2

E mű részleteinek vagy teljes egészének közlése bármilyen médiában a kiadó írásbeli engedélye nélkül tilos és bűncselekmény a hatályban lévő törvények

szerint. Reproducerea parţială sau integrală a ediţiei fără acordul editurii este

interzisă şi se pedepseşte conform legilor în vigoare.

Megrendelhető: Tel./fax: (+4)0265/212336 Mobil: (+4)074/8115577 E-mail: hoppakiado@yahoo.com

w w w . e k o n y v e s b o l t . c o m

Descrierea CIP a Bibliotecii Naţionale a României György János Szeretlek, kedvesem!Sângeorgiu de Mureş: Editura Hoppá!, 2007 © ISBN: 978-973-151-009-5

3

ADY ENDRE

Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben, Csókban, tapadva, átkosan

Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben, Halálosan, tudatosan Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben Legyek majd csontváz, víg halott

Elfogyni az ölelésben: Ezt akarom.

4

ADY ENDRE

Örizem a szemed

Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.

5

ADY ENDRE

Láttalak...

Láttalak a multkor, Mosolyogva néztél,

Éppen úgy, mint akkor, Mikor megigéztél.

Vérpiros ajkaid Mosolyogni kezdtek; Olyan bájos voltál,

Mint mikor azt sugtad: »Édesem, szeretlek!«

Láttalak a multkor, Mosolyogva néztél,

Gyönyörű vagy most is, De meg nem igéztél.

Vérpiros ajkaid Mosolyogni kezdtek; Olyan bájos voltál,

Mint mikor hazudtad Ezt a szót: »Szeretlek!«

6

ADY ENDRE

Mert engem szeretsz

Áldott csodáknak Tükre a szemed,

Mert engem nézett. Te vagy a bölcse, Mesterasszonya Az ölelésnek.

Áldott ezerszer Az asszonyságod,

Mert engem nézett, Mert engem látott.

S mert nagyon szeretsz: Nagyon szeretlek

S mert engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb.

7

ADY ENDRE

Tüzes seb vagyok

Tüzes, sajgó seb vagyok, égek, Kínoz a fény és kínoz a harmat, Téged akarlak, eljöttem érted,

Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren, Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,

Te vagy a kínom, gyehennám nékem, Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg, Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,

Adj kínt nekem, a megéhezettnek: Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

8

ADY ENDRE

Az én menyasszonyom

Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkísérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:

-Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda, Csak a szívébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:

Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk: Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Boruljon rám és óvjon átkarolva.

9

Tisztító, szent tűz hogyha általéget: Szárnyaljuk együtt be a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:

Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett, Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom: A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot, Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve, Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván: Bűn és szenny az élet,

Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.

10

ADY ENDRE

Félhomályban

Ott ültünk némán, édes félhomályban, Te elmerengve s égő vágyban én.

Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, Titok maradt az szívünk rejtekén. Talán a múlt viharzott át előtted S előttem halkan tűnt fel a jelen...

...Neked talán már bántó, kínos álom S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,

Arcunkon is hazug az ifjúság, Én nem török le illatos virágot

S neked sem kell már soha mirtusz-ág. Én az álmod szeretném visszahozni,

Te tán szívembe vágyat oltanál - Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...

11

II.

A szívedből egy-egy sóhaj Átnyilallik a szívembe... Egyedüli kincs tetőled:

- Amit adhatsz még nekem - A szívedből egy-egy sóhaj...

A szívemből egy-egy sóhaj Átnyilallik a szívedbe...

Oly kevés maradt a múltból... Amit néked adhatok:

A szívemből egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a múltért, A vád már úgyis hasztalan.

Talán másképp is lehetett volna - Most már... mindennek vége van!...

Úgy szeretnék zokogni, sírni A sírra ébredt vágy felett - De ránézek fehér arcodra

S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban Valami csodás balzsamot,

12

Mely elfeledtet mindent, mindent S meggyógyít minden bánatot...

Leolvasom sápadt arcodról A rád erőszakolt hitet

És megdöbbenve sejtem, látom, Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Mi is tudtunk még hinni valaha. Ami hevünk volt, mind elfecséreltük S ami hajnal volt, az most éjszaka.

Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal Hamvadsz el lassan, némán, egyedül, Én meg, szakítva emberrel, világgal,

Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Magasba vont és így - a porba vitt. Megnyugvás útját epedve se leltük, Szívünkből végképp elszállott a hit.

...Olyan a színpad, mint a lant világa, Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad - A boldogságért küzdünk, mindhiába:

Boldognak lenni nekünk nem szabad!...

13

V.

Nem jó kép itt az "őszi napsugár", Mit mi érzünk, nem késő szerelem.

A szerelem nem szánalomra vár S te szánalomból érzel csak velem. Én reszketek egyedül elkárhozni,

Magammal vinném beteg lelkedet... De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk együtt még halni sem lehet!...

14

BABITS MIHÁLY

Szerelmes vers A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát

homlokod havasa alatt, homlokod havát elfeledtető fényes nyári szemed szédületét szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli, szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?

Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme

tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem, csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,

csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem: az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

15

BABITS MIHÁLY

Játszottam a kezével

Még most is látom a kezét hogy ágazott az ujja szét,

oly szeliden, mint ágtól ág vagy halkan elvál öt barát,

kik váltan is segítgetik egymást egy messze életig.

Még egyre látom csöpp kezét: úgy dolgozott mint csöppke gép

a hímzőtűvel vánkosán: tündérfogócska - igazán -

s hogy gyenge ujját meg ne szúrja, arany gyüszűt viselt az ujja.

Ó álmodom már csöpp kezét kerek a halma, völgye szép:

a völgye selyem, halma bársony: ó gyönyörű táj! ó csodás hon!

Ott jártak szomjas ajkaim: arany homokon beduin!

16

Nem vágy, nem álom, hanem emlék: jaj milyen rég volt az a nemrég!

Tiz gyenge ága nyúlt felém és én izenkint tördelém: ó arany ágnak arany íze, arany fa arany ízü méze!

Hát a köröm, a kis köröm! Mennyi szépség, mily öröm: üveges kép selyemkeretbe,

melyre a hajnal van lefestve vagy piros ablak méla esten

vagy rózsaarc egy gyenge testen.

Mert tündértest a pici kéz mely rózsás-meztelen igéz

s a hely hol összeömlik ága mint csöpp csipő hajlása, drága

vagy ujja láb és íze térd s akkor hogy arca hol? ne kérdd

mert tündértest a kicsi kéz mely arca nélkül is egész. Még egyre álmodom vele: ó hogy oly messze közele

s hogy minden e világon itt furcsa szirtekbe ütközik!

17

Csak egyszer lenne még enyém s kedvemre csókkal önteném

szívesen halnék azután nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért,

mint száz királyért, lobogóért!

18

BATSÁNYI JÁNOS

Klórishoz

Ha még soká szeretlek-e, Könnyes szemekkel kérdezed,

Természet édes gyermeke! Bús szívemet mint részed... S hát vélheted, dicső alak! Hogy téged én elhagyjalak?

Tetőled függ az életem. Oh csak tebenned lelhetem

Fel mindenem. De - "Meddig?" Azt nem mondhatom.

- Lelkem! - mivel nem tudhatom. Mikor talál rám a halál.

19

BERZSENYI DÁNIEL

A szerelem

Mi a földi élet s minden ragyogványa Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?

Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya, Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.

India kincsével légyen tömve tárod, S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden: Mit ér? vágyásidnak végét nem találod,

S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen.

De te, édes érzés, egek szent magzatja! Az emberi lelket bétöltöd egészen,

Bájodnak ereje az égbe ragadja: S a halandó porból egy félisten lészen.

Te a szerencsének játékát neveted, Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt;

A nagyság álképét mint bábot elveted, S nem szab semmi földi erő néked határt.

20

Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak: Meg nem rémít ég, föld reád rohanása. Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak

Nézed, s elenyészik rettenetes váza.

Te a szegénységnek mohos kalyibáját Márványpalotává tudod változtatni,

S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját A mennyei nektárillatban usztatni.

Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye: Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem! Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye,

S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem.

21

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

Tartózkodó kérelem

A hatalmas szerelemnek

Megemésztő tüze bánt,

Te lehetsz írja sebemnek,

Gyönyörű kis tulipán!

Szemeid szép ragyogása

Eleven hajnali tűz,

Ajkaid harmatozása

Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal,

Szeretőd amire kér:

Ezer ambrózia csókkal

Fizetek válaszodért.

22

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

[Kedves, drága lélek...]

Kedves drága lélek, levelemet vedd el, Mely hangzik egyedűl csak a te neveddel! Ebből megértheted hozzád hívségemet,

Hogy kivűled nálam világ szép nem lehet. Lánggal ég éretted szívem belső része,

Kedves tűz e' nékem, csak hadd is eméssze. Így kiáltoz bennem a meggyúladt lélek, Mással, ezerrel is, soha nem cserélek. Te vagy első, kinél verseim hevernek.

Eddig másnak írni tartottam tehernek. Téged ítéltelek legméltóbbnak erre,

Mert párod nem lelem, bár nézzek ezerre. Szemem szemed közzé mihelyest tekintett, Mintha olajt tűzre hintnének egy pintet, Oly erőben szívem fellobbant hirtelen, Ezer Cupido is látszott rajtad jelen.

Én megvallom, benned akármit sajnáljak, Nem elég, hogy reád csak egyszer felgyúljak,

De lett érted szívem már lobogó fáklya, Szerelmeddel meg nem telhető papzsákja. Szellőt hajt tüzemre minden pillantásod,

23

Új sebbel szívemet vérzi mosolygásod. Egyszóval, manéros magad viselete

Engem szerelmednek lánca alá vete. Elfogád egészen, kedves, én szívemet, Mihelyt legelőször vetél reám szemet. Mert csínos termeted olyan igen tetsző,

Hogy aki kimetssze, nincsen olyan metsző. A festő nem talál oly formát, figurát,

Mely ábrázolhatna neked olyan formát. Ama gyenge szűz is, maga a természet, Mikor téged formált, talán elenyészett,

Mert legkisebb rész is benned egy oly remek, Melyen elbámúlva megállnak a szemek.

Ábrázatod fejérb a téjnek habjánál, Tetszősb az Admetus kisebbik fiánál.

Kedves rózsaszínét a rózsa elveszti, Aki ezt tündöklő orcádhoz ereszti.

Óh gyöngyöm, múlatni gyönyörűség veled, Gyönyörűségemet naponként neveled.

24

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

Szerelmes fogadás

Mért epeszted bánatokkal Lelkedet?

Ah, ne rontsd, ne rontsd azokkal Kedvedet!

Mért remegsz szerelmesedtől? Ah, ki ijjesztett el ettől

Tégedet?

Drága kincsem! csak te bírod Szívemet,

Míg örökre puszta sírod Eltemet.

Addig is, míg csak lehellek, Tégedet forrón öllelek,

Hívemet.

25

Csak te is hívedre nézzél Kedvesen,

Csókra új csókot tetézzél Szívesen.

Így lehet hívségbe lennünk, Karjainkon megpihennünk

Csendesen!

Jer, tekintsd meg e virágos Kerteket,

Hol bocsát a hold világos Színeket.

Csókjaink közt egybefolyjunk, Új szerelmünkről danoljunk

Verseket.

26

DSIDA JENŐ

Tündérmenet

A tücsök cirregve fölneszel. Testem hűs álmokat iszik. Apró csillagos éjtündérek a szívemet hozzád viszik.

Parányi szekérre fektetik,

pihék, mohák közé, puhán, befödik zsenge nefelejccsel

s lehelnek rá éjfél után.

Húzzák lassú, nyüzsgő menetben - szemükben harmat, áhitat -

csigák s iszonyú nagy füvek közt, a sárga holdvilág alatt.

27

DSIDA JENŐ

Ha valaki jönne

Ha most valaki halkan idejönne, Idelopózna halkan a hátam mögé, És megkérdezné, fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint Te a rózsaszirmát, Finom borzoló fürtjeimbe lökné,

S én azt hinném, hogy úgy marad örökké. Leoldaná selyem puha kendőjét,

És vállamra tenné, hogy meg ne fázzak, Ajkával mérné, nincs-e lázam. Nem lenne szava, nézne csak,

Míg én hallgatnék, magamat keresve, Lelankadva egy félbemaradt versre.

S ha már szabályos lett a pihegésem, És lelkem földjén álom eke szánt át, Vigyázva, halkan elfödné a lámpát.

28

DSIDA JENŐ

Esti teázás

Az ódonművű óra ver, a mennyezeten pókok szőnek.

Homlokodon bánat hever, bánata özvegy, néma nőnek,

ki fogyton vékonyul, mint a hold, mert arra gondol, ami volt

s hunyó tűznél fonnyadva fázik és arra gondol, aki holt,

míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs saruimnak, mikor belépek. Nesztelen moccan a kilincs,

borzadva néznek rám a képek. - Én is teázom, kedvesem... - mondom lágyan és kedvesen.

29

A húnyt parázsnak lángja támad. És felakasztom csendesen kék sapkád mellé a fogasra fénylő, mennyei glóriámat.

GÁRDONYI GÉZA

Mikor téged látlak...

Mikor téged látlak, mindig azt gondolom; nem vagyok én ébren, csak szépet álmodom. És hogy el ne röpülj, itt ne hagyj engemet, azért fogom mindig gyönge kis kezedet.

30

GÁRDONYI GÉZA

Mikor a földön... Mikor a földön leány születik, egy fiúcska álmában mosolyog.

Egymástól bármily messze vannak is, de ez a kettő találkozni fog.

S akkor egymáson megáll a szemők, S bár ajkuk hallgat, kiált a szívök:

- Ki ez? - kérdi a lány. - Ez az! - szól a legény.

S kezdődik a földön új szerelmi regény. *

A parton álltam. Hajóra vártam a májusi napnak enyhe sugarában.

S ahogy ott jött-ment a parton fönt, lent a város népe, - mélázva csodáltam.

És a Dunaparton ekkor jött egy leány. Rövidszoknyás lány volt, de már felvirágzó,

valami rejtelmes szépséget sugárzó; haja gesztenyeszín, szeme szelíd s barna, mondhatatlan kedves, gyönge, fehér arca.

Jött.

31

Oly ismerős, mintha volna csak egyetlen, s csodálatos: mégis-mégis ismeretlen.

Festmény tán, amely a keretből kilépett? Álomkép, amely a valóságba tévedt?

S jött.

Könnyen és lengén, mint a virág-pehely, melyet a tavaszi szellő karja emel. Kék ernyőjét a nap fénye általjárta. karcsú derekán is kék volt a kabátja; a szoknyája fehér, kesztyűje is fehér; szépmetszetű ajka piros rózsalevél.

S ő jött. Rámpillantott szelíden, nyugodtan.

Hallottam mesélni még gyermekkoromban, hogy a mező fölött augusztusi éjen

hirtelen kétfelé szakad a sötét menny s fény árad belőle. És egy pillanatra

a virrasztó pásztort csoda kápráztatja. Ily látomány volt ez. Fény áradt énreám, mikor rámpillantott a kedves szép leány.

32

Nem tudtam mi neve, s majdnem megszólaltam. Nem tudtam hova megy, s majdnem meg- ragadtam.

S ő is rámnézett, mint az erdővágásbul a kilépő őz, ha a tájékra bámul...

Óh ha akkor szívem szólhat nyelvem helyett, Te kedves! - ezt mondom s nyujtom a kezemet, -

óh mily régen várlak, mióta csak élek! Hova mégy? hol lakol? minek hívnak téged?

De a hajó akkor beszállót csengetett. A leány továbbment. Ment, szinte sietett.

Én még a hajón is utána bámultam. Oly szomorú voltam, csaknem elájultam.

33

JÓZSEF ATTILA

Tedd a kezed

Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna.

Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna.

Úgy szeress, mint ha jó volna,

mintha szívem szíved volna.

34

JÓZSEF ATTILA

Halálos szerelem

s ha nem volt még halálos szerelem,

azt akarom, ez halálos legyen,

értelmes kín: mert nincs értelme annak,

ha embernek üres kínjai vannak,

s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,

én meg fogom majd ölni magamat,

nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,

de jobban fájna elsorvadni lassan,

s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,

bíró, kitől büntetést nem remélsz:

Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!

35

JÓZSEF ATTILA

Amit szívedbe rejtesz

Amit szívedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt; amit szemeddel sejtesz, szíveddel várd ki azt.

A szerelembe -- mondják -- belehal, aki él.

De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér.

S aki él, mind-mind gyermek és anyaölbe vágy.

Ölnek, ha nem ölelnek -- a harctér nászi ágy.

36

Légy, mint a Nyolcvan Éves, akit pusztítanak

a növekvők s míg vérez, nemz millió fiat.

Már nincs benned a régen talpadba tört tövis.

És most szívedből szépen kihull halálod is.

Amit szemeddel sejtesz, kezeddel fogd meg azt. Akit szívedbe rejtesz,

öld, vagy csókold meg azt!

37

JÓZSEF ATTILA

Áldalak búval, vigalommal

Áldalak búval, vigalommal, féltelek szeretnivalómmal, őrízlek kérő tenyerekkel:

búzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás, falam ellened örök omlás,

düledék árnyán ringatózom, leheletedbe burkolózom.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szívvel keveredsz-e,

látlak, hallak és énekellek, Istenek téged felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő, ezer ölelő karja megnő,

az égről a fényt leszakítja, szerelmes szívére borítja.

38

JÓZSEF ATTILA

Nagy ajándékok tora

Ökölnyi nagy rubinkövet adok, Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog

Szíved fölött, a melled közepén, Csudáld, hogy izzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök, Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,

Utad selyemmel, rímekkel verem, De rajt' ne járj, mert ott sóhaj terem. Ha szomjazol, hát asszubort adok,

De pár sötétlő könnyet benn hagyok S ha érzed, hogy az íze keserű -,

Azért csak idd, nincs édesebb nedű. Ha tested fázik, lelkem Rád adom, Két vállad bársonnyal betakarom.

És reszkető agyam, ha éhezel -, Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy, Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy S mert kell majd egyszer mégis oltalom:

39

Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom. Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,

Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz. Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,

Nem kéri vissza gyönge pillanat.

40

JÓZSEF ATTILA

Csókkérés tavasszal

Márta, hajad, bronz-ajakad Kéri s lázad a vágyam Illatozó, vészt okozó

Csókba lehelni be lágyan. Megremegő, hű szerető Karban ölelni igézve, Édes ölön, rózsatövön

Szép szemeket megidézve. Retten a lomb, zöldel a domb -

Arra szaladnánk ketten, reppen a szél, csókra beszél,

Dalra kel önfeledetten, Véle dalol itt valahol

Szív-körülöttem a vérem: Csend, Kicsi, csend! Így, ez a rend.

Most csak a csókod kérem.

41

JÓZSEF ATTILA

Álmomban enyém vagy

A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.

Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.

A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

42

JÓZSEF ATTILA

Óda 1

Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár

könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll.

Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz -

idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng

a kéz.

Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét

villantja minden levél. Az úton senki, senki,

látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél.

43

És a törékeny lombok alatt látom előrebiccenni hajad,

megrezzenni lágy emlőidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad

a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

44

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben.

Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben.

Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihűlve leng

s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet,

föl-földereng.

45

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít?

Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény,

hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen.

Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem

s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját

a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát

csomóba szőve, bontva bogját - hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját s lombos tüdőd szép cserjéi saját

dicsőségüket susogják!

46

Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain

és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned,

tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat,

bogár, hinár,

a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong -

tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd

ezek a szavak. A lét dadog,

csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek

napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak.

47

De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek

sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy

bölcső, erős sír, eleven ágy, fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben.

Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem.

Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szívem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak,

talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad!

Ahol én fekszem, az az ágyad.)

48

JÓZSEF ATTILA

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kín.

Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg. Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.

Számban tartalak, mint kutya a kölykét s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.

Az éveket, mik sorsom összetörték, reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom. Ostoba vagyok - foglalkozz velem. Hiányod átjár, mint huzat a házon. Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent elejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam.

Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen; hogy tudjak élni, halni egymagam!

49

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem - magamba bujtam volna, nem lehet -

alattam kő és üresség fölöttem. Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, kinek szeméből mégis könny ered.

Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled.

50

JUHÁSZ GYULA

Szerelem?

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Elrévedezni némely szavadon,

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez, Egy pillantásod hogyha megkeres, mint napsugár, ha villan a tetőn, holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem, hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat, Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem

51

KAFFKA MARGIT

Litánia

Te édes-kedves társam, miféle szerződés ez? Micsoda Isten írta, mikor szívünkbe írta?

Én puha, fehér párnám, min nem nyughattam eddig.

Lelkem szép muzsikája, mit nem hallottam eddig.

Bölcsességgel írott könyv, mostanig nem tanultam. Én friss-jó egészségem; mily soká beteg voltam!

Én reggeli harangszóm, szép napos délutánom,

Szelíd, esteli lámpám, sűrű csillagos éjem.

Ó, éjem, égem, kékem, te kedves kedvességem! Csobogó, teli korsóm, friss; hajnali harangszóm,

Csendes, nyugalmas álmom, napfényes délutánom!

"Szerelem" - ezt már írtuk, prózába, versbe sírtuk. Szerelem: - olcsó szó ez! Szerelem! - így ne hívjuk! Apám vagy és fiam vagy,a mátkám és a bátyám.

52

- Kicsiny, fészkes madárkám, ideál; szent, komoly, nagy,

Pajtásom, kedvesem vagy!

Hittel és emberséggel első te, kit vállallak, Kit szívvel, szóval vallak és álmomba se csallak. Kit bántani nem hagynék, kiért tán ölni tudnék

- Kicsiny, fészkes madárkám, ideál; szent, komoly, nagy,

Pajtásom, kedvesem vagy!

Hittel és emberséggel első te, kit vállallak, Kit szívvel, szóval vallak és álmomba se csallak. Kit bántani nem hagynék, kiért tán ölni tudnék,

Te édes-kedves társam, miféle szerződés ez? Micsoda Isten írta?

53

KÖLCSEY FERENC

Bár rózsa volnék...

Töredék

Bár rózsa volnék, szép leány, Hogy elvirítva kebleden

Lelnék magamnak büszke sírt! S o, bár lehetnék esti szellő, Hogy édes ajkad bíborán

Szedhetnék balzsamcsókokat!

Itt állok félénk messzeségben; S mint bércein Endymion

Sohajt a csillagokra fel, Hová röpűlni szárnya nincs: Némán sohajtozom feléd.

Ölelni vágy e kar, de fél, Vágy ajkam ajkadon remegni, De tilt komoly pillantatod.

Menj lángtekintet, ah röpűlj, Röpűlj felé hév gondolat,

Tinéktek útat semmi nem zár.

54

KARINTHY FRIGYES

Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni, Hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek,

Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve téged, Mert tudtam, hittem, hogy megérted.

Bő könnyeim, a könnyű bért,

Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent - íme, lásd, Hogyan lehet szeretni mást.

Kiért mindent százszor megadnál,

Ezerszer jobban önmagadnál.

55

Kész vagyok meghalni miattad, Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,

Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad, Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd szeretsz-e

Mindössze ennyi volt a lecke, Mindössze ennyi a titok,

De jaj neked ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész Szabály és példa kárba vész.

Jobb lett volna meg sem születni

Nékünk, mint egymást nem szeretni.

56

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Szerenád

A kormos égből lágy fehérség szitálja le ezüst porát.

Dideregve járok ablakodnál a hófehér nagy úton át.

S amint megyek itt éji órán, lépésem mégse hallható,

mert zsongva, súgva és zenélve halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem zordon árnyat

egy hófehér szelíd világ: angyalpárnáknak tollpihéje,

zengő, szelíd melódiák, habpárna selymén szunnyadó arc,

mint angyalok fényszárnya ó, minek szelíded altatóul halkan zenél a tiszta hó.

57

Oly mély a csend, a város alszik, mind járjatok lábujjhegyen!

Pihék, zenéljetek ti néki, hogy álma rózsásabb legyen.

Egy hófehér hálószobává változz át csöndes utca, ó!

Fehér rózsákként hullj az éjben reá, te szálló, tiszta hó!

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Akarsz-e játszani?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni,

gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rossz ruhákat ölteni?

Akarsz-e játszani mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú őszt,

lehet-e némán teát inni véled,

58

rubin-teát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,

hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, az utcaseprő, szegény, beteg ember,

ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót,

karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt?

Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált?

Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált?

59

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Nök

Nem kamasz-szerelem kis hevületében beszélek.

Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól vallok,

nők, rokonaim. Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok

hozzám, mint senki más

s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én, termékenyek, mint én,

zavaros források, melyekből aranyat mostam, igazi aranyat.

60

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok, de igazabbak

a meddő gondolatnál, a büszke hazugnál, a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.

Hová is futhatnék én, kócos fejemmel, költészetemmel,

rettenetes cikázó tétovaságommal, ha nem volnátok ti,

megértők, megbocsátók, elvtelen szentek,

jámbor pogányok, bizonytalan jók,

valóság hű sáfárai. Ha varrtok, vagy vajat mértek,

kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is,

mint az albatroszok, fölkacagok az örömtől, hogy vagytok

és én is vagyok mellettetek.

61

Hozzátok kötözött engem a végzet, örökkévalóan,

köldökzsinórral, azután a vágyak eleven kötelével,

hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé s öletekbe ejtsem terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.

Mindegyik leányom, mindegyik feleségem, mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.

Mindegyik anyám.

62

PETŐFI SÁNDOR

Szeretlek, kedvesem!

Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet, Szeretem azt a kis

Könnyű termetedet, Fekete hajadat,

Fehér homlokodat, Sötét szemeidet, Piros orcáidat,

Azt az édes ajkat, Azt a lágy kis kezet, Melynek érintése Magában élvezet,

Szeretem lelkednek Magas röpülését,

Szeretem szívednek Tengerszem-mélységét,

Szeretlek, ha örülsz És ha búbánat bánt, Szeretem mosolyod

63

S könnyeid egyaránt, Szeretem erényid Tiszta sugárzását, Szeretem hibáid

Napfogyatkozását, Szeretlek, kedvesem,

Szeretlek tégedet, Amint embernek csak

Szeretnie lehet. Kivűled rám nézve

Nincs élet, nincs világ, Te szövődöl minden Gondolatomon át,

Te vagy érzeményem Mind alva, mind ébren, Te hangzol szívemnek

Minden verésében, Lemondanék minden

Dicsőségrül érted S megszereznék érted Minden dicsőséget,

Nekem nincsen vágyam, Nincsen akaratom, Mert amit te akarsz, Én is azt akarom,

Nincs az az áldozat, Mely kicsiny ne lenne

Éretted, hogyha te

64

Örömet lelsz benne, S nincs csekélység, ami Gyötrelmesen nem sért,

Hogyha te fájlalod Annak veszteségét,

Szeretlek, kedvesem, Szeretlek tégedet,

Mint ember még soha, Sohasem szeretett!

Oly nagyon szeretlek, Hogy majd belehalok,

Egy személyben minden, De mindened vagyok

Aki csak szerethet, Aki csak él érted: Férjed, fiad, atyád, Szeretőd, testvéred,

És egy személyben te Vagy mindenem nekem:

Lyányom, anyám, húgom, Szeretőm, hitvesem! Szeretlek szívemmel, Szeretlek lelkemmel, Szeretlek ábrándos Őrült szerelemmel!... És ha mindezért jár Díj avvagy dicséret, Nem engem illet az,

65

Egyedül csak téged, A dicséretet és

Díjat te érdemled... Mert tőled tanultam Én e nagy szerelmet!

66

PETŐFI SÁNDOR

A virágnak megtiltani nem lehet…

A virágnak megtiltani nem lehet,

Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;

Kikelet a lyány, virág a szerelem,

Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek!

Szeretője lettem én szép szemednek –

Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden

Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szívemben:

Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?

Egymást űzi bennem e két gondolat,

Mint ősszel a felhő a napsugarat.

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára

67

Tündér orcád teljében úszó rózsája:

Bujdosója lennék a nagy világnak,

Vagy od’adnám magamat a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!

Hogy ne legyen életem bús éjszaka;

Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,

Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

68

PETŐFI SÁNDOR

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában

Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim,

Mikéntha most látnálak először… E csillagot,

Amelynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja,

Mely lelkem tengerébe foly – Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekintetedet,

Azt a szelíd galambot, Amelynek minden tolla A békesség egy olajága,

S amelynek érintése oly jó!

69

Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál –

Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha megzendűlnek hangjaid,

E hangok, melyeket ha hallanának, A száraz téli fák,

Zöld lombokat bocsátanának Azt gondolván,

Hogy itt a tavasz, Az ő régen várt megváltójok,

Mert énekel a csalogány – Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér

Ajkaidnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk,

Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő,

S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság –

Minek nevezzelek?

70

Minek nevezzelek? Boldogságom édesanyja, Egy égberontott képzelet

Tündérleánya, Legvakmerőbb reményimet

Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedűli

De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifjú hitvesem,

Minek nevezzelek?

71

PETŐFI SÁNDOR

Reszket a bokor, mert…

Reszket a bokor, mert

Madárka szállott rá.

Reszket a lelkem, mert

Eszembe jutottál,

Eszembe jutottál,

Kicsiny kis leányka,

Te a nagy világnak

Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,

Tán még ki is szalad.

Szívemben is alig

72

Fér meg az indulat.

Szeretsz, rózsaszálam?

Én ugyan szeretlek,

Apád-anyád nálam

Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,

Tudom, hogy szerettél.

Akkor meleg nyár volt,

Most tél van, hideg tél.

Hogyha már nem szeretsz,

Az isten áldjon meg,

De ha még szeretsz, úgy

Ezerszer áldjon meg!

73

PETŐFI SÁNDOR

Szemek, mindenható szemek!

Szemek, mindenható szemek! Ne nézzetek, ne nézzetek

Reám oly hidegen, oly hidegen; Megöltök, ez halál nekem,

Halál nekem!

Vagy, oh mindenható szemek! Csak öljetek meg, öljetek;

Aztán mosolygjatok, mosolygjatok, s én újolag föltámadok,

Föltámadok!

74

PETŐFI SÁNDOR

Sohasem volt az szerelmes...

Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem.

Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem.

S a madárnak nincsen olyan szárnya, Mint minőt a szerelem növeszt.

El sem kezdem oly parányisággal, Mint a föld, hogy átröpüljem ezt.

Szállok én az angyalok kertébe, Föl az égre, pillantás alatt,

S koszorúba fűzöm ott e kertnek Lángrózsáit, a csillagokat.

Majd ez égi fény borít el, majd az Alvilágnak éjszakája föd...

Szállok és egy pillanatban látok Istent s mennyet, poklot s ördögöt.

Nincsen itt tér, nincsen itt időköz, Hogyha szárnyam fölkerekedik;

A világnak megteremtésétől Szállok a végső itéletig.

75

S így ha mennyet és poklot bejárok: A pokolban ami gyötrelem

És a mennyben ami üdvesség van, Egy percben mindazt átérezem.

RADNÓTI MIKLÓS

Két karodban

Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok hallgatag. Két karomban gyermek vagy te hallgatlak.

Két karodban átölelsz te ha félek. Két karommal átölellek s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem.

Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.

76

RADNÓTI MIKLÓS

Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom, - s szívemben nappal újra megtalálom, -

hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésű büszke páfrány.

Mikor láthatlak újra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél újra, kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem újra s az éber lét útjára visszahullva

77

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, - csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is itt felejt még? A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, - s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád, megjártam érted én a lélek hosszát, -

s országok útjait; bibor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szivós leszek, mint fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2x2 józansága hull rám.

78

RADNÓTI MIKLÓS

Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,

Mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

79

s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagyok más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

80

RADNÓTI MIKLÓS

Virágének

Fölötted egy almafa ága, szirmok hullanak a szádra,

s külön egy-egy késve pereg le, ráhull a hajadra, szemedre.

Nézem egész nap a szádat, szemedre hajolnak az ágak,

fényén futkos a fény, csókra tünő tünemény.

Tűnik, lehunyod szemedet, árny játszik a pilla felett,

játszik a gyenge szirommal, s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj, megszólal a néma, ezüst éj;

kivirágzik az égi fa ága, hold bámul a béna világra.

81

RADNÓTI MIKLÓS

Szerelmes vers

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik.

És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék.

Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról,

engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és

eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást.

82

RADNÓTI MIKLÓS

Rejtettelek

Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét

levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén

a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha

kezed hajadra lebben, bokád kis billenését

is őrzöm már szívemben, s bordáid szép ívét is

oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már

ily lélegző csodákon. És mégis álmaimban

gyakorta száz karom van s mint álombéli isten

szorítlak száz karomban.

83

TÓTH ÁRPÁD

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szívembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, Vagy áldott csipkebokor drága tested, Melyben egy isten szállt a földre le

S lombjából felém az ő lelke reszket?

84

Igézve álltam, soká, csöndesen, És percek mentek, ezredévek jöttek, - Egyszerre csak megfogtad a kezem, S alélt pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér,

És zuhogó, mély zenével ered meg, Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

85

TÓTH ÁRPÁD

A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;

Hozzám simult félőn, ijedten, S éreztem: nem a régi már.

Sebten suhantunk, halk volt a hangunk, S csendes volt a szivünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk

Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp csipke-rom,

Fehéren és halkan röpült le, Akár egy elhervadt szirom.

Szeme rámnézett kérdőn, búsan: (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)

Ily szomorúan, ily koldúsan Mért hívtuk egymást ide? mért?

86

S mondta, hogy késő már az éj, s ő Megy... mennie kell... s elfutott. Hallottam haló zaját a lépcsőn,

S nem tudom, meddig álltam ott. Aztán... le s fel jártam a parkban,

Mint aki valakire vár. Gázolt a sarkam síró avarban, S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

87

TÓTH ÁRPÁD

Tárcámban egy kép

Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan? Mért jó: meleg kis kebeledre búni?

Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni?

Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni, Mily jó: langy lehelléssel gyenge bőrödre fúni, Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan.

E két sóvár, égő szem végigragyogja vállad, Ó, mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás,

Mely csak téged kutat éjben, magányban s búban.

Gyengén szorító kerek koszorúban Ez a két ölelő kar be itt maradna nálad, Te édes és puha, te illatos és pompás.

88

Mily furcsa, hogy nekem most tőled el kell mennem, Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek,

S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek.

S csak úgy viszlek szivemben, mint tárcámban egy képet

Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet, Hogy megcsókoljam én, titokban elővennem.

89

VAJDA JÁNOS

Szerelem édene I

Eszemadta kisleánya, gyöngyalak, Hej, mióta téged én megláttalak! Talán egyet fordult vélem a világ, Hej azóta nekem áll a boldogság.

Szebb a világ, de hogy is szebb ne volna! Szép szemed világol minden bokorba; Minden ágon víg madár dalol nekem, Mennyországgá változott az életem.

Húzhatod cigány azt a búsat, ízibe, Megrepedhet szomorú nótád szíve; Amely hangod sír legkeservesebben, Fölvidul és táncra kel a lelkemben.

- És ha a te szemeidbe tekintek, S szép szemed sugáriban eltévedek, Aki téged megteremtett, virágom, Az istent is örömestebb imádom!

90

II

Ha te volnál cserebogár s repülnél Sebesebben, mint a madár, mint a szél,

Nem kérnélek én az édesanyádtól, Kifognálak bárhol a nagy világból.

Ha te volnál árva csillag az égen S bujdosóvá lennél a messzeségben,

Elfognálak - magam sem tom, hol s hogyan, Habár ott is, hol a világ vége van...

III

Nem éltem még, csak ezután élek Magamnak, meg gyöngyvirágom, néked,

A világ hadd álljon, amint állhat, Miattam cigánykerekeket hányhat...

Nem bánom, légy lelkemnek királya, Szivem a te hatalmad jobbágya; Adó gyanánt vedd el örömimet, Bánatidat rakd reám tehernek.

91

De még így is hidd el attól félek, Megirigylik boldog életemet. Tedd kezedet ide az enyémbe, Bujdossunk el erdő közepébe...

IV

Virágos zöld erdő közepében, Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében,

A világ minden baját feledve Öleléssel, csókkal éldegélve...

Nem lesz ottan irigyünk. Az erdő Maga is oly boldogság-lehellő;

Minden ágon és minden bokorban Ádám, Éva paradicsoma van.

A szerelem édes, bús gyötrelmét Nyögdécselő vadgalambok, gerlék

Lombok alól, hogyha ránk lenéznek, Megvigasztalódnak és remélnek.

A szűz rózsabimbókkal enyelgő Csapongó könnyelmü déli szellő

Látva üdvözítő csókjainkat Tőlünk örök hűséget tanulhat...

92

Virágos zöld erdő közepében Egy kis kunyhó szárnya enyhelyében

A világ minden baját feledve Öleléssel, csókkal éldegélve...

V

Sorsom ékes csillaga az égen, Mosolygásodat pirulva nézem. Eszembe jut az a tenger átok,

Melyekkel kicsiny hitem megbántott...

Oh, ha e sok átkomat hallottad, Halljad meg most háladó imámat,

S bocsáss meg, ha minden szenvedésem, Melyet eddig adtál, - elfelejtem.

Vezettél járatlan vész-ösvényen, Áldozatra tátongó örvényen;

Szörnyek ellen csatába kevertél, Szívemen sok nagy sebet ejtettél.

De csak azért indítál ez útnak, Ez volt útja a tündérországnak,

Melyben most lakom - s csak egy vakajtó Vezet ki belőle - a koporsó...

93

VI

Emberélet rövid mulandóság, Hiszem, hogy nem örökkévalóság.

De az élet egy pillanatában Hiszem, hogy örökkévalóság van!

Midőn ajkak csókban egybeforrnak, Égő szívek egymáson dobognak,

S elfeledjük, hogy van mulandóság: Az ilyen perc: örökkévalóság!

VAJDA JÁNOS

Boldog szerelem

Kedvesem, gyönyörüségem, Könyörülj már rajtam, kérlek; Én kimondhatatlanom, hogy

Nem tudok eltelni véled!

94

Nézlek, bámullak, csodállak; Szemeim kéjtelve úsznak

Bájaid fényözönében, Amíg végre belefúlnak.

Mert hiszen ki tudna nézni Hosszasan a fényes napra? Megvakulok így hát én is Egy pár percre, pillanatra.

Szépségednek örvényétől Elkapatva, fuldokolva El-elmerülök, azonban

Fölvet a hab, félig halva.

Azután eszemre térek, Az hogy elnyom enyhe álom. Haj de ott is megjelensz te,

S nyugtom abban sem találom.

Fölébredve, rád pillantva, Bájaid megint gyötörnek; Alig bírom már a terhét Ennyi isteni gyönyörnek.

Mert, én édesem, szerelmem, Ami sok, az mégis csak sok;

Ha a mennyország szakad rám, Az alatt én leroskadok.

95

Karjaid közé fonódom... Arcodon ég a hivó pir; Fürteidnek denevére -

Szívom ajkad, mint a vámpír...

És ölellek, és csókollak, Besohajtlak, belehellek;

S nem elég! Ugyan mondd, édes, Hova legyek én már veled?

96

VÖRÖSMARTY MIHÁLY Ábránd

Szerelmedért Feldúlnám eszemet

És annak minden gondolatját, S képzelmim édes tartományát;

Eltépném lelkemet Szerelmedért.

Szerelmedért

Fa lennék bérc fején, Felölteném zöld lombozatját,

Eltűrném villám s vész haragját, S meghalnék minden év telén

Szerelmedért.

Szerelmedért Lennék bérc-nyomta kő,

Ott égnék földalatti lánggal, Kihalhatatlan fájdalommal,

És némán szenvedő, Szerelmedért.

97

Szerelmedért Eltépett lelkemet

Istentől újra visszakérném, Dicsőbb erénnyel ékesítném S örömmel nyújtanám neked

Szerelmedért!

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

A szerelemhez

Még egyszer, szerelem! Érezzem lángodat, Még egyszer édesen Gyötrő hatalmadat.

Add vissza búmnak, ah, Lyánykám hajfodrait, Csábító két szemét, Mosolygó ajkait.

98

Hagyj andalogni még A rózsás arcokon, A tőlem elragadt Oly égi bájakon;

Hogy majd ha száll a nap S a csendes este jő, A hold sugárinál

Derengvén a mező,

Epedve várjam őt Szerelmi gond között, Mint vártam egykoron, Míg lángom üldözött.

És lássam a jövőt Képzelmem szárnyain, Mint volt nyiló kora

Legelső napjain;

És halljam őt, gyönyör Hatván meg lelkemet, Zengő ezüst szavát,

Ez egy szót hogy "szeret!"

99

S akkor ha megszakadt A tündérszép alak, Utána mély sohaj

S könyűim szálljanak.

Még egyszer add nekem Érezni lángodat,

Még egyszer édesen Gyötrő hatalmadat,

S a puszta éveken, Hol rózsa nem virúl, Emléked, szerelem! Legyen virágomúl.