v é s öröksége

□ Anderle Ádám (1943-2016)

[í^ liW A róstcgu i: Largo Caballero

Q jesús Moncada « ■ ■ ¿ 1 Federico García Lorca

□ N()k'a*spanp^l polgárháborúban

ra™ i iM j'-'Iv■•sAv.v' mát!

Jancsó Katalin

Mexikó és a spanyol köztársasági emigráció.Új honra talált művészek a mexikói kulturális életben

AbstractThis study attempts to present the Spanish Republican exile in Mexico and its artistic activity including two refugees, Remedios Varo and Kati Homa. We describe shortly the characteristics of the earlier Spanish immigration to Latin-America and Mexico, country which had not been among the main welcoming countries during the previous large immigration waves. The roll of Mexico stands out among the series of countries that were just trying to survive the consequences of the Great Depression of 1929 and were restricting further immigration. The composition of the refugees that arrived in the country would have a definitive influence on the posterior economic, cultural, and artistic life of Mexico. Keywords: Spanish Civil War, Spanish Republican exiles in Mexico, refugee art, Lázára Cárdenas, Kati Homa, Remedios Varo

AbsztraktA tanulmány a Mexikóba érkező spanyol köztársasági emigrációt és annak művészeti tevé­kenységét kívánja bemutatni két emigráns művész, Remedios Varo és Kati Homa szemé­lyén keresztül. Röviden felvázoljuk a spanyol bevándorlás jellegzetességeit Latin- Amerikában, majd Mexikóban, mely nem számított jelentős befogadó országnak a korábbi, nagy latin-amerikai bevándorlási időszakban. Mexikó szerepe kitűnik a gazdasági válságból éppen kilábaló és a további bevándorlást korlátozó országok sorából, a kiérkező emigrán­sok összetétele pedig meghatározó befolyással lesz az ország későbbi gazdasági, kulturális és művészeti életére.Kulcsszavak: spanyol polgárháború, mexikói köztársasági emigráció, emigráns művészet, Lázára Cárdenas, Kati Homa, Remedios Varo

A spanyol polgárháború következményeiről, nemzetközi támogatásáról és a pol­gárháború alatti, majd az azt követő emigrációról a számtalan külföldi feldolgozás mellett az utóbbi években Magyarországon is jelentős számú tanulmány, doktori értekezés született. A köztársasági emigráció európai vetülete foglalkoztatta inkább az itthoni kutatókat, azonban néhány munka tárgyalja a Mexikóba irányuló emigrá­ciót is. E kutatásokhoz szeretnénk adalékul szolgálni tanulmányunkkal.1

Már röviddel a polgárháború kirobbanását követően, az 1936 nyarán megindí­tott gipuzkoai hadjárat asszonyok, gyerekek, idősek ezreit kényszerítette a határok elhagyására. Közülük sokan megpróbáltak hazatérni, azonban mintegy ötezren vég­leg Franciaországban maradtak polgárháborús menekültként. Egy évvel később, a

122 Mediterrán Világ 39-40.

következő hullám az északi front támadásainak következményeként már százezres tömeget érintett, a legnagyobb arányban baszk földieket. Sokak számára még ekkor is a tervek között a Spanyolországba történő visszautazás szerepelt. A Franciaor­szágban maradtak közül 1937 őszétől kisebb csoportok elindultak más európai országok, illetve Latin-Amerika felé. A menekültek egy másik csoportjának egyes országok diplomáciai menedékjogának segítségével sikerült külföldre jutnia. E csoport tagjai jellemzően értelmiségiek voltak. Az 1938-as ebrói csatát követően indult meg a kimenekülés negyedik hulláma. Ezt követte a menekülthullám leg- drasztikusabb szakasza, amikor is Katalónia elfoglalásakor, 1939 januárjában- februárjában mintegy félmillió spanyol hagyta el hazáját.2

Franciaország komoly gondokkal nézett szembe, ilyen nagyszámú menekült be­fogadása hatalmas erőfeszítéseket igényelt. Következésképpen szorgalmazta, hogy miután véget ért a háború, minél előbb és minél nagyobb számban térjenek vissza a menekültek hazájukba. 1939 végére 180 000 spanyol menekült maradt Franciaor­szágban. A hazatérőkön kívül voltak olyanok, akik tovább utaztak más befogadó országokba, így Latin-Amerikába is, ahová 1939-ben tízezernél több spanyol me­nekült érkezett, közülük legtöbben Mexikóba.3 Rövid magyarázatra szorul az, hogy miért éppen Mexikó lett a legfontosabb célállomás, egy olyan ország, amely ko­rábban, a nagy latin-amerikai bevándorlási hullám alatt nem tartozott a jelentős befogadó országok közé.

Latin-Amerikában a 19. század közepétől kezdődik meg főként Brazíliába és a Rio de la Plata térségébe a tömeges európai bevándorlás, többek között a pozitivis­ta bevándoroltatási politikák hatására. Míg a 18. század közepén még Új- Spanyolország volt a szubkontinens legnagyobb népességű térsége, addig egy év­századdal később Brazília növekedésben megelőzte és le is hagyta azt (1930-ban már Mexikó népességének duplája a brazil). A századvég-századforduló környékén Argentína és Uruguay mutatott kiemelkedő növekedést, melyet az I. világháború zárt le. Kubába a 19. században érkezik jelentős bevándorló hullám, melyet a füg­getlenségi mozgalmak lefékeztek, azonban a 20. század első évtizedeiben újabb csúcs következik. Az andoki országok mérsékeltebb növekedése mellett Venezuela esetét érdemes még megemlíteni, mely jóval később, az 1940-es évektől kezd be­fogadó országgá válni.4 A tömeges bevándorlás csúcsa az 1880-1914 közötti idő­szakra tehető, ezt követően egyes térségekben hanyatlást, más térségekben még elnyúló, azonban már kisebb mértékű bevándorlást lehetett tapasztalni.

A 20. század legnagyobb mértékű bevándorlása olasz, portugál és spanyol terüle­tekről indult, a század első évtizedében a kontinensre bevándorlók mintegy 42%-a ebből a három országból érkezett. Az 1854-1924 közötti periódus emigránsainak 38%- a olasz, 28%-a spanyol és 11%-a portugál volt. A mediterrán bevándorlók többsége a legszegényebb, legelnyomottabb és egyben legkevésbé tanult munkásrétegekből szár­mazott. Például a Santos kikötőjébe 1908 és 1936 között érkezett spanyolok 65%-a, a portugálok 52%-a, míg az olaszok 32%-a volt analfabéta.5 Spanyolországból elsősor­

Mexikó és a spanyol köztársasági emigráció 123

bán parasztok és napszámosok, a kisbirtokok felaprózódásának következtében földjü­ket vesztett korábbi birtokosok, illetve Baszkföldről és Katalóniából kereskedők, illetve ipari munkások indultak útnak, az új hazában pedig íöként a városokban telepedtek le építőmunkásként vagy kiskereskedőként. A kiérkezők egy csoportja a mezőgazdaság­ban helyezkedett el.6 A csúcsot az 1906-tól a világháború végéig tartó időszak jelentet­te. Mexikóba csak kis létszámú spanyol bevándorló érkezett.

A nagy gazdasági világválságnak komoly következményei voltak Latin-Ame- rikában, főként azokon a területeken, amelyek nagyban függtek a nemzetközi keres­kedelemtől és a külföldi befektetésektől. Bár a legiparosodottabb országok munka­nélküliségi rátáitól elmaradtak a latin-amerikai országok adatai, nyilvánvalóvá vált, hogy nincs szükség további munkáskézre. Számos külföldi bevándorló hazatért, il­letve a korábbi befogadó országok sorra adták ki a bevándorlást korlátozó rendelete­ket. Argentína lezárta kikötőit a bevándorlók előtt 1931 és 1935 között. 1932-ben Uruguay ugyancsak megtiltotta a külföldiek belépését, 1937-ben új bevándorlási törvényt fogadtak el az országban, amely kizárólag a Nemzeti Munkaügyi Intézetnek adott engedélyt a bevándorlás felügyeletére. Argentína 1940-ben újra korlátozó ren­deletet adott ki: csak azok kaphattak beutazási engedélyt, akik vidéken kívántak lete­lepedni. Mexikó 1936-ban tiltotta meg a bevándorlást, kivételt csak azok képeztek, akik megfelelő anyagi háttérrel rendelkeztek a letelepedésre.7

E kontextusban vizsgálva még inkább felértékelődik Mexikó reakciója a spanyol eseményekre. A második spanyol köztársaság alatt választották meg Mexikó elnöké­nek a korábban Michoacán állam kormányzói posztját betöltő Lázaro Cárdenast (1934-1940), akinek elnöksége alatt Mexikóban szocialista színezetű reformprogram került bevezetésre. Cárdenas főként a munkás és paraszt rétegekre igyekezett tá­maszkodni, a mexikói forradalom óta meg nem valósult földreform bevezetésével és a különböző munkás és paraszti érdekképviseleti szervezetek megszervezésével. E politikája azonban megosztotta a mexikói társadalmat és a konzervatívok ellenszen­vét váltotta ki. A politikai és társadalmi polarizáció a spanyol polgárháború megítélé­sére és a köztársasági emigrációval szembeni attitűdre is hatással volt.8 A későbbiek­ben ennek is köszönhető a spanyol menekültek ambivalens fogadtatása.

Lázaro Cárdenas és kormánya a kezdetektől fogva szolidaritását fejezte ki a köz- társaságiakkal, később pedig nem ismerte el Francisco Franco megalakuló kormá­nyát. Az előzmények közé tartozik, hogy 1937-ben a PSOE vezetője, Juan Simeon Vidarte azzal a céllal utazott Mexikóba, hogy tárgyalásokat folytasson egy tartozás kiegyenlítéséről: 1932-ben a mexikói kormány hadihajókat vásárolt a spanyol kor­mánytól, melyekért cserébe fegyverzetet és más árut szállított a köztársaságiaknak. Vidarte mexikói látogatása során felvázolta Cárdenasnak a köztársaságiak vereségé­nek lehetőségét, és felvetette a spanyol menekültek befogadásának kérdését, melyre Cárdenas pozitívan reagált.9 A száműzetésben lévő köztársasági kormány által meg­alakított SERE (a Köztársasági Spanyolokat Evakuáló Szolgálat) alszervezeteként megalakult a mexikói Spanyol Köztársaságiakat Segítő Bizottság (CTARE), mely­

124 Mediterrán Világ 39-40.

nek feladata az emigránsok fogadása, ellátása, elhelyezése volt. Párhuzamosan meg­született egy minisztériumok közötti bizottság is, mely a menekültek területi elosztá­sát végezte, előnyben részesítve a még kevésbé lakott Jalisco, Guerrero és Michoacán tartományok partvidékeit.10 Mexikó párizsi nagykövete 1939 tavaszán jelentette be, hogy országa korlátlan számban fogad be köztársasági menekülteket, azonban meghatároztak bizonyos kritériumokat is a menekültek válogatására, melyet a SERE és JARE (A Köztársasági Spanyolokat Támogató Bizottság) felügyelt.11

A száműzetésben élő köztársasági kormány székhelye is Mexikó lett, miután Pá­rizs elismerte Franco kormányát. Az ország 1939 és 1942 között körülbelül 20 ezer jól képzett munkás és szakembert fogadott be, 40%-uk nő volt. Különböző szövetsé­gek és szervezetek is települtek Mexikóba, majd később más latin-amerikai orszá­gokba. Korábbi spanyol politikai szerveződések és antifasiszta politikai csoportok is újjáéledtek, amit viszont a mexikói kormány nem üdvözölt, az emigránsok befogadá­sának ugyanis egyik feltétele az volt, hogy távol maradnak a politikai élettől és a külföldi politikai pártokban való részvételtől. 1943-ban az emigráns Spanyol Taná­rok Szövetsége a Havannai Egyetem rektorának védnöksége alatt elkészítette az ún. Havannai Nyilatkozatot, amely egy olyan szervezet felállítását tűzte ki célul, mely a társadalmi igazságosság jegyében a spanyolok szabadságáért harcolna, megőrizve a köztársaság legitimitását. A kezdeményezést további lépések követték: ugyanezen év novemberében a mexikói Spanyol Republikánusok Központjában a köztársaság ide­iglenes kormányát alkotó pártok aláírtak egy egyezményt a Spanyol Köztársaság visszaállítására és felállították a Spanyol Felszabadító Bizottságot. E bizottság talán legnagyobb visszhangot keltő tevékenykedése ahhoz a San Franciscóban megrende­zett konferenciához köthető, amelyen aláírták az ENSZ alapokmányát. A konferenci­án a bizottság kérte, hogy az ENSZ ne vegye fel tagjai közé Spanyolországot, illetve tagjai szakítsák meg kapcsolataikat az országgal. A kérdés tárgyalásában Mexikó járt közben, melyet aztán a latin-amerikai országok közül Uruguay, Chile és Guatemala is támogatott. Az akció sikeresnek bizonyult. A történések után új köztársasági kor­mány alakult, melyet számos latin-amerikai ország elismert, 1946-ban pedig áthe­lyezte székhelyét Párizsba.12

Ami a spanyol emigráció összetételét illeti, Cárdenas eredeti elképzelése szerint Mexikó lehetőleg nagy arányban földműveseket és halászokat fogadott volna be, kisebb arányban pedig munkásokat és más szakembereket. Pontos arányszámokat is megjelöltek, 60%-ban vártak mezőgazdasági dolgozókat, 30%-ban munkásokat, iparosokat, szakembereket és 10%-ban értelmiségieket, politikusokat.13 A cél a csendes-óceáni partvidék és Baja-Kalifornia trópusi vidékeinek betelepítése lett volna, de mindez illuzórikusnak tűnt, ismerve a Franciaországba menekült spanyo­lok összetételét.14 A Mexikóba bevándoroltak körülbelül fele értelmiségi: mérnök, tanár, művész, tudós, építész, ügyvéd, orvos, filmrendező, színész, újságíró, ze­nész, műfordító, könyvkiadó volt. Mexikó mind kulturális, mind gazdasági fejlődé­sére nagy hatással volt e spanyol csoport letelepedése.

Mexikó és a spanyol köztársasági emigráció 125

Már Juan Negrín kormányának 1937-es megalakulása után felvetődött a Mexi­kóba történő emigráció kérdése, amit olyan események is alátámasztottak, mint például közel ötszáz kisiskolás kitelepítése a moréliai Escuela España-México in­tézményébe, vagy a La Casa de España kulturális központ 1938-as megalapítása. A polgárháború alatt több ezer spanyol gyermeket evakuáltak külföldre, legtöbbjüket Franciaországba, Belgiumba és Angliába. Mexikóba összesen mintegy 20 000 gyermek érkezett. A mexikói elnök szülőföldjén, Michoacán államban található Moréliába külön csoportként, szüleik nélkül, 463-an érkeztek. Őket hívják a „moréliai gyerekeknek”, akik a mexikói kormánypropaganda szerint spanyol árvák voltak, noha ez sok esetben nem volt igaz. A gyerekeket maga Cárdenas fogadta, Moréliában külön iskolában, elszigetelten nevelték őket, a kormányt bíráló csopor­tok szerint több pénzt költöttek rájuk, mint a szegény mexikói fiatalokra. A háborús gyerekek támogatása Cárdenas elnökségének végével megszűnt, az újabb kormá­nyok nem követték további sorsukat.15

A spanyol emigráció tevékenységének köszönhető különböző kutatóintézetek, la­boratóriumok megalapítása. Számos spanyol tudós, orvos, kutató kezdett el dolgozni a legjelentősebb mexikói oktatási központokban, kórházakban.16 Az ő nevükhöz fűződik olyan szervezetek és vállalatok megalapítása, mint például az Editorial Séneca, a Financiera Industrial Agrícola S.A. (chiahuahuai földjeire 2000 család telepedett le), a Cooperativa Pablo Iglesias (spanyol-mexikói építkezési vállalat), vegyi és elektronikai cégek, fejlesztési és építkezési társaságok, melyek hosszú távon hozzájárultak a munkanélküliség problémájának kezeléséhez. A kivándoroltak a kul­túra területén is sokat alkottak, számos központot és intézményt alapítottak, mint pél­dául az Instituto Hispano-Mexicano vagy az Academia Hispano-Mexicana.17

A korabeli spanyol művészeti elit számos képviselője Mexikóban talált második otthonra. Még 1939 márciusában Párizsban megalakították a Junta de la Cultura Española, azaz a Spanyol Kultúra Tanácsa nevű szervezetet, melyet a mexikói festő. Femando Gamboa segített áthelyezni Mexikóba. Zeneszerzőket, költőket, festőket, építészeket, írókat18 találunk a tagok között, akik New Yorkon keresztül érkeztek Mexikóba. Ezt követően közvetlen hajókon érkeztek a menekültek Veracruz kikötő­jébe. A második világháború alatt további hullámban jöttek menekültek, szintén számos művész, közöttük Gerardo Lizárraga, Luis Buñuel, Remedios Varo, José Homa vagy Francisco Rivero Gil. E művészek közül sokan véglegesen Mexikóban telepedtek le, mások az ötvenes években visszatértek Európába, esetleg más amerikai országban próbáltak szerencsét.19 A Mexikóban maradtak szoros kapcsolatot ápoltak egymással, támogatták egymást, kulturális szervezeteket alapítottak, kávéházakat nyitottak. Gyermekeik számára iskolákat alapítottak, hogy megőrizzék számukra a spanyol identitást. A korábbi spanyol - többségükben konzervatív eszméket valló - bevándorlókkal való kapcsolatok felvétele is kihívás volt számukra, hiszen ideológiá­jukat tekintve két ellentétes tábor tagjai voltak. Azonban a legtöbb esetben a már létező szervezetek (baszk, katalán, galíciai) befogadták az újonnan érkezőket, akik

126 Mediterrán Világ 39-40.

azután megszervezték saját nemzetiségi szervezeteiket is. Galériákat, művészeti mű­helyeket, könyvesboltokat nyitottak az emigráció tagjai, pezsgővé téve a kulturális életet. Közülük többen iskolateremtők lettek, elnyerve számos nemzeti és nemzetközi művészeti díjat.20

A továbbiakban két művész életpályáját mutatjuk be röviden, akiknek nemcsak sorsuk forrt egybe, de életre szóló barátságot is kötöttek. María de los Remedios Varo Uranga Anglésban, Spanyolországban született 1908-ban. Szabadgondolko­dású, vízépítő mérnök édesapja hamar felismerte lánya tehetségét, műszaki tervei­nek rajzolásába avatta be már kislányként. Az okkultizmussal is foglalkozó, argen­tin-baszk származású, hívő katolikus édesanyja azonban inkább egyházi iskolába íratta Varót, akire ennek ellenére egyre inkább édesapja liberális gondolkodása volt jellemző. 1924-ben a család Madridba költözött, és Varo, apja ösztönzésére és édesanyja tiltakozására, beiratkozott a San Fernando Akadémiára, ahol az iskola egyik első lánynövendékeként, Salvador Dali diáktársaként tanulhatott, majd 1930- ban rajztanárként diplomázott.21 Még az iskolában megismerkedett Gerardo Lizarragával, későbbi férjével, akivel Párizsba utaztak. Párizsból Barcelonába ve­zetett útjuk, ahol avantgárd művészeti körökhöz csatlakoztak. Még a háború kitöré­se előtt szétváltak Lizarragával. Nem sokkal később Varo megismerkedett a Barce­lonába érkező, a köztársaságiak ügyét támogató francia szürrealista költővel, Ben­jamin Péret-vel, akit Varo Párizsba is követett. Péret-vel kialakult románcának is köszönhető, hogy Varo barátságot kötött a párizsi szürrealista körök tagjaival, köz­tük André Bretonnal, Roberto Mattával, Joan Miróval.22 Franciaország német meg­szállását követően azonban menekülni kényszerültek az országból. A német csapa­tok Párizsba érkezése után Marseille-be szöktek, ahol Breton, Emst és sok más szürrealista művésszel együtt várták a vízumukat.

Végül 1941 végén, a spanyol köztársasági emigrációs hullámmal Mexikóba ér­keztek,22 ahol számos európai barát várta őket. E mexikói kör tagja volt többek között Varo korábbi férje, Lizárraga, Leonora Carrington, Gunther Gerzso, Kati és Jósé Floma, illetve Emerico Weisz.24 Két évvel a világháború vége után Péret haza­tért Párizsba. Varo is vele utazott, azonban már idegen volt számára a város, hiány­zott neki az őt befogadó Mexikó, ahol megérkezését követően illusztrátorként, tervezőként és dekoratőrként kezdett dolgozni. 1947 és 1949 között családtagjaival, köztük édesanyjával Venezuelában tartózkodott, majd úgy döntött visszatér foga­dott, új hazájában, Mexikóba, s haláláig, 1963-ig ott is élt. Halála előtt nem sokkal így fogalmazott: „Sokkal inkább vagyok mexikói, mint bárhová máshová tartozó. Kevéssé ismerem Spanyolországot: nagyon fiatal voltam, amikor ott éltem”.25 1952-ben házasságot kötött egy osztrák politikai emigránssal, Walter Gruennel, akinek támogatásával ekkortól csak a festészetnek és művészeteknek élt.26

Munkái között falfestményt, olajfestményeket, rajzokat, bútorokat, játékokat, masz­kokat, egyéb tárgyakat, de rövid elbeszéléseket és más írásokat is találunk. Édesanyja hatására a misztika és okkultizmus, édesapja hatására a természet és a tudományok

Mexikó és a spanyol köztársasági emigráció 127

szeretete érződik müvein, melyeken erőteljesen megjelennek a szürrealista jegyek, illetve mexikói időszakában a prekolumbián művészet elemei is.27 Első mexikói kiállí­tása 1955-ben nyílt, ekkortól komoly sikereket ért el, életműve itt teljesedett ki. Mun­káit egyre inkább áthatották az álmok, a gyermekkori, illetve háborús élmények és félelmek, a tudáskeresés. A fantasztikus világ ábrázolása, a lo maravilloso megteremté­se, új térbeli és metafizikai dimenziók keresése jellemzi munkásságát, melyet egyes kritikusok Márquez mágikus realizmusához hasonlítanak, főbbek között a miszticiz­mus, a tantrizmus, a zen buddhizmus, a pszichoanalízis, az alkímia, a mágia, a tarot foglalkoztatták, mindez nagyban hozzájárult egy nagyszerű barátság kialakulásához is egy olyan női művésszel, akit Varo egész egyszerűen művészeti lelki társának neve­zett.28 E lelki társ a szintén 1941-ben Mexikóba érkezett Leonora Carrington volt. Vele és Kati Homával szoros, hármas barátságot ápoltak.

A spanyol köztársaságiak mellett a nemzetközi brigádok más külföldi tagjai is részét képezték e mexikói emigrációnak. A magyar származású Kati Homa szintén művész spanyol férjével, a festő Jósé Homával 1939-ben érkezett Mexikóba,29 egy 270 negatívot tartalmazó dobozzal. A felvételeket a polgárháborús Spanyolország­ban készítette. E felbecsülhetetlen értékű dobozt 1983-ban a spanyol Kulturális Minisztériumnak adományozta, azóta pedig több kiállítást szerveztek belőle Spa­nyolországban. Homa saját magáról azt vallotta, hogy származását tekintve ma­gyar, házassága révén spanyol, fogadott hazája pedig Mexikó.30 Deutsch Katalin néven 1912-ben gazdag zsidó család gyermekeként született Szilasbalháson, az általános iskolát már Budapesten végezte.31 Kati meglehetősen korán kapcsolatba lépett a kor avantgárd művészeivel és Kassák Lajos és a körülötte formálódó fiatal művészekből álló csoport szellemi hatása alá került. E csoport indíttatására utazott Homa Berlinbe tapasztalatszerzésre 1931-ben. Németország a Weimari Köztársa­ság idején komoly művészeti fejlődést élt meg. A művészeti ágak között a fotómű­vészet egyre nagyobb tért nyert, az újságokban mind nagyobb szerepet kaptak a fotók és fotóriportok. Németországban dolgoztak a legjobb fotóriporterek; Berlin­ben több magyar is élt, például Friedmann Endre, a későbbi Robert Capa. Homa ehhez a körhöz csatlakozott, azonban Hitler hatalomra jutásával távoznia kellett az országból. Budapestre tért vissza fotóművészetet tanulni, majd újabb útra indult, ezúttal Párizsba, ahol a már említett szürrealista csoport tagjaival ismerkedett meg és kötött barátságot, és ahol első szakmai sikereit aratta.32 Robert Cápának ekkor már stúdiója volt Párizsban, melyet Homa gyerekkori barátja, Weisz Imre (később Emerico ’Chiki’ Weisz) vezetett. 1937-ben Homa komoly felkérést kapott: a pol­gárháborús Spanyolország köztársasági kormányának Külföldi Propaganda Bizott­sága fotók készítésével bízta meg. Barcelonába utazott, majd 1939-ig több balolda­li, főként anarchista szervezet és újság számára is dolgozott. Cápával itt is keresz­tezték egymást útjaik, az utókor számára pedig most is talány, hogy a barátságon kívül más szálak is összefűzték-e őket. Capa később az Egyesült Államokba mene­kült.33 Kati Homa polgárháborús képei Capa és más fotográfusokhoz képest azért

128 Mediterrán Világ 39-40.

különlegesek, mert nem magát a kegyetlen eseményeket örökítette meg, hanem sokkal inkább az emberi sorsokat kereste.34 Még Spanyolországban ismerkedett meg későbbi férjével, José Homa festővel és szobrásszal, akivel Franco győzelme után Párizsba menekültek, majd innen a német megszállást követően, számos köz- társasági menekülttel 1939 őszén Veracruzba utaztak. Előzőleg Párizsban Kati a magyar, Homa a mexikói nagykövetségtől kért segítséget, ez utóbbi jelezte, orszá­ga kész befogadni őket. Homa Catalina Fernández Blau de Homa, spanyol születé­sű személyként kapott iratokat, és így tudtak Mexikóba utazni.35 A fővárosba köl­tözve Mexikó lett a Homa család otthona.36

A Colonia Roma városrészben rendezték be házukat, mely sokak szerint mági­kus varázzsal bírt, és folyamatosan jelen volt Kati Homa alkotásain is. Itt rendezte be a müvészházaspár alkotóműhelyeit is. Homa nem csak fotózott, de különböző tárgyakat is készített, mint például játékokat vagy babákat. Homa sosem csatlako­zott semmilyen művészeti irányzathoz, azonban a szürrealista vonulat hatása erő­teljesen érződik müvein. Számos mexikói újság (többek között a México This Month, a Todo, a Nosotros, a Diseño) számára dolgozott fotóriporterként, 1959 és 1974 között a Mujeres: Expresión Femenina folyóirat fotórovatának vezetője volt, ahol a címlapképekért és a kulturális rovatért is felelt. A hatvanas évek hozták el legnagyobb sikereit. A kor haladó gondolkodású művészeivel megalapították a S.nob című, rövid életű folyóiratot.37 Ezekben az években, 1958 és 1963 között hívták meg fotómüvészetet tanítani az Universidad Iberoamericanára, egyik alapí­tója volt az egyetem művészeti tanszékének, elismert mesterként/tanárként egy egész generáció nőtt fel tananyagain.38 Később, 1973-tól a San Carlos Akadémián folytatta tudása átadását, a hetvenes évek végétől pedig visszavonultan élt. Képei a legkülönbözőbb újságokban jelentek meg, hűen tükrözve a fővárosi életet, annak kevéssé ismert helyszíneit. 1 lasonlóan komoly érdeklődést mutatott a mexikói épí­tészet iránt, együttműködött építészeti szaklapokkal is. Másik kedvenc tematikáját a művészeti élet képviselői (írók, költők, újságírók, festők, szobrászok, múzeum­igazgatók, műkritikusok) adták, akiket műtermükben, otthonukban fotózott, közöt­tük olyan ismert alakokat is, mint például David Alfaro Siquerios vagy Gunther Gerzso. Előszeretettel mutatta be a „mexikói nőket”, tévés és filmcsillagokat, híres női személyiségeket.39 E nőkről készült fotói között találjuk két legfontosabb ba­rátnőjéről, Leonora Carringtonról és Remedios Varóról készült alkotásait is. Homa elismert fotóművészként mintegy 7000 fotót hagyott maga után.

A negyvenes és ötvenes években sok külföldi is a Colonia Roma városrészbe költözött, Homáék mellett Kati gyerekkori barátja, Weisz Imre.40 Varo és Carrington és más európai emigráns művészek is itt laktak. A barát, Weisz Imre Carrington férje és két fiának édesapja lett. Az 1946-ban megtartott esküvőn mind­annyian részt vettek, és Kati Homa készítette az esküvői képeket. A három család egymást segítette a mindennapokban, a három nő együtt járt vásárolni, együtt főz­tek, beszélgettek.41 Kati Homa növendékeként fogadta házában Carrington fiát,

Mexikó és a spanyol köztársasági emigráció 129

Gabriel Weisz Carringtont, aki érdeklődött a fotózás iránt.42 A barátok komoly hatást gyakoroltak egymásra művészeti téren is, Homa több fényképén maga Varo is megjelenik. 1963-ban két esemény is megtörte a családok baráti ¡dilijét. Az öt­venes éveikben járó Jósé Homa, majd még ugyanebben az évben Remedios Varo váratlan halála mély nyomot hagyott Kati Idomában. A családok barátsága tovább élt, Kati Horna 2000-ben, Weisz Imre 2007-ben hunyt el, akiket 2011-ben a baráti kör utolsó tagja, Leonora Carrington követett.

Jegyzetek

1 Lásd HARSÁNY! 1996; HARSÁNY1 - ZALAI 2014; ZALAI 2012; KATONA 2007; KATONA 2016a; MAROSI 2007; PETHŐ 2007; PETHŐ 2009; ZALAI 2016; LÉNÁRT 2016.2 SANTOS 1999. 12-14.3 MAROSI 2012. 158.4 PÉREZ BRIGNOLI 2010. 1-4.5 MÖRNER 1985. 50-55.6 BIRGITTA LEANDER 1989. 103.7 SÁNCHEZ ALBORNOZ 1977. 235-236.8 SÁNCHEZ ANDRÉS 2015. 81-82.9 LÓPEZ 2002. 111.10 ORDÓÑEZ ALONSO 2012.11 MAROSI 2010. 161.12 FERRER BENIMELI 1977.13 MAROSI 2016. 125.14 LÓPEZ 2002. 116-117.15 ZALAI 2016.21.16 ORDÓÑEZ ALONSO 1999.17 ROMERO SAMPER 2005. 85-86.18 Spanyol emigrados irodalomról lásd még KATONA 2016b. 20-29.19 CABAÑAS BRAVO 2009. 60-61.20 Uo. 62-64.21 ZAMBRANO ESPINOZA 2003.22 ROJAS (2013-05-30).23 Córner 1999.24 Gerzsó, Kati Homa és Weisz magyar származású művészek. Homa és Weisz a polgárhá­borúban Róbert Cápával fotósként dolgoztak, és a háború elől menekülő emigráció tagjai­ként érkeztek Mexikóba.25 VIDAURRE ARENAS 2001.26 ZAMBRANO ESPINOZA 2003.27 ROJAS (2013-05-30).28 ZAMBRANO ESPINOZA 2003.29 SZENTE-VARGA 2007. 98.30 BALLESTEROS GARCÍA 2008. 25.

130 Mediterrán Világ 39-40.

31 KOSÁRKA 2013. 89.32 PELIZZON 2010-2011. 12-15.33 SÁNCHEZ-MEJORADA 2004. 8-9.; Cápáról lásd még FORGACH 2009.34 KOSÁRKA 2013.90.35 SZENTE-VARGA 2012. 117.36 SÁNCHEZ-MEJORADA 2004. 9.37 PELIZZON 2010-2011.241-262.38 KOSÁRKA 2000. 95.39 SÁNCHEZ-MEJORADA 2004. 12-23.40 Emérico Chiki Weisz nevéhez kötődik a híres „mexikói bőrönd”. Ő menekítette ki Ró­bert Capa, Gera Taro és a lengyel Chim negatívtekercseit Párizsból három dobozban, egy hátizsákban 1940-ben. A tekercseket az 1990-es években Mexikóban találták meg egy mexikói tábornok személyes anyagai között.41 PELIZZON 2010-2011.248.; MOORHEAD 2007. 73.42 KOSÁRKA 2013.91.

Irodalomjegyzék

Rosa María BALLESTEROS GARCÍA (2008); „El efecto de cronos. Brigadistas olvidadas por la historia”. Aposta: revista de ciencias sociales. No. 37. 2008. május-június, 1—41.José A. Ferrer BENIMEL1 (1977): „Historia de la República Española en el exilio (1939- 1947)”. Tiempo de Historia. Núm. 32.http://www.sbhac.net/Republica/TextosIm/TDH/Exilio/Exilio.htm (2012-08-12).Miguel CABAÑAS BRAVO (2009): „Los artistas españoles del éxodo y del llanto bajo el techo azteca”. ARBOR Ciencia, pensamiento y cultura. Vol. CLXXXV 735. 57-74. FORGÁCH András (2009): „Róbert Capa. Szélesvásznú lélek”. Filmvilág. 2009/október, http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=9887 (2017-01-02).HARSÁNYI Iván (1996): A spanyol polgárháború és magyar önkéntesei. Budapest, Ma­gyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége.HARSÁNYI Iván - ZALAI Anita (2014): „Sobre la guerra civil española y sus antecedentes: una visión desde Hungría”. Studia Histórica: historia contemporánea. Vol. 32. 529-538. KATONA Eszter (2007): Olasz-spanyol kapcsolatok a második világháború éveiben. Szeged. KATONA Eszter (2016a): „Vázlat a XX. századi spanyol színház történetéhez”. Tiszatáj. LXX. évf. 3. 53-86.KATONA Eszter (2016b): «Rejtőző medrű bánat...» Federico García Lorca világa. Sze­ged, JGYF Kiadó.KOSÁRKA József (2000): „Magyarok a mexikói művészeti életben”, in: Kutatási közle­mények II., Magyarország és a hispán világ. Szeged, Hispánia.KOSÁRKA József (2013): „Kati Homa, Mexikó ünnepelt fotográfusa. A magyar fotómű­vész születésének tavalyi centenáriumára”. 2000. Irodalmi és társadalmi havi lap. 2013. július-augusztus.Birgitta LEANDER (1989): Europa, Asia y África en América Latina y el Caribe. Siglo México, Veintiuno Editores - UNESCO.

Mexikó és a spanyol köztársasági emigráció 131

LÉNÁRT András (2016): „Kamerával a spanyol harctéren: a polgárháború filmkészítése és a nemzetközi reakciók”. Belvedere Meridionale. 28. évf. 3. sz. 78-88.Abdón Mateos LÓPEZ (2002): „Los republicanos españoles en el México cardenista”. Ayer. Núm. 47. 103-128.MAROSI Ágnes (2007): „La relación del gobierno de la segunda república española en el exilio con Yugoslavia entre 1946-1950”. Acta Hispánica. Tomus XII. 71-80.MAROSI Ágnes (2012): „A második haza. Spanyol köztársasági emigráció Mexikóban, 1939-1950.”. In: Anderle Ádám (szerk.): Bicentenario, 1800-2010. Latin-Amerika: a Jüg- getlenség útjai. Szeged. 157-168.MAROSI Ágnes (2016): „A polgárháború vesztesei. A köztársasági menekültek és a köz- társasági emigráns kormány”. Belvedere Meridionale. 28. évf. 3. sz. 120-129.Joanna MOORHEAD (2007): „Leonora and me”. The Guardian. 2007. január 2. http://www.theguardian.com/artanddesign/2007/jan/02/art (2013-08-10).Magnus MÖRNER (1985): Adventurers and proletarians. The story o f migrants in Latin- America, University of Pittsburgh Press.María Magdalena ORDÓÑEZ ALONSO (1999): „Los científicos del exilio español en México: un Perfil”. Clío: History and history teaching. 11. sz.María Magdalena ORDÓÑEZ ALONSO (2012): „Españoles en México. El caso de los refugiados en Pachuca, Hgo”, Proyecto Clío. http://cIio.rediris.es/exilio/PACHUCA.htm (2012-08-12).Lisa PELIZZON (2010-2011): Más allá de la foto: La mirada de Kati Horna. Doktori disszertáció, kézirat. Universitá Ca’Foscari Venezia.Héctor PÉREZ BRIGNOLI (2010): „América Latina en la transición demográfica”. Población y salud en Mesoamérica. Vol. 7. Núm. 2„ 1—4.PETHŐ Szilvia (2007): „El exilio español en los países del bloque del este: Polonia, el destino menos conocido”. Acta Hispánica. Tomus XII. 81-88.PETHŐ Szilvia (2009): El exilio de comunistas españoles en los países socialistas de Europa Centro-Oriental entre 1946y 1955. Szeged, Szegedi Tudományegyetem.Mónika ROJAS: „Varo Uranga. Remedios”.http://artportal.hu/lexikon/kulfoldi_muveszek/varo-uranga-remedios-7675 (2013-05-30). Milagrosa ROMERO SAMPER (2005): La oposición durante el franquismo/3. El exilio republicano. Madrid, Ediciones Encuentro.Nicolás SÁNCHEZ ALBORNOZ (1977): La población de América Latina. Desde los tiempos precolombinos al año 2000. Madrid, Alianza Editorial.Agustín SÁNCHEZ ANDRÉS (2015): „Megosztott társadalom: Mexikó és a spanyol pol­gárháború, 1936-39”. Acta Scientiarum Socialium. 45. sz. 81-95.Alicia SÁNCHEZ-MEJORADA (2004): Kati Horna y su manera cotidiana de captar la realidad. México, Cenidiap - Instituto Nacional de Bellas Artes y Literatura.Félix SANTOS (1999): Exiliados y emigrados: 1939-1999. Madrid, Fundación de Españoles en el Mundo.SZENTE-VARGA Mónika (2007): Migración húngara a México entre 1901 y 1950. Mexi­kó, BUAP-Szegedi Tudományegyetem.SZENTE-VARGA Mónika (2012): A gólya és a kolibri. Magyarország és Mexikó kapcso­latai a XIX. századtól napjainkig. Budapest, Áron.

132 Mediterrán Világ 39-40.

Carmen V. VIDAURRE ARENAS (2001): „La exploración de las fuentes de la luz: Remedios Varo”. Clío No. 20., Proyecto Clío. Memoria del exilio. http://clio.rediris.es/exilio/remediosvaro/RemediosVaroarticulo.htm (2013-07-05).ZALAI Anita (2016): „Háborús gyerekek”. Belvedere Meridionale. 28. évf. 3. sz. 17-25. ZALAI Anita (2012): „A nőkérdés Spanyolországban a második köztársaság idején (1931— 1939)”. Világtörténet 2 (34). évf. 2012/3-4. 243-256.Josefa ZAMBRANO ESPINOZA (2003): „Lo mágico, enigmático y místico en el arte de Remedios Varo”, analitica.com. 2003. május 29. http://www.analitica.com/va/arte/dossier/1960859.asp (2013-06-05).(sz.n.) (1999): Chronology of Remedios Varo. Comer. No. 2. Spring 1999. http://www.cornermag.org/corner02/page04a.htm (2013-07-20).