HENNING MANKELL

RIGA KUTYÁI

Eredeti cím: Hundarna i Riga

Hungarian translation © Farkas Tünde, 2012

1.

Reggel, mindjárt tíz után, megindult a havazás.

A halászhajó kormányosa káromkodott. Hallotta

ugyan a rádióban, hogy jön a hó, de remélte, eléri még

a svéd partot, mielőtt kitörne a vihar. Ha előző este

Hiddenseenél nem késlekedtek volna, akkor most már látótávolságban lenne Ystad, ő pedig máris fordulhatna

pár fokkal kelet felé. Így azonban még mindig volt előtte

hét tengeri mérföld, és ha a hóvihar erősödik, akkor le

kell állnia, hogy kivárja a jobb látási viszonyokat. Megint káromkodott. „Olyasmin takarékoskodtam,

amin nem kellett volna – gondolta. – Meg kellett volna

vennem azt az új radart tavaly ősszel, amikor eszembe

jutott. Ez az ősi Decca már nem megbízható. Vennem kellett volna egy olyan új, amerikai gyártmányút. De

persze fukar voltam, és nem bíztam meg a

keletnémetekben. Nem vettem volna mérget rá, hogy

nem akarnak átverni.”

Még mindig nehezen fogta fel, hogy nincsen már NDK nevű ország, és hogy egy egész nép – a keletnémet –

megszűnt létezni. A történelem egyetlen éjszaka alatt

félresöpörte az elavult határokat. Már csak egyetlen

Németország van, és alapjában véve senki sem tudja, milyen módon tud majd a két nép egymás mellett élni a

hétköznapokban. Eleinte, amikor leomlott a berlini fal,

még ő is aggódott. Vajon nem azt jelenti-e, hogy a saját

tevékenységének létalapja is megszűnik? De a keletnémet üzleti partnerek megnyugtatták: belátható

időn belül itt semmi sem fog megváltozni. Sőt, még az is

elő-fordulhat, hogy az új helyzet új lehetőségeket teremt.

A hóvihar erősödött, a szél dél-délkeletire fordult.

Rágyújtott, és kávét töltött az iránytű mellett speciálisan kialakított tartóba erősített bögrébe. Megizzasztotta a

kormányosfülke hősége. Orrát facsarta a dízelolaj szaga.

Vetett egy pillantást a gépház felé. Odalent, a keskeny

priccsen megpillantotta Jakobsson egyik lábát: nagyujja kikandikált a lyukas zokniból. Legjobb neki, ha hagyom

aludni, gondolta. Ha lassítanunk kell, úgyis rá kerül az

őrködés sora, akkor majd én pihenek pár órát. Ivott egy

korty langyos kávét, és az előző estére gondolt. Öt

óránál is többet kellett várniuk a Hiddensee keleti felén lévő kis, koszos kikötőben, mire végre bezörgött a

sötétben az az ócska teherkocsi, és elvitte az árut.

Weber azt mondta, azért késtek, mert a kocsi menet

közben elromlott. Ez még igaz is lehet. Kiszolgált, átépített, öreg orosz katonai teherautó volt, mindig

csodálkozott is rajta, hogy még képes gurulni. De azért

Weberben nem bízott. Akkor sem, ha Weber még

sohasem verte át. A bizalmatlanság, úgy érezte, szükséges tartozéka a vállalkozásuknak. Hiszen jelentős

értékeket juttattak el minden alkalommal a

keletnémetekhez. Húsz-harminc komplett számítógépet,

legalább száz autótelefont és ugyanannyi autómagnót – ez pedig minden úton több milliót jelentett. Ha elkapják,

nem tudja olyan tisztára mosni magát, hogy pár évvel

megússza. Webertől pedig nem várhatott segítséget.

Weber világában mindenki csak önmagára gondolt.

Ránézett az irányra, két fokkal észak felé igazította.

A sebességmérő állhatatosan nyolc csomót mutatott. A

svéd part még mindig jó hat és fél tengeri mérföldre

volt, amikor azt megpillantja, akkor veheti az irányt

Brantevik felé. De most még csak a szürkéskék hullámokat látta. És a hó egyre sűrűbben szakadt.

„Még öt út – gondolta és akkor vége. Akkor megvan

a pénzem, és eltűnhetek.” Megint rágyújtott és elmosolyodott. Nemsokára célba ér, aztán mindent

maga mögött hagyva megcélozhatja Porto Santót, és

megnyithatja a bárját. Hamarosan nem kell már itt

álldogálnia ebben a huzatos, rosszul szigetelt fülkében és fagyoskodni vagy izzadni, míg Jakobsson odalent

hortyog a mocskos gépházban a priccsén. Nem tudta

még, milyen lesz az új élete, de már nagyon vágyott rá.

Egyszerre, ahogy megindult, ugyanolyan hirtelen el is

állt a havazás. Először nem is mert hinni a szerencséjében. De aztán mégiscsak elhitte, hogy nem

pilinckál több hópihe a szeme előtt. Talán mégis sikerül?

Talán tovább-megy Dánia felé a vihar?

Még egy kávét töltött, és fütyörészni kezdett. A kabin

falán lógott a pénzes táska. Porto Santo, az a kis sziget

ott Madeiránál, megint harmincezer koronával közelebb

jött. Az ismeretlen paradicsom, amely csak rá vár…

Épp bele akart kortyolni a langyos löttybe, amikor

felfedezte a gumi-csónakot. Ha el nem áll nagy hirtelen

a hó, biztos, hogy nem veszi észre. Így azonban bal felől, nagyjából ötven méterre ott látta himbálózni a

hullámokon. Piros mentőcsónak volt. Dzsekije ujjával

letörölgette a párát az ablakról, összehúzta a szemét,

hogy jobban lássa a csónakot. Üres, gondolta. Elszaba-

dult egy hajóról. Elfordult, lassított. Jakobsson egy rándulással felébredt a dízelmotor hangjának

megváltozására. Borostás arca felbukkant a gépházban.

– Megérkeztünk? – kérdezte.

– Balra egy csónak – felelte Holmgren, a kormánynál álló férfi. – Gondoltam, felhozhatnánk a hajóra. Biztos ez

is megér pár ezret. Vedd át a kormányt, hozom a

csáklyát.

Jakobsson odaállt a kormányhoz, Holmgren pedig

egészen behúzta a sapkát a fejébe, és kilépett a

kabinból. A jeges szél szinte beleharapott az arcába, kapaszkodnia kellett a korlátba, hogy megálljon a lábán.

Kezdte kioldozni a kormányosfülke teteje és a

horgonycsörlő közé felerősített csáklyát. Egészen

elgémberedtek az ujjai, amíg az alaposan összefagyott

csomókat bogozta. Végre kézbe kapta a csáklyát, és megfordult.

Összerezzent. A csónak most már csak pár méterre

volt a halászhajó törzsétől, belelátott, és rájött, hogy tévedett. A csónak nem volt üres. Két férfi volt benne.

Két halott férfi. Jakobsson valami érthetetlent kiabált a

kormányos fülkéből. Már ő is észrevette a halottakat.

Nem az első alkalom volt ez, hogy Holmgren halott

embert látott. Egyszer, fiatalkorában, egy katonai

gyakorlat alatt felrobbant egy tüzérségi gránát, és négy

bajtársát darabokra szaggatta. Később, amikor már halászként járta a tengert, több halottat is látott, akiket

a víz a partra vetett, vagy akik a vízben sodródtak.

A csónakban két férfi hevert. Holmgrennek azonnal

feltűnt, hogy furcsán vannak öltözve. Nyilvánvaló, hogy sem halászok, sem matrózok nem lehettek. Öltönyt és

nyakkendőt viseltek, és szorosan összeölelkeztek,

mintha kölcsönösen védelmezni akarnák egymást a

kikerülhetetlentől. Holmgren megpróbálta elképzelni, mi

történhetett. Kik lehetnek? Közben Jakobsson is kijött a kormányosfülkéből, mellé állt.

– A francba! – mondta. – Átkozott egy szar. Mit

csináljunk? Holmgren kicsit elgondolkodott.

– Semmit – felelte aztán. – Ha a fedélzetre hozzuk őket, csak egy rakás kellemetlen kérdést zúdítunk a

nyakunkba. Nem is láttuk őket. Végül is havazik.

– Hagyjuk, hogy csak sodródjanak? – Jakobsson tétovázott.

– Igen – felelte Holmgren. – Meghaltak, nem

tehetünk már értük semmit. És semmi kedvem

magyarázkodni, hogy honnan jövünk. Vagy neked van?

Jakobsson tétován csóválta a fejét. Csendben nézték

a két halottat. Holmgren arra gondolt, milyen fiatalok,

egyikük sem lehet még harminc. Arcuk fehér volt, és

merev, Holmgren megborzongott. – Érdekes, nem áll név a csónakon – mondta

Jakobsson. – Hogy melyik hajóról való.

Holmgren fogta a csáklyát, és úgy forgatta a

csónakot, hogy minden oldalról megnézhették. Jakobssonnak igaza volt. A csónakon nem volt név.

– Mi az ördög történhetett? – morogta. – Kik

lehetnek ezek? Vajon mióta sodródnak? Így, öltönyösen, nyakkendősen?

– Milyen messze vagyunk Ystadtól? – kérdezte

Jakobsson.

– Jó hat tengeri mérföld.

– Talán közelebb vontathatnánk őket a parthoz – mondta Jakobsson. – Hogy a partra sodródhassanak, és

megtalálhassák őket.

Holmgren gondolkodott. Irtózott attól, hogy egyszerűen a sorsukra hagyja őket, ezt nem tagadhatta.

Ám a csónakot vontatókötélre venni, ez már kockázatot

jelentett. Megláthatják őket egy teherhajóról vagy egy

kompról. Minden érvet mérlegelt.

Aztán gyorsan döntött. Eloldozott egy vontatókötelet,

áthajolt a korlá-ton, és a hajóhoz erősítette a csónakot.

Jakobsson Ystad felé vette az irányt, Holmgren

kifeszítette a kötelet, amikor a csónak mintegy tíz méterre volt már a hajójuktól, és nem érhette el a

hajócsavar vetette hullám.

Amikor már látták a svéd partot, Holmgren elvágta a vontatókötelet. A mentőcsónak a halott férfiakkal

pillanatok alatt eltűnt a halászhajó mögött. Jakobsson

keletnek fordult, és a hajó pár órával később befutott

Brantevik kikötőjébe. Jakobsson megkapta az ötezresét, beült a Volvójába, és hazaindult Svartéba. Holmgren

lezárta a kormányosfülkét, és ponyvával terítette le a

rakodótér nyílását. A kikötőben senki sem járt, ő pedig

lassan, módszeresen ellenőrizte az összes kötelet. Aztán fogta a pénzes táskát, és beült az öreg Fordba, amely

csak nehézkesen volt hajlandó indulni.

Általában ilyenkor már a távolban, Porto Santón járt

az esze. Ma azonban a lelki szemei előtt a piros mentőcsónak himbálózott. Megpróbálta kiszámítani, hol

ér vajon partot a csónak. Az áramlatok

kiszámíthatatlanok és változékonyak voltak. A szél is

erősen fújt, folyton változtatva az irányát. Arra a

következtetésre jutott, hogy az a csónak akárhol partot érhet. Mégis abból indult ki, hogy valahol Ystad

környékén lesz az akárhol. Hacsak már korábban meg

nem pillantják valamelyik lengyelországi kompról a

legénység tagjai vagy az utasok. Már szürkült, mire megérkezett Ystadba. A

Continental Szálló előtti piros lámpánál megállt.

Két férfi öltönyösen, nyakkendősen, gondolta. Egy

csónakban? Valami nincs rendben. Valamit látott még, csak éppen nem gondolkodott el rajta. Amikor zöldre

váltott a lámpa, akkor jött rá, mi volt az. A két férfi nem

tengeri baleset során mászott a csónakba. Halottak

voltak már, amikor belekerültek. Nem tudta bizonyítani,

még csak érvelni sem tudott volna az állítása mellett, mégis biztosan tudta. Az a két fickó halott volt már,

amikor a csónakba tették őket.

Villámgyors ötlete támadt, és azonnal meg is valósította. Jobbra kanya-rodott, és a piactér melletti

könyvesbolttal szemben, a telefonfülkénél megállt.

Pontosan végiggondolta, mit fog mondani. Aztán a

segélyhívó számát tár- csázta, és a rendőrséget kérte. Amikor a vonal túlsó végén jelentkeztek, a piszkos

üvegfalon át meglátta, hogy újra eleredt a hó.

1991. február 12-e volt.

2.

Kurt Wallander főfelügyelő az ystadi rendőrkapitányságon üldögélt a szobájában, és

ásítozott. Akkorákat, hogy álla alatt megrándult és

begörcsölt egy izom. Pokolian fájt. Megpróbálta

kilazítani: jobb kézfejét alulról az állához ütögette.

Ugyanebben a pillanatban Martinsson, a kapitányság egyik fiatalabb nyomozója lépett be. Elképedésében

dermedten megállt az ajtóban. Kurt Wallander addig

kocogtatta az izmot, amíg a görcs fel nem engedett, és

Martinsson kifelé nem indult.

– Gyere be! – szólt utána. – Még sohasem görcsölt

be az állad egy ásítástól?

Martinsson a fejét csóválta. – Soha – mondta. – És be kell vallanom, erősen

elgondolkoztam, mit művelsz.

– Most már tudod – mondta Wallander. – Miért

jöttél? Martinsson leült egy székre, és fintort vágott.

Kezében jegyzettömböt tartott.

– Pár perccel ezelőtt furcsa telefont kaptam – kezdte.

– Szerettem volna hallani, mit gondolsz róla.

– Nap, mint nap akadnak furcsa hívásaink – felelte

Wallander.

– Nem tudom, mire véljem – folytatta Martinsson. – Egy fülkéből hívtak. Férfihang volt, azt állította, hogy

odakint hamarosan partra sodródik egy mentőcsónak

két hullával. Nem nevezte meg magát és a halottakat sem. Letette.

Wallander csodálkozva nézett rá.

– Ennyi az egész? – kérdezte. – Ki fogadta a hívást? – Én – felelte Martinsson. – Pontosan ezt mondta,

amit most én neked. És hihetően hangzott.

– Hihetően?

– Hát, idővel az embernek kifejlődik valami érzéke – mondta szinte röstelkedve Martinsson. – Néha mindjárt

hallani, hogy csak ugratás az egész. De ez a mostani

fickó nagyon határozott volt.

– Két halott egy mentőcsónakban? Amely itt ér

partot nálunk?

Martinsson biccentett.

Wallander elfojtotta az újabb ásítást, és hátradőlt a

székén.

– Kaptunk hírt tengeri szerencsétlenségről? –

kérdezte. – Nem – felelte Martinsson.

– Adj hírt róla a part menti körzeteknek! – mondta

Wallander. – És beszélj a vízi mentőkkel! Nem

kezdhetünk nyomozásba egy névtelen telefon-hívás alapján. Várnunk kell.

Martinsson bólintott, és felállt.

– Szerintem is – mondta. – Várnunk kell.

– Ma éjszaka még tovább romolhat az idő. –

Wallander sokatmondó pillantást vetett az ablak irányába. – Jön a hó.

– Én mindenesetre hazamegyek – mondta Martinsson

az órájára tekintve. – Hó ide vagy oda.

Martinsson elment, Kurt Wallander pedig nyújtózkodott egyet a széké-ben. Érezte, milyen fáradt.

Két egymást követő éjszakán is olyan ügyekben

riasztották fel, amelyek nem várhattak másnap reggelig.

Először az a férfi, akit nemi erőszakkal gyanúsítottak, és aki elsáncolta magát az egyik elhagyatott sandskogeni

nyaralóban. Mivel kábítószer hatása alatt állt, és

sejtették, hogy fegyvere is van, reggel ötig hagyták főni

a saját levében. Akkor aztán magától előjött, és megadta magát. A következő éjszaka pedig a

belvárosban történt egy gyilkosság. Egy születésnapi

buli fajult el egészen odáig, hogy a születés-napos, egy

negyvenes férfi, egy nagy bontókést kapott a

halántékába.

Felkelt, és belebújt a téli dzsekijébe. „Aludnom kell –

gondolta. – Foglalkozzon más a hóviharral.” Amikor

kilépett a kapitányságról, mellbe vágta a szél. Kinyitotta Peugeot-ja ajtaját, beszállt. Az ablakon lévő hórétegtől

az az érzése támadt, hogy védett, meleg helyre került.

Beindította a motort, becsúsztatott egy kazettát,

behunyta a szemét.

Azonnal eszébe jutott Rydberg. Egy hónapja sincs

még, hogy a kolléga és jó barát meghalt rákban.

Wallander tavaly tudta meg, hogy beteg, akkor, amikor a lenarpi öreg házaspár brutális gyilkosait keresték.

Rydberg utolsó hónapjaiban, vagyis akkor, amikor már

mindenki előtt – Rydberg előtt is – világos volt, hogy

közel a vég, Wallander meg-megpróbálta elképzelni,

milyen is lesz bemenni a kapitányságra úgy, hogy Rydberg már nincs ott. Hogy fog eligazodni az idős,

tapasztalt Rydberg támogatása nélkül? Tudta azt is, nem

jött még el az ideje annak, hogy válaszoljon erre a

kérdésre. Rydberg betegsége és halála óta nem volt

még igazán nehéz ügye. De a fájdalom, a hiányérzet még nagyon is eleven volt.

Beindította az ablaktörlőt, és hazahajtott. A város

olyan kihalt volt, mintha az emberek már a hóviharra készülnének, és elsáncolták volna magukat a házaikban.

Megállt a keleti elkerülő úti benzinkútnál, és vett egy

esti lapot.

Aztán leállította a Mariagatanon, a háza előtt a

kocsit, és felment a lakásába. Úgy tervezte, megfürdik,

aztán főz valamit. Még lefekvés előtt felhívja az apját,

aki kint lakik Löderup mellett egy kis házban. Kurt Wallander azóta szokott rá a mindennapi telefonálásra,

amióta az apja egy hirtelen jött zavarodott állapotban

egy szál pizsamában indult éjszakai sétára. Úgy gon-

dolta, ezzel nem utolsósorban a saját dolgát is megkönnyíti. Úgyis állandóan furdalta a lelkiismeret,

hogy olyan ritkán látogatja. A tavalyi eset óta azonban

rendszeresen kijárt apjához egy háztartási alkalmazott,

ez pedig jelentős javulást eredményezett az öreg időnként elviselhetetlen hangulataiban. Mégis rágta a

lelkét, hogy túl kevés időt fordít rá.

Wallander megfürdött, csinált magának egy rántottát, felhívta az apját, aztán lefeküdt. Mielőtt

leeresztette volna a hálószobaablakon a redőnyöket,

kinézett az üres utcára. A viharos szél himbálta az utcai

lámpát. Szeme előtt egy-két hópihe is elszállt. Mínusz

három fokot mutatott a hőmérő. Lehet, hogy tényleg dél felé húzódott a vihar? Egyetlen rántással lezuhintotta a

redőnyt, aztán bebújt a takaró alá, és elaludt.

Másnap kipihentebbnek érezte magát. Már negyed

nyolckor ott ült a kapitányságon az irodájában. Éjszaka

semmi különös nem történt, pár kisebb autóbalesetet leszámítva. A hóvihar pedig elült, még mielőtt igazán

rákezdett volna. Wallander bement a büfébe,

odabiccentett néhány fáradt rendőrnek, akik a kávéjuk

mellett üldögéltek, ő is hozott magának egy csészével. Már ébredéskor eldöntötte, ezt a napot arra szánja,

hogy lezár pár félbemaradt jelentést. Többek között egy

súlyos testi sértés ügyét, amelybe lengyelek is

belekeveredtek. Mint mindig, mindenki vádolt mindenkit. És persze nem voltak szavahihető tanúk, akik

egybehangzó beszámolókat produkáltak volna. A

jelentést viszont akkor is meg kell írni, ha nem tudja

megnevezni a bűnöst, és annak a bizonyos

állkapocscsontnak az összetörése büntetlenül marad. Fél tizenegykor félretolta az utolsó beszámolót, és

kiment még egy kávéért. Amikor visszafelé igyekezett,

meghallotta, hogy az íróasztalán csörög a telefon.

Martinsson volt.

– Emlékszel még a mentőcsónakra? – kérdezte

Martinsson.

Wallander gondolkodott pár másodpercet, de aztán rájött, miről beszél Martinsson.

– Aki felhívott, nem beszélt a levegőbe – folytatta

Martinsson. – Mossby Strandnál a tenger kisodort egy

mentőcsónakot, benne két halottal. Egy kutyasétáltató nő fedezte fel. Ő hívott, teljesen ki volt akadva.

– Mikor telefonált? – kérdezte Wallander.

– Az imént – felelte Martinsson. – Harminc

másodperce.

Wallander két perccel később már a Mossby Strand felé vezető tenger-parti úton haladt nyugati irányban. A

saját kocsijával ment. Előtte vijjogó szirénás járőr

kocsival Peters és Norén ment. Wallander

megborzongott, amikor meglátta a parton megtörő hideg hullámokat. A visszapillantóból látta a mentőautót,

mögötte pedig egy további járőrkocsit, benne

Martinssonnal.

Mossby Strand üres volt. A büfét bedeszkázták, a

hinták sikongva jajgattak láncaikon. Amikor kiszállt,

hideg levegő csapta arcul. Odafent, a fűvel benőtt dűnén

egy alak állt, és kezével hadonászott. Mellette egy kutya

rángatta türelmetlenül a pórázt. Wallander megszaporázta a lépteit. Mint mindig, most is félt attól,

amit látni fog. A halott emberek látványa mindig

megrendítette, sohasem fog hozzászokni. A halottak

ugyanolyanok, mint az élők: mindig különbözők. – Ott, elöl! – kiabálta a teljesen kikészült nő.

Wallander tekintete követte a kinyújtott kezet. A part

közelében egy piros mentőcsónak himbálózott. A hosszú

stég mellett, két kő közé ékelődött be.

– Várjon itt! – mondta Wallander a nőnek.

Lebotorkált a lejtőn, és végigszaladt a parton. Kiment

a stégre, bele-nézett a csónakba. Két halott férfi hevert benne összeölelkezve. Wallander megpróbált mindent

rögzíteni úgy, ahogy most látja, mint egy fényképen.

Sokéves rendőri tapasztalata megtanította arra, hogy az

első benyomás sokat számít. Egy hulla mindig egy

összetett, hosszú eseménysor végét jelenti.

Martinsson, akin csizma volt, a vízbe gázolt, és partra

húzta a csónakot. Wallander melléje kuporodott, és

nézte a halottakat. A mentősök reszketve, rosszkedvűen

dideregtek mellettük a hordágyakkal. Wallander felnézett, és látta, hogy Peters próbálja megnyugtatni a

nőt. Szerencse, hogy a csónak télen sodródott partra,

nem pedig nyáron, amikor tele a part fürdőző, játszó

gyerekekkel. Nem valami szép látvány ez itt előtte. A bomlás már megtette a magáét. Az összetéveszthetetlen

hullaszagot az erős szél dacára is érezni lehetett.

Zsebéből elővett egy pár gumikesztyűt, és óvatosan átkutatta a két férfi zsebeit. Semmit sem talált. Ám

amikor az egyikük zakóját egy kicsit félre-hajtotta,

felfedezett a fehér ingen egy sötétvörös foltot.

Martinssonra nézett.

– Nem baleset volt – mondta. – Gyilkosság.

Legalábbis ennek egyenesen a szívébe lőttek.

Felállt, és pár méterrel arrébb ment, hogy Norén le

tudja fényképezni a csónakot.

– Mit gondolsz? – kérdezte Martinssont.

Az a fejét csóválta.

– Nem tudom – felelte.

Wallander lassan körbejárta a csónakot, nézte a

halottakat. Mindkettő szőke volt, harmincnál egyikük sem lehetett idősebb. Kezükből és a ruhá-jukból ítélve

nem melósok voltak. De kik lehettek? Miért üresek a

zsebeik? Még mindig a csónak körül járkált. Ekkor már a

helyszínelők is megkezdték a munkát. A csónak fölé kis

műanyag sátrat állítottak. Norén befejezte a fényképezést, mindenki fázott, mindenki menni akart.

Wallander azon gondol-kodott, vajon Rydberg most mit

mondana. Mit látott volna meg, amit ő nem lát? Beült a

kocsijába, és beindította, hogy egy kicsit felmelegedjen. A tenger szürke volt, a feje üres. Kik ezek az emberek?

Sokkal később, mire már úgy átfagyott, hogy egész

testében remegett, végre biccenthetett az egészségügyieknek, hogy jöhetnek a hordágyakkal.

Azok keményen megdolgoztak, míg kiszabadították a két

férfit az ölelésből. Miután a holttesteket elszállították,

Wallander alaposan átvizsgálta a csónakot. Semmi sem volt benne, még egy evező sem. Wallander a tengerre

nézett, mintha valahol ott, a láthatáron jelenne meg a

megoldás.

– Beszélj azzal a nővel, aki felfedezte a csónakot! –

mondta Martinssonnak. – De hiszen most beszéltem vele – csodálkozott el

Martinsson.

– Alaposan – nyomatékosított Wallander. – Ebben a

szélben nem is lehet rendesen megérteni egymást. Hozd be a kapitányságra! Norén pedig vitesse be a csónakot,

de nehogy baja essék! Mondd meg neki!

Visszament a kocsijához. Most kellene Rydberg, gondolta. Mit nem látok meg,

amit ő látott volna? Mi forgott volna a fejében?

Amikor visszaért az ystadi őrsre, egyenesen

Björknek, a rendőrfőnöknek az irodájába ment. Röviden beszámolt arról, mit látott odakint Mossby Strandnál.

Björk döbbenten hallgatta. Wallandernek gyakran

támadt olyan érzése, hogy személyes sértésnek veszi,

ha az ő területén történik valami súlyos bűntett.

Wallander némiképpen tisztelte a főnökét. Björk sosem avatkozott bele az egyes nyomozók munkájába, és ha

egy-egy nyomozás épp megfenekleni látszott, mindig

megpróbált bizakodó hangulatot kelteni. Ahhoz pedig,

hogy időnként rossz hangulatai is voltak, Wallander már hozzászokott.

– Maradj rajta! – mondta neki Björk, amikor

befejezte. – Martinsson és Hansson segítsenek. Gondolom, pár embert rá kell állítanunk az ügyre.

– Hansson épp azzal az erőszakoskodóval foglalkozik,

akit pár napja fogtunk el – mondta Wallander. – Nem

lenne jobb Svedberg?

Björk rábólintott. Legyen meg Wallander akarata.

Mindig így ment. Amikor kilépett Björk irodájából,

megérezte, hogy éhes. Mivel hízékony volt, és állandó

harcban állt a kilóival, rászokott, hogy az ebédet kihagyja. A csónakban talált holttestektől azonban

nyugtalanná vált. Bement a

központba, szokás szerint a Stickgatanon állította le a kocsit, és a szűk, kacs-karingós sikátorokon át Fridolf

cukrászdájába ment. Megevett pár szendvicset, ivott

hozzá egy pohár tejet. Míg evett, végiggondolta a

történteket. Tegnap, nem sokkal este hat előtt egy névtelen hívó betelefonált a rendőrségre. Most már

tudni, hogy igazat mondott. Egy piros mentőcsónak,

benne két halott férfival, a partra sodródott. Legalább az

egyiküket szíven lőtték. Zsebükben semmi, ami a kilétükre utalna.

Ennyi volt az egész.

Wallander elvett egy papírszalvétát, jegyzetelni

kezdett rá. Máris akadt egy sor kérdés, amelyekre választ kell találni. Gondolatban végig Rydberggel

beszélgetett. A helyes kérdéseket teszem fel? Elfelejtek

valamit? Megpróbálta elképzelni Rydberg válaszait és

reakcióit. Néha sikerrel, néha azonban csak Rydberg összeaszott, beesett arcát látta a halálos ágyon.

Fél négy tájban visszaért a kapitányságra. Hívatta

Martinssont és Svedberget, becsukta az ajtót, és a központnak utasítást adott, hogy egyelőre senki hívását

ne kapcsolják.

– Nem lesz egyszerű – kezdte. – Csak reménykedhetünk benne, hogy a boncolás és a csónak

meg a ruhák vizsgálata eredménnyel jár. De máris

vannak olyan kérdéseim is, amelyekre meg kell találni a

feleleteket.

Svedberg jegyzetfüzetével kezében a falnak dőlt.

Negyvenes, szinte teljesen kopasz férfi volt, ystadi

születésű. Rossz nyelvek azt állították róla, hogy már

attól is honvágya támadt, ha a városhatárt maga mögött hagyta. Lustának és unottnak tűnt, de igen alapos volt,

Wallandernek pedig nagyon fontos volt az alaposság.

Martinsson sok szempontból épp az ellentéte volt

Svedbergnek: trollhåttani születésű harmincas, aki nagyon igyekezett, hogy karriert csináljon a

rendőrségnél. Ráadásul a liberális párt tagja volt, és

Wallandernek fülébe jutott, hogy az őszi helyhatósági

választásokon szép esélyei vannak arra, hogy bekerüljön az önkormányzatba. Mint rendőr, Martinsson

robbanékony volt, és egy kicsit felületes. Viszont

gyakran támadtak jó ötletei, és a becsvágya miatt nagy

energiával vetette bele magát a nyomozásba, ha úgy

érezte: jó nyomon jár. – Tudni akarom, honnan jött a csónak – mondta

Wallander. – Amint megtudjuk, mióta halott a két férfi,

meg kell próbálni kideríteni, milyen irányból

sodródhatott erre.

Svedberg kérdő tekintettel nézett rá. – Ez lehetséges?

Wallander bólintott.

– Fel kell hívnunk a meteorológiai szolgálatot –

mondta. – Ők mindent tudnak a szelekről, az időjárásról. Muszáj, hogy legalább nagyjából kiderítsük, honnan

jöhetett az a csónak. Aztán magáról a csónakról is a

lehető legtöbbet

meg kellene tudni. Hol készült, milyen hajókon

használnak ilyen csónakokat. Mindent.

Martinsson felé biccentett.

– Ezzel te foglalkozol – mondta.

– Nem kéne megnézni előbb a számítógépen, hogy nem keresi-e valaki ezeket a fiúkat? – kérdezte

Martinsson.

– Tényleg az a legjobb, ha ezzel kezded – felelte

Wallander. – Vedd fel a kapcsolatot a tengeri mentőszolgálattal

és a déli part valamennyi parti őrségével. Björktől

kérdezd meg, ne kapcsoljuk-e be mindjárt az Interpolt

is. Eleve széles frontot kell nyitnunk, ha ki akarjuk deríteni, kik voltak.

Martinsson bólintott, és egy cetlire feljegyzett

valamit. Svedberg gondo-lataiba mélyedve rágcsálta a ceruzáját.

– Én megvizsgálom a két férfi ruháját – mondta

Wallander. – Csak van valami nyom. Mindig van valami

nyom.

Kopogtattak: Norén jött be. Egy összegöngyölt

tengeri térkép volt a kezében.

– Gondoltam, hasznunkra lehet – mondta.

Wallander bólintott.

Kiterítették az íróasztalon a térképet, és úgy hajoltak fölébe, mintha tengeri csatát terveznének.

– Vajon milyen sebességgel sodródik egy ilyen

csónak? – kérdezte Svedberg. – Az áramlatok meg a

szelek hajthatják is, meg ellene is dolgoz-hatnak. Csendben nézték a tengeri térképet. Aztán Wallander

felcsavarta, s a tekercset a széke mögé, a sarokba

állította. Senki sem fűzött hozzá semmit.

– Na, kezdjünk neki! – mondta. – Hatkor találkozunk

ugyanitt, és min-denki elmondja, mire jutott.

Svedberg és Norén kiment, Wallander pedig

megkérte Martinssont, hogy maradjon.

– Mit mondott a nő? – kérdezte.

Martinsson vállat vont.

– Forsellné – kezdte – özvegyasszony, Mossbyban

lakik. Egész évben ott él a kutyájával, a kutya neve Tegner. Fura név egy kutyának. Nos, ők ketten

mindennap elmennek egy kicsit sétálni. Amikor tegnap

este végig-mentek a dűnék között, még egy fia csónakot

se láttak. Ma meg már ott volt. Negyed tizenegy lehetett, amikor észrevette, és azonnal felhívott

bennünket.

– Negyed tizenegy – mondta elgondolkodva Wallander. – Nem késő ez egy kicsit a

kutyasétáltatáshoz?

Martinsson bólogatott.

– Nekem is feltűnt – mondta. – De kiderült, hogy

hétkor voltak már kint, csak akkor a parton az ellenkező

irányba sétáltak.

Wallander témát váltott.

– Az az ember, aki tegnap telefonált… Mi volt róla a benyomásod?

– Ahogy mondtam, nekem hihetően hangzott.

– Milyen dialektusban beszélt? Mennyi idős lehetett?

– Skånei tájszólás. Mint Svedberg. Nem csodálkoznék, ha dohányos lenne. Negyven és ötven

között, mondjuk. Egyszerűen és világosan fejezte ki

magát. Bármi lehetett, a banki alkalmazottól kezdve a

parasztgazdáig.

Wallandernek még egy kérdése volt.

– Miért telefonált?

– Gondolkodtam rajta magam is – felelte Martinsson.

–Talán azért tudta, hogy a csónak partot fog érni, mert valamiképpen ő is érintve volt az ügyben. Lehet, hogy ő

tette. De az is lehet, hogy csak látott vagy hallott

valamit. Sok lehetőség van.

– Melyik a logikus? – folytatta Wallander.

– Az utóbbi – vágta rá Martinsson. – Nyilván látott

vagy hallott valamit. Nem hinném, hogy olyan

gyilkosság lenne ez, amelyben a gyilkos saját magára uszítja a rendőrséget.

Wallander is erre gondolt.

– Menjünk egy lépéssel tovább! – mondta. – Valamit látott vagy hallott? Két halott férfi egy mentőcsónakban.

Ha ő maga nem részese az ügynek, akkor nem is

hiszem, hogy látta volna magát a gyilkosságot vagy a

gyilkosságokat. Valószínűleg a csónakot látta.

– Egy sodródó csónakot – folytatta Martinsson. – És hol lehet ezt látni? Ha magad is a tengeren vagy, egy

hajó fedélzetén.

Wallander bólintott.

– Pontosan – mondta. – Egész pontosan. De ha ő maga nem a tettes, akkor miért nem árulta el a nevét?

– Az emberek nemigen szeretnek belekeveredni

semmibe – magyarázta Martinsson. – Tudod, hogy van

ez.

– Talán. De más oka is lehet. Talán sajátos oka van

annak, hogy nem akar a rendőrséggel komázni.

– Nem túlságosan merész elgondolás ez? – kérdezte Martinsson.

– Csak hangosan gondolkodom – felelte Wallander. –

Meg kell próbál-nunk kinyomozni ezt az embert.

– Szólítsuk fel a médiában, hogy jelentkezzen? – Például – mondta Wallander. – De ne ma. Egyelőre

a két halottról szeretnék többet tudni.

Wallander a kórházhoz hajtott. Sokszor járt már ott,

mégis nehezen igazodott el az újjáépített

komplexumban. Lement a földszinti kávézóba, és vett

egy banánt. Aztán elindult a patológia felé. A Mörth nevű patológus még nem kezdte el a hullák alapos

vizsgálatát, de Wallander néhány kérdésére már most is

tudott felelni.

– Mindkettőjüket szíven lőtték – szólt. – Közvetlen

közelről.

– Amilyen gyorsan csak lehet, szeretném megkapni

az eredményeket – mondta Wallander. – A halál idejéről

tudsz már valamit? Mörth a fejét csóválta.

– Nem – felelte. – De bizonyos szempontból már ez

is válasz.

– Hogyhogy?

– Azt jelenti, hogy valószínűleg már elég rég halottak. Ilyenkor csak még nehezebb megállapítani a

halál beálltának időpontját.

– Két nap? Három? Egy hét?

– Nem tudom megmondani – hárította el Mörth. – Találgatni meg nem akarok.

Mörth eltűnt a boncteremben. Wallander levette a

zakóját, gumikesztyűt húzott, és elkezdte átkutatni a két

halott ruháit, amelyek ott hevertek kiterítve egy asztalon. Az asztal olyan volt, mint egy régimódi

mosogató.

Az egyik öltönyt Angliában készítették, a másikat

Belgiumban. A cipők olaszok voltak – Wallander szerint drágák lehettek. Az ingek, a nyakkendők és az

alsóneműk is mind ugyanezt tanúsították: minden a

legjobb minőségű volt. Wallander még egyszer átnézte a

ruhákat, aztán megállapította, hogy gyakor-latilag egyetlen lépéssel sem jutott előbbre. Annyi derült csak

ki, hogy a két halott nyilván jól volt eleresztve

anyagilag. De hol vannak a tárcáik? A jegygyűrűk? Az

órák? És még zavaróbb volt az a tény, hogy zakó nélkül lőtték le őket. A zakókon nem volt sem lyuk, sem

lőpornyom.

Wallander megpróbálta az egészet maga elé

képzelni. Valaki két férfit közelről szíven lő. Aztán rájuk adja a zakójukat, és elhelyezi őket egy

mentőcsónakban. De miért?

Még egyszer átnézte a ruhákat. Van itt valami, amit

nem veszek észre. Rydberg, segíts! De Rydberg néma maradt. Wallander visszament a

kapitányságra. Tudta, hogy a boncolás sok órát vesz

igénybe. Legkorábban holnap kapja meg az első,

hevenyészett jelentést. Björk levele várta az íróasztalon,

hogy az Interpol bekapcsolásával még jobb lenne várni. Wallandert ez kissé ingerültté tette. Gyakran nehezére

esett Björk túlzott óvatosságát elviselni.

A hat órai megbeszélés rövid volt. Martinsson beszámolt, hogy nincs olyan keresés vagy körözés,

amelyben két, a mentőcsónakban talált halottak-hoz

hasonló férfit keresnének. Svedberg hosszan beszélt

telefonon egy

norrköpingi meteorológussal, aki megígérte, hogy

segít, mihelyt megkapja az ystadi rendőrség hivatalos

felkérését. Wallander beszámolt arról, hogy a két férfit úgy

gyilkolták meg, ahogy sejtették. Megkérte Svedberget

és Martinssont, gondolkodjanak el azon, miért öltöztet

valaki két halottat zakóba.

– Pár órát még ma is foglalkozunk vele – mondta

befejezésül. – Ha éppen valami máson dolgoztok,

tegyétek félre, vagy adjátok át másvalakinek. Kemény dió lesz ez itt nekünk. Gondom lesz rá, hogy a

nyomozócsoportot mindjárt holnap tovább bővítsük.

Amikor Wallander egyedül maradt, kiterítette a tengeri térképet az asztalára. Ujjával követte a

tengerpart vonalát Mossby Strandig. A csónak messziről

sodródhatott, gondolta. Vagy éppen nagyon rövid

szakaszon. Előre és vissza is sodródhatott, ide-oda.

Csörgött a telefon. Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy ne vegye fel. Elfáradt, haza akart menni, hogy

nyugodtan végiggondolja a történteket. Aztán mégiscsak

felvette.

Mörth volt. – Már elkészültél? – csodálkozott Wallander.

– Dehogy – felelte Mörth. – De van itt valami, ami

fontosnak tűnik. Amit már most is biztosan meg tudok

mondani.

Wallander izgalmában levegőt se vett.

– Ez a két férfi nem svéd – mondta Mörth. –

Legalábbis nem Svéd-országban nőttek fel. – Honnan tudod?

– Belenéztem a szájukba – felelte Mörth. – A

töméseiket nem svéd fogorvos készítette. Inkább orosz.

– Orosz? – Igen, orosz fogorvos. De mindenestre a keleti

blokkból. Azok ott egész más módszerrel dolgoznak,

mint a mieink.

– Biztos vagy benne? – Nem hívtalak volna fel – felelte Mörth, és mintha

sértettség lett volna a hangjában.

– Hiszen hiszek neked – javított Wallander.

– És van itt még valami – folytatta Mörth. – Ami legalább annyira fontos lehet. Ez a két fickó valószínűleg

örült, amikor agyonlőtték őket – már elnézést a

cinizmusért. Ugyanis a haláluk előtt szabályszerűen

megkínozták őket. Égették, nyúzták őket, az ujjaikat szétlapították, amit csak akarsz, mindenféle kínzást

végigpróbáltak rajtuk. Itt vagy még? – kérdezte Mörth.

– Igen – felelte Wallander. – Még itt vagyok. Csak

elgondolkodtam azon, amit mondtál.

– Biztos vagyok benne.

– Nem is kételkedtem. Csak éppen nem mindennap látunk ilyesmit.

– Pontosan ezért tartottam olyan fontosnak, hogy

felhívjalak.

– Jól tetted – mondta Wallander. – Holnap megkapod a teljes jelentést – folytatta

Mörth. – Néhány időigényesebb laborvizsgálat

eredményének kivételével.

Befejezték a beszélgetést. Wallander átment a büfébe, és kitöltötte magának az utolsó korty kávét. A

helyiség üres volt. Leült egy asztalhoz.

Oroszok. Megkínzott emberek a keleti blokkból?

Úgy gondolta, magának Rydbergnek is az volna a

véleménye, hogy ez hosszú és bonyolult nyomozásnak néz ki.

Fél nyolckor tette be a mosogatóba az üres csészét.

Aztán kocsiba ült és hazahajtott. A szél majdnem

elállt, egyszerre hidegebbre fordult az idő.

3.

Kicsivel kettő után ezen az éjszakán Wallander szúró fájdalomra ébredt. A mellkasa bal oldala sajgott. Ott

feküdt a sötétben, és biztos volt abban, hogy most

meghal. A szüntelen robot, a rendőrmunka felőrölte

végül. Most fizetnie kell. Szégyen és kétségbeesés fogta

el arra a gondolatra, hogy mindennek vége. Az életéből végeredményben semmi sem maradt. Mozdulatlanul

feküdt a sötétben, és érezte, amint a fájdalom és a

félelem együtt növekszik nagyra. Később sem tudta

megmondani, mennyi ideig feküdt ott, és nem tudott úrrá lenni a rettegésen. De lassan, lépésről lépésre

önfegyelemre kényszerítette magát.

Óvatosan felkelt az ágyból, felöltözött, és a kocsijához ment. A fájda-lom nem volt már olyan szúró,

jött és ment, mint egy lüktető áramlás, kicsit kisugárzott

a karjába is, és ezáltal mintha veszített volna valamit

kezded intenzitásából. Beült a kocsiba, rábeszélte

magát, hogy lélegezzen nyugodtan, aztán a néptelen utcákon elhajtott a kórház sürgősségi felvételi

kapujához. Egy barátságos tekintetű nővér fogadta,

végighallgatta a mondandóját. Nem úgy bánt vele, mint

egy enyhén túlsúlyos, hisztis egyénnel, hanem mint egy emberrel, aki nagyon fél, és tudja, hogy nem csak

képzeli a fájdalmait. Egy másik kezelőből egy részeg

férfi hortyogása hallatszott. Kurt Wallander feküdt a

hordágyon, a fájdalom jött és ment, és egyszerre egy fiatal orvos jelent meg mellette. Neki is elmondta a

tüneteket. Betolták a hordágyát egy másik helyiségbe,

EKG-ra kötötték. Megmérték a vérnyomását, a pulzusát,

és arra a kérdésre, hogy dohányzik-e, megrázta a fejét. Soha nem érzett még ilyen hirtelen támadó fájdalmat a

mellkasában, és ha jól tudja, a családjában nem volt

akut szívprobléma. Az orvos nézegette az EKG-görbét.

– Semmi szokatlan – mondta. – Úgy tűnik, minden

rendben van. Ön mit gondol? Mi válthatta ki ezt a

hirtelen félelmet?

– Fogalmam sincs. Az orvos továbbra is a kórlapot tanulmányozta.

– Önnek rendőr a foglalkozása – mondta. –

Vélhetően időről időre komoly stressznek van kitéve.

– Gyakorlatilag folyamatosan.

– Hogy áll az alkoholfogyasztással?

– Azzal hízelgek magamnak, hogy normális. Az orvos az asztal szélére ült, letette a kórlapot.

Wallander látta, hogy nagyon fáradt.

– Nem hiszem, hogy szívroham lett volna – mondta az orvos. – Talán egyszerűen csak jelzést küldött a

szervezete, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy

kellene. És erre csak maga adhatja meg a választ.

– Helyes – felelte Wallander. – Nap mint nap felteszem a kérdést magamnak, hogy mi is történt az

életemmel. És azt veszem észre, hogy nincs senkim,

akivel ezt megbeszélhetném.

– Pedig kellene – mondta az orvos. – Fontos lenne, hogy legyen ilyen valaki.

Amikor sípolni kezdett a személyi hívója, felállt az

asztalról.

– Éjszakára itt maradhat – mondta. – Próbálja kipihenni magát.

Végül Wallander csak feküdt mozdulatlanul, és

hallgatta egy láthatatlan szellőztető berendezés

susogását. A folyosóról hangok hallatszottak be. „Minden fájdalomnak megvan az oka – gondolta. –

Ha nem a szívem volt, akkor mi lehetett? Az örökös

rossz lelkiismeretem, amiért az apámmal olyan kevés

időt töltök? Vagy a lányom levelei miatt érzett félelem, hogy nem az igazat írja? Hogy egyáltalán nem úgy van,

ahogy állítja: hogy jól érzi magát, dolgozik, és mintha

megtalált volna valamit, amit rég hiába keresett? Talán

az, hogy tudat alatt egyfolytában él bennem a rettegés,

hogy megpróbálja eldobni az életét, amint egyszer, tizenöt évesen már megpróbálta? Vagy a féltékenység

Monára, aki rég elhagyott? Több mint egy éve?”

Erős volt a fény a teremben. Úgy érezte, egész életét átjárta a vigasz-talanság, és nincs kiút. De vajon olyan

fájdalom, mint az iménti, létrejöhet-e pusztán a

magányból? Nem tudott olyan választ találni, amelyre ne

tekintett volna azonnal gyanakvással.

– Nem élhetek így tovább – mondta ki hangosan. – A

kezembe kell vennem az életemet hamarosan. Most.

Hatkor egyszerre felriadt. Az orvos állt mellette, és

nézte.

– A fájdalom? – kérdezte.

– Úgy érzem, minden rendben – felelte Wallander. –

Mi lehetett? – Feszültség – felelte az orvos. – Stressz. Ön tudja a

legjobban, hogy mi lehetett.

– Aha – mondta Wallander. – Valószínűleg.

– Azt gondolom, egyszer egy alapos kivizsgálásnak kellene alávetnie magát – mondta az orvos. – Csak hogy

biztosak lehessünk abban, hogy semmi szervi baja

nincs. Akkor könnyebben bekukkanthat majd a lelkébe,

és körülnézhet, mi rejtőzik ott az árnyékban.

Hazament, lezuhanyozott, ivott egy kávét. A hőmérő

mínusz három fokot mutatott. Az ég teljesen tiszta volt, szél sem fújt. Az éjszakára gondolt, még elüldögélt egy

ideig. A fájdalmat és az egész kórházi tartózkodást

valami valószínűden homály vette körül. De annyit

megértett, hogy nem söpörheti egyszerűen a szőnyeg

alá. Az életéért ő maga a felelős.

Csak negyed kilenckor kényszerítette rá magát, hogy

ismét rendőrré váljon.

Alig ért be a kapitányságra, máris heves összetűzésbe keveredett Björkkel, akinek az volt a

véleménye, hogy a stockholmi nyombiztosítókat azonnal

be kellett volna vonni a tetthely körüli helyszínelési

munkákba.

– Nem volt tetthely – mondta Wallander. – Ha valami

van, amiben biztosak lehetünk, az az, hogy a két férfit

nem a csónakban gyilkolták meg. – Most, hogy Rydberg nincs, kintről kell segítséget

hívni – folytatta Björk. – Egyszerűen kevesek vagyunk

mi ehhez. Hogy lehet, hogy még a csónak

megtalálásának helyét sem zártátok le a parton?

– A part nem azonos a tetthellyel. A csónak odakint

sodródott a tenge-ren. Talán műanyag szalagot

kerítsünk a hullámok köré?

Wallander lassan dühbe gurult. Az igaz volt, hogy sem ő, sem bármelyik másik ystadi nyomozó nem ért fel

Rydberg tapasztalataival. De ez talán még nem azt

jelenti, hogy azt sem képesek eldönteni, mikor kérjenek

segítséget a stockholmi helyszínelőktől.

– Vagy engeded, hogy én hozzam a döntéseket –

mondta –, vagy vedd át magad az egész nyomozást.

– Nem erről van szó – felelte Björk. – De még mindig úgy gondolom, hogy hiba volt kihagyni Stockholmot.

– Én meg másképp gondolom – felelte Wallander.

Aztán már nem volt mit mondaniuk egymásnak.

– Pár perc múlva átjövök – mondta még Wallander. – Van az anyagban egy és más, amiről nyilatkoznod kell.

Björk elcsodálkozott.

– Csak nincs valami, amin elindulhatunk? – kérdezte.

– Azt hittem, teljesen a levegőben lógunk. – Nem közvetlenül. Tíz perc, és itt vagyok.

Bement az irodájába, és felhívta a kórházat.

Legnagyobb meglepetésére azonnal elérte Mörthöt.

– Újdonság? – kérdezte. – Épp most álltam neki a jelentésnek – felelte Mörth.

– Nem tudnál még pár órát türelemmel lenni?

– Björknek kell referálnom. Legalább azt elárulod,

hogy mióta halottak?

– Nem. Meg kell várnunk a laboreredményeket: a

gyomortartalom és a sejtbomlás vizsgálatát. Csak saccolni tudok.

– Tedd meg!

– Tudod, hogy nem sokat adok a becslésre. Te miért

tartod fontosnak?

– Sok tapasztalatod van. Értesz a szakmádhoz. A laboreredmények biztosan tényszerűen is meg fogják

erősíteni azt, amire úgyis gondolsz – vagy legalábbis

nem mondanak ellent neki. Csak annyit kérek, hogy

súgd a fülembe a sejtésedet. Nem fogom továbbadni. Mörth gondolkodott, Wallander várt.

– Egy hét – mondta aztán Mörth. – Legalább egy hét.

De tényleg ne add tovább!

– Már el is felejtettem. És még mindig biztos vagy abban, hogy külföl-diek, oroszok, de legalábbis kelet-

európaiak?

– Igen

– Találtál valami meglepőt?

– A munícióhoz nemigen értek. De ilyen golyót még sohasem láttam.

– Még valami?

– Igen. Az egyik férfinak tetoválás van a felkarján.

Olyan görbe szablyaféle. Török jatagán, vagy hogy hívják.

– Az micsoda?

– Egy kardféleség. Azt azért senki sem kívánhatja, hogy a patológus egyszersmind antik fegyverek

szakértője is legyen.

– Van ott más is?

– Hogy érted? – A tetkókon általában szöveg is van. Női név,

ilyesmi.

– Ezen nincs.

– Még valami?

– Pillanatnyilag semmi. – Akkor egyelőre köszönöm.

– Szívesen.

Wallander letette a telefont, hozott egy kávét, és

bement Björkhöz. Martinsson és Svedberg irodájának

ajtaja nyitva állt. Egyikük sem volt benn. Leült, és itta a kávéját, amíg Björk befejezte a telefonálást. Szórako-

zottan hallgatta Björköt, aki mintha egyre dühösebb lett

volna. Mégis össze-rezzent, amikor Björk a beszélgetés

végén tiszta erővel lecsapta a telefonkagylót.

– Hát már csak ez hiányzott! – fújtatott. – Minek

dolgozunk még egyáltalán?

– Jó kérdés – felelte Wallander. – De nem tudom ám, miről beszélsz.

Björk reszketett dühében. Wallander nem emlékezett rá, hogy látta-e már ennyire mérgesnek.

– Mi van? – kérdezte. Björk ránézett.

– Nem tudom, beszélhetek-e róla – kezdte. – De

muszáj lesz. Az egyik lenarpi gyilkos, az a pofa, akit Luciának neveztünk el, pár napra eltávot kapott a

börtönből, és persze eszébe sem volt visszamenni.

Valószínűleg már elhagyta az országot. Sose kapjuk el

még egyszer. Wallander nem hitt a fülének.

– Eltávot? Amikor még egy évet sem ült le? Az

ország történelmének egyik legbrutálisabb gyilkosa?

Hogy az ördögbe kaphatott eltávozást? – Az anyja temetésére.

Wallander megdöbbent.

– Tíz éve halott az anyja, vagy nem? Erre emlékszem

még a beszámo-lóból, amit a cseh rendőrség átküldött

nekünk.

– Egy nő, aki a húgának adta ki magát, felbukkant a

halli rendőrségen. Úgy tűnik, senki sem ellenőrizte.

Valami papírt mutogatott, amelyen az állt, hogy a

szertartás az ångelholmi templomban lesz. Persze hamis irat volt. Úgy látszik, még mindig vannak ebben az

országban olyan naiv emberek, akik elhiszik, hogy

gyászjelentéseket nem hamisítanak. Tehát az ember

megkapja az eltávot, természetesen őrizettel. Ez tegnapelőtt volt. Persze se halott anya, se temetés, se

húg. Ellenben megtámadják az őrt, és megkötözve

kidobják Jönköping külterületén egy erdős részen. És

vannak olyan pofátlanok, hogy a börtönkocsival hajtanak el Limhamnon át egészen a kastrupi reptérig. A

kocsit ott találták meg, ők ketten persze eltűntek.

– Ilyen nincs – hitetlenkedett Wallander. – Ki ad egy

ilyen bűnözőnek, az isten szerelmére, eltávozást? – Svédország fantasztikus – mondta rá Björk. – Az

embernek felfordul a gyomra.

– De csak felel ezért valaki? Esetleg átvenné a helyét

a cellában az, aki aláírta a szabadságos papírokat?! Hogyan történhet meg ilyesmi?

– Behatóbban meg fogom vizsgálni – mondta Björk.

– De pillanatnyilag így áll a dolog. A fickó eltűnt. Wallandernek eszébe jutott a felfoghatatlanul gonosz

kettős gyilkosság az öreg lenarpi házaspár ellen.

Rezignált tekintetet vetett Björkre.

– Mi értelme van még? – kérdezte. – Miért fogdosunk össze még bűnö-zőket, ha a büntetés-végrehajtás

szabadlábra helyezi őket?

Björk nem felelt. Wallander felállt, és az ablakhoz

ment. – Meddig lehet ezt bírni? – kérdezte.

– Ki kell bírnunk – felelte Björk. – Elmondod most, amit megtudtál a gumicsónakos emberekről?

Wallander jelentést tett. Mintha ólmos fáradtság

nehezedett volna rá. Csalódott volt, fáradt. Björk

jegyzetelt, amíg Wallander beszélt.

– Oroszok – mondta, amikor Wallander befejezte.

– Vagy más kelet-európaiak. Mörth eléggé biztos a

dolgában. – Akkor felhívom a külügyminisztériumot – mondta

Björk. – Az ő dolguk, hogy felvegyék a kapcsolatot az

orosz rendőrséggel. Vagy a len-gyellel, vagy bármelyik

keletivel.

– Olyan oroszok is lehetnek persze, akik már

Svédországban éltek – mondta Wallander. – Vagy

Németországban. Akár Dániában?

– Azért legtöbb orosz még mindig Oroszországban él – felelte Björk. – Azonnal felveszem a kapcsolatot a

külügyminisztériummal. Ők tudják, mit kell tenni ilyen

helyzetben.

– Szépen visszagyömöszölhetnénk a hullákat a

csónakba, és megkér-hetnénk a parti őrséget, hogy

húzza ki a csónakot a nemzetközi vizekre – mondta

Wallander. – Akkor nem kéne tovább strapálni magunkat.

Björk úgy tett, mintha nem hallotta volna.

– Az azonosításhoz is segítség kell – folytatta. –

Fényképek, ujjlenyo-matok, ruhák.

– És egy tetoválás. Egy görbe szablya.

– Egy görbe szablya?

– Pontosan. Egy görbe szablya.

Björk a fejét csóválta, és a telefonért nyúlt.

– Várj csak! – szólalt meg Wallander. Björk keze leereszkedett.

– Az a férfi jár az eszemben, aki Martinssonnal

beszélt – mondta Wallander. – Martinsson szerint skånei tájszólásban beszélt. Meg kéne próbálni megtalálni.

– Van valami nyom?

– Semmi. És ezért javaslom, hogy forduljunk a

nyilvánossághoz. Maradhatunk az általánosságok szintjén, hogy aki látott egy piros, sodródó

gumicsónakot, jelentkezzen nálunk.

Björk bólintott.

– Úgyis beszélnem kell a sajtóval. Egyfolytában

rágják a fülemet. El nem tudom képzelni, hogy jutott el hozzájuk ilyen gyorsan annak a híre, amit egy elhagyott

partszakaszon találtunk. Tegnap félóra alatt ott voltak.

– Tudod, hogy kiszivárogtatás van – mondta Wallander, és megint eszébe jutott a lenarpi ügy.

– Honnan?

– A rendőrségről. Az ystadi rendőrőrsről.

– Ki nem tudja befogni a száját? – Honnan tudjam? A te feladatod lenne, hogy

állandóan emlékeztesd az embereket a titoktartási

kötelezettségükre és a szükséges diszkrécióra.

Björk tenyérrel dühösen az asztalra csapott, mintha egy jelképes pofont adott volna, de egy szót sem szólt.

– A nyilvánossághoz fogunk fordulni – mondta. –

Tizenkettőkor, a hírek előtt. Szeretném, ha te is ott

lennél a sajtókonferencián. És most fel kell hívnom Stockholmot utasításokért.

– Milyen szép is lenne, ha nem kellene vele

foglalkoznunk többé! – sóhajtott Wallander. – Mivel?

– A csónakban sodródó halott emberek gyilkosainak

keresésével.

– Halljuk először, mind mond Stockholm – mondta Björk, és a fejét rázogatta.

Wallander kiment. Martinsson és Svedberg ajtói még

mindig tárva-nyitva álltak. Az órájára pillantott. Mindjárt

fél tíz. Lement a kapitányság alagsorába. Ott tárolták a piros gumicsónakot, bakokra állítva. Erős zseb-lámpával

körbevilágította, alaposan megnézte, de nem talált rajta

utalást sem a gyártó cégre, sem a származási helyére.

Ezen elcsodálkozott. Nem talált rá megfelelő magyarázatot. Még egyszer körüljárta a csónakot.

Egyszerre egy kötélvég keltette fel az érdeklődését.

Különbözött a többi kötéltől, amelyek a csónak fenekét

tartották stabilan. Megnézte. Olyan volt, mintha késsel vágták volna el. Ezt sem tudta megmagyarázni.

Megpróbálta elképzelni, milyen következtetéseket vonna

le Rydberg – de a feje tökéletesen üres maradt.

Tízre visszaért az irodájába. Sem Martinsson, sem

Svedberg nem vette fel a telefont, amikor odacsörgött

hozzájuk. Elővett egy írótömböt, és meg-próbálta

feljegyezni azt a keveset, amit a két halottról eddig

megtudtak. A keleti blokk valamelyik országából valók, közvetlen közelről szíven lőtték őket. Utána rájuk adták

a zakókat, és mentőcsónakba tették őket; a csónakot

eddig nem sikerült azonosítani. Az embereket

megkínozták. Félretolta a tömböt. Hirtelen átvillant

valami a fején. Megkínzott és meggyilkolt emberek, gondolta. Az ilyeneket inkább el szokták tüntetni,

elássák őket vagy a tengerfenékre küldik ólomsúllyal a

lábukon. Ha mentőcsónakba pakolják őket, azzal

kifejezetten kihívják maguk ellen a sorsot, hogy a halottakat felfedezik.

Lehet, hogy szándékos volt? A cél éppen az volt,

hogy megtalálják őket? A csónak vajon nem arra utal, hogy egy hajó fedélzetén történtek a gyilkosságok?

Összegyűrte a legfelső lapot, és a szemétbe hajította.

„Túl keveset tudok

– gondolta. – Rydberg azt mondaná, ne türelmetlenkedjek.”

Csörgött a telefon. Közben már háromnegyed tizenegy lett. Amikor felismerte apja hangját, rögtön

eszébe villant, hogy megfeledkezett a megbeszélésükről.

Tízre ott kellett volna lennie érte Löderupban. Együtt

mentek volna egy malmöi üzletbe, amely vásznat és festéket árul.

– Miért nem vagy itt még mindig? – tudakolta

dühösen az apja. Kurt Wallander úgy döntött, hogy megmondja az igazat.

– Bocsáss meg, kérlek, ezer bocsánat – mondta. –

De tökéletesen kiment a fejemből.

A vezeték túlsó végén hosszú hallgatás. Aztán

megszólalt az apja: – Legalább bevallod.

– Talán holnap… – folytatta Wallander.

– Akkor majd holnap intézzük el – fejezte be az apja, és letette. Wallander emlékeztető cédulát készített,

felragasztotta a telefonra.

Holnap semmiféleképpen nem feledkezhet meg róla!

Felhívta Svedberget. Még mindig nem vette fel.

Martinsson azonban felvette, épp akkor ért vissza az

irodájába. Wallander kiment a folyosóra, ott találkoztak.

– Tudod, mit tanultam meg ma? – kérdezte

Martinsson. – Hogy szinte lehetetlen elmondani, hogy

néz ki egy mentőcsónak. Mert alapvetően az összes

ilyen termék tök egyforma. Csak a szakemberek tudják

megkülön-böztetni őket egymástól. Tehát elmentem Malmőbe, és futottam egy kört a különböző

csónakimportőrök között.

Bementek a büfébe kávéért. Martinsson felmarkolt pár kétszersültet is, aztán bevonultak Wallander

szobájába.

– Akkor most már mindent tudsz a mentőcsónakokról

– szólt Wallander. – Dehogy, Egypár dolgot tudok. De azt például nem

tudom, honnan származik ez a mi csónakunk.

– Az azért érdekes, hogy semmiféle utalás nincs rajta

sem gyártóra, sem típusra – mondta Wallander. – Hiszen a mentőberendezések általában teli vannak

címkézve mindenféle előírásokkal.

– Igazad van, a malmöi importőrök is ezen

csodálkoztak. De van megoldás a problémánkra: egy bizonyos Österdahl kapitány a parti őrségtől.

– Az meg kicsoda?

– Nyugállományú tiszt, aki az egész életét a vámnál

használt őrhajóknak szentelte. Tizenöt évet húzott le

Arkösundban, tízet pedig a gryti szikla-szigeteken. Utána jött Simrishamnba, és végül innen ment nyugdíjba.

Mindezen évek alatt összeállított egy archívumot

mindenféle járművekből, amelyek között gumicsónakok

és mentőcsónakok is szerepelnek.

– Kitől hallottál róla?

– Szerencsém volt, amikor a parti őrségre

telefonáltam. Az, aki felvette, olyan vámhajón szolgált

egy ideig, amelyen Österdahl volt a kapitány.

– Helyes – mondta Wallander. – Talán tényleg továbbsegít.

– Ha ő nem, akkor senki – mondta rá Martinsson

filozofikusan. – Odakint lakik Sandhammarennél.

Gondoltam, idehozom, hogy megnézhesse a csónakot. Van valami újdonság?

Wallander elmondta Mörth következtetéseit.

Martinsson figyelmesen hallgatta.

– Ez azt jelenti, hogy talán az orosz rendőrökkel kell kooperálnunk – mondta, amikor Wallander befejezte. –

Te tudsz oroszul?

– Egy szót se. De ez azt is jelentheti, hogy soha többé nem kell foglal-koznunk ezzel az üggyel.

– Soha nem mondd, hogy soha.

Martinsson hirtelen elkomolyodott.

– Néha tényleg úgy vagyok ezzel – mondta egy kis

szünet után. – Vannak olyan nyomozások, amelyekből a legszívesebben kimaradnék, olyan véresek, olyan

szörnyűek, olyan valószerűtlenek. A kiképzésünk alatt

sosem esett szó arról, hogy kell viselkednünk, amikor

megkínzott holttesteket találunk mentőcsónakokban.

Mintha a bűntettek messze előttünk járnának. És még csak harmincéves vagyok.

Kurt Wallander az elmúlt évek során igen gyakran

gondolt hasonlókat. Nehezebb lett a rendőrlét. Olyan

korban éltek, amelynek bűnözési formáira nem volt minta a múltban, így fel sem tudtak készülni rájuk.

Tudta, csak mese az, hogy a rendőrök azért hagyják el a

pályát, azért mennek magánőrszol-gálatokhoz vagy

biztonsági cégekhez, mert ott többet keresnek. Az igazság az, hogy a legtöbb rendőr a bizonytalanság

miatt adja fel.

– Talán be kéne mennünk Björkhöz, és megkérni,

rendeljen el tovább-képzést a megkínozott áldozatokhoz

való viszonyulásról – mondta Martinsson. Wallander hallotta, hogy Martinsson szavaiban

nyoma sincs a ciniz-musnak – épp csak az a

bizonytalanság fejeződött ki benne, amelyet önmagán is

gyakran tapasztalt.

– Minden rendőrnemzedék ugyanazt a nótát fújja –

jegyezte meg. – Úgy tűnik, mi sem vagyunk kivételek.

– Nem emlékszem, hogy Rydberg valaha is panaszkodott volna.

– Rydberg volt a nagy kivétel. De mielőtt elmégy,

még volna egy kérdésem. A fickóról, aki felhívott.

Semmi jel nem utalt arra, hogy külföldi?

Martinsson biztosnak látszott a dolgában.

– Semmi. Mondom, skånei volt. Ennyi.

– Nem tűnt fel semmi más a beszélgetés során?

– Semmi.

Martinsson felállt.

– Kimegyek Sandhammarenbe, és előkerítem azt az Österdahl kapitányt

– mondta.

– A csónakot a pincében találjátok – mondta

Wallander. – Sok szerencsét. Nem tudod, merre kujtorog Svedberg?

– Fogalmam sincs. Azt se tudom, mivel foglalkozik.

Talán a meteoroló-gusoknál van.

Kurt Wallander kocsival bement a központba, és megebédelt. Újból az emlékezetébe tolakodott az a

valószínűden éjszaka, és megelégedett egy salátával.

A sajtókonferencia kezdete előtt visszaért a

kapitányságra. Pár szót feljegyzett egy cédulára, és Björkhöz ment.

– Gyűlölöm a sajtókonferenciákat – mondta Björk. –

Ezért nem is akartam soha területi rendőrfőnök lenni, de

nem is fenyeget ez a veszély.

Együtt léptek be a sajtókonferencia helyszínéül

szolgáló terembe. Wallander emlékezett az egy évvel

korábbi tolongásra, amikor a lenarpi kettős gyilkosság nyomozásának állásáról tartottak sajtókonferenciát. Ma

összevissza három újságíró ült a teremben. Kettejüket

korábbról ismerte: egyikük, egy nő, az Ystads Allehanda

munkatársa mindig áttekinthető, tisztességesen megírt cikkeket jelentetett meg. A másik egy férfi volt az

Arbete helyi kiadásától, őt eddig csak párszor látta. És

volt még egy férfi a teremben, kurtára nyírt hajú,

szemüveges. Wallander eddig még sosem látta.

– Hol van a Syehvenskan? – sziszegte Björk a fülébe. – És a Skanska Dagbladet? Hol van a helyi rádió?

– Honnan tudjam? – felelte Wallander. – Kezdd csak

el!

Björk fellépett a terem végében álló emelvényre. Akadozva beszélt, nem valami sodró lendülettel, és

Wallander remélte, hogy nem beszél többet, mint

amennyi feltétlenül szükséges.

Aztán ő került sorra.

– Egy Mossby Strandnál partra sodródott

mentőcsónakban két halott férfit találtunk. Eddig még

nem sikerült azonosítani őket. Amennyire tudjuk, nem történt hajókatasztrófa a közelben, semmi olyasmi, amit

a csónakkal kapcsolatba hozhatunk. Nincs tudomásunk

olyan személyekről sem, akiket a tengeren eltűntként

jelentettek volna. Ezért a lakosság segítségét kell

kérnünk. És az önökét. A telefonálóról hallgatott. Rátért a mondanivalója

lényegére.

– Mindenkit, aki az adott körülmények között látott

valamit, arra szeretnénk kérni, hogy jelentse a rendőrségnek. A part közelében sodródó piros

mentőcsónakot vagy bármit, ami jelentőséggel bírhat.

Ennyi volt az egész.

Björk visszament a pódiumra.

– Ha van kérdésük, most feltehetik – mondta. Az Ystads Allehanda barátságos újságírónője azt

kérdezte, hogy nem emelkedett-e a bűntettek száma az

utóbbi időkben ezen az amúgy olyan békés skånei

vidéken.

Még hogy békés, gondolta Wallander. Sohasem volt

békés ez a vidék. Björk tagadta, hogy említésre méltó

emelkedés történt volna, és a hölgy megelégedett ezzel

a válasszal. Az Arbete szerkesztőjének nem volt

kérdése. Björk már véget is akart vetni a sajtókonferenciának, amikor a szemüveges fiatalember

felemelte a kezét.

– Nekem még volna egy kérdésem – mondta. – Miért nem szólt arról, hogy a csónakban talált két férfi

gyilkosság áldozata lett?

Wallander gyors pillantást vetett Björkre.

– Pillanatnyilag még nem tudjuk, hogy halt meg az a két személy – mondta Björk.

– Ez egyszerűen nem igaz. Hiszen mindenki tudja,

hogy szívlövéssel végeztek velük.

– Kérem a következő kérdést – mondta Björk. Wallander látta, hogy Björk megizzadt.

– A következő kérdést? – háborodott fel az újságíró.

– Miért tegyek fel új kérdést, amikor még az előzőre

sem kaptam választ? – Megkapta azt a választ, amelyet a nyomozás jelen

állásában adhatunk

– felelte Björk.

– Ez elképesztő – felelte az újságíró. – De rendben, felteszek még egy kérdést. Miért nem mondják meg,

hogy a gyanújuk szerint orosz állam-polgárokról van

szó, akiket meggyilkoltak? Minek hívnak össze sajtókon-

ferenciát, ha nem mondják meg, mi a helyzet?

A kiszivárogtatás – gondolta Wallander. Hogy a

pokolba talált ez így ki mindent? Ugyanakkor ő maga

sem értette, miért nem ismeri be Björk, hogy az

újságírónak igaza van. Vajon mi az oka, hogy az ismert tényeket elhallgatja?

– Amint Wallander felügyelő elmondta, nem sikerült

még azonosí-tanunk a két férfit – mondta Björk. – Ezért

is kérjük a lakosság segítségét, és reméljük, hogy a sajtótól megkapjuk a szükséges támogatást.

A fiatal újságíró látványosan becsukta és a

mellzsebébe gyömöszölte a noteszét.

– Köszönöm, hogy eljöttek – mondta Björk. A kijáratnál Wallander megállította az Ystads

Allehanda újságírónőjét.

– Ki volt az a fiatal riporter?

– Fogalmam sincs. Sosem láttam. Miért, igazat mondott?

Wallander nem felelt, és a hölgy elég tapintatos volt ahhoz, hogy ne kérdezzen újra.

– Miért nem mondtad meg, hogy igaz? – kérdezte

Wallander Björköt, amikor a folyosón utolérte.

– Átkozott újságírók – morogta Björk. – És ő hogy

talált ki mindent? Ki az, aki szivárogtat?

– Bárki lehet – felelte Wallander. – Elvileg még én is.

Björk hirtelen megtorpant és ránézett, de aztán kommentár nélkül hagyta Wallander kijelentését.

Ehelyett pár új információt tálalt fel.

– A külügyminisztériumból kértek fel, hogy fogjuk vissza magunkat – mondta.

– Miért? – kérdezte Wallander.

– Őket kérdezd – felelte Björk. – Remélem, még ma

délután megkapom az új instrukciókat.

Wallander visszament az irodájába. Egyszerre

nagyon elege lett az egészből. Leült, kinyitotta íróasztala

egyik fiókját, amelyben egy álláshirdetés másolata

lapult. A trelleborgi gumigyár keresett új biztonsági

főnököt. A hirdetés alatt hevert a pályázata, amelyet már pár héttel ezelőtt megírt. Most komolyan

gondolkodóba esett, hogy elküldje. Ha a rendőri munka

információs hadijátékká válik, amelyben a hírek

kiszivároghatnak, vagy ok nélkül vissza kell őket tartani, akkor ebben ő nem szeretne játszótárs lenni. Ő maga

nagyon komolyan vette a munkáját. Mentőcsónakban

heverő halottakra oda kell figyelni. El sem tudott

képzelni olyan rendőri munkát, amely nem megkérdőjelezhetetlen racionális és morális elvek

alapján zajlott.

Gondolataiban Svedberg zavarta meg, amikor

berúgta az ajtót, és bejött. – Hol a nyavalyában jártál? – kérdezte Wallander.

Svedberg csodálkozva nézett rá.

– De hiszem hagytam üzenetet az asztalodon –

felelte. – Nem olvastad? A cédula leesett a földre. Wallander felvette és elolvasta, hogy Svedberg kint van

a sturupi repülőtér meteorológusainál.

– Azt gondoltam, így gyorsabb lesz – mondta Svedberg. – Ismerek egy srácot a reptéren. Együtt

járunk madárlesre a Falsterbonás-félszigetre. Segített

kiszámítani, honnan jöhetett az a csónak.

– Nem az időjárási szolgálattal akartuk megcsináltatni?

– Azt hittem, így gyorsabb lesz.

Előhúzott a zsebéből néhány összehajtott lapot, és

kiterítette őket Wallander elé az asztalra. Wallander csak

egy sor diagramot és szám-oszlopokat látott.

– A számításaink alapjául azt vettük, hogy a csónak

öt napot sodródott kinn a vízen – mondta Svedberg. –

Azért juthattunk egyáltalán valamilyen

eredményre, mert az utóbbi napokban állandó volt

a szélirány. De ettől az eredménytől amúgy nem leszünk

sokkal okosabbak.

– Mert? – Mert ez a csónak valószínűleg igen messziről

sodródott ide.

– Mármint?

– Észtországból is jöhetett, Dániából is. Wallander hitetlenkedve bámult Svedbergre.

– Ez igaz lehet?

– Persze. Kérdezd meg magad Jannétól.

– Elhiszem – mondta Wallander. – Menj csak át

Björkhöz, és meséld el neki az egészet! Ő majd továbbadja a külügyminisztériumnak, és lehet, hogy

akkor le is veszik a nyakunkról az egészet.

– Hogyhogy?

Wallander elmondta, mit tudott meg a nap folyamán. Svedberg egyre levertebbnek látszott.

– Nem szeretem kiengedni a kezemből, ha egyszer

már foglalkozni kezdtem vele – mondta. – Még nem dőlt el semmi. Csak azért mondtam, hogy

tudd, mi folyik itt. Svedberg Björkhöz ment, Wallander

pedig átolvasta a trelleborgi

gumigyár hirdetésére írtakat. És a tudatában szüntelen ott himbálózott a csónak a két halott férfival.

Négykor kapta kézbe Mörth boncolási jegyzőkönyvét.

Persze, a labor-eredményekig csak ideiglenest tudott

írni. A két ember azonban valószínűsít-hetően már egy

hete halott volt. Valószínűleg épp annyi ideje hányódtak a sós vízen. Egyikük körülbelül huszonnyolc éves

lehetett, a másik kicsit idősebb. Mindketten tökéletesen

egészségesek voltak. Mindkettőt megkínozták. Kelet-

európai fogorvosaik voltak.

Wallander félretolta a beszámolót, kinézett az ablakon. Sötét volt már, ő pedig megéhezett.

A belső telefonon Björk jelentkezett, és elmondta,

hogy a külügyminisz-térium legkorábban reggel ad ki

újabb instrukciókat.

– Akkor most hazamegyek – mondta Wallander.

– Tedd azt – felelte Björk. – Azon töröm a fejem,

hogy ki lehetett az az újságíró. Másnap megtudták. Az országos terítésű Expressen

szenzációs hírről számolt be: a skånei partoknál két

holttestre bukkantak. A vezércikkből az is kiderülni

látszott, hogy a meggyilkoltak szovjet állampolgárok

lehettek. Hogy a külügyminisztérium is bekapcsolódott a nyomozásba. Hogy az ystadi rendőrség kifejezetten arra

kapott parancsot, hogy eltussolja az ügyet. Az újság

pedig ennek okát szerette volna megtudni.

Wallander csak délután háromra olvashatta el a

vezércikket. És addig meglehetősen eseménydús napja

kerekedett.

4.

Amikor másnap reggel Kurt Wallander nyolc óra után belépett a rendőr-kapitányságra, felpörögtek az

események. Ismét melegebb lett, s a várost szemerkélő,

vigasztalan eső mosta. Wallander jól aludt, nem

jelentkeztek az előző éjszakai panaszok. Kipihente

magát. Egyedül az aggasztotta, hogy vajon milyen hangulatban lesz az apja, akivel később Malmőbe

mennek.

A folyosón Martinsson jött vele szembe. Wallander azonnal észrevette rajta, hogy fontos mondanivalója

van. Ha Martinsson túl nyugtalan volt ahhoz, hogy az

irodájában maradjon, akkor mindenki tudta, hogy valami

történt.

– Österdahl kapitány megoldotta a csónak rejtélyét!

– kiáltotta. – Ráérsz?

– Mindig ráérek – felelte Wallander. – Menjünk az

irodámba! Nézd meg, hogy Svedberg itt van-e már!

Pár perccel később mind ott voltak.

– Az ilyen Österdahl kapitány-féle embereket

regisztrálni kéne – kezdte Martinsson. – A rendőrségnek szüksége volna egy országos nyilvántartásra, amelybe

kizárólag azokat az embereket vennék fel, akik

rendkívüli tudás-anyaggal rendelkeznek.

Wallander bólogatott. Neki sem volt új ez a gondolat.

Országszerte akadtak olyanok, akiknek rendkívül

kiterjedt tudásuk volt egyik-másik furcsa részterületen.

Mindegyikük emlékezett arra az öreg hårjedaleni favágóra, aki évekkel korábban azonosítani tudott egy

ázsiai söröskupak belsejében lévő parafafajtát, ami

pedig sem a rendőrségnek, sem sok kereskedőnek nem

sikerült. Így kaptak el egy gyilkost, aki e nélkül alighanem megúszta volna.

– Inkább egy ilyen Österdahl kapitány, mint az a sok

tanácsadó szakértő, akik hajmeresztő banalitásokkal

dobálóznak – folytatta Martinsson. – Österdahl kapitány ráadásul örült, hogy segíthetett.

– És segített?

Martinsson elővett a zsebéből egy jegyzetfüzetet, és

lecsapta az asztalra, közben olyan képet vágott, mint aki

épp egy láthatatlan cilinderből varázsolt elő egy élő nyulat. Wallandernek nem nagyon volt ínyére az ilyen

magatartás. Martinsson időnként valósággal az idegeire

ment a fontoskodásával. De lehet,

villant át az agyán, hogy egy reménybeli liberális

közszereplőnek éppen így kell viselkednie.

– Csupa fül vagyunk – szólt ezért kis hallgatás után.

– Nos, miután ti tegnap este hazamentetek – kezdte Martinsson –, Österdahl kapitány meg én eltöltöttünk

pár órácskát odalenn a pincében a mentőcsónakkal.

Azért nem korábban, mert rendszeresen bridzsel az

öreg. És kategorikusan megtagadta, hogy kivételt tegyen a kedvünkért. Österdahl kapitány roppant

határozott idős úriember. Nagyon szeretnék én is valami

ilyesfélévé válni, ha majd eljön az ideje.

– A tárgyra! – intette Wallander.

Épp eleget tudott a határozott idős urakról. Ott volt mindjárt az apja mint élő példa.

– Úgy cserkészte körül a csónakot, mint egy kutya –

folytatta Martinsson. – Még meg is szimatolta. Végül

pedig kinyilatkoztatta, hogy a csónakot legalább húsz éve készítették Jugoszláviában.

– Ezt meg honnan tudta?

– Az elkészítés módjából. Az anyagának a keverékéből. Amikor min-dent átnézett, már teljesen

biztos volt a dolgában.

Itt vannak a tömbön a megjegyzései. Imádom azokat

az embereket, akik tudják, miről beszélnek.

– Miért nincs azon a gumicsónakon semmilyen jelzés,

amely Jugosz-láviára mint gyártó országra utalna?

– Nem is gumicsónak – felelte Martinsson. – Elsőnek

ezt tanultam meg Österdahl kapitánytól. Mentőcsónak, nem egyéb. Arra pedig, hogy miért nincs rajta a

jugoszláv származásra utaló jelzés, egyértelmű választ

adott: a jugosz-lávok gyakran exportálták a

mentőcsónakjaikat Görögországba vagy Olasz-országba. Ott pedig működnek olyan cégek, amelyek a

mentőcsónakok hamis adatokkal való ellátására

szakosodtak. Ugyanúgy megy ez, mint például az

Ázsiában gyártott, de európai márkanevet viselő órákkal.

– Mit mondott még?

– Sokat. Azt hiszem, már kívülről tudom a

mentőcsónakok történetét. Mentőcsónakok már az ókorban is léteztek. A legelsőket valószínűleg nádból

készítették. Ez a típus azonban, ami itt van nálunk,

leggyakrabban kis, kelet-európai vagy orosz

teherhajókon fordul elő. Skandinávokon soha. Nem

ismeri el őket a hajózási hivatal.

– Miért nem?

Martinsson vállat vont.

– Rossz a minőségük. Könnyen tönkremehetnek. A kevert szálas gumi általában ócska.

Wallander gondolkodott.

– Ha Österdahl kapitány elemzése megfelel a

valóságnak, akkor olyan mentőcsónakról van szó, amely

egyenesen Jugoszláviából származik, és nem kapott

még más gyártási jelzést, például az olaszoknál. Vagyis ezek szerint egy jugoszláv mentőcsónakkal van dolgunk?

– Nem feltétlenül – felelte Martinsson. – A csónakok

egy része Jugosz-láviából egyenesen az oroszokhoz

kerül. Valószínűleg ez is része a kötelező cserekereskedelemnek, amelyet a Szovjetunió a keleti

tömb országaival folytat. A kapitány azt mondta, látott

egyszer egy ugyanilyen csónakot egy orosz halászhajón,

amelyet Háradskárnél találtak meg.

– Tehát biztosak lehetünk benne, hogy kelet-európai

a csónak?

– Österdahl kapitány úgy gondolta. – Helyes – mondta Wallander. – Akkor legalább ezt is

tudjuk.

– De nagyjából-egészéből ennyi az egész tudásunk –

tette hozzá Svedberg.

– Ha nem jelentkezik megint a telefonáló férfi –

folytatta Wallander –, akkor bizony keveset tudunk.

Viszont már elég sok minden szól amellett, hogy a két

férfi a Balti-tenger túlsó partjáról sodródott ide hozzánk, és hogy nem svédekről van szó.

Kopogtattak. Egy titkárnő adta be a boncolás

végleges jegyzőkönyvét. Wallander megkérte

Martinssont és Svedberget, hogy maradjanak, mialatt

gyorsan átfutotta az oldalakat. Hamarosan elképedten megállt az olvasásban.

– Van itt valami – szólt. – Mörth valami érdekeset

talált a vérükben. – AIDS? – kérdezte Svedberg.

– Nem. Drog. Amfetaminszármazékok egyértelmű

jelenléte.

– Orosz drogfüggők – mondta Martinsson. – Megkínzott, meggyilkolt orosz drogosok. Öltönyösen,

nyakkendősen. Egy jugoszláv mentőcsónakban

sodródva. Na, ez már mindjárt más, mint azok a

nyavalyások, akik feketén főzik a pálinkát, meg a

nyilvános helyen verekedők.

– Még csak azt sem tudjuk, hogy tényleg oroszok-e –

mondta Wallander. – Ha jól megnézzük, semmit sem

tudunk.

Tárcsázta Björk számát.

– Björk.

– Wallander vagyok. Összeültünk Svedberggel és Martinssonnal. Meg szeretnénk tudni, hogy jött-e

valamiféle rendelkezés a külügyminisztériumtól.

– Eddig semmi. De biztosan hamarosan jelentkeznek.

– Kiugrom pár órára Malmőbe. – Menjél. Jelentkezem, amint hívnak a

minisztériumból. Téged zak-lattak az újságírók?

– Nem. Miért?

– Ma hajnali ötkor felcsörgetett az Expressen egyik

újságírója. És azóta el nem hallgatott a telefon.

Beismerem, hogy kissé nyugtalanít.

– Ne foglalkozz vele. Úgyis azt írnak, amit akarnak. – Pontosan ez az, ami nyugtalanít. Megzavarhatja a

nyomozást, ha az újságok mindenféle elméletekkel

állnak elő.

– Ha szerencsénk van, akkor inkább rábírják azt, aki esetleg látott vagy tud valamit, hogy jelentkezzen.

– Hát, ebben erősen kételkedem. Ráadásul utálom,

ha reggel ötkor fel-zavarnak. Ki tudja, mit össze nem

képes beszélni az ember, amikor félálomban nyilatkozik?

Wallander letette.

– Nos, egyelőre ennyiben maradunk – mondta. –

Folytassuk, ki-ki a saját belátása szerint. Nekem most

Malmőben van egy kis elintéznivalóm. Ebéd után újra találkozhatunk nálam.

Svedberg és Martinsson elment. Wallandert meg

furdalta a lelkiismeret, mert úgy érezte, azt sugallta a kollégáknak, hogy szolgálati ügye van Malmőben. Tudta,

hogy mint minden rendőr, ő is azzal tölti a szolgálati idő

egy részét, hogy a magándolgait intézi. De mégis

zavarta. „Régimódi vagyok – gondolta. – Pedig alig múltam

negyven.”

A központban leadta, hogy délre itt lesz. Aztán a

keleti elkerülő útra hajtott, Sandskogen irányába, aztán letért Käseberga felé. Elállt a szemerkélő eső, viszont

feltámadt a szél.

Käsebergába megtankolt. Nagyon időben volt még,

így lement a kikö-tőbe. Megállt, kiszállt a szélben. Egy

lélek sem járt arra. Zárva voltak a bódék, a halfüstölők.

Furcsa világban élünk, gondolta. Az országnak

vannak olyan telepü-lései, amelyek kizárólag nyáron

élnek. Ilyenkor meg egész községekre ki lehetne tenni a táblát, hogy „Zárva”.

Fázott, de azért kiment a kőmólóra. Mintha a tengert

is kisöpörték volna, sehol egy hajó. A mentőcsónakban

talált hullákra gondolt. Kik voltak? Mi történt? Miért kínozták és ölték meg őket? Ki adott rájuk zakót?

Az órájára pillantott, visszament a kocsihoz, és

egyenesen az apja házához hajtott, amely a mezőn állt, Löderuptól kissé délre.

Apja az öreg fészerben állt, mint mindig, és festett.

Wallandernek orrába csapott a terpentin és az olajfesték

erős illata. Mintha visszatért volna a gyermekkorába. Ez

a különös illat, amely mindig körüllengte a festőállvány előtt álló apját, a legkorábbi emlékei közé tartozott. A

vásznon kibontakozó motívum sem változott az évek

alatt. Az apja mindig ugyanazt a képet festette: egy

tájat naplementekor. A megbízó kívánságára az előtér bal sarkába néha odafestett egy fajdkakast is.

Kurt Wallander apja alkalmazott művészetet csinált. És műfaját olyan tökélyre fejlesztette, hogy már a

motívumot sem kellett változtatnia. Wallander csak

felnőttként fogta fel, hogy nem ügyetlenség vagy

szellemtelenség volt ennek az oka, hanem az, hogy apjának egyszerűen szüksége volt a változat-lanságra:

ez adta meg neki azt a meghittséget, amellyel meg

tudott kapaszkodni az életben.

Apja letette az ecsetet, megtörölte a kezét egy piszkos rongyban. Mint mindig, most is overallt és

levágott szárú gumicsizmát viselt.

– Kész vagyok. Mehetünk – mondta.

– Nem öltözöl át? – kérdezte Wallander. Apja értetlenül nézett rá.

– Miért kéne átöltöznöm? Vagy manapság már csak

öltönyben lehet festéket vásárolni?

Wallander tudta, hogy fölösleges vitába szállnia vele. Apjának mérhetet-lenül kemény feje volt. Ráadásul

annak veszélye is fennállt, hogy dühbe gurul, és

tönkreteszi az egész malmöi utat.

– Csinálj, amit akarsz – mondta ezért.

– Persze – felelte az apja. – Azt csinálok, amit

akarok.

Mentek Malmö felé. Az apja nézte a tájat, amint

elsuhant az ablak előtt. – Ronda – szólalt meg hirtelen.

– Mi ronda?

– Skåne ronda télen. Szürke agyag, szürke fák,

szürke égbolt. És a legszürkébbek az emberek. – Talán igazad van.

– Persze hogy igazam van. Nem kérdés. Skåne ronda

télen.

A festékbolt Malmö központjában volt. Wallandernek akkora mázlija volt, hogy közvetlenül a bolt előtt le

tudott parkolni. Az apja pontosan tudta, mire van

szüksége: vászonra, festékekre, ecsetekre és néhány

palettakésre. A pénztárnál egy csomó összegyűrt pénzt szedett elő a zsebéből. Kurt Wallander a háttérben

maradt. Még csak abban sem segíthetett az apjának,

hogy elvigyék a kocsiig a holmikat.

– Kész vagyok – jelentette ki az apja. – Mehetünk

haza. Wallandernek hirtelen az az ötlete támadt, hogy

útközben valahol megállhatnának enni. És legnagyobb

meglepetésére az apja örömmel bele-egyezett.

Megálltak a svedalai motelnél, és bementek a vendéglőbe.

– Mondd meg a főpincérnek, hogy jó asztalt kérünk?

– utasította az apja.

– Ez önkiszolgáló étterem – felelte Wallander. – Itt

nincs főpincér.

– Akkor menjünk máshová! – felelte kurtán az apja. – Ha már enni megyünk, akkor szolgáljanak is ki.

Kurt Wallander elkedvetlenedve nézett végig apja

koszos overallján. De aztán eszébe jutott, hogy hiszen Skurupban van egy lepukkant pizzéria. Ott senkit nem

fog zavarni apja sajátos öltözéke. Elmentek tehát

Skurupba, a pizzéria előtt leparkoltak. Mindketten a napi

menüt kérték: főtt tőkehalat. Wallander elnézte az apját, amíg ettek, és arra gondolt, hogy sosem fogja

igazából megismerni, aztán meg majd késő lesz.

Régebben mindig azt gondolta, hogy semmilyen

szempontból nem hasonlít az apjára, de az utóbbi évek során egyre gyakrabban támadtak kételyei. Volt

felesége, Mona gyakran a szemére vetette, hogy

ugyanolyan fárasztóan makacs és pedánsan

egocentrikus, mint az apja. „Lehet, hogy csupán nem akarom észrevenni a hasonlóságokat – gondolta. – Félek

talán, hogy olyan leszek, mint ő? Olyan vén

megátalkodott, aki csak azt látja meg, amit meg akar

látni?”

Másrészről azonban azzal is tisztában volt, hogy a

makacsság a rendőr nagy erénye. Sok olyan nyomozás,

amelyet mások szerint eltúlzott nyakas-sággal vezetett,

éppen emiatt hozott eredményt. A kitartás tehát nem

afféle foglalkozási ártalom volt, inkább előfeltétele ennek a hivatásnak.

– Miért nem mondasz semmit? – szólt bele nyersen a

gondolataiba az apja. – Bocsáss meg, elgondolkodtam.

– Nem megyek veled többet enni, ha nem

beszélgetünk.

– Mit hallanál szívesen? – Elmondhatnád, hogy vagy. Hogy van a lányod. Azt

is elmesélhetnéd, találtál-e már valami új nőszemélyt.

– Nőszemélyt?

– Még mindig Monát siratod?

– Nem siratom. De ez még nem jelenti azt, hogy új „nőszemélyt” találtam, ahogy te mondod.

– Miért nem?

– Nem olyan egyszerű másik asszonyt találni.

– Hogy kezdesz hozzá? – Ezt meg hogy érted?

– Olyan nehéz felfogni? Egyszerűen azt kérdeztem,

hogy állsz neki, hogy új asszonyt találj.

– Nem járok táncolni, ha erre céloztál volna. – Semmire se céloztam. Csak kérdezek. Azt hiszem,

évről évre egyre jobban begubózol.

Kurt Wallander letette a villát. – Begubózok?

– Rám kellett volna hallgatnod. Nem lett volna

szabad rendőrnek menned.

Megint kezdődik, gondolta Wallander. És sosem lesz

vége…

Terpentinillat. Hideg, jeges nap 1967-ben. Még Limhamnban laknak, az átalakított kovácsműhelyben.

De neki már kifelé áll a szekere rúdja. Várta már a

levelet, így mihelyt megpillantotta a postásautót,

azonnal a levélládához szaladt. Feltépte a borítékot, és elolvasta a vágyott hírt. Ősszel kezdheti az évet a

rendőriskolán. Visszarohan, és felrántja a kisszoba

ajtaját, ahol az apja fest.

– Felvettek a rendőriskolára! – kiabálja.

Ám az apja nem gratulál hozzá, még az ecsetet sem

teszi le, egyszerűen folytatja a festést. Még ma is

emlékszik rá: egy, a lemenő nap fényétől piros felhőt

festett éppen. És ő megértette, apja számára csalódást jelentett, hogy rendőr akar lenni.

Jött a pincér, leszedte az asztalt. Hamarosan

visszatért két csésze kávéval.

– Egyvalamit sohasem értettem meg – mondta Kurt

Wallander. – Mi bajod volt azzal, hogy rendőr lettem?

– Azt csináltad, amit akartál. – Nem válaszoltál a kérdésemre.

– Hát, nem gondoltam arra soha, hogy amikor a fiam

hazajön a mun-kájából, úgy ül le vacsorázni, hogy

temetőbogarak másznak elő az ingujjából. Wallander megrémült erre a válaszra.

Temetőbogarak az ingujjából?

– Hogy érted ezt? – kérdezte.

De az apja nem válaszolt. Felhajtotta a langyos

kávét. – Én kész vagyok – mondta. – Mehetünk. Wallander

kérte a számlát, és fizetett.

„Sosem kapom meg a választ – gondolta. – Sosem fogom megérteni, mit utál ennyire abban, hogy rendőr

lettem.”

Visszamentek Löderupba. Az idő szelesebbre fordult.

Az apja bevitte a festékeket és a vásznakat a műterembe.

– Kártyázunk egyet valamikor? – kérdezte.

– Pár nap múlva benézek – felelte Wallander. Aztán indult vissza Ystadba. Nem tudta eldönteni,

hogy megdöbbenjen-e, vagy inkább dühbe guruljon.

Még hogy temetőbogarak az ingujjából?! Vajon mire

gondolt?

Háromnegyed egykor állt meg a kapitányság előtt, és

visszament az irodájába. Akkorra szentül elhatározta,

hogy az apjától legközelebb feltétlenül kicsikar egy

tisztességes választ.

Aztán elhessegette ezeket a gondolatokat, és ismét

rendőrré változott. Először is Björkkel kell beszélnie. De

miközben a telefonkagylóért nyúlt, a készülék csörögni

kezdett. Felvette.

– Wallander.

A vonal túlsó végén kattogás, sustorgás.

Megismételte a nevét.

– Maga dolgozik a mentőcsónakos ügyön? Nem ismerte ezt a hangot. Férfihang volt, gyorsan,

természetellenesen beszélt.

– Kivel beszélek?

– Az nem lényeges. A mentőcsónakról van szó. Wallander leült, papírt és ceruzát húzott maga elé.

– Ön telefonált nemrég?

– Telefonáltam?

A férfi hangjában őszinte meglepetés csengett. – Nem, nem telefonáltam.

– Tehát nem jelentette telefonon, hogy valahol Ystad

közelében egy hányódó mentőcsónak fog a partra

sodródni? A telefonban hosszú hallgatás. Wallander várt.

– Hát akkor elintéződött – mondta végül a férfi.

A beszélgetés megszakadt. Wallander gyorsan leírta,

amit hallott. Azonnal rájött, hogy hibázott. Ez az ember

azért hívta fel, hogy elmondjon valamit a mentőcsónakban hányódó emberekről. De amikor

meghallotta, hogy volt már egy telefonáló,

összezavarodott vagy megijedt, és gyorsan véget vetett

a beszélgetésnek. Ebből nyilvánvaló volt a következtetés.

Ez a mostani hívó nem azonos azzal, akivel

Martinsson beszélt. Más szavakkal: egynél több személynek volt

tudomása az esetről. Úgy gondolta, ennek is megvan a

magyarázata. Martinssonnal folytatott beszél-getése

világított rá a megoldásra: mindazok, akik láttak valamit, egy hajón tartózkodhattak. Nyilvánvalóan egy

hajó legénységéhez tartoztak, hiszen egymagában télen

senki sem indul a tengerre. De vajon miféle hajó volt

az? Lehetett komp vagy halászhajó, de teherhajó is,

akár a Balti-tengert járó számos olajszállító tankhajók egyike is.

Martinsson benyitott.

– Jöhetünk?

Wallander gyorsan úgy döntött, hogy egyelőre nem köti az orrukra az iménti telefonbeszélgetést. Azt

szerette volna, ha átgondolt beszámolóval rukkolhat

majd elő a beosztottjainak.

– Még nem beszéltem Björkkel – mondta ezért

kurtán. – Félóra múlva találkozzunk.

Martinsson elment, ő pedig feltárcsázta Björk

számát.

– Björk.

– Wallander. Mi volt? – Gyere ide, akkor elmondom.

Wallander egészen elképedt Björk mondanivalójától.

– Látogatót kapunk – mondta Björk. – A

külügyminisztérium küld valakit, aki segít a nyomozásban.

– Egy külügyminisztériumi hivatalnokot? Mi köze

annak a gyilkossági nyomozásokhoz?

– Fogalmam sincs. De már ma délután megérkezik. A

legjobb lesz, ha személyesen mégy ki érte. 17:20-kor

száll le a gépe Sturupban.

– Elképesztő – mondta Wallander. – Segíteni jön vagy felügyelni a munkánkat?

– Nem tudom – felelte Björk. – Ráadásul ez még csak

a kezdet. Találd ki, ki telefonált még.

– Az országos rendőrfőkapitány? Björk összerezzent.

– Honnan tudtad?

– Valamit kellett mondanom. És ő mit akar?

– Azt kérte, hogy folyamatosan informáljuk. És küld pár kollégát is, egyet a gyilkosságiaktól, egyet meg a

kábítószeresektől.

– Őket is a reptéren kell várnunk?

– Nem. Ők egyedül is idetalálnak. Wallander elgondolkodott.

– Ez az egész nagyon furcsa nekem – kezdte végül. –

Különösen az a külügyminisztériumi hivatalnok. Miért

jön ide? Vagy felvették a kapcsolatot a szovjet rendőrséggel? Vagy a többi kelet-európai ország

rendőrségével?

– Minden az ilyenkor szokásos eljárásrendet követik.

Legalábbis ezt mondták nekem a külügyérek. De hogy ez valójában mit jelent, arról sejtel-mem sincs.

– Miért nem kapsz tisztességes információkat?

Björk hárítón felemelte a kezét. – Elég régóta vagyok főrendőr ahhoz, hogy tudjam,

hogyan működik ez az ország. Néha engem tartanak

dobozban. Máskor az igazságügyi minisztert vágják át.

Ám leggyakrabban mégiscsak a svéd adófizető állampolgár az, akinek halványlila gőze sincs arról, hogy

mi folyik a kulisszák mögött.

Wallander nagyon is jól értette, miről beszél Björk. Az utóbbi évek politikai botrányai során az

államapparátus egész „földalatti járatrendszere”

napvilágra került. Olyan alagutak tárultak fel, amelyek

az egyes miniszté-riumokat és intézményeket kötötték

össze egymással. És amit addig csak

bolondságnak vagy szektás elmeszüleménynek

mondtak, arról kiderült, hogy maga a valóság. A

tulajdonképpeni hatalmat félhomályos, titkos folyosókon

gyakorolták, és emiatt kicsúszott minden jogállamiság alapja az ellenőrzés alól.

Kopogtattak. Björk kikiáltott, hogy szabad. Svedberg

volt, kezében egy esti lappal. – Gondoltam, ez érdekelhet benneteket.

Wallander összerezzent, amikor megpillantotta az

újság vezércikkét. A szalagcím vastag betűi messziről

kiabálták a világba, hogy Skåne partjainál szenzációszámba menő halottakra bukkantak. Björk

felpattant a székéről, és magához ragadta az újságot.

Aztán egymás válla fölött áthajolva elolvasták. Egy

elmosódott képen Wallander elszörnyedve fedezte fel

saját, fáradt ábrázatát – valószínűleg a lenarpi nyomozás idején vehették fel, villant át az agyán.

A nyomozást Knut Wallmann bűnügyi felügyelő

vezeti.

A képaláíráson sem a név, sem a szolgálati fokozat nem stimmelt. Björk félredobta az újságot. Homlokán

megjelent az a vörös folt, amit dühkitörés szokott

követni. Svedberg visszaóvakodott az ajtó felé.

– Ebben egyszerűen minden benne van – mondta Björk.

– Mintha te magad írtad volna, Wallander, vagy te,

Svedberg. Az újság azt is tudja, hogy a

külügyminisztérium is bekapcsolódott, hogy az országos rendőrfőkapitány is figyeli az ügy alakulását. Még azt is

tudják, hogy egy jugoszláv mentőcsónakról van szó.

Többet tudnak nálam. Igaz ez?

– Igaz – felelte Wallander. – Martinsson ma reggel

mondta el. – Ma reggel! Úristen! Mikor nyomják ezt a szar

újságot?

Björk menetelt a szobában, Wallander és Svedberg egymásra pillantott. Ha Björk kibillen a kerékvágásból,

végtelen litániázásba kezdhet.

Björk megint felvette az újságot, és felolvasta a

következőt: – „Szovjet halálbrigádok. Az új Európa bűnözése

politikai dimenziók felé nyitogatja Svédországot.” Ezt

meg vajon hogy értik? Meg tudja ezt valamelyikőtök

magyarázni? Wallander?

– A leghalványabb sejtelmem sincs. Véleményem

szerint az a legjobb, ha fütyülünk arra, ami az

újságokban megjelenik.

– Hogy fütyülhetnénk rá? Hiszen mostantól ostrom alá vesznek bennünket a riporterek!

Mintha a próféta szólt volna belőle, a következő

pillanatban megszólalt a telefon. A Dagens Nyheter

egyik riportere volt az, és kommentárt kért. Björk a kagyló elé tette a tenyerét.

– Sajtókonferenciát kell tartanunk – mondta. – Vagy

kiadjunk egy sajtóközleményt? Mi lenne jobb? Mit gondoltok?

– Is-is – felelte Wallander. – De a konferenciával várj holnapig. Talán a külügyminisztérium embere mond pár

izgalmas újságot.

Björk elmondta az újságírónak az információt, de

egyetlen kérdésére sem válaszolt. Svedberg kiment.

Björk és Wallander együtt fogalmazták meg a rövid sajtóközleményt. Amikor Wallander indulni akart, Björk

még vissza-tartotta.

– Tennünk kell valamit a kiszivárogtatás ellen is – mondta Björk. – Biztos, hogy túlságosan naiv voltam.

Most jut eszembe, hogy te már tavaly is panaszkodtál a

lenarpi üggyel kapcsolatban. Akkor, őszintén szólva, azt

gon-doltam, túlzásokba esel. Mármost csak az a kérdés, hogy mit tegyünk.

– Azon gondolkodom, hogy egyáltalán tehetünk-e

valamit – felelte Wallander. – Én ezt már tavaly megértettem. Azt hiszem, meg kell tanulnunk együtt

élni ezzel a jelenséggel.

– Már most örülök annak a pillanatnak, amikor

nyugállományba mehe-tek – mondta Björk némi

hallgatás után. – Néha úgy gondolom, elment mellettem az idő.

– Mind úgy érezzük – felelte Wallander. – Elhozom

Sturupból azt a hivatalnokot. Mi a neve? – Töm.

– A keresztneve?

– Nem mondták.

Wallander visszament az irodájába, Martinsson és Svedberg már várták. Svedberg épp azt mesélte, mit élt

át Björk irodájában.

Wallander úgy döntött, hogy rövidre fogja a

megbeszélést. Beszámolt a telefonbeszélgetésről és arról a meggyőződéséről, hogy egy személynél több is adhat

információt a mentőcsónakról.

– Skånei volt? – kérdezte Martinsson. Wallander

bólintott. – Akkor elvileg ki is nyomozhatnánk – folytatta

Martinsson. – Az olaj tankereket és a teherhajókat

kizárhatjuk. Mi marad?

– Halászhajók – mondta Wallander. – Hány halászhajó lehet egyáltalán a skånei déli parton?

– Sok – mondta Martinsson. – De azt hiszem, a

legnagyobb részük ilyenkor, februárban tartósan le van

horgonyozva. És igenis lehetségesnek tartom, hogy megtaláljuk, még ha sok munkával jár is.

– Erről majd holnap döntsünk – mondta Wallander. –

Lehet, akkor már egészen más szemmel nézzük az

ügyet.

Elmondta, amit Björktől hallott. Martinsson éppolyan

meglepetten és dühösen reagált, mint ő maga, Svedberg

azonban csak a vállát vonogatta.

– Ma már nem jutunk tovább – zárta le Wallander a

megbeszélést. – Az eddigi nyomozásotokról írjátok meg

a beszámolót, én is megírom a jelentése-met. Aztán az egész ügyet megbeszéljük a gyilkossági és a

kábítószeres kollégákkal, akik holnap érkeznek. Meg

azzal a külügyminisztériumi Tömnél.

Wallander elég korán ért ki a reptérre. Ivott egy

kávét a határőröknél, és végighallgatta a szokásos

lamentálást a hosszú munkaidőről meg a kevés bérről.

Háromnegyed ötkor leült egy padra az érkezési oldalon, és szórako-zottan nézegette a mennyezetről lelógatott

reklámtévét. Bemondták a gép érkezését, és Wallander

elmerengett, hogy vajon a külügyes pasas egyenruhás

rendőrre számít-e. „Talán ha a hátamon összekulcsolom

a kezemet, és lábujj-hegyen hintázom, akkor kinézi belőlem a rendőrt” – gondolta önironikusan Wallander.

Nézte az elhaladó utasokat, de senkit sem látott, aki

egy ismeretlent akart volna felfedezni. Amikor pedig

gyérültek, majd egészen elapadtak a kifelé áramlók,

Wallander azt gondolta, elszalasztotta a fickót. Vajon hogy nézhet ki egy külügyminisztériumi alkalmazott,

törte a fejét. Vajon rendes ember formájú, vagy inkább

mint egy diplomata? No de hogy néz ki egy diplomata?

– Kurt Wallander? – hallatszott a háta mögött egy hang.

Amikor megfordult, egy harmincas nőt pillantott

meg.

– Igen – mondta. – Én vagyok. A nő lehúzta a kesztyűjét, és a kezét nyújtotta.

– Birgitta Töm – mutatkozott be. – A

külügyminisztériumból jövök. Férfira számított?

– Nyilván – felelte Wallander.

– Hát, még mindig nem sok nő szerepel a diplomáciai szolgálatban – felelte Birgitta Töm. – De azért a svéd

külpolitikai ügyintézés legnagyobb része női kézben van.

– Aha – mondta Wallander. – Isten hozta Skánéban.

Amíg a csomagot várták, Wallander észrevétlenül szemügyre vette a nőt. Nem volt egyszerű leírni a

külsejét. Volt valami, főképp a szeme körül, amiben

mindig fennakadt. Amikor elvette a táskáját, és

összetalálkozott a tekintetük, már tudta, mi az. A nőnek kontaktlencséje volt. Monától ismerte ezt a műfajt.

Házasságuk utolsó éveiben Monának is kontaktlencséje

volt.

Kimentek a kocsihoz. Kurt Wallander érdeklődött a

stockholmi időjárás felől, meg hogy kellemesen telt-e az

út. A nő minden kérdésre megfelelt, de Wallander

érezte, hogy távolságtartó.

– A Sekelgärden Szállodában foglaltak nekem szobát

– mondta Ystad felé. – Szeretnék belenézni a nyomozás

pillanatnyi állásának megfelelő

valamennyi beszámolóba. Gondolom, már megkapta az utasítást, hogy minden rendelkezésre álló

anyagot szedjen össze.

– Nem – felelte Wallander. – Senki nem szólt erről

egy szót sem. De semmi sem titkos, mindenbe betekinthet. A mappa ott hever a hátsó ülésen.

– Milyen előrelátó – mondta a nő.

– Nekem tulajdonképpen csak egyetlen kérdésem volna – mondta Wallander. – Mi az oka az ittlétének?

– Az ingatag kelet-európai politikai helyzet miatt a

külügyminisztérium minden rendkívüli eseményt

megfigyelés alatt tart. Ráadásul bizonyos formális

kérdések esetében segítségükre lehetünk, amelyeket például olyan orszá-goknak kellene feltenni, amelyek

nem tagjai az Interpolnak.

Úgy beszél, mint egy politikus, gondolta Wallander. Szavaiban nincs helye a bizonytalanságnak.

– Rendkívüli esemény – ismételte. – így is

nevezhetjük éppen. Ha szeretné, megmutathatom önnek

a kapitányságon a mentőcsónakot.

– Köszönöm, ne – felelte Birgitta Töm. – Én nem

avatkozom bele a rendőri munkába. Az viszont tényleg

jó lenne, ha holnap délelőtt összeül-hetnénk egy megbeszélésre. Szeretnék képet alkotni az ügyről.

– Nekem már nyolckor megfelel – mondta Wallander.

–Tudomása van arról, hogy az országos rendőr-

főkapitányság is küldött két nyomozót? Azt hiszem, ők

holnap érkeznek.

– Igen, szóltak róluk – felelte Birgitta Töm.

A Sekelgärden Szálloda a piactér mögötti utcán volt.

Wallander leállította a kocsit, és hátranyújtózott a

jelentéseket tartalmazó mappáért. Aztán kivette a csomagtartóból a nő táskáját.

– Járt már Ystadban? – kérdezte.

– Nem hiszem. – Akkor talán engedje meg, hogy az ystadi

rendőrkapitányság meghívja vacsorázni.

Amikor a nő válaszolt, mintha kis mosoly jelent volna

meg az arcán. – Nagyon kedves – felelte –, de ma este sok dolgom

van még.

Kurt Wallandert bosszantotta ez a válasz. Talán nem

elég finom kíséret neki egy kisvárosi rendőr?

– A Continental Szálló konyhája a legjobb – mondta. –A piactértől jobbra megtalálja. Önért jöhetek holnap

reggel?

– Eligazodom magam is – felelte a nő. – De nagyon

köszönöm, és köszönöm azt is, hogy ma kijött elém.

Wallander hazament. Fél hét volt már, neki pedig

egyszerre elege lett az egész életből. Nemcsak a

szokásos ürességérzet volt ez, amely mindig rátört az üres lakás láttán. Az is belejátszott, hogy egyre

nehezebben igazodott el az

életben. Sőt, most már a teste is elkezdte

küldözgetni a figyelmeztető jeleket. Régebben úgy

érezte, helyén van a nyomozói munkában. Mostanra

azonban ez megváltozott. A bizonytalanság érzése egy

évvel korábban jelentkezett először, akkor, amikor a kegyetlen lenarpi kettős gyilkosság ügyében nyomo-

zott. Gyakran beszélgetett Rydberggel is arról, hogy egy

olyan országnak, mint amilyen Svédország is, amely

ismeretlen és előre nem látható irányban fejlődik,

valószínűleg másfajta rendőrökre lenne szüksége. Napról napra egyre inkább érezte, hogy nem elég a munkához.

És ezen az elbizonytalanodáson nem segítettek a

hivatalosan elrendelt, rendszeresen megtartott tovább-

képzések sem.

Kivett a hűtőből egy sört, bekapcsolta a tévét, és

leroskadt a heverőre. A tévében már megint olyasvalami

ment, amit minden kora este a nézők elé vetnek.

Megint a trelleborgi gumigyár hirdetése jutott az

eszébe. Lehet, hogy épp most jött el az ideje az

újrakezdésnek?

Talán az embernek csak egy darabig lenne szabad

rendőrként dolgozni, aztán váltani kellene?

Késő estig elüldögélt a heverőn. Majdnem éjfél volt

már, mire aludni tért. Épp eloltotta a lámpát, amikor csörögni kezdett a

telefonja. Jaj, csak nehogy már megint, villant át a

fején. Csak nehogy még egy gyilkosság legyen! Felült az

ágyban, felvette a kagylót. A hangról azonnal felismerte a délutáni telefonálót.

– Lehet, hogy tudok valamit arról a mentőcsónakról –

mondta az ember. – Minden információ érdekel bennünket, amitől

tovább léphetünk.

– Csak akkor adhatok információt, ha a rendőrség

garantálja, hogy semmit sem árulnak el a hívásomról.

– Névtelen maradhat, ha ezt szeretné. – Ez nem elég. Nekem arról adjanak garanciát, hogy

semmiféle telefon-beszélgetésről nem ejtenek egy szót

sem.

Wallander gondolkodott, aztán megígérte. De a férfi még mindig tétovázott.

Fél valamitől, gondolta Wallander.

– Megígérem, rendőri becsületszavamra – ismételte

ezért. – Hát az nem valami sokat számít – felelte az idegen.

– Pedig nyugodtan komolyan veheti – válaszolta

Wallander. – Még sohasem szegtem meg a szavamat.

Megkérdezheti, akitől csak akarja.

A túloldalon csend lett. Wallander hallotta a férfi

lélegzését.

– Tudja, hol van az Industrigatan? – kérdezte

hirtelen a férfi. Wallander tudta. Egy iparterületen volt, a várostól

keletre.

– Menjen oda! – mondta a férfi. – Hajtson be!

Egyirányú az utca, de ne foglalkozzon vele. Éjszaka

nincs arrafelé forgalom. Állítsa le a motort, oltsa le a

fényszórót!

– Most? – kérdezte Wallander.

– Most.

– Pontosan hol álljak meg? – kérdezte Wallander. – Az az utca nagyon hosszú.

– Menjen csak oda. Majd megtalálom. És egyedül

jöjjön, különben semmi sem lesz az egészből.

Letette. Wallandernek kellemetlen érzése támadt. Egy kurta

pillanatra még azzal az ötlettel is kacérkodott, hogy

felhívja Svedberget vagy Martinssont, és segítséget kér

tőlük. Aztán arra kényszerítette magét, hogy

gondolkodjon, és ne dőljön be a lappangó félelemnek. Ugyan mi történhetne?

Felcsapta a paplant, felkelt. Pár perccel később már a

kocsiját nyitotta a néptelen utcán. A hőmérséklet nulla fok alá süllyedt. Vacogott, amikor beszállt.

Öt perccel később már be is fordult az

Industrigatanra, amelyet autós cégek és különféle

kisüzemek szegélyeztek. Sehol nem látott fényt. Elment a kocsival az egyirányú utca közepéig. Aztán megállt,

leállította a motort, és várt a sötétben. A műszerfal

zöldesen csillogó órája hét percet mutatott éjfél után.

Fél egy lett, semmi sem történt. Úgy döntött, hogy egyig vár. Ha addig senki sem jön, akkor hazamegy.

Csak akkor vette észre a férfit, amikor az már a kocsi

mellett állt. Gyor-san letekerte az ablakot. A férfi arca

sötétben maradt, a vonásaiból semmit sem tudott kivenni. De a hangra ráismert.

–Jöjjön utánam! – mondta a férfi. Aztán eltűnt.

Pár perccel később egy autó jött vele szembe. Rávillogott a reflektorral. Kurt Wallander megfordult, és

követte az autót. Kihajtottak a városból,

keleti irányban.

Wallander előtt egyszerre világossá vált, hogy fél.

5.

Brantevik kikötője teljesen kihalt volt.

A kikötői lámpák legtöbbje nem égett. A sötét,

mozdulatlan vízen csak néhány elszórt fénypont

tükröződött. Kurt Wallander egy pillanatra eltűnődött,

hogy vajon a lámpákat megdobálták-e, vagy csak az általános városi takarékoskodás jegyében nem cserélték

ki bennük a kiégett izzókat. Elsötétülő társadalomban

élünk, gondolta. Ez a szimbolikus kép egyre inkább

valósággá válik. Az előtte álló kocsi minden lámpája kialudt.

Wallander maga is leoltotta a világítást, és a sötétben

üldögélt tovább. A műszerfal óráján elektromos

rándulásokkal ugrált előre a mutató. Fél kettő lesz öt perc múlva. Egyszerre, mint egy nyughatatlan

szentjánosbogár, egy zseblámpa fénye kezdett keringeni

előtte. Wallander kinyitotta az autó ajtaját, kiszállt. A

hideg éjszakai levegő megborzongatta. A zseblámpás

ember előtte pár méterrel megállt. Wallander meg mindig nem látta az arcvonásait.

– Kimegyünk a mólóra – mondta a férfi.

Skånei dialektusban beszélt. Wallander arra gondolt,

hogy semmi sem hangzik igazából fenyegetőnek, amíg ebben a tájszólásban mondják ki. Egyetlen más

tájszólást sem ismert, amelyben ennyi gondoskodás

csengett volna.

Mégis habozott.

– Miért? – kérdezte. – Miért kell kimennünk a

mólóra?

– Fél? – kérdezte a férfi. – Azért megyünk ki a mólóra, mert van ott egy hajó.

Megfordult és elindult. Wallander követte. Hirtelen

támadt széllökés verte mellbe. Megálltak egy halászhajó

sötét körvonalai mellett. A tenger és az olaj szaga most nagyon erős volt. A férfi Wallander kezébe adta a

zseblámpát.

– Világítson rá a kötélzetre! – mondta.

Wallander ebben a pillanatban látta meg először az

arcát. Negyvenes, talán kicsit idősebb férfi. Napbarnított

arc, cserzett bőrén látszik, hogy sokat tartózkodik a

szabadban. Sötétkék overall volt rajta, szürke dzseki,

fekete sapkáját mélyen behúzta a szemébe.

A férfi megkapaszkodott az egyik tartókötélben, és

felmászott a fedél-zetre. Eltűnt a sötétben a kormányosfülke irányába, Wallander pedig várt.

Hamarosan meggyújtottak egy petróleumlámpát. A férfi

visszatért a csikorgó pallókon a hajó farába.

–Jöjjön fel a fedélzetre! – mondta.

Wallander ügyetlenül kapaszkodott a hideg korlátba,

és felmászott a fedélzetre.

Követte a férfit a lejtős fedélzeten, és megbotlott egy kötélben.

– Csak nehogy beessen! – mondta a férfi. – Hideg a

víz.

Wallander követte a szűk kormányos fülkébe, majd le

a gépházba. Dízel- és gépolajszag volt. A férfi felakasztotta a petróleumlámpát a mennye-zetre, aztán

lejjebb csavarta a kanócot.

Wallander egyszerre felfogta, hogy a férfi nagyon fél. Ujjai remegtek, sietett.

– Megtartja, amit megígért – mondta a férfi.

– Mindig megtartom az ígéreteimet – felelte Wallander.

– Ez túlzás – mondta a férfi. – Nekem az is elég, ami

rám vonatkozik.

– Van önnek neve? – Nem érdekes.

– Viszont látott egy piros mentőcsónakot két halott

férfival.

– Talán.

– Különben nemigen hívott volna fel. A férfi elővett egy mocskos tengeri térképet maga

mellől a priccsről.

– Itt – szólt, és a térképre mutatott. – Itt láttam

meg. Délután volt, kilenc perccel kettő előtt, amikor… felfedeztem. Tizenkettedikén, vagyis kedden.

Elgondolkodtam azon, hogy honnan jöhetett.

Wallander a zsebében kotorászott papír és toll után, de persze semmit sem talált.

– Lassabban – mondta. – Kezdjük elölről! Hol fedezte

fel a csónakot?

– Felírtam – felelte a férfi. – Jó hat tengeri mérföldre Ystadtól, dél felé tájolva. Északkelet felé sodródott.

Felírtam a pontos helyzetét.

Átnyújtott egy összegyűrt papírfecnit. Wallander úgy

érezte, hogy pontos a meghatározás, még ha nem tudta is értelmezni a számokat.

– Tehát ott sodródott a csónak – szólt a férfi. – Ha

esett volna a hó, nem… láttam volna meg.

Aha, nem lát – tűk volna meg. Minden egyes számú ige előtt tétovázik egy pillanatig, szinte észrevétlenül.

Mintha állandóan emlékeztetnie kellene magát, hogy

csak részben mondhatja el az igazságot.

– Bal felől sodródott – folytatta az ember. –

Elvontattam egész a svéd partig. És amikor

látótávolságra értem, eloldoztam.

Ez megmagyarázza az elvágott kötelet, gondolta

Wallander. Sietős volt a dolguk, idegesek voltak. Nem

haboztak, és feláldozták a kötelük egy részét.

– Ön halász? – kérdezte. – Igen.

„Dehogyis – gondolta Wallander. – Megint hazudsz.

Ráadásul ügyet-lenül hazudsz. Vajon mitől félhetsz?”

– Hazafelé tartottam – mondta még a férfi. – Biztosan van rádiója a fedélzeten – mondta

Wallander. – Hogyhogy nem riasztotta a parti őrséget?

– Jó okom volt rá. Wallander megértette, hogy el kell oszlatnia az

overallos férfi félelmét, különben soha az életben nem

jut használható információhoz. „Bizalom – gondolta. –

Ereznie kell, hogy tényleg megbízhat bennem.”

– Többet kell tudnom – mondta ezért. – Mindazt,

amit itt hallok, termé-szetesen fel fogom használni a

nyomozásban. De arról, hogy öntől tudom, senkinek

sem fogok szólni.

– Senki se mondott egy szót sem. Nem volt

telefonbeszélgetés sem. Wallander egyszerre

megértette, hogyan függ össze ez az egész. A férfi

egyetlen dolog miatt ragaszkodott görcsösen az anonimitáshoz, egyvalami okozhatta a félelmét. Ez az

ember, aki vele szemben ül itt a fedélzeten, nem

egyedül volt a hajón, amelyről meglátták a

mentőcsónakot. Ennyit már eddig is gondolt a Martinssonnal folytatott beszélgetés után. Most azonban

már azt is tudta, hányan voltak a hajó fedélzetén.

Ketten. Nem hárman, nem négyen, hanem ketten. És a

másik az, akitől ez az ember annyira fél. – Senki sem telefonált – felelte Wallander. – Ez az ön

hajója?

– Nem mindegy?

Wallander még egyszer elkezdte elölről. Biztos volt

abban, hogy ennek a férfinak semmi köze a két hullához, attól eltekintve, hogy a fedélzeten

tartózkodott, amikor egy hajóról észrevették és

partközelbe vontatták a mentőcsónakot. Ez

leegyszerűsítette a helyzetet, bár még mindig nem értette, mitől retteg annyira a tanú. Ki lehet a másik

férfi?

Csempészek, hasított hirtelen az eszébe. Embercsempészek vagy szeszcsempészek. Ezzel a

hajóval csempészik az árut. Ezért nincs halszaga.

– Látott a közelben hajót, amikor felfedezte a

mentőcsónakot? – Nem.

– Biztos benne?

– Csak arról beszélek, amiben biztos vagyok.

– De azt mondta, elgondolkodott rajta.

A válasz gyors és határozott volt.

– Egy ideje már a vízben lehetett a csónak. Biztos, hogy nem akkor frissen dobták a vízbe.

– Miért nem?

– Mert már kezdtek rajta megtelepedni az algák.

Erre Wallander nem emlékezett. – Amikor mi megtaláltuk, nem volt algás. A férfi

elgondolkodott.

– Lemoshatta a víz, amikor partra vetődött. Amikor

én láttam, a far-hullámon himbálózott.

– Mit gondol, mennyi időt tölthetett vízben?

– Talán egy hetet. Nehéz megmondani.

Wallander csak ült, és nézte a férfit. Az nyugtalan

volt, a szeme meg-megrebbent. Ráadásul Wallander úgy érezte, hogy egész idő alatt feszülten hallgatózik.

– Van még valami, amit el akar mondani? – kérdezte

Wallander. – Mindennek lehet jelentősége. – Úgy gondolom, hogy a Baltikumból sodródhatott

ide.

– Miért pont onnan? Miért nem, mondjuk,

Németországból? – Ismerem az itteni vizeket. Úgy hiszem, a Baltikum

felől jött. Wallander megpróbált visszaemlékezni a

térképre.

– Az elég hosszú út – mondta. – Végig az egész

lengyel part mentén, keresztül a német felségvizeken.

Nemigen tudom elhinni, hogy így lehet.

– A második világháború alatt az aknák is igen

gyorsan elsodródtak. Az utóbbi időben nagyon erősen fújt a szél, az elhajthatta.

A petróleumlámpa egyszerre halványabban világított.

– Nincs több mondanivalóm – mondta a férfi, és összehajtogatta a mocskos térképet. – Remélem,

emlékszik rá, mit ígért?

– Tudom, mit ígértem. De van még egy kérdésem.

Miért fél annyira a találkozástól? Miért kellett az éjszaka kellős közepén találkoznunk?

– Nem félek – felelte a férfi. – És ha félnék is, az az

én dolgom lenne. Megvan a jó okom.

Bedugta egy fiókba a térképet, közvetlenül a

kormány alá. Wallander gyorsan megpróbált még

valamit kérdezni, mielőtt még késő lenne.

Egyikük sem vette észre a hajó törzsében az enyhe

megingást. Olyan enyhe volt, mintha egy most kifutó hullám visszaverődése keltette volna, észrevétlenül

elenyészett.

Wallander kimászott a gépházból. Gyorsan végigfuttatta zseblámpájá-nak fényét a kormányosfülke

falain, de nem látott semmit, amiről később azonosítani

tudná ezt a hajót.

– Hogyan érhetem el, ha szükség lenne önre? – kérdezte már a mólón.

– Sehogy – felelte a férfi. – És nem lesz rá szükség. Nincs több mondanivalóm.

Wallander számolta a lépéseit végig a mólón. A

hetvenharmadik lépésre megérezte talpa alatt a kikötő

kavicsos talaját. A férfit elnyelte a sötétség. Fogta a

zseblámpáját, és eltűnt, egy szót sem szólt többet. Wallander várt néhány pillanatot. Mintha látott volna

még valami árnyékot a sötétben, de ezt persze csak úgy

képzelte. Aztán megértette, hogy nyilván neki kell

elsőként elindulnia. Amikor kiért a főútra, lassított, de nem bukkant fel mögötte reflektor.

Háromnegyed három volt, mire hazaért. Leült a

konyhaasztalhoz, és jegyzeteket készített a halászhajó géptermében folytatott iménti beszélgetésről.

A Baltikum, gondolta. Vajon tényleg elsodródhatott

az a csónak ilyen messzire? Felállt, bement a szobába.

Régi képes újságok és operaműsorok alatt megtalálta az öreg iskolai atlaszát. Megkereste benne a Dél-

Svédországot és a Balti-tengert ábrázoló lapokat. A

Baltikum egyszerre látszott távolinak, ugyanakkor

nagyon közelinek is.

„Semmit sem tudok a tengerről – gondolta. –

Semmit sem tudok az áramlatokról, a sodrásról, a

szélviszonyokról. Talán igaza lehetett? Meg aztán minek

állítana olyasmit, ami nem felel meg a valóságnak?”

Megint a férfi félelme jutott eszébe. Az a másik, az

ismeretien, akitől annyira félt.

Négy óra volt, mire visszakerült az ágyba. Sokáig nem tudott elaludni. Egy rándulással ébredt, és azonnal

tudta, hogy elaludt.

Az éjjeliszekrényen 7:46-ot mutatott az óra.

Káromkodott, kiugrott az ágyból, öltözni kezdett. A fogkefét és fogkrémet a zakója zsebébe dugta. Három

perccel nyolc előtt ért be az őrs elé a parkolóba. A

telefonközpontos Ebba magához intette.

– Jelentkezz Björknél! – mondta. – Hogy nézel ki? Elaludtál?

– Naná – felelte Wallander, és berohant egy mosdóba

fogat mosni. Ugyanakkor megpróbálta összeszedni a

gondolatait a beszélgetéshez.

Hogy adja elő ezt az éjszakai találkozást a Brantevik

kikötőjében horgonyzó halászhajón?

Amikor Björk irodájához ért, ott senkit sem talált.

Továbbsietett a kapitányság legnagyobb ülésterméhez, bekopogott, és úgy érezte magát, mint egy diák, aki

elkésik az óráról.

Az ovális asztal mellől hatan néztek rá egyszerre.

– Kicsit elkéstem – mondta, és leült az első elébe

kerülő üres székre. Björk szigorúan nézett rá,

Martinsson és Svedberg pedig kíváncsian kuncogtak.

Svedberg arcán mintha még egy árnyalatnyi

kárörömöt is

felfedezett volna. Björk balján Birgitta Töm ült,

megfejthetetlen arckifeje-zéssel. Két további személy is volt a helyiségben, akiket

Wallander még sosem látott. Felállt a székéről,

körbekerülte az asztalt, hogy üdvözölje őket. Ötvenes

férfiak voltak, meglepően hasonlítottak egymásra: erőteljes felépítés, barát-ságos arc. Egyikük Sture

Rönnlundként mutatkozott be, a másik Bertil Lövén

néven.

– Én vagyok a gyilkosságiaktól – mondta Lövén. –

Sture pedig a kábítószeresektől.

– Kurt a legtapasztaltabb nyomozónk – mutatta be

Björk. – Szolgáljátok ki magatokat! Tessék, itt a kávé.

Amikor végre mindenki megtöltötte a műanyag

poharát, Björk is megnyitotta az ülést.

– Természetesen minden segítséget hálásan fogadunk – kezdte. – Nyilván senkinek sem kerülte el a

figyelmét, mekkora felfordulást okozott ez a két halott a

médiában. Nem utolsósorban ezért is fontos nagyon

energikusan, lendületesen végigvinni a nyomozást. Birgitta Töm elsősorban megfigyelőnek érkezett, és

azokban az esetekben lesz a segítségünkre, ha

kapcsolatot keresünk az Interpolon kívüli országokkal.

De ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy meghallgassuk a véleményét azokban a kérdésekben is,

amelyek a konkrét nyomozást érintik.

Wallandernek adta át a szót. A teremben ülők

valamennyien részletes jegyzőkönyvet kaptak az eddigi nyomozásról, így nem ment bele a részletek

ismertetésébe. Épp csak áttekintést adott az

időbeliségről, majd a boncolás eredményeire tért ki

alaposabban. Amikor végzett, Lövén feltett néhány kérdést olyan részletekről, amelyeket alaposabban is

kifejthetett volna. És ennyi volt. Björk körülnézett.

– Helyes – mondta. – Hogyan tovább?

Kurt Wallandert felpaprikázta Björk alázatos magatartása a külügyes nő és a két stockholmi bűnügyi

rendőr előtt. Ő bizony nem fog visszarettenni az

ütközéstől, sőt, keresni fogja. Odabiccentett Björknek,

jelezve, hogy szót kér.

– Túl sok minden van itt, ami nem látszik elég

világosnak – kezdte. – És ezzel nem a nyomozás

állására céloztam. Egyszerűen nem megy ki a fejemből,

miért tartja szükségesnek a külügyminisztérium, hogy Birgitta Tömt ideküldje Ystadba. Egyszerűen nem tudom

elhinni, hogy kizárólag azért küldte őt a

külügyminisztérium, hogy támogasson bennünket a

kapcsolatfelvételben, például ha az orosz rendőrséget

kell megkeresnünk. Ehhez egy fax is elég lett volna. Nekem sokkal inkább úgy tűnik, hogy a

külügyminisztérium úgy határozott, hogy felügyeli a

nyomozási munkánkat. Ezért aztán nagyon szeretném

tudni, hogy elsősorban mi az, amit felügyelni kell, és legfőképp,

hogy miképpen jutott ez az ötlet a

külügyminisztérium eszébe. Nem tagadom, felsejlett bennem az a talán nem is egészen alaptalan gyanú,

hogy a külügyben tudnak valamit, amit mi nem tudunk.

Vagy talán nem is a külügyminisz-tériumnak jutott

eszébe? Lehet, hogy valaki másnak?

Amikor elhallgatott, halálos csend dermedt a

teremre. Björk iszonyodva meredt Wallanderre.

Végül maga Birgitta Töm volt az, aki megtörte a

csendet. – Semmi ok nincs arra, hogy kételkedjenek abban,

amit megneveztünk ystadi tartózkodásunk alapjaként.

Az instabil kelet-európai politikai helyzet azt követeli

tőlünk, hogy figyelemmel kísérjük a nyomozás menetét.

– De hiszen még azt sem tudjuk biztosan, hogy az a

két férfi valóban kelet-európai volt-e – vetette ellen

Wallander. – Vagy talán ti tudtok valamit, amit mi nem? Mert ha ez így van, nagyon szeretném tudni, mi az.

– Esetleg egy kicsit megnyugodhatnánk –

próbálkozott Björk.

– Szeretnék választ kapni a kérdésemre – tiltakozott

Wallander. – Nem elégszem meg az instabil politikai helyzetről szóló közhelyekkel.

Birgitta Töm arca egyszerre elvesztette

megfejthetetlen kifejezését. Olyan szemmel nézett rá,

amely egyértelműen kifejezte erősödő megvetését és

távolságtartását. „Terhére vagyok – gondolta Wallander. – A fölösleges gyalogoshadhoz tartozom.”

– Pontosan az a helyzet, amit elmondtam – felelte

Birgitta Töm. – Ha volna esze, belátná, hogy semmi oka nincs a bizalmatlankodásra.

Wallander csak a fejét csóválta. Aztán Lövénra és

Rönnlundra nézett.

– És a ti utasításaitok miről szólnak? – kérdezte. – Stockholmból szinte soha nem érkezik ide senki, hacsak

mi nem kérünk hivatalosan segítséget. Azt pedig, ha jól

tudom, nem kértünk. Vagy mégis?

Björk megrázta a fejét, amikor Wallander kérdő tekintettel ránézett.

– Tehát Stockholmban önhatalmúlag döntöttek erről

– folytatta Wallan-der. – Ha tényleg együtt kell

dolgoznunk, akkor nagyon szeretném tudni, miért. Nem hihetem, hogy még el sem kezdődött egy nyomozás, de

máris kivették volna a tehetetlennek ítélt itteni rendőrök

kezéből.

Lövén feszengve csúszkált ide-oda. Végül Rönnlund

volt kénytelen válaszolni. Kurt Wallander hallotta, hogy

a hangjában rokonszenv csendül.

– Az országos rendőrfőkapitánynak az volt a véleménye, hogy segít-ségre lesz szükségetek –

mondta. – Mi csak annyi feladatot kaptunk, hogy álljunk

a rendelkezésetekre, ha kell, semmi egyéb. A nyomozást

ti végzitek. Ha tudunk, szívesen segítünk. Sem Bertil,

sem én nem kételkedünk abban, hogy nélkülünk is a végére tudtok járni. Én legalábbis úgy látom, hogy amit

eddig végeztetek, az nagyon gyors és célratörő munka

eredménye.

Wallander rábólintott a bókra. Martinsson

mosolygott, Svedberg pedig gondolataiba veszve a fogát

piszkálta egy szálkával, amelyet a tárgyaló-asztalból tört ki.

– Akkor talán kitalálhatnánk, hogyan tovább – szólalt

meg Björk. – Remek – mondta Wallander. – Van pár elméletem,

amelyekről szeret-ném a véleményeteket hallani. De

legelőször is elmesélném a kis éjszakai kalandomat.

Mérge szertefoszlott. Megnyugodott. Összemérte

erejét Birgitta Tömével, és nem maradt alul. Azt meg majdcsak kideríti, miért jött ide igazából. Rönnlund

rokonszenve is jót tett az önbizalmának. Beszámolt a

telefonhívásról, és a branteviki hajón tett látogatásáról.

Erősen hangsúlyozta a férfinak azt a határozott kijelentését, hogy a csónak valóban idesodródhatott a

Baltikumból. Björköt egyszerre váratlan tevékenységi

roham fogta el, felhívta a telefonközpontot, és megkért

valakit, hogy haladéktalanul szerezzen be jól áttekinthető, részletes térképeket az érintett

területekről. Wallander lelki szemei előtt megjelent

Ebba, amint fülön csípi az első arra haladó rendőrt, és

kiadja neki az utasítást, hogy szerezze be a térképeket. Még egy kis kávét töltött, aztán kezdte kifejteni az

elméleteit.

– Minden jel arra utal – szólt –, hogy a két férfit egy

hajó fedélzetén gyilkolták meg. Arra pedig, hogy miért

nem süllyesztették a holttesteket a tengerbe, csak egyetlen magyarázatot tudok adni: a gyilkosok éppen

azt akarták, hogy megtalálják a holttesteket. Erre

viszont megint csak nincs logikus magyarázat, hiszen

nem tudhatták előre, mikor és melyik partra sodródik ki

a csónak. A két férfit mindenképpen közvetlen közelről leadott lövésekkel ölték meg, de előbb megkínozták

őket. Embereket vagy azért kínoznak, mert bosszút

akarnak állni rajtuk, vagy pedig hogy információt

csikarjanak ki belőlük. A következő tény, amelyről nem feledkezhetünk meg, az, hogy mindkét férfi kábítószer

hatása alatt állt. Vagyis a történet egészének

valamiképpen alkotóeleme a kábítószer is. Valahogyan

az az érzésem, hogy ez a két férfi jómódú lehetett. A ruházatuk erre utal. Kelet-európai viszonylatban

egyenesen nagyon gazdagnak nevezném őket, ha ilyen

ruhadarabokat tudtak vásárolni. Én nem engedhetném

meg ezt magamnak.

Utóbbi megjegyzésére Lövén harsányan felnevetett.

Birgitta Töm továbbra is morcosan meredt az asztalra.

– Tehát egész sok mindent tudunk – folytatta

Wallander –, még ha az egyes mozaikdarabkák nem állnak is össze egész képpé, amely megmagya-rázná a

bűncselekmény okát és lefolyását. Most legelsősorban a

két férfi azonosítására kell koncentrálnunk, valamint a

golyók gyors ballisztikai véleményeztetésére. Szeretnék teljes listát kapni a Svédországban és Dániában

bejelentett eltűnt személyekről. Ujjlenyomataikat,

fényképüket, személy-

leírásukat haladéktalanul el kell küldeni az

Interpolnak. Talán mi is rábukka-nunk valamire a

bűnözői nyilvántartásunkban. És persze azonnal fel kell

venni a kapcsolatot a baltikumi, valamint a szovjet

rendőrséggel, ha ugyan ez nem történt már meg. Erre a kérdésre azonban talán válaszolhat nekünk Birgitta Töm.

– A nap folyamán megtörténik – felelte a nő. – Felvesszük a kapcsolatot a moszkvai rendőrség

nemzetközi kérdésekkel foglalkozó szakosztályával.

– Az észt, lett és litván rendőrséget is be kell

kapcsolni. – Ezt Moszkva intézi.

Wallander kérdő tekintettel nézett a nőre. De aztán

Björkhöz fordult.

– Nem jártak itt tavaly ősszel szakmai kiránduláson litván kollégák?

– Úgy kell lennie, ahogy Birgitta Töm mondja –

felelte Björk. – Termé-szetesen ezeknek az országoknak

megvan a saját nemzed rendőrségük. De mégiscsak a

Szovjetunió kezében a végső döntés.

– Elmélkedem rajta, hogy tényleg így van-e –

mondta Wallander. – De hát a külügyminisztérium

biztosan jobban tudja. – Igen – felelte Birgitta Töm. – Jobban.

Björk bezárta az értekezletet, majd hamarosan

Birgitta Tömnél együtt eltűnt. Délután két órára

sajtókonferenciát hirdettek.

Wallander egy kicsit még ott maradt a

konferenciateremben. Átvették a rájuk váró feladatokat.

Svedberg elővette a nejlonzacskót a két golyóval, Lövén pedig elvitte, hogy egy kicsit meggyorsítsa a ballisztikai

vizsgálatot. A többiek elosztották azt a terjedelmes

feladatot, hogy átnézik az eltűntek és a bűnözők listáját.

Martinssonnak volt pár ismerőse a koppenhágai

rendőrségen, így vállalkozott arra, hogy felveszi a kapcsolatot az öböl túlsó felén élő kollégákkal.

– A sajtókonferencia miatt ne fájjon a fejetek –

mondta Wallander. – Az csak Björköt meg engem fog

nyomasztani.

– Itt is olyan kellemetlenek, mint Stockholmban? – kíváncsiskodott Rönnlund.

– Nem tudom, milyenek Stockholmban – felelte

Wallander –, de az ittenieket a legjobb szándékkal sem nevezheted üdítőnek.

A nap hátralevő része azzal telt, hogy szétküldték a

személyleírásokat az ország minden körzetébe meg a

többi skandináv országba. Ráadásul egész sor mindenféle kartotékot kellett végigböngészniük. Az

hamarosan kiderült, hogy a két meggyilkolt férfi

ujjlenyomatát sem a svéd, sem a dán rendőrségen nem

tartják nyilván. Az Interpol válaszára még biztosan várni

kell. Wallander és Lövén hosszabb eszmecserét folytatott arról, hogy vajon az egykori NDK teljes jogú

tagja-e már az Interpolnak, vagy sem. Vajon

átvezették-e az összes bűnözőt a modern, számítógépes

nyilvántartásba, amely lefedi az újraegyesült

Németországot? És hol lehet a határ a Stasi

nyilvántartottjai és a köztör-vényesek között? Van egyáltalán ilyen határ?

Lövén elvállalta ennek kiderítését, Wallander pedig

előkészítette a sajtókonferenciát.

Amikor a sajtókonferencia előtt találkozott Björkkel,

az igen tartóz-kodónak mutatkozott.

„Vajon miért nem mond semmit – gondolta

Wallander –, ha úgy gondolja, hogy a csinos külügyes

dáma előtt gyalázatosan viselkedtem?” A sajtókonferenciára kijelölt teremben szép számban

gyűltek össze az újságírók és a többi médium képviselői.

Wallander nézegetett, kereste az Expressen fiatal

riporterét, de nem találta. Mint mindig, most is Björk

volt az, aki bevezette a témát. Szokatlan hevességgel támadta a felfoghatatlan koholmányokat, amelyek a

sajtóban elterjedtek. Wallander a branteviki éjszakai

beszélgetésére gondolt azzal a megfélemlített emberrel.

Amikor sorra került, először is megismételte felhívását, hogy aki csak tud vagy látott valamit, forduljon a

rendőrséghez.

Amikor egy újságíró megkérdezte, érkezett-e már információ, Wallan-der azt felelte, hogy eddig még nem

futott be. Meglepően vontatottan haladt a

sajtókonferencia, és Björk elégedett volt, amikor

kimentek a teremből.

– Mit csinál a külügyminisztériumi hölgy? – kérdezte

Wallander, amikor már kint jártak a folyosón.

– Többnyire a telefonon lóg – felelte Björk. – Nyilván

azt gondolod, hogy le kellene hallgatnunk a beszélgetéseit?

– Talán nem is akkora butaság – mondta Wallander.

Elment a nap, semmi izgalmas nem történt. Most

türelmesen kell várni, hogy ráharap-e valaki a kihelyezett csalira.

Hat óra előtt pár perccel Martinsson dugta be a fejét

Wallander ajtaján, és megkérdezte, volna-e kedve náluk vacsorázni. Lövént és Rönnlundot is meghívta, mert úgy

látta, hogy kínozza őket a honvágy.

– Svedbergnek más programja van – mondta. –

Birgitta Töm pedig azt mondta, hogy Malmőbe akar menni. Neked volna kedved?

– Nem érek rá – felelte Wallander. – Ma estére mást

terveztem.

Ez csak részben volt igaz. Még nem döntötte el végérvényesen, kimegy-e Brantevikbe, hogy

alaposabban szemügyre vegye a halászhajót.

Fél hét felé, mint szokta, felhívta az apját. Azt a

megbízatást kapta tőle, hogy amikor legközelebb kilátogat, vigyen egy új pakli kártyát. Amint befe-jezte a

beszélgetést, elhagyta a rendőrség épületét. A szél

gyengült, az ég tiszta volt. Hazafelé megállt egy

élelmiszerbolt előtt, és vacsorára valót vásárolt. Nyolc órakor, amikor már megvacsorázott, és várta a kávé

elkészültét, még mindig nem döntötte el, hogy kimegy-e

Brantevikbe. Úgy vélte, ennyi erővel

kimehet másnap is. Ráadásul még nem pihente ki az előző éjszakai fáradt-ságot.

Sokáig ült a konyhaasztalnál a kávéscsészével.

Megpróbálta elképzelni, hogy Rydberg vele szemben ül,

és megjegyzéseket fűz a nap eseményeihez. Láthatatlan látogatójával lépésről lépésre végigment a nyomozáson.

Már három nap telt el azóta, hogy Mossby Strandnál

partra vetődött az a csónak. Amíg nem sikerül

azonosítani a két fickót, addig úgysem jutnak tovább. Akkor örökre megoldatlan rejtély marad az ügy.

A mosogatóba tette a kávéscsészét. A

konyhaablakban észrevett egy fonnyadt virágot. Öntött

rá egy pohár vizet, aztán bement a nappaliba, és feltett egy Maria Callas lemezt. A Traviata hangjai mellett

döntötte el végleg, hogy aznap már nem megy ki a

halászhajóhoz.

Később megpróbálta a lányát elérni a stockholmi népfőiskolán. Hosszasan csengetett, de senki sem vette

fel. Tizenegy felé aztán le is feküdt, és egy szempillantás

alatt elaludt.

Másnap, a nyomozás negyedik napján, délután két óra tájban végre befutott az, amire mind vártak. Birgitta

Töm Wallanderhez lépett, és átnyújtott neki egy faxot. A

lettországi Riga rendőrsége moszkvai elöljáróinak útján

közölte a svéd külügyminisztériummal, hogy a két halott, akiket egy mentő-csónakban találtak meg a svéd

parton, nagy valószínűséggel lett állampolgár. És hogy a

további nyomozást megkönnyítsék, Litvinov őrnagy a

moszkvai rendőrségtől azt javasolta svéd kollégáinak, hogy vegyék fel a kapcsolatot a rigai gyilkossági

osztállyal.

– Tehát mégiscsak létezik – mondta Wallander. – A

lett rendőrség. – Miért, van, aki az ellenkezőjét állította? – kérdezte

Birgitta Töm. – De ha egyenesen Rigához fordultunk

volna, abból akár diplomáciai bonyodalmak is

adódhattak volna. Az sem biztos, hogy egyáltalán válaszoltak volna. Úgy gondolom, ön is tudja, milyen

feszült a helyzet pillanatnyilag Lettországban.

Wallander tudta, miről beszél a nő. Még egy hónapja sem múlt, hogy az a bizonyos „fekete sapkás” szovjet

elit gárda tűz alá vette Riga belvárosában a

belügyminisztérium épületét. Egy csomó ártatlan polgár

esett áldozatul. A újság fényképein Wallander kőtömbökből és összeforrasztott vasrudakból emelt

barikádokat látott. Ám azt még mindig nem értette, mi

folyt ott valójában. Mintha egyre kevésbé lett volna

képben arról, hogy mi történik körülötte a világban.

– És most mit teszünk? – kérdezte bizonytalanul. – Felvesszük a kapcsolatot a rigai rendőrséggel.

Mindenekelőtt arról van szó, hogy megerősítsék, valóban

lett állampolgárok voltak az áldozatok.

Wallander még egyszer átolvasta az írást.

A halászhajós cimborának nyilván igaza volt: a

mentőcsónak tényleg egy balti országból sodródott oda.

– De még mindig nem tudjuk, kik ezek a férfiak –

mondta. Három órával később már azt is tudta. Rigai

telefonbeszélgetést jelen-tettek, s az egész

nyomozócsoport a konferenciateremben gyülekezett.

Björk olyan izgatott volt, hogy leöntötte kávéval az öltönyét.

– Beszél itt valaki lettül? – kérdezte Wallander. –

Mert én nem.

– Angolul folyik a beszélgetés – mondta rá Birgitta Töm. – Ezt kértük.

– Te fogsz beszélni – szólt Björk Wallandernek.

– Nem valami jó az angolom.

– Biztosan az övé sem – biztosította Rönnlund. – Hogy is hívják? Litvinov őrnagy? Kiegyenlítődik.

– Litvinov őrnagy Moszkvában dolgozik – javította ki

Birgitta Töm. – Most pedig a rigai rendőrséggel fogunk

beszélni. Ez Lettországban van.

A hívás öt óra tizenkilenckor futott be. A kapcsolat

meglepően jó volt, és Wallander egy bizonyos Liepa

bűnügyi nyomozó őrnagyként bemutatkozó hangot hallott. Wallander jegyzetelt, mialatt hallgatta. Néha

válaszolt egy-egy kérdésre. Liepa őrnagy angolsága

förtelmesen rossz volt. Wallander nem is értett meg

mindent, amit az őrnagy mondott. De amikor befejezték

a beszél-getést, mégis minden fontos adat ott állt a jegyzeteiben.

Két név. Két személyazonosság. Janis Leja és Juris

Kalns.

– Rigában megvoltak az ujjlenyomataik – mondta Wallander. – Liepa őrnagy elmondása szerint semmi

kétség nem fér hozzá, hogy a két holttest azonos ezzel a

két személlyel.

– Remek – mondta Björk. – És miféle urak voltak?

Wallander a jegyzeteibe pillantott.

– Notorious criminals, mondta az őrnagy. Talán

megrögzött bűnö-zőknek fordíthatnánk? – Tudta, hogy miért ölték meg őket? – kérdezett

tovább Björk.

– Nem. De nem volt számára nagy meglepetés a hír.

Ha jól értettem, akkor egy vaskos anyagot fog átküldeni.

És afelől is érdeklődött, hogy küldjön-e a segítségünkre néhány lett nyomozót.

– Az lenne a legjobb – lelkesedett Björk. – Minél

gyorsabban elpucoljuk a színről ezt az egész ügyet,

annál jobb. – A külügyminisztérium támogatja az ötletet – fűzte

hozzá Birgitta

Töm.

Ezzel ez rendben is volt. Másnap, a nyomozás ötödik napján, Liepa őrnagy telexben közölte, hogy

személyesen érkezik másnap délután Arlanda

repülőterére, majd azonnal továbbindul Sturup felé.

– Egy őrnagy – tűnődött Wallander. – Ez vajon mit

takarhat?

– Fogalmam sincs – felelte Martinsson. – Én inkább valami altisztnek érzem magam ezen a pályán.

Birgitta Töm visszarepült Stockholmba. Most, hogy nem volt ott, Wallander már nem is tudta az

emlékezetébe idézni a külsejét vagy a hangját.

„Ezt se látjuk többet – gondolta magában. – És

sosem fogjuk megtudni, tulajdonképpen miért is volt itt.”

Maga Björk ment ki a repülőtérre a lett őrnagy elé,

ezért Wallander tudott időt szakítani arra, hogy

meglátogassa az apját, és kanasztázzon vele egyet. Löderup felé, a kocsiban arra gondolt, hogy ennek az

egész ügynek hamarosan vége lesz számukra. A lett

rendőr nyilván megnevezi a való-színűsíthető okot.

Utána az egész nyomozást áthelyezik Rigába, biztosan

ott kell keresni a tetteseket is. A mentőcsónak a svéd partra sodródott, de a gyilkosság okait a tenger túlsó

partján kell felkutatni. A holttesteket is átviszik

Lettországba, és ott majd megoldják az ügyet.

Ez durva melléfogásnak bizonyult.

Az ügy jószerivel még el sem kezdődött.

Ezen az estén a tél egész haragját Skånéra zúdította.

6.

Kurt Wallander arra számított, hogy Liepa őrnagyon egyenruha lesz, amikor megérkezik az ystadi

rendőrkapitányságra. Ám az a férfi, akit Björk a

nyomozás hatodik napján bemutatott neki, rosszul

szabott szürke öltönyt viselt, félrecsomózott

nyakkendővel. Ráadásul alacsony volt, feje mintha egyenesen a felhúzott vállak közül nőtt volna ki.

Wallander semmi katonást nem látott benne. Az őrnagy

– Karlis keresztnevű – láncdohányos volt, ujjait sárgára

színezte a nikotin.

A lett őrnagy cigarettázása azonnal bonyodalmakat

okozott az ystadi rendőrőrsön. A felháborodott

nemdohányzó kollégák rohantak Björkhöz, mert Liepa mindenütt dohányzott, ott is, ahol nem lett volna

szabad. Björk csak annyit válaszolt, hogy legyenek egy

kicsit toleránsak a vendéggel, ugyanakkor azonban

megkérte Wallandert: értesse meg az őrnaggyal, hogy

rá is vonat-kozik a tilalom. Amikor Wallander akadozó angolságával elmagyarázta, Liepa vállat vont, és azonnal

eloltotta a cigarettáját. Aztán megpróbált Wallander

irodáján és a konferenciatermeken kívül sehol sem

rágyújtani. Amikor pedig már Wallander sem bírta a füstöt, odament Björkhöz, és kért egy külön irodát Liepa

őrnagy számára. Úgy oldották meg a problémát, hogy

Svedberget és Martinssont átmenetileg

összeköltöztették, Liepa őrnagy pedig becuccolhatott Svedberg irodájába.

A rigai Liepa őrnagy erősen rövidlátó volt. És mintha

keret nélküli szemüvege is túl gyenge lett volna. Amikor

olvasott, a papírt pár centiméterre tartotta az orrától. Szinte az az érzése támadt az embernek, hogy

szaglássza a papírt, nem pedig a betűket nézi. Svéd

kollégái eleinte majd kipukkadtak a visszafojtott

röhögéstől. Wallander néha a folyosón is meghallott egy-egy csípős megjegyzést a kis, hajlott hátú lett őrnagyról.

Nem volt nehéz azonban megálljt parancsolni ezeknek a

tiszteletlen hangoknak. Wallander gyorsan

megállapította, hogy Liepa igen éles eszű, ügyes rendőr. Volt benne valami Rydbergből. Akárcsak Rydberg, Liepa

őrnagy is szenvedélyes ember volt. Mert ugyan a

nyomozások szinte mindig bizonyos sémákat követnek,

de azért nem szabad megfeledkezni az ötletekről sem,

nem szabad mindig a járt utakon

maradni. A színtelen külső alatt egy ragyogó

elméjű, tapasztalt nyomozó rejtőzött.

A hatodik nap reggelén szeles, hideg volt. Azt mondták, estére Skåne fölé ér a közelgő hó front.

Ugyanakkor a rendőrök között kitört az influenza-

járvány, így Björk rákényszerült, hogy Svedberget

ideiglenesen felmentse az aktuális nyomozás alól. Más ügyek is felhalmozódtak, és nem tűrtek halasztást.

Lövén és Rönnlund visszatért Stockholmba. Björk maga

is eléggé gyatrán érezte magát, így, miután

Martinssonnak és Wallandernek bemutatta Liepát, magukra is hagyta őket. A konferenciateremben ültek,

és Liepa őrnagy egyik cigarettát szívta a másik után.

Wallander előző este kanasztázni volt az apjánál, s

reggel már ötkor felkelt, hogy gyorsan átfusson egy Lettországról szóló kiadványt, amelyet előző nap kapott

a könyvesboltostól. Az is eszébe jutott, hogy jó volna

megismerni az ottani rendőrség felépítését és

szervezetét. Már maga az a tény is nagy különbségekre

utalt, hogy a lett rendőrségnél katonai szolgálati fokozatokat használnak. Amikor pedig Wallander a

reggeli kávéja közben megpróbált angolul

megfogalmazni néhány alapvető tudnivalót a svéd

rendőrségről, hirtelen elbizonytalanodott. Ö maga is alig volt tisztában azzal, hogy is működik a svéd rendőrség.

És egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát az, hogy

egy tevékeny, energikus országos rendőrfőkapitány

átfogó reformok bevezetését ígérte nemrég. Wallander csak kilométer hosszú, mindig rosszul megfogalmazott

körleveleket olvasott a tervezett átalakításokról. És

amikor egyszer megpróbált Björkkel beszélni arról, hogy

ezek a tervezett reformok hogyan hatnak majd a

gyakorlatra, tőle is csak kitérő és elmaszatolt válaszokat kapott. Most, hogy szemben ült a láncdohányos

őrnaggyal, az jutott eszébe, talán nincs is erre szükség.

Ha csupán szervezési kérdések miatt merülnek fel

esetleg gondok, azokon majd ott helyben fognak segíteni.

Amikor Björk köhögve kivonult a szobából, Wallander

úgy gondolta, illendő néhány általános kérdéssel kezdeni

a beszélgetést. Megkérdezte, hol lakik Liepa őrnagy ystadi látogatása idején.

– A szállodában – felelte Liepa. – De nem tudom a

nevét. Wallander teljesen elképedt. Az őrnagyot, úgy

látszik, kizárólag az éppen folyó nyomozás érdekli.

Hát majd udvariaskodunk később, döntötte el

Wallander. Semmi egyéb nem kapcsol össze bennünket,

mint egy kettős gyilkosság tetteseinek kiderítése.

Liepa őrnagy hosszasan, körülményesen

elmagyarázta, hogyan sikerült a lett rendőrségnek

azonosítani a két áldozatot. Angolul elég gyengén

tudott, és ez szemlátomást idegesítette. Egy szünetben Wallander felhívott egy ismerős könyvesboltost, és

megkérdezte, van-e véletlenül raktáron angol-lett

szótára. Persze nemleges választ kapott. Tehát továbbra is ilyen nehézkesen kell társalogniuk, közös

közvetítő nyelv nélkül.

Kilencórányi intenzív irattanulmányozás után –

Martinsson és Wallan-der órákon át egy számukra érthetetlen, lett nyelven íródott jegyzőkönyvre meredt,

miközben Liepa fordított, szavakat keresgélt, aztán

tovább fordított – Wallanderben már nagyjából kezdett

kialakulni a kép. Janis Leja és Juris Kalns fiatal koruk

ellenére is kiszámíthatatlan, kapzsi bűnözők voltak. Wallander nem tudta nem észrevenni a megvetést,

amellyel Liepa őrnagy kijelentette, hogy mindketten

orosz származásúak. Wallander megértette, hogy az

országba a második világháborús megszállást követően betelepült nagy orosz népcsoport ellenzi a függetlenné

válást. Ám arról, hogy mekkora ez a probléma, nem

tudott képet alkotni. Erre már nem terjedtek ki politikai

ismeretei. Liepa őrnagy azonban nem rejtette véka alá a megvetését.

„Orosz banditáknak” nevezte őket. Russian bandits,

members of our Eastern maffia.

Elég fiatalok voltak még – Leja csak huszonnyolc,

Kalns harmincegy éves –, de már hosszúra nyúlt a

bűnlajstromuk. Volt rajta lopás, rablótámadás,

csempészet és illegális devizakereskedelem. A rigai

rendőrségnek legalább három esetben arra is megvolt a jó oka, hogy gyilkossággal gyanúsítsa a két fiatalembert,

de sohasem tudták rájuk bizonyítani.

Amikor Liepa őrnagy végre végigmutogatta a lett rendőrségi kartoté-kokból származó valamennyi

beszámolót és jelentéskivonatot, addigra Wallan-derben

is megérett egy kérdés, amely, úgy érezte, döntő

fontosságú lehet.

– Ezek az emberek igen sok súlyos bűncselekményt

követtek el – mondta. (Nehezen birkózott meg a

„súlyos” szó angolra fordításával, végül Martinsson javasolta neki a serioust) – De ami nekem feltűnik, az

az, hogy viszonylag nagyon keveset ültek börtönben.

Pedig mindig elkapták és el is ítélték őket.

Liepa őrnagy elmosolyodott. Sápadt arca széles, érdeklődő mosolyra nyílt.

Erre a kérdésre várt, futott át Wallander agyán. Ez

fontosabb volt neki minden udvariassági formulánál.

– El kell mesélnem valamit az országomról – mondta Liepa őrnagy, és újabb cigarettára gyújtott. – A lett

lakosságnak mintegy harmada orosz. A második

világháború óta mégis minden lehetséges módon és

helyen ők a meghatározók a társadalmunkban. Az a módszer, hogy oroszokat telepítenek be, a Moszkva

vezérelte kommunizmus terméke, és talán a

leghatékonyabb módszere az ország elnyomásának. Azt

kérdezi, hogy lehetséges, hogy Leja és Kalns ilyen keveset ültek börtönben, pedig rég rászolgáltak az

életfogytiglanra vagy akár a halálos ítéletre is. Persze

nem állítom azt, hogy valamennyi bíró és

államügyész korrupt. Ezzel nagyon leegyszerűsíteném a helyzetet. Ez nagy-képűség is

lenne, taktikai ostobaság is. Másrészről meg vagyok

győződve róla, hogy Leját és Kalnst más, hatalmasabb

pártfogók is védelmezték.

– A maffia – mondta Wallander.

– Igen is, nem is. A mi országainkban a maffiának is

szüksége van láthatatlan védelmezőkre. Meg vagyok

győződve arról, hogy Leja és Kalns sok idejüket áldozták a KGB-nek végzett munkára. A titkosrendőrség pedig

sosem szerette börtönben tudni az embereit, hacsak

nem váltak árulóvá, vagy nem álltak át az ellenséghez.

Sztálin árnyéka súlyosan lebeg ezeknek az emberek-nek a feje fölött.

„Tulajdonképpen ugyanez igaz Svédországra is –

gondolta Wallander. – Még ha nem is dicsekedhetünk

azzal, hogy van egy mumus a háttérben. A függőségi

viszonyok bonyolult, át-láthatatlan hálózata nem csak a totalitárius államokat jellemzi.”

– A KGB – ismételte Liepa őrnagy. – Meg a maffia.

Elválaszthatat-lanok. Olyan szálak szövik össze őket, amelyeket csak a beavatottak ismer-hetnek fel.

– A maffia – mondta Martinsson, aki eddig csak

akkor nyitotta ki a száját, ha egy-egy szóval vagy

kifejezéssel segítette Wallander angolját. – Nekünk, svédeknek újdonság, hogy Oroszországban és Kelet-

Európában is vannak szervezett bűnözői csoportok. A

svéd rendőrség pár éve állapította meg, hogy szovjet

bűnözők csoportjai bukkannak fel, legfőképp Stockholm-ban. De még most sem tudunk sokat erről a témáról.

Néhány igen kegyetlen belső leszámolás hívta fel a

figyelmünket arra, hogy valami megváltozott.

Figyelmeztettek bennünket, a következő évek során

számolnunk kell azzal, hogy ezek az emberek megpróbálnak beszivárogni társadalmunkba és átvenni

bizonyos kulcspozíciókat.

Wallander irigyen fülelte Martinsson angolságát. A kiejtése pocsék volt, de a szókincse sokkalta nagyobb,

mint az övé. Vajon miért nem szervez az országos

rendőr-főkapitányság angoltanfolyamokat az átkozott

személyzet-kezelésről és belső demokráciáról szólók helyett?

– Úgy gondolom, ez igaz – felelte Liepa őrnagy. – A

széteső kommu-nista államok olyanok, mint a süllyedő hajók. A bűnözők a patkányok, akik elsőként

menekülnek el. Vannak kapcsolataik, van pénzük,

megengedhetik maguknak. Sok, Nyugaton menedéket

kereső ember nem egyéb, mint bandita, akik egyáltalán

nem az elnyomás elől menekülnek, hanem új vadászterületet keresnek. Olyan egyszerű

meghamisítani valakinek a személyazonosságát és

élettörténetét!

– Liepa őrnagy – szólalt meg Wallander. – Azt mondja, ezt hiszi. You believe. You do not know?

– Biztos vagyok benne – felelte Liepa. – De nem tudom bizonyítani. Még nem.

Wallander belátta, hogy Liepa őrnagy szavai olyan

mélységeket és tartalmakat tártak fel, amelyeket ő így

elsőre sem áttekinteni, sem megérteni nem képes. Liepa őrnagy hazájában a bűnözés a politikai elit egy részéhez

kapcsolódott, amelynek hatalma és tekintélye is volt

ahhoz, hogy eltussolja a bűncselekményeket, illetve

közvetlenül befolyásolja az ítélkezést. A két, partra

sodort holttest egy ismeretien világ láthatatlan üzenetét hordozta. Vajon kinek a keze tartotta a fegyvert, amely

a szívükre irányult?

Wallandernek egyszeriben az is megvilágosodott, hogy Liepa őrnagy minden egyes nyomozásában a

politikai háttérre utaló bizonyítékokat keresi. „Talán

nekünk itt, Svédországban is így kellene dolgoznunk –

gondolta. – Talán be kéne látnunk, hogy egyszerűen nem hatolunk eléggé a mélyére a bűnözésnek, amellyel

pedig nap mint nap foglalkozunk.”

– Ki ölte meg ezeket az embereket? – szólt Martinsson. – És miért?

– Nem tudom – felelte Liepa őrnagy. –

Természetesen kivégezték őket. De ki tette? Mit akartak

kiszedni belőlük a kínzásokkal? Nekem is van egy rakás

megválaszolatlan kérdésem. – A válaszokat aligha találjuk meg Svédországban –

mondta Wallander.

– Tudom – felelte Liepa őrnagy. – A válasz talán

Lettországban lesz. Wallander meghökkent. Miért „talán”?

– Ha nem Lettországban lesz a válasz, akkor hol

lehet még? – kérdezte.

– Messzebb – felelte Liepa. – Keletebbre – találgatott Martinsson.

– Talán délebbre is – felelte Liepa őrnagy tétovázva.

Wallander és Martinsson megértette, hogy egyelőre nem

akarja beavatni őket az elképzelé-seibe.

Befejezték a megbeszélést. Wallander érezte a

derekát. Martinsson megígérte, segít Liepa őrnagynak

pénzt váltani. Wallander megkérte, vegye fel a

kapcsolatot Lövénnel is Stockholmban, hogy megtudják végre, mi lett a ballisztikai vizsgálat eredménye. Ő maga

össze akarta foglalni egy jelentésben a beszélgetésük

tartalmát. Anette Brolin államügyész asszony tudatta

vele, hogy a lehető leggyorsabban szeretné látni a nyomozás legfrissebb eredmé-nyeit.

„Anette Brolin – gondolta Wallander, amikor kilépett

az összefüstölt konferenciateremből, és a folyosóra ért –

, ezt megúsztad, ezt az ügyet nem neked kell a bíróság elé vinned. Ezt, amilyen gyorsan csak tudjuk, elküldjük

Rigába, a két hullával meg a piros mentőcsónakkal

együtt. És akkor lezártnak tekinthetjük az előzetes

vizsgálatot, és elégedetten megállapíthatjuk, hogy mi

megtettük, ami tőlünk telt. További intézkedések

foganatosítása nem szükséges.”

Ebéd utánra meg is írta a jelentést. Martinsson elment Liepa őrnaggyal, aki ruhákat akart venni a

feleségének. Felhívta az államügyészi hivatalt, és

megtudta, hogy Anette Brolin éppen ráér, amikor nyílt

az ajtó, és Martinsson lépett be.

– Hol hagytad az őrnagyot? – kérdezte Wallander.

– Ül az irodájában, és füstöl – felelte Martinsson. –

Már lehamuzta Svedberg szép szőnyegét is.

– Evett már?

– Meghívtam a napi menüre a Lurbläsarenbe. Gulyás

volt, nem hiszem, hogy ízlett neki. Legfőképp dohányzott, és kávét ivott.

– Beszéltél Lövénnal?

– Aha, influenzás, ágyban fekszik.

– Beszéltél valamelyik kollégájával?

– Nem lehetett elcsípni senkit. Egyszerűen nem voltak elérhetők, és senki sem tudta, ki mikor jön

vissza. Mindenki megígérte, hogy visszahív, de senki

sem tette meg.

– Talán Rönnlund segíthet?

– Megpróbáltam őt is elérni. Szolgálati úton volt. Senki sem tudta, hol van és miért, senki sem tudta,

mikor ér vissza.

– Később még megpróbálhatod. Megyek az egész

anyaggal az állam-ügyész asszonyhoz. Úgy látom, elég hamar átadhatjuk Liepa őrnagynak az ügyet. A hullákat,

a csónakot, a nyomozati anyagot. Mindent elvihet

magával Rigába.

– Erről akartam beszélni veled.

– Miről?

– A mentőcsónakról.

– Mi van vele?

– Liepa őrnagy meg akarta vizsgálni. – Hát menjen le a pincébe.

– Az nem olyan egyszerű.

Wallander lassan dühbe gurult. Martinssonnak néha

tényleg rengeteg idő kellett, amíg kibökte, amit akart. – Mi olyan nehéz abban, hogy lemenjen a

pincelépcsőn?

– A csónak eltűnt.

Wallander hitetlenül nézett Martinssonra. – Eltűnt?

– Igen, eltűnt.

– Ezt hogy érted? Az a csónak lent áll két fabakon,

nem? Ott, ahol Österdahl kapitánnyal megnéztétek. Meg

is kell köszönnünk neki hivatalosan. Jó, hogy

emlékeztettél rá.

– A bakok ott is vannak – mondta Martinsson. – De a

csónak nincs ott. Wallander felfogta végre, hogy

Martinsson komolyan beszél. Vissza- tette a papírjait az

asztalra. Martinssonnal együtt leszaladt a pincébe. Martinsson igazat mondott. A csónak eltűnt. A két bak

feldöntve hevert a betonpadlón.

– Mi az ördög történt itt? – kérdezte Wallander.

Martinsson olyan tétovázva válaszolt, mintha a saját szavait se hinné.

– Betörtek – mondta. – Tegnap este Hanssonnak le

kellett jönnie ide valamiért, akkor még látta. Ma reggel

vette észre az egyik közlekedésis, hogy felfeszítették az ajtót. Valamikor tegnap éjszaka lophatták ki a csónakot.

– Az lehetetlen – felelte Wallander. – Nem törhettek

be a rendőrség épületébe. Hiszen itt mindig van mozgás.

Eltűnt valami más is? És miért nem szólt eddig senki?

– A közlekedésis kolléga Hanssonnak mondta el.

Hansson meg elfelejtett szólni neked. Itt lent csak a

csónak volt. Minden más ajtó zárva, fel sem törték őket.

A tettesek kifejezetten a csónakért jöttek.

Wallander a két felborított bakra nézett. Egyre

kellemetlenebbül érezte magát.

– Martinsson – mondta aztán lassan. – Emlékszel arra, megjelent-e az újságban, hogy a csónakot a

kapitányság pincéjében helyezték el?

Martinsson gondolkodott.

– Igen – felelte. – Emlékszem, olvastam, hogy a csónakot a rendőrség pincéjében helyezték el. Azt

hiszem, járt itt egy fényképész is. De ki vállal ekkora

kockázatot, hogy betör a rendőrkapitányságra, és ellop

egy csónakot?

– Hát éppen ez az – felelte Wallander. – Ki vállalt

ekkora rizikót?

– Nem is értem – mondta Martinsson.

– Talán Liepa őrnagynak lesz rá magyarázata – mondta Wallander. – Hívd le ide! És utána a

nyombiztosítókat is. Ha pedig felmész Liepáért, szólt a

közlekedésisnek is. Melyik volt?

– Azt hiszem, Peters. Biztos otthon húzza most a

lóbőrt. Ha éjszaka tényleg megjön a hóvihar, lesz elég

tennivalója.

– Mégis ide kell rángatnunk – döntötte el Wallander. Martinsson eltűnt, Wallander egyedül maradt a

pincében.

Nézte a feltört ajtót. Vastag acélajtó volt, kettős

zárral, a betörők mégis úgy jöttek be, hogy nem sérült

meg az ajtó. Álkulccsal nyitották ki a zárakat. Olyan emberek voltak, akik tudták, hogy mit

akarnak, gondolta Wallander. És olyanok, akik tisztában

vannak azzal, hogyan nyílnak ki a zárak.

Még egyszer megnézte a felborított fabakokat is. Ő

maga is meg-vizsgálta már a mentőcsónakot, és csak

akkor zárta le a vizsgálódást, amikor tökéletesen biztos volt benne, hogy semmit sem hagyott ki.

Martinsson és Österdahl is megvizsgálta a csónakot,

Rönnlund és Lövén is. Mit nem vettünk észre? – töprengett. Márpedig

kellett lennie valaminek. Martinsson a cigarettázó Liepa

őrnaggyal tért vissza a pincébe.

Wallander felkapcsolt minden mennyezeti világítást.

Martinsson elmesélte az őrnagynak, mi történt. Wallander figyelte. Ahogy várta, Liepa nem tűnt nagyon

meglepettnek. Hosszasan bólogatott, jelezve, hogy érti.

Aztán Wallanderhez fordult.

– Megvizsgálta a csónakot – mondta. – Egy öreg kapitány azt mondta róla, hogy Jugoszláviában

gyártották. Ez nyilván így is van. Sok lett hajónak van

jugoszláv mentőcsónak a fedélzetén. Még

rendőrhajóknak is. Tehát alaposan megvizsgálta a csónakot?

– Igen – felelte Wallander.

Ebben a pillanatban jött rá, miben hibázott. Nem engedték ki a levegőt a gumicsónakból. Senki

sem nézte meg a belsejét. Ö maga sem gondolt erre.

Liepa őrnagy mintha eltalálta volna a gondolatát.

Wallander röstellte magát. Hogy felejthette el? Persze, előbb vagy utóbb rájött volna, de azonnal eszébe kellett

volna hogy jusson.

Tudta, hogy nem kell magyarázkodnia. – Mi lehetett benne? – kérdezte. Liepa őrnagy vállat

vont.

– Valószínűleg kábítószer – felelte. Wallander

gondolkodott. – De hát ennek semmi értelme. Két hullát betesznek

egy kábítószert szállító gumicsónakba? Egy olyan

csónakba, amelyet isten tudja, hova visznek a szelek

meg az áramlatok?

– Igaza van – felelte Liepa őrnagy. – Valaki, úgy

tűnik, hibázott. Azok pedig, akik elvitték a csónakot,

jóvátették a hibát.

A következő órák során a pincében vizsgálódtak, nagyon alaposan. Wallander felszaladt a központba, és

megkérte Ebbát, szóljon Anette Brolinnak, hogy előre

nem látott körülmények miatt mégsem tudja most

előadni neki a beszámolóját. A hír, hogy betörtek a

rendőrségre, futótűzként terjedt. Björk rohanvást jött lefelé a lépcsőn.

– Ha ez kiszivárog – mondta –, az egész ország

rajtunk fog röhögni. – Ez nem szivárog ki – felelte Wallander. – Ez túl

kínos.

Elmondta Björknek, mi történt. És tudta, hogy Björk

a jövőben meg fogja kérdőjelezni szakmai

kompetenciáját a bonyolultabb nyomozási ügyekben. Ez

megbocsáthatatlan hiba volt.

„Ellustultam volna? – gondolkodott. – Vajon

megfelelnék még a trelleborgi gumigyár biztonsági

főnökének? Ne költözzek inkább Malmőbe, és kezdjek újra járőrözni?”

Nyomok nem voltak. Ujjlenyomatok sem. Lábnyomok

sem a poros padlón. Az udvar kavicsos talaját pedig összejárták a járőrkocsik. Más autó nyoma nem látszott.

Amikor belátták, hogy nem tehernek többet,

visszamentek a konferenciaterembe. Peters is megjött, morcosan, dühösen, hogy felkeltették. Csak annyit

tudott mondani, hogy ő fedezte fel a betörést. Wallander

az éjszakai szolgálat embereit is megkérdezte, észleltek-

e valamit. Senki sem látott, senki sem hallott semmit.

Semmit. Egyáltalán semmit.

Wallander egyszerre fáradtnak érezte magát. És

Liepa őrnagy cigaretta-füstje, amelyet egyfolytában be

kellett szívnia, megfájdította a fejét.

„Mit csináljak most – gondolkodott. – Vajon Rydberg mit tett volna?” Két nappal később a mentőcsónak

eltűnése még mindig rejtély volt. Liepa őrnagy azon a

véleményen volt, nem is kellene erőiket a csónak

keresésére pazarolni. Wallander csak nehezen ismerte be, hogy tökéletesen igaza van, de nem hagyta

nyugodni az érzés, hogy jóvátehetetlen hibát követett

el. Levert volt, és minden reggel fejfájással ébredt.

Skånéra tényleg rászabadult egy erőteljes hóvihar. A

rendőrség rádión értesítette a lakosságot, hogy jobb

bent maradni a házakban, és csak annyit kimozdulni,

amennyire elengedhetetlenül szükséges. Wallander apjának házát Löderup külterületén körülzárta a hó.

Amikor Wallander felhívta, hogy megvan-e mindene,

akkor azt felelte, észre sem vette, hogy járhatatlanná

váltak az utak. Az általános káoszban a nyomozás is elnyugodott. Liepa őrnagy Svedberg irodájában üldögélt,

és olvasta a ballisztikai jelentést, amelyet Lövén küldött.

Wallander hosszan elbeszélgetett Anette Brolinnal, akivel

ismertette a nyomozás állását. Ahányszor csak összetalálkoztak, mindig eszébe jutott a tavalyi emlék,

amikor egyik napról a másikra beleesett Anette Brolinba.

Most már olyannak tűnt ez az emlék, olyan

valószínűtlennek, mintha csak képzelte volna az egészet. Anette Brolin felvette a kapcsolatot a

főállamügyészi hivatallal és a külügyminisztérium jogi

osztályával, hogy megkapja a zöld utat az ügy

svédországi részének lezárásához, és az engedélyt, hogy

átadják az ügyet a rigai rendőrségnek. Liepa őrnagy pedig arról gondos-

kodott, hogy a lett rendőrség is megküldje a

hivatalos kérvényt a külügy-minisztériumnak.

Egyik este, amikor különös hévvel tombolt a hóvihar, Wallander meg-hívta magához Liepa őrnagyot. Vett egy

üveg whiskyt, amit az este folyamán szépen

megiszogattak. Wallander már pár pohár után érezte az

alkohol hatását, de Liepa őrnagyon semmi sem látszott. Wallander őrnagy-nak kezdte szólítani, ami ellen a

megszólítottnak semmi kifogása nem volt. Nem volt

egyszerű beszélgetni ezzel a lett rendőrrel. Wallander

nem tudta eldönteni, hogy túlzottan félénk, vagy rettenetesen zavarja, hogy kerékbe töri az angol

nyelvet, vagy egyszerűen fölényesen laza. Wallander

mesélt neki a családjáról, mesélt Lindáról, aki

népfőiskolára jár Stockholmban. Liepa őrnagy csak

annyit mondott, hogy házas, és hogy Baibának hívják a feleségét. Nincs gyerekük. Az este csak haladt előre, az

idő nagy részében csak ültek ott, pohárral a kezükben.

– Svédország és Lettország – mondta Wallander. – Vannak azonossá-gaink? Hasonlóságok? Vagy csak

különbségek? Megpróbálom elképzelni Lettországot, de

semmit sem látok. Pedig voltaképpen szomszédok

vagyunk. Már amikor a saját hangját meghallotta, tudta, hogy

semmi értelme a kérdésének. Svédország nem olyan

ország, amelyet gyarmati sorban tartott egy másik nép.

A svéd utcákon nem emelnek barikádokat. Ártatlan embereket nem lőnek halomra, nem taposnak agyon

lánctalpasokkal. Hát van itt más, mint különbség?

Az őrnagy mégis meglepő dolgot válaszolt.

– Én vallásos vagyok – mondta. – Nem hiszek egy istenben, de azért az embernek lehet hite, amely az

elme korlátain túlmutat. Végül is még a marxizmus is

nagyrészt hiten alapul, pedig önmagát nem

ideológiaként, hanem racionális tudományként határozza

meg. Először járok nyugati országban. Korábban csak a Szovjetunióba, Lengyelországba vagy a többi balti

államba utazhattam. Itt én olyan anyagi bőséget látok,

amely szinte túláradó, végtelen. Van különbség az

országaink között, amely azért ugyanakkor közösség is. Mindkét ország szegény. De a szegénységnek különféle

arcai vannak. Mi nélkülözünk: nincs meg az itteni bőség,

nincs szabad választásunk. Ebben az országban, nekem

úgy tűnik, abban áll a szegénység, hogy az embereknek nem kell megharcolniuk a túlélésért. Számomra ugyanis

ennek a harcnak van valami vallásos dimenziója. Én

nem szeretnék cserélni.

Wallander észrevette, hogy Liepa őrnagy alaposan

előkészítette a feleletét. Most még a szavakat sem kellett keresgélnie.

De mit mondott? Svéd szegénység? Wallander

szükségét érezte, hogy tiltakozzon.

– Nincs igaza, őrnagy úr – mondta. – Ebben az

országban is folyik a harc. Sok ember van, aki ki van zárva – tényleg úgy mondják, hogy closed from? – abból

a bizonyos bőségből, amelyről az imént beszélt. Nyilván

senki sincs, aki éhen hal. De abban nincs igaza, ha úgy

gondolja, hogy nekünk nem kell harcolnunk.

– Csak a túlélésért lehet harcolni – felelte az őrnagy.

– És ebbe bele-értem a szabadságért és a

függetlenségért folytatott harcot is. Ami ezen túl van,

azt az ember már mindet maga választja. Nem muszájból teszi.

Elapadt a beszélgetés. Wallander sok kérdést akart

volna feltenni az utóbbi hónapok rigai eseményeiről is,

de nem merte feltenni őket. Nem akart tudatlannak

mutatkozni. Inkább felkelt, és feltett egy Maria Callas lemezt.

– A Turandot– mondta az őrnagy. – Nagyon szép.

Az ablak előtt tombolt a hó és a szél. Wallander az ablakból nézte az őrnagyot, aki éjfél előtt pár perccel

ment el. Formátlan kabátjába burkolózva, összehúzta

magát a szélben.

Másnapra elvonult az ítéletidő. Kezdték kiszabadítani

a járdákat és a közutakat. Wallander másnaposán

ébredt. Almában megérett benne egy elhatá-rozás. Amíg

várják a főállamügyészség döntését, elviheti az őrnagyot

a branteviki halászhajóhoz, amelyen az elmúlt héten ő maga járt.

Kilenc után pár perccel már Wallander kocsijában

ültek, és kelet felé tartottak. A táj havasan ragyogott a vakító napsütésben. Mínusz három fok volt, szélcsend.

A kikötő elhagyatott volt. A külső mólón több

halászhajó horgonyzott egymás mellett. Wallander nem tudta volna kapásból megmondani, melyiken járt.

Kimentek a móló elejére, és Wallander leszámolta a

hetvenhárom lépést.

A hajó neve Byron volt. Fából készült, úgy negyven

lépés lehetett a hossza, fehérre festették. Wallander

kezébe fogta a durva kikötőkötelet, és behunyta a

szemét. Vissza tud-e emlékezni? Nem volt benne biztos.

Fel-másztak a fedélzetre. A rakodóajtó fölé sötétvörös ponyvát feszítettek. Amint a kormányosfülke felé

mentek, Wallander megbotlott egy kötéltekercsben.

Ekkor már tudta, hogy a jó hajón járnak. A kormányos

fülkét egy nagy lakat zárta le. Az őrnagy zseblámpával

levilágított a raktérbe, felemelve a ponyva egyik sarkát. A rakodótér üres volt.

– Nincs halszag – mondta Wallander. – Nincs

egyetlen pikkely, egy fecni háló sem. Ez egy csempészjármű. De mit csempésznek rajta? És hová?

– Mindent – felelte az őrnagy. – Miután az

országainkban szinte minden hiánycikk, bármit lehet

csempészni.

– Meg fogom tudni, kié a hajó – mondta Wallander. –

A tulajdon-viszonyokat az ígéretem ellenére is

kinyomozhatom. Őrnagy úr, ön megígért volna ilyet?

– Nem – felelte Liepa őrnagy. – Soha nem ígértem

volna meg ilyesmit. Nem volt ott sok néznivaló. Amikor

visszatértek Ystadba, Wallander azzal a fáradságos munkával töltötte a nap hátralevő részét, hogy

kinyomozza a Byron nevű halászhajó tulajdonosát. A

hajó az utóbbi években rengetegszer váltott gazdát.

Többek között egy simrishamni cégé is volt, amely a hangzatos Ruskpricks Fisk nevet viselte. Utána egy

Öhrström nevű halászé lett, ám pár hónap elteltével ő is

túladott rajta. Végül aztán Wallandernek sikerült kiderí-

tenie, hogy legutoljára egy Sten Holmgren nevű ystadi férfi tulajdonába került. Wallander csodálkozva

állapította meg, hogy a férfi ugyanott lakik, ahol ő, a

Mariagatanon. Kereste Sten Holmgrent a

telefonkönyvben, de nem találta. A malmöi körzeti

nyilvántartóban nem volt Sten Holmgren nevén semmiféle vállalkozás. A biztonság kedvéért Wallander

felhívta a kristianstadi és a karlskronai hivatalt is, de

Sten Holmgren ezeken a helyeken sem volt regisztrálva.

Wallander ledobta a ceruzát, kiment, hozott egy csésze kávét. Amikor visszaért az irodájába, csörgött a

telefonja. Anette Brolin akart vele beszélni.

– Találd csak ki, mit akarok közölni veletek –

mondta. – Leállították az itteni nyomozást. Áthelyezték az ügyet Rigába.

– Komolyan?

– A főállamügyész és a külügyminisztérium teljes

egyetértésben. Ők közölték, hogy leállították a nyomozást. Épp most tudtam meg. Úgy látszik, néha

gyorsan is el lehet intézni a formai dolgokat. Mehet haza

az őrnagyod. És viheti a hullákat is magával.

– Hű, de fog örülni – mondta Wallander. – Mármint

annak, hogy mehet haza. – Csalódott vagy?

– Egyáltalán nem.

– Megkérheted, hogy látogasson át hozzám. Már

beszéltem Björkkel is. Ott van Liepa a közelben? – Svedberg szobájában ül és dohányzik. Nem láttam

még senkit, aki ennyit dohányzott volna.

Liepa őrnagy egy korai géppel indult Stockholmba mindjárt másnap, onnan pedig tovább Rigába. A két

halottat ónkoporsóban kocsival vitték Stockholmig, és

ott pakolták fel őket a repülőgépre.

Wallander és Liepa őrnagy a sturupi reptér indulási várójában búcsúztak el. Wallander búcsúajándékképpen

egy Skånéról szóló képes albumot vett az őrnagynak –

jobb nem jutott eszébe.

– Szeretném tudni a folytatást – mondta. – Folyamatosan informálni fogom – felelte az őrnagy.

Kezet fogtak, az őrnagy elment.

„Furcsa ember – gondolta Wallander, amikor elhajtott a reptérről. – Kíváncsi lennék rá, vajon mit gondol

rólam.”

A következő nap szombat volt. Wallander sokáig

aludt, aztán megláto-gatta az apját. Este beült egy pizzériába, és bort ivott. Gondolatai egyre a trelleborgi

gumigyár körül keringtek: akkor most jelentkezzen vagy

sem? Hamarosan lejár a pályázati határidő. A vasárnap

délelőtt vigasztalan házi-munkával telt el. Este elment Ystad egyetlen megmaradt mozijába. Egy amerikai

nyomozós krimit nézett meg, és minden, a valóságtól

elrugaszkodott túlzása dacára is izgalmasnak találta.

Hétfő reggel nyolc óra után pár perccel lépett be az irodájába. Épp levette a zakóját, amikor Björk belépett.

– Telex érkezett a rigai rendőrségtől – mondta.

– Liepa őrnagy? Mit ír? Björk elgyötörtnek látszott.

– Inkább úgy tűnik, hogy már semmit sem ír –

mondta tétován.

– Ezt meg hogy érted?

– Liepa őrnagyot meggyilkolták – mondta Björk. – Még ugyanaznap, amikor hazament. Egy Putnis nevű

rendőr ezredes írta alá ezt a telexet. A segítségünket

kérik. Valószínűleg oda kell utaznod.

Wallander leült a székére, elolvasta a telexet. Az

őrnagy meghalt? Meggyilkolták?

– Sajnálom – szólt Björk. – Szörnyű egy história.

Felhívom az országos rendőrfőkapitányt, és

megkérdezem, mi a véleménye erről a kérésről. Wallander úgy ült a székén, mint aki megbénult.

Liepa őrnagyot megölték?

Gombócot érzett a torkában. Kinek a lelkén szárad ennek a kicsi, láncdohányos, rövidlátó embernek a

halála? És miért kellett megölni?

A halott Rydberg jutott eszébe. Egyszerre nagyon

magányosnak érezte magát. Három nappal később Lettországba utazott. Az

Aeroflot gépe február 28-án késő délután tett egy bal

kanyart a Rigai öböl fölött.

Wallander elnézte mélyen maga alatt a tengert, és

azon gondolkodott, hogy vajon mi vár rá.

7.

A legelső, ami feltűnt neki, a hideg volt.

Ahol az útlevél-ellenőrzésre várva sorban állt,

éppolyan hideg volt, mint az indulási csarnokban

errefelé. Olyan országba érkezett, ahol bent ugyanolyan

hideg van, mint kinn, és már megbánta, hogy nem hozott jégeralsót.

A sötét csarnokban lassan haladt előre a fagyos

utasok sora. Két dán harsányan panaszkodott az elfogódott csendben arról, hogy mi várhat rájuk itteni

tartózkodásuk alatt. Egyikük, az idősebbik, már volt

egyszer Lett-országban, és most nagy hangon oktatta

kollégáját arról, hogy milyen is itt véleménye szerint a hangulat: reménytelen, amelynek két fő összetevője az

apátia és a bizonytalanság. Igazán több tiszteletet

tanúsíthattak volna egy rövidlátó lett őrnaggyal

szemben, akit pár napja gyilkoltak meg.

Megpróbálta felidézni, amit erről az országról tudott.

Pár héttel ezelőtt még szinte elrendezni sem tudta volna

a balti államokat a térképen. Lehetett volna felőle Tallinn

is Lettország fővárosa, és Riga akár egy jelentős észt kikötőváros. Messze letűnt gyermekkori emlékei között

csak nagyon halványan éltek az Európa földrajzával

foglalkozó órák. Mielőtt elindult volna Ystadból, pár

napot azzal töltött, hogy mindent összeolvasott, amit csak be tudott szerezni Lettországról. Most pedig úgy

vélte, homályos képet tud alkotni egy kicsi országról,

amely a történelem során szüntelen a nagy-hatalmak

közötti konfliktusok áldozatává vált. Maga Svédország is többször lerohanta, méghozzá gyalázatos

kíméletlenséggel. És mintha azt is megértette volna,

hogy a jelen állapot sorsterhes kezdete 1945-ben

keresendő, amikor szétverték a német hadsereget, és Lettországot bekebelezte a szovjet hadi-gépezet. Az

önálló kormány megalakítására irányuló kísérletet

Moszkva vérbe fojtotta, és a keleti „felszabadítók” a

történelem cinikus hátraarc-fordulataként olyan rezsimet hoztak létre, amely gátlástalanul elnyomta az egész lett

nemzetet.

Alapjában véve alig tudott valamit. Hatalmas

hiányosságai voltak. A dánok, akik nyilvánvalóan szintén Rigában laktak,

és mezőgazdasági gépek kereskedelmével foglalkoztak,

végre elértek az útlevél-ellenőrző pontra. Amikor

Wallander is elő akarta venni az útlevelét, érintést érzett a vállán.

Összerezzent, mintha attól kellene tartania, hogy

letartóztatják. Amikor megfordult, egy kékesszürke egyenruhás férfi állt előtte.

– Kurt Wallander? – kérdezte a férfi. – Én Jazeps

Putnis vagyok. Elnézését kérem, hogy elkéstem, de a

gép kissé korábban szállt le. Természe-tesen semmiféle formasággal nem szeretnénk terhelni. Erre megyünk.

Jazeps Putnis kiválóan beszélt angolul. Wallandernek

eszébe jutott, mekkora harcot vívott Liepa őrnagy a

helyes szavak és a megfelelő kiejtés megtalálásával. Egy katona őrizte ajtóhoz követte Putnist. Egy másik

csarnokba értek, amely szintén fenyegető és lepusztult

volt, itt bőröndöket szedtek le egy szállítókocsiról.

– Remélem, a bőröndje nem várat sokat magára – mondta Putnis. – Isten hozta Lettországban és Rigában.

Járt már az országunkban?

– Nem – felelte Wallander. – Sajnos, ide még nem

jutottam el. – Természetesen jobban szeretném, ha mások

lennének látogatásának körülményei – folytatta Putnis. –

Liepa őrnagy halála rendkívül tragikus esemény.

Wallander hiába várta a folytatást. Jazeps Putnis, aki

a svéd rendőr-séghez érkezett telex tanúsága szerint

ezredes volt, egyszerre elhallgatott. Ahelyett hogy

folytatta volna az eszmefuttatást a halott őrnagyról,

odalépett egy szőrmesapkás, kifakult overallos férfihoz, aki az egyik falnak dőlt, és nyers hangon rákiáltott. A

férfi kihúzta magát Putnis szavaira, aztán gyorsan eltűnt

a reptérre kivezető egyik ajtón.

– Mindig megmagyarázhatatlanul sokáig tart – mondta Putnis moso-lyogva. – Svédországban is így

megy?

– Néha – felelte Wallander. – Előfordul, hogy várni

kell. Putnis ezredes épp az ellentétje volt Liepa

őrnagynak. Nagyon magas volt, céltudatosan,

energikusan mozgott, átható tekintete volt. Profilja éles,

szürke szemével mintha mindent észrevett volna, ami a környezetében történt.

Putnis ezredes valami állatra emlékeztette

Wallandert; talán hiúzra vagy leopárdra, amely

szürkéskék egyenruhát visel.

Megpróbálta megtippelni, mennyi idős lehet az

ezredes. Talán ötven. Persze sokkal idősebb is lehet.

Zörögve közeledett egy traktor mögé erősített csomagszállító, az egészet kipufogógáz-felhő burkolta

be. Wallander azonnal felfedezte a bőröndjét, de nem

tudta meggátolni Putnist abban, hogy ő vigye. Egy sor

taxi mellett egy fekete rendőrautó állt, egy Volga. A sofőr tisztelgett, amint kinyitotta az ajtót. Wallander

ezen teljesen elképedt, de még sikerült neki úgy-ahogy

tisztessé-gesen viszonozni a köszöntést.

Ezt Björknek is látni kellett volna, gondolta magában. Vajon mit gondolt Liepa őrnagy arról a sok

farmernadrágos rendőrről abban a jelenték-

telen kis svéd városkában? Akik soha, de soha nem

emelték a sapkájukhoz a kezüket üdvözlésképpen? – A Latvija Szállóban foglaltunk önnek szobát –

mondta Putnis ezredes, amikor elindultak a reptérről. –

Ez a város legjobb szállodája. Több mint huszonöt

emeletes.

– Biztosan kiváló – mondta Wallander. – Szeretném

átadni a kollégáim üdvözletét, valamit

részvétkívánságait Liepa őrnagy halála miatt. Csak pár napot dolgoztunk együtt, de ez elég volt ahhoz, hogy

elnyerje mindegyikünk rokonszenvét.

– Köszönjük – mondta Putnis ezredes. – Az őrnagy halála mindannyiunk számára nagy veszteség.

Wallander megint hiába várta a folytatást.

„Miért nem mond semmit? – gondolta. – Miért nem

mondja el, mi történt? Miért ölték meg az őrnagyot? Ki

ölte meg? És hogyan? Miért kértek meg, hogy idejöjjek? Talán arra utal valami, hogy az őrnagy halála összefügg

svédországi tartózkodásával?”

Kinézett a tájra, amely mellett elhaladtak. Csupasz szántóföldek, rajtuk rendszertelenül hófúvások. Itt-ott

egy-egy szinte odavetett, szürke lakóház,

deszkakerítéssel körülvéve. Valahol egy disznó röfögött

egy trágyadombon. Minden a végtelen egyhangúság érzetét keltette, és arra az útra emlékeztette, amelyet

mostanában tett az apjával, amikor Malmőbe mentek.

Lehet, hogy Skåne nagyon ronda télidőben, ám itt olyan

visszataszító ürességet érzett, amilyet eddig el sem tudott képzelni.

Wallander gyászt érzett, amint a tájat nézte. Mintha

ennek az országnak a történelmét soha el nem fogyó

szürke festékkel írták volna.

Hirtelen nagyon szeretett volna csinálni valamit. Nem

azért érkezett Rigába, hogy elhagyja az életkedve a téli

táj láttára.

– Amilyen gyorsan csak lehet, szeretnék kézbe kapni egy jelentést – mondta. – Voltaképpen mi történt? Én

csak annyit tudok, hogy Liepa őrnagyot még aznap

meggyilkolták, amikor hazaért Rigába.

– Ha egy kicsit felfrissíti magát a szobájában, eljövök

önért – mondta Putnis ezredes. – Ma estére

megbeszélést terveztünk.

– Elég, ha leteszem a bőröndöt – mondta Wallander. – Csak pár percre van szükségem.

– Fél nyolckor lesz a megbeszélés – felelte Putnis.

Wallander megértette, hogy az ezredes nem akar

eltérni a napirendtől. Riga elővárosára leereszkedett az

alkony. Wallander elgondolkodva nézte a sivár lakótelepeket az út két oldalán. Nehéz

volt megfogalmaznia az érzéseit.

A szálloda egy széles sugárút végén, a város központjában volt. Wallander futólag egy emlékművet

pillantott meg, nyilván Lenin-szobrot. A Latvija Szálloda

úgy magasodott fel az esd égbolt előterében, mint egy

sötétkék oszlop. Putnis ezredes sietve vezette a néptelen előcsarnokon át a recepcióhoz.

Wallander úgy érezte, mintha parkolóházban lenne,

amelyet csak hevenyészve alakítottak át szálloda-előcsarnokká. Az egyik végén egy sor felvonó csillogott.

A feje fölött különféle irányokba vezető lépcsők.

Meglepve tapasztalta, hogy nem kell bejelentkeznie.

Putnis ezredes vette át a kulcsát a recepciós hölgytől. Felmentek az egyik szűk lifttel a tizenötödik emeletre.

Wallanderé volt az 1506-os szoba, a kilátás a város

tetőire nyílt. Eltöprengett, vajon látni fogja-e az öblöt,

ha újra kivilágosodik.

Putnis ezredes elment, de előbb még megkérdezte,

hogy elégedett-e a szobájával. Két óra múlva visszajön,

és magával viszi a tervezett rendőrségi megbeszélésre.

Wallander az ablakhoz állt, és lenézett a szeme előtt

elterülő tető-tengerre. Mélyen alatta az utcán egy

teherautó zörgött. A rosszul záródó ablakokon hideg levegő tódult a szobába. Megfogott egy fűtőtestet,

épphogy langyos volt. Valahonnan egy telefon

fáradhatatlan csengését hallotta.

„Jégeralsó – gondolta. – Ez lesz az első, amit holnap reggel beszerzek.” Kicsomagolt, kirakta a tágas

fürdőszobában a tisztálkodószereit. A reptéren vett egy

üveg whiskyt. Kicsit tétovázott, aztán egy fogmosó

pohárba töltött belőle egy keveset. Bekapcsolta az orosz

gyártmányú rádiót, amely az ágya melletti asztalkán állt. Egy izgatott hangú férfi beszélt, olyan pergőn, mintha

sporteseményt közvetítene, amely iszonyúan izgalmas

fordulatokban bővelkedik. Wallander kicsit félrehajtotta

az ágytakarót, aztán lehevert az ágyra. „Most Rigában vagyok – gondolta –, és még mindig

nem tudom, mi történt Liepa őrnaggyal. Csak annyit

tudok, hogy halott. És mindenekelőtt azt nem tudom,

mit vár ez a Putnis ezredes az ittlétemtől.”

Túl hideg volt ahhoz, hogy tovább heverésszen. Úgy

döntött, lemegy a recepcióra, és pénzt vált. Vagy talán

van bárja is a szállodának, ahol megihat egy kávét?

Odalent nagy meglepetésére megpillantotta a

leszálláskor olyan kellemetlenül feltűnősködő dán

üzletembereket. Az idősebbik a portásfülkénél állt, és

dühöngve hadonászott valamiféle jeggyel. Egy kicsit olyan volt a jelenet, mintha azt magyarázná a nőnek,

hogyan kell papírsárkányt vagy repülőt hajtogatni, és

Wallander érezte, mindjárt elkapja a röhögő görcs.

Aztán észrevette a pénzváltó cégtábláját. Egy idősebb nő ült bent, barátságosan bólintott, ő pedig elébe tolt

két százdollárost. Nagy halom lett pénzt kapott

értük. Mire visszatért a recepcióra, a két dán már

eltűnt. Megkérdezte a portást, hol ihatna meg egy

kávét, s a nagy étterembe irányították. Egy pincér az

ablak melletti asztalhoz vezette, és odaadta az étlapot.

Omlettet és kávét rendelt. Kint az ablak előtt szőrmébe öltözött alakokat és elsuhanó troli-buszokat látott

elmosódottan. A súlyos függönyöket enyhén mozgatta a

rosszul záródó ablakokon beáramló hideg levegő.

Körülnézett a szinte teljesen üres étteremben. Az egyik

asztalnál idősebb pár ült, a másiknál egy szürke öltönyös férfi teát ivott. Nem is voltak többen.

Wallander visszagondolt az előző estére, amikor a

délutáni járattal Sturupból Stockholmba érkezett. Lánya,

Linda már várta, amikor a reptéri busz megállt a főpályaudvarnál. Együtt mentek a Central Szállóba,

amely a Vasagatanon volt, egészen közel a vasúthoz.

Linda albérlete a Bromma városrészben volt, a

népfőiskola mellett, így Wallander inkább kivett egy szobát neki is a szállodájában. Estére meghívta a lányát

vacsorázni a Gamla Stan étterembe, az óvárosba.

Hónapok óta nem találkoztak, és Wallandernek feltűnt,

hogy a beszélgetésük szürkén folydogál,

általánosságokon bukdá-csolva. Elgondolkodott, vajon a lány az igazat írja-e a leveleiben. Azt írta, hogy tetszik

neki a tanulás. De most, amint rákérdezett, csak suta

válaszokat kapott. Nem tehetett róla, de a hangja kissé

ingerülten csengett, amint rákérdezett a jövőbeli terveire. A lány azt felelte, hogy egyelőre sejtelme sincs.

– Nem lenne lassan ideje? – kérdezte Wallander.

– Gondolom, ezt nem te fogod eldönteni – felelte Linda.

Erre veszekedni kezdtek, de csak csöndesen.

Wallander azt mondta, hogy nem lehet egyfolytában

minden iskolából továbbállni, a lány pedig azt felelte, elég nagylány már ahhoz, hogy ezt eldöntse.

Megértette, hogy Linda olyan, mint ő maga volt. Nem

tudta, miért, de úgy érezte, a lány hangjában a sajátját

hallja, és arra gondolt, hogy a dolgok ismétlik önmagukat. Mintha a beszélgetésük a saját bonyolult

kapcsolatát tükrözte volna a saját apjával.

Bort ittak, és nem kapkodtak az evéssel. Lassan elapadt a feszültségük és az ingerültségük. Wallander

mesélt az útjáról, amelyre készült, és egy pillanatra

megkísértette: megkérdezi Lindát, nincs-e kedve vele

tartani. Gyorsan szállt az idő, végül éjfél lett, mire fizetett. Hideg volt, de gyalog mentek vissza a

szállodához. Aztán beültek Wallander szobájába, és még

majdnem negyed négyig beszélgettek. Amikor Linda

átment a saját szobájába, Wallander arra gondolt, hogy amilyen pocsékul indult ez az este, olyan jól sikerült

végül. Persze ebben nem volt egészen biztos. Sosem

tudta egészen elfelejteni a nyomasztó érzést, amely

akkor fogta el, ha eszébe jutott a lánya jövője.

Amikor másnap reggel Wallander elindult, Linda még

nem ébredt fel. Kifizette a szobákat, és hagyott egy rövid levélkét a lányának, a portás megígérte, hogy

átadja.

Felriadt az álmodozásból, amikor a csendes idős pár elhagyta az éttermet. Új vendég nem érkezett. Már csak

a magányos szürke öltönyös volt ott a teájával.

Wallander az órájára nézett: még majdnem egy órája

volt Putnis ezredes megérkezéséig.

Fizetett, gyorsan átváltotta az árat svéd koronára, és

megállapította, hogy iszonyatosan olcsó volt. Amikor

visszament a szobájába, átnézte a magával hozott iratok

egy részét. Észrevette, hogy lassan belemerül az ügybe, abba az ügybe, amelyről azt hitte, örökre az archívumok

feledésére bízhat. Mintha megint megérezte volna az

ezredes erős cigarettájának illatát.

Negyed nyolckor Putnis ezredes bekopogott érte. A sötét városon át a rigai rendőrkapitányságra hajtottak.

Az utcákon alig járt valaki. Az este folya-mán gyorsan

hűlt a levegő. A város utcáit és tereit csak gyéren

világították meg. Wallandernek olyan érzése támadt, hogy kulisszavároson hajtanak át, amely

papírkivágásokból és árnyképekből áll. Behajtottak egy

fedett kapualjba, és megálltak egy leginkább várudvarra

emlékeztető helyen. Putnis ezredes az úton kifejezetten szófukar volt, és Wallander továbbra is csak várta, hogy

megtudja: miért is van itt. Végigmentek egy üres, kongó

folyosón, le egy lépcsőn, aztán még egy folyosón. Végül

Putnis ezredes megállt egy ajtó előtt, majd kopogás

nélkül benyitott.

Kurt Wallander meleg, de rosszul megvilágított

helyiségbe jutott. A legfeltűnőbb bútordarab egy nagy,

ovális, zöld terítős tárgyalóasztal volt, amely körül tizenkét szék állt. A zöld terítő közepén vizeskancsó és

néhány pohár.

Hátul, a félhomályban egy férfi várakozott. Amikor Wallander belépett, megfordult, és feléje indult.

– Isten hozta Rigában – mondta. – Én Juris Murniers

vagyok.

– Murniers ezredes meg én közösen felelünk azért, hogy megtaláljuk Liepa őrnagy gyilkosait – mondta

Putnis.

Wallander azonnal megérezte a két ezredes közötti

feszültséget. Putnis hanglejtésében volt valami, ami elárulta. Valami titokzatos, de Wallander nem jött rá,

hogy mi az.

Murniers ezredes ötven körül járt. Ősz haját kurtára

nyíratta. Arca kicsit duzzadt volt, mintha cukorbeteg

lenne. Nem nőtt valami magasra, és Wallan-dernek feltűnt, hogy tökéletesen hangtalanul mozog.

Még egy macska, gondolta magában. Két ezredes,

két szürke egyen-ruhás macska.

Wallander és Putnis levetette a kabátját, és leült a

tárgyalóasztalhoz. „Elmúlt a várakozás ideje – gondolta Wallander. – Most megtudom végre, mi történt Liepa

őrnaggyal.”

Murniers ragadta magához a szót. Wallandernek

feltűnt, hogy szinte egész arca az árnyékban marad. Mintha a jól megformált, választékos angol mondatok a

végtelen sötétségből érkeznének. Putnis ezredes csak ült

ott, és úgy tett, mint aki igyekszik meg sem hallani.

Wallander végre megtudta, milyen sorsra jutott az

őrnagy.

– Az egész história meglehetősen rejtélyes – mondta

Murniers. – Amikor Stockholmból visszatért, az őrnagy szóban beszámolt nekem. Ebben a szobában ültünk, és

az esetről beszélgettünk. Liepa őrnagy vezette volna a

belföldi nyomozást. Öt óra körül indultunk el innen.

Később megtudtuk, hogy az őrnagy egyenesen hazament a feleségéhez. A dóm mögött laknak. Az

asszony szerint olyan volt, mint mindig. Vacsoráztak, a

férje beszámolt a svédországi élményeiről. Úgy láttam,

Wallander felügyelő, hogy ön nagyon mély benyomást

tett rá. Fél tizenegy előtt csengett a telefon. Liepa őrnagy épp lefeküdni készült. A felesége nem tudta

megmondani, ki volt a hívó. Az őrnagy újra felöltözött,

és azt mondta, hogy sürgősen be kell jönnie a

kapitányságra. Ebben nem volt semmi különös. Az

asszony csak amiatt volt csalódott, hogy már a visszatérésének estéjén elhívták. Az őrnagy sem azt

nem közölte vele, ki hívta, sem azt, hogy miért kell neki

éjszakai szolgálatra visszajönni.

Murniers elhallgatott, és a vizeskorsóért nyúlt.

Wallander Putnisra pillantott, aki még mindig maga elé

meredt.

– Ettől kezdve aztán elég homályos az ügy – folytatta Murniers. – A kikötőmunkások találtak rá Liepa őrnagy

holttestére kinn a Daugavgriván. Ez a nagy rigai kikötő

legkülső területe. Az őrnagy holtan hevert a rakparton.

Azt állapítottuk meg később, hogy a koponyáját hátulról

zúzta szét egy kemény tárgy, talán egy vasbot vagy egy fakalapács. A boncolás pedig azt bizonyította, hogy

miután a lakását elhagyta, egy, legföljebb két óra múlva

halott volt. Nagyjából-egészéből ennyit tudunk. Nem

látta senki, sem akkor, amikor elhagyta a házat, sem kint a kikötőben. Az egész úgy rendkívül rejtélyes.

Ebben az országban nem szoktak rendőröket gyilkolni,

pláne egy őrnagyot! És nyilván nagyon fontos

mindannyiunknak, hogy elkapjuk a gyilkosait, hacsak lehet.

Murniers elhallgatott, és visszasüllyedt az árnyékba.

– Vagyis innen senki sem hívta fel, hogy jöjjön be

szolgálatra – mondta Wallander.

– Nem – felelte gyorsan Putnis. – Ennek utánanéztünk. Az ügyeletes tiszt, Kozlov kapitány

megerősítette, hogy ezen az estén senki sem vett fel

kapcsolatot Liepa őrnaggyal.

– Akkor két lehetőség van – mondta Wallander. Putnis bólintott.

– Vagy hazudott a feleségének – mondta –, vagy

átverték.

– Utóbbi esetben viszont ismernie kellett a hangot – mondta Wallander.

– Vagy olyan meggyőző volt a hívó, hogy egy percig

sem kételkedett.

– Mi is pontosan erre gondoltunk – mondta Putnis. – Mindenesetre azt sem zárhatjuk ki – szólt ki

Murniers az árnyékból –, hogy fennáll valamiféle

összefüggés a svédországi munkája és a meggyilko-lása

között. Semmit sem zárhatunk ki. Ezért is kértük a svéd

rendőrség segítségét. Az ön segítségét, Wallander felügyelő. És hálásak vagyunk minden ötletéért, minden

olyan gondolatáért, amely előbbre vihet bennünket.

Minden támogatást megkap tőlünk, amire csak szüksége

van. Murniers felállt.

– Azt javaslom, hogy mára legyen ennyi elég –

mondta. –Biztosan fáradt még az utazástól, felügyelő.

Wallander egy cseppet sem volt fáradt. Felkészült rá, hogy ha kell, az egész éjszakát végigdolgozza. De

miután Putnis is felállt, be kellett látnia, hogy ennyi volt

a megbeszélés.

Murniers megnyomott egy csengőt az asztal szélén.

Szinte ugyanabban a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy

fiatal, egyenruhás rendőr jelent meg.

– Ő Zids őrmester – mondta Murniers. – Kiválóan

beszél angolul, és amíg Rigában tartózkodik, ő lesz a sofőrje.

Zids összecsapta a bokáját, és tisztelgett. Wallander

bólintással vála-szolt, jobb nem jutott eszébe. Nyilván

egyedül fog vacsorázni, miután sem Putnis, sem Murniers nem hívta meg. Követte Zidset a belső

udvarra. Arcába csapott a száraz hideg.

Nagy volt a különbség a jól fűtött tárgyaló melege

után. Zids ajtót nyitott neki, s ő beszállt a fekete autó hátsó ülésére.

– Hideg van – jegyezte meg Wallander, amikor

áthajtottak a kapu-bejáraton. – Igenis, ezredes úr – felelte Zids őrmester. –

Pillanatnyilag igen hideg van itt Rigában.

Ezredes, gondolta Wallander. A lett rendőrség

számára elképzelhetetlen, hogy Putnisnál vagy

Murniersnél alacsonyabb rangú rendőrt küldjenek hozzájuk a svédek. Ezen felvidult. Amúgy meg

valószínűleg igen gyorsan hozzá lehetne ezekhez szokni:

a kocsi, a sofőr, a tisztelet privilégiumaihoz.

Zids őrmester gyorsan hajtott az üres utcákon.

Wallander egyáltalán nem volt fáradt. Inkább

rémisztette a hideg szállodai szoba gondolata. – Éhes vagyok – mondta az őrmesternek. – Vigyen el

valami jó és nem túl drága vendéglőbe.

– A Latvija Szálló étterme a legjobb – felelte Zids. – Abban már voltam – mondta Wallander.

– Egyetlen másik rigai étteremben sem lehet olyan

jót enni – felelte Zids, s ugyanakkor padlóféket nyomott

egy, a sarok mögül hirtelen kikanya-rodó villamos előtt.

– De hát csak kell lennie még egy jó vendéglőnek

egy milliós városban

– próbálkozott még egyszer Wallander.

– Sehol sem jó az étel – felelt Zids őrmester –, csak a Latvija Szállóban. „Tehát mindenképpen oda kell

mennem” – gondolta Wallander, és összeroskadt az

ülésen. Talán arra kapott parancsot, hogy ne engedjen

ki a városba? Úgy látszik, a saját sofőr több kötöttséggel jár, mint amennyi szabad-ságot biztosít.

Zids megállt a szálloda előtt. Wallander még ki sem

tudta nyújtani a kezét az ajtókilincsért, amikor az őrmester már kívülről kinyitotta az ajtót.

– Hány órára jöjjek holnap az ezredesért? –

kérdezte.

– Mondjuk, nyolcra – felelte Wallander.

A szálloda hatalmas előcsarnokát most még vigasztalanabbnak látta, mint pár órája, amikor kilépett

innen. A távolból zenét hallott. Elkérte a portán a

kulcsát, és megkérdezte a portást, hogy nyitva van-e az

étterem. A portásnak súlyos, lefittyedő szemhéja volt, sápadtsága pedig Murniers ezredesre emlé-keztette

Wallandert. Azt mondta, nyitva. Wallander kihasználta

az alkalmat, és mindjárt azt is megkérdezte, honnan jön

a zene. – Van egy varieténk – felelte a portás.

Amikor Wallander elment a pulttól, észrevette a

teázó férfit az étteremből. Most az egyik ócska

bőrdíványon ült, egy újságban merült el. „Megfigyelnek – gondolta Wallander. – Mint egy

hidegháborús, rossz kémregényben, ott ül ez a szürke

öltönyös ember, és úgy tesz, mintha nem látna semmit.

Mit képzel mégis Putnis meg Murniers, mit csinálok én

itt?”

Az étterem még mindig majdnem üres volt. Az egyik

oldalsó, hosszú asztalnál sötét ruhás férfiak beszélgettek

fojtott hangon. Wallandert nagy meglepetésére

ugyanahhoz az asztalhoz vezették, amelynél már korábban ült. Zöldséglevest evett, és egy agyonsütött,

rágós bordaszeletet. Ellenben a lett sör nagyon jó volt.

Nyugtalanság fogta el, így nem is kávézott, fizetett, és

kiment az étteremből, hogy megkeresse a szálloda éjszakai bárját. A szürke öltönyös még mindig a heverőn

ült.

Wallander úgy érezte, labirintusba jutott. Különféle,

látszólag sehová sem vezető lépcsőkön visszajutott az

étterembe. Próbált a füle után menni, s az egyik sötét

folyosó végén egy világító táblát pillantott meg. Egy férfi mondott neki valamit, amit Wallander nem értett, aztán

kinyitotta az ajtót. Wallander belépett a félhomályosán

megvilágított bárba. Megdöbbentő volt a különbség a

pangó étteremhez képest. A bárban hemzsegtek az emberek. A táncparkettet csak egy függöny választotta

el a zenészektől, mögötte tánczenekar játszott valami

lassú számot. Wallander mintha egy ABBA-dalt ismert

volna fel benne. A levegő rossz volt, és Wallanderben megint felidézte az őrnagy erős cigarettájának szagát.

Felfedezett egy üres asztalt, és átszuszakolta magát a

tömegen. Egész idő alatt úgy érezte, hogy sok szempár

követi minden mozdulatát. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie. A keleti országok éjszakai klubjai gyakran alvilági

alakok gyűjtőhelyei is voltak, akik kifejezetten a

külföldiek kifosztására szakosodtak.

Sikerült odakiabálni egy pincérnek a tömegen át a rendelését, és pár perc múltán már ott is állt a pohár

whisky az asztalán. Majdnem ugyanannyiba került, mint

az iménti vacsorája. Beleszimatolt a pohárba, eszébe

jutottak mindenféle összeesküvésekről meg

mérgezésekről szóló rémtörténetek, végül rosszkedvűen felköszöntötte saját magát az itallal.

A lány nem mutatkozott be, csak odasiklott hozzá

valahonnan a sötétből. Csak akkor vette észre, amikor a feje már közvetlenül az arca elé ért. Parfümje téli

almára emlékeztette Wallandert. Németül szólította

meg, de erre Wallander a fejét rázta. Aztán angolul

próbálkozott: az angolja még sokkal rosszabb volt, mint az őrnagyé. Felajánlotta a társaságát, és kért egy italt.

Wallander teljesen elképedt. A nő nyilván kurva volt, de

most nem erre akart gondolni. Ebben a vigasztalan,

hideg Rigában jó volt beszélni valakivel, aki nem a

rendőrség ezredese. És egy italra nyugodtan meghívhatja, végül is ő irányít. Nagyon kevés olyan

alkalom volt, amikor elvesztette az önuralmát – és

ahhoz nagyon részegnek kellett lennie. Mint tavaly,

amikor szinte letámadta Anette Brolin körzeti államügyészt. Még most is megborzongott a gondolattól.

Ez nem fordulhat elő még egyszer, gondolta. Kiváltképp

itt, Rigában nem.

Ugyanakkor azt is el kellett ismernie, hogy hízeleg neki a nő figyel-messége.

„Túl hamar ült le az asztalomhoz – gondolta. – Még

csak most érkeztem, meg se szoktam még ezt a furcsa

országot.” – Talán holnap – mondta. – Ma este nem.

A következő pillanatban észrevette, hogy a nő alig

lehet több húsz-évesnél. Az erősen kifestett arc mögött

egy másikat pillantott meg, amely a lányára emlékeztette. Felhajtotta az italát, és ment.

„Közel jártam – gondolta. – Túlságosan is közel.”

Az előcsarnokban még mindig ott olvasott a szürke

öltönyös. ,,Aludj jól

– gondolta magában Wallander –, holnap biztos találkozunk.”

Nyugtalanul aludt. A takaró nehéz volt, az ágy

kényelmetlen. Álmában hallotta, hogy valahol

szüntelenül cseng egy telefon. Fel akart kelni és felvenni, de amikor felébredt, mindenütt csend volt

körülötte.

Másnap reggel arra ébredt, hogy kopognak az

ajtaján. Félálomban kikiáltott, hogy „Szabad!”, és csak a következő kopogásra jutott eszébe, hogy belülről

bezárta, és a kulcs a zárban maradt. Nadrágba bújt, és

kinyitotta. Az ajtóban egy nő állt takarítói köpenyben,

kezében reggeliző tálca. Wallander meglepődött, ugyanis nem rendelt reggelit. Lehet, hogy a ház alapszolgál-

tatásaihoz tartozik? Vagy Zids őrmester gondoskodott

róla?

A szobalány lett nyelven kívánt jó reggelt, ő pedig megpróbálta megjegyezni a kifejezést. A nő egy

asztalkára tette a tálcát, majd félénk mosollyal ajkán,

kifelé indult. Wallander követte, hogy majd becsukja

utána az ajtót.

Aztán minden nagyon gyorsan történt. A nő nem

ment ki, hanem belülről elreteszelte az ajtót, és

mutatóujját a szája elé tette. Wallander értetlenül

bámulta. A nő a takarítóköpeny zsebéből egy cédulát vett elő. Wallander meg akart szólalni, de a nő megint a

szája elé tette az ujját. Wallander érezte, hogy fél,

tudta, hogy nem szobalány, és hogy nem jelent számára

fenyegetést. A nő egyszerűen csak félt. Elvette a cetlit,

elolvasta az angol nyelvű szöveget. Kétszer is elolvasta, hogy megjegyezze. Aztán ránézett a nőre, aki most egy

másik zsebbe nyúlt, és valamit elővett, ami úgy nézett

ki, mint egy összehajtogatott plakát. Odaadta neki, és

Wallander látta, hogy annak a Skånéról szóló könyvnek a borítója, amelyet Liepa őrnagy egy hete tőle kapott

ajándékba. Megint ránézett a nőre. Az arcáról nem csak

a félelem kiabált, volt ott még más egyéb is. Elszántság

vagy talán dac, ő pedig végig-ment a hideg padlón, elvett egy tollat az íróasztalról, és felírta a borító hátára

(az első oldal a lundi katedrálist ábrázolta éppen), hogy

megértette. I have understood. Visszaadta a borítót, és

arra gondolt, hogy Baiba Liepa egészen másképp fest,

mint amilyennek elképzelte. Nem emlékezett rá pontosan, milyennek is képzelte azon az estén, amikor

az őrnagy a heverőjén üldögélt az ystadi Mariagatanon,

Maria Callast hallgatott, és mesélt a feleségéről, akit

Baibának hívnak. De az egy másik nő volt, nem ez az arc.

A nő óvatosan kinyitotta az ajtót, míg Wallander

zajosan köszörülte a torkát. Aztán Baiba eltűnt.

Azért jött, mert beszélni akar vele az őrnagyról,

halott férjéről. Fél. Ha valaki felhívja a szobájában, és

Herr Eckerst keresi, akkor menjen le a csarnokba, onnan a szaunába vezető lépcsőn tovább lefelé, és végül

keresse meg azt a szürke vasajtót, amely a vendéglő

áruszállító bejáratának közelében

van. Ezt belülről kulcs nélkül is ki lehet nyitni, ő pedig a szálloda mögötti utcában várja, mert beszélni

akar vele a férjéről.

Please, írta, please, please. Most már egészen biztos volt benne, hogy nemcsak félelem világlott abból az

arcból, hanem dac, sőt talán gyűlölet is.

„Valami sokkal bonyolultabb itt, mint ahogy elképzeltem – gondolta magában. – És egy

szobalánynak öltözött hírhozónak kellett jönnie ahhoz,

hogy felfogjam ezt. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy

egy teljesen idegen világba kerültem.” Nyolc előtt pár perccel lépett ki a felvonóból a

földszinten.

Az újságot olvasó férfi eltűnt. Helyette egy másik

jelent meg, aki elmélyülten tanulmányozta a képeslapos állványt.

Wallander kiment az utcára. Erezte, hogy melegebb

lett tegnap óta. Zids őrmester már várta a kocsival, jó

reggelt kívánt. Beült a hátsó ülésre, az őrmester indított. Rigában lassan beindult az új nap. A forgalom élénk volt,

az őrmester most nem tudott olyan gyorsan hajtani.

Wallander pedig egyfolytában Baiba Liepa arcát látta. És egyszerre, minden átmenet nélkül, félni kezdett.

8.

Ezen a reggelen Wallander megállapította, hogy Murniers ezredes ugyanazt az erős cigarettát szívja,

mint Liepa őrnagy. Ráismert a dobozára is, amikor az

ezredes elővette egyenruhájának zsebéből, és kitette

maga elé az asztalra.

Wallandert hirtelen olyan érzés fogta el, mintha labirintusba került volna. Zids őrmester a látszólag

hatalmas rendőrkapitányságon vezette fel és alá

különböző lépcsőkön, míg végül megérkeztek Murniers

irodájának ajtajához. Wallander úgy érezte magát, mint egy társasjáték figurája. Biztos, hogy van egyszerűbb és

rövidebb út is ide, amit azonban jobb, ha ő nem ismer

meg.

A viszonylag kicsi irodát spártai egyszerűséggel rendezték be, ezért tűnt fel azonnal a három telefon. Az

egyik falnál lezárt, horpadt iratszekrény állt. Murniers

íróasztalán a három telefon mellett állt még egy

cirkalmas kovácsoltvas hamutartó is. Wallander először

hattyúpárnak látta, de aztán rájött, hogy egy izmos férfit ábrázol, aki erős ellenszélben zászlót visz.

Hamutartó, telefonok – de papírok sehol. Murniers

háta mögött, a két nagy ablakon vagy tönkrementek a redőnyök, vagy félig le voltak eresztve. Wallander nem

jött rá.

Azon az új híren gondolkodott, amellyel Murniers fogadta.

– Elfogtunk egy gyanúsítottat – mondta az ezredes. – Tegnap éjszaka a nyomozásunk meghozta a kívánt

eredményt.

Kurt Wallander eleinte azt gondolta, hogy az őrnagy

gyilkosát találták meg. Aztán megértette, hogy Murniers a mentőcsónakban talált halottakról beszél.

– Egy banda – mondta Murniers. – Tallinni és varsói

lerakatokkal rendelkező banda. Bűnözők laza szövetkezete, akik minden olyasmit elkövet-nek, ami

pénzt hoz a konyhára: csempésznek, rabolnak,

betörnek. Az a gyanúnk, hogy az utóbbi időben a

kábítószerüzletbe is beszálltak, amely így, sajnálatos

módon, már Lettországban is elterjedt. Putnis ezredes éppen kihallgatja azt az embert. Nemsokára jóval többet

tudunk.

Murniers utóbbi szavai nyugodtak és tárgyilagosak

voltak, Wallander szeme előtt pedig egy megkínzott

ember képe bontakozott ki, akiből Putnis ezredes

apránként kiszedi az igazságot. Mit is tudott ő a lett rendőrségről? Vannak határok egy diktatúrában?

Egyáltalán: Lettországban diktatúra van?

Baiba Liepa arckifejezése jutott megint eszébe: a félelem, a dac és a gyűlölet.

Ha valaki telefonál és Eckers urat keresi, akkor jönnie

kell.

Murniers mosolya arról árulkodott, hogy olvas a svéd rendőr gondola-taiban.

Wallander megpróbálta hazugsággal elfedni a titkát.

– Liepa őrnagy azt mondta, hogy aggódik a tulajdon biztonságáért – mondta ezért. – De nem nevezte meg

pontosabb okát az aggodalmának. Ez is olyan kérdés,

amelyre Putnis ezredesnek meg kell találnia a választ,

ha tényleg van összefüggés az őrnagy halála és a mentőcsónakban talált holttestek között.

Wallander úgy érezte, Murniers arcán szinte

észrevehetetlenül aprócska változás látszott. Tehát valami váratlant, meglepőt mondott. Vajon az volt a

váratlan, hogy neki tudomása van erről? Vagy Liepa

tényleg aggódott, és Murniers tudott róla?

– De hiszen már nyilván feltették önmaguknak is a

döntő kérdéseket – folytatta. – Ki csalogathatta ki Liepa őrnagyot késő éjszaka a lakásából? Kinek állhatott

érdekében, hogy végezzen vele? Ráadásul még egy

politikus-gyilkosság esetében is fel kell tenni a kérdést,

hogy nem magánügy van-e a háttérben, így volt ez, amikor Kennedyt megölték, vagy amikor pár éve a nyílt

utcán agyonlőtték a svéd miniszterelnököt. Ezeken

biztosan elgondolkodtak, ugye? És nyilván arra az

eredményre jutottak, hogy magánügy nem állhatott a háttérben. Hiszen akkor ide se hívtak volna.

– Így van – felelte Murniers. – Ön igazán tapasztalt

rendőr, pontosan a megfelelő következtetéseket vonja le. Liepa őrnagy házassága boldog volt. Semmiféle

gyanús dologba nem keveredett. Nem játszott, nem

tartott szeretőt. Kötelességtudó rendőr volt, aki azt

gondolta, hogy munkájával a hazáját szolgálja. Mi is

arra a következtetésre jutottunk, hogy halála a munkájával függhet össze. Az utóbbi időben kizárólag a

mentőcsónakban talált halottak ügyével foglalkozott,

ezért kértünk segítséget Svédországból. Talán mondott

valamit önöknek, amit nem említett meg a halála napján

tett beszámolóban. Ezt szeretnénk kitalálni, és reméljük, hogy ebben a segítségünkre lehet.

– Liepa őrnagy a kábítószert emlegette – mondta

Wallander. – Arról beszélt, hogy Kelet-Európában

emelkedik az amfetamingyárak száma. Meg volt győződve arról, hogy a két férfi belső leszámolás

áldozata lett. Azon töprengett sokat, hogy vajon a két

embert bosszúból gyilkolták-e meg, vagy mert nem

akartak valamit elárulni. Ráadásul annak gyanúja is felmerült, hogy

magában a csónakban is kábítószer volt elrejtve,

mivel ellopták a rendőr-őrsünkről. De arra nem jöttünk

rá, miképpen kapcsolódnak ezek a pontok egymáshoz.

– Remélem, Putnis ezredes megtalálja a válaszokat –

felelte Murniers. – Nagyon ügyes kihallgató. Arra

gondoltam, hogy közben megmutatnám önnek azt a helyet, ahol Liepa őrnagyot megölték. Putnis ezredes

kihallgatásai esetenként igen sok időt vesznek igénybe.

– A megtalálás helye azonos a tetthellyel?

– Semmi sem szól ez ellen. Elég kieső hely, és éjszaka alig tartózkodik arrafelé valaki.

Na, ez nem igaz, gondolta Wallander. Az őrnagy

nyilván védekezett volna. Nem lehetett egyszerű az éjszaka közepén kicibálni őt a mólóra. Nem elég, hogy

elhagyatott a hely.

– Szeretnék Liepa őrnagy feleségével is beszélni –

mondta. – Gondo-lom, önök már többször

elbeszélgettek vele?

– Igen részletes kihallgatásnak vetettük alá Baiba

Liepát – felelte Murniers. – Természetesen meg tudjuk

szervezni, hogy találkozzon vele.

A szürke reggelben haladtak a kikötő felé. Zids őrmester feladata lesz Baiba Liepa megkeresése,

Wallander és Murniers ezredes pedig megnézik a holttest

megtalálásának helyét, amelyet Murniers ezredes

egyben a tetthelynek is gondolt.

– Mi az elmélete? – kérdezte Wallander, amikor

átültek Murniers kocsi-jába, amely nagyobb és

kényelmesebb volt, mint amelyet az ő rendelkezésére bocsátottak. – Biztosan megvan az elmélete az ügyről,

akárcsak Putnis ezredesnek.

– Kábítószer – mondta nyomatékkal Murniers

ezredes. – Tudjuk, hogy a drogmaffia főnökei valóságos testőrhadseregeket tartanak. Ezek a testőrök majdnem

mindig olyan függőkből verbuválódnak, akik bármikre

képesek a napi adagjukért. Lehet, hogy Liepa őrnagy túl

sokat szaglászott ennek a szervezetnek a fejesei körül?

– Szaglászott?

– Nem. Ha ez így lenne, akkor Liepa őrnagynál

magasabb rangú tisztek is a halállistán szerepeltek volna, legalább tízen. A furcsa az, hogy Liepa őrnagynak

sohasem volt semmiféle kábítószeres ügye. Tiszta

véletlen, hogy éppen őt tartottuk a legalkalmasabbnak

arra, hogy Svédországba menjen. – Milyen nyomozásokat vezetett Liepa őrnagy?

Murniers szórakozottan kibámult az ablakon, amikor

válaszolt.

– Tulajdonképpen minden területen nagyon ügyesen

mozgott. Mosta-nában pár rablógyilkosság történt itt Rigában. Liepa őrnagy remekül oldotta

meg az ügyeket, és letartóztatta a tetteseket. Gyakran vonták be akkor is, ha más, hasonlóan

tapasztalt nyomozók elakadtak a munkájukban.

Csendben ültek, a kocsi a zöldre várt. Wallander egy

csapat fagyoskodó embert nézett a buszmegállóban. Elképzelte, hogy sohasem jön meg a buszuk, sohasem

nyílnak meg az ajtói.

– Kábítószer – mondta. – Nekünk, nyugatiaknak régi nóta. Önöknek itt még új.

– Nem egészen új – felelte Murniers –, de ilyen

méretekben mégis. A megnyíló határok egyszerűen

határtalan lehetőségeket nyitottak mindenféle üzleti és

piaci tevékenységhez. Be kell ismernem, gyakran tehetetlennek érezzük magunkat. Ki kell terjesztenünk a

nyugati rendőrökkel folytatott együttműködésünk

területeit, hiszen az a kábítószer, amely Lettországon

átmegy, jórészt a nyugati piacokra kerül. Csábító a kemény valuta. És tudjuk, hogy Svédország egyike

azoknak a felvevőpiacoknak, amelyek a lett kábító-

szeres csoportok legfőbb célpontját képezik. És ennek

igen egyszerű oka van: nem olyan sok tengeri mérföld választja el Ventspilst a svéd partoktól. Ráadásul a svéd

partvonal hosszú, így nehéz ellenőrzés alatt tartani.

Mond-hatjuk, hogy újra használni kezdtek egy régi

csempészösvényt. Csak régen alkohol vándorolt ugyanezen az úton.

– Meséljen még! – kérte Wallander. – Hol állítják elő

a kábítószert? Ki áll mögötte?

– Tudnia kell – kezdte Murniers –, hogy elszegényedett országban élünk. Pontosan olyan

szegények és lerobbantak vagyunk, mint a szomszéd

országok. Évtizedeken át ketrecben éltünk, és csak

távolról nézhettük a nyugati gazdagságot. És most

egyszerre minden hozzáférhetővé vált. Igen ám, de ehhez pénz kell. Sok pénz. És azoknak az embereknek,

akiknek semmi erkölcsi érzékük sincs, akiknek minden

eszköz egyformán jó, a kábítószer a leggyorsabb módja

a pénzhez jutásnak. Amikor segítettek nekünk ledönteni a falainkat és kinyitni az országok kapuit, akkor egyúttal

egy hatalmas éhséget is elszabadítottak. Éhséget

mindenre, amit eddig csak a távolból nézhettünk, de

nem juthattunk hozzá vagy tiltott volt. És nem tudjuk, milyen lesz a jövő.

Murniers előrehajolt, és mondott valamit a sofőrnek,

aki azonnal lassított, és egy házsor előtt megállt.

Murniers a homlokzatra mutatott. – Belövések nyomai – mondta. – Körülbelül egy

hónaposak.

Wallander előrehajolt, hogy jobban lásson. A fal tele

volt golyó ütötte lyukakkal.

– Milyen épület ez? – kérdezte.

– Egyik minisztériumunk – felelte Murniers. – Azért

mutatom meg, hogy megértse, mennyire bizonytalan a jövőnk. Vajon több lesz-e a szabad-

ságunk vagy kevesebb? Vagy talán egészen

elveszítjük? Nem tudjuk. Meg kell értenie, Wallander felügyelő, hogy olyan országban jár, amelyben még

semmi sem dőlt el.

Továbbmentek, és befordultak egy tágas kikötő

területére. Wallander Murniers szavain gondolkodott. Egyszerre némi rokonszenvet kezdett érezni a duzzadt

arcú, sápadt férfi iránt. Mindaz, amit elmondott, mintha

rá is vonatkozott volna – sőt lehet, hogy csak róla szólt.

– Tudjuk, hogy vannak olyan laboratóriumok, amelyekben amfetamint és más szintetikus drogokat

állítanak elő – folytatta Murniers. – Ráadásul azt

gyanítjuk, hogy ázsiai és dél amerikai kokainkartellek

szintén próbálkoznak új szállítóútvonalak kiépítésével a keleti országokban. Ezeknek kell helyettesí-teniük a régi,

egyenesen Nyugat-Európába vezető útvonalakat. Azok

közül már sokat lelepleztek a rendőrök, így

használhatatlanná váltak. És a szűzies Kelet-Európában látják most a nagy lehetőséget, hogy elkerüljék a

túlzottan éles rendőrtekinteteket. Ráadásul bennünket

könnyebben meg lehet kenni, korruptabbak vagyunk.

– Mint Liepa őrnagy? – Ő sohasem süllyedt volna idáig. Sosem fogadott

volna el kenőpénzt.

– Már úgy értem, hogy éber rendőr volt.

– Ha azért kellett meghalnia, mert túlságosan éber volt, akkor remélem, hogy Putnis ezredes kideríti ezt.

– Kit tartóztattak le?

– Egy olyan férfit, akit már gyakran kapcsolatba

hoztunk a két meg-gyilkolt ember üzleteivel. Egy valamikori rigai mészárost, ő a szervezett alvilág egyik

bandájának főnöke, amellyel állandóan harcban állunk.

Érdekes módon mindig megúszta a börtönt, de talán

most elkapjuk.

A kocsi fékezett, és egy törmelékkel és összetört

darukkal teli rakparton megállt. Kiszálltak, és a falhoz

mentek.

– Ott hevert Liepa őrnagy. Wallander körülnézett. Benyomásokat rögzített.

Hogyan jöhettek ide a gyilkosok és Liepa őrnagy? És

miért pont ide? Az nem elég ok, hogy a rakpart

környéke elhagyatott. Wallander nézte egy daru

összeomlott maradványát. Please, írta Baiba. Murniers dohányzott mellette, és topogott, hogy ne fázzon a lába.

„Miért nem árulja el, hogy hol történt? – gondolta

Wallander. – Miért titokban akar velem találkozni Baiba? Ha valaki Eckers úrról érdeklődik, jönnie kell. Egyáltalán

– mit keresek Rigában?”

Visszatért a reggeli kellemetlen érzése. Talán azért, mert idegenként járt egy idegen országban. A

rendőrlétnek alapeleme az, hogy olyan világban

mozogsz, amelynek te magad is részese vagy. Itt ő

outsider, nem egyéb. Talán

mint Herr Eckers jobban behatolhat a kulisszák

mögé? Kurt Wallander svéd rendőrnyomozó itt teljesen

tehetetlen.

Visszatért az autóhoz. – Szeretném megnézni a beszámolókat – mondta. –A

boncolási jegyző-könyvet, a helyszínelőkét, a

fényképeket.

– Lefordíttatjuk az anyagokat – mondta Murniers. – Talán tolmáccsal gyorsabban menne – javasolta

Wallander. – Zids őrmester egész kiválóan beszél

angolul.

Murniers szórakozottan mosolygott, és újabb cigarettára gyújtott.

– Nagyon siet – jegyezte meg. – Türelmetlen.

Természetesen Zids őrmester is lefordíthatja a

jelentéseket.

Amikor visszatértek a kapitányságra, beléptek egy függöny mögé, és egy tükrös ablakon át megnézték,

amint Putnis ezredes kihallgat egy embert. A kihallgató

szoba szinte teljesen üres volt, csak egy kis faasztalka

és két szék állt benne. Putnis ezredes levette a

zubbonyát. A másik férfi borotválatlan volt, és nagyon fáradt. Vontatottan felelgetett Putnis kérdéseire.

– Ez eltarthat egy darabig – jegyezte meg Murniers

eltűnődve. – De előbb vagy utóbb meg fogjuk tudni az igazságot.

– Melyik igazságot?

– Hogy igazunk van-e, vagy nincs.

Visszatértek a labirintus belső barlangjaiba, és Wallander ugyanazon a folyosón kapott egy kis irodát,

ahol Murniersé is volt. Zids őrmester jelent meg egy

mappával, amelyben az őrnagy halálával kapcsolatos

anyagok voltak. Mielőtt Murniers kiment volna, lettül

szólt pár szót az őrmesternek.

– Baiba Liepát ma délután kettőre idéztük be

kihallgatásra – mondta Murniers.

Wallander megijedt. Elárult engem, Herr Eckers.

Miért?

– Én inkább beszélgetésre gondoltam – felelte –,

nem kihallgatásra. – Igen, rossz szót használtam – mentegetőzött

Murniers. – Hadd mond-jam inkább így: örült, hogy

találkozhat önnel.

Murniers elment, Zids őrmester pedig két óra múlva

elkészült az összes jegyzőkönyv lefordításával.

Wallander megnézte a halottról készült életlen

fényképeket. Egyfolytában erősödött az az érzése, hogy

valami nincs rendben. A legjobban akkor tudott gondolkodni, ha valami mással foglalkozott, így

megkérte az őrmestert, vigye el egy olyan üzletbe, ahol

hosszú alsónadrágot vehet, long underpants, mondta, és

az őrmesteren nem látszott, hogy csodál-kozna.

Wallander akkor ébredt rá a helyzet abszurditására, amikor bemasíro-zott az őrmester által ajánlott

ruhaüzletbe. Úgy érezte, mintha rendőri kísérettel

vásárolna jégergatyát. Zids előadta az óhaját, és

ragaszkodott hozzá, hogy vásárlás előtt felpróbálja. Kettőt is vett: barna csomagolópapírba rakták

és madzaggal átkötötték az árut. Amikor kiértek az utcára, Wallander azt javasolta, hogy ebédeljenek meg.

– De ne a Latvijában – mondta. – Akárhol, csak ne

ott.

Zids őrmester lekanyarodott a széles utakról, és

belemerült a kisebb utcácskák labirintusába. Wallandernek eszébe jutott, hogy már megint

útvesztőbe került, és ebből soha az életben nem találna

ki egyedül.

Ezt a vendéglőt Siguldának hívták. Wallander

omlettet evett, az őrmester egy tányér levest. A levegő

rossz volt, fojtós. Amikor beléptek, nem volt egyetlen

szabad asztal sem.

Wallander figyelte, ahogy az őrmester egyszerűen

kért egy asztalt.

– Svédországban az ilyesmi elképzelhetetlen – mondta ebéd közben. – Hogy egy rendőr bemegy egy

teli étterembe, és egyszerűen asztalt követel.

– Itt másképp van – felelte Zids hűvösen. – Mindenki

igyekszik a rendőrség kedvében járni.

Wallander dühös lett. Ez a Zids őrmester egy kicsit

fiatal még ahhoz, hogy ilyen arrogáns legyen.

– A jövőben nem szeretném, ha bármiféle sorban

előretörtetnénk – mondta.

Az őrmester csodálkozva nézett rá. – Akkor nem kapunk enni – felelte.

– A Latvija szállóban mindig üres az étterem –

mondta Wallander.

Már kettő előtt visszatértek a főhadiszállásra. Evés közben Wallander szüntelenül azon törte a fejét, hogy

mi lehet a jegyzőkönyvekben, amit gyanús-nak érez.

Végül arra jutott, hogy a beszámoló makulátlansága az,

ami zavarja. Nyilván a legjobb szándékkal készítették, hogy minden további kérdésnek elejét vegyék. Tovább

azonban nem jutott az elmélkedésben, nem is nagyon

mert megbízni az ítélőképességében. Mi van, ha

kísérteteket lát ott is, ahol nincsenek kísértetek?

Murniers nem volt az irodában, Putnis még mindig a kihallgatással volt elfoglalva. Az őrmester elment Baiba

Liepáért, Wallander egyedül maradt a neki kiutalt

irodában. Elgondolkodott rajta, hogy vajon lehallgatják-

e, vagy egy rejtett helyről figyelik-e. Szinte hogy ártatlanságát bizonyítsa, kicsoma-golta a most vásárolt

alsónadrágot, levette a nadrágját, és felhúzta a jégert.

Épp befejezte az öltözködést, amikor kopogtak.

Kikiáltott, hogy „Szabad”, és az őrmester ajtót nyitott Baiba Liepa előtt. Most Wallander vagyok. Nem Herr

Eckers. Herr Eckers nem létezik. Pontosan ezért akartam

beszélni önnel.

– Liepa őrnagy özvegye beszél angolul? – kérdezte az

őrmestertől. Zids bólintott.

– Akkor egyedül hagyhat bennünket.

Megpróbált felkészülni. Eszemben kell tartanom,

hogy amit csak mondok vagy teszek, azt a titkos

megfigyelők látják, hallják. Még ujjunkat se tudjuk

titokban a szánk elé tenni, hát még cédulákat írni. Pedig Baiba Liepának meg kell értenie, hogy Herr Eckers

továbbra is létezik.

Sötét kabátot viselt, szőrmesapkát, és amit reggel még nem: szem-üveget. Levette a sapkát, kirázta

félhosszú, sötét haját.

– Kérem, Liepa asszony, foglaljon helyet – mondta

Wallander. Elmoso-lyodott, csak úgy futólag, mintha zseblámpával adna titkos jelet. Észrevette, hogy a nő

nem is számított másra. Tudta, hogy még egyszer fel

kell tennie mindazokat a kérdéseket, amelyeket már

többször is megválaszolt. De talán mégis kaphat

egyetlen rejtett kis utalást, egy fénysugarat a sötétben, amely csak Herr Eckersnek szól.

Részvétét fejezte ki, kötelezően, de hitelesen. Aztán

feltette a szokásos kérdéseket, és közben állandóan

annak az ismeretlennek az arca lebegett előtte, aki hallgatta és figyelte az asszonyt.

– Mennyi ideje voltak házasok Liepa őrnaggyal?

– Nyolc éve. – Úgy emlékszem, nem volt gyermekük.

– Várni akartunk. Nekem is van hivatásom.

– Mi a foglalkozása?

– Mérnök vagyok. De az utóbbi években legfőképp tudományos irodal-mat fordítottam, többek között a

Műszaki Főiskolának. Ott tanítok.

„Hogy sikerült felszolgálnod a reggelimet a

Latvijában? – töprengett Wallander. – Ki a bizalmasod

ott?” Elterelte a gondolatait ez a téma. Inkább feltette a

következő kérdést.

– És ezt nem lehetett összeegyeztetni a

gyermekvállalással?

Azonnal megbánta. Ez szigorúan magánügy volt, semmi köze a törté-nethez. Mindjárt bocsánatot is kért,

mondván, hogy természetesen nem vár választ, inkább

gyorsan tovább ment.

– Liepa asszony – kezdte. – Nyilván elgondolkodott

azon, hogy vajon mi történhetett a férjével. Olvastam a

kihallgatási jegyzőkönyvét. Azt vallotta, semmit sem

tud, semmit sem sejt, semmit sem ért. Ez nyilván így van. És azt szeremé, ha elfognák a férje gyilkosát, és

megkapná méltó büntetését. Mégis arra kérem,

próbáljon visszaemlékezni arra a napra, amikor a férje

hazatért Svédországból. Lehet, hogy a férje hirtelen

halála miatt sokkot kapott, de később eszébe jutnak akkor elfelejtett dolgok.

Az első titkos jelzést a válaszban kapta meg

Wallander. – Nem – mondta határozottan. – Semmit sem

felejtettem el. Semmit.

Herr Eckers. Nem úgy volt, hogy egy váratlan dolog sokkolt volna. Pontosan az következett be, amitől

féltünk.

– Olyasmi is lehet, ami régebbi emlék – folytatta

Wallander, aki már nagyon óvatosan haladt előre,

nehogy zavarba hozza a nőt.

– A férjem sosem beszélt a munkájáról – mondta. –

Nagyon komolyan vette a rendőri titoktartási kötelezettségét. Olyan ember volt a férjem, akinek igen

magas volt az erkölcsi mércéje.

Nagyon helyesen, gondolta Wallander. És persze, ez az erkölcsi mérce ölte meg.

– Nekem is ez volt a benyomásom Liepa őrnagyról –

felelte. – Bár Svédországban csak pár napot dolgoztunk

együtt.

Vajon érti a nő, hogy az ő oldalán áll? Hogy azért

kérette ide? Hogy fátylat szőjön lényegtelen

kérdésekből? Még egyszer megkérte, hogy próbáljon

visszaemlékezni. Pár kört futottak még e kérdés körül,

aztán Wallander úgy gondolta, eljött az ideje, hogy

befejezze a beszélgetést. Megnyomta a csengőt, és

biztosra vette, hogy Zids őrmester hallani fogja. Aztán felállt, és kezet nyújtott.

„Honnan tudtad meg, hogy Rigába jöttem? –

gondolta. – Valaki nyilván elmondta. Valaki, aki azt akarta, hogy találkozzunk. De miért?”

Az őrmester belépett, és kivezette Baiba Liepát egy

oldalsó kijáraton. Wallander a huzatos ablakhoz állt, és a

várudvart nézte. A városra havas eső hullott. A magas falak mögött templomtornyokat és pár felhőkarcolót

látott.

Hirtelen az az ötlete támadt, hogy ez az egész csak a képzeletében létezik. A fantáziája elszabadult, és az

agya nem állt ellen. Összeesküvést sejtett ott, ahol

nincs, valószínűleg bedőlt a „keleti tömb” összeesküvés-

mitológiájának, amely szerint itt mindenki mindenki

ellen konspirál. Mi oka lehetne rá, hogy ne bízzon meg Murniersben és Putnisban? Arra, hogy miért szerepelt

Baiba Liepa takarítónőnek öltözve a szállodában, nyilván

lesz valami banális magyarázat.

Gondolatait megszakította Putnis ezredes kopogtatása. Az ezredes fáradtnak tűnt, arca, mosolya

maszkszerű volt.

– Egyelőre félbeszakítottuk a gyanúsított

kihallgatását – közölte. – Az az ember sajnos nem úgy vallott, ahogy vártuk. Pillanatnyilag bizonyos

kijelentéseit ellenőrizzük. Aztán folytatom a kihallgatást.

– Mire alapozzák a gyanújukat? – kérdezte Wallander.

– Már régóta tudjuk, hogy futárnak és segítőnek

használta Leját és Kalnst – felelte Putnis. – Reméljük,

azt is be tudjuk bizonyítani, hogy az utóbbi években

benne voltak a drogüzletben. Hagelman – így hívják a gyanúsítottat – attól sem riadna vissza, hogy

megkínozza vagy meggyilkolja a segítőit, ha ezt tartaná

helyesnek. Természetesen nem volt egyedül. Most

keressük a banda többi tagját. Sokan közülük szovjet állampolgárok, így sajnos lehet, hogy odahaza vannak.

És megtaláltuk Hagelman néhány fegy-

verét is. Most vizsgáljuk, hogy a golyókat, amelyek megölték Leját és Kalnst, ezekből lőtték-e ki.

– Liepa őrnagy halála – kérdezte Wallander – hogyan

függhet össze ezzel az üggyel?

– Még nem tudjuk – válaszolt Putnis. – De a

gyilkosság eltervezett volt, szabályos kivégzés. Még csak

ki sem rabolták. Ráadásul azt is figyelembe kell

vennünk, hogy a foglalkozása miatt történt.

– Elképzelhető, hogy Liepa őrnagy kettős életet élt? – kérdezte Wallander.

Putnis fáradtan mosolygott.

– Olyan országban élünk, amelyben a tökéletességre fejlesztettük polgártársaink megfigyelését – mondta. –

És ez legfőképp igaz a rendőrség belső ellenőrzésére. Ha

Liepa őrnagy kettős életet élt volna, tudtunk volna róla.

– Hacsak nem nyújtott volna valaki föléje védő kart –

felelte Wallander. Putnis meglepetten nézett rá.

– És ugyan ki lett volna az? – kérdezte.

– Én nem tudom – felelte Wallander. – Csak hangosan gondolkodtam. Nem valami remek ötlet,

elismerem.

Putnis felállt.

– Tulajdonképpen azt terveztem, hogy meghívom ma estére hozzánk – mondta. – Sajnos mégsem tehetem,

mert folytatni akarom a kihallgatást. De talán Murniers

ezredes is gondolt erre? Hiszen udvariatlan dolog

egyedül hagyni önt egy idegen városban. – A Latvija Szálló igen kiváló – felelte Wallander. –

Ráadásul azt terveztem ma estére, hogy összeírom

mindazt, amit erről az esetről eddig kigondoltam.

Putnis bólintott.

– Akkor, mondjuk, legyen holnap este – mondta. –

Szeretném, ha eljönne hozzánk és megismerné a

családomat. Ausma, a feleségem kiválóan főz.

– Szívesen – felelte Wallander. – Nagyon kedves.

Putnis elment, Wallander pedig megnyomta a

csengőt. El akarta hagyni a főhadiszállást, mielőtt

Murniersnek eszébe jutna, hogy meghívja haza vagy egy vendéglőbe.

– A szállodába megyek – mondta Wallander, amikor

Zids őrmester megjelent az ajtóban. – Van némi írásos

munkám, amit ma szeretnék elintézni a szállodában. Holnap reggel nyolcra jöhet értem.

Miután az őrmester letette a szállodánál, Wallander

képeslapokat és bélyegeket vett a recepción. Vett egy várostérképet is. Az a térkép, amelyet a

szállodában kínáltak, elég pontatlannak tűnt, így

elmagyaráztatta magának, merre van a legközelebbi könyvesbolt.

Wallander körülnézett az előcsarnokban. Sehol egy

újságolvasó vagy teázó férfi.

„Még itt vannak – gondolta. – Minden páros napon megmutatkoznak, minden páratlanon eltűnnek. El

akarják bizonytalanítani a megfigyelő-képességemet.”

Kiment a szállodából, hogy megkeresse a könyvesboltot. Már sötét volt, a járda nedves a

folyamatosan szemerkélő havas esőtől. Sokan jártak az

utcán, s Wallander néha megállt egy-egy üzlet előtt.

Kevés áru volt a kirakatokban, azok is mind egyformák. Amikor elért a könyvesboltig, a válla fölött hirtelen

hátranézett, de senkit sem látott, aki hirtelen

megtorpant volna.

Egy idősebb férfitól, aki egy szót sem beszélt angolul,

várostérképet vett. Folyamatosan fecsegett neki lettül,

mintha azt gondolná, hogy Wallander mindennek

ellenére megérti. Wallander visszatért a szállodába.

Valahol mögötte vagy előtte az árnyéka is, akit nem látott meg. Elhatározta, hogy a következő napon

megkérdi valamelyik ezredestől, miért figyelik. Úgy

határozott, hogy barátságosan, minden szarkazmus

vagy ingerültség nélkül fogja megkérdezni.

A recepción megkérdezte, nem hívták-e telefonon. A

portás meg-csóválta a fejét. No calls, Mister Wallander.

No calls at all.

Felment a szobájába, és megírta a képeslapokat. Hogy ne üljön a huzatban, elhúzta az asztalt az ablaktól.

A rigai dómot Björknek szánta. A közelben lakott Baiba

Liepa, onnan csalták ki egy éjszaka telefonon az

őrnagyot. Ki telefonált, Baiba? Herr Eckers vár a szobájában, és válaszra vár.

Írt Björknek, Lindának és az apjának. Az utolsó

lapnál tétovázott, végül a nővérének, Kristinának

címezte meg. Már hét óra volt. Langyos vizet engedett a kádba, és óvatosan a kád szélére tett egy pohár

whiskyt. Behunyta a szemét, és még egyszer átgondolta

az egészet.

A mentőcsónak, a halottak, a furcsa ölelkező póz. Megpróbált rájönni, mit nem látott meg eddig. Rydberg

gyakran beszélt a láthatatlan meglátásának

képességéről. Meglátni a látszólag természetesben a

váratlant. Módszeresen végigvette az eseményeket. Milyen nyom volt az, amit kihagyott?

A fürdő után leült az íróasztalhoz, és leírta a

véleményét. Biztos volt abban, hogy a két lett rendőr ezredes jó úton jár a nyomozásban. Semmi sem

mondott ellen annak az elméletnek, hogy a két,

mentőcsónakba fektetett férfi belső leszámolás áldozata

lett. Valószínűleg nincs túl nagy jelentősége annak, hogy

a zakójuk nem volt rajtuk, amikor agyonlőtték őket, és hogy utána egy mentőcsónakba pakolták mindkettőt.

Már nem volt biztos abban, hogy a tettesek számítottak

a hullák megtalálására. Miért lopták el a

mentőcsónakot?

– írta aztán. – Ki volt az? Hogy juthattak el lett

bűnözők olyan gyorsan Svédországba? Vajon svédek

követték el, vagy Svédországban élő lettek, akik előkészítik a talajt a svéd átvételre? Folytatta a

töprengést. Liepa őrnagyot akkor éjszaka ölték meg,

amikor hazatért Svédországból. Sok minden szólt

amellett, hogy elhallgattatták. Mit tudott Liepa őrnagy? – írta. – És miért mutatnak egy olyan nyomozási

jegyzőkönyvet, amely eltereli a figyelmet az igazi

tetthelyről?

Átolvasta a feljegyzéseit, és folytatta. Baiba Liepa – írta. – Mit tud, és miért nem akarja elmondani a

rendőrségnek? Félretette a feljegyzéseket, és újabb

whiskyt töltött. Már majdnem tíz óra volt, megéhezett.

Felvette a kagylót, hogy ellenőrizze, működik-e. Utána lement az étterembe, és a recepción meghagyta, hogy

hol van. Körülnézett az előcsarnokban. Nem látta az

árnyékát. Az étteremben megint ugyanazt az asztalt

kapta. Talán mikrofon van a hamutartóban, gondolta szarkasztikusan. Vagy az asztal alatt ül valaki, és éppen

méri a pulzusomat? Ivott egy fél üveg örmény bort, és

főtt tyúkot evett hozzá krumplival. Ahányszor csak

megmozdult a lengőajtó, azt hitte, hozzá jön a portás, hogy hívása van. A kávéhoz megivott egy konyakot, és

körülnézett az étteremben. Ezen az estén sok asztal volt

foglalt. Az egyik sarokban néhány orosz ült, s egy

hosszú asztalnál egy csapat német és lett vendéglátóik.

Majdnem fél tizenegy lett, mire a hihetetlenül olcsó vacsorát kifizette. Egy pillanatig gondolkodott, hogy

bemenjen-e az éjszakai bárba, de aztán mégis inkább

felliftezett a tizenötödik emeletre.

Amikor bedugta a kulcsot a zárba, meghallotta, hogy csörög a telefon. Káromkodott, feltépte az ajtót, és

lekapta a kagylót. Beszélhetnék Herr Eckers szel? Egy

férfi hangja volt, aki iszonyú rossz kiejtéssel beszélt

angolul. Wallander a megegyezés szerint felelte, hogy itt nincs semmiféle Eckers.

Biztos valami félreértés. A férfi elnézést kért és

letette. Használja a hátsó ajtót! Please, please. Fogta a dzsekijét, felvette a gyapjúsapkáját, de aztán

meggondolta magát, és zsebre tette. Amikor az

előcsarnokba ért, vigyázott, hogy ne lássák meg a

recepcióról. A németek épp akkor jöttek ki az

étteremből, amikor a forgóajtóhoz közeledett. Lesietett a szálloda szaunájához vezető lépcsőn, amely egy

folyosóba torkollt. Ez vezetett a beszállítók ajtajához. A

szürke acélajtó pontosan olyan volt, amilyennek Baiba

Liepa leírta. Óvatosan kinyitotta, érezte, amint a hideg szél arcon vágja. Letapogatózott a rámpán, és

hamarosan kint találta magát a szálloda mögött.

Az utcát csak pár lámpa világította meg. Becsukta maga mögött az ajtót, és belemerült az árnyékba. Az

egyetlen ember az utcán egy kutyáját sétáltató öreg

volt. Wallander mozdulatlanul várt a sötétben, várt, de

senki sem jött. Az öreg türelmesen kivárta, amíg a kutya felemelte a lábát egy szemeteskuka

mellett. Amikor elhaladtak Wallander előtt, a férfi

azt suttogta, hogy amint eltűnnek a sarkon, Wallander

kövesse. Valahol a távolban egy villamos csörömpölt. Wallander várt. Mélyebbre húzta a homlokába a sapkát.

Nem havazott, megint hidegebb lett. A férfi eltűnt a

sarkon. Wallander lassan elindult utána. Amikor

befordult, egy szűk sikátorba jutott. A kutyás ember

eltűnt. Hangtalanul kinyílt mellette egy kocsiajtó. Herr Eckers – suttogta mellette egy hang a kocsi sötétjéből –,

azonnal indulnunk kell. Amikor bemászott a hátsó

ülésre, átfutott a fején, hogy milyen hatalmas hibát

követett el. Emlékezett még a reggeli rossz érzésére, amikor Zids őrmesterrel ült egy másik autóban.

Emlékezett a félelmére.

A félelem most újra itt volt.

9.

Nedves gyapjú szaga.

Kurt Wallander erre fog emlékezni abból az

éjszakából, amikor átvitték Rigán. Lehajolt, és beült a

hátsó ülésre, és még mielőtt a szeme megszokta volna a

sötétséget, ismeretlen kezek sebesen a fejére húztak egy csuklyát. Nedves gyapjúszaga volt, és amint lassan

veríték tört elő a pórusaiból, a bőre is viszketni kezdett

tőle. De a félelem, az a rossz érzés, hogy valami nem

stimmel, elszállt, ahogy ott hevert a hátsó ülésen. Egy hang megnyugtató szavakat mondott – gondolta,

ugyanahhoz a kézhez tartozik, amely a kapucnit a fejébe

húzta. We are no terrorists. We just have to be cautious.

Megismerte a hangot: ő kérte Herr Eckerst, majd kért elnézést a tévedéséért. A megnyugtató hang

meggyőzően csengett, és később az jutott eszébe, hogy

a kaotikus, széteső Kelet-Európa országaiban épp ezt

kellett megtanulni az embereknek. Teljesen

meggyőzőnek kellett lenniük, amikor azt bizonygatták, hogy nincs veszély, amikor pedig a valóságban minden

csupa veszély volt.

A kocsi kényelmetlen volt. A motorzajból ítélve orosz

gyártmány lehetett, talán Lada. Nem tudta kitalálni, hányan ülnek a kocsiban, de legalább ketten kellett hogy

legyenek, mert előtte egy köhécselő valaki ült, aki

vezetett, és mellette az, aki nyugtatta. Néha, amikor

kiengedték a cigarettafüstöt, hideg levegő tört be. Egy pillanatig mintha enyhe parfümöt is érzett volna a

kocsiban, Baiba Liepa parfümjét, de a következő

pillanatban rájött, hogy tévedett, vagy a vágyai öltöttek

illatruhát. Nem jött rá még arra sem, hogy gyorsan vagy lassan mennek-e. Egyszerre megváltozott az útburkolat,

és úgy gondolta, hogy kijutottak a városból. Időről időre

lassítottak, egyszer körfor-galomba kerültek. Próbálta

kitalálni, mennyi ideje autóznak, de minden időérzékét elvesztette. Végre valahol véget ért az utazás. A kocsi

még egyszer kanyarodott, és ugrálni, zötyögni kezdett,

mintha szántóföldön menne. A sofőr leállította a motort,

kinyitották az ajtókat, és kisegítették a kocsiból.

Hideg volt, úgy érezte: fenyők veszik körül. Valaki

fogta a karját, nehogy megbotoljon. Felvezették egy

lépcsőn, csikorgott egy ajtó zsanérja, aztán belépett

valahová, ahol meleg volt. Petróleumszag csapta meg, egyszerre levették a fejéről a csuklyát. Megijedt, amikor

megint látott. Sőt ez a sokk még

nagyobb volt, mint az előbb, amikor a fejére húzták a csuklyát. A helyiség hosszúkás volt, durván ácsolt

boronafalakkal, és Wallander első gondolata az volt,

hogy afféle vadászkunyhó lehet. A falon, egy nyitott

kandalló fölött szarvasfej lógott, a szoba bútorzata világos fából készült, és mindössze két petróleumlámpa

világította meg.

Megint a megnyugtató hangú férfi vette át a szót. Arca nem felelt meg annak a képnek, amit Wallander

képzelt róla – már amennyire egyáltalán megpróbálta

elképzelni. A férfi kicsi volt, és iszonyatosan sovány,

mintha súlyos betegségből épült volna fel. Arca sápadt

volt, a szarukeretes szemüveg mintha túl nagy súllyal nehezedett volna arccsontjaira. Wallander nem tudta

volna megmondani, hogy huszonöt vagy ötvenéves

lehet-e. Mindenesetre a férfi mosolygott, és egy székre

mutatott. Wallander leült. Sit down, please, mondta a

nyugodt hangú ember. A sötétből felbukkant egy másik férfi is, termosszal és néhány csészével. Ő lehet a sofőr,

gondolta Wallander. Idősebb volt, és sötét hajú,

olyanfajta, aki ritkán mosolyog. Wallander kapott egy

csésze teát, a két férfi letelepedett az asztal másik felén, és a sofőr óvatosan följebb csavarta a petróleumlámpa

kanócát. Wallander meghallott egy szinte

észrevehetetlen neszt a petróleumlámpa fénykörén

kijjebbről. „Itt még van valaki – gondolta. – Valaki, aki várt bennünket, valaki, aki teát főzött.”

– Teán kívül semmi mással nem tudjuk megkínálni –

mondta a meg-nyugtató hangú férfi. – De hiszen úgyis

nem sokkal azelőtt vacsorázott, hogy elhoztuk, Wallander úr. És nem is tartjuk fel soká.

Wallander valamiért feldühödött ezekre a szavakra.

Ameddig Herr Eckers volt, addig még lehetett olyan

érzése, hogy őt személy szerint nem is érinti az egész ügy. De most már Wallander úr volt, és a láthatatlan

szemek megfigyelték, végignézték, ahogy eszik, és

mindössze azt az apró hibát követték el, hogy néhány

másodperccel korábban csörgették meg a telefont, mint hogy visszaért volna a szobájába.

– Minden okom megvan arra, hogy ne bízzak

magukban – mondta. – Még csak azt sem tudom, hogy

kicsodák. Hol van Baiba Liepa, az őrnagy özvegye?

– Kérem, bocsássa meg a modortalanságomat!

Upitisnak hívnak. Nyugodjon meg, kérem! Mihelyt vége

a beszélgetésünknek, abban a pilla-natban visszatérhet

a szállodába. Garantálom. Upitis, gondolta Wallander. Mint a Herr Eckers.

Akármi lehet a neve, de biztos, hogy nem ez.

– Egy idegen garanciája nem sokat ér – mondta Wallander. – Elra-bolnak, csuklyát húznak a fejemre.

(Tényleg hood a csuklya angolul?) Liepa asszony

kívánságára mentem bele ebbe a játékba, mert

ismertem a férjét. Azt gondoltam, segítséget tud nyújtani a férje halálával kapcsolatban, olyasmit,

ami fényt derít arra, miért kellett meghalnia Liepa

őrnagynak. Azt viszont nem tudom, hogy önök kicsodák. És minden okom megvan a bizalmatlanságra.

A férfi, aki Upitisnak nevezte magát, egyetértőn és

elgondolkodva bólogatott.

– Egyetértek önnel – mondta. – De kérem, ne higgye, hogy ok nélkül elővigyázatoskodunk. Liepa

asszony ma este nem lehet velünk, de az ő

megbízásából kell beszélnem önnel.

– És ezt miért higgyem el? Mit akarnak tőlem tulajdonképpen?

– Azt szeretnénk, hogy segítsen nekünk.

– Miért gondolja, hogy álnéven kell bemutatkoznia?

Miért ez a titkos találka? – Ahogy már mondtam önnek, sajnos, tényleg

szükség van rá. Nem sok időt töltött még Lettországban,

Wallander úr. Majd meg fogja érteni.

– És egyáltalán hogyan segíthetnék én önöknek? A petróleumlámpák fénye mögül, a sötétből megint

hallotta az alig észrevehető neszt. Baiba Liepa, gondolta.

Nem mutatkozik, de itt van a közelemben.

– Pár pillanatot várjon még – folytatta Upitis –, hadd meséljek előbb valamit Lettországról.

– Szükséges ez? Lettország ugyanolyan ország, mint a többiek. Bár azt be kell vallanom, hogy nem ismerem

a lett zászló színeit.

– Igen, azt gondolom szükség van rá. Ha azt mondja,

hogy az országunk ugyanolyan, mint a többi ország, akkor nyilvánvalóan vannak olyan dolgok, amelyeket

meg kell értenie.

Wallander kortyolt egyet a langyos teából.

Megpróbált belelátni a sötétségbe. Úgy látta a szeme sarkából, mintha egy keskeny fénysáv világítana oldalt.

Talán egy nem egészen becsukott ajtó.

A sofőr a kezét melengette a teáscsészéjén. A szeme

csukva volt, és Wallander látta, hogy ő nem fog részt venni a beszélgetésben.

– És kik maguk? – kérdezte. – Legalább ennyit hadd

tudjak meg.

– Lettek vagyunk – felelte Upitis. – Véletlenül egy különlegesen szerencsétlen korszakban születtünk ebben

a meggyötört országban, útjaink keresztezték egymást,

és megértettük, hogy van közös feladatunk, amely elől

nem szabad elbújnunk. – Liepa őrnagy…? – kezdte Wallander, de a kérdés

függőben maradt a levegőben.

– Hadd kezdjem elölről! – szólt Upitis. – Meg kell értenie, hogy orszá-gunk a teljes összeomlás szélén áll.

Akárcsak a volt Szovjetunió két másik balti államában

meg a többi olyan országban, ahol a Szovjetunió eddig

gyarmattartóként uralkodott, itt is megpróbálják az

emberek a második

világháború után elvett szabadságukat visszanyerni.

De a szabadság káoszban születik, Wallander úr, és az

árnyékban szörnyetegek lapulnak, szörnyű

szándékokkal. Katasztrofális tévedés lenne azt gondolni, hogy az ember egyszerűen a szabadság ellen vagy

mellette van. A szabadságnak sok arca van. Azok az

oroszok például, akiket idetelepítettek, hogy

elvegyüljenek a lett lakosság között, és így a letteket hosszú távon kihalásra ítéljék, nagyon aggódnak, mert

megkérdőjelezik ittlétük jogosságát. És persze a

privilégiumaikat is féltik. A történelem nem ismer példát

arra, hogy emberek önként lemondtak volna a privilégiumaikról. Ezért aztán titokban fegyver-keznek,

hogy meg tudják védeni magukat. Így történhet meg az,

ami az elmúlt ősszel megtörtént, hogy a szovjet katonai

szervezetek átvették az ellenőrzést, és rendkívüli

állapotot vezettek be. És az is tévedés, hogy az egyesült nemzet simán át tudna lépni a diktatúrából a

demokráciába. Számunkra olyan csalogató a szabadság,

mint egy csábító, ellenállhatatlan nő. Mások számára

pedig olyan fenyegetés, amely ellen minden eszközzel küzdeni kell.

Upitis elhallgatott, mintha megrendítette volna ez a

felismerés. – Fenyegetés? – kérdezte Wallander.

– Lehet, hogy kitör a polgárháború – felelte Upitis. –

A politikai szóváltás átcsaphat egy maroknyi ember

ámokfutásába, akiket kizárólag a bosszú vezérel. A szabadság vágya hamarosan átválthat rémálomba,

amelynek következményeit senki sem látja előre. A

háttérben szörnyek lapulnak, a sötétben késeket fennek.

A leszámolás kimenetelét éppolyan nehéz meg-jósolni,

mint magát a jövőt. Olyan feladat, amely alól nem lehet kibújni.

Wallander megpróbálta kitapogatni Upitis szavainak

valódi értelmét, de előre tudta, hogy kudarcot vall. Nem

volt képes átlátni azokat a hatalmas változásokat,

amelyek Európa-szerte elindultak. Az ő rendőri világában a politikának sosem volt szerepe.

Rendszeresen eljárt választani, de sohasem

gondolkodott el rajta. Alapjában véve nem sokat

törődött azokkal a változásokkal, amelyek személy szerint nem érintették.

– A szörnyek üldözése általában nem rendőri feladat

– mondta tétován, egyúttal bocsánatkérőn is a tudatlansága miatt. – Én valódi bűncselekményeket

vizsgálok, amelyeket létező emberek követtek el.

Belementem, hogy Herr Eckers legyek, mert azt

gondoltam, Baiba Liepa akar valamit közölni velem

négyszemközt. A lett rendőrség a segítségemet kérte Liepa őrnagy meggyil-kolásának ügyében. Elsősorban

azt kell kideríteni, hogy van-e összefüggés e gyilkosság

és annak a két lett embernek a meggyilkolása között,

akiket Svédországban sodort partra a tenger. Most meg hirtelen önök kérik a segít-ségemet? Ennek azért

egyszerűbb magyarázata kell, hogy legyen, mint a

politikai problémák hosszas elemzése, amelyből úgysem

értek semmit.

– Lehet – mondta Upitis. – De hadd mondjam el azt

is, hogyan tudunk kölcsönösen segíteni egymásnak. Wallander hiába erőlködött, nem jutott eszébe a

rejtély szó.

– Ez nekem túl homályos – mondta helyette. –

Inkább mondják meg, mit akarnak tőlem, ne

kerülgessük, mint macska a forró kását. Upitis jegyzetfüzetet vett maga elé az egyik

petróleum-lámpa mögül. Viseltes zakójának zsebéből

tollat vett elő.

– Liepa őrnagy meglátogatta önt Svédországban – mondta. – Két halottat, két lett állampolgárt sodort ott

partra a tenger. Együtt dolgozott vele?

– Igen. Kiváló rendőr volt. – De hiszen csak pár napot töltött Svédországban.

– Igen.

– És hogyan tudta ilyen rövid idő alatt megállapítani,

hogy jó rendőr volt? – Az alaposságot és a tapasztalatot általában gyorsan

felismerni. Wallander eleinte céltalannak érezte ezeket a

kérdéseket. De aztán rájött, mit tervez Upitis. A

módszer abból állt, hogy a kérdésekből láthatatlan hálót

sző a kikérdezett körül. Úgy viselkedett, mint egy ügyes nyomozó. Kezdettől fogva valamiféle cél irányába

tartott. A kérdések nem voltak olyan ártalmatlanok,

mint amilyeneknek kinéztek. Talán ő maga is rendőr,

gondolta Wallander. Talán nem is Baiba Liepa rejtőzik a sötétben, hanem Murniers ezredes? Vagy Putnis?

– Tehát nagyra becsülte Liepa őrnagy

munkamódszerét?

– Természetesen. Már mondtam az imént. – És ha figyelmen kívül hagyjuk Liepa őrnagy

tapasztalatát és rendőri kompetenciáját?

– Hogyan lehetne ezt figyelmen kívül hagyni? – Milyen benyomást tett önre mint ember?

– Ugyanolyat, amilyet rendőrként. Meggondolt volt,

és alapos, türelmes volt, képzett és intelligens.

– Ugyanezt a benyomást tette ön is Liepa őrnagyra. Hogy jó rendőr. Wallander fejében felsivított a sziréna.

Homályosan azt érezte, hogy most értek el a kérdések

leglényegibb részéhez. Ugyanakkor azt is gondolta, hogy

még sincs itt rendben valami. Hiszen Liepa őrnagy csak

pár órát töltött otthon, amikor megölték. Ez az Upitis, aki itt ül vele szemben, mégis sokféle információval

rendelkezik az őrnagy svédországi tartózkodásáról.

Olyan információkkal, amelyeket csakis Liepa árulhatott

el, vagy közvetlenül, vagy a felesége közvetítésével. – Nagyon jó hallani, hogy becsülte a munkámat –

mondta Wallander.

– Sokat volt együtt Liepa őrnaggyal abban az időben,

amikor az őrnagy Svédországban volt?

– A gyilkossági nyomozás mindig intenzív.

– Akkor nem értek rá másképp is találkozni? – Nem értem a kérdését.

– Hogy magánemberként találkozzanak, hogy

nevessenek, énekeljenek, lazítsanak. Én azt hallottam,

hogy a svédek szeretnek énekelni. – Liepa őrnagy meg én nem énekeltünk duettet, ha

erre gondol. Egy este meghívtam magamhoz. Ennyi volt

az egész. Megittunk egy üveg whiskyt, és zenét

hallgattunk. Odakinn hóvihar tombolt. Aztán visszament a szállodájába.

– Liepa őrnagy nagyon szerette a zenét. Újabban

gyakran panaszkodott, hogy nem ér rá koncertre menni. Wallanderben még hangosabban csörömpöltek a

riasztók. Mi a nyavalyát akar megtudni? Ki ez az Upitis?

És hol van Baiba Liepa?

– Megkérdezhetem, milyen zenét hallgattak? – Operát. Maria Callast. Már nem emlékszem

pontosan, talán a

Turandot volt.

– Nem ismerem.

– Puccini egyik legszebb operája. – És whiskyt ittak?

– Igen.

– És hóvihar volt?

– Igen. „Most értünk a lényeghez. – Wallander lázasan

gondolkodott. – De mit akar, mit mondjak el neki?”

– Milyen márkájú whiskyt ittak? – Azt hiszem, J&B-t.

– Liepa őrnagy felettébb mértékletes volt, ami az

alkoholt illeti, de időnként nem volt ellenére, hogy

lazítson egy pohárka mellett.

– Igen? – Mindenben kifejezetten mértékletes volt.

– Én is úgy emlékszem, hogy jobban berúgtam, mint

ő. Ha esetleg erre akart volna kilyukadni.

– Mégis ilyen jól emlékszik arra az estére? – Zenét hallgattunk, pohárral a kezünkben

üldögéltünk, beszélgettünk, hallgattunk. Miért ne

emlékeznék?

– És természetesen beszélgettek azokról az

emberekről is, akiket partra vetett a tenger?

– Ha jól emlékszem, róluk nem. A legtöbbet Liepa

őrnagy mesélt, Lettországról. Ugyanakkor tudtam meg azt is, hogy nős.

Wallander észrevette, hogy valami megváltozott a

szobában. Upitis kutató tekintettel nézte, a sofőr pedig alig észrevehetően megváltoztatta a tartását a széken.

Wallander bízott az ösztönében, és arra gondolt, hogy

már elhagyták a beszélgetés lényegi részét, amelyhez

Upitis olyan lassan közele-dett. De vajon mi volt az?

Lelki szemei előtt megjelent az őrnagy, amint ül a heverőn, a poharat a térdére téve, a könyvespolcon álló

hangszórókból áradó zenére figyelve.

De azért még valami egyébnek is kell itt lennie, ami Herr Eckerst csinált egy svéd rendőrnyomozóból.

– Liepa őrnagy kapott öntől búcsúzóul egy könyvet?

– Igen, adtam neki egy Skånéról szóló képeskönyvet, lehet, nem volt túl ötletes ajándék. De egyszerűen nem

jutott jobb az eszembe.

– Liepa őrnagy megbecsülte az ajándékát.

– Honnan tudja?

– A feleségétől. Már a visszaúton járunk, gondolta Wallander. Ezek a

kérdések már csak arra jók, hogy eltávolodjunk a

lényegtől.

– Dolgozott már együtt kelet-európai rendőrrel? – Egyszer járt nálunk egy lengyel rendőr. Ez az

egész.

Upitis félretolta a jegyzettömbjét. Egyetlen szót sem

írt az egész beszélgetés alatt. Wallander mégis biztos volt abban, hogy Upitis megtudta, amire kíváncsi volt.

„De mit? – gondolta. – Mi lehetett olyan fontos? Mit

mondtam el úgy, hogy nem voltam a tudatában?”

Wallander belekortyolt az időközben kihűlt teába.

„Most rajtam a sor – gondolta. – Most meg kell

fordítanom ezt a beszélgetést a tengelye körül.”

– Miért kellett meghalnia az őrnagynak? – Liepa őrnagy nagyon aggódott az ország helyzete

miatt – felelte lassan Upitis. – Gyakran beszélgettünk

arról, mit tehetnénk.

– És ezért halt meg?

– Mi másért kellett volna meghalnia? – Ez nem válasz. Hanem újabb kérdés.

– Attól tartok, hogy így volt.

– Kinek volt oka rá, hogy megölje?

–Kérem, emlékezzen arra, amit elmondtam. Az emberekről, akik félnek a szabadságtól.

– És a sötétben fenik a késeket?

Upitis lassan bólintott. Wallander megpróbálta feldolgozni mindazt, amit hallott.

– Ha jól értem, akkor ön egy szervezethez tartozik.

– Inkább egy laza szövetség. A szervezeteket igen

hamar le lehet buk-tatni és szétverni.

– Mit akarnak?

Upitis habozott. Wallander várt. – Szabad emberek vagyunk, Wallander úr, a

szabadsághiány kellős közepén. Azért vagyunk

szabadok, mert megvan a lehetőségünk, hogy felis-

merjük, mi zajlik a mi Lettországunkban. Talán hozzá kellene tennem, hogy legtöbbünk értelmiségi, újságírók,

kutatók, költők. Lehet, hogy mi vagyunk a magja egy

olyan politikai mozgalomnak, amely majd megmentheti

az országot a pusztulástól. Ha tényleg kitör a káosz, ha a Szovjetunió katonai erővel lép fel, ha tényleg nem

lehet már megakadályozni a polgárháborút.

– Liepa őrnagy is önök közé tartozott?

– Igen.

– Vezető volt? – Nincsenek vezetőink, Wallander úr. De Liepa

őrnagy fontos tagja volt a társaságunknak. Az ő

pozíciójából remek rálátása nyílt a dolgokra. Úgy

gondoljuk, hogy elárulták.

– Elárulták? – Ebben az országban a rendőrség teljesen a

megszálló hatalom kezében van. Liepa őrnagy kivétel

volt. Kettős játékot űzött a kollégáival, és nagy

kockázatot vállalt.

Wallander elgondolkodott. Emlékezett rá, hogy az

egyik ezredes is megjegyezte: Van benne gyakorlatunk,

hogy egymást is kölcsönösen meg-figyeljük. – Arra céloz, hogy a rendőrség soraiban kell keresni

a gyilkost?

– Természetesen nem tudjuk. Csak sejtjük. És nincs

is más magyarázat.

– Ki lehetett az? – Azt reméljük, hogy ön segít megtalálni.

Wallander felfogta, hogy végre van egy kapaszkodója

a lehetséges összefüggés kiderítésére. A Liepa őrnagy

megtalálásának helyszínén végzett elégtelen vizsgálatokra gondolt. Arra gondolt, hogy mióta Rigában

van, követik. Álmanőverek egész sora rajzolódott ki

egyszerre előtte.

– A két ezredes valamelyike? – kérdezte. – Putnis

vagy Murniers? Upitis gondolkodás nélkül válaszolt.

Wallander később visszaemléke- zett rá, hogy a

hangjában mintha diadal csendült volna. – Murniers ezredest gyanúsítjuk.

– Miért?

– Megvan rá a jó okunk.

– Miféle okok?

– Murniers ezredes sok alkalommal tűnt ki mint

lojális szovjet állam-polgár.

– Orosz? – lepődött meg Wallander. – Murniers a háború alatt költözött ide. Az apja a

Vörös Hadseregben szolgált. 1957-ben állt rendőrnek.

Akkor nagyon fiatal volt még, nagyon fiatal, és nagyon

ígéretes. – Megölte volna az egyik alárendeltjét?

– Nincs más magyarázat. Persze azt nem tudjuk,

hogy saját kezűleg tette volna. Más is elkövethette a

gyilkosságot.

– De miért éppen a visszatérésének estéjén ölték

meg Liepa őrnagyot?

– Liepa őrnagy nagyon hallgatag ember volt – felelte

nyomatékkal Upitis. – Soha nem szólt egy fölösleges szót sem. Ezt megtanulja az ember ebben az országban.

Nagyon jó barátok voltunk, mégsem mondott soha a

szükségesnél egyetlen szóval sem többet. Az ember

megtanulja, hogy a barátait sem szabad túl sok bizalmas információval terhelni. Néha azért utalt arra, hogy

valaminek a nyomára bukkant.

– Minek?

– Nem tudjuk. – De valamit csak tudnak?

Upitis a fejét csóválta. Egyszerre nagyon fáradtnak

látszott. A sofőr mozdulatlanul ült a székén.

– Honnan gondolta, hogy bennem megbízhat? – Nem tudtuk. De vállalni kellett a kockázatot. Úgy

gondoljuk, egy svéd rendőrnek egyáltalán nem állhat

érdekében, hogy belekeveredjen abba a szörnyű

káoszba, ami az országunkban eluralkodott.

„Ez igaz – gondolta Wallander. – Nem szeretem, ha

utánam szaglász-nak, és nem szeretem, ha éjszaka

mindenféle vadászkunyhókba hurcolnak. Alapjában véve

nagyon szívesen hazamennék.”

– Baiba Liepával kell beszélnem – mondta. Upitis bólintott.

– Felhívjuk, Herr Eckerst fogjuk keresni. Lehet, hogy

már holnap?

– Például berendelhetném kihallgatásra. Upitis a fejét csóválta.

– Ott túl sokan hallgatóznának – mondta. –

Megszervezünk egy talál- kozót.

Elakadt a beszélgetés. Upitis mintha a gondolataiba merült volna. Wallander a fénysávra nézett. A sáv

eltűnt.

– Megtudta, amit meg akart tudni? – kérdezte. Upitis

mosolygott, de nem válaszolt. – Azon az estén, amikor nálam üldögélt, whiskyt ivott, és a Turandotot hallgatta,

semmi olyat nem mondott, ami megvilágíthatná a

halálának körülményeit. Erre különösebb kerülők nélkül is rákérdezhetett volna.

– Ebben az országban nincsenek rövidítések – felelte

Upitis. – A kerülő utak leggyakrabban éppen az egyetlen

járható utak.

Félretolta a jegyzetfüzetet, és felállt. A sofőr is

felemelkedett a székről.

– Nem bánnám, ha visszafelé nem lenne csuklya – mondta Wallander. – Annyira szúr!

– Természetesen – felelte Upitis. – Remélem, azt

azért megérti, hogy, már csak az ön érdekében is, meg

kellett tennünk ezt az óvintézkedést.

Hidegen világított a hold, amikor visszatértek Rigába.

Wallander az autó ablakán át sötét falvak elmosódó

sziluettjeit ismerte fel. Aztán Riga külvárosába értek:

sokemeletes házak tömbjei, kivilágítatlan utcák.

Wallander ugyanott szállt ki a kocsiból, ahol beszállt. Upitis a lelkére kötötte, hogy a szálloda hátsó ajtaját

használja. Amikor az ajtót ki akarta nyitni, az zárva volt.

Még gondolkodott, vajon mit tegyen, amikor bent

óvatosan elfordították a kulcsot. Nagy csodálkozására azt a férfit ismerte fel az ajtónyitóban, aki pár nappal

ezelőtt a szálloda bárját mutatta meg neki. Wallander

követte őt egy hátsó lépcsőn, és a férfi csak akkor

hagyta magára, amikor a szobája ajtaját, a 1506-ost is kinyitotta. Két óra három perc volt.

A szobájában hideg volt. Whiskyt töltött egy fogmosó

pohárba, takarót terített a vállára, és az íróasztalhoz ült.

Fáradt volt, de tudta, hogy nem lesz sem nyugalma, sem álma, amíg le nem írja a mai éjszaka történéseit. A

toll hideg volt a kezében. Maga elé tette a

jegyzetfüzetét, gondolkodott, ivott egy korty whiskyt.

Térj vissza a kiindulóponthoz! – szokta mondani

Rydberg. – Ne foglalkozz a hiányzó meg az elmosódott

helyekkel, abból indulj ki, amit biztosan tudsz.

De ugyan mi volt az, amit tudott? Egy jugoszláv

mentőcsónakban két meggyilkolt lett férfi sodródik

partra Ystadnál. Ez biztos pont volt. A rigai rendőrség

egy őrnagya pár napig Ystadban időz, hogy segítsen a nyomo-zásban. Maga Wallander elköveti azt a

jóvátehetetlen hibát, hogy nem vizs-gálja meg elég

alaposan a mentőcsónakot. A csónak eltűnik. Ki lopta el?

Liepa őrnagy visszatér Rigába. Jelentést tesz a

feletteseinek, Putnisnak és Murniersnek. Aztán hazamegy, és megmutatja a feleségének azt a könyvet,

amelyet a svéd rendőr kollégájától, Wallandertől kapott.

Miről beszél a feleségével? Mi miatt fordul a nő

Upitishez, miután szobalánynak álcázza magát? Miért találja ki Herr Eckerst?

Wallander felhajtotta a whiskyt, és újra töltött. Ujja

hegye kifehéredett, a takaró alatt melengette a kezét.

Keress összefüggést ott is, ahol nem is sejtenéd –

mondta gyakran Rydberg. De van -e itt egyáltalán összefüggés? Egyetlen közös nevező volt: Liepa őrnagy.

És még? Az őrnagy kábítószer csempészetről beszélt.

Murniers ezredes is. De semmi bizonyíték, csak sejtések.

Wallander még egyszer végigolvasta a jegyzeteit. Ugyanakkor eszébe jutott, amit Upitis mondott: Liepa

őrnagy a nyomára bukkant valaminek. De minek? Az

egyik szörnyetegnek, amelyről Upitis beszélt?

Elgondolkodva meredt a függönyre, amelyet lágyan

mozgatott a rosszul záródó ablakokon beáramló levegő.

Valaki elárulta. Mi Murniers ezredest gyanúsítjuk.

Elképzelhető ez? Wallandernek eszébe jutott egy

malmöi rendőr, aki tavaly hidegvérrel agyonlőtt egy

bevándorlót. Van még valami, ami elkép-zelhetetlen?

Folytatta az írást. Két halott egy csónakban – kábítószer – Liepa őrnagy

– Murniers ezredes. Mit jelent ez a lánc? Mit akart

megtudni Upitis? Azt hitte talán, hogy Liepa őrnagy rám

bízott valami titkot, amikor a heverőmön üldögélt, és Maria Callast hallgatta? Vajon azt akarta megtudni, mit

mondott? Vagy hogy az őrnagy egyáltalán a bizalmába

fogadott-e?

Már majdnem negyed négy volt. Wallander érezte, hogy nem jut tovább. Bement a fürdőszobába, és fogat

mosott. A tükörben látta, hogy az arca még mindig piros

foltos a szúrós gyapjúcsuklyától.

Mit tud Baiba Liepa? Mit nem látok meg?

Levetkőzött és lefeküdt, az ébresztőt hét elöttre

állította be. Nem bírt elaludni. Megnézte a karóráját.

Háromnegyed négy. Az ébresztőóra mutatója foszforeszkált a sötétben. Három harmincöt. Elrendezte

a párnát, és behunyta a szemét. Egyszerre felriadt.

Megint a karórájára nézett. Kilenc perc múlva négy.

Kinyújtotta a kezét, felkapcsolta az éjjeli lámpát. A

vekkeren tizenkilenc perc volt még hátra négyig. Felült az ágyban. Miért jár rosszul az ébresztőóra? Vagy talán

a karórája jár rosszul? Miért mutat különböző időt a két

óra? Eddig nem volt ilyen. Fogta a vekkert, és addig

tekerte a mutatót, amíg ugyanazt az időt nem mutatta a két óra. Hat perc múlva négy. Aztán leoltotta a lámpát,

és behunyta a szemét. Amikor már majdnem elnyomta

az álom, megint csak felébredt. Mozdulatlanul feküdt az

ágyában, és arra gondolt, hogy már megint kísértetet lát. Végül azonban mégiscsak felkapcsolta az éjjeli

lámpát, felült az ágyban, és lecsavarta a vekker

hátlapját.

A poloska nem volt nagyobb egy ujjkörömnél, legföljebb három-négy milliméter vastag.

A két elem közé ékelték be. Wallander eleinte

porcicának vagy egy ragasztószalag-darabkának vélte.

Ám amikor odafordította a lámpát, és alaposabban megnézte, látta, hogy mégiscsak poloska.

Sokáig ült az ágyban, kezében a vekkerrel. Aztán visszacsavarozta a hátlapot.

Valamivel hat óra előtt nyugtalan félálomba zuhant.

Égve hagyta az éjjeli lámpát.

10.

Amikor Wallander felébredt, elöntötte a harag. Megalázottnak és sértettnek érezte magát, mióta

felfedezte szobájában a poloskát. A zuhany alatt állva

elhatározta, hogy rögtön kideríti, miért figyelik. Abból

indult ki, hogy a két ezredes áll a dolog mögött. De

miért kérték a svéd rendőrség segítségét, ha aztán nyíltan kimutatják bizalmatlanságukat azzal, hogy

megfigyelik? A szürke öltönyöst, akit először az

étteremben, majd a recepción látott, még meg tudta

érteni. Valószínűleg ilyen lehetett a normális élet a vasfüggöny mögötti országokban. De hogy betörnek a

szobájába, és bepoloskázzák?!

Fél nyolckor kávézott az étteremben. Megpróbálta

megtalálni a mai árnyékát, de két japántól eltekintve, akik az egyik sarokasztalnál halk, komoly beszélgetésbe

merültek, senki sem volt az étteremben. Nyolc előtt

lépett ki az utcára. A levegő megint enyhült. Talán már

úton van a tavasz. Zids őrmester a kocsi mellett állt, és

integetett. Hogy elégedetlenségét kimutassa, Wallander zárkózottan és hallgatagon ülte végig az utat a hátsó

ülésen a megerősített rendőr-főhadiszállásig. Amikor

pedig Zids el akarta kísérni Murniers irodájáig, leintette.

Úgy gondolta, már megjegyezte az utat, de persze eltévedt, és dühtől tajtékozva kérdezősködnie kellett.

Murniers ezredes ajtajánál megállt, és már emelte a

kezét, hogy bekopogjon, de aztán mégis inkább a saját

irodájába ment. Még mindig fáradt volt, és össze kellett szednie a gondolatait, mielőtt Murniers ezredessel

beszélt volna. A telefon akkor szólalt meg, amikor

felvette a zakóját.

– Jó reggelt – szólt bele Putnis ezredes. – Remélem, jól aludt, Wallander

úr.

„Te aztán tudod, hogy szinte semmit sem aludtam –

gondolta dühösen Wallander. – Nyilván hallottátok a poloskából, hogy nem horkolok. Hiszen már bizonyára

ott van előtted a beszámoló.”

– Nem panaszkodom – mondta. – Halad a

kihallgatással? – Nem nagyon, attól tartok. De most délelőtt

folytatom. Olyan új tényekkel fogjuk szembesíteni a

gyanúsítottat, amelyek remélhetőleg ráveszik majd,

hogy elgondolkodjon a helyzetén.

– Fölöslegesnek érzem magamat – mondta

Wallander. –Igazán nem tudom, miben segíthetnék.

– A jó rendőr mindig türelmetlen – felelte Putnis ezredes.

– Arra gondoltam, hogy benézek, ha nem zavarok.

– Itt vagyok – felelte Wallander.

Putnis ezredes negyedóra múlva érkezett meg. Egy fiatal rendőrt hozott magával, aki tálcán két kávét

egyensúlyozott. Putnis fáradtnak látszott, karikák

sötétlettek a szeme alatt.

– Fáradtnak látszik, Putnis ezredes. – Rossz a levegő a kihallgató szobában.

– Lehet, hogy sokat dohányzik? Putnis vállat vont.

– Ebben igaza van – felelte. – Hallottam, hogy a svéd

rendőrök szinte sosem dohányoznak. Én meg el sem

tudom képzelni, hogy bírnám ki az életet cigaretta nélkül.

Liepa őrnagy, gondolta Wallander. Még arra is volt

ideje, hogy meséljen azokról a furcsa svéd

kapitányságokról, ahol csak bizonyos helyiségekben szabad dohányozni?

Putnis egy doboz cigarettát vett elő a zsebéből.

– Megengedi? – kérdezte.

– Tessék csak. Én ugyan nem dohányzom, de nem zavar túlságosan a füst.

Wallander ivott egy korty kávét. Nagyon erős kávé

volt, kesernyés mellékízzel. Putnis a gondolataiba

merült, nézett a felszálló füst után. – Miért figyeltetnek? – kérdezte Wallander.

Putnis kérdőn nézett rá.

– Mit mondott?

Tudja, hogy kell megjátszani magát, gondolta

Wallander. Újra felment benne a pumpa. – Miért figyeltetnek? Természetesen észrevettem,

hogy a nyakamra küldtek egy árnyékot. De arra miért

volt szükség, hogy az ébresztőórába is

becsempésszenek egy poloskát?

Putnis elgondolkodva nézte.

– A vekkerben a poloska csak valami sajnálatos

félreértés lehet – mondta. – Van néhány túlbuzgó alárendeltem. De az, hogy néhány polgári ruhás

rendőrrel őriztetjük, csak a védelmére történik.

– Miért, mi történhetne? – Mindenekelőtt azt szeretnénk, hogy semmi se

történjen. Amíg nem tudjuk biztosan, hogyan gyilkolták

meg Liepa őrnagyot, addig fokozottan óvatosak

vagyunk.

– Én tudok magamra vigyázni – mondta Wallander

elutasító hangon. – És szívesen lemondok a további

poloskákról is. Mert ha esetleg továbbiakat fedeznék fel, azonnal hazautazom Svédországba.

– Sajnálom – szabadkozott Putnis. – Azonnal rendre

fogom utasítani a felelőst. – Nem ön adta a parancsot?

– Poloskára nem – felelte gyorsan Putnis. –

Valamelyik túlbuzgó tisztem tehette.

– Ez a poloska nagyon kicsi – mondta Wallander. – Nagyon modern. Gondolom, valaki egy szomszédos

szobában ült és hallgatózott.

Putnis bólintott.

– Természetesen – mondta. – Azt hittem, vége a hidegháborúnak – mondta

Wallander.

– Az a történelmi korszak, amely a másik helyébe

lép, mindig átveszi az előző társadalom embereit – bölcselkedett Putnis. – Úgy vélem, ez a rendőrökre is

igaz.

– Megengedi, hogy feltegyek pár olyan kérdést, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a

nyomozással? – kérdezte Wallander.

Putnis fáradt mosolya visszatért.

– Természetesen – felelte. – De nem biztos, hogy képes vagyok kielégítő válaszokat adni.

Wallander arra gondolt, hogy Putnis túlzott

udvariassága nemigen fér össze a kelet-európai

rendőrről alkotott képpel. Megint eszébe jutott, hogy

első találkozásukkor Putnist macskaféle ragadozónak látta. Egy mosolygó ragadozó, gondolta Wallander. Egy

udvariasan mosolygó ragadozó.

– Elismerem, hogy nagyon kevés információm van a lettországi folya-matokról – kezdte. – De azt

természetesen én is tudom, mi játszódott le itt az

ősszel. Tankok az utcán, halottak az árokban. A

rettegett „fekete sapkások” előretörése. Láttam még barikádmaradványokat az utcán. Láttam a házak

homlokzatán a golyónyomokat. Sokan nagyon erősen

elszánták magukat, hogy elszakadnak a Szovjetuniótól,

véget vetnek végre a megszállásnak – és ez az elszántság akadályokba ütközik.

– Ennek a törekvésnek a megítélése igen megosztja

a társadalmat – felelte habozva Putnis.

– A rendőrség ebben a helyzetben kinek az oldalára

áll? Putnis csodálkozva nézett rá.

– Mi természetesen megpróbáljuk ellenőrzésünk alatt

tartani a dolgokat

– felelte. – Hogy lehet tankokat ellenőrzés alatt tartani?

– Úgy értem, arról kell gondoskodnunk, hogy az

emberek megőrizzék a nyugalmukat, hogy senkinek ne

történhessék baja.

– De azért mégiscsak a tankokat kell a helyzet okaiként megnevezni, igaz?

Putnis gondosan eloltotta a cigarettáját, mielőtt

válaszolt volna.

– Ön meg én – mondta –, mindketten rendőrök

vagyunk. Mind-kettőnknek ugyanaz a célja: üldözzük a bűnözőket, és gondoskodunk arról, hogy az emberek

biztonságban érezzék magukat. De nagyon különbözők a

munkafeltételeink. És ez, persze meghatározza a

munkánkat.

– Azt mondta, hogy megoszlanak a vélemények?

Ennek akkor érvényes-nek kell lennie a rendőrség

alkalmazottjaira is.

– Tudom, hogy nyugaton a politikától mentes hivatalnokokként tekin-tenek a rendőrökre. Nem a

rendőrség dolga, hogy állást foglaljon az aktuális

kormány mellett. Elvileg nálunk is ez van.

– De hiszen itt csak egy párt van!

– Már nem. Az utóbbi évek során új politikai

szervezetek jöttek létre. Wallander belátta, hogy Putnis

nagyon ügyesen tér ki a válaszadás elől.

Muszáj volt rövidebbre zárnia. – És ön személy szerint mit gondol? – kérdezte.

– Miről?

– A függetlenségről. Az elszakadásról.

– A lett rendőrség tisztje ezekről a kérdésekről nem nyilatkozhat, pláne nem egy idegennek.

– Csak nincsenek itt is poloskák? – makacskodott

Wallander. – A válasza köztünk marad. Ráadásul

hamarosan visszatérek Svédországba. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy kiállók a piactérre, és

nyilvánosan közhírré teszem, hogy mit mondott nekem

bizalmasan.

Putnis hosszasan nézett rá, mielőtt válaszolt.

– Természetesen megbízom önben Wallander úr.

Mondjuk, hogy rokon-szenvezek azzal, ami ebben az

országban, a szomszéd országokban és a

Szovjetunióban megindult. De attól tartok, nem minden kollégám osztozik ebben a véleményemben.

Például Murniers ezredes, gondolta Wallander. De ezt

sosem ismerné be.

Putnis ezredes felállt. – Igen gondolatébresztő beszélgetés volt – mondta.

– Most viszont vár kellemetlen feladatom a kihallgató

szobában. Tulajdonképpen csak azért jöttem, mert a

feleségem, Ausma, a lelkemre kötötte, kérdezzem meg, hogy holnap szívesen eljön-e vacsorára. Elfelejtettem,

hogy mára már más programja van.

– Természetesen, örömmel – felelte Wallander.

– Murniers ezredes szeremé, ha ma reggel benézne

hozzá. Azt akarja megbeszélni önnel, hogy milyen

irányban folytassák az utólagos vizsgálatokat. Természetesen én is azonnal jelentkezem, mihelyt

elérek valamit a kihallga-táson.

Putnis kiment. Wallander átfutotta éjszakai feljegyzéseit, amelyeket a vadászházból való visszaérése

után készített. Murniers ezredesre gyanakszunk, mondta

Upitis. Úgy gondoljuk, Liepa őrnagyot elárulták. Nincs

más magyarázat.

Az ablakba állt, lenézett a város házaira. Átfutott a

fején, hogy még soha nem dolgozott ilyen körülmények

között. Az itteni emberek élete sehol sem érintkezett az övével. Hogy viselkedjen? Nem az lenne a legjobb, ha

haladék-talanul hazautazna? Ugyanakkor azt sem

tagadhatta, hogy kíváncsi. Tudni akarta, miért ütötték

agyon a kis, rövidlátó őrnagyot. Miféle átkozott össze-

függések lehetnek itt? Visszaült az íróasztalhoz, és még egyszer átfutotta a feljegyzéseket. Mellette fülsértőén

felcsörgött a telefon. Felvette a kagylót, meg volt

győződve, hogy Murniers lesz az.

A vezeték recsegett, először csak sistergés hallatszott belőle. Aztán megértette, hogy Björk az, aki

megpróbálja rossz angolságával megértetni magát.

– Én vagyok az! – kiáltotta a kagylóba Wallander. – Wallander! Hallak!

– Kurt! – ordította Björk. – Te vagy az? Alig lehet

érteni! Úristen, hát ilyen rossz a Balti-tengeren túlra az

összeköttetés? Hallasz? – Hallak, nem kell ennyire ordítani.

– Mit mondtál?

– Ne kiabálj, beszélj lassabban!

– Hogy haladtok?

– Vontatottan. Nem is tudom, egyáltalán haladunk-e. – Tessék?

– Azt mondtam, nagyon vontatottan haladunk.

Hallasz?

– Rosszul. Beszélj lassan, és ne kiabálj! Mi van? Ebben a pillanatban a vonal megjavult. Mintha Björk

a szomszéd szobából hívná.

– Most jobb a vonal. Nem értettem, amit mondtál.

– Hogy csak vontatottan halad, illetve, hogy nem tudom, egyáltalán megy-e előre a nyomozás. Egy Putnis

nevű rendőr ezredes tegnap óta azon fáradozik, hogy

kihallgasson egy gyanúsítottat. De fogalmam sincs, mi

sül ki belőle.

– Gondolod, hogy tudsz nekik segíteni?

Wallander egy pillanatig elgondolkodott. Aztán

gyorsan és határozottan válaszolt.

– Igen – mondta. – Azt hiszem, jó, hogy eljöttem. Ha

még egy darabig elvagytok nélkülem.

– Semmi különös nem történt. Most elég nyugis a

helyzet. Koncentrálj csak arra, amivel épp foglalkozol.

– A mentőcsónaknak nyomára bukkantatok?

– Nem. – Történt valami, amit tudnom kéne? Martinsson

nincs a közelben?

– Influenzás. Fekszik. Lezártuk az előzetes

nyomozást, amikor Lett-ország átvette az esetet. Semmi újdonság.

– Havazott?

Björk válaszát Wallander már nem hallotta. Olyan

hirtelen szakadt meg az összeköttetés, mintha elvágták

volna a vezetéket. Wallander letetette a kagylót, és arra gondolt, hogy felhívja az apját. Még a képeslapokat sem

dobta be. Vegyen talán emléktárgyakat Rigában?

Egyáltalán mi számít tipikus lettországi szuvenírnek?

Egy pillanatra mintha honvágyat érzett volna. Aztán

kiitta kihűlt kávéját, és újra a feljegyzései fölé hajolt.

Félórával később hátradőlt a recsegő széken, és

kinyújtózott. Végre kezdett eltűnni a csontjaiból a fáradtság. „Elsőként Baiba Liepával kell beszélnem –

gondolta. – Amíg ez meg nem történik, csak

feltételezéseim lesznek. Ö biztosan tud valamit, ami

döntő fontosságú. És meg kell tudnom, Upitis milyen szándékkal hallgatott ki tegnap éjszaka. Mit remélt

hallani – vagy mitől félt, hogy meghallja.”

Felírta egy cédulára a nő nevét, a betűk köré kört

rajzolt. A név mögé pedig egy nagy felkiáltójelet. Aztán

Murniers nevét is leírta, kérdőjellel. Összeszedte a jegyzeteit, és kilépett a folyosóra. Amikor Murniers

ajtaja elé ért, csak valami röfögést hallott a szobából.

Bement, látta, hogy Murniers telefonál. Az ezredes intett

neki, hogy kerüljön beljebb, és az egyik kényel-metlen

látogatói székre mutatott. Wallander leült és várt. Figyelte Murniers hangját. Izgatott beszélgetés volt. Az

ezredes hangja időnként ordításba csapott át. Wallander

látta, hogy ebben az elhasznált és felpüffedt testben sok

erő lakik. Egy szót sem értett. Ellenben egyszerre megvilágosodott előtte, hogy Murniers nem lettül beszél.

Egész más volt a beszéd dallama. Egy darabig eltartott

még, mire rájött, hogy a szóváltás orosz nyelven folyik.

Az ezredes valóságos szó-sortűzzel fejezte be a beszélgetést, amely fenyegető parancsnak hangzott.

Aztán lecsapta a kagylót.

– Hülyék – morogta, és zsebkendővel törölgette az

arcát. Majd Wallanderhez fordult – már uralkodott magán – mosolyogva: – Mindig prob-

lémák vannak abból, ha a beosztottak nem azt

teszik, ami a dolguk. Svéd-országban is így megy ez? – Persze, gyakran – felelte Wallander udvariasan.

Nézte az íróasztal túlsó oldalán helyet foglaló férfit.

Megölhette ez az ember Liepa őrnagyot? Hát persze,

válaszolt a tulajdon kérdésére. A sokéves rendőri pályafutása során szerzett tapasztalat mondatta vele az

egyértelmű választ. Nem léteznek gyilkosok, csak olyan

emberek, akik gyilkolnak.

– Arra gondoltam – kezdte Murniers –, még egyszer

átnézhetnénk az egész anyagot. Meggyőződésem, hogy

az az ember, akit Putnis épp kihallgat, nyakig benne van

az ügyben. Talán a beszámolókból ki tudunk szűrni még

valamiféle új szempontot.

Wallander villámgyorsan úgy döntött, hogy

támadásba megy át.

– Nekem az a benyomásom, hogy a tetthelyet elégtelenül vizsgálták meg – mondta.

Murniers szemöldöke a magasba rándult.

– Milyen szempontból? – Ahogy Zids őrmester lefordította a

jegyzőkönyveket, sok dolog feltűnt. Először is

nyilvánvalóan senki sem vizsgálta át magát a rakpartot.

– Mit kellett volna ott keresni? – Például keréknyomokat. Liepa őrnagy nyilván nem

gyalog szaladt ki a kikötőbe azon az éjszakán.

Wallander várta, hogy Murniers majd hozzáfűz

valamit, de ez nem történt meg.

– Úgy látszik, a gyilkos fegyvert sem nagyon akarták előkeríteni. Sőt, nekem nagyon úgy tűnik, hogy a

megtalálás helyszíne nem azonos a gyilkos-ság

helyszínével. Persze nincsenek egyértelműen meggyőző

érveim. Az is furcsa, hogy nem hallgattak ki tanúkat.

– Nincsenek tanúk – mondta Murniers.

– Honnan tudja?

– Beszéltünk azokkal az emberekkel, akik éjszaka őrzik a kikötőt. Senki nem látott semmit. Ráadásul Riga

olyan város, amely alszik éjszaka.

– Én inkább arra a negyedre gondolok, amelyben Liepa őrnagy lakott. Késő este ment ki a házából. Valaki

hallhatta az ajtócsukódást, és felébred-hetett benne a

kíváncsiság, hogy ki mászkál ilyen későn. Megállhatott

egy kocsi. Ha elég sokáig és kitartóan keresünk, szinte

mindig akad valaki, aki látott vagy hallott valamit.

Murniers bólintott.

– Épp azt csináljuk – mondta. – Ebben a pillanatban is rendőrök járják Liepa őrnagy fényképével a környező

házakat.

– Nem késő egy kicsit? Az emberek gyorsan

felejtenek, vagy össze-keverik a napokat, az

időpontokat. Hiszen Liepa őrnagy naponta járt ki meg be

a saját lakásából.

– Néha viszont jól jön a várakozás – felelte Murniers.

– Amikor Liepa őrnagy halálának híre elterjedt, mindenki

mindenfélét látni vélt. Vagy legalábbis azt képzelték. Pár

nap múltán elgondolkodnak, és már meg tudják különböztetni a valóságot a vélt megfigyeléseiktől.

Wallander belátta, hogy Murniersnek is meglehet a

maga igaza. A tapasztalata alapján mégis az volt a

véleménye, hogy jobb az embereket inkább pár nap különbséggel kétszer megkérdezni.

– Van még valami, ami nem világos? – kérdezte

Murniers. – Milyen ruha volt Liepa őrnagyon?

– Hogyhogy milyen ruha?

– Egyenruhát vagy civil ruhát viselt?

– Egyenruhát. A feleségének azt mondta, szolgálatba kell mennie.

– Mit találtak a zsebeiben?

– Cigarettát, gyufát, némi aprópénzt, egy tollat.

Semmi olyasmit, ami nem volt oda való. És nem is

hiányzott semmi. Az igazolványa a mellzsebében volt, a tárcáját meg otthon hagyta.

– A szolgálati fegyvere nála volt?

– Liepa őrnagy csak akkor viselte a fegyverét, ha úgy gondolta, szüksége lesz rá.

– Liepa őrnagy hogy szokott idejönni?

– Természetesen volt szolgálati kocsija és sofőrje. De

néha gyalog jött, az ördög tudja, miért.

– Baiba Liepa kihallgatási jegyzőkönyvében azt

olvastam, nem emlék-szik rá, hogy hallott-e kocsit az

utcáról. – Hát persze. Hiszen nem is kellett szolgálatba

jönnie. Éppen csak kicsalták ezzel.

– De ezt akkor még nem tudta. És mivel nem ment

vissza a lakására, azt gondolhatta, hogy valami baj van

a kocsival. Vajon mit tett akkor?

– Nyilván elindult gyalog. De ezt nem tudhatjuk

biztosan. Wallandernek nem jutott eszébe több kérdés.

Ám a Murniersszel folytatott beszélgetés meggyőzte arról, hogy igaza lehetett: a nyomozást tényleg

felületesen végezték. Olyannyira, hogy szinte már

gyanús volt: nem manipulálták-e. De vajon mit akarnak

elrejteni?

– Szeretnék néhány órát eltölteni azzal, hogy

körülnézek a lakásán és a környező utcákban – mondta

Wallander. – Zids őrmester segíthetne.

– Semmit sem fog találni – felelte Murniers. – De természetesen jogá-ban áll, hogy a saját útját járja. És

ha valami fordulat áll be a kihallgatásban, hívatni fogom.

Megnyomta a csengőt, Zids hamarosan megjelent. Wallander megkérte, hogy vigye körbe a városban.

Szerette volna egy kicsit kiszellőztetni a fejét, mielőtt

visszatér Liepa őrnagy sorsához.

Zids őrmester el volt ragadtatva a feladattól, hogy megmutathatja Wallandernek a várost. Terjengősen

mesélt az utcákról és a parkokról, amelyek mellett

elhaladtak. Wallander érezte a büszkeségét.

Végigmentek a hosszú, monoton Aspasias sugárúton. A folyó bal felől jelent meg, és Zids őrmester megállt az

úttest szélén, hogy megmutassa neki a magas

Szabadság-szobrot. Wallander megpróbált rájönni, mit

ábrázol a nagy obeliszk. Upitis szavai jutottak eszébe,

hogy a szabadságot itt egyesek várják, mások meg rettegik. Az emlékmű lábánál rossz öltözékű emberek

fagyoskodtak. Wallan-der látta, amint egyikük

cigarettacsikket szed fel a földről. Micsoda kegyetlen

ellentétek uralják Rigát, gondolta. Mindannak, amit látok, és amit lassan kezdek megérteni, itt van rögtön az

ellentéte is. Dísztelen felhőkarcolók állnak ékes, de

pusztuló régi bérházak mellett, amelyek még a háború

előtt épültek. A széles sugárutak vagy szűk sikátorokba torkollnak, vagy tágas terekbe, a kommunizmus

felvonulási tereibe, amelyek szürke betonból vannak,

szürke gránitszobrokkal.

Amikor Zids őrmester egy piros lámpánál megállt,

figyelte az embe-reket, akik egyenletesen özönlöttek a

járdákon. Vajon boldogok? Vajon különböznek az

otthoniaktól? Nem tudta megítélni.

– A Verman park – jelentette Zids. – Ott hátul pedig két mozi is van, a Spartak és a Riga. Balra a sétány.

Most pedig a Valdemar utcába fordulunk be. Ha

áthajtunk a városi csatorna fölötti hídon, jobb felől a

színházat pillanthatja meg. De most balra fordulunk

megint, a November 11. rakpartra. Folytassuk, Wallander ezredes?

– Egyelőre ennyi elég – felelte Wallander, aki

egyáltalán nem érezte ezredesnek magát. – Később majd segíthet nekem szuvenírt vásárolni. Most viszont

szeretném, ha kitenne Liepa őrnagy házának közelében.

– A Skarnu utcában – mondta Zids őrmester. – Riga óvárosának szívében.

Leparkolt egy füstöt okádó teherautó mögött,

amelyről éppen krumplit rakodtak le. Wallander egy

pillanatra elgondolkodott, hogy magával vigye-e az

őrmestert, hiszen nélküle kérdéseket sem tud feltenni. Ugyanakkor azt is érezte, most szívesebben lenne

egyedül, hogy figyelni és gondolkodni tudjon.

– Az ott Liepa őrnagy háza – mutatott Zids őrmester egy épületre, amely két sokemeletes közé ékelődött be,

mintha azok tartották volna kétfelől.

– Az utca felé néznek az ablakai? – kérdezte

Wallander.

– Az első emeleten. Balra, az a négy ablak. – Várjon meg a kocsinál! – mondta Wallander.

Fényes nappal volt, mégis csak kevesen jártak az

utcán. Wallander lassan közeledett a házhoz, ahonnan

Liepa őrnagy azon az estén kijött, és elindult utolsó

útjára. Az jutott eszébe, hogy Rydberg azt is szokta mondo-gatni: a nyomozó néha olyan, mint a színész, az

ismeretlent át kell éreznie. Bele kell bújnia az áldozat

vagy akár a tettes bőrébe, elképzelni a reakcióit, a

gondolatait. Wallander a bejárati ajtóhoz ment és

benyitott a kapualjba. Sötét volt, és átható húgyszag vágta mellbe. Amikor elengedte az ajtót, az egy halk

kattanással, szinte hangtalanul csukódott be utána.

Nem tudta volna megmondani, honnan jött az ötlet. De ahogy ott állt a sötét lépcsőházban, egyszerre úgy

érezte: megérti, hogyan függ össze az egész. Csak egy

gyorsan fellobbanó és azonnal kialvó kép, de fontos,

hogy minden részletére emlékezzék. Már korábban történt valami, villant át a fején. Amikor Liepa őrnagy

Svédországba jött, addigra már sok minden megtörtént.

A mentőcsónak, amelyet özvegy Forsellné talált Mossby

Strandnál, csak egy kis része volt a kirakósnak. Erre

vonatkozott Upitis kérdése. Hogy elárulta-e az őrnagy, amikor beszélgettek, miféle bűntettre jött rá vagy

gyanakszik a hazájában. Wallander előtt egyszerre az is

egyértelművé vált, hogy eddig átugrott egy olyan

gondolati lépést, amelyet már fel kellett volna ismernie. Ha Upitisnek igaza van abban, hogy Liepa őrnagyot a

saját soraiból árulta el valaki, talán Murniers ezredes,

akkor nem kézenfekvő-e, hogy Upitisen kívül mások is

felteszik ezt a kérdést? Mit tudhat ez a svéd rendőrnyomozó, ez a Kurt Wallander? Vajon

elképzelhető-e, hogy Liepa őrnagy elárult neki valamit?

Wallander most már tudta, hogy a Rigában már többször is jelentkező félelem figyelmeztető jel volt.

Talán ezek után figyelmesebbnek kellene lennie? Semmi

kétsége nem volt afelől, hogy a mentőcsónakos két férfi

és Liepa őrnagy gyilkosai nem haboznának, ha megint

ölniük kellene.

Átment az úton, hogy felnézhessen az ablakra. Baiba

Liepának tudnia kell valamit, gondolta. De akkor miért

nem volt ott a vadászházban? Talán őt is őrzik? Ezért

lettem Herr Eckers? Miért beszéltem Upitisszel? Ki ez az Upitis? Ki volt még ott, a halvány fénysugár mögött a

konyhában, és hallgatta, amit beszélünk?

Beleérzés, gondolta. Most lenne szükség Rydberg egyszemélyes színházára.

Liepa őrnagy hazatér Svédországból, jelent Putnis és

Murniers ezredes-nek. Aztán hazamegy. Valami, amit a

svédországi nyomozásról elmondott, oda vezet, hogy azonnal kimondják rá a halálos ítéletet. Hazamegy,

megvacsorázik

a feleségével, megmutatja neki a könyvet, amelyet

Kurt Wallandertől, a svéd nyomozótól kapott. Örül, hogy

hazaért, és nem sejti, hogy ez az utolsó estéje. De amikor meghal, az özvegye felveszi a svéd rendőrrel a

kapcsolatot, kitalálja Herr Eckerst, és az az ember, aki

Upitisnek nevezi magát, kihallgatja, hogy megtudja, mit

tud – vagy mit nem tud. A svéd rendőrséget segítségül hívják, de nem mondják meg, miképpen tud segíteni.

Annyi bizonyos, hogy a bűncselekmény valahogy

összekapcsolódik az országban tapasztalható politi-kai

nyugtalansággal. Az egésznek a sarkalatos pontja pedig egy Liepa nevű, halott őrnagy. Tehát egy további

láncszemet is bele kell fű zni. Vajon beszélt -e erről az

őrnagy az utolsó estéjén a feleségével? Tizenegy előtt

megcsörren a telefon. Senki sem tudja, ki volt a hívó, de Liepa őrnagy sem gondolta, hogy ez volt halálos

ítéletének a kihirdetése. Azt mondja, hogy beosztották

éjszakai szolgálatra, és elhagyja a házat. És sohasem tér

vissza.

Nem jött érte autó, gondolta Wallander. Vár pár

percet, és még mindig nem sejt semmit. Egy darabig

talán azt gondolja, defektet kapott a kocsi, és elindul

gyalog.

Wallander elővette a zsebéből a Riga-térképet, és ő

is elindult.

Zids őrmester a kocsiból nézte. Vajon kinek jelent,

gondolkodott Wallander, Murniers ezredesnek?

Nyilván jól ismerte azt a hangot, amely kicsalta az

éjszakába, gondolta Wallander. Liepa őrnagy

nyilvánvalóan egyáltalán nem gyanakodott, pedig amúgy – és joggal – igencsak elővigyázatos volt. Kiben

bízhatott meg?

A kérdés önmagában hordta a választ: Baiba

Liepában, a feleségében. Wallander belátta, hogy nem viszi előbbre, ha térképpel a kezében sétálgat itt. Azok

az emberek – mert nyilvánvalóan többen voltak –, akik

begyűjtötték az őrnagyot, rendkívül alapos munkát

végeztek. Más nyomokat kell követnie ahhoz, hogy előbbre jusson.

Amikor visszament a kocsiban várakozó Zids

őrmesterhez, eszébe jutott: milyen furcsa, hogy a svédországi utazásról az őrnagy nem tett jelentést!

Wallander megfigyelte, hogy amíg az őrnagy Ystadban

tartózkodott, buzgón jegyzetelt. Ráadásul gyakran

hangsúlyozta, milyen fontos, hogy azonnal és részletesen feljegyezzen mindent. Az, amit jegyzetek

nélkül is meg tudott jegyezni, egy alapos rendőrnek nem

lehetett elég.

Ám Zids őrmester semmiféle írásos beszámolót,

jelentést nem fordított le neki. Putnis vagy Murniers mindössze szóban foglalta össze, amit utolsó

találkozásukkor az őrnagytól hallottak.

Mintha megjelent volna előtte az őrnagy. Mihelyt felszállt vele a repülő-gép, azonnal lehajtotta a kis

asztalkát, és buzgón írni kezdte a jelentését. Aztán

amikor a svéd Arlanda reptéren várta a rigai gépet,

folytatta az írást. A végét pedig már a Balti-tenger fölött írta meg.

– Az őrnagy nem adott le írásos jelentést a svédországi munkájáról? – kérdezte, amikor visszaült az

autóba.

Zids őrmester csodálkozva nézett rá.

– Mikor írta volna meg?

„Márpedig megírta – gondolta Wallander. – És ez a beszámoló valahol megvan. De talán valaki nem

szeretné, ha elém kerülne.”

– Szuvenírek – mondta Wallander. – Szeretnék

eljutni egy áruházba. Aztán ebédelünk. De most nem szeretnék előretolakodni a sorban.

A központi áruház előtt parkoltak le. Wallander – az

őrmesterrel a nyomában – egy teljes órát lődörgött ide-

oda. Az áruházban csak úgy hemzsegtek az emberek, de a kínálat szegényes volt. Csak akkor torpant meg

érdeklődéssel, amikor felért a könyv- és

hanglemezosztályra. Talált néhány operafelvételt orosz

zenészekkel és énekesekkel, amelyek nagyon olcsók voltak. És vett pár, szintén nagyon kedvező árú

művészed albumot. Azt még nem tudta pontosan, kinek

mit fog adni. Becsomagolták az ajándékokat, és az

őrmester ügyesen kivezette a különféle pénztárak

között. Olyan körülményes volt az egész, hogy Wallander megizzadt belé.

Amikor kijutottak az utcára, Wallander egyenesen a

Latvija Szállóba indult ebédelni. Az őrmester bólintott,

mintha elégedett lenne azzal, hogy végre meghallgattatott az értelmes tanács.

Wallander felment a szobájába a csomagokkal.

Levette a zakóját, a fürdőszobában kezet mosott. Nagyon remélte, hogy megszólal a telefon, és valaki

Herr Eckersről kérdez. De senki sem telefonált, így a

lassú felvonóval levitette magát a földszintre. Zids

őrmester jelenlétében is megkérdezte a kulcsot hozó portástól, van-e valami hír. Az csak a fejét csóválta.

Wallander körülnézett az előcsarnokban, látja-e az

árnyékát. Nem vett észre semmit. Előreküldte Zids

őrmestert, remélve, hogy talán így majd másik asztalt

kap. Egyszerre észrevette, hogy egy nő integet neki. Az

újságos- és képes-lapos pult mögött ült. Wallander

körülnézett, valóban neki szól-e az integetés, aztán

odament hozzá.

– Wallander úr, szeretne képeslapokat venni? –

kérdezte a nő.

– Nem, köszönöm, most nem gondoltam rá – felelte. A pult mögött ülő nő ötvenes lehetett, szürke ruhát

viselt. Megpróbált kissé előnyösebb megjelenésre szert

tenni, de rosszul állt neki: tulipirosra rúzsozta a száját,

és Wallandernek azt jutott eszébe, hogy szegénynek biztos nincs egy igazi barátnője, aki megmondaná,

milyen rosszul áll neki ez a szín.

A nő képeslapokat mutatott.

– Hát nem szépek? – kérdezte. – Nem jön meg a kedve ahhoz, hogy egy kicsit alaposabban megismerje a

hazánkat?

– Attól tartok, nemigen lesz rá időm – felelte. – Különben szívesen elmennék egy körutazásra.

– Azért egy orgonakoncertre csak lesz ideje –

mondta a nő. – Amikor úgy szereti a klasszikus zenét,

Wallander úr.

Összerezzent. Ezt meg honnan tudja ez az asszony?

A zenei ízléséről semmi sem áll az útlevelében.

– Ma este szép orgonakoncert lesz a Gertrúd-templomban – folytatta a nő. – Hétkor kezdődik. Leírtam

önnek az utat, ha esetleg mégis elmenne.

Odaadta az útleírást, és Wallander észrevette, hogy a

lap hátulján ceruzával ez áll: Herr Eckers.

– Ingyenes a belépés – felelte a nő, amikor

Wallander a tárcáját kezdte keresgélni zakója

mellzsebében.

Wallander bólintott, és eltette az útleírást. Vett azért pár képeslapot is, aztán bement az étterembe.

Most találkozni fog Baiba Liepával.

Zids őrmester integetett neki. Ugyanattól az asztaltól. Az étteremben nagyon sokan voltak.

Kivételesen a pincérek ki sem látszottak a munkából.

– Nagyon szép országban élünk – mondta Zids

őrmester. „Nagyon boldogtalan országban – tette hozzá

Wallander gondolatban. – Sebesült, szétszaggatott

ország, mint egy holtra sebzett állat.

Ma este egy meglőtt szárnyú madárral lesz találkozásom. Baiba Liepával.”

11.

Kurt Wallander fél hat körül hagyta el a szállodát. Tisztában volt azzal, ha a következő órában nem sikerül

leráznia az árnyékát, akkor sohasem. Zids őrmesternek

azt mondta, hogy még írásbeli munkája van, amit

legszívesebben a szállodában intézne el. Amikor

elköszönt tőle, törni kezdte a fejét, miképpen rázhatná le legkönnyebben a követőjét.

Nem volt tapasztalata ilyesmiben, eddig még sosem

követték. Ő maga is csak nagyon ritkán követett egy-egy gyanúsítottat. Kutatott az agyában, Rydberg

mondott-e valami okosat a követés nehéz művészetéről.

Nem emlékezett rá, hogy valaha is hallott volna bármit

egy sikeres megfigyeléséről. Tisztában volt azzal is, hogy eleve hátrányos helyzetből indul, hiszen nem

ismeri az utcákat, ezért meglepetés-elemeket sem

tervezhetett be. Kénytelen lesz egyszerűen kihasználni

az adódó alkalmat, különben eleve halálra van ítélve a

terve.

De legalább meg kell próbálnia. Baiba Liepa nem

fáradozott volna ennyit, hogy titokban tartsa a

találkozásukat, ha nem lenne rá jó oka. Legalábbis Wallander nem tudta elképzelni, hogy Liepa őrnagy

felesége ok nélkül ilyen drámai akciókba kezdene.

Már sötét volt, amikor elhagyta a szállodát. Leadta a kulcsot a recep-ción, de nem mondta meg, hová megy,

vagy hogy mikor jön vissza. A Gertrúd-templom, ahol a

koncert lesz, a Latvija Szálló közvetlen közelében volt.

Halványan abban reménykedett, hogy elvegyülhet a munkából hazasiető rengeteg ember között.

Amikor kilépett a szállodából, észrevette, hogy

meglehetősen szelesre fordult az idő. Nyakig begombolta a dzsekijét, és gyorsan körülnézett. Persze,

nem látott árnyékot. Talán többen is vannak? Valahol

azt olvasta, hogy a tapasztalt megfigyelők mindig a

célszemély előtt, nem pedig mögötte járnak. Lassan haladt, meg-megállt a kirakatok előtt. Nem jutott jobb

az eszébe, mint hogy eljátssza az esti sétára induló

külföldit, aki rövid rigai tartózkodása alatt megpróbál

apró ajándékokra bukkanni, mielőtt hazatérne. Átvágott

a széles sugárúton, befordult a kormányzati székhely mögötti utcába. Egy kurta pillanatra még az is

megkísértette, hogy leint egy taxit, és elviteti magát

oda,

ahol átszállhat egy másik taxiba. De attól tartott,

hogy ez a manőver túlságosan átlátszó lesz a

követőinek. Akik követik, nyilván kocsival is

rendelkeznek, meg azzal a lehetőséggel, hogy a legrövidebb időn belül megtudják, kit és hová vittek a

taxisok.

Megállt egy férfiruhákat árusító bolt szomorkás kirakata előtt. Egyetlen ismerős arcot sem látott az

üvegben tükröződni. Mit is művelek, mondta magában.

Baiba, meg kellett volna mondanod Herr Eckersnek,

hogy juthat el a templomhoz anélkül, hogy kivetni

tudnák Továbbment. A keze kihűlt, sajnálta, hogy nem vett kesztyűt. Hirtelen ötlettől vezérelve bement egy

útjába eső kocsmába. Füstös, sör- és borszagú

helyiségbe lépett, amelybe izzadság bűze keveredett.

Körülnézett helyet keresve, s a hátsó asztalnál

megpillantott egy üres széket. Két öregember beszélgetett sör mellett, és csak kurtán biccen-tettek,

amikor kérdő gesztussal helyet kért. Egy izzadt hónaljú

pincérnő valamit kiáltott feléje, ő rámutatott a

söröspohárra. Egész idő alatt nézte az ajtót. Vajon ide is utána jön-e az árnyéka? A pincérnő megérkezett a túl

habos itallal, Wallander pénzt adott neki, a nő egy

csomó visszajárót tett le a ragacsos asztalra.

Szakadt, fekete bőrdzsekis férfi lépett be. Wallander követte a tekin-tetével. A fickó egy csoporthoz

csatlakozott, amely szemlátomást már várta. Wallander

belekortyolt a sörbe, és az órájára nézett. Öt perc múlva

hat óra. Most már lassan eszébe kell hogy jusson

valami. Mögötte voltak a mosdók. Amikor valaki kilépett, megannyiszor orrba vágta a húgyszag. Amikor félig

megitta a sört, kiment a mosdóba. Egyetlen villanykörte

himbálózott a mennyezetről, a keskeny folyosó mindkét

oldalán fülkék voltak. Kereste a hátsó kijáratot, de a folyosó vastag téglafalban végződött. Nem megy,

gondolta. Esztelen próbálkozás. Hogy menekülhetne

meg az ember valaki elől, akit nem lát? Herr Eckers

sajnos hívatlan kísérő társaságában jelenik meg az orgonakoncerten. Dühöngött a tehetetlenségén, és

odaállt a piszoárhoz. Nyílt az ajtó, belépett egy férfi, és

bevonult az egyik fülkébe.

Wallander ráismert arra a férfira, aki utána jött be a kocsmába, mert jó szeme volt az arcokhoz és a

ruhákhoz. Nem habozott, inkább vállalta a tévedés

kockázatát. Gyorsan kiszaladt a mosdóból, ki a füstös

kocsmából. Az utcán megfordult, és megpróbált kiszúrni

egy árnyékot a bejáratnál, de nem volt ott senki. Aztán gyorsan visszament ugyanarra, amerről jött, befordult

egy keskeny utcába, és amilyen gyorsan csak tudott,

szaladt, míg el nem érte újra a sugárutat. Az egyik

megállóban épp elcsípett egy buszt, és felszuszakolta

magát még az ajtók záródása előtt. Senki sem kérte a jegyét. A következő megállóban leszállt, letért a

sugárútról, és újra belemerült a számtalan sikátor

labirintusába. Egy utcai lámpánál elővette a térképet,

hogy tájékozódjon. Még mindig elég ideje volt, úgyhogy elhatározta: vár pár percet, mielőtt folytatja

útját. Becsusszant egy sötét kapualjba. Tíz perccel

később még mindig nem látott senki gyanúsat elhaladni. Lehet, hogy még mindig figyelik, de ő legalább minden

tőle telhetőt megtett, hogy lerázza őket.

Hét előtt kilenc perccel lépett be a templomba, ahol

már sokan össze-gyűltek. Az egyik oldalhajóban kapott még egy szélső helyet. Leült, és figyelte az embereket,

akik folyamatosan áradtak befelé. Sehol nem látta az

őrzőjét. Sehol nem látta Baiba Liepát.

Az orgona dübörgő hangja valósággal lecsapott rá.

Mintha a templomot is szét akarta volna vetni az áradó

zene. Wallandernek eszébe jutott, hogy gyerekkorában

az apja elvitte egyszer templomba, ahol az orgona hangjától annyira megrémült, hogy sírni kezdett, és ki

kellett vinni. Most megnyugtatta a zene. Bachnak nincs

hazája, gondolta. Az ő zenéjét mindenütt játsszák.

Wallander engedte, hogy hasson rá a zene. Murniers hívhatta fel – gondolta. –

Murnierst valami, amit az őrnagy akkor mondott,

amikor Svédországból hazaért, arra késztette, hogy

elhallgattassa. Liepa őrnagy azt az utasítást kapta, hogy jelentkezzen szolgálatra. Még annak se mond ellent

semmi, hogy a kapitányságon ölték meg.

Egyszerre kiesett a gondolatmenetből. Úgy érezte: figyelik. Mindkét oldalra elnézett, de csak olyan

embereket látott, akik a zenére figyeltek. A széles

középhajóban csak tarkókat és hátakat látott.

Továbbsiklott a tekintete, egészen a szemközti oldalhajóig.

Meglátta Baiba Liepát. Egy pad közepén ült,

öregekkel körülvéve. A szőrmesapkája volt rajta, és mihelyt biztos volt abban, hogy Wallander észrevette,

elfordította a tekintetét. Wallander a következő óra

folyamán egyszer sem nézett oda szándékosan, de a

tekintete magától is odavándorolt, és látta, hogy a nő

lehunyt szemmel hallgatja az orgonamuzsikát. Valószínűt-lennek érezte az egészet. Nagyjából egy hete

ennek a nőnek a férje az ő lakásán ült a Mariagatanon,

és Maria Callast hallgatták a Turandotban. Odakinn, az

ablak előtt hóvihar tombolt. Most pedig Rigában ül egy templomban, az őrnagy halott, az özvegye pedig

behunyt szemmel hallgatja Bach egyik fúgáját.

„Neki kell tudni, hogy jutunk ki innen – gondolta. – Ő választotta a templomot, nem én.”

Amikor vége volt a koncertnek, a hallgatóság egy

emberként felpattant, és kifelé igyekezett, a kijáratnál

nagy tolongás támadt. Wallandert meg-döbbentette ez a menekülésszerű sietség. Mintha nem is létezett volna a

zene, mintha bombariadót jelentettek volna be. A

tolongásban szem elől tévesztette Baiba Liepát, és

hagyta, hogy sodorják az emberek, akik mintha alig

győzték volna kivárni, hogy kijussanak a templomból. Aztán megpillantotta őt a bal

oldali oldalhajó árnyékába rejtőzve. Elkapta egy jelzését, és kiszakadt a tömegből, amely a kijárat felé

nyomult.

– Kövessen! – csak ennyit mondott a nő.

Az egyik nagyon réginek látszó sírkápolna mögött egy oldalajtó látszott, azt egy hatalmas, a kezénél is

nagyobb kulccsal kinyitotta. Egy temetőkertbe jutottak.

A nő gyorsan körülnézett, aztán elsietett pár

elrozsdásodott kovácsoltvas kereszt és megroskadt kő mellett. Egy mellékutcára nyíló vasajtón léptek ki a

temetőkertből, s felbőgött egy kivilágítatlan autó

motorja. Wallander most biztos volt abban, hogy egy

Lada az. A kormánynál nagyon fiatal férfi ült. Ő is azt a

nagyon erős cigarettát szívta. Baiba Liepa röviden, bizonytalanul rámosolygott Wallanderre. Aztán

elindultak az egyik nagy főúton. Wallander a Valdemar

utat vélte felismerni. Észak felé fordultak, el egy park

mellett, amelyre Wallander még a Zids őrmesterrel tett városnézésről emlékezett, majd balra kanyarodtak.

Baiba Liepa kérdezett valamit a sofőrtől, csak egy

fejrázás volt a válasz. Wallander látta, hogy a férfi

gyakran néz bele a visszapillantó tükörbe. Megint balra fordultak, aztán a sofőr egyszerre teljes erővel

rátaposott a gázpedálra, és visszafordult a szembejövő

sávba. Megint elhaladtak a park mellett – Wallander

most már biztos volt benne, hogy a Verman park az –, és visszamentek a központ felé. Baiba Liepa előrehajolt,

mintha a sofőr tarkójába szuggerálná bele lélegzetével

az útvonalat. Végig-mentek az Aspasias sugárúton,

átvágtak az egyik elhagyatott téren, végül egy olyan

hídon keltek át a folyón, amelyet Wallander még nem ismert.

A vidék, amelyre jutottak, lerobbant gyárakból és

sivár lakótömbökből állt. A sofőr lassított, Baiba Liepa

hátradőlt az ülésén, és Wallander feltéte-lezte, hogy senki sem követte őket.

A kocsi pár perccel később megállt egy lepukkant,

kétemeletes ház előtt. Baiba Liepa odabólintott Wallandernek; kiszálltak. A nő sietve vezette át egy

vaskapun, egy sóderrel felszórt úton, és előre elővette a

kulcsot, amellyel ajtót nyitott. Belépett egy folyosóra,

amelynek fertőtlenítőszer- szaga volt. Vörös ernyő alatt gyenge izzó világolt, és Wallandernek az jutott eszébe,

hogy akár egy kétes hírű lebuj előterében is

járhatnának. Baiba Liepa felakasztotta súlyos kabátját,

Wallander a székre tette a dzsekijét, és ment utána a

nagy nappaliba, amelyben első pillantása egy hatalmas keresztre esett az egyik falon. A nő felkapcsolta a

villanyt, egyszerre teljesen megnyugodott, és intett

neki, hogy üljön le.

Később, sokkal később Wallander majd csodálkozni

fog azon, hogy egyáltalán nem emlékszik erre a

szobára, amelyben találkozott Baiba Liepával. Az

egyetlen, amire a szobából emlékezni fog, a hatalmas, majd egyméteres feszület a két ablak között, a

gondosan behúzott függönyök és a folyosón a

fertőtlenítőszer orrfacsaró szaga. De hogy például

milyen színe volt annak a

rongyos fotelnek, amelyben végighallgatta Baiba

Liepa ijesztő történetét? Erre Wallander nem emlékezett.

Mintha egy láthatatlan bútorokkal bebútorozott lakásban

beszélgettek volna. A fekete feszület lóghatott volna a levegőben is, tarthatta volna az isteni akarat is.

Baiba Liepa rozsdaszín ruhát viselt, amelyet –

Wallander később megtudta – Ystadból hozott neki az

őrnagy. Rá emlékezve vette fel, mondta, és emlékeztetőül arra a bűntettre, amit azok követtek el

ellene, akik gyalázatosan elárulták és meggyilkolták a

férjét. Csak ha valamelyiküknek a mosdóba kellett

menni (balra a folyosón), vagy Baiba Liepa teát főzött a konyhában, akkor hagyták el a helyiséget. Többnyire a

férfi beszélt és kérdezett, a nő pedig nagy önuralommal

válaszolgatott.

Elsőként Herr Eckerst takarították el az útból. Nem létezett már, mert nem volt rá szükség.

– Miért éppen ez a név? – kérdezte Wallander.

– Csak egy név – felelte a nő. – Lehet, hogy létezik

ilyen, lehet, hogy nem. Én találtam ki. Könnyen meg

lehet jegyezni. Lehet, hogy még a telefon-könyvben is benne van. Nem tudom.

A beszélgetés eleinte az Upitisszel folytatottra

emlékeztetett. Baibának időre volt szüksége, hogy

eltapogatózzon egészen a fájdalmas középpontig. A férfi figyelmesen hallgatta, és végig attól rettegett, hogy

elszalaszt valamilyen rejtett utalást. Úgy tűnik, minden

Lettországról szóló beszélgetés tele van ilyenekkel, és

Wallander lassan hozzászokott. A nő is igazolta Upitis állítását azokról a szörnyetegekről, akik a sötétben

leskelődnek, és a kibékíthetetlen ellentétek harcáról,

amely Lettországban folyik. Beszélt a gyűlöletről és a

félelemről, a rettegésről, amelynek fojtogató szorítása csak lassan enyhült. Beszélt a második világháborútól

kezdve elnyomott nemzedékről. Minden keleti államban

éltek olyanok, akik nyitottak voltak a nyugat iránt, és

így, bár kommunista országban éltek, mégis a

kapitalizmust szolgálták. Baiba termé-szetesen kommunizmusellenes, Szovjetunió-ellenes volt. Azok

közé tartozott, akik a keleti országokat közelebb hozták

a nyugathoz. De annak a kísértésnek sosem engedett,

hogy be nem bizonyított dolgokat állítson. Utólag

Wallander belátta, a nő azt akarta, hogy ő, Wallander, megértse a dolgokat. Tanító volt, aki fel akarta

világosítani őt a politikai események hátteréről.

Wallandernek pedig el kellett ismernie, hogy egész eddig

sejtelme sem volt arról, mi folyik Európa keleti felén. – Szólítson Kurtnak! – mondta, de a nő csak a fejét

rázta, és továbbra is tartotta a távolságot. Számára,

legalábbis egyelőre, Wallander úr marad.

Megkérdezte, hol vannak most.

– Egy barát lakásán – felelte a nő. – Ahhoz, hogy

túléljük és átvészeljük, mindent meg kell osztanunk

egymással. Különösen ebben a korban és ebben az

országban, ahol minden egyfolytában arra int, hogy csak magaddal törődj.

– A kommunizmus számomra éppen az ellenkezőjét

jelenti – felelte erre. – Én azt gondoltam, hogy csak a közösség érdeke számít.

– Egykor ez így is volt – felelte Baiba. – De aztán

minden másképp történt. Lehet, hogy majd a távoli

jövőben egyszer megvalósul ez az álom? Vagy a halott álmok nem kelthetők életre többé? Talán az álmok,

akárcsak az emberek, mindörökre halottak maradnak.

– Mi történt? – kérdezte Wallander.

Először mintha nem értette volna, mire vonatkozik a kérdés. De aztán rájött, hogy a férjéről kérdezik.

– Karlist elárulták és meggyilkolták – felelte. –

Túlságosan közel járt már egy bűntény megoldásához,

amelybe nagyon sok befolyásos személy keveredett

bele, több annál, hogy ő megúszhatta volna élve. Tudta, hogy veszélyben forog az élete, de nem gondolta, hogy

máris leleplezték mint a közös ügy elárulóját. A traitor

inside the nomenclature.

– Visszatért Svédországból – mondta Wallander. – A

reptérről azonnal a rendőr-főhadiszállásra ment, és

jelentést tett. Elébe ment a reptérre?

– Nem is tudtam, hogy visszajön – felelte Baiba

Liepa. – Lehet, hogy próbált felhívni? Már sosem tudom

meg. Esetleg táviratozott a rendőrségre, és kérte, hogy

nekem is szóljanak? Azt sem tudom már meg soha. Már

csak Rigából hívott fel. Még ennivaló sem volt itthon, hogy megünnepeljük a hazatérését. Egyik barátomtól

kaptam egy tyúkot. Épp elkészültem a főzéssel, amikor

megérkezett azzal a szép könyvvel.

Wallander egy kicsit szégyenkezett. Azt a könyvet kapkodva, gondol-kodás nélkül vette, számára nem

jelentett semmit. Most, ahogy ezt hallotta, úgy érezte,

mintha becsapta volna az asszonyt.

– Egészen biztos, hogy mondott valamit, amikor hazajött – mondta Wallander, és egyre

szánalmasabbnak érezte az angol szókincsét.

– Jó hangulatban volt – felelte a nő. – Persze nyugtalan is volt, dühös is. De mindenekelőtt arra

emlékszem, hogy vidám volt.

– Miért?

– Azt mondta, hogy végre tisztán lát. Most már

biztos vagyok a dolog-ban, ezt ismételgette. Mivel attól félt, hogy a lakást is lehallgatják, kivitt a konyhába,

kinyitotta a vízcsapot, és a fülembe súgta. Azt mondta,

olyan iszo-nyú összeesküvésnek bukkant a nyomára,

amely barbárságával rá fogja kény-szeríteni végre a nyugatot, hogy megértse, mi folyik a Baltikumban.

– Ezt mondta? Egy baltikumi összeesküvés? Nem

lettországi?

– Ebben egészen biztos vagyok. Épp eléggé fel szokott háborodni azon, hogy a három balti államot egy

egységként kezelik, pedig milyen nagy különbségek

vannak az egyes országok között. De most nem csak

Lett-országról beszélt.

– És az összeesküvés szót használta?

– Igen. Conspiracy.

– És ön tudta, hogy miről beszél?

– Mint mindenki, ő is régóta tisztában volt azzal, hogy közvetlen összeköttetés áll fenn a bűnözői, rendőri

és politikai körök között. Kölcsö-nösen fedezik egymást,

elkövetik az összes létező bűntényt, és osztoznak a

zsákmányon. Karlisnak is gyakran kínáltak kenőpénzeket. Persze sosem tudott volna egy fillért sem

elfogadni, az lerombolta volna az önbecsülését. Hosszú

időn át kutatta, hogy ki mindenki keveredett bele.

Természetesen én is tudtam az egészről. Hogy olyan társadalomban élünk, amely egyetlen nagy össze-

esküvés. A kollektív világképből szörnyeteg lett, és

egyetlen, még létező ideológiánkká az összeesküvés

vált.

– Mennyi időn át kutatott?

– Nyolc évig voltunk házasok. De ő már sokkal

korábban elkezdte.

– Mit akart vele elérni?

– Eleinte semmi egyebet, csak az igazságot. – Igazságot?

– Az utókor számára. Egy olyan világnak, amelyről

Karlis biztosra vette, hogy eljön. Olyan korszak,

amelyben már fel lehet fedni, mi volt a megszállás felszíne alatt.

– Vagyis a kommunista rezsim ellenzője volt. De

akkor hogyan lehetett magas rangú rendőrtiszt?

A nő olyan hevesen válaszolt, mintha Wallander

súlyosan megsértette volna a férjét.

– Hát nem érti? Hiszen teljes mértékben kommunista

volt! Éppen ezért esett annyira kétségbe a nagy árulás

miatt! A korrupció és a közöny miatt gyászolt. Az új társadalom reménye miatt, amely hazugsággá vált.

– Tehát kettős életet élt?

– Nyilván nem fogja megérteni, milyen az, amikor évről évre rákény-szerül valaki, hogy másnak mutassa

magát, mint amilyen, olyan nézeteket hangoztasson,

amelyeket megvet, olyan rezsimet védelmezzen,

amelyet igazából gyűlöl. De ez nemcsak Karlisra igaz, hanem rám is és mindenki másra ebben az országban,

akik nem voltunk hajlandók feladni egy új világ

reményét.

– És mi volt az, amit felfedezett, amitől olyan jókedve támadt?

– Nem tudom. Már nem került rá sor, hogy beszéljük róla. Legbizal-masabb beszélgetéseinket az ágyban, a

paplan alatt folytattuk, ahol senki se hallgatott le

bennünket.

– Semmit se mondott? – Éhes volt. Enni akart, bort inni. Azt hiszem, az az

érzése támadt, hogy végre pár órát lazíthat, kiélvezheti

a jókedvét. Talán ha a telefon meg nem szólal, még

dalra is fakad a borospohárral a kezében. Hirtelen elhallgatott, Wallander pedig várt. Azt sem

tudta, hogy Liepa őrnagyot eltemették-e már.

– Gondolkodjon! – mondta lágy hangon. – Talán utalt valamire. Azok, akik fontos felfedezéseket hordoznak

magukban, gyakran önkéntelenül is elkotyognak

olyasmit, amit nem is akarnak.

A nő a fejét csóválta.

– Gondolkodtam rajta – mondta. – De nem, biztos vagyok benne. Lehet, hogy Svédországban fedezett fel

valamit? Talán ott jött rá egy fontos probléma

megoldására?

– Hagyott hátra papírokat otthon?

– Minden átkutattam, de nagyon elővigyázatos volt.

Az írott holmi roppant veszélyes dolog.

– Semmit sem adott a barátainak sem? Upitisnek?

– Nem. Tudtam volna róla.

– És önben megbízott?

– Megbíztunk egymásban. – Másban is bízott?

– Természetesen bízott a barátaiban. De meg kell

értenie, hogy a biza-lommal, amellyel megajándékozzuk

a barátainkat, meg is terheljük őket. Biztos vagyok,

hogy senki nem tudott rajta kívül annyit, mint én.

– Mindent meg kell tudnom – mondta Wallander. –

Bármit tud is erről az összeesküvésről, fontos lehet.

A nő egy darabig csendesen ült, aztán beszélni kezdett. Wallander érezte, hogy az összpontosítástól

megizzadt.

– Pár évvel azelőtt, hogy összeházasodtunk volna, történt valami, ami végleg rányitotta a szemét arra, mi

folyik ebben az országban. Gyakran beszélt erről meg

arról, hogy mindenkinek másképp kell figyelnie. Mindig

egy hasonlatot használt, amelyet eleinte nem értettem meg. Van, akit a kakas ébreszt, van, akit a túl nagy

csend. Persze, ma már tudom, mit értett ezen. Akkor,

több mint tíz éve már, egy hosszadalmas és fáradságos

nyomozáson volt túl, amelynek végén el is kapták a

tettest. Egy férfi volt az, aki rengeteg ikont lopott ki a templomainkból, pótolhatatlan műtárgyakat, amelyeket

aztán kicsempésztek az országból, és irgalmatlan

összegekért eladtak külföldön.

Hibátlan volt a bizonyítékok sora, és Karlis biztos volt

abban, hogy az embert jó néhány évre elítélik. Ám erre

sosem került sor. – Mi történt?

– Nem ítélték el. Még csak bíróság elé sem került.

Leállították az eljárást. Karlis, aki semmit sem értett az

egészből, természetesen azt követelte, hogy tárgyalják az ügyet. Ám egy napon a vizsgálati fogságból is

elengedték azt az embert, és minden jegyzőkönyvet

titkosítottak. Karlist a közvetlen főnöke utasította, hogy

felejtse el gyorsan az egészet. Még a nevére is

emlékszem: Amtmanisnak hívták. Karlis meg volt győződve arról, hogy Amtmanis maga védte azt a

gazembert, talán bele is volt keveredve az ügybe, lehet,

hogy osztoztak a zsákmányon. Ez a történet nagyon

megviselte.

Wallander hirtelen visszagondolt arra a viharos estére, amikor a rövid-látó kis őrnagy a heverőjén ült.

Vallásos vagyok, mondta. Nem hiszek egy istenben. De

vallásos vagyok.

– És aztán mi történt? – szólt bele Wallander a saját

gondolatmenetébe.

– Én akkor még nem ismertem Karlist, de úgy

gondolom, súlyos válságot élt át. Talán elgondolkodott azon, hogy nyugatra menekül? Vagy talán csak a

rendőrséggel akart szakítani? Azt hiszem, alapjában

véve én voltam az, aki meggyőztem, hogy folytassa a

munkáját.

– Hogyan ismerkedtek meg?

A nő kérdőn nézett rá.

– Fontos ez?

– Talán. Nem tudom. De ha azt akarja, hogy segítsek, akkor meg kell engednie, hogy feltegyem a

kérdéseimet.

– Hát hogyan szoktak találkozni az emberek? –

kezdte Baiba Liepa fájdalmas mosollyal. – Barátok révén. Hallottam egy fiatal rendőrtisztről, aki más, mint

a többiek. Nem volt valami Adonisz, de az első este

beleszerettem.

– És tovább? Összeházasodtak? Ő pedig folytatta a

munkáját?

– Századosi rangban volt, amikor találkoztunk, és

hihetetlen sebességgel haladt felfelé a ranglétrán.

Minden alkalommal, amikor előléptették, azzal jött haza, hogy újabb gyászszalagot erősítettek a váll-lapjához.

Egyfolytában megpróbált bizonyítékokat gyűjteni az

ország politikai vezetése, a rendőrség és a különféle

bűnözői körök közötti kapcsolatokról. Elhatározta, hogy

minden kapcsolatot dokumentál, és egyszer arról beszélt, hogy Lettországban van egy láthatatlan

minisztérium, amelynek kizárólag az a feladata, hogy

koordinálja az alvilág, a benne lévő rendőrök és

politikusok kapcsolatait. Körülbelül három évvel ezelőtt hallottam tőle először az „összeesküvés” szót. Ne

felejtsük el, akkor érezte, hogy nincs egyedül ebben a

munkában. A moszkvai peresztrojka ide is elért, és

egyre gyakrabban találkoztunk azért, hogy nyíltan megvitassuk, mi a teendő ebben a mi országunkban.

– A főnöke akkor még mindig az az Amtmanis volt?

– Amtmanis meghalt. Murniers és Putnis lettek a

közvetlen elöljárói. Mindkettő iránt bizalmatlan volt,

mert meg volt róla győződve, hogy egyikük benne van

az összeesküvésben, ha nem egyenesen ő a feje. Azt mondta, hogy a rendőrök között van egy kondor és egy

bíbic. De nem tudta, hogy melyik-melyik.

– Egy kondor és egy bíbic? – A kondor egyfajta keselyű, a bíbic ártalmatlan

madár. Amikor Karlis fiatal volt, nagyon érdekelték a

madarak. Ornitológus akart lenni.

– De nem tudta, melyik a kondor, és melyik a bíbic?

– Ez csak sokkal később volt, nagyjából tíz hónapja.

– Mi történt akkor?

– Karlis egy nagyszabású kábítószercsempész-

bandának jutott a nyomára. Azt mondta, olyan ördögi tervet eszeltek ki, amely kétszer öl meg bennünket.

– Kétszer öl meg? Mit jelent ez?

– Nem tudom.

Hirtelen felpattant, mint aki nem meri folytatni. – Megkínálom egy csésze teával – mondta. – Kávém

sajnos nincs.

– Szívesen elfogadom a teát – mondta Wallander.

A nő eltűnt a konyhában, Wallander pedig próbálta tisztázni magában, hogy melyek a legfontosabb

kérdések. Úgy érezte, a nő őszinte hozzá, bár azt még

mindig nem tudta, miben segíthetne neki. Nem volt

biztos abban, hogy eleget tud tenni a nő elvárásainak. „Hiszen én csak egy egyszerű ystadi bűnügyi nyomozó

vagyok – gondolta. – Nektek egy Rydberg formátumú

ember kellett volna. De ő meghalt, akárcsak az őrnagy.

Nem segíthet.”

Baiba Liepa tálcán hozta a teáskannát és a csészéket. Még valakinek kellett a lakásban tartózkodnia, ennyi idő

alatt nem forr fel a teavíz. „Mindenütt láthatatlan

őrökkel vagyok körülvéve – gondolta. – Lettország olyan

ország, amelyben csak igen keveset veszek észre abból, ami körülöttem történik.”

Látta, hogy a nő fáradt.

– Meddig tudjuk még folytatni? – kérdezte. – Nem túl soká. A házamat mindig figyelik. Túl

sokáig nem maradhatok távol. De holnap este megint

találkozhatunk itt.

– Putnis ezredes hívott meg vacsorára. – Értem. És holnapután?

Wallander bólintott, belekortyolt a híg teába, és

folytatta a kérdezést.

– Nyilván elgondolkodott már, mit érthetett Karlis

azon, hogy kétszer ölhet a kábítószer – mondta. – Biztos

vagyok benne, hogy Upitis is gondol-kodott rajta. Beszélgettek róla?

– Karlis néha megemlítette, hogy alapjában mindent

fel lehet használni zsarolásra – felelte a nő. – És amikor megkérdeztem, hogy érti ezt, azt mondta, hogy

valamelyik ezredes mondott valamit. Nem is tudom,

miért emlékszem erre. Talán mert Karlis épp ebben az

időben nagyon zárkózottá és hallgataggá vált.

– Zsarolás?

– Ezt a szót használta.

– Kit zsarolnának?

– Az országunkat. Lettországot. – Tényleg ezt mondta? Egy egész országot

zsarolnának?

– Igen. Ha nem lennék benne biztos, nem említettem

volna. – Melyik ezredes használta a zsarolás szót?

– Azt hiszem, Murniers volt. De nem vagyok benne

biztos.

– És Putnisról mi volt Karlis véleménye? – Azt mondta, Putnis ezredes nem a legrosszabb

fajta.

– És ezt hogy értette?

– Hogy azért tartja magát a törvényekhez. És nem enged bárki zsaro-lásának.

– De azért lefizethető?

– Mindenki az.

– De Karlis nem ilyen volt, ugye?

– Soha. Őt más fából faragták. Wallander észrevette, hogy a nő nyugtalankodni

kezd. Belátta, hogy a többi kérdését egyelőre félre kell

tenni.

– Baiba – mondta, és ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevén szólí-totta. – Szeretném, ha holnap

nagyon alaposan átgondolnád mindazt, amit ma

elmondtál nekem. Lehet, hogy holnapután még egyszer

felteszem ugyanezeket a kérdéseket.

– Jó – mondta a nő. – De már amúgy sem teszek

mást, mint hogy gondolkodom.

Wallander azt hitte, a nő sírva fakad, de mégis visszanyerte az önural-mát, és felállt. Elhúzott egy fali

függönyt. Egy ajtó nyílt mögötte, azt kinyi-totta.

Fiatal nő lépett be. Wallanderre mosolygott, és

elkezdte leszedni a csészéket. – Ő Inese – mutatta be Baiba. – Ma este őt

látogattad meg. Ő az alibid, ha valaki kíváncsiskodna. A

Latvija éjszakai bárjában szedted fel, és a szeretőd

lett. Nem tudod pontosan, merre lakik, csak annyit

tudsz, hogy a hídon túl. Nem tudod a családi nevét sem,

pár napos rigai tartózkodásod alatt ő lesz a szeretőd. Azt

hiszed, valami titkárnőféle.

Wallander elképedten hallgatta. Baiba Liepa lettül

mondott valamit, s az Inese nevű lány elébe állt.

– Így néz ki – mondta Baiba. – Jegyezd meg a külsejét. Holnapután ő megy érted. Ha nyolc után

lemész a klubba, ő ott lesz.

– És mi a te történeted ma estére?

– Én orgonakoncerten voltam, aztán meglátogattam

az öcsémet. – Az öcsédet?

– Ő vezette a kocsit.

– És miért húztak csuklyát a fejemre, amikor azzal az

Upitis nevű férfival találkoztam?

– Ő jobb emberismerő, mint én. Nem tudtuk, hogy megbízhatunk-e benned.

– És most már tudjátok?

– Igen – felelte a nő. – Megbízom benned. – És mit gondoltok, hogyan tudok segíteni nektek?

– Holnapután elmondom – tért ki Baiba. – Most már

sietnünk kell.

A kocsi a kapu előtt várt. Míg visszahajtottak a belvárosba, Baiba hallgatagon ült mellette. Wallander

sejtette, hogy sír. Amikor kitették a szállo-da közelében,

kezet nyújtott. Valami érthetetlent motyogott lettül,

Wallander pedig gyorsan kiszállt a kocsiból, amely szinte

azonnal eltűnt. Éhes volt, mégis egyenesen a szobájába ment. Töltött egy pohár whiskyt, és az ágytakaróra

hevert.

Baiba Liepára gondolt.

Csak kettő után feküdt le rendesen. Ezen az éjszakán arról álmodott, hogy valaki fekszik mellette. De nem

Inese, ráosztott szeretője volt az, hanem másvalaki,

akinek arcát az álmok őrzői nem mutatták meg.

Zids őrmester másnap reggel pontban nyolckor érte

ment. Fél kilenc körül Murniers ezredes lépett be az

irodájába.

– Úgy gondoljuk, megfogtuk Liepa őrnagy gyilkosát –

jelentette ki. Wallander hitetlenül nézett rá.

– Úgy érti, az a férfi az, akit Putnis ezredes két napja

kihallgat?

– Nem ő az. Az egy dörzsölt gazember, aki valahol a héttérben keve-redett csak a dolgokba. Nem, egészen

másról van szó. Jöjjön!

Lementek az alagsorba. Murniers kinyitotta egy előtér ajtaját. Az egyik falnál tükörablak volt. Murniers

kezével intett Wallandernek, hogy lépjen közelebb.

A belső teremben csupaszak voltak a falak, a

berendezés egy asztalból, két székből állt. Az egyik

széken Upitis ült. Egyik halántékán mocskos kötés.

Wallander látta, hogy ugyanazt az inget viseli, mint amikor a vadászkuny-hóban beszélgettek éjszaka.

– Ki ez? – kérdezte Wallander, miközben merőn

nézte Upitist. Megijedt, hogy különben feltűnik

izgatottsága. – Egy olyan ember, akit már régóta szemmel tartunk

– felelte Murniers.

– Félbemaradt értelmiségi, költő, lepkegyűjtő,

újságíró. Túl sokat iszik, túl sokat fecseg. Többször is ült már sikkasztásért. Régen sejtettük róla, hogy

komolyabb bűntettekbe is belekeveredett, de nem

tudtuk rábizonyítani. Most kaptunk egy fülest, hogy köze

lehet Liepa őrnagy halálához.

– Bizonyítékok?

– Persze mindent tagad. De olyan bizonyíték van a

kezünkben, amely legalább annyit ér, mint egy vallomás.

– Mégpedig?

– A gyilkos fegyver.

Wallander odafordult, és ránézett Murniersre. – A gyilkos fegyver – ismételte Murniers. – Menjünk

át a szobámba, akkor pontosan beszámolok arról,

hogyan kaptuk el. Mostanra már Putnis ezredes is

bizonyára megérkezett.

Wallander felment Murniers után a lépcsőn.

Észrevette, hogy az ezredes dudorászik menet közben.

„Valaki átvert – gondolta iszonyodva.

Valaki átvágott, és nekem sejtelmem sincs, hogy ki volt az. Nem tudom, sőt azt sem tudom, miért

12.

Upitist vizsgálati fogságba helyezték. Amikor a rendőrök átkutatták a lakását, egy régi fakalapácsot

találtak, rajta vér és hajmaradványok. Upitis nem tudta

pontosan megmondani, hol volt és mit csinált azon az

estén és azon az éjszakán, amikor Liepa őrnagyot

meggyilkolták. Azt állította, részeg volt, hogy barátoknál járt, de már nem tudja pontosan, melyiknél. Murniers

egész hadseregnyi rendőrt küldött ki, hogy keressék

meg azokat az embereket, akik esetleg bizonyítani

tudják Upitis alibijét, de egyikük sem emlékezett, hogy épp akkor Upitisnél járt volna, vagy Upitis őnála.

Murniers ezredes iszonyú energiákat vetett be, Putnis

inkább csak várakozott.

Wallander lázasan próbálta megérteni, mi zajlik

körülötte. Amikor Upitist megpillantotta a tükörablak

mögött, természetesen első gondolata az volt, hogy

Upitist is elárulták. De aztán kételyei támadtak. Még

mindig túl nagy volt a homály. Szüntelenül ott visszhangzott a tudatában, amit Baiba Liepa mondott:

hogy ebben a társadalomban a legmagasabb rendű

közösségi norma az összeesküvés. Még ha Liepa őrnagy

jól gondolta is, hogy Murniers korrupt rendőr, és ő maga az, aki Liepa haláláért felelős, akkor is egész

valószínűtlen méretűvé kezdett duzzadni az ügy. Vajon

Murniers tényleg megkockáztatná, hogy egy ártatlan

embert hurcoljon a bíróság elé, csak hogy megszabaduljon tőle? Nem mértéktelen arrogancia

fejeződne ki ebben a lépésben?

– Ha bűnös – kérdezte Putnistól akkor milyen büntetésre számíthat?

– Mi elég régimódiak vagyunk, és megtartottuk a

halálbüntetést – felelte Putnis. – És egy magas rangú

rendőrtiszt meggyilkolása körülbelül a legsúlyo-sabb bűntény. Gondolom, agyonlövik. Személyesen megfelelő

büntetésnek tartom. És önnek, Wallander úr, mi a

véleménye?

Nem válaszolt. Az a gondolat, hogy egy olyan

országban van, amelyben kivégzik a bűnözőket, tömény

iszonyattal töltötte el, egy szót sem tudott kinyögni.

Wallander megértette, hogy Putnis várakozó álláspontot vett fel. Megér-tette azt is, hogy a két

ezredes egészen más vadászterületeken cserkel, és nem

szoktak beszámolni egymásnak. Putnis nem tudott arról

a névtelen infor-

mátorról, aki Murnierst értesítette. Wallander a

délelőtt folyamán, amikor Murniers munkaláza csúcsra

járt, behívta Putnist az irodájába, Zids őrmesterrel kávét hozatott, és megpróbálta elmagyaráztatni magának,

hogy voltaképpen most mi is történik. Emlékezett rá,

hogy már az első napon észrevette a két ezredes közötti

feszültséget, és most zavarodottságában azt gondolta, nincs vesztenivalója, ha Putnis előtt feltárja a kétségeit.

– Tényleg ő a gyilkos? – kérdezte. – Mi lehetett az

indítéka? És egy véres fakalapács pár hajszállal? Hogy

lehet ezt bizonyítékként elfogadni még a vérvizsgálat előtt? Lehet, hogy a „haj” egy macska bajszából való.

Putnis vállat vont.

– Majd meglátjuk – mondta. – Murniers, úgy látom, biztos a dolgában. Ritkán hibázik. Sokkal hatékonyabban

dolgozik, mint én. De Wallander felügyelő, úgy látom,

önnek kétségei vannak. Megkérdezhetem, mi a kétségek

oka?

– Nem kételkedem – felelte Wallander. – Elég

gyakran tartóztattam le magam is olyan embereket, akik

látszólag szóba sem jöhettek tettesként. Csak pár rutinszerű kérdést tettem fel, ennyi az egész.

Ültek némán, itták a kávéjukat.

– Természetesen nagyon szeretném én is, hogy Liepa

őrnagy gyilkosát megtalálják – mondta Wallander. – De

ez az Upitis egyáltalán nem látszik egy szerteágazó drogmaffia vezérének, aki meg akart szabadulni egy

rendőrtiszttől.

– Lehet, hogy ő maga is drogfüggő – felelte tétován

Putnis. – A drog-függőket mindenre rá lehet venni. Lehet, hogy megbízást kapott valakitől.

– Hogy ölje meg Liepa őrnagyot egy fakalapáccsal?

Késsel igen, pisztollyal igen. De fakalapáccsal! És hogy

juttatta ki a holttestet a kikötőbe?

– Nem tudom. De Murniers ki fogja szedni belőle.

– És azzal az emberrel mi van, akit ön hallgat ki?

– Haladunk. Nincs még mindenre kiterjedő vallomás, de már érik. Meg-győződésem, hogy köze van a

kábítószercsempészekhez, akikhez a két, Svédországban

partra sodort halott is tartozott. Egyelőre egy kicsit

hagyom fickándozni. Hadd gondolkodjon.

Putnis kiment, Wallander pedig mozdulatlanul ült a

szobában, és megpróbált képet alkotni a helyzetről.

Elgondolkozott, vajon Baiba Liepa tud-e róla, hogy a

barátját lefogták mint a férje feltételezett gyilkosát.

Gondolatban visszatért a vadászházhoz, és megértette, Upitis talán attól félt, hogy ő, Wallander tudhat

olyasvalamit, ami miatt rákényszerülhet, hogy egy svéd

rendőrt is fejbe verjen a fakalapácsával. Wallander

beismerte, hogy minden elmélete dugába dőlt, minden gondolata zsákutcába került szép sorban. Eltöprengett,

hogy most mihez kezdhet.

Egyórai magányos töprengés során arra az

eredményre jutott, hogy számára egyetlen dolog maradt

immár: visszatérni Svédországba. Azért jött Rigába,

mert a lett rendőrség a segítségét kérte. Nem tudott segíteni, és miután egy állítólagos gyanúsítottat

elkaptak, nem maradt már oka arra, hogy tovább itt

időzzön. El kellett fogadnia, hogy olyan ember hallgatta

ki egy éjszakán, aki talán maga volt a gyilkos, akit ő, Wallander, keresett. Beleugrott Herr Eckers szerepébe,

de magáról a darabról nem tudott semmit. Az egyetlen

okos dolog, amit tehet, az, hogy amilyen gyorsan csak

tud, hazautazik, és igyekszik elfelejteni az egészet.

De valahogy mégsem tetszett neki ez a megoldás. A

zavarodottságon és elkedvetlenedésen túl volt még

valami egyéb is: Baiba Liepa daca és félelme, Upitis fáradt tekintete. Lehet, hogy számos dolgot nem ismer

fel a lett társadalomban, másokra viszont inkább neki

lehet szeme, és az ittenieknek kevésbé. Úgy döntött, ad

még magának pár napot. Mivel mindenképpen tenni

akart valamit, és abbahagyni a magányos fejtörést a szobájában, megkérte a türelmesen várakozó Zids

őrmestert, szerezze meg neki azokat a nyomozati

anyagokat, amelyekkel Liepa őrnagy foglalkozott az

utolsó tizenkét hónapja során. Mivel úgy látta, hogy

előre mostanában nem haladhat, hát megpróbált az őrnagy múltjába bepillantani. Talán az archív anyagban

rábukkan valamire, ami tovább segítheti.

Zids őrmester meglepően hatékonynak bizonyult, és

alig félóra eltel-tével nagy halom poros irattartót hozott. Hat órával később Zids őrmester berekedt, és

fejfájásra panaszkodott. Wallander sem magának, sem

az őrmesternek nem adott ebédszünetet. Végig-mentek

az iratkötegeken, egyiken a másik után, Zids fordított, magyarázott, válaszolt Wallander kérdéseire, majd

folytatta a fordítást. Elérték az utolsó jegyzőkönyv

utolsó oldalát, és Wallander újabb csalódást tűzhetett a

kalapja mellé. Listát írt arról, mi mindennel foglalkozott

Liepa őrnagy élete utolsó évében: megfogott egy kéjgyilkost, valamint egy betörőt, aki hosszabb időn át

rettegésben tartotta Riga egyik elővárosát. Két

csekkcsalási esetet is kiderített, valamint három

gyilkosságot, amelyek közül kettő családon belül történt. Sehol nem lelte a nyomát sem annak, amit, Baiba Liepa

szerint, élete fő feladatának tartott. Az őrnagy

kétségkívül megfelelt a pedáns, rendkívül körültekintő

nyomozó képének, de az archívumból ennél semmivel sem derült ki több Wallander számára. Visszaküldte

Zidsszel a mappákat, és azon gondolkodott, hogy az

egyetlen figyelemre méltó dolog az egészből az, ami

hiányzik. Márpedig valahol nyilván elrejtette titkos kutatásainak anyagát, gondolta Wallander. Mert hogy

mindent fejben tartott volna, az ki van zárva. És

tisztában volt azzal is, hogy kockáztatja a lebukást.

Hogyan is nyomoz-hatott volna úgy, hogy nyilvánvaló

címzettje az utókor, ha nem hagy afféle

„végrendeletet” maga után? Akár az utcán is

elüthette volna egy autó, és nem marad utána semmi.

Tehát valahol van egy írott anyag, és valakinek tudnia kell, hol van. Baiba Liepának? Vagy Upitisnek? Vagy volt

még egy ember az őrnagy életében, egy olyan ember,

akit az őrnagy még a felesége előtt is titokban tartott?

Végül is akár ez is elképzelhető, gondolta. Minden bizalom egyúttal teher is, mondta Baiba Liepa, és

valószínű, hogy ezek a szavak épp a férjétől

származnak.

Zids őrmester visszajött az archívumból.

– A feleségén kívül volt Liepa őrnagynak családja? –

kérdezte Wallander.

Zids a fejét csóválta. – Sejtelmem sincs – felelte. – De a feleségének csak

tudnia kell? Wallander ebben a pillanatban nem érezte

úgy, hogy fel szeretné tenni

Baiba Liepának ezt a kérdést. Úgy vélte, mostantól a bevett normák szerint kell cselekednie, és nem

terjeszthet szükségtelen információkat vagy bizalmas

értesüléseket. Ehelyett egymagában cserkelhet egy

általa kiválasztott területen.

– Nyilván van Liepa őrnagynak személyi aktája –

mondta végül. – Bele kell néznem.

– Nincs hozzáférésem – felelete Zids őrmester. – A személyzeti archívumból csak nagyon kevesen

hozhatnak ki aktákat.

– Akkor hívjon fel valakit, akinek van ilyen engedélye

– felelte. – Szól-jon neki, hogy a svéd rendőr szeretne belenézni Liepa őrnagy személyi anyagába.

Zids őrmester néhány sikertelen próbálkozás után fel

tudta hívni Murniers ezredest, aki megígérte, hogy

tüstént előszeded Liepa őrnagy aktáját. Negyvenöt

perccel később a mappa már valóban Wallander asztalán feküdt. Piros borítója volt, és amikor Wallander

kinyitotta, elsőként maga az őrnagy nézett vele szembe.

Régi fénykép volt, és elcsodálkozott rajta, hogy az

őrnagy az eltelt tíz év alatt szinte semmit sem változott. – Fordítson! – szólt Zidshez.

Az őrmester a fejét rázta.

– Nem szabad elolvasnom a piros mappa tartalmát –

felelte. – Ha elhozhatta a mappát, akkor csak lefordíthatja a

tartalmát nekem? Zids őrmester boldogtalanul rázta a

fejét.

– Nem szabad – ismételte.

– Én megengedem. Csak annyit mondjon meg, hogy Liepa őrnagynak volt-e rokona a feleségén kívül. Utána

pedig megparancsolom, hogy mindent azonnal felejtsen

el.

Zids őrmester duzzogva leült, és belelapozott a mappába. Wallander úgy látta, mintha bizonyos undorral

érintené meg a lapokat, mintha egy hullát motozna

meg.

Liepa őrnagynak élt az apja. Az akta szerint

ugyanúgy hívták, mint a fiát, és nyugalmazott

postatisztviselő volt Ventspilsben. Wallander emlékezett

még arra, hogy az a piros szájú nő a szállodában

Ventspilsről mutatott neki egy ismertetőt. A partvidékről és a városról szólt. Az akta szerint az apa hetvennégy

éves, özvegyember. Wallander becsukta és eltolta az

irattartót, miután még egyszer alaposan megnézte az

őrnagy arcát. Murniers ezredes ebben a pillanatban

lépett be a szobába, és Zids őrmester azonnal felpattant, hogy a lehető legnagyobb távolságra

helyezkedjen el a piros aktától.

– Talált valami érdekeset? – kérdezte Murniers. – Valamit, ami elkerülte a figyelmünket?

– Sajnos nem. Épp vissza akartam küldeni az iratot

az archívumba.

Az őrmester felkapta a piros mappát, és elszelelt. – Mi a helyzet a gyanúsítottal? – kérdezte Wallander.

– Majd megpuhítjuk – felelte elszántan Murniers. –

Biztos vagyok benne, hogy ő a mi emberünk. Még ha

Putnis ezredes kételkedni látszik is.

„Hát, ami azt illeti, én is – gondolta Wallander és talán beszélhetek is vele erről, ha ma találkozunk. Csak

hogy tudjam, milyen alapjaink vannak a

kételkedéseinkre.” Hirtelen úgy határozott, hogy

megkezdi magányos menetelését kifelé a nagy zűrzavarból. Semmi oka nem volt arra, hogy titok-ban

tartsa a gondolatait.

A hazugságok birodalmában talán király lesz a féligazság, gondolta. Miért is kellene megmondani az

igazat, amikor engedélyünk van arra, hogy bármiféle

módon csűrhetjük-csavarhatjuk a szót?

– Van valami, amit Liepa őrnagytól hallottam még

Svédországban – kezdte –, és ami meglehetősen

összezavart. Nem is volt egészen egyértelmű, amit

mondott. Igaz, hogy akkorra már elég sok whiskyt

megivott. Nos, szóval arra célzott, hogy nem tartja minden kollégáját egészen megbízhatónak.

Murniers egyetlen rezdüléssel sem árulta el, hogy

meglepték-e Wallander szavai.

– Persze, amikor ezt mondta, elég ittas volt már – folytatta Wallander, és szégyellte magát, mivel egy

halottat rágalmazott –, de ha jól értettem, mintha attól

tartott volna, hogy valamelyik felettese bűnözői körökkel

paktált le.

– Érdekes állítás, még ha egy részeg mondja is –

szólt elgondolkodva Murniers. – És ha a felettes szót

használta, azon csak engem vagy Putnis ezredest érthette.

– Nevet nem mondott – mondta Wallander.

– Mondta esetleg, hogy mi az oka a gyanakvásának?

– Kábítószer-csempészetről beszélt. Arról hogy Kelet-

Európán át újabb útvonalak nyíltak. Az volt a

véleménye, hogy hathatós hivatalos támogatás nélkül nem lehet ilyen útvonalakat kiépíteni.

– Érdekes – mondta Murniers. – Én mindig józan,

értelmes embernek tartottam Liepa őrnagyot, olyannak, akinek igen komolyan működik a lelki-ismerete.

„Mindegy neki – gondolta Wallander. – Lehetne ilyen,

ha Liepa őrnagynak igaza lett volna?”

– És ön milyen következtetésre jutott? – kérdezte

Murniers.

– Semmilyenre. Csak meg akartam említeni.

– Nagyon helyesen – mondta Murniers. – Elmesélheti

a kollégámnak, Putnisnak is. Murniers elment. Wallander felvette a dzsekijét, és a

folyosón Zids őrmesterbe ütközött. Amikor visszaért a

szállodába, becsavarta magát a takaróba, és aludt egy

órát. Aztán gyorsan rákényszerítette magát egy hideg

zuhanyra, és felvette a hazulról hozott sötétkék öltönyét. Hét óra pár perckor lement a hallba, ahol Zids

őrmester már a recepciós pultnak támaszkodva várta.

Putnis ezredes Rigától délre, már vidéken lakott. Az úton Wallandernek feltűnt, hogy egyfolytában sötétben

járja Lettországot. Sötétben mozog, sötét-ben

gondolkodik. A kocsi hátsó ülésén gubbasztva hirtelen

elfogta a honvágy. Tudta, hogy azért, mert olyan körvonalazatlan az itteni feladata. Kibámult a sötétbe.

Eszébe jutott, hogy másnap fel kell hívnia az apját. Ő

majd biztosan felteszi a kérdést, hogy mikor méltóztatik

hazafáradni.

Ő pedig erre azt mondja: hamarosan, nemsokára. Zids őrmester lekanyarodott az országútról, és két

magas vaskapun is áthajtott. A ház felé vezető feljáró

aszfaltozott út volt, és Wallandernek feltűnt, hogy Putnis

ezredes magánútja sokkal gondozottabb, mint bármelyik eddig látott lettországi közút. Zids őrmester lefékezett

egy láthatatlan fényszórókkal megvilágított veranda

előtt. Wallander egyszerre úgy érezte – és nem tudott

megszabadulni ettől az érzéstől –, hogy egy másik országba jutott. Amikor kiszállt a kocsiból, már nem volt

körülötte sem sötétség, sem lepusztultság – mintha

Lettországot is maga mögött hagyta volna.

Putnis ezredes a lépcsőn állva várta. Otthon nem az egyenruháját viselte: jól szabott öltöny volt rajta, amely

Wallandert a mentőcsónakban talált hullák öltözetére

emlékeztette. Mellette állt a felesége, aki sokkal

fiatalabb volt az ezredesnél. Wallander úgy tippelt: a

húszas éveinek végén járhat. Köszönéskor kiderült, hogy a nő kiválóan beszél angolul. Wallander azzal a jó

érzéssel lépett be a házba, amely kizárólag akkor fogta

el, amikor hosszabb, fáradságos útról tért haza. Kristály

whiskyspohárral a kézben vezette körbe őt a házigazda,

s az ezredes meg sem kísérelte elrejteni a büszkeségét. Wallander látta, hogy nyugati importbútorokkal

rendezték be a lakást, amely ettől kicsit magamutogató

és rideg lett.

„Biztos én is pont ilyen lennék – gondolta Wallander

–, ha olyan országban élnék, amelyet egyik pillanatról a

másikra elárverezhetnek.” A sok holmi egy rakás pénzbe

kerülhetett, ő pedig elcsodálkozott, hogy ilyen jó fizetést kapnak a lett rendőrtisztek. Vagy ennyi kenőpénzt,

gondolta még hozzá. Kenőpénz, baksis és korrupció. De

aztán elhessegette ezt a gondolatot. Nem is ismerte

Putnis ezredest meg a feleségét. Talán Lettországban

még mindig akadtak jómódú családok, annak ellenére, hogy a hatalom majd ötven éven át megpróbált

mindenkit kizsigerelni.

Mit is tud ő minderről? Semmit. Magas kandeláberek világították meg azt a szobát,

ahol vacsoráztak. Wallander azt vette ki a

beszélgetésből, hogy Putnis felesége is a rendőrség

alkalmazottja, csak más ügyosztályon dolgozik. Mintha a nő munkája szigo-rúan titkos lenne, és Wallandernek

átvillant az agyán, hogy talán az asszonyka a lett KGB

ügynöke. Sokat kérdezgette Wallandert Svédországról, ő

pedig dicsekedni kezdett a bor hatása alatt, bár próbálta visszafogni magát.

Ausma vacsora után eltűnt a konyhában, hogy kávét

főzzön, Putnis pedig konyakot kínált egy ízléses

bőrgarnitúrával berendezett szobában. Wallander arra gondolt, soha az életben nem engedhetné meg

magának, hogy ilyen bútort vegyen. Ettől a gondolattól

hirtelen agresszívvá vált. Mintha személyesen lenne

felelős, mintha ő maga is hozzájárult volna Putnis úr

palotájának felépítéséhez pusztán azzal, hogy nem tiltakozott elég nyomaté-kosan a kenőpénzek ellen.

– Lettországban elég éles kontrasztok vannak –

jegyezte meg. Érezte, hogy belebotlik a nyelve az angol

szavakba. – Svédországban nincsenek?

– Persze, de nem annyira szembeötlők. Egy svéd

rendőrhivatalnok sosem lakhatna olyan házban, mint

önök.

Putnis ezredes széttárta a karját.

– A feleségem meg én nem vagyunk gazdagok –

mondta. – Sok éven át igen szűkösen éltünk,

takarékoskodtunk. Én már elmúltam ötvenöt éves. Szeretném az idős éveimet kényelemben leélni. Talán ez

hiba?

– Én nem hibákról beszéltem – felelte Wallander. –

Hanem különb-ségekről. Liepa őrnagy személyében ismertem meg az első baltikumi embert. Az volt az

érzésem, hogy nagyon szegény országból jött.

– Nagyon sok szegény ember él itt, ezt nem is vitatom.

– Szeretném tudni, mi az igazság.

Putnis ezredes kutató pillantással nézett rá.

– Nem hiszem, hogy megértettem, amit kérdezett.

– A kenőpénzekkel, a korrupcióval, a politika és a

bűnözői körök összefonódásával kapcsolatban. Nagyon szeretnék választ kapni egy olyan kérdésre, amelyet

még Liepa őrnagy tett fel Svédországban. Valamit,

amikor körülbelül annyira volt ittas, mint én most.

Putnis ezredes mosolyogva nézett rá. – Hát persze – mondta. – Megpróbálok válaszolni, ha

tudok. De előbb tudnom kell, mit mondott Liepa őrnagy.

Wallander megismételte Liepa kitalált szavait, azt a hazug idézetet, amellyel pár órája még Murnierst etette.

– Természetesen a lett rendőrségnél is előfordulnak

szabálytalanságok – felelte Putnis. – Sok rendőrnek

nagyon alacsony a fizetése, és nagy a kísértés, hogy elfogadják a kenőpénzt. De sajnos azt kell mondanom,

hogy Liepa őrnagy kissé túldramatizálta a dolgot.

Természetesen valamennyien csodálattal adóztunk

szorgalmának és tisztességének, de attól tartok,

összekevert bizonyos igazságokat az elképzelt agyrémekkel.

– Tehát úgy gondolja, hogy túlozott?

– Sajnos, szerintem igen.

– Azzal is, hogy egy magas rangú rendőrtiszt mélyen belebonyolódott a bűnözői körök tevékenységébe?

Putnis ezredes a két tenyere között forgatta a

konyakospoharat.

– Tehát vagy Murniers ezredest, vagy engem gyanúsított – mondta elgondolkodva. – Ez meglep.

Éppannyira szerencsétlen, mint esztelen állítás.

– De hát csak kell, hogy legyen magyarázata?

– Talán Liepa őrnagy arra gondolt – mosolyodott el Putnis –, hogy Murniers meg én túl lassan öregszünk.

Talán azt nehezményezte, hogy útjában állunk az

előléptetésének?

– Liepa őrnagy nem keltett karrierista benyomást.

Putnis gondolataiba mélyedve bólintott. – Hadd adjak egy elfogadható magyarázatot –

mondta. – De csak ha köztünk marad.

– Tőlem aztán senki sem tudja meg.

– Murniers ezredes nagyjából tíz évvel ezelőtt egyszer sajnálatosan nagyot botlott – kezdte Putnis. –

Rájöttek, hogy kenőpénzt fogadott el egy textilgyár

cégvezetőjétől, akit súlyos sikkasztás miatt kaptak el. A

pénzt azért kapta volna, hogy hunyja be a szemét, amikor a cég egyik alkalmazottja eltüntet bizonyos

terhelő dokumentumokat.

– És mi történt?

– Elkenték az egészet. A cégvezetőt tessék-lássék

megbüntették, de egy évvel később már az ország egyik legnagyobb fűrésztelepének vezetője volt.

– És Murniersszel mi történt?

– Semmi. Mélységes megbánást tanúsított.

Akkoriban agyondolgozta magát, ráadásul hosszú és fájdalmas válás volt mögötte. Az illetékes politikai irodán

úgy gondolták, hogy célszerű megbocsátani neki. Talán

Liepa őrnagy tévesen úgy képzelte, hogy egy egyszeri

botlás tartós jellemhibát takar? Ez az egyetlen válasz, amit adni tudok. Tölthetek még egy kis konyakot?

Wallander tartotta a poharat. Volt valami abban, amit

Putnis, előtte pedig Murniers mondott, ami nyugtalanná tette – de nem tudta, hogy mi az. Ausma ebben a

pillanatban lépett be a szobába, kezében a

kávéscsészékkel, és elragadtatott szavakkal ecsetelte

Wallandernek, mi az, amit elutazása előtt még

feltétlenül látnia kell Rigában. Wallander hallgatta, miközben állandó belső nyugtalanságot érzett.

Elhangzott egy döntő információ, amely mellett kis híján

elsiklott a figyelme, de aztán mégiscsak felakadt rajta.

– A svéd kapu! – mondta Ausma. – Nem is látta még azt az emlék-művünket, amelyet akkor emeltek, amikor

Svédország rettegett európai nagyhatalom volt?

– Attól tartok, nem.

– Svédország még ma is nagyhatalom – mondta Putnis. – Kis ország, de a gazdagsága miatt irigylésre

méltó.

Wallander rettegni kezdett, hogy az alig felködlött

ötletet elveszíti, ezért felállt, elnézést kért, és kiment a mosdóba. Magára zárta az ajtót, és leült a lehajtott

vécéfedélre. Rydbergtől sok évvel ezelőtt azt tanulta,

hogy járjon utána ösztöne segítségével annak a döntő

momentumnak, amely megbújik a többi mögött.

Végre rájött, hogy mi az. Putnis egy kijelentésében

szinte szóról szóra ugyanazt mondta Liepa őrnagyról,

mint Murniers, csak éppen ellenkező előjellel.

Murniers Liepát eszesnek nevezte, Putnis esztelennek. Annak alapján, amit Putnis Murniersről

mesélt, talán meg is lehet ezt érteni. De ahogy

Wallander a klotyófedélen üldögélt, rájött, hogy azért

vált nyugtalanná, mert a két kijelentésre pontosan fordítva számított.

Murniers őrnagyot gyanúsítjuk – mondta Baiba Liepa.

– Attól tartunk, hogy elárulták a férjemet. „Talán tévedtem – gondolta Wallander. – Lehet, hogy

Murniers ezre-desben látom azt, akit Putnis ezredesben

kellene? Másra számítottam volna attól, aki Liepa őrnagy

eszéről beszélt: pontosan az ellenkezőjére annak, amit

mondott.” Megpróbálta visszaidézni Murniers hangját, hanglejtését, és egy-

szerre eszébe jutott, hogy az ezredes talán többre célzott, Liepa őrnagy eszes ember, okos rendőr, tehát

igaza lehet.

Mérlegelte a gondolatmenetét, és be kellett ismernie,

hogy túl kriti-kátlanul vett át másod- meg harmadkézből származó információkat és gyanúsítgatásokat.

Lehúzta a vécét, visszatért a kávéjához meg a

konyakjához. – A kislányaink – mutatott fel két bekeretezett

fényképet Ausma. – Aida és Lija.

– Nekem is van egy lányom – felelte Wallander. –

Lindának hívják.

Az este hátralévő részében jó hangulatú beszélgetés folyt. Wallander várta, mikor jön el az a pillanat, amikor

leléphet anélkül, hogy udvariatlannak tűnne. Mégis

majdnem egy óra lett, mire Zids őrmester kitette őt a

Latvija Szálló előtt. Már a hátsó ülésen elbóbiskolt, és érezte, hogy többet ivott a kelleténél. Másnap majd

fáradt lesz, és másnapos.

Hosszan álldogált a sötétségbe meredve, mielőtt elaludt volna.

A két ezredes arca egyetlen arccá olvadt össze. És

világossá vált előtte, képtelen lenne úgy hazamenni,

hogy nem tett meg mindent az őrnagy gyilkosainak kiderítésére.

„Van még egy összefüggés – gondolta. – Liepa

őrnagy, a mentő-csónakos férfiak, Upitis letartóztatása.

Valahogy az egész összefügg. Csak még semmit sem ismerek fel. És a hátam mögött, a fal túlsó oldalán, ott

ülnek bizonyos láthatatlan emberek, és számolják,

hányszor veszek levegőt. Vajon azt is észreveszik, és

jelentik is, hogy sokáig ébren fekszem, mielőtt elalszom?

Talán úgy gondolják, ezen a módon követni tudják a gondolataimat?”

Az utcán egy magányos teherautó zörgött el.

Wallander elalvás előtti utolsó gondolata az volt,

hogy immár hat napot töltött el Rigában.

13.

Amikor Wallander másnap reggel felébredt, pontosan olyan fáradt és másnapos volt, ahogy megjósolta

magának. Dübörgött a halántéka, és fog-mosás közben

úgy érezte, hányni fog. Vízben feloldott két fejfájás

elleni tablettát, és arra gondolt, hogy úgy látszik, végleg

elmúltak azok az idők, amikor este minden következmény nélkül ihatott alkoholt.

Amikor a tükörbe nézett, megállapította, hogy egyre

inkább hasonlít az apjára. A macskajajtól pedig nemcsak az a fajta melankólia fogta el, hogy valami mindörökre

elveszett, hanem sápadt, duzzadt arcában az öregség

első jeleit is megsejtette.

Fél nyolc körül lement az étterembe, kávét ivott, egy

tükörtojást evett. Amikor a kávé leért, kicsit

megnyugodott a gyomra is. Azt a félórát, amíg Zids

őrmester érkezésére várt, arra fordította, hogy

gondolatban elrendezze a nagy zűrzavart, amit a tények egyvelege alkotott. Minden két jól öltözött hullával

kezdődött, akiket Mossby Strandnál sodort partra a

tenger egy mentő-csónakban. Nagyon igyekezett úgy

gondolkodni, ahogy az újabb felismerései diktálták: hogy a titkos csirkefogót ne Murniers, hanem Putnis

ezredesben lássa, de a gondolatai körbe-körbe

vezetgették. Minden olyan mocsaras volt, olyan zavaros.

Azt is tekintetbe vette, hogy egy Lettország-féle országban egészen más feltételekkel folyik a nyomozás,

mint Svédországban. Egy diktatúrában minduntalan

elsiklanak a dolgok, így a bizonyítékok láncolatának felépítése sokkal bonyolultabbá válik.

Lettországban, úgy látszik, először el kell dönteni,

hogy egy bűncselek-ményt egyáltalán akarnak-e üldözni

és felderíteni. Vagy úgy döntenek, hogy a nem b űncselekmény kategóriába sorolják, amellyel az egész

ország át van hatva.

Amikor végül felállt, és kiment az őrmesterhez, aki a kocsiban várta, arra gondolt, hogy az eddigieknél sokkal

több figyelmet kell fordítania a két ezredesre, és több

választ kell kérni tőlük. És ahogy a dolgok álltak,

egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a láthatatlan

ajtók épp megnyílnak vagy bezárulnak előtte.

Aztán áthaladt Rigán, és a lerobbant házak meg a

vészjósló terek látványától olyan bánatos lett, amilyen talán még soha életében. Úgy képzelte, hogy éppilyen

vigasztalanul néznek ki belülről is ezek a

buszmegállókban várakozó, járdákon tovasiető emberek,

és valósággal megborzongott erre a gondolatra. Megint honvágyat érzett. De vajon mi után?

Mihelyt elhelyezkedett az irodában, és elküldte az

őrmestert kávéért, megszólalt a telefon. – Jó reggelt – mondta Murniers, és Wallander

hallotta, hogy a morcos ezredesnek kivételesen jókedve

van. – Szép volt az este?

– Mióta Rigában vagyok, nem ettem jobbat – felelte Wallander. – De attól tartok, kissé sokat ittam.

– A mértékletesség szép erényét nemigen ismerik

ebben az országban – felelte Murniers. – Azt hiszem,

megértettem, hogy Svédország sikere nagy-részt azon múlik, hogy önök megtanulták visszafogni magukat.

Wallander erre nem tudott mit mondani, és Murniers

folytatta: – Érdekes dokumentum hever itt előttem – mondta.

– Azt hiszem, elfeledted majd önnel Putnis ezredes

finom konyakjának hatását.

– Miféle dokumentum? – Upitis vallomása. Éjszaka írta le és alá.

Wallander nem szólt.

– Itt van még? – kérdezte Murniers. – Talán a

legjobb lenne, ha azonnal ide tudna jönni.

A folyosón Wallander Zids őrmesterbe botlott, aki épp hozzá igyekezett a kávéval. Wallander a csészével

együtt ült be Murniers irodájába, aki az íróasztala mögül

fáradt mosollyal üdvözölte. Murniers felemelte az

iratokat az asztalról.

– Itt van tehát Upitisnek, a bűnözőnek a vallomása –

mondta. – Örömmel fordítom le önnek. De mintha

meglepettnek látnám? – Igen – felelte Wallander. – Ön hallgatta ki?

– Nem. Putnis ezredes tegnap Emmanuelis

kapitánynak adott parancsot, hogy folytassa a

kihallgatást. Ö pedig sikeresebb volt, mint amire számí-tottunk. Emmanuelis olyan ember, akitől a jövőben még

sokat várhatunk.

Irónia csengett Murniers hangjában? Vagy a fáradt és

illúzióvesztett rendőröknek ilyen a rendes hangjuk? – Upitis tehát, a lepkegyűjtő, alkoholista és költő úgy

határoz, hogy teljes vallomást tesz – folytatta Murniers.

– És beismeri, hogy két társával, név szerint

Bergklausszal és Lapinnal, a február 23-ára virradó

éjszaka meg-gyilkolják Liepa őrnagyot. Vállalkozóként vettek részt az akcióban, megbízási szerződés alapján

dolgoztak. A megbízás mindössze ennyiből állt: tegyék

el láb alól Karlis Liepa őrnagyot. Upitis azt állítja: nem

tudja, kitől kapta a

megbízást, ami hihető is. Ez a szerződés sok-sok

közvetítő kezén ment át, amíg célba ért. És mivel magas

rangú rendőrtiszt volt a célpont, a szerződés összege is igen szép summát tett ki. Upitis és a két másik úriember

olyan honoráriumon osztoztak, amelyért egy lett

munkásnak száz évig kell dolgoz-nia. Jó két hónappal

ezelőtt jött létre a szerződés, tehát jóval korábban, mint

Liepa őrnagy svédországi útja. Eleinte határidőt sem tűztek ki. Aztán valami megváltozott. Két nappal Liepa

őrnagy meggyilkolása előtt, tehát éppen akkor, amikor

az őrnagy Svédországban tartózkodott, az egyik

közvetítő felvette Upitisszel a kapcsolatot, és közölte vele, hogy az őrnagyot azonnal el kell tenni az útból,

mihelyst visszatér Rigába. Nem nevezték meg a hirtelen

sürgősség okát, viszont felemelték a vérdíjat, és Upitis

immár kocsit is kapott. Ettől kezdve Upitisnek el kellett járnia egy moziba, pontosan a Spartakba. Naponta

kétszer kellett odamennie, egyszer reggel és egyszer

este. Egy napon, így mondták neki, meglát ott a tetőt

tartó fekete oszlopok egyikén egy feliratot, olyat, amit nyugaton graffitinak neveznek. A felirat megjelenése azt

jelenti, hogy az őrnagyot azonnal likvidálni kell. A felirat

meg is jelent, és Upitis szólt Bergklausnak és Lapinnak.

A közvetítő még azt is megmondta nekik, hogy Liepa

őrnagyot késő este ki fogják csalni a lakásából. De hogy ezután mit tesznek, az már az ő dolguk. A három gyilkos

nyilván sokat törte a fejét. Arra gyanakodtak, hogy az

őrnagy fegyveresen jelenik meg, óvatos lesz, és nagy

valószínűséggel hevesen fog védekezni. Tehát azonnal le

kellett csapniuk rá, amikor kilép a házból. Így viszont nagy volt a kockázata annak, hogy valami nem sikerül.

Murniers hirtelen elhallgatott, és Wallanderre nézett.

– Túl gyors vagyok? – kérdezte. – Nem. Azt hiszem, tudom követni.

– Tehát elmentek a kocsival abba az utcába, ahol az

őrnagy lakik – folytatta Murniers. – Kicsavarták az izzót,

amely a ház bejáratát világítja meg, és elrejtőztek az árnyékban, különféle fegyverekkel. Előtte még benéztek

valami lebujba, és jelentős mennyiségű pálinkával

öntöttek bátorságot magukba. Mihelyt Liepa őrnagy

kilépett, lecsaptak rá. Upitis azt állítja, hogy Lapin volt

az, aki fejbe ütötte az őrnagyot. Ha megtaláljuk a másik kettőt, biztosak vágyaink abban, hogy egymást fogják

vádolni. Ám a svéd törvény-kezéssel ellentétben a mi

törvényeink megengedik, hogy mindhármukat bűnösnek

találjuk, ha nem derül ki egyértelműen, melyikük a tettes. Liepa őrnagy összerogyott az utcán, bedobták a

hátsó ülésre, és elhajtottak vele. Állítólag még egyszer

visszanyerte az eszméletét az úton, de Lapin újra fejbe

vágta. Upitis azt állítja, hogy az őrnagy már halott volt, amikor kitették a rakparton. Azt a benyomást akarták

kelteni, hogy valamiféle baleset áldozata

lett. Persze, mivel nemigen erőlködtek, hogy

félrevezessék a rendőrséget, eléggé kilógott a lóláb.

Murniers az asztalra ejtette a beszámolót.

Wallander arra az éjszakára gondolt, amikor Upitis

kihallgatta őt a vadászkunyhóban, valaki pedig az ajtó mögött hallgatózott.

Úgy gondoljuk, hogy Liepa őrnagyot elárulták.

Murniers ezredest gyanúsítjuk.

– Honnan tudhatták, hogy az őrnagy épp ezen a

napon tér haza? – kérdezte.

– Talán megkenték az Aeroflot valamelyik alkalmazottját. Ott vannak az utas listák. Természetesen

ennek is utána fogunk járni.

– Miért ölték meg az őrnagyot?

– Az olyan társadalomban, mint a miénk, gyorsan terjednek a hírek. Lehetséges, hogy Liepa őrnagy

túlságosan is terhére volt már bizonyos bűnöző

hatalmasságoknak.

Wallander elgondolkodott a következő kérdése előtt. Végighallgatta Upitis vallomását Murniers tálalásában, és

megértette, hogy valami nagyon nem stimmel az

egészben. De még ha tudja is, hogy az egész történet

hazugság, akkor sem tud előállni az igazi megoldással. A hazugságok fedték egymást.

A valódi történések és az igazi okok nem bújtak elő a

napvilágra. Nem volt több kérdése. Nincs már itt kérdés, csak

sivár, gyámoltalan állítások.

– Azt természetesen ön is tudja, hogy mindannak,

amit Upitis leírt a vallomásában, egy szó köze sincs a valósághoz – mondta.

Murniers kutató tekintettel nézett rá.

– Miért ne lenne köze a valósághoz?

– Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy Upitis nem ölte meg Liepa őrnagyot. Az egész vallomás légből

kapott. Vagy kényszerítették rá, vagy elment a józan

esze.

– Egy ilyen kétes alak, mint ez az Upitis, miért ne ölhette volna meg Liepa őrnagyot?

– Mert találkoztam vele – mondta Wallander. –

Beszélgettem vele, és meg vagyok győződve arról, hogy

legalább egy ember van ebben az ország-ban, akit teljes bizonyossággal ki lehet húzni Liepa őrnagy lehetséges

gyilkosainak listájáról. Ez pedig Upitis.

Murniers nem játszhatott meg ekkora meglepődést. Ezek szerint nem ő állt ott a vadászlak sötétjébe

húzódva, hallgatózva, gondolta Wallander. De akkor ki

lehetett? Baiba Liepa? Vagy mégis Putnis ezredes?

– Azt mondja, találkozott Upitisszel?

Wallander villámgyorsan eldöntötte, hogy megint

csak féligazsággal próbálkozik. Úgy érezte, kötelessége

fedezni Baiba Liepát. – Felkeresett a szállodában. Upitisként mutatkozott

be. Felismertem, amikor Putnis ezredes megmutatta a

kihallgató-szoba tükörablakán át. Amikor felkeresett, azt

mondta, Liepa őrnagy barátja.

Murniers, aki eddig kényelmesen hátradőlt a székén,

most felegyene-sedett. Wallander most látta rajta a

feszültséget. Minden figyelmét arra összpontosította, amit az imént Wallandertől hallott.

– Furcsa – morogta. – Rendkívül furcsa.

– Azért keresett meg, mert arra gyanakodott, hogy

Liepa őrnagyot a saját kollégája ölte meg.

– Egy lett rendőr? – Igen. Upitis abban kérte a segítségemet, hogy

próbáljak rájönni, mi történhetett. El nem tudom

képzelni, honnan szerzett tudomást arról, hogy egy svéd

rendőr van a városban.

– Mit mondott még?

– Hogy az őrnagy barátainak kezében nincsenek

bizonyítékok. És maga az őrnagy is mondta, hogy

fenyegetve érzi magát. – Kitől?

– Valakitől, aki a rendőrségnél van. Talán a KGB-től?

– Miért érezte volna fenyegetettnek magát?

– Az ok ugyanaz, mint amiért a bűnözői körök döntöttek volna a likvi-dálása mellett. Természetesen

lehet itt összefüggést is látni.

– Miféle összefüggést?

– Azt kell mondanom, hogy Upitisnek kétszeresen is

igaza volt, bár egyszer feltétlenül hazudott.

Murniers felpattant a székéről.

Wallander úgy érezte, hogy svéd külsősként kicsit

talán messzebbre ment, mint szabad lett volna: átlépett egy számára ismeretlen határt. De Murniers szinte

könyörgőn nézett rá.

– Putnis ezredesnek is tudnia kell erről – mondta. – Igen – felelte Wallander. – Tudnia kell.

Murniers felkapta a telefont, és Putnis ezredes tíz

perccel később már be is lépett. Wallander még meg

sem köszönhette a tegnapi vacsorát, mivel Murniers azonnal, lettül hadarva előadta Putnisnak mindazt, amit

Wallandertől az imént hallott. Wallander biztos volt

abban, hogy Putnis arca elárulja, ha ő volt azon az estén

a vadászkunyhóban. Putnis arca azonban semmit sem

árult el. Wallander nem látott rajta semmiféle jelet, hiába remélte. Próbált Upitis hamis vallomására

magyarázatot találni, de az egész annyira zavaros volt,

hogy feladta.

Putnis teljesen másképp reagált, mint Murniers.

– Miért nem mesélt arról, hogy már találkozott ezzel

az Upitis nevű bűnözővel?

Wallander erre nem tudott válaszolni. Megértette,

hogy ha Putnis szemében volt is eddig becsülete, azt

most eljátszotta. Ugyanakkor még azon is gondolkodott, vajon véletlen volt-e, hogy Putnis épp aznap estére hívta

meg vacsorára, amikor Upitis állítólag bevallotta, amit

elkövetett. Egyáltalán: a diktatúrában is vannak

véletlenek? Putnis nem azt mondta, hogy szereti

egymaga kihallgatni az elítélteket? Putnis indulata azonban éppolyan gyorsan

lecsillapult, mint ahogy fellobbant. Máris mosolyogva

tette a kezét Wallander vállára.

– Ez az Upitis költő-lepkegyűjtő igen rafinált egy úriember – mondta. – Nincs is jobb ötlet annál, hogy ha

el akarja terelni magáról a gyanút, mint hogy beszél egy

svéd rendőrrel, aki rövid kiruccanást tesz Rigában. Upitis

vallo-mása azonban igaz. Csak azt vártam, mikor roppan össze az ellenállása. Liepa őrnagy ügye fel van

derítve. Így aztán önnek sem maradt más tennivalója,

mint hogy nem terheli tovább magát vele, és

visszamegy Svédországba. Azonnal megszerveztetem a hazautazását. És természetesen hivatalosan is

köszönetét fogunk mondani a svéd

külügyminisztériumnak.

Csak most, ebben a pillanatban, amikor Wallander számára egyértel-művé vált, hogy igen hamar véget ér

számára a lettországi kaland, most gyűlt világosság az

agyiban, hogyan is függ össze ez az egész szörnyűséges

össze-esküvés.

Nemcsak a méreteit látta maga előtt, az igazságok és hazugságok, hamis nyomok és tényeleges

összefüggések és okok rafinált hálóját. Hanem leg-

főképp és mindenekelőtt azt értette meg, hogy Liepa

őrnagy valóban az a becsületes és tapasztalt rendőrtiszt volt, akinek ő végig hitte. Megértette Baiba Liepa

félelmét és dacát. És még ha rákényszerítik is arra, hogy

hazamenjen, akkor is látnia kell még egyszer. Ennyivel

adósa volt, és úgy érezte, hogy a halott őrnagynak is adósa még.

– Természetesen hazamegyek – felelte. – De még

holnapig maradok. Szinte semmi időm nem volt arra,

hogy megnézzem ezt a szép várost. Ezt igazából tegnap értettem meg, amikor a feleségével beszélgettem.

Az utolsó pár szót Putnishoz intézte, de a többi

mindkét ezredesnek szólt.

– Zids őrmester kiváló idegenvezető – folytatta. – Remélem, a mai napon még igénybe vehetem a

szolgálatait, még ha befejeződött is az itteni munkám.

– Hát persze – mondta Murniers. – Talán illene megünnepelnünk, hogy fényt derítettünk erre a

szerencsétlen esetre. Udvariatlanság volna úgy haza-

engedni, hogy még egy emléktárgyat se adjunk át, vagy ne igyunk meg pár pohárkával együtt.

Wallander az estére gondolt, Inese-re, aki mint

szeretője fogja várni a szálloda éjszakai bárjában, és

arra, hogy muszáj lesz találkoznia Baiba Liepával.

– Ne csináljunk belőle nagy cirkuszt – mondta. –

Hiszen rendőrök volnánk, nem pedig színészek, akik egy

jól sikerült premiernek örülnek. Ráadásul a mai estém

már foglalt. Egy ifjú hölgy megígérte, hogy társasá-gomban tölti az estéjét.

Murniers mosolygott és az egyik íróasztalfiókból

elővett egy üveg vodkát. – Ennek nem szeretnék az útjába állni – mondta. –

Hát koccintsunk egyet itt.

De sietnek – gondolta Wallander. – Alig bírják

kivárni, hogy kipaterol-hassanak országból.

Ittak és koccintottak. Wallander a két ezredes felé

emelte a poharát, és arra gondolt, hogy talán sosem

fogja megtudni, melyikük írta alá Liepa őrnagy halálos

ítéletét. Ez volt az egyetlen, amit még nem látott világosan, az egyetlen, amire nem tudott rájönni. Putnis

vagy Murniers? De azt már tudta, hogy Liepa őrnagynak

igaza volt. Titkos nyomozása olyan eredményekhez

juttatta, amelyeket mind magával vitt a sírba, hacsak nem hagyta valahol írásos nyomát. Baiba Liepának

ezeket a feljegyzéseket kell megtalálnia, ha rá akar

jönni, ki gyilkolta meg a férjét, hogy vajon Murniers

vagy Putnis a felelős. Akkor azt is tudni fogja, hogy Upitis egy utolsó, talán kétségbeesett kísérletet tett a

hamis vallomásával arra, hogy kiugrassa a nyulat a

bokorból.

„Az egyik legaljasabb bűnözővel koccintok, akinek

valaha is a közelébe jutottam – gondolta Wallander. –

Csak tudnám, melyikük az!

– Holnap természetesen kikísérjük a reptérre –

mondta Putnis, mielőtt elváltak egymástól. Wallander kilépett a kapitányságról, és arra gondolt,

úgy festhet, mint egy éppen szabadon engedett fogoly,

amint ott ballag Zids őrmester nyomá-ban.

Végighajtottak a városon, az őrmester mutogatott,

magyarázott, mesélt. Wallander nézett, bólogatott, igent mormolt néha, máskor meg azt, hogy nagyon szép. De

gondolatai másutt jártak. Upitisre gondolt, és arra, hogy

milyen választása lehetett neki.

Vajon mit suttogott Murniers vagy Putnis a fülébe? Miféle fenyegetéseket válogattak ki az eszköztárból,

amelynek kiterje-désére még tippelni sem nagyon mert?

Talán Upitisnek is megvan a Baibája, neki is vannak

gyerekei. De egy ilyen országban, mint ez a Lettország – agyonlőnek gyerekeket? Vagy elég, ha

megfenyegetik, hogy tönkreteszik a jövőjüket,

amely máris elveszett, mielőtt megkezdődött volna?

Úgy uralkodik a diktatúra, hogy befalazza az

életutakat? Milyen választás elé állíthatták Upitist?

A saját életét mentette vajon, vagy a családjáét,

vagy Baiba Liepáét azzal, hogy eljátszotta a bérgyilkos

szerepét? Wallander megpróbált vissza-emlékezni, mit tud az úgynevezett kirakatperekről, amelyek az összes

kommu-nista országot behálózták. Ide sorolta be immár

Upitist is, és arra gondolt, hogy egyáltalán nem képes

felfogni, hogyan vallhatnak be emberek olyan bűncselekményeket, amelyeket sohasem követtek el.

Mondjuk azt, hogy hidegvérrel meggyilkolták a legjobb

barátjukat, azt az embert, aki ugyanazt az álmot akarta

megvalósítani a jövőben, amelyért ők maguk is élnek.

Sosem fogom megtudni, gondolta.

„Soha nem fogom megtudni, mi történt, és talán nem

is baj, mert sosem érteném meg. De Baiba Liepa

megérti, és neki meg is kell tudnia. Valaki magában hordja az őrnagy végrendeletét, mert a nyomozása nem

halt meg. El, de száműzetésben, egy olyan helyen, ahol

nem csak az őrnagy szelleme vigyáz rá.

Az őrzőt keresem, és ezt Baiba Liepának meg kell tudnia. Valahol rejtőzik egy titok, amelynek nem szabad

feledésbe merülni. Amit olyan ügyesen rejtettek el, hogy

csak Baiba tudja megtalálni és megfejteni. Mert benne

megbízott az őrnagy, és egy olyan világban, amelyben szinte csak bukott angyalok voltak, ő igazi maradt: az

őrnagy védangyala.”

Zids őrmester megállt egy öreg városkapunál, és Wallander kiszállt a kocsiból, mert úgy gondolta, ez

lehet a svéd kapu, amelyről Putnis ezredes felesége

mesélt. Reszketett, és arra gondolt, hogy már megint

hidegebb lett. Oda se figyelve nézte a régi téglafalat, és

megpróbált megfejteni néhány, a régi időkben odavésett jelet. Persze hiába: rögtön fel is adta, és visszaült a

kocsiba.

– Folytassuk? – kérdezte az őrmester. – Igen – felelte Wallander. – Mindent látni szeretnék,

amit látni érde- mes.

Rájött, hogy Zids szeret kocsikázni. És a hátsó ülés

magányában, a hideg ellenére, az őrmester visszapillantóból rá-rávillanó tekintete ellenére még

mindig jobban érezte magát, mint a szállodában. Az

estére gondolt, és arra, nem szabad, hogy bármi is

megakadályozza Baiba Liepa és az ő találkozását. Egy pillanatig arra gondolt, talán jobb lenne azonnal elérni,

felkeresni az egyetemen, és egy üres folyosón

elmondani neki mindazt, amit immár ő is megértett. De

nem tudta, milyen tárgyat tanít a nő, sőt azt sem tudta,

hogy Rigának csak egyetlen egyeteme van-e.

Még egy felismerés megérett benne. Baiba Liepával történt találkozásai, akármennyire kurták és felszínesek

voltak is, és akármilyen szomorú volt is az indítékuk,

nemcsak a gyilkosság hátterére nyitották rá Wallander

szemét, hanem valami ismeretien érzést is életre keltettek benne. Egy olyan érzést, amely hangosabban

szólt a többinél. És ez nyugtalanította. Úgy érezte,

mintha dühös apját hallaná, az ő visszhangzó

panaszszavát, amelyben nemcsak a rendőrként elveszett fiát siratja, hanem azt az ostobát is, aki olyan buta volt,

hogy beleszeretett egy meggyilkolt rendőr özvegyébe.

Tényleg így lenne? Beleszeretett volna Baiba

Liepába?

Mintha Zids őrmesternek birtokában lenne a gondolatolvasás irigylésre méltó képessége, kinyújtott

karjával egy hosszan elnyúló, csúf téglaépületre

mutatott, és közölte, hogy az a rigai egyetem része.

Wallander nézte a párás ablakon át a sötéten gubbasztó épületegyüttest, és arra gondolt, hogy Baiba Liepa talán

itt van valahol ebben a börtönszerű épületben. Ennek az

országnak minden hivatalos épülete börtönre hajazott,

az emberek pedig foglyokra. De az őrnagy nem, és Upitis sem – még ha utóbbi most ténylegesen fogoly volt

is, mégpedig nem egy rémálomban, hanem a

valóságban. Wallandernek egyszerre elege lett a

kocsikázásból, az őrmesterből, és megkért Zidset, vigye vissza a szállodához. Nem tudta, miért kéri, de még

hozzátette, hogy jó lenne, ha kettő körül visszajönne.

A recepción azonnal felfedezte az egyik szürke

ruhást, akinek feladata az ő megfigyelése volt. Arra

gondolt, az ezredeseknek már semmi okuk arra, hogy figyeljenek a látszatra. Bement az étterembe, és csak

azért is másik asztalhoz telepedett le, mint ahová ültetni

szokták, bár látta, hogy a pincér szinte kétségbeesik

ennek láttán. „Már az állami asztalelosztással szembeni

lázadásom is mekkora zűrzavart okoz” – gondolta. Lezöttyent egy székre, sört és snapszot rendelt, és

megérezte, hogy az egyik farpofáján megint furunkulus

támadt, amitől persze csak még dühösebb lett. Több

mint két órán át ült a vendéglőben, amikor a poharai kiürültek, odaintette a pincért, és újakat hozatott. Egyre

részegebb lett, gondolatai ide-oda ugráltak, és egy

szentimen-tális rohamában arról képzelgett, hogy Baiba

Liepa vele megy haza Svéd-országba. Amikor pedig kiment az étteremből, nem állta meg, hogy oda ne

integessen a kanapén üldögélő szürke ruhásnak.

Felment a szobájába, leheveredett és elaludt. Sokkal

később valaki a fejében verni kezdett egy ajtót. De nem

is a fejében, hanem a folyosón állt Zids őrmester, és kopogott. Wallander kiugrott az ágyból, kikiáltott neki,

hogy várjon, hideg vízzel gyorsan megmosta az arcát.

Aztán megkérte Zidset, hogy vigye ki a városból,

valahová egy erdőbe, ahol sétálhat egyet, kiszellőztetheti a fejét, és elő-készülhet a találkozásra

Baiba Liepával, akihez álszeretője fogja elvinni.

Az erdőben fázott, talpa alatt kőkeményre fagyott

talajt érzett, és arra gondolt, hogy az egész helyzet

egyszerűen lehetetlen. „Olyan korban élünk – gondolta amikor az egér fogja

a macskát. De még ez sem igaz, hiszen azt sem tudni, ki

az egér, és ki a macska. Hogyan lehet rendőr valaki

olyan korban, amikor már úgy tűnik, nincs semmi, ami

érvényes lenne. Még Svédországban sem, amelyről pedig azt hittem egykor, hogy értem. Tavaly

tökrészegen vezettem, de nem lett semmi

következménye, mert a kollégáim megvédtek. Vagyis ott

is kezet rázhat a bűnöző a rá vadászóval.

Ahogy ott ballagott a fenyők között, és Zids őrmester

valahol rá várt a fekete autóban, arra gondolt, hogy

feltétlenül elküldi a trelleborgi gumigyárnak a biztonsági

főnöki pályázatot. Elért egy pontra, ahol ez a következtetés mintegy magától adódott. Minden

erőltetés nélkül, magától értetődően látta be, hogy eljött

az újrakezdés ideje.

Egész jókedvre derült ettől a gondolattól, visszatért a

kocsihoz. Vissza-kocsikáztak Rigába. Wallander

elköszönt az őrmestertől, és ment a recepcióra a

kulcsért. Putnis ezredes üzenete várta, hogy másnap fél

tízkor indul a gépe Helsinki felé. Fölment a szobájába, langyos vízben lefürdött, lefeküdt. Még három órája van

addig, amíg az állítólagos szeretőjével találkozik, addig

még egyszer átgondolt mindent. Gondolatban követte

Liepa őrnagyot, és úgy érezte, sejti Karlis Liepa gyűlöletének intenzitását. A gyűlöletét és a tehetet-

lenségét amiatt, hogy hiába van a kezében egy teljes

bizonyítéklánc, nem kezdhet vele semmit. Egyenesen

belelátott a korrupció sötét szívébe, ahol Murniers vagy Putnis vagy akár mindkettő bűnözőkkel paktált, és

megszer-vezték azt, ami még a maffiának sem sikerült:

egy állami ellenőrzés alatt álló bűnszövetkezetet. Ő látta

ezt, de túl sokat látott, és ezért meggyilkolták. És ami megmaradt belőle, az valahol elrejtve a testamentuma,

a nyomozása és a bizonyítékok gyűjteménye.

Wallander egyszerre felült az ágyban.

Szem elől tévesztette ennek a testamentumnak a messzire vezető követ-kezményeit. Azt a

következtetést, amelyet ő levont, nyilván Murniers vagy

Putnis is megtalálta. Ők nyilván ugyanerre a

következtetésre jutottak, és nekik is szívügyük (de még

mennyire!), hogy megtalálják Liepa őrnagy elrejtett bizonyítékait.

Hirtelen visszatért a félelem. Wallander egyszeriben

bizonyos volt abban, hogy ebben az országban mi sem egyszerűbb, mint eltüntetni egy svéd rendőrt. Egy

balesetet simán meg lehet szervezni, a nyomozás csak

játék a szavakkal, és máris indulhat a leforrasztott

ónkoporsó és a részvétnyilvánítás Svédországba.

Talán máris azzal gyanúsítják, hogy túl sokat tud?

Vagy az a hirtelen döntés, hogy hazaküldik, éppen arra utal, hogy ártatlannak és ártalmatlannak vélik?

„Senki sincs, akiben megbízhatok – gondolta

Wallander. –Teljesen egyedül vagyok, és úgy kell

viselkednem, mint Baiba Liepának. El kell döntenem, kiben bízom és kiben nem, és vállalni a tévedés

kockázatát. De teljesen egyedül vagyok, és olyan

szemek meg fülek vesznek körül, amelyek-nek

tulajdonosai habozás nélkül Liepa őrnagy után indítanak, ha kell. Talán azt is be kellene látnom, hogy a Baiba

Liepával való találkozás már önmagában is túl veszélyes

lehet?”

Felkelt, az ablakhoz állt, és végignézett a város

háztetőin. Sötét volt, már majdnem hétre járt, és tudta,

hogy azonnal döntenie kell.

„Nem vagyok valami bátor férfiú – gondolta. – A

legjobb szándékkal sem lehet olyan rendőrnek nevezni, aki halált megvető bátorsággal megy bele a kockázatos

vállalkozásokba. A legszívesebben vértelen betörések és

csalások felderítésével foglalkoznék Svédország

legálmosabb szögletében.”

Aztán Baiba Liepa jutott eszébe, a nő haragja és

dacossága, és tudta, hogy nem nézhetne többé a

szemébe, ha most takarodót fújna.

Felvette az öltönyét, és nyolc után lement a bárba. Egy másik szürke öltönyös ült az előcsarnokban,

kezében egy másik újsággal. Wallander ezúttal

lemondott róla, hogy odaintegessen neki. Még kora este

volt, de a félhomályos bárban máris nagy volt a nyüzsgés. Előretapogatózott az asztalok mentén, látott

nőket, akik bátorító mosollyal hívogatták, de végül talált

egy szabad asztalt. Tudta, hogy nem ihat, meg kell

őriznie a tiszta fejét, mégis rendelt egy whiskyt, amikor

a pincér az asztalhoz lépett. A tánczenekar helye üres volt, a feketére festett mennyezetről lógó hangszórókból

áradt a lassú zene. Meg-próbált egyes arcokat

megkülönböztetni a félhomályban, de mind csak árnyak

és hangok maradtak, akik a hátborzongató zene hangjainál összekeveredtek.

Inese szemlátomást a semmiből bukkant fel, és

meglepő profizmussal játszotta a szerepét. Semmi sem maradt a pár napja látott félénk nőből. Inese erősen ki

volt festve, izgató miniszoknyát viselt, és Wallander

rájött, hogy nincs kedve a rá eső szerepet eljátszani.

Kezet nyújtott neki üdvözlésképpen, de a nő nem törődött vele, hanem fölébe hajolt, és megcsókolta.

– Nem megyünk azonnal – mondta. – Rendelj nekem

is valamit. Moso-lyogj, lássák rajtad, hogy örülsz

nekem. Whiskyt ivott, idegesen dohányzott, és Wallander

megpróbálta elját-szani annak a középkorú férfinak a

szerepét, akinek sikerült felkeltenie egy fiatal nő

figyelmét. Megpróbálta túlharsogni a hangszórókból

áradó zajt, mesélt arról, milyen hosszú utat járt be aznap az őrmesterrel a városban. Észrevette, hogy a

lány olyan székre ült le, ahonnan szemmel tarthatja a

bejáratot. Amikor Wallander megemlítette, hogy másnap

hazautazik, a lány

felriadt. Wallander elgondolkodott, vajon milyen

mélyen lehet benne a történetben, hogy vajon ő is azok

közé a barátok közé tartozik-e, akikről Baiba Liepa beszélt. A barátokról, akiknek álmai megakadályozzák

talán, hogy az ország ebek harmincadjára jusson.

„De benne sem bízhatok – gondolta Wallander. –

Neki is lehetnek más megbízói, ő is cselekedhet nyomás alatt, szükségből, vagy csak mert jelét akarja adni a

kétségbeesésének.”

– Fizess! – mondta Inese. – Mindjárt megyünk. Wallander látta, hogy bekapcsolták a színpad

világítását, és a rózsaszín selyemzakós zenészek

hangolni kezdtek. Fizetett, a lány pedig mosolyogva úgy

tett, mintha gyengédségeket sugdosna a fülébe.

– A mosdók mögött van egy hátsó ajtó – mondta. –

Zárva van. De ha kopogsz rajta, jönnek és kinyitják. Egy

garázsba jutsz. Ott meglátsz egy fehér Moszkvicsot, a jobb oldali első sárvédője sárga. Nyitva van. Ülj be a

hátsó ülésre. Én is megyek utánad. Mosolyogj most,

súgj valamit a fülembe, és csókolj meg. Aztán eredj.

Megtette, amire kérték, aztán felállt. Kopogott a vasajtón, amit azonnal kinyitottak. A mosdóknál élénk

volt a forgalom, de talán senki sem figyelt fel rá, hogy

gyorsan kislisszolt a garázs felé.

Csupa titkos ki- meg bejárat ez az ország, gondolta magában. Úgy lát-szik, itt semmi sem történik nyíltan. A

szűk garázs rosszul volt megvilágítva, és bűzlött az

olajtól meg a benzintől. Wallander egy teherautót

pillantott meg, amelynek hiányzott egy kereke, pár biciklit és a fehér Moszkvicsot. A férfi, aki beengedte,

azonnal el is tűnt. Wallander a kocsi ajtajához nyúlt:

nem volt bezárva. Bepréselte magát a hátsó ülésre, és

várt. Inese hamarosan megérkezett nagy sietve. Indított, a garázskapu felsiklott, és kihajtottak a

szállodából, befordultak balra, el a széles utcáktól,

amelyek a Latvija Szálló tömbjét közrezárták. Látta,

hogy a lány többször a visszapillantó tükörbe néz,

lefordul, majd úgy kanyarog, mintha egy láthatatlan útvonalat követne. Wallander hamarosan el is vesztette

a tájékozódó képességét. Körülbelül húszperces

manőverezés után a lány, úgy látszik, meggyőződött

arról, hogy nem követik. Cigarettát kért Wallandertől, ő pedig rágyújtott neki. Áthaladtak a hosszú vashídon, és

eltűntek a mocskos gyártelepek és bérkaszárnyák

labirintusában. Wallander nem volt benne biztos, hogy

felismeri-e a házat, amikor Inese fékezett és megállt.

– Siess! – mondta. – Nincs sok idő.

Baiba Liepa nyitott ajtót. Pár szót váltott Inese-zel,

Wallander nem értette, megtudta-e, hogy már másnap elutazik Rigából. De nem lehetett rajta észrevenni

semmit, csak elvette a zakóját, és egy szék hátára

terítette. Inese eltűnt, ők pedig megint kettesben

maradtak a nehéz függönyös, csendes szobá-

ban. Wallandernek fogalma sem volt, mit mondjon,

vagy hogy egyáltalán megszólaljon-e. Ezért Rydberg

tanácsát követte: mondd meg, ahogy van. A rossz nem

lehet még rosszabb, hát csak ki vele!

Baiba Liepa összegörnyedt a heverőn, mintha

hirtelen görcs rántotta volna össze, amikor elmondta

neki, hogy Upitis bevallotta: ő követte el a gyilkosságot.

– Nem igaz – suttogta.

– Lefordították a vallomását – mondta Wallander. –

Két cinkosa is volt állítólag.

– Ez nem igaz! – kiáltotta a nő, és ez olyan volt,

mintha gátszakadás történt volna.

Az ajtó takarásában felbukkant Inese is, aki a

konyhában tevékeny-kedett, és Wallanderre nézett. Ő

pedig egyszerre tudta, mit kell tennie. Odaült hozzá a heverőre, átölelte Baiba Liepát, akit rázott a zokogás, és

magához szorította. Sírj csak, gondolta Wallander, talán

mert Upitis árulása minden képzeletet felülmúlt, meg

persze azért is, mert a kikényszerített, hazug vallomáson túl felismerte az igazságot. Eszelősen

zokogott, és úgy kapasz-kodott Wallanderbe, mintha

sosem akarna megnyugodni.

Később Wallander úgy gondolta, hogy ezekben a percekben végleg áthágta a láthatatlan határt, és

bevallotta szerelmét Baiba Liepának. Tudatára ébredt,

hogy azért szereti, mert a nőnek szüksége van rá. Egy

pillanatra elgondolkodott, hogy érzett-e valaha ehhez hasonlót.

Inese érkezett két csésze teával. Gyengéden

megsimogatta Baiba Liepa haját, aki nemsokára

abbahagyta a sírást. Az arca valósággal szürke volt. Wallander elmondta, mi történt, és hogy vissza kell

térnie Svéd-országba. Úgy mesélte el a történetet,

ahogy magában összerakta, és csodál-kozott, milyen

meggyőzően hangzik. Végül a testamentumról is szót

ejtett, amelynek valahol rejtőznie kell, a nő pedig megértette és bólogatott.

– Igen – mondta. – Valamit biztosan elrejtett. Biztos

vannak feljegy-zései. A testamentumok nem állhatnak csak leíratlan gondolatokból.

– És nem tudod, hol lehet?

– Sosem beszélt erről. – Van valaki más, aki tudhatná?

– Senki. Csak bennem bízott meg.

– Az apja nem Ventspilsben lakik?

Baiba csodálkozva nézett rá.

– Kutakodtam kicsit – mondta Wallander. – Arra gondoltam, talán ez lehetne egy lehetőség.

– Nagyon szerette az apját – felelte. – De sosem

bízott volna rá titkos dokumentumokat.

– De hol rejthette el?

– Otthon nálunk biztosan nem. Az túl veszélyes lett volna. A rendőrség már lebontatta volna a házat is, ha

úgy gondolnák, hogy van ott valami.

– Gondolkodj! – mondta Wallander. – Menj vissza a múltatokba! Hová rejthette el őket?

– Nem tudom – rázta Baiba a fejét.

– Nyilván számított rá, hogy történhet vele valami.

Nyilván abból indult ki, meg fogod érteni, hogy vannak

bizonyítékai, amelyeket meg kell találnod. És ott vannak, ahol csak neked jut eszedbe keresni őket.

Baiba Liepa hirtelen megragadta Wallander kezét.

– Segítened kell! – mondta. – Nem utazhatsz el!

– Nem maradhatok – felelte. – A két ezredes nyilván nem fogadna el semmiféle magyarázatot, hogy miért

nem térek vissza Svédországba. Ráadásul miképp

maradhatnék itt úgy, hogy ne jöjjenek rá?

– Visszajöhetnél – mondta a nő, és el nem engedte a

kezét. – Hiszen szeretőd van itt. Jöhetsz turistaként.

„De hiszen én téged szeretlek – gondolta. – Nem

Inese-t, aki a szeretőmet játssza.” – Van itt szeretőd – ismételte Baiba.

Bólintott. Persze hogy beleszeretett valakibe

Rigában. De azt a nőt nem Inese-nek hívják.

Nem felelt, s a nő nem is várt választ. Mintha meg

lenne győződve róla, hogy Wallander vissza fog jönni. Inese belépett, és Baiba Liepa mintha egyszerre túl lett

volna azon a sokkon, amelyet Upitis hamis vallomása

keltett benne.

– A mi országunkban lehet ölni, ha valaki beszél –

mondta. – Lehet ölni, ha hallgat, vagy ha nem a

megfelelőt mondja, vagy ha nem a megfelelő embernek

mondja. De Upitis erős. Tudja, hogy nem fogjuk cserbenhagyni. Tudja, hogy nem hisszük el a

vallomását. Ezért fogunk a végén győzni.

– Győzni?

– Mi csak az igazat akarjuk – felelte a nő. – Csak a tisztességest, az egyszerűt. Azt a szabadságot, hogy az

általunk választott szabadságban élhessünk.

– Ezek nekem túl magas célok – mondta Wallander.

– Én azt akarom megtudni, ki ölte meg a férjedet. És

tudni akarom, miért sodródott partra Svédországban két halott férfi.

– Gyere vissza, és elmagyarázom neked – felelte

Baiba Liepa. – És nemcsak én, hanem Inese is.

– Nem tudom – felelte Wallander. Baiba Liepa ránézett.

– Te senkit sem hagysz cserben – mondta. – Különben Karlis tévedett. És ő sohasem tévedett.

– Nem lesz olyan egyszerű – ismételte Wallander. –

Ha visszajönnék, az ezredesek azonnal tudomást

szereznének róla. Új identitásra, új útlevélre lenne szükségem.

– Az nem gond – mondta Baiba Liepa. – Csak én

fogok tudni róla, hogy jössz.

– Rendőr vagyok – mondta Wallander. – Nem tehetem kockára az egész létemet olyan módon, hogy

hamis papírokkal mászkálok a világban.

De már ugyanabban a pillanatban meg is bánta. Baiba Liepa szemében meglátta a halott őrnagy arcát.

– Igen – mondta lassan. – Visszajövök.

Elmúlt éjfél. Wallander megpróbálta az asszony

segítségével kitalálni, hová rejthette az őrnagy a bizonyítékait. A nő elszántan koncentrált, de semmi

kiindulópontot nem találtak. Végül elhallgattak.

Wallander a kutyákra gondolt, akik valahol odakint a sötétben figyelik őt. Az ezredesek kopói, akiknek

ébersége sosem lankad. A helyzet valószerűt-lennek

tűnt neki: egy olyan összeesküvésbe keveredett,

amelynek célja az, hogy visszacsempéssze őt Rigába, és

titokban nyomozást folytattasson vele. Nem-rendőrként fog szerepelni egy ismeretlen országban, egy olyan

nem-rendőr lesz, aki fel akar deríteni egy bűntényt,

amelyet az illetékesek jó része már lezártnak tekintett.

Látta az őrültséget ebben a vállalkozásban, de nem

tudta elfordítani a tekintetét Baiba Liepa arcáról, és a hangja olyan meg-győzően csengett, hogy Wallander

nem tudott ellenállni.

Már majdnem kettőre járt, amikor Inese azt mondta, hogy indulniuk kell. Magukra hagyta őket Baiba Liepával,

ők pedig csendben elbúcsúztak egymástól.

– Vannak barátaink Svédországban – mondta végül az asszony. – Fel fogják venni veled a kapcsolatot. Ők

fogják megszervezni a visszatérésedet.

Aztán gyorsan előrehajolt, és arcon csókolta.

Inese visszavitte a szállodához. Amikor a hídhoz

értek, belenézett a visszapillantóba. – Már mögöttünk vannak – mondta. – Szerelmesnek

kell látszanunk. És nehezünkre fog esni elválni a szálloda

előtt.

– Megteszem, ami telik tőlem – felelte Wallander. – Talán meg kéne próbálnom felcsalni a szobámba.

A lány nevetett.

– Én tisztességes lány vagyok – mondta. – De ha visszajössz, még keríthetünk rá sort.

Aztán elment, ő pedig egy pillanatig ott állt még a hidegben, és megpróbálta azt a látszatot kelteni, mintha

majd elepedne vágytól.

Másnap Wallander hazautazott az Aeroflot gépével

Helsinkin át.

A két ezredes átsegítette az ellenőrzéseken, és szívélyes búcsút vettek tőle.

Egyikőtök meggyilkolta az őrnagyot, gondolta

magában Wallander. Vagy mindketten? Hogyan

találhatná ki egy egyszerű ystadi rendőr, mi történt itt?

Késő este ért haza a lakásába a Mariagatanon.

Ekkor azonnal az egész történet kezdett elhomályosodni, mint egy álom emléke, és arra gondolt,

hogy sohasem fogja viszontlátni Baiba Liepát. Ő pedig el

fogja siratni meggyilkolt férjét, de sosem fogja

megtudni, mi történt valójában.

Ivott egy pohárral a whiskyből, amelyet a repülőn

vett. Lefekvés előtt még hosszan elüldögélt, és hallgatta

Maria Callas énekét.

Fáradt volt, és gondterhelt. Töprengett, hogy vajon mit hoz a holnap.

14.

A levél hat nappal a hazajövetele után érkezett meg.

Az ajtó mögött találta meg, amikor egy hosszú és

fárasztó nap után hazatért. Egész délután esett a súlyos,

vizes hó, ő pedig sokáig csapkodta és tisztogatta a lábát

odakinn a lépcsőházban, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

Később úgy érezte, mintha ezzel is az időt húzta

volna, csak hogy még ne vegyék fel vele a kapcsolatot. Legbelül persze egész idő alatt tisztában volt vele, hogy

meg fogják tenni, de még kitolta volna ezt az időt, mert

nem érezte úgy, hogy felkészült.

Szabályos barna boríték volt. Először azt gondolta:

valami reklámanyag, mivel egy cég neve állt rajta.

Letette a gardróbban, és megfeledkezett róla. Csak

akkor jutott eszébe újra a levél, amikor megette a

vacsoráját. Akkor behozta. A borítékon ez állt: „Lippman virág”, ő pedig arra gondolt, milyen fura időpontot

választott a reklámozáshoz ez a kertészet. Egy pillanatig

eljátszott a gondolattal, hogy felbontatlanul a szemétbe

hajítja, de tudta, hogy még a legsemmitmondóbb reklámot sem szokta olvasatlanul kihajítani – valami

rejtőzhet akár a lapok között is. Szakmai ártalom volt

ez, tudta: az a sorsa, hogy megforgasson akár minden

útjába kerülő követ. Muszáj volt tudnia, mi rejtőzik alattuk.

Ám amikor feltépte a borítékot, és megpillantotta a kézzel írott levelet, rájött, hogy most vették fel vele a

kapcsolatot.

A konyhaasztalra tette a levelet, és főzött egy kávét.

Úgy érezte, nem szabad sietnie az olvasással, és tudta, hogy Baiba Liepa ennek az oka.

Amikor egy hete kiszállt a gépből Arlanda repterén,

meghatározhatatlan, szomorú érzés vett erőt rajta, egyúttal megkönnyebbülés is, hogy már nem abban az

országban van, ahol egyfolytában figyelik. Ezért

szokatlan spontaneitási rohamában, amikor betolta az

útlevelét az ablakon, megszólította

a határőrnőt:

– De jó újra itthon!

A nő azonban csak egy futó, elutasító pillantásra

méltatta, és ki sem nyitotta, visszatolta az útlevelet.

„Hát, ez Svédország – gondolta Wallander. – Kifelé

minden világos és barátságos, és a reptereink úgy épültek, hogy nem férhet hozzájuk a piszok, az árnyék.

Itt minden látható. Minden, ami létezni látszik. Az az

otthonosság, amit az alkotmányunk is rögzít a vallásunk

és a maradék nemzeti reményünk. Belőle tudható, hogy nálunk bűncselekmény éhen halni. Másrészről azonban

nem beszélgetünk idegenekkel, mert az idegen rosszat

tehet, bepiszkolhatja a sarkokat, összekenheti

mocsokkal a neoncsöveket. Mi soha nem építettünk fel

birodalmat, így végig sem kellett néznünk, ahogy összeomlik. De azt bebe-széltük magunknak, hogy

megteremtettük a létező világok legjobbikát, még ha

kicsit is. Mi voltunk a paradicsom megbízható őrei, és

most, hogy elmúlt az ünnep, a világ legbarátságtalanabb útlevél ellenőreivel állunk bosszút.”

Megkönnyebbülését egy pillanat alatt felváltotta a

levertség. Kurt Wallander világában, ebben a lepusztult vagy részben leépített paradicsomban, nincs helye Baiba

Liepának. Nem tudta őt elképzelni itt, ebben a fényben,

ezekkel a hibátlanul működő és éppen ezért csalóka

neoncsövekkel. Mégis fájdalmasan rágta a vágy a nő után. Amikor végighúzta a bőröndjét a hosszú,

börtönfolyosóra emlékeztető alagúton az új építésű,

belföldi járatoknak készült csarnok felé, ahonnan a

malmöi gép indult, szinte már visszavágyott Rigába,

ahol láthatatlan kutyák vigyázták a lépéseit. A malmöi gép késett, ezért kapott egy szendvicsbónuszt. Sokáig

üldögélt, és nézte a repteret, a kavargó, finom porhavat,

amelyben a gépek le- és felszálltak. Körülötte elegáns

urak szün-telenül a mobiljukba beszéltek. Legnagyobb elképedésére egy túlsúlyos, centrifugális szivattyúkat

áruló ügynök Jancsi és Juliska meséjét mondta épp

mobilba egy gyereknek. Ekkor ő maga is felhívta egy

fülkéből a lányát, és – láss csodát! – el is érte. Örült nagyon, hogy hallja a hangját. Egy pillanatig eljátszott a

gondolattal, hogy Stockholmban marad, de mivel a lány

szavaiból azt vette ki, hogy nagyon elfoglalt, inkább ki

sem mondta ezt a javaslatot. Ehelyett Baiba Liepára gondolt, a dacra és a félelemre, és azon törte a fejét,

vajon a nő miért gondolja, hogy nem fog csalódni a svéd

rendőrben. De mit is tehet? Ha visszatér, a kutyák

azonnal szimatot fognak, és sosem fogja többé lerázni

őket.

Amikor Sturupba érkezett estére, senki sem várta.

Taxival ment Ystadba, a sötét hátsó ülésen ült, és az

időjárásról beszélgetett a sofőrrel, aki túl gyorsan

hajtott. Amikor már semmi elmondanivaló nem volt a ködről és a reflektorfényben felkavarodó porhóról, akkor

egyszerre azt hitte, Baiba Liepa parfümjét érzi a

kocsiban, és félni kezdett, hogy soha többé nem fogja

viszont-látni. Visszatérése másnapján kiment az apjához

Löderupba. A háztartási alkalmazott levágta az öreg

haját, és Wallander úgy látta, hogy olyan egész-

séges, amilyen már évek óta nem volt. Hozott neki

egy üveg konyakot, és az apja elégedetten bólintott a

címke láttán.

Maga csodálkozott a legjobban, hogy mesélt az

apjának Baiba Liepáról. Az öreg fészerben ültek, amelyben apja a műtermet berendezte. Az állványon

egy befejezetlen kép állt. A táj az örökké ugyanaz volt.

Ám Wallander látta, hogy ez az a fajta lesz, amelynek

előterében egy fajdkakas is szerepel. Amikor belépett, az apja éppen a kakas csőrét festette, de letette az

ecsetet, és megtörölte a kezét is egy terpentinszagú

ronggyal. Wallander mesélni kezdett Rigáról. És

egyszerre csak, nem is tudta, miért, már nem a városról beszélt, hanem a Baiba Liepával történt

találkozásáról. Azt mindenesetre elhallgatta, hogy a nő

egy meggyilkolt rendőrtiszt felesége. Csak

a nevét mondta meg, hogy találkoztak, és hogy hiányzik.

– Vannak gyerekei? – kérdezte az apja. Wallander a

fejét csóválta.

– De lehetnek gyerekei? – Gondolom. Honnan tudjam?

– Azt nyilván tudod, mennyi idős?

– Fiatalabb nálam. Talán harminc lehet.

– Hát akkor még lehetnek gyerekei.

– Miért kérdezed egyáltalán, hogy lehetnek-e gyerekei?

– Mert azt hiszem, ez az, amire szükséged van.

– Van már gyerekem. Linda.

– Egy, az kevés. Mindenkinek legalább két gyereke kellene, hogy legyen, hogy felfogja, miről is van szó.

Hozd el ide Svédországba! Vedd feleségül!

– Annyira azért nem egyszerű. – Muszáj neked mindent olyan átkozottul

agyonkomplikálnod, csak mert rendőr vagy?

„Na tessék, már megint – gondolta Wallander. –

Megérkeztünk a fájó ponthoz. Nem lehet semmiről sem

beszélgetni vele anélkül, hogy belém ne kötne azért, mert rendőr lettem.”

– Tudsz titkot tartani? – kérdezte.

– Miért ne tudnék? – kérdezett vissza. – És kinek árulhatnám el?

– Lehet, hogy felmondok – mondta Wallander. –

Talán máshol fogok próbálkozni, egy trelleborgi

gumigyárban mint biztonsági főnök, de ez még nem biztos.

Az apja hosszan nézett rá, mielőtt válaszolt volna.

– Sosem késő, hogy észhez térjünk – mondta végül. –Csak azt fogod majd bánni, hogy olyan későn

gondoltad meg magadat.

– Apa, azt mondtam: talán. Nem mondtam, hogy

eldöntöttem.

De az apja már nem hallotta. Már ott állt az állvány

mellett, visszatért a siketfajd csőréhez. Wallander leült

egy öreg szánkóra, és egy ideig csendben figyelte. Aztán

hazament. Arra gondolt, hogy senkije sincs, akivel beszél-gethetne. Negyvenhárom éves korára nem volt

egyetlen olyan bizalmasa sem, akivel szót válthatott

volna. Amikor Rydberg meghalt, magányosabb lett, mint

valaha gondolta. Az egyetlen ember, akihez fűzte még valami, Linda volt. Monával, Linda anyjával, az elvált

feleségével nem tartották már a kapcsolatot. Idegen lett

számára, szinte semmit sem tudott róla, hogyan él

Malmőben.

Amikor elhajtott a käsebergai lehajtó mellett,

elgondolkodott azon, ne látogassa-e meg a krisdanstadi

rendőrségen Göran Bomant. Talán vele el tudna

beszélgetni mindarról, ami történt.

De aztán nem tért le Kristianstadba. Beszámolt

Björknek, aztán visszatért a munkájához. Martinsson és

a többi kolléga feltette a szokásos kérdéseket egy csésze kávé mellett a büfében, de hamarosan rájött, hogy

igazából senkit sem érdekel, mi történt. Elküldte a

pályázatát a trelleborgi gyárnak, és átrendezte az

irodáját abban a hiú reményben, hogy talán ettől megjön a munkakedve. Björk, aki láthatta, milyen

szárnyaszegett, jóindulatú kísérletet tett a felvidítására:

megkérte, menjen el helyette a városba a Rotary Clubba

előadást tartani. Beleegyezett, és el is ment a Hotel Continentalba, megtartotta azt a szerencsétlen előadást

a rendőrség modern technikai segédeszközeiről – a

második mondatnál már nem emlékezett az elsőre.

Egyik reggel, ébredés után, azt gondolta: beteg. Elment a rendőrorvoshoz, és alaposan kivizsgáltatta

magát. Az orvos azt mondta: kutya baja, de azt

javasolta, hogy vigyázzon a súlyára. Szerdán jött meg

Rigából, szombat este bement Åhusba, vendéglőben

evett, aztán táncolni ment. Pár tánc után Ellen, egy kristianstadi gyógytornásznő meghívta az asztalához. De

ő egész idő alatt Baiba Liepa arcát látta, úgy kísértette,

mint egy árnyék, és ezért hamar hazament. Végighajtott

a part menti úton, és megállt azon az elhagyatott helyen, ahol nyaranta a kiviki búcsúsok szoktak tanyát

verni. Tavaly ott rohant pisztollyal a kézben, mint egy

őrült, hogy elkapjon egy gyilkost. Most vékony hóréteg

fedte a vidéket, a telihold fénylett, ő pedig újra Baiba Liepa arcát látta, és nem volt képes kiűzni őt a

gondolataiból. Visszament Ystadba, a lakására, és ott

gátlástalanul leitta magát. Olyan hangosan hallgatta a

zenét, hogy a szomszédok átkopogtak a falon.

Amikor vasárnap reggel felébredt, nyugtalanul vert a

szíve, s a nap olyannak tűnt, mint egy hosszú, szívós

várakozás – maga sem tudta, mire.

Hétfőn megjött a levél. Wallander a konyhaasztalnál olvasta a lendületes kézírást. Egy Joseph Lippman nevű

ember írta alá a levelet.

Ön az országunk barátja – írta ez a Joseph Lippman.

– Rigából tudomásunkra jutottak az Ön kiváló érdemei.

Hamarosan többet is megtud tőlünk a visszatéréséről.

Joseph Lippman.

Wallander elgondolkodott, vajon miben állnak ezek

az ő hatalmas érde-mei. És vajon kik azok a „mi”,

akikről hamarosan hallani fog?

A levél a maga rövidségében, szűkszavúságában bosszantotta. Talán ő már nem is dönthet? Egyáltalán

nem döntötte még el, hogy belép a láthatat-lanok

titkosszolgálatába. Félelme és kétsége erősebb volt,

mint az elszántsága és az akarata. Persze Baiba Liepát

viszont akarta látni, de nem bízott meg ebben az indítékban, úgy érezte: szerelmes tinédzserként

viselkedik.

Ám amikor kedd reggel felébredt, mégiscsak eldöntött valamit. Bement a kapitányságra, részt vett

egy reménytelen szakszervezeti gyűlésen, utána pedig

bement Björkhöz.

– Meg akartam kérdezni, lecsúsztathatnék-e pár

túlórát – kezdte. Björk az irigység és a mély megértés

keverékével nézett rá.

– Bár én is megtehetném! – mondta sötét képpel. –

Épp most olvastam el az országos rendőrkapitányság hosszú körlevelét. És elképzeltem, ahogy minden

kollégám éppen ezt teszi, ugyanúgy az íróasztala fölé

görnyedve. Elolvastam, de egyfolytában az az érzésem,

hogy nem értettem meg. Azt várják tőlünk, hogy állást foglaljunk azokkal a nagy átalakítási tervekkel

kapcsolatban, amelyekről korábban írtak. Viszont én,

sajnos, nem is sejtem, hogy miféle tervekről beszélnek.

– Menj szabadságra! – javasolta Wallander. Björk vad mozdulattal tolt arrébb egy iratot az

asztalán.

– Ki van zárva – felelte. – Majd ha nyugdíjba

megyek, előbb biztos nem. Már ha megérem. De azért az már csakugyan durva lenne, ha a munka-helyemen

esnék össze holtan. Szabadságra akarsz menni?

– Azt terveztem, hogy elmegyek az Alpokba síelni.

Ráadásul ez a nyárközép szolgálati beosztását tekintve kifejezetten üdvös időpont. Akkor dolgozhatok, és július

vége előtt nem is megyek szabadságra.

Björk bólintott.

– Tudtál még helyet foglalni? – kérdezte. – Azt hittem, ilyenkor már mindent kiadnak.

– Nem foglaltam.

Björk felrántotta a szemöldökét.

– Eléggé rögtönzöttnek hangzik… – Kocsival megyek le. Nem szeretem a társasutazást.

– Ki szereti?

Björk hirtelen azzal a képével nézett rá, amelyet

akkor szokott felvenni, amikor a főnököt játssza.

– Milyen esetekkel foglalkozol most?

– Szokatlanul kevés ügyem van. A svartei testi sértés a legsürgősebb. De azt is átveheti valaki más.

– Mikortól kéred a szabadságot? Mától?

– Csütörtöktől elég. – És meddig akarsz elmaradni?

– Úgy számoltam, hogy tíz nap jár nekem.

Björk bólintott, és feljegyzett valamit.

– Azt hiszem, okos dolog, hogy végre el mégy szabadságra – mondta. – Az utóbbi időben mintha egy

kicsit túlhajtottad volna magadat.

– Mondhatjuk – felelte Wallander, és elhagyta a szobát.

A nap hátralévő részében a testi sértés ügyén

dolgozott. Elintézett egy csomó telefont, és a bank

kérdésére is válaszolt, hogy miért tér el a fizetése a

számlán a megszokottól. Mialatt dolgozott, egyfolytában várt valaminek az érkezésére. Végignézte a stockholmi

telefonkönyv oldalait az L betűnél, és több Lippmant is

talált, de Lippman virágost az Arany Oldalakon sem.

Öt óra előtt pár perccel összerámolt az íróasztalán, és hazament. Került egyet a bútoráruház felé, és be is

ment, hogy megnézzen egy bőrfotelt, amelyet már rég

kinézett magának, de az ára elriasztotta. A

Hamngatanon egy élelmiszerboltban krumplit és egy darab szalonnát vásárolt. A pénztárban ülő fiatal nő

kedvesen rámosolygott, ő pedig visszaemlékezett arra,

hogy tavaly egy napot töltött el azzal, hogy megtaláljon

egy férfit, aki kirabolta az üzletet. Hazament, megfőzte a vacsorát, leült vele a tévé elé.

Kilenc után vették fel vele a kapcsolatot.

Megcsörrent a telefon, és egy idegen akcentussal

beszélő férfi arra kérte, hogy menjen abba a pizzériába,

amely a Continental Szállóval szemben található. Wallander, akinek teljesen eleget lett már a

titokzatoskodásból, arra kérte a férfit, mondja meg a

nevét.

– Jó okom van arra, hogy bizalmatlan legyek –

mondta. –Tudni akarom, mibe keveredek bele.

– Joseph Lippman a nevem. Levelet is írtam önnek. – Kicsoda ön?

– Kisvállalkozásom van.

– Kertészet?

– Igen, talán így is nevezhetjük. – Mit akar tőlem?

– Azt hiszem, elég világosan fejeztem ki magam a

levélben.

Wallander úgy döntött, véget vet a beszélgetésnek,

amely úgysem kecsegtetett semmi eredménnyel. Dühös volt. Elege volt abból, hogy állandóan titokzatos

ismeretlenek vegyék körül, akik ragaszkodnak hozzá,

hogy beszél-

gessen velük, hogy érdeklődést mutasson irántuk, és készen álljon arra, hogy együttműködjön velük.

Például ki állíthatja biztonsággal, hogy ez a Lippman

nem a két ezredes embere?

Leállította a kocsit, és gyalog ment végig a

Regimentsgatanon a központ felé. Fél tíz volt már, mire

elérte a pizzériát. Körülbelül tíz asztal volt foglalt.

Egyetlen magányos férfit sem látott, aki Lippman lehetett volna. Halványan átsuhant az agyán, amit

Rydberg mondott egyszer: Jól meg kell gondolni, hogy

egy találkozóra elsőként vagy utolsóként akarsz-e

érkezni. Erre nem gondolt, de azt sem tudta, van-e

ennek egyáltalán jelentősége. Leült egy sarokasztalhoz, rendelt egy sört, várt.

Joseph Lippman három perccel tíz előtt érkezett meg.

Wallander ekkor már azon gondolkodott, vajon nem

egyszerűen a lakásáról akarták-e elcsalni. De amikor az ajtó kinyílt, és belépett az a férfi, azonnal tudta, hogy ő

Joseph Lippman. Hatvanéves lehetett, túl nagy kabátot

viselt. Óvatosan mozgott az asztalok között, mintha

attól félne, hogy elesik, vagy aknára lép. Wallanderre mosolygott, levette a kabátját, és leült vele szemben.

Óvatos volt: azonnal lopva körülnézett a helyiségben. Az

egyik asztalnál két dühös férfi ült, akik egy távol lévő

harmadikat szidtak, aki, úgy hangzott, tökéletesen alkalmatlan bármire.

Wallander zsidónak vélte Joseph Lippmant.

Legalábbis Lippman úgy nézett ki, mint ahogy ő a

zsidókat elképzelte. Erős borostájától valósággal szürke volt az arca, s szeme a keret nélküli szemüveg mögött

sötét. De hát mit is tudott ő arról, miképpen néz ki egy

zsidó? Semmit.

A felszolgáló az asztalhoz lépett, és Lippman egy csésze teát rendelt. Olyan hangsúlyozottan udvarias

volt, hogy Wallander azt feltételezte: élete során

számtalanszor megalázhatták.

– Nagyon hálás vagyok, hogy eljött – mondta

Lippman.

Olyan halkan beszélt, hogy Wallandernek át kellett

hajolnia az asztalon, ha meg akarta érteni. – Nemigen tudtam mást tenni – felelte. – Előbb a

levél, aztán a telefon-hívás. Esetleg elmondaná először

is, hogy ön kicsoda?

Lippman megcsóválta a fejét. – Nem lényeges, hogy ki vagyok. Ön a fontos csak,

Wallander úr.

– Dehogy – mondta Wallander, és érezte, amint

elönti a méreg – Ugye megérti, hogy eszemben sincs csatlakozni önökhöz, ha még csak annyira sem bíznak

meg bennem, hogy elárulják a nevüket.

Megjött a tea, Lippman pedig várt a válasszal, amíg újra magukra nem maradtak.

– Az én szerepem csak a szervezőé és a hírvivőé –

mondta aztán. – Kit érdekel a hírvivő neve? Nem fontos.

Ma este találkoztunk, aztán megint

eltűnök. Valószínűleg soha többé nem látjuk

egymást. Vagyis ez elsősorban nem bizalom kérdése,

hanem inkább gyakorlatias döntéseké. A biztonság

mindig is gyakorlatias kérdés. És véleményem szerint a bizalom is gyakorlati természetű dolog.

– Akkor akár be is fejezhetjük a beszélgetést –

mondta Wallander.

– Baiba Liepától hoztam önnek üzenetet – mondta gyorsan Lippman. – Azt sem akarja meghallgatni?

Wallander elernyedt a széken. Nézte a vele szemben

ülőt, aki furcsán görnyedt volt, mintha olyan rossz

egészségi állapotban leledzene, hogy bármelyik pillanatban összerogyhatna.

– Semmit sem akarok hallani, ameddig nem tudom,

hogy kicsoda ön – felelte végül. – Ez ennyire egyszerű. Lippman letette a szemüvegét, és óvatosan tejet

töltött a teájába.

– Csak óvatosság, Wallander úr – mondta. –

Aggódunk ön miatt. A mi időnkben az a legjobb, ha az

ember minél kevesebbet tud.

– Voltam Lettországban – válaszolta Wallander. –

Voltam ott, és úgy gondolom, megértem, mit jelent az,

ha az embert állandóan figyelik meg ellenőrzik. De most nem Rigában vágyunk, hanem Svédországban.

Lippman elgondolkodva bólogatott.

– Talán igaza van – mondta. – Talán tényleg öreg

vagyok már, és nem is veszem észre, hogyan változik körülöttem a valóság.

– A kertészetek – szólt Wallander segítő szándékkal.

– Talán azok sem voltak mindig egyformák?

– Én 1941 őszén jöttem Svédországba – mondta Lippman, és kavargatta a teáját. – Fiatal voltam, és

arról álmodoztam nagy naivan, hogy művész lesz

belőlem, híres művész. Egy hideg hajnalon pillantottuk

meg a godandi partot, és megértettük, hogy sikerült,

bár a csónakunk eresztett, és az utasok közül többen súlyos betegek voltak. Alultápláltak voltunk, és

tébécések. De emlék-szem arra a jeges hajnali órára.

Március eleje volt, és akkor elhatároztam, hogy egyszer

megfestem ezt a képet a svéd partról, amely a

szabadságot jelentette nekem. Ilyen lehet a mennyország bejárata: dermedt, hideg, pár fekete szirt,

éppen hogy kivehetők a ködben. De sosem festettem

meg ezt a motívumot. Kertész lettem. És most is ebből

élek: svéd cégeknek készítek terveket dísz-növények alkalmazására. Azt állapítottam meg, hogy különösen az

infor-matikai cégek alkalmazottjaiban él szinte

olthatatlan vágy arra, hogy zöld növények közé rejtsék

el a gépeiket. A mennyország bejáratát sosem fogom megfesteni. Meg kell elégednem annyival, hogy legalább

láttam. Tudom, hogy a mennyországnak, akárcsak a

pokolnak, számos bejárata van. Meg kell tanulni

különbséget tenni a kapuk között, különben elvesztél.

– Liepa őrnagy tudott különbséget tenni?

Lippmanon nem látszott meglepetés az őrnagy nevének hallatán.

– Liepa őrnagy tudta, hogy néznek ki a kapuk –

mondta lassan. – De nem ez okozta a halálát. Azért kellett meghalnia, mert látta, hogy ki jár ki s be ezeken

a kapukon. Olyan alakok, akik félnek a fénytől, mert a

fényben láthatókká válnak olyan emberek számára, mint

amilyen Liepa őrnagy volt.

Wallander úgy érezte, hogy Lippman mélyen vallásos

ember. Úgy fejezte ki magát, mintha pap volna, aki

láthatatlan gyülekezetének prédikál.

– Szinte az egész életemet száműzetésben töltöttem – folytatta Lippman.

– Az első tíz évben, az ötvenes évek közepéig néha

még azt hittem, haza-térhetek. Aztán jöttek a hosszú

hatvanas és hetvenes évek, és én feladtam a reményt. A

száműzetésben élő lettek közül pedig csak a legöregebbek, a legfiatalabbak, és a bolondok gondoltak

arra, hogy a világ olyan módon fog változni, hogy

egyszer még visszatérhetünk az elvesztett hazánkba.

Hittek a drámai fordulatban, míg én inkább olyan tragikus végre számítottam, amelyből nincs menekvés.

De egyszerre megmozdultak a dolgok. Furcsa,

optimizmustól duzzadó hírek kezdtek szállongani a régi

hazánkból. Láttuk, amint a Szovjet-unió óriás tákolmánya meginog, mintha most tört volna ki rajta a

rég lappangó láz. Lehetséges, hogy minden

várakozásunkkal ellentétben mégiscsak bekövet-kezik

az, amiben már hinni se mertünk? Még nem tudjuk.

Számítanunk kell arra, hogy megint megcsalnak bennünket a szabadsággal. A Szovjetunió meg-gyengült,

de ez lehet akár átmeneti állapot is. És kevés a

rendelkezésünkre álló idő. Liepa őrnagy tudta ezt, és ez

ösztönözte.

– Ki az a „mi”? – kérdezte Wallander.

– Minden lett, aki Svédországban él, egy

szervezethez tartozik – felelte Lippman. – Különféle csoportokba verődtünk, hogy pótoljuk valahogy az

elvesztett otthont. Megpróbáltuk megőrizni a

kultúránkat, segélyhálózatokat építettünk ki,

alapítványokat hoztunk létre. Fogtuk a különféle segélykiál-tásokat, és megpróbáltunk választ adni rájuk.

Egyfolytában küzdöttünk azért, hogy ne felejtsenek el

bennünket. A kivándorlási szervezetek maradtak nekünk

a városaink és a falvaink helyett.

A pizzéria üvegajtaja kinyílt, és egy magányos férfi

lépett be. Lippman összerezzent. Wallander megismerte

a férfit: Elmbergnek hívták, és egyik ystadi benzinkút

tulajdonosa volt.

– Ne nyugtalankodjék! – mondta. – Ez az ember életében még a légynek sem ártott. Ráadásul abban is

erősen kételkedem, hogy valaha is megfordult a fejében

Lettország. Benzinkút-tulajdonos.

– Baiba Liepa vészhívást küldött – mondta Lippman.

– Arra kéri, hogy menjen el hozzá. A segítségére van

szüksége.

Egyik belső zsebéből elővett egy levelet. – Baiba Liepától – mondta. – Az öné.

Wallander átvette a borítékot. Nem volt leragasztva,

óvatosan húzta ki a vékony levélpapírt. A szöveg rövid volt, ceruzával írták. Wallander úgy érezte, a nő

kapkodva írt.

Létezik testamentum, és van őrzője is – írta a nő –, de attól tartok, hogy egyedül nem találom meg a

rejtekhelyet. Megbízhatsz az átadójában, ahogy egykor

a férjemben is megbíztál. Baiba

– Mindenben tudunk segíteni, amiben csak kell, ha el

akar jutni Rigába

– mondta Lippman, amikor Wallander félretette a

levelet. – De azért láthatatlanná önök se tudnak tenni?

– Láthatatlanná?

– Ha Rigába megyek, nem a saját képemben kell

mennem, valaki mássá kell változnom. Ezt hogy fogják

megszervezni? És hogyan garantálják a biztonságomat? – Bíznia kell bennünk, Wallander úr. De nincs túl sok

időnk.

Wallander úgy látta, hogy Joseph Lippman aggódik.

Megpróbálta beme-sélni magának, hogy semmi sem

igaz, amit maga körül lát, de tudta, hogy nem így van. Pontosan tudta, hogy a világ ilyen. Baiba Liepa

segélyhívása egy a sok ezer közül, amelyek

egyfolytában áramlanak ide-oda a kontinensen. Ezt neki

szánták – válaszolnia kell rá.

– Csütörtöktől szabadságon vagyok – mondta. –

Hivatalosan síelni megyek az Alpokba. Egy jó hetet is

elmaradhatok. Lippman félretolta a teáscsészéjét. Arcának petyhüdt,

fáradt kifejezését határozottság váltotta fel.

– Milyen remek ötlet – mondta. – Hát persze, egy

svéd rendőr minden évben az Alpokba megy síelni, hogy

próbára tegye a szerencséjét a pályákon. Milyen úton fog menni?

– Sassnitzon át. Kocsival az egykori NDK területén.

– Mi a szállodája neve? – Fogalmam sincs. Soha nem voltam még az

Alpokban.

– De síelni tud?

– Persze. Lippman gondolataiba merült. Wallander odaintette a

pincért, és egy csésze kávét rendelt. Lippman csak a

fejét rázta, amikor megkérdezte, kér-e még egy teát.

Végül levette a szemüvegét és gondosan

megtisztogatta a kabátja ujjával.

– Kiváló ötlet, hogy az Alpokba megy síelni –

ismételte végül. – De szükségem van egy kis időre, hogy mindent megszervezzek. Holnap este fel fogja hívni

valaki, és megmondja, melyik reggeli komppal menjen

Trelleborgból. És el ne felejtse a síléceket felpakolni a kocsi tetejére. Úgy csomagoljon, mintha tényleg az

Alpokba indulna.

– De hogyan jutok el Lettországba?

– A kompon mindent meg fog tudni, amit kell. Felveszik önnel a kapcsolatot. Csak bízzon bennünk!

– Nem garantálom, hogy minden javaslatukba

belemegyek.

– Wallander úr, a mi világunkban nincsenek garanciák. Csak megígér-hetem, hogy megpróbálunk

túltenni magunkon. Talán most már fizetnünk és

mennünk kellene.

A pizzéria előtt váltak egy egymástól. A szél megint felerősödött, nagy lökésekkel támadt. Joseph Lippman

gyorsan elköszönt, és elsietett a pályaudvar felé,

Wallander pedig hazament a kihalt városon át. Arra

gondolt, amit Baiba Liepa írt. A kutyák már a sarkában vannak. Fél. Már az

ezredesek is felfogták, hogy az őrnagy hátrahagyhatta a

testamentumát.

Hirtelen rájött, hogy sürgeti az idő.

Már nem akadályozhatják az aggályok, az

okoskodások. Válaszolnia kell a segélykérésre.

Másnap felkészült az útra.

Hét előtt felhívta egy nő, és közölte vele, hogy a

hajnali fél hatos trelleborgi kompra foglaltak neki jegyet.

Wallander meglepetésére a nő „Lippman utazási irodájaként” mutatkozott be.

Éjféltájban feküdt le.

Mielőtt elaludt volna, az volt az utolsó gondolata, mekkora őrültség ez az egész vállalkozás.

Hajlandó volt beszállni valamibe, ami eleve kudarcra

volt ítélve. De Baiba Liepa vészjelei igaziak voltak, nem

csak egy gonosz álom részei, neki pedig válaszolnia kellett.

Másnap hajnalban felgördült a trelleborgi kompra. Az

egyik, épp szol-gálatba lévő vámos odaintett neki, és megkérdezte, hová tart.

– Az Alpokba – felelte Wallander.

– Jól hangzik.

– Néha ki kell mozdulni.

– Igen, mindenkire ráfér. – Egy napot sem bírtam volna már ki.

– Most pár napig elfeledkezhetsz róla, hogy rendőr

vagy.

– Így van.

De Wallander biztos volt abban, hogy ez egyáltalán nem így lesz. Eddigi legnehezebb megbízatása elébe

nézett, s ami még tovább nehezítette, az az volt, hogy

ez a megbízatás még csak nem is létezett hivatalosan.

Szürke volt a reggel. Amikor a komp elvált a

rakparttól, felment a fedélzetre. Dideregve nézte, amint

a tenger egyre jobban kinyílik előtte, ahogy a hajó

távolodik a parttól.

Beült a kávézóba, és egy Preuss nevű ember

csatlakozott hozzá. A zsebében egyrészt írásos

utasításokat hozott Lippmantól, másrészt pedig egy

teljesen új személyazonosságot, amely mostantól fogva

Wallanderé lett. Preuss ötvenes férfi volt, vörös volt a képe, és sűrűn pislogott.

– Sétáljunk egyet a fedélzeten! – javasolta.

A Balti-tenger fölött sűrű köd gomolygott azon a napon, amikor Wallander visszatért Rigába.

15.

A határ láthatatlan volt.

Mégis ott volt, benne volt, szögesdróttekercsként,

pontosan a szegy-csontja alatt.

Kurt Wallander félt. Később a litván földön megtett

utolsó lépéseit – bénító vánszorgást a lett határ felé – Dante szavaival tudta volna jellemezni: „Hagyj fel

minden reménnyel!” Innen senki sem tér vissza,

legkevésbé egy svéd rendőr.

Tiszta, csillagos éjszaka volt. Mintha Preusst sem

hagyta volna hidegen mindaz, ami előttük állt. Preuss

egyébként a komp óta nem tágított mellőle. Wallander

hallotta, amint a sötétben szabálytalanul, gyorsan szuszog.

– Várnunk kell – mondta Preuss a nehezen érthető

németségével. –

Warten, warten. Az első napokban Wallander mérges volt, hogy olyan

kísérőt rendeltek ki melléje, aki egy kukkot sem beszél

angolul. Eltöprengett rajta, vajon mit gondolt magában

Joseph Lippman, hogy egy svéd rendőr, aki az angolt is csak töri, talán perfekt beszéli a németet? Közel járt

hozzá, hogy az egész vállal-kozást faképnél hagyja –

amúgy is olybá tűnt, mintha a tulajdon értelme fölött

győzedelmeskedett volna egy maréknyi őrült fantaszta. Azt gondolta, hogy a túl sokáig száműzetésben élő lettek

elveszíthették a realitásérzéküket. Vagy magukba

fordultak, vagy eufórikus állapotban voltak, esetleg

egyszerűen elvesztették a józan ítélőképességüket, és így akartak a távoli honfitársak mellé állni, akik előtt

most egy tisztességes újjászületés esélye csillant fel.

Hogyan is adhatna neki erőt, magabiztosságot,

bátorságot ez a kis, sebhelyes arcú férfi ahhoz a feladathoz, amit vállalt: hogy láthatatlan emberként

visszatérjen Lettországba? És ő mit tud erről a Preussról,

aki a komp kávézójában bukkant fel? Hogy

száműzetésben élő lett, aki valószínűleg érmékkel kereskedik, és az észak német Kielben él? De hát ez

semmi, egyáltalán semmi.

Valami mégis tovább űzte, amíg Preuss ott

szendergett mellette az anyósülésen, máskor meg fel-felriadva mutatta neki az utat az autóstérképen, és

tovább száguldottak kelet felé. Keleti irányban szelték át

az egykori NDK-t, és az első nap délutánján elérték a

lengyel határt. Egy rogyadozó vasút-

állomásnál, a lengyel határtól mintegy öt

kilométerre Wallander betette a kocsiját egy félig

összedőlt csűrbe. Az az ember, aki átvette, legalább tudott angolul. Ő is száműzött lett ember volt, aki

kezeskedett arról, hogy Wallandert épen fogja várni a

kocsija, amikor visszatér. Aztán már csak az éjszakát

várták. A sötétben Preuss mellett botorkált egy fenyőerdőben, amíg a határt el nem érték, és át nem

lépték az első láthatatlan vonalat Riga felé. Egy

jelentéktelen, unalmas kisvárosban – Wallander nem

emlékezett a nevére – egy Janik nevű náthás ember

várta őket egy rozsdamarta teherautóval, és megkezdődött az utazás a Lengyel-alföldön. A

folyamatosan szipogó sofőrtől Wallander is elkapta a

náthát, és semmire sem vágyott úgy, mint egy

tisztességes vacsorára és egy fürdőre, de semmi

egyébbel nem kínálták útja során, mint hideg fasírttal és kellemetlenül hideg falusi házakban kényelmetlen

matracfekhelyekkel. Iszonyatosan lassan jutottak

előbbre. Leginkább éjszaka utaztak, meg a kora hajnali

órákban. A maradék idő néma, véget nem érő várakozásban telt el. Wallander megpróbálta megérteni

Preuss végtelen óvatosságát. Mi történhetne velük, amíg

még lengyel földön járnak? De nem kapott

magyarázatot. Az első éjszaka látta Varsó fényeit a távolból, másnap éjszaka Janik elgázolt egy őzet.

Wallander azon törte a fejét, hogyan szerveződhet,

hogyan épülhet fel ez a lett segélyszervezet, milyen

funkciói lehetnek, ha éppen nem összezavarodott svéd

rendőröket csempész be illegálisan az országba. De Preuss nem értette, mit beszél, Janik pedig egész idő

alatt egy háborús angol slágert énekelt, vagy tüsszögött,

és a bacilusait Wallanderre permetezte. Mire végre

elérték a lett határt, Wallander már hallani se bírta, hogy „We’ll meet again”, és arra gondolt, hogy akár már

Oroszország belsejében is járhatnak. Vagy Cseh-

szlovákiában? Bulgáriában? Képtelen volt tájékozódni,

már csak körülbelül tudta, merre lehet Svédország, és minél több kilométert megtett az ismeret-lenben az

autó, ő annál jobban érezte az egész vállalkozás

tökéletes eszementségét. Litvánián különféle buszokkal

mentek át. Egyiknek sem volt tisztességes rugózása, és négy nappal azután, hogy Preuss felvette vele a kompon

a kapcsolatot, végre elértek a lett határ közelébe, egy

gyantaillatú fenyőerdőbe.

– Warten – ismételte Preuss, és Wallander engedelmesen leült egy fatönkre. Fázott, elég rosszul

érezte magát.

„Taknyosan és betegen érkezem vissza Rigába –

gondolta kétségbe-esetten. – Életem összes hülyesége

között ez a legnagyobb, és még csak részvétet sem érdemlek miatta, egyedül csak gúnykacajt. Itt, egy

litván fenyőerdőben üldögél egy középkorú svéd rendőr,

aki nemcsak a józan ítélőképességét, hanem a maradék

eszét is elveszítette.”

De most már nem volt visszaút. Tudta, hogy egyedül

egy életen át sem találna vissza. Egészen ettől az

átkozott Preusstól függött, akit az őrült

Lippman ültetett a nyakára mint úti kísérőt, és az út

minden értelemmel ellentétes irányba: Rigába vezetett.

Amikor a svéd partok épp eltűntek, azon a

szimbólumértékű ponton szólította meg Preuss a komp kávézójában. Felmentek a fedélzetre, ki a jeges szélbe.

Preussnál ott volt Lippman levele, és Wallander

felvehetett egy új személyazonosságot. Most nem Herr

Eckers lesz, hanem Hegel, Gottfried Hegel, kották és művészeti könyvek német terjesztője. Mérhetetlen

elképe-désére Preuss átadott neki egy német útlevelet,

mintha ez volna a világ legter-mészetesebb dolga,

persze rajta volt a lebélyegzett fényképe. Wallander emlékezett e képre: Linda készítette pár évvel ezelőtt.

Hogy miképpen kaparintotta meg Lippman ezt a képet,

ez a kérdés további fejtörést okozott. Most mindenestre

Herr Hegel lett, és végül Preuss hatalmas szó- és gesztus-özönéből azt vette ki, hogy át kell adnia a svéd

útlevelét. Wallander odaadta, és arra gondolt, hogy

minden kétséget kizáróan megőrült.

Már négy napja, hogy új személyazonosságot vett fel. Preuss egy gyökerétől megfosztott rönkön

kuporgott, Wallander alig látta a sötétben az arcát.

Preuss kitartóan figyelt kelet felé. Az óra éjfél után pár

percet mutatott, és Wallander arra gondolt, hogy egész

biztosan összeszed egy tüdőgyulladást, ha még sokáig kell ülnie a fagyott fatörzsön. Preuss hirtelen felemelte a

kezét, és buzgón mutogatott kelet felé. Egyik ágra

petróleumlámpát akasztottak, hogy lássák egymást.

Wallander felkelt és abba az irányba nézett, amerre a másik mutatott. Pár másodperccel később megpillantott

egy gyenge, pislákoló fényt, mintha egy kerékpáros

közeledne feléjük, csak időnként működőképes dina-

móval. Preuss felugrott a fatörzsről, eloltotta a petróleumlámpát.

– Menni!– lihegte. – Gyorsan! Menni!

Wallander arcába gallyak csaptak. „Most lépem át a

határt – gondolta. – A szögesdrót viszont a gyomromban van.”

Kiértek egy széles erdei ösvényre. Preuss egy

pillanatig visszafogta Wallandert, mielőtt ismét

belemerülhettek az erdő sűrűjébe. Nagyjából tíz perc elteltével kiértek egy sáros erdei útra, ahol teherautó

várta őket. Wallander a sötét kocsi belsejéből egy

cigaretta parazsának halvány fényét látta. Valaki

kiszállt, és kezében lesötétített zseblámpával elébe jött. Inese-t ismerte fel benne.

Még jóval később is visszaemlékezett arra a

megkönnyebbült örömre, amely az ismerős arc láttán

elfogta. A lány a zseblámpa gyenge fényében rámosolygott, ő pedig nem tudta, mit is mondjon.

Preuss búcsúzóul oda-nyújtotta sovány kezét, aztán

elnyelte a sötétség, még mielőtt Wallander köszönetét

mondhatott volna.

– Rigáig hosszú még az út – mondta Inese. –

Indulnunk kell.

Hajnalban érték el a várost. Néha letértek, hogy

Inese pihenhessen egy keveset. Ráadásul az egyik hátsó

kerék defektes lett. Wallandernek csak nagy nehezen

sikerült a kerékcsere. Javasolta, hogy átveszi a kormányt, de a nő csak a fejét rázta némán.

Azonnal rájött, hogy valaminek történnie kellett. Volt

valami kemény és megkeseredett Inese-ben, aminek nem lehetett egyedül az az oka, hogy túlságosan

kimerült volt, és erősen kellett figyelnie, hogy a

kanyargós úton megtartsa a kocsit. Wallander nem volt

biztos abban, hogy maradt még ereje a válaszokra, így

nem is kérdezett tőle semmit. Annyit így is megtudott, hogy Baiba Liepa vár rá, Upitis pedig még mindig

fogságban van. Vallomását közzétették az újságok is.

Ám ez még nem magyarázta meg Inese félelmét.

– Most Gottfried Hegelnek hívnak – mondta két óra autózás után, amikor megálltak, hogy egy tartalék

kannából – amelyet Wallander a hátsó ülésről emelt ki –

üzemanyagot töltsenek a kocsiba.

– Tudom – felelte Inese. – Nem valami szép név.

– Mondd, Inese, miért vagyok itt? Mit tudok nektek

segíteni?

Nem kapott választ. Ehelyett a lány megkérdezte, éhes-e, és odaadott neki egy üveg sört meg két

szalámis szendvicset egy papírzacskóban. Aztán

folytatták útjukat. Wallander elszunyókált, de rögtön fel

is riadt, mivel megijedt, hogy Inese is elalszik.

Hajnali szürkület előtt érték el Riga határát.

Wallandernek eszébe jutott, hogy ma van március

huszonegyedike, a nővére születésnapja. Hogy személy-

azonosságát hihetőbbé tegye, úgy döntött, egész sereg

testvérrel ajándékozza meg magát, akik közül a legfiatalabbnak Krisdna lesz a neve. Hegel feleségét

férfias, bajuszkás nőnek képzelte, schwabingeni

házukat, a vörös téglaházat pedig semmitmondó hátsó

kerttel ruházta fel. Az a történet, amit Joseph Lippman szállított az útlevéllel együtt, annyira gyenge lábakon

állt, hogy egy tapasztalt kihallgatónak legföljebb egy

percébe kerülne, hogy lebuktassa, és a valódi

személyazonosságáról kezdjen érdeklődni. – Hová megyünk? – kérdezte.

– Mindjárt odaérünk – felelte Inese kitérően.

– Hogyan segíthetnék, ha semmit sem tudok meg? –

háborgott Wallan-der. – Mit hallgatsz el előlem? Mi

történt? – Fáradt vagyok – mondta a lány. – De örülök, hogy

itt vagy. Baiba örül. Sírni fog, ha viszontlát.

– Miért nem válaszolsz a kérdéseimre? Mi történt?

Érzem, hogy félsz. – Az utóbbi hetekben minden sokkal nehezebb lett.

De jobb, ha Baibától tudod meg. Én sok mindenről nem

is tudok.

Egy végtelenségbe nyúló elővároson haladtak át. A sárga utcai világí-tásban a gyárak körvonalai mintha

történelem előtti ősállatok sziluettjei

volnának. Ködfoszlányokon hajtottak át, amelyek elhagyatott utcákon sodród-tak, és Wallander arra

gondolt, hogy tulajdonképpen mindig is ilyennek kép-

zelte a kelet-európai államokat, amelyek szocialistának

nevezték és alternatív paradicsomnak hirdették

magukat.

Inese egy hosszan elnyúló raktárépület előtt

megállította a kocsit. Az épület alacsony vaskapujára

mutatott.

– Menj oda! – mondta. – Nekem most mennem kell. Zárva van, de ha bekopogtatsz, kinyitják.

– Találkozunk még?

– Nem tudom. Baiba dönti el.

– Csak nem felejtetted el, hogy a szeretőm vagy? Inese elmosolyodott, amikor válaszolt.

– Talán Herr Eckers szeretője voltam, de nem tudom,

hogy Herr Hegelt is kedvelem-e annyira. Ráadásul én

tisztességes lány vagyok, nem váltogatom a férfiakat, mint más az ingét.

Wallander kiszállt, s a kocsi azon nyomban elindult.

Egy pillanatig gondolkodott, ne keressen-e egy

buszmegállót, hogy bemenjen a városba. Szépen felkeresné a svéd konzulátust vagy követséget, ott pedig

segítséget kapna a hazatéréshez. Persze azt inkább nem

merte elképzelni, mit szólna egy svéd külügyi

alkalmazott ahhoz a történethez, amit mint svéd rendőrtiszt elébe tálalna. Csak abban reménykedett,

hogy a heveny szellemi zavarodottság azok közé a

problémák közé tartozik, amelyekre egy edzett

diplomatának mindig van kéznél megoldása. De belátta, hogy ezt már nem teheti meg. Most már

tovább kell mennie az úton, amelyen elindult, tehát

áthaladt a csikorgó sóderen, és bekopogott a vasajtón.

Szakállas férfi nyitott ajtót, még sohasem látta. A

férfi kancsal volt, barátságosan mosolygott, és

átkukucskált a válla fölött, nem követték-e, aztán

behúzta és gyorsan bezárta az ajtót mögötte.

Wallander elképedve észlelte, hogy egy játékraktárba jutott. Mindenfelé magas fapolcok álltak, rajtuk babák.

Mintha egy katakombába szállt volna le, ahol a falak

mentén a babaarcok koponyákként vigyorognak feléje

gonoszul. Arra gondolt, hogy az egész csak egy zavaros

álom, és a valóságban otthon van Ystadban, a Mariagatanon. Nyugodtan tovább szuszog, és végül

békésen felébred majd. De nem volt békés ébredés, és

Wallander felismerte a sofőrt, aki némán és félig

félrefordulva ült a félhomályban, amikor Upitisszel beszélgettek a vadászházban.

– Wallander úr – szólalt meg a férfi, aki beengedte. –

Nagyon hálásak vagyunk, hogy eljött segíteni.

– Azért jöttem, mert Baiba Liepa erre kért – felelte

Wallander. – Semmi egyéb okom nem volt, és szeretnék

vele találkozni. – Pillanatnyilag ez sajnos lehetetlen – felelte a férfi,

aki kifogástalanul beszélt angolul. – Baibát éjjel-nappal

megfigyelés alatt tartják. De úgy gon-doljuk, tudjuk,

hogyan találkozhatnak.

A férfi rozoga széket hozott, Wallander leült. Valaki

egy csésze teát nyújtott feléje, elvette. A raktár elég

sötét volt, Wallander nehezen tudta kivenni az egyes arcokat. Úgy látta, a kancsal férfi a fogadására

összegyűlt kis kompániának a vezetője vagy szószólója,

odakuporodott elébe, és beszélni kezdett.

– Nagyon komoly a helyzetünk – kezdte. –

Valamennyien szigorú meg-figyelés alatt állunk, mert a

rendőrség biztos abban, hogy Liepa olyan doku-

mentumokat rejtett el, amelyek a létét veszélyeztetik.

– Baiba megtalálta a férje papírjait? – Még nem.

– És tudja, hol vannak? Vagy legalább van sejtelme

arról, hová rejthette őket?

– Nincs. Viszont meg van győződve róla, hogy ön segíthet neki.

– Hogyan segíthetnék?

– Wallander úr, ön a barátunk. És rendőr, aki éppen

ilyen rejtélyeket szokott megoldani. „Ezek megbolondultak – gondolta Wallander

bosszúsan. –Álomvilág-ban élnek, teljesen elvesztették

a realitásérzéküket.”

Úgy érezte, mintha ő lenne az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkod-hatnak, és amelyet mitikus

méretűre nagyítottak. Hirtelen megértette, mivé teheti

az embereket az elnyomás és a félelem. Nyilvánvalóan

irreális méreteket öltött a megváltó-várásuk. Liepa

őrnagyot más fából faragták. Ő kizárólag saját magában bízott, és abban a kevés barátban és bizalmasban, akik

körülvették. Számára a valóság az igazságtalanságok

kezdete és vége is volt, amelyek meghatározták

Lettország arcát. Vallásos volt, ám vallását nem engedte egy isten által megzavarni. És most, hogy az őrnagy

nem élt már, vezér nélkül maradtak, ezért terítették a

köpenyt egy svéd rendőr, Kurt Wallander vállára, és

küldték ki őt az arénába, hogy folytassa a harcukat.

– A lehető legsürgősebben találkoznom kell Baiba

Liepával – mondta. – Ez az egyetlen megoldás.

– Még ma találkozni fog vele – mondta a kancsal. Wallander egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát.

Legszívesebben megfürdött és lefeküdt volna. Aludnia

kell, mert ha ennyire kimerült, elveszti a józan

ítélőképességét. Félt, hogy végzetes tévedést követ el.

A kancsal még mindig ott kuporgott előtte. Wallander

csak most látta meg, hogy a nadrágja övébe revolver

van betűzve.

– Mi történik, ha meglesznek Liepa őrnagy papírjai? – kérdezte.

– Meg kell találnunk a módját, hogy nyilvánosságra

hozzuk őket – felelte a férfi. – De legfőképp arról kell

gondoskodni, hogy kijussanak az országból, és önöknél is megjelenhessenek. Az nagyszabású esemény lesz,

történelmi esemény! Végre megtudja a világ, hogy mi

történt, hogy még mindig mi folyik ebben a

meggyalázott országban.

Sürgősen tiltakozni akart, vissza szerette volna

vezetni ezeket az össze-zavarodott embereket a Liepa

őrnagy által kitaposott ösvényre. De fáradt agya nem

találta a megfelelő szót a megváltóra, és csak annyit vett tudomásul, hogy egy játékraktárban van, Rigában,

és nem tudja, hogyan tovább.

Aztán minden nagyon gyorsan történt. A raktár kapuját feltépték. Wallander felállt a székről,

és Inese-t látta, amint kiáltozva végigrohan a polcok

között. El sem tudta képzelni, mi történhetett. Aztán

nagy robbanás következett, ő pedig bevágódott egy baba-fejekkel teli polc mögé.

A csarnokban világítógolyók jelentek meg, a falakat

hangos robbanások rázták, de csak amikor meglátta, hogy a kancsal férfi előrántja a revolverét, és tüzelni

kezd, akkor jött rá, hogy rájuk is lőnek. Mélyebbre

kúszott a polcok közé. Valahol összeomlott egy Harlekin-

figurákkal megrakott polc, ő pedig elért egy falig, és

nem jutott tovább. Fülsiketítő volt a lövöldözés. Hallotta, amint valaki felsikolt, és amikor megfordult, Inese abban

a pillanatban esett át véres arccal a széken, amelyen az

imént még ő, Wallander ült. A lányt a szemén érte a

lövés, azonnal meghalt. Ugyanabban a pillanatban a

kancsal férfi felcsapta egyik karját a levegőbe. Eltalálták, de Wallander nem látta, hogy halott-e, vagy csak

megsebesült. El kellett volna tűnnie, de beszorult egy

sarokba, és az első egyenruhások máris szaladtak befelé

a csarnokba, kezük-ben géppisztoly. Hirtelen ötlettel magára rántott egy orosz matrjoska babákkal telirakott

polcot, a babák a fejére zuhogtak, ő pedig a földre

lapult, és hagyta, hogy a játékok betemessék. Végig az

járt a fejében, hogy megtalálják és agyonlövik, és hogy a hamis útlevél semmit sem segít. Inese halott volt, a

raktárt körülvették, az őrült álmodozóknak semmi

esélyük nem maradt.

A géppisztolysortüzek éppolyan hirtelen maradtak abba, mint ahogy elkezdődtek. Most a csönd ordított, ő

pedig mozdulatlanul hevert, és meg-próbált nem venni

levegőt. Hallotta a hangokat, katonákat vagy

rendőröket, és hirtelen ráismert egy hangra: semmi kétség, Zids őrmester volt az. A babák közötti réseken

át nemigen látta az embereket. Az őrnagy barátai, úgy

tűnt, valamennyien halottak voltak, szürke hordágyakon

vitték ki őket. Aztán Zids őrmester előlépett az árnyékból, és parancsot adott az embereinek, hogy

kutassák át a csarnokot. Wallander behunyta a

szemét, és arra gondolt, mind-járt vége lesz mindennek. Azon gondolkodott, vajon a lánya megtudja-e valaha, mi

történt az apjával, akinek egy alpesi síelés alatt nyoma

veszett, vagy különös esete rejtélyként fog bevonulni a

svéd rendőrség krónikáiba.

Ám senki sem jött, hogy lepakolja a fejéről a

babákat. A visszhangzó csizmás léptek eltávolodtak. Az

őrmester dühös hangja sem szidta tovább az embereket,

s aztán már csak a csend és a kilőtt töltények bűze

maradt a csarnokban. Wallander nem tudta, mennyi ideig feküdt ott mozdulatlanul, de a cementpadló hidege

végül annyira átjárta, hogy remegésétől a babák is

kocogni kezdtek. Óvatosan felült. Egyik lába elzsibbadt

vagy merevre fagyott, meg nem tudta volna mondani. A padló véres volt, mindenfelé belövések nyomai

látszottak. Kényszerítette magát, hogy párszor vegyen

mély levegőt, nehogy elhányja magát.

„Tudják, hogy itt vagyok – gondolta. – Zids őrmester

arra adott paran-csot, hogy keressenek meg. De lehet,

hogy azt hitték, még nem érkeztem meg? Talán azt

gondolták, hogy korán csaptak le?”

Gondolkodásra próbálta kényszeríteni magát, de csak

Inese összerogyott holtteste jelent meg előtte. Ki kell

jutnia ebből a halottasházból. Egyedül maradt, s most

már tényleg csak egy lehetősége volt: megtalálni a svéd követséget és segítséget kérni. Félelmében reszketett. A

szíve annyira kalapált, hogy azt hitte, mindjárt

szívrohamot kap, és nem éli túl. Aztán könnyek szöktek

a szemébe. Egész idő alatt Inese-re gondolt, és már csak ki akart jutni innen. Később sem sikerült soha

rájönnie, mennyi idő kellett, míg vala-mennyire

összeszedte magát.

A vasajtó természetesen zárva volt. Meg volt

győződve róla, hogy a csarnokot továbbra is őrzik.

Nappal nem fog tudni kijutni. Az egyik összerogyott polc

mögött volt egy ablak, amelyet szinte teljesen belepett a

kosz. Óvatosan odagázolt a szétlőtt játékszerek között, és kinézett rajta. Az első, amit megpillantott, két dzsip

volt, amelyek a csarnokkal szembefordulva vártak. Az

épületet négy katona őrizte lövésre tartott

géppisztollyal. Wallander eljött az ablaktól, körülnézett.

Szomjas volt. Valahol kell vízcsapnak lennie, hiszen teát is kapott. Mialatt a vízcsapot keresgélte, azon törte a

fejét, hogy mitévő legyen. Űzött vad volt, és a rá leső

vadászok elképzelhetetlenül kegyetlenek. Ha a saját

szakállára akarna kapcsolatba lépni Baiba Liepával, az a halálos ítéletét jelentené. Már semmi kétsége nem volt

afelől, hogy a két ezredes, de legalábbis egyikük,

mindent megtenne azért, hogy ne jusson az őrnagy

végrendelete a nyilvánosság elé sem külföldön, sem pedig Lett-országban. Inese-t, ezt a félénk, szelíd leányt

úgy lőtték agyon, mint egy veszett kutyát. Talán pont a

sofőrje, Zids őrmester lőtte ki azt a golyót, amely a

szemén találta.

Félelmét most elnyomta a mérhetetlen gyűlölet. Ha

fegyvere lett volna, nem habozott volna, ha használni

kell. Életében először ébredt a tudatára, hogy képes lenne embert ölni – és nem csak önvédelemből.

Ideje van az életnek, és ideje van a halálnak,

gondolta. Ebbe a mantrába kapaszkodott, amióta egy részeg kést vágott pont a szíve mellé a malmöi

Pildamms parkban. Most új jelentéssel gazdagodott ez a

mondat.

Végül talált egy mocskos mosdót, amelyben

csöpögött a vízcsap. Ivott, és megmosta az arcát. Aztán

átment a csarnok egyik távolabbi sarkába, kicsavart egy

izzót a mennyezetről lógó foglalatból, és leült, hogy

várja az estét, a sötétedést.

Megpróbált menekülési tervet kovácsolni, hogy egy

kicsit elnyugtassa a félelmét. Valamiképpen be kell

jutnia a belvárosba, és megtalálni a svéd követséget.

Abban biztos lehetett, hogy minden rendőr, minden „fekete sapkás” ismeri a személyleírását, és mind

megkapta a parancsot, hogy keressék. A svéd követség

nélkül vége. Kizártnak tartotta, hogy hosszabb ideig el

tud rejtőzni. Ráadásul azzal is számolnia kell, hogy a követségeket és konzulátusokat is figyelik.

„Az ezredesek azt hiszik, hogy már ismerem az

őrnagy titkát – gondolta.

– Különben nem így reagáltak volna. És azért gondolok ezredesekre, mert még mindig nem tudom,

melyikük a hunyó.”

Pár órát szendergett, de mindig felriadt, ahányszor

csak lefékezett egy-egy kocsi a raktárépület előtt. Néha vissza- visszament a mocskos ablakhoz. A katonák még

ott voltak, figyelmük töretlen. Wallander ezt a napot úgy

kínlódta végig, hogy egyfolytában hányingere volt. Úgy

érezte, túl nagyok a gonosz erői. Rá kellett kényszerítenie magát, hogy kutasson a csarnokban

valami menekülési útvonal után. A főbejáratot a katonák

folyamatosan szemmel tartották, ez tehát szóba sem

jöhetett. Végül a padló magasságában felfedezett egy lyukat a falban, amely régebben szellőzőakna lehetett.

Fülét a hideg falhoz nyomta, hogy rájöjjön, itt is

őrködnek-e katonák, de nem hallott semmit. Azt még

nem tudta, mit tegyen, ha sikerül megszöknie. Megpróbált aludni, de nem jött álom a szemére. Inese

összeroskadt holtteste, véres arca nem hagyta

nyugodni.

Este lett, gyorsan hűlt a levegő.

Hét óra előtt elindult. Óvatosan felemelte a rozsdás fedelet az aknáról. Egész idő alatt úgy képzelte, hogy

fényszórók gyúlnak, vezényszavak harsannak, és a falba

golyózápor csapódik. De végül sikerült lassan felemelni a

fedőt. Az egyik szomszédos gyártelepről gyenge sárgás

fény vetődött a csarnok elé. Wallander próbálta hozzászoktatni szemét a sötétséghez. Katonákat

semerre sem látott. Körülbelül tíz méterre néhány

rozsdás teherautó állt. Úgy döntött, először oda próbál

eljutni. Nagy levegőt vett, lehajolt, és

amilyen gyorsan csak tudott, a védelmező roncsok

közé szaladt. Amikor az első teherkocsit elérte,

megbotlott egy öreg autógumiban, és beverte a térdét egy sárhányóba. Mintha átfúrták volna a térdét, úgy

hasított belé a fájdalom, ráadásul attól tartott, hogy a

zaj odacsalja a katonákat a telep túlsó végéről.

Szerencsére semmi sem történt. Viszont a fájdalom éles

volt, és érezte, amint a vér végigfolyik a lábszárán.

Most hogyan tovább? Megpróbálta elképzelni a svéd

főkonzulátust vagy követséget. Nem tudta, milyen

módon képviselted magát hazája Lett-országban. Viszont egyszerre tudatára ébredt, hogy nem tudja és

nem is akarja feladni. Meg kell találnia Baiba Liepát, és

nem fog magánjellegű vészjelzé-seket leadni. Miután

megszabadult az elátkozott helyről, ahol Inese és a többiek a halálukat lelték, megint tisztán tudott

gondolkodni. Baiba Liepa miatt jött ide, hát őt kell

megtalálnia, még akkor is, ha ez lesz az utolsó tette

életében.

Óvatosan, árnyékban maradva osont előre. Egy

kerítés mentén haladt, amely egy gyárat vett körül, s

végül egy rosszul megvilágított utcára ért ki. Fogalma

sem volt, hol lehet, de a távolból ideszűrődő zaj erős forgalmat jelzett, és úgy gondolta, arrafelé kell mennie.

Néha más embereket is látott, és most volt csak hálás

Joseph Lippmannak, aki elég előrelátó módon meg-

követelte, hogy vegye fel azokat a göncöket, amelyeket

Preuss hozott magával egy szakadozott útitáskában. Több mint félórán át gyalogolt a közlekedés zaja felé,

kétszer is behúzódott a sötétbe járőrkocsik elől, és

erőltette az agyát, hogy mit lépjen ezek után. Végül be

kellett látnia, hogy egyetlen ember van csak, akihez fordulhat. Nagyon nagy volt a kockázat, de nem tehetett

mást. Mindenképp rákényszerül, hogy éjszakára

rejtekhelyet keressen. Hideg volt az este, és ennie is

kell, ha túl akarja élni az éjszakát. Megértette, hogy képtelen lesz az egész utat gyalog

megtenni a városig. Sajgott a térde, s a fáradtságtól

szédült. Először visszariasztotta a gondolat, de nem volt

más lehetősége. Wallander emlékezett, hogy az egyik

utcában látott egy leparkolt Ladát. Nem is lakóház előtt állt, hanem mintha csak úgy ott-hagyták volna.

Megfordult, visszament. Közben erőltette a memóriáját,

hogyan is szokták a svéd autó tolvajok feltörni és

beindítani a lopott kocsikat. No de mit tud ő a Ladáról? Talán a svéd tolvajmódszerekkel rövidre sem lehet

zárni?

A kocsi szürke volt, lökhárítóján horpadás. Wallander az árnyékban lapult, és figyelte az autót. Körös-körül

kivilágítatlan gyártelepek. Odament egy viharvert

drótkerítéshez, amely egy rakodórámpa mellett állt. A

rom egykor üzem lehetett. Merevre fagyott ujjaival sikerült egy körülbelül harminc centis drótdarabot

letekerni. Hurkot formázott a végéből, aztán gyorsan

visszament a kocsihoz.

A drótot az ablak mellett betolni és felhúzni vele a

zárat egyszerűbb volt, mint gondolta. Gyorsan beszállt,

keresve az indítózárat és a megfelelő kábeleket.

Elátkozta magát, hogy miért is nincs nála gyufa, kiverte

a víz a hátát, és hamarosan annyira fázott, hogy vacogott. Végül puszta kétségbe-esésében kitépte az

egész drótköteget, amely az indítózár mögött lógott,

letépte a zárat magát is, és összekötötte a szabadon

maradt végeket. A kocsi sebességben volt, ugrott egyet, amikor beindult a motor. Rángatta a sebesség-váltót,

amíg meg nem találta az ürest, aztán kicsit

gondosabban kötözte össze a kábelvégeket. A motor

beindult. Hiába kutatott a kézifék után, minden gombot megmozgatott, amit csak talált a műszerfalon, hogy

felgyújtsa a világítást, aztán egyesbe rakta.

„Ez egy rémálom, – gondolta. – Én svéd rendőr

vagyok, nem pedig egy német útlevéllel szaladgáló őrült, aki kocsikat tör fel Lettország fővárosában.”

Ugyanabba az irányba indult el, amerre gyalogosan is

tartott, megpróbálta megtalálni az egyes sebességeket,

és csodálkozott a kocsi halbűzén.

Egy idő után kijutott a fő forgalmi útra, ennek a zaját

hallotta messziről. A feljárónál majdnem lefullasztotta a

motort. Most már látta Riga fényeit, innen már megtalálta a Latvija Szálló környékét, és elvonszolhatta

magát egy kisvendéglőbe, amelyet legutóbb látott.

Megint csak hálát érzett Joseph Lippman iránt, akinek

gondja volt arra is, hogy ellássa őt lett pénzzel. Nem tudta, mennyit ér a pénze, csak remélte, hogy elég lesz

egy étkezésre. Átment a folyó fölötti hídon, aztán

lekanyarodott balra a part menti útra. Nem volt túl sűrű

a forgalom, de beragadt egy villamos mögé, és a

mögötte álló taxis dühös dudálása riasztotta fel, akit vészfékezésre kényszerített.

Elvesztette a fejét, nem találta a sebességeket, és

csak úgy tudott elme-nekülni, hogy bekanyarodott egy

mellékutcába. Túl későn vette észre, hogy az utca egyirányú. A szűk úttesten egy busz jött vele szembe,

és akárhogy rángatta is a váltót, nem találta meg a

rükvercet. Már-már ott tartott, hogy feladja, egyszerűen

otthagyja a kocsit, kiugrik, és gyalog elmenekül, amikor beugrott a hátramenet, így ki tudta kerülni a buszt.

Végül a Latvija Szálló utcájával párhuzamos utcában

leparkolt ott, ahol szabad volt megállni. Fürdött a

verejtékben, és arra gondolt, hogy ha hamarosan nem jut száraz ruhához, biztosan tüdőgyulladást kap.

A templomtorony órája háromnegyed kilencet

mutatott. Ferdén átment az úttesten, és bement egy

kocsmába, amelyre még a múltkorról emlékezett. Szerencséje volt, a füstös helyiségben talált még egy

szabad asztalt. Az emberek markolták a

söröskriglijeiket, beszélgettek, és nem látszott rajtuk

minimális érdeklődés sem. Nem volt egyenruhás a kocsmában, ő pedig megkezdheti szereplését mint

Gottfried Hegel, kották és művészeti könyvek

terjesztője. Amikor Preuss-szal egyszer még

Németországban ettek, meg-

jegyezte a Speisekarte szót, és most így kérte az

étlapot. De lett étlapot kapott, és csak találomra bökött

rá egy ételre. Egy tányér gulyást kapott, sört ivott hozzá, és egy ideig tökéletes üresség honolt a fejében.

Evés után kicsit jobban érezte magát. És amikor

kávét is kapott, észrevette, hogy az agya felélénkül.

Hirtelen már azt is tudta, hol fogja tölteni az éjszakát. Megjegyezte azt a bölcsességet, hogy Lettországban

mindennek megvan az ára. Rögtön a Latvija Szálló

mögött feltűnt neki egy sor szakadt panzió. Odamegy

ma a német útlevelével, és svéd pénzzel fizet azért,

hogy békén hagyják, és ne kelljen fölösleges kérdésekre válaszolnia. Persze az a veszély reálisnak látszott, hogy

az ezredesek megszigorították az ellenőrzést Riga

valamennyi szállodájában. De ennyi kockázatot vállalnia

kell, és azt gondolta, német identitása legalább egy éjszakára védelmet nyújt neki, amíg másnap reggel be

nem szedik a bejelentőlapokat. Ráadásul ha van egy kis

szerencséje, olyan portást talál, aki nincs elragadtatva

attól a gondolattól, hogy együtt kell működnie a rendőrséggel.

Itta a kávéját, és a két ezredesre gondolt, meg Zids

őrmesterre, aki talán személyesen gyilkolta meg Inese-

t. És valahol ebben a veszedelmes sötét-ségben ott van

Baiba Liepa, aki rá vár. Baiba nagyon jog örülni. Ez volt az egyik legutolsó mondat, amit túlságosan kurta

életében Inese kimondott.

A pult fölötti órára nézett. Fél tizenegy. Fizetett, és kiszámolta, hogy még több mint elég pénze maradt arra,

hogy kifizessen egy szállodai szobát.

Elhagyta a kocsmát, és megállt a Hermes Szálloda

előtt, amely pár háztömbbel arrébb volt. Az ajtó nyitva állt. Felment a nyikorgó lépcsőkön a második emeletre.

Egy függönyt félrevontak, egy púpos öregasszony nézett

rá vastag szemüveg mögül. Olyan barátságosan

mosolygott, ahogy csak telt tőle, azt mondta: Zimmer, és letette útlevelét a pultra. Az öregasszony bólogatott,

lett nyelven válaszolt, és elébe tolt egy

formanyomtatványt. Mivel semmilyen arra utaló

mozdulatot nem tett, hogy elkérné az útlevelét,

Wallander gyorsan úgy határozott, hogy nem az abban szereplő néven írja be magát. A Preussnál nem jutott

jobb az eszébe. Keresztnévnek Martint írt be, a korához

harminc-hetet, lakhelyül pedig Hamburgot. Az asszony

kedvesen mosolygott, átadta a kulcsot, és Wallander

háta mögé, a folyosóra mutatott. „Ennyire nem játszhatja meg magát – gondolta Wallander. – Ez nem

lehet álságos mosoly. És ha az ezredesek nem vetettek

be minden erőt az ellenem való hajtóvadászatba, és

nem rendelnek el Riga valamennyi szállodájában razziát, akkor ma éjszaka békében alhatok. Egy idő elteltével

természetesen rájönnek majd, hogy Martin Preuss

igazából Kurt Wallander volt, de akkorra én már nem

leszek itt.” Kinyitotta a kulccsal a szoba ajtaját, örömmel látta, hogy fürdőkád is van, és alig hitte el, amikor a víz

lassan melegedni kezdett. Levetkőzött, és a kádba

csusszant. A testét átjáró melegtől elálmosodott, el is

szunyókált.

Mire felébredt, a víz kihűlt. Felállt, megtörölközött,

lefeküdt az ágyba. Odakint egy villamos zörgött.

Kibámult a sötétségbe, és érezte, amint visszatér belé a félelem.

Ragaszkodni kell a tervéhez. Ha elveszíti az

ítélőképességét, a vérebek hamarosan a nyomába szegődnek. És akkor elveszett.

Tudta, mit kell tennie.

Másnap megkeresi az egyetlen embert, aki talán még

segíthet neki abban, hogy felvegye a kapcsolatot Baiba Liepával.

Nem tudta, hogy hívják a nőt.

Csak annyit tudott, hogy a szája pirosra volt festve.

16.

Inese hajnal előtt tért vissza.

Egy rémálomban látogatta meg Wallandert,

amelyben az ezredesek elsötétített háttér mögött álltak

lesben, és nem lehetett látni őket. Almában a lány még

élt, ő pedig próbálta figyelmeztetni, de Inese nem hallotta, s amikor rájött, hogy nem tudja megmenteni,

felriadt az álomból, és a Hermes Szállóban nyitotta ki a

szemét.

Az éjjeliszekrényre tette a karóráját: hat óra négyet

mutatott. Lent az utcán elhaladt egy villamos.

Kinyújtózott az ágyban, és mióta elhagyta Svédországot,

először érezte magát kipihentnek.

Az ágyban maradt, még egyszer átélte, ami az előző

napon történt. Most, pihent tudatával még

felfoghatatlanabbnak tűnt a mészárlás. Nem érte fel

ésszel a válogatás nélküli gyilkolást. Inese halála kétségbe ejtette, nem tudta, hogyan viseli el, hogy

senkin sem tudott segíteni. Sem Inese- en, sem a

kancsal férfin, sem a többieken, akiknek még csak a

nevét sem tudta.

Félelme kiugrasztotta az ágyból. Fél hét előtt

elhagyta a szobáját, lement a recepcióra, és fizetett. A

barátságos, érthetetlen lett mondatokat gajdoló öregasszony elvette a pénzt, és Wallander gyorsan fel

tudta mérni, hogy ha szükség lesz rá, még néhány

éjszakát nyugodtan itt tölthet.

A reggel hideg volt. Felhajtotta a kabátgallért, és úgy

döntött, először megreggelizik, csak utána hajtja végre

a tervét. Húsz percig kóválygott az utcákon, aztán

észrevett egy kávézót, amely épp kinyitott. Belépett a félig üres helyiségbe, kávét és kenyeret rendelt, és egy

sarokasztalhoz ült, amely nem látszott a bejárattól. Fél

nyolckor aztán nem bírta tovább. Most mindent egy

lapra kell feltenni, és már megint átcikázott az agyán, mekkora őrültség volt részéről, hogy visszatért

Lettországba.

Félórával később ott állt a Latvija Szálló előtt, ott,

ahol Zids őrmester szokta várni a kocsival. Egy pillanatig

habozott. Nincs még túl korán? Talán még itt sincs az a piros szájú nő. Mégis belépett, egy pillantást vetett a

recepcióra, ahol néhány korán induló vendég épp

fizetett, aztán elhaladt a kanapé mellett, ahol a múltkor

az árnyéka újság mögé bújva figyelte őt, aztán megpillantotta a nőt az elárusítóhelyén. Épp most

nyitott. Gondosan kiteregette

a különféle újságokat maga előtt. „És mi van, ha meg sem ismer? – gondol-kodott Wallander. –Talán ő is

csak üzenetvivő, aki nem is ismeri az átadott üzenetek

tartalmát.”

Abban a pillanatban a nő észrevette, amint ott állt a

bejárati csarnok egyik magas oszlopa mellett. Látta,

hogy a nő felismeri, és hogy nem fél. Odament hozzá, és

kinyújtott kézzel, hangos szóval, angolul képeslapokat

kért. És hogy a nő megszólhassa az ő hirtelen felbukkanásának gondolatát, tovább magyarázott. Van

esetleg fényképe a régi Rigáról? Aztán látta, hogy senki

sem áll a közelben, és úgy gondolta, eleget fecsegett

már, és előrehajolt, mintha egy fénykép részletét akarná elmagyaráztatni magának.

– Látom, felismert – mondta. – Egyszer adott nekem

egy koncertjegyet, és ott találkoztam Baiba Liepával.

Segítenie kell, hogy újra találkozhassak vele. Senki mást nem ismerek, csak önhöz fordulhatok segítségért.

Nagyon fontos, hogy találkozhassak Baiba Liepával. De

tudnia kell, hogy nagyon veszélyes, mert állandó

megfigyelés alatt tartják. Nem tudom, hallotta-e, mi történt tegnap. Mutasson valamit egy brosúrában,

tegyen úgy, mintha magyarázna, de közben válaszoljon.

A nő alsó ajka reszketni kezdett, Wallander látta,

hogy a szeme megtelik könnyel. Nem kockáztathatta,

hogy a nő elsírja magát, ezért gyorsan azt mondta, hogy egész Lettországról mutathat képeket, és hogy egy

barátja mondta neki, hogy a Latvija Szállóban mindig

remek a választék.

A nő összeszedte magát, Wallander pedig azt

mondta, megértette. Tehát tudott a tegnapról, de vajon

azt is tudta, hogy ő visszatért Lettországba? A nő a fejét

csóválta. – Nem tudok hová menni – folytatta Wallander. – El

kell rejtőznöm valahol, amíg találkozhatok Baiba

Liepával.

Még a nevét sem tudta, csak annyit, hogy túlságosan

piros az ajka. Vajon van-e joga ahhoz, hogy felhasználja

a saját érdekében ezt a nőt? Nem lett volna jobb, ha

feladja, és megkeresi a svéd követséget? Egyáltalán –

hol van az ésszerűség és az illendőség határa egy olyan országban, ahol ártatlan embereket csak úgy

agyonlőhetnek?

– Nem tudom, meg tudom-e szervezni a találkozót Baiba Liepával – mondta a nő halkan. – Fogalmam sincs,

hogy lehetséges-e. De magát elrejt-hetem nálam

otthon. Én elég jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy ne

figyeljen rám a rendőrség. Jöjjön vissza egy óra múlva. Odaát a buszmegállóban várjon. Most menjen!

Felegyenesedett, köszönetét mondott a nőnek, ahogy

azt az általa alakított elégedett vevő tette volna, zsebre tett egy brosúrát, és kisétált a szállodából. A következő

óra alatt elvegyült egy áruház vevői között, és új sapkát

vett magának, mivel úgy gondolta, ezzel megint

változtat a külsején. A

megbeszélt időben odaállt a buszmegállóba. Látta,

amint a nő kijön a szállodából, és amikor megállt

mellette, úgy tett, mintha nem ismernék egymást. A

busz percek múltán megérkezett, felszálltak, Wallander pár sorral a nő mögött foglalt helyet.

A busz félórán át kanyargott a belvárosban, aztán

irányt vett Riga egyik elővárosa felé. Wallander megpróbálta megjegyezni az utat, de csak az óriási

Kirov parkot ismerte fel. Végtelennek tűnő, monoton

lakónegyeden haladtak át. Amikor a nő jelzett,

Wallander majdnem elfelejtett leszállni. Átvágtak egy fagyos játszótéren, ahol pár gyerek rozsdás

vasszerkezeteken mászkált. Wallander rátaposott egy

felfúvódott döglött macskára. Egy sötét, visszhangos

kapualjba követte a nőt. Onnan egy nyitott hátsó

udvarba jutottak, a hideg szél az arcukba fújt. A nő odafordult Wallanderhez.

– Nagyon szorosan lakunk – mondta. – Idős

édesapám is velem lakik. Azt fogom mondani neki, hogy

hajléktalan barátunk. Az ország tele van lakás nélkül maradt emberekkel, természetes, hogy segítünk

egymásnak. Később hazajön a két lányom is az

iskolából. Írok nekik egy cédulát, hogy jó barát, és hogy

főzzenek magának teát. Szűkös, de hát ez minden, amit fel tudunk ajánlani. Nekem rögtön indulnom kell vissza a

szállodába.

A lakás két szobából, egy konyhából – inkább

főzőfülkének lehetett volna nevezni, amelyet egy ruhásszekrényben helyeztek el – és egy parányi

fürdőszobából állt. Egy ágyon öregember pihent.

– Azt sem tudom, hogy hívják – mondta Wallander,

amikor átvett egy vállfát, amit feléje nyújtottak. – Verának – mondta a nő. – Maga pedig Wallander.

Úgy mondta, mintha keresztnevet mondana.

Wallandernek az jutott eszébe, hogy hamarosan már ő

maga sem tudja, hogy is hívják. Az öregember felült az ágyban, de amikor botjára támaszkodva még fel is akart

kelni, hogy üdvözölje a hajléktalan barátot, akkor már

tiltakozott Wallander. Nem szük-séges, igazán, a

terhükre sem akar lenni. Vera kenyeret és felvágottat készített össze a kicsi konyhában, Wallander pedig

megint csak szabadkozott, hogy csak ágyat keresett,

nem terített asztalt. Nagyon kínos volt elfogadni a segít-

ségüket, és szégyenkezve gondolt a saját lakására a Mariagatanon, amely háromszor ekkora volt.

Megmutatták neki a másik szobát is, amelyben egy

rozoga ágy foglalta el a legnagyobb helyet.

– Csukja be az ajtót, ha nem akarja, hogy zavarják – mondta a nő. – Itt kipihenheti magát. Amilyen gyorsan

csak tudok, jövök haza a szállodából.

– Nem szeretném, ha miattam veszélynek tenné ki magát – mondta Wallander.

– Ami szükséges, azt meg kell tenni mindig – felelte

a nő. – Örülök, hogy hozzám fordult.

Aztán elment. Wallander lezöttyent az ágy szélére.

Hát eddig megvolna.

Most pedig nem maradt más hátra, mint várni Baiba Liepára.

Vera kevéssel öt óra előtt ért haza a szállodából.

Addig Wallander teázott a két gyerekkel, a tizenkét éves

Sabinével és a két évvel idősebb nővérével, Jevával.

Megtanult néhány lett szót, és a két kislány jókat kuncogott szerencsétlenkedésén, amikor megpróbálta

elénekelni nekik a háromszögletű kalapról szóló

dalocskát. Vera apja rekedtes hangján egy régi

katonaballadát énekelt. Wallandernek sikerült egy kis időre megfeledkezni a feladatáról, Inese meglőtt

szemének látványáról és a brutális gyilkosságokról.

Felfedezte, hogy van normális élet az ezredesek világán

túl, és Liepa őrnagy a maga választotta őrhelyén pontosan ezt védelmezte. Sabine, Jeva és Vera öreg

édesapja kedvéért találkoztak emberek eldugott

vadászházakban, játékraktá-rakban.

Amikor Vera visszatért, és megölelte a lányait, becsukta maga és Wallander mögött az ajtót. A nő

ágyán ültek, és mintha Vera ezt egyszerre kínosnak

érezte volna. Wallander hozzáért a karjához, hogy

kifejezze háláját, de a nő mintha félreértette volna a

gesztust, visszahúzódott. Wallander úgy látta, fölösleges magyarázkodni, inkább megkérdezte, elérte-e Baiba

Liepát.

– Baiba sír – felelte a nő. – Gyászolja a barátait. Persze legfőképp Inese-ért sír. Figyelmeztette őket,

hogy a rendőrség megerősítette az őrizetet, könyörgött

nekik, hogy legyenek óvatosak. Mégis bekövetkezett,

amitől rette-gett. Baiba sír, de haragszik is, pontosan mint én magam. Ma este találkozni akar magával,

Wallander, már tervünk is van. De mielőtt folytatnánk,

együnk valamit. Ha már az evést is feladjuk, mindent

feladtunk. Odaszuszakolták magukat az étkezőasztalhoz,

amelyet az apa szobá-jának faláról hajtottak le.

Wallandernek úgy tűnt, mintha Veráék valami

lakókocsiban élnének. Nagyon át kellett gondolni a

berendezést, hogy mindenki helyhez jusson, és Wallander komolyan elgondolkodott, miképpen lehet

leélni egy életet ilyen szűkösségben. Visszagondolt arra

az estére, amelyet Putnis ezredes Rigán kívüli villájában

töltött. Azért, hogy megőrizze a privilégiumait, az egyik ezredes hajtóvadászatot rendelt el olyan emberekre,

mint az őrnagy vagy Inese. Most értette meg igazán,

mekkora szakadék tátong az egyes emberek világai

között. És azért kellett vérnek folynia, mert az egyik réteg rettegett, hogy elveszíti a hatalmát.

Zöldséglevest ettek, amelyet Vera az aprócska

tűzhelyen főzött. A két lány kenyeret és sört hozott. Wallander érezte, hogy Vera iszonyatosan feszült, de a

család előtt tartotta magát. Megint csak az jutott

eszébe, hogy nincs joga ezt a nőt veszélybe sodorni a

kéréseivel. Soha nem bocsátaná meg magának, ha

történne vele valami.

Amikor befejezték, a két kislány leszedte az asztalt,

elmosogattak, Vera apja pedig visszafeküdt az ágyába.

– Hogy hívják az apját? – kérdezte Wallander. – Furcsa neve van. Antons – felelte Vera. –

Hetvenhat éves, és vizelési gondjai vannak. Egész

életében nyomdában dolgozott mint munkavezető. Azt

mondják, az öreg szedőket gyakran utoléri a nyomdászbetegség, az ólom-mérgezés, ami miatt

szórakozottakká, álmodozókká válnak. Lehet, hogy nála

is ez kezdődik?

Megint a nő szobájának ágyán ültek, Vera behúzta a

függönyt az ajtón. A kislányok a főzőfülkében

sutyorogtak és vihorásztak, és Wallander tudta, hogy

most jött el a pillanat.

– Emlékszik még arra a templomra, ahol találkozott

Baibával egy orgonakoncert után? – kérdezte Vera. – A

Gertrúd-templomra?

Bólintott, persze hogy emlékezett. – Gondolja, hogy visszatalál oda?

– Innen nem.

– A Latvija Szállótól? A centrumból?

– Onnan igen. – Nem kísérhetem el a központig. Túl veszélyes

lenne. De úgy tűnik, nem fogtak gyanút, hogy nálam

van. A busszal vissza kell mennie a köz-pontba. Ne a

szálloda előtti megállóban szálljon le, hanem vagy előbb, vagy később. Keresse meg a templomot, és tízig várjon.

Emlékszik arra a hátsó ajtóra, amelyen át legutóbb

kijutottak a templomból a temetőkertbe?

Wallander bólintott. Úgy vélte, emlékszik. – Ott menjen be, ha biztos abban, hogy senki sem

látja. Ott várjon. Baiba oda fog menni, ha lehetséges.

– Hogy érte el?

– Felhívtam. Wallander elképedten meredt rá.

– De hiszen biztos lehallgatják a telefont?

– Persze hogy lehallgatják. Én meg felhívtam, és azt

mondtam neki, hogy a könyv, amelyet megrendelt, megérkezett. Ekkor már tudta, hogy el kell mennie egy

bizonyos könyvesboltba, és egy bizonyos könyv után kell

érdek-lődnie. A boltban hagytam neki üzenetet, hogy

megjött, és hogy nálam van. Utána elmentem abba a boltba, ahol Baiba be szokott vásárolni. Ott várt a levél,

amelyben Baiba közölte, hogy ha tud, este odamegy a

templomba.

– És ha nem tud?

– Akkor nem tudok tovább segíteni. És ide nem is jöhet már vissza. Wallander belátta, hogy a nőnek igaza

van. Ez volt az egyetlen esélye arra, hogy találkozzon

Baiba Liepával. Ha nem sikerül, akkor végképp nem

marad más hátra, mint hogy felkeresse a svéd

követséget, és segítséget kérjen a hazajutáshoz.

– Tudja, hol van a svéd követség?

Vera elgondolkodott, mielőtt felelt volna. – Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán van

nálunk svéd követség

– mondta végül.

– De legalább egy konzulátus csak van? – Sajnos nem tudom, merre lehet.

– A telefonkönyvben biztosan benne van. Írja fel

lettül a „svéd követség” meg „svéd konzulátus”

kifejezéseket egy papírra. A vendéglőben biztosan van

telefonkönyv. Írja fel a telefonkönyv lett nevét is.

Vera mindent felírt egy papírra, amit a lányok

füzetéből tépett ki, és megtanította a helyes kiejtésre is.

Két órával később elköszönt Verától és a családjától, és elindult. Vera adott neki egy régi inget és egy kalapot

az apja holmijából, hogy megint megváltoztassa a

külsejét. Azon gondolkodott, hogy vajon látja-e őket

még valaha, és máris hiányoztak neki.

A döglött macska – rossz ómen – ott hevert a

buszmegálló felé vivő úton. Vera adott neki aprót, hogy

megvehesse a jegyet.

Amint beszállt a buszba, rögtön azt érezte, hogy

figyelik. A leghátsó sorba ült, így előrenézve csak

hátakat látott, s amúgy is kevesen mentek ilyenkor a

város felé. Néha kinézett a mocskos hátsó ablakon, hogy lássa, miféle autó jön utánuk, de nem ismert fel egyet

sem.

Az ösztöne mégis azt súgta, hogy valami nincs

rendben. Nyugtalanította az a gondolat, hogy a nyomára jutottak, és máris rajta vannak. Gondolkodott, mit

tehet: mintegy negyedórát töprenghetett ezen. Hol

szálljon ki, hol rázza le az esetleges kopókat?

Megoldhatatlannak tűnt a feladat, ám ekkor támadt egy ötlete, amely elég vakmerő volt ahhoz, hogy akár

sikerrel is kecsegtethette. Abból indult ki, hogy nem

csak őt figyelik. Legalább olyan fontos nekik az is, hogy

elkísérjék a találkozóra Baiba Liepával, és a megfelelő pillanatban lecsaphassanak az őrnagy végrendeletére.

Hogy tervét végrehajthassa, éppen hogy nem azt

tette, amit Verával megbeszélt, hanem egyenesen a

Latvija Szállónál szállt le. Körül se nézve belépett a szállodába, a recepcióhoz sietett, és megkérdezte,

volna-e szabad szobájuk egy vagy két éjszakára.

Hangosan, érthetően beszélt angolul, és amikor a portás

azt felelte, hogy van szobájuk, akkor elővette a német

útlevelet, és Gottfried Hegel néven írta fel magát. Elmondta, hogy a csomagját is hozzák hamarosan, aztán

pedig olyan hangosan, hogy nem tűnhetett

hiteltelennek, azt mondta, éjfél előtt feltétlenül

ébresszék fel, mert fontos telefonhívást vár, nehogy véletlenül elaludjon. Jó esetben ez legalább négy óra

előnyt jelent számára. És mivel csomagja sem volt,

maga fogta a kulcsot, és a felvonóhoz ment. A negyedik emeleten kapott szobát, és most már nem

késlekedhetett, azonnal cselekednie kellett.

Emlékezetébe idézte, hogyan is állnak a hosszú

folyosókhoz képest a hátsó lépcsők, és amikor a

negyediken kilépett a liftből, már tudta, merre kell mennie. Lement a sötét hátsó lépcsőn, és remélte, hogy

még nem tudták az egész szállodát megfigyelés alá

venni. Lement egészen a pincéig, és megtalálta az ajtót,

amely a szálloda hátsó kijáratához vezetett. Egy másodperc töredékéig megijedt, hogy talán zárva lesz,

de szerencséje volt, mert a kulcs belülről ott volt a

zárban. Kilépett a sötét utcára, egy darabig

mozdulatlanul, megdermedve várt, körülnézett, de az utca teljesen elhagyatott volt, nem hallotta léptek zaját.

Házsorok mentén szaladt, újabb és újabb

keresztutcákba fordult be, és nem állt meg, amíg

legalább három háztömbnyire el nem távolodott a szállodától. Ekkorra már kifogyott a szusz belőle, és

elbújt egy kapualjban lélegzetet venni meg ellenőrizni,

jött-e utána valaki. Elképzelte, amint ugyanekkor Baiba

Liepa is épp lerázni próbálja az árnyékát, amelyet az

egyik ezredes állított rá. Biztos volt benne, hogy sikerülni fog neki, hiszen a legjobb tanára volt: maga az

őrnagy.

Fél tíz előtt kicsivel elérte a Gertrúd -templomot. A hatalmas templom-ablakok sötétek voltak, ő pedig

felfedezett egy hátsó udvart, ahol meg tudott húzódni.

Valahonnan panaszos, elnyúló szóözönt hallott, amely

dörömbölésbe és üvöltésbe csapott át, aztán pedig nyomasztóan nagy lett a csend. Toporgott, hogy ne

fázzon annyira, és megpróbálta eszébe idézni,

hányadika van. Az utcán néha egy-egy autó haladt el, ő

pedig egész idő alatt arra készült, hogy valamelyik hirtelen lefékez, és felfedezik őt itt a rejtekhelyén, a

kukák között.

Visszatért a nyomasztó érzés, hogy máris a

nyomában vannak, és hiábavaló volt a Latvija Szállóban

tett kísérlet a lerázásukra. Vajon hiba volt azt feltételezni, hogy a piros szájú nő nem az ezredesek

megbízásából cselek-szik? Talán máris ott lapulnak a

temetőkert árnyékában, arra várnak csak, hogy az

őrnagy testamentuma előkerüljön a rejtekhelyről. Aztán félresöpörte ezt a gondolatot. Ha elmegy a svéd

követségre, megmenekül, de tisztában volt vele, hogy

ez lehetetlen.

A templomtorony órája tízet ütött. Előjött a hátsó

udvarból, figyelmesen nézte az utcát, aztán odasietett a

kis vasajtóhoz. Olyan óvatosan nyitotta ki, amennyire

csak lehetett, mégis megnyikordult halkan. A temetőkert falára néhány utcai lámpa vetett halvány

fénypászmákat. Mozdulatlanul várt, fülelt. Minden

csendes volt. Aztán elindult egy gyalogösvényen a

főhajó felé, amelyet utoljára Baiba Liepával együtt

hagyott el. Megint olyan érzése volt, hogy figyelik, hogy a megfigyelők itt vannak körülötte, de nem tehetett

egyebet, mint hogy odament a templom falához, és

várt.

Baiba Liepa olyan hangtalanul bukkant fel az oldalán,

mintha ő maga is a sötétség része lett volna, amely

most alakot öltött. Wallander összerezzent, amikor észrevette. A nő valamit suttogott neki, amit nem értett

meg. Aztán gyorsan behúzta maga mögött a behajtott

ajtón át az oldalhajóba, és ekkor értette meg Wallander,

hogy a nő a templomban várt rá. Bezárta a nagy kulccsal az ajtót, és előrement az oltárhoz. A templom

sötétje áthatolhatatlan volt, Baiba úgy vezette őt kézen

fogva, akár egy vakot, ő pedig nem értette, miképpen

tud tájékozódni a nő ebben a vaksötétben. A sekrestye

mögött volt egy ablaktalan rakodóhelyiség, egy asztalon petróleum-lámpa égett. Hát itt várt rá. A szőrmesapka

az egyik széken hevert, és Wallander nagy csodál-

kozására és megrendülésére egy képet vett észre a

lámpa mellett, amely az őrnagyot ábrázolta. Egy termoszt is látott Wallander, pár almát és kenyeret.

Mintha valamiféle utolsó vacsorára invitálná a nő, és

még azon is gondol-kodott, vajon mennyi időbe telik az

ezredeseknek, hogy utolérjék őket. Az is eszébe jutott, vajon milyen lehet a nő viszonya az egyházzal, vajon

neki, a férjével ellentétben, van -e istene is. Alapjában

véve éppolyan keveset tudott róla, mint annak idején a

férjéről.

Amikor beértek a sekrestye mögötti kis helyiségbe, a

nő szorosan átölelte. Sírt, és olyan erős volt benne a

gyász és a düh, hogy a keze vaskapocsként kulcsolódott

össze Wallander hátán.

– Megölték Inese-t – suttogta. – Mindet megölték.

Azt hittem, te is meg-haltál, azt hittem, mindennek

vége, egészen amíg Vera fel nem hívott.

– Iszonyú volt – mondta Wallander. – De most nem szabad erre gondol- nunk.

A nő elképedve meredt rá.

– Mindig erre kell gondolnunk – felelte. – Ha ezt

elfelejtjük, akkor azt is elfelejtjük, hogy emberek vagyunk.

– Nem úgy értettem, hogy el kell felejtenünk –

magyarázta Wallander. – Hanem csak hogy tovább kell

lépnünk. A gyász lebénít. A nő egy székre roskadt. Látta, hogy belefogyott a

gyászba és a kimerültségbe, és azon törte a fejét,

meddig tart még ki.

Ezen az éjszakán, amelyet együtt töltöttek a templomban, Kurt Wallander életében először

elgondolkodott el az élet értelméről. Néha, amikor sötét

pillanatokban meggyilkolt embereket látott, közlekedési

balesetben szörnyethalt gyerekeket, kétségbeesett öngyilkosokat, akkor mindig mintha fejbe vágta volna a

felismerés, hogy milyen rövid is az élet a halálhoz

képest. Milyen rövid ideig élünk – és örökre halottak

maradunk. De nagy tehetséggel fojtotta el ezeket a gondolatokat, számára az élet legnagyobbrészt

gyakorlatilag zűrzavar volt, és eszébe sem jutott, hogy

gazdagabb lehetne az élete, ha csatlakozna valamilyen

filozófiai irányzathoz. Éppolyan kevéssé

foglalkozott azzal a korszakkal is, amelybe

beleszületett: az ember valamikor a világra jön, és

valamikor meghal; másképp nem tekintett még az élet

határaira. De ezen éjszaka élményei hatására mélyebben bepillantott önmagába, mint eddig bármikor.

Megértette, hogy a világ másképp fest, mint

Svédország, és a saját életében létező problémák

bagatellnek tűnnek azokhoz képest, amelyek Baiba

Liepa életét meghatározzák. Ezen az éjszakán fogta fel igazából, hogy valóban mészárlás volt, és hogy Inese

valóban ennek esett áldozatául. A valószínűden

valósággá vált. Az ezredesek léteztek, Zids őrmester

valódi fegyverből halálos lövedékeket lőtt ki, amelyek emberi szíveket robbantottak szét. Gondolt arra is,

milyen felőrlő lehet a folyamatos félelemben élés. „A

félelem kora – gondolta. – Ez az én korom, és ezt csak

most fogom fel, amikor már elmúltam negyven.”

Baiba azt mondta, hogy itt a templomban

biztonságban vannak. A templom plébánosa Karlis Liepa

jó barátja volt, és egy percig sem habozott, amikor

Baiba menedéket kért tőle. Wallander elmondta neki, hogy ösztöne azt súgja, már a nyomában vannak a

kopók, és odakint a sötétben várnak rá.

– Miért várnának? – vetette ellen Baiba. – Ezeknek az embereknek semmi okuk nincs a várakozásra. Ha

olyasvalamit tudnak, ami az életüket fenyegeti, azonnal

lecsapnak rá, és megsemmisítik.

Wallander belátta, hogy igaza lehet. Abban is biztos

volt azonban, hogy legfőképp az őrnagy

testamentumára lehet szükségük, nem egy gyászoló

özvegytől és egy, véleményük szerint naiv svéd rendőrtől tartanak, aki valami magánjellegű, titkos

bosszúhadjáratra indult, hanem a bizonyítékoktól.

Még egy másik gondolata is támadt ekkor, de ez

olyan meglepő volt, hogy először nem is szólt róla Baibának. Egyszerre belátta, van még egy oka is annak,

hogy ezek a nyomkövetők nem leplezik le magukat, nem

kapják el, és nem hurcolják őket az erődszerű rendőr-

főkapitányságra. És ezen az éjszakán minél hosszabban

mérlegelte ezt a lehetőséget, annál hihetőbben érezte. Ám egyelőre nem szólt róla, nehogy Baibát még ezzel is

megterhelje.

Érezte, hogy Baiba azért olyan kétségbeesett, mert

nem találták meg Karlis testamentumát, és mert gyászolja Inese-t és a többieket. Minden lehető-séget

végigvett, belehelyezkedett a férje gondolataiba,

mégsem jött rá a megoldásra. Csempéket vert le a

fürdőszobában, szétvágta a bútorok kárpitját, de poron és döglött egereken kívül semmit sem talált.

Wallander próbált segíteni neki. Szemben ültek

egymással, a nő teát töltött, és a petróleumlámpa fénye

a sötét, rideg templombelsőből meghitt otthon varázsolt. Wallander legszívesebben átölelte volna, és osztozott

volna a gyászában. Megint az jutott eszébe, hogy

magával viszi Svédországba, de tudta, hogy Baiba most

már végképp nem menne bele, főképp hogy Inese és a

többiek meghaltak. Nem adná fel, hogy megtalálja

a férje testamentumát, előbb meghalna maga is. Ugyanakkor csendben ellenőrizte, jól gondolja-e az

üldözők hallgatá-sának harmadik okát. Közben ugyanis

megérett benne az a meggyőződés, hogy nemcsak egy

árnyékban leskelő ellenség van a láthatáron, hanem ott van ellenség ellensége is, aki szintén figyeli őket. A

kondor és a bíbic, gondolta. De még mindig nem tudom,

melyik ezredes melyik tollazatban feszít. Viszont lehet,

hogy a bíbic ismeri a kondort, és meg akarja védeni az

áldozatát? A templomban töltött éjszaka olyan volt, mint egy

ismeretlen konti-nensen történő utazás. Megpróbáltak

megtalálni valamit, amiről még csak azt sem tudták,

hogy milyen. Egy csomag? Egy táska? Wallander bölcs

embernek ismerte meg az őrnagyot, aki tudta, hogy a túlságosan jól megválasztott rejtekhely elveszíti az

értékét. De az őrnagy világába csak úgy tudott

behatolni, ha jobban megismeri Baibát. Olyan

kérdéseket tett fel, amelyeket eredetileg eszébe sem jutott volna feltenni, de a nő erőltette, hogy ne legyen

rá tekintettel.

A legintimebb részletekig átkutatta a házaspár életét. Néha-néha olyan ponthoz értek, hogy már azt hitték, a

megoldás nyomára jutottak. Ám mindig kiderült, hogy

Baiba már gondolt erre a nyomra, amely azonban

tévesnek bizonyult.

Reggel fél négy felé közel járt ahhoz, hogy feladja.

Fáradt szemmel nézte a nő kimerült arcát.

– Mi lehet még? – Inkább saját magának tette fel a

kérdést. – Hol keressük még? Valahol kell, hogy legyen egy

rejtekhely. Olyan hely, amely védve van a víztől, a

tűztől, a betörőktől. Mi marad még?

Kényszerítette magát, hogy folytassa.

– Van pincétek? – kérdezte.

Baiba a fejét csóválta.

– A padlást már megbeszéltük. Fejre állítottuk az egész lakást, a nővé-red nyaralóját, az ő apjának

ventspilsi házát. Gondolkozz, Baiba! Muszáj, hogy

legyen megoldás!

Érezte, hogy a nő az összeomlás szélén áll. – Nem – mondta. – Nincs több hely.

– Nem kell feltétlenül házra gondolnod. Mesélted,

hogy gyakran kimen-tetek a tengerhez. Van-e ott olyan

szikla, amelyre leültetek? Vagy a sátor – hol szoktátok felverni a sátrat?

– Mindent elmondtam már. Tudom, hogy Karlis oda

semmit sem rejtene el.

– Tényleg mindig ugyanott sátoroztatok? Nyolc

egymást követő nyáron? Vagy esetleg volt egy,

egyetlenegy alkalom, hogy másik helyet választottatok?

– Mindig örültünk, hogy visszatérhetünk az ismerős helyre.

Baiba tovább akart menni, de Wallander egyfolytában

visszafelé szorította. Meg volt győződve róla, hogy az

őrnagy nem véletlenszerűen választott rejtekhelyet. Valahol a közös történetükben meg kellett hogy találja

azt a helyet.

Megint elölről kezdték. A lámpából kifogyott a petróleum, de Baiba hozott egy templomi gyertyát, és

viaszt csepegtetett egy papír alátétre. Aztán még

egyszer végigmentek a házaspár közös életútján.

Wallander néha attól félt, hogy Baiba elájul a kimerültségtől. Gondolkodott, vajon mikor alhatott

utoljára a nő, és próbálta tartani benne a lelket, ő maga

bizakodónak mutatta magát. Még egyszer elkezdték a

közös lakást. Lehetséges-e, hogy valamin átsiklott Baiba

figyelme? Hiszen egy ház rengeteg üregből áll.

Szobáról szobára rángatta Baibát, aki a végén

annyira fáradt volt már, hogy sikoltotta a válaszokat.

– Nincs! – kiáltotta. – Volt egy otthonunk, csak nyáron mentünk el. Napközben én az egyetemen, Karlis

a rendőr főkapitányságon. Nincsenek papírok. Karlis azt

gondolta, hogy halhatatlan.

Wallander észrevette, hogy a nő haragja most már a

férje ellen is irányul. Panaszszava arra a Szomáliái

özvegyasszonyra emlékeztette Wallan-dert, akinek a

férjét tavaly meggyilkolták, és Martinsson megpróbálta megnyugtatni.

„Az özvegyek korát éljük – gondolta. – Otthonaink az

özvegyek és a félelem otthonai.

Hirtelen megszakadt a gondolatmenet. Baiba azonnal észrevette, hogy valami teljesen új ötlet bukkant fel

Wallander fejében.

– Mi történt? – suttogta.

– Várj! – felelte. – Át kell gondolnom! Lehetséges lenne? Megpróbált különféle

szemszögekből vizsgálni, meg-próbálta esztelennek

beállítani. De a gondolat ott maradt.

– Szeretnék feltenni neked egy kérdést – kezdte lassan –, és azt akarom, hogy azonnal, gondolkodás

nélkül válaszolj rá. Ha gondolkodni kezdesz,

meghamisíthatod a választ.

A nő izgatottan nézett rá a lobogó láng fényében. – Lehetségesnek tartod-e, hogy Karlis az összes

rejtekhely közül a leglehetetlenebbet választotta? –

kérdezte. – A rendőr főkapitányságot?

Látta, amint Baiba szeme felvillan.

– Igen – vágta rá. – Lehetségesnek tartom.

– Miért?

– Karlis ilyen volt. Illene a jelleméhez. – Hol?

– Nem tudom.

– A saját irodájában biztosan nem. Beszélt-e valaha

a főkapitányságról? – Undorítónak tartotta. Mint egy börtönt. Börtön is

volt.

– Most gondolkodj, Baiba! Volt-e olyan helyiség,

amelyről külön beszélt? Amely többet jelentett neki, mint a többi? Amelyet talán a többinél is jobban utált?

Vagy amit kedvelt?

– A kihallgató szobákban rendszeresen rosszul lett.

– Ott semmit sem lehet elrejteni. – Gyűlölte az ezredesek szobáit is.

– Ott sem dughatott el semmit.

Baiba annyira erőltette a gondolkodást, hogy a

szemét is lehunyta. És amikor újra kinyitotta, megvolt a válasz.

– Karlis gyakran beszélt a Gonosz szobájáról. Azt

mondta, hogy abban a szobában van összeszedve minden olyan dokumentum, amelyek rögzítik az

országban történt valamennyi igazságtalanságot.

Természetes, hogy oda dugta el a testamentumát.

Azoknak az emléke közelében, akik hosszan és keservesen szenvedtek. Valahol a rendőrségi

archívumban rejtette el a papírjait.

Wallander nézte a nő arcát. Mintha lefújták volna róla

a fáradtságot. – Igen – mondta. – Azt hiszem, igazad van. Egy

rejtekhelyen belül választott egy másik rejtekhelyet. A

kínai dobozok módszerét választotta. De hogyan

ismerjük meg, hogy melyik a testamentuma?

A nő egyszerre kezdett sírni és nevetni. – Tudom már – zokogta. – Végre megértettem, hogy

gondolkodott. Amikor megismerkedtünk, mindig

kártyatrükköket mutatott. Fiatalkorában gyakran

álmodozott arról, hogy ornitológus lesz, de a bűvészettel is kacér-kodott. Megkértem, tanítson meg a trükkjeire.

Nem akarta. Ez aztán egy kis játékká fejlődött

közöttünk. Egyetlenegy kártyatrükköt mutatott meg, a

legegyszerűbbet. Két részre kell osztani a paklit, egyik felére a piros, a másikra a fekete kártyákat. Aztán

megkérünk valakit, hogy húzzon egy lapot, jegyezze

meg jól, aztán dugja vissza. Csak persze, a másik fél

paklit tartjuk elébe, így aztán egyetlen pirosunk lesz a

feketék között, vagy megfordítva. Gyakran mondta, hogy színt és fényt viszek vigasztalanul szürke életébe.

Ugyanezen okból kerestünk mindig piros virágot a

sárgák, kékek között, vagy zöld házat a szürkék és

fehérek között. Ez a játék volt a mi titkunk. Biztosan eszébe jutott, amikor eldugta a testamentumát. Úgy

gondolom, hogy az irattár tele lesz mindenféle színű

mappákkal. És valahol lesz egy mappa, amely a

színében vagy a méretében elüt a többitől. Ebben lesz az, amit keresünk.

– A rendőrségi archívum iszonyatosan nagy lehet – mondta Wallander.

– Néha, amikor elutazott, egy-egy kártyapaklit tett a

párnámra, amely-ben mindig volt a feketék között egy

piros – folytatta a nő. – Az archívumban nyilván van rólam is egy akta. Annak a közelében lesz az idegen

kártya.

Fél hat volt. Nem érték el még a célt, de legalább már tudták, merre keressék.

Wallander kinyújtotta a kezét, és megérintette a nő

karját.

– Szeretném, ha eljönnél velem Svédországba – mondta svédül.

Baiba Liepa értetlenül nézett rá.

– Azt mondtam csak, hogy most már pihennünk kell

– ”fordította le”. – Innen még hajnal előtt el kell tűnnünk. Nem tudjuk, hová menjünk. Nem tudjuk, hogy

hajtsuk végre a legnehezebb trükköt: hogy jussunk be a

rendőrség irattárába. Ezért kell kipihennünk magunkat.

A szekrényben egy öreg mitra alatt egy összecsavart

pokróc volt. Baiba kiterítette a földön, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, szorosan összebújtak,

hogy melegítsék egymást.

– Aludj! – mondta Wallander. – Nekem csak egy keveset kell pihennem. Ébren maradok. Felkeltelek, ha

indulnunk kell.

Várt egy kicsit. Nem kapott választ. Baiba már aludt.

17.

Hét előtt hagyták el a templomot.

Wallandernek támogatnia kellett Baibát, aki félig

öntudatlan volt a fáradtságtól. Sötét volt még, amikor

elindultak. Mialatt a földön hevertek egymás mellett,

Wallander azon gondolkodott, mi legyen a következő lépés. Tudta, hogy egyedül kell döntenie. Baiba már

nem tud segíteni neki. Minden hidat fölégetett maga

mögött, és most ugyanolyan űzött vad volt, mint

Wallander. Ettől kezdve Wallander is a megváltó szerepét játszhatta a nő történetében, de ahogy ott

feküdt a sötétben, arra gondolt, hogy nincs több ötlete.

Kimerült az ötlettár.

De ha arra gondolt, hogy van egy harmadik lehet

őség is, feltámadt benne az akarat. Tudta, hogy nagy

kockázatot vállal, ha ezt a lehetőséget fogadja el

megoldásnak. Ha most téved, az őrnagy gyilkosa őket is

elkapja. De amikor hétkor elhagyták a templomot, már tudta, hogy nincs más esélyük.

Hideg volt a reggel. Mozdulatlanul álltak a sötétben

az ajtó előtt. Baiba Wallander karjára támaszkodott. Wallander elkapott egy leheletnyi neszt, mintha a

sötétben valaki hirtelen megváltoztatta volna a

testtartását, és egyik lábával meglökött volna egy kis

sódert. Most jönnek, gondolta. Most eleresztik a kutyákat. De semmi sem történt. Minden megint

elcsendesedett, és ő elvezette Baibát a temetőkert

falába vágott ajtóig. Kiértek az utcára, és Wallander már

biztos volt benne, hogy üldözőik a közelben vannak. Árnyszerű mozgást vett észre egyik ház kapujában, és

halk csikordulást hallott, amint megint kinyílt mögöttük

a kapu. „Nem valami ügyes kutyákat szedett össze a

falkájába valamelyik ezredes – gondolta ironikusan. – Vagy éppenséggel a tudtunkra akarják adni, hogy nem

vesztettek nyomot?”

Baibát új életre keltette a hideg reggeli levegő. Egy

utcasarkon meg-álltak, és Wallander erőltette az eszét, hogy valami ötlete támadjon.

– Ismersz valakit, aki kölcsön tudna adni nekünk egy

kocsit? – kérdezte. A nő elgondolkodott, aztán megrázta

a fejét.

A félelemtől Wallandert egyszerre düh öntötte el.

Miért olyan átkozottul bonyolult minden ebben az

országban? Hogyan segíthetne ennek a nőnek, ha

egyszer semmi sem működik normálisan, semmi sem úgy, ahogy megszokta?

Eszébe jutott a tegnap ellopott kocsi. Nem volt túl nagy esélye, de vesztenivalója sem, ha megnézi, nem

áll-e még most is ugyanott, ahol tegnap hagyta. Betolta

Baibát egy kávézóba, amely előtt épp elhaladtak, és arra

gondolt, hogy ezzel megzavarja a vérebeket. Most majd rákényszerülnek az őrzőik, hogy szétváljanak, és

retteghetnek, hogy nála meg Baibánál már mindjárt ott

lesznek az iratok. Ettől a gondolattól felbátorodott.

Olyan lehetőség rejlett benne, amely eddig eszébe sem

jutott: dobálhatna csalit a dögöknek. Végigsietett az utcákon – először is meg kellett bizonyosodnia, hogy

még megvan az autó.

Ugyanazon a helyen állt, ahol hagyta. Habozás nélkül odaült a kor-mányhoz, megint észlelte a fura halszagot,

összekötötte a drótokat, és nem felejtette el először

üresbe tenni. A kávézó előtt megállt, járatta a motort,

míg bement Baibáért. Ott ült egy asztalnál, és teát ivott, Wallandernek pedig megkordult a gyomra, de nem volt

ideje enni. A nő már fizetett, mentek a kocsihoz.

– Hogy jutottál autóhoz? – kérdezte Baiba.

– Majd máskor elmondom – felelte. – Először azt mondd meg, hogyan menjek, hogy kijussak Rigából.

– Hová megyünk?

– Nem tudom. Először is ki, vidékre.

A reggeli csúcsforgalom tetőzött, és Wallander szidta

a lusta motort, amellyel meg kellett harcolnia. Végül azonban csak átjutottak a külvárosokon is, és egy

síkságon találták magukat, amelyen a szántóföldek

között csak itt-ott tűntek fel tanyák.

– Hová vezet ez az út? – kérdezte Wallander. – Észtországba. Tallinnban ér véget.

– Hát addig azért nem megyünk.

Az benzinmérő tartalékon állt, így megálltak egy

benzinkútnál. A kutas egy félszemű öregember volt. Amikor Wallander fizetni akart, kiderült, hogy már nem

elég a pénze. Baiba kisegítette. Továbbmentek. Amíg

álltak, Wallan-der figyelte az utat. Először egy

ismeretlen márkájú fekete autó haladt el, aztán még egy. Amikor pedig a benzinkúttól felkanyarodtak az útra,

mögöttük még egyet vett észre, amely leparkolt az út

szélén. Tehát legalább hárman vannak, gondolta,

legalább, ha nem többen.

Beértek egy városba, amelynek a nevét Wallander sosem tudta meg. Leállította a kocsit egy téren, ahol egy

halárus előtt sok ember állt sorba.

Wallander nagyon fáradt volt. Ha nem jut hamarosan némi alváshoz, az agya fel fogja mondani a szolgálatot.

A piac túlsó oldalán szállodatáblát vett észre, és máris

döntött.

– Aludnom kell – mondta Baibának. – Mennyi pénzed

van még? Elég lesz egy szállodai szobára?

Baiba bólintott. Kiszálltak a kocsiból. Átmentek a téren, és bejelent-keztek a kis szállodába. Baiba lettül

magyarázott valamit, mire a portásnő elpirult, és aztán

nem tette elébük a bejelentőlapot.

– Mit mondtál neki? – kérdezte Wallander, amikor már fent voltak a hátsó udvarra néző szobában.

– Az igazat – mondta Baiba. – Hogy nem vagyunk

házasok, és pár órára szeretnénk csak a szobát.

– Hogy elpirult!

– Én is elpirultam volna a helyében.

Egy pillanatra felengedett a feszültség. Wallander

harsogó nevetésben tört ki, Baiba elpirult. Aztán a férfi elkomolyodott.

– Nem tudom, tisztában vagy-e azzal, hogy ez a

legőrültebb ügy, amely-be valaha is belekeveredtem –

mondta. – És azt sem tudom, azzal tisztában vagy-e, hogy én legalább annyira félek, mint te. A férjeddel

ellentétben én olyan rendőr vagyok, aki egész idejét egy

kisvárosban szolgálta le, amely nem sokkal nagyobb,

mint ez itt. Nincs semmi tapasztalatom

áttekinthetetlenül szövevényes bűnszövetkezetek és mészárlások felderítésében. Persze, néha

rákényszerülök, hogy kinyomozzak egy-egy

gyilkosságot. De többnyire részeg betörők és elkóborolt

növendék marhák után szaladgálok.

A nő leült melléje az ágy szélére.

– Karlis azt mondta, hogy tisztességes rendőr vagy –

mondta. – Azt mondta, hogy elkövettél valami

felületességből eredő hibát. Mégis úgy gondolta, hogy derék rendőr vagy.

Wallander rosszkedvűen emlékezett vissza a

mentőcsónakra. – Az országaink nagyon különfélék – felelte. – Karlis

és én teljesen más alapról indultunk ki a munkánkban. Ő

nyilván Svédországban is megállta volna a helyét, de én

sosem tudnék rendőrként dolgozni Lettországban.

– Most mégis az vagy – felelte a nő. – Dehogyis – mondta rá. – Csak azért vagyok itt,

mert te kértél rá. Talán Karlis miatt is. De alapjában

véve nem tudom, mi keresnivalóm van Lettországban.

Egyetlen dolog az, amiben biztos vagyok: szeretném, ha velem jönnél, amikor ennek az egésznek vége lesz.

A nő csodálkozva nézett rá.

– Hogyhogy? – kérdezte.

Tudta, hogy nem fogja tudni elmagyarázni, mert olyan ellentmon-dásosak az érzelmei.

– Na, mindegy – mondta ezért. – Felejtsd el, amit

mondtam. Most muszáj aludnom, hogy megint képes

legyek gondolkodni. Neked is pihenned

kell. A legjobb lenne, ha leszólnál a recepcióra,

hogy három óra múlva kopogjanak be.

– Az a lány megint el fog pirulni – mondta Baiba, az

ágyról felállva. Wallander összekuporodott a takaró alatt. Mire Baiba visszatért, már

majdnem aludt.

Amikor három óra múltán felébredt, úgy érezte,

mintha csak perceket aludt volna. Az ajtón a kopogás

Baibát nem ébresztette volna fel. Wallander a hideg zuhany alá kényszerítette magát, hogy kiűzze testéből a

fáradtságot. Mire felöltözött, rájött, hogy a nő akár alhat

is még, amíg ő ki nem találja, hogyan tovább. Egy darab

vécépapírra felírta, hogy várja meg, nem marad el sokáig.

A recepciós lány bizonytalanul mosolygott rá, és

Wallander úgy érezte, hogy a tekintetében némi kéjvágy

lappang. Amikor megszólította, kiderült, hogy nemigen érd az angolt. Wallander csak enni szeretett volna, a

lány pedig a szálloda kis éttermére mutatott. Wallander

leült egy asztalhoz, amelytől kilátott a szálloda előtti

utcára. A halas körül még mindig tömött sorban álltak az

emberek, a hideg reggel tiszteletére vastagon bebugyolálva. És a kocsi is ott állt.

Az egyik fekete autó, amelyet tankoláskor látott

elhaladni, ott parkolt a tér szemközti oldalán. Remélte,

hogy a vérebeknek fázik az irhájuk a kocsiban. A recepciós lány most a pincérnő szerepét játszotta:

szendvicset és egy kancsó kávét hozott. Amíg Wallander

evett, néha ki-kinézett az utcára. Fejében lassan

körvonalazódott egy terv. Elég őrült volt ahhoz, hogy sikerrel kecsegtessen.

Mire megevett mindent, sokkal jobban érezte magát.

Visszatért a szobá-jába. Baiba felébredt, és ránézett, amint belépett.

Wallander az ágy szélére ült, és nekifogott, hogy

elmagyarázza a tervét.

– Karlisnak legalább egy bizalmas embere kellett hogy legyen a rendőrségen belül – mondta.

– Semmilyen kapcsolatunk nem volt más rendőrökkel

– mondta Baiba.

– Másféle barátaink voltak.

– Gondolkodj! – kérte Wallander. – Valakinek kellett lennie, akivel néha megivott egy kávét. És nem biztos,

hogy jó barát. Lehet, az is elég, ha nem volt ellenség.

Baiba gondolkodott, Wallander pedig hagyta

gondolkodni. Az egész terve arra épült, hogy akadjon legalább egyetlen ember, akivel szemben az őrnagy nem

volt bizalmatlan.

– Mikelist említette néhányszor – mondta végül Baiba. – Egy fiatal őrmestert, hogy nem olyan, mint a

többiek. De én semmit sem tudok róla.

– Valamit azért csak tudsz? Miért emlegette őt

Karlis?

Baiba felült az ágyban, a párnát a háta mögé gyűrte,

és Wallander látta, hogy nagyon igyekszik

visszaemlékezni. – Karlis többször is beszélt arról, mennyire taszítja a

kollégái közönye – kezdte. – Hogy milyen hidegen

reagálnak mindenre. És ebben volt Mikelis kivétel. Azt

hiszem, egyszer Karlisszal együtt kellett letartóztatnia egy szegény embert, akinek nagy családja volt. Utána

váratlanul azt mondta Karlisnak, hogy undorítónak

találta az egészet. És azt hiszem, Karlis még egyszer

beszélt róla valamilyen más összefüggésben, de arra már nem tudok visszaemlékezni.

– Mikor volt ez?

– Nem olyan régen.

– Próbáld felidézni! Egy évvel ezelőtt? – Nem, annyira nem volt régen. Egy évnél biztosan

kevesebb idő telt el azóta.

– Ez a Mikelis valószínűleg ugyanazon az

ügyosztályon dolgozott, ahol Karlis?

– Nem tudom.

– Úgy kellett lennie, ha együtt dolgoztak. Fel fogod

hívni ezt a Mikelist, és megmondod neki, hogy találkozni

akarsz vele. Baiba rémülten nézett rá.

– Letartóztat.

– Nem mondod meg neki, hogy Baiba Liepa vagy.

Csak azt, hogy olyas-valamit akarsz elmondani neki, ami elő fogja mozdítani a karrierjét. Viszont ragaszkodsz a

névtelenséghez.

– A lettországi rendőröket nem olyan egyszerű

átverni.

– Meggyőzőnek kell lenned. Nem szabad hagyni, hogy lerázzon.

– De hát mit mondjak?

– Mit tudom én. Gondoljunk ki együtt valamit. Mi egy

lett rendőr számára a legnagyobb kísértés? – A pénz.

– A valuta?

– Amerikai dollárért akár a tulajdon nagyanyját is

eladja itt sok ember. – Nos, akkor azt kell mondanod, hogy ismersz

néhány alakot, akiknél rohadt sok dollár van.

– Meg fogja kérdezni, hogy jutottak hozzá.

Wallander lázasan törte a fejét. Eszébe jutott egy újabb svédországi ügy.

– Felhívod Mikelist, és a következőt mondod neki.

Ismersz két lett fickót, akik Stockholmban kiraboltak egy

bankot, és nagy összegű valutához jutottak, főképp

dollárhoz. Egy pénzváltó helyet raboltak ki a főpályaudvar közelében, a svéd rendőrség nem tudta

felderíteni az esetet. Most visszajöttek Lettországba, és

náluk van az egész zsozsó. Nos, ezt fogod elmesélni

neki.

– Megkérdezi, honnan tudok én erről.

– Megmondod, hogy az egyik rabló barátnője voltál, de kirúgott, és most bosszút akarsz állni, mert új nője

van. De a nevedet nem mered meg-mondani, mert félsz

tőlük.

– Rosszul tudok hazudni.

Wallander begurult.

– Akkor most megtanulod. Ebben a percben. Ez a

Mikelis az egyetlen esélyünk arra, hogy bejussunk az

archívumba. Van egy tervem, még az is lehet, hogy meg tudjuk csinálni. És ameddig te elő nem állsz más

tervekkel, addig az enyémeket kell követnünk.

Felállt az ágyról. – Most visszamegyünk Rigába. A kocsiban

elmesélem, mi a tervem.

– Mikelisnek kell megkeresnie Karlis feljegyzéseit?

– Nem, nem Mikelisnek – felelte Wallander komolyan. – Azt én magam fogom megtenni. Mikelisnek csak be

kell juttatnia a főkapitányságra.

Visszamentek Rigába, Baiba megpróbálkozott a hazugsággal egy posta-hivatalból, és sikerrel járt.

Utána elmentek a vásárcsarnokhoz. Baiba azt

mondta neki, hogy egy nagy, hangárszerű halas

csarnokban várjon rá. Látta eltűnni a forgatagban, és

arra gondolt, hogy soha nem látja viszont. Ám ahogy megbeszélték, Mikelis eljött a csarnokba. Mászkáltak a

standok között, nézegették a húsokat, és beszéltek

egymással. Baiba elmondta, hogy nincs semmiféle

bankrabló meg elhagyott szerető, sőt amerikai dollár sincs.

Wallander visszafelé alaposan a lelkére kötötte

Baibának, hogy ne tétovázzon, azonnal térjen a

lényegre, és mesélje el neki az egész történetet. Nem volt más választásuk. Most minden vagy semmi volt a

tét.

– Vagy azonnal letartóztat – mondta –, vagy megteszi, amit kérünk tőle. Ha tétovázol, eszébe juthat,

hogy az egész csak csapda, amit valamelyik elöljárója

állított a számára, hogy próbára tegye a lojalitását. Ha

már nem emlékezne az arcodra, be kell tudnod

bizonyítani, hogy Karlis özvegye vagy. Mindent úgy tegyél, mondjál, ahogy elmagyaráztam.

Baiba jó óra múlva tért vissza a halas csarnokba,

Wallander azonnal látta rajta, hogy sikerrel járt. A nő arca ragyogott az örömtől és a

megkönnyebbüléstől. Megint arra kellett gondolnia,

milyen szép.

Baiba halkan elhadarta, hogy Mikelis nagyon fél. Tudja, hogy egész rendőri jövőjét kockára teszi, akár az

élete is veszélyben foroghat. De Baiba azt is látta rajta,

hogy megkönnyebbült.

– Közénk tartozik – mondta. – Karlis nem tévedett.

Volt még pár órájuk, amíg Wallander megkezdhette a terv megvalósí-tását. Sétálgattak a városban, és két

lehetséges találkozóhelyet beszéltek meg, aztán

továbbmentek az egyetem felé, ahol a nő dolgozott.

Wallander egy üres, étertől bűzlő biológiateremben aludt

el, egy üveges szekrénynek dőlve, amelyben egy kacagó sirály csontváza állt. Baiba felkapaszkodott egy széles

ablakpárkányra, és gondolataiba veszve meredt a

parkba. Ebben a pillanatban más nem létezett, mint a

türelmetlen, szótlan várakozás.

Nyolc óra pár perckor váltak szét a biológiaterem

előtt. Baiba rábeszélte a házmestert, aki épp ellenőrző

sétáját végezte, hogy egy pillanatra oltsa le az egyik hátsó kijárati lámpát.

Amikor kialudt a világítás, Wallander gyorsan

kisurrant az ajtón. A sötét parkon át szaladt abba az

irányba, amelyet Baiba mutatott neki, és amikor megállt szuszogni, biztos lehetett benne, hogy a falka még az

egyetem körül ólálkodik.

Amikor a rendőrkapitányság mögötti templom toronyórája kilencet ütött, Wallander belépett a vár

kivilágított kapuján abba részbe, amely nyitva állt a

nyilvánosság előtt. Baiba pontosan leírta neki Mikelis

külsejét, mégis meglepődött, hogy mennyire fiatal. Mikelis egy íróasztal mögött ült. Az ördög tudja, hogyan

tette itt nélkülözhetetlenné magát, gondolta Wallander,

aztán egyenesen odament hozzá, és elkezdte a kis

színjátékot. Hangosan kezdett rikácsolni angolul, hogy őt, a tisztességes turistát, a nyílt utcán kirabolják itt

Rigában. És hogy azok az undorító banditák nemcsak

hogy a pénzére tették rá a ragacsos mancsukat, hanem

még legszentebb magántulajdonát, az útlevelét is

megfújták.

Kétségbeesett, amikor rádöbbent, hogy mekkora

hibát követett el. Elfelejtette megkérdezni Baibát, hogy

Mikelis egyáltalán beszél-e angolul. Mi lesz, ha csak

lettül beszél, gondolta rémülten. Oda fog hívni valakit, aki tud angolul, és akkor vége mindennek.

De nagy megkönnyebbülésére Mikelis egy kicsit

beszélt angolul, az őrnagynál még jobban is, és amikor egy kollégája odalépett az asztalhoz, hogy segítsen

megszabadulni a tolakodó angoltól, gyorsan és ridegen

elküldte. Intett Wallandernek, hogy kövesse az egyik

szomszéd szobába. A többi rendőr kíváncsian nézte ugyan őket, de nem tűntek gyanakvónak, mintha rögtön

riadót akarnának fújni.

Az iroda spártaian volt berendezve, hideg volt benne.

Wallander egy székre ült, Mikelis pedig kíváncsian

figyelte.

– Tízkor érkeznek meg az éjszakai szolgálatos

rendőrök – mondta. – Addig elvacakolhatok a rablás

jegyzőkönyvével. Ki fogok küldeni egy kocsit, hogy kutassanak a gyanús személyek után, akiknek a

személyleírását még kitaláljuk. Tehát pontosan egy

óránk van.

Mikelis megerősítette Wallander régi gyanúját, hogy

az archívum iszonyú nagy. Az összes polcnak és

regiszternek még a töredékét sem tudja annyi idő alatt átkutatni a rendőr főkapitányság alatti, sziklába vájt

alagút-rendszerben. És ha Baiba ötlete nem válik be,

hogy Karlis az ő dossziéja közelében rejtette el az

iratokat, akkor minden elveszett.

Mikelis térképet rajzolt Wallandernek. Három zárt

ajtón kell átjutnia, amíg a tulajdonképpeni archívumba

ér. Mikelistől megkapja a megfelelő kulcsokat. A legalsó

pinceboltozat alatt, az utolsó ajtó előtt őr áll. Mikelis fél

tizenegykor el fogja rendelni onnan telefonon. Egy órával később, fél tizenkettőkor pedig maga megy le a

pincébe, és az őrt magával viszi valamilyen koholt

ürüggyel. Ekkor kell Wallandernek elhagyni az

archívumot. Ettől kezdve pedig már egyedül kell tájékozódnia. Ha bármelyik szolgálatban lévő rendőr ott

találja a folyosón, és gyanakodni kezd, már csak

magában bízhat.

Vajon megbízhat-e Mikelisben?

Wallander azt gondolta, hogy ez a kérdés teljesen

fölösleges: muszáj megbíznia benne. Még emlékezett rá,

hogy Baiba mit mondott a fiatal őr-mesternek az ő

megbízásából. De hogy magától mit tett még hozzá, azt már nem tudja. Pedig pontosan ez győzte meg Mikelist,

hogy segítsen Wallan-dernek. Akárhogy csűrte-csavarta,

mégiscsak ő volt ebben a játszmában az idegen elem,

aki körül forogtak a dolgok. Mikelis félóra elteltével kiment a szobából, és

kiküldött egy járőrt, hogy elkapják azokat a

személyeket, akiknek közük lehetett egy Stevens nevű

angol turista kirablásához. Wallander javasolta a nevet. Nem tudta, miért pont ez a név jutott eszébe. Mikelis

alkotta meg a személyleírásokat, amelyek Riga

lakosságának nagy részére ráillettek. Wallander arra

gondolt, hogy magára Mikelisre is igazak. Az Esplanade közelében történt a „rablótámadás”, de Stevens úr

túlságosan ki van borulva ahhoz, hogy maga is

beszálljon a járőr-kocsiba, és megmutassa a pontos

tetthelyet. Amikor Mikelis visszajött, még egyszer

átfutották az útlírást, és Wallander rájött, hogy el kell haladnia azon a folyosón, ahol az ezredesek szobája van

– ahol az ő irodája is volt. Ettől a gondolattól

önkéntelenül visszarettent. Ha egyikük a szobájában van

is, nem tudhatja, nem ő adta-e Zids őrmesternek a

parancsot, hogy lője le Inese-t és a többieket. Vajon Putnis volt – vagy Murniers? Melyikük eresztette

szabadon a kutyákat, hogy felkajtassák azokat, akik az

őrnagy testamentumát kutatják?

Amikor eljött az őrségváltás ideje, Wallander érezte,

hogy az idegesség felborította az emésztését. Sürgősen

vécére kellett volna mennie, de nem volt rá idő. Mikelis

résnyire nyitotta az ajtót, kinézett, aztán szólt Wallandernek, hogy indulhat. Wallander megpróbálta

memorizálni az útlírást. Tudta, hogy nem tévedhet el,

különben nem lesz elég az a rövid idő, amíg Mikelis

telefonja elcsalja az őrt. A főkapitányság épülete mintha

kihalt volna. Amilyen csen-desen csak tudott, végigsietett a kihalt folyosókon, mindig számítva arra,

hogy kinyílik egy ajtó, és fegyver szegeződik rá.

Számolta a lépcsőket, léptek visszhangját hallotta egy

távoli lépcsőházban, és arra gondolt, hogy olyan labirintusba került, amely könnyen mindörökre

elnyelheti. Aztán lefelé kezdett menni, és azon

gondolkodott, milyen mélyen lehet a föld felszíne alatt

az archívum. Végül eljutott az őrszem közelébe. Pár perc múlva Mikelis fel fogja hívni. Teljesen mozdulatlanul állt,

fülelt. Semmi nesz nem hallatszott, és ez

nyugtalanította. Mégiscsak eltévedt?

A telefon harsány csörgése vágta ketté a csendet –

fellélegzett. Lépteket hallott a szomszéd folyosóról, s

amikor elhaltak, gyorsan továbbszaladt, elérte az

archívum ajtaját, és a három, Mikelis adta kulcs közül

kettővel kinyitotta.

Wallander tudta, hol lehet a villanykapcsoló. A

sötétben ujjaival végig-tapogatta a falat, és megtalálta.

Mikelis azt mondta, hogy az ajtó tökéletesen zár, nem

enged át egyetlen fénysugarat sem, amely esetleg riaszthatná az őrszemet.

Wallander úgy érezte, hatalmas, föld alatti hangárba

jutott. Sosem gondolta volna, hogy ekkora egy archívum. Egy pillanatig tanácstalanul állt az

iratszekrények és polcok végtelen sora előtt,

amelyekben egymáshoz prése-lődött a számtalan

mappa. A Gonosz szobája, gondolta. Vajon mit gondolt magában az őrnagy, amikor bejött ide, és elhelyezte a

bombát, amelynek egy napon nagyot kell szólnia?

Az órájára nézett, és rögtön dühös lett magára, hogy

ilyen elmélke-désekre pazarolja a drága időt.

Ugyanakkor érezte, hogy hamarosan nem bírja tovább a hascsikarást. Valahol kell itt vécének is lennie – kérdés,

hogy lesz-e ideje megkeresni.

Próbált abba az irányba haladni, amelyet Mikelis megadott neki. Ugyanakkor figyelmeztette Wallandert,

hogy könnyen el lehet tévedni ebben a polc- és irattartó-

útvesztőben, amelynek minden mellékága teljesen

egyforma. Káromkodott, mert figyelmének nagy részét fortyogó belei kötötték le, és nagyon nem szívesen

gondolt arra, mi történik, ha hamarosan nem talál vécét.

Hirtelen megállt és körülnézett. Rossz úton indult el. De vajon túljött az elágazáson – vagy csak rossz helyen

fordult le? Visszament. Egyszerre egyáltalán nem tudta

már, hol van, és elfogta a pánik. Látta az óráján, hogy

még negyvenkét perce van. De már rég meg kellett

volna találnia az archívum megfelelő részlegét. Szitkozódott. Mikelis írta le rosszul? Miért nincs meg az

az út? Még egyszer teljesen az elejéről kell kezdenie –

ezért végigszaladt a polcsorok között a kiindulópontig.

Siettében véletlenül felrúgott egy bádog papírkosarat,

amely fülsiketítő csattanással vágódott egy iratszekrénynek. Az őrszem, gondolta. Ez a hang

biztosan áthatolt az ajtón. Mozdulatlanná

dermedt, és várta, hogy megzördüljön a kulcs a zárban, de semmi sem történt. Ugyanakkor azt is

érezte, hogy nem tudja tovább visszatartani – letolta hát

a nadrágját, a papírkosár fölé kuporodott és beleürített.

Dühös undorral nyúlt fel egy mappáért a mellette álló polcra, kitépett pár lapot, amelyek valószínűleg egy

kihallgatás jegyzőkönyvéből voltak, és megtörölte a

fenekét. Aztán még egyszer elölről kezdte a kutatást, és

tisztában volt azzal, hogy most meg kell találnia a

helyes utat, ha nem akar elkésni. Legbelül Rydberghez fohászkodott, hogy kormányozza lépteit, számlálta az

elágazásokat és polcszekciókat, és végül biztos volt

abban, hogy most a jó helyen jár. Keresni kezdett.

Mikelis nem tudta neki egészen apró részletekig elmagyarázni, hogyan épül fel az archívum,

Wallandernek egyedül kellett rájönnie. Az azonnal

feltűnt, hogy nem ábécésorrendben. Voltak részlegek és

alrészlegek, amelyek talán még tovább tagolódtak. Itt vannak a renitensek, gondolta. Itt vannak mind, akiket

megfigyeltek és terrorizáltak, mind, akiket elárultak,

besúgtak, vagy akikre felfigyeltek, hogy épp megfelelő

alanyok volnának egy-egy hazaárulói szerepre. És olyan sokan vannak, hogy sosem fogom megtalálni Baiba

aktáját.

Megpróbált behatolni az archívum idegrendszerébe,

logikusan gondol-kodva bekeríteni azt a helyet, ahol lennie kell a testamentumnak, mint egy odacsempészett

Fekete Péternek. De az idő szaladt, s nem jutott

közelebb a megoldáshoz. Lázasan kutatott, kiemelt egy-

egy eltérő színű mappát, és egyfolytában beszélt magához, hogy el ne veszítse a fejét.

Amikor már csak tíz perce maradt az archívum

elhagyásáig, még mindig nem találta meg Baiba mappáját. Egyáltalán semmit sem talált ki. Növekvő

kétségbeesés uralkodott el rajta, eljutott idáig, ilyen

messzire, és most kell beismernie a kudarcot. Nem

maradt ideje már a szisztematikus kutatásra: még egyszer sietve végigment a mappasorok mellett, és csak

remélhette, hogy az ösztöne a megfelelő helyre vezeti.

Persze azt is tudta, hogy a világon nem létezik egyetlen

olyan archívum sem, amelyet intuitív úton rendeztek

volna el, és meg volt győződve, hogy megbukott a tervük. Az őrnagy okos ember volt – túlságosan is okos

az ystadi Kurt Wallander rendőrhöz.

Hol, gondolta, hol? Ha ez az archívum egy pakli kártya, akkor hol van az idegen lap? A széleken vagy

középen?

A középet választotta, kezével végigsimított egy sor

barna mappán, és egyszerre csak ott volt egy kék. Kitépte a jobbra és balra álló mappákat: az egyiken

Leonard Bloom, a másikon Baiba Kalns neve állt. Egy

pillanatig semmit sem értett, de aztán rájött, hogy a

Kalns Baiba lánykori neve lehet, és kihúzta a kék mappát, amelynek sem neve, sem leltári száma nem

volt. Nem maradt ideje alaposabban szemügyre venni.

Lejárt az idő. Visszarohant a kiindulóponthoz, leoltotta a

lámpát, kinyitotta az ajtót. Az őrszem nem volt ott, de

Mikelis időrendjének megfelelően azonnal visszaér. Wallander végigszaladt

a folyosón, de hirtelen meghallotta a visszatérő őr

visszhangzó lépteit. El volt hát vágva az útja,

lekényszerült az előre megbeszélt útvonalról, most már magának kell megtalálnia a kijáratot. Nem moccant, míg

az őrszem elhaladt a szomszédos folyosón. Amikor elhalt

a léptek visszhangja, arra gondolt, hogy először is innen

az alvilágból kell utat találnia fölfelé. Keresett és talált is végül egy lépcsőt, és megpróbálta felidézni, hány

lépcsőfordulót hagyott el lefelé. Mire felért a földszint

magasságába, már teljesen elvesztette a tájé-kozódó

képességét. Találomra elindult az egyik üres folyosón. A férfi, akivel összeszaladt, valahol dohányozhatott.

Meghallhatta Wallander közeledő lépteit, a sarkával

elnyomta a csikket, és nyilván azon gondolkodott, ki

lehet még szolgálatban ilyen későn. Amikor Wallander

befordult a sarkon, a férfi pár méterre állt tőle. Egyenruhájának zubbonya nyitva. Negyvenes fickó volt,

és amint megpillantotta Wallandert a kék mappájával,

azonnal tudta, hogy ennek az embernek semmi

keresnivalója nincs a rendőr-főhadiszálláson, ezért előhúzta a pisztolyát, és lettül kiáltott neki valamit.

Wallander nem értette, amit mond, de felemelte a kezét.

A férfi továbbra is magyarázott neki, Wallander

mellkasára irányítva a pisztolyt. Wallander megértette, hogy azt akarja: térdeljen le. Engedelmeskedett a

parancsnak, kezét továbbra is feltartotta. Nem volt

esélye a menekülésre. Elkapták, és hamarosan

megjelenik valamelyik ezredes, és magához veszi a őrnagy testamentumának kék mappáját.

A férfi, aki rászegezte a pisztolyát, egyre-másra

újabb kérdéseket tett fel neki. Wallanderben felkúszott a

félelem, hogy itt, ezen a folyosón fogják agyonlőni, és nem jutott jobb eszébe más, mint hogy angolul

válaszoljon.

– It is a mistake – ismételte többször is elcsukló hangon. – It is a mistahs, I’m a policeman, too.

Persze szó sem volt semmiféle félreértésről. A tiszt

megparancsolta neki, hogy álljon fel, a kezét továbbra is a feje fölött tartva, és intett Wallandernek, hogy

induljon. Néha hátba bökte a pisztoly csövével.

Amikor a felvonóhoz értek, Wallander előtt menekülési lehetőség kínálkozott, pedig már feladta, és

belátta, hogy nincs menekvés. Nincs értelme ellenállni.

A tiszt nyilvánvalóan nem fog tétovázni: lelövi. De

amikor a felvonóra vártak, és a tiszt félig elfordult, hogy

rágyújtson, Wallander egy másodperc töredéke alatt megértette, hogy itt az egyetlen lehetősége. A tiszt

lábára dobta a kék mappát, és teljes erejéből tarkón

vágta a férfit. Erezte, ahogy megreccsennek az

ujjpercei, rettenetes volt a fájdalom, de a tiszt összecsuklott, és a pisztoly zajosan hullott a földre.

Wallandernek fogalma sem volt, hogy az ember

meghalt-e vagy csak eszméletlen. Felemelte a mappát,

zsebre dugta a pisztolyt, és arra gondolt, nem volna túl szerencsés ötlet most felvonóval menni. Megpróbált az

ablakból tájékozódni: a sötét

várudvarra nézett. Kis idő elteltével megvilágosodott: az ezredesek folyosóján volt. Szemben

a padlón fekvő férfi nyögni kezdett, és Wallander tudta,

hogy még egyszer nem lesz képes leütni. Balra ment a

lifttől elvezető folyosón, és reménykedett, hogy

hamarosan kijáratot talál.

És megint szerencséje volt. Az egyik büfébe jutott le,

és a konyhában ki tudott nyitni egy trehányul becsukott

beszállítói ajtót. Kikerült az utcára, a keze fájt, és máris megdagadt.

Az első időpont, amit Baibával megbeszélt, fél egy

volt. Wallander az Esplanade park planetáriummá alakított templomának árnyékában állt, magas, tar

hársfák alatt. Baiba nem jött. A fájdalom egyre

elviselhetetlenebbé vált a kezében. Negyed kettőkor már

biztos volt abban, hogy valaminek történnie kellett. Baiba nem jön. Inese szétlőtt arca bukkant fel előtte

újra; találgatta, mi történhetett. Talán a kutyafalka és a

vezér megértették, hogy Wallander elszökött az

egyetemről? De akkor mit tettek Baibával? Ezt a

gondolatot végig se merte gondolni. Elment a parkból, bár nem tudta, hová megy. Tulajdon-képpen a fájdalom,

a sajgó keze volt az, ami mozgásra késztette az éjszakai

utcákon. Egy szirénázó katonai dzsip megjelenése arra

kényszerítette, hogy hasra vetődjön egy sötét kapualjban, majd hamarosan egy rendőrjárőr bukkant

fel lassan gördülve, és neki többször is be kellett

húzódnia az árnyékba. Az őrnagy testamentumát

tartalmazó mappát az inge alá rejtette. A csücskei dörzsölték a bordáit, miközben azon gondolkodott, hogy

hol aludjon éjszaka. Gyorsan hűlt a levegő, már egész

testében remegett, annyira fázott. A következő

találkahely és idő, amelyben Baibával megállapodtak, a központi nagyáruház negyedik emelete volt, délelőtt

tízkor. Addig még több mint hét órát kellett várnia –

nem tölthette az utcán. Tudta, hogy a kezével igazából

kórházban lenne a helye. Meg volt győződve róla, hogy

eltört valamije. Persze ezt a kockázatot nem vállalhatta. Most, hogy nála volt a testamentum, végképp nem. Egy

pillanatig megint azt latolgatta, hogy menedéket kér a

svéd követ-ségen – ha egyáltalán létezik ilyen. De ez a

gondolat sem volt túlságosan megnyugtató. Lehetséges,

hogy egy svéd rendőrt, aki illegálisan tartózkodik egy országban, azonnali hatállyal, rendőri felügyelettel

kitoloncolnak az országból? Fogalma sem volt róla, és

nem akart kockáztatni.

Félelemmel eltelve úgy döntött, hogy megkeresi a

kocsit, amelyet két napig használt. Ám amikor odaért,

ahol hagyta, az autó már nem volt ott. Egy pillanatig azt

gondolta, a fájdalom elhomályosította az emlékezetét. Tényleg itt tette le a kocsit? De aztán már biztosra

vette, hogy itt volt, és hogy azt az autót most már

szétkapták, mint marhát a vágóhídon. Az őt üldöző

ezredes nyilván meg akart bizonyosodni arról, hogy az

őrnagy testamentumát nem a kocsi valamelyik üregében helyezték el.

Hol töltse az éjszakát? Egyszerre tehetetlenségérzet

hatalmasodott el rajta, hiszen ellenséges területen járt,

egy kutyafalka csaholt a nyomában, és ezt a falkát olyan

erő vezérelte, amely nem tétovázik egy pillanatig sem, hogy belőle is kadávert csináljon, és kidobja egy jeges

kikötőbe, vagy elkaparja valami erdőben. Honvágya

volt, primitív, de eltagadhatatlan érzés. Annak kiváltó

oka, hogy végül is itt tévelyeg a lettországi éjszakában, az a mentő-csónak a két hullával, amely már végtelen

messzeségben volt, és mintha csak álom lett volna az

egész.

Nem látott más lehetőséget, hát visszatért a sötét és

üres utcákon át ahhoz a szállodához, amelyben már eltöltött egy éjszakát. Ám a bejárati ajtó zárva volt, és

amikor becsengetett, fent az emeleten nem gyulladt

fény. Fájdal-mában egyre inkább elhomályosodott a

tudata, és attól tartott, teljesen elveszti a józan

ítélőképességét, ha hamarosan fel nem melegedhet. Továbbment a második szállóhoz, de hiába nyomta a

csengőt, itt sem járt eredménnyel. A harmadik helyen

végül – amely még lepukkantabb és visszataszítóbb volt,

mint a másik kettő – nyitott ajtóra talált. Odament a recepciós pulthoz, amely mögött egy férfi aludt, fejét az

asztalra hajtva, lábánál félig üres, felborult

konyakosüveg. Felrázta, és a Preusstól kapott útlevéllel

hadonászni kezdett az orra előtt. Kapott is egy kulcsot a kezébe. Elővett egy svéd százast, a konyakosüvegre

mutatott, letette a pénzt, felvette az üveget, és magával

vitte a szobába.

A szoba kicsi volt, erősen bűzlött a dohos bútoroktól és a dohányfüstös tapétától. Wallander leroskadt az ágy

szélére, nyelt pár nagy kortyot az üvegből, és máris

érezte, amint testébe visszatér a meleg. Aztán levette a

dzsekijét, teliengedte a mosdót hideg vízzel, beáztatta dagadt kezét. Lassan alábbhagyott a fájdalom, és

belátta, hogy a legjobb lesz, ha éjszakára itt marad a

mosdó mellett ülve. Néha meghúzta az üveget, és azon

gondolkodott aggodalmasan, mi történhetett Baibával. Elővette a kék mappát, amelyet az inge alatt hozott

idáig, szabad kezé-vel kinyitotta. Mintegy ötven, géppel

írott oldalt tartalmazott, pár elmosódott fénymásolatot,

de a remélt fényképeket nem. Az őrnagy testamentumát lett nyelven írták, és Wallander egy szót sem értett

belőle. Észrevette, hogy a 9. oldaltól kezdve Murniers és

Putnis neve rendszeresen visszatér. Néha ugyanabban a

mondatban mindketten, néha egymagában valamelyik.

Nem tudott rájönni, hogy az őrnagy vádló ujja mindkét ezredesre rámutat-e, vagy csak egyikükre. Fel is adta a

bogarászást, letette a mappát a földre, friss vizet

engedett a mosdókagylóba, és fejét az asztalra hajtotta.

Négy óra volt, lassan elbóbiskolt. Amikor egy

rándulással felébredt, épp csak tíz percet aludt. Keze megint sajgott, a hideg víz nem enyhítette már a

fájdalmat. Az utolsó cseppig

felhajtotta a konyakosüveg tartalmát, aztán nedves

törülközőbe csavarta a kezét, és az ágyra heveredett.

El nem tudta képzelni, mit kell tennie, ha Baiba

másnap nem jelenik meg az áruházban.

Lassan növekedni kezdett benne egy érzés: a

legyőzöttség érzése. Hajnalig álmatlanul feküdt.

Az időjárás megint megfordult.

18.

Ébredéskor ösztönösen megérezte a veszélyt. Pár perc múlva hét. Csendben lapult, figyelt a sötétbe. De a

veszély nem a szobában vagy az ajtó előtt várta. Mélyen

a belsejében szólt a riasztócsengő, hogy még nem

fordított meg minden követ, nem nézte meg mindet, mi

rejlik alattuk. Már nem fájt annyira a keze. Óvatosan próbálta

megmozgatni az ujjait, de nem nézett közben a kezére.

A fájdalom persze azonnal felerősödött. Kezelés nélkül

nem bírja ki sokáig.

Wallander nagyon fáradt volt. Amikor pár órája

elszunyókált, úgy érezte: legyőzték. Az ezredesek

hatalma túl nagy volt, az ő lehetőségei pedig kezdettől fogva erősen korlátozottak. De most ébredéskor azt is

érezte: a tulajdon fáradtsága is le tudja győzni. Nem

bízott már az ítélőképességében, és nem hitt abban,

hogy ez csupán az alváshiány miatt van.

Megpróbált jelentést adni annak a fenyegetettség

érzésnek, amellyel ébredt. Min siklott át? Hol hibázott az

összefüggések keresésében, hol nem gondolt végig

valamit? Mi az amit még mindig nem lát? Az ösztönére kell hagyatkoznia, amely pontosan most, ebben a félig

öntudatlan állapotában az egyetlen kapaszkodója

maradt.

Mi az, amit még mindig nem lát? Óvatosan felült az

ágyon. Aztán egy óvatos pillantást vetett a sebesült

kezére, és hideg vizet engedett a mosdó-kagylóba.

Előbb az arcát, aztán a sebesült kezét mártotta bele. Pár perccel később az ablakhoz lépett, és elhúzta a

függönyt. Barnaszén erős szaga csapott be a szobába. A

sok templomtorony fölött nedvesen virradt. Megállt az

ablak-nál, nézte a siető embereket, és nem tudta, mit nem vett észre.

Végül elhagyta a szobát, fizetett, és hagyta, hogy

elnyelje a város. Amint a számtalan park egyikén vágott

keresztül, feltűnt neki, hogy milyen sok kutya van Rigában. Nemcsak arra a láthatatlan falkára gondolt

most, amely őt kergette. Volt ott igazi kutya is,

rengeteg, egész rendes, normális kutyák, amelyeket

sétáltattak, és amelyekkel játszottak az emberek.

Megállt, és két kutyára lett figyelmes, amelyek rendesen összeakaszkodtak. Egyikük juhászkutya volt, a másik

valami sétatéri keverék. A gazdák megpróbálták

szétrángatni őket, előbb a kutyákkal, majd egymással

üvöl-

töztek. A juhászkutya egy idősebb férfié volt, a

keveréket egy harmincas nő vezette. Wallander úgy

érezte, hogy akárcsak a kutyák, az emberek is egy-máson vezették le a feszültségüket. Mind a kutyák, mind

az emberek egymásba martak, és a végkimenetel nem

volt megjósolható.

Tízre ért a központi áruház elé, éppen amikor

kinyitott. A kék mappa már szinte égette a bőrét az ing

alatt. Az ösztöne arra figyelmeztette, hogy minél előbb

meg kell szabadulnia tőle, és elhelyezni egy ideiglenes

rejtek-helyen. Mialatt a reggelt végigsétálta a városban, és figyelte előtte és mögötte is a mozgásokat, úgy vette

észre, az ezredesek lassan bekerítik. Egyre több

árnyékot látott meg, és keserűen gondolt arra, hogy érik

a botrány. Megállt az áruház bejárata mögött, és úgy

tett, mint aki az információs táblát olvassa, de igazából azt a vásárlói csomagmegőrzőt nézte, ahová be lehetett

adni a táskákat és a szatyrokat. A pult sarkosan

befordult, és Wallander örült, mert jól emlékezett erre.

Odament a pénzváltóhoz, beadott egy svéd százast, és egy kupac lett pénzt kapott érte. Aztán felment a

lemezosztályra. Vett két Verdit, és megállapította, hogy

a hanglemezek nagyjából akkorák, mint a mappa.

Amikor fizetett, és megkapta a két lemezt egy nejlonszatyorban, akkor látta meg a legközelebbi

árnyékát: a dzsesszlemezek iránt mutatott olthatatlan

érdeklődést. Wallander megint lement a vevők

csomagmegőrzőjéhez, és megvárta, amíg elég sokan

összegyűlnek előtte. Aztán a leghátsó sarokba ment, előhúzta a mappát, becsúsztatta a lemezek közé.

Nagyon gyorsan elintézte, pedig csak egyik kezét tudta

használni. Leadta a szatyrot, kapott egy számot, arrébb

ment. Az árnyékok a bejárat környékén gyülekeztek, de abban Wallander mégis biztos volt, hogy nem látták

meg, amint megszabadult a mappától. Természetesen

fennállt a veszély, hogy átvizsgálják a csomagokat, de

ezt azért nem tartotta igazi veszélynek, hiszen a saját szemükkel látták, hogy vásárolt két lemezt.

A karórájára pillantott. Már csak tíz perc hiányzott a

találkához. Nem tágított mellőle a félelem, de azért

megkönnyebbült, hogy nem volt nála a mappa. Felment a bútorosztályra. Korán volt még, de máris rengeteg

vásárló bámulta álmodozva vagy lemondóan az

ülőgarnitúrákat és az ágyakat. Wallander lassan elsétált

az osztály végébe, a konyhaberendezéshez. Nem akart

túl korán odaérni, pontos szeretett volna lenni, és hogy az időt valamivel elűzze, megállt egy szerelvényes polc

előtt. Abban állapodtak meg, hogy a kiállított tűzhelyek

és konyhaszekrények között fognak találkozni – ezeket

kivétel nélkül a Szovjetunióban gyártották.

Amikor odaért, azonnal megpillantotta Baibát. Egy

tűzhelyet nézegetett, és Wallander önkéntelenül

megfigyelte, hogy csak három főzőlapja van.

Ugyanakkor azt is észrevette, hogy valami nincs rendben Baibával. Valami

történt vele, ezt már reggel is sejtette. Félelme

erősödött, és kiélesedtek az érzékei. Ebben a pillanatban a nő is meglátta. Rámosolygott,

de a mosolyában is félelem bujkált. Wallander

egyenesen hozzálépett, nem törődve a falkával. Most

már csak egyvalamire kellett figyelni: tiszta vizet önteni

a pohárba. Melléje állt, együtt nézték a fényes hűtőszekrényt.

– Mi történt? – kérdezte Wallander. – Csak a

legfontosabbat mondd el. Nincs sok időnk. – Semmi sem történt – felelte a nő. – Nem tudtam

kijönni az egyetem-ről, mert őrizték.

„Vajon miért hazudik? – töprengett Wallander lázasan. – Miért nem szabad megtudnom?”

– Megtaláltad a mappát? – kérdezte Baiba.

Habozott, hogy megmondja-e az igazat. De

egyszeriben elege lett minden hazugságból.

– Igen – felelte. – Megvan a mappa. Mikelis

megbízható volt. Baiba gyorsan ránézett.

– Add ide! – kérte. – Tudok egy rejtekhelyet.

Ekkor Wallander már tudta, hogy nem Baiba az, aki így beszél. A félelem, a veszély érzete követeli tőle a

mappát.

– Mi történt? – kérdezte megint, nyomatékkal és kicsit mérgesen.

– Semmi – felelte a nő.

– Ne hazudj! – mondta neki, és nem tehetett róla,

hogy a hangja erősebb és hangosabb lett. – Oda fogom adni neked a mappát. Mi történik, ha nem kapod meg?

Látta, hogy a nő az összeomlás szélén áll. „Csak

most nehogy összerogyj! – gondolta kétségbeesetten. – Még van egy kis előnyünk, még nem tudják biztosan,

hogy nálunk van-e az őrnagy testamentuma.”

– Upitis meghal – suttogta.

– Ki fenyegetett meg ezzel?

Baiba megrázta a fejét. – Tudnom kell – folytatta Wallander. – Upitisnek

semmi baja nem lesz attól, ha megmondod.

Baiba kétségbeesetten nézett rá. Wallander elkapta a

karját, és megrázta. – Ki? – kérdezte. – Kicsoda?

– Zids őrmester.

Elengedte a nő karját. Iszonyú dühbe gurult a

válaszra. Hát sosem fogja megtudni, melyik ezredes lapul az összes disznóság mögött? Hol van az

összeesküvés magja?

Hirtelen észrevette, hogy közelednek hozzájuk az

árnyékok. Úgy lát-szik, arra a meggyőződésre jutottak,

hogy nála vannak az őrnagy papírjai. Gondolkodás

nélkül, Baibát magával húzva nekiiramodott a

lépcsőnek. Nem Upitis fog itt meghalni, gondolta. Mi leszünk azok, ha el nem takarodunk innen.

Váratlan menekülésük összezavarta és

meghökkentette a falkát. Nem gondolta, hogy sikerülni

fog, de legalább megpróbálják. Lerángatta Baibát a lépcsőn, fellökött egy férfit, aki nem tudott elég gyorsan

félreugrani, lejutottak a konfekcióosztályra. Eladók és

vevők figyelték megrökönyödve vad menekü-lésüket.

Wallander megbotlott a tulajdon lábában, és fejjel beesett egy öltö-nyös állványba. Ahogy lerántotta a

zakókat, az egész állvány összedőlt. Amikor esett, a

sebesült kezére támaszkodott – a fájdalom úgy hasított

belé, mint egy éles kés. Egy áruházi biztonsági őr megragadta a karját, de Wallandernek erre az időre már

megszűnt minden gátlása. Egészséges kezével az őr

arcába vágott, aztán továbbszaladt Baibával, remélve,

hogy találnak egy hátsó lépcsőt vagy vészkijáratot. A

falka közelebb ért, most már nyíltan folytatva a hajszát, és Wallander tépte, rángatta az ajtókat, amelyek nem

akartak kinyílni. Végül felfedezett egy csak behajtott

ajtót, egy hátsó lépcsőn kötöttek ki, de odalentről máris

közeledő léptek zaját hallották. Emberek szaladtak feléjük, és egyetlen esélyük volt, ha fölfelé mennek a

lépcsőn.

Wallander feltépett egy tűzvédelmi ajtót, és kijutottak a kavicsos tetőre. Körülnézett, további

menekülési útvonalat keresve, de azt kellett látnia: itt

menthetetlenül csapdába estek. A tetőről legföljebb az

öröklétbe lehetett volna eljutni egy nagy ugrással. Észrevette, hogy még mindig markolja Baiba kezét.

Immár semmi egyéb dolguk nem volt, mint hogy

várjanak. Wallander tudta, hogy az az ezredes, aki most

ki fog lépni a tetőre, az őrnagy gyilkosa. A szürkére

mázolt tűzvédelmi ajtótól várta a megoldást végre, és keserűen gondolt arra: milyen kár, hogy már semmit

sem számít, hogy jól tippelt-e.

Mégis elképedt, amikor kinyílt az ajtó, és Putnis ezredes lépett ki rajta néhány felfegyverzett emberével.

Csodálkozott, hogy ekkorát tévedett. Arra a

következtetésre jutott ugyanis, hogy Murniers volt az a

szörnyeteg, aki sokáig a sötétben lapult.

Putnis lassan közeledett, és arca nagyon komoly volt.

Wallander érezte, amint Baiba körme a tenyerébe

mélyed. „Csak nem parancsolja meg az embe-reinek, hogy itt helyben lőjenek agyon bennünket? – gondolta

kétségbeesetten Wallander. –Vagy talán mégis?” Inese

és a barátok kegyetlen kivégzésének képei merültek föl

benne, félelme egyszeriben feltámadt, érezte, amint

egész testében remeg.

Putnis arca ekkor mosolyra derült, és Wallander

meglepve állapította meg, hogy nem egy vadállat

mosolyát látja, hanem egy nagyon kedvesnek tűnő

férfiét.

– Ne nézzen már olyan megrökönyödötten,

Wallander úr! Tisztára olyan, mintha azt gyanította

volna, hogy én állok e mögött az egész zűrzavar mögött. Azt azonban el kell ismernem, hogy ön igazán nehezen

engedi megvédeni magát.

Wallanderben egy pillanatig egyetlen épkézláb

gondolat sem tudott megszületni. Aztán azt látta, hogy

igaza volt – nem Putnis, hanem Murniers volt a Gonosz cimborája, az, akit olyan sokáig hiába keresett. Az

ellenségnek is megvolt az ellensége: hirtelen az egészet

ott látta maga előtt, mégsem hagyta cserben az

ítélőképessége, és bal kezét nyújtotta üdvözlésképpen Putnisnak.

– Kicsit szokatlan ez a találkozó – mosolygott Putnis.

– De hát ön nyilvánvalóan a meglepetések embere. Meg kell mondanom, csodálom, ahogy becsempésződött az

országba a határőrök tudomása nélkül.

– Én se nagyon tudom, hogyan – felelte Wallander. – Ez egy hosszú és részben zavaros történet.

Putnis aggodalmasan nézte Wallander sérült kezét.

– Ezt meg a lehető legsürgősebben kezeltetnie kell –

mondta.

Wallander mosolygott, és Baiba felé bólintott. Ő még mindig nagyon feszültnek látszott, mint aki egyáltalán

nem érti, mi folyik körülötte.

– Tehát Murniers – mondta Wallander. – Ő volt az?

Putnis bólintott. – Liepa őrnagy jól sejtette.

– Sok mindent még nem értek – mondta Wallander.

– Murniers ezredes nagyon intelligens férfiú – felelte

Putnis. – Bizo-nyára a rosszindulat vezérli, de ez csak azt bizonyítja, hogy némely briliáns elmék brutális

kegyetlenségeket képesek kitalálni.

– Ez igaz? – kérdezte hirtelen Baiba. – Ő ölte meg a

férjemet? – Személyesen nem ő loccsantotta szét a koponyáját

– mondta Putnis. – Nyilván a hűséges őrmestere volt az.

– Az én sofőröm – tette hozzá Wallander. – Zids

őrmester, aki Inese-t és a többieket is megölte a raktárban.

Putnis bólintott.

– Murniers ezredes soha nem állhatta a lett nemzetet

– magyarázta Putnis. – Még ha kifelé eljátszotta is a

politikailag semleges hivatásos rendőrt, azért még fanatikus rajongója maradt a régi rendszernek. Számára

isten székhelye mindig is a Kremlben lesz. Ezért

mehetett bele ocsmány szövet-ségekbe egy sor

bűnözővel. És amikor Liepa őrnagy felfigyelt rá, egy csomó téves áljelzést rakott le, amelyek hozzám

vezettek. Be kell vallanom, jó sokáig eltartott, amíg

rájöttem, mi folyik itt. De aztán én is úgy határoztam,

hogy eljátszom a mit sem tudó szerepét. – Mégsem értem – mondta Wallander. – Sokkal

többnek kell itt lennie. Nem egyetlen, magas pozícióban

lévő rendőrtisztről van szó. Liepa őrnagy

összeesküvésről beszélt – olyanról, amelynek leleplezése

egész Európa előtt felfedi majd, hogy mi folyik az országban.

Putnis elgondolkodva bólogatott.

– Természetesen sokkal több rejlik mögötte – mondta. – Nemcsak egyetlen magas rangú korrupt

rendőrtiszt van, aki brutális kegyetlenséggel védelmezte

előjogait. Ördögi összefonódások vannak, amelyeken

Liepa őrnagy átlátott.

Wallander fázott. Még mindig kezében tartotta Baiba

kezét. Putnis fegyveresei a háttérbe húzódtak.

– Nagyon ügyesen fundálták ki az egészet – folytatta Putnis. – Murniersnek olyan ötlete támadt, amelyet mind

a Kreml urainál, mind a vezető lettországi orosz

körökben könnyen el tudott fogadtatni. Murniers

felismerte, hogyan tud két legyet ütni egy csapásra.

– Mármint hogy az új, határok nélküli Európát fel

lehet használni arra, hogy pénzt csináljanak a szervezett

kábítószer kereskedelemből – vette át a szót Wallander.

– Többek között Svédországban is. Ráadásul ugyanakkor

a lett nemzeti mozgalmakat is lejáratta ezzel a kereskedelemmel. Igazam van?

Putnis bólintott.

– Kezdettől fogta tudtam, Wallander felügyelő úr, hogy ön roppant tehetséges rendőr. Nagyon jó elemző,

nagyon türelmes. Murniers pontosan ezt a tervet eszelte

ki. A kábítószer kereskedelemből fakadó minden vád

hulljon csak a lett nemzeti mozgalom fejére. Éppen Svédországban is drámaian megváltozna ezzel a

közvélemény. Ki akarna támogatni egy olyan

mozgalmat, amely annak köszönheti a pénzét, hogy

eláraszt egy országot kábítószerrel? Meg kell

mondanom, hogy Murniers rafinált és veszedelmes fegyvert talált ki, amellyel egyszer s mindenkorra le

lehetett volna győzni ennek az országnak a

szabadságmozgalmát.

Wallander elgondolkodott azon, amit Putnis mondott.

– Érted? – kérdezte Baibát.

A nő lassan bólintott.

– Hol van Zids őrmester? – kérdezte. – Mihelyst nálam vannak a megfelelő terhelő

bizonyítékok, már ki is adom a parancsot Murniers és az

őrmester letartóztatására – felelte Putnis. – Murniers

ebben a pillanatban nagy gondban van. Nyilván nem tudta, hogy egész idő alatt figyeltetjük az embereit, akik

viszont önt figyelték. Persze, most azt mondhatja, hogy

fölösleges veszélyeknek tettem ki, de véleményem

szerint ez volt az egyetlen esély arra, hogy

megszerezzem azokat az iratokat, amelyeket Liepa őrnagy hagyott hátra.

– Amikor tegnap kiléptem az egyetemről – szólt

Baiba –, Zids őrmester várt rám. Upitis halálával

fenyegetett, ha nem adom át neki a papírokat.

– Upitis természetesen ártatlan – felelte Putnis. –

Murniers túszul ejtette a nővére két kisgyerekét. Ha

Upitis nem játssza el a gyilkos szerepét, meg-haltak

volna. Murniers mindenre képes. Leleplezése az egész ország számára megkönnyebbülést fog hozni. Mert

természetesen halálra ítélik és kivégzik Zids őrmesterrel

együtt. Az őrnagy ügyében folytatott nyomozást

nyilvános-ságra hozzuk. Az összeesküvést leleplezzük, nemcsak egy tárgyalás keretében, hanem a legteljesebb

nyilvánosság előtt. Nyilván az országhatárokon túl is

nagy érdeklődésre fog számot tartani ez az ügy.

Wallander érezte, amint tetőtől talpig átjárja a

megkönnyebbülés. Hát vége. Putnis mosolygott.

– Most el szeretném olvasni Liepa őrnagy nyomozási

beszámolóját – mondta. – Ön pedig, Wallander

felügyelő, végre nyugodtan elindulhat haza-felé. És természetesen nagyon hálásak vagyunk önnek

mindazért, amit tett értünk.

Wallander elővette a zsebéből a megőrző számát. – A mappa kék – mondta. – A megőrzőben van, egy

nejlonszatyorban. De a két lemezt szeretném

visszakapni.

Putnis nevetett. – Ön tényleg nagyon ügyes, Wallander úr. Tényleg

nem követ el fölösleges hibákat.

Talán Putnis hanghordozása volt az, ami végül

elárulta? Mert Wallander abban a pillanatban, amikor Putnis egyenruhája zsebébe tette a bilétát, megér-tette,

hogy elkövette élete legeslegnagyobb hibáját. A

megérzés és az értelem összefonódott benne, és a szája

kiszáradt.

Putnis mosolygott, miközben elővett egy pisztolyt. Ugyanakkor az emberei is közeledtek, szétszóródtak a

tetőn, és géppisztolyaikat Baibára és Wallanderre

irányozták. A nő mintha meg sem értette volna, mi

folyik, Wallander torkát pedig összeszorította a megalázottság és a félelem. E pillanatban kinyílt a

tűzvédelmi ajtó, és Zids őrmester lépett ki rajta.

Wallandernek az jutott eszébe, hogy végig ott állt az

ajtó mögött, és várta a fellépését. Most már vége az előadásnak, nem kell tovább lapulnia a díszlet mögött.

– Egyetlen hibát követett el – mondta kifejezéstelen

hangon Putnis. – Természetesen mindaz, amit

elmeséltem, maga a színtiszta igazság. Az egyetlen, ami mégis igaztalanná teszi a szavaimat, az a személyem.

Mindaz,

amit Murniersről állítottam, rám magamra igaz. Vagyis önnek, Wallander felügyelő úr, teljes mértékben

igaza is van, meg téved is. Ha ön marxista lenne, mint

én, akkor tudná, hogy a világot néha fejre kell állítani,

hogy aztán talpra segíthessük.

Putnis pár lépést hátrált.

– Remélem, belátja, hogy nem küldhetem vissza

Svédországba – mondta. – Legalább itt, a tetőn, közel van az éghez, Wallander felügyelő, amikor eljön a halál.

– Baibát ne – suttogta Wallander. – Baibát ne.

– Sajnálom – felelte Putnis.

Felemelte a fegyverét, és Wallander látta, hogy

először Baibát akarja lelőni. Ő pedig nem tehet semmit, itt, Riga központjában, egy tetőn fog meghalni.

Megint kicsapódott a tűzvédelmi ajtó. Putnis

összerezzent, és a hívatlan vendégek felé fordult.

Nagyszámú fegyveres élén Murniers ezredes lépett ki a tetőre. Amikor észrevette a pisztolyát célzásra emelő

Putnist, egy másodpercet sem habozott. Már kezében

volt a fegyvere, és gyors egymásutánban három golyót

küldött Putnis mellébe. Wallander védelmezőn Baibára vetette magát. A tetőn komoly tűzharc bontakozott ki.

Murniers és Putnis emberei kémények és szellőzőaknák

kivezető csövei mögé húzódtak. Wallander észrevette,

hogy a tűzvonal közepére került, és Baibát maga után vonva, megpróbált Putnis élettelen teste mögött

meghúzódni. Hirtelen Zids őrmestert pillantotta meg, aki

egy kémény mögött lapult. Tekintetük találkozott, aztán

az őrmester Baibára nézett, és Wallander azonnal

megértette, hogy Zids őrmester akár a nőt, akár mindkettőjüket túszul akarja ejteni, hogy ép bőrrel

lekerüljön innen. Murniers emberei többségben voltak, a

Putnist támogatók közül már többen elestek. Wallander

meglátta Putnis pisztolyát a test mellett. De még mielőtt felvehette volna, Zids már ráugrott. Wallander képen

vágta a sérült kezével, és felordított fájdalmában. Zids

összegörnyedt Wallander kétségbeesett támadásától, a

szája vérzett, de nem sérült meg komolyabban. Arcán gyűlölet ült, amikor felemelte a fegyverét, hogy lelője a

svéd rendőrt, aki mind neki, mind az elöljárójának annyi

bajt, gondot okozott. Wallander tudta, hogy meg fog

halni, és behunyta a szemét. De amikor eldördült a lövés, és ő még mindig életben volt, megint kinyitotta.

Baiba térdelt mellette. Putnis pisztolya volt a kezében,

amelyből egyetlen lövést adott le: ez a szeme között

találta el Zids őrmestert. Baiba sírt, de most már

megkönnyebbülésében és dühében, nem pedig félelmében és bizonytalanságában, mint eddig olyan

sokszor.

A tetőn zajló harc éppolyan hirtelen ült el, mint ahogy kitört. Putnis két embere megsebesült, a többi

halott volt. Murniers bánatosan nézte a saját

legényét, aki egy géppisztolysorozatot kapott a mellébe. Aztán átment hozzá-juk.

– Sajnálom, hogy így ért véget – mondta. – De

egyszerűen muszáj volt megtudnom, mit rejteget Putnis.

– Ezt az őrnagy hátrahagyott papírjaiból is meg

lehetett volna tudni – felelte Wallander.

– Hogy tudhattam volna meg, hogy léteznek, és még

meg is találták őket?

– Egy egyszerű kérdéssel – felelte Wallander. Murniers a fejét csóválta.

– Ha felvettem volna önnel a kapcsolatot, nyílt

háború tört volna ki köztem és Putnis között. Külföldre

menekült volna, soha nem kaphattuk volna el. Tényleg nem volt más választásom, mint hogy úgy őriztessem

önt, hogy állandóan a nyomában maradok az önt őrző

Putnis fiúknak.

Wallander túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz,

hogy tovább hall-gassa. Kezében tombolt a fájdalom.

Baibáért nyúlt és felállt.

Aztán elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, egy kórház vizsgálóasztalán

feküdt, keze begip-szelve, a fájdalom végre elmúlt.

Murniers ezredes az ajtóban állt, kezében cigaretta,

mosolygott.

– Jobban van? – kérdezte. – A mi lett orvosaink igen

tisztességes munkát végeztek. Nem nyújtott valami szép

látványt a keze. Hazaviheti majd a röntgenfelvételeket.

– Mi történt? – kérdezte Wallander.

– Elájult. Az ön helyében én is ezt tettem volna. Wallander körülnézett a kezelőben.

– Hol van Baiba Liepa?

– Otthon a lakásán. Nagyon összeszedett volt,

amikor pár órája eljöttem tőle. Wallander szája kiszáradt. Óvatosan felült.

– Kávét – mondta. – Kaphatok egy csésze kávét?

Murniers nevetett.

– Embert nem láttam még, aki annyi kávét iszik, mint ön – mondta. – De persze, megkaphatja a kávéját.

És ha jobban érzi magát, azt javaslom, jöjjön át az

irodámba, hogy lezárjuk végre ezt az egész ügyet. És

úgy gondolom, hogy önnek meg Baiba Liepának még

egy csomó megbeszélni-valójuk lesz ezek után is. A rendőrorvostól pedig kaphat fájdalomcsillapító injekciót,

ha a keze megint rázendít. A kezelőorvosa szerint ez

nagyon valószínű.

Murniers kocsiján mentek át a városon. Már késő

délután volt, kezdett sötétedni. Ahogy behajtottak a fedett kapun, Wallander arra gondolt, hogy valószínűleg

most van itt utoljára. Murniers az irodájába vezető úton

megállt egy széf előtt, amelyből elővette a kék mappát.

A nagy szekrény mellett fegyveres őr állt.

– Talán okos gondolat volt bezárni azt a mappát –

jegyezte meg Wallander.

Murniers csodálkozva nézett rá.

– Okos? – kérdezte. – Szükségszerű, Wallander felügyelő! Azzal, hogy Putnis eltűnt a színről, még

egyáltalán nem oldódott meg minden gondunk. Még

mindig ugyanabban a világban élünk. Egy olyan

országban, amelyet a belső ellentétei éppen széttépni

készülnek. És ezektől az ellentétektől, sajnos, nem szabadulunk meg annyival, hogy leadunk három lövést

egy rendőr ezredesre.

Wallander elmélkedett Murniers szavain, míg továbbballagtak az iroda felé. Az ajtó előtt feszes

vigyázzban állt egy ember, kezében tálca, rajta

kávéscsészék. Wallandernek eszébe jutott, amikor

először lépett be ebbe a sötét irodába. Mintha nagyon távoli emlékkép lett volna. Vajon mikorra tudja

feldolgozni mindazt, ami a köztes időben történt?

Murniers az egyik íróasztali fiókból elővett egy

üveget, és megtöltött két pohárkát. – Ízléstelen dolog koccintgatni, amikor most láttunk

embereket meghalni – mondta. – Mégis úgy gondolom,

hogy rászolgáltunk, különösen ön, Wallander felügyelő.

– De hiszen hibát hibára halmoztam – felelte Wallander. – Rosszul kombináltam, túl későn jöttem rá,

hogyan függnek össze a dolgok.

– Épp ellenkezőleg – mondta Murniers. – Engem lenyűgözött a szerep-lése, nem is beszélve a

bátorságáról.

Wallander a fejét csóválta.

– Egyáltalán nem vagyok bátor ember – felelte. – Csodálkozom, hogy még életben vagyok.

Felhajtották az italt, és leültek egy zöld posztóval

borított asztalhoz. Közöttük ott hevert Liepa őrnagy

testamentuma a kék mappában. – Tulajdonképpen csak egyetlen kérdésem van –

mondta Wallander. – Upitis?

Murniers elgondolkodva bólogatott.

– Putnis ezredes kegyetlensége és dörzsöltsége nem ismert határokat. Szüksége volt egy bűnbakra, egy

megfelelő gyilkosra. Ráadásul azonnal riadóztatták az ön

képességei: kellett neki egy jó ürügy, hogy gyorsan

haza-küldhesse. Elraboltatott két kisgyereket, Wallander felügyelő. Két kicsi gyereket, akiknek az anyja Upitis

testvére. És megölte volna őket, ha Upitis magára nem

vállalja a gyilkosságot. Upitisnek nem volt választása.

Sokat gondolkodtam azon, hogy én mit tettem volna a helyében. Természetesen már szabadon engedték, és a

gyerekeket is megtaláltuk.

– Egy mentőcsónakkal kezdődött az egész, amely a

svéd partra sodródott – mondta Wallander némi csend után.

– Putnis ezredes és az összeesküvők éppen

megkezdték a nagyszabású operációs terv

megvalósítását – Putnis már elhelyezte pár ügynökét Svéd-országban. Kiderítették, merre találhatók a

különböző lett emigráns csoportok, és ezek az emberek

titokban kábítószert akartak eljuttatni hozzájuk, hogy az

egész lett szabadságmozgalmat lejárassák és hiteltelenné tegyék a nyugat szemében. De az egyik

hajón, amely Ventspilsből indult a csempészáruval,

valami történhetett. Gondolom, az emberek fellázadtak,

hogy nagyobb adag amfetaminhoz jussanak. Felfedezték, agyonlőtték, és egy mentőcsónakba

hajították őket. Csak a nagy izgalomban elfeledkeztek

arról, hogy kiszedjék azt a kábítószert, amelyet épp e

mentőcsónakban rejtettek el. Ha jól értettem, több mint

egy napon át hiába keresték a csónakot. És ma örülhetünk annak, hogy épp Svédországba sodródott.

Másképp Putnis ezredes valószínűleg elérte volna a

célját. Persze Putnis ügynökei voltak azok is, akik arra

vetemedtek, hogy kilopják a svéd rendőrkapitányságról

a csónakot, miután megbizonyo-sodtak afelől, hogy nem vették észre, mit rejt a csónak.

– Még valaminek történnie kellett – gondolkodott

Wallander. – Mi miatt ölte meg Putnis Liepa őrnagyot közvetlenül azután, hogy hazajött Svéd-országból?

– Putnis elvesztette a fejét. Nem tudta, mit csinált

Liepa őrnagy Svéd-országban. És nem kockáztatta, hogy

életben hagyja azután is, hogy az őrnagy kicsúszott az ellenőrzése alól. Amíg Liepa őrnagy itt volt

Lettországban, Putnis minden lépéséről tudott, de

legalábbis azt mindig tudhatta, hogy kivel találkozik.

Putnis ezredesnél egyszerűen kiment a biztosíték, és

Zids őrmes-terrel megölette az őrnagyot.

Hosszú hallgatás állt be. Wallander úgy látta, hogy

Murniers fáradt és gondterhelt.

– Most mi fog történni? – kérdezte végül Wallander. – Természetesen tanulmányozni fogom Liepa őrnagy

beszámolóját – felelte Murniers. – Aztán majd

meglátjuk, hogyan tovább.

Wallander nem lett nyugodtabb ettől a választól. – De nyilvánosságra is kell hozni – mondta.

Murniers nem válaszolt, és Wallander megértette,

hogy az ő számára ez egyáltalán nem ilyen egyértelmű.

Az ő érdekei nem feltétlenül azonosak minden pontban Baiba Liepa és a barátai céljaival. Neki talán már az is

elég, hogy Putnis lebukott. A nyilvánosságra hozás

politikai hatásairól Murniers biztosan másképp

gondolkodott. Wallandert azonban felizgatta az a

lehetőség, hogy Liepa őrnagy nyomozása továbbra is egy széfben marad bezárva.

– Szeretnék a kék mappa tartalmáról egy másolatot

– mondta. Murniers azonnal átlátta a szándékát.

– Nem tudtam, hogy lettül is tud olvasni – felelte. – Nem lehet mindent tudni – hárított Wallander.

Murniers hosszan, csendben nézett rá. Wallander

viszonozta a tekintetét, és arra gondolt, hogy most

semmi esetre sem szabad engednie. Ha most utoljára méri össze erejét Murniersszel, akkor főképp nem

szabad hagynia, hogy legyőzzék. Ennyivel tartozott az

apró termetű, rövidlátó őrnagynak.

Murniers hirtelen döntést hozott. Megnyomta az

asztallap alá rejtett csengőt. Bejött egy ember, és

magával vitte a kék mappát. Húsz perccel később

Wallandernek a kezében volt egy másolat, amelyet soha

sehol nem jegyeztek fel, egy másolat, amelynek Murniers a létezését is letagadja. Egy másolat, amit Kurt

Wallander, a svéd rendőr, illegálisan készített el, tekintet

nélkül a két, egymással baráti viszonyban álló ország

diplomáciai viszonyaira, és amelyet aztán olyan embereknek adott tovább, akik semmiféle jogot nem

formálhattak volna ezekre a titkos dokumentumokra.

Wallander hivatalos svéd oldalról semmiféle

támogatásban nem reménykedhetett.

Ha esetleg nyilvánosságra kerülnek az iratok, ez lesz

a hivatalos álláspont. Wallander arra gondolt: sosem

fogja megtudni, miért tette meg ezt Murniers. Az őrnagyért? A hazájáért? Vagy egyszerűen azt gondolta,

hogy Wallander rászolgált erre a búcsúajándékra?

A beszélgetés elhalt, nem volt már mit mondaniuk

egymásnak.

– Az az útlevél, amellyel pillanatnyilag utazik,

meglehetősen kétes értékű – mondta Murniers. – De

gondom lesz rá, hogy baj nélkül hazaérkezzék

Svédországba. Mikor indul?

– Holnap még nem, ha lehet – felelte Wallander. – De azután igen. Murniers ezredes lekísérte a kocsihoz,

amely az udvaron várakozott.

Wallandernek hirtelen eszébe jutott a saját Peugeot-ja, amely egy német-országi csűrben álldogál, valahol a

lengyel határ közelében.

– Azon töröm a fejem, hogy jutok hozzá majd a

kocsimhoz – mondta. Murniers értetlenül nézett rá. Wallander belátta, hogy sosem fogja megtudni,

mennyire áll közel az ezredes azokhoz, akik önmagukat

Lettország jobb jövője zálogának tekintik. Ő csak a

felszínen kapirgált, mélyebbre nem engedték. Ezt a

követ sohasem fogja megfordítani. Murniers egyszerűen, elragadó módon tudatlan maradt a tekintetben, hogyan

került Wallander Lettországba.

– Semmi, semmi – mondta Wallander.

Ez az átkozott Lippman, gondolta dühösen. Most

törhetem a fejem, hogy van-e a titkos alapítványoknak elég pénzük arra, hogy svéd rendőrök eltűnt kocsija

helyett újat vegyenek nekik.

Sértve érezte magát, nem is tudta, miért. Megint arra gondolt, hogy még mindig az ólmos fáradtság

bénítja le az elméjét. Csak akkor működik majd

megbízhatóan az ítélőképessége, amikor tisztességesen

kipiheni magát.

A kocsi előtt búcsúztak el, amely Baiba Liepához

indult vele.

– Kikísérem majd a reptérre – mondta Murniers

ezredes.

– Két repülőjegyet kap, egyet Rigából Helsinkibe, egyet Helsinkiből Stockholmba. Úgy tudom, a skandináv

országok között nincs útlevélvizsgálat. Tehát senki sem

fogja megtudni, hogy Rigában járt.

A kocsi kigördült a rendőrség udvaráról. Az elöl ülő

sofőrtől ablaktábla választotta el Wallandert. Wallander

a sötétben ült, és Murniers szavain gondolkodott. Senki

sem fogja megtudni, hogy Rigában járt. És megértette, hogy ő maga sem fogja elmondani senkinek, még az

apjának sem. Már csak azért is titokban kell maradnia,

mert az egész túl kalandos volt, elképzel-hetetlen.

Ugyan ki hinné el neki?

Hátradőlt az ülésben, és lehunyta a szemét. Most Baiba Liepa, a vele való találkozás volt a legfontosabb.

Arról pedig, hogy mi történik, miután visszatér

Svédországba, ráér akkor gondolkodni.

Két éjszakát és egy napot töltött végül Baiba Liepa

lakásán. És bár egész idő alatt várta a megfelelő

pillanatot, az nem következett be. Nem beszélhetett neki ellentmondásos érzelmeiről. A második este került

hozzá a legközelebb, amikor egy fényképalbumot

nézegettek. Amikor kiszállt a kocsiból, amely Murnierstől

Baiba házához vitte, olyan hűvös fogadtatásban részesült, mintha újra teljesen idegenek lennének.

Wallander teljesen kiakadt, nem is tudta, miért. Mit

várt? A nő vacsorát főzött neki, valami egytálételt,

amelynek legfontosabb összetevője egy rágós tyúk volt,

és Wallander nem tudta megállni, hogy meg ne állapítsa: Baiba Liepa nem egy szakácstehetség. „Nem

szabad megfeledkeznem arról – gondolta –, hogy

értelmiségi. Olyan ember, aki valószínűleg sokkal több

időt áldoz arra, hogy egy jobb társa-dalomról

álmodozzon, mint hogy egy jó vacsorát főzzön. Persze szükség van a gondolkodókra és az álmodozókra is,

ugyanúgy, mint a gyakorlatiasokra és háziasokra, csak

az a baj, hogy ez a két fajta ritkán jön ki egymással.”

Wallandert titokban csendes melankólia fogta el. Úgy

képzelte, hogy ő maga a főzők közé tartozik. Az

álmodozókhoz nem tartozott. Egy rendőrt nem az álmok

vezérlik, orra mélyen a koszos földre lapul, nem a sugárzó égre emelkedik. Szerelmes volt Baibába, és ez

az érzés új volt számára, és megzavarta – innen eredt a

melankóliája. A gyász lesz az utolsó érzés, amelyet

legizgalmasabb, legveszélyesebb kalandjának lezárása

után még érezni fog. Alig vett tudomást róla, amikor a nő elmondta neki, hogy a kocsiját Stockholmban fogja

visszakapni. Elmerült az önsajnálatban.

A nő megágyazott neki a heverőn. Hallgatta a hálószobából nyugodt szuszogását. És bár nagyon fáradt

volt, mégsem tudott aludni. Néha felkelt, kinézett az

ablakon az üres utcára, ahol Karlis Liepa a halálba

indult. Már a titkos megfigyelők sem léteznek, Putnisszal együtt eltemették őket is. Csak nagy üresség maradt,

taszító, fájdalmas.

Mielőtt hazautazott volna, ellátogattak ahhoz a névtelen sírhoz, amelybe Putnis ezredes Inese-t és a

többieket temettette. Gátlástalanul sírtak, Wallander úgy

bőgött, mint egy elveszett kisgyerek, és úgy érezte:

először fogja fel igazán, miféle szörnyűséges világban él.

Baiba virágot vitt, fagyos, satnya rózsákat, letette őket az alacsony sírhalomra.

Wallander átadta neki a testamentum másolatát, de

Baiba nem nézett bele, amíg Wallander ott volt.

Indulása reggelén eleredt Rigában a hó. Murniers megjött Wallanderért. Az ajtóban Baiba

átölelte, úgy kapasz-kodtak egymásba, mint akik éppen

túléltek egy hajótörést, aztán Wallander elment.

Wallander felment a feljárón a gépbe.

– Jó utat! – kiáltott utána Murniers.

„Még ez is boldog, hogy elkotródom – gondolta

Wallander. – Neki sem fogok hiányozni.” Az Aeroflot gépe balra kanyarodott Riga fölött, aztán

a pilóta a Finn-öböl felé vette az irányt.

Míg el sem érte a rendes repülési magasságot,

amikor Kurt Wallander már aludt, mellére lógatva a fejét.

Március 26-án érkezett meg Stockholmba.

Az érkezési csarnokban várta az útlevele meg a kocsi

kulcsa. Az autó a taxidroszt mögött állt, és Wallander elcsodálkozott, hogy frissen mosták le.

A kocsiban meleg volt. Valaki nemrég még itt ült, és

várt rá. Még ezen az éjszakán hazament Ystadba. Kevéssel hajnalhasadás előtt lépett be mariagatani

lakásának ajtaján.

Epilógus

Egy májusi kora reggel, amikor Wallander az irodájában ült, és gondo-san, de unatkozva egy

totószelvényt töltögetett, Martinsson bekopogott az

ajtaján, és belépett. Még nem köszöntött be Skånéba a

tavasz, Wallander mégis kinyitotta az ablakot, mintha

állandó oxigénfrissítést igényelt volna az agya. Szórakozottan mérlegelgette az egyes csapatok esélyeit,

és hallgatta egy buzgó pinty énekét az egyik fáról.

Amikor Martinssont észrevette az ajtóban, Wallander

félretolta a totószelvényeket, felállt, becsukta az ablakot. Tudta, hogy Martinsson állandóan a megfázástól

retteg.

– Zavarok? – kíváncsiskodott Martinsson.

Mióta Rigából visszatért, Wallander tartózkodó és elutasító volt a kollégákkal. Voltak, akik egymás között

beszéltek is róla, vajon mi zökkent-hette ki ennyire a

megszokott modorából, amikor csak könnyebb

kézsérülést szedett össze az alpesi síelése alatt. De

aztán senki sem kérdezte meg tőle magától, és remélték, hogy a furcsa hangulatváltozást majd elmossa

az idő.

Wallander persze nagyon is tudatában volt annak, hogy rosszul bánik a kollégáival. Semmi oka nem volt

arra, hogy a tulajdon rosszkedvét és bánatát rájuk

zúdítsa, de nem tudta, hogyan válhatna újra a régi

Wallanderré, azzá a jóindulatú, határozott személlyé az ystadi rendőri körzetből, aki egykor volt. Ez az ember

ugyanis már nem létezett. És Wallander azt sem tudta,

hogy sajnálja-e. Azt meg végképp nem tudta, mit

gondoljon most már az életéről. Az alpesi síelés ürügynek jó volt, de másnak nem, még saját maga előtt

sem volt becsületes. Nem az a fajta volt, aki

szándékosan hazugságok mögött sáncolja el magát.

Amikor belépett valaki a szobájába, ő mindannyiszor lelkifurdalást érzett. Mégsem tudott mást, mint úgy

tenni, mintha minden olyan volna, mint rég.

– Nem zavarsz – mondta, és nagyon igyekezett

barátságos képet vágni. – Foglalj helyet!

Martinsson beleroskadt Wallander látogatói foteljébe,

amely kifeje-zetten kényelmetlen volt, pocsék

rugózattal.

– Arra gondoltam, elmesélek neked egy fura

történetet – mondta Martinsson. – Pontosabban két történetről szeretnék beszámolni. Mindenesetre úgy néz

ki, mintha a régi idők szelleme kísértene bennünket.

Wallander nem volt oda Martinsson stílusáért. Az a nyers valóság, amellyel rendőri munkájuk során nap

mint nap szembesültek, véleménye szerint nem volt

alkalmas a költői körülírásokra. De nem szólt, kivárt.

– Emlékszel még arra a fickóra – kezdte Martinsson –, aki idetelefonált, hogy majd a partra fog sodródni egy

csónak? Akit nem tudtunk azonosítani, és azóta sem

leplezte le magát?

– Két férfi volt – szólalt meg Wallander. Martinsson bólintott.

– Kezdjük az elsővel – mondta. – Pár héttel ezelőtt

Anette Brolin azt mérlegelte, hogy elítélje-e ezt az

embert súlyos testi sértés vádjával. De mivel nem volt priusza, még ez egyszer futni hagyta.

Wallander növekvő érdeklődéssel figyelt.

– Holmgrennek hívják – folytatta Martinsson. – És puszta véletlenből én is kézbe kaptam ezt az aktát,

amely ott hevet Svedberg asztalán. A papírokból

kiderült, hogy az illető egy Byron nevű halászbárka

tulajdonosa. Ekkor megszólalt bennem a riasztócsengő. A legkülönösebb az volt, hogy ez a fickó a legjobb

barátjának látta el csúnyán a baját, egy Jakobsson

nevűnek, aki a hajón szolgált matrózként.

Wallander visszaemlékezett a Brantevik kikötőjében

eltöltött éjszakára. Martinssonnak igaza volt: ezek a nevek itt nyilván a múltból kísértenek.

Izgatottan várta a folytatást.

– A fura az volt, hogy ez a Jakobsson egyáltalán nem

akart feljelentést tenni a testi sértés miatt, pedig nagyon durva volt, és minden ok nélkül követ-kezett be –

mondta Martinsson.

– Hogy derült ki akkor az ügy? – kérdezte Wallander. – Holmgren egy csörlő kurblival esett neki

Jakobssonnak a branteviki kikötőben. Valaki meglátta

őket, és kihívta a rendőrséget. Jakobsson három hétig

volt kórházban. Mocskosul el volt intézve, mégsem akarta feljelenteni Holmgrent. És Svedberg sosem tudta

kideríteni, mi volt a verekedés valódi oka. Én meg

eltöprengtem, nem lehet-e, hogy azzal a gumicsónakkal

függ össze. Ugye emlékszel még, mindketten milyen

fontosnak tartották, hogy titokban tartsák a másik előtt, hogy felvették velünk a kapcsolatot? Legalábbis azt

hittük, így van.

– Emlékszem – mondta Wallander.

– Mindenesetre arra gondoltam, hogy egyszer beszélnem kéne ezzel a Holmgrennel – folytatta

Martinsson. – Ugyanabban az utcában lakott egyébként,

mint te, a Mariagatanon.

– Lakott?

– Hát ez az. Amikor odamentem, már elköltözött, nagyon messzire. Portugáliában telepedett le. A

svédországi népesség nyilvántartásból minden-esetre

hivatalosan ki jelentkezett. Valami fura szigetet adott

meg címként Madeira közelében. A Byront pedig bagóért

eladta egy dán halásznak.

Martinsson elhallgatott. Wallander elgondolkodva

nézett rá.

– Ismerd csak el, hogy fura egy történet – mondta Martinsson. – Mit gondolsz, megküldjük ezt az

információt a rigai rendőrségnek?

– Nem – mondta Wallander. – Azt hiszem, ez nem

szükséges. De kedves tőled, hogy elmondtad.

– Még nem fejeztem be – szólt Martinsson. – Most

jön a történet második része. Olvastál tegnap újságot?

Wallander már régóta nem vásárolt újságot, hacsak nem olyan ügyön dolgozott, amellyel a sajtó az

illendőnél többet foglalkozott. Megrázta a fejét,

Martinsson pedig folytatta.

– Pedig nem ártott volna. Akkor ugyanis tudnád, hogy a göteborgi vám kifogott egy mentőcsónakot,

amely, mint később kiderült, egy orosz halász-hajóhoz

tartozott. Vingánál bukkantak rá, ott sodródott, és azért

tűnt fel, mert aznap gyakorlatilag szélcsend volt. A hajó

kapitánya azt állította, hogy épp dokkba igyekezett, mert a hajócsavart kellett javíttatni. Előtte pedig a

Dogger-padnál halásztak. Nem vették észre, mikor

vesztették el a csónakot. Egyszerre odatéved egy

drogkereső kutya a csónak közelébe, és hevesen érdeklődni kezd iránta. A csónak belsejében találtak

aztán pár kiló értékes amfetamint, amelynek eredetét

gyorsan vissza lehetett követni egészen a lengyel drog-

konyhákig. Végre ez adta a bizonyítékot, hogy a mi csónakunkat, amelyet a pincéből lovasítottak meg,

szintén hasonló dolgok tehették értékessé.

Wallander arra gondolt, hogy ez az utolsó mondat az

ő trehányságára tett kis oldalvágás volt. De nyilvánvaló:

Martinssonnak igaza van. Ilyen hanyagságot nem engedhet meg magának az ember. Nagy volt a kísértés,

hogy elmesélje Martinssonnak az egészet, a valóságot,

ahogy lezajlott, az állítólagos „alpesi kirándulása” idején.

De aztán nem mondta el, egyszerűen nem tudta elmondani.

– Valószínűleg igazad van – mondta helyette. – De

hogy ezeket az embereket miért ölték meg, ráadásul a

zakójuk nélkül, arra sosem fogunk választ kapni. – Ne mondj ilyet! – szólt Martinsson, és felállt a

székből. –Ki tudja, mit hoz a jövő. Mindenestre megint

egy lépéssel közelebb jutottunk a történet végéhez, nem

igaz?

Wallander bólintott, de nem mondott semmit.

Martinsson az ajtóban megállt, megfordult.

– Tudod, mit gondolok? – szólt. – Azt gondolom,

hogy Holmgren és Jakobsson csempésztek, és véletlenül

látták meg a csónakot. Csak éppen minden okuk

megvan rá, hogy ne cseresznyézzenek egy tálból a rendőrökkel.

– Azért ez még nem magyarázza meg a testi sértést

– mondta Wallander.

– Talán megegyeztek, hogy nem lépnek kapcsolatba

velünk. Talán Holmgren azt hitte, hogy Jakobsson

fecsegett. – Lehet, hogy igazad van. De ezt tényleg sosem

fogjuk megtudni. Martinsson kiment. Wallander megint

kinyitotta az ablakot, aztán folytatta a totószelvények

kitöltését.

Később, ugyanezen a napon, beült a kocsijába, és lement a kikötőhöz, ahol egy új kávézó nyílt.

Kért egy kávét, és levelet kezdett írni Baiba

Liepának.

Amikor félórával később elolvasta, amit írt, azonnal széttépte a lapot. Kiment a kávézóból a mólóra.

A papírdarabkákat, mint kenyérmorzsát, a vízbe

szórta. Még nem tudta, mit írjon Baibának. De nagyon vágyott utána.

Utószó

Ezt a regényt elsősorban a Baltikumban az utóbbi években lezajlott drámai változások hozták létre. Elég

nehéz dolog már önmagában is olyan regényt írni,

amelynek színtere teljesen idegen az író számára. Még

bonyolultabbá válik a dolog, ha olyan politikai és

társadalmi tájakon próbálunk mozogni, amelyeken még nem dőlt el semmi. Az olyan nagyon konkrét

problémáktól eltekintve, mint hogy például állt-e még

egy bizonyos időpontban egy bizonyos emlékmű, vagy

már ledöntötték és elvitték, vagy hogy 1991 februárjában még vagy már így vagy amúgy hívtak-e

bizonyos utcát, más, mélyebb problémákkal is meg

kellett küzdeni. Mindenekelőtt egy jelen pillanatra

vonatkozó összegzést kellene készíteni a balti országok fejlődésére vonatkozóan. A szerző fő feladata nyilván az

egyes személyek gondolatainak és érzéseinek

rekonstruálása, de minden segítségért hála és köszönet

jár, és ezért a könyvért sokaknak vagyok hálás.

Kettőjüket szeretném kiemelni: egy nevesítettet és egy névtelent. Egyrészről Gunds Bergklavsról van szó, aki

fáradhatatlanul magyarázott, emlékezett és javaslatokat

tett. Rendkívül sokat tanultam tőle Riga titkairól. És

köszönetét szeretnék mondani annak a rigai gyilkossági osztályon dolgozó rendőrnek, aki beavatott a munka-

módszereibe.

Mindig emlékeznünk kell arra, hogyan is álltak akkor a dolgok, akár csak egy évvel ezelőtt is, amikor még

minden másképp nézett ki, amikor még sokkal kevésbé

volt világos, mint ma. A Baltikum sorsa még ma sem

dőlt el. Még mindig nagy létszámú orosz csapatok állomásoznak lett területen. Hogy a jövőben hogyan

alakul, az a régi és az új elkeseredett harcában fog

eldőlni – az egyiket unásig ismerjük, a másikat

egyáltalán nem ismerjük. Pár napra rá, hogy ezt a könyvet 1991 tavaszán

befejeztem, a Szovjet-unióban sor került arra a puccsra,

amelynek döntő jelentősége volt a balti országok

függetlenségi nyilatkozatainak kihirdetésében. A puccs lehetősége ennek a regénynek is az egyik kiindulópontja

volt. Ám ugyanannyira nem tudtam én sem

megmondani, akárcsak bárki más, hogy lesz-e ilyen

puccs, hát még, hogy mi lesz a vége.

Ez a könyv regény, vagyis talán nem minden

pontosan úgy történt vagy úgy néz ki, mint ahogy ebben

a könyvben szerepel. De éppenséggel történhetett volna így is, és az író szabadságának része az is, hogy

odahelyezzen egy csomagmegőrzőt egy áruházba, vagy

éppen egy bútor-osztályt oda, ahol sohasem volt, de

most szükség van rá. És néha szükség van rá.

Henning Mankell,

1992 áprilisa