Annabell MurrayAz inkák aranykincse

Feszült várakozással tekint Rhoda Masterson a perui expedíció elé. Ám amikor a résztvevők találkoznak Limában, Rhoda csalódottságot érez, hiszen az expedíciót nem az apja, hanem az ismert természettudós, Jacques Chatel vezeti. A forró őserdei éjszakák alatt Rhoda menthetetlenül beleszeret a jóképű Jacques-ba. Úgy él ettől kezdve, mint egy megszállott, csak erre a férfira tud gondolni – és teljesen elfelejti, hogy Londonban Colin várja . .

1. FEJEZET

– Rhoda, Rhoda! Ébredj, már mindjárt ott vagyunk. Mondhatom szép kis útitárs vagy!Rhoda Masterson meg sem mozdult, csak hosszú, sötét szempillái rezzentek meg

félálmában. Nem akart még felébredni. Kis idő múlva kinyitotta a szemét, legyűrt egy ásítást és nagyot nyújtózott karcsú testével. Mindig bámulatosan hamar el tudta felejteni fáradtságát, ha valami izgalom várt rá.

Felegyenesedett, és kinézett a repülőgép ablakán. Ragyogó kilátás nyílt Limára. Egyszer már volt ugyanebben az évszakban Peruban, de akkor a rettegett garua – nehéz, párás köd – nehezedett a városra.

Aznap tisztán kivehette Lima fekvését. Egy hegyvidékes folyóvölgy kijáratában terült el. A városközpont a Rio Rimac torkolatát övezte, az előváros pedig egészen a környező hegyoldalakig terjedt.

Rhoda öccséhez fordult.– Ne haragudj, Andy, de muszáj volt aludnom. Amszterdamban is csak épphogy

elértük a csatlakozást. Nagyon elfáradtam – sóhajtotta, és hátravetette sűrű, sötétbarna haját, ami teljesen összezilálódott. Közben világos, de kissé gyűrött lenvászon ruhájára pillantott. – Azt hiszem, elég szörnyen festhetek.

Andrew nevetett.– Nem rosszabbul, mint máskor, nővérkém.Bár soha nem vallotta be, mindig is irigyelte Rhoda finom eleganciáját, aki magasan

ülő arccsontját és ferde vágású szemeit anyjától örökölte.Andrew kénytelen volt az apai örökséggel beérni. Kicsi, zömök testalkata, sápadtkék

szemei, szőke haja és hozzá ártatlan arckifejezése teljesen félrevezető képet nyújtottak. Valójában eléggé önfejű és huszonnégy éves kora ellenére néha még szörnyen gonosz is tudott lenni.

– Na, milyen volt Japánban? Még mielőtt megkérdezhettem volna, már elaludtál.– Azt hiszem, sikerült. Remélem, elégedett lesz velem az osztályvezető, mert ez azt

jelenthetné, hogy megkapnám a kínai megbízatást. Andy! Azokat a templomokat és kerteket látnod kellene! Egyszerűen lenyűgöző az a színpompa. Távoli országok és kultúrák felfedezése félelmetesen izgalmas dolog. De hát, sajnos, a képeket már a londoni laborba kellett küldenem.

Legszívesebben magam hívtam volna elő őket, de tudod, akkor jött apa távirata, hogy Irvinget cserbenhagyta a fotósa.

Rhoda Masterson már gyerekként is lelkes amatőr fotós volt. Szülei idejekorán felfedezték tehetségét és segítették. A kezdeti hobby végül komolyra fordult. Rhoda kitanulta a szakmát, és azóta fotóriporterként szinte már eggyé olvadt hivatásával. Jól keresett, és körbeutazhatta a világot, ahogyan azt mindig is szerette volna. Ráadásul önmaga főnöke volt, így önállóan dönthetett arról, mikor mennyi megbízatást vállal. Japán útjára a Far Views magazin megbízásából utazott. Röviddel a visszaút előtt kapta kézhez apja táviratát, és nem tudott a csábító ajánlatnak ellenállni.

– Na persze, nem okozhatsz Irvingnek csalódást – húzta az öccse.Vagy tényleg csak azért vállaltad volna ezt a hosszú utat, hogy Perut viszontlásd?– Hát, végül is igen – vallotta be Rhoda –, de főként azért, mert apát alig láttam az

elmúlt évben. Már előre örülök, hogy ismét együtt dolgozhatok vele és Irvinggel. Meg na

persze veled is – fűzte hozzá gyorsan, öccse félig-meddig sértődött és gúnyos tekintetét látva.

Andrew nevetett. – Kösz. Megnyugodtam.A gép gyorsan ereszkedett, és észrevétlenül földet ért.– Azt gondoltam, együtt jössz apával és Irvinggel – mondta Rhoda, mikor már

elcsendesedtek a gép turbinái.– Hát, úgy terveztük – válaszolt Andrew –, de egy-két nappal ezelőtt Irvingnek

hirtelen nagyon sürgős lett, és előrerepült. Rám hagyott egy halom munkát.– Sajnos, ez az asszisztensek sorsa – vigasztalta Rhoda, és közben pajkosan öccse

hajába túrt.– De kegyes vagy! – Kicsit kínosan érintette nővére túlzott gyöngédsége.– Na de tényleg, komolyan! Irving valóban nagyon idegesnek tűnt. Valami váratlan, az

utolsó percben felbukkant akadályt emlegetett. Vajon nehézségei támadtak volna a perui hatóságokkal?

– Á, azt nem hiszem. Apát és Irvinget minden hivatalban ismerik. Nem ez az első expedíció, és eddig is mindig nagyvonalúan támogatták őket.

– Anyagi okok fel sem merülhetnek – jegyezte meg Andrew leplezett irigységgel a hangjában. – A jó Irving dúsgazdag, de persze ő is kerülhet hullámvölgybe, és ez a vállalkozás az eddigieknél költségesebbnek ígérkezik. Talán mégis jobbnak látta, ha bebiztosítja magát.

– És apa? – kérdezte Rhoda. – Elkísérte Irvinget?– Nem, és ez is aggaszt. Szerintem kapott az alkalmon, hogy egy-két nappal tovább

lehet imádott Perujában.Matthew Masterson professzornak Peru maga volt az élet. Akadt, aki megszállottnak

nevezte, mások az országhoz fűződő viszonyát szenvedélyes szerelemhez hasonlították, és ezt azzal is indokolták, hogy perui lányt vett feleségül.

– A jó öreg papa – folytatta Andrew, miközben már a vám- és útlevélvizsgálatra váró sorban álltak. – Nem gondolod, hogy az évek múlásával egy kicsit fura lett? Néha úgy érzem, vakvágányra sodródunk. Új elmélete teljesen ellentmond az eddigi történelmi ismereteinknek. Szörnyen kínos lenne, ha mégis ennek a francia Chatelnek lenne igaza, és jót röhögne rajtunk.

Rhoda tudta, hogy erről Andrew senkivel se beszélt volna így. Apjával szemben mindig lojálisnak mutatkozott. Nem szerette kevésbé, mint Rhoda, és mindketten csodálták apjuk tudományos eredményeit.

– Eddig még nem bizonyosodott be, hogy minden eddigi feltevéssel ellentétben állna – ellenkezett. – Mikor láttad utoljára?

– Két vagy három hónappal ezelőtt, már nem emlékszem pontosan.– Nálam van apa utolsó levele – Rhoda rámutatott kis útitáskájára. – Már a repülőn is

meg akartam mutatni, de leragadtak a szemeim, mielőtt odaadhattam volna.A repülőtéri busz annyira zsúfolt volt, hogy alig találtak helyet. A legtöbb utas izgatott

turista volt, akik össze-vissza beszélgettek, így a testvérpár sem zavartatta magát. Rhoda kivette táskájából a levelet, és Andrew-nak nyújtotta.

– Apa azt írja, hogy az irat hitelességéről teljesen meg van győződve.Persze, most még csak a másolatokkal dolgozhatott. Az arequipai múzeum nem adta

ki az eredetit.Andrew nagy nehezen kibetűzte apja hanyagul odavetett írását.– Ha jól értem, azt állítja a spanyol szerző, egy bizonyos Molina, aki a 16. században

élt, hogy felfedezte a csodás inka kincset – jegyezte meg minden lelkesedés nélkül.

– Igen, Atahualpa, az utolsó inka uralkodó titokban az ország belsejébe vitette kincseinek egy részét, hogy azok ne kerüljenek Pizarro kezébe.

– Ez már ősidők óta elfogadott tény, annak ellenére, hogy a kutatók évszázadok óta azon fáradoznak, hogy megtalálják a rejtekhelyet.

– Kétségtelenül. – Rhoda nem haragudott öccse kételyei miatt. – Eddig még valószínűleg nem leltek rá. A térképek az Inka Útról, a Canino Encaicó-ról talán nem eléggé pontosak, de apa azt írja, hogy Molina egy várost említ, ami az őserdőben fekszik, és apa úgy érzi, elég lenne a régi utat felfedezni ahhoz, hogy rábukkanjunk a városra.

– Remélem igaza lesz, mármint ami az eldugott kincseket illeti.Andrew ezt olyan hangsúllyal mondta, ami egyáltalán nem tetszett Rhodának. Utálta

öccse pénzéhségét. Tudta, hogy bár Irving Wilder jól megfizeti fiatal asszisztensét, a gyors autók, az előkelő hölgyek társaságában eltöltött nagyvilági éjszakák még egy ilyen fizetés mellett is korlátozták Andrew lehetőségeit. Rhoda már többször segítségére sietett öccsének a kínos helyzetekben.

– Apa és Irving nem kincskeresők! – emlékeztette őt Rhoda. – Bármit találnak, úgyis azonnal az illetékes szerveknek adományozzák.

– Aha, sajnos – sóhajtott Andrew. – Hát igen, nem vagyunk egyformák.Irvingnek annyi a pénze, hogy erről akár már le is mondhatna. Te meg apa, hát hogy is

mondjam, szerényebb életstílust igényeltek. De mit mondjak én?Állandóan le vagyok égve, és mindig azt kérdezem magamtól, hogy miért is porosodik

az a temérdek sok kincs a világ múzeumaiban.– Jobban tetszene neked, ha egy milliomos magángyűjteményében porosodna?– Naná! Persze csak akkor, ha nekem fizetne a kincsek felkutatásáért.– Ez a kincs mindannyiunk tulajdona, Andy, ezt ne felejtsd el!– Jó, rendben! – Andrew mérgesen leintette. – Ismerem már a most következő

szöveget. A folytatást tartsd meg inkább magadnak.A busz megállt a szálloda előtt, ahol Irving Wilder az expedíció résztvevői számára az

egész tizennegyedik emeletet lefoglaltatta.– Egyébként teljesen váratlanul Colin Philbyvel is összefutottam Londonban – mesélte

Andrew, miközben a lifthez mentek.Colin Rhoda barátja volt.– Nem lelkesedett a gondolatért, hogy Japánból egyenesen Peruba repülsz. – De ezt

úgy mondta, mint aki mulat Colin mórgén.– Azt el tudom képzelni – mondta Rhoda bűntudatosan. – Mindent megmagyaráztam

levélben, de ezek szerint még nem kapta meg.– Akkor sem tanúsított volna több megértést. – Andrew kedvenc témájához érkezett.

– Mit eszel egyáltalán azon az otthonülő alakon? Szerintem még életében nem járt South Enden kívül.

Rhodának nevetnie kellett.– Dehogynem! Bár nem szeret utazni, azt meg kell hagyni. Azt hiszem, ebben a szülei a

hibásak. Ezen a téren nekünk több szerencsénk volt.– Azt hiszed, majd akkor is így utazhatsz a világban, ha már összeházasodtatok? –

kérdezte Andrew kételkedve. – ő, mint biztosítási ügynök kilenctől ötig szerződések után futkos majd, míg te takaríthatod a kis takaros sorházi lakásotokat.

– Ez egyáltalán nem igaz! – tiltakozott Rhoda. – Colin nem csak biztosítási ügynök. Ha rajta múlna, akkor maholnap már a banknegyed egyik villájában laknánk. De még egyelőre el sem jegyeztük egymást.

– Ezek szerint Colin el akar venni?– Azt hiszem igen, ha megengedheti magának.

– Hiszen te is keresel.– Ez neki nem számít. Szerinte egy férfinak el kell tudni tartania a feleségét. Ilyen

dolgokban szörnyen maradi. De még ráérek ezzel foglalkozni.Rhoda kedvelte Colint, mégis örült, hogy még nem kérte meg a kezét.Tele volt munkával. Minden energiájával a fotóriporteri pályafutására

összpontosított, és így más dolgokra nem is igen maradt Ideje. Hivatásának élt, és ugyanakkor szórakoztatta is a sok izgalmas utazás.

– Ha hozzámész Colinhoz, ő majd megtiltja ezeket a külföldi utakat dobta be Andrew, mintha csak a gondolataiban olvasna.

– Addigra talán leszek annyira híres, hogy Angliában is megélek. Egyébként soha sem adnám fel a hivatásom, még ha férjhez is mennék.

Andrew megvetően szólt közbe.– Arra szerintem ne is számíts, hogy Colin ebbe belemegy. Amennyire ismerem, ő az a

típus, aki legszívesebben a házhoz és a gyerekekhez láncolná a feleségét. Eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mellette halálra unod majd magad. Hogy tudtál egyáltalán összejönni egy ilyen alakkal?

Rhodának nevetnie kellett Andrew arckifejezésén, amikor kibökte: – Hát egyszer odajött, hogy biztosítást ajánljon a gépemre.

– Jellemző! Egy biztosítás? Van még valami más is, ami összeköt benneteket? Te imádsz táncolni, ő nem. Megőrülsz a színházért, ő nem. Egyáltalán elolvasott valaha is egyetlen könyvet?

– A házastársaknak nem kell feltétlenül mindenben hasonlítaniuk – véd te Rhoda a barátját.

– Egyetértek, de legalább néhány dologban csak igen. Vagy nem? Kész katasztrófa lenne az életed mellette, ezt elhiheted. Tudtad te, hogy Irvingre is féltékeny?

– Micsoda hülyeség! Irving és köztem soha nem volt semmi.– Sajnos. – Andrew fájdalmas grimaszt vágott. – Colin Philbyt egyszerűen ki nem

állhatom. Egy nehézkes, unalmas pasas. Már harmincévesen háklis öregember lesz.Andrew hatásszünetet tartott, és ravaszul hozzáfűzte: – Ja, még mielőtt elfelejteném.

Colin a tüneményes Glória társaságában volt, amikor összefutottunk.– Ó, Glória Ray? Ha jól tudom, most egy helyen dolgozik Colinnal – közölte Rhoda a

lehető legnagyobb közönnyel, hisz jól tudta, hogy Glória korábban Colin barátnője volt, és nem titkolt szándékkal már régóta vissza szerette volna hódítani. Rhoda elfojtott magában egy féltékenységi rohamot. Gyűlölte ezt az érzést, amitől teljesen elvakultan tudott viselkedni. Hirtelen átlátott öccse viselkedésén is.

– Micsoda állat, hogy nem Glória mellett maradt – folytatta Andrew.Irvinget inkább elviselném sógoromnak, és ráadásul tudom, hogy odavan érted.BOMANA – Állítsd már le magad, Andy! – kérlelte Rhoda. A hosszú utazás éreztette a

hatását. Már csak három dolgot kívánt. Egy frissítő fürdőt, egy kiadós vacsorát és pihentető éjszakát. Amszterdamban épp csak egy szendvicsre volt ideje, a gépen pedig átaludta az étkezést. Andrew jobb időpontot is kitalálhatott volna a magánügyek tárgyalására.

Irving Wildert rokonszenvesnek találta, de szerelme Coliné volt. Megbízott benne, ha voltak is olyan pillanatok, amikor haragudott rá szűklátókörűségéért és uralkodási vágyáért. De hát mindenkit hibáival együtt kell elfogadni. Mindig ezzel vigasztalta magát.

A nyomasztó párás Idő után Rhoda élvezettel állt a tus alatt. Itt Limában még megtehette, de később az ország belsejében még csak nem is gondolhat ilyen luxusra. Az előtte álló úttal kapcsolatban nem ringatta magát illúziókban. Tudta, hogy ez a mostani nem egy nyári kalandos utazás lesz. Elég megterhelőnek, sőt talán veszélyesnek is

ígérkezik, és ha még minden jól menne, akkor is ott van a trópusi meleg, ami önmagában is elég.

Mielőtt Andrew-hoz indult, megnézte magát a nagy falitükörben. Ruhatára úgynevezett hivatalos darabjai közül aznap estére egy zöld színűt választott, ami a legelőnyösebben hangsúlyozta alakját. Hát igen, nem volt mit rejtegetnie. Magas termete ellenére mindenhol arányosan domború volt.

Dús, sötét haját feltűzte, mint általában a hivatalos alkalmakkor. Egy rövid frizura célszerűbb lett volna, de azzal nemcsak Colint, hanem apját is kiborítaná.

Matthew Masterson lányában látta megtestesülni felesége összes erényét. Rhoda tudta, hogy ezért már kezdettől fogva ő lett apja kedvence, bármennyire is harcolt ez ellen Andrew.

Irving üzenetet hagyott hátra a portán, hogy vacsorára már a szállodában lesz, de Rhoda és Andrew hiába keresték az étteremben.

– Nélküle is rendelünk – szögezte le Rhoda. – Majd meghalok az éhségtől.Az egzotikus falfestményekre pillantva hozzáfűzte: – Még ezek az izzó szemű

papagájok sem tudnak visszatartani, nem is szólva a kígyókról.Rhoda mindenféle csúszó-mászótól undorodott, de legjobban a kígyókat utálta.– Csak várd ki, mikor majd élőben látod őket! – figyelmeztette Andrew.– És a pókokat se felejtsd el.Rhoda még így is bebizonyította, mennyire éhes. Jóízűen belakmározta a feltálalt

geviche-t, ami egy kellemes, pikáns rák, kagyló, tintahal-tál, citromos, borsos marináddal meglocsolva. Az ételt nyersen tálalták, kukoricás, hagymás burgonyakörettel.

Andrew ellenben úgy döntött, hogy mégis csak európai ételt választ.– Az én gyomrom már csak ilyen, nem bírja a szokatlan ételt – állította.Mikor Irving megérkezett, ők már a kávénál tartottak. Nem egyedül jött, ez volt

minden, amit Rhoda a viharos üdvözlés közepette meg tudott állapítani.– Rhoda, kedvesem! De örülök, hogy viszontlátlak! Hello, Andy! – Irving kezet fogott

fiatal asszisztensével. – Bemutatom nektek Jacques-ot – húzta közelebb a társát. – Jacques Chatel. Biztosan hallottatok róla.

– Természetesen – biztosította gyorsan Rhoda, míg Andrew hallgatásba merült.Jacques Chatel egyedül göndör, szőke, nyakába hulló hajának köszönhette, hogy

markáns arca ellenére is volt benne vonzó érzékiség. Mikor tekintetük találkozott, Rhoda két gyönyörű mélykék szempárt fedezett fel.

A férfi hosszasan szemlélte őt, míg már zavarában azt sem tudta, hogy hova nézzen. Végül dacosan mégis felpillantott, és viszonozta a férfi tekintetét.

Jacques Chatel kezet nyújtott, és Rhoda csodálkozva vette észre, milyen erősen szorította meg a kezét. A szükségesnél mintha egy kicsit hosszasabban is fogta volna. A lányon jóleső, meleg borzongás futott végig.

Szinte megijedt attól, hogy milyen hevesen reagált a férfi érintésére.Igen, már nem egyszer hallott a franciákról. Kora gyermekkorában kapcsolatba került

Peruval, annak történelmével, kultúrájával, végül Andrew-val együtt is úgy lelkesedett, mint apja. Nemcsak érdeklődésük, hanem tudományos meggyőződésük is egyezett apjukéval.

Masterson professzor múlt évi dolgozatát, a Molina által említett eltűnt városról, Jacques Chatel professzor kritikájában hevesen támadta. Erős megfogalmazásával már szinte az idegösszeroppanás közelébe sodorta Matthew-t. Rhoda és Andrew tudták, hogy még mindig szenved fiatal kollégája támadásától.

Andrew, akinek egyébként semmi érzéke sem volt a diplomatikus viselkedéshez, teljes lelkesedéssel apja pártján állt. Rhoda kiegyensúlyozottabb természet volt. Átérezte a feszültséget, és meggyőződéssel hitt apja megérzéseiben.

Egyidejűleg azonban a franciának is igazat kellett adnia egy-két megállapításában. Matthew tényként közölte elméleti következtetéseit, és a lány igazán nem csodálkozott, hogy Jacques Chatelnak némi ellenvetése volt ezzel szemben. De már tizenkét évvel ezelőtt is, mikor még épp csak tizenhat éves volt, részt vett egy Dél-Amerikáról szóló előadássorozaton, melyet Jacques Chatel, osztálytársnői bálványozott előadója tartott. Rhodát is elbűvölte fantasztikus jóképűsége, tudása és nagy szakmai tekintélye. Sokáig álmai lovagja maradt. Minél elérhetetlenebbé vált, annál jobban rajongott érte.

Nem veszített vonzó megjelenéséből, ezt meg kellett hagyni. Talán még vonzóbb is lett. A lány erőt vett magán, hogy ne őt figyelje és közben haragudott is önmagára. Úgy látszik, még nem nőtt ki a kamaszlánykori rajongásából.

– Apa nincs veled? – kérdezte Irvinget anélkül, hogy figyelmen kívül hagyta volna Chatel kitartó pillantásait.

– Nincs.– Remélem, nem késik megint. – Rhoda ismerte apja szétszórt természetét. Hajlott rá,

hogy a megbeszélt időpontokat teljesen felrúgja, ami nem egy kollégájának okozott bosszúságot.

– Bocsássátok meg, hogy nélkületek vacsoráztunk – mutatott a félig már leszedett asztalra –, de az én hibám. Amióta Japánból elindultam, egy meleg falatot sem ettem.

– Semmi gond – biztosította Irving –, örülök, hogy itt vagy. Nem sok ember jött volna egy rövid táviratra a világ másik végéből ide.

Irving nem volt olyan magas, mint Jacques Chatel, és gondosan ápolt szakállt viselt, ugyanúgy, mint Rhoda apja.

– Egyébként is ml késtünk. Sajnos feltartottak minket.– Törtónt valami?– Igen, a busszal.Irving Wilder jómódú ember volt, aki megengedhette magának, hogy expedícióit saját

zsebből fizesse. Mastersonék már évek óta ismerték. Már Rhoda megszületése előtt Matthew tanítványa volt, és azóta is baráti viszonyban álltak.

Az egyik perui expedíció során vásárolt egy kiszuperált iskolabuszt, amit aztán saját céljaira átépíttetett. Így most több ember lakóteréül szolgált, benne egy hűtőszekrénnyel és elegendő hellyel a többi tudományos eszköz számára. Az első üléseket kivéve, az összes többit kiszerelték, hogy így is több helyhez jussanak. Rossz időben bent is leteríthették hálózsákjukat, ellenkező esetben mindig szabad ég alatt, sátrakban töltötték az éjszakát.

Ha Irvingnek épp nem volt rá szüksége, egy limai autószerelőnél tartotta.– Direkt a lelkükre kötöttem a fickóknak, hogy a busznak holnaputánra startra készen

kell lennie – mesélte Irving. – És mivel fogadnak ma? Legkorábban egy hét múlva kaphatom meg. És mindezt azok után, hogy már egy fél éve náluk porosodott! De mi jól odamondogattunk nekik, nem Jacques?

– Mais oui – Jacques Chatel mintha nem értette volna.Rhoda bosszúsan állapította meg, hogy még mindig őt figyeli. Még a vacsorájának sem

szentelt kellő figyelmet, amit épp akkor hozott ki a pincér.– Ezért repültél ide? – kérdezte Rhoda.– Nem, az egy másik ügy. – Irving hirtelen zavarba jött. Hogy elterelje a szót, hirtelen

az előttük álló expedícióról kezdett el mesélni. – Ugye nem untatlak vele benneteket? – kérdezte. – Rájöttem, hogy mindent még egyszer alaposan meg kell beszélnünk, mielőtt

a tudományosan még érintetlen területre lépünk. Az összes eddigi eredményünk más megvilágításba került azóta, hogy egy eltűnt város létezéséből indulunk ki.

Rhoda jól ismerte Peru történelmét. Az eltűnt város elmélete nem volt újkeletű. Már évszázadok óta lázban tartja a kutatókat.

1911-ben Hiram Bingham amerikai kutató a magas hegyekben felfedezte a lenyűgöző szépségű Machu Picchu-t. A teraszosan épített város az Andok egyik nehezen megközelíthető hegynyergében állt. Az inkák utolsó menedékének tartották.

Ezt az elméletet csak 1964-ben cáfolta meg Gene Savoy, aki Machu Picchu-tól északra, Vilcabam-ban, egy másik város féle települést fedezett fel. Azóta megkérdőjelezték az utolsó eltűnt inka város elméletét, és olyan tudósok, mint Matthew Masterson és Irving Wilder abban hittek, hogy az inka kultúra bizonyítékait még az őserdő rejtegeti. Hogy létező mesés kincsekről is szó lenne, az tudományos szempontból most másodrendű volt.

– Tehát mit javasolsz? – kérdezte Andrew, miután Irving befejezte beszámolóját. – Hol kezdjük?

– A Nazca-vonalaknál – kapcsolódott először be a beszélgetésbe Jacques Chatel. Hangja mély és nyers volt, és észrevehető francia kiejtéssel beszélt.

Andrew és Rhoda meglepődve nézett rá. Nem értették, miért szólt bele, és mit is ért ezen.

– A Nazca-vonalaknál? – kérdezte Rhoda. Már nem egyszer hallott a titokzatos földi jelekről. Hatalmas, földbe vésett vonalak és figurák voltak a Pampa de San José kopár földjein. Peru régészeti csodáihoz tartoztak, amit Rhodának még nem sikerült élőben látnia. – Még az inkák előtti korszakból származnak. Miben segíthetnének? – csodálkozott Rhoda.

– Accord – előzte meg ismét a francia Irvinget. – Biztosan ismert a maga számára is, Mademoiselle Rhoda, hogy az inkák a régi kultúrákból sok mindent átvettek és azt továbbfejlesztették. Ma már teljesen biztosak vagyunk abban, hogy a nazcák egyenes vonalak iránti előszeretete termékeny talajra talált az inkáknál.

– Mit szól hozzá, Irving? – Rhoda nem elégedett meg a válasszal. Egyébként is Irving fizeti az egész expedíciót. – Mi közük a nazcáknak az eltűnt városhoz?

– Tudod, hogy apáddal már régóta tanulmányozunk ősi dokumentumokat – válaszolta Irving –, s közben ismételten újabb támpontokra bukkantunk. Most abból a feltevésből indultunk ki, hogy némelyik Nazca-vonal úgynevezett Ceque volt – szent út, amely a kultikus színhelyekhez vezetett.

– A nazcák kultikus helyeire!– Várj, elmagyarázom. Emlékszel még egy bizonyos Hawkins hatvanas évek béli

megállapításaira? Szerinte több ilyen Ceque kapcsolatban van bizonyos csillagképekkel.– Igen, azt hiszem, emlékszem – mondta Rhoda. – Mégsem értem, mi közük a

Cequeknek az eltűnt városhoz. – Előrehajolt, hogy szavai még nagyobb hatást gyakoroljanak. Arca égett az izgalomtól, és szemei is csillogtak, mint mindig, amikor valami szenvedélyesen érdekelte. Jacques Chatel minden mozdulatát követte, de ezúttal nem arcát, hanem ruhájának kivágását fürkészte.

– Legjobb lesz, ha először átnézed ezt az egészet – Irving egy vastag borítékot vett elő. – Egy-két nappal ezelőtt kaptam meg. Matthew fordítása, Pedro küldte el nekem.

Irving egy perui levéltárosnak, Pedro Carciának köszönhette a kéziratot, amit elküldött Matthew-nak, hogy fordítsa le. Egy mellékelt iratban ott állt apja magyarázata, melyben a kézirat hitelességét taglalta, ami valószínűleg a spanyol hódító – Francisco Pizarro – idejéből származik.

– Apa meg van győződve, hogy ez a kézirat messzemenőleg alátámasztja az utolsó inka uralkodóról, Atahualpáról alkotott elméletét.

Rhoda nyilvánvaló megelégedéssel pillantott Jacques Chatelre. Nem szállt vele szembe olyan élesen, mint az öccse, de ha apja tudományos hírnevéről volt szó, akkor ő is ingerültebbé vált.

Ráadásul tisztában volt vele, hogy apja elméletét a legújabb matematikai számítások is alátámasztják. És most már itt van ez a kézirat is.

A spanyol Alsonso de Molina, állítása szerint, akkor fogalmazta meg a kéziratot, amikor az Inkák elfogták, egy titkos városba hurcolták, ahonnan mintegy csoda folytán mégis elmenekülhetett. Ez a Molina által említett város tűnt az évszázados rejtély kulcsának. Legalábbis apja érdekében Rhoda is ebben reménykedett, bár nem akart elhamarkodott következtetéseket levonni.

Andrew ellenben nem türtőztette magát.– ön ugye nem osztja apánk feltevéseit, Chatel professzor? – kérdezte ingerülten.– Non. Ha már így egyenesen rákérdez, én sem tagadhatom, hogy…– Ismerjük az álláspontját, professzor – szakította félbe Andrew –, elég világosan

közreadta annak idején.– Andy! – Rhoda zavartan nevetett. Andrew túl messzire ment.– Jacques-nak joga van a saját véleményéhez – avatkozott bele Irving.– Igen – szólt Rhoda és észrevette, hogy ezzel mennyire meglepte Jacques Chatelt. –

Joga van hozzá – de hogy a család becsületét és öccse büszkeségét megőrizze, még hozzáfűzte: – De mint művelt férfi, beláthatja, hogy semmi értelme egy olyan elismert tudóssal vitatkozni, mint Matthew Masterson – s közben nyíltan ránézett a férfira.

A kínos csendet Irving törte meg.– Nem maradhatnánk a tárgynál? Alsonso de Molina kéziratáról van szó, semmi

másról. – Idegesen bökött rá a lapokra, melyeket még a kezében tartott. – Ha tovább olvasol, meglátod, hogy Molina valamilyen szent vonalakról ír, és egy városról, amit a napnak szenteltek. Köztudott, hogy az inkák mennyire tisztelték a napot. Ha Molinának továbbra is hihetünk, akkor pusztán a bőrét mentette a városból, anélkül hogy valamit is magával vitt volna a mesés kincsekből. A kincsek valószínűleg még mindig ott találhatók…

– Mi köze ennek a Ceque-vonalakhoz? – kérdezte Andrew türelmetlenül.– Apád azt hiszi, hogy ezek egyike a Molina által emlegetett városba vezet. Mivel eddig

semmi másra nem támaszkodhatunk, kénytelenek vagyunk ezeket a vonalakat követni.– És utána? – kérdezte Rhoda.Közben már elhagyták az éttermet, és fölmentek a tizennegyedik emeletre. Rhoda

csodálkozva figyelte, ahogy Jacques Chatel a világ legtermészetesebb módján velük tartott. Talán Irving még felhívta magához egy italra.

– Először Puno felé megyünk északi irányba, az Inka Út mentén, míg az keresztezi a keleti Nazca vonalat, amelyen tovább haladva az őserdő mélyébe Jutunk – adta elő Irving nagy határozottsággal tervét.

– Ez nem hangzik rosszul – nézett Andrew győzedelmesen a franciára.– Nem is rossz. – Jacques Chatel várt, míg a többiek kényelembe helyezték magukat a

nappaliban. – De én hatalmas kerülőnek tartom.– Meglehet, Jacques – Irving a bárhoz ment, hogy italokat keverjen de néha azok

vezetnek a célhoz. Képzelje csak el, mit nyernénk, ha Matthew feltevése beigazolódna.– Kerülővel, vagy anélkül, mindenképpen izgalmasnak ígérkezik.Rhoda meg tudta érteni a francia kételyeit, de nem akart újabb feszültséget.

– Hol marad egyébként apa? Ha ideküldte neked a fordítást, akkor tudnia kellene, hogy itt várunk rá.

Néha előfordult, hogy Matthew Masterson még a szemüvegét és a pipáját is úgy elrakta, hogy utána alig találta meg. Rhoda és Andrew sokat ugratták azzal, hogy egyszer még a saját nevét is elfelejti. De, hogy valamit is elfelejtene, ami szeretett Peruját érinti!

– Azt hittem, hogy már jóval előttünk itt lesz, és alig bírja majd kivárni, hogy az egész expedíció elkezdődjön.

– Azt hiszem, ideje már, hogy Mademoiselle Rhodát és öccsét felvilágosítsuk a történtekről – mondta Jacques Chatel rövid szünet után. – Ön nem gondolja, mon ami?

Irving sóhajtva bólintott. Hirtelen fáradtnak és letörtnek látszott.– Rhoda kedves – kezdte, miután egy száraz sherryt töltött magának.Nagyon sajnálom, de apád ezen az expedíción nem vesz részt.Andrew megelőzte nővérét.– Irving, te viccelsz! – tiltakozott.– Micsoda? – kérdezte most már Rhoda is.– Apa nem lesz… – kikapta Irving kezéből a

sherryt és remegő kézzel véletlenül a ruhájára borította.Jacques Chatel papírzsebkendőt nyújtott feléje, de ő arra már nem figyelt.– Mindig együtt dolgoztatok. Csak azért jöttem, mert végre hosszabb időt együtt

tölthettünk volna apával. Annyira elfoglalt vagyok, hogy néha hónapokig sem látjuk egymást.

– Tudom, kedves Rhodám. Mégis úgy döntött, hogy nem tart velünk.Irving egy másik borítékot vett elő. – Ez a levél talán magyarázattal szolgál.Rhoda kitépte a levelet Irving kezéből, és idegesen fölbontotta. Miközben olvasott,

Andrew is mögéje lépett. A levél rövid volt.Matthew Masterson órákat tudott régi kéziratok másolásával eltölteni, de személyes

levelezéseiben néha már olyan kurtán fogalmazott, hogy az udvariatlanság határát súrolta.

Kedves Rhodám és Andrew! – írta. – Nem leszek ott az expedíción veletek. Hogy miért, az nem vitatéma, tehát ne várjatok tőlem részletes magyarázatot. Nagyon sajnálom, hogy nem láthatlak benneteket akkor sem, ha esetleg egy új felfedezést tesztek. Sohase feledjétek, hogy gondolatban veletek vagyok és bízom bennetek. Rhodám, emlékszel még arra, mikor legutolsó találkozásunk alkalmával csökönyös szamárnak neveztél?

Andrew rémülten bámult Rhodára. – Ez igaz? Tényleg ezt mondtad?– Á, nem.Nem féltek apjuktól, de néha már túlzott tisztelettel adóztak neki.Néha elég hirtelen haragú volt, és olyankor egyik gyermekének sem jutott volna

eszébe, hogy bosszantsa őt, vagy netán megsértse érzelmeiben.– Legalábbis nem közvetlenül. Azt azért soha sem merném megtenni.Hiszen ismered apát. Eléggé önfejű tud lenni, ha szeretett Perujáról van szó.Néha úgy tesz, mintha rajta kívül senkinek se lenne joga ezzel az országgal és

történelmével foglalkozni.Andrew rosszallóan ingatta a fejét, ő soha sem engedte volna meg magának, hogy

idegenek előtt ilyen nyíltan beszéljen apjukról. Válaszolni akart, de Jacques Chatel megelőzte.

– Eh bien. Úgy tűnik, ez a család gyengéje.Egyikük sem válaszolt a megjegyzésre. Mint gyerekeknek, joguk volt apjukat

kritizálni. De egy Idegen csak tartóztassa magát!Talán igazad van – olvasta tovább Rhoda apja szavait. – így most tudományos

megbecsülésemet a ti kezetekbe helyezem. A bizonyítékot akarom, értitek?

Érzem, hogy az elméletem Atahualpáról helyes. Bizonyítsátok be, és mondjátok meg annak a beképzelt franciának, hogy a Huascarról alkotott képzelődéseivel…

Itt egy olyan szenvedélyes fölkérést olvastak, hogy Rhoda belevörösödött, Andrew pedig jóízű nevetésben tört ki.

– Apa nem indokolja távollétét – panaszkodott Rhoda, miután végigolvasta a levelet. – Még csak nem is utal semmire. Így lekötné a munkája?

Matthew Masterson a maga területén óriási szaktekintélynek számított.Gyakran felkérték előadások megtartására, vagy állásfoglalást vártak tőle vitatott

kérdésekben. Rhoda mégis érezte, hogy zsúfolt időbeosztása nem az egyedüli indok a távolmaradásra. Mikor egy-két héttel ezelőtt találkoztak, másról sem esett szó, mint erről az expedícióról.

Fájóan gondolt a búcsú pillanataira. Apja mindig rövidre fogta a búcsút, ha már túlzottan meghatódott.

– Vigyázz magadra, kicsim – mondta, és hozzáfűzte: – Napról-napra jobban hasonlítasz az én Santanamra.

Nagyon ritkán említette elhunyt feleségét. Imádta őt, ez mindenki előtt, nem utolsósorban gyermekei előtt is világos volt. Korai halála teljesen kétségbe ejtette. Azóta alig beszélt róla, nevét is talán ha egyszer említette.

– Nem hiszem, hogy a munkája miatt maradna távol – felelt Irving rövid gondolkodás után.

– Most mihez kezdesz? Apa nélkül véged!Irving Wilder nemcsak egyike volt Matthew Masterson tanítványainak.Legjobb barátja volt, és maga is professzor. Minden tudományát Matthewnak

köszönhette. Ketten együttvéve verhetetlenek voltak. Irving józan emberi értelme és Matthew beleérzőképessége remekül kiegészítette egymást.

– Felkértem valakit, hogy helyettesítse őt – magyarázta.– Irving! – kiáltott Rhoda magánkívül. – Ez azt jelenti, hogy az egész a te ötleted volt?

Nem apára vallana, hogy az utolsó percben megváltoztatja a tervét. Ilyet még soha nem tett. És mégis, ki tudná őt egyáltalán helyettesíteni? – Hangja elárulta, mennyire valószínűtlennek tartaná, hogy bárki is helyettesíthesse apja szaktudását.

– Létezik egy ember, aki képes rá – válaszolta Irving a legnagyobb nyugalommal.Rhoda követte tekintetét, és egyenesen Jacques Chatel kék szemébe kellett néznie.Ő derűs pillantást vetett rá, mintha már előre sejtette volna meglepődését.– Csak nem Chatel professzor? – mondta anélkül, hogy némi udvariasságot erőltetett

volna hangjába.– Ó! – Andrew izgatottan felugrott. – Most már mindent értek – mutatott rá Jacques

Chatelra. – Ön rendelkezik a megfelelő vagyonnal, ugyebár, amivel apa sohasem rendelkezne. Ugye megmondtam, Rhoda! Irvingnek anyagi támogatásra volt szüksége! Így most majd apa dicsőségét is ő arathatja le. Az ő munkájának gyümölcsét, aminek egész életét szentelte!

– Apa már akkor is tudta, mikor Japánba írt nekem, hogy Chatel professzor helyettesíti majd? – kérdezte Rhoda. – Tudatosan tette ezt velem?

– Igen – bólintott Irving. – Nem látott más kiutat. Félt, hogy nem jössz, ha előre megtudod. Matthew is azt szeretné, amit én, hogy velünk maradj. Elsőrangú fotós vagy a szakmában, ami ebben az esetben majdnem a legfontosabb, hisz ismered a történelmi hátteret.

Andrew-hoz fordult.– Nem gondolod, hogy Chatel professzor több elismerést érdemel? Megértem

csalódottságotokat, de kérlek benneteket, ne ítélkezzetek túl elhamarkodottan. Fáradtak

vagytok, és először még fel kell dolgoznotok a rossz hírt. Jacques és én teljesen megértjük a helyzetet, nem igaz? Nem igaz, Jacques?

– Mais oui.Irving felállt, és kinyújtóztatta karjait.– Holnap minden másképp fest majd. Hullafáradt vagyok. Mindennek ez a forró, párás

idő az oka. Ön is lefekszik, Jacques?– Non, még egészen friss vagyok. Azt hiszem, egy kis séta jót tesz majd.Peru éjszaka nem kevésbé csodálatos. Nem akar valaki velem tartani?Ez Rhodának szólt, de ő csak nemet intett.– Akkor elbúcsúzom. Jó éjszakát mindenkinek.Miután Jacques és Irving eltávozott, Andrew izgatottan vette el Rhodától apja levelét,

és még egyszer átolvasta.– Tudod, mit jelent ez? – kérdezte utána. – Apa most azt várja el tőlünk, hogy az ő

pártján álljunk. Én a magam részéről teljes mértékben egyetértek.Nem igazán rokonszenves ez a francia, meg kell vallanom. Arcátlan és fellengzős

modora a legvégsőkig felbosszant. Mi a véleményed? Szerintem a legjobb, ha rögtön kieszelünk egy haditervet.

– Semmi ilyesmit nem teszünk. – Rhoda ismerte öccsét. Ugyanolyan kötekedő volt, mint apja. – Talán kockára akarod tenni a helyzetedet Irvingnél? Úgy tűnik, jó véleménnyel van Chatel professzor munkájáról.

Rhoda tudta, hogy emberismeret terén Irving ritkán téved. Andrew hibáit s már valószínűleg régóta átlátta, és ha nem érezné magát idős tanárával szemben elkötelezve, már rég nem Andrew lenne az asszisztense.

– Ami engem illet, itt nincs szó semmiféle harcról, így a haditerv is eleve felesleges. Anélkül is ki tudom fejezni, hogy kinek a pártján állok. Míg mi ott vagyunk, senkinek sem jut majd eszébe apa megérdemelt dicsőségére pályázni. Szerinted miért nem jön? Mi lehet az igazi ok? Vajon Irving ejtette?

– Hát ezt tőle kellene megkérdezni – válaszolta barátságtalanul Andrew.– Talán benned jobban megbízik.Rhoda úgy tett, mintha nem értené a célzást. Az idegeire ment már öccse, ahogy a

nagy kerítő szerepében tetszelgett.– Megkérdezem, abban biztos lehetsz. Most jól kibújt a válaszok elől.Talár tényleg anyagi támogatást keresett. Már nem egyszer hallottam, hogy Jacques

Chatel gazdag ember. Lehet, hogy megvesztegette Irvinget, vagy más úton-módon dolgozta be magát a vállalkozásba. Mindenesetre szemmel kell tartanunk.

– Na, ezt megígérhetem.A testvérpár még egy darabig ott ült hallgatagon egymás mellett.Rhoda nem lelkesedett a reá osztott szerepért. Gyűlölte a vitákat.Jacques Chatel eddig visszatartotta magát, de a szája körül húzódó éles vonás, és

különösen a világos fény a szemeiben, arra engedtek következtetni, hogy veszélyes is lehetne, ha egyszer komoly ellenfélre találna benne.

– Furcsa, hogy mostanában sehol sem bukkant fel a neve, se tévében, se újságokban – jegyezte meg, mikor felállt, hogy lefeküdni menjen. – Még emlékszem rá, milyen felkapott volt régebben.

– Talán az utóbbi időben kevesebb szerencséje volt, és nem tett olyan szenzációs felfedezést – gúnyolódott Andrew. – Azért arra van ideje, hogy másokat a nyilvánosság előtt lejárasson.

2. FEJEZET

Másnap Rhoda a reggeli tusolás közben azon gondolkodott, hogy tudná Irvingből a legkönnyebben kihúzni az igazságot. Elég nehéz helyzetben volt.

Bár csalódott apja döntésében, mégis imádta munkáját és izgatta az előtte álló feladat. Nem tartotta volna becsületes dolognak apja távolmaradásával indokolni saját visszalépését, amennyiben úgy döntene.

Még egyszer átfutotta apja levelét. Hát végül is nem arra kérte őket, hogy mindenképp kitartsanak?

Igen, mindenképpen ott kell lennie, mikor felfedezik az eltűnt várost. Mindent klasszul lefotóz majd, és beszámolhat apjának Chatel vereségéről.

Rhoda harcias kedvvel indult reggelizni.Irving már asztalnál ült.– Jó reggelt, Irving – üdvözölte. – Jó, hogy egyedül talállak. Azt hiszem jogunk van

Andyvel megtudni, hogy miért ejtetted apát. Mi…– Rhoda, Rhoda! – vágott Irving a szavába. – Már tegnap megkértelek, hogy ne vonj le

elhamarkodott következtetéseket. Nem ejtettem, és ugyanolyan keveset tudok a visszalépéséről, mint te. Hidd el, senki sem csalódott nálam jobban. Végül is már évek óta társak voltunk, és ami Jacques-ot illeti…

– Teljesen biztos vagy benne, hogy nem ő van a dologban? – Rhodát nem lehetett könnyen meggyőzni. – Az akkori cikke, fölfújt hangneme?

Szünetet tartott. – Ugye nem azt magyarázta be neked, hogy apa túl öreg lett?– Ilyen marhaságot! – tiltakozott Irving. – Szép kis agyrémek, Rhoda. Azt hiszed

beleölném ezt a tömérdek pénzt az expedícióba, ha csak halvány kételyem is lenne Matthew elméletében? Nem, el kell fogadnom a döntését, akármilyen nehezemre is esik.

Irving vádlóan nézett Rhodára.– Nagyon bánt, hogy ilyeneket feltételezel rólam.– Á, Irving, én nem úgy gondoltam – biztosította gyorsan Rhoda. – De be kell látnod,

hogy elég fura nekem ez az egész. – Megfogta Irving kezét, mire az felugrott, és karjaiba zárta. Nem tudott sokáig haragtartó lenni.

– Rhoda, kedves, bárcsak…– Bonjour, Irving! Mademoiselle Rhoda! – szakította félbe mondatát Jacques Chatel,

ahogy belépett. Tekintete meglepettséget árult el. Igazán nem számított arra, hogy Irvinget és Rhodát ilyen helyzetben találja. Rhoda csak hűvös jó reggelttel köszönt, és leült.

Általában jó étvággyal reggelizett, de aznap nem tudott az evésre figyelni. Jacques Chatel zavarba hozta. Ahelyett, hogy odaült volna hozzájuk, ide-oda rohangált az étteremben, és szüntelenül az előttük álló expedícióról beszélt. Szenvedélyesen gesztikulált, ügyet sem vetve rá, hogy éppen egy szelet kenyér vagy esetleg egy csésze kávé van a kezében.

Rhoda már régóta ismerte, milyen tehetségesen és magával ragadóan tartott előadásokat. Aznap viszont már nemcsak szavai, de egész lénye felvillanyozta. Tipikus trópusi öltözete – egy rövidujjú tereping és a hozzávaló khakisort – még több teret engedett Rhoda fantáziájának. Lopva csodálta a férfi erős testén időnként megfeszülő izmok játékát.

Jacques Chatel időnként meglepő hirtelenséggel feléje fordult, és így Rhoda mindig lelepleződött, valahányszor csak titkon őt figyelte.

Magában Colinra gondolt. Mindig szenvedett attól, hogy egyforma magasak voltak. Igazából a magas férfiakért rajongott, nem zavarta, hogy úgy kellett fölnéznie rájuk. Jacques Chatel nemcsak hogy magasabb volt, de sokkal jóképűbb is.

Vajon tudatában volt ennek? Eddig úgy tapasztalta, hogy aki ilyen jóképű, az szörnyen hiú és jócskán beképzelt is. Úgy érezték, mintha szépségük a sors kitüntetése lenne, ami őket feljogosítja, hogy minden nőt játékszernek tekintsenek.

Nálam hiába próbálkozik – gondolta. – Ki nem állhatom az ilyen alakokat.Már rég elfelejtette azokat az éveket, mikor még tiniként rajongott imádott, szőke

francia professzoráért és teljesen bezsongott óriási tudásától és lágy, délies kiejtésétől. Úgy érezte, most már semmi izgalmasat sem találna benne.

A következő két nap a busz rakodásával telt. Irving óriási energiával sürgette a szerelőket, így már az utolsó munkálatok közben elkezdhették a csomagok berakodását.

A felszerelésnél fontossági sorrendben az élelmiszer állt az első helyen.Bár volt a buszban hűtőszekrény, mégis csak alapvető élelmiszereket vittek magukkal,

ami nem romolhat meg a nedves, párás hőségben. Friss gyümölcsöt, húst és tejterméket mindig útközben vásárolnak majd a falvakban.

A készülődés során Rhoda kínosan ügyelt arra, hogy még csak véletlenül se kerüljön túl közel Jacques Chatelhoz, nehogy hozzáérjen. Hamarosan rájött, hogy mégsem múlt el a férfi iránti vonzalma. Sőt még az is előfordult, hogy Colint teljesen elfelejtette, és helyette Jacques-ról ábrándozott. Elképzelte, ahogy Colin helyett ő tartja a karjaiban, és haragudott magára gyöngeségéért, de feltörő érzéseivel szemben tehetetlen volt, így inkább kerülte a férfi közelségét.

Jacques mintha semmit sem vett volna észre. Nagyon barátságosan közeledett hozzá, szórakoztatta, úgyhogy Rhodának akarata ellenére jókedve volt a társaságában.

Andrew-t persze bosszantotta a békés viszony. Mikor egyszer magukra maradtak, kérdőre vonta Rhodát: – Te helyesnek tartod azt, hogy az ellenséggel szövetkezel? Azt hiszem, apa mást kért tőlünk.

– Nem várhatja el, hogy szándékosan ellenségeskedjünk. Csak megpróbálok kulturált emberként viselkedni. Lehet, hogy apa és Chatel professzor között véleménykülönbségek vannak, de ez még nem jelenti azt, hogy nekünk is utálnunk kell őt. Én még kedvelem is – fűzte hozzá elég meggondolatlanul. – Ugyanúgy, mint régen.

– Na persze! – Andrew összeráncolt szemöldökkel bámult rá. – Most már emlékszem. Ahányszor csak megjelent a tévében, veled nem lehetett bírni, úgy rajongtál érte. Csak azt tudnám, mit szólna a te kedves Colinod?

A beszélgetést Irving javaslata szakította félbe.– Miért ne indulhatnánk most el, ha már úgyis késésben vagyunk. Így holnap reggelig

nem vész kárba az idő. Mondjuk, vacsora után. Éjszaka legalább nyugodtabban utazhatnánk.

Senki sem ellenkezett, így este kilenckor már nyugat felé vették az irányt. Miután elhagyták Lima nyomasztó külvárosát, lassan besötétedett.

Nemsokára már csak kopár síkságot – amin csak néhány kaktusz árválkodott – és megművelt földek halvány körvonalait lehetett látni.

A busz átépítése után már csak a baloldali két első páros ülés maradt meg. Irving a volánnál ült, mellette Andrew, mint navigátor. Jacques Chatel inkább a hátsó ülést választotta Rhoda mellett.

A motorzaj és a kerekek dübörgése mellett szinte képtelenség volt beszélgetni. De Irving és Andrew megkísérelték, így Rhoda kénytelen volt Jacques-kal beérni. Rhodának

egyáltalán nem tetszett ez a váratlanul kialakult bizalmas légkör. Az egyre növekvő sötétségben is érezte, hogy Jacques figyeli őt. Nehéz, fárasztó nap állt mögöttük, a férfi mégis beszélgetést kezdeményezett.

– ön tehát Matthew Masterson lánya – kezdte minden bevezetés nélkül.,- Irving sokat mesélt a barátjáról és magáról. Tudja, hogy egyáltalán nem hasonlít az

édesapjára?Rhodának nevetnie kellett, ha arra gondolt, mi lenne, ha hasonlítana rá.– Hát nagyon remélem, Chatel professzor – válaszolta. – Apának sűrű, bozontos

szemöldöke és tekintélyes szakálla van. Azt mondják, az édesanyámra hasonlítok.– Je comprendes. Akkor ugye az édesanyjától örökölte a szépségét, édesapjától pedig

a tudást?Mikor a bók hallatán Rhoda válasz helyett hallgatásba merült, így folytatta: – Már csak

egy kérdésem van: mely terület szaktekintélyét tisztelhetem magában, Mademoiselle Rhoda?

– Én vagyok az expedíció felelős fotóriportere. Irving ezt nem mondta el magának? Tudom, nem lenne szabad dicsérnem magam, de úgy érzem, értek annyira a munkámhoz, hogy kikerüljem a szaktekintély kifejezést.

Rhoda elfojtott egy ásítást. – Egyébként szörnyen fáradt vagyok, megpróbálok aludni egy keveset.

– Fáradt? – kérdezte Jacques Chatel hitetlenkedve. – Egy ilyen szívós nő, mint maga?Abból, ahogy Jacques végigmérte, Rhoda megsejtette, hogy a legszívesebben azt

mondta volna, hogy ilyen jótestű.– Hát nem mondanám… – Rhoda elhallgatott, amikor Jacques halk nevetését

meghallotta. Szándékosan ugratta a férfi, ő meg magára vette, mint egy kamaszlány. Mit akar tőle Jacques? Talán mégis Andrew-nak van igaza, mikor több visszafogottságot követel tőle.

– Szóval, Mademoiselle Rhoda? Mit nem mondana?– Alig aludtam az utóbbi negyvennyolc órában, Chatel professzor. Ha nincs

ellenvetése, megpróbálom utolérni magam.Rhoda hátradőlt, és becsukta a szemét.– Bien sur. – Rövid szünet következett, majd a férfi halkan megkérdezte: – Nem akarja

a vállamra hajtani a fejét?Rhoda kellemes bizsergést érzett.– Nem, köszönöm – préselte ki magából, és az ülés legtávolabbi részére csúszott.Megpróbált aludni, de a belső izgalomtól képtelen volt rá. Bár elegendő hely maradt

köztük, mégis félt attól, hogy álmában kihasználná a felkínált lehetőséget. Végül már mozdulni sem mert. Időnként lopva a férfi felé sandított, hogy vajon ő sem közeledett-e.

Nazcáig az út tizenkét órába telt. Már délelőtt tíz óra volt, amikor Nazcától északkeletre fordultak, ahol a híres Nazca-vonalakat jelölte ki Irving az expedíció kiindulási pontjául. Itt csatlakozott hozzájuk a csoport utolsó tagja, Jenny Grayson. ő is tudósnő volt. Szakterülete a leletek kormeghatározása volt, az ismert karbonvizsgálattal.

– Nézzétek csak, milyen szerencsénk van! – szólt Irving, mikor kiszálltak a buszból. – Jenny nincs egyedül.

Rhoda némi irigységgel figyelte, hogy kivel társalog Jenny Grayson. Ösztönösen fényképezőgépéhez nyúlt, hisz elég régóta fotózott már ahhoz, hogy tudja, milyen képet nem szabad elszalasztania.

Gondosan beállította az objektívet, míg végül képben volt a ragyogó páros – Jenny Grayson és a nemzetközileg ismert német tudósnő, aki több mint négy évtizede ólt már

az országban, hogy a titokzatos Nazca-vonalak titkára bukkanjon. Milyen ragyogó felvétel lehetne ez bármelyik újságban!

Üdvözölték egymást, és Irving magára vállalta a szükséges bemutatásokat.– Teljesen felesleges minket Jenny Graysonnal egymásnak bemutatni tiltakozott

Jacques Chatel.Megragadta Jenny kezét, és legelragadóbb mosolyával köszöntötte a nőt, aki mindezt

viszonozta.– Nincs igazam, ma petité?Ma petité! Nem is választhatott volna jobb megnevezést – gondolta Rhoda.Jenny kicsi és törékeny alkatával szinte megkövetelte magának az ilyen bókokat.

Rhoda szinte túl magasnak és esetlennek érezte magát mellette.Titokban több szempontból is összehasonlította magát Jenny-vel, és persze mindig

alulmaradt. Nemcsak sűrű sötét haját találta hirtelen nehéznek és komornak Jenny világos fürtjei mellett, de barna szemét is kifejezéstelennek érezte Jenny szemének élénk kéksége mellett. Érezte, hogy Jenny Grayson nem Igazán rokonszenvez vele, bár az okát nem tudta. Hűvösen köszönt, és a további beszélgetés során is csak bizalmatlan pillantásokat vetett Rhoda felé.

Míg Irving és Andrew a német tudósnővel társalgott, Jacques és Jenny a Nazca-vonalak jelentőségéről beszélgetett. Bár véleményük nem egyezett, mégis kötetlen, kedélyes beszélgetést folytattak. Úgy tűnt, hogy valóban régóta ismerik egymást. Az expedíció kezdete óta Rhoda most először érezte magát kívülállónak. Talán ezért is viselkedett csípősebben, mint egyébként – Ne fáradjon, Grayson kisasszony – szólt oda Jennynek. – Chatel professzor úgy érzi, egyedül neki van joga véleményt alkotni a Nazca-vonalakról, nem is szólva Peru történelmének más vonatkozásairól, amelyeket szintén magának könyvelt el.

– A Nazca-vonalak kérdésében csak egyetlen szaktekintély létezik.Jacques fejével a német tudósnő felé intett. Rhoda megjegyzése cseppet sem sértette.

– Hozzá képest mindannyian laikusok vagyunk. Más területeken azonban, mais oui, úgy érzem lennének szerény ismereteim.

Oda fordult, láthatólag azért, hogy bevonja a beszélgetésbe.– Szeretne még tudni rólam valamit, Mademoiselle Rhoda? – Miközben ezt mondta,

lassan, kihívóan tetőtől talpig végigmérte. – Hajlandó vagyok minden kérdésére válaszolni.

– Nagyon köszönöm, professzor.Rhoda visszament a buszhoz, mintha ott felejtett volna valamit, és nem venne

tudomást Jacques halk nevetéséről. Hogy lehetett ilyen buta, hogy így kiadta magát? A jövőben óvatosabbnak kell lennie. A kimondatlan feszültség, mely Jenny és közte húzódott, nem sodorhatja senkivel se vitába.

Irving nemrég látogatta meg apjával és Andrew-val a Nazca-vonalak vidékét, így most teljesen a Ceque-ek felkutatásának akarta szentelni idejét, melyek Matthew feltevése szerint az eltűnt város fele vezetnek. Különböző méréseket kellett elvégeznie, és Jenny feladata lenne minden egyes cserépdarab korát megállapítani a karbonteszttel.

– Rhoda – szólt Irving, mikor a német tudósnő már elbúcsúzott. – Nem bocsátanád meg magadnak, ha ezt a kínálkozó alkalmat elszalasztanád és nem ismerkednél meg közelebbről a Nazca-vonalakkal. Sajnos nincs időm, hogy elkísérjelek.

– Andy nem jöhetne velem? – javasolta Rhoda.Andrew csak a fejét rázta.

– Sajnálom, nővérkém, de ahhoz tudnom kellene helikoptert vezetni, mert azok a hatalmas figurák csak a magasból láthatók. Meg egyébként is elterveztem, hogy még egyszer végignézem a Nazca múzeum egyedülállóan szép kerámiáit.

– Talán megfelelne Mademoiselle Rhodának az én kíséretem is?– Köszönöm, de nem szükséges.Csak képzelődött, vagy Jacques Chatel tényleg elhalmozta a figyelmességével?– Ha Irving nem ér rá, inkább lemondok róla.– Ostobaság, kedvesem! – Irving nem tudta ezt a lehetetlen kifogást elfogadni. – Ha

Jacques volt olyan kedves felajánlani szolgálatait, tőle ugyanolyan jól megkapod, amit szeretnél. Apád soha sem bocsátaná meg nekem, ha egy ilyen fontosságú kultúremléket elmulasztanál.

– Mióta érdekelnek apa érzelmei? Eddig úgy láttam, neked sem és Chatel professzornak sem igazán fontosak apa tervei. Ha ő itt lehetne és…

– Qa suffit – vágott közbe Jacques. – Még soha sem gondolt arra, hogy az őserdő fiatal életerőt követel?

– Olyat, mint maga, professzor? – gúnyolódott Andrew, és mikor erre Jacques csak a vállát vonta, élesen folytatta: – Az utóbbi időben nem igazán volt sikere, ha jól tudom. A világ hiába várt a híres Peru-kutató eredményeire. Magának kapóra jött apa új elmélete, hogy egy kicsit más tollaival ékeskedjen és ismét magára vonja a közvélemény figyelmét. Hogy apa közben mit érez…

Jacques csak Rhodára figyelt.– Mit szól öccse véleményéhez? Osztja?– Én…– Rhoda, Andrew… kérlek, hagyjátok ezt abba – avatkozott közbe Irving. – Én nem így

ismertelek benneteket. Most őszintén, higgyétek el, Jacques csak…– Non, mon ami – a francia gúnyosan nevetett. – Nem szükséges, hogy a barátai

helyett bocsánatot kérjen. Mademoiselle Rhodával azt hiszem segítség nélkül is megvívjuk a csatánkat.

Közben pedig nem ellenségesen, hanem némi csodálattal nézett Rhodára, mintha egy feltámadt sötét bőrű, ferde szemű, inka hercegnő állna előtte.

– Kellemesebb dolgokat is el tudnók magával képzelni, a harcon kívül, Chatel professzor – válaszolt Rhoda, de rögtön bele is pirult, hiszen Jacques biztosan észrevette szaval kétértelműségét.

– Hát én is – bizonygatta teljesen komoly ábrázattal Jacques, de tekintete elárulta, hogy valójában jól mulat Rhoda zavarán.

Később már nem emlékezett rá, hogyan és mikor adta be derekát, de végül mindketten ott lebegtek a világhírű Nazca-vonalak és figurák felett.

Hamarosan kiderült, hogy Jacques előző szerénysége indokolatlan volt, hisz a nazca történelem kiváló ismerőjének bizonyult. A különböző figurák, jelek értelmezése és alkalmazása sem volt titok előtte, mint ahogy az sem, hogy milyen tanulságul szolgáltak ezek a titokzatos jelek az inkák számára.

– Az inkák mindig törekedtek a régi kultúrák megőrzésére, amit aztán beolvasztottak saját kultúrájukba – magyarázta.

Jacques tehetséges pilóta volt, így Rhoda nemsokára teljesen felszabadult.Kopár és kiszáradt vidék terült el alattuk, mely nem a megszokott sivatagos sárga

színben, hanem inkább kellemes, meleg barnában játszott.– A földön járva, véletlenül kialakított utaknak gondolná őket az ember – mesélte

tovább Jacques. – Csak innen a levegőből látni, hogy valójában hatalmas háromszögeket, pókot vagy madarat ábrázolnak több száz méteres nagyságban – mondta, és közben

oldalról mosolyogva Rhodát figyelte. – Az UFO-elméletek lelkes képviselői mindenáron kezdetleges űrhajók ábráit vélték felfedezni bennük, de a kollégáimmal mi inkább a modern kutatások eredményeire támaszkodunk.

– Csak azt nem értem, hogyan lehetett ilyen hatalmas figurákat alkotni, ha nem tudták a munka eredményét felülről ellenőrizni – gondolkodott Rhoda hangosan. – A nazcáknak is ugyanolyan jó matematikusoknak kellett lenniük, mint az inkáknak.

Előrehajolt és teljesen elkápráztatva figyelte az alattuk elterülő, mindig változó látványt. Sűrűn használta fényképezőgépét is, hogy mind teljesebb képet alkothasson felvételeivel az alatta lévő káprázatos csodáról.

Csak egy idő múltán kezdte érezni, hogy Jacques-ot inkább az ő látványa érdekli, mintsem az Izgalmas rejtély. Eleinte csak furcsa sejtés volt, de ahogy hirtelen felé fordult, egyenesen Jacques kék szemébe nézett.

– Az arca, Mademoiselle Rhoda – magyarázkodott bocsánatkórós helyett a férfi –, nagyon szokatlannak találom.

Rhoda szíve hevesen kezdett verni. Jacques tekintete teljesen zavarba hozta. Félig leeresztett szemhéjjal nézett rá, de Rhoda észrevette a benne izzó érzékiséget.

– A szüleimnek köszönhetem – próbált a lehető legnyugodtabban válaszolni. – Édesanyám perui volt.

– És a neve? Rhoda? Az is szokatlan. Még soha sem találkoztam ezzel a névvel.– A Rhododaphne rövidítése. Egy oleánder fajta, ami sokszor szerepel a perui

képeken, ábrázolásokon.– Rhododaphne – ismételte Jacques túlzott hangsúlyozással. – Nagyon tetszik ez a név,

és a rövidítése is.– Szünetet tartott, majd így folytatta: Csak az nem tetszik, hogy azt a gyönyörű barna haját úgy feltűzi, hogy véletlenül se csodálhassa senki. – Hangja lágy és gyengéd volt, mint egy szerelmes érintés.

– Nem hordom mindig ilyen szigorúan – védekezett Rhoda. – Csak munka közben, mert így kényelmesebb.

– Inkább látnám a vállára omolva – ismét szünetet tartott, majd így folytatta: – Nem szokatlan, hogy ilyen fiatalon már nemzetközileg elismert fotóriporter?

– Nem feltétlenül. Huszonnyolc éves vagyok, és biztosan még idősebbnek is látszom a sok utazástól. A nőknek nem tesz jót a forró klíma.

– Nem hiszem, hogy… – és mutatóujjával végigsimított Rhoda arcán.Tudtam. Olyan, mint a bársony.Rhodát zavarta ez az érintés, legszívesebben letörölte volna a nyomát.– Mégis úgy érzem, túl fiatal Monsieur Irvinghez – folytatta Jacques. Rhoda hirtelen

furcsállotta, hogy Irvinget említi, de rájött, hogy Colinról nem tud semmit.– Majdnem ötven, nest-ce pas? Idősebb férfiak társaságát kedveli? Az érettségük

bűvöli el?Így lenne? Rhoda még sohasem gondolkodott el ezen. Irvingben mindig csak apja

kollégáját és a jó barátot látta. A jelenlegi helyzetben azonban helyesebbnek látta meghagyni Jacques-ot a hitében, hisz Colin emléke, bár nemcsak a többezer kilométeres távolság miatt, de napról napra egyre jobban elhalványult.

– Igen – mondta halkan. – Irving vonzó férfi.Így még legalább nem is túlzott. Irving pontosan 49 éves volt, jó testalkattal és hozzá

társuló kellemes arccal.– Maga jól ismeri, nemde? Már régóta? Nagyon vonzódik magához, ez nyilvánvaló.– Tudom.– Gondoltam. Azonkívül Monsieur Irving nagyon gazdag.Rhoda hallgatott, és Jacques sem tett fel több kérdést.

Földet érés után a tudós feltétlenül ragaszkodott a figurák megtekintéséhez, mert szerinte csak így nyerhetnek teljes képet a csodáról.

– Ahogy láthatja, az egész sivatagot ezek az apró barna kövek borítják – magyarázta. – Alatta vékony, sárga homokréteg terül el, csak meg kell egy kicsit mozgatni a felső köves réteget. Látja, így, és máris ott a lábnyomunk a homokban. Idővel kitölti majd a futóhomok – magyarázta tovább Jacques –, de még évszázadokig látható marad. Képzelje csak el, ma chére Rhoda, még oly sok év után sem tűnik el ittlétünk nyoma. Hihetetlen, nem?

Rhoda bólintott. A gondolattól, hogy lábnyomuk több évszázadig megmarad, egyszerűen nem tudott szabadulni. Mintha egy darab örökkévalósággal ajándékozta volna meg őket a sors. Elhessegette a gondolatot, de az újra és újra visszatért, s különös, jó érzéssel töltötte el.

Másnap kiadós reggelivel indítottak, hisz az út egyik legkimerítőbb részéhez érkeztek.– Nem mondhatnám, hogy örülök az előttünk álló gyér étkezési lehetőségek

gondolatának – mondta kedvetlenül Andrew.– A bázison várhat ránk akár mindennap, mon ami – tréfálkozott Jacques.Andrew örökös ellenségeskedése látszólag cseppet sem zavarta. Legalábbis nem

mutatta.– Esetleg a hölgyek is magával tartanának, mi meg majd naponta beszámolunk a

felfedezéseinkről.– Szóba sem jöhet! – csattant fel Rhoda. – Hogy Andy és Jenny mit csinál, az nem

érdekel, de ami engem illet, nem hagyom magam lerázni.– Csak semmi pánik, én is végig kitartok – mondta Jenny, és közben bizalmatlanul

Rhodára pillantott.A két nő kapcsolata továbbra is fagyos maradt, de még mindig nem annyira nyíltan

ellenséges, mint Jacques és Andrew között.– Három ilyen jóképű férfit nem engedhetek el felügyelet nélkül- tette hozzá.Jópofaságnak szánta, de Rhoda értette a célzást: El a kezekkel Jacques-tól, a francia

hozzám tartozik!– Látom már, hülyéskedni sem lehet anélkül, hogy az embert rendre ne utasítsák –

méltatlankodott Andrew, de ahogyan közben Jacques-ra nézett, abból nyilvánvaló volt, hogy kire gondolt.

– Ugyanúgy veletek tartok, mint Rhoda, vagy Jenny, végig az egész expedíció során.Rhoda észrevette, hogy Irving türelme lassan elfogy, így jobbnak látta, ha témát

váltanak.– A valódi őserdőt láthatom végre? Még életemben nem volt ilyen utam, biztosan

csodálatos színpompában úszik az egész. Már magam előtt látom a sok-sok majmot, papagájt és gyönyörű orchideákat.

– Nem is szólva a sok kígyóról és a többi rovarról – egészítette ki Jacques.Ártatlan ábrázatával sem tudta Rhodát átverni, hisz ő pontosan tudta, hogy

mennyiszer emlegette már iszonyatos félelmét a csúszó-mászóktól és Jacques most ezt játszotta ki.

– Nem hiszem, hogy a kígyók és más rovarok jelentenék az egyetlen veszélyt a számunkra – válaszolta nem véletlenül kétértelműén, és Jacques csillogó szeme elárulta, hogy megértette a célzást.

Egy pillanatig szégyellte magát. A kezdeményezés nem az ő műfaja volt, és nem akarta pont Jacques-nál elkezdeni. Ironikus válaszra számított, de úgy tűnt, Jacques a kedvező pillanatra várt.

Egyébként nem félt az előttük álló vadontól és az ott felmerülő nehézségektől. Hosszú nadrágot és magasszárú csizmát viselt, éjszakára ott volt a moszkitóháló, míg nappalra szúnyog elleni sprayt használtak. Állig felfegyverkeztek, bár Rhoda remélte, hogy ilyen védekezésre talán nem kerül sor.

Ismét Irving vette át a kormányt, és miután elhagyták a Nazca-vonalakat, Rhoda hátravonult kis megszokott kuckójába és lehunyta a szemét.

Nem tudott aznap éjszaka aludni. Apja kérése, a családi becsületet illetően egész végig ott kavargott agyában. Jacques Chatelt ellenségként kellett volna kezelnie, de erre egyszerűen képtelen volt, oly bonyolult volt, amit iránta érzett.

A monoton mozgás végül elringatta. Álmában Jacques és egy hatalmas kígyó elől menekült.

Irving kínosan ügyelt arra, hogy minden időt kihasználjanak, és egyetlen perc se vesszen kárba. Csak sofőrváltásnál és rövid bevásárlásnál engedélyezett némi pihenőt, különben egyfolytában úton voltak egész nap és a rá következő éjszaka.

Hajnalban átadta a kormányt Jacques-nak és ragaszkodott ahhoz, hogy Rhoda és Andrew is előre üljenek, hogy jobb legyen a kilátásuk.

Arequipa felé közeledtek, ami házaival és templomaival Peru gyarmati korszakának egyik legszebb városa volt. A város három hóborította vulkánhegy lábánál terült el Mikor buszukkal a völgybe ereszkedtek, a hegycsúcsokat még köd borította.

Rhoda nem szívesen ült Jacques mellé. Egyre jobban elbizonytalanította erős érzéki kisugárzása. Lopva intett Andrew-nak, hogy szálljon ő be másodiknak, de a fiú udvariasan előreengedte, és így nem sikerült elkerülni Jacques közelségét. Ahányszor csak – mintha véletlenül – hozzáért a combjával, vagy karjával, egy jéghideg hullám futott végig a testén.

Az út két tó között futott, partjai gyümölcsöző kerteket tápláltak. Rhoda szívesen csodálta volna az elbűvölő tájat, de Jacques minden érzékét lefoglalta. Kétségbeesetten hunyta le a szemét.

Mi van vele? Még soha sem reagált így a férfiak közelségére.Megpróbált Andrew felé csúszni, de kevés helye maradt.– Nem ül kényelmesen? – kérdezte Jacques, röviden oldalra pillantva.Rhoda nem válaszolt.A korai időpont ellenére már egészen meleg volt a buszban és egyre rosszabbul érezte

magát. Legszívesebben hátra ült volna, de ha megkérné Jacques-ot, azzal elárulná magát, összeszorított fogakkal megpróbált olyan dolgokra gondolni, mint korgó gyomra, szomjúsága ós, hogy menynyire vágyódott már egy igazi ágyra és pihentető alvásra.

Irving végre hajlandó volt Arequipában szállodában megszállni. Fel akarta keresni az egyetemi múzeumot, ahol az eredeti Alonso de Molina kéziratot őrizték.

Rhoda csak a fürdőre tudott gondolni, hogy végre kiáztathassa elnyűtt, fáradt testét és ruháit is végre kimoshatná.

– Egyébként a múzeumot adtam meg a címünkként az esetleges levelek miatt – közölte Irving, mikor a városba érkeztek. – Ha Arequipát elhagyjuk, minden kapcsolatunk megszűnik a civilizációval.

Nem volt nehéz szobákat találni. Egy kis panzió mellett döntöttek, nem messze a központtól.

A gyarmatosítás időszakában épült, kövezett, belső udvarral, melyet mélyen lelógó eukaliptuszfa ágak sötét árnyékba borítottak. Az udvar közepén álló kis szökőkút biztosította a kellemes, párás levegőt.

Andrew rögtön reggeli után eltűnt, anélkül, hogy egyetlen szóval is közölte volna, hova megy.

Irvinget se lehetett tartóztatni.Már alig várta, hogy találkozzon Pedro Gardával, a levéltárossal, akihez már korábban

írásban bejelentkezett.– Volna kedve elkísérni engem? – kérdezte Jennyt.Rhoda csalódottan nézett Irvingre.Miért csak Jennyt kérdezi? Legutolsó útjuk alkalmával soha nem mondott le a

társaságáról.– Eh bien – szólt Jacques, mikor Rhoda csalódott arcát észrevette. – Úgy tűnik, mindig

magunkra hagynak. Van már elképzelése, mihez kezd, Mademoiselle Rhoda?– Természetesen – válaszolta gyorsan. – Úgy terveztem, hogy végre lefekszem – de

mert pajkos mosolyt vett észre Jacques arcán, mérgesen hozzáfűzte.– Fáradt vagyok, ha megengedi. Hosszú és fárasztó út volt.– És miután kipihente magát, peut-étre?– Akkor majd inkább egyedül szétnézek a városban.Rhoda alig tudott udvariasságot erőltetni magára.– Fotóriporter vagyok, és azt hiszem mások unatkoznának mellettem, ahogy a

látnivalót a saját lassú tempómban szemlélgetem.Rhoda a szobájába ment és elcsigázottan az ágyba zuhant. Biztosra vette, hogy pár

perc múlva már aludni fog, de már több mint egy órája ébren feküdt és gondolkodott. Az expedíció helyett egyre csak Jacques járt az eszében.

Közismert volt szakmai tehetsége, de ami mögötte volt, az úgynevezett magánember, az továbbra is rejtély maradt. Kik voltak a barátai? Hogyan bánt azokkal az emberekkel, akiket szeretett?

Akárhányszor csak eszébe jutott, nem merte tovább gondolni. Semmi pénzért nem vallaná be, hogy csakis egy kérdés foglalkoztatja, vajon létezik-e Jacques Chatel életében egy nő.

Nyugtalanul forgolódott jobbra-balra, mintha ezzel elűzhetné kínzó gondolatait, de hiába, nem sikerült kikényszeríteni a pihentető alvást.

Felkelt, lezuhanyozott, és szűk farmer helyett inkább egy színes, mintás pamutruha mellett döntött.

Felvette a fényképezőgépet és az udvarra lépett.Alig tett meg néhány lépést, mikor hirtelen földbe gyökerezett a lába.A kút mellett ott várt Jacques Chatel.Vissza akart fordulni, de már késő volt, Jacques észrevette és feléje indult. Ha az

eukaliptuszfa ágak között időnként besurranó napsugarak szőke hajára estek, fürtjei szikrázóan csillantak a fényben.

– Kipihente magát? – kérdezte. – Bon, akkor indulhatunk.– Már mondtam, hogy inkább egyedül sétálnék – emlékeztette Rhoda.– De hisz nem is ismeri ki magát Arequipában, Rhoda ma chére és az időnk is

korlátozott. Egy megfelelő társ mellett gyorsabban rátalál a látványosságokra és nem mulaszt el semmit. Tehát jöjjön.

Udvariasan karonfogta, amit Rhoda csak nagyobb udvariatlanság árán tudott volna elhárítani.

Akarva, akaratlanul, végül hagyta magát vezetni.Jacques leintett egy taxit. Rhoda nem örült a már zsúfolt taxinak, és Jacques is

észrevette idegességét.– Eh bien? – kérdezte és oldalról ránézett.Olyan tele volt a taxi, hogy kénytelen volt szorosabban Jacques-hoz simulni, mint

szeretett volna.

– Úgy látom, nem érzi jól magát. Lehet, hogy kissé ideges a közelségemtől?Rhoda megijedt.Ha Jacques rájött, miért ilyen ideges, akkor elveszett. Egy ilyen férfinál, mint ő, soha

sem lehetett tudni, hogy vajon nem tekinti-e kihívásnak, hogy ő már foglalt.– Félre ne értse, egyáltalán nem vagyok ideges – védekezett. – Csak ki nem állhatom,

ha más határoz helyettem. Különben is utálom, ha ilyen kis helyre beszorítanak.– Értem. – Jacques könnyen átlátta magyarázkodását. – Nyugodjon meg, már nem tart

sokáig az út. Ami pedig kettőnket illeti, hamarosan már nem leszünk idegenek egymásnak. Még előttünk áll sok együtt eltöltött hót, miért ne lennénk barátok? Az az érzésem ma chére Rhoda, hogy pillanatnyilag nem a legjobb véleménnyel van rólam. Haragszik, mert apja helyett én veszek részt az expedíción. Nem így van?

Rhoda óvakodott az őszinte választól. Érzelmei túl ellentmondásosak voltak.– Csak azon csodálkozom, hogy egyáltalán részt vesz – válaszolta inkább gyorsan.– Comment?– Végül is nem osztja apám nézeteit. Így nem tiszta idő- és pénzpocsékolás magának

ez az egész?– Azt hiszi, hogy feleslegesnek tartom ezt az expedíciót? Hogy gondolhat ilyesmit?– Csak az előző évi cikkére gondoltam, amelyben apa nézeteit Atahualpáról elvetette.

Nem nevezhetem burkolt véleménynyilvánításnak.– A cikkeim… hát persze – Jacques felvont szemöldökkel nézett Rhodára. – Az már

teljesen kiment a fejemből.– Elfelejtette? – Rhoda nem akart hinni a fülének.– Sajnálom. – Arca, de még hangja sem árulta el, mennyire őszintén gondolta. – Olyan

sok írásom jelenik meg. Néha elfelejtem azoknak a neveit, akiket…– Kritizál és nevetségessé tesz?Jacques nem válaszolt azonnal. A taxi megállt egy múzeum előtt, Jacques előrehajolt,

hogy fizessen.Rhoda inkább a tufahomlokzatokat csodálta volna Arequipa utcáin, amelyekről a

város a Ciudad Blanca nevet kapta, ami fehér várost jelent.Jacques viszont most is karon fogta és a múzeum felé vezette anélkül, hogy bármit is

kérdezett volna.Egy kisebb terembe kalauzolta, ahol a Chavin-kultúra mesés agyagedényeit és

szobrait állították ki.– Nevetségessé teszem? – ismételte Jacques az első vitrin előtt. – Mais non!

Természetes, hogy kritizálok, ahol az szükséges, de hogy nevetségessé tegyek valakit? Non. Nem lenne szép dolog valakit azért nevetségessé tenni, mert valamiről kevesebbet tud.

– Kevesebbet tud? – Rhoda tágra nyílt szemekkel figyelte. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy tényleg jól értette. – Nem felejtettel valamit, Chatel professzor? – hangja hangosabb volt, mint akarta, de nem érdekelte.

Apám egész életében az ősi perui kultúrával foglalkozott, és egy tucat könyvet írt már e témában.

– A maga apjáról szó sincs. Nem számolom azok közé, akik keveset tudnak, ma chere Rhoda. Mégis engedélyeznie kell egy megjegyzést. Kor és tapasztalat nem mindig egyenértékű a helyes felismeréssel és egyáltalán nem garancia a tévedhetetlenségre.

– Örülnék, ha nem szólítana mindig ma chere Rhodának. Egyébként sem emlékszem, hogy megengedtem volna, hogy a keresztnevemen szólítson, Chatel professzor.

Elhallgatott.

Jacques olyan gúnyosan mérte végig, hogy hirtelen bosszantóan nevetségesnek érezte magát.

– Tehát engedélyért kellett volna esedeznem?Jacques humora egyre nehezebbé tette Rhoda helyzetét.Miért ilyen túláradóan kedves?– Azok után, hogy a keresztnevünkön mutattak be egymásnak. Quelle effort! Jómagam

örülnék, ha keresztnevemen szólítana. Az őserdőben nincs helye a túlzott udvariaskodásnak, nem gondolja? De eltértünk a tárgytól. Az apja cikkének, akármennyire jól is írta meg, az az egyetlen hibája…

– Apám lelkiismeretesen dolgozik.– Peut-étre. – Jacques tiltakozóan emelte fel a kezét. – A hiba nem a kutatásaiban,

hanem a téves következtetéseiben van. Olyan dolgokat állít, amelyek csak feltevéseink lehetnek.

– Feltevések? Nagyon jól tudjuk, hogy Atahualpa utódai az ország belsejébe menekültek, miután őt a spanyolok meggyilkolták. És az is köztudott, hogy a spanyolok hiába kutattak a magukkal vitt kincsek után.

– Vraiment. Mégis óvatosságra intem, ma chére. Ez minden, amit eddig tudunk.A téma egyre jobban lázba hozta Jacques-ot, aki most megragadta Rhoda kezét.– Nem szabad elfelejtenünk, hogy az inka birodalom Atahualpa idején két részre

tagolódott. Már régóta polgárháború dúlt, még mielőtt a spanyolok az országba érkeztek.– Nem gondolhatja komolyan – Rhoda óvatosan elhúzta a kezét –, hogy egy olyan

szakember, mint az apám, ilyen alapvető tényt figyelmen kívül hagy. Mindenki tudja, hogy Huascar a törvényes és Atahualpa a törvénytelen fia volt az uralkodónak és a spanyol hódító – Pizarro – ügyesen ki is használta a féltestvérek között fennálló harcot.

Jacques Rhodához lépett.– Atahualpa megölette Huascart, ez biztos, de ki tudja, hogy kettejük közül melyik

vitette a kincseket a szent városba és hol található az a város?Ha északon, nem messze Quito mellett keresnénk, akkor valószínűleg Atahualpa tette.

De ha feltételezzük – ahogyan ezt a maga apja is állította –, hogy az eltűnt város délen található, akkor nem az tűnik-e valószínűbbnek, hogy Huascar, a jogos utód uralkodott a kincs felett és ő is rejtette el?

Nem is annyira a spanyolok elől, mint inkább a pénzsóvár testvére elől?– Egy pillanat. – Jacques Rhoda vállára tette egyik kezét.Arca komoly volt, együttérzően nézett Rhodára.– És nem szabad elfelejtenie, hogy Atahualpa életéért cserébe még aranyat is

felajánlott a spanyoloknak. Huascar kincseire gondolt volna? A spanyolok kezébe játszotta volna azt? Gondolja magát Huascar helyébe.

Beleegyezett volna, hogy jogos örökségét ilyen méltatlan cserére átengedje?– Nem – válaszolta Rhoda. – Valószínűleg nem.Mérges lett, hogy tényleg nem volt képes Jacques magyarázatán kifogást találni. Eddig

csak apja szavait találta támadhatatlannak.– De ahogy ezt maga is már említette, mindez csak elmélet. Miért lenne a magáé

helytállóbb, mint az apámé?– Nincs is semmi alapunk azt állítani – Jacques makacsul ragaszkodott az állításához,

de délies akcentusával, lágyan ejtett r-hangjaival mégis gyöngédnek tűnt. – Apjával ellentétben, én igazat tudok adni, és azt hiszem, ez óriási különbség. – Lassan leeresztette Rhoda válláról a kezét, közben végigsimítva karját, mintha simogatná. – Nem köthetnénk, ha csak átmenetileg is, fegyverszünetet míg kivárjuk, kinek lesz igaza? Nem lehetnénk esetleg még barátok is?

Rhoda hallgatott. Tudományos kérdésekben mindig tárgyilagosan döntött, és Jacques most egy dolgot tényleg jól látott: Matthew Masterson, szeretett és csodált apja, akinek vérmérsékletét és lelkesedését örökölte, tényleg túl elhamarkodottan és magabiztosan hozta nyilvánosságra új felfedezését. Rhoda nyíltan ezt soha sem ismerte volna be, így inkább magába fojtotta gondolatait. Félt, hogy ezt a vereséget több is követné.

– Nem akar válaszolni a kérdésemre, Rhoda? – kérdezte végül Jacques.– Ami Atahualpát illeti – kezdte a lány vontatottan –, azt hiszem, bele kell nyugodnunk

az ellentétes álláspontunkba, míg meg nem találjuk a bizonyítékokat. Hogy ennek ellenére barátok lehetnénk… – Itt megtorpant.

Hogyan táplálhatnék baráti érzéseket maga iránt, mikor elfoglalta apám helyét?Rhoda indulatos válaszra számított, de ehelyett Jacques olyan magával ragadóan

mosolygott, hogy majd kiugrott a szíve. Egy pillanatra azt hitte, hogy meg fogja csókolni, és azon vette észre magát, hogy szinte vágyik rá, hogy ezt meg is tegye.

– Higgye el nekem, Rhoda ma chére – mondta végül nagyot sóhajtva hogy én lennék az utolsó, aki apja helyét elfoglalnám.

Rhoda inkább nem kért magyarázatot Jacques-tól. Válasza csak zavarba hozta volna. Inkább egy megvető pillantással intézte el az ügyet, és megpróbált a Chavin-szobrokra figyelni.

Mikor Rhoda és Jacques elhagyták a termet, kint Irvinggel és Jennyvel futottak össze.– Irving! – kiáltotta Rhoda. – Micsoda meglepetés!A korábbi neheztelésnek már nyoma sem volt. Még Jenny is kapott egy kedves

mosolyt, bár úgy tűnt, ő nem Őrül a találkozásnak.– Nem is tudtam, hogy te is idejössz. A kézirat itt…– Nem, nem. Láttuk, de nem itt. Szinte felfoghatatlan! – Irving lázba jött.– Teljes épségben megmaradt, annak ellenére, hogy évszázadokra nyoma veszett!

Még maradt egy kis időnk, így Jenny ötlete volt, hogy megnézzük ezt a kiállítást. Ha jól sejtem, nem érzi magát otthon ezek között a régi leletek között, Jacques?

– Mais oui. Igazából az inkák kultúrája érdekel.Rhoda oldalról lopva figyelte Jacques-ot, miközben beszélt. Akkor tetszett neki a

legjobban, amikor saját szakterületéért lelkesedett, és nem éppen vele próbált flörtölni. Így Colinnal szemben lelkiismeretfurdalás nélkül csodálhatta Jacques-ot.

– A Chavin-kultúra, melynek bizonyítékait ebben a teremben állították ki, Peru legősibb kerámia-kultúrája. Mindazon dolgok közül, melyeket az emberi értelem és ügyesség létrehozott, a kerámia az egyetlen, ami a maga díszítő motívumaival a legközelebb áll az íráshoz. Ez leginkább egy olyan országban fontos, mint Peru, ahol nem maradtak ránk írásos emlékek.

.A múzeumlátogatást követően négyesben folytatták a sétát.Irving vette át a vezetést.Ahányszor csak elhaladtak egy építészeti remekmű, egy különösen szép ház, vagy

templomhomlokzat előtt, nem felejtette el Rhoda figyelmét felhívni.– Molina kézirata tehát valódi, ugye? – kérdezte Rhoda. – Apa akkor nem tévedett? –

közben nem mert Jacques-ra nézni. Biztosan hallotta az megjegyzését, ha úgy is tett, mintha elmélyülten Jennyvel beszélgetne.

– Igen, valódi – válaszolta Irving –, efelől semmi kétségünk sem lehet.Én egyébként soha sem kételkedtem apád képességeiben. A megérzései néha minden

alapot nélkülöznek, de soha sem téved, nem így van? Te is ezen a véleményen vagy Rhoda, nem?

– Természetesen. Az a kár, hogy Chatel professzor nem osztja a bizalmunkat.

– Rhoda kedves! – Irving aggódva tette a vállára kezét. – Ha azt akarjuk, hogy az utunk sikeres legyen, akkor össze kell tartanunk.

Barátságosan beszélt, de Rhoda érezte a szavaiban rejlő szemrehányást.– Cest vrai – előzte meg Jacques Rhodát, mielőtt az bármit is válaszolhatott volna. –

Biztosíthatom mon ami, hogy én a magam részéről nem viszonzom Rhoda ellenszenvét. – Egy gyors pillantást vetett Rhodára. – Sőt, csodálattal adózom Mademoiselle Rhodának.

– Én egyáltalán nem érzek ellenszenvet… – képtelen volt folytatni.Jacques elégedett mosolyát látva, teljesen elvörösödött. Szerencsére Irving a

segítségére sietett.– Nem szabad elfelejtenünk, hogy Rhoda és Andrew eddig tévedésben voltak.

Mostanáig magam sem tudtam ezen segíteni, hisz engem is meglepett Matthew visszalépése és fogalmam sem volt arról, mi történhetett. Tudom – folytatta gyorsan, mikor Rhoda félbe akarta szakítani –, hogy te és az öcséd ezt nem hittétek el nekem. Sőt, még most is azt hiszitek, hogy Jacques-kal mi apátok ellen szövetkeztünk, hogy őt kizárjuk ebből az expedícióból.

– Irving, én…– Nemrég, az egyetemi múzeumban egy levelet kézbesítettek nekem az apádtól,

Rhoda. Neked is van benne egy üzenet. Nyugodtabb körülmények között akartam átadni, de úgy érzem, a helyzet megkívánja, hogy Matthew énhozzám írt levelét hangosan felolvasd.

Rhoda elvette a levelet, a magának szólót a fotótáskájába tette, és gyorsan olvasni kezdte.

Olvasás közben egyre sápadtabb lett. Mikor befejezte, lassan fölemelte fejét. A szeme könnyes volt.

– Apa – suttogta halkan – beteg volt.– Olvasd hangosan, Rhoda – kérte Irving. – Mindannyian tudni akarjuk, mit írt.Kedves Irving! – olvasta Rhoda. – Csodálkozni fogsz, hogy egy ilyen öreg haver, mint

én, az utolsó pillanatban cserbenhagy, ráadásul minden magyarázat nélkül. Féltem, hogyha az igazságot megtudod, képtelen leszel azt az én okos, de szörnyen érzékeny lányom előtt eltitkolni. Andyvel együtt hanyatt-homlok rohant volna haza, és ez az, amit én nem akartam, míg meg nem tudom a vizsgálati eredményeket. Időközben már kiderült, hogy semmi komoly, csak egy kis torokgyulladás. Hatvanöt éves vagyok, talán kihúzom százig, de öreg barátom, azt te is beláthatod, hogy a perui magaslati klíma – nem beszélve az őserdő párás, nyirkos levegőjéről – némi veszélyt jelentene rám nézve. Végül is bele kell törődnöm, hogy nem vagyok már mai gyerek. Megbocsátod nekem ezt a kis manővert?

Mi így is ugyanaz a két öreg barát maradunk. A mellékelt levél Rhodáé. Remélem, ő sem haragszik majd, mint te.

Nagyon vigyázz rá, Irving, teljesen rád bízom.A te Matthew-d.– Irving, de szörnyű! – Rhoda megpróbálta nem kimutatni félelmét.Szerinted igazat ír apa? Talán komolyabb a betegsége, mint ahogy írja.Könnyezni kezdett, nem törődve azzal, hogy Jacques és Jenny ott állnak.– Nem élném túl, ha elveszíteném, ő az egyetlen nekünk Andyvel, mióta anya… Ó

Irving, borzasztóan szégyellem magam, hogy meggyanúsítottalak. Ha én… – a hangja elcsuklott.

Irving a karjaiba zárta. – Nem hinném, hogy Matthew egy ilyen fontos dologban hazudna – vigasztalta Rhodát. – Szerintem jól tette, hogy nem okozott már előre aggodalmat. Ha komoly baja lenne, úgyis hazahívott volna benneteket.

– Vajon nem arra kér, hogy most hazarepüljek? Akkor legalább minden kiderülne.– Semmi esetre sem, Rhoda. – Irving a fejét rázta. – Ezt akarná a legkevésbé.

Kifejezetten megkért rá, hogy vegyél részt helyette az expedícióban.– Mindenesetre felhívom.Rhoda körülnézett, mintha így azonnal odavarázsolhatna egy telefonfülkét.– Egyetértek, már én is javasolni akartam. A panzióban majd rögtön bejelentjük a

hívást. Viszont, Rhoda kedves, nem gondolod, hogy valakinek kijárna egy bocsánatkérés?Rhoda zavarban volt, mikor Jacques felé fordult.Jenny diszkréten félrevonult, Jacques pedig felváltva hol Rhodára, hol Irvingre nézett.– Jacques volt olyan kedves, hogy egyik percről a másikra mindent félbehagyott, hogy

ne kelljen megváltoztatnom a terveimet – folytatta Irving, majd karonfogta Jennyt és folytatta sétáját.

Rhoda hirtelen megint egyedül maradt Jacques-kal.– Azt javaslom, keressünk gyorsan egy telefont – kezdte a férfi, hogy megkönnyítse

Rhoda dolgát. – Egy angliai hívás Peruból hosszabb időt vesz igénybe. Egy nyilvános postahivatalból talán gyorsabban megy.

– Jacques, én… – Rhoda megijedt.Akaratlanul is először nevezte a keresztnevén.– Három percig, de akár három óráig is eltarthat, míg létrejön az összeköttetés.

Sajnos, előre soha sem lehet tudni.– Jacques, kérem! Én tényleg bocsánatot akarok kérni magától.– Bocsánatkérését már rég tudomásul vettem, ma chére Rhoda.– Hiszen szóhoz sem engedett jutni.– Mégis miben mesterkedett? – Jacques játszotta a meglepettet. – Csak nem akarja

kibékülésünket egy puszival megpecsételni, mint a gyerekek?– Nem, ón…Jacques kacsintott.– Ha mégis, én más helyet javasolnék ehhez a csókhoz, mondjuk ahol kevésbé látnak.– Ó, Jacques! Maga lehetetlen alak! – tiltakozott Rhoda, de titkon hálás volt Jacques-

nak, hogy így megkönnyítette a dolgát.Ismét rábízta magát, és miután megtalálták a postát, még azt is megengedte, hogy ő

kérje a londoni beszélgetést.Fél órai gyötrő várakozás után végre apja hangját hallhatta.– Ó, apa! – Többet nem tudott magából kipréselni, olyan közel volt a síráshoz. Annyira

eltervezte, hogy erős marad, de az ismert hang honvágyat ébresztett benne.Mikor apja és nagynénje is megnyugtatták, hogy tényleg csak torokgyulladásról van

szó, amit pihenéssel és tablettákkal hamarosan maga mögött tud, Rhoda is megnyugodott és be is fejezték a beszélgetést.

Jacques fizetett.– Ahogy hazaérünk, megadom magának a pénzt – mondta, miután elhagyták a postát.Legszívesebben Jacques nyakába ugrott volna. Tanúja volt félelmének és segített.– Csak meg kell mondania, mivel tartozom – szólt a férfihoz.– Hát csak ezzel.Behúzta egy árnyékos kis sikátorba és forrón megcsókolta. Csak rövid csók volt, de

Rhoda úgy meglepődött, hogy viszonozta.Csak akkor nézett kérdően Jacques-ra, mikor az gyöngéden elengedte, és halkan

megkérdezte: – Eh bien, lehetséges ez?Utána gyengéden karonfogta és javasolta, hogy minél előbb siessenek a panzióba,

hogy a többiek is értesülhessenek a jó hírről.

Rhoda megpróbált lépést tartani Jacques-kal és közben lázasan gondolkodott, mit is mondjon neki. A csók magyarázatot követelt, de mit?

Jacques még csak bocsánatot sem kórt. Most is miért hallgat így?– Szokatlanul szótlan, ma chére Rhoda – jegyezte meg egy idő után.Le bon pere az oka? Még mindig aggódik miatta?– Nem – mondta –, bár csak akkor leszek igazán nyugodt, ha majd otthon saját

szememmel láthatom. De Jacques – mondta minden erejét összeszedve. – Nem szeretném, ha rossz következtetéseket vonna le a történtekből.

– Comment?Rhoda rájött, hogy nem kerülgetheti tovább a témát.– Azt gondolhatná, hogy ez a csók…– Oui? – úgy tett, mintha nem értené.– Ez a csók kihívás még többre. Sokat segített, én hálás is vagyok, de ez még nem

jelenti azt, hogy arra is hajlandó vagyok…– Hogy viszonyt kezdjen? Erre gondolt?– Igen – Rhoda megkönnyebbülten felsóhajtott. – Közös expedícióban veszünk részt,

de nem tartom rám nézve kötelezőnek…– Hogy a férfiaknak bizonyos szívességet tegyen? – segítette ismét Jacques., – Örülök,

hogy értjük egymást.– Non – ingatta fejét sajnálkozva a férfi. – Moi, je ne comprends rien. De remélem

hamarosan majd jobban megértem. Igaz, hogy már nem vagyunk ellenségek?– Nem is voltunk azok soha! – tiltakozott Rhoda. – De továbbra is apám állítását

próbálom bebizonyítani, Chatel professzor. Azt hiszem, nem árt, ha ezt maga is tudja.– Legalább hívjon Jacques-nak – kérte a férfi a legkedvesebb mosolyával. – A maga

szájából különösen kedves ez a név, ma chére Rhoda.– Rendben van, Jacques – mérgesen vette észre, hogy belepirult. – Ha megígéri, hogy

gondolni fog arra…– Hogy egy csók még nem jelent semmit? Hát természetesen, szívesen.– Úgy tett, mintha teljesen komolyan vette volna a lányt. – Már el is felejtettem.

4. FEJEZET

Jacques beleegyezése Rhodát még jobban nyugtalanította. Vacsora közben titkon figyelte. Végig Jennyvel társalgott, meglehetősen elmélyedve. Vajon hány nőt hódított már meg elragadó mosolyával? Ma chére Rhoda, ma chére Jenny. Jacques minden nevet lágyan, csábítóan ejtett, és csókjaitól is biztosan sok nő ellágyult. A csók, amit ő kapott, már rég elfeledett ügy, legalábbis ezt állította.

Hogy ne állandóan Jacques-on járjon az esze, gyorsan Irvinghez fordult, és az expedíció felől kezdett érdeklődni.

– Hol lesz a következő pihenőnk?– Pedro Garcia ajánlott egy bennszülöttet, aki jól kiismeri magát az őserdőben –

válaszolta Irving. – Nem ez lenne az első csoport, akiket vezet, és állítólag teljesen megbízható.

– Hol csatlakozik hozzánk ez az ember? – érdeklődött Andrew. Különösen jó étvággyal vacsorázott, már jó előre tartalékolva, legalábbis így indokolta. – Egy jó evést soha nem szabad elszalasztani – mondogatta –, az ember soha sem tudhatja, mikor lesz megint alkalma enni.

– Punoban – válaszolta Irving.A férfi tudta, hogy Rhoda nem ismeri Peru déli vidékeit, így hozzáfűzte: – Körülbelül

tizenkét óra autóút a Titicaca-tó partján. Juan –, akinek Garcia szerint kiejthetetlen a családi neve, – az Aymará indiánokhoz tartozik. A tó partján földművelésből élnek.

– És ez az Indián hajlandó lenne otthagyni a földjeit és hetekig vezetni bennünket az őserdőben? – kételkedett Rhoda.

– Természetesen, ő a legfiatalabb fiú hat testvér közül, és minden további nélkül távol maradhat két hónapig.

– Mikor indulunk? – kapcsolódott be ismét Andrew.Merített magának még egy hatalmas adagot.– Már akartam javasolni, hogy akár most vacsora után is elindulhatnánk.Rhoda is telefonált már haza, így semmi okunk tovább Arequiában maradni.Egyébként is jók a tapasztalataink az éjszakai utazással.– Irving, komolyan gondolod? – Andrew nem lelkesedett az ötletért.Azt reméltem, legalább még egy éjszakát ágyban aludhatunk.– Akkor szavazzunk. Ki van amellett, hogy továbbmenjünk? – kérdezte Irving.Andrew-t kivéve mindenki egyetértett.– Rendben. Először én vezetek. Andy navigál és Jenny közénk ül.Így Rhoda ismét Jacques mellé került a hátsó ülésre, aminek egy cseppet sem örült.

Inkább előre szeretett volna ülni ő is.– Én is ugyanolyan jól tudok térképet olvasni, mint Andy – magyarázta gyorsan. – Ö

fáradt, én meg teljesen friss vagyok. Miért nem engem veszel előre?Irving csak a fejét Ingatta.– Kedves tőled, de Andy már ismeri a terepet.Jacques kihasználva a helyzetet a fülébe súgta: – A próbálkozás nem sikerült, ma

chére. A sors nem akarja, hogy elváljunk.– Nem hiszek a sorsban – válaszolta hetykén. – Mindenki saját boldogságának

kovácsa, Inkább ez a véleményem.Mi van velem? – gondolta, miközben csomagolt. – Nem szoktam ilyen könnyen

megsértődni. Különben sem csak Jacques-kal utazom.Irving beindította a motort, és ahogy Rhoda beszállt, gázt adott. Rhoda elvesztette az

egyensúlyát és Jacques Chatel ölében kötött ki. Mellére dőlve még szíve dobbanását is hallotta. Az első pillanatban csak kábultan hallgatott.

– Eh bien – suttogta Jacques a fülébe.Karjaival átkarolta és halkan nevetni kezdett.– Ki mondta, hogy nem hisz a sorsban? Ma chére Rhoda, ahogyan maga kibékülni

szokott, az egyszerűen tündéri.– Csak véletlen volt, ne örüljön – sziszegte, de hiába próbált elszabadulni. – Azonnal

engedjen el!Rhoda kellemetlen helyzetben volt, hisz az előttük ülőknek nem volt szabad

megtudni, mi történik.Jacques még egy darabig élvezte a helyzetet, majd gyengéden elengedte, és segített

neki megtalálni a helyét.Mikor Rhoda ismét a legtávolabbi sarokba húzódott, halkan felnevetett.Közben kint teljesen besötétedett.Rhodát elálmosította az első ülés felől jövő halk beszélgetés és a monoton motorzaj.Nagy nehezen tudott csak ébren maradni. Bosszankodott, hogy nem használta ki a

délutánt pihenésre. Időnként előrebukott a feje, ilyenkor felijedt és kiegyenesedett, de végül minden ereje elhagyta és lehunyta szemét.

Mikor félálomban hirtelen magához tért, feje meleg, szilárd helyre támaszkodott. A sötétség védelmezőén vette körül. Néha félig kinyitotta szemét, de csak sötét árnyékokat látott elsuhanni, így ismét elbóbiskolt.

Érzékszervei egyre kevésbé működtek. Füle mellett ritmusos dobbanásokat hallott, orrában férfi parfüm illatát érezte.

Pillanatok alatt vége lett a kellemes kábultságnak. Elszörnyülködve tapasztalta, hogy Jacques kihasználva helyzetét, közelebb húzódott hozzá, átkarolta és mellére vonta Rhoda fejét.

– Ki az aki fel akarta váltani az öccsét, mert állítólag annyira álmatlan?– kérdezte Jacques suttogva. – Pihenjen, gyermekem. Resté tranquille szorosan

magához húzta és megcsókolta a haját. – Megerőltető napoknak nézünk elébe. Minden erejére szüksége lesz. Talán túlságosan is megerőltető lesz magának.

– Én is ugyanúgy fogom bírni, mint a többiek. – Rhoda megpróbált megint elszabadulni, de sikertelenül. – Egyébként nem vagyok a gyermeke!

– Cest vrai. Maga már nem gyerek. Ebben egyetértünk – mély hangja megdobogtatta Rhoda szívót. – Maga egy elbűvölő fiatal hölgy, Rhoda. Mégis oly hűvös, oly megközelíthetetlen. Miért?

– Hogy ne legyek túl könnyű préda.Rhoda mérges volt Jacques szavai miatt, de nem akarta, hogy észrevegye.– Comment?– Ha azt hiszi, hogy azokhoz a nőkhöz tartozom, akik az első füttyentésre…– Nem az elsőre, ma chére Rhoda.Jacques megint csak szórakozott vele.– A másodikra és a harmadikra sem. Egyikre sem!A motorzaj arra kényszerítette, hogy hangosabban beszéljen, mint szerette volna.

Szörnyen kínos lett volna, ha az elöl ülők egyike is hallja a beszélgetésüket.– Ilyen kőszívű, ma chere? Ilyen megközelíthetetlen? Nincs semmi, ami

meglágyíthatná?Szorítása engedett, de közben magához emelte Rhoda arcát, aki kénytelen volt a

szemébe nézni.– Miért csinálja ezt? – suttogta, mielőtt ajkaik összeértek.– Mert… – Jacques egy-két rövid csókot lehelt ajkaira. – Mert talán nem hiszek

magának. Túl sokat tiltakozik.Csókjai egyre hosszabbak és szenvedélyesebbek lettek.Rhoda már többször elképzelte Jacques csókjait. Mindig kegyetlenül vadnak képzelte

őket, de pont az ellenkezőjét tapasztalta. Csókja inkább lágyan meggyőző volt, mint erőszakos. Rhoda érezte, ahogyan ajkai egyre jobban megadták magukat. Forró hullámok öntötték el, amelyek egy pillanatra mindent elfeledtettek, ám hirtelen szörnyen megijedt saját magától.

Elveivel teljesen ellentmondott ez a viselkedés. Soha sem hagyta, hogy az érzéki vágy uralja. Ez Colinnal szemben sem lenne igazságos.

Megint megpróbált felegyenesedni. Meglepte, hogy Jacques nem tartja vissza. Halk nevetése elárulta, hogy átlát viselkedésén.

Rhoda dühös lett. Először Jacques-ra, mert nem vette komolyan, aztán saját magára is, hogy így kiadta magát.

– Irving! – előre hajolt, és Irving vállára tette kezét. – Nem ülhetnék előre?Rosszul leszek, ha sokáig ülök hátul.– Hazudós! – hangzott el halkan mögötte, de ügyet sem vetett rá!

– Természetesen, kedves – Irving azonnal bólintott. – Jenny, lenne olyan kedves és helyet cserélne Rhodával? Tarthatunk egy rövid szünetet is, ha friss levegőt szeretnél szippantani.

– Kösz, de csak feltartana bennünket. Az is elég, ha melletted ülhetek.Eltartott egy ideig, míg ismét megnyugodott. Szemrehányásokat tett önmagának, hogy

így viszonozta Jacques csókjait. Jacques ahhoz túl tapasztalt férfi volt, hogy ezt ne vegye észre. Olyan tüzet ébresztett benne, amit Colinnal soha sem érzett. Végül mégis elaludt.

– Ébredés, kedves! Megérkeztünk.Rhoda még félálomban volt, de felismerte Irving mély hangját. Csak nagy nehezen

nyitotta ki a szemét. Már világos volt, mikor a busszal megálltak.– Hol vagyunk? – egyenesedett fel, majd hátrasimította összekuszált haját.– Punoban.– Lehetetlen! – Rhoda őszintén meglepődött. – Akkor órákig alhattam.– Igen, Irving még szünetet sem tartott – szólt közbe élesen Jenny.Semmi esetre sem akarta magát felkelteni.– Ó, Irving, szörnyen sajnálom – Rhoda lelkiismerete megszólalt. Kinyújtózkodott,

majd kibotorkált a buszból.– Nem kell bocsánatot kérned, kedves – Irving magához ölelte. – Addig alhatsz a

vállamon, ameddig csak akarsz. Nem szabad elfelejtenünk, hogy még nem vagy olyan tapasztalt róka, mint a többiek. Gyakorlat is kell a megpróbáltatásokhoz.

– Ha úgy érzi, hogy nem képes velünk tempót tartani, akkor jobb, ha már most megmondja, mielőtt keményebb terep következik. Hisz maga is tudja: Minden csapat olyan erős, mint a leggyengébb tagja – szólt Jenny.

Rhoda tudta, hogy azzal okozhatná a legnagyobb örömet Jennynek, ha idő előtt feladná!

– Köszönöm a figyelmeztetést – válaszolta ragyogó arccal –, de azt hiszem, csalódást kell okoznom. Az én munkám is szívósságot követel tőlem.

Egy fotóriporternő sem engedhet meg magának semmi testi gyengeséget.Rhoda belekarolt Irvingbe, majd Andrew-ba és otthagyta Jennyt. Hadd maradjon csak

Jacques-kal.Puno rögös utcáin ballagva egyre gyakrabban vette észre magán, hogy hátrafelé fülel,

mert annyira izgatja Jacques és Jenny beszélgetése.A piacteret elérve Irving izgatottan körbenézett. Pedro Garcia azt ígérte, hogy Juan –

az aimara indián – itt vár rájuk.Andrew kihasználva a kedvező alkalmat, félrevonta Rhodát.– Mégis mi jut eszedbe? – kérdezte halkan.– Mi jutna eszembe? – Rhoda nem értette.– Azt hiszed, mindenki süket és vak volt tegnap éjjel a buszban?– Nem törtónt semmi.– Ellenkezőleg. Mindig is sejtettem, hogy megőrülsz ezért a franciáért, de hogy így

felbátorítsd azok után, hogy apát így kisemmizte az expedícióból!– Nem bátorítom – tiltakozott Rhoda hevesen. – Azóta már különben is tudjuk, hogy

apa önként maradt otthon. Jacques csak….– Halkan, suttyomban meg akart szerezni, mi? – szakította félbe Andrew.– Ez a nyomorult alak. Legszívesebben…– Kérlek, Andy! Magam is megbirkózom Chatel professzorral – közben maga is tudta,

hogy ez csak félig igaz.– Ahogy gondolod. Már ma éjjel is beavatkoztam volna, de nem akartam, hogy Irving

bármit is észrevegyen.

– Mi köze van ehhez Irvingnek, Andy? Hagyd már abba a célzásokat!Mikor fogod már végre fel, hogy nem érdekel Irving? Ha mindenáron valakinek a

pártját akarod fogni, akkor inkább Colin legyen az. És most már befejeztük! Hallani sem akarok többet erről az egészről.

– Oké, oké, csak ne felejtsd el, hogy ki ez a Chatel és mit tett.– Azt nem felejtem el, de azért egy kissé túlzói. Fogd már fel egy kicsit lazábban a

dolgokat! Legalább próbáld meg!Andrew dacosan hallgatott, majd hirtelen megkérdezte: – Irving azt mondja, apa

nekünk is küldött külön levelet. Mi volt benne?– Te jó ég! – Rhoda ijedten fejéhez kapott. – Még el sem olvastam a levelét, annyira

rohantunk, hogy egy telefont találjunk. Jaj, hova tettem egyáltalán. A fotós táskámban kell lennie. Majd megnézem, ha visszaértünk.

Míg Andrew és Irving Juan után érdeklődött, Rhoda szemügyre vette a piaci kínálatot.Nagy mennyiségben árultak pirosas burgonyát, avocadot és banánt.Hosszasan nézegette a művészek portékáit is, a festett agyagedényeket, vagy éppen az

érdekesen formázott talizmánokat.Az elárusítók nagyrészt nők voltak. Furcsán festettek bő, színes szoknyájukban és

sötét hajukon az ócska filcsapkákban. A férfiak gyakran kopott, európai öltözéket viseltek, ami rajtuk komikusan állt. Az ő kínálatuk egzotikusabb volt. Élő állatokat: leguánt, teknősbókát és papagájt árultak.

– El a kezekkel a csőrétől! Kellemetlen sebeket ejthetnek, ma chére Rhoda.Rhoda gyorsan visszarántotta kezét és megfordult.Ijedten látta, hogy jócskán lemaradt a többiektől. Mellette ott állt Jacques.A többiek már rég eltűntek.– Irving megkért, hogy keressem meg – magyarázta Jacques. – Nem találta Juant, csak

a feleségét. Gyakran árusítják a földjük gyümölcsét itt Punoban. – Jacques mosolygott. – ő is úgy tesz, mint a legtöbb férfi. A munka üzleti oldalát a nőkre bízza.

Rhodának követnie kellett Jacques-ot.Hozzá sem ért, úgy ment mellette, de Rhoda így is egész testében remegett.– Ml a baj? – aggódott Jacques.– Semmi, csak fázom egy kicsit. A meleg pulcsimat a buszban hagytam.Jacques átkarolta.– így már jobb? Sokkal magasabban vagyunk, mint Arequipában. A különbség

körülbelül ezerötszáz méter. Egyébként is májusban kezdődik a tél, ami persze az őserdőben nem érződik majd. – Kutatva pillantott Rhodára, anélkül, hogy egy percig is elengedte volna, vagy lassított volna tempóján. – Ugye felkészült, hogy ott mennyire kellemetlenül nedves, nyirkos lesz a klíma, ma chére? Nem is szólva a ránk leselkedő veszélyekről. Szükségünk lesz egy dzsungelkésre is, hogy utat vághassunk magunknak. Éjszaka csak egy sátor lesz a fejünk felett és egész idő alatt – itt Jacques hangja hirtelen gúnyos lett – hát Igen, óvakodnunk kell a kígyóktól.

Rhoda megtorpant. Soha jobb alkalmat nem találhatott volna, hogy Jacques karjait lerázza, így még nagyobb felháborodottságot színlelt.

– Jó – védekezett. – Tényleg nem szeretem a kígyókat. Ez akkora szégyen? Ez még nem jelenti azt, hogy gyáva vagyok. Meg fogom szokni a megváltozott klímát és ott leszek, amikor Irving megtalálja Atahualpa aranyát.

– Huascan aranyát, ma chere.– Majd kiderül.– Az apja büszke lehet két lojális gyermekére. – Jacques tovább indult és Rhoda nagy

megkönnyebbülésére, nem karolta át. Ahogyan csak tudta, követte a hatalmas

embertömegben. – A hűség az egyetlen olyan erény, amit különösen tisztelek. Bárcsak monsieur Andrew is rendelkezne ilyen erényekkel. Még soha sem találkozhattam Masterson professzorral személyesen, hogy kellő odaadással tisztelhessem.

Jacques mintha magában beszélt volna, de Rhoda nem bírta ki, hogy ne válaszoljon.– Apa korunk legjelentősebb kutatóinak egyike – hangsúlyozta nagy nyomatékkal. –

Senki sem közelítheti meg a szakterületén.– Nincs több rokonuk Andrew-val? – kérdezte Jacques rövid szünet után.– Csak Ida nagynéném. – Rhoda hangja meglágyult, mikor nevét kiejtette.– Nagyon kedveli őt, nest-ce pas?Ida Masterson tanárnő volt.Mikor Rhoda édesanyja tizenöt évvel ezelőtt meghalt, feladta hivatását, és a félig

romos házukba költözött Chesterbe. Gondolkodás nélkül feláldozta karrierjét bátyja családja érdekében. Ragaszkodott hozzá, hogy a tizenhárom éves kamaszlány és a kilencéves kisfiú pótmamája legyen.

– Egyébként senkije sincs? – kérdezte Jacques, miután Rhoda a történet végéhez ért.– Nincs – erősítette meg, de egyben mérges is volt, hogy nem említette Colint. Ennél

kedvezőbb alkalmat nem is találhatott volna. Valami mégis visszatartotta, hogy Jacques-nak megemlítse.

– Ne felejtse el, ma chére, hogy a nénikéje és az apja már nem a legfiatalabbak. Nem élnek örökké és azután mi lesz? Öccse egy nap meg fog nősülni és családot alapít. Időben kellene egy társat találnia.

– Szerintem ezeket a dolgokat nem kell elsietni.– Daccord, de szerintem a jövőjére is gondolnia kell, és ezért senki sem haragudna.

Hogyan tervezi? Férjhez szeretne menni Monsieur Irvinghez, peut-étre?– Talán egy nap férjhez megyek. Most még nem is gondolok ilyesmire.– Tehát a munka áll első helyen?– Nem adnám fel egy házasság kedvéért, ha erre gondolt.– Nem szeretne gyerekeket?– Talán később.– Maga szerint nem természetes, hogy két ember szerelméből gyerekek születnek?Lassan kellemetlenné vált a beszélgetés, hisz Jacques-ot még alig ismerte, és végig

indiszkrét kérdésekre válaszolgatott.– Maga szörnyen kíváncsi, Jacques! – figyelmeztette óvatosan. – Én óvakodnék attól,

hogy ilyen kérdéseket tegyek fel.– Pedig mindegyikre a legnagyobb igyekezettel válaszolnék – várt pár másodpercet,

majd így folytatta. – Nem is akar rólam semmit sem megtudni?– Igazából semmit – bizonygatta Rhoda. – Ha tényleg fontos magának a barátságom,

akkor se velem foglalkozzon, hanem…– Peru történelmével?Rhoda még egyetlen olyan férfit sem ismert, akinek ilyen beszédes szeme lenne, mint

Jacques-nak.– Az az egyetlen téma, amiben ellenfelek vagyunk.– Rhoda, ma chere, nincs egy olyan szakterület, amely összekovácsolhatna

bennünket?Rhodának eszébe jutott az utolsó éjszaka a buszban. Ott, az éj leple alatt megszűnt

minden ellenségeskedés, már-már harmonikus volt együttlétük, de a pillanat hamar elröppent, és azóta is csak szemrehányásokat tesz magának gyengesége miatt.

– Nincs – válaszolta határozottan. – Csak a munkánk sodort minket egymáshoz.– És egy ringatózó busz – egészítette ki Jacques, de Rhoda nem figyelt a megjegyzésre.

Közben már elhagyták a piacot, és keskeny sikátorokon keresztül vezetett az utuk. Az ottlakók megpróbálták a nyomasztó szegénység látszatát a szó szoros értelmében átfesteni, de hiába kaptak az omladozó vakolatok egy kis színt, az eredmény mégis ugyanolyan nyomasztó volt. Csak a falakon felkúszó dús virágszőnyeg enyhítette a nyomor látszatát. Ha Puno nem az egyik legfontosabb kikötővárosa lenne a Titicaca-tónak – gondolta Rhoda –, már rég tönkre ment volna.

Maga a tó káprázatos látványt nyújtott. Ameddig csak a szem ellátott, sima víztükör, rajta itt-ott egy-két csónak – úgynevezett balsa – ringott. A tavat égbe nyúló, havas tetejű hegyek övezték, amelyek csodálatosan visszatükröződtek a sima vízen. A képet csak néha törte meg egy-egy flamingóraj látványa, ahogy éppen halak után kutattak a sekélyebb helyeken.

Rhoda érdeklődése felélénkült, és lázasan kezdte vizsgálni a fényviszonyokat, hogy egy pár felvételt készíthessen.

– Az aymara-indlánok isteni eredetűnek hiszik a tavat – mesélte Jacques, miközben Rhodát figyelte. A nagy igyekezetben Rhoda még egy mosolyt is engedélyezett magának.

– Eh bien, ma chére – örült Jacques. – Gyakrabban kellene mosolyognia.Rhoda maga elé mormolt valamit, majd ismét a fényképezőgéppel foglalkozott.Nagy megkönnyebbülésére a többiek is utolérték őket.Irving és Andrew egy indiánnal beszélgetett, míg Jenny tőlük távolabb állt. Rhoda úgy

látta, hogy a lány rosszul érzi magát. Félrerakta az eddigi ellenséges hangot és megkérdezte, hogy nincs-e valami baja.

Jenny először nem akart válaszolni, de mivel Jacques is ott állt mellettük, bevallotta, hogy fáj a feje és hányingere van.

– Ezek a hegyibetegség tipikus tünetei – magyarázta Jacques.– Á, nem hinném. – Jenny kicsit túl hamar tiltakozott, gondolta Rhoda.Biztos csak a migrénem. Ha…– Le kell pihennie, ma petité – szakította félbe Jacques a legnagyobb komolysággal.– Idő kell ahhoz, hogy az ember a háromezernyolcszáz méteres magasságot

megszokja, ezt maga is nagyon jól tudja. Visszakísérem a buszhoz, most azonnal. Rhoda, maga ugye szól Irvingnek?

– Természetesen – Rhoda utánuk nézett.Jacques átkarolta Jenny derekát. A lány törékeny alkata mellett Jacques még

magasabbnak és erősebbnek tűnt. Tulajdonképpen örülnie kellett volna, hogy Jennynek is ugyanannyi figyelmességet szentel, mégis dühítette kettejük bensőséges viszonya. Miért irigyelte Jennytől, amit ő maga már elutasított? Ennek így semmi értelme sem volt.

– Rhoda, kedves! – Irving felfedezte és magához intette. – Na végre, megvagy. Hadd mutassam be neked vezetőnket, Juant. Sajnos nem fogod érteni, mert egy-két spanyol kifejezésen kívül csak a kecsua nyelvet beszéli. Szerencsére Jacques beszéli ezt a dialektust. A nyelvek soha sem tartoztak az erősségeimhez.

Rhoda kezet fogott a sötétbőrű indiánnal.A piacon látott férfiakkal ellentétben ő saját szövésű ruhát és kézi cserzésű

bőrszandált viselt. Széles, kifakult kalapja sötét árnyékot vetett keskeny arcára. Rhoda csodálattal figyelte mélyen ülő szemét, markáns orrát és éles állát, mely kiváló fotótéma volt. Rhoda el is határozta, hogy az első adandó alkalommal készít majd egy sorozatot róla.

– Juan örül, hogy elkísérhet minket – mesélte Irving a buszhoz vezető úton. – Meg van győződve arról, hogy az Inkák leszármazottja. Talán igaza van. Külsejét illetően könnyen elképzelhető. Egyébként hol van Jacques és Jenny?

Amint Rhoda elmesélte, hogy Jenny rosszul lett, Irving rögtön gyorsabb tempót diktált.

– Remélem semmi komoly – mondta aggódva.Jenny állapota csak rosszabbodott. Jacques akut légszomjról és erős hányásról

számolt be.– Talán adhatnánk neki koka leveleket, hogy azt rágcsálja – javasolta Andrew. – Az

indiánok is azt használják hegyibetegség ellen.Jacques eleresztette a füle mellett a gúnyos célzást.– Egy biztos, csak akkor utazhatunk tovább, ha Jenny rendbejött.– Keresünk egy helyet a tóparton, és pihenünk két napot – csatlakozott Irving. – Talán

Juan felajánlja a földjét. Jenny és Rhoda a buszban alszik.Ugye nem okoz problémát, Rhoda, hogy Jennyre kell vigyáznod?– Persze, hogy nem – nyugtatta meg Rhoda készségesen.Még soha sem szenvedett hegyibetegségben, de látván Jenny állapotát, őszintén

sajnálta.– Na, ki vele! Miért nem szól semmit? – kérdezte Jenny, mikor Rhoda éppen a

hálózsákot bontotta. – Tudom nagyon jól, mit gondol. Ki az, aki feltartja az expedíciót, ki a csoport leggyengébb láncszeme? – Jenny hangja hihetetlenül gyengének tűnt.

– Ne legyen gyerekes! – válaszolt Rhoda. – Semmi ilyesmire nem gondoltam. Mindannyiunkkal előfordulhatott volna. Magának egyszerűen pechje volt – mivel Jenny nem válaszolt, így folytatta: – Csak nyugodtan keltsen fel éjszaka, ha rosszabbul érzi magát. Gyorsan el tudok ismét aludni, és ráadásul olyan mélyen, mint egy mormota.

Jenny nagy nehezen kimondta, amit eddig nem mert: – Olyan kedves és segítőkész volt hozzám, pedig nem viselkedtem valami kedvesen magával és ezt nagyon sajnálom.

– Ó! – Jenny bocsánatkérése kellemetlen volt Rhoda számára. – Már el is felejtettem. Sokszor előfordulnak expedíciótagok között kisebb súrlódások, minden különösebb indok nélkül.

– Mégsem kellett volna úgy viselkednem – makacskodott Jenny. –Azt hiszem, még mielőtt megérkezett, én már eldöntöttem, hogy nem fogom magát kedvelni. Irving állandóan dicshimnuszokat zengett szépségéről és tudásáról. Úgy láttam, nagyon isteníti magát és ez nem tetszett.

– Ez volna minden? – Rhoda megkönnyebbülten felnevetett, rosszabbat gyanított Jenny ellenségeskedésében. – Irvinggel már ősrégi barátok vagyunk és hát, ahogy ez lenni szokott, eléggé elfogultak vagyunk egymással szemben. Semmi különleges nincs bennem. Értek valamit a fotózáshoz, de ami az expedíciót illeti, tavaly nem sok babért arattam. Apának és Irvingnek állandóan valamilyen kutyaszorítóból kellett kirángatnia engem. Mégis köszönöm, hogy ezt elmondta nekem. Talán mostantól jó barátnők lehetnénk.

– Igen, talán.Ez nem túl meggyőzően hangzott, de Rhoda ezt Jenny betegsége rovására írta. Mégis,

egy kicsit nyugodtabb szívvel gondolt az előttük álló hetekre. Talán majd Jenny is kedvesebben viselkedik vele, ha rájön, hogy semmi oka a féltékenységre.

5. FEJEZET

– Most, hogy egy kis szünetre kényszerülünk, neked is több időd marad Puno megismerésére – mondta Irving másnap reggel Rhodának. – Én addig vigyázok a mi kis betegünkre. Puno nem tud már nekem újat nyújtani, ismerem korábbi útjaimról. Végre pótolhatom a lemaradásomat a naplóírásban. – Irving még a legapróbb eseményeket is feljegyezte.

Rhoda, Andrew és Jacques először a katedrálist kereste fel, ami Puno egyik legjelentősebb látványossága. A pompás 18. századi barokk homlokzattal ellentétben a belső tér díszítése szegényesebb volt.

– Az Aymará-indiánok józan, szigorú meggyőződésű emberek – mondta Jacques. – Ez látszik is a belső tér egyszerű kialakításán. Szerintem képek, gyertyák és füstölők nélkül az egész elveszti a hangulatát.

– Maga katolikus?– Nem, de imádom a katolikus templomokat és a ceremóniákat.Andrew-t inkább a romos várak érdekelték, ezen kívül Jacques jelenléte is

idegesítette. Nem is leplezte érzelmeit és a rövid templomlátogatás után elköszönt, hogy ő inkább még egyszer körülnéz a piactéren.

Rhoda dühös volt, hogy ismét kettesben maradt Jacques-kal. Legszívesebben ő is a piacot nézte volna meg, de helyette Jacques a városi múzeumot ajánlotta.

– Érdekes fegyver-, ruházati- és ékszergyűjteményük van. – Az ékszereket különösen kihangsúlyozta, hogy kecsegtetőbb legyen az ajánlat.

Ásatási leletek. Azokból a Chulpákból származnak, amelyeket a spanyolok nem raboltak ki.

– Ha szerencsénk van, és megtaláljuk az eltűnt várost, talán még több érintetlen Chulpát is találunk.

– Pontosan. – Erősítette meg Jacques. – Ha megtaláljuk őket.– Úgy mondja, mintha nem hinne benne, vagy talán nem is érdekelné.Rhoda pár pillanatig hallgatott. – Jacques – folytatta –, azért nem akarja megtalálni a

várost, mert különben apámnak lenne igaza?Jacques szokatlan haraggal reagált. Megragadta Rhodát és elrántotta a vitrintől, ahol

éppen álltak. Arca elsötétült a haragtól. Arcélei megfeszültek, szemében rideg, idegen fény gyúlt. Rhoda megpróbált kiszabadulni a szorításából, de a férfi erősebb volt nála.

– Az öccsétől még csak lenyeltem volna ezt a megjegyzést, de magától igazán nem vártam – mondta leplezetlen ingerültséggel. Éles hangja visszhangzott a teremben. – Egy kicsit sem bízik meg bennem, Rhoda? Ekkora szellemi toprongynak tart? Visszautasítom ezt a gyanúsítást.

– Én nem gyanúsítottam, csak…– Au contraire. – Jacques nem engedte, hogy közbeszóljon. – Senki sem lenne nálam

boldogabb, ha megtalálnánk a várost, de már megtanultam, hogy nem szakadhatok el a realitásoktól. Az őserdőt nem egyszer átvizsgálták már repülőgéppel is, anélkül, hogy bármit találtak volna. Fel kell készülnünk egy sikertelen expedícióra is.

– Természetesen, Jacques. Apa meggyőződéssel vallja, hogy sok minden láthatatlan marad repülőgépről nézve. Az őserdő túl sűrű ahhoz. – Rhoda érezte, ahogy egyre jobban ő is átveszi Jacques pesszimizmusát. Hirtelen ő is reménytelennek érezte a helyzetet, és nem tudott más indokot kitalálni.

– Apjának nagy valószínűséggel igaza van – adott igazat Jacques, Rhoda nagy meglepetésére. – Az elsők között gratulálnék neki.

Rhoda már nem tudott örülni Jacques vallomásának. Haragudott magára, hogy így megbántotta, de hirtelen ráébredt, hogy szorosan ott áll a férfi előtt, olyan közel, hogy szíve dobbanását is meghallotta.

– Rhoda! – Jacques félreértette Rhoda tekintetét és gyengéden megrázta. – Mikor fog mást látni bennem, mint egy szörnyeteget? Eh bien, maga az apja pártján áll, ez érthető, de miért kell azért rögtön becsületességemben kételkednie? Cest insupportable!

– Maga félreért – kezdte Rhoda. – Én tényleg nem akartam…– A maga öccse még éretlen fiatalember, ezért eddig nem foglalkoztam a

megjegyzéseivel, de magától több értelmességet és belátást vártam. Valószínűleg szörnyen elkényeztette a családja és Irving.

– Ellenkezőleg! Apám és a nénikém mindig jók voltak hozzám, de túl szigorúak. Nem tudtak semmit sem elnézni nekünk, gyerekeknek.

– Akkor talán a kellő törődés hiányzott? Ezen gyorsan segíthetünk.Jacques szorosan magához ölelte és hevesen szájon csókolta.Rhoda egész testében megmerevedett. Gyűlölte az erőszakos közeledéseket és

Jacques most úgy csókolta, mintha büntetni akarná. Megpróbált védekezni, de Jacques nem engedte el, és így akarata ellenére feladta a tiltakozást.

Rhoda védtelen volt a fellángolt vággyal szemben, ami egyre jobban elöntötte. Karjaival átkarolta Jacques nyakát és közelebb húzta magához.

Észre sem vette, hogy a férfi hajába túrt, mint egy szerelmes asszony, és közben úgy érezte, mintha a szenvedély minden tiszta gondolatát és józan megfontolását tovasodorta volna. Még egy férfi sem csókolta így. Szinte nem ismert magára. Jacques érzékisége oly őrülten hatott rá, hogy védekezni sem tudott.

Mikor végül gyengéden elengedte, eltelt egy pár másodperc, míg ismét magához tért. Kinyitotta szenvedélytől sugárzó szemét. Jacques viszonozta pillantását. Zavart és meglepettséget árult el tekintete.

– Mon Dieu – sóhajtott. Közben úgy ingatta a fejét, mintha nem értené, hogy mi történt. – Mon Dieu, ahogy te provokálsz!

– Én? Én provokálom? – Rhoda elsápadt és egész testében remegett.Jacques csókja teljesen összezavarta. Egy pillanatra minden idegszálával megkívánta a

férfit. Colin soha sem lett volna képes ilyen érzéseket kiváltani belőle.Megijedt, mikor ez megvilágosodott előtte, ám ijedtségét düh váltotta fel.– Hogy merte ezt tenni velem? – támadott Jacques-ra. – Ha másképp nem sikerül,

erőszakkal próbálkozik? Gyűlölöm!Utolsó szava azonban nem felelt meg a valóságnak. Nem őt gyűlölte, hanem saját

magát, hogy ennyire gyenge volt.– Akkor semmi sem változott, nest-ce pas, ma chere Rhoda?Jacques Ismét magára talált. Ami Rhodát teljesen kibillentette az egyensúlyából, az őt

mintha meg sem érintette volna.Megfordult és némán kiment a teremből. Rhoda követte. Jacques megállás nélkül

rohant végig a szűk utcákon, a lány alig tudta követni. Haragudott, hogy így kellett utána rohannia, de egyedül nem talált volna vissza a buszhoz.

– Nem – kiáltotta levegő után kapkodva, mikor végre beérte. – Semmi sem változott. – Azt nem ismételte meg, hogy gyűlöli. Még ebben a pillanatban sem tudott hazudni.

– Rhoda! Rhoda!

Valaki a nevét kiáltotta a busz oldalán dörömbölve. Rhoda mély álomból ébredt. Fáradtnak, kialvatlannak érezte magát, hisz sokáig ébren forgolódott az éjjel. Nehézkesen kimászott a hálózsákból és kipillantott a függöny résén. Andrew állt kint.

– Andy! Az Isten szerelmére…– Tudod, mennyi az idő, nővérkém? Talán elfelejtetted, hogy ma csónakázunk?

Igyekezz legalább!– Ó, nem! – Rhoda nagyot nyögött. – Inkább felejtsetek el. – Nem tudott volna most

Jacques-kal találkozni.– Ahogy gondolod, de akkor add ide a fényképezőgépedet. Irving képeket akar az Uru-

halászokról és az úszó szigetekről.Tudatosan, vagy anélkül, Andrew rátapintott Rhoda gyengéjére.– Szóba se jöhet! Ahogy te a kamerával bánsz, az minden alkalommal kikészít. Szólj

Irvingnek, hogy öt perc múlva kész vagyok.Andrew bólintott. – Oké, aztán melegen öltözz!– Egyedül is elboldogul, Jenny? – kérdezte Rhoda, miközben farmert és egy vastag,

piros, kötött pulcsit vett fel. Tudta, hogy az élénk színek állnak neki jól, és ma különösen csinos akart lenni.

– Igen, köszönöm. Lényegesen jobban vagyok. Jót tett az alvás. Megmondhatja Irvingnek, hogy holnap akár indulhatunk is, de talán még ma is, ha akarja.

Egy vidám körülmény megkönnyítette Rhodának a kellemetlen viszontlátást Jacques-kal. Mindhárom férfi egy úgynevezett Chullo-t viselt, ami egy mókás bojtos, füles sapka volt. Rhoda nevetőgörcsöt kapott, mikor meglátta őket, és mindenáron képet akart róluk készíteni. Később ők nevettek, mikor Irving Rhoda kezébe is egy ilyen sapkát nyomott.

– Na ne, Irving! – tiltakozott. – Ugyanolyan idétlenül nézzek ki, mint ti?– Az indiánok a szél miatt hordják. A Titicaca-tó a föld legmagasabban fekvő tava, és

szörnyen hideg szelet kell majd elviselnünk. Tehát semmi tiltakozás kedvesem! Gyorsan vedd fel, aztán indulás!

Rhoda engedelmeskedett, hiszen ismerte Irving türelmetlenségét. Közben majdnem elfelejtette Jenny üzenetét átadni.

– Akár ma is indulhatnánk? – Irving csodálkozva megtorpant. – Akkor viszont lemondok a kirándulásról és mindent előkészítek az útra. Fel kell töltenem az élelmiszerkészletünket is. Juan legidősebb testvére megígérte, hogy ellát bennünket. A motort is még egyszer át kell néznem, nem hagy nyugodni az a halk kopogás. – Észrevette Rhoda csalódottságát és így folytatta: – Azért nem kell velünk tartani, ha te és Jacques…

– Semmi esetre sem – szakította félbe gyorsan Rhoda –, ha munka vár ránk.– Andyvel ketten is megbirkózunk vele, és szükség esetén Juan is segíthet. Nincs

igazam, Andy?– Dehogynem – Andrew nem ellenkezett, de morcos arca elárulta Rhodának, hogy

nem szívesen mond le a kirándulásról. Biztos eltervezte magában, hogy jól megfigyeli a franciát és a nővérét.

– Maga is inkább maradna, nem igaz? – kérdezte Jacques, mikor kettesben maradtak. – Maga és én, egyedül a tavon… – mosolygott.

– Talán fél? Mármint nem a víztől, hanem tőlem. Semmi oka rá! Tegnap világosan értésemre adta, milyen érzéseket táplál irántam és aszerint fogok cselekedni.

– Ha ezt komolyan gondolja, akkor szívesen megismerném az úszó-szigeteket.– Teljesen komolyan. Parole dhonneur!Gyorsan találtak motorcsónakot vezetővel, bár két utas nem számított jó üzletnek.

Lehet, hogy Jacques bőséges borravalót kínált, gondolta Rhoda.

– Az uru-halászok kemény, nélkülöző életet élnek – mesélte, mikor már a csónakban ültek. – Létüket csak a tó biztosítja. Pisztrángot halásznak és csapdákat állítanak a vadkacsáknak. A totora-nád, amely a sekélyebb part mentén bőségesen megterem, az szolgál alapul az úszó-szigetek építéséhez, majd az azokon épülő kunyhókhoz is. A könnyű csónakokat is ugyanebből az anyagból készítették.

– Sok ilyen úszó-sziget létezik? – kérdezte Rhoda. Örült, hogy meghallgatta Andrew tanácsát és melegen öltözött. A szól az arcukba fújt és már a szörnyű sapka sem zavarta.

– Negyvenen felül, de a turistákat csak a legnagyobb érdekli, a Huacavacani. Sajnos, mára már majdnem kihaltak az uruk. Régebben hatalmas, büszke nép volt, és öregebbnek tartották magukat a napnál. Mikor még az Inkák uralták Perut, alig figyeltek az urukra. Csak a havi adót hajtották be rajtuk, több törődés sértette volna inka méltóságukat.

Jacques, mint mindig, most is rengeteget tudott mesélni. Kifogástalanul viselkedett, ahogy ígérte. Egyszer sem nevezte ma chere Rhodának, és mindennemű testi érintést is mellőzött, kivéve, amikor beszállni segített a csónakba.

– Jacques? – kérdezte, miután a férfi hosszabb ideig hallgatott.– Nos? – ezzel nem könnyítette meg a dolgát.– A tegnapiak miatt… – elhallgatott, mikor Jacques arca ezek hallatán elkomorodott.– Az ügy lezárva. A szavamat adtam, nest-ce pas? Nem fog többet előfordulni.– Maga félreért. Én…– Ellenkezőleg, nagyon is értem – Jacques hangja ideges lett. – Mivel apja ellensége

vagyok, ezért kettőnk között sem lehet barátság, vagy valami hasonló. Eh bien, ahogy kívánja. Nincs jelentősége.

Rhoda számára nagyon is volt. Elfordult, hogy felvételeket készítsen a környező hegyekről és a mellettük úszó szigetekről. Nehezére esett koncentrálni, kezei is remegtek. Miért jött egyáltalán vele Jacques, ha ilyen sértődött? Ez nem volt tisztességes.

Rhoda megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor megérkeztek Huacavacani-hoz. A vezető felajánlotta, hogy körbeviszi őket. Érdekes keverékét beszélte a spanyolnak és a pidgin-angolnak.

Rhoda csak akkor értette meg igazán, mit is jelent az úszó-sziget elnevezés, amikor rálépett. Mindaddig csak homályos elképzelései voltak a dologról. A vezető végül elmagyarázta, hogy tulajdonképpen egymásra fektetett nádterítőkről van szó. Mivel az alsó rétegek gyorsan szétmállanak, felülről mindig pótolni kell és így magától megújul.

Rhoda egyáltalán nem látott benne semmi festőiséget, amit a neve eddig sejtetett. Az urukat is szegényesnek találta.

– Olyan az egész, mint egy állatkert. Emberszabású majmok helyett itt igazi embereket tartanak fogságban, a víz helyettesíti a rácsokat. Nézze csak, Jacques! A turisták úgy adogatják nekik a pénzt és a kaját, mintha állatokat etetnének. Ez olyan megalázó!

– Ez csak a látszat. Az uruk mindig is ilyen egyszerűen éltek és egyébként is realisták. Ki vetné a szemükre, hogy ki akarják használni a turizmust? Mindenhol ugyanaz a helyzet a világon, amikor gazdag turisták szegény országba látogatnak. Az uruk mégis megőrizték méltóságukat.

Büszkék a kézművességükre és olcsóbban árulják az ékszert és a szőttest, mint Punoban.

– Akkor veszek egy faliszőnyeget – döntött Rhoda. Már rég szemet szúrtak neki a feltűnő színű és mintájú anyagok. – És akár minden felvételért fizetek nekik, amit róluk készítek.

– Eh bien, de talán várjon még a nagy bevásárlással – Jacques hangja ismét barátságos lett. – Egy balsán nincs hely a csomagoknak.

– Ez azt jelenti, hogy átszállunk egy ilyen dióhéjba? – Rhoda a törékenynek tűnő, lapos csónakokra mutatott. Ezeket is ugyanúgy totora-nádból készítették, és kötéllel erősítették össze.

– Miért ne? Alaposan meg akarja ismerni az országot, nest-ce pas? Még segíthetünk is rajtuk, ha kifizetjük az utat. Így mindenkiről gondoskodtunk.

– És ha elsüllyedünk?– Mais non! – Jacques a tavon úszó több tucat balsára mutatott. – Jöjjön csak bátran. –

Beszállt az egyik csónakba és kezét nyújtotta.Rhoda tétovázott. Szerinte két személy már így is túl sok a csónaknak.– Tényleg biztonságos? – kérdezte meg újra. Közben inkább Jacques-tól félt, mint a

csónaktól. De sebaj, mindig is jó úszó volt.Jacques félreértette tétovázását.– Tényleg nincs miért aggódnia – bizonygatta. – Az uruk szörnyen irtóznak a víztől.

Félnek, hogy meghalnak, ha a vízbe esnek, mégis nap mint nap megbíznak a balsákban.Rhoda végül megadta magát és Jacques kezéért nyúlt. Olyan röviden próbált

hozzáérni, ahogy csak tudott, de még így is sokáig érezte testén a kellemes bizsergést.Jacques megfogta az evezőt és eltolta a csónakot a szigettől. Olyan ügyesen és

biztosan csinálta, mint az uruk. Rhoda a csónak farában ült. A férfi háttal ült neki, így zavartalanul figyelhette. Magas volt, sportos és kidolgozott izmai csak úgy feszültek. Hirtelen megfordult és pajkos mosoly jelent meg az arcán.

Az inkák aranykincse – Csodálkozik Rhoda, ugye? Látom magán. Végül is nem tudhatja, hogy Cambridge-ben tanultam. Bevallom, rég volt, de amit a Cam-folyón edzettünk, azt nem lehet elfelejteni. – Ez volt az első alkalom, hogy magáról mesélt. A szokatlan környezet talán közlékenyebbé tette, mint általában.

– A családomban én tanultam először tovább. Szüleim nagy áldozatot hoztak, hogy Angliában tanulhassak. Nagy hálával tartozom nekik.

– Élnek még a szülei?– Oui, hála Istennek. Van egy kis házuk vidéken az Ardéche területen.Jacques hangja elárulta szülei iránti érzelmeit. – Számomra az Franciaország legszebb

része, pontosabban az egész föld legcsodásabb vidéke. Ezen még a sok utam sem tudott változtatni.

– Gyakran utazik haza?– Hélas, nem oly gyakran, mint szeretném. A munkám sok utazással jár.– Vannak testvérei?– Egy nővérem, Simoné. Férjnél van és két fiú – Jean-Paul és Pierre anyja. – Ismét

meleg hangon beszélt róluk, mintha unokaöccseit különösen a szívébe zárta volna. – A férje vezeti a gazdaságot, mert ahhoz már idősek a szüleim, hogy fizikai munkát végezzenek.

Rhoda arra várt, hogy esetleg saját családjáról, feleségéről, gyerekeiről mesél, de hallgatott és így ő sem kérdezte.

– Sejtem, milyen büszkék magára a szülei. A tudományos életben nagy tekintélynek örvend.

– Valószínűleg. – Jacques leeresztette fejét. – Szerény emberek, mindig háttérben maradnak, soha semmit nem követelnek tőlem, soha nem vártak el hálát.

Rhoda önkéntelenül saját apjára gondolt. Matthew Masterson nem volt tartózkodó típus. Pont ellenkezőleg. Fáradhatatlan ember, aki másokat is teljes erőfeszítésre ösztönöz.

– Maga mégis adósnak érzi magát, jói látom? – kérdezte tovább.– Igen. Mindent megtennék értük, bár nem vagyok gazdag ember.– Nem gazdag? – csodálkozott Rhoda. – Ez hogyan lehetséges? – mindig is tehetős

férfinak képzelte.– Roppant egyszerű a dolog. Könyveimmel és előadásaimmal szépen keresek, de az

expedíciók nagyon drágák. A pénz nagy részét felemésztik.Irvingnek most különösen hálás vagyok, mert nem csak egyszerűen magával hívott,

hanem honoráriumot is fizet. De eleget beszéltünk rólam. Meséljen maga is valamit. Apjával és a nénikéjével lakik?

– Nem. Apa és Ida néném Cheshire-ben lakik, egy csodaszép Tudor házban, amely már generációk óta családunké. – Rhoda grimaszt vágott.

– Szerintem túl drága a fenntartása. Eddig makacsul ragaszkodtak a házhoz, nem hajlandók szerényebb lakásba költözni. Jómagam Londonban lakom, a fotólaborom feletti emeleten. Kényelmes és praktikus.

– Egyedül él?– Természetesen.– Biztosan vannak barátai.– Igen, de nem túl tartós kapcsolatok ezek, hisz sűrűn vagyok úton. Tulajdonképpen

Colin az egyetlen barátom. – Rhoda alkalmasnak találta az időpontot Colin Philby megemlítéséhez.

– Jó barát? Talán egész komoly?– Igen, feleségül szeretne venni.– Es maga? Hozzá akar menni?– Igen. – Rhoda semmi esetre sem szeretett volna hazudni.– Legalább is azt képzelem. – Számított valami válaszra, de Jacques hallgatott.

Bántotta ez a hallgatás.Visszafelé sem szóltak egymáshoz. Rhoda megpróbálta átgondolni, amit Jacques-ról

megtudott. Egyre jobban kezdte megismerni és egyre szimpatikusabbá vált számára.

6. FEJEZET

– Machu Picchu? Már megint? – Andrew láthatóan nem örült a kerülőnek, és teljesen feleslegesnek tartotta. – Két évvel ezelőtt voltunk ott. Miért keresnénk fel megint? Ilyen rövid idő elteltével semmi újat sem találunk.

– Több okom van rá, barátom. – Irving soha sem vesztette el a türelmét és udvarias hangnemét, még Andrew-val szemben sem, aki nem kevés gondot okozott neki.

– Rhoda és Jenny még nem ismeri Machu Picchu-t. Nagy vétség lenne egyszerűen átutazni, anélkül, hogy megnéznénk. Számításaim szerint fontos helyen fekszik a város. Emlékszel még a méréseimre, amiket Nazcában végeztem? Arra szolgáltak, hogy megtaláljuk a szent városba vezető utakat.

Irving kiterítette a térképet, hogy mindenki értse a magyarázatát.– Ha azt a két utat kelet felé meghosszabbítjuk, akkor ebbe az irányba vezetnek. –

Rámutatott egy pontra, mely jelenlegi helyzetüktől északra volt.– Egészen biztos vagyok benne, hogy ennek van valami köze az egyik Machu Picchu-i

naptemplomhoz, de ezt ott helyben akarom megvizsgálni.Ha beigazolódik az elméletem, a második út valószínűleg az eltűnt városba vezet,

ahogy Molina említette a kéziratában és amiről én is meg vagyok győződve.

Miközben Irving a terven gondolkodott, Rhoda titkon Jacques-ra pillantott. Gúnyos, kétkedő tekintetet várt, de a férfi nagy érdeklődéssel figyelt Irving fejtegetésére.

Jacques hirtelen felé fordult, mintha észrevette volna fürkésző tekintetét.Rhoda érezte, ahogy elvörösödik. Vajon mit gondol most a férfi róla? Egész nap

szótlanul mentek el egymás mellett.– Machu Picchu!Rhoda szinte tisztelettel ejtette ki ezt a nevet. Sok felvételről ismerte a sziklavárost,

de azok csak halvány lenyomatai voltak a lenyűgöző látványnak.Már helyzeténél fogva is csodálatot is vívott ki. Három oldalról meredek hegyoldal

védte. A negyedik oldalon mély szakadók törte meg a harmóniát, melyben erős sodrású folyó zúdult a mélybe. Érthető, hogy a spanyolok soha sem fedezték fel az erődítményt. Máig csodálják az inkák hatalmas tudását, ahogyan elzárt völgyekbe városokat emeltek. Vajon Molina eltűnt városa is ilyen lélegzetelállító látványt nyújtana? Rhoda egy percig sem kételkedett benne. A Titicaca-tavi kirándulás óta két nap telt el. Jenny panaszai a melegebb völgyek enyhe levegőjén elmúltak. Jacques ennek ellenére nagy előzékenységgel bánt vele, míg Rhodával szemben csak hűvös udvariasságot színlelt. Rhoda eleinte sokat mérgelődött ezen, de végül beletörődött, hisz ő akarta így.

Mivel Machu Picchu majdnem háromezer méter magasságban feküdt, Jenny inkább lemondott az útról, és a busznál maradt. Rhodát a meredek úton felfelé majdnem cserben hagyta minden ereje.

– Még most is azon csodálkozom, hogy lehet ilyen hatalmas ez a város.– megállt és levegő után kapkodott. Irving és Andrew már jóval előbbre járt, csak

Jacques maradt mellette.– Kétszázötven épületből áll, melyeket a sziklából véstek ki. Az épületeket ötszáz

lépcső, összesen háromezer lépcsőfok köti össze.A férfi két napja először szólt hozzá. Még mindig hűvösen viselkedett, de hálás volt,

hogy legalább nem néz keresztül rajta.– Hogyan lehet ilyen hatalmas épületeket csak úgy egyszerűen kivésni a sziklafalból?

– kérdezte Rhoda.– Hihetetlennek tűnik, ugye? Az inkáknak nem volt se igavonó állatuk, se kocsijuk.

Egészen egyszerű, kezdetleges szerszámokkal kellett beérniük. Mégis képesek voltak hatalmas gránittömböket széthasítani és mérföldnyi távolságra elszállítani, sokszor szédítő magasságokba is. Akkoriban még habarcsuk sem volt, mégis olyan pontosan egymás mellé illesztették a köveket, hogy még ma sem fór közéjük egy késpenge sem. – Jacques be is mutatta a mellettük levő falon.

– Jacques, Rhoda! Ezt látnotok kell!Irving egy magasabban fekvő teraszról integetett. Egyre nehezebb volt az emelkedő,

Rhoda minden izma kimerült, mire felértek. Irving egy sima kőoszlop mellett állt, amelyen egy kőtábla függött. Barna szeme csak úgy ragyogott a lelkesedéstől.

– Képzeljétek, már az első út, ahogy Matthew-val gyanítottuk, ehhez a helyhez vezetett. Tudod, hol vagyunk, Rhoda? – Irving, válaszra sem várva hozzáfűzte: – Emelje fel Jacques, hogy jobban lásson!

– Igazán nem szükséges… Én így is… – Rhoda nem tudta befejezni, mert Jacques már fel is emelte a derekánál fogva. Arca így egy vonalba került a kőtáblával.

– Egy napóra! – kiáltotta meglepetten. – Köszönöm Jacques, most már letehet.A férfi olyan lassan engedelmeskedett, hogy remegni kezdett. Felé fordult, hogy

tiltakozzon, de mégsem tette, amikor meglátta az arcát. Nagyon jól tudta, mi megy végbe a férfiban, hisz tekintete elárulta, hogy ő is ugyanúgy érez.

Ha Rhoda nem dől oldalra, talán még sokáig maradnak így. De szerencsétlen mozdulata miatt majdnem lezuhant a szédítő, mély szakadókba.

Éles fájdalom hasított a bokájába. Felállni sem tudott többé, s elgyötört arccal rogyott a földre.

Jacques aggódva fordult felé.– Mon Dieu! – kiáltott mérgesen.– Ostoba liba! – Andrew semmi együttérzést sem tanúsított. – Ha valamid eltört, akkor

részedről vége az expedíciónak. Abba ne reménykedj, hogy hazaviszlek.– Csak nyugi – csitította Irving. – Ha Rhodának tényleg törése van, akkor egyikünknek

vissza kell vinnie Limába.Jacques közben levette Rhoda lábáról a cipőt, a zoknit és a bokáját vizsgálgatta.

Mozdulatai gyengédek és óvatosak voltak, Rhoda mégis többször megrándult a fájdalomtól.

– Nagyobb szerencséje volt, mint megérdemli. – mondta rövid idő múlva.– Csak rándulás, ráadásul enyhe, de még így is megdagadt a bokája. Egyedül nem fogja

bírni hazáig. Egyikünknek vinni kell magát.– Talán Irving le tudna…– Ciel! Azt akarja, hogy szívinfarktust kapjon? Irving jóval idősebb, mint ón, és így is

eleget szenved a magasságtól.Jacques nem hagyott Rhodának időt az ellenkezésre. Felkapta, és már el is indult a

meredek lejtőn. Rhoda tehetetlenül hagyta. Fejét mellére hajtotta, és a vékony blúzán keresztül érezte melegségét, hallotta szíve dobbanását. Egy pillanatra elképzelte, hogy nincs rajta blúz, de attól úgy megijedt, hogy gyorsan valami másra kellett gondolnia.

– Micsoda balszerencse! – panaszkodott egyfolytában. Még fel sem fogta igazából, hogy vége, nem ismerkedhet tovább a híres romvárossal.

Pedig olyan szívesen megnéztem volna a templomot!– Lát még elég templomot – válaszolta Jacques –, ha nem szed össze még ennél is

komolyabb sérülést.Jenny már várt rájuk a busznál.– Az ég szerelmére! – kiáltott. – Mi történt magával?– Elestem. – Rhodának nem volt kedve hosszasan magyarázkodni.Nagy volt a csalódottsága, és Jacques közelsége is teljesen felkavarta. – Egy nyamvadt

napóra, ez volt a megerőltető hegymászás jutalma.– De legalább nem szokványos napóra volt – egészítette ki Jacques hanem az

Intihuatana – a nap köve.Az inkák hiedelme szerint mágikus erő köti össze a nappal. Amennyiben

megtalálnánk az eltűnt várost, ugyanolyan kőre bukkannánk a főtemplom előtt.Míg beszélt, egy gumiszorítót vett elő az elsősegélydobozból. Letérdelt Rhoda elé, a

lány azonban tiltakozott.– Egyedül is menni fog.Jacques gúnyos pillantást vetett Rhodára.– Még mindig ilyen makacs? Ennek köszönheti a kificamodott bokáját is.– Hát ez igaz. – Rhoda hirtelen sírni kezdett. Gyorsan letörölte könnyeit, de Jacques-ot

nem lehetett megtéveszteni.– Tant pis, ma chére. – már régen szólította így. Csak most érezte, milyen sokat

jelentett számára ez a gyengéd megszólítás. Még akkor sem védekezett, mikor Jacques a hüvelykujjával megpróbálta letörölni a könnycseppeket.

– Ennyire fáj?– Igen, és szégyellem is magam. Az egész expedíciót veszélyeztetem.

Egy hajszálon múlt, hogy nem rontottam el mindent.Az első sikertől felbuzdulva Irving egyre gyorsabb tempót diktált.– Még egy rövid szakasz – magyarázta – és lekanyarodunk az ismert útról. Később

már a buszt is nélkülöznünk kell, de esetleg találunk lovakat, hogy ne kelljen gyalogolni.Remélhetőleg, gondolta Rhoda. Bár a bokája másnapra leapadt, hosszabb túrákra

mégsem vállalkozott volna, az őserdőben meg pláne nem.Miután elhagyták a főutat, kelet felé fordultak. Az útviszonyok egyre rosszabbodtak,

végül már maga az út is felismerhetetlenné vált.Juan volt az egyetlen, aki élvezte az utat. Irving és Jacques között ült, és egyfolytában

fecsegett. Egyedül Jacques beszélt vele, hisz olyan könnyedén beszélte a kecsua dialektust, mint az anyanyelvét.

– Eh bien, mes amis! – kiáltotta egy idő után, túlharsogva a motorzajt.– Juan éppen azt meséli, hogy már járt itt egyszer. Most következik egy olyan falu,

ahol a buszunkat hagyhatnánk.Első pillantásra elhagyatottnak tűnt a kis falu az őserdő szélén. De ahogy a busz

megállt, máris előjöttek a lakók, kis négyszögletű vályogkunyhóikból. Juan beszélt velük, néha Jacques is közbeszélt és természetesen fordított, hogy a többiek is követni tudják a beszélgetést.

– Pónilovat kapunk tőlük. – számolt be lelkesen.– Egyikük még velünk is akar jönni, hogy gondoskodhasson az állatokról. Éjszakára itt

maradhatunk, és a buszt is itt hagyhatjuk.– Nem fognak kárt okozni benne az indiánok? – kérdezte Rhoda?– Mais non. Hisz a busz azoké, akik az Istenek városát keresik. Úgy fognak rá vigyázni,

mint egy kincsre.Akkor ők is hallottak a városról! Ó, Jacques, ez azt jelenti, hogy létezik!– Doucement, ma chére. – Jacques-nak nevetnie kellett Rhoda lelkesedésén.– Miért ne hallottak volna róla, ha állandóan idegenek kutatják?A napfény még elég erős volt, hogy készíthessen egy pár felvételt. A falu lakosai

barátságosak és segítőkészek voltak. Minden szégyenkezés nélkül engedték fotózni magukat és egyszobás, ablak nélküli kunyhóikba is meghívták Rhodát. A bejáratot csak egy függöny védte, és kéményt se építettek. A füst maga próbált kiutat találni, és így Rhoda szeme lassan könnybe lábadt. A vacsorát is a falubeliekkel együtt ették, főként kukoricát.

Andrew a vacsora láttán olyan képet vágott, hogy nevetniük kellett.Rhoda és Jenny számára ez volt az utolsó éjszaka a buszban.– Használjátok ki ezt az alkalmat! – mondta Irving, mikor jó éjszakát kívánt.– Holnaptól már csak hálózsák és függőágy lesz.Rhoda egyetlen pónit sem látott a faluban, reggelre mégis ott állt kilenc erős póni útra

készen. Kettőt az élelmiszer és a fontosabb felszerelési tárgyak szállítására fogtak be. Végül felkerekedtek. Irving és Juan lovagolt az élen, utánuk a többiek libasorban.

Észre sem vették és már az őserdő mélyén jártak. Rhodát minduntalan bámulatba ejtették a hatalmas fák. Mintha minden csak felfelé, a fény felé törekedne, a fák, a kúszónövények és a liánok is. A meleg, párás levegő nyomasztóan hatott rájuk. Rhodát félelmetes gondolatok rohanták meg. Vajon nem egy olyan világba készülnek behatolni, ahol nem örülnek jelenlétüknek? A többiek is hasonlóan erezhettek, mert nem sok szó esett. Néha megroppant egy-egy ág, vagy a pónik patája csúszott meg egy laza kövön.

Egyébként a csapat halkan vonult a nedves talajon.Az órák csak múltak. Rhoda már szinte minden időérzékét elvesztette.

Szürke pára lebegett a fák között, majd eleredt az eső. A fák sűrű lombja kellő védelmet nyújtott, de olyan sötét lett, mintha sötétzöld köd ereszkedett volna rájuk.

– Azt hittem, száraz időszakban vagyunk – jegyezte meg Rhoda némi iróniával.– Termesztésen – bizonygatta Jacques –, de az időjárás Peruban is ugyanolyan

kiszámíthatatlan, mint bárhol a világon.Másnap megérkeztek a legyek. Hatalmas fullánkjaikkal rávetették magukat a

betolakodókra. A védőkrém, amit magukra kentek, semmit sem használt.Irving, Jacques és Andrew rendszeresen megállt, hogy a puha, mocsaras részeken

alapos talajvizsgálatot végezzen.– Mit keresünk egyáltalán? – kérdezte Rhoda a következő pihenő alatt.– Mintha vadállatok nyomait kutató vadászok lennénk.– Egy kicsit így is van. Bizonyítékot keresünk, hogy valóban itt volt a régi Inka Út.– Elképzelhető, hogy ilyen hosszú idő múltán is találunk valamit?– Talán igen, talán nem. Egy lelet alátámasztaná a feltevésünket, hogy jó úton járunk.Néhány órával később Irving boldog üdvrivalgásban tört ki.– Ezek kövek… régi burkolatkövek! Régebben itt út volt!Mindenki azonnal megállt, leszállt a lóról és körbeállta Irvinget. Elkezdték a környező

köveket kapargatni, és így a moháktól megszabadítva egyre több burkolatkő vált jól felismerhetővé.

Irving magán kívül volt.– Ez az az út, ami után kutattunk! Rhoda kedves, készítenél egy pár felvételt?Ettől kezdve még lassabban haladtak. Irving egyre több talajvizsgálatot szeretett

volna, nehogy letérjenek a már megtalált útról. Egyre mélyebbre kellett leásni, mert az ősi Inka-Út az évszázadok során már majdnem teljesen eltűnt.

– Egy meghatározott alakzatot keresünk – magyarázta Irving, miközben Rhoda némán dolgozott mellette.

– Molina lépcsőket, pihenőhelyeket említ és lenyűgöző tájat.Valószínűleg volt itt még egy pár raktárépület és esetleg egy templom is. Maga az út

úgy hat méter széles lehetett, de nem feltétlenül volt mindenhol kővel burkolva. Általában csak a mocsaras, árvizes területeket rögzítették a kövekkel.

Irving az egyik kőtömegről meggyőződéssel állította, hogy azok egykori vendéglő maradványai.

Rhoda csalódott képet vágott.– Hogy tudod ezt ilyen pontosan eldönteni? – kérdezte, miközben beállította a

fényképezőgépet. – Én csak nagy, szabálytalan alakú köveket látok.Egyre több bizonyíték került napvilágra, és Rhodának be kellett látnia, hogy hatalmas

eredményeket értek el. Minden lelet bizonyíthatóan inka eredetű volt. Egyszer Rhoda egy öntözőrendszer maradványaiba botlott, s ettől Irving teljesen fellelkesült.

– Okos kislány! – dicsérte, s örömében felkapta.Mikor eleresztette, Rhoda Jacques gúnyos tekintetére lett figyelmes. Ez feldühítette,

de zavarba is hozta.Jacques ridegen gratulált, és ez annyira fájt neki, hogy szó nélkül elvonult.– Tudtam, hogy nem tarthat sokáig – mondta Irving elkeseredetten. Rhoda érdekes

lelete óta már két nap telt el. – Túl simán ment minden.– Mire gondolsz? – kérdezte Rhoda.Irving a földre mutatott.– Az út két irányba folytatódik. Az egyik valószínűleg egy pihenőhelyre vezetett, és

valahol végétért. Most csak az a kérdés, hogy melyik az igazi?Jenny a fejét ingatta.

– Ezt egyikünk sem tudná eldönteni.– Akkor fennáll a veszély, hogy a rossz utat választjuk, és visszafordulhatunk.– Javasolhatok valamit? – kapcsolódott be Jacques.– Két csoportban haladhatnánk tovább, és aki a rossz úton ment, az visszafordul, és

követi a többieket.– Már csak az a gond, kik tartsanak együtt – egészítette ki Andrew.Rhoda is feltette magában ugyanezt a kérdést.Irving döntött.– Én vezetem az egyiket, Jacques a másikat. Juan Jacques-kal menjen inkább, mert ő

érti meg egyedül, így viszont Andrew velem jön, és a hölgyek választhatnak.– Magával maradhatok Irving? – kérdezte gyorsan Jenny.Rhoda meglepődött. Meg volt győződve arról, hogy Jenny a másik csoportot

választaná.– Eh bien, Rhoda – húzta magával Jacques, és kék szemével merészen fürkészte.– Még mindig nem hisz a sorsban?– Nem – Rhoda legyűrt egy mosolyt.– Én csak abban hiszek, amit látni, hallani és tapintani lehet.– Vraiment? – Jacques tettette a meglepettet.– Mégis apja elméletét támogatja, pedig se látni, se hallani, de még tapintani sem

tudja.– Ez hit kérdése, nem pedig a sorsé! Számomra ez óriási különbség.Gondolatai csak később kezdtek csapongani, miután kettévált a csoport. Vajon tényleg

láthatatlan erők irányítják az eseményeket?– Inkább Monsieur Irvinget kísérte volna, nest-ce pas? – kérdezte Jacques.– Nekem mindketten megfelelnek. – válaszolta Rhoda.Irving mellett nagyobb biztonságban érezte volna magát, de Jacques volt az, akivel

szívesebben ment.Az őserdő már olyan sűrű volt, hogy lovak nélkül kellett tovább menni.Corchuelo, aki az állatokkal jött, visszafordult velük. Mostantól mindenki a saját

csomagját cipelte. Rhoda boldog volt, hogy legalább a lovaglás alatt kímélhette kificamodott bokáját. Ismét rendesen járt, de igyekezett tehermentesíteni bal lábát.

Általában Juan ment elől, Rhoda utána, végül Jacques zárta a sort. Épp akkor kezdett el zuhogni az eső, amikor sikerült felküzdeniük magukat egy meredek hegyoldalon. Útjuk egy folyó mellett folytatódott, amely jócskán felduzzadt az erőteljes felhőszakadás miatt. Minden csurom vizes lett és Rhodát csak az nyugtatta, hogy a gépei védőnejlonban voltak.

Egyre szörnyűbb lázálommá vált a menet. Bármelyik pillanatban elcsúszhatott a nyálkás talajon, így minden lépésre vigyázni kellett. Nem szeretett volna Jacques karjaiba zuhanni. Ennyire nem akart segíteni a sorsnak.

Az eső egyre erősebb lett, valóságos égszakadás zúdult rájuk. Bőrig áztak a patakká vált úton. Már szinte lehetetlenség volt biztos támaszt találni, annyira felpuhult lábuk alatt a talaj. Heves széllökések ide-oda hajlították a fakoronákat. A hőmérséklet rohamosan csökkent, és Rhoda önkéntelenül is vacogni kezdett. Félelme meggyorsította lépteit. Már úgy érezte, hogy rosszabb nem jöhet, mikor egy hatalmas dörgés hallatszott.

– Találnunk kell valamilyen menedéket – sürgette Jacques –, különben egy súlyos megfázás vár ránk. Tudtam, hogy nem kis séta lesz, ma chére – nézett aggódva Rhodára.

– Biztosan kibírom – nyugtatta Rhoda.Bátor kijelentése ellenére, minden erejére szüksége volt, hogy le ne maradjon a

többiektől. Jacques előtte ment, és ő megpróbált olyan szorosan a háta mögött menni,

ahogyan csak tudott. Olyan kimerült volt, hogy már nem is érzékelte a körülöttük tomboló ítéletidőt.

Csak tovább – gondolta –, nem szabad megállni.Hirtelen lejteni kezdett az út, és a folyóparton végződött. A folyó már rég kilépett a

medréből. Koszos, sötét víz hömpölygött a völgy felé, felette sűrű köd nehezedett. A szemben lévő parton sötét árnyékra lettek figyelmesek.

A következő villám fényében jól kivehetően ott magaslott egy sziklafal.Juan lázasan magyarázni kezdett valamit Jacques-nak. Hevesen mutogatott, fejét

rázta, míg végül Jacques Rhodához fordult.– Itt végződik az út – magyarázta.– Régebben lehetett itt egy híd, vagy egy gázló, amit most képtelenség megtalálni.

Juan szerint lehetnek a sziklafalakban kisebb üregek, amelyek menedéket nyújthatnak. Ehhez azonban át kell kelnünk a folyón.

Rhoda kétségbeesett arcot vágott.– Ez az egyetlen lehetőség, ma chére. Ezen az oldalon nincs menedék.A szabad ég alatt töltött éjszaka a biztos halált jelentené.– A vízbefulladás is ugyanolyan biztos halál. – Rhoda megpróbálta megőrizni a

humorérzékét. A morajló hullámokra nézett. Még egy gyakorlott úszónak is komoly gondot jelentene az átkelés.

– Nem hagyom, hogy megfulladjon. Parole dhonneur.Jacques már egyszer betartotta a szavát, így beletörődött az elkerülhetetlenbe, és

lassan ő is levetette a csizmáit, mint a többiek. Jacques ragaszkodott hozzá, hogy ő viszi a csizmákat és a fotófelszerelést. Juan vitt a hátizsákját.

– Csak bátran, ma chére. Nem lesz semmi baj Jacques a kezét nyújtotta, és Rhoda erősen belekapaszkodott Juan ment előre. A víz jéghideg volt, és pár lépés múlva a csípőjükig ért Rhoda csak arra ügyelt, hogy Jacques kezét el ne engedje. Az áramlat majdnem magával ragadta okét. Minden lépést pontosan ki kellett számítani ezért csak kínos lassúsággal haladtak előre. A víz olyan hangosan zúgott hogy Rhoda nem értette, mit mond Jacques, de biztosan csak bátorítani akarta – eképpen történt a szerencsétlenség, amikor már kibukkant előttük a ködből a sziklafal. Egy váratlan mélyedésben Jacques megbotlott es vele együtt Rhoda is elvesztette az egyensúlyát. Hirtelen nyakig ért a víz a rémülettől még kiáltani sem tudott. Még mielőtt levegőt vehetett volna feje fölött összecsaptak a sötét hullámok.

7. FEJEZET

– Rhoda! Rhoda, ma chére!Remegve, köhögve, levegő után kapkodva tért magához. A túlparton voltak már,

Jacques a derekánál fogva segített neki felegyenesedni.Pár lépés múlva lombos ágak nyúltak feléjük. Rhoda belekapaszkodott, és Jacques

segítségével haladt felfelé a parti bozótosban. Fent megfordult, szemeivel Juant kutatta, de hiába.

– Magával ragadta a folyó. Attól félek, elvesztettük szegény fickót.– Ó, nem! Meg kell keresnünk! – Rhoda el akart indulni a folyó mentén, de Jacques

visszatartotta.– Ez lehetetlen! Ebben a sötétségben soha sem találnánk meg, és a terepet sem

ismerjük.

– De nem hagyhatjuk, hogy megfulladjon, Jacques! – Rhoda a nagy félelemtől és kimerültségtől zokogásban tört ki..

– Tennünk kell valamit.– Már semmit sem tehetünk érte. Megkísérelhettem volna, de mikor elértük a partot,

már késő volt.– Én vagyok egyedül a hibás! – kiáltott Rhoda kétségbeesetten.– Ha nem ő cipelte volna a hátizsákomat… valahogy én is elboldogultam volna vele.Tudta, hogy ez nem igaz. Semmi esélye sem lett volna a sodró folyammal szemben.

Jacques nélkül ugyanúgy járt volna, mint Juan. Az ő erejének és határozottságának köszönhette az életét. Egy másik ember élete volt az ára, és ezt soha sem fogja elfelejteni. Remegés futott végig rajta.

– Mozognunk kell. – figyelmeztette Jacques.– Menedéket kell találnunk és a ruháinkat is meg kell szárítani.– Szegény Juan! Mit mondunk most a családjának?– Gyere velem, Rhoda. – Jacques halkan, vigasztalóan szólt hozzá.– Juan Isten kezében van, de érted én felelek. Szavamat adtam Irvingnek, hogy nem

történhet veled semmi., Az átélt veszély, a sokk és az aggodalom félelem Juanért Rhoda minden erejét

felemésztette. Lába hirtelen cserben hagyta, lezuhant volna, ha Jacques gyorsan közbe nem lép. Még érezte, hogy Jacques a karjaiba veszi és úgy viszi hegynek felfelé, de azután elvesztette eszméletét.

Egy kemény, durva falnak támaszkodva tért ismét magához. Sötét volt, és egy pillanatra pánikba esett.

– Jacques?– Resté tranquille, ma chére. Veled vagyok. – felvillant egy zseblámpa fénye és

bevilágította a barlangot. Jacques vízálló hátizsákja mellett térdelt.– Vesd le a nedves ruhádat – mondta, és kivett egy törülközőt a hátizsákból.– Nem, ón.– Mais oui. Ez nem a megfelelő hely a szégyenlősködésre Rhoda, ha még holnap is élni

akarsz.Jacques felállt, és a barlang másik sarkába világított.– Már előttünk is keresett itt valaki védelmet, és hátrahagyott egy kevés száraz fát.

Tüzet gyújtok, hogy megszáríthassuk a ruháinkat.Rhoda egész felszerelése odaveszett. Kétségbeesetten gondolt ismét Juanra.Miért volt olyan gyenge? Már az a tudat megnyugtatta volna, hogy megpróbált

segíteni, de túl gyenge volt ahhoz, hogy akár egy mozdulatot is tegyen.Jacques mormolt valami érthetetlent, és letérdelt mellé. Ügyes mozdulatokkal

kigombolta a blúzát. Mikor farmerján a zipzárját is le akarta húzni, Rhoda félretolta a kezét.

– Kérlek ne, Jacques.A férfi tovább vetkőztette s amikor a lányon már csak melltartó és nadrág volt,

odanyújtotta neki a törülközőt.– Magad is megtörülközhetsz, hisz én is csak férfi vagyok, ma chére Rhoda.Rhoda elpirult. Csak most értette meg, milyen hatással volt Jacques-ra, a vetkőztetés.Sietve szárazra törülközött, és beburkolózott, amennyire csak tudott.Néhány perc múlva már lobogott a tűz a barlang bejáratánál. Jacques is levetkőzött,

ügyet sem vetve a lányra.Rhoda már többször elképzelte őt meztelenül, és most képtelen volt elfordítani a fejét.

A lobogó tűz fényében meglátta széles mellkasát, karcsú derekát és lapos, feszes hasát.

Mikor teljesen meztelen volt, és lassan felé közeledett, akaratlanul is szorosabban simult a sziklafalhoz.

– Ne haragudj, de el kell kérnem egy pillanatra a törülközőt.– Persze, természetesen – lesütött szemmel nyújtotta oda.Így azt a kevés kis biztonságot is elveszítette, amit a törülköző nyújtott.Jacques nyugodtan szemügyre veheti. Alig egy méterre állt tőle, de olyan érzése volt,

mintha megérintené. Mikor a férfi egyik kezével hozzáért, valósággal megrázkódott.– Te remegsz – mondta halkan.– Igen, hideg van.– Kiterítettem a hálózsákot a tűz mellé. Bújj bele, kérlek.Rhoda engedelmeskedett Jacques kérésének. Boldog volt, hogy elmenekülhetett a

tekintete elől. Annál jobban megijedt, mikor pár másodperc múlva a férfi bebújt mellé.– Mit jelentsen ez? – kérdezte levegő után kapkodva.– Talán még nem vetted észre, ma chere – válaszolta, mintha nevetést fojtana el

magában –, de ez a hálózsák az egyetlen védelmünk, Saját testmelegünkön kívül.Tehát Jacques hálózsákjában fekszenek – gondolta Rhoda. Természetesen, hiszen az

övét elsodorta az ár. Megremegett, de nem csak azért, mert a szerencsétlenül járt Juan jutott eszébe: Teljesen új volt neki ez a helyzet. Még soha nem osztotta meg a szobáját senkivel, az ágyáról nem is beszélve. Legtöbb barátnője már lefeküdt férfiakkal, de Colin őt soha sem sürgette.

Viszonylag tágas hálózsák volt, mégis nádszál vékonyaknak kellett volna lenniük, hogy ne érjenek egymáshoz.

– Azt hiszem, ez nem a legjobb megoldás. – Jacques közelsége szörnyen idegesítette. Megpróbált több helyet kiharcolni magának, de ezzel még inkább közelebb került hozzá.

– Ne mozogj, különben nem állok jót magamért és a következményekért – figyelmeztette Jacques nyersen.

Értelmetlen lett volna úgy tenni, mintha nem vette volna észre Jacques reakcióját.– Fordulj oldalra – kérte –, természetesen háttal nekem.Rhoda úgy tett, de Jacques is vele együtt fordult, így nem nyert semmit.Olyan közel volt hozzá, hogy egész testét érezte. Egy másodpercig azt hitte, hogy a

férfi megcsókolja.Mikor a derekára tette a kezét, Rhoda halkan felnyögött.– Kérlek ne, Jacques.A férfi visszahúzta a kezét, majd kis idő múlva így szólt: – Igazad van, de annyi minden

történt velünk ma este, ma chére, nem érzed, hogy ez valamennyire összeköt bennünket?

– Ugyanezt egy férfival is átélhetted volna. Ugyanazt a veszélyt és a megmenekülést – emlékeztette Rhoda.

– Hogy én nő vagyok, az még nem jelenti azt, hogy…–… hogy le kell feküdnöd velem? Talán félsz tőle, Rhoda?– Igen. Nem. Úgy értem… – Rhoda nem tudta, hogyan fejezze ki magát.– Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy csak azért, mert egy hálózsákban kell aludnunk.

Annak egyébként sem lenne semmi köze a szerelemhez. Az csak…– Szeretnéd, ha szerelem lenne? – Jacques hangja hirtelen megváltozott.– Nem! – Rhoda szégyellte magát, hogy ilyen hevesen tiltakozott, de a férfiból áradó

melegség, és az iránta érzett vágy minden erejét elvette.– Jacques, én még nem feküdtem le egy férfival sem.Hosszú hallgatás következett.– Talán nem hiszel nekem?

– Ó, dehogynem, hiszek neked. – Jacques nagyot sóhajtott.– Hiszek neked.– És nem haragszol?– Persze, hogy nem – ismét hosszabb csend következett.– Jó éjszakát, Rhoda.– Jó éjszakát, Jacques.Egyenletes légzése hamarosan elárulta, hogy mélyen alszik. Rhoda még teljesen ébren

volt. A barlang tetején vibráló fényeket figyelte. Hetek óta azon fáradozott, hogy Jacques-ban csak a kollégát lássa. Reménytelenül.

Be kellett vallania önmaga előtt is, hogy Jacques nagy hatással van rá. Közvetlen közelsége kész kínszenvedés volt Rhoda számára, annyira kívánta őt. A férfi iránti vágy már a Limai első találkozáskor felébredt benne.

Jacques is ugyanúgy kívánta őt, ezt Rhoda mindig is sejtette. Sajnos, ennek semmi köze sincs a szerelemhez. Mindketten egyszerűen csak emberek. Az ítéletidő és az átélt megmenekülés felkorbácsolta az ösztöneiket itt a vadonban, egy lobogó tűz fényében. Rhoda megpróbált valami másra gondolni. Még egyszer átgondolta a nap eseményeit, de ismét csak Juan tragikus balesete jutott az eszébe.

Szegény Juan. Miért kellett, hogy számára így végződjön a kaland? Visszatért kétségbeesett hangulata, és zokogni kezdett.

– Quest-ce que cest? – Jacques gyengéden a vállára tette a kezét.– Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. Juan miatt sírok, nem tudom kiverni a

fejemből. Ebben a szörnyű folyóban megfulladni…– Ne vegyelek a karomba, chére? Nem segítene? – mikor a lány nem válaszolt,

hozzáfűzte: – Nem kell félned, nem bántalak.Rhoda nem tétovázott. Mi sem tűnt egyszerűbbnek, mint hogy Jacques védelmező

karjaiba simuljon. Mellére hajtotta a fejét és engedte, hogy Jacques vigasztalóan a hátát simogassa.

– Együttérző természeted van, ma chere. Melegszívű, szeretetreméltó nő vagy. Arra születtél, hogy szeress és szeressenek. – Hízelgő szavai még jobban megremegtették Rhodát. – Hiszen még mindig dideregsz, megmelegítelek.

Rhoda nem tiltakozott, oly természetes volt a férfi csókja. Jacques gyengéden simogatta, és ő minden érintését élvezte. Forró hullámok vonultak végig a testén, és elöntötte a vágy. Már nem volt benne félelem. Érezte, hogy a férfi is ugyanúgy érez.

Semmit sem kívánt most jobban, mint Jacques-kal szeretkezni. Még egy férfinál sem érezte ezt. Jacques volt az eső és bízott benne. Tudta, hogy ragyogó szerető lenne.

Rhoda közelebb húzódott hozzá. Ajkuk újra és újra találkozott, egyiküknek sem volt ereje elengedni a másikat.

– Szeress, Jacques!Alig mondta ezt ki, Jacques – Rhoda nagy csodálkozására –, hirtelen eltolta magától.Nem. – Kegyetlenül, keményen hangzott ez a válasz, de Rhoda érezte, hogy mily

megerőltetésébe került ez a kijelentés.– Mi van veled, Jacques? – kérdezte zavartan. Nem értette, miért engedte el ilyen

hirtelen.– Hát nem a sors iróniája ez? Megígértem Irvingnek, hogy vigyázok rád, és most egy

pillanatra… – Jacques kiugrott a hálózsákból és a hátizsákjában kezdett kotorászni.– Itt van. – Heves mozdulattal Rhodához dobott egy inget.– Vedd fel! – utána felvette nedves farmerját és bebújt Rhoda mellé, de olyan távol

tőié, ahogyan csak a hely megengedte.– Próbálj meg végre aludni.

Rhodát a barlang bejáratán beszűrődő napsugár ébresztette. Álmosan pislogva először nem is tudta, hol van. Aztán hirtelen Ismét rátörtek az elmúlt nap és éjszaka eseményei. Megfordult, hogy Jacques-ot megnézze, de helye üres volt.

Rhoda hirtelen felült. A barlang is üres volt. A tűz helyén kis kupac szürke hamu volt már csak. Jacques ruhája szintén hiányzott.

Rhoda kimászott a hálózsákból, levetette a nagy inget és könnyű kis alsóneműjében a barlang bejáratához szaladt. Hirtelen még a lélegzete is elállt az elé táruló látványtól.

Hogyan tudta őt Jacques abban a sötétben és a zuhogó esőben ide felcipelni? A kanyargós ösvény alig volt húsz centiméter széles, és közvetlenül mellette meredek szirt ereszkedett le a mélybe, a folyóhoz. A víz visszahúzódott és az eső is elállt. Egyedül a sodró folyam nem akart csitulni, és Rhoda elszörnyedve gondolt arra, hogy majdnem belefulladt az iszapos örvénybe.

Esőcseppek csillantak a nedves növényzeten, vadgalambok turbékoltak sok más madárdal kíséretében, a mindannyian hangos csiviteléssel köszöntöttek az új nap reggelét. Rhoda nem tudott ráhangolódni az őserdő természetének gyönyörű ébredésére. Hol van Jacques? Vajon ott hagyta magára? Nem, ahhoz túl komolyan vette Irvingnek tett ígéretét, és éjszaka óta tudja, hogy meg is bízhat benne.

A ragyogó napfényben már szégyellte az elmúlt éjszaka gyengédségeit.Eddig elképzelhetetlennek tartotta, hogy felkínálkozzon egy férfinak. Fizikailag is és

szellemileg is kimerült volt, ez mentségül szolgált tettéért. Ha Jacques igazán akarja, szörnyen kihasználhatta volna a helyzetet, de uralkodott magán.

Hirtelen meglátta a férfit lent, a folyó partján. Rhoda nemcsak megkönnyebbülést érzett, hanem öröme is olyan nagy volt, hogy alig kapott levegőt.

Óvatosan lebotorkált a keskeny ösvényen. Csak akkor vette észre, hogy Jacques nem egyedül volt. Egy másik férfival beszélgetett.

– Juan! És él! – Rhoda nagyot kiáltott örömében, és a két férfi felé rohant.– Ml történt? Hol találtad meg?.Jacques karjával kapta el a lányt. Egy pillanatig ragyogó arcába nézett, majd

mosolyogva ingatta a fejét.– Mindent a maga idejében, chére. Attól félek, zavarba hozod a mi jó Juanunkat. Ami

pedig engem illet… – hallgatott, és végigpásztázta tekintetével a lány fedetlen testét.Rhoda most vette észre, hogy az alsóneműn kívül semmi sem volt rajta.Csak Jacques-ra gondolt és mindenről megfeledkezett. Juant nem nagyon zavarta a

dolog. Vidáman bólintott Rhodának, és nevetése csodálatot fejezett ki.Rhoda zavartan bontakozott ki Jacques öleléséből. Ahogy a férfi ránézett, az

túlságosan emlékeztette az elmúlt éjszakára.– Nem is vettem észre, hogy… Úgy örülök, hogy viszontlátlak.– Azt hiszed, titokban eltűntem? Mais non, chére.Jacques kinyitotta Rhoda hátizsákját, amit Juannak sikerült megmenteni, majd blúzt

és farmert vett elő.– Nem, természetesen ilyesmire nem is gondoltam. – Felöltözött, amilyen gyorsan

csak tudott.– Attól féltem, hogy történt veled valami.– Vraiment? – Jacques kíváncsian nézett Rhodára. – Izgultál értem?– Természetesen – bizonygatta Rhoda.– Elfelejtetted, hogyan aggódtam Juanért is?Jacques elvesztése jobban fájt volna neki, azzal tisztában volt.– Értem. – Vajon csalódottan mondta? Rhoda nem tudta biztosan.– Mesélj nekem Juan-ról – kérte, miközben felkapaszkodtak a barlanghoz.

– Az ár lefelé sodorta, ahogy sejtettem. Egy folyóba nyúló faág mentette meg az életét. Azon mászott ki a partra, és ott várta meg a reggelt. Tudta, hogy éjszaka úgysem tudna bennünket megtalálni. Amikor ma reggel felébredtem, elindultam megkeresni. Természetesen fel voltam készülve a legrosszabbra, de egyszer csak egészségesen és vidáman jött velem szemben.

A barlangban Rhoda Jacques elé állt.– Meg szeretnék valamit köszönni neked – kezdte bizonytalanul. – Nemcsak azt, hogy

megmentetted az életemet, hanem azt is, ami éjszaka történt.Nem mert felnézni rá, így nem láthatta a mosolyt a szája körül.– Az elmúlt éjszaka? – kérdezte Jacques látszólag értetlenül. – De, ma chére, hisz

semmit sem tettem.– Pont azt szeretném megköszönni – Rhoda felnézett rá. Észrevette derűjét, és még

jobban zavarba jött. – Tudom, hülyén viselkedtem, Te akár persze csak akkor, ha olyan lennél, mint más férfi…

– Tehát nem vagyok olyan, mint az eddigi férfiak az életedben? – nem lehetett tudni, hogyan értelmezte Rhoda szavait.

– Komolyan gondolom, Jacques. Bóknak szántam, amit mondtam.Jacques karjába zárta.– Rhoda, nézz rám!– Jacques, én… – túlságosan összezavarodott, nem tudta folytatni.Kérlek, ne… – kérlelte a férfit halkan, mikor az felemelte a fejét.– Chere, én soha sem tudnék neked fájdalmat okozni.Jacques lehajolt hozzá, és homlokon csókolta.Rhoda ösztönösen lehunyta a szemét, és semmi ellenállást nem tanúsított. Jacques

karjaiba simult és várt, hogy ajkaik Összeérjenek. Nem volt megsemmisítőén szenvedélyes a csók, de ez még ellenállhatatlanabbá tette a férfit. Egy pillanatig nem is mozdultak. Jacques mindkét karjával átölelte, és arcát Rhoda hajába fúrta. Azt kívánta, bárcsak ne lenne oly hamar vége a varázsnak, de a férfi túl korán elengedte.

– Juan csodálkozni fog, hogy hol maradunk – mondta fátyolos hangon.– Ideje, hogy folytassuk utunkat. Elég erős vagy hozzá, chére?– Természetesen. – Rhoda megpróbálta nem kimutatni csalódottságát.– És most hogyan tovább?Jacques átkarolta és a szirt széléhez vezette.– Mit látsz?– Őserdőt.– Nézd meg Jobban. – A part mellett egy pontra mutatott, és hirtelen Rhoda is

meglátta a régi Inka Út vonalát, ahogyan a folyótól, át a parton az erdő széléig vezetett és ott beleolvadt az erdőbe. – Nem is találhattunk volna jobb helyet ennél a sziklánál. Lentről nézve talán észre sem vesszük a nyomokat.

– Akkor ugye a jó úton vagyunk? – egy pillanatra minden más érzést kioltott benne a feltörő izgalom.

Jacques nem akart elbizakodott lenni.– Talán ma este már többet tudunk – válaszolta óvatosan.Ezen az oldalon sokkal sűrűbb volt az őserdő, és egyre nehezebb lett a továbbhaladás.

Jacques és Juan valóságos alagutat tört a bárdokkal a kúszónövények és a liánok között, amelyek súlyos, sűrű hálóként borították a vadont. Minden lépésüket akadályozták, és Rhodát túlméretezett pókhálókra emlékeztették, amelyek többé nem eresztik el az áldozatot. A fullasztó meleg mellett még a bomló növények szagát is el kellett viselniük.

Jacques erős tempót diktált, csak a tájékozódás kedvéért álltak meg időnként, hogy ellenőrizzék a jó haladási irányt.

Rhoda nadrágja és Inge már nedvesen tapadt a bőréhez. Tehetetlenül figyelte a férfiak munkáját, amiben nem tudott részt vállalni. A nyomasztó fülledtségben épp elég volt a hátizsákot és a fotófelszerelést cipelnie. Minden figyelmét lekötötte a járhatatlan terep, így nemigen tudott felvételeket készíteni. Egyfolytában attól félt, hogy indákba gabalyodik, vagy kígyókra lép.

Jacques mindebből semmit sem észlelt. Még ebben a megerőltető helyzetben is talált módot arra, hogy egy-két, érdekes, színpompás virágra, vagy ritka fafajtára hívja fel Rhoda figyelmét. Egyszer, mikor egy raj világítóan zöld és sárga színű madár röppent fel közvetlenül mellettük, Rhoda úgy felsikoltott, hogy Jacques hátrafordult. Rámosolygott, és ettől Rhoda teljesen megnyugodott. Mellette semmi baj sem történhet vele.

Dél körül pihenőt iktattak be, hogy ebédeljenek.Juan tüzet gyújtott és vizet forralt. Zöldségport szórt bele és felfőzte.– Nem éppen fejedelmi – mondta Rhoda kedvetlenül, mikor az egyre sűrűsödő

masszára pillantott. – De legalább nem halunk éhen.– Ha nem találunk holnap reggelig valami ennivalót, akkor ésszerűbben kell

beosztanunk a készletet.– És ha találunk valamit? Bevárjuk Irvinget és a többieket?– Non. – Jacques a fejét rázta. – Értelmetlen lenne annyi időt és energiát elpazarolni.

Vagy továbbmegyünk, vagy visszafordulunk.– Visszafordulni? – ijedt meg Rhoda. – Miután ilyen messzire eljutottunk?– Csak ha szükséges.– Talán már nem is olyan sok választ el bennünket apa elméletének a

bebizonyosodásától.– Hát igen. Meg kell vallanom, az utóbbi időben el is felejtettem a családod illúzióját.A gúnyos megjegyzés vérig sértette Rhodát. Felállt és elsétált. A sűrű lombozatot

nézegette, ami teljesen lehetetlenné tette, hogy megkülönböztesse az egyes fajokat egymástól. A kivételt csak a pálmák képezték, jellegzetes levélformájukkal. Az állandósult szürkület ellenére sok kúszónövény virágba borult. Ilyenkor általában a fényképezőgépért rohant, de most nem volt hozzá hangulata.

– Rhoda? – kereste Jacques.A lány nem mozdult.– Rhoda? – ismételte meg a férfi. – Megbántottalak.Lassan megfordult, sötét szemében könnyek csillogtak.– Igen – ismerte be.– Mivel? Kérlek, mondd meg.– Arra gondoltam, hogy talán már nem él sokáig az apám, és ez téged egyáltalán nem

izgat. Nincs benned semmi érzés, se irántam, se az apám iránt.Jacques magához ölelte.– Mais non. Ilyen gonosz azért nem vagyok. Sajnálom, ma chére. Én csak… – Rhoda

ellenkezés nélkül tűrte, hogy a férfi megfogja a kezét. – Csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz. Olyannyira, hogy el is felejtettem a nézeteltérésünket. – félénken Rhodára nézett. – Ugye hiszel nekem? Felejtsd el a figyelmetlenségem és maradjunk barátok.

Rhoda bólintott.– Bon! – szorosan magához vonta a lányt. – És most menjünk vissza Juanhoz. Már

biztosan aggódik, hogy mi történt velünk, és miért vagyunk ilyen rettenetesen komorak.

Ameddig a világosság engedte, továbbmentek. Néha egy-egy tisztás is könnyítette a férfiak dolgát, és nem kellett utat törniük, de ez csak ritkán fordult elő. Végeláthatatlan küzdelem volt ez a burjánzó liánokkal és a visszacsapódó faágakkal.

Rövid éjszakai pihenés után másnap egy indiánfalura bukkantak. A falu csak néhány nádtetős, folyómenti kunyhóból állt. Jacques szerint ugyanarról a folyóról lehetett szó, amelyiken lejjebb az ítéletidőben átkeltek. Ezen a helyen olyan csendes és tiszta volt, hogy kiváló mosóhelyül szolgált a falubelieknek. Mindenütt kiterített, színes, száradó ruhákat lehetett látni. Az elmúlt napok nélkülözése és megerőltetése után már-már paradicsomi idillnek tűnt az eléjük táruló látvány.

– Szerencse, hogy velünk van Juan – nyugodott meg Jacques. – Ezek az indiánok olyan tájszólásban beszélnek, hogy egy szót sem értek. Az is nagy szerencse, hogy békések és vendégszeretők.

A falubeliek meghívták őket reggelire. Szárított húst kaptak, és egy olyan zöldségfajtát, ami burgonyára emlékeztetett.

Jacques bólintott.– Juan azt is megtudta, hogy két napi járásra az Istenek házai állnak.– Ó! – Rhoda csalódott képet vágott. – Ez azt is jelentheti, hogy a várost, amit

keresünk, már mások is felfedezték. Talán semmit sem hagytak meg nekünk.– Ce nest pas nécessaire. Az indiánok félelemmel beszélnek a szent városról és a régi

istenek haragjáról. Nagyon alacsony fejlettségi szinten állnak és biztosan nem kutattak tudatosan. Nincs mese, majd meglátjuk, mit találunk.

– Nem maradunk itt, míg Irving csoportja ránk talál?– Non. Nem használhatjuk ki az itteni emberek vendégszeretetét. Felfrissítjük az

élelmiszerkészletünket és tovább megyünk: Irvingnek nem lesz nehéz követnie bennünket, hisz eléggé világos nyomot hagytunk magunk után. – Mikor észrevette, hogy Rhodát még mindig nem tudta meggyőzni, hozzáfűzte: – Megígérem, hogy érintetlenül hagyom az esetleges leleteket, míg meg nem érkeznek a többiek. Elég ennyi, hogy eloszlassam a kételyeidet?

– Igen, persze – bizonygatta Rhoda gyorsan. – Tényleg nem akartam, hogy…– Bon. – Jacques olyan elégedetten mosolygott, mint aki teljesen meg van győződve

győzelméről.

8. FEJEZET

Másnap reggel korán indultak. Lassan olyan nehéz lett a terep, hogy Rhoda biztos volt benne, hogy nemcsak a babona játszott szerepet az indiánok félelmében. Méterről méterre iszaposabb lett a talaj. Az aljnövényzet is egyre sűrűbben burjánzott, Jacques-ék már alig bírtak vele. Néha teljesen térdig gázoltak a bűzlő iszapban. Gyakran csak a mocsárból kiálló kődarabok jelentettek biztonságot, amelyek arra engedtek következtetni, hogy valamikor út vezetett arrafelé.

Az első jelentős leletük egy kapuív volt. Rhoda örömkiáltásban tört ki, mikor észrevette a kis sárga virágokkal beborított köveket. Ezután már nem kellett sokáig kutatniuk, míg további romokra bukkantak. Találtak széles lépcsőket, amelyek a levegőben végződtek, templom- és falmaradványokat. Rhoda lelkesedett, hisz jó úton jártak, efelől semmi kétség nem volt.

Napok óta most érzett először kedvet a fotózáshoz.Jacques még tele volt kételyekkel.

– Nem szabad túlértékelni ezeket a romokat – figyelmeztette. – Még nem biztos, hogy a városba vezető főúton járunk. Még mindig nincs meg a bizonyítók, ami igazolná, hogy nem kell visszafordulnunk, de majd holnap döntünk, hogy ml legyen. Ma eleget haladtunk.

Egy félig még ép teraszon ütötték fel a sátraikat, és Juan tüzet gyújtott.Ismét elviselhetetlenül meleg és fullasztó nap volt mögöttük, de éjszakára hűvös lett.

Rhoda a tűz mellett ült és hagyta, hogy magával ragadja a vad, romantikus hangulat. Fáradt, de elégedett volt.

Jacques oldalról figyelte.– így ültek az elődeid is a tűz mellett – mondta, mintha átérezte volna a lány

romantikus érzelmeit. – Oui, ma chére Rhoda. Valami tovább él benned belőlük, valami nagyon nőies. Mégis fogságban tartod, mint a hajadat is.

Jacques óvatosan kibontotta a szalagot, amivel a lány dús fürtjeit fogta össze. – Mindig így kellene hordanod, szabadon és féktelenül.

Rhoda nem mozdult. Elvarázsoltan nézett a tűzre. A szemében tükröződő lángok különös fénnyel telítették sötét szemét.

– Rhoda? – Jacques közelebb húzódott hozzá. Egy ideig fürtjeivel játszadozott, majd az arcát simogatta gyengéden. Érintése gyengéd és egyben izgató volt.

– Mon Dieu, que tu es belle! Rhoda, ma chere, ugye te nem utálsz, mint az öcséd?– Soha sem utáltalak – ebben a percben minden nehézség nélkül az igazat mondta.– Tényleg nem? Akkor te is érzed az erőt, mely bennünket egymáshoz űz?– Igen. – Értelmetlen lett volna tagadni.– De úgy érzed, másnak kötelezted el magad. Nem így van?– De. – Rhoda hálás volt, hogy megértette.– És szereted ezt a Colint? Így hívják, ugye? Forrón és szenvedélyesen?Miután hallgatott, Jacques kezébe vette a lány arcát és megcsókolta.Rhoda testén kellemes borzongás futott végig. Anélkül, hogy észrevette volna,

elkezdte simogatni a férfi arcát és nyakát.Jacques felnyögött, és lehúzta magához a földre. Rhoda már azt sem érezte, hogy

mennyire kemények a kövek.Jacques csókja magával ragadta, és felfokozta benne a vágyat. Akkor sem tiltakozott,

mikor keze a blúza alá csúszott és mellét érintette. Megremegett a növekvő izgalomtól, és megszűnt a világ körülötte.

Rhoda viszonozta a férfi gyengédségét. Keze a férfi mellkasára siklott, és érezte sűrű szőrzetét. Jacques mormolt valamit, és türelmetlenül kigombolta a blúzát. Ráborult a mellére és egymás után megcsókolta feszes mellbimbóit.

Mivel Rhoda még akkor sem tiltakozott, egyre merészebben tapogatott a farmer zárja felé. Nem akart megállni, és ez észhez térítette Rhodát. Óvatosan elhúzódott.

– Non, maradj mellettem. Ó, Rhoda, ma belle, nem is tudod, mennyire kívánlak. – Hangja lágyan, szenvedélyesen szólt.

– Nem, Jacques! Nem! – Rhoda hirtelen megijedt, hogy a férfi nem fogadja el az elutasítást.

– Nem? – Jacques megpróbálta csókokkal meggyőzni. – Biztos vagy benne, ma chére?– Egészen biztos. – Rhoda elhagyatottnak érezte magát. Még mindig vágyódott

Jacques után, de józan esze győzött.– Ez nem szerelem.– Nem? A szerelem nem vágyódást jelent az után, akit az ember szeret?– tiltakozott.

Rhoda fejét ingatta, pedig tudta, hogy Jacques-nak igaza van. A véletlen szoros kapcsolatba hozta őket, de szerelemről mégsem esett szó.

Jacques felegyenesedett.– Ahogy akarod, Rhoda. Talán tényleg nem ez a legjobb hely és alkalom.Rhoda másnap rossz érzéssel ébredt. Először nem tudta, mi nyomasztja, de utána

eszébe jutott az előző éjszaka. Talán beleszeretett Jacques-ba?Remélte, hogy nem, hisz a szerelem a férfi számára biztosan mást jelent.Rhoda csak egy dologban volt biztos. Bárhogy is alakulna Jacques iránti érzelme,

Colinnál egyszer és mindenkorra vége. Soha sem szerethette igazán, ha más csábításnak nem tud ellenállni.

Egyetlen vigasza volt, hogy Jacques elhalasztotta a visszafordulást, így rögtön reggeli után elindultak. Útközben meg kellett küzdeniük egy nagy sacha-pálmával, ami útjukat állta és óriási rebarbarára emlékeztetett. Levelei sötétlilában játszottak, ami depressziós hangulatot árasztott.

– Mon Dieu! – Jacques maga elé. mutatott. – Ezt nézd meg!Rhoda a jelzett irányba nézett, és első pillanatban azt hitte, álmodik.

Keresztülverekedtek magukat a sűrű erdőn és egy mély szakadók szélén álltak. Szemben, a túloldalon hegy emelkedett, lábánál lépcsők vezettek, amelyek valószínűleg inka eredetűek voltak.

– Valahol ott a hegyoldalban lehet a városunk – magyarázta Jacques.– Gondolod, hogy még ott van?– Ha egyszer tényleg létezett, akkor legalább a maradványait meg kell találnunk. Az

inka városok nem tűnnek el olyan egyszerűen a föld felszínéről. Évszázadokra építették őket, földrengésbiztosra. Látod, maga a természet is hogy megvédte a felfedezőktől a várost! – Jacques lemutatott a szakadékba, melyből szúnyograjokkal telített mérges gázok szálltak felfelé.

A lépcsőkről ítélve óriásinak kell lennie a telepnek – vélekedett Rhoda.– Majdnem olyan nagynak, mint Machu Picchu.– Legalábbis túl nagy ahhoz, hogy ilyen kevés ember megvizsgálhatná.– Csak Irvinget kell megvárnunk. Vele és a többiekkel…– Még mindig kevesen vagyunk, ma chére. – Ha tényleg olyan hatalmas, mint

gondoljuk, akkor egy csapat szakértővel is évekig dolgozhatunk, míg minden napvilágra kerül.

Rhoda elképedve bámult Jacques-ra.– Azt akarod mondani, hogy ezt a szörnyű utat csak azért tettük meg, hogy utána

minden eredmény nélkül visszaforduljunk?– Csak nyugalom! – Jacques-nak nevetnie kellett Rhoda felháborodásán.– Persze, hogy nem fordulunk vissza bizonyos vizsgálatok elvégzése nélkül, de utána

mindenképpen segítségre lesz szükségünk. Megközelíthetővé kell tennünk a terepet egy helikopter leszállásához, az élelmiszerkészletünket is meg kell sokszorozni, ugyanúgy, mint a felszerelésünket. Mindez sok időt és jó szervezést igényel.

– Erre nem gondoltam – kórt elnézést Rhoda. – Valószínűleg én sem vagyok jobb Andynál. Már láttam magamat – mint a mesékben – aranyban dúskálni, és amint épp a legizgalmasabb történeteket mesélem el otthon.

– Ha tényleg megtaláljuk a városunkat odaát, akkor lesz így is bőven mesélnivalónk, ma chére – vigasztalta Jacques.

– Először azonban át kell valahogy jutnunk a szakadókon.

Rhodának az elmúlt napok alatt gyakran volt lehetősége Jacques erejét és kitartását csodálni. Valójában Juan volt a vezetőjük, de nehezebb helyzetekben mindig Jacques ment előre. Vajon ezt az utolsó akadályt is sikerül leküzdenie?

Egy napra rá beérték őket a többiek.– Hirtelen elfogyott az utunk. – mesélte Andrew a nővérének.– Szerencsére megkönnyítettétek a dolgunkat. Mintha bulldózerek vágtak volna utat!

Úgy látszik, nemcsak jó koponyával, de erős izmokkal is rendelkezik a te Chatel professzorod.

– Kétségtelenül. – Rhoda nem vette a lapot, ami Andrew-t még Jobban feldühítette.– Csak nem pártoltál át, nővérkém? Ne felejtsd el, hogy Chatel apa ellenfele.

Családjaink még mindig harcban állnak.– Számomra nem létezik ez a családi háború, Andy. Apa és Jacques csak a

munkájukban ellenfelek, nem a magánéletben. Ha jobban ismernék egymást…– Ahogy te, ugye így gondoltad? Inkább azt mondanám, hogy még mindig ugyanúgy

bele vagy habarodva.– Es ha igen? – Rhoda nem titkolta a férfi iránti rokonszenvét. Andrew úgysem hitte

volna el az ellenkezőjét. – Tudom, hogy Jacques mennyire figyelmes, felelősségteljes és bátor. Megmentette az életemet.

– Talán apa meg is bocsátaná neki azt az egykori cikket. Mindig is a kedvence voltál. De tényleg, komolyan átpártoltál? Már te is azt gondolod, hogy Huascar aranyát keressük és nem Atahualpáét?

– Nem. Továbbra is abban reménykedem, hogy apa elmélete igazolódik be. Amennyiben mégis tévedett, Jacques nem úgy cáfolná meg, mint mások. Nem az a fajta, aki ellenfele vereségén diadalmaskodik.

– Ezek szerint mégis behálózott.– Marhaság. – Rhoda élesebb hangra váltott.– Jacques és én kollégák vagyunk, semmi több.– Na, miért ilyen hevesen? Túlzott tiltakozás gyanút szül.– Én úgy gondolom, ahogy mondom, Andy. Megkérnélek, tartsd meg magadnak a

gyanúdat. Csak magadnak ártasz vele.– Oké, oké. Csak szegény Jennyre gondoltam, aki biztosan többet remélt.– Jenny? – ismételte Rhoda értetlenül.– Nem vetted észre, mennyire belezúgott Irvingbe? Érdekes, ő sem vette észre. Talán

jobban észrevenné Jennyt, ha te másfelé köteleznéd el magad, de hát nem mindig akad az embernek olyan férfi a hálójába, mint Irving Wilder.

– Ne legyél már ilyen idétlen, Andy. – Rhoda hirtelen tisztán látott. Jenny ellenséges hangnemét és az is, hogy miért akart Irvinggel tartani. Rhoda mindig is barátjának tekintette Irvinget, de Jenny ezt nem tudhatta. Elhatározta, hogy adandó alkalommal tiszta vizet önt a pohárba.

Irving azon tanakodott Jacques-kal, hogyan lehetne a legjobban átjutni a szakadékon.– Régebben biztos létezett itt egy liánból font híd – mondta.– Találnunk kell egy fát, ami olyan kedvező helyen áll, hogy hídként szolgálhatna, ha

kivágnánk. Jacques, Andy és én rögtön keresünk egyet.Addig Rhoda kihasználhatja az időt fotózásra, míg Jenny és Juan vacsorát varázsol.Rhoda azonnal beleegyezett. Már előzőleg is felfigyelt egy-két érdekes, feltűnő színű

virágra. Az őserdő szélén pompáztak szebbnél szebb kék, lila, piros és sárga színekben. Rhoda értelmetlennek tartotta volna bármelyik tropikus virágot gyűjteni, inkább egy fotósorozatot tervezett, mellyel megörökítheti a legpompásabb példányokat. Magához vette a fényképezőgépet, a fénymérőt, és munkához látott.

Hamarosan úgy belemélyedt az alkotásba, hogy mindenről megfeledkezett, még a kezébe szúródó finom kis tüskékre sem figyelt.

Nem messze az orchideáktól más, liliomra emlékeztető virágokra lett figyelmes. Átküzdötte magát egy liánhálón, hogy közelükbe férkőzhessen.

Egyre messzebb járt, és egyre újabb csodák kötötték le a figyelmét.Akkor vette csak észre, mennyire eltávolodott a többiektől, mikor már nem hallotta a

szakadékban zúduló folyó moraját. Nem ijedt meg, hisz csak a virágok mentén kell visszafelé haladnia, hogy ismét a táborhelyre érjen.

Eleinte ragyogóan sikerült is, de később gyanúsan sűrűbb és sötétebb lett körülötte az erdő. Rossz irányba tartana mégis? Igaz, sok helyen látott ilyen liliomféle virágot. Csak semmi pánik! – nyugtatgatta magát, de a kitörő félelmét így sem tudta elfojtani. Hirtelen nyomasztó csend vette körül, és belső hangja azt súgta: – Eltévedt.

Ijedten megtorpant, mert kígyónak nézett egy lelógó liánt. Ezután már csak össze-vissza menetelt, anélkül, hogy az irányra figyelt volna. Lepkék és madarak röppentek fel előtte, aztán egy egész majomfalka menekült ijedten, sikítozva előle. A megrémült állatok ágról, ágra ugráltak, hangosan kiabálva a betolakodóra.

– Ó, legyetek már csöndben! – szidta őket Rhoda.– Miattam akár az egész őserdő a tietek lehet.Hangja gyengének és elveszettnek tűnt a zöld vadonban, de Rhoda attól félt, hogy még

így is hangosan beszélt. Megállt és körülnézett. Talán inkább segítségért kellene kiáltani, mint itt vakok módjára botorkálni. A többiek biztosan meghallanák, hisz annyira nem lehetnek távol.

– Halló! – kiabálta.– Andy! Irving! Jacques!Semmi válasz.– Andy! Irving! Jacques! – próbálta meg még egyszer, de a sűrű növényzet elnyelte a

hangját. Már-már úgy érezte, hogy egyre közelebb hajolnak felé a fák és elveszik a levegőt és a fényt.

Hülyeség – gondolta rögtön. Sötétedik, sietned kell.– Halló! Halló!Rhoda tovább rohant, de egy elhalt gyökéren orra bukott. Gyorsan felugrott és tovább

iramodott. Már nem is ügyelt az arcába csapódó faágakra, vagy a belőlük kiálló tüskékre, amelyek véresre karcolták a kezét. Csak az egyre növekvő sötétség aggasztotta. Mit fog majd csinálni, ha igazi kígyóval találkozik? Úgy hallotta, hogy szürkületkor áldozataik nyakába esnek és megfojtják őket.

Ereje egyre jobban elhagyta, levegő után kapkodott és egész testében fájdalmat érzett. Ráadásul a legyek is kínozták. Lassan úgy besötétedett, hogy nem látott maga elé, és képtelen volt tovább haladni.

Háttal nekidőlt egy fatörzsnek, és lassan leereszkedett a földre. Szájában keserű ízt érzett. A félelem, vagy a fáradtság miatt? Dobogó szívvel figyelt a csendre. Magára maradt a fenyegető vadonban. Ezernyi veszély leselkedett rá, és ő védtelen volt.

Minden ismeretlen zörejre összerezzent. Egy kígyó közelít, vagy jaguár lopakodik felé? Egy idő után már hangokat is meg tudott különböztetni. Egy madár kiáltását, egy majomcsalád csevegését, vagy az ágak zörgését. Magához szorította térdét, szorosan begubózott, hogy ne fázzon. Keze fájt a fotózás közben szerzett tüskeszúrásoktól.

Nem érzékelte, hogy mióta ülhetett a fa tövében, de egyszer csak valami világosat látott pislákolni a fák között. Először csak kis pont volt, majd egyre nagyobb lett és végül fénycsóvaként pásztázta körbe a terepet. Egy zseblámpa! Rhoda alig akart hinni a

szemének. Talán hallucinál? Valaki a nevét kiáltotta, és csak egyetlen ember tudta így kiejteni a nevét.

– Jacques! – felugrott, minden fájdalmát, félelmét elfelejtette. Teste új erőre kelt.– Ide! Itt vagyok! – kinyújtott karokkal rohant felé.– Rhoda? Quelle bétise! – Jacques a lány felé fordította a zseblámpát.– Egyszerűen csak elrohansz, teljesen egyedül! – karjaiba zárta Rhodát.– Nem történt veled semmi?– Egy-két horzsolást kivéve minden rendben. – Rhoda csak most érezte igazán,

mennyire félt. – Nem akartam Ilyen messzire menni.– Azt meghiszem. Az őserdő kiszámíthatatlan. Szépsége egyre beljebb csalogat, míg

már nem talál vissza az ember.– Igen – mondta Rhoda bűntudatosan. – Pontosan így volt.– El tudod képzelni, milyen veszélyben voltál?– Megpróbáltam nem gondolni rá. – Hidegrázás futott végig rajta. – Szerencsére

időben érkeztél. Hogyan tudom ezt valaha is meghálálni?Jacques szorosan magához ölelte.– Egész éjszaka kutattalak volna, ma chére.– Ezt nem hiszem.– Nem? Akkor azt hiszem világosabban meg kell…– Nem kellene gyorsan visszafordulnunk? – szakította félbe gyorsan Rhoda. – A

többiek már biztosan aggódnak.– Non. Minden lépés veszélyes lehet ebben a sötétségben. Itt maradunk, míg

megvilágosodik.– Minden védelem nélkül?Jacques levette a válláról a hátizsákot.– Hoztam magammal hálózsákot, az majd melegen tart. És ami pedig a kígyókat illeti –

nevetett – itt vagyok én, mint védelmeződ.– Szóba sem jöhet – tiltakozott a lány. – Nem osztozom még egyszer a hálózsákon.– Csak nyugalom, chérie. Kértelek rá? Kettőt hoztam, a tiédet is és az enyémet is. Korai

volt tiltakozni.– Ól – Rhoda nem tudta, hogy örüljön, vagy inkább sajnálja a dolgot.– Először azonban enned kell. Nagyon éhes lehetsz. Hoztam neked egy adagot Jenny

leveséből. Desszertnek csokit kapsz.– Kitaláltatok már valami megoldást, hogyan kelünk át a szakadókon?– kérdezte Rhoda két kanál leves között.– Mais oui. Egy fa pont olyan kedvező helyen áll, hogy csak ki kell vágni, és máris

biztonságos híd lehet. Holnap reggel nekilátunk.– Az jó.Rhoda megette a levest. Újból csend vette körül őket és érezte, ahogyan ismét

növekszik belső feszültsége.– Rhoda? – Jacques átkarolta.– Beszélnem kell végre veled. Most van időnk, és egyedül is vagyunk, senki sem

zavarhat.Rhoda felugrott. A sötétben nem látszott, hogy remeg.– Hideg van, lefekszem inkább, bebújok a hálózsákba.Jacques is felállt és megfogta a vállát.– Miért nem akarsz meghallgatni, ma chere? Nem futamodhatsz meg mindig az

igazság elől. Mitől félsz?– Milyen igazságról beszélsz? – Rhoda zavara egyre nagyobb lett.

– Fogalmam sincs, mire gondolsz.– Dehogynem tudod. – Jacques nem engedte el. – A szerelemről szeretnék veled

beszélni. Kérlek, ne szakíts félbe. Már első találkozásunknál vonzalmat éreztem kettőnk között. Megpróbáltál küzdeni ellene. Először az apád és köztem levő vitára gondoltam, utána Irvingre…

– Nagyon kedvelem őt – szólt közbe Rhoda gyorsan.– Kedveled? Így a testvéréről vagy a bácsikájáról beszél az ember, nest-ce pas?

Figyeltelek Irvinggel. Egy jó, erős barátság, az egyszer biztos.Köztünk azonban tűz izzik, ami mindkettőnket elemészt.– Jacques, attól hogy vonzódunk egymáshoz…– Az még nem szerelem? Ezt már mondtad, de szerinted létezik szerelem vonzódás

nélkül? Tudnál olyan valakit szeretni, aki fizikailag taszít?Jacques előrehajolt és megcsókolta.– Nem, de…– Akkor miért nem akarod belátni, hogy szeretjük egymást? Miért félsz és miért nem

hagyod bebizonyítanom, hogy semmi okod a félelemre? – magához szorította és megsimogatta.

– És mi lesz Colinnal? – kérdezte Rhoda bizonytalanul.– Colin? Ugyan! Az a férfi nem hozzád való.– Honnan tudod? Nem is ismered.– Tudom, mert én vagyok az, akire szükséged van, Rhoda. Ezt te is tudod, csak

magadnak sem akarod bevallani. Sokszor megfigyeltelek már. Lelked nem titok többé számomra.

Jacques megfogta a kezét és mellkasára helyezte.– Érzed, hogyan dobog a szívem érted? Szeretlek, Rhoda.Je taime toujours, de tout mon coeur. Mikor eltűntél…– Kérlek, Jacques – Rhoda elfordította az arcát.– Szeretnék hinni neked, de…– Akkor már félig győztem! – megkönnyebbült hanggal mondta ezt.Már nem vagyok közömbös neked.– Szeretnék hinni neked – ismételte Rhoda –, de honnan tudjam, hogy nem csak azért

mondod, hogy engedékenyebbé tegyél?– Még mindig nem bízol bennem? Akkor csak azt engedd meg, hogy karjaimban

tartsalak, simogassalak és csókolhassalak. Nem lesz könnyű, hisz én is csak férfi vagyok, de megígérem, hogy ameddig vissza nem tértünk a civilizációba, semmit sem követelek tőled. Azonban utána, mikor már házasok leszünk… eh bien.

– Házasok? – ismételte Rhoda elgyengülve.– Természetesen – Jacques játszotta a meglepettet.– Vagy talán nem akarsz hozzám jönni?– Ó, Jacques! – Rhoda egyszerre sírni is és nevetni is tudott volna.Komolyan gondolod?– Mai oui, teljesen komolyan. – Jacques az arcát cirógatta. – Viszont már előre

figyelmeztetlek. Ha már a feleségem leszel, én leszek a legtelhetetlenebb szerető. Így már most megkérdezem, be tudnál-e valaha is telni a gyengédségemmel, chérie?

– Nem. – válaszolta Rhoda őszintén. – Csodálatos lehet, ha így szeretik az embert.– Akkor, ma chérie – suttogta Jacques –, csak szeretned kell és hagynod, hogy

szeresselek. Je taime, mondd az én nyelvemen. De hisz te nem is szeretsz még. Már megint türelmetlen vagyok. Megengeded, hogy szerelemre tanítsalak, chérie? Nagyon kíméletes leszek.

– Nem szükséges, Jacques – Rhoda közelebb simult hozzá. – Szeretlek, je taime. Azt hiszem, már régóta tudom.

– És hozzám jössz?– Igen, Jacques. – Rhoda minden bátorságát összeszedte. – És, ha akarod…– Igen?– Ha akarod, nem kell tovább várnunk – a sötétség megkönnyítette Rhoda beszédét.– És te is akarod, ma chérie? Most?– Igen – suttogta Rhoda.Rhoda az első napsugárral ébredt. Soha sem sejtett boldogság öntötte el. Szeretett és

viszontszerették. Az első fájdalom hamar elmúlt, Jacques gyengéd volt hozzá. Szégyenérzet nélkül adta át magát a szenvedélynek, míg már a fokozhatatlan gyönyörben elérkeztek a végső beteljesülésig.

– Mire gondolsz, ma chere.Jacques kinyitotta a szemét és Rhodát figyelte. Arcvonásai lágyabbak, arckifejezése

nyíltabb volt, mint bármikor.– Arra, hogy ezen a reggelen életünk első közös napja kezdődik.Olyan szűk helye maradt a hálózsákban, hogy mozdulni sem tudott.Jacques karjaiban nyugodott, és élvezte a férfi testének közelségét. Mikor megpróbált

óvatosan megmozdulni, a férfi halkan felnyögött.– Mire készülsz? – kérdezte feszengve.Rhoda átkarolta a nyakát és megcsókolta.– Tényleg nem tudod? – kérdezte.– De, Rhoda, ma chére, tudom – hangja rideg volt, de Rhoda mégis érezte, hogy

ugyanolyan vágy fűti.– Én is szeretném, ha egész nap itt maradhatnánk és szeretkezhetnénk de a többiek

várnak ránk és sok a dolgunk. – Lágyan megcsókolta, és kibújt a hálózsákból.– Jacques! – kérlelte Rhoda csalódottan.– Később, chérie – figyelmeztette óvatosan Jacques. – Ne felejtsd még az egész élet

előttünk áll.– Rhoda, kedves! De jó, hogy egészségben viszontlátunk!Irving hevesen átölelte, míg a többiek körülöttük tolongtak.– Nem volt jó ötlet, hogy így minden szó nélkül eltűntél. Hogy tudtam volna apád

szemébe nézni, ha történik veled valami?Jacques-nak igaza van. Irving úgy szereti, mint a barátjának a lányát, semmi több.

Nagy kő esett le a szívéről. Elviselhetetlen lett volna Irvingnek fájdalmat okozni. Most már csak Colinnak kellett megtudnia az igazságot, de Rhoda érezte, hogy a férfit nem bántaná meg különösebben a hír.

Az említett fát kivágták, de ijesztően vékony hídként feszült a szakadék fölött. A hideg rázta Rhodát, ha a szakadék mélyén sodródó víztömegre gondolt. Szerencsére Jacques segített neki az átkelésnél, így végül mindannyian sikeresen átjutottak.

Bár a legnehezebb akadályt már leküzdötték, mégis lassan haladtak előre. A mesterségesen kialakított kőteraszokat sűrűn benőtte a futónövény és a gaz. A hegy lábánál széles lépcső vezetett fölfelé, de minden egyes lépcsőfokot meg kellett szabadítani a sűrű gaztól, ami rengeteg időt vett igénybe. Jacques és Rhoda ért fel elsőnek. A többiek lassabban követték őket.

– Ez lehetett a piactér – állapította meg Jacques, miután körülnézett.Rhoda oldalról figyelte. Nehezére esett az előző éjszaka szenvedélyes szeretőjét

felismerni benne. Teljesen önmaga ura volt, semmi, akár egy szó, vagy pillantás sem árulta el, hogy Rhoda többet jelent neki, mint az expedíció bármelyik résztvevője.

Miért nem mosolygott rá legalább egyszer? Rhodának egy régi idézet jutott az eszébe: A férfi számára a szerelem az életnek csak egy része, úgy a nőnek az egész élete. Most maga is megtapasztalhatta ezt az igazságot. Míg Jacques teljesen a munkájának szentelte magát, ő egy percig sem tudta elfelejteni, hogy ez az a férfi, akit szeret.

A dús, burjánzó növényzet miatt a teret lehetetlenség volt teljesen kiásni, de, az azt körülvevő vastag kőfalat a sűrű növényzet ellenére is tisztán ki lehetett venni. Nem csoda, hogy a magasból nem vették észre a várost, hisz a legélesebb objektívvel sem lehetett volna ezt a vadont átvilágítani.

– A naptemplom! – kiáltott Rhoda izgatottan.Machu Picchu-i emlékei nélkül is ráismert volna a piramis alakú építményre. A

trapézalakú fülkékben a falak mentén színarany szobrok sorakoztak. Egyszerűen felfoghatatlan volt.

– Biztosak lehetünk abban, hogy mi vagyunk az első fehér emberek, akik ezt látják – jelentette ki Jacques.

– A legnagyobb inkán kívül senkinek sem lehetett ennyi aranya. Ha a spanyolok felfedezték volna a várost, akkor semmi sem maradt volna belőle.

– Kár, hogy ilyen nehezek és nem vihetjük őket magunkkal – mondta Andrew sajnálkozva.

– Itt semmihez sem nyúlunk, mon ami – közölte Jacques barátságosan, de határozottan Andrew-val. – Minden múzeumba kerül.

Rhoda tovább akart menni, hogy jobban szemügyre vegye a templomot, de Jacques visszatartotta.

– Várj egy pillanatra – kérte.Lassan előbbre lépett és közben dzsungelkésével megveregette maga előtt a földet.

Valami hosszú, fekete tekeregve megmozdult. Rhoda hangosan felsikított, nem érdekelte, hogy a többiek gyávának tartják. Jacques villámgyorsan cselekedett. Kése másodpercek alatt lesújtott a kígyóra.

– Egy Sararaka! – kiáltott Irving elszörnyülködve. Egyike a legtámadóbb és legmérgesebb kígyófajtának.

Rhoda megrázkódott. Egy lépés és a kígyóra taposott volna. Jacques ismét megmentette az életét. Szerencsére nem találtak több kígyót. A férfiak tovább dolgoztak a késekkel, kiszabadították a templom négyszögletű bejáratát. Bent meglepően száraz volt minden és rovarokat sem láttak. Mikor Jacques zseblámpájának a fénye egy csiszolt oltárkőre vetődött, Rhoda összerezzent. Korábban itt embervér folyt, ők voltak az elsők, akik arra a helyre léphettek, ahol ilyen sötét szokásoknak hódoltak.

– Itt ütjük fel a tábort – döntött Irving. – Evésre és alvásra megfelelő hely.Egyelőre egyikre sem maradt idejük. Túlságosan nagy volt bennük a kíváncsiság az

újabb felfedezések iránt. A templom külső falán lépcső vezetett föl a lapos tetőre, ahol egy napórára bukkantak. Hasonlított a Machu Picchu-ban látott napórára, azzal a különbséggel, hogy itt tömör aranyból volt az oszlop.

A templomtetőről csodálatos kilátás nyílt az egész városra és a körülöttük fekvő őserdőre. Jól kivehetően látszott az utak vonala is.

Végül a templomhoz csatlakozó épületeket vizsgálták át. Rhoda úgy sejtette, hogy ott tartották fogva a feláldozandó embereket, de Irving raktárépületeknek vélte őket, és állítását igazolták az itt talált mag-, kukorica- és zöldségmaradványok, melyeket különböző kőtartályokban tárolhattak.

Jacques egy szürke, porszerű masszába túrt, ami finom homokra emlékeztetett.– Ez burgonyapor! – szólt elképedve.– Burgonyapor? – Ismételte Rhoda hitetlenkedve.

– Kétségtelenül. Nem a huszadik század találmánya az oldódó burgonyapor. Már az Indiánok is Ismerték ezt a módszert, amivel a burgonyát tartósították. Lefagyasztották, megőrölték és utána még egyszer lefagyasztották. Hosszú, körülményes folyamat volt.

– Hát nem az én ízlésem ez a borzalom – szólt Andrew bizalmatlanul.– Nézzétek csak! – kiáltott közbe Irving. – Itt nemcsak burgonyapor van.Az első kőkádból művészien díszített poharakat és tálakat kapart elő a burgonyapor

alól. Ezenkívül különböző öveket, brosstűt és állatfigurát is felfedezett, békát, krokodilt, rovart, macskákat. Egytől egyig feketített aranyból voltak, csak a nyakon hagytak egy arany csíkot szabadon.

Rhoda kezébe vette az egyik szobrocskát. Az arca félig emberi, félig állati volt és egy macskára hasonlított. Előreálló fogai hosszabbak voltak, mint az Ismert macskafajtáké.

– Ez nem az indiánoktól származik. – Jacques kivette a kezéből a szobrot, és hosszasan szemlélgette. – Csak a chavinok imádtak macskaisteneket.

– Akkor hogyan került ide ez a szobor? – kérdezte Rhoda.Még nem látott ilyen káprázatos alkotást.– Nem könnyű válaszolni a kérdésedre. Az inkák egyik népet a másik után igázták le.

Néha egész törzseket áttelepítettek és kecsua nyelvet erőltettek rájuk. Ameddig a Napot főistenüknek tisztelték, saját macskaistenüket is megtűrték, és szabadon imádhatták azt. A férfi, akié ez a szobor lehetett, egy chavin volt, és az inkák rabszolgája lett. ő magával hozta az istenét. A szobor rendkívül ritka leletnek tűnik, de egyébként az egész kincs is az. Szinte hihetetlen!

– Mára végeztünk a kutatásokkal – szólt közbe Irving. – Már majdnem besötétedett. Holnap pontos leltárt készítünk.

Vacsora közben végig az Izgalmas leletekről beszélgettek. Rhoda és Jenny a templomcsarnok egyik oldalán, a férfiak a másik oldalán terítették le a hálózsákokat. Rhoda vágyódva gondolt az előző éjszakára, amit szorosan egymás mellett simulva töltött Jacques-kal. Nyugtalanul forgolódott ide-oda. A vágy nem engedte elaludni, és keze is fájt a sok tövisszúrástól.

A sötétben komor gondolatok rohanták meg. Hogyan fogadja majd apja a hírt, hogy Jacques Chatelt, a tudományos ellenfelét szereti, és hozzá akar menni? Mikor végre sikerült elaludnia, szörnyű álmok gyötörték, melyekben árnyékszerű papok emberáldozattal fenyegetőztek, és a macskaistenek borzalmas bosszút esküdtek.

Másnap folytatták a kutatást. Rhodának csoportosítva kellett fotókat készítenie a leletekről. Kedvetlenül látott munkához, kialvatlan volt és tompa nyomást érzett a fejében.

– Mire gondolsz, ma chére?Rhoda fölnézett a munkájából.– Apára gondolok, Jacques. Egész éjszaka rá gondoltam. Nem fog lelkesedni, ha

megtudja a kapcsolatunkat.– Értem.Jacques komolyan vette az aggodalmát.– Ugye sokat jelent neked apád véleménye?– Mióta az eszemet tudom.– Jacques! Rhoda! Gyertek! Ezt nézzétek! – kiáltott Irving.Andrew segítségével éppen egy súlyos tárgyat emelt ki egy kőkádból.Jacques gyorsan ott termett, Rhoda követte.– Mon Dieu! Ez csakis Huayna Capac lánca lehet!– Ki az az úriember? – kérdezte Andrew és rögtön hozzáfűzte: – Lehetetlen, hogy ez

színtiszta arany legyen. – De, semmi kétség.

– Egy Ilyen hatalmas lánc? – kérdezte most már Rhoda is.– Mit lehet ezzel kezdeni?– Huayna Capac Atahualpa és Huascar apja volt. Mikor Huascar, a törvényes utód

betöltötte tizennyolcadik életévét, mint minden fiatal férfinak, neki is beavatási szertartáson kellett részt vennie. Ennek a szertartásnak a fő része egy rituális tánc volt. A táncosok egy láncot vittek, amit általában fekete, fehér, vörös és sárga gyapjúból fontak. Huascar részére tömör aranyból készítették, olyan hosszúra, hogy kétszer körbeérte Cuzco piacterét. Férfikar vastagságú volt és csak sok harcos tudta felemelni. Ez a lánc – fejezte be mondandóját Jacques –, előttünk fekszik és bizonyítja, hogy az én elméletem volt a helyes. A város kincse Huascaré, s nem Atahualpáé.

– Ezt minden diadalmaskodás nélkül közölte.– Akkor apa mégis tévedett – állapította meg Rhoda. – Nagyon csalódott lesz.– Sajnálom, ma chere.Jacques átkarolta a vállát.– Nem változtathatjuk meg a történelmet egy ember kedvéért, nincs igazam?– Természetesen igazad van, Jacques – bizonygatta Rhoda. – De így most hogyan

meséljek apának magunkról? Ha neki lett volna igaza, akkor minden könnyebb lenne.– Valószínűleg. Azt szeretnéd, ha egyelőre kettőnk titka maradna a kapcsolatunk?– Megtennéd? – kérdezte Rhoda megkönnyebbülten. Ha apja átvészeli az első

csalódásokat, utána már minden egyéb könnyebben megy. – Nem bántana?– Dehogynem, chére. De türelmes vagyok, ha kell – Rhoda! – szakította félbe

türelmetlenül Irving a beszélgetést. – Felvételek kellenének a láncról, még mielőtt ismét lezárjuk. Amúgy sem tudnánk mozgatni.

Két teljes napig eltartott, míg az összes kincset rendszerezték. Aranyon és drágaköveken kívül fémkeménységű kerámiákat is találtak. Még jól látható volt rajtuk az egyszerű díszítés. Egy melléktemplom falán felfedeztek egy falfestményt is, amely győzelmi menetet ábrázolt. Az inka uralkodót és kíséretét. Muzsikusokat trombitával, tamburinnal, haranggal és csörgőkkel.

Fel lehetett ismerni a kagylókból készült furulyákat és trombitákat.Rhoda napról napra rosszabbul érezte magát. Egyre erősödött fejfájása, melyhez

végtagfájdalmak és hányinger társult.Mégis összeszedte magát és hallgatott. Egy expedíción szó sem lehet betegségről.Mikor fotótáskájában üres filmek után kutatott, apja levele került a kezébe. Teljesen el

is felejtette. Az egyik fal árnyékában megvárta, hogy elmúljon egy szédülési rohama, majd olvasni kezdett.

Kedves Rhoda – írta Matthew. Időközben már tudod, hogy miért maradtam itthon. Ne aggódj az egészségem miatt, még sokáig itt szándékozom élni ezen a jó öreg földön. Tudod, hogy Irving Jacques Chatelt kérte fel helyettem. Haragudnom kellene, de betegségem sok mindenben megváltoztatott. Most már fontosabbnak tartom a kincseket az utókor számára megtalálni, mint az én dicsőségemre. Atahualpa, vagy Huascar? Mit számít végül is?

Nehezen vallom be, de Jacques Chatel az egyedüli ember, aki helyettesíteni tud. Korához képest elképesztőek az ismeretei Peruról. Egy előnye azonban van velem szemben, ami nekem mindig is hiányzott. A pénz. Azért nősült, mert felesége gazdag volt, nem szerelemből, mint én.

Jacques nős! Rhoda újra és újra elolvasta a levelet.Hiába. Nagyon is világos volt a tartalma. Jacques hazudott. Nem volt már szabad, és

nem veheti el. Kívánta, és ő naivan bedőlt neki. Az egésznek semmi köze sem volt a szerelemhez.

Rhoda lassan felállt. Levertnek érezte magát. Csak egy gondolat járt a fejében: ezt még visszafizeti neki. Már az első lépések után fojtogató hányinger tört rá. Hangos zúgást hallott, mintha füle mellett vízesés zúgott volna el, és minden elsötétedett előtte. Elvesztette az eszméletét.

– Nincs semmi baj, Miss Masterson. Ne izgassa fel magát. Minden jóra fordul. Nem, még nem beszélhet. Nagyon beteg volt, de most már hamarosan jobban lesz.

Rhoda úgy érezte, mintha egy hosszú sötét alagútból a fényre lépett volna. Maga mögött hagyta a fenyegető papokat és a macskaisteneket. A világ ismét fehér és világos volt.

Rhoda emberi hangokat hallott, de úgy tűnt, mintha vontatottan beszéltek volna, lassan forgó hanglemezen. Feje meg mindig fájt és keserű ízt érzett a szájában. Mindenekelőtt szörnyen félt. Nem akart felébredni, mert az öntudattal az emlékek is visszatértek volna.

– Emelje meg a fejét, nővérke. Innia kell belőle valamennyit, ha lehetséges. – Valaki felemelte a fejét. Hideg folyadék nedvesítette meg nyelvét és kiszáradt ajkait. Majd valaki megfogta a kezét.

– A láz csökkent, a testhőmérséklet már majdnem normális. Hagyjuk aludni, nővérke. Ha legközelebb magához tér, már teljesen az öntudatán lesz.

– Végre! Ismét magánál van! Elég erősnek érzi magát egy kis beszélgetésre?Egy sötétbőrű nővér ült fehér köpenyben az ágya szólón.– Kórházban vagyok? – Rhoda csodálkozva nézett körül.Emlékezetében még hőség, rosszullét és végeláthatatlan drága tárgyak sora élt,

amelyeket fényképeznie kellett.– Hogyan kerültem Ide?– Amennyire én tudom, az őserdőn keresztül hozták önt ide az expedíció férfi

résztvevői. Ahogy tudtak, helikoptert hívattak.– Hol van a kórház?– Limában.– És a barátaim?– Váltakozva virrasztottak az ágya mellett, míg elmúlt a közvetlen életveszély. Utána a

férfiak visszatértek az őserdőbe. Igaz, hogy óriási felfedezést tettek?– Igen.A nővér Huascar kincsére célzott, de Rhoda csak apja levelére tudott gondolni. Hiába

védekezett ellene, túlságosan mélyen érintette a dolog.Jacques nős volt. Hazudott neki. Rhoda felült, és türelmetlenül megkérdezte: – Mikor

kerülök ki innen?– Csak nyugalom, Miss Masterson – a nővér visszanyomta a párnára.Nagyon beteg volt, és kímélnie kell magát.– Mi bajom volt?– Súlyos tropikus láz, a kezét ért fertőzés miatt.Rhoda csak akkor vette észre vastagon bekötött kezeit.– A barátai szerint a mérgezést egy mérges virág tüskéi okozták, ami arra a környékre

nagyon jellemző. Súlyos vérmérgezés lett a következménye.– Régóta itt vagyok már?– Több mint egy hete. Tíz napja.– Minél előbb szeretnék az orvossal beszélni, nővér. Tudnom kell, mikor kerülök ki

innen. Sürgősen vissza kell térnem Angliába.– Természetesen, Miss Masterson, de nem szabad türelmetlennek lennie.

A szervezete nagyon legyengült a vérmérgezés miatt. Időre van szükség, hogy erőre kapjon.

– Mikor tért vissza Jacques… akarom mondani, a többi férfi az őserdőbe?– Tegnapelőtt. Addig senki sem akart elindulni, mert maga életveszélyben volt.– Meddig maradnak ott a férfiak?– Azt nem tudom magának megmondani, de talán Miss Grayson felvilágosítást tud

adni.– Jenny még Itt van?– Igen. Szerinte egy ismerős arc jót tesz majd magának. Jelenleg a szállodában pihen,

de látogatási Időben bejön. A legfontosabb, hogy most valamit egyen és utána aludjon. Az alvás a legjobb gyógyszer, Miss Masterson.

Minden normális betegnek, de nem nekem. A fájdalmat nem szünteti meg az alvás. Könnyek peregtek le az arcán. Haza akart menni. Peru, az eltűnt város, a kincsek, mindez már nem tudta izgatni. Otthon nem voltak virágok, melyeknek tüskéi a bőrében maradva vérmérgezést okoznának.

Igen, haza akart utazni, és soha többé nem akarta viszontlátni Jacques Chatelt.– Rhoda! Mennyire örülök, hogy jobban van! Annyira aggódtunk magáért.– Pontosan a látogatási időben jelent meg Jenny.– Sajnos üres kezekkel Jövök. Hogy érzi magát?– Már számolom az órákat. Ahogy lehet, hazautazom Angliába. Itt sajnos mindenki azt

akarja elhitetni velem, hogy még túl gyenge vagyok.– Tudja már, hogy Irving egy komoly, új csapattal visszament az őserdőbe?

Bejelentette a leletet a hivatalos szerveknél, és most alakítják ki a leszállópályát a helikoptereknek.

– És Jacques?– Tudomásom szerint egy-két napra Franciaországba repült. De üdvözletét küldi. Én

Limában maradok, ameddig maga kórházban van.– Ez tényleg kedves magától, Jenny.Mikor Jenny másodszor meglátogatta, Rhoda közölte vele, hogy két napon belül

elhagyja Limát.– Már mindent elintéztem – bizonygatta. – A jegyet lefoglaltam, és apám Londonban

vár rám.– Nála marad, míg teljesen felépül?– Igen. Azt hiszem, igen. Mindenki őrültnek tart itt a kórházban, de azt a pár hét

pihenést miért ne tölthetném otthon? Később minden filmet előhívok, az is szép kis idő, míg elkészül. Utána minden apától függ. Ha egészsége engedi, akkor újabb megbízást vállalok.

– Új megbízást Iningnél?– Az ég szerelmére, dehogy!Rhodának eszébe jutott, hogy tartozik Jennynek egy vallomással.– Nem akarok a magánügyeibe avatkozni, de Andy annak idején célzott valamire.

Tudnia kell, hogy Irving és köztem soha sem volt semmi.Jenny nem palástolta megkönnyebbülését.– Ez rá is érvényes? – kérdezte mégis kétkedve. – Ahogy magáról beszél, abból úgy

látom, hogy nagyon kedvelheti.– Mint barátot, Jenny, és mert a barátja lánya vagyok. Sok szerencsét kívánok.

10. FEJEZET

A vámtiszt Rhoda útlevelét vizsgálta.– Kinyitná a bőröndjét, Senorita? – kérdezte.– Szívesen. – Rhoda mindent kinyitott. Nem sok poggyásza volt: egy kis bőrönd, egy

utazótáska és a fotótáska. Nem aggódott a vizsgálat miatt, így annál jobban meglepődött, mikor a vámtiszt hirtelen rátámadt: – Magyarázatot tudna adni, mit jelentsen ez, Senorita?

Talált valamit, ami valószínűleg nem a fotófelszereléséhez tartozott. Ott feküdt, zöld smaragdszemei sejtelmesen szikráztak, arany nyakörve ragyogott a lámpafényben. Fogai kiálltak, ahogyan Rhoda lázálmában is állandóan felbukkant.

– A macskaisten! – kiáltotta ijedten.– Lehetséges, Senorita – mondta szárazon a vámtiszt. – Meg tudja magyarázni, hogy

hogyan került ez a szobor az ön tulajdonába?– Éppen egy expedícióról érkeztem vissza, amit Irving Wilder professzor vezetett, de

hogy ez hogy került hozzám, azt… – Rhoda hallgatott. Esedezni akart az ártatlanságával, de hirtelen szörnyű gyanúja támadt.

– Értem. – A tiszt fenyegetően nézett rá. – Ebben az esetben fel kell szólítanom, hogy tartson velem, Senorita. Félek, hogy erről a gépről már lemarad. Valószínűleg még jó néhány repülőgép maga nélkül fog elindulni, mielőtt engedélyezzük, hogy elhagyja az országot.

Átadta egy szigorú tekintetű kolléganőjének, aki egy szót sem beszélt angolul, és eltűnt. Rhodának tehát volt Ideje rá bőven, hogy elgondolkodjon azon, hogyan is kerülhetett hozzá ez az arany chavin isten. Első gondolata újra és újra ugyanaz volt. Andrew csempészhette csak a táskájába, ő panaszkodott állandóan pénzgondjairól és az egész expedíció alatt olyan kincsek felfedezését várta, amelyek majd kisegítik anyagi csődjéből. Rhoda még most is emlékezett Andrew arcára, amikor megtalálták Huascar kincsét. Jacques szavai is a fülében csengtek: – Ez a szobor rendkívül ritka leletnek tűnik.

Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Rhoda nem gyanított gonosz szándékot a dologban, hiszen Andrew-nak számítania kellett arra, hogy megvizsgálják a csomagját. Mégis! Micsoda esztelenség! Hogy hozhatja a nővérét ilyen helyzetbe?

Mit szólna apa, ha megtudná, hogy lecsukják? Nem is szólva Jacques-ról és Irvingről. Jacques biztosan emlékezne egyik kijelentésére, mikor legalább egy kis emléket szeretett volna magának hazavinni.

Rhodának nem voltak Illúziói. Senki sem hinné el a mesét, hogy valaki más csempészte a szobrocskát a táskájába. De belekeverheti-e ebbe Andrew-t? Végül is fennáll a veszély, hogy mindez tévedés, és azzal, hogy Andrew-t meghurcolják, még nincs kisegítve. Egy letartóztatás helyett kettő lenne, és Andrew is elveszítené az állását. Irving ebben a kérdésben nem ismer tréfát. Minden leletet állami tulajdonnak tekint, és munkatársaitól is ugyanezt a hozzáállást követeli.

Végül magára is gondolnia kellett. Mi lesz most ővele? Az útlevelét elvették, de aztán megígérték, hogy értesítik Jennyt, az egyedüli embert, aki Limában tartózkodik.

Rhoda az őserdőben egyedül eltöltött napokra gondolt, őrülten félt, de mindez meg sem közelítette azt az érzést, ami ott, a fülkében tört rá. Ártatlan turistákról szóló cikkek jutottak az eszébe, akiket évekig tartottak minden per nélkül fogva. Vajon meddig tartják itt?

Még mindig gyöngének érezte magát, és inkább ágyban lenne a helye.Miért is akarta ilyen menekülésszerűen elhagyni Perut?Tudta, hogy valójában Jacques miatt tette. Nem akart vele többet találkozni.Másnap beengedték hozzá Jennyt.

– Az isten szerelmére, Rhoda! Mit keres maga itt a börtönben? – kérdezte döbbenten.– Nem mondanak nekem semmit. Üzentem Irvingnek, de a jó ég tudja, mikor kapja

meg az üzenetet.Rhoda elmesélt mindent. Eddig még erősen tartotta magát, de Jenny együttérző

kérdései végül kibillentették a lelki egyensúlyából.Jenny nem hitt a fülének.– Lehetetlenség! – kiáltotta. – Soha sem tennének ilyet. Nem ismerem őket régóta, de

esküdni mernék, hogy ugyanolyan megbízhatóak, mint Irving.Jenny igazán akkor jött zavarba, mikor Rhoda saját gyanújáról mesélt.– A saját testvére? – kérdezte elképedve.– Még csak feltételezés, Jenny. Meg kell ígérnie, hogy senkinek se beszél róla.– Azért, hogy helyette maga dugja a fejét a hurokba? De ha mindenáron így akarja,

titokban tartom. Irving úgy sem hiszi el, hogy maga a bűnös, és mindent megtesz majd, hogy kiszabadítsa, Ez nem nőknek való hely mondta, miközben körülnézett a sötét, kényelmetlen zárkában. – Nem bírnám ki, hogy így bezárjanak.

– Talán én se fogom kibírni – szólt Rhoda, és hideg borzongás futott végig a hátán.A következő hét volt a legszörnyűbb Rhoda életében. A nyolcadik napon végül

szélesre tárult az ajtó. Aki érte jött, spanyolul beszélt, de érthetően intett, hogy kövesse. Beszélőre vitték és mutatták, hogy várjon.

Rhoda Jenny látogatására számított, és döbbenten látta, hogy egy magas, szőke férfi lépett be. Rhoda nem hitt a szemének.

– Jacques! Ó, Jacques! – Minden fájdalmát és csalódását elfelejtette. Még ha meg is bántotta, most csakis az számított, hogy érte jött, segíteni és megvigasztalni.

Zokogva omlott a karjaiba.– Rhoda, ma chére, ma pauvre! – Jacques szorosan magához ölelte.– Szerencsére mégis előbb érkeztem vissza Limába, mint eredetileg terveztem. Irving

még legalább egy hónapig távol marad, de Jenny mindent elmesélt. Fel a fejjel, chére. Hamarosan kiviszünk innen.

– Ó, Jacques, ugye hiszel nekem, hogy nem én loptam el a szobrot?– Tudom, hogy nem te tetted.– Miért nem hisznek nekem?– Bízzál bennem. Egy, de legkésőbb két nap múlva szabad leszel.Rhoda ezzel minden reményét elvesztette, hogy Jacques azonnal kiszabadítja.

Szorosan hozzásimult. Teljesen kétségbeesett a gondolattól, hogy ismét magára marad.– Én is azt szerettem volna, hogy velem jöhess – próbálta Jacques nyugtatgatni –, hisz

megszakad a szívem, hogy itt kell hagyjalak egyedül. – Sok apró csókkal borította Rhoda arcát.

– Rhoda, je taime. Mon Dieu, comme je taime! Nem szabad félned, hamarosan örökre együtt maradunk.

Ez csodás ígéretnek hangzott. Rhoda megpróbált hinni neki, és nem gondolt arra, hogy már egyszer hazudott neki.

– Minél hamarabb elengedsz, annál gyorsabban tudlak innen kiszabadítani. Ne veszítsd el a bátorságodat, chére.

Jacques elment és Rhoda egy darabig türtőztette magát, de mikor magára maradt, nem tudott tovább könnyeinek parancsolni. Hamarosan örökre együtt maradunk.

Jacques szaval még jobban eszébe juttatták nyomorult helyzetét. Meg kellett volna mondania neki, hogy átlátja hazug játékát. De hogyan tehetné meg mindaddig, míg szüksége van a segítségére?

A napok csak múltak anélkül, hogy valami is történt volna. Harmadnap, mikor már minden reményét elvesztette, ismét hívatták.

– Kérem, Jöjjön velem, Senorita – mondta az őr.Hibátlan angolsággal beszélt.– Hová visz?– Szabadon bocsátják, Senorita.– Akkor elhiszik nekem, hogy…– Igen, Senorita. Most már tudjuk, hogy ártatlan. Mégis kénytelenek voltunk a Senort

az őrültségéért egy kissé megróni.– A Senort? A testvéremre gondol?– A testvére, Senorita? – Az őr hangos nevetésbe tört ki. – Nem értem, miért Ilyen

tartózkodóan fogalmaznak az angolok. Mi, spanyolok forróvérűek vagyunk, és értünk a szerelemhez. A Senor kissé könnyelműen viselkedett, de megértem.

Rhodának egy cseppet sem tetszett, ahogyan beszélt. Miért nem beszél világosan? Andrew jó kis történetet adhatott be nekik.

– A franciák romantikusak, ugyanúgy mint mi, de ráadásul tele vannak őrült ötletekkel. Egy értékes műkincset csak azért belecsempészni a táskájába, hogy feltartóztassák a vámvizsgálaton, és ne hagyhassa el az országot! Tényleg eredeti ez a Senor Chatel.

Rhoda úgy megbotlott, hogy majdnem hasra esett.A férfi Jacques-ról beszél, nem Andrew-ról. Jacques rejtette a macskaistent a

fotótáskájába!Rhoda teljesen összezavarodott. Jacques-nak köszönhette tehát a tíz nap börtönt, nem

az öccsének. Hogy lehetett ilyen átkozottul lelkiismeretlen? Ez miért? Nem tudhatta, hogy el akarja hagyni Perut, ha csak nem olvasta apja levelét.

Düh öntötte el az agyát. Mi lett volna, ha nem sikerül őt kiszabadítani?Már nem egy esetről hallott, mikor embereket állítólagos csempészésért évekig

fogságban tartottak.Jacques az irodában várt rá. Karjaiba zárta volna Rhodát, de lemondott róla, mikor

merev tekintetét meglátta. A lány összeszorított ajakkal, minden mosoly nélkül lépett a terembe.

– Rhoda, nem jól vagy? – kérdezte aggódva. – Rosszul bántak veled?– Igen! Te! – válaszolta hűvösen.Elment mellette, és kilépett az irodából. A börtön előtt egy autó állt, benne sofőr.

Rhoda el akart menni mellette, de Jacques a kocsiba tuszkolta. Az ismerős hotel nevét közölte a sofőrrel, és utána felindultan Rhoda felé fordult.

– Talán közölnéd velem, mi a bajod?– Mintha nem tudnád!Rhoda szúrósan nézett Jacques szemébe. Egy pillanatra mintha tényleg nem értette

volna a férfi, de nem tett fel több kérdést, inkább a forgalmat figyelte.– Mi ez a nagy hallgatás? – kérdezte követelőzve a lány. – Nincs kedved

magyarázkodni, vagy Inkább azt mondanám, hogy hazudni?– Jelenleg nincs mit mondanom – válaszolta Jacques kurtán. – Ez nem a megfelelő hely

arra, amit tervezek.Fenyegetően hangzott, de Rhoda nem félt. Mit tehetne most még vele?Már így is eleget szenvedett.Az autó megállt a szálloda előtt. Jacques még röviden elbeszélgetett a sofőrrel, míg

Rhoda, kihasználva az alkalmat, a lifthez sietett. Már vágyott a szobája után. Ahogy azonban a liftbe lépett, Jacques ott termett mellette.

Némán mentek fel a tizennegyedik emeletre, és a szobáig nem szóltak egymáshoz. Jacques kulcsot vett elő, és kinyitotta az ajtót.

Bent megragadta Rhoda karját és szorosan magához ölelte a lányt.– Most van elég időnk, hogy beszélgessünk, ma chére, Rhoda – szólította meg.– Nincs már neked mit mondanom.– Non? – Ahelyett, hogy viszonozta volna Rhoda mérges tekintetét, csodálkozva húzta

fel a szemöldökét. – Nincs köszönet, hogy kihoztalak onnan?– Köszönet? Köszönjem meg azt, hogy oda juttattál?– Comment? – Jacques a heverőhöz vezette, és gyöngéden leültette.Azt javaslom, kezdd elölről az egészet, hogy állítólag mi is az én nagy bűnöm.Rhodának semmi kedve nem volt az egészhez.Jacques bűnlajstroma túl hosszú volt.– Pedig tudtad, hogy elkapnak a vámvizsgálaton.– Ó! – Jacques mintha még szórakozott is volna a dolgon. – Most már értem.– Akkor tudhatnád, hogy nincs ezen mit nevetni.– Ma chére! – Jacques közelebb akart húzódni, de Rhoda nem engedte.– Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék ilyen őrültséget megtenni? Mi okom lenne rá?– Az őr azt mondta, hogy így akartad megakadályozni, hogy elhagyjam Perut.– Rhoda! Ahhoz, hogy gyorsan kiszabadítsalak, egy tekintélyes összeget is le kellett

tennem az asztalra, és ráadásul egy olyan történetet kellett kitalálnom, ami még hihető is. Mindent összehordtam nekik a köztünk lévő félreértésekről, románcunk szerencsétlen végéről és a félelmeimről, hogy elveszítettelek volna téged, még mielőtt kibékülhettünk volna. Rhoda! Nem vagyok se tolvaj, se őrült. Nem én dugtam a macskaistent a csomagodba, hanem valószínűleg az öcséd. Fel kellett volna jelentenem, hogy ő kerüljön helyetted a börtönbe? Az jobban tetszett volna? Inkább a második változat mellett döntöttem, hogy téged megpróbáljalak kiszabadítani, de ezek szerint ezzel is csak magamnak ártottam.

Rhodának be kellett látnia, hogy Jacques magyarázata meggyőzően hangzott. Bizalmatlansága bántotta Jacques-ot, de Rhoda nem tudta elfelejteni, hogy a férfi már egyszer hazudott neki.

– Rhoda?– Igen – sóhajtott a lány. – Hiszek neked Jacques, ami ezt a dolgot illeti.Az egész ügy Andyre vall.– Ebben hiszel nekem? Akkor valami más foglalkoztat. Mi az, ma chére?Rhoda csak a fejét ingatta.– Semmi. – Hirtelen minden haragja elszállt. Az elmúlt napok feszültsége igazából

most jött ki, és ez fáradttá és bátortalanná tette.– Gyorsan üdvözlöm Jennyt, letusolok és átöltözöm. Kegyetlenül rossz érzés több mint

egy hetet ugyanabban a göncben lenni.– Jenny már nincs Itt. Ma reggel visszautazott Angliába. Magunk között vagyunk.Rhoda hirtelen fölegyenesedett.– Ebben az esetben megkérnélek, hogy költözz ki innen.– Kiköltözni?– Jacques, én tényleg hálás vagyok neked, hogy abból a szörnyű fogságból

kiszabadítottál és Andyt nem keverted bele, de…– így is megérdemelt büntetést fog kapni, és búcsút mondhat az állásának Irvingnél.

De azt hiszem, nem az öcsédről kellene beszélgetnünk, hanem kettőnkről.– Kettőnkről? Arról nincs mit beszélgetni.– Purquoi pas? Szeretsz engem, vagy ez sem igaz?

Jacques nem hitte el Rhoda tagadó mozdulatait. – Már nem egyszer bebizonyítottad.– Kérlek, hagyd abba Jacques! Ne haragudj, de mindent tudok a feleségedről.– A feleségemről? – Nem ijedt meg, ahogyan azt Rhoda elképzelte.– Tudom, hogy nős vagy – folytatta. – Ez nem elég?– Kitől hallottad ezt a valótlanságot?– Ez igenis valóság. Gazdag feleséged van, aki az útjaidat és az expedíciót anyagilag

támogatja. Mindez apám hozzám írt levelében áll.Jacques csodálkozva meredt rá.– Akkor miért engedted, hogy lefeküdjek veled?– Mert akkor még nem olvastam apa levelét. Csak véletlenül találtam rá a

fotótáskámban, miután Huascar kincseit megtaláltuk.Rhoda felállt, és a hálószobájába akart menni, de Jacques követte.– Hallgass meg, Rhoda! Nem vagyok házas. Apád információi már idejétmúltak. Nős

voltam, és Colette tényleg gazdag nő volt, aki sok pénzt adott a munkámhoz. De meghalt, és a vagyona is a családjára szállt. Jelenlegi lehetőségeim már eléggé korlátozottak, ebben nem hazudtam.

– Ó! – Rhodában a meglepettség és a remény érzései küzdöttek. – Mikor halt meg?– Egy évvel ezelőtt. – elkomorodott Jacques arca. – Öcséd meg is jegyezte az expedíció

kezdetén, hogy eltűnt a nevem a nyilvánosságból. Colette betegsége miatt volt az egész.– Nagyon szeretted? – Rhoda nem tudta elfojtani magában a kérdést.– Igen. Miért kérdezed? Jobban szeretnéd, ha csak a pénzéért vettem volna el? Ez

megfelelne annak a képnek, amit a családod alkotott rólam.– Ó, Jacques! – Rhoda nyugtatólag tette kezét a férfi karjára. – Szörnyen sajnálom!

Nem mesélnél még Colette-ről? Milyen volt?– Petité, szőke és nagyon karcsú. – Jacques legyőzte megindultságát.Hasonlított Jennyre.– És egészen más volt, mint ón.– Chere, én szerettem Colette-et. Egy férfi csak akkor vehet el egy nőt, ha tényleg

szereti. Minden ember külön csoda, Colette az volt és te is az vagy. Így lehetséges csak, hogy az ember többször szerethet.

– Miért nem mondtad soha, hogy nős voltál? – Rhoda minden nyomasztó kérdésére választ akart kapni. – Más dolgokról – mint a családod és a birtokotok – meséltél.

Jacques sóhajtott.– Talán még akkor is felejteni akartam. Nem Colette-et – fűzte hozzá Rhoda csalódott

arcát látva. – A fájdalmat, amit elvesztése okozott. Helyteleníted, hogy más nő mellett keresem a boldogságom?

– Nem, természetesen nem – válaszolta gyorsan Rhoda.– Csak többet kell Colette-ről mesélned. Mindent tudnom kell, különben állandóan

kettőnk között fog állni.Jacques magához húzta Rhodát, és hajához érintette arcát.– Non – bizonygatta. – Közénk nem. Colette nem akarta volna, hogy egyedül maradjak.

Mindig is kórlelt, hogy házasodjak újra, ha az igazi asszonyt megtalálom.– Colette tudta, hogy meg fog halni?– Igen, chere, mindketten tudtuk, csak az időpontot nem tudtuk. Házasságunk

harmadik évében betegedett meg multiplex sclerosis-ban. Azért így is szép éveket töltöttünk együtt.

– Nem voltak gyerekeitek?– Nem. Ez volt a legnagyobb veszteségünk. Mindig is irigyeltem a nővéremet a

gyerekeiért.

– Azt mondod, hogy sok pénzt áldozott a munkádra. Nem zavarta, hogy olyan sokat vagy távol?

Jacques mosolygott.– Természetesen maga mellett tartott volna, de őt is érdekelte a történelem. Mindig

számíthattam a támogatására, még akkor is, ha heteket, vagy akár hónapokat voltam távol. Csak akkor nem hagytam már magára, mikor tudtam, hogy meg kell halnia.

Rhoda egyre inkább elszégyellte magát, hogy Ilyen mély sebeket szakított fel kérdéseivel, de Jacques megkönnyebbülni látszott, hogy mindezt elmondhatja.

– Colette halála után visszavonultam a nyilvánosságtól. Aztán megkaptam Irving üzenetét. Az ég küldte nekem ezt az üzenetet, hogy ne gyászoljak többet, és forduljak a világ felé. Utána találkoztam veled.

Jacques mélyen Rhoda szemébe nézett és megismételte: – Igen, utána találkoztam veled.

– És belémszerettél. Mondd, szerelem volt ez az első látásra?– Azt hiszem, nem, de azért nem kell ilyen csalódott arcot vágnod, chere.Főleg az volt az elbűvölő benned, hogy nem osztottad öcséd ellenséges magatartását.

Lassanként Jobban megismertelek, s rájöttem, hogy milyen őszinte, melegszívű természeted van. Rhoda, ma chere, ki tudná megmondani, hogy hol kezdődik a szerelem? Az ember észrevétlenül átlép egy határt, és hirtelen bizonyosságot érez. – Megcsókolta Rhodát és hozzáfűzte: – Utána már nem lehet elfojtani a feltörő vágyat.

Rhoda már nem kételkedett Jacques őszinteségében.– Tehát akkor is megkerestél volna, ha nem tartóztatnak le? – kérdezte.– Biztos lehetsz benne. – Mosoly suhant át a férfi arcán. – Talán hálásak is lehetünk az

öcsédnek, hogy sok magányos órát megúsztunk, és nem kell őrült módon kutatnom utánad.

Jacques végigsimította Rhoda hátát.– Kívánlak, ma chére. Mondd, hogy te is kívánsz.Rhoda elpirult.– Igen – suttogta. – Csak olyan piszkosnak érzem magam a börtöntől.Engedd, hogy legalább letusoljak, és valami normális ruhát vegyek fel.– Mais oui, de az öltözéssel ne fáradj. Az is elég, ha tusolunk.– Együtt, azt gondolod?– Miért ne? – Jacques nevetett a lány zavarán.– Ennyire Ijesztően hangzik, chére? Még soha sem jutott eszedbe, hogy milyen jól

lehet tusolás közben szeretkezni?Rhoda feszélyezetten tiltakozott. A férfi szaval teljesen zavarba hozták.Jacques megcsókolta, és a fürdőszobába kísérte. Ragaszkodott hozzá, hogy ő

vetkőztesse le, és ugyanezt kérte Rhodától is.Megengedte a csapot, és elkezdte óvatosan, gyöngéden beszappanozni a lányt.

Minden mozdulata forró érzéseket ébresztett, míg Rhoda már egész testében remegett a vágytól. Mikor Jacques a kezébe nyomta a szappant, minden gátlás nélkül ő is ugyanúgy végigjátszott Jacques testén. Az egész olyan volt, mint egy erotikus játék, míg végül Jacques már nem bírta tovább fékezni szenvedélyét, és a hálószobába vitte Rhodát.

– Eleget játszottunk – suttogta, és az ágyra fektette.Ezúttal minden másképpen törtónt, nem úgy, mint első alkalommal, mikor a túlfűtött

szenvedély sodorta egymáshoz őket azon a sötét éjszakán az őserdőben. Most volt idejük egymás testét a végsőkig megismerni és egymást boldoggá tenni.

– Még mindig titokban tartsuk a kapcsolatunkat? – kérdezte Jacques, mikor már kellemesen ellazulva feküdtek egymás mellett.

– Nem – válaszolta Rhoda. – Azt hiszem, apa meg fog érteni bennünket.Ahogy lehetséges, hazarepülök és beszélek vele. Meg kell, hogy értsen.– Együtt majd sikerül – vetette közbe Jacques. – Vagy azt hiszed, hogy elengedlek még

mielőtt összeházasodnánk? Elég baj az, hogy így is távol leszünk majd egymástól a munkánk miatt. Ugye dolgozni szeretnél, chere?

– Legalábbis amíg nem lesznek gyerekeink.– És ugye nem haragszol majd rám, hogy otthon kell maradnod?– Nem, míg mindig hazajössz.– Mindig visszatérek – Jacques gyöngéden magához vonta. – Ne felejtsd el soha, hogy a

szívemben hordalak, akárhol vagyok is a világon. Je taime, ma chere Rhoda, je taime. Ezt ne felejts el míg élünk.

– Nem – ígérte. – Nem felejtem, míg élünk.