Köszönet Ariane Morrisnak, türelméért és odaadásáért,Théa Rojzmannak és Nicole Rothenbühlernekközreműködésükért és kitartó támogatásukért,csoportjaim minden tagjának, amiért napontagazdagítják gyakorlati munkámat ésgondolataimat.

CHARLES ROJZMAN

1

Charles Rojzman

Együttélés és társadalmi terápia

Bírjuk ki egymást!

SAXUM

2

Tartalom

Öngyógyítás, együtt a többiekkel ……………………………………………………….…… 4

I. FEJEZETA TÁRSADALMI TERÁPIA KELETKEZÉSE ………………………………………...….. 6Történelmi-politikai háttér ………………………………………………………..…………. 6Életem ………………………………………………………………………….……………. 7A szellemi háttér ……………………………………………………………..……………… 8A kollektív pszichoszociológia és a pszichopatológia ……………………………………... 12Az első tapasztalatok ……………………………………………………………..………… 13Az első felfedezések ………………………………………………………..………………. 14A külvárosok és az intézmények hívása …………………………………………….……… 15

II. FEJEZETMIT GYÓGYÍT A TÁRSADALMI TERÁPIA? ……………………………………….…. 16A félelmek: valóság és képzelet között ……………………………………………….……. 17A félelmek szükségleteket rejtenek ………………………………………………………… 20A társadalmi erőszak: probléma vagy megoldás? ………………………………………….. 21A tehetetlenség érzése ……………………………………………………………..……….. 25

III. FEJEZETA TÁRSADALMI TERÁPIA CÉLJAI ………………………………………….………… 30A félelmek kezelése ……………………………………………………………….……….. 30Szigorú, de védelmező keret …………………………………………………..…………… 33Az erőszak mint tünet ………………………………………………………………………. 40Egyéni változások és intézményes átalakulások …………………………………………… 45

IV. FEJEZETA TÁRSADALMI TERÁPIA GYAKORLATA ………………………………………..…. 46A társadalmi terápia kerete ………………………………………………………………… 47A társadalmi terapeuta helyzete…………………………………………………………….. 47A „csoport” a társadalmi terápiában ……………………………………………….………. 52A társadalmi terápia eszközei ………………………………………………………………. 58

V. FEJEZETA társadalmi terápia ma …………………………………………………………...……….. 62A beavatkozás formái …………………………………………………………..………….. 62A társadalmi terápia sikerének feltételei ……………………………………………...……. 65

VI. FEJEZETA GYÓGYULÁST KERESŐ TÁRSADALOM …………………………………….…….. 69Az önkény kísértése ………………………………………………………………...……… 69Homo demens ………………………………………………………………..…………….. 70

FÜGGELÉKSzakkifejezések magyarázata …………………………………………………...………….. 71Felhasznált irodalom ……………………………………………………………………….. 73

3

Öngyógyítás, együtt a többiekkel

Még sohasem volt ennyire fontos, hogy békésen megférjünk egymással. Sokféle válságtól meggyöngült társadalmainkban fokozódik a félelem és a gyűlölet, olykor törzsi formákat ölt a közösségi élet. Együtt élni, együtt dolgozni: ezekkel a kihívásokkal nézünk szembe századunk elején, amikor a társadalmak szétesőben vannak a törvényeket nem ismerő globalizáció, a támpontok híján tévelygő individualizmus és a vallásháborúkat idéző törzsi szellem letaglózó erejű együttes csapásai alatt. Ennek az eredménye a mai társadalmakra jellemző rossz közérzet: a depresszió, a bizonytalanság, az erőszak…

Ez a rossz közérzet azért roncsol mindnyájunkat, mert megmutatja, milyen nehéz együtt élni párkapcsolatokban, családban, a munkahelyeken vagy ezeknél is magasabb szinten, amit a polgárháborúk és a nemzetközi konfliktusok bizonyítanak. A magánéletben sokan depresszióba esnek, elveszítik a bátorságukat, gyűlölik, semmire sem tartják magukat. Mások, akiknek bűnbakra van szüksége, idegengyűlöletbe vagy fanatizmusba menekülnek. Ismét mások bezárkóznak a magánéletbe, miután kénytelenek voltak szembenézni tehetetlenségükkel. A szolidaritást és a testvériséget felváltja a boldogság individualista kergetése. Ám ezeknek az embereknek is hamarosan tudomásul kell venniük, hogy a legváltozatosabb formákat öltő erőszak veszélyeztetheti a nehezen kivívott egyensúlyt a családban vagy a társadalomban.

Hányszor halljuk társadalmi terápiás csoportok találkozóin: „Nem érzem jól magamat a melóban… Tanár vagyok, rendőr vagyok, oktató vagyok, animátor vagyok… Megvan bennem a lelkesedés, de semmit sem tehetek. Az a benyomásom, hogy az intézmény, a fölötteseim magamra hagynak. Nincs megfelelő kapcsolatom a munkatársakkal. Én már nem értem a gyerekeket, a fiatalokat, a többieket. Vannak napok, amikor használhatatlannak, tehetetlennek érzem magamat, néha gyűlölöm a főnökeimet, a fiatalokat, önmagamat. Máskor úgy érzem, hogy mégiscsak képes vagyok valamire, és eltölt a reménység, tudok még hinni, és küzdök, hogy jobb teljesítményt nyújtsak, hogy segíthessek, hogy változtassak. Annyira szeretném, ha sikerülne, és nem kellene ilyen magányosnak éreznem magam…”

Vagy: „Ebben a gimnáziumban, ezen a kapitányságon, ebben a hivatalban a feje tetején áll minden. Már nem tudunk alkalmazkodni ezekhez az emberekhez, ezekhez a gyerekekhez, a megoldásaink sokszor használhatatlanok, ők pedig utálnak, tehetségtelennek tartanak minket. Túl merev a hierarchia, nincs egyeztetés, a fej dirigál, a láb engedelmeskedik. Közelségre, együttműködésre lenne szükség, igazi csapatmunka kellene minden szinten. De nem szabad mondani semmit, nem szabad bírálni semmit, nehogy veszélybe kerüljön az állás, és be kell érni azzal, ami van. Az a baj, hogy ez így nem megy tovább, ennek ellenére továbbra is úgy viselkedünk, mintha a legnagyobb rendben volna minden. A munkatársakból hiányzik a motiváltság, a döntéshozók elszakadtak a valóságtól, az emberek sértegetnek minket, már nem tudunk megfelelni az igényeknek, nincs elég eszközünk…”

És örökké ez a félelem a másiktól: „Ebben a negyedben, ebben a városban, ebben az országban az emberek összeállnak klánokba, a gazdagok a gazdagokkal, a szegények a szegényekkel, a kisebbségiek a maguk fajtájával, a vallási közösségek bekeményítenek, szidják és piszkolják egymást, gyanakodnak, vádaskodnak… Itt a származásban keresik a hibát, ott a környezetben. Az előítéletek tönkreteszik a párbeszédet: »Nekünk van igazunk, azoknak nincs igazuk.« A fejekben dúl a polgárháború, nem mindig mondjuk ki, de ismerjük bajaink okozóit, mindig a többiek a veszélyesek, manipulatívak, hatalmasok, összeesküvők, csirkefogók… Az ember vagy a szélsőségesekre szavaz, vagy egyáltalán nem is szavaz már.”

Nem söpörhetjük félre az egyéni és a társadalmi élet elválaszthatatlanságának ezt a bizonyítékát. A létezésnek ez a két szférája alkotja az embert. Ilyenek vagyunk. Ma pedig nem győzünk sajnálkozni azon a megdöbbentő paradoxonon, hogy az alkotó ember, aki értett a természeti erőforrások kiaknázásához, csodákat teremtett az építészetben, a technikában, a

4

művészetben, nem képes békésen meglenni a többiekkel. Fájlalhatjuk a jelenségeket, amelyek ezt bizonyítják: a rengeteg háborút a közelmúlt évtizedeiben, a tragédiákat, a kollektív eszelősséget, amely emberéletek millióit követelte a Föld különböző pontjain. Ám nem szabad megfeledkeznünk a rég ismeretes tényről: az ember nemcsak észlény, de az indulatai is hajtják, és alkotó ereje a leggyilkosabb agyrémekben is megnyilvánulhat, amelyek a békés egymás mellett élést meghiúsító félelmeket és gyűlölködést szülnek.

Megszoktuk, hogy úgy gondoljunk bizonyos személyekre, mint akik „lelki betegek”. Ám Sigmund Freud óta tudomásul kell venni, hogy a neurózis hozzátartozik az emberi természethez. Meg kell találni a kapcsolatot a – látszólag kisszerű – személyes rossz közérzet és a tömeges téboly között, amely egész népeken hatalmasodik el a történelem adott pillanataiban. Ez a két rossz folyamatosan hat egymásra. Olykor kapcsolatba is hozzák őket, de túlságosan gyakran megfeledkezünk az összefüggés lélektani vetületéről. Ha szóba kerül a „kollektív rossz közérzet”, folyton a gazdasági vagy politikai okokra hivatkozunk, ritkán keresünk lélektani magyarázatot. Az „egyéni rossz közérzetet” lélektani vagy akár gazdasági tényezőkkel indokoljuk, de gyakran mellőzzük a társadalmi-politikai indokolást. Véleményem szerint az egyén folyamatos kapcsolatban áll a társadalommal, és a társadalmi terápia, amelynek az ötlete jó húsz éve fogant meg bennem, arra törekszik, hogy összhangba hozza az egyén lelki egészségét a társadalmi jó közérzettel. A kettőt elválaszthatatlannak tartom, mivel állandó interakcióban vannak. A társadalmi terápia abból az alapvetésből indul ki, hogy a lelki élet szoros kapcsolatban áll a társadalmi-politikai élettel. Ez először is az jelenti, hogy az egyén nem „gyógyulhat meg” anélkül, hogy felül ne vizsgálná kapcsolatát a világgal, másodszor pedig, hogy a társadalmi-politikai élet nem alakulhat át, ha nem veszik figyelembe a közösséget alkotó egyének lelkiállapotát.

Amióta Freud feltalálta a 20. század elején a pszichoanalízist, számos kísérletnek voltunk tanúi, amelyek pszichoterápiával vélték gyógyítani a lelki bajokat. Kortársaink sokasága, akik tisztában vannak lelki sebezhetőségükkel, és, főleg a nyugati világban, meg vannak fosztva a vallás támaszától, a pszichiáterekhez folyamodik segítségért, vagy az önmegvalósításba menekül. Magam is végigjártam ezt az utat. Ám a tapasztalataim, amelyekről részletesen beszámolok ebben a könyvben, fokozatosan beláttatták velem, milyen fontos szerepet játszik a társadalmi aspektus az emberek lelki egészségében. A vigasz, a boldogság vagy egyszerűen csak az egyensúly keresése nem akadályozza meg a társadalmakat abban, hogy olyan irányba fejlődjenek, amely sokszor kegyetlenül megsebzi az egyént, sőt olykor reménytelenségbe taszítja, amelynek hatására valamilyen csoporthoz menekül, kizárva magát az emberi szolidaritásból és a tágabb közösségből.

A társadalmi terápia össze próbálja kapcsolni az ember és a társadalom fejlődését. Lényegében egyfajta pszichoterápia, ugyanakkor demokráciára tanít, és ebben az értelemben olyan eszköz, amely elháríthatja az erőszakot, választ adva az egymás mellett élés és a közös munka aktuális kihívására.

Ez a könyv bemutatja a társadalmi terápiát, alapelveit, módszereit, alkalmazásának konkrét területeit. Célja, hogy olyan gyakorlati módszerekkel ismertesse meg a jobb együttélésre törekvő csoportokat, amelyeknek segítségével szembenézhetnek az értelmet és az összetartást kereső társadalomban gerjesztett félelmekkel és indulatokkal.

5

I. fejezet

A társadalmi terápia keletkezése

Az 1980-as években, amikor a gazdasági válság visszahozta a szélsőséges eszmei áramlatokat és a fajgyűlöletet, nekem is szembe kellett néznem a múltam kísérteteivel, és másokkal közösem kellett megoldásokat keresnem a legyőzésükre. A második világháború borzalmai rám nyomták a bélyegüket, ezért vagyok érzékeny minden embercsoporton belül a gyűlölet mechanizmusaira. A társadalmi terápiában az én történetem találkozott azzal a válsággal, amelytől néhány évtizede szenved a társadalmunk. Úgy tűnt, hogy itt valami nagyon „beteg” méghozzá olyasvalami, ami közös, és nem csak azért, mert néhány „hibbant” megbetegítette. A technikai vívmányok negatív következményei, a fogyasztói társadalom fékevesztett fejlődése, az egyenlőtlenségek rohamos fokozódása, a klánszellem és a vallásháborúk visszatérése, a társadalmi osztályok között szélesedő szakadék, a civilizációk konfliktusai valamilyen általános működési zavarra mutattak, amelyre egyfajta kollektív „őrület” nyomta rá a bélyegét. Megbolondult volna a világ? Vagyis gyógykezelésre van szüksége? Kutatni kezdtem azokon a területeken, ahol a legfeltűnőbbek voltak a szimptómák, abból indultam ki, hogy a rossz közérzethez talán több köze van a pszichológiának, mint a politikának. Kétségtelenül voltak tudat alatti okai, amelyekről a racionális elme nem vett tudomást. Ezen az ösvényen indultam el, de nem maradtam meg az elméleti szférában, hanem „terepmunkát” végeztem az emberek között. Első kísérleteim arra tanítottak meg, hogy sok filozófus és gyakorlati szakember foglalkozott már ugyanezekkel a kérdésekkel, állított fel hipotéziseket, próbált ki megoldásokat. Felismertem saját problémáimat az eljárásaikban; ők segítettek, hogy pontosan kidolgozhassam elképzeléseimet és az alkalmazható eszközöket. Az ő tevékenységük bizonyítja, hogy létezik egy szellemi irányzat, amely pszichoszociális megoldásokat keres jelenlegi problémáinkra.

Történelmi-politikai háttér

A társadalmi terápia 1989-ben tette meg első lépéseit Mantes-la-Jolie-ban, Európa legnépesebb elővárosában. Ugyanebben az évben omlott le a berlini fal, Európában megbukott a kommunista ideológia, szertefoszlottak az igazságosabb, jobb jövő lehetőségéről szőtt álmok. Kelet-Európában a kommunista diktatúrákat felváltották a liberális demokráciák, és ezeknek az országoknak a lakói, miután elmúlt a kezdetek eufóriája, fokozatosan megismerkedtek a fogyasztói társadalom illúzióival és csalódásaival.

Franciaországban a mitterrand-i szociáldemokrácia ugyanezekben az években alakult át piacgazdasággá. Megjelent a fajgyűlölet-ellenesség új ideológiája, amelynek emblémája, a kis sárga kéz, a közösségek szolidaritását jelképezte. Ám hamarosan sor került a beuri menetre1, és a kirobbanó városi erőszakhullám egykettőre véget vetett a társadalmi egyetértésnek.

Ugyanezekben az években, az egykori Jugoszláviában tomboló polgárháború, amely, mint újra és újra hallhattuk, „repülővel alig két óra!” Franciaországtól, egyszerre mutatta meg Európa tehetetlenségét, és az új, az úgynevezett etnikai konfliktusok erőszakosságát, amelyek

1 Beur a neve a franciaországi másodgenerációs araboknak. Az 1983-as tiltakozó menet, amelyre a lyoni Minguettes-negyedben kirobbant zavargások adtak okot, 32 fő részvételével indult, 60000 főre dagadt, mire Párizsba érkezett, és kiharcolta a bevándorlóknak a 10 évre szóló tartózkodási és munkavállalási engedélyt. (A fordító)

6

mindenfelé megjelentek, ahol a globalizáció felmorzsolja a nemzeti identitást. Be kellett látni, mennyire hiú ábránd volt, hogy a kommunizmus összeomlásával lezárul a háborúk kora. Franciaországban és másutt is az emberek kiábrándultak a politikából, amelyből szép lassan ingyencirkusz lett. A formális demokráciától és politikai játékaitól megcsömörlött állampolgároknak egyre inkább az a meggyőződése, hogy a döntések másutt születnek, olyan hatalmi szférákban, amelyek nagyon távol esnek az ő hétköznapi gondjaiktól. Ráadásul a növekvő munkanélküliség és a nagyvállalatok áttelepítése miatt már senki se nagyon számíthat arra, hogy érdemmel és szorgalommal előrejuthat. Ez az új csalódás megadta a kegyelemdöfést a „köztársasági” iskolatípusnak, amely épp ezeken az értékeken alapul. Ma már nyilvánvaló, hogy az iskola nem tölti be többé a „társadalmi felvonó” szerepét.

Ismét csak ugyanezekben az években Franciaország a bevándorlás új formáival is megismerkedhetett. Az Észak-Afrikából és a Szahel-övezetből beözönlő sokaság, amelyet Párizs, Lyon, Marseille, Toulouse külvárosaiban szállásoltak el, egy szebb jövőben reménykedik, de legfeljebb ha betanítatlan segédmunkás lehet a posztindusztriális világban, ezért állandóan sértődött és csalódott. Hazájukban, amely az 1960-as évek függetlenségi mozgalmainak köszönhetően rázta le a gyarmati igát, azt hitték, hogy a gyarmatosítás megszűnése igazi megújulást hoz, és lehetővé teszi a fejlődést. Ebben is csalódniuk kellett: Algériában és másutt is a fiatalságnak az az egyetlen álma, hogy szerezzen egy európai vízumot a délibábok országaiba.

Ebben a kiábrándult világban tettem meg első lépéseimet a társadalmi terápia felé, amelynek segítségével felmérhettem, mennyire tehetetlennek érzi magát mindenki, a külvárosok lakóitól a tanárokig, a szociális munkásokig, a rendőrökig. Mivel már nem bízhatnak semmiféle haladást hirdető ideológiában, nem hisznek a jövőben, illetve a szakemberek nem hisznek a rájuk bízott emberek oktathatóságában, és mindenki nagyon rosszul érzi magát. Az intézmények megszokásból és rutinból technokrata megoldásokat keresnek, és fel sem tudják fogni, mekkora bánat és düh feszül a „külvárosi tragédia” mögött. Ám a társadalmi terápia lassanként olyan eszközzé erősödik, amely segít hidat verni egymással már nem is érintkező, sőt egymást gyűlölő csoportok között.

A nyugati államokban a létezés értelmének keresése időnként szektás formákat ölt, és tovább erősíti a társadalmi élet úgynevezett „etnicizálódását”. A társadalmi konfliktusok már nem annyira a gazdasági és/vagy politikai küzdelmek, hanem etnikai összecsapások formáját öltik.

Másrészt a képviseleti demokrácia gyarlóságai miatt újfajta szükséglet alakult ki a társadalmi párbeszédre és részvételre. Az ellentétes érdekek szövevénye miatt a közös problémákat nehéz megoldani, a szakértők sokszor nem tudnak kitalálni újító megoldásokat, főleg a hátrányos helyzetű negyedekben, ezért lett szükség a közös intelligenciára. Számomra magától értetődő, hogy a témában érintett szakemberek elengedhetetlennek tartják olyan csoportok létrehozását, amelyeknek tagjai a lehető legtávolabb állnak egymástól, így teremtve meg újra az együttműködést az egyre gyanakvóbb, sőt néha ellenséges csoportok között. Foglalkozásom először a francia külvárosokba vitt el, onnan jutottam tovább külföldre, a legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez.

Életem

Ha visszanézek, azt látom, hogy gyermekkori szorongásaim határozták meg, mire vágytam és mit tettem, amikor felnőttem. Ezért olyan érdekes minden magánélet. Most azért mondok el néhány részletet a sajátomból, mert nagyrészt ezek határozzák meg, hogy mit teszek. Az emberek pontosan ezt igyekeznek megérteni, amikor vállalkoznak a társadalmi terápiára. Ki vagyok? Mi az bennem, amitől így viselkedem? Hogyan változhatnék meg? Melyek az árnyékzónáim, hogyan fogadjam el őket? Mit vagyok hajlandó feltárni magamból, és miért? Mit hozhatok ki az erőmből, de a gyengeségeimből és a sebeimből is?

7

Lengyelországból emigrált zsidó családban születtem. Négy fivérem és a nagyszüleim eltűntek a második világháborúban. Nehéz gyermekkoromat átitatta a reménytelenség és az erőszak, gyűlöltem magamat, és féltem másoktól. Apám írástudatlan, de önérzetes ember volt. Nem szégyellte, hogy műveletlen, hogy nem ismeri az eszmék és a könyvek világát. Ő oltotta belém a kételkedést, és közvetve megtanított rá, hogy ne dőljek be semmiféle ideológiának, ne higgyek a csalhatatlan eszméknek, ezektől mindig is tartózkodtam. Nagyon korán feltettem magamnak a kérdést: „Honnan ez a gyűlölet?” Gyerekkoromban hallottam, ahogy vérengzésekről mesélnek, éreztem apám szótlan szenvedését, ő a gyerekeit és a szüleit veszítette el. Ezt a szenvedést a nevetés, a gúnyolódás, főleg pedig a csend mögé rejtette. Gyűlölet és félelem kísértette a gyermekkoromat. A gyűlölet és a félelem máig a rögeszmém. Életemnek ebből a szakaszából származik a cél, amelyet hajszolok – és amely engem is hajszol! – : enyhíteni a szenvedést, amelyet a rejtőzködő ellenség okoz.

Volt húszféle foglalkozásom, húsz házban éltem kusza családi életet, sokáig meg voltam győződve a saját kisebbrendűségemről, hogy azt ne mondjam, a szörnyűségemről. Arra volt szükségem, hogy egy napon megértsem a létezésem értelmét. Ekkor a gyengeségem lett az erőm. Állhatatlanságom, amely miatt mindig is szégyenkeztem egy kicsit, lehetővé tette, hogy megismerkedjek minden környezettel, mindenféle helyzetű és származású emberrel. Ez az egyszerre elszenvedett és választott marginalitás, amely kezdetben akadályozta „normális” beilleszkedésemet, megajándékozott azzal a tulajdonsággal, hogy távolságtartással szemlélhessem az általánosan elfogadott nézeteket. Ez a kissé zűrzavaros élet megóvott attól, hogy olyan „szakértő” legyek, amilyet a társadalom elvár, ha kellően tapasztaltnak tekinti. Ugyanebből az okból oda kellett figyelnem minden adatforrásra, a legszerényebbekre és a leginkább lenézettekre is. Voltam tanár, nevelő, animátor, mesemondó, színész, szőlőtermelő, pszichiáter, több életet éltem, és érdekeltek az emberek, akikkel találkoztam. Szavaik és érzelmeik kísértek el bolyongásomban. Ez az út hozott el ide, ahol most vagyok. Egyéni sebezhetőségem tudata miatt nem tartottam magamat többre senkinél, aki keresztezte az utamat, ugyanez tette lehetővé, hogy tudomásul vegyem sebezhetőségüket, egyidejűleg elismerjem bátorságukat és erejüket. Amikor pszichiáter lettem, nézeteimet azzal lehetett volna összefoglalni, amit Freud írt a Rossz közérzet a kultúrában című művében: „Úgy vélem, az emberi faj jövője azon múlik, képes lesz-e, és milyen mértékben lesz képes féken tartani a civilizáció fejlődése azt a zűrzavart, amelyet az agresszió és az önpusztítás emberi ösztöne okoz a társadalom életében.”. Hosszas önnevelés után kitartóan és elszántan követtem az utamat, és nem tértem el a magam választotta iránytól. „Az egészség és a betegség örök harcától megigézve” léptem be az erőszak és a gyűlölet tüzes kemencéjébe. Próbálkoztam, kísérleteztem, tévedtem, átéltem bukásokat, de sosem álltam meg. Módszerem létrehozásához merítettem minden tudományból: a filozófiából, a pszichoanalízisből, a pszichiátriából, az orvostudományból, az antropológiából, a szociológiából, a történelemből, a politikából, az irodalomból… Ezekben találtam igazolást a megérzéseimhez és egyfajta belső egységet magamnak.

A szellemi háttér

Sigmund Freud

A tömegek pszichológiája és az én-analízis címet viselő írásában elsőnek Freud próbálta vizsgálni és boncolgatni az ember viselkedését a társadalomban, különös tekintettel a tudatalatti szerepére és az egyéni psziché hozzájárulására a társadalmi jelenségekhez, főleg ami a másokkal való azonosulást és a valóságot eltorzító projekciókat illeti. Az utóbbi az egyik alapeleme a társadalmi terápiának, mivel a valóság eltorzulása akadályozza előítéletekkel, félelmekkel, gyűlölködéssel és gyanakvással az együttműködést és a „békés egymás mellett élést”.

8

A társadalmi terápia, amely a tettek okainak megértésével és az okok megváltoztatásával szeretne hozzájárulni az erőszak, főleg a kollektív erőszak megelőzéséhez, felhasználta Freud összes kutatását az emberi énben és a kollektív lélekben megnyilvánuló elidegenítő erőkről. Például miként engedhetett a németekéhez hasonlóan civilizált nemzet a nácizmus paranoiás őrületének? Miként fertőzhetett meg több társadalmat is ugyanez a téboly, amely a háborút, a népirtást és az emberi barbárság összes elképzelhető szörnyű megnyilvánulását eredményezte? Az ezekre a kérdésekre választ kereső társadalmi terápia közvetlenül merít Freudból, aki hosszú és munkás életének alkonyán kijelentette, hogy egyszer valakinek vállalkoznia kell a nehéz feladatra, amelyet a társadalmi patológiák és az emberi romboló hajlam tanulmányozása jelent.

A pszichoanalíz is alkalmazása a társadalmi patológiákra

„Ami ismereteink gyógyító alkalmazását illeti, mi haszna a társadalmi neurózis legbehatóbb elemzésének, hiszen senkinek sincs meg hozzá a hatalma, hogy felírja a közösségnek a kívánatos gyógymódot. Mindeme nehézségek ellenére számítani lehet rá, hogy egy napon valaki lesz olyan bátor nekifutni a civilizált társadalmak patológiájának”

Sigmund Freud: Rossz közérzet a kultúrában

Kutatásai elsősorban a gyermekkori szexualitásra és a neurotikusok kezelésére irányultak. Ám egy 1928. január 18-án kelt levélben Freud ezt írja Oskar Pfisternek, a svájci lelkipásztornak és analitikusnak: „Sokszor mondtam, hogy fontosabbnak tartom az analízis tudományos, mint orvosi jelentőségét, és a terapeutikában is eredményesebb az elszigetelt esetek gyógyításánál a tömegekre gyakorolt hatás, vagyis a tévedések megmagyarázása és leleplezése.” Freud tehát egyértelműen leszögezi, hogy az egyének gyógyításánál „eredményesebb” a tömeget gyógyítani, amelynek tagjait minden esetben összeköti a közös történelem és intézményrendszer.

A társadalmi terápia ezekből a szükségszerűségekből – a társadalmi neurózis tanulmányozásából és kezeléséből – indul ki. Ami Freud javaslatát illeti a közösségek gyógykezeléséről, a társadalmi terápia nem az egyénekkel foglalkozik, hanem olyan szervezetekkel és csoportokkal, amelyek enyhíteni akarják szenvedéseiket, tehát elfogadják a nekik rendelt gyógymódot.

Végül pedig Freud, lévén a felvilágosodás századának örököse, rá akarta nevelni az embereket az önállóságra és a kritikai gondolkodásra. A társadalmi terápia ezt a vállalkozást folytatja: arra törekszik, hogy kialakítsa a kritikai szellemet, és megszabadítsa az értelmet a zabolátlan képzelgésektől és indulatoktól, amelyek minden emberi kapcsolatban jelen vannak, főleg a mienkhez hasonló válságkorszak idején. Freudnak számos örököse volt, akik változatos teljesítményekkel gazdagították tudásunkat a társadalomban létező ember életéről, tévelygéseiről, betegségeiről. Köztük volt Erich Fromm, aki volt elég bátor „beteg társadalomról” beszélni, és az ember romboló hajlamát tanulmányozva bejárta a lélek sötét tartományait, különös figyelmet szentelve az egyéni és a kollektív nárcizmusnak, amely sok szörnyűséget okozott már a társadalmak életében.

Erich Fromm

Az emberi destruktivitás anatómiája című könyvében Fromm a romboló hajlam mellett az agresszivitás típusait tanulmányozta: azokat, amelyek az életet és azokat, amelyek a halált szolgálják, például a nekrofíliát, amely Fromm szerint nem más, mint a halál szerelme. Az élet és a halál imádata, a szeretet és a gyűlölet, az ész és az esztelenség között megosztott ember ambivalenciája mély és tartós ihletforrás a társadalmi terápia számára, amely ugyanezzel az ambivalenciával találkozik mind az emberek, mind a legellentétesebb személyiségeket egyesítő

9

csoportok viselkedésében: szeretnének megférni a másikkal, szeretnék elfogadni, ugyanakkor visszahőkölnek, félnek tőle és gyűlölik. A társadalmi terápia ezért tekinti céljának, hogy hozzájáruljon a beteg társadalom gyógyulásához; ehhez a kiindulási alapja a szabadságra és a függetlenségre szomjazó egyén, akinek nehéz szabadulnia a Fromm által „vérfertőző rögeszmének” nevezett komplexustól.

A társadalmi terápia sokat átvett Fromm gondolataiból, különösen Az emberi szív című könyvének előszavából, ahol ezt írja: „Ez a kérdezgetés [a törekvés a háborús veszély elhárítására] felkeltette érdeklődésemet az életellenes közöny iránt az egyre jobban elgépiesedő ipari társadalomban, ahol az ember tárggyá alakul át; ez pedig eltölti szorongással, és emiatt közönyösen, sőt gyűlölettel tekint az életre.”. Fromm, a hivatásos pszichiáter azon elmélkedik, hogy egyfajta barbárság felé halad-e az emberiség, vagy lehetséges-e még a humanista hagyomány megújulása? Ha látjuk az erőszakot, amely főleg a nyugati államokban és Franciaországban mérgezi a külvárosok életét, nekünk is föl kell tennünk magunknak a kérdést: mondjunk-e le fásultan az emberről és jövőjéről, vagy épp ellenkezőleg, tekintsük ezt a jelenséget a megújulás hírnökének, az örvendetes megerősödés tünetének, amely hozzásegít a civilizáció új meghatározásához?

Cornelius Castoriadis

Cornelius Castoriadis, a harcos politikus, közgazdász, pszichiáter és filozófus ugyanebből a szempontból elemezte az egyén szabadságát és önállóságát egy olyan világban, amelyből fokozatosan kivész az értelem, felbomlanak a hatalmi mechanizmusok, és az emberek többségét nem érdekli a politika. Pamfletjei és beszélgetései gyűjteményében, amelynek a Sodródó társadalom címet adta, így írja le az általa megálmodott embert: „Felelősségteljes, okos egyén, aki felelősnek érzi magát azért, amit mond, és amit tesz, aki igyekszik átgondolni, amit tesz, és csupán meggondolás és megfontolás után cselekszik.”. Castoriadis olyan autonóm társadalmat képzelt el, ahol a személyek szocializációja elmozdul az önállóság, a jobb önismeret, és a féktelen ösztönök hathatósabb fegyelmezése irányába. Számára magától értetődő, hogy ennek a társadalmi tervezetnek kötelező érvényűnek kellene lennie, de belátja, hogy ez milyen nehezen megvalósítható az ember hatalomvágya, önzése és korlátlan önimádata miatt, amelynek a legrombolóbb megnyilvánulása az öngyűlölet és a mások gyűlölete. Castoriadis törekvései elválaszthatatlanok a társadalmi terápia céljaitól. Különösen mély hatást tett rám ez a gyönyörű mondata: „A szabad ember kötelessége, hogy tisztában legyen halandóságával, és meg tudjon állni ennek a szakadéknak a szélén, ebben az értelmetlen káoszban, amelyből mi hüvelyezzük ki az értelmet.”

Melanie Klein

A társadalmi terápia Melanie Kleinnek köszönheti a másik fontos hivatkozási alapot. A pszichiáter Klein a kisgyermeknek és konfliktusainak tanulmányozásából kiindulva bebizonyította, hogy a gyermek lelkében nagyon korán megjelenik a képesség a szeretetre és a félelem az üldözéstől, amelyek az anyára összpontosulnak. Munkásságában hangsúlyozta, hogy a felnőtt világát nagymértékben meghatározzák a gyermekkorba visszanyúló gyökerek. A minden gyermekben meglévő romboló ösztön felfedezése szolgáltatott alapot a társadalmi terápiának és gyógyítási módszereinek. Röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy egy majdnem paranoid alapállásból kell eljuttatni a csoport tagját az emberi ambivalencia elfogadásáig, mert ez az egyedüli módja a türelem megtanulásának.

Az, amit Melanie Klein „hasadási folyamatnak” nevez, vagyis amikor a gyermek nem képes szintetizálni az anyja jó és rossz tulajdonságait, magyarázattal szolgál a csoportokon belül nagyon elterjedt eszményítés és démonizálás jelenségére. Az emberben egyformán megvan a szeretet és a gyűlölet képessége, bár természetesen eltérő mértékben; Melanie Klein leckéje

10

különösen nagy hasznomra volt, amikor a csoportok együttműködésének nehézségeit kellett elemeznem.

Ugyancsak Klein munkáságának köszönhetem, hogy megértettem, miként tűnik fel az anyai alak, a gyermek életének első szereplője újra és újra a felnőttkorban, és hogy miért jelentkeznek többé-kevésbé módosult alakban az első évek megoldatlanul maradt problémái. Gyermekkori viselkedésünk ismétlődik meg az érzelemátvitelnél, és az elsődleges (elemi) érzelmek visszatérése túl gyakran eluralkodik a kapcsolatainkban. Freud és Melanie Klein nagy fontosságot tulajdonít a megvilágosodási folyamatnak, amely felidézi a jelenhez kapcsolódó régi érzelmeket és helyzeteket. A cél ebben az esetben az, hogy az egyén szabaduljon meg a gyermekkori fantazmagóriáktól. Erre törekszik a társadalmi terápia, amikor rávezeti az együttélésre vagy közös munkára kényszerülő csoport tagjait, hogy szabaduljanak meg múltjuk kísérteteitől, ismerjék meg, milyenek a többiek igazából, milyen szálak fűzik össze őket – ám ugyanakkor nem hanyagolja el a valóban létező konfliktusokat és ellentéteket.

Henri Laborit

Henri Laborit sebész, biológus és a viselkedéstudomány filozófusa egy egészen más tudományos területen, a viselkedésbiológiában javasol új értelmezési módszert a társadalmi helyzetbe került ember viselkedésének magyarázatára; kísérleti megközelítésben, eredeti eszközökkel. Az új kódfejtő című könyve alapmű az összetett emberi viselkedés megértéséhez társadalmi helyzetekben. A társadalmi terápia Laborit-tól kölcsönözte az információáramlás és a kollektív intelligencia fogalmát, valamint az agresszivitás feszültségoldó szerepének érdekes és újszerű értelmezését. Henri Laborit felvázolja a megosztott ismereteken alapuló társadalmat; ez lehetővé tenné annak a dominanciarendszernek a megtörését, ahol egyedül az elit birtokolja a tudást, a többiek pedig, mivel nem hallathatják a hangjukat, meg vannak fosztva az önmegvalósítás lehetőségétől. Magunk is láthatjuk, hogy ezt a fokozatosan kialakult dominanciát igazából nem kérdőjelezték meg az úgynevezett „forradalmi” mozgalmak, mert ezek is beérték azzal, ha az egyik uralkodó réteget felválthatta a másik.

Henri Laborit megértette az információ fontosságát a társadalmak életében; amikor az információt eltérítették elsődleges céljától vagy egy személy vagy egy csoport javára, akkor keletkezett a társadalomban az általános zűrzavar és a rossz közérzet. Laborit szerint az ember „hamis képet alkot magáról, de a kifinomult érzések és a magasztos eszmék vonzó leple alatt görcsösen ragaszkodik az uralomhoz” Könyvét mindazoknak ajánlja, akik magukat tartják az igazság egyedüli letéteményeseinek, „remélve, hogy fölfedezik benne a bizonytalanság csíráit, amely a szorongás nővére és az alkotó tehetség anyja”.

A társadalmi terápiának abban a kiváltságban volt része, hogy a legváltozatosabb összetételű csoportokon belül próbálhatta ki Laborit néhány elképzelését.

Gérard Mendel

Valósággal megigézett a pszichiáter, analitikus, antropológus Gérard Mendel, a szocio-pszichoanalízis atyjának munkássága. Szerencsémre pár évvel a halála előtt személyesen is találkozhattam vele, így összehasonlíthattam a szocio-pszichoanalízis megközelítési módszerét a társadalmi terápiáéval.

A módszertani és a gyakorlati különbségek ellenére összeköt bennünket az a szándék, hogy összefüggéseiben próbáljuk megérteni a társadalmat és a pszichikumot. A szocio-pszichoanalízis, amely kollektív szinten elemzi a tudat alatti konfliktusokat, rávilágít a regresszív kapcsolatra, amelyet az egyes ember fenntart az intézmények által közvetített hatalommal. Gérard Mendel megértette, miért fontos a társadalmi terápia, amely lehetővé teszi, hogy az egyén hasson a környezetére, és ugyanakkor tudja „szeretni önmagát” mert erre nagy szükség van a mai világban, ahol a legváltozatosabb formákban kísért meg a nihilizmus és a lemondás a szabadságról.

11

Kurt Lewin

Kurt Lewin, a német pszichológus 1933-ban vándorolt ki az Egyesült Államokba a nácizmus elől. Mint igazi humanista, mind elméletben, mind a gyakorlatban a türelem és a szabadság értékeit védelmezte, és a demokratikus szellemet akarta előmozdítani az emberi közösségeken belül. Úgy vélte, a kutató segítheti a hatalmi pozícióból fellépő társadalmi szervezeteket működésük demokratizálásában. Ezért érdekelte a csoportdinamika, ezért javasolt olyan demokratikus módszertant, amely számít az egyes személyek aktív részvételére. Kurt Lewin volt Carl Roger pszichológussal (1902-1987) és Wilfred Bion analitikussal (1897-1979) együtt a csoportanalízis úttörője. A társadalmi terápia óriási haszonnal alkalmazta Kurt Lewin eredményeit a kis létszámú csoportok működtetésében és irányításában. Lewin bebizonyította, hogy az irányítás stílusától függően hogyan lehet fölemelni egy csoportot a patologikus működésből (vak engedelmesség a vezetőnek, bűnbakkeresés, ellenséges alcsoportok stb.) egy egészségesebb, demokratikusabb működés szintjére.

A kollektív pszichoszociológia és a pszichopatológia

Évek óta halmozódó tapasztalatok, folyamatosan változó körülmények tökéletesítik a társadalmi terápiát. A kezdeteknél a pszichoszociológiából indult ki, amelynek alapítói atyái Jacob Moreno (1889-1974), Elton Mayo (1880-1949) és Kurt Lewin (1890-1947) voltak.

Itt nem fölösleges felidézni a pszichoszociológia néhány tanítását, mert elmagyarázzák, milyen tényeket kell figyelembe vennünk, ha helyesen akarjuk megközelíteni a társadalmi terápiát.

A pszichoszociológián alapuló eszközökhöz akkor folyamodnak, ha beavatkozásra van szükség a közhivatalokban vagy más közintézményekben (vállalatok, iskolák, kórházak stb.). A pszichoszociológia alaptétele, hogy semmilyen társadalmi válságot nem lehet megoldani úgy, ha nem vesszük figyelembe a hatékonyságra törekvő intézmény és az önállóságra törekvő egyén konfliktusát.

A társadalmi tények ma már nem elemezhetők statikus módszerrel, mert minden tény az ember révén valósul meg, tehát módosul a psziché változásaitól. Amióta ezt felfedezték, a társadalomban élő ember nem szakítható ki a környezetéből, és az intézmények pszichoszociológiai szempontú elképzeléséhez is figyelembe kell venni a közösség tagjait. A társadalmi válság egyszerre jelenti az intézmények és az egyének krízisét.

A pszichoszociológia tanított meg arra is, hogy az ember nemcsak a magánéleti problémáit szenvedi meg, de számos pszichés zavart idéz elő nála az is, ha egy csoportban kell lennie másokkal. Ezeket a zavarokat foglaljuk össze a „kollektív szorongás” meghatározással. A kollektív szorongást, amely magát a csoportot támadja meg, tovább erősíti a közös keret; ezt nevezik „csoporthatásnak”. Az emberek, különösen akkor, ha korábban el voltak szigetelve és nélkülözték a kapcsolatokat, sajátos tüneteket mutatnak a csoportban: mindenekelőtt attól félnek, hogy a csoport veszélyezteti integritásukat és önállóságukat. A csoportok közti és a csoportokon belüli kapcsolatok fokozatosan elveszítik egészséges, funkcionális jellegüket, tévessé, erőszakossá, diszkriminatívvá fajulhatnak: a csoportok válságba jutnak, és elkezdenek visszafejlődni.

Ha a válságba jutott csoportban beindul a regressziós folyamat, a pszichikai egyensúly a legalsó egyéni szinten jön létre, és a legelemibb reakciók jelentkeznek: a konzerválás ösztöne, az agresszivitás, a nyájösztön stb. Ilyenkor még a legfejlettebb csoportok is lehetnek hiszékenyek, befolyásolhatók, harciasak. Erősen fogékonyak lesznek a szóbeszédekre, a propagandára vagy a készen kapott eszmékre, amelyek szítják gyűlölködésüket, és növelik félelmeiket. A legprimitívebb és a legigazságtalanabb előítéletek befolyásolhatják a látszólag

12

legliberálisabb, legtürelmesebb és legbékésebb emberekből álló csoportokat, amelyek ilyenkor – mint ezt a történelem számtalanszor bebizonyította – sutba vághatják a józan eszüket és kritikai szellemüket.

Ezért kötelezi el magát a csoport gyógyítása mellett a társadalmi terápia, amelynek a célja a közös problémák kezelése. Mindig olyan csoportot (intézményt, városnegyedet, bandát, szakmai testületet vagy környezetet) keres, amelyhez erőszakosnak tartott vagy diszkriminatív beállítottságú személyek tartoznak. Mint majd látjuk, az egyénnél sokkal nagyobb válságban van a csoport; miatta súlyosbodnak a közös bajok.

Az első tapasztalatok

Első lépéseim a társadalmi terápiában elválaszthatatlanok az 1980-as években fellángoló rasszizmustól. Az intézményeknek olyan munkatársakat kellett kiképezniük, akik alkalmasak voltak az egyre nagyobb számban érkező bevándorlók fogadására. Ebben az időszakban jelent meg a politikai színpadon a bevándorlás kérdése, ugyanakkor elindultak egyrészt a rasszizmusellenes mozgalmak (pl. a SOS Racisme), másrészt megerősödtek a szélsőjobboldali pártok (Franciaországban pl. a Front national).

Fajgyűlölet, faji megkülönböztetés és szenvedések a kórházban

Az egész egy kórházban kezdődött. Akkor már voltak szakmai tapasztalataim a csoportpszichiátriában, a bevándorlók oktatásában és képzésében. Az 1980-as évek elején egy oktatási szervezet felkért, hogy vállaljam el azoknak a kórházi alkalmazottaknak a képzését, akiknek a bevándorló pácienseket kellett fogadniuk. Nem tudtam, hogy ez lesz az első lépésem a társadalmi terápia felé, amelynek akkor még neve sem volt

Akkoriban változatos kísérletekkel és eszközökkel próbáltak harcolni a faji megkülönböztetés és a fajgyűlölet ellen. Ám ezek leginkább erkölcsi vagy didaktikus húrokat pengettek, és igen kevéssé voltak hatékonyak. Olyan közhelyekkel érvelni, hogy „ez nem helyes” vagy hogy „magának nincsen joga ahhoz, hogy rasszista legyen”, esetleg azzal próbálkozni, hogy nyitottá tegyék a képzés alanyait más kultúrák iránt – például antropológusokat hívtak meg a kórházakba, hogy magyarázzák el a személyzetnek, miért viselkednek így és így az afrikaiak – nem sokat ér ott, ahol a gondolkodásmódot, a diszkriminatív beidegződéseket kellene megváltoztatni. Ezek a szájbarágós, didaktikus előadások még erősítették is a hallgatóság meggyőződését, hogy a „másik”, az aztán nagyon más. Azt is meg lehetett figyelni, hogy akik kaptak egy gyorstalpaló képzést az idegen kultúrákról, frissen szerzett ismereteikkel igazolták elutasításukat a bevándorlók iránt. Sőt egyesek még azért is leszólták őket, mert nem ismerik a tulajdon hagyományaikat. Ez a módszer kizárólag azoknál vált be, akik eleve nyitottan és előítéletek nélkül fogadták a bevándorlókat, de a többieknél nem, márpedig ők képviselték a többséget. Ha fel akartuk venni a harcot a diszkriminációval, más módszert kellett találni.

Az volt az elgondolásom, hogy ezekkel az ápolókkal, akiket azzal gyanúsítottak, hogy rasszista-diszkriminatív magatartást tanúsítanak a bevándorlókkal szemben, ugyanúgy bánok, mint a pszichiáter a páciensekkel, akik nála keresnek segítséget bajaikra és szorongásaikra. Mielőtt belevágtam volna a szó hagyományos értelmében vett képzésbe, előbb meg akartam hallgatni őket. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az „anonim alkoholisták” példájára afféle „anonim rasszisták” csoportjait hoztam létre azoknak a szenvedőknek, akik a csoportban találják meg az alkalmat, hogy kibeszélhessék magukból a rossz közérzetüket. A társadalmi terápia első lépéseinél az a feltételezés vezetett, hogy ha gyűlölünk valakit, az nekünk is fáj. Ennek a betegségnek a forrása olyan hiányérzet, amely gerjeszti a szorongást, a tehetetlenséget és ezeknek következményét: a gyűlöletet.

13

Tehát olyan csoportokat hoztunk létre, amelyekben az ápolók megszólaltak. Az én szerepem az volt, hogy figyeljem és kísérjem őket – anélkül, hogy ítélkeznék fölöttük –, segítsek nekik, hogy kifejezésre juttathassák a szenvedésüket a csoportterápiában használatos módszerekkel: páros vagy kiscsoportos találkozásokkal, úgynevezett „spontán” meghallgatással, játékos vagy testgyakorlatokkal, amelyek segítenek tudatosítani az érzelmeket stb.

Lélekgyógyászi tapasztalatom megtanított rá, hogy a gyűlölet gyakran olyan szenvedéseket rejt, amelyek a magánéletben gyökereznek. Ennek a bizonyosságnak a birtokában úgy dolgozhattam együtt ezekkel az ápolókkal, mint a pszichoterápiái pácienseimmel. Segíteni kellett őket, hogy találják meg magukban az okát, miért is olyan ellenségesek az idegenekkel szemben.

Az első felfedezések

Első tapasztalatom a társadalmi terápiában három felfedezéssel ajándékozott meg, amelyeket alkalmaztam minden későbbi csoportban a következő húsz év folyamán.

Az első felfedezés az volt, hogy a gyűlölet a félelmet álcázza és/vagy juttatja kifejezésre. Ha valaki gyűlöl valakit, azért teszi, mert fél tőle: fél az agressziótól, az elmarasztalástól, az ismeretlentől, vagy attól fél, hogy nem fogják szeretni. Erre a jelenségre még visszatérünk.

A második felfedezés abban áll, hogy a rasszizmus és a gyűlölet, amely lenézést és diszkriminációt eredményez, nem abból fakad, hogy valaki született fajgyűlölő, hanem inkább a kölcsönös értetlenség eredménye. Ha egy ápoló ridegen bánt egy bevándorló pácienssel, és nem bízott benne, kiderült, hogy az utóbbi nem is volt ártatlan ebben a félelemben, sőt a magatartásával még szította is. Az esetek többségében ez a viselkedés nem volt szándékolt: inkább félreértésekről volt szó.

Ez történt egyes afrikai vagy maghrebi, többnyire vidéki származású asszonyokkal, akiket a férjük szülni vitt be a kórházba. Vadidegen világba kerültek, és tudomásul kellett venniük, hogy itt bizony egyedül marad a vajúdó, még akkor is, ha az ápoló személyzet rendszeresen ellenőrzi az állapotát. Márpedig ilyesmi sose fordul elő Afrikában, mert ott nem hagyják magára a szülő nőt, legfeljebb a prostituáltakat. Itt valami egészen elképesztő félreértést eredményezett a kultúrák eltérése. Ezek az asszonyok természetesen úgy élték meg a magányos vajúdást, hogy semmibe veszik, sőt meg is sértik, mert prostituáltakká fokozzák le őket. Általában elégedetlenek voltak a bánásmóddal, tehát magukba zárkóztak, és sohasem mosolyogtak. Az ápolók pedig mit jegyeztek meg ezekből az afrikai fiatalasszonyokból? A színleg nyílt rosszindulatot, ennélfogva ők sem szívelték őket. Holott itt kölcsönös volt a félelem. Hát így kezdődik a diszkrimináció ördögi köre.

Okozhatja a fentihez hasonló félreértés, de hosszú távon kialakíthatják a diszkriminációt az előítéletek és a közhelyek is. Ha egy (vagy kettő, vagy három) afrikai asszony kimutatja ellenszenvét a kórházi személyzet iránt, akkor az arra fog következtetni, hogy az összes afrikai nő ellenszenves. Vagy például ha valaki többször került kapcsolatba egy erőszakos fellépésű maghrebivel, végül arra a meggyőződésre jut, hogy minden maghrebi agresszív, és fél még a közelükbe is menni, nehogy megtámadják.

Vagyis akiket a fajgyűlölet és a faji megkülönböztetés áldozatainak tekintettek, tulajdonképpen nem is voltak azok. Ebből a nagyon fontos felfedezésből származik a társadalmi terápia egyik alapelve, vagyis hogy elutasítunk mindenféle manicheizmust, azaz nem vagyunk hajlandók fehérben-feketében látni a világot. Annak az embernek a magatartásában és tetteiben, akit a gyűlölet és a rasszizmus áldozatának tartanak, és ő is a fajgyűlölet vagy a megvetés áldozatának tekinti magát, fel kell tárnunk azokat az elemeket, amelyekkel ő maga szítja a diszkriminációt vagy a gyűlöletet.

14

A harmadik felfedezés az volt, hogy a diszkrimináció és a megvetés szorosan kapcsolódik a kórházi ranglétrához és a hatalmi játékokhoz, bár ezt más intézményekről is el lehet mondani.

Erre akkor jöttem rá, amikor meghallgattam a kórházban kezelt afrikai asszonyokat. Azt mesélték, hogy a takarítónőktől kellett elszenvedniük a legmélyebben bántó diszkriminációt; rasszistábbak voltak a beteghordozóknál, akik rasszistábbak voltak az ápolónőknél, akik rasszistábbak voltak az orvosoknál. Miért? Mert egy kórházban, mint minden intézményben, jól bejáratott hierarchia érvényesül: minél magasabban áll valaki a szamárlétrán, annál nagyobb a hatalma. Így a hierarchia minden egyes fokán élnek – és vissza is élnek – a hatalommal az alacsonyabb beosztásúakkal szemben. Innen indul el a „lebecsülés zuhataga”, amely egyre erősebb, minél mélyebbre ereszkedünk az intézmény ranglétráján. Vagyis a létra alján a takarítónők a kórház legmegvetettebb alkalmazottaihoz tartoznak. De nekik is le kell nézniük valakit, hogy hatalmasnak érezhessék magukat, márpedig a megvetésüket nem élhették ki másokon, csakis az afrikai asszonyokon, akik tőlük függnek, és akikkel mindennapos kapcsolatba kerülnek. Láthatjuk, hogy a megvetést, a félelmet vagy a gyűlöletet nagyrészt az intézményes mechanizmusok táplálják, szítják vagy erősítik. Azt, amit az afrikai asszonyoknak el kellett szenvedniük, elviselték a takarítónők is, csak ők a beteghordozóktól és az ápolónőktől, és ez így ment tovább, minden fokon. Ez a tünet persze nem egyenlő súllyal jelentkezik, mindenki másképp éli meg, ám akkor sem lehet a szőnyeg alá söpörni.

A felismerés ráirányította a figyelmet a környezet – főleg az intézeti környezet – jelentőségére és hatására az emberek pszichoszociális állapotában.

Az első tapasztalat birtokában és e három felfedezéssel fölvértezve született meg bennem a társadalmi terápia ötlete. Már csak új gyógymóddá kellett fejleszteni, amely hozzájárulhat a társadalmi átalakulásokhoz, és alá kellett támasztani változatos elméleti és gyakorlati eredményekkel.

A külvárosok és az intézmények hívása

Munkánk fölkeltette az önkormányzatok figyelmét, amelyeket aggasztott a fokozódó erőszak, rasszizmus és idegengyűlölet. A módszer ugyanakkor született meg, amikor létrehoztunk egy csoportot, hogy végezzen egyfajta „kutatóakciót” az olyan városokban, mint Mantes-la-Jolié, Sarcellés stb. Ekkor sejtettem meg, hogy ha foglalkozunk a rasszizmus, a félelem és az erőszak kérdésével, jobban körülhatárolhatjuk a demokrácia gyakorlásához szükséges feltételeket.

1988-ban létrehoztam a „Társadalmi terápiás átalakítás” nevű szervezetet, amely a közintézmények személyzetének képzését kapta feladatul. Gyorsan kialakítottuk a képzési formákat és alkalmaztuk is őket egy külvárosban. Akkor kezdtem egy asztalhoz ültetni fiatalokat, rendőröket, városiakat, fehéreket, feketéket, arabokat, a szociális lakótelepek hivatalának igazgatóját, tanárokat, köztisztviselőket, a prefektust… Nem azért, hogy megtanítsak nekik valamit, vagy kiképezzem őket különböző technikákra, hanem hogy elvezessem őket a közös felismeréshez.

Ekkor jutottam hozzá az alkalomhoz, hogy felajánljam az új eljárást azoknak a képviselőknek és közhivataloknak, amelyeknek illetékességi területét minden eddiginél jobban megfertőzte a fajgyűlölet és a diszkrimináció, majd az 1990-es évektől az erőszak és a bűnözés, így alakult ki hosszú múltra visszatekintő együttműködés Mantes-la-Jolie-ban, majd apránként sok más városban. Különösen Seine-Saint-Denis megyében alakult számos csoport: egyesek a köznyugalom biztosítását, mások a posta és a felhasználók, a fiatalok és az intézmények kapcsolatainak rendezését vállalták.

Miután a munka- és családügyi minisztériumon és a belügyminisztériumon kívül (ahol társadalmi terápiás üléseket tartottunk a rendőrség kiképzőinek) sok városi elöljárósággal ugyancsak sikerült elismertetnünk magunkat, a társadalmi terápia fejlődésnek indulhatott, amelyhez felhasználta a terepmunkák megfigyeléseit, a szakemberek, a felelősök és a tudomány

15

legváltozatosabb ágazatait képviselő kutatók kritikus megjegyzéseit. Ma felkarol mindenkit, aki szenved a munkahelyén vagy a magánéletben. Ezt mutatjuk be a következő fejezetekben.

16

II. fejezet

Mit gyógyít a társadalmi terápia?

A társadalmi terápia az egész közösségre kiterjedő társadalmi betegségeket gyógyítja. Az egyén rossz közérzete nem magyarázható kizárólag az előélettel, a gyermekkorral, a családdal. A rossz közérzet lehet kollektív is, ha egy többé-kevésbé mindenkit érintő társadalmi válság provokálja. Az értelem válsága, a társadalmi kapcsolatok válsága, a tekintély válsága, a munkaügyi válság egy-egy arca ennek a helyzetnek, amely félelmet és erőszakot szül. Korunk társadalmi betegségei szerintem a depresszió, a szociopátia és a viktimizálódás, amely az üldözési mániáig fajulhat. Ezek a társadalmi betegségek ott vannak mindenütt, a családokban, a vállalatoknál és az intézményeknél ugyanúgy, mint a külvárosokban és a válságövezetekben. Minden érintett csoportban olyan emberekkel találkozunk, akik nem bíznak magukban, már nincsenek terveik a jövőre, olykor az önutálat különböző formáitól szenvednek. Nem tartják magukat depressziósnak a szó megszokott értelmében, mert sikerül „normálisan” élniük és dolgozniuk, csak az életük elvesztette az „ízét”, és ők „már nem hisznek benne”. Sok fiatalra érvényes ez, akik végigunatkozzák a napot, mérgekkel „ápolják” a depressziójukat, vagy belefeledkeznek más kérészéletű élvezetekbe; ám érvényes a felnőttekre is, akik a városok hátrányos helyzetű negyedeiben laknak (és nem csak ott!); kevésbé köztudott, hogy ugyanez érvényes az oktatás, a szociális munka, a rendőrség szakembereire, akik régóta széttárják a karjukat tehetetlenségükben, és már csak gépiesen látják el a munkájukat, érdektelenül és örömtelenül. Ekkor már „depressziós társadalomról” beszélhetünk, amit egyesek ki is mertek mondani.

A második társadalmi betegség a szociopátia, ami közönyt jelent mások és szükségleteik iránt. „Ki-ki magának!” – ez a szociopata jelszava. A társadalmi önzés, amelynek leglátványosabb formája a bűnözés (az öregasszony, akit letaposnak, hogy letépjék a karjáról a táskáját, az autós, akit megtámadnak a kocsijában, a betöréses rablás, a nemi erőszak), a másik iránti teljes közönyben nyilvánul meg, a szociopata a szolidaritás rovására akarja kielégíteni saját vágyait. A „szegények bűnözésének” amely gyakran szerepel a címlapokon, megvan a párja más, sokkal előnyösebb helyzetű körökben: ez már a „gazdagok és hatalmasok bűnözése” (korrupció, piszkos ügyletek, aranyozott ejtőernyők). Szociális önzés jellemzi az egész társadalmat, amelyre rányomja bélyegét a jövedelmezőség logikája és az eszeveszett verseny. Ennek a betegségnek az összetevői a rettegés az elszegényedéstől, a lecsúszástól vagy egyszerűen csak a félelem, hogy kevesebbünk lesz, mint amennyit akarunk.

A harmadik egyáltalán nem nevezhető a legenyhébbnek a társadalmi betegségek között, mert nagyon sok erőszaknak az okozója. Ez pedig a viktimizálódás, más szavakkal az az érzés, hogy a többiek áldozata vagyunk, ők okozzák minden szerencsétlenségünket. Állandó refrén a társadalmi terápiás csoportokban: „Ők a hibásak!”

Ha valaki attól fél, hogy áldozat lesz, annak a leggyakrabban gyűlölet és erőszak a következménye. A társadalmi terápia ezeknek az indulati tényezőknek az alapján dolgozik, először azért, hogy az embereknek és a társadalmi csoportoknak könnyebb legyen együtt élniük, később azért, hogy egyéni terveik megvalósítása mellett szakmai környezetükben (intézményekben vagy más helyeken) is előidézhessenek kollektív változást.

Hogy kezdhetünk el dolgozni olyan emberekkel, akik vállalkoznak a társadalmi terápiára? Hogyan közelíthetünk a rajtuk eluralkodott zavaros, nyomasztó érzésekhez? A kapcsolati nehézségek minden szintjén szüntelenül munkálkodnak az indulatok. Minden csoportban többé-kevésbé ugyanazt hallom: „Félek tőled…” „Gyűlöllek…” vagy „Nem bírom megváltoztatni az életemet”, „Ezért is XY a hibás…” A társadalmi terápiának az a rendeltetése, hogy megteremtse a kiegyensúlyozott együttélés feltételeit, vagyis fárasztó munkával el kell érnie, hogy az

17

emberek felismerjék magukban az említett indulatokat, ugyanakkor rá kell vezetni őket, hogyan idézhetnek elő konstruktívabb változásokat. A legfőbb célkitűzés megértetni ezeknek az indulatoknak a folyamatos munkálkodását, és ugyanakkor kinek-kinek rendelkezésére bocsátani a maga szintjén a szükséges eszközöket az indulatok meghaladásához a közös cél érdekében. Minden közös munka előfeltétele, hogy dolgozni kell a félelmeken, az erőszakon, a tehetetlenség érzésén, hogy leállíthassuk az ördögi kört, amely ezekből az indulatokból ered. Ha nem akarunk szembenézni ezzel a rossz érzéssel, ha azt képzeljük, hogy valamilyen csoda folytán megszabadulhatunk tőle, akkor veszteségek hátráltatják a közös cselekvést. Az, amit most ismertetünk, eltérő mértékben ugyan, de mindenkiben benne van, és akadályozhatja a kiegyensúlyozott társadalmi életet.

A félelmek: valóság és képzelet között

Félünk a „félelem” szótól… Gyakran nehezünkre esik, hogy elismerjük magunkban ezt az érzést. Kultúránk inkább arra tanít, hogy leplezzük. Ki vallaná be, hogy fél a hátrányos megítéléstől és az elutasítástól? A félelem a társadalomban sokszor az agressziótól való félelemre egyszerűsödik, holott ugyanúgy félünk az ítélettől, az ismeretlentől, a visszautasítástól vagy attól, hogy nem szeretnek… Ezek a félelmek kevésbé látványosak, de ugyanúgy megnyomoríthatnak. A szorongás birodalmába tartoznak, de attól még félelmek maradnak, mert a veszélyeztetettség érzése szüli őket.

A társadalmi terápia azért foglalkozik a félelmekkel, mert megakadályozzák, hogy az ember kiegyensúlyozott kapcsolatot létesítsen másokkal: a félelem olyan védekezési mechanizmusokat generálhat, amelyek akadályozzák az egészséges kapcsolatokat. Eredményezhet erőszakot, de azt is, hogy az egyén visszahúzódik önmagába, más szavakkal beteges félénkségben és önbizalomhiányban szenved, vagy hajlamos manipulálni másokat. Ezek a védekező rendszerek akadályozzák az egészséges kapcsolatokat; ettől az ember kimondhatatlanul tehetetlennek érzi magát, és erőszakos lesz önmagával és másokkal szemben.

A félelem a társadalmi sikertelenségtől, mint gazdasági-szociális tényező

Kinek ne fordult volna már meg a fejében a gondolat: „Az az érzésem, hogy sosem érek célba”; „Félek, hogy nem keresek annyit, amennyiből meg tudok élni”; „És mi lesz, ha elbocsátanak?”; „Megteszem a munkában, ami tőlem telik, de az az érzésem, hogy semmi értelme”; „Valóban jó szakmát választottam?”. „Szeretném, ha jobban elismernének a munkahelyemen.”

A félelem a lecsúszástól és a céltalanság érzése egyszerre megalapozott – részben a munka válságából ered, amely több évtizede sújtja társadalmunkat – és irracionális, ha átcsap erőszakba, és túl sok szenvedést okoz. A munka válságával együtt jár a bizonytalanság: szakmai és anyagi okok miatt az emberek félnek a jövőtől. Létezik tehát az ok: a munka világa ijesztő, mert bizonytalan és változó. Az emberek többségének kevés garanciát nyújt. Ám kollektív szinten van „párbeszéd” is: többé-kevésbé tudatosan áramlanak a hírek, amelyek elősegítik a félelmek fokozódását. Tehát a valós tényeken kívül a negatív „tájékoztatás” tovább gerjeszti az emberek félelmeit. Ki ne hallotta volna már ezt vagy azt az alábbi mondatok közül? „Még jó érettségivel se mész semmire!”, vagy: „Mi értelme tanulni, úgy sincs elég állás.” A beszélgetésekben is visszatér a bizonytalanság: „A tisztviselők kivételével senki sem lehet biztos abban, hogy megmarad az állása” A vásárlóerő csökkenése mindenkit aggaszt, tehetetlenséghez, fatalizmushoz vezet: „Az árak nőnek, a bérek stagnálnak”. Damoklész kardjaként lóg a mi fejünk fölött is a mások szerencsétlensége, mindenki érzi, hogy egyik pillanatról a másikra elveszíthet mindent: „Manapság egykettőre az utcán találhatod magad”. És ott vannak a vérfagyasztó számok: „Ezrek élnek a szegénységi küszöb alatt, ezrek vannak munkanélküli vagy

18

szociális segélyen”. Más megszólalásokból süt a tehetetlenség és a beletörődés: „Ha meg akarod tartani az állásodat, jobb, ha hallgatsz, és nem hőbörögsz. Aki változtatni akar, és olyan benyomást kelt, hogy nem teljesít eléggé, az ráfázik”. Az emberek félelmükben elfogadják, hogy „lenullázottak”, „kiselejtezettek”, „deklasszáltak” legyenek. Mivel pedig nem bíznak a többiekben, már nem bíznak magukban sem, mintha előre leosztották volna a kártyákat: „Akinek nincs protekciója, nem megy semmire”.

Ezekben a szavakban természetesen van igazság is, de egyetlen üzenetük: a jövő bizonytalan, igazságtalan, és előre el van döntve. Ezekhez a hiedelmekhez félelmek tapadnak, amelyek bezárnak minket a tehetetlenség, a viktimizálódás és az irigykedés börtönébe.

A félelem a társadalmi sikertelenségtől, mint magánéleti tényező

Az ilyen félelmek gyökerezhetnek a magánéletben is, és fokozhatják a kollektív szorongást. Ezekből keletkeznek a családi feszültségek: a szülők vagy túl sokat követelnek, vagy éppen hogy semmit sem várnak a gyerektől, a család anyagi bizonytalanságban él, nem ad sem tartást, sem védelmet, vagy túlságosan kemény, vagy agyondédelget, az oktatás olyan sémákat közvetít, amelyek nem felelnek meg a mai valóságnak. A kamasz a családon kívül, az iskolában vagy a közvetlen környezetében is kerülhet feszültséget gerjesztő helyzetekbe. Vannak látszólag ártalmatlan kijelentések, amelyek valójában nem azok. Ha a tanár azt mondja a bukásra álló diáknak: „Te is munkanélküli akarsz lenni, mint az apád? Ezt akarod?” akkor a gyerekre olyan szégyen és fenyegetés nehezedik, hogy elveszíti az önbecsülését. Vagy ha egy apa azt mondja a fiának: „Szerettem volna, hogy orvos légy, de ilyen eredményekkel, fiam, nem is tudom, mi lesz belőled”, eleve bűnössé teszi a gyereket, mert megmutatja, hogy nem bízik benne.

Ezek az odavetett mondatok úgy működnek, mint megannyi igazságtalan jóslat: lefékezhetik az egyén fejlődését, és súlyosan károsíthatják az önérzetében.

Más hasonló megszólalások feszültséget indukálnak, vagy visszariasztanak minden kezdeményezéstől: „Lányom, hogy én milyen büszke leszek rád, ha majd híres ügyvéd leszel!” (értsd: „Ha nem leszel ügyvéd, nem leszek büszke rád”) „Minek dolgoznál az iskolában, úgy sincs meló” (értsd: „Eleve el van baltázva minden”). „Ezzel a névvel úgy sincs esélyed, hogy alkalmazzanak” (értsd: „Akárhogy erőlködj, úgysem jutsz semmire, és ez nem a te hibád lesz: a neved a legnagyobb akadály”).

Ezek a mondatok oda vezetnek, hogy az egyén leértékeli önmagát, vagy bezárkózik az áldozat szerepébe.

A depresszió útja

A félelmek depressziós állapothoz, iskolai és munkahelyi sikertelenséghez vezetnek. Az, aki fél, kezdi szertelenül eszményíteni a munkáját, vagy épp ellenkezőleg, lebecsüli az értékét. Ez erőszakos reakciókat robbant ki belőle az intézményekkel vagy a fölöttesekkel szemben. Az ilyen emberből kivész a szándék, hogy cselekedjen, munkát találjon vagy sikereket érjen el a tanulásban. A másiknak azért nem sikerül fejlődnie, mert irreális törekvései nincsenek összhangban a végzettségével. A harmadik elutasít mindent, aminek köze van a „rendszerhez”: az iskolát, a munkahelyeket, a kormányt, a felnőttek világát…

Például Noémié azt hallja kicsi kora óta: „Neked mindig a legjobbnak kell lenned mindenben, hogy ugyanúgy a leghíresebb iskolákba járhass, mint a nagyapád.” Ha Noémié, aki most megy ötödikbe, túlságosan fél attól, hogy nem lesz képes megfelelni a szülei mértéktelen elvárásainak, akkor mindent elkövethet, hogy megszerezze a legjobb osztályzatokat. De az is lehet, hogy a félelme fokozatosan lebénítja és megakadályozza a munkában olyannyira, hogy adottságainak dacára lecsúszik a rossz tanulók közé. Esetleg Noémié mindenestől elutasít

19

mindenféle tekintélyt és követelményt: problémás kamasz lesz belőle, aki örökös háborúban áll a felnőttek világával.

Ha Noémié osztálytársának, Khalednek folyton azt mondják a tanárok, hogy „nulla”, hogy „sose viszi semmire”, és egyébként is, az ő származásával úgysem kap esélyt senkitől, lehet, hogy Khaled fölveszi a kesztyűt, és keményen dolgozik, hogy valóra válthassa elképzeléseit. De szó szerint is veheti, amit szajkóznak neki, és elveszítheti az önbizalmát, meg az adottságát a sikerre, és dühös lesz az egész világra a balszerencséje miatt. Ha kevés esélyt adnak neki, Khaled belesüllyedhet a nihilizmusba és az erőszakba, elutasíthatja önmagát, másokat és az egész társadalmat.

Ezek a félelmek a család és a társadalom nyomása alatt születnek és növekednek bennünk, mert kielégítetlen alapszükségletek rejtőznek mögöttük. Ha ezek teljesültek volna, a félelmek eltűnnének, mert nem lenne, ami táplálja őket. Noémie-nek és Khalednek érezniük kellene, hogy úgy szeretik és úgy is elismerik őket, amilyenek most. Noémie-t a családnak akkor sem kellene alábecsülnie, ha nem a legjobb mindenben; Khaledet meg kellene nyugtatni, hogy a származásától és az abból fakadó nehézségektől függetlenül se aggódjon a jövője miatt. Nem azt kell elhitetni ezekkel a gyerekekkel, hogy a világ csodálatos, igazságos és veszélytelen, de nem szabad előre elültetni bennük a félelmet, vagy átruházni rájuk a felnőttek szorongását, akik már most aggódnak a gyerekeik jövőjéért.

Sajnos, a felnőttek gyarlók, és nagyon ritka az a gyerek, akit megkímélnek a szóbeli vagy egyszerűen csak gondolati „agressziótól” (a felnőtt szavak nélkül is éreztetheti a gyerekkel, mit gondol róla). Így hát a jóvátétel a felnőttekre vár, akik ugyancsak megsebzett gyermekek voltak – valamennyien azok vagyunk –, ezért meg kell értenünk a saját félelmeinket. Nemcsak a saját érdekükben kell fölülemelkedniük ezeken a félelmeken, de azért is, hogy ne adják tovább őket a következő nemzedéknek, ugyanis a nem tudatosított félelmek jóval később is rombolhatnak.

A társadalmi terápiának ezen a két szinten kell eljárnia: meg kell értenie a félelmeinket, azonkívül meg kell találnia az eszközöket alapszükségleteink minimumának kielégítésére.

A félelem álarca

A félelem nemcsak szenvedést teremt, de erőszakot is, valamint félreértéseket a kapcsolatokban. Ez abban a pillanatban kezdődik, amikor a csoportban megpróbáljuk titkolni ezt a félelmet. Mik a szokásos reakciók? Egy olyan csoportban, amely egymást nem vagy alig ismerő embereket egyesít, mindig ugyanazokkal a technikákkal találkozunk. Ezek között az első a maszk, a szerep, amely eltakarja az igazi ént. A második a hasonlóságokon alapuló alcsoportok kialakulása a „rokonszenves” egyéniségek körül. A maszk a védelem eszköze, ám ugyanakkor erőszakot vagy ellenségeskedést gerjeszt.

Az egyik ember eltúlozza saját társadalmi értékét és fontosságát. A másik túlzottan alábecsüli magát. A harmadik nem hajlandó beszélni, vagy butaságot mímel. Az egyik tüntetően lenézi a többieket, módszeresen szembeszegül, vagy épp ellenkezőleg, alázatosan hajlong a vezető előtt. Az utóbbi eset ragaszkodik az áldozat helyzetéhez, és az egész világot azzal vádolja, hogy az ő életét fenyegetik.

Következmények a magánéletben és a társadalmi létben

Persze mondhatnánk, hogy az élet már csak ilyen, és a szokásaink nem is olyan rosszak. Szerepet játszani a társaságban, eltitkolni érzelmeinket és félelmeinket olyan védekező eszközök, amelyekre szükségünk van. Csakhogy jól felmértük-e a következményeket? Egy társadalmi terápiás csoportban senki sem kéri a résztvevőktől, hogy vallják be a félelmeiket, értsék meg őket, aztán emelkedjenek felül rajtuk. Ám lassanként mindenki ráébred, hogy ezek a mechanizmusok nem védelmeznek, hanem bezárnak egy skatulyába, arra kényszerítenek, hogy

20

erőszakot kövessünk el magunkon, és épp azt az erőszakot váltják ki másokból, amelyet szerettünk volna elkerülni.

Ezekben a csoportokban, az előélettől és a többieknek „megjátszott” szereptől függően, fokozatosan ráébred mindenki, hogy félelmei milyen következményekkel járnak a magánéletében. A következmények személyenként változnak, ám minden esetben találkozhatunk állandó tényezőkkel, mint pl. az elfecsérelt egyéni adottságok és lehetőségek (önmagunk alábecsülése, képességeink elhanyagolása), a rémeket látó képzelgés vagy bezárkózás a túlzott cinizmusba, ami megnehezíti a cselekvést, az önmagunk elleni erőszak (önmegvetés, önutálat, önpusztítás), hajlam arra, hogy ne is csináljunk semmit vagy ennek szöges ellentéte, a lázas hiperaktivitás, végül pedig a tehetetlenség mindent elsöprő érzése, amely erőszakot gerjeszt.

A társadalmi szintű következmények nem kevésbé súlyosak, és garantáltan károsak, például megromlanak tőlük a munkahelyi kapcsolatok, az iskolások elszemtelenednek, vagy – elsősorban a legkisebbek – apatikusok lesznek, különböző formákban jelentkezik a társadalmi egoizmus (vagy szociopátia), megnehezül az együttműködés, előtérbe kerülnek a negatív kapcsolatok (megalázkodás, lázadás, elszigetelődés, klánszellem stb.).

A félelmek szükségleteket rejtenek

A félelem mindig a kielégítetlen alapszükségletekhez kapcsolódik. Az embernek szüksége van a szeretetre, a biztonságra, a lét értelmére és az önfenntartásra. Ha ezek hiányoznak, az egyén kifejleszti magának a védekezési mechanizmusokat. Például az, aki úgy érzi, nem szeretik, nagyon kisajátítóan viselkedhet másokkal szemben, és mindig tetszeni akar; az elutasítástól való félelem agresszívvé vagy túlságosan érzelmessé tehet, vagy az ilyen személy nem hajlandó semmiféle kapcsolatra, ami tovább erősíti benne a visszautasítottság érzését. Az, aki meg van fosztva a biztonságtól és a kapaszkodóktól, örökösen félni fog a támadástól, és mindenen ő akar uralkodni. A rendezetlen és kilátástalan környezetben élő emberek annyira nélkülözik az élet értelmét, hogy abszolút igazságokat fognak hajszolni, rettegnek az ismeretlentől, és szektás vagy fanatikus ideológiákhoz menekülhetnek. Mások, akiknek nincs elég pénzük, anyagilag fenyegetve érzik magukat, pánikba esnek a gondolattól, hogy elveszíthetik a munkájukat; ők rögeszmésen akarnak gyarapodni és gazdagodni, amit sosem érhetnek el.

Ezekből a félelmekből erőszak fakad, amelynek mértéke személyenként változik: ha az elutasítástól félek, mutatkozhatok agresszívnek, és érezhetem magamat a mások áldozatának („Engem senki sem szeret!”, „Engem kirekesztenek!”), amiből paranoiás gondolatok is születhetnek („Szántszándékkal közösítenek ki!” „Mindenki ellenem van!”). Az ilyen személy vadul elutasít másokat. Ha attól félek, hogy megtámadnak, magam is ugrásra készen várom, hogy mikor védekezhetek, és én is agresszív leszek, ami ugyancsak paranoiás gondolatokat gerjeszt („Ezek rosszat akarnak nekem” „ismerem én ezeket, mást sem akarnak, mint bántani engem”). Ha félek az ismeretlentől és a jövőtől, bezárkózhatok a merev elutasításba, és lehetek depressziós nihilizmusból („semminek sincsen értelme”, „én már nem hiszek semmiben”, „nincs kedvem élni”), vagy menekülhetek fanatikus ideológiákhoz („a világnak át kell térnie a mi vallásunkra, mert nincs más igazság a földön”, „akik nem úgy gondolkoznak, mint mi, azoknak nincs igazuk, tehát megérdemlik a halált vagy a kirekesztést”). Ha túlságosan félek a lecsúszástól vagy az elismerés hiányától, ha nincs elég pénzem, mindent elkövethetek a meggazdagodásért a mások kárára és a józanész ellenére, lehetek bűnöző vagy gátlástalan szociopata („fütyülök én mindenkire, aki az utcára kerül, csak az számít, hogy nekem sikerüljön!”).

Ezekben a félelmekben sokan osztoznak, mert ritkaság, hogy minden egyes ember alapvető igényei egyszerre teljesülhessenek. Ám vannak, akiknél a hiányosságok halmozottan jelentkeznek, ezért másoknál jobban szenvednek.

21

Valérie-nek már értelmetlen az élet

Valérie pedagógus. Családja szereti, nincsenek különösebb anyagi gondjai, biztonságos környezetben él. Vezető beosztása miatt attól sem kell félnie, hogy elveszíti az állását. Ám ő nem talál értelmet a munkájában, fölöslegesnek és tehetetlennek érzi magát. Már nem tudja, miben hisz, és szeretné, ha más lenne a világ. Ettől fél: az ürességtől, az értelmetlenségtől. Valérie-ből lehet depressziós, de csatlakozhat radikális, szélsőséges ideológiákhoz is, amelyek több értelmet adnak a tevékenységének. Szenvedése miatt erőszakossá is válhat, és ez az erőszak ugyanúgy irányulhat önmaga (depresszió), mint mások (csak fehérben-feketében látott világ, előítéletek) ellen.

Michaél nem találja a helyét

Michaél 18 éves munkanélküli fiatal, szülei elváltak. Erőszakos, alkoholista apja hároméves kora óta verte. A gimnáziumból kimaradt, érettségije nincs, egy bűnöző csoporthoz csapódott, és abból él, hogy drogot árul. Ez nem karikírozó példa: a külvárosokban sok a halmozottan hátrányos helyzetű fiatal. Igénye a szeretetre, a biztonságra és az önfenntartásra kielégítetlen marad, s ez számos félelmet kelt benne. Michaél fél, hogy mások (a társadalom, az intézmények, a szülei) elutasítják, fél, hogy megtámadják (a rendőrség és más bandák), és fél a jövőtől (siralmas kilátások, börtön). Bizonyosan nem az az első számú célja, hogy értelme legyen az életének, ettől függetlenül szenved attól, hogy nem találja a helyét a világban. Ha sehonnan sem kap segítséget, tartani lehet tőle, hogy félelmei erőszakba csapnak át. Az is fenyegeti, hogy bezárkózik a rögeszmés tehetetlenségbe, semmit sem tesz helyzetének megváltoztatására, úgy él, mint valami áldozat, vagyis mint aki semmiért sem felelős: semmiféle adottságát, semmiféle erősségét nem használja föl a helyzete javítására.

Ezek a példák két fontos tényre mutatnak rá: először is arra a jelentős szakadékra, amelyet az életmód és a családi örökség ékelhet két ember közé. Az alapvető szükségletek kielégítésének mértéke személyenként változó. De az is látható ezekből a példákból, hogy a kezdet kezdetén mindenki hasonlóan viselkedik. Ha Valérie körülményei hirtelen megváltoznának (családi dráma, elbocsátás, ellenséges, veszélyes környezet), az szükségszerűen visszahatna a gondolkodásmódjára. Ugyanez érvényes Michaélre. Viszont valószínű, hogy származásuk és iskolázottságuk miatt más-más irányba fejlődnének. Valérie-ből bizonyosan nem lenne nagypályás bűnöző, mint ahogy Michaélből sem a komolyság és a konszolidáltság mintaképe. Michaél és Valérie eltérő szorongásokat örököltek, ezért eltérően viselkednek másokkal és általában a társadalomban.

A társadalmi erőszak: probléma vagy megoldás?

A szokott megrendelők (kormány, intézmények, önkormányzatok, egyesületek) általában azért folyamodnak a társadalmi terápiához, hogy rendezzenek a társadalmi erőszakkal kapcsolatos valamilyen problémát. Holott ez a munkánk nem abban áll, hogy elkormányozzunk csoportokat az erőszakmentességhez, inkább a konstruktív konfliktushoz vezetjük el őket, amelyből kialakul az együttműködés dinamikája. Végül is az erőszakot le lehet csillapítani, de attól a problémák még nem oldódnak meg. Az erőszak nem „probléma”, hanem a „megoldás”, mert gyakran csak az erőszak kirobbanásának pillanatától kezdenek foglalkozni a létező gondokkal. Az erőszak az

22

áruló jel. Ez a megállapítás érvényes a társadalmi élet minden szintjén: a családban, a munkában, az utcán. A „látható” erőszak lehetővé teszi a kevésbé látható és a leginkább aggasztó bajok azonosítását.

Ezzel együtt nem szabad lebecsülni a „látható” erőszakot, mert ha elér egy bizonyos szintet, attól fogva rendkívül nehéz lesz megoldani egy helyzetet, és megtalálni az együttműködés eszközeit; ilyenkor a társadalmi terápiának az a feladata, hogy azonosítsa, mi okozta az erőszak elfajulását. A társadalmi terápiában résztvevő csoport felkutatja azokat a szavakat, amelyek kirobbantják az erőszakot a jelenlevőkből, és a folyamat végén konkrét javaslatokkal és a megfelelő diagnózissal kikísérletezi az első, jobbító változást. Ha egy közhivatalt kell ésszerűsíteni, például egy külvárosi postát, ahol nagyon megromlott az ügyfelek és az alkalmazottak kapcsolata, a postások, a rendőrök, a szociális munkások és a kerület lakosainak találkozása lehetővé teszi az erőszak pontos okainak feltárását, vagyis hogy hibásan vezetik a postahivatalt, az Afrikából frissen érkezett bevándorlók nem értik, hogyan működik egy posta, a munkaerő rossz beosztása miatt hosszú sorokat kell kivárni stb.

Az erőszak arcai

Először is az erőszakot meg kell különböztetni a dühtől és a konfliktustól. Ha valamitől vagy valakitől dühbe gurulok, nem szükségszerűen viselkedem erőszakosan. Ha konfliktusba kerülök valakivel, ugyancsak nem szükségszerű, hogy erőszakot alkalmazzak.

A szélsőséges formák közismertek: háború, gyilkosságok, nemi erőszak, de ide tartozik a lenézés, a lebecsülés, a másik megsemmisítésének vágya. Mindennek a forrása a félelem a másiktól. Akiben fenyegetést látunk, azt gyűlölni fogjuk.

A legkönnyebb felismerni a fizikai erőszakot, de az erőszaknak vannak alattomosabb formái is, amelyek úgyszólván láthatatlanok, de pusztítóbbak. Sokféle arcot mutathatnak. Ez a fajta erőszak lehet intellektuális, verbális, fizikai, ideológiai, gazdasági, politikai. Minden esetben elválaszthatatlan a másik vagy „a” mások megjelenítésétől. Lényege, hogy lebecsüljünk, semmibe vegyünk, elhanyagoljunk, vagy megsemmisítsünk olyan személyeket, akik iránt a legcsekélyebb empátiát sem érezzük. Erre minden ember képes. Azt hiszem, a legjobb példa rá az, ahogy általában megéljük szerelmeinket és a nehéz szakításokat vagy szakmai kapcsolatainkat, amelyeket időnként „problémásnak” mondunk, holott igazából gyakran erőszakosak, íme, két példa a társadalmi terápiás csoportokból:

Erőszak másokkal szemben, önvédelemből

Muriel a körzeti szociális munkásokat irányítja. Negyvenes éveiben járó asszony, aki rengeteget beszél a csoportban, módszeresen felelősségre vonja és dirigálja csoporttársait. Ő a hangadó, kifejezésre juttatja és rá is erőlteti másokra a szempontjait. Magában és véleményében biztosan közeledik az emberekhez. Érezhető, hogy hatalmat és befolyást akar a többiek felett. Tulajdonképpen közel szeretne kerülni a csoport többi tagjához, csakhogy terrorizálja, infantilizálja őket, kíméletlen szigorral ítél fölöttük. Pedig érezni lehet, hogy a kemény kéreg alatt szelíd, nagylelkű és sebezhető. Nincs is tudatában az erőszakosságának. Viviane, négy gyermek anyja, az ötvenes éveiben jár. Animátorként dolgozik a kerület közösségi házában. Régóta elvált, egyedül tartja el a családját, mindent magára vállal, megpróbál mindig tökéletes teljesítményt nyújtani. Csakhogy van annak rossz oldala is, ha valaki a kezében akar tartani mindent: előfordul, hogy Viviane lába alól kicsúszik a talaj, és ő összeomlik. Hirtelen tehetetlennek érzi magát, nem bír megfelelni túlságosan nyomasztó kötelességeinek. Észre sem veszi, hogy zsarnokoskodik gyerekei és munkatársai fölött, nem bízik másokban, kételkedik a képességeikben, örökösen előírja

23

nekik, hogy mit kell tenniük. Áldozatnak tekinti magát, és fogalma sincs róla, mennyire erőszakos, amikor mindenkire rákényszeríti az akaratát. Rajtuk bosszulja meg a kimerültségét, amikor kimutatja az ingerültségét, és ilyen ultimátumokat ad nekik: „Legyenek szívesek megváltozni, mert én ezt nem bírom tovább. Ha ez így folytatódik, ki lesznek rúgva!”

Ez a két nő a lehető legjobb teljesítményt akarja nyújtani, és nagylelkű, sőt önfeláldozó egyéniségnek tartják magukat. Jóhiszeműek, de nem is sejtik, hogy a környezetüket felhasználva próbálják enyhíteni régi kapcsolatokból visszamaradt szenvedéseiket. Muriéit nem szerették és nem tisztelték, gyerekkorában örökösen szidták. Azért erőlteti a kapcsolatokat, mert biztos akar lenni abban, hogy szeretik. Viviane nagyon szigorú nevelést kapott, sokat követeltek tőle, mindig tökéletes teljesítményt kellett nyújtania, és maximálisan teljesítenie kellett a kötelességeit. Folyton azt hallotta, hogy nem tesz eleget. Mivel semmi önbizalma sincs, másokat vádol azzal, hogy tehetségtelenek: gorombáskodik velük, és lelkifurdalást ébreszt bennük.

Ezek az asszonyok, akik egyébként jóakaratúak, magukat pedig a közösség szolgáinak tartják, egyszerűn képtelenek meglátni, hogy kifinomult erőszakot alkalmaznak másokkal szemben, főleg stresszhelyzetekben vagy pedig akkor, ha valaki ellentmond nekik. Mivel áldozatai a múltjuknak, amelyre ugyancsak rányomta a bélyegét az erőszak, ők is üldözőként lépnek fel a környezetükben, és ezt még csak észre sem veszik.

Nap mint nap együtt élünk ezzel az erőszakkal, mégsem tudjuk egyértelműen azonosítani. Ám a vele járó, látszólag jelentéktelen károk hihetetlenül rossz hatással vannak a szakmai, családi és társadalmi kapcsolatokra. Az a szenvedő, aki nem kap segítséget, sőt még csak tudatában sincsen a szenvedésének, úgy alakítja át a rossz közérzetét, ahogy tudja, sokszor egyfajta erőszakká. A folytatás, mint majd láthatjuk, alig észrevehetően „korcsosul” a konfliktusoktól terhelt kapcsolatok láncolatává, és olyan feszültségeket gerjeszt, amelyeket el lehetett volna kerülni. Ezekben a példákban azt kell meglátnunk, hogy valamennyiünkben megvan a képesség az ilyen erőszakos láncreakciók gerjesztésére. Éppen ezért szükséges a tudatosodás és a „visszatérés önmagunkhoz”, hogy megtanuljuk felismerni szenvedéseinket, és a belőlük fakadó erőszakot.

Ha nem vagyok hajlandó embertársamnak tekinteni a másikat, akkor zúdíthatom rá az erőszakot, ami (a volt házastárssal vagy egy idegesítő szomszéddal szemben alkalmazott) rossz bánásmódtól odáig terjed, hogy képesek leszünk megkínozni egy vadidegent, csak azért, mert ilyen nemzetiségű vagy olyan származású csoporthoz tartozik.

Az algériai háborúban elkövetett kínzásokról készült jelentésben mondta egy volt katona: „Sose bírtam volna bántani senkit. Ám akkor ott azokat egyszerűen nem tekintettük embernek. Úgyhogy semmi sem zárta ki, hogy meg ne kínozzuk őket…” Természetesen ez az erőszak, amely tagadja a másik emberségét, és elfogadja megsemmisíthetőségét, önmagunk ellen is fordulhat. Azok, akik elveszítik az önbecsülésüket, átesnek az önpusztításba, amely önmaguk megsebzésétől a szenvedélybetegségeken és a depresszión át az öngyilkosságig terjedhet.

A névtelen erőszak

Mivel a látványos erőszaknak lesz a legnagyobb visszhangja, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy addig, amíg valaki nem bűnözik, vagy nem tör-zúz, nem is erőszakos. Holott megvan bennünk a lehetőség; az emberben mindig egymás mellett létezett a képesség a szeretetre, a részvétre, a szelídségre, a párbeszédre, a békére, a barátságra és az agresszivitás, amely gyűlöletre, önzésre, kapzsiságra, kizsákmányolásra, mások rabszolgaságba döntésére, szadizmusra uszít… A szeretet és a gyűlölet Freud szerint ugyanannak az éremnek a két oldala, amely ott rejtőzik kivétel nélkül mindnyájunkban.

A hétköznapok erőszakossága számos alakban megnyilvánul. Erőszakos vagyok, ha megvetem a másikat, ha menekülök előle, ha megtámadom, mindenféle gazságot tulajdonítok

24

neki, mindenért őt teszem felelőssé, amikor démonizálom vagy alsóbbrendűnek tekintem. Ha úgy vélekedek, hogy ez az erőszakos egyén, ez a bűnöző megérdemli a halált, mert nem is „ember”, rendkívül erőszakos gondolatot fogalmazok meg, amely elárulja képességemet a pusztításra. Ugyanakkor nem váltom tettekre az erőszakosságomat. Az a probléma, hogy ezt az alattomosabb, láthatatlan erőszakosságot indokolatlanul alábecsüljük. Íme, egy példa.

A LÁTHATATLAN ERŐSZAK. Bíróság elé állítanak egy embert, mert tizenöt késszúrással megölte a főnökét. Mindenki szörnyetegnek tartja a bűncselekmény elkövetőjét, akit élete végéig börtönbe kell csukni, sőt az lenne a legjobb, ha megölnék. A nyomozás kideríti, hogy ezt az embert a főnöke évek óta folyamatosan megalázta. A láthatatlan erőszak robbantotta ki belőle az erőszakot, és így lett az áldozatból hóhér.

Ez nem azt jelenti, hogy meg kellene bocsátani az elkövetőnek, még ha a bíróság figyelembe is veheti az enyhítő körülményeket. Ám azt már bizonyítja, hogy a cselekvést hosszas lélektani folyamat előzte meg, tehát tévedés lenne erőszakos géneket tulajdonítani ennek az embernek.

Bizonyos körülmények vagy a hosszú ideje halmozódó, néma szenvedés bárkit rávehet a legrosszabbra. Csakis akkor fékezhetjük meg a kirobbanással fenyegető erőszakot, ha kellő távlatból szemléljük ezt az utat. Ha ez az ember elmondhatta, megmagyarázhatta volna a szenvedéseit, konfliktusba kerülhetett volna ezzel a főnökkel, ha segítséget kapott volna kapcsolatuk megváltoztatásához, a gyilkosságra bizonyosan nem került volna sor. A főnök is felelős a saját haláláért, mint ahogy bizonyos szinten mindnyájan felelősek vagyunk a környezetünkben tapasztalható erőszakért.

Ha a családomban vagy a párkapcsolatomban jelen van az erőszak, azért részben én is felelős vagyok; ha a munkatársaimmal nem jövök ki, ugyanerre kell következtetnem. Az erőszak a leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy nehéz másokkal együtt élni és együtt dolgozni; ezt bizonyítja a válások száma és a különösen feszült munkahelyi légkör. Képesnek kell lennünk erőszakosságunk elismerésére, ha meg akarjuk akadályozni, hogy a csoporton belül elmérgesedjenek bizonyos helyzetek. Épp erre alkalmas a társadalmi terápia közege.

Erőszak, mint megoldás

Olvasóm talán sokkolónak találja a mondatot: „Az erőszak nem probléma, hanem megoldás.” Holott ez azt az egyszerű tényt közli, hogy az erőszak akkor jelenik mg, ha egy személy vagy egy csoport nem talál más megoldást a problémáira. Ha valaki szenved, szabadulnia kell ebből az állapotból, de gyakran tehetetlennek érzi magát bárminemű változtatáshoz: azt hiszi, hogy kizárólag mások miatt került ebbe a helyzetbe, vagy pedig olyan külső tényező idézte elő a helyzetet, amely ellen nem léphet fel. Az erőszak olyan eszköz, amely a tehetetlenségre reagál.

Nézzük annak az embernek a példáját, akinek nincs pénze, nincs munkája, nem lát más módot a megélhetésre, csak a betörést és a dílerkedést. Talál egy „megoldást”, ám olyan erőszakos „megoldást” – azzal, ahogyan a pénzt keresi, ártani fog másoknak –, amely a társadalom peremére szorítja. És ebből a „megoldásból” más problémák is fakadnak, amelyek újból szembesítik a tehetetlenségével.

Ha kijelentjük, hogy az erőszak nem probléma, hanem megoldás, tulajdonképpen azt mondjuk, hogy az erőszak segít kitörni a tehetetlenségből, amikor végre nem kell üldözöttnek, áldozatnak éreznünk magunkat. Ebben a példában a „tolvaj” úgy érzi, nem bír változtatni borotvaélen táncoló helyzetén, ugyanakkor áldozatnak is érzi magát, akit a rendszer (az iskola, a munka világa) kivetett magából.

Ma nagyon sokan egyedül az erőszakkal hathatnak környezetükre, és csikarhatják ki tőle a szükséges pénzt, elismerést vagy hatalmat. Ha erőszakosak lesznek, és regressziós magatartást tanúsítanak, ez mindenekelőtt azért van, mert a rendszer, a család, a munkahelyi főnök áldozatának érzik magukat.

25

Elmondhatjuk tehát, hogy az erőszak a gazdasági probléma megoldására szolgáló eszköz abban a fogyasztói társadalomban, amelynek a pénz a rögeszméje. Ez az erőszak a bűnözésben nyilvánul meg – és itt nemcsak a városi kisstílű dílerekre gondolok, de a fehér galléros bűnözésre is egyes nagyvállalatoknál, a bankvilágban, ahol minden szinten és minden órában a maximális profitra törekszenek. Ez az erőszak, mint már mondtam, minden körben létezik, különböző formákban.

Az erőszak megoldást kínál a megaláztatásra is: mások megalázásával megszabadulhatunk a megaláztatástól, amelyet mi is elszenvedünk a családtól vagy a közösségtől. Az erőszakkal erőt mutathatunk, és jobban álcázhatjuk a gyengeségünket.

Ugyanakkor megoldás az erőszak a tömeges elszigetelődésre és a magányra is: a rasszizmus és az idegengyűlölet lehetővé teszi, hogy új, erős kapcsolatokat kovácsolhassunk csoportunk tagjaival más, ellenséges csoportok ellen. A vallási fanatizmus erőszakossága ugyancsak megoldást kínál a létezés értelmének hiányára, miközben visszasüllyed a modern világ bonyolultságához kevéssé alkalmazkodó, meglehetősen kezdetleges gondolati sémák szintjére. A fanatizmus biztonságot ad a tévelygő, bizonytalan időkben. Minden erőszak tekinthető megoldásnak valamilyen hiányra, kielégítetlen szükségletre a tehetetlenség vagy az üldözöttség érzésével szemben.

Ezért olyan fontos megtalálni az eszközöket az alapvető emberi szükségletek kielégítésére a családban, az intézményekben vagy a békét és egyensúlyt kereső társadalomban. Ez a társadalmi terápia célja: ahelyett, hogy kiirtaná a „regresszív” megoldásnak tekintett erőszakot, inkább belőle indul el a közös és építő megoldások felkutatására.

Az erőszak, mint a szenvedés kifejezése

Ha kutatjuk az erőszakot, azt, amelyet elszenvedünk vagy azt, amelyet másnak kell elszenvednie tőlünk, mindig arra a felfedezésre jutunk, hogy az erőszakban valamilyen nagy szenvedés nyilvánul meg. Már említettük, hogy mindannyian képesek vagyunk az erőszakra, mert mindannyian ki vagyunk szolgáltatva a szenvedésnek. És minél többet szenved valaki, annál hajlamosabb az erőszakra, beleértve az önmaga elleni erőszakot. Sok ember nem tűnik erőszakosnak, nem is tartják őket annak, holott szélsőségesen erőszakosak. Érvényes ez mindazokra, akik nem mások, hanem önmaguk ellen fordítják az erőszakot: megcsonkítják magukat, súlyos depresszióba esnek, drogoznak, alkoholizálnak, vagy rosszul bánnak a testükkel (bulimia, anorexia).

Amióta társadalmi terapeutaként dolgozom, sohasem szűnő megdöbbenéssel szemlélem, milyen gyakori a gyermekkorban és az életben a dráma, a félelem és a rossz bánásmód. Kevesen mondhatják el őszintén: „Nekem nagyon boldog gyerekkorom volt, mindig tiszteltek és szerettek. Aztán a felnőtt életemben is a lehető legjobban alakult minden, harmonikusan és derűsen…” Foglalkozástól, származástól, nemzetiségtől függően férfiak és nők, fiatalok és öregek ugyanolyan mély sebeket hordoztak és titkoltak, bár gyakran nem is tudtak róluk.

Csoportjainknak nem az a célja, hogy előbányásszuk valakiből a szenvedéseket, és jókat sajnálkozzunk rajtuk. Előrelépni csak úgy lehet, ha odafigyelünk, meghallgatjuk és elfogadjuk azt, ami fáj, mind nekünk, mind másoknak. A társadalmi életben az a szokás, hogy sose hagyjuk eluralkodni magunkon a szenvedést, elfojtjuk, hogy képesek legyünk dolgozni, szeretni, másokkal együtt élni. Ennek következtében hazudunk egymásnak, és nem tudjuk lényegileg rendezni a problémáinkat. Mert ha leplezzük a szenvedésünket, palástoljuk az erőszakot is, amely a szenvedés nagyon gyakori következménye. Az erőszak lecsillapításához az kell, hogy a fájdalmat azonosítsák, kimondják és meghallgassák.

A társadalmi terápiában főleg azzal a szenvedéssel foglalkozunk, amelyet a társadalmi környezet okoz az embereknek. Természetesen az egyéni szenvedés (gyermekkori sebek, az életben kapott sebek) nem választható el a társadalmi környezettől (iskola, család, házasság, munka). A társadalmi terápia jellegzetessége a közös kutatómunka; ennek a célja a környezet

26

megváltoztatása úgy, hogy a szenvedés növelése helyett inkább a jóvátétel irányába mozduljon el.

Az, akivel a szülei rosszul bántak gyermekkorában, meggyógyulhat, enyhíthet szenvedésén, megszabadulhat az erőszakosság kockázatától, ha az iskola, majd a munkahely rendbe hozza az életét. Viszont ha ezek a környezetek patogének, azaz erőszakra, versengésre sarkallnak, ha az egyén elmagányosodik bennük, ha hiányoznak a közös tervek, az ember egyre többet szenved, és végül erőszakos lesz, hogy szabaduljon tehetetlenségétől és szenvedésétől. Ma pedig sem az iskola, sem a munka világa nem gyógyítja be a sebeket. Épp az ellenkezője az igaz.

Erre persze azt válaszolhatnák, hogy nem egyforma minden szenvedés, vannak súlyosak, vannak kevésbé súlyosak, nem lehet összemosni az anyagi, lelki, környezeti stb. nehézségeket halmozó embereket azoktól, akik a tompítottabb, kevésbé közvetlen erőszak (erkölcsi agresszió, munkahelyi tehetetlenség, önutálat, megvetés, állás féltése) szenvedő alanyai. Ám a gyógyító munka keretében elképzelhetetlen az ilyen megkülönböztetés. A szenvedést nem lehet méricskélni, mert mindig attól függ, hogy ki a szenvedő, és mennyire képes ellenállni vagy kompenzálni. Például akit gyerekkorában vertek, találhat magában erőforrásokat, és lehet viszonylag boldog felnőtt. Viszont annak, akit csak elhanyagolt és semmibe vett az apja, hihetetlen szenvedéseket okoz a kisebbrendűségi érzés, amely depresszióssá teheti egész életére.

Befejezésül, a legnagyobb szenvedés sem enyhíti a mások talán kevésbé fájó szenvedését. Az utóbbiak sajnálhatják az előbbieket, ám ez a szánalom nem teremti meg az együttélés feltételeit, sőt. Az embernek különben is óriási – talán túlságosan is nagy – képessége van az ellenállásra és a túlélésre. Okosabb tehát kihasználni ezt a rugalmasságot (a társadalmi terápia mindenkiben fejleszti ezt a képességet), hogy változtathassunk a környezeten. Mert a szenvedők között ritka az, aki képes a cselekvésre, hacsak nem erőszakosan…

A tehetetlenség érzése

Ha nem tudjuk befolyásolni az életünket, az komoly szenvedést okoz. Az esetek többségében ez inkább érzés, mint objektív tény, mert úgyszólván mindig lehet javítani a helyzetünkön, kivéve, ha megbénít a tehetetlenség. Ha tehetetlennek érzem magamat, az is leszek, és magam torpedózom meg minden tervemet… Ám ha szinte kibogozhatatlanul nehéz helyzetbe kerülök, de képesnek érzem magamat az akadályok hegyének eltakarítására, vagy legalább egy keveset képes vagyok eltávolítani belőle, rögtön meglátom, hol változtathatnék. Nagyon nehéz cselekedni, de ha úgy érezzük, hogy tehetünk valamit, még ha nem is eleget, már az is megakadályozza, hogy visszahúzódjunk önmagunkba, és másokat vádoljunk szerencsétlenségeinkért.

A társadalmi terápia különös fontosságot tulajdonít e súlyos gátlás eltávolításának, amely nagyon ártalmas következményekkel jár egy közösségen belül. A tehetetlenség érzésével találkozunk kollektív félelmeink forrásánál (a jövőtől, a sikertelenségtől való félelem), az erőszak bizonyos megnyilvánulásai esetén (mások démonizálása, „regresszív” megoldások), és önmagunk lebecsülésének minden formájában, ezek a legmélyebb kétségbeeséssé fajulhatnak. A tehetetlenség érzése súlyosan károsítja a közös jó szándékokat. Akadályozza az együttműködés minden lehetőségét, mert elhiteti a résztvevőkkel, hogy semmi értelme összefogni a helyzet megváltoztatására. Elveszi a dolgok értelmét: „Minek? Ha úgyse tehetünk semmit, mi értelme a cselekvésnek?” Végül pedig arra kényszeríti az egyént, hogy kizárólag az erőszakkal éljen.

A lenullázottság érzése

27

Ha az emberek már nem tudják, mivel javítsák a helyzetüket, a munka- vagy életkörülményeiket, akkor úgy érzik, magukra hagyták őket. Tehát leírta őket a társadalom? Ilyenkor mérhetetlen űr támad és mérhetetlen düh ébred bennük.

Sokan vannak ezek a „tehetetlenek”, akik úgy érzik, kezüket-lábukat megkötötték, és megfosztották őket minden lehetőségtől, hogy változtassanak körülményeiken. Közülük ugyan sokan hiszik minden alap nélkül, hogy a „hatalmasok” bármit megtehetnek, mindent eldöntenek mások helyett, és a kezükben a „kulcs” az eszköz, hogy jobb világot építsenek a többieknek. Holott ilyen teljesítményre senki sem képes; a döntéshozóknak is megvannak a maguk korlátai és fékjei, vagy ilyen vagy olyan téren, szembekerülnek ők is a saját hiányosságaikkal, hozzá nem értésükkel. Mindig csak a szegények, az alkalmazottak, az alárendeltek tehetetlenségét emlegetik, általában figyelmen kívül hagyva azokét „ott fent”, mert azt kevésbé ismerik és követelik meg.

Ezzel egyáltalán nem akarjuk felmenteni a döntéshozókat a felelősség alól. Inkább azt kell megérteni, hogy a „lentiek”, azok, akiknek nincs hozzáférésük a hatalomhoz, mivel nem győződhetnek meg az ellenkezőjéről („ a felelősök mindent megtehetnek, nem úgy, mint mi”), még inkább meggyőzik magukat a tehetetlenségükről („én itt nem csinálhatok semmit, legfeljebb ők. Én, egyes-egyedül nem megyek semmire”). Ezért a döntéshozók lenézik a „kisembert” („meg vannak győződve róla, hogy mindent nekem kell vállalnom, akkor minek nekik a hatalom?”), és elszakadnak a valóságtól, miközben egyedül keresnek megoldást a mindenkit érintő problémákra… Ez megerősíti az alárendeltségi viszonyt, és akadályozza a kollektív megoldások kidolgozását. Gyakori, hogy a döntéseket nem előzi meg igazi összehangolt tevékenység, a döntéshozók nem veszik figyelembe a való életből származó adatokat. Végső soron képtelenek konkrétan javítani az emberek életkörülményein, akik azzal vigasztalják magukat, hogy ők úgysem változtathatnak semmin, tehát nem felelősek a válságokért, amelyeket el kell szenvedniük.

Ugyanazok a viselkedésminták a ranglétra fokain

Bizonyos jelenségek rendszeresen visszatérnek. Ha felelős döntéshozók vannak a csoportjaimban, kezdetben senki sem beszél a magánéleti nehézségeiről. Viszont ha hátrányos helyzetűekből, „alacsony beosztásúakból”, problémás életű emberekből áll a csoport, ők nagyon könnyen és úgyszólván az első perctől kifejezésre juttatják tehetetlenségüket. A két réteg között találhatók a „szakemberek”, akik alárendelt helyzetben vannak egy rangsorban, de ugyanakkor ők is felelősek a maguk szintjén (az osztályban, a csapatban stb.). Az utóbbiaknál gyakran megfigyeltem, hogy elismerik ugyan a nehézségeiket, de külső tényezőket hibáztatnak értük: „Nem sikerül, de hát ez eleve lehetetlen, ahogy nálunk működik az intézmény…” vagy: „befuthatnék én, ha…”. Mindig más a hibás, főleg a felettes.

A képet így lehetne összefoglalni: a ranglétra tetején ritkán ismerik be a tehetetlenséget; a közepén, ha beismerik is, ritkán vállalják érte a felelősséget; az alján gátlástalanul hangoztatják a tehetetlenséget, amely gyakran megnyilvánul a reménytelenségben vagy az erőszakban. Természetesen ez a séma némileg leegyszerűsített és sarkított, ám azt azért megmutatja, hogy bizonyos társadalmi szokások miatt nem vállaljuk a felelősséget a nehézségekben, amelyekkel találkozunk. A társadalom minden szintje képet alkot, hogy ne mondjuk, vizionál az emberek kölcsönös kapcsolatáról, és megmarad az első benyomásnál: a döntéshozók azt képzelik, hogy a kisembereknek nincs más módjuk a cselekvésre a lázadáson kívül; a szakemberek azt képzelik, hogy a döntéshozók kezében van minden hatalom, és a kisemberek semmire sem képesek a maguk szintjén; az utóbbiak pedig azt képzelik, hogy csak a fölöttük álló szakemberek és döntéshozók változtathatják meg az életüket.

28

Az együttműködés hiánya, és a magány

Társadalmunk válságai és a tehetetlenség érzése szoros kapcsolatban állnak. Ma már aggasztó az együttműködés hiánya és a magány, az egyéni motivációk uralkodnak, a közösség élménye, a testvériség és a szolidaritás odalett. Társadalmunk szétforgácsolódása (a rétegek, a kultúrák, a szakmák, a nemzedékek között létrejött válaszfalak) nyomasztóan megerősítették a tehetetlenség érzését és azt az elgondolást, hogy saját csoportunkon kívül találhatók az „ellenségek”, akiknek nincsen igaza, főleg pedig akik megakadályoznak minket a cselekvésben.

Ebből a zsákutcából csak úgy jutunk ki, ha újrateremtjük a kapcsolatokat, és visszanyerjük a hitünket a közös fellépés erejében. Újra meg kell találni a közös tervezés értelmét is. Nemcsak azt kell megérteni, hogy ha többen vagyunk, erősebbek vagyunk, hanem azt is, hogy ha más-más nézeteket képviselünk, gazdagabb erőforrásaink lesznek egy olyan társadalom átalakításához, amely nem felel meg egyéni és közös igényeinknek.

Kreativitás és ragaszkodás a hagyományokhoz

Gyakran találkoztam tanárokkal, akik megpróbáltak változásokat bevezetni, új pedagógiai eszközöket alkalmaztak. Ám mindig súlyos nehézségekbe ütköztek, mert úgymond kilógtak a kollégáik közül. Egy újító tanár nem tudja átadni a változást növendékeinek, mert a kollégái továbbra is „hagyományosan” oktatnak. Minden szakmában vannak „kódexek”: azt így kell tenni, ezt kerülni kell, a mi hivatásunk ez és ez, de sohasem amaz… Megkövetelik az egységes viselkedést, elhitetik, hogy ez azonos a szolidaritással, a cselekvés garanciájával, amiből egy szó sem igaz, valójában mindez csak fokozza a tehetetlenséget. Ez az igazi klánszellem: vagy engedelmeskedsz, vagy kirekesztenek. A tanár, aki másképp oktat, hamarosan zavaró tényező lesz, mert kétségbe vonja a „testület” törvényeit. Holott az az igazság, hogy az erők egyesítése sokkal hatékonyabb, ha a csoport heterogén és nyitott. Valóságos probléma a csoport magánya is: minden zárt csoport szektásan működik, ami arra ítéli, hogy megrekedjen a fejlődésben, és a változtatás vágyát és lehetőségét megbénító normákat kényszerítsen tagjaira.

Az áldozat helyzete

Aki áldozatnak tekinti magát, szükségszerűen jut el ehhez az abszurd és sajnálatos meggyőződéshez: „Nem vagyok képes semmire…” Az egyik meggyőződésből adódik a másik: „Mindenről a többiek tehetnek! Azért vagyok tehetetlen, mert megakadályoznak mindenben!”

Mindenkinek nehéz beismernie, hogy a válságok, amelyeket elszenvedünk, globálisak és mélyrehatóak, és nem meghatározott csoportok gerjesztik őket, de nem is a végzet nyilvánul meg bennük, amely ellen úgyis fölösleges küzdeni. Ha ezt tudomásul vennénk, szembe kellene néznünk a ténnyel, hogy valamennyien felelősek vagyunk. Nem éppen ezt utasítjuk vissza?

Azokban az években, amikor terepmunkát végeztem kisemberekkel: egyesületi tagokkal, szakértőkkel, intézmények tisztviselőivel, felelős döntéshozókkal, ismételten arra a következtetésre kellett jutnom, hogy a felelősséget mindenütt áthárítják másra. Ha felmerül valamilyen nehézség, mindenki a másikat vádolja, mondván, hogy ez a hierarchia hibája, a munkatársaké, az átlagembereké, a fiataloké, a rendőröké, a szülőké vagy a politikusoké… Mindig ezt közölték elsőnek.

Ám a jelenség kétélű: az emberek hangoztatják a tehetetlenségüket és a kiszolgáltatottságukat, ugyanakkor egy hozzájuk közel álló személyt is kinevezhetnek áldozatnak, ami ugyanabba a zsákutcába vezet. Ez a hajlandóság sokszor megfigyelhető azoknál, akiknek a mások segítése a hivatásuk: a szociális munkásoknál, a humanitárius szervezetek munkatársainál, a tanároknál, az oktatóknál. „A fiatalok azért olyan erőszakosak,

29

mert a diszkrimináció áldozatai”; „A szegények azért nem állnak ki magukért, mert a nagytőke áldozatai”; „A diákok azért buknak meg, mert a társadalmi-gazdasági helyzetük áldozatai” stb. Van igazság ezekben a kijelentésekben, ám sajnálatos módon mellőznek minden más lehetséges magyarázatot. Például a tanár azt mondja a fiatalnak: „Azért nem találsz munkát, mert a munkaadók nem akarják alkalmazni a magadfajtát”; „A kormány miatt nyomorogsz, amely egyáltalán nem törődik az olyanokkal, mint te” stb. Ez pedig megerősíti a fiatalban a meggyőződést, hogy ő áldozat: ettől kezdve gyűlölheti a feltételezett bűnösöket, lerázhat magáról minden felelősséget, és teljes passzivitással fogadja a sorsát.

Aki erősíti a másikban a tehetetlenséget, a saját tehetetlenségéről állít ki bizonyítványt. Ezek az emberek minden tőlük telhetőt elkövetnek a mások megsegítésére, ám szenvednek a szakmai kielégületlenségtől. Úgy juthatnak ki a zsákutcából, ha találnak egy közös ellenséget: „Áldozattá teszem a másikat, mivel úgysem javíthatok a helyzetén”. A viktimizálás az áldozat helyzetének fonákja.

Ha fel akarjuk venni a harcot a tehetetlenséggel, segítenünk kell az embereknek, hogy ismét kézbe vehessék az életüket, ez lehetővé teszi, hogy beleszóljanak környezetük ügyeibe, és változtathassanak rajta.

Befejezésül annyit, hogy aki él az erejével és a hatalmával, ijesztő pusztításokat okozhat. Ám az erő és a hatalom energiatartalékot is képezhet, ami segíthet tovább haladni a változás útján: ez az egyéni és társadalmi jó közérzet kulcsa. Ám ezt a változást blokkolhatja a már említett félelem, az erőszak, és a tehetetlenség érzése. És ezzel már be is kerültünk az ördögi spirálba: ha félek, tehetetlennek érzem magamat a cselekvéshez, és erőszakossá lehetek; ha erőszakos vagyok, félelmet keltek, és nem tudok megváltoztatni másokat vagy dolgokat; ha tehetetlennek érzem magamat, akkor, félek, és erőszakosnak mutatkozhatom.

A társadalmi terápia célja egyéni és pszichológiai szinten a magabiztosság, a felelős magatartás kialakítása, az alapszükségletek kielégítése; kollektív és társadalmi szinten a konkrét együttműködés és a konstruktív konfliktus. Ez a munka lehetővé teszi a félelmek enyhítését, az erőszak átalakítását konfliktussá, és a tehetetlenség érzésének mérséklését, helyet teremtve az együttműködés képességének.

30

III. fejezet

A társadalmi terápia céljai

A társadalomban élő ember szükségletei alapvetően ugyanazok maradtak, ám nagyon megváltoztak a kihívások, amelyekkel szembe kell néznie egyénként és közösségi lényként. A társadalmi terápia figyelembe veszi ezt a fejlődést, miközben a demokratikus társadalom eszménye felé törekszik. Azt vallja, hogy a közösség fontosabb az önző bezárkózásnál, és az a célja, hogy minél jobbá tegye az együttélést. A közös élet minőségének javítása, amelyre fokozott szükség van a társadalom széthullásának idején, akkor lehet hatékony, ha az emberek önállóbbak lesznek, megismerik a felelősség igazi jelentését, ismét megérzik az elkötelezettség vonzását, és ezzel megszabadulnak a tehetetlenség érzésétől, kilépnek a magányból vagy a társas elszigeteltségből, szolidárisabbak lesznek, és át tudják alakítani az erőszakot konfliktussá, amely lehetővé teszi az erős demokráciához nélkülözhetetlen eszmecserét és az eszmék megvitatását. Ezek a társadalmi terápia legfőbb célkitűzései, megvalósításuk eszköze pedig a képzés, az alkalmi vagy rendszeres fellépés a városokban, vagy egy intézményben, egy munkahelyen, illetve valamely egyesületben.

A félelmek kezelése

Mit jelent a társadalmi terápiában a „félelmek kezelése”? Nem azt, hogy megtanítjuk az embereket, miként legyenek erősek és érzéketlenek a környezetükre. A félelmek kezeléséhez két dolgot kell elsajátítani.

Először is tudni kell megkülönböztetni a jogos félelmeket (a valóságos veszélyt) az irracionális félelmektől (a képzelet, az előítéletek vagy az üldözési mánia agyrémeitől).

Ez a mi munkánk egyik alapelve: hogy jobban élhessünk, meg kell tanulnunk jobban ismerni az életet. A gyógyuláshoz helyre kell állítani a kapcsolatot a valósággal, mégpedig azzal, amely létezik, nem pedig annak elképzelt változatával. Akkor számos félelem eloszlik, és a szenvedő visszanyeri az erejét. Az egyén egyszerre sajátítja el a kapcsolatteremtést és önmaga megkülönböztetését a külvilágtól.

Nem arról van szó, hogy rosszal gyógyítsuk a rosszat, inkább arról, hogy megtanuljuk tárgyilagosabban, úgymond kevésbé „eszelősen” nézni a valóságot és a környezetet. Nem megzabolázni kell a félelmet, inkább fokozatosan meg kell tanulni, hogyan különböztessük meg a valódi veszélyekhez kapcsolódó félelmeket azoktól, amelyek lelki sebeinkből fakadnak, és nincs közük a valósághoz.

Cathy sebei

Cathy egyszerű családból származó fiatal háziasszony és családanya, aki annak idején végigbukdácsolta az iskolát. Iskolás gyereke miatt került be a csoportba. Amióta elkezdődött a munka, egyfolytában hallgat, nem vesz részt a beszélgetésben. Holott tud olyan dolgokat, amelyeknek az egész csoport hasznát venné, hogy megértsék az iskolai bukások problémáját.

31

A csoporttevékenység fokozatosan lehetővé teszi, hogy mindenki be merje vallani, mi nem megy neki. Cathy azonnal ideges lesz, azt mondja, nem érti a többieket, oda se tud figyelni rájuk, mert azok intelligensek, nem úgy, mint ő. Úgy véli, hogy elítélik. Valójában nem ítélik el, csak eszébe juttatják saját bukásait, főleg pedig „az iskolát” testesítik meg.

A csoportmunka nem tünteti el Cathy komplexusait, de végre megérti, mi történik a csoportban, és hogy ez nincsen kapcsolatban az ő történetével. Ily módon eltávolodhat a félelmétől, tárgyilagosabban nézheti, és megpróbálkozhat a változtatással. Erősebb lett, már nem áldozata a tudat alatti, láthatatlan hóhérnak. Ha pedig valaki kevesebbre tartaná önmagánál, Cathynak be kell bizonyítania, hogy egyenlő vele. Ez már nem félelem, hanem önérzetes, pozitív küzdelem.

Másodszor meg kell tanulnunk felismerni az egyéni és a kollektív félelmek eredetét, és meg kell érteni a mögöttük rejtőző vágyakat vagy szükségleteket.

Az egyik félelemben rejtőzhet egy másik, régebbi félelem, amely megakadt valahol, életünk egy korábbi pillanatában, és nincsen tudomásunk róla. Cathy példájából láthatjuk, hogy a múltban átélt szégyen visszatér a jelenben, és ugyanolyan következményekkel jár. Ez az asszony sohasem tudatosította magában, miért szorong, és miért érzi rosszul magát a nála műveltebb emberek társaságában. Mostantól képes kapcsolatba hozni rossz közérzetét iskolai sikertelenségével. Az okok tudatosítása, akárcsak a pszichiátriában, hat a tünetekre. Az egyén megtanulja, hogyan különböztesse meg a belőle eredő félelmet (pl. amikor a veszély nem valóságos, a félelem csak a képzelgés eredménye) attól, amit külső tényezők okoznak (a veszély valóságos, a félelem nem a psziché kivetülése).

Lehetséges és hasznos is számba venni a legfőbb félelmeket, amelyek eltérő intenzitással hatnak a csoportokban, és nem feltétlenül patologikusak. Nem mindig nyilvánulnak meg, de sok szenvedést és erőszakot okozhatnak. Munkánk kezdeti szakaszának az az egyik célja, hogy lehetővé tegye a félelmek megnyilvánulását, mert a tapasztalat arra tanít, hogy rögtön enyhülnek, mihelyt néven nevezik és azonosítják őket. Egy bizonyos időt tehát azzal töltünk, hogy felderítsük a személyes és kollektív félelmeket, megértsük az eredetüket. A munkacsoportban az a cél, hogy meghaladjuk a félelmeket, mert csak utána lehetséges a közös építkezés.

Fontos, hogy egyszerre dolgozzunk a résztvevők „múltján” „jelenén”, és a jótékony változás feltételein. Ezen múlik az egyéni gyógyítás, csak itt nem külön-külön segítünk az embereken, hanem egy egész csoportnak tesszük lehetővé, hogy kidolgozza a változásra irányuló közös stratégiát. Mivel pedig az embereknek azonos szükségleteik vannak, és ugyanazon hiányoktól szenvednek, a közös célra törekedve elindulhatnak az egyéni gyógyulás útján.

A félelmek elismerése: a megnyugvás ösvénye

A felismert és a csoport előtt szavakba öntött félelmek elveszítik pusztító hatalmukat. Nagyon felszabadító élmény, szinte azonnali megnyugvással jár, ha kifejezésre juttatjuk azt, ami roncsolja a bensőnket, és megakadályozza, hogy jól érezzük magunkat a mások társaságában. Ha enyhül a félelmünk, kevésbé leszünk erőszakosak magunkkal vagy másokkal.

Éric, akit az apja sohasem hallgatott meg, elkezd meghallgatni másokat

Éric nagyon hangosan beszél a csoportban, és senkit nem enged szóhoz jutni. A többi résztvevőt nagyon bosszantja, hogy ők semmit sem mondhatnak. Pár napi munka után

32

Éric beszélni kezd az apjáról, aki sohasem hallgatta meg őt… Amikor ezt kimondja, rájön, hogy örökké attól fél, nem fogják szeretni és elismerni. Valamivel később, amikor csoporttársai felemlegetik verbális erőszakosságát, Éric magától felfedezi a kapcsolatot gyermekkori félelme és csoportbeli viselkedése között: „Azt hiszem, azért beszélek hangosan, hogy mások mindenképpen meghalljanak. Azt akarom, hogy vegyenek tudomást rólam.” Éric fokozatosan megtanulja, hogy odahallgasson másokra, és nagyobb tisztelettel beszél velük.

Éricnek nehéz lett volna beszélnie emlékeiről és félelmeiről, ha a közeg, amelyben megnyilatkozott, nem egyesített volna bizonyos feltételeket: itt nem nyaggatják az embereket, hogy meséljenek a gyerekkorukról, és nem erőltetik a tudatosodást. A társadalmi terápia elvből tartózkodik a manipuláció vagy a parancsolgatás minden formájától. Az embereknek a megnyugtató kerettől jön meg a szavuk, amelyben bőven van alkalmuk kifejezésre juttatni szenvedéseiket, de erőszakosságukat is. Ismételjük, ennek a keretnek nem az a célja, hogy vallomásokat csikarjon ki. Arra szolgál, hogy segítse az embereket az igazi kommunikációhoz vezető úton, mert csak ez képes megoldani egy csoport lappangó vagy nyílt konfliktusait. Erre a keretre még visszatérünk, amikor szó lesz a társadalmi terápia eszközeiről.

Együttes munka a mások bírálása helyett

Egy csoportban kivétel nélkül mindenkinek azt kell éreznie, hogy a terapeuta figyelembe veszi őket; bizonyosnak kell lenniük abban, hogy a terapeuta nem különbözteti meg őket, és senki iránt sem részrehajló. Ez megteremti a bizalom légkörét, amire nagy szükségük van olyanoknak, akik megszokták, hogy sértegetik, semmibe veszik, vagy gáncsolják őket. Hozzájárul a bizalom légkörének kialakulásához az is, amilyen hatással a terapeuta van a csoportra. A csoport tagjai, mivel egyenlőnek tekintik egymást, fokozatosan megszokják, hogy tartózkodjanak a kritizálástól. Miért? Egyszerűen azért, mert az ember ambivalens, és a környezete szerint mutatkozik barátságosnak vagy épp ellenkezőleg, önzőnek, bosszúállónak, ellenségesnek. Ha a terapeuta olyan megnyugtató légkört teremt, amelyben mindenki egyenlő, mindenkiben feltámasztja az alkalmazkodás képességét. Természetesen néhányakban megmaradnak a védekező mechanizmusok és az előítéletek. Ám az általános légkör fokozatosan és elkerülhetetlenül lecsillapítja a természetes félelmet attól, hogy elutasítanak, vagy nem szeretnek, ez pedig mérsékeli az erőszakos viselkedést. Aki úgy érzi, elutasítják, ugyancsak elutasít másokat; ha ez az érzés megszűnik, az emberek, akikben megnő a bizalom, ismét képesek lesznek agresszivitás nélkül kommunikálni azokkal, akikről rossz véleményük van, vagy nem szeretik őket. Őszintén tudnak beszélni, azaz közhelyek és előítéletek nélkül. Annak, aki kevésbé fél, kevésbé van szüksége rá, hogy védekezzen mások ellen. Ennélfogva elkezdődhet az őszintébb kommunikáció.

Tanárok és diákok meglátják egymásban az embert

Az egyik csoportban tanárok és diákok vannak. Ezek a diákok hírhedt iskolakerülők, az órán pedig pimaszkodnak. A munka kezdetén a tanárok megrekednek a moralizáló magatartásban, a diákok egyik része még pimaszabbul és kihívóbban viselkedik, a többiek hallgatnak és a szokottnál is mogorvábbak. Két nap múlva kialakul a bizalom légköre. A tanárok már más hangon beszélnek. Az egyik elmondja, mennyire szenved attól, hogy nem tud segíteni a nehéz helyzetben levő diákokon; a másik dühöng, mert gyűlöli a munkakörülményeit. A harmadik elkeseredetten közli, mi a baja: „Az a legrosszabb, hogy olyan rengeteg időt töltök a rendetlenkedők fegyelmezésével, hogy még a keresztnevét sem tudom azoknak, akik dolgoznak és okosak!” A gimnazisták is megváltoztak. Odafigyelnek, elmondják a véleményüket, magyaráznak. Az egyik a

33

népes családját emlegeti: „Nekem kell foglalkoznom a kicsikkel, segítenem kell anyámnak, utána olyan fáradt vagyok, hogy a házi feladatomat se bírom megcsinálni”. Egy másik védekezik, és bírálja az iskolai szervezést: „Mit akarnak, hogyan tanuljak franciát a dupla tornaóra után?” Ezt a véleményt nem minden diák osztja: szenvedélyes vita következik az iskolai munka értelméről.

A csoport tagjai fokozatosan meglátják egymásban az embert. Megszűnik a tanár és a diák státusza, mindenki magáért beszél, és elmagyarázza a problémáit ahelyett, hogy közhelyeket mondana. A bírálat révén is megismerik egymást. Ám amikor bírálják egymást, ezt valódi tények, és nem a szóbeszéd alapján teszik. Már nem utálják a másikat azért, amit képvisel, odafigyelnek rá, ki hogyan él és mit gondol. Így kezdődik a konfliktus erőszakmentes megoldása.

Szigorú, de védelmező keret

A társadalmi terápiában a munkának megvannak a szabályai, amelyek egyszerre inspirálók és megnyugtatók. Felsorolom a négy legfontosabbat:

A résztvevők mindent elmondhatnak, de ha nem akarják, nem mondanak semmit („a részvétel szabadsága”);

Nincs joguk fizikai erőszakot alkalmazni vagy törvénybe ütköző módon viselkedni („az erőszak tilalma”);

Mindenkinek tisztelnie kell, amit a másik mond, tilos egymást név szerint kibeszélni („titoktartási szabály”);

Végül a résztvevőknek kötelező jelen lenniük a munka során, nem távozhatnak a teremből, nem hiányozhatnak a foglalkozásról („kötelező jelenlét”).

Ezek a megkötések ridegnek tűnhetnek, ám a valóságban kezdettől biztonságot nyújtanak a résztvevőknek. Érzelmileg megterhelő részt venni egy ilyen társadalmi terápiás csoportban: az embereknek maszkok és tabuk nélkül kell beszélniük magukról, a családjukról, a baráti körükről vagy az intézményről, amelytől függnek. Ezt nem kérhetjük tőlük úgy, hogy ne szavatolnánk cserébe legalább a minimális biztonságot. Ez a foglalkozás nem olyan, mint – átvitt értelemben – egy fogd-ahol-éred birkózás, ahol mindenki dühösen kikiabálja, ami a szívét nyomja, de nem is csoportterápia, amelyen a gyermekkori sebeket kötözgetik. A résztvevőknek tudniuk kell, hogy nem egy arénában vannak, ahol minden megtörténhet. A keret kezdettől védi őket (a titoktartás szabálya védi, amit mondanak, az erőszak tilalma védi a testi épségüket), és értelmet ad a tevékenységnek, amely nélkülük nem volna lehetséges (kötelező jelenlét). Ilyen módon lassanként kialakul a bizalom légköre. A szabályok részben kielégítik a biztonság és az értelem igényét. Ennek következtében csökken a félelem az agressziótól. A résztvevők engednek védekező álláspontjukból (mérséklődnek az agresszivitás vagy a paranoid viselkedés tünetei). Kevésbé depressziósak, kevésbé látják fehérben-feketében a világot, amelyet kevesebb közhellyel magyaráznak. Őszintébben beszélnek, és nem szakadnak el a közösen kitűzött céloktól. Természetesen mindig lesznek, akik sokáig megmaradnak defenzívában, akinél több időbe telik, hogy lecsillapodjanak és megbízzanak a csoportban. Ezt figyelembe kell venni, és nem szabad türelmetlenkedni. A társadalmi terápia ugyanúgy eltarthat két óráig, vagy akár két évig, de az egyértelmű, hogy rá kell szánni az időt, hogy a résztvevők felülemelkedhessenek kezdeti „természetes” félelmeiken.

34

Az együttműködés születése

Erre természetesen az lenne a riposzt, hogy minden városban és kerületben vannak hatóságok, amelyeknek rendeltetése, hogy az emberek életminőségét javítsák. Sajnos az együttműködés igazi elsajátításának hiányában a hivatalok gyakran elrejtőznek a funkció álarca mögé, féltékenyen védik kerületük vagy intézményük imázsát, titkait, és nagyon nehezen ismerik el a hiányosságaikat. Ezt nevezem én hamis együttműködésnek, amely kétségtelenül javít valamennyit a kölcsönös megismerésen, és közelebb visz a megoldások megsejtéséhez, de mivel nem esik szó a valódi problémákról, nem szabadít meg a tehetetlenség érzésétől.

Van az együttműködésnek egy másik formája is, amit „patologikus együttműködésnek” neveztem. A félelem, a gyűlölet és a demokrácia című könyvemben: ez abból áll, hogy egy adott közösség tagjai összetartanak más közösségekkel szemben. Pl. egy banda tagjai szemben állnak a kerület összes többi bandájával. Ez az együttműködés azért veszélyes, mert mivel ugyanazon klán tagjait egyesíti, valamilyen értelemben manicheus irányba tereli a megoldást: vagyunk „mi”, és vannak „azok” „Mi képviseljük azt, ami jó, ami helyes, ami igaz, azok képviselik a rosszat, az igazságtalanságot, a hazugságot.”

A társadalmi terápia szerinti együttműködés az emberek, csoportok és intézmények hiányosságaiból és korlátaiból indul el. Mindenki megmutatja az igazi arcát, mer beszélni a tévedéseiről, a nehézségeiről anélkül, hogy túlságosan félne a csoport ítéletétől és elutasításától.

Danielle megtanul bízni másokban

Danielle csak jelen van a csoportban, de nem illeszkedik be. Gyakran magányos, és senkivel sem képes együttműködni. Agresszív, és provokációval keresi a kapcsolatot. Megijeszti és elijeszti a többieket, akik érzik benne az örökös ugrásra készséget. Fokozatosan megtanulja, hogyan lazítson kínzó éberségén és végül sikerül kapcsolatot teremtenie társaival. Most már szinte mindenkivel képes együttműködni. Nem fél attól, hogy megítélik: beszélni kezdett magáról, a családjáról, a neveltetéséről és arról, hogy miért bírál és becsmérel le másokat. Emberi lesz, leszokik az automatikus elutasításról. Ennek az átalakulásnak köszönhetően a csapat más tagjai is hajlandóak együttműködni vele annak a tervnek a kidolgozásában, amely összefügg Danielle pedagógusi munkájával.

A jelenlegi válságban nehéz feladat a létfenntartás. A terápia a tények szintjén nem változtatja meg az emberek életkörülményeit, viszont hat a szorongásukra, és enyhíti a félelmüket a lecsúszástól, amikor arra serkenti őket, hogy egyéni gondjaikat távlatból nézve ismerkedjenek meg a csoport érdekeivel. A legszegényebbek vagy a hátrányos helyzetű emberek attól félnek, hogy elveszítik az állásukat, nem találnak újat, nem tudják miből fenntartani magukat. Ez a félelem nem irracionális, életük valóságából fakad, ám nekik uralkodniuk kell rajta, hogy képesek legyenek cselekedni; ha meg vagyok győződve róla, hogy a jövőmet elszúrták, és csövesként végzem, semmit sem tudok összehozni, amivel kijuthatnék ebből a helyzetből, és felvehetnem a harcot ezzel a kilátással. Viszont ha megvan bennem a félelem, ám ugyanakkor reményem is van, hogy változtathatok valamin, akkor már elmozdulok a cselekvés irányába. Ezen a szinten a társadalmi terápia megnyugtat, lehetővé teszi, hogy megsejtsük a gyakorlatias, konkrét megoldásokat, és visszaadja a reményt.

Hogy egy egészen más területre térjünk át, ahelyett, hogy azt feszegetnénk, mit tesz a rendőrség a polgárokért, és általában megkérdőjeleznénk a tevékenységét, értelmesebb közösen elemezni, hogy min lehetne javítani, azzal például, hogy bemegyünk panaszt tenni egy őrsre. Ha a rendőrök jobban odafigyelnének, enyhülne a szorongás amiatt, hogy az állam magukra hagyja a polgárait. Ebben segít a társadalmi terápia, hogy kiszabadulhassunk a tehetetlen viktimizálódásból.

35

A társadalmi terápia nem foglalkozik azokkal a mantrákkal, amelyek elérhetetlen célokat tűznek ki személyek vagy csoportok elé (pl. „Ebben a városban fel kell számolni a munkanélküliséget”), mert ezek csak még jobban elbátortalanítják az embereket, és fokozzák bennük a tehetetlenség érzését. Viszont ha konkrét a cél, mint pl.: „Dolgozzunk ki közösen egy stratégiát, amellyel idevonzzuk a vállalkozásokat” a csoport elérheti céljait, és ami még fontosabb, az egyének visszatalálnak a valósághoz. A globális válságot nem oldhatjuk meg az iskolában, munkát sem találhatunk mindenkinek, de ha pontosan meghatározott célokra törekszünk, az hosszabb távon lehetővé teszi a globális problémák megoldását. Például, ha már az iskolánál tartunk, amikor egy csoport kizárólag azzal foglalkozik, hogy jobb együttműködési lehetőségeket találjon az iskolák, a fölöttes szervek, a tanárok és a szülők között, akkor megteremti a feltételeket egy fontosabb változáshoz. Előre persze semmi sincs megnyerve, de nincs is elveszítve: minden attól függ, képes-e a csoport kitűzni magának határidőket, és be is tartani őket. A csoport tagjai között elengedhetetlen az együttműködés, amely kijavítja a hibákat. Az okosan és kölcsönös bizalommal végzett munka erőt és energiát ad a csoportnak, ami közelebb hozza a változtatás lehetőségét.

Az információáramlás biztosítása

Fontos, hogy a csoport tagjai ismerjék egymást: attól fogva, hogy ismerek valakit, kevésbé félek tőle. Ugyanez érvényes a valóságra vagy a „rendszerre”: ha jobban értem a működését, kevésbé félek tőle, és nem érem be azzal, hogy démonizáljam. Az információáramlás megkerülhetetlen szakasz a társadalmi terápiában. Akkor válik lehetségessé, amikor a félelmek enyhülnek, és kialakul a bizalom légköre. Ettől kezdve az emberek tabuk nélkül beszélhetnek, és valós magyarázatokat adhatnak arra, ami történik. Ezzel az információáramlással zárul le a félelmek megszüntetésének szentelt szakasz, mert ez segít eloszlatni a kölcsönös félelmeket; mindenki a „valósággal” fog dolgozni, fokozatosan megszabadulva a projekcióktól és a közhelyektől. Ha a félelmet megfosztjuk legfőbb táplálékától, a képzelgéstől, a balhitektől és a dolgok vagy emberek démonizálásától, elveszti az erejét. A társadalmi terápia vége felé a résztvevők átélhetik, milyen érzés a közös, nyugodt építkezés. Ezt a nyereséget senki sem veheti el tőlük, és ők emlékezni fognak rá, hogyan juthatnak el idáig. Megtanulják, miként teremthetik meg, másokkal közösen, felülemelkedve az erőszakon és a félelmen. Célunk az volt, hogy később tőlük telhetőleg alkalmazzák ezt a magatartást a családjukban, a csapatukban, a lakónegyedükben, a munkahelyükön, és – bár úgy lenne! – a politikai döntéshozatal szintjén.

Ha egy csoportban valaki fölemlegeti a kerületükben működő drogkereskedelmet és a feketegazdaságot, a szülőket vádolva, hogy nem viselkednek felnőtthöz méltóan, és szemet hunynak az illegális kereskedelem felett, olyan adatokat szolgáltat a csoport más tagjainak, amelyeket sem ők, sem a másutt élő emberek nem ismernek. Ezek az adatok nagyon értékesek, mert olyan valóságot írnak le, amelyet nem ismerhet az, aki nem lakik a kerületben. Ez lehetővé teszi, hogy más szempontból és eszményítés nélkül nézhessük a problémákat. Hasonlóképpen csak egy rendőr tudja igazán, hogy mi történik a rendőrségen; ha őszintén beszél róla, és hangot mer adni a kétségeinek, ő is olyan képet adhat a testületről, amelyet a kívülállók nem ismernek. A társadalmi terápia, amelynek az a célja, hogy elvezesse az embereket a felelősség elfogadásához, lehetővé teszi, hogy kifejezésre juttassák érzelmeiket, félelmeiket, ellenszenveiket, amelyek nélkül bizonyos viselkedésmódok egyszerűen érthetetlenek maradnának. Például a munkájáról beszélő gondnok kezdetben aggályosan titkolja a tényeket, amelyek kompromittálhatnák a szociális lakótelepekkel foglalkozó hivatalt vagy az ő szerepét a környezetben. Aztán lassanként beszélni kezd a hétköznapjairól, és elmeséli, mit kell eltűrnie egyes, fokozottan agresszív fiatal bandáktól; végül bevallja, hogy van puskája, és nagyon fél, hogy egyszer, hirtelen dühében, használni is fogja. Ekkor vita kezdődik a csoportban: mindenki elmondja, milyen módszerekkel lehetne gondoskodni a biztonságról. Mindezek az adatok hozzájárulnak a kerületben uralkodó légkör jobb megértéséhez.

36

A valóságos információk áramlása lehetővé teszi, hogy az emberek megszabadulhassanak a kölcsönös félreértésektől, főleg pedig sokkal pontosabb és teljesebb képet ad a valóságról.

A kollektív intelligencia megteremtése

Vegyünk egy konkrét erőszakcselekményt egy középiskolában: a kollektív intelligencia megteremtése segít a társadalmi terápián résztvevő csoportnak, hogy jobban megértse az eltérő egyéni szempontokat. A résztvevők megkérdőjelezik meggyőződéseiket és előítéleteiket, amiből rájönnek, hogy a passzív elfogadó szerepét játsszák, tehát a történtekért kétségtelenül felelősek ők is, csakúgy, mint az intézmény. A tanárok talán alábecsülték a diákok konfliktusait. Egyes gyerekek erőszakossága nem feltétlenül tulajdonítható a rossz nevelésnek vagy a szülők hanyagságának. Az igazgató, ahelyett, hogy a tanári kart vádolná tehetségtelenséggel vagy értetlenséggel, fontolóra veszi, hogy nem az ő vezetési módszerei okozták-e az intézmény nehézségeit. Így teszi lehetővé a kollektív intelligencia a közös és megfelelő megoldások kidolgozását.

A társadalmi terápia célja, hogy kibontakozáshoz segítse a kollektív intelligenciát, amely a tanárok, a szülők, a diákok és az iskolai adminisztráció közötti információáramlásból született. Ha kertelés nélkül kimondják a véleményüket, mindenki megtudhatja, mi történt valójában az osztályokban és az udvaron.

Egy közös problémát nem érthetünk meg, ha csak annyit tudunk róla, amennyit a csoportunk. Ez a részleges kép szükségszerűen az ismeretlen tényekkel kapcsolatos képzelgésekből és előítéletekből táplálkozik, és akadályozza a helyzetmegértést. Az információáramlás lehetővé teszi az összetett jelenségek megértését. Mivel a társadalmi terápia csoportmunka, minden résztvevő szembekerül azzal a valósággal, amelyet a többiek látnak; ezek az ismeretek kölcsönösen gazdagítják egymást. Vagyis a kollektív intelligencia a közös kép, amelyet átlagemberek alkotnak a bonyolult valóságról.

Nehezen ismerjük el, hogy problémák esetén a legalkalmasabb döntéshozó maga az érintett személy, mert rég gyökeret vert bennünk a meggyőződés, hogy egyedül a szakértők határozhatnak helyettünk. Ha a kisember szóhoz jut, nem mondja el őszintén a gondolatait és a tapasztalatait, mert nem bízik magában: azt próbálja mondani, amit elvárnak tőle. Ezért korlátoltnak, sőt olykor ostobának tarthatják, mindenesetre korlátoltabbnak az urbanisztika, a szociológia, a geográfia, az egyetem híres szakértőinél, akik megtanulták, hogyan bánjanak a szavakkal. Ez az intelligencia és helyzetismeret kezdetben elérhetetlen, csak az álarcokat látjuk, a szűk látókörű rendőrét, a külvárosi fiatalét a nem egészen száz szavas szókincsével, a franciát kerékbe törő, szinte karikaturisztikus maghrebi anyáét vagy az öreg arabét, aki egész életében a házban robotolt… Első megközelítésre úgy tűnik, hogy ezek az emberek nagyon töredékesen ismerik a valóságot, márpedig ha elültetjük bennük az önbizalmat, ha lehetővé tesszük, hogy gátlás nélkül megnyilatkozhassanak, főleg pedig elmondhassák, amit ők, és csakis ők ismernek, akkor gyakran nagyon okos dolgokat hallhatunk tőlük.

A társadalmi terápia egyik konkrét célja, hogy kifejlesszük az emberekben az önbizalmat és a felelősséget; ha hagyjuk megnyilvánulni a konfliktust, ezek az elemek létrehozzák a kollektív intelligenciát.

A részvételi demokrácia összes kísérlete a mai napig kudarcot vallott, mert úgy hitték, elegendő meghallgatni mindenkit, és máris megszületett a kollektív intelligencia, amely felér a szakemberekével. Az igazi kollektív intelligencia egyedül akkor jöhet létre, ha az emberek megszabadulnak a félelmeiktől, és mint már említettem, visszanyerik az önbizalmukat. Ezt az utóbbi célt bizonyosan nem könnyű elérni, mert az önbizalomhiány nagyon mélyen gyökerezik, összefügg a magán- és a családi élettel, de azokkal a társadalmi mechanizmusokkal is, amelyek elpusztították az oly értékes önbecsülést. Mindenekelőtt – bár nem kizárólag – az iskolaévekben elszenvedett megaláztatásokra gondolok.

37

Ha mindenkit egyénileg értékelnek, akkor az emberek nem kizárólag a csoporthoz vagy a klánhoz való tartozásban keresik az identitásukat, aminek általában az lesz a következménye, hogy fekete-fehérben látják a világot, az pedig erőszakot szül. Kollektív intelligencia és információáramlás hiányában minden csoport beéri a beszűkült és leegyszerűsített világképpel; ebben az esetben igen nagy a kísértés a bűnbakkeresésre és a paranoiás viselkedésre. Szemléltetésül idézzük a külvárosi fiatalokat, akik szerint „ezek szándékosan rohasztanak minket ezeken a lepra helyeken”, ezt a manicheus világlátást még meg is erősíti a minden rétegre jellemző belső propaganda. Információáramlás éppenséggel van, csakhogy tendenciózus és töredékes. Azt kifelejtik belőle, hogy a szóban forgó negyedek eredetileg változatos társadalmi összetételűek voltak, és a lakók azért költöztek el, mert nem bírták egyesek vandalizmusát: a kiégett autókat, a szétvert buszmegállókat, a tudatosan tönkretett lifteket. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy egyedül a külvárosiak a hibásak, mert ha mozgósítjuk a kollektív intelligenciát, észrevehetjük, hogy ugyanilyen felelősség terheli a szociális lakásokért felelős hivatalt, a köztisztviselőket, egyes szülőket, a képzési rendszert… A kollektív intelligencia segítségével elkerülhető lesz, hogy egyetlen valakit hibáztassunk az összes problémáért.

Egyébként egy csoport szavának, gondolatainak és tevékenységének nyilvánvalóan sokkal nagyobb hatása van a magányos emberénél. Az elmagányosodott személy nem elegendő az összetett problémák megoldásához. Vegyük annak a pedagógusnak a példáját, akinek a tanítványai passzívak, csüggedtek: bűnözés, törvényszegés fenyegeti őket. Egyedül semmire sem képes: viszont ha összehívja mindazokat a szakembereket, akik érintettek ezeknek a fiataloknak a helyzetében, akkor valóban lehet gondolkozni olyan megoldásokon, amelyek figyelembe veszik a valóság minden vetületét. Egy olyan csoport, amelyben van például egy oktató és egy szociális segítő, egy rendőr, az Országos Munkaügyi Hivatal képviselője, egy tanár, egy helyi vállalkozó, egy önkormányzati tisztviselő és néhány nehéz helyzetű „fiatal”, közösen gondolkozhat, konkrét változásokat javasolhat, és cselekedhet. Mindig szükség van a közös intelligenciára, ha egy közösség problémáira akarunk megfelelő megoldásokat találni.

Mindenki elismeri, miben nincsen igaza

Emlékszem, dolgoztam egyszer egy csoporttal, amelyben az volt a legnagyobb baj, hogy a fiatalok nem találnak munkát. A csoportban jelen levő anyák haragosan vádolták az államot, hogy magukra hagyja őket. Már nem is tudták, hogyan viselkedjenek: dühöngjenek-e a feltételezett felelősökre (az államra és az intézményeire), vagy süppedjenek bele az egyszerű családanyák tehetetlenségébe? Ez a csoport, amelyben szociális gondozók is voltak, nem tűzhette maga elé feladatul, hogy „munkát találjon minden fiatalnak”. Mit tehettek hát együtt a probléma ellen? A csoport elősegítette az információk áramlását és az igazságok kimondását. Az anyák végül bevallották, hogy a fiatalok is felelősek azért, ami velük történik: „Nem mindig mennek el a megbeszélésre”; „Rosszul viselkednek a főnökkel”; vagy: „Nem akarnak minimálbért, több pénzt akarnak keresni”. Az intézetek képviselői is meg mertek szólalni: „Igaz, van diszkrimináció, de inkább a városnegyedhez van köze, mint a fiatalok származásához”; „Az emberek félnek ezektől a fiataloktól, nem bíznak bennük”; „Intézményünk nem tudja, miként segítsen ezeken a fiatalokon, csak úgy tesz”; „Városi szinten megvásárolják a békét, de nem ásnak le a problémák gyökeréig”. Fokozatosan kirajzolódnak a problémák, és testet ölt egy realista cél: „Folytatni kell ezt a munkát a szülők és a szakemberek között, hogy olyan gyakorlatra tegyenek szert, amelynek eredményeit figyelembe vehetik a döntéshozók”. A résztvevők érzik, hogy ha együttesen emelik fel a hangjukat, akkor annak nagyobb súlya lesz, mint csak az anyákénak vagy csak a szociális munkásokénak. Azonkívül együtt jobban látják a valóságot, pontosan látják, mely pontokon lehet és kellene sürgősen cselekedni.

38

A „konfliktusképző testvériség”

Végül azt is el kell mondani, hogy a testvériség nagymértékben orvosolja a félelmeket. Miért? Annak, aki fél, nem áll módjában harcolni a félelme ellen. A kimondatlan, olykor titkolt félelem megbújik a lélek mélyén, belülről roncsol anélkül, hogy egyszer is megmutatná az igazi arcát. Pedig ez az igazi arc gyakran kevésbé nyugtalanító, mint az érzés, amelyet kelt bennünk. Ha egy társadalmi terápiás csoportban sikerül szavakba önteni a félelmet, annak rögtön értelme lesz, és a tőle szenvedő ember kevésbé érzi úgy, hogy fenyegetnék és manipulálnák. Ám ez nem minden. A csoportok ereje abban áll, hogy fokozatosan kialakul a konfliktusképző testvériség. A testvériség akkor jelenik meg, amikor a csoport tagjai részben megismerik egymást: „Te, a rendőr ugyanúgy szenvedsz, mint én, a szociális dolgozó, te is attól félsz, hogy megvetnek.” Általában közel érezzük magunkat azokhoz, akik hasonlítanak ránk (környezetben, életkorban, szakmában). Ám a testvériség még erősebb lesz, amikor váratlanul közel érezzük magunkat olyanokhoz, akik nagyon különböznek tőlünk (ez megtörténhet egy fiatalkorú bűnöző és egy, az ötvenes éveiben járó tanár között). Akkor beszélünk „konfliktusteremtő” testvériségről, amikor ez a fokozatos testvériség vagy empátia nem hoz feltétlen kibékülést, de lehetővé teszi. Ha ezeknek az embereknek a nézetei és szempontjai eleve ellentétesek voltak, ez megmaradhat akkor is, amikor véget ér a munka. A konfliktus normális dolog; egyszerűen csak át kell alakítani konstruktívvá, hogy megőrizhesse gazdagságát, de elveszítse erőszakosságát.

A testvériség és a konfliktus nincs ellentétben. Például egy csoportban a rendőr szemrehányást tehet a családanyának, amiért túlságosan elkényezteti a gyerekeit, és tűri törvényellenes tevékenységüket, ám ugyanakkor együtt érez vele abban, hogy milyen nehéz gyereket nevelni veszélyes környezetben. Kölcsönösen felismerik egymásban az ugyanazon kételyeknek és félelmeknek kiszolgáltatott szülőt.

Felszínre hozni a konfliktust

A társadalmi terápia különbséget tesz az erőszak és a konfliktus között, amelyeket gyakran összekevernek. A konfliktustól való félelem, amely megakadályozza az igazi összecsapást, valójában nem más, mint félelem az erőszaktól. A konfliktus része az életnek, a demokrácia legfőbb jellemzője. Demokráciában élni örökös nézeteltérést, vitatkozást, ellentmondást, a gondolatok sokféleségét jelenti. Az erőszak bizonyos értelemben az ellentéte a konfliktusnak, mert az erőszaknál beérjük annyival, hogy elmenekülünk a másiktól, vagy megtámadjuk, anélkül, hogy sor kerülne a nézetek igazi ütköztetésére; egyébként gyakran megfigyelhetjük, hogy erőszakra akkor kerül sor, amikor se hely, se idő nincs a konfliktushoz. Az erőszaknál a fantáziánk átgyúrja a másik képét: sokszor démonizáljuk, időnként leértékeljük. A társadalmi terápiában erőszakos helyzetekből indulunk ki, hogy különbséget tehessünk a képzelgés és a valóság között, hogy felszínre hozzuk, megnyilvánuláshoz segítsük az igazi konfliktust, akár alaptalanul erőszakosnak minősített agresszív formában is. A cél tehát nem az erőszak lecsillapítása, hanem az, hogy megszabadítsuk a gyűlölet vagy a megvetés ballasztjától, és hogy ebből az összecsapásból kipattanhasson a kollektív intelligencia szikrája.

Ha erőszakosak vagyunk valakivel, tagadni akarjuk a létezését. Viszont a konfliktussal nem tagadjuk a másikat: a másik létezik, a véleménye, az érdekei ellentétesek az enyéimmel, de a vita lehetséges, az ellenfelet emberszámba vesszük. Így lehetünk konfliktusban olyan emberekkel, akiket szeretünk: barátokkal, házastárssal, munkatárssal stb.

Az erőszakot csak akkor alakíthatjuk át konfliktussá, ha bebizonyítjuk a csoportnak, hogy a nézeteltérések fontosak egy helyzet megoldásához. Minden szempont tartalmazza a valóság egy darabját. A különböző nézőpontok ütköztetése, konfliktusa lehetővé teszi a kirakós

39

összeállítását, egy adott helyzet teljes valóságának feltárását, hogy megismerhessük bonyolultságát és a különböző paramétereket, amelyeket figyelembe kell venni.

A konfliktustól az eszmék harcáig

Nézzünk egy olyan csoportot, amelyben pedagógusok vannak: sikerült rávenni őket, hogy termékeny eszmecserét folytassanak a mesterségükről; az összes résztvevő bevonásával zajló vita az eszmék harcává és a gyakorlati ötletek kicserélésévé alakította át az eredeti ellenségeskedést. A kezdeti eszmecsere talán felületes volt, de szükséges. Fokozatosan mindenki elérkezett odáig, hogy kitálalja a problémáit. Marc: „Mi köze a kölykök származásának a viselkedésükhöz? Nem értem ezt a zagyvaságot. A »kis fehérekkel« nincs gondod?” Sylvie: „Természetesen van, de csak azért, mert a többiek befolyásolják őket!” Nadine: „Én azt hiszem, hogy az egész kerületben ilyen a közhangulat, ennek semmiféle kapcsolata nincsen a közösségekkel…” Sylvie: „Ebben a negyedben ők diktálják a törvényt. Az iskola törvényeit nem fogadják el. A szülőkkel ugyanez a helyzet.” Marc: „Nem értek egyet a szülők megbélyegzésével. A kormány szintjén kell felülvizsgálni mindent. A szegény családok semmiről sem tehetnek!” Nadine: „Ne túlozz, vannak szülők, akik ugyancsak lenézik az iskolát, és védik a srácaikat, amikor mindenféle baromságot követnek el. Nem lehet a kormányra kenni mindent!” Marc: „Aha, mert neked annyit segít? Magasról tesznek ránk! Nekem összesen egy órában tartottak továbbképzést az erőszakról!” Sylvie: „Ha legalább a szülőkkel lehetne beszélni, de azok fütyülnek az iskolára!” Nadine: „Szó sincs róla! Nekem nagyon jó kapcsolatom van néhány szülővel. Az a probléma, hogy nem mernek bejönni az iskolába! Elijesztik őket!” Marc: „Ez is rosszul van megszervezve… Nincs is hely a beszélgetésekhez, leszámítva legfeljebb a bíróságot, ahova örökösen beidézik őket a problémák miatt.”

Ebben az eszmecserében nincsen erőszak, viszont vannak konfliktusok: az értékrendeké, az ideológiáké, vagy egyszerűen csak a nézeteké. A konfliktus kerülése a legbiztosabb módszer az erőszak kirobbantására. Ha megakadályozunk valakit abban, hogy kibeszélje magát, ha elhitetjük vele, hogy „nem helyes” túlságosan sarkított dolgokat kimondani, jó esély van rá, hogy ez az ember nem mondja el többé, amit gondol, továbbá elmegy a kedve attól, hogy részt vegyen a közös munkában, és a hallgatásával, a visszafojtott idegességével vagy az érdektelenségével „elszabotálja” az alakuló együttműködést. Láthatatlan erőszakot fejt ki a csoport többi tagjára, akik ugyanolyan láthatatlan erőszakkal válaszolnak. Ez kizárja mindenféle kollektív munka lehetőségét, ki-ki az előítéleteivel együtt fog távozni, abban a meggyőződésben, hogy a többieknek nincsen igazuk. A konfliktus segítségével meg lehet közelíteni, és tanulmányozni lehet a probléma különböző vetületeit, olyan megoldások kidolgozása érdekében, amelyek figyelembe veszik a helyzet bonyolultságát.

A konfliktus jótékony hatása

Praxisom során megfigyeltem, hogy sokan, akiknek a foglalkozása a mások segítése lenne, jó szándékaik és minden erőfeszítésük ellenére sem értik az okokat, és nem sikerül felszámolniuk a szenvedést vagy a nyomorúságot, amely ellen harcolni szeretnének. Azt sem értik, hogy azok, akiknek segítenének, nem sokba veszik, olykor megvetik őket, és nem tesznek meg mindent, hogy kiszabaduljanak az áldozat helyzetéből. Ilyenkor elbátortalanodnak, megharagszanak magukra vagy azokra, akikkel foglalkozniuk kell, néha még ott is hagyják a szakmájukat, amely iránt pedig elhivatást éreztek. Soha, senkiben sem volt olyan nehéz tudatosítanom a félelmeket, főleg pedig a mindenkiben ott élő erőszakot, mint bennük.

40

Ezért minden várakozás ellenére sokkal könnyebb együtt dolgozni „ellenséges”, nyílt konfliktusban levő csoportokkal (pl. fiatalokkal és rendőrökkel, külföldiekkel és Le Pen-féle szélsőségesekkel), mint a pacifista-humanista szakemberekkel, akik minden szavukkal „a béke kultúráját” hirdetik.

A nyílt konfliktus eredményesebb, mintáz együttérzés

Két csoportot hívtam össze egy közös probléma – a körzet lakói és az állami tisztviselők közötti erőszak – miatt. Az egyik csoport rendőrökből és fiatalokból állt, a másik szociális munkásokból és szülőkből. Az első csoport nagyon hamar kifejezésre juttatta a közöttük feszülő ellenszenvet. Magától értetődő őszinteséggel beszéltek, kezdetben némileg erőszakosan. Gyorsan eljutottak odáig, hogy tisztázták mindkét fél felelősségét. A második csoportban a szociális munkások jóakaratú együttérzéssel fordultak a környék lakosai felé, és inkább a kormányt vádolták. Magukban nem találtak hibát, és nem sok kifogásuk volt a környék lakói ellen sem. Ami az utóbbiakat illeti, egész rokonszenvesen viselkedtek, bár nem sokat beszéltek. Ezt a csoportot hallgatva úgy tűnt, hogy a problémák csakis kívülről erednek. Sok időbe telt, míg egyáltalán sort keríthettünk az egyéni felelősségre, a szakemberek diszfunkcionális működésére, és a körzet lakóinak kapcsolatára az intézményekkel. Márpedig a nyílt erőszakon kívül, amely a fiatalokat és a rendőröket szembeállította, a körzet élete az erőszak sok más formájától üszkösödött. Az egyik szociális gondozó megjegyezte, hogy a fiatalok és a rendőrség problémája „csak a fa, amelytől nem látjuk az erdőt”, és mivel mindenki erre összpontosít, nem törődnek a többi dologgal, amelyek „nagyon sok bajt okoznak az embereknek”. „A többi dolognak”, amelyek megmérgezték a kapcsolatokat, az volt a lényege, hogy a szakemberek úgy érezték, fölötteseik magukra hagyják őket, nem arra képezték ki őket, hogy egy hátrányos helyzetű negyedben dolgozzanak; néhányuk megveti a munkátlan lakosokat, azok viszont őket vetik meg, mert gyűlölik a fehéreket, nincs partnerkapcsolat és információcsere a helyi intézmények között, a kisebbség hallgatást kényszerít a többségre, és maguk az intézmények is félnek a megtorlástól.

Láthatjuk, hogy a problémákat nem azzal lehet rendezni, hogy „kigyomláljuk” az erőszakot; ez akkor tűnik el, amikor az emberek megkapják a lehetőséget, hogy kibeszéljék magukból a keserűséget és kapcsolataik nehézségeit. Továbbá már az elején oda kell figyelni, hogy mit fejez ki az erőszak.

Az erőszak, mint tünet

A társadalmi terápiát azért érdekli az erőszak, mert tünetnek tekinti, amelynek eredetét megpróbálja megfejteni. Veszélyes ostobaság lenne tökéletesen pacifikált társadalomról álmodni. Különben is, sohasem sikerülne teljesen eltüntetni sem az erőszakot, sem az igazságtalanságot. A társadalmi terápiának nem is ez a célja. Viszont bízvást reménykedhetünk abban, hogy elérhetünk valamiféle egyensúlyt, ha az erőszakot jelzésnek, sőt a változtatásra irányuló kísérletnek tekintjük. Ezt a jelet kell megérteni, ennek a vonalnak a mentén kell haladni. Ez az erőszak pozitív oldala: segítségével „megláthatjuk” egy adott helyzetben a komoly működési zavart vagy az egyensúlyvesztést, amelyet különben elnyelne a hallgatás.

Vannak középiskolák, ahol sajnos mindennapi jelenség lett az udvariatlanság, az agresszivitás és mindenféle tanítás elutasítása. Az ilyen viselkedés természetesen elfogadhatatlan, de megvan az az érdeme, hogy közös gondolkodásra kötelez. Nélküle a társadalom többi része továbbra sem venné észre az oktatás működési zavarait, és a sorsára hagyná ezt az intézményt.

41

A diákok szenvedhetnek a sikertelenségüktől, a pedagógusok a magánytól és a tehetetlenségtől: ez nem zavar senkit. Találjanak csak egyedül megoldást a nehézségeikre, habár azok egy közös problémakörhöz tartoznak. Ám ha ugyanezek a gyerekek vagy oktatók erőszakkal juttatják kifejezésre a szenvedésüket, a társadalom tüstént megmozdul. Gyakran „drámák” kellenek hozzá, hogy az emberek a bajokkal foglalkozzanak. Az oktatásról szóló viták mindig azután lángolnak fel, hogy a bulvársajtó felkap egy esetet: egy tanárnőt megkéselt egy diák, egy tanulót agyonvertek az osztálytársai, egy másikat kidobtak az osztály ablakán, a harmadik emeletről… Ilyenkor felmerül a kérdés: milyen nehézségekkel küzdenek a tanárok? Miért szenvednek egyes gyerekek annyira az iskolában? Miért nem alkalmazkodik az iskola a mai világhoz? Hogyan lehet javítani a pedagógusképzést? Ha ezek az erőszakos cselekmények olyan jelzések, amelyek segítenek napirendre tűzni egy átfogóbb jellegű működési zavart, tehát pozitív hatásuk van, akkor is őrizkedjünk attól, hogy megbélyegezzünk bizonyos intézményeket és kerületeket, mert a működési zavar minden intézményt és az egész társadalmat érinti. Különben egyrészt képtelenség lenne figyelembe venni minden felelősséget, és radikális megoldást találni egy átfogó problémára, másrészt pedig magukra hagynánk azokat, akik nem csapnak elég „zajt”, hogy meghallják és segítsék őket.

Továbbá beleesnénk a manicheus világlátás veszélyes hibájába. Hogy visszatérjünk bizonyos iskolák működési zavarainak példájához, sokan egyedül a hatóságnak és a gazdasági háttérnek tulajdonítják a felelősséget: „A diákok az egyenlőtlenség, a tömeges munkanélküliség, és az életkörülmények romlása miatt erőszakosak”. Mások kizárólag a diákokat és családjaikat teszik felelőssé: „Ezek a külvárosi vagy hátrányos helyzetű családból származó növendékek neveletlenek, és terrorizálnak egy egész iskolát, amely nyugalmat és biztonságot akar.”

A diákok erőszakosságát mindkét esetben kívülről jött bajnak tekintik, amellyel föl kellene venni a harcot, de tehetetlenek vagyunk vele szemben. Mindenki csökönyösen ragaszkodik az álláspontjához, és ennek az az egyedüli következménye, hogy mindenki még tehetetlenebbnek érzi magát. Mert miként is oldhatnánk meg olyan problémákat, amelyeket általunk nem befolyásolható, külső tényezők okoznak?

A látható erőszak, mint a társadalom egészét fertőző betegség jele, „esélyt” kínálhat a közösségnek, csak tudni kell élni vele, és tartózkodni kell az üszkösödés elsietett diagnózisától, mert akkor a beteg végtagot vágjuk le, de nem foglalkozunk az egész szervezet gyógyításával.

Az erőszak átalakítása szóval és odafigyeléssel

Konkrétan hogyan lehet átalakítani az erőszakot egy adott csoportban, ahol a csoportot alkotó személyeknek elvileg találkozniuk, beszélgetniük, közösen dolgozniuk, sőt együttműködniük kellene? Ezen fáradozik a társadalmi terápia egy olyan eljárást követve, amelyet a következő fejezetben ismertetünk részletesen. Egyelőre azt vizsgáljuk meg, mi történik az egyének között, mi az, ami szembefordítja őket, és nem nyilvánulhat meg a tudatosság szintjén.

Munkánk legfőbb eszköze természetesen a szó, ám a szabad szó, amely nem fél sem a csoporttársak, sem a terapeuta ítéletétől. Sajnos ez nem adott dolog, hosszas munkát követel. Hogyan is akadályozhatnánk meg, hogy kezdetben ne a másikat hibáztassuk, ne őt tegyük felelőssé sikertelenségeinkért? Okvetlenül ő a hibás, őt kell elutasítani, akár erőszakosan is.

Ha egy gyűlésen, legyen az egy munkabrigád, egy lakónegyed, egy intézmény összejövetele vagy egy családi találkozó, valaki leplezetlenül erőszakosan viselkedik, rögtön kiközösítik, hibáztatják, vagy ugyanolyan erőszakosan válaszolnak neki. Senkinek sincsen kedve szembenézni az erőszakkal; aki erőszakos, azt elítélik, azonnali negatív reakciókat vált ki. A mi munkánk parancsa, hogy oda kell figyelni. Nem „szelíden”, mindenáron való jóindulattal, hanem úgy, hogy közben nem próbáljuk szelektálni, megrostálni és megítélni az elhangzott szavakat. Ez gyógyító jellegű odafigyelés, mert „feléleszt” és „átalakít”; segít mindent kimondani, továbblépni a kezdeti szakaszból a szabatosabb megfogalmazás, bizonyos értelemben „az igazság” felé.

42

„Rájuk férne pár maflás”

Pedagógusok csoportjában egy tanárnő indulatosan kifejti a véleményét, amin a többiek felháborodnak: „Ezek a kölykök pszichopaták, semmi keresnivalójuk a mi iskolánkban! Időnként igazán rájuk férne pár maflás! Nem vagyok rasszista, de most már tényleg hagyjuk abba ezt, hogy hazudozunk magunknak: mindig ugyanazok csinálják a balhét!” Más körülmények között ezt a tanárt lehordták, sőt kiközösítették volna. Azt mondták volna rá: „Ez egy rasszista, egy fasiszta, ne is hallgassunk rá, olyan borzasztó dolgokat mond!” Vagy válaszolhattak volna neki ugyanilyen erőszakosan: „Hogy képes ilyeneket mondani? Magának nem is lenne szabad tanítani, ez botrányos!” A csoport a legjobb esetben mélyen hallgatna, és levegőnek nézné az erőszakos személyt; a legrosszabb esetben ugyanolyan erőszakosan vágnának vissza neki, és kineveznék az illetőt a csoport bűnbakjává. A „rendes” emberek, akik nem gondolnak ilyen „borzalmakat”, összefognának ez ellen az asszony ellen, kigúnyolnák, nem állnának szóba vele, vagy elítélnék. A társadalmi terápiában más az eljárás. A jelenlevők igyekeznek megérteni, hogy mi rejtőzik az erőszakos kirohanás mögött, és nem ítélkeznének elsőre. Ugyanis ebben a beszédben olyan szenvedés nyilatkozik meg, amely rámutat egy megoldásra váró mozzanatra a közös helyzetben, ezért az egész csoportnak érdemes odafigyelni rá, és másként értelmezni a szavakat. Ennek a tanárnőnek a szenvedése sokat elmond az intézményben uralkodó feszültségről, amely túlmutat az ő egyedi esetén. A társadalmi terápia keretében kérdéseket teszünk fel neki, hogy könnyebben elmondhassa, ami igazából nyomja a szívét, és akkor ő sem ragad le a vádló és túlzó szavaknál. Végül elmondta, mennyire szenved, és hogy össze van zavarodva bizonyos diákoktól: „Már nem tudom, mitévő legyek velük, engem nem tanítottak meg így dolgozni! Azelőtt mások voltak a tanulók…”. Később azt is mondja: „Nincsenek meg a jó módszereim, de hát egyedül kell szembenéznem velük, képzettség nélkül!”. Már nem emlegeti a gyerekek származását, sem azt, hogy a legszívesebben felpofozná őket, hanem segítséget és támogatást kér a pedagógusok közösségétől, megfogalmazva néhány fontos dolgot: a tanároknak nem mindig vannak meg az eszközeik a váratlan helyzetekhez, mert mint tudjuk, ma a tanítás nem a tudás továbbadásából áll, hanem fájdalmas és erőszakos élmény lehet, amelynek pontosan meghatározott okai vannak: ennek a tanárnőnek az esetében a szakmai magány és a képzettség hiánya. Ugyanakkor ez a pedagógus beszédre bírja a többieket, akik addig úgy viselkedtek, mintha nekik nem lennének nehézségeik: „Igazad van, időnként én se tudom, mihez kezdjek velük… Az is igaz, hogy nem tanítottak meg így dolgozni… Úgy teszünk, mintha menne, de gyakran épp az ellenkezője az igaz… Az a helyzet, hogy nem merjük kimondani, mennyire nem sikerül.”

Hogy legyen erőnk megváltoztatni a világot

Mint láttuk, az erőszak a viktimizálódásból és a tehetetlenség érzéséből is fakad. Tehát el kell érni, hogy az egyén átlépjen az áldozat szerepéből a felelős emberébe, és a tehetetlenséget felváltsa az erő érzése. Az „ezek miatt az alakok miatt vagy ellenségek miatt szenvedek” mondat így alakul át, miután a beszélő felismerte személyes felelősségét az adott helyzetben: „Ha másképp viselkednék, talán másképp történnének a dolgok”, vagy „nem is vettem észre, hogy ezzel nem oldok meg semmit, éppen ellenkezőleg…”

Innentől kezdve a kérdéses személy nem látja többé fehérben-feketében a világot, viszont észreveszi a maga és a csoportja tévedéseit. Nehezebb lesz nem kételkedni magában, a másik megszűnik az egyedüli „ördög”, az egyedüli bűnös lenni. A nehéz helyzetek megosztott

43

felelősségének elfogadása nemcsak mérsékeli az erőszakot, de át is alakítja tetterővé: „Ha részben én vagyok a felelős azért, ami történik, akkor tehetek is valamit a megváltoztatására”. Ez épp az ellentéte a kiinduló gondolatnak: „Mindenben ők a hibásak; ha ők nem változnak meg, semmi sem fog változni!”

Márpedig a többieket sohasem változtathatjuk meg a puszta jó szándékunkkal, viszont magunkon bármikor változtathatunk. És ha magunkon változtatunk, részben átalakítjuk a környezetünket is. Ez a tudat nagyon sokat segít, és kigyógyít a tehetetlenségből: „A magam szintjén igenis cselekedhetek, és tevékenységem visszahat arra, amit el kell viselnem.”

Tetterőt csupán akkor nyerünk, ha felismerjük személyes felelősségünket. Akiből hiányzik a felelősség, aki mindenestől a többiek áldozatának tekinti magát, annak nincsen hatalma. Vagy ha igen, akkor csak negatív hatalommal rendelkezik, amellyel ártani és pusztítani lehet, de építeni nem. A társadalmi terápia egyik legfontosabb célja arra tanítani az embereket, hogy találják meg ismét a felelősségüket, és fogadják el a rombolás bennük élő képességét. Nem arról kell győzködni magunkat, hogy a rossz mindig kívülről jön: inkább tanuljuk meg fölismerni saját erőszakosságunkat.

Demokráciában élünk, de szerintünk ez egy gyenge demokrácia, amelyben az embereknek nincs igazi befolyásuk az életükre. Márpedig a tehetetlenség érzése erőszakot gerjeszt. Minél több tehetetlenséget és viktimizálódást sugároz a világ, amelyben élünk, annál nagyobb kísértést jelent a választ kínáló erőszak. A válságba jutott társadalom legsúlyosabb problémája nem az erőszak, hanem a tehetetlenség.

Szabadulás a tehetetlenségtől

Mint láttuk, fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a valóságos félelmet az irracionálistól. Ugyanilyen fontos, hogy ne tévesszük össze a társadalmi körülményt, amely valóban megfoszt a hatalomtól, a tehetetlenség sejtelmével. Ha kezünkbe vesszük a sorsunk irányítását, az visszahat ránk és a többiekre. Ha a nőmozgalmak nem léptek volna fel számtalanszor és ismételten a történelem folyamán, nem változott volna a nők társadalmi helyzete, és ugyanolyan maradt volna a világ. Holott, ha azt nézzük, hogyan éltek a nők régen, minden okuk megvolt azt gondolni, hogy a sorsuk sose lesz más. A kemény mag, amely úgy döntött, hogy kilép a tehetetlenségből, folyamatosan nőtt és erősödött, amíg kellően mozgósító erővé izmosodott, amely alkalmas volt a gondolkozás és a törvények megváltoztatására. Jól jegyezzük meg ezt: az egyesült erő legyőzi a tehetetlenség érzését. Egyedül is tudok tenni valamit, de keveset. Többen sokkal többre vagyunk képesek.

A tehetetlenség érzése nem a semmiből jön. A nyugati társadalom, amelyben élünk, egyszerre több válságtól szenved: válságban van az államhatalom, válságban vannak a társadalmi kapcsolatok, a munka világa, az értékrend. Ezek a válságok más-más mértékben hatnak mindenkire, és a sokszoros nehézségektől, a szorongástól és a félelemtől erősödik a tehetetlenség érzése.

Csakugyan, hogyan harcolhatnánk a munkanélküliség, a bizonytalan holnapok ellen? Mit szóljunk a gyerekekhez és a kamaszokhoz, akik már nem tisztelnek semmit, és tagadják a hagyományos tekintélyt? Miként hozzuk vissza a tiszteletet, a bizalmat és a szolidaritást? Hogyan vegyük fel a harcot a kölcsönös bizalmatlanság ellen, hogyan küzdjünk a mindegyre felbukkanó, egyre erősödő, ezer arcot viselő fajgyűlölet ellen? Végül pedig miként harcoljunk az üresség ellen, amikor már senki sem bízik a jövőben, és úgy érzi, semminek sincsen értelme?

Sokan, akikkel társadalmi terápiás csoportjaikban találkozunk, ezekkel a kérdésekkel viaskodnak. Már nem látnak esélyt, gyakran elveszítik a bátorságukat vagy pánikba esnek. Visszatérő szorongás kínozza őket. A világ egyre bonyolultabb, ők pedig elveszítik a kapaszkodóikat. Ezért fontos megszabadítani az embereket a tehetetlenség érzésétől.

A szociális terápiában ez azt jelenti, hogy foglalkoznunk kell az emberek kielégítetlen szükségleteivel. Ha azt érzik, hogy szeretik, elismerik őket, életük biztonságos és értelmes,

44

akkor visszanyerik az erejüket, és hozzájárulnak a változásokhoz. Ha pedig változtatást kezdeményezünk, az segít enyhíteni a válságot. Viszont ha az emberek nem kapnak segítséget, vagy úgy érzik, hogy szükségleteikről nem vesznek tudomást, áldozatként fognak viselkedni, tehetetlennek mutatkoznak, hagyva, hogy a kollektív válságok súlyosbodjanak. Az elszigetelt ember persze nem képes mindenre, az erőket egyesíteni kell ahhoz, hogy reménykedhessünk a társadalom megváltoztatásában, ám a maga szintjén, ott, ahol áll, mindenkinek van befolyása.

Hogy visszatérjünk a pedagógus példájához: ha igyekszik új alapokra helyezni a diákokkal szemben a tanári tekintélyt, ha együttműködő, testvéries munkamódszert fejleszt ki, ha fontossá teszi a szemükben a jövőt, és értelmet ad annak, amit tanárként kínálhat, akkor komoly tényezője lesz a változásnak. Ez a cselekvési mód átterjedhet az egész tanári karra: a változás ereje nő, a diákokat átitatja a magabiztosság, és a közös munka szelleme. De szép álom… Ha pedig az összes pedagógus így tenne, csökkenne a kishitűség, megújulna az energia, és mindenki megtalálná magában az erőt a változtatáshoz.

Áldozattól a felelősségig

Éppen ezért a társadalmi terápia igyekszik eljuttatni az egyént az áldozatéból a felelős ember helyzetébe, más szavakkal a tehetetlenségtől a tetterőig. A csoportban mindenki felméri a lehetőségeit, és jobban megérti hátrányait vagy a cselekvés útjában álló akadályokat. Az emberek megszabadulnak mindentől, ami általában akadályozza egyéni szinten a haladást, megtanulnak kapcsolatot teremteni a többiekkel a kollektív intelligencia létrehozása érdekében.

Ám az ember, még ha ki is fejleszti erőforrásait és képességét a cselekvésre, gyorsan elbátortalanodhat, amikor azt látja, hogy egyedül mennyire csekély változtatásra képes. A változtatásra irányuló javaslatoknak mindig nagyobb a hatása, ha többen fogalmazzák meg őket, főként, ha eltérő társadalmi helyzetű emberektől származnak.

Vegyünk egy hétköznapi példát! Ha valaki, aki egy szociális lakótelepen él, meg akar javíttatni egy liftet, kevés esélye van rá, hogy meghallgassák, akármekkora energiával lásson is munkához. Ha beszervez két szomszédot, már nagyobb lesz a súlya a szavuknak. Ha pedig a háztulajdonosok, a lakók és a gondnok együtt folyamodnak a hivatalhoz, nagy esélyük van rá, hogy el is érik, amit akarnak.

Az egyéni akarat keveset nyom a latban, ha kollektív változásra van szükség. Többek között ezért fontosak az egyhangú javaslatok, a csapatmunka akkor is, ha kezdetben nem volt két egyforma vélemény. Olyan javaslatokat kell kidolgozni, amelyek megfelelnek a csoport egészének, és kielégítik különböző igényeiket. Így lehet megoldani a mozgósított közösség erejével a kollektív problémát. Hogy a bérház példájánál maradjunk: habár a tulajdonosok, a lakók és a gondnok nem mindig vannak egy véleményen, és sok kérdésben szemben állnak egymással, ha felmerül valamilyen közös igény, a konkrét egyezség javaslattevő erővé alakítja át a kezdeti konfliktusokat.

A társadalmi terápia célkitűzéseinek – amelyeknek reálisnak kell lenniük, hogy meg lehessen valósítani őket – mindig egy közös terv a kiindulópontjuk. A cél nem az egyéni gyógyulás, hanem a közösen létrehozott változás.

Utópista lelkesedés és tisztánlátó csüggedés között

Egy csoportnál az első időkben két szélsőséges kedélyállapot figyelhető meg, amelyeknek az „utópista lelkesedés” és a „tisztánlátó csüggedés” nevet adtam. Ezt a kettőt kell egyensúlyba hozni. A leendő társadalmi terapeutákból álló csoportban egyesek elbátortalanodnak: „Túl sok személyes problémám van, hogy segíthessek másoknak, úgysem fog sikerülni” „Ezt úgysem lehet alkalmazni az intézményekben, ott mindenki elzárkózik, a felelősök gondoskodnak róla, hogy ne legyen folytatása”. Mások viszont ujjonganak: „Ezekkel az eszközökkel meg lehet

45

változtatni mindent, át lehet alakítani a társadalmat!” „Az lenne az ideális, ha minden szakembert ilyen módszerrel képeznének ki.”

A „tisztánlátó csüggedésben” az emberek érzékelik a nehézségeket, de úgy érzik, hogy így, sarokba szorítva nem lesznek képesek legyőzni őket. Az „utópista lelkesedésben” olyan eszményről álmodoznak, amelyet nem érhetnek el, mert nem reális: bizonyos mértékig ők is tehetetlennek érzik magukat, mert túl magasra helyezték a lécet. Az egyensúly abban áll, hogy fel kell ismerni a nehézségeket, de nem szabad lemondani a „jobbítás” álmáról. Úgy kell közelíteni a célhoz, hogy felvértezzük magunkat a siker feltételeivel, és őrizzük magunkban a változás vágyát.

Már nem az a cél, hogy „megváltoztassuk a társadalmat”, hanem hogy konkrétan lássuk, miért olyan nehéz a fejlődés személyes szinten a személyes lelki akadályok és társadalmi szinten pl. az intézményes akadályok miatt.

Egyéni változások és intézményes átalakulások

Eddigi tevékenységemben, mint társadalmi terapeuta, milyen változásokat figyelhettem meg a résztvevőkön?

Az egyéni változás fogalma nagyon nehezen körülírható. A társadalmi terápiának nem az a célja, hogy a szó szoros értelmében megváltoztassa az embereket. Megteremti a változás vágyának feltételeit, amelyek természetesen személyenként mások, és ajánl egy keretet, amely lehetővé teszi az együttműködés – más szavakkal az együttélés, a közös munka – személyes akadályainak meghaladását. Ezt azt jelenti, ahogy azt Freud olyan szépen megfogalmazta a lelki egészségről szólva, hogy képesek leszünk „dolgozni és szeretni”, vagyis kilépünk az önzésből vagy a bezárkózásból, és elindulunk a többiek felé, hogy együtt dolgozzunk a közös művön.

Az intézményes-társadalmi környezet pozitív változásai ugyancsak gyógyító hatással lesznek az emberekre. Megfigyeltem a csoportokon belül, hogy az egyéni változás útja a viktimizálódástól a felelősségtudatig, a tehetetlenségtől a hatalomig, a magabiztosságig, a másik meghallgatásáig, az együttérzésig és a türelemig vezet. Vagyis a jobb együttműködés érdekében az emberek elfogadják a konfliktust, az összetettebb közeledést a valósághoz.

A társadalmi terápia elsőrendű célja nem az, hogy egyéni szinten változtassa meg az embereket, hanem, miután ezek az átalakulások megtörténtek, segítsen a kollektív változásokban. A cél nem annyira pszichológiai, inkább politikai abban az értelemben, hogy demokratikusabb tereket kell létrehozni, amelyek lehetővé teszik a konfliktusokat, és visszaadják az embereknek a képességet, hogy hassanak a környezetükre és azon túl a társadalomra. Így például az egyik külvárosban végzett munka elősegítette a postások és a postai ügyfelek találkozását, akiknek kapcsolatait addig a félelem és a gyanakvás jellemezte. Az akció eredményei lehetővé tették olyan munkamenet kialakítását a postán, amely jobban alkalmazkodott a hátrányos helyzetű és multikulturális ügyfelekhez, így enyhítette az erőszakot és az idegengyűlöletet, amelyek aláásták a külváros társadalmi életét.

Az élő demokrácia feladata, hogy egészségesebb, kevésbé patogén intézményeket, az emberi kibontakozáshoz kedvezőbb, kollektív környezeteket hozzon létre. Ennél a politikai célkitűzésnél a társadalmi terápia jelenti az eszközt, amely lehetővé teszi az intézmények folyamatos alkalmazkodását a polgárok szolgálatához, valamint az egészséges és regeneráló társadalmi környezet megteremtését.

46

IV. fejezet

A társadalmi terápia gyakorlata

Mint láttuk az előző fejezetekben, leggyakrabban válsághelyzetekben veszik igénybe az emberek a társadalmi terápiát, akkor, ha már nagyon súlyos szenvedéseket kénytelenek eltűrni a hátrányos helyzetű negyedek lakosai vagy olyan szakemberek, akik rendkívül veszélyes körülmények között dolgoznak (agresszivitás, erőszak, feszültség). Ám a társadalmi terápia hasznos lehet sokkal „normálisabb” helyzetekben is, amikor egy vállalatnál, egy intézményben vagy egy csoportban nehezen dolgoznak együtt vagy férnek meg egymással. A társadalmi terápia hozzájárulhat a kapcsolat újjáteremtéséhez, segít kiszakadni az erőszakos kapcsolatokból még akkor is, ha ez az erőszak kevésbé látványos formákban nyilvánul meg. A legváltozatosabb környezetekben volt alkalmam gyakorolni a társadalmi terápiát: halmozottan hátrányos helyzetű negyedekben, politikai csoportokban, városi tanácsokban, nemzetközi szervezeteknél; rendkívül erőszakos, etnikai vagy vallási konfliktusoktól szenvedő világrészekben, pl. Csecsenföldön és Macedóniában, de Észak-Olaszország és az Egyesült Államok gazdag városaiban is, ahol nincsenek különösebb gazdasági nehézségek.

De mi is pontosan a társadalmi terápia? Milyen keretek között működik? Mi a szerepe a társadalmi terapeutának? Milyen a helyzete, milyenek a módszerei, az eszközei? Ha pedig, mint már említettük, a társadalmi terápia a csoportokat veszi a célba, milyenek ezek a csoportok, kik alkotják őket? Mi történik konkrétan?

A társadalmi terápia olyan eljárás, amely lehetővé teszi a beavatkozást krízishelyzetekben és rendkívüli feszültség esetén olyan csoportoknál, amelyeknek együtt kell dolgozniuk vagy élniük, gyakran akaratuk ellenére (párbeszéd konfliktushelyzetekben az ügyfelek és a közhivatalok között, egy pedagógusi közösség működési zavarai és kudarca, konfliktusba került szervezet vagy brigád, akár összecsapásig fajuló erőszak és az együttműködés hiánya egy külvárosi közösségben), és képtelenek kitűzni valamilyen közös célt, amely közelebb hozná a megértést. A társadalmi terápia megteremti a szociális kapcsolatot, és lehetővé teszi a szabadulást az erőszaktól azzal, hogy megtanít a konfliktusra; ezzel lehetőséget kínál az állampolgári kapcsolatok helyreállítására. Maieutikus (rávezető) módszerrel segít az embereknek, hogy külső vagy felső beavatkozás nélkül segíthessenek magukon. Ebben a fejezetben azt tanulmányozzuk, mi a társadalmi terápia sajátossága.

Megismétlem, a társadalmi terápia végső célja a kollektív intelligencia megteremtése egy csoportban, mert egyedül az képes kijátszani a válságot, mindig összhangban a csoport tagjait foglalkoztató problémákkal. A csoport helyett semmiféle szakértő, döntéshozó, gondolkodó nem találhat rá „a” megoldásra. Természetesen van információáramlás (hála a rendőröknek, szociális munkásoknak, pedagógusoknak, külvárosi lakosoknak), de ez nem teljes, és sohasem dolgozzák fel közösen.

Tehát olyan érzelmileg gazdag kollektív környezetet kell létrehozni, amely a lehető legkevesebb kárt okozza, hogy együtt tanuljuk meg, miként emelkedjünk felül a képzelgéseken, a félelmeken, a társadalmi kapcsolatok akadályain. A kisgyermekkorban a szeretet és a biztonság alapszükségletének kielégítése lehetővé teszi, hogy a gyermek egészséges kapcsolatot létesítsen a világgal és másokkal. Viszont ha nem szeretik, ha identitását, sőt létét fenyegetik, a gyermek áldozatul esik belső démonainak, szorongás és félelem fogja irányítani, és olykor menthetetlenül belesüllyed a reménytelenségbe és kóros lelkiállapotba. A felnőttnek ugyanilyen szüksége van a környezetre, amely kielégíti igényét a kapcsolatra, az elismerésre és a biztonságra. A magán- és a közösségi életben a kollektív környezetnek regeneráló hatása lehet, vagy épp ellenkezőleg, súlyosbítja a gyermekkori sebeket. Bizonyos rendszerekben, a

47

történelem bizonyos szakaszaiban olyan kollektív téboly robbanhat ki, amely egy egész népet magával ránt a gyűlöletbe, a rombolásba és a barbárságba. Ezért olyan fontos a mi munkánkban, hogy biztosítsuk a résztvevőknek a megnyugtató keretet, mert ha az is olyan patogénnek bizonyul, mint a valóság, ahonnan a csoport tagjai jöttek, semmit sem tehetünk, és mindenki a régi félelmeivel és előítéleteivel távozik tőlünk.

A társadalmi terápia kerete

Mint ahogy a családterápiában a „család” nevű csoport és a benne lejátszódó interakciók jelentik a vizsgálat tárgyát, a társadalmi terápiában mind az alkalmi, mind a rendszeres beavatkozások esetében társadalmi csoportokkal dolgozunk, például egy intézményen belüli kollektívával vagy egy városnegyeddel, megvizsgálva az interakciókat tanárok és diákok, szociális gondozók és gondozottjaik, két vagy több intézmény között.

Ilyen helyzetekben kivétel nélkül mindig az összes szereplővel dolgozunk, nem szemelgetjük ki azokat, akik a legfogékonyabbak lennének a megkívánt változásokra. Épp ellenkezőleg, igyekszünk bevonni a társadalmi terápiába mindenkit, függetlenül a nézeteiktől, származásuktól, hajlandóságuktól a változtatásra és az együttműködésre. A társadalmi terapeuta a rendszert szolgálja, nem azért van ott, hogy megvédje az egyik felet a másik ellenében, nem dönti el, kinek van igaza, kinek nincs: azért van ott, mert lehetővé kell tennie mindenki számára, hogy a többiekkel konfrontálódva elsajátítsa a felelős magatartást, és okosabb képe legyen a bonyolult világról.

Úgy kell eljárni, hogy olyan emberek és csoportok találkozzanak, amelyek egyébként mindig őrizkedtek a találkozástól és a kommunikációtól. A társadalmi terápia épp ezeket a valószínűtlen találkozásokat segíti elő olyan környezetben, amely lehetővé teszi, hogy az emberek kapcsolatba kerülhessenek másokkal, és kifejleszthessék magukban az együttérzést.

Az előírásokkal (kötelező jelenlét, tetszés szerinti hallgatás vagy felszólalás, titoktartás, az agresszió tilalma) már foglalkoztunk az előző fejezetben, így ezekre itt nem térünk ki. Csak azt hangsúlyozom, hogy ezek a szabályok nem a társadalmi terápia sajátosságai: ugyanezeket alkalmazzák más terápiás csoportokban és az intézményes pedagógiában. Használat közben győződtem meg róla, hogy alkalmasak a bizalom légkörének kialakításához.

A társadalmi terapeuta helyzete

A társadalmi terapeuta mindenekelőtt „pszichiáter” csak másodsorban „interveniáló” vagy a munkát megkönnyítő személy, aki az irányítás hagyományos módszereivel vezeti a csoportot a konkrét megoldások felé. Hosszú és nehéz képzésben vett korábban részt. Olyan klinikus, aki nem gyakorolhatja a mesterségét úgy, hogy maga is át ne esett volna a terápián, amely segített neki, hogy megismerje saját gyengeségeit.

Az önmagán végzett munka vezeti végig az úton, amelynek a végén társadalmi terapeuta lesz belőle. Ez szerves része a tanulásnak. A terapeuta megtanulja felderíteni saját szenvedéseit, nehézségeit, gátjait, megismeri saját maszkjait. Egyidejűleg elsajátítja a pszichiáterre és az analitikusra jellemző eszközöket és készségeket: a kötetlen figyelést és a reformulációt, az átvitel mechanizmusait vagy a nemverbális nyelvet. Summázva, a társadalmi terapeutának „gyógyítania” kell, de önmagán kell megtanulnia a gyógyítás módszereit, mert egyedül így segíthet a gyógyulásra szoruló embereken. Vagyis megtanulom magamat gyógyítani, hogy megtaníthassam a másikat az öngyógyításra. Mivel pedig az emberek elsajátítják a társadalmi terápián a változtatás készségét, felhasználhatják a csoportban és a környezetükben.

48

A „megsebzett gyógyító”

A társadalmi terapeuta „megsebzett gyógyító”: sebei és hiányosságai hasonlóvá teszik másokhoz, semmi esetre sem felsőbbrendű lény. Nem próbál mintaképnek látszani, nem a tökélyre, hanem a „helyes viselkedésre” törekszik; spontán és őszinte, nem akar mindenáron tetszeni, de nem is haragítja magára a csoportot azzal, hogy kinek-kinek a fejére olvassa a gyengeségeit. Ennek a helyzetnek az az egyedi sajátossága, hogy a társadalmi terapeuta egész személyiségére szükség van, fényes és árnyékos zónáival együtt. Egyrészt ez lehetővé teszi, hogy a csoport tagjai megismerkedhessenek a tekintély – esendő – ellenpéldájával, másrészt megtanulják elfogadni magukat erősségeikkel és gyöngeségeikkel együtt.

A „MEGSEBZETT GYÓGYÍTÓ” ,CARL GUSTAV JUNG SZERINT

Jungnak köszönhetem a „megsebzett gyógyító” fogalmát. Miközben munkám során fokozatosan körülhatároltam a társadalmi terapeuta helyzetét, sok hasonlóságot találtam benne a jungi fogalommal, így tehát átvettem a társadalmi terapeuta meghatározására. A „megsebzett gyógyító”, úgy, ahogy azt Jung értette, olyan orvos (jelen esetben pszichiáter), aki tisztában van saját sebeivel és betegségével; ennek köszönhetően ébred rá a páciens, hogy benne is jelen van az orvos, más szavakkal a gyógyító képesség. A beteg orvos nem fokozza le alárendelt helyzetbe a betegét, mert nem mutatkozik magasabb rendűnek, mint ő. Ez az alázat és őszinteség teszi lehetővé, hogy a beteg fölfedezze: ő is hozzájárulhat saját gyógyulásához.

Megjegyzem, ez az elképzelés sokkal régebbi, és más eljárások is ihlették, például a sámánizmus, amelyben a megszállottak keresik a gyógyulást. A betegséget átmeneti jelenségnek tekintik. A sámán is beteg de olyan beteg, aki tud gyógyítani: a hagyományos betegtől eltérően ő uralkodik a saját betegségén.

E szerint a felfogás szerint a betegnek „meg kell értenie a káosz normalitását”. Jungot természetesen érdekelte a sámánisztikus gyógyítás: az ő módszerénél az analitikusnak és a páciensnek a sámánizmushoz hasonlóan osztozniuk kell a sebekben és a gyógyító erőben. A szóbeli kifejezés és a transzfer mechanizmus segít feloldani a tudat alatt maradt konfliktusokat és ellenállásokat.

KHEIRÓN LEGENDÁJA. A görög mitológiában Kheirón, a híres, halhatatlan kentaur jelképezi a megsebzett gyógyítót. Kheirón csillagjós is, az asztrológiát az önismeret eszközeként használja, ennek segítségével kalauzolja az ifjú görög héroszokat sorsuk beteljesítése felé. Kheirón legendája nagyjából erre tanít: begyógyíthatjuk létünk sebét, megszabadulhatunk a méltatlan végzet áldozatának szerepéből, és értelmet adhatunk földi vándorutunknak…

Amikor foglalkozni kezdtem a társadalmi terápiával, még nem ismertem Kheirón legendáját, csak később értettem meg egzisztenciális horderejét. De ma, miután csoportok százaival dolgoztam együtt, naponta ráismerek az emberek szívében. Kheirón mítoszának lényege a sérülés: ő volt az egyetlen, aki túlélt egy halálos viadalt, de olyan sebet kapott, amely sohasem gyógyulhatott be. Kheirón e miatt a seb miatt kezdett orvosságot keresni a szenvedésére, és tökéletesítette gyógyító tudományát. Története azt az utat jelképezi, amelyet mindenkinek be kell járnia, hogy önmaga, teljes ember lehessen. Kheirón a vezető ezen a vándorúton.

Kheirón, a sámánizmus és Jung hasonlóképpen értelmezik a gyógyítás művészetét. A gyógyító „megsebzett”, ám tudatos ember, akit a gyógyulás vágya hajt. A terapeuta a gyógyíthatatlan sebnek köszönheti, hogy nem vész ki belőle a részvét és a testvériség. Nem kevésbé beteg, mint embertársai, ám tisztában van a betegségével, és megtanult uralkodni rajta Ez a helyzet teszi lehetővé, hogy az öntudatlan modellként viselkedő páciens ugyanígy járjon el, tudatosítsa sebeit, és magában keresse az orvosságot, vagyis ő legyen saját belső orvosa.

Ahhoz, hogy sebzett gyógyító lehessen, a terapeutának szert kell tennie kellő önbizalomra, és tárgyilagosan kell szemlélnie sebeit, gyarlóságait és korlátait. Képzettsége segíti, hogy

49

felismerhesse, majd elfogadhassa őket, mint az emberi élet szerves részeit. Nem törekszik a tökéletességre, nem is mímeli, nem áltatja sem önmagát, sem a rá bízott embereket. Ilyen módon segítheti őket önmaguk elfogadása és megbecsülése felé, így vezetheti el a csoportot az önállósághoz és a felelősséghez. Viszont az a „doktor”, aki meg van győződve önnön épségéről, és tökéletességet vagy mindenhatóságot színlel, odáig juttatja a csoportját, hogy tagjai alárendelt betegként viselkednek, és tökéletes passzivitással várnak el mindent az orvosuktól. Ráadásul ez a függőség visszaüt, mert a terapeuta úgysem tud eleget tenni a passzívvá tett emberek igényeinek és elvárásainak. És ha azok fellázadnak, még inkább lerázzák magukról a felelősséget, és nem tudnak „meggyógyulni”.

Nem könnyű „őszintén” dolgozni anélkül, hogy álcáznánk gyengeségeinket. A társadalom ahhoz szoktatott, hogy a tökéletest játsszuk a felelős szerepben (az orvoséban, a politikuséban, a tanáréban, a szülőében stb.). Ám a gyógyításhoz vagy a problémamegoldáshoz nekünk is részt kell vennünk a változtatásban. A részvétel önállóságot jelent, nem lehetünk önállók, ha valaki elhiteti velünk, hogy mindent elvégezhet helyettünk. A társadalmi terapeutának becsületes képet kell rajzolnia magáról, amelyben ugyanúgy van fény, mint árnyék, nem pedig hamis képet, amely csakis a szépet emeli ki.

Annak a terapeutának, aki nem leplezi a gyarlóságait, először persze bőven lesz része bosszúságban. A csoport elutasítja, vagy felhánytorgatja a gyengeségét. „Mire jó maga, ha nem tud semmit?”, „Ha mindent nekünk kell csinálnunk, akkor maga használhatatlan!” Az iskolától kezdve mindenki megszokja, hogy a vezetők paternalisták, mindenhatók és mindentudók. Sokat ki kell bírni ebben a folyamatban. A terapeuta számára nehezen elviselhető a bolyongás és a negatív transzfer, mert a csoport tagjai erőszakosan viselkedhetnek, és épp az ő gyengeségeit használják ki, hogy kíméletlenebbül támadhassanak. Pontosan azért kell feltétel nélkül elfogadnunk árnyoldalainkat, hogy felülemelkedhessünk ezen a szakaszon, és ne utasítsuk el, ugyanis szerves részét alkotja a folyamatnak. Ezek a támadások csupán akkor rendíthetik meg a terapeutát, ha megveti, vagy eltitkolja saját gyengeségeit. Ha ismeri és elfogadja, akkor szükségesnek is tekinti őket a csoport autonómiájának kifejlesztéséhez. Egyébként a csoport tagjai előbb-utóbb elfogadják ezt a nyíltságot: „Ha az interveniáló terapeuta mutatkozhat gyengének a csoport előtt anélkül, hogy megvetnénk – ami kész csoda –, akkor én is megmutathatom a gyengeségeimet a csoportnak.”

A gyengeség elfogadása a tévedések elfogadását jelenti. A terapeuta nem holmi tévedhetetlen szuperlény: olyan, mint mindenki. Bizalma a csoportban, önmagában és a folyamatban lehetővé teszi, hogy szembenézzen és kapcsolatban maradjon érzelmeivel. Ugyanennek következtében hibázhat is az értelmezésnél, amit a csoport tagjainak ki kell mondaniuk. Ezzel a csoport tagjai kilépnek függő helyzetükből, és önállósodni kezdenek. Ebben az értelemben a terapeuta tévedései még használhatnak is a csoportnak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a terapeuta tudatosan hibázzon. De ha véletlenül téved, nem hibáztatják, és ha közvetetten is, de használ a folyamatnak. Például a terapeuta javasolhat olyan kísérletet, ami egyáltalán nem illik a csoport tagjainak élményeihez. Ők reagálni is fognak, és szemrehányást tesznek a terapeutának, ily módon újabb lépést téve az önállóság felé azzal, hogy elfogadják annak a gyarlóságát, akit csalhatatlan vezetőjüknek tekintettek.

A tudatlan vezető

A hatalom hagyományos alakja eléggé paternalista; a vezetőknek gyakran szükségük van rá, hogy szeressék, elfogadják őket, és hasznosnak érezhessék magukat. Ebben a rendszerben a derék alárendeltek kielégítik a hatalom óhajait: szeretik, amit csinál, aktív résztvevőként és rendíthetetlen támogatóként viselkednek. A hatalom ilyenkor okosnak, tisztelettudónak, tanultnak minősíti őket. A rossz alárendeltek inkább passzívak, olykor lázadoznak, ezért butának, bárdolatlannak, neveletlennek, idegesítőnek tűnnek.

50

A tekintéllyel felruházott személy mindent elkövet a jó teljesítményért. Ám mivel rögeszméje, hogy „a lehető legtöbbet” nyújtsa, gyakran eltitkolja gyengeségeit, hogy jó képet adjon magáról. A csoportra (alkalmazottakra, tanulókra) mély hatást tesz az ilyen személy, akit, természetesen a legsimulékonyabbak, igyekeznek is másolni. A vezető öntudatlanul is a „jó alárendelteket” kedveli, hogy megőrizhesse önmaga pozitív, vagyis jóságos és paternalista imázsát. Senkinek sem áll érdekében, hogy az árnyoldalait mutogassa. A paternalista vezető ilyen módon őrzi meg a hatalmát, amely a csoport fölé emeli. Mivel egyszerre tartják tudósnak és mindenhatónak, megakadályozza a csoportot abban, hogy kielégítse szükségleteit, és hatalomra tegyen szert, aminek eredményeként létrejöhetne a kollektív intelligencia és az együttműködés. Az a vezető, aki így viselkedik, bizonyos értelemben erőszakos. Neki senki se meri elárulni, mit gondol igazából, vagy hogy ki rejtőzik „a jó alárendelt” álarca alatt. Ez a veszély, ez a félelemérzet elvágja a kommunikáció útját, és megakadályozza a csoportintelligencia kialakulását.

A hagyományos pedagógiában minden csoportmunka kiindulási pontja a program: a tanítóknak, az oktatóknak, a tanácsadóknak van tudásuk, amelyet tovább akarnak adni, és tudják, miként kezeljék a várakozás keltette szorongást annál, aki nem tud, és annál, aki rábízza magát arra, aki tud helyette is. Viszont a társadalmi terápiában lehetetlen előre kiszámítani, mi fog történni a csoportban. A társadalmi terapeuta, hasonlóan a pszichiáterhez, nem tudja előre, milyen irányba fordul a munka. Miként lehetne átalakítani egy csoportot, amely mindent „a szakértőtől” vár, és köteles ragaszkodni a célhoz, amelyet valaki más határozott meg neki? A válasz csakis nemleges lehet. A gyógyászati és hatékonysági megfontolásokból keresztülvert program elég erőszakosnak tűnik, mert egyáltalán nem veszi figyelembe az egyének szükségleteit. „Az analitikusnak, ha valóban meg akarja gyógyítani egy ember lelkét, ha tetszik, ha nem, le kell mondania a csalhatatlan mindentudás mímeléséről, minden tekintélyről, minden befolyásolásról, legyen az nyomasztó és szándékolt vagy ami ennél is rosszabb, öntudatlan és alattomos”. (Carl Gustav Jung: A pszichológiai gyógyulás)

Ebben a munkában abból az előfeltételből kell kiindulni, hogy a résztvevők rendelkeznek a konfliktusok rendezéséhez szükséges tudással és eszközökkel. A társadalmi terapeutának nem az a dolga, hogy egy meghatározott irányba terelje a csoportot; nem lenne helyénvaló egy előre kidolgozott programot követni, mert a terapeutának a „csoporttal” és nem a „csoporton” kell dolgoznia. A terapeuta az a vezető, aki nem tud semmit. Nyitott marad a társadalmi problémák minden vetületére, de nem akarja erőltetni a saját megoldását, inkább segít a csoportnak, hogy megvalósíthassa a közösen kitűzött célokat. Például a társadalmi terapeuta, ha olyan rendőrökkel dolgozik, akiknek gondjaik vannak egy városnegyed lakosságával, nem igyekszik meggyőzni őket, hogy a kapcsolatok javításának legjobb módja a párbeszéd és a kommunikáció. Nemcsak hogy nem hajlandó megjátszani „a” válasz letéteményesét – még akkor sem, ha emberként és polgárként lehet véleménye és meggyőződése –, de attól is tartózkodik, hogy befolyásolja a csoportot.

Ez természetesen azt is feltételezi, hogy vállalja a kockázatot, elfogadja a sikertelenséget, a bizonytalanságot. Ám ebben is mértéket kell tartani, mert ha úgy végzünk egy munkát, hogy nem tűzzük ki előre a célokat, rögtön fellép a szorongás: a csoportnak addig kell tévelyegnie, amíg megtalálja az utat. Előre lefektetett program nélkül minden megtörténhet. Ám ennek a kockázatnak a vállalása termi a legváltozatosabb bőségben a gondolatokat és a változtatásokat.

Ez az eljárás fokozott kockázattal jár, mert helyet hagy a bizonytalanságnak és a sikertelenségnek. Attól fogva, hogy a terapeuta nem írja elő a célokat, és nem fitogtatja a tudását, a csoportnak szorongva és tévelyegve kell rátalálnia az útra.

A csoportjelenségek

Így foglalhatnánk össze a munkát: a csoportjelenségek átalakulásait kísérve gyógyítjuk meg a társadalmi betegségeket és a rossz egyéni közérzetet. Meglepő módon kezdetben minden

51

csoport és személy majdnem egyformán viselkedik. Vannak állandó jelenségek mind az egyének szintjén, mind az egymással fenntartott kapcsolatokban. Ez érvényes minden rétegre és korcsoportra. Függetlenül attól, hogy a csoport többségét fiatalok, rendőrök, tanárok, entellektüelek vagy hátrányos helyzetű rétegekből származó szülők alkotják, az első perctől ugyanazokkal a reakciókkal, ugyanazokkal a viselkedésmintákkal kerülünk szembe. Melyek ezek a visszatérő csoportjelenségek? Vizsgáljunk meg néhány példát.

Az álarc

Amikor elkezdjük a munkát, a csoport tagjai úgy viselkednek, ahogy a hétköznapokban. Kínos dolog szokatlan helyzetben összekerülni ismeretlenekkel: ilyenkor az ember védekezik, meg akarja félemlíteni a többieket, vagy fél. Mindenkinek van álarca minden alkalomra, hogy ne legyen túl sebezhető az első találkozásnál, amely gyakran nehéz. Az egyik tehát békés, rokonszenves maszkot visel, a másik a proflét, a harmadik a lázadóét. Valérie azt a személyt játssza, aki megbízható, erős és szolid. Családjában kijutott neki a szenvedésből és az erőszakból. Mindent vállal, fáradhatatlanul segít, maga a készséges jóakarat, holott valójában sebezhető, és talán támogatásra lenne szüksége.

Ugyanazok a külvárosi fiatalok, akik minimális és gyakran mocskos szókincset alkalmaznak, ha rendőrökkel beszélnek, más körülmények között találó érvekkel alátámasztott és nagyon érdekes elemzéseket adhatnak az életükről.

Félelem a többiektől

A találkozás az ismeretlenekkel feléleszti a félelmet és a képzelgést; különféle projekciókat és transzfereket okoz.

Madeleine fél Stéphane-tól, mert az az apjára emlékezteti, aki semmibe vette, és örökösen szidta a lányát.

Dániellé agresszíven viselkedik Francois-val, aki túl-áradóan magabiztosnak mutatkozik, holott valójában fél a többiek ítéletétől.

Charlotte nem kapta meg az elismerést a családjában, amely túl sokat várt el tőle. Mindig azt követelték, hogy egy példaképet utánozzon. Charlotte nagyon érzékeny az ítélkezésre és a kritikára, főleg, ha azt látja a mások szemében, hogy nem áll a dolgok magaslatán.

Jean-Claude-ot bántalmazta és otthagyta az anyja, ezért ő a csapat nőtagjaira vetíti ki félelmét a manipulálástól és a kasztrálástól. Félelme miatt megveti az asszonyokat.

Az áldozat szerepében

Amikor elkezdődik a társadalmi terápia, mindenki azt mondja, hogy ő a többiek és a rendszer áldozata.

Egy tanár az osztály, a „rettenetes szülők” vagy a hivatal áldozatának látja magát; egy rendőr, aki hite szerint jól ellátja a munkáját, azt mondja, elege van a bíróságok túlzott engedékenységéből vagy a politikusok rosszhiszeműségéből; egy külvárosi fiatal a fajgyűlölő és diszkriminatív társadalom áldozatának érzi magát.

Hamis kép a többiekről

52

Mindenki bezárkózik a másik lenézésébe. A csoport tagjai annak alapján általánosítanak, amit tudni vélnek a többi ember foglalkozásáról.

A családanyák előítélettel tekintenek a szociális gondozókra, „akik elviszik a gyerekeket”; egyesek „a szülők kudarcát” vagy „a rendőrök brutalitását” emlegetik, akiket mások azzal vádolnak, hogy „soha sincsenek ott, ahol kellene, és tehetetlenek”.

Mindig kell egy vezető

Egyes résztvevők, különösen kezdetben, elvárják az animátortól, hogy teremtsen jóindulatú, befogadó keretet, és nem szeretik, ha a vezetőn a nyugtalanság vagy a bizonytalanság jelei mutatkoznak.

Brigitte sokat követel magától és másoktól. Ragaszkodik hozzá, hogy tartsák be a menetrendet, és ne térjenek el a programtól. Nem szereti sem a változásokat, sem a kreatív kitérőket, hevesen bírálja azokat, akik átlépik az általa kijelölt és jónak tartott keretet.

Behódolás… vagy lázadás

Vannak a csoportban, akik eszményítik és csodálják a terapeutát. Mások démonizálják, amikor olyasmit mutat meg magából, ami visszataszítónak vagy helytelennek tűnhet.

Bernard tiszteli a felsőbbséget, amelyet mindig tökéletesnek és igazságosnak tart, és kétségbeesik, ha azt látja, hogy esendő.

Bruno fellázad a tekintély ellen, amelyet hazugnak tart, holott valójában szeretne magának ilyen tekintélyt, hogy hatalmaskodhasson a többiek felett.

Melyik klánhoz tartozzunk?

A csoportmunka kezdetén az emberek felmérik egymást, utána gyakran előfordul, hogy klikkeket alkotnak, képzettség vagy érdeklődési kör szerint. Klánok keletkeznek olyan emberekből, akik nem félnek egymástól, és kölcsönösen megnyugtató hatással vannak egymásra.

A „csoport” a társadalmi terápiában

A csoportot úgy határozhatjuk meg, mint egymással kölcsönös kapcsolatban álló személyek halmazát. Ezek a személyek a csoporton belül élik meg konkrétan és különös intenzitással a másikhoz fűződő kapcsolatukat. A társadalmi terápiában a csoport a társadalmat jelképező mikrokozmosz. Az emberek újraélik benne a makrokozmoszban elszenvedett konfliktusokat, az erőszakot, a félelmeket és a gyűlöleteket, valamint az együttműködést megnehezítő társadalmi akadályokat.

A csoport fogalma nem olyan egyszerű, mint látszik. Maradhatnánk annál a meghatározásnál, hogy a csoport az egyének halmaza, ám ez nem elég: az, amit „csoportnak” nevezünk, mondhatni egy „állapotot” jelent egy emberhalmaz számára. Kurt Lewin pszichológus írta: „A csoport lényege nem a tagok hasonlósága vagy különbözősége, hanem kölcsönös függésük. A csoport dinamikus egészként jellemezhető, vagyis ha az egyik részének megváltozik az állapota, akkor ugyanez történik a többinél is”.

A társadalmi terápia kezdetén az embereket egyszerűen „csoportosítják”, de ahhoz, hogy „csoportot alkossanak”, különleges munka szükséges: ez nem előfeltétel, hanem a módszer

53

egyik alkotóeleme. Tehát azonosítani kell a csoport tulajdonságait, aztán elemezni kell a „csoportképződés” szakaszát, amelyben feltárul a csoport jellegzetessége, és kirajzolódik a követendő eljárás. Addigra a csoport tagjainak már nem esik annyira nehezükre a találkozás: kapcsolatokat teremtenek, lassacskán meg merik mutatni az igazi arcukat, mert nem félnek attól, hogy elítélik, visszautasítják vagy támadják őket.

Murielle már az elején kijelentette, hogy fél a csoportoktól, és nem bízik senkiben. Amióta fokozatosan kapcsolatot teremtett mindenkivel – bár volt, akivel nehezen –, és sikerült beilleszkednie, olyan melegségről és kontaktusteremtő képességről tesz tanúságot, ami általános meglepetést kelt.

Ilyen munkában nem kívánatos kizárólag „meggyőződéses” személyekből szervezni a csoportot, akik szeretnének változást, párbeszédet, és készen állnak az együttműködésre. Egyébként gyakoribb az az eset, hogy a résztvevők nem ismerik, sőt, olykor ki nem állhatják egymást (azért, amit képviselnek, azért, amilyennek látszanak a foglalkozásuk vagy a helyzetük miatt). Ha szembekerülünk az emberi valósággal, vagyis az ellenállással, a berzenkedéssel, a haraggal, a gátakkal, csak gazdagodunk tőle. Ha egy iskolában vagy egy kerületben be kell avatkozni az erőszakos cselekmények miatt, találkozni kell az összes érintett személlyel, azokkal is, akik a leginkább vonakodnak. Például egy iskolában össze kell gyűjteni a nehéz helyzetben levő pedagógusokat, a bukott vagy lázadó diákokat, mindenkit, aki eleve nem óhajt részt venni a változtatásban. Ismételjük, eleve, mert a folyamat kínál majd nekik motivációkat a változtatáshoz, még ha kezdetben el is hitették magukkal, hogy nem akarnak mást, csak hagyják már békén, és ne nyaggassák őket!

A módszer

A módszer lényege, hogy a csoport védett keretein belül újra lejátsszuk az együttműködésnek azokat a gátjait vagy akadályait, amelyekbe az emberek beleütköztek a társadalmi életben. Ezek az akadályok lehetnek személyesek, visszavezethetők a családra, valamely intézményre, a társadalomra. Amikor mindenkiben tudatosodik, milyen felelősséggel tartozik a többieknek, megszületik bennük a változtatás vágya, amely a csoportban megvalósítható, és hatékonyabb együttműködést tesz lehetővé.

A terápia azt használja nyersanyagnak, amit a csoport tagjai átélnek a munka és a többszörös interakciók magasabb szintjén; mindenki elmondja, mi gátolja, vagy mi nehezíti meg, hogy együtt élhessen, illetve dolgozhasson másokkal. Ez fokozatosan elvezeti a résztvevőket odáig, hogy akarjanak kísérletezni újfajta kapcsolatokkal. A változtatás vágyát nem a terapeuta írja elő nekik a jobb együttműködés érdekében – úgy, ahogy a közvetítésnél szokás. Itt odáig kell eljuttatni az embereket, hogy a lehető legszabadabban merjék kifejezésre juttatni félelmeiket, gyűlölködésüket, tehát a bennük rejlő erőszakot.

Ismétlem, ahhoz, hogy valaki beszélni merjen még a saját korlátairól és gyengeségeiről is, a bizalom légköre szükséges. Senki sem parancsolhatja meg, hogy a csoport tagjai közeledjenek egymáshoz; a nyíltan kifejezett érzelmek vezetnek vissza a testvériséghez, mert az érzelmi közösségben hullanak le a társadalmi maszkok, és ismerem föl a másikban a hozzám hasonlót.

Ez a módszer nagyon sokat követel. Nem kísérhetik, és nem egészíthetik ki más intervenciós formák, amelyek ellentmondásban lennének vele, mint például a jó kommunikáció elsajátítása vagy a kötelező gyakorlatok a feszültség, a fáradtság, az unalom, az elégedetlenség levezetésére, ugyanis ezek nagyon fontos tünetek a társadalmi terápiában, mert lehet belőlük következtetni arra, hogy ki hol tart a kapcsolatépítés szintjén. Nem könnyű következetesen ragaszkodni a választott módszerhez; a terapeuta időnként nagyon sok ellenséges megnyilvánulással találkozik, és tetszésvágyból vagy a visszautasítástól való félelmében kísértésbe eshet, hogy megfeleljen a közvetlen óhajoknak és követeléseknek. Holott egyedül akkor mutatkozhat meg, alakítható át a konfliktus és az erőszak, amelynek a jelenlevők vagy az elszenvedői vagy a szerzői, ha a terapeuta következetesen ragaszkodik a módszeréhez.

54

A társadalmi terápia és az akciókutatás

A társadalmi terápia bőven merít a csoportdinamika tapasztalatából; Kurt Lewin kutatásaihoz áll a legközelebb, aki a társadalmi változás eszközének tekintette és „akciókutatásnak” nevezte el a csoportdinamikát.

A társadalmi terápiás csoport mindenekelőtt olyan közeg, amely új magatartásminták elsajátítására szolgál. A csoport tagjai önmaguk és általában a társadalmi csoportok kutatásával megismerik a változtatás élményét. A változás két szakaszban történik: az első a kutatás, a kérdezgetés, a tudatosodás; ezt követik a javaslatok, az alkalmazás és a problémák megoldása. A csoportban átélt változás tapasztalata átvihető a társadalmi élet más helyzeteire is. Ezt a mechanizmust úgy lehetne összefoglalni, hogy a csoport egy miniatűr társadalom, amelyben a személyek öntudatlanul eljátsszák a külvilágban átélt tapasztalataikat. A csoportban átalakult emberek a változás kovászát jelenthetik az egész társadalom számára.

A változás folyamata ugyanakkor tanulási folyamat, a résztvevőktől származó információk áramlásának következménye. Ehhez a csoportnak meg kell haladnia és ki kell küszöbölnie kezdeti „pózait” és indulatait: a félelmet, az önbizalomhiányt, a tehetetlenség érzését, az álarcokat. Itt hangsúlyozni szeretnénk egy fontos tényt (később még visszatérünk az önszabályozás szakaszaira): a társadalmi terápiás csoport résztvevői nem passzív megfigyelők: aktív szerepet játszanak, és mindenekelőtt a maguk érdekében akarnak változtatni. Nem kizárólag azért, mert mindenkinek van saját véleménye, hanem azért, mert amint a szellem megszabadul a félelmekhez tapadó élősködőktől, az emberek visszatalálnak a tárgyilagossághoz. Ha embereket összehozunk, általában segítünk nekik, hogy szembesíthessék véleményeiket. Ám ezeket a véleményeket megfertőzi a félelem az elmarasztalástól: az emberek nem merik kimondani, amit gondolnak. Talán a társadalmi terápiás csoportban érzik át először, milyen az, amikor mások értelmesnek és megalapozottnak tartják azt, amit ők mondanak.

A csoportdinamika gyógyító funkciója részben ebből az interakcióból fakad. Az emberek egymást segítve felfedezik kölcsönös szenvedéseiket, fokozatosan felismerik a másikban a saját nehézségeiket, alkalmazkodási hiányosságaikat; tudatosodik bennük, hogy ők is ellenállnak a változásnak, és a végén felfedezik – ez a terápia lényege – a felelősségüket: egyrészt felelős vagyok azért, hogy semmi sem változik; másrészt, hatalmamban áll változtatni.

Stéphanie például rádöbben, hogy úgy viselkedik a csoportban, mint a családjában, ahol nem merte kinyitni a száját a testvérei jelenlétében, mert különbnek tartotta őket magánál. Ez a kisebbrendűségi komplexus megakadályozza abban, hogy megmutassa tehetségét és ismereteit. A csoportban beteges félénkségtől szenved. Ám részben egyesek jóindulatának, részben mások tapintatlan faggatásának köszönhetően mégis megszólal, beszélni kezd magáról, a gyerekkoráról, és végül elismeri, hogy ideje elhagynia a gyermekkor világát, és átlépni a felnőttekébe, ahol jogos helye van.

A bizalom légkörének megteremtése a csoportban

„Összehívni” egy csoportot nem egyenlő a „csoportalkotással”: az előbbi semleges cselekedet, az utóbbi befektetést igényel. Ismételten hangsúlyozom, meg kell teremteni a bizalom légkörét, amely mindenkinek lehetővé teszi, hogy igazi arcát mutassa, anélkül, hogy félnie kellene a többiek ítéletétől vagy elutasításától. A csoportot igazából a résztvevők teremtik meg, miközben ki-ki a maga útját járja. Ez tulajdonképpen egyfajta „újjáteremtés”, amelynek rendeltetése, hogy felélessze a jelenlevők kapcsolati problémáit. A gyógyító munka során a résztvevők eljátsszák a többiek előtt magán-, társadalmi és szakmai életüket. Épp a többiek hozzák ki belőlük, tudatosítják bennük a viselkedésüket, a magatartásukat, a pózaikat, és a modorosságaikat.

55

Akárcsak egy laboratóriumban, ahol rekonstruálják a természetes életkörülményeket, a csoportban újjáteremtik a társadalmi „betegséget” hogy mindenki érzékelhesse. Az a különbség, hogy a résztvevők nem kísérleti nyulak, hanem inkább kutatók; kölcsönösen „használják” egymást, hogy megértsék, milyen hibákat követtek el a magán- és a társadalmi élet szintjén. A folyamat lehetővé teszi a kölcsönös képzést, a kölcsönös tanulást, és, nyugodtan mondjuk ki, a kölcsönös gyógyítást. Utána ezek a mintegy laboratóriumban újjáteremtett csoportok már „modellálhatják” az újfajta viselkedést intézményes és társadalmi szinten. Miután felismerték funkcionális zavaraikat, ezen a második szinten megismerik a változás élményét.

A csoportalkotás munkájának hossza a rendelkezésünkre álló időtől függ. Például ha a társadalmi terápia csak két napig tart, a csoportot az első délelőttön megteremtik. Ha a munka huszonöt napig elhúzódik, ennek függvényében módosul a csoportalkotás ideje.

A társadalmi terápia külvárosokban, városokban, intézményekben zajlik olyan résztvevőkkel, akik, mint már mondtam, olykor nem önként jelentkeznek a munkára. A hosszas és költséges folyamatok eleve ki vannak zárva. Az intézmények hatékonyságot és gyors munkát követelnek. Ami hátránynak tűnhetne, valójában előny a társadalmi terápia számára. A résztvevők, akiket sürget az idő, tudják, hogy valamiképpen ki kell kerülniük a tehetetlenség zsákutcájából, és megoldást kell találniuk a problémájukra. Tehát gyorsan feltárják az akadályokat, amelyek miatt képtelenek együtt élni és dolgozni másokkal. Ebben az esetben a sietség játssza a „gyógyító” szerepet, mert a résztvevők nem azért vannak ott, hogy lustálkodjanak az oltalmazó és jóakaratú terapeuta ölében, hanem hogy megoldják mindennapos gondjaikat. Ha feltárják kapcsolati és együttműködési nehézségeiket, nagyon gyorsan eljutnak neurózisuk gyökeréig. Ettől ráébrednek, hogy részt kell venniük a világ életében, ami arra készteti őket, hogy mutassák meg magukat, és fogadják el a változást.

A folyamat bizonyos állomásai nagyon megviselhetik érzelmileg a résztvevőket. Meg kell kérdőjelezniük saját viselkedésüket. Egy csoport nem vállalkozik ilyesmire, ha nem érzi magát biztonságban. Nem fogadja el, hogy a vezető ilyen szokatlanul esendő legyen, valamilyen módon alá akarja aknázni a tekintélyét. Ezen a szinten okvetlenül ki kell alakítani a bizalmas kapcsolatot. Ez a bizalom a terapeuta iránti pozitív transzferből születik (amikor rájönnek, hogy érti a dolgát, és hasznos a csoport számára), alapja pedig a vezető képessége az odafigyelésre.

Szükség van a bizalomra a résztvevők között is. Akkor érzik magukat biztonságban, ha a csoport működési szabályait betartják, és ha azt tapasztalják, hogy szabadon beszélhetnek, nem kell megtorlástól tartaniuk. Ha érzik, hogy kockázat nélkül nyilatkozhatnak, könnyebben kitárulkoznak. Ezért ezekben a csoportokban egyetlen szó sem számít ostobának, érdektelennek, elfogadhatatlannak vagy képtelennek. A terapeutának tudnia kell mindent elfogadni, mindenkire odafigyelni, nem ítélkezve fölöttük. Bármilyen bizarrnak, különösnek, túlzónak vagy szánalmasnak tűnjenek is a szavak, abból a feltételezésből kell kiindulni, hogy ezeknek is van értelme, mert a szükségletek nyilatkoznak meg általuk.

Ugyancsak jót tesz a bizalom légkörének az egyezség vagy „a motivációk harmonizálása”: mindenkinek azt kell éreznie, hogy figyelembe veszik a döntéshozásnál. A csoport akkor jön létre, amikor az emberek kapcsolatokat teremtenek egymással, és érzik, hogy szilárd egységet alkotnak még a konfliktusban, még a nézeteltérésben is. Azért vannak együtt, hogy megvalósítsanak valamit. A bizalom légkörének megteremtéséhez lehetővé kell tenni, hogy a résztvevők valóban „találkozhassanak”. A találkozás elősegítéséhez a társadalmi terapeuta gyakorlatokat javasol két-háromfős kis csoportokban, amelyek kevésbé ijesztőek, mint a nagy csoport.

Hihetetlen találkozások

A „találkozás” képességének fejlesztéséhez először is tisztában kell lennünk saját belső akadályainkkal, félelmeinkkel, előítéleteinkkel, amelyek visszatartanak az együttműködéstől; tudnunk kell, mennyire vagyunk képesek elszigetelni magunkat másoktól, mennyire részesítjük

56

előnyben azoknak a társaságát, akik hasonlítanak ránk, úgy gondolkodnak, mint mi, ezért kevésbé félünk tőlük. Nem segíthetünk másoknak a kapcsolatteremtésben és a konfliktuskezelésben, ha nem tudjuk, hogy nekünk milyen segítségre van szükségünk.

A „találkozás” szó talán némileg „édeskésnek” és elcsépeltnek tűnhet, pedig rendkívül fontos. Ma a társadalmi rétegek egyre jobban elszigetelődnek. Ennek a tendenciának a legsúlyosabb tünete a hátrányos helyzetű negyedek gettósodása, elszakadása a városközpontoktól és a gazdag kerületektől, ami súlyos következményekkel jár: ugyanannak a helységnek a lakosai már nem ismerik egymást, nem is tárgyalnak. Az ismeretek hiánya természetesen értetlenséget szül, aminek hatására csak rémképeink vannak a másikról. Tekintettel erre a jelenségre még fontosabb lett a „hihetetlen” találkozások összehozása olyan emberek között, akiknek nincsen alkalmuk együtt lenni, és nem is nagyon vágynak rá. A társadalmi terápia célja, hogy ilyen lehetőségeket teremtsen. Ezzel a módszerrel meg lehet törni a klánokat, a klikkeket, a törzsi szellemet. Természetesen ezek a „találkozások” nem merülnek ki abban, hogy összehozunk embereket, akik nem értenek egyet, vagy távol állnak egymástól. Itt a találkozás különleges kapcsolatot jelent, elsősorban emocionális szinten, a testvériség érzésének felébresztése érdekében. Minden emberben közösek az érzelmek, legyenek akár pozitívak – mint az öröm –, akár negatívak – mint a félelem, a szomorúság, a harag. A tanárnak és a diáknak, a börtönőrnek és a fogolynak, a kereskedőnek és a családanyának lehetnek ellentétes elképzeléseik, de az érzelmeik közösek. Ha van alkalmuk megosztani őket, felfedezik, miben hasonlítanak: mindnyájan sebezhetőek az élet kockázataival szemben.

Útkeresés a bolyongásban

A társadalmi terápia során mindig bekövetkezik az a nehéz szakasz, amelyet bolyongásnak hívok. Első látásra kudarcnak tűnhet. Ez az az idő, amikor – a terapeutát is beleértve – mindenki elcsügged, és senki sem érti, merre tart a csoport, vagy miként kellene folytatni a munkát. A résztvevők idegesek, unatkoznak, bosszankodnak, az a benyomásuk, hogy az egész munka haszontalan: már nem látják tisztán a teljesítendő feladatot, sem az ehhez szükséges eszközöket. Ebben a szakaszban a terapeutát is megrohanják a negatív érzelmek, ő sem sejti, mit kellene tenni, hogy haladhassanak. Fontos, hogy felismerje ezt a szakaszt, tudja róla, hogy teljesen normális, főleg pedig szükséges a továbblépéshez.

Ilyenkor megfigyelhető, hogy a résztvevők, akik már kezdtek önállósodni, váratlanul belekapaszkodnak a terapeutába: segítenie kell rajtuk, mert neki okvetlenül tudnia kell, hogyan jutnak ki ebből a zsákutcából. Az ösztön ilyenkor azt diktálná, hogy segítsük őket ezekben a nehéz percekben, például lazító testmozgással, ám ez késleltetné a csoportot a közös célhoz vezető úton.

A társadalmi terápia elfogadja ezt a szakaszt abban a biztos tudatban, hogy van értelme: valami felszínre akar törni a csoportból, még ha egyelőre nem is tudják, mi az. Nem a vezető provokálja ezt a nyugtalanságot, tőle függetlenül köszönt be, és a terapeuta is szenved tőle, ő is átesik a kételkedésen, a kudarctól való félelmeken. Neki is bolyongania kell. A bolyongásban az a fontos, hogy a csoport együtt járja meg az utat, amelyről senki sem tudja, hova vezet. De van értelme, ami csak az út végén ismerhető meg. A bolyongás nem akadály, hanem egy megkerülhetetlen szakasz: azt jelzi, hogy a megoldás nincs előre meghatározva, közösen kell rátalálni. Ezt az időt nehéz átvészelni a félelmek miatt, mert félünk a kudarctól, félünk az ismeretlentől…

Ezek a félelmek nem kímélik a terapeutát sem. Az az egyetlen bizonyossága, hogy az út végén várja valami, amit érdemes felfedezni.

A motivációk összehangolása

57

Amint egyszer azonosítottuk a szereplők valódi motivációit – ezt nevezem én „horgonyzó pontnak”, vagyis annak a kapaszkodónak, ami meggyőzi őket, hogy nyerhetnek valamit ebben a folyamatban –, kezdődhet a gyógyító munka az erőszak mérsékléséért egy iskolában, egy cigány csoport szakmai integrációjáért, egy városnegyed élhetőbbé tételéért. Más szavakkal belevetjük a közös kohóba az egyéni motivációkat, és kikovácsolunk néhány főtengelyt, amelyekkel mindenki elégedett lehet.

A társadalmi terápiás munka végeredménye soha sincsen összhangban a terapeuta akaratával, a szponzor kívánságával, a csoport vagy az egyének elvárásaival. Viszont végső soron megfelel annak, ahova minden érdekelt fél el akart jutni a munka kezdetén. Elsőre ez illuzórikusnak, sőt lehetetlennek tűnhet. Ám a valóságban mindig létezik egy közös horgonyzó pont, amely mozgósítja az összes résztvevőt, és lehetővé teszi, hogy a munkának legyen értelme, konkrét eredménye, amellyel mindenki elégedett lehet. Szinte látszik a csoporton, ha sikerül egyezségre jutnia: a résztvevők energikusabbak, senki sem érzi „kirekesztve” magát a közös tervből. A terapeutának oda kell figyelnie, hogy van-e olyan, aki érdektelennek mutatkozik ebben a pillanatban, és még egyszer meg kell beszélnie vele a motivációit, hogy ez az ember is kifejezésre juttassa álláspontját a közös döntésben. Amíg nincs általános egyetértés, nem lehet továbblépni. Ezért időigényes ez a munka, és ezért nincsen értelme a sietségnek. A végső építkezésben mindenkinek megvan a szerepe, és mindenki befolyásolja az eredményt. Egy külvárosi negyedben látszólag eltérnek a lakosok és a szakemberek érdekei, holott valójában mindenki azt akarja, hogy könnyebb legyen az élet. Az egyik fél azt kívánja, hogy a hivatalok jobban figyeljenek oda az igényeire, a másik erőszakmentes életet akar. Innen kiindulva máris megvan a közös platform, lehet dolgozni a kerület lakosainak és a köztisztviselőknek a kibékítésén.

Ahhoz, hogy rátaláljunk a szereplők igazi motivációira, nagyon hasznos abból kiindulni, hogy „mit nem akarnak.” Az emberek sokkal jobban kitárulkoznak, ha azt kell szavakba önteniük, amit visszautasítanak, és nem azt, amit akarnak. A tudat, hogy enyhülhet a szenvedés, hatalmas hajtóereje a változás akarásának. Azok, akik nem motiváltak a kezdetekkor, nem lesznek lelkesebbek, ha ilyen általános megfogalmazásban csillogtatják meg előttük a közérdeket: „Szeretném, ha minden jobban menne a negyedben!”, vagy: „Szeretném, ha kibékülnénk velük!”. Viszont, ha arra kérjük őket, mondják el, mit nem akarnak, valamivel többet árulnak el a kívánságaikból: „Nem akarom, hogy itt csak beszéljünk bele a világba, és már az ikszedik alkalommal üljünk össze a nagy semmiért.” Ebben a kívánságban szenvedés lappang: az illető úgy érzi, eszköznek tekintik, és haragszik, mert korábbi erőfeszítéseivel sem jutott semmire. Ám ugyanebben a szenvedésben van motiváció is: az érintett személy szabadulni akar szokott tehetetlenségétől, hogy konkrét eredményeket érhessen el. A társadalmi terapeutának nem szabad félnie ezektől a „negatív” kijelentésektől, sőt inkább bátorítania kell őket. Ez kis csoportokban történő gyakorlatokkal érhető el vagy pedig kérdésekkel, amelyekre a résztvevők az egész csoport előtt válaszolnak. A társadalmi terapeuta sorra kérdezheti a csoport tagjait, mik a kifogásaik a munka ellen; ilyen módon kirajzolódik és nyomon követhető lesz az ellenállás.

A motivációk összehangolásához először is segíteni – sőt bátorítani – kell az embereket, hogy kifejezésre juttassák szenvedéseiket, szabadon engedjenek olyan érzelmeket, mint a bánat, a harag, a félelem. Az úgynevezett „negatív” érzelmek kifejezése megérteti velünk az emberek igazi szükségleteit. Mindenkinek fontos, hogy megtanulja felismerni és azonosítani a szenvedését, mert ez adja meg a lökést a változtatáshoz.

Az öngyógyító csoport

A csoport legfőbb funkciója, hogy maga is képes legyen eszközöket találni a gyógyulásához. Többek között ezért nem dolgozhat a társadalmi terapeuta meghatározott program szerint, és nem tűzheti ki előre az eredményeket. Nem tudja, mi lesz az eredmény, és ezt nem is titkolja. Én

58

is elmondom minden alkalommal, ha egy új városba vagy egy új helyre érkezem, ahol szükség van a közbeavatkozásomra. Ezt szoktam mondani: „Egyáltalán nem ismerem a problémáikat, és csak előítéleteim vannak”. Éppen azért, mert ebből az alapelvből indul ki, a társadalmi terapeuta megengedi csoportja tagjainak, hogy maguk szerezzék meg fokozatosan a tudást. Egyszerre lesznek orvosok és szakértők a csoportban. A terapeuta elkíséri őket, de a megoldás csak tőlük jöhet. Egyébként egy így létrejött csoport jellemző tulajdonsága a képesség a változásra. Kezdetben minden csoport hajlamos „áldozatnak” vagy tehetetlennek mutatkozni, sokszor azért, mert megszokták, hogy „a felsőbbség” döntsön helyettük. Ám aztán lépésenként eljutnak a nagyobb önállósághoz, és megszabadulnak a felsőbbség nem is tudatosult uralmától. Az alázatot, a lázadást és a passzivitást felváltja az önállóság, a tevékenység és a kreativitás. Az emberek önbizalmat merítenek az újra megtalált erőből: először magukban bíznak, azután, a jobb együttműködés miatt, a többiekben is. Rájönnek, hogy képesek társai lenni a hatóságnak, a többieknek, a közösségnek. Arra is rájönnek, hogy közös erővel, amibe a hatóságot is bele kell érteni, hasznosabbak, méltányosabbak és okosabbak lesznek.

Ha a terapeutának nincs is előre meghatározott programja, nagy vonalakban felvázolhatja magának a munka szakaszait vagy fokozott jelentőségű pillanatait: a bemutatást, amikor mindenki beszél magáról szimbólumok, képek, fotók segítségével; a szerepjátékokat; a beszámolókat vagy összefoglalásokat stb.. Az aranyszabály úgy szól, hogy minden pillanatban oda kell figyelni arra, ami a csoportban történik; a terapeutának nem szabad makacsul ragaszkodni a terveihez, és nem szabad kiküszöbölni a kényelem kedvéért a váratlan fejleményeket. Nem erőltet a csoportra olyan gyakorlatokat, amelyeket az nem hajlandó végrehajtani, vagy inkább máskorra halasztana. A terapeutának értenie kell hozzá, hogy az események függvényében folyamatosan helyesbítse az irányzékot, mert csak így tudja igazán nyomon követni a folyamatot, váratlan fejleményeivel és kitérőivel együtt.

Nem könnyű következetesen betartani ezt az előírást, ám ez nélkülözhetetlen feltétel ebben a mesterségben, amelynek a célja az önállóság kifejlesztése. Allegorikusán fogalmazva a társadalmi terapeuta kicsit olyan, mint egy hegyi vezető. Ha kirándulni indul egy csoporttal, nem tudja, tagjai mennyire bírják a gyaloglást, milyen akadályokkal kerülnek szembe, miként küzdhetik le őket, hogy megérkezzenek a csúcsra. Viszont képes segíteni nekik, hogy megtehessék az utat, amelyet maga is megjárt, ahol neki magának is szembe kellett néznie saját korlátaival, a fáradtsággal, a terep nehézségeivel… Nem tudja, hogy állnak a többiek, de ismeri az út szakaszait, valamint tudja, merre kell menni az induláskor eldöntött cél irányába.

A társadalmi terápia eszközei

Más pszichoterápiákhoz hasonlóan a társadalmi terápiának is megvannak a saját eszközei, amelyek egyszerre közelítik az intervenció más formáihoz, és meg is különböztetik tőlük. Oda kell figyelnünk az „eszköz” szó használatára, mert esetleg azt képzelhetnénk róla, hogy a terapeuta tudatosan vagy öntudatlanul manipulál. Holott a terapeuta nem készít diagnózist a csoport tagjairól, tiszteletben tartja kinek-kinek az egyéni ritmusát, rájuk bízza, hogy akkor és úgy nyilatkozzanak magukról, ahogy akarnak. Melyek hát ezek az eszközök? Először is maga a csoport, amely tükörként és expedícióként szolgál emberi kapcsolataink feltérképezéséhez; másodszor a terapeuta, „a megsebzett gyógyító”, végül pedig a klasszikus eszközök, amelyeket általában használ minden pszichiáter vagy analitikus, vagyis az odafigyelés és a reformuláció, a transzfer és az ellentranszfer.

A módszer középpontja magától értetődően a terapeuta, a „megsebzett gyógyító” helyzete. Ez több eszköznél: megmutatja, mennyiben nélkülözhetetlen a terapeuta egyénisége az eljárás sikeréhez. Természetesen a terápia keretét, csontvázát a csoport és a terapeuta alkotja. Csoport és terapeuta nélkül nincsen társadalmi terápia. Ugyanakkor a terapeuta helyzete valódi eszközként szolgál a társadalmi terápiában, mert a terapeuta úgy használja az egyéniségét a résztvevőkkel való interakcióban, mint az átalakulás mozgatóerejét.

59

A társadalmi terápia az „akciókutatás” utódjának vallja magát, míg a csoportok megközelítésében a pszichoanalízistől kölcsönöz, figyelembe véve a tudat alatti folyamatokat. Öntudatlan motivációink megértése lehetővé teszi a szabatos munkát a társadalmi terápiában. Szükséges, hogy azonosítsuk és elfogadjuk a bennünk sötétlő árnyékot és eszelősséget, hogy olyan „megsebzett gyógyító” lehessünk, aki kezeskedik a gyógyítás sikeréért. A társadalmi terápia mindenekelőtt ezt a tudatosodást és elfogadást követeli meg, bár ha belegondolunk, ugyanez a feltétel érvényes minden rokonszakmára, ahol csak oktatnak és segítenek, főleg a tanárokra, a szociális gondozókra és a rendőrökre.

A „hiteles” kommunikáció

Minden munkában, amely a csoportdinamikára támaszkodik, magától értetődő, hogy csak a nyílt kommunikáció légkörében születhet meg a közösség, és bontakozhat ki tagjainak kreativitása. Ám a kommunikáció nem jöhet létre addig, amíg a személyek lelkileg távol esnek egymástól. Ez a távolságtartás mindennapos az életben, akadályozza a társadalmi párbeszédet, és a lehetőségek felfedezését. Pszichikai tünetek is következnek belőle: vagy a blokkok („leblokkolások”), amikor valaki képtelen közeledni másokhoz vagy a szűrés, azaz a hamis kommunikáció. A blokkok kevésbé zavarók, mert az ember bármikor megpróbálkozhat újból a párbeszéddel, ám a szűrés a kommunikáció illúzióját kelti, holott valójában ezt az eszmecserét a túlzott tartózkodás jellemzi, és kétértelmű dialógusokhoz vezet, amelyek feszültséget gerjesztenek a résztvevők között.

A h i t e l e s kommunikác ió Car l Roger s s z e r in t

A szociális terápiában a csoportok megismerkedhetnek azzal az élménnyel, amelyet Carl Rogers „hiteles kommunikációnak” nevez. Megtanulnak megszabadulni a védekező mechanizmusoktól, és előnyben részesítik a nyitást egymás felé. Ehhez a példát mutató terapeutának és a csoport tagjainak el kell érniük, hogy hitelesek legyenek kapcsolataikban; érzelmileg ne védekezzenek, hanem nyíljanak meg, és bizonyítsák be őszinteségüket. Megtanulják kimutatni empátiájukat is, vagyis azt, hogy figyelembe veszik a másikat, annak identitását és a létezéséhez kapcsolódó érzelmi összetevőket.

Az odafigyelés és a reformuláció

A pszichoterapeutát a „kötetlen” odafigyelés jellemzi: megbízik az ösztöneiben, abban, amit kihall a szavak, az arckifejezés, a gesztusok mögül. Figyel arra, aki beszél, de ugyanakkor arra is, amit lát és érez: a nemverbális kommunikációra. Közben figyeli magát is. Meg kell tanulnia megfejteni, érteni, amit érez (kényszeredettséget, unalmat, örömet). Sejtéseinek és benyomásainak minősége attól függ, mennyire ért a figyeléshez. Például ha unatkozik, az azért van, mert történik a csoportban valami, amit azonosítani kell (bolyongás, elhallgatott szavak).

A reformuláció fontos eszköz: „testet” ad a folyamatnak, láthatóbb formával ajándékozza meg. A terapeuta a reformulációval segíti a csoportot, hogy megértsék, ami elhangzik és történik. Így kétszeres biztonságot nyújt a résztvevőknek: először is érezhetik, hogy minden szavukra odahallgatnak, és figyelnek rájuk, azután felhasználják őket a közös alkotáshoz; másodszor, a zavaros, nehezen felfogható kifejezéseket ismét elő lehet venni és meg lehet vizsgálni, milyen összefüggésben vannak azokkal a célokkal, amelyeket a csoport választott. Ettől fogva a csoport jobban látja, merre tart, és mire szolgálnak ezek az első hallásra érthetetlen szavak, amelyeknek mintha semmi közük sem lenne a munkához.

60

A transzferek

A „transzfer” és az „ellentranszfer” fogalma Freudtól és a pszichoanalízisből származik. Neurotikus zavarokat jelentenek, amelyek a gyerekkori kapcsolatok ismétlődésében nyilvánulnak meg, de az érintett személynek nincsen tudomása róluk. A transzfer egyfajta „projekció” azaz kivetítés egy másik személyre: valakinek a képe, akivel meghitt kapcsolatban voltunk, rávetítődik egy ismeretlenre. Az ellentranszfer a transzferre való öntudatlan reagálás, amely érintheti a terapeutát is. A különbség az, hogy a terapeuta számon tartja kivetítő reakcióit, felismeri őket, és elméletileg képes különbséget tenni a valóság és a kivetítés között. Ezek persze leegyszerűsített magyarázatok, nem tükrözik a pszichoanalízis összetett elméletét, ám célunk jelenleg az, hogy megmagyarázzuk ezeknek a koncepcióknak az alkalmazását a „társadalmi” munkában.

A társadalmi terápiában viszonylagos meghittség alakul ki a résztvevők és a terapeuta között, ami a kötelezően tiszteletteljes tartózkodás mellett is elősegíti, hogy valaki újra eljátszhasson egy érzelmi problémát, amely a gyermekkoráig vezethető vissza. Ezt az különbözteti meg az analízistől, hogy az itteni transzfer a résztvevők közösségi életéhez kapcsolódik.

Az eminens

Egy nő nem bír megszólalni a csoportban, és nagyon szolgaian viselkedik a terapeutával, úgy, mint egy „eminens”. Egyszer csak rászól egy ingerült csoporttárs: „Te miért nem állsz ki magadért jobban? Mintha csak félnél tőle!” A bizalom légkörében ez a nő el meri mondani, hogy a terapeuta az apjára emlékezteti, akinek mindig igyekezett tetszeni, de sohasem nyerte el sem a szeretetét, sem a megbecsülését. A nő most megérti, hogy átvitte érzelmeit a terapeutára, vagyis a tekintélyt megtestesítő személyre.

Mint többször említettük, ennek a csoportnak nem az egyéni gyógyítás a célja. Akkor mi értelme kihüvelyezni az egyéni problémákat? Azért, mert ha a csoport előtt beszélnek róluk, azonosítani lehet őket, mihelyt mutatkoznak. Az említett példában a csoport érdeke azt diktálja, hogy mérje fel, mennyiben hátrányos erre a nőre nézve a viszonya a „felsőbbséggel”, ami visszahat a társadalmi kapcsolataira. Ez természetesen a nő baja, de olyan társadalmi-szakmai magatartást jelent, amely akadályozhatja abban, hogy együttműködjön a csoporttal. Ez a nő fél a felsőbbségtől, de engedelmeskedik neki, újrajátszva gyermekkori kapcsolatát az apjával: közben megcsonkítja önmagát, nem használja ki erőforrásait és kreativitását. Hátráltatja a csoport kollektív intelligenciáját is, mert inkább „tetszeni” akar a felsőbbségnek, mintsem együttműködne vele és a többiekkel.

A nő, miután tudatosodott benne ez a transzfer, bizonyosan „megváltozik” a csoportban, és fokozatosan önálló lesz. Az itt történtek épp megfelelnek a társadalmi terápia célkitűzéseinek, amely segíteni akarja az embereket az együttműködésben, hogy megszabadulhassanak a tehetetlenségtől és az erőszaktól. Nem kétséges, hogy az, ami történt, nagyon előnyös a nő magánéletének szempontjából; öntudatra ébredése hozzásegíti a jobb önismerethez, így előreléphet magán- és érzelmi életében.

Pótolhatja-e a társadalmi terápia az egyéni terápiát?

A társadalmi terápia nem óhajtja pótolni az egyéni terápiát. Először is, mások a céljai. A társadalmi terápia alanya nem egy ápolásra szoruló és általában önként jelentkező beteg, hanem egy csoport, egy közösség, amely képtelen kitörni a zsákutcából vagy egy erőszakos helyzetből.

61

Tagjai nem önként vállalkoznak a terápiára, amelynek tárgyát azok a beteg kapcsolatok jelentik, amelyek megakadályozzák ezt a csoportot a békés egymás mellett élésben és a közös munkában.

Tehát az egyezmény másként hangzik, mint az egyéni terápiában. Viszont a végeredmény és a folyamat egy része elég közel áll hozzá, mert az érintett személy úgy teremti újjá kapcsolatát önmagával és másokkal, hogy már kevésbé befolyásolják a képzelgések és az előítéletek. Ha a társadalmi terápia céljai nem is azonosak az egyéni terápiáéval, akkor is jótékony hatása lehet, mert meggyógyítja az egyén kapcsolatát önmagával és másokkal, főleg pedig a hatósággal, ami jelentős személyes nyereség.

A társadalmi terápia a céloktól függően többé-kevésbé rövid és többé-kevésbé mélyreható pszichoterápiának tekinthető. Végső célja, más pszichoterápiákkal ellentétben, nem az emberek gyógyítása, hanem a társadalmi kapcsolatok javítása, a demokratikus élettér kialakítása, és a problémamegoldás a kollektív intelligencia segítségével.

Napvilágra hozza az érzelmi és ideológiai szűrőket, amelyek akadályozzák, hogy összetettségében láthassuk a valóságot. Lehetővé teszi a kollektív problémától sebzett személyeknek, hogy hangot adhassanak szenvedéseiknek, megértsék „túlélési stratégiáikat”, következésképpen a viselkedésüket másokkal szemben. Az egyéni – és intézményes – blokkok felismerése lehetővé teszi a közös élet és munka módszereinek konkrét elsajátítását, és a konfliktus pozitív értékként való integrálását.

62

V. fejezet

A társadalmi terápia ma

A társadalmi terápia viszonylag új tudomány, amelynek alkalmazási lehetőségeit még korántsem aknázták ki, és a közös élet számos vetületét érinti. Világszerte nagy szükség van olyan személyek képzésére, akik beavatkozhatnak nehéz társadalmi helyzetekben, és a társadalmi terápia, amely lehetővé teszi a lélektan, a társadalom és a politika egyesítését, jól megfelel ennek az igénynek. A társadalom transzdiszciplináris képe még nem teljes. Franciaországban és külföldön már alkalmazzák a társadalmi terápiát, de még intézményesíteni kell az eljárást.

Itt is központi szerepet játszik az értékelés, mint mindenütt, ahol a beavatkozás egy nem teljesen egyéni szférában történik. A társadalmi terápia célja a gyógyítás, de jól tudjuk, hogy bizonyos feltételek szükségesek a sikeréhez. Jelen esetben tudni kell értékelni, mi tartozik a társadalmi terápia körébe, és mit kell kizárni belőle. Feltétlenül ismerni kell, mire képes és mire nem a társadalmi terápia.

A beavatkozás formái

A társadalmi terápiának igen változatos formái vannak: oktató-gyógyító-szociális szakemberek képzése eseti beavatkozásokra a városokban, körzetekben, válságövezetekben – és ne feledkezzünk meg a tulajdonképpeni társadalmi terapeuta képzéséről sem.

A szakemberek, az együttélés kertészei

Tanárok, rendőrök, tisztviselők – azok a szakemberek, akiknek a feladata a segítségnyújtás – azt tapasztalták az utóbbi években, hogy a foglalkozásuk radikálisan átalakult. Már nem ugyanolyan a kapcsolatuk a rájuk bízott emberekkel. Megtesznek minden tőlük telhetőt, gyakran igen nehéz körülmények között dolgoznak, ám azt tudomásul kell venni, hogy az 1950-es évek ma már nem létező társadalmának igényeire képezték ki őket. Az a társadalom homogénebb volt – habár akkor is létezett elég sok társadalmi konfliktus – és az emberek teljes joggal gondolhatták, hogy nekik és gyerekeiknek minden esélyük megvan a szebb jövőre. Ez azóta megváltozott. Az ügyfelek néha lázadoznak, olykor agresszívebbek, sokszor gyanakszanak. A szakembereknek új kapcsolatformákat kell megtanulniuk, amelyek magabiztosságot, önérzetet, empátiát, odafigyelést, az erőszakmentes konfliktuskezelés képességét igénylik. A jövő egyik nagy kihívása az lesz, hogy az oktatás és a szociális munka ma sajnálatos módon túlságosan alábecsült szakembereinek vissza kell nyerniük társadalmi fontosságukat. Ezek olyan hivatások, amelyek lehetővé teszik a társadalmi kapcsolatok erősítését. Segítik az embereket, hogy fejlettebb legyen a képességük az együttműködésre, kevésbé féljenek egymástól, és vegyék ki jobban a részüket a közösségi munkából. Bizonyos értelemben ezeknek a foglalkozásoknak a művelői az együttélés „kertészei”

De hogy ez megvalósuljon, ahhoz el kellene érni, hogy ezeket a foglalkozásokat méltányolják, és a szakemberek is tudomásul vegyék, hogy másképp kell dolgozniuk. A pedagógustól a szociális munkáson, az animátoron, az oktatón át a rendőrig ma mindenkinek meg kell tanulnia a kapcsolattartást, a bánásmódot a problémás csoportokkal, az erőszak

63

konfliktussá történő átalakításának művészetét, hogy ismét megtalálják a közös munka értelmét, és „gyógyítók” lehessenek a saját szintjükön.

Mindezek a szakemberek olyan intézményekben dolgoznak, amelyek nem alkalmazkodnak a változásokhoz, és ez megnehezíti a helyzetüket. Gyakran ugyanúgy lenézik őket, mint a hivatalukat. Pedig legitimitásra és bátorításra lenne szükségük, amikor változásokat kezdeményeznek. Ma ez nagyon ritka. A tanárok például, akik megpróbálják átalakítani oktatási módszerüket, elszigetelődnek, sokszor még az intézmény vagy a munkatársak is görbén néznek rájuk. Gyakran előírás a tehetetlenség, és a gép úgy zakatol tovább, hogy nem alkalmazkodik, és nincs tekintettel a nehéz helyzetben levő emberekre. A gépezet átalakítása helyett inkább az embereket intézik el azzal, hogy tehetségtelenek, nem tudnak alkalmazkodni a rendszerhez. Azokhoz ragaszkodnak, akik nem próbálnak javítani az elavult módszereken. Pedig nem az emberekből hiányzik az alkalmazkodás képessége, hanem az intézmény nem felel meg a változásoknak.

Végül pedig el kell fogadni a jövőt. A holnap üzemanyagát a fosszilis energiahordozók, a kőolaj és a szén mellett a kapcsolat, az együttműködés képessége, az értelem szolgáltatják, vagyis csupa olyasmi, ami nem anyagi természetű. A jövő azon múlik, mennyire vagyunk képesek egymás mellett élni, különben a társadalmi kapcsolatok még jobban tönkremennek az igazi együttműködés hiányától. Franciaországban ez a fejlődés elkerülhetetlennek tűnik, mindenekelőtt azokban a szakmákban, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak a közösséggel. Sajnos ezeknek a szakembereknek a képzésében szinte semmiféle figyelmet nem fordítanak arra, hogy ellássák őket a kapcsolatkezeléshez szükséges eszközökkel. Egyelőre a rendőrök többsége beéri a bűnöző letartóztatásával, a pedagógusok a tudás továbbadásával, a szociális munkások az államtól kapott segélyek kiosztásával. Vannak, akik így is boldogulnak, de ők jelentik a kivételt. A többségnek olyan készségeket kell elsajátítania, amelyeknek birtokában hozzájárulhat a társadalmi kapcsolatok újjáteremtéséhez, mert enélkül nem lehetséges a kollektív túlélés.

Beavatkozások a városokban

Ezeknek a beavatkozásoknak az időtartama akár egy évig is elhúzódhat, havonta egy-három foglalkozással. Céljuk megoldani a társadalmi szintű erőszakhoz, a lakossági kapcsolattartáshoz, az intézmények együttműködéséhez hasonló közösségi problémákat. Az erőszak az a tünet, amelyet egyformán megszenvednek a lakosok és a tisztviselők, mert akadályozza a társadalom harmonikus működését. Az ilyen típusú beavatkozásoknak nem az a céljuk, hogy kigyomlálják az erőszakos egyedeket, hanem hogy egészségesebb közhangulatot teremtsenek, amely meggyógyítja a kapcsolatok „betegségét”. Seine-Saint-Denis megye különböző városaiban számos konkrét kezdeményezés történt a közhivatalok szolgáltatásainak javítására. Saint-Denis-ben postahivatalt kellett nyitni egy hátrányos helyzetű negyedben. A tervezet megvalósításához összehívták a bérházak gondnokait, a postásokat, a lakókat – gyerekeket és felnőtteket –, akiknek hosszú utat kellett megtenniük a lakóhelyüktől távol eső postáig. Részt vett a csoportban a megyei postaigazgatóság és az önkormányzat is, aminek köszönhetően konkrét eredményt sikerült elérni: az új postahivatal közmegelégedésre működik, hála a kollektív intelligenciának, amely a tervezet összes résztvevőjének érdeme.

Nyugat-Franciaország egyik városában, ahol nem értették, miért vívják ki annyira a fiatalok dühét az olyan közhivatalok, mint a szociális szolgáltatók és a rendőrség, beindították „A fiatalok és az intézmények kapcsolatának javítása” tervét, és ehhez összehívták a külvárosi fiatalokat, szüleiket, a közhivatalok tisztviselőit és a kereskedőket. Miután sikerült felülemelkedni a félreértéseken, ezek az emberek képesek lettek szóba állni egymással, és konkrét lépéseket elfogadni a jobb légkör érdekében, amely nemcsak a nehéz helyzetbe jutott fiataloknak segített, de a felnőtteknek is, akik szenvedtek attól, hogy leromlott és gyakran veszélyes környezetben kellett dolgozniuk.

64

Beavatkozások a válságövezetekben

A társadalmi terápia lehetővé teszi olyan konfrontációs és kibékítő folyamatok beindítását, amelyek mérsékelik a haragot, elősegítik, hogy megnyugtató körülmények között lehessen kifejezésre juttatni a konfliktusokat, a félelmeket és a gyűlölködést. Az észak-oszétiai Beszlánban, kevéssel az iskola elleni, sok áldozatot követelő terrortámadás után a társadalmi terápiás munka segített a városiaknak, hogy a traumákon, a dühön és a bosszúvágyon felülemelkedve folytathassák normálisnak mondható életüket. Csecsenföldön ugyanez a munka lehetővé teszi a Csecsen Civil Fórum tagjainak – egyetemi tanároknak, művészeknek, független szervezetek tagjainak –, hogy félretegyék a rivalizálást, a féltékenységet és az előítéleteket, amelyek szembefordítják és megakadályozzák őket abban, hogy közösen vegyenek részt az ország újjáépítésében.

Közismert csecsen személyiségek – köztük egyetemi tanárok, újságírók, és Liza Umarova, az ország leghíresebb énekesnője – több napos találkozón vettek részt Isztambulban, ahol tisztázhatták az őket megosztó konfliktusokat: a törésvonalakat az oroszbarátok és az oroszellenesek között; a megértési nehézségeket a félig lerombolt Groznijban élő csecsenek és a belgiumi diaszpóra között; azt, hogy a nemzetközi fórumokon miért csak bizonyos szervezeteiket ismerik el, és a többit miért nem; és akkor még nem is szóltunk az egyéni vetélkedésekről, arról, hogy a férfiak maguknak követelik a vezető szerepet, míg a nők úgy tartják, hogy a helyreállításban ők végzik el a munka nagyját. A résztvevőknek a „kollektív kimagyarázkodás” útjain sikerült megegyezniük egy olyan szervezet létrehozásáról, amely méltányosabb lesz, és jobban megfelel a mindnyájuk előtt ismeretes, súlyos helyzet követelményeinek.

Macedóniában munkacsoportok segítették hozzá a jobb megértéshez a muzulmán és az ortodox keresztény közösségek vezetőit. A türelmet és a felebaráti szeretetet emlegető imámok és papok szóltak arról a gyanakvásról és rosszhiszeműségről is, amely a lappangó etnikai konfliktust táplálja. Macedónia lakosságának zöme keresztény, de igen erős a muzulmán vallású albán kisebbség. A kölcsönös paranoia megakadályozta a „békés egymás mellett élést” az országban, amelyet ugyancsak fenyegetett a szomszédos Szerbia és Koszovó konfliktusa.

Hasonló tervezetek vannak folyamatban, például Guatemalában vagy Ruandában is, hogy elősegítsék a békülést a polgárháború után.

A képzés a társadalmi terápiában

Mivel a társadalmi terápia alkalmazási területei elég változatosak, elengedhetetlen volt a képzési forma kidolgozása. Ez abban különbözik a szakemberek továbbképzéseitől, hogy valódi pszichoterápiaként szolgál a résztvevőknek. A társadalmi terapeutának kötelező ismernie az egyének és a csoportok lelki dinamikáján kívül önmagát is. Különleges és sokat követelő helyzet az övé, amelyről már szó volt az előző fejezetekben.

A TÁRSADALMI TERAPEUTA KÉPZÉSE. Ez a képzés sokat követel, de hozzáférhető mindenki számára, akiknek már van szakmai tapasztalatuk, főleg olyan foglalkozási körökben, amelyeknek a mások segítéséhez köze van. A képzés lehetővé teszi az önmagunkon végzett munkát kollektív keretben, politikai dimenzióval, ami felkészíti a leendő terapeutát, hogy végigkísérje ezt a folyamatot egy csoporttal, a majdani közös tevékenységek érdekében.

A társadalmi terapeuta képzése úgy határozható meg, mint a közös építkezés: nem a „résztvevőkön”, hanem a „résztvevőkkel” dolgozunk. A leendő terapeutákat párbeszédes

65

módszerrel kísérjük és támogatjuk a nehézségek megoldásában, blokkjaik kiküszöbölésében, hogy másoknak is segíthessenek a változtatásban és az együttműködésben.

Az alapképzés legalább három év. A vizsgák után a bizonyítvány megszerzésével kezdődhet a szakosodás.

A társadalmi terápiás képzés nem merül ki abban, hogy módszereket és eszközöket ad a beavatkozáshoz; egyben pszichoterápia is, célja az élethez szükséges tudás megszerzése kollektív keretben anélkül, hogy a terapeuta közvetlenül törekedne a magánszférához tartozó problémák kezelésére; ez különbözteti meg az egyéni pszichoterápiától. Vagy olyan személyekkel foglalkozik, akik munkát akarnak változtatni, és ehhez új szakmára van szükségük, vagy olyanokkal, akik közvetlen (társadalmi vagy szakmai) környezetüket akarják befolyásolni, de szakmai vagy intézményes ellenállásba ütköznek, illetve magánéleti blokkok akadályozzák őket.

Van már ilyen képzés Franciaországban, Olaszországban, Németországban, az Egyesült Államokban, hamarosan lesz Québecben is (ld. internetes oldalunkat: www.therapie-sociale.com).

A társadalmi terápia időtartama

A társadalmi terápia időtartama a finanszírozástól, a megrendeléstől, a céloktól, a rendelkezésre bocsátott eszközöktől, a résztvevőktől stb. függően változik. Természetesen minél hosszabb, annál eredményesebb és mélyrehatóbb, annál kifinomultabb elemzésekre képes. Az a célja, hogy feltárja a működési hibákat a mindennapi kapcsolatokban, aztán a résztvevők megismerhessék az újfajta „együttélést”. Még ha nagyon rövid is ez a kísérlet, akkor is változásokat idéz elő egyéni és intézményes szinten.

Egy társadalmi terápiás foglalkozás átlagos ideje két hét. A résztvevőkkel rögtön az elején közlik az időtartamot, hogy mire befejeződik, készen álljanak a kidolgozott javaslatok.

Hogy a javaslatok vagy a terápia után mi történik, azt senki sem láthatja előre, még akkor sem, ha ezzel a gondolattal már a megrendelés pillanatában foglalkoztak. Fontolóra lehetne venni, hogy az intézmény egyik képviselője – nem a csúcsvezető, a csoport tagjainak közvetlen felettese – részt vegyen az üléseken, megértse a terápia dinamikáját, és nyomon követhesse munkáját vagy egy konkrét tervezetben vagy további találkozásokon egy adott közösség tagjaival. Erre már sor is került néhány helyen.

A legrosszabb esetben a terápia nem lesz sikeres: az egyéni változások nem idéznek elő változásokat intézményes szinten. Ám az esetek többségében sikerül célba érni, még akkor is, ha nehéz megragadni a változás mikéntjét. A terápiás ülések után születhetnek tervek, de gyorsan meg is szűnhetnek. Vagy úgy tűnhet, semmi sem történt, mert kevéssé feltűnő mechanizmusok indulnak be, vagy pedig jóval a terápia befejezése után kerül sor változtatásra, újításra.

A társadalmi terápia időtartama attól is függ, hogy mi a célja: a képzésben részesülő szakemberek nyitottabbá tétele vagy a részvételi demokrácia újító kísérlete valamelyik külvárosban. Akár egy nap is elég, hogy teret hozzanak létre a találkozáshoz olyan emberek között, akiknek nehéz együtt élniük vagy dolgozniuk, ám ennél hosszabb idő szükséges, hogy egy egész városból megnyerjék a kulcsszereplőket egy olyan probléma megoldásához, amely folyamatos szenvedésekkel és erőszakkal jár.

A társadalmi terápia sikerének feltételei

Volt alkalmam megállapítani, hogy az intézmények nem mindig vannak tudatában annak, mennyire az ő érdeküket szolgálja, hogy olyan embereket is rábírjanak a terápiára, akik nem vállalkoznának önként. Az intézmények fontosabbnak tartják a hivatás gyakorlását, a

66

munkatársaik szakmai felkészültségét, és nem tekintik kötelességüknek, hogy jobb kapcsolatokat teremtsenek a kívülállókkal. Ezt rábízzák a szakemberek jóakaratára, vagy esetleges adottságaira. Elengedhetetlennek tartják az önkéntes jelleget a motiváltsághoz, mert szerintük egyedül az biztosítja, hogy valaki tudatosan vesz részt egy akcióban. Pedig a társadalmi terápia, amely felszínre hozza a kölcsönös szenvedéseket, hogy könnyíthessen rajtuk, megteremti a részvételi motivációt azoknak is, akik nem önként jelentkeznének, mert itt végre azt érezhetik, hogy segítik őket a mindennapos munkában.

Nehéz elképzelni bármiféle munkát az egyének interakciója nélkül. A kapcsolat hozzátartozik az emberi léthez. Ezért fontos a társadalmi terápia, amely akkor lép közbe, ha a félelmek, a gyűlölködés és az előítéletek eltorzítják ezt a kapcsolatot.

Annyira ránk nyomták bélyegüket a hagyományok, hogy úgy véljük, az önkéntesek dolga megteremteni a társadalmi kapcsolatot, meg sem fordul a fejünkben, hogy ez a tevékenység az állampolgári kötelességek közé tartozik. Az iskolai oktatást kötelezővé tették azon az alapon, hogy a közösségnek szüksége van az írás-olvasás tudományára, de arra nem gondolnak, hogy a mai társadalom talán az együttélés tudományának elsajátítását is elvárhatja polgáraitól. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez a tanulás a feltétele társadalmunk megmaradásának.

A szponzor helye és szerepe

A társadalmi terápia többnyire azzal kezdődik, hogy valamilyen intézmény megrendeli. Neki kell rendelnie, mert végső soron ő szorul rá a terápiára. A cél természetesen az, hogy a résztvevők átalakuljanak, de ez csak másodlagos. A társadalmi terápia legfőbb célja, hogy az egyéni változások az intézmény megváltozását eredményezzék, amelyeknek viszont társadalmi változás lesz a következménye, így a megrendelésnek attól kell származnia, aki akarja és elfogadja az átalakítást, vagyis az intézménytől; ehhez természetesen szükség van arra, hogy tudatára ébredjen gyengeségének, és azzal is tisztában legyen, hogy „terápiára” van szüksége. Egy csapatnak vagy egy társulásnak ugyancsak jól jöhet az effajta beavatkozás.

A megrendelés általában hosszas munka eredménye, olykor ugyanolyan hosszú munkáé, mint maga a terápia, vagyis hónapokig eltarthat. Több találkozásra és megbeszélésre van szükség az intézmény egyik felelős vezetőjével, aki kellő hatáskörrel van felruházva ahhoz, hogy elrendelhesse munkatársainak részvételét a csoportmunkában. Például ha több közhivatallal kell együtt dolgoznunk egy településen, egy kerületben a megrendelésnek a polgármestertől kell származnia, mert egyedül neki áll hatalmában beindítani a folyamatot. Vagy ha a munkaügyi hivatal egyik irodájával dolgozunk együtt, amely nehezen tud állást szerezni a maghrebi származású munkavállalóknak, a megrendelést az iroda vezetője adja le, hogy a terápia átalakítsa alkalmazottainak módszereit, de magát az irodát is. Tehát a megrendelés mindig az intézmények vezetőjétől származik, sohasem a munkatársaktól, annál inkább, mert az intézmény feladata, hogy minél több alkalmazottját integrálja a folyamatba, nem mennyiségileg – nem az összes munkatárs vesz részt a terápián –, hanem úgy, hogy átfogó keresztmetszetét képviseljék a hivatalnak. Például, hogy a munkaügynél maradjunk, lesznek a csoportban olyan alkalmazottak, akik származás szerint megkülönböztetik a jelentkezőket, de olyanok is, akik rasszista szokásokkal gyanúsíthatok. Általában ügyelnek arra, hogy ne csak önként jelentkezőket szervezzenek be, mert azoktól csak töredékes információ származhat. Például kizárólag önként jelentkező rendőrökkel dolgozni azt jelentené, hogy olyan embereink vannak a terápián, akik értenek a megelőzéshez, tudnak tárgyalni a fiatalokkal, viszont kihagynánk azoknak az információit, akik csúnya dolgokat éltek át, és az a hírük, hogy brutális módszerekkel vezetik a kihallgatásokat.

A társadalmi terápia lehetetlenné válik, ha egy helyzetet előre diagnosztizálnak; például ha a megrendelés fejlécében feltüntetik az alkalmazottak diszkriminatív viselkedését, vagy azt kérik a terapeutától, foglalkozzék a fiatalok erőszakcselekményeivel. „Fiatalok erőszakcselekményeit” emlegetni annyi, mintha előre őket tennék felelőssé a problémáért. Ebben az esetben a terapeuta

67

javasolja, hogy módosítsák a megrendelés fejlécét, fogalmazzák át semlegesebb hangvételűre a fiatalok és a helyi lakosok kapcsolatát vagy a fiatalok helyét a városnegyed életében. Mindkét esetben az erőszak a foglalkozás témája, de a fiatalok nem érzik majd azt, hogy vádolják őket. A társadalmi terápia nem alapulhat valamelyik fél előre megadott válaszain. Még csak egy azonosított problémából sem indulhat ki, mert a terapeuta nem hallotta azoknak a beszámolóját, akik szenvednek a problémától, csak egy tüneteiben konkretizálódó betegséget ismer, és az intézmény kérésére hagyatkozik, miszerint ezt a betegséget meg kellene szüntetni.

Ideális esetben a megrendelő intézményt minél előbb integrálni kell a terápiába. Ehhez arra lenne szükség, hogy a döntéshozók is részt vegyenek ugyanazon a terápián, főleg akkor, ha előre meghatározták, hogy céljuk az intézményes változtatások elérése.

A gyakorlatban azt tapasztaljuk, hogy az intézmény nagyon rapszodikusan követi a folyamatot. Ritkaság, hogy a döntéshozók részt vesznek a társadalmi terápián. Úgy gondolják, nincs elég idejük, vagy kellő képzettséggel rendelkeznek az ő szintjükön jelentkező problémákhoz. Ilyenkor arra ügyelünk, hogy rendszeresen találkozzunk az intézmény vezetőivel, tájékoztatva őket a csoport munkájáról. Így megvalósíthatjuk az első változásokat, például azzal, hogy a vezetők gondolkozni kezdenek a bevezetendő módosításokról, vagy szükségesnek érzik, hogy továbbítsanak egy korábban haszontalannak minősített információt. Egyesek fontosnak tarthatják találkozni más intézmények felelőseivel, hogy felülvizsgálják feladatukat, és megkeressék annak mélyebb értelmét. Így igazi segítséget jelentenek a terepmunkásoknak, a terápia résztvevőinek.

A társadalmi terápia korlátai és értéke

A külső korlátok mellett, amelyekre már hivatkoztam – pl. az időtartam vagy a felelősök távolléte –, a társadalmi terápia korlátai a résztvevőkben és az intézményekben keresendők: mindegyik más, mindegyik új. Előre nem lehet megállapítani senkiről, meddig megy el az együttműködésben vagy előítéleteinek, gyűlölködésének, félelmeinek feladásában. A korlátokat az egyéni patológia állítja fel, és sose tudhatjuk, milyen egyéniségekkel találkozunk. Azonkívül ezek az emberek ragaszkodhatnak bizonyos kollektív működési szabályokhoz, azokat pedig nem kérdőjelezhetjük meg, mert veszélybe sodornánk az intézményt. A korlátok tehát minden időben jelen vannak, azokkal kell együtt dolgoznunk. A társadalmi terápia nem mindenható, ez ellentétben állna hivatásával, és a terapeuta nem varázsló, se akarata, se hatalma nincs hozzá, hogy együttműködővé vagy megértővé változtassa az embereket. Jól értsünk meg valamit: a társadalmi terápia nem azért van, hogy megváltoztassa az embereket; csak a feltételeket teremtheti meg egy olyan környezethez, amely kedvez a másokhoz való közeledésnek. Ám a változásról nem a terapeuta dönt. A társadalmi terápia lehetővé teszi – a már ismertetett technikákkal, módszerekkel vagy eljárásokkal – olyan feltételek megteremtését, amelyek között ismét emberként közeledhetünk egymáshoz (értékeljük egymást, nem ítélkezünk, kötődünk másokhoz), de a keretet ebben az esetben is az emberek és a magukban hordozott sebek határozzák meg.

Mivel itt nem az elszigetelt egyénekkel, hanem a csoporttal foglalkozunk, láthatjuk, hogy az emberek először vonakodnak, vagy húzódoznak legyőzni félelmeiket, ám ezt általában feloldja a csoportszellem. Ez a csoport haszna: ajtót nyit a közeledéshez, bár itt is vannak korlátok, mert a félelmek egy része mindig megmarad.

A társadalmi terápiának nem az a hivatása, hogy mindenestől kiirtsa az emberekben lakozó gyűlöletet és erőszakot. Csak arra törekszik, hogy mérsékelje a gyűlöletet és a félelmeket, vagy megakadályozza, hogy erősebbek legyenek a közeledés vágyánál. Végcélja nem az, hogy harcoljon a diszkrimináció vagy az erőszak „ellen” hanem hogy ezekből kiindulva megtalálja az együttműködés és a közeledés erjesztőit vagy vektorait. A terapeuta nem tagadja az erőszakot, mert kísérletet lát benne, amellyel valaki az adott helyzethez próbál alkalmazkodni, vagy pedig jelzést, annak tünetét, hogy valami nem működik.

68

A többi terápiás eljáráshoz hasonlóan a társadalmi terápia sem szavatolhatja a tartós változásokat, csak azt ígéri, hogy végigkísér a lehetséges átalakítások útján. Ebben az értelemben „együttműködő” és nem „technokrata” módszer, hogy Elliot Jaques angol analitikust idézzük, aki Melanie Klein felfedezéseinek alapján fogalmazta meg elméletben a társadalmi terápiát egy vállalatnál. Az ő terápiája inkább a szókratészi rávezető módszer rokona. Természetesen a terapeuta járatos a csoport pszichikai és dinamikus működésében, de semmi esetre sem szakértője a résztvevők problémáinak; semmi esetre sem tudja náluk jobban, hogyan kell viselkedni erőszakos helyzetekben, vagy miként kell kapcsolatot teremteni egy külváros lakóival. A terapeuta nem tanít semmit, nem dolgoz ki semmiféle technikát: csak azt teszi lehetővé, hogy csoportjának tagjai együttműködjenek.

A társadalmi terápiát meg kell különböztetni a közvetítéstől. Célja nemcsak az, hogy egymással szemben álló emberek vagy csoportok képesek legyenek a kölcsönös megértésre és a közös munkára – noha ez is szükséges a terápiához –, hanem az is, hogy közösen tudjanak változtatni helyzetükön, méghozzá úgy, hogy az egyéni tudatosodás intézményes és társadalmi változásokhoz vezessen. A társadalmi terápia hatására a problémás kiindulási helyzetnek meg kell, vagy meg kellene változnia, mert a helyzetet működtető emberek visszanyerték, vagy visszahódították a képességüket vagy az erejüket a cselekvésre; ez pedig rábírja őket, hogy változtassanak a sorsukon, mindenekelőtt az intézményeken belül végrehajtott módosításokkal.

A társadalmi terápia minden alkalommal megújuló kihívást jelent. A tapasztalat arra tanít, hogy ha tudunk olyan megnyugtató környezetet teremteni, amely lecsillapítja a félelmeket, az emberek magától értetődően visszatalálnak egymáshoz, s ennek hasznos eredményei lesznek a társadalmi élet szempontjából.

Egyébként vannak olyanok, akik ösztönösen használják munkájukban a társadalmi terápiát, anélkül, hogy tudnának róla. Például annak a gimnáziumi igazgatónak, aki kedvező légkört teremt csapatának – az embereket nem ítélik meg, joguk van a tévedésre, kölcsönösen segítik egymást –, nem lesz szüksége társadalmi terápiára. Sajnos, a többségre nem ez a jellemző, és ha sejtéseink nem csalnak, akkor még több csoportot kell létrehozni, hogy az emberek az önmagukon elvégzett munka segítségével átalakíthassák a környezetüket. A társadalom minden szintjén szükség lenne erre az együttműködésre.

A társadalmi terápia a jelentős gazdasági, technológiai és ideológiai átalakulások korában jött létre. A hidegháború után a konfliktusok szétszóródtak az egész bolygón. A déli országok népességrobbanása fokozta a bevándorlást Európába, az internet megsokszorozta az információforrásokat és a virtuális kapcsolatokat. Ám a tünetek, amelyektől a modern társadalom szenved, nem változtak. Hogyan alakíthatnánk át az erőszakot? Hogyan éljük meg a konfliktust, hogy találjunk helyet neki? Hogyan éljünk úgy, hogy nem tartjuk a többi embercsoportot ellenségnek? Tudjuk, hogy az együttélés ma nem megy gyanakvás és rosszhiszeműség nélkül – tehát miként lehetne átlépni a bizalmatlanság társadalmából a bizaloméba? Hogyan éljük meg a kapaszkodók elvesztését? Hogyan fejlesszük egyéni és közösségi kreativitásunkat? Hogyan fogadjuk el a mindenféle tekintélyt elutasító 1968 örökségét úgy, hogy egyidejűleg megőrizzük a tekintély pozitív, védelmező aspektusait? Hogyan hozzuk összhangba az egyéni önmegvalósítást a szolidaritással és a testvériséggel? Hogyan teremtsünk közösségeket, amelyek nem hullnak szét vetélkedő klikkekre, egymással marakodó, egymást ellenségnek tekintő törzsekre? Mit tegyünk, hogy a szolidaritás ne legyen kizárólag etnikai, ami meggátolná, hogy az emberek eltávolodjanak a gyökereiktől? Miként akadályozzuk meg, hogy az egymástól távol eső társadalmi rétegek ne tekintsenek gyanakvással és félelemmel egymásra, és ne képzeljék magukat örökösen és kölcsönösen a másik áldozatának? Ilyen kihívásokkal kell szembenéznünk ma, ezekre próbál válaszolni a társadalmi terápia.

69

VI. FEJEZET

A gyógyulást kereső társadalom

Ha egyetlen javaslatban kellene összefoglalnom, mit tartok életfontosságúnak a 21. század és az emberiség jövőjének szempontjából, akkor azt mondanám, hogy sürgősen meg kell tanulnunk egyénileg és kollektíven vállalni embervoltunkat.

Az előző századot két illúzió jellemezte: a forradalom álma, amely nem akarta vagy nem tudta figyelembe venni az emberi indulatokat, és számos esetben vérbe fulladt, valamint az önmegvalósítás álma, amely megfeledkezett a társadalom, a gazdaság és a politikai környezet döntő fontosságáról. Természetesen mindkettőnek voltak és ma is vannak jelentős és elvitathatatlan vívmányai: a pszichoterápia, és a belső, személyes fejlődés más módszerei sokakat mentettek meg a reménytelenségtől vagy az ön-pusztítástól. A forradalmárok kiharcolták a szabadságot, és megnyitották a horizontokat. Mindennek ellenére a 21. század elején úgy tűnik, új veszélyek jelentkeznek: a tömeges terrorizmus, a totalitárius és fundamentalista kísértések, a törvényt nem ismerő profit uralma, a természeti erőforrások kimerülése. Az ember és a bolygó veszélyben van. Kollektív gyógyulásra van szükség, amely egyszerre veszi figyelembe a személyes átalakulás és a társadalmi struktúrák átalakulásának parancsát. Tapasztalataim alapján, amelyeket Franciaországban és külföldön szereztem a társadalmi terápia terén, három fontos kihívást állíthatok a kezdődő század elé: olyan embereket kell kiképezni, akik rávezethetnek a kollektív kibékülés és gyógyulás útjára; meg kell tanítani a demokratikus életre, mert ez a totalitárius kísértés egyetlen ellenszere, át kell alakítani az eszelős erőszakot, amely akadályozza a teljes életet lehetővé tevő társadalom kialakulását.

Már vannak eredményeink a terepen, a francia külvárosokban, az Egyesült Államokban, Latin-Amerikában, de mi túl akarunk lépni a helyi tapasztalatokon. A társadalmi terápiát, amely egyfajta oktatás akar lenni a demokráciára, be lehetne illeszteni a szociális munkatársak és pedagógusok képzésébe. Ez csak akkor lesz lehetséges, ha beveszik a programba az igazi együttműködést, amely őszinte és nyílt kapcsolatokon alapul. Az intézményeknek el kellene fogadniuk, hogy helyet kell hagyni a demokratikus vitáknak, amelyek elősegítik a kollektív intelligenciát és az információáramlást.

Az önkény kísértése

A társadalmi terápia többnyire sürgős esetekkel foglalkozik, de ki ne látná, hogy az, amit fontosnak tekint – a kreativitás, a magabiztosság, az önállóság és a konfliktuskezelés –, ma azoknak a céloknak egy részét képezi, amelyeket egy gyenge demokráciának vállalnia szükséges? Ennek a demokráciának meg kell erősödnie, hogy ellenállhasson a törzsi szellem és a bármilyen formában jelentkező önkény kísértésének.

A gyenge demokrácia, amely nem bátorítja konfliktushelyzetekben a párbeszédet, és gerjeszti a polgárokban a tehetetlenség érzését, zűrzavart, egyenlőtlenséget és igazságtalanságot eredményez. Ha a polgárokat nem tanítják meg a demokráciára és az együttélés tudományára, fennáll a veszély, hogy a radikális és szélsőséges megoldások felé fordulnak. Az önkényuralom nemcsak egy rezsim, hanem egy magatartás, amelynek van válasza a rossztól mindörökre megszabadított, tökéletes társadalom iránti nosztalgiával járó fájdalmakra.

De miért próbáljuk mindig csak a gonosz emberekkel magyarázni a szenvedéseinket, amelyeket el kell viselnünk? Miért nem vesszük tudomásul, hogy nekünk is van felelősségünk

70

abban, ami velünk történik? Miért nem vagyunk hajlandók meglátni, hogy a helyzetek szövevényesek, és nem vezethetők vissza egyetlen okra? Ez a kísértés az egyszerűsítés vágyából fakad, mert az összetettséggel mindig rengeteg kétely, kérdés, bizonytalanság jár. Egyszerűbb és kellemesebb valami kizárólagos választ találni, amely megnyugtat, hogy nincs baj a felfogóképességünkkel.

Homo demens

Mint Edgar Morintól tudjuk, az ember valóban „homo sapiens” de ugyanakkor „homo demens” Van benne egy adag esztelenség, amely meggátolja az együttélést. Az emberi szenvedélyek bármikor őrültséggé fajulhatnak, és ez különösen érvényes korunkra. Ebben az értelemben a társadalmi terápia olyan módszer, amelynek célja az indulatok megzabolázása, értelme pedig a kölcsönös alkalmazkodás elősegítése. Lelkünk irracionális elemeinek integrálása a legjobb módszer az erőszak megelőzésére. Minden erőszak alapja, hogy tisztán negatív képet alkotunk a másikról, akit dehumanizálunk, sőt démonizálunk. Magunkban képtelenek vagyunk meglátni a sötétséget, ezért nem ismerjük fel a felelősségünket. Ismétlem, a konfliktuskezelő erőszakban mindig a másik a rossz, míg nálunk, a társadalmi terápiában a konfliktus másik szereplője nem a gonosz megtestesítője, hanem ugyanolyan ember, mint mi, akiben ugyanúgy van fény, mint árnyék, ugyanúgy képes rosszra, mint jóra, a körülményektől és az előéletétől függően. Ám a konfliktus mindig riasztó, mert feltámasztja félelmeinket – a félelmet a másik agresszivitásától, dühétől, pusztító hatalmától. A konfliktustól való félelmünk akadályozza, hogy megismerjük a másikat, ezért alkalmazunk másfajta stratégiákat a menekülésre vagy a támadásra, amelyben kiélhetjük saját erőszakosságunkat, egyéniségünk „szörnyeteg” aspektusait: a kirekesztést, a bűnbakok képzését, a mások megsemmisítésének vagy az önpusztításnak a vágyát.

A társadalmi terápia a felelősségre helyezi a hangsúlyt az emberi kapcsolatokban. Lehet, hogy nem tudunk megváltoztatni másokat, de a felelős magatartás rávezet, hol tudunk cselekedni a saját hatáskörünkben. Törekvés az önállóságra, a felelősségre és a bizalomra – ez az az út, amelyet követnie kell az emberiségnek az új században.

71

Függelék

Szakkifejezések magyarázata

Bolyongás. A társadalmi terápiánál a bolyongás gyakorlatilag elkerülhetetlen szakasza a csoport útjának. Bolyongás közben a csoport nem tudja, hova tart, és miként érheti el a célját. A terapeuta is részt vesz a bolyongásban. Ez a szakasz nem irányított, és nem kötelező. Úgy zajlik le, ahogyan Kurt Lewin leírta, mert a csoportot demokratikusan vezetik. A bolyongást a kollektív intelligencia zárja le, miután a csoport minden tagjának sikerült megemésztenie a szükséges információkat.

Együttműködés. Az együttműködés a társadalomszerveződésnek az a módja, amely lehetővé teszi, hogy hasonló érdekeltségű személyek együtt dolgozzanak egy általános célért. Szükség van hozzá bizalomra, a másik meghallgatására, megértésére. A terápiában az együttműködés magában foglalja a konfliktust. Az együttműködés megtanulható, gyakorolható, alkalmazható. Nagy szükség van rá egy olyan korban, amikor nem lehet egyetlen, kizárólagos megoldást találni a bonyolult problémákra, és ahol ezeknek a problémáknak a megoldásához több szempontból kell nézni és értelmezni ugyanazt a valóságot.

Eszményítés és démonizálás. Az eszményítésben és a démonizálásban önmagunk részeinek konfliktusa tükröződik: azé, amit elfogadunk azzal, amelyet elutasítunk. A démonizálás lehetővé teszi, hogy másokra vetítsük ki önmagunk negatívnak tartott tulajdonságait: „Ha a másik rossz, én jó vagyok!” Ez a hasadás nagyon gyakori a csoportokban.

Felelősség. A társadalmi terápia legfőbb célja a felelősség vállalása. A felelősséggel kezdődik az ember felgyógyulása a társadalmi betegségekből, mert megszabadul a tehetetlenség érzésétől: megérti, hogy ha másokat nem is változtathat meg, magát igen, és így befolyásolhatja környezetét. A felelősség vállalása a társadalmi terápia gyümölcse, amely erővel, magabiztossággal és önállósággal ajándékozza meg az embert.

Információáramlás és kollektív intelligencia. Az információáramlás fogalmát Henri Laborit találta ki Az új kódfejtő-ben (La Nouvelle Grille). Laborit úgy képzelte, hogy az energián, az uralkodáson és a növekedésen alapuló, „termodinamikus” társadalom át fog alakulni önirányítású „információs” társadalommá, amelyben mindenki részt vesz a döntésekben, és részesül az információban. A társadalmi terápiában a rendszer (intézmény, munkahely, lakónegyed stb.) minden szintje között létrejön az információáramlás, mihelyt kiiktatják az együttműködést akadályozó fékeket, főleg a félelmet, a gyűlöletet, az előítéleteket. Ez az információáramlás, amely összesíti az egyének tényszerű, sőt akár indulatoktól áthatott információit, lehetővé teszi a bonyolult közös problémák jobb megközelítését.

A kollektív intelligencia egy közösség tagjainak interakcióiból és a közöttük fennálló információáramlásból fakadó megismerő képességet jelenti. A közösség egyesített ismeretei szavatolják, hogy az egyéneknek ne legyen töredékes képük a világról, és tudomásuk legyen a csoportot befolyásoló elemekről. Bizonyos feltételek mellett az együttműködés szinergiája olyan képviseleti, alkotó és tanulási képességeket hoz felszínre, amelyre az egyének külön-külön nem lennének képesek.

Kapcsolat a hatalommal. A társadalmi terápia a demokratikus életre nevel, márpedig ez mélyreható változásokat feltételez az életmódban, és megköveteli az új kapcsolatot a

72

hatalommal. Az egyén hajlamosabb lesz együttműködni a hatalommal, amely elismeri saját gyarlóságát. Ez igen nagyratörő program, mert az a lényege, hogy ki kell lépni az infantilizmusból és a paternalizmusból, vagyis nem szabad alábecsülni lélektani vetületét.

Konfliktus és erőszak. A társadalmi terápiában az erőszak legfőbb alternatívája a konfliktus. A társadalmi terápia arra törekszik, hogy konfliktussá alakítsa át az erőszakot, mielőtt megpróbálná csökkenteni vagy felszámolni. Nem szabad összemosni a két fogalmat: az erőszakban a másik felet elembertelenítik vagy démonizálják; a konfliktusban megmarad embernek, akinek szükségleteit, szempontjait figyelembe vesszük, akkor is, ha nem értünk egyet vele. A konfliktust kísérheti agresszivitás, akárcsak az erőszakot, mégis a szempontok, értékek és érzelmek igazi összecsapását jelenti.

Megsebzett gyógyító. Ez a fogalom Carl Gustav Jung nevéhez fűződik. Megsebzett gyógyítóként jellemezhető a társadalmi terapeuta, aki nem képzeli magát immúnisnak a társadalmi betegségekre. Tisztában kell lennie saját sérüléseivel, különben nem kísérheti el a személyeket és a csoportokat az egészség és a gyógyulás felé. Így jobban felébresztheti másokban a gyógyítás képességét, amely még a legnehezebb helyzetekben is jelen van.

Részvételi demokrácia. A társadalmi terápia igyekszik teret adni az igazi demokratikus cselekvéshez. Ebben az értelemben eszköze lehet a részvételi demokráciának, mert a személyes, intézményes és társadalmi akadályok megmutatásával lehetővé teszi az együttműködés elsajátítását. Azoknak, akik nem képesek hallatni a hangjukat, lehetőséget ad, hogy hozzájáruljanak a véleményükkel a számukra fontos döntésekhez.

Reformuláció. Kommunikációs gyakorlat, amelynek az a lényege, hogy valamely terápiában a segítő személy egy már megfogalmazott gondolatot más szavakkal, kifejezésekkel világosan, határozottabban körvonalaz anélkül, hogy ezzel a másik fél meggyőzésére törekedne. Ezt a gyakorlatot Carl Rogers és G. Marian King amerikai pszichológusok definiálták és jelölték meg ezzel a szóval.

Társadalmi betegségek. A kollektív rossz közérzet megjelenése a társadalomban. Egyformán okolható érte az egyének és az intézmények betegsége. A legfontosabb társadalmi betegségek a depresszió, a szociopátia és a viktimizálódás. A társadalmi terápia úgy igyekszik gyógyítani ezeket a „betegségeket”, hogy a magabiztosság, a szolidaritás felismerése és a felelősség vállalása felé terelgeti a szenvedőket.

Viktimizáció. Az a pszichológiai tény, hogy valamely személy vagy önmagát vagy egy másik személyt egy adott tett vagy természeti-társadalmi jelenség (erőszak, terrorizmus, természeti katasztrófa, fajüldözés, társadalmi elnyomás) áldozatának tekinti. Szélsőségesen patologikus esetben a paranoiával rokon.

73

Felhasznált irodalom

– Castoriadis, C: Une société á la dérive (Sodródó társadalom), Le Seuil, 2005– Elliot T.: Des systémes sociaux comme défense contre l'anxiété dépressive et l'anxiété

depersécution. Contribution á l'étude psychoanalytique des processus sociaux (Védelmező társadalmi rendszerek a szorongásos és az üldözéses depresszió ellen. Hozzájárulás a társadalmi folyamatok pszichoanalitikus tanulmányozásához) a Psychologie sociale: textesfondamentaux anglais etaméricain (Szociális pszichológia: angol és amerikai alapművek) antológiából, válogatta A. Lévy, Dunod, 1978.

– Freud, S. : Psychologie des foules et analyse du mal című gyűjteményből, Payot, coll. „Petité bibliothéque Payot”, 1989

Le Malaise dans la culture (Rossz közérzet a kultúrában), PUF, 2004– Fromm, E.: La passión de détruire, anatomie de la destructivité humaine (A pusztítás

szenvedélye, az emberi destruktivitás anatómiája), Robet Laffont, 1973Le coeur de l'homme (Az ember szíve), Payot, Coll. „Petité bibliothéque Payot”, 1979– Horney, K.: Nos conflits intérieurs (Belső konfliktusaink), L'arche, 1955Personnalité névrotique de notre temps (Korunk neurotikus személyisége), L'arche, 1988– Jung, C.G.: La guérison psychologique (A pszichológiai gyógyulás), Georg, 1953– Klein, M.: L'amour et la haine (A szeretet és a gyűlölet), Payot, 1972– Laborit, H.: La nouvelle grille (Az új kódfejtő), Róbert Laffont, 1974– Lewin, K.: Resolving social conflicts (Társadalmi konfliktusok megoldása), Harper&Row

Publishers, 1948– Mendel, G.La révolte contre le pere (Lázadás az apa ellen), Payot, Coll. „Petité bibliothéque Payot”,

1990Une histoire de l'autorité (A tekintély története), La Découverte, 2002Pourquoi la démocratie est en panne? (Miért defektes a demokrácia?), La Découverte, 2003– Mitscherlich A., és Mitscherlich M.: Le deuil impossible: les fondements du comportement

collectif (A lehetetlen bánat: a közös viselkedés alapjai), Payot, 1972– Rogers C: Le développement de lapersonne (Az egyén fejlődése), Dunod, 1967

74

Magyar nyomdatermék

Charles Rojzman: Bien vivre avec les autres – Une nouvelle approche: la thérapie sociale © Larousse, Paris 2009 ISBN 978 203 583 662 5

A fordítás alapjául szolgáló mű címe: Bien vivre avec les autres – Une nouvelle approche: la thérapie sociale, Larousse, Paris, 2009.

Fordította: Sóvágó KatalinHungárián translation © Sóvágó Katalin, 2010

Borítóterv: Danziger Dániel

ISBN 978 963 248 114 2

Kiadja a Saxum Kiadó Kft.Felelős vezető: Jenéi TamásFelelős szerkesztő: Déva MáriaMűszaki vezetés: FeZo Bt.Nyomdai előkészítés: Fontoló Stúdió Kft.

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

75