Romana K%Fcl%f6nsz%e1m 2004 4 (b) Shannon Kendrick - Spanyolcsel

Shannon KendrickSpanyolcsel

Vajon Sophie feladja az otthonát, a vállalkozását, az életét, hogy a titokzatos spanyollal éljen, aki már nem hisz a szerelemben? Megszerette Luis anyátlan kisfiát, és ha van egy aprócska esély, hogy kivívja Luis szerelmét, akkor a válasz mindenképpen… igen!

Shannon Kendrick Spanyolcsel (RKSZ 2004/4/2.)

1. FEJEZET

A telefon a lehető legrosszabb pillanatban csörrent meg. Sophie bosszúsan felsóhajtott. Nyakig el volt merülve a munkában, és még sehol sem tartott, ezért volt hajnal óta az irodában. Általában nyolckor kezdett, és sokáig maradt – addig, amíg nem végzett az aznapi feladatokkal. Senki sem vádolhatta Ielkiismeretlenséggel. Ám most az egyszer korán le akart lépni, hogy nyugodtan készülhessen a találkájára Oliver Duncannel, a vetélytárs Duncan's reklámügynökség tulajdonosával. Megborzongott az izgalomtól – elvégre London egyik legpartiképesebb fiatalemberével tölti majd az estét, és valamennyi facér barátnője sárgult az irigységtől.

– Megmondtam, hogy ne zavarjanak, Narell – zsörtölődött tettetett szigorúsággal, tudván, hogy Narell a világ legjobb titkárnője, tehát valószínűleg fontos ügyről van szó. Legalábbis melegen ajánlotta!

De Narell hangja feszültnek tűnt.– Tartok tőle, hogy ez az ember nem fogad el nemleges választ. Mindenáron beszélni

akar veled.Sophie elhúzta a száját.– Nem kimondottan rajongok a követelőző emberekért. Ki ez?– Hát ő… ő… – Narell megköszörülte a torkát, mintha maga sem hitte volna, amit

mond. – Don Luis de la Camara.Luis. Luis!Sophie görcsösen megmarkolta az íróasztalt. Ez őrület! Pusztán a férfi neve hallatán is

kiverte a hideg veríték! Izgatottság fogta el. A torkában dobogott a szíve. Az izgalom sarkában azonban máris ott lihegett a bűntudat.

Miért volt rá ilyen hatással Luis de la Camara? Tudta, miféle ember. Felszínes, vonzó és végletesen öntörvényű, szöges ellentétben az ő nyugodtságával és józanságával. Neki most az Olivérrel való randevúja miatt kellene izgulnia – a szíve mégis úgy zakatolt, mint egy száguldó vonat, ahogy a telefonra meredt. Oliver máris feledésbe merült, és a helyébe berobbant a legcsodálatosabb férfi, akit valaha ismert. Ám miközben azon töprengett, miért akar mindenáron beszélni vele a pökhendi spanyol, összeszedte magát. Kelletlenül bólintott, átkozva a napot, mikor az unokatestvére feleségül ment Luishoz.

– Rendben, Narell, kapcsolhatod.– Rendben.Pillanatnyi szünet után Sophie meghallotta Luis de la Camara félreismerhetetlen

hangját, amely sűrű, érzéki mézként csurgott át az éteren, és elpirult. Luis nős – emlékeztette önmagát –, és az unokatestvére férje. Nem szabad elfelejtenie, hogy megveti.

De ez az ellenérzés nem szívből jött. Hosszú évekbe telt, mire rávette magát, hogy gyűlölje. Sokkal jobb gyűlölni egy férfit, mint beismerni, hogy rémisztően és elítélendő módon felkavarja. Mi mást érezhet az ember, mint gyűlöletet egy olyan férfi iránt, aki leplezetlen, perzselő vággyal tud nézni egy nőre – alig néhány nappal azelőtt, hogy az unokatestvérét készül feleségül venni?

– So-phie?Senki sem mondta a nevét úgy, ahogy de la Camara. A férfi dallamos hangjától, enyhe

spanyol kiejtésétől bárki libabőrös lett volna. Sophie kapkodva nyomta le a gombot, és

2


megragadta a kagylót – más se hiányzott neki, mint hogy ez a sötét, ízes hang betöltse az irodáját.

– Én vagyok – felelte erélyesen. Letette a tollát. – Ez aztán a meglepetés, Luis! – És még finoman fejezte ki magát.

– Bizony.A férfi hangja szokatlanul csengett. Keményen. Komoran. Gondterhelten. És amint

visszanyerte a lélekjelenlétét, Sophie-t sötét előérzet fogta. Rémülten emelte fel a hangját.

– Mi történt? Miért hívtál a munkahelyemen?Egy pillanatig dermedt csönd uralkodott, amelytől balsejtelmei még gyötrőbbé váltak,

mert soha azelőtt nem fordult elő, hogy Luis tétovázott volna. A határozatlanság ismeretlen fogalom volt a számára. Vannak férfiak, akik sohasem fogynak ki a szóból. De la Camara is közéjük tartozott.

– Miről van szó? – suttogta Sophie. – Mi a baj?– Ülsz?– Igen. Luis, az isten szerelmére, nyögd már ki!Egy másik világban, egy távoli országban, Luis arca megrándult. Nem volt könnyű

kimondania, mert semmivel sem tudta tompítani a fájdalmas szavak élét.– Mirandával – kezdte csöndesen – szörnyű baleset történt. Az unokatestvéred…

meghalt. Murio en un accidente de coche – tette hozzá hitetlenkedve, mintha azzal, hogy az anyanyelvén visszhangozta a szavakat, magával akarta volna megértetni a borzalmas valóságot.

Sophie felsikoltott.– Nem!– Ez az igazság – erősítette meg Luis.– Halott? Miranda halott? – kérdezte, mintha a férfi még mindig cáfolhatná a hírt.– Sí. Sajnálom, So-phie. Annyira sajnálom!A szavak ökölcsapásként sújtottak le a lányra. Halott! Miranda halott?– Nem lehet halott! – nyöszörögte. Lehetséges, hogy egy gyönyörű, huszonöt éves nö

nem létezik többé? – Mondd, hogy nem igaz, Luis!– Nem gondolod, hogy mondanám, ha tehetném? – felelte a férfi, és mély hangja szinte

szelídnek hatott, ahogy folytatta a szörnyű történetet. – Autóbalesetben vesztette életét ma hajnalban.

– Nem! – Sophie reszketni kezdett, és behunyta a szemét. Ám amikor egy még szörnyűségesebb kép sejlett fel előtte, újra tágra nyílt a tekintete a rémülettől. – És Teodoro? – sikoltott fel, s a szíve összeszorult, amint imádott unokaöccsére gondolt. – Ugye nem volt Mirandával?

– Ilyen korai órán? – kérdezte Luis sötéten. – Nem Sophie, Teo nem volt vele. A fiam biztonságban aludt az ágyában.

– Ó, istennek hála! – sóhajtott Sophie, és miközben átjárta a fájdalom, a férfi szavai mélyen bevésődtek az elméjébe.

Ha Teodoro biztonságban aludt az ágyában, mit keresett Miranda odakint kora hajnalban – és miként lehetséges, hogy Luis ép bőrrel megúszta? Hacsak… hacsak nem sérült meg.

– Te is megsérültél, Luis? – tette fel a kérdést bizonytalanul.A hatalmas hacienda ventilátor hűtötte levegőjében Luis kemény, sötét vonásai zord,

könyörtelen vonalakba rendeződtek.– Nem voltam vele – közölte nyersen.

3


Sophie értetlenül ráncolta a szemöldökét. Miért nem? – töprengett. Mit keresett odakint Miranda a családja nélkül ilyen korai órán?

Szorosan összefonta az ujjait. A miérteknek, hogyanoknak és mikénteknek még nem jött el az ideje, most a halállal járó rideg kötelességekkel kell törődni. És Luis nyilván gyászol – miért ne tenné?! – a hullámhegyek és hullámvölgyek dacára, hiszen Sophie tudta, Mirandáék házasságán nem volt áldás. Sophie iránta való érzései nem számítottak. Részvétre volt szüksége, nem ellenségeskedésre.

– Nagyon… sajnálom – közölte a lány hűvösen.– Köszönöm – felelte a férfi színtelen hangon. – Személyesen akartam közölni veled a

hírt, mielőtt még a rendőrség teszi. És meg akartalak kérdezni, hogy felhívjam-e a nagymamádat.

Luis szavai emlékeztették, milyen borzalmas kötelesség vár rá: be kell számolnia idős és törékeny nagyanyjának a történtekről. Sophie fájdalmasan felsóhajtott, hálát adva a sorsnak, hogy unokatestvére szülei megmenekültek attól a szörnyűségtől, hogy értesüljenek gyönyörű lányuk korai haláláról. Mert nem a gyermek korai halála a legrettenetesebb veszteség – még akkor is, ha nem fordítottak túl sok figyelmet Mirandára?

Miranda szülei a szívük mélyén nomádok voltak, szenvedélyes utazók, akik a föld mind a négy sarkát bejárták, mohón kutatva új élmények után. Sohasem fáradtak bele az ismeretlen kínálta kalandokba. Egy nap azonban sportrepülőgépük lezuhant a hegyekben. Miranda alig tizenhét éves volt akkor, és nem sokkal később úgy kezdett élni, mintha nem létezne holnap. És számára többé már nem is létezett.

– Ne! – nyögte ki nagy nehezen Sophie, miközben a könnyeivel küszködött. – Majd én megmondom neki. Könnyebb lesz így… – Nagyot nyelt. Nem omolhat össze Luis előtt, nem és nem! – Kevésbé fáj majd neki, ha tőlem tudja meg. – És valahogy utol kellett érnie a szüleit is, akik épp álomutazáson voltak egy luxus óceánjárón.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a férfi.– Igen.– Nagyon… nehéz lesz – mondta a spanyol, de a hangja most szokatlanul lágyan

csengett. – Idős asszony már.Sophie megkeményítette magát, hogy ne hasson rá a zsongító hang, mert

életfontosságú volt, hogy megőrizze Luis de la Camara iránti közönyét; ezer oka volt rá.– Kedves tőled, hogy törődsz vele.Vajon sikerült becsapnia Luist hűvös, kifürkészhetetlen hanghordozásával?– Persze. Ő a családom, Sophie, mégis mit vártál?Mégis mit várt? Hogyan kérdezhet tőle ilyet épp most? Sophie nem számított rá, hogy

imádott Mirandája ilyen értelmetlen halált hal, és hogy az unokaöccsének anya nélkül kell felnőnie, szülőhazájától távol.

Teo…A gondolatra Sophie bánata tetterőbe és elszántságba csapott át.– Mikor lesz a temetés?– Hétfőn.Vagyis három napja volt.– Ott leszek. Vasárnap indulok.Luist legnagyobb rémületére diadalérzéssel, ugyanakkor érthetetlen fájdalommal

töltötte el a gondolat, hogy újra látni fogja a lányt, és átkozta a testét, amely ilyen rútul elárulta.

4


– Értesíts otthon vagy az irodámban, hogy pontosan melyik járattal érkezel! – közölte szárazon. – Madridba kell repülnöd, és ott a pamplonai csatlakozásra kell átszállnod. Gondoskodom róla, hogy a reptéren autó várjon. Tudtál követni?

– Köszönöm – felelte Sophie, meglepődve a férfi összeszedettségén. De hiszen mindig is ilyen volt. Bármi történt is, Luis de la Camara mindig ura volt a helyzetnek.

– Adios, Sophie – búcsúzott Luis kedvesen.Sophie reszkető kézzel tette le a telefont, és megrohanták az érzések. Üres tekintettel

bámulta a szemközti falat, és hitetlenkedő gondolatai Miranda körül forogtak.Szegény unokatestvére egyedül halt meg egy különös, idegen országban! Szegény,

drága Miranda, akit annyi nő irigyelt, csak mert egy mindenki által csodált férfihoz ment nőül. Egy férfihoz, akinek gyermeket szült, akinek élvezte a vagyonát, de akinek a szíve zárva volt előle. Egy férfihoz, akinek fekete szeme olyan leplezetlen kéjvágytól parázslott, hogy Sophie el sem tudta képzelni, miként maradhatott hűséges akár a házasságuk első évében is. Sophie nem vett tudomást a tekintetéből sugárzó, félreérthetetlen hívásról, de csak azért, mert szerette Mirandát. Kételkedett benne, hogy más nőket visszatartottak volna az erkölcsi aggályok, ha Luis de la Camaráról volt szó. És most egy kisgyermeknek anya nélkül kell felnőnie… Sophie pillantása az asztalán díszelgő, ezüstkeretes fényképre vándorolt. Az alig néhány hete készült kép Teodoróról készült, az első születésnapja előtt. Imádnivaló gyermek volt, de nem sokat örökölt Miranda törékeny, szőke szépségéből. Külsejét sokkal inkább édesapja sötét vonásai határozták meg, és ahogy Sophie elmerengett rajta, kristálytisztán megjelent előtte a férfi határozott vonású, szép arca. Csillogó, fekete szem, hihetetlenül dús szempilla és haj, amely sötét volt, mint a holdtalan éjszaka, amikor először találkoztak. Mikor Sophie a szó szoros értelmében beleütközött a kis boltban az út végén, Luis pedig megtorpant, és olyan behatóan tanulmányozta, mintha ismerte volna valahonnan, és nem akarna hinni a tulajdon szemének. S ez az érzés kölcsönös volt. Egy pillanatra Sophie szíve vad és váratlan örömmel dobbant meg. És tagadhatatlan vággyal, amely lassú, édes kínnal borította el. Értelmes városi lányokkal, akik szívügyekben józanul és hideg fejjel tudnak dönteni, ilyesmi meg sem eshetne. Lehetséges egy másodperc tört része alatt szerelembe esni? – idézte fel kétségbeesett kérdését, miközben a büszke, arisztokratikus vonásokat bámulta, melyekre egész életében várt. Látta, hogy a férfi szeme elsötétül, s forró láng borítja el erős csontozatú arcát. Érzéki ajka önkéntelenül szétnyílt, és ösztönös mozdulattal megnedvesítette, mire Sophie szemérmetlenül elképzelte, amint a nyelve végigsimít a testén…

Még soha nem néztek rá ilyen pimasz és tolakodó elismeréssel. Kíván – gondolta, s a felismerés forró hullámmal öntötte el. És ő is kívánta a férfit. Azon töprengett, vajon ellent tudna-e állni neki, ha megérintené, majd rögtön kérdőre vonta magát, hogy teljesen elment-e az esze. És ekkor megjelent Miranda, kezében egy üveg pezsgővel, a meglepetéstől leesett állal.

– Sophie! Jóságos ég! – kiáltotta, és a férfira pillantott, szemmel láthatóan anélkül, hogy érzékelte volna a kettejük között rezgő, törékeny feszültséget. – Micsoda véletlen! Épp hozzád tartottunk, ugye, drágám?

Drágám?A csalódottságnál hevesebb érzések rázták meg Sophie-t, és komoran vette

tudomásul, hogy Miranda kisajátító mozdulattal belekarol a magas, napbarnított, parázsló szemű és csillogó ajkú férfiba. És a pezsgő…

– Csak nem… csak nem ünnepeltek valamit? – érdeklődött elszoruló szívvel, miközben azonnal tudta, miről lehet szó.

5


– Bizony ám! Sophie, hadd mutassam be Don Luis de la Camarát! – mondta büszkén Miranda, és a férfi sötét, komor arcába mosolygott. – Luis, ő az unokatestvérem, Sophie Mills.

– Az unokatestvéred? – kérdezte a férfi összehúzott szemmel, és a hangja olyan ízes és sötét volt, akár a fekete csokoládé. A vágy tüze egyetlen pillanat alatt kihunyt a szeméből; szomorúan vállat vont, és Sophie tudta, hogy Don Luis de la Camara soha többé nem néz rá ilyen tekintettel. Mivel a jövendőbelije unokatestvére volt, nyilvánvalóan nem játszadozhatott Sophie-val. De az a férfi, aki napokkal az esküvője előtt így tudott nézni, szívesen játszadozott volna – állapította meg Sophie vak bizonyossággal, és gyűlölte érte a férfit.

– Az összes nyarunkat együtt töltöttük, úgyhogy sokkal inkább testvérek vagyunk! – mosolygott Miranda széles, elbűvölő mosolyával. – Sophie, összeházasodunk! Hát nem csodálatos? Luis megkérte a kezem!

Sophie megborzongott, ahogy visszaemlékezett a féltékenységre, amely beléhasított. Hogyan lehet féltékeny a saját unokatestvérére?! De mosolyt erőltetett az arcára, átölelte Mirandát, és kezet fogott Luisszal. Ahogy összeért a bőrük, forró bizsergést érzett. A férfi meghajolt, és szertartásosan, a spanyol etiketthez hűen az ajkához emelte a kezét, mintha egyszerre gúnyolni és kínozni akarná. Átmentek Sophie lakásába, pezsgőztek, koccintottak, és áldomást ittak a jövőre. De míg Miranda vibrált az élettől, a spanyol csöndben figyelt, és gondosan megválogatta a szavait. Sophie-t boldoggá tette, ugyanakkor feszélyezte is a jelenléte a lakásában és az életében. Mert Mirandához tartozik, emlékeztette önmagát.

Erővel félresöpörte a kínzó emlékeket, és visszakényszerítette magát a jelenbe. Az apa ellenállhatatlan vonzereje helyett a fényképen látható gyermekre összpontosított. Teodoro arcán legalább még ártatlanság tükröződött, és Luis fékezhetetlen természetének nyomát sem látta benne. Azon tépelődött, vajon mi történik most Teodoróval, vajon édesanyja emlékét hagyják majd annyira elhalványulni, hogy a végén teljesen feledésbe merül? Az ajkába harapott. Hogyan tudhatna meg a kisfiú többet az anyjáról és annak szülőföldjéről? És a kötelességérzet hirtelen eltompította a bánat élét. Luis nem szakíthatja el tőlük teljesen! – fogadkozott. Harcolni fog azért, hogy közel kerülhessen a kicsihez, úgy, mintha a sajátja lenne. És a gyermek is közel kerül majd hozzá. Reszkető kézzel utasította Narellt, hogy foglaljon neki helyet a spanyolországi gépre. Aztán megmosta az arcát, megfésülködött, és behívta Liam Hollingwortht az irodájába. A férfi egyetlen pillantást vetett rá, és már neki is szegezte a kérdést:

– Mi a fenét műveltél magaddal? – harsogta. – Jól vagy?Sophie hangja még mindig remegett kissé, mikor megszólalt.– Nem, nem mondhatnám.– Az isten szerelmére, Sophie, mi a baj? Mi történt veled?A lány nagy nehezen kinyögte.– Az unokatestvérem, Miranda – kezdte – meghalt… autóbalesetben. El kell mennem,

hogy közöljem a hírt a nagymamámmal…– Szentséges ég!– Aztán Spanyolországba repülök a temetésre.– Ó, kedvesem! – Liam egy szempillantás alatt mellette termett, és aggódva bámult rá,

amikor a lány elsírta magát – Kedvesem!– Ó, Liam! – zokogta Sophie.– Gyere ide! – kérte szelíden a férfi, és átkarolta.Sophie nem szabott gátat a könnyeinek, de hamarosan kibontakozott az ölelésből, és

az ablakhoz lépve elmerengett a külvilágon, amely már soha többé nem lesz ugyanolyan.

6


– Még mindig nem tudom elhinni – jegyezte meg színtelen hangon.– Mi történt? – érdeklődött a férfi.– Nem sokat tudok. Csak annyit, hogy autóbaleset érte. Túlságosan… megrázott a hír,

semhogy a részletekről kérdezősködtem volna, azt hiszem.– Hogyan tudtad meg?– A férje, Luis hívott fel Spanyolországból, hogy közölje a hírt.Liam összeráncolta a homlokát.– Az a milliomos fickó, akit ki nem állhatsz?– Pontosan – vágta rá Sophie, miközben arra gondolt, az igazság mennyivel

bonyolultabb.– És mikor lesz a temetés?– Hétfőn. Vasárnap indulok. – Sóhajtott. – Ó, Liam, nem tudom, el bírom-e viselni.A férfi együtt érzően bólintott.– Nehéz lesz, de legalább azután soha többé nem kell találkoznod vele.Sophie a fejét rázta.– Ez nem ilyen egyszerű. Bárcsak az lenne! Nem űzhetem ki csak úgy Luist az

életemből, bármennyire szeretném is. Ne feledd, ő az unokaöcsém apja, és úgy érzem, tartozom Mirandának és Teodorónak azzal, hogy… – á szavak valami mély, ismeretlen tartományból törtek fel belőle –, …hogy harcolok érte.

Liam elképedve bámult rá.– Harcolsz érte? – visszhangozta. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy szeretnéd

örökbe fogadni, Sophie? Semmi esélyed.Sophie kimerülten dörzsölte a halántékát.– Csak azt tudom, hogy el kell mennem oda. Hogy Teo tudja, vannak rokonai, és

szeretik.– Mi lesz a temetés után? Azonnal visszajössz?Sophie a férfi szemébe nézett.– Nem tudom. De valamennyit azért tudok dolgozni. A laptopot bármikor

használhatom, és egy darabig boldogultok nélkülem is, ugye?– Persze hogy boldogulunk – felelte Liam halkan. – Egyszerűen csak hiányozni fogsz.– Köszönöm! – suttogta Sophie.Liammel ezer éve ismerték egymást. Az egyetemen találkoztak, és felfedezték, hogy a

humorérzékük és a becsvágyuk révén sok pénzt kereshetnek, s közben még jól is érezhetik magukat. Így jött létre a Hollinsworth-Mills reklámügynökség. Most a csúcsra jutottak. A lelkesedésüknek és a remek, becsvágyó fiatal alkalmazotti csapatnak hála Sophie-ra és Liamre nem várt siker köszöntött. De mit számít ez ilyen időkben?

Mivel túlságosan reszketett, semhogy biztonságosan vezethetett volna, Sophie felszállt a norfolki vonatra. Fájt a szíve a nagymamájáért, miközben a norfolki házikóhoz vezető ösvényen lépdelt, ahol együtt nyaraltak Mirandával minden évben. Mérföldeket gyalogoltak a közeli, hatalmas, kihalt tengerparton, fára másztak és kenyérgalacsinnal etették a tóban úszkáló kövér kacsákat. És Sophie látta, ahogy Miranda bájos kislányból lélegzetelállító szépséggé nő fel. Saját szemével tapasztalta, milyen boszorkányos hatalmat adott unokatestvére kezébe a szépsége a férfiak felett…

Megnyomta a régimódi, csengő-bongó kapucsengőt, és imádkozott, hogy a megfelelő szavakkal közölje a nagymamájával a hírt, bár tudta, hogy a fájdalmat egy sem enyhítheti.

Ám Felicity Mills lassan a nyolcvanadik évbe lépett, és sokat látott az életből. Egyetlen pillantást vetett Sophie arcára.

– Rossz hír – közölte szárazon.

7


– Igen. Miranda…– Meghalt – fejezte be a nagymamája kifejezéstelen arccal. – Ugye?– Honnan tudtad? – suttogta Sophie, percekkel később, miután már elapadt a könnye.

Vigaszt keresve Miranda régi fényképeit nézegették, amikor még csecsemő volt, majd totyogó kisgyerek, míg végül gyönyörű menyasszony. De Sophie nem akart elidőzni annál a képnél, amelyről Luis sötét arca incselkedett vele, mert bűntudat árnyékolta be a lelkiismeretét. – Honnan? – ismételte.

– Nem tudom megmagyarázni – sóhajtott a nagyanyja. – Rád néztem, és tudtam. Bizonyos szempontból volt benne valami szörnyű sorsszerűség. Miranda mindig túl közel szárnyalt a naphoz. Elkerülhetetlenül meg kellett perzselődnie.

– De hogyan fogadhatod ilyen belenyugvással?– Hogy fogadhatnám másként? Átéltem a háborút, kicsikém. El kell fogadnunk a

megváltoztathatatlant.Sophie megszorította az idős asszony kezét.– Tehetek érted valamit, nagyi?Hosszú ideig csönd volt, majd Mrs. Mills az unokájára tekintett.– Van valami, de talán nem lehetséges. Túl öreg és gyenge vagyok ahhoz, hogy

Spanyolországba repüljek a temetésre, de látnom kell Teodorót, mielőtt meghalok.Sophie nyelt egyet. Ez igazán nem volt nagy kérés, még Luis számára sem, tekintettel

az adott körülményekre.– Akkor elhozom neked – ígérte remegő hangon. – Megígérem.– De Luis talán nem egyezik bele.Sophie szemét elfátyolozták a könnyek.– Bele kell egyeznie, nagyi – muszáj!– Nagy szívességet kérek tőle. Óvatosan közelíts hozzá, Sophie, tudod, milyen

szenvedélyesen ragaszkodik a fiához, és tudod, miféle emberrel van dolgod! – tette hozzá Mrs. Mills szárazon. – Ismered a hírét. Nem sokan mernének szembeszállni vele.

– Remélem, arra nem kerül sor – jelentette ki Sophie, majd zavart tekintettel nézett fel a nagymamájára. – Te nem gyűlölöd, nagyi, amiért olyan boldogtalanná tette Mirandát?

– A boldogságot nem ajándékba adjuk egymásnak – felelte az asszony lassan. – A boldogság két emberen múlik. A gyűlölet pedig az érzelmek pazarlása, puszta időpocsékolás. Mi haszna lenne, ha gyűlölném a dédunokám apját?

De ha Sophie kivette a gyűlöletet az egyenletből, mi maradt? A leküzdhetetlen vonzódás. Azt kívánta, bárcsak az eltelt idő elhalványította volna. Csak arra vágyott, hogy ne hasson rá a férfi ellenállhatatlan személyisége és sötét, feledhetetlen arca. Végtére is egy éve, Teodoro keresztelőjén látta utoljára, amikor áthozták a kicsit Angliába. Sophie szándékosan tartotta a távolságot Luistól, noha folyton magán érezte hideg, sötét tekintetét. Kíváncsi volt, vajon a férfi megtörte-e már esküvői fogadalmát, és az első adandó alkalommal megkérdezte unokatestvérét, nincs-e valami gond, de Miranda csak megvonta napbarnította, csupasz vállát.

– Ó, Luisnak egy engedelmes kis spanyol lánykát kellett volna elvennie, aki ki sem akarja tenni a lábát otthonról – közölte keserűen. – Úgy tűnik, nem tud megbirkózni egy olyan feleséggel, aki nem ugrál örömében, csak mert az isten háta mögött élhet.

Mire Sophie jeges pillantást lövellt a szoba túlsó végében tartózkodó Luisra, de csak hideg közönnyel találkozott.

8


2. FEJEZET

Sophie repülőgépe a kora esti spanyol forróságban ért földet Pamplonában. Miután átverekedte magát a vámvizsgálaton, tekintete a várakozókat vizslatta, hátha feltűnik egy sofőr, kezében a névtáblájával. Alig két másodpercen belül megpillantotta a magas, eltéveszthetetlen alakot. És alig egy másodperc múlva a kemény, csillogó fekete szempárt, a mosolytalan szájat és a komor vonásokat. Ő volt a legmagasabb férfi a helyiségben, és az arca még mindig mágnesként vonzotta a női tekinteteket. Cseppet sem változott, és Sophie bosszúságára a szíve heves zakatolásba kezdett. A férfi a tömegben állt, mégis egyedül volt. Luis figyelte, ahogy Sophie átküzdi magát a tömegen, és mosolytalanul átnéz az embereken, akik megfordulnak utána. A lány ebből szemmel láthatóan semmit sem vett észre. Fehér bőre és szőke haja a legtöbb spanyol férfi szívét megdobogtatta, noha Sophie közel sem volt olyan kihívó jelenség, mint unokatestvére.

Luis érezte, hogy felgyorsul a szívverése, és hevesebben lüktet a vére, ahogy a lány közeledett felé. Könnyű vászonruhájából kivillant formás lába és valószínűtlenül karcsú bokája. Luisban felötlött első találkozásuk emléke, amikor a lány természetes szépsége, kecsessége és öntudatlan érzékisége rabul ejtette a képzeletét. Amint meglátta, rögtön megkívánta, és gyűlölte azt a mohó, sürgető vágyat, amelyet támasztott benne, s amely soha nem teljesedhetett be. És most ott állt előtte, mézszín hajával és sápadt, áttetsző bőrével. Karcsú és hajlékony volt, akár egy fűzfa, porcelánkék szemében pedig szinte fenyegető elszántság sötétlett. Luis nem vett róla tudomást. Arcán a kimért udvariasság álarcával biccentett felé. Bármely más nőt hagyományos módon arcon csókolt volna, de Sophie-t nem. Az első találkozásuk alkalmával meg akarta csókolni, de már akkor is túl késő volt. Most pedig még inkább.

– Remélem, jól utaztál, Sophie – biccentett a férfi udvariasan.De la Camara olyan magas volt, hogy Sophie-nak fel kellett néznie rá. A lány szíve

összeszorult, mikor rádöbbent, hogy Luis nyers férfiassága elevenebb, mint valaha. De olyan közömbös volt a hangja, mintha csak az időjárásról érdeklődött volna. Nem úgy beszélt, mint egy gyászoló özvegy, és Sophie fejében most először fordult meg a gondolat, hogy a tragédia talán kényelmes pontot tett egy boldogtalan házasság végére. Közönyt erőltetett az arcára, bár csak a jóisten tudta, hogyan volt ereje hozzá.

– Köszönöm, kellemes utam volt. – Valójában azonban azzal teltek az órák, hogy megacélozza magát, hogy udvarias és szenvtelen tudjon maradni Luisszal.

Azon tépelődött, vajon a férfi mit érez most. Nyilván semmit. Nem volt beszédes vörös pír a szeme körül, nyoma sem volt, hogy megsiratta volna a gyermeke édesanyját, de ugyan ki tudná elképzelni, hogy egy olyan férfi, mint Luis könnyeket hullasson? Ma távolinak és érinthetetlennek tűnt. Az arca hideg volt és rideg, mint a márvány – de csak a bolond tagadta volna, hogy vérlázítóan vonzó. Legalább száznyolcvanhárom centiméter magas volt, a válla széles és erős. A könnyű, nyári nadrág nem sokat fedett el izmos combjából, rövid ujjú vászoninge pedig erőtől duzzadó kart takart. De az arca volt csak igazán különleges – magán hordozta a spanyol arisztokrácia sok nemzedékének vonásait. Büszke, már-már kegyetlen vonásainak élét csupán ajka érzéki vonala törte meg.

A férfi látta, hogy a lány tengerkék szemét elfátyolozzák a könnyek. Az elszántan lobogó tűz kialudt, fájdalmát leleplezte ajka finom reszketése, és Luis a kezéért nyúlt. Aprónak és hűvösnek érezte.

9


– Részvétem, kislány – mondta tompán.Sophie felszegte az állát, s könnyeit nyelve kihúzta ujjait a férfi meleg kezéből.– Köszönöm! – mondta halkan, és lehorgasztotta a fejét, nehogy az az átható fekete

szempár olvasni tudjon a gondolataiban.Luis a lány lehajtott fejét nézte. Sophie az unokatestvérét siratja, emlékeztette

önmagát – noha az elutasító, szinte dühös szikrának, amely üdvözléskor a szemében táncolt, nem sok köze volt a bánathoz.

– Gyere, Sophie! – mondta. – Hosszú út vár ránk. Légy szíves, add ide a bőröndöd!A kérése sokkal inkább parancs volt, mint felajánlás, s bár Sophie maga is boldogult

volna, tudta, hogy semmi értelme visszautasítania egy olyan férfit, mint Luis. Úgysem engedne. Ellentmondást nem tűrő elődöktől származott, olyan férfiaktól, akik éles vonalat húztak a két nem szerepe között. Spanyolország ma már talán épp olyan modern, mint Európa többi országa, de az olyan férfiak, mint Luis nem változnak az idővel. Még mindig hódítóként tekintenek magukra – felsőbbrendűnek és minden tudás birtokosának tartják magukat. Sophie látta, hogy bámulják a nők. Volt, aki szemérmes oldalpillantással, míg mások mohó és leplezetlen vágyakozással. Nem látta a férfi szemét, pedig furdalta a kíváncsiság, hogy viszonozza-e az éhes pillantásokat. Talán. Hisz az ő pillantását is viszonozta, míg ki nem derült, kivel áll szemben.

A repülőtér épületét hűvösen tartotta a légkondicionálás, de amint kilépett az ajtón, Sophie-t megcsapta a hőség, annak ellenére, hogy dél már régen elmúlt.

A férfi látta, hogy Sophie visszahőköl a melegtől, és tudta, hogy feltétlenül figyelmeztetnie kell a napsugárzás veszélyeire.

– Miért nem veszed le a blézered? – kérdezte szelíden.– Jó nekem így – válaszolta a nő nyersen.A férfi arca megkeményedett.– Ahogy akarod.Szerencsére az autóban épp olyan hűvös volt, mint a repülőtéren. Sophie várt, amíg

kikanyarodtak a parkolóból, és rátértek az országútra, majd Luishoz fordult.– Hol van Teodoro?– Otthon.– Ó!Luis csalódottságot hallott ki a hangjából.– Azt hitted, magammal hozom egy ilyen forró, nyári estén, hogy egy repülőgépre

várakozzon, amely akár késhet is?– Akkor most ki vigyáz rá?Vajon feddés rejlett a kérdésben? – töprengett hitetlenkedve a férfi. Talán azt

képzelte, hogy egyedül hagyta a gyermeket?– A ninerája vigyáz rá. – Látta, hogy a lány zavartan ráncolja a homlokát, és ráébredt,

hogy az unokatestvéréhez hasonlóan Sophie sem beszél szinte egyáltalán spanyolul. – A lány, aki az anyjának segít – fordította le azonnal.

– Többé már nem – mondta Sophie csendesen.– Igaz – bólintott a férfi szomorúan. Rövid, fájdalmas csönd állt be, és Sophie-ra

sandított. – Hogyan fogadta a nagymamád?Sophie az ajkába harapott. Érzéketlennek és részvétlennek hatna, ha közölné vele,

hogy bár a hír elszomorította a nagymamáját, nem érte meglepetésként? Hogyan is mondta? „Miranda túl közel szárnyalt a naphoz…” De ha ezt mondaná Luisnak, bizonyára megsértené unkatestvére emlékét.

– Mi történt, Luis? Hogyan halt meg Miranda?

10


A férfi nagy levegőt vett, és óvatosan megválogatta a szavait, emlékeztetve magát, hogy tiszteletben kell tartania a lány érzéseit és fájdalmát.

Mennyit akar tudni az igazságból? – töprengett. Vagy mennyit kell tudnia?– Senki sem tudja pontosan, mi történt – felelte.Sophie tudta, hogy ki akarja kerülni a választ. Azon tépelődött, miért.– Valamit elhallgatsz előlem.A férfi nem válaszolt, tekintetét az útra szögezte. Sophie csak kemény, sötét arcélét

látta, és kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott.– Ivott a sofőr?Rövid, sivár csönd állt be. De mi értelme lett volna titkolóznia a lány elől? Előbb vagy

utóbb úgyis nyilvánosságra kerül.– Sí. El habia estado bebiendo. – Luis az anyanyelvén gondolkodott, és a szavak

maguktól csúsztak ki a száján.Sophie nem sokat tudott spanyolul, de a férfi színtelen, komor hangjából kitalálta a

választ. Kétségbeesetten hunyta le a szemét.– Ó, istenem! És sokat ivott? Ez biztos?– A vizsgálat még nem zárult le.Felháborodás és harag égett Sophie lelkében – és most először Miranda, nem pedig a

mellette ülő férfi iránt. Az unokatestvére anya volt, és az anyaság felelősséggel jár! Kisgyermeke volt, akiről gondoskodnia kellett, akkor hogyan lehetett olyan ostoba, hogy egy olyan sofőr mellé ült be, aki ivott?

Hacsak nem tudott róla.De Miranda nem volt ostoba. Önfejű volt, sőt olykor zabolátlan, de ostobának

semmiképp sem volt nevezhető.Hacsak a mellette ülő férfi, aki olyan magabiztosan vezette az autót a sötét vidéki

utakon – hacsak az a férfi nem tette olyan pokollá az életét, hogy Miranda már fittyet hányt a józan észre és a személyes biztonságára.

Sophie megrázta a fejét. Semmi sem menthette fel Mirandát, amiért ittas vezetővel indult útnak. Bármilyen volt is a házassága, bármikor szabadon kisétálhatott volna belőle.

Odapislantott a határozott metszésű arcra. Vagy mégis? Mi van, ha Miranda megpróbálta elhagyni a férjét, és Teodorót is magával akarta vinni? Nem használhatta, és nem használta volna Luis a hatalmát és a befolyását, hogy megállítsa?

Elfordult, és a hűvös ablakhoz nyomta az arcát. Csak félig érzékelte az árnyba borult táj szépségét. A sötétlila eget ezüstös foltokkal pettyezték a hatalmas csillagok. Sokkal nagyobbnak és ragyogóbbnak tűntek, mint Angliában, és Sophie hirtelen nagyon távolinak érezte az otthonát. És akkor eszébe jutott, hogy ő is felelősséget vállalt valamiért.

Erővel kényszerítette magát, hogy lehajoljon az aktatáskájáért, és elővegye a mobiltelefonját.

– Itt is működni fog? – érdeklődött.A férfi szeme összeszűkült, ahogy a telefonra sandított.– Attól függ, milyen típusú – mondta vállat vonva. – De van nálam is, ha a tiéd nem

érzékelne térerőt.– Van mobiltelefonod? Itt? A kocsiban?Luis szája gúnyos mosolyra húzódott.– Azt hitted, morzejelekkel kommunikálok? Még itt, La Riójában is modern

kényelemben lehet részed.

11


Mégis a szavai mintha csúfot űztek volna önnön megjelenéséből. „Modern kényelem”, mondta, pedig sötét, komor külsejével mintha mindazt képviselte volna, ami a modern ellentéte.

Sophie elővette a noteszát.– Olyan életbevágóan fontos ez a hívás, hogy nem várhat, amíg megérkezünk az

haciendára? – kérdezte halkan a spanyol.– Értesítenem kell valakit, hogy épségben megérkeztem.– Egy férfit, Ha jól sejtem…– Ami azt illeti, igen. – Nem mintha rá tartozott volna, de vonja csak le a maga

következtetéseit, amelyet minden bizonnyal meg is tesz. És bizonyára arra jut, hogy ha férfi az illető, Sophie nyilván együtt is alszik vele.

– Liam? Szia, én vagyok!Luis az előtte kanyargó út sötétjébe bámult, és azon töprengett, vajon Sophie is olyan

szabados életet él-e, mint az unokatestvére. A pillantása észrevétlenül a lány lábára vándorolt, és féltékenység fogta el a gondolatra, hogy az a karcsú, hófehér láb valaki más testét fonhatja körül.

Emlékeztette magát, hogy jól ismeri az ilyen nőket – szőke haj, nagy kék szem és kisportolt test. Női testben férfi lélek. Úgy viselkednek, ahogy a férfiak évszázadokon át: ha megkívánnak valamit, tűzön-vízen át megszerzik.

És Sophie akarta őt, mielőtt megtudta, hogy az unokatestvérét veszi feleségül, és ő is akarta – úgy, ahogy még senki mást. Villámcsapás sújtott le rá, amely megégette és elvakította. És a lányt is megperzselte, ennek bizonyosságát a saját szemével látta.

Minden szégyenkezés nélkül hallgatózott, miközben az autó falta a magányos mérföldeket.

– Nem, éppen autóban vagyok. Luisszal. – Szünet. – Nem igazán, nem. – Újabb szünet, majd Sophie az órájára pillantott. – Épp kilenc múlt. Nem, semmi gond. Igen, tudom, de most nem tudok beszélni. Igen. Rendben. Köszönöm, Liam. Én is remélem. Jól van, megteszem. Szombaton hívlak.

Befejezte a hívást, és visszatette a telefont a kesztyűtartóba.– Köszönöm – közölte szárazon. Pillanatnyi veszélyes csönd állt be, mikor Luis szeme

láttára áthelyezte egyik karcsú, fehér lábát a másikra.– Máris epekedik utánad, Sophie? – kérdezte a férfi behízelgő hangon, és lüktetni

kezdett a fejében a vér.Sophie nem akart hinni a fülének. Olyan vérlázító volt, amit a spanyol mondott, hogy

elállt a szava.– Hogyan mondod?A férfi rávillantott egy félmosolyt. Olyan gyönyörű ez a nő, és olyan akaratlanul érzéki,

mégis bármikor jéggé tudja fagyasztani a hangját, ha úgy tartja kedve.– Mellesleg – vetette oda a lány – Liam az üzlettársam.– Aha.Volt valami veszedelmesen sötét és érzéki abban az egy szóban, és Sophie érezte,

hogy a szíve vadul kalapálni kezd. Félelmet érzett, és még valami mást.– Lesz még rajtunk kívül valaki az haciendán?Luis hallotta a remegést a hangjában. Ez egyszerre szórakoztatta, bosszantotta és

csábította. Talán benne nem bízik? Vagy önmagában? Vajon még mindig kívánja?– Úgy érted, Teodorón kívül? – érdeklődött fesztelenül.– Tudod, hogy így értettem.

12


– Egy asszony bejár segíteni a konyhára a faluból. És Pirro, a szakácsom és a kertészem az haciendán él a feleségével, Salvadoréval. Ő Teodoro ninerája – ahogy az enyém is volt, mikor gyerek voltam.

– Mióta? – kérdezte Sophie, és átfutott az agyán, hogy Salvadora biztos jól belopta magát Luis szívébe, ha már rá is ő vigyázott. – Mióta Miranda meghalt?

– Ó, annál sokkal régebben – dünnyögte Luis. – A fiam csüng rajta. Majd látni fogod a saját szemeddel.

Sophie-t felháborodás és düh fogta el. Sikeresen kitúrták Mirandát a helyéről? – töprengett. Az angol nőt félrelökték a spanyol pótmama kedvéért, hogy Teodoro az apja nyelvét és kultúráját szívja magába.

Nos, már nem sokáig, fogadkozott Sophie. Valahogyan megismerteti majd a kicsivel az anyja örökségét. Ismét a táskájában kotorászott, ezúttal hajkefe után.

A férfi szája mosolyra húzódott.– Nincs itt senki, akit le kéne nyűgöznöd a szépségeddel, querida mia – szólalt meg

szinte énekelve. Őtőle eltekintve. Mert amikor a lány felemelte a fejét, láthatóvá vált a nyaka hosszú, nemes vonala és tökéletes keble.

– Nem ez volt a szándékom.Sophie gondosan megfésülte finom, mézszínű haját, amely összeragadt a hosszú út

alatt.– Csupán szalonképessé akartam tenni magam, mire megérkezünk. – Fényeket

pillantott meg a távolban. – Már közel járunk?– Igen, mindjárt elhaladunk a szőlők mellett.Sophie ismét kibámult az ablakon. A híres La Camara szőlőhegy. A legnagyobb és

legcsodálatosabb a környéken, amelynek bőséges terméséből kiváló, kivitelre szánt bort készítenek. Egyszer maga is ivott La Camara Rióját egy rendkívül elegáns londoni estélyen, ahol a házigazda ünnepélyesen szolgálta fel a bort, és mindenki sóvár és áhítatos elismeréssel kortyolt bele.

Mindenki, kivéve Sophie-t. Ő csak néhány kortyot tudott lenyelni belőle. Attól félt, megfullad, mert megjelent lelki szemei előtt de la Camara büszke, fennhéjázó arca és gunyoros, fekete szeme.

– Te nem iszol, Sophie? – kérdezte a házigazda.Megfagyott volna a levegő, ha elmagyarázza, hogy házasság révén rokonságba került a

szőlő tulajdonosával, a férfival, aki felpezsdítette a vérét, és felkorbácsolta a lelkét, valahányszor csak rá gondolt. És ő nem akart gondolni rá.

Hátradőlt az ülésen, és behunyta a szemét.Luis látta a lányon, hogy feszült, és összehúzta a szemét. Megfordult a fejében, hogy

Sophie talán mindjárt elsírja magát, és a hangja ösztönösen ellágyult.– Ettél a repülőn?– Nem. Valami szörnyű, apró és felismerhetetlen ételt raktak elénk műanyag tálcán.

Nem is voltam éhes.– Ha megérkeztünk, megvacsorázunk.– Nincs már késő a vacsorához?– Spanyolországban későn eszünk, Sophie, nem tudtad? A spanyolok éberebbek, mint

bárki más Európában – és nem csak azért, mert személyes sértésnek vesszük, ha valaki hajnali három előtt lefekszik.

Sophie megrázta a fejét.– Csak egyszer jártam Spanyolországban, egy hétvége erejéig, amikor Teodorót

megkeresztelték.

13


– Akkor sokat mulasztottál. – A férfi hangja elmélyült, már-már kedvesen csengett, mintha részvét bujkált volna benne. – Bár ha ez az alkalom boldogabb lenne, querida! Kár, hogy keveset láthatsz a hazámból, mielőtt hazamégy.

Várakozásteljes csönd következett, de Sophie nem vett róla tudomást.Luis azonban igen.– Ha már itt tartunk, nem árultad el, meddig szándékozol maradni.– Valóban nem.– És?A lány hálás volt a sötétségnek, mert volt valami a férfi hangjában, ami

elbátortalanította.– Nem tudom biztosan. – Amíg Luis meg nem bízik benne annyira, hogy elengedi vele

Teót Angliába egy rövid vakációra, hogy találkozhasson a nagymamájával. De most még nem jött el az ideje, hogy ezt közölje vele.

Aztán emlékeztette magát, hogy a férfi vendégeként tartozik némi udvariassággal.– Néhány napig mindenképp szeretnék maradni, esetleg tovább is, ha nem bánod.

Szeretném jobban megismerni Teót.A férfi szeme észrevétlenül összeszűkült. De, igenis bánta. Egy perccel sem akarta

tovább az otthonában látni ezt a nőt a szükségesnél – egyszerű és rendkívül bonyolult okokból. Kívánta, de sosem kaphatta meg. Sem most. Sem máskor.

– A spanyolok híresek a vendégszeretetükről, Sophie – szólalt meg lágyan. – Az otthonom tehát a tiéd, ameddig csak akarod.

Sophie bólintott. Kivéve, persze ha lehetetlenné teszi, hogy maradjon.– Köszönöm – válaszolta mereven.– De nada – vágta rá a másik.Az autó végigsöpört egy kavicsos felhajtón, és Sophie megpillantotta a hatalmas

hacienda hívogató fényeit.Luis kinyitotta a kocsi ajtaját, és a lány orrát megcsapta a narancs és a citrom illata. A

lágy esti levegő egzotikus virágok illatától volt terhes. A lány a tekintélyt parancsoló épületet bámulta, amely mintha az idők kezdete óta ott magasodott volna. Szépség és letűnt korok hangulata áradt belőle, amely a lesújtó körülmények ellenére is a hatalmába kerítette Sophie-t.

És akkor elveszett abban a gyönyörű, gunyoros, ébenfekete szempárban.– Isten hozott az otthonomban, Sophie! – mondta a férfi kedvesen.

14


3. FEJEZET

Az hacienda hűvös volt, és tágas, az érkezésük pedig nyilvánvalóan nem maradt észrevétlen, mert amint Luis elvette Sophie blézerét, és letette a bőröndjét, egy idős hölgy bukkant fel a hall túlsó végében. Szája barátságos mosolyra húzódott, ahogy Luisra nézett.

– Buenas noches, Don Luis!A férfi arca ellágyult, ahogy lehajolt, és csókot adott a néni mindkét orcájára.– Buenas noches, Salvadora! – Mondott valamit pergő gyorsasággal spanyolul, majd

újra a lassú, vontatott angol nyelven folytatta. – Sophie, bemutatom Salvadorét, Teodoro nineráját. Salvadora, ismerkedj meg Sophie Millsszel, Miranda unokatestvérével!

– Buenas noches! – köszöntötte udvariasan Sophie, bár a kocsiban felmerült kételyei a nő külseje láttán megerősítést nyertek. Túlságosan is törékenynek látszott ahhoz, hogy egy egyéves fiúgyermekről gondoskodhasson.

Sophie gyanakvást vélt felfedezni Salvadora tekintetében. Az idős szempár összeszűkült, amint tetőtől talpig végigmérte, majd finoman, kimérten meghajolt.

– Buenas noches, senorita Mills! – felelte lassan. – Nagyon sajnálom az unokatestvére váratlan halálát!

Sophie az ajkába harapott. Csak semmi könny! – figyelmeztette önmagát. Az még várhat.

– Köszönöm! – Aztán embertelen erőfeszítéssel elmosolyodott. – Nagyon jól beszél angolul, Salvadora.

Salvadora ünnepélyes biccentéssel nyugtázta a bókot.– Köszönöm! Mindig is így volt. Mikor Don Luis kisfiú volt, angolórákat vett, így aztán

én is megtanultam a nyelvet.Sophie próbálta maga elé idézni a kis Luist, amint angolul tanul, de sehogy sem tudta

elképzelni a fia kedves, ártatlan arcával.– És természetesen elengedhetetlen, hogy Teodoro ninerája értsen az édesanyja

nyelvén – tette hozzá egy mély hang, belehasítva Sophie gondolataiba. A lány kérdő tekintettel fordult Luishoz.

– Miért?– Különben a két nő nem tudna beszélgetni egymással, nemde? – jegyezte meg

kihívóan a férfi Sophie őszinte meglepetése láttán, és összeszorította a száját. Csak nem képzelte, hogy meg akarja tagadni a fia angol gyökereit? Azt hiszi, ő a megtestesült ördög?

Sophie ismét azon töprengett, miért jutott egyáltalán eszébe Mirandának, hogy segítséget vegyen igénybe Teo körül. Az unokatestvére nem dolgozott, és annak alapján, amit a telefonbeszélgetéseikben mondott, a házzal sem lehetett sok teendője. Eszébe jutott, Miranda milyen elragadtatással beszélt, mikor felfedezte Luis vagyonának és befolyásának valódi mértékét.

– Nem csak szívdöglesztő, pénzes is, Sophie. Egy igazi pénzeszsák!Sophie felhúzta a szemöldökét. Vajon gyermekkora pénzügyi nehézségei elvakították

Mirandát?– Igen, de a pénz nem minden. Higgy nekem! Egy dolog számít, Miranda: hogy boldog

legyél.

15


– Ó, én boldog vagyok! – kiáltott fel Miranda. – Ki ne lenne az ilyen helyzetben, egy ilyen férfi oldalán, mint Luis? És el sem tudom mondani, milyen csodálatos, hogy szolgák ugrálnak körül, Sophie!

Sophie-nak nem tetszett Miranda hozzáállása, de nem szólt semmit. Ám még ha szólt volna is, akkor sem változik semmi. Miranda mindig kész volt foggal-körömmel harcolni azért, amit akart, márpedig Luist akarta.

És milyen épeszű ember vádolhatta volna öt ezért?A férfi mély hangja szakította meg a gondolatmenetét.– Salvadora elvezet a szobádba, Sophie – mondta Luis, behatóan tanulmányozva a

lány arcát. Az átható tekintet megzavarta Sophie-t, de emlékeztette magát ittlétének fő okára.

– Esetleg… láthatnám előbb Teodorót? Kérlek!Luisnak feltűnt a lány sápadtsága és idegessége – a halvány árnyék a szeme alatt,

amelytől gyönyörű arca szinte kísértetiesnek tűnt. Határozottan megrázta a fejét.– Előbb enned kéne valamit.– De…– Semmi de, Sophie! Zuhanyozz le, öltözz át, ha akarsz, aztán megvacsorázunk.Sophie nem volt hozzászokva, hogy ilyen fölényesen bánjanak vele, és hogy egy férfi

ilyen ellentmondást nem tűrő hangnemben szóljon hozzá. Már majdnem tiltakozni kezdett, de tudta, hogy minden ellenvetése süket fülekre találna. Akkor láthatja az unokaöccsét, ha Luis úgy akarja.

És előbb túl kell lennie egy egész étkezésen.– Ne vesződj vacsorával! – kérte a férfit, mert nem fűlt hozzá a foga, hogy kettesben

üldögéljen vele. Sejtette, hogy képtelen lenne elszórakoztatni egy egész vacsorán-át. Vagy kordában tartani tiltott gondolatait. – Egy szendvics a szobámban tökéletesen megteszi.

Luis szeme villámokat szórt, amiért Sophie ilyen ügyetlenül visszautasította a vendégszeretetét.

– Szó sem lehet róla, hogy egy ilyen hosszú út után ne egyél rendesen! Arról nem is beszélve, hogy holnap nehéz, fáradságos nap vár rád. Az ebédlőben várlak.

Már megint utasította ahelyett, hogy kérte volna! – háborgott magában a lány. Vajon mit tenne, ha Sophie ragaszkodna hozzá, hogy a szobájában marad? Igaz, nem lenne butaság? Aligha bujkálhat egész idő alatt, amíg itt van. Jobb, ha hozzászokik a közös étkezéshez, bármennyire megrémítette, ugyanakkor izgatta is a gondolat. És természetesen helytelen dolog volt egyáltalán gondolni ilyesmire ilyen szomorú időkben.

Sophie bólintott.– Rendben. Átöltözöm, és visszajövök.– Várni foglak.Sophie kissé bizonytalanul követte az idős asszonyt az emeletre, miközben azon

tépelődött, hogyan lehet megszokni, hogy minden kívánságát lesik az embernek.Noha a fizetése több mint tisztességes volt, mindig büszkeséggel töltötte el a

függetlensége. A barátaitól eltérően nem tartott bejárónőt, és a ruháit sem tisztítóban mosatta. Az édesanyja szerint azzal, hogy másokra hárítjuk az élet terheit, magától az élettől távolodunk el. Milyen más volt itt az élet kertészekkel, szakácsokkal és dadákkal!

A hűvös, elsötétített szobát hatalmas, dísztelen ágy uralta, amelyet hófehér lepedő takart. Egy hófehér csokrot helyeztek az öltözőasztalkára, a mennyezeten pedig óriási ventilátor kavarta a sűrű, meleg levegőt. Sophie legszívesebben leheveredett volna, de tudta, hogy kérlelhetetlen vendéglátója odalent vár rá.

16


– A fürdőszoba arra van – szólalt meg Salvadora. – Szüksége van valamire, senorita?Mindenek előtt nyugalomra. De egyelőre nem lehetett benne része, belátható időn

belül legalábbis biztosan nem.– Hogy van Teodoro? – tudakolta remegő hangon, és a név említésére máris egy kis

melegség kúszott a szívébe. – Nagyon hiányolja az édesanyját?Salvadora egy ideig habozott, mintha nem értené a kérdést.– Persze – felelte óvatosan. – Érzi, hogy valami gond van. Sírdogál. De hamarosan újra

megnevettetjük.Sophie-t émelygés fogta el. „Érzi, hogy valami gond van.” Valami gond? Az isten

szerelmére, a gyermek elvesztette az édesanyját, Salvadora meg úgy beszél, mintha csak kiejtette volna a csörgőt a babakocsiból! De Salvadorénak is volt hatalma. Hatalma volt Teodoro fölött, mivel közel állt hozzá. Rá kellett ébresztenie az asszonyt, hogy törődik az unokaöccsével, és ezért van itt.

– Remélem, én is segíthetek megnevettetni – mondta szelíden. – Köszönöm, Salvadora. Kérem, mondja meg Luisnak, hogy hamarosan lent leszek!

– Sí, senorita.Sophie gondosan kicsomagolta a bőröndjét, és megkönnyebbülten bújt ki utazástól

gyűrött ruháiból, majd beállt a zuhany alá, hogy lemossa magáról az út porát.Befonta nedves haját, és tiszta vászonruhába bújt. Jobban érezte volna magát

halásznadrágban, de gyanította, hogy a de la Camara-házban egy esti étkezés során adnak az öltözködésre.

Nem tévedett.Mikor belépett az ebédlőbe, Luis már a két ember számára megterített hosszú, fényes

asztal végében ült, átöltözve, és Sophie tehetetlenül vette tudomásul, hogy a szíve vadul zakatolni kezd.

A férfi áttetsző hófehér ingbe bújt, amelyen átsejlett izmos felsőteste. A felső két gombot nem gombolta be, így láthatóvá vált olajbarna bőre. Ahogy felegyenesedett, fekete nadrágja megfeszült keskeny csípőjén és izmos combján. Összességében úgy festett, mintha most lépett volna le valamelyik elődje portréjáról.

– Jó estét! – emelkedett fel illemtudóan a köszöntésére a férfi. – Remélem, mindennel elégedett vagy.

Sophie-t egy pillanatra elhagyta az ereje. Bizonytalanul álldogált az ajtóban, és remegő kézzel támaszkodott a kilincsre. Most tudatosult benne, hogy egyedül volt ezzel a bámulatos férfival, akit kívánt, és akitől rettegett; méghozzá ilyen csodás környezetben.

Luis összevonta sötét szemöldökét, ahogy a lány arca a szeme láttára holtsápadttá vált. A bőre már-már áttetszőnek hatott. Félt, hogy Sophie-t az ájulás kerülgeti, és villámgyorsan mellette termett.

– Valami baj van?Valami baj van?! Óriási baj van! Csupa olyan érzés töltötte el, amelyet nem lett volna

szabad, és nem is akart érezni. Megrázta a fejét.– Nem, jól vagyok.– Akkor ülj le, kérlek! – Luis kihúzott egy széket előtte, majd visszatért az asztalfőre. –

Úgy láttam, mintha nem éreznéd jól magad.Sophie hálásan lerogyott, és hogy elterelje a gondolatait, az ízléses terítéket

tanulmányozta.Az ételt finom porcelánban tálalták, de friss virág és vidáman lobogó gyertya is került

az asztalra. Sophie tányérjába valaki már hideg levest merített, de a szobájában elköltendő szendvics gondolata vonzóbbnak tűnt, mint valaha. És biztonságosabbnak.

17


– Nem kellett volna ennyit fáradnod miattam! – nyelt egyet.– Fáradnom? – De la Camara sötét szemöldöke pimasz kérdőjellé szaladt föl a

homlokán. – Biztosíthatlak, hogy ez a vacsora semmiben sem tér el a megszokottól.Erre Sophie mérget vett volna. Luis nem olyan férfinak látszott, aki tálcán, a televízió

előtt fogyasztja el a vacsoráját.– Ó, értem – nyugtázta elhaló hangon Sophie.Luis szemügyre vette a lányt. Későbbre várta, azt képzelte, visszavonul a szobájába,

hogy kicsinosítsa magát. Sophie nem festette ki magát, a haja pedig még mindig vizes volt. Frissesség és tisztaság áradt belőle, és jóval fiatalabbnak látszott a koránál. Már-már ártatlannak. Luis szája gúnyos mosolyra húzódott.

Hozzá volt szokva, hogy a nők mindent bevetnek a fegyvertárukból, hogy elkápráztassák. Gondosan kifestették az arcukat, és ruhakölteményekkel igyekeztek felhívni a figyelmet a dekoltázsukra vagy a hosszú lábukra. Ilyen időkben nem várt cicomát, de némi csinosítást azért igen.

Egyértelmű, hogy Sophie nem akarja levenni a lábáról.Vászonruhája a lehető legszerényebb volt, egyszerűsége mégis csábítóan kiemelte a

keblét. Egyszerre tűnt ártatlannak és tapasztaltnak, és Luis érezte, ahogy lassan feltámad benne a vágy. Talán pontosan ez volt a lány célja, gondolta. Talán pontosan tudta, milyen hatást vált ki egy férfiból az ártatlan női külső és a telt, festetlen ajak, amely szinte kiált a csók után.

– Kérlek – kezdte hidegen –, láss hozzá a leveshez!Sophie felemelte a kanalát, és enni kezdett, de a tekintetét mágnesként vonzotta

magához a vendéglátója.Milyen félelmetesnek látszott, és nem csak azért, mert az asztal túlsó végében ült! Volt

valami megközelíthetetlen szeme kifürkészhetetlen mélységében.– Senor?Sophie megfordult, és egy gyönyörű fiatal lányt pillantott meg az ajtóban.– Kérsz bort, Sophie? – Luis egy poros palackra mutatott.Sophie-nak kellett valami, amivel csitíthatta nyugtalanságát.– Igen, köszönöm.Luis dörmögött valamit spanyolul, és a lány vörösbort töltött a kristálypoharakba.Sophie belekortyolt.– Ez… csodálatos!– Az egyik legfinomabb borunkból való.– Megtisztelsz – mondta Sophie.Luis elgondolkodva emelte fel a poharát.– Azt hiszem, illene köszöntőt mondanunk, hogy hálát adjunk az Úrnak Miranda

életéért.Túl messzire ment. Sophie reszkető kézzel tette le a poharat, felháborodva a férfi

képmutatásán. Hát sejtelme sincs Luisnak arról, hogy Miranda a bizalmába avatta, és elmondta neki, hogy jégből van a szíve?

– Az életére úgy általában – támadt neki Sophie –, vagy az itteni életére? Amennyiben az utóbbira, akkor aligha lesz örömteli a köszöntő, nemde, Luis?

Milyen szenvedélyes a hangja! – gondolta a férfi. A lány kék szeme villámokat szórt. Luis kihívásnak vette, és egy ér vadul lüktetni kezdett a halántékán.

– Ezek szerint szörnyű élete volt? – kérdezte komolyan.– Bárcsak sosem találkozott volna veled! – csattant fel keserűen a lány.Luis lassan bólintott. De ha sosem ismerte volna meg Mirandát, Teo sem jött volna a

világra – és ő nem tudta elképzelni az életét Teo nélkül.

18


Mennyit mondott el Miranda az unokatestvérének? – tűnődött, amint letette a poharát a terítőre, és elgondolkodva a lányra nézett.

– Tudod, hogyan indult a kapcsolatom az unokatestvéreddel, Sophie? – kérdezte vontatottan.

– Tudom, hogy repülőgépen csípted föl.A férfi csöndesen visszhangozta.– Felcsíptem? – Vulkánként tört fel belőle a sértett büszkeség. – Azt hiszed, olyan

ember vagyok, aki jártában-keltében légikisasszonyokkal kezd ki?– Honnan tudnám? Ahogy én hallottam, sosem szenvedtél hiányt nőkben!– Nem vagyok szoknyapecér! – csattant fel a férfi. – Soha nem is voltam.Hűvös, hitetlenkedő pillantás volt a válasz.– Valóban?– Sophie… – kezdte Luis fenyegetően, de lenyelte a mondandóját. A lány talán csak

néhány napig marad, miért szennyezné be az emlékeit, és kockáztatná, hogy a veszteség feletti fájdalma még erősebb legyen?

– Igen? – kérdezte Sophie.Luis a fejét rázta.– Semmi.Mit rejteget előle? Mit nem volt mersze közölni vele?– Hallani akarom a te szemszögödből a megismerkedésetek történetét! –

makacskodott Sophie.Pillanatnyi csönd állt be.– New Yorkba repültem üzleti útra – idézte fel halkan a férfi, és keserűen

elmosolyodott. – Az unokatestvéred szolgálta fel az italomat. Felírta a szállodája nevét a szalvétámra, és randevút ajánlott.

– És erre az ajánlatra persze nem mondhattál nemet.– Miért tettem volna? – kérdezte a spanyol komoran. – Gyönyörű, mosolygós lány volt.Sophie reszketve újra belekortyolt a borba.– Azt akarod mondani, hogy minden nőt tárt karokkal fogadnál, aki hajlandónak

mutatkozik?Luist engesztelhetetlen harag fogta el Büszkén felszegte a fejét.– Ha így volna – vonta meg a vállát – az egész életemet ágyban tölteném.– Ez öntelt hencegés, Luis.– Ez nem hencegés, hanem a színtiszta igazság, querida. – De feltűnt neki a lány

sápadtsága, és visszakozott. Sophie fáradt volt, elcsigázott és szomorú. – Gyere – kérte csöndesen –, fejezzük be a levest békében, és ne beszéljünk erről többet!

Sophie megrázta a fejét. Értelmet akart vinni unokatestvére itteni életébe, amely abban a pillanatban homályos fényképnek tűnt csupán. Miranda csak akkor lépett kapcsolatba Sophie-val, mikor úgy tartotta a kedve, és általában olyankor, amikor épp válságban volt, ami meglehetősen gyakran fordult elő vele.

– Tudni akarom! Hallani akarom a te változatodat is!Úgy beszél, mintha a vádlottak padján állnék, gondolta keserűen Luis. A büszkesége

nem engedi, hogy bűnösnek kiáltsák ki.– Ám legyen – folytatta. – Nem tagadom, hízelgőnek találtam a figyelmét. Melyik férfi

ne érezne így, ha egy csodaszép nő meg sem próbálja véka alá rejteni, hogy kívánja?– De te egyéjszakás kalandnak szántad, ha jól sejtem…Luis értetlenül nézett vissza rá.– Egyéjszakás kalandnak? – ismételte hitetlenkedve. – Miféle öröm és élvezet

származhat egy efféle kapcsolatból?

19


A hangja nyersen csengett, és büszke, nemes arca kipirult a szenvedélytől. Egy röpke pillanattal később Sophie ráébredt, hogy Miranda Luis megszerzésével túl közel szárnyalt a naphoz. És megfizette az árát. Azáltal, hogy bizalmas viszonyba került vele, és gyermeket szült neki, olyan szédítő magaslatokba emelkedett, ahonnan csak halálos zuhanás lehetett a visszaút.

Sophie rájött, hogy Luis mindig csak egy kis részt hajlandó adni magából a nőknek. A testét igen, de a szívét? Kételkedett benne, hogy egy ilyen férfinak egyáltalán lehet szíve. Vagy, ahogy Miranda állította, jégből van, nem pedig lüktető húsból és vérből.

– Azt akarod mondani, hogy rögtön elkötelezted magad mellette?Luis vállat vont, és tört magának a kenyérből.– A kapcsolatok nem ilyen szélsőségesek – állapította meg hűvösen. – Van középút

egyéjszakás kaland és házasság között.– A viszonyra célzol?– A viszony azt feltételezi, hogy az egyik fél házas, amiről a mi esetünkben szó sem

volt. – Tétovázott. – Én kapcsolatnak nevezném.– Milyen komolyan és kőszívűén hangzik a te szádból!– Nem annak szántam. És nagyon kellemes kapcsolat volt, legalábbis egy ideig.– De a baba mindent megváltoztatott, ugye?Rövid, feszült csönd következett.– Igen, Sophie – erősítette meg végül a férfi kifejezéstelen hangon. – Egy baba mindent

megváltoztat.– És… és… akkor is elvetted volna, ha nem esik teherbe?A férfi azon töprengett, hogyan lehetséges, hogy ilyen őszintén beszél egy nővel. És

rádöbbent, hogy ha még sokat elárul az igazságból, azzal megbánthatja a lányt. Mi értelme lenne?

– Azt hiszem, ez a beszélgetés már így is túl hosszúra nyúlt. Egyetértesz velem, Sophie? – kérdezte gyengéden.

– Mondd el! – könyörgött a lány.– Azt hiszem, a lelked mélyén tudod a választ.– Tehát nem szeretted? – suttogta Sophie. – Feleségül vetted, de nem szeretted!– Lehetetlen kérdéseket teszel fel!– Nem lehetetlenek – szállt szembe vele Sophie. – Nehezek talán, de nem lehetetlenek.Hosszú, vészterhes csönd telepedett rájuk, mielőtt Luis újra megszólalt.– Nem hiszem, hogy tudom, mi a szerelem – mondta csöndesen. – Te igen? Csak annyit

tudok, hogy Miranda gyermeket várt, és kötelességem volt nőül venni. Felelős voltam érte.

Kötelesség. Felelősség.Nem olyan férfi szavai ezek, aki szeretett, és akit nagy veszteség ért. Sophie fájó

szívvel vette tudomásul, hogy a büszke spanyol sohasem szerette igazán az unokatestvérét.

– És ő tudta, hogy kötelességből vetted el? Vele is közölted, hogy csak a körülmények miatt lett a feleséged? Ezért volt olyan boldogtalan?

– Téma lezárva! – förmedt rá a férfi. – Nem vitatkozom tovább. És most edd meg a levesed, Sophie!

A lány tiltakozásra nyitotta a száját, de a fekete szempár megvillant, és Sophie rájött, hogy épp eleget mondott. Több mint eleget. Miért dühítené fel? Már maga a gondolat is zavaró volt, és ha feldühítené, rajta csattanna az ostor. Közel akart kerülni az unokaöccséhez, ehhez pedig a maga oldalán kellett tudnia Luist…

20


– Egyél! – förmedt rá még egyszer Luis, majd váratlanul ellágyult a hangja. – Légy szíves!

Miután eltűnt a ridegség vendéglátója hangjából, Sophie harci kedve is alábbhagyott, és mohón enni kezdett. A gazpacho mennyei volt. Akárcsak az utána következő fűszeres omlett, majd a krémes gyümölcskosárka. Sophie az utolsó morzsáig megette, és mikor felnézett, a férfi gunyoros tekintetével találta szemben magát.

– Nagyon éhes voltál – állapította meg Luis.– Igen. – A lány megpróbálta felidézni, mikor evett utoljára rendesen. A telefonhívás

óta biztosan nem, és annak már két napja. – Mostanában nem volt túl sok étvágyam.– Persze, hogy nem. – Luis letette a szalvétáját az asztalra. – Gyere, Sophie, ideje

aludnod.Sophie a fejét rázta.– Még nem. – Bizonytalanul felállt, és elértette a férfi tekintetében megbúvó kérdést. –

Kérlek, Luis! – kényszerítette magát, hogy kimondja, mert tudta, hogy ebben az ügyben a férfin áll vagy bukik minden. – Szeretnék most találkozni Teodoróval.

Luis jobban örült volna, ha a lány kivárja a reggelt. Túl sápadtnak és törékenynek tűnt, mint aki menten elájul. De a lány felszegett álla elszántságról tanúskodott, és a férfi megadóan felsóhajtott.

– Hát legyen. Gyere velem!Sophie zavartan és bűntudatosan követte az emeletre, mert egyetlen pillanatra sem

tudta levenni a szemét a férfi testéről. Nem lenne szabad így éreznie – különösen nem ilyen időkben. Az iránta érzett vágyai helyébe már a közönynek kellett volna lépnie. Hol a pokolban volt hát az a közöny?

Folyosók labirintusán haladtak át, mire a férfi megállt egy ajtó előtt, és Sophie felé fordult.

– Maradj csöndben! – figyelmeztette szelíden. – Teo mostanában nagyon zaklatottan aludt, és nem szeretném felébreszteni.

– Csoda, hogy rosszul aludt? – suttogta válaszul a lány. – A kisbabák érzékenyek, bizonyára borzasztóan hiányzik neki az édesanyja.

Luísnak már a nyelve hegyén volt a válasz, de meggondolta magát, és a szájára szorította az ujját.

– Sss! Egy szót se többet! Gyere!Hangtalanul léptek be a szobába, és amint megálltak a jókora, régimódi fabölcső

mellett, Sophie szíve vad bukfencet hányt.Utoljára a keresztelőn látta Teodorót, amikor alig néhány hetes volt. Hébe-hóba

kapott fényképeket Mirandától, a legutóbb azt, amely a kisfiú első születésnapján készült.

De semmi sem készíthette fel az érzésre, amelyet az alvó gyermek váltott ki belőle, aki mit sem érzékelt a világból.

Rózsás szájacskáját csücsörítette, pufók arcocskája fölött sűrű szempillák angyali íve sötétlett. Göndör fürtjei koromfeketének hatottak a párnán, és Sophie felszáradt könnyek halovány nyomát vélte felfedezni az arcán.

Olyan ártatlan és gyámoltalan! – gondolta, és könnyek homályosították el a szemét. És reggel, ha felébred, kétségbeesetten keresi majd az anyját, és el sem tudja majd mondani, miért. Szegény, kicsi Teo!

Ösztönösen odanyúlt, hogy kisimítson egy kóbor hajfürtöt, de mielőtt elérhette volna, vasmarok szorult a kezére.

– Ne! – dörrent rá az apa fenyegetően.

21


És mielőtt Sophie megállíthatta volna, teketóriázás nélkül kivonszolta őt a szobából, majd halkan betette maguk mögött az ajtót.

Erős ujjai Sophie húsába vájtak, és fekete szeme dühös szikrákat hányt. Túl közel volt ahhoz, hogy a lány semmibe vehesse. A kelleténél közelebb és mégsem elég közel.

Sophie bőre tetőtől talpig bizsergett a közelségétől, és egy őrült, eszelős pillanatig minden vágya az volt, hogy megérintse. Hogy elvesszen az erős karok szorításában, fejét széles vállára hajtsa, és érezze a teste erejét.

– Mondtam, hogy ne keltsd fel, senorita! – sziszegte haragosan a spanyol. – Azt akarod, hogy egész éjjel sírjon?

– Én… nem gondolkodtam – védekezett a lány, és kitépte a csuklóját a férfi kezéből. Pulzusa vadul lüktetett, és félt, hogy ezt Luis is érzi. Vajon kitalálta, hogy a vágytól, nem pedig a félelemtől vagy a dühtől?

– Nem – közölte a spanyol mogorván. A lány remegő szája és elsötétült szeme hirtelen sürgető vágyat ébresztett benne, ami csak tovább fokozta haragját. – Nem gondolkodtál. Próbálj meg most gondolkodni, querida! Teodoro gyerek, nem játékszer, nem kaphatod fel puszta szeszélyből az éjszaka közepén! Próbálj rá gondolni és arra, ami neki jó, nem pedig arra, ami neked! – fejezte be nyersen.

Sophie farkasszemet nézett vele. Mindent megtett, hogy elrejtse az iránta érzett ellenszenvét, de úgy tűnt, a férfi nem vette a fáradságot, hogy ugyanígy tegyen.

Védekező mozdulattal hátra lépett.– Jó éjszakát, Luis! – szólalt meg hidegen. – Most lefekszem.

22


4. FEJEZET

Luis lenézett Sophie lehajtott, szőke fejére, és arra gondolt, milyen nevetségesen fiatalnak tűnik feketében.

– Sophie?A lány meglepődve pillantott fel.– Tessék!Luis a kezébe nyomott egy csésze kávét.– Tessék, idd meg! – mondta kedvesen.Sophie kábán bólintott, és a csészéért nyúlt. Egész nap úgy érezte magát, mintha

álmodna. Hitetlenkedve követte a virággal borított koporsót.– Köszönöm.Luis elnézte Sophie-t, aki most olyan kicsinek tűnt, mint egy játék baba. Bőre

fehérsége mellett szinte világított ragyogó kék szeme, pillája riadtan verdesett.A férfi nagyot sóhajtott, ahogy a feszültsége lassan felengedett. Megkönnyebbült, hogy

a napnak hamarosan vége. A temetés ünnepélyes volt, és komor. A szertartáson négy pap celebrált, nem azért, mintha Miranda nagyon vallásos lett volna, sokkal inkább Luis rangjára való tekintettel.

– Most már kicsit jobban érzed magad? – érdeklődött kedvesen.– Igen. – Sophie örült, hogy egy teherrel kevesebb nyomta a vállát. Valahogyan túlélte

a napot. Volt egy hivalkodóan öltözött, csillogó szemű fiatalokból álló csoport, akik késve érkeztek, és akikről Luis csípősen megjegyezte, hogy Miranda saját kis klikkje. De a templomot javarészt barátok és Luis családtagjai töltötték meg, az édesanyja és az édesapja kizárólag a szertartásra repült ide Madridból, és az autó már fordult is vissza velük a reptérre.

Luis édesanyja kíváncsian bámulta Sophie-t, de megölelte, és a lány hálás volt ezért. Mirandától tudta, hogy a kapcsolatuk nem volt felhőtlen. „Szerinte Luisnak valami helyes kis spanyol lányt kellett volna elvennie”, mondta egyszer.

De Luis édesanyjának gyásza őszintének hatott, és Sophie elcsukló hangon köszönte meg a részvétnyilvánítását.

Körülnézett a szobában. Mindenki elment, így már csak ketten maradtak a kifinomultan ízléses és előkelő nappaliban. Luis valószerűtlenül ünnepélyesen festett – fekete hajú, fekete öltönyös idegen – néhány lépésre, mégis millió mérföldre tőle.

– Hol van Teodoro? – kérdezte Sophie.– Salvadora épp fürdeti.– Nincs még ehhez kicsit túl korán?– Azt hiszem, jobban meg tudom ítélni, mi a jó a fiamnak, mint bárki más! – vágott

vissza gúnyosan a férfi.Sophie bosszúsan az ajkába harapott. Alig látta a gyermeket, mióta előző este a

felbőszült apa a szó szoros értelmében kirángatta a szobájából. Luis szemmel láthatóan úgy vélte, hogy Sophie szándékosan fel akarta ébreszteni a kicsit.

És ma a kisfiú külön kocsiban érkezett Salvadoréval a templomba, és egész végig az asszony nyakába csimpaszkodott.

Sophie kihívóan viszonozta Luis közömbös tekintetét.– Luis, távol akarsz tartani az unokaöcsémtől?

23


A férfi sötét szemöldöke felszaladt, mintha a lány valami elképesztően értelmetlen dolgot mondott volna.

– Ugyan miért tennék ilyet?– Gondolhattam volna, teljesen nyilvánvaló! Ugye nem akarod, hogy megismerjem, azt

meg még kevésbé, hogy ő engem?– Dios! – fakadt ki szenvedélyesen a férfi. – A gyermek nem találja a helyét, és nem

érti, mi történik vele…– Ez természetes, most veszítette el az anyját!Luis már válaszra nyitotta a száját, majd úgy tűnt, meggondolta magát. Sophie

bosszúsan nézett rá.– Erre nincs válaszod? Próbáld meg legalább elképzelni, mit él át ez a kisgyerek: egyik

pillanatban még ott van a mamája, míg a másikban… – A lánynak elakadt a szava, és hosszú, mély sóhaj tört fel belőle.

Sophie nagyon megnehezítette Luis dolgát.A lány csillogó szemmel nézett fel rá.– Nos?– Nem egészen úgy van, mint képzeled, Sophie – közölte a férfi komoran. – Talán

rosszabb, mint hinnéd.– Hogyan?Luis igyekezett minél kíméletesebben fogalmazni.– Miranda nem az a fajta anya volt, aki minden áldott percét a gyermekével tölti.Sophie úgy érezte, rejteget valamit.– Azt akarod mondani, hogy rossz anya volt?– Csak azt mondom, hogy nem törődött vele… túl sokat. Teodoro gondozását javarészt

Salvadorára hagyta, ennek magad is egyértelmű bizonyítékát láthattad ma. Nyilvánvaló, hogy a fiam teljesen odáig van a dajkájáért.

Sophie nem akart hinni neki, de a szavai őszintén csengtek. Eszébe jutott, hogyan beszélt Miranda az anyaságról. Nem ő maga panaszolta, hogy nem akkora öröm, mint mondják? Nem ő mondta, hogy az ember egész addig nem értékeli a szabadságát, amíg meg nem fosztják tőle?

Sophie arca elkomorult. Vajon Miranda tényleg elhanyagolta a fiát? De mi van, ha Luis viselkedése űzte el? Talán nem bírt megbirkózni a ténnyel, hogy a férje más nőkre kacsingat? Kíváncsian vizslatta a férfi szenvtelen arcát. Még ha ez is állt a háttérben, ez sem tántoríthatta el őt ittlétének valódi céljától. Mit használna a vádaskodásokkal és szemrehányásokkal Teónak?

Luis a lány ingerülten összezárt ajkára pillantott, és felsóhajtott.– Mit akarsz, Sophie? Mondd meg őszintén, mire vágysz, és meglátjuk, mit tehetek!Sophie legnagyobb rémületére finom bizsergés futott végig a testén, mert a férfi

szavait többféleképp is értelmezhette. Kétségbeesetten vette tudomásul, hogy lassan felforrósodik a vágytól. Vajon a természet ilyen könyörtelenül biztosítja, hogy az élők minden lehetséges módon továbbvigyék az életet? Talán a halál még inkább felerősíti az életösztönt?

Nagyot nyelt, és igyekezett a tényekre, nem pedig teste gyengeségére összpontosítani.– Elmondom, mit szeretnék, Luis – kezdte lassan. – Időt, hogy az unokaöcsém

megismerhessen és megszerethessen…– Megszeressen? – visszhangozta a spanyol hitetlenkedve.– Ez olyan nagy bűn?– Nem, nem bűn, de komolyan azt hiszed, hogy az ilyesmi egyik napról a másikra

megtörténhet?

24


– Természetesen nem. De akkor sem, ha folyamatosan távol tartanak tőle. Szerettem volna megnézni, ahogy fürdik…

– Azt hittem, fáradt vagy – vágott közbe hidegen a férfi. – És túl szomorú ahhoz, hogy megbirkózz a Teodoro körüli teendőkkel.

– Most magadból indulsz ki?Luis megrázta a fejét.– Nem fogok színlelni, még előtted sem, Sophie. Gyászolok egy értelmetlenül kioltott,

fiatal életet, de nem fogom könnyesre sírni a párnámat ma éjjel.– Neked… nincs szíved?Luis fekete szeme elgondolkozva összeszűkült.– Ki tudja? – felelte halkan. – Van, aki szerint nincs. A nők általában ezt állítják, de

mondok én valamit, Sophie: ha a fiamról van szó, nagyon is van szívem, és amíg én élek, senki és semmi nem árthat neki. Világosan beszéltem?

Mint a nap. Mély, zengő hangjában egyértelmű fenyegetés rejlett. De Sophie-nak volt miért harcolnia, vagy inkább kiért. És a tudat, hogy Teodoróért küzd, erőt adott neki, hogy viszonozza a kihívást.

– Nincs szándékomban valaha is ártani Teodorónak, Luis.– És nem vágysz rá, hogy fekete lelkű démonként fesd le az apját?– Még ha annak tartanálak is… – Sophie rebbenés nélkül állta a büszke gőgtől sugárzó

pillantást. – Még ha úgy is lenne, álmomban sem jutna eszembe megmérgezni egy kisgyermek lelkét. Talán nem vagy a barátom, Luis, de itt nem a mi kapcsolatunk forog kockán. A Teodoróval való kapcsolatom viszont igen.

– De hisz nincs is igazi kapcsolatod Teodoróval – állapította meg a férfi csöndesen.– Igazad van, tényleg nincs – ismerte be Sophie. – És talán soha nem is volt, elvégre

alig láttam. De a dolgok megváltoztak – folytatta csöndesen. – Ami eddig volt, mostantól nem érvényes. Miranda halott, és szeretném, ha a fiának lenne lehetősége megismerni a családja másik ágát is, és tanulni valamit az angol gyökereiről. Mostantól.

A férfi szeme összeszűkült.– Mostantól? – visszhangozta csöndesen.– Ettől a szent pillanattól. – Sophie bólintott, és lassan felállt, lesimítva fekete

vászonszoknyáját. – Amint Teodoro megfürdött, szeretnék neki esti mesét olvasni. Gondolom, nincs ellene kifogásod, Luis…

Egy napsugár tűzött át a bezsalugáterezett ablakon, és aranykoszorúba vonta a lány haját. Fehér bőre szinte világított a fekete ruhában. Olyan tisztának látszik – gondolta a férfi, és a halántékán lassan lüktetni kezdett egy ér.

– Természetesen nincs kifogásom ellene – felelte rekedten. – De neked sem lesz az ellen, ha én is ott vagyok?

– Attól félsz, hogy elrabolom?Luis ellenállt a kísértésnek, hogy visszavágjon a kézenfekvő válasszal, miszerint Teo

útlevele nélkül nem jutna messzire, mert úgy vélte, az alapelv a fontos. Sophie Millsnek meg kell tudnia, hol a helye.

– Próbálkozhatsz ilyesmivel, Sophie – közölte halk, fenyegető hangon –, és megtudod, mit jelent felbőszíteni engem. Én de la Camara vagyok, és semmit nem vehetnek el tőlem, ami az enyém. Értesz engem?

Sophie-t egy pillanatra elfogta a kétségbeesés. Miért kellett az unokatestvérének egy ilyen férfihoz kötni az életet? Miért nem tudott megállapodni, és boldogan élni valaki mással a számtalan imádója közül?

Don Luis elérhetetlen volt – ezt a vak is láthatta. És Mirandát lenyűgözte, ha olyasmit üldözhetett, ami folyton kisiklott a kezéből.

25


A fekete szempár felparázslott.– Megértetted?Sophie hirtelen megkönnyebbülést érzett. A nap legrosszabb részén túl volt, és most

mesét olvashat az unokaöccsének.– Az isten szerelmére, ne hergeld fel magad, Luis! Felmegyek egy mesekönyvért a

szobámba.A nap folyamán először a férfi elmosolyodott.– Nagyszerű. Lehozom Teodorót, itt vár majd rád.Sophie kapott az alkalmon, hogy kibújhatott a komor fekete ruhából. Kopott

farmerbe, és egy jobb napokat látott, fakózöld trikóba bújt. Elvégre a babák mindig babák, akkor is, ha frissen fürdették őket. Nem akart azon aggodalmaskodni, hogy a kicsi összenyálazza vagy összepiszkolja. Teljesen nyugodt akart lenni, és borzasztóan vágyott rá, hogy magához ölelje Teót.

Felkapta az egyik könyvet a sok közül, amelyet magával hozott, és egy élénk színű csomagot, majd kilépett a hálószobája ajtaján.

Csöndben visszament a nappaliba, de amikor a nyitott ajtóhoz ért, megtorpant.Luis a szőnyegen elnyújtózva játszott a fiával. A zakóját és a nyakkendőjét elhajította,

és kigombolta hófehér inge felső gombjait, így olajbarna bőre kivillant.A férfi nem vette észre őt, teljes figyelmével pizsamás, dundi kisfián csüngött, aki

nevetve kiabálta, hogy: papa, papa! Luis pedig önfeledten, hátravetett fejjel kacagott, és mókás arcokat vágott.

Sophie elfojtott egy hitetlenkedő sóhajt. Ez csakugyan Luis de la Camara? – gondolta döbbenten.

Azt eddig is tudta, hogy vonzó férfi, de ez a Luis, ez a kedves és gyengéd Luis teljesen levette a lábáról.

Még sosem látta ennyire nyugodtnak, ilyen fesztelennek. Már-már kisfiúsnak hatott, ahogy spanyolul sugdosott Teodoro fülébe.

Igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy csak az ösztönei miatt érzi azt a különös szorítást a gyomrában. Az ösztönnek pedig semmi köze az ésszerűséghez – az kiszámíthatatlan és kegyetlen.

Megrázta a fejét, mintha tagadni akarná, hogy többről lehet szó fizikai vonzalomnál, elvégre azt még könnyedén kordában tudta tartani. Sokkal veszélyesebb lett volna ábrándokba merülnie, és olyan tulajdonságokkal felruháznia, amelyeknek valójában nincs birtokában. De la Camara szerette a fiát, ennyi az egész.

A férfi ekkor felpillantott, és az arca varázsütésre megváltozott. Arcáról lehervadt a mosoly.

Talán Teodoro is érzékelte a változást, mert sötét, göndör fürtös fejecskéjét elfordította, és kitágult, kíváncsi szemmel bámult Sophie-ra.

Ártatlan, kérdő tekintete gombócot varázsolt a lány torkába. Elindult felé, a keze, amelyben a könyvet és az ajándékot tartotta, megremegett, ahogy elborították az érzések. Ez a kisfiú a része. Hús a húsából, vér a véréből, éppúgy, mint Luisnak.

– Szia, Teodoro, csillagom! – mondta lágyan, de megbicsaklott a hangja.Teodoro ünnepélyes komolysággal bámult rá.– Teodoro – szólalt meg Luis halkan spanyolul –, ő az unokanővéred, Sophie. Egyszer

találkoztál vele, mikor még nagyon kicsi voltál.– Szia, csillagom! – ismételte Sophie, és elkeseredve látta, hogy a kisfiú szája reszketni

kezd, arcát édesapja vállába temeti, és kicsordulnak a könnyei.– Ó, Teodoro! – suttogta kétségbeesetten. – Kérlek, ne sírj!

26


– Sss, mi querido hijo! – csitította Luis. Tovább duruzsolt Teodorónak spanyolul, olyan kedvesen, hogy a lány egészen ellágyult.

És ő, Sophie ríkatta meg a kicsit! Luis felpillantott a lány lesújtott arcára, és akarata ellenére együttérzés fogta el.

– Ne hibáztasd magad, querida! – mondta halkan. – Nehéz időszakon megy át.Találkozott a pillantásuk, és a megértéstől, amelyet Luis szemében látott,Sophie-nak elakadt a lélegzete.– Igen.– Látod? – A férfi hosszú, olajbarna ujja Teodoro ébenfekete fürtjeit cirógatta. – Már

nem sír.Vajon bújik majd Teo valaha is úgy hozzám, ahogy most az apjához? – tépelődött

Sophie. Elég valószerűtlennek tűnt.Luis felemelte a könyvet, mondott még valamit Teodorónak spanyolul, a kisfiú

bólintott, majd lassan megfordult.– Olvassuk együtt a könyvet Sophie-val? – kérdezte a férfi a kisfiút. – Gyere, Sophie!Az egyik hosszú kanapéra mutatott. Sophie követte, bár hirtelen szinte letaglózta a

félénkség. A férfi kivárta, amíg leül, majd ő is elhelyezkedett. Sophie a pamlag szélén foglalt helyet, és ügyetlenül kinyitotta a könyvet.

Luis odahajolt, hogy megnézze, és férfias illata elbódította Sophie-t.– Miről szól a mese? – érdeklődött Luis.– Gyermekversek – felelte óvatosan a lány.Sokáig gyötrődött, melyik könyvet hozza le, mert félt, hogy felidézi Miranda fájó

emlékét.– Remélem, szereted a versikéket, Teodoro!– Canciones infantil – tolmácsolta Luis. Teodoro közelebb húzódott, mert egy ezüst

szerecsendió és egy aranykörte gyönyörű képe vonta magára a figyelmét.– Ismered? – kérdezte Sophie.– Csak spanyol meséket ismer – közölte Luis.Lehetséges, hogy Miranda nem olvasott angolul a fiának?– Ez angol mese, amelyben említik Spanyolországot, szóval tökéletesnek tűnik.

Hallgasd csak, Teo! Volt egy kis diófám, de semmi sem termett rajta…Teodoro láthatóan megigézve hallgatta unokanővére lágy, dallamos hangját. És

amikor Sophie ahhoz a részhez ért, hogy a spanyol király lánya eljött hozzám látogatóba, hogy megnézze a kis diófámat, Luis felkacagott, és Sophie azon kapta magát, hogy ő is vele kacag. Megtört a jég.

Már a tizedik versnél tartott, mikor finoman megérintették a karját. Megfordulva Luis szomorú, sötét tekintetével találta szemben magát.

– Késő van, querida – mondta. – Nézd, hogy elálmosodott Teodoro!Sophie látta, hogy a fiúcska az öklével dörzsöli a szemét, és elnyom egy ásítást.

Becsukta a könyvet.– Holnap még olvasok neked mesét, Teodoro – suttogta. – Jó lesz?Luis spanyolul is megismételte a kérdést, mire Sophie legnagyobb örömére lelkes

bólogatás volt a válasz. Luis karjában a kisfiával feltápászkodott.– Segíthetek lefektetni? – kérdezte félénken Sophie, és hátrasimította arcába hulló

hajtincsét.A mozdulat a lány hullámzó keblére irányította Luis figyelmét, és fellüktetett benne a

vágy. Csöndben átkozta a lányt, noha tudta, hogy nem szándékosan tette.– Nem! – utasította el ridegen. – Ma este nem.

27


Sophie dacosan nézett rá. Távol állt tőle, hogy jelenetet rendezzen Teodoro előtt, de azért nem akarta ennyiben hagyni a dolgot. Luis úgy viselkedik, mintha valami felháborító dolgot kért volna, pedig csak segíteni akart. És mindezt azok után, hogy olyan békésen olvasgattak együtt.

De kedvesen rámosolygott Teodoróra.– Jó éjszakát! – mondta, s ráadásképpen hozzátette, hogy Buenas noches!, mire mosoly

volt a jutalma.Luis sziszegve fújta ki a levegőt, miközben felcipelte fiát a lépcsőn, és várta, hogy

kínzó vágya lassan lecsillapodjon.Maldecir! – gondolta. Az ördögbe ezzel a nővel!A teste éhezett, a vére úgy lángolt, hogy szinte beleszédült. Mit tett vele ez a nő, és

hogyan? Hogyan lehetséges, hogy az idő csak tovább fokozta az éhségét ahelyett, hogy csillapította volna?

Teodoro szobájában addig cirógatta a kócos, sötét fürtöket, amíg a kisfiú békés, nyugodt álomba nem merült.

Szegény, ártatlan nino! – gondolta keserűen. Az anyját ma temették, az apja pedig csak saját, önző vágyaira tud gondolni.

Sophie fejfájósan foglalt helyet Luisszal szemben a vacsoránál. Keveset szólt az első két fogás alatt, és még kevesebbet evett, de két teljes pohárral megivott a La Camara Riójából, és a feszültsége engedett.

– Ízlik a csirke? – érdeklődött Luis.– Nagyon finom.– Akkor miért nem eszel még egy kicsit?Ekkor megcsörrent a telefon, és pár pillanattal később megjelent Salvadora.– Bocsánat, Don Luis…Luis felpillantott.– Sí?– Alejandra keresi – hadarta az asszony.Luis bólintott, felkelt az asztaltól, de Sophie látta, hogy elkomorul a tekintete.– Megbocsátasz?– Persze.Megpróbálta kihallgatni a párbeszédüket, akárcsak Luis az ő beszélgetését Liammel,

de egy szót sem tudott kivenni a pergő spanyol beszédből. Bárki volt is Alejandra, Luis hangjából egyértelműen kiderült, hogy közel áll hozzá. Amikor Luis visszajött a szobába, idegesnek tűnt, arcán ború és feszültség tükröződött. Sophie többször rajtakapta, ahogy az órájára pillant.

A lány végül csörömpölve letette a kávéscsészét.– Szeretnél asztalt bontani, Luis?– Nagyon fáradtnak látszol, querida – felelte a férfi.– Igen – ismerte el a lány –, akárcsak te, ha már itt tartunk.– A helyedben mihamarabb nyugovóra térnék – jegyezte meg Luis, és igyekezett nem

nézni a lány alabástromszínű nyakára. – Hosszú volt ez a nap.– És te? Te is korai lefekvést tervezel?Luis összeszorította a száját, és a halántékában lüktetni kezdett egy ér. Csak nem

képzeli, hogy azért, mert nála alszik, jogában áll a személyes dolgairól faggatni?– El kell mennem – közölte –, ha nincs ellene kifogásod.Sophie azon töprengett, vajon mit tenne a férfi, ha közölné vele, hogy igenis van. Vajon

lemondaná azt, ami miatt olyan gondterheltnek tűnik? És mégis talán bizonyos szempontból jobb, ha elmegy.

28


Felhívhatná Liamet, és ellenőrizhetné az e-mailjeit. A hétköznapi dolgaival foglalkozhatna, nem pedig a mögötte álló, szörnyű nappal, és azzal a fekete szemű spanyollal, aki épp felkelt az asztaltól.

Sophie döbbenten tapasztalta, hogy nem tudja elfordítani róla a tekintetét. A torka kiszáradt, és zavartan babrált a vászonszalvétával. Igen, sokkal jobb, ha Luis elmegy, olyan messze tőle, amennyire csak lehetséges.

– Természetesen nincs ellene kifogásom – mondta rekedten.A férfi még egy utolsó pillantást vetett rá. Még soha sem látott ilyen gyönyörű nőt. A

gyertyafény ragyogó, olvadó mézzé varázsolta a haját. Vajon tisztában van vele, hogy amikor hozzá beszél, néha kidugja rózsaszín nyelve hegyét? Ettől az ajka ingerlőbben csillogott, mint a legfinomabb rúzstól.

Vajon azzal az eltökélt szándékkal jött az otthonába, hogy kísértse azzal, amit Luis sohasem kaphat meg? Nem vette észre, hogy az iránta érzett nyilvánvaló ellenszenve sem hatott, és a kettejük között rezgő feszültség mit sem enyhült?

– Buenas noches, senorita! – búcsúzott, de az udvarias gesztus értelmét vesztette, mert a hangja keményen csengett. – Reggel találkozunk. Kérlek, ne várj rám!

Sophie felszegte a fejét, és a hangja éppoly hideg volt, mint a tekintete.– Miért várnálak, Luis?

29


5. FEJEZET

A ház szokatlanul üresnek tűnt Luis nélkül. És bár Sophie tudta, hogy Salvadora és Pirro a közelben van, és Teodoro odafent alszik, a múlt árnyai kísérteni kezdték.

Megpróbálta maga elé képzelni Mirandát, amint ott ül, és eszik a gyönyörű ebédlőben, de nem nagyon járt sikerrel. A ház páratlanul szép volt, de elszigetelt. És Miranda mindig is jobban kedvelte a társaságot az egyedüllétnél. Vajon végiggondolta, milyen élet vár rá Luis mellett, mielőtt hozzáment? – töprengett Sophie.

Az ágya széles volt, és hívogató, de az álom sokáig elkerülte, és amikor végre eljött, Sophie akkor sem lelt békét. Mert az álma éppolyan zavarba ejtő volt, mint a férfi, aki megjelent benne.

Luis…Erős, sötét alakja a távolból ingerkedett vele, fekete szeme csábítóan nézett rá, mint

mindig. Sophie utána kapott, de csak üres levegőt markolt.Hol melege volt, hol fázott. Érezte, hogy fürdik a verítékben. Félálomban lerúgta

magáról a takarót, nyugtalanul forgolódott, és nyöszörögve tiltakozott szíve heves dörömbölése ellen. Képtelen volt kiűzni a fejéből a büszke spanyol hideg, határozott vonású arcát.

Az arca beúszott elé, és ezúttal meg tudta érinteni. A férfi egy pillanatra a karjába vette, a mellkasához szorította, s egy hajszál választotta el attól, hogy megcsókolja, ám ekkor elutasítóan megrázta a fejét, visszalökte a lányt az ágyra, és elfordult. Sophie fájdalmasan felnyögött tiltakozásul.

Luis!Luis lábujjhegyen osont el a lány szobája előtt, mikor rémült kiáltást hallott, és

megtorpant.Csöndben fülelt az ajtónál, mikor újabb hangot hallott, ezúttal egy panaszos nyögést.

És a nevét. Az ő nevét kiáltotta! Az ő nevét! Szentséges ég! A gyomra görcsbe rándult. Volt valami a lány kiáltásában, ami elviselhetetlen kínnal töltötte el. Halkan elfordította a kilincset, belökte az ajtót, és kővé dermedt.

– Mi Dios! – lehelte szinte hangtalanul.Sophie nyilván kitárta a zsalugátereket, mert a holdsugár bekúszott az ablakon, és

ezüstfénybe vonta alakját. Apró hálóinget viselt, amelynek fényes anyaga a térde fölé csúszott.

A haja csillogva szétterült a párnán, karja a feje fölött nyugodott. Luis a vágy ellenállhatatlan, mézédes ízével a szájában figyelte, amint megfordul, s nyugtalanul ráncolja homlokát álmában, és arra gondolt, vajon mi okozhatta az arcán tükröződő gyötrelmet.

Madre de Dios! Vajon Sophie álmodik? Vagy inkább ő? Átfutott az agyán, hogy fel kellene ébresztenie, de nem tudta, bízhat-e önmagában. Mi van, ha a lány felébred, és meglátja, amint vágytól lángoló arccal az ágya fölé hajol – vajon nem sikoltaná fel a házat?

Bármekkora bolondság is volt, nesztelenül az ágyhoz osont, és ahogy a lány verítéktől csillogó bőrére nézett, újra elöntötte a forróság. Nem bírta tovább elviselni ezt az édes kínt. Az ajkába harapott, és épp sarkon fordult volna, mikor Sophie szeme váratlanul felpattant.

– Luis! – lehelte hitetlenkedve, mintha az álma hirtelen élő, lélegző alakot öltött volna.

30


A férfi reszketve suttogta:– Hallottam, hogy kiabáltál. – De arról gondosan hallgatott, hogy pontosan mit. –

Gondoltam, talán rosszat álmodtál, querida.Sophie felült, és nem vette észre, hogy a hálóing fedetlenül hagyja a keblét. Csak azt

érezte, hogy a bőre bizsereg a férfi tekintetétől. A torkára tapasztotta a kezét.– Hány… hány óra van?A férfi nyelt egyet.– Késő van, vagy inkább nagyon korán. Négy óra, a madarak még nem is kezdtek

énekelni. Aludj tovább, Sophie! Aludj, aludj, querida! Aludnod kell!Sophie még sosem hallotta ilyen simogatónak és csábítónak a hangját, és visz-

szahanyatlott a párnáira.– Aludj! – sürgette újra a férfi. Sophie az álláig felhúzta a takarót, amiért Luis

egyszerre átkozta, és imádta ótOtt állt és figyelte, ahogy a lány szempillája elnehezedik, és a légzése egyenletessé

válik. A fájdalom szinte egész testét elárasztotta. Erővel kellett elszakítania magát a látványtól.

Épp oly halkan csukta be maga mögött az ajtót, ahogy kinyitotta. Miután megnézte Teodorót, a fürdőszobába ment, és vett egy frissítő hideg zuhanyt. Lefeküdt, és üres tekintettel nézte, ahogy a hajnal bekúszik az ablakon.

Sophie nehéz fejjel ébredt, és furcsán elveszettnek érezte magát. A napsütötte, virágokkal teli teraszon terített asztal várta, Luis helyét azonban üresen találta.

Kedvetlenül kente a lekvárt a nap melengette kenyérre, és kérdő tekintettel nézett Salvadorára, aki épp felszolgálta a kávét.

– Luis már megreggelizett?Salvadora habozott a válasszal.– Nem, senorita. Don Luis még nem járt ma lent.Ezek szerint későn jött haza? Sophie vakon meredt a tányérjára, amint lelki szemei

előtt megjelentek zavaros álma emlékfoszlányai.Salvadora egy tál friss gyümölcsöt tett elé.– Nem kér egy kis tojást?– Nem – rázta Sophie a fejét –, köszönöm, nem.Miután Salvadora elment, félretolta a tányérját, és a környező táj szépségében

gyönyörködött. Ez volt a legidillibb hely, amelyet valaha látott. Az ég hihetetlenül kék volt; a citromfák roskadoztak súlyos, illatos terhük alatt. Felállt, és a korlátra hajolva elmerült a kert csodálatos látványában. Milyen békés ez a hely! – gondolta.

Átérezte az hacienda magányosságát, Miranda helyzetének elszigeteltségét – a külföldi asszonyét, aki távol volt az otthonától – és elöntötte a szomorúság. Ráébredt, hogy az unokatestvére rosszul döntött, amikor ide jött.

És ha Miranda nem így dönt, akkor vajon lett volna esély Sophie számára?Sóhajtott. Persze, hogy nem. Csak Mirandának köszönhetően találkozott Luis-szal. A

sors nem őt szánta Luis de La Camarának, és ezt nem szabad elfelejtenie.– Ó, Miranda! – suttogta elkeseredetten, és a szemét elárasztották a bűntudat könnyei.

Vajon megrázta vagy meglepte volna Mirandát, ha tudja, hogy Sophie titkon a férje után sóvárog? Bocsáss meg! – könyörgött Sophie hangtalanul.

Luis a házból nézte, és tudta, hogy zokog. Talán jobb is így, gondolta, hiszen még egyszer sem látta sírni.

– Sophie! – szólította meg kedvesen.

31


A lány hallotta a lépteit, de nem fordult hátra, inkább a szalvétával törölgette a szemét, mert nem akarta, hogy a férfi elveszettnek és sebezhetőnek lássa. Emellett rettegett, hogy az okos fekete szempár kifürkészheti a titkát.

– Miért sírdogálsz? – kérdezte Luis. Olyan közel állt Sophie-hoz, hogy akár meg is érinthette volna selymes aranyhaját. Sophie megrázta a fejét, és lenyelte az utolsó könnycseppet.

– Semmiért. Már jól vagyok.– Nem – erősködött a férfi kedvesen –, hadd halljam, miért sírtál?A férfi gyengédsége Sophie utolsó védőbástyáját is lerombolta.– Én csak… – megremegett a hangja –, Mirandára gondoltam. Azt kívántam, bárcsak…– Másként lett volna? – fejezte be Luis, és a lány bólintott. – Ó, Sophie! – mondta

lágyan – Sophie!A férfi kedvessége mágnesként hatott Sophie-ra, és ő zokogva, engedelmesen simult a

karjába.– Semmi baj – csitította Luis, és ösztönösen cirógatni kezdte a lány selymes fürtjeit. –

Semmi baj.Az érintése felkorbácsolta Sophie érzékeit. Érezte a teste melegét, az erejét és

csábítóan férfias illatát. Ám még mielőtt elbódította volna a vágy, megszólalt az emlékezetében egy figyelmeztető csengő.

Álmodott Luisról!– A szobámban jártál az éjszaka közepén! – szólalt meg vádlón.A férfi azt kívánta, bárcsak ne emlékeztette volna rá, mert az emlék fájdalommal

töltötte el.– Hallottam, hogy kiáltottál – szabadkozott. – Aggódtam érted. Csak azért mentem be,

hogy meggyőződjem róla, jól vagy-e.Sophie hirtelen zavarba jött, ahogy visszaemlékezett az álmára, és azon töprengett,

vajon mit kiabálhatott. Hogy zavarát leplezze, kérdőre vonta a férfit.– Elmentél valahová, ugye? – Összehúzta a szemét. – Nagyon késő volt.– Igen. Éppen a szobámba tartottam, mikor meghallottalak.– És egy nővel találkoztál. Azzal a nővel, aki telefonon keresett. Alejandrával – idézte

fel a lány.– Alejandrával – bólintott a Don. – Jól emlékszel.Sophie lélegzetelállító bizonyossággal tudta, hogy a férfi kapcsolata ezzel az Alejandra

nevű nővel több volt ártatlan barátságnál.– A szeretőd…Luis nem is tagadta. Hogyan tehetett ilyet?!– Mióta? – kérdezte Sophie, és majd felnyársalta a szemével.Luis képtelen volt elfordítani róla a tekintetét, és hosszú, vészterhes csönd után

vonakodva megadta a választ..– Hat hónappal az esküvőnk után kezdődött.Azzal biztatta magát, hogy nincs értelme hazudnia a lánynak, de még így is

meglepődött a hatáson.Sophie nekitámadt, de hasztalan kapkodott körmével a férfi közönyös, olajbarna arca

felé, mert Luis még időben elkapta a csuklóját.– Sértegess, ahogy jól esik – mondta – de ne karmolj össze!– Miért? Alejandrának nem tetszene?– Elég, Sophie!– Volnál szíves elengedni?– Amennyiben nem próbálsz meg belém karmolni!

32


– Nem foglak összekarmolni.Eleresztette, de a lány újra nekiesett, úgyhogy ismét lefogta.– Ó, szóval hazudtál, ugye, querida? – kérdezte kedvesen. – Azt ígérted, nem támadsz

meg újra.A lány rábámult, a szíve fájdalmasan dörömbölt a mellkasában.– Te… te a tegnap estét, rögtön a temetés után egy másik asszony karjában töltötted?

Lehetséges ez, Luis?– Te követelsz mindenáron válaszokat – jegyezte meg a férfi csöndesen. – Tehetek én

róla, ha nem tetszenek?Sophie legszívesebben hozzávágott volna valamit. Vagy újra püfölni kezdte volna.– Te… te… itt hagytad az alvó fiadat, hogy mással henteregj?– Igen, a fiam valóban aludt – vágott vissza a férfi. – Méghozzá biztonságban,

Salvadora mellett.– Milyen ember vagy te? – fakadt ki Sophie, miközben reszketve felegyenesedett. –

Nem várhattál volna néhány napot, hogy kiéld a kéjvágyadat? Vagy ez nálad így szokás? Talán Miranda életében is így múlattad az időt?

– Collarse! – csattant fel a férfi, és mikor a lány értetlenül nézett rá, lefordította angolra. – Ne kiabálj!

De a lány megrázta a fejét.– Miféle ember látogatja meg a szeretőjét a felesége temetésének estéjén?Luis érezte, hogy elszállt a düh a lányból, és eleresztette. Sophie eltámolygott az egyik

székig, és kifejezéstelen arccal belerogyott.– Istenem! – suttogta. – Nem csoda, hogy Miranda olyan boldogtalan volt!De Luisnak elege lett a vádaskodásokból. Átviharzott az erkélyen, megragadta, és

talpra rántotta a lányt.– Mit tudsz te a házasságomról?– Épp eleget!– Elhallgatnál, Sophie?– Soha!A lány szája dacosan megremegett, és ekkor valami elpattant Luisban. Dühösen

felhorkantva magához rántotta Sophie-t, és a szájára préselte az ajkát.A harag, bosszúság és felháborodás keveréke bombaként robbant Sophie-ban, mikor a

férfi ajka úgy csapott le az övére, ahogy azt előző éjjel álmában elképzelte. Az álom valósággá vált.

Csodálatos érzés volt, de helytelen. Nagyon helytelen. Akkor miért hagyta? Miért sóhajtott fel olyan mohón? Miért érezte úgy, hogy elolvad a férfi érintésétől? Miért lángolt a vágytól, hogy befúrja a kezét Luis fehér selyeminge alá? Miért érezte úgy, mintha soha nem csókolta volna más? És valóban, így még soha senki sem csókolta.

Luis érezte, hogy a lány átöleli a nyakát, és a mozdulattól puha, telt melle a bőréhez préselődött. Ez még inkább felszította a haragját és a vágyát.

– Dios! – nyögte. – Mi Dios!Sophie hirtelen kitépte magát Luis karjából, és szembe nézett gunyoros, fekete

szemével, de olyan hevesen zihált, hogy egy pillanatig meg sem tudott szólalni.– Ez mindent elmond! – támadt a férfinak. – Szép kis alakhoz ment feleségül Miranda!

Aki válogatás nélkül, bárkit megcsókolna, csak hogy elhallgattassa!Luis a fejét rázta. Nem válogatás nélkül. Egyáltalán nem. Már sokszor meg akarta

csókolni Sophie-t. És elegendő volt felidéznie a puhaságát, a melegét és tiszta, ártatlan illatát ahhoz, hogy úgy érezze, szétrobban a feszültségtől.

33


– Ez már régóta érlelődött – mondta sötéten. – Mindketten tudjuk, úgyhogy meg se próbáld tagadni, Sophie!

A lány légzése még mindig szapora volt, és a szeme lángolt.– Igen, láttam, hogyan néztél rám, mikor legelőször találkoztunk – legszívesebben

elvonszoltál volna a legközelebbi ágyba!– Te pedig nem úgy néztél ki, mint aki nagyon tiltakozna – jegyezte meg a férfi.A tény, hogy igazat mondott, csak még inkább elmélyítette Sophie bűntudatát.– Már akkor tudtam, miféle emberhez készül Miranda feleségül menni: egy

semmirekellő Don Juanhoz, aki bárkire ráugrik, ha az illető hagyja! Bárcsak figyelmeztettem volna! És ha nem vár babát, meg is teszem!

– Elvetetted a sulykot, Sophie – mondta Luis veszedelmesen szelíd hangon. Tiszteletből megpróbálta óvni elhunyt felesége emlékét, de nem akart hazugságban élni. – Nem hagysz más lehetőséget, mint hogy elmondjam az igazságot a házasságomról. – A szeme kihívóan megvillant. – Majd akkor ítélkezhetsz fölöttem.

– Ugyan miért mondanál igazat nekem?A férfi jeges megvetéssel nézett rá.– Azt hiszed, hazugságokkal menteném magam? Soha!Volt valami vadság és arisztokratikus gőg a hangjában, ami miatt Sophie hitt neki.– Fájdalmas erről beszélnem – kezdte lassan a férfi. – Az elején nagyon tetszett nekem

az unokatestvéred – mókás volt, édes és egy kicsit őrült. – Felsóhajtott, mert arra gondolt, milyen másként alakulna az életünk, ha vethetnénk egy pillantást a jövőbe. – Lubickoltunk egy kölcsönösen kielégítő kapcsolatban.

– Hogyan állíthatod be ilyen hidegnek, Luis?!– Nem hidegnek, csak olyannak, amilyen volt – ellenkezett a férfi. – Bármennyire

másmilyennek is szeretnénk látni. Nem vagyok álszent Sophie, ezt te is tudod. És sosem vallanék magamnak olyan érzéseket, amelyeket nem érzek. – A meleg reggeli nap az arcára hullott, de a bőre hideg maradt. – Sosem voltam szerelmes Mirandába, Sophie – folytatta halkan. – Ezt ő is tudta. Sohasem csináltam titkot belőle. Gyönyörű volt, és sziporkázó, és jól megvoltunk egymással. De azt is tudta, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője.

Sophie értetlenül meredt rá.– De elvetted! Mi a csudának vetted feleségül, ha nem voltál szerelmes belé?– Azért, mert, amint tudod, az én gyermekemet várta – egy gyermeket, akit senki sem

tervezett…, legalábbis – tette hozzá komoran – én biztosan nem.Sophie hitetlenkedve rázta a fejét.– Ne akard elhitetni velem, hogy Miranda szándékosan esett teherbe, mert tudom,

hogy nem igaz! Kétségbe volt esve, és szedte a tablettát! Ő maga mondta!– Mi mást mondott még neked?– Azt, hogy a terhességet valóban nem terveztétek be, de gyomorrontása volt, és

emiatt…– Sophie! – szakította félbe Luis. – Nem akartam – nem akarom – beszennyezni az

unokatestvéred emlékét, de nem véletlenül esett teherbe Higgy nekem! Megtaláltam a fogamzásgátló tablettákat, mikor valami iratot kerestem. Érintetlenül. Kérdőre vontam, mire beismerte, hogy a megkérdezésem nélkül abbahagyta a szedését.

– Istenem! – lehelte Sophie. Emlékezetébe ötlött Miranda izgatott csacsogása közvetlenül az esküvő után. Elmondta Sophie-nak, hogy Luis a legellenállhatatlanabb férfi, akit valaha ismert. Hogy amint ránézett, azonnal úgy érezte, meg kell szereznie. Vajon tényleg kitervelte? Bevetette a legősibb trükköt, amellyel egy férfit házasságra lehet kényszeríteni?

34


És összeszorult a szíve, mert már tudta is a választ.– Szörnyű gyerekkora volt – kelt unokatestvére védelmére. – A szülei sosem voltak

mellette, betegesen határozatlan volt.– Nem hibáztatom Mirandát a viselkedéséért – mondta Luis gyengéden. – Csak

elmesélem, milyen volt az életünk.– De miért vetted el, csak, mert gyermeket várt? – értetlenkedett Sophie. – Ma már

senki sem kötelezi erre a férfiakat. Ha nem szeretted, már az elején tudnod kellett volna, hogy úgysem fog működni.

– Mondtam már: a felelősségérzetem miatt. Az én gyermekem is volt, nemcsak az övé! És Miranda nem akarta, hogy a gyermek törvénytelenül szülessen, ahogyan én sem. Élvezni akarta azt a biztonságot, amelyet a házasságunk nyújthatott neki, és amelyet kész voltam megadni neki, és felvállalni a gyermeket, akiért a szívem már sóvárogni kezdett.

– Azt akarod mondani, hogy érdekházasság volt?– Vagy inkább haszonházasság – helyesbített a férfi.– És kezdet kezdetétől őszinték voltatok egymáshoz? – faggatta felindultan Sophie. –

Tisztáztad vele, hogy nem maradhatsz hűséges hozzá, és hogy hamarosan máshol keresel vigasztalást? Felkészült rá, hogy szeretőt fogsz tartani?

Újabb hallgatás következett.– Nem, nem készült fel rá, ahogyan én sem. Kész voltam betartani a házassági

eskümet, Sophie. Becsületes ember vagyok! És nem esett volna nehezemre hűségesnek maradni egy olyan nőhöz, mint Miranda. A házasságot nem csak szerelemre lehet alapozni. Sokak szerint a hosszú házasság titka a kölcsönös tisztelet és bizalom.

– De? – Sophie érezte, hogy a férfi még nem fejezte be a gondolatmenetét.Luis gondosan megválogatta a szavait, mert nem akarta megbántani.– Nem hiszem, hogy Miranda arra az életre vágyott, amelyet én kínáltam neki.– Ó, ugyan, Luis – hisz imádott téged!– Nem. – A férfi határozottan rázta a fejét. – Olyasmit várt tőlem, amit nem adhattam

meg neki. Imádta a fényűzést, amelyet egy aranyifjú szerető nyújthatott neki, mert az voltam, mikor megismerkedtünk. La Rioja úrnőjének és anyának lenni azonban legkevésbé sem volt ínyére való. Az itteni élet lassú folyását elviselhetetlennek találta, és Barcelonában akart élni, tengerparti Párizsnak hívta, de ez lehetetlen volt.

– Választhattátok volna az arany középutat – vetette fel Sophie. – Ott tölthettétek volna a hétvégéket.

– Így is tettünk. De – mint már egyszer mondtam – egy kisbaba mindent megváltoztat.– Ez nem feltétlenül van így – tiltakozott a lány.A férfi sóhajtott.– Mindenki ezt mondja, akinek még nincs gyermeke, de igenis megváltoztatja a

dolgokat, Sophie – jobban, mint gondolnád. Egy kisbaba mellett nem engedheted meg magadnak, hogy késő éjszakáig mulass, és másnap délig lustálkodj.

– Miért, Miranda így tett?– Igen – bólintott a férfi. – Végül már egyedül repült Barcelonába. Itt hagyta Teót, és

hajnalig táncolt. Megmondtam neki, hogy ha így folytatja, elkerülhetetlen – mindössze idő kérdése – hogy külön életet kezdjünk élni. És így is tettünk.

– És ekkor találtál magadnak szeretőt?– Nem. – Luis elkomorult. – Rendkívül felvilágosult és aranyifjúhoz nem illő dolgot

cselekedtem. Azt javasoltam, menjünk tanácsadóhoz. Miranda részt vett mind a három beszélgetésen, majd bevallotta, hogy viszonya van valakivel. És ekkor kezdtem a házasságomon kívül keresni azt, amit az otthonomban nem kaptam meg.

35


A szavai igaznak hatottak, és az előzmények ellenére Sophie szíve megesett rajta.– Ó, Luis! – suttogta. – Szörnyen hangzik. Miért nem váltál el tőle?A férfi keserűen felkacagott.– Azt hiszed, ez olyan könnyű? Angliában talán igen, de nem akartam Teót kitenni egy

válás viharainak. Hogy olyan anyával éljen, aki nem gondoskodik róla megfelelően. Sok ember él üres házasságban, Sophie. Nem volt elviselhetetlen.

– És aztán Miranda meghalt. – Sophie farkasszemet nézett a férfival, és ráébredt, hogy a papírmasé alak, akinek elképzelte, egyszerűen nem létezett; épp olyan összetett lélek, mint bármely más emberi lény, vagy talán még annál is bonyolultabb. Ez a gazdag, jóképű és befolyásos ember talán nem adta a szívét Mirandának, de a lelkiismeretére és a kötelességérzetére nem lehetett panasz. – Gondolom, bizonyos szempontból megkönnyebbülés kiszabadulni egy ilyen üres házasságból.

A férfi összeszorította a száját.– Olyan feketelelkű szörnyetegnek tartasz, aki a fia anyjának halálát kívánja?– De helytelenítetted a viselkedését!– Ez igaz – mondta Luis, és felsóhajtott. – Nem tagadom, éreztem némi

megkönnyebbülést, de hidd el, gyötört is miatta a bűntudat!Nem lehetett könnyű ezt elismernie, gondolta Sophie. Őszinte volt vele –

megérdemelte, hogy ő is viszonozza.– Azt hiszem, meg tudom érteni. Egyikünk sincs biztonságban azoktól az érzésektől,

amelyeket legszívesebben letagadnánk – fejezte be, keserű bűntudattal a hangjában.– Köszönöm! – válaszolta a férfi leverten.A lány szomorúan felsóhajtott. Szegény, édes, megtévedt Miranda! Buta Miranda.

Akarta Luist, és bizonyos szempontból a férfi megadta neki mindazt, amit tudott – ő pedig elhajította az egészet, mert oktalanul hajszolta az életet.

De most, hogy Sophie már tudta, semmi sem volt olyan egyszerű, mint hitte, újabb, még rémisztőbb felfedezés várt rá. Nem akart úgy gondolni Luisra, mint jó emberre. Az a csók megmutatta, mennyire vonzódnak egymáshoz, de nem szabad azzal áltatnia magát, hogy különleges. Talán mindenkiből ilyen érzéseket vált ki, akit megcsókol. Létezhet olyan nő, aki nem lobban rögtön lángra, ha egy olyan férfi, mint Luis, megérinti?

Mellesleg a házasságbeli eltévelyedésére talán volt mentsége, de a ma reggeli viselkedésére nem.

– Ez nem változtat a tényen, hogy az imént megcsókoltál, nemde? Méghozzá rögtön a szenvedélyes légyottod után! Egyikünket sem tisztelhetsz túlságosan, ha képes voltál ilyesmire!

A férfi összeszorította a száját, de ezúttal semmit sem tett, hogy megcáfolja a lány epés megjegyzéseit. Minél kevesebbet tud, annál hamarabb elmegy, és azt akarta, hogy távozzon. Hiszen mit tud ő valójában Sophie Millsről? Csak annyit, hogy egyszer olyan sóvárogva nézett rá, mint ő, és megrészegült tőle. És a csókja veszedelmes, érzéki ígéretet hordozott. De az ittlétének valódi okairól semmit sem tud. Valójában mit akarhat? Mi rejlik az igéző, kék szempár mélyén?

– Akkor most mitévők legyünk, Sophie? – duruzsolta.– A… azt hiszed, ott akarom folytatni, ahol abbahagytuk? – kérdezte akadozva a lány.Luis bosszúsan elhúzta a száját.– Te ezt szeretnéd?Sophie legszívesebben azt suttogta volna, hogy igen, ezt szeretné – jobban, mint bármi

mást egész életében. Tudta, hogy ha Luis most rögtön az ágyához vezetné, elmondhatatlan élvezetben lenne része. Éreztetné vele, hogy él, de még mennyire, hogy él! És nem ez az, amire a legtöbb ember vágyik, ha meglegyinti a halál szele?

36


– Igen? – sürgette a férfi, és figyelte, ahogy pír önti el a lány arcát, és elsötétül a szeme.– Soha életemben nem kaptam még ilyen visszataszító ajánlatot!– Ez nem ajánlat volt – ellenkezett Luis. – Mindössze egy kérdést tettem fel. – Bár

talán azt a kérdést kellett volna feltennem, hogy az, ami az imént történt, megváltoztatta-e a döntésedet az itt-tartózkodásodat illetően.

– Ó, már értem! – Sophie gyilkos pillantást lövellt rá. – Ezért csináltad? Azt hitted, annyira felbőszít majd a viselkedésed, hogy elviharzom innét anélkül, hogy lehetőséget adnék Teodorónak arra, hogy megismerjen? Nos, ha ez a helyzet, attól tartok, nagyon rosszul ítéltél meg, Luis!

– Azt akarod mondani, hogy maradni akarsz?Sophie megrázta a fejét; csak annyit tudott, hogy magával akarja vinni Teót Angliába,

hogy találkozhasson az anyai dédmamájával – de az ösztönei azt súgták, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy ezzel előálljon.

– Nem tudom, hogy az „akarom” szó-e a legmegfelelőbb kifejezés rá. A „kell” talán jobban fedi a valóságot. Mint már mondtam, Teodorónak meg kell tudnia, hogy van egy másik családja is.

– Rendben van. – A férfi hideg, elismerő pillantást vetett rá, és vállat vont. – Fejezd be a reggelid! – mondta.

– Mintha mi sem történt volna?– Hiszen semmi sem történt. – A fekete szempár tőrként fúródott a lány szemébe. – És

nem is fog.– Úgy érted, hogy többé nem csókolsz meg?– Haragból nem. Nem lesz szükség rá, hogy elhallgattassalak, ha nem állsz elő újabb

durva gyanúsításokkal, Sophie. – Luis szája gúnyos mosolyra húzódott. – Természetesen, ha magad ajánlkozol, nem fogok tiltakozni.

– Ne aggódj, Luis – erre semmi esély!– És ha maradni szándékozol, azt javaslom, viselkedjünk kulturált emberek módjára

egymással. Mit gondolsz, Sophie, meg tudjuk oldani?Meg tudják oldani? Megfeledkezhetnek a feszültségről, amely makacsul vibrál

közöttük?A férfi tanácstalanságot és vonakodást olvasott le az arcáról.– Van más javaslatod? – kérdezte csöndesen. – Étkezzünk külön? Messziről kerüljük

egymást, amíg itt vagy? Ha ez a helyzet, querida, nem sokat látsz majd az unokaöcsédből. Akit, állításod szerint, meg akarsz ismerni.

– Állításom szerint? – visszhangozta Sophie. – Még jó, hogy meg akarom ismerni! Mit gondolsz, miért vagyok itt?

Luis vállat vont, és egy barackért nyúlt.– Volna pár ötletem.– Például?– Talán hogy kiderítsd, nem írattam-e a vagyonom egy részét az unokatestvéredre,

hátha örököltél tőle.Sophie lerogyott egy székre.– Istenem, te állandó meglepetéseket okozol, Luis! Azt hittem, ennél rosszabb

véleménnyel már nem lehetsz rólam, de mekkorát tévedtem! Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de hidegen hagy a pénzed!

A férfi szemében sötét tűz lobbant.– Nem számít, mit gondolunk legbelül, Sophie, rá kell venned magad, hogy az eszeddel

láss! – mondta szelíden. – Ha a feleségem tudta, és elfogadta a viszonyomat Alejandrával, akkor neked semmi okod sincs megütközni rajta. És semmi értelme veszekednünk. Mit

37


számít, mit gondolok rólad, vagy te rólam? Mert semmi közünk egymáshoz, kivéve, ami Teót illeti, bármennyire is mást sugall a testünk.

Furcsa, hogy a szavak milyen mély sebeket tudnak ejteni.– Nagyszerű – helyeselt Sophie fájó szívvel. – Biztosra veszem, hogy néhány napig

tudok kulturáltan viselkedni.– Helyes. Ó, mielőtt elfelejtem – folytatta Luis –, jövő hétvégén Madridban hivatalos

vagyok egy rokonom esküvőjére, és Teót is magammal viszem. Ha még itt leszel, velem tarthatsz.

– Komolyan?– Miért ne?– Nem korai még ez egy kicsit?– Az élet megy tovább, Sophie, különösen a fiam élete. A családom lesz ott, közeli

családtagok, akik hosszú hónapok óta nem látták Teót, és alig várják majd, hogy megölelgessék és vigasztalják őt.

– És téged is, feltételezem – vágta rá Sophie csúfondárosan. – A gyászoló özvegyet.Luis nyugodtan viszonozta a pillantását.– Gyere el, ha akarsz, vagy, maradj, ha úgy tetszik, nekem mindegy – közölte hanyagul.– Nincs semmim, amit felvehetnék egy ilyen nagyszabású esküvőre.– Biztosra veszem, hogy találsz majd valamit, akad néhány gyönyörű ruha a városban

– mosolygott a férfi. – Ezek szerint el kell hogy vigyelek vásárolni?Ilyesmit egy férfi a szeretőjének szokott mondani, gondolta Sophie. Ki kellett volna

kérnie magának!Akkor miért kalapált úgy a szíve, mintha valami felséges, tiltott gyönyör várna rá?

38


6. FEJEZET

Luis előrehajolt.– Palacio Santo Mauro, por favor!A vezető bólintott.– Sí, Don Luis.A hatalmas limuzin kigördült a repülőtérről Madrid központja felé, és Luis hátradőlt

az ülésen.– Nézd Madridot, Sophie! Nézd, milyen szép!Sophie engedelmesen kibámult az ablakon, de a város szépsége jelentéktelenné

zsugorodott az oldalán ülő férfi mellett. Arra gondolt, milyen gyökeresen megváltozott a kapcsolatuk, miután Luis elmondta az igazat a házasságáról.

Nem volt több veszekedés, sem vádaskodás – mindketten állhatatosan udvariasak voltak, noha úgy kerülgették egymást, mint macska a forró kását. És Sophie már belátta, hogy Luisnak igaza volt. Tényleg nem volt abban a helyzetben, hogy bírálja, amiért szeretőt tart. De így is jobban fájt, mint kellett volna, így inkább megpróbált nem gondolni rá. Valamennyit könnyített a helyzeten, hogy, amennyire ő tudta, Luis nem látogatta meg Alejandrát. Sophie úgy vélte, a férfi nyilván várni akar addig, amíg ő visszatér Angliába, és már sokat járt az esze a visszaúton, de az indulás időpontjáról még nem döntött. Tudta, hogy nem maradhat örökké, de még mindig nem volt bátorsága megkérni Luist, hogy engedje el vele Teodorót. A megfelelő pillanatra várt, amely még váratott magára. És még mindig félt a lehetséges választól. De nem tagadhatta, hogy az esküvő előtti napok kivételesen élvezetesek voltak, szinte már túlságosan is.

Reggelente Luis dolgozni ment, és Sophie segített Salvadorénak Teo körül. Sophie már elnyerte az asszony bizalmát, ahogy Teo szeretetét is. Az idős dajka napról napra több feladatot bízott rá. Nem mintha bánta volna – épp ellenkezőleg! Salvadora vigyázó szemétől kísérve úszni tanította Teót. Egyszer Luis szokatlanul korán jött haza a munkából, és ott találta kettejüket, amint boldogan pancsoltak az úszómedencében.

– Ez meg mi? – csattant fel. Teo vidáman nevetgélt Sophie karjában, aki csurom vizes arccal nézett fel Luisra.

– Úszni tanítom Teót.– Az engedélyem nélkül?– Megyei bajnok voltam mellúszásban! – közölte a lány. – Teljes biztonságban van

mellettem.– Azt magam is látom – válaszolt a férfi kedvesen. Mellúszás, nahát! Boszorka! – De a

jövőben kérd ki a véleményem, mielőtt valami új dologba kezdesz vele, értetted, Sophie?– Tökéletesen. – A lány bólintott, és egy kicsit mélyebbre merült a türkizkék vízben,

mert a fürdőruhát hirtelen túl aprónak érezte.– Hátha ne adj' isten!, sziklát mászni támad kedved – fejezte be Luis csipkelődve.Délutánonként, a szieszta után igyekezett a lánynak a lehető legtöbbet megmutatni La

Riojából és a környező vidékből. És Sophie minél többet látott, annál jobban szerette. Imádta a vidék békéjét és szépségét, amely mellett London nagyon zsúfoltnak és szürkének hatott. Megnézte a tiszta, mély Ebrót, az egyetlen folyót Spanyolországban, amely a Földközi-tengerbe ömlik, amelynek partját szőlők és zöldségeskertek csíkjai szegélyezték. Gyönyörű hegyek húzódtak a Sierra de la Demandában, és amikor kifejezte Luisnak az elragadtatását, a férfi már-már elérzékenyülten mosolygott.

39


– Valóban gyönyörű, és elég magas, hogy síelni lehessen rajta. Szoktál síelni, Sophie?A lány bólintott.– Sőt mi több, a rabja vagyok – vallotta be.– Én is.Sophie nem akarta tudni, hány közös vonásuk van még. Bárcsak azt mondta volna

Luis, hogy tiszta szívéből gyűlöli a síelést!A férfi megállította az autót, hogy vethessenek egy pillantást a Rioja Baja

lélegzetelállító vízmosásaira.– Nézz csak le! – szólalt meg Luis, s a hangja elmélyült. – Valaha dinoszauruszok lába

alatt rengett ott a föld…– Komolyan?– Bizony ám. Egy biztos, otthagyták a nyomaikat az őskori lápban, amely megkövült,

és megőrizte emléküket az utókor számára.Elmondta, hogy a világ minden tájáról érkeznek ide turisták, hogy a saját szemükkel

lássák a hatalmas, ősi állatok létezésének bizonyítékát. Sophie most hallott erről először.– Azt hitted, csak bikáink vannak? – kötekedett a spanyol.– Azt hiszem, igen – hangzott a válasz.– Szégyelld magad, Sophie –, micsoda foghíjas tudás ez!Luis a történelemnél sokkal többet szeretett volna megtanítani neki, de tudta, hogy

tilos. Sophie tiltott gyümölcs volt a számára. Ráadásul megfoghatatlan és is meretlen, emlékeztette önmagát, s a fekete napszemüveg mögött megkeményedett a tekintete.

Egy kellemesen hűvös délutánon hármasban elautóztak a varázslatos navarrai Aralar hegyhez, amelyet bükk-, vörösberkenye- és galagonyaliget borított.

Sophie kirakta az egyszerű uzsonnát a pokrócra, Luis pedig a nyakába vette Teót, hogy minél többet lásson a tájból, és belefogott Szent Miguel legendájának elmesélésébe. Sophie hátradőlt, és elbűvölten hallgatta.

– Csodálatos történet – suttogta, mikor Luis a végére ért. – És ez is csodálatos. – Karjával a buja zöld tájra mutatott.

A férfi felvonta a szemöldökét.– Zord és barátságtalan vidéket vártál?– Igen – ismerte el, és arra gondolt, hogy Luist is ilyennek képzelte, pedig nem az.

Érzékeny és finom lelkű, ezzel együtt férfias és érzéki. Minél több időt töltött vele, annál jobban értette, miért akarta Miranda olyan elszántan megszerezni.

Esténként, vacsora után visszavonult a szobájába, hogy ellenőrizze az e-mailjeit, és átolvassa az okiratokat, melyeket Liam továbbított neki. Oliver többször is kereste, és Sophie közel került a kétségbeeséshez. Eszébe jutott, nemrég milyen izgatott volt, hogy randevúzhat vele, ám mostanra ez az izgalom baráti érdeklődéssé lanyhult. Legalábbis az ő részéről. És elég éleslátó volt ahhoz, hogy tudja, miért.

– Mikor jön vissza, Sophie – érdeklődött Oliver –, hogy végre együtt vacsorázhassunk?– Nem tudom. Még nem döntöttem el.– Tudja, mennyire szeretnék találkozni magával – duruzsolta a férfi. – Már ezer éve

meg kellett volna hívnom, de azt hiszem, visszatartott a híre.– Miféle hírem? – nevetett a lány.– Ó, hisz tudja. Hogy maga egy jégkirálynő. Megközelíthetetlen.Jégkirálynő? Megközelíthetetlen? Egyhavi fizetését tette volna rá, hogy Luis más

véleményen volt.Egy alkalommal Sophie bort iszogatott a férfival a teraszon. Késő este volt, és a hold

hatalmas korongja bevilágította az éjszakai égboltot. A kabócák fülsüketítő lármájában a

40


vállalatáról mesélt Luisnak, a reményeiről és az álmairól, és hogy milyen közel állt ahhoz, hogy beteljesítse őket.

– Elismerésem a becsvágyadért! – mondta kedvesen a férfi, és a lány elfojtott egy sóhajt. A tökéletes díszlet és a tökéletes férfi. Nem, Luis nem tökéletes, ezt jól az eszébe kell vésnie. Főleg nem az ő számára.

Az autó Madrid egyik főutcáján haladt. Túlságosan is olyan ez az út, mint egy nyaralás, állapította meg feszengve a lány. Abban a pillanatban Luis megmozdult, és a nadrágja megfeszült kemény combján.

Sophie nagyot nyelt.– Mesélj nekem a menyasszonyról és a vőlegényről! – hadarta, amint az autó ismét

felgyorsult.Luis odafordult hozzá.– Mire vagy kíváncsi?– Ó, a szokásos dolgokra. Bármire! – Bármire, ami eltereli a figyelmét a szájáról, amely

olyan édes, dühödt szenvedéllyel csókolta az övét. Bárcsak felébredne a kicsi, és lefoglalná őket! De Teodoro, aki az egész repülőutat végigjátszotta és nevetgélte, most boldogan aludt.

– Ramon az unokatestvérem – felelte a férfi. – Estrellát veszi el, akit már évek óta ismer.

– Tehát szereti?A férfi tudta, milyen mögöttes tartalom rejlik a kérdésben: vajon az unokatestvére

házassága is olyan lesz, mint az övé?– Ramon szenvedélyesen szereti Estrellát – mondta csöndesen, és életében először

azon kapta magát, hogy irigykedik.– Gondolom, ez nagy dolog.– Az bizony, és a menyasszony túlságosan tűzrőlpattant, semhogy valaha is megossza

a maridóját egy másik nővel.– És ez is nagy dolog! – zárta le Sophie szárazon.– Tehát a szíved mélyén romantikus vagy, Sophie? – csúfolódott Luis.– Csak hiszek abban, hogy a házasság kötelékében le kell mondanunk mindenki

másról. Erről szól az eskü.– Igen, erről – helyeselt a férfi.Túl szép volt, hogy igaz legyen.– Sokan eljönnek a családodból az esküvőre?– Sokan: a szüleim, a nővéreim és a tömérdek unokatestvérem.– És gondolom, a spanyol arisztokrácia krémje.A férfi biccentett.– Természetesen.Olyan könnyedén mondta, mintha ez lenne a világ legmagátólértetődőbb dolga, és

Sophie feltételezte, hogy így is volt. Luis büszke volt magára, és a világban elfoglalt rangjára. És talán ez volt benne a legvonzóbb.

– Nem tartják majd különösnek, hogy elhozod magaddal a feleséged unokatestvérét a családi esküvőre?

– De hisz pontosan azért veszik majd természetesnek, mert te is a családhoz tartozol – dünnyögte a férfi. – A spanyolok nagy becsben tartják a családot.

Sophie az ablakon keresztül bámulta a főváros pompázatos épületeit, és arra gondolt, milyen szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen luxuskörülmények között repülhetett át Spanyolországon. De nem érezte magát szerencsésnek. Inkább… szomorúnak. Igen, szomorúnak, bármilyen bután hangzott is. Mert hamarosan el kell

41


hagynia ezt a helyet és Luist is, s bár tudta, hogy így lesz a legjobb, a szíve mélyén nagyon is maradni akart.

– Izgatott vagy, hogy Madridban jársz, Sophie? – érdeklődött kedvesen Luis. Észrevette, hogy a lány feszült, és kíváncsi volt, mi lehet az oka.

– Mondhatni.– Még ilyen halovány bókot! Ha Madrid asszony volna, most zokogna! – dünnyögte.– Ó, semmi kifogásom a város ellen!– Csak a kísérőd ellen, ugye?Sophie odafordult hozzá. Megbabonázta a férfi jegesen csillogó szeme, és buja,

csókolnivaló ajka.– Ha választhattam volna, aligha veled töltöm a hétvégét.– Súlyos sebet ejtettél a lelkemen – mormogta a férfi.– Ettől persze máris minden más.– Úgy bizony – helyeselt a férfi.Sophie összeszorította a száját, mert utálta, mikor Luis ugratta, vagy inkább

túlságosan is szerette, mivel olyan meghittségét teremtett közéjük, amelynek nem volt létjogosultsága. Csak a körülmények hozták össze őket, és megpróbálták a legjobbat kihozni egy szerencsétlen helyzetből. De ebben a pillanatban nem érezte szerencsétlennek a helyzetet. Olyan izgatott volt, akár egy diáklány az első külföldi útján. Luisszal és Teóval lehetett egy elbűvölő városban, és hamarosan Spanyolország egyik legszebb szállodájában szállhat meg.

Talán egy okosabb nő nem kísérte volna el Luist erre az útra, de mi értelme lett volna? Hogy magányosan, céltalanul őgyelegjen a gyönyörű villában, mérföldekre Teodorótól, amikor ittléte egyedüli célja, hogy közel kerüljön hozzá? Folyton azt hajtogatta magának, hogy nem maradhat örökké…

Liam és a többiek az irodában tökéletesen elboldogultak nélküle, de ami tény, az tény: kulcsszerepet töltött be a vállalatnál, és nem hagyhatta magára a végtelenségig.

Mintegy végszóra megszólalt a mobiltelefon a táskájában, és hallotta, hogy Luis türelmetlenül csettint a nyelvével.

– Sosem kapcsolod ki azt az izét? – morogta a férfi.– Nem sok értelme lenne a mobiltelefonnak, ha az emberek nem érhetnének el rajta,

nem gondolod? – vágott vissza vidáman Sophie. – Szia, Liam, mi újság?Luis felvonta a szemöldökét. Sophie azt állította, hogy Liam a társa –, de amilyen

gyakran ez a „társ” hívogatta, talán többet akart egyszerű üzleti megbeszélésnél…És mi a helyzet ezzel az Olivérrel, aki ugyancsak szívesen árasztotta el hívásokkal és

üzenetekkel?Mit szólna ez a két férfi, mélázott Luis, ha tudnák, mennyire igyekszik Sophie

leküzdeni az iránta érzett vonzódását? Vajon a lány tisztában van vele, milyen árulkodó az arca? Tudatában van annak, hogy a pupillája kitágul, ha találkozik a pillantásuk, s az orcáját elönti a pír?

– Nem, Madridban vagyok – mondta a lány. – Luisszal.– Madridban? – ismételte Liam. – Úgy érted, a reptéren? Ezek szerint hazajössz?– Ööö… nem. Még nem. Ami… azt illeti épp egy esküvőre tartok.– Vele?Sophie vetett egy pillantást Luisra. A férfi ugyan minden szót hallott, de olyan

kifejezéstelen volt az arca, mint egy márványszobornak, a keze azonban ösztönösen az alvó gyermek hajfürtjeit cirógatta.

– Ahogy mondod – vágta rá Sophie.

42


– Figyelsz rám, Sophie? – kérdezte Liam, és legnagyobb rémületére Sophie ráébredt, hogy lélekben teljesen máshol járt, méghozzá mostanában nagyon is kiszámítható helyen.

– Azt hittem, az unokaöcséd miatt utaztál oda – rótta fel a férfi. – Nem azért, hogy egy olyan férfival csavarogj, akit állítólag megvetsz.

– Teodoro is velünk van.– Nem arra céloztam…– Figyelj, Liam, most nem tudok beszelni! – szakította félbe a lány, mert aggódott,

hogy Liam mond valami igazán sértőt Luisról, és az meghallja. – Van még valami, amit meg akarsz beszélni velem?

– Tessék? Ó, igen. Ted Jacobs…– Elsők közt e-maileztem neki!– Látni akar.– Hát nem fog.– De azt mondta…– Figyelj, Liam! – vágott közbe, mert Teodoro fészkelődni kezdett –, nélkülem is

tökéletesen elboldogultok Teddel.– Igen, de ő téged akar.– Tudom – sóhajtott a lány –, de el kell mondanotok neki, mi történt. Most itt a

helyem, az unokaöcsémnek szüksége van rám!– És mi a helyzet Luisszal? – faggatta Liam. – Neki is szüksége van rád? Úgy tűnik,

tökéletesen összehangolódtatok, mióta az unokatestvéred meghalt, Sophie, így van?Bárcsak tudná Liam, hogy Miranda az ideje java részét az ország másik végében

töltötte! Sophie biztosra vette, hogy a férfi csak aggódik érte, de nem mondhatta, hogy Luisnak aligha van szüksége feleségpótlékra, ha egyszer szeretője van.

– Hívj fel hétfőn! Addigra visszatérek Madridból. Rendben?– Rendben – visszhangozta Liam. – Hétfőn beszélünk. Érezd jól magad! – De nem úgy

hangzott, mintha komolyan gondolná.Mikor Sophie befejezte a beszélgetést, észrevette, hogy Luis figyeli. A férfi csipkelődve

megjegyezte:– Ezek szerint nem boldogulnak nélküled?– Gyanítom, örülnöm kéne, hogy hiányolnak.– De nem örülsz? – kérdezett vissza Luis.– Nem kimondottan – válaszolta Sophie. – Talán nem jól oldottam meg a

helyettesítést, ha néhány hétig sem tudnak boldogulni nélkülem. Talán komolyan fontolóra kéne vennünk, hogy felvegyünk valaki mást. Átfutott az agyamon, hogy a személyzet létszáma nem tart lépést a vállalat növekedésével.

Sophie esténként a szobájában dolgozott, és Luis hallotta a lány számítógépének pityegését.

– Keményen dolgozol – jegyezte meg.– Akárcsak te.– Mostanában nem jeleskedtem annyira – ellenkezett a férfi.– Teo nagyon lefoglalt.– Igen. – Nemcsak Teo, Sophie is. A férfi iparkodott elhitetni magával, hogy a

kirándulások kizárólag a fia javát szolgálták, csakhogy ez nem volt igaz, mert élvezte, hogy megmutathatja a lánynak a hazáját. És, nézzünk szembe a ténnyel! – gondolta –, Sophie lelkes és vonzó hallgatóságnak bizonyult.

– És a szőlőskertek nem száradtak ki a távollétedben, ugye? – csipkelődött a lány.A férfi nevetett.

43


– Nem, még nem.– Senki sem nélkülözhetetlen, Luis. Még te sem.– És te sem – fűzte hozzá a férfi.Teo ekkor felébredt, apja szájára bökött, és kuncogott, mintha azt akarná, hogy a papa

többet nevessen, s az autó egy hatalmas épület elé gördült. Egy egyenruhás portás kinyitotta az ajtót, és Sophie fenséges homlokzatot pillantott meg.

– Szent ég! – sóhajtott fel. – Itt fogunk megszállni?– Nem csak mi. A család többsége itt foglalt szobát. Tetszik, Sophie?Hogy tetszett-e? Az nem kifejezés!– Csodálatos!– Várj, amíg belülről látod!Tükrök és festmények, valamint hatalmas pálmafák fogadták a belépőt. A boltozatos

mennyezet szinte végtelennek tetszett, és a levegőt régimódi ventilátorok hűtötték. Sophie-nak nehezére esett megállnia, hogy ne ámuljon el a fényűzés láttán.

Teodoro már nyűgös volt, az apja pedig hadarva társalgott a portással, egy nagy halom babafelszereléssel a lábánál.

– Gyere, Teo! – suttogta Sophie, és hívogatóan kitárta a kaiját. – Gyere Sophie-hoz!Legnagyobb örömére a kisfiú odaszaladt hozzá, és kényelmesen befészkelte magát a

karjába. Sophie beletemette az orrát a gyermek illatos hajába, és szorosan magához ölelte. Teo kacarászott, és játszani kezdett a lány fürtjeivel.

Luis észrevétlenül szemlélte a jelenetet, és sötét szeme elkeskenyedett. Akarva- akaratlanul megindította az, ahogyan a lány a fiával bánt. Sophie viselkedése nem volt kényszeredett, ehhez kétség sem fért, és a fia úgyis átlátott volna a szitán. A gyerekek mindig tudják, hogy a kedvesség őszinte vagy nem.

Mégis szokatlannak találta, hogy egy ilyen független nő ennyi időt, érzelmet és lelkesedést fektessen egy gyermekbe, aki csak mellékszerepet játszhat az életében.

Vajon miért? Csupán az unokatestvére iránti szeretetből és hűségből, vagy valami hátsó szándékkal? Van valami rejtett ok, amelyre majd később derül fény? De a hordár már várt rájuk, és Luis biccentett felé. Nem most volt itt az ideje, hogy olyan eshetőségeket latolgasson, amelyekre talán sosem kerül sor.

– Gyere Sophie! – szólt kedvesen. – Megmutatják a szobáinkat.A szobák sokkal inkább lakosztályok voltak a legfelső szinten.– Mindez kizárólag nekem? – hitetlenkedett Sophie, ahogy egy bálterem nagyságú

teremben ácsorgott, Teóval a karján.– Úgy beszélsz, mint egy kislány – dünnyögte a férfi, miközben Sophie őszinte

örömmel körbepillantott a szobán.– Úgy is érzem magam, mint egy kislány, aki mindent megkaphat az édességboltban,

amit szeme-szája kíván.A férfi elképzelte copfosan, és kis híján felnyögött. A lány lehajolt, hogy óvatosan

letegye Teót a szőnyegre, és a kisfiú azonnal mászni kezdett.– Hol fog aludni? – puhatolózott Sophie.– Gondoskodtam róla, hogy legyen kiságy a szobámban. – A férfi egy ajtóra mutatott a

helyiség túlsó végében. – Odaát.Sophie nyelt egyet.– Szomszédosak a szobáink?– Ez családi lakosztály, ott általában egymásba nyílnak a szobák. – A férfi szeme

gúnyosan villant. – Miért, zavar?Az nem volt kifejezés. Ha belegondolt, hogy ilyen kevés választja el őket egymástól,

hogy Luis ágya alig néhány méterre van tőle… Az haciendán legalább egy hosszú folyosó

44


volt közöttük, és a tudat, hogy Salvadora és Pirro is a házban tartózkodott, szintén visszatartó erővel bírt.

De legalább olyan jeges gúnnyal viszonozta a férfi pillantását, mint amilyet ő kapott.– Egy csöppet sem. Kellene?Játszi mosoly jelent meg a férfi ajkán. A lány hazudott. Ezt mind a ketten tudták. Vajon

hogyan válaszolna, ha most kétségbe vonná a szavait?Ám ekkor Teo gőzsebességgel nekiiramodott a szobának, és Luis jó néhány tárgyat

látott, amelyet el kellett rejteni a kíváncsi kis gézengúz elől. Felkapott egy vázát, Sophie pedig egy tál édességet tüntetett el.

– Attól tartok, el fogjuk veszíteni a cukorkát – mondta, és biztonságos magasságba, egy komód tetejére rakta. – Ööö… Luis!

– Mm? – A férfi belefeledkezett a lány kecses mozdulatának látványába. Sophie kontyba tűzte a haját, így hosszú nyaka fedetlen maradt, eltekintve egy kóbor kis tincstől, és Luisnak emlékezetébe ötlött az az éjszaka, amikor a hálószobájában járt, és a haja zuhatagként omlott a keblére.

Sophie megfordult, és fintorogva felemelte Teót.– Azt hiszem, pelenkát kell cserélnünk. Megcsináljam?Luis elhúzta a száját.– Szerinted én nem boldogulnék vele?– Nem tudom. Szerinted igen? Úgy vettem észre, általában Salvadorára hagyod.– Boldogan felvállalja.– Talán el sem tudja képzelni, hogy Don Luis de la Camara ilyesmit csináljon. Asszonyi

munka – tette hozzá szárazon.– De szerinted férfimunka is?– Természetesen! A kisbabák gondozását meg kell osztani, nem háríthatod át a

kevésbé kellemes részeket a nőre, hogy a legjobbat magadnak tartogasd, különben hogyan alakulhat ki közöttetek a megfelelő kötődés? – Rámosolygott a férfira, és élvezte a zavarát, amelytől elképesztően megközelíthetőnek tűnt. – Megmutassam, hogyan kell?

A zavar semmivé foszlott, és felháborodás vette át a helyét.– Nem kell leckéztetned, Sophie! – dünnyögte Luis.– Ugye már csináltál ilyet? – érdeklődött a lány kétkedve.Nem, még soha. De egy pelenkacsere csak nem lehet olyan bonyolult? Úgy tűnik,

mégis az volt. Ezért is találta Luis édesanyja a fiát a padlón térdepelve, amint épp tiszta pelenkát próbált ráadni a ficánkoló Teóra, Sophie társaságában, aki alig tudta megállni, hogy ne nevessen. Végül megadta magát, és nevetésben tört ki.

– Reménytelen eset vagy!– Por Dios! – kiáltott fel a férfi.– Luis!A férfi megfordult, és édesanyját pillantotta meg az ajtóban. A nő előkelő arcán zavar

tükröződött.– Buenos dias, Madre!– Hadd csináljam én! – guggolt mellé Sophie. – Üdvözöld az édesanyádat!Luis bosszúsan nézett rá.– Majd később megmutatod, hogyan kell – mormogta, és talpra szökkent, hogy átölelje

és megcsókolja az édesanyát.– Nem hoztad magaddal Salvadorát? – kérdezte a mama spanyolul.A férfi megrázta a fejét.– Már öregszik, Madre. Amellett Sophie szerint jót fog tenni nekem, ha vállalom

Teóért a teljes felelősséget.

45


– Ó, valóban? – kérdezte az édesanyja, és kérdő tekintettel nézett a fiára. De addigra Sophie felnyalábolta a boldog és elégedett kisfiút, és a nagymama felé nyújtotta, aki azonnal érte nyúlt, és csókzáporral árasztotta el az ébenfekete fürtöket.

– Az én gyönyörű, gyönyörű unokám! – kiáltott fel, miközben Teo játszani kezdett a gyöngysorával.

– Ugye, hogy az? – Luis elmosolyodott, és angolul folytatta. – Mama, el kell vinnem Sophie-t vásárolni, mert még nincs mit viselnie az esküvőn…

Az édesanyja elmosolyodott.– És nálam akarod hagyni Teót, ugye?– Nem bánod?– Hogy bánom-e? Hagyd nálam egy hétre, ha akarod! Vagy még tovább!Luis az órájára pillantott.– Jobb, ha indulunk, különben kifutunk az időből.Fogott egy taxit, és a salamancai kerületbe irányította a vezetőt, ahol a város legszebb

üzletei sorakoztak.– Édesanyád nem bánja, hogy itt vagyok? – kérdezte Sophie egy előkelő üzlet

ajtajában.– Nem, nem hinném – dünnyögte a férfi. – Miért kérdezed?– Mert furcsán nézett rám a szállodában.Luis gyanította, hogy a pillantás annak a kijelentésének szólt, hogy Sophie tanácsot

adott neki, ő pedig elfogadta.– Talán azért, mert a legidősebb fiát térdepelve, pelenkázás közben érte – felelte

fanyarul. – Gyere, Sophie, mondd meg a hölgynek, milyen ruhát keresel!A ruhák csodálatosak voltak, és Sophie sehogy sem tudott választani közülük. Az

egyik talpig érő, jégkék, testhez álló selyem volt, hozzá illő kabátkával, amely jó szolgálatot tett volna a templomban, míg a másik szigorúbb, divatosabb, ezüstszürke darab.

– Nem tudok dönteni! Melyiket? – fordult az eladónőhöz.– Fordulj meg! – hangzott fel Luis mély, bársonyos hangja.– A kéket! – mondta közönyösen, bár a szája kiszáradt a vágytól. – Illik a szemedhez.De amikor Sophie kilépett a próbafülkéből, Luis már a saját számlájára terhelte az új

szerzeményt.– Mi a csudát művelsz?– Mit gondolsz, querida!– Meg tudom venni magamnak a ruháimat!– De ez váratlan kiadás. Nem számítottál rá, hogy ilyen drága holmira kell költened.

Ugyan, Sophie, engedd meg, hogy kifizessem!– Nem! Szó sem lehet róla!A férfi fekete szeme felparázslott.– Megengedhetem magamnak.– Ahogy én is! Tessék! – Udvarias mosoly kíséretében kivette a döbbent eladó kezéből

a férfi hitelkártyáját, és a sajátját nyomta a helyébe.– Nagyon makacs vagy, querida – mondta a férfi lágyan.– Ez rólad is elmondható – vágott vissza Sophie. – Vagy még egyetlen nő sem

utasította vissza az ajándékodat?– Miért kellene? – kérdezte komolyan Luis. – Ha egyszer örömmel adom?Sophie rámeredt. Nem találkozott még olyan nővel, aki egyenrangú félként kezelte?– Ez büszkeség kérdése, Luis – mondta csöndesen.Büszkeség.

46


Orgullo.Luis megeresztett egy cinikus félmosolyt. Ezt a szót ritkán társította az életében

előforduló nőkkel. A nők akarták őt, mindig is akarták, ebből kifolyólag az ajándékot a fontosságuk jelének tekintették. Akkor miért nézett rá Sophie Mills ilyen lekicsinylő megvetéssel?

– Miért utasítod el? – faggatta, miközben az eladó elfordult, hogy becsomagolja a ruhát.

– Mert úgy érezném magam, mint egy kitartott nő!A férfi úgy döntött, nem most jött el az ideje, hogy közölje vele, hogy a kitartott nők

általában szívességekkel viszonozzák az ajándékokat, mert tartott tőle, hogy egy hatalmas pofon csattanna az arcán az áruház kellős közepén.

Egy türelmetlen vállrándítással tőle szokatlan módon megadta magát.– Ám legyen. Kifizetheted, ha ennyire akarod.– Ó, köszönöm szépen! – felelte gúnyosan a lány. – Pontosan ez a szándékom.Luis égett a vágytól, hogy valamilyen úton-módon elfogadtassa Sophie-val az

ajánlatát. Hogyan rendezhetett ilyen jelenetet, és utasíthatta el az eladó előtt?! Büszkeségről beszélt, nem gondolt bele, hogy ezzel az ő férfiúi büszkeségébe gázolt?

Magában fortyogott a szállodába vezető úton. Sértődött arca láttán Sophie felsóhajtott.

– Természetesen, ha a nap hátralévő részében rossz hangulatban leszel…– Miért lennék rossz hangulatban? – vágott közbe a férfi.– Mert nem érted el, amit akartál. Azt hittem, nem fogunk egymás fölött ítélkezni ezen

az úton. Úgyhogy légy jó, és fogadd el a függetlenségemet, Luis!A férfi a szemébe nézett, és pajkos fényt látott megvillanni benne.– Rendben van, makacs Sophie – sóhajtott. – Téma lezárva. Most dőlj hátra, és

gyönyörködj a városban!

47


7. FEJEZET

Épp annyi ideje maradt Sophie-nak, hogy lezuhanyozzon, és átöltözzön az esküvőre. Alig rúzsozta ki a száját, Luis kopogott az ajtaján.

– Elkészültél, Sophie?Utolsó pillantás a tükörbe, és Sophie bólintott. Elkészült. Nincs más választása.– Igen. Gyere be!Luis Teóval a karján belépett a szobába, és megkövült, mikor megpillantotta a lányt.

Fekete szeme összeszűkült, akár egy ugrásra kész hiúzé.Sophie nagyot nyelt, és megtapogatta az arcát. Véletlenül a szempillája helyett az

arcára kente a szempillafestéket?– Valami baj van?Baj? Madre de Dios! Volt már valaha ennél szebb látványban része? Ez a nő olyan, mint

egy életre kelt, aranyban csillogó istennő. Luis halántékában lüktetni kezdett egy ér. Megrázta a fejét.

– Kifestetted magad – közölte rekedten.– Még jó, hogy kifestettem magam! A spanyol arisztokrácia elé kell kiállnom, a

legjobbat kell kihoznom magamból!– De általában nem törődsz ilyesmivel.– Tudom. Csak különleges alkalmakkor. Mindig is butaságnak tartottam, hogy órákat

töltsek azzal, hogy felkenek magamra valamit, csak azért, hogy aztán levakarjam!Finom vonásainak és hatalmas, kék szemének hála sok más nővel ellentétben meg is

engedhette magának azt a fényűzést, hogy ne fesse ki magát. De kifestve… Luis elfojtott egy vágyódó sóhajt. Sophie káprázatosan nézett ki!

A szeme szinte uralkodott az arcán, a szempillafesték kihangsúlyozta mandulavágását, míg a csillogó rúzs ingerlően duzzadttá tette az ajkát. Érzékien selymes bőre puha aranyfényben ragyogott.

És a ruha…Luis nem tudta levenni róla a szemét.A selyem rátapadt a keblére és a csípőjére, kiemelve karcsú idomait. Jóságos ég! –

gondolta a férfi felhevülve. Ha nem Sophie lett volna, talán kedvesen azt tanácsolja, hogy engedje le a haját, de ezzel egyértelműen túllépett volna a hatáskörén.

– Elmondhatatlanul gyönyörű vagy, querida – mondta akadozva.Luis azt kívánta, bárcsak kettesben volnának Sophie-val. Végtelenül vágyott rá, hogy a

karjába kapja, és lecsókolja a rúzst puha, rózsaszín ajkáról. Nyelt egyet.– Gyere! Menjünk! – kérte elfúló hangon Sophie-t.Egy autó várt rájuk, hogy elvigye őket a virágokkal díszített templomba. Sophie

kíváncsi szemek kereszttüzében érezte magát, amint elsétált a padok mellett, hogy helyet foglaljon a családtagok között. Vajon csak képzelte, vagy tényleg sustorogni kezdtek az emberek, mikor ők hárman beléptek a templomba? Vajon azt firtatták, ki az a szőke nő Luis és kisfia oldalán?

Megindító szertartás volt, de hát minden esküvő az. Kivéve Mirandáét, ébredt rá hirtelen Sophie. Megjelent előtte Miranda azon a forró, nyári napon, amikor a szürke polgármesteri hivatalban sápadtan, terhesen bágyadozott. De diadalittassá vált az arca, miután Luis is hibátlanul elmondta az eskü szövegét. Hibátlanul, de színtelenül.

48


Nem úgy, mint itt. A menyasszony hangja remegett, és Sophie-nak a lélegzete is elállt az irigységtől, amikor látta, milyen imádat tükröződik az újdonsült férj tekintetében.

Én is ezt akarom, döbbent rá. Ha valaha is férjhez megy, a választottja olyan férfi lesz, aki ilyen szenvedéllyel szereti. Szerelemre vágyom, állapította meg sóvárogva. Igazi, hosszan tartó szerelemre. Olyanra, amellyel hegyeket lehet megmozgatni.

Teóra pillantott, aki meglepően csöndes volt, és a hüvelykujját szopta, miközben a kórus egy spanyol egyházi éneket adott elő. A kisfiú lassacskán megismerte Sophie-t, és meg is kedvelte őt, de mennyi idő kell még ahhoz, hogy Luis a gondjaira bízza, és megengedje, hogy magával vigye Angliába? Hamarosan eljön az ideje, hogy megkérdezzem, határozta el Sophie, mikor felállt az utolsó áldásra.

A lakodalmat a szálloda báltermében tartották. Ez volt a legfényűzőbb esemény, amelyen Sophie valaha részt vett. Pompás helyi ínyencségeket és minőségi de la Camara borokat szolgáltak fel, a helyiséget pedig bódító illatú, fehér liliomokkal díszítették. Teo egyik rokon karjából a másikéba vándorolt, mialatt Luis nagynénik, unokatestvérek és nagybácsik garmadájának mutatta be Sophie-t.

Kíváncsi tekintettel méregették, de nem kérdezték, mit keres itt. Sophie látta, hogy az illemnek megfelelően a beszélgetéseket szigorúan semleges mederben tartják, de hogy valójában mit gondolnak, senki sem tudhatta.

És vajon mit gondolt Luis, akinek a kegyeit egyik gyönyörű nő kereste a másik után? A szeme semmit sem árult el, bár elnézően csillogott, ahogy a hódolói egymás után tettek kísérletet a kisajátítására.

Aztán megszólalt a zene. Lágy, igéző akkordokkal igyekeztek a táncparkettre csábítani az embereket. Luis a karját nyújtotta egy elragadó, fiatal spanyol szépségnek, aki epekedő szemmel pillogott.

– Milyen gyönyörű pár! – suttogta Luis egyik nagynénje tört angolsággal, ahogy eltáncoltak előttük.

– Ugye? – helyeselt Sophie, de a szíve majd kiugrott a helyéből, és átkozta ostoba, gyötrő féltékenységét. Nem volt joga féltékenynek lenni. Kicsúfolta önnön gyengeségét, és egy pohár vízért indult, készen arra, hogy petrezselymet áruljon, de arra nem, hogy végignézze, amint Luis, más-más nővel a karján, elegánsan végiglejt a termen.

Három számot ült végig egy nagy szobanövény mögött rejtőzve. Mikor meghallotta a férfi mély, zengő hangját, elfogta a reszketés.

– So-phie?A lány felnézett rá, és megbabonázta a szemében lobogó tűz.– Miért rejtőzködsz itt? – kérdezte Luis kedvesen.Sophie kényszeredetten elmosolyodott.– Nem rejtőztem el elég jól, ha ilyen könnyen rám találtál.Luis leült a mellette lévő székre.– Az volt a szándékod, hogy elrejtőzz előlem?Átfutott az agyán, vajon mit szólna a férfi, ha megmondaná az igazat, hogy fájt neki,

sőt fizikai fájdalmat okozott, hogy más nőkkel látta.– Csak pihentetni akartam a lábam – hazudta.– És most, hogy megtetted… – Luis pillantása levándorolt a kecses cipőre, amely két

karcsú bokában folytatódott. Sophie nem viselt harisnyát, és a férfi legszívesebben levette volna róla a cipőt, hogy megmasszírozhassa a lábát… –, táncolsz velem?

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.– Ó?– Az emberek furcsának találnák, és nem vágyom rá, hogy kisajátítsalak – suttogta

Sophie. – Ugyan, Luis, rengeteg nő van itt, aki alig várja, hogy felkérd!

49


– De én téged kérlek fel, Sophie – makacskodott a férfi. – És az emberek valóban furcsállni fogják, ha nem táncolok azzal a nővel, akivel érkeztem. Gyere, Sophie, én kérlek rá! És ha nem is vágysz rá – elmosolyodott, mert szándékosan elnyújtotta ezt a szót –, az udvariasság megköveteli, hogy megtisztelj a tánccal.

Még sohasem kérték fel ilyen ellenállhatatlan módon, különösen nem egy olyan ellenállhatatlan férfi, mint Luis. Csak udvariasságból, emlékeztette magát a lány, miközben a férfi elvezette. Puszta udvariasságból.

De a valóság szívfájdítóan más volt. Olyan csodálatos érzés, hogy a karjában lehet, és a férfi keze a csípőjén nyugszik, hogy alig kapott levegőt!

Luis magához húzta, és nyomban elborította az orgonaillat. Ujja a lány keskeny derekán pihent, a ruha vékony anyagán át szinte ki tudta tapintani a bőrét. De még közelebb akarta érezni magához, és miután megpörgette, még szorosabban ölelte.

Látta, hogy a lány pupillája riadtan kitágul, ahogy megérezte vágyának egyértelmű bizonyítékát.

– Luis… – lehelte.– Sí, querida! Szeretsz táncolni velem?Sophie az illendőnél sokkal jobban szerette, de attól félt, hogy a kín az

elviselhetetlenségig fokozódik. Tudja ez a férfi, mit tesz vele? Vajon minden nő ilyen hatással volt rá, akivel eddig táncolt?

Luis egyre fontosabb a számára, döbbent rá Sophie, sőt túlságosan is az, mert nemcsak a testét kívánta. Tudni akarta, mi jár Luis de la Camara fejében. De ez a kívánság semmi jót nem hozhatott. A férfinak szeretője van, emlékeztette magát szomorúan, de akkor miért táncol vele így?

Minél tovább marad, annál inkább fennáll a veszélye, hogy teljesen a hatalma alá kerül, márpedig a kapcsolatuknak semmi jövője.

– Eleget táncoltam – szólalt meg reszkető hangon.Luis egyetértett vele. Elengedte a derekát.– Keressük meg Teót! – közölte határozottan.Sophie tudta, hogy nem halogathatja tovább a bejelentését, de megvárta, amíg

visszatértek a szobájukba, és a kimerült, de boldog Teót lefektették.Halkan kopogtatott a férfi ajtaján.Luis épp akkor szabadult meg mandzsettagombjaitól, és próbált megszabadulni a

feszültségtől, amely egész este nem hagyta nyugodni.– Szabad!Az ajtó feltárult, és amikor a férfi megfordult, Sophie-t pillantotta meg a küszöbön.

Luisnak a lélegzete is elállt. A lány leengedte a haját, amely aranyzuhatag- ként omlott a vállára. Luis szeme összeszűkült. Nem tudja ez a lány, milyen veszélynek tette ki magát? Vagy sejtelme sincs róla, hogy a hátulról jövő fényben áttetszővé vált a ruhája?

A férfiban a feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott.A hangja szokatlanul elmélyült.– Sí?Sophie tétován álldogált az ajtóban. Miért kellett vetkőzés közben beállítania a

férfihoz? Ez a helyzet már túlságosan is meghitt. Hogyan beszéljen vele, mikor a szavak a torkán akadnak?

– Be-beszélhetnék veled egy percre, kérlek?Luis az alvó gyermekre pillantott, és bólintott.– De a te szobádban – mondta rekedten –, ahol nem zavarjuk Teót.

50


Sophie bólintott, és a szíve vadul zakatolt, miközben a férfi követte a szobájába. Mintha a legszebb álma vált volna valóra. Kivéve, hogy csak egy régóta esedékes, prózai beszélgetésre kerül sor, semmi másra.

Luist szinte az őrületbe kergette a lány csípőjének látványa. És akkor már tudta, hogy nem tudna aludni, sem élni, ha nem tenné meg…

– Luis! – kiáltott fel Sophie, mikor a férfi váratlanul átölelte, és maga felé fordította, hogy a szájuk szinte súrolta egymást. – Mit művelsz?

– Amire mindketten vágytunk egész este – válaszolta a férfi zaklatottan. – Megcsókollak.

– Azt ígérted, hogy…– Azt ígértem, hogy nem csókollak meg dühből – fejezte be Luis remegő hangon. – De

most nincs bennem harag, querida. Sem benned. Csak édes hívogatást látok a tekintetedben, és miféle férfi lennék, ha nem vennék tudomást erről a hangtalan üzenetről?

Nem jelent semmit, sulykolta magának Sophie. Csak vágy, semmi több. De ettől mi sem változott, mert semmi sem tudta volna meggátolni abban, hogy megadja magát a férfi tekintetében tomboló, nyers szenvedélynek. Ajkuk összeért, és Sophie szája ösztönösen kinyílt. Mohó vágyuk végre beteljesült, mégis az első édes csókkal még követelőzőbbé vált.

Sophie erőtlenül kapaszkodott a férfiba, akinek a csókjától még inkább elgyengült. Luis felnyögött, és birtokba vette a lány mellét.

– Querida – lehelte, miközben hüvelykujjával a lány mellbimbóját cirógatta.Sophie lángolt a vágytól. Luis kemény combja a combjához tapadt, és a lába önálló

akarattól vezérelve szétnyílt. A férfi türelmetlenül felgyűrte a ruha selymét, ujjából sütött a forróság, ahogy végigszántott a lány hűvös combján. Sophie megvonaglott a gyönyörtől, és könyörögni akart Luisnak, hogy érintse meg, és amint megtette…

Valahol az agya legmélyén a hideg és kérlelhetetlen ész mintha jeges vizet zúdított volna végig rajta. Meg kell állnia, méghozzá azonnal, mielőtt túl messzire mennek – mielőtt nem tudnak megállni.

A teste tiltakozott ugyan, de eltolta magától a férfit, és megpróbált tudomást nem venni Luis zaklatott arckifejezéséről. Azon töprengett, vajon ő is hasonlóképpen fest-e.

– Néhány nap Alejandra ölelése nélkül, és máris pótszeretőre vágysz? – zihálta, miközben lesimította a ruháját. – Ha ő nincs, akárki megteszi?

Luis türelmetlenül rázta a fejét.– Alejandra nem a szeretőm!– Mióta? Mostantól? Lefeküdtél vele a temetés éjszakáján! Csak nem felejtetted el?– Nem feküdtem le vele! – fakadt ki a férfi.– Akkor miért rohantál el, hogy találkozz vele? Hogy sakkozzatok?Ez a nő el sem tudja képzelni, hogy mást is tud adni, mint gyönyört? – fortyogott

magában a férfi.– Azért találkoztam Alejandrával, mert rájöttem, hogy a kapcsolatunknak vége.– Remek időzítés – vágta rá nyersen Sophie.– Nem igazán. – Luis megrázta a fejét. – A halál szembesít a valósággal, és a valóság az,

hogy Alejandra sokkal többet követelt, mint amit kész voltam megadni neki.– És mi volt az? – kérdezte Sophie.Luis gondterhelten felsóhajtott.– A viszonyunknak sohasem lehetett jövője, de ő tévesen azt hitte, most, hogy

„szabad” lettem, már nem áll több akadály az utunkban, és hamarosan egy pár leszünk a szó legszorosabb értelmében.

51


– Feleségül akart menni hozzád?A férfi elmosolyodott.– Alejandra okos nő, Sophie – mondta kedvesen –, és a házasság nem került szóba, de

meggyőződésem, hogy a szíve mélyén erre vágyott.Tehát ezért tette ki a szűrét, mert túl sokat akart, és Luis nem az a fajta férfi, aki meg

tud birkózni az érzelmi követelésekkel.Sophie-t lassan elöntötte a harag. Vajon az összes szeretőjével így bánt el? Eldobta

őket, mikor már nem tudtak megelégedni a férfi életében betöltött apró mellékszereppel?

És tessék, most Luis őt akarja – és ő, bolond, kis híján a csapdájába esett!Ki kell szabadulnia – most azonnal!– Megsértettél azzal, hogy így letámadtál – közölte fagyosan. – Úgy bánsz a nőkkel,

mintha alsóbbrendű lények lennének! Visszamegyek Angliába, Luis – és Teót is magammal akarom vinni!

52


8. FEJEZET

Luis szeme villámokat szórt. Mindent elsöprő vágya egy csapásra kihunyt a lány hihetetlen kijelentése hallatán

– Ismételd meg! – sziszegte.– Magammal akarom vinni Teót Angliába. A nagymamám látni szeretné.– Sehová sem viszed Teót! – csattant fel.– Nem hosszú időre…– Rövid időre sem! – vágott közbe dühösen Luis. – Hogyan mered egyáltalán felvetni?Istenem, miért álltam elő vele ilyen ügyetlenül? – gondolta Sophie.– Kérlek, Luis…!De a férfi megkeményítette a szívét a lány könyörgő tekintetével szemben. Az

ösztönei azt súgták, ne bízzon benne, de elvakította a vágy.– Hogyan lehetsz ilyen bolond, Sophie? Azt hitted, megengedem, hogy elvedd tőlem a

fiamat? Erről van szó, Sophie? Mindvégig ez volt a terved?– Nem, hová gondolsz!– Hagyjuk a szólamokat! Mindketten tudjuk, milyen nehéz visszaszerezni egy

külföldre került gyermeket. Őrült vagy, ha azt hitted, hogy segédkezet nyújtok egy ilyen cselszövésben!

Talán az volt. Percekkel azelőtt még ágyba akart bújni vele, egy férfival, aki összetörheti, és széttiporhatja a szívét. És ahelyett, hogy Luis jóindulatára bízta volna magát, és megosztotta volna vele a nagymamája kérését, előállt egy képtelen követeléssel. Tényleg azt képzelte, hogy csak azért, mert szórakoztató társnak bizonyult az elmúlt néhány napban, a férfi megengedi majd, hogy repülőgépre szálljon imádott fiával?

– Talán rosszul fogalmaztam…– Rosszul, talán, de legalább őszintén – morogta Luis. – Ezért voltál olyan kedves és

közvetlen mostanában – mert magadhoz akartál édesgetni, hogy beleegyezzem? Ezért simultál úgy a karomba, mikor táncoltunk ma este? Kész voltál szeretkezni, hogy még inkább elszédíts, csak hogy elérd, amit akarsz? De ugye az utolsó pillanatban képtelen voltál rá? Nem tudtad rávenni magad, hogy szeretkezz egy olyan férfival, akit megvetsz, bármennyire is rá akartad tenni a kezedet Teóra!

– Luis! Ezt te sem gondolod komolyan!– Ó, dehogynem! Sosem csináltál titkot a velem kapcsolatos érzéseidből, csak

történetesen remek színésznő vagy ahhoz, hogy egy időre elrejtsd őket. – A férfi szeme szikrákat hányt dühében. – Talán ez az oka, hogy olyan előzékeny voltál a fiammal?

Ez jobban fájt, mint bármi, amit előtte mondott.– T-te komolyan azt hiszed, hogy felhasználtam Teót a saját céljaimra?– Honnan a pokolból tudnám?Sophie még egy kísérletet tett.– Luis, kérlek…!– Ó, kímélj meg a kifogásaidtól!Sophie csak bámult a fekete szemű idegenre. Alig ismert rá a férfira, aki az imént még

viharos szenvedéllyel csókolta.– Ez a végleges válaszod?– Igen – felelte a férfi kérlelhetetlenül.

53


– Akkor nincs mit mondani.– Nincs bizony – vágta rá a férfi. – Még utoljára farkasszemet nézett a lánnyal, majd

megfordult, és némán kiment.Az álom sokáig elkerülte Sophie-t, így későn ébredt. Luis már felöltözött és

megreggelizett. Hagyott számára egy kurta üzenetet, amelyben közölte, hogy levitte Teót reggelizni.

Sophie lezuhanyozott és felöltözött, majd lement az étterembe. A férfi a helyiség túlsó végében ült, és lehajtott fejjel, mosolyogva etette Teót.

Meghallotta a lány lépteit, vagy csak megérezte a jelenlétét? Mert, ahogy Sophie közeledett felé, felnézett, és az arca fagyossá vált.

– Ülj le, Sophie! – mondta, de a tekintete meghazudtolta udvariasságát. – Jól aludtál?– Nem igazán. És te?Luist sokáig ébren tartotta a düh, amelyet csak tovább tüzelt a gondolat, hogy

félreismerte a lányt, és még inkább a tény, hogy nem lett az övé. Eleresztette a füle mellett Sophie kérdését, és egy ártatlannak látszó kérdést szegezett neki.

– Nálad van az útleveled?– Az útlevelem? – visszhangozta a lány meghökkenten. – Igen, odafent van a

táskámban.– Remek. – Luis tovább etette Teót, s közben a gyümölcsök és péksütemények felé

bökött a fejével. – Javaslom, hogy reggelizz.Volt valami félelmetes ebben a hideg, engesztelhetetlen Luisban.– Nem akarok reggelizni. – Sophie tudni akarta, minek kérdezősködött az útleveléről.– Ám legyen – vont vállat a férfi. – Majd eszel a repülőgépen.– Repülőgépen? Milyen repülőgépen? Mi a csudáról beszélsz?– Hazarepülsz. – Luis hidegen rámosolygott. – Az volt az első dolgom, hogy felhívtam a

repülőtársaságot. Még van hely a ma délelőtti londoni járatra. Nyilván egyetértesz, hogy nincs sok értelme visszatérned La Rióojába.

Elküld magától, gondolta Sophie. Mintha egy nemkívánatos csomag lenne!– De mi lesz a holmimmal?– Majd utánad küldetem.– Csak így?– Csak így – felelte Luis hidegen.Sophie már ellenkezésre nyitotta a száját, de a férfi tekintetéből kiolvasta, hogy

semmi értelme. És igaza volt, Sophie bolondot csinált magából. Hagyta, hogy közel kerüljön hozzá – veszélyesen közel – megfeledkezve arról, hogy a férfi csak a testét kínálta. És akkor mindent elrontott – haragjában és fájdalmában elkotyogta a szándékát, így nem csoda, ha a férfi a legrosszabbra gondolt. De még Luis sem hihette, hogy Sophie el akarja lopni tőle a gyermekét?

Újra a férfi komor arcára pillantott, és ráébredt, hogy mégis – és hogy az ilyen bűnt sohasem bocsátja meg. S nem is felejti el.

A délelőtt hátralévő része homályban telt el, s csak akkor tisztult ki újra fájdalmasan a kép, mikor Luis bejelentette, hogy nem kiséri ki a repülőtérre.

– A városban töltöm a délelőttöt anyámmal és Teóval.– Ó! Ó, értem.– Úgyhogy most búcsúzom.Sophie elszoruló torokkal bólintott. Luis megengedte, hogy még egyszer utoljára

megölelje Teót.– Viszontlátásra, kincsem! – suttogta a sötét fürtökbe, és arra gondolt, vajon mikor

láthatja legközelebb.

54


Egy kocsi várakozott a szálloda előtt a meleg napsütésben, készen arra, hogy a reptérre vigye.

Luis az első osztályra foglalt neki jegyet, de Sophie-t akár marhavagonban is szállíthatták volna. Semmit sem érzékelt a nagyszerű kiszolgálásból.

És amikor leszállt Angliában egy hideg, esős napon, idegennek érezte magát a saját hazájában.

Tonnányi üzenet halmozódott fel a rögzítőjén, és egy rakás megválaszolandó levél várta, de mindenek előtt felhívta a nagymamáját.

– Visszajöttem, nagyi!– És Teo?– Ó… – már a nyelve hegyén volt, hogy „válj csak, amíg meglátod!”, de elharapta a

szavakat. – Ő… csodálatos… egyszerűen csodálatos! Rengeteg képet készítettem róla neked. Megmutatom, amint előhívattam.

Csönd állt be.– De őt nem hozod magaddal?– Nem.– Gondolom, Luis ellenezte.– Sajnos, igen.– Sejtettem, hogy így lesz – sóhajtott a nagymamája szomorúan, és Sophie azt

gondolta, talán keményebben kellett volna harcolnia a kisfiúért.

Az élete nagy nehezen visszazökkent a rendes kerékvágásba. Reggelente futott a földalattihoz, péntekenként zajos kisvendéglőkbe járt, és lusta vasárnapokon üzletekben és galériákban barangolt. De jobban hiányzott neki Teo, mint valaha hitte volna – az esték nem voltak ugyanazok a pancsolás, az esti mesék és a finom babaillat nélkül.

Sophie londoni élete annyira különbözött attól a világtól, amelyet maga mögött hagyott. Túlságosan is. Hiányzott neki a spanyol nap melege, a citrom illata.

És Luis is hiányzott. Milyen különös! Mintha az életének életbevágóan fontos részét tépték volna ki, fájdalmasan vágyott a férfi mély, idegen lejtésű hangja és titkokkal teli, fekete szeme után.

Valami történt közöttük, ami több volt testi vonzalomnál, elvégre az mindig is létezett, bár amíg Miranda élt, Sophie könyörtelenül elnyomta.

Az a Luis, akit Spanyolországban megismert – a gondoskodó apa, a szellemes és megnyerő társaság – egy csöppet sem hasonlított arra a férjre, akinek Miranda leírta. Lehetséges, hogy beleszeretett? Hiszen csak a viszonzatlan szerelem okozhat ilyen kínt.

Sophie még sohasem élt át ilyet. Úgy érezte magát, mint aki fuldoklik, és kétségbeesetten próbál megkapaszkodni egy csúszós sziklán, hiába. Mintha a régi élete többé nem lett volna valóság, és az őt körülvevő emberek csupán kísértetek lennének.

Küldött Teónak egy könyvet és két londoni képeslapot. Azt írta, reméli, hogy viszontláthatja, méghozzá mihamarabb, de kételkedett benne, hogy Luis átadja az üzeneteket.

Kérlek, tedd meg! – fohászkodott. Lehet, hogy Luis elítéli a szándékait, de nem vonhatja kétségbe a fia iránt érzett őszinte szeretetét.

Aztán, egy este, mikor már majdnem feladta a reményt, kapott egy telefonhívást.Későn ért haza az irodából, egy fárasztó, de sikeres nap után. Liammel azzal töltötték

a hetet, hogy összehozzák életük legnagyobb üzletét. Elvállalták egy autógyártó cég reklámkampányát, méghozzá a legújabb, legdivatosabb sportautóét.

Legnagyobb meglepetésükre megkötötték az üzletet, és vele együtt egy több millió fontos szerződést.

55


Utána pezsgőt bontottak a helyi bárban, és Liam felvetette, hogy menjenek el mindannyian vacsorázni. Sophie fejfájásra hivatkozva udvariasan elutasította a meghívást, mert nem vallhatta be a munkatársainak, úgy fáj a szíve, hogy attól fél, elrontaná a hangulatukat.

– Jól vagy? – ráncolta a homlokát Liam.– Természetesen – hazudta Sophie – Hiszen gazdag ember leszek!De mit ér a pénz – mit ér bármi is, ha nem kaphatja meg azt, amire mindenek felett

vágyik?Mi történt vele? A hűvös, sikeres üzletasszony lassan átalakult egy olyan nővé, aki a

családi élet mindennapi örömei után áhítozott. És nem is akármilyen család után – egy már létező család után, ahol feleségre és anyára volt szükség. De az ajánlat elmaradt. Senki sem kereste meg, hogy betöltse azt a hiányt.

Felvette a telefont.– So-phie?És kis híján elejtette.– Luis? – kérdezte elfúló hangon.– Természetesen. – A férfi várt egy kicsit, amíg megnyugodott, de közben attól félt,

hogy a lány lecsapja a kagylót. Elvégre minden oka megvolt rá. Mikor megszólalt, a hangja lágyan csengett.

– Szeretnéd, ha elhoznám Teót a nagymamádhoz?Sophie szorosan behunyta a szemét.– Ó, Luis, tényleg? Komolyan mondod?– Persze hogy komolyan. – A férfi felsóhajtott. A bocsánatkérés sohasem volt az

erőssége. – Sophie, meggondolatlan és vak voltam. Nem lett volna szabad úgy beszélnem veled. Miután elmentél, ráébredtem, hogy a kérésed nem volt elrugaszkodott…

– Nem lett volna szabad erőltetnem, hogy egyedül hozzam magammal Teót.– Így igaz – hagyta rá csöndesen férfi. – De ez mostantól nem számít. Meglátogassalak?– Mikor?A férfit elemésztette a vágy, hogy újra lássa.– Most hétvégén?Mintha Sophie imái meghallgatásra találtak volna. De Luis csak apai kötelességeit

teljesíti, emlékeztette önmagát a lány, nem ajánl semmi többet. Még ha véget is ért az Alejandrával való viszonya, valószínűleg sok nő áll ugrásra készen, hogy a helyébe lépjen. Egy gyönyörű, spanyol nő sokkal megfelelőbb társ lehet a számára, mint az elhunyt felesége unokatestvére.

– Kimegyek elétek a reptérre – ígérte Sophie akadozva.Letette a telefont, és felhívta a nagymamáját.– Nagyi – kezdte reszkető hangon –, mit szólnál hozzá, ha láthatnád a dédunokádat

ezen a hétvégén?Szombat reggel annyira remegett a keze, hogy alig tudta begombolni a ruháját, és a

percek óráknak tűntek, mire Luis gépe földet ért.A férfi Teóval a karján közeledett a váró felé, fekete szeme a lányt kereste. Mikor

megpillantotta, fellüktetett benne a vágy. Emlékezett rá, milyen érzés volt a karjában tartani, emlékezett a csókjára és a parfümjére, amely megbabonázta.

Sophie megkövülten állt, képtelen volt megmozdulni, alig kapott levegőt. A férfi jelenléte felkorbácsolta az érzékeit. Az eltelt időszakban minden gondolata körülötte forgott, mégis most, hogy újra látta izmos, nyúlánk testét és büszke, nemes vonású arcát, milliószor szebbnek látta, mint emlékeiben.

És ekkor Teo meglátta őt.

56


– So-phie! – sikkantotta, és a lány reszkető ajkába harapott, mikor a gyermek egyenesen a karjába repült.

– Hiányoztál neki – állapította meg Luis.Teo feje fölött találkozott a tekintetük.– Mindkettőnknek – helyesbített kedvesen a férfi.Ez nem jelent semmit, győzködte önmagát Sophie. Semmit.– Béreltem autót – nyögte ki nagy nehezen a lány. – Odakint vár. Ó, és vettem

játékokat, meg egy kirakót neked, Teo.– Elkényezteted.– Miért ne? Olyan jólesik!– Tudom.Sophie Teóval a karján lépett ki a reptérről.– Nincs saját autód? – kérdezte Luis, miután becsatolta Teót a babaülésbe.Sophie megrázta a fejét.– Londonban nem igazán van rá szükség. Gyalog megyek, földalattira szállok, vagy

taxizom, ha esik az eső.– És itt folyton esik – mosolyodott el a férfi.– Mindenképpen többször, mint La Riojában – hagyta rá Sophie.A nagymamája az ajtóban állt, mikor a kocsi megérkezett. A régimódi falusi kert mit

sem változott Sophie kislánykora óta. Mályvarózsa és iszalag illatozott a kőház fala mellett.

– Jó napot, Luis! – köszönt mosolyogva Mrs. Mills. Tekintete hosszasan megpihent a fekete hajú gyermeken, és ráncos arca felderült. – És nyilván te vagy Teo.

Elég meleg volt ahhoz, hogy a kertben ebédeljenek, és Teo boldogan játszadozott a gyepre leterített pokrócon a vadonatúj játékaival. Később ásítozni kezdett, és elaludt.

Most mi legyen? – gondolta Sophie, de legnagyobb meglepetésére Luis és a nagymamája boldogan beszélgetett. Miközben összeszedte, és kivitte a konyhába a tányérokat, rádöbbent, hogy a nagyi egyáltalán nem gyűlöli Luist. Megtöltötte a mosogatógépet, és amikor visszajött, a nagymamája felpillantott.

– Miért nem használod ki az alkalmat, hogy megmutasd Luisnak a falut? – kérdezte. – Teo egy darabig úgysem ébred föl.

Sophie Luisra nézett.– Akarod?– Persze, miért ne? – bólogatott a férfi. – Tudod, hogy most egy-két órát aludni fog.Elsétáltak a templom előtti ösvényen.– Gyönyörű harangok vannak odabent – mondta Sophie, noha kissé akadozva vette a

levegőt. – És idefent van a posta. Mindig kaptunk jégkrémet, hogyha…– Sophie – szakította hirtelen félbe a férfi –, Salvadora elköltözik.– Elköltözik? – Sophie megtorpant. – Hová?– Vissza Salamancába, ahol a családja lakik. Pirro is vele tart. Salvadora már idős – túl

idős ahhoz, hogy Teóról gondoskodjon. És boldogan távozik – túl nagy teher már neki a gyermek. Láttam, mennyire másként bántál te Teóval. Elég fiatal vagy hozzá, hogy úgy játssz, vele, ahogyan kell.

A lány összehúzta a szemöldökét. Hogyan boldogul majd Luis Salvadora nélkül?– Mit fogsz tenni? Ki vigyáz rá mostantól?– Keresnem kell valakit. – A férfi egy pillanatig tétovázott. – Egy fiatal nőt. – Szünet. –

Olyat, mint te.A tekintetük találkozott. Sophie szíve a torkában dobogott, mikor feltette a kérdést,

bármilyen bolondság is volt.

57


– De nem engem?Luis habozott.– Itt van az életed – mondta lassan.– Vagyis nem engem akarsz – sóhajtott fel Sophie összeszoruló szívvel.Luis hirtelen megkönnyebbült.– Ó, Sophie! – szólalt meg, és váratlanul átölelte, fekete szeme lángolva nézte a lány

arcát. – Épp ez a gond, querida. Nagyon is akarlak. Hidd el, mindenhogy akarlak, ahogy csak férfi akarhat asszonyt!

– Luis… – De Sophie moccanni sem tudott. Mindennél jobban vágyott rá, hogy a férfi karjában legyen.

– Szeretkezni akarok veled, Sophie. – A férfi búgó hangja úgy simogatta a lányt, mint az ujja, amely rózsás arcát cirógatta. – Lángra gyújtottál – súgta. Olyan lángra, amely az ereimben ég, és minden gondolatomat veled és az irántad érzett vággyal tölti meg. Nem tagadhatom tovább, bármennyire küzdök is ellene. És igen, azt akarom, hogy gyere vissza La Riojába, és gondoskodj Teóról olyan csodálatosan, ahogy eddig is tetted, de mindenekelőtt – isten bocsássa meg nekem! – az ágyamban akarlak látni.

És Sophie is ott akart lenni, mindennél jobban a világon, de…– És mi lesz Mirandával? – suttogta, és a bűntudat jobban gyötörte, mint valaha. – Ő

mit mondana?– Miranda halott – felelte Luis, bánattól elnehezült hangon. – De mi élünk. Szerinted

nem kívánná, hogy boldogok legyünk?Boldogok? Érdekes jelzőt választott. Boldogságot kínált Sophie-nak, vagy viharos

érzelmeket és szenvedélyt, amely nem hozhat számára tartós békét?A lány felsóhajtott.– Nem is tudom.– Tagadd meg magadtól, és egész hátralevő életedben bánni fogod – duruzsolta Luis. –

Tudom, mennyire kívánsz, Sophie. Látom a szemedben és az ajkadon. A tested félreérthetetlenül azt kiáltja, hogy úgy kívánsz, ahogy én téged. Mondd, hogy nem így van! – Fekete szeme a lányéba mélyedt. – Nem – fejezte be diadalittas hangon –, nem mondhatod.

Nem, nem mondhatta, de több forgott itt kockán puszta vágynál. Az élete. A karrierje – és mindenekelőtt, a törékeny szíve. Felemelte a fejét, és mélyen Luis szemébe nézett.

– Ez nem olyan egyszerű, Luis.– Olyan egyszerű, amilyenné teszed – ellenkezett szelíden a férfi. – És ilyen könnyű.A szája Sophie szájához ért, és a lány tiltakozó kiáltása a csók gyönyörébe fulladt.

Sophie mégis igyekezett meggyőzni magát, hogy ez őrültség. Hogy a férfi csak a testét és a társaságát kínálta fel neki, míg ő sokkal többre vágyott. Ám minden ellenkezése semmivé lett, mikor a férfi nyelve bebarangolta a száját.

– Luis – nyögte megadóan, és mohón fogadta a férfi csókját.Ahogy Luis a lány meztelen bőréhez ért, olyan erővel robbant fel benne a vágy, hogy

legszívesebben a földre rántotta volna, és a magáévá teszi. Érezte a lány forró, nedves száját, és puha, pajkos nyelvét, és az ágyéka fájdalmasan lüktetni kezdett. Ugyanabban a pillanatban szakadtak el egymás szájától, de teljesen más okokból.

Sophie zavartan simította hátra zilált, szőke haját.– Rettenetesen sokat kérsz tőlem, Luis.– Tudom.Hogyan adja fel mindenét, a biztonságos, kényelmes és kiszámítható életét Angliában,

cserébe pedig érje be Luis testével és a fiával, és költözzön össze vele a La Rioja

58


völgyében megbúvó, gyönyörű haciendán. Sem szerelmi vallomás, sem ígéret hosszú távú kötöttségre – de hisz Luis sohasem volt képmutató, emlékeztette önmagát Sophie.

A férfi többet kínált neki, mint Alejandrának valaha is, ez igaz, de megfeled- kezhet-e róla, milyen könnyedén szabadult meg a nőtől? Nem csak egy kétségbeesett bolond kapna két kézzel egy ilyen lehetőség után?

De aztán fontolóra vette a másik lehetőséget: a szürke valóságot, amely Luis nélkül várt rá, és tudta, hogy néha vállalni kell a kockázatot.

Akkor is kockázatot vállalt, mikor belevágott Liammel a vállalkozásukba, de az mégis csak más, elvégre üzletről volt szó. Csakhogy huszonhét éves, és Luisnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy egész hátralévő életében bánná, ha most meghátrálna. És ha rosszul alakulnak a dolgok, még újra felépítheti az életét Londonban. Akár új reklámügynökséget is alapíthat. Egyszer már megtette, miért ne tehetné meg újra? Mi van, ha végül megkeseredett és elégedetlen nőként végzi, aki azt a hiábavaló kérdést teszi fel magának, hogy „mi lett volna, ha”?

Vajon Luis azért csapott le rá, akár a matador az elkábított bikára, mert megérezte pillanatnyi gyengeségét?

– Sophie, eljönnél La Riojába, hogy velem élj?– Igen – felelte halkan a lány. Igen, Luis akarta őt, és kész volt rábízni a fiát. De

szerelmet nem kínált neki, ahogy házasságot sem. Sophie a szeretője és a fia dajkája lehetett.

Ez nem volt elég, mégis örült és megmagyarázhatatlan módon több volt, mint elég. Egyértelműen több, mint ami itt várt rá a büszke, pökhendi spanyol nélkül, aki jobban betöltötte a gondolatait, mint bármely más férfi előtte.

És ez a jövőben sem lesz másként, ismerte be fájó szívvel. Luisnak igaza volt. Ha száz évig él is, akkor sem kap még egy ilyen lehetőséget. Meg kell ragadnia. Egy évet ad neki, ha egyáltalán eltart addig, aztán majd újragondolja a jövőjét.

– Igen – ismételte.De Luis biztosra akart menni.– Magad mögött hagynád mindezt?– Igen.– Miért?– Teóért – válaszolta, és látta, hogy a férfi arca hirtelen elborul.– Sí. Por Teo.A férfi hangja színtelenné vált, és Sophie ezt nem hagyhatta annyiban.– És… és érted, Luis.– De pontosan miért, querida? – kérdezte kedvesen a férfi.– Akarlak – ismerte be nemes egyszerűséggel a lány, de félt, ha alaposabban

megindokolja, a férfi megrémül, és visszavonja az ajánlatát.Nem rohanna el mérföldekre egy olyan férfi, mint Luis, ha megsejtené, hogy Sophie

szíve már az övé?– Meg akarom osztani veled az ágyad. A tiéd akarok lenni – folytatta reszketve, mert

legalább ebben olyan őszinte akart lenni, amennyire csak tudott. Megérintette a férfi fekete haját. – Azt akarom, amit megadhatsz nekem, Luis. Amit egy férfi egy nőnek adhat.

De nem akármilyen férfi. Csak ez a férfi.Luis kiolvasta a lány szeméből, hogy mennyire sebezhető, de képtelen volt megadni

neki azt, amire vágyott, és amit megérdemelt volna. Lehet, hogy tényleg nincs szívem, gondolta, de nem lenne tisztességes olyan érzéseket mutatnom, amelyeket nem érzek.

Azzal nyugtatta magát, hogy nehéz időszak van mögötte, és Sophie maga hangsúlyozta, hogy Miranda unokatestvére.

59


Luis akarta őt, jobban, mint eddig bármely nőt, de mi van, ha az, amit iránta érez, nem több puszta vágynál?

Ám a lány ajka ekkor hívogatóan szétnyílt, és Luis elveszett.Halkan felnyögött, megfogta a lány kezét, a szájához húzta, és lassan minden egyes

ujját megcsókolta.– És itt tudod hagyni a vállalatod, anélkül hogy egyetlen pillantást vetnél hátra?– Ezt még át kell gondolnom. – Talán dolgozhatna Spanyolországból

részmunkaidőben ügyintézői minőségben. Vagy jobbat tenne Liammel és a céggel, ha teljesen eltépné a kötelékeket? A tőkéje kamatai elegendőek lennének ahhoz, hogy továbbra is megőrizze a függetlenségét. Mert kitartott nő nem lesz, az biztos. Rámosolygott Luisra, és vállat vont.

– Mint már mondtam, Luis, senki sem nélkülözhetetlen.De Sophie már kis híján nélkülözhetetlenné vált Teo számára, ismerte el a férfi, nem

először. Sophie szerette, és úgy törődött vele, ahogy Miranda sohasem volt képes.– Tudod, hogy szeretnélek most elvinni valahová, hogy az ajkammal és a testemmel

pecsételjem meg ezt a megállapodást? – suttogta a férfi rekedten. – Megtesszük, Sophie? Elbújunk valahol… kettesben?

Megpecsételjük ezt a megállapodást Milyen hidegen fejezte ki magát! De még ezek a gyakorlatias szavak sem enyhítették Sophie vágyát, és egy őrült pillanatra átfutott az agyán, hogy felviszi a dombra, a gyermekkori búvóhelyére, a sűrű csalitba, ahol senki sem zavarhatja őket…

– Mindennél jobban szeretném – rebegte, miközben igyekezett elhessegetni a képet, ahogy a szabad ég alatt szeretkeznek. És elképzelte, milyen látványt nyújtanának, ha piszkosan, kipirult arccal és lázas szemmel térnének vissza a házba. – De nem tehetjük – sóhajtott. – A nagymamám vár ránk, és Teo is. Vannak kötelezettségeink, Luis.

– Sí. – Luisnak épp úgy égett a teste, mint ahogy érzései szerint Sophie-é is, mégis csodálta a lány önuralmát. – Akkor menjünk! – adta be a derekát bizonytalanul. – Mert ha nem lesz mellettünk gardedám, addig csókollak, amíg meg nem adod magad.

– Miből gondolod, hogy megtenném? – csipkelődött Sophie.– Tegyünk egy próbát? – vágott vissza kihívóan a férfi és közelebb lépett.De a lány megiázta a fejét, mert nem bízott magában.– Még a végén letartóztatnak bennünket miattad – mondta félig komolyan.

60


9. FEJEZET

– Hát itt vagy végre! – suttogta Luis. – Végre valahára!Sophie szája kiszáradt, ahogy visszanézett a férfira, aki bő, hófehér ingében és szűk,

koromfekete nadrágjában úgy festett, mint egy torreádor.– Igen – szólalt meg remegő hangon – végre itt vagyok.A reptérről az haciendára vezető út szinte elviselhetetlen feszültségben telt. Sophie

rettenetesen vágyott a férfi csókjára, de Luis nem csókolta meg, és most, hogy Teo ágyba került, még mindig visszafogottnak tűnt. Sophie azonban nem merte faggatni.

Biztos, hogy a férfi nem bánta meg a döntését, különösen nem azok után, hogy Sophie azzal töltötte az elmúlt egy hónapot, hogy lezárja angliai életét, és teljesítse a megállapodásukat. Miért volt hát olyan tartózkodó vele?

Luis még egy kicsit el akarta nyújtani a várakozás örömét és feszültségét. A vágyát az elviselhetetlenségig fokozta a tény, hogy az, amit olyan sokáig megtagadtak tőle, végre az övé lesz.

Nem merte megérinteni a lányt a repülőtéren, mert félt, ha egyszer is megérinti Sophie-t, többé nem lesz ura önmagának. Töltött egy pohár bort a lánynak és átnyújtotta neki.

– Könnyű volt otthagynod Angliát?Sophie hálásan, ugyanakkor kicsit neheztelve vette el a bort. A férfi úgy beszélt,

mintha munkainterjúra hívta volna, amelyben volt is némi igazság, emlékeztette magát bánatosan.

– Nem nevezném könnyűnek – ismerte el, és belekortyolt a de la Camara Riojába.– Ó? – Luis kérdőn felvonta sötét szemöldökét.Sophie-t szinte mindenki megpróbálta lebeszélni a döntéséről. A szülei aggódva

kérdezték, hogy tudja-e, mit csinál. Liam őszintén közölte vele, hogy bolond. És a nagymamája mélységesen aggódott.

– Ó, Sophie, biztos vagy benne?– Szeretem Teót – mondta Sophie dacosan.– Csak Teót? – faggatta Mrs. Mills gyanakodva.– Hogyan érted?– Mi lesz pontosan a feladatod? Te gondoskodsz majd egyedül Teóról?– Természetesen nem egyedül. Luis is segít majd, ha nem dolgozik. És bejár egy lány a

faluból, ő is vigyázhat rá. Ó, és van egy új szakács, kertész meg házvezetőnő! – tette hozzá, látván, hogy a nagymamája szemöldöke egyre magasabbra szalad.

– Csak ennyiről van szó?Sophie sóhajtott, mert nem tudta, megmondja-e neki az igazat, vagy sem – de hogyan

vallhatná be egy majdnem nyolcvanéves asszonynak, hogy önszántából a szeretője lesz egy férfinak, akit eddig látszólag megvetett?

– Nehéz megmagyarázni – mentegetőzött. – Nem tudom, mi történik majd…– Ugye szerelmes vagy belé?Sophie az ajkába harapott, mert nem akart hazudni, de még kevésbé akarta felzaklatni

a nagymamáját.– Nem tudom, mit érzek. – Esdekelve fordította tekintetét a nagymamája felé. –

Tudom, hogy azt hiszed, Luis rosszul bánt Mirandával, és hogy a velejéig romlott…

61


– Én ilyet sosem mondtam – vágott közbe a nagymamája. – Nincs velejéig romlott ember, ahogy makulátlanul jó sincs, de előfordulhat, hogy két ember nem illik össze. Miranda és Luis esetében ez volt a helyzet. Csak légy óvatos, drágám, mindössze ennyit kérek! Vak lennék, ha nem látnám, milyen vonzó férfi, de lehet, hogy hozzád sem való.

Talán a nagymamájának igaza volt, de Sophie túl messzire ment ahhoz, hogy meghátráljon. Elkötelezte magát Teo és Luis mellett, aki most úgy állt az hacienda nappalijának túlsó sarkában, mint valami meseszép, de megközelíthetetlen idegen.

Márpedig Sophie semmiképp sem hajlandó megtenni az első lépést. Nem adott fel így is épp eleget, hogy itt legyen? Luis talán teljes megadást követel tőle?

Sophie idegesnek és törékenynek tűnt, mintha megbánta volna, hogy ideutazott. De természetes, hogy kétségei voltak, és ha most ő, Luis kamasz módjára ráveti magát, talán úgy érzi, hogy kihasználják.

– Ülj le! – mosolygott Luis a lányra.Sophie úgy érezte, ez már az elviselhetetlennél is rosszabb. Ezért hagyta ott az angliai

életét? Ezért a rideg várakozásért? A levegő reszketett a feszültségtől, hisz pontosan tudta, miért van itt – hogy végtelennek tetsző várakozás után végre egymáséi legyenek. Ezt mindketten tudták, és Sophie hirtelen árunak érezte magát.

Reszkető kézzel tette le a poharát.– Nem akarok leülni. Azt hiszem, felmegyek az emeletre, hogy felfrissüljek. Fáradt

vagyok.De a gondolat, hogy eltűnik, elviselhetetlen volt Luis számára. Madre de Dios!

Megpróbálta adni a tökéletes házigazdát és úriembert, de úgy tűnt, Sophie egyiket sem akarja.

Letette a poharát és elindult a lány felé.– Fel akarsz menni, querida? – kérdezte behízelgő hangon.Sophie a cipőjét bámulta.– Azt mondtam.– És melyik szobát szeretnéd?– Azt, amelyikben a múltkor is aludtam. – Efelől Sophie bizonyos volt. Elvégre a

szeretők mindig tartanak némi távolságot, nem? És a távolságtartás lehet az egyetlen módja, hogy valamiképp felvértezze a szívét.

– Nem, az enyémbe költözöl – ellenkezett a férfi. – Velem alszol. Csakis velem, Sophie.A lány felnézett rá.– Luis… – suttogta.– Túl sokáig vártam. – A férfi megcsókolta, mert semmi a világon nem tarthatta vissza

többé.És Sophie is többet várt már a kelleténél. Vajon ez volt a férfi szándéka? Hogy

karnyújtásnyira tartsa magától, amíg annyira el nem tölti a vágy, hogy elolvad a karjában?

Mert pontosan ez történt.– L… – Megpróbálta kimondani a nevét, de a férfi beléfojtotta a szót. Átölelte,

végigsimított a haján, majd a kezébe fogta a mellét, és halkan felnyögött.– Istenem! – Sophie hozzábújt, érezte, hogy mellbimbója felágaskodik a férfi

tenyerében, majd Luis keze a hasára vándorolt. A férfi egyre lejjebb csúsztatta a kezét, amíg el nem ért oda, ahol Sophie már szinte fizikai fájdalmat érzett.

A lány megvonaglott, mert a férfi csókja olyan mélyre hatolt, hogy már gondolkodni sem tudott. A teste lángolt, és csodálatos, kínzó érzés töltötte be, ám ekkor a férfi hirtelen megállt. Sophie szemrehányóan pillantott fel Luis koromfekete, izzó szemére, és a halvány pírra, amely kihangsúlyozta arisztokratikus arccsontját.

62


– Azt akarod, hogy itt, a padlón tegyelek magamévá, querida? – kérdezte vágytól elnehezült hangon a férfi. – Ez a szándékod?

Sophie zihálva bámult vissza rá. Miért harcoljon a vágyai ellen? Luis miatt van itt, igen, de maga miatt is. És a szeretőjeként igenis joga van megmondani, mit akar…

– Inkább a kanapén! – mondta.A férfinak átfutott az agyán, hogy vajon a lány az összes szeretőjével így viselkedett-e.– Először az ágyban kell megtörténnie – morogta, majd felkapta és kivitte a

helyiségből.Mintha egy őrült álom vált volna valóra. Egyetlen férfi sem tartotta ilyen könnyedén,

ilyen magabiztosan a karjában, és Sophie kis híján elájult az izgalomtól.– Azt hiszem, túl sok régi filmet láttál – tréfálkozott elhaló hangon.– Nem hinném – jött az egyértelmű válasz. Ahogy Luis felviharzott a lépcsőn, fejét a

lány keblére hajtotta, és a vászonruhán keresztül csókolgatta, mire Sophie ujja eszeveszett kéjjel karmolt a hátába.

– Hagyd abba! – duruzsolta.– Miért? Nem tetszik?Sophie feje visszahanyatlott.– Nem bizony – pihegte.De fölösleges volt válaszolnia. A férfi látta, hogy nagyon is tetszik neki.Luis kinyitotta a szobájába vezető ajtót, majd óvatosan betette maga mögött, és

miután az ágyára fektette Sophie-t, csípőre tett kézzel megállt, hogy lecsillapítsa a lélegzését.

Madre de Dios, milyen gyönyörű ez a nő! Leült az ágy szélére, és elkezdte kigombolni Sophie túlságosan is egyszerű ruháját, a lány pedig elbűvölve figyelte, amint megszabadítja a szoros ruhadarabtól.

Luis elfojtott egy sóhajt, mikor megpillantotta a lány testét, amelyet már csak a fehérnemű takart.

Természetesen fürdőruhában látta már Sophie-t, de bármily merész is egy fürdőruha, egészen más, mint egy melltartó és egy áttetsző, aprócska bugyi.

Kíváncsi ujját végighúzta a barackszín, csipkés, rózsamintás melltartó domborulatán.– Új?Legnagyobb rémületére Sophie azon kapta magát, hogy elpirul. Bólintott, és hirtelen

megint szorongás fogta el.– Igen. – Közhelyes, hogy vadonatúj fehérneműben jelent meg nála? Nem volt

túlságosan is kézenfekvő?– Megtisztelsz, querida – suttogta a férfi, és összehúzta a szemét, mikor észrevette,

hogy a lány arca lángvörössé vált. Csak nem fél? – Megrémítelek, kicsikém? – kérdezte Luis.

Hogy megrémíti-e? Nem, nem rémítette meg, de valamiért teljesen bénának érezte magát. Nem kellett volna Luisnak előbb kipróbálni az árut? – gondolta a hisztéria határán. Mi van, ha csalódást okoz a férfinak az ágyban?

De ekkor a férfi gyengéden cirógatni kezdte a hasát, és aggodalmai ellenére Sophie lassan felengedett. A gátlásai fokozatosan elolvadtak, és a kéj lépett a helyükbe. Lecsukódott a szeme, és felsóhajtott.

A lány összezavarta Luist. Egyik pillanatban még szenvedélyesen vonaglott a karjában, míg a következőben szinte rettegve bámult rá, mint egy szűz, márpedig lefogadta volna, hogy nem az.

– Gombold ki az ingem, querida! – sürgette kedvesen.

63


Sophie kinyitotta a szemét, és felnézett a mellette ülő, gyönyörű férfira. Luis még mindig a hasát cirógatta, ujjával érzéki ösvényt húzva a feszes halmon. A lány sóváran felemelte a kezét, és kigombolta a férfi ingének első gombját, majd a következőt, míg végül legnagyobb gyönyörűségére Luis bronzbarna felsőteste meztelenné vált.

A férfi türelmetlenül lerázta magáról az inget, és leplezetlen sóvárgással nézett a lányra.

Sophie épp így vágyott rá, és ettől erőre és bátorságra kapott. Magabiztosan játszotta a szerepet, amelyet a férfi elvárt tőle. A szeretőét, az egyenrangú félét.

Az öv csatjával babrált, majd visszahúzta a kezét, és félig leeresztett szempillája mögül felnézett rá.

– Szabad?De Luis már kitalálta a kérdést, még mielőtt elhangzott volna. Megfogta a kezét, és oda

helyezte, ahol majd szétrobbant a vágytól, majd szándékosan újra elvette onnan.– Nem – suttogta.– Nem? – Sophie értetlenül nézett rá. Talán Luis a passzív nőket szereti – akik

hátradőlnek, és nem tesznek semmit?Luis megrázta a fejét és felállt. Annyira felizgatta a lány, olyan elviselhetetlen

mértékig, hogy attól félt, megsérül.– Querida! – mondta, és szomorúan elmosolyodott. – Nekem is épp elég nehéz lesz

megszabadulnom ettől az átkozott övtől!A feszültség részben felengedett Sophie-ban, és élvezettel nézte, ahogy a férfi teste

fokozatosan feltárul előtte.Luis kibújt a fekete nadrágból, lerángatta magáról a zoknit és a selyem alsónadrágot,

míg végül anyaszült meztelenül állt Sophie előtt, aki arra gondolt, hogy sosem látott még ilyen tökéletes férfit, sem olyat, aki ennyire magabiztosan vállalta volna a meztelenségét.

Luis leheveredett mellé. Hátrasimította a haját, és magához ölelte. Kikapcsolta a melltartóját, és halkan felnyögött, mikor a lány keble szabaddá vált.

– Végre! – sóhajtott, és arcát a buja halmok közé temette. – Madre de Dios, végre!Szájába vette Sophie rózsás mellbimbóját, és harapdálni kezdte Sophie felnyögött a

kéjtől, és tehetetlenül kapaszkodott a vállába.– Luis – nyöszörögte –, ó, Luis!– Tudom, querida – mondta a férfi remegő hangon. – Tudom.A lány karcsú idomai Luis testéhez feszültek, és a férfi keze a lány csípőjén feszülő

finom bugyira siklott.– Ezt a továbbiakban nem szeretném sem látni, sem érezni – suttogta ajkával Sophie

ajka fölött, és lehúzta róla az apró csipke fehérneműt.Sophie-t reszketés fogta el, képtelen volt nyugalmat parancsolni a testének, amikor a

férfi végighúzta a kezét a combján. De Luis csitítani kezdte.– Querida, ne mozogj! – mondta elfúló hangon. – Elveszed az eszem.Sophie megpróbált engedelmeskedni, de reszketett az izgalomtól, ahogy a férfi

lehúzta róla a könnyű kis tangát. Kéjesen megérintette Luis hátát, és selymes bőrére tapasztotta az ujját, majd belefúrta a férfi mellkasán sötétlő szőrzetbe. Érezte, hogy a férfi megremeg. Luis egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy visszanyerje az uralmat a teste felett, majd maga felé fordította a lány fejét. Fekete szemében vad fény csillogott, de az ajkán mosoly játszott.

– Próbára teszed a türelmem, Sophie – mondta csöndesen.– Nem akarok én próbára tenni semmit – suttogta a lány.Válaszul a férfi a combja közé csúsztatta a kezét, és elmosolyodott, mikor a lány szája

kinyílt az élvezettől. Sophie szeme elkerekedett a férfi érintésére.

64


– Luis – sóhajtott fel. – Luis, kérlek!– Mi az? – nyögte a férfi. – Mondd, mit akarsz?Sophie alig tudta kipréselni magából a szavakat.– Téged – pihegte. – Most. Kérlek!Sophie félelme nyomtalanul eltűnt, állapította meg Luis, de ha újrajátszani kezd vele,

még visszatérhet. A végsőkig akarta fokozni a lány vágyát, hogy a lehető leghevesebb gyönyörben legyen része, de ráébredt, hogy Sophie épp eleget várt.

A lánynak nem kellett több játék, sem férfias fortély. Nem kellett más, csak Luis, és készen állt rá, hogy magába fogadja.

Sophie gyorsan lehunyta a szemét, nehogy a férfi lássa, mit vált ki belőle meztelen testének látványa, mert semmi szükség nem volt rá, hogy tovább növelje az önbizalmát. Tökéletes férfi, gondolta Sophie szinte kétségbeesetten. Hogyan versenyezhetne bárki is Luis de la Camarával?

A férfi addig csókolta, amíg Sophie úgy érezte, elájul a gyönyörtől. Spanyolul suttogott a fülébe kedves, mégis felzaklató szavakat, amelyek még inkább felkorbácsolták a vágyait.

Sophie régóta imádkozott ezért a pillanatért, és most, hogy eljött, fizikai izgalmat érzett, ám az érzései… Jobban össze volt zavarodva, mint valaha. De miért hagyná, hogy a bizonytalansága a régóta várt gyönyör útjába álljon?

Luis férfiassága egyszerre gyönyörködtette és megrémítette, de már képtelen volt meghosszabbítani az édes várakozást. Kérlek! – könyörgött hangtalanul a férfinak. Kérlek!

Vajon Luis olvasott a gondolataiban, vagy ő sem tudta tovább elviselni a várakozást? Mert hirtelen beléhatolt, és a tekintetük egymásba mélyedt. Luis arca megfeszült, mintha csak óriási erőfeszítéssel tudna uralkodni magán.

Lehajolt, szájon csókolta Sophie-t, és mozogni kezdett. Sophie még sosem érezte magát ennyire elevennek. A testük tökéletes összhangban ringott együtt, mintha csak egymásnak teremtették volna őket.

Mikor érezte a gyönyör közeledtét, hitetlenkedve és csalódottan felnyögött, mert túl hamar érkezett, és még nem akarta, hogy vége legyen.

– Mi a baj, querida? – kérdezte Luis rekedten, de nem hagyta abba a mozgást.– Luis! – A férfi neve akkor röppent fel az ajkáról, mikor a kéj édes hullámai

megrázták a testét.Luis lenézett a lány elragadtatott arcára, mert szerette volna kiélvezni a gyönyörét, de

nem volt rá módja. Mert ahogy Sophie teste megfeszült, és a gyönyör lassú áradata pírral borította be sápadt bőrét, Luis érezte, hogy már ő sem bírja soká.

Sophie szemhéja felnyílt, és látta, hogy a férfi sötét, határozott arcából eltűnik a feszültség. Luis felnyögött, ahogy elárasztotta a kéj.

Sophie csak akkor kezdett töprengeni azon, mit tettek, mikor Luis egy csókot lehelt az orra hegyére, és leheveredett mellé.

Sophie óvatosan arrébb húzódott.– Itt aludjak ma éjjel? – kérdezte.Luis összevonta a szemöldökét. Ezt most viccnek szánta? Egy út a mennybe már elég

is volt Sophie-nak? Megajándékozta őt a legteljesebb meghittséggel, de meg akarja tagadni tőle azt az örömöt, hogy egész éjjel a karjában tartsa?

Hátradőlt, és a feje fölött kavargó ventilátort bámulta.– Ha akarod.Úgy hangzott, mintha mindegy lett volna neki. Talán az adott körülmények között

szükségük is volt egy kis távolságra. Vagy Sophie-nak volt rá szüksége.

65


– Átmehetek a szomszédba – ajánlkozott. – Úgy jobban tudnál aludni.Ledobta magáról a takarót, felfedve hosszú, fehér lábát, és már épp kiszállt volna az

ágyból, de abban a pillanatban Luis tudta, hogy nem engedi sehová. És hogy olyan élvezetben részesíti, hogy soha többé nem tesz majd ilyen felháborító ajánlatot.

– De én nem akarok aludni, Sophie – mondta, és visszahúzta magához, majd cirógatni kezdte a mellét.

Az érzés megrészegítette a lányt, de azon töprengett, miért volt olyan különös a férfi hangja. Ha most megkérdezné, mit érez valójában, vajon megmondaná neki?

Ám ekkor Luis újra csókolgatni kezdte a mellét, Sophie pedig nyögve fordult felé, hogy kétségeit feledve megadja magát teste akaratának.

66


10. FEJEZET

Sophie a napsütötte kerten át közeledett a medence felé, ahonnan vidám kacagás hallatszott. Ahogy átvágott az árnyas fák között, megpillantotta Luist. Éppen naptejjel kenegette Teo hátát, és Sophie-nak, mint mindig, elakadt a lélegzete. Felsóhajtott.

Azt hitte, lehetetlen, hogy tovább mélyüljenek a férfi iránti érzései, ám tévedett.Három hónapja volt a szeretője, de még mindig ugyanolyan felkavaró hatással volt rá.

Bár ez talán nem meglepő. Nem erősödnek-e az érzések, ha az ember minden áldott éjjel szeretkezik a férfival, akit szeret?

Bárcsak… bárcsak viszontszeretne! – gondolta Sophie sóvárogva. De nem így volt, és nem is lesz így, és neki meg kell tanulnia együtt élni ezzel. És nem is igazán volt oka panaszra, mert Luis őszinte udvariassággal bánt vele.

Nevetett a viccein, és Sophie is az övéin. Reggelinél újságot olvastak, megvitatták a világ eseményeit, mint egy igazi pár, és Luis néha spanyolul is tanította.

Akkor mi hiányzott? A halhatatlan szerelem és önátadás szavai? Sophie kezdettől fogva tudta, mire számíthat, és ha ezekre várt, csalódásra volt ítélve. A férfi nem szegte meg egyetlen ígéretét sem, hiszen egyet sem tett.

Luis felemelte a fejét, és megpillantotta Sophie-t. Fekete szeme összeszűkült a gyönyörűségtől, majd lusta mosoly derítette fel kemény, büszke vonásait.

– Buenos dias, Sophie! – köszöntötte.Észvesztően jóképű, gondolta Sophie. Igazságtalanság, hogy egyetlen férfiban ennyi jó

tulajdonság ötvöződjön!Az apró vízcseppek gyémántként szikráztak a férfi napbarnított bőrén és fekete

úszónadrágján, amely kihangsúlyozta keskeny csípőjét és combja keménységét. A testet, amelyet Sophie olyan jól ismert, és amelyből sohasem kaphatott eleget.

Összeszedte magát, és elmosolyodott.– So-phie! – sikkantotta Teo vidáman, ahogy megpillantotta.Sophie kitárt karral kezdett szaladni felé, és éppoly boldog volt, mint amikor a kisfiú

először kimondta a nevét.– Buenos dias, Teodoro! – üdvözölte. – Como estas?A kisgyermek, mint mindig, most is kacagni kezdett Sophie spanyol kiejtése hallatán,

és a lány gyengéden összeborzolta a haját.– Várj csak! – fenyegette meg játékosan az ujjával. – Hamarosan jobban beszélek majd

spanyolul, mint te!Luis elfojtott egy sóhajt, amikor Sophie leguggolt mellé. Luis csöndben átkozta és

imádta a lányt a fürdőruhája miatt. Még sosem ismert ilyen tartózkodó nőt.A legtöbb nő számára az úszás jó ürügyet jelentett, hogy annyit mutasson meg a

testéből, amennyit csak lehetséges, de Sophie nem tartozott közéjük. A falatnyi háromszögekből álló bikini idegen volt tőle.

Fürdőruhája kéksége azonban kiemelte a szeme színét, a magas szabás felhívta a figyelmet hosszú, hosszú lábára, és habár keble javarészt fedve volt, a melltartó vékony anyaga mit sem rejtett bűvös domborulatából, amely éjszakánként Luis párnájául szolgált…

– Vamos a nadar? – kérdezte Sophie, és úgy tett, mintha úszna.– Sí, sí! – felelte kacagva Teodoro, és a lány felé nyújtotta a kezét.

67


Sophie felkapta, beszívta magába a csodálatos babaillatot, a kisfiú pedig a nyaka köré fonta naptejes karját. A lány érezte, hogy a fekete szempár követi minden mozdulatát.

– Nem jössz be? – érdeklődött Sophie.Luis összehúzta a szemöldökét.– Hm?– Úszni!A férfi megrázta a fejét. Nem mert megmozdulni, annyira felizgatta a lány testének

látványa.– Inkább majd kintről nézem.A medence széléről figyelte, ahogy Sophie önfeledten pancsol a kisfiával, de nem

sikerült visszanyernie a nyugalmát. Felnyögött, és a hasára dőlt.Mindig olyan nőre vágyott, aki nem támasztott lehetetlen érzelmi elvárásokat vele

szemben, de most, hogy talált egyet, ráébredt, hogy egyre inkább zavarja a dolog.Olyan különös ez a lány! Sohasem vadászik a bókokra, és féltékennyé sem próbálja

tenni, amikor együtt mennek vacsorázni a barátaival. És nem követelőzik, hogy mondja meg, Luis mit érez iránta. Imádja Teót, és csöppet sem bosszankodik, amiért Luis egyre több terhet rak a vállára. Egyszerre hűvös és szenvedélyes, érzékeny és okos – minden, amire egy férfi vágyhat.

Akkor mi a baj velem? – kérdezte önmagát.– Nagyon messze jársz.Egy kedves hang rántotta vissza a valóságba. Sophie-t pillantotta meg maga előtt

csöpögő fürdőruhában, amint épp törülközőért nyúlt, hogy megtörölje a karjában ülő, vizes csöppséget.

És azért, hogy lélegzetelállító belátást engedjen a ruhakivágásába, állapította meg Luis bosszúsan, és azt kívánta, bárcsak ott lenne egy pesztonka, hogy azonnal ágyba vihesse Sophie-t…

– Luis, mi a gond?– Miért lenne bármi gond?– Nem is tudom. Olyan savanyú képet vágtál.A férfi behunyta a szemét.– Csak fáradt vagyok.Nem csoda, gondolta Sophie szerelmesen, ahogy a férfi hátát figyelte. Voltaképpen

neki is fáradtnak kéne lennie, hiszen előző éjjel nem sokat aludtak. Mosoly bujkált a szája sarkában, miközben Teo fürtjeit igazgatta. Különös módon egy csöppet sem volt kimerült, úgy érezte, le tudná futni a maratoni távot.

Este Luis a gyertyák táncoló lángján át figyelte Sophie-t.– Van kedved estélyre menni?Sophie hunyorgott.– Mikor?– Holnap este.– Egy kicsit későn szóltál.– Magam is… bizonytalan voltam – mondta lassan a férfi. – De azt hiszem, tetszene

neked.Luis különös hangulatban van, állapította meg Sophie. Szórakozott. Feszült. A fekete

szempár a megszokottnál is titokzatosabbnak tűnt. De egy estély jó móka lehet.– Rendben, jól hangzik – mosolygott.Luis csalódott volt, amiért a lány semmit sem kérdez. Miért nem kérdezte meg, hol

lesz az estély, ki a házigazda, és ki lesz ott? Mintha egy csöppet sem érdekelné a dolog, gondolta elborult arccal.

68


Valójában Sophie nagyon is ideges volt, de semmi pénzért nem mutatta volna. A férfi barátait és a feleségeiket lélegzetelállítónak és tökéletesen ápoltnak tartotta. Mintha az egész napjukat edzőteremben, manikűrösnél, pedikűrösnél és fodrásznál töltenék, mielőtt szórakozni mennek.

Nem mintha Sophie nem ismerte volna az öltözködés ábécéjét, de úgy érezte, vannak hiányosságai. Először is, a körme rövid és színtelen volt – leginkább azért, mert a nap java részében Teóval játszott a homokozóban, a homok pedig egyetlen körmöt sem kímél.

Másnap este kinyitotta a szekrényét és felmérte a tartalmát. Nem szenvedett hiányt szép új ruhákban.

Azzal, hogy eladta az üzleti részesedését, vagyonos nővé vált, persze Luishoz viszonyítva így is koldusszegény, állapította meg.

A férfi elvitte Pamplonába a forró la riojai nyarakhoz illő ruhákat vásárolni, és Sophie megint elhárította, hogy ő fizessen.

– Ki tudom fizetni magamnak – ismételgette makacsul. – Eladtam a cégemet, nem emlékszel?

– Madre de Dios! – kiáltott fel a férfi. – Ezt az önfejű nőt! Tudod, hogy most minden más.

– Miért?– Te vigyázol a fiamra – erősködött Luis. – Ezért másnak fizetést kellene adnom.– Talán egy nap majd megkérlek rá – felelte Sophie higgadtan. – Jelenleg nincs

szükségem rá. Mellesleg szeretetből csinálom, nem pénzért.A spanyol kinyitotta, majd becsukta a száját, mert nem tudott vitába szállni a lány

érveivel, és Sophie bosszúságot és csodálatot olvasott ki a szeméből. Helyes! Luis de la Camara túlságosan beskatulyázta a nőket. Hadd tudja meg, hogy sokféle nő létezik, és nem mindegyikük számító és kapzsi.

Sophie egy olyan ruhát vett ki a szekrényből, amelyet még egyszer sem viselt – egy áttetsző, világos rózsaszín, spagettipántos felsőt, amely jól mutatott lebarnult bőrén és a térde fölött végződő szoknyát, amely kihangsúlyozta hosszú lábát.

Akárcsak az esküvőre, most is a szokásosnál erősebben festette ki magát, nemcsak a hatás kedvéért, hanem mert a festék mögé el is rejtőzhetett. Tisztában volt vele, hogy kíváncsi tekintetek veszik majd körül. Sokan régóta szerették volna tudni, mi van közte és Luis között, de nem volt bátorságuk megkérdezni.

Luis a földszinten várt rá, és amikor a lány belépett a szobába, átkozta magát, amiért beleegyezett, hogy elmenjenek erre az átkozott estélyre. Itthon is maradhattak volna.

– Gyönyörű vagy, querida – suttogta, és intett neki. – Gyere ide!A férfi tekintete és parancsoló hangja engedelmességre késztette a lányt. De a fekete

szempárban lobogó vad tűz arra figyelmeztette, hogy veszélyes lenne szót fogadnia, különösen mikor – gyors pillantást vetett az órájára – estélyre hivatalosak.

– Luis…– Gyere ide! – ismételte a férfi. Szigorú szája halovány mosolyra húzódott, mikor

Sophie odalépett hozzá.– De Luis! – tiltakozott a lány erőtlenül, mikor a férfi lehajolt, hogy megcsókolja

csupasz vállát, borzongató érzéssel árasztva el egész testét.– Gyere és ülj le! – mormogta a férfi, és a kanapéhoz vezette.– De azt hittem, estélyre megyünk…– Megyünk is. – Luis újra a lány nyakába csókolt. Amikor a keze Sophie mellére simult

érezte, hogy a lány reszket. – Nemsokára. – Az ujjával leheletfinom köröket írt le a

69


mellbimbója körül. – Emlékszel arra az estére, amikor megérkeztél, és azt mondtad, szeretkezzünk a kanapén?

– Hagyd abba!– Nem akarod?Nagyon is akarta, de ha valaki nem parancsol megálljt, tudta, mi fog történni. A szíve

vadul kalapált, a teste pedig mohón követelte a jussát.– Hagyd abba! – suttogta újra, de ezúttal a vágytól elmélyült hangon.– Nem, kezdjük el!Sophie tudta, képtelen lesz kilépni a házból, amíg nem szabadul meg attól a hihetetlen

kíntól.Elgyengült a lába, és reszketett a keze, de valahogyan levetkőztette a férfit. Érezte,

hogy Luisban tombol a vágy, és közel jár ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát.Perzselő, kéjes mosollyal átvette az irányítást. Lelökte Luist a pamlagra, és lehúzta

róla a nadrágot, majd gyakorlott mozdulattal kilépett a bugyijából, és hanyagul a padlóra hajította.

– Querida! – nyögte a férfi, és újra felnyögött, mikor Sophie szorosan átölelve mozogni kezdett.

Nagyon gyorsan, túl gyorsan ért véget, gondolta a férfi sajnálkozva, mikor a lány bánatos mosollyal leheveredett mellé.

– Gyere, querida, különben elkésünk az estélyről!Sophie azon tépelődött, hogyan festhet – kipirultan, forrón, izzadtan és elégedetten.– Még mindig el akarsz menni? – kérdezte bizonytalanul.A férfi összeszorított szájjal emlékeztette magát, hogy ami az imént történt, nem volt

több édes szórakozásnál.– Igen.Sophie nyelt egyet.– Adj öt percet!Tíz percbe került, de amikor visszatért, megfésülködve, illatosan, mintha nem is az

iménti vadmacska lett volna.– Gyere! – mondta a férfi kurtán.Sophie összezavarodva ült a kocsiban. A szeretkezés közelebb kellene hogy hozza az

embereket, nem? Akkor Luis miért távolodott hirtelen fényévekre tőle?Sophie megpróbálta enyhíteni a rájuk telepedő, érthetetlen feszültséget.– Ki a házigazda?– Ó, tehát érdekel!– Persze, hogy érdekel!– Egy gyermekkori barátom – együtt nőttünk fel. Az ő családjának is van szőlője La

Riojában.– És a boruk vetekedhet a de la Camara borokkal? – csipkelődött Sophie.– Mit gondolsz? – kérdezett vissza a férfi.Nos, hadd legyen rossz kedve, gondolta Sophie dacosan. Ő aztán nem fogja

körbedongani. Luisnak dorombolnia kellene az élvezettől, nem zsörtölődni. Sophie lélegzetelállító részletességgel emlékezett mindenre, ami a kanapén történt, de a férfi viselkedése lehűtötte.

– Szerintem le kéne törölnöd azt a fintort az arcodról! – közölte morcosan.Luis pedig Sophie arcáról szerette volna a csókjával letörölni azt a dühös kis fintort,

de épp a ház elé érkeztek, nyomukban szorosan egy másik autóval.Az épület falát szivárványszín fényárba vonta a sok színes lámpa, a meleg éjszakai

levegőt muzsika töltötte be, s a medence felől kacagás hallatszott.

70


– Mehetünk? – kérdezte a férfi, és a kezét nyújtotta, de Sophie nem vett tudomást róla. Nem hajlandó holmi trófeaként díszelegni mellette!

– Menjünk! – közölte nyersen.Luis bemutatta Laurent Gomeznek, a házigazdának, és gyönyörű, állapotos

feleségének, Mariának. Sophie-ban engedett a feszültség.– Mit innál, Sophie? – tudakolta Maria, őszinte mosollyal az arcán.– Egy kis bort, köszönöm.– Megkóstolod a spanyol pezsgőt? – érdeklődött Laurent.– Csodásan hangzik – mondta Sophie, és Luisra pillantott, de a férfi arca mosolytalan

maradt, mikor összetalálkozott a tekintetük. Mi ütött belé ma este? – Mikorra várod a babát? – kérdezte Sophie Mariát.

– Navidad – akarom mondani karácsony tájára – felelte az asszony mosolyogva.– Ő lesz az első?– Az ötödik!– Jóságos ég! – suttogta Sophie. – Annyi idősnek látszol, mint én.– Annyi is – jegyezte meg szárazon Luis. – De akadnak nők, akik korán kezdik, és

sosem hagyják abba, igaz, Maria?– Ez lesz az utolsó! – bizonygatta Maria.– Az utolsó mi? – érdeklődött Laurent, aki épp akkor tért vissza egy tálcányi

pezsgővel.– Semmi, querido – felelte a felesége, és rákacsintott Sophie-ra.Sophie egyre jobban megnyugodott. Luis barátai elbűvölőek voltak, és úgy tűnt, hogy

elfogadták, legalábbis a közeli barátok. Mint mindig, Sophie most is látta az egyedülálló nők kihívó tekintetét, de nem törődött velük. Annyit pilloghatnak Luisra, amennyit csak akarnak – a férfi akkor is vele érkezett!

Két pohár finom pezsgő után már csak az foglalkoztatta, miért tűnik Luis olyan komornak és ünnepélyesnek, de nem volt lehetősége megkérdezni, mert sohasem voltak egyedül.

Sophie egy tál paellával a kezében épp arra készült, hogy megkeresse Luist, mikor pillanatnyi feszült csöndre lett figyelmes, amelyet izgatott zsongás követett. Felnézett, hogy lássa, mi vagy ki váltotta ki.

Egy olyan lélegzetelállítóan szép nő, hogy Sophie biztosra vette, valamelyik divatmagazin címlapján látta.

Magas volt, csaknem olyan magas, mint a legmagasabb férfi az estélyen. Tökéletes testére simuló ezüstruhájában úgy festett, akár egy sellő. Sűrű, sötét haját magas kontyba tűzte, fürtjei gondosan elrendezett csigákban hullottak alá, melyek között ragyogó ékszerek pompáztak.

De az arca volt a legbámulatosabb. Mintegy megtestesítette mindazt a szépséget, amely a spanyol nők jellemzője. Ovális arc, hatalmas fekete szem és vörösre festett, puha, érzéki ajak. Ez az arc egyszerre volt szenvedélyes és gyönyörű.

– Ki ez? – suttogta Sophie.Egy pillanatra kínos csönd támadt.– Ő Alejandra – felelte Maria bátortalanul. – Még nem találkoztatok?Nem, persze, hogy nem, ugyan minek mutatta volna be Luis a jelenlegi szeretőjét az

előzőnek? Nem került volna kényelmetlen helyzetbe, ha ne adj' isten!, a két nő kibeszéli egymás között?

És vajon mit hallanék? – tépelődött fájó szívvel Sophie. Vajon Alejandra ugyanolyannak írná le a kapcsolatukat, mint amilyen most az övé Luisszal?

71


Talán itt az ideje, hogy többé ne áltassa magát azzal, hogy ami köztük van, különleges. Luis tisztelettel bánt vele, ez igaz, talán a viszonyuk is tovább tart majd, mint az előző, de kizárólag azért, mert Sophie bebiztosította magát, mikor elvállalta a fia dajkálását.

– Nem – szólalt meg lassan, és az ételt érintetlenül visszatette az asztalra. – Nem találkoztunk. Bocsáss meg, Maria, meg kell keresnem Luist!

De sehol sem találta, így végül egy pohár gyümölcslével a kezében elbújt a medence egyik rejtett sarkában, mert képtelen lett volna bárkivel is értelmes társalgást folytatni.

Letelepedett egy fotelba, és nagyot sóhajtott. Vagy össze kell szednie magát, vagy el kell mennie, amíg még van ereje. Annak idején azt mondta, hogy egy év múlva vizsgálja felül a döntését, de aznap este fenyegetően fojtogatta a bizonytalanság érzése. Igen, boldogok voltak ez alatt a három hónap alatt, de Luis Mirandával is az volt egykor. És Alejandrával is. Tehát újra meg fog ismétlődni? Luis ráun majd, amint a vágy tüze kihuny?

Léptek zaja rázta fel elmélkedéséből, és Alejandrát pillantotta meg, aki testhez álló ezüstruhájában földöntúli holdsugárként ragyogott.

– Nyilván te vagy Sophie – szólalt meg tökéletes, észak-amerikai angolsággal. – Tudod, ki vagyok?

– Természetesen – felelte Sophie nyugodtan, de a keze reszketett, mikor letette a poharat a mellette álló asztalra. – Te vagy Alejandra.

Alejandra egy pillanatig némán, gátlástalanul tanulmányozta, majd már-már szomorúan megszólalt.

– Nagyon szép vagy.– Te is.– Szereti a szőkéket – vetette oda Alejandra. – Mindig is szerette.Azt akarja éreztetni velem, hogy egy vagyok a sok közül! – gondolta Sophie

felháborodottan. De talán így is volt. Már nyitotta a száját, hogy valami közhellyel válaszoljon a nőnek, aki az ég tudja, meddig megosztotta Luisszal az ágyát, mikor egy sötét alak lépett elő az árnyékból.

A férfi tekintete éberen villogott, de ennél többet Sophie nem tudott kiolvasni belőle a gyér esti fényben.

– Á, szóval találkoztatok!Az nem kifejezés, gondolta Sophie, és hűvös pillantást vetett rá.Alejandra előre lépett, és csókra nyújtotta az arcát, de Sophie meglepetésére Luis csak

udvariasan biccentett.– Jól nézel ki, Alejandra – mondta szenvtelenül.– Te is, querido – suttogta a nő, de a szája szinte fájdalmas mosolyra húzódott, mintha

tudomásul vette volna a keserű tényt, hogy a kapcsolatuk alapvetően megváltozott. – Úgy tűnik, jót tesz neked a családi élet.

Ki akarja hozni a sodrából? – tűnődött Sophie. Hogy úgy hangozzék, mintha a legújabb szőkeség a karmai között tartaná?

– Így is van – bólintott Luis, és Sophie-ra nézett. – Ettél már, querida?Mintha egyetlen falatot is le tudott volna nyelni!– Nem vagyok éhes – felelte Sophie őszintén.– Van kedved táncolni?– Az igazat megvallva, Luis, legszívesebben hazamennék. A világért sem szeretném

elrontani az estét, de nagyon fáradt vagyok.– Kérd meg Laurent sofőrjét, hogy vigyen haza! – tanácsolta Alejandra, és alig

észrevehetően kihúzta a vállát, hogy keble még inkább érvényesüljön a tapadós ezüstselyem alatt.

72


– Én is fáradt vagyok – közölte Luis nyájasan, bár csillogó tekintete titkos üzenetet küldött Sophie felé. – Gyere, Sophie, kerítsük elő a kendőd, és menjünk haza! Jó éjszakát, Alejandra! – Még egyszer kifogástalan udvariassággal fejet hajtott. – Jó volt, hogy újra láttalak.

– Jó éjszakát! – felelte a nő színtelenül.Sophie egy szót sem szólt, amíg rá nem tértek az haciendához vezető útra, ám ekkor

vulkánként törtek fel belőle a szavak.– Ugye tudtad, hogy ott lesz? – támadt a férfinak.– Természetesen.– De nem érezted szükségét, hogy szólj?– Nem kérdezted.– Na és, ha nem kérdeztem? Gondolhattad volna, hogy tudni akarom!– Azt hittem, nem érdekelne – felelte a férfi szárazon.De Sophie-t túlságosan is magával ragadta az indulat, semhogy elgondolkodott volna a

férfi szavainak mögöttes tartalmán.– Soha sem mentem volna oda, ha tudom, hogy ott lesz!– Ne add az ártatlant, Luis! – sziszegte a lány magából kikelve. – Tudod, hogy

mindenki arról pusmogott, hogy a múltbéli és jelenlegi szeretőd együtt mulatott! Ez volt a szándékod? Hogy megalázz?

Luis elnyomott egy csöndes szitkot az orra alatt, és az autó az hacienda elé kanyarodott.

– Azt hiszed? – háborgott a férfi. – Komolyan azt hiszed?– Mégis mi mást hihetnék?– Érkezéskor felajánlottam a karomat – mondta szemrehányóan a férfi –, hogy

megmutassam a világnak, hogy te vagy a nő az életemben, de te elutasítottad, igaz? A hűvös, rideg Sophie és az ő neérjhozzám arckifejezése, amely a legforróbb vulkánt is befagyasztaná!

– Nem hallgatom tovább a sértéseidet!A lány kiugrott az autóból, becsapta az ajtót, és Luisszal a sarkában beviharzott a

nappaliba. Miután bezáródott mögöttük az ajtó, és magukra maradtak, Sophie dühödten nekitámadt.

– Ugye féltékennyé akartál tenni, Luis?Hosszú csönd után a férfi bólintott.– Sí. Talán igen.Sophie rámeredt.– Miért akarnál féltékennyé tenni?Luis kurtán felnevetett.– Most ki adja az ártatlant?– Nem értem.Hirtelen mindaz, ami hetek óta fortyogott a férfi lelkében, pusztító erővel tört fel

belőle.– Nem tudod?! – visszhangozta. – Komolyan?! Gondolom, hálásnak kéne lennem, hogy

igenis féltékenynek látszol, ez legalább azt mutatja, hogy valamit azért érzel irántam!– Luis…– Tudod te, milyen, amikor azt éreztetik veled, hogy nem vagy több puszta

csődörnél?! – tajtékzott.– Csődör?– Egy férfi, aki élvezetet nyújt az ágyban, de semmi másra nem jó!

73


– Luis, ez nevetséges – tiltakozott Sophie. – Egy csomó mindent csinálunk együtt; te is tudod.

– Lehet, de közben folyamatosan távol tartasz magadtól azzal a boszorkányos kék szemeddel és a hűvös, csúfondáros mosolyoddal! Csak olyankor érzem magam közel hozzád, amikor szeretkezünk! – Gúnyosan felhorkant. – És még te kérdezed, miért érzem magam csődörnek?!

Sophie sohasem látta még ilyen hevesnek, ennyire spanyolnak, és ráébredt, hogy arisztokrata neveltetése és folyékony angoltudása ellenére az előtte álló férfi hús-vér, eleven latin, tele szenvedéllyel. Sophie haragja lassan elpárolgott, és feltette azt a kérdést, amelyet már rég fel kellett volna tennie.

– Mit akarsz tőlem, Luis?Sötét láng lobbant a férfi szemében.– Semmit, amit nem vagy kész megadni – felelte büszkén.És hirtelen a gondolat, hogy elveszítheti, iszonyatosan, fenyegetően valóságosnak tűnt

Sophie számara.– Azt… hittem, jó szerető vagyok – mondta akadozva.– Az is vagy! A világ legjobb szeretője! – A férfi tekintete fekete lándzsaként fúródott

Sophie szemébe. – De én nem akarok szeretőt! Többé nem!Sophie-nak tátva maradt a szája, és a szíve riadt kalapálásba kezdett, ahogy kipréselte

magából a fájdalmas szavakat.– Úgy érted… azt akarod, hogy menjek el?– Madre de Dios! Muszáj betűznöm? Azt akarom tudni, mi zajlik abban a bolond, hűvös

angol szívedben! Nem, nem azt akarom, hogy menj el, tudni akarom, hogy érzel!– Mivel kapcsolatban?A férfi tekintete lángolt.– Mivel kapcsolatban? – visszhangozta hitetlenkedve. – Velem kapcsolatban,

természetesen!Sophie elfordult. Luis túl sokat akart! Mindent és még annál is többet.– Sophie! – szólalt meg Luis már-már könyörgésnek ható hangon.– Nem! – mondta a lány konokul.– Miért nem? – kérdezte csöndesen.– Mert az érzelmek nem képezték a megállapodásunk tárgyát! Azzal a feltétellel

jöttem ide, hogy vigyázok a fiadra, és megosztom veled az ágyad. Ez volt a megállapodásunk, a te szavaid, Luis, nem az enyémek.

– És mi van, ha azt mondom, már nem vagyok elégedett a megállapodásunkkal?Sophie sarkon fordult.– Hová akarsz kilyukadni?– Hogy az érzések változhatnak, vagy talán csak túl vak voltam ahhoz, hogy lássam,

mindvégig ott voltak. Tudod… – Az ajkába harapott, mintha nem tudná, hogyan mondja ki a számára idegen szavakat –, szeretlek, Sophie. Teljes szívemből szeretlek.

– De te nem tudod, mi az a szerelem! – tiltakozott erőtlenül a lány, noha úgy érezte, menten kiugrik a szíve. – Emlékszel?

– Hogyan felejthetném el? – felelte a férfi keserűen, átkozva magát, amiért egykor ilyen butaságot mondott. De Sophie még mindig karnyújtásnyira állt tőle, és a tekintetében még mindig gyanakvás bujkált. Luis küszködve próbálta szavakba önteni az érzéseit, mert ha valamiben, hát ebben nem volt gyakorlata.

– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy abban a pillanatban beléd szerettem, mikor megláttalak? Olyan erős volt az az érzés, hogy alapjaiban rázta meg az életem…

74


– Kérlek, ne! – vágott közbe Sophie, mielőtt folytathatta volna. – Helytelen volt, te is tudod! Az unokatestvéremet készültél elvenni!

– Az érzéseinkkel szemben tehetetlenek vagyunk. Az lehet helyes vagy helytelen, amit az érzéseink sugallatára teszünk. És én nem tettem semmit. Semmit. Ahogy te sem.

– Én is kívántalak – suttogta Sophie. – És olyan bűntudatom volt miatta! Ezért hitettem el magammal, hogy gyűlöllek, és hogy minden más nőre is úgy nézel, ahogy rám azon a napon.

A férfi megrázta a fejét.– Soha – felelte szelíden –, egyetlen nőre sem néztem úgy, és egyetlen nő iránt sem

érzek úgy, ahogy irántad. A nők mindig mesterkedtek, hálót fontak körém, és követelőztek, de te nem. És látod, nagyon megszerettelek, de még mindig nem tudom, te hogyan érzel irántam.

Sophie hirtelen úgy érezte magát, mintha gyors egymásutánban megivott volna két pohár pezsgőt.

– Luis, átölelnél? Kérlek! – kérte elhaló hangon.Nem kellett kétszer kérnie, Luis azonnal magához húzta. A férfi behunyta a szemét, és

arcát megpihentette a lány selymes haján.– Egyébként úgyis tudod – mondta alig hallhatóan Sophie a férfi mellkasába

temetkezve.Luis felemelte a lány állát, és egyszerre megindultan és értetlenül nézte a kék

szemében csillogó könnyeket.– Tényleg, querida mia?– Igen – felelte Sophie szipogva. – Tudnod kell. Persze, hogy szeretlek! Bizonyára

megszoktad, hogy a nők beléd szeretnek.A férfi bölcsen elengedte a füle mellett a megjegyzést.– Nem úgy viselkedtél, mint aki szeret – jegyezte meg. – Érzelmileg távolságtartó

voltál, Sophie; ezt nem tagadhatod.– Mert a szerelem sebezhetővé tesz.– Én talán nem tudom? – mondta szárazon a férfi.Sophie úgy bámult rá, mintha azt mondta volna, hogy a nap éjszaka süt.– Te? Sebezhető? Soha!– De igen, néha. Veled. – Luis elmosolyodott. – Látod, veled minden más. Más, mint

amit valaha átéltem, vagy amit vártam.– Nem maradhatok veled, Luis…A férfi megdermedt– Nem maradhatsz velem? – ismételte hitetlenkedve.Sophie megrázta a fejét. Tudta, hogy szembe kell néznie a félelmeivel, különben

felemésztenék az önbizalmát és az életét. Megrázta a fejét.– Nem, ha arra gondolok, hogy egy nap majd új szeretőt keresel magadnak. És honnan

tudjam, hogy nem így lesz?– Azért, mert megesküszöm rá – mondta a férfi szelíden. – Soha, de soha, és hazudtam

én neked valaha, Sophie?A lány tagadóan rázta a fejét.– Hogyan nézhetnék én valaha más nőre? – kérdezte Luis. – Hát nem látod, hogy a

kezedben van a szívem, Sophie?Ez volt a legszebb dolog, amit Sophie-nak valaha mondtak. Egy könnycsepp gördült

végig az arcán. Luis az ajkával törölte le.– Ss! – csitította. – Ne lássak több könnyet! Semmi szükség rájuk. Gyere, Sophie, ülj ide

mellém!

75


Az ablak melletti székhez vezette, és gyengéden leültette, mint egy gyereket, majd a szájához emelte a kezét, és lassan végigcsókolta az ujjait.

– Mikor történt? – kérdezte Sophie boldogan. – Mikor jöttél rá?Luis vállat vont.– Ki tudja? Amikor visszamentél Angliába, őrületesen hiányoztál. Először azzal

nyugtattam magam, hogy a csalódottság az oka. De a csalódás nem rágja ilyen mélyen az ember lelkét. Akartalak – ismerte be őszintén.

– Sokáig vártál, hogy megkérdezz – rótta fel Sophie.A férfi bólintott.– De ez nem meglepő, elvégre biztosnak kellett lennem. Mert nagy dolgot kértem

tőled, querida. Nem kockáztathattam Teo boldogságát, hiszen fennállt a veszélye, hogy nem sikerül, és újra elhagysz. Különben sem tudhattam, mi lesz a válaszod. Honnan tudtam volna, hogy otthagyod az izgalmas angliai életed, hogy velem élj? A legvadabb, legédesebb álmom vált ezzel valóra.

Most, hogy több mint elégedettnek érezte magát, Sophie meg merte kockáztatni, hogy félig lesütött szemmel a férfira pillantson.

– És ha nemet mondtam volna?– Akkor valahogyan megszereztelek volna – felelte a férfi. – Akárhogyan. Tudom, hogy

a végén az enyém lettél volna.Sophie megborzongott, olyan jólesett ezt hallania.– És most?– Most ágyba viszlek, querida, és csodálatosat szeretkezünk…– Ez tehát mit sem változik?– És aztán megmondod, pontosan mikor leszel a feleségem.

76


UTÓHANG

Sophie majdnem egy évig váratta a férfit. Luis azt hitte, szörnyen kínlódott, mikor Sophie távol volt tőle Angliában, de tévedett. Ez az igazi kínszenvedés! – gondolta kétségbeesetten.

Talán azt várja, hogy könyörögjön? Ha igen, nagyot fog csalódni, mert bár örökre rabul ejtette a szívét, de egy de la Camara sosem fog könyörögni!

Azért időről időre kérte, hogy legyen a felesége, de a lány válasza mindig ugyanaz volt.– Nem, Luis. Még nem.– Miért várakoztatsz, querida mia?Sophie a férfi szájára tette az ujját.– Mert még nem jött el a megfelelő idő.– Mikor jön el?– Te leszel az első, aki megtudja – suttogta a lány, és megcsókolta. – Talán most

először fordul elő, hogy várnod kell valamire.Ez igaz volt. Az élet ajándékai mindig meglepő könnyedséggel hullottak Luis de la

Camara ölébe, és most felfedezte, hogy a beteljesülés késleltetése milyen hatásos vágyfokozó szer. Sophie nagyot nevetett, mikor ezt elmondta neki.

– Mintha szükséged lenne vágyfokozóra! – duruzsolta.Délutánonként, amíg Teo aludt, Sophie spanyolórákat vett. Nagyon komolyan vette a

tanulást, olyannyira, hogy Luis meg is jegyezte, hogy a végén nagyobb szókincse lesz, mint neki.

– Könnyen meglehet – felelte a lány komolyan.Teo pedig dundi csecsemőből elbűvölő kisfiúvá nőtt, aki mamának szólította Sophie-t.

Mikor először így nevezte, Sophie szeme megtelt könnyel, Luisra nézett, és látta, hogy az ő szeme is beszédesen csillog.

– Jó lenne, ha Teo előbb vagy utóbb kapna egy kisöcsöt, vagy egy kishúgot – jegyezte meg az ágyban aznap este a férfi. Sophie fölé hajolt, és megcirógatta. – Nagyon élveznénk a gyerekcsinálást, So-phie!

– Most is sok élvezetben van részünk – ellenkezett erőtlenül a lány, de amint a férfi megcsókolta, el volt veszve.

Aztán egy nap, Luis dolgozószobájában Sophie letette a telefont, és jelentőségteljesen a férfi felé fordult.

– A szüleim szeretnének meglátogatni – jelentette be.Luis felpillantott a munkájából.– Sejtettem. Örülök! – dünnyögte. – Mikor?– A jövő hét végén.Luis bólintott.– Szabaddá teszem magam.Már kétszer találkozott velük, amikor hazalátogattak hármasban Angliába. Mi után a

szülők látták, mennyire szereti a lányukat, eloszlottak az első aggodalmaik, és kezdték azt gondolni, hogy Sophie megfogta az isten lábát.

A nagymamát és Sophie londoni barátait is meglátogatták, és még Liam is kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a spanyol arisztokrata boldoggá tette a lányt.

– Drága Luis! – duruzsolta Sophie.A férfi gyönyörködve legeltette rajta a szemét.

77


– Hm?– Tudod, hogy meglátogatnak a szüleim?– Mivel alig egy perce mondtad, igen, tudom, querida – mondta Luis. – Kiváló az

emlékezőtehetségem.Sophie nagy levegőt vett, mert tudta, hogy a végsőkig húzta a pillanatot. Miranda

emlékét nem gyalázzák meg, és a családjuk boldogsága is felhőtlen lesz.– Kár lenne, ha nem tennénk emlékezetessé ezt az alkalmat – mondta lassan.– Azt akarod, hogy rendezzek estélyt a tiszteletükre?– Hogy rendezzünk estélyt – helyesbített a lány. – Igen, azt szeretném. – Lesütött

szemmel nézett Luisra. – Akár menyegző is lehet belőle, ha akarod.A férfi lassan elmosolyodott.– Gyere csak ide!Sophie engedelmesen odalépett hozzá, leült a térdére, és szorosan a nyaka köré fonta

a karját.– Vagyis végre-valahára hozzám jössz, Sophie?– Igen!– És egészen biztos vagy benne?Sophie belenézett a fekete szempárba, amely olyan szeretettel és vágyódással nézett

rá, hogy gombóc gyűlt a torkába, és egy pillanatig megszólalni sem tudott.– Ó, igen, drága Luis! – suttogta. – Még semmiben sem voltam ennyire biztos.

78

Documents

Romana K%Fcl%f6nsz%e1m 2004 4 (b) Shannon Kendrick - Spanyolcsel