SZÖLLŐSY ALADÁR ÖNARCKÉPE.

SZERBHADIFOGSÁG

SZERBIA, ALBÁNIA, ITÁLIA

1914-1918

SZÖLLŐSY ALADÁRNAPLÓJA

42 FESTMÉNYÉNEKszínes, autotypiai és egyszínű reprodukcióiával.

PESTI KÖNYVNYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG1925

MINDEN JOG FENNTARTVA.Alle Rechte, insbesondere das Übersetzungsrecht,

vorbehalten.

Copyright 1925by SZÖLLŐSY ALADÁR

BUDAPEST

Ε L Ő S Z Ó

1914. évi szerbiai hadjárat hiteles tör-z ténete még nem jutott a nyilvánosság elé.\ Mindenki tudja azonban, hogy a kudarc-

cal végződött hadjárat területét mennyidrága magyar vér öntözte s hogy a körömszakadtigtartott utóvédállásokban hány derék magyar katonakerült — halva, vagy élve — valamennyi közt legvi-tézebb ellentelünk kezébe.

À toglyul esettekről eddig nem sokat írtak. Akudarc nyomán hallgattak róluk, ők maguk szótlanulviselték a legtájóbb katonasorsnak, a hadifogságnaksúlyos keresztjét. Egy évtizednek kellett elmúlnia, hogykivételes élményeikről és szenvedéseikről oly kimerítőés hű leírás számoljon be, mint amilyen Szöllősy jelenműve. Ilyet csak olyan valaki adhatott át az utókornak,aki a hadifogság szellem- és jellembénító hatásátólmentesen, éber szemmel és tüllel, táradhatatlanuljegyző kézzel bírt mozogni a szűkre szabott ketrecbenakkor is, amikor társai tásultan tengették kilátástalanéltüket.

Az írásművész babérjait nem áhítva, Szöllősy apontosságra, teljességre és igazságra törekszik, innennéhol meg-megdöbbentő szókimondása. Nem szépít, debírálatával sem megy olyan messzire, mint az hadi-toglyoknál szokásos. Ugyanazt mondhatom képeiről is,melyeket ma már eredetiben a M. Kir. HadtörténelmiMúzeum őriz.

Mint a szerbiai hadifogság egy részének osztályosa,a külön töltött időknek pedig közvetlen torrásokbóltájékozott ismerője, meghatottan és ama tudattal bo-csátom útjára Szöllősy barátom könyvét, hogy a világ-háború magyar memoárirodalma hézagpótló művel gya-rapodott.

Budapest, Í925. szeptember havában.

ASSHÁZY KAMIL, nγ. alezredes.

T A R T A L O M

BEVEZETÉS............................................. 9SZERBIA …........................................ 12A NAGY ÚT............................................ 59ALBÁNIA........................…................... 49TENGERI ÚT …................................. 78CITTADUCALE...................................... 87MURO-LUCANO........................................... 96KICSERÉLÉS........................................ 98

B E V E Z E T É S .

SERAJEVÓI gyilkosságot követő bizonytalan ésnyomasztó állapotot az 1914- évi július hó végénelrendeli részleges és általános mozgósítás oldotta

fel. A mozgósítás első napjaiban Désre vonultambe a 32. népt. gyalogezredhez, mely rövidesen aszerb harctérre kerüli. A szerbek szerémségi betörésealkalmával Kupinovonál esett át ezredem a tűzkeresztségen.Golubinci, Pehnci, Prhovo, Dec, Besanja, Asanja, Cigány-sziget,* — hol Schmidt ezredparancsnokunk s Bresztovszkyalezredes sok katonánkkal együtt egy napon estek el —továbbá Zimony voltak azok a helyek, ahol hiányosantelszerelt ezredemnek gépfegyver nélkül kellett a jól fel-szerelt szerbeknek az előttünk akkor még ismeretlen kézi-gránátos támadásaival szemben az egyenlőtlen harcottelvenni.

A

A november hó végén megindított Potiorek-téle offenzívakövetkeztében ezredem 1914· december 2-án győzedelme-sen vonult be Belgrádba s minden egyes nap újabb pozícióteredményezett. December 9-én Belgrádtól délkeletre, Grockántúl, a Pudarci melletti védelmi vonalat tartotta már az ez-red, midőn azt a parancsot kapta, hogy „trontkiegyenesítés”végett vonuljon hátrább. Ekkor még csak sejtettük a bajt,de az azt követő folytonos visszavonulási rendeletek meg-győztek arról, hogy ezek a rendeletek az offenzívánkeredménytelenségéből kifolyó intézkedések.

December 14-én ezredem a Belgrádtól közvetlen dél-keletre eső s a Dunánál kezdődő védelmi Vonalat tartottaaz Erino Brdon, midőn délután 3 óra körül azt a paran-csot kaptam, hogy Belgrád város déli részének kiemelkedőpontján, a téglagyárnál toglaljak állást s itt várjam megvisszavonuló ezredemet. Állásomból láthattam, hogy a szer-bek pusztító tüze alatt miként esett el utolsó védővonalunk,melyet a szerémségi harcok alatt létszámban nagyon meg-

* A cigányszigeti harc és a Száván történt átkelés leírását lásd: MadayGyula tőhadnagy ezredtársamnak „Ember szól a tűzből” címen megjelenthadinaplójának I. kötetében.

10

togyatkozott s a téli offenzíva alatt kimerült néptölkelő-ezredek s az ország belterületéről sebtében lehozott, régirossz Werndl-fegyverekkel telszereli, avagy egyáltalán felnem szereli hadtápzászlóaljak tartottak. Mire a decemberikora est homályba s nemsokára sötétségbe borított mindent,Belgrád már védtelenül állott s csak a szerbek óvatosságánmúlott, hogy Belgrádba be nem vonultak.

Az általános visszavonulás Belgrádba összpontosult.Gyalogság, tábori és nehéz tüzérség s hosszú trénoszlo-pok oly tömegei szorultak össze Belgrádnak Összes, ahajóhíd és hajóállomás felé vezető uccáin, hogy az előre-jutás csak lépésben volt lehetséges, sőt némelykor órákramegakadt s csak hajnalban érhettünk a hajóhídhoz vezetőútra. Ekkor már a Belgrádtól délnyugatra fekvő Topcsiderés a szávaparti vasúti állomás a szerbek kezén volt sinnen állandó tűz alatt tartották azokat, akik oly szeren-csések lehettek, hogy a hajóhídhoz hozzájuthattak. A vasútiállomás épületéből felénk irányított tüzelést a rendelkezé-semre álló csekély számú embereimmel viszonoztam sezredemtől,* melynek itt kellett visszavonulnia, vártam amegerősítést. A decemberi hajnali sötétség még megvédettnagyobb veszteségektől s reményt nyújtott, hogy a hajó-hidat elérhetjük, hol tüzérség és írén zárta el az utat agyalogság elől. Hét óra körül világosodni kezdett s csakakkor láthattuk azt a reménytelen helyzetet, melyben vol-tunk, de úgy láthatták a szerbek is, mert minfegy parancs-szóra egyszerre minden uccában szerb katonaság tűnt fels hatalmas tüzelésbe kezdett.

Egy monitorunk az egyedüli átkelési lehetőséget, a hajó-hidat ellőtte, hogy azon a szerbek Zimonyba át ne vonul-hassanak, mire Belgrád azokkal, akik ott rekedtek, mintegy körülzárt vár a szerbek kezébe került s eltogatásunkután alig negyedóra múlva Péter király kíséretével lovas-és gyalogcsapatai élén bevonult tővárosába.

A szerbek Belgrádból Nisbe szállítottak, hol többifogoly tiszttársaimmal együtt 1915. október 18-áig voltunk,mikor a mi csapataink második offenzívája folytán Nistki kellett a szerbeknek üríteniök s így a haditoglyokatis elszállították. 1915. évi október hó 19-én indultunk anagy útra, mely Szerbián s Albánián keresztül két hónapigtartott A szerbek 1915. december 15-én Valona előtt adtakát az olaszoknak, kik hajón Olaszországba szállítottak,hol különböző táborokban elhelyezve vártuk a szabadulás

* Csak 1918-ban hadifogságból történt visszaérkezésein után tudtam meg,hogy ezredem 1914. december 14-én délután 4 óra körül, vagyis egy órávalkésőbb, hogy én azt a parancsot kaptam, hogy ezredemet Belgrád alattbevárjam, egy hajón Pancsovára minden veszteség nélkül átkelt.

11

óráját, mely egyesek részére kicserélésükkor, a többirecsak a háború végén következett be.

Ez év őszén lesz tizedik évtordulója az albán útnaks ez alkalommal kötelességemnek véltem, hogy testmé-nyeimet, naplómmal s mindazon adatokkal együtt, melyeketbajtársaimtól sikerült összegyűjteni, könyv alakjábankiadjam.

A hadifogság alatt megírt, illusztrált s három kötetbebekötött naplómat kicseréltetésemkor nem hozhattam ma-gammal, minthogy az olaszok írott dolgot nem engedtekaz országból kivinni. Köszönetemet tejezem ki MátrayLajos, Gotléb István és Szirák Lajos bajtársaimnak, kik azOlaszországban hagyott illusztrációimnak egy részét, illetvenaplómat később kezeimhez juttatták, továbbá AggházyKamil ny. alezredesnek és dr. Schatz Róbert v. ezred-orvosnak s mindazon bajtársaimnak, kik adataikkal napló-mat kiegészítették.

Ε szerény mű dokumentuma annak, hogy a magyarkatona bármily megpróbáltatások között is adott esküjétőlel nem tántorítható s egyben e mű emlékét akarja meg-örökíteni azok szenvedéseinek, kik az első parancsszóraharcba vonultak s kiknek egy szerencsétlen kimenetelűhadművelet következtében a dicsőség babérkoszorújahelyett a Kálvária rögös útja s a mártíromság tövis-koszorúja jutott osztályrészül.

S Z E R B I A .

ECEMBER 19-én éjtél körül érkezeit vonatunkNisbe s minthogy ebben az időtájban a parancs-nokságnál jelentkezni nem volt lehetséges, kísérő

őrünkkel együtt Valamely szállás után néztünk,Ott botorkáltunk a zeg-zúgos, sáros, sötét uccákons csak egy-egy pékműhelyből szivárgott ki némi világosság,de megszállásra helyet nem találtunk. Az a pár katana(kávéház), ahová benyitottunk, zsútolva volt szorosan egy-más mellett fekvő szerb sebesültekkel. Végre órák múlvaa város belsejében egy katanában, ha nem is jutott nyuga-lomra hely, de legalább leülhettünk s később, mikor azélet is megindult, egy kissé rendbe hozhattuk magunkat.Nyolc óra felé őrünk a haditoglyok központi parancsnok-ságához vezetett, hol eltogott legénységünk nagyrésze isösszpontosítva volt. Itt beírtak a törzskönyvbe s elt ugatá-sunk napjától számított időre tizetésrészletet is kaptunk.Egy lóistállónak piszkos nyeregkamrájában kellett volnaVagy öt napig „karanténban”, Vagyis vesztegzárban ma-radnunk. Szerencsére azonban nekünk kivételesen el-engedték ezt s délelőtt 11 óra körül átkísértek bennünket— Péter Teotil, Magyarosán Mihály és Botár János nép-tölkelő hadnagyokat, Kovács István zászlóst s engemet —a hadifogoly tisztek elhelyezésére szolgáló kaszárnyába.A hadifogoly tisztek elhelyezésére a 2. szerb gyalog-ezred laktanyája szolgált, mely a vasútvonaltól délre tek-szik. Megrendülve láttam azt a tömeg tisztet, mely akaszárnya udvarán tolongott. A parancsnokságnál a ver-sééi származású Georg Pankovics (azelőtt Pauncz), ittNisben egy orosz biztosító társaság képviselője togadott,ki az adminisztratív teendőket végezte. Miután itt is el-könyveltek bennünket, lemehettünk az udvarra, hol az1914. szeptember 6-i szerémségi szerb betörés alkalmávaleltogott ezredtársainkkal találkoztunk. Kis szobájukbavezettek s ott csakhamar viszontláttuk eltogott ezredtár-sainkat, nevezetesen: Szilágyi Sándor, Bürgözdy Béla,Mánássy Miklós, Vadász Gyula, Bíró Samu, Hrubicskó

D

13

Antal hadnagyokat s Fodor Jenő zászlósi. Megtudtuk, hogycsak december 7-e óta vannak ebben a kaszárnyában,azelőtt a nisi várban voltak 151-en s most körülbelül6-700 tiszt és tisztjelölt van itt, kiknek legtőbbje tarta-lékos és néptölkelő. A parancsnokság a következőkbőláll: Jewrem J. Popovics alezredes, a kragujeváci bomba-gyár volt vezetője, aki ilyen minőségben telkarját vesz-tette. Dragutin F. Pokorny zenészkapitány, Josip Gogyeváctartalékos kapitány, belgrádi vaskereskedő, Georg Pan-kovics a cenzúra vezetője, egy Krisztics nevű szerb katonaLuciter szerepében, egy borbély s egy tanító, az utóbbi

Nisi hadifogolytábor.

kettő a mi katonánk s itt mint besúgók egészítették kiezt a társaságot.

Egy nagy kaszárnya-szobában helyeztek el, ahol ötve-nedmagammal összezsútolva, csak szalmazsák és pok-rócból álló ágyon hajthattam pihenőre tejemet. Lehetetlenleírni azt a lelkiállapotott s érzést, amit ez a helyzet bennemkeltett. Alig két hét előtt még győzedelmesen vonultunkelőre abban az országban, melyben most fogoly vagyokoly sok társammal együtt. Kábult tővel jártam e sok min-dentéle nyelvei beszélő tiszt között s a hónapok óta márfogságban levő ezredtársaimtól csakhamar megtudtam,hogy vereségünket az okozta, hogy a csehek árulása foly-

14

tán a 16. hadtestet a szerbek áttörtték s nekünk a balszár-nyon _ Belgrádtól délre — levőknek a bekerítés elkerü-lése végett kelleti visszavonulnunk, miközben még a jobb-

szárny visszavonulását is tedeznünkkellett. A haditoglyok között azértvolt aránylag oly sok magyar,mert az utóvédet többnyire magyarnéptelkelő ezredek és hadtápzászló-aljak alkották. A helyzettel márismerős bajtársaim egymásután mu-

togatták a cseh tiszteket, akiknek sapkájáról lekerült az Ő Felsége mo- nogrammjával ellátott sapkarózsa, jeléül annak, hogy megtagadták azt, akinek ünnepélyesen telesküdtek. Szobámban alig volt annyi hely, hogy szalmazsá-komra leülhettem. Körülöttem nagy zaj, legalább öttélenyelven. A kultúrmáz napok alatt lepattogzott és sokan alegkíméletlenebb tormában mutatták be igazi mivoltukat.A tisztek egy része borba tojtotta bánatát, a másik része,a csehek, örömükben ittak. A tiszti toglyok közé különbenis nagyon sok legénységi egyén csempészte be magátolymódon, hogy zászlósi avagy tiszti rangjelzést varratottfel. Mindjárt láttam, hogy az az élet, mit azok folytatnak,nekem meg nem telel s ha már közülök nem szabadul-hattam, igyekeztem, hogy valami eltoglaltságot szerezzek.A véletlenül mellém került Zsirkay János néptölkelő hadnagyútján ismerkedtem meg dr. Sarkady Sándor és dr. RozványJenő hadnagyokkal s elhatároztuk, hogy időnket nyelv-tanulással töltjük el. Őrségünket a katonazenekar tagjais az öreg „csicsák”, vagyis szerb néptelkelők látták el.A parancsnokság engedélye alapján néhány tiszt min-dennap őrizet mellett bevásárlás végett a városba mehe-teít. Így jutottunk francia könyvekhez s december 24-énmár megkezdődhetett a rendes tanulás. Az enyhe időjáráslehetővé tette, hogy a nap legnagyobb részéi az udvaronsétálgaíva s a padokon tölíhettük.

December 24-én délután a bukaresti Wopicka nevűamerikai kövei teleségével és leányával tett látogatást, decsak az udvaron. Úgyszintén György szerb herceg is este-felé csak a parancsnokságnál járt, de nem nézte meg bor-zalmas állapotban levő zsútolt lakásainkat.

December 25-én, karácsony délután hangverseny azudvaron. A szerb zenekar — mely nagyrészt a mi zenész-katonáinkból állott — szerb, cseh, román és orosz nótá-kat jáíszott s amily szomorúságot okozott nekünk ez a

15

zene, oly örömei szerzett a köztünk levő szerb s különö-sen cseh tiszteknek, akik nagy zajjal zsivióztak. A délutánfolyamán Pasicsné, a miniszterelnök neje, titkára s társal-kodónője kíséretében látogatott meg. A megnyerő modorúnő egyeseket megszólított s másnap mindenkinek küldöttegy cigarettát; bár inkább lakásunk érdekében tett volnavalamit. Híre jár, hogy Málta szigetére visznek, mert Szerbianem tarthat el.

December hó26-ikán Sándorszerb rrónörö-kös látogatottmeg, az udvaronengem is meg-szólított, néhányszobát is megné-zett, hol ágyakatkértek. Ma estevolt a „nisi höl-gyek vacsorája”.Nagymennyisé-gű sültet, tésztáts bort küldtek bea laktanya különszobájába, ahola délszlávok —vagyis — szerbek, csehek, szlové-nek s a horvátokegy része —késő éjtszakáiglakmároztak észsivióztak a dél- szláv testvéri-ségre, az oroszhimnusz hang-jai mellett.

December 31. Szilveszter estéje. Hozzátartozóinkragondolunk. Vájjon hazaérkeztek-e azok a sürgönyök, me-lyeket ideérkezésünkkor írattak velünk s melyeket állítólaga Vörös Kereszt továbbított. Szilveszter estéje alkalmábólsüteménytélét s bort hozathattunk a városból, ami aztánaz amúgy is zajos szobát még zajosabbá tette. Minthogya szerb parancsnokság semmit sem adott, a városból egynagyon primitív ágyai, vagyis két bakot és egy pár száldeszkát hozattunk. Egy darab deszka mint polc s egy

„Csicsa.

16

kis asztal, melyet az ordonánc segítségével magam tákol-tam össze, volt a berendezésünk. Egy kis pirosernyőspetróleumlámpa körül minket, a kis „nyelvakadémiát”,társainknak kíméletlen zaja sem akadályozóit meg tanu-lásunk folytatásában.

Ez a kis egyszerű berendezés lehetővé tette, hogy leg-alább némileg izolálhassuk magunkat azoktól, akikkel asors összehozott s akik legtöbbjének szokása, természeteoly nagyon különbözőit a miénktől.

1915.Január 2-án ké1 angol újságíró járt az udvaron, de a

parancsnokság lakásunkat nem mutatta meg, pedig a tisz-teknek nagy része még a töldön hált s a töldön étkezett.

A kaszárnya kapuja előtt szerb uccai árusok lángos-hoz hasonló palacsintái, cukorsüteményt s újságot árultak.Egy kis épületben a kantin is megnyílt, hol egy szerbaltiszt és telesége török-kávéi, rákijai (pálinkái), szalonnáiés disznóhústéléket árult.

Fürödni a városi türdőbe vittek. A városnak piszkos,sáros uccáin a sok árus keleties zajjal kínálta áruját s anyomorult nép nyugodtan tűri a nyakára zúdított háborút,noha majdnem minden házon tekete zászló jelzi, hogy aháznak halottja van. A tértilakosság, még a gyermek is,mind katonasapkát visel. Az idő enyhe tavaszias s akaszárnya kapuja körül tutó rózsa még virágzik.

A szerb parancsnokság a hadifogoly tisztek és tiszt-jelöltek zsoldja címén 10 naponkint 30 dinári adott, mely-ből étkezésre 20, kiszolgálásra pedig 1 dinárt tizettünk,míg a többi mosás, dohány s egyéb beszerzésekre maradt. Habár a tisztek és a legénység legnagyobb részételtogatásuk alkalmával a szerbek kitosztották, mégis sokak-nak sikerült a saját tulajdonukat képező, valamint a náluklevő kincstári pénzt is megmenteniök, mely utóbbit néme-lyek ezredtársaik között szétosztották.

Néha egész tekintélyes összegek cseréltek gazdát kár-tyán, ami aztán különtéle kölcsönügyletei vont maga után.

Az étkezésért tizetett két dinárért cseh szakácsok általkotyvasztott gyanús s nekünk szokatlan ételeket s renge-teg knödlit kaptunk. Lakásunk abban az állapotban volt,ahogy azt a szerb katonaság otthagyta, tele téreggel smég most is jön át a sok téreg a szomszéd szobából,melyben szerb újoncok vannak s melytől csak egy rosszajtó választ el. A mellette fekvő Szauer Soma bajtársunk

17

s a többiek sorra kerülnek kórházba tttusz-lázzal. Már-már rám kerül a sor. Éjjel én is éreztem, miként ost-romoltak a térgek s védekeztem ellenök úgy, ahogytudtam s más szer hiányában petróleummal kentem beágyamat s magamat. Ez a szer jól bevált. A városban atüdőgyulladás, de különösen a tetű terjesztette kiütésestttusz szedte áldozatait a lakosság és hadifogoly katonákközött, akiket minden pompa s pap nélkül temettek el sa pap kéthetenkint egyszer sommásan szentelte be asírjaikat.

Január 6-án volt a szerb karácsony, mely alkalommala lakosság szokás szerint lövöldözött s egy-egy golyó ami kaszárnyánk felé is tévedt, talán nem is egészen vélet-lenül. Egy Burián nevű 102. ezredbeli cseh hadnagy öngyil-kos szándékkal leugrott az emeletről; első segélyt énnyújtottam, cseh hontitársai csak nézték.

A szerb parancsnok gyakran tett látogatást a csehtiszteknél s együtt mulatott velük. Január 12-én esős időakadályozott meg abban, hogy az udvarra lemehessünks így a szobára voltunk utalva, hol magyar, német (osztrák),szerb, horvát, bosnyák, szlovén, dalmata, cseh, lengyel sromán nyelven beszélő tisztek zajától az ember a sajáthangját sem hallhatta. A fegyelmezetlenségnek egyik okaaz volt, hogy a szerb parancsnokság kimondotta, hogyitt rangkülönbség nincs, amivel a sok cseh kadét, desajnos, némelyek a mieink közül is visszaéltek.

Január 15-én volt az első tagy. Egy megjelent hirdetésszerint a nisi kórházban négy tiszt halt meg. A horvát tisz-tek közül egypáran szökési kísérletet tettek, de mivellelepleztettek, büntetésből este 5-től reggel 8-ig a szobák-ból kimenni tilos volt. Általában sokat szenvedtünk egye-seknek apróbb kihágásaiért, az összesekre kiszabott bün-tetések miatt, melyek azonban csak a magyarokat, néme-teket s a horvátok egy részét sújtották. A szerbek éscsehekre ki nem terjedtek, minthogy ők már külön szobák-ban voltak.

Kimutatás szerint a szerbek által eltogott tisztek s tiszt-jelöltek száma 681, a legénységé 62.000.

Január 24-én az élelmezési pénz kitizetése alkalmávalegy angol ember mozgóténykép-telvételeket eszközölt.

Február 2-án Ypszilanti görög hercegnek magyar szüle-tésű telesége, az athéni női komité ajándékát: tehérneműt,szappant, cigarettái, cognacot s egyéb hasznos dolgokatosztott szét, melyekben a csehek és szerbek is részesül-tek, sőt egyes darabokból, pld. kék telső kábátokból csakisa csehek kaptak.

17

Február 16. Farsang utolsó napján engedély volt mas-kara-járásra. Egy pár jókedvű társunk táncosnőnek, atöbbi csicsának, négernek s cigánynak volt telöltözveés szobáról szobára járva kelteitek derültséget. Éppena parancsnoksági épületben levő szobák felé igyekezteks a csicsa oly jól volt maszkírozva, hogy az ajtó előttőrt álló igazi csicsa azt hívén, hogy őrségváltás van,— szokás szerint — átadta a fegyverét. Nagy derültségkeletkezett erre, de a szerb alezredes is kitekintett azablakon s az egész társaságot egy hideg, tűtetlen s min-den bútorzat nélküli odúba záratta, ahol különösen a„hölgyek” lenge ruháikban sokat szenvedtek. A négerneksikerült a sötétségben meglépnie. Másnap reggel a parancs-nok látni kívánta a társaságot, nevetett s egy kissé későnugyan, de kegyesen megbocsátott.

Február 23-án gyülekezés „carré”-ban az udvaron. Kéttiszt 4-10 napi elzárást kapott egy durvahangú parancskíséretében, melynek részletei a következők: „itt nemvagyunk a Macsvában, hol védtelen emberekkel erőszakos-kodni lehet”, továbbá: „rendre és fegyelemre, melyre sajáthadserege nem tanította meg” stb.

Február 24-én reggel hűvös, borús időben, gyanútlanuljöttünk ki szobáinkból, midőn észrevettük, hogy minfegyparancsszóra a kaszárnya minden oldaláról csendőrökjöttek elő. Kiadatott a parancs, hogy minden tiszt jöjjönaz udvarra, hol csendőrök vettek körül s állották el laká-sunk ajtaját. Nem is sejtettük, hogy mi lesz. Az udvaronismét telállítottak a már jól ismert négyszögbe. Voltak,akik már az életükkel is leszámoltak s gépfegyvert vár-tak, minthogy az elterjedt hírek szerint az 1914. évi szep-tember 6-iki szerémségi betörés alkalmával eltogott magyarhuszártiszteket is a szerbek gépfegyver elé állították.

A parancsnok és kísérete hosszadalmas névsor-olvasást tartott s végre az is köztudomású lett, hogy ház-kutatás lesz. Egyenként szobájába vezettek minden tisztets holmiját átvizsgálták. Tulajdonképen fegyver s lőszerután kutattak, de elvettek térképet, látcsövet, thermost,hátizsákot, jelsípot, iránytűt, kulacsot és dohányt is. Étlen-”szomjan, némelyek könnyű ruhában úgy, ahogy egy pilla-natra az udvarra lejöttek, némelyek betegen, mások lábba-dozóan úgy, ahogy títusz után a kórházból tegnap kijöt-tek, ott álldogáltunk az udvaron. Csoda, hogy végzetesbetegséget nem okozott ez a válogatott kínzással párosults este 9 óráig tartó házkutatás.

A házkutatásban s különösen a dohányelkobzásbantevékeny részt veti egy Rubinics nevű hadapródjelölt

19

Még a mi ruhánkat viselte, de tején már szerb sapka volts nem átallotta a mi kikutatásunkban ellenségünknek se-gédkezni. Március 5-én az elkobzott dohányokat Kriszticspénzért árulta. Tratik-dohányt nem árultak s így kényte-lenek voltunk szerb katonáktól macedón csempészett do-hányt vásárolni, amiért viszont a borbély, aki a mi kato-nánk volt, besúgott a parancsnokságnak.

A házkutatás alkalmával egyeseknél revolvert találtakpatron nélkül; másoknál egy-egy szerb golyót találtak,melyet az illetők annak emlékéül tartogattak, hogy ettőlsebesültek meg. Ezek 10-30 napi fogságot kaptak. Azudvarnak egyik feléről eltiltottak. Udvarunk szélessége 36lépés, hossza 142 lépés, vagyis 3.834 négyzetméter 650hadifogoly részére.

Március 24-én éjtél után az udvarunkról telhangzókatonazene” vert fel álmunkból. Amint telocsúdtunk, láttuk,hogy a szerb és cseh szobák ki vannak világítva s azenéből az orosz himnusz dallamát vettük ki. Csakhamarmegtudtuk az éjjeli ünnepély okát is: Przemysl elesett.A parancsnok már tegnap este együtt ivott a szerbekkelés csehekkel s ezt a pokoli tercet eszelték ki, hogy a ránknézve gyászos hírt közöljék. Lent az udvaron a cseh ésszerb tisztek a zene körül zsivióztak s mi ott teküdtünkálmatlanul, leverten.

Másnap este megismétlődött a hangverseny és Rubinicsa mi ablakainkat is kinyittatta. Némelyek közülünk nemakarták elhinni ezt a váratlanul jött lesújtó hírt. Az itteniállapotot, a besúgást s a szerb parancsnokság kicsinyességetés lelketlenségét mi sem igazolja jobban, mint az, hogy aszerb parancsnok kijelentette, Hogy addig lesz éjjeli zene,míg el nem hisszük, hogy Przemysl elesett.

Április 1-én külön cseh, német, magyar, horvát s szerbkonyha és külön kantin nyílt meg s ettől kezdve ízlésünk-nek megtelelő ételeket ehettünk s inkább magunk közöttélhettünk.

Április 5-én, húsvét ünnepén a szerb alezredes atöbbnyire magyarok és németek által lakott 26-os és27-es számú szobák előszobáit tisztátalanoknak találta sa helyett, hogy a szerb és cseh ordonáncainkat — kiknekkötelessége voit az előszobákat tisztán tartani — meg-büntette volna, az említett szobákban lakó tiszteket bün-tette meg a következőképen: A szobák összes tört ablakaitmég húsvét vasárnap délután a tiszteknek be kellett vág-niok. Hála Brózik Engelbert tartalékos hadnagy, újság-író bajtársunk ebbeli ügyességének, a parancs telje-sítve lett. Kantin eltiltatott. Ordonáncok elvonattak s a

20

szobaparancsnokok 14 napra lezárattak. Mindent magunk-nak kellett tennünk: előszobát kimeszelni, a bejárai előttikövezetet telszedni s újból lerakni és vizet és szemetethordani, a cseh és szerb ordonáncok legnagyobb gaudiu-mára. Látni lehetett lépcsőt súroló honvédszazadost s öregnéptölkelő tiszteket, akik a szemetes ládát az egy kilométer-nyire levő szemetes gödörbe vitték. A tányérjainkat kenyér-béllel tisztítottuk. A parancsnokságnak ez alkalomból kiadottrendeletében a következő kitejezések voltak olvashatók:„Diese sind Schneider gemachte Ottiziere, die sind Mistund Wandalen . . .” Vagyis: ezeket csak a ruha teszi tisz-tekké, ezek szemét és vandálok.

A szerb parancsnok mindig igyekezett ürügyet találnis ez alkalommal a húsvéti ünnepeket választotta ki, hogygyűlöletét kitejezhesse s egyesek kisebb hibáiért az össze-seket büntesse.

Május 12-én végre Popovics Jewrem szerb alezredesparancsnokunk elment s a büntetés alól telszabadultunk.Ez a Basedott-kórtól kidülledt szemű s egyébként tél-kezű, szerencsétlen ember úgy látszik azt a közmondástigazolta, hogy ép lélek csak ép testben lehet, mert összesintézkedései annyira magukon viselték a válogatott kegyet-lenségek összes jeleit, hogy ép lelket alig lehetett nálateltételezni. Új parancsnokunk André Lazarevics őrnagy.Szimpatikus magas alak. Állítólag a szerb-török háború-ban tőhadnagyból lett őrnagy s most vesebaja miatt kapottfogolytáborparancsnoki beosztást. Nem dőzsöl és tivor-nyázik, mint elődje, a cseh és szerb tisztek társaságában,hanem naponta együtt látjuk sétálni a mi fogolytársunkkal:Kalmár Gyula tartalékos tőhadnagy, a wieni külügyminisz-térium tisztviselőjével, akitől nyelveket tanul. ÖrvendtünkLazarevics őrnagynak azért is, mert trontszolgálat utánjött hozzánk s az ilyen ember tiszteli az ellenségei.

Május 15-én névsorolvasás volt, mely alkalommal, amintnevünkön telszólíttatván, az udvar egyik oldaláról a má-sikra átmentünk, az új parancsnok mindegyikünknek ka-tonás állásban tisztelgett. Később egy nálunk fogságbanlevő szerb tiszt levelezőlapját olvastatta fel, amely szerintnálunk rosszabb dolguk van a szerb toglyoknak, mint afegyházban s inkább meghalnának, semmint elviseljék ezta bánásmódot. Bár mi ezt nem hittük el, de azt vártuk,hogy ennek valami retorzió lesz a következménye. Laza-revics őrnagy azonban a toglyokkal való bánásmódot kul-turális kötelességének jelentette ki és semmit sem tett. azthisszük, hogy most, mivel a harctéren némi sikerekéi értekel, engedékenyebbek lettek.

21

Május 26-án az olasz hadüzenet híre vert le annyira,hogy a szerb őrnagy levertségünkéi látva, vigasztalni igye-kezvén, azt mondotta, hogy ez még nem dönti el a há-ború sorsai. Az olasz hadüzenet hírére a mi hadseregünk-ben hat olasz nemzetiségű tiszt, illetve zászlós sapkájárólkerüli le az Ő Felsége monogrammjával díszített sapka-rózsa. Az átpártolt olaszok külön szobát, városba valószabad kijárást, de a mi megvetésünket nyerték.

A horvátok közül is átlépettegypár. A mihadseregünkbeliszerb tisztek (abácskaiak) kü-lönválva élnektőiünk, de azérthazatias színbenigyekeznek előt-tünk teltűnni. Ahorvátok ezértdühösek s a szer-bekre téltékeny-kednek, de amagyarok irántigyűlölet egyesítiőket. Május elejénvégre lepedői segy szalmaván-kosokat kaptunk. Te-hát hat hónapravolt szükségükazoknak, akikfolyton kultúrátemlegetnek, hogyegy ilyen elsőszükségletei ki-elégítsenek.

Május 27-én villanyvilágítást vezettek be a laktanyábas öt kis villanykörte világított meg egy 70 személyesszobát. Örvendünk ennek a haladásnak és hamar eltelejt-jük azt, hogy egész télen át vakoskodtunk saját kis petró-leumlámpánk mellett s hagyták tizettetni velünk a drágapetróleumot, melynek ára 1-2 dinár volt literenként. Pénzt,vagy csomagot hazulról nem kaphattunk, ez csak a cse-heknek sikerült. Hozzátartozóinkkal a szerbek által ingyen

Nisi kaszárnya udvara.

22

adott levelezőlapokon levelezhettünk. A részünkre érkezettlevelezőlapok természetesen szigorú cenzúrán mentek ke-resztül s néha, midőn hazulról egy-egy jobb harctéri hírtakartak velünk közölni, a sorok legnagyobb része tussalvolt áttestve. Ez azonban nem maradt az otthoniak előttsem titok s őket is leleményessé tette. Egy bajtársunkkalpéldául Ivangorod elestét a következőképen tudatták: „NagyIván sógorod elesett s betegen fekszik . . .”

Az őrzésünkkel eddig megbízva volt csicsákat, vagyisaz öreg szerb néptölkelőket leváltották s kiképzett újoncok-kal pótolták, akik az őrségleváltást a szokásos tormasá-gokkal végezték, de új és nekik szokatlan bakancsaikbannéha ügyetlenül mozogtak.

Május 23-án Vonult be közénk a kragujeváci kórházbólAggházy Kamil százados, zászlóaljparancsnok, aki 1914-december havában az utóvéd-harcokban több puskalövéstőlsúlyosan sebesülve került fogságba. Két mankó segítségé-vel tudott csak járni s tekintve, hogy a nisi kaszárnyábanaz egészségügyi szolgálatot egy bejáró szerb orvos láttael, aki csak kisebb bajokban rendelt, Aggházy százradosa mostani állapotában javulást nem Várhatott. A mi csapa-tainkhoz tartozó hadifogoly orvosok mind szerb kórhá-zakban téliesítettek szolgálatot, s közöttünk egy sem volt,aki rajta segíthetett volna. Ilyen körülmények közöttAggházy századost a közöttünk fogságban levő dr. Ku-kuljevics Józset néptölkelő tőállatorvos* vette utókezelésalá s oly ügyes emberorvosnak bizonyult, hogy gondosés kitartó kezelése folytán Aggházy százados állapotalényegesen javult s rövid távolságokra bár, de mankónélkül járni tudott. A fogságba jutott honvéd- és néptelkelő-tisztek között ő Volt rangban a legidősebb.

Május 28. A szerb parancsnok kirándulásokat ren-dezett Nis környékére. Az egyik csoportunk egy szerbkolostort látogatóit meg, s ekkor alkalmunk volt látni azta temetőt, ahol á tél folyamán títuszban elhalt kato-náink sírjai beláthatatlan területet toglalnak el. A másikcsoport Niska-Banja türdőhelyre tett kirándulást, amelyNisíől 12 km.-nyire van. Gyalog értünk ki a primitív, dea mi katonáink által lehetőségig rendbehozott türdőhelyre,ahol egypár sebesült szerb tiszt és több szerb katona volt.Ezen a kiránduláson a magyar konyha tagjai, Vagyis több-nyire magyarok, horvátok s németek vettek részt. A türdő-telep megtekintése után a türdő feletti dombon ebédeltünk

* Dr. Kukuljevics Józset a hadifogság tartama alatt fogolytársaivalszemben tanúsított emberbaráti tevékenységéért utólag a Ferenc Józset rendhadidíszítményes lovagkeresztjét kapta kitüntetésül.

23

a konyhakezelőségünk által szekereken hozott hideg éte-lekből. A délután keletkezett óriási zivatar egy türdőépü-letbe kényszerített, ahol szerb sebesültek voltak. NagyElemér tőhadnagy bajtársunk egy súlyosan sebesült szerbkatonának — kinek nagy családja volt — egy aranyatadott s példáját kisebb-nagyobb adományokkal katonáinkközül többen is követték. A kiránduláson a szerb parancs-nokság részéről GodjeVac kapitány volt Velünk, ki az esőreés nagy sárra való tekintettel úgy intézkedett, hogy nemgyalog, hanem vonaton térünk vissza Nisbe. Gyülekezőreegyütt voltunk s majdnem indultunk már a vonathoz, mikor

Nis látképe.

Godjevác szerb kapitány rettentően hadonászva, ordítozvarontott elő:

— Ki merészelt pénzt adni a szerb katonáknak?Erre jelentkeztünk.— Megvesztegetés! Haditörvényszék elé állítom, lelöve-

tem mindnyájukat1. — kiabálta magából kikelve.Akik szerbül tudtak, igyekeztek őt megnyugtatni s

megmagyarázták neki, hogy tisztán jótékonyság és semmimás célunk nem volt. De lehetetlen volt lecsendesíteni adühöngő embert. Kiadta a parancsot, hogy nem vonaton,hanem gyalog s pihenés nélkül togunk a nagy sárban haza-menni s olyan tempóban, melyet megemlegetünk. Most

24

már rajtunk volt a sor s kiadtuk a jelszót: „erőltetettmenefelés” s a szakadó eső és nagy sár ellenére olyiramban mentünk, hogy Godjevac s a szerb őrség verej-tékes homlokkal alig bírtak bennünket követni. Midőnkatonás komolysággal megtett menefelés után a lakta-nyánkba értünk, Godjevac bámulatát tejezte ki menetképes-ségünk felett s nagy kegyesen megbocsátott, de a szerblegénységtől visszavett pénzt eltelejtette visszaadni. Elhatá-roztuk, hogy ilyen balkáni kirándulásra nem megyünktöbbé, bár ez az elhatározás a következő napok eseményeimiatt úgyis teljesen telesleges volt.

Május 30-án reggel, amint az udvarra lementünk,szájról-szájra az a hír terjedt el, hogy Bordás Antal ésWinternitz Károly hadnagyok, Blum Viktor és Aschauerzászlósok az éj folyamán megszöktek. Az elmúlt éjjel nagyszélvihar volt, az őrség az őrbódékba húzódhatott s eztaz alkalmat telhasználva, surranhattak ki az őrvonalonkeresztül. Délig titokban tarthattuk a dolgot, időt vélvénadni a szökevényeknek, hogy minél messzebbre szökhes-senek. Nistől a bolgár határ mindössze 60 kilométer, tehátnagy reményünk voit, hogy a szökés sikerül annál inkább,minthogy az elterjedt hírek szerint a szökést jól előkészí-tették. Május hó közepén ugyanis Blum zászlós, aki pol-gári toglalkozására nézve bécsi színész, egy kis színtár-sulatot alakított társaink közül s azokkal néhány egytel-vonásost adott elő az egyik lakószobában rögtönzöttszínpadon. Az előadást, melyhez a zenét az ez alkalomraalakult zenekarunk szolgáltatta, az udvaron mindnyájunkelőtt megismételték, s azokon Lazarevics szerb őrnagy isjelen Volt. Winternitz természetesen civil ruhában, mintkedélyes apa, Blum és Bordás pedig női szerepükbenkeltettek hatást.

Az összes megszököttek, Aschauer zászlós kivéfelével,a színtársulat tagjai voltak. A szökési követő reggelenalig győztük a sok hírt hallgatni. Az egyik tudni vélte, hogyBlum zászlósnak, amikor a színházkellékek bevásárlása vé-gett, bár őrizet mellett, a Városban volt, alkalma nyílt autóttogadni a szökésre, továbbá, hogy Bordás hadnagy ügyessottőr, hogy Aschauer az összes keleti nyelveket ismeris még az is szóba jött, hogy Winternitz a zsidó hiíköz-séggel állott összeköttetésben s így készítette elő a szökésitWinternitz különben is idősebb ember s így mindnyá-jan azon a véleményen voltunk, hogy az ő részvételegarancia a vállalkozás sikerére nézve. Mindezek alapjánnem csoda, ha elképzeltük, hogy miként szöktek ki aviharos estén a városba, ahol Valamely külvárosi ucca-

25

sarkon autó várta őket, melyben átöltözködtek, Winternitzés Aschauer polgári ruhába, Bordás és Blum női ruhába,mindannyian vöröskereszt jelvényekkel, mint doktorok sápolónők. Elképzeltük, miként robog velük az autó ahatárhoz és ott Vagy leszállanak jó előre s egy kis kerü-lővel a hegyek között az őrvonalon átsurrannak, vagypedig nekimennek a határállomásnak s éjszaka az álmá-ból telzavart őrnek odamutatják a hamis avagy esetlegeredeti útlevelet, melyet némelyek szerint szintén alkalmukvolt megszerezni.

A délig titokban tartott szökést a kantint kezelő csehkadét — akit az ott kiszolgáló ordonáncok, mint ahogyaz üzletben szokás, röviden „az úr”-nak neveztek —besúgta a dolgot s a tüstént elrendelt sorakozás és névsor-olvasás alkalmával a szerb őrnagy is megállapította, hogyaz említett négy fogolytársunk megszökött. Egyesek tet-teiért az összeseket büntetni, ez itt a rendszer. A kaszárnyamelletti rét, melyre egy idő óta kijárhattunk, hogy egykis szabad levegőt szívhassunk, eltiltatott a kantinnal együtt.Este 7-től reggel 6-ig, csukott ablakok mellett, 60-70 emberegy szobába, voltunk bezárva. Azok a szobaparancsnokok,kiknek szobájából a szökés történt, még külön zárkábacsukattak, amiért nem jelentették fel a szökést azonnal.

Június 4-én a szökevényekről még semmi hírt nemhallottunk, tehát biztosra vettük, hogy a szökés sikerült sígy a szerbek megtorló eljárását tűrjük. A szerb őrségetmegszaporították. Egy őrnagyunkat, mert az úton pár percremegállott, az őr tettleg inzultálta. A szerb őrnagy a nálamegjelent deputációnk előtt kijelentette, hogy az őrnekutasításhoz képest joga lett volna fegyverét használni.

Június 5-én a hőség miatt az udvarra jön mindenki,mert estétől reggelig úgyis bezárt ablakok mellett egész-ségtelen levegőben kell lennünk. Egy dragonyos hadnagybajtársunk egy széket hoz le az udvarra, akit emiattKrisztics, a szerb komisszárius, egy átpártolt katonánk (egydélvidéki néptanító) segítségével tettleg inzultált s midőnbajtársunk tiltakozott, őrséget hozattak ellenünk. Ilyen sehhez hasonló s bennünket vérig sértő kötekedések, inzul-tusok napirenden voltak, melyek ellen ha panaszra men-tünk, a szerb parancsnokságtól sem védelmet, sem elég-tételt nem kaptunk. Tűrnünk kellett s tűrtük is a szökésmiatt ránk zúdult kellemetlenségeket abban a reményben,hogy a szökés sikerült s legalább otthon megtudják azt ahelyzetet, melyben vagyunk s azt a bánásmódot, melyhezhasonlóan, azt hisszük, egy civilizált állam sem bánhatikhaditoglyaival.

26

Június 7-én a korán kelők hoztak a hírt, hogy aszökevények: Bordás, Blum és Winternitz — mindhármankatona-ruhában — a kaszárnya kapuja előtt vannak. Későbba parancsnoksági kihallgatás után, bár teljesen különőrizték őket, sikerült annyit megtudnunk, hogy bizony csakgyalog indultak neki az útnak s Aschauer zászlós, kineklába át volt lőve s menni nem tudott, már másnap jelent-kezett a szerb kórházban. A másik hármat pedig a közeliNiska-Banja türdőnél togták el. Ugyanis csak éjjel menteks minden vezető nélkül folyton egy hegyet kerülgettek smidőn végre azt kérdezték egy paraszttól, hogy Bulgáriá-ban vannak-e már, a csendőrök letartóztatták őket s erremegindult ellenük az eljárás. Mindnyájan nagyon csalód-tunk ebben a szökésben, melynek eredménye nem ért felazzal a kellemetlenséggel, melyet nekünk okozott.

A szökés gondolatával természetesen mindig sokantoglalkoztak közülünk. Én is már szép hosszú szakálltnövesztettem e célból s a szerb nyelvet is meglehetősenelsajátítottam Birinyi Józset fogolytársamtól, ki Julian-egyesületi tanító volt Ivanovci horvát községben s így aszerb-horvát nyelvet tökéletesen bírta. A szökést azonban,melynek keresztülvifeléhez Birinyit, ezt az alacsony ter-metű, szinte gyermekes arcú, de rendkívül intelligens tiatalbajtársam ügyességét akartam a kínálkozó alkalommaligénybe venni, a megkettőztetett őrzés miatt kénytelen vol-tam elhalasztani.

Június 12. Krisztics szerb komisszárius határt nemismerő szemtelenkedéseit már tovább tűrni nem lehetett.Az összegyűjtött adatok alapján panaszt tettek ellene, hogypénzt togadott el s a bevásárlásra adott pénzzel el nemszámolt. Az ellene emelt vád beigazolódott s Kriszticset,a lőcslábú Lucitert menesztették s helyette Milivoj Rada-novits komisszárius, egy intelligensebb s jobb modorúnaklátszó ember vette át a szolgálatát.

A megjelent új rendelet szerint a kaszárnya és mellék-épületek közötti utak mellé azért vertek két oldalt beme-szelt karókat, hogy az útról lelövetés terhe alatt letérnitilos. A télreeső helyre csak gyors lépésben szabad menni,elleneseiben jogot ad az őrség beavatkozására. Kivételt.csak a súlyosan sebesültek és kísérőik élveznek. Meg-engedtetett azonban, hogy szobáink telső ablakai éjjelnyitva lehetnek, mert a parancsnokság is belátta, hogyaz éjjel bezárt ablakok az egészségre mily kártékonyhatásúak.

Június 20-án a szigorúságból tovább engednek s azösszes udvari ablakok nyitva lehetnek éjjel is-

27

Június 21-én érkezett közénk Mátrai Lajos 30. honvédgyalogezredben” t. tőhadnagy, kit a napokban togtak el aszerbek egy dunai szigeten. Mátrai szobrászművész,tanár barátommal 16 év előtt együtt voltunk önkéntesek smost ilyen szomorú körülmények között találkoztunk.A világháború részleteiről azonban ő sem volt jobbantájékozva, mint mi, akiknek csak a szerb lapok valótlan,de idegőrlő híreiből kellett az igazságot kihámoznunk.

Július 2-ától kezdve nem vittek a városi türdőbe s mégsúlyos betegeinket se vitték ki a kórházba kezelés végett.Havonta csak két levelezőlapot szabad írni, állítólag azért,mert a szabályt nem tartottuk be, de mint a titokbanbehozott görögországi és romániai francia nyelvű lapok-ból megtudtuk, (minden intézkedés a kolera miatt volt.Egy-egy ilyen becsempészett kültöldi lap ára 5-30 dinárvolt. Néha előtordult, hogy Pasics szerb miniszterelnökcímszalagjával ellátott újság is bekerült hozzánk.

Ezekből a lapokból meglehetősen tájékozva voltunka harctéri eseményekről, a szerb lapokból pedig a külön-böző párti véleményekről. A szerbek az olaszok felettállandóan gúnyolódtak. Lapjaikban közöltek szerintük azolaszokra nézve jellemző esetet, midőn egy olasz tisztrohamra akarja biztatni katonáit, szép beszédet intézhozzájuk, de amikor beszéde végén azt mondotta, hogy„Avanti” (Előre), a katonák megtapsolták, de nem mozdul-tak. A görögöket a szerbek egyszerűen megvetették ”(„Graeca tides, nulla tides” — mondogatták), de az oroszoksegítségében való csalódottságukat sem tudták leplezni.

Július 14-én eltiltották a lapokat tőlünk s még a valót-lanságokkal telt szerb lapokat sem kaptuk. Néhány ordo-náncot 25 botbüntetéssel sújtottak újságcsempészés gyanújamiatt s a szolgálatunkra rendelt ordonáncainknak, vagyisa mi katonáinknak kötelességükké tétetett, hogy bennün-ket teljelentsenek, ha újságot olvasni látnak. Ordonáncainklegnagyobb része cseh és szerb volt s közülök nagyon,kevés volt olyan, akiben megbízni lehetett. A Újságbanlevő legénységünk szétszórtan, különböző városokban,talvakban magánvállalatokhoz vagy kisebb-nagyobb gazda-ságokhoz, iparosokhoz volt kiadva s katonáinkat általábanvéve mint megbízható, intelligens jó munkásokat szerettéka szerbek s a hozzánk beérkezett hírek szerint a fogság-ban levő legénységünk legnagyobb részének helyzete akörülményekhez képest kielégítő volt.

Sapinac szerb alezredes, az összes haditoglyok tő-parancsnoka megengedte az udvarnak és a kaszárnyamelletti rétnek a használatát d. u. 7 óráig.

28

Július 16-án újságok hiányában teljesen tájékozatlanokvoltunk a háború folyásáról s csak sejtettük, hogy a szer-bekre nézve kellemetlen események késztetik a parancs-nokságot a titkolódzásra.

Július 17-én az elrendelt sorakozás után megalakítjukaz udvar közepén a szokásos négyszöget s annak köze-pére fegyveres Őrök kísérik a 16-os szobában lakó horváttiszteket, kik tegnap este borközi állapotban a szerbekrenézve sértő kijelentéseket tettek s ezt egy detektív — akia szökés óta itt közöttünk bujkált — meghallotta s a szerbparancsnokságnak besúgta. A szerb őrnagy beszédjébenkijelentette, hogy:

— Tudom, hogy kit hogyan togtak el s úgy látszik,hogy éppen azok, akik inkorrektül viselkedtek, igyekez-nek most előbbi viselkedésüket ilyen manitesztációkkaleltelejtetni, de a szerb állam az illetők neveit kormányuk-kal közölni togja.

A szerbeknek a véleménye a hadifogságról egyébkéntéppen oly szigorú volt, mint a mienk, mert ők is azt tar-tották, hogy csak sebesülten vagy halva szabad az ellen-ség kezébe kerülni, Éppen ezért volt a szerbeknek a hadi-toglyok iránti bánásmódja olyan megvető s a Magyar-országon levő szerb haditoglyokról, de különösen aTimók-divizióról — mint amelyből az 1914· évi szerémségiszerb betörés alkalmával sokan estek a mi fogságunkba— nem szerettek beszélni.

Midőn 1914. évi szeptember-október havi szerémségiés Száva-parti harcaink alatt a szerbekről az a hír voltelterjedve, hogy a hadifogságba jutott tisztjeinket élve meg-csonkítják, avagy gépfegyver elé állítják (Sey hadnagyezredtársamat a zimony-cigányszigeti harcban állítólagélve megcsonkították, a kupinovói harcban eltogott huszár-tiszteket — vörös ördögöket — hír szerint gépfegyver eléállították) tisztjeink közül többen mérget hordtak magukkal,amelyet legtöbbször a szerető hitves hozott térje részére,aki inkább kívánta a térje halálát, mintsem az megcson-kítva fogságba kerüljön. Hogy mégis oly sokan kerültünkfogságba, magyarázatát abban találja, hogy a Potiorek-téleoffenzíva balsikere után a visszavonulás tedezésére sokderék, köfelésségtudó, de rosszul telszerelt magyar kato-nát áldozatul dobtak oda a szerbeknek immár támadó sBelgrád felé koncentrált teljes hadereje ellen.

Július 30-án délután egy óra hosszat tartó oly hatalmasjégeső volt, hogy az udvaron levő dióták ágait tördelte le,galambokat, macskát és verebet ütött agyon. Jégeső utána töldet vastag jégréteg borította, s az összesepert jégből

29

az úgynevezett „mágnásszoba” lakói (tőleg magyarok)a mindig ötletes Botka Pál néptölkelő tőhadnagy kezdésére,valamely készletben volt gyümölcsízzel tagylaltot készítet-tek, melyből a szerb parancsnokot is megkínálták.

Augusztus 2-án, minthogy még minden újság el volttiltva, a szerb sajtóiroda hivatalos jelentését tüggesztettékki, mely hosszú cikket közölt arról, hogy mi nagyon jólélünk, kaszárnyánk és lakásunk berendezésére 200.000dinárt költöttek, hogy minden tisztnek külön ágya s tisztaágyneműje van. Ebből annyi igaz, hogy az ágyakat, asztalo-kat, székeket, lámpákat, mosdótálakat stb. mind mi vettükmagunknak. A szerb parancsnokság mindössze a miordonáncainkkal az udvaron az utakat hozatta rendbe s alegnagyobb beruházás talán az volt, hogy az udvar többrészén rikító vörösre testett s bádoggal bélelt ládákatállíttatott fel a cigarettavégek számára. Büntetés járt annak,aki egy gyutaszálat is eldobott, s azt az őr észrevette. A kül-sőségekre nagy gondot tordítottak, de azt elnézték, hogyegyes társaink, kiknek az volt az elvük, hogy ők a szer-bek részére sajátjukból ágyakat, asztalokat nem vesznek,még most is a töldön hálnak és esznek.

A szerb parancsnokság kitüggesztette a Magyar Vörös-kereszt Egyletnek Darányi elnök és Farkas vezértitkáraláírásával ellátott közleményét, mely szerint nálunk ahaditoglyok részére érkezett pénzküldeményekből csak10-15 koronát tizetnek ki hetenkint. Természetes, hogy aviszonosság elve alapján ezt a szerbek azonnal alkalmazták.Darányi különben is vörös posztó volt a szerbeknek, akita nekik nem kedvező — őket saját zsírjukba tullasztó —agrárpolitikája miatt szívből gyűlöltek.

Augusztus 6-án az osztrák-magyar hadsereghez valótartozandóságukat megtagadó olasz nemzetiségű tisztekés zászlósok eltávoztak.

Augusztus 7-én Varsó elestét hozza „az újság s a hírnekünk nagy örömet, míg a cseheknek nagy levertségetokozott. A szerb lapok Varsó elestét jelentéktelennek tart-ják s azt írják, hogy az oroszok most is a Napoleon ellenoly eredményesen bevált visszavonulási taktikát követik.

Augusztus közepén immár nyolcadik hónapja, hogya belgrádi utóvédharcokban fogságba kerültek együttvagyunk, a közeli szabadulás minden reménye nélkül.Szó Volt ugyan arról, hogy bennünket a nálunk fogságbanlevő szerb tisztekkel kicserélnek, de a híreknek semmieredményét nem láttuk. A kicserélés meghiúsulását aszerbek azzal indokolták, hogy a mi monarchiánk arravaló tekintettel, hogy a szerbeknél több hadifogoly tiszt

30

van, mint nálunk, 1 szerb tisztért 3 magyar-osztrák tisztkicseréléséi kívánta. A szerbek azonban, bár ezt hízel-gőnek találták magukra nézve, a kicserélési ilyen arány-ban nem teljesíthették.

A fogság hosszú ideje alatt mindenki igyekezett olytoglalkozást találni, mely egyéniségének legjobban megtelelt.A nyári hónapokban 7 óra körül kelt a tábor. Az ordo-náncok körülhordozták a kondér kávét vagy teát, melybőlmindenkinek tazekába mertek egy-egy nagy kanállal. Reg-geli után ki-ki a legkülönbözőbb módon töltötte idejét.Sokan nyelvtanulással toglalkoztak, mások Salonikibőlbeszerzett könyveket olvastak, egyesek dió- és hárstábólművészi dobozokat, kereteket taragtak. Novotny Gyulabajtársunk török dsámját, karcsú minaretteket, dr. Talap-kovits bajtársunk pedig egy darab hárstából hosszú rab-láncot taragott. Jogászok, bírák az új bűnvádi perrend-tartást tanulták hazulról érkezett könyvekből. Különbözőtanfolyamok alakultak. Máté tőhadnagy bajtársunk, aki apolgári éleiben Berlinben építész az építészetről tartottelőadásokat.

Déli 12 órakor ebédünket a reggelihez hasonló módonhordozták körül az ordonáncok. Ebéd után, akik egykissé le nem pihentek, megszokott toglalkozásukat foly-tatták.

Nis éghajlata, déli tekvésénél togva, elég meleg, amiellen az udvar diótái, a kaszárnya melletti kis akácta-erdőcske és rét nyújtottak menedékei. Ott tölötöttük egészidőnket. Ha csak a parancsnokság valami okból rövidebbvagy hosszabb időre a rét használatát el nem tiltotta, napontadélután 4 órától esti 6-7 óráig „méta”, vagyis kitutó labda-játékkal szórakoztunk. Sohasem hittem volna, hogy aza labdajáték, melyet gyermekkoromban a kolozsvári ret.kollégium kúriáján játszottam, most meglett tértikorombanmég szórakozást tog nyújtani. A játék nemcsak nekünk,de a néző bajtársainknak is időtöltést nyujtott. Az este 7órai vacsorát még egy kis séta követte a belső udvaron.A reggeli után és az esti séta alkalmával szájról-szájraadva tudtuk meg a becsempészett kültöldi újságok leg-újabb híreit, melyeknek terjesztője a rendszerint jól érte-sült dr. Evva Ferenc bajtársunk volt.

Az esti séta után még egy kis tenmaradás következeita kaszárnya-szobákban. Egy 50-70 személyes nagy szobá-ban csoportokban itt énekeltek, ott kártyáztak, dominóztakvagy sakkoztak, amott meg vitatkoztak s mind ez legalábbnégy különböző nyelven elképzelhetetlen hangzavart oko-zott. S ezt a morajt mi, kik tanulással vagy olvasással

31

töltöttük el esti időnkéi, még természetesnek s elviselhető-nek kellett, hogy találjuk. Pokolivá csak akkor változotta helyzet, mikor — azok a szerencsétlen társaink, akiksemmiféle foglalkozást nem tudtak vagy nem akartaktalálni, s csak a borban kerestek szórakozást — az éjszakainyugalmunkat zavarták meg kocsmába sem illő visel-kedésükkel. Ezek miatt a szerencsétlenek miatt, akikbortól hevült állapotban verték mellüket, hogy tetteikérthelyt állanak, sokat kellett szenvednünk, mert a szerbparancsnokság egyesek kihágásaiért az összeseket büntette.Jewrem Popovics alezredes, az ezelőtti szerb parancsnok,a rangkülönbséget közöttünk eltörölte, s így a rangidőstisztjeinknek nem állott módjukban a helyzettel visszaélő-ket megtenyíteni.

A hosszú fogság különben is idegessé, ingerlékennyétette az embereket. Légió azoknak a lovagias ügyekrőltelvett jegyzőkönyveknek a száma, melyek többnyire ennekaz abnormális, zárt élet okozta indulatosságnak voltakkövetkezményei. Edelmann Lipót ezredes, aki közöttünk alegidősebb rangú volt, alig győzte a sok jegyzőkönyvetnyilvántartani s megőrizni, hogy azokat majdan a fogságvégén illetékes helyre juttathassa. Sokaknak okozott gyöt-rődést az, hogy harcvágyuknak a harctéren való kielégí-tése helyett itt kellett tétlenül sínylődniök. Azok, akik kisebbszobákban voltak elhelyezve — legtöbbnyire a törzstisz-tek — sok kellemetlenségtől voltak megkímélve. Legjobbhelyzetben talán azok voltak, akik a szerb parancsnokságjóvoltából engedélyezett külön művész-szobába tömörülve,a Szalonikiből hozatott testékekkel maguk között, megér-téssel, művészi munkájuknak élhettek. Ezek közé kerülta legénységi fogolytáborból Szász önkéntes, foglalkozásáranézve festőművész, ki Lakatos Artúr festőművész, tanárralés Brozik Engelbert bajtársunkkal együtt a nisi székes-egyház falfestményeit készítették, természetesen katonaiőrizet mellett.

Augusztus 18-án Ő Felsége L Ferenc József királyunkszületésnapját akartuk megünnepelni. Ő Felségének arc-képét festettem meg gyorsan, nagy titokban s zöld ágak-kal koszorúzva helyeztük falra rögtönzött drapéria közé.Az ünnepet lakomával ültük meg. Nagy asztal hiányábanösszetoltuk kis asztalainkat s ágydeszkákkal kipótolva,lepedőkkel leterítettük, virággal, zöld gallyakkal díszítet-tük. Erre került a konyhánk által adott ünnepi ebéd. Szo-katlanul ültünk a terített asztalhoz. Ebéd közben a szoba-parancsnokunk: Bacskor Iván százados rövid beszédbenemlékezett meg Ő Felségéről s a beszéd után „éljen” és

32|

„hoch” kiáltások között ürítettük poharainkat. A szerbőrnagy — valószínűleg besúgók útján — értesült a meg-tartott ünnepélyekről s a 9., 19., 22., 23. és 26. számúszobákat lezáratta. Egy-egy zsúfolt szobában 60-70 ember-nek, zári ablakok mellett, az egész napot a szobábankellett tölteni s még az emberileg legszükségesebb elvég-zésére sem volt szabad a szobái elhagyni. Mindösszereggel 6-7-ig, déli 12-1-ig és este 6-7-ig lett volnaszabad a szobát elhagyni, ha a hosszadalmas reggeli-,ebéd- és vacsorakiosztás ezt az idői igénybe nem vettevolna. Mindez nyáron, koleragyanús időben íörténí, midőnkettős figyelemmel kellett volna az egészségre ügyelni.

Augusztus 26-an a tilalmat kiterjesztették. Alkohol-fogyasztás és ének minden szoba lakóira nézve eltiltatott.A fehér cölöpökkel jelölt járdákról csak egy lépés letérésmiatt többekéi letartóztattak s fültanúk állítják, hogy aszerb parancsnok egy őrt leszidott, mert fegyverét nemhasználta. A csehekre és szerbekre természetesen ez abüntetés nem terjedt ki. Szabadon járhattak az udvaron,

réten s állandóigazolványuk

Volt a városbavaló szabad ki-járásra. Augusztus hó29-én jó hírekjöttek az oro-szok visszavo-nulásáról, de ami helyzetünknapról-napra bi-zonytalanabb sa legnagyobbelővigyázattalkellett élnünk,hogy a szerbekbelénk ne kös-senek. A 22. számúszobában az ab-lak mellett, a kö-rülményekhezképesí előnyöshely jutott szá-momra, ahol azágyszomszé-

Szobarészlet a nisi laktanyában.

33

dommal: Sarkady Sándor hadnagy, nagyváradi ügyvédbajtársammal tanulmányainknak élhettünk. Ő az új bűn-vádi perrendtartást tanulta, én pedig, a francia és angolnyelvtanulás befejeztével, mindkét nyelven írott könyvek ol-vasásával tölthettem időmet.

Szeptember 2-án jelent meg a „Le Courrier de Balkan”francianyelvű szerb újság első száma s első cikkében aztírja, hogy Szerbia az utolsó győzelmével belépett az európaijelentős államok sorába s így indokolt, hogy európai nyel-ven adjon ki újságot s egyébként reméli, hogy a nagynemzetek, melyekért vérzett, nem hagyják el· Ennél az új-ságnál sokkal többet értek nekünk azok a lapok, melyeketnéha a konyha bevásárlói révén Vagy más úton sikerülta kaszárnyába becsempészni. A „Radnicske Novine” vagyisMunkás Újság legutóbbi számában többek között azt írta,hogy inkább vesszen az uralkodó s a lelkiismeretlen kor-mány, mintsem az ország és a nép.

Szeptember 4_én francia és angol újságok írják, hogynekünk milyen jó dolgunk van. Zene- és olvasóterem,tutball- és tenniszpályák és nagy szolgaszemélyzet állrendelkezésünkre. A szerb lapok a fenti hírek következ-tében elégedetlenek a mi velünk való engedékeny bánás-mód miatt, mert a nálunk levő szerb tisztek szerintükfegyencmódon élnek, míg Szerbiában szabadon járnak kia városba, mulatóhelyekre s még skandalózus módon anők után is futkosnak.

Az újságok azonban nem írták meg azt, hogy az„entente”-párti látogatókat, kiknek intormációi szolgáltaktenti közlemények alapjául, csak a csehek által lakottszobákba vezették. A cseheknek tényleg volt „Olympia”énekkaruk s egy harmóniumuk. A cseh énekkar járt azorosz nagykövetség estélyeire s a templomba énekelni.„Citaönica” (olvasóterem) felírású kis szobájukban pediga görög női komité által részünkre ajándékozott 300—400darab Universal biblioiek-tüzeteí rágták az egerek. Nekünkcsak egy hétre adták ki a tüzeteket s bevonták azzal azindokolással, hogy nem érdemeljük meg. A városba pedigcsakis a kiváltságos szerb és cseh tisztek járhattak sza-badon s telkeresik azokat a helyeket, ahol nyári délutánon-kiní a katonazene játszik, akárcsak otthon.

Szeptember 24-én a bolgár általános mozgósítás s agörög mozgósítás híre terjedt el.

A kaszárnyánktól északkeletre fekvő rét használatameg volt engedve s itt töltöttük minden időnket a szabadlevegőn» mert sohsem tudtuk, mely percben jön egy parancs,mely ettől is megfoszt bennünket. A rét mellett Vezetett a

34

Pirot felé, vagyis a bolgár határra menő vasútvonal, amelymost nagy érdeklődés tárgya volt részünkről. A bolgárokugyanis az általános mozgósítással egyidejűleg nem üzen-tek hadat Szerbiának, hanem csak fegyveres semlegességbementek át s bár a szerb lapok, régi barátságukra valóhivatkozással, még mindig a fegyveres összeütközés ki-kerülését remélték, illetve szerették volna, a szerb had-vezetőség azonban már sejtette, mire kell elkészülve lennies nyakra-tőre szállította csapatait a bolgár határra. Ez acsapatszállítás előttünk folyt le s naponta láttuk a rogyá-sig megtelt hosszú vonatokat. Voltak közülünk olyanok,kik a nappal menő összes vonatokat számolták s a kocsikszámából igyekeztek hozzávetőleg megállapítani a bolgárhatárra szállított erőt. Megállapíthattuk, hogy a szerbek abolgárok ellen erejüknek jelentékeny részét küldték. Jólismerték a szerbek a bolgárokat, tudták, hogy Veszélyesellentelek s állítólag a szerb hadvezetőségnek az volt azelve, hogy inkább hagyja magát a magyar-osztrák hadseregáltal megveretni, de a bolgároktól nem.

Október 5-én délután 3 órakor nagy ágyúzást hallot-tunk s kirohantunk az udvarra és a rétre. Egy „Taube”-típusú magyar-osztrák repülőgép, a körüllévő erődök nagyágyúzása közepette, ott repült fent a magasban. A mirepülőgépünknek Nis felett való megjelenése nagy érdeklő-dést keltett. Az ágyúk ontották a srapnelleket s hol felette,hol alatta robbantak fel, de a repülőgép nyugodtan manőv-rírozva folytatta útját, illetve közeledett a város közepefelé. Mi magyarok s a németek szívszorongva néztük slelkünk jó kívánságaival követtük a gépnek minden moz-dulatát. A repülőgép bombákat dobott le s azok közülegynéhány a hadifogolytábor közelében robbant fel, mirea kaszárnyánk mögött levő magaslatokon elrejtett repülő-elhárító ütegek válaszoltak minden eredmény nélkül. Ilyenlátnivalóban itt még nem volt részünk, de megnyugtató volt ezreánk nézve, mert ezeknek a repülőgépeknek a megjelenésé-ből annak jelét látjuk, hogy az offenzíva küszöbön áll.

Másnap mohón olvastuk a lapokat. Valamelyik lapkeserűen kifakad s azt kérdi: fegyveres neutralitás-e ez,hogy Bulgária a magyar-osztrák repülőgépeket területéreengedi? Egyébként a ledobott bombáktól 7 ember meg-sebesült s 5 halt meg, ez utóbbiak között 2 cseh katonánkis van, kik az állomáson dolgoztak.

Október 7-én névsorolvasás az udvaron, mely utánLazarevics szerb őrnagy parancsnok búcsút vett tőlünk,mivel a frontra megy és átadott bennünket a már ismertPankovics igazgatónak.

35

A lapok hírül hozzák, hogy Szófiából a szerb ésentente-követek elutaztak, minélfogva tokozottabb remény-nyel várjuk az eseményekéi« Délután 2 órakor egy „Fahr-man”-biplán, valószínűleg francia pilótával, óvintézkedés-képen tette meg próbarepülését. Konstatálhattuk, hogynehézkes gép a miénkhez képest.

Október 9-én megjelent szerb lapok szerint a micsapataink megkezdték az offenzívát, több helyen átléptéka határt s Belgrádnál is átkeltek a Száván, de itt afolyóig (?) visszaszorították volna csapatainkat. Panko-vics igazgató s a szlávok hosszú orral jártak-keltek, dea mi lelkünket annál tokozottabb mértékben töltötte el aremény a jövő eseményei iránt. A kaszárnyába sok lőszerts bombát szállítottak, de hogy mi célból, azt nem tudjuk.

Október 10-én a mindennap várt vendégünk: a „Taube”ismét megérkezett d. u. 3 órakor s óriási ágyútűz fogadta.Négy „Fahrman”-repülőgép szállott fel üldözésére, denehézkességüknél fogva s a szerb erődök ágyútüze miattmeg sem tudták közelíteni az ügyesen manövrírozó„Taubét”. Mi magyarok s a németek a rétről s udvarrólnéztük s aggódva kísértük repülőgépünknek minden moz-dulatát. A csehek félvén a srapnelszilánkoktól, csak azablakból mutogattak fel a szerb hadseregbeli „Fahrmann”-gépekre, hogy „nasi eroplan”, vagyis hogy azok az őrepülőgépeik.

A csehek a mi ruháinkat viselik még, államaink ter-hére húzzák fizetésüket, de az ellenséggel rokonszenvez-nek. Repülőgépünk feladatát minden baj nélkül betejezte seltűnt Bulgária felé. A nisi erődök ágyúi nem kevesebb,mint 190 ágyúlövést adtak le a „Taube-”ra minden ered-mény nélkül.

Október 11-én az újságokat nagy érdeklődéssel olvas-suk. Valamelyest én is megtanultam szerbül s a „Novoszli”nevű újságból böngészem a híreket. Leírja a belgrádiharcot, melyet a német, magyar és osztrák csapatokmeglepetésszerűen készítettek elő. A különben is mindiglelkiismeretlenül író lap most szinte dicsekedve mondja,hogy Belgrádnál a szerbek egy oly „nagystílű” harc-ban vettek részt, amilyen eddig csak az orosz és nyugatitrontokon volt. Repülőgépek egész tömege s nagy kali-berű ágyúk lőtték a visszavonulás útját s a mieink fojtógázokkal dolgoztak. Leírja, hogy a szerb katonák a fojtógázon álarc nélkül mentek keresztül.

A szókimondása miatt betiltott „Radnicke Novine”(Munkás Újság) utóda a „Buducnost” (Jövendő) azonbannem ír ilyen dicsekvő hangon s erősen kicenzúrázott cik-

36

keiben telelőssé teszi a kormányt, hogy elbizakodottságá-ban Belgrádot nem üríttette ki s 4000 polgár vesztetteéletét, 50.000 ember pedig Belgráddal idegen kézre kerüli.

A réten, a mi megfigyelő állomásunkon ezalatt észre-vettük, hogy a bolgár általános mozgósítás után a bolgárhatárra vitt szerb csapatok nagy részét hozzák vissza sszállítják fel valószínűleg a belgrádi trontra.

Október 12-én délután a Piról telől megjelent „Taube”repülőgépünket elkeseredett ágyútűz fogadta. A robbanósrapnelek elől ügyesen tért ki, mintha csak az lett volnaa célja, hogy minél több lőszert pazaroltasson. A „Fahr-mann”-gépek üldözőbe vették a „Taube”-t s azok egyikevalamelyest megközelítette. A jól ismert apró füsttelhők-ből s a néha hallatszó kattogásból következtethettük, hogya „Fahrmann” gépfegyverét használja. Mi aggódva lestükgépünk minden mozdulatát, míg el nem tűnt sze-meink elől.

Október 14-én Pásics miniszterelnök lapja, a „Samo-uprava” (Önkormányzat) írja, hogy a bolgárok ónaptárszerint szeptember 28-án az egész fronton megkezdték azoffenzívát s több szerb határfalvat elfoglaltak. Mi várjuka bolgárokat, de azt a reményünket, hogy ők esetlegkiszabadíthatnak, meghiúsítja az a hír, hogy bennünketNisből elvisznek.

A réten figyeljük a vonatokat s megállapíthattuk, hogya szerbek bajban vannak, két tűz közé kerültek, szoron-gatják őket s ők kapkodnak. Egyik csapatot hozzák Pirottelől, a másikat viszik. A mi lelkünket megnyugtatják a hadiesemények s úgy érezzük, mintha most rehabilitálva len-nénk. Eszünkbe jut a mi 1914-i offenzívánk, amidőn decem-berben, télvíz idején, Szerbia úttalan-útjain elakadt írénekmiatt néhol éhezve, legénységünk rossz bakanccsal, legtöbbhelyt téli ruha nélkül, sokan betegen kellett előre mennünk.Belgrádtól délre minden nap egy újabb magaslatot, egyújabb pozíciót hozott eredményül. Foglyokat, ágyukat vi-tettünk hátra s habár raj vonalunkat nagyon kevés tüzérségés gépfegyver támogatta s mögöttünk tartalék egyáltalánnem volt, még ilyen körülmények között is csak a 16. had-testben történt gaz árulás kényszerített a visszavonulásra.Még így is — a szerbek bevallása szerint — nagy Vesz-teséget okoztunk nekik*), összes ellenségeink közül a leg-

* A „Fatni Dnevnik” (Hadi Újság), a szerb vezérkar hivatalos lapjának1915. március 6-iki 211. számában Barlovac Z., a „Kovianai csatá”-ról szólóközleményében írja: „Az ellenség makacsul védte magát és bevárta arohamot. Fedezéket fedezék után kellett bevenni, melyek több sorból állot-tak. Egyes helyeken ellenséges osztályok tedezékeikben maradtak és kato-náinknak egyiket a másik után kellett kihúzni, úgyszólván egyenként tog-lyul eitern.”

37

vitézebbeknek, akikkel a mieink most (1915. októberben)csak a németek s bolgárok együttműködésével s bőségeshadfelszereléssel tudják a sikert biztosítani.

A dunai, drinai és bolgár frontról vagy 100-150tányérsapkás németet, két német és egy bolgár fogolytisztet hoztak. Nem beszélhettünk ugyan velők, de annyitmegtudtunk, hogy a rohamokat a tüzérségünk jól előkészíti.

Október 16-án izgalmat keltett táborunkban annak arendeletnek kifüggesztése, hogy a hadifoglyokat a legrövi-debb idő alatt elviszik. Ordonáncaink nagy részét már elis vitték. Hír szerint bennünket üszkübbe (Skoplje) visznek.A lapokból olvassuk, hogy a bolgárok Piroton át Kragu-jevác felé, délről pedig a nis-üszkübi vasút vonal ellenoperálnak.

Október 17-én lázasan folyik a készülődés az útra.Hátizsákokat varrunk a legszükségesebb dolgaink részére,amiket remélhetőleg elbírunk. Sokan egész szép ősz-szeget költöttek hárs-, dió- s egyéb tára, melyből képrá-mákaí, dobozokat faragtak s ezek nagyrésze most minditt marad a saját pénzünkön vásárolt ágyak, asztalok,székek, lámpák, lavórok s egyéb tárgyakkal együtt. Aparancsnokságtól vett hír szerint a ládánkat is utánunkszállítják, de nekünk kevés bizalmunk van, hogy azokatmég viszontláthatjuk, s igy amit csak lehet, illetve bírunk,hátizsákunkba pakkolunk el.

A szerb lapok nagyrésze még mindig tele Van biztatócikkekkel. Segélyt várnak a franciáktól, az angoloktól, akikSalonikinél már partra szálltak s útban vannak. Mikétkedve fogadjuk a híreket, de a szerbek úgy látszikbíznak a segítségben s a város fellobogózva várja aszövetséges segítséget, amely azonban nem érkezik.

A bolgárok ezalatt Vránját elfoglalták s ezzel lehetet-lenné tették, hogy a francia-angol csapatok segítségüljöhessenek, de meghiúsult ezzel a vasúton való elszállít-hatásunk utolsó reménysége is. Most már tisztában lehettünkazzal, hogy bármerre visznek a szerbek, gyalog kellmennünk.

Október 18-án a szerb kormány Nis kiürítését rendelteel, s ennek folytán a mi parancsnokságunk az indulástholnap reggeli 8 órára tűzte ki. Még egyszer átnéztemmindenemet s a szükséges és kedvesebb dolgaimat háti-zsákomba csomagoltam. Még fogságom elején készítettkis asztalom lapjára egy Krisztus-tejet rajzoltam, mostazt onnét kifűrészeltem, minthogy azonban súlyánál fogvamagammal nem vihettem, több tárggyal együtt ládámbatéve, sorsára bíztam. Délután még kimentünk a rétre,

38

amely legkedvesebb tartózkodási helyünk volt. Mintegybúcsúzóul bejártam a rétnek s akácosnak azokat a helyeit,ahol tanulgatva időmet tölteni szoktam.

Holnap reggel lesz tíz hónapja, hogy Nisbe kerültünk.A fogság belső keservein kívül az is bánt, hogy otthon-ról semmiféle hivatalos érdeklődésnek, vagy segítésneknyomát se látjuk. Oka ennek az volt, hogy annak a had-járatnak gyászos körülményei, melynek áldozataivá lettünk,ezt” a témát otthon nagyon ellenszenvessé tették. Az atölényes magatartás, melyet monarchiánk a szerbekkel,ezzel a nem méltónak tartott ellenséggel szemben tanúsí-tóit, rajtunk bosszulta meg magát. A magam részéről amostoha viszonyok között eltöltött hosszú időt tanulássaligyekeztem hasznossá tenni. Francia nyelvtudásomat ittfejlesztettem s az angol nyelvet itt tanultam meg, s e kétnyelven olvasott művek feledtették velem az időt. Szerbnyelven is beszélek egyszerűbb kitejezésekkel, s az olasznyelv tanulását is megkezdettem.

Holnap itt hagyom e helyet tudatában annak, hogynagy fáradalmaknak s bizonytalanságnak nézünk elébe,de vigasztal engem elmenetelünknek oka, vagyis az, hogya mi csapataink győzedelmes előnyomulása kényszerít Niselhagyására, a „nagy útra”.

A „Nagy út” Nistől Valonáig.

Α Ν A GY ÚT .

AΖ 1915. évi október hó 19-én korán ébredt a nisi tiszti hadifogolytábor s olyan volt, mini egy meg- zavart hangyaboly. Nyolc óra előtt levittük ládáin- kat a parancsnoksági épület elé, sorsukra bízva.Nyolc órára az egész tábor leni a kaszárnyaudvarán útrakészen állott s úgy szerelte fel mindenki ma-gái, ahogy leginkább képesnek vélte az előttünk álló nagyútat megtenni.

Hosszas sorakoztatás, számlálás után, szerb katonák-tól és csendőröktől kísérve, útnak indultunk s ott hagy-tuk a nisi kaszárnyát abban a reményben, hogy ágyaink,asztalaink s egyéb el nem vihető tárgyaink nemsokáraa bolgárok tulajdonába mennek át. Átvonulásunk Nisvárosán nagy érdeklődést keltett s különös látványt nyújt-hatott, amint nagy teherrel hátunkon, megmenteni igye-keztünk, amit lehetett. A város elhagyása után délnyugatfelé haladtunk s velünk együtt vonult sok szerb menekülőszekereken s gyalog bizonytalan cél felé.

Az útat a mi katonáink javították s nem kis meglepe-tést keltett, amint egy társunk a munkáscsapatban egydunántúli megyei tőjegyző huszárönkéntes fiát ismerte fel,amint a többiek között a talicskát tolta.

Útunk nagyon nehéz volt nemcsak azért, mert nagyterhet vittünk s a gyaloglástól el voltunk szokva, hanemazért is, mert az eső az utat nagyon feláztatta. Állítólagútmegrövidítés céljából szántótöldeken vezettek benünketkeresztül, ahol nagy terheink alatt bokáig süppedtünk apuha földbe. Pihenő kevés volt s ha volt is, le sem ülhet-tünk a vizes, sáros földre s ha némelyikünk az esőtőlkétszeresen súlyossá vált teher alatt összeroskadt, Panko-vics igazgató azt kérdezte:

— Offenzívát tudtak csinálni?Egyébként Pankovics igazgató kijelentette, hogy tart-

suk szerencsénknek, hogy a bolgárok most vágták elVránjánál a vasútvonalat, mert ha ez a tervbe vett vasúton

Indulás Nisből.

Való elszállíttatásunk közben történt volna, akkor inkábblelövettek volna bennünket, semhogy a bolgárok kezeibekerüljünk.

Bőrig ázva s teljesen kimerülve, este 7 órakor értünkProkuplje-be, hol a csehek és szerbek azonnal egy modernkülsejű egyemeletes épületben nyertek elhelyezést, denekünk többieknek még majdnem egy órát kellett ácsorog-nunk, míg végre a városon kívül egy katonai raktár-helyiségben elhelyeztek. Ruhánk, cipőnk, hátizsákunk átázvas mi kimerülve, mint az agyonhajszolt igavonók, roskad-tunk össze a hideg raktárhelyiségben, ahol kevés szalma,de annál több betört ablak volt. Összezsúfolva, alig volthely, hol magunkat kipihenhessük, Borzasztó jövőt lát-tunk magunk előtt, melynek előjelei már itt is mutatkoz-nak. A szerb parancsnokságnak a magyarok s németek-kel szemben tanúsított rosszindulatánál jobban bántott aza fegyelmezetlenség, mely különösen egyes fialalabbjainkkőzött szokássá vált. Délelőtt 11 óra körül jarac- (birka-)pörköltet s este teát vagy feketekávét kaptunk, melyet a

41

raktár előtt osztottak ki s nekünk kettesével, hosszúsorban, s minthogy itt mintegy 400-an voltunk, órán keresz-tül kellett várni, míg a sor ránk kerüli, mialatt a fegyel-mezetlenség, türelmetlenség s önző kíméletlenség tettemég kellemetlenebbé a helyzetet. Még szomorúbb voltlegénységünk helyzete. A szerencsétlenek a szakadó eső-ben, rossz táplálkozás mellett, a szabad ég alatt töltötték .az éjszakákat.

Prokuplje város nem sok érdekességet nyújt. A Toplicafolyó mellett fekszik s a város melletti hegyen most isláthatók Toplica vajda várának romjai. A városban külön-ben a szerbek azt a hírt terjesztették el, hogy minketmost újonnan fogtak el Belgrádnál s a mi öreg Edelmannezredesünk nem más, mint maga „Mackensen”.

A drágaság óriási, szerb papírpénzt vonakodnakelfogadni s minket, akik csak őreink útján vásárolha-tunk, valósággal rabolnak. Prokupljén értesültünk arról,hogy a nisi tiszti fogolytábor volt parancsnoka: Lázá-revics szerb őrnagy sebesülten a mi csapataink kezébekerült. Ugyancsak Prokupljéből indultak útnak a mi had-seregünkben szerb és horvát nemzetiségű fogoly tisztekközül azok (többek között Hrzenyák gazdászati hadnagy),akik önként jelentkeztek arra, hogy a szerbek oldalán ami csapataink ellen harcoljanak.

Négy nap múlva, október 24-én indultunk továbbProkupljéből s ez alkalommal podgyászunkat szekerekrerakva hozták utánunk. Utunk, mely a Toplica folyó völgyé-ben vezetett, könnyebb volt ugyan, de hosszú volt, mertcsak késő este érkeztünk be Kursumljébe, hol egy vize-nyős hegyháton felütött sátortábor várt. A vizes, sárossátrak helyett inkább tábortüzek mellett ébren töltöttük azéjszakát. A várva-várt reggel azt a csalódást hozta, hogya szerbek által városnak nevezett Kursumlje egy kistészek, hol még fedél alá sem juthattunk.

Sapinac szerb alezredes és Pankovic igazgató ittelhagytak bennünket s a tiszti fogolytábor-parancsnokságotMiluíin Zitkovic őrnagy vette át. Új parancsnokunk állító-lag a mi hadseregünk tüzérségénél szolgált s későbbattasé volt a berlini és bécsi követségeknél. Tény az, hogyegy osztrák-magyar hadseregbeli vezértörzsorvos Veje ésaz őrnagy családja most is Bécsben van. Az eddigiekalapján indokolt bizalmatlanságunkat az új parancsnokkomolyan igyekszik eloszlatni. Mindenek előtt legénysé-günket, illetve ordonáncainkat utasította, hogy itt éppenúgy kell nekünk engedelmeskedniük, akárcsak saját kaszár-nyánkban. Erre szükség is volt, mert a sok cseh és

42

szerb ordonánc csak magára gondolt. Az őrnagy kérte,segítsük őt türelemmel feladata megoldásában.

Ezalatt a szerb hadsereg hátrál az ország közepe felés nekünk az a benyomásunk, hogy a mi elvonulásunk idő-pontja mindig összefügg a hadműveletekkel. Éjjelenkéntegészen tisztán halljuk a bolgár határ irányából ide-morajló ágyúdörgést. Még azt is meg tudjuk különböztetni,melyik tél lő, milyen tűznemet használ stb. Híre jár, hogyátadnak más államnak, de semmi bizonyosat nem tudunkarról, hol, kinek ? Mindenesetre még nagy és nehéz út állelőttünk. Nisből történt elindulásunk alkalmával hátrahagyottládáinkat a szerbek Kursumljéig utánunk szállították. Ittmég rendelkezhettünk vele. Némelyek ládáik tartalmát itteladták, szétosztották, mert a szerbek kijelentették, hogyládáinkat tovább nem hozzák.*

Október 27-én nagy felhőszakadás volt, mely éjjel istartott s minden igyekezetünk hasztalan volt, hogy magun-kat s hátizsákjainkat a rossz sátrak alatt a teljes átázás-tól megóvjuk.

Október 28-án reggel indultunk tovább s alig hagytukel a kursumljei tábort, máris akadály állta utunkat. A telhő-szakadás következtében az ár elvitte a hidat, melyet mosta mi katonáinkkal igyekeznek összetákolni. A kiáradtToplica elöntötte az utat s mi a hegyeken keresztül óriásitáradsággal igyekeztünk előre jutni. Egy rossz lépés, egymeglazuló szikla az alant hömpölygő árba sodorhat.A podgyászainkat szállító szekerek egyideig küzdöttek azelöntött utakon, tengelyen felül merülve az árba, míg végreelakadtak. Egy, az ár által elragadott szekeret csak nagyerőfeszítéssel sikerült megmenteni. Így is néhány podgyá-szunkat lesodorta az ár. Déli pihenőnk Ribarska-banjakénes fürdőnél volt. A fürdő hatása jó lehet, de nagyonkezdetleges lévén, csak balkáni igényeket elégíthet ki.

Késő délután keltünk át, nagy magasságban, a pre-polaci hágón s erdővel borított hegyek között vezetettutunk, melyet itt is a mi katonáinkkal javíttattak, számítvaarra, hogy ez lesz a szerb hadseregnek is egyik vissza-vonulási útja. Este volt, mikor Új-Szerbiába léptünk átA szerb határőrház mellett ott áll még a török őrház is,jelezvén, hogy a törököknek a birodalma nemrég mégidáig terjedt. Eszünkbe jutott, hogy valamikor HunyadyJános serege is erre vonult, minek emlékét ma is őrzika szerb dalok.

* Ládáinkat részint a szerbek, részint a Kursumljébe bevonult sajáthadseregbeli cseh katonáink fosztották ki. Ládáink közül néhányat Pesten istaláltak.

43

Ó-Szerbia elhagyása után a hegyekről lefelé vonulva,a Rigómező volt előttünk. A sötétben azonban sehol semmivilágosság, reménysugár nem látszott, mely az e napinehéz, hosszú utunknak végéi jelezné. Zitkovics őrnagykicsiny, de meleg házakat ígért elhelyezésünkre s mi anehéz fáradalmak után nagyon vártuk, hogy azokat elér-hessük. Éjtél felé végre Podujevo falu elé értünk, mely aligöt házból állott. Felvezettek bennünket egy domboldalra sott szabad ég alatt kellett az éjjeli eltöltenünk. Nagy tüze-keí raktunk s azok körül csoportosulva egy keveset al-hattunk.

Október 29-én reggel6 órakor már útra ké-szen álltunk s egy ne-gyed kenyerei és egykevés savanyú rákiját(pálinka) kaptunk egésznapi éleimül. Útunk Po-dujevo falun vezetett ke-resztül, melynek arnauíalakossága van s különö-sen a fiatalok között nemegy klasszikus szépségűtermeiéi és tejei láttunk. Gyűlölik a szerbekets irántunk nagy rokon-szenv látszik tekintetük-ből. Utunk a Rigómezőnvezetett keresztül. Szép,termékeny föld, de nincskellőleg művelve s itt-ottcsak egy tanya látszotta pusztaságban.

Hosszú, fárasztó út után este nyolc óra felé értünkPristinába, hol az óriási sár s a város utcáinak rettentőrossz kövezése keservessé tette ugyan a bevonulásunkat,de Pristina esti világításban s Valódi török jellegével nemvolí érdektelennek mondható. Minden fogalmat meghaladóbűzös sártengeren kérésziül értük el a város szélén levőíörök kaszárnyákat, hol egy óriási istállóban nyertünk el-helyezési, de a nehéz úttól kimerülve s átázva, a nagy,szellős helyiségben alig találtunk pihenési. Lábunkat a sokgyaloglásban a cipő és csizma feltörte s orvosaink, kikközül néhányan már itt csatlakoztak hozzánk, alig győztéksebeinket kezelni.

Másnap reggel kiadatott a rendelet, hogy a magyarok,

Podujevói uccarészlet.

44

németek, lengyelek s a horvátok egy része hagyja el azistállót s a sáros udvaron felállított sátrakba költözzék áts közülünk csak Aggházy százados, ki sebesülése követ-keztében mankóval járt, maradhat bent az istállóban.Csak miután Aggházy százados kijelentette, hogy ily kö-rülmények között nem kér a kedvezményből, engedtékmeg, hogy az istállóban maradhassunk, de oly teltételmellett, ha a cseheknek és szerbeknek — akiket egy kór-ház céljaira szükségelt helyiségből kitettek — ott magunkközött helyet adunk. A nagy istállóban tüzekéi raktunk súgy szárítottuk nedves ruháinkat. Az őrnagy megengedte,hogy bevásárlás végett néhányan a városba mehessünk. A szép fekvésű város török jellege még megmaradt.

Lakossága kevert s azuccákon törökök és ar-nauták csoportokban ta-nakodnak a helyzet teleit.A város karcsú mi-narettjei nyúlnak az égfelé s hirdetik Allah di-csőségét. Szűk uccái akeleti élet sok jellegze-tességéi mutatják. A há-zak többnyire egyemele-

tesek, könnyedén, tából épültek, kis erkélyekkel

és sűrű rácsos, lefüggö- nyözött ablakai a háremmisztériumait zárják el idegen szemek elől. Sokféle bazár,kávéház s azok előtt úgyszólván az uccán pad, melyet,keresztbetont lábakkal, látszólag egykedvűen szívja pipá-ját a török, de mindjárt szimpatikusán pislogat felénk, mi-dőn óvatosan odasúgjuk neki, hogy „magyar”.

A szerbek hadi helyzete folyton rosszabbodik s mindközelebb halljuk az ágyúdörejt s a „kitüzelés”-ből utóvéd-harcra következtetünk. Prisztinán a szerbek ismeretlenokokból arnautákat végeztettek ki s a mi parancsnok-ságunk is annyira óvatos, hogy egyes társainknak, kik avárosban kis fehér arnauta sapkákat vásároltak, azokviselését megtiltotta.

November 1-én végre szép napos időben indultunk ismétútnak. Feltört lábaim miatt az út egy részét szekérentehettem meg, s a mellettem haladó arnauta hajcsár, törvea szerb nyelvei, részvéttel érdeklődött sorsunk iránt. Mikormegtudta, hogy a mellettem ülő Sarkady Sándor bajtár-sammal együtt magyarok vagyunk, odakuporodott elénk

Pristinai férfiak.

45

a szekérrúdra s amit nem tudott szerbül kitejezni, aztőszinte örömtői csillogó szemeivel tejezte ki. Éreztük,hogy ez a fiatal arnauta kész lett volna megszabadulá-sunkat is elősegíteni, de a szerb csendőr — akiket aszerbek az albán támadástól való félelmükben kézigránát-tal is elláttak — még a beszélgetésünket is megtiltotta.

Utunk a Rigó mezőn Kosovopolje) vezetett keresztül,amelyen mintegy 5 évszázaddal ezelőtt Hunyady Jánosseregei Murád szultán csapataival harcoltak. Most mellet-tünk vágtat el a szerb Drina-divízió trénje. Délkelet felőlheves ágyútűz tompa moraja jelzi, hogy a bolgárok dol-goznak s táplálja bennünk a reményt, hogy még kiszaba-díthatnak. Nyugat felé, a Montenegró határán levő Avlaíhegység hóval borított csúcsai látszanak. Dél felé haladvaLiblján vasúti állomáshoz értünk, hol az ügyesebbek egykis élelemhez és dohányhoz jutottak. Innét még indultakdél felé vonatok, de nem mehetnek messze, mert minthalljuk, a mi csapataink Kragujevácot, s a bolgárok Nistés üszküböt elfoglalták, s ez utóbbi város elfoglalásávalez a vasútvonal „holtvágány” lett. Ezen a vasútvonalonszállíthattak volna esetleg bennünket Üszkübön keresztülSzalonikibe, de ennek lehetőségétől elestünk. Amily nagyörömei okoz kedvező harctéri helyzetünk, épp oly szen-vedésnek nézünk még elébe, bármerre is visznek bennünket.

Délfelé haladva, szép vidéket zár be az előttünk levőLjubeten hegységnek 2700 méter magas csúcsa. Délután5 órakor érkeztünk az érdekes fekvésű Síimbe faluba,melyet a lakosság nagy része kiürített. A törökök mina-rétijei mellett ott áll a hegyen a kis szerb templom. Acseheket és szerbeket házakban helyezték el, míg mimagyarok egy török épület pelyvával telt istállójában pihen-tük ki fáradalmainkat.

November 2-án reggel 7-kor indultunk tovább s maiutunk nem lett volna nehéz és hosszú, de az eső, melymint Isten csapása kíséri bennünket, feláztatott mindent sSuvareka faluba érve, a patak pariján felállított nedvessátrakban, egy kevés szalmán, alig tudtunk nyugalmattalálni.

November 3-án szép napos időben indultunk el dél-nyugati irányba s utunk magas hegyeken, kiirtott tölgyta-erdők között, még a törökök által épített kitűnő utakonés hidakon vezet keresztül. Kelet felől még látszanak aLjubeten magas csúcsai s északnyugat felé a montenegróihavasok zárják el a láthatárt, de amint a nap által arany-bronzszínűre festett tölgyfairtványok felett dél felé tekintünk,magas hegyek alján ott fehérlik Prizren vára, mai utunk-

46

nak célja. Délután két órakor szép napos időben vonul-tunk be Prizrenbe. A festői fekvésű város a Sar-Daghhegy északi lejtőjén épült s a Drin folyónak egy mellék-folyója szeli át. A város feletti vár a múltak emlékét őrzi,s alatta vagy 22 karcsú minaret jelzi, hogy a város nagyrészét törökök lakják.

Az eddigi piszkos, lakatlan falvak után jól esett látnunkegy ilyen szép és élénk forgalmú várost, melyet a miérkezésünk még élénkebbé tett. Sok piros fezes és külön-böző színű turbános török térti s mindkét nembeli széparcú gyermekek állottak sorfalat utunkon, de 13-14 éves-nél idősebb lányokat s nőket nem emlékszem, hogyláttam volna. A város nyugati részén levő s még atörök-szerb háború alkalmával összelőtt óriási kaszárnyá-ban helyeztek el bennünket. Érdekes mozgalmas élet tej-lődött ki másnap reggeltől kezdve a kaszárnya előtti úton.Forralt tejet, szalepet, vagyis gyökérből készült édeskésitalt, főtt gesztenyét és főtt vackort, kukoricakenyeret,almát, diót, rákiját, ratlukat (szultánkenyér), dohányt, gyapjú-harisnyákat (csorapé) és keztyűt hoztak ide az élelmestörökök, többnyire gyermekek s élénk zsivajjal kínálgattákárucikkeiket. Csevapcsicsot, vagyis apró kolbász vagylepény alakra tormált vagdalí birkahúst a vevő előtt rosíonsüí egy török s mi kíváncsian kóstolgattuk az ismeretlenételt. Cipészek és borbélyok is jöttek, ez utóbbiak szap-panhab nélkül, csupán meleg vízzel, ügyesen borotváltak.November 8-án 30-as csoportokban, őrizet mellett, avárosba mehettünk fürödni, s alkalmunk volt a városéletébe bepillantani. A város nyüzsgő kereskedelmi életeValóban indokolttá tette, hogy monarchiánk itten konzulitartott. Elmentünk a Fehér-Drin folyó egyik mellékpatak- jának pariján levő egyeme-

letes kis sárga épület előtt,ahol az oly nevezetessé váltProhászka konzulunk la-kott. A házban most valamiszerb katonai parancsnok-ság volt. Az egyébként tisz-tán török jellegű város uc-cáinak felírása szerb. Azúgó patakocskán egy ér-dekes fedett híd vezet ke-resztül, melyen átmenve, a

hegy lejtőjén a város leg- nagyobb mecsetje és mina- Prizreni árusok. rétije teszi inpozáns hatást.

Prizreni ucca.

A város belsejébe kerülve, élénkül a forgalom, s itt viszont-látjuk a már Prisztinán megismeri könnyed, többnyiretából épült egyemeletes házakat melyek földszintjét azüzleteknek minden faja foglalja el.

Van itt kovács, nyerges, lakatos, borbély, gyümölcs- ésédességkereskedő, pecsenye- és tésztasütő vegyes össze-visszaságban, s minthogy a legtöbb üzletnek se ajtaja,se ablaka, minden iparos a járókelők előtt folytatjamesterségét. A fürdőházhoz érve várnunk kellett, meri amásik csoport még nem jött ki. Egy kis téren vagyunk,melynek közepén lévő örökcsorgó kútból rézedényekbenhiszik a vizet. Élelmes törökök férkőznek hozzánk spénzt váltanak, de csak magyart, a szerb pénzen legtel-jebb vásárolni lehet valami keveset. A törökökkel szerbnyelven értetjük meg magunkat s tekintve a nagy utat,mely előttünk áll, tea, cukor és halkonzerv után érdeklő-dünk. Érdekes, hogy itt is, mini a délbalkániak egyáltalánaz „igen” és „nem” szavakat a mi álfalunk szokottaléppen ellenkező fejmozdulattal kísérik. Tea után érdeklődömaz egyik töröknél s bár a tejével igenlőleg bólint, a„nemam” (nincsen) szóból sajnálattal vehettem tudomásul,hogy teával nem szolgálhat.

48

A szerb őr elkergeti a törököket, nehogy elrontsák aző közvetítő kereskedelmét.

A fürdő, mini a mohamedán vallás rítusához tartozó,a mecset mellett van. Bejárat után primitív öltöző, középencsurgókút. Ebből az előtérből keskeny, rövid folyosó vezeta fürdőbe, ahol köröskörül mosdótálnál kisebb űrtartalmúkőedények vannak, melyekbe gyenge meleg víz csurog.Egy kis pléh edénnyel öntjük magunkra a vizet szappa-nozás előtt és után s ezzel törökösen megfürdöttünk.Nekünk azonban ez a primitív fürdő is jól esett.

November 8-án este a másnap reggelre kiadott indulásiparancs visszavonatott. Útiterv az volt, hogy Debrán átBitoljba (Monastir) visznek, de minthogy a bolgárok előre-nyomulása miatt Debrát szerb területen keresztül márnem lehetett elérni, a tegnap szekérrel előreküldött bete-gek visszaérkeztek. A mi hadseregünkben” hadifogolyorvosok, kik eddig Szerbia különböző kórházaiban teljesí-tettek szolgálatot, Prizrenbe lettek koncentrálva s ittcsatlakoztak hozzánk.

November 9-én a szerb parancsnokság a kereskedőketkitiltotta s a kaszárnya előtti rétre kimenni tilos. Ennekaz intézkedésnek magyarázata az lehet, hogy az éjjel akaszárnyánkba egy gazdátlanná vált tüzértrén érkezettagyonhajszolt, felsebzett lovakkal, a Prizren felettihegyekre pedig ágyúkat vontattak fel. Innét mi már csakalbán területen mehetünk tovább, ahol pedig szekérrészére út nincs. Éppen ez okból a szerbek végre kény-szerítve érezték magukat, hugy súlyos sebesültjeinket, ezekközött Aggházy* századost, itt hátrahagyják.

Mint hírlik, az albánok is mozgolódnak s a bolgároksem lehetnek már távol. Reméljük, hogy körül leszünkvéve s a szerbek fegyverletétele meghozza a szabadulást.A szökés kísérletével is állandóan foglalkozunk s a ked-vező alkalmat várjuk.

November 12-én reggel 5 órakor indultunk útnak s asok eső által feláztatott úton haladtunk, midőn egy autóhátulról elütötte egy szekerünket s a szekéren ülő betegbajtársaink a vízzel telt árokba estek. Az autón egy szerbtiszt volt, aki leugorva egy pár botütést mért az öregszerb hajcsár tejére s ezzel az ügy el volt intézve. Utunka Drin mellett vezetett s már a kora délelőtti órákbanalbán területre mentünk át.

* Az 1915. évi november 29-én Prizrenbe bevonult bolgároknak AggházyKamil százados adta át a várost körülbelül 800 felszabadult magyar-osztrákhadifogollyal és 2000 visszamaradt szerb katonával együtt.

A L B Á N I A .

ÉLUTÁN 4 órakor érkeztünk meg Ljumkulára, hola Fehér- és Fekete-Drin összefolyásánál nagyonérdekes íves török kőhíd mellett sátortábor vári.

Ε helyei szerb katonaság tarija megszállva, meria szerb hadsereg nagy részének ez lesz a vissza-vonulási útja.

DNovember 13-án reggel 8 órakor indultunk neki a ma-

gas hegyi útnak, ahol a írén már alig tudott előrejutni.Ma volt az utolsó nap, hogy szekér még jöhetett velünk,pedig még 9 napi út áll előttünk a szerbek programmjaszerint Monàstïrig, ahonnan aztán vonattal Salonikibevisznek s hír szerint a franciáknak adnák át. Délután egyórakör értünk Bicán albán faluba, melynek lerombolt sfelégetett házai a szerbek két év előtti kegyetlenkedésénekemlékét idézik fel. A falu feletti hegyen egy hatalmastörök kaszárnya romjai merednek az ég felé. Egy épüle-ten szerb zászlót lenget a szél s a falu gyér lakosságá-ból azok, akik itt maradtak, fehér-kék-vörös karszallaggala szerbek szolgálatába állottak. A falu felett, egy hegylejtőjén felállított sátortáborban nyertünk elhelyezést. Sokszegény katonánk vonult itt át kiéhezve s télig meztele-nül. Felesleges ruháinkat odaadjuk nekik. Élelmük nincs,nyers tököt és káposztát esznek, ha kapnak. Együtt vonul-nak velük a fiatal szerb újoncok négyes, ötös csoportokban,kiket Prizrenből egy cipóval indítottak útnak az albánhegyeken át Monastirba.

November 13-án mintegy 8 zászlóalj szerb katonaságvonult át dél felé s élelmezésünk éppen azért nagyonnehéz, minthogy az átvonuló szerb katonaság teleszik min-dent. Kenyeret egyáltalán nem kapunk s jó, ha napjábanegyszer valami híg 1ére eresztett birkagulyást adnak egykevés máléprószával (kukoricalepény). Sokat szenvedünkaz eső miatt, mely ellen az angol gyártmányú régisátor alig nyújt védelmet. Minthogy innét már szekérrelcsomagjainkat nem szállíthatják tovább s azokat magunk-nak kell vinnünk, „evakuálunk”, vagyis eldobunk mindent,

50

ami nélkülözhető. A körülálló albánok turkálnak az el-dobott képrámák, dobozok s mosdótálak között.

November 15-én teljes bizonytalanságban vagyunk, mertaz őrnagy málhás állatokat nem tud szerezni, tekintve,hogy az átvonuló szerb katonaság mindent lefoglalt.A szerb őrnagy állítólag kijelentette, hogy: annak is bom-bát kellett volna a lába elé dobni, aki ide küldött bennün-ket. Alig tudott annyi öszvért összegyűjteni, ami a konyha-üstök és sátrak elszállításához feltétlen szükséges volt.Ma fizetés is volt, természetesen keveset érő papírdiná-rokban. Miután a fizetést kiosztották, délután 3 órakor akürtjel futólépésben való sorakozásra hívott össze bennün-ket s a szerb őrnagy, aki sebesüléséből kifolyólag amúgysem tudta magát lábain egyensúlyban tartani, most előre-hátra ingadozva, magán kívül ordítozta a szerb kato-nák felé:

—Lőjétek és szúrjátok le, aki a sátorban marad. Nem tudtuk, mi történt, úgy, ahogy voltunk, hagytuk elsátrainkat s állottunk fel négyszögbe. Mikor meggyőződ-tek róla, hogy mindenki elhagyta sátrát, a csendőrség éskatonaság körülvett bennünket. A szerb őrnagy, kapitánys a narednik (őrmester) a négyszög közepére vonultak,az őrnagy Edelmann Lipót ezredesünket szólította magaelé s német nyelven tudatta vele, hogy Zörner Adoltszázados, Kiss Sándor, Vuksán Sándor, Kisch Viktor,Chorle Rudolf főhadnagyok és Barabás Géza hadapród-jelölt Prizren-ből megszöktek s hogy most vége mindenkedvezménynek (?), magunk vihetjük hátizsákjainkat, továbbásátrainkat reggel, délben és este csak rövid időre hagy-hatjuk el. Az étkezést kürtszó jelzi s aki máskor sátrátelhagyja, lelövendő. Miután ezeket szerbül is megismé-telte, tántorogva s magából kikelve, ordítva, beszédét ígytejezte be:

— ... Cim vise mrtvich tim bője vrsis sluzbu, hocu davidim mrivogal Jeste-me razumjeli Vojnici? (Minél többhalott, annál jobban végzed szolgálatodat; halottat akaroklátni! Megértettétek katonák?)

— Razumjemol! Razumjemo! (Megértettük! megértet-tük!) — ordították körülöttünk a szerb katonák s csendőrök.

A szerbeket, cseheket, a horvátok közül a szerbérzésűeket, továbbá a törzstisztekei, orvosokat és papokataz őrnagy parancsára sátraikba vezényelték s minket azőrség szorosabbra fogott össze. A havas esőt arcunkbacsapja a hideg szél s némelyek talán betegen, szederjesajkakkal, mintha imát mormolnának. Többen össze-súgtunk magunk között — s ezt most először tehettük,

51

mert most igazán csak az együttérzők voltak ott — hogypuszta kézzel támadjuk meg az őrségei s az éleiévelamúgy is leszámolt tömegnek talán már csak egy hangosjelkiáltás kellett volna a megkezdésre, mikor az őrnagykijelentette, hogy büntetésből két órái kell így állnunk.Zsitkovics őrnagy egy ponyvából rögtönzött sátorból néztekínjainkat. Sokat csak úgy köpeny nélkül űzött ki azőrség sátraiból s a hideg, nedves földön topogva igyekez-tünk lábunkat a megfagyástól megvédeni. Nehezen telt azidő keserves helyzetünkben. Négy óra után, egy tisztapillanatában, sátrainkba engedett az őrnagy. A sátorbanSarkady Sándor, Klein Lipót, Csókás Lajos, Nagy Elek sMátray Lajos bajtársaimmal belülről igyekeztünk meg-akadályozni, hogy a folyton zuhogó eső el ne árasszon.Sötét lett s a szomszéd sátrak zajából kivehettük, hogya csehek és szerbek már kaptak feketekávét. A konyhátközösen tartjuk fenn, tehát a fekete nekünk is dukál,azonban kürtjel nem lévén, a lelövetés veszélye fenyegetteazt, aki most a sátrat elhagyja. Ebben a hidegben azon-ban a forró feketéről nem mondhattunk le s minthogytársaim egyike úgyis beteg volt, magamhoz veszek egypár bögrét s kimászom az alacsony sátorból a sötétségbe.Messze lent egy háznál volt a konyhánk s odáig a szerbőrség vonalán kellett keresztül mennem, de nem vártammeg, míg az őr rám kiáltott, hanem minden szerb tudá-somat összeszedve, hangosan szidtam az esőt, a sarat smindent, ami eszembe jutott. A trükk sikerült, mert a szerbőr bizonyára azt hitte, hogy aki így kiabálni merészel,az csak igaz úton járhat, az csak cseh vagy szerb lehets a konyhához engedett. Forró feketével tértem visszatársaimhoz, kik már aggódva váriak s egy pislogó gyertyavilágánál szürcsöltük a forró feketét.

November 16-án reggel 7 órakor mindenünkéi ma-gunkra pakkolva neki indultunk az albán hegyeknek, holmeredek sziklatalak, szédítő szakadékok, zúgó hegyipatakok váltakoztak úttalan útjainkon. Kiszenvedett kato-náink holttestei s döglött málhásállatok hullái voltak azútmuíatók. A lemaradt vándorok helyzete borzalmas.Együtt megy a mi legénységünk az átvonult szerb kato-naság lemaradottjaival. Nem őrzi már őket senki, együtttartja őket az éhség, a gyöngeség. A szerb újoncok közülnéhány fiatal, alig 18 éves, halálsápadtan ott sír, nyöszörögmellettünk az úton. Mindezek látása kitartásra ösztönözbennünket, meri aki itt lemarad, az halott. A zsandárokés vojnikok (katonák) örökös: „hajde, hajde, napred!”(gyerünk, gyerünk, előre!) kiáltásai nekünk szólnak, bár

52

az utat ők is alig bírják. Egy szerb katonának fegyverevéletlenül, avagy talán a szerb őrnagy tegnapi „halottatakarok látni” végezetű beszédjének hatása következtébenelsül s a golyó előttem süvít el. Egy erdős hegyhátraérünk, hol itt-ott a mi legénységünk s a szerb katonákközös tűz mellett ülnek. A döglött málhásállatok húsábólvágnak ki egy-egy darabot s a tűz fölött megpörkölve ke-nyér és só nélkül falják fel ezek a szerencsétlenek, hogyéhségüket csillapítsák. És nekünk még ezeket a nyomorul-takat irigyelnünk kellett, mert ők hozzánk képest szabadok, de nekünk étlen-

szomjan men-nünk kellett Adélután folya-mán megeredteső még nehe-zebbé tette utun-kat a csúszós,meredek hegye-ken. Este 6 óra-kor Ujistébe ér-tünk, hol a falu-tól távol, egyhegy lejtőjén sá-tortáborba száll-tunk. Az esőegész éjjel sza-kadt s alattunkpatakokban folyta víz. A szél ál-

tal teldöntött sát- runkat a sötét éjben csak nagy- nehezen tudtuk ismét felállítani.

November 17-én reggel 8 órakor, átázott hátizsák-taink kétszeres súlyával s reggeli nélkül indultunk tovább.Immár négy hete vagyunk úton, sok nehéz napunk volt,de a mai út volt a legrettenetesebb. Meredek hegyek s tátongó szakadékok váltakoztak véget nem érő sorban.Kiáradt, zuhogó patakoknál a belőlük kiálló sziklák azátkelés egyedüli eszközei. A sziklákon egyenként, szök-décselve kell átjutnunk a legnagyobb óvatossággal, mertegy rosszul sikerült ugrás, vagy az egyensúly elvesztéseután a zúgó ár a szédületes mélységbe ragadna le. Segí-tünk egymáson, ahogy tudunk, kinyújtott botokkal. Egy

Albániában, közös tűz mellett.

53

szerb katona bocskora megcsúszott a sziklán s ha egybajtársunk az utolsó percben vissza nem tarija, az ár so-dorja le a szerencsétlent. Halottak, haldoklók s döglöttmálhásállatok az úton. Az egész nap zuhogó esői délután5 óra körül havas eső és később valóságos hózivatarváltotta fel. A meredek sziklák keskeny, csúszós útjaincsak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtunk előrejutni s aszerb katonák szakadatlan hajde! napred! ordításai mégborzalmasabbá tették az utat. Ma még nem ettünk stesti erőnk talán felmondaná a szolgálatot, ha a hit ésremény nem ösztönözne az út további folytatására. Vala-honnan a hegyek közül egy pár albán kerül elő, kiktőlnyerskukoricát, főtt hideg krumplit s disznótököt vett, akihozzájuthatott. Egy télig rothadt, kékes krumpli jutottnekem, melyet héjastól ettem meg. Este 6 órakor végreSlatina albán községbe értünk s a temetőben a tagyos,havas földön sokáig kellett várakoznunk, mialatt teljesenátázott lábaink majd lefagytak a dermesztő hidegben. Aszerbek, csehek, valamint a törzstisztek házakban nyertekelhelyezést. A magyarokkal az volt a szándéka a szerbőrnagynak, hogy azokat a később megérkező sátrak alattfogja elhelyeztetni. A mi orvosaink csak nagy nehezentudták a szerb őrnaggyal megértetni, hogy bennünket, kikaz egész nap szakadó esőben bőrig áztunk, minden élelemnélkül kinthagyni a havas, fagyos tőidőn nem lehet. Végre aszerb őrnagy 220 tisztet, kik nagyrészt magyarok voltunks néhány németet, egy albán dsámjába helyeztetett el. Ala-csony s nyerskőből épült ház volt ez, melynek fala és tető-zete közötti nyílásain a szél fújt keresztül. Az egész épület-nek alig volt 6-8 lépés a hossza és szélessége s legteljebb40 ember s a karzaton 20 ember térhetett volna el. Ide haj-tottak be 220 embert. Az irtóztató helyzetben majd lefagyotta lábunk s topogtunk kínunkban. Összezsugorodva valahogya földre kuporodhattunk. Egy óra hosszat is eltartott, mígvégre saját testünk melegétől a rajtunk levő csonttá fagyottruha olvadni kezdett s később gőzölögtünk, mint az agyon-hajszolt igavonók. Az elolvadt jég a padlóra folyt. Ebbena rettenetes helyzetben töltöttük az éjtszakát, meri este7-től reggel 6-ig innét kimenni nem volt szabad. Egy idő-sebb századosunk s több bajtársunk lett rosszul s össze-zsugorodott lábainkat görcs fogta el. Néhányan állva töl-tötték az éjtszakát. Az a szenvedés, amit ez a csoportkiállóit, leírhatatlan. Reggel 6 órakor végre kiszabadultunks a dsámja előtt tüzeket raktunk s ott akartuk átmelegítenimegdermedt tagjainkat. A szerb őrség azonban oszlopbasorakoztatott s ott a fagyos rögön kellett állnunk addig,

Slatinai dsámja.

amíg a szerbeket, cseheket és néhány szerencsésebbet amagyarok közül úgy 9 óra felé összeszedték a különbözőalbán házakból, ahol jó melegben, bableves, birkahús ésnéhol szárnyas vacsora után könnyen pihenhették ki anehéz nap táradalmait. A dsámjában közvetlen közelem-ben voltak: Mátrai Lajos, Sarkady Sándor, Klein Lipót,dr. Kukuljevics József és Mánássy Miklós bajtársaim,kikkel együtt szenvedtünk. Hosszas összeszámlálás után —miközben két társunk is összeesett — (november 18-án)útnak indultunk a fagyos rögös úton, vizes hátizsákjainknehéz súlyával. Az utunk irányától oldalt fekvő albánközségből a vademberekéhez hasonló zene hallatszik.Középmagas hegyek s völgyek váltakoznak utunkon s ahídnélküli folyón szikláról-sziklára ugrálva kelünk át. Este6 órakor értünk Biskopejába, hol egy erősen rongált sablaknélküli török kaszárnyában kaptunk szállást. Egykevés kukoricaszár lett volna a párnánk, ha az elől jöttszerbek, csehek s bizony a mieink közül is egy pár fia-talabb össze nem szedi azokat, hogy aztán a legjobb he-lyekre maguk alá gyűjtve könyörtelenül nézzék, mikénthajtja öregebb társuk — valahol a helyiség ajtajánál —tejét a puszta földre. Az utolsó napok sok esőzésétől át-ázott súlyos pokrócokat sokan nem bírták már vinni, abetegek csomagjait vivő málhásállatok pedig kidőltek s ígysokan minden takaró nélkül dideregnek a hideg éjtszaká-

55

kon. Élelmezésünk rossz. Prizrenben kaptunk utoljárakenyerei s azóta csak Bicániban egy darab málélepényt.Most egy kevés híg birkahúsleves a napi élelmünk. Kávévagy tea — ami eddig reggel vagy este, ha nem is táp-lált, de legalább felmelegített — már nincs. Biskopéjánugyanabban a kaszárnyában a mi legénységünk közül issokan vannak kint az udvaron, a legszánalmasabb hely-zetben. Beszélik, hogy az úton sokan pusztultak el közülük.

November 19-én reggel tovább indultunk s mielőtt ahelyiségei elhagytuk volna, váratlanul egy rozskenyérnagyságú kenyeret kaptunk. Azt hiszem, kevesen lehettek,akik nem ették meg az egészet azonnal. Hegyek és sza-kadékok s hídnélküli folyók váltakoztak ismét utunkon.Lisztet szállító öszvérkaravánokkal találkoztunk. Az öszvéritt az egyedüli szállítási mód, mert szekérrel a keskenyhegyi utakon közlekedni lehetetlen. Miután a nekünk kijárómindennapi eső még alaposan átáztatott bennünket, este6 órakor Debrára értünk. Ezzel elhagytuk Albániát s ismétszerb területen vagyunk. Debra nagyobb város, török ésbolgár lakosokkal, de ezek legnagyobb részét kilakoltat-ták. A csehek és szerbek egy szállodába helyeztettek el snekünk magyaroknak és a németeknek egy emeletes iskola-épület jutott, melynek még a padlását is zsúfolva meg-töltöttük. Bolgár gyermekek jönnek be az iskola udvaráras tőtt tököt, gesztenyét, diót, savanyú paprikát és ánizsosvizet árulnak. A szerb katonai parancsnokságtól nagyontehér kenyeret kaptunk, amit állítólag őrölt babból sütöttek.

November 21-én az őrséget alarmírozták ismeretlenokból s a mára kiadott indulási parancsot visszavonták.Az összes hadifogoly tiszteket öt kolonnába osztották.A „prva” (első) kolonnába jutottak a csehek és szerbeks a velük érző horvátok. A második és harmadik kolonnábaa horvátok és németek s a negyedikbe és ötödikbe pediga németek és magyarok. A „prva” kolonna előnyt biztosíta kiváltságosaknak, mert elől menni könnyebb, mint hátul,másrészt az elől menők útközben a falvakban vásárolhat-nak, az elszállásoláshoz és ételkiosztáshoz hamarábbjuthattak. Ha forráshoz értünk, a „prva” kolonna állottmeg a forrásnál s mire mi utolsók odaértünk, már íovább-menést jelzett a kürtszó s nekünk pihenés nélkül, a szom-júságtól tikkadtan kellett tovább mennünk. Mi magyaroka kiváltságokra soha nem igyekeztünk a szerbeknél érde-meket szerezni, de azt, hogy a közösen fenntartott kony-hánkon a csehek állandóan előnyt élveztek, igazságtalan-nak tartottuk.

November 22-én reggel 5 órakor indultunk útnak s

56

hátizsákjainkat ez alkalommal ismét szekereken hoztákutánunk. Bicán óta ismeretlen a szekér az albán hegyeken,de most ismét viszontlátjuk kétkerekű karrok alakjában.Debra elhagyása után egy, a törökök által épített íves kő-hídon mentünk keresztül. Utunk, mely kitűnő, egy hosszúhegyszorosban vezet a Drin mentében. A terméketlenneklátszó sziklás talajon a diófák vadon nőnek s ágaik ráhaj-tanak a Drin sebesfolyású vizére. A hegyeken néholalbán kunyhók lakóitól gesztenyét, diót vásárolt az, akimenetközben hozzájuthatott. Szekérkaravánokkal találkoz-tunk, melyek zsákokban Monastirból amerikai lisztet szál-lítottak. Velünk egyirányban az út szélén haladnak sze-rencsétlen kalóriáink is, minden felügyelet nélkül 3-4-escsoportokban, lerongyolódva, némelyek mezítláb vánszo-rognak vörösre fagyott lábaikkal a rögös úton. Akik mármenni sem tudnak, ott kuporognak az út mellett egy kistűz mellett és sápadt, szenvedő arccal várnak, maguk semtudják mit, mert élelemre alig számíthatnak. Délután Lukovoközség közelében egy hegy lejtőjén levő sátortáborbanszálltunk meg, míg a szerbek házakban nyertek elhelyezést.A hideg éjtszakát nyolcan kellett volna egy-egy sátorbaneltöltenünk, ahol még hat ember is alig tért el. Vacsoránklevesből állott.

November 23-án utunk a hegyszorosban vezetett továbbs úton-úttélen tanúi voltunk szerencsétlen katonáink két-ségbeejtő helyzetének. Délelőtt kiértünk a hegyek közüls a távoli Sár és Miridita magas hegyláncai által körül-zárt völgykatlanba értünk, melyben az ochridai tavakterülnek el. Átmentünk Dobovíoni, Novoszelo Venyászatalvakon s azután az ochridai felső tavak között vezetőúton, honnan szerb katonaőreink fegyvereikkel vadkacsáravadásztak, hogy patronjaiktól szabaduljanak, nem törődveazzal, hogy a sasos partmögötti tanyák lakói kétségbe-esetten kiáltoztak, mert a szerb golyó vadkacsa helyettközéjük talált. Délben Sztrugán mentünk keresztül, mely atelső ochridai tó partján épült. Elénk forgalmú, jellegzeteskeleti város, apró faházakkal. A város uccái telve a mikatonáinkkal, akik látszólag itt is szabadon élnek, Vagyinkább talán halnak.

Sztrugát elhagyva, az alsó ochridai tó mellett vezetutunk s a gyönyörű, meleg idő valóságos áldásként hatottránk, kik több mint egy hónapja tartó utunk alatt több-nyire áztunk és fáztunk. A tó partján jó út vezet, melynekjavításához hadifogoly katonáink hosszú sorban vállukonhordják a köveket a közeli kőbányából. (Ott látjuk a hadi-Foglyok között Wéber Bélát, a budapesti Operaház prím-

57

hegedűsét, amint a többiekkel kövei hord. Nisből ismerjük,hol a szerb zenekarban játszott s néha bejött hozzánk,hogy titokban egy-egy szép magyar nótát eljátszon.)

Pihenőnk alatt leültünk a tó tiszta fövenyes partjára svégig tekintettünk a tó sima tükre felett a távolban kéklőhegyek felé, melyek alján egy alacsonyabb hegyen Ochridavára és alatta a város fekszik. Ochrida város határábanjuhaklokhoz hasonló faalkotmányokban helyeztettünk el,hol bár semmiféle ételt sem kaptunk, jól aludtunk szárazpáfrányból vetett ágyunkban.

November 24-én délelőtt táborunk közelében langyosvizű forrásban tisztálkodhattunk, délben egy kevés levestkaptunk s azután szép tavaszias időben indultunk el Mo·nastir (Bitolj) felé. A körülményekhez képest mindnyájanelég jó hangulatban voltunk abban a tudatban, hogy utunknem tart már sokáig, szenvedésünk és hányatott életünk-nek véget vet Monastir, ahonnan már vonaton mehetünkSalonikibe s onnét tovább bizonytalan cél felé, de civili-zált viszonyok közé. A szerb őrnagy kijelentése szerintMonastirban laktanyában fogunk lakni s ott fehérnemű,ruha s ami a legfőbb, új cipő vár és az esedékessé váltfizetésünket is megkapjuk és pedig nem értéktelen papír-pénzben, hanem „szitni novaca”, vagyis apró pénzben.

Alig mentünk 14 kilométert, Oponci falunál a hegyoldalán sátortábor várt s a konyha füstölgő üstjei azzalbiztattak, hogy vacsorához lehet reményünk. A szomszédostarlón szalmát szedtünk a sátorba tejünk alá s egy vad-körtefa száraz gallyaiból rakott tűz melleit csoportosulvafogyaszfottuk el a babból és birkahúsból készüli gulyást.

A szerb őrnagy nyárson sült malacpecsenyét evett.A malacot út közben egy faluban „úgy” fogta el egy szerbkatona.

— „Ja, man muss sich immer helten” — mondotta aszerb őrnagy.

A hegy alján, lent az úton szekerek s néha katonaiteherautók — ezek egyikén valami angol hölgymissio —Monastir felé vonultak. Sötét lett s az elcsendesedett tábor-ban csak egy-egy pislogó tűznél gubbasztanak még. Egy-szerre valami mozgás, nyomott zaj támad s a szomszédossátorból halljuk a hírt, melynek terjesztője ki lenne más,mini a mindig jól értesült Ewa Ferenc bajtársunk, hogyholnap nem mehetünk Monastirba, mert a Monastirbaindított katonai teherautónak is vissza kellett térnie.

A kedvező kilátások folytán reméli jó álmunkat meg-rontotta ez a hír, de lehangoltságunk csak akkor toko-zódott igazán, mikor másnap, november 25-én reggel nem

58

Monastir felé, hanem visszafelé indultunk. A hadifoglyok-nak egy sajátságos lelkiállapotában voltunk, mert hiszentudtuk mi, hogy a mi hadseregeink gyors előnyomulása,Monastir várható, avagy már bekövetkezett eleste voltutunk továbbfolytatásának akadálya s a cseheket és szer-beket kivéve senki sem volt közölünk, aki ennek ne örven-dett volna, de az öröm mellett ott volt a borzalmas jövő,amelyet magunk előtt láttunk. Bárhová visznek innen,minden irányban nagy távolság, nagy hegyek választanakel a céltól s mi testileg-lelkileg kimerülve, lerongyolódvamentünk, mert mennünk kellett. Útközben az a hír terjedt el,hogy Durazzóba megyünk, ahonnan a franciák Algírbavisznek. Keresztülmegyünk Ochridán, ahol csak tegnap Vol-tunk. A nagyrészt törökökből és bolgárokból álló lakosságbámulva nézi gyors visszatérésünket, nemkülönben a tiatalszerb újoncok is, akik Albánián keresztül velünk együtttették meg az útat s most itt képezik ki őket. Ismét ottmegyünk el az ochridai tó partján, melyhez most hullá-mokat sodor a hideg északi szél. Sztrugára érünk, holittlétünk óta még több gyűlt össze a mi legénységünkből,kik az uccákon ácsorognak rongyokban és télig mezte-lenül. Az egyik magyarul kérdi:

— Mi lesz velünk?Magam is éppen ezt szeretném kérdezni és megtudni,

de eszembe jut, hogy ezek itt felügyelet nélkül vannak soda súgom nekik:

— Várjanak, bújjanak el, ahol lehet, jönnek a mieink.Utunk mellett egypár teherautó áll s a simára borotváltangol soffőrnek odaszólok:

— How do you do? (Hogy Van?)Az ismerős szavakra mintha öröm látszanék arcán,

de a kérdésre nem telel, mert bajban van. Innét autóvalmár legfeljebb a mi előnyomuló csapataink elé mehet.

Házakba szállásolnak el bennünket, de ablak a legtöbbhelyen nincs. Hull a hó s a hideg szél a havat az ablakonbefújja. Soknak nincs pokróca, cipőink a sok víztől ésúttól tönkrementek. Némelyek rongyokba burkolják lábai-kat a megfagyás ellen. Hiába kértük, ostromoltuk orvo-sainkat s tártuk eléjük borzalmas állapotunkat, hogy továbbmenni nem tudunk, az egész eredmény a szerb parancs-nokság részéről az volt, hogy egy szerb gazdászati tisztsorra vizsgált bennünket s mikor megmutattuk lyukaslábbelieinket, a sok lyukas cipő közül nagy körültekintés-sel kiválasztotta, hogy melyik a leglyukasabb s annakadott egy szerb — bocskort.

Élelmet nem kapunk, mindenki úgy élelmezi magát,

59

ahogy tudja. A szerb őrség útján veszünk, amit lehet,szirát (túrót), diót, teát s juhvajat. Némelyek az ochridaifóból fogott, kígyó hosszúságú angolnái próbálják valahogyelkészíteni. A hó folyton esik s előttünk áll ismét Albánias a szerbek kérlelhetetlensége, mely elfoglalt orszá-gának délnyugati legszélsőbb sarkában sem hagy bennün-keí s kész inkább a halálba kergetni, semmint saját had-seregünknek átadjon.

November 27-én reggel gyülekezés a román templom-nál, mely a nagy hóeséstői alig látszik. A templom körültemető, keresz-tek, néhány sírongyertya ég, egypópa imát mor-mol s mi a szerbkatonák hangos„hajde! hajdel!Napred!” kiál-tásai között neki-indulunk a ne-héz havas útnak,mely a hegyekközé vezet. Útközben katoná-inkkal találkoz-tunk, kiknek azarcukhoz csa-pódott hó jég-csappá fegyvalóg borzas ba-juszukról és sza-kállukról. Kér-désünkre azt te-lelik, hogy in-kább addig men-nek, míg összeesnek, mintsem itt fagyjanak a hegyekközött. Később rettenetes állapotban levőket találtunk, kika fagyos hóban mezítláb bolyongtak céltalanul.

Mondják, hogy sok katonánk, de szerb őrök is meg-fagytak az erdőben, ahol hózivatar érte őket.

Utunk hóval borított hegyoldalakon vezet keresztül,sehol semmi élet. Estefelé Prenes albán községbe értünk,hol házakba s a dsámjába helyeztek el. Én is a dsámjábalettem beosztva s minthogy az emléke is borzasztó volía slatinai dsámjának s ide úgy sem térhettünk, sok kéré-semre 15-öd magammal egy közeli istállóba helyeztettem

Céltalanul bolyongók.

60

el, melynek igaz ugyan, hogy nem volt teteje, de az otttalált kukoricaszárakból jó fekhelyet készítettünk a köze-lemben volt Sarkady Sándor, Gotléb István és FaragóLászló bajtársaimmal.

Mikor az istállóba bementünk, szerencsétlen magyarkatonáinkat találtuk itt, akik a hideg elől ide menekültek.A szerb őrök kikergették őket s csak kérésünkre enged-ték meg, hogy a szerencsétlenek egy sarokban meghúzód-hassanak. Az őrök aztán ránk lakatolták az ajtót, mipedig előkerttettünk egy kis gyertyát s a Sztrugából ho-zott kevés élelmünkből megvacsoráznánk. Szorosan egy-más mellett fekve sikerült magunkat a megfagyástól meg-óvni.

November 28-án reggel, miután hóval fedett fekvő-helyünkből kikászálódtunk, ismét útnak indultunk. Hátun-kon kellett mindenünkéi vinni, mert szekér már eddig iscsak nehézségekkel jöhetett. Sok szekér le is maradt ésvelük minden, ami rajtuk volt. Sarkady Sándor bajtársamis mindent elvesztette.

Legénységünk helyzete rettenetes. De találkozunk egye-sekkel, akik a körülményekhez képest még elég jól van-nak. Mondják, hogy élelmezésük negyed kiló liszt, mindenegyéb nélkül, melyet kis hólével tésztává gyúrnak s egycsajkában megfőznek vagy egy kövön megsütnek. A ma-gyarok — mondják — segítenek egymáson, de a csehekmár az első nélkülözéseknél eladták pokrócukat, ruháju-kat s most itt állnak minden, nélkül. Ha nem az éhség ölimeg őket, a rettentő hideg végez velük. Egy helyen állító-lag 50 ember fagyott meg. Elaludtak, hogy soha többé felne ébredjenek.

Dél felé Tjukus községbe értünk, hol rizslevest és egykenyeret kaptunk s nagy meglepetésünkre szerb katonáknarancsot és dohányt árulnak az úton. Pihenő után továbbmegyünk a végtelennek látszó hóhegyek között s az út-szélen megfagyott katonák holttestei hevernek. Mindenerőnket összeszedve küzdünk a nehéz úttal s buzdítjukegymást a már nem messze levő céllal.

Szerb őreink közül lemarad egy pár, pedig itt lema-radni egy az elpusztulással. Katonáink mellettünk téligtagyva tántorognak. Egy összeesik, felsegítjük.

— Hajde, hajde! — kiáltja a zsandár. — itt nincs idő,itt nem lehet segíteni.

S mi megyünk, hátizsákjaink húzzák vállainkat, lyukascipőnk alatt érezzük a havat, sokan a teljes kimerültségverejtékével vonszolják magukat. Délután 4 óra körülDjura-tértük el. A csehek, szerbek s a betegek házakba

61

kerültek s mi többiek egy nagy istállóban nyertünk elhelye-zést, ahol összezsúfolva ugyan, de fedél alatt voltunk stüzet is rakhattunk. Éjjel a szomszédos istállóban egy féligfagyott lengyel katonánk agonizált s már nem is emberihangon ordítozott. Reggelre a szerencsétlen kiszenvedett.

November 29-én reggel ismét útnak indultunk s ahatalmas hegyekkel és szakadékokkal alig tudunk már meg-küzdeni. Ily nagy útra senki sem volt közülünk jól fel-szerelve s a legtöbben könnyű nyári cipőkben indultakútra, melyek az immár másfél hónapja tartó úton teljesentönkrementek. Barna nyári cipőim egyikének talpa teljesenelkopott s a havas meredek utakra alig tudok kapasz-kodni. A szerb őrnagy kis hegyi lován belovagolja akolonnák hosszú sorát s mindenféle ígéretekkel buzdít:

„Meine Herren, nur vorwärts! Soeben habe ich eineDepesche vom Oberkommando bekommen. Es werden 300par Schuhe, Gold und Silber in die nächsie Ortschattnachgesendet. Alles werden wir haben.”Természetesen nem adtunk hitelt az egésznek, de

reméltük, hogy valaminek csak jönni kell s ezek a hegyeksem tarthatnak örökké. A hegyóriások végtelennek látszóútjait már-már alig bírtuk, midőn keservesen egy hegy-csúcsra jutottunk. Az út mellett örökzöld buxus cserjékjeleztek némi életet, midőn váratlanul új kép tárult sze-meink elé. Egy nagyon meredek szerpentin út vezet le avölgybe, melyben a Skumbi folyó kanyarog s ezüstösencsillogva tűnik el messze a hegyek között. Ezek a hegyekazonban már nincsenek hóval borítva, hanem teljesenzöldek. Fáradtak, kimerültek voltunk, de szívünkben újreménység adott erőt s a meredek hegy kígyózó útjainleereszkedve, a völgybe értünk. Az enyhe éghajlatban ametsző északi szél mintha a dél és észak küzdelme lettvolna. Lent a völgyben a Skumbi folyónál gyülekeztünk sborzalommal néztünk a hóval borított magas hegyekre,honnét bajtársainkat leereszkedni láttuk.

Egy gyönyörű háromíves kőhídon — a régi törökhídépttészet valóságos remekén — mentünk keresztül sMiraka moszt (Csuprija) albán községnek a hegyoldalonelszórva fekvő házaiban nyertünk elhelyezést. Az albánházak itt többnyire egyemeletesek s a földszintet az istállótoglalja el. Az albán lakószobának nincsenek ablakai,hanem csak kis szelelő nyílásai üveg nélkül, melyen azalbán úgy tekint ki, mint a katona a lőrésen. Az emeletilakószobát a földszinti istállóval bent közvetlen lépcső kötiössze s az egész ház kőfallal van körülvéve. Az albán-nak háza valóban vára is. Sarkady bajtársammal egy

|

Út Elbassan felé.

ilyen ház istállójában vagy 30-ad magammal helyezked-tünk el. Felettünk elhelyezett bajtársaink egy szerb őr-mester jóvoltából és ügyessége folytán éjjel 12 óra körülbableveshez és jarac- (birka) pörkölthöz jutottak s mialant, akik minden vacsora nélkül hajtottuk nyugalomratejünket, a nagy dobogásra felébredve, Tantalus összeskínjait állottuk ki, midőn azt hallottuk:

— Ki nem kapott még harmadszor a jarac-pörköltből?November 30-án reggel mi is kiszabadulva az istálló-

ból, egy kis tűz mellett, az immár vagy tízszer kifőttteánkból teát főztünk, amit egy kis pirított kenyérrel fogyasz-tottunk el. Reggeli után útra keltünk s utunk a Skumbifolyó jobb partján vezetett, valaha a törökök által épített,de most nagyon elhanyagolt rögös úton. A nap süt, azidő enyhe s ez feledteti velünk azt, hogy lyukas cipőnktalpa nem véd meg az út kövei ellen. Itt az észak és déltalálkozásánál is előveszem naplójegyzetemet s vázlatotkészítek a mögöttem és előttem levő két ellentétes tájról.Mögöttem az albán hegyek égbenyúló havas csúcsai,alattok a meredek szerpentin út s a háromíves kőhíd.Mellettem platánok a váratlan fagytól megsárgult levelek-kel hajlanak a folyó medre felé. Előttem már örökzöldbutusokkal borított hegyek között a kanyargó folyó az olaj-fák halványzöld lombjai között tűnik el az elbassani úton.

Utunk célja Elbassan, az „ígéret földje”, ahol bennün-ket a szerb őrnagy kijelentése szerint aprópénz, cipő s

63

lakás vár s ahol ez a sokat szenvedett csapat nyugalmattalál. Közeledünk Elbassánhoz, a Skumbi balra elhagyottbennünket s a folyó és utunk közötti síkon nagy kiterjedésűolajerdők kísérnek. Jobbra egy kolostorszerű épületcyprusok között, vonja magára figyelmünket. Előttünk azolajfák fölött már látszanak Elbassan karcsú minaretjei.A város előtt levő török temetőnél megállunk. Az út mellettkét felől két hatalmas platánfa s köröskörül olajfák alatttörök sírok jellegzetes sírkövekkel s a sírok között, mintvalami árnyalakok, a mi katonáink olajfagallyakat gyűj-tenek.

Részletekben helyeznek el bennünket és pedig a szer-beket és cseheket egy szállodába, ahol a konyhánk is volts a többieket 30-40-es csoportokban kávéházakba, türdőkbeés dsámjába.Harmincad ma-gammal egy al-bán katanábakerültem, aholszűken bár, detedél alatt, me-legben voltunk.A kőpadlóraszórt széna volta tekhelyünk. Akávéház olda-lain széles pads az egyik sar-kában volt atűzhely, ahol egy öreg albán a török kávét főzte keleti,eredetiséggel. Minden egyes adag kávé külön készül. Márreggel óta ott gőzölög egy négyszögletű nagyobb bádog-edényben a forró víz a parázs felett s ha valaki kávétóhajt, egy fanyelű kis rézedénybe finoman őrölt kávéportés vizet tesz az albán, melyet a parázsba dugva gyorsanfelforral s azután az egészei kávéporral együtt egy tin-dzsába önti, melybe kevés cukrot tett, feleönti forró vízzels kész a török tekete kávé. Valami konyakon és ánizsospálinkán kívül alig tudott egyebei szolgálni.

Annál többfélét hoztak a kávéház elé és annak udvarábaaz élelmes kis albán és török gyerekek s minthogy miaz úton jó, ha egy meleg ételt ettünk naponta, most ittalig tudtunk betelni a sok mindenféle étellel. Árulnak ittbablevest birkahússal, frissen olajba sütött kis fánkokat,narancsot, diót, almát, szultánkenyeret s nagyon jó dohányt½ kg-kint 3 dinár aprópénzért. A pénzzel ismét baj

Elbassani török temető.

Elbassani kávéház.

van, csak a szerb ércpénzt fogadják el, míg a papír-pénznek kevés az értéke. A magyar pénzt azonban szí-vesen fogadják. A magyar konyha megtakarításából itt 10korona magyar pénzt kaptunk fejenkint. Minthogy ezutánmár csak török pénzre lett szükségünk, pénzünkéi KrauszZsigmond tőhadnagy bajtársunk egy városi bankban törökpénzre beváltotta s ez alkalommal hallotta, amint egyszerb katona az őt kísérő őrnek mondotta, hogy:

— Szerbiából jön mindenki, aki jöhet! — és sírvatette hozzá: — Szerbiának végei

A katana udvarára kimehettünk, ahonnan egy érdekesóratorony volt látható, melynek tövénél teát főztünk s otttöltöttük el időnket az udvaron levő fügefa alatt a tavasziasenyhe időben. Esténkint a szomszédos vártalon kürtösökés dobosok fújták, illetve dobolták az esti szerb „taka-rodót”. Újságot természetesen nem olvashattunk, de ahírek szerint a szerbek ügye rosszul állhatott, mert máride is érkeztek visszavert szerb csapatok. Híre járt,hogy a szerbek 12 napi fegyverszünetei kötöttek salegénységünknek már is jobb dolga van. Az udvarunkszomszédságában a mi katonáink voltak elhelyezve, akikközül néhány magyar kis cipőjavító műhelyt nyitott. Ezeka katonák mondják, hogy az albán hegyek között vagy300 emberünk és vagy 70 szerb őr fagyott meg.

December 3-án a török fürdőbe kísértek melynek elő-

65

csarnokában színién bajtársaink voltak elhelyezve. Napontaegyszer étkezés végett a városon kérésziül vezettek kony-hánkhoz. Az élénk forgalmú városi, melynek lakosságatörök és albán, egy zászlóalj szerb katonaság tartja meg-szállva s ez az utolsó állomás, ameddig a szerbek hatalmaelér. Híre jár, hogy Albánia nyugati részén kikiáltot-ták a köztársaságot Essad pasa elnöklete alatt, aki állító-lag a szerbeknek az átvonulást megengedte. Az albánvárosi rendőrség együttműködik a szerbekkel.

December hó4-én indultunkútnak, reggeliszürkületben, avároson keresz-tül, melynek uc-cáin a mi kato-náink már ottácsorogtak,hogy valamit vá-sárolhassanak. A város délkeletikijáratánál elte-rülő s olajfákkalkörülvett rétenvártuk, amíg azösszes kolonnákösszegyűlnek.Indulás előtt aguvernőr meg-bízottja jelentmeg s megbízó-ja, valamint Es-sad pasa nevé-ben francia nyel-ven kijelentette,hogy azok üd-vözletét hozza amagyar-osztrák tiszteknek és sajnálják, hogy országukonvaló átvonulásunkat nem tehetik kényelmesebbé.

Utunk olaj- és cédrusták között a Skumbi völgyébenvezetett Az út mellett egy katonánk holtteste feküdt. Azidő enyhe, de az utak teljesen elhanyagolt állapotbans vagy hatszor kellett a Skumbi mellékfolyóin térdig érővízben átgázolni. Este még egy kellemetlen átkelésünkvolt egy folyón, melyen valami rozoga vesszőtonásű pallóvezetett keresztül. Későn vonultunk be nyaktörő utakon

Elbassani óratorony.

Elbassan óratorony

66

Pekinje albán községbe, ahol házakban s imaházakbanhelyeztettünk el.

December 5-én Essad pasa üdvözlő sürgönye törzs-tiszteink előtt telolvastatott. Délután gyülekező volt a régitörök mecset mellett, a papilak udvarán. A községen kérész-iül menve, annak apró taházai nem sok érdekességei nyúj-tottak. Annál érdekesebb a török mecset a csonka mina-rettel s az óratorony a hozzá csatlakozó loggiával.

A szerb parancsnokság a papilak udvarán hosszadal-mas névsorolvasást tartott, mely alatt a nyárias szépmeleg időben a tűbe leülhettünk s körülnézhettünk. Azudvaron egy török tőpapnak ráccsal körülvett sírjára egyteljes nyílásban levő rózsatő ágai borulnak. Befejeződötta névsorolvasás is s ez alkalommal megtudtuk, hogy közü-lünk is szedett áldozatot a borzalmas albán út, amennyi-ben Binder Károly százados,* a 4-ik népfelkelő ezredegyik zászlóaljának parancsnoka még Elbassan előttlemaradt s az idősebb ember a kiéhezettségtől legyengülve,ott pusztult el az úton, távol hazájától, Erdélytől, aholNagyszebenben édes anyja ésfelesége hiába várják.

A lenyugvó nap aranysugaraitól ragyogó égboltból éle-sen válik ki az óratorony és a minaret, melynek csonkatornyából a müezim kelet felé fordulva, csengő hangjánhívja imára a hithű mohamedánt: La illah el allah Moha-med razul allah. (Allah egyetlen s Mohamed az ő prótéíája.)

Ennek hatásaalatt vonultunklakásunkra. December hó6-án reggel 7órakor indultunkútnak. Nehezenjárható, mert épí-tés alatt levőútunk síkságonvezetett keresz-tül. Olasz mér-nökök vezetésealatt érdekes vi-seletű albánokdolgoznak rajta,

de nem valami nagy buzgalommal. Az albánok bár mun-kában voltak, mintha ünnepi viseletben lettek volna. Ujjasmellényükről fekefe rojfok lógnak s pomponokkal vannak

* Binder Károly százados halála után az őrnagyi rangot és a Vasko-rona-rend III. osztályát a hadidíszítménnyel kapta kitüntetésül.

Útépítő albánok Kavaja előít.

PEKINJE: DSÁMJA ÉS ÓRATORONY.

Pekinjei utcarészlet

67

díszítve. Fejükéi kis fehér sapka fedi, fehér vászonnadrágu-kat színes övvel sokszorosan csavarják körül s mindenik-nek lábán cipő van. Nagyon érdekes alakokat lehetett kö-zöttük látni s úgy tűntek fel, mintha szégyelnék a munkáts úgy álltak ott, mintha semmi közük sem volna az út-épttéshez.

A szekérnek egy különös alakjai láttuk itt. Embermagasságú, két nagy kerekű talyigába fogott apró fajtájúteheneket vagybivalyokat hosz-szú bottal kor-mányoz az al-bán.

Habár decem-ber van, a felhőt-len égből tüzel anap s mi minden

vagyononkkalhátunkon, téli ru-házatunkbanalaposan izza-dunk. Utunk min-denütt kisebbemelkedésekkelváltakozó síksá-gon vezetett ké-résziül s nyugatfelé a horizontmintha a végte-len tengert sej-tetné. Két menet-napunk van mégs akkor Duraz-zóba érve, végeszenvedéseink-mert ott t en-ger zárja el utunkat, hajón kell vinniök, de gyalogolni nemkell már. Ez a remény tarija a lelkei bennünk, akik testi-leg-lelkileg kimerülve, keservesen haladunk a göröngyösutakon. Megkérdeztünk útközben egy albánt: — Koliko sahat do Kavaja? (Hány óra Kávájáig?)Örömmel vettük tudomásul, hogy „iki sahat”, vagyis 2óra. Késő délután volt már s rég elmúlt a két óra, mikora velünk szembe jövő albánok szerint még mindig két órakellett Kávájáig.

Délután egy folyóhoz értünk, melyből egy lerombolt

Kavajai ucca.

török kőhíd pillérei emelkedtek ki. A sebes folyásúfolyón át kellett mennünk. Sokan nekivetkőztek, néme-lyek ruhástól mentek neki, Sarkadi bajtársamat s en-gemet egy izmos albán vitt át a hátán 20—20 paraszerb pénzért s egyesek a szerb őrökkel vitették át ma-gukat. Keserves helyzetünkben is közderültséget keltett,amint egy pocakos és egyébként is ellenszenves cseh tár-sunk, aki egy vézna szerb őr hátán akart átjutni, a folyóközepén az őr hátáról lecsúszva, a legnagyobb vízbecuppant.

Út közben egy olasz mérnöktől megtudtuk, hogy Durazzóelőtt tengeri ütközet volt s kilenc hajónk bombázta avárost és a kikötőben négy hajót elsüllyesztett. Az ágyú-zást útközben mi is hallottuk, de azt hittük, hogy az út-építéshez sziklát robbantanak valahol.

Esti szürkületben értünk be Kavaja albán községbe. A falu előtti térséget a mi katonáink tömege lepte el.

A mai hosszú úton a nagy hőségben a szomjúságnagyon gyötört bennünket s itt hideg vízzel üdíthettük felmagunkat, amit kis albán lányok és fiúk jóindulattal hoztakrészünkre. A faluban helyeztek el és Sarkady bajtársam-mal egy albán ház emeletére kerültünk. Az „emeletes”házból valami kényelemre következtetni hiú ábránd lettvolna, mert itt az emeletes ház is paticsból, vagyis agyag-

69

gal tapasztott vesszőfonású fallal épült. A mi szobánk,melyben a négy tapasztott talon kívül semmi sem volt,kilencen fekve alig tértünk el, de ez is nagy kényelem voltaz eddigiekhez képest. Elég jól aludtunk a földre hintettszalmán s ébredésünkéi csak az tette kellemetlenné, hogyegy társunk a talon egy jókora nagyságú skorpiói fogott,melynek csípése veszélyes.

Kavaja eléggé érdekes fekvésű helység török s albánlakossággal. A mecsei, minaret és az óratorony itt is alegérdekesebb épületek. A szerb őrnagy rendelkezéseszerint a lakosokkal beszélni szigorúan tilos s étkezéshezis — ha van — szigorú őrizet mellett vezetnek.

December 7-ére Durazzó felé elrendeli indulás elmaradt.Emeleti lakásunkból láttuk, amint rettenetes állapotban levőlegénységünk beláthatatlan hosszú sorban vonul el. Du-razzóba indultak tegnap, de onnét visszaküldték őket smost azt sem tudják, merre menjenek. Egy pár ezredem-beli katonát felismertem, kenyeret s pénzt dobtam le nekiks buzdítottam őket, bár magam is rászorultam egy kisbuzdításra.

Teljes bizonytalanságban vagyunk a felől, hogy hovámegyünk. Konyhánk már alig működik, mert csak szerbpapírpénz van s ezért itt mit sem adnak. Magyar pénztszívesen fogadtak s ezt beváltva a „cserek” és „me-dzsidje” nevű török pénzekkel kellett megismerkednünk.Magunknak kell magunkat élelmeznünk és szerb őreinkmeg albán házigazdánk útján igyekszünk valamit beszerezni.Minthogy szárnyas itt rendkívül sok s aránylag olcsó volt,három bajtársammal együtt egy pulykái vettünk, melyeiaz albán nagyon ízletesen elkészített. Sarkady bajtársampedig délután a beszerzett liszt, cukor és tejből torróolajban fánkot sütött. A kiállott sok nélkülözés utána pihenőhelyeken igyekeztünk magunkat helyrehozni, szá-molva azokkal a táradalmakkal, melyek még ránk várnak.

Amióta albán területen vagyunk, de különösen amiótaa szerbektől megszállva tartott utolsó állomási: Elbassantelhagyluk, mindig az a remény élt bennünk, hogy valamimódon megszabadulhatunk. Reméllük pedig azért, mertAlbánia közvetlen a háború előtt Wled herceg uralma alattállott s a hercegnek bizonyára még most is sok híve leheí,továbbá monarchiánk, mini a katolikus albánok patrónusa,igen sok pénzt adott ezeknek. Némelyek bíztak még Essadpasában is, hogy bennünket esetleg hatalmába kerítve, sajáthadseregünknek kiszolgáltak, hogy ez által monarchiánkkegyét visszanyerje.

Bíztunk az albán népben is — melynek vakmerőségé-

70

ről legendákat hallottunk — hogy kiszabadít a szerbekkarmai közül, akik — mialatt az ő tisztjeik nálunk civilizáltkörülmények között élnek — végighurcolnak bennünketországokon keresztül gyalog s a legszükségesebb élelem-ről sem gondoskodnak.

Káváján a szerb hadsereget csak a minket kísérő őr-ség, vagyis az őrnagy, egy kapitány, egy hadnagy, egygazdászati tiszt, egy pénztárnok, 80 szerb katona és vagy40 szerb zsandár képviselte. Ezt a fegyveres erőt —kedvező alkalommal — nekünk magyaroknak, osztrák-né-meteknek s néhány velünk érző horvátnak, azaz összesenminfegy 3-400 tisztnek nem lett volna nehéz lefegyve-rezni, de közöttünk voltak a szerbek, csehek és a hor-vátok egy része, kik állítólag revolverrel is fel voltak sze-relve s ezeknek közöttünk bujkáló, besúgói, kik minden ilyirányú akciót azonnal elárultak volna.

Ily körülmények között nem volt más hátra, mint egypáran összebeszélve várjuk, hogy mikor és hogyan kínál-kozik leghamarabb a szerencse a megszabadulásra.

December 9-én reggel, mikor indulásra sorakoztunk,szájról-szájra terjedt el a hír, hogy Pick és Hackenberghadnagyok az éjjel megszöktek. Midőn e hírt hallva, táj-dalmasan gondoltam vissza arra, hogy tegnap este én isközel voltam a szökéshez, tekintetem annak az őrnekszúró, kémlelő tekintetével találkozott, aki tegnap esteakkor lepett meg, mikor albán házigazdámmal már ilyirányú tárgyalásokat kezdettem s ezzel a szerb őrrelcsak nehezen tudtam elhitetni, hogy csak egy csésze valóditörök kávé iránt érdeklődtem az albánnál.

„Minden őr és zsandár töltött fegyverét nem vállán,hanem kezében vigye” — volt a szerb őrnagy parancsa —a szerb kapitány pedig hajtson bennünket, hogy kifáradvane legyen kedvünk megszökni.” Elég keserves büntetésvolt, de még sem olyan súlyos, mint amilyet vártunk, talánazért, mert már úgy sincs, aki a szerb őrnagyot felelősségrevonhassa. Egyébként helyzetünk már olyan rossz volt,hogy még büntetéssel is alig lehetett volna rosszabbátenni. Újság hiányában szájról-szájra kapjuk a hírt, hogya mi csapataink Elbassan alatt vannak s nemsokára Valonakerül sorra.

Reggeli nélkül indultunk útnak, de nem Durazzo felé,ahoí szenvedéseinknek végét reméltük, hanem visszafelé.A faluból kiérve, a hegyoldalt a mi katonáink lepik el.Kijönnek az út szélére s néhány bajtársunk ismerősttalál közöttük. Enni alig kapnak valamit. Szép, naposidőben déli irányba haladtunk étlen-szomjan, úttalan utakon,

71

emberektől elhagyott, lakatlan vidékeken. Délelőtt 11 órakörül az olaj- és ciprusfákkal borított hegyről messzea ködös távolban a tenger csillogásai láttuk, de utunk atengerrel párhuzamos irányban délre vezet s a célt nemtudjuk. Délután 5 órakor a Skumbi folyóhoz értünk, ahola cseheket és szerbeket nagy albán csónakokon azonnalátszállították Bastava községbe, de mi a Skumbi folyó jobbpartján maradtunk, sátor nélküli táborban. Élelmet semmitsem kaptunk s néhányan szederlevélből teát tőztek.

December 10-én reggel 8-11 óráig tartott, amíg ben-nünket a folyón átszállítottak s azután a folyónak mocsa-ras, bozótos partján délnyugati irányba haladva, délután3 órakor ismét megláttuk a tengernek cravaslai lagunáit.Nagy erdőn, folyondárokkal buján körülfontták között, azéhségtől elgyengülve vonszoljuk magunkat. Kezeinket vé-resre karcolják ennek az őserdőhöz hasonló vadonnaktövises bokrai, s amit ruháinkból az eddigi út esetleg ép-ségben hagyott, az erdő tépte széjjel. Estefelé Pijár községközelében szabad táborba szálltunk s a közelben nagyterületen nőtt páfrányból készítettünk magunknak fekhelyet.Nagy tüzet raktam, melynél Sarkady bajtársam megtőzteazt a kevés rizst, melyet Káváján az utolsó szükség ese-tére vettünk.

December 11-én minden reggeli nélkül indultunk útnak.Konyhánk három nap óta semmit sem ád, de még szeren-csénk volt, hogy Szerbiában s Albániában dohányt olcsónkaphattunk s útközben a rövid pihenők alatt s az éjjelitáborozásoknál egy-egy cigaretta mellett igyekeztünk elte-lejteni azt, hogy aznap még semmit sem ettünk.

Végtelennek látszó mocsarakon megyünk keresztülreggel 7-10 óráig. Hátunkon volt mindenünk, az éhség-től el voltunk csigázva s nekünk térdig érő ingoványon,mocsarakon, árkon s bokron keresztül ugrálva, kapasz-kodva kellett átvergődnünk. A létért való küzdelem adjameg az erőt s halálos verejtékkel igyekszünk kijutni avégtelennek látszó mocsarakból. Dél felé végre földet értünkegy pár házból álló albán tanyánál. Az egyiknek udvaránmentünk keresztül és sokan megrohanták az ott felhal-mozott s állatoknak szánt nyers tököt.

Egy albán faluba értünk, ahol egy kerítés mellett elha-ladva, érett gyümölcsökkel telt narancs- és citromfákatláttunk. Ez új reményi kellett bennünk s bár ruhánk mégnedves volt, cipőnkben még szortyogott a víz és reg-gel óta pihenés nélkül jöttünk, — mert a mocsarakban egypercig sem lehetett leülni — most új erővel igyekeztünkelőre. A kis albán falu piacán végre megpihenhettünk.

72

Az előre értesített lakosság bablevest, málélepényt, diót,cukrot, olajbogyót s dohányt hozott, melyből vásárolhatottaz, akinek magyar vagy török pénze volt, de szerb pénzértcsak dohányt adtak. Fehérneműt, órát, gyűrűt s feles-legessé vált prémgallért adtak el némelyek, csakhogy élel-mei vehessenek.

Több mint egy órai pihenés után hagytuk el ezt a kisalbán falut, melynek még a nevét sem tudtam meg, de amely mindenféle üzleteivel s kertjében pompázó citrom-,narancs- és olajfáival valóságos oázis volt keserves utun-kon.

Alig hagytuk el a falut, annak délnyugati szélénél aSemeni folyóhoz értünk, melyen át két izmos albán 30-40-escsoportokban nagy bárkaszerű csónakban vitt át atúlsó parira. Minthogy az átszállítás sokáig tartott, afolyó partján, a nyári melegben jól megmosakodhattunk,sőt egyesek meg is fürödtek, miközben a part távolabbirészéről valaki „Hilfe! hilfe!” kiáltásokkal segítségértkiabált. Odafutva látjuk, hogy egy német bajtársunk afolyónak homokkal bevont, de ingoványos partján már tél-testével besüppedt s minél inkább igyekszik ki, annál jobbansüllyed be. azt mindnyájan észrevettük, hogy ha egy percigis egy helyben állottunk, a part azonnal besüppedt alattunks épp ezért helyünket folyton változtattuk, de hogy valakizsebkendőmosás közben észre ne vegye, hogy immárféltestéig besüppedt, ahhoz igazán német professzori szó-rakozottság volt szükséges. Wagner Józset zászlós baj-társunk, aki éppen fürdött, meg én igyekeztünk a németbajtársat kimenteni. De Wagner minél inkább húzta fel,ő annál jobban besüppedt. Faágakat s rőzsét kellett anémet bajtárs körül raknunk, hogy arra lépve a már de-rékig besüppedtet kihúzhassuk.

Sarkady bajtársammal megfőztük utolsó s talán márvagy 6-szor kifőtt teánkat, aztán bennünket is áthajóztaka Semenin. Albán tanyák között vezető utunk, melyetnéhol két ember magasságú bambusznád szegélyezett, nemsokáig tartott. A kanyargós Semeni bal partján sátor nél-küli szabad táborba szálltunk. Egy biplán berregett telet-tünk, talán az olaszok kémlelték a vidékei. A közeli erdő-ben fát szedtünk s tüzek mellett töltöttük az estét, talál-gatva, hogy hol, kinek adnak át bennünket.

December 12-én reggel minden élelem nélkül a Semenifolyó bal pariján vonultunk s a túlsó parton a mi katonáinknagy tömege vonult ugyanabba az irányba. Délelőtt 11 órakörül a Semeni egyik mellékfolyója mellett haladva, távoltról jövő kürtszó keltette fel figyelmüket s nemsokára szür-

73

készöld ruhás olasz katonáktól tudtuk meg, hogy olasztábor közelében vagyunk.

A Skumbi folyón való átkelésnél, vagyis december9-én két részre vált csapatunk első részével a szerb őrnagymár tegnap ide érkezett. Mi, a 4. és 5. kolonna, a szerbkapitány vezetésével vonultunk be Fieri albán községbe,nem annyira a lakosság, mint inkább az olasz katonaságóriási érdeklődése mellett. Valósággal ostromoltak bennün-ket kérdéseikkel s mi bár fáradtan s a melegtől, szom-júságtól elcsigázva, de azért rendben menetelve franciáuls olaszul válaszolgattunk, hogy közel 2 hónap óta majd-nem 800 km-t gyalogoltunk, hogy a hóviharban, mocsa-rakban embereink pusztultak ël s hogy már negyednapjaalig ettünk valamit. Ezek az intelligens arcú, fiatal olaszkatonák, kik fronton még aligha voltak, nem tudták elhinni,hogy mi — közülünk sokan lerongyolódva, szakállasan— a magyar-osztrák hadsereg tisztjei, volnánk. A falu mel-lett egy dombra vittek, hol vízben kifőtt rizst kaptunk s azodaérkezett árusoktól is vehettünk egyetmást. Az idáigelvergődött katonáinktól halljuk azt a szomorú hírt, hogya szerbek azokat a katonáinkat, akik a mocsarakon nembírtak áttjönni, lelőtték volna.

Délután két órakor a szerb parancsnokság ismét útnakindított, de az olasz parancsnokság visszarendelt azzal, hogymég vacsora is itt legyen s csak reggel folytassuk utunkat.Az olaszok ugyan még nem élelmezhetnek bennünket, mertők is csak két nap óta vannak itt, de az a körülmény,hogy már gondoskodnak rólunk, némi bizalmat ad a jövőrenézve. Az olasz parancsnokság rendelkezésére mindjártaz út mellett szálltunk sátornélküli táborba s a közelbenszedett páfrányból készítettünk ágyat magunknak. Az élel-mezés vezetésével megbízott horvát tiszt jóvoltából azon-ban vacsoránkat csak másnap reggel kaphattuk meg.

November 13-án reggel 7 órakor indultunk útnak; melyegy magas hegyen vezetett keresztül. Az út mellett kato-náink nagy tömege táborozott, szintén még szerb őrizetalatt. További utunk mocsarakon vezetett keresztül, melyek,ha nem is voltak oly nagyok, mint azok, melyeken teg-napelőtt mentünk át, de éppen eléggé fárasztóak voltak sha tegnap az olaszok vissza nem tartanak, úgy éppen sötét-ben értünk volna ide s a lemaradottak áldozatul estekvolna a mocsaraknak.

Délelőtt 11 óra körül Feras (Novoselo) albán községközelében lévő olasz hadtápállomáshoz értünk, hol csapa-tunk első csoportjával találkoztunk. Az első élelem, amitaz olaszoktól itt kaptunk, egy kenyér és makaróni-leves

74

volt, mely utóbbi keserű volt ugyan, de nekünk nagyonízlett, legénységünkből vagy 10.000 jutott ide s rémes dol-gokat mondanak az út borzalmairól. Elbassánban egykevés lisztet kaptak az útra s azóta semmit. Aki lemaradt,azt állítólag leütötték, nehogy a mi előrenyomuló ka-tonáink kezébe kerüljenek. A Vojusa folyó jobb partjánlevő sátornélküli táborunk közelében volt a j5-ös olaszezredbeli gyalogság és a 10-es ezredbeli bersaglierik (lövé- szek) tábora. Az

utóbbiak azolasz hadseregelit csapatjaihoztartoznak. Szé-les, tányéralakúkalapjukról jobboldalt leomló ka-kastoll, minthaplörőz volna sa sok cikornyáskürtjeire mindenmozdulatot tutó-lépésben végez-nek. Mi öreg har-cosokként néz-tük őket s elgon-doltuk, vajjonezek a fürge fiúkott az órák hosz-szat tartó mo-csarak s ingová-nyokban is olyjól fognak-e futnis oly jókedvűeklesznek-e, mintmost itt a nyá-rias meleg nap-sugárban ?

A Vojusa folyón az átkelést most már nem albánok,hanem az olasz katonaság végezte. Az olasz csapatokátszállítása folytán a mi átkelésünk késett. Nagy tüzekmellett vártuk, amíg a mi átkelésünk 10 órakor megkezdő-dött s hajnali 4-kor a sor ránk került. Egy olasz bersaglierihadnagy vezeti az átkelést és szerb őreink mellé most márolasz bersaglieri katonák is társulnak. Egy nagy bárkábaszálltunk be s mialatt a kormányrúdnál levő bersaglieri,mintha csak a velencei lagúnák gondoláján volna, valami

Olasz bersaglieri (lövész) katona.

75

olasz népdalt énekel, összes olasz őreink ott mellettünkzümmögték hozzá a refrént, valóságos velencei szerenádhatását keltvén a csöndes éjben. A túlsó parira érve, ottmindjárt lefekhettünk.

December 14-én reggel 6-kor ébredt a tábor. Az olaszkatonák áthajózása még mindig tart. Jól táplált öszvérekhátára felpakkolt kis hegyi ágyúk, sok makarónival teltláda, olaj korsók várták az átszállítási. Alighogy elindul-tunk, egy télóra múlva egy réten állottunk meg s kilencóra körül a szerb katonák és csendőrök elvonultak. Azőreink közül többen, különösen a román nemzetiségűek sa zsandárok közül egypár jobb érzésű, könnyes szemekkelbúcsúzott el tőlünk s indult neki a bizonytalanságnak.Elvonulásuk előtt az őrök parancsszóra a kólót táncolták,mely nem annyira öröm-, mint inkább haláltánc benyomá-sát keltette.

Egy fiatal bersaglieri tiszt sok pózzal végezte az át-vételt s bizonyára az ő fogalmai szerint a mi állapotunkelőtte valami elképzelhetetlen, valami lehetetlen volt. Hossza-dalmas névsorolvasás után délután 1 óra felé, midőn azátadásunk befejeződött, jött meg az olasz parancsnokságrendelete, hogy egyelőre nem vesz át s állítólag csakValonában fog átvenni bennünket. Visszahívták a szerbőrségei s ismét hallhattuk „Hajde Napred!” vad kiáltá-saikat. Teljes bizonytalanságban voltunk ismét. A szerbekmár nem tudtak velünk mit csinálni, mert élelmük nincs sitt akartak éjjeleztetni. Mi azonban, akik az olaszokbanbízva, most már mindenünket megettük, készek voltunkinkább egész éjjel menni, csakhogy végre biztos helyrekerülhessünk.

Délután 5 óra körül elindultunk Valona felé s 5 órakörül egy olasz tábornokkal s annak nagyon színpadiashatást keltő Napoleon-föveges kíséretével találkoztunk, kik-ben a mi állapotunk nem kis csodálkozást keltett. Hosszútasoron vezetett utunk s egy érdekes fekvésű kolostor alattszétágazó keresztútnál állottunk meg pihenőre. Ez a kolostors alatta a keresztút emlékezetes marad mindnyájunk-nak. A szerbek ugyanis már végleg lemondtak arról, hogybennünket ellássanak, az olaszok pedig, minthogy az át-adásunk előkészítve nem volt, nem akartak még átvenni.Mi pedig, akik itt a keresztútnál a kolostor alatt megállot-tunk s kik a fáradságtól és éhségtől teljesen el voltunkcsigázva, teljes bizonytalanságban feküdtünk az útszélen,mert szerettünk volna ugyan tovább menni, hogy végre két-hónapi kóborlás után biztos helyre jussunk, de fizikumunkfelmondta a szolgálatot. A magam részéről, mini ahogy a

76

hosszú út alatt sokszor tettem, vázlatot készítettem e széptekvésű kolostorról.

A közelben táborozó olasz ezred parancsnoka tudo-mást szerezve átvonulásunkról, s célunkról, hogy Valonábaigyekszünk, félretett minden bürokratizmust s úgy intéz-kedett, hogy az éjjelt táboruk közelében töltsük s csakreggel folytassuk utunkat. Kolonnáink első részét a valonaiútról visszairányították s a kolostor alatt vezető s füge- ésolajfákkal szegélyezett úton értük el a közeli olasz tábort,hol a katonák nagy érdeklődése mellett vonultunk a ré-szünkre kijelölt olajfák hegyére. Tekintve, hogy tegnap ótasemmit sem ettünk s még víz sem volt, hogy azzalüdíthettük volna magunkat, érthető jó étvággyal togyasz-tottuk el az olaszok makaróni-levesét, melyet — látva ki-éhezettségünket — éjtélkor megismételtek.

December 15-én reggel az olaszok húslevest, húst segy kenyeret adtak, ami feletti örömünket csak tetézte az,hogy végre — elfogatásomnak éppen egyéves évfordulóján— az olaszoknak adtak át bennünket. A szerbek rettentőenleverve vonultak el s ez alkalommal a kólótánc is elma-radt. A búcsúzó szerb katonák között volt egy, a ki fárasztóutainkon mindig a legkíméletlenebbül ordította „Hajde,hajde! dva i dva” (gyerünk, gyerünk, kettesével!) s nemtörődött azzal, hogy egyik-másik bajtársunk alig tud menni.Most ez a katona jött hozzánk s kétségbeesett hangonkérdi:„Uraim, hogy megyünk haza?”, mire egy bajtársunk,akinek a jó reggeli úgy látszik visszaadta a jó humorátis, azt válaszolta, hogy: „dva i dva.”

Reggel 8-kor olasz bersaglieri katonáktól kísérve indul-tunk útnak, mely a hegy oldalába Vájt keskeny fedezék-szerű ösvényen vezetett. Déli irányban haladva, 11 órakörül, útirányunktól jobbra, a ködös párázatban feltűnta tenger s előttünk a messzeségben Valona vára.Habár a déli nap teljes hévvel sütött és forrást az egészúton nem találtunk, csapatunk abban a tudatban, hogyutunk nem tarthat már soká, oly jól haladt előre, hogya bersaglierek, akik csak puskát és kenyérzsákot vittek,alig tudtak követni s a pihenőknél ők voltak az elsők,akik leültek. Az olaszok menetbeosztása szerint 50 percesmenet után 10 perces pihenés, az óra pontosságával kö-vették egymást.

Délutáni utunk egy albán falun és nagy kiterjedésű olajfa-erdőn vezetett keresztül, mígnem délután 3 óra körül avalonai védelmi művek alatti völgyben egy csurgó kút-nál hosszabb pihenőnk volt. Pihenés után az olajfa-erdőkön át délnyugat felé haladtunk, miközben az eső

77

is megeredt. Az erdőből kiérve, már látjuk a tengeri,mely szenvedéseinktől megszabadít, de úgy látszik, azagyonkínzott csapatot még nem hagyta el a nemezis. Atengerpartig még egy ingoványon kellett átmenni. A tér-dig érő agyagos mocsárban csak a legnagyobb erőfeszí-téssel tudtunk előre jutni. Némelyikünknek a lába úgy be-ragadt az agyagos sárba, hogy csak egymás segítségéveltudtunk kivergődni. Este 6 órakor végre elértük a tengert,két hónapi gyaloglásunk határát.

Hosszas sorakoztatás, számlálás alatt körülnéztünk amagas hegyek által védett valonai öbölben. Kelet felé ahegyen Valona régi vára s alatta szórványosan házcso-portok. Körülöttünk a parton barakkok teherautomobilokkals karámok élő állatokkal. Az öbölben egy pár nagyobbszállító- és hadihajó vesztegelt.

A tenger homokos partján, szakadó esőben, még hosszúúíat kellett megtennünk, míg a behajózás helyére értünk,hol olasz matrózok vették át őrizetünket. Késő este volt,midőn egy kis gőzös által vontatott bárkából a „DanteAlighieri” nevű olasz óceánjáró hajó oldallépcsőjén fel-kapaszkodva, annak fedélzetére léptünk, hol az alkalma-zottak, szokás szerint, késeinket, borotváinkat és botjainkatelszedték. Nagymennyiségű kétszersültet, kevés sajtot ésvagy két deci bort adtak fejenkint, melynek elfogyasztásaután végre „ágyakban” pihenhettük ki a mai napra isalaposan kijutott fáradalmainkat.

T E N G E R I ÚT.

ECEMBER 16-án reggel még mindig az öbölbenvesztegelt hajónk s mikor a fedélzetre felmehet-tünk, csak akkor láthattuk albániai utunk bor-

zalmas voltának következményeit, a sok leron-gyolódott, sápadt, sovány arcot, mintha üdülő be-tegek lepték volna el a hajó fedélzetét.

DAmi állapotunknál borzalmasabb a legénységünké,

melynek tegnap éjtélig tartott a behajózása. Láttunk fél-meztelen, sáros, elvadult arcokat. Némelyek a kiállottszenvedésektől s éhségtől sápadtan s mint az őrültek,révetegen tekintenek maguk elé. Borzalmas dolgokat be-szélnek útjokról, de borzalommal gondolnak a tegnapesti útjokra is. midőn sötét este értek az általunk is olynagy kínnal átgázolt ingoványhoz, hol katonáink közül né-melyek már teljesen kimerülve úgy beleragadtak az ingo-ványba, mint a legyek a légypapirosra. Segíteni sem tudtakegymáson részint a sötétség miatt, részint mert maguk-nak is alig volt annyi erejök, hogy az ingovánnyal meg-birkózzanak.

Az olasz tisztek jóindulattal voltak irántunk. A reg-gelihez szokásunkhoz híven fazekainkat is vittük s lent azI. és II. osztályú étteremben meglepetéssel láttuk, hogyfehéren terített asztalok várnak, melyek mellett szokatlanulelhelyezkedve fogyasztottuk el feketekávé és kétszersültbőlálló reggelinket. A legénység is ugyanazt kapta. Tragikusvolt, hogy egyik katonánk, amint az első ételt magáhozvéve jól lakott, halva rogyott össze, mert ételtől elszokottszervezete már nem bírta el a táplálékot.

Ebédünket az I. és II. osztályú éttermekben költöttükel s ez makaróni-leves, marhahús, körítés, kenyér ésvörösborból állott. A délutánt még a fedélzeten tölthettük,honnan este 6-kor lerendeltek a hajó belsejébe s nem-sokára a gépek zúgása s a hajó megmozdulása jelezte,hogy elindultunk ismeretlen cél felé. Este szél támadt smikor vacsorához mentünk, a hajós tisztek s a matrózok

Tengeri utunk és az olaszországi hadifogolytáborok

79

a legnagyobb szigorúsággal ügyeltek arra, nehogy vala-melyikünk égő cigarettával menjen a fedélzeten kérésziül.Óvintézkedés volt ez a mi tengeralattjáróink ellen, melyekaz otrantói csatornában bizonyára leselkednek az olaszhajókra. Vacsoránk makaróni és vörösbor volt. A szélidőközben viharrá nőtt s óriási hullámokat veri hajónkhoz,mely annyira ingott, hogy csak a legnagyobb ügyességgeltogózkodva tudtunk a fedélzeten keresztül hálótermünkbejutni.

December 17-én reggel a nyílt tengeren halad hajónks csak később tűnnek elő a párázatból az olasz partok.Reggel tél 9_kor a messinai tengerszoroson haladt áthajónk. Balra Catania várost s az Etna tűzhányónak3,279 m. magas; hóval borított csúcsát láttuk s későbbjobbra a sziklás parton Reggio város a part mentén épí-tett háztömegeivel s balra Messina város és vára a ten-gerbe nyúló védőműveivel és világító tornyával köti lefigyelmünket.

Ez alatt a legénység ebédjét osztják. A hajókonyha alegpraktikusabb, amit tömegétkezésre elképzelni lehet.Nagy üstök vannak beépítve a tűzhelyek fölé, mindenüst felett vízvezetéki csap s egy, az étel kavarására szol-gáló készülék. A hajószakácsok nagy ügyességgel osz-tották a makarónilevest, gulyáshúst s mindjárt egy pléhedényt tele borral 5 személy részére s azután a hajó-sütődéhez ért a legénységünk hosszú sora. Minden em-ber részére szép fehér cipót osztottak a pékek, kik kazán-hoz hasonló sütőkemencéjükben, bámulatos gyorsasággal,naponta kétszer is a friss cipóknak ezreit készítik.

Ebéd után elleptük a fedélzet minden zugát s onnannéztük az elénk táruló változatos képet. Még látszanakmögöttünk a calabriai és messinai partok, midőn hajónkirányától jobbra a Stromboli tűzhányó köti le figyelmünket,mely a szó szoros értelmében mint egy kúp emelkedik kia tengerből. A hegy alján a parton kevés zöld s a szik-lákra fecsketészekként épített kis házakban némi élet lát-szik, de feljebb a hegy teljesen kopár s a kráterből ki-tóduló kis füsttelhő az azúrkék égben oszlik el. Eltűntekmögöttünk a siciliai partok s a Stromboli, de jobbra mégmindig láthatók az olasz télsziget partjai, Nápoly s aVezúv tűzhányó. Az útirány előttünk ismeretlen, de a Nis-ből magammal hozott olasz nyelvtan első lapján lévő tér-kép segítségével megállapíthattuk, hogy a hajó útirányaSardinia, Korzika vagy Marseille francia kikötő lehet.

Hajónkon van két német hadseregbeli tiszt is, akiket aszerbek az utóbbi offenzívánk alkalmával Belgrádnál fog-

80

tak el. Ez a két német tiszt most tiltakozott az ellen, hogyőket olasz hajón hadifogolyként kezeljék, minthogy Német-ország és Olaszország nincsenek egymással háborúsviszonyban. A szerb őrnagy, aki még mindig a hajón volt,a hajóhídról napóleoni gesztussal adta tudtunkra, hogy mimég mindig Szerbia foglyai vagyunk s hogy még mindigő parancsol.

A napnyugtát még megnézhettük a fedélzetről, de asötétség beálltával a hajó belsejébe kellett visszavonulnunk.A hajó külső részén minden tényi eloltottak óvatosságból,nehogy tengeralattjáróink figyelmét magukra vonják.

December 18-án reggel hűvös, borús időben balraSardinia s jobbra Korzika sziget sziklás partjait láttukmagunk előtt. Hajónk átvonul a két sziget között s délelőtt10 órakor a Sardinia északnyugati csúcsánál levő Asinarasziget előtt állott meg. Délután megkezdődött a kihajózás32-es csoportokban.

December 19-én Sarkady bajtársammal én is sorrakerültem. Ismét hátunkra vettük mindenünket és szerencsé-sen keresztül estünk a kellemesnek nem mondható kihajó-záson. Asinara sziget mólóján borostás arcú, csíkos darócruhás emberek segédkeztek, hogy a mély csónakok tene-kéről a mólóra kerüljünk.

A „Bagno e dezintezioni” (fürdő és fertőtlenítés) felírásúépületben karabinierik (olasz csendőrök) fogadtak. Egyolasz orvos és a mi orvosaink rendelkezése szerint ru-háinkat dezinticiálták, bennünket pedig — miután az al-bániai úton hosszúra nőtt szakállunk és hajunktól meg-szabadítottak — zuhanytürdő után engedtek át az épületmásik oldalára, ahol az időközben fertőtlenített ruháinkatis átvehettük. A hajvágási s borotválást ugyanazok azalakok végezték, akik nekünk a partraszállásnál segéd-keztek. Akik már olaszul valamelyest tudtunk, nagyonvegyes érzelmekkel vettük borotválkozás közben tudomá-sul, hogy többszörös gyilkosság miatt életfogytiglani bör-tönre ítélt fegyenc tartja a beretvát nyakunkon. Az egyikfegyenc bizalmas lett, kijelentvén, hogy mi tulajdonképpenkollégák vagyunk, azzal a különbséggel, hogy neki akiszabott 15 évi büntetésből csak egypár napja van hátra,mi pedig még nem tudjuk, meddig ülünk.

A fertőtlenítés után fehérre meszelt termekben helyez-tettünk el, hol tiszta katonaágyakban pihenhettük ki 58 napostáradalmainkat.

December 20-án az olasz parancsnokság EdelmannLipót ezredesünknek megengedte, hogy a magyar-osztrákvörös kereszt egyletet szerencsés megérkezésünkről érte-

81

síthesse. Megnyugtatás volt ez hozzátartozóink részére,akik több mini két hónapja azt sem tudták: élünk-e,halunk-e.

A mi kihajózásunk után a legénység következett sazoktól tudtuk meg, hogy 16 emberünk az első jóllakásuíán a hajón meghalt. Abból, hogy még a vizet is hajónhozzák erre a terméketlen szigetre, azt következtettük,hogy itteni tartózkodásunk csak átmeneti lesz. Élelmezésünksokkal rosszabb, mint a hajón voit, makaróni vagy rizsegy kevés hússal vagy konzervvel váltakozik. A szigetenvan egy kantin, de magyar pénzt csak nagyon alacsonyárban: 20 koronát 5-8 líráért fogad el.

December 21-én a szerb őrnagy jelenlétében névsor-olvasás és orvosi vizsgálat voit.

December 22-én a zászlósokat s azoknál alacsonyabbrangban levőket a tisztektől elválasztva, külön barakkok-ban helyezték el. Viszonos eljárás akart ez lenni azért,mert a nálunk fogságban levő olasz tisztjelölteket semismerik el tiszteknek, kiknek azonban a mieinknél kisebbképzettségük van.

Az élelmezésünk rossz s ismét az udvaron kettesévelfelsorakozva kell az ételkiosztást várnunk. Fizetést nemkaptunk s az olaszok alkalmat sem adnak, hogy ruhánkatrendbe hozathassuk, pedig nem kevesebb, mint háromtábornok, vagy tizenkét tiszt, katonaság, csendőrség éssok fegyenc viseli gondunkat.

December 24. Szomorú karácsony estéje, mely immára második; melyet hazánktól s családjainktól távol, szo-morú fogságban kell töltenünk.

December 25-én az olaszok végre fizetnek, de csakdecember 20-tól, pedig a szerbek már november 24-tőladósak a fizetésünkkel. A legénységünket új olasz katonairuhába öltöztették s végre az olasz parancsnokság lehetővétette, hogy mi tisztek is fehérneműeket kincstári áron be-szerezhessünk, a kosztunkban azonban csak az okoz vál-tozatosságot, hogy a makarónit rövidebb vagy hosszabbalakban, kisebb vagy nagyobb kaliberrel adják.

December 26. Legénységünk között nagy a halálozáss nap-nap után látjuk, mint viszik a hullákat a krema-tóriumba, vagy pedig a tengerpartra s onnét a temető-hajóra. Tekintve, hogy a szigeten ivóvíz nincs s a víz-szükségletet hajón hozzák, mely itt a cisternákban meg-poshad, félő, hogy valami járványos betegség üt ki.

December 27. Gyűlnek a hajók a kikötőben s legény-ségünket szállítják partra. A kihajózott 8-10 ezer embertsátrak alatt helyezték el.

82

December 29-én híre jár, hogy a hajók némelyikénkoleragyanús esetek fordultak elő. A szerb őrnagy Rómá-ból visszatérve, azt a hírt hozta, hogy két nap múlvaútnak indulunk. Itt maradunk Olaszországban, de nem leszolyan jó dolgunk, mint Nisben volt. Ezt bizonyára a cse-hekre és szerbekre értette, akik itt elesnek a városba valószabad kijárás kedvezményeitől.

December 30-án a kijelölt első csoport Markó Gerősorhajóhadnaggyal* az élén útra kelt. Közöttük volt Sar-kady Sándor bajtársam is, aki a nagy úton jóban-rosszbanhűséges útitársam volt. Ma az összes orvosainkat, 2 törzs-tisztet, 4 századost, 20 tisztet s a papokat a kolerás éskoleragyanús legénységünkhöz kirendelték az olaszok,rendfenntartás s a legénység morális erejének növelésevégett.

December 31-én 40 tagból álló osztráknémet csoportindult útnak s mi, akik még a szigeten maradtunk, szo-morúan látjuk, hogyan viszik katonáink hulláit a krema-tóriumba ezen a minden vígság, vigasz s reménység nél-küli Sylvester estén.

1916.Január 1. Sok meghiúsult remény után óhajtjuk, hogy

az új év hozza meg fegyvereink győzelmét s a mi szabad-ságunkat.

A szigeten mozgalmas élet fejlődött ki s hajókon sokruhát, élelmiszert, konzerveket szállítottak az olaszok.Sardinia szigetéről pedig kis vitorlás hajókkal narancsot,tügét, süteményt és zöldségtélét, különösen szép karfiolthoztak. Gyenge étkezésünket ezekkel pótoltuk s a tenger-parton rakott tüzek mellett sós vízben főztük meg a kar-tiolt. Ami élelmezésünk ügyét egy sassarii olasz ügyvéd,tartalékos kapitány intézi s mikor a rossz koszt miattegyesek nála szólt emeltek, állítólag azt mondotta volna,hogy eleget, veszít most az ügyvédi irodáján, valamivelcsak be kell hozni a Veszteségei.

Január 3-án felolvasták az én nevemet is a holnapútnak induló transzport tagjai között. Nem tudom, hovávisznek, de a szigettől szívesen válok meg. Elég nagymozgási szabadságunk volt s ittlétünk első napjaiban so-kat sétáltunk a tengerparton s gyönyörködtünk a tengerváltozatosságában, de később, midőn itt elhalt katonáinkat

* Ferenc Ferdinánd kir. herceg volt magyar társalgója, ki a Szávamentiharcokban a Körös monitorról került fogságba.

83

a tenger hullámsírjába vetették s emiatt a tengertől el istiltottak, nem láttunk már gyönyört a tengerben, hanemgyászos temetőjét azoknak a szerencsétlen bajtársainknak,akik minden képzeletet felülmúló szenvedések után itt abiztosnak vélt révben ér-ték el tragikus sorsukat. Január 4-én, napsuga-ras reggelen, 30-ad ma-gammal szálltam fel a„Terranova”nevű kis szál-lító hajóra s indultunk dél-keleti irányban. Az egészhajón rajtunk s az őrize-tünkkel megbízott 10-15csendőrön kívül még csak azta fegyencet szállították, aki az Asinara szi-getre való érkezésünkkoroly tölényesen közölte ve-lünk, hogy 15 évi büntetéséből még csak pár napja vanhátra. Ma még meg van vasalva, de holnap már szabads nekünk, akik nem tudhatjuk szabadulásunk idejét, mégezt az embert is irigyelnünk kellett. Déli 12 óra körül PortoTorres kikötőjébe értünk, hol a közönség óriási érdeklő-dése mellett, alig öt percnyi út után a vasútállomáson be-szállottunk a II-od osztályú kocsikból álló külön vonatba.Egy órai út után Sassari állomásra értünk, hol a csend-őrség alig tudta kocsinktól távoltartani ezeket a boldogembereket, akik messze a háború hullámaitól bámulnakbennünket, hogy ők is lássanak a háborúból valamit. Egypár olasz újságot sikerült szereznünk, melyek vezércikkbenfoglalkoztak albániai utunkkal.

Sassarit elhagyva, az egész Sardinia szigetet jellemzőtermékeny vidékeken vezetett utunk keresztül. Nem hiábanevezik „Olaszország élés kamrájának” ezt a szigetet,de az itteni földmívelés valóban mintaszerű s eredményecsodálatos. Január havában nyári melegség van s a vasútitöltés mellett az óriási kaktusznövények végtelen sora.Lent a hegy-völgyes, s helyenkint patakokkal, folyókkalátszeli területeken mindenütt gondosan megmunkált vete-ményes táblák üde zöldje olajfa- és narancsligetekkel vál-takoznak.

Este tél 12-kor Terranova állomásra értünk s ettől aligpár lépésnyire a „Goltο degli aranci” kikötőben reánk vá-rakozó „Derna” nevű hajóra szálltunk. A hajó nem indul-hatott azonnal, minthogy a közelben tengeralattjáró hajón-

Hajók Asinara előtt.

84

kat vették észre. A hajón egy fiatal olasz hadnagy őrizetérevoltunk bízva, aki oly komolyan vette feladatát, hogy eleintea hajó belsejébe záratott s csak később, mikor a hajóelindult, mehettünk fel az étkezőbe, hol vacsora után éjtéligis fennmaradhattunk.

Január 5-én délelőtt 10 órakor Civitavecchia város ki-kötőjébe érkeztünk, hol a katonai parancsnok, egy őrnagylátogatott meg bennünket s megengedte, hogy szükségletün-ket a városból behozathassuk. Alig tudtunk betelni a sok jósüteménnyel, aminek az olaszok nagy mesterei. Este 7órakor hagytuk el a hajót s a városnak régi és az estivilágításnál impozáns hatású új, modern részén keresztül-haladva, erős őrizet és a lakosság nagy érdeklődése mel-lett vonultunk a vasúti állomásra, ahol II-od osztályú ko-csikba szállottunk be. Éjjel 11 órakor érkeztünk Rómábas onnan két óra körül Ternibe, honnét vicinális vasútonfolytatva utunkat, január 6-án reggel 8 óra körül az ab-ruzzói hegyek között fekvő Cittaducaléba érkeztünk. Újőrség vett át s kanyargós szerpertíinútön a város ósdiházai között vezetett fel az erdészeti iskolába, hol a márelőbb ideérkezett két magyar csoporttal találkoztunk. Elfog-lalta mindenki helyét a ridegségével nem nagyon biztatóépületben abban a reményben, hogy ittartózkodásunk nemlehet hosszú.

CITTADUCALE.

gy évnél immár tovább tartó szerb hadifogság utánegy újabbat, az olasz hadifogságot megkezdeni,nem valami biztató momentum.

Az elhelyezésünkre szánt épület egy régi kolos-torból lett újjáátalakítva, belső berendezése még nemkész s az ablakokra most rakják fel a vasrácsokat. Azépület belsejében levő kis udvar a fedett folyosóval s egykülső kis udvar nem sok mozgási szabadságot nyújtott,de parancsnokunk, egy olasz kapitány, minden lehetőtígéri, hogy megtesz érdekünkben. Táviratozhattunk aggódóhozzátartozóinknak s 1916. január 8-án küldött sürgönyömre11-én már választ kaptam s később a levelezés is meg-indult. Úgy írnak hozzátartozóink rólunk, mint akiket el-veszetteknek hittek. Az otthoni lapok közölték ugyan albániaiutunkat, de a legmerészebb fantáziával sem közelíthettékmeg a valóságot. Az olasz parancsnokság az „Il Giornaled'Italia”, „Tribuna” és „Messagero” olasz újságok olvasá-sát engedélyezte s így a világháború eseményeiről eléggétájékozva voltunk.

E

Egyik bajtársam olasz nyelven írott könyvet szerzett,mely a szerb visszavonulást tárgyalja. Ebből a könyvbőlláthattuk, hogy mily veszedelmekben voltunk Szerbiábans Albániában, hogy sokszor már a hátunk mögött volt acsapatainktól visszavert szerb hadsereg, mely ha utolér,elkeseredésében óriási vérfürdővel bosszulta volna megmagát. A könyvből megtudtuk, hogy Péter szerb király ismily nélkülözések között tudott Albánián átvergődni, hogyútközben kíséretével együtt eltévedt s néha alig tudtak akirály részére egy kevés élelmet szerezni. Ezeket olvasva,úgy éreztük, mintha meg kellene bocsátanunk a szerbek-nek az albán út szenvedéseiért; mert egy nemzettől, melyethazájából hadseregünk kiűzött, nem várhattuk, hogy ben-nünket, hadfoglyokat, különb ellátásban részesítsen, mintkirályát.

Cittaducalei hadifogolytábor.

Január közepén 30 cseh tisztből álló csoport érkezettCittaducaléba, hol eddig csak magyarok s néhány német-osztrák volt.

Január 21 -én meghalt Wagner Józset zászlós bajtársunkAlbániában szerzett betegsége következtében.

Rómából egy olasz szabó jött, kitől ruhát, fehérneműtrendelhettünk. Februárban már csomag is érkezett részemrehazulról, melyben ruha, szivar, dohány és „Signum Laudis”kitüntetésem volt.

A február 22-én megkezdődött verduni harcot nagyérdeklődéssel kísérjük s újságolvasás után élénk vitábanbeszéljük meg a napi híreket s akik újságot nem olvas-nak, tetszésük szerint hallgathatják az optimisták vagypesszimisták véleményét.

Valamely társunk részére hazulról érkezett levélbőlértesültünk, hogy a szerbekhez átlépett horvát nemzetiségűHrzenyákot a bolgárok elfogták s később Belgrádban amieink kivégezték.

A régi kolostorhoz tartozó templom itt van épületünkmellett. A városi pap jön ki minden vasárnap misét tar-tani. Rájner Zoltán tőhadnagy bajtársunk elnöklete alattdalkört alakítottunk s az egyházi énekeket Wilhelm Károly,a világi dalokat pedig Gotléb István tanította be, ki mintjó zongorista, a templomban egyházi énekünket orgoná-val kísérte. Az énekkar tagjai voltak még: Birinyi Józset

88

segédkarmester, Mátrai Lajos, Marion Albert, Zsirkay Já-nos, Varga György, Ruszka István, Azor Géza, KovácsBéla, Perényi Jenő, Botka Pál, Szabó István, BeneschBéla, Vadász Gyula, Gulácsi Béla, Botár János, LampérthBéla, Mánássy Miklós, Karsay Ferenc, Duchon Lipót dr.,Kalló István, Kukuljevics Józset dr., Juhász István és én.

Húsvéí első napján a pap két szerzetes segédjeiévelmisét celebrált, mely alkalommal a Haller-téle miséi énekel-tük az olaszok által szépen feldíszített templomban, baj-társaink, az őrség s azok mögött a lakosság óriási érdeklő-dése melleit. Az ünnepi misének magyar jellegét „FeltámadtKrisztus . ..” kezdetű húsvéti énekkel adtuk meg.

Húsvét után az idő enyhébbre fordult, bár a tőlünkdélkeléire fekvő abbruzzói hegyek csúcsa még hóval vanborítva. Az elmúlt télen sokat szenvedtünk az állandóannedves, hideg idő alatt, kőburkolatú fűtetlen szobáinkban,hol állandóan téli kábáiban s pokrócba burkolódzva ültünk.Az enyhébb idő beálltával a külső kis udvarra s későbbaz épület tetején levő terrászra is felmehettünk, honnan aVárosra és környékére volt kilátásunk.

Szép időben csoportonkint a város környékére vitteksétálni, mely sétánk azonban inkább harcszerű menethezvolt hasonló. Legalább is ilyennek látták azok, akik egyilyen sétát a felső terrászról néztek. Elől egy-két kerék-páros csendőr mint felderítő, azután az él s középen a sokolasz katonától alig látszottak a sétálók. Hátvéd és oldal-véd sem hiányzott, mely utóbbiak az út melletti házak lakóitfigyelmeztették, hogy elvonulásunk ideje alatt az uccárakilépniök tilos. Később ez a nagy őrizet mérséklődött, deazért elmondhatjuk, hogy az olaszoknak mi oly értékeseklehettünk, hogy sokkal több fegyveres olasz katonát kö-töttünk le az őrizetünkkel, mint amennyien mi voltunk.

Június 3-án Rómából egy püspök látogatott meg s pápaiáldásban részesttett. Az ev. ret. vallásúak részére egy DelPesco nevű valdensis lelkész tartott istentisztelelet s bibliá-kat osztogatott számunkra.

Időközben parancsnokunk Tiscornia őrnagy lett, kibetegsége miatt jött haza a harctérről s ezért kapott fogoly-tábor-parancsnoki beosztást. Nagyon jóindulatú ember, akiirántunk magyarok iránt különösen rokonérzéssel viselte-tett. Többször meglátogatta a bánatukban Vagy örömükbenmulatozókat s egy alkalommal megkérte őket, hogy hazá-jukra és családjukra gondolva, énekeljék el a magyarhimnust, amit aztán ő is megilletődve, állva hallgatott végig.

Tiscornia őrnagy engedelmével sikerült egy bolognaicégtől testékeket, vásznakat, olajokat s papírt beszerezni.

89

A festékeim július 20-án érkeztek meg s célom volt azalbán úton néha a legnagyobb nélkülözések között készí-tett apróbb vázlataimat feldolgozni. Minthogy az ágyammellett levő kis hely már a rossz világításnál fogva semvolt erre alkalmas, Benesch Béla barátom, aki az épületvízvezetékügyeit intézte, egy kicsiny, de jó világos fürdő-szobához juttatott, ahol zavartalanul dolgozhattam. Albániaiképeim nagy részét, az aquarelleket itt készítettem. Sajnos,nem sokáig tartott ez a munkásság.

Augusztus 8-án reggel Benesch bajtársam azzal ébresztfel álmomból, hogy a fürdőszobában nagy rendetlenséget,szétszórt zöld paprikát s egy ismeretlen tiszti sapkát talált.Ugyanekkor az ordonáncok azzal a hírrel jönnek, hogy afürdőszoba ablaka mellett levő terrászról összekötött lepe-dők lógnak le a szomszédos kertbe. Evva Ferenc dr. ésLung György hadnagyok ágya üres. Nyilvánvalóan meg-szöktek. Benesch-sel rögtön tisztában voltunk azzal, hogy afürdőszobán keresztül szöktek meg és pedig álkulccsal,mert a fürdőszobakulcsot Benesch senkinek sem adtaoda. Benesch-sel vártuk a vizsgálatot és a büntetést, mertártatlanságunk ellenére gyanú merülhetett fel bűnrészessé-günkre. Festményeim nagy részét s albániai vázlatkönyve-met ugyanis a fürdőszobában találták. A vizsgálat azon-ban kiderítette, hogy Evva és Lung álkulccsal jutottak afürdőszobába. Tiscornia őrnagy most is olyan embernekmutatkozott, mint amilyennek megismertük. Kijelentette éspedig könnyek között, hogy ez a szökés az ő karrierjéts ezzel családját tette tönkre, de ő azért csak azt a bün-tetést alkalmazza, amit a felsőbb hatóság elrendel. Kétolasz tábornok jött az ügy helyszíni megvizsgálására.

Augusztus 11-én visszahozták a szökevényeket a vá-rosi lakosság óriási felháborodása közben. A nyitott kapunkeresztül láthattuk a dühtől tajtékzó, ordítozó tömeget,melyet nagyszámú katonaság alig tudott visszatartani attól,hogy a kis kóberes szekérről leszállított szökevényeketszéjjel ne tépje. S az olasz népre nézve mi sem jellem-zőbb, mint az, hogy azok, kik ma még „feszítsd meg”-etkiáltottak, másnap már kezes bárányként szállították ne-künk a konyhaszükségletet, húst, tát, továbbá a kimosottfehérneműt stb.

A szökevényeket a szomszéd Terni közelében fogtákel éjjel egy keskeny, de hosszú hegyszorosban, hol egyszembe jövő kocsin ülő tisztnek és őrmesternek már nemtudtak idejében kitérni. Evvát és Lungot két hónapra zár-ták le itt az épületben levő külön zárkába; Tiscorniaőrnagy egy hónapi várfogságot s az a generális, aki köz-

90

vetlen a szökés előtt tartott vizsgálatot Cittaducalén s min-dent rendben talált, 10 napi fogságot kapott.

Tiscornia őrnagy utóda, Biamonti csendőrőrnagy, azellenőrzés miatt sok szigorú rendszabályt léptetett életbes a terrászokat lezáratta, ami bennünket a legsúlyosabbanérinteti.

A lapokból olvassuk, hogy a magyar-osztrák hadse-regnek trienti offenzíváját a legkedvezőbb kialakulásábanakasztotta meg az oroszoknak Brussilof vezetése alattintézett hatalmas offenzívája, mely Galícia keleti s Buko-vina nagy részéből visszavonulásra kényszerítette csapa-tainkat. Elkeseredésünk tetőpontját érte, mikor augusztus28-án Románia váratlan támadásáról értesültünk.

Október 12-én vettük a hírt, hogy Erdély nemcsak fel-szabadult, de a románok ellen egy hatalmas offenzívavette kezdetét.

Novemberben értesültünk Ő Felsége I. Ferenc Józsetkirályunk haláláról s nemsokára egy pap jött Rómából akatholikus vallásúak gyóntatása végett, mely után misét ésmagyar szent beszédet mondott. Ez a kath. pap Dal'OllioLajos volt, ki évekig élt Egerben s a magyar nyelvet jólelsajátította. Némelyek a római papnak ideérkezése és alegkatholikusabb fejedelem halála között összefüggést vél-tek találni.

A központi hatalmak által az antantnak decemberben tettbékeajánlat nagy reményt keltett bennünk, amelyet csaknövelt az Egyesült Államok elnökének, Wilson-nak béke-akciója. Sajnos, még karácsony előtt látnunk kelleti, hogymiként omlanak össze reményeink az ántánt-hatalmakmerev visszautasításán.

Immár a harmadik karácsonyt töltjük távol hazánktóls szeretetteinktől.

1917.Az 1917. évi január elején az olasz lapokból értesül-

tünk, hogy IV. Károly 1916. december 31-én királlyá koro-náztatott.

Benne vagyunk a télben, melytől sokat szenvedünkkőburkolatú, fűtetlen szobánkban. Egész nap télikabátban,pokróczba burkolódzva, lábaink nemez botosokban, de azátható, nedves hideg ellen még így sem tudunk védelmettalálni.

A körülöttünk elterülő földek s a magas hegyek né-melykor mennydörgésektől kíséri hózivatarok után hóvalvannak fedve s csak az olajfák örökzöld lombjaikkal tar-

91

kázzák a fehér láthatárt. Eső és olvadás jön azután, deaz abruzzói hegyek magasabb régióiban megmarad a hós ezzel együtt a velőkig ható, mindent átjáró nedves hideg,mely ellen semmi sem nyújthat itt védelmei, csak az, amiitt nincsen: szén és fa.

A lapokból értesültünk, hogy a központi hatalmak béke-ajánlatuk visszautasítása után megindították a végletekigmenő tengeralattjáró harcot, melynek eredményét napon-kint a legélénkebb figyelemmel kísértük; remélve, hogy ezészretéríti az ántántot s meghozza az oly nagyon vártbékét.

Markó Gerő sorhajóhadnagyot az Elba szigeten levőportoterraioi hadifogolytáborból Cittaducaléba hozták. Egytengeralattjáró hajónk ugyanis megjelent Portoterraio előtt,az ottani vasgyárat bombázta s az olaszok azt gyaní-tották, hogy Markónak ebben a támadásban valami részevolna.

Dr. Gabányi Lajos tőorvost Anconából helyezték átközénk, miután büntetését kitöltötte, mellyel azért sújtották,mert az olasz humanizmust kissé kellemetlenül találtakritizálni. Hadifogságba jutott orvosaink az olasz fogságotsúlyosabbnak találtak, mint a szerbet, mert amíg Szer-biában kardjukat is megtarthatták és szabadon prakti-zálhattak, addig Asinara szigetén egyik legénységi táborbóla másikba is szuronyos őrök kísérték őket.

Húsvét után értesültünk, hogy Wilson, a békeapostol,rávette Amerikái, hogy Németországnak hadat üzenjen,mely ha nem is jelent számunkra momentán veszélyt, dealkalmas arra, hogy a háború tartamát kihúzza.

Irigykedve vettünk búcsút dr. Kukuljevics Józset baj-társunktól, aki az elsők egyike volt, akik a kicserélésiakció következtében hazamehettek. Dr. Kukuljevics Józse-tet, aki Cittaducaléban az olasz orvosnak rendelésénélsegédkezett, megkértem, hogy otthon hozzátartozóim útjánaz én kicseréltetésem iránti akciót indíttassa meg.

Az immár két és tél év óta tartó hadifogságot igyek-szünk mindenféle foglalkozással eltölteni. A legtöbbenolvasással s nyelvek tanulásával foglalkoztak. Mátray Lajosés Krausz Zsigmond bajtársaimmal a spanyol nyelvet vet-tük át oly eredménnyel, hogy e nyelven társaloghattunk solvashattunk. Spanyol olvasnivaló híján a római spanyolkövetséghez fordultunk könyvekért s erre a spanyol királytitkári hivatala küldött részünkre egy pár nagyon becsesspanyol könyvet. Kölcsönkönyvtárt alakítottunk s ezzel kap-csolatban könyvkötészeti műhely létesült, hol dr. RuszkaIstván (ügyvéd) és dr. Kukuljevics Józset bajtársaink veze-

Hadifogságban készüli exlibrisek.

tése mellett ezt a mesterségei elsajátítottuk. Minthogy akönyv volt a legjobb barátunk, azokat Ex librisekkel díszí-tettük. Az Ex librisekéi magunk metszettük fába, vagy linó-leumba s magunk nyomtuk olajtestékkel s kézi erővel.

Sokan az itteni érdekes erezetű olajfából cigaretta-tárcákat, botokat s képkeretet faragtak. Némelyek az olaszviaszos gyufa skatulyáján levő s az antant uralkodókat,diplomatákat, hadvezéreket, katonákat, portrékat s minden-téle humoros jeleneteket ábrázoló kis képeket gyűjtötteknagy kitartással. Egy bajtársunk a még Szerbiából hozottpokrócára ráhímezte albániai összes állomásaink nevét.Szerencsétlenek csak azok voltak, akik itt sem tudtak ma-guknak valamely megtelelő foglalkozást találni.

Biamonti olasz őrnagy megengedte, hogy műveink éskészítményeinkből kiállítást rendezhessünk. Brózik baj-társunk egy fásszínt kiállítási teremmé varázsolt s ott azolasz parancsnokság és családja társaságában megjelentvárosi előkelőségek! megtekintették Mátray Lajos szobrász-művésznek az olasz parancsnokról és néhány bajtársunk-

93

ról készített plaketjeit, Máté Rudolf építész modern épület-terveit, Lipner Imre és Brózik Engelbert dekoratív s nép-rajzi tanulmányait, a fogságban készüli Ex libriseket,Novotny Gyula kataszteri mérnök egész török várost áb-rázoló fafaragványai, több társunk által olajfából készítettképrámákat, dobozokat stb. s az albán útról, valamintOlaszországban készített festményeimet. Az olasz vendé-gek nem győzték dicsérni, hogy a magyar tisztek ily mos-toha viszonyokközött s oly ke-vés eszközzel(mint ők mon-dották: con pochimezzi) ily széperedményi mu-tathattak be. A Mátray ésKrausz bajtár-saimmal meg-kezdett töröknyelv tanulásá-ban egyideig be-tegségem gátolts e miatt a beteg-szobába (inter-meria) kerültem,mely szép, vilá-gos lévén, feste-getni kezdtem. Lefestettem az

abruzzói hegye-ket, melyeknekormán június hó10-én még tehér-lett egy-egy ha-vas tolt. Egészsé-gem helyreállí-tása végett is a szabad levegőn való tartózkodás elő-nyös lévén, kérésemre Turini Mihály olasz csendőr-őrnagy, parancsnokunk megengedte, hogy egy hétig a felsőterrászról a városi és a körülfekvő tájat festhessem es-ténkint 7-9-ig. Egyedül voltam fent a terrászon, csak aszuronyos őr kísérte figyelemmel minden mozdulatomat,nehogy valakinek jeli adjak a városba. Alattam a várossok régi házzal, melyekben semmi életet nem láttam,mintha kihalt volna. A nap vörös ténnyel vonja be a nyu-

Cittaducalei betegszoba.

Cittaducale az óratoronnyal.

gati égboltot, melyből élesen tűnik ki a város régi óra-tornya, a campanule.

Július 8-án éjjeli álmunkból heves földrengés keltett fel.Zörgött az épületben minden, ami csak zöröghetett, de miágyunkban maradtunk, hisz úgy sem menekülhettünk volna,bár lezárt vasrácsos ajtónk elől állítólag még az őr islefutott s csak később jött fel a tiszt és az őrség, hogymeggyőződjenek arról, hogy meg vagyunk-e még. Másnaptudtuk meg, hogy ez egy nagyobbszerű földrengés volt,melytől való félelmükben az olaszok mind az uccárafutottak.

Augusztus elején indult haza Aczél Béla bajtársam, akiveljó és rossz viszonyok között sokat voltam együtt, egymástbuzdítva, vigasztalva s beszélgetve egy szebb jövőről.

Engem is értesítettek már hazulról, hogy kicserélésiügyem otthon kedvezően elintéztetett s ha itt is oly gyorsanmegy a dolog, úgy nemsokára hazamehetek.

Már nem tudom magamat úgy elfoglalni, mint eddig,talán betegségemből kifolyólag is nyugtalan vagyok. Össze-csomagoltam már mindenemet, hogy a várt indulási parancsne találjon készületlenül. Ládámba raktam mintegy 50 darabnémet, angol, francia, olasz és spanyol könyvemet, melyekhűséges barátként megrövidítették a hosszú fogságnak szo-morú napjait.

95

Minden hó elején indul egy transzport kicserélendőtisztekkel s így a legközelebbi szeptember elején indul.Ha akkor én is hazamehetnek, talán még viszontláthatnámsúlyosan beteg öreg atyámat. Mindennap türelmetlenülvárom az indulási rendeletet, de hiába.

Szeptember 2-án kaptam hazulról az értesítést, hogyatyám meghalt. A hadifogoly szomorú sorsához tartozottez is, mely nem engem ért egyedül, hiszen rajtam kívülmég sok társam vesztette el szeretett hozzátartozóját, sőtegy bajtársunk atyját s anyját vesztette el a hosszú fog-ság alatt.

Az 1917. év őszén az olaszok ellen megindult offenzí-vának kedvező eredményei még keltettek bennünk némireményt, de csakhamar bele kellett törődnünk abba atudatba, hogy csapataink győzelmei, tengeralattjáró hajóinkpusztításai nem visznek közelebb a háború betejezéséhezs a mi szabadulásunkhoz. Az olaszok elleni offenzívábanfogságba esett hadseregünkbeli mintegy 5 román nemzeti-ségű tiszt került Cittaducaléba, akiktől az otthoni életrőlkimerítő értesülést nyerhettünk.

December havában az olasz hadifogoly-főparancsnok-ság úgy intézkedett, hogy a cittaducaléi táborban össz-pontosítja a cseh nemzetiségű hadifogolytiszteket, illetvezászlósokat s ennélfogva a magyar, német, horvát ésromán tiszteket más táborokba helyezteti el. Nagyon lesujtó-lag hatott ez az intézkedés reánk, akik egy évi szerbhadifogság után immár két éve vagyunk olasz hadifog-ságban, hogy most három év után ismét más helyre kellmennünk bizonytalan időre. Harmincad magammal a Ná-polytól délkeletre levő Muro-Lucanoi táborba kerültünk, míga többi bajtársaink Nocera-Umbra és San-Vitoba (MonteNarba) helyeztettek el.

MURO-LUCANO.

ECEMBER 28-án indult csoporíunk útnak s Terni,Róma és Nápolyon keresztül éjjel értünk Po-tenzába, honnét kb. 14 kilométernyi gyalog utat

kellett megtennünk Muro-Lucanoig. Potenza állo-máson ismét felsorakoztunk albániai utunkhozhasonló módon s utunk majdnem, hasonló is volt, amennyi-ben alig hagytuk el Potenzát, a folyton emelkedő utunkhóval borított hegyek között vezetett. A hajnali órákbanértünk fel a murolucanoi kolostorba, mely teljesen beha-vazva, egy szentbernáthegyi kolostor hatását tette. KárpáthyTibor századosnál, mint az ott elhelyezett tisztek közöttrangban a legidősebbnél jelentkeztünk s a kolostor retee-toriumában találkoztunk immár két év óta nem látott baj-társainkkal s forró tea mellett közöltük egymással élmé-nyeinket. Voltak, akiket több ízben egyik táborból amásikba helyeztek s ezektől a bajtársainktól megtudtukazt, hogy a különböző táborokban kik vannak a szerbiaihaditoglyok közül, hogy vannak elhelyezve s milyen ottaz élet.

D

Az Elba szigetén lévő portoterraioi táborban többnyirenémetek voltak. Elhelyezésük tó volt a Villa San Martinonevű épületben, melyben 1814 május 5-től 1815. február 26-ig,tehát több mint egy évszázaddal ezelőtt I. Napoleon voltfogságban. Az ott elhelyezett bajtársak a tengerben sokatfürödhettek, míg nem egy tengeralattjáró hajónknak a porto-terraioi vasművek ellen intézett támadása után más tábo-rokba lettek áthelyezve.

A nocera-umbrai táborban németek és magyarok voltakegy szállodaépületben, talán a legjobban elhelyezve.

Az abruzzói hegyek között lévő cittaducalei táborbanelhelyezett magyarok a hosszú, nedves, hideg téltől szen-vedtek, míg a Sardinia szigetének déli részén levő San-Vito (Monte Narba) táborba jutott, többnyire horvátok kö-zül egyesek a nagyon meleg vidéken maláriába estek.

97

Α muro-lucanoi kolostor egyike azoknak a kolostorok-nak, melyekben szerzetesek már jó ideje nem laknak éspedig állítólag azért, meri még a szerény igényű barátok isarról panasz-kodtak, hogy aszűk cellákbannincs elég le-vegő. Most egyilyen apró, decsendes cellánkét hadifogoly-tisztnek kellettmegosztozkod-nia, ami a citta-ducalei nagy 60személyes zajosterem után szo-katlan volt. Kő-tallal körülvettkis udvar volt egyetlen mozgási lehetőségünk s még sze-rencse, hogy az abnormális hóesés után beállott szép tavasziidőben a parancsnokság gyakran engedélyezett sétákat aközeli hegyekbe és erdőkbe.

1918.Az 1918. évbe léptünk át s ezzel immár több mint három

éve vagyunk fogságban és így természetes, hogy mindengondolatunk a szabadulás. Az olaszul tökéletesen beszélőRosenberg Rezső bajtársunknak innét megkísérlett ered-ménytelen szökési kísérlete is meggyőzött bennünket arról,hogy más út a szabadulásra alig lehet, mint a kicserélés.

Minthogy hazulról, a szüleim útján megindított kicserélésiügyemnek eddig semmi eredményét nem láttam, itt Muro-Lucanóban magam kezdtem meg a cselekvést. A tábornakigen jóindulatú olasz orvosa kicserélés iránti kérvénye-met a hadifoglyok római tőparancsnokságához pártolólagfelterjesztette. Nem tudom, hogy az otthoni kicserélésiakciónak, vagy az én kérvényemnek volt-e az eredménye,de február közepén parancs jött, hogy a ki cserélendőkorvosi felülvizsgálati táborába, a Pisa melletti Calcibaszállítsanak.

A murolucanói kolostor.

K I C S E R É L É S

OVOTNY Gyula bajtársammal — ki szintén felül-vizsgálatra lett rendelve — két olasz tiszt és négyőr kíséretében útra keltünk Muro-Lucanóból. Fest-

ményeimet is magammal vittem, minthogy a cal-cii felülvizsgálati táborból visszautasított bajtár-saimtól értesülést szereztem arról, hogy az olaszok meg-engedik, hogy festményeinket az országból kivigyük. Há-rom kötetbe kötött írott s illusztrált naplómat azonbanMátray Lajos és Goíléb István bajtársaim gondjaira bízva,otthagytam.*

N

A Pisa mellett fekvő Calci-ban, Olaszországnak talánegyik legnagyobb kolostorába kerültünk.

Az épület közepén van a kápolna s az alatta levő helyi-ségben sajátságos módon a szeszfőző üstök, hol a karthausibarátok speciális italokat főztek. Most azonban csak egy-néhány fehérruhás barát volt a kolostor lakója. Az épü-letben egy osztrák tőhercegnek — ki annak idején szívesentartózkodott a barátok között — fejedelmileg berendezettlakosztálya van. Az épületből a pisai ferde torony is látható.Ez a kolostor életünknek nagyon gyötrelmes napjaitjuttatja eszünkbe. Olaszország összes hadifogoly-táborai-ból ide lettek összpontosítva orvosi felülvizsgálat végett akicserélendő tisztek és a legénység. Midőn a nagyszámútisztet és katonát megláttam és amidőn megtudtam, hogysokan vannak itt már hónapok óta és közülök sokatküldtek vissza a táborokba, a kicseréltetésem iránt tápláltminden reményem szétoszlott. Mindnyájunknak az az egyet-len vágya, hogy hazamehessünk, az olasz orvosok szi-gorú vizsgálatán többnyire meghiúsult s havonta csakmintegy 30 tiszt lehetett oly szerencsés, hogy a kicserélőhatárállomásra, Comoba szállíttassék. Borzalmas volt látniazokat az eszközöket, azt a módot, ahogyan céljukatelérni próbálták. Az egészséges beteggé, a beteg még

* Mátray Lajos bajtársam hazatértekor csak a naplóm illusztrációithozhatta magával, míg a naplóm ott maradt, Gotléb István bajtársamnakegy nagy koffert kitevő könyvei és naplójegyzeteivel együtt a muro-lucanóiróm. kath. püspök gondjaira bízva. Háború végén sikerült Gotlébnek aTriesztben lakó Szirák Lajos bajtársunk közbenjárásával könyveinket haza-szállíttatni.

99

betegebbé tette magát különböző módon. Voltak, akik na-ponta egy falat kenyéren kívül egyebei nem ettek, mások,kik nem tudták magukat az ételtől visszatartani, evés utánazonnal hánytatóval akadályozták meg, hogy az étel táp-lálásukra ne szolgálhasson. A rendkívül erős Toscanaszivarnak vízzel kivont levét itták meg egyesek; mezte-lenül, vizeslepedőt magukra véve, léghuzatba álltak né-melyek, csakhogy az orvos lázt, vagy a tüdő megtáma-dottságát konstatálhassa. Egy tényleges főhadnagy baj-társunk itt le nem írható módon a vesebajnak kétségtelenjeleit produkálta. Sokan öntudatlanul, egész életükre ki-ható betegséget szereztek maguknak abbeli igyekezetük-ben, hogy a fogságból szabadulhassanak s hazájuknakmég segítségére lehessenek.

Én magam, aki azok közé tartoztam, akik a hosszúfogság testet-lelket bénító abnormális körülményei közötttornával és szellemi elfoglaltsággal igyekeztek magukatedzeni, láttam, hogy itt nehéz feladat előtt állok. Már hó-napok óta megnövesztett hosszú szakállam s a napontaszüntelenül szívott erős Toscana szivarok folytán arcom-nak beteges sápadtsága hozzájárultak ahhoz, hogy a tül-specialista orvos, aki nagyothallás miatt megvizsgált, talánkivételes jóindulatból, a kicserélendők közé sorozott.

Március közepén jutottam 30-ad magammal Comoba,hol még mindig aggodalmak között kellett várnunk, amíga kicserélő svájci vöröskeresztes vonat megérkezett. Comó-ban ugyanis a napi orvosi vizsgálatokon kívül még szigorúszemély- és podgyászvizsgálaton kellett keresztülesnünk,ami nem volt könnyű dolog, tekintve, hogy az olasz tog-ság alatt olasz szövetből ruhát, továbbá cipőket és sokiparcikket szereztünk be, amelyekből otthon nagy hiány volt.Volt rá eset, hogy egy csoportot még Comoból is visszaküld-ték. Ezek közül néhányan valósággal őrjöngtek, midőna határról ismét vissza kellett térniök Olaszország belse-jébe. Szerencsére velünk ez nem történt meg s így mintegytíz napi itt tartózkodás után Comoból 1918. március 29-éneste útnak indítottak bennünket s alig tíz perc múlvaChiassóban a szabad Svájc területén, a magyar-osztrákkövetség tanácsosának, Huszár Vilmosnak felesége ma-gyarul kívánt nekünk, immár szabad embereknek: „Jóestét.” Az állomáson a lakosság óriási tömege fogadott.

Az éjtszaka folyamán, ahol vonatunk megállott, min-denütt a legnagyobb szeretettel fogadtak s cigarettával ésmeleg csokoládéval kínáltak a lelkes svájciak.

Feldkirch határállomáson értük el az osztrák területet,hol a katonai parancsnokság élén kivonult díszszázad foga-

100

dott a magyar Himnus és a Gotterhalte hangjai mellett.A feldkirchi hölgyek által feldíszített városi színházbanebédéi adtak tiszteletünkre s mindenképen igyekeztek ve-lünk feledtetni azt, hogy tegnap még foglyok voltunk.

Ahol vonatunk elhaladt, mindenütt a legnagyobb ováció-val fogadtak. Egy közbeeső ausztriai állomáson nagy meg-lepetéssel láttuk, hogy olasz hadifogoly tisztek mindenőrizet nélkül szabadon járnak akkor, midőn mi — mostmár szabad emberek, de az olaszok szigorú őrize-tének még mindig hatása alatt — a vonat lépcsőjét semmerjük elhagyni.

Linzben a feldkirchihez hasonló ünnepélyes fogadtatásután autókon s kocsikon vittek a Römerbergen levő kór-házzá átalakított iskolába, hol orvostanárok s ápolónőka legnagyobb odaadással igyekeztek visszaadni az élet-nek minket, kik még rövid idővel ezelőtt Calciban ma-gunkat rontva, betegséget szerezve, életünket veszélyez-tetve, igyekeztünk visszanyerni szabadságunkat.*

Midőn Linzben a kórház adminisztratív ügyeit intézőtőhadnagy kijelentette, hogy a városba kimehetünk, vagyha úgy tetszik, a Pöstlin Berg-re kirándulhatunk, dr. 6a-bányi tőorvos bajtársammal szokatlanul tettük az első sza-bad lépéseket s minduntalan önkéntelenül is hátra tekin-tettünk, vájjon nem-e követ bennünket az őr.

Mintegy 5 napi linzi orvosi megfigyelés (karantén) után,menetlevelekkel ellátva, útnak eresztettek bennünket. Meg-indultság fogott el, mikor a magyar határon áthaladt vo-natunk, de kábultság akkor, amidőn Budapest zajos torga-tagába kerültem. Nem vártuk mi az ünnepeltetést, amúgyis tárasztó lett volna az nekünk, testileg-lelkileg elgyötör-teknek, de jól esett volna, ha hazánkba érve, valaki fogad,aki útmutatással lát el három és negyed évi fogság utáneleinte érzett gyámoltalanságunkban. A sok jelentkezésazonban csakhamar hozzászoktatott az itteni élethez.

Egy hónapi szabadságom után, nyelvismereteimre valótekintettel, a katonai távirat-cenzúrához osztottak be s ittalkalmam volt megtudni, hogy a nálunk fogságban levőolasz és szerb tiszteknek minden alkalom megadatott arra,hogy kulturális igényeik kielégítésére mindent beszerez-hessenek s hogy magukat sportok által edzhessék. Meg-tudtam továbbá, hogy ha a fogságból valamelyik közülökmegszökött, nem kínozták a szökés miatt a többieketegészségüket veszélyeztető büntetésekkel, nem csukták leőket s nem csuktak be miattok tábornokokat, hanem a

* Petrovszky Kálmán bajtársunkat és Kovács Zoltán ezredtársamat ki-cserélés közben Comoban, illetve Bécsben érte a halál.

101

szökevényeknek, midőn ismét elfogták őket, annyi napravonták le a fizetését, ahány napig távol voltak.

Az 1918, év tavaszán — a Margitszigeten rendezetthadikiállításon — egy, a háború kezdete óta nem látottasszony-ismerősömmel találkoztam s mint aki sírjából fel-támadottat lát, kérdi tőlem; hogy én élek-e még ? Elmondja,hogy a háború elején az a hír járt rólam, hogy harc közbena Szávába fúltam s ő azóta minden évben halottak napjánegy koszorút dobott a Dunába az én emlékemre.

A hadikiállítás munkálatainál a Dunaparton olasz ésszerb hadifoglyokat látva, őket anyanyelvükön szólítottammeg s ők a megelégedettség őszinte hangján mondottákel, hogy jól keresnek s szabadon élnek.

Ezeket az embereket, a mi ellenségeinket s foglyainkatlátva, eszembe jutottak három és negyed évi fogságomnakszomorú napjai, de egyben az a boldog érzés töltötte el szí-vemet, hogy most már én is szabad vagyok, akár csakezek az ellenséges katonák, akik munka után ott sütké-reznek a Dunaparton a tavaszi napsütésben.

* * *

Lezártam naplómat, melyben híven igyekeztem leírnimindazok sorsát, kik velem körülbelül egyidőben, 1914.december havában estek szerb fogságba.

Nem terjedhetett ki ennélfogva naplóm azokra, akiketNisbe érkezésemkor már fogságban találtam. Naplóm ele-jén említettem, hogy a Potiorek-féle offenzíva előtt mind-össze 151 tiszt és tisztjelölt került szerb fogságba (nagy-részt a macsvai és szávaparti harcokban 1914. augusztusés szeptember havában), kik közül mintegy 30-an eleintea nisi lovaskaszárnya piszkos nyeregkamráiban küzdötteka patkányokkal és szenvedtek Radakovic szerb ezredesbrutális bánásmódja alatt, ki vak gyűlöletében arra ragad-tatta magát, hogy lovagló korbáccsal sorakoztassa a hadi-fogoly tiszteket.

Később mind a 151-en a nisi várba kerültek, hol aszerbek alaptalan vádak folytán (Dr. Duchony, Zörner,Epstein stb. ellen) indított hadbírósági eljárásokkal tettékmég bizonytalanabbá helyzetüket. A várból 1914. decem-ber havában a nisi szerb gyalogsági laktanyába helyez-tettek el velünk, akik a Potiorek-féle offenzíva folytán ke-rültünk fogságba. Találkozásunkkor őszinte részvétteltekintettünk ezekre a szerencsétlen bajtársainkra, kik im-már 3-4 hónap óta voltak fogságban s nem sejtettükakkor, hogy még körülbelül három évi közös szenvedésvár mindnyájunkra.

102

Nem foglalkozhattam részletesebben a hadseregünkhöztartozó s emberbaráti hivatásuk teljesítése közben fogságbajutott orvosainkkal sem, mert mint naplómban említettem,ők nem voltak velünk együtt elhelyezve. Orvosaink szerbkórházakba voltak beosztva, a genti egyezmény respektá-lásával kardjaikat megtarthatták, többnyire szabadon lak-hattak, praktizálhattak s a szerb lakosság a „svába”orvosokat nagyon tisztelte s tanácsait szívesen vette igénybe.Közülök dr. Stühmer Frigyes Nisben teljesített kórháziszolgálatot s magángyakorlatában a szerb magasabb kö-röket oly hálára kötelezte, hogy már 1915-ben különöskegy folytán kicserélés útján hazatérhetett.

Az elbánás nem volt mindenütt egyforma. Kragujevác-ban dr. Schatz Róbert ezredorvos, Altschul Albert segéd-orvos, Csatávy egészségügyi zászlós és Dénes egészség-ügyi őrmester ellen, többnyire koholt vádak alapján, had-törvényszéki eljárás indult. Lauter Pál ezredorvos Pirótbólszökést kísérelt meg. Eltogták s büntetésének egy részéta nisi kaszárnyában, külön elzárva töltötte!

A „nagy út” alatt az orvosok egyrésze Prisztinán, delegnagyobb részük Prizrenben csatlakozott hozzánk ésettől fogva a rendelkezésre állott kevés gyógyszerrel, deannál több jóindulattal igyekeztek szenvedéseinket enyhíteni.

Okac Hugó ezredorvos a hadifogoly tisztek parancs-nokának, Zsitkovicnak volt a „Leibarzt”-ja az albán úton.

Az orvosok közül sokan a legénységi transporttal tet-ték meg a nagy utat s velük együtt szenvedtek. Az orvo-sok közül dr. Wild Sándor** segédorvos-helyettes Cupri-ján, dr. Brezcvsky Emil ezredorvos pedig Káváján maradtvissza s szabadult meg a fogságból.

Olaszországba történt megérkezésünkkor orvosainkramindjárt nehéz feladat hárult, az áthajózás alkalmával saz Asinara szigeten fellépett kolera, vérhas és egyéb be-tegségek leküzdésében.

Welsz Zsigmond segédorvos, ki már Nisből is szöknipróbált, Olaszországból is szökést kísérelt meg Marschallsegédorvos-helyettessel és egy közlegénnyel. Kis bárkájukazonban a Bonitacio szorosban hajótörést szenvedett s őkKorzika szigetére kiúsztak. A francia őrség hősies elszánt-ságukat honorálva, tisztelgéssel fogadta ugyan, de azolaszok kezére adta őket.

Welsz Zsigmond segédorvos volt az, aki a sassari-i

* A szerb köznép és katonaság a magyar-osztrák tiszteket, orvosokatés a közlegényeinket röviden „svábák”-nak nevezte.

** 1918-ban a központi hatalmak csapatai által megszállott Romániábanegy robbanásnál vesztette életét.

103

püspöknek asinarai látogatásakor előadta, mi minden ter-heli az olaszokat a nagyfokú fogolyhalálozás miatt.

Or. Sabânyi Lajos tőorvos és Bienenstock Móric segéd-orvos-helyettes is sokat szenvedtek az olasz fogságban,úgy hogy az orvosok általában véve a szerbek bánásmód-ját az olaszoké fölé helyezik.

A hadifogságba jutott legénységünkről naplómban több-ször megemlékeztem s most még a következő általánosadatokról számolhatok be:

A szerb hadifogoly-parancsnokság hivatalos kimuta-tása szerint a szerb hadifogságba jutott 62,000 ember kö-zül csak mintegy 35,000 ember indult el az albániai nagyútra, mert mintegy 25,000 ember már Szerbiában kiütésestyphus és egyéb fertőző betegségek folytán sírba került.Albániában elpusztult s részben fogságból szabadult*mintegy 6,000 ember. A tengeren való átkeléskor mintegy5-600 ember vesztette életét.

Asinara szigetén az albániai nélkülözések s a tellé-pett kolerajárvány annyira leapasztották a szerb haditog-ságba jutott legénységünk számát, hogy midőn 1916. évjúlius havában Franciaországba vitték őket, már csakminfegy 17,000 ember volt életben. A francia töldről kapottlevelezőlapok szerint azonban a foglyok visszavágyódtakaz asinarai „pokolba”. A „Grandenation” bánásmódjafolytán a foglyok száma állítólag 7,000-re apadt le, úgyhogy szerb hadifogságba jutott legénységünkből csak körül-belül minden tizedik ember maradt életben. A szerb hadi-fogságnak — minden más fogsággal összehasonlítva —ez a legszomorúbb eredménye.

* Halász Sándor 4. népfelkelő gyalogezredben tőhadnagy velünk együttesett fogságba és sebesülten Üszkübbe került, hol őrültnek tetette magát olysikerrel, hogy a szerbek visszavonulásuk alkalmával ott hagyták. Halászfőhadnagy Üszkübben hadifogolygyűjtő állomást állított fel s több ezer elcsi-gázott hadifoglyot mentett meg a hazának, amiért később kitüntetésben ré-szesült.