Sobotske osudy

Kiadta / Vydal: občianske združenie Oxymoron, Rimavská Sobota, 2012Grafika obalu a zalomenie: Gradient Digital Studio

Fotó: az érintett családok fotóarchívumai, a Gömör-Kishonti Múzeum archívuma, régi rimaszombati képeslapok, a szerző felvételei

Realizované s finančnou podporou Úradu vlády SR program Kultúra národnostných menšín 2012

A kiadást támogatta / Vydanie podporil: Gemerská mediálna spoločnosť, s.r.o.

Boros Katalin

Rimaszombati történetek

Unokámnak, Berenikének,aki szereti az igaz történeteket

TARTALOM:Előszó

A tárgyaknak is megvan a sorsuk

1. Az elején sötétség volt...2. A Barát kút és a kurinci kolostor3. A nagy tűzvész, avagy miért négyzet alakú a főterünk4. A szabadkai vár5. Gömöri protestáns prédikátorok gályarabsága6. Akkor hát kinek harangoznak...?7. A haldokló Eurydiké8. A Városkert, avagy az eltűnt mellszobor rejtélye9. Régi dicsőségünket már por lepi10. In memoriam...11. A Panama negyed12. Itt valami hiányzik...

Rimaszombati sorsok

1. Józsi, a fodrász2. Pali üzlete a korzón3. Mens sana in corpore sano4. Lászlóról, aki bízott5. Történet, amelynek nincs pozitív hőse6. A férfi, akit olyan sokan nem akartak7. Iván öt legsötétebb éve8. Hogyan veszíti el egy üzletember az illúzióit9. Az ember és az ő legjobb barátja10. A futball csak egy játék...11. Színpad az egész világ... 12. Régmúlt idők majálisai13. Hogyan fizették meg a mester munkáját14. Egy kis ember nagy tettei – Tóth Pápai János15. Hölgyválasz (Életrajzom)

5

ELŐSZÓ

Modern emberek vagyunk, modern időkben élünk. Kihasználjuk minden vívmányát, amely megköny-

nyíti életünket. De valahol egy doboz mélyén minden-ki rejteget néhány személyes emléket a múltból, melyeket oly jól esik időről időre kézbe venni és emlékezni. Amit már a dobozba nem rejtünk el, az a nagymama teáskészlete, vagy a családi ezüst, melyet őrzünk, mint szemünk fényét, mert ilyen dolgokhoz ma már egyköny- nyen nem lehet hozzájutni, vagy talán abból az okból is, mert becsüljük, mint családunk múltjának tanúit. Talán azért érzünk kimondhatatlan szomorúságot, amikor va-lamelyik a csészék közül eltörik. Így van ez a várossal is. Vannak benne emlékek, helyek, melyeken elődeink jár-tak, és büszkén mutogatjuk, mert egyedülállóak, sehol a világban párjuk nincs. Ezért fájt a lokálpatriótáknak annyira, mikor a város legszebb részeit egy kézmozdulat- tal leseperték a térképről, és helyükre gyárilag előállított házakat építettek, egyforma minőségűt, egyforma nagyot és egyforma csúnyát. Az, ami még a város múltjából megmaradt, a mi kö-zös családi ezüstünk. Hogy büszkék lehessünk rá, tud-ni kell róla valamit. Talán ehhez hozzájárulhat ez a kis könyv is. A tárgyaknak is megvan a sorsuk. Midegyik, melyet tör-téneteimben megemlítek, egyedülálló, mindegyiket vala-ki valamilyen céllal fölépített vagy megalkotott – a sze-met akarta gyönyörködtetni, a lelket megsimogatni, vagy csak egyszerűen arra szánta, hogy szolgáljon a minden- napos életben. Attól a pillanattól kezdve, hogy az adott

6

tárgy elszakad teremtőjétől, elkezdi „élni“ saját életét, és nemegyszer össze van kötve lelőhelye történelmével. Mi-nél tarkább múlt, annál érdekesebb sors. Mert, higgyétek el, a tárgyaknak is valóban megvan a sorsuk.

Meg kell jegyeznem – ha ezeket a történeteket egy, a város és környéke múltjával foglalkozó történész

vagy archeológus olvassa, valószínűleg rá tudna mutatni sok pontatlanságra, melyeket ma, a mai történelemtudo-mány szerint, kicsit másként látunk. Történeteimhez az információkat régi korok szerzőinél kerestem, akik tör-ténelmi látása az akkori tényekre alapozódott. A célom nem egy szakirodalom szintű mű megírása volt, hanem egy könnyed olvasmány, mely különböző szerzők mű-vein alapszik, és amely „feladata“ fölébreszteni az érdek- lődést eziránt a nehéz próbákat kiállt város iránt, amely szép idők tanúja volt, és még remélhetőleg lesz is.

A TÁRGYAKNAK IS MEGVAN A SORSUK

8 AZ ELEJÉN SÖTÉTSÉG VOLT...

1. AZ ELEJÉN SÖTÉTSÉG VOLT...

Az elején sötétség volt, de a város múltja, természe-tesen, ilyen messzire nem nyúlik vissza. Az archeo-

lógusok mesélhetnének a leletekről, amelyek dokumen-tálják az ember jelenlétét ezen a területen. De így is nagyon sokáig tartott, míg a vándorló emberközösségek, megtelepedve a környéken, megalapították a települést, amely városunk alapját képezte. Mivel írott történelmünk ilyen messzire nem nyúlik vissza, a tényeket, amelyek lassan feledésbe merültek, az emberek fokozatosan mondákba foglalták. Alapjuk bizonyára valamely megtörtént esemény volt, de az is le-het, hogy az egészből egy szó sem igaz. Különböző, főleg 19. századi szerzők* szerint leggyakrabban két monda ismeretes a város alapításáról. Az első Szent Istvánig, I. István királyig nyúlik vissza. A király csapatával a mi gyönyörű erdeinkben va-dászott, és a nap folyamán a csapat egy erdőirtásra ért. A király megkérdezte, mi történik itt, és amikor azt a feleletet kapta, hogy itt, a Rima folyó partján, becsületes és szorgalmas földművelők akarnak letelepedni, a király elrendelte – mivel éppen szombat volt – hogy az új várost nevezzék el Rimaszombatnak. A történet nagyon szép, de sok benne a valótlanság. Semmi nyoma sincs annak, hogy Szent István bármikor is a mi környékünkön járt volna. Neve a mondába va-lószínűleg azért került, mert a város egyik régebbi elne-vezése Stefansdorf volt. De ez a Stefan lehetett bárme-lyik István, sőt még a város tulajdonosai között is volt

9AZ ELEJÉN SÖTÉTSÉG VOLT...

néhány ilyen nevű**. És mivel az említett Istvánok közül Szent István volt a legismertebb, nem csoda, hogy éppen őt választották a város keresztapjának. A „Rima“ – elne-vezésrész nem kérdéses, és Szombattá valószínűleg azért vált, mert az első ezredfordulón ez a hely fontos tele-pülés volt, ahol az utasok megpihenhettek, és ezért meg- felelő helynek bizonyult a rendszeres szombati vásárok magtartására is. A másik változat, amit több szerző is emleget, hét tele-pülés egyesítéséről szól. Szavahihetőségüket hangsúlyo-zandó még a hét falut is felsorolják: Szent Margit, Gács, Tormás, Rákos, Tarnóc, Gernyő, Möcsény (más szerzők szerint Tehány, Tarnóc, Möcsény, Kurinc, Szabadka, Gács és Stefansdorf). A nevek egy kicsit különböznek, de a felsorolásokban nem lehet nem észrevenni a mági-kus hetes számot, amely szinte minden mesében ismétlő-dik. Még a híres Rómát is hét dombra építették, és ennek a hasonlóságnak valószínűleg nem kis szerepe volt a monda keletkezésénél. A település – Szombathely – , amely már a 11. században állt ( a Rima partján, valahol ott, ahol most a Rima lakótelep áll), a jövendőbeli város alapját alkotta. Mellette (a mostani főtér és környéke), valószínűleg a tatár ostromok után, a német telepesek saját falut építettek, Stefansdorfot, és ez nagyon hamar egybeolvadt az eredeti településsel. Valószínűleg ennek az összeolvadásnak az ősemléke maradt meg valahol a polgárok kolektív emlékezetében, és Róma példájára ez a szám elérte a mágikus hetet***. Az „alapító“ települések nevei közül ma is sokat tudunk azonosítani, mint a város közelében lévő helyeket. A két monda valószerűtlensége semmit sem vesz el szépségükből. A mesék nem csak

10 AZ ELEJÉN SÖTÉTSÉG VOLT...

a gyerekekhez állnak közel. Mondhatjuk tehát, hogy va-lamikor régen, hol volt, hol nem volt, hogy volt, hogy nem volt, született egy város...

*Findura Imre, Baksay István, Bél Mátyás, Kollár Sámuel, Peter Kellner Hostinský**Ugrin István, kalocsai érsek, Losonci István (ebből kettő is volt)***B. Kovács István, ismert rimaszombati régész következtetései

11A BARÁT KÚT ÉS A KURINCI KOLOSTOR

2. A BARÁT KÚT ÉS A KURINCI KOLOSTOR

Nem messze a kurinci üdülőközponttól, amit né-hány évtizeddel ezelőtt Zöld Vízzé kereszteltek át,

a középkorban egy kolostor állt. Ma a rimaszombatiak ezt a helyet mint Barát kútját ismerik. Írásos emléket erről a helyről nem találunk, de létezésében – közvetett bizonyí-tékokon keresztül – nem lehet kételkedni. Fábry János, a múzeumi egyesület első igazgatója emlékei szerint, még 1882-ben látható volt néhány külső fal romja. Ez év szep- temberében ugyanis rendeztek a városban egy nagy- szabású művészeti és archeológiai kiállítást, ennek prog- ramja keretében a jelenlévők meglátogatták a romokat. A kút elnevezése, amely ma mint itató működik, szin-tén a barátok jelenlétéről tanúskodik.Mára a romokat teljesen eltüntették, de a szántásnál még időnként kiköp a föld cseréptöredékeket, követ vagy maltert, amelyek épület jelenlétét bizonyítják. És a közel-ben még látni a halastó gátjának maradékát, amelyben a barátok böjti ételüket fogták. De ki lakhatott a kolostor falai között? Ismét közvetett bizonyítékok alapján feltételezhet- jük, hogy a „vörös“ barátokról lehetett szó, stefanitákról, akiket idővel valószínűleg a johanniták váltottak fel. A stefaniták rendje valamikor a 2. évezred elején alakult, azután, hogy I. István, Magyarország királya, megengedte a Jeruzsálembe tartó vándoroknak, hogy áthaladhassanak országán. Az ő biztonságukért és ké-nyelmükért épültek fel útközben a vándorházak. Ezek,

12 A BARÁT KÚT ÉS A KURINCI KOLOSTOR

úgy mint a barátok közösségei, akik e házakat vezették, léteztek tovább is. A közösségek a XII. századra annyira megerősödtek, hogy azon kívül, hogy a vándorok testi és lelki szükségleteiről gondoskodtak, elkezdtek önálló-sulni és szakosodni – gyógyító helyeket (ispotályokat) alapítottak, egy részük a harcművészetben gyarapította tudását. Belőlük lettek aztán a keresztes harcosok – a stefaniták. Megalakult tehát a gondozó és harcos („hos-pitalis et militaris“) keresztes rend, melynek fellendülése töretlen volt egész 1241-ig, amikor a Muhi pusztán a tatárokkal szemben ők is részt vettek a harcban. A tatár betörések az összes magyarországi rendet megtizedelték, de legjobban a stefanitákat. Mondhatjuk, hogy a muhi csata után megszűntek létezni. Talán akkor vehették át a kolostort a johanniták. Mai szemszögből nézve mindegy, hogy voltak-e itt barátok vagy sem, főleg ha ilyen kevés nyom maradt utánuk. De tudni kell, hogy a városoknak, amelyek mellett kolostorok álltak, nagyobb esélyük volt a lelki és kulturális fölvirágzásra. A kolostor közelségének nagy társadalmi jelentősége volt. A barátok ugyanis nem csak szegények, koldulók és imádkozók voltak. Baráttá válá-sukig – néha évekig – készültek feladatukra, tanultak, képezték magukat mindenféle szakterületen, hogy ké- szek legyenek nem csak magára a kolostori életre, de tud-janak segíteni az embereknek – gyógyításban, orvosság készítésében, tanításban. Herbáriumokat állítottak össze, gyógyítói gyakorlatukból orvosi könyveket írtak, és – természetesen – tudásukkal hatottak a város népére. Nem fontos, hogy a kurinci kolostorból semmi, még írá-sos emlék sem maradt. A műveltebb és kulturáltabb pol-

13A BARÁT KÚT ÉS A KURINCI KOLOSTOR

gárok nagyobb eséllyel gyarapíthatták városukat, és így gondoskodtak arról, hogy Rimaszombat működőképes és művelt várossá válhasson.

14 A NAGY TŰZVÉSZ, AVAGY MIÉRT NÉGYZET ALAKÚ A FŐTERÜNK

3. A NAGY TŰZVÉSZ, AVAGY MIÉRT NÉGYZET ALAKÚ A FŐTERÜNK

A 16. század a világban baljóslatúan kezdődik: a spa-nyol királyi pár megbízottja, Babadilla, láncra verve

hozta vissza Európába Kolumbuszt, meghalt Ferdinánd, a nápolyi király. Az őt követő IV. Frigyes rövid időn belül szintén elhunyt. Eltávozik VI. Sándor pápa is, vele együtt örökre elvész a Borgiák esélye a hatalom megszerzésére. Csak néhány hónappal később meghal a következő pápa, III. Pius, továbbá Corvin Mátyás fia, János, Kasztíliai Izabella... A 16. század első éveiben nagyon sok uralkodónak és híres embernek hanyatlott le a csillaga, de ez a Rima- parti kis város lakóinak éle-tére semmi hatással nem volt. Hogyan nézhetett ki a város abban az időben? A kis főtér, és egyben pi-actér, közepén templom állt, amelynek külső meg- jelenését jócskán megvál-toztatták a husziták. Tör-ténetünk idejében már Isten harcosai a városból teljesen eltűntek, de csak né-hány évtizeddel azelőtt foglalták el Tamásfalát, és fel-tételezhető, hogy a városra is befolyással voltak. Sőt,

15A NAGY TŰZVÉSZ, AVAGY MIÉRT NÉGYZET ALAKÚ A FŐTERÜNK

Rupp Jakab azt írta, Jiskrának Rimaszombatban sa-ját kastélya volt, és a templomot körbeépíttette védő-fallal és bástyákkal. Jiskráék kikergették a templom-ból a katolikusokat, és kényszerítették a polgárokat a huszita vallás átvételére*. A vásárhely apró házakkal volt körülvéve. Az emberek fából és vályogból ** épít-keztek, mert kőházat általában csak köznemesek bir-tokolhattak, azok is csak a király külön engedelmével. Ezt a jogot azoknak adta meg, akikről feltételezhető volt, hogy a „váruk“ nem lesz rablók és pénzhamisítók tanyá-ja. Tehát ezek a házikók a fából készült falak védelmében álltak, és – mivel a városba a környékről egyre több ember költözött – a hely egyre kevesebb lett. A polgárok élték mindennapi életüket, élve a Károly Róbert által adomá-nyozott jogokkal***. A piacon minden szombaton zajlott az adok-veszek (az egyezkedésnél csak ötig számoltak, úgyhogy a tyúkocskát, amit a gazda öt és kettőre tar-tott, lehet, hogy lealkudták ötre). Csak, mint mondtam,


a helyből volt egyre kevesebb. A házak sűrűn áll-tak, és erre nem egy város fizetett rá. Valamelyik házban tűz ütött ki, és a falak, me-lyek feladata volt védeni polgárait az ellenség elől, hirtelen csapdává váltak. A száraz há-zak égtek mint a fáklyák, és sok embernek nem sikerült a szűk utcákból biztonságos helyre menekülni. Néhány óra alatt leégett az egész város lakóinak tucatjaival, akik házaik közelében szénné égtek. Kiégett a templom is összes egyházi öltözékével, kincseivel és a belsejében el-temetett halottaival. Enyészetté váltak még a „Cadaven-bus mortuorum magna satis stuporis admiratione dig-na“ (csodálatra érdemes testek) is – ahogy őket levelében II. Ulászló uralkodó említi. Ezek valószínűleg szen-tek ereklyéi voltak, melyeknek talán volt bűvös erejük, de egész biztosan ezekhez imádkoztak a hívők segítség és vigasz reményében. És a tűz martalékává vált minden írott okmány, amely a város történelmi eseményeit rögzí-tette. Csak egy fontos tárgy élte túl a poklot, az aranymű-vesek és kovácsok céhládája és az a néhány okmány, amit rejtegetett. A kedves, barátságos városka, amely közked-velt volt az átutazók körében, egyik napról a másikra el-tűnt. Azok, akik a tűzvészt túlélték, kutattak az üszkös ro-mok között, remélve, hogy sikerül valamit megmenteni, de hiába.

17A NAGY TŰZVÉSZ, AVAGY MIÉRT NÉGYZET ALAKÚ A FŐTERÜNK

Saját erejükből a polgárok sosem tudtak volna talpra állni. Az emberek szétszéledtek volna más városok- ba vagy falvakba, és ma talán régészek kutatnának a Rima partján valamilyen középkori város maradvá-nyai után. Itt lép színre ennek a történetnek a főhőse – Losonczy István. Azután, hogy a város előző tulajdonosai, a Széchyek, férfi utód nélkül haltak meg, a két Széchy lány férjhez ment, és férjeik között megoszlott a vagyon. Tehát a város urai a 15. század második felétől a Lo- sonczyak lettek. Egyik utódjukról, Losonczy Istvánról, Kollár Sámuel a következőket írta: „Losonczy István művelt, sokoldalú, tapasztalt férfi volt, aki tudását a világ beba-rangolásával és a benne élő emberek megfigyelésével sze-rezte. Átutazta egész Itáliát.“ Éppen ez a Losonczy volt az, aki megsajnálta Rimaszombat polgárait – és nem maradt csak a sajnálatnál. Együtt Guthy – Országhékkal magától a királytól kértek segítséget. II. Ulászló abban az időben nem volt könnyű helyzetben – a nemrég elhunyt fiatal hitvesét annyira siratta, hogy belerezgett az egész vár,


és eltökélte, hogy gyászruháját egész életén át viselni fogja. Cseh titkára szerint a királyi kincstár helyzete sem volt rózsás. Haza, Csehországba írott leveleiben említi Magyarország, és maga a király, ínységes helyzetét. Annál inkább becsülni kell, hogy meghallgatta a könyörgőket, és külön okiratban nyolc évre felszabadította a várost az adófizetés alól. És Losonczy tovább segített. Kihasznál-va külhoni tapasztalatait megtervezett egy új várost úgy, hogy kiszélesítette a templom körüli piacot, létrehozva egy pontosan négyszögletű teret, amely szabályosságával különlegességnek számít a szlovák városok terei közt. A piacteret négy jóval szélesebb főutca szegélyezi, ütőe-rek, melyekbe mint a hajszálerek futnak össze az egyes városrészek kisutcái. Rimaszombat és polgárai újra talpra álltak. Felújították a régi templomot, és a nyolc év adó-szabadság alatt sikerült visszaadniuk a városnak egy for-galmas gazdasági központ hírnevét. A város képe, természetesen, azóta sokat változott. A faházak először a főtérről tűntek el, aztán a többi utcáról is. A régi Rimaszombat utolsó nyomait a tömeges lakásépítés tüntette el a 20. század második felében. Ma-radt csak a város alaprajza, a tágas főtér, amely létezése folyamán oly sok ember nevét viselte, de sohasem ne-vezték el arról az emberről, akinek fejében megszületett – Losonczy Istvánról.

*Findura szerint még a 18. – 19. század elején is élt a városban néhány család, akik huszita imádságoskönyvből imádkoztak.**Egy tipikus rimaszombati faház makettjét a városi múzeum őrzi, ez amúgy Tompa Mihály szülőházának pontos mása.***Károly Róbert, Martell Károly és Habsburg Rudolf lányának fia, 1335. november 2-án adományozott a városnak olyan kiváltságokat, melyekkel Buda is rendelkezett.

19A SZABADKAI VÁR

4. A SZABADKAI VÁR

II. Szulejmán az oszmán birodalom utolsó nagy ural-kodója volt. Hat elődje birodalmát nyugat és dél

felé bővítette, Szulejmán, hetedikként, elhatározta, hogy országa határait jócskán kitolja kelet felé. Már trónralépése évében elfoglalta Nándorfehér- várat, ami Magyarország (melynek része volt Rima- szombat is) védelme szempontjából halálos veszedel-met jelentett. A lakosság a törököktől okkal félt. Elbe- szélésekből még emlékeztek a tatár veszedelemre, amely tulajdonképpen az egész Rima völgyét elnéptele-nítette, és a törökök, fürdők építészei, tulipánok és ró- zsák termesztői, szintén nem örvendtek jobb hírnév-nek. A janicsárok embertelensége közismert volt. Az aktuális szultán is megölette trónralépésekor az összes fiútestvérét és azok fiait az utolsó újszülöttig, hogy meg- előzze a trónharcokat. Úgy mint az elődei, megtette ezt II. Szulejmán, és később utóda Szelim is. Tehát egy ilyen rossz hírű uralkodó hozta seregeit Magyarország határára, és a nemesség igyekezett olyan jól felkészülni az elkövetkező harcokra, ahogy csak lehetett. Erősí-tették a várakat, katonákat toboroztak és gyakoroltattak. A török, mint a vízözön hömpölygött át az országon. De még így is jó sok idejükbe tellett, míg elérték a füleki várat. A magyar védelem legészakibb bástyája ellenállt a töröknek, és talán ez így is maradt volna, ha nem árul-ták volna el. Valaki megsúgta az ellenségnek, hogyan lehet egy kisablakon át, amelyből a szemetet szórták ki, bekerülni a felső várba. Aztán a törökök kereszttűz alá

20 A SZABADKAI VÁR

vették a védőket, és nemsokára a vár legmagasabb fokán már félholdas zászló lengedezett. A füleki vár szandzsák székhelye lett. Hogy a török katonák Kassa felé is eljuthassanak, ki-néztek Szabadkán egy helyet, ahol már valamikor állt egy vár. Sasinek szerint Jiszkra parancsára emelték a kely- hesek, és Mátyás király azután, hogy a várat bevette, mindjárt le is romboltatta. Ezeken a romokon építtetett a füleki Mehmed bég új erődítményt. Ott állt egy szige-ten a Rima jobb partján, mindkét oldalról falait a folyó mosta, természetes vizesárkot alkotva. Európa egyik leg- északabbra fekvő török erődítményének falai mögött tornyot építettek négy sarokbástyával, és a gazdasági és lakóépületeken kívül a falak védelmében álltak még az istállók, kaszárnya, kút és egy mecset. Az a szóbe- széd járta, hogy az erőd, mint kincstár is szolgált, va-lószínűleg ide hozták adójukat a környező falvak, amit a törökök természetbeli járandóságban és pénzben mér-tek ki. Ennek fejében biztosították a falvakat, hogy nem lesznek kifosztva. Rimaszombat polgárai inkább vállal-ták a kettős adózást – fizettek a királynak és a szultánnak is, hogy megvédjék városukat a támadásoktól. Ez ugyan nagy teherrel nyomta vállukat, de legalább életüket biz-tonságban tudhatták.* És valóban, aki fizetett, békén hagyták. Bár a városatyáknak jól el kellet tenniük az adó befizetéséről szóló elismervényt, mert a török gyakran „megfeledkezett“ a fizetségről. A polgárok igyekeztek időben, pontosan fizetni, mert a legkisebb késésnél is jött az üzenet – idézek Musli pasa leveléből: „...azt, amivel tartoztok, nem hoztátok el... Lovasokat küldünk rátok, idehozunk, halálra verünk, aztán fejjel lefelé bedobálunk

21A SZABADKAI VÁR

a büdös börtön aljára, büntetésből száz meg száz tallért csikarunk ki belőletek, hogy még az anyatej is megkese-redik a szátokban.“ A török „védelem“ alatt mondhatni béke volt, a törö-kök a város belügyeibe nem avatkoztak. Inkább Fülek környéke hasonlított egy törpe oszmán birodalomra. A törökök megerősítették a várfalakat, minarettet, török fürdőt építettek, virágos és gyümölcsös kerteket telepí-tettek, és a vár körüli földeken rizst termesztettek. Abban az időben a lakosok először láttak szamarat és tevét. A szabadkai erőd katonai helyőrsége, élén cseribasával, a hadsereg tisztjével, a környező falvakat fosztogatta, és mert a Rima állása változott, hogy ne függjenek csak a bizonytalan gázlóktól, néhány méterrel a mostani híd felett felépítettek egy kőhidat, amelyet a mai napig mint a török hidat emlegetnek. A monda szerint azért épí-tették, hogy a bég új lányokat tudjon hozatni az Alsó Po-korágyhoz közel eső háremébe, de az indok – nagyobb felügyelet alá vonni a várost – a híd építése szempontjá-ból valószínűleg fontosabb volt.** A szabadkai erődöt a keresztények kétszer vették be. Először tették ezt a császári katonák Schwendli Lá-zár vezetésével 1566-ban, de a törökök már a következő évben visszaszerezték. A második felszabadításra még jó sok ideig kellett várni, a törököt csak 1593. novem-ber 9-én verte ki a császári sereg Szabadkáról. Mondják, hogy a török vezér megszökött, és a Rima bal partján a csalitosban rejtőzött, ahol néhány hét múlva – éhesen és legyengülten – két szombati polgár talált rá. Mivel a városatyák még tartottak a törökök visszatérésétől és bosszújától, kötelezték a két boldogtalant, hogy a vezért

22 A SZABADKAI VÁR

juttassák el egészen Konstantinápolyig. Az erődítményt kiégették, soha többé nem volt viss-zaállítva. Mai napig látszanak rombadőlt falai. Úgy tűnik, a szabadkai vár megint új életre kel. A Fundament nevezetű polgári kezdeményezés, archeo-lógusokkal és történészekkel karöltve, meg akarja men-teni ezt az európai mértékben is egyedülálló vízvárat. Jószándékuk a pénztől függ, de talán önkéntesek segítsé-gével sikerül egy szép archeoparkot létrehozni. Ez nemcsak egy újabb turistacsalogató látványosság lehetne, de mint kirándulóhely szolgálhatná Rimaszombat polgá-rait, akik már biztos mindnyájan hallottak a török várról, de eddig csak kevesen (talán a romok szerencséjére) látták saját szemükkel.

Történelmi tények:1521 – II. Szulejmán, apja Szelim trónjára lép1521 – beveszi Nándorfehérvárat1522 – a törökök beveszik Rhodos szigetét1524 – beveszik az erdélyi Szörény várát1526 – a mohácsi csata

23A SZABADKAI VÁR

1529 – a mohácsi katasztrófa után János király szinte ellenállás nélkül ismeri el II. Szulejmán föléren- deltségét. A szultán egész Bécsig vonul, de a néhány hetes sikertelen ostrom után katonáit visszavonja1532 – az erdélyi protestánsok, a törököktől várva védelmet, fontos szerepet játszottak II. Szulej- mán második magyarországi hadjáratában1541 – a törökök megszállták Buda várát, 150 évig tartották kezükben1554. június 16. – Fülek vára árulás után török kézre kerül, ami befolyással volt Rimaszombatra is

* Rimaszombat még 1663 után is fizetett adót az egri basának, ami inkább zsarolásra emlékeztetett, de mivel követelései évről évre nagyobbak voltak, végül a város elöljárói segítséget kértek a budai nagyvezírtől. Az meghallgatta őket, és úgy döntött, ha fizetnek neki 300 aranyat, soha többé nem lesz gondjuk az egri basával. Ezt az összeget az addig szinte koldusbotra jutott polgárság önként összeszedte, mindenki saját lehetősége szerint. Rimaszombat töröknek adót utoljára 1686. július 28-án fizetett.**A híd nagyon sokáig állt. Némely források szerint a németek robbantották föl a máso-dik világháborúban, de az igazság az, hogy a 20. század hatvanas éveiben tette tönkre egy árvíz. Kár, hogy megmentését meg sem próbálták, így a környékünkről egy újabb építészeti gyöngyszem tűnt el.

24 GÖMÖRI PROTESTÁNS PRÉDIKÁTOROK GÁLYARABSÁGA

5. GÖMÖRI PROTESTÁNS PRÉDIKÁTOROK GÁLYARABSÁGA

A legnagyobb igazságtalanságok mindig a hit nevében történtek – és történnek ma is. Valahol a legelején

a keresztények üldözése volt, amit Néró császár indított el. Az üldözés ellenére a kereszténység erősödött, míg-nem eltemette a római birodalmat és a katolicizmus Európa vezető vallásává vált. De idővel magára a hitre sok minden ragadt, és akadtak em-berek, akik a hibákért, amiket nem a hit, de más a hit nevé-ben gazdagodó és másokat kihasználó emberek okoztak, elkezdték a katolikus egyházat bírálni. Tudjuk, mi lett Husz János vége. De gondolatai to-vább terjedtek, minden új gondolat, mint a képzeletbeli tollpihe, gazdagította a dunnát, melynek huzata, Husz János által finoman kikezdve, Luther Márton és Kálvin János színre lépésével teljesen elszakadt. Sok ember áttért valamely protestáns hitre, egész országok, főleg Európa északi részén, követték Luthert és Kálvint. A XVII. szá-zad második felében Ausztria uralkodója, VI. Leopold belekezdett ellenreformációs politikájába. 1674. március 5-re a királyi fiskusz, Majláth Miklós, összehívta Pozsonyba a református és evangélikus pré-dikátorokat, kántorokat, iskolák rektorait, sőt még

25GÖMÖRI PROTESTÁNS PRÉDIKÁTOROK GÁLYARABSÁGA

a harangozókat és néhány orgoni-stát is, hogy „adja-nak számot bűnrész- szességükből“*. A több mint ezer behívottból körülbelül négyszá-zan jöttek Pozsonyba. Még aznap meghall-gatták a vádbeszédet, mely szerint „semmi-be vették Isten szavát, nem tisztelték a szen-teket, és Szűz Máriát a saját szégyentelen asz- szonyaik szintjé-re alacsonyították, nyilvános lázadást szítottak, és a többieket is erre biztatták.“ Ezekből az indokokból kérték ellenük a bírósági eljárás elkezdését. Főleg a vád második része érdekes – a lázadásban való részvétel és ösztönzés, bár a vád úgy volt felhozva, hogy a királyi fiskusznak még csak a vádlottak névsora sem volt a kezében. Azt majd csak a vád felolvasása után írták össze. Olyan lázadásban való részvétellel gyanúsították őket, melynek fővezére, Wesselényi Ferenc,** már hét éve halott volt! Természetesen minden vádlottnak joga van védőügy- védre, ezért a megye ki is jelölte számukra őket. Azok viszont a prédikátorokkal nyíltan közölték, hogy bár pró-bálhatnak tenni valamit, de a változásban csak remény-


kedhetnek, mert ügyükben már előre döntöttek. Amikor a rendkívüli bíróság előtt mégiscsak követeltek valamilyen egyértelműbb bizonyítékot, az egyszerűen azt fe-lelte, nem köteles ilyennel előállni. Annak ellenére volt néhány szerény kísérlete hamis levelekkel, melyek már abban az időben sem voltak szavahihetőek. Háromnapi disputa után viszont a bírák eredetinek ismerték el őket, szavahihetőnek és jogerősnek, amelyekben senkinek sincs joga kételkedni***. Innentől a bírák már egyforma forgatókönyv szerint cselekedtek – eltökélve betölteni a közmondás szavait: ha megvered a pásztort, szétszalad a nyája, megfélem- lítették a vádlottakat, fenyegették őket börtönnel és nem utolsó sorban halállal is. Másik kezükkel fájdalom- mentes megoldást kínáltak: elég volt aláírni a reverzálist, azonnal föl lehettek szabadítva minden vád alól, büntet-lenül hazamehettek****. A bíráknak (és tulajdonképpen magának a királynak is) természetesen végképp nem a hűség deklarálása volt a fontos, hisz abban voltaképpen okuk sem volt kételkedni, a reverzális szövege attól a hely- től volt fontos, amely - mintha csak a véletlen szüleménye lenne – úgy kezdődött: Azon kívül... Sokan lelkileg nem bírták a nyomást és aláírták. Azt a körülbelül háromszáz prédikátort, aki ellenállt, végül 1674 áprilisában elítélték „életvesztésre és gyalázatos vagyonvesztésre, amit az utó-daiknak is viselniük kell.“ Az ítélethirdetés után még néhányan aláírtak, a többieket elszállították különböző erődítmények bör-töneibe: Komáromba, Lipótvárra, Kapuvárra, Éberhár-dra, Brancsra és Sárvárra. Elkezdődött az elítéltek testi és lelki kínzásának ideje. Elloptak tőlük szinte mindent,


és így, gyatrán felöltöz- ve, a nyári forróságban és legkeményebb télben egyaránt a legnehezebb és legmegalázóbb munkákat végeztették velük, mun-kákat, melyekre a gyil- kosokat és rablókat sem küldték. 1675. március 18-án, amikor már az elítélt pré-dikátorok azt hitték, hogy szenvedésük véget ér és közeleg elbocsájtásuk ide-je, hosszú útra indították el azokat, akik a lipótvári bör-tönben raboskodtak – el kellett jutniuk Nápolyba, hogy ott gályarabnak adják el őket. Csak Szentmiklósi János és Kaposi István (rimaszombati prédikátor) maradtak az erődben, öreg koruk miatt úgy sem élték volna túl a gyöt- relmes utat. Mindkét lábukkal vasra verve, a nyakuk alatt lánccal összekötve, örökös veréssel és éheztetéssel noszo-gatva mentek köveken, mocsarakon, erdőkön át gyalog Morvaországon és Ausztrián keresztül. Éhesen és bete-gen, a vastól véresre mart lábakkal, május 7-én Nápolyba értek. A 42 rabból a nehéz utat harmincketten élték túl. A gálya – abban az időben a legelvetemültebb gonosz-tevők legmegalázóbb büntetése– volt az utolsó megálló-juk. Eladták őket 50 aranyért, és azonnal az evezőkhöz láncolták őket. Abban a pillanatban vesztették el minden reményüket. Ez a tett egész Európát felháborította, de senki sem


igyekezett tenni ellene. Csak Hollandia szervezett gyűj- tést a gályarabok kiszabadításáért. A huszonhat még élő gályarab kiváltásával 1676. február 12-én Michel de Ruytert*****, a Bécsben állomásozó holland nagykö-vetet bízták meg, aki minden rabért kifizetve 100 aranyat később ezt mondta: „Ellenségeimmel ádáz harcokat vívtam életem minden szakaszában, de a legnagyobb győ- zelmem az volt, hogy Isten ártatlan szolgáit kiszabadíthat- tam kibírhatatlan nyomorukból.“ A gályarab prédikátorok a töretlen hit, kitartás és elszántság jelképei, akik hitükért meghalni is képesek voltak. A Gömörből származott gályaraboknak a rimaszombati református templom keleti falán emléktáblát állítottak. Ezeket a prédikátorokat adták el Nápolyban:

Krasznai Mihály, Kelemér (HU)Köpeczi Haller Tamás, SzkárosSimonyi Péter. Simonyi (rektor)Szalóczi Mihály, Zubogy (HU)Bugágy Miklós, GömörFüleki István, NaprágyOtrokócsi Fóris Ferenc, RimaszécsHuszti Mihály, SajókesziJablonczai János, BejeKálnai Péter, Putnok (HU)Harsányi Móricz István, RimaszombatRimaszombati János, Csoltó

és Buharában:Beregszászi István, HanvaKállai István, Vály,


Ladmóczi István, SerkeSzendrei György, NagybalogSzenkirályi András, ZsípSzentpéteri István, SimonyiTatai Sámuel, TornaljaTökölyi István, Dobóca

A következő prédikátorok ugyan nem Gömörből szár-maztak, de a hely közelsége miatt fontosnak tartom őket is megemlíteni:

Simonides Ján, BreznóMiskolczi Mihály, Fülek

A gályarab prédikátoroknak sok helyen emeltek emlékművet, többek között Debrecenben is. És ezt – bo-csánatkérés képpen – 1991. augusztus 18-án János Pál pápa megkoszorúzta.

*Az összes idézőjelbe tett idézet Ján Simonidestól származik**Wesselényi Ferenc (1605 Besztercebánya – 1667, eltemetve Murányban) – eredetileg Nógrád megyei nemes, Magyarország alispánja, a Habsburgok elleni felkelés vezére***Witnyédi István Keczer Ambrushoz írott (nyomtatott) leveleiről volt szó, melyekben arra ösztönzi Keczert, vegye rá a prédikátorokat a lázadásra úgy, ahogyan tette ő maga. Mindketten (Witnyédi és Keczer) a tárgyalás idejében már két – három éve halottak vol-tak.****A reverzális latinból fordított szövege: „Mi, alulírottak, mivel bűnrészesek voltunk a felkelésben, Pozsonyba voltunk hivatva és a bűn ránk bizonyítva, Őfelsége parancsára aláírjuk és igérjük hűségünket, hogy nem fogunk összeállni azokkal, akik hűtlenek Őfel-ségéhez. Azon kívül a jövőben teljesen le akarunk mondani titokban vagy nyilvánosan megtartott prédikátori, tanítói vagy hasonló tisztségünkről – erre életünket és egész va-gyonunkat tesszük fel örökös meggyalázás alatt, ha akár csak eme cselekedet gyanújával illetnek. Ezt önként és szívesen aláírásunkkal és pecsétünk lenyomatával bizonyítjuk.“*****Michael de Ruyter (1607 – 1676) nem kevesebb mint 40 kisebb és 15 nagy tengeri csatában vett részt.

30 AKKOR HÁT KINEK HARANGOZNAK...?

6. AKKOR HÁT KINEK HARANGOZNAK...?

Mind a kilenc harang megkondult, hangjuk mint a ködfátyol végigúszott a völgyben, jelentve az

egész világnak, hogy meghalt VALAKI. Ez VALAKI kellett legyen, ha neki kétszer napjában szól mindhárom rimaszombati templom összes harangja. Ilyen temetést nem mindenki kapott, és ez nem kis pénzbe került. Ezért a gazdagabb rimaszombatiak már életük folyamán fizették a temetkezési egyletek tagdí-ját mindhárom templomban. A szegényebbek legalább a családfő díját fizették be, gyakran kölcsönt vettek fel csak azért, hogy apjuk, ha majd eljön az ideje, úgy legyen eltemetve, ahogyan illik. Hosszú évekig a harangok hangját csak magnetofon szalagjáról hallhattuk. Ez olyan volt, mint a szárí-tott krumplipüré – meg lehetett enni, de valójá-ban senkinek sem ízlett. Aztán jött a bársonyos, és az egyházfiak rájöttek, ha vissza akarják csalni a templomba azokat az embereket, akiket a negy-ven évig uralkodó állam-párt kikergetett onnan, ezt igazi harangszóval kell tenniük.

31AKKOR HÁT KINEK HARANGOZNAK...?

A harang az egyetlen olyan tárgy, amelynek szíve van. És ez a kicsi szív üti, veri a harangot, hangja, mint a fagy, az ember bőre alá bújik, és nem lehet tőle szabadulni. Mindenütt hallani, és – mivel szíve van – az emberek rög- tön megértik, mit akar mondani: melankólikus hang- jával csalogatja az embereket a templomba, jelent tüzet, árvizet, vagy az ellenség közeledtét, szíve boldogan meg- dobban, amikor esküvőkön szólaltatják meg, vagy gyá-szosan cseng, azon a bizonyos utolsó úton. Nem fontos, milyen nagy a harang. Méltóságát meg lehet lelni a bá-rányok csengettyűjében ugyanúgy, mint a világ legnagyobb harangjának kongásában. És mert a harangok mindig szem előtt voltak, a sors nemegyszer csúnya já-tékot űzött velük. A szombati harangok történetét csak a nagy tűz- vésztől tudjuk nyomon követni. A katolikus templom, amely a mai helyén állt, hárommal is rendelkezett, min-degyik más súllyal és hanggal, és más-más feladattal, de részt vettek a kis város mindennapi életében. Aztán


olyan idők jöttek, amikor a harangokat megtanították ölni. Bebek Ferenc, katonái segítségével, ledöntette a legnagyobb harangot, hogy ágyút öntsenek belőle. Azt mondják, kétszer ugyanabba a folyóba nem lépsz, de a szokás, harangokat ágyúvá változtatni, végigúszik nem csak a mi városunk történelmében, de talán egész Euró-páéban Minden háborúnak megvolt a maga Bebekje, aki a harangokat könnyű prédának tekintette. Ugyanahhoz az ismétlődő ciklushoz tartozik az egyházi közösségek igyekezete pótolni a háborúban elveszett harangokat. (A történelem erről ugyan nem beszél, de bizonyos elég- tételt érzek annál a gondolatnál, hogy talán ezeket az új harangokat az előző háború tönkrement ágyúiból ön-tötték.) Eközben a többi hitköz-ség is templomot emelt a városban. A reformátusok és evangélikusok temp- lomaihoz a tornyok csak később kerültek. Amikor a református templom fenséges tornyára néztek, talán el sem hiszitek, hogy építésénél már 16 öl maga-san állt, amikor egyik éjjel (a hazai mesterek tapaszta-latlansága, vagy a hibás anyagok miatt) összedőlt. Aztán külhoni mesterek építették újra, és munká-jukat valóban jól végezték,

33AKKOR HÁT KINEK HARANGOZNAK...?

mert a torony három (5, 10 és 20 mázsás) harang súlyát tartja. De térjünk vissza a harangokhoz. Az újak felszente-lése általában ünnepélyes és örömteli esemény volt, kivé-ve azt az esetet, amely 1817. július 12-én történt. Közvet-lenül a felszentelés előtt néhány pillér, mely a középsőt tartotta, nem bírta a harang súlyát és eltört. A harang leesett és megölt öt embert – két asszonyt, összesen 11 gyermek anyját, két férfit és egy gyermeket. Még egy történet kötődik a rimaszombati harangok-hoz. Rábely Miklós elbeszéléséből ismerhetjük, ahogyan könyvében, az Egy rimaszombati polgár emlékezéseiben leírta. Még ha veréssel is végződik, arról szól, milyen össze- tartva éltek itt különböző csoportokhoz tartozó emberek.„Valamikor régen, a 80-as években (20.század) difte-

risz járvány uralko-dott szülővárosunk- ban, és többek közt a fekete halál magával ra-gadta a szomszédos zsi-dó parókián lakó Czimet bakter Regina nevű lány- káját is. Közös barátunk- nak, Czimet Pepának a húgát. Fráter Sándor, a kis Pupi, szintén zsidó pajtásunk egyike, azzal vigasztalta Pepa bará-tunkat, hogy: „Ne sírj, Pepukám, Reginát ha-rangszó mellett fogjuk


eltemetni“. És így is volt! Sándor összeverbuválta az ifjú harangozó társasá-got, közte a lutheránus lelkész egyik fiát, Glauf Palit is, és másnap délután, annak rendje és módja szerint a to-ronyba cihelődtünk és a zsidó egyházi szertartás után, pontosan a gyászoló közösség elindulásakor, megkondí-tottuk a három lutheránus harangot...De nem sokáig! ... Pepa barátunk odaszólt az édesapjá-hoz: „Papa, ez a harangszó Reginek szól“... Erre egy-kettőre megállt a gyászkocsi és a menet. A gyászolók hátrafordultak és a toronyablak felé tekintve, istentelenül fenyegetőztek, erre a fenyegetésre a toronyablakból kiné-ző fiúk ész nélkül rohantak lefelé, s közülük Lihnoch Feri a két kezével hadonászva jelezte a közeledő veszedelmet, s robogott lefelé a többi gyerek után. Erre a vészjósló figyelmeztetésre mi is elengedtük a harangköteleket, s eszeveszetten bukdácsoltunk le a kijárat felé. De még le sem értünk, már hallottuk a lenti nagy lármát, a fi-úink jajgató szavait. A Glauf Pali édesapja és a már odaért néhány szakállas zsidó ütötte-pofozta a torony ajtajából kiugráló delikvenseket és végül bennünket ha- rangozókat is.“ Egyszer szeretném hallani mind a kilenc harang méltóságteljes hangját. Átvillant az agyamon, milyen szép lenne egy ilyen temetés, még ha már én nem is sok örömem lelném benne. De uram – teremtőm, micsoda zúgás lenne!

35A HALDOKLÓ EURYDIKÉ

7. A HALDOKLÓ EURYDIKÉ

Eurydiké a teljesítetlen vágy szimbóluma. Egy lány, akinek nevét ma senki sem ismerné, ha nem Orfe-

usz, az ókori Görögország legismertebb és legjobb ze-nésze szerette volna, akinek játékában békésen egymás mellett gyönyörködött az oroszlán és az antilop. Orfeusz, aki játékával megríkatta még a holt szívű isteneket is, Há-dészt és Perszefónát. Eurydiké biztonságot keresve szaladt kedveséhez, amikor megharapta egy kígyó és meghalt. A szerelmes Orfeusz nem tudott belenyugodni szerelme elvesztésé-be, és meglágyítva az alvilág istenének felesége, Persze-fóna kő szívét, kieszközölte, hogy a lányt visszahozhassa a holtak birodalmából. Visszatérhetett vele a földre, de Orfeusznak meg kellett igérnie, hogy a hosszú és dohos barlangfolyosón, a- mely az alvilágból vezetett, egyszer sem fog hátranézni. Ki tudja, mi volt erősebb, türelmetlensége, vagy attól tartott, Eurydiké nem tud vele lépést tartani, és amikor egy pillanatig nem hallotta könnyű lábai neszét, megfor-dult... Így történt, hogy Eurydiké kétszer halt meg egy férfi szerelméért. Kevesen tudják, hogy Rimaszombatnak is megvan a maga Eurydikéje. Kőből faragott lány, aki Ferenczy István életműve. A lány, aki úgy mint mitológiai előd-je, kétszer megy az árnyékvilágba. A szobrász abban az időben faragta, amikor – csalódottan és vagyontalanul – ismét visszatért szülővárosába. Műhelyt nyitott, és rö-viddel azután meglátta a követ. Mindenki, aki csak ráné-

36 A HALDOKLÓ EURYDIKÉ

zett, azt látta benne, ami volt – hideg, halott, formátlan kő. De ő, a szobrász, kiérzett valamit a göröngyös felszín alatt. Hosszú hetekig nézegette a hideg kőtömböt, lágy mozdulatokkal tapogatta ki az alakját, és hosszú hónapo-kon át szabadította ki belőle annak a lánynak az alakját, aki már régóta a fejében élt. Minden apróságot átgondolt, minden hajlatnak nagy figyelmet szentelt. Ő maga, sok verseny győztese, azt állí-totta, soha nem került ki keze alól jobb alkotás. Amikor már munkájával végre elégedett volt, a szobrász műhelyé- ben tűz ütött ki, és az óriási hőségben Eurydiké szobra sok darabra töredezett. Akkor halt meg a „mi“ Eurydi-kénk először. És amikor meghalt a teremtője is, teljesítve végakaratát, vele együtt rakták sírba a lányszobor üszkös darabjait. Úgy tűnt, hogy a mű örökre elveszett. De a városatyák úgy döntöttek, hogy a szobrász földi ma-radványait méltóbb helyre teszik, a kriptába, amit ezzel a céllal építettek hozzá a református templomhoz. A tes-

37A HALDOKLÓ EURYDIKÉ

tet exhumálták, az összetört darabokat kiszedték a nyir-kos agyagból, és a szobrot helyreállították. De Eurydiké már sosem lesz az, aki a tűzvész előtt volt.Azok, akik okosabbak nálunk, mert már a halál kapujá-ban álltak, sok mindent sejtettek. A nagybeteg Jiří Wol-ker írta:„Nem félek a haláltól. A halál nem rossz.A halál csak a nehéz élet egy része.Amitől félek, amitől rettegek,Az a haldoklás...“

És ott, megbújva a kíváncsi és rohanó világ előtt, a templom kriptájában fekszik magányosan Eurydiké. A szeme-iben kimondhatatlan rémület, a lábán még mindig ott te-keredik a kígyó, és a lány, halott Pigmalionja koporsóján fekve, minden nap és annak minden percében haldoklik.

Ferenczy István (Rimaszombat 1792. február 24. – meghalt ugyanott, 1856. július 4.)A magyar nemzeti szobrászat megalapítójának tartják. Első művei (A fekvő Vénusz, Csokonai portrészobra, Pásztorlány, avagy a Szépművészetek kezdete) sikert és ösztöndíjat biztosítottak a számára. A 19. század 30-as éveiben főleg portrészobrokat, síremlékeket, oltárokat és kisebb emlékműveket faragott. Tervei közt szerepelt egy monumentális Corvin Mátyás bronzszobor, de nem kapott rá megbízást. 1847-ben visszatért Rimaszombat-ba, attól fogva már csak egy szobron – szerinte az összes közül a legsikerültebben – dolgozott, a Haldokló Eury-dikén. A klasszicizmus tipikus képviselője. Földi ma-radványait átvitték a rimaszombati református templom

38 A HALDOKLÓ EURYDIKÉ

kriptájába. A művész mellszobrát, amely a kripta külső falát díszíti, ifj. Vaszary László készítette. Ferenczy István szarkofágját a haldokló Eurydiké őrzi.

39A VÁROSKERT, AVAGY AZ ELTŰNT MELLSZOBOR REJTÉLYE

8. A VÁROSKERT, AVAGY AZ ELTŰNT MELLSZOBOR REJTÉLYE

Az elején a gondolat volt. Minden nagy dolog elején egy gondolat áll, egy jó ötlet, amely még ha nem is

változtatja meg a világot, legalább egy kisebb embercso-port életére hatással van. Ez az ötlet Lenner Ferdinánd postamester fejéből pattant ki. Már régen törte a fejét, mit kezdjen azzal a hat hold réttel a Rimánál, ami valami-kor kaszáló volt, és itt raktározták a postalovak szénáját. Nem egy szénaboglyája égett le, amikor este, alvás előtt pipára gyújtottak a vándorok. A postamester a nagy tűzvészt csak nagyapja meséiből ismerte, de félt, hogy a túlnyomórészt nyugati szelek fölkapják a szikrákat a magasba, és rávetik őket a zsindelytetős házakra, ame-lyek nem is olyan messze álltak a réttől. A postakocsikat is modernebb járművek váltották fel, tehát nem csoda, hogy röviddel ezután támadt ez az ötlete. A rétet, ahol a kristálytiszta vízben rákászni lehe-tett, a városnak ajándékozta. És a városatyák 1824-ben elhatározták, hogy az lesz rajta, amire a polgároknak a legnagyobb szüksége van – egy városi park. Amit itt létesítettek, az szellemével messze meghaladta korát. A tervezők ugyanis nemcsak egy gyönyörű parkot álmod-tak meg, ahol a gyermekes családok vasárnap délutánon-ként sétálhattak, és gyönyörködhettek a külhoni fákban, bokrokban és gazdag virágoságyokban, de építettek ide füves felületű teniszpályákat, tekepályát, nyári fedett te-raszt táncparkettel, vendéglőt, kaszinót, fürdőt, uszodát

40 A VÁROSKERT, AVAGY AZ ELTŰNT MELLSZOBOR REJTÉLYE

és olvasóházat. Itt mindenki talált elfoglaltságot. A frissen kiültetett parkot a város kertészei ápolták, és rövid idő után olyan szép lett, hogy 1939-ben Édes János a Tár-salkodó című lapban a megye egyik legszebb parkjának titulálta. Arról, hogy az emberek szerettek a parkban pi-henni, az a tény is tanúskodik, hogy felkérték a városa- tyákat, döntsenek arról, hogy a városkert közelében lassabban járjanak a közlekedési eszközök, hogy kevesebb zaj és por legyen.

Most viszont próbáljuk megfejteni a város talán leg-nagyobb rejtélyét – gróf Széchenyi István mellszobrának sorsát, mely ünnepélyes felavatása után a vendéglő és kaszinó épülete előtt állt. Őróla nevezték el ezt a szóra-kozó és pihenőhelyet Széchenyi parknak. Sok éven át állt ott a szem és a lélek gyönyörűségére. De, ahogyan Hviez- doslav is megírta, „... a rosszakarat mindig utat talál“. A szobrot először az első világháború után döntötték le. Nem mindenki gondolkodott úgy, mint Janko Jesen-


ský, aki Rimaszombatban, megyei ispánsága idején, egy-etlen szobrot sem engedett ledönteni, hivatkozva arra, hogy a művészet nagyjai nemzetek fölött állnak, és meg- érdemlik az utódok tiszteletét függetlenül attól, milyen nyelven beszéltek. Tehát, mint mondtam, a mellszobrot ledöntötték és otthagyták meggyalázva, sárba vetve. Azon az estén három férfi lopakodott targoncájukkal a mellékutcákon át egészen a parkig. A mellszobrot zsá-kokba tekerték, targoncára rakták, és tolták a csendes utcákon egészen Rábely Miklós házáig. A nyomdász és könyvkereskedő Rábely volt egyike a három embernek, és mivel a cseh zsandárok razziái házában szinte napi rendszerességgel ismétlődtek, követve a mondást, misze-rint „a lámpa alatt a legnagyobb a sötétség“, csináltatott a helyi asztalossal egy talapzatot, és a mellszobrot egyenesen a szalonjában állította fel. Az egyik szakál olyan, mint a másik, a zsandárok azt hitték, Kossuthot látják, és Rábelynek nem volt szándékában felvilágosítani őket.

1939 május első va-sárnapján ünnepélyesen visszahelyezték a szob-rot. Ezután a parkot már csak néhány évig díszí-tette. Azután a második háború után újra eljött a szobordöntögetés ide-je. A megyeháza elől Tompa Mihály szob-rát a múzeum pincé-jébe vitték, ismeretlen vandálok lefejezték Fe-

42 A VÁROSKERT, AVAGY AZ ELTŰNT MELLSZOBOR REJTÉLYE

renczy István mellszobrát, és Széchenyit újra sárba-tiporták. Attól a naptól fogva a szoborról már senki sem hallott. Lehet, hogy egy gyűlölettel teli lélek porrá zúzta, vagy akadt valaki, aki Rábelyhez hasonlóan ti-tokban elrejtette, nem tudni. Talán a mai napig ott lepi a por valakinek a padlásán, és a leszármazottak nem is sejtik, milyen kincset rejtegetnek. A szoborra csak a legöregebb polgárok emlékeznek. A múzeum raktárá-ban van egy gipszből készült Széchenyi István mellszo-bor, amit Izsó Miklós készített, ez lehetett (vagy talán nem?) a parkban felállított szobor mintája. Tény, hogy nagyon hasonlít rá. És így a park még mindig várja szob-rát. Ki tudja, egyszer visszakapja-e?

Széchenyi István (1791 – 1860) – politikus, író, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Tudományos Akadémia megala-pítója. Az ő érdeme a dunai hajózás fellendítése egészen a Fekete-tengerig. A tengerészet korszerűsítését a gőzha-jók bevezetésében látta. Reform terveit Stadium című művében írta le.

Néhány következő tény:

- A szobrot először 1919-ben döntötték le. A három férfi, akik elvitték, Rábely Miklós könyvkereskedő, ugyanilyen nevű unokaöccse és a város főkertésze, Bottlik úr voltak.- Tompa Mihály szobrának eltüntetése után elveszett a talapzatáról a líra. A beolvasztás elől szinte utolsó pillanatban sikerült id. Hizsnyan úrnak megmenteni.- Tompa Mihály szobra később a városi (Május 1. kert


nek elnevezett) park elülső részébe állt, csak a bár sonyos forradalom után került vissza a megyeháza elé. Nem az eredeti helyére, ott most egy szökőkút áll.- Ferenczy István lefejezett mellszobrát Mátrai- Makovits Jenő restaurálta.

Képmelléklet:

Izsó Miklós: gróf Széchenyi István mellszobra (Gömöri Múzeum)Képeslap – a városi park a 19.-20. század fordulóján háttérben a mellszoborral (Gömöri Múzeum)

RÉGI DICSŐSÉGÜNKET MÁR POR LEP44

9. RÉGI DICSŐSÉGÜNKET MÁR POR LEPI

Az iskola, amelyet mindenki mint Líceumot ismer, földszintes épületként kezdte karrierjét. Abban az

időben nagy sikernek számított, hogy fölépíthették, nem azért, mintha a műveltségnek Rimaszombatban gyöke-rei nem lennének, de a hírhedt katolikus – protestáns verekedés után az osztrák hatalom bezáratta a protes-táns iskolákat, és tanárait szélnek eresztette. Még II. Jó- zsef türelmi rendelete sem hozta meg a várva várt sikert, csak az uralkodó rimaszombati látogatását kihasználó polgárok közbenjárásával változott meg a helyzet, és a protestáns egyházak Rimaszombatban templomokat és iskolákat építhettek. A líceumra a református gyüleke-zet adta össze a pénzt, így már 1801-ben sikerült lerakni az alapkövét. Az alsó gimnázium fokozatosan nőtt, és újabb Béccsel való huzavonák után, két gimnázium ösz- szevonásával – a református és az evangélikussal – megalakult az Egyesült Protestáns Gimnázium, amely mint olyan, egyedülálló volt az egész akkori Magyarország területén. Az épület már „csípőben szűk“ volt, így ráépí-tettek két emeletet. A jó szombati mesterek ezt a munkát potom 101 nap alatt csinálták meg! Már semmi sem állt útjában annak, hogy az iskola felvirágozhasson, hiszen kitűnő pedagógusai voltak, nem egy közülük tankönyvet is írt, amit egész Magyarország területén használtak. A diákok soraiból néhányan később híres írókká, politiku-sokká, szobrászokká vagy más művésszé váltak. A most már felső gimnáziumban az első osztály 1886-ban érett-

45RÉGI DICSŐSÉGÜNKET MÁR POR LEP

ségizett. Az iskola értéke tanárai minőségén áll vagy bukik. A sok nagy név közül kettőre szeretném felhívni figyel-meteket. Ha Fábry János nevét halljátok, talán a Gömöri Múzeum alapítója jut eszetekbe, de mint pedagógus 47 éven át tanított, és néhányszoros igazgatója is volt a szombati gimnáziumnak. Egy férfi, aki megérdemli, hogy bekerüljön a dicsőség termébe. Az a második szintén a Fábry János nevet viselte, kis- sé más sorssal: ő tanár és kalandor volt. A város vagy az iskola fellendülésében nem sok szerepe volt, de szeret-ném megemlíteni őt mint Rimaszombat Benyovszki Mó-ricát. 1786 májusától az evangélikus iskolában tanított 11 hónapon keresztül. A következő négy évben váltogatta munkahelyeit, a pesti gyülekezeten többször sikertelenül pályázta meg a papi vagy tanári állást. Miután világossá vált számára, hogy ezen a területen sosem ér el sike-reket, átlépett a katolikus vallásra és három évet töltött a pozsonyi papi szemináriumon. De a rozsnyói püspök


nem volt hajlandó őt pappá szentelni, ezért megszökött a szemináriumból, és Erdélyben keresett menedéket. Mint Socin követője sem érte el célját, hát megint szedte a sá-torfáját, és Moldáviáig meg sem állt. Ott beállt nevelőnek és magántanárnak egy bojári családba. A közben meg-nősült Fábryt felesége rávette, hogy próbáljanak szeren-csét Konstantinápolyban. Ott mohamedánná lett, még a körülmetélésnek is alávetette magát. Néhány év múlva Kollár Sámuel, a cserencsényi pap találkozott vele Pesten. Fábry három felesége társaságában volt. Hogy mi lett to-vábbi sorsa, nem tudni, nyomait elfedte az idő pora. De térjünk vissza az iskolához, amely néhány év múlva ismét kicsinek bizonyult. Nemsokára felépült az új gimnázium, így a líceum épülete feleslegessé vált. Az épületet egy üzletember, Donáth úr vette meg, akinek ugyanebben az utcában állt a háza. A líceumot, amelyet ezután Donáth háznak neveztek, három részre osztotta, a földszinti helységeket mint üzleteket bérbe adta, az emeleten bérlakások voltak. Így a híres líceumból egy- szerű bérház lett. De ezzel még nem ért sorsának mély-pontjára. Jött a háború, a zsidóüldözés, az erőszak hullá-ma elérte Rimaszombatot is. A deportálások előtt a város-ban három gettót létesítettek, egyet Tamásfalán és kettőt ebben az utcában – a Wirtschafter és a Donáth házban. Az ide telepített zsidók nem hagyhatták el a gettót, abból a kevésből nyomorogtak, amit magukkal hoztak. Az éh-ségen kívül őrzőik (azelőtt polgártársaik) is gyötörték őket, akik nemegyszer kínzással próbálták kicsikarni a lakókból, hová rejtették az aranyat. Az is megesett, hogy miután elárulták kis aranyuk rejtekhelyét, tovább kínoz- ták őket, remélve, lesz ott még több is. Sokan kétség-

47RÉGI DICSŐSÉGÜNKET MÁR POR LEP

beesésükben öngyilkosságot követtek el. A háború után az épület, mintha szégyelné azt, ami benne történt, hanyatlásnak indult. Volt itt még egy két-ségbeesett kísérlet régi fénye visszaszerzésére, amikor 1968-ban a ház homlokzati falára márványtáblákat erő-sítettek az itt valaha tanult híres emberek névsorával. Az államosított épület tovább omladozott, majd a Gömöri Múzeum tulajdona lett. A restitúciók után visszaadták a pozsonyi örökösöknek.

Néhány pontosító adat:

- Latin iskolákat a város területén már 1464-ben emlí- tenek. A 16. században Rimaszombat volt az egyik Felső-Magyarország két városa közül, ahol filozófiát és teológiát tanítottak. A másik Sárospatak volt.- A vallási villongások a reformátusok és katolikusok között, akiket a körmenetben Karaba György ráhói misszionárius vezetett, 1769. június 25-én kezdődtek. Ezt követően bírósági végzéssel kergették ki a város ból a protestáns papokat és tanítókat, elkobozva minden ingó és ingatlan vagyonukat, iskoláikat bezárták.- II. József türelmi rendeletét 1781. október 13-án adta ki, 1783. június 5-én meglátogatta Rimaszombatot.- Az Egyesült Protestáns Gimnázium az osgyáni evan- gélikus és a rimaszombati református gimnázium összevonásával jött létre 1852. október 11-én.- Az iskolát 2 emelettel bővítették 1784-ben. 6-7 osztály volt benne 3 – 5 tanárral. Létesült benne könyvtár, szertárak, sőt még kantin is. A tornatermet a szom- szédos telken később építették hozzá.


- A háború alatt önként végeztek életükkel Dr. Lusztig Sándor fogorvos feleségével, Dr. Klein Imre felesége és Ruprich Teréz.- A márvány táblákon a következő nevek álltak: Írók és költők: Bodor József, Ján Botto, Ivan Krasko, Ján Čajak, Janko Jesenský, Kiss József, Kubányi Valér, Daniel Lauček, Mikszáth Kálmán, Pósa Lajos, Jozef Škultéty szobrászok: Holló Barnabás, Izsó Miklós politikusok: Štefan Marko Daxner a domicai jégbarlang felfedezője, Daniel Lichard és sokan mások.

49IN MEMORIAM...

10. IN MEMORIAM...

Majdnem száz év távlatából és Hašek könyvének, Švejknek, elolvasása után úgy tűnhet, hogy az első

világháború a történelem egészen érdekes szakasza volt. Néhány vidám jelenet, itt-ott egy kis csata. De ha a törté-nelem távcsövén keresztül nézzük, eltűnnek a vidám je-lenetek, és ahogy a kép közeledik, egyre jobban láthatóak a részletek – futóárkok tele piszkos, átfagyott és fáradt férfival, családok, melyek reménnyel szívükben várják haza apáikat és fiaikat, a puskapor füstje. Akkor már úgy tűnik, szinte érezni lehet a leégett házak csípős füstjét, a rothadó sebek bűzét, és szinte halljuk a haldoklók nyö- szörgését.

50 IN MEMORIAM...

Amikor az első rimaszombati katona meghalt, a hírrel tele volt a város. Pedig nem is a fronton halt meg, komoly fagysebekkel hozták haza. Néhány napra rá meghalt. Aztán a temetések gyakoribbakká váltak. Ekkor már a szombati önkéntesek mozgósították minden erejüket. Azok, akik a Háztartási Iskola ön-kéntes egyesületének tagjai voltak, százágyas kórházat rendeztek be, és a Vöröskeresztnek adományozták. Min-denki ott segített, ahol tudott. A Vöröskereszt kétszáz tagú városi részlege, általában önkéntes ápolónők, aki-ket az akkori kórházigazgató, Dr. Loecherer Tamás isko-láztatott, ápolta a betegeket, mosták és kötözték sebeiket, és ha kellett, nevükben levelet írtak családjuknak. Mások a lazaret számára élelmiszert és ruházatot gyűj- töttek, hordták az újságokat és a könyveket, vagy műsort tanultak be, hogy szórakoztassák a sebesülteket. Mindezt önzetlenül tették, fizetséget nem várva,

51IN MEMORIAM...

de lelkük mélyén titkos reménnyel, hogy az Isten látja jó-tetteiket, és ha a távoli világban megsebesül valaki, aki szívükhöz közel áll, az ott fenn talál majd egy együttérző lelket, aki a sebesültről gondoskodik. Mert semmi sem köti össze az embereket úgy, mint a közös nyomorúság. A postás tovább kopogtatott a házak kapuin, de a kincstári lap helyett, melyre két támadás között gyorsan ráfirkáltak néhány mondatot, egyre gyakrabban levelet hozott, mely így kezdődött: Szomorúsággal szí-vünkben értesítjük... Míg a háború véget ért, több mint száz ilyen levelet kézbesített. Az elesettek többsége nem a rimaszombati teme-tőben nyugszik. Sírjaik, talán jelöletlenül, szétszórva fekszenek egész Európa harcterei közelében. Talán ezért gondoltak a polgárok arra, hogy emlékművet állítanak nekik, hogy legalább a nevük ne merüljön feledésbe. De a gondolattól a tettekig hosszú út vezetett. A városa-

tyák évekig azon tana-kodtak, hol lehetne mél-tó helye az emlékműnek. A megoldást csak 1939-ben találták meg, amikor is a tanácsosok a főtér felújítását jóváhagyták. A munkálatok a sokoldalú művész, festő és szob- rász Mátrai Makovits Jenő tervei alapján ha-ladtak. Ő rajzolta le az In memoriam emlékmű vázlatát is. De akkor már

52 IN MEMORIAM...

a második világháború az ajtót döngette. A főtér átrendezése befejeződött, de az emlékmű építése lelassult. Egyszer pénz nem volt, aztán nem lehe-tett anyagot szerezni. Amikor sor került az áttelepítésekre, amit a művész sem tudott elkerülni, már kész volt az emlékmű. Saját kezével vés-te ki rá 119 polgártársa ne-vét, köztük barátja és mű-vésztársa, Putra Ede nevét is. A hosszú névlista két oldalán karddal díszített oszlopok álltak, rajtuk egy-egy örökmécses. „Hála“ polgártársaink vandál kitöréseinek a mécseseket ma már nem találjuk helyükön. Néhányszor a város visszaállította eredeti állapotukba, de végül elhatározta a teljes eltávolításukat. Az emlékmű spártai egyszerűsége nem véletlen. Ma-kovits mester nagyszabású terveket készített, a lépcsőzet két oldalára szobrokat tervezett, melyek a háborút és a katonák gyötrelmeit szimbolizálták volna. 14 szobor- és domborműtervet készített, amelyek kiemelték volna az emlékmű művészi értékét. De a tanácsosok szorosra fogták a város bukszáját, és a legegyszerűbb, minden drá-ga résztől letisztított változatot választották, azt, amely a mai napig ott áll a katolikus templom keleti oldalánál. A mester az utolsó pillanatban fejezte be az emlékművet. A háború után őt és családját áttelepítették Magyaror- szágra.

53IN MEMORIAM...

Mátrai Makovits Jenő az áttelepítés után Budapesten telepedett le. Itt művészlelke szabadon szárnyalt, és az animációs film úttörőjévé vált. Filmje, a Kacsa, az első volt ebben a nemben. Néhány újítását és trükkjét a film-gyártásban is felhasználták. Budapesten halt meg 1967. szeptember 16-án.

Képanyag:1.-7. szám: Gömöri múzeum – Az In memoriam emlékmű részleteinek vázlatai, ezek mint ismeretlen művész alkotásai vannak számontartva, csak egyiküknél van megjegyzés, hogy valószínűleg M. Makovits műve. Foto: J. Ferleťáková8. sz. – az In memoriam emlékmű a Főtéren

A PANAMA NEGYED54

11. A PANAMA NEGYED

A fiatal házaspár boldogan futott a jó hírrel szülei után: „Házat vettünk!“. A mama, aki már régebben

tudott terveikről, örömében összecsapta kezeit, de aztán mégis furdalni kezdte a kíváncsiság: „Melyiket vettétek meg? Remélem nem azt a Panama negyedben?“

Panama – állam Közép-Amerikában

Panama csatorna – 7,7 km hosszú átjáró, melyet a fran-ciák 1880-ban kezdtek építeni. A munkák csak 40%-ra voltak készen, amikor a francia csatornatársaság tönkre-ment. Az eredetileg 120 millió dollárra tervezett kiadások már akkor 235 millióra ugrottak fel. A társaság bukása Franciaországban nagy port kavart, mivel 104 parlamen-ti képviselőről derült ki, hogy belekeveredett a sikkasztási botrányba. Azóta a „panamázás“ kifejezést szinonimaként használják a gazdasági sikkasztásra.

Rimaszombat aranykora a 20. század elején kezdődött. Abban az időben a város polgármestere Dr. Kovács Lász- ló volt, egy széles látókörű, modern szemléletű ember, és a városi tanácsosok is hasonló modern nézeteket val- lottak. Szerencsére leváltották azt az óvilági garnitúrát, aki a 19. század végén néhány szerencsétlen döntésével sok évre lefékezte a város fejlődését. Nézzünk néhány példát: A 19. század 70-es éveiben jött a Murányi Vastár-saság azzal az ötlettel, hogy a város közelében létesítené-

A PANAMA NEGYED 55

nek egy vasgyárat, ahol néhány száz ember dolgozhatna. A város képviselői a kémények füstjétől féltették a pol-gárok egészségét, ezért ezt a lukratív ajánlatot hosszabb gondolkodás nélkül lesöpörték az asztalról*. Hasonló-képpen jártak el a vasúttal is, Rimaszombat azért nem lett vasúti csomópont, mert a füst és a vonatok zaja zavarta volna a polgárság nyugalmát. Így a csomópontot áttették Feledre, és Rimaszombat lakói tovább szívhatták a tiszta levegőt (és a fogukat). De a csúcs (legalábbis az én toplistámon) a tüzérezred esete, mely számára, abban az esetben, ha Rimaszombatban állomásozna, a katona- ság ingyen telket és a kaszárnya felépítéséhez néhány ezer téglát kért. A mi előrelátó városi képviselőink feltéte-lezték, hogy az ezred ittlétéből csak néhány kocsmáros, kávéház tulajdonos és az egyetlen szombati hentes húz majd hasznot, nem beszélve az óriási morális károkról, amit a katonák ártatlan leányainkon és fiatalasszonyain-kon ejtenének. Így, védve főleg a rimaszombati szolgáló-lányok tisztességét, a tüzérezred Losoncon telepedett le.

A PANAMA NEGYED56

De a huszadik század eleje új hajnalokra ébredt. Rövid idő alatt a város gyarapodott egy konzervgyárral, városi világítással, fűrészteleppel és mezőgazdasági jár-művek javítóműhelyével. Gondoltak a gyerekekre is, felé-pült a nagy árvaház, az új fazekasiskola és a gimnázium, amit már egyik élőző történetemben említettem. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után új házak építése vált szükségessé, ezeket az állami alkal-mazottak - főleg a magasabb posztokon lévő csehek és szlovákok – számára építették. Az új árvaház környé- kén egy egész lakónegyed épült. De, ahogy mondani szokták, sok az eszkimó, kevés a fóka, még mindig nem volt elég ház. Így hát a huszas évek végén megalakult va-lami, ami itt eddig nem volt – az emberek megalapították az első lakásépítési szövetkezetet. Ennek az volt a felada-ta, hogy a szövetkezet tagjainak kulcsra készen adjon át két-, három- és négyszobás, egységes homlokzattal ren-delkező házakat. Az építkezést az új gimnázium mögötti utcákban tervezték, és a tervek nagyszabásúak voltak. A gimnázium utáni első utcában építették a négyszobás házakat, egy utcával arrébb a háromszobásakat, és az utolsóba a kétszobásak kerültek. Az egész lakótelepnek egyforma kerítést szántak, így itt egy modern városrész épülhetett. Sok volt az érdeklődő, az építkezés Szécsi úr felügyelete alatt zajlott. A házak nőttek, mint eső után a gomba, a jövendő lakók szívesen irányították sétáikat arrafelé, hogy gyönyörködhessenek épülő – szépülő há-zaikban. Minden úgy tűnt, a legnagyobb rendben van, még az ünnepélyes átadásnál sem sejtett senki semmit. A boldog tulajdonosok lassanként beköltöztek vadonatúj házaikba, de a rendezkedésnél kellemetlen meglepe-

A PANAMA NEGYED 57

tések sora érte őket. Megesett például, hogy a ház ura egy szöget akart beverni a falba, mire az egész fal kidőlt. Így a ház ura egy nyitott tér és egy nagy probléma előtt állt. Később az alapok megsüllyedtek, a falak kezdtek repe-dezni, akkor már világossá vált, hogy az építőanyaggal valami nincs rendben. Amikor Szécsi urat, a lakótelep építőjét, felelősségre akarták vonni, már csak hűlt helyét találták. Akkor már gondtalanul élvezte sikkasztott pén-zét Dél-Amerikában. Azt mondják, Argentínában tele-pedett le**. Ma már senkinek sem kell félnie, ha ebben a negyedben akar házat venni. Az eredeti vagy későbbi tulajdo-nosok a házakat kijavították, a legrosszabbakat - melyek külső falaiban olyan repedések tátongtak, hogy rajtuk keresztül akár integetni is lehetett a járókelőkre - lebon-tották. Helyükön szép, erős házak állnak. Napjainkban ez a város egyik legcsendesebb, legkellemesebb lakóne-gyede.

*Később a Murányi Vastársaság üzemét Ózdon építették fel.**1938-ban, amikor a cseh hivatalnokok elhagyták a várost, hazatért, és itt élt a háború végéig, de aztán megint jobbnak látta felvenni a nyúlcipőt és elbujdokolni.

ITT VALAMI HIÁNYZIK...58

12. ITT VALAMI HIÁNYZIK...

A második világháború óta Rimaszombat arculatát sok városi építész tartotta kezében. Stop. A kifejezés

– kézben tartani – bennem inkább kedves érzéseket kelt, a kezek simogatnak, magukhoz szorítanak... Talán újra kell kezdenem. A második világháború óta városunk arculatán nem egy városi építész csizmájának nyomai látszanak. A váro-sok sorából, amelyek az utolsó évtizedekben védtek min-den szépet, amit elődeik felépítettek, kilóg Rimaszombat, ahol az átgondolatlan városrendezési álmoknak áldoza-tul estek a régi város egész utcái, romantikus zugok vagy csak egyes házak úgy, hogy a hétszáz éves múlttal büsz-kélkedő városban mindjárt a gyönyörű főtér mögött uni-formizált panelházak állnak. Olyanok, amilyeneket Szlo-vákia minden városában lehet látni Kassától Pozsonyig.

ITT VALAMI HIÁNYZIK... 59

Talán éppen ezért érdemes megemlíteni a város épí-tészét, Tóth Bélát, aki rimaszombati méretben egyedül- álló nem csak az általa tervezett és megépített szép épüle-tek számával. Megértve az idő hívó szavát, az ő vezetése alatt ment végbe a városban a villamosítás, vezették be a vízvezetéket, és építették ki a csatornarendszert. Már csak ezekkel a tetteivel sokat tett a városért. De Tóth úr épített is.

Talán a legszebb és legmonumentálisabb műve a Dax-ner utcai gimnázium. A mester ennek az épületnek a ter-veit „Lux“ jelszó alatt nevezte be egy pályázatra. Azután, hogy megnyerte, elkezdődött ennek az impozáns épület-nek az építése, amely ma is városunk legszebb épületei közé tartozik. Ehhez Tóth úr felesége, Schulek Vilma is hozzájárult, az ő keze alól kerültek ki a domborművek, melyek az épület oromzati falát szépítik. A gimnázi-um büszkén dícséri az itthoni szakemberek ügyességét, az egész épület rimaszombati mesterek munkája.


A Šrobár utcai leányiskolát, amely ma a magyar tan-nyelvű Tompa Mihály Alapiskolának ad otthont, 1907-ben tervezte. Szintén a város domináns épületei közé tartozik. És az ő rajzai alapján épült meg 1902-ben a konzervgyár, amely majdnem száz éven át foglalkoztat- ta Rimaszombat polgárait. Már az első világháború alatt képes volt kétszeres erőfeszítéssel dolgozni, hogy bebiz-tosítsa a katonaságot konzervált élelemmel. Tégla bur-kolatával gyönyszemnek számított a gyárak között. Van még egy csomó épülete, leginkább magánházak, mint a főtéri neoreneszánz jeleket viselő ház, amelyben ma iro-dalmi kávéház működik, vagy Ferenczy István kriptája, mely az ő felügyelete alatt épült. Sok házról már nem is sejtjük, hogy az ő rajzasztalán születtek. De minden, amit ez a tehetséges építész tervezett, a várost gazdagította.

Az építészet selejtjei is híressé válhatnak. Emlékez-zünk csak a pisai ferde toronyra, annak besztercebányai húgára, vagy a Loretto Kápolnára Santa Fé-ben, amelyet még később meg fogok említeni.


A mai Daxner utcában, a gimnáziummal szemben áll 35-ös szám alatt egy szép emeletes családi ház, me-lyet szintén Tóth Béla tervezett. A munkások belefogtak a munkába, az épület szépen növekedett, vele együtt nőtt az álványzat a ház körül. A kőművesek már régen suttogtak valamit egymás közt a ház befejezése előtt, de az építésznek nem mertek szólni, hisz ki tudja, mik a ter-vei! Tehát, röviddel azután, hogy a mesterek lebontották az álványzatot, jött rá a mester a hibájára – az épületben nem volt lépcsőház. Ez a hiba nem olyan ritka, mint gondolnánk. Már említettem a Loretto Kápolnát, amit 1898-ban építettek. Ott is csak az állványzat lebontása után fedezték fel, hogy a karzatra lépcső hiányában nem tudnak feljutni. Amikor az összes városi asztalos kijelen-tette, hogy ilyen kis helyen lépcső nem fér el, használja-nak az apácák létrát, azok tették azt, amihez a legjobban értettek. Kilenc napig imádkoztak Szent Józsefhez, aki ács volt, hogy sugalmazzon egy jó ötletet, és a kilence-dik napon az ajtóban megjelent egy idegen, aki megí-gérte, hogy problémájukat három hónap alatt megoldja. Az eredmény egy olyan csigalépcső volt, amely ma is az egyik legismertebb, legszebb és legtitokzatosabb a vilá-gon. Kár, hogy a szombati mesterek nem imádkoztak. Ehelyett fogták szekercéjüket, és a ház jobb oldalához hozzácsatoltak egy fából készült, inkább barakkra, mint lépcsőházra emlékeztető részt. Az utóbbi évek nagy áta-lakításáig ez a lépcsőház volt az egyetlen lehetőség feljut-ni az emeletre. Az, hogy a főépítésznek ilyen öngólt sikerült rúgnia, semmit sem vesz el nagyságából. Ember volt, sokat dol-


gozott, és aki dolgozik, az hibázhat is. A hibáját elismer-te, és sosem tagadta le sikerületlen gyermekét.

Ez az épület Tóth Béla emberi mivoltáról tanúskodik. Az összes többi teremtő szellemének nagyságát dícséri.Tóth Béla (Rimaszombat 1870 – Rimaszombat 1939)Műépítész. Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, azokat aztán Münchenben és Drezdában folytatta. Fele-sége, Schulek Vilma, Ferenczy István távoli rokona volt. 1908-tól Rimaszombat főépítészeként dolgozott.

Néhány további tény:- A gimnázium alatti telket Süteő István ajándékozta, a város fedezte az építőanyag egy részét. Ma az épületben két iskola működik, a Tompa Mihály Refor- mátus Gimnázium és az Evangélikus Alapiskola.- A gimnáziummal szemben álló ház az átépítésnél végre megkapta lépcsőházát, ma a ház oldalát táblák díszítik, melyek a Tóth család több jeles tagját említik: Tóth Béla, műépítész, a város főépítésze


Schulek Vilma, képzőművész, domborművei, a gim- náziumon kívül, sok férje által tervezett házat díszítik. A városban festőiskolát is vezetett. Tóth A. Sándor, fiuk, festőművész, bábos, tanár és cserkészvezető.

Nem tartozik ugyan a város történelméhez, de szeretnék néhány adatot a Santa Fé-i kápolnáról közölni:- A lépcső, amit az építészek ma egy kis csodának tartanak, megmagyarázhatatlan építészeti megoldás- sal van alkotva, ismeretlen asztalos készítette el három hónap alatt.- Ragasztás és egyetlen szög nélkül készült, csak ékek tartják össze.- Nincs semilyen belső támasza, úgyhogy teljesen megmagyarázhatatlan, mi tartja, hogyhogy nem dől össze saját súlyától.- A fa, amelyből készült, nem található sehol Santa Fé széles környékén.- Harminchárom lépcsője van, pontosan annyi, ahány éves volt Jézus.- Munkája végeztével a mester fizetség nélkül ment el, a megtalálására kiírt nagy jutalom sem járt sikerrel. Nem csoda hát, hogy az apácák meg voltak győződve arról, maga Szent József építette.- A dupla spirál lépcsőnek eredetileg nem volt korlátja, ami éteri könnyedséget kölcsönzött neki. A korlátot két évvel később csináltatták, mert az apácák féltek, hogy leesnek.- Ha szeretnétek a lépcsőt látni, az internet keresőjébe írjátok be: Loretto chapel Santa Fe.

64

RIMASZOMBATI SORSOK

Gyermekkorom városának alig tízezer lakosa volt. Egy szlovák, egy magyar alapiskolája, így nem cso-

da, hogy mindenki mindenkit ismert. Az élet lassabban, biztonságosabban folyt. A város szívében vígan játszhat-tunk, mert az első utca a főtér mögött már mellékutcának számított, ahol az úton, a Rima folyóból szedett köveken csak ritkán robogott el valamilyen jármű. Az emberek is valahogy másmilyenek voltak. A vá-ros ismert színfoltjait alkották úgy Temjákék – gyönyörű nagy üzletükkel, mint Hazírék, akik télen a Tátra hátsó sarkánál árulták finom sült gesztenyéjüket. Aladár vé-gigszáguldotta az utcákat, zsebnaptárakat kínálgatott, és mindig volt vaj a fején. E kisváros porában nagyon sok ember hagyta a lábnyomát. Csak némelyikből lett híres festő, író vagy művész. A többiek megmaradtak rokonaik emlékeiben és persze azokéban, akik meg voltak tisztel-ve azzal, hogy életútjukon szerencséjük volt megismerni őket. Ennek ellenére, életük valamely szakaszában, is-mertek voltak az egész városban. E rövid prózák sorát, melyek ezeknek az embereknek állítanak emléket, Rimaszombati sorsoknak neveztem el.

JÓZSI, A FODRÁSZ66

1. JÓZSI, A FODRÁSZ

„Also, már kiválasztotta a helyet a temetőben?“ – magázta a lányát, úgy, ahogy magázott minden-

kit ebben a városban – beleértve az unokáit is. „Igen, apám, ha akarja, délután elvihetjük megnézni.“ Nem készült a halálra. Csak előrelátó volt. Tudta, hogy a hetvenen túl, az ő betegségével, sokáig már nem élhet. Délután elmennek megnézni. Az ágyon egy nehéz test ült béna lábakkal, mintha nem is az övé volna. Teste megrekedt annak a háznak a szobájában, melyet ő maga építtetett, lábai képtelenek megmozdulni, de a lelke még mindig szabad. Balra tőle az öreg rádió a felismerhetetlenségig összeragasztgálva papírdarabokkal, melyekkel a kedvenc állomásait jelölte. Luxemburg, Bécs, Amszterdam, Párizs, London. Egye- dül csak ő tudta, melyik jel melyik várost jelöli. Előtte az asztalon a bélyeggyűjteménye. Rendezgetésénél úgy járta a világot, mint ifjú korában... „Apám, én nem szeretnék gimnáziumba menni. Fodrász akarok lenni.“ A karlsbadi szabó néma ámulatban állt meg fia előtt. Nem értette, miért. Végre valaki a családból feljebb kerülhetett a ranglétrán, de a fiatalúr megmakacsolta magát. Mindig elérte, amit akart. Röviddel a tanoncvizs- ga után vette a cókmókját, búcsút intett apró anyjának és apjának, aki - még mindig háborogva fia döntésén - egyetlen vigaszát abban lelte, hogy a gyerek legalább világot lát. És látott.Hollandiát imádta. Hosszú órákon át figyelte, hogyan ke-

JÓZSI, A FODRÁSZ 67

verik a szélmalmok lapátjai a napsugarakat és spriccelik szét őket a széles tájba. Éppen ez a széles táj vált életszük-ségletévé. A karlsbadi hegyek fogságában nőtt fel, lehet, éppen ezért nem tudott betelni a kilátással. Szép időben egész Amszterdamig ellátott. Egy év itt, egy év ott, Bécs, Párizs, éppen Londonban volt, amikor megölték a trónörököst. Mielőtt felfogta volna, hogy kitört a háború, Man szigetén találta magát, ahová az összes, akkoriban Angliában élő németet inter-nálták. „Nos, a priccsem mindjárt az ablak mellett volt. Onnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre. Istenem, milyen igézően kék volt! Hullámait hajók szelték ketté, majd eltűntek a távolban. Ezt a képet nem tudom elfelejteni.“ Az angolok rendesen viselkedtek velük, és mivel sem-mi sem tart örökké, egy reggel arra ébredtek, hogy már nem őrzi őket senki. Jó néhány országot látott még, mielőtt leragadt Lo-soncon. „Józsi, jöjjön Szombatba, segítünk megnyitni egy fodrászszalont. Még feleséget is találunk magának!“A szombati hölgyek meg akarták kaparintani az ügyes fodrászt. Segítettek, és feleséget is találtak. Ráadásul fodrász- nőt. Ügyes asszony volt, megajándékozta egy kislánnyal, és gondoskodott róla úgy, ahogy azt az oltár előtt megí-gérte – jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Csak az utazásról mondtak le, még mielőtt elkezdődött volna. A pénzt először elnyelte az épülő ház, és mire megenged-hették volna maguknak, Józsi lábait egyre jobban nyo-morgatta a betegség.

JÓZSI, A FODRÁSZ68

Még egyszer – utoljára elju-tott a „nagyvi-lágba“. Az után a második után, melyet szintén világháborúnak neveztek, Józsit ismét internálták és megint ugyan- azzal az indok- kal – német volt. A férfi, aki bot- jával végigcso- szogta a háborút, fogta a családját, összepakolta 70 kilós csomagját, és beköltözött a Nováky-i internáló táborba. A bizonytalanságot leszá-mítva, hogy mi lesz velük, nem volt rossz dolguk. Csak a kilátás volt förtelmes. Semmilyen tenger, semmilyen szélmalom, csak barakk, mely mögött egy másik barakk teteje ágaskodott. Mióta hazajöttek, már végképp nem tud járni. Ül a szobában, melynek ablaka a szomszéd ház falára néz, balra a rádió, kézközelben a bélyegek, évről évre várja, mikor jön haza felesége a munkából. „Apám, ébredjen föl, elvisszük megnézni a temetőt.“ Ül az autóban, az ajtó szélesre tárva, fehér haját bor-zolja a szél, s ő fentről nézi azt, ami alulról lesz menedéke

JÓZSI, A FODRÁSZ 69

arra az időre, amit örökkévalóságnak hívnak. Egy ideig nézelődik, aztán váratlanul megszólal: „Also, itt jó lesz, itt nagyon szép a kilátás.“

Cajthaml (Zeithamel) József Karlsbadban született 1893-ban. Rimaszombatba 1926 őszén érkezett. 1927- ben feleségül vette Kaul Bettyt (1907 – 1989). Sclero-sis multiplexben szenvedett, 73 éves korában halt meg. A nagyapám volt.

PALI ÜZLETE A KORZÓN70

2. PALI ÜZLETE A KORZÓN

Emma nagyon büszke volt férjére. Magas volt, erős testű, szép arcvonásokkal, sűrű fekete haja gyakran

eltakarta mosolygós szemét. Nem egy leány tíz köröm-mel kapott volna ilyen férj után. Nemrég házasodtak, és Pali bevezette apró nejét első lakásukba. Minél büszkébb volt Emma a férjére, annál nagyobb felelősséget érzett Pali, nehogy csalódást okoz-zon. „Meglátod, milyen boldogok leszünk!” – mondogatta, s közben egyik kezével mindig átölelte Emmát, másikkal fölemelte az állát, hogy elmerülhessen felesége gyönyörű szemében. Szeretett a szemeibe nézni. Mindig látott ben-nük valamilyen belső ragyogást, apró tüzeket, melyek – Isten tudja miért – mindig mosolygásra késztették. Csak rágondolt, már mosolygott is.

PALI ÜZLETE A KORZÓN 71

Estig dolgozott, és mire hazaért, Emma finom va-csorával várta a tiszta lakásban. A pénzt, amit hozott, mindig takaros csomókra osztották, ügyelve arra, hogy a bankba is jusson. És amikor a megspórolt pénzecskéjü-ket megtetézte a szülők utáni örökség, Pali elvitte Emmát sétálni. Meg sem álltak egy szép emeletes sarokházig a főutcán. Lent két üzlet, az emeleten egy sor ablak húzó-dott, melyek mögött bizonyára egy tágas lakás rejtőzött. „Megvesszük, Emma?” - kérdezte, de az asszony már látta a férje szemében, hogy az már eldöntötte a kérdést. Pali már látta magát állni annak az üzletnek az ajtajában, mely fölött nagy betűkkel az ő neve volt felírva. „Tudom, hogy itt boldogok leszünk!”

Pali minden reggel felvette sötét öltönyét, ingjére rácsatolta frissen keményített gallérját, és lement az üzlet elé. Arany zsebóráján ellenőrizte az időt, és pontosan nyolckor felhúzta a méteráru üzlet rollóját. Szolgálatkész,

PALI ÜZLETE A KORZÓN72

udvarias volt és mindig mosolygott. Nem csoda, hogy a bolt jól ment. Délben fölment az emeleti lakásukba és átölelte feleségét. „Emma, boldog vagy?” Szokása szerint a szemébe nézett, kereste az ismerős tüzeket. Emma akkor először nézett oldalra, és a gyermekre gondolt. Arra a gyermekre, melyet oly régen várt áhitozva, de az Isten mégsem ajándékozta meg vele. Saját gyermeke sohasem lett. De az, akihez min-den este nagy alázattal fohászkodott, mégis úgy intézte, hogy Emma megismerje azt a szívet lágyító érzést, amit egy asszony érez, amikor magához ölel egy kisdedet. Emma ikertestvére, Erzsike, szült egy gyönyörű kislányt, és mivel az emeleti lakás óriási volt, a frissen gyarapodott kis család beköltözött hozzájuk. Pali örült. Végre ismét boldognak látta feleségét. A keresztlányuk hozta vissza szemébe a tüzet. Pali meg úgy, mint azelőtt sok éven át, pontosan nyolckor nyitotta üzlete ajtaját. Felhúzta a rollót a máso-dik világháború alatt is, pedig áruból egyre kevesebb volt, és a kalapok után nem igazán kapkodtak. „Ne félj, Emma, vége lesz a háborúnak, megint jó dol-gunk lesz.” Egy rövid ideig valóban volt is. Az üzlet már megint elég jól ment. Ennek ellenére Pali egyre inkább kezdte elveszíteni biztonságérzetét. Sok mindent suttogtak a városban… Változtak az idők. A háborúnak ugyan vége lett, de a légkör valahogy mégis baljóslatú volt. Pali nagyon igyekezett betartani régi szokásait. Minden reggel pedánsan megborotválkozott, fölvette elmaradhatatlan sötét öltö-nyét, és lement az boltba. Ott volt azon a napon is, amikor

PALI ÜZLETE A KORZÓN 73

két férfi hosszú bőrkabátban belépett üzlete ajtaján. Va-lamilyen papírokat mutogattak, és államosításról beszél- tek. Igazából nem is nagyon értette, miről van szó.- Mit akarnak államosítani? Miért kell elmennem a bol-tomból? És most hová menjek? Állt a pult mögött, és egész idő alatt Emmára gondolt. Hogy fogja ezt neki elmondani? Hogyan magyarázza meg, hogy idegeneknek megengedte, hogy elvegyék az üzletét, a munkáját, a biztonságérzetét és a kötelességét minden reggel felhúzni a rollót? Az áru a boltból eltünedezett. Igazából nem is nagyon érdekelte, hová veszett. Nemsokára már csak a nehéz polcok maradtak. Ezeket elvitette annak a háznak a du-fartjába, amit saját pénzen vett, de ezentúl albérlőként fizette érte a bért. Hogy mi maradt még neki? Riadt pillangók röpkö-dése a gyomrában, óriási üresség valahol a szíve tájékán. Sokáig álltak a polcok abban a dufartban. Naponta ment el Pali mellettük, fejét mélyen behúzta vállai közé, ne lássa, hogyan változtatja az idő az erős fát haszontalan lommá. Nagyon sokáig nem tudta arrafelé fordítani a tekintetét.

Temják Pál, született 1898-ban. Felesége Varga Emma (1901 – 1972) volt. Az államosítás után, mint hivatal-nok dolgozott a helyi nemzeti bizottságon, onnan ment nyugdíjba. A prágai tavasz (1968) új reményeket keltett benne, az elvesztésükön már nem tudta túltenni magát. 1969-ben halt meg.

74 MENS SANA IN CORPORE SANO

3. MENS SANA IN CORPORE SANO

A busz hörögve lélegzik, nem tetszik neki a hegy, melyre fel kell másznia. Talán a gyerekeket sem kedveli,

akik a belsejében kiabálnak, néha nótázgatnak, de leg- inkább valakinek a sapkáját dobálják sorról sorra. Már az út eleje óta nem bírnak magukkal. Csak két ember ül szótlanul – a „teltkarcsú” Évike, aki éppen az anyja által csomagolt egész hétre való eleséget próbálja eltüntetni és a tornatanár Pável. Annak meg a hegyek juttattak eszébe ezt – azt. Nem voltak fehérek a hótól, nyár eleje volt. Minden ragyogott a napfényben. Bár az erdőket mindig szerette, akkor szépségüket végképp nem látta. Nappal a bozó-tosban bujkáltak, csak éjjel merték folytatni útjukat. Hosszú libasorban órákig szótlanul meneteltek, míg pir-kadni kezdett. Az úticéljuk akkor is Breznó volt… Amikor ötvenkettőben Rimaszombatba jött, az isko-laigazgató nem tudta, örüljön-e, vagy sírjon. Kapott egy fiatal szaktanárt, aki ráadásul még partizán is volt, még-sem tudott neki örülni. Mit kezdjen egy olyan partizán-nal, aki nem akar mesélni az úttörőknek, és amikor az örök időkre megkötött szovjet barátság kerül szóba, nem tesz szalvétát a szája elé és teli tüdőből kimondja, milyen károkat okozott a kolektivizáció. Azt mondják, múltkor valami hihetetlent mesélt a Katyny-i erdőkről… Abban az időben szállóigévé vált mondat – Te tudod, te voltál a Szovjetunióban - , Pávelnak nem csengett olyan ironiku-san. Ő a háború alatt ott volt. Ő látta. Ő tudja. Az autóbusz szinte az utolsó erejéből éri el az erdei

75MENS SANA IN CORPORE SANO

üdülőházat. Pável mennydörgő hangja, melyet néhány-szor az amatőr színjátszóknál is kamatoztatott, gyorsan kiparancsolja a szórakozó társaságot a buszból. Kettes sorba állnak, és a huróni kiáltások halk zümmögéssé csitulnak. Nem ad a gyerekeknek sok szabadidőt, alig csomagoltak ki, már a hegyen állnak, és Pável tudásuk szerint csoportokba osztja őket. Szereti ezt a munkát. Nem bánja, hogy nagy szája

miatt sosem kap ju-talmat, csak a gyere-kekkel dolgozhasson. Az atlétika és a torna áll szívéhez legköze-lebb. Érezni a szelet a hajadban, megmoz-gatni a testet, elérni ma azt, amire tegnap még nem voltál képes és versenyezni. Gyor-sabbnak, mozgéko- nyabbnak, ügyesebb-nek lenni. A versen-

gést sosem tartotta rossz tulajdonságnak. A rengeteg óra tréninggel sok sikerhez vezette nem egy diákját. Napon-ta porolgatja íróasztala felett a megszerzett trófeákat. Év közben atlétika, télen torna és síelés, otthoni háttér – feleség és két gyermek, az az érzése, hogy a szerencse nemcsak rámosolygott, hanem boldogan villogtatja felé összes fogát. „Ne lustálkodj, síelj!” Éva áll a hegy tetején, a lábai-ra csatolva vadonatúj síléce, amit az apja csak e miatt

76 MENS SANA IN CORPORE SANO

a sítanfolyam miatt vásárolt, és nem mer elrugaszkod-ni. Elméletben pontosan tudja, mit kell csinálni, csak a bátorsága hiányzik hozzá. A sítalpakat V-alakba állítja, a botokat leszúrja a hóba, de nem indul el. Ebben a gro- teszk pózban lefagy, mintha a fényképészre várna. Pável hátulról finoman meglöki, a sítalpak megin-dulnak, és szinte azonnal keresztezik egymást. Éva ül a földön, arra gondol, hogy a sítalp nem bicikli, oda megy, ahová akar. Újra és újra megpróbálja, az az érzése, hogy már a hegyen a fák is kinevetik. A hátán végigcsorog a veríték, és éppen felfogja, hogy nem kellett volna annyit hisztizni azért a sílécért. Pávelnak is melege van. Sehogysem tud Évával zöld- ágra vergődni, ő pedig a sikertelenséget nem szereti. Ki tudja hányadszor másszák meg a kis dombot, magyaráz, megmutatja, hogyan kell, felszólítja Évát, aztán a hegy alján ismét segít neki feltápászkodni. Csak egy kis pihenőt engedélyez a lánynak, meg akar-ja nézni, hogy haladnak a többiek. Éva szeme balra ugrik, ahol a szamármezőn túl csupa göröngy a pálya. A görön-gyök félelemmel töltik el, és mégis, ebben a pillanatban ők jelentik a megoldást. -Istenem, milyen hepehupás! Ha valaki az én súlyom-mal ráfutna, talán még a sítalpát is eltörné… Amikor Pável visszaér, Éva a hegy alján áll, az arcára ügyetlenül erőlteti a szomorúságot. Egyik sítalpa leszúr-va a hóban, a másik a kezeiben, mindegyikben egy darab. Örül, hogy nem kell többé hegyet másznia, és elképzeli magát a meleg kandallónál a televízió előtt. Motyog vala-mit arról, hogy majd esténként osztálytársainak progra-mokat szervez, és segít a többieknek sítalpakat viaszozni.

77MENS SANA IN CORPORE SANO

Pávelnek nevethetnékje támad. Pontosan tudja, hogyan történt ez a baleset. Tulajdonképpen még örül is, hogy Évának nem jutott eszébe eltörni a lábát. Egy pilla-natig együttérzően szemléli, aztán mennydörgő hang- ján megszólal: „Nem baj, lányom, holnaptól szánkózni fogsz.”

Pável Zajac 1915-ben született Kokaván. Rimaszombat-ba, mint nőtlen tanár, 1952-ben jött. Feleségül vette Dar-nia Mekát. Saját két gyermekén kívül egész generációkat nevelt a sport szeretetére. 1992-ben rehabilitálták, és tisz-teletbeli iskolafelügyelőnek nevezték ki. Mint nyugdíjas tovább tanított különböző rimaszombati iskolákban. 79 évesen, 1994-ben halt meg.

LÁSZLÓRÓL, AKI BÍZOTT78

4. LÁSZLÓRÓL, AKI BÍZOTT

Röviddel az után ismerkedtek meg, hogy László Ri-maszombatba érkezett. Ő, László, a hadirokkant,

gránátszilánkkal, mint első világháborús emlékkel a lá-bában, meg a doktor, a sebészet főorvosa és a rimaszom-bati kórház igazgatója. Igazából találkozniuk is kellett. László „fájdalomdíjként” koncessziót kapott dohány áru-sítására, és a doktor erős dohányos volt. Naponta megállt a kis árudában az aznapi bűnéért. Néhány udvarias frázis, egy-két mondat az időjárás- ról, általában a boltokban sok szóval nem él az ember. De László beszédes volt, az emberek szívesen merültek el a feldobott témákban. Így idővel a doktornak is egyre tovább tartott a napi egy doboz vásárlása. Sok témát rágtak át. Hogy a háború után minden föllendült, Szombat is gyarapodik, a városnak új kórhá-za lesz. A doktor meg mindig különös gyöngédséget lá-tott László szemében, amikor a szó Bözsikére terelődött. Arról is tudott, hogy a lánykérést már László eldöntötte. Amiről nem tudott, amiről nem tudott senki a világon, csak Krisztus a feszületen Laci ágya fölött, az a rémál-mok voltak, melyek nyomták Lászlót, mint egy bálvány. Sok éjen át átizzadt pizsamában ébredt azok után, hogy újra átélte azt, aminek szerinte nem volt szabad megtör-ténnie, és remélhetőleg már sohasem fog megismétlődni. És így napról napra a kis üzletében, mely fölött Tra-fik – dohányáru és papírüzlet felirat díszelgett, üldögélt a fiatal férfi. A lába sohasem lett jobb, de a sebeket a lelkén segített begyógyítani a családi tűzhely melege és újszülött

LÁSZLÓRÓL, AKI BÍZOTT 79

kislánya, akinek fo-gatlan mosolya a világ legrosszabb él-ményeit is feledtette volna. Amikor meg-lelte lelki nyugalmát, engedte, hogy álmai is felröppenjenek. Sokáig gondolkodott oly erősen, hogy még a feje is belefájdult. Számolt és kalkulált, az eredmény egy új hatszemélyes Tátra volt, amivel olyan

valamit alapított, amiről Szombatban még nem hallottak – megalapította a taxiszolgálatot. Egyik év követte a másikat, a városban sok minden változott, a doktor is elment. A fővárosba ment, ott nyi-tott magánklinikát, ha már olyan jó volt. Az emberek jó szívvel emlegették, még László is büszke volt régi vásár-lójára. Amikor arról kezdtek beszélni, hogy megint háború lesz, azon töprengett, hogyan védje meg családját. Egy ideig eljátszott a gondolattal, hogy elhagyják a várost. De hová menjenek? Hol lelnének biztonságos menedék- re? A férfi, aki már az egyik háború borzalmait átélte, mindent latba vetett, és mert elmenni épp oly kockázatos volt, mint maradni, a végén mégiscsak a maradás mellett döntött. De még emlékezett azokra a hosszú napokra a

LÁSZLÓRÓL, AKI BÍZOTT80

futóárokban, a hidegre, amely belemászott szétázott csiz- májukba, az álmatlan éjszakákra, amikor a vezényszóra várva latolgatták esélyeiket. Emlékezett azokra a férfiak- ra is, akik ma már emlékezni nem tudnak. És gyakran gondolt a doktorra is. Mindig eszébe jutott, amikor a hí-rekben sebesültekről értesítettek. Akkor is ott motoszkált gondolataiban, amikor az orosz front átmenetele után a szombati kórházban az üres falakon kívül nem ma-radt sok minden. Erősen gondolt rá akkor is, amikor az ádámcsutkáján egy kis csomó keletkezett, amely beszéd közben irritálta. Semmi komoly, mondák az orvosok, de ki kéne venni. Ki más tehetné ezt, mint a doktor? Nem bízott a rosz- szul felszerelt kórházban, nem hitt az orvosokban. Sokáig nem is gondolkodott. Egyik nap elbúcsúzott feleségétől, és felült a fővárosba tartó vonatra. A háború utáni vonatok egy külön élmény volt. Hol volt a hálókocsi, hol az első osztály? Mindenki örült, ha si-került ülőhelyet lelnie, és a kerekek végre megmozdultak. Egész éjjel zakatolt a vonat, míg meg nem állt a főállo-máson. László fáradt volt, de elégedett. A sok üléstől el-gémberedett lábain meg sem állt a doktor klinikájáig. „Nos, valóban - konstatálta a doktor - egy zsírmirigy, ezt ki kell venni. Szerencséje van, ma műtétnap van, nem kell sokáig várnia.” „Szerencsém van” - gondolta László is. Elégedetten feküdt a műtőasztalra, nem is sejtve, hogy az óra a feje fölött élete utolsó perceit számolja. Egész éjjel utazott a kényelmetlen kupéban, hogy rossz lábai elvigyék oda, ahol a sorsa várta, ahol várt rá a halál. A doktor sohasem érdeklődött, mi történt László

LÁSZLÓRÓL, AKI BÍZOTT 81

testével és családjával. Nem tudta, hogy Pozsonyban te-mették el, mert nem találtak senkit, aki vállalta volna a koporsószállítást. Nem volt alkalma megtudnia azt sem, hogy amíg Lászlót operálta, felesége és alig tizenötéves lánya kaptak egy hivatalos levelet, melyben Benesi dekré-tumokat, háborús bűnösöket és kilakoltatást emlegettek, és elkezdték csomagolni hetvenkilós poggyászukat. Nem is sejtette, hogy a kilakoltatást csak nagy szerencsével si-került elkerülniük. Ezeket nem tudta meg soha.

Csefo László 1887-ben született Pelsőcön – Vidován. Rimaszombatba 1921-ben jött és négy évvel később fele-ségül vette Bodon Erzsébetet. Övé volt a város második trafikja és az első taxiszolgálat. 58 évesen halt meg.

82 TÖRTÉNET, AMELYNEK NINCS POZITÍV HŐSE

5. TÖRTÉNET, AMELYNEK NINCS POZITÍV HŐSE

Sereg. Ma ez a szó a szombatiaknak nem sokat jelent. Cigánytelep Tamásfalában, amely a saját törvényei

szerint élt. A bódék között félmeztelen gyermekek fut-károztak, és a csak valamivel jobb házikókban éltek a muzsikus cigányok. A rendet a vajda felügyelte, és a telep lakói ritkán kerültek kapcsolatba a város többi lakójával. E „jobb“ házak egyikében lakott Berki Tóni, ismert, sőt elismert muzsikus és öt gyerek apja. Mindnek volt érzéke a zenéhez, így apjuk fokozatosan mindegyiket több hangszeren is megtanította játszani. De a legsikerül- tebb az a fia volt, akit szintén Tóninak hívtak. Hegedült, dobolt, gitáron játszott és gyönyörűen énekelt. Ha még hozzáteszem, hogy jó svádájú fiatalember volt, világos, hogy a zenekaruk minden falusi ünnepségen óriási sikert aratott. Legszebben a lassú, szomorú cigánynótákat húz-ta. Amikor megszólalt az ütött-kopott hegedűje, még a legvadabb jókedv közepette is képes volt könnyeket csal-ni a hallgatók szemébe. A muzsikusok akkoriban nem éltek rosszul. A város-ban minden családi ünnepet cigányzenével ültek meg. Névnap, születésnap, keresztelő, valakinek mindig volt valami ünnepelnivalója. És a Berki névnek a polgárok közt jó csengése volt. És így, bár a Seregben éltek, a muzsikusok külön világot alkottak – gazdagabbak, tanul- tabbak és jólneveltek voltak, zenész körútjaikon ellesték a modort. Egy radnóti bál megváltoztatta Tóni életét. Család-

83TÖRTÉNET, AMELYNEK NINCS POZITÍV HŐSE

jával muzsikált, amikor a terembe belépett Klári. Fiatal cigánylány fekete hajjal és olyan hófehér bőrrel, hogy még a szívét is elszorította. Tóni nem volt képes levenni róla a szemét. A fiúk körüludvarolták, de Klári is csak a bogárhajú muzsikust látta. A bálból hazakísérte, és attól kezdve mindig együtt látták őket. Naponta lejárt Tóni, akkor csak tizenhétévesen, Radnótba, és a család szigorú felügyelete mellett udvarolt a lánynak. No, nem sokáig, mert rövid idő múlva – Klári anyja minden ellenvetése ellenére – sor került a lagzira.

Az első otthonuk a Seregben, Tóni szüleinél volt. Az aránylag nagy konyhában az öreg Berki, feleségével és négy gyerekével, az egyetlen picurka szobában, ahová csak az ágy, egy asztal és két szék fért el, laktak a fiata-lok. Szépen éltek. Tóni muzsikálni járt, és a pénzt, amit

84 TÖRTÉNET, AMELYNEK NINCS POZITÍV HŐSE

hozott, Klári osztotta be. Nem sokra tellett, de jól tudtak lakni, és ruhára is jutott, ha már a férje az emberek közt forgolódik. De hát mi másra lett volna akkoriban szüksé-gük? Amikor jöttek a gyerekek, először Klárika, aztán az ikrek, már a szobácska nagyon szorosnak bizonyult. Sa-ját lakásra pénzük nem volt, de a szerencse ismét rájuk mosolygott. A hatvanas évek végén a magisztrátus úgy döntött, hogy a Sereget legyalulja Rimaszombat térképé-ről, és a fiatal családnak kiutaltak egy lakást a város főte-rének egyik – valaha szebb időket látott – házában. Tóni professzionális élete is teljesen megváltozott. A háború után ugyanis új világ jött. A mindennapi gondok mellett az emberek elfelejtették az ünnepeiket cigányze-nével megülni, így a kereset is egyre zsugorodott. Hogy eltartsa családját, Tóni hagyta magát beszervezni féléves turnékra az ország legkülönbözőbb helyeire. Bebaran-golta Csehszlovákia szinte minden jobb szállóját, játszott Kassán és Karlsbadban is. Muzsikált ismert szállodák éttermeiben és bárjaiban. Szépen keresett, de ebből a pénzből Rimaszombatban egyre kevesebbet láttak. Tóni megtanult nagylábon élni. Először a nők gurították el pénzecskéjét, később a pálinka is. Tóni egyre rövidebb hazai tartózkodásai csak arra voltak jók, hogy féltékeny-ségében, melyre soha komoly oka nem volt, jól elverje feleségét, és egy új gyermeket nemzzen. Az alkoholnak és verésnek köszönhetően az ifjabb Tóni és Tomi süket-némán születtek, és a kislány, aki követte őket, röviddel születése után meghalt. Az alkoholistát már nem alkalmazta senki, így Tóni hazajött, hogy folytonos körforgásban kiseperjen néhány

85TÖRTÉNET, AMELYNEK NINCS POZITÍV HŐSE

kocsmát, otthon elnáspángolja feleségét, elszedje kevéske pénzét, amit takarítással keresett, és rövid alkoholmá-moros álom után ismét a kocsma ajtajában várta, mikor nyitnak. Klárinak nemegyszer eszébe jutott édesanyja, aki óvta a muzsikustól, de soha nem is gondolt arra, hogy elhagy-ja férjét, akinek az oltár előtt sírig tartó hűséget esküdött. És így tovább szenvedett. Megszenvedte a verést, a fél-tékenységet, a szeretőket, akiket nemegyszer Tóni haza is hozott és később a férje betegségét – a májzsugort is. Igaz, bár nem hangzik szépen, az Isten megkönyörült raj-ta, amikor ötvenöt évesen magához rendelte félresikerült férjét. Így ennek a történetnek nincs pozitív hőse. Nem lehet az Tóni, aki istenadta tehetségét az alkoholba fojtotta, de még felesége Klári sem, aki bár megkopott a mindennapi robotban, mindent megtett gyermekeiért úgy, ahogy meg- teszi azt mai napig több mint nyolcvanévesen is. Ennek ellenére, bár szerető anya, egyetlen befejezett osztályá-val nem volt jó nevelőjük. Mai napig rójja a város utcáit, minden fillért, amelytől még gyerekei nem szabadították meg, háromszor is megforgat a kezében. Sok kapuban megáll, nem tudnak-e neki valamit adni. Sosem akart más lenni. Csak még egyszer életében szeretne olyan lenni, mint lánykorában volt – gondtalan.

Berki Tóni (1931 – 1983) muzsikus és alkoholista.

A FÉRFI, AKIT OLYAN SOKAN NEM AKARTAK86

6. A FÉRFI, AKIT OLYAN SOKAN NEM AKARTAK

Negotina, ez a kis macedón falu, a 19. század végén csendes hajnalokra ébredt. Egy maroknyi moha-

medán, aki a török megszállás utódaként itt élt, békésen megfért a keresztény többséggel. Kiskoruktól ismerték egymást, mint gyerekek együtt játszottak, a fiúk ker-gették rongylabdájukat, mely ugyan a bőrlaszti élvezetét nyújtani nem volt képes, de egész délutánokra elszóra-koztatta őket.

Kisebb villon- gások akkor jöttek felszínre, amikor a fiúk sorköteles korba értek. Kö-zeledtek a soro-zások a hadseregbe, amely nem vette figyelembe katonái hitbéli különbségeit. A

katonai menzán szinte napirenden volt a mohamedán „tabu“disznóhús. Hiába kérték, hogy ezeken a napokon legyen választható ételük, a felettesük egyértelműen ki-nyilvánította, hogy a hadseregnek nem mohamedánokra, hanem katonákra van szüksége, akik szó nélkül teljesítik a parancsokat, és azt esznek, amit elébük raknak. Ebben az esetben disznóhúst. Ramada, az alig húsz esztendős mohamedán, ezt az üzenetet világosan megértette. Nem akart lemondani a

A FÉRFI, AKIT OLYAN SOKAN NEM AKARTAK 87

szokásokról, melyekben felnőtt, már csak a disznóhús gondolata, amit még soha szájába nem vett, utálattal töl-tötte el. Azt is tudta, hogyha belép a hadseregbe, az nem csak a húsról fog szólni, a katonaság nem fog alkalmaz-kodni az imádság idejéhez, és a Ramadán – a legfonto-sabb mohamedán ünnep – betartását egész biztos nem engedélyezik. Úgy, mint a többi hittestvére, ő is a szö-késben látta az egyetlen kiutat. Hegyeken és völgyeken át igyekezett egy csapat fiatal mohamedán fiú, kiket később katonaszökevényekké nyilvánítottak, átjutni a határon. Ramada a nagyvilágról álmodozott. Vágyódott a tá-voli országok, széles tengerek, nagyvárosok után. Apja ugyan adott az útra némi pénzt, de ez csak Miskolcig volt elég. És mert törököt mindenütt találsz, a fiú egyikük-nél menedékre lelt. Alig múlt el egy év, a török cukrász kihúzta Ramadát egyenesen a törökmézes fazék mellől, és elkezdte magyarázni, milyen nehéz ennyi éhes em-

bert etetni, és milyen nagy a kon-kurencia...Ebből a szóáradatból, amit rázúdított, Ramada fejében nem maradt meg szinte semmi, csak – mint a hullámok a ten-gerben – mindig visszatért az a néhány szó arról, hogy ne okozzon


problémát. Hogy értse meg. Hogy menjen el. A fehér kötényt tehát ván-dorbotra cserélte, és meg sem állt Rimaszombatig. A csendes kisváros ugyan semmivel sem emlékeztette a szülőfalujára, s mégis olyan érzése támadt, hogy otthonra lelhet. De idegen útle-véllel az embernek nincs könnyű dolga. Sem a magyarok alatt, sem később Csehszlovákiában. A magyaroknak szláv volt, a szlovákoknak török és később a

komunistáknak egy félig kapitalista ország – Jugoszlá-via - állampolgára. Így vagy úgy – egy nem kívánatos személy. Ezt éreztették vele mindig, amikor az itt-tar-tózkodás meghosszabbítását kérte. A jövőjét abban látta, amihez a legjobban értett – a fagylaltban. Csináltatott egy fagylaltos kocsit, egész télen törte a jeget a Rimán, szalmarétegek közé rejtve rakta el a verembe, hogy nyáron legyen mivel hűtenie fagylaltját. Ezt az igazi balkáni finom tejfölös édességet, melynek a környéken nem volt párja. A fagylaltnak köszönheti, hogy Radnótban megismerte Marikát, akit – az egész falu megrökönyödésére – a következő ősszel feleségül vett. Most már mindenre ketten voltak. Együtt keverték a fagylaltos üstöket, együtt tömték ki a fagylaltoskocsi üregeit jéggel, és együtt álltak ellen a csukrászközösség rosszindulatának. A szombati cukrászokat bosszantotta a fiatal férfi, kinek fagylaltját a nyári forróságban gyor-

A FÉRFI, AKIT OLYAN SOKAN NEM AKARTAK 89

san elkapkodták. Elintézték, hogy a fagylaltosnak, aki kis kocsijával versenyre kelt az ő nagy cukrászdáikkal, csak a város mellékutcáin legyen megengedve fagylaltot árul-ni. Ramada ezt a határozatot is alázattal fogadta, de nem hagyta magát eltántorítani. Harangocskájával végigcsen-gette a város kisutcáit, vagy még hajnalban elindult, hogy háklis portékáját eladhassa Rimaszécsen vagy Tiszolcon. Erős volt, és el kellett tartania egyre gyarapodó családját. A második világháború végére már hat gyermeket ne-velt, és a felesége a hetediket várta. A mesékben a hét szerencsés szám. Az egész ország örvendezett, hogy vége a háborúnak, és Mária megszülte hetedik gyermekét. Két hetes volt, amikor az anyja meghalt. Majd egy fél évszázaddal azután, hogy megszökött szülőhazájából, Ramada úgy döntött, hazatér megmu-tatni fiainak azokat a helyeket, ahol felnőtt. Bár a pici falu és a megöregedett barátok képe könnyeket csalt a szemé-be, a férfi, akit oly sokan nem akartak, most egész ponto-san tudta, mit nem akar ő. Nem akar visszatérni azokra a helyekre, ahol az asszonyok még a huszadik század köze-pén is betakart arccal vezetik gebére fogyott csacsijaikat, és ha férfi megy el mellettük, a földbe fúrják tekintetüket. Haza akart térni. És a „haza“ alatt ezúttal Rimaszombatot értette. A hitét haláláig megtartotta. Néha sorsát nehezen vi-selte. Amikor barátja megkérdezte:„Nem vagy megelégedve azzal, amilyen vagy?“, azt felel-te:„Én azzal nem vagyok kibékülve, amilyennek látnak.“


Ramada Hazír 1887. május 25-én született Negotinában (Macedónia, később Jugoszlávia). 1910 körül jött Ri-maszombatba. Az állampolgárságot, ő és az itt született gyermekei, csak az ötvenes évek felében kapták meg. Fe-lesége, Molnár Mária halála után ismét megnősült. Sivák Helenának, akivel gyermekeit fölnevelte, saját utóda nem született. Ezt a sokak által nem kívánatos férfit 1972 au-gusztusában minden ellenvetés nélkül magába fogadta a rimaszombati temető földje.

IVÁN ÖT LEGSÖTÉTEBB ÉVE 91

7. IVÁN ÖT LEGSÖTÉTEBB ÉVE

A rabbi, a katolikus és a református pap minden va-sárnap délután leültek egyikük parókiáján egy kár-

tyapartira. Ez nem egy vicc kezdete, hanem egy tipikus vasárnapi délután a háború előtti Rimaszombatban, mely akkoriban toleráns városként volt számontartva, így ez a tény különösképpen senkit sem érdekelt. Egészen addig, míg a világ meg nem bolondult. Azelőtt kevés embernek volt olyan boldog gyermek- kora, mint Ivánnak. Nem voltak nagyon gazdagok, de apja konfekcióüzlete eltartotta a négytagú családot, még egy német „freulein“-ra és a középosztály kényelmes éle-tére is tellett. Iván és öt évvel fiatalabb öcsse Róbert a szü-nidőket nagyszüleinél Zólyomban töltötte. Télen síeltek, nyáron imádták a vizet. Szombatban Ivánt úgy ismerték, hogy semmi csínytevésnek nem volt az elrontója. Barát-kozott a környék összes gyerekével, beszélt magyarul, szlovákul és németül. Mindenkit megértett, és mindenki a barátja volt. Nos, egészen addig, míg a világ meg nem bolondult. Az egész azzal kezdődött, hogy az apjának elvették a megélhetését, az üzletet arizálták. Aztán a Dávid-csillag, a zsidó hit legszebb szimbóluma, a megalázás jelévé de-gradálódott, amikor – mint egy sárga bélyeget – rá kellett varrniuk a kabátjukra. Ivánnak, a Miskolci Királyi Köz- gazdasági Akadémia diákjának, el kellett hagynia az iskolát, mert a zsidóknak ezentúl már nem volt joguk a műveltséghez. És mindig, amikor már úgy hitték, hogy semmi rosszabb nem következhet, az embertelen gépe-

IVÁN ÖT LEGSÖTÉTEBB ÉVE92

zet ismét megtalálta a módját, hogy bántson. Negyven-négyben, amikor megjött a felszólítás, hogy vonuljanak a tamásfali gettóba, már az apjuk kényszermunkán volt. Iván csak néhány napot töltött Tamásfalán, amikor őt is munkatáborba vitték. Hogy mi volt a munkatáborban a dolguk? Jolsván lovászfiúk voltak, és a földeken dolgoztak. Ukrajnában utakat építettek. Itt golyózáporba kerültek, és Iván meg-sérült a bal vállán. Hogy karját nem vesztette el, egy zsi-dó orvosnak köszönheti, aki jól ellátta annak ellenére, hogy semmilyen orvosi műszere vagy kötszere nem volt. Lengyelországban vasutakat javítottak és bunkereket épí-tettek a katonaságnak. Egyik táborból a másikba gyalog mentek, jobb esetben marhavagonokban, és minden tá-borban az életkörülmények rosszabbak voltak az előző-nél. De a valóban rossz idők Szálasi után jöttek. Kosztból, még abból a nyomorúságosból is, egyre kevesebb volt, és a munka egyre nehezebb. Rövid megállók után Király-helmecen, Dobsinán, Poprádon és Sopronban, eljutottak az osztrák Neuhausba, ahol már az embertelen bánás- mód napi rendszerességgel ismétlődött. Az emberé-let értéke egyenlő volt a nullával, és az őrök, tudatában bünthetetlenségüknek, bántalmaztak vagy megöltek bár-kit, aki a legtriviálisabb indokból nem tetszett. Azok, kik túlélték Neuhausot, a mauthauseni koncent- rációs táborba kerültek. „Arbeit macht frei“ – A munka felszabadít – ez a jelszó fogadta az új jövevényeket a kapu fölött, és ha ez igaz lenne, Iván és a többiek már a világ végéig kiváltották volna a szabadságukat. A tábor telve volt, nekik már a barakkokban nem ju-tott hely. A szabad ég alatt aludtak és éheztek, mert olyan

IVÁN ÖT LEGSÖTÉTEBB ÉVE 93

mélyre még nem süllyedtek, hogy emberhúst vegyenek, mellyel rabtársaik „üzleteltek“. Embertelen kísérleteknek voltak kitéve, jeges vízzel locsolták őket, hogy a megfázás elleni tűrőképességüket megfigyelhessék. Néhány nappal a felszabadulás előtt a mauthauseni táborból elindult a halálmenet Gusenkirchenbe. Azok a rabok voltak benne, akiket a végleges megoldás kere-tében meg akartak ölni. Köztük volt Iván is. Amikor az amerikai hadsereg 1945. május 5-én felszabadította a gu-senkircheni tábort, nem talált mást, mint elnyomorított, beteg és haldokló embereket. Aznap, május 5-én Iván 16 éves, 1 hónapos és 3 napos volt. Mindjárt a felszabadítás után szeretett volna hazarepülni, de alig bírta megmoz-dítani lábait. Az ifjú Iván mindössze 35 kilót nyomott. Eltelt néhány hét, amíg a gyógykezelés és karantén után végre hazajuthatott. Már ott várta az apja, így örö-me kétszeres volt. Élvezték egymás jelenlétét, és végképp nem hiányzott nekik a szép bútor, amely a kongó lakás- ból eltűnt. Hosszú estéket töltöttek azon a két széken, amit a szomszédoktól kaptak, és mesélték szomorú tör-ténetüket. A találkozás nagy öröme csendes várakozássá csitult. Nap mint nap lesték apa és fia az ajtót, várva, mikor je-lenik meg benne Iván édesanyja és kisöccse. Nap mint nap olvasták a Vöröskeresztnél az új áldozatlistákat, és titokban örültek, hogy szeretteik neve nincs rajtuk. Nap mint nap megtudtak valami újat a rimaszombati zsidók sorsáról. Megtudták, hogy a tamásfalvi zsidó gettó lakóit mar-havagonokba terelték, és elküldték Auschwitzba. Megér-kezésükkor sokukat egyenesen a gázkamrába küldték.

IVÁN ÖT LEGSÖTÉTEBB ÉVE94

És az a nap, amelyen megtalálták a szívüknek oly kedves neveket az áldozatok listáján, talán rosszabb volt, mint az addig átélt összes többi napjuk. A zsidó temetőben megtaláljátok Hoffmann Sárika és Róbert sírját. A testük elveszett valahol Auschwitznál, de senki, kiváltképp egy 37 éves anya és 10 éves kisfia nem érdemlik meg, hogy a világból nyomtalanul tűnjenek el. Iván sírkövet emeltetett számukra, hogy legyen hová mennie, amikor szeretteinek el akarja mesélni, hogy ala-kult az élete. Hogy legyen hová letennie az emlékezés ka-vicsát.

Hoffmann Iván 1929. április 2-án született Rimaszom-batban. Elvégezte a szlovák alapiskolát, de a magyar közgazdasági akadémiát már nem fejezhette be. A há-ború után kitanult fogtechnikusnak, és nyugdíjáig ezt a szakmát űzte. Még ma is aktív, nap mint nap találkoz-hattok vele az Yvett ékszerészetben. Feleségével, Volák Emíliával, 2 gyermeket neveltek fel.

HOGYAN VESZÍTI EL EGY ÜZLE TEMBER AZ ILLÚZIÓIT 95

8. HOGYAN VESZÍTI EL EGY ÜZLETEMBER AZ ILLÚZIÓIT

A gazda éhes volt, ezért a fogadó felé fordította szeke-rét. A kezében ostor, a fekete öltöny, amit vásárokra

hordott, már csillogott a combjain, zsíros kalapja alól ősz hajtincsek lógtak, és a bajusza egészen az álla alá ért. De a lovai – azok bizony gyönyörűek voltak. A két mu-raközi behúzta a kocsit a fogadó udvarára, ahol a tömér-dek állat és befogott szekér körül két legény is szorgosko-dott. A gazda először megbizonyosodott, hogy lovairól gondoskodnak, csak utána lépett be a fogadóba. A leírás szerint úgy tűnne, ez a fogadó valamely a város-ból kivezető úton van, de ez tévedés. Egyenesen a város szívében áll, csak két utcával a főtér mögött. A városi gyerekek gyakran álldogálnak a kerítésnél, és gyönyörköd-nek a lovakban és ökrökben, ahogy békésen majszolják szénájukat, amit a legény elébük dobott. Maga a vendéglő csak egy, bár elég nagy helyiség, benne néhány asztal, melyek mögött legtöbbször a vi-déki gazdák öblítik le a vásár porát, vagy isszák meg a jó üzlet áldomását. Jól főztek, és a boruk is jó minőségű volt. Maga a tulajdonos, egy magasabb sötéthajú úr, akit küllemével és viselkedésével kevés ember nézne kocsmá-rosnak, egyenesen Kürtösről hozatta. Az igazat megvall-va, nem is volt ő kocsmáros, csak a körülmények kénysze- rítették arra, hogy a saját házában kocsmát nyisson. Ez a ház szülei nászajándéka volt. Gyula esküvőjén az apja körbejárta az asztalokat, öntögette a vendégek poharaiba a pálinkát, a bajsza alatt mosolygott, és vár-

HOGYAN VESZÍTI EL EGY ÜZLE TEMBER AZ ILLÚZIÓIT96

ta a megfelelő pilla-natot. Aztán a zené- szekkel tust húzatott, és a vendégek szeme láttára büszkén húzta elő mellényzsebéből a szerződést. Mint nászajándékot, vett fiának és fiatal hitve-sének egy házat Ri-maszombatban. Mit házat, palotát, az utcá-ban a legnagyobbat! Csak az udvara olyan nagy volt, hogy egy lovaskocsi kényelme-sen megfordult benne. Bugár Jánosnak, akit a faluban Hollýnak hívtak, nagyon fontos volt, hogy az ajándék nagyszabású legyen. Hisz Gyula volt nemcsak a családban, de az egész faluban az első, aki közgazdasági akadémiát végzett. És ha már az atyai földet művelni nem fogja, akkor legalább a városban ne szégyelje magát holmi házikóban. Néhány rövid banktisztviselői munkaviszony után Gyula mint adóellenőr kezdett dolgozni. A házassága csak a hét évet bírta ki, aztán fiával egyedül maradt a nagy házban. Csendes életük a Hviezdoslav utcai nagy házban a magyarok alatt véget ért. Gyulát először Ság-ba helyezték, aztán Paksra, és mivel nem akarta elhagy-ni szombati otthonát és frissen bontakozó kapcsolatát,

HOGYAN VESZÍTI EL EGY ÜZLE TEMBER AZ ILLÚZIÓIT 97

rokkantsági nyugdíjat intézett magának. Ezzel viszont mint hivatalnok tovább nem dolgozhatott, így akarva--akaratlanul vállalkozásba fogott. Megvette néhány helység vásári jogát, bérelt emberei szedték be a díjat a vásárosoktól. Ez hihetetlenül jó üzlet volt. Gyula nagy pénzeket keresett, ezeket Putnok mellett egy százhektáros birtokba fektette. Tavasszal vett 150 – 200 borjút, ezeket a pásztorok őszig legeltették, aztán a fiatal marhát nagy haszonnal eladta. Az üzletre termett kiváló szimata csak egyszer hagyta cserben. A pénzét bankba tette azzal az erős hittel, hogy a világon sok min-den változhat, de a bankszámla stabil marad. Nos, a pénz- beváltás ezt a hitét hamar megingatta. A vagyon elúszott, ez kényszerítette arra, hogy a há-zából fogadót csináljon. Ezt a nővére vezette, Gyula az ellátással törődött, és amikor már a kocsma kezdett hasz-not hajtani, 1947-et írtak. A házat államosították, így Gyulának nem maradt más hátra, mint visszatérni apja földjére. A kolektivizáció a földet is kihúzta a lába alól, és mint megbélyegzett kulák, Gyula, aki annyiszor talpra tudott állni, már soha többé nem szedte össze magát.

Július Bugár 1904. szeptember 5-én született Lipovecen. Az élete nagy részét Rimaszom-batban élte le. Aktív életpályá- ját mint munkás Piesokban és mint raktáros Rimaszom-batban fejezte be. A férfi, aki

HOGYAN VESZÍTI EL EGY ÜZLE TEMBER AZ ILLÚZIÓIT98

mindenféle körülmények között képes volt felépíteni és vezetni nagy cégeket, még annyit sem keresett, hogy tá-mogathassa fia tanulmányait. Elvesztette jól fizetett hi-vatali állását, bankbetétjét, gazdaságát Putnokon, csődbe ment, államosították, kolektivizálták, elvesztette minde-nét, kivéve fia tiszteletét és szeretetét. 1963-ban tüdőrá-kot diagnosztizáltak nála, röviddel ezután, 1964. július 1-én halt meg.

AZ EMBER ÉS AZ Ő LEGJOBB BARÁTJA 99

9. AZ EMBER ÉS AZ Ő LEGJOBB BARÁTJA

Gyümölcsfák, gyönyörű virágzó rét, amelyen fürge pillangók repkednek - és a csend. Mély, megnyugta-

tó csend, amit időről időre csak a kakukk hangja vagy a dongók zümmögése szakít meg. Idill, amit napról napra átélhetnek a Szőlő kertjeinek tulajdonosai. Akkor még a hegy nem volt szétszedve négy áras törpe édenkertekre, a kerítések hosszú sorban húzódtak át az egész hegyen. Minden kertnek megvolt a tulajdonosa, de akadtak olyanok is, melyek, talán a tulaj érdektelensége, vagy a nagy távolság miatt, nem voltak megmunkálva. És min-den, amit az ember nem használ, lassan elenyészik. Így rogyadozott kertjükben Grexáék nyaralója. A ház már nagyon rossz állapotban volt, amikor egy ködös őszi reggelen megjelent Vilmos bácsi. Kezében egy lehántott ág, amit vándorbotnak használt, a régi katonai hubertusz majdnem a bokájáig ért, mintha Vilmos az egész világ előtt el akarná rejteni rossz lábát. De amit eltakart a kabát, azt elárulta a járása – Vilmos bizony jócskán bicegett. Már közel lehetett a het-venhez, zsíros sapkája eltakarta hófehér haját. A kopott ruha ellenére nem látszott nincstelennek, a fellépésében volt valami méltóságteljes. Talán éppen ezért nem jutott eszébe egyik szomszédnak sem megkérdezni, mit keres itt, amikor a tulajdonos természetességével kinyitotta a Grexa kert kapuját, és belépett a házba. Nem volt emberkerülő. Ha köszöntek, visszaköszönt, ha kérdeztek valamit, válaszolt. De sohasem beszélt saját

AZ EMBER ÉS AZ Ő LEGJOBB BARÁTJA100

magáról, így az emberek között mindenféle szóbeszéd járta – még egy kitagadott dzsentri vagy nagybirtokos utódot is emlegettek. Az emberek társaságát nem hi-ányolta, megvolt a két kutyája, akikkel eredetileg érke-zett. Szerette őket, mint saját gyermekeit. Törődött velük, beszélt hozzájuk, még amikor szidta is őket, olyan lágy hangon tette, hogy azt a kutyák biztos dícséretnek vélték. A sétáinak köszönhetően a kis kutyacsapat nagy falkává gyarapodott. Összeszedte a környék összes kóborkutyá-ját, míg végül tele volt velük az udvar. Játszott velük, ők voltak a gyógyír fájdalmára, orvosság a magányára. Abban az időben a Szőlőben nem volt üzlet. Vilmos nem akart függeni szomszédaitól, de vásárolnia kellett. Ezért összeeszkabált egy kocsit, amelybe két legerő- sebb farkaskutyáját fogta be. Egyszer egy héten ez a fura trió elindult vásárolni Rimaszombatba. A kutyák lassú ügetéssel csörtettek be a városba, az öreg a kocsiban olyan méltóságteljesen nézett maga elé, mintha úri ko-csis lenne. Az ostor a kezében inkább szimbólum volt, mely kifejezte felsőbbrendűségét a kutyák felett, soha-sem használta fenyítésre. A kocsi gumikerekein neszte-lenül suhant végig a városon, maga után vonva a polgá-rok kíváncsi tekintetét. Vilmos úgy tett, mintha azokat a leskelődő szempárokat nem is látná, mintha az, hogy a városban egy kutyafogat üget, a világ legtermészetesebb dolga lenne. Idővel az emberek is megszokták, és néhány hónap múlva ez a látvány már senkit sem zökkentett ki nyugalmából. Még a kutyák nélkül sem lehetett őt nem észrevenni. Nyáron rajta a hubertusz, alatta a csupasz melle, télen ugyanaz a kabát, begombolva az utolsó gombig.

AZ EMBER ÉS AZ Ő LEGJOBB BARÁTJA 101

„Bácsi, miért van rajtad ez a kabát?“ – a gyerekek akkoriban is kíváncsiak voltak. „Télen fűt, nyáron hűt.“ – Csak ezt a feleletet kapták, sohasem tett hozzá semmit. Amíg vásárolt, a kutyák nyu- godtan várakoztak. Aztán a kocsi megfordult, és csendes galoppban eltűnt a legközelebbi kanyarban. Ez a vásárlási rítus néhány éven át ismétlődött. A kocsit telerakta áruval, mindennel, amire Vilmosnak és falkájának egész héten szüksége volt, a kutyák mégis úgy húzták, mintha üres lett volna. Ha már akkor lettek volna állatbarát intézmények, biztos felszólaltak volna a kutyák hámba fogása ellen, de a kutyák csüngtek az öregen, már a mozdulataiból is tudták, mit akar. Szinte úgy tűnt, büszkék arra, hogy húzhatják kocsiját. Aztán Vilmos többször nem jött. A szomszéd, aki épp a Grexa kert kapuja előtt ment el, meglátta az öreget az udvaron arccal lefelé. Talán segítségért indult, de a be-teg lábával nem jutott messzire. A két farkaskutya mellet-te feküdt, és keservesen vonyított. Az emberek igyekeztek Vilmoshoz jutni, de a kutyák olyan vadul védték, hogy a végén senki sem mert benyit-ni a kapun. El kellett hívni az erdőkerülőt, aki a kutyákat lelőtte, hogy Vilmost rendbe tudják tenni és eltemetni. Gyakran gondoltam rájuk, mert sajnáltam a kutyákat. De aztán azzal vigasztaltam magam, hogy ennek talán így kellett lennie, mert Vilmos és a kutyák összetartoz-tak. Az öregúrnak a kutyák pótolták a lábait, gyermekei és társai voltak. Meg aztán hogyan boldogulna nélkülük Vilmos azo-kon a széles örök zöld mezőkön?

AZ EMBER ÉS AZ Ő LEGJOBB BARÁTJA102

Farkas Vilmost a környéken talán nem ismerte senki. Nem lehetett tudni, honnan jött, ki volt, mi volt a foglal- kozása, a lába vajon mindig rossz volt- e vagy megsebe-sült. A Grexa villába a hatvanas években jött, és a hetve-nes évek elején halt meg. Lehetett vagy nyolcvan éves.

A FUTBALL CSAK EGY JÁTÉK... 103

10. A FUTBALL CSAK EGY JÁTÉK...

Hallatlan! Az eperjesi ligás csapat 100 ezer koronát kínált egy rimaszombati játékosért. Nemcsak kí-

nált, egyenesen a játékos kezébe tuszkolta a pénzt! Ezen a tényen nem is az összeg nagysága a megdöbbentő, ha-nem az, hogy amit tettek, büntetendő cselekedetnek szá-mított. A játékosokat tilos volt vásárolni, még azért az akkori időben óriási pénznek számító összegért sem. A 20. század ötvenes éveit írjuk, és Zoltán tudja, hogy ebből nagy kellemetlenségek lehetnek. Szeretett volna első ligát játszani, melyik játékos nem álmodott volna ilyen lehetőségről, de nem olyan áron, hogy összetű-zésbe kerüljön a törvénnyel. És tulajdonképpen abban az időben Rimaszombathoz kötötte a családja és a mun-kája. A pénzt tehát visszaadta, és tovább játszott a Tatran csapatában, az egyikében az akkori szombati csapatok-nak, melyek a divíziában rúgták. A kérdés viszont úgy hangzik: Hol talált Rimaszombat ilyen kitűnő játékost? Hogy hová nyúlnak a rimaszombati foci gyökerei, nem sejtem, de tény, hogy a második világháború előtt a városnak két reguláris csapata volt – az RME és a Repos. Mindkét csapat szolid futballt játszott, és időről időre új játékosokat toboroztak. Nem volt ez másképp 1940-ben sem, amikor Cséman és Slovenčák urak, az RME csapat gondnokai, egy szombati délutánra toborzást hirdettek az ifjúsági csapatba. A város tele volt grundokkal, ahol a fiúk találkoztak az iskola után, hogy rúghassanak bármibe, ami éppen előkerült. Ez leggyakrabban egy rongylabda volt, a sze-

A FUTBALL CSAK EGY JÁTÉK...104

rencsésebbek, akik időnként labdaszedőnek szegődtek a teniszpályára, hozzájuthattak egy-egy rongyosabb te-niszlabdához is. Ez volt ám az élvezet! Beletalálni a kis labdába, amely úgy röpköd mint az ördög, igazi kunszt volt. A labdakezelés technikáját a fiúk edző nélkül is tö-kéletesen begyakorolták, hisz olyan fontos meccseket ját-szottak... Tamásfala, bár földrajzilag összenőtt a várossal, egy külön egységet alkotott. Saját iskolája és üzlete volt, lakó-inak nem volt sok okuk a városba járni. A fiúk is találtak a focimeccseiknek egy kitűnő helyet a Farkas kertben. Zoltánt mindenki a saját csapatába akarta. Nem csak azért, mert nagybátyja, aki bőrdíszműves volt, varrt neki egy igazi bőrlasztit, a fő ok Zoltán futballtehetségében rejlett. Úgy tudta kezelni azt a bőr csodát, hogy a néző lélegezni is elfelejtett. Nos, éppen akkor, amikor úgy tűnt, Zoltán a labdake-

A FUTBALL CSAK EGY JÁTÉK... 105

zelés bajnoka lett, tudomást szerzett az ifjúsági csapatba való toborzásról. Mindjárt az első körben kiválasztották, így a tizennégy éves fiú, aki Derekasnál az élelmiszer és koloniál üzletben volt tanonc, szakember kezébe került. Akkor már háború volt, de a városban még ezt nem lehe-tett érezni. Zoltán Derekasnál dolgozott, délután edzések- re járt és szombatonként meccsekre, ahol egyre jobb eredményeket értek el. Annak ellenére, hogy alacsony növésű volt, tele volt vele a pálya. Mindenütt ott volt, és a góljaiba nemcsak a hálók remegtek bele, de még ma-guk a kapusok is. Negyvennégyben mint levente behívót kapott. Néhány tamásfalvi barátjával együtt Budapestre került, ahol az újpesti villanykörte gyárban éjjeliőrnek állították. Napközben sok volt a szabadideje, és mivel Újpestnek saját focicsapata volt, egykettőre megtalálta a helyét ennek ifjúsági csapatában. Sok, később nagy név- vel játszott – Szusza Ferenccel, a későbbi híres Újpest já-tékossal, Henni Géza kapussal, aki néhány évvel ezután a tehetségét az FTC-ben kamatoztatta. Aztán jöttek az oroszok. A front az ajtó előtt állt, és a fiúk megszöktek. Haza akartak menni. Vonattal egészen Cserencsényig jutottak, ott egy ideig bujdokoltak. Haza 1944. december 20-án értek. A front áthömpölygött a vá-roson, és Szombat ismét ébredezni kezdett. Még a focis-ták is visszatértek a stadionba. Az első időszak brigádok jegyében telt el, az öltözők, amelyeket a vörös hadsereg lovak elhelyezésére használt, úgy néztek ki, mint Augiás istállói. Negyvenöttől az új csapat, a Törekvés, rendszere-sen futballozott. Néhány évvel később Zoltán megnősült, a gyermekei nevelése mellett mint a Sport étterem vezetője, később

A FUTBALL CSAK EGY JÁTÉK...106

egy üzlet vezetőjeként dolgozott. Amellett egész karrier-jében Rimaszombatért focizott. Az aktív futballozást 39 évesen hagyta abba. De a futball és a stadion szívügyei maradtak egy életre.

Szapári Zoltán, ma már a város nagyobb részének Zoli bácsi, Tamásfalán született 1926. február 2-án. Három testvérével együtt kőműves édesapja család- jában nőtt fel. A labda- rúgáson kívül aktívan asztaliteniszezett, korcso-lyázott és hokizott. 1948-ban nősült, két gyermeke született. Aktív futballista pályafutása befejeztével vállalta az ificsapat edző-ségét, és a futballklub veze-tésében is kivette részét. Ma a stadion lelátóján találkoz-hattok vele, mint a Slovan szurkolójával. Ami a labdarúgást illeti, a háború előtt Rimaszombat-nak 2 csapata volt – a Repos, a zsidó csapat , és az RME, a munkás csapat. A háború után szintén 2 csapat játszott, Tatran-DSO – építőmunkás-, és Slavoj – élelmiszeripari csapat. Szapári Zoltán annak ellenére, hogy az élelmiszer- iparban dolgozott, karierrjét a Tatrannál fejezte be.

SZÍNPAD AZ EGÉSZ VILÁG... 107

11. SZÍNPAD AZ EGÉSZ VILÁG...

„Ne kívánják tőlem, hogy vizet találjak.Én ezt nem tudom.

Nagyon fáradt vagyok, Brown, nagyon fáradt.A hétszázadik előadás után elfelejtem a szövegemet –pedig mindössze két sor.“Megkérdeztem tőle: „Miért haldoklik, Jones?“„Ez a szerepem, barátom, ez a szerepem.“ (Graham Greene: Komédiások)

Kinyílott az ajtó az élelmiszerüzletben, belépett egy sötéthajú úr elegáns öltönyben. A pulthoz lépett, és jobb szemére föltette monokliját. Az üzlet tulajdonosa udva-riasan köszöntötte. Az úr körülnézett, és könnyed kézle- gyintéssel kijelentette: „Ruffíni úr, rég nem voltam a boltjában, küldessen nekem, kérem, a címemre mindent arról a két polcról és... talán még azt a három alsót is.“ „Természetesen, uram, megtisztelés számomra. És a kaviár? Nem fogytak még el a készletei?“ Az úr áttette a monoklit a másik szemére, és egy pilla-natig gondolkodott: „Nos, ha már itt vagyok, tegyen még belőle a többihez olyan két ládácskával.“ A többi vásárló érdeklődve figyelt, ismerték a párbe- széd mindkét szereplőjét. Csak Pista bácsi, aki borával jött a vásárra egy közeli faluból, és hazafelé megállt egy kis vásárlásra, azt a magas urat még sohasem látta. „Ki ez az ember?“ – kérdezte a bolt tulajdonosát, ki-használva a pillanatot, amikor az úr néhány távolabbi

SZÍNPAD AZ EGÉSZ VILÁG...108

polc áruját szemlélgette. „Hogy? Ön talán nem ismeri Drobka grófot? Szom-batban mindenki tudja, ki ő.“ – suttogva válaszolt a tulaj és már szaladt is, hogy a gróf úrnak segítsen szivart vá-lasztani. Amikor már úgy tűnt, hogy a gróf úr kiválasztott mindent, amire szüksége volt, kihúzott a zsebéből egy nagy köteg trehányul összerakott bankót és fizetett. Már elmenőben volt, amikor Pista bácsi megállította: „Na és borocskára, jófajta borocskára, gróf úr, nincs szüksége?“ A gróf elővette zsebkendőjét, és a monokliját tiszto-gatta: „Nos, jó borra mindig szükség van, de csak úgy, kóstoló nélkül vegyem?“

Pista bácsi széles mosollyal meglengette demizsonját, melyet éppen a kóstolók miatt hordott mindig magával, és néhány perc múlva, hála az előzékeny boltosnak, már az üzlet irodájában ültek és kóstolgatták a hegy finom le-


vét. Amikor a demizsonból előcsalták az utolsó cseppet is, dícsérve ízét, színét és zamatát ama finom nedünek, a gróf úr lediktálta a címét, meghagyva Pista bácsinak, hogy a legközelebbi vásárkor ugyanebből a fajtából hoz-zon neki 20 litert. Pista bácsi lélekben összedörzsölte mindkét markát, és a következő szombaton, úton a vá-sárba, megállt a megadott címen. „Itt lakik a gróf úr?“ – kérdezte az asszonyt, aki ajtót nyitott. „Milyen gróf?“ – nézett nagyot a menyecske. „Hát Drobka Géza gróf úr, aki Ruffini élelmiszerüzle-tében szokott vásárolni.“ – hangzott a most már kicsit bizonytalan felelet. Drobkánénak, mert ő volt az, aki ajtót nyitott, abban a pillanatban világosság gyúlt a fejében. „Jó ember.“ tör-delte a kezét: „Miféle Drobka gróf? A szabó Drobka lakik itt. Hát maga nem tudja, hogy ezt a grófosat csak heccből szokták Ruffini úrral játszani? Pista bácsinak az esetből kétszer is haszna volt: azt a húsz liter bort Drobka – a szabó – tőle mégiscsak meg-vette, és legközelebb, amikor Ruffini úr boltjában ismét tanúja volt Drobka gróf úr vásárlásainak, ő is beállt a né-zők közé, akik jókat szórakoztak a jeleneten. Ruffini úr élelmiszerüzlete nem volt az egyetlen hely, ahol Drobka Géza színészi tehetségét kamatoztatta. Mel-poméné és Thália, a dráma és vígjáték múzsái, először hatéves korában figyeltek fel rá, amikor az óvónéni év végére színházi előadást adott elő a kis ovisokkal. Azóta, egészen öreg koráig, nem telt el év, hogy ne szerepeljen, vagy ne rendezzen valamilyen színdarabot.


Néha egyetlen tett, egy pillanat megváltoztatja az ember életét. Ama említett évvégi óvodai előadás

előjelezte Géza egész elkövetkező életét. Képzeljétek el, hogyan zajlott az élet egy olyan kisvárosban, mint Rima- szombat volt a 20. század elején. A tévé még csak a jövő zenéje, rádió sem volt még található minden családban. A társasági élet húsz különböző egyesületben zajlik, me-lyek „ a lélek és kultúra fölemelkedésének“ szolgálatában lettek alapítva, és a polgárok kulturális vágyaikat bálo-kon vagy színházi, legtöbbször amatőr színjátszó csapat előadásain élik ki. A nyolcezres lakosú városnak ilyen színjátszó köre öt is volt. Az amatőr, de nagyon lelkes szí-nészek esténként találkoztak, gyakorolták a jeleneteket, betanultak vígjátékot, drámát, néha még operettet is. Ál-talábban az utóbbival aratták a legnagyobb sikereket. Egy előadás magában a városban négy – öt ismétlést „élt meg“, aztán elmentek a darabbal turnézni. A szombati színját- szók felléptek Lo-soncon, Léván, Kassán, Zselízen, Szepsiben, Jászón, Rozsnyón, Tor-nalján, és még a kör-nyező falvakat meg sem említettem. Nos, ebbe az el-varázsolt világba,


mely tele volt hangos szóval, színházi sminkkel és paró-kával, csöppent bele a fiatal Géza, aki egész életét a szín- padon szerette volna tölteni. Álmai nem voltak megva-lósíthatatlanok, megvolt hozzá a kellő tehetsége. Magas volt, a hangja öblös, és tehetségét olyan óriások dícsér-ték, mint a budapesti Salamon Béla, aki az egyik előadás után 1934-ben az ifjú színésznek ezt mondta: „Tanuljon, képezze magát, ifjú barátom, egyszer ön is igazi színész lesz. Ha akarja, elviszem Pestre. Ne feledje, hogy a színé- szet a legemberibb, legfrissebb művészet.“

Amíg ez a találkozás sorra került, már az ifjú Géza – egy szombati szabó fia – nagyon sok színdarabban szerepelt. Mindegyik gyöngyszem volt a maga nemé-ben. A harminctagú színészgárdán kívül tánckaruk is volt, amely tapasztalt tanár keze alatt tanulta be az egyes színdarabok koreográfiáját. A kosztümök varrásánál se-gített mindenki, aki varrni tudott. Itt bizonyosan beszállt a munkába édesapja ügyes keze és később maga Géza


is, aki kitanulta apja mesterségét. A parókákat parókaké szítőnél szerezték be, a díszleteket nemegyszer maga Ma-kovics festőművész, szintén a város szülöttje, készítette. Tehát abban az időben, amikor ezek a bátorító szavak elhangzottak, már Géza fejében néhány tucat darabnak a szövege kavargott. Komolyan gondolkodott a profesz- szionális színészi pályán, de – ahogy az már lenni szo-kott: ember tervez... Jött a háború. Géza, már mint családapa, bevonult és Európa sok harcterén megfordult. A fia mai napig őrzi azt az ezüst dohányszelencét, amely apja mundérjának mellényzsebébe volt abban a pillanatban, amikor Miskol-con kiszálltak a vonatból, és golyózáporba kerültek. A golyó, amelyre a sors Géza nevét írta, ebbe a szelencébe ékelődött be. A csatatérről az út nem egyenesen haza ve-zetett. A bajtársaival együtt nagyon messze került ottho-nától és szeretteitől, a katonák fogságba kerültek. Tél volt, nagyon hideg, közeledett 1945 karácsonya. A háború Eu-rópában már véget ért, de nem ért véget a foglyok számá-ra. Tovább éltek fabarakkjaikban, dolgoztak a műhelyben és hazavágytak. Géza úgy döntött, szomorú bajtársait egy kicsit meg-nevetteti. Rábeszélt néhány foglyot, az üres konzervdo-bozokból hangszereket készítettek, és a rengeteg jelenet- ből, melyek szövegei ott lappangtak a fejében, összeírta a legvidámabbakat. Esténként titokban gyakoroltak, és szenteste felléptek vidám programjukkal az egész tábor előtt. Így azok, akiknek vígaszra volt szükségük, vidám szóval szórakoztatták a többieket, hogy egy pillanatra fe-ledjék az átélt borzalmakat. Tették ezt azért az érzésért is, hogy egy rövid időre – bár mundérba bújtatva – megint


civilnek érezzék magukat. Drobka Géza sok darabban szerepelt, és nagyon so-kat rendezett. De egész életében ezt a karácsonyi előadást tartotta a legfontosabbnak.

Drobka Géza (1907. április 27. – 1984. február 17.), sza-bó fia és maga is szabó, sok színdarabban játszott (Li-liomfi, Nagymama, Csínom Palkó stb.) Mint rendező, már a harmincas évek elején a Csókos asszonyban de-bütált. Felesége Pavko Júlia volt, három fiuk született. A fogságból hazatérve a Csemadokban dol-gozott, és mint olyan 1950 – 1975 között 18 egészestés előadásban szerepelt, közülük ti-zenhatot ő maga ren-dezett. Egy élet mun- kájáért az amatőr szín- játszás terén 1975-ben a kultuszminiszté-riumtól aranyérmet kapott. Élete végéig a színházat küldetésének tartotta.

RÉGMÚLT IDŐK MAJÁLISAI114

12. RÉGMÚLT IDŐK MAJÁLISAI

Pirkadt. 1866 július harmadika szép időt ígért, mintha nem is várná a porosz-osztrák háború döntő ütkö-

zetét. De a Prága melletti kis városka, Königgrätz (Sa-dowa), már sejtette, hogy a város mögötti dombok véres csatának lesznek tanúi. Minden olyan gyorsan történt. A generálisok felsora-koztatták csapataikat a támadáshoz. Oda, ahol az osztrá-kok a legerősebb támadást várták, a magyar huszárokat állították. Jól tudták, hogy a huszár regimentek az osztrák hadsereg legerősebb pillérei, kitartóan és fegyelmezetten harcolnak. És valóban remekül tartották magukat. Óriási lelkesedéssel harcoltak annak ellenére, hogy nem feled-ték az atrocitásokat, melyekkel Ausztria felelt az 1848-as forradalomra. Úgy tűnt, rengetegen vannak, de az oszt-rák hadseregnek, amely akkoriban egyszerre két fronton harcolt, az ellenféllel szemben nem volt semmi esélye. Amikor végre a generális kiadta a parancsot a vissza- vonulásra, Mihálynak, a kürtösnek, szinte megállt a szí-ve. Pej lován vágtatva fújta trombitájába a kapisztráng szomorú dallamát, remélve, hogy meghallják azok is, akik a földön maradtak. De tízezer osztrák katona és 279 tiszt már nem felelt Mihály trombitaszavára. Mozdulatla-nul feküdtek a mezőn, amely örökre eltemette Ausztria reményeit, hogy Közép-Európa vezető hatalmává váljon. Ez volt Mihály utolsó ütközete. Az út fárasztó volt, de még a nyár végén megpillantotta a hegyről az esti félho-mályban a völgyben megbúvó kis várost. Mihály haza-tért. Zubbonya rongyos volt, oldalán ott lógott trom-

RÉGMÚLT IDŐK MAJÁLISAI 115

bitája. Ez volt az egyetlen tárgy, amit az akkori időkből megtartott. Fölakasztotta szobája falára annak ellenére, hogy mindent szeretett volna elfeledni. Ez már egy egészen más Mihály volt. Nem az a bi-zakodó, jókedvű önkéntes, aki a háborúba ment, hanem egy zsörtölődő öregember, aki egész nap, szopogatva pipája szipkáját, házának ablakában ült, nagy hangon parancsolgatott a kocsisoknak, és türelmetlenül diri-gálta az öreg Pázsitkát. A házat sohasem hagyta el, még a templomba sem járt. Az évek szaladtak, de Salamonék szokásaikon nem változtattak semmit, csak Mihály öre-gedett és vele együtt öregedett és hízott felesége is, aki sosem szült neki gyermeket. Mihály ezt soha nem vetette szemére. Úgy vette, mint Isten döntését, és úgy tűnt, bele is nyugodott. Minden évben május végén a rimaszombati polgári iskola majálist rendezett a szabatkai tisztáson. Majálist, mindennel, ami hozzá tartozik – sörös és ételes bódékkal, sült kolbásszal, cigány zenével, piknikkel és főleg gye- rekzsivajjal. Azok zsákbanugrásban és más egyéb, szá-mukra igen fontos dologban versenyeztek. Ez volt az év egyetlen eseménye, amit Mihály sohasem szalasztott el. Korán reggel fölvette ünneplő öltönyét, befogatott a legjobb kocsijába, és a felszalagozott lovakkal lépésben men-tek a gyerekcsapat után egészen Szabatkáig. A férfi, aki egész évben még a templom miatt sem hagyja el házát, ül a tisztáson, füstkarikákat ereget pipájából, a napsugarak, melyek átvilágítanak az öreg fák levelei közt, táncolnak méretes bajuszán. Senkihez sem társul, senkivel sem be- szélget, csak gyönyörködik a gyermekekben, akiknek úgy, ahogy száll felfelé a nap, emelkedik a jókedvük is.

RÉGMÚLT IDŐK MAJÁLISAI116

Távolról figyeli a versengéseket, és piros arca rázkódik a nevetéstől, amikor a gyerekek szilvalekváros kenyeret esznek a kifeszített madzagról. A szórakozás egész nap megy, de egyre kisebb hange- rővel, a gyerekek kezdenek fáradni. Estefelé a családok szedegetik holmijukat. Az anyák összeszedik koszos csemetéiket, és elindulnak haza. Mihály is szedelőzkö-dik. Csizmája sarkán kiveri pipájából a hamut, szolgá-ja összeszedi az egész napra készített étel maradékait, és beszállnak a kocsiba. De még megállnak a szabatkai kocsmában, ahonnan cigányzene hallatszik. Mihály egyedül ül az asztalnál, iszogatja borát, szomorú nótá-kat énekel, szórakozik. Haza csak akkor tér, amikor az égen megjelennek az első csillagok. Bosszúsan jár fel-alá a házban, legjobb nem is szólni hozzá. És amikor már a rendes emberek nyugovóra térnek, Mihály leakasztja a falról öreg trombitáját, beáll a háza kapujába, és, ki tudja miért, talán emlékezve a régi harcok idejére, vagy sirat- va gyermektelen öregségét, az egész fájó lelkét belefújja a kapisztráng szívet szorongató dallamába. Abba a ka-pisztrángba, amelyet utoljára 1886-ban fújt.

Salamon Mihály Tamásfalán lakott, nem messze a So-doma hídtól. Nem volt szegény, a város környékén volt néhány földje, és a házában egy kocsigyártó műhely mű-ködött. Néhány fiakkert is futtatott, ezek abban az időben a taxi szerepét töltötték be. Felesége, Tankó Júlia (1863 – 1908) Alsópokorágyról, sokkal fiatalabb volt. Szokását, elmenni a majálisba, és mindegyik után elfújni a takaro-dót, megtartotta haláláig. 1895 előtt halt meg.

HOGYAN FIZETTÉK MEG A MESTER MUNKÁJÁT 117

13. HOGYAN FIZETTÉK MEG A MESTER MUNKÁJÁT

Makovitsné azon töri fejét, mi legyen a mai ebéd. Makovitséknál ez a kérdés rendszeresen visszatérő

probléma. A férj, Jenő, kiválló művész, néha nagyon jól fizetett megbízást is kap, időnként egy-egy képet is elad. A házban annak ellenére gyakran nincs egyetlen garas sem. Makovitséknak bizony könnyen folyik el a pénz az ujjaik között. „Ahogy jött, úgy ment.” - mondogatta Manci néni, akinek a szombati dínom-dánom emléke széles mosolyt csalt arcára. Volt sült liba, jó borocska, édes sütemények, voltak jó barátok, akik ezt a gazdag asztalt segítettek rö-vid idő alatt letisztítani. Aztán még cigányzene mellett reggelig ment a vigasság. A házaspár bohém életmódja a városban senkit sem lepett meg. Már tudták, ha az udvarból zene szól, a mes-ter egy jó megrendelést fejezett be. De legtöbbször csend volt, csak a kapu nyikordult meg, amikor Pömpi, a mes-ter tini lánya, átment a szomszédba kölcsönkérni egy ka-nál zsírt. „Most aztán minden másképp lesz!” – fogadkozik Manci néni. Amikor pár hónappal ezelőtt valaki bekopo-gott az ajtón, úgy tűnt neki, hogy ez talán maga Fortuna istenasszony. A hanvai egyházfiak fölkeresték a mestert, hogy megbízzák Tompa Mihály mellszobrának elkészí-tésével. Tompa Mihály költőnek, aki az ő templomukban paposkodott. A mellszobor már régen kész lehetett vol-na, de Jenő most minden idejét a cserkészeknek szente-

HOGYAN FIZETTÉK MEG A MESTER MUNKÁJÁT118

li. Kicsi korától szerette a természetet, a közeli és távoli környéken nem volt olyan hegy, amelyiket egyedül vagy baráti társaságban meg nem mászott volna. Képei közül nagyon sok éppen ilyen barangolásokon ihletődött. Aztán egyik barátja megemlítette a cserkészmozgalmat, amely- ről az újságban olvasott. Jenő fejében mintha villany- körte gyúlt volna – „Ez az! Erre van szükségük az ifjú inasoknak, hogy szabadidejüket ne töltsék csak úgy, fölöslegesen üldögélve a park lócáin!” Ma is velük volt, valahol Kőjankó kövei közt mászkált. Most a tábortűz körül ülnek, és szalonnát sütnek. A mes-ter kicsit távolabb ül, szeme a távolba mered, és mégsem lát semmit. A fejében gondolatok kavarognak, össze-mosódik bennük a munka és a cserkészet. Arra gondol, hogyan fejezze be a mellszobrot minél előbb, de nem hagyja nyugodni a fiatal cserkészcsapata sem, amely már a városban előállhatna valami érdemlegessel. És a megol-dás úgy jön, mint derült égből a villámcsapás! A mester arcára kiül a boldog mosoly, hirtelen nagyon sürgős neki. Alig tudja kivárni, hogy újra a műtermében lehessenen, és a mellszobron dolgozhasson. Csak mit fog szólni ehhez az asszony? Amíg a szobrot be nem fejezte, szinte ki sem ment a műteremből. Eleinte úgy dolgozott rajta, mint az összes többi művén. Sokáig sehol semmi. Jenő azt mondogatta, a műnek először a fejében kell megszületnie, aztán jött a sok papír a vázlatokkal. Ezek a műterem padlóján feküd-tek, és Manci néninek tilos volt akár csak hozzájuk nyúl-ni, mert bizony nem egyszer megtörtént, hogy a mester benyúlt a kupac aljába, és előhúzta azt a vázlatot, amely az elsők között készült.


Nap mint nap késő éjszakáig dol-gozott, a műterem-ből kopácsolás, és a fém érces csen-gése hallatszott. A parázs alól izgága szikrák röppen-tek fel, és meg- világították a mes-ter izzadt homlokát. Egyik reggelen Pöm-pi úgy találta apját, hogy mélyen aludt a kész mellszobor előtt. Makovitsék egész délelőtt néze-gették, Jenő figyelmes pillantással ellenőrzött rajta min-den hajlatot, Manci néni szemei hol a szobrot, hol Jenőt nézték. Megpróbált olvasni férje arcáról, tudni akarta, meg van-e elégedve, kerül-e végre pénz a házhoz. Csak ebéd előtt hangzott el Jenő szájából a várva várt mondat: „Kész van.” Óvatosan, mintha kezükben a legfi-nomabb kínai porcelánt tartanák, berakták a mellszobrot a faládába, és körülötte minden hézagot illatos szalmával tömtek ki. Amikor a láda a kocsira került, és a mester elindult vele Hanvára, Manci néni fejében már ott volt a hosszú bevásárlási lista, amit a pénzből fedez majd. Nos, ebből a fizetségből bizony Makovitsné semmit sem vett. A mellszobrot, Jenő szellemének és tehetséges kezeinek gyermekét, a mester kicserélte a volt hanvai

HOGYAN FIZETTÉK MEG A MESTER MUNKÁJÁT120

tűzoltók zenekarának hangszereiért. Ezekkel alapította meg a rimaszombati cserkészek fúvós zenekarát.

Mátrai – Makovits Jenő 1896-ban született egy aszta-los családjában, így a szakmát, főleg a fafara-gást, már fiatal korában elsajátította.Budapesten, az Állami Művészeti Egyetemen tanult Gwerk Ödönnel és Mikuláš Galandával. Technikáját tanulmányi útjain Svájcban és Olasz- országban tökéletesí- tette. A 20. század huszas éveitől műveivel részt vett a kiváló csehszlo-vák festők kiállításán. Kezei nyomát szinte mindenütt meg lehet találni:- elkészítette az evangélikus templom stukkóját- saját tervei szerint vezette a főtér átalakítását- a rekonstrukciónál berajzolta a régi épületek alapjai- nak nyomát, ezeket a főtéren kijelölve ma is látni- az ő nevéhez kötődik az „In memoriam” emlékmű a főtéren- egyike volt a cserkészet alapító tagjainak Rimaszom- batban- az ő műve Kiss József költő és édesanyja sírköve a rimaszombati temetőben- helyreállította Ferenczy István mellszobrát, miután


letörték a fejét- képeit nem csak a múzeumokban lehet látni, nem egy gömöri család falait díszítik

A 2. világháború után a mestert és családját áttelepítették Magyarországra.Még egyszer visszatért szülőföldjére – 1966-ban Rima- szombatban kiállítást rendeztek „A gömöri festők mű-vei” címmel, ezen a mester 21 olajfestménnyel, 11 pasz-tellel és 3 rézkarccal vett részt.1967. szeptember 16-án halt meg Budapesten.Műveivel utoljára 1999-ben a Gömör-Kishonti Múzeum kiállításán találkozhatott a közönség.

122 EGY KIS EMBER NAGY TETTEI – TÓTH PÁPAI JÁNOS

14. EGY KIS EMBER NAGY TETTEI – TÓTH PÁPAI JÁNOS

Egész Magyarország területén 1969-ig, amikor is megalakult az Orvosi Egyetem Nagyszombatban, nem

volt semmilyen egyetem, ahol orvosi képzés folyt volna. Az a néhány praktizáló orvos, akije az országnak volt, külföldi egyetemen tanult, és mivel kevesen voltak, szol-gálataik megfizethetetlenek voltak. Mária Terézia rende-lete 1752. október 26-ról, amely arról szólt, hogy minden megyének legalább egy ingyen gyógyító orvosa és kirur-gusa legyen, éppen az egyetemi végzettségű orvosok hi-ányán feneklett meg. És így az alacsonyabb társadalmi rétegeket felcserek, borbélyok, fürdősök, kirurgusok**, sőt, még hóhérok is gyógyították, akik tudásukat, mint tanoncok, a gyakorlatban sajátították el. Nos, ilyen körülmények között jelent meg annak a kornak színterén egy gömöri kirurgus és gyógyító, Tóth Pápai János, aki orvosi titulust egyetemi tanulmányokkal sosem szerzett, és mégis ismert és elismert kirurgusnak és szemgyógyítónak számított az egész országban. Vala-mikor 1755 táján született Gömör megyében. Hol szerez-te kirurgusi és oftalmológusi tudását, nem lehet tudni, de már 1793-ban meg volt említve – Décsy Sámuel följegy-zései szerint – a Magyar Almanachban, mint „hivatalos“ orvos és a serkei körzet kirurgusa. Már ebben az időben a szembetegségek gyógyításával foglalkozott, ezeket gyakran radikálisan – műtéttel kezelte. Eredményeinek hála ismert és keresett volt a szomszéd járásokban is.*** Az egyre nagyobb eredmények ellenére magáról a ki-

123EGY KIS EMBER NAGY TETTEI – TÓTH PÁPAI JÁNOS

rurgusról és annak magánéletéről sokat nem tudunk, va-lószínűleg sohasem nősült meg. Ismertek viszont egész-ségügyi panaszai, reumája egy időben annyira gyötörte, hogy – saját fogalmazása szerint – már egy mélyebb lé-legzetvétel is ágyba döntötte. Nem csoda hát, hogy négy év küszködés után a feledés homályába merülnt, és azt suttogták, már meg is halt. De a melegvizű források újra talpra állították. Egészsége annyira javult, hogy a legrosz- szabb időben is csak enyhe tüneteket észlelt. De akkor már 1806 óta Rimaszombatban élt. Ami-kor elterjedt a hír, hogy a doktor életben van, a páci-ensei sora egyre gyarapodott. Abban az időben sokat utazott, otthon is gyógyított, de betegeit leggyakrabban saját otthonukban kezelte szerte az országban. Ebből a korszakból ismert – abban az időben még bravúros telje-sítménynek számító – masztektómia műtétje, amikor is egy asszonynak, aki kifejlett mellrákban szenvedett, el-távolította bal mellét úgy, hogy műtét közben az asszony föl sem jajdult. Ne feledjük, hogy abban az időben altatás vagy fájdalomcsillapítás nem volt, a beteg beleharapott egy fadarabba, és két erős legény gondoskodott mozdu-latlanságáról. **** 1816 óta már Budapesten rendelt. Itt ( a Tudományos gyűjtemény szerint) Pfisterer András ajánlására a női egylet szemklinikájának lett az igazgatója, ahol asziszten-sével, Cseresnyés Sándorral három hónap alatt 16 szem-problémával küszködő pácienst gyógyítottak meg. Pedig két páciense közül, akiknek mesterséges szivárványhár-tyát készített, az egyik már hét éve vak volt! A többieknek kinövést (staphyloma) távolított el a szemükből, hét be-teget szürkehályoggal műtött (cataracta)*****, és mind-

124 EGY KIS EMBER NAGY TETTEI – TÓTH PÁPAI JÁNOS

nyájan, mint látók távoztak a kórházból. Az első két ese-tet Cseresnyés később a saját könyvében is leírta. Tóth Pápai Jánosról akkor már az egész ország be- szélt, sikereivel tele voltak a korabeli lapok. Miért nem meglepő hát, hogyan folytatódott karrierje? Két év kór-házvezetés után visszahúzódott, nem bírt, vagy nem akart egyetemet végzett rosszakaróival szembeszállni, akik szemére vetették a betegekkel szembeni kemény vi-selkedését és elavult szürkehályog műtétjeit. A Nemzeti Könyvtárban megmaradt néhány levél, melyekben Pá-pai megvédi módszerét, összehasonlítva saját és becses kollégái eredményeit. Tény viszont, hogy lemondott és visszatért Rimaszombatba. További működését elfedi az idő köde. De ez semmit sem vesz el érdemeiből, melyekkel, mint a szemek gyó- gyítója és kirurgus megérdemelte tiszteletbeli helyét a gömöri óriások között. 1831 körül halt meg, a pontos dá-tum és hely ismeretlen maradt.

*A nagyszombati egyetem csak hét évig működött**Kirurgusnak a múltban a felcsereket hívták, akik egyszerűbb beavatkozásokat végeztek. Ezeket általában gyakorlatban a harctereken sajátították el, itt gyakran tőlük függött a sebesültek élete.***Magyar Kurír 1801, 54. szám, információk Kováts Gábor leveléből****Magyarországon az első inhalációs anesztézist 1847-ben végezték, bár már 1534-ben meglátogatta Pozsonyt Paracelsus, aki az éter hatásáról beszélt, de orvosi felhasználha-tóságát nem fedezte fel. A vásárosokat csak azzal szórakoztatta, hogy éterharang alatt elkábított néhány tyúkot, aztán levéve róluk a harangot, ismét magukhoz térítette őket.*****A szürkehályogos betegei közül névszerint Csillag urat, a nyugdíjazott császári és ki-rályi postamestert emlegetik és egy 7 éves kislányt, aki a műtét után felkiáltott:“Nézzétek, én embereket látok!“

125EGY KIS EMBER NAGY TETTEI – TÓTH PÁPAI JÁNOS

Könyvem második részében, a Rimaszombati sorsokban, a múltat saját szemszögemből néztem ( a férjem állítja, hogy mindennel így teszek), és mint egy kisablakon át belenéztem ezen urak magánéletébe úgy, mintha zakó nélkül, csak úgy ingujjban mutatkoznának. És mert a változás (néha) boldogít, következzen egy...

126 HÖLGYVÁLASZ (ÉLETRAJZOM)

15. HÖLGYVÁLASZ (ÉLETRAJZOM)

Nagyszüleim fodrászok voltak. Sosem láttam, hogy a hajukat valaki lenyírná, ami nagyanyámnál nem

volt csoda, megnyírták a fodrászatban, ahol dolgozott, de nagyapám béna volt. Egész nap az ágyán ücsörgött, és mégis mindig tökéletes volt a frizurája, sőt, még a bajusza is ficsúrosra volt nyírva. Sokáig azt hittem fodrásznak csak az mehet, aki tökéletes hajkoronával születik. Az én hajam viszont úgy nőtt, mintha húzták volna, nagya- nyám gyakran vett kezelésbe. És így, tudván, hogy fod- rász nem lehetek, elhatároztam, hogy gombokat fogok árulni. Elbűvölt a gombok színes világa. Kicsik, nagyok, piro-sak vagy kékek, voltak köztük olyanok is, melyek macs- kafejet ábrázoltak. Nagymamám egy egész dobozzal őr-zött, a legtöbbjét kopott ruhákról nyírta le. Volt ugyanis egy olyan elmélete, mely szerint mindenre szükség lehet még egyszer az életben, ami ebben az esetben tökélete-sen ült, mert nekem a gombokra nagy szükségem volt. Gombárusra általában csak egyedül játszottam, féltem, hogy ha a barátnőimnek „eladnám“ valamelyiket, az el-veszhetne. Már rég nem akarok gombokat árulni, de még mindig őrzök egy gombokkal teli dobozt arra az esetre, ha szükség lenne rájuk. A gyermekkorom, hála szüleimnek és nagymamám-nak, aki velünk lakott, felhőtlen volt. Talán ezért gon-doltam később, hogy így átúszhatom az egész életen, és sohasem kell dolgoznom. Jó jegyeim a gimnáziumba juttattak, csak az érettségi előtti utolsó évben tudatosí-

127HÖLGYVÁLASZ (ÉLETRAJZOM)

tottam, hogy valamilyen pályát kell választanom, mert mit érhetsz el ma egy gimnáziummal... A felhőtlen időkben sokat olvastam, a romantikus „rózsaszín“ korszakomban még verseket is írtam, olyas-mit mint: Mama má Emu, Ema má mamu a má aj Mikiho, len ja nemám nikoho.(Saját szabad fordításomban: A mamának van Emmája, Emmának mamája és van egy Mikije, csak nekem nincs senkim.)Mit mondjak, nagy sikereket nem arattam velük. A pró-záim egy fokkal jobbak voltak, az iskolai fogalmazás mindig ment. Összeszedtem őket egy vadonatúj iratren-dezőbe, elküldtem a művészeti egyetemre, és már láttam magam, mint a szlovák televízió első számú dramaturg- ját. A prózáim talán tetszésre találtak, mert meghívtak a felvételikre. A felvételi napján az egyetem előcsarno-kában találkoztam rég nem látott gyermekkori barát-nőmmel. Úgy elmerültünk a beszélgetésben, észre sem vettem, hogy az osztály ajtaja, amely mögött a felvételi teszteket írták, visszavonhatatlanul bezáródott. Abban a pillanatban vesztette el a szlovák televízió legjobb dra-maturgját. Maradt a pedagógia, ott még voltak szabad helyek. Milyen szak? Természetesen szlovák, hiszen szlovákul tudok, az irodalmat szeretem, és a fogalmazás is megy. No de mit válasszak második szaknak? Az angol abban az időben eléggé exotikusan hangzott, hát miért ne? Egy héttel a promóció után férjhez mentem. Férjem feleségének titulusát büszkén viselem most már lassan

128 HÖLGYVÁLASZ (ÉLETRAJZOM)

négy évtizede. Ha néha össze is zördülünk, összetarto-zunk úgy, mint az az esküvői mottónkon állt: „Si voda, Som smäd.“(Megint csak lefordítom: Te vagy a víz, én a szomjúság – ami szlovákul jobban hangzik, mivel a víz nő- a szom- júság pedig hímnemű.) Még mielőtt mélyebben elmerülhettem volna a ta-nításban, két fiú édesanyja lettem. Nos, ezt a „szakmát“ valóban imádtam. Teljes kötelezettségű édesanya voltam, és ez nagyon tetszett. Szinte sajnáltam, amikor három év után visszakerültem az iskolába. Csak később tuda-tosítottam, hogy a tanítás valóban nekem való. Ugyanis egyik hobbim sem tartott tovább tíz évnél. Feltételezem, hogy ebben az időterjedelemben ráuntam volna minden szakmára, kivéve a tanítást. Bár a tanár minden évben ugyanazt tanítja, teszi ezt különböző osztályokban, más--más diákokkal, néha okosakkal, néha butábbakkal, de a helyzet mindig különbözik. Körülbelül tízévenként költöztünk is. Próbálok keres-ni valamilyen összefüggést tízéves kedvtelési ciklusaim és e között, de ez talán csak a véletlen műve. Szerettem költözni, hetekkel előtte már elkészítettem az új lakás részletes alaprajzát, méretarányosan a bútorokat is, és to-logattam őket ebben a „papírlakásban“ föl-le, míg meg nem találtam a legideálisabb megoldást. Minden köl-tözködésnél meg voltam győződve arról, hogy remek belsőépítész lehettem volna. Az utolsó címváltoztatásnál családi házba kerültünk, azóta a legújabb hobbimnak, a kertészkedésnek lettem a megszállotja, és a szakiroda-lom segítségével elértem a kiváló amatőr szintet.

129HÖLGYVÁLASZ (ÉLETRAJZOM)

Megéltem életem utolsó foglalkozásváltását, és örülök neki. Egy ideje nyugdíjban vagyok, és újra teljes kötele-zettségű anyává váltam, ezúttal nagyanyává. Remélem, hogy ebben a – számomra legfontosabb – szakmában nem mondok csütörtököt.

Boros Katalin

Felhasznált irodalom (ábécé sorrendben)

A magyar népi gyógyítás történeti rétegei (Magyar néprajz VII.)A rimaszombati református egyház holtak anyakönyveB. Kovács István: Rimaszombat, a gyükerek városa (Rimavská Sobo-ta, mesto ľudí s koreňmi) –Madách-Posonium, Bratislava 2995 B. Kovács István: Gömörország (Xantusz kiadó 2005)B. Kovács István: Várostörténeti barangolások I. (Patrióta kiadó 2010) Boršošová, H.: Kultúrna situácia v Rimavskej Sobote v období duali-zmu (Gemer malohont 2, 2006)Danis Tamás: Visszapillantások – Gömör-Kishonti téka 13Felcserek és sarlatánok helyett fizetett állandó orvosok (Magyar képes újság) V/42, okt. 2000 Findura Imre: Rimaszombat szabadalmas város története Friedmanová, Ružena: Spomienky z Mestskej kroniky v Rimavskej SoboteG. Kovács Gyula: Gömöri protestáns gályarabok Gergely András – Szász Zoltán: Kiegyezés után (Gondolat Budapest 1978)Horváth Zoltán–Parragi György: Világtörténelmi lexikon Kiss László: Palócföld orvosai (Gömörország 2010/2)Kollár, Samuel: Rimaszombat története 1997 - Gömör-Kishonti téka 3Onderčanin, Milan PhD, dac. MUDr.: Ako dobyla anestézia sloven-ské teritórium (Slovenská spoločnosť anesteziológie a intenzívnej medicínyRábely Miklós: Egy rimaszombati polgár emlékezései - Gömör--Kishonti téka 8Simonides, Ján: Väznenie, vyslobodenie a putovanie Jána Simonide-sa a jeho druha Tobiáša Masníka (Zlatý fond denníka SME)Szombathy Viktor: Rimaszombat (Rimavská Sobota)Tudományos gyűjtemény 1817 Budapest – Hazai orvosi törekedések

Documents

Sobotske osudy