Szakál szimonetta edo város

Edo

A város földrajzi elhelyezkedése

és a város felépítése

Szakál Szimonetta

Archeológiai kezdeményezések:

Edot elsőként az 1950-es és 1960-as években kezdték el vizsgálni archeológiailag.

Akkoriban még csak fizikai antropológusok vizsgálták a várost, akiket elsődlegesen csak az

emberi maradványok feltárása érdekelte. Az első olyan ásatások melyeknek a

középpontjában maga Edo, mint város állt 1975-től kezdődtek. 1

Történelme:

Edo (江戸, szó szerint: az öböl kapuja, torkolat) volt a régi neve Japán mai

fővárosának, Tokiónak. Kezdetben egy alig ismert halászfalucska2 volt 1457-ig, amikor is Óta

Dókan (太田道灌) felépíttette Edo palotáját, majd a későbbiekben a Tokugawa sógunátus

székhelyévé 1603-tól 1868-ig.

Amikor Tokugawa Ieyasu 1590-ben Edoba3 érkezett, kicsivel többet örökölt, mint a

maradványait egy olyan palotának, amit sokkal előtte építettek. A történelmi múltja és

földrajzi elhelyezkedése miatt, hamar rájöttek, hogy ennek a városnak és palotának a végzete

az, hogy Japán fővárosa legyen. Már a 18. század elejére, alig egy évszázaddal a Tokugawa

Bakufu megalakulása után a város lakossága elérte az egymillió főt. Miután Tokugawa Ieyasu

győzelmet aratott a szekigaharai csatában, és sógunná nevezték ki, s megalakult 1603-ban a

Tokugawa Bakufu is, terveket kezdtek el készíteni, hogy egy nagyobb, a nemzethez méltó

palotát építsenek Edoban.

1 Digging for Edo. Archaeology and Japan's Premodern Urban PastAuthor(s): Constantine N.

VaporisReviewed work(s):Source: Monumenta Nipponica, Vol. 53, No. 1 (Spring, 1998), pp.

73-104 Published by: Sophia UniversityStable 76. oldal

2Andrew Gordon: Modern History of Japan From Tokugawa Times to Present; Oxford

University Press ; 2003; 2. oldal

3 Nishiyama Matsunosuke - Edo Culture – Daily Life and Diversions in Urban Japan, 1600-

1868; University of Hawai’i Press; Honolulu; 1997; 23. oldal

Sajnos a város a történelem

folyamán rengeteg tűzeset

áldozata lett és többször is porig

égett. A tűzesetek közül a

legnagyobb a Meireki tűz volt

1657-ben, amikor is körülbelül

egymillió ember vesztette életét.

Csak az Edo korban több mint

száz ilyen tűzesetet jegyeztek fel.

Mindezek a tűzesetek annak

voltak köszönhetőek, hogy

akkoriban fából készültek a házak, és nyitott tűzhelyek voltak, így a tűz gyorsan át tudott

terjedni egyik épületről a másikra.

De Edo nem csak tűzesetek áldozata volt. 1600. és 1945. között a várost 25-50 évente mindig

lerombolta valamilyen természeti jelenség például: cunami, földrengés, stb. De voltak esetek,

amikor épp háborúk miatt pusztult le.

Miután 1868-ban a Tokugawa Sógunátus megszűnt a város a Tokió nevet kapta. A császár a

székhelyét ide helyezte át, s Tokió (Edo) lett Japán fővárosa.

Manapság Tokió tele van felhőkarcolókkal és az ember már nehezen tudná elképzelni a város

eredeti geográfiai elhelyezkedését. Azonban a második világháborúban a légitámadásoknak

„köszönhetően” a város porig égett, és a bevehetetlen kastély újra láthatóvá vált eredeti

helyén.

Edo topográfiája:

Edo a Muszasino fennsíkon áll, mely egy jégkorszakbeli fennsík volt, amelybe az erózió

mély völgyeket vájt az idő folyamán. A jégkorszak után öt szomszédos terasz maradt fenn

végül, melyek úgy helyezkednek el, mint az ember kezén az ujjak. Névlegesen: Ueno Terasz,

Kanda Terasz, Kokjó Terasz, Siba-Atagojama terasz és Sinagawa- Goten’jama Terasz.

Ezek közül a középső Kokjó Terasz további öt kisebb teraszra volt osztható: nyugatról a Kioi-

csó Teraszra, Sanno Hie Szentély Teraszra, Kaszumigaszeki Teraszra, Nisinomaru Teraszra

és a Honmaru Teraszra. Óta Dókan a palotát a Honmaru Teraszra építtette, majd Tokugawa

Ieyasu a fő kerítést kiegészítette egy szentéllyel (Momidzsijama Tósogu) és a Nishinomaru

Edo kastély

Teraszon egy „nyugati kerítéssel”. Így Edo vára majdhogynem megközelíthetetlenné vált az

ellenség számára. További előnye ennek a helynek az volt, hogy még a többi fő terasz

egyenesen kapcsolódott a Muszasi fennsíkhoz, addig a Kokjó terasz a Jotsuya feljárónál

összeszűkült (ennek neve mitsuke4). Így ez a rész teljesen elizolálódott a környező

területetektől.

Természeti adottságokat kihasználó védelem:

Ahhoz, hogy teljesen bebiztosítsák a vár sebezhetetlenségét, a bakufu a Kanda és Szumida

folyókat is szabályozta. A folyók szabályozása úgy történt, hogy a vár és város körül

várárkokat ásattak, és oda terelték a két folyót. A Jotsuya feljárónál különösen mély árkot

ástak a folyóknak stratégiai célból, mivel, mint már említettem feljebb az volt az egyetlen

feljáró, mely összekötötte a teraszt a fennsíkkal.

A Szumida és Kanda folyó stratégikus használata azt

eredményezte, hogy a város körül furcsa, spirális

árokrendszer alakult ki egészen a palotáig.

A következő gondolatsorban a folyó útját sorolom

fel, hogy honnan hova halad a város körül:

A Szumida folyótól indulva Riogokubasinál

kezdődött az árokrendszer és folytatódott a város

közepe felé az Aszakusza-gómonon haladva

keresztül, érintve a következő állomásokat:

Szudzsikaibasi, Koisikawa-gómon, Usigome-gómon, Icsigaja- gómon, Jotsuja gómon,

Kuicsigai-gómon, Akaszaka-gómon, Toranomon és Saiwaibasi.

A Saiwabasi állomástól egy mély árok húzódott a Jamasita-gómontól a Sikubajashin keresztül

Kadzsibasiig, onnan ment tovább a Gofukubasihoz, majd Tokiwabasihoz, Kandabasihoz,

Hitotsubasihoz, Kidzsibasijoz, Simizo-gómonhoz és végül a Tajaszu-gómonhoz. Innentől

kezdve a Hanzómonig az árkot Csidorigafucsi-nek hívták. Ezek után következett a Szoto-

szakuradamon, a Hibija-gómon, a Babaszakimon, a Wadakuramon, az Ótemon, a Hirakawa-

gómon, a Takebasi- gómon, az Ucsi-szakurada-gómon, a Szakasita-gómon és végül a

Nisinomaru-ótemon.5

Saiwaibasitól egy árok vezetett a Hamaote- gómonon keresztül egészen az óceánig.



Az egész helyet úgy alakították ki, hogy a vár egyik oldalán a Jotsuja-Akaszaka-Tameike-

Toranomon-Szaiwaibasi-Hamóte-gómon vonalán lévő várárok, másik oldalán pedig a Sumida

folyó azon része legyen, mely a Riógokubashin keresztül a folyó torkolatáig húzódik. Ez volt

a város legfontosabb része.

A város legközepén helyezkedett el a palota. A Jotsuja feljárón volt egy pont, amelyről a

palotát közvetlenül meg lehetett közelíteni szárazföldön.

Ezt a pontot a bakufu három nagy (daimjó) szövetségese védte: a Kii, az Owari és az Ii. Ezek

a családok biztosították a Jotsuja feljáróra az őröket. A későbbiekben a Jotsuja feljárón lévő

pont, amit őriztek a Kioi-csó nevet kapta családok neveinek mozaikjából.

A Jotsuja feljáró külső részére őrszemeket állítottak, közvetlenül az Owari ház mögé.

Természetesen ezeket az őröket az Owari családból állították ki. A két másik fő család szintén

felelős volt valamelyik őrző-ponttért. Például a Kii ház az Aszakasza- feljáróért felelt, még a

Mito ház a Koisikawa- gómonért. A Mito háznak itt volt a fő rezidenciája is (kami-jasiki), és

el volt rendelve nekik, hogy az Osu és a Nakaszendo „országutat” is figyeljék.

A Maeda ház, melynek gazdagsága felért egymillió kokunyi rízzsel a mai Tokió Egyetem

Hongo részén volt elhelyezve. Őket a Mito ház ellenőrizte egész évben, akik közvetlen

családtagjai voltak a Tokugawáknak.

Az 1660-as években a különböző daimjó házak a várat körülvevő részen helyezkedtek el.

Ennek neve „jamanote” volt. Tulajdonképpen ez a rész, ahogy a daimjók elhelyezkedtek a

palota és ez által a shógun körül, olyan volt, mint egy „miniatűr” mása annak, ahogy az egész

országban elhelyezkedtek a daimjók. A bakufu a daimjókat vas-kézzel irányította. Ez azt

jelentette, hogy a daimjóknak a szankinkótai rendszer miatt évente költözniük kellett.

Felváltva a saját otthonukban a saját földjükön is kellett 1 évet tölteniük, majd vissza kellett

menni Edoba, és ott is kellett élniük egy évet a családjukkal (mivel családjaikat kötelesek

voltak Edoban elhelyezni). Azok a daimjók, akik nagyon messze laktak csupán fél-fél évet

laktak itt is és ott is, mivel az utat csak lóháton és/vagy gyalog lehetett megtenni az országon

keresztül. Akadt olyan eset is, hogy az adott daimjó útközben életét veszette (banditák

áldozata lett stb.) Mindez arra volt jó, hogy a sógun és a bakufu felügyelhesse őket. És ez

természetesen minden daimjóra vonatkozott.

Házaik (a fudai és tozama daimjóknak) a daimjó Kódzsiban, azaz a daimjó negyedben



helyezkedtek el a városban a belső bástya keleti részénél. Ezek a házak/paloták fényűzőek

voltak. A paloták előtt hatalmas díszes kapuk álltak melyek a daimjók hatalmát/erejét

jelképezték. (Minél díszesebb volt egy ilyen kapu, annál magasabb rendű, vagy épp

gazdagabb volt az adott daimjó.) Feljegyzések szerint a legnevesebb és leghatalmasabb ilyen

kapu a Kató Kijomasza volt a maga 19,7 méter szélességével, sárkány, tigris, orrszarvú és

arany levél-díszítéssel.6

Fontos még megemlíteni a daimjó házak felépítését a városon belül. Általában három

palotájuk volt, egy „felső” palota (kamijasiki), egy „középső” palota (nakajasiki) és egy

„alsó” palota (simojassiki). A „felső” palota a Daimjó Kodzsiban a kastély belső bástyájánál

helyezkedtek el, és arra szolgáltak, hogy a tulajdonosaik onnan küldték jelentéseiket a

sógunnak. A „középső” palota a csatornától nem messze helyezkedett el, és a daimjók

családja élt ott. Az „alsó” paloták a belváros szélén helyezkedtek el, és ezek többnyire

raktárként (kurajasiki) szolgáltak. Ezekhez a palotákhoz sok esetben hatalmas kert is

kapcsolódott. Egy ilyen kert a mai napig is megtalálható. Ez a Korakuen Kert (ma Korakuen

Park) amely eredetileg a Mito család birtokán lévő „alsó” palota része volt.7 A kert kínai

mintára készült, hidakkal és kis kunyhókkal berendezve híres volt méretéről.

Ezeken és a külső csatornán túl helyezkedtek el az alacsonyabb rendű harcosok lakóhelyei

(hansi). A legtöbbjük bérlakás/bérház volt hasonlóak a mai egyszerű bérházakhoz.

Edo lakossága:

Edó városának lakosságát főként a szamuráj réteg határozta meg. A sinokoso rendszer szerint

ők álltak a rendszer élén. Számuk körülbelül a népesség 10%-át tette ki (3 millió fő). A

hűbérúr mellett voltak, mellettük laktak, és különböző járandóságokat kaptak. Nem éltek

falvakban, nem gazdálkodtak már, hanem városokban éltek, főként Edoban. Különös előjoguk

a kard viselete és a két név, vagyis a családi és személyes név használata volt. Két kardot

viselhettek a városban. Némelyikük rendőri feladatokat látott el, de a többségnek már nem

volt semmiféle hivatalos katonai feladata. Volt, hogy különböző adminisztratív feladatokat

6 Akira Naito, Kazuo Hozumi - Edo, the City That Became Tokyo: An Illustrated History

Kodansha International, 2003; 64. oldal



láttak el és pozíciókat töltöttek be, de volt

köztük olyan is, aki már ezeket sem

csinálta.8

Mivel a városokban nagyon megsokasodtak

a szamurájok „banda háborúk” alakultak ki

közöttük az 1600-as években. Azonban az

idők folyamán ugyanezek a szamurájok a

kardjukat ecsetre cserélték. Sokan úgy

gondolták közülük, hogy ha bekerülnek a

bakufuba és ott valamilyen magas

hivatalnoki pozíciót kapnak, az kiváltságos

helyzetbe juttathatta őket. Így formálódtak át

a szamurájok bürokratákká.9

Azonban a szamuráj létnek is volt

árnyoldala. Ha például fizetségül rizst

kaptak, azt eladhatták pénzért. Így sokan a szamurájok közül eladósodtak, és a kereskedők

meggazdagodtak rajtuk. Másik probléma a városban ekkor a róninok kérdése volt. Ha egy

daimjó örökös nélkül halt meg, csatlósai (azaz a busik) feljebbvaló nélkül maradtak. Így nem

tartoztak sehová, mert másik urat nem választhattak. Az Edo korban ezért néha több százezres

rónin réteg alakult ki. Ezt úgy igyekeztek megoldani, hogy engedélyezték a más daimjóhoz

való beállást, vagy más szakmát választhattak. A más szakma választásával az volt a

probléma, hogy az, presztízsvesztéssel járt. Ezt az opciót így kevesen választották, ezért sokan

eladósodtak.

Edoban kialakult a csónin azaz a városlakó réteg. Ők a központtól távolabb eső területeken

éltek. 1688-tól 1704-ig a város főként a harcosok városa volt, de utána kialakult a városi

kultúra. (Az Edo kort a városi kultúra időszakának is nevezik.) A felsőosztálybeliek kabuki

előadásokra jártak, vagy Yosiwara öröm negyedeiben költötték pénzüket. A sógun, a daimjók

és a csatlósaik is szinte az összes pénzüket a városban költötték el. Edo a „fogyasztás”

központjává vált. Eredetileg nagyon kevés dolgot készítettek ott, még napi létszükségleti

8 Andrew Gordon: Modern History of Japan From Tokugawa Times to Present; Oxford


9 Andrew Gordon: Modern History of Japan From Tokugawa Times to Present; Oxford


cikkeket se. Ezért többnyire mindent importáltak Kamigatából. Ezeknek az áruknak a neve

kudaraimono10 volt és nagyon jó minőségűek számítottak. Azokat az árukat, amelyek nem

innen jöttek kudarannak8 hívták és ezek „alacsonyabb rendűnek”, kevésbé jó minőségűeknek

számítottak (pontosabban: értéktelenek voltak az akkori felfogás szerint). Azokat az

embereket, akik ezeknek az áruknak az importjával foglalkoztak Edo-danaknak hívták. Az

Edo-danak olyan emberek voltak, akik csak azért mentek Edoba, hogy dolgozzanak, de nem

költöztek oda, nem éltek ott. Ennek köszönhetően kialakult egy „új réteg” Edo városában: az

Edokkó. Edokkónak az számított, aki „tiszta” edo csónin volt, azaz ott is született, oda

kötötték a gyökerei. Az edokkó szó körülbelül 1771. környékén jelent meg először régi

forrásokban.11 Valószínűleg az edokkó kifejezést a kereskedőkre is használták. Az edokkókról

azt tartották, hogy a társadalom alján helyezkedtek el. De valójában az edokkóknak gazdasági

„hatalmuk” volt. Mivel a szamurájság velük üzletelt, és nekik adták el a rizst, amit ők fizetség

gyanánt kaptak, az edokkók (kereskedők) rajtuk gazdagodtak meg. Azonban azért vetették

meg őket, mert a konfuciánus elvek szerint ők azzal, hogy kereskedtek, azzal nem termeltek,

csak mások által megtermelt javak forgalmazásával gazdagodtak meg. És mivel ezzel nem

állítottak elő értéket (nem termel), a konfuciánus értékrend szerint ez megvetendő volt.

Edokkók csak Edoban voltak, olyan például, hogy „Osakakko” vagy „Kyotokko” nem

létezett. És ez más területekre is vonatkozott. Ez azért volt, mert más területeken a csónin

lakosság nagyjából ugyanolyannak számított, mint Edoban az edokkó. Azonban Edoban

sokkal több olyan ember volt, aki még mindig „kívülállónak” számított. Így az edokkóknak

meg kellett őrizniük ezt a szuverenitásukat, hogy elmondhassák magukról, hogy ők igazi,

vérbeli helybéliek. Noha a többi városban is megvolt ez a kontraszt a „kívülállók” és

helybéliek között, Edoban a két csoport között sokkal nagyobb volt a különbség a

„kívülállók” javára.

A városlakók házai kezdetben Edoban szalmatetősek voltak. Később a szurugacsói tűz után

(1601) mely az egész várost elpusztította, a házakon a zsindelyek fára lettek cserélve.

Ekkoriban azonban Edo házaival még mindig egy vidéki falura hasonlított Kiotóhoz képest,

ahol szinte minden ház kétemeletes volt zsindelyes tetővel.

Edo végül Tokugawa Iemitsu, a harmadik sógun uralkodása idején érte el Kyoto szintjét,





kétemeletes, cseréptetős házaival, sőt még háromemeletes házak is megjelentek.12 Ekkoriban

az épületek száma elérte a háromszázat.

A város többi része:

Mindeddig szó esett a város elhelyezkedéséről, a belvárosról és a városnak a lakosságáról,

hogy kik és mik élnek ott. Ez a rész a belvárostól távolabb eső részekről fog szólni.

Amikor Tokugawa Ieyasu megérkezett Edoba, halászokat hozott magával Settsu

tartományból, Tsukudamurából (Osaka prefektúra). Ezeket a halászokat a Teppozu

földnyelven helyezte el és megparancsolta nekik, hogy lássák el megfelelő mennyiségű hallal

az új várost. A halászok ezért építettek itt egy szigetet, és a szülővárosukról nevezték el

Tsukudajimának. Ez volt a kezdete a híres tsukudadzsimai halásziparnak. Azért cserébe, hogy

Edo kikötőjét használhatták, el

kellett látniuk hallal a sógun

palotáját. Ami a sóguni palota

konyhájából megmaradt, azt a

folyó keleti partján a Nihonbasi

híd északi részénél lévő

halpiacon adták el. Ennek a

helynek a neve Ofunencsó volt

(vagy Nihonbasi halpiac). Az

adásvétel ezen a helyen gyorsan történt, és a folyópart hamar híressé vált. Az utcák szélein

halas standok álltak hatalmas asztalokon kínálva az árut, de voltak olyan eladók is, akik a

halakat és kagylókat tengervízzel teli hordókban tartották élve, hogy frissen adhassák el őket.

A kézműves negyedekkel hasonló volt a helyzet. A város fejlődésének kezdetén a

városlakók lakhelyeit díjtalanul biztosította a sógunátus. Cserébe ezeknek az embereknek

különböző szolgáltatásokkal kellett ellátniuk a sóguni palotát és a katonai kormányzatot. Így a

shoguni kormányzat elrendelte, hogy azok az emberek, akik ugyanazon kézműves munkát

végeztek, egy helyen kellett, hogy éljenek. Például az indigó-festők (aizomeja) Kanda

Kon’jacsóban, Monami Kon’jacsóban, Nishi-Kon’jacsóban és Kita Kon’jacsóban éltek, még

az asztalosok (daiku) Moto Daikucsóban, Minami Daikucsóban, Kanda Jokodaiku



(Banjo)csóban és Tate Daikucsóban, a kovácsok (kadzsi) Kanda Kadzsicsóban, Minami

Kadzsicsóban (és így tovább) éltek. Ezeknek a kerületeknek megvolt a saját munkavezetőjük,

aki a sógunátustól kapta a parancsokat és továbbította azokat a dolgozóknak. Azok, akik

igazán kiváló mesteremberek voltak és jól intézték az adásvételeket, kiváltságos helyzetben

éltek, megkapták a „sóguni szállító” (gojotasi sokunin) című kinevezést és ez felhatalmazta

őket arra, hogy kardot is viselhettek.

A kereskedő negyedek is ekkoriban kezdtek kialakulni. Ahogy Edo fejlődött és egyenrangúvá

vált a fővárossal, rengeteg kereskedő vándorolt át oda főleg Iszeből, Omiból és Kiotóból.

Isze a pamutgyártás központja volt ekkoriban, így az iszei kereskedők a teherhajóikat a pamut

szállítása mellett egyéb áruk szállítására is használták. Honsúból papírt, lámpaolajat,

háztartási eszközöket és teát szállítottak. Azonban a legdrágább áruk még mindig Kiotóból és

Osakából érkeztek. Az áruk, melyek az ország különböző részeiről érkeztek, raktárakban

(hotana) voltak elhelyezve Kiotóban és Osakában és csak eztán küldték őket tovább Edoba

kiskereskedelmi forgalomba. A legnagyobb ilyen kereskedőket Edodanaknak hívták és az

Odenmacsónál13 lehetett őket megtalálni. Fontos még, hogy a városban az Edo híd volt a

kereskedelmi központ (japánul: Kuramae). A halászok, kézművesek és a kiskereskedők

működtek itt. Ez a térség máig megmaradt Tokió pénzügyi és üzleti részének.

Nagyjából ebben az időszakban alakultak ki a vallási negyedek is Edoban. Ahogy a

városlakók száma nőtt, úgy virágoztak fel a Sintónak és a Buddhizmusnak szentelt területek

is. Az ilyen vallási negyedek többnyire forgalmas útvonalaknál helyezkedtek el a város külső

csatornája mentén. Ezek közül három vált híressé: a Zojoji templom, a Kan’eiji templom és a

Szenszodzsi templom. Ezek közül a Szenszdzsi volt a legrégebbi, mely a Szumida folyó

partján állt évszázadok óta. Nem sokkal az után, hogy Ieyasu a városba érkezett ezt a Tendai

Buddhista épületet a Tokugawa család templomává választotta.14

Amikor az Arakawa folyó felett megépítették a a Szendzsu Ohasi hidat, a Szenszodzsi

„templom városa” lett Edo északi bejárata. De mivel ez a térség mélyföld volt, az Arakawa

folyó időről időre elöntötte megkeserítve ezzel a helyiek életét. Ezért a sógunátus elrendelte

1621-ben egy masszív gát/töltés építését a Szenszodzsi északkeleti oldalába. Az összes

daimjót odarendelték a munkálatokra, hogy segítsenek felépíteni a gátat. A gát, mikor

elkészült a „Japán Gát” nevet kapta.

13 Odenmacho: olyan hely ahol a rakományt szállítók összegyűltek, és ahova az áru a városba érkezett 14 Akira Naito, Kazuo Hozumi - Edo, the City That Became Tokyo: An Illustrated History


A város északkeleti csücskében is

rengeteg templomot építettek, hogy

megvédjék a gonosztól a várost. Úgy

vélték, hogy az északkeleti csücsök

=kozmológiailag) veszélyes terület

felé mutatott/a gonosz felé, ezért

építették oda a templomokat, hogy

magát a várost megvédjék a gonosz

szellemek behatolásától.

Körülbelül fél évszázaddal az után,

hogy Ieyasu Edoba ment, a város szinte csak keményen dolgozó férfiakból állt. Alig pár nő élt

ekkoriban Edoban. Még más városokban a nemek aránya nagyjából fele-fel volt addig Edoban

egy nőre két férfi jutott. S a városban még mindig nem volt fellelhető a „kényelem”. Szinte az

egyetlen, a dolgozó férfiaknak örömöt okozó hely a városban a nyilvános- vagy közfürdőház

(szentó) volt. Az első ilyet Ise Yoichi 1591-ben építette. Majd az 1630-as évekre már az egész

városban lehetett találni fürdőházakat, ahol a férfiak megpihenhettek és élvezhették a fürdőt,

sőt, ha kívánták a fürdőkben dolgozó hölgyek (juna) társaságát is. A fürdőházakon felül ott

voltak még az öröm negyedek (jukaku) is, melyek ekkor kezdtek el virágozni. 1610-re már

majdnem 35 bordélyház volt a város különböző pontjain. Pár évvel később Sodzsi

Dzsin’emon a sógunátustól engedélyt kért arra, hogy ezeket a szétszóródott bordélyházakat

összegyűjtsék, és egy helyre telepítsék át, a várostól kb. 240 méterre északkeletre a

Nihonbasitól. Akkoriban ez a terület nem volt más, mint egy szimpla nádas terület (josiwara)

így a negyed a Josiwara nevet kapta. 1615-ben ezt a negyeded is körülzárták vizesárokkal, és

csak egyetlen kapun lehetett belépni oda.

1642-re Josiwarában 125 jelentős bordélyház volt. Az öröm negyed többnyire a daimjó és a

harcos osztály kedvelt szórakozóhelye volt. De ahogy a kereskedők gazdagodtak, ők is

kezdték igénybe venni a Josiwara által nyújtott „szolgáltatásokat”. Josiwara légköre és

hangulata sokkal kulturáltabb volt, mint egy egyszerű fürdőházé. Itt a vendégek miközben a

teát szürcsölgették, csodálatos kurtizánok táncában gyönyörködhettek.

Mint azt már említettem, a várost a folyókkal vették körbe az Edo-korban.

A város keleti szélén található Szumida folyó mentén a sógunátus rízs raktárai, hivatali

épületek és a város legelismertebb éttermei helyezkedtek el.

Az Edo-kor elején még nem voltak olyan helyek, ahol készételt lehetett vásárolni.

„Cukrászdák” vagy főt tészta boltok már a korai időkben is fellelhetőek voltak, de igazi

éttermek csak a 17. század közepétől kezdtek el kialakulni.

Az első írásos emlék egy ilyen „étteremről” 1693-ból maradt fent Ihara Szaikaku művében

(Saikaku oki miyage – Szaikaku által hagyott ajándék)15. Ihara Szaikaku így írja le:

„ Mostanában egy teaház Kinriúzanban, egy templom Aszakuszában ’Nara teát’ kezdett

árulni. Egy adag öt bu-ba kerül ezüstben. Sokféle gyönyörű ételt is árulnak… Ilyen

kényelmes/megfelelő elrendezést nem találni a Kanszai régióban.”16

Ebből arra lehet következtetni, hogy nem sokkal ezen mű kiadása előtt már voltak Edóban

olyan éttermek, amelyek „Nara teát” árultak. unnn

A „Nara tea” később 1804-ben a Kinszei kiszeki-ó (A mostani évek csodái) című műben

pontosabb leírást kap. Szantó Kjóden azt írja, hogy a nagy Meireki tűzeset (1657) után

Aszakusában nyílt egy bolt, melyben „Nara tea” néven teával leöntött rizst, tofus levest,

szójában főzött halat és zöldséget és főtt babot árultak. Ezek az ételek felkeltették a lakók

érdeklődését, akik aztán lelkesen mentek kipróbálni a fogásokat. Valószínűleg az előbb

említett mű esetében is ez történt, a Meireki tűz előtt.

Éttermek először Edóban jelentek meg, de nem fejlődtek hamar. Mivel a célközönség a csónin

és a szamuráj réteg volt, nehéz volt őket csak a „Nara teával” meggyőzni. Ők sokáig inkább

megmaradtak Josiwara mellett, mindaddig, amíg a Tanuma periódusban (1767-1786) két

teaház fel nem emelkedett és meg nem változtatta a jelentését az „edó szakácsművészetnek”.

A két teaház közül az egyik a „Szurugaja” volt, mely az Aszakusza Komagata-csónál

helyezkedett el, a másik pedig a Szuzakinál található „Maszuja” volt.12

Később ezeket már a nagy urak patronálták. Röviddel ezek után megjelentek más, különböző

éttermek is, például szoba (tészta)- éttermek és szusi – éttermek is a 18. század közepétől.

Fontos még megemlíteni a város északkeleti részén élő eta közösséget. Az etak a

burakuminok egyik csoportja volt, jelentése: „szutykosok”. Ők többnyire alantas, tisztátalan

munkákkal foglalkoztak, amiket senki más nem volt hajlandó megcsinálni. Ilyen tisztátalan

munkák például a bőr kikészítése, a mészáros munka vagy a kereskedelmi árukkal való

foglalkozás volt. De etanak számítottak az elváltak is. A céhek sem fogadták be őket. Nem

voltak jogaik, az ellenük elkövetett bűnöket nem büntették, sőt kijelentették, hogy hét eta

15-12 Nishiyama Matsunosuke - Edo Culture – Daily Life and Diversions in Urban Japan, 1600-


16 u.a. szabad fordítás: Szakál Szimonetta

élete ért egy emberéletet. Az etak közül a bőrrel foglalkozókat elkülönítették. Ők a folyó

mellett laktak és kawatáknak hívták őket. Később a polgárháborús időszakban kivételezett

státuszt kaptak, mivel a bőr iránti kereskedelem nagyon megnőtt ekkor.

Igazság szerint, ha nem is a város topográfiájáról, de Edo felépítésről végtelen sok

információt le lehetne írni. Ahogy Tokugawa Ieyasu 1590-ben Edoba érkezett a város

felvirágzott és 1868-ig, amikor is átnevezték és a Tokyo nevet kapta, rengeteg változáson

ment keresztül. Manapság az Edo-kor kultúrája magával ragadó és érdekes területet nyújt a

kutatók számára. Magam is nagyon érdekesnek találtam, hogy egyetlen város pár évszázad

alatt mennyi változáson ment keresztül.

Bibliográfia:

Akira Naito, Kazuo Hozumi: Edo, the City That Became Tokyo: An Illustrated History

Kodansha International, 2003

Andrew Gordon: Modern History of Japan From Tokugawa Times to Present; Oxford

University Press ; 2003;

Digging for Edo. Archaeology and Japan's Premodern Urban PastAuthor(s): Constantine N.

VaporisReviewed work(s):Source: Monumenta Nipponica, Vol. 53, No. 1 (Spring, 1998), pp.

73-104 Published by: Sophia UniversityStable

Gerald Groemer: The Creation of the Edo Outcaste Order;

Journal of Japanese StudiesVol. 27, No. 2 (Summer, 2001), pp. 263-293,

The Society for Japanese Studies

Mishiyama Matsunosuke: Edo Culture - Daily Life and

Diversions in Urban Japan, 1600-1868;

1997 University of Hawai’i Press, USA

Hugh Smythe and Yoshimasa Naitoh: The Eta Caste in Japan; Phylon (1940-1956),

Vol. 14, No. 1 (1st Qtr., 1953), pp. 19-27

Gerald Groemer: The Creation of the Edo Outcaste Order; Journal of Japanese

Studies, Vol. 27, No. 2 (Summer, 2001), pp. 263-293

http://en.wikipedia.org/wiki/Edo

http://en.wikipedia.org/wiki/Edo_Castle

http://en.wikipedia.org/wiki/Nihonbashi

http://en.wikipedia.org/wiki/Edo_Castle

Documents

Szakál szimonetta edo város