja, nagyon rossz lenne,

ha elkapnának idekint. A lovagok nagy valószínűséggel megölnek mindent, amimozog. Azt mondja, nem tudnak parancsolni maguknak.

Kaz mordult egyet.– Ha valaki tud válaszokat adni, minden vágyam, hogy találkozzak vele.– Csapda is lehet – vetette ellen Darius.– Akkor majd valahogy kiszabadulunk belőle.

A minotaurusz a markába fogta a méretes harci fejszét. Visszatekintve Kazmegértette, hogy a Vingaard-torony feleannyira sem zegzugos, mint amilyennek tűnt.Még csak nem is alkotta olyan sok különálló épület. Ezen az estén azonban másképpfestett a dolog, mintha nem az egész torony létezett volna ugyanabban a zavarba ejtővilágban. Egyszer biztosan érezte, hogy Delbin körbe-körbe vezeti őket, mígnemvilágossá vált, hogy azért választotta ezt az útvonalat, hogy elkerülje a Vingaardbanólálkodó „egyéb dolgokat”.

Időnként megláttak egy-egy kísérteties, páncélos alakot, amint átvonult az erődközponti részén, ahol a nagymester lakosztálya feküdt. Mindegyik fáklyát vitt, éslassú léptekkel haladt. Egyszer sem tűnt úgy, hogy az ismeretlen többiek, akiksolamniai lovagok lehettek, észrevették volna őket. A surranó azért soha nem vezetteőket túl közel ezekhez a sötét alakokhoz.

Delbin egyszer csak megtorpant.– Itt van – suttogta. – Bent van a könyvtárban. Kövessetek!A könyvtár azzal vált ki az erőd többi épülete közül, hogy egyedül ezt világította

meg fáklyafény. Tekintélyes lépcsősor vezetett fel a magas faajtóhoz. A lépcsőmindkét oldalán állt egy-egy oszlop, amelyeken valamiféle óriási madár trónolt. Kazvégül felismerte, hogy jégmadarak azok, értelemszerűen. Közelebbről megvizsgálvabiztosan kiderült volna, hogy nem csak koronát viselnek, hanem egy kardot és egyrózsát is tartanak a karmaik között.

Csellengtél egy darabig, minotaurusz. Gyere, és beszélj velem! Oly rég nemtalálkoztunk.

Kaz hátán felállt a szőr. Elhűlt a vére, és elfehéredett az ökle, ahogy megpróbáltamég erősebben szorítani a harci fejszét. Mit hallott?

Mit tudsz, minotaurusz? Milyen titkokat tudsz?Tesela vette észre először, hogy furcsán viselkedik. Gyengéden megérintette a

karját.– Látsz valamit? Van valami baj?Mintha valami rettenetes kényszer nehezedett volna rá, amitől csak úgy tud

megszabadulni, hogy a végére jár. Lassan elfordította a fejét, és a tekintetével asötétet fürkészte – mi után?

Menjen még egy kicsit a hajsza?Egy elmosódott, fehér foltból kibontakozott egy részben körülhatárolható alak,

négy lábbal, és hosszú, keskeny orral. Kaz tudta, hogy ha láthatná közelebbről,gyilkos vörös szeme lenne, és egyetlen szőrpamacs se volna sápadt, hideg testén.

– Rémfarkas! – köpte a szót Kaz.– Micsoda?– Ott... – A minotaurusz pislogott, és azon kapta magát, hogy a semmire mutat. Az

elmosódott alak eltűnt. Már ha egyáltalán ott volt valaha is...Megint megkondult a harang. Csak egyszer.– Paladine óvjon minket, mi lenne, ha abbahagynák?A harang gyászosan kongott, és mivel nem tudtak róla, hogy bármilyen célja lenne,

egyre jobban idegesítette őket.

Delbin végül mintha elveszítette volna a türelmét, ami egészen szokatlannakszámított egy surranó részéről, bár igaz, hogy Delbin egyre több szempontbólszokatlannak bizonyult a fajtájához képest. Megragadta Tesela kezét, és húzni kezdtekifelé, a szabadba. Darius a papnő után kapott, de az megrázta a fejét, és futásnakeredt a surranóval. A lovag, nem akarván, hogy Tesela védelem nélkül maradjon,utánuk vetette magát.

Csak Kaz habozott, nem azért mert félt, hanem mert még mindig hallotta arémfarkas hangját.

Ott vagyok, bárhová mész, minotaurusz!– Halott vagy! – morogta Kaz nem túl meggyőzően. – Halott vagy!Egyedül állt. Bármi volt is a dolog – szellem, káprázat, a saját elméje szüleménye –

, eltűnt. A könyvtár felé fordult. A többiek az ajtó előtt álltak és nyugtalanul vártakrá. A minotaurusz összeszorította a fogát, támadásra készen felemelte a harcifejszéjét, és átrohant a nyílt területen.

Nem záporozott rá nyíleső, és nem vetette rá magát egy horda tébolyult lovag. Afáklyák fénye ellenére, és ahhoz képest, hogy a viszonylagos csendben minden léptemennydörgésnek hangzott, semmi nem akadályozta az útját. Csaknem megcsúszottsiettében, hogy felérjen a lépcsőn. Darius fedezte a hátát, amikor az utolsó néhánylépést tette meg futva.

Kaz zihálva, szipogva kérdezte:– Na? Hol van az a mindentudó jótevő, akihez állítólag elvezettél... vagy idekint

kell várnunk egész éjjel?– Az ajtóban állok, minotaurusz, és azt ajánlom, hogy a társaiddal együtt gyertek be

azonnal! Fiatal még az este, és még csak az őrület első jeleit láttátok.Nagyon hűvösen, szinte közönyösen szólt a hang. Hogy hogy termett oda, és

nyitotta ki az ajtót, azt egyikük sem tudta. A fáklyafényben a jótevőjükből a sötét,kavargó ruhákon és hosszú hajon kívül mást alig lehetett látni. Volt valami más is ahangjában, amiről Kaz úgy érezte, fel kellene ismernie, de nem tudta megmondani,hogy mi az.

Delbin gyakorlatilag azonnal megfogadta a jó tanácsot. Darius sem akart lemaradniegy surranó mögött, úgyhogy követte, egyik karjával védelmezőn terelve Teselát.Kaz vonakodva követte őket, és csak akkor torpant meg, amikor úgy vélte, nevetésthall odaszűrődni a könyvtáron kívül sűrűsödő sötétből. Amikor nem ismétlődött meg,megpróbálta meggyőzni magát, hogy csak a szél süvített.

Az ajtóra retesz került mögöttük, és most nézhették meg először alaposabbanDelbin barátját, és az ő megmentőjüket. Magas volt, csaknem Kazzal egy magas, ésezüstszürke ruhát viselt. Furcsa módon, a haja, ami jóval a válla alá ért, szintén ezüstvolt, egyetlen szürke folttal a közepén, mintha a ruhát úgy költötték volna, hogyhozzá illő legyen. Emberfelettien szép volt az arca, egészen finom vonásokkal.Fiatalnak tűnt az arc, amíg az ember bele nem nézett a szemébe, a zöld szempár,amelyben szinte hihetetlen kor tüze izzott. Ekkor mindenki rájött, hogy ez nemember, hanem elf.

Az elf összefonta a karját, egészen papos mozdulattal. Az arcán csak egész aprójele látszott bármiféle érzelemnek, nevezetesen egész kicsit felfelé kunkorodott aszája széle, amiről Kaz úgy gondolta, hogy biztosan mosolyt jelent.

– Üdv nektek, barátaim ebben a menedékben, az őrület közepén! A nevem...– Hollóárny Argaen – fejezte be a mondatot váratlanul a minotaurusz.Az elf egy kissé mintha elámult volna, és bólintott.– Azt hiszem, emlékeznék rá, ha találkoztam volna egy minotaurusszal. Mi még

nem találkoztunk.– Nem, de volt szerencsém egy fajtádbelihez, aki jól ismer téged. Kristályszarv

Sardalnak hívják.Érzelmek egész sora suhant végig egy szempillantás alatt az elf arcán.– Sardal. Milyen fura hallani a nevét... bárkinek a nevét, az itt eltöltött utóbbi

három év után.– Mi folyik itt? – kérdezte csaknem üvöltve Kaz. – Mi történt a Vingaard-toronnyal

és a solamniai lovagokkal?Argaen arca megint kifürkészhetetlen álarc lett, de a hangja sötét dolgokról

árulkodott.– Minotaurusz, elképzelni sem tudod, mibe sétáltál bele a társaiddal, és igen kevés

esély nyílik rá, hogy valaha távozzatok, legalábbis ép elmével.

11. FEJEZET

Úgy nézett ki, mintha ez a szoba valaha arra szolgált volna, hogy a lovagok itttanulmányozhassák a múltjukról szóló feljegyzéseket. Az egyik falon még mindigpolcokon álltak a kiemelten megőrzött iratok. A szoba többi részét azonban az elf ésaz ő munkái foglalták el.

– Ott van. Látod?Kaz követte Hollóárny Argaen tekintetét. A könyvtár felső szintjén álltak egy

ablaknál, amely Vingaard központjára nézett.– Látom. Ott lakik és onnan irányít a nagymester, ugye? – Lehet, hogy eltelt több

mint öt év, de Kaz nem hitte, hogy olyan homályos lenne az emlékezete.– Most ott ül az eltorzult látomások világában, irányítja az egyre fogyatkozó

seregét, akik mind ugyanolyan eszelősök, mint ő, és tudtán kívül védi azt, amigyanúm szerint felelős ezért a tébolyért és a varázslatért, amit már te ismegtapasztaltál.

Az elf hirtelen ellépett az ablaktól. Kaz még maradt egy pillanatig, kibámult afáklyakörre, amely most körbevette a nagymester szentélyét. Darius, aki Teselávalegyütt eddig egy másik ablakból figyelt, követte az elfet.

– Mi az? Minek van akkora ereje, hogy elfordítsa magát a nagymestert Paladineútjáról?

Argaen odament a szobában álló egyetlen asztalhoz, amelyen több szokatlan ésbaljós kinézetű tárgy sorakozott. Felvette a legközönségesebbet, egy a végén befelégörbülő botot, és mintha elmélyült volna a tanulmányozásában. Mintha elfelejtkezettvolna a lovag kérdéséről.

– Minotaurusz, említette Sardal, hogy miért vagyok itt?– Annyi minden történt azóta, hogy már nem igazán tudom. Azt hiszem, nem. –

Kaz az asztalon lévő tárgyakra nézett. – Nem vagyok benne biztos, hogy akarom-etudni.

– Lehet, hogy nem akarod, mégis tudnod kell. – Az elf felemelte a pálcát, amit mégmindig nézegetett. – Ártalmatlannak látszik?

– Igen, de mivel megkérdezted, kétlem, hogy valóban az.– Igazad van. Nem megyek bele a részletekbe, de azt elmondhatom, hogy valaki

ezzel az apró tárggyal befolyásolta az időjárást a háború alatt.– Azzal? – Kaznak eszébe jutott a kiszámíthatatlan idő a háború első időszakában,

és a rettenetes viharcsapdák, amelyeket a fekete mágusok hoztak létre az utolsóhónapokban. Emlékezett arra a bizonyos, óriási viharra, amely megelőzte asötétséget, amikor Takhisis sárkányai és Galan Dracos szörnyszülöttei elhaladtak egyhatalmas solamniai tábor megtépázott maradványai mellett. Maguk a lovagok teljesvisszavonulásban voltak, amikor végbement a pusztítás, amelyet sokak a rendtörténetének legnagyobb katasztrófájának tartanak.

– Galan Dracos vagy maga hozta létre, vagy ellopta a varázslatot, amellyel eztmegalkotta. Sokkal erősebb, mint amilyenről valaha is hallottam. Szerencsére, vagytalán sajnálatos módon, az egyetlen létező darab, ez itt, a három barlang egyikébenvolt bezárva.

Az elf szórakozott velük, ezt Kaz tudta. Sokszor így viselkedtek az ősi fajból valók.– Mesélj nekünk ezekről a barlangokról, Hollóárny Argaen, és mondd el, hogy mi

közük Galan Dracoshoz.Megint megszólalt a harang, de az elf nem törődött vele.– Galan Dracos, a renegát varázslómester, aki kitervelte, hogy még a sötét utakat

követő mágusokat is a saját becsvágya rabszolgáivá teszi, eredetileg egy hegycsúcsoldalába építette a fellegvárát, a Hylo és Solamnia közt fekvő hegységben.

– Tényleg? – Delbin aki eddig szokatlanul hallgatag maradt, most felkapta a fejét. –Egy mágus kastélyának a romjai vannak Hylóban? Nem mehetnénk el arravalamikor? Ki tudja, talán valaki már járt is arra a családomból. Ezt le kell írnom! –A surranó benyúlt a zsákjába a könyvéért, de helyette egy apró szobrocskát húzottelő. – Hát ez meg honnan kerülhetett ide? Nem cuki?

– Azt add ide! – Argaen olyan indulattal lépett oda a surranóhoz, és tépte ki aszobrocskát a kezéből, hogy Delbin elhallgatott a döbbenettől, a többiek pedigelkerekedett szemmel meredtek rá. Miközben mindenki elképedve bámult, az elf aköpenye egyik zsebébe süllyesztette az apró tárgyat, és villogó szemmel nézettDelbinre. – Nehogy még valamihez hozzányúlj ebben a szobában. Fogalmad sincs,hogy miket ereszthetsz véletlenül szabadjára. Biztosíthatlak róla, hogy még egysurranó is megbánná!

Delbin mintha összezsugorodott volna Argaen lángoló tekintete alatt. Az elf mélylélegzetet vett, és mintha csak most vette volna észre, hogyan hatott a kitörése atársaságra. A homlokára tette a kezét, és összevonta a szemöldökét.

– Elnézéseteket kérem! Több mint három éve dolgozom itt, és három év nem sokidő ugyan egy elf életében, más szemszögből örökkévalóság tud lenni. Több minthárom év harc, hogy megőrizzem az ép eszem, miközben a körülöttem lévők, mindtébolyodottak, és egyre mélyebbre süllyednek. Több mint három év, és közbentudom, milyen közel rejlik a lehetséges megoldás, és mégsem tudok tenni értesemmit. Mindennap várom, hogy az őrület magával ragadjon, miközben hiábakutatom a lehetőséget, hogy eljussak a barlangokba, és megoldjam a zárak rejtélyét.

Minden egyes nap... – Hollóárny lehunyta a szemét. – Galan Dracos fellegvárárólbeszéltem – mondta hirtelen. Kinyitotta a szemét, és többé nem látszott az arcátmegnyújtó fájdalom. Az álarc visszakerült a helyére.

Tesela odalépett az elfhez, és a vállára tette a kezét.– Nem kell most elmondanod. Talán majd később, és talán megengedett, hogy

megnézzem, mit tehetek.– Nem tehetsz semmit. Ez varázslat, nem sebesülés. Higgy nekem! Én tudom.– Biztos vagy benne?Elhessegette.– Biztos. Most pedig, folytatnám, ha megengeded... – Az elf szándékosan ellépett a

nőtől Kaz felé. – Ahogy mondtam...– Ismerem a fellegvárat – felelte csendesen Kaz. Még mindig üldözték a képek. –

Jártam ott. Egy sárkány hátán ültem, aki harcos lélek volt, akárcsak én. Villámnakhívták. Néhány másikkal együtt, egy sárkánydárdával követtük Humát a falakhoz.Először mindannyian attól tartottunk, hogy soha nem találjuk meg a helyet,valamiféle láthatatlanná tévő igézet ült rajta, csakhogy Dracost elárulták a feketeköpenyes mágusok, mert rájöttek, hogyha győzedelmeskedik, ők is rabszolgasorbajutnak.

Hollóárny szeme felizzott, de nem mondott semmit, csak egy mozdulattal jelezte,hogy folytassa a minotaurusz.

Kaz arca megrándult, ahogy az emlékek nem kívánt érzelmeket kavartak fel.– Egyedül Humának sikerült behatolnia Dracos barlangjába, és ő maga küzdött meg

a mágussal. Valahogy sikerült legyőznie, ezzel meghiúsította a renegátmesterkedését. – Fanyarul elmosolyodott. – Úgy tűnik, hogy Dracos még az úrnőjét,Takhisist is el akarta árulni. Amikor azonban rájött, hogy veszített, inkábbelpusztította önmagát, semmint, hogy az istennő szemébe kelljen néznie.

– És a fellegvár? – kérdezte Argaen.– Amikor megszűnt Dracos ereje, ami összetartotta – közölte Kaz az egyszerre

érdeklődővé vált elffel –, a fellegvár nem bírta megtartani magát a hegyoldalban.Lezuhant, és vége lett.

– Itt pedig nekem kell folytatnom, noha a történeted választ ad néhány hiányzórészletre, és mindent összevetve egészen érdekes. – Argaen felvett egy másik tárgyat,ami egy lecsiszolt fekete kőnek látszott. Dobálni kezdte egyik kezéből a másikba. –

Tudod, mindezzel nem lett vége. Bármilyen magasról zuhant is le az épület,nagyrésze épségben maradt, Dracos hatalmának újabb dicsőségeként.

– Dracos nem érdemel dicsőséget... csak átkokat.Argaen Kazra villantotta a szemét.– Ahogy mondod, minotaurusz. Nem csak a fellegvár maradt részben érintetlen,

hanem számtalan olyan dolog is, amelyeket vagy a befolyása alatt lévőktől szerzett,vagy ő maga kreált. Ezekről először nem vettek tudomást, amikor a solamniailovagok nekiláttak, hogy módszeresen elpusztítsák a sárkánykirálynő vezér nélkülmaradt seregeit. Csak amikor elkezdtek szállingózni Vingaardba a hírek, hogytitokzatos dolgok történnek a romok környékén, akkor értette meg a nagymester afenyegető veszélyt.

– Az összehívás – vágott közbe Darius. – Öt évvel ezelőtt a nagymester támogatástkért a déli erődöktől. Azt akarta, hogy segítsenek békét tartani, amíg a vingaardiak,és még néhány másik, északi erőd emberei valamiféle fontos ügyön dolgoznak!Dracos fellegvára volt az!

– A fellegvár – hagyta helyben Hollóárny. Továbbra is ide-oda dobálta a simakövet. – Lord Oswal emberei átkutatták a területet. Közel száz Paladine-pap segített akeresésben, az istenük erejének segítségével fürkészve a romok között az apró, demérhetetlenül halálos tárgyak után. Összeszedték a megsemmisült, nagyobb erejűtárgyak darabjait. Nincs kétségem felőle, hogy bármilyen alaposan jártak is el,néhány darab elkerülte a figyelmüket.

Kaz Delbinre pillantott, aki csillogó szemmel figyelt. Kirázta a hideg a gondolattól,hogy a surranó visszatér a népéhez, és elmondja nekik, hogy valószínűleg kincsekvannak a romok között. Sötét mágia egy surranó kezében?

– Amikor a papok elégedetten megállapították, hogy megtettek minden tőlüktelhetőt, a varázstárgyak összegyűjtött maradványait fegyveres őrizet alatt elvitték aVingaard-toronyba, olyan nagyszámú kísérettel, hogy azt lehetett volna hinni, hogy alovagok a saját erődjük ellen vonulnak fel. Éjjel érkezett meg a menet, hogy minéljobban elkerüljék az estleges éberen figyelő kémeket. A varázstárgyakat leszállítottáka pincébe, bezárták, és a nagymester valamint a Lovagi Tanács szándékosanmegfeledkezett róluk.

Az elf elmondta, hogy azt nem vették figyelembe, hogy a Varázslók Konklávéjánakis megvoltak a megfelelő értesülési forrásaik. A mágusokat megrettentette agondolat, hogy ennyi veszélyt hordozó tárgy egy olyan szervezet kezében legyen,akik mit sem tudnak a mágiában uralkodó egyensúlyokról. Ebben a varázslókmindhárom rendje egyetértett. Ugyanakkor nem volt meglepő, hogy a lovagok egykissé ódzkodtak tőle; hogy bármilyen mágiahasználó kezére juttassák a renegátátkozott játékszereit. Egymást követték az érvek, mígnem a konklávé elf tagjaielőálltak a javaslattal, hogy közülük az egyik, egy semleges, aki pusztán csak akutatásnak él, tanulmányozza a maradványokat.

Hollóárny Argaen lelkesen élt a lehetőséggel.– Én ostoba – mormolta az elf. – Inkább bízom magamban, mint a nyakas

testvéreim legtöbbjében. Rajtuk már régen eluralkodott volna a téboly.

Argaen elmesélte, hogy a nagymester fogadta érkeztekor. Lord Oswal tekintélytparancsoló férfinek bizonyult, akire még egy elf is könnyen fel tudott nézni. Az elsőhetek látszólag gond nélkül teltek el. A lovagok nem engedték ugyan, hogy Argaenközvetlenül hozzáférjen a tárgyakhoz, de egyenként hajlandóak voltak őket odavinnineki tanulmányozásra. Ahogy azonban múlt az idő, az elf kezdett észrevennibizonyos dolgokat. A darabok, amiket odaadtak neki, általában jelentéktelenebberővel rendelkeztek, és hamarosan világossá vált, hogy valaki szándékosan,körültekintően kiválogatja, hogy mit bocsát a rendelkezésére. Emellett, a lovagságegyre bizalmatlanabbul állt hozzá. Nem csupán Argaen iránt voltak bizalmatlanok,hanem mindenkivel szemben. Az észak-solamniai vidékek újjáélesztésére irányulókezdeményezések abbamaradtak, mert a Lovagi Tanács mindenüttköpönyegforgatókat és haramiákat vélt látni. A környéken lakókat elképzeltbűntettekkel vádolták, majd büntetéseket róttak ki. Annak a kevésnek a nagyját, amita föld megtermett, Vingaard ragadta el, mert a lovagság elkezdett felkészülni aháború visszatértére, valamilyen elképzelt ellenséggel szemben.

Az elf közben csak folytatta a munkálkodást, de érezte, hogy valami nincs rendjén.– Nem engedtek be az alsó részlegekbe, ahol a pincék vannak, és amikor

egyetlenegyszer megpróbáltam elsurranni az őrök mellett, nem jártam sikerrel. Akkormegtanultam, hogy a solamniai lovagok milyen remekül őrzik az értékeiket.

Végre abbahagyta a fekete kő dobálását, és most szorongatni kezdte a bal kezében.Kaz tekintete egy pillanatra Hollóárny kezére tévedt, és egyre növekvő ámulattalnézte, ahogy a kő morzsolódni kezd az elf meglepő ereje alatt.

– Egy dolgot viszont megtudtam a próbálkozás során, mégpedig azt, hogy valamiélőlény rejtőzik a pincében. Nem ugyanabban az értelemben él, mint ti meg én,hanem abban az értelemben, hogy tevékeny... mint egy működésben lévő varázsige.

Darius visszatért az ablakhoz, miközben Hollóárny beszélt, az erőd közepéreszegezte a tekintetét, ott is arra az épületre, amelyben a nagymester tartózkodott, deerre a legutóbbi kijelentésre megfordult.

– Miért nem figyelmeztetted őket, elf? A nagymester biztosan hallgatott volna afigyelmeztetésre, hogy a saját lába alól fenyegeti veszély!

– A nagymesteretek addigra már elveszítette a józan ítélőképességét, lovag.Nagyon közel járt hozzá, hogy megvádoljon, miszerint az ellenségei kémje vagyok. –Az elf jeges tekintettel meredt a lovagra, és végül Darius hátrált meg. Argaen arcamegenyhült. – Tudom, hogy nehéz megértened, ember, de így történt.

Kaz ezt a pillanatot választotta ki az ásításra.– Nincsenek kérdéseim, elf; meg aztán, nekem, legalábbis, muszáj ennem és

pihennem.– Milyen figyelmetlen vagyok! – kapott a fejéhez az elf. A többiekre nézett. –

Mindannyiótoknak kell ennie valamit! Azonnal visszajövök.Mindenkit meglepő hirtelenséggel az egyik zsebébe süllyesztette a fekete kő

maradványait, és elhagyta a szobát.A társaság több másodpercig csak állt, és bámult az ajtóra, ahol Argaen kisiettet.

Aztán Kaz szólalt meg csendesen.

– Tesela, mi a véleményed a jótevőnkről? Nem ugyanolyan őrült, mint ahogy atöbbiekről állítja?

A nő végiggondolta, majd így felelt:– Szerintem, még mindig kapaszkodik a józan észbe, de minél tovább marad itt,

annál jobban fog romlani az állapota.– Úgy tűnik, nem akarja elfogadni a segítségedet.– Én Mishakal papja vagyok, és gyógyítottam már meg emberek elméjét. Néha

azért tagadják meg a segítséget, mert nem akarják beismerni a saját gyengeségüket.Néha a tudtuk nélkül kell cselekednem.

Lenézett a medálra.– Mi is veszélyben vagyunk, Kaz – figyelmeztette Darius. – Ha azt vesszük, hogy

Hollóárny Argaen igazat mond, akkor minden egyes nappal, amit itt töltünk, egyrenagyobb kockázatnak van kitéve az elménk.

– Tudom – horkantotta ingerülten a minotaurusz.– Kaz? – Darius megint kibámult az ablakon.– Mi az?– Minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy megmentsem a testvéreimet.A minotaurusz elhúzta a száját. Jól ismerte ezt a hangnemet, mert Huma is sokszor

használta. Veszélyt jelentett. Azt jelentette, hogy megpróbálják elfoglalni a lovagságközpontját, és jó eséllyel egy solamniai kard élére hányva végzik.

– Csak Argaen szavaiból tudod, hogy mi folyik.Darius a fejét rázta.– Nekem is van szemem, és egyéb érzékeim is működnek olyan élesen, mint egy

elfnek. Elég, ha csak megint kinézel az ablakon. Érezni lehet a fenyegetést.Kaz csak azért sem akart megrendülni.– Nem érzek semmit, csak azt, hogy éhes vagyok és kimerült.– Kaz, a nagymester nevére, ki a te bajtársad... – fordult oda hozzá a lovag, olyan

tűzzel a szemében, amilyen olykor a minotauruszéban lángolt.Kaz egy bizonyos másik lovagot nem utasított volna vissza, és ettől a felismeréstől

elfogta a bűntudat.– Lássuk meg, mit hoz a nappal.Megkondult a harang... egyszer.

* * * * *

A minotauruszok a tábortűz lassan elhamvadó parazsa körül ültek. Hazafelétartottak a sokéves hajsza után, amelyben olyasvalakit üldöztek, akiről némelyikükmár kezdte azt hinni, hogy igazából nem is létezik. Átkutatták a folyópartot, de semGreel, sem a szökevény holttestét nem találták meg. Hecar és Helati részletesenelmesélte a küzdelmüket, amely az ő változatuk szerint, mindkettejük halálávalvégződött, ahogy dulakodtak az őrjöngő árban.

Scurn nem örült, és Molok, az ogre sem. Így vagy úgy, de mindkettejük élete teljesmértékben a körül forgott, hogy végül a kezükre kerüljön, és elpusztuljon. Az

indítékaik nagyban különböztek, de gyakorlatilag ugyanolyan megszállottság hajtottaőket – és most mindketten személyes árulásnak érzeték, hogy régi ellenségük ígyeltűnt.

Molok a homlokán lévő sebhelyet dörzsölte, parázsló indulattal. Kaznak az őkezére kellett volna jutnia, függetlenül a papírtól, amelyet a minotaurusz vezérekadtak a társaságnak. Ha rajta múlott volna, Kaz sosem tette volna meg a keletrevisszavezető utat.

Ami Scurnt illeti, ő a legkevésbé sem törődött vele, hogy Kaz él-e vagy hal-e, csakazzal, hogy ő győzze le a gyáva árulót. Bármennyire rásütötték is a gyávaságbélyegét, akkor is még mindig híres volt az erejéről, és az arénában tanúsítottrátermettségéről, és a megcsonkított minotauruszt ingerelte a gondolat, hogy mégmindig úgy dicsőítenek egy ilyet, mint ez a szökevény. Scurn az elismerésre vágyott,a megbecsülésre, hogy legyőzte az egyik valamikori bajnokot, a harcost, aki magasraemelkedhetett volna a rangsorban, ha nem vallotta volna, hogy az uralmat akezükben tartók csupán Takhisis hadvezéreinek a bábjai.

Az egyesek által solamniai pusztaságnak nevezett vidék szélén vertek tábort. Éppaz előbb egy hatalmas katonai sereg haladt el a közelben. A becsléseik szerintkétszáz lovas nyomai ösvényt hasítottak a pusztaságba. Helati szerint solamniailovagok lehettek, akik vagy visszatérőben voltak a Vingaard-toronyba, vagy elleneindultak. Alakult ott valami, ami egyszer majd lehet, hogy őket is érdekelni fogja,most azonban nem akartak mást, csak hazajutni.

Egy sikoly hasított a levegőbe, és éberen kapták fel a fejüket, nem támadás készül-e. Fejszék, jókora kardok és más fegyverek kerültek elő, miközben a minotauruszokfelálltak. A sikoly nem fajtabelijük torkából szakadt fel; a minotauruszok nemvisítanak úgy, mint egy malac. Volt azonban egy őrszemük arrafelé.

Épp elindult néhány minotaurusz, amikor az őrszem belépett a tábortűz derengőfényébe. Az egyik kezében friss vértől csöpögő fejszét tartott, a másikban pedig egyreszkető, berezelt goblint.

– Két ilyen megpróbált rám ugrani.A minotauruszok felháborodva hördültek, mordultak, horkantottak. A goblin

igyekezett a lehető legkisebbnek látszani. Senkit nem szívlelte a goblinokat. MégMolok is undorodva nézett a szánalmas teremtményre.

– Öld meg! – csak ennyit mondott.– Csak harcban – köpte az őr. – Becstelen dolog lenne kivégezni egy ilyet.A többi minotaurusz bólintott. Fegyvertelen ellenfelek meggyilkolása nem volt

dicsőséges tett. Molok, kisebbségben maradva, tudta, hogy jobban teszi, ha nemkérdőjelezi meg a minotauruszok becsületkódexét.

– Ráadásul – folytatta az őr –, ez a reszkető hájfej mondott valamit, ami igencsakérdekesnek tűnik.

– Mit? – kérdezte türelmetlen Scurn. Ő ott, helyben végzett volna a goblinnal. Agoblinok nem érdemelték meg a tisztességes küzdelmet. Ugyanolyan férgek voltak,mint a patkányok.

– Mondd, el goblin! Ismételd meg, amit nekem mondtál!

– Krynge... a nevem, nagybecsű, csodálatos urak...Scurn oldalba rúgta a goblint.– Elég a talpnyalásból, és nyögd ki végre! Lehet, hogy életben hagyunk.Úgy tűnt, hogy a goblin megszívlelte Scurn szavait, és zagyválni kezdett.– A csapatunk... akkor még sokkal többen voltunk... összeakadt... lovagokkal. Egy

kivételével csupa halott. Jól elszórakoztunk, aztán... aztán egy minotaurusz ránktámadt, és megölt mindenkit, csak hármat nem! – Krynge rávigyorgott a társaságra,kimutatva töredezett, sárga agyarait. – Három goblin egy minotaurusz ellen nem sokesély, ráadásul az egyik goblin kiütve. Elmenekültünk.

Az őrszem minotaurusz hozzátette:– Úgy ólálkodtak hárman, mint a kutyák. Két ostoba rám támadt ijedtében, azokat

megöltem. Egy suhintással végeztem velük. – Büszke mosollyal megemelte afejszéjét, a többiek pedig elismerően bólintottak. – Ez meg meredt szemmelgagyogott valamit egy másik minotauruszról, úgyhogy idehoztam, hogy mindenkihallja.

– Egy másik minotaurusz? Ilyen közel? – Molok a goblin elé lépett, és hatalmasmancsába fogta a teremtmény ocsmány fejét. – Merről jött?

– Délről! Délről jött!– Kaz! – fordult az ogre Hecarhoz és Helatihoz. – Csak Kaz lehet!Scurn odalépett Helatihoz. A nő ilyen közelről még undorítóbbnak látta ezt az

eltorzult fejet.– Azt mondtad, Kaz meghalt! Ahogy a bátyád is! Csak ti ketten láttátok a harcot, és

ezt különösnek találom. Magyarázd meg!Hecar odalépett a húga és a másik közé.– Megkérdőjelezed a becsületemet? Hazugnak nevezel?A többi minotaurusz kezdett felkészülni a becsületbeli párbajra. Többen együtt

érzőn néztek Hecarra, tudván, hogy mi vár rá. Nem egyben fölmerült közülük, hogytisztességes úton járnak-e. Hecar jóval többért állt ki, mint a húga és jómagabecsülete.

Ezt Molok is észrevette, ahogy végignézett a csapaton, és felmérte mindenkinek areakcióját. Ahogy Scurn, most már ő sem hitte el Hecar meséjét, a torz képűvelellentétben, azonban, ő tudta, hogy mindegyik minotauruszra szükség lesz, ha Kazvalóban él. Az ogrénak nem ment el az esze; nem állt szándékában egyedül elfogniKazt.

– Hecar, nem gondol ő ilyet. – Molok Scurn vállára tette a kezét. A minotauruszrávillantotta a szemét, de nem szólt közbe. – Kaz testét nem találtátok meg. Miért?Mert életben maradt, és gyáván elbújt!

Újabb moraj támadt a többi minotaurusz között. Pontosan úgy reagáltak, ahogy azogre akarta. Elég megemlíteni a tisztességet meg a gyávaságot, és mindent elhisznek,amit mond.

A két minotaurusz még mindig egymást nézte. Scurn még mindig el akarta kapniHecart, a másik pedig még mindig meg akarta védeni a húgát. Helati azon tépelődött,

hogy szégyent hozzon-e a bátyjára azzal, hogy elmondja az igazat, vagy még jobbanaláássa a saját becsületét azzal, hogy hallgat. Az utóbbit választotta.

– És Greel? – kérdezte Scurn. Kezdett derengeni neki, hogy semmi haszna nemszármazik belőle, ha most harcba keveredik Hecarral, és megöli. A többi minotauruszmég mindig inkább Hecar oldalán állt, és Scurn, akárcsak az ogre, tudta, hogyegyedül nem képes elfogni Kazt. Mégsem bírta rávenni magát, hogy teljesenfelhagyjon a vitával. Kisebb lesz a többiek szemében, ha most meghátrál.

– Greel nem tudott úszni – jegyezte meg az egyik minotaurusz. – A hegyekből valóa klánja, ahol csak patakok vannak. Sosem tanult meg úszni.

Ha nem támadt volna pusmogás ennek az új ténynek az említése nyomán, a körbenálló minotauruszok talán hallották volna a négy, egyszerre felröppenő,megkönnyebbült sóhajt. Molok sietve a kezébe vette az irányítást.

– Értitek? Greel megfulladt. Nem volt úszó. Igazán bátor volt Greel. Nagy becsület.Hecar és Helati lopva egymásra pillantott. Greel csak azért végezte a folyóba, mert

ők belehajították a holttestét, miután Hecar megölte. Ami a becsületet illeti, Greelbenegy fikarcnyi sem volt belőle. Már a legelején az volt a szándéka, hogy egyenesenhátba döfje Kazt a lándzsájával. Kazt csak Helati kiáltása mentette meg. Greelmegriadt, és csak Kaz lovát sikerült halálosan megsebesítenie. Hecar és Helati abbana meggyőződésben élt, hogy mindkét minotaurusz meghalt akkor. Kaznak nemtalálták nyomát, az igaz. Az arcuk nem árulta el ugyan, de a hír, hogy életben maradtegyszerre töltötte el örömmel és ejtette zavarba őket.

– Kaz él. Ha északnak tart, akkor a Vingaard-toronyba megy – jelentette ki Scurn.– A lovagok foglyul ejtenék – vetette ellen Hecar. – Biztos nem megy oda.– De igen. – Scurn körbenézett a többieken, a tekintete elidőzött Molokon. –

Vingaardba megyünk. Ha Kaz ott van, követelni fogjuk, hogy adják ki.Néhány minotauruszt mintha egy kissé rosszul érintett volna a gondolat, hogy

odamenjenek a lovagok erődjébe, és egy foglyot követeljenek. Scurn dühösenmordult rájuk:

– Vannak köztünk gyávák? Akar valaki úgy hazatérni, hogy nem teljesítette afogadalmát?

Nem érkezett válasz. Most nem fordulhattak vissza, mert akkor óriási csorba esik abecsületükön, és megkérdőjelezhetetlen gyávaság lett volna. Annál már jobb a halál.

– Akkor megbeszéltük.– Ezzel mi legyen? – kérdezte az őrszem, és a tarkójánál fogva talpra rángatta

Krynget.Scurn kivicsorította a fogát.– Adjatok neki egy kardot. Megkapja azt a tisztességet, hogy bátran megküzdjön az

életéért. Ritkán esik meg ilyen egy goblinnal.

12. FEJEZET

Az aréna közepén állt, fegyvertelenül. A minotaurusztömeg tisztelettel éselismeréssel zúgott. Kaz azzal fogadta az üdvrivalgást, hogy a magasba emelte a kétöklét, és lassan körbefordult.

Annyira nagy hősnek tartották, hogy senki nem nézte őrültnek, amiért puszta kézzelállt ki fegyveres ellenféllel szemben. Nem, inkább úgy látták, hogy egy bajnok ígyegyenlíti ki az esélyeket. Ha a kihívója mégis legyőzi, nem esik csorba a győztesbecsületén. Az, hogy kihívta a bajnokot, ahelyett, hogy először felküzdötte volnamagát a rangsorban, arra utalt, hogy a kihívó vagy nagyon bátor, vagy elment azesze. Ez hamarosan kiderül.

A hűbérurak – a „kívülállók”, ahogy nevezték őket –, enyhe derűvel figyeltek azészaki falon álló különleges lelátójukról. Ogre és ember parancsnokok voltak, azutóbbiak közül az egyik annak a Crynus hadvezérnek a segédje, aki Takhisis seregeitvezette. Az aréna számukra csak szórakozást jelentett; azért voltak jelen, hogyszemügyre vegyék az új „önkéntes” jelentkezőket – akik valójában rabszolga katonákvoltak. Az ogrék és emberek nem annyira tisztek, mint inkább őrök szerepétjátszották. A minotauruszokat a következményekre való tekintet nélkül, eskü kötötteazokhoz, akik csatába vezették őket. Ha egy minotaurusz esküt tett, akkor az életétadta az ogre parancsnokáért, vagy legalábbis ezt kellett tennie, ha jellemzőképviselője volt a fajtájának.

Kaz és a tömeg egyre izgatottabb lett, ahogy teltek a percek. A bajnok alig várta,hogy ismét győzelmet arasson, amellyel még jobban megerősítheti a helyzetét.Mennyi idő lesz még vajon, amíg a kívülállók befolyása hatására a vezetőminotauruszok közé kerül? Már biztosan nem sok!

Kazzal szemben lassan, nyikorogva kinyílt a kapu. A minotaurusz felkészült aharcra. Eszébe ötlött, hogy vajon ismeri-e a kihívóját. Talán a fiatalabbak közül való,akik most fejezték be a kiképzést, amelyet Kaz vezetett. Nem, azok közül egyik semlenne ilyen bolond. Mindegyiket próbára tette már, és talált bennük kivetnivalót.Tapasztalatra volt még szükségük, mielőtt egyáltalán reményük lehet rá, hogylegyőzhetik a tanítójukat.

Lassan belépett egy alak az arénába. Elcsöndesedett a tömeg. A hűbérurakérdeklődve előrehajoltak.

Egy solamniai lovag állt a tömeg előtt. Ember a minotaurusz ellen. Az igaz, hogy alovag hosszúkardot tartott a kezében, páncélt azonban nem viselt, úgyhogy nem sokminden védte Kaz találataival szemben. A fajtájára jellemző hosszú bajusz, és atapasztalatot sugalló testtartás olyan képzettségről árulkodott, amely a maga módján,a minotauruszokéhoz hasonló. Teljesen egyértelműen solamniai lovag.

A férfi elindult Kaz felé. Lassan látható lett az arca. Mintha milliméterekre lebegettvolna a minotauruszé előtt. Kaz érezte, hogy elfogja a vakrémület. Csak ezt azembert, csak ezt a lovagot ne!

Humát ne!

– Így kell lennie, Kaz – közölte hűvösen Huma. Felemelte a kardját, de ahelyett,hogy lesújtott volna vele, odalökte a minotaurusz elé. – Nálad nincs fegyver; akkornálam se lesz.

A lovag szürke sávokkal tarkított haja – meglepő látvány egy ilyen fiatal emberhezképest –, lobogott a szélben.

Hirtelen megváltozott az arc Kaz előtt; Huma helyett az jelent meg, akit GalanDracosként ismert. A hosszú, szinte hüllőszerű arc csúfondárosan nézett rá.

– Mondd el a titkaidat, minotaurusz. Mit tudsz az erőmről? Mit tudsz avarázstudományomról?

– Ne! – A minotaurusz gondolkodás nélkül ütött a bal kezével, eltalálta a mágusarcát, akinek a nyaka váratlanul, lehetetlen szögben kitört. Kaz ellenfele a földrezuhant.

– Sargas vigyen el! – Kiáltotta a fiatalsága sötét istenének a nevét. – Nem tudoksemmit! Hagyj engem, és kísérts másokat!

Kaz elborzadva nézte, ahogy a hulla feje lassan felé fordul, és felmered rá. GalanDracos arcára gonosz mosoly ült.

– Igaz. Tényleg nem tudsz semmit.Az arc lassan visszaalakult Humáévá. Keserű tekintet ült a lovag arcán, mintha a

minotaurusz elárulta volna.Ez valahogy olyan rettegéssel töltötte el Kazt, amilyennel semmi más nem tudta

volna. Kavarogni kezdett körülötte a világ, mígnem rájött, hogy ez egy álom. Egyrémálom. Ahogy az álom véget ért, kezdett bekúsznia helyére a sötétség. Kazmegpróbált menekülni a közeledő sötétség elől, de nem tudott. Belékapaszkodott,beburkolta, ahogy a pók gubója fonja körbe a hernyót. Elkeseredetten imádkozott,hogy jöjjön el a reggel, mert valamiért attól félt, hogy különben soha nem ébred fel....

* * * * *

A nappal nem hozott megkönnyebbülést a rémálom után. Sőt, a teljesen kihalt erődmég nyomasztóbbnak bizonyult, mint a rémálom. A sötétben legalább annyi vigasztlehetett találni, hogy talán el lehet rejtőzni benne. Az újabb borongós nap szürkeségeelárulta, hogy bármi várt is rájuk, nem félt a napfénytől, és világosban sem lehetettjobban látni, mint éjszaka. Egy testetlen, mindenütt jelenlévő valami.

Ezen a napon eddig kétszer szólalt meg a harang. Nem lehetett időhöz kötni; aharangozó a jelek szerint akkor lépett működésbe, amikor úgy tartotta a kedve, vagytalán a nagymester kedve szerint, ha Hollóárny Argaen igazat mondott.

Kaz sehol nem látta az elfet, amikor nagy nehezen felkelt. Lassan mozdult, sajogtakaz izmai. A szoba padlója rettenetesen kényelmetlen fekvőhelynek bizonyult, Argaenazonban azt mondta, hogy még ez a legjobb a rossz lehetőségek közül. A könyvtárnem magánszobának volt kialakítva. Kaz azon tűnődött, hol lehet az elf, és mibensántikálhat éppen.

Talpra szökkent. Darius, aki már felkelt, és éppen valami szertartásos gyakorlatsorthajtott végre, megállt, amikor a minotaurusz odafordult hozzá.

– Hol van Delbin?– Azt hittem... – A lovag a surranó üres derékaljára pillantott. – Amikor legutóbb

odanéztem, még ott volt.– Nagyon nyugodt fajta – mordult dühösen Kaz. – Nem is tudom, hanyadszorra

teszi ezt velem. Mostanra már megszokhattam volna, de azt hittem, kicsit megjön ajózan esze, azok után, amit Hollóárny mondott tegnap.

Tesela is felébredt a beszédre.– Lehet, hogy Argaennel van.– Lehet, de nagyon kétlem.Darius kipillantott az ablakon, mintha arra számítana, hogy meglátja valahol

odakint gubbasztani a surranót. Elbámult az erőd közepe felé.– Gondoljátok, hogy lenne mersze odamenni a nagymester lakosztályába? Nem

volna meglepő egy surranó részéről.– Sokkal inkább az odalent lévő pince! – Bődült el olyan haragosan Kaz, hogy

mindkét ember megrettenve nézett rá. Legyűrte a haragját. – Csak hogy biztosaklegyünk a dologban, gyorsan átkutatjuk a könyvtárat.

– Mi okból? – Argaen hűvös hangja szűrődött be az előszobából. Az elf belépettegy kenyérrel, gyümölccsel és itallal teli kosárral. Letette a kosarat az asztalra, ésKazra nézett. – Milyen nehézségetek támadt, barátom?

– Delbin. A surranó. Nem láttad? A könyvtárban van?– Én nem tudok róla. A surranókat nehéz szemmel tartani... – Argaen hangja

elcsuklott. – Astra vigyen el, én ostoba! Nem lett volna szabad egy surranó előttbeszélnem, de azt hittem, ti kordában tartjátok.

– Senki nem tarthat teljesen kordában egy surranót – felelte fanyarul Kaz. – Éssenki nem is akar. Most az a kérdés, hogy mit tegyünk. Lehet, hogy azért lépett le,hogy körülnézzen a nagymester pincéjében!

– Vingaardban vannak más helyek is, amik leköthetik egy surranó figyelmét –jegyezte meg Darius.

– Én... bocsáss meg, Paladine! Hónapok óta utazom ezzel a surranóval. A pincébement!

– Ez igencsak nyugtalanító – mormolta Hollóárny, és mintha valamit számítgatottvolna. – Gondoljátok, hogy esetleg sikerült is bejutnia a pincébe?

– Nem az a lényeg, hogy sikerült-e neki, vagy sem, elf! Az a lényeg, hogypillanatok alatt kardélre kerülhet, ha igaz, amit mondasz. Akár észnél vannak, akárelment az eszük, nem hiszem, hogy a solamniai lovagok elfelejtettek volna mindent,amire kiképzést kaptak.

– Igaz. Ha valami, hát még elvakultabbak lettek. Mindezt az elképzelt ellenséggelszembeni felkészülés miatt, természetesen.

– Hollóárny mester – szólt közbe Tesela –, hogy lehet, hogy te itt maradhatsz?Téged miért nem bántanak a lovagok?

Argaen minta bosszús lett volna, és élesen válaszolt:– Én valamikor díszvendég voltam. Úgy tűnik, ez a gondolat beléjük vésődött, és

én is mindent megtettem, hogy a háttérben maradjak. Ez aligha fontos jelen

pillanatban. Szedjétek össze a holmitokat, és kövessetek! Meg kell mentenünk atársatokat!

Az elf olyan türelmetlenül indult el, hogy a többieknek alig bírták követni. Dariuskénytelen volt otthagyni a páncélját, csak a pajzsát és a kardját vitte magával. Kazleakasztotta a harci fejszéjét a hámjából. Egyként indultak meg a sietve távozóArgaen után. Meglepetésükre, az elf nem hagyta el azonnal a könyvtárat, hanemmegállt az előszobában, és elővett egy kék kristályt a köpenyéből. A többiek vártak,amíg mélyen belenézett.

Valami homályos formálódott az apró gömb közepén, de senki sem tudta kivenni,hogy mi az. Hollóárny Kaz elé tartotta a kristályt.

– Te mindenkinél jobban ismered a surranót. Gondolj rá, koncentrálj arra, hogy hollehet!

– Nem kedvelem a mágiát, elf – horkantotta megvetően Kaz – Általábankiszámíthatatlan, csapdákkal teli utat jelent.

– Most nemigen van szó ilyesmiről. Meg akarod találni a barátodat, vagy inkább aztszeretnéd, ha vakon végigkutatnánk az egész erődöt?

Kaz egy sötét pillantással megfogta a kristályt, és amennyire csak bírta, az elveszettbajtársára összpontosította a gondolatait. Felidézte a surranó arcán csaknemállandóan elterülő vigyort, aztán eszébe jutott, hogy az utóbbi időben milyen furcsabúbánat jellemezte. Eszébe jutott Delbin könyve, és Kaz elképzelte, amint beleírja alegutóbbi kalandját, azt a kalandot, aminek épp most volt a kellős közepében...

– Ott van! Látod? – rikkantotta Argaen. A homályos képet tényleg Delbin éles képeváltotta fel. A surranó egy sötét szobában volt, amelyet csak egy kis gyertyavilágított meg. Nem úgy tűnt, mintha a pince lett volna, sem a nagymestermagánlakosztályának valamelyik része. Szűk és poros volt a helyiség, mintha évekóta nem használták volna.

– Hol van? – Kaz találgatni sem mert a látottak alapján.Elfekre nem jellemző nevetés tört fel Hollóárny Argaenből. Bujkált ebben a

nevetésben döbbenet, megkönnyebbülés és még valami, amit Kaz nem tudottmeghatározni.

– Tudod, hogy hol van? – kérdezte végül idegesen Darius.– Hát... végül is a könyvtárban van! – Hollóárny arca több életet mutatott, mint

amennyit eddig bármelyikük is látott tőle. Őszintén felzaklatta ez a felfedezés. –Kövessetek!

Az elfre immáron jellemzőnek tűnő hirtelenséggel sarkon fordult, és eliramodott,esélyt sem adva a többieknek, hogy felocsúdjanak.

– Minden elf ilyen fürge? – kérdezte csípősen Tesela. Úgy látszik, még az ő kedves,papi lelke is ismert határokat.

Kaz inkább nem válaszolt, hanem meglódult a jótevőjük rohamosan távolodó alakjafelé.

* * * * *

A könyvtár egyik dolgozószobájában találtak rá az elfre, amint ráhajolt egy hosszú,sárga irattekercsre, amit Kaz legalább egy évszázadosnak vélt. Argaen kuncogvabólogatott, olyan féktelen vihogással, hogy a minotaurusznak rossz érzése támadt.Megint felmerült benne a kétely, hogy mennyire ép Hollóárny elméje.

– Gyertek, nézzétek! – kiáltott oda nekik Argaen, amikor beléptek. Nem nézett fel,úgy mutatott a lap közepére. – Ez a könyvtár eredeti alaprajzának a másolata. Amegalapítótok – az elf vetett egy röpke pillantást Dariusra –, még több mintfeleekkora részt alakított ki... a titkos részt.

– Micsoda? – A lovag egyáltalán nem értette, hogy mit akar mondani Argaen.– Nem tudom, hogy a kisebb, déli erődök hogyan épülnek fel, de Vinas Solamnus

itt azt akarta, hogy minden épületnek legyen egy másik funkciója a nyilvánvalóhasználaton kívül. Tudta, hogy maga Vingaard is ostrom alá kerülhet, és alkalmasintbe is vehetik egy napon. Ezért járatokat építtetett a falakba, olyan széleseket, hogykét férfi elférjen egymás mellett, ha összeér a válluk. A surranó barátotok felfedezettegy ilyen járatot az épületben.

– Sosem hallottam még ilyen járatokról, amiről beszélsz – ellenkezett Darius.– Úgy tűnik, a legtöbbjükről elfeledkeztek. Ezeket a papírokat a háború alatt

találták meg, valószínűleg azután, hogy valamelyikőtökről kiderült, hogy áruló.Darius elfehéredett erre a feltételezésre, és kardot rántott volna, ha Kaz nem kapja

el a karját.– Igaza van, Darius. Majd később elmesélem.A lovag leengedte a karját. Kaz látta, hogy megint kezd rajta erőt venni a

kétségbeesés. Nem tudta érte hibáztatni. Eszébe jutott Huma arca, amikor elmondtaneki Rennardot. Rennard, a sápadtfehér arca és humortalansága ellenére, mindig jólbánt Humával, és valójában egyike volt a tanítóinak. A lovag életútjáról azonbankiderült, hogy szemfényvesztés az egész, jóval azelőtt ugyanis, hogy belépett volna arendbe, tagja lett a Morgiont, a betegség és pusztulás istenét imádó szektának.Kiderült, hogy a barátságtalan lovag lelkén száradt Trake nagymester halála és Oswalsúlyos megbetegedése. Mindennek a tetejébe, Huma rájött, hogy ez az álnokgonosztevő a saját nagybátyja.

– Itt, itt és itt – mondta nyugodtan Argaen a térképre mutatva, mintha észre semvette volna Darius megnyilvánulását. – A legnagyobb valószínűség szerint, ezekneka bejáratoknak a közelében lehet a surranó barátotok. Ha mindannyian elvágjuk azútját, és egymás felé tartunk, valamelyikünk biztosan belebotlik.

– Jobb lesz, ha imádkozik, hogy ne én legyek az! – dörmögte a minotaurusz. – Azinge nyakánál fogva lógatom le az épület felső szintjéről!

* * * * *

Delbin élete legszebb pillanatait élte át; a surranók a titkos járatokért és zárakértszülettek. Arra gondolt, milyen irigyek lennének otthon a barátai. Meg is érdemlik,állapította meg.

Delbin bizonyos értelemben egy kissé különcnek számított a fajtája között. Alegtöbb surranó nemigen törődött mással, csak a szórakozással, bár akadt néhánykomolyabb egyén is, a „csodabogarak”, ahogy a fiatalok nevezték őket. Delbinszerette a kalandot, ugyanakkor, bár ezt soha, senkinek nem mondta el, különösenKaznak nem, vágyott rá, hogy legyen valami célja az életének, hogy véghezvigyenvalami nagy dolgot. A hősök történeteit hallgatva, akár surranókról akár egyebekrőlesett is szó, egyre nőtt a becsvágya. Delbin sajnos fiatal kora miatt nem vehetett részta nagy háborúban, és mire elég idős lett ahhoz, hogy a saját útját járja, elért Hylóba isa híre, hogy Ő, a Sokarcú, így nevezték a surranók Takhisist, ki lett ebrudalva avilágból.

Delbin visszatért a pillanatnyi elfoglaltságához. Egy hatalmas háló állta az útjátfelfelé. Ez a világraszóló kaland eddig mindössze néhány régi érmét, egy rozsdáskést, egy izgalmas titkos ajtót hozott neki. Delbin egészen érdekesnek találta a hálót,és egy pillanatra elképzelt egy óriási pókot, akkorát, mint jómaga, amint szövögeti.Annyira valószerű képet agyalt ki, hogy szinte látta a nyolc vörös szemet...

A nyolc vörös szem egyszer csak felizzott, és Delbin azon kapta magát, hogy azelképzelt pókkal néz farkasszemet. Rettenetesen undorító volt a lény, már amit látottbelőle, és alig fért el a járatban. Mindazonáltal közeledett felé. Elképzelni egyóriáspókot, az egy dolog, de hogy tényleg megtámadjon, az... az... csalás, döntötte elDelbin. A kis gyertyájának a fénye nem volt elég erős, hogy megriassza aszörnyeteget, a kése pedig, amellyel nagyszerűen lehetett zárakat és titkos ajtókatfeltörni, túl tompa volt a harchoz. Igazság szerint, még egy hosszúkard is, már ha felbírt volna emelni egy olyat, ugyanolyan haszontalannak bizonyult volna.Borzalmasan nagy volt a pók.

Nyolc hosszú lába, mind olyan vastag, mint a surranó karja, nekisúrlódott a járatfalának, amint lassan végigfurakodott a hálón. Delbin azon kapta magát, hogymozdulni sem bír, nem a félelem miatt, amit csak nagyon ritkán tapasztalt, hanemmert szinte megbabonázva, lenyűgözve figyelte, hogy mi történik. A pók sok szememintha csalogatta volna valami meleg, biztonságos helyre, ahol kényelmesen aludhata takaró alá bújva.

Elejtette a gyertyát.A pók visszaszaladt, Delbinnek pedig kitisztult a feje. Csak néhány lépés

választotta el a rettenettől. Megpróbált megfordulni, de elképedve vette észre, hogy alába össze van kötözve. Hálóval, nyilván, gondolta, miközben lezuhant a lépcsőn. Apók felocsúdott a rémületből, és ismét elindult sietve a tehetetlen áldozata felé.

Egy üvöltés – egy csatakiáltás – töltötte be a dohos járatot, és egyszerre hatalmas,fényben úszó alak jelent meg az óriáspók mögött. Az egyik kezében, szinte amennyezetet súrolva, rettenetes harci fejszét tartott, amelyet egyetlen ember semtudott volna ilyen könnyedén forgatni.

A pók elbizonytalanodott, harcolt benne a mohó vágyakozás és a zavar. Delbinleesett állal nézte, ahogy a fejsze lecsap, és belehasít a szörnyetegbe. Fröcskölt anyálka, beterítette a surranót és a falakat, miután a tekintélyes fegyver szépenkettészelte a pókot. Nem volt hajlandó azonnal meghalni, apró agya csak lassan fogta

fel a valóságot. Lassan kialudt a szemében a fény, miközben Delbin felé kúszott. Afejsze lecsapott még egyszer.

A szörny végül a surranó összekötözött lába előtt esett össze.– Delbin! – Kaz átlépett a teremtmény maradványain, a pók nedveitől csöpögő

fejszével, és letérdelt a barátja mellé. Mögötte Tesela sietett egy fáklyával. Máshangokat is lehetett hallani a járatból, lábdobogást, ami csak Dariustól és Argaentőlszármazhatott. – Delbin, te kis idióta! – dörmögte Kaz. Lenézett a surranó lábára. –Ez mi?

– Háló – állapította meg Tesela. – Mi mást használna egy pók?Kaz kezébe nyomta a fáklyát, és a hálóhoz érintette a medálját. A ragadós,

kötélszerű anyag szétmállott. – Egész hasznos az a dolog.– Ugye?Odahajolt a surranóhoz.– Nem szédülsz, nem sérültél meg? Nagyot eshettél.– Hogyan csináltad? – Delbin a háló maradványait fogdosta. – Én is meg tudnám

csinálni? Csak a pókokkal működik? Ja, azt hiszem, nem sérültem meg. Látnodkellett volna, Kaz, bár azt hiszem, láttad is, de mintha a semmiből jelent volna meg,mert én egyszerűen csak arra gondoltam, hogy a háló olyan, mintha egy óriási pókélenne, és akkor...

Kaz a surranó szájára tette a kezét, és Teselára nézett.– Szerintem semmi baja.– Paladine kardjára! Mi történt itt? – Darius rohanvást érkezett a lépcsőn, Delbin

mögött, egyik kezében karddal, a másikban gyertyával. – Ez egy... egy...– Igen, egy pók. – Argaen is csatlakozott hozzájuk a lépcső tetején. Nyilván

mindketten rohantak ugyan, de csak Dariuson látszott, hogy kifulladt valamelyest. –Nem mondhatnám, hogy találkoztam már ekkora példánnyal. Legalábbis nem ilyenhelyen, mint a Vingaard-torony.

Kaz beletörölte a fejsze fejét a pókba. A szörnyeteg testnedveinek a bűze kezdettérezhetővé válni.

– Jártál már a járatokban? – kérdezte az elfet.– Amikor először rábukkantam azokra a tekercsekre, és hidd el, csak a puszta

szerencsén múlott, mert rendkívül alaposan el voltak rejtve, úgy döntöttem, hogybejárom a könyvtár egész rendszerét. Sok pókkal találkoztam persze, de semmi ehhezfoghatóval.

– Delbin azt mondja, mintha a semmiből termett volna elő, amikor épp arragondolt, hogy olyan ez a háló, mintha egy óriási pók szőtte volna.

Az elf összevonta a szemöldökét.– Nem tetszik ez nekem. Egyre rosszabbul állunk. Attól tartok, hogy valahogy

maga a surranó hozta létre a szörnyet... mágiával.A surranó hallgatott, de volt valami csillogás a szemében, ami nem tetszett Kaznak.– Hogy érted – kérdezte Argaent –, hogy Delbin hozta létre?– Lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Amit mondtam, mindannyiunkra igaz,

beleértve azt is, ami történt veletek, amikor beléptetek a Vingaard-toronyba.

Emlékeztek a lovagra, akiről beszéltetek, vagy az emberek és állatok hangjára,miközben nem volt ott senki?

– A lovag valóságos volt – jelentette ki kereken Darius.– Talán. A lovagod eltűnt, akár létezett, akár nem. A surranó képzeletének a pókja

azonban nem.Argaen alaposan szemügyre vette Delbint a fáklya fényében. Kaz észrevette, hogy a

társa megborzong.– Tanulj ebből, Delbin! – korholta kedvesen a surranót. – Ne keveredj mindenféle

kalandba nélkülem!– Pontosan hogyan lelted meg a bejáratot, surranó? – kérdezte érdeklődve az elf. –

Segítség nélkül még én sem találnám meg őket egykönnyen, és az, hogy hogyannyithatók...

Delbin elvigyorodott.– Könnyű. Csak tudni kell, hova nézz, és a zárakat egyáltalán nem rejtették el

annyira. Egész trükkösek voltak, de Kebble nagybátyámtól rengeteg fortélyttanultam. A többi surranó közül sokan úgy tartják, hogy ő a legjobb, ami igaz is, de...

– Delbin surranó, és ez mindent megmagyaráz – vágott közbe sietve Kaz. Ő mégórákig tudna erről mesélni, én azonban, a magam részéről, szeretnék mielőbb eltűnniinnen. Ez a túlméretes bogárfaló rettenetesen büdös, és ennyi port még a sivatagbansem láttam.

Az elf kissé szórakozottan bólintott.– Persze. Az a legközelebbi kijárat, ahol bejöttetek.Kaz átlépett a pók maradványain. Tesela segített Delbinnek talpra állni. A surranó

egy kissé ingatagnak tűnt. A papnő tett egy mozdulatot, hogy segítsen, de Argaenhirtelen ott termett. Megfogta Delbin egyik karját.

– Engedelmeddel, hölgyem – mosolygott udvariasan a nőre. Tesela önkéntelenülarrébb lépett. Az elf átsegítette a surranót a pók fölött. Tesela pislogott, és gyorsanutánuk sietett, mert nem akart egyedül maradni az iszonyatos hullával. A pókoktólmár kiskorában is nagyon félt.

* * * * *

Ez a nap is, akár az összes többi, amire csak emlékezett, szép lassan eltelt. Semmisem változott... soha. Nem lehetett látni a végét.

Lord Oswal a központi teremben ült, ahol ő és az elődei hosszú sora, köztük anemrég elhunyt bátyja, tanácsüléseket tartottak. A trónterem a hatalom helyszínevolt; a kialakítása nyomatékosította a nagymester, Paladin hangja, legfelsőbbparancsnoki státuszát. A nagymester széke egy szinttel magasabban állt, mint a hozzálegközelebb állók. Bárki, aki kihallgatásra jött, kénytelen volt felnézni rá. A magashátú trónszék mögött hatalmas solamniai címer díszelgett, hogy még inkábbfigyelmeztessen mindenkit, hogy ki uralkodik itt. A jégmadár nagyobb volt, mint egyember.

Valamikor őrök álltak a trón két oldalán, még több sorakozott a teremben, és mégannál is több strázsált a nagy ajtónál. Most, amikor Oswal lassan felemelte a fejét,csak egy maroknyi lovagot látott, talán tucatnyian lehetnek, gondolta, és az iskétséges volt, hogy mennyire bízhat bennük. Koszosak voltak, mosdatlanok, nem isemlékeztetve a lovagságra, amelyet valaha olyan nagyon szeretett. Megtébolyodtak,persze, mégpedig ő kényszerítette rájuk az őrületet. Tiszta szerencse, hogy ő maganem esett áldozatául annak a rettenetes erőnek, bár napról napra mindig egy kicsitnehezebbnek találta az ellenállást. Óráról órára egyre könnyebbnek érezte, hogyegyszerűen csak hagyja az elméjét elsodródni...

Megszólalt a harang, és felocsúdott a révedezésből. Elkerekedett a szeme, s mosolyjátszott berepedezett ajkain. Lehet, hogy az emberei az őrültsége részének tekintették,amikor elrendelte, hogy legalább egyikük mindig legyen a harangnál. Biztos, hogy azemberei, akik valaha tisztelték, most sajnálkozó pillantásokat vetettek rá, amiértelrendelte, hogy a harangot rendszertelen időközönként meg kell húzni. Lord Oswalazonban tudta, hogy mit csinál. A harang hangos kondulása mindig felrázta az agyát,ahányszor csak túl mélyen belesüppedt a tébolyba. A harangszó – és a saját hatalma,amelyet Paladine papjaként birtokolt, és amelyről még a legtöbb lovagtársa semtudott.

Mi folyhat odakint? – tűnődött. Hol lehet Bennett? Hol lehet Sólyomszem Arak, akorona rendjének a feje? Hol volt Huma? És Rennard? Hol...

Elátkozta a sötétben járót, amikor hirtelen eszébe ötlött, hogy az emberek egy része,akikre vár, már régen halott. Azért voltak mások is....

– A halandóságodon tűnődsz, nagymester? – sziszegte egyszer csak egy hang.Oswal már rég nem riadt meg, amikor ő megjelent.– Gyere elő mögülem, te gyáva!Kavargó feketeség jelent meg a nagymester trónja előtt, de egyik őr sem vette

észre.Vakok vagytok? – szeretett volna rájuk kiáltani. Itt áll az ellenség, az orrotok előtt!A többi lovag továbbra is rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Nem tudtak

szabadulni a fanatizmus bizarr világából, amelyben csak azért léteztek, hogy akötelességüket ellássák. A lehető legjobb, legéberebb őrszemek voltak, mégsemlátták az árnyékba burkolózó alakot.

Oswal nem volt hajlandó mérlegelni a lehetőséget, hogy esetleg ő az őrült, és hogyaz előtte álló illető valójában nem létezik sehol, csak az ő fejében.

– Elmondjam, mit fog hozni a mai nap? – csipkelődött az árnyék. – Akarod tudni,hogy milyen új gonosztettek vannak készülőben Paladine és a Solamniai Lovagrendnevében?

Mindennap eljátszotta ezt a játékot, valamelyik órában. Lord Oswalt majdszétvetette a növekvő harag és bizonytalanság. Solamnia romokban hevert. Alovagok azt a népet fosztogatták, amelyet meg kellett volna védeniük. Az egykoriszövetségesekre most ellenségként vadásztak, s mindezt a nagymester parancsára. –Semmi újat nem tudsz mondani, mágus, és én sem mondok neked semmi újat.

Ez utóbbit némi elégtétellel a hangjában mondta. Már nem tudta annyiraösszeszedni az erejét, hogy teljes mértékben hasznosítani tudja Paladine adományait,amelyet papként és lovagként megkapott. Hogyan történhetett mindez?

– Meg tudom menteni az embereidet az őrületedtől. – Ez Oswal elevenére tapintott.– Csak néhány egyszerű dolgot kell elárulnod. Minél tovább húzod az időt, annálrosszabb helyzetbe hozod saját magad. Tudod, hogy az erődöd nyitva áll, védelemnélkül, és hogy azon a néhány embereden kívül, akik itt vannak, már csak két vagyhárom tucat maradt egész Vingaardban? – Az árnyék vihogott. – A solamniailovagok hamarosan megszűnnek létezni, és mindezt a semmiért!

– Az Abyssba veled! – üvöltötte a nagymester, és felállt a trónjáról. A terembenőrködők vetettek rá egy futó pillantást, de amikor látták, hogy minden rendben,visszatértek a „kötelességükhöz”. – Ha el tudnád venni, amit akarsz, már réges-régelvetted volna! Láttam egy látomásban! Paladine vezetett engem a kezdetektől fogva!Csak arról van szó, hogy tovább kell bírjam, mint te, kísértet! Korlátozott az időd! Énfogok győzni!

– Nem fogsz tenni semmit. Tehetetlen vagy, nagymester. Eláruljak egy titkot?Hamarosssan, nagyon hamarosssan, az enyém lesz, amit akarok.

– Takhisis vigye el a sötét bőrödet! – Oswal visszasüppedt a trónszékbe.– Már elvitte, ahogy te isss láthatod...Az árnyék elkezdett semmivé foszlani, de a nagymester azért még meg tudta

pillantani az arcát. Emberi ábrázat volt, de alig felismerhetően, mert a haja rátapadt akoponyájára, az arca pedig túlságosan megnyúlt, mint valami hüllőnek. A bőre isfokozta ezt a hatást, mert egy réteg pikkely vagy kosz borította. Nehéz voltmegállapítani, hogy melyik.

Jóval azután, hogy az árny eltűnt, ha egyáltalán ott volt valaha is, a nagymesternekvégre sikerült suttogva kiejtenie a nevet, amely ehhez a hátborzongató, alig emberilátomáshoz társult:

– Dracos!

13. FEJEZET

Sebesen halványult a nappal fénye. Kaz és a többiek látták, hogy a nagymesterfőhadiszállása körül a maradék néhány lovag nekikezd a láthatóan berögződöttszertartásoknak. Egy három vagy négy főből álló csoport lassú megfontoltsággalvégigment a többiek között, fáklyákat gyújtva, és mindenkinek szétosztva. Sosemvétették el a lépést, bár soha nem is változtattak rajta. Kaznak a sírokból előbújóholtakról szóló rémmesék jutottak az eszébe. Mellette Darius figyelt, a kezeelfehéredett ököllel szorította az ablakpárkányt. A lovagok, miután mindegyiknekjutott egy-egy égő fáklya, védőpajzsot formáltak az épület bejárata előtt,szembenézve a sötétséggel.

Sem a minotaurusznak, sem a lovagnak nem tűnt fel semmiféle látható veszély.Szinte már úgy tetszett, mintha a lovagok a közeledő sötétséget akarták volnavisszatartani. A harang aznap már vagy harmicadszor szólalt meg egyetlenkondulással, bár Kaz már nem számolta.

– Meddig mehet ez tovább? – mormolta.Olyan most a Vingaard-torony, tűnődött Kaz, mint egy afféle pokol tornáca, egy

valószerűtlen hely, ahol mintha minden lelassult volna, és soha nem akarna igazánmegváltozni. Itt nem alakult ki végkifejlet, csak az állandó üresség uralkodott. Alovagok naponta többször őrséget váltottak, mást azonban nem csináltak Néhányantettek rövidebb sétákat a falakon, feltehetőleg őrjárat ürügyén, Kaz azonban tudta,hogy észrevétlenül besétálhatott volna bármilyen ellenséges sereg.

– Mire várunk? – dohogott. Darius bólintott, jelezve, hogy egyetért. Buzgott bennea tetterő, hogy kidolgozzanak valami nagyszabású tervet. A minotaurusz enyhénelhúzta a száját. Darius nagyszerű, bátor lélek volt emberi mivoltában, csakhogy alegtöbb lovagtársához hasonlóan, mintha úgy gondolta volna, hogy a küldetés arrólszól, hogy dicsőséges támadást kell indítani, egyenesen a veszély tátongó torkába.Kaz tisztában volt vele, hogy időnként neki is hibája a forrófejűség, a tapasztalatazonban valamelyest higgadtabbá tette.

Tesela hallgatott. A földön ült keresztbe tett lábbal, lehunyt szemmel. Kaz nemtudta eldönteni, hogy valamiféle rituálét gyakorol-e, vagy egyszerűen unatkozik,ahogy ő maga is. Gyanította, hogy saját maga sem tudja igazán, mit tegyen.

Amikor Tesela megérezte magán a tekintetét, kinyitotta a szemét, és egyenesenKazéba nézett. A minotaurusz ösztönösen megérezte, hogy valami nyugtalanítja anőt.

– Mi a baj?A papnő a fejét rázta.– Nem igazán tudom megmondani. Megpróbáltam kitisztítani az elmémet, és egész

nap könyörögtem Mishakalhoz útmutatásért, de még mindig nem tudommeghatározni, hogy mi nyugtalanít... csak azt, hogy Argaennel kapcsolatos.

– Az elf? – mordult Darius.– Hiába kérem Mishakal segítségét, amikor az elfről van szó, nem érzek semmit.

Olyan, mintha, mintha valami az utamba állna.– És az istennőd nem elég erős, hogy elhárítsa az akadályokat?A nő tekintete szinte lyukat égetett a lovag szemébe, s a férfi elpirult.– Nem úgy van, hogy csak csettintek egyet, és minden kívánságom azonnal teljesül,

Solamniai lovagja! Mishakal, akár az összes többi isten, olyan dolgokkal foglalkozik,amelyeket a halandók fel sem foghatnak. Nem én vagyok az egyetlen gondja, bárérzem a szeretetét. Százféle oka lehet, hogy miért nem látom, amit látni akarok. Hamár itt tartunk, hol van a te Paladine-ed? Miért nem segít a saját népén?

Kaz, a társaságban talán az egyetlen, aki már ténylegesen találkozott istenséggel –sajnálatos módon, Takhisisszel –, halványan elmosolyodott. Ő úgy vélte, hogy azisteneknek sokkal több korlátjuk van, mint a halandók gondolnák.

Felállt a székből, ahol eddig a fejszéjét fényesítette, azon törve a fejét, hogyanhozza rendbe a kicsorbult élét, és lassan odalépett az ablakhoz. A széltől, és a néhamegszólaló harangtól eltekintve túlságosan nagy volt a csend. Az érkezésükéjszakáján sötét, túlvilági dolgok öltöttek testet. Most, az ürességtől és az állandófelhőtakarótól eltekintve, szinte... szokványosnak tűnt minden.

Ez nem tetszett Kaznak. A tapasztalata szerint, ha elcsendesedtek és szokványossáváltak a dolgok, akkor valami nagyon szokatlan volt készülőben.

– Már-már olyan, mintha valami jelre várnánk – suttogta maga elé a minotaurusz.– Történik valami? – kiáltott oda Tesela.– Semmi. Egy nagy adag semmi, úgy tűnik.– Á! Itt vagytok! – Argaen úgy esett be, mintha már az egész könyvtárat átkutatta

volna utánuk. Az elf mintha mindig meg lett volna döbbenve egy kissé, hogy mégmindig ott vannak, és ez nyugtalanította Kazt. Mintha csak átmeneti eltéréstokoznának a szokásos menetrendjében, és egy napon egyszerűen megszűnnéneklétezni. Az biztos, hogy Hollóárny Argaen akkor talán el is felejtené, hogy egyáltalánott jártak. – Hoztam ennivalót! – Az elf kenyeret, és egy edényben sűrű zöldséglevesthozott egy tálcán.

– Rendkívül kedves tőled, Hollóárny mester – köszönte meg udvariasan Darius.– Honnan szerzed az ennivalót? – kérdezte Tesela, és beleszagolt a levesbe. Delbin

elszántan próbálta kirángatni az edényt a kezéből. Argaen odahajolt, és egyfejcsóválással, elhessegette a surranót. Delbin mosolyogva az oldalához szorította akezét, de a szeme visszatévedt az ételre.

– Vannak kutak az erdőben, és az egyik közeli a lovagság raktáraként szolgál.Mivel részben a föld alatt van, egész sokáig nem romlik meg benne az étel. Tartoktőle, hogy a húsra ez már régen nem igaz, a növények azonban hónapokig elállnak.Ami az étel elkészítését illeti, az a kevés varázstudományomnak köszönhető.Megkedveltem az emberek ételeit. Az elf fogásokat mostanság túl könnyűnektalálom.

Ismét szélesen elmosolyodott.– A Vingaardban lévő készletek segíthetnének néhány déli falun – jegyezte meg

kissé nyersen Tesela.– Nyugodtan próbáld meg, papnő. Én csak egy személy vagyok, és a hirtelen

szükség, ha megbocsátotok, hogy így fogalmazok, itt van.Tesela arckifejezése elárulta, hogy nem osztja az elf véleményét. Az elmúlt néhány

évben az elf hasztalanul dolgozott itt, míg más emberek egyszerűen próbáltak életbenmaradni. De hát, mit várhatna egy elftől?

– Hogy haladnak a kutatásaid, Argaen? – kérdezte a minotaurusz. – Rájöttélvalamire?

Az elf huncutul rámosolygott.– Lehet, hogy megtudtam valamit, ami megváltoztathatja az egész helyzetet.

Hamarosan megtudjátok, azt megígérhetem. Egyetek, kérlek.A leves illatától összegyűlt a nyál a szájukban. Kaz, aki hozzászokott, hogy szűkös

fejadagokat egyen és a vadonból éljen, minden aggodalmát elfelejtette, és kivette az

edényt Tesela kezéből, aki kezdett olyan arcot vágni, mint akinek már nem is jut azételből. Darius elővett egy kést, és egyforma darabokra vágta a kenyeret. Delbinizgatottan szökdelt fel-alá.

Argaen lenézett a surranóra.– Delbin, mielőtt nekilátnál, kérhetek tőled egy szívességet?Delbin az ételre nézett, aztán az elfre, aztán megint az ételre.– Egy érdekes zárról van szó.A surranó szeme felragyogott.– Hol van?– Erre.Az elf és a surranó kisietett a szobából. Kaz ámulva horkantott. Az biztos, hogy

Argaen megtalálta azt az egyetlen dolgot, ami fontosabb egy surranónak, mint azétel.

Mindannyian ettek a levesből és a kenyérből. A kenyér még meleg volt, azzal amennyei ízzel, amilyen csak egy frissen sült cipónak lehet. Kaz akkor és ott arra amegállapításra jutott, hogy végeredményben, a varázslásnak vannak hasznos oldalaiis. Lehet, hogy Argaen meg tudná tanítani neki a legalapvetőbb igéket, amelyekkelösszedobhat egy pörköltöt.

– Ez tényleg kiváló – jegyezte meg Darius két falás között.Tesela viszont nem volt olyan lelkes.– Az illata tényleg jó, de az ízében van valami fura.– Nekem ízlik. – Kaz éppen végzett az adagjával, és próbálta kiszámítani, hogy

pontosan mennyit is kellene hagyniuk Delbinnek.– Nem mondtam, hogy nem finom, csak valami nincs rendben az ízével.– Elcserélnéd a levesed kenyérre? Én megeszem, ha te nem kéred.Remélte, hogy Tesela él az ajánlatával.A nő rámosolygott, de visszautasította.– Finom a kenyér, de a leves egészségesebb. Lehet, hogy bennem van a hiba.Kaz csalódottan nézte, ahogy tovább kanalaz. Amikor újabb, kanállal emelt a

szájához, a minotaurusz észrevett valamit. – Ember... Tesela... miért izzott fel amedálod?

– Micsoda? – A papnő egy csörrenéssel letette a tálját, és a nyakában lógó ékszerremeredt. – Ilyet még nem láttam tőle eddig!

– Így kell villognia, Tesela kisasszony? – kérdezte Darius. Izzadt. – Megszédül tőlea fejem.

– Nem tudom, mit kellene tennie, mert nem tudom, miért csinálja!– Biztosan... biztosan... – Kaz elfelejtette, hogy mit akart mondani. Akárcsak

Dariusról, most már róla is ömlött a víz. – Én...Darius nyögésére a minotaurusz odafordította a fejét, bár úgy érezte, hogy egy

örökkévalóság a mozdulat. Tehetetlenül nézte, ahogy a lovag a földre zuhan. Tesela asegítségére sietett, de ő maga is bizonytalanul állt a lábán. Kaz úgy érezte, hogy atudata elválik a testétől. Még maradt annyi ereje, hogy a karmait belemélyessze asaját lábába. Átjárta a fájdalom, és ez valamelyest magához térítette.

Látta, hogy Tesela már nem próbál meg odajutni Dariushoz, hanem térden áll, és afeje fölé tartja a medálját. Az arca eltorzult az erőfeszítéstől.

Kaz bódultan felállt, és az előszoba felé botladozott. Delbin, ismételte az agya.Delbin biztosan veszélyben van! Félútig jutott el, amikor a lába felmondta aszolgálatot, és elterül a földön. Delbin veszélyben... és Argaen?

Már nem bírt mozdulni. Még a légzés is nehéz feladatnak tűnt, szinte máridőpocsékolásnak. Argaen. A minotaurusz agyában lassan összeállt a kép. Biztosanígy van. Egyszerűen csak erről lehet szó.

* * * * *

– Mishakal! Könyörgöm neked! Ez a kettő segítségre szorul. Tudom, hogy nem énvagyok a legjobb papod, és csekély a tudományom, de adj erőt, hogy visszahozzamőket!

Az éles hang belehasított az édes, meleg sötétségbe, amely úgy vette körül Kazt,mint egy prémtakaró. Meg akarta mondani a hangnak, hogy hagyja őt békében aludnia csendes magányában. Milyen jogon zavarta a hang? Kimerült, és pihenésre voltszüksége, hosszú pihenésre.

– Kaz! Figyelj rám!Meg akarta mondani az embernek, hogy hagyja békén. A Tesela nevű nőnek. A

Tesela nevű nőnek, aki papnő volt. A Tesela nevű papnőnek, aki megpróbáltakirángatni az álmából.

Nem alszol! – suttogta belül egy hang.Az elméje, amely mintha darabokra hullott volna szét, kezdett összeállni. Tesela

Mishakal papnője volt. Biztosan nem zavarná ok nélkül. Az ember segíteni próbálrajta. Ahogy elképzelte, amint a törékeny embernő segít egy minotauruszférfin,mulatságosnak találta a gondolatot, és elnevette magát. Hörgésként hangzott.

Tesela meghallhatta, mert izgatott lett a hangja.– Köszönöm, Mishakal! Köszönöm!– Ne... – Kaz mozgásra kényszerítette a száját és a nyelvét. – Ne... kiabálj a

fülembe!– Kaz! – Érezte egy másik test melegét magán. Más dolgokat is kezdett érezni,

különösen az erős kavargást a gyomrában. – El innen! – üvöltötte olyan hangosan,hogy a saját füle is belecsendült. Tesela leszállt róla, ő meg épp időben fordultoldalra, hogy ne okádja le saját magát. Egy ideig úgy tűnt, hogy minden, amit valahais evett, most sürgősen elhagyja a testét. Aztán szép fokozatosan, abbamaradt.Undorodva arrébb gördült.

Beletelt egy időbe, mire összeszedte magát, és a többiekre bírt nézni. Tesela adottneki vizet, és egy ruhát. Kaz megtörölte a száját, és a két emberre pillantott.Mindketten sápadtak voltak, különösen Darius, aki legalább olyan rosszul nézett ki,mint ahogy Kaz érezte magát.

– Mi... mi történt?

– Mindannyian rosszul lettünk – mondta komoran Tesela. – Megmérgeztek, azthiszem.

– Bevillant ez a gondolat, mielőtt... – Kaz szeme elkerekedett. Tesela, milyen közeljártam a halálhoz?

– Olyan közel, mint Darius. Te nagyobb vagy, de te megetted az egész tállal. Őcsak a felénél tartott.

A papnő ragyogott.– Mishakal vezette a kezem. A medálon keresztül engem meg tudott védeni, de

titeket nem. Nekem kellett a közvetítő csatornájának lennem. Ezt jelentette a medálvillogása. Figyelmeztetett minket a veszélyre.

Kaz feltápászkodott. Még mindig az asztalon állt a leveses edény. Egy mozdulattallesöpörte, a tartalmával együtt.

– Sargas vigye el azt az elfet! Hol van? – Az ablakra nézett. – Besötétedett. Mennyiidő telt el?

– Közeledik az éjfél – mondta Darius. – Sokkal tartozunk ennek a hölgynek, és azistennőjének.

Tesela ámulva rázta a fejét.– Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan lehetséges meggyógyítani valakit.

Legalábbis olyat, aki annyira közel jár a halálhoz, mint ti jártatok. Azt hiszem, hagyakorlom – Mishakal őrizzen meg tőle! –, és elég erősen akarom, a legtöbb esetbenmeg tudnám csinálni ilyen gyorsan! Bárcsak tudtam volna! Mennyi életetmegmenthettem volna!

Kaz érezte, hogy egyre több erő száll a lábába. Bárhogy próbálta is azonban,egyelőre a harci fejszéjét még nem tudta felemelni.

– Hol van Hollóárny Argaen? És ami azt illeti – jutott hirtelen az eszébe –, hol vanDelbin?

– Mishakal bocsásson meg! – ugrott talpra Tesela. – Lehet, hogy ebben apillanatban haldoklik a méregtől!

Átkutatták a könyvtár központi termét, amilyen gyorsan csak tudták. Kiderült, hogysem Delbin, sem Argaen nincs a közvetlen közelben. Kaz elszoruló szívvel döbbentrá, hol kell keresniük őket.

– A pince! – dörmögte.A minotaurusz fejében kétség nem fért hozzá, hogy Delbin át tud jutni a solamniai

lovagok oly nagyra tartott őrizetén. Hogy Hollóárny miért akarta megmérgezni őket,az más kérdés volt.

– Mit tehetünk? – kérdezte a továbbra is sápatag Darius.Kaz megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Felemelte a fejszéjét, és érezte, hogy még

mindig nem elég erős, hogy megfelelően használja a fegyvert. Amúgy sem akartzavarodott agyú lovagokkal csatározni. Azonkívül nem kételkedett Hollóárny Argaenképességeiben. Valahogy rávette Delbint, hogy próbáljon meg bejutni a pincébe,talán a két ember és az ő életét használva ösztönző erőnek.

– Nincs választásunk – állapította meg kelletlenül Kaz. – Nem hagyhatom magáraDelbint, de harcolni nem tudok. Kihallgatást kell kérnünk a nagymesternél. Akár

eszénél van, akár nem, szerintem, ha bármiképp is, de figyelmeztetem, fel fogjakelteni az érdeklődését. Ti ketten inkább maradjatok itt, arra az esetre, ha tévednék.

– Gyávának tartanál, minotaurusz? – kérdezte felháborodva Darius. – Magadatpedig bolondnak? Több esélyed van, ha a lovagság egyik tagja kísér testőrként.

– Könnyen lehet, hogy mindkettőtöket gondolkodás nélkül ledöfnek – emlékeztetteőket Tesela. – Argaen azt mondta...

Kaz dühösen horkantott.– Argaen sok mindent mondott, amit most már gyanúsnak találok.

* * * * *

Lelassított a menetoszlop. Bennett nem szándékozott most megállítani a menetet,de eszébe jutott a nagybátyja tanácsa.

„Azért, mert jól haladsz nappal, még nem kell vakon menned az éjszakában, fiam,mondta volna az idősebb lovag. Sokszor megesett, hogy egy őrjárat egyenesenbelesétált a csapdába. Menj lassan... folyamatosan, de lassan.”

– Folyamatosan, de lassan – mormogta.– Hogyan, uram? – kérdezte mellette az erdőkerülő. – Menj előre felderíteni! Légy

óvatos! Lassabban fogunk menni.A férfi rosszallóan nézett rá.– Menni akarsz éjszaka is?– Muszáj. Nem érzed?– Mit?– A... – Hogyan fogalmazzak? – morfondírozott Bennett. – A... jelenlét... megszűnt!

Mostanra már éreznünk kellene, ahogy belemar az agyunkba, és veszélyezteti a józaneszünket....

A lovag hangja elhalt, amikor eszébe jutott, mi mindent tett annak az erőnek, annaka varázslatnak a nyomása alatt. Hangtalanul elkáromkodta magát.

Az erdőkerülő örült, hogy a sötétség elrejtette az arcát. Mindig még nagyobbnyugtalanság fogta el, ha Bennett így beszélt. Mindig fennállt a veszély, hogy azőrület hagyott maga után állandósult nyomokat az útitársain. Sóhajtott.

Bennett kötötte az ebet a karóhoz.– Igenis, továbbmegyünk! Parancsot kaptál, ember!– Igen, uram. – Az erdőkerülő megsarkantyúzta a lovát, és eliramodott.Bennett belemeredt az éjszakába, és próbálta kifürkészni a Vingaard-tornyot.

Tudta, hogy egy verőfényes napon már látni lehetett volna a körvonalait a láthatáron.Az elmúlt hónapok során azonban ritkán jutott ki nekik a verőfényes napokból. Már-már úgy festett, mintha újra háború készülődne.

Kezdett rajta eluralkodni egy rossz előérzet, egy érzés, hogy hamarosan történni fogvalami, és hogy mire odaér, már késő lesz, hogy bármit is tegyen. Nyugtalanító érzés.

Odaintette magához az egyik segédjét. A lovag tisztelgett a vezére előtt.– Uram?– Hogy tartják magukat az emberek, Grissom?

– Solamniai lovagok vagyunk, uram!Valamikor Bennett ennél több választ nem is igényelt volna, hogy észvesztő

vágtában meginduljon az éjszakában a Vingaard-torony felé. Most azonban nem ígyállt a helyzet. Egy másik, öt éve halott lovag másra tanította.

– És valójában hogy tartják magukat, Grissom?A széles képű lovag megvonta a vállát.– Jól jönne nekik a pihenés, de egyikük sincs kimerülve. Még három napot

lovagolhatnánk, mire az elsők elkezdenének kidőlni. Azt hiszem, inkább a lovakkallenne gond előbb.

Bennett ajkán mosoly villant át.– Ha egész éjjel megyünk, hajnal előtt Vingaardba érhetünk. Éreztél bármit is,

Grissom?– Semmit, uram. – Reménykedőn csengett a segédtiszt hangja. – Jelentheti ez azt,

hogy megszűnt a veszedelem? Hogy az ott maradt társaink megtörték a varázst?– Nem valószínű, ha visszaemlékszel, milyen elmével lovagoltunk ki... minek is?

Hogy lecsapjunk a nem létező ellenségeinkre délen, vagy valami ilyesmi.– Nem... emlékszem.Bennett bólintott.– Nekem is erőltetnem kell az agyamat, hogy visszaemlékezzek. Sok mindenért kell

felelnünk, varázslat ide vagy oda.– Akkor mire gondolsz, mi történik Vingaardban, uram?A kesztyűs kezek megszorították a gyeplőt.– Nem tudom biztosan megmondani Sir Grissom, csak annyit sejtek, hogy a végső

kihívás igazán próbára fogja tenni az erőnket, lélekben és testben egyaránt. –Elmormolt egy rövid fohászt Paladine-hoz, aztán folytatta. – Ideje továbbmennünk.Üzenj hátra a menetnek! Lassan, de biztosan előre, Sir Grissom!

– Uram. – A másik a lovag megfordította a lovát, és távozott.Bennett tovább bámult arra, amerre tudta, hogy a Vingaard-toronynak lennie kell,

és megpróbált nem sokat gondolni, rá, hogy mit fog tenni, ha egyszer odaérnek.Azon tűnődött, vajon tényleg túl későn fognak-e érkezni, ahogy attól fél.

14. FEJEZET

– Gondoltál arra – suttogta Darius –, hogy esetleg ez a te terved is ugyanannak amegigézett őrületnek a terméke, ami Vingaardot és a környező vidéket sújtja?

Kaz alig láthatóan bólintott.– Nagyon is. Viszont mindenki, akivel csak kapcsolatba kerültünk, ugyanabban a

rendellenességben szenved, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag normálisancselekszünk, nem igaz?

Az üres erőd hallgatása a maga módján legalább olyan hátborzongatónak tűnt, mintaz első este, amikor ott ólálkodott körülöttük az a szárnyas dolog, és megtámadtaőket a tébolyult lovag. Szinte mintha visszatartotta volna a lélegzetét az idő, minthavárakozott volna. A minotaurusz hátán kezdett felállni a szőr.

– Oda nézzetek! – suttogta Tesela.Kaz pislogva meredt Dariusszal és Teselával együtt az előttük kibontakozó jelentre.A tömegesen gyülekező alakok nem hasonlítottak a fantomlovagokra, bár a

távolság és a fáklyák ingatag fénye miatt nem lehetett igazán megállapítani. Kaz úgynégytucatnyira becsülte a számukat. Felmerült benne a gondolat, hogy esetleg ezek isfantomok, de szinte azonnal el is vetette a gondolatot. Ezek hús-vér solamniailovagok voltak, és úgy néztek ki, mint akik bármi áron készek megvédeni anagymester erődjét.

– Még nem vettek minket észre – suttogta sietve Darius. – Ti ketten ittmaradhatnátok az árnyékban. Én közülük való vagyok.

Kaz válasz helyett kihúzta magát, és kilépett az árnyékból. Egyetlen lovag semfordította oda még a fejét sem. Ott maradtak, ahol voltak, elszántan őrködve... de miellen?

Darius Teselával együtt gyorsan odalépett a minotaurusz mögé. Az egyik lovaglassan feléjük fordította sisakos fejét. Aztán még egy. Aztán még egy. Mint valamibizarr bábjátékban, tíz vagy tizenkét alak odafordította a fejét, és a hármasra meredt.Bámulták őket – mást nem tettek.

– Nem tetszik ez nekem – mormolta Darius.– Tényleg?Kaz elsuttogott javaslatára mind a hárman elindultak az egyik lovag felé, akinek a

páncélja elárulta, hogy valamiféle tisztségben van a Korona Rendjében. Darius úgytett, mintha a minotaurusz foglyul ejtője volna, és megálljt parancsolt Kaznak.Rettenetes szorongással megacélozta magát, és odalépett a lovagtársához, hogybeszéljen vele.

– Darius lovag, legutóbbi szolgálatban Westia tartomány erődjében.A másik lovagnak teljesen eltakarta az arcát a sisakja, úgyhogy nem lehetett

megállapítani, hogy egyáltalán észrevette-e Dariust.– Velem van a Kaz nevű minotaurusz, akit magának a nagymesternek a parancsára

hoztam el.Gyászos vonítás rengette meg a toronyban a levegőt. Újabb vonítások válaszoltak

rá, a fellegvár minden oldaláról.– Jönnek! – kiáltotta hirtelen a lovag, akihez eddig Darius beszélt. Olyan

határozottsággal mozdultak körülöttük az alakok, hogy a három bajtársnak tátvamaradt a szája. Előreszegeződtek a dárdák. Néhány lovag letette a fáklyáját, és íj utánnyúlt. A befeszített nyílvesszőkre nedves ruhadarabok voltak rákötve. Kaz rájött,hogy tüzes nyilakat készítenek elő.

Körülöttük a sötétből mindenünnen lábdobogás hallatszott, rengeteg nagyteremtmény hangos lihegése, és időnként újra felhangzott a gyászos vonítás.

Kaz a lovagokra pillantott.

– Észre sem vesznek minket...A vonítást morgás váltotta fel.– Érdekes időzítés – jegyezte meg csípősen Kaz.– Hogy érted?– Azok után, hogy milyen csendesen telt a nap, meg hogy Argaen elárult minket,

azt kell gondoljam, hogy túlságosan is jól lett időzítve ez a támadás.– Figyelem-elterelés! – fakadt ki Darius.– Itt vannak! – kiáltotta valaki.Fehér alakok rohantak elő a sötétből, hosszúkás, inas testek, amelyeket Kaz nagyon

is jól ismert. Vészjósló, világtalan, vörösen izzó szemek, éles kontrasztban aszőrtelen állatok halott húsával.

– Rémfarkasok!A többiek ránéztek. Hallottak már tőle a rémfarkasokról, de a valóságban még nem

találkoztak a fajtájukkal. A visszataszító rémfarkasok rávetették magukat a vitézlovagok vékony sorára. Darius ezt nem tűrhette tétlenül.

– Kaz, nem hagyhatjuk magukra a testvéreimet! Őrültek vagy sem, az életükértküzdenek!

– A mi küldetésünk ugyanolyan fontos! Akármiben sántikál is Argaen, meg akaromakadályozni, hogy a végén romokba döntse körülöttünk a Vingaard-tornyot!

Egy tüzes nyíl eltalálta ugrás közben az egyik rémfarkast. A teremtmény oldalrazuhant, de aztán újra felállt. Amikor észrevette, hogy ég, meghemperedett a földön.A nyílvessző elpattant, és a feje még mélyebbre fúródott a húsába, de a rémfarkas mitsem törődött vele. Nem élt, hanem egyszerűen az élet kicsúfolása volt.

Kaz ingerülten elkapta Darius gallérját.– Ide figyelj, ember! – horkantotta bőszen. – Annak idején a rémfarkasokat Dracos,

a mágus irányította! Dracos ma minden bizonnyal halott, valaki, vagy valamiazonban mégis az irányítása alatt tartja ezeket a szörnyeket! Szerintem a megoldáskulcsa a pincében rejlik! Valakinek le kell mennie, és körül kell néznie!

Egy újabb rémfarkas nyársalódott fel egy hosszú dárda hegyére. A védőknekvalahogy sikerült holtponton tartania a harcot.

Miközben Kaz elengedte Dariust, világossá vált előtte, hogy is áll a helyzet.– Nincs mitől tartanod, Darius – mondta sietve. – Olyanok, mint a lovag, akivel

harcoltunk, csak káprázatok!Látták, hogy egy újabb rémfarkas szegeződik a földhöz, majd eltűnik. A lovag,

amelyik ledöfte, nem zökkent ki a nyugalmából, higgadtan várta a következőt.– Gyerünk! – kiáltotta Kaz. – Nem hiszem, hogy túl sok időnk lenne!Félig-meddig számítottak ugyan rá, de azért így is döbbenten tapasztalták, hogy az

épület üres. A lépteik hangosan visszhangzottak a folyosókon. Kaz ment elöl, merthármuk közül eddig egyedül ő járt a nagymester fellegvárában.

A minotaurusz csak remélte, hogy Oswalnak nem áll szándékában felszúrni őt egydárda hegyére. Kétségkívül megmérgezné a viszontlátás örömét, ráadásul esélyüksem maradna, hogy még időben elkapják Argaent. Kaz azon tűnődött, mit tervelhetett

ki az elf. Vajon mit akart kezdeni a titokzatos varázstárggyal vagy hatalommal, ami apincében rejtőzött?

Befordultak egy folyosóra, és egy gazdagon díszített, kétszárnyú ajtó állta azútjukat. Kaz megpróbálta kinyitni az ajtót, és amikor zárva találta őket,összekulcsolta a két kezét, a magasba emelte, és nagyot ütött vele a két ajtószárnytalálkozására.

Az ajtó hangos csattanással kitárult. Szanaszét repkedtek a forgácsok.A bejáraton túl, az emelvényen álló trónszékben ült a solamniai lovagok

nagymesterének még mindig fenséges alakja, vagy egy tucat szigorú lovagőrizetében. Kaz még ilyen távolról is látta, hogy milyen szenvedésnek van LordOswal kitéve. Ennek ellenére továbbra is fenséges erőt sugárzott.

A sólyomszerű vonásait, amelyek annyira hasonlítottak az unokaöccsére,megkoptatta ugyan a kor, de azonnal szembetűntek, amikor felemelte a fejét, hogymegnézze, ki merészelt betörni a legbelsőbb szentélyébe. A szempár szintefelnyársalta a három érkezőt.

– Úgy! – tört ki hirtelen Oswal. Felállt, és elítélően rájuk szegezte az ujját. – Azthiszitek, megcsavarhatjátok az elmémet ezekkel az újabb álarcokkal, ti káprázatok?!Érzem a gyengeségeteket! A lovagság győzedelmeskedni fog!

Az emelvény lépcsőin álló lovagok furcsa, álomszerű mozdulatokkal megindultak abetolakodók felé. A nagymesternek a könnye is kicsordult örömében.

– Látnak titeket! Akkor hát, túléltem a tébolyító varázsigéteket!– Hogy lehet, hogy még mindig tudnak egyre rosszabbra fordulni a dolgok? –

morogta dühösen Kaz. Kilépett Darius és Tesela elé, és mindkét kezét magasraemelte, az őrök felé fordított tenyérrel, hogy lássák, nincs nála fegyver.

– Lord Oswal!A trón előtt álló alak megdermedt.– Ügyes csel, de nem eléggé!– Hogy érti? – suttogta Darius.– Csend! – sziszegte Kaz. – Lord Oswal – kiáltotta oda a nagymesternek –, ismersz

engem! Kaz vagyok, a minotaurusz, Huma és a lovagság barátja!– Kaz? – Az idős lovag arcára különös kifejezés ült ki. – Kaz meghalt! Én

rendeltem el az elfogatását és kivégzését nem létező vádak alapján, mielőtt mégrájöttem volna, hogy tébolyító varázslat borítja a tornyot, és hogy az embereim nagyrészével együtt, engem is megfertőzött. Mindannyiukat kivégeztettem: SólyomszemArakot, Lord Guy Avondale-t, Taggint... Sokan a szemem előtt haltak meg.

Az őrök már csaknem odaértek hozzájuk. Darius odalépett Kaz mellé, és felemeltea kardját, hogy megvédje a minotauruszt.

– Uram, én Darius vagyok, a Korona Rendjéből, az egyik déli erődből. LordSólyomszem illetve az úgynevezett Avondale hollétéről nem tudok semmit, aztviszont tudom, hogy Tagginról, Ergoth egyik legdélebbi erődjének a vezérérőlmostanában kaptunk hírt. Él és jól van.

– Taggin? El? – Amikor a nagymester egy pillanatra megingott, az őrök iselbizonytalanodtak. Olybá tűnt, mintha az akaratának a kiterjesztései lettek volna.

Kaz jobban megnézte őket. Az akaratának a kiterjesztése?– Lord Oswal – kezdte Kaz, még mindig a többi lovagon tartva a szemét –,

amikor... amikor eltemettük Humát, azt mondtad, a világnak hősökre van szüksége,és ezért is építettél neki olyan díszes sírt.

A nagymester mintha egy kissé összezuhant volna.– Emlékszem.– Én úgy gondoltam, hogy illőbb volna úgy kinyilvánítani a tiszteletünket, ahogy ő

szerette volna, egyszerű temetéssel, és olyan fejfával amelyen csak a neve áll.– A lovagoknak példaképre volt szükségük, nekik is szükségük volt egy hősre. – A

lovagok mintha megdermedtek volna lépés közben, amikor a nagymester azokról azidőkről beszélt.

– A végén már Paladine papja lett, tudod. Megérdemelte ezt a jutalmat. Jobbankijárt neki, mint nekem valaha.

– Ő tényleg az eskünek és a szabályzatnak élt, nagymester.– Kaz. – A nagymester tett feléjük egy lépést.A hűséges testőrök egyszerre szertefoszlottak. Ahogy Kaz gyanította, csak

fantomok voltak. Átfutott a fején, hogy a rémfarkasokkal csatázó lovagok vajon nemszintén azok lehettek-e. Fantomok ellen harcoló fantomok.

Kaz lehajtotta a fejét a nagymester közeledtére. Két társa már korábban megtetteezt.

– Lord Oswal, uram.A lovagok vezére lejött a lépcsőkön, és odasétált a minotauruszhoz. Megveregette

Kaz vállát.– Tényleg te vagy az. Biztos vagyok benne! Újabb hazugságok! Minden hazugság

volt, amit csak mondott!Kaz felhúzta a fél szemöldökét.– Hollóárny Argaen?Az idősebb lovag arcán zavart tekintet futott át.– Az elf? Még mindig itt van? Kitiltottam a könyvtárból, nem sokkal az után, hogy

idejött. Nem, Kaz barátom, attól tartok, hogy akiről én beszélek, nem más, mintmagának, Takhisisnek a halandó hitvese, az a pikkelyes arcú renegát mágus, GalanDracos!

– Dracos! – Kaz a fejét csóválta az odakint látott rémfarkasokra gondolva.– Igen Dracos! Kik a társaid, Kaz, a minotaurusz?– Tesela vagyok – mondta a gyógyító.– Bátor barát – tette hozzá Kaz.– Uram. – Darius fél térdre ereszkedett. – Darius vagyok egy westiai erődből.– Abból a tartományból, amelyet Kharolis magának követel, de a védelmét a

lovagságra hagyja? Hittestvérek vagyunk? Úgy tudtam, hogy a legtöbb déli erődbőlküldöttekre kell számítanom.

– Ők... uram, sajnálom, de meghaltak. Egy sárkány tette, úgy hiszem.– Egy sárkány? – Oswal végignézett a három vendégen. – Biztosan a renegát egy

újabb hazugsága! Annyi ereje, hogy a szolgálatába állítson egy sárkányt nem lehet,

arról nem is beszélve, hogy előrángasson egyet, Paladine tudja, honnan! Az összessárkány eltávozott!

– Egyikünk sem látta a sárkányt rendes fénynél, nagymester – felelte sietve Kaz. –Lehet, hogy valami másról van szó, talán a ritka griffek egyike. Akárhogy legyen is,attól tartok, más ügyben is rászedtek.

Elhallgatott, amikor meglátta a Lord Oswal arcán átsuhanó ingerült tekintetet.Igyekezett jobban megválogatni a szavait.

– Hollóárny Argaen nem hagyta el a Vingaard-tornyot. Sőt, gyakorlatilagmajdhogynem ő az egyetlen rajtad és a néhány leghűségesebb embereden kívül, akimég Vingaardban maradt.

– Egész eddig azt hittem, sikerül megőriznem az elmém tisztaságát – mormoltaOswal. – Erre kiderül, hogy tévhitben éltem. Van még valami?

– Miért akartad elküldeni Hollóárnyat?– Túl élénken érdeklődött Galan Dracos munkái iránt. Úgy láttam, hogy keskeny

pallón jár a vörös és a fekete köpeny között.A nagymester szemében kezdett megcsillanni a megértés.– Ha viszont Hollóárny egész idő alatt itt volt... Paladine! Nem csoda, hogy

mindenképpen a pince titkaira volt kíváncsi! Az elf nem elég képzett mágus, hogykikutassa őket, Dracosnak azonban nem fájna miatta a feje!

Kaz megkönnyebbülten felsóhajtott.– Most már átlátod a helyzetet. Nagyon jó, mert attól félünk, hogy ez a támadás is

illúzió, akár a többi, és Hollóárny forralta ki, hogy elterelje a figyelmet. Lehet, hogymost már lent is van a pincében, és végül csak átjut az őrökön.

– Lehetetlen! Argaen a mágikus védelmet még talán kijátszhatja, bár nem hiszem,de a csapdák és álzárak rendszerén soha nem jut át. – Az idősebb lovag megpaskoltaa halántékát. – Azokat a titkokat csak én tudom, és itt nem szenvedtem csorbát!

A minotaurusz elhúzta a száját.– Lord Oswal. Sajnos jött velem egy surranó is. Ő is a bajtársam, ha el tudod hinni.– Egy surranó? – kérdezett vissza Oswal, fürkész tekintettel. – Egy surranó? – A

nagymester a fejét csóválta. – Egy surranó!– Delbinnek hívják, és az alapján, hogy Argaen miként tudja befolyásolni mások

tudatát, azt hiszem, rávette, hogy segítsen neki betörni a pincébe.– A triumvirátusra!– Hogyan jutunk le a pincébe, uram? – kérdezte gyorsan Darius, mert Oswal csak

bámult a semmibe elképedve, nyilván elképzelte, ahogy az elf ölszámra viszi amágikus kincseket, mégpedig gonosz kincseket.

– Tessék...? Igen, hogyne. Erre!Felvezette őket az emelvényen a trónhoz. Megérintett valamit az egyik karfán, mire

a szék az alatta lévő padlózattal együtt oldalra csúszott. Egy lépcső vezetett le a földalá.

– Hozz egy fáklyát, Darius!– Azonnal, nagymester!– Ezzel tudnék világítani – emelte fel a medálját Tesela.

Oswal a fejét rázta.– Azt egyelőre nem kockáztatnám meg. Argaen megérezheti a jelenlétünket, ha

olyan adományokat használunk, amelyeket az istenek bíztak ránk. Meg akarom lepniaz elfet, mielőtt még észrevenné, hogy jövünk.

Amikor Darius visszatért a fáklyával, Kaz körülnézett valami fegyver után. Mostmár bánta, hogy nem hozta el a fejszéjét. Ha most itt lenne a kezében...

– Azt hittem, ezt otthagytad – szólt kissé meglepve Tesela.Kaz lebámult a kezére. Az arca visszatükröződött a Becsület Arca tükörfényes

felületéről. Majdnem eldobta, azt gondolván, hogy ez is csak káprázat, de nagyon isvalóságosnak érezte a fogását. Valahogy ott termett a kezében, épp amikor szükségevolt rá. Vajon Paladine tette ezt a kisebb csodát, vagy Kristályszarv Sardal valóbanmágikus fegyvert adott neki?

– Jössz, minotaurusz? – kiáltott vissza Lord Oswal a lépcsőről.Kaz egyszer kipróbálta a fejsze fogását, és mikor érezte a fegyver szilárd súlyát,

megvonta a vállát. Úgy döntött, hogy pillanatnyilag az a lényeg, hogy nála van afejsze.

– Jövök.Leereszkedtek a föld alatti hűvösbe.– Lord Oswal – suttogta Darius. – Több bejárata is létezik a pincéknek?– Igen. Van egy abban a teremben is, ahol a Rózsa Rendjének a feje, jelenleg az

unokaöcsém, Bennett tölti be a pozíciót, intézi a beszédeit.– Hol van most Bennett? – kérdezte keserűen Kaz. Még mindig nem igazán tudta,

hogy mit gondoljon Huma valamikori riválisáról.A nagymester megállt, próbálta összeszedni a gondolatait.– Úgy rémlik... úgy rémlik, harcba küldtem... Paladine ellen! De vajon mi mindent

tettem még ebben az elmúlt néhány évben, amire nem emlékszem? Mit tettem azédes Solamniával?

A minotaurusz az idős lovag vállára tette a kezét.– Az elf felelős érte. Az elf, és valami, amit Dracos itt hagyott maga után. Sok sebet

be kell gyógyítanod, nagymester, de egyik sem igazán a te hibád.– Ezt mondod, azok után, hogy majdnem megölettelek?– Kinek a műve volt?Lord Oswal kábán rázta a fejét.– Mintha rémlene, hogy megkérdeztem, vagy engem kérdeztek, tudtok-e valamit

Galan Dracosról. Hollóárny megkért, hogy írjam össze, kik voltak ott!Kaz horkantott.– Lehet, hogy az elf el akart tüntetni mindenkit, aki tudott valamit a renegát

varázslásairól. Majd megkérdezhetjük, ha alkalmunk nyílik rá.Most csendben mentek tovább, nem igazán attól való félelmükben, hogy valaki

meghallja őket, hanem mert mindenkinek azon járt a feje, hogy vajon mi vár rájuk. Ahosszú, kacskaringós lépcsőkön lefelé haladva mindegyikük a saját képzeletévelküzdött.

Valami zaj ütötte meg a fülüket odalentről. Lord Oswal jelzett, hogy álljanak meg.Egy hang szűrődött föl, amely talán az elfé lehetett. Azt nem értették, hogy mitmond, csak azt, hogy feszült és izgatott.

A nagymester Dariushoz fordult, jelezte, hogy adják oda a fáklyát Teselának, akimaradjon a menet végén. A papnő akart valamit mondani, mint akit kissé bosszant,hogy „biztonságos” helyre küldték, de aztán mégsem tette. Végtére is Oswalfelségterületén jártak.

Kínos lassúsággal haladtak tovább lefelé. Másodszorra is megálltak, amikor újabb,vékony hangot hallottak meg. Kaz nem tudta visszatartani a mosolyát, hiszen surranóbarátjától jött a hang. Delbin nemcsak, hogy élt, hanem a szokásos formáját is hozta,nyilván az őrületbe kergetve Argaent.

– Hogyan jutottál be először? Mennyi ideig tartott, mire megtanultad? A lovagokbiztos nagyon nem akarják, hogy bárki bejöjjön ide, mert ilyen bonyolult zárakatmég soha nem láttam! A nagybátyám imádta volna ezt a helyet! Tudod, ő a legjobb,bár sok mindenre megtanított, és lefogadom, hogy mostanra már bejutott volna, bárezzel a nyavalyás, csavaros zárral meggyűlt volna a baja neki is...

– Hallgass, surranó! – sziszegte Hollóárny Argaen. – Koncentrálnom kell, különbenmég elrontok valamit. Akkor pedig lehet, hogy mindketten itt hagyjuk a fogunkat!Mihez kezd majd nélküled a minotaurusz barátod?

– Bárcsak itt volna Kaz! Ő mindig olyan mókás. Tudod, kezdek megéhezni. Nincsmég abból a kenyérből? Szeretem a kenyeret, különösen, ha jó sok méz van rajta...

– Hogyan tudsz odafigyelni a zárra, miközben folyamatosan hablattyolsz? – Az elfnyilvánvalóan kezdte elveszíteni a türelmét, miközben nagy szüksége volt asurranóra. Kaz más körülmények között egészen szórakoztatónak találta volna abeszélgetést.

– Azt hiszem, sikerült!– Végre! Kezd elviselhetetlen lenni a nyomás!Lord Oswal megmerevedett. Benyúlt a mellvértje mögé, és előhúzott egy láncot,

amelynek a végén ismerős medál függött.Az idős lovag hátrafordult Teselához, és a medáljára mutatott. A nő bólintott, és a

szabad kezével erősen megmarkolta a függőt.Lelopakodtak a maradék lépcsőfokokon, Oswal és Kaz az élen. Odalentről

csillámló fény szűrődött ki. A lépcsők itt egy nyílásba torkolltak, amely csak a földalatti barlangok termébe nyílhatott. Kaz lehajolt és bekukucskált, a fejszétkészenlétben tartva.

A barlangok terme első ránézésre meglepően nagynak tűnt. A mennyezet majdnemháromszor olyan magas volt, mint a minotaurusz, és a padlón egy csapat lovag elfértvolna lóháton. Egy másik lépcső állt azzal szemben, amelyen ők érkeztek. A falakonlévő jelek és a földön heverő, valamint a falakból kiálló különböző varázstárgyakalapján Kaznak az a határozott benyomása támadt, hogy a solamniai lovagok ennélelvetemültebb védelmi intézkedéseket eddig nem nagyon használhattak. Ezek csak afizikai csapdák voltak. Hollóárny Argaen a jelek szerint ügyesen elbánt az összesmágikus csapdával – legalábbis egyelőre.

A helyiség közepén a csillámló kristály alatt, amely a fényt adta, maga az elf állt,Hollóárny Argaen. A lehető legfeketébb köpenyt viselte, többé nem hagyva kétségeta hűbérura kiléte felől. Az elf tartott valamit a kezében, amelyet úgy emelt fel,mintha meg akarná ragadni a világító kristályt, és egyenesen előrebámult, minthamagának a sárkánykirálynőnek kellett volna előtörnie a barlangból. Ami nincskizárva, gondolta borúlátón Kaz. Argaen haját kifelé fújta a szél.

Maguk a barlangajtók csaknem a mennyezetig értek. Három volt belőlük,mindegyiken egy-egy méretes dombormű, a lovagság három szimbólumánakvalamelyikével. Argaen figyelmét az kötötte le, amelyik egyetlen hatalmas rózsátábrázolt. Delbin a kilincs mellett babrált valamivel. Lábujjhegyen is alig érte el.

A nagymester megérintette Kazt. Egymásra néztek. Lord Oswal sötétenelmosolyodott.

– Szorít az idő – suttogta. – Támadj, amikor én is!Az idős lovag megszorította a Paladine-ba vetett hitének a szimbólumát, és

suttogott valamit.Hollóárny Argaen azonnal megérezte. Felvillant a szeme, és odafordult a négy

rejtőzködő felé.– Nem! Nem! – sikoltotta.Kaz már meg is tette a köztük lévő távolság felét, Darius pedig követte. A

minotaurusz üvöltött, mint egy fenevad, és magasan feje fölé emelte a hatalmasfejszét. Egy csapással a földre terítheti az ellenfelét...

Mintha egy kőfalra sújtott volna le, csakhogy nem ért hozzá semmihez.Ugyanakkor hátrarepült, közben átesett a tehetetlen Dariuson, és jókora puffanássalnekicsapódott a falnak, a lépcső mellett. Úgy ért földet, mint egy zsák krumpli. Nemveszítette el az eszméletét, de képtelen volt bármit is tenni.

Delbint különös módon egyáltalán nem zavarta a körülötte kibontakozottfelfordulás.

– Megvan! – kiáltott fel. – Ezt fel kellene jegyeznem, tudod, mert ez a legjobbkaland, amiben valaha is...

– Hallgass, te idióta!– Hollóárny Argaen! – lépett be a terembe a nagymester, a mellén fényesen

ragyogó Paladine-szimbólummal. – Nem jártak sikerrel a fondorlataid! Most nézzszembe velem, és lássuk, hogy az erőd megvéd-e az ítélettől!

Mögötte Tesela kuporgott, a saját medálját szorongatva.Az elf arcára még elszántabb kifejezés ült. Bedugta az egyik zsebébe a tárgyat, amit

eddig a kezében tartott, miközben a másik kezével kivett valamit egy másik zsebből.Elképesztő gyorsasággal odaszórt egy maroknyi apró gömböt az idős lovagra.

Ahogy Hollóárny elbánt Kazzal, a nagymester ugyanúgy védte ki a gömböket. Azapró lövedékek lepattantak a láthatatlan pajzsról, és szétgurultak a teremben.

– Ennyit tudsz tenni? Nem vagy te mágus, elf! Sejtettem, már amikor előszörmegjelentél, hogy nem vagy más, mint egy mágiatolvaj, vajmi kevés sajáthatalommal...

Az apró gömbök elkezdtek szétrobbanni, hanghullámokkal és vakító villanásokkaltöltve meg a helyiséget. Lord Oswalt váratlanul érte az elf cselfogása.Hátratántorodott, elvakították a robbanások, és a hosszú kínszenvedésbenmeggyengült érzékei teljesen összekavarodtak.

Kaz könnybe lábadt szemmel látta, hogy Argaen odarohan a barlang ajtajához, aholDelbin állt. Az elf félrelökte az elbizonytalanodott surranót. Kaz kínkeservesenfelállt, és botladozva elindult.

Hollóárny Argaen megrántotta a hatalmas ajtót. Karcsú alkata ellenére, láthatóantekintélyes erőnek örvendett. Az ajtó elkezdett kitárulni, és a terem megvilágításahirtelen túlvilági, zöld derengéssé változott, amitől a minotaurusznak a hideg kezdettel futkosni a hátán. Nem adott melegséget a fény, hanem inkább valamilyen gonoszjelenlétet sugallt, ami valahogy ismerősnek tűnt.

– Áááá! – Argaentől jött a sikoly, és nem győzedelmes hangon.A smaragdzöld ragyogás fizikai erővel sugárzott, és a társaság tagjait mintha

ökölcsapás érte volna. A nagymester hátrazuhant. A teste túl gyengének, az elméjetúl kimerültnek bizonyult. Senki sem tehetett volna többet.

Kaz fél térdre rogyott. Két kéz felsegítette, és Tesela, Mishakal erejétől ragyogóarccal, bátorítón rámosolygott. Neki is nagy megerőltetést kellett elviselnie.

– Én nem vagyok harcos, Kaz! Mishakal vigyázzon rád, és adjon neked erőt! Csakennyi segítséget nyújthatok!

Más hang nem hallatszott ugyan, mégis nehéz volt kivenni a szavait, olyan volt,mintha távolról szólna.

A minotaurusz bólintott. Felmerült benne, hogy megfordul, és visszaszerzi afejszéjét, de ekkor észrevette, ahogy az előbb is, hogy már ott van a kezében. Zordmosoly futott át állatias vonásain. Ezt a fajta mágiát meg tudta volna kedvelni.

– Segíts Dariusnak és a többieknek! – kiáltotta, azzal dacosan megindult a barlangbejárata felé.

Mielőtt még elérte volna az ajtót, már sejtette, hogy mivel áll szemben. Ugyanaz arettenetes erő, amelyet már a távolból érzett, amikor az életben maradtsárkánylovasok lecsaptak az őrült mágus fellegvárára...

Odalépett a barlang nyitott ajtajába, és beigazolódtak a félelmei. Huma, agyermekkori barátja, a legyilkolt varázsló, Magius varázspálcájával megtámadtaGalan Dracost. Dracos hatalma szétzúzódott, Huma legalábbis így mondta, és ennekaz odabent ragyogó dolognak most sok ezer üvegszilánknak kellene lennie. Ez agonosz akármi nyilván mégis újra felépítette magát, jóllehet, a repedésekből éslyukakból ítélve, nem tökéletesen, és most ott ült szilárdan a mágus fellegváránakromjai alól összegyűjtött, törött varázstárgyak halmának a tetején.

Galan Dracos óriási smaragdgömbje, ugyanaz a gömb, amely kis híján győzelemrejuttatta a renegát mágust, gonoszul villogott a minotauruszra, akár egy kincsei tetejéntrónoló sárkány.

15. FEJEZET

Szilánkok. Ennyi maradt a smaragdgömbből, Huma szerint. A gömb szolgáltatta acsatornát az erő felé, amely után Galan Dracos sóvárgott, az erő felé, amelyet még azAbysson túlról is előkapart volna, az erő felé, amely teljessé tette volna az úrnőjesötét dicsőségét Krynn halandó világában. A gömb nélkül a királynő hatalmárahanyatlás várt volna, ahogy minden istenre, aki a létezésnek erre a síkjára lép. Dracosazonban talált egy megoldást, hogy a korlátokat nem ismerő kísérleti módszereivelkijátssza ezt az alaptörvényt. Azt is tervezte, hogy majd Takhisist is átveri, és azerejével a sajátját növeli. A végső elkeseredés pillanatában azonban Huma, mint egyjól célzott lándzsát, a smaragdgömbbe hajította Magius pálcáját. Még a legélesebbacélpenge sem tudta volna ugyan megkarcolni sem a varázstárgy felszínét, a mágikuspálca azonban gyakorlatilag akadálytalanul hatolt át rajta, és a smaragdgömbbelegyütt a megalkotója álmait is szilánkokra zúzta.

A gömb az idők során valamiként újra összeállt. Tökéletlen lett azonban, és Kazmég távolról, a gonosz ragyogástól félvakon is látta rajta a sok repedést és csorbát. Agömbnek nem minden darabja állt össze eggyé; a szilánkok egy része nyilván mélyrekerült, vagy messzire szóródott a fellegvár romjaitól. A lovagok így is elképesztőmennyiséget szedtek össze a környéken.

Hollóárny Argaen félig a csillámló gömbre borult, jobb oldalából szivárgott a vér.Egyre inkább úgy tetszett, hogy az igazi Hollóárny Argaen egy őrült mágiatolvajvolt. A sötételf elmosolyodott, amikor felpillantva meglátta a minotauruszt, minthacsak most venné észre.

– Nem is képzeltem, hogy ilyen... csodálatos – suttogta. A ragyogás határozottankísérteties külsőt kölcsönzött neki.

– Ilyen az, ha nem kötnek gúzsba a konklávé vaskalapos szabályai! Ez az igazimágia!

– Ez a halál, elf. Alighanem a tiéd.Kaz fogást keresett a fejsze nyelén.Argaen felegyenesedett, minden mozdulata kínokról árulkodott. A bal válla alatti

jókora sebből még mindig csöpögött a vér. Ha egy kicsit jobbra lett volna a sérülés,az elf már holtan hevert volna.

– A lovagság igen... alapos. Nem számítottam rá... hogy magán a barlangon belül isújabb biztonsági intézkedéseket tettek. Majdnem... majdnem sikerült teljesítenie afeladatát.

– Még sikerülhet. Úgy nézem, véged, elf.Az elf mosolya még szélesebb lett.– Már csak egy apróság. Több erőhöz lett hozzáférésem, mint bármelyik másik élő

mágusnak. Nemcsak, hogy meg tudom gyógyítani magam, de idővel, majdhogynemistenné válhatok!

Kaz csúfondárosan felnevetett.– Galan Dracos ugyanezt gondolta.

– Ő a háború kellős közepében volt.– Neked pedig csak én vagyok. Azt hiszem, azért én is elég leszek.Tett egy lépést az elf és a zsákmánya felé.– Úgy gondolod?Most nem olyan érzés volt, mintha egy kőfalnak ütközött volna. Inkább, mintha

puha sajtban járt volna. Azért csak küzdötte magát előre, érezve, hogy minden lépésegyre nagyobb erőfeszítés.

Lassan csökkent köztük a távolság, amikor Kaz észrevette, hogy az elf benyúl aköpenyébe, és előhúz egy kis figurát. Felismerte, hogy ugyanaz a szobrocska,amelyet Delbin egyszer már „véletlenül” magához vett. Amikor erre rájött, hirtelenmegszűnt a varázslat, amely eddig megkötötte. Nem sokáig élvezhette azonban ezt azelőnyt, mert már futás közben látta, hogy Hollóárny kinyújtott kezében megnő aszobrocska, és elrepül. A figura a lába előtt ért földet, ügyesen elállva az útját, ésközben egyre növekedett.

Az éjjeli repülő! Darius nem sokat tévedett, amikor azt hitte, hogy egy sárkánytámadta meg, mert a lény, ami elől most Kaz sietve hátrált, sárkányszárnyakkal, -testtel és -állkapoccsal rendelkezett ugyan, de mégsem a legendás lények egypéldánya volt. Nem is élt, legalábbis a szokványos értelemben nem.

Kősárkány volt, minden részletében tökéletes – egy szobor, egy figura, amelyetvalamilyen varázslat hozott mozgásba. Még mindig növekedett. A feje már csaknemhozzáért a barlang mennyezetéhez. Kaz rémült ámulattal nézte, ahogy a ránézésremozgásképtelen szárnyak finoman verdesni kezdenek. Azon gondolkodott, hogy ezaz igazi sárkányoknál jóval nehezebb dolog hogyan tud repülni.

A kőmonstrum némán, ám félreérthetetlenül kihívóan tátotta el óriási pofáját. Akreatúrának ugyan hatalmas, élesre csiszolt fogak és agyarak, valamint a minotauruszkarjánál hosszabb nyelv adatott, de teremtője torkot már képtelen volt alkotni neki:szájpadlása tömör kőben végződött. Hangot nem tudott kiadni.

A teremtmény még mindig nőtt, és Kaz már azon tűnődött, hogy vajon addignövekszik-e, amíg be nem tölti az óriási pince egész terét.

A sárkány ekkor megveszekedett dühvel lesújtotta legközelebbi falra: farokcsapásanyomán repedések futottak végig a kövezeten.

– Hagyd abba! – nézett fel dühösen az elf a lényre. – Ránk fogod omlasztani azegészet!

Az élettelen teremtmény válaszképp lenézett a gazdájára, és hangtalanulfelszisszent. Elkezdett megfordulni, mintha kijáratot keresne a barlang fogságából.Egyik szárnyával megcsapta a már meggyengített falat, mire tovább terjedt arepedések hálózata, és törmelékdarabok hulltak le a mennyezetről. A sárkánymegindult előre.

– Állj! – Argaen botladozva eltávolodott egy kicsit a gömbtől, amely erősebbenragyogott, mint valaha. – Parancsolom!

– Úgy nézem, a játékszered nem hallgat rád! – kiáltotta Kaz, de a következőpillanatban már meg is bánta, mert a sárkány hirtelen odafordította a fejét, és

alaposan szemügyre vette fénytelen szemeivel. Kezdett irányt változtatni. A farkamegcsapta a fal alját. Vészjósló robaj hallatszott odafentről.

Hollóárny Argaen fél térdre rogyott, miközben minden mozdulata egyre nagyobb ésnagyobb erőfeszítést igényelt. – Minotaurusz!

Kaz először nem hederített rá, a saját bőrét próbálta menteni. A bal kezébenmeglengette a törpe harci fejszét, és halálos ívben lecsapott, miközben biztosra vette,hogy mindez meg sem fog kottyanni ennek a teremtménynek, amelyről már korábbankiderült, hogy nem hatják meg az efféle fegyverek. Meglepetésére azonban akőszörnyeteg hátrált egy-két lépést. Előrehajolt, kitátotta a pofáját, és baljósan ebbena testtartásban maradt néhány pillanatig. Különösnek tűnt a mozdulat, amíg Kaz ránem jött, hogy az igazi sárkányok ilyen helyzetben szoktak halálos tűzcsóvát lehelni.Az életre keltett sárkány minden jel szerint az utolsó porcikájáig olyan élőnek hittemagát, mint az a hatalmas szörnyeteg, amelynek a mintájára formázták.

– Minotaurusz! Ide hallgass!– Mit akarsz? – Kaz rémülten nézte, ahogy a szörnyeteg megpróbál felemelkedni a

levegőbe. Alighogy elrugaszkodott azonban a földről, a fejét már bele is verte aplafonba, mint egy faltörő kos. Az elf és a minotaurusz nyakába méretestörmelékdarabok záporoztak.

– Az esküre és a szabályzatra! – Bármit akart is mondani Argaen, megintbeléfojtották a szót, ezúttal a nagymester és Darius. Harcra készülve siettek be, deerre nem számítottak. A kőszörnyeteg feléjük fordult, és végigmérte őket.

– Az Abyss vigyen el, te mocskos ördögfajzat! Sok életért kell meglakolnod! –kiáltotta Darius. Megindult a szörny felé, Kaz szerint jellemzően solamniai stílusban,azaz fejjel a falnak, mindössze egy karddal a kezében a nálánál hússzor nagyobbteremtmény ellen. Kaz sosem tudta eldönteni, hogy ezt hősiességnek vagyostobaságnak tekintse-e.

Darius már rá is vetette magát a sárkányra, mielőtt még bárki megakadályozhattavolna. Hangos csatakiáltással lecsapott a hozzá legközelebb eső lábra, amivel annyitért el, hogy a kardja visszapattant, és kirepült a kezéből. A sárkány magasra emelte amellső mancsát.

– Nem! – Lord Oswal ösztönösen megmozdult, odarohant, és elrántotta a mégmindig dühtől kába Dariust a veszély elől, amelyet az ifjú lovagon kívül mindenkivilágosan látott.

A hatalmas mancs lecsapódott, méretes lyukat ütve a padlóba, hogy beleremegett azegész barlang. Újabb mennyezetdarabok hullottak le, és ezúttal a zápor nem maradtabba néhány pillanat múltán. Az épületet nem úgy alakították ki, hogy ellen tudjonállni, ha egy ilyen óriási lény ki akar törni belőle.

A nagymesternek sikerült megmentenie Dariust, de ezzel veszélybe sodorta sajátmagát. Több nagy kődarab eltalálta, és elesett. Kaz megpróbálta elkapni, de Argaenirányíthatatlan kősárkánya most már teljesen elállta az útját. Eltökélte magát, hogyelpusztítja a két lovagot. A minotaurusz két kézre fogta a fejszéjét, és felkészült egyöngyilkos támadásra.

– Van... megoldás... minotaurusz! Figyelj... rám!

Hollóárny Argaen a felsőtestén éktelenkedő lyukra szorította a kezét. A seb márnem vérzett, de az elf olyan fehér lett, mint egy rémfarkas. A másik karjávalvalahogy megpróbálta ülő helyzetben tartani magát. Kaz látta, hogy nem sokból állnaegy kicsit meglökni a kart, hogy a sötét alak arccal a földre essen, és akkor már nemlenne ereje, hogy újra felkeljen. Erős volt a kísértés, de Kaz azért megfontolta adolgot. Átnézett a válla fölött, és látta, hogy Darius próbálja biztonságba vonszolni ahűbérurát. Nem haladt túl gyorsan, mert láthatólag nehezen lépett a jobb lábára,mintha megrándult volna a bokája. Újabb alak esett be a barlangba, Tesela, zordelszántsággal az arcán. Rá sem nézett az előtte tornyosuló hatalmas veszedelemre,hanem odarohant Dariushoz, és segített elvonszolni Lord Oswalt a barlang bejáratafelé. A kősárkány szorosan a nyomukban igyekezett. Delbinnek még mindig nyomasem volt, és Kaz remélte, hogy van annyi esze, hogy ezúttal kimaradjon a bajból.

Argaen újabb kérlelésére visszafordult az elf felé.– Segíts, hogy... a gömböt az akaratomhoz... kössem....– Há! Még őrültebb vagy, mint gondoltam! Hogy én segítsek neked?Az elf vért köpött.– Már nem sokáig tudom irányítani a lényt! Láthatod... hogy haldoklom,

minotaurusz! Ha meghalok, ez a lény addig fog őrjöngeni, amíg... egész Vingaardotromba nem dönti... és aztán... elindul, neki Solamniának!

– Egy másik mágus meg fogja állítani!– Az igaz – Argaen megpróbált mosolyogni –, de addigra mi már rég holtak

leszünk... és ki tudja... hányan mások is!Kaz hátranézett, és látta, hogy Darius és Tesela már majdnem elérték a kijáratot.

Miközben a sárkány küzdött Argaen akarata ellen, megint nekiverődött a falaknak. Arepedések hálózata most már elért a barlang egyik végétől a másikig, és Kazbanfelmerült, hogy vajon nem fenyegeti-e a külső termet is az összedőlés veszélye.

– Nagyon kevés időd maradt, minotaurusz! Nekem is nagyon kevés már az időm!– Mit akarsz tőlem?– Egy zsákban... egy zsákban, az övemen...– Az istenekre, Argaen, nehogy megint valami kis csecsebecsével gyere elő!– Ez... nagyon öreg, minotaurusz. Ez a zsák... Az elf biccentett a bal oldala felé.Kaz a smaragdgömbre nézett. Valahogy nem bírta elhessegetni az érzést, hogy az is

nézi őt, mégpedig derűsen. Érezte, hogy az időnként kiáramló energiahullámaifelkavarják, mintha valamiféle játékot űzne. Arra gondolt, hogy vajon Hollóárnyátlátja-e igazán, mihez akarja hozzáfűzni az elméjét. Az elf halála nem nagyonhatotta volna meg Kazt, de még akkor is ott marad a smaragdgömb, hogymegküzdjön vele.

Vonakodva odalépett Hollóárnyhoz, és kotorászni kezdett a zsákjában.– Mit kell keresnem? Ezt a lapos, bőrszerű dolgot?– Nem... és engedd el azonnal! – Megint vért köhögött fel. – Egy kis kockát... egy

dobozt.Kaz talált valamit, amit a kockának vélt. Óvatosan kihúzta, és megmutatta az

elfnek.

– Ezt akartad?– Igen. Most... segíts néhány lépésre eltávolodni a gömbtől.Mögöttük irgalmatlan zaj támadt, és a mennyezet egyes részei egyszer csak

elkezdtek beomlani. Kaz csaknem elengedte Argaent, amikor megfordult, és látta,hogy mi történik.

– Ne foglalkozz vele! – kiáltott rá eszeveszetten az elf.– A barlang... ésvalószínűleg az egész pince... beomlik! Segíts!

A minotaurusz elátkozta az összes istent, aki csak az eszébe jutott, miközben arrébbvonszolta a sötételfet. Amikor már jó tizenkét lépésre kerültek a gömbtől, Argaenmegkérte Kazt, hogy segítsen neki felülni.

– Most... – Hollóárny már nagyon zihált. – Tedd a kockát a gömb tetejére.– Holló...– Ne vitatkozz! – Az elf majdnem feldőlt. A többi fal is gyengülni látszott. Kaz

hallotta, hogy a kősárkány valamit püföl, és rájött, hogy a barlangból próbál kijutni,annak ellenére, hogy jelenlegi méretében nem férhetett át a kijáraton.

Kaz a fejszével az egyik, a kockával a másik kezében vett egy mély lélegzetet, ésvisszament a gonosz gömbhöz. Furcsa módon, most nem érzett erőhullámokat, semvakító ragyogást. Inkább afféle türelmetlen légkör vette körül.

Ez csak egy tárgy, mondta magában. Egy Abyssban született, átkozott tárgy, de csakegy tárgy.

Nem tudta ugyan teljesen meggyőzni magát, de azért elérte a célját. Megacéloztamagát, az apró, fekete kockát óvatosan Dracos büszkeségének és örömének a tetejéretette, aztán elfutott.

Hollóárny Argaen nevetett, vagy legalábbis próbálkozott vele, amikor Kaz odaérthozzá.

– Számítottál... valamire?A minotaurusz a kockára nézett.– Növekszik! Elf, ha egy újabb háziállatot hívtál életre...– Csak nézd!A fekete kocka egyre növekedett, de közben át is alakult. Minél nagyobb lett, annál

kevésbé tűnt szilárdnak. Amikor majdnem feleakkora lett, mint a gömb, minthabesüllyedt volna a varázstárgyba, mintha megolvadt volna az alja.

A barlang szétvert bejáratánál a kősárkány abbahagyta a pusztítást, láthatólagösszezavarodva, hogy mitévő legyen. Kaz sehol nem látta a társait, és remélte, hogysietve elhagyták a külső termet.

– Befalja a smaragdgömböt, minotaurusz. Ha egyszer belekerül, a gömb erejeeltompul, és irányítható, hordozható lesz.

Argaen felállt, nagyon bizonytalanul, de jól láthatóan sokkal kevesebbfájdalommal, mint néhány pillanattal korábban.

– Tudtam, hogy működni fog!– Tudtad, hogy működni fog? – A minotaurusz szeme összeszűkült.

– Tanúja lettél a szívem büszkeségének, minotaurusz. Kizárólag erre a célra hoztamlétre az árnyékdobozt, ahogy én hívom... és működött! A smaragdgömb, az erőhözvezető út, végre az enyém!

Kaz hatalmas, karmos keze lerántotta az elfet a lábáról, és a minotaurusz szemevonalába emelte.

– Úgy hallom, sokkal jobban vagy, mágiatolvaj!– Ne feledkezz el a barátaidról! – Hollóárny Argaen rémült tekintettel kitépte magát

Kaz szorításából, és a földre esett. Felnézett a minotauruszra, és szélesenelmosolyodott. – Különösen a beszédes kis zárfeltörődről!

Terjedelmes részen beszakadt a mennyezet, több tonna földet szórva azárnyékdobozra, amely azonban, különös módon, érintetlen, és hozzáférhető maradt.Kazban küzdött egymással az elf iránti gyűlölete és a vágy, hogy elmeneküljön,mielőtt beszakad a mennyezet maradéka is, a rajta lévő földdel együtt.

– Hagynom kellett volna, hogy a sárkányom mindannyiótokkal végezzen, bár attóltartok, a kis színjátékom nem járt messze a valóságtól, minotaurusz! Az elfek egykicsit erősebbek, mint ahogy gondolod, de azért megvannak a határaik.

Argaen elbámult Kaz mellett a kősárkány felé, amely még mindig a barlangbejáratánál toporgott. A teremtmény hirtelen kitárta a szárnyait, amennyire csak aszűk helyen tudta, és hangtalan visítással odafordult kettejük felé. A hatalmasállkapocs nagyra nyílt, és a kőszörnyeteg lassan megindult feléjük. Kecsesenmozgott, és Kaz csaknem elképzelte, ahogy hullámzanak a kőizmai. Csapott egyet afarkával az egyik, falra, nagy darabokat szakítva ki belőle, és porfelhőt keltve.

Kaz sietve hátrált egy lépést, miközben a szörnyeteg, a záporozó pusztítással mitsem törődve megállt közvetlenül az ura előtt. A sötételf Kazra nevetett.

– Nem ajánlom, hogy idelent maradj, minotaurusz! Ha most elmész, még lehet,hogy épp kiérsz, mielőtt minden leomlik!

– Nem mondhatod komolyan!Argaen élettelen játékszere Kazra szegezte a tekintetét, és leereszkedett a földre,

hogy az elf fel tudjon mászni a hátára. – Nagyon is komolyan mondom!Egy solamniai lovag talán maradt volna, és harcol. A legtöbb minotaurusz is maradt

volna és harcol. Kaznak ennél több esze volt. Futásnak eredt.Egy apró alak ezt a pillanatot választotta, hogy bemásszon a barlang beomlott

bejáratán. Delbin. Kaz a surranó mögött látta Lord Oswalt. Elkáromkodta magát,tudván, hogy Darius és Tesela sem lehetnek messze. Ennyit a hiú reményéről, hogyaz értelmes megoldást választva menekül, amíg még lehet. Az elkínzott nagymesterlátta meg először a minotauruszt, és valamit mondani kezdett.

– Fussatok! – integetett nekik Kaz.Az idős lovag körülnézett, felmérte a helyzetet, és vonakodva engedelmeskedett,

Delbin azonban, akin úrrá lett a surranókra jellemző kíváncsiság, nem mozdult,hanem próbálta kifürkészni, hogy mi történik a minotaurusz mögött. Kaz bőszmorgással a hóna alá csapta a harci fejszéjét, a másikkal pedig felkapta a kis alakot.Mögöttük Argaen kiáltott valami érthetetlenséget.

Lord Oswal és Tesela már Dariust segítették felfelé a lépcsőn. Senki sem állt meg,sőt vissza sem néztek. A falak és a lépcsők remegtek, miközben a társaság felfeléigyekezett. Kaz, aki a sort zárta, érezte, hogy a lába alatt kezdenek leomlani alépcsőfokok. Nem mondott semmit, hiszen tudta, hogy a többiek mennek, amilyengyorsan csak bírnak. Teselának nem volt ideje, hogy bármit is tegyen Dariuskificamított bokájával.

Amikor végre felértek a lépcsőkön, nem sokáig örülhettek, hogy elérték a felszínt.Alig lehetett átjutni a kijáraton, olyan nagy pusztítás történt odafent.

– Muszáj kijutnunk! – döntött mindenki nevében a nagymester. – Lehet, hogy egészVingaardot el kell hagynunk, amíg el nem múlik a veszély.

Lord Oswal végigvezette őket az omladozó folyosókon. Dariust jól láthatóan erősfájdalom gyötörte, de nem panaszkodott. Kaz a nagy izgalomban elfelejtette letenniDelbint, ami utólag nem bizonyult butaságnak. Nem lehetett tudni, hogy a surranóvelük maradt volna, vagy elbóklászik, és újabb veszélyekbe bonyolódik.

Megint az éjszaka sötétje köszöntötte őket. Kaz meglepve vette észre, hogy egészenrövid idő telt ez azóta, hogy a két emberrel Delbin és az elf keresésére indultak. Egyörökkévalóságnak tűnt a Hollóárny Argaennel történt találkozás.

Néhány rémült alak rontott elő a sötétből, azok a lovagok, akik őrt álltak anagymester főhadiszállása körül. A társaság némi meglepetéssel tapasztalta, hogyezek az emberek tényleg valóságosak, és nem káprázatok. Mostanra Kaz már azonsem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy Lord Oswal egész idő alatt egymaga volt.

A nagymester azonnal átvette a parancsnokságot a soványka csapat felett. Kaz,bármennyire csodálta is az embert, tudta, hogy fogytán az ereje. Mindenmásodperccel egyre közeledett a pillanat, amikor összeesik ezúttal menthetetlenül.Egyelőre azonban még mindig neki kellett engedelmeskedni, és azoknak, akikszolgálták, és akik most szabadultak meg az őrülettől, amelyben az elmúlt néhányévben éltek, a bizakodás jelzőtüzét jelentette.

– Mindenki hagyja el az erődöt! Kifelé!A nagymester fellegvára kezdett összedőlni. Az oszlopok megrepedtek, és

rázuhantak a lépcsőkre. Az épület külső falai beszakadtak. A támaszték nélkülmaradt tető ráomlott mindennek a tetejébe. Pillanatok műve alatt rommá dőlt azegész főhadiszállás. Az épület egyes részei azonban továbbra is mozogtak, és azok,akik a pincebarlangból jöttek elő, tudták, hogy egy hatalmas dolog megpróbáljakiásni magát.

Lord Oswal az embereire pillantott, és észrevette döbbent rémületüket.– Pillanatnyilag semmit sem tehetünk! Most nincs miért harcolnunk! Ha nagyobb

erőre teszünk szert, levadásszuk, de addig nem! Nincs idő a kérdésekre! A kapuhoz!Indulás! A nagymester leomlott fellegvárának összetört teteje megmozdult, éshatározottan belecsúszott egy másik épület oldalába, beszakítva a falát.

– Kaz – csipogta egy elfojtott hang. – Megígérem, hogy melletted maradok, csaktegyél le, bár nagyon mókás így, de kicsit nehezen kapok levegőt, és gondolom, te isfáradt lehetsz.

– Jól van, Delbin, de ha elszaladsz, azt fogod kívánni, bárcsak a barlangbanmaradtál volna!

– Igazság szerint, még mindig egész érdekes lehet odalent, ha még nem omlott betelje...

– Gyerünk!Az összedőlt épület romjai alól előbújt egy óriási teremtmény. Néhány lovag

hátrapillantott, majd megtorpant, és rémülten elkerekedett a szemük. Egyesek, akikmár a tűrőképességük határán jártak, beletörődve térdre rogytak. A nagymestermegállt a menekülésben, és visszafordult.

– Mit műveltek? – kiáltotta a leginkább tekintélyt parancsoló hangján.Kínkeservesen bírta csak folytatni, de nem adta fel. Meglengette feléjük az öklét. –Azonnal felkelni! Bármilyen pusztítást végez is az a szörny, nem teheti tönkre alovagságot, amíg van közöttünk egy is, aki hisz! Értitek?

Lesújtva újra nekiindultak. Az egyetlen látható hold fényét hirtelen felerősítettevalami gonosz ragyogás. Most Kaz torpant meg, és bámult vissza az erőd közepére,ahol az óriási szörnyeteget beragyogta a rettenetes fény. A hatalmas, szárnyas alakkörvonalát nem lehetett eltéveszteni. A sárkány a mellső mancsai közt szorongatta azárnyékdobozt, benne a smaragdgömb gonosz erejével.

A kőteremtmény hátán Hollóárny Argaen lovagolt, és kacagott tébolyodottan. Azelf élettelen szolgája kitárta szárnyait. Kaz megint elindult, de a tekinteteelgondolkodva a roppant szörnyetegre szegeződött, miközben az szárnyra kapott.Csodálta, hogy egy ilyen teremtmény, még ha mágikus is, a levegőbe tudja emelniezt a rettenetes kőtestet.

A sárkány megingott szárnycsapkodás közben, ettől veszített a magasságából, ésbeleszállt egy újabb épület tetejébe. Túl nagy volt a súly. A tető beszakadt, majd azalatta lévő emelet is. A szörnyeteg nem küszködött, hanem inkább zavartnak látszott.Kazban felmerült, hogy Hollóárny Argaen netán elveszítette az uralmát a lény felett.

– A könyvtár – mormolta Lord Oswal. Kaz csaknem orra bukott, mert nem vetteészre, hogy a nagymester odaért mögé. – A könyvtárépületet is ledöntötte. Sokmindent kell majd újjáépítenünk. Gyere, Kaz! Bármilyen furán hangzik is, el kellhagynunk az erődöt, és Solamnia pusztaságában kell menedéket keresnünk.

A nagymester egyelőre még nem szembesült vele, hogy valójában mi van a falakontúl, és Kaz remélte, hogy az elméje fel tudja majd dolgozni a megrázkódtatást. Azidős lovag sokat megélt katona volt, aki szembenézett már jó pár iszonyatosfenyegetéssel, amelyeket a sárkánykirálynő hadvezére küldött rá, most már azonbanmegöregedett, és az elmúlt néhány év rendkívül megviselte a szervezetét.

Hallották a hátuk mögött a sárkány szárnycsapkodását, ahogy ismét a levegőbeküzdötte magát.

Egy szélfuvallat és az elsuhanó smaragd fény jelezte, hogy Hollóárny és ateremtménye elrepült felettük. A tárva-nyitva álló kapu épp előttük magasodott.

Kaz és a nagymester kisebb felfordulásban találta az embereket, köztük aminotaurusz bajtársait a kapu mellett. A kősárkányból már alig látszott több egy kisfekete foltnál, amelyet körbefolyt a Solinari fénye. A folt alatt, mint egy halovány

jelzőtűz, tovább ragyogott a gömb. Kaz áttört a kavargó csoporton, ki az erődből, atávolodó alakon tartva a szemét, amíg az ki nem került a hold ragyogásából, és elnem nyelte az éjszaka sötétje.

A harci fejszéjét valahogy még mindig a kezében szorongatta. Egy rövid, hiábavalómozdulattal a magasba emelte a mágiatolvaj felé.

– Nincs vége ezzel, Hollóárny Argaen! – dörmögte sötéten Kaz arrafelé, amerre azelf elszállt. – Egyáltalán nincs. Valahogy megkereslek. Van még elintéznivalónk,neked, és nekem.

Bátor szavak, gondolta keserűen, miközben a fejszéjét visszadugta a hámjába. Demégis, hol tervezed kezdeni, Kaz? Egész Ansalont át kell kutatnod!

– Nem számít – morogta hangosan. – Egész Ansalon sem rejtheti el azt az elfet.Zordan belemosolygott az éjszakába.– Ez most már személyes ügy.

16. FEJEZET

Kaz sötét gondolatok között ült a földön a főkapu közelében, és lehunyt szemmelelmélkedett rajta, hogy mit fog tenni, amikor újra találkozik Hollóárny Argaennel.

Egy fáklya villogó fénye figyelmeztette a közeledő lovagra.– Te vagy a Kaz nevű minotaurusz? – kérdezte a lovag. Középkorú ember volt, és

leginkább az volt szembetűnő rajta, hogy mennyire felkopaszodott a homloka.– Hány minotaurusz van még a Vingaard-toronyban, ember?A férfi eleresztette a füle mellett a csipkelődést.– Találtunk két lovat, amelyek a jelek szerint a ti társaságotokhoz tartoznak.– Valóban?– Az erőd keleti részében fogjuk őket tartani, amíg az istállókat ki nem takarítják.Kaz felnézett az emberre.– Nem csak azért küldött ide a nagymester, hogy hírt hozz az állatokról, nem igaz?A rájuk telepedő csend többet mondott minden szónál. Ahogy a legtöbb ember, ez a

lovag is nehezen találta meg a hangot a minotauruszokkal. Számára szörnyeteg volt,ellenség, függetlenül attól, amik ezen az estén történtek, vagy hogy milyen szerepetjátszott Kaz a háború utolsó napjaiban – már ha egyáltalán emlékszik még arravalaki.

– A nagymester beszélni kíván veled. – Rosszindulatú felhang érződött a lovagbeszédében. – Nagyon kevés választja el a végkimerüléstől. Ne tegyél semmit,amivel növelnéd a kínjait!

A minotaurusz felállt, hogy lenézhessen a lovagra, amikor válaszol:– Lord Oswal bajtársam és barátom, ember. Minden tőlem telhetőt meg fogok

tenni, hogy enyhítsek a gondjain. Te talán azzal segíthetnél, hogy nagyobb tisztelettel

viseltetsz azok iránt, akiket a lovagság, különösen pedig a nagymestered a múltban aszövetségesének nevezett.

Ezzel elvonult arra, amerre tudta, hogy a nagymestert találja. A lovag, most máregy kicsit tisztelettudóbban, sietett utána a fáklyával. Alig tettek pár lépést, amikor akapunál állomásozó őrszem kiáltása megtörte a torony csendjét.

– Lovasok közelednek!– Paladine! Most meg ki az? – Kaz sebesen odafordult a mellette álló lovaghoz.– Mondd meg az uradnak, hogy hamarosan odamegyek hozzá... remélem.– Veled megyek, minotaurusz. Ha veszély fenyegeti Vingaardot, valószínűleg azzal

teszem a legjobb szolgálatot az uralkodómnak, ha...– Rendben.Kaz otthagyta az embert a mondat közepén, és hosszú, erős lábaival megindult

rohanvást a főkapu felé, olyan sebesen, hogy az egyik őr megrémült tőle, és felugrott,kardot rántott, sőt még suhintott is egyet a minotaurusz felé, mielőtt Kaz meg tudtagyőzni, hogy barát. Átmenetileg megfeledkezett róla, hogy olyan emberekkel vandolga, akiknek elég hosszú ideig gyötörték az agyát.

– Ki kiáltott? – kérdezte Kaz az őrtől.– Ferril. Ferril kiáltott.Kaz odaszólt a megnevezett őrszemnek.– Te! Hány lovas?Lehet, hogy a Ferril nevű a sötétben nem látta, hogy egy minotauruszhoz beszél. Az

biztos, hogy tisztelettudóan szólt. – Nehéz innen megállapítani, uram. Egy kisebbsereg. Több mint száz fő.

Több mint száz! Lehet, hogy teljes támadásra készülnek!– Be tudod azonosítani őket?– Még nem.Megérkezett a lovag, aki követte Kazt.– Mik a hírek?– Több mint száz lovas. Legjobb lesz, ha megmondod a nagymesterednek.– Nincs olyan állapotban. Biztos, hogy nem lesz képes kezébe venni az irányítást.A minotaurusz szeme összeszűkült, és még a fáklya fényében is vérvörösen izzott.– Úgy érted, hogy nem akarod értesíteni az uradat egy lehetséges támadásról?Az ember kinyitotta a száját, aztán becsukta. Kényszeredetten válaszolt.– Azonnal értesítem!– Jól teszed – mormolta Kaz az orra alatt, miközben az ember után nézett, aki máris

eltűnt a szeme elől. Valahol a tájban felhangzott egy kürt. Kaz felnézett Ferrilre. – Ezmi volt?

– Jelzőkürt. – A férfi izgatottnak tűnt. – Azt hiszem, a triumvirátus legyen áldott,azt hiszem, testvéreink!

– Solamniai lovagok?– Igen! – A lovag a falon, meg a másik, Kaz mellett, ujjongani kezdett. A

minotaurusz letorkollta őket.

– Csendet! Lehet, hogy nem azok, amiknek látszanak! Lehet, hogy a Sötét Hölgyszolgái, vagy ha a ti társaitok, lehet, hogy nincsenek józan eszüknél!

A Kaz mellett álló lovag nyugtalanul nézett fel rá.– Gondolod, hogy be kellene csuknunk a kaput?– Legalábbis addig, amíg meg nem bizonyosodunk. Ezt diktálja a józan ész, nem

gondolod? – Felpillantott. – Ha idejönne a nagymester, fent leszek a falon, ésfigyelek.

A lovag, meglepő módon, tisztelgett neki.Amikor Kaz felért a fal tetejére, Ferril már várta. Az arckifejezéséből ítélve, csak

most jött rá, hogy egy minotaurusszal társalgott.Kaz közömbös pillantást vetett rá.– Valami baj van?– Nem... uram.Ferril, a korona lovagja, nem igazán tudta, hogyan szólítson egy olyat, mint Kaz.– Jól van.Kaz kihajolt a falon, és kikémlelt a solamniai tájra. Nem könnyen vette ki a

közeledő csapatot. Úgy néztek ki, mint egy fekete hullám, szürke alapon. Olyansebességgel haladtak azonban, hogy egy órán belül Vingaard kapujához érhettek.Úgy sejtette, jóval száz fölött van a lovasok száma, sőt inkább a kétszáz felé jár.Egybeolvadt ugyan a sereg, de a méretéből valamelyest lehetett következtetni alétszámra.

– Vissza tudjuk tartani őket, ha kiderül, hogy nem közületek valók? – kérdezte Kaza lovagot.

– Egy darabig... amíg nem találják meg a módját, hogy átjussanak a falon.– Mi történik, Kaz? – csipogta egy ismerős hang.A minotaurusz és az ember is ugrott egyet. Kaz megfordult, és bosszúsan az

apróságra horkantott, akinek sikerült valahogy mögéjük lopóznia.– Te meg mit keresel itt, Delbin?A surranó elmosolyodott.– Hallottam, hogy mindenki rohangászik, és valaki azt mondta, hogy sok-sok lovas

érkezik, úgyhogy, amikor meghallottam a kürtöt, tudtam, hogy a közelben lehetnek,és...

– Vegyél levegőt, Delbin! – Ebben a pillanatban megint megszólalt a kürt. – Miértfújnak?

– Azt akarják, hogy válaszoljunk – felelte izgatottan Ferril. – Biztos, hogy barátok!– Akkor talán válaszolj.A férfi a fejét rázta.– Nem tehetem. A kürt, amely a kapunál szokott lenni, eltűnt. Senki sem találja.Delbin eközben elszántan próbálkozott, hogy átkukucskáljon a fal felett, de a

magasságát tekintve, nem járt sok sikerrel.– Szerinted támadni fognak? – kérdezte kíváncsian. – Még sosem láttam igazi

ostromot, bár lehet, hogy ez sem lesz túl hosszú, mert hát, olyan kevesen vannak...– Ti, ott fent! Kaz, te vagy?

– A nagymester! – suttogta áhítattal Ferril.– Igen, Lord Oswal. – Kaz leintette a surranót, aki éppen megint meg akart szólalni.– Látod a lovasokat?– Nemsokára ideérnek.– Hányan vannak?Kaz Ferrilre nézett.– Valahol száz és kétszáz között. Jobban nem tudjuk megállapítani.Hallgatás következett, miközben a nagymester nyilván a hallottakat emésztette.

Eltökélte magát, hogy a kezében tartja a parancsnokságot.– Attól tartok, nektek négyeteknek kell védenetek a kaput – jelentette ki.– Én igazán nagy segítség leszek, nagymester – kezdte Delbin.A minotaurusz arra számított, hogy a nagymester döbbenettel fogadja ezt az

ajánlatot, de csak kuncogott. Aztán megszólalt.– Bocsánat. Nem lenne szabad nevetnem. Három lovag, egy minotaurusz és egy

surranó védi a Vingaard-torony főkapuját! Egy surranó védi a Vingaard-tornyot alehetséges támadástól! Ne vedd sértésnek, Delbin, de nem gondoltam volna, hogyvalaha megélem ezt a napot!

– Jó harcos leszek, igazán!– Afelől nincs kétségem. – Aztán, az összes védőhöz intézve a szavait, hozzátette: –

Szóljatok, amint kiderül, hogy barátok-e vagy ellenségek! Paladine és a fiaivigyázzanak rátok!

Lord Oswal ezzel sarkon fordult, és távozott, nyilván, hogy összegyűjtse a többivitézt.

– Hogyan bírja tartani magát? – dörmögte Kaz.– Ő a nagymester – felelte egyszerűen Ferril mintha ez mindent megmagyarázna.

* * * * *

A lovasok hamarosan olyan közel kerültek, hogy ki lehetett venni az alakokat.Kétségkívül alaposan fel voltak vértezve, de a halvány holdfényben még mindiglehetetlen volt bármi pontosabbat megállapítani a kinézetükről. Kaz felpillantott aSolinarira. A holdnak jó harmada eltűnt, mintha felfalták volna. Kaz lassan rájött,hogy egy másik test takarja el a Solinarit. Ez a hold – a Nuitari, a fekete hold –képviselte a sötétséget az emberek és más fajok között –, és az, hogy jelenlétévelbeárnyékolta ragyogó vetélytársát, semmi jót nem jelenthetett.

– Biztos, hogy sokan vannak, Kaz.– Tudom, Delbin.– Van náluk lobogó, meg lándzsák, meg minden.– Akkor jobb lesz, ha imádkozunk, hogy barátok legyenek.A lovasok Vingaardtól néhány száz méterre lelassítottak. Egy kisebb, talán öt-hat

főből álló csapat kivált közülük.– Solamniai lovagok, Kaz.– Hagyjuk, hogy ők szóljanak először.

– Ki őrzi a kaput odafent? Látok valakit! – kiáltotta, aki a vezérük lehetett.Kaz megmerevedett. Megkönnyebbülés öntötte el, hogy ezek tényleg solamniai

lovagok, és nem holmi banditák, de egy kissé elhomályosították az örömét aszemélyes érzései a beszélő lovag kiléte miatt.

Ferril válaszolt a kiáltásra.– Én vigyázok a kapura!– Miért nem válaszoltatok a kürtszavunkra?– A sajátunk nem fellelhető, uram, és az itt kibontakozott helyzet nem adott

lehetőséget az alapos kutatásra.A csapat vezérének megenyhült a hangja.– A nagymester... hogy van?– Mindent összevetve, jól, uram – folytatta Ferril. – Bocsáss meg, de meg kell

kérjelek, hogy fedjétek fel a kiléteteket, mielőtt kinyitnánk a kaput.– Érthető. Tudd meg, hogy Bennett vagyok, a Rózsa Rendjének lordja, Oswalnak, a

lovagság nagymesterének az unokaöccse. Jó kétszáz lovagtársammal jöttem. Hogy...hogy van a Vingaard-torony, ember? Van még bent ellenség?

Kaz úgy döntött, hogy kiszól, mielőtt az őr válaszolna.– A Vingaard-torony küszködik, hogy helyreálljon benne a rend, ami nem jelenti

azt, hogy képzelt ellenségekkel kellett szembenéznie.Bennett felállt a nyeregben, és úgy kémlelt felfelé. Kaz túl messze állt a

legközelebbi fáklyától, semhogy tisztán látni lehessen. – Ki az? Ismerős a hangod!Melyik rendbe tartozol?

– A túlélés rendjébe, ember. Nem közületek való vagyok, de azért ismersz.Arrébb lépett, hogy láthatóvá váljon.– Egy minotaurusz! – kiáltotta egy katona Bennett oldalán. Többen kardot

rántottak.– Vingaard az ellenség kezére jutott!– Nyugalom! – parancsolt rájuk élesen Bennett. Kaznak annyit mondott: – Nem

hiszem, hogy az ellenség erőit képviselnéd. Azt gondolom, hogy egy egyértelműenöngyilkos hajlamú minotaurusz vagy, különben miért jöttél volna ide, ahol elvilegbűntettekért követelik a fejedet, Kaz?

A minotaurusz zordan felnevetett.– Mondjuk, hogy bizakodó vagyok.Ezúttal Bennett kuncogott.– Nincs félnivalód, Kaz, sem tőlem, sem más jelenlévőtől.– Uram! – Ferril tisztelgett, és hátrahajolt, hogy lekiáltson a kapunál álló lovagnak.

– Nyisd ki a kaput a rózsa lovagjának!Miközben a kaput kireteszelték, és kinyitották, Oswal unokaöccse intett az

embereinek. A csapat lassan megindult előre. A visszatérő seregben itt-ott fáradtüdvrivalgás hangzott fel.

Kaz Delbinre pillantott, aki ragyogva nézte a páncélos alakok vonulását. Miközbena surranó ezzel kötötte le magát, a minotaurusz lement a falról, hogy fogadjaBennettet.

Az emberek egy része körbeforgott a lovával, és enyhe döbbenettel nézték, hogymilyen elhanyagolt a torony belseje.

– Hadd váltsunk egy szót, ember! – kiáltott oda Kaz.Bosszús tekintet suhant át Bennett arcán, mielőtt sikerült uralkodnia magán.– Később, Kaz. Most a nagybátyámmal szeretnék beszélni. Sok megbeszélnivalónk

van.– Akkor veled jövök. Egy-két dologról tudlak tájékoztatni.– Ahogy tetszik.Bennett leszállt a lováról, és odaadta a gyeplőt egy másik lovagnak. Kaz szinte

azonnal mondani kezdte, amit tudott. Beszélt az őrületről és az illúziókról, aHollóárny Argaennel való találkozásról, majd az utána következett árulásáról, LordOswal küzdelméről, és a pince, valamint az erőd nagy részének összeomlásáról,miközben a sötételf elmenekült. Mire a végére ért, Bennett a fejét csóválta.

– Paladine őrizzen minket! Nem tudom elhinni mindazt, amit mondasz,minotaurusz, és tudom, hogy a nagybátyám még sokkal több mindent fog elmondani.

– Reméltem, hogy láttátok Argaent és a teremtményét idefelé jövet, mert nagyjábóldél felé távozott.

– Hagyd ezt a lovagságra, minotaurusz! Sokkal tartozunk Hollóárny Argaennek,amiért megtévesztett és a kezében tartott minket az elmúlt években.

– Én is tartozom neki. Bolonddá tett, és kis híján megmérgezett. Engem használtfel, hogy a zsákmányához jusson! El akarom kapni azt az elfet!

Bennett szembefordult vele.– A lovagság majd leszámol vele! Életekért kell meglakolnia! Meg kell lakolnia,

mert megbecstelenített minket...– Nem látom okát, hogy miért ne indulhatnátok a nyomába együtt – kiáltott oda

valaki. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, minden érintettnek.– Bátyám... uram! – Bennett azonnal letérdelt az idős lovag előtt. – Örömmel

látom, hogy jól vagy!– Ez csak a látszat, öcsém. Igazság szerint, szinte összeesem, csak senki nem hagy

rá időt. Hála Paladine-nak, hogy pappá is tett, nem csak lovaggá, mert kétlem, hogyaz ereje nélkül még talpon volnék.

– Te vagy a rendek alapköve, bátyám.– Te pedig még mindig a buzgó, fiatal fegyvernök vagy, Bennett. – Lord Oswal

jelezte az unokaöccsének, hogy álljon fel. – Nektek, kettőtöknek nem lenne szabadvitáznotok. Kaz, neked szükséged lesz Solamnia hatalmának a támogatására. Biztosvagyok benne, hogy a sötételfet valamilyen kietlen vidéken fogjátok megtalálni. Amitéged illett, öcsém, tiszteld ennek a minotaurusznak a tudását és becsületét! Huma abarátjának nevezte. Most én is azt teszem. Tanulj a tapasztalatából! Kaz sokszempontból többet tud nálam.

– Ezt nem tudom elhinni, uram, de azért úgy teszek, ahogy mondod.– Helyes. Hát te, Kaz?– A szavamat adtam. El akarom kapni Hollóárny Argaent. Megfogadtam, hogy

levadászom, még ha a déli jegeken túlra kell is utaznom miatta.

A nagymester fanyarul elmosolyodott.– Reméljük, hogy erre nem lesz szükség.– Egy kicsit értelmetlen ez az egész – jegyezte meg ingerülten Bennett. A

nagybátyjáról a minotauruszra nézett. – Azt mondtad, hogy a mágiatolvaj délrerepült. De hová délre? Az biztos, hogy nem Silvanestibe vagy Qualinestibe!Ergothba? Kharolisba? Hová?

Kaz a fogát csikorgatta. Vett egy mély lélegzetet, és már újra kifakadt volna,amikor a nagymester megszólalt.

– A civakodással nem oldunk meg semmit – mondta fáradtan. – Azt javaslom,próbáljunk meg pihenni egy kicsit. Bennett kísérj el egy kis sétára, kérlek! Szeretnémmeghallgatni, hogy mit láttál, mióta elmentél. Szeretném megtudni, hogy mi mindentkell még jóvátennie a lovagságnak.

Bennett arca megrándult.– Ahogy óhajtod, uram.– Aludj egy kicsit, Kaz.– Jó ötlet, nagymester.Kaz a távozók után nézett, és érezte, ahogy hirtelen úrrá lesz rajta a kimerültség. A

nagymester unokaöccsével folytatott vita, bármilyen rövid volt is, felemésztette amég megmaradt energiáit. Körülnézett. Ma éjjel a szabad ég alatt fog aludni, ahogymár oly sok éjjelen tette élete során. Keresett hát egy félreeső zugot.

A helynek, amelyet végül kiválasztott, egyetlen hátulütője mutatkozott, mégpedigaz, hogy váratlanul megjelent egy bizonyos surranó, még mielőtt Kaz lefekhetettvolna.

– Hol voltál, Kaz? Azóta kereslek mindenütt, hogy eltűntél a kapunál, miközbennéztem, ahogy érkeznek a lovagok. Hogyhogy itt alszol, mikor annyi másik hely isvan? Bár, azt hiszem, a könyvtárba már nem alhatunk, mert az épület nincs túl jóállapotban, ugye?

– Delbin, hacsak nincs valami fontos mondanivalód, miért nem mész te is aludni?Kaz leakasztotta a harci fejszéjét, levetette a hámját, és lefeküdt. A feje alá tette a

kezét, és felbámult az égre. Eddig az éjszakáig igazán csak a holdakat lehetett látni,most azonban előbújtak a csillagok is. Elkezdte megkeresni a csillagképeket,amelyeket ismert.

– Itt maradunk egy darabig, Kaz?– Vingaardban? Nem, ha rajtam múlik! – morogta a minotaurusz. – Ennyire lehet

számítani a lovagság részéről. Holnap elindulok, hogy megkeressem HollóárnyArgaent. Minél jobban kihűl a nyom, annál nehezebb lesz megtalálni.

– Legalább nem kell messzire mennünk!– Ezzel meg mit akarsz mondani?Delbin ártatlanul megvonta a vállát.– Hát, úgy értem, talán a Qualinestitől keletre eső hegyek felé ment, vagy a déli

vidékre, Thorbardin közelébe. Nem ott élnek a törpék? Nem akartál arra menni,mikor a múltkor kérdeztem. Volt velük valami...

A minotaurusz felült.

– Delbin, tudod, hogy hol van az elf?– Tudom. Le akartam jegyezni mindent, ami történt, hogy milyen nagynak és

hatalmasnak látszottak a lovagok, amikor megérkeztek, de amikor a könyvemetkerestem, ezt a kis kristályt találtam, ami Argaené lehetett, és amikor igazán erősengondoltam rá, egyszer csak megláttam, ahogy leszáll a Qualinestitől északra esőhegyekben. Szerintem részben Ergothhoz, részben Solamniához tartozik a terület, delehet, hogy tévedek.

– Hadd nézzem, mit találtál!Delbin elővett valamit a zsákjából.– Gondoltam, hogy talán érdekel, csak olyan elfoglaltnak tűntél. Lefogadom, hogy

talán maga Argaen tette a zsebembe, amikor rávett, hogy képzeljem el, hogy nekedsegítek, amikor kinyitom a pincét.

Kaz bikaszerű képén csodálkozó tekintet suhant át, amikor megnézte Delbinszerzeményét. Ugyanezt az apróságot használta Hollóárny, amikor a surranótkeresték az első eltűnésekor és átkutatták a könyvtárat. Kikapta a varázseszközt atársa apró kezéből.

– Láttad, hogy hová megy az elf, amikor gondoltál rá? – Hollóárny képe már a sajátelméjébe is belevésődött.

A kezében pihenő varázsgömb enyhén felizzott, és megjelent benne egy homályosfolt.

– Így csinálta a múltkor is – közölte segítőkészen Delbin.– Csend! – Kaz folytatta. Egy sárkány, még ha kőből volt is, elképesztő

távolságokat bírt megtenni egészen rövid idő alatt. A hegyek azonban, amelyekrőlDelbin beszélt, egész közel feküdtek, legfeljebb néhány napnyi lovaglásra. Kazelcsodálkozott, hogy a sötételf a népe földjéhez ilyen közel táborozott le.

A homályos kép reszketni kezdett. Hollóárny Argaen. Az otthona. Galan Dracossmaragdgömbje.

Egy szempillantás múlva ott repült a hegyvonulat fölött. Ha annak idején nemrepült volna sárkányháton, felkavarodott volna a gyomra. Így azonban szemügyretudta venni a hegyeket.

Ismerte ezt a hegységet, sokszor látta már őket messziről. Qualinesti legészakabbicsücske csak egynapi útra feküdt délre. Hogyan remélhette Argaen, hogy nem vesziészre a népe?

A kép lassan ráfókuszált a szóban forgó hegyre. Egyre nagyobbra nőtt a csúcs –pontosabban Kaz ereszkedett le a kristály által. Pillanatokon belül a hegycsúcs alákerült, és még mindig ereszkedett.

A romok a semmiből bújtak elő.Az egyik pillanatban még több hegytetőt látott, a következőben pedig sebesen

repült egy rég elhagyatott épület teteje felé. Kaz megengedett magának egy mosolyt.Nem csak azt tudta, hogy melyik hegységben jár, hanem azt is, hogy azon belül hol.

Ki?A hang visszhangzott az elméjében, és Kaz csaknem hátraesett. Épp hogy nem

dobta el a kristályt.

– Kaz?Ki? – követelte a hang. Egész földöntúlian hangzott.A kristály elkezdett forrósodni. Kaz már egyáltalán nem akarta a kezében tartani,

de most már mintha az nem akarta volna elengedni őt. A közepén elhalványult a kép,a hang azonban ott maradt a minotaurusz fejében, és egyre erőteljesebbé, egyrekövetelőzőbbé vált.

Hol? Ki?Kaz összeszorította a fogát, úgy préselte ki magából a szavakat. – Delbin! Üsd...

üsd ki a kezemből! Gyorsan!A surranó benyúlt a szákjába, és minden kacatja közül előhúzta a soha nem talált

könyvét. Jól megmarkolta, és teljes erejével rácsapott a minotaurusz kezére. Füstszállt fel a könyvből, mert az apró varázstárgy megégette a szélét, mielőtt elrepült.

Kaz megperzselődött kezét szorongatta, úgy nézett a kristály után, amely földetérve számtalan szilánkra hullott szét. Ugyanabban a pillanatban kialudt az izzása.Ezzel egy időben megszűnt a hang is, amely a minotaurusz kilétét firtatta.

Kaz és Delbin egy darabig csak meredtek a szilánkokra, aztán a surranó óvatosanmegkérdezte:

– Kaz, mi történt?– Valaki megpróbált megtalálni engem, miközben én az elfet kerestem.– Valaki?Kaz bólintott, és sérült kezét nézegette. Remélte, hogy Teselának maradt még annyi

ereje, hogy meggyógyítsa. Valahogy úgy érezte, hogy a legjobb formájára leszszüksége. A hang nem Hollóárny Argaenhez tartozott, ebben biztos volt.

De akkor kihez?

17. FEJEZET

Hollóárny Argaen felkutatására nem lehetett túl nagy csapatot kijelölni. Anagyjából kétszáz lovagnak, akik most a nagymester parancsnoksága alatt álltak, jóegynegyede legalább néhány napig nem sok mindenre lehetett képes. Még többrevolt szükség az erődben, hogy őrizzék Vingaard falait, és elkezdjék eltakarítani akősárkány távozása után maradt romokat. Mindent összevetve, a nagymester szinteteljesen kimerítette a forrásait, amikor ötven lovagot rendelt az unokaöccse mellé.

Darius, Tesela és Delbin, természetesen, ragaszkodtak hozzá, hogy ők ismehessenek. A lovag ezt kötelesség és becsület kérdésének tekintette. A papnő arrahivatkozott, hogy valószínűleg szükség lesz a gyógyító erejére, bárhová mennek is.Kaz gyanította, hogy valójában Darius miatt akar menni. A hányattatások soránszépen egymásra találtak.

Ami Delbint illeti, neki nem volt szüksége indítékra, és Lord Oswal felettébbelőzékenyen viselkedett a surranót illetően. Ha ott maradt volna, Kaz felügyelete

nélkül, a lovagok joggal tarthattak attól, hogy mindent összelopkod, ami csak aszeme elé kerül, ráadásul biztosan még néhány olyan dolgot is, ami nem.

A csapat tagjait személyesen a nagymester választotta ki, és az egész küldöttségmegkapott mindenféle élelmet és felszerelést, amit csak össze tudtak gyűjteni aszámukra.

Dél előtt pár perccel kivonultak a főkapun. Nem éljeneztek, hiszen a távozókkönnyen lehet, hogy a halálukba indultak, és szinte az összes maradó lovagugyanolyan bizonytalan sorssal nézett szembe a falakon. Amikor Kaz visszanézett,még időben, mielőtt a Vingaard-torony eltűnt a láthatáron, látta, hogy az emberekmég mindig ott vannak a falakon, és csendben figyelnek.

A nap eseménytelenül telt el. Lehetett látni a goblinok tevékenykedéseinek anyomait, de egyetlen teremtménnyel sem találkoztak. A menet elkerülte a falvakat ésegyéb településeket. Amíg az emberekkel meg nem tudják értetni, hogy mi történt,jobb volt messziről lekerülni a lakott részeket.

A legbiztatóbb dolog a fényesen ragyogó nap jelenléte volt. Reményt öntöttbeléjük. Kétségkívül lelkesedést adott.

Nem sokkal naplemente előtt egy felderítő jelentette, hogy egy viszonylag nagyobbcsapat járt előttük, egy részük lóháton, mások gyalogosan. Ők is délre haladtak.Semmi nem utalt rá, hogy ugyanazt a célt követnék, mint ők, de Kazt mégsem hagytanyugodni a gondolat. Kik lehettek?

Amikor végül leszállt az éj, kisebb vita bontakozott ki, hogy továbbmenjenek-e,vagy sem. A józan ész győzedelmeskedett. Mindenkinek kellett egy kis pihenés.

Kijelölték a táborhelyet és az őröket. Kaz úgy érezte, mintha több évvelvisszamentek volna az időben, és megint a nagy háborúban lennének. Azon tűnődött,hogy mit tennének, ha Argaen élettelen szolgája visszatérne a sötétség leple alatt.

Megérintette a fegyvere dupla élét, és megint megcsodálta a fejsze fémfejénekmesteri kidolgozottságát. Látta benne a tükörképét, az éjszakai ég halovány fényeiellenére, kristálytisztán.

Egy pillanatig eltűnődve nézte a képet, és akkor valami az eszébe ötlött. Aminotaurusz a fejsze fejére meredt, a nyelére, aztán a metsző élekre...

Ez az! Az a rész, ahol a fejsze kicsorbult, mikor eltalálta vele Argaen szörnyéneksziklaoldalát, most megint ép volt és hibátlan! Újra olyan éles, mint valaha! Eszébejutott az a pillanat is a pincében, amikor a szörnyeteg visszarettent a minotauruszlátszólag hiábavaló támadása elől. Lehet, hogy a kősárkány esetleg tartott a fejszétől?Az biztos, hogy a fegyverben volt valamiféle varázslat, de miért félne egy ekkora,szintén varázslat útján létrejött teremtmény Sardal ajándékától?

Milyen ereje lehetett a fejszének? Tudott vajon mást is, azon kívül, hogy kijavítottamagát? Kaz horkantott, amikor eszébe jutott, hogy egyszer csak a kezében termett afegyver, miután otthagyta valahol. Vajon egyszer történt ilyen szerencse, vagymindig visszajön hozzá, ha szüksége van rá?

– Kaz?Kaz felpillantott Bennettre, akit mintha felkavart volna valami.– Mi az, ember?

– Lehet, hogy baj van... olyasmi, ami neked talán nem új. Velem jönnél?Kaz felállt, és követte Bennettet.A tábor keleti végébe mentek. Egy-két lovag őrködött mindössze, a többiek, a

minotaurusz barátaival együtt, aludtak. Rajtuk kívül csak azok a lovagok voltakébren, akik őrjáratoztak a tábor szélei mentén.

A tájat kis, vad fűvel és ronda, kitekeredett fákkal borított dombok alkották. Kazönszántából nem utazott volna erre, de úgy tűnt, hogy a szükséghelyzetek élvezetüketlelték benne, hogy újra és újra ide kényszerítsék.

– Mit kellene látnom?– Lehet, hogy semmit, de az előttünk lévő lovag olyasmit jelentett, amiről úgy

éreztem, értékelnéd, ha értesítenénk.Az őrt álló lovag tisztelgett Bennettnek, és zavartan nézett a minotauruszra. Bennett

megköszörülte a torkát.– Mondd el, mit véltél látni!– Uram. – Koronalovag volt, akárcsak Huma, annak idején, csak jóval idősebb,

veterán, aki talán úgy döntött, hogy ebben a rendben marad, és nem lép feljebb a kardrendjébe. – Meg sem említettem volna, uram, de azt a parancsot kaptam, hogyjelentsek minden furcsa dolgot, akár úgy tűnik, hogy a szemem káprázik, akár nem.

– Mit láttál? – sürgette Kaz.– Csupán egy pillanatra láttam, mondom, de mintha egy állat lett volna. Csak egy

pillanatra, de valóságosnak tűnt. Az volt a furcsa, hogy teljesen fehérnek látszott,csakhogy nem úgy, mint a lovaink közül némelyik. Inkább, mint egy hulla.

– Fehér volt, mint egy halott? – húzta el Kaz a száját. – Milyen állatnak látszott,lovag?

– Nem tudnám biztosan megmondani, mert csak egy szempillantásra láttam. Egynagymacska, vagy talán... talán...

– Egy farkas? – fejezte be helyette a minotaurusz.A lovag bólintott.– Egy farkas. Igen, lehetett farkas.Bennett Kazra pillantott.– Az lehetetlen. Ezt te is tudod, Kaz.– Megkerestél, ami azt jelenti, hogy van benned kétség, hogy lehetséges-e.

Előfordulhat, hogy Argaen több trükköt tud, mint gondoltuk. Mindig meglep atalálékonyságával, hogy Sargas vinné el!

– Rémfarkasok! – Bennett a fejét rázta. – Soha nem gondoltam volna, hogy újrahallok róluk. Azt hittem, minden, ami Galan Dracosszal kapcsolatos, örökre eltűnt aszemek és elmék elől.

– Ahhoz képest, hogy halott, úgy tűnik, hogy egész sokszor felbukkan itt-ott, nem?– vélekedett Kaz. – Engedelmeddel, Bennett, szerintem beszélnünk kellene atöbbiekkel, akik őrségben vannak.

– Rendben.Az első, akivel beszéltek, nem látott semmit. A második sem tudott többet

mondani, úgyhogy még annyi időt sem töltöttek vele.

Bennett mintha ez egész dolgot feleslegesnek találta volna.– Talán jár odakünn egy albínó farkas. Láttam már más fajokból is albínókat, és

azok általában éjszaka vadásztak.– Lehetséges – mondta Kaz, de azért csak ment tovább.Egy-két percbe beletelt, mire megtalálták a következő őrszemet, mert a lovag egy

kisebb halom másik oldalán állt. Jól lehetett onnan figyelni, mert nem érte aholdfény, és bárki, aki közeledett, már bele is futott a karjaiba, mielőtt még észrevettevolna.

– Hét, te! – szólt oda halkan Bennett. Miközben az őrhöz beszélt, Kaz a vállánnyugtatta a fejszéjét, és körülkémlelt. Valamitől nyugtalanság fogta el.

– Uram? – A lovag odafordult, de az őrhelyét nem hagyta el, az előírás szerint.– Láttál valamit ma éjjel, amit még nem jelentettél... bármit?A lovag hunyorogva nézte őket, próbálva kivenni, hogy ki áll a parancsnoka

mellett. Ahol álltak, mindkettejüknek csak a körvonala látszott.– Semmit, uram, néhány varjútól eltekintve. Úgy tűnt, hogy különösebb cél nélkül

repülnek.– Reméljük, mennek is tovább – dörmögte Kaz, csaknem hátat fordítva az

embernek. A Solinari fénye megcsillant a fejsze tükörfényes pengéjén, és megvillanta minotaurusz szemében.

Mellette Bennett sóhajtva megfordult.– Szerintem, abbahagyhatjuk. Semmi értelme. Ha bármi történne, az őrségben

lévők figyelmeztetnek.– Gondolom. – Felemelte a fejszét a válláról. Közben a saját és Bennett tükörképe

is a szemébe villant egy pillanatra.– Nincs más, uram?Kaz megdermedt, és óvatosan visszapillantott, hogy hol áll a lovag. Az őr

közvetlenül mögéjük került.– Ennyi. Menj vissza a posztodra! – felelte Bennett.Kaz, miközben elfordult, felemelte a fejszéjét, hogy a fejének az oldalán

tükröződjön minden, ami mögötte van. Látta saját maga ugyanolyan, furcsa, távoliképét, és Bennett vállát. A másik lovagból még csak halvány körvonal sem látszott.

Mégis, amikor megint visszafordult, látta, hogy a sötét alak még mindig ott áll.A posztoló lovag nem tükröződött a fejsze fejének tükörsima felszínén!Kaz habozott. Az őr a környéket figyelte elmélyülten, és rá sem hederített. Mit

jelenthet ez?Bennettnek feltűnt a minotaurusz furcsa viselkedése, és ő is megállt.– Van valami...– Csend! Várj egy pillanatot! – suttogta Kaz. A minotaurusz, egyik kezében a

harcra kész fejszével, odament a lovaghoz. – Te!A férfi lassan odafordult.– Mit szeretnél, minotaurusz?– A neved.– Alec, a kard lovagja.

– Alec – Kaz erősebben markolta a harci fejsze nyelét –, tudod, mit jelent az amondat, hogy Est Sularis oth Mithas?

Rövid hallgatás következett.– Most nem jut az eszembe.A minotaurusz testének minden izma megfeszült.– Gondoltam.A harci fejsze veszélyes ívben felemelkedett, úgy, hogy a lapos oldalával telibe

kellett volna találnia a gyanútlan Alecet. Csak egy bökkenő volt. Alec nem voltgyanútlan, sem lovag. Kaz suhintása egy lábbal a hamis lovag feje felett haladt el, ésmiközben a férfi lebukott, már elő is villant a kardja.

– Kaz! Mit művelsz? – kérdezte döbbenten Bennett. A minotaurusz hárított egyerőteljes döfést, úgy mordult oda.

– Bármelyik pillanatban ránk támadhatnak, parancsnok! – Második suhintása afejszével, ugyanolyan sikertelennek bizonyult, mint az első. – Ha... ha nem vettedvolna észre, ez nem lovag!

– Paladine! – Bennett kardot rántott, és megindult feléjük, de Kaz odakiáltott neki:– Velem ne törődj! Figyelmeztesd a tábort! Menj!Bennett egy pillanatra megtorpant, aztán biccentett, és elrohant. Nem kiáltott, mert

tartott tőle, hogy elárulná a fölfedezésüket azoknak, akik a táboron kívül várakoznak.Most a csendes óvatosság volt a legfontosabb.

Amint Bennett eltűnt, Kaz kezdte bánni, hogy elküldte. Egész ügyeskardforgatónak bizonyult az ellenfele. Magas volt, és a karja is egész messzire nyúlt.

Perceken át folyt a küzdelem, de valami mintha felemésztette volna az ellenfeleelszántságát. Az állovag egyre bizonytalanabbul mozgott.

– Úgy tűnik, a barátaid megfeledkeztek rólad, ember!Kaz az elevenjére talált.– Veled ellentétben, minotaurusz, mi hűek vagyunk az úrnőnkhöz. Nem... nem

fognak cserbenhagyni!Kaz kiáltozást hallott a táborból. Ellenfele megújult lendülettel folytatta a harcot.

Úgy tűnt, nem tévedett, a tábort megtámadták.– Le fogjuk gyűrni a solamniai barátaidat, te vadállat, de ne félj, nem éled meg,

hogy látnod kelljen!– Lefogadom, hogy fekete páncélt viseltél öt vagy hat évvel ezelőtt – vicsorogta

Kaz. Két dologban azonban halálosan tévedsz, gárdista! Először is, a tábort védőlovagok fognak győzedelmeskedni, másodszor pedig, nagyon is azt tervezem, hogyéletben maradok!

Zordan rávigyorgott az emberre, kimutatva az összes fogát.– Igen, úgy nézel ki, mint aki a fekete gárdából való. Egyébként, láttam elpusztulni

a hadvezéredet, Crynust. Addigra már egészen megtébolyodott.A gárdista kardja megingott.A harci fejsze eltalálta a mellét, és keresztbe szelte a nyakát. Megtorpanás nélkül

szaladt át a mellvérten. A férfi lassan összeesett, a feje épp hogy csak nem esett le anyakáról.

Kaz szitkozódva állt a helyén, és várta, hogy megjelenik-e egy újabb ellenség.Semmi.

Néhány pillanat múlva több lovag érkezett futólépésben, köztük Bennettsegédtisztje, Grissom. Kaz megkönnyebbülve fordult felé, de azt kellett látnia, hogyfél tucat kard szegeződik felé.

– Mi ez? – mordult rájuk.– Mit tettél azzal, aki itt állt őrt, minotaurusz?Egyértelműen kiderült, hogy sem Grissom, sem a többiek nem tudták pontosan,

hogy mi zajlott le. Kaz tisztában volt vele, hogy a lovagok egy része nem bízikbenne, de nem gondolta hogy ilyen szinten.

– Beszélj a parancsnokoddal, ember! Én jöttem rá, hogy veszély fenyeget!Grissom elbizonytalanodott.– Miért árulnád el őket? Valamikor te is azon az oldalon harcoltál.Kaz sóhajtott. Hányszor kell még ezt elmagyaráznia?– Le a fegyverekkel, Sir Grissom! A minotaurusz a szövetségesünk, mégpedig

értékes!Bennett hangját meghallva, a többi lovag arrébb lépett. Grissom tisztelgett a

felettesének.– Elnézést, uram! Csak azt tudtuk, hogy bejöttél a táborba, és szóltál, hogy veszély

van!– Ne tőlem kérj elnézést, Grissom. Kaztól kérj; az ő becsületét vontad kétségbe.– Uram?Bennett rosszallón nézett a segédtisztjére.– Olyan nehéz megérteni? Kérjek én elnézést a nevedben? Megteszem, az biztos,

mert megérdemli. Végül is lehet, hogy mindannyiunk életét megmentette.Grissom fújt egy nagyot, és visszafordult Kazhoz.– Elnézést, hogy elhamarkodottan ítélkeztem, minotaurusz. Azt hittem, hogy csak

egyvalaki lehet felelős az esetért. – Megölték azt, aki itt őrködött – magyarázta Kaz –, és az egyikük vette át a helyét, hogy senki se fogjon gyanút. Szerencse, hogyrájöttünk, mielőtt teljesen felsorakoztatták volna az erőiket. – Néhány másodperccelazután, hogy sikerült figyelmeztetni a tábort, már támadtak is – szúrta közbe Bennett.– Biztos nem számítottak rá, hogy az egész tábor ébren van, és figyel. Egy hullámjött be. Hatot vagy hetet megöltünk, és még néhányat megsebesítettünk. És csak egyembert veszítettünk. Szinte azonnal elmenekültek. A gyávák!

– Nem hiszem, hogy most találkoztunk velük utoljára. Ez az ember a hadvezéregyik fekete gárdistája volt.

– Láttuk, hogy elég sokan kószálnak Közép- és Dél-Solamniában. Kharolisban is.Észrevehetően megnőtt a rablótámadások száma. – Bennett Grissomhoz fordult. –Keresd meg a testvérünk holttestét, aki az életét adta itt! Mielőtt holnap reggelelmegyünk, szertartással eltemetjük őt is, és a másikat is. Az éjszaka hátralévőrészére kettőzd meg az őrséget!

– Parancsod szerint, uram. Ezzel mi legyen? – Grissom megérintette a holttestet apengéje hegyével.

– Szedesd össze az ellenség halottait! Nekik külön máglyát álutunk, és mindenrosszat kívánunk nekik az úrnőjükhöz vezető úton. Ha így itt hagyjuk őket, mégvalami pestist kezdenek el itt terjeszteni, arra pedig igazán nincs szükségünk.

Két lovagot otthagytak őrködni, Grissomon kívül a többi pedig elment, hogymegkeressék halott bajtársukat. A segédtiszt tisztelgett, majd elment, hogy teljesítsea többi parancsot, amelyet Bennett rábízott. A nagymester unokaöccse Kazzalmaradt.

– Honnan tudtad, hogy nem közülünk való? Én a parancsnokságom alatt állóknak afelét nem ismerem. Túl sokan vannak a Rózsa Rendjén kívülről.

– Est Sularis oth Mithas.– A becsületem az életem. Ez a törvény, amely szerint élünk. Mi van vele?– Nem tudta megmondani, mit jelent, még ha az életébe kerül is, és épp erről volt

szó.Kaz kitalált egy elméletet a törpe fejsze nevét, a Becsület Arcát illetően. Milyen

lehetett a törpe, aki ilyen különleges fegyvert készített? Segített vajon neki egymágus, vagy netán maga Reorx isten látogatta meg? Kaz most már hitte, hogy afejsze tükörszerű lapja minden jel szerint csak azoknak az arcát és alakját tükrözi,akik becsületesek, akikben lehet bízni. Az ellenségek, a becsület nélküli illetők nemtükröződtek benne. Ügyes szerszám volt, és a minotaurusz bánta, hogy korábban nemtudott róla. Azon tűnődött, hogy vajon Kristályszarv Sardal tudott-e róla.

Kristályszarv Sardal. Már szinte el is felejtette a másik elfet. Sardal vajon Argaenszövetségese lehetett? Kaz arra a következtetésre jutott, hogy aligha, különben az elfsoha nem adta volna oda neki a törpe harci fejszét. Az hogy ilyen fegyvert adott neki,ráadásul az életét is megmentette, nem sötételfre jellemző tett volt.

– Minotaurusz?Kaz pislogott.– Igen, Bennett?– Talán nem ártana pihenned egy kicsit. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt állva

elalszik.Ez igaz volt. Kaz, a gondolataiba merülve egyre jobban sodródott kifelé az

ébrenlétből. Az elfek és a mágikus harci fejszék várhattak reggelig. Az alvás olyanluxusnak számított, amelyben az utóbbi időben nemigen volt része. Most be kelletthoznia a lemaradását, mielőtt rábukkannak Hollóárny Argaenre.

* * * * *

Aznap éjjel többet már nem háborgatták őket, de azért teljes éberségben figyeltekaz őrök. Amikor eljött a hajnal, Kaz és a többiek nem érezték túl frissnek magukat.Igazán ideje lett volna már egy teljes nap pihenésnek, de senki sem akart ennyi időtföláldozni. Volt valami sürgető érzésük ezzel a küldetéssel kapcsolatban.

Ahogy közeledtek a céljukhoz, Kaz elkezdett, Darius miatt aggódni. A fiatal lovagTesela közelében lovagolt, és sokat beszélt hozzá, Kaz azonban, amikor időnként

hátranézett, azt is látta, hogy az ifjú egyre többször néz fel az égre, komor tekintettelaz arcán. Tudta, hogy mit keres: a kősárkányt, amely egyszer majdnem végzett vele.

Kaz látta már ezt a tekintet, a háború alatt. Darius azt várta, hogy a szörnyetegvisszatérjen, és megpróbálja bevégezni a feladatát. Szinte már úgy nézett ki, mint akiigazságtalannak érzi, hogy ő életben maradt, miközben a többiek odavesztek. Azefféle gondolatok esztelen, sőt öngyilkos tettekhez vezettek. Kaz úgy vélte, hogy asolamniai lovagok túlságosan vágynak a halálra. A minotaurusz jobban aggódottamiatt, hogy tudta, a saját fajtája is hajlamos az efféle kényszerképzetekre.

Még ő is kezdett túlságosan borúlátóvá válni. Hogy megpróbálja másra terelni agondolatait, benyúlt a zsákjába, hogy elővegyen egyet a kétszersültből, amelyet alovagságtól kaptak. Íze nem sok volt, de szilárd volt és laktató. Már rég hozzászokottaz efféle élelemhez, és rájött, hogy egyre jobban kezdi megszeretni – ezt pedig újabbjelnek tekintette, hogy meghibbant.

A zsákban azonban nem egy kétszersült került a kezébe, hanem egy darabpergamen. Megragadta az egyik végét, és előhúzta. Összetekert lap volt, amit valakiborostyánkővel zárt le. Ugyan honnan, tűnődött Kaz... Hát persze! Annyi mindentörtént vele, hogy erről a kis apróságról teljesen megfeledkezett. Kristályszarv Sardalkérte meg, hogy adja át ezt a levelet Hollóárny Argaennek. Egész idő alatt... Azontűnődött, hogy vajon milyen üzenetet küldhettek a sötételfnek. A minotauruszbanmegint felmerült a gondolat: lehetséges, hogy Sardal a mágiatolvaj szövetségese?

Kaz úgy döntött, feltépi a pecsétet, és elolvassa, mit írt Sardal.A borostyánnal jobban meggyűlt a baja, mint gondolta volna. A hüvelykujjával le

kellett volna tudnia pattintani, de a körme állandóan lecsúszott. Elkeseredésébenelővette a tőrét, és azzal is próbálkozott, de a tőr is folyton lecsúszott.

A borostyánkő körülvágása nagy kihívásnak bizonyult, miközben a ficánkoló lovakantárszárát is próbálta az uralma alatt tartani. Azért sikerült kimetszenie egy kört, ésa pecsét a földre esett. Kaz eltette a tőrét, és elkezdte kitekerni a papirost.

Aranyszín űr nyílt előtte.– Kaz! – kiáltotta valaki, talán Delbin.– Pala... – A minotaurusznak nem volt lehetősége befejezni a szitkot, mert a lova

békésen besétált az űrbe. Eltűnt minden.Gyönyörű, felemelő volt az űr, de Kaznak nem volt ideje nézelődni. Képtelen volt

mást csinálni, csak kapaszkodott a lovába, és zuhant, zuhant, zuhant... mígnem márúgy tűnt, hogy az utolsó napig zuhanásra vannak ítélve. A lova egyszer sem mutattajelét, hogy megrémült volna. Még mindig megpróbált futni, látszólag mit semtörődve a kellemetlen helyzettel, amibe jutott.

Végül lassult a zuhanásuk. A minotaurusz érezte, hogy a saját mozdulatai islelassulnak. Pillanatokon belül szinte lehetetlenné vált bármit is tennie a lélegzésenkívül, és még azzal is egyre jobban meggyúlt a baja.

Mint a mézbe ragadt légy, gondolta tehetetlenül. Kezdett benne forrni a düh,mégpedig olyan düh, amely küzdelemben fenevaddá tette. Most azonban csak mégjobban bosszantotta. Minden ereje ellenére képtelen volt megmozdulni, megvédenimagát.

Miközben a lovával teljesen megálltak, a légzése is végleg megbénult. Biztos voltbenne, hogy most meghal. Várta, hogy eluralkodjon rajta a fulladás. Nem jött. Márszinte kívánta, mert most attól kezdett félni, hogy örökre ennek az űrnek a foglyamarad, és a végtelenségig bámulhat bele a gyönyörű arany semmibe.

– Ááááá, minotaurusz! – zengett körülötte mindenütt a hang. – Most meg mibekeveredtél?

Ismerte a hangot. Kristályszarv Sardalé volt, ő ejtette csapdába.

* * * * *

– Kaz! – kiáltotta Delbin.Sok lovagnak erővel kellett visszafognia a lovát. Bennett kiállt a nyeregben, és úgy

nézelődött körbe, mindhiába. Darius szitkozódott, Tesela pedig az istennőjéhezimádkozott, hogy adjon valami jelet, mi történhetett a minotaurusszal.

Bennett leült.– Az Abyss vigye el azt a sötételfet! Ez csak az ő műve lehet! Egész végig figyelt

minket, és várta a megfelelő pillanatot!– Gondolod... gondolod, hogy Kaz meghalt? – mondta ki végül Darius.– Nem, de szerintem a tolvaj biztos, hogy valahogy elfogta. Bennett a többiekhez

fordult.– Tovább kell mennünk. Kaz egyetlen esélye, mindannyiunk egyetlen esélye, az,

hogy megtaláljuk az elfet, mielőtt még nagyobb erőre tesz szert! Ha van egy kisszerencsénk, megmenthetjük a minotauruszt. Bárhol van is, ha él, Hollóárny Argaentudni fogja.

Tesela elengedte a medálját.– Nem érzek semmit Kazzal kapcsoltban, de nem biztos, hogy ez jelent valamit.

Semmi nyoma ezen a környéken. Ezt az egyet bizton állíthatom.Bennett bólintott, mintha erre a megerősítésre várt volna. Ő mindenképpen úgy

vélte, hogy nincs idő a késlekedésre.– Akkor eldőlt. Továbbmegyünk.Miközben a lovag megfordult, hogy jelezzen a többieknek, Tesela és Darius

bizonytalan tekintetet váltottak. Ha Kaz fogságba került, ha eltüntette az ellenség,milyen esélye lehetett ennek a kis csapatnak egy ilyen veszedelmes hatalommalszemben?

Ennek ellenére, senki sem javasolta, hogy forduljanak vissza.

18. FEJEZET

Két nap telt el azóta, hogy a csapat elindult Hollóárny Argaen felkutatására. Anagymester próbált kideríteni mindent, amit a nevében tettek azok alatt az évek alatt,

amikor nem volt ura az elméjének. Elszégyellte magát mindazon, amit megtudott.Egész idő alatt azt képzelte, hogy távol tartotta magától a gonoszt, az őrületet. Minéltovább meredt a kiáltványokra, amelyek a nevét viselték, a kiáltványokra, amelyekreúgy emlékezett halványan, hogy másképp indultak, annál inkább megértette, hogymiért fordult az általános közhangulat a solamniai lovagok ellen. Mikor végre lettbátorságuk, hogy reménykedni merjenek a szebb jövőben, a látszat szerint elárultákőket azok, akik megesküdtek, hogy vigyáznak rájuk. Mintha a nagy háború jött volnael megint, amikor a lovagság csak harcolt tovább és tovább, és közben a nép fizettemeg a több évtizedes patthelyzet árát.

Lord Oswalt az egyik őre zavarta meg a munkájában.– Uram? – suttogta ismét türelmetlenül a lovag.– Mi az?– Egy utazó társaság van a kapunál, s igazságot követelnek.– Igazságot? – Máris felkelésre készülődnének az emberek?– Lehet... lehet, hogy jobb volna, ha te magad néznéd meg.Oswal hátratolta a székét, és felállt, abban a pillanatban azt kívánva, bárcsak a

bátyja, Trake ne esett volna áldozatul az áruló Rennard mérgének, mert akkor mégmindig ő lenne a lovagság feje.

– Adj pár percet! Mondd meg nekik, hogy jövök!– Uram.A nagymester körülnézett a csizmája után. Miután a csizmát meglelte – fel nem

foghatta, hogyan került az ágy alá –, összeszedte magát, és elindult a kapu felé.Testőrei tisztelegtek előtte, aztán felsorakoztak a nyomában. Az elmúlt időkeseményei miatt a toronyban maradt lovagok gyakorlatilag megszállottan féltették azurukat. Akár akarta, akár nem, a testőrei elszántan vele tartottak, ha bármi olyan ügyvárta, amely bajjal járhatott.

Az őrség parancsnoka tisztelgett neki, amikor odaért a kapuhoz.– Hol vannak hát?– Odakint, uram.– Odakint? Hová lett a jó modorotok? Csak azért, mert valaki panasszal akar élni,

még nem kell kirekeszteni Vingaardból.Az őrség parancsnoka elsápadt.– A legmélyebb tisztelettel, nagymester, úgy vélem, meg kellene nézned őket!Lord Oswal úgy érezte, hogy mostanában nagyon fogytán a türelme.– Badarság! Többet egy szót se! Szavukat adták, hogy békével jönnek?– Igen, de...– Hányan vannak?– Úgy egy tucat, mi...– Egy tucat? Engedd be ezt a félelmetes sereget, parancsnok. Azonnal!– Ahogy a nagymester kívánja. – Jól látszott, hogy a lovagnak még vannak

fenntartásai, de azért engedelmeskedett az urának. Kiadták a parancsot akapunyitásra, és villámgyorsan végre is hajtották. A nagymester, a tettre kész

testőreivel az oldalán, elképedve meredt az érkezőkre. Nem csoda, hogy az embereibizonytalankodtak! Ezek minotauruszok!

Kazon kívül Lord Oswal alig néhány minotauruszt látott ilyen közelről. Azok isvagy foglyok voltak, vagy elpusztultak a kardja által. A legnagyobb őszinteséggel,valószínűleg egy csapat minotauruszra számított a legkevésbé.

– Ki itt a vezér? – kérdezte vicsorogva egy rosszarcú, torz fejű óriás.A nagymester összefonta a karját, és olyan hangon válaszolt, amely már

nemegyszer a vetélytársaiba fojtotta a szót.– Én vagyok itt a vezér, minotaurusz. Oswal vagyok, a solamniai lovagok

nagymestere. Mi okból hagytátok el keleti hazátokat?– A becsület és az igazság nevében keltünk útra. Az efféle dolgokat, úgy hallottam,

nagyra tartják a solamniai lovagok. A nevem Scurn. – Hanyagul meghajtotta a fejét.Lord Oswal ellenszenvesnek találta.

A többieken végignézve, most vette csak észre az ogrét, aki a csoport végén állt.– Hát az meg mit keres veletek? A foglyotok?– Molok közülünk való. Tőle hallottuk először, hogy milyen szégyent hozott ránk

valaki a fajtánkból.– Valaki a fajtátokból?– A neve, nemes úr, Kaziganthi De-Orilg, ahogy a hivatalos vádban áll. Az Orilg

klán fia, amellyel mindannyian távoli rokonságban állunk. Orilg az egyik legnagyobbbajnokunk volt annak idején, és Kaz olyan szégyent hozott a klánra, hogy elküldtekminket, hogy visszavigyük igazságszolgáltatásra.

Az idős lovag bármilyen más alkalommal szívesen betekintett volna aminotauruszok családi kapcsolataiba. Azt tudni lehetett, hogy a családmindenekfelett való, de hogy egy klántagot levadásszanak, amiért foltot ejtett a klánbecsületén... lehet, hogy végeredményben nem is különböztek olyan nagyon aminotauruszok az emberektől. Lord Oswalt érdekelték volna még a részletek,csakhogy a vádak kérdése sürgetőbb volt.

– Még mindig nem árultad el, hogy mit követett el a fajtársad.Scurn tekintetéből ítélve, a nagymester nem gondolta, hogy ennek túl sok ürügyre

volna szüksége, hogy levadássza Kazt. Észrevette, hogy az ogre szemében is ugyaneza gyűlölet tükröződött.

Különös páros, gondolta a nagymester.Scurn türelmetlenül magyarázni kezdte:– A háborúban Kaz felesküdött az egyik sereg szolgálatára, amelyet Hylóba

küldtek.– Rabszolga katona volt. – Oswal érdeklődve vette észre, hogy a minotauruszok

némelyike, most tűnt fel neki, hogy nő is volt köztük, egy kicsit összerezzent a szóhallatán.

– Akkor is – morogta a torz fejű vezér –, felesküdött annak a seregnek aszolgálatára, azon belül is pedig az ogre parancsnokra. Kaz rátermetten szolgált –Scurn mintha ezt vonakodva ismerte volna el –, addig, amíg el nem foglaltunk egyemberi települést. Szembeszállt a parancsnoka döntéseivel.

Nem lep meg, gondolta az idős lovag. Az ogrék híresek voltak a szadistahajlamaikról.

Kezdett felrémleni egy emlék. Huma és Kaz beszéltek neki erről az időszakról. Anagymester úgy emlékezett, hogy az ogre parancsnok azzal szórakozott unalmasóráiban, hogy időseket és gyerekeket mészárolt le, ami rettenetesen becstelenviselkedés a minotauruszok értékrendje szerint. Vajon ez a csapat tudott erről?Valószínűnek tartotta, hogy nem hinnének neki.

Lord Oswal azon kapta magát, hogy a hátul álló ogréra siklik a tekintete. Milyenszerepet játszhatott ebben az egészben? Vajon vérrokona annak, amelyik meghalt?Bajtársa? A lovag eddigi tapasztalatai az ogrékkal kapcsolatban mindig azt abenyomást keltették benne, hogy a saját életükön kívül más nem igazán érdekli őket.Szokatlannak számított, hogy ez az ogre felkereste a minotauruszokat, amiértbűntettet követtek el egy fajtájabelivel szemben, még ha gyilkosságról van is szó. Haa minotauruszok nem vesznek el annyira a becsületbe vetett hitükben – ahogy azsajnos sok lovaggal is történt –, látták volna a helyzet képtelenségét. Nem, ennek azogrénak más indítéka is kellett, hogy legyen az igazságon kívül. A legtöbb ogrebeérte volna a bosszúval, már ha egyáltalán emlékeztek volna még az esetre néhányhónap eltelte után.

– Kaz bűnösségét bizonyítja még ez is – magyarázta Scurn, és elővett egygömbszerű tárgyat.

A nagymester azonnal felismerte benne az igazmondó kristályt, egy egyszerűbbvarázstárgyat, amely újra és újra lejátszott valamely múltbeli eseményt. Lord Oswalnézte az elővarázsolt képet, ahogy Kaz hátulról leüti az ogrét, és meggyilkolja újra ésújra. A nagymester nem hatódott meg. Az igazmondó kristályokkal az volt a baj,hogy nem feleltek meg az elnevezésüknek. Bármelyik valamirevaló mágus el tudtaferdíteni a valóságot. A minotauruszok számára azonban, akik féltek a mágiától,mégis túlságosan is hajlamosak voltak hinni benne, az egész nagyon is igaznaktetszett.

Végül előkerült még egy írásos kiáltvány a minotauruszok vezetői részéről,amelyben az állt, hogy a faj törvényei értelmében ez a különítmény becsületbeliküldetésben jár el, amikor felkutatja ezt a szégyenteljes, gyáva gyilkost. A kiáltványhangsúlyozta, hogy Kaz elmenekült a tett színhelyéről, amely még az ogremegölésénél is becstelenebb tett. A minotauruszok törvényei szerint ez már elegendőok lett volna, hogy kivégezzék, vagy legalábbis, lehetetlen feltételek mellett párbajbaküldjék.

Lord Oswal átolvasta a kiáltványt. Nagyon bízott Kazban, de végső soron, jómagaaz igazság és a törvény elszánt védelmezője volt. A minotauruszfaj uralkodói, amíg asaját népük el nem távolította őket, jogos vezetők voltak, és a szavuk törvénynekszámított.

– És miért jöttetek ide? Miért mutatjátok nekem ezt?– Úgy véltük, hogy a minotaurusz ide jöhetett. Így van? – Scurn tekintete majdnem

rávette a nagymestert, hogy hazudjon. Mégsem tette.– Kaz itt járt két napja. Délre ment, a saját embereim egy kisebb csapatával.

Furcsamód a minotauruszok között sustorgás támadt, és megkönnyebbülttekinteteket lehetett látni. Egy férfi és egy nő, akik, legalábbis amennyire egy embermeg tudta állapítani, hasonlítottak egymásra, szinte már elégedettnek tűnt. Avezetőjük azonban nem.

– Délre! Két nappal késtünk el? Minek ment délre az a gyáva?– A „gyáva” a Qualinestitől északra húzódó hegyekbe megy. Az unokaöcsémmel

együtt útra keltek, hogy felkutassanak egy mágiatolvajt, aki nem csak Solamniát,hanem egész Ansalont fenyegeti a tetteivel!

– Kaz veszélybe tart? – kérdezte a minotaurusznő.Scurn megvetően horkantott.– Egy csapat lovaggal a háta mögött megengedheti magának a hősködést! – Lord

Oswaltól annyit kérdezett: – Azt mondod, hogy ez így igaz?Az idős lovag kihúzta magát.– A becsületem az életem, minotaurusz! A szavamat adom!A torz fejű minotaurusz gonoszul elvigyorodott, majd elrakta a kiáltványt és a

varázsgömböt, és előhúzott egy elnagyolt térképet.– Ebben az esetben, uram, megkérnélek, hogy mutasd meg, hová is tartanak

pontosan... csakis a becsület és az igazság érdekében, amely a mi számunkra isolyannyira fontos.

* * * * *

Meddig? Eljött és elmúlt volna az utolsó nap, miközben itt vagyok megmerevedve,tehetetlenül?

Kaz nem hallott többet Kristályszarv Sardalról. Lehet, hogy az elf, miutánelégedetten nyugtázta, hogy a csapdája jól működik, többé nem volt kíváncsi rá.Kaznak pedig maradnia kellett ott, ahol volt, és bámulni örökre az arany űrbe.

Alighogy a bánatos gondolat megfogalmazódott a fejében, rájött, hogy épp azellenkezője igaz, kezdett ugyanis visszatérni belé az élet. Tudott lélegezni,elfordította a fejét, behajlította a karját, pislogott! Döbbenetes volt belegondolni,hogy milyen csodálatos volt pislognia! Alatta a ló is elkezdett mozogni, nyihogvarázta a fejét, amikor észrevette, hogy megint tud futni – vagy zuhanni.

A mozgás visszatértével ugyanis újrakezdődött a zuhanás is!Kaz kétségbeesetten kapaszkodott, ahogy csak bírt, önző módon azt remélve, hogy

a ló majd valahogy enyhíti a saját becsapódását.Aztán, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy először megjelent, az arany űrt zöld fű és

fák váltották fel – azaz egy erdő. Abban a pillanatban, hogy a ló patája hozzáért aszilárd talajhoz, Kazt elfogta a kísértés, hogy vágtasson, mintha démonok üldöznék.Egy fontos dolog azonban megakadályozta ebben. Sardal állt ugyanis előtte,varázspálcáját a magasba tartva.

Az elf mosolygott, és ragyogó fehér köpenyt viselt. Kaz egy pillanatig nem bízottbenne.

– Először azt hittem, sosem bírlak kiszabadítani abból a csapdából! Azt hittem, aminotauruszokra rá lehet bízni olyan egyszerű feladatokat, hogy átadjanak leveleketbizonyos gyanútlan, ármánykodó sötételfeknek!

Kaz körülnézett. A fák nem mondtak neki semmit. Bármelyik erdőben lehetett, bárgyanította, hogy ismeri a helyet.

– Hol vagyok? Mennyi idő... mennyi ideig voltam a foglya annak az akárminek?– Egészen közel kerültél a célodhoz. Egy kicsit délebbre vagy, Qualinestiben, ha

annyira tudni akarod. Most három napja hagytad el a Vingaard-tornyot.– Csak nagyjából egy napig voltam a csapdában? – Nem egy örökkévalóságig?– El tudom képzelni, hogy jóval hosszabbnak tűnhetett, tekintetbe véve, hogy nem

kellett enned, innod vagy aludnod. Büntetésnek szántam.– Büntetésnek? – Kaz szeme vörösen felizzott. Megfogta a harci fejszét, ugyanazt a

fegyvert, amelyet nem más, mint Kristályszarv Sardal adott neki.– Nem neked, hanem Argaennek.– Argaennek?– Tudtam, hogy túllépett minden határon. Tehetségbeli hiányosságai miatt mindig a

fiatalabb fajokhoz fordult ihletért. Éveken át tanulmányozta minden faj jellemzőit,különösen az emberekét. Még élt is köztük. Az embereknek pedig hiába van számosértékes jellemvonásuk, Argaent a legrosszabbak vonzották. Argaen, miután csak alegalapvetőbb varázstudománnyal rendelkezett, mindig úgy érezte, mintha valamiféleszületési előjogot vontak volna meg tőle. Így aztán titokban, elkezdett mágiát lopni.Ezt úgy értem, hogy varázstárgyakat lopott a körülötte lévőktől.

– Miért nem állítottad meg?– Az igazságra sajnos csak nemrég derült fény, amikor küldött nekem egy szerinte

ártatlan üzenetet, amelyben az őrült mágusról, Galan Dracosról kérdezett! Teljesenegyértelművé vált, hogy Dracos kincseit akarja megszerezni, amelyeket a lovagokösszegyűjtöttek. Eddig kivétel nélkül meghiúsultak a kísérletei, hogy bejusson atitkos pincébe. Mi történt, Kaz? Hogyan sikerült átsurrannia a pince védelmirendszerén? Argaen sosem volt ügyes tolvaj, ha fizikai csapdákra került a sor.

Kaz mindenről beszámolt az elfnek, ami történt, kezdve onnan, hogy a társaságelőször megpillantotta a Vingaard-tornyot, egészen addig a pillanatig, hogyfelnyitotta a levelet. Sardal álmélkodva csóválta a fejét.

– Kárba veszett az egész munkám! Tisztában vagy vele, minotaurusz, hogyrengeteg energiát fektettem annak a börtönnek a létrehozásába, amelyből kénytelenvoltalak kiszabadítani?

Ilyesmit nem tudok egyhamar újból létrehozni, tudod. Mit lopott el ArgaenVingaardból?

Kaz leírta a smaragdgömböt, és hogy milyen őrjítő ereje van, részben a Humátólhallottak emléke alapján, részben a frissebb értesülésekre támaszkodva.

– A lovagok, Sardal – kérdezte, miután befejezte –, és a barátaim... mi történtvelük?

– Továbbmentek. Bennett úgy döntött, vagy meghaltál, vagy Argaen foglya vagy.Így vagy úgy, arra a következtetésre jutott, hogy a legjobb, ha továbbmennek, akárnélküled is. Milyen hűséges bajtárs.

– Bennett solamniai lovag. Én sem tettem volna másképp.– Attól tartok azonban, hogy nehézségekbe fognak ütközni. Tudod, a

sárkánykirálynő seregének a maradványai lassan idegyűlnek a környékre. Ők azthiszik, hogy titokban. Az elfek szeme elől azonban nem tudnak elrejtőzni. A barátaidnagy veszély felé tartanak, minotaurusz.

– Akkor csak vesztegetem itt az időm! – mordult bosszúsan Kaz. Elkezdtemegfordítani a lovát. – Merre?

– Sosem vesztegeted az időt, ha jól tervezel – közölte filozofikusan az elf.Kaz behúzta a gyeplőt, és hátranézett Sardalra.– Ezzel mit akarsz mondani?– Ezzel azt akarom mondani, hogy gyorsabban is oda tudom juttatni magunkat a

célunkhoz... és nagyjából most kell ideérnie.A minotaurusz lova egyszer csak megriadt, amikor megérzett valamit az erdő felől.

Kaz a kezébe vette a törpe fejszéjét. Bármit érzett is meg a ló, lassan jött, a sajáttempójában.

Egy hatalmas állat lépett ki Kristályszarv Sardal mögül, az erdőből. Legalább akkorvolt, mint Kaz lova. Óriási mancsai könnyedén és hangtalanul érintették a földet.Vörös nyelve kilógott hosszú pofájából, amely akkora volt, hogy Kaz karját is betudta volna nyelni. Fényes, ezüstszínű bunda borította.

Kaz még életében nem látott ekkora farkast. A korábbi kellemetlen élményei miatt,amelyekben ennek a csodálatra méltó teremtménynek a csúfos utánzataival, arémfarkasokkal volt része, egyféle bizalmatlanságot táplált minden ránt, amihozzájuk hasonlított.

– Látom a bizalmatlanságodat, harcos, és fáj, hogy annyi kölyök vált az olyanbeteges lények, mint Galan Dracos és Hollóárny Argaen játékszerévé. Bennemazonban bízhatsz, hiszen a te ügyed Paladine mellett Habbakuké is, és az uram,Habbakuk ügye mindig az enyém is.

– Mi ez, Sardal?Sardal nem méltatta válaszra, Kaz kérdésének a tárgya ugyanis nagyszerűen tudott

beszélni a saját nevében.– Greymir vagyok, aki Habbakukkal, az állatok urával jár, és szolgálja őt a halandó

világban. A hűbéruram ennek az elfnek a kérésére megbízott vele, hogy biztonságbanvigyelek el mindkettőtöket arra a sötét helyre, ahol a Hollóárny nevű bitang ezekbena percekben is egyre közelebb kerül hozzá, hogy véghezvigye a legostobább tettét, ésfeltámassza Krynn legnagyobb veszedelmét.

Kaz úgy elsápadt, ahogy csak egy minotaurusztól telik, és leesett állal bámult akáprázatos állatra. Azt hitte, hogy Takhisis elűzése után talán már mindörökreevilágibb ügyekkel kell majd foglalkoznia. Tőle telhetően mindent megtett, hogykitérjen a varázslók vagy mágikus küldetések elől, de a jelek szerint nem soksikerrel. Mintha visszafordult volna az idő. Kaz megint belecsöppent a játékba,

amelyben istenek is részt vettek. Greymir jelenléte bőven elég volt, hogy meggyőzzeKazt, miszerint ez az ügy túlhaladta már egy elf kisszerű ambícióit – na de mennyire?

– Mit... – kezdte.– Ahogy mondtad – vágott közbe Sardal –, vesztegetjük az időt. Szállj le a lóról, és

csak azt hozd, amire igazán szükséged van. – Ezen... ezen fogunk lovagolni?– Neked, aki sárkányok hátán utaztál, igazán nincs miért félned tőlem – jegyezte

meg nyájasan Greymir.A minotaurusz lova a kezdeti ijedtség után most lelkesen dörgölte az orrát a

hatalmas farkaséhoz. Kaz eddig bízott az állatok ösztöneiben. Felemelte a BecsületArcát, hogy ha valami, hát Greymir tükörképe tisztán látszik-e.

– Nemes fegyver – jegyezte meg Habbakuk küldötte. – És nagyjából jól látod, mitjelent a tükröződés, vagy a hiánya.

Greymir képét tökéletesen lehetett látni a harci fejszén. Na tehát. A törpe fegyvereddig nem hagyta cserben Kazt. Bízni fog benne.

– Remélem, elégedett vagy – mondta kissé nyűgösen Sardal.– Igen.Kaz leszállt a lováról. A harci fejsze visszakerült a vállára vetett hámba, miközben

vonakodva odament a hatalmas farkashoz. Greymir lefeküdt, hogy a minotauruszfelmászhasson a hátára. A roppant állaton még bőven maradt hely az elf számára is,aki azonnal fel is telepedett Kaz mögé. Greymiren nem látszott, hogy két megtermettalak súlya megkottyanna neki, mert egészen könnyedén állt fel. A farkas rámeredtKaz lovára, mire a csődör elügetett, mint aki parancsot kapott. Greymir megkaparta aföldet egyik mellső lábával.

– Kapaszkodjatok erősen!Greymir olyan sebességgel indult neki, hogy azzal csak egy sárkány

versenyezhetett. A fák szélsebesen suhantak el mellettük. A madarak egy helybenmaradtak. Kaz tudta, hogy Greymir lába hozzá sem ér a földhöz. Legendák keltekmost életre, csoda zajlott. Olyasmi volt ez, amit egy elképedt minotaurusz inkábbsoha nem tapasztalt volna meg.

Az éjjel lassan felülkerekedett a nappalon. Kaz tudta, hogy a társai mostanra márbiztosan elérték a hegyeket. Ötvenen hány ellen?

– Lesz segítségük – szólalt meg egy hang, és rájött, hogy a farkas az. A csodálatosteremtmény hallotta a gondolatait... – Te vagy a legaggodalmaskodóbb minotaurusz,akit valaha láttam – ez utóbbit kuncogás követte.

Kaz arra fordította a figyelmét, hogy meg tudja tartani magát. Elnyelték őket ahegyek. Amikor beléptek a hegyek közé, mintha egy új, félelmetes világba léptekvolna be. Túlságosan is hasonlított ahhoz a gonosz erőhöz, amely a Vingaard-toronyfelett lebegett, oly sokáig. Azt jelentette, hogy Galan Dracos smaragdgömbje ismételőkerült.

– Nem sokára odaérünk – hallatszott Greymir hangja.Egyszer csak gúnyos vonítás zengett fel a hegyek között. Kaz elvicsorodott, mert

felismerte a hangot. Élő állatok nem vonítottak így.

– Rémfarkasok – jegyezte meg szomorúan Greymir. – Az eltorzított kicsinyeim –folytatta a farkas, egyre növekvő haraggal. – És semmit nem tehetek értük. Csakporhüvelyek, halvány, meggyötört emlékekkel.

Mindenhonnan hallatszott a vonítás. Argaen tudta, hogy jönnek, és azillúzióvarázslataival megpróbálta lelassítani a haladásukat. Ezúttal, azonban, senkitnem tudott rászedni.

– Az elf nem tud rólunk, ezek pedig nem káprázatok – morogta Greymir, majdhirtelen megállt, és az előttük kibontakozó iszonyú látványra meredt.

– Habbakuk és Branchala! – suttogta Sardal.Egyszerre rémfarkasok teremtek mindenütt, körbevették őket. Kaz úgy ötven körül

abbahagyta a számolást. Rettenetes volt a látvány, mintha az összes farkas temetőjéthirtelen felforgatta volna a gonosz Chemosh, a holtak istene. Számtalan vörös pontbámult rájuk üresen. Rothadt nyelvek lógtak ki az elsárgult fogakkal teli pofákból.Kilátszódtak a csontjaik.

– Kapaszkodjatok erősen! Készüljetek fel, hogy meg kell védeni magatokat!Egy magas kiszögellésen felkacagott egy rémfarkas. Nagyon emberinek, nagyon

tébolyultnak hangzott a kacaj. Kaznak azonban nem volt ideje eltűnődni rajta, mertGreymir már meg is indult.

A rémfarkasok egyként támadtak.Kaz a mozgásában gátolva csak félig-meddig tudott védekezni, miközben több

tucat vérszomjas iszonyat kavargott a sebesen száguldó farkas körül. Még akorlátozott csapásaival is sikerült azonban lenyakaznia jó pár rémfarkast, igaz, hogya szörnyetegek abban a pillanatban újra talpra álltak, miután a testrészeikösszeforrtak. Nehéz volt megölni egy eleve halott dolgot, aminek a testrészei újraössze tudtak állni egységes egésszé. Akkor is, időt nyertek vele.

Greymir pillanatra nem lassított a száguldásban, de közben valahogy mindigsikerült a szájába kapnia, vagy eltaposnia egy-egy rémfarkast. Egymás után löktefélre a szörnyeket. Kaz és Sardal lábán és oldalán azonban egymást érték a vágások.Greymirt is több tucat kisebb seb borította. Ha elég idejük lett volna, a rémfarkasoktalán felülkerekedtek volna rajtuk.

A hatalmas farkas néhány elképesztő szökkenéssel kitört az élettelen ellenfeleiközül, egy utolsó szörnyeteget még lecsapva a hátsó lábával, miközben eliramodott.A rémfarkasok a nyomukban loholtak, s hamarosan lemaradtak.

– Az isteneknek hála, ezen túl vagyunk! – mormolta Sardal. Kaz, aki éppen az egetnézte, meglátott valamit, amiről remélte, hogy soha többé nem látja már.

– Azért messze nem vagyunk még biztonságban, Sardal. Nézz csak fel!A hegység fölött, valamivel északabbra, a kősárkány körözött vészjóslóan.Greymir lassítani kezdett.– Elhoztalak titeket, amilyen messzire csak bírtalak. Az út hátralévő részét gyalog

kell megtennetek, de már közel jártok. Talán túlságosan közel is.– Hová mész?– Kértem egy kegyet, amikor uram, Habbakuk ide küldött, és megkaptam. –

Greymir megállt. – Szálljatok le, kérlek!

Leszálltak. A hatalmas farkas visszafordult arra, amerről jöttek, arra, ahol arémfarkasok még mindig kavarogtak.

– Mélységesen köszönjük a segítségedet, Habbakuk követe.– A hívásotok nekem is adott egy lehetőséget. Ok nélkül nem jöhettem volna el erre

a világra. Ha valakinek köszönetet kell mondani, hát neked és a minotaurusznak,amiért lehetővé tettétek a számomra, hogy beteljesítsem a már nagyon régótaesedékes feladatom, a fajtámon ülő átok kapcsán.

A távolban hallani lehetett egy-két rémfarkas vonítását. Greymir izzó szemeösszeszűkült a hangra.

– Eddig semmit nem tehettem, amíg ti ketten a hátamon ültetek. Most elbánokvelük, ahogy kell. Járjatok sikerrel a saját ügyetekben!

A hatalmas farkas ezzel elszáguldott.– Már évek óta fáj neki az ilyen rémfarkasfélék létezése – jegyezte meg Sardal. –

Most elpusztítja azokat a torzszülötteket, hogy a falkatagok lelkei, amelyek valahafelnevelték őket, békében nyugodhassanak.

– Azt hittem, mindannyian elpusztultak az eredeti urukkal, Galan Dracosszal.Honnan sajátította el Hollóárny Argaen ezt a gonosz mágiát? Nem gondoltam volna,hogy képes rá.

Sardal zord tekintetet vetett rá.– Argaen nem képes rá, bár lehet, hogy már maga is elhiszi, hogy az övé a

felelősség. Tudod, Argaen csak egy eszköz. Nem, minotaurusz, a rémfarkasok mégmindig az első és egyetlen uruknak engedelmeskednek.

– A smaragdgömb! Éreztem!– Igen, barátom. Galan Dracos életben van!

19. FEJEZET

– Azok a hegyek, ott a vonulat közepén, azt hiszem – közölte higgadtan Bennett SirGrissommal. A másik lovag engedelmesen bólintott. Mögöttük ott figyelt Darius,Tesela és Delbin, arcukon a türelmetlenség, izgatottság és düh különböző elegyével.Kaz eltűnt, elnyelte valami ördögi csapda. Nem amiatt aggódtak, hogy túl lassanhalad a csapat, hanem amiatt, hogy Bennett mintha túl könnyedén elfogadta volnaKaz eltűnését.

– Ez háború – felelte Tesela dühös kérdéseire. – Ugyanolyan háború, mint amilyettöbb mint öt éve vívtunk. Ezt Kaz is tudja, ha még tényleg életben van.

Látszódtak jelei, hogy nemrég jártak erre, lóháton és gyalogosan. A nyomok ahegyek felé vezettek, tőlük távolodva, párhuzamosan a saját útjukkal – lényegébenmindenütt. Az emberek időnként mintha látni vélték volna a kősárkányt.

– Fegyvereket előkészíteni! – parancsolta Bennett.

Az elöl haladók lándzsát hordoztak, ha az ellenség netán elzárná a hegyiösvényeket. A menetben a lovagok egy része íjat tartott a kezében lövésre készen,arra az esetre, ha ellenség lapulna a sziklák között, vagy a hegyoldalban, a többiekpedig kivont karddal mentek, hogyha velük egy szinten támadnának. Dariusra jutott aki nem mondott feladat, hogy figyeljen a papnőre és a surranóra. Szíves örömestpróbára tette volna a fegyverét a védelmük érdekében. Tesela közben próbáltaösszeszedni magát. Készült rá, hogy a lehetőségeihez mérten, bevesse az erejét acsapat védelme érdekében.

Még Delbin is felkészült. Valahonnan szerzett egy csúzlit és lövedékeket. A csúzlitszerencsésen találta; a könyvét kereste, hogy feljegyezze az előttük álló harcot. Úgytűnt, hogy a csúzli még jól jöhet, úgyhogy kéznél tartotta.

A társaság bement a hegyek közé.A kősárkány, amelyet éppen senki sem vett észre, egy csúcs tetejéről figyelte őket.

Nem kapott parancsot a támadásra. Még nem.Ez nem is volt baj, mert hamarosan kiderült, hogy a lovagoknak más gondjaik

támadtak – páncélt és a legkülönfélébb, gonosz fegyvereket viselő gondjaik.Ezek először is ott tévedtek, hogy számítottak rá, hogy a lovagnak egyáltalán

megfordul a fejében a visszavonulás lehetősége. Másodszor ott, hogy azt hitték, hogyötven ember csupán ötven ember, miközben, valójában Ansalon legjobban képzettharcosaival néztek szembe. A támadás első hulláma, amely az úton és ahegyoldalakról érkezett, szinte az utolsó emberig odaveszett, miközben minden lovagtette a dolgát. Mindössze egy lovag esett el, akinek nyílvessző fúrta át a nyakát, éskét másik megsérült. Az ellenség részéről jó húsz vagy harminc elpusztult. Az ádázküzdelem hosszú percekig tartott.

Miközben a rendezetlen támadó csapat visszaiszkolt a hegyek oltalmába, Bennettráparancsolt azokra, akik szívesebben üldözőbe vették volna őket, hogy maradjanak ahelyükön. A csapat vagy egységesen megy tovább, vagy sehogy.

A következő összecsapásra mindössze öt perc múlva került sor.

* * * * *

– Mennyi ideig engedhetjük még meg magunknak, hogy itt maradjunk,minotaurusz?

Kaz lenézett, ahol egy újabb őrjárat fésülte át a környéket. Teljesen egyértelműentudni lehetett, hogy mit – pontosabban kit – keresnek.

– Addig, ameddig a barátaink odalent ki nem fáradnak.Lassan araszoltak az erőd felé, amelyet Hollóárny Argaen a birtokába vett. Egészen

könnyen rátaláltak; kitartóan és lopva haladtak a csúcs felé, ahol a kősárkány trónolt.Ahogy sejtették, az erőd az alatt a hegy alatt állt.

Odáig eljutni... nos, ezzel meggyűlt a bajuk.A környék úgy buzgott, mint egy surranó város. Mindenütt őrjáratok jöttek-mentek.Kaz őszintén elcsodálkozott, hogy milyen sokan voltak az edzett katonák; itt volt a

krémje azoknak, akik a sárkánykirálynő valaha rettegett seregéből maradtak. A

sötételf tényleg sereget toborzott maga köré! Vajon mióta tervezhette ezt az egészet?Mikor léphetett először kapcsolatba a különböző bandavezérekkel? Mit ajánlhatottnekik?

Hollóárny erődje már rég megépült, talán új életről álmodott, aki megépítette. Öregvolt, de masszív. Magas, hatékony fal vette körül mindenütt, kivéve a hátsó részt,ahol a hegy biztosított védelmet a külvilág ellen. Az erőd vége felé több magasépület állt, köztük egy zömök torony, amely talán az uraság lakóépülete lehetett. Kazúgy sejtette, hogy abban az épületben találja Hollóárny Argaent. Annak ellenére,hogy a természeti erők mennyire megrongálták a torony egészét, a sötételf a jelekszerint nem látta értelmét, hogy rendbe hozza. Azt, hogy az eredeti lakókkal mitörtént, sem Sardal, sem Kaz nem tudta kitalálni, de a minotaurusz egyszer arra amegállapításra jutott, hogy közel négyszáz léleknek adhatott otthont. Az erőd méretekétségkívül erre utalt. A méret arról is árulkodott, hogy milyen tekintélyes seregretett szert Argaen; az erődben csak úgy nyüzsögtek az emberek és a lovak. Ogrék ésmás fajok csoportjait is lehetett látni, akik szövetséget kötöttek Takhisisszel.

Rohamosan telt az idő. Ez a nagy sürgés-forgás csak egy dolgot jelentett Kazszámára: a társait megtámadták. Minden pillanat, amíg késlekedik, közelebb visziőket a halálhoz – feltéve, hogy nem késett el máris.

Túl lassan haladtak. Ki kellet kerülniük az őrjáratokat és lovasokat. Egyszerkénytelenek voltak megállni, és csendben végezni három felderítővel, akik túl közelkerültek hozzájuk. Az erőd még mindig messze volt.

– Továbbmennek – suttogta Sardal.Az őrjárat úgy döntött, hogy továbbhaladnak az előttük elnyúló ösvényen. Senki

sem tudott rálelni arra a három emberre, akiktől Kaz kénytelen volt megszabadulni,de ha elég messzire lemennek, még megtalálhatták egy nagyon nagy farkas nyomait.

Greymirre gondolva Kaz eltűnődött, hogy mi lehet Habbakuk követével. Arémfarkasok őrjítően kitartóak tudtak lenni, és szinte nem lehetett megölni őket. Nemtudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Greymirt leteperték, és a többi most talánkezdi bekeríteni őt és az elfet.

– Értékes időt vesztegetünk – figyelmeztette Sardal.Kaz válaszából egész egyértelműen kiderült, hogy mi a véleménye az elf

félelméről. Sardal elnyomott egy mosolyt, a minotaurusz pedig gyorsanvégigpásztázta a környéket, majd miután úgy döntött, hogy tiszta a levegő, kilépett anyílt terepre.

– Szerencsénk van – jegyezte meg az elf –, hogy Argaen nem mer megbízni egymásik mágusban.

– Miért nem teheti meg?– Egész egyszerűen azért, mert vajon melyik fekete köpenyest ne kísértené meg a

smaragdgömbből sugárzó erő? Argaen nem elég erős, hogy szembeszállhasson egyvalódi mágiaűzővel.

– Ezért aztán tökéletes Galan Dracos számára.– Így van – Sardal mintha elszomorodott volna. – Szegény Argaen! Azon

gondolkodom, vajon tudja-e már, hogy milyen szerepet játszik.

Kaz felmordult.Figyelmeztető kiáltás hallatszott a hátuk mögül. Mindketten hátrafordultak a zajra.

Valamilyen okból az utolsó őrjárat két embere visszajött, és épp meglátták, ahogy aminotaurusz kilép a sűrűből. Egyetlen értelmes lehetőségük maradt, amelyet aminotaurusz egy szóval útjára is bocsátott.

– Futás!Kürtök harsantak. Kaz újabb kiáltozást hallott, amely jelezte, hogy az őrjárat

maradéka is a közelben van. A riadó hamarosan figyelmezteti a többieket is.– Nem... nem futhatunk a vakvilágba! – lihegte Sardal futás közben.– Ne pazarold a levegőd!Kaz lába alatt megingott a talaj. Azonnal látta, hogy nem csak ő került szorult

helyzetbe. Sardal előrezuhant, és ijedt kiáltások árulták el nekik, hogy az üldözőik isnehézségekbe ütköztek.

Földrengés? – fordult meg Kaz fejében.– Mi... minotaurusz! – üvöltötte Sardal. Az elf tehetetlenül gurult lefelé a

hegyoldalban. Kaz, bármennyire szeretett volna is segíteni neki, elfoglalta a magabaja, hogy nehogy utána zuhanjon. A rengések következtében mindenüttelszabadultak a tárgyak.

Kaz alig bírt talpon maradni, úgy nézte elkerekedett szemmel, ahogy az egyik csúcsoldala mintha leolvadt volna. Pislogott, de a döbbenetes látvány nem változott. Csaka smaragdgömb okozhatta ezt. Hollóárny Argaen biztosan megpróbálta kihasználni aképességeit. És nem járt sikerrel.

Káosz. Huma szerint, Galan Dracos azt mondta, hogy a gömb segítségével tudhozzájutni a káosz erejéhez.

Valami beleütközött hátulról. Kaz hátracsapott, de azt kellett látnia, hogy a karjáterősen szorítja egy hozzá hasonló magasságú és szélességű ember. Biztosan ogrevéris folyt benne. Muszáj volt megpróbálnia lerázni az ellenfelét, mielőtt teljesenelveszíti a lába alól a talajt.

Az ember megpróbálta kicsavarni a kezéből a harci fejszét. Harc közben lecsúszotta bal lába. A minotaurusz és az ember is próbálta menteni a helyzetet, de Kaz érezte,hogy határozottan hátrányban van. Az ellenfele följebb volt nála, Kaz fogása lazult,ráadásul a katona most tőrt rántott. Kaz képtelen volt szilárdan megvetni a lábát.

Ülő helyzetbe esett. Az ellenfele arccal előre követte, és nekicsapódott a földnek. Aszorítása teljesen megszűnt, és szétváltak. A katona tehetetlenül gurulni kezdett. MireKaz egyenesebb talajra ért, az ellenfele már teljesen mozdulatlanul feküdt.

A földrengés végül abbamaradt, de a játszma még nem ért véget. Az azelőtt szilárdtalaj, noha már nem emelkedett és süllyedt, most olyanná vált, mint az iszap. Kazfelállt, de azonnal térdig elsüllyedt. Mögötte Sardal óvatosan igyekezett felé. Bokáigjárt az iszapszerű földben, de minden lépéssel egy kicsit lejjebb süllyedt.

Kaz iszonyatos cuppogó hangra lett figyelmes, és odafordulva látta, hogy azellenfele lába, az ember utolsó, még kilátszódó testrésze besüpped a földbe.Lepillantott a saját lábát körülölelő sárra, és megdermedt a rémülettől.

Még gyorsabban kezdett süllyedni.

– Ne állj mozdulatlanul! – kiáltott rá Sardal. – Tárd szét a karod! Akkor lelassul asüllyedés!

Megkérdőjelezhető volt ez a logika, de az eredménye azonnal megmutatkozott.Kaznak még sikerült is egy kicsit feljebb emelkednie. Egy gond azért még maradt.

– Hogyan jutunk ki innen?Egy árnyék vetült rájuk. Kaznak nem kellett felnéznie, hogy tudja, mi az.Hollóárny kősárkánya.A teremtmény fölöttük körözött, láthatóan azt fontolgatta, mit tegyen. Kaz

előkészítette a harci fejszéjét, bár tudta, hogy még ha az élettelen teremtmény fél istőle, nem sokat segíthet rajta, ha a sárkány egyszerűen rázuhan. Azért legalább egycsapást megpróbál majd bevinni.

Több tonna kő záporozott az égből, kitakarva a napot. Kaz lehunyta a szemét, vártaaz utolsó pillanatot, amely azonban nem érkezett el. Nagy puffanás hallatszott,mintha egy hatalmas dolog, például a kősárkány, kemény felületre esett és lepattantvolna.

– Branchalának legyen hála! – suttogta mellette Sardal.Kaz végre ki merte nyitni a szemét. Úgy tűnt, hogy a kősárkány, a legnagyobb

bosszúságára, lepattant valamiről, mert most őrülten csapkodott oldalra dőlve, éspróbálta visszaszerezni az uralmát a szárnyai felett. Sardal fáradtan mosolygott. Aminotaurusz az elfről a sárkányra, aztán megint az elfre nézett.

– Mit tettél?– Létrehoztam egy varázslatot, remélve, hogy talán lesz elég erős, hogy visszalökje

Argaen jószágát. Örömmel mondhatom, hogy működött.Az elf fölöttébb megkönnyebbültnek látszott.– Talán? Nem tudtad biztosan?A sárkány még nem adta fel. Még egyszer megpróbálta összeszedni magát, de nem

járt több sikerrel. Azért mégis eredményesen megakadályozta, hogy elmozduljanak.Ráadásul, az üldöző őrjárat túlélői lassan utat törtek feléjük. Kaz talán hét emberttudott összeszámolni, ebből ötnél volt kard, egynél fejsze, az utolsónál pedig lándzsa.

Ellenségek mögötte, a feje felett egy óriás szörny, miközben gyakorlatilag nemtudott mozogni. Álltak már ennél jobban is a dolgok, még a háború alatt is.

Paladine tudja, hogy megpróbáltam az emlékedhez méltón élni, Huma, gondoltaborúsan Kaz, de az istenek rossz szemmel nézték ezt a minotauruszt, és azt hiszem,végül elfogyott a szerencsém.

Vágtató lovak, és páncélos emberek zaja rázta fel a komor gondolatokból. Előszörösztönösen a legrosszabbra számított: hogy az őrjárat erősítést kapott. Kaz és Sardalhátranézett.

A lovagok egy csapata tört át a sovány ellenálláson. Kaz úgy képzelte, hogy látottkét vagy három mágust, csupa elfet, a csapat mögött lovagolni.

Sardal halkan felnevetett.– Már teljesen feladtam a reményt, hogy időben ideérnek!Kaz elkerekedett szemmel meredt a társára.– Te tudtad, hogy jönnek?

– Miközben a csapdámban vesztegeltél, beszéltem röviden a népemmel, és alegközelebbi solamniai csapatnak is küldtem üzenetet. A déli erődök a háború végeóta üldözik a sárkánykirálynő seregeinek a maradványait.

A minotaurusz bólintott.– Ami a saját népemet illeti... – Sardal hangja elcsuklott. Kaz felnézett, és nem

látott mást csak egy hatalmas kőmancsot, és miközben egy nagy cuppanással kirepülta mocsaras talajból, rájött, hogy Sardal varázslata megszűnt. A kősárkány magasraemelkedett, erősen szorítva a zsákmányát. Kaz óriási meglepetéssel vette észre, hogymég lélegzik. Tényleg nem halt meg, és a kősárkánynak, a jelek szerint, nem álltszándékában megölni őt. Az életre keltett iszonyat még magasabbra körözött, éselrepült az elf mágusok veszélyéből, egyenesen az ura erődje felé.

A kőkarmok keményen a testéhez szorították a karját, és az erős nyomás miattlazult a fogása a Becsület Arcán. Mielőtt még bármit tehetett volna, a harci fejszekicsúszott a kezéből, és bezuhant odalent a sárba, eltűnt a folyékony felszín alatt.Megpróbálta elképzelni a törpe fegyvert, s igyekezett visszahívni magához, de semminem történt. Sejtelme sem volt, korábban hogyan csinálta. Most fegyver nélkülmaradt, és egyedül.

Még erősebben szorították a karmok. Már nem tudott lélegezni. Lehet, gondolta,miközben minden elsötétült, hogy a kősárkány végül halálra szorítja.

A következő pillanatban már nem érdekelte. Míg azon szitkozódott, hogy nem lehetodalent a harcban, levegő híján elvesztette az eszméletét.

* * * * *

Valahol tudta, hogy ez is csak álomnak és emlékeknek a keveréke, de ez a tudatmélyen eltemetődött az elméje hátsó zugaiban. Csak az érdekelte, hogy ez volt azeskütétel napja, a büszkeség és szégyen, a becsület és érdemtelenség napja.

Kaz a többiekkel együtt elfoglalta a helyét azok előtt az ogre és ember urak előtt,akik a minotauruszfajon uralkodtak. Köztük volt az is, aki a császári címet viselte,akit még soha nem győztek le az arénában, bár egyesek szerint ez csalás miattlehetett így. Ott voltak a vezérek, akik elvileg a legerősebbek és legeszesebbek voltaka minotauruszok között. Egy részük igazi minotaurusz bajnok volt, mint Kaz is. Alegtöbbjükkel kapcsolatban ugyanolyan csalásokat gyanítottak, mint a császáresetében. Ez mit sem számított, hiszen ugyanolyan rabszolgái voltak a legfelsőbburaknak, akár az alattvalóik.

Réges-rég, amikor először hódították meg őket, a minotauruszok, hogymegmentsék a fajukat, teljes engedelmességi fogadalmat tettek. Mivel kötötte őketsaját szigorú becsületkódexük, örökös rabszolgaságra kárhoztatták magukat. Anéhány elégedetlenkedővel gyorsan és csendben elbántak az urak. Esküszegőkazonban igen ritkán mutatkoztak.

Most, a Paladine és Takhisis között dúló végeláthatatlan háborúban, aminotauruszok fontos szerepet játszottak Crynus hadvezér erőfeszítéseiben. Egyminotaurusz felért kettővel bármelyik másik fajból, de általában annál többel is.

Olyan harcokat vívtak és nyertek meg, amelyeket mások vesztettnek ítéltek ésfeladtak volna.

Elszórva helyezték el őket, nehogy valahol túl sokan legyenek, és nagy legyen akísértés a lázadásra – a hadvezér nem szívesen kockáztatott –, és így mindenseregben tetemes erősítést jelentettek. Csak annyi kellett, hogy az esküvel biztosítsáka hűségüket.

Crynus maga is jelen volt, és mintha kifejezetten Kazt nézte volna. A minotauruszbüszkeséget érzett, de ugyanakkor zavarba is jött. Valaki jelzett, hogy kezdődhet azeskü. Megszólalt egy kürt, csakhogy ez most solamniai harci kürt volt, és a hadvezérhelyébe Oswal nagymester lépett. Az összegyűlt tömeg előtt ülő többi alakbóllovagok lettek. Bennett a nagybátyja jobbján ült, Rennard pedig, vidámanmosolyogva – Kaz ilyesmit nem látott tőle az alatt a rövid idő alatt, amíg ismertékegymást –, a vezér balján foglalt helyet.

Ez csak egy álom! – kiáltotta a minotaurusz elméjének egy része. Ez nem igaz.– Egy eskü csak annyit ér, amennyit az ember – mormolta valaki a jobbján. – A

minotaurusz pedig nem ember.Kaz megpördült, és egy csapat fiatal lovag között találta magát, akik arra vártak,

hogy letegyék a saját, solamniai esküjüket. Az imént Huma szólalt meg, akimegvetőn nézett Kazra.

– Meddig fog tartani ez az eskü? – kérdezte Huma lenéző vigyorral. – Az,amelyiket a vezéreidnek tettél, csak addig tartott, amíg meg nem untad. Mikor fogszellenem fordulni? Csalódtam benned, Kaz. Nincs becsületed. Egyáltalán. Csak azértpróbáltál meg olyan lenni, mint én, hogy meggyőzd saját magad, hogy nem vagybecstelen gyáva és gyilkos!

A minotaurusz szeme vérvörös lett, és rettenetesen szerette volna újra a kezébenérezni a törpe fejszét, hogy a fegyver fejének az oldalán megmutassa az embernek azigazságot. Épp hogy megfogalmazódott benne a gondolat, a fejsze már ott is termetta kezében. Humáéhoz hasonló vigyorral felemelte a fegyvert, és azon kapta magát,hogy a fejsze oldalába bámulva látja a saját tükörképét, amely lassan halványodnikezdett.

– Hogyan...? – kezdte Huma, de már nem Huma hangján. Hollóárny Argaen voltaaz, vagy talán Galan Dracos. Nem lehetett eldönteni.

Ennek a hangnak, vagy hangoknak a megjelenésével Kaznak sikerült valamennyireuralmat nyernie az álma felett. Marokra fogta a fejszét, de tudta, hogy az alak, akihezodalép, nem lehet Huma. Elképzelte, hogy Hollóárny az. Hollóárnyat szíves-örömestelküldte az Abyssba.

– Ébreszd fel, a fene vigyen el! Elég a játékból! – parancsolta egy hang, amelymintha mindenhonnan jött volna.

* * * * *

Kaz visszazuhant a valóságba. Csak így lehetett fogalmazni. Az álomból avalóságba, minden átmenet nélkül. Ettől szédülni kezdett. Elkezdett összeesni, de aztkellett tapasztalnia, hogy valami megtartja a csuklójánál fogva.

– Nyisd ki a szemed, öreg barátom!A minotaurusz így tett.Hollóárny Argaen a gonosz smaragdgömb előtt ült, az erőd egyik helyiségében,

amely rögtönzött varázslólaboratóriumnak látszott. Úgy tűnt, hogy az elf jóegészségnek örvend, eltűntek a sebei, bár furcsán az egyik oldalára dőlt. És minthabosszantotta volna Kazon kívül valaki másnak a jelenléte. A kősárkány mellett mégegy fontos személy volt jelen Argaen úgynevezett otthonában. Ő volt, aki üdvözöltea minotauruszt. Ő lebegett most a smaragdgömb felett, mintha a része volna, vagy azaz övé. Természetesen Galan Dracos volt az.

20. FEJEZET

A banditák újra támadtak. A második alkalommal az ellenség nem követte el azt azostobaságot, hogy nekimenjen a lovagoknak. Ehelyett a hegytetőkön éshegyoldalakon maradtak, és onnan szórták a halált a csapatra. Két lovag az elsősorozatban elesett, hiába emelték fel a pajzsukat. Egyszerűen túl sok íjász vette körbeőket. Egy-két lovag visszalőtt, bár veszélyeztették az életüket minden egyespróbálkozással, nem riadtak vissza a feladattól. Valaki ráesett Tesela lovára, és apapnő, önmagát meghazudtolva, elszörnyedve felsikoltott. Darius segített nekieltávolítani a szerencsétlenül járt lovagot. Nem volt idő megállni. Igazság szerint, aza biztos halált jelentette volna.

A menetoszlop bal oldalán sziklák zúdultak lefelé, miután valaki megpróbáltelindítani egy kőgörgeteget. Valamelyik solamniai íjász kilőtt egy embert, de atöbbiek rejtve maradtak. Az egyik lovag paripája felbukott, amikor több hatalmas kőcsapódott neki a hátsó lábainak. A lovag bámulatra méltó gyorsasággal elvágta azállat nyakát, örökre megszabadítva a rettenetes fájdalomtól, ezután társai védelmealatt elfoglalta egy elesett lovagtársa hátasát.

Miközben a lovagoknak eszükbe sem jutott visszavonulni, Darius egyre jobbanaggódott két társáért, különösen Teseláért. Visszanézett az oszlop vége felé, remélve,hogy a többiek talán utat tudnak vágni kettejüknek, de a támadók már elárasztották asziklákat. Ha most hátraküldi Teselát és Delbint, azzal gyakorlatilag halálra ítéltevolna őket, bár akkor sem biztos, hogy szerencsésebben járnak, ha ott maradnak, aholvoltak.

Darius most vette észre, hogy a surranó eltűnt.Gyorsan megfordult, és a meggondolatlansága miatt majdnem eltalálta egy íj.

Delbint sehol nem lehetett látni, de a lovag biztos volt benne, hogy észrevette volna,

ha a surranót megölik. Szinte biztosan sejtette, hogy a bajtársa valahogy a csataközepén eliszkolt.

– A mindenedet, Delbin! – morogta, és haladt tovább a menettel.Ha tudta volna, hogy hol tartózkodik a surranó, kétségkívül visszavonta volna

szitkát. Delbin nem a biztonság felé igyekezett, ahogy Darius feltételezte. Valójábana hegység milliónyi ösvényein iszkolt előre, egyre mélyebbre a hegyek közé. Azellenséget annyira lefoglalták a lovagok, hogy nem vették észre az apróságot, akititokban átszivárgott a nyomuló csapatok között. Igazság szerint, a surranógyorsabban haladt, mint a csapat. Delbin érzett valamiféle, surranókra egyáltalánnem jellemző bűntudatot, amiért elhagyta a többieket, de ezen felülkerekedett azelhatározása, hogy elérjen a mágiatolvaj, Hollóárny Argaen erődjébe. A surranóknakvolt egy jellemvonása, amely talán elkerülte más fajok figyelmét, nevezetesen az,hogy végtelenül hűek voltak a barátaikhoz. Delbin legjobb barátja, valaki, aki olyanközel állt hozzá, mint a saját családja, most lehet, hogy a sötételf fogságába került.Semmi sem fordíthatta vissza a surranót.

Delbinben egyszer sem merült fel, hogy Kaz meghalhatott.Egy alak mozdult az előtte álló sziklákon. Delbin, előkészített parittyával a keze

ügyében közelebb lopakodott, ahogy csak a fajtájabeliek tudnak. Az alakról kiderült,hogy egy íjász, hátulról. Jó sok nyílvesszeje volt, és úgy tűnt, készen áll, hogy azösszeset elhasználja. Delbin körülpillantott, és látta, hogy egy egész csapat támadószóródik szét a környéken, de neki csak ez az egy állt az útjában. Kiválasztotta amegfelelő lövedéket a parittyájába, megtöltötte a fegyvert, és habozás nélkülmegpörgette a feje felett. Egy kicsit igazságtalannak tűnt a tudta nélkül meglőni azembert, de Delbin figyelembe vette azt a tényt, hogy az illetőt nem gyötörtelelkiismeret-furdalás az odalent haladó lovagokat illetően.

A következő lendítésnél elengedte a lövedéket. Sebesen szelte át a levegőt, éshangos puffanással találta el az íjász tarkóját. Egy pillanat alatt vörös lett a férfi háta,majd előrezuhant, le a kiszögellésről, amelyen térdelt. Delbin őszintén remélte, hogynem talál el senkit, amikor becsapódik.

Amikor elosont az íjász pozíciója mellett, meglátta az erődöt. Nem is tűnt olyanmesszinek.

Egyszerre érezte, hogy vadul megrázkódik alatta a föld. A támadók egy részesikoltva a halálba zuhant, és fölülről és alulról is szitkok hallatszottak. Delbinélvezte, hogy mozog a föld – nem is nagyon tapasztalt még ennél mulatságosabbdolgot –, de a lába körül kialakult folyékony talaj hamarosan bosszantóvá vált. Asurranók szerettek mozogni, az iszap pedig kizárólag a mocsári törpéket illette.Nehezen talált szilárd részeket, mert annak ellenére, hogy új tulajdonságot nyert aföld, az, ahol haladt, nem tűnt másnak, mint a közelben lévő, érintetlen foltok. Csakúgy lehetett megállapítani a különbséget, ha tényleg odalépett; remélte, hogy nemsüllyed el.

Ez a problémakör hamar elhalványult, amikor Delbin megpillantotta a néhánykisebb csúcs mögül felszálló kősárkányt. Az éles surranószemek felismerték akarmok közé szorult alakot. Delbin látta már közelről a teremtményt, és tudta milyen

nagyok a karmai. Csak egyvalakit tudott elképzelni, aki messziről olyan nagylehetett, mint a tehetetlenül csüngő alak, mégpedig Kazt. Kazt, a barátját, meg kellettmenteni, és csak egyvalaki menthette meg, mégpedig ő maga.

Zord elhatározással az arcán, már amennyire képes volt ilyen képet vágni, nemtudván, hogy hogyan kell kinéznie a zord elhatározásnak, nekiindult. Nem hagyhattacserben Kazt.

* * * * *

Kaz az első döbbenet után visszazuhant az eszméletlenség sötét birodalmába, ésegy darabig még nem tért magához. Amikor aztán felébredt, egy szobában találtamagát, leláncolva. Nem igazán így kívánt megérkezni az erődbe. Szemügyre vette akörnyezetét. Igazság szerint, nem sok látnivaló akadt. Egyetlen bejáratot fedezett fel,ahol csábítóan nyitva állt az ajtó, vagy nemtörődömségből, vagy túlzott önbizalomokán. A szoba falait megrepesztette az idő, de azért elég masszívnak tűntek. Amennyezetet pókhálók díszítették. A láncai tekintélyesnek tűntek, és bárki erősítetteis őket a falba, értette a dolgát.

Azon tűnődött, hogy állhat a helyzet odakint. Gyanította, hogy igazi háborúbontakozhatott ki, amire igazán nem számított. Delbin és a többiek odakint voltak,könnyen lehet, hogy meg is sérültek, vagy még rosszabb. Semmi sem haladt jó úton.Soha semmi nem alakult jól. Kaz önsajnálkozón horkantott. Nem volt az isteneknekjobb dolguk, mint hogy szórakozzanak egy magányos minotaurusszal, aki nemvágyik semmi másra, mint hogy nyugalomban élje le az élete hátralévő részét, egy-egy első vérig menő párharccal, hogy nehogy túlságosan elunja magát?

Még mindig ott üldögélt, sajnálva magát a sok baj miatt, amit a világ a nyakábazúdított, amikor egyszer csak ott termett egy őr. Nem egyedül jött azonban, hanemegy nagyon ismerős alak kíséretében.

Hollóárny Argaen lépett be, és Kaz azonnal látta, hogy nem csak képzelte az előzőrövid találkozását a sötételffel. Hollóárny tényleg az egyik oldalára dőlt járás közben,és látszott nem érzi olyan jól magát, hogy fel tudjon egyenesedni. Ez láthatólag nemnagyon zavarta az elfet, de a minotauruszt akkor is nagy elégedettséggel töltötte el.

A smaragdgömb képességei csorbát szenvedtek.A sötételf megállt Kaz előtt, és nézte egy ideig. Már majdnem megszólalt, de aztán

mintha meggondolta volna magát, az őrhöz fordult.– Most elmehetsz. Majd hívatlak, ha kellesz.Az őr furcsamód habozott. Kazt meglepte a nyílt ellenállás, de Argaen mintha

számított volna rá. Hosszan meredt az emberre, mire az végül feladta azengedetlenséget, és vonakodva kiment, becsukva maga mögött az ajtót. Az elfmegvárta, amíg biztos lehet benne, hogy maguk vannak, és csak akkor szólalt meg.

– Láttad őt, ugye, minotaurusz?Kaz önkéntelenül megborzongott, de azért megőrizte a higgadtság látszatát.– Láttam. Számítottam ugyan ilyesmire, de azért meglepett.

Hollóárny elmosolyodott, de valami szokatlan mosollyal, szinte mintha gúnyolódnasaját magán.

– Hatalmas zsákmány, nem igaz? Nemcsak, hogy az uralmam alá került GalanDracos legnagyobb erejű varázstárgya, de magával a varázslómesterrel is kapcsolatbaléptem!

– Hogyan maradt életben, Argaen? Sardal azt hitte, valahogy...– Sardal? Vele jöttél? Hamarabb észre kellett volna vennem a jelenlétét. Biztos

vagyok benne, hogy meg is történt volna, csak sok a tennivaló, és oly kevés az idő,ahogy mondani szokás. Mégis, úgy érzem, rád érdemes időt szánnom, hogy beszéljekveled, ha másért nem, a szerep miatt, amire a sorsod rendeltetett.

Kaz megmerevedett.Hollóárny elhessegetett minden megjegyzést.– Azt kérdezed, hogyan maradt életben Dracos? Nem maradt életben. A bajtársad,

Dárdás Huma... ő látta, mi történt valójában. Dracos tudta, hogy megszegte az istenparancsát, és azt is tudta, hogy a sárkánykirálynő lehető legcifrább kínzásairaszámíthat a dőreségéért. Inkább azt választotta, amivel én is egyetértek, hogyelpusztítja a testét és a lelkét is, hogy megszűnjön létezni.

– Erről mind tudok.– Akkor azt is tudod, hogy a dolog nem úgy sült el, ahogy Dracos tervezte? A jelek

szerint, még ő is hibázhat. A halál helyett valamiféle életen túli állapotban találtamagát, szellemként lebegett tehetetlenül a saját meghiúsult alkotása káoszában.

Argaen arcán egy hajszálnyit változott a mosoly. Jólesett neki a gondolat, hogyGalan Dracos örökkön tartó semmire lett ítélve.

Kaznak átfutott az agyán, hogy mit szólt volna az elf, ha megtudja, hogy Sardalhasonló sorsot tervezett neki. Ez is az én hibám, gondolta keserűen. Hibázott-e Humavalaha is ilyen sokat és ilyen nagyot? Aligha.

– Csak annyit tudott tenni, hogy lassacskán újra összeállította a smaragdgömböt.Azt hitte, hogy annak a segítségével kiszabadulhat, de tévedett, úgyhogy várttürelmesen, és keresett valakit, aki megfelelően ügyes és ravasz.

– Nagyon jól tudom, hogy néhány dolog, amiről azt hittem, hogy én tettem, az őműve. Valamilyen okból nem tudott elegendő erőt szerezni magából a kristályból, desikerült szert tennie rá azokból a tárgyakból, amelyeket a lovagság ostoba módonösszegyűjtött a gömb darabjaival együtt. Merem állítani, hogy a tárgyak nagy részétmost már értéktelennek és erőtlennek találnák, ha megvizsgálnák. Dracos azonbankölcsönvett időben él. Szerencsésen járt; ha én nem avatkozom közbe, és te nemjelensz meg a kellő időben a surranó barátoddal, nem járt volna sikerrel. A Vingaard-torony visszatért volna a rendes kerékvágásba. Köszönöm neked a sikerünket,minotaurusz.

Kaz azonban nem figyelt az elf gúnyos megjegyzésére. Delbin említésére ugyanis abajtársa és a többi barátja felé röppentek a gondolatai, vajon élnek még?

– Viszonylag nyugodtnak tűnsz, ahhoz képest, hogy tekintélyes solamniai erőkostromolják az erődödet. Vagy még nem tudsz róluk? Szólt neked valaki erről, vagycsak az igazi urukat, Galan Dracost figyelmeztették?

Argaen alig láthatóan megrezzent, biztos jeleként, hogy Kaz megjegyzése azelevenébe talált.

– A támadás zajlik, ha ezt szeretted volna megtudni, minotaurusz – felelteHollóárny. Próbálta megint felölteni a közömbösség álarcát, amelyet Kaz korábban ajellegzetes elf arcnak vélt, és amelyet az idegenekkel szemben szoktak használni. Azálarc most sem akart a helyén maradni. Hollóárnynak nagyon is volt oka aggódnia aharc miatt. – Itt azonban nem fognak zavarni minket – tette hozzá az elf.

– Nem tűnsz nagyon magabiztosnak – mosolygott vissza Kaz, a hatás kedvéért.Argaen villámgyorsan, hogy azt ember vagy minotaurusz el sem képzelhette volna,

állon vágta Kazt. Egy minotaurusz álla valamivel keményebb, mint egy emberé vagyelfé, és Kaznak jutott egy cseppnyi öröm – csak egy cseppnyi, mert a szája lüktetett afájdalomtól –, amikor látta, hogy Hollóárny arca megrándul.

– Ha nem lenne rád szükségem, minotaurusz...Kaz elkerekedett szemmel bámult rá.– Ugyan mire? Minek van rám szükséged?Argaen mintha egy kissé megrökönyödött volna. Végül válaszolt.– Hogy lecsillapítsd.Ezt olyan bizonytalanul mondta, hogy Kaznak hosszú másodpercekbe telt, mire

felfogta, hogy mit mondott az elf. Amikor megértette, felbőszült.– Azt... azt akarja, hogy dolgozzak a kiszabadításán ebből a szellemszerű

állapotból, amelyet most kénytelen elviselni. Csak a lovagság elleni bosszúszomjavetekszik a vágyával, hogy újra ép és egész legyen. Ő parancsolta, hogy küldjem elérted a kősárkányt. Én persze jobban örültem volna, ha meghalsz.

– Nyilván.– Ne gúnyolódj rajtam, vadállat! Nagyon kellemetlen helyzetben vagy. Ha sikerül

megtanítania nekem, hogyan adhatok neki valódi alakot, ha egyszer végre újra Krynnföldjét fogja taposni, Galan Dracos kitölti a bosszúját a lovagságon. Először rajtad. Atöbbiek utánad következnek.

Kaz nem tudott rögtön válaszolni. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen sors várnará Galan Dracos kezei közt. Dracos kijátszotta a halált, kijátszotta még Takhisist is!Ha megint veszélyessé válik, mi történhet Krynnel? Huma már nem létezett, és Kaznagyon is tisztában volt a saját korlátaival.

Az elfre pillantott, aki érdeklődve szemlélte a minotaurusz ábrázatát.– Most hogy bemutattam neked a kilátásaid, vagy a kilátástalanságod, szeretném,

ha átgondolnád a következőt. Ha Galan Dracos egyszer újra élő, lélegző lény lesz,halványan ugyan, de fenn fog állni a lehetőség, hogy meghaljon. Nagyon gyorsan, haszükséges.

Argaen sokatmondó pillantást vetett a foglyára.Erről volt tehát szó! Hollóárny azt akarta, hogy egy bérgyilkos végezze el a

feladatot, amelyet ő nem merne megpróbálni. Az elf lehetőséget ajánlott Kaznak,hogy végezzen a varázslómesterrel, mielőtt még teljesen visszaszerezné az uralmat azerői és a smaragdgömb felett. Tényleg ilyen ostobának hitte az elf?

Nem. Ilyen elkeseredettnek.

– Ne értsd félre a helyzetet, minotaurusz. Vagy én irányítom a smaragdgömböt,vagy Dracos. Te választhatsz. Hagylak, hogy átgondold. Előfordulhat, hogyha túlsokáig késlekedsz, arra jutok, hogy nincs is rád szükségem, úgyhogy ajánlom,igyekezz!

Argaen hamisan rámosolygott, és elindult kifelé. Kaz megvárta, amíg majdnemodaért az ajtóhoz, és akkor utána szólt.

– Argaen, hol tanultad meg létrehozni és irányítani a rémfarkasokat? Azt hittemerre csak Galan Dracos képes.

Az elf egy pillanatig dermedten állt, háttal a minotaurusznak. Majd olyan sebesen,amiből Kaz megkapta a választ, amire számított, kivágta az ajtót, és kirontott aszobából. A sietős távozását robogó léptek zaja kísérte. Hamarosan az őr pillantott bea szobába, vetett egy meglehetősen közömbös pillantást a minotauruszra, majdbecsukta az ajtót, és magára hagyta a gondolataival.

Tehát valóban Galan Dracos irányította a rémfarkasokat. Még ebben a bezárt, nemvalóságos alakban is képes volt kinyúlni, és véghezvinni az ocsmány varázslatait.

Eltelt jó pár újabb értékes perc. Kaz semmilyen hangot nem hallott odakintről.Megint kipróbálta a láncokat. Nagyon vastagnak és nagyon erősnek bizonyultak.Még az ő fizikumával is gyakorlatilag lehetetlennek tűnt a puszta erővel valómenekülés, de ugyanakkor nem kívánta udvariasan megvárni, amíg kivégzik.

Ismét nekifeszült a láncainak, mindhiába. A társaira gondolt – Delbinre, Teselára,Dariusra, Sardalra – és más ismerőseire, például Bennettre, Oswal nagymesterre ésLord Guy Avondale-re, akik talán meghalnak. Aztán Humára gondolt, és arra, hogymielőtt ez az egész elkezdődött, hogyan próbált annak az eszménynek megfelelőenélni, amelyet solamniai bajtársa képviselt a számára. Ő azonban minotaurusz volt,nem lovag – minotaurusz, ráadásul lázadó a saját fajtája között.

A láncok megfeszültek, de kitartottak.Hátradőlt a falnak, és vett egy mély levegőt. Nem adta fel. Hiába tiltakozott a teste

az előző próbálkozás miatt, gondolkodás nélkül, újra nekiveselkedett. Hiszen milyenmás választása lett volna? Nekiesett a falnak, és felkészült a harmadik nekifutásra.Mindkét csuklója és bokája kisebesedett már. Csak abban reménykedett, hogy bárkihelyezte is fel ezeket a láncokat, emberi léptékben gondolkodott. Kaz még aminotauruszok között is erősnek számított.

A következő próbálkozásnál érezte, hogy a láncai egy része meglazul. Mintha ajobb csuklóját tartó lánc egy picit engedett volna. Felbátorodva, minden erejévelnekifeszült annak az oldalnak, és érezte, hogy még egy kicsit lazult. A fogátcsikorgatva, erősen zihálva, megint beleadta minden erejét.

A lánc hangos csörrenéssel kiszakadt.A kőből kitépődő fém csattanásába beleremegett az egész helyiség. Kétlábnyi

nehéz lánc lógott a csuklójáról.Épp hogy visszacsapta a helyére a karját, már ki is vágódott az ajtó. Az őr villogó

szemmel meredt rá.– Mi ez a zaj? Mibe’ mesterkedsz, ökör?

Az ember az ajtóból nem látta, hogy Kaznak az egyik karja immár szabaddá lett.Amikor a minotaurusz nem méltatta válaszra, és még el is fordult, az őr közelebblépett. Kivonta a kardját, és a hegyét Kaz torka elé tartotta. Megismételte a kérdést.

– Zajt hallottam, ökör! Te csiná’tad?Kaz válaszképpen megpörgette a jobb karját, és a kétlábnyi láncot kihasználva

elkapta az őr lábát. A férfinak egy pillanat alatt tudatára kellett ébrednie, hogy egyminotaurusz karja sokkal messzebb elér, mint egy emberé, különösen, ha aminotaurusz egy jókora láncot is használ. Az őr hátraesett, elejtette a kardját, és élescsattanással a kőpadlónak csapódott. Kaz villámgyorsan odarántotta magához azsákmányát, miközben idegesen figyelte a nyitott ajtót, ahol újabb őrök megjelenésedugába dönthette volna menekülési kísérletét.

A remény bosszúsággá morzsolódott, amikor felfedezte, hogy az őrnél nincsenkulcs. Talán Hollóárny tartotta magánál, aki saját magán kívül senki másban nembízott. Kaz kiköpött jó pár színes, minotaurusz díszítő jelzőt. Nemcsak, hogy kulcsnem volt nála, de a kardja is elérhető távolságon kívül feküdt, azaz nem védhette megmagát, ha valaki bejönne, mielőtt sikerül kiszabadítania a másik karját és a lábát is.

Bárcsak nála lenne a kétélű bárdja. A kétélű törpe fejsze már korábban is odajötthozzá mágikus úton – most miért nem? Mi alapján dönti el, hogy jön-e vagy sem?Milyen reménytelen helyzetbe kell hozzá kerülnie? Vagy örökre elveszett amocsárban, amelyből a kősárkány kirántotta?

Épp hogy megfogalmazódott benne a kérdés, a Becsület Arca már ott is termett abal kezében.

Most már volt fegyvere, mégpedig hathatós fegyvere. Kaz azt nem tudta, hogyGalan Dracosszal, a varázslómesterrel, vagy a ravasz mágiatolvajjal, Argaennel kell-e szembenéznie, de azt biztosan érezte, hogy a törpe, aki készítette, elég erősrekovácsolta, hogy elbánjon néhány egyszerű lánccal.

A Becsület Arca úgy vágta el a fémláncokat, mintha a levegőt hasította volna át. Acsukló- és bokabilincseket azonban kulcs nélkül nem lehetett eltávolítani. Ámlegyen; legalább a mozdulatait nem akadályozzák.

Még mindig nem jött senki, és ez legalább annyira zavarba hozta Kazt, mint az,hogy teljes csend uralkodott a celláján kívül. Lassan elment az ajtóig, és látta, hogy akülső folyosónak nincsen ablaka. Néhány fáklya világította meg a homályoshelyiséget. Kezdte sejteni, hogy a nagy csend egyik oka az, hogy a föld alatt van,alighanem a torony alatt. Ez mindenképpen megmagyarázta az ablakok hiányát.

Észrevette, hogy valakinek az árnyéka óvatosan lefelé halad egy oldalfolyosón, ésnekilapult a falnak. Sehová nem bújhatott, legfeljebb a cellájába, de oda nem álltszándékában visszamenni.

Más választása nem maradván, a magasba emelte a harci fejszét. Akár egy, akártöbb ellenség érkezik is, úgy látta a legjobbnak, ha abban a pillanatban lecsap, amintaz árnyék tulajdonosa láthatóvá válik. A meglepetés azonban őt érte.

Még mindig csak egy árnyékot lehetett látni. Egy magányos őr, aki felfigyelt azajra? Akkor miért nem hívott segítséget? Egy kéz és egy csizma csusszant be afolyosóra. Kaz dermedten várt. Kikukucskált egy fej.

– Sardal!Kaz csaknem leejtette a fejszét, miközben nagyot fújt megkönnyebbülésében. Az

elf meglepetten nézett fel a minotauruszra, meglátta a hatalmas fegyvert, és elsápadt.Kaz tért magához először.– Hogyan találtál rám? Honnan jössz?– Halkabban, vagy inkább ne is beszélj, barátom! Branchalának legyen hála, hogy

egymásra találtunk! Imádkozom, hogy együtt valamiképpen vissza tudjuk fordítaniazt a rettenetes gonoszságot, mielőtt még nem késő!

– Késő? – Kaz felindultan fürkészte az elf arcát. – Mi történt, Sardal? Egypillanattal ezelőttig láncra voltam verve. Mi történt?

– Hát nem tudod? – kérdezte megrökönyödve Sardal. Beletelt egy kis időbe, mireaz elf összeszedte magát. – Persze, nem tudhatod, hiszen itt raboskodtál a toronyaljában.

– Történt valami a többiekkel? Delbinnel? Az emberekkel?Sardal olyan zordan nézett, ahogy csak egy elf tud, ami igencsak zordat jelentett.– Csak annyi, hogy egy védőzóna veszi körbe az erődöt, mégpedig hihetetlen erejű.

Aligha lehet Argaen munkája. Épp hogy a határain belülre kerültem, amikorlétrehozták. Még egy-két másodperc, és csapdába ejtett volna.

– És a többiek?– A solamniai lovagok és az őket segítő testvéreim az erősebb sereg, de a

sárkánykirálynő volt szolgái előnyösebb pozícióban vannak. Még ha nem is lennevédőfal, a társaid és a lovagok sötétedés előtt nem tudnák elérni az erőd külső falait,éjjel pedig még nagyobb hátrányba kerülünk.

– Miért?– Most a Nuitari uralkodik a holdak között, barátom. Ma éjjel a fekete hold egy kis

sáv kivételével felfalja a Solinarit. Attól tartok, hogy az égi segítség nélkül amágusok nem tudják megtörni a pajzs varázslatát, ami azt jelenti, hogy te és én kell,hogy cselekedjünk, minotaurusz. Mivel pedig engem ugyanaz a nehézség gátol, minta testvéreimet, félek, hogy csak korlátozottan tudok segíteni.

– Ami azt jelenti, hogy a feladat oroszlánrésze rám hárul – dörmögte Kaz.Voltak pillanatok, amikor azt kívánta, bárcsak egyszerű mocsári törpének született

volna. Tőlük legalább senki sem várta el, hogy megmentsék a világot – vagy azéletüket adják a próbálkozásban.

21. FEJEZET

Hollóárny Argaen haragosan szidalmazta vágyai tárgyát, a Galan Dracos által kreáltragyogó smaragdgömböt.

– Elég a mesterkedésből! Ismerem az erődet! Tudom, hogy mire vagy képes! Aminotaurusz nem hazudott, ugye? Különben miért akadtam volna el mindig, amikor

megpróbáltam magamhoz kötni a gömböt? Azért mert még mindig egy másik úrparancsait követi?

A kristály felett egy homályos alak lebegett, szinte dölyfösen. Pillanatnyilagnemigen hasonlított semmiféle emberi alakra. Csak egy elmosódott körvonal volt,egy áttetsző fátyol. Voltak idők, amikor határozottabb alakot öltött, amikorHollóárny azon kapta magát, hogy Galan Dracos, a renegát mágus nyugtalanítószemébe bámul. Argaen úgy találta, hogy egyértelműen jobban szeret ebben akevésbé felkavaró alakban tárgyalni a szellemmel.

Nem jött válasz. Néha jött; néha nem. A mágiatolvaj sosem tudta biztosan, hogyfog-e választ kapni, vagy sem, és néha az is felmerült benne, hogy nem képzelte-ecsak a többit is, amikor ugyanis Dracos beszélt, inkább csak, mintha lehelt volna.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezúttal csak az energiáját fecsérli, végül elfordulta hallgatag gömbtől, és más ügyekkel kezdett foglalkozni. Eddig úgy tűnt, minthaminden az ő malmára hajtotta volna a vizet. A délen portyázó, főleg emberekből állóbandák meglepően gyorsan válaszoltak a hívására, mintha számítottak volna rá.Északon az ogre törzsek újra gyülekezni kezdtek, miután az elmúlt öt év nagyrészében csendben kushadtak. Az elf nagy erejű eszközt ígért nekik látszólagkilátástalan küzdelmükhöz, mivel a sötétség sárkányai nélkül Takhisis szolgái nemvoltak túlságosan ütőképesek. Most megkapták Hollóárny Argaent.

Döbbenetes szerencse folytán hozzájutott a varázstárgyhoz, amellyel első éslegfontosabb lehetett a Sötét Királynő szolgái között, és most rá kellett döbbennie,hogy a smaragdgömb sokkal többet rejt magában, mint azt képzelte.

Odalépett az egyik ablakhoz, és kibámult az előtte elterülő baljós látványra, acsillámló pajzsra, amely azt jelentette, hogy sem az ellenségei, sem a szövetségeseinem férhetnek hozzá.

Többször is feltett magának egy bizonyos kérdést az elmúlt nap során, már azelőtt,hogy a minotaurusz nyugtalanító megjegyzései elhangzottak volna. A rémfarkasokújabb bizonyítékot jelentettek, hogy Dracosnak igenis szüksége volt rá – de ugyanmiért? A szellemnek több ereje lehetett, mint amennyit bevallott, de azért szükségevolt rá. Miért? És vajon hogyan fordíthatta ő ezt a saját hasznára?

Keserű mosoly játszott az ajkán egy pillanatig, miközben nézte az apró alakokat atávolban, akik úgy imbolyogtak, mint a füstpamacsok. Hollóárny pillanatnyilag csaka tárgy legjelentéktelenebb képességeit tudta az uralma alá vonni, de már ettől ismegízlelte a hihetetlen hatalmat. Ha egyszer oda tudná kötni magát a magjához, ésvalóban parancsolhatna a mágikus erő folyamának, amelynek a gömb csakközvetítőjeként szolgált, olyan lenne, mint egy isten...

Vagy meghalna. A csodálatos eszköz alkotójának a játékszereként.Muszáj volt többet megtudnia. Tudnia kellett, hogy milyen szerepet játszik a

jogosan őt illető tárgy felett lebegő alak ármánykodásában. Akkor – akkor aztán letudna számolni az ostobával. A halottak meghaltak, és Galan Dracos eljátszotta alehetőségét. A jövő Hollóárny Argaennek állt.

Elfordult az ablaktól, és az egyik munkaasztalán álló homokórára nézett. Az évekalatt eltulajdonított könyvekről és kéziratokról most megfeledkezett, és félretolta őket

egy halomba, mert az időmérőé lett a főszerep. Nagyjából még háromórányi homokmaradt benne, körülbelül a fele annak, ami már átfolyt. Három óra biztonság. Ennyiideig tartott ki a pajzs. Akkor megszűnik létezni. Úgy látta, hogy túlságosankészségesen folyik át az óra homokja. Mire leszáll az éj, nem lesz védelme. Még azelőtt magáévá kell tennie a gömböt. Több árnyékdoboz nem állt a rendelkezésére;amelyikkel a gömböt idehozta, csaknem kiégett, mire megérkeztek.

Meggondolatlanul megpróbált felegyenesedni. Szitkozódva jutott eszébe afájdalma. Csupa félmegoldásra tett csak szert. A smaragdgömbnek jog szerint kellettvolna nyújtania annyi erőt és befolyást a számára, hogy meg tudja gyógyítani magát.Mégis, még csak fel sem tudott egyenesedni, csak rettenetes fájdalmak mellett...

Zsebre tette a kezét, és még egyszer a smaragdgömb felé fordult, meg a másik felé,aki haloványan ott lebegett felette. Az ujjhegyével egy pillanatra megérintette, amitkeresett. Nem mosolyodott el, bár alig bírta megállni. Ehelyett megszólította ahelyzet adta „társát”.

– Kezdjük újra....A sötételf elindult a ragyogó varázstárgy felé, le nem véve róla a szemét.Annyira elmerült a legújabb fondorlatában, hogy nem vette észre az ablakban

figyelő apró alakot.Delbin, Sardalhoz hasonlóan, csaknem az utolsó pillanatban csusszant be a

védővarázslaton belülre. Csak akkor jött rá, hogy mi történik, amikor megfordult, éslátta, hogy egy tehetetlen ember, az ellenség sorai közül, beragadt magába a pajzsba,és megmerevedett, mint egy szobor. Miközben egy efféle varázslat csiklandozta aképzelőerejét, tudta, hogy csak bajt jelenthet Kaz és a többiek számára. A surranóazonnal megszaporázta a lépteit.

Egészen egyszerűnek bizonyult a bejutás. Delbin csak úgy dagadt a büszkeségtől.Legjobb tudomása szerint, miközben végigkutatta a főépület legfelső szintjeit,valamilyen okból nem tett semmi olyasmit, amiről tudta, hogy felpaprikáznáminotaurusz barátját. Most már csak azt kellett kitalálnia, hogy ezután hol keressen.Kaz itt volt, valahol ezen a helyen, és Delbinnek az az érzése támadt, hogy valamihamarosan történni fog, és lehet, hogy rajta kívül senki sem akadályozhatja meg.

Ahogy lenézett a sötételfre és az elmosódott fantomra, akit Argaen következetesenGalan Dracosnak nevezett, és akinek a nevét Delbin Kaztól hallotta, furcsa,ismeretlen érzés kavarodott fel benne. Bármely másik faj tagjai azonnal ráismertekvolna, egy surranó azonban nem. Ritkán fordult ez elő a saját fajtáján belül, deDelbin eleget élt más népek között, hogy végül nevén tudja nevezni.

Félelem.

* * * * *

Sardal mondott volna még többet is, és Kaz kétségkívül kíváncsi lett volna többre,de nem kerülhetett rá sor, mert valami ezt a pillanatot választotta, hogy feléjükólálkodjon a folyosókon.

Ez nem rémfarkas volt. Nem sejtették pontosan, hogy mi lehet, csak azt tudták,hogy egy őr, amolyan kutyaféle. Egy két lábon járó őrző kutya, ahogy előszörészrevették. Kaz hallotta a lépteket.

Bármi volt is, erősen zihált, ezért állandóan hallották. Sardal fejrázással jelezte,hogy még nem vette észre őket. Ezt reményteljes jelnek tekintették. Egy rémfarkasmár a nyomukban loholt volna. Mindenesetre feléjük haladt.

Mivel az ismeretlen veszedelem közeledett, nem maradt más választásuk, minthogy visszafelé induljanak el a folyosón. Minél gyorsabban kellett haladniuk, deugyanakkor csendben is.

Sardalnak nem okozott problémát, hogy halkan mozogjon Kaz alkatával, amelybenaz erő dominált, nem a kifinomultság, ez szinte lehetetlen volt. A lába mintha a padlóminden egyenetlenségét megtalálta volna, úgyhogy többször megbotlott. Emiatttermészetesen a harci fejsze is nemegyszer nekiütődött a falnak. Minden alakommalazt várta, hogy teremtmények sokasága özönöljön elő a falakból.

A láthatatlan üldözőjük egyre közelebb ért hozzájuk, de nem úgy tűnt, minthaigazán észrevette volna őket. Kaznak megfordult a fejében, hogy esetleg süket azillető. Mostanra már ő is rájött volna, hogy illetéktelen behatolók mozognak aközelben.

Sardal egy ponton megtorpant, és visszapillantott arra, amerről jöttek. Az üldözőléptei végül teljesen megszűntek. Kaz meglehetősen sápadtnak látta az elfet.

– Mi baj? – kérdezte.– Alig hiszem el, de úgy tűnik, körbe-körbe vezettem magunkat.Visítás lepte meg mindkettejüket. Valami hatalmas, szőrös, kétlábú dolog Sardalra

vetette magát, aki elfojtott kiáltással elesett. Kaz felemelte a fejszéjét, hogy lesújtsona tomboló támadóra, de túl nagy volt a kockázat, hogy az elfet találja el helyette.Letette a harci fejszéjét, hátulról megragadta a teremtményt, és megpróbálta lehúzniSardalról.

Percekig kiegyenlített küzdelem folyt. Aztán a teremtmény feje lassan hátrahajlott,ahogy Kaz húzta. Az egyik karjával átfogta a nyakát, hogy még szilárdabbanfoghassa. A teremtmény hátrafordította a fejét, hogy ránézzen, és Kaz megpillantottaéletében az egyetlen olyan pofát, amelyhez képest egy ogre vagy egy goblinjóképűnek tetszett – vagy úgy is mondhatnánk, hogy egy akkora féreg arcát látta,amekkoránál nagyobbat el sem tudott volna képzelni.

A patkánylény elengedte Sardalt, és megfordult, hogy éles fogait és karmaitmegpróbálja a minotaurusz csupasz bőrébe mélyeszteni. Kaz azonban ebbőlegyáltalán nem kért. Bármilyen erős volt is a szörnyeteg, előnytelen szögbenhelyezkedett el, és Kaz szép lassan, egyre erősebben szorította a gégéjét. Néhányhüvelykkel az orra előtt csattogtak az állkapcsok, és karmok téptek a mellkasába éskarjába. Akkor sem mozdult egy lépést sem.

A teremtmény egyszer csak nagy hörgéssel összerándult Kaz szorításában, aztánelernyedt. Kaz látta, hogy vér folyik le a hátán. Sardal ledöfte hátulról.

– Azt mondom, igyekezzünk, minotaurusz. Erősen kétlem, hogy ez a szerencsétlenkorcs egyedül volna.

Kaz azon kapta magát, hogy tüzetesen bebámul minden sötét sarokba, mintha mostaztán mindenhonnan patkánylények ugorhatnának elő.

– Egyetértek. Csak magamhoz veszem a...Miután Kaz pillanatokig várt a mondata befejezésével, Sardal végül megkérdezte:– Micsodát?A minotaurusz először nem válaszolt, hanem körbenézett a folyosón. Idegesen

belerúgott a halott szörnyszülöttbe. Sardal türelmetlenül nézte.– Valami hiányzik?– A Becsület Arca! Nem találom a harci fejszét, amit tőled kaptam!– Talán elrepült a dulakodás közben...– Én raktam le, ide – mutatott Kaz egy helyre, több lépésre a harc színhelyétől. –

Féltem, hogy netán a te fejedet nyisszantom le az övé helyett.– Akkor elveszett, minotaurusz, és jobb lesz, ha továbbállunk, mielőtt visszatérnek,

akik elvitték. Előfordulhat, hogy az ő testvérei.Az elf a holttestre mutatott, és enyhén megborzongott. Volt valami undorító az

ilyen teremtményekben. Nem hitte, hogy a jószág így született. Valószínűbbnek tűnt,hogy Argaen egy fekete köpenyestől lopta el. Sardal remélte, hogy nem ember voltvalaha.

– Hadd próbáljak meg valamit előbb!Kaz most mosolyogva lehunyta a szemét. Bárki lopta is el a harci fejszéjét,

hamarosan meglepetésben lesz része. Honnan tudhatná, hogy vissza tudja hívnimagához? Maga elé képzelte a fegyvert, a tükörszerűen csillogó fejet, és hívtamagához, ahogy korábban is.

– Mit csinálsz? – kérdezte Sardal enyhén bosszúsan. Kaz kinyitotta a szemét, és akezére bámult – az üres kezére. – Nincs itt!

Az elf aggodalmas tekintetet vetett rá.– A fejsze! Nálam terem, ha hívom, ha elszakadtunk egymástól!– Valóban?Kaz odahajolt az elfhez, és a szemébe nézett.– Te nem tudtad?– Nem... de lehet, hogy ez megmagyaráz néhány dolgot. Mindig sejtettem, hogy

lappang valami titok a körül a fejsze körül. A törpe soha nem árulta el. Azt mondta,csak tartsam készenlétben. Távol akarta tudni azoktól, akik rossz célra használtákvolna, de előre látta, hogy valaki egyszer jó hasznát veszi. Azt hiszem majdnemannyira össze volt zavarodva, mint én most. Könnyen meglehet, hogy Reorxmunkálkodott a keze által. Ez már sokszor eszembe jutott. Úgy tűnik, mintha a harcifejsze az ő furfangos agyának a teremtménye volna. Bárki, aki olyan fegyvert készít,mint a Gargathi Szürkekő...

Kaz egyáltalán nem figyelt az elfre. Zordan meredt az üres kezére. A harci fejszévellett volna némi esélye, bármi parányi is, Argaennel és Dracosszal szemben. Még az ismegfordult a fejében, hogy ezzel a fegyverrel lehet elpusztítani a smaragdgömböt,hiszen legutóbb is Magius varázspálcája zúzta szét, nem igaz?

– Mennünk kell – mondta végül Sardal –, akár megvan a fejsze, akár nincs.

A minotaurusz bólintott.– Oda kell figyelnünk a csapdákra.– Milyen jól időzített szavak, minotaurusz! Remek sírfelirat lesz!Hollóárny Argaen egyszerre ott termett előttük, bal kezét hátralendítette, hogy

nekihajítson valamit a két elképedt alaknak.

* * * * *

Delbin csupán néhány pillanattal korábban elkerekedett szemmel nézte, ahogy asötételf, megszállottan ragyogó arccal, úgy tűnt, hogy eléri azt, ami eddig nemsikerült neki. Hollóárny a magasba emelte az egyik karját, a másikkal pedig asmaragdgömbre mutatott. A kinyújtott karja hajszálnyira megérintette a varázstárgyfelszínét. Az elf egész testében remegett.

Galan Dracos alakja mintha jobban kirajzolódott volna a gömb felett. Delbinnek aza furcsa benyomása támadt, hogy a szellem vár valamire, valamire, ami még nemtestesült meg. Úgy látta, hogy az alak egyre növekvő türelmetlenséggel izeg-mozog.

A fantom egyszer csak kiegyenesedett, és annyira szilárddá vált, hogy valóbankivehetővé váltak a vonásai. Az egészen hüllőszerű arcra vad őrület ült ki. A halottszempár belemeredt a semmibe, és hangtalan kiáltás hagyta el a szellem ajkát.Hollóárny Argaen ugyanabban a pillanatban fájdalmas és döbbent üvöltésselhátrazuhant a kristálygömbtől.

– Kiszabadult! A minotaurusz kiszabadult! És Sardal is itt van! – hörögte a sötételfa levegőbe. A hallgatózó surranó csak félig-meddig értette a szavait. Hollóárnytekintete belefúródott a lebegő Dracoséba.

– Mutasd meg, hol vannak!A szellem elhalványult, szinte megsemmisült. Hangtalan eszmecsere zajlott le a

mágus és az elf között. Hollóárny bólintott, majd hirtelen eltűnt. Az egyik pillanatbanmég ott állt, belenyúlt a zsebébe, a következőben pedig felszívódott. Nem követtefüstfelhő, mint az illuzionista varázslókat. Hollóárny jelenléte egyszerűen megszűnt.

A surranó ezen elálmélkodott egy darabig, mielőtt rájött, hogy itt az alkalom, hogytegyen valamit – de mit? Galan Dracos már nem lebegett félig láthatóan asmaragdgömb felett; vagy úgy döntött, hogy követi az elfet, vagy visszatértvalamilyen túlvilági birodalomba. Így vagy úgy, Delbin magára maradt. Csak arrafoghatta, hogy nem próbálkozott semmivel, hogy teljesen össze volt zavarodva.Talán ha lemászna, és jobban körülnézne, esetleg eszébe jutna valami.

Várt néhány percig, mire úgy ítélte, hogy már biztonságban kimászhat arejtekhelyéről. Ember nem fért volna be a helyre, ahonnan figyelt. Ügyesenkinyújtózkodott, fogást keresett maga alatt a falon, és leszaladt, mint egy pók, azutolsó három lábat pedig ugrotta. Egy ember zajt csapott volna, de ő olyan csendbenért földet, mint a fáról lehulló őszi falevél. Körbefordult. Mindenféle gusztusosdolgot látott, amelyeket más körülmények között nagy érdeklődéssel vett volnaszemügyre, Kaz azonban mindenekfelett állt.

A gömb töredezett felszínére szegezte a tekintetét. Szemek néztek volna vissza rá?Várt, de Galan Dracos semmilyen kreálmánya nem vetette rá magát. Csak a sajátképzelete játszott vele. Az együtt töltött hónapok során Kaz nemegyszer megfeddte asurranót, amiért túlságosan szabadjára engedte élénk képzeletét. Delbin sosem bírtamegértetni vele, hogy a surranóknak természetes velejárója az élénk képzelőerő.

A tekintete visszatévedt a smaragdgömbre. Ez az oka mindennek, döntötte elhirtelen. Argaen arra használta, hogy elvegye a lovagok eszét – vagy inkább asmaragdgömb használta fel az elfet? Delbin a fejét csóválta. Nem ez számított. Csakazt tudta, hogy Argaen újra használni készült, és hogy Kaz úgy vélte, még többáldozattal fog járni, ha ez megtörténik.

Ezzel kellett neki leszámolnia. Ha el tudná pusztítani – a gömb túl nagy volt, hogya zsebébe férjen, úgyhogy nem tudott csak úgy elsétálni vele –, akkor minden újracsodálatos lenne. Mindenki újra boldog volna, ahogy annak lennie kellett.

Mindazonáltal maradt a kérdés, hogy hogyan zúzza szét? Körülnézett ahelyiségben. Számos polc és asztal állt benne, a legkülönfélébb érdekes dolgokkalmegpakolva. A varázskönyvekre nézett, amelyeket Hollóárny félretolt az asztalon, avaskos, talán több évszázados kötetekre. Elég nehéznek látszottak. Talán az egyikükmegfelelne a célnak. Meg ott volt a homokóra is.

Miközben azon morfondírozott, mivel járna a legnagyobb sikerrel, lassan köd szálltfel a smaragdgömbből.

– Miért... nem... próbálod meg... a harci fejszét? – suttogta a fülébe egy gúnyos,leheletszerű hang.

A harci fejsze – Kaz harci fejszéje, ismerte fel a surranó –, egyszer csak ott termettaz asztal mellett. Delbin csak egy pillantást vetett a fegyverre, mert már fordult is ahang forrása felé.

Galan Dracos szelleme olyan szemekkel nézett le rá, hogy a surranót kirázta ahideg, és elfordult.

– Nincs... hová... menned... és nekem... szükségem... van rád!Láthatatlan kéz ragadta meg Delbint, és kezdte visszarángatni a smaragdgömb felé.

Hasztalan próbált ellenállni.– Nem – folytatta Dracos. – Azt... hiszem, több együttműködésre van szükségem.Delbin egész testét görcs járta át, és összeesett, miközben egy rajta kívül álló erő

egyre közelebb húzta a gömbhöz és a megalkotójához.– Hamarosan... újra... életre... kelek – mondta a szellem az elernyedt alaknak –, és a

királynőm... a megbocsátó királynőm végre... uralkodni fog Krynn felett!

22. FEJEZET

Apró fekete tárgyak tömege repült Kaz és Sardal felé.

Miközben Kaz konstatálta, hogy a mágiatolvaj támadása lényegében őt célozza, alövedékek az arcától alig karnyújtásnyira ártalmatlanul elenyésztek.

– Olyanná lettél, Argaen, amilyennek mindig is tartottad a fajunkat! Túlságosankiszámítható. Csak ezt az egyetlen varázslatot tudod következetesen produkálni?Ezeket a kis vackokat még egy csecsemő is létre tudja hozni!

Miközben Sardal beszélt, Kaz észrevette, hogy Hollóárny arcára mosoly lopakodik.Egyszer csak beomlott felettük a mennyezet.

Sardal felemelte a kezét, de túl lassan, hogysem mindkettejüket maradéktalanulmegvédje. Kaz elszörnyedve látta, hogy az elf sietve létrehozott varázslatamegállította ugyan felette a mennyezetet, de önmaga felett nem. Nagy kődarabokzáporoztak az elfre. A minotaurusz látta, hogy a kövek egy része ártalmatlanullepattan, de azért így is épp elég találta el a társát, aki most már legalább kétszermegmentette az életét.

Mindeközben Hollóárny Argaen eszelősen röhögött. Sardal alulbecsülte asötételfet. Mindig is mágiatolvaj volt, vajmi kevés saját hatalommal. Ez mostmegváltozott, és nagyon úgy tűnt, hogy öreg barátja lett Argaen első áldozata.

Kaz dühös vicsorgással Argaenhez fordult, és nekitámadott. Nem járt sikerrel.Argaen kacagva állt, és lenézett a földre, a minotaurusz lába elé. Szakadék kezdettmegnyílni a padlóban. Kaz átugrotta az álnok hasadékot, elszántan, hogy azellenfelére érkezzen.

A két falból előtörő kőkarmok elkapták a lábait és az egyik kezét. A hirtelenrándítástól majdnem kiszakadt az egyik lába. Keserű, fájdalmas üvöltést nyelt vissza.

Hollóárny Argaen csapdába ejtette.A sötételf úgy kísérletezgetett az újonnan szerzett hatalmával, mint egy gyerek az

új játékával. Egyik kezét megpörgette annyival a minotaurusz előtt, hogy éppen neérhesse el. Apró, szárnyas kígyók zizegtek elő a levegőbe rajzolt körből, és Kaz arcakörül cikáztak, aki a szabad kezével megpróbálta elhessegetni őket. Eközbentöbbször megmarták, és csupán egyet sikerült összezúznia. Elképesztően gyorsanmozogtak, akár a kolibrik.

Egy-két perc múlva Hollóárny beleunt a játékba, és meglengette a kezét. Aszárnyas kígyók eltűntek.

– Valaha csak álmodni mertem, hogy ilyen különleges dolgokra legyek képes. Atanítóim azt mondták, nem megfelelőek a képességeim. Arra következtettek, hogy avérvonalamban lehet hiba, hogy talán valamelyik ősöm ember volt.

Kaz, aki tudta, hogy milyenek bírnak lenni az elfek, el tudta képzelni, milyen életelehetett Argaennek. A tiszta vérvonalat még a solamniai lovagoknál is fontosabbnaktartották.

– Az emberi hagyaték nem feltétlenül gyengíti a vérvonalat. Számos nagy hatalmúember mágussal találkoztam már.

Ez mosolyt csalt az ajkára – fagyosat, de azért mosolyt.– Én is így gondoltam. A sejtés soha nem nyert bizonyítást, de én azért úgy

döntöttem, hogy tanulmányozni fogom az embereket, és olyan életerőt fedeztem felbennük, ami az elffajból hiányzik.

– Te az emberek rossz tulajdonságait találtad vonzónak, Argaen – szólalt meg egyismerős hang Kaz mögött.

– Te még mindig élsz, Sardal? – kérdezte nyájasan a mágiatolvaj. Tett egy lépéstKaz felé, de közben a mögötte álló elfet nézte. Kaz az őt és a sötételfet elválasztótávolságot méregette. Még két lépés, és el tudja kapni Hollóárnyat. – Még mindigélsz, Sardal – ismételte meg Argaen ugyanazon a nyájas hangon –, de már nemsokáig.

– Igazabb, mint... gondolnád, barátom.Argaen megindult, hogy tegyen még egy lépést, de megtorpant, és egyenesen a

minotaurusz szemébe meredt. Kaz azon kapta magát, hogy egyszerre nekicsapódik azegyik falnak, miután az egyik lába időszakosan elszabadult. A csontjai isösszerázódtak a becsapódástól. Miközben próbálta összeszedni magát, Hollóárnyelsétált mellette, a másik elf felé.

– Hiszen, haldokolsz, nem? – mondta végül furcsa hangsúllyal. Kaz mintha egyleheletnyi bűntudatot is vélt volna kihallani a hangjából.

Hollóárny megállt Sardal felett, aki a mennyezet több nagy darabja alatt feküdt. Azodafent tátongó lyuk jelezte, hogy mennyi kő is zuhant rá valójában – bőven elég,hogy péppé zúzza. Ezt csak az akadályozta meg, hogy Sardal gyorsan kapcsolt, egykülönösen nagy darab azonban a bordái közé csapódott be. Már az csodával volthatáros, hogy beszélni tudott, a lélegzésről nem is beszélve.

– Argaen... még mindig... nem késő! Senki... sincs... biztonságban... az erőkközelében... amelyeket Dracos el akar szabadítani! Még a sárkánykirálynő is...habozott!

– Gondolod, hogy én nem tudok elbánni ekkora erővel? – Minden bűntudat eltűnt arenegát hangjából. Leköpte a lába előtt haldoklót. – Még veled is! Vén bolondok!Többet tudok a varázslás tudományáról, mint mindegyikőtök együttvéve, téged isbeleértve! Miközben ők abban élték ki magukat, hogy a hatalmukkal szórakoztak, éntanultam és okosodtam – most pedig több hatalom áll a rendelkezésemre, mint aztbármelyikőtök el tudná képzelni!

– Mindez az erő... jártasságot kíván. – Most már egyértelműen hallani lehetett,hogy Sardal küzd, hogy életben maradjon. – Te... te... – Nem bírta befejezni amondatot.

– Badarság! Mindent alaposan tanulmányoztam, amire csak rá tudtam tenni akezem. Tudom, mit kell tennem. Ez csak arányok kérdése.

– Argaen... – Sardal kimeredt szemmel zihált.Eltelt egy kis idő, míg akár a sötételf, akár Kaz rájött, hogy Kristályszarv Sardal

meghalt. Az összetört elf szeme még mindig meredten nézett. Hollóárny suttogottvalamit az orra alatt, és lehajolt a holttesthez, eltakarva Kaz szeme elől. Amikorfelállt, és arrébb lépett, a minotaurusz látta, hogy Sardal már nincs ott!

A minotaurusz küzdött a mágikus kezek ellen, amelyek fogva tartották.– Mit tettél a testével? Félretetted egy újabb varázslathoz?A sötételf odafordult, és fagyos tekintetet vetett rá.

– Kristályszarv Sardal méltó temetésben fog részesülni. Lehet, hogy végülellenségek lettünk, de azért megadom neki a tiszteletet.

Kaz majdnem mondott valamit a foglyul ejtője kicsavarodott erkölcsiértékrendjéről, de aztán lenyelte, amikor közelebbről megnézte Hollóárny arcát.Sardal meggyilkolása jobban megviselte Argaent, mint amennyire hajlandó voltelismerni.

– Volt idő, amikor meg akartam osztani vele, amit találtam – mondta csendesenArgaen. Úgy tűnt, hogy szinte megfeledkezett a minotaurusz jelenlétéről. – Sardalvolt az egyetlen, aki igazán megpróbált segíteni rajtam. Először azt hittem, meg fogjaérteni.

Hollóárny felnézett a foglyára, és hirtelen megint közömbös lett az arca.– Ez azonban most már mit sem számít. Rendkívül drága most az idő, és nem érek

rá rendesen elbánni veled. Alulbecsültem az elképesztő erődet, igen kevéstapasztalatom van a fajoddal kapcsolatban. Úgy áll a dolog, hogy azt hiszem, megkell kérjelek, gyere velem. Egy régi barát már alig várja, hogy lásson.

A kajánnak szánt szellemesség elég laposan hangzott, még egy sötételf szájából is.Megfordult, vetett egy pillantást a törmelékhalomra, amely végzett Sardallal, aztán amennyezeten tátongó lyukra meredt.

Egy szó nélkül, és szinte nem is gondolkodva, Kaz felé mutatott.A minotaurusz egyszer csak félelmetes sebességgel emelkedni kezdett a

kőmennyezet felé. Épp, mielőtt még a szarva hegye beleütközött volna a plafonba, aplafon szétnyílt. A nyílás nem csapóajtónak nézett ki, hanem inkább egy szájnak.Ahogy átsuhant a következő emeleten, az a képzete támadt, hogy megeszik. Azérzést csak tovább erősítette a teljes sötétség, amelybe berepült. Valami elkapta aderekánál és lábánál fogva, és az a rémálomszerű benyomása támadt, hogy fogakragadták meg. Becsukódott a száj, de egy másik nyílt fölötte. Ekkor Kaz meglátta,hogy újabb kőkezek tartják.

Úgy repült felfelé az erőd emeletein át, mint holmi nemkívánatos csecsebecse. Mégnégy szinten haladt át, és minden egyes alkalommal ugyanolyan rettenetessebességgel közeledett a plafonhoz.

Aztán megállt. Nem sokáig tartott a megkönnyebbülés, hogy nem jön többmennyezet, mert észrevette, hogy hová jutott. Most a smaragdgömb szobájának lett afoglya.

– Itt van, szellem! – kiáltotta Hollóárny Argaen, akit Kaz nem látott megtestesülni ahelyiségben. Egyszerűen csak ott termett a minotaurusz mellett, és odaszólt avarázstárgy alkotójának – Engedélyezzek neki gyors halált? Tudom, hogy attólkitérnél a hitedből!

A smaragdgömb vadul felizzott. Hollóárny gúnyosan kacagott.– Nem árthatsz nekem, bár tudom, hogy megpróbálnád! Van belőled egy darabom,

hogy úgy mondjam!Miközben Kaz zavartan nézte, a sötételf belenyúlt a zsebébe, és elővett egy íves

tárgyat. A szoba különös fényében ragyogó zölden csillogott... smaragdzölden. Kazazonnal tudta, hogy mi az.

Argaennél volt egy darab a smaragdgömbből.Nem hitte, hogy az elf közvetlenül Galan Dracostól szerezhette a szilánkot, és ez

csak azt jelenthette, hogy a mágiatolvaj valamikor átkutatta a renegát mágus erődjét ahegyekben, Hylo és Solamnia között. Kaz tudta, hogy a lovagok nem találták meg aszétzúzott gömb minden darabját, még a mágusok és papok segítségével sem.Egyszerűen lehetetlen feladat lett volna. Argaennek nagy szerencséje lehetett, hogyráakadt erre az egy darabra.

– Eszembe jut – Hollóárny a foglyához fordult, és kurtán elmosolyodott –, hogyeredetileg úgy hordtam ezt magamnál, mint valamiféle szerencsehozó talizmánt. Ésmilyen igazam lett! Amíg ez nálam van, minotaurusz, védve vagyok tőle!

Visszasüllyesztette a zsebébe a szilánkot, és odalépett a smaragdgömbhöz. Amikora közelébe ért, köd szállt fel a varázstárgyból, és lassan összeállt Galan Dracoshalvány képévé. A szellem Argaenről Kazra nézett, egy szót sem ejtve.

Végül Hollóárny szólalt meg.– A tiéd lehet! Az ellenséged bajtársa, barátja! Rajta állhatsz leginkább bosszút a

solamniai lovaggal szemben! Azt teszel vele, amit akarsz, de az alkunk áll! Előszörmegmutatod, hogyan kössem a gömböt az akaratomhoz!

– Gyere... hát! – A minotaurusz szőre égnek állt a hangtól. Ez a hang kísértette azálmaiban. Ez már nem csak emberi teremtmény volt. Amikor Galan Dracos beszélt,olyan volt a hangja, mint a szél, mintha minden irányból áramlott volna a hallgatókfelé.

Az elf tett még egy lépést a zsákmánya felé.– Nem! Nem engedem, hogy megtedd! – Az egyik sötét sarokból kiugrott egy alak,

és Argaenre vetette magát. Kaz küzdeni kezdett, mert érezte, hogy a kőkezekmeglazulnak, a váratlan támadás miatt Argaen koncentrációja megtört. Először akarjai, majd a lábai szabadultak ki. Elindult a két dulakodó felé. A hirtelen közbelépőDelbin volt, és Kaz tudta, hogy a surranónak nem sok esélye van Argaennelszemben.

Alighogy lezajlott benne ez a gondolatsor, a sötételfnek sikerült letépnie magárólDelbint, és elhajította, mint egy rongybabát. Delbin valahogy talpra érkezett, deebben ki is merült a szerencséjük, mert Hollóárny már meg is pördült, ésmindkettejükkel szembenézett.

A minotaurusz masszív testéből elszállt az erő, és összeesett, mielőtt még egylépést tehetett volna. Kétségbeesetten próbált felkelni, de túl nagy megerőltetésnekbizonyult. Furcsa módon, ugyanolyan ébernek érezte magát, mint az előbb, csak atestéből fogyott el az erő. Delbin ugyanilyen szorult helyzetbe jutott.

Argaen hidegen nézett végig rajtuk, aztán visszafordult a smaragdgömb felé.– Hogyan jutott be ide ez a surranó?– Nem... számítottam... egy surranóra. A jelek... szerint... te sem. – Úgy hangzott,

mintha Dracos Hollóárnyra és magára is dühös lett volna.A sötételf hátrapillantott az asztalon álló homokórára, és dühösen felmordult.– Kifutunk az időből! Mondd el, mit kell tennem, és ezúttal nem csúszhat közbe

hiba!

– Nem... fogsz... csalódni.Kaz pislogott, ennél több testmozgás nem tellett ki tőle. Dracos nyugtalannak

látszott, nagyon nyugtalannak.Hollóárny felemelte mindkét kezét, és a smaragdgömbre meredt. Az villogni

kezdett, először lassan, aztán pillanatról pillanatra egyre gyorsabban. Az elfelragadtatva mélyedt bele a munkájába. Galan Dracos lassan elkezdett felszívódni.

Kaz kudarcot vallott. Nem lehetett tagadni. Nem tehetett mást, mint hogytehetetlenül nézte, ahogy a smaragdgömb egyre fényesebben és fényesebbenragyogott, mígnem olyan fényes lett, hogy be kellett hunynia a szemét. Emiatt aztánnem látta, hogy ezután pontosan mi történt.

Hollóárny Argaen az utolsó pillanatban mégis elrontott valamit. A varázstárgy izzóragyogása nem zavarta a szemét, de valamilyen okból mégis hevesen pislognikezdett.

Odakint a Nuitari, a fekete hold épp kitakarta a Solinarit. Kísérteties kacagáscsendült fel a szobában. Galan Dracos ködös alakja már nem lebegett a gömb felett.

A sötételf fájdalmas hörgéssel rázuhant a kristályra. A ragyogás kihunyt, és Kazérezte, hogy a végtagjaiba visszatér az élet, csak rettenetesen lassan. Valahol Delbinnyöszörgött.

Hollóárny elhúzódott a varázstárgytól, felnézett az égre, miközben az arcánszámtalan érzelem viaskodott egymással. Nevetett, de ebben a nevetésben az örömmellett ott volt a fájdalom is. Tébolyról árulkodott ez a nevetés.

Vérvörös lett a szeme.– Megmondtam, elf, hogy csak rajtad keresztül élhetek újra! Hollóárny Argaen

hangja szólt, de Kaz tudta, hogy a szem és az agy Galan Dracosé.Erre várt eddig a szellem. Ezért volt szüksége a sötételfre. A renegát mágus

magától csak testetlen alakot tudott létrehozni, amely örökké a smaragdgömbhözkötődött.

Argaen azonban azzal szájhősködött, hogy a nála lévő darabnak köszönhetőenvédve van a szellem hatalmától. Kaz hitt neki, mert nem gondolta, hogy Dracos eltűria mágiatolvajt ennyi ideig, ha hatalmában állt volna megszerezni a testét. Mi történt,ami megváltoztatta a dolgokat? Hollóárny a köpenye zsebébe tette a szilánkot;valahogy kicsúszhatott, miközben Delbinnel dulakodott?

Csak ez lehetett! Galan Dracos eddig a percig manipulálni tudta Argaent, aztánhagyta, hogy a surranó teljesítse a feladatát.

Kaz most már fel tudott ülni. Dracos teljesen extázisba jött, amiért sikerült a terve,és csak nevetett, nevetett. Erősen átkarolta az újonnan szerzett testét.

– Úrnőm, úrnőm! Köszönöm a kegyességedet, és ezt a második lehetőséget! –harsogta.

A minotaurusz megborzongott. Nem fért hozzá kétség, hogy ki lehetett a mágusúrnője. Kaz már csaknem felállt, amikor a varázslónak eszébe jutott, hogy ő is ottvan, és megfordult.

– Kaz! Remélem, nem hitted, hogy megfeledkezek rólad!– Átfutott az agyamon. Egész nyugodtan megteheted, ember!

Dracos megint kacagott. Kezdett Kaz idegeire menni a kacagása.– Remélem, tisztában vagy vele, hogy milyen sokat érők az életed utolsó percei;

tapasztalatból mondhatom, hogy a halál nem hoz mindig megváltást!A minotaurusz kiegyenesedett. Ha az újjászületett mágus meg akarta ölni, ő

becsülettel és méltósággal szándékozott meghalni.– Azt magam is észrevettem. Akkor hát, nem sikerült megmenekülnöd a

sárkánykirálynő elől.– Nem igazán. A saját alkotásom foglya lettem, de az úrnő, karmai nagyon

messzire nyúlnak. Nem tudott ugyan kiszabadítani a rabságból, amelybe saját magammiatt estem, de beszélt hozzám. Még mindig segíthetek neki Krynn meghódításában,hiába szenvedett vereséget, és kellett átmenetileg száműzetésbe vonulnia amegboldogult bajtársad miatt.

– Átmeneti?– Átmeneti. – Galan Dracos kimosolygott Hollóárny ábrázatából. Az elf teste egyre

soványabb lett, és a bőre, bár lehet, hogy csak a minotaurusz képzelődött, de egykissé pikkelyesnek tűnt. – Ma éjjel, Kaz, végignézed, ahogy a világ üdvözli aKrynnre visszatérő Takhisist. Ma éjjel! – Megint felnevetett, ugyanazzal a gúnyoskacajjal.

A torkára forrt a kacagás, amikor két dolog történt egyszerre. Először is ahomokóra, minden figyelmeztetés nélkül felrobbant, és a szobában üvegszilánkok éshomok szóródott szerteszét. Ezután Dracos, mintha valami elsöprő betegség támadtavolna meg, hirtelen összegörnyedt, és üvöltve fél térdre esett.

– Hagyd abba... a küszködést! Ez már... az én testem!Kaz sietve körülnézett a szobában, hogy mit használhatna Dracosszal, vagy

Hollóárnnyal szemben, akárki is uralkodott a testen.– Kaz! – rohant oda mellé Delbin.– Tűnj el innen, Delbin! Menj, és keresd meg a többieket! Meg kell állítanom, ha

tudom!– Nála van a harci fejszéd, Kaz! Annál a Dracos nevűnél van, csakhogy most

láthatatlan, ezért nem látod te sem...– Hol? Csak mutass oda!– Nem tudom. Elrejtette!Kaz visszafojtott lélegzettel nézte az elf vonagló testét, és a fejszére koncentrált.

Talán, de csak talán, most, hogy Dracos és Hollóárny is a test feletti uralomért küzd,valamennyire meggyengülhet a harci fejszét rejtő igézet. Akkor pedig...

Delbin füttyentett.– Ezt hogy csináltad? Menne még egyszer? Tetszett ez a trükk!Miközben Kaz lenézett a harci fejszére, új hangok ütötték meg a fülét. Újra

felhangzott a csatazaj. A pajzs, amelyet Hollóárny létrehozott Dracos irányításával,megszűnt létezni.

* * * * *

Darius átdöfte a kardját egy túlbuzgó ellenfélen, aztán felnézett, és látta, hogyfurcsa, homályos köd borítja be az erődöt. Először azt hitte, hogy ez is csakkiegészítése a varázslatnak, amelyet nyilván Hollóárny Argaen hozott létre, de aztánmeglátott több alakot a távolban. Legalább hárman felemelték a karjukat, és atoronyra szegezték a tekintetüket.

Egy újabb ember esett neki baltával, ő meg a kardjával próbálta hárítani a támadást,ahogy tudta. Valami belevillant az ellenfele szemébe, és a férfi megingott.

– Csinálj valamit! – kiáltotta Tesela a háta mögött.Darius rájött, hogy a nő megmentette az életét. Miközben az ellenfele hátrálni

próbált, hogy kiérjen a hatókörből, és kitisztuljon a látása, a lovag megsarkantyúzta alovát, a férfi eszeveszetten kapálózó karja alá nyúlt, és elmetszette a torkát.

– Darius! Nézd az erődöt!Odanézett – és eltakarta a szemét, amikor a másik varázsló igézete összecsapott a

pajzsvarázslattal, és az egész környéket vakító fényár borította be.Amikor ismét ki merte nyitni a szemét, a pajzs már nem volt ott. Az erődöt

szabadon lehetett támadni.– Maradj a közelemben! – kiáltotta Tesela. – Most megmenthetjük Kazt!A lovagok megújult lendülettel előretörtek.

* * * * *

– Megint... megszerezted... az istentől született... harci fejszédet! Annyi baj legyen!Ez már... nem segíthet rajtad!

Dracos némiképp összeszedte magát, és most az ellenfelére szegezte az egyik ujját.Kaz hátraesett, de a fegyvert sikerült a kezében tartania. Egy asztalra zuhant, többkönyvet szétszakított, és magát az asztalt is kettétörte. A minotaurusz épphogy csakegy kicsit kábult el; ennél csúnyább ütéseket is kapott a kocsmai verekedésekben,részeg, gyűlölettel teli emberektől.

Dracos keserűen elkáromkodta magát, és a smaragdgömb felé pördült.Kaz a harci fejszéjére nézett, azon tépelődve, hogy odahajítsa-e vagy se. Lehet,

hogy sikerülne eltalálnia a gömböt, de egyáltalán nem biztos, hogy össze is zúzná.Dracosnak sikerült eljutnia a gömbig, de ott érthetetlenül elbizonytalanodott, és

megtorpant. Mintha két gondolat viaskodott volna benne, és Kaz fanyarulemlékeztette magát, hogy valóban két elme viaskodik benne. Hollóárny Argaennekamennyire hiányos volt a varázsló képessége, azt mind pótolta akaraterővel, és nemszándékozott feladni a létezését Galan Dracosért. Hollóárny elf volt, és évszázadostanulás állt mögötte, amit az ember mágus nyilvánvalóan nem vett számításba.

Kaz vetett egy pillantást a gömbre, majd a küszködő mágusra. Marokra fogta aharci fejszéjét. Lehet, hogy két legyet üthet egy csapásra.

Az ajtókban egyszer csak megjelent egy sereg katona futólépésben.Kaz káromkodva fordult szembe velük. Gondolhatta volna, hogy csak idő kérdése,

hogy riasszák az őröket.

Az első ember, aki nekiment, a lándzsájával majdnem átdöfte a vállát. Csakhogy őis alábecsülte a minotauruszok kartávolságát, Kaz pedig megpörgette a fejszét,tekintélyes lyukat szakítva az ember mellkasába. A katona előrebukott, de két másikjött a helyébe. Ezek hosszúkarddal harcoltak. Mögöttük egy harmadik, a feketegárdisták sötét páncéljában, meglátta a tébolyult mágust, és Dracos nevét kiáltotta.

Egy újabb őr esett el a minotaurusz csapásai alatt, ám kettő jelent meg helyette.Kaznak néggyel szemben erősen meggyűlt a baja. Ezek nem goblinok voltak, hanemveterán harcosok.

A minotaurusz nem látta, hogy mi történik, de az őr, aki a mágus nevét kiáltotta,most üvöltve az ura felé rohant, kivont karddal. A minotaurusz így egy ellenféltőlmegszabadult, de a másik három sakkban tartotta.

– Add csak ide azt, te kis féreg! – kiáltotta egy hang a szoba másik végében.Kaznak nem volt ideje hátrapillantani, de csak egyvalakire tudott gondolni, hogy kirekiálthatott rá az őr. A veszély közepette el is feledkezett róla, hogy Delbin is ahelyiségben van. A surranó fürge volt, késsel és parittyával felfegyverkezve, de Kazazért kilátástalanabbnak vélte a helyzetét a sajátjánál.

– Állítsátok meg! – kiáltotta Hollóárny, azaz Dracos.A minotaurusznak nem nyílt lehetősége találgatni, hogy miben mesterkedhet a

bajtársa, a következő pillanatban ugyanis egy hatalmas alak szakította be a tetőt,méretes kődarabokat zúdítva mindenkire. A folyosón felsikoltott az egyik őr, akiteltalált egy kő. Kaz és az ellenfelei elugrottak egymástól, mert egy különösen nagydarab közéjük esett, átszakította a padlót, és lezuhant még egy emeletet.

Odafent a kősárkány hangtalan üvöltésre nyitotta a száját.Az egyik őr igyekezett kihasználni a pillanatot, és átugrott a hasadékon. Kaz

odafordult, és elkapta földet érés közben. Mielőtt még az ember megvethette volna alábát, Kaz a fejszéje végével hátralökte. Az őr káromkodva bezuhant a lyukba.

Kaz átmenetileg szabaddá válva, megkereste Delbint a tekintetével. A surranótsarokba szorította az ébenfekete páncélos őr. Delbin kezében alig lehetett látni azsákmányát, Hollóárny szilánkját. A másik oldalon, még mindig a smaragdgömbmellett, a sötételf testében, tovább küzdött egymással a két lélek. Időnként kitörtbelőlük egy-egy szó.

A kősárkány végül beküzdötte magát a helyiségbe, tátongó lyukat hagyva magamögött, és kezdett megvadulni. A minotaurusz egyetlen megmaradt ellenfelefelordított, amikor egy óriási láb beletaposta a padlóba. A teremtmény vadulcsapkodott a farkával. Az egymással hadakozó mágusok akármelyike hívta is aszörnyet, most nemigen tartotta a kezében az irányítást; lehetségesnek tűnt, hogy máregyáltalán senki nem uralkodott a sárkány felett.

Ezzel a harc Kazra és Delbinre maradt.A surranó felkiáltott. Kaz látta, hogy az őr lesújt az apró alakra, csakhogy a sárkány

ugyanabban a pillanatban megsuhintotta hatalmas kőmancsával. A minotauruszmegtántorodott, és fél térdre esett. A harci fejsze majdnem kicsúszott a kezéből.

Elöntötte a harag. Látta, hogy a fekete alak a mozdulatlan surranó fölé hajol,elveszi a szilánkot, és gyorsan odaadja Dracos-Hollóárnynak. Látta, hogy az elf teste

kiegyenesedik, és tudta, a szilánk segítségével valamelyikük végülgyőzedelmeskedett.

A kősárkány megint megsuhintotta Kazt, de a minotaurusz ezúttal, még mindig féltérden, megvédte magát a törpe fejszével.

A Becsület Arca le sem lassított, úgy hasította le a mancs felét.Kaz leesett álla bámult, egy pillanatra összezavarodva. Az óriás felágaskodott, és

hangtalan fájdalomüvöltésre tátotta a pofáját. Nem tudott elpusztulni, legalábbisolyan értelemben nem, mint egy élőlény, de még benne is megvolt az életösztön.

Így nem csoda, hogy a szörnyeteg félt a fejszétől. Kaz, ha megfelelően használta, letudta vele győzni a kősárkányt. Ezt már hamarabb észre kellett volna vennie,különösen az első próbálkozás után, amikor a láncait akarta levágni. Eszébe jutott,hogy a fejsze milyen könnyen belehasított a falba.

A hatalmas teremtmény hátratántorodott, eközben még több pusztítást végezve. Atető maradványa még jobban meggyengült. A sárkány őrülten csapkodott aszárnyával, próbált kirepülni a szobából. Egy szerencsés csapás eltalálta az őrt, akiDelbint leütötte. A tehetetlen harcos nekiesett az egyik falnak, csaknem átszakította,és Kaz tudta, hogy meghalt.

– Öld meg! Parancsolom! – Dracos-Hollóárny a smaragdgömb fölött gubbasztott,mint egy védelmező anya, és onnan üvöltözött a kőóriásnak. Kaz látta, hogy amágikus eszköz segítségével lassan erő költözik belé.

A hamis sárkány vonakodott, de nem tudott ellenszegülni a parancsnak. Odakapottaz előtte álló harcos felé. Kaz kitartott, és ismét megvédte magát, ezúttal lefelé sújtvaa fejszével. A szörnyeteg megpróbálta megállítani a hatalmas, lezúduló fegyvert, de alendület ellene dolgozott. Kaz egyenesen az orra közepére csapott vele, és a fejszemegállás nélkül áthasította a felső és az alsó állkapcsát is. A vágásnál keletkezetthasadék most végigfutott a teremtménynek majdnem az egész fején. A kősárkánymegtántorodott. Merevek lettek a mozdulatai, és Kaz rájött, hogy gyengül avarázslat.

A minotaurusz felbátorodva megindult a köpenyes alak, az igazi ellenfele felé, mitsem törődve vele, hogy most az ember vagy a mágiatolvaj lakozott-e a halandóporhüvelyben.

Ahogy Kaz megmozdult, a padló egy teljes szakasza leszakadt. Az alattuk lévőemeletre zuhant az egyik halott őr, több tonna kő, egy asztal a ráhalmozottvarázstárgyakkal – és a Becsület Arca. Maga Kaz is épphogy meg bírt kapaszkodni apadló maradványában. Iszonyatos erőfeszítéssel megpróbálta felhúzni magát.

– Bárcsak lenne rá időm, hogy lassan öljelek meg! – szólalt meg valaki Hollóárnytébolyult hangján. – Sajnos azonban most minden perc drága.

Megint leomlott egy kevés a padlóból, és Kaz kétségbeesetten igyekezett fogástváltani. A kősárkány fölé tornyosult.

Egy kézen himbálózva lenézett a szilánkos törmelékre, és tudta, hogy a zuhanásbabiztosan belehalna. A tekintete a fölötte álló lényre villant, és a smaragdgömbötmegkerülő köpenyes alakra. Zölden izzott a szeme.

– Most már van erőm, hogy létrehozzak még egy pajzsot. Mire azt betörik, elégerős leszek, hogy végleg leszámoljak velük! Kudarcod tudatában halhatsz meg. Csakazt sajnálom, hogy nem lesz alkalmam végignézni a halálodat!

Dracos-Hollóárny odakiáltott a kősárkánynak:– Utoljára mondom: öld meg végre!A kősárkány eltátotta kettéhasadt, de még így is halálos állkapcsát, és támadott.

Ahogy lenyúlt a fejével, Kaz minden akaraterejét összeszedve, magához hívta aBecsület Arcát.

A fejsze azonnal a kezében termett. A minotaurusz felnézett a közeledő halálra, ésígy suttogott:

– Paladine, vezesd a kezem, vagy mindketten benne leszünk nyakig!Lehet, hogy tényleg Paladine irányította a kezét. Lehet, hogy csak a saját,

elkeseredett ereje tette, tudván, elérkezett a vég. Lehet, hogy a vakszerencse hoztaígy.

Tökéletesen időzítette a csapást; egy az egyben a kőóriás fejét találta el, a repedésközelében. A harci fejsze mélyen beleszaladt a kemény kőbe, és Kaz kis híjánkeresztülrepült a szobán, ahogy a hatalmas szörnyeteg elképesztően megrázkódott. Aminotaurusz nagy robajjal csapódott a törmelékkel teleszórt padlóra, üvöltve, mert abalkarja és lába kitekeredve maga alá szorult.

A fejsze beékelődött a kősárkány fejébe, amely most már majdnem teljesenkettévált. Az óriás tett egy gyenge kísérletet, hogy kiüsse a fegyvert a helyéről, deegyre szaggatottabbak lettek a mozdulatai. Kezdett széthullani a varázslat. Kaz kábánnézte, ahogy a kősárkány teljesen megmerevedik, egy pillanatra meginog, majdelőrebukik.

Kaz arra gondolt, hogy ha létezett volna költői igazságszolgáltatás, Dracos-Hollóárny épp abban a pillanatban fordult volna oda, hogy lássa a végzete előjelét.Elkerekedett volna a szeme, és csak annyi ideje marad, hogy felsikoltson.

Ehelyett az történt, hogy a sárkány ráborult a mágusra és a gömbre. A köpenyesalak nem is látta a közeledő halált.

Kaz végül soha nem tudta meg, kivel küzdött: Dracosszal, Hollóárnnyal, vagy akettő valamilyen rettenetes keverékével. Csak az számított, hogy a szörnyűveszedelem elpusztult. Kaz pislogva kitisztította a tekintetét, és megint odanézett.Csupán egy kicsavart kart lehetett látni az ellenségéből. Elmosolyodott.

Elárasztotta a megkönnyebbülés óceánja, a nyomában pedig jött az eszméletlenségáldott üressége.

23. FEJEZET

Az élete időnként nem tűnt többnek eszméletvesztések és ébredések sorozatánál, ésmost minden eddiginél jobban így volt. Kazt látomásaiban elegáns, komor külsejű

elfek vették körül. Arról álmodott, hogy viszi egy hatalmas, bundás lény a hegyekenát, aki talán Greymir lehetett. Bennett és Darius mellette állt, közben Teselaimádkozott, hogy magához térjen. Ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy keressékmeg Delbint, aki Kaz szerint valószínűleg meghalt. Mindegyik látomástmeghatározhatatlan hosszúságú sötétség szakította meg, ami alatt a minotauruszhangokat hallott. Némelyik valós volt némelyik nem. Egy rövid álomban asárkánykirálynő nyomasztó jelenlétéről is álmodott.

A sárkánykirálynő képe hirtelen elhomályosult, mert elnyomta egy másik hang.Kaz összezavart elméje tudta, hogy a hang csak Paladine-é lehet, de sokkal inkább

hangzott Humáénak. Az után az álom után úgy találta, hogy jobban tud aludni.Az utolsó, igazi hangok visszahozták őt a valóságba. Kinyitotta szemét, és egy

szőnyegen fekve találta magát, egy nagy sátorban, körülvéve számos vitatkozóalakkal.

– Nincs joguk őhozzá, uram! – kiáltotta Darius.– Folt esne a becsületünkön, ha nem hagynánk, hogy rendezzék az ügyüket.

Válaszolt Bennett. – Mindamellett, Kaznak kell döntenie!Tesela is ott volt, de hallgatott. Egy elf a többieket méregette csendes derűvel.

Kaznak meresztgetnie kellett a szemét, mert felettébb emlékeztette KristályszarvSardalra. Az újonnan érkezett észrevette, hogy a minotaurusz ébren van, és kissémeghajtotta fejét köszöntésképpen. Ő volt az egyik elf Kaz emlékeiből.

A papnő hirtelen megfordult, és kikerekedtek a szemei, látva, hogy az ápoltjamagához tért. Odarohant, és átölelte.

– Kaz! Mishakalnak hála, rendbe fogsz jönni!– Uh! Újra szükségem lesz az istennőd szolgálataira, ha nem engedsz el!A két lovag félbeszakította a vitát, és áradozva köszöntötték. Úgy viselkedtek,

mintha halálán lett volna. Rá is akart kérdezni, amikor egy ötödik alak lépett asátorba.

Delbin arca felderült, és odaugrott barátjához.– Kaz! Hát élsz? Azt mondták, lehet, hogy meghalsz, annyi vért vesztettél. De én

tudtam, hogy erős leszel. És azt láttad, mit tettek a nagy zöld izével a szobában?Hogy lehet, hogy nem tört össze? Úgy értem, Argaen eléggé összetört, mikor asárkány ráesett, de a gömb megmaradt.

– Az az átkozott izé még mindig egyben van?Az elf szólalt meg. A fal mellett állt összefont karral, és mintha nekitámaszkodott

volna valaminek, pedig nem volt semmi a háta mögött. Fehér köpenyt viselt.– A hitehagyott Galan Dracos utálatos kreálmányát eltávolítottuk Hollóárny Argaen

erődjéből. Nem hagyhattuk, hogy visszakerüljön Vingaardba. Főleg nem azután, amielső alkalommal történt.

–A nagybátyám, a nagymester érdekében szólva... – tette hozzá Bennett –beleegyeztem, hogy átadjuk az elfeknek. Azt tervezik, hogy elássák egy titkoshelyen, messze-messze Krynn felszíne alatt. Olyan mélyre, hogy még a törpék semmernék soha kiásni.

– Miért elásni? El kellene pusztítani!

– Megpróbáltuk. – Most először, az elf úgy tűnt, zavarba jött. – Nem sikerült, habárnem tudnám megmondani, mi tartja össze még mindig, most hogy Galan Dracostényleg halott. Ha valahogy el lehet pusztítani, meg fogjuk találni a módját. Asmaragdgömb önmagában nem veszélyes, csupán eszköz ahhoz, hogy másforrásokból erőt lehessen nyerni. Főleg a káoszból.

– Senki nem fogja újra használni. – Fejezte be Bennett.Kaz bólintott, de nem volt teljesen megelégedve. Őszintén remélte, hogy a

smaragdgömb ott fog maradni, ahova az elfek elássák, legalább addig, amíg Kaz elnem távozik, hogy csatlakozzon az őseihez.

– Az ellenség lelkesedése meghalt, mikor látták, hogy senki nem védi a vártornyotbelülről – mesélte Darius. – Sokuk meghalt, vagy elfogtuk őket, a többi pedigszétszóródott a hegyekben. Sosem lesznek újra összetartó erő. Így északon az ogrékszövetséges nélkül maradtak.

– Majd ha Solamnia erősebb lesz, számolunk velük – fűzte hozzá Bennett.Kaz megkönnyebbülten fordult Delbinhez.– Mi a helyzet veled? Azt hittem meghaltál. Láttam, ahogy az őr lesújt rád.Tesela, aki most Darius mellé lépett, elmondta, hogy történt.– Csak egy nagy dudor lett a fején. Valószínűleg a kard lapjával találták el. Ha meg

kellene magyarázni mi történt, azt mondanám, a támadónak nem volt elég ideje azzalfárasztani magát, hogy megöljön egy surranót.

– Micsoda szerencse – Kaz megveregette társa hátát. – Meg szeretném köszönni,hogy utánam jöttél. Nem kellett volna. Nagyon bátor és hősies tett volt.

– A surranó elmesélte, olyan részletesen, ahogy tudta, hogy mi történt GalanDracosszal és Hollóárny Argaennel – szólt közbe az ismeretlen elf. – Meghökkentőés rettenetes vég. Branchala legyen áldott, hogy sikerült a halálba küldenetek őt, őketmég mielőtt még túl késő lett volna. Sok mindent meg kell beszélnem a népemmel,mikor visszatérek. – Az elf egyébként kifejezéstelen vonásai egy pillanatraösszerándultak.

– Mondd, minotaurusz, Kristályszarv Sardalnak... szép halála volt?– Igen, az volt.– Megtaláltuk a holttestét. Most már mennem kell. Tudom, hogy rengeteg sürgető

dolgotok van. – Az elf biccentett mindegyikük felé, és szó nélkül távozott.Kaz feltápászkodott.– Mit jelentsen ez?Az emberek tétováztak, Delbin azonban, hirtelen izgatottá vált hangon válaszolt.– Idekint vannak, Kaz! Mindannyian! Van köztük egy különösen ijesztő, gondolom

ő a vezetőjük. És egy ogre is! Jobb, ha eltűnsz mielőtt...Egy mély hang ordított be kintről.– Gyere ki, gyáva! Gyere ki és nézz szembe az embereiddel! Nézz szembe az

igazsággal! Nézz szembe a becsülettel! Kaz tekintete megkeményedett.– Mikor értek ide?Bennett elkomorodott.

– Körülbelül egy órája. Már jártak Vingaardban, Kaz, a nagybátyám helyénvalónakvélte a küldetésüket, olyannyira, hogy elárulta nekik merre tartunk.

– Nem kellett volna... – kezdte Tesela, de Kaz beléfojtotta a szót egy intéssel.– A nagymester azt tette, amit én is tennék, ember. Túl régóta menekülök előlük.

Nem folytathatom örökké. Szeretnék végre egy kis nyugalmat, abban a tudatban,hogy senki nem vadászik rám.

– Ha szükséged van segítségre, Kaz... – Darius megmarkolta a kardját. – Nekedköszönhetem az életem, és a barátom vagy.

– Nem, ezt egyedül kell elintéznem. Ez egy becsületbeli ügy. – Kaz a törpe fejszéjétkereste a tekintetével. Aztán gyászosan nézett a bal kezére, amelyben már ott volt. Atöbbiek meglepetten nézték, egyikük sem vette észre korábban.

Bennett a szakértő figyelmével szemlélte.– Hol szerezted?– Egy baráttól.Kaz felemelte a fejszét és vett egy mély levegőt.– Még mielőtt kimész oda – tette hozzá Bennett –, azt hiszem, tudnod kell,

rengeteget vitatkoztak veled kapcsolatban. Úgy tűnik, különbözik a véleményük.– Ezt fejben tartom. – A minotaurusz elhagyta a sátrat. Csönd borult rájuk, amint

Kaz kilépett a sátorból. Több lovag félbehagyta szolgálatát, hogy láthassa atalálkozást.

Körülbelül egytucatnyi minotaurusz állt előtte, félkört alkotva. Kettőt közülükbiztosan felismert – fivér és nővér, Hecar és Helati. Kaz egy pillanatig Helatitcsodálta, aki kétségkívül a legvonzóbb volt a csapat maroknyi nőtagja közül, majdegy fenyegető külsejű, sebhelyeshez fordult, aki láthatólag a vezetőjük volt.

– Scurn vagyok. A vezér – mondta a sebhelyes.Hecar mozdulata egyet nem értésről árulkodott, de Scurn úgy tett mintha nem

venné észre. Kaz az előtte álló torz minotauruszra koncentrált, tudván, hogy azértlehet ő a vezér, mert ő a legerősebb harcos.

Scurn úgy tűnt, válaszra vár.– Tudod, hogy ki vagyok.Scurn szeme tüzelt. Ezzel nem lehet ésszel szót érteni, állapította meg keserűen Kaz.

A sebhelyes alig bírta fékezni magát. Valaki a minotauruszok háta mögé lépett. Azogre volt az. Kaz megpróbálta kivenni a csúf arcot, de az ogre félig eltakarta a képét.

Scurn végigmérte Kazt.– Gyilkossággal vádolunk – mondta. – Az ogre kapitány meggyilkolásával, aki alatt

szolgáltál. Hátulról csaptál le rá a csata forgatagában, így esélye sem volt, hogymegvédje magát. Nem titok, hogy nem kedveljük a fajtáját, de ez a gyalázatos tettbűntettnek számít bármely civilizált részén e világnak, és szégyent hoz a klánodra ésa népedre. – A sebhelyes minotaurusz komiszan rámosolygott. – A gyilkossággaltovábbá megszegted a hűségesküdet, amit a vezérek és a császár előtt tettél. Ehallatlanul szörnyű tetthez gyávaságod párosult, mikor inkább megfutamodtál,ahelyett hogy szembenézz a megfelelő büntetéssel. Mikor a bűntettről a vezérek éscsászár is tudomást szerzett, kiadtak egy kiáltványt az elfogásodra és elítélésedre.

Minket pedig azért küldtek, hogy elvigyünk a bíróság elé. Elismered a bűnösségedet?Megmented a maradék becsületedet?

– Megérdemelte a halált – mondta Kaz, elég nyersen. Csak most jutott eszébemilyen bőbeszédűek tudtak lenni az emberei, amikor becsület dolgáról volt szó.

– Megszegted az esküdet, és szégyent hoztál a klánodra, klánunkra. A szégyen mégnagyobb amiatt, hogy az vagy, aki. Az aréna bajnoka, valaki, aki visszaszerezhettevolna a császári koronát a klánnak. Elfutottál, meggyalázva ezzel az őseidet, akikéletüket adták a harcban. Mi több, nem tisztességes küzdelemben győzted leellenfeledet, hanem hátulról csaptál le rá.

– Nem igaz – válaszolt Kaz hidegen.– Nincsen becsületed! – tört ki Scurn.– Becsület nélkül nincs értelme élni! – kántálta egy szólamban a többi minotaurusz.

Bár Kaznak úgy tűnt, néhányuk csekély meggyőződéssel skandálta a szavakat.– Bizonyítottad gyávaságodat!– A gyávák gyengítik a fajt! – Ezúttal többen is voltak, akik vonakodva mondták

utána.Hecar ledobta fejszéjét.– Ez egy komédia! Én ebben nem veszek rész! A saját becsületünkön ejtünk foltot!Scurn Kazról a másik minotauruszra fordította gyilkos tekintetét.– Tudd hol a helyed, Hecar!– Tudom, hogy könnyedén legyőznél, Scurn, de gyávának tartanám saját magam,

ha nem mondanám az igazat! Tudod, hogy ezúttal mit vitt véghez Kaz.– Az nem változtat semmin.Helati kilépett a többi közül, és csatlakozott bátyjához.– Mindent megváltoztat! Képtelenségnek tartom, hogy halálra ítéljenek valakit, aki

olyan bátorságról és kitartásról tett tanúbizonyságot, mint Kaz! A nagymester sajátunokaöccse mondta róla, hogy a legtiszteletreméltóbb bajtárs, akivel valaha isharcolt. Sokkal inkább megkérdőjelezem a számtalan kuszaságot abecsületkódexünkben, ami arra kényszerít bennünket, hogy rabszolgái legyünk az őfajtájának.

Az ogre megmerevedett. Tudta, hogy Helati róla beszél, de ennek ellenére aháttérben maradt. Meglepő, hogy a vádlója is itt van, gondolta Kaz.

– A jelen tettei nem teszik jóvá a múlt bűneit, Helati! Te is jobban tennéd, ha avisszaemlékeznél, hogy hol a helyed! – Scurn intett nagy, karmos kezével, mintegyelhessegetve a párbeszédet.

– Eleget vesztegettük az időnket! Vagy fogadd el sorsodat, és gyere vissza velünk,vagy intézzük el most a dolgot!

– Akkor intézzük el most! – Kaz ledobta a földre fejszéjét.– Nincs időm, hogy szokás szerint, saját kezűleg készítsek fegyvert magamnak,

úgyhogy a puszta kezem marad a fegyverem.Kaz lépteket, hallott, tudta, hogy a többiek jönnek ki utána a sátorból. Az emberek

nem értették, mi folyik itt. Kaz úgy döntött, szembenéz a sorsával, ami azt jelentette,hogy próbára teszik egy olyan harcban, ahol egyenlőtlenek az esélyek. Más

körülmények között, hagyták volna pár napig készülni, és fegyvert készíteni akörnyező természet adta alapanyagból, ugyanis csak saját készítésű fegyver voltmegengedett. Kazt tulajdonképpen nem ítélték halálra, de ilyen esélytelenül kevesenélték valaha is túl a próbát. Ez szándékos volt. Meghalni a küzdelemben ilyenhihetetlen túlerővel szemben, ez volt az egyik elfogadott módja annak, hogy egyminotaurusz visszaszerezze becsületét a népe szemében.

Öt év eltelte után, Kaz csak most kezdte felfogni fajtája őrültségnek ésképmutatásának mértékét. Ez nem sokat segített neki.

– Mindegyikükkel meg fog küzdeni? – kérdezett Tesela valakit hitetlenkedve. – Lefogják mészárolni!

– Ez a minotauruszok törvénye, papnő – válaszolt Bennett, bár a hangján érződött,hogy épp annyira nem tetszik neki a helyzet, mint Teselának. – Nem akadályozhatommeg. A becsülete a tét.

– Az élete a tét! – morogta a nő, de azután elhallgatott.Kaz megkönnyebbült. Attól tartott, valaki megpróbál majd közbelépni. A

minotauruszok mérhetetlen túlerőben voltak, szétszabdaltak volna bárkit a társaiközül, ha védekezésre kényszerítik őket. Nem akarta, hogy más megsérüljön, hátmég, hogy meghaljon. Ez az ő egyszemélyes háborúja volt.

A szabályok szerint, a minotauruszoknak körbe kellett volna venniük Kazt. Ezutánegyenként vagy csoportosan meg kellett volna támadják sorozatosan, addig, amígmeg nem hal, vagy diadalmaskodik.

Scurn leplezetlen csalódottsággal nézett a többiekre. – Álljatok a helyetekre!Hecar, aki még mindig nem vette elő fegyverét arrébb ment.– Visszalépek. A bizonyítékok ellenére, a gyilkosságot, amely miatt Kaz

vádlottként áll előttünk kérdésesnek tartom. Azért jöttem, mert a tisztességünkrőlvolt szó, de nem látok itt semmit, ami miatt azt kellene hinnem, hogy Kaz szégyenthozott a klánunkra vagy a fajunkra. Ő nem gyáva, és a küzdelmek, amikenkeresztülment, melyek kimenetele kétségtelenül befolyásolja a jövőnket, tisztáramossák őt, ha egyáltalán szüksége lenne rá.

Helati csatlakozott bátyjához.– Én sem veszek részt ebben a színjátékban. Kaz valóban megszegte a szent

hűségesküt, igen. De kérdezem én, azok, akik előtt ő fogadalmat tett, méltók voltak-evalaha ahhoz az eskühöz. A becsületnek rengeteg arca van, de sosem láttam mégegyet sem, ami ogréhoz hasonlított volna.

Scurn növekvő dühvel tekintett jobbra-balra, ahogy egyre többen hagyták cserben atársaságból. Az egész bandából, végül két minotaurusz maradt a csúf vezérrel. Scurnrájuk üvöltött:

– Hátra, a többiekhez! Megküzdök vele egyedül! Hallottátok!Ők vonakodva hátraléptek. Scurn gonoszan mosolyogva karnyújtásnyira

megközelítette Kazt. A sebhelyes minotaurusz egykét ujjnyival volt magasabb, ésfejsze is volt nála. Vaskos fegyver volt, jóval nagyobb, mint egy rendes minotauruszfejsze. Továbbra is Kazra meredve Scurn oldalra hajította fejszéjét.

– Nincs szükségem fegyverre, hogy legyőzzelek!

Kaz fanyar derűvel horkantott– Ezt akarod, igaz?– Imádkozz őseidhez, amíg még van időd!– Köszönetet fogok mondani nekik, hogy ha folyik is ereinkben közös vér, az olyan

távoli múltba nyúlik vissza, hogy nem kell még csak rokonomnak se nevezzelek.Scurn kivillantotta fogait.– Amint készen állsz...Nem adtak jelt a kezdésre. A két harcos csupán feszülten figyelt, és egyszerre, szó

nélkül egymásnak ugrottak. Scurn elkapta Kaz bal karját jobb kezével, és keményütést próbált mérni bordái alá. Kaz épp időben kapta el a kezét, és eltolta az egyikoldalra. Szabad kezével meglökte ellenfele hátát. A két minotaurusz eltávolodottegymástól. Aztán újra egymásnak estek. Kaz megpróbálta Scurn lába köré csavarniegyik lábát, de a másik nem hagyta. Ahelyett, hogy elgáncsolta volna, és hátáradöntötte volna ellenfelét, Kaz hirtelen fél lábon egyensúlyozva találta magát, mertScurn elkapta a másikat a kezével, és húzta fölfelé. Csak egy gyors fordulatmenthette meg az eleséstől, de a sebhelyes most előnybe került, és kihasználta, egyvakmerő csapást mérve Kaz oldalára.

Kaz felhördült a fájdalomtól, ahogy Scurn szarvának csúcsa eltalálta a törzsén.Kemény kézzel megragadta a fejét, és távol tartotta magától, miközben vér szivárgottvégig lábain.

Scurn megpróbálta felnyársalni, mialatt Kaz a másik kezével akkorákat mért rá,amekkorákat csak lehetett. Az első csapással a fejét találta el, ami meglehetősenkemény pont egy minotauruszon. A második viszont a nyakának legérzékenyebbrészét érte.

Scurn átkozódott, majd meglepő erővel tolta el magát. Kaz nem engedte el, hanemegyik kezét maga elé tartva, támadott. Megfogta Scurn egyik szarvát, mialatt a másikminotaurusz még mindig hátrált, aztán megfordult. Ez a mozdulat a földre terítetteellenfelét, arccal előre.

Kaz ráugrott, de Scurn addigra elgurult, úgyhogy csak annyit ért el, hogy tisztamocsok lett az arca, és megreccsentek a csontjai. Mindkét minotaurusz arrébbhúzódott, majd gyorsan talpra álltak. Scurn liheget, de nem a kimerültségtől. Azizgalom heve ragadta magával. Ő olyan volt, aki azért élt, hogy verekedjen. Kaz, azidősebb veterán, undorral, és kicsit szégyenkezve nézett rá. Ő is ilyen volt egyszer,mint a sebhelyes arcú.

Újra és újra egymásnak estek, de egyikük sem került előnybe. Tízpercnyi kitartóközelharc után mindkettő meggyötörten és vérezve, de készen állt a következőfordulóra. A többi minotaurusz és a lovagok egy része éljenezve biztatták őket.

Az egyetlen, aki nem osztozott a körülötte állók lelkesedésében, az ogre volt,Molok. Eleinte mohón figyelt, abban reménykedve, hogy Kazra gyors megaláztatásés halál vár. Ez azonban már nem tűnt lehetségesnek. Scurn akár még veszíthet is, ésakkor Kaz meglátná és felismerné Molokot.

Az ogre a fejét vakarta, és arra gondolt, ahogy annyi évvel azelőtt Kaz leütötte abátyját. A legtöbb faj úgy gondolta, hogy az ogrék egymás iránt éppoly kevés

szeretettel bírnak, mint kívülállók felé, de ez nem volt igaz. Úgy, ahogy aminotauruszok, az ogrék is hittek a törzsi összetartozásban, és Molok számára abátyja jelentett minden vér szerinti rokonságot. A sárkányok távozása és TakhisisKrynnből való száműzetése után az egyetlen dolog, amit az ogrék tehettek, az volt,hogy védekeztek ellenségeik és régi rabszolgáik támadása ellen. Nem volt idő egy-egy ogre külön bosszújára. A bosszúvágy azonban vérükben buzgott. Így Molok, akiravaszabb és elszántabb volt, még a magafajtánál is, végül kieszelt egy tervet, aminemcsak Kaz halálához vezet, hanem társai szemében bizonyítja a minotauruszbecstelenségét is. A becsület nem sokat jelentett Moloknak, de tudta, hogy Kaz népeezért él és az életét is adja érte. Megölni és megszégyeníteni bátyja gyilkosát, ez volta legédesebb bosszú, amit elképzelhetett. A varázsló, akinek a hamis igazmondókristály elkészítéséért fizetett, jó munkát végzett. A minotauruszok, akik lenézték amágiát, de közben semmit sem tudtak róla, bekapták a csalit.

Mindez persze mit sem ér, ha Kaz életben marad.A minotauruszok természetesen elkobozták a fegyvereket az ogrétől. Ám most

máshogy alakultak a dolgok. Néhányan, Scurn elleni lázadásuk közben, félredobtákfegyvereiket. Moloknak egyszerűen csak választani kellett közülük...

Akármilyen erős és jó harcos volt is Scurn, közel sem találkozott még annyikihívással életében, mint Kaz. A tapasztalat végül megmutatkozott, ahogy Kaz egyrecsak ütött, és talált. Az ijedt minotaurusz hátrált, fejét rázta, de Kaz nem engedett.Elkapta Scurn védekezésre emelt karját, és kicsavarta úgy, hogy ellenfele vagy utánafordul, vagy hagyja eltörni. Ahogy elfordult, Kaz térdével került egy szintbe.

Kaz behajlította lábát, és meglendítette térdét. Nem az arcát rúgta, ahogy más tettevolna, hanem a védtelen nyakat. Térdkalácsa pontosan Scurn torkát találta. Afiatalabb minotaurusz lélegzete elakadt. Mialatt ellenfele térdre bukott, és levegőután kapkodott, Kaz összekulcsolta két kezét, és telibe találta az alsó állkapcsát. Azelőző ütés és az addigi sérülések teljesen elkábították Scurnt. Lehuppant, próbáltKazra fókuszálni, és közben erősen zihált.

Mindenki a végső csapásra várt. Kaznak így kellett igazolnia magát a többiek előtt.Magasra emelte ökölbe szorított kezét... majd visszaengedte, és kiengedte ujjait.

A másikat bámulta– Nincs tovább! Nem lenne tisztességes tovább folytatni. Nem üthetek agyon egy

védtelen ellenfelet.– Ne! – krákogta Scurn. Bár nem lett volna képes többre, mint hogy öklét rázza. A

torkát ért rúgás döntő erejű volt, alig bírt lélegezni. – Ölj meg! Szégyenben maradok.Kaz utálkozva felhorkantott.– Az a te bajod! – Figyelme a többiek felé fordult. – Van még valaki, aki ki akar

állni velem? Tisztáztam magam? Ha igen...Zűrzavarra lett figyelmes a jobb oldalán. Odafordult, Helatit látta bősz, de elégedett

kifejezéssel arcán. A kezében kést fogott. A markolaton kívül nem sok látszott, apenge egész hosszában – a minotauruszok különösen hosszú pengét használtak – azogre mellkasában tűnt el, aki Kazra meresztette gyűlöletes, de már haldokló szemeit.Egy tőr zuhant a földre, amit az ogre a karja és törzse közé szorítva rejtegetett.

Az ogre tehetetlenül zihált, majd összecsuklott.A minotauruszok és az emberek döbbenten és zavartan elfordultak. Kaz nagy

meglepetésére Bennett úgy szitkozódott, ahogy még sosem hallotta korábban. A harcizgalmában senki nem figyelt az ogréra. Senki nem gondolta volna, hogy azmegkísérel bármit is, így körülvéve számtalan felfegyverzett emberrel és jó néhányminotaurusszal.

Helati megtörölte pengéjét az ogre hullájában.– Azt hittem, azért jön erre, hogy jobban lásson. Nem gondoltam, még egy ogréról

sem, hogy ennyire vérszomjas. Igazán holtan akart látni.– Tudhattam volna, hogy egy ogre becsületében nem lehet bízni – szólt Bennett. –

Sosem voltak képesek másra, mint gyilkolni.– Alig hat évvel ezelőtt, ugyanezt mondtad volna rólam is,Bennett. – Kaz az ogre arcát tanulmányozta, amit halála ellenére gyűlölet torzított

el. Szomorú szemei meglepve kerekedtek el. – Az ő esetében, mindenesetre igazadlehet. Ezek a rút arcok meglehetősen hasonlóak, de mégis azt hiszem, ő és az ogre,akit állítólag meggyilkoltam, vérrokonságban voltak. Vannak rajta bizonyos törzsijegyek, amelyek ismerősnek tűnnek, még ennyi idő után is. – Morogta komoran. –Fogalmam sem volt, hogy az ogrék ilyen hűségesek egymáshoz.

– Az igazmondó kristály... – motyogta az egyik minotaurusz. Kaz a fejét rázta,hogy egy faj, aki saját állítólagos felsőbbrendűségével büszkélkedik, hogyan lehetennyire naiv.

– Ha annyi boszorkányságot láttatok volna, mint én, akkor már régen rájöttetekvolna, hogy bármelyik jó mágus tud alkotni egy olyat, ami hamis képet mutat.

Senki nem válaszolt, csak Hecar bólogatott. Kaz örült, hogy legalább egygondolkodó elmét látott köztük. Lenézett Scurnra, aki még mindig a porban térdelt.Most, hogy küzdött Kazzal és alulmaradt, úgy látszott, nincsenek többé céljai.

– Úgy gondolom, szabadon távozhatok – mondta végül Kaz. Senki nem mondottellent. Kaz utoljára Scurnra nézett. – Valaki gondoskodjon róla. Jól küzdött, kár lettvolna érte.

Nem szólt többet, megfordult és visszament a sátorba. Csak azért állt meg, hogyvisszaszerezze fejszéjét.

Barátai, látván eltökélt arckifejezését, nem szóltak semmit. Még Delbin is csöndbenmaradt.

Csak amikor már újra a sátorban volt, egyedül, akkor engedte el magát. Nagyotsóhajtva a matracra dobta fejszéjét, és fáradt mosollyal suttogta maga elé:

– Végre.

24. FEJEZET

Bennett délen maradt, hogy koordinálja az egész terület ellátásával kapcsolatosügyeket. Összeszedni a még megmaradt ellenállást, és feltölteni Vingaardot újraemberekkel és megfelelő felszereléssel. Összekötő emberként Dariust választotta.Tesela szintén a lovagokkal maradt. Kaznak azt mondta, van néhány sérült, akitápolni kell. Ő azonban tudta, hogy Dariusszal kölcsönösen érdeklődnek egymásiránt.

Bennett szeretett volna kíséretet adni Kaz mellé a Vingaard-toronyba, ahol –megesküdött volna – nagybátyja a lehető legnagyobb tisztelettel és pompával fogjafogadni, amilyet kívülálló csak kaphat.

Kaz köszönettel visszautasította az ajánlatot, és a többit is, kivéve azt, hogy Bennetterős lovakat ad mindegyik minotaurusz alá.

Ami a fajtársait illeti, már másnap reggel elbúcsúzott tőlük. Scurn nem volt olyanállapotban, hogy vezesse a csoportot. Ő eddig úgy élt, hogy hitt alegyőzhetetlenségében. Most, hogy ez az illúzió szertefoszlott, nem maradt semmije.A többiek meglepődtek, mikor Kaz visszautasította, hogy visszatérjen velük.Hozzászoktak a gondolathoz, hogy csak azért vándorolt Ansalonon keresztül, hogymeneküljön a szégyen elől. Csupán ketten értették meg közülük a vágyát, hogyegyütt éljen és utazzon „alacsonyabb rendű” népekkel.

Hecar és húga, Helati úgyszintén maradtak. Kaz örült nekik. Különösen Helatinak,aki vonzotta a tekintetét. A mosoly, amit viszonzásul kapott, reményt adott neki ajövőre nézve.

Kaz és Bennett éppen arra tartott, ahol a másik két minotaurusz a lovakat készítetteelő. Kaz és Bennett sokat beszélgetett a reggel során. A minotaurusz és a lovagközött mélyebb lett a tisztelet és a barátság, mint valaha is volt.

– Hova mész most? – kérdezte Bennett.– Nem igazán tudom. Azt hiszem, rájuk bízom a döntést – válaszolt, utalva a másik

kettőre. – Csak az szeretném, hogy békés legyen.Bennett halványan elmosolyodott.– Bele fogsz unni a mindennapokba. Te a kihívásokért élsz.Kaz felmordult.– Lehet, de nem annyira, mint régen. Átéltem eleget, hogy most kitartson egy

darabig.Helati felnézett, és látva őt, elmosolyodott. Kaz nem tudott nem visszamosolyogni.– Ő... csinos? – kérdezte a lovag halkan, majdhogynem szégyenkezve, hogy szóba

hozott egy ilyen személyes dolgot.– Az egyik legszebb lány, akit valaha láttam.– A szépség valójában a figyelő szemekben rejlik.– Készen állunk – szólt nekik Helati.– Üljetek fel! Egy pillanat és jövök. – Egy széles mosoly kíséretében kezet rázott

Bennettel. – Paladine vigyázza a hátadat!– A tiédet is, Kaz!

– Kaz! Várjatok! Azt hiszem, minden megvan, csak a többiek mondogatják, hogyadjak vissza mindent, ami nem az enyém. Pedig nem tudom, hogyan kerültek azsebembe, és hogy hol...

– Vegyél levegőt, Delbin! – A surranó kantárjánál fogva vezetve póniját, odasietetta többiekhez.

– Elviszitek magatokkal? – Bennett arcán megkönnyebbülés mutatkozott, esélytlátván arra, hogy a surranó elhagyja a táborukat. Azt viszont nem látta át, hogy miértakarna bárki is együtt utazni akár eggyel is Delbin fajtájából.

– Valakinek vigyázni kell rá! – Kaz őszinte gyengédséggel nézett a surranóra.– Gondolod, hogy három minotaurusz elég lesz? – kérdezte Bennett.Kaz kétségbeesést színlelve rázta a fejét.– Hát, kétlem.Ahogy a minotaurusz felült a lovára, Bennett vetett egy pillantást a törpe fejszére,

amit Kaz hátul a lószerszámba akasztott. Csak úgy csillogott.Megbizonyosodva arról, hogy a többiek, főleg Delbin, elkészültek, Kaz még

egyszer az emberre nézett. Elkomolyodott a tekintete.– Tartsd éberen a lovagságot, Bennett! Takhisis, odakint van, messze Krynnen túl,

de az otthonunkon tartja a szemét. Talán eljön a nap, mikor visszatér közénk, de nemdémonként, mint Galan Dracos, vagy bolondként, mint Hollóárny Argaen. Ő volt, akiellen valójában küzdöttünk, ő nem egy tébolyult varázsló, vagy egy mágiatolvaj.

– Megtanultuk a leckét, Kaz. Óvatosabbak leszünk.– Remélem. – Hirtelen hangulatváltással, mosolyogva fordult Helatihoz. – Nos,

hova szeretnél menni először?Helati a bátyára pillantott, majd visszanézett Kazra.– Említettél valamit, a jég borította vidékről, odalent délen...– Tehát délnek! – Kaz tisztelgett majd kacsintott Bennettnek. – Meglehetősen

csöndes lehet arrafelé, az évnek ebben a szakában.Az ember nevetve nézte, ahogy a minotaurusszal az élen távozott a társaság. Kaz

még egyszer visszanézett, és intett. Bennett halkan szerencsét kívánt. A surranóval azoldalán, és tudván, hogy Kaz mindig is vonzotta a bajt, biztos volt benne, hogyszüksége lesz rá.

Bennett szinte azt kívánta, bárcsak velük mehetne!