„S utolsó jussomat, a Szót,ezt a szent, tépett lobogótkitűzöm fent az ormokon

s a csillagoknak meglobogtatom”

Immár egy évtizede annak, hogy iskolánkban gróf Wass Albert tiszteletére vers-és prózamondó versenyeket rendezünk. Debrecen város és Hajdú-Bihar megye kiválóan felkészült középiskolás diákjai az író műveiből választott prózarészletek mellett határainkon kívül élő magyar költők szebbnél szebb verseit hozzák magukkal. Idei, jubileumi rendezvényünkre bögözi, érmihályfalvi, nagybányai, nagyváradi, pribeniki, szatmárnémeti, és zentai diákokat is várunk.

Bensőséges hangulatban szülőföldért és emberiségért aggódó költészetet ünneplünk. Mint ahogyan „…nem rejtethetik el a hegyen épített város, és lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóba. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt.” Az elmúlt évtizedben tanúi lehettünk annak, miként teljesedik be az evangélium igazsága Wass Albert életén, hogyan lett az őt szeretők áldozatos munkája jutalmául ez a gazdag életmű megbecsült kincse nemzetünknek.

Wass Albert neve olyan hívó szó lett, amelyre emberek indulnak el határainkon innen és túl. E név magában hordozza a tisztesség, az egymásra találás, egy emberi léptékű világ és az igazi szabadság utáni vágyainkat. Hosszú hallgatás és feledés után, verseiben, prózai írásaiban, nemzetféltő üzeneteiben végre „hazatalált” a pallagi diák. Wass Albert, a Gazdasági Akadémia egykori hallgatója, a Debreceni Nagyerdő és az Alma Mater parkjának történelmet idéző hatalmas fái alatt töltötte életének talán legszebb éveit. Az íróvá lett gazdász, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom kiváló képviselője így vall erről:„Búcsúzom a parkban a padoktól: mennyi álmomat tudják, mennyi vágyamat ismerik, mennyi titkomat lesték el átábrándozott órák során…Olyan volt ez a három év, olyan színes és könnyű, olyan bájos és gyönyörű, szép, mint az első szerelem…kék fecskeszárnyakon suhanó évek voltak, olyanok, mint a mámoros tavasz.”

Az ifjú gróf alkotó tehetsége Erdély író-és költőóriásainak - Tamási Áron, Kós Károly, Reményik Sándor, Áprily Lajos, Dsida Jenő - társaságában bontakozott ki. Reményik Sándor így intette őt:„Vigyázz fiúcskám, a szépen zengő szó, ha céltalan, semmit sem ér.”

Wass Albert méltó tanítványnak bizonyult. Ugyanazzal a szívszorító, „konok hűséggel” ragaszkodik nemzetéhez, népéhez, „utolsó jussá”-hoz „odakünn”, mint mestere „idebenn”: „…még ha utolsó is vagyok, kit az özönvíz meghagyott, de harcom végig harcolom” ,„Itthon maradok én! Károgva és sötéten, Mint téli varjú száraz jegenyén.” - vallják.Wass Albert gyönyörű magyarsággal, szemléletesen megalkotott regényeiből, elbeszéléseiből, verseiből hiteles magyar történelmet, istenhitet és emberszeretetet tanulhatunk. Együtt érzünk hőseivel, gyönyörködünk varázslatos tájleírásaiban, erősödünk hitünkben, erkölcsi ítélőképességünkben. Nagyapja bölcsessége mindnyájunkat nevel:„…a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni.”

Versenysorozatunk legelején az Elvész a nyom című regényéből választottunk kötelező prózarészletet. Ebben a történetben az öreg halász, Hiribi csodát látott. Egy csónak hat gyerekkel hirtelen megállt a vízesés fölött. Ez a nyilvánvaló csoda mélyen megrendítette őt hitetlenségében. Ezek után nemcsak hinni, de tudni is akarta, hogy van-e Isten, vagy nincs! Különös útja ez az istenkeresésnek, hisz életével fizetett a teljes bizonyosságért. A regény elolvasása után azon tűnődtünk, mi is az a nyom, ami elveszhet?Egy ének segített a megfejtésben, mely így kezdődik:

„Az Úr csodásan működik, De útja rejtve van, Tenger takarja lábnyomát, Szelek szárnyán suhan.”

A „nyom” tehát Isten megjelenése, csodái életünkben. Vigyázzunk Rá! Wass Albert életében nem veszett el a nyom. Köszönjük példamutatását. E kis füzetben az általam rendezett versenyeken elhangzott művekbőlgyűjtöttem össze egy csokorra valót. Fogadják szeretettel: Gyarmatiné Kiss Margit

Wass Albert: Papp Kristóf hazatér(részlet)

Mindnyájan jól ismertük Papp Kristófot. Rendes, derék ember volt. Odahaza törvényszéki bíró, idekint feketekereskedő, kicsiben. Odúja ott volt a harmadik számú iskolaterem jobb hátsó szögletében, és tűzkövet lehetett nála kapni, meg olykor cigarettát és szappant. … Minden a maga szokott rendjén haladt azon az estén is. És akkor egyszerre a Papp Kristófék szöglete felől megszólalt egy didergő, ijedt asszonyi hang.- Az Istenért… valaki….! Jöjjön ide valaki…!Halk volt a hang, és mégis olyan, mint egy kísértet. Mindenki meghallotta. Duckó abbahagyta a muzsikát. A főjegyzőéknél letették a kártyát.-Baj van, Vilma néni?-Jaj, lelkeim, jaj…A kártyázók értek oda elsőnek. A vézna kicsi asszony ott állt a pokrócfüggöny előtt és reszketett.- Mi a baj, Vilma néni?- Nem tudom, lelkem… de azt hiszem, menni kellene valakinek… a papért… papot kellene…A férfiak közül néhányan bementek a Pappék rekeszébe. Papp Kristóf ott feküdt a szalmazsákon, és halkan hörgött. Arca szederjes volt, szeme különös fénnyel meredt föl a mennyezetre.- Rosszul érzi magát, Kristóf bácsi?- Bolondok vagytok – nyögött föl a beteg -, soha még ilyen jól, soha… mindig mondtam, ugye, hogy egyszer hazatérünk… de, hogy ilyen szép lesz, azt magam sem hittem volna…! A templom utcán úgy állanak a házak éppen, mint régen… Nem igaz, hogy összedőltek, hazudtak, akik mondták… Minden hazugság volt… Ott áll a templom is a helyén… az iskola… a vármegyeház… a törvényszék… a kertekben virágzanak a gyümölcsfák… a barackok, amiket ültettünk, mama, olyan rózsaszínűek, te…! Az emberek egymásra néztek. Valaki kilépett a függöny mögül, megkereste az esőkabátját és kiment. A terem lakói lassan összetömörödtek a Pappék rekesze előtt. És bent a szalmazsákon Papp Kristóf mondta tovább akadozó nehéz beszéddel a látomást.- Jóska fiúnk ott áll a ház előtt és nevet… és Imre játszik a kutyával… hát, ugye, nem igaz, amiket mondtak, látod… hogy Szibéria, meg minden…! S te, mama, az Imre gyerekei hogy megnőttek…! Maholnap dédapa leszek még, te…!A kis vézna asszonykából fölszakadt a sírás, és megrázta sovány vállait. Szemeit eltakarta, és a hangja nem volt több egy árva vert kutya vinnyogásánál. Papp Kristóf meg se hallotta, csak mondta tovább, lázasan.- Semmi se változott a házban, mama… az íróasztalom ott áll a helyén… a képek a falon… a kalapom, tudod, amit ott feledtél, és a kabátom ott lóg a fogason még mindig… és az utca is a régi, te…! Ott laknak Domonkosék, a doktorék, Pintérék… a Pintérék lánya férjhez ment… és a kartársak is mind… mind ott vannak…! Rácz Imrusnak hogy megnőtt a kopasza, te…! Papp Kristóf hörögve nevetett. Szeme elengedte a mennyezetet, és furcsa parázsló fénnyel nézett végig a körülötte állók arcán…

Csönd volt. És akik ott álltak, látták, hogy Papp Kristóf arcán lassan elsimulnak a nyomorúság ráncai, vonásaiba méltóság költözött és nyugalom, mintha nem is egy menekülttábor ócska szalmazsákján feküdne, hanem ott állana valahol egy város piacán, díszes talárban, ünnepélyes fogadtatáson. A fejek meghajoltak. Mélységes csönd volt. És a csöndben érezni lehetett, hogy eggyel kevesebben vannak a teremben. Mert Papp Kristóf immár hazatért…

Wass Albert: A funtineli boszorkány(részlet)

RENDRE kinyílt a tavasz is, mint egy imádság. Először csak a rigók szólaltak meg reggelente. Aztán később, úgy április vége felé, már esténként is tilinkóztak, napnyugta után, a patakpart bokrai között. Hangjuktól a füzek sorra kibontották barkáikat, s a nappal megolvadt hólé egész éjszaka zúgott az Urszun lefele. A verőfényben meglengették szerény virágaikat a mogyorók is, és ekkor már ott ült a patak kövein a vízirigó, és úgy fürkészte a rohanó víz titkát, mintha a tavaszt kereste volna benne.

Ott is volt a tavasz. Nem lehetett tudni pontosan, hogy hol: a hegyeken-e, vagy a patakok völgyeiben, de valahol ott volt. Ezer kis hang jelezte, ezer kis moccanás. Mint az üverek hóhátát a sok lefutó kis csermely: úgy törték föl a csönd páncélját is ezek a titokzatos kis zajok. Egy madár pityegése. Ahogy egy meghajlott ág fölszabadult a hó alól, s a magosba vetette magát. A vizek. Alig hallható percegés, amivel a rügyek vetik le magukról a tél burkát. Az a zajtalan nesz, amivel a hó alól fölszabadult avar lélegezni kezd. Ahogy a rothadás és a penész szagát kirázzák magukból a zsöngén fölegyenesedő fűszálak. Minden.

Egy este aztán megjött a szél. A falu felől jött, és tele volt valami lomha langyossággal. Napsugarak meleg illatát hozta, és egy csapat pinty szállt fölfele vele. Megültek a bükkfák ágain. A bükkfák sóhajtoztak. Fönt az Istenszékén nyögött a fenyves, mint a vajúdó asszony. Nagy, lompos felhők jöttek dél felől. Sötétbarnák, boglyasak.

Koromfeketén ereszkedett alá az éjszaka. Egyetlen csillag nem látszott sehol. Mély volt a csönd és puha. Csak a vizek zúgtak benne, rekedtes harsogással, és néha egy-egy denevér ciccenése hallatszott a levegőben. A Macskakő aljában egy bagoly szólott. Valahol ott ülhetett a szélső fenyők lehajló ágán, és figyelte a szelet. …

Ott volt a tavasz. Minden fa látta már. Minden fűszál. A kövek. A vizek. A bükkök alatt egy hóvirág óvatosan elődugta a fejét. Körülnézett. Aztán egészen halkan elkezdett csilingelni.