ütő András új drámája:

Advent a Hargitán; Sík Ferenc és Sinkovits Imre

az ősbemutatóról; Balogh Edgár, Csoóri Sándor, Farkas Árpád

esszéje; Alföldy

Jenő, Görömbei

András tanulmánya

tiszatáj I R O D A L M I É S K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÓ

Főszerkesztő-helyettes: ANNUS JÓZSEF

Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: Kovács László 85-4049 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató

Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság ú t ja 10. — Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház, Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelő-fizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, V., József nádor tér 1. — 1900 közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96162 pénz-

forgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 16 Ft. Előfizetési díj negyedévre: 48, fél évre 96, egy évre 192 forint .

ISSN 0133 1167

A szerkesztőség tagjai: Csatári Dániel, Mocsár Gábor, Olasz Sándor, Tóth Béla

Tartalom X X X I X . ÉVFOLYAM, 12. SZÁM

1985. DECEMBER

SÜTŐ ANDRÁS: Advent a Hargitán (színjáték két részben) 2

SÍK FERENC: Sütő András a Nemzeti Színházban ... 32 SINKOVITS IMRE: Esemény 35 GÖRÖMBEI ANDRÁS: Csülag a máglyán 38 JOÓ RUDOLF: A kisebbségi demokrácia fogalma ... 50 BALOGH EDGÁR: Levelesláda, tudósportrék, ba-

rangolókönyv (Elkésve, három romániai könyv-ről) 57

TORNAI JÖZSEF: Megcsókolom a szomjas folyót (verő) 67

UTASSY JÖZSEF versei: Villámfényben, ördög-szekér 68

NAGY GÁSPÁR versei: Szerettem az őszi nőket, Az idők közepén , . . . A parthomályban valahol itt lépcsők 69

PETRÖCZI ÉVA: Olvasónapló (vers) 71 MARKÓ BÉLA versei: Jobb, mint semmi?, Se füst,

se felhő 72 FARKAS ÁRPÁD: „Lerogyni nem szabad élve"

(Vallomás Nagy Lászlóról) 73 ALFÖLDY JENŐ: A közösség énekese (Benjámin

László hetvenedik születésnapján) 81 CSOÓRI SÁNDOR esszéi: Bábolna életrajza —

filmen, A festészet önvédelme 85

GREZSA FERENC: Németh László élete képekben 94

Szerkesztői asztal 96

ILLUSZTRÁCIÓ

Bakó József díszlettervei a 37. és 93. oldalon Varga Mátyás díszlettervei a 80., 84. és a 96. oldalon

1

SÜTŐ ANDRÁS

Advent a Hargitán SZÍNJÁTÉK KÉT RÉSZBEN

Arvai Réka 1 KUBIK ANNA Kisreka J

Zetelaki Gábor FUNTEK FRIGYES

Bódi Vencel SINKOVITS IMRE

Mária, Bódi lánya GÖTZ ANNA

Zetelaki Dániel AGÁRDI GÁBOR

Zene: ORBÁN GYÖRGY

Koreográfus : PESOVAR ERNŐ

Já tékmester : BODNÁR SÁNDOR

Díszlettervező: BAKÓ J Ó Z S E F Jelmeztervező: SCHÁFFER J U D I T

A rendező m u n k a t á r s a : H Á Y ANDREA

Rendező: SlK FERENC

ősbemuta tó : 1985. december 20-án a Nemzeti Színházban

SÜTŐ ANDRÁS

Advent a Hargitán

SZÍNJÁTÉK KÉT RÉSZBEN

SZEREPLŐ SZEMÉLYEK:

ÁRVÁI RÉKA ZETELAKI GÁBOR BÖDI VENCEL MÁRIA, BÓDI LÁNYA ZETELAKI DÁNIEL

KISRÉKA, ÁRVÁI RÉKA LÁNYA KÁNTÁLÓ ÉS TÁNCOS LÁNYOK,

SZÉKELY FÉRFIAK ÉS NŐK, ZENÉSZEK

(Árvái Rékát és Kisrékát egyazon személynek kell játszania.)

DAL

Jégmadár, jégmadár piros fejű kék madár! Ha szárnyad volt, jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?

Jégmadár, jégmadár, párkereső kismadár! Ha szárnyad volt, jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?

Jégmadár, jégmadár, hóterelő kék madár! Ha szárnyad volt, jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?

3

Jégmadár, jégmadár, jégolvasztó kis madár! Ha szárnyad volt, jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?

Jégmadár, jégmadár, párjavesztett kis madár! Ha szárnyad volt, jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?

Jégmadár, jégmadár! Jégmadár, jégmadár...

E L S Ő R É S Z

(Bódi Vencel boronaháza a Hargitán, a Kicsi Romlás nevű szurdok fejénél. A ház — a hegyi házaktól eltérőleg — csupa ablak, és kint csupa hó. Hófa-lak, hótornyok, hőhullámok, szélfútta csipkés tarajok. Hópárnás, hódunnás, szárnyas nagy fenyőfák, és az ereszen méteres jégcsapok halványkék orgoná-ja. Ha fúj a szél: ez az orgona meg-szólal, de vijjog, süvölt és hörög is né-melykor. A ház sarkától kezdődőleg jobb oldalt szédítő sziklahasadék: A Nagy Romlás, ugyancsak hóval bontot-tan. A lakás előterében Bódi Vencel műhelye és nappali tartózkodó helye. A falon vázlatos méretekben hat ková-csolt, színes lámpa, továbbá: szarvas-agancs, kitömött fajdkakas, szalonka, meg egy vadászfegyver. Nyitott kan-dalló, asztal, kanapé, heverő, feldíszí-tetten karácsonyfa. A háttérben Bódi hálószobája. Aki bal oldalról jön: a Kicsi Romlás kaptató ösvényén jut a ház bejáratához. Amikor a függöny föl-megy, Csudalátó Dániel és Bódi Ven-cel a Kicsi Romlás kaptató ösvényén igyekszik a ház bejáratához, miközben nyomásznak is, meg-megállva, sőt időn-ként nekitérdepelve.)

BÓDI: Azért ezt az egyet nehezen hi-szem el, Dániel. Legyen bár a ne-ved Csudalátó, akkor is azt mon-dom: erősen hozzá lódítottál.

DÁNIEL: Becsületatyaúristenemre! BÓDI: Pssszt! DÁNIEL: Ha nem hiszed el nekem,

aki a halálból támadtam föl, kér-dezd meg Anta l t . . .

BÓDI: Szent Antalt? DÁNIEL: Stég Antalt. Becsületatya . . . BÓDI: Psszt. Másodjára is meg akarsz

halni? Itt a Nagy Romlás a fejed fölött és kiabálsz.

DÁNIEL: Régebben lehetett. Csak lö-völdözni nem lehetett.

BÓDI: Most már egyiket sem lehet. DÁNIEL: Hát akkor mit lehet? BÓDI: Mindent azonkívül, amit nem

lehet. (Távoli hósuvadás hangja.) Hallottad?

DÁNIEL (keresztet vetve): Omlástól és kísértéstől ments meg Uramis-ten minket.

BÓDI: Nem mondtad, hogy a kiabá-lás kísértésétől.

DÁNIEL: Tudja ő, minek a jogát vet-te el tőlünk.

BÓDI: Akkor ahhoz tartsd magad! (Látván, hogy Dániel köhögni akar.) A sapkádba. A sapkádba!

4

DÁNIEL (beleköhög a sapkájába, mi-közben távolról farkasvonítás hal-lik): Hát nekik szabad?

BÓDI: Farkasok. Nekik nincs sapká-juk. S aztán hogy volt?

DÁNIEL: Hát amikor a lány, ez a Réka, madárrá változott, ahelyett, hogy Stég Antalnak a vállára vagy a kalapjára szállott volna, gyalo-gosan folytatta a legény oldalán az útját . Onnan beszélt föl hozzá a hóból. Az, Mózesként a hegyről, le-le szólt neki, de messzecske vol-tam, nem értettem a szavukat.

BÓDI: Milyen madár volt? DÁNIEL: Nem volt nagyobb a me-

nyecskemadárnál. Mint az ott, né! BÓDI: Halkabban, a jó istenit az

anyádnak! Nem azt kérdem: mek-kora volt. Hanem, hogy milyen volt?

DÁNIEL: Ügyes, eleven mozgású. Ké-sőbb a nyomát is megnéztem a vadőr vasalt bakancsának a nyo-ma mellett. Kicsi, nyakba való fe-hér kereszt volt a lába nyoma. Tip-top-tip, míg a másik supp-supp.

BÓDI: Tip-tip-supp. A színét mondd, ember!

DÁNIEL: Ahogy kivehettem a szik-rázó fehérségben: kékes volt. Azúrkék, zöld fuvintással, a feje pedig, ahogy oldalról lát tam: pi-ros, kék és fehér.

BÓDI: A csőre? DÁNIEL: Nagyocska. Ügy tetszett:

nem énekre, inkább kapásra ter-mett.

BÓDI: Milyen kapásra? DÁNIEL: Mindenre, ami kedve sze-

rint való. BÓDI: Értem. És a feje is nagyobb

volt, mint a menyecskemadáré. Csíkos kendő lehetett a kontyán.

DÁNIEL: Eltaláltad. BÓDI: Jégmadár volt. Rékából jég-

madár lett. Csakhogy itt van, ami a hozzálódítás.

DÁNIEL: És az mi lenne? BÓDI: Hogyan mehettek ők gyalogo-

san egymás mellett? DÁNIEL: Ügy, hogy Antal folyvást

lassított, Réka, vagyis a jégmadár serényen aprított mellette. Úgy be-szélgettek. Ebből csak annyit hal-lottam, a madárnak egy gyönge kiáltását: hová viszel engem, An-tal? Hová viszel engem?

BÓDI: Hová vihette? DÁNIEL: Ez az, amit egyelőre nem

lehet tudni. BÓDI: Mert hihetetlen, amit mon-

i

dasz. Hogy a madár gyalogosan ment volna Stég Antal mellett. A madár a nagy ¡hóban nem szeret gyalogolni, és kiváltképpen a jég-madár. Annak mindenképpen föl kellett volna szállnia a Stég An-tal vállára, vagy a kalapjára. Ré-ka nem az a természet, hogy ne repülne, ha egyszer szárnya van.

DÁNIEL: Nem repült. Esküszöm ne-ked, hogy gyalogolt. És itt van rá a bizonyíték. Látod ezt a nyomot?

BÖDI: Abbizony. DÁNIEL: Supp, suppp! Ez a Stég

Antalé. És látod ott mellette a nyakba való, kicsi fehér keresz-tecskét? Ti-tip-tip, a jégmadáré.

BÖDI: Ha nem egyéb: igazad van. DÁNIEL: De lássuk, hová vezet?

Vencel komám! A házad felé ve-zet.

BÖDI: Az én házam felé. Ezt az egyet nem gondoltam volna. Néz-zük csak. (Négykézláb másznak a

. nyomok mentén a ház bejárata .'jelé.)

DÁNIEL: Itt á vége. Itt történt vala-mi. Nézd, á madár nyoma megsza-kadt. Igen, itt a dulakodás nyoma, Stég Antal megcsúszott, a madár szökdécselt néhányat, és aztán vé-ge.

BÖDI: Elrepült volna? DÁNIEL: Megfogták. BÓDI: Vajon? DÁNIEL: Megfogták és bevitték a

házba. BÖDI: Melyik házba? DÁNIEL; Melyik házba. Kétórányi já-

rásra vagyunk a falutól, közöttünk csak az isten és a Nagy Romlás, köröttünk csupa vadon és farkas-ordítás, ő meg azt kérdi: melyik házba. Isten házába kellett volna. Tisztességes ember oda viszi a mátkáját, Réka pedig gyűrűs meny-asszonya volt Stég Antalnak. De nem oda vitte, Vencel! Hanem ide, a' te házadba! És ha lehetséges: ne viselkedj fehérnép módra.

BÖDI: Én. Fehérnép módra. Én, aki azzal az egy szál kicsi fejszével hét medvét megöltem. Fehérnép módra. Ezt mondd még egyszer.

DÁNIEL: Psszt. Ne romolj, ember! Nem a bátorságodat vontam két-ségbe. Azt mondtam, hogy akár a fehérnépek: csak arra emlékezel,

. amire akarsz.. A többit elfelejted. BÖDI: Mit felejtettem én el? DÁNIEL: Hogy a jégmadarat ide vit-

ték be, a te házadba.

BÖDI: Az nincs elfelejtve. Csakhogy nem vitték, hanem hozták. Én ugyanis a puliszkát kevertem ép-pen, amikor Stég Antal bekopogta-tott. Rékát hozta az ölében. De több kérdésed ne legyen. Ami ez-után történt: a kettejük dolga.

DÁNIEL (hangosan): A kettejüké? BÓDI: Psszt! A kettejüké. Ki másé

lenne még? DÁNIEL: Jól tudod, Vencel. A fiamé.

Gábor fiamé. BÓDI: Ö már kiesett ebből a bölcső-

ből. DÁNIEL: Tudod ugye, hogy gyermek-

koruk óta szeretik egymást? BÓDI: A gyermekkori szerelem olyan,

mint a cigánypurdé, mint a májusi tél. Az csak jön és megy.

DÁNIEL: Ez nem olyan volt. Tudod, Vencel, hogy az én Gábor fiam egyszer már meghalt volt e miatt a . . . jégmadár miatt?

BÓDI: Tudom. DÁNIEL: Tizenöt éves volt akkor.

Utolsó pillanatban vágtam el az akasztó kötelet. Űristen, hogy el-vertem akkor azt a szegény gyer-meket. Tudtad ezt?

BÓDI: Hogyne tudtam volna. De miért vallatsz te most engem?

DÁNIEL: Amiért ezt a jégmadárnyo-mot is. A való helyzetnek ismerete végett. Mert a fiam se nem lát, se nem hall. Az most egy dürgő vad-páva. Csak énekel, énekel és rázza a szárnyait. De mi lesz ebből, Ven-cel, ha Gábor megtudja, hogy a jégmadarat Stég Antal ide bevit-te? Azt csak én tudom, aki egy-szer már ugyancsak meghaltam.

BÓDI: Szerencsére másodnapra feltá-madtál.

DÁNIEL: Harmadnapra. BÓDI: Megint hozzá lódítasz. Másod-

napra. DÁNIEL: Nem úgy volt; én azt pon-

tosabban tudom. Csak harmadnap-jára kezdett el a szú percegni.

BÓDI: Hol percegni? DÁNIEL: Hát a koporsódeszkában.

Fene a bélüket. Ilyen deckát adtak. BÓDI: Maradjunk az igazságnál. Tu-

dom, szereted a halálod napjait szaporítani. De másodnapon te már feltámadtál.

DÁNIEL: Harmadnapon volt, de nem vitatkozom veled. Mindenki tudja a magáét. Te a tiedet a tengerre menekült lányoddal, a zúzmarás magányoddal, én a harmadnapon

5

észlelt szúpercegéssel és az egy szál fiammal, aki most ú j ra Réka kezét fogja, s látván őket, meg-fagy bennem a vér, mert a Nagy-Romlás peremén sétálnak. De mon-dom: én a koporsódeckában a szú-percegést csak harmadnapon ész-leltem a rettentő csendben.

BÓDI: Mesebeszéd. Én jobban emlék-szem. Január hetedikén, csütörtö-kön jött a híre, hogy téged meg-ütött a nagy fa. Én nyolcadikán, pénteken mentem be a faluba sót vásárolni. Pontosan déli tizenkét órakor. Hát akkor ültél fel, néztél körül, s kérdezted a gyászolókat: ti miért nem sírtok? Mert kifogy-tak már a sírásból.

DÁNIEL: Ha épp akkor vásároltad a sót: úgy legyen. De én azt kérdem tőled: miért adtál szállást Stég An-talnak és a jégmadárnak?

BÓDI: Mert kötelességem. Aki ide be-kéredzkedik, azt nem zavarhatom ki a farkasok közé. Így van-e?

DÁNIEL: Így van. És rosszul van. . Nem kellett volna. Mária lányodra

gondolhattál volna. Így vitték el őt is a tengerre. Mi lesz ebből, ha megtudja Gábor?

BÓDI: Seperjük el a nyomokat. . DÁNIEL: Vannak elseperhetetlen nyo-

mok is, Vencel. (Kiáltva.) A fiam-nak ártottál, Vencel! (Hósuvadás. Bódi befogja Dániel száját, aki ez-után suttogva folytatja.). A fiam-nak ártottál vele. Istenem, ki fogja most már ezt helyrehozni? Ki fog-ja? Abból még , semmi baj, sem lehetett volna, látod, hogy egymás mellett haladt ez a két nyom. Egyik a Stég Antalé, a másik: tip-tip-tip, akár egy nyakba,.való fe-hér keresztecske: az én fiam jég-madaráé. De most már, hogy itt vége szakadt a madár nyomának: a bűnhöz bűntársul szegődtél, Ven-cel. Nem mondanám, ezt neked, ha nem lennék új ra tele félelemmel! Mint amikor fejemnél .meghallot-tam a szú percegését. Valami ké-szül — és nem javunkra, Vencel.

BÓDI: Miből gondolod? DÁNIEL: Hogy ennek a madárnak a

nyoma megszakadt itten. És. egye-bekből is. A kutyámnak elvitte va-laki a -hangját. Este még gyönyö-

• rűen orgonált a holdra, Gsíksom-lyón szebbet nem hallani. .Mikor a szél azt a hangot a ház körül meghordozta, vagy elvitte messzire

Zeteváraljáig: valami kicsi nyugal-mat éreztem. Ilyen lehetett, hallod. (A jégcsapokon a szél játszik.)

BÓDI: Jól ismertem a kutyád hang-ját.

DÁNIEL: És most ellopta valaki. Mondják, hogy Zeteváralján hal-lottak ilyen hangot. Oda el fogok menni. Hát gondold el: nincs sem-mi hangja a kutyának.

BÓDI: Bizonyos, hogy történik vala-mi. A medvék nem alusznak. El-jött a nagy tél és nem alusznak. Fényes nappal is bejönnek ide az istállóig, szimatolnak csendőrök módjára, nyerittetik a lovamat. Az álmukat ugyancsak ellopta valaki. Hazafelé menet eszedbe ne jusson énekelni.

DÁNIEL: Azt én már régen elfelejtet-tem.

BÓDI: A Nagy Romlás al jában az Is-tennek se válaszolj, ha netán szó-lítana. Mert ő is csak próbát tesz velünk. Melyikünk ahogy kinyi t ja a száját: ereszti ránk a suvadást. Nem tudom, hogy vele is mi tör-ténik.

DÁNIEL: Az Istennel? BÓDI: Valamiért ő is megzavárodott. DÁNIEL: Sok baja van a kormány-

zással. BÓDI: Mert kormányoz egyfelé, s a

világ megy másfelé. DÁNIEL: Főhet a feje, annyi bizo-

nyos. BÓDI: Azért jobban is vigyázhatna

reánk. S a lányainkra főleg. DÁNIEL: Hét Isten legyen, aki r á juk

vigyáz. Mindahánynak tú l járnak az eszén. Áldott karácsonyt, Vencel.

BÓDI: Aztán ne haragudj, ha vétet-tem valamit. Én sose tudhatom itt, kinek vagy minek adok szállást. Nagy hegyi tolvajnak-e, vagy til-

. tott szerelemnek. Ha egyszer a hó-fergetegből, farkasüvöltésből ko-pognak reám: el nem zárkózhatom. Meg aztán mindig azt gondolom: a lányom jött, Mária.

DÁNIEL: Egyszer ő is megjön. BÓDI: Az már sohasem. DÁNIEL: Míg élünk, remélünk. De ha

jégmadarat látsz: el ne hagyjon a gyanakvás. Ez a Réka Szűzmária képében is megjelenhet. A. Stég Antal ölében, de akár az ördögé-ben is, csak kanördög legyen az!

BÓDI: Majd előkészítem a füstölőket. (Csudalátó Dániel elindul az ösvényen lefelé, Bódi Vencel belép a házba. A

6

fény kialszik. Szél indul, a jégcsapok megszólalnak. Dal: Jégmadár, jégma-dár, piros fejű kék madár! Fények gyúlnak rendre: Bódi kicsi színes lám-pái. Bódi az egy szál ezüstszalaggal díszített karácsonyfa mellett ül magá-ba roskadtan. Egy kicsi lámpa a kezé-

ben, annak a fényébe bámul.) Látod, ez már a hatodik karácso-nyi lámpácska, mit neked készítet-tem ajándékul, Mária. De hiába próbállak megengesztelni. Hiába is kérnélek, hogy ne haragudj rám. Nekem fá j t az jobban, apádnak, aki fölnevelt. Fölnevelt. De azért vajon, hogy a Hargitát a tengerrel és a tengerészeddel fölcseréld? Hogy elkótyavetyéld az anyád sza-vait? Szép tollait a hegyi madár elhullassa? Szemétre juttassa?

(A megelevenedő emlék fényjátékában a karácsonyfa mögül Mária lép elő. Fiatal és konok lány, a szerelem ag-

resszivitásában.) MÁRIA (útra készülőben ölti magára

bőrbekecsét, téli kendőjét): De én aztán megyek, édesapám! Ha egy-szer tengerész: a tenger is hozzá tartozik. Az óceán is! Nem tud ve-le szót érteni? Az én uram lesz, nem kiedé! Én élek majd vele!

BÓDI: És csak te vajon? Titokban és éjszakai sötétségben, denevérmód-ra? A szerelem — ha már úgy el-kapott téged — nem él emberek között?

MÁRIA: Nem, nem, nem! BÓDI: Hanem hol az istenlovában? MÁRIA: Abban az egyetlen szívben,

amelyik magának társat választott. S kész!

BÓDI: Kész! Utcára nem jár ki, ro-konsága nincsen, atyafisága nem számít! A szóértés nem számít! A nagyobb család arculata már nem számít?

MÁRIA: így választottam, édesapám! Én választottam! Magamnak vá-lasztottam!

BÓDI: Jól tudom, jól tudom! De ne feledd: az efféle választásban nem-csak magánjoga van ám az em-bernek, hanem csöppnyi kötelessé-ge i s . . .

MÁRIA: Kötelesség! Nohát ilyet én még nem hallottam!

BÓDI: Megtanulhattad volna! MÁRIA: Hát ki tanított engem ilyes-

mire? BÓDI: A példa taníthatott volna!

Apád, anyád, nagyanyád és az ük-

anyád példája! Amit nem kell ma-gyarázni! A példát élni és éltetni kell, nem magyarázni! Hogy ma te mész el, holnap a másik s a har-madik . . . és hogy üres csigaház lesz, ami az életünk v o l t . . . kinek kell ezt magyarázni? Erre mondod te, hogy magad dolga? Taknyos békája, nem szégyenled magad?

MÁRIA: Ezt már eleget hallottam. Most azt teszem, amit édesapám parancsolt.

BÓDI: Mit parancsoltam én? MÁRIA: Hogy többet a házában ne

lásson. Ezt parancsolta, ehhez tar-tom magam. (Indul kifelé.)

BÓDI: Állj meg, gyermek! Azt mond-tam: ha felborul a szekered, sírni, panaszkodni vissza ne gyere. A há-zamban akkor ne lássalak. És mi-kor az a tengerész a szavaidat a szádból a fogaddal együtt kiveri, bajoddal se hozzám, se Istenhez ne fordulj, hanem oda vesd magad térdre, az első vonat elé! Megállj!

MÁRIA: Ilyen szavak között nem ma-radhatok! Isten áldja, édesapám!

BÓDI (visszapenderíti): Engedélyem nélkül innen sehova se mész! Tu-dom, hogy lent a faluban vár az a hogyhívják . . . Itt maradsz! Megér-tetted?

MÁRIA: Ne tiltson! Ne tiltson! Ne tiltson! Elmegyek!

BÓDI: Itt maradsz! (Arcul üti.) MÁRIA (hosszú döbbenettel nézi az

apját, majd ráborul): Édesapám, engem sohasem ütött meg!

BÓDI: Nem, ütöttelek kislányom. Az édesanyád dolga lett volna, és anya nélkül nőttél fel. Nem ütöttelek. Nem is foglak többet. Bocsásd meg nekem. S a félelemnek, amely el-borított engem, és amelyet te nem ismersz még. De majd megisme-red . . .

MÁRIA: Csak attól féltem, hogy egy-szer igazságtalan és kegyetlen lesz énvelem. De most már semmitől sem félek. Isten áldja. Ne féltsen engem. A Nagy Romlás alatt szép csendben fogok elmenni. Nem fo-gok sírni. Ügy fogok elmenni, ahogy tanított, édesapám. Szép csendben. Fűszál hegyén, ha lenne még fűszál a jégösvényeken . . .

BÓDI (nem tartóztatja lányát a kime-netelben): Mária! Ó, te gyermek! Tudod vajon, hogy hová mész? Tu-dod, hogy mit hagytál itt? Tudod, mit hagytál el? Ha szeret téged az

7

Isten, nem fogod meg tudn i . . . Ne adja, hogy megtudd . . .

(Az emlékezés fényei kihunynak.) Lehetséges, hogy lenne panaszod, amiben megvigasztalnálak. De most már büntetsz engem. Még azzal is, hogy nem válthatok szót az uno-kámmal. Úgy neveled ót, hogy megbosszulja magát énraj tam? Amiért megütöttelek? Nem jól tet-ted, Mária, hogy végleg elmentél innen, s én rosszul tettem, hogy nagy haragomban s félelmemben megütöttelek, amit annak előtte még egy vesszőcskével se tettem. Hát azóta sem enyhülsz apád iránt? Hiszen a madár is megver-desi szárnyával a fiókáját, ha úgy forgolódik az, hogy kiesik folyton a fészekből. Még a madár is, te Mária! (Halkan énekelni kezd.) Ha én tudtam volna, hogy te vagy Má-ria, aranyból, ezüstből szállást ad-tam volna. Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna. Oda is bizony, csak ittmaradtál volna . . . (Megszó-lalnak a jégcsapok, s velük egy leányhang.) (Kintről halkan): Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna.

(Bódi Vencel fölragyog. Mária jött meg a tengerről? Sorra rakosgatja föl a ki-csi színes lámpákat a karácsonyfára.

Az asztalra kalácsot, bort tesz.) BÖDI (énekelve): . . . hogy te vagy Má-

r i a . . . Én pedig a hideg földre le-feküdtem volna! Halkabban. Má-ria! Kerülj beljebb, Mária. Bizton-ságba. Ketten folytatjuk majd : hogy te vagy Mária! Odakint om-lásveszély van, gyere be, Mária! Halkabban! Ha Isten akarja, úgy is meghallja! Hányan vagytok? Bi-zonyára hárman vagytok, de csak magad énekelsz. Az unokám he-lyett is. De majd őt is megtanítjuk a Gyermek születése napján örven-dezni. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária . . .

RÉKA (belép): Adjon Isten sokakat, sok karácsony napokat, bort, búzát eleget, a pohárnak feneket, hogy ihassunk eleget! Vencel bácsi! Hát ilyen elképedten kell a kántálót fo-gadni? Boldog szentestét! Boldog ünnepeket! Eljöttem, Vencel bácsi! Karácsony estéjén bár ne legyen egyedül! Csak néz, néz, mintha so-se látott volna! Hát én vagyok egé-

8

szen s újból! Réka vagyok! De nem az, aki legutóbb itt j á r t az-zal a . . . ki se mondom többet a n e v é t . . . azzal a mordályos ember-rel. Másik Réka vagyok, nézze! Gyűrű sincs már az uj jamon! Átal ugrottam a tűzön, újjászülettem és itt vagyok. Örömhírt hoztam Bet-lehemből. s a szívemből, Vencel bácsi. Hadd simítsam el a borongós homlokát. Istenem! Akár a Nagy Romlás!

BÓDI: Azt gondoltam, hogy Mária énekel.

RÉKA: Hatodik esztendeje, hogy nem jön s nem énekel. Lánya helyett lánya leszek ma este is, Vencel bácsi. És egy személyben az uno-ká ja is. Ne szomorkodjék, nagyta-ta. (A nyakába csimpaszkodik.) Körhintája leszek és vigasztalója. Örömhírt hoztam, nagytata! (Tölt a poharakba.) Isten éltessse, nagy-tata! Gyermek születék a csillag alatt. Isten éltesse, Vencel bácsi!

BÓDI: Téged is, Réka. De ha jól lá-tom ra j tad : te nem a betlehemi örömhírt hozod.

RÉKA: Vajon? BÓDI: A magadét hoztad. A te külön

kicsi eged alatt egy külön kis ka-rácsonyt.

RÉKA: Ó, nagytata! Az én betlehe-mes örömöm bánattal van ma este kirakva! Ha el tudnám én azt mondani magának! Csillagszóró szeretnék lenni mégis. Ha nem hányná-vetné magát bennem a fé -lelem.

BÓDI: Azt már megszokhattad volna. RÉKA: Mire megbarátkoznék az egyik

félelemmel: körülfon a másik. BÓDI: Sokan vannak. Többségbe ke-

rültek. RÉKA: Akár a táncban a legények:

karból karba adnak engem, Ven-cel bácsi. Apámra nézek: apám ha-lott. Ma is félek tőle. A koporsóban nem mertem megérinteni. Anyám-ra tekintek: végigfut r a j t a m a hi-deg borzongás. Minden pillantásá-val a titkaimat kutat ja . Meglátom azt a mordályos embert: temetési éneket hallok máris. Azt ígérte: megöl, ha elhagyom. Aztán Gábor-ral találkozom: elborít tetőtől tal-pig a bűntudat. Félek a hozzám való ragaszkodásától és attól is, hogy nem felejti a gyermekkorun-kat. Amikor vele lakodalmast já t -szódtunk a porban. A fa tetején

volt a nászágyunk. Madarak vol-tunk. De ma szenteste van, nagy-tata! Altassunk el magunkban min-dent, amitől nem bírunk aludni. Ne darvadozzék a kedve, nagytata! Aludj, aludj, Mária gondja . . .

BÓDI: Ne mondd tovább. Hat eszten-deje, hogy elment.

RÉKA: Hunyd le kicsi szemed nagy-tatának unokagondja.

BÓDI: A hatodik színes lámpát ké-szítem n e k i . . .

RÉKA: Aludj, aludj, Réka gondja! Nem akarok, nem akarok a Nagy Romlás szakadékába ugrani.

BÓDI: Ne mondd tovább. Nem akar-tam én Máriát megü tn i . . .

RÉKA: Lennie kell még bocsánatnak ezen a világon. Aludjatok, ti vér-csekarmú gondok.

BÓDI: Ne mondd tovább. RÉKA: Nem. BÓDI: Betlehemből ne menjünk a

Golgota hegyére. RÉKA: Ne menjünk. BÓDI: Azt mondd inkább: hogy jöt-

tél te föl egyedül a Nagy Romlás völgyén?

RÉKA (visszatérő vidámsággal): Nagy bátran, de telve minden pillanat-ban ijedelemmel.

BÓDI: Föl is szállhattál volna. RÉKA: Jégmadárként? BÓDI: Ahogy szoktad. RÉKA (Bódi számára érthetetlen öröm-

mel): Hát Vencel bácsi is tudja már? Tudja, hogy jégmadár va-gyok? Ez a kettőnk titka volt ed-dig. Az enyém s a Gáboré, ö ta-lálta meg, tudja, nagy tata? Ó ta-lálta meg a nevemet. A kettőnk titka volt.

BÓDI: Csak volt. RÉKA: Hát nem baj. Tudja meg az

egész világ, hogy jégmadár va-gyok. Valakinek a piros fejű, kék madara. Öt várom most ide, nagy-tata. De ne tessék elkottyintani, hogy itt jártam azzal a mordályos-sal. Ugye, nem szól neki? Kedves, szomorúságos, magányos nagytata! Itt jártam valóban. De csak jég-madárként. Amikor beléptünk az aj tón: én már jégmadár voltam.

BÓDI: Pedig éppen, hogy fordítva történt. Réka voltál te már akkor.

RÉKA: Nem voltam! Nem voltam! Én akkor már egy fagyott madár vol-tam!

BÓDI: Psszt. Megindult a szél. (A jégcsapok zenélnek, s egy fiú hang-

ja hallik: Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária.)

RÉKA: Ó az! (Énekel.) Aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Én-pedig a hideg földre lefeküdtem volna.

(Bódi három pohárba tölt.) GÁBOR (belép, Réka szembe megy ve-

le): Ha én tudtam volna, hogy te-vagy Mária . . .

RÉKA: Aranyból, ezüstből szállást ad-tam volna.

GÁBOR: Én pedig a hideg fö ld re . . . RÉKA: Én pedig a hideg fö ld re . . . GÁBOR: Lefeküdtem volna. Jégmada-

ram. Kicsi jégmadaram. RÉKA: Piros fejű, kék madarad. Rég-

óta várlak. Á kicsi Jézus már ki-nőtt a jászolbölcsőből, olyan régen várlak.

GÁBOR: Piros fejű, kék madaram. De ha megrebbenti a szárnyát: zöldet is látok.

RÉKA: Isten őrizzen meg attól téged. Ha megrebbentem a szárnyam: mind zöldet fogsz látni. (Nevet.) Csak nem ijedtél meg, gyermek! Gá-borka !

GÁBOR (fejét rázza, hogy nem ijedt meg): Egyedül és gyalogosan jöt-tél?

RÉKA: Veled jöttem. GÁBOR: Velem? Ó, igen! Most hat

esztendeje! RÉKA (éllel): Nem hat esztendeje!

Hatvan esztendeje! Nem az őskor-ban, hanem a mai szentestén. Gon-dolatban veled jöttem és csitította-lak. Lépted ne döndüljön a Nagy Romlás alatt és szíved meg ne konduljon az örömtől, hogy várlak. Vagy ne háborogj, ha netán úgy lenne. Űgy jöttem bizony a . . . jobb oldalon.

GÁBOR: Szokásod ellenére a hóban gyalogoltál. Most repülj legalább!

RÉKA (a nyakába penderül): Csak zöldet ne láss aztán! 'A szemed ne-káprázzék!

GÁBOR (miközben boldogan forog a lánnyal): jégmadár, jégmadár, piros fejű kék madár! Ha szárnyad volt, jégmadár, gyalogoshoz mért álltál?

(Odakint megmozdul a szél. A jégcsa-pok zenélnek.)

RÉKA: Forogjunk, forogjunk! Ne fag-gassuk egymást!

GÁBOR (leteszi): Gyalogoshoz mért álltál?

9

(Csönd. Nézik egymást. Kölcsönös vá-dak vércsekarmai.)

BÓD1: S én őrzöm itt a poharakat! RÉKA: Bocsásson meg, Vencel bácsi!

Bódi nagytata! Tudod, Gábor, hogy ma estére lánya s unokája lettem Vencel bácsinak? Én pótolom, amit a tenger elvitt a házból, egyedül hagyván a drága nagytatámat. A tenger engem is elvitt volna, de nem hagytam magam. Bocsásson meg, Vencel bácsi. Ügy van az, hogyha Gáborral ketten vagyunk, mindenről megfeledkezünk, akkor már senki, semmi sincsen a vilá-gon.

BÓDI: Bárcsak úgy lenne, lányom. Te is azt mondod, Gábor?

GÁBOR: Réka elmond mindent he-lyettem is. (Poharat ragadva.) Isten éltesse, Vencel bácsi! Köszönjük, hogy befogadott minket.

BÓDI: A kántálókat fogadni kell. GÁBOR: A kántálok csak jönnek és

mennek, de mi hoztuk a szurkot is magunkkal és ide ragadtunk. Akár-csak hat esztendővel ezelőtt. Em-lékszik, Vencel bácsi? Réka tizen-hat éves volt akkor . . .

RÉKA: És te tizenöt, jól tudja nagy-tata, ne kínozd őt is az elmúltak-kal. Igyunk!

GÁBOR: Akkor is ide ragadtunk mi k e t t e n . . .

RÉKA: Ahogyan te ragadsz meg foly-ton a gyermekkor szakadékában, akár a Nagy Romlás aljában. Azt kívánjuk, Vencel bácsi, hogy jövő karácsonyán Mária is itt legyen, az unoka is az ölében, és fogadjon bennünket ma este szeretettel, megértéssel. Karácsonyeste van, a miénk az éjszaka. De mi ketten már nem viszünk innen sehova örömhírt. Egyezkedni valónk van Gáborral. Isten éltesse. (Mind isz-nak.)

BÓDI: Hát csak egyezkedjetek. De vi-gyázzatok! Ne szikráztassátok ösz-sze a szavaitokat. Még tűzkár is támadhat belőle. Tartsátok magato-kat az én házam törvényeihez. Már annak idején úgy egyeztünk volt meg a szegény megboldogult fele-ségemmel, hogy ha sírni kell is: befelé sírunk. A messze halló ka-cagásunkat is megtartjuk magunk-nak. Értsétek meg egymást, ha le-hetséges.

RÉKA: Ha énekelünk: szépen szál-lunk egymás mellett.

BÓDI: Akkor énekelve beszélgessetek. És ablakot ne nyissatok. (Elvonul, majd újra megjelenik.) Valamit el-felejtettem. Erősen ne szeressétek egymást.

RÉKA: Pedig úgy lesz. BÓDI: A mai nap nem a szerelemé.

Hanem annál több: a szereteté. GÁBOR: A szerelemre csak emlékez-

ni fogunk, Vencel bácsi. RÉKA: Még csak az hiányzik. BÓDI: Az se jó. Mert akkor az már

csak sajogás. Egymás szívét ne sa-jogassátok. (El.)

(Hosszú csönd.) RÉKA: Hát ez meg van mondva!

Egymás szívét ne sajogassátok! Hal-lod, Gábor? Hallod, Réka? Réka hallja.

GÁBOR: Hát lehetséges az? RÉKA: De mennyire! (Gábor ölébe

ül. Az átkarolja. Csókolóznak.) (Csönd. Nézik egymást.)

GÁBOR: Most már valóban végleg szakítottál?

RÉKA: Kivel? GÁBOR: Még kérded is? RÉKA: Persze, hogy kérdem. Mert

akire célozol, azt már régen elfe-lejtettem. De te az emlékeimet is kisajátítod. Én nem emlékszem rá — neked meg nyüzsög-bozsog a memóriád tőle. Tartsuk meg in-kább a főpróbát. Jó? Kelléket is hoztam. Én leszek az édesanyám, te leszel a kérő, de vigyázz aztán, hogy viselkedel, mert jól tudod: anyám kényes a szavakra. Ügy szereti, hogy egyik a másikkal ta-láljon, kattanjon.

GÁBOR: Igényes már a ceremóniára. Mert hogy annyi kérőd volt ugye-bár.

RÉKA: Hogyne lett volna! Szép vol-tam. Kapós voltam . . .

GÁBOR: És már nem vagy szép? RÉKA: Te tudod. GÁBOR: Szebb vagy, mint voltál. RÉKA (félig dúdolva, félig anélkül):

Szép a rózsa háromnapos koráig. Szép a leány húszesztendős koráig. De mikor a huszonegyet haladja , nem illik a kék szalag a hajába. S ó, Istenem, én már huszonkettő leszek!

GÁBOR: Nem kell neked a kék sza-lag. Kékmadár vagy.

RÉKA: Azért nem vettél észre, mikor ma este fölkísértelek a havas ösvé-nyen.

GÁBOR: Mintha láttam volna a nyo-

10

modat. Nyakba való kicsi fehér ke-resztecske. Tip-tip-tip . . . Supp!

RÉKA: A supp! — az micsoda? GÁBOR: H á t . . . az az én nyomom,

tudod? A csizmámé. RÉKA: Tip-tip-tip, supp! Hát akkor

supp, supp! És indulj kérőbe. GÁBOR: Indulok, indulok! De szoká-

sod szerint aztán el ne tűnj ott-honról, t e . . . te ki tudja hol és merre röpködő jégmadár. Azúrkék, zöld fuvintással. De szebb zöld per-sze, mint amit én láttam.

RÉKA: Mikor? GÁBOR: Amikor apám olyan rettene-

tesen elvert volt. RÉKA: Te minden szavaddal szörnyű-

séges emlékekbe botiasz. Térj ma-gadhoz, drága Sión, van még ne-ked Istened. Réka van itt temellet-ted, szívét osztja meg veled . . .

GÁBOR: Ó, te gyehenna! Cinkosoddá teszed az Istent is. Mit tegyek, mit tehetek én ellened?

RÉKA: Indulj azonnal kérőbe! GÁBOR: Indulok azonnal kérőbe! Be-

lépek a kocsmába is egy kis bátor-ságot venni! (Iszik.)

RÉKA: Anyám az iszákosokat nem szereti. Aztán ne felejtsd el, hogy Réka ott ül majd az asztalnál. (A fáról egy lámpát leakasztva.) Ez le-szek én, ez a kis színes lámpácska, de vigyázz, hogy beszélsz. Az első hamis szavadra kialszom. Kial-szom! Értetted?

GÁBOR: Ó, egek! Hogy mennyi itt a veszedelem! Tőled búcsúzni is kész veszedelem. (Csók.)

RÉKA: De miért búcsúzol te? GÁBOR: Mert mire visszajövök, he-

lyedben az anyádat találom itt. RÉKA: És az nem jó neked? Öreg

tyúkból fő a jó leves. GÁBOR: A rókának hagyom. RÉKA: Az egyetlen jó édesanyámat,

aki megszült engem teneked? Játé-kosan.) Mert kitépem a hajad!

GÁBOR: Megszült énnekem? RÉKA: Éjszaka font,., nappal mo-

s o t t . . . Kikaparom a szemed is! GÁBOR: Ö jaj, szemem világa! . RÉKA: S ja j de keservesen tartott!

Letépem a füled! Rékának az én jó anyámat?

GÁBOR: J a j ! Akkor inkább berámáz-tatom.

RÉKA: Berámáztatod és gyónni fogsz neki. Te anyaszomorító! Anyóská-romló pogány . . .

GÁBOR (még mindig a játék vidámsá-

gával): Hát éppen én vagyok az, akinek gyónnivalója van?

RÉKA: Éppen te vagy az! Te vagy az! Meggyónod majd nekem azt a dongalábút!

GÁBOR: Már azt is! J a j ! RÉKA: Azt a félcsípejűt, akinek ka-

put faragtál és májusfát állítot-t á l . . . Csélcsap!

GÁBOR: Egy szikrát üldögélek még Gáborka, nem győzlek várni!

RÉKA: Ne mondd tovább! Nőj már föl, tedd le a katonaságot, siess,

GÁBOR (csöppet sem komolyan): Te gyűrűztetted meg magad, s én va-gyok a csélcsap!

RÉKA: Én éppen tévelyegtem, de ne-ked nem kellett volna!

GÁBOR: Hát nekem nem szabad? RÉKA: Nem szabad! Nem szabad! Te

még kicsi vagy! Nem szabad! GÁBOR (hirtelen elkomorodva): Pedig

ha egyetlen lánynak van a világon gyónnivalója: az csak te lehetsz, Réka.

RÉKA (döbbenten): Én? Ilyennek látsz te engem? Olyannak látsz?

GÁBOR: Ó, nem! Nem! Csak úgy mondtam. Játékból. S

RÉKA: Játékból? Esküdj meg, hogy csak j á tékból . . .

(Hosszú csönd.) GÁBOR: Kivágtam az eperfánkat. Ne

haragudj meg rám ezért. Mikor lakodalmast játszottunk, elsőnek te röppentél föl rá, s mondtad: édös uram, gyere föl. A fa alatt kóré-muzsikával zenéltek a purdék, csu-jogattak a nyoszolyó lányok. Azt

. akarom, azt akarom! — rikoltottad. Az a gerlefészek legyen a nász-ágyunk. Hát alig fértünk el benne. És amikor leszálltunk a fáról. • ki-csi kerek kalácsot rejtettél a köté-nyed alá és mondottad: nő a ha-sam. gyerekünk lesz, Gábor! Fiú legyen-e, vagy leány? Te dirigálsz, mondtam, az legyen, amit te akarsz.

RÉKA: Ne mondd tovább! Nőj már: föl, szállj le arról a kivágott eper-fáról. Kicsi Gáborka, nőj már' föl, tedd le a katonaságot, siess, Gá-' borka, nem győzlek várni!

GÁBOR: Egy szikrát üldögélek még azon az eperfán.

RÉKA: Kivágtad! Kivágtad, te bosz-szúálló! Hát megbűnhődsz! Indulj azonnal és. gyere kérőbe. Itt talá-lod édesanyámat, amott engemet. Azúrkék lámpácska leszek. És újra

11

mondom: ha nem jól beszélsz, menten kialszom. No, eridj, na-gyon várom a jöttödet.

GÁBOR: Nagyon várod? RÉKA: Ahogy ezt a mai estét vártam.

A Nagy Romlás alatt lopakodva, téli villámok között is. Istenem, de nagyon reszkettem a hótornyok-tól. S minél jobban féltem, annál erősebb volt bennem a kívánság, hogy fölkiabáljak a fehér tornyok-ba: csak azért is szeretem!

GÁBOR: Kit szeretsz? RÉKA: Ejszen a római pápát. Eridj!

Aztán vigyázz, a kutyát ne feledd. Az ugatást ne feledd, mert itt benn attól keletkezik a nagy izgalom. Ki jő vajon? Ki jöhet? És miért? De vigyázz aztán! Akármit mond anyám, ha kifogása támadna elle-ned, te csak arról beszélj, hogy mennyire szeretsz. De ne régi dol-gokat emlegess! Ne azt, hogy gyer-mekkorodban mennyire szerettél. A jelent mondd, te merengő, múlt-ittas gyermek! És öltöztesd fel szé-pen a holnappal is. Házunk lesz, eléje virágmintás kaput faragsz, szebbet, mint annak a dongalábú-nak. A kapu sarkába eperfát ülte-tünk, gerlefészkestül. Az visszahoz-za majd a játékainkat. így mondd, s jó lesz.

GÁBOR: Nem jó helyt kezdted meg. Anyádnak nem a jövőt kell felöl-töztetni, hanem épp a mai napot. Legalább akkora állami fizetéssel, mint a Stég Antalé, a letett kato-nasággal, mert ez annyira fontos neki, mintha ő lenne a hadügymi-niszterné, s még talán egy bajusz-szal is, mert azt mondja különben: tejfeles szájú!

RÉKA: Legyen bajuszod is. Állami f i-zetésed is.

GÁBOR: Bajusz még akadna. De hon-nan állami fizetés?

RÉKA: Megrendelt nálad az állam egy hatalmas díszkaput.

GÁBOR: S azt minek? RÉKA: Hogy vonuljon alatta. GÁBOR: Hová vonuljon? RÉKA: Az anyja kínjába! Hát ez a

fontos? Nem, hogy megkapd a ke-zemet? Ne igyál.

GÁBOR: Gyűjtöm a bátorságot. RÉKA: Jól teszed, bizony! Nagy szük-

séged lesz rá. Mert ha egyszer én kézhez veszlek . . . Istennek angya-lai őrizzék a rövidnadrágos fiúcs-kát, úgyis . . . úgy i s . . .

GÁBOR: Én? Rövidnadrágos? RÉKA: Lelki rövidnadrágos. Azt el-

fenekelem, összecsombolyítom . . . GÁBOR: Csombolyítod . . . RÉKA: A Küküllő vizében addig mo-

som, sú lykolom. . . GÁBOR: Súlykolod. Súlykoló kis ke-

zem . . . RÉKA: Napra terítem, kifehérítem . . .

Jaj , nem fehérítem. Színesre fes-tem. Színes kelmét készítek belő-led, és elborítom a h e g y e k e t . . .

GÁBOR: Hogy mindenütt a lábad alatt legyek . . .

RÉKA: Nem kívánom én azt. Hanem a felejtés végett.

GÁBOR: Téged felejtselek? RÉKA: M a g a d a t . . . Ott a gyermek-

kor szakadékában . . . És engem is — egy röpke kis e sz tendőre . . . Míg másfelé jár tam . . .

GÁBOR: Amíg mással j á r t á l . . . RÉKA: Mert kiszálltam Noé bárká-

jából. Csak épp körbe repültem a nagy időt. Hű, de ordas idők já r -nak odaki! Hát visszaszálltam. S most ú j r a itt vagyok . . .

GÁBOR: Az olajfaággal? Békés üze-nettel?

RÉKA: Mert én teveled szövetséget kötök. És ha nem felejtesz, ha nem tanulsz meg felejteni: ó, nem tu-dom, mit teszek veled.

GÁBOR: Te, már megtanultál? RÉKA (most már komolyan): Attól

kezdve, hogy elszakadtam tőled: az egész csak rossz álom volt. A szívem is meghasadt volna, ha nem tudom már álmomban, hogy most, most, most jön az ébredés. Ijedten költögettem magam. Rábo-rultam egy kapufélfára, hát a tied volt az! Ráfolyt a könnyem egy faragott madaradra, és megállapo-dott annak a szemében. Istenem, mondom, hát ez a madár is en-gem s i r a t . . . így volt, míg fel nem ébredtem. S most itt vagyunk, itt vagyunk! Itt vagyunk! Te pedig elindulsz azonnal és jössz vissza menten kérőbe! Mert ha nem: ej-tem el a szárnyam.

GÁBOR: Aztán vigyázz, hogy anyád hogy beszél velem. Nekem ne mis-másoljon és a személyemet se ki-fogásolja, mert rakom a tüzet helyben alá ja! Ideje lenne már egy boszorkányégetésnek.

(Gábor kilép.) RÉKA: Kérőbe indulsz, nem anyós-

gyújtogatóba! (Tükör előtt kezdi

12

idősebb asszonynak maszkírozni magát.) A szíved szelíd legyen és minden szavad tejbe aprított! A kutyát ne felejtsd! Hol a fekete kendőd, anyám? Ó, istenem! Be nagy várakozásban vagyok! Zuhog rám az öröm, mégis ejtem el a szárnyam! Ilyen lennél, anyám? Innen a szájad sarkából az özve-gyi ránc hiányzik. (Meghúzza.) Ezt még fölveszem, ezt a konok rán-cot. Ezzel martad el a háztól Gá-bort. Ezzel adtál volna engem egy mordályos állami fizetéshez. Átko-zott légy! (Megretten.) Ö, mit mondtam! Bocsásd meg, anyám! Bocsásd meg, Istenem! Csak ti ketten össze ne dugjátok a fejetek — ellenem. Akkor a mi sorsunk meg van pecsételve. Egyezkedjünk inkább, anyám. A félelem hálójá-ban vergődöm, magával az ördög-gel is alkura kész vagyok. Csak ott lássam már magam egy tisz-táson és tisztázottan ezzel a gyer-mekkel. De te ne mondd, hogy éretlen. Ha kopjafát és kaput fa-rag, s amikor a tiszafában a gím-szarvast meglátja: egy aggastyán komolysága borong a szemében. Ezt lásd, ilyenkor nézd őt, anyám! Amikor egy esztendő helyett ket-tőt öregszik az álomkergetésben, mert könnyebb a futó gímszarvast elfogni, mint a tiszafából kicsalo-gatni. Ne mondd, ne mondd anyám, hogy idősebb vagyok nálánál. Fu-vintásnyi esztendőcske! Mi az, mi-kor az egész életünk: egy homlok-ráncolás. Hű, de szigorú vagy! Az eszed van megint uralmon. A szí-veddel szólj inkább, anyám, ha már énnekem sem szívem, sem eszem nem volt a helyén, ami-kor . . . amikor . . . Csitt! Jön va-laki. Kapd össze már a lelked, jön valaki!

(Kintről kutyaugatás. Réka letelepszik hirtelen, gépies asszonyi munkába kezd, például pamutgombolyításba. Újabb

kutyaugatás.) BÖDI (ágybői kelve, be): Miazisten?

Nekem nincs kutyám. Honnan ke-rült az ide? És teveled mi van, Réka? Tisztára anyád vagy.

RÉKA: Ha úgy van, akkor jól van! BÖDI: Karácsonykor nem farsango-

lunk. (Az újabb ugatásra.) Hát ez megkerült volna?

RÉKA: Micsoda? BÖDI: Csudalátó Dániel kutyájának

elveszett a hangja. Úgy látszik, ide került.

RÉKA: Gábor van odakint. BÖDI: És ő ugat? RÉKA: Személyesen. BÖDI: Hát most már ugat, vagy ud-

varol? RÉKA: Meg akarja kérni a kezemet. BÖDI: S éppen ilyenformán? RÉKA: Ez hozzá tartozik. BÖDI: Az igényeidhez? RÉKA: A főpróbához. Holnap este

lesz a rendes előadás. Édesanyám színe előtt.

BÖDI: Ugatással egybekötve? És ak-kor te kotkodácsolni fogsz?

RÉKA: Én csak odaadom, amit kér-nek.

BÖDI: És mit kérnek? Jaj , igen! A kezedet.

RÉKA: A lányom kezét. BÖDI: A lányodét. Persze, persze. Te

most nem vagy Réka, hanem i z é . . .

RÉKA: özvegy izéné. Árvái Borbá-la. (Ugatás.)

BÖDI: Borbála! És ha Borbála vagy, miért nem vigyázol a lányodra?

RÉKA: Miért? Mit követett el a lá-nyom?

BÖDI: Nézz utána. RÉKA (a játékon belül is kétségbe-

esetten): Követelem! Mondja a sze-membe: mit követett el a lányom? De ne mondja senkinek. Nekem se mondja. Nem akarok tudni ró-la (Ugatás.) Nem akarok tudni róla. Mindennek az emléke vesz-szen a Nagy Romlásba, kerüljön mindörökre hó alá, jég alá,' lepje be vastagon a feledés. Vigye sírba magával a titkot, Vencel bácsi. Ja j ! Szédülök. Rosszul vagyok. Fo-rog velem a ház. (Kopogtatás.) S éppen most. Most kellett ennek jönni!

BÖDI: Mi van veled, te leánka? RÉKA: Vizet! Egy kis vizet kérek.

Semmiség. Csak megszédültem. S éppen most.

BÖDI: Megártott neked a játék, te leánka.

RÉKA: Mintha faltól falig taszigálna valaki engem. . . S éppen most. (Kopogás.) Éppen most. Szabad! Szabad! Tessék bejönni!

BÖDI: Dőlj le cseppet, gyermek! RÉKA: Most nem lehet. GÁBOR (be): Szép jó estét s boldog

ünnepeket! RÉKA: Magának is boldog ünnepe-

13

ket, Gábor. Már ne haragudjon, hogy magázom, de mióta olyan híres kapufaragó lett, másként már nem merem . . . Foglaljon he-lyet minálunk. (Kötényével széket porol.) Jaj , istenem, de szédülök!

BÓDI: Ezt a kis vizet m é g . . . GÁBOR: Csak nincs rosszul, Borbá-

la néni. RÉKA: Elmúlik, fiam. Minden el-

múlik. Csak a lányom lenne job-ban.

GÁBOR: Mi baja van a lányának? RÉKA: Isten legyen, aki azt el tudja

mondani. BÖDI: Bolond l ikbó l . . . És egyszer-

re kettőből! (El.) GÁBOR: Hát mi baja van a lányá-

nak? RÉKA: Hol tűzmadár, hol jégmadár.

Csak tudnám, miért hányja-veti magát benne a forróság és a hi-deglelés. Sejtem csupán. Akármer-re szalasztóm itthonról ezt-amazt intézni, hát úgy térül-fordul, hogy a maga kapuja előtt lopva meg-állhasson. Mondják, akik lát ják: ra j ta felejti szemét az égbe szö-kellő gímszarvasokon, mintha is-ten őrizz, valami vadászleányka lenne. Múlik már a szédülésem.

GÁBOR: S aztán mit csinál még? RÉKA: Mondja, hogy álmában is ne-

kidőlt egy kapufélfának, hullatta, hullatta reá a könnyét, míg azok a faragott madarak mindahányan sirni kezdtek. Képzeld. Képzelje, Gábor.

GÁBOR: Ezt ő nekem nem így mond-ta, hallja. Csak egy madár kezdett el sírni. S én tudom is, hogy me-lyik volt az.

RÉKA: Hát nem mindegy az? Gábor; Nem bizony. Mert akárme-

lyik madárnak nincs sírni valója. RÉKA: De én azt a kapufélfát tűzre

rakom, Gábor fiam! Tűzre bizony! GÁBOR: Kit bántott az? RÉKA: Tűzre vetem, ha sokáig kell

még a lányomnak álmában reá omolnia. Te most ne halld, amit mondok, Réka. Kicsi kék lámpács-kám, röstelli a keserves álmait, alig-alig pislákol itt egymagában. Húzza csak feljebb, Gábor, a láng-ját.

GÁBOR: Lelket fuvintok belé. (Fúj-dogálva.) Világolj, szépen világolj, fehér gyertyaszálom. Fényesedjél, hogy énekeljek neked. Jaj , iste-nem, be víg voltam azelőtt! Míg

a babám jár t el a kapum előtt. De mióta nem jár erre, s nem lá-tom . . . Az én szívem örömét nem találom.

RÉKA: De hiszen ott jár el! Mindig ott jár el! Hát nem tudod, te mamlasz . . . ? Maga Gábor!

GÁBOR: Tudom én, tudom! Csak egyszer már megjártam vele.

RÉKA (mert hogy ez már veszélyes terület): Tán csak nem! De mond-j a . . . Azon kívül, hogy ünnepek vannak, mi járatban mifelénk, Gá-bor?

GÁBOR: Gondoltam, megkérdem: hogy vannak?

RÉKA: H á t . . . lassan telik, gyorsan múlik az életünk. De olyan sebe-sen, maholnap csak nézhetünk utána. Szélkapta kéményfüstnek.

(Hosszú csönd.) GÁBOR: Ha korán kél az ember ; az

a baj. Ha későn indul: úgy se jó. RÉKA (mert ez is veszélyes terület):

Nem tudom, hogy ezt mire értsem, Gábor. S aztán mégis: hogy jutot-tunk magának eszébe?

GÁBOR: Erre jártam, gondoltam, be-nézek.

RÉKA (a játékból kiesve, kendőjét le-vetve): Nem jó.

GÁBOR: Miért nem jó? RÉKA: Mert nem jó az egész. Egye-

dül a lámpaköltögetés volt jó. Szé-pen világolj, fehér gyertyaszálom. Fényesedjél, hogy énekeljek ne-ked. Jaj , istenem, be víg voltam, azelőtt. Be víg voltam azelőtt. De miféle beszéd az, hogy er re já r -tam, gondoltam, benézek. Ilyen tétovasággal célba jutni nem lehet.

GÁBOR: Tétova lettem volna? RÉKA: Mint aki kölcsönt kér, nem

leányt. GÁBOR: Nem akartam ajtóstul-tokos-

tul a dolognak nekirontani. RÉKA: Pedig úgy kell! Ajtóstul-to-

kostul! GÁBOR: Mert mások így szokták? RÉKA (ijedten): Nekünk semmi kö-

zünk ahhoz, hogy mások hogy szok-ták! Ez a mi dolgunk! Ez a ket-tőnk dolga! De a kérdéseiddel ezt is elrontod . . .

GÁBOR: Ezzel a semmi kis kérdés-sel, hogy talán mások is így szok-ták?

RÉKA: Mert te nem csak kérdezel: válaszolsz is menten magadnak, s én semmitől sem félek, csak at-

14

tói, amit te válaszolsz magadban magadnak a saját kérdéseidre.

GÁBOR: Akkor mégis jobb, ha te válaszolsz.

RÉKA (felcsattanva): Mire válaszol-jak?

GÁBOR: Most már semmire. Nem kérdezek semmit. (Iszik.)

RÉKA: Ne igyál. Neked más dolgod van.

GÁBOR: Hogy ne kérdezősködjem. Az a dolgom.

RÉKA: Ne haragudj. Olyan szépenfú-vogattad a kicsi kék lámpácskát. Ja j , istenem, be víg voltam az-előtt! Míg a babám járt el a ka-pum előtt. Hiszen ott jár el most is. Mindennap. És ha nem szól-nák meg: minden órában és min-den percben . . . te . . . te . . . kicsi t é t ova . . .

GÁBOR: Elkapott a tétovaság és va-lami kis szomorúság, te Réka! Mi-ért tartotta anyád fontosnak el-mondani nekem, hogy síró mada-rak s egyebek? Mintha rá akarná tukmálni a lányát valakire. Vagy-is én reám.

RÉKA: Arra pedig nincsen szükség. Ugye nincs?

GÁBOR: Már hogy lenne! RÉKA: Akkor ne vedd figyelembe. Ö

is rosszul játszott. GÁBOR: De miért mondta el? Miért? RÉKA (kitérvén a komoly beszéd elől):

Ezért megkapja tőlem a magáét! Merje csak még egyszer dobra ver-ni az én álmaimat!

GÁBOR: De mi oka van rá, hogy dobra verje?

RÉKA: Mert nem tudja, hogy dobbal verebet se, vőt se lehet fogni. Kezdjük elölről.

GÁBOR: Elölről, de nem ugatok töb-bet.

RÉKA: Pedig az fontos, mert ahogy meghallom, figyelmeztetem anyá-mat : csitt, jön valaki. És az te le-szel.

GÁBOR: Én leszek, de nem ugatok! RÉKA: Hozzátartozik a bejöveteled-

hez. GÁBOR: Az elmenetelemhez fog hoz-

zátartozni, ha ragaszkodol hoz-zá.

RÉKA: Hát mibe kerül az neked? GÁBOR: Semmibe. Azaz hogy: nem

is tudom . . . (Dühösen.) Nem uga-tok!

RÉKA: Szeretem, amikor ilyen dühös vagy! Kiáltsad még egyszer!

GÁBOR: Miért ragaszkodol ahhoz, hogy ugassak neked?

RÉKA: Nem tudom. Így teljes ez. Nem jöhetsz úgy be hozzám, hogy a kutya ne vegyen észre.

GÁBOR: Engem ne ugasson! Nem va-gyok idegen. Én nem vagyok itt állami mordályos ember! És a mi kutyánknak például ellopták a hangját.

RÉKA (a döbbenet szomorúságával): Igazad van, Gábor. Nem vagy ide-gen. Nem vagy állami mordályos ember. Nem vagy Stég Antal.

GÁBOR: Ne halljam ezt a nevet! RÉKA: Ne halld, ugye?! Amit foly-

ton ki akarsz mondani! Kimond-tam helyetted, enyhüljön a görcs a torkodban. És menj, csináld, ahogy akarod. Kutyával, kutya nél-kül, szív né lkü l . . .

GÁBOR: Ne haragudj, Réka. Nem akartalak megbántani.

RÉKA: Minden bántást megérdemlek. Menj, menj.

GÁBOR: Isten őrizze meg tőlem azt, aki téged bántani merészel!

RÉKA: Csak tudnád, mit beszélsz. Ö, csak tudnád. Hogy úgy legyen. S mindig úgy legyen.

GÁBOR: Ügy lesz! A kutyaságos úr-istenit!

RÉKA: Szenteste van! Ne káromkodj! Mi van veled? (Hosszan nézik egy-mást.)

GÁBOR: Milyen öreg most az ar-cod.

RÉKA (megütődve): Az enyém, vagy az édesanyámé?

GÁBOR: Most már nem tudom. Az, amit látok.

RÉKA: Hát nem azt játsszuk, hogy öreg vagyok? Nem vagyok Borbá-la? Réka-lámpácska ott van az asztalon. (Ideges kacagással.) Hát persze. Fölvettem az özvegyi rán-cot. Meg az állam alá csokrozott fekete kendő t . . .

GÁBOR: Hiszen a kendő nincs is a fejeden.

RÉKA: Valóban! És miket beszélek. Látod, miket beszélek? Nincs ra j -tam a kendő, mégis azt mondom, hogy raj tam a kendő.

GÁBOR: Pedig nincs raj tad a kendő. (Kacagnak.)

RÉKA: Hát nem tudtad, hogy anyám-mal beszélsz?

GÁBOR: Mikor nem tudtam? RÉKA: Mikor engem öregnek láttál. GÁBOR: Ó, hogyne tudtam volna.

15

Csak egy pillanatra elfelejtettem. RÉKA: A járásomat is öregre fog-

tam. Hogy jobban hasonlítsak. GÁBOR: Azért tévesztettelek össze.

Tisztára anyád voltál. RÉKA (letörli arcáról a ráncokat):

És most is? (Megpördül.) És most is?

GÁBOR: Már csak egy cseppet. A hárászkendő miatt.

RÉKA (Elhajítja hárászkendöjét és új-ra megpördül.) így is öreg va-gyok?

(Lassú, majd fokozatosan gyorsuló rit-musú dallam. Megszólalnak a jégcsa-pok. Réka táncolni kezd és először já-tékosan, majd kétségbeesetten dobálja

le ruhadarabjait.) GÁBOR: Már csak egy szikrát. RÉKA: így is öreg vagyok? Járd ve-

lem, ha tudod. GÁBOR (táncol, de csak csetlik-bot-

lik): Majd hozzád fiatalodom. RÉKA: így is öreg vagyok? Aggas-

tyán leszel te mindjárt mellettem, így is öreg vagyok?

GÁBOR: így szoktad ezt a tengeren? RÉKA: Igen! A tengeren! Egyszer lát-

tam csak a t enge r t . . . GÁBOR: Hát ha még többször is lát-

tad volna! RÉKA: Igen! A tengeren! Még min-

dig öreg vagyok? GÁ,BOR: Stég Antallal is így szok-

tad? RÉKA: Igen! Stég Antallal! Ha min-

denképpen hallani akarod! Ha nem fá j a füled tőle! Ha nem fá j a szíved! Stég Antallal!

(Egy női hang kintről.) HANG: Szabad kántálni? GÁBOR: Szabad! RÉKA: Nem szabad. Nincs szenteste!

Nincs karácsony! Minden meg van már mérgezve!

(Lányok zúdulnak be az ajtón és kez-denek ők is táncolni.)

RÉKA: Lányok! öreg vagyok? Mond-játok meg ennek a kölyöknek: öreg vagyok?

GÁBOR: Elég legyen, Réka! RÉKA: Nem elég! Nem elég! Ha már

mérgezünk, ne legyen elég! Jöjjön ide Stég Antal is! Stég Antal! Stég Antal!

(Gábor fogja a kis kék lámpát, kiha-jítja az ablakon, majd leül és iszik.

Komoran bámul.) BÓDI (be, az ágyból kelve, hosszú-

gatyásan): Szentúristen! Szentszűz-mária! Sodorna! Sodorna! (Becsuk-

ja a nyitva maradt ablakot.) Reá-tok suvad az egész Hargita!

RÉKA: Vencel bácsi! Én voltam itt, ugye, Stég Antallal?

BÖDI: Ne hazudj, és öltözz fel azon-nal!

RÉKA: Öreg vagyok! Nincs erőm hoz-zá! Mert itt jár tam Stég Antal-lal!

BÓDI: Nem jártál itt! Az egy jég-madár volt.

RÉKA: Stég Antal és a jégmadár. Mondja csak maga is! Mondja! Mérgezzünk!

BÓDI: Ne mérgezzétek a szentestét! RÉKA: Mérgezzük és tépjük fel a se-

beinket! Tépjük fel a sebeinket és hintsük be sóval! Stég Antal! Ten-gerpart! Jégmadár!

BÓDI: Csendesülj, Réka! Csendeseb-ben, az isten szerelmére.

RÉKA: Már ezután csak hangosabb leszek! Már ezután így élem vilá-gom!

BÓDI: Elment az eszed. Mindenkinek elment az esze. S épp szentestén. Ki az az isten, aki mindezt meg-bocsátja nektek? Uram! Kis Jé -zus a betlehemi jászolban! Én en-nek nem voltam tanúja! Gábor, f iam! Szereld le valahogy őket! Hozzuk a vízipuskát! Ördögök ezek, nem ájtatos népek! Mondd nekik, hogy odakint a háromkirá-lyok járnak a csillaggal, és szelíd pásztorok adnak hálát az égnek! Ne tűrd ezt a pogánykodást. So-domát csináltatok a házamból. S nézzünk oda, én is gatyában sza-márkodom itten. (Gyorsan el.)

RÉKA: Jöjjön vissza, Vencel bácsi! Jöjjön vissza és mondja el min-denkinek! Öreg vagyok, bűnös va-gyok, tengerparti kurva vagyok!

GÁBOR (ordítva): Elég! Menjetek haza! (A lányok körbefogják Rékát, míg az öltözik, és halkan mondják):

Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, aranyból, ezüstből szállást adtam volna, én pedig a hideg földre lefeküdtem volna . . . )

Menjetek haza, lányok! (A lányok hangtalanul és gyorsan kimennek, de Réka sehol sincs. Egy kendő a helyén.) Réka! Réka! (A kendő felé indul, majd fölveszi, mintha madár ülne rajta.) Jégmadaram. Mindenki el-

16

ment és te itt maradtál egyma-gadban. Jégmadár! Piros fejű, kék madár! Ha szárnyad volt, gyalo-goshoz mért álltál? Szaporán ver a szíved, nem jó helyt vagy ugye? Stég Antalhoz kívánkozol, a ten-gerre áhítozol. Hát repülj! Szállj, kedved szerint. (A madarat kiröp-penti az ablakon.)

RÉKA (jön, Gábor vállára borul): Kidobtál az ablakon, visszajöttem az ajtón. Miért tetted ezt velem, Gábor?

GÁBOR: Ha te kérdezel engem, én mit kérdezhetek tőled? Akkor csak azt mondom: bocsáss meg. Med-dig szálltál?

RÉKA: Láthattad. Csak a bolondulás széléig. Az őrület pereméig. Tu-dom, hogy ott fulladozol a gyer-mekkorban és öregnek nézel en-gem.

GÁBOR: Nem! Nem! Nem! Én va-gyok az öregebb, hiszen látod: már táncolni sem tudok. Réges-rég a gyermektáncban, emlékszel, hogy neveztük? A serketáncban milyen veszettül ugrabugráltam?

RÉKA: Ne játsszunk többet, Gábor. Ne menj ki, ne ugass, ne kérd meg játékból a kezem. Ne legyek többé játékból sem öreg.

GÁBOR: Kezdettől fogva te ragasz-kodtál ehhez a játékhoz.

RÉKA: Mert ahogy kidugom a fejem a játékból: szemembe vág a zi-mankós idő. És most nem tudom, hol keressem a helyem. Mit csi-náljunk, Gábor?

GÁBOR: Felfüggesztjük a játékot. RÉKA (már megint a játék bódula-

tában): De valami tisztázatlan ma-radt a végén.

GÁBOR: Micsoda? RÉKA: Mit akartál még mondani

édesanyámnak ? GÁBOR: H á t . . . Hogy ha eladó a

házban a lány, én a madarat men-tem meg is gyűrűzném. Igaz, még pelyhes fióka volt, mikor az uj -já t cérnával megmértem, de re-mélem, a gyűrű talál reá, mert beleszámítottam a növekedést is.

RÉKA: Ó, istenem! És most nincse-nek tanúk! Tanúk nélkül húzzuk föl?

GÁBOR: Egyszemélyben plébános is leszek. Atyámfiai! Zetelaki Gábor és Árvái Réka ez mái betlehemes napon eljegyezték egymást, miál-tal is a házasság szakramentumát

kívánják betölteni. Legyetek tanúi magatok is az én tanúságomnak: aki keresi, megtalálja a másikat, még ha befújták is régi ösvényeit a Nagy Romlás porkahavai. Zete-laki Gábor és Árvái Réka, minek utána jelenlétünkben egymásnak fogadalmat tettek, esküvéssel ta-núsítják, hogy egymáshoz tartoz-nak. Így van, s így legyen, mind-örökké ámen.

RÉKA (a- kezdeti ragyogásból rémü-letbe esve): Ez már nem játék? Plébános úr, ez már nem játék. Plébános úr, gyónni valóm van.

GÁBOR: Azt majd az esküvő előtt. RÉKA: Most, most! Mert az én bű-

nöm minden pillanatban csak nö-vekszik és terhe lehúz engem a földig maholnap.

GÁBOR: Hát ami volt: nem elegen-dő? És te játékba menekülsz ú j -ból? Rémület ül az arcodon és ját-szol? Hát plébános vagyok én?

RÉKA: Gyónni valómat egyedül az Istennek mondhatom.

GÁBOR: Akkor mondd! Tekints en-gem istenednek és mondd!

RÉKA: Félek az istentől is. GÁBOR: Ha nem féltél, amikor elkö-

vetted, legyen bátorságod legalább most szembenézni vele!

RÉKA: Nincs pillanatom, hogy ne néznék szembe vele. Csak veled nem merek már szembenézni.

GÁBOR: Mondd! Vagy akkorát kiál-tok, hogy betemet mindkettőnket a Nagy Romlás. Ne futkosson a lelked faltól falig! Minden bűn-nek neve van! A nevét mondd!

RÉKA: A gyermek. GÁBOR: A gyermeketek.

(Hosszú csönd. Kopogás az abla-kon.)

HANG: Réka! Jégmadaram! Réka! GÁBOR: Mindent elárultál. A jégma-

darunkat is elárultad neki. Neki ajánlottad föl, amit én találtam. (Leakasztja a puskát a falról, meg-töri. Töltve van.) Meglövöm. És utána téged is! (Indul az ablak-hoz.)

RÉKA: Gábor! Egy gyermeknek az apja! Gábor! Megbosszulja magát rajtad az árvák istene!

GÁBOR: Sajnálod is. Akkor szeresd. Szeresd, míg élsz, és bírja a lel-kiismereted! (Kirohan a házból, Réka utána.)

RÉKA: Gábor! Gábor! Téged szeret-lek! Egyedül téged szeretlek! (Gá-

17

bor eltűnik a szakadék felé veze-tő ösvényen.) Szeretlek, Gábor. (Nagy fehér omlás. Csörömpölve törnek az ablakok.)

GÁBOR (távoli hangja): Réka! Ré-ka! Jégmadaram!

BÖDI (immár felöltözötten szalad ki a házból): Mit tettetek?

RÉKA:' G á b o r . . . És A n t a l . . . Mind-ketten oda lettek! Megöltem ő k e t . . .

BÖDI: Mindörökre, lányom. RÉKA: Nem! Gábort, míg élek, ke-

resni fogom. Jöjjön, Vencel bácsi! Jöjjön!

BÖDI: Nincs annyi tavasz, hogy azt a havat el tudná hordani.

RÉKA: Lesz énnekem annyi lehele-tem! Gábor! Gábor! (Mindketten el. A jégmadár dalla-ma. A szín üres marad. A jégcsa-pok zenélnek.)

FÜGGÖNY

Dal: Jégmadár, jégmadár ... (Szín: ugyanaz, mint az első rész-ben. Idő: húsz évvel későbben. Az elmúlt esztendőket jelzik Bódi Vencel lámpái is, összesen immár huszonhat. Mikor a függöny föl-megy, Bódi a lámpáit gyújtogat-ja. Egy részük a karácsonyfán pil-log, a többi asztalon, falon, meny-nyezeten.)

BÓDI: Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária . . . Aranyból, ezüstből szállást adtam volna . . . Jer ide, te huszonharmadik. Sokan vagytok . . . sokasodtok . . . Nem férek már a házban tőletek. A várakozástól már nem fér az ember a házában. Hol vagy, te huszonötös? Kicsire sikerültél. Annál nagyobb, látom, a l ángod . . . Rendesen égjél, ne pörölj velem. Most már nem ér-zem magam hibásnak. Tíz eszten-deig bántam, te Mária, hogy meg-vertelek és kizavartam házamból a tengerészedet. Az utána követ-kező tizenhat esztendő telepedjék a lelkiismeretedre. Vegyen téged körül a tenger és minden cseppje Hargitát kiáltson reggeltől estig a füledbe. Ne verjen téged semmivel az Isten, csak várakozással, mint engem. Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária . . . Lássalak téged is világolni, te huszonhatodik! Te

vagy az utolsó. Mivel gyújtsalak meg? Mivel tudjalak én téged meggyújtani? (Megszólalnak a jégcsapok. Bódi kezében magától kigyúl a fölemelt lámpa.) Isten, aki jelt küldesz az égből! Mit mondasz? Mit mondasz? Ó, be gyarló már a lelkünk és az értel-münk is! Mindenre, amit érteni kellene, már csak megzavarodunk és csak lótás-futás támad a szí-vünkben! Mit mondasz? (Képzelt kopogtatásra.) Te vagy, Mária? (Az ablakhoz rohan.) Te vagy, Mária? Mintha mindenütt te lennél és nem vagy sehol sem, csak e mécses-lobogásban. Miért ilyen későn üzensz? Nem élek én már. Nem maradt már belőlem semmi, csak a várakozás. Aranyból, ezüstből szállást adtam volna . . . Én pedig a hideg földre lefeküdtem volna. Kétnyelvű láng! Az unokámat is mutatod. De csak annyit, hogy él és lobog. Egyebet semmit se lát-hatok belőle. Csak te látod, Má-ria, hogy hol ért véget a hargitai Bódi család. Nyoma szakadt, akár annak a jégmadárnak. Jégmada-rakká lesztek mindannyian.

DÁNIEL: (be, kopogtatás nélkül. Hosz-szan nézik egymást.)

BÓDI: Jöttél újból, hogy megölj en-gem, Dániel?

DÁNIEL: Húsz esztendeje minden ka -rácsonyestén megtenném. Ezen a napon küldtétek halálba az egyet-len fiamat.

BÓDI: Száz esztendeig magyarázha-tom neked: Réka kiáltotta rá a Nagy Romlás hótornyait. Figyel-meztettem pedig mindkettejüket, hogy ne szikráztassák a szavakat. Tudod, hogy magától gyúlt ki?

DÁNIEL: Mi gyúlt ki magától? BÓDI: A lámpám. A huszonhatodik

lámpám. DÁNIEL: Képzelődöl. BÓDI: Így fogtam a kezemben és

egyszer csak kigyúlt. Kettős láng-gal.

DÁNIEL: Vigasztaló jeleket már az Isten sem küld.

BÓDI: A kutyádnak a hangját visz-szaadta.

DÁNIEL: Azt sem ő csinálta. A k u -tyámnak a hangjáért én mentem el Zeteváraljára.

BÓDI: A lámpa magától gyulladt ki. -eq sí uiau i p í qqo} Xgoq J a q a i

18

pok már a lányomtól és az uno-kámtól. Megölhetsz engem nyugod-tan, Dániel.

DÁNIEL: ö l jön meg ezután téged a várakozás.

BÓDI: Kiszikkadt a lelked végleg, ha még mindig engem vádolsz.

DÁNIEL: Be szépen kértelek: ne nyiss ajtót annak a hazug jégmadárnak. Halálba kiáltotta, látod, a fiamat. Szállást adtál neki. A bűnhöz má-sodszor is bűntársul szegődtél.

BÓDI: A lányom karácsonyi hangjá-val jött. Hányszor mondjam?

DÁNIEL: Figyelmeztettelek, hogy Szűz-mária álorcájában is képes megje-lenni! Az orcátlan, meganyahodott, bitangos képmutató!

BÖDI: Ne gyalázd! Ember emberrel büntetlenül nem találkozik! Ha nem ide jönnek azon az estén, ak-kor az erdő mélyén, a fák he-gyén, a föld alatt is találkoznak! Állítsd meg a vizeket, hogy ne le-felé rohanjanak! Térítsd meg út-jukról a vándormadarakat!

DÁNIEL: Rontó kéz nélkül nem bol-dogul a romlás.

BÓDI: És a vezeklés? Annak az asz-szonynak a vezeklése csak potom-ság? Te Csíkország után megjártad a halál országát is. Odalent a ve-zeklők között láttál-e oly keserve-set, mint az Árvái Rékáé? Neked is véres a körmöd a sok keresés-től, de Réka náladnál is több ha-vat mozgatott meg húsz év alatt a Nagy Romlás aljában! A tavaszok nem szakasztottak föl annyi jeget, mint az a szerencsétlen asszony a puszta két kezével. Mint a kimert kút, olyan már, Isten tudja csak, honnan bugyognak még a tartalé-kai.

DÁNIEL: Aki bűnös: vezekeljen. BÓDI: Meddig? DÁNIEL: Míg el nem keveredik ma-

ga is a földdel! Míg hóba, jégbe nem költözik! Elkopott a csizmája sarka? El a tíz körme? Kopjon el a szíve végleg az én egyetlen fiam keresésében! Elköltötte kutatásra az anyja vagyonát és fogad-jon ezután is erdészhadakat a jég-csákányolásra! Fúrjon alagutakat a hóba, és fusson ezer felé minden tavaszon az olvadással! Ne legyen továbbra se nyugta sem éjjel, sem nappal és boruljon sírva minden csutakra, mit a szakadékból kiás-nak neki, és mászkáljon tovább a

véres könyökén, a fiam fagyott ar-cát kémlelve minden jégszilánk-ban!

BÓDI: Kegyetlen vagy, Dániel, a sze-retet ünnepén.

DÁNIEL: A szeretet ünnepe vitte el Gábort is. Mert Isten akkor sem nézett le mireánk! Szeszélyes jég-madár maga az Isten is!

BÓDI: Ha ő nem hallja a káromlá-sodat, meghallják mindjárt az ő hótornyai.

DÁNIEL: Hallják a hótornyok is! Omoljanak! Isten nyomában nyar-galunk a szeretetünkkel és a temp-lomi zászlainkkal — mindhiába! Nincs ideje törődni velünk!

BÓDI: Téged visszahozott a halálból. DÁNIEL: Hogy annál nagyobbat üt-

hessen raj tam! A holtakat már nem lehet sújtani! Életben tart hát bennünket, hogy tanúi lehessünk a saját halálunknak! Elmennek mind a gyermekeink, Vencel.

BÓDI: Kigyúlt a lámpám. Hazajönnek egyszer.

DÁNIEL: Elviszi őket rendre az Om-lás és a tenger.

BÓDI: Hazajönnek egyszer. DÁNIEL: Akik maradtunk: üres csi-

gaházakká lettünk. BÓDI: Nincs üresség, ahol várnak va-

lakire. Ne mondd, hogy elfordult tőlünk az ég! Mindenre válasz jön, ha megtanulunk várni. Ezermeste-rek vagyunk, tanuljuk meg az ezeregyediket végleges foglalkozás-ként. Várni, várni, míg a lámpá-ink kigyúlnak.

DÁNIEL: Kigyúlnak és nem lesz ki-nek világítaniok. Most már mind-egy, milyen csodák érnek még ben-nünket. Eső után köpönyeg.

BÓDI: Ha meghalok, vagy ha mégis megölsz egyszer engem, Dániel, a ház kulcsa nálad maradjon. Gyere föl ide minden karácsonyestén, s gyújtsd meg a lámpáimat.

DÁNIEL: Az élő halottaidnak? BÓDI: Akik hazajönnek egyszer. DÁNIEL: A puskából kilőtt golyók

sohasem. (Magányos nő éneke az ajtónál: Ha én tudtam volna ...) BÓDI: Én leszek helyetted a csuda-

látó. DÁNIEL: Átkozott jégmadár! Szállást

ne adj neki! Akinek te szállást adsz: csak rontást hoz mireánk! (A magányos kántálónak.) Eredj másfelé a ma született megváltód-

19

dal! A fiam halt meg! Nem szüle-tett senki!

BÓDI: Ne rúgdosd a betlehemi já-szolt !

DÁNIEL: Örömhírt hazudik és a szí-ve teli álnoksággal! Szűzmáriát ne énekeljen a bitangos meganyaho-dott! Fekete lelket a fehér kará-csonyok se moshatnak tisztára! („Én pedig a hideg földre lefeküd-tem volna...") Feküdj a hideg földre! Mindegy nektek, hol és ki-vel feküsztök le!

BÓDI: Ne rúgdosd a betlehemi jász-lat!

DÁNIEL: A három királyok csillagait is szétrúgom!

BÓDI (mellen ragadja): Nekem hoz-zák az örömhírt! És te bemocsko-lod. Nincs helye házamban a szent-ségtörésnek.

DÁNIEL: Medvét öltél már. ö l j meg engem is. Örömhír és szentségtö-rés. Hát van még örömhír ezen a világon? És van még szentség, mit álnok fehérnépek össze ne törtek volna? Maradt még, Vencel, egy fikarcnyi szentség? Hát van még parancsolat, amit nem szegnek meg minden pillanatban gondolkodás nélkül? Tiszteld atyádat és anyá-dat, hogy hosszú életű légy e föl-dön. Nem rúgta föl ezt egy tenge-rész miatt az egyetlen leányod? Nem zsugorította várakozó sün-disznóvá a lelkedet huszonhat esz-tendőn átal? Hazugságaival az a másik nem kötélre, és aztán jég alá juttatta végleg a fiamat? Hát ismert az valamiben is csipetnyi szentséget?

BÓDI: Réka fölnevelte tisztességben a gyermekét!

DÁNIEL: A bitangját! BÓDI: Az is gyermek! Emberi haj-

tás! DÁNIEL: Emberi, vagy ördögi: csak

ezután válik el. Nem, Isten a szentségeket nem az asszonyoknak gondolta ki. A mindentudó atya-úristen ilyen tudatlan nem lehet.

BÓDI: Kettő kell mindig a bűnhöz. DÁNIEL: Egy némber és egy ártat-

lan rajongó, amilyen a fiam is volt.

BÓDI: Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz a rajongásban.

DÁNIEL: Az ajtód elé rendelte — ugatni! Tíz körömmel vetette rá magát, vércseként a madárfiúra!

BÓDI: És a. madárfiú juharfába, fa-

ragta minden kapun a képét, hadd zarándokoljon most az az asszony portáról portára — a f iad vallo-másait siratni. Hát ő vajon miér t kötötte gúzsba Rékának a lelkét? Az efféle faragott vallomás: nem a másikra kivetett háló?

DÁNIEL: És aztán ki került jég alá a hálószövögetésben?

BÓDI: Szeretlek, Gábor! Azt kiáltot-ta.

DÁNIEL: Átkozta volna meg inkább! Isten csak az ártatlanok á tká t hallja — hallaná, ha nem lenne süket az asszonypárti. Különben rég kiirtotta volna ő k e t . . .

BÓDI: Ne káromold az anyádat! Té-ged nem asszony szült a világra? Nem asszony virrasztott feletted? Eredj haza! Ittas arkangyal vagy! Lázadó féreg vagy!

DÁNIEL: Neked ma este csodát mu-tatott az Isten. Szikrányi reményt lopott megint a szívedbe. Lefize-tett téged megint az Isten. Engem nem tud. Egy ú jabb fel támadással sem. Belelátok immár a kártyáiba.

BÓDI (felcsattan): Nem kártyás az Űr! Nem kocsmatöltelék! (Távoli hósu-vadás hangja.) Hát ingereld csak! Ha szótalanul mész el a Nagy Romlás alatt, akkor is betemet té-ged a hólavina.

DÁNIEL: Azt se bánom, csak a f ia-mat vetné felszínre.

BÓDI: Mert üvöltő farkascsorda min-den gondolatod. Hol tudsz te most hazamenni? Isten haragja vár té-ged minden irányból.

DÁNIEL: Majd eligazodom. A re-ménytelenségem után, Vencel.

(El.) KISRÉKA (az ajtó előtt vidáman):

Adjon isten sokakat, sok karácsony napokat, bort, búzát eleget, a po-hárnak feneket, hogy ihassunk ele-get!

BÓDI: Gyere be, lányom! (Réka hasonmása: a húszéves Kisréka jön. Hangja és minden mozdulata: az anyjáé.) KISRÉKA (be): Bort, búzát eleget, a

pohárnak feneket, hogy ihassunk eleget! Vencel bácsi! Hát ilyen bo-rostás hangulatban kell a kántálót fogadni? Boldog szentestét! Boldog ünnepeket! Eljöttem én is, Vencel bácsi. Karácsony estéjén bár ne legyen egyedül. Csak néz, néz, mintha sose látott volna. Hát én vagyok egészen és újból: Kisréka

20

vagyok! Örömhírt hoztam Betle-hemből és a szívemből. Hadd si-mítsak neki helyet a homlokán. Istenem! Akár a Nagy Romlás. Vár, várakozik, mohásodik.

BÓDI: Az ember vár, vár, moháso-dik.

KISRÉKA: Lánya helyett lánya le-szek, Vencel bácsi! És egyszemély-ben az unokája is. Fiú-e, vagy lány az unokája?

BÖDI: Csak annyit tudok, hogy uno-ka.

KISRÉKA: Mondjuk, hogy lány. Ked-vesebb, simulékonyabb, cicásabb és eljátszik minden gombolyaggal. Ne szomorkodjék, nagytata! (A nyaká-ba csimpaszkodik.) Körhintája le-szek és vigasztalója. Örömhírt hoz-tam, nagytata! (Tölt a poharakba.) Nincsen asszony, nincs lány a ház-nál . . . tölteni kell. Isten éltesse, nagytata! Gyermek születék a csil-lag alatt! Még tán egy újabb uno-ka is.

BÖDI: A tengernek. A sivatagnak. Ki tudja, hová hullatott székely mák-szemnek a szétszórtságunkban.

KISRÉKA: A kesergés felfüggesztetik! Ahol várakozás van, oda jelt küld az Isten. Vigasztalót.

BÓDI: Honnan tudod, hogy jelt kap-tam?

KISRÉKA: Onnan, hogy én is . . . BÖDI: Csak nem estél te is várako-

zásba ! KISRÉKA: Ó, már régóta. Tudom,

hogy valahol elindult valaki, aki mindig is hozzám készülődött. Jön, jön, hegyen-völgyön átal jön, kop-ta t ja értem a vascsizmát, de még nem lát engem, csak én látom őt.

BÓDI: És milyen? KISRÉKA: Hát o lyan . . . kedvemre

való. Minden porcikámnak való. Tudja milyen? Mintha reám szab-ták volna. Testemnek, lelkemnek való, és alig várom már, hogy a csőröm ügyébe kerüljön. Hamm! Bekapom a pisztrángocskát!

BÓDI: Ó! Igen. Kisréka, jártál te ma délután itt a Romlás közelében?

KISRÉKA: Miért kérdi, Vencel bá-csi?

BÓDI: Jégmadárnak a nyomát láttam arrafelé. Anyád lehetett volna?

KISRÉKA: Anyám jégmadárként húsz éve nem mutatkozott.

BÓDI: Akkor te voltál, ugye? KISRÉKA: Ühüm. BÓDI: Akkor te is kezded.

KISRÉKA: De semmi rosszban nem sántikáltam, Vencel bácsi! Én a rosszat nem ismerem. Bizonyisten, nem ismerem! Én csak azt tudom, hogy valakit várok, és egyebet semmit. Álmomban egyszer-egyszer olyan bűnös vagyok, húz le a föl-dig a bűn, és anyám szeme előtt ejtem el a szárnyam, de fölébred-ve már szállok megint súlytala-nul. Akkor egy vagyok megint a kedvemmel, és az ág hegye nem hajlik meg alattam. Mitől van ez, Vencel bácsi?

BÓDI: Attól, hogy minden messze van még tőled. Minden, amire vársz: messze van még tőled.

KISRÉKA: Közel kerüljön! A karom-ba repüljön! A markomba kerül-jön! Azt akarom.

BÓDI: Jön rendre minden, ha nem akarod is.

KISRÉKA: Ügy érzem: közeleg már. Azért kell még sok helyen kántál-nom. Viszem az örömhírt minden ablak alá és tudom, hogy cserébe azt az egyet, amelyikre várok: egy-szer visszakapom. Megyek már, nagytata! A Nagy Romlás miatt ne aggódjék értem. Nem alatta me-gyek: fölötte szállok el. Édesanyám is eljő bizonyosan. Ne hagyja bú-sulni. Ne hagyja kint a jégen vir-rasztani. Tavaly is ott találtuk a Romlás aljában. Szinte jégbálvány-nyá fagyott. Csodát ne emlegessen neki. Az ő fiatal élete már elmúlt. Jöjjön a megnyugvás. Arra van szüksége. Most elmegyek. Sokáig nem fog engem látni. Messzire küld anyám. Valamiért nem akar-ja, hogy itt legyek. (Gyorsan el.)

BÓDI: Jöjjön a megnyugvás. A bele-nyugovás? (A csoda jelt mutató lám-pájához.) Te is ezt mondod, Má-ria? Ilyen legyen a mi megnyug-vásunk? A beletörődés? Rebegjünk hálát is tán a Nagy Romlásnak. Tarvágást, mivel raj tunk az idő hóhérló keze, magfának valót se hagy meg belőlünk, de csak mond-juk türelemmel: megnyugovás! De hiszen ez már a halál, te Mária. Nem akarok meghalni, míg nem látlak benneteket. Boldog idők! Amikor egymáshoz tartozók egy-más szeme láttára halhattunk meg. Csak gyászhír kapcsol már össze bennünket. Gyászhír. Örömhír nap-ján mondom ezt? Amikor nekem is üzennem kéne? Gyúljon ki, bár-

21

hol vagy is, M á r i a . . . lobbanjon föl a szülőház megvakult lámpá-ja. Sajduljon meg tőle a szíved s a lelked. Csak egy percig érezd azt, amit én viselek temiattad. Ti-mia t ta tok . . . (Megszólalnak a jégsípok. Jégda-rabkával a kezében Réka jön. öre-ges, törődött. Mintha anyja lenne, aki Borbála volt a játékban.)

RÉKA: Jó estét. BÓDI: Neked is, Réka. Ülj le, gyer-

mekem. A lelked is zúzmarás. RÉKA: Zúzmarás. Ha ő jég alatt van,

legalább a zúzmarát viseljem. BÓDI: Nekivágtál megint egyedül a

Nagy Romlásnak. RÉKA: Advent volt. Aztán vége lett.

Mindenki várt valakit, s a betlehe-mi gyermek megérkezett. Minden-ki számára vége az adventnak. Egyedül az enyém tart még.

BÓDI: A kettőnké. RÉKA: A kettőnk adventje. Soha nem

lesz vége. BÓDI: Tedd le azt a jégdarabot. Rá-

fagy a kezedre. RÉKA: Fúvogatom. Melengetem. Ki-

szedek egy-egy darabkát a Nagy Romlásból. Így aztán mindig ki-sebb lesz. Csak élnék annyit, hogy az egészet megolvasszam. Annyit ugye nem élhetek?

BÓDI: Amíg várni tudunk: élünk, te Réka. Tedd le már azt a jeget! Most az egyszer az olvasztást bízd a fűtőre. Ide vele a kicsi pléhtá-nyérba. Te meg ülj ide mellém.

RÉKA: Oda ülök, Vencel bácsi. BÓDI: Így. RÉKA: Hát így. És aztán mit csiná-

lunk? BÓDI: Várakozunk. RÉKA: Mindhiába. BÓDI: Segíteni kell azt, aminek a jö-

vetelét lessük. RÉKA: Várakozással ? BÓDI: Hát egyebünk van-e? RÉKA: Eddig volt. BÓDI: A hegyen túl másik hegy. RÉKA: Kék szalag volt a hajamban.

Húsz évvel ezelőtt ott pislákoltam kék lámpácska formájában az asz-talon. S majdnem kioltott engem a félelem, hogy oda lett az i f júsá-gom. Azt énekeltem Gábornak: szép a rózsa háromnapos korában, szép a leány még húszéves korá-ban. De mikor a huszonegyet ha-ladja, nem illik a kék szalag a ha-jába. Mert én már a huszonkette-

dik évemben jártam. Hát akkor most mit énekelhetnék neki, Ven-cel bácsi? Jégmadárrá lettem, ha úgy tetszett nékem. Ezt már csak a lányom, csak Kisréka gyakorol-hatná, de megmondtam neki: ki-kaparom a két szemét, ha megpró-bálja . . .

BÓDI: Neked is tiltották. RÉKA: Édesanyám sok szép szava,

kit hallgattam, kit nem soha. Na-gyon öreg vagyok én már, Vencel bácsi?

BÓDI: Az idő embereken lépdel. RÉKA: Kék szalag volt a kék h a j a m -

ban, mégis játszott velem a féle-lem. Én is játszogattam vele, mint az ártatlan medveboccsal. De most kézhez vett egészen. Keresem, ku-tatom Gábort, és tele vagyok féle-lemmel. Már azt sem tudom, mi-től: csordultig a szívem félelem-mel. Nem tudom, mi tör ténne ve-lem, ha történne valami.

BÓDI: A bocsok megnőnek. Vérmed-vékké lesznek. Garázdálkodnak raj tunk, de meg kell szoknunk, hogy nem élet az, amiben élünk. Hanem garázdálkodás.

RÉKA: Felfőtt a víz a kicsi pléhtá-nyérban! (A fűtőhöz szalad, félre-húzza a tányért, nézi a vizet, majd ijedten s örömmel.) Istenem, Szűz-máriám! Vencel bácsi! Vencel bá-csi!

BÓDI: Mi a szösz? RÉKA: Gyűrű a vízben! Karikagyűrű

a tányérban! Az én gyűrűm! A Gá-bor gyűrűje! (Lámpától lámpáig szaladgál vele s nézi.) Réka! Réka van belevésve! Gábornak az u j j án volt. A jégdarabban benne volt! Vencel bácsi! A jégdarabot itt vet-tem föl! A Nagy Romlás alatt a ház végében! Eldobta magától! Ak-kor ő is ott van! Vencel bácsi! Hé, emberek! Jöjjön Vencel bácsi! Menjünk, Vencel bácsi! Gábor itt van a jég alatt! Húsz éve kere-sem! És itt van a közelben! Uram, adj nekem erőt, hogy meg ne sza-kadjon a szívem, amikor meglá-tom! (Fölszakítja az ajtót.) Men-jünk, Vencel bácsi! Verjük föl a falut. Vencel bácsi!

BÓDI: Halkabban, az Isten szerel-mére!

(Megszólalnak a jégcsapok. Bódi és Réka kilép a ház elé. Fáklyás kántá-

lok jönnek.) RÉKA: Emberek! Jóemberek! Tegyé-

22

tek le most az örömhírt! A betle-hemi megszületett. És jelt küldött máris! Oda menjünk, a Nagy Rom-lás peremére! Ott kell lennie va-lahol! A jeget mozdítsuk el! A he-gyet mozdítsuk el! Véresek már az ujjaim!

BÓDI: A Nagy Romlás peremét ku-tassátok, emberek! Te Réka, nem mégy sehová.

RÉKA: Erős vagyok. A szívem nem szakad meg.

BÓDI: Erős vagy. És gyönge is, mint a harmat. Kérjünk segítséget.

RÉKA: Segítenek az emberek. BÓDI: Az Úrtól kérjünk. RÉKA: Halottnézőbe jönne bár el

hozzánk. (A következőkben a Jégmadár dalla-mára a falu népe vonul el a ház előtt. Végtelen menet. Betlehemesek is van-nak. Pap is lehet, katolikus. Néme-lyek kezében gyertya. Bódi rendre ki-

adogatja a várakozás lámpáit.) RÉKA: Uram, aki fent vagy az egek-

ben, tekints le most kegyesen a te szolgáló lányodra. Erős próbára tettél engem, ne vess újabb terhet a megkopott szívemre. Ha csodát tennél is, Uram, tudnod kell, hogy erőnket vesztettük a várakozásban. Elszoktattál minket a jótéteménye-idtől, ürömmel és bánattal táplál-tál mindeddig, Uram, felkészület-lenek vagyunk a jóra. Tedd új ra képessé a szívünket az örömnek elviselésére.

BÓDI: Elviszed, Uram, rendre mind az élőket, és nagy haragodban megtetézed a büntetést. Nem le-hetünk immár együtt a halottaink-kal sem. Add vissza bár a halotta-inkat, Uram, és mi helyetted is feltámasztjuk őket a ragaszkodá-sunkkal. Az élőket messzire vi-szed, a holtakat ismeretlenségben tartod, hogy növeld ezzel is a mi magányunkat. Erdeidben megha-gyod a fákat egymás mellett, és a csillagaidat sem szórod szerte, hogy ne lássák egymást. Miért éppen a mi gyermekeinket juttatod a szél-fút ta bogáncsok sorsára? És ha már így jársz el velünk, miért nem hagyod meg nekünk a kiáltás jogát legalább? A kiáltás hangján kellene szólnunk az elveszettek-hez, Te pedig a hallgatás paran-csával sújtasz bennünket. Fölibénk emelted a Nagy Romlás hótornyait, hogy alattok a suttogásunk is fé-

lelmet keltsen a szívünkben. Azt mondod, Uram: lám, én is egye-dül vagyok, mégis be szépen hall-gatok. A te hatalmad, Uram, a hallgatás. Miért téveszted azt ösz-sze a mi kényszerűségünkkel? Sze-lídítsd meg Uram a hótornyaidat! Add vissza nekünk, Uram, a kiál-tás jogát, hogy felemelt hangon szólhassunk a mi gyermekeinkhez! Vedd el tőlünk, Uram, a hallgatás kötelességét. A némaság maga is hangosabb és vidámabb • nálunk-nál a mi hegyeink között.

RÉKA (a jégkoporsót vállukon hozó férfiak láttán): Megtaláltam őt, Iste-

nem! Gábor! Gábor! Vigyük ki a nagy télből, emberek!

(A jégkoporsót beviszik a házba. Kö-rülállják, letérdepelnek. Csak a jég-csapok szólnak. A várakozás lámpái a

helyükre kerülnek.) (A koporsó fejénél.) Alszik. Csak alszik. Fel kell ébresztenem. A le-heletemmel. Csak ne lennék oly gyönge egymagamban. Segítsetek, emberek! Tegyük össze a lelkün-ket. Csöppnyi szívmeleget kérek tőletek kölcsönbe. Az első boldog pillanatomból visszaadom nektek. Egy melengető lehelettel sem ma-radok adósa senkinek. Segítsetek!

. Gábor! Itt vannak mind a tieid. Ha még mindig gyűlölsz engem, őrájuk légy tekintettel. Egy kö-kénytövisért nem kell az erdőre haragudni. Itt vannak mind a tie-id, Gábor. Kapuállítójuk voltál — várnak téged a juharfa-madaraid-dal. Ébredj föl, Gábor! Nincs már gyónni valóm. Letettem azt a te kezedbe, és nem bírtad elviselni. Húszesztendei vezeklésre ítéltél engem és én elfogadtam az ítéle-teded, mert hinni szeretném, hogy aki keresi, megtalálja a másikat, még ha befújták is az ösvényeit a Nagy Romlás porkahavai.

A TÖMEG: Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!

RÉKA: Mivel engeszteljem a szíve-det, Gábor?

DÁNIEL: Ó, fiam, fiam! Újból jég-madár csalogat.

A TÖMEG: Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor.

RÉKA: Mivel engeszteljem a szíve-det?

DÁNIEL: Viselkedtél volna tisztessé-gesen.

23

A TÖMEG: Ébredj jégágyadból, Zete-laki Gábor!

RÉKA: Mindent meggyóntam neked, Gábor!

DÁNIEL: Gyónással életet nem lehet visszavásárolni.

A TÖMEG: Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!

RÉKA (Dánielhez): A feltámadását a fiának megspórolhatta volna. Cso-dalátókból lesznek a hitehagyot-tak. De minek is jött akkor ide kéd?

DÁNIEL: Menteni f iamat az újabb jégmadaraktól!

A TÖMEG: Ébredj jégágyadból, Zete-Gábor!

DÁNIEL: De gondold meg, mire térsz meg e földi világra.

RÉKA: Enyhüljön a szíved, Gábor. Én ezerszer kérdezem magamtól: ha szárnyad volt jégmadár, gyalo-goshoz mért álltál?

A TÖMEG: Ébredj, ébredj, Zetelaki Gábor!

(Réka énekel. Jégmadár, jégmadár...) Ébredj jégálmodból, Zetelaki Gá-bor!

(A szín fokozatosan elsötétül. Amikor újra kigyúl a fény: a tömeg táncol. Vad forgás, vidám csujogatás. „Zetela-ki Gábor vagyok, ha kell százszor fel-támadok!" Dániel is táncol egy öreg-asszonnyal. „Csudalátó Dani vagyok, a halálnak fittyet hányok!" Kora tavasz van már. A hófalakon itt-ott virág. A sarokban gubbasztó Rékát meglátva otthagyja táncos párját, és részeg in-

dulattal szól.) DÁNIEL: Te még mindig itt vagy?

Takarodj haza innen! RÉKA: Bocsásson meg Dániel bácsi.

Hiszen én találtam meg. DÁNIEL: Halálának oka voltál. Éle-

tének ne légy többé megkeserítője. RÉKA: Csak égy pillantást vethessek

r á j a . . . DÁNIEL: Amennyi hazug jégmadár,

mind hazamenjen! (Felszakítja az ablakot. Az ijedelem hirtelen, ha-lálos csöndje.) Az ablakon is ki-repülhetsz.

BÓDI: Meg akarsz ölni valamennyi-ünket? (Becsukja az ablakot, föl-

csap a zene s a csujogatás.) DÁNIEL (ajtót nyit, újra csönd): Ha

becsületeddel együtt a szárnyad is oda veszett: gyalog is távozhatsz.

RÉKA: Én elmegyek, Dániel bácsi. De jegyezze meg magának: a gyer-mek, akit egyszer megszeretnek,

többé nem az apjáé, sem anyjáé, és nem testvére többé az ő test-véreinek. Akit megszeretnek, arról az Isten is mondjon le. Kidobhat engem az aj tón: visszaszállok az ablakon, a kémény likán, a kulcs-lyukon, és elrejtheti a f iát a Har-gita gyomrába, a tenger fenekére, én ott is megtalálom, mert én ki-áltottam őt halálba, de én is hoz-tam vissza magamnak a tíz kör-mömmel és húsz kereső eszten-dőmmel. Megértette, vén feltáma-dott?! Ha csak annyi dolga ma-radt e világon, hogy kettőnket el-válasszon: kár volt az Isten fá -radságáért.

DÁNIEL (kinyitja az ablakot): I t t szakadjon inkább reánk a Nagy Romlás. Akkorát kiáltok, hogy te már fölösleges csapás leszel r a j -tunk, te némber!

BÖDI: Ne játssz az életünkkel, te megháborodott ember! (Többen is ugranak, kendőt kötnek a szájára.) A magadéval játszhatsz, mert ne-ked kettő van, de nekünk csak egy, és az sem a miénk. Azoknak tettük félre, akiket hazavárunk az idegenségből. A kendőt jól szorít-sátok a szájára. A kutyájának a hangja kerül elé! Ahelyett, hogy az övét lopta volna el az Isten. Gyere, Dániel, lefekszel szépen. Menjetek haza, emberek! Két nap s két éjjel elég volt. Aztán ha meg akartok halni, csak énekel-jetek!

EGY HANG: Élni szeretnénk pedig! A jogunkkal, hogy gigát adott az Isten a torkunkba.

BÖDI: A lovakat és a szájatokat be-fogjátok! (Becipeli Dánielt a hátsó

szobába.) (Az emberek némán énekelve, csujo-gatva vonulnak el a ,ház előtt és tűn-nek el a lefelé vezető ösvényen. Réka marad a szobában. Izgatottan szépíti

magát.) (Be.) Még fiatalabb is tán a hosz-szú álomtól.

RÉKA (alig észrevehető ijedelemmel): Fiatalabb? S mondott még vala-mit?

BÖDI: Azt mondta, hogy neki ugatni kellene, de ő már nem akar ugat-ni. Az istennek sem ugat.

RÉKA: Szűzmáriám! A szívére esett a szamárkodásom.

BÖDI: Üjólag mondom: a szavakra vigyázzatok. Ne szikráztassátok.

24

Mindent reá hagyjál. Én addig megjárom itt magam. Jégmadár-nak a nyomát láttam újból.

RÉKA: Nem én voltam. Az élő Is-tenre esküszöm.

BÓDI: Majd meglátjuk, honnan, s hova vezet. (A puskát veszi és el.)

(Megszólalnak a jégcsapok. Gábor jön. Réka elébe szalad, megölelné, de Gá-bor nem viszonozza. Nézik egymást.) GÁBOR: Szép jó estét s boldog ün-

nepeket. RÉKA: De hiszepi elmúltak már az

ünnepek. A betlehemi gyermek felnőtt és a szeretet szavai miatt meg is feszítik őt nemsokára . . . És n é z d . . . a hófa lakon . . . a hó-virág . . .

GÁBOR: Gondoltam, ha már erre járok, megkérdem, hogy vannak.

RÉKA: Kik hogy vannak? Ó, igen! Borbála nénéd, meg a Réka leá-nya. H á t . . . lassan telik, gyorsan múlik az életünk, Gábor. De olyan sebesen, maholnap csak nézhetünk utána. Szélkapta kéményfüstnek. (A gyűrűt nyújtja.) Nézd, először ezt találtam meg. Elhajítottad nagy haragodban. Nyújtsd a kezed. (Fel-húzza rá a gyűrűt.) Ennek itt a helye.

GÁBOR (az asztalon kéklő lámpára): Hát nem ő húzza? Nem Réka?

RÉKA: Senki. Senki más. Csak aki megtalálta. Aki húsz évig kereste. És akiben már alig-alig pislákolt a lélek.

GÁBOR (a kék lámpácskát veszi kéz-be): Lelket fuvintok belé, Borbá-la néni. Világolj, szépen világolj, fehér gyertyaszálom. Fényesedjél, hogy énekeljek neked. Jaj , iste-nem, be víg voltam azelőtt! Míg a babám járt el a kapum előtt. De mióta nem jár erre, s nem lá-tom . . .

RÉKA: De hiszen látod! Itt áll előt-ted ! Azaz, hogy . . . ne búsuljon, Gábor. Ha volt valaha szikrányi kétsége felőlem . . . Réka f e lő l . . . A lányom százszorosan megszenve-dett . . . Te nem szenvedtél, Gábor fiam! Az orcád legalábbis nem mutatja. Mintha most került volna ki frissen a Teremtő kezéből . . .

GÁBOR: Azt a lámpácskát ki kéne küldeni.

RÉKA: Miért ugyanbizony? GÁBOR: Jöjjön be Réka helyette. RÉKA: Réka? Réka jöjjön? Türel-

metlen maga, Gábor! A szándéká-ról nem is nyilatkozott.

GÁBOR: Nem tudom: megvárt-e en-gem.

RÉKA: Csak magát várta. Csak té-ged várt, Gábor. S nem ölbe tett kézzel. Húsz éven át kutatott utá-nad, és éjjel-nappal keresett té-ged. Ami kicsi fiatalsága volt', mind odadobta utánad a szaka-dékba, hágcsónak, hogy kikerülj onnan. Ha látni akarod őt: ezt nézd benne, és magaddal ezután már ne vesd össze. Ö talált meg téged leányka korában is, meg az-után is, amikor jég alá kerültél. Könnyű annak, akit mindig meg-találnak, és nehéz annak, aki ke-res, fiam. Akinek egyetlen keresés lett az élete.

GÁBOR: Rékának bocsánatát fogom kérni, Borbála néni. Nem akartam neki szenvedést okozni.

RÉKA (félig csak magának): Istenem. Hát ott kell folytatnunk, ahol ab-bahagytuk? A gyűrű most már az ujjadon, Gábor!

GÁBOR: A gyűrű az ujjamon. Ezt Rékának kellett volna felhúznia. (A lámpához.) Te csak pillogsz itt kéken magadban. Nem is örülsz, nem is szomorkodol. Mintha nem tudnád, be korán keltem én a te kedvedért.

RÉKA: Korán keltél, Gábor. Harma-ton keltél.

GÁBOR: Mégis elkéstem. Mások meg-előztek.

RÉKA (ijedten menekül vissza az any-ja szerepébe): Ezt most nem kel-lene a lányom rovására megint fölemlegetni. Legyen elég magá-nak, Gábor fiam, hogy Réka is föl-vette a maga keresztjét. 1

GÁBOR: Miután eljégmadárkodta a kezdeti közös szándékunkat.

RÉKA: Miután visszatért magához a lányom, Gábor, többé sohasem lett jégmadár. Egy pillanatra sem! Nem volt annak öröme, egyetlen szárnyas moccanása.

GÁBOR: Röpködött pedig az elején. RÉKA: Az elején! Az elején! Min-

dennek elejéről az Isten maga is megfeledkezett. Oda szánta az em-bert az Édenbe, mégis kiestünk belőle.

GÁBOR: Asszony volt annak is az oka.

RÉKA (türelmetlenül): És Ádám az-alatt mit csinált? Malmozott, ugye?

25

iA lámpához.) Mondd meg neki. Réka, a véleményedet! Felejtse el, Gábor a kezdeti szándékokat, s maradjon tiszta és őszinte a foly-tatás. Tudom én, hol jár megint az esze. A gyerekkori mesefán, me-selakodalommal. Tudhatná pedig: bölcsőben csak a királyok gyerme-keit szokták eljegyezni.

GÁBOR: Azok voltunk. Királyfiú és királylány.

RÉKA: Mi pedig szegények voltunk. A gyarlóságunk volt csak nagyobb a szegénységünknél.

GÁBOR: Kellett az állami fizetés. RÉKA: Kellett. Madarakból nem le-

het megélni. GÁBOR: A jelek szerint hűségből

sem. RÉKA: Nekem ezt mondhatja. A lá-

nyomnak ne emlegesse. Sót ne hintsen a nyílt sebeire, mert ki-forrázom a szemét, Gábor.

GÁBOR: Jól teszi, Borbála néni, ha védelmébe veszi. Én is védem őt magamban — magam ellen.

RÉKA: Hát te is védeni próbálod, vedd tudomásul, hogy a világ tele van emberrel. És mindahány el-indulhat magának társat keresni. S mindahány harmaton indul. Ka-paszkodj, ki, fiam, a királyi böl-csődből. Próbáld megérteni, hogy a világ sokszemélyes.

GÁBOR: Az ember szíve pedig: egy-személyes. Csakhogy Rékánál több volt a h e l y . . .

RÉKA: Hozzád is befért még egy dongalábú! De legyen az is elfe-lejtve. Nézd el a lányomnak, hogy a bölcsőből nem egyenest a te ka-rodba repült.

GÁBOR: Megbocsátom neki. Csak so-hase felejtem.

RÉKA (indulatát most még vissza-fojtva): Istenem, Gábor. Kétszer találkozott a halállal egy lány mi-att, aki nem kerülhette el az élet kísértéseit. A két halálnál többet érne most az élet vállalása, a kö-telező felejtéssel. Többet érne, mert ez a nehezebbik.

GÁBOR: Ezért bocsátottam meg ne-ki, Borbála néni.

RÉKA (felcsattan): Felejtés nélkül pedig nem adom a lányom! Ne legyen magának semmije, még váltóinge sem! Csak a felejtésben legyen gazdag. Ehhez az egy ho-zományhoz ragaszkodom a lányom

nevében is! Apja helyett ap ja légy a lányom gyermekének.

GÁBOR: Milyen gyermeknek? RÉKA: Kisrékának. A kettős bocsá-

nat jegyében. Az ő létét is meg kell bocsátani.

GÁBOR: Mert a világ sokszemélyes. A világ tele van emberrel. Stég Antalokkal. A maga lelkén szá-radjon ez! Maga hajszolta Rékát a bajba!

RÉKA: Engem gyalázhatsz! Öt többé ne merd bántani! Ha nem felej-tesz : kár volt keresni téged. Hát édenkertnek nézed még mindig a világot? S magadat egy szál fé r -fiúként pöffeszkedő Ádámnak ben-ne? Hát van neked orcád, éden-kertnek nézni a világot? (A lám-pához.) Réka, te ne szólj most be-le. És ne sírjál! A lányomnak hull a könnye, de én megmondom ne-ked . . . szemébe mondom magá-nak, Gábor!

GÁBOR: Hallgass ide, Réka! Még ő áll az erdő felől!

RÉKA: Én állok az erdő felől! Ügy jön a házamba, mint egy szakál-las próféta! Nézi az ember a szép fiatal arcát, mégis azt kell mon-dania: ez maga Jeremiás és Mi-keás egyszemélyben! Csak panasz-kodik és ostoroz! Egyenest az Ószövetségből jön ide! Tíz véres körmével az ember kikapar ja a jég alól, és azzal folytatja, amivel el-ment húsz esztendeje! Száz esz-tendeje! Ezer esztendeje! Ennyi idő után csak a gleccserbolha ma-radt, aki volt — jégbe fagyottan is.

GÁBOR: Magával ilyenformán nincs tárgyalni valóm! A többit Réká-val én elintézem. A kettőnk bá-natába ne szóljon bele!

RÉKA: Menjen haza szépen, f iam. Egy Jeremiáshoz, Mikeáshoz, Ma-lakiáshoz nem adom a lányom. (Ijedten.) 6 menjen, ha akar! Én nem adom áldásom.

GÁBOR: Adta már egyszer és rossz helyre adta! És attól, hogy meg-esett a lánya, csendesebben is be-szélhet.

RÉKA: Mit mondtál? Mit merészel-tél mondani? (Arcul üti.) Ó, is-tenem! Bocsáss meg, Gábor! Kér-lek, bocsáss meg nekem. Nem én voltam! Nem Réka volt. Nem a te Rékád volt! Nem, nem én ütöt-telek meg. Nézz rám. Nyisd ki a

26

szemed! Nézz rám és bocsáss meg nekem. Bocsásd meg édesanyám-nak. Öt bántottad meg, nem en-gem. Engem többé nem lehet bán-tani. Énnekem nem fá j a te ke-zedből a korbács sem. Bocsáss meg, Gábor. Ostorozz meg engem. Egy pillanatra elvesztettem a fe-jemet. öncsalás volt. Azt gondol-tam, értelme van a vezeklésnek. Azt gondoltam, visszaszereztem va-lamit az igazamból. Minden bűn-nek el kellene évülnie egyszer. Az apagyilkosokat is kiengedik a bör-tönből. Nézz rám, Gábor. Azt sem bánom, ha gyilkosnak nevezel. Egy gyermekkori álmot oltottam ki, de visszatértem hozzá — és hozzád, és nekem nincs már több ösvényem. Nincs utam semerre. Tenélküled az én számomra járhatatlan már a világ. Meg tudsz bocsátani?

GÁBOR: Ne játsszunk többet, Réka. Nem szabad már minekünk ját-szani.

RÉKA: Nem szabad. GÁBOR: Dobd le magadról a masz-

kot, Réka, hagyjuk édesanyádat, mondjon, amit akar, üssön is en-gem, nem bánom. De mi ketten ne játsszunk többet! Vesd le azt a kendőt, gyere, mossam le arcod-ról a ráncokat. Kék hajadból po-roljuk ki a lisztet. Minek neked az őszülő haj? Most húsz eszten-deje édesanyádnak nem is volt ősz haja.

RÉKA: Neki nem volt. GÁBOR: Meg is előzted őt az átvál-

tozásban. Amikor beléptem, meg-esküdtem volna rá, hogy valóságo-san is őt látom. De elárult mind-járt a hangod. Azzal nem tudtál becsapni.

RÉKA: Semmivel sem tudlak már be-csapni.

GÁBOR: Csak a játékos arcoddal. Ráncot játszik, szigorú Borbála-ráncokat.

RÉKA: Már nem játszik. GÁBOR: Nem látod magad a tükör-

ben. öregséget játszik! RÉKA: Ezt fogja játszani most már

mindörökre. GÁBOR: Hagyd ezt a keserves játé-

kot, Réka! RÉKA: Hagynám. Ó, de nagyon hagy-

nám! De ő nem hagy engem! GÁBOR: Követelem! Mosd le azon-

nal a ráncaidat! RÉKA: A ráncaimat? (Sírva.) Azokat

mosni már nem lehet. Csak felej-teni. De te nem tudsz felejteni.

GÁBOR: Mindent, mindent elfelejtek! Csak ezt a játékot hagyd abba. Hol a kék szalagod, a piros-fekete szoknyád, a virágos mellénykéd? Hol van, akit én itthagytam? Mi történt itten?

RÉKA: Kerestelek. Mindössze csak annyi tö r t én t . . . Veled ott megállt az idő. Hozzám nem volt kegyes. Az ő kezében éltünk itt fenn.

GÁBOR: Nem lehetséges! RÉKA: Ügy nézel, mint az idegent.

Mit tudjak most tenni, Gábor? Üristen, mit csináljak az arcom-mal? Ne bámulj rám gyanakod-va! Nem hazudok! Nem játszom az ősz hajamat, nem mímelem a ráncaimat! Isten bélyegeként ar-comra égett a játék! Nem érted? Nem bírod fölfogni? Veled meg-állt az idő, de miattad engem két-szeresen is meghajszolt. Mit tud-jak most már csinálni? Bogozom, közös irányba terelgetem itt a ket-tőnk útját, amely végleg elválik, ha már csak arra emlékezel, aki voltam. Teljesen hiábavaló az én fáradozásom.

GÁBOR: Nem! N e m hiábavaló! Elő-ször is kösd hátra azt a fekete kendőt, ne gyászolj már engem. Előkerültem! Előkerültem és hoz-zád fogok öregedni.

RÉKA (csöppet fiatalodva): Ebben szívesen állok rendelkezésedre. Ha melletted maradok, behozzuk gyor-san, amit elmulasztottál. Egy év alatt hetet foglak öregbíteni. (A tükör előtt.) Különben is hol az a szigorú ránc? Nézz a szemembe, s mondd igaz lelkedre: hol a ránc?

GÁBOR: Mintha valóban . . . De hadd simítsam el a másikat is a sze-med sarkában.

RÉKA: Az nem ránc! Az ugrani ké-szülő vadmacska figyelme! Huh! Megijedtél! Félj tőlem, rettegjél! A félelem öregbít!

GÁBOR: Tőled mindig is féltem. RÉKA: Ne lódíts hozzá! GÁBOR: Féltem az ígéreteidtől. Em-

lékszel? Akkorákat hazudtál, hogy meg lehetett bújni mellette.

RÉKA: Ha már hazugság, legyen te-teje. (Kacag.)

GÁBOR: Féltem a változásaidtól. Hol pisis leányka, hol már eladó nagy-leány. Tűzmadár, jégmadár és ki

27

tudja, micsoda még a nyugtalan-ságod színjátékában.

RÉKA: Vesd a hátad megé! Olyan egyforma leszek: csak győzd visz-szasírni a madaras színjátékot.

GÁBOR: Ettől is félek. RÉKA: Hogy még jobban fé l j : lásd a

mozgásomat is! (Táncmozdulatok.) Borbála-anyám vagyok én tené-ked? Nyisd ki jobban a szemedet! Vegyél engem szemügyre kicsit férfiasabban, te mélázó merengés!

GÁBOR: Én? A kerítésedre ugrik mindjárt a kakas!

RÉKA (a nyakába penderül): A ka-kas! A sarkanytús, a nagytaréjú!

GÁBOR: Atyaságos Isten! RÉKA: Elbírod még te a jégmadara-

dat? (Megszólalnak a jégcsapok.)

GÁBOR: Kinőtt újból a szárnyad. RÉKA: Megkerült! Megkerült, amit

elejtettem! Boldog Isten! Növeszti már a szárnyamat!

GÁBOR: Jégmadár, jégmadár, piros-fejű kék madár. Ülj meg egy szik-rát a térdemen. Kalimpál a szí-ved. Remeg a kezed. Mély árnyék a szemed alatt. Hófúvás a homlo-kodon. Sokat éjszakáztál.

RÉKA: Csak éretted. Senki másért. GÁBOR: Éjjel tisztulnak a vizek, de

álmatlanságban őszül az ember is. Hova lett a jégmadár kicsi láb-nyoma? A fehér keresztecskék itt vannak lám a szemed sarkában. Szegénykém . . .

RÉKA: Kedvem lenne földhöz verni téged, mint egy tükröt. Nem azért hoztalak vissza, hogy tükröm le-gyél. Te sajnálsz engem, Gábor! Már csak szánakozás van benned.

GÁBOR: Hóterelő jégmadár. Sokat szenvedtél.

RÉKA: Nem szenvedtem. Ne szánj engem. Magadat szánd, hogy üres már a szíved. Már csak a' lelkiis-meret szól belőled. Azzal pedig Is-ten elé készüljön a férfi, nem asz-szonyhoz.

GÁBOR: Megint rosszul szóltam! RÉKA: Hófúvás a homlokodon! Csu-

pa sajnálat vagy irántam és egyéb semmi!

GÁBOR: 0, én üres szívű szamaritá-nus! Hát úgy legyen! Nem szen-vedtél, nem szánlak, és hírét sem hallottam a lelkiismeretnek! Olyan-ná lettem, mint te voltál valami-kor. Boldogan csácsogó lelkiisme-retlenség !

RÉKA: Már megint: a voltál! A haj-dani! A valamikori! Már megint a múlt! Az elmúlt! A nagy Semmi, a nagy Szakadékban! De még a semmiben is volt lelkiismeretem.

GÁBOR: Erős és hatalmas, amely mindent kibírt! De téged nem kín-zott! Erről ne beszéljünk!

RÉKA: Holnapra hagyod, ugye! És az egész hátralevő életünkre! Ó be szép napok várnak ránk!

GÁBOR: Szememre hányod, hogy üres a szívem. Mivel adtam reá okot?

RÉKA: Súgja nekem a fennvaló. GÁBOR: És azt nem súgja, hogy r a j -

tad az Isten maga sem bír eliga-zodni? Ha igazat szólok: én csak sajnálat vagyok! Hazudni meré-szelnék? Nyílnak a vércsekarma-id! És fordítva hasonlóképpen. Föl-emlegetni neked semmit sem le-het! Rettegsz már az elmúlt fél-órától is.

RÉKA: Mert sóbálvánnyá mered az ember mindentől, amire vissza-néz!

GÁBOR: Nem tudok így veled men-ni ! Képtelen vagyok!

RÉKA: Mert jól tudom, hogy ami f á j -dalmad volt, az titkos örömöd lett. Jólesik ugye, hogy minden pil-lanatban sóbálvánnyá mered j ! És ilyenkor azt mondd, hogy megesett lány vagyok.

GÁBOR: De hiszen azt édesanyád-nak . . .

RÉKA: A két szemedbén lát tam a sóbálványt! Amikor húsz év után ide beléptél: abban a pil lanatban is!

GÁBOR: Akkor én mit tudjak csi-nálni?

RÉKA (mintha mi sem történt volna, a regi kedvességével): Vár j ! Várj , madár, vár j ! Réka most hazaröp-pen, fölveszi a piros-fekete szok-nyáját, a virágos réklit, amit oly nagyon hiányoltál. S ha még van ereje hozzá: szeme sarkából is el-tünteti a jégmadár lábnyomát. Így nem indulhatok el veled az utcán. Legyünk egymáshoz illők. Várj , madár, vár j ! És nemsokára jövök. Csak sóbálvánnyá ne légy aztán, ha meglátsz. Amíg jövök, öreged-jél te is valamicskét. Gondolj nyu-godtan a múltra, és attól öregszel. Én csak a jövőre gondolok, de ládd, otthon felejtettem a fiatalsá-gomat. Szegény, szánandó asszony,

28

feledékeny is vagyok már. Feledé-keny is vagyok már . . . (El.)

DÁNIEL: (Be.) Fiam! Menekülj, meneküljünk innen!

GÁBOR: Nem mehetek, édesapám. DÁNIEL: Becsüld meg Isten csodá-

ját és menekülj a jégmadár-asz-szonyok közeléből! Messze elkerüld őket!

GÁBOR: Nélkülük mit sem ér Isten-nek bármilyen csodája. Maradnom kell, édesapám.

DÁNIEL: Mire mentek ti ketten? A reggel s az alkonyat. Az ő életé-nek fele már elmúlt.

GÁBOR: Én azt is látom, aki volt. Akivel gyermeki menyegzőt tartot-tunk az ágak hegyén.

DÁNIEL: Most még látod. És mit csinálsz, amikor fényüket vesztik már az emlékeid? A fél élete ma-rad meg neked, s a növekvő ho-mály, amelyben nem látod már az emlékeidet. Csak az marad min-denből, ami szabad szemmel is lát-ható. Ébredj föl végre, f iam!

GÁBOR: Húsz esztendei jégálomból nem fölébredtem?

DÁNIEL: Álomból álomba zuhantál. Téged kétszeresen kell fölébresz-teni ! Józanságra téríteni! Jeges vízzel szembe önteni! Nyisd ki a szemed és válassz más társat ma-gadnak, nagy az Isten kert je a Hargitán innen s a Hargitán túl!

GÁBOR: Az ember szíve csak egy-személyes, édesapám.

DÁNIEL: Ki hirdette meg ezt? Hol tanultad ezt?

GÁBOR: Éppen hogy édesapámtól. DÁNIEL: Olyan, mint szegény anyád,

olyan lélek csak egy volt! Átad-nám neki most is az életem. Egye-dül ő érdemli azt meg.

GÁBOR: Azt mondom én is. Amit Rékán kívül teremtett az Isten: fölöslegesen csinálta.

DÁNIEL: Isten verése rajtad, hogy amit egyszer megláttál, nem sza-badulsz tőle! De még fel is ma-gasztalod a rabságodat! A lépre ment madár a fogságát énekli és dicsőíti! Csapdába szaladt, gyanút-lan farkas a szabadságát üvöltö-zi!

GÁBOR: Ember embernek csapdája. Nem én rendeltem el!

DÁNIEL: De legyen annyi eszed, hogy elkerüld! Ez az asszony raj tad rémzsineg és kerítő háló, sövény-háló, csapóháló, függő háló és fe-

deles háló, rókafogó lepedő és far-kasfogas vascsapda, nem érted? Nem veszed észre?

GÁBOR: Életemben és halálomban is ő talált meg engem! Legyen rém-zsineg és csapóháló! Ö talált meg engem!

DÁNIEL: Megtalált. Mint horog a ha-lat. Gyermek voltál, kinőttél játék-menyegzőkből. Mindent el kell fe-lejteni.

GÁBOR: Semmit sem lehet elfelej-teni!

DÁNIEL: Már csak az a mienk, ami-re még emlékezhetünk? Jövődnek már csak a múltat látod? Emlék formájában? A mi dolgunk ez, fi-am, öregeké. Miértünk nem kár, de neked nem itt a helyed, az em-lékezés golyózáporában. Húzódj ar-rébb! Húzódj a jövő felé gyer-mek!

GÁBOR: A székely gyermeknek ti-zenkét éves korától apja mellett volt a helye a golyózáporban. Fe-lejtésre ne tanítson engem, apám!

DÁNIEL: Akkor az erdő és a mező boldogabb nálunknál.

GÁBOR: A szálfa sem felejti, hogy valamikor csemete volt. Nézze meg az évgyűrűit. A legbelsőt, a leg-kisebbet. A kezdetnek fillérnyi fénykar iká já t . . .

DÁNIEL: Megragadtál a káprázataid-ban. Mert ötéves korodban már fa-ragó bicskát adtam a kezedbe. Ám a világ, a kegyetlen, szembeka-cagja majd a káprázataidat. I f jú oldalán a vénséget nem bocsátja meg. Réka fog ezért a legtöbbet szenvedni!

GÁBOR: Az én szavaim nyoma lát-szik az arcán. Eladósodtam nála. Miféle becsület jár a megszökött adósnak? Ne okítson tovább, édes-apám! S ne mondja, hogy a cso-dákból kifogytunk! Réka fiatalodni ment! Réka mindenre képes . . .

DÁNIEL: Mert egy i l yen . . . GÁBOR: Semmilyen! Ki ne ejtse még

egyszer a száján, amit fennen kia-bált már itten! Ki ne merje mon-dani!

DÁNIEL: Verjél agyon. A halálom árán is csak mentő szavakat do-bok feléd. A veszted után kap-kodsz, majd eszedbe jutok még. De már késő lesz. Semmi gyűlölet nincs bennem, csak a sugallat, hogy kimerítettük már Isten csodáit és többé nem számíthatunk senkire,

29

semmire, csak önmagunkra. A földre sújtott már valamennyiün-ket, fel is támasztott időlegesen bennünket, de minden jel arra mu-tat, hogy a kísérletezést velünk befejezte. Felügyelőnk folytatólag: a Nagy Romlás. Tégy, amit akarsz. Tégy, amit akarsz . . .

GÁBOR: Mindketten el vagyunk adó-sodva. Apám az Istennek — én földi embernek. Ennek az asszony-nak. Árvái Rékának. Igen. Árvái Rékának.

DÁNIEL (elmenőben): Átkozott jég-madár . . . Átkozott jégmadarak . . . (El.)

(Megszólalnak a jégcsapok. Az idő év-gyűrűinek fénykarikáiból Kisréka jön.) GÁBOR: Réka! 0 . Réka! KISRÉKA: Honnan tudod, hogy már

Réka vagyok? Kisréka voltam ed-d i g . . .

GÁBOR: Édesapám! Jöjjön vissza! Árvái Réka megint csodát mívelt!

KISRÉKA: Csodát mívelt! Megfiata-lította magát — énvelem. Ki vagy te? Miért ismerlek én téged? Hon-nan ismerlek?

GÁBOR: Játsszál, játsszál, jégmada-ram! Honnan is ismernél? Zete-laki Gábor vagyok!

KISRÉKA: Mint az a másik? Aki jégbe fagyott?

GÁBOR: Pontosan a másik. Akit meg-találtál. És azután elmentél meg-fiatalodni.

KISRÉKA: Nem kellett az nekem! GÁBOR: Itt-ott azért kellett. Kék ha-

jadban az ősz szá lak . . . Szemed sarkában a jégmadár nyomai . . .

KISRÉKA: Tréfás vagy, hallod-e? Tu-dom már, honnan ismerlek.

GÁBOR: A gyermekkori eperfáról! KISRÉKA: Onnan, hogy vártalak! Te

voltál a bűnöm! Álmomban egy-szer-egyszer olyan bűnös voltam, fölébredve nem mertem az anyám szemébe nézni. Mert veled helyte-lenkedtem.

GÁBOR: Mindig csak velem? KISRÉKA: Soha senki mással! GÁBOR: Megint hozzá lódítasz, de

nem bánom: úgy legyen. Soha sen-ki mással! Mindig csak velem.

KISRÉKA: Mindig csak veled. Most már tudom, hogy így látlak élő súlyban is: csak teveled.

GÁBOR: Isten, aki hallod az égben az asszonyi beszédet! Jégmadár-ként jöttél, ugye?

KISRÉKA: Ühüm. A Nagy Romlás felett.

GÁBOR: Fölvetted a piros-fekete szoknyádat, a virágos mellényké-det.

KISRÉKA: Hát a nélkül vár tál en-gem? Isten őrizz, csak nem csó-rén!

GÁBOR: Ügy is elfogadlak. KISRÉKA: Ügy tán még jobban! GÁBOR: A régi kedveddel jöttél! KISRÉKA: Ismered tán a régi ked-

vemet is? Hát én is ott já rká l tam? Az álmaidban?

GÁBOR: Ö, ha csak annyi lett vol-na! Csak járkálás. Egyéb is volt.

KISRÉKA: Ugyanaz volt? Jézusom, Szűzmáriám! Ugyanaz?

GÁBOR: Erős a gyanúm. KISRÉKA: Akkor mehetünk gyónni! GÁBOR: Te már gyóntál egyszer. És

reánk szakadt az ég! KISRÉKA: Reánk szakadt az ég! Nem

észleltem. Hát ilyen könnyen sza-kad benned az ég? Csöppnyi gyó-nástól?

GÁBOR: Már nem fog szakadni. Már a lá ja tartom ezután a vállam. Csak ne legyen több.

KISRÉKA: Ennyi volt. És a te bű-nöd?

GÁBOR: Főleg ez volt. (ölbe kapja, megcsókolja.)

KISRÉKA: Ismerős bűn. GÁBOR: Szaporítsuk . . . Jégmadár,

jégmadár, piros fejű kék madár ! Ha szárnyad volt jégmadár, gyalo-goshoz mért álltál? De nem kér-dem többé. Soha, soha nem kér-dem többé. (Csók.)

KISRÉKA: Ha te vagy a gyalogos, nyugodtan kérdezheted. (Csók.)

RÉKA (hangja szemből, de őmaga nem látszik): Átkozott légy, Ze-telaki Gábor! Átkozott legyek ma-gam is, hogy az életnek visszahoz-talak!

GÁBOR: Réka! Réka! (Kiszalad.) KISRÉKA: Édesanyám! Édesanyám!

(Kiszalad.) RÉKA (hangja): Átkozottak legyünk

mind a ketten, Zetelaki Gábor! (Fegyverdörrenés, egymás után kettő.

A hótornyok ledőlnek.) KISRÉKA (sikolya): Édesanyám, Édes-

anyám, drága! BÖDI (hangja kintről): Megállj, te

gyermek! Az istenre kérlek! (Hosszú csönd. A hónak omlása.)

KISRÉKA (jön Bódival): Édesanyám, drága! Édesanyám, drága! Nélkü-

30

led maradtam és egyedül hagytál engemet! Mi történt itt, Vencel bácsi? Mi történt, mondja meg!

BÓDI: Kikapta a fegyvert a kezem-ből.

KISRÉKA: De mi történt? Hogy tör-ténhetett?

BÖDI: Beléptél te is az életbe. Ügy történt. Az élet és a halál kézen-fogva jár itt. Ügy történt.

KISRÉKA: Menjünk, keressük meg őket!

BÓDI: Több csodára már nincsen re-ményünk. Ha lenne is: a reá való alkalmatlanságunk immár teljes-séggel megmutatkozott. Elhúzódnak közelünkből a csodák, édes lá-nyom, el a szárnyas hófajdokkal együtt, amelyek nem nyughatnak már az emberi beszédtől. És ettől a mieinktől, amit megnyomorított Kicsi Romlás és Nagy Romlás, ki-áltásemlék és földön kúszó sutto-gás: kiváltképpen messzire mene-kül minden, ami javunkra lehet-ne. Bugyogtasd a könnyed, gyer-mek, a bánatunkat engedjük sza-badjára. Így legalább, hangtalanul,

miként a szivárgás. Árvái Rékát,. Zetelaki Gábort Isten nyugtassa meg.

KISRÉKA: Mi lesz most már velünk, Vencel bácsi?

BÓDI: Keressük egymást az élők kö-zött, míg élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink.. Csak legyen elég mécsesünk a vá-rakozáshoz . . .

(Megszólalnak a jégcsapok. A jégma-dár-dallam. Emberek, mint kutató ár-nyak jönnek lámpással. A „Mikor Csík-ból elindultam, jaj, színem se volt, úgy búsultam, jaj!..." Kezdetű dalt ének-lik. Forténál a Nagy Romlás Bódi há-zát is elsöpri. S majd a romok felett pianisszimóban folytatódik a dallam.* „De én még enni se tudtam, szegény Csikót úgy sirattam, jaj." Aztán a mozdulat megfagy. Az emberi alakok és virrasztó fények benépesítik a szín-

padot, s a színháztermet is.)

FÜGGÖNY

Sikaszó, 1984. okt. 4.

3 r

SÍK FERENC

Sütő András a Nemzeti Színházban Hosszú esztendőket töltöttem a Pécsi Nemzeti Színházban, s néhány év tá-

volából talán nemcsak dráma-, hanem színháztörténeti érvényességgel elmond-hatom, hogy az 1969-es Tiszták bemutatójától számítva másfél évtized a szín-ház életében elsősorban Illyés Gyula műveinek bemutatójával vált nevezetessé. Illyés súlyos jelenléte tekintélyt teremtett a színháznak, és sokan, a f ia ta labb írónemzedékből is a színház dramaturgiájának műhelye köré gyülekeztek. F á j -dalmamra Sütő András-mű nem jelent meg a pécsi színház reper toár ján. Így távolról, s némi irigységgel néztem a kaposvári és budapesti színházakat, kol-légákat, akik az Egy lócsiszár virágvasárnapjától kezdve ú jabb és ú j a b b ős-bemutatókra, előadásokra készültek. Olvasmányélményeim mellett egyetlen al-kalom adatott, hogy Sütő-művel dolgozhassak, Anyám könnyű álmot ígér című könyvének televíziós változatát rendeztem. Az Advent a Hargi tán színpadra állítása számomra az első és megtisztelő, kitüntető alkalom, hogy d rámá jának színpadi megfogalmazásával tölthetek gyötrelmes heteket, hónapokat.

Hogy Sütő András-ősbemutatót rendezünk a Nemzeti Színházban, néhány gondolatot talán érdemel: miért is mindennél fontosabb, hogy olykori öröm mellett, annyi kudarc, félsiker ellenére a rendező ú j ra és ú j ra magyar d ráma színpadra állításába kezd. Magam sorsán tapasztaltam: Shakespeare-művel népszerűbb és könnyebb sikert, szakmai becset szerezni.

Bessenyei György mondotta: minden nemzet a maga nyelvén lett tudós. Gondolata színházművészetünkre is áll. Csak saját drámai anyanyelvünkön fe j -leszthetjük ki a magunk színházi gondolati-formai világát. Azt a sajátos szín-padi költészetet, amely csak minket jellemez. Ebben a feladatban a drámai múlt korszakainak színpadra állításának problémája szorosan összetartozik a kortárs drámairodalommal. Ez az eleven működés múl t és jelen között te-remthet igazi, termékeny színházi életet, s közelíthet ahhoz a szép ideánkhoz, amely szerint színházművészetünk társadalmi és esztétikai értelemben is ko-moly súllyal lehet jelen a hazai s tán a nagyvilág szellemi életében.

Gyakran felmerül az érv: színházművészetünk azért nem emelkedhet ma-gasabbra, mert sok a provinciális mű. Illyés Gyula erre azt válaszolta: irodal-munk nem eléggé provinciális! A világirodalom nagy művei attól voltak na-gyok, hogy provinciális témát dolgoztak fel. Balzac mélyen és részletesen ko-rának Párizsát jelenítette meg; Tolsztoj, Dosztojevszkij prózai művei, vagy Csehov novellái, színpadi remekművei szintén az orosz társadalom nagyon ap-rólékos és mégis monumentális lélek- és korrajzai. Mellettük annyi más re-mekmű igazolás arra, hogy az Időt a mikrovilágnak ebben a részletező kibon-tásában ragadhatjuk meg igazán.

Sütő András művéről elmondhatjuk: az Illyés Gyula által említett jó ér-telmű provincializmus megtalálható benne. Az Advent a Hargitán című ú j d rá -májában téma, szerkezet, nyelv és hangvétel szempontjából is igazolja ezt az időbeli és földrajzi meghatározottságot. Korábbi munkáival összevetve ugyan fellelhetünk összekapcsolódó stílusjegyeket, mégis ez a dráma nemcsak az élet-mű szempontjából, hanem a színházi ember számára is egyszeri, kivételes tel-jesítmény. Azonosságok ellenére minden darabjától különbözik. Színházi nyel-ven: semmi korábbi színpadi megoldás nem adhat receptet az Advent a Hargi-

32

tán megjelenítéséhez. Sémák nélkül kell hozzákezdeni. Eligazítással semmi más nem szolgálhat, mint a mű belső szerkezete és szuggeszciója.

Az Advent a Hargitán furcsasága az, hogy egy nagy kantáta vagy orató-rium. Nagy létszámú székesegyházi orgonaszót, kórust, zenekart érzékeltető mű. és ha végül is az ember elkezd foglalkozni vele, kitűnik: kamaradarab. Amelyet végig négy ember játszik. Kamarazene tehát, előbbi képünket tovább-gondolva. És mégis: földuzzasztott hangzása van!

További nehézség a rendező számára, hogy valóságos anyag, a hagyomá-nyos értelemben, nem elég konkrét, ám a mű mégis szépen és erőteljesen hang-zik. Sütő András színpadi költészetét éppen ezért nem tekinthetjük színdarab-nak. Hogy milyen műfaj i kategóriába soroljuk akkor? Nem sok haszonnal jár-na, ha meghatároznánk. Hiszen tudjuk a dráma több évezredes történetéből, hogy a dramaturgia szabályai nemcsak stílusonként, hanem darabonként vál-toznak. Nemcsak a huszadik századra érvényes ez, hanem például Shakes-peare-re is. Sajnos a színpadi költészet tűnőben levő drámai forma. Musset vagy Claudel színpadra vitelével maguk a franciák is küszködnek, mi pedig képtelenek vagyunk játszani őket. Az abszurd, a romantikus művekre vannak példáink, receptjeink, de színpadi költészettel nem tudunk mit kezdeni. Ezért mutatkozik zavar Tamási Áron játékainak színpadra állítása körül is. Ha egy-általán vesszük a bátorságot, hogy megrendezzük.

Előbb Ruszt József, majd Kerényi Imre nagyszerűen sikerült Csíksomlyói passiója talán utalhat arra, hogy a színpadi költészet, a folklór ihletése milyen eredményeket hozhat hazai színjátszáunkban. Azonnal felmerül a veszély is, hogy Sütő András művét az említett művekkel azonosítsuk. De azért itt va-lami támpont mégis mutatkozik: Kodály és Bartók. Akármilyen távoli asszo-ciációk, de az ő életművük segítségünkre is szolgál.

Tárgyánál, nyelvi és szerkezeti gondolkodási, asszociációs rendszerének ős-erejét tekintve első pillantásra táncház karaktere is lehetne Sütő András mű-vének.

De ez elkerülendő! Egy előadás elemzésével kapcsolatban szeretett tanáromnak, Nádasdy Kál-

mánnak egyszer azt mondtuk: nem érdekes a darab és az előadás, mert nem elég egyéni! Nagyon kikaptunk tőle. Nem az a baj, hogy nem elég egyéni, hanem, hogy túl egyéni! —mondta . Mert „az nem kunszt, hogy csak a maga problémájáról beszél! Az igazi eredetiség az, hogy saját problémáját hogyan tudja azonossá tenni egy közösségnek a gondjával?" Egy kis közösség, egy csa-lád gondját a faluévá tenni. Egy falu gondját hogyan mutat ja a nemzet sor-sában? S a nemzet gondját az egyetemes emberiség kérdésévé tudja-e emelni? Talán nem mutatkozik túl elfogult irodalmi hasonlatnak, ha azt említem, hogy esztétikai értelemben Kosztolányi jobb költő volt, mint Ady. Mégis Ady költői életművét magasabbnak és mélyebbnek érezzük, mert jobban látott és láttatott a nemzet gondjaiba. S ez kelet-európai összefüggésekben mérve is nagy költői teljesítményt hozott. Ha a Különös nyár-éjszakára és más, a világháború ré-misztő esztendeiben született versére gondolunk, azt mondhatjuk: az egyetemes emberiség .lelkiismeretét oly megrendítő tisztasággal szólaltatta meg, mint ak-kortájt alig-alig valaki is a világirodalomban.

A műalkotás megítélésében nem minden pillanat ilyen élezett, meghatá-rozó irodalomtörténeti és esztétikai értelemben. De számunkra, Sütő András művéről gondolkozván döntő és meghatározó kérdés: a kis közösség és szemé-

33

lyes Gondjában (Gond: ő kitüntetetten, mindig nagybetűvel írja), hogy t u d j a kiteljesíteni a kozmikus gondolatot? Az ókori és reneszánsz színház egy-két pil-lanata megteremtette azt a színházi életet, amikor a magasrendű etikai, eszté-i tikai érték, populáris közérthető, népszerű színjátszást hozott. Esztétikailag re-mekművek születtek s ugyanakkor közérthetőek is. Sütő András műve alkal-mas arra, hogy populáris és népszínház legyen; semmit se veszítve művészi értékeiből. Veszedelme, s a rendező számára elkerülendő, hogy szépelgő, eszté-tizáló formát kapjon. A másik nézőpont is éppilyen káros lehet: ha profanizál-juk, már-már publicisztikai közhelyek szintjére süllyesztjük.

Talán nem ünneprontás egy Sütő-dráma ősbemutatójának közelségében el-mondani: színházi életünk csököttsége mutatkozik abban, hogy ha egy hazai dráma ősbemutató utáni repríze már másodrendű feladatnak mutatkozik. Nem sikk foglalkozni vele. így nagyon sok fontos mű nincs benne színházi és t á r -sadalmi életünkben. Ezt most önkritikus szomorúsággal is mondom, mer t pél-dául azok az Illyés-művek, amelyeket én Pécsett rendezhettem, alig-alig kerül -tek színpadra. A 20. század egyik legnagyobb elméje drámai életművének je-lentős részét azzal elintézettnek vettük, hogy Pécsett néhány ezer néző előtt be-mutattuk. De még azok is, amelyeket Budapesten vagy vidéki városban mű-sorra tűztek, szinte visszhangtalanság közepette élték meg a bérletben, a sta-tisztikailag s a gazdaságilag meghatározott előadásszámot. Közéletünkbe nem épült be igazán a Dupla vagy semmi, a Dániel és a többi Illyés-mű. Néhány év távolában úgy vagyok, hogy ezekkel az általam rendezett Il lyés-darabokkal szeretnék új ra foglalkozni. Mert Illyés Gyula drámai életművének nem „találó-dott ki" igazán a jellegzetes, adekvát előadási formája .

Sütő András talán szerencsésebb, néhány műve már több előadás p róbá já t is megélhette. De talán nem túlzás, amint Illyés esetében is, hogy vára t magára a csoda, hogy a magyarországi színházak megtalálják azt a stílust és je l rend-szert, amely a színpadon mélyebben megragadja a drámaíró gondolatait. Ma-radandó élménnyel inkább a határokon túli előadások szolgáltak. Azt hiszem, hogy abban az országban, ahol van nemzeti színház (nem minden országnak van), annak léte politikai kérdés is. És ebben a színházban Sütő Andrásnak házi szerzőnek kell lennie. Sajnos Németh Lászlóról és Illyés Gyuláról sem mondhattuk el. Meghaltak, elmentek, a mulasztás szívszorítóan végleges. Szo-mory Dezső, Füst Milán és Sarkadi Imre méltó jelenléte is hiányzott, hiányzik színházunkból.

A Káin és Ábel és A szuzai menyegzőt követően harmadik Sütő-dráma ős-bemutatójára készülünk. Az eddigi esetlegességek után Sütő Andráshoz szólva; s még inkább magunknak igénybejelentésként tudatosítanunk kell: mostantól minden további, születő művének otthona lesz a Nemzeti Színház. S fen tebb említett mulasztásainkra és zavarainkra utalva: épp a hozzá való ragaszkodá-sunk másik jele kíván lenni az, hogy korábbi ősbemutatóit ismét műsorra kí-vánjuk tűzni, illetve a Nemzetiben be nem mutatot t darabjainak folyamatos színpadra vitelével (Csillag a máglyán, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Pompás Gedeon) az itt és eddig le nem rótt adósságokról gondoskodunk az elkövetkező években.

Illyés Gyula Sütő András ötvenedik születésnapját köszöntve épp itt, a Ti-szatájban mondta: ő irodalmunk nagy vigasza. Az immár hatvanadik évéhez közeledő alkotóról, ú j és ú j drámák írójára különösképp igaz: mai d ráma- és színházművészetünk nagy vigasza is.

34

SINKOV1TS IMRE

Esemény Ha arra gondolok, hogy színészként mikor találkoztam Sütő András mű-

veivel, akkor szomorúan közeli élményt kell említenem. Családomban öcsém Pesten, f iam Veszprémben szerencsésebbnek mondhatta magát: mindketten a Káin és Ábelben játszottak. Jómagam A szuzai menyegző Bétiszéig Sütő And-rásnak csak olvasója lehettem. Egyetlen alkalommal, már korábban, megdöb-bentően érzékelhettem, hogy szövegének milyen drámai ereje van. A csepeli Jedlik Ányos Gimnázium ünnepségén, ahol a Tiszatáj friss száma is ünnepi eseményt jelentett, hisz A szuzai menyegzőt Sütő András dedikálta többszáz fiatalnak; az Anyám könnyű álmot ígér című munkájából az András-napi mulatságról szóló fejezetet olvastam fel. Prózarészlet volt, s mégis: a jelenet-ben az iró gondolatai történelmi és földrajzi mélységben, tágasságban iz-zottak fel. Gondolatiságának feszültsége bennem azt az érzést keltette, hogy mindenféle dramaturgiai törvények hiábavalóak, ez a szöveg a születéséből, helyzetéből következően is maga a dráma. Mert a nyelv léte, akárcsak az a két-millió ember, amelynek Sütő András képviselője, drámai helyzetben van. S erre a drámára a mi érzékenységünk is drámai erővel rezonál.

A szuzai menyegzővel kapcsolatosan néhányan felvetették: a benne fe-szülő problémák bennünket magyarországiakat nem foglalkoztatnak. Tőlünk távoli probléma volna a magunk őrzésének, védésének ügye? Személyesen erre azt mondhatom, egyazon nemzedék fiai vagyunk. S jóllehet, nem azo-nos sorskörülmények között élünk, de társadalmi, nemzeti, emberi gondjaink mégis azonosak. Éppen ezért a problémafanyalgóknak válaszolva: A szuzai menyegző vagy bármely más munkája, végső soron összecseng a hazai tisztes állampolgárok és művészek gondjaival és felelősségérzésével. A mai napig fájlalom, hogy egyeztetési, a színház mechanizmusából eredő problémák mi-att a darab lekerült a műsorról. Érdektelenségre senki nem hivatkozhatott, hiszen az utolsó előadást is zsúfolt ház előtt játszottuk.

Az elmúlt években ismét inkább műveit forgattam, az Idő markában, a Gyermekkorom tükörcserepei, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat cí-műt. Olykor személyesen is találkoztunk, ideértve Illyés Gyula temetését is. Ezeket a beszélgetéseket azért is éreztem fontosaknak az én életemben, mert komolyan összecsengett azokkal az alkalmakkal, amikor Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Déry Tiborral, Csoóri Sándorral, Keresztury Dezsővel váltot-tunk szót személyes, vagy életünknek általánosabb gondjairól. S a közös együttlétek nemcsak tájékoztató jellegűek, hanem megerősítőek is. Nemcsak egy író műhelyének belső gondjaiba pillanthat be az ember, hanem megis-merheti, megérti egy felelős közéleti ember cselekvésének okait is.

Hosszabb szünet után természetes, hogy nemcsak örömmel, hanem meg-hatódottan vettem kezembe az Advent a Hargitán első példányát. Amelyet a felületes olvasó a földrajzi meghatározottság nyomán, hargitai mesének ítélhet. De ez csak a felszín; az igazi értékmérő, amelyet nekünk az előadás-ban kell megmutatni, kibontani, az a megannyi mögöttes általánosabb emberi sors és gondolat, amely benne sűrűsödik a drámában.

Első olvasás során mindjárt lenyűgözött, amit annyiszor elemeztek már

35

műveivel kapcsolatban: a nyelv! Sütő bámulatos tehetséggel ment i á t a j e -lenbe valaha használatos szóképeinket, kivesző szavainkat. Különösen fon tos •ezt elmondani, amikor nemcsak a beszélt nyelv, hanem színpadi nye lvünk is korcsosodik. Nyers, durva fogalmazás — ez a modernség! Néven nevezni a dolgokat, ahogyan a kocsmában is! Ma m á r egyre inkább a par lag iságnak nem égi mása, hanem maga a parlagiság tombol a deszkákon. Sü tő A n d r á s d r á m á j á b a n sok indulatszó elhangzik: átkok megannyi fo rmá ja . De egy se szennyes, egy se mocskos! Az ő költői-drámai írásművészetének ere je , képze-lete van ahhoz, hogy a szélsőséges indulatokban is a nyelv a maga emelke-dettségében fejezze ki hőseinek keserűségét. Nálamnál hozzáértőbbek bizo-nyára elemezték, elemzik ma jd , hogy a gondolatiság milyen afor isz t ikus tö-mörségben nyilatkozik meg az írásaiban, így ebben a m u n k á j á b a n is. Ma-dáchot, a Tragédiát ju t t a t j a eszembe, amikor ilyen kifejezésekkel beszélnek Sütő hősei: Neki könnyű, neki két élete van, „nekünk csak egy, és az se a miénk".

A játék színre vitele rendkívül nagy erőfeszítéseket követel tőlünk. S ez sem egyszerűen a dráma kihívása. Ebben a balladás-mesés, já tékos st í lusban ugyan i s nincs iskolánk. Éppen a Nemzeti Színház színészének ezt még e lmondani is szo-morú'. Amikor különféle viták dúlnak arról, hogy mi is a Nemzeti Színház fe l -adata, mi legyen repertoáron, és mi ne, ez a mulasztás szinte soha n e m k e r ü l szóba. Hogy a magyar drámairodalom Tamásival jelzett vonula tával a nemzet első színháza nem szembesült. Fá jda lmas belegondolni, hogy csaknem negyven esztendeje volt u tol jára Tamási-mű a Nemzeti színpadán, s az én színészi pá-lyámnak több mint harminc esztendejében Tamási-szereppel nem ta lá lkoztam! Bizonyára é r t jük mindannyian: a színész keservénél mélyebb mulasztásról be-szélek. Az Advent a Hargi tán bemutatójával azt is remélem, hogy nemcsak a kötelező házi feladatot tel jesí t jük, hanem Sütő András még azt a csodát is meg-teszi velünk, hogy d rámájának előadása nyomán Tamási és Kós Károly is színre kerül a Nemzetiben. Olyan erős képviselői ők a huszadik századi m a g y a r d rá -mairodalomnak, hogy nem hiányozhatnak a műsorból.

A színház életében jelképesen is tett erejűnek érzem azt a közös m u n k á t és gyötrődést, amit Sütő András művére készülve ebben a két hónapban tö l tö t tünk . Agárdi Gáborral mi, akik már a színház korosodó generációjához ta r tozunk, Sík Ferenc vezetésével együt t dolgoztunk a legfiatalabbakkal , Sütő A n d r á s szép képét kölcsönkérve, a fügevirág ifjúsággal, Kubik Annával és F u n t e k F r i -gyessel.

A legnagyobb próbaküzdelmek közepette is hiszem: egyet akaró m u n k á l -kodásunk nemcsak a mi életünkben és pályánkon, hanem a Nemzeti Színház életében, jövőjének kialakításában sorsmeghatározó eseménnyé emelkedhe t Sütő András d rámájának bemutatója .

36

GÖRÖMBEI ANDRÁS

Csillag a máglyán

i.

Az Egy lócsiszár virágvasárnapja után, annak lendületében 1974 legelején készült el Sütő András eddigi legnagyobb drámája , a Csillag a máglyán. Első, „gyermekrajzolatú" vázlatát még nagyenyedi tanítójelöltként ír ta 1943 nya rán Pusztakamaráson. A Bethlen Kollégium igazgatóságának nyári vakációra meg-hirdetett versenytémája volt Kálvin élete és munkássága is. Kálvin életében — későbbi visszaemlékezése szerint — Sütő Andrást a közéletbe kényszerült magány vonzotta, midőn az a cselekvés szorításába kerül. Vele foglalkozva ragadta meg képzeletét „a minden koroktól toleranciát könyörgő, szerencsét-len Szervét Mihály sorsa". A pályázati dolgozat további történetére, sorsára nem emlékszik Sütő András, a téma azonban erősen foglalkoztatta. Az Anyám könnyű álmot ígérben a pusztakamarási léthez idézett sok-sok pá rhuzam egyikeként is előkerül:

„Hát az a portugál, egy Szervét Mihály nevezetű, aki a vérkeringést fel-fedezte :

Az volt a legkonokabb; lassú tűzön égették meg. — Ugyanbizony ki tette? — borzadt el anyám. Be kellett vallanom, hogy azt éppen Kálvin. — A mi Jánosunk? Na, ha én ezt tudtam volna róla! Nem tudom, mi lett volna, ha ezt anyám hamarább megtudja. Apám

olyanformán bámult maga elé, mint aki megsejtett valamit a gondolat ve-szedelmeiből. Nem árulta el, meddig jutott a következtetésben."

A félig humoros párhuzamvetéshez hozzáfűzött reflexió, a gondolat ve-szedelmeinek felemlegetése már a téma mélyebb irányát jelzi. A Csillag a máglyán vázlata, terve, hamarosan, még az Egy lócsiszár virágvasárnapja megírása előtt elkészült, sőt már 1971-ben említi Sütő András, hogy szeretné Kálvinról szóló drámáját minél előbb megírni. A kritika már az Egy lócsiszár virágvasárnapját egyértelmű elismeréssel fogadta, az európai szintű erdélyi dráma megszületéseként méltatta. A Csillag a máglyánt legtöbb kri t ikusa ikerdarabja fölé emelte, mert ugyanabban a történelmi hát térben „szigorúbb és kilátástalanabb helyzetet" mutat, s Kolhaas kisemberi t ragédiájával szem-ben az eszme szintjén ütköztet egyenlő erejű ellenfeleket, s attól igazán sú-lyos a dráma, hogy a maga módján mindkét hősnek igaza van, csak a hely-zeteik különbözőek. Kolhaas eljut a darabban önvesztő vétsége fölismeréséig, ezzel szemben Kálvin és Szervét saját következetességük során ju tnak el a tiszta tragikum szférájába — kikerülhetetlenül.

A két dráma a tetralógián belül szorosan összetartozik, sok-sok rokoti-vonást mutat : Mindkettő a XVI században, közvetlenül a reformáció fo r ra -dalma után játszódik, s a forradalom sorsához kapcsolódik, vívmányai meg-őrzésének, illetve továbbfejlesztésének kérdéseivel foglalkozik. Mindkettő hi t -viták sorában elemzi, ütközteti a magatartás-választás dilemmáit. Követke-zésképpen erősen filozofikus jellegűek, közvetlen műfa j i ősük a hitvitázó drá -

38.

mákban fedezhető fel. Kolhaas a forradalmi gyakorlatba kényszerülő ember, a Csillag a máglyán hősei a szellemi forradalom képviselői. Mindkét drámá-ban bravúros expozíció egyenes ívű kibontakoztatásában mutatkozik meg ugyanaz a kor. Az erkölcsi helytállás drámái ezek, ezért is jelenhettek meg Itt állok, másként nem tehetek közös címmel. A forradalom megítélésében barátok kerülnek élesen szembe, s e felfogás különbözősége hatalmi tényezők révén válik sorsdöntővé, a Lócsiszár virágvasárnapjában közelednek, a Csillag a máglyánban végképp eltávolodnak egymástól, de a drámák egymás tovább-gondolásai is: ez végső soron azonos drámai helyzetet jelent, ugyanis a Na-gelschmidt-Münzerrel azonosuló Kolhaas halálában Luthernek döntő szerepe van, tehát „végső fokon Luther Kolhaas, Kálvin pedig Szervét halálraítélője" (Rácz Győző), vagyis az egyik drámában Luther, a másikban Kálvin szolgál-ta t ja ki, ju t ta t ja halálba egykori legjobb hívét, barát ját . A drámai konfliktus végeredményben egyazon helyzetnek más-más megítélése. Maga a helyzet olyan, hogy a nézőponttól függően egyaránt lehetővé teszi a megideologizált védelmet és feltétlen elutasítást. A két dráma expozíciója jelzésszerűen felvil-lant ja a tragikus véget, az akasztófát és a máglyát, s ezzel — közvetetten az ítélkezők erkölcsi megsemmisülését. Mindkét dráma nagy időszelet drámai cso-mópontjait emeli ki, s nagy fordulatokkal ível a tiszta tragikum felé. Lénye-ges különbség azonban, hogy Kolhaas végeredményben felismeri tragikus vét-ségét, választása ilyen értelemben történelmi reménységet is magában foglal-hat. Három vitapartnere közül a végső helyzet fényében kettő — Müller és Luther — negatív figurának bizonyul, s Kolhaas éppen azt az eszmét vállalja föl, amelyik ellen Müller és Luther egyaránt küzdött: a Nagelschmidt-Mün-zerét. Ezzel szemben a Csillag a máglyán drámai egyensúlya két olyan hős önmegvalósítását jeleníti meg, akik hitük, egyéniségük elgondolása szerint mindig azt teszik, amit tenniük kell, mégis tragikus konfliktusba kerülnek egymással. A drámai egyensúly másfelől azt is jelenti, hogy a Csillag a mág-lyánban Sütő András nemcsak a hatalomtól eltiport ember tragikumát mu-tat ja be, hanem a hatalom birtokosaként szenvedő egyéniség nem kisebb t ra-gikumát is. Kolhaas helytállt az igazságkeresésben, jámbor törvénytisztelőből szándékában forradalmárrá válva mondhatta: Itt állok, másként nem tehetek. Kálvin és Szervét — az egykori jó barátok — sorsuk véghelyzetében, ítél-kezve, illetve máglyára ítélve egyként ugyanezt mondhatják. E végletek egy-forma hitele azonban nem ítélet nélkül való.

II.

A két főhős későbbi teljes szembekerülését már a darab kitűnő expozíció-ja sejteni engedi. 1533-ban vagyunk, Szervét örömmel ünnepli Kálvin fellé-pését, a reformáció második hullámát, Luther tanainak, forradalmának to-vábbvitelét. Beszélgetésükből kiderül, hogy Szervét rettenetesen fél, álmában máglyán látta magát, de ennek ellenére következetesen folytatja kutatásait, s a vérkeringés felfedezésével olyan titokra bukkant, amilyenekről eddig csak Istennek volt tudomása. Irt már egyszer egy kis teológiai munkát is, de arra tüzet kiáltottak, vissza kellet vonnia, attól volt az első rossz álma, úgy érezte magát, mintha az anyját fojtotta volna meg a visszavonással. Most a siker mámorát érző Kálvin biztatja őt arra, hogy foglalkozzon filozófiával, vallástudománnyal. Amikor azonban a hitről beszélgetnek, Kálvinban azonnal

39

ugrásra kész a tigris, „a kétely nélküli". Szervét csak tréfásan mondja, hogy ha egyházat alapít, Kálvin köpenyét ereklyének nyilváníttatja. Kálvin azonnal támad, már itt fölsejlik, hogy nem tud továbblépni a gondolkodásban, Szer-vét kételyes gondolatfölvetéseit rögtön orvhalászatnak minősíti a gondolko-dásban. Azt sem érti, helyesebben annak a gondolatát sem tud ja elfogadni, hogy az ő Institutiójára Szervét legföljebb egy Restitutióval tudna válaszol-ni, tehát a megalapozásra továbbgondolással, kiigazítással felelhetne a gondol-kodás természetes dialektikája szerint. Ekkor tör rá juk az inkvizíció a Kálvin által írt rektori beszéd miatt. Kálvin annyira tisztában van a történelmi hely-zettel, hogy a következményekkel számolva, tiltakozását már előre megfogal-mazta. Ebből az írásból, s a hitnyomozóval való vitájából az inkvizítori gon-dolkodás bemutatása és elítélése bontakozik ki. Kálvin ekkor az inkvizíció-val szemben a szabad vizsgálódás elemi jogáért érvel, elítéli azt az inkvizíciós gyakorlatot,- hogy „a rablógyilkos büntetése enyhébb a gondolkodásbeli á r -nyalatok büntetésénél". Szemébe mondja a hitnyomozónak, hogy erőszakkal, fegyverrel „a gyöngeséget és gyávaságot szokás megtoldani", s türelmet kér a királytól. A hitnyomozó szerint nincs törvény és törvénytelenség, csak a Helyzet létezik. Ekkor még Kálvin védi az inkvizícióval szemben a szabad gondolati vizsgálódást, az árnyalatok jogát, de különös belső feszültséget kell éreznünk Szervéttel szembeni kételynélkülisége, s a hitnyomozó elleni nyitot t érvelése között. Szervét, hogy barát ját , s a reformáció nagy a lakjá t mentse, Kálvinnak adja ki magát az inkvizíció előtt, s készülő új , hatalmas m u n k á -járól, a Restitúcióról beszél, de a maga teológiai gondolkodásának tételeit mond-ja föl bizonyítékként. Kálvin az említett tanokat „egy beteg ember lázálmai-nak" nevezi, s bizonyítja a maga személyazonosságát. Nem érti Szervét önfel-áldozó gesztusát. Ebből az expozícióból az inkvizíció üldözése közepette az is megbizonyosodott, hogy Kálvin a saját hitén levő barát já tól kizárólagosan kö-veteli az árnyalati azonosságot, s hogy Szervét az ő kérésére, ösztönzésére kezd új ra teológiával foglalkozni, de a szellem törvénye szerint: az eddigi is-meretek kétellyel mért, következetes folytatásának, továbbgondolásának a szándékával. Az első felvonás első képének ez a remek belső drámai já téka : a Luther tanait továbbgondoló Kálvin kettős küzdelme. I t t még az inkvizíció elviszi Kálvint, s Szervéttel való barátsága a félig játékos, félig komoly szem-bevillanás ellenére erős. A letartóztatott Kálvin félti a szabadon marad t Szer-vétet. Mintha már ekkor sejtené, hogy a gyermekien tiszta és nyitott, á lmo-dozó és félő, de naivan vakmerő gondolkodás életveszélyes ebben a máglyás korban.

Az első felvonás két képe között tizenkét esztendő telt el. Szervét a ka to-likus inkvizíció börtönében van, Kálvin pedig uralomra jutott Genfben, mi-után kiszabadították a börtönből a királynő emberei. Kálvin egyetemes foga-lommá vált, Szervét pedig „a kényszerűség parancsára" megírta a Restitutiót. A vallatáskor Szervét leleplezésére a katolikus inkvizíció — döntő bizonyíték-ként — Szervétnek Kálvinhoz írott leveleit muta t ja , mely levelekben sa já t könyvének igazságát bizonygatta Kálvinnak. Szervét lehetetlennek ta r t j a , hogy maga Kálvin küldte el az ő leveleit az inkvizíciónak, de Ory főinkvizí-tor nyomós érveket mond: Kálvin számára a másik reformátor veszélyesebb mint az inkvizíció; „ön nem ellensége Kálvinnak, hanem annál is rosszabb: ellenzéke".

A második felvonás lényegében Kálvin és Szervét hatalmas vi tá ja . Szer-

40

vét Kálvinhoz siet, viszi neki a Restitutiót, másrészt s elsősorban szeretne megbizonyosodni arról, hogy nem Kálvin szolgáltatta ki az ő leveleit. Mikor ez utóbbi sikerül, Szervét a régi barátsággal öleli magához Kálvint. Azt hi-szi, semmi sem változott az évek folyamán. Kálvin azonban eretnekségnek minősíti a Restitutiót. Ebben a hatalmas párbeszédben, vitában nagyívűen kibontakozik az az ellentét, amelyik csak megcsillant az expozícióban. Kálvin személyesen nem akar Szervét ellen semmit tenni, szeretné, ha elmenekülne Genfből, de Kálvin már nincs abban a helyzetben, hogy magánemberként cselekedjen. A vitában Szervét leleplezi a genfi törvényeket, ezt a csupa til-tás- és parancsvilágot, melyben épp az nem érvényesül, amit valamikor Kál-vin is oly fontosnak gondolt: az árnyalat, a szabad vélekedés. „A felfogásod-dal ellentétes vagy attól csak néhány ponton eltérő gondolat — tévelygés?" — kérdezi Szervét, s Kálvin most is kétely nélküli igennel válaszol, azt vallja, hogy „az egyszer megtalált igazságban kételkedésnek többé nincs helye". A hitet pedig kényszerrel és erőszakkal terjeszti és védi. Szinte az utolsó gon-dolkodónak ta r t ja magát. Kálvin a hatalom kényszerében él; elképesztően el-foglalt ember, állandóan és dinamikusan ítélkeznie kell, utasításokat adnia. A felvonásnak és vitának külön színt és belső izgalmat ad az, hogy az inkvi-zíció képviselője Kálvintól kéri Szervét kiadását, akit távollétében könyve m i -att máglyára ítéltek. Kálvin látszólag megvédi Szervétet, amikor azt mondja a hitnyomozóknak, hogy Szervét „itt van letartóztatva", nem adja ki. Ebben azonban csak Szervét gyanít védelmet, hamarosan kiderül, hogy valóban le-tartóztatták, s vád alá helyezik Kálvin parancsára. Kálvin személyiségének, mély tragikuma tárulkozik föl ebben. Az a hitnyomozó merészkedik hozzá jönni Szervét elleni közös indulatukban szövetséges gyanánt akár, aki 1533-ban még Kálvint vitte börtönbe. Szó szerint kérdezheti most meg Szervét Kálvin egykori tiltakozó szavait magától Kálvintól: „Elvbeli nézetek miatt le lehet tartóztatni valakit?" De Kálvin most ugyanazt feleli Szervétnek, mint Luther Kolhaasnak; „Aki nem felejt, elpusztul." S Szervét ugyanúgy kéri most Kálvintól a toleranciát, mint egykor Kálvin kérte azt az inkvizíció-val szemben. Már ez mutat ja , hogy Kálvin az inkvizíció üldözöttjéből — ha-talomra jutván — maga is inkvizítorrá lett. Erre az is hangsúlyosan utal, hogy a katolikus inkvizíció börtönőre és felesége, akik segítségével Szervét megszökött a börtönből, megundorodtak az inkvizíció kegyetlenségétől, ember-telenségétől, s attól, hogy az ember nem alhat egy fedél alatt a vélekedésével. Elhagyták az inkvizíciót, s most Genf szolgálatában állnak, de itt éppúgy utálkoznak, sőt a vélekedésük miatt ki is dobták őket szolgálati helyükről. A perennisták is azért küzdenek Kálvin ellen, mert a szelídséghez való jogu-kat akar ják védeni, miként Kolhaas Mihály, csak ők a Kálvin terrorjával szemben. Az első felvonásban a hitnyomozó hivatkozott Kálvinnal szemben, a Helyzetre, most Kálvin keres mindenre mentséget és magyarázatot a H e l y -zetben, s a reformáció érdekében.

Sütő András gazdag dokumentációval mutat ja be azt a valóságos törté-nelmi helyzetet, melyben a reformáció vezetője — a minden oldalról f e n y e -getett és támadott reformáció védelmében — valóban célratörő következe-tességre kényszerült, az egység feltétlen megtartására. Kálvint sokféle meg-határozottság, helyzeti adottság kényszeríti, míg Szervét egyszál maga van, nyitottan és szabadon a gondolataival. A reformáció veszélyeztetett állapotá-ban Kálvin úgy véli, „a gondolatnak nincs légüres tere", s Genf törvényei

41.

szigorú büntetést rónak arra, akinek gondolatai a közre nézve károsak. A da-rab sokszálúan érzékelteti Kálvin üldözővé válását, de érveinek súlya, szem-pontjainak kikerülhetetlen realitása szembenáll egykori barát i érzületével. Persze az adott történelmi helyzetben ennek a vitának a kimeneteléről n e m sok kétségünk lehet, hiszen a szituáció olyan, hogy abban Szervétnek akkor sem lehet győznie, ha érvelése gondolatilag és morálisan erősebb, mint a kö-rülmények szorításában, s a hatalom birtoklásának béklyójában Kálviné.

A harmadik felvonás azzal gördíti tovább egyenesívűen a drámai cse-lekményt, hogy a két reformátor hitvitája helyett a hatalom és a szellem ü t -közését hozza. Genfben szabadon engedi Farel a prostituáltakat is, csak hogy információkat szerezzenek a kálvinizmus ellenségeiről. Kálvin tiltakozik ez el-len, de egyre inkább az tűnik fel, hogy Genfet sem Kálvin kormányozza már , a helyzet őt is meghatározza. Bilincses szerepét Szervét és Kálvin felesége egyaránt elítéli, szerepjátszásnak minősíti: „Szavad, hited, célod, igazad nem elég már. Megtoltod még egy szereppel" — mondja Ideiette. Ideiette és Kál-vin párbeszéde megmutatja azt is, hogy Kálvin még ebben a helyzetben sem jellemtelen, Ideiette szigorúsága, erkölcsi tar tása nagy figyelmeztetés a kény-szerhelyzetben levő Kálvinnak, akit megvisel a Szervét elleni kényszerű küz-delem. Már nincs módja elengedni őt, tudja, hogy neki kell győznie, viszont azt is tudja, hogy Szervét az erősebb, mert semmije sincs, csak az élete, az eszméi. De' ha Kálvin hal meg, szétesik utána minden, az egész reformáció. Hatalmas belső hitele van ennek az érvelésnek, de Ideiette finom érzéke ész-reveszi, hogy Kálvin már nem a régi, megváltozott, Káin bélyegét is fe l fe-dezi az arcán. Megígérteti Kálvinnal, hogy szabad vitában, szószéken fognak szembenézni. Mintha Ideiette aggodalma a törvényellenes genfi gyakorlat is-meretéből szólalna meg. Szervét korábbi replikájából tudjuk, micsoda pusz-títást végeztek Genfben már eddig is az ellenvéleményt képviselők között.

A Csillag a máglyán harmadik felvonása folyamatos képsorokból áll. Kez-detben a döntő vitára való készülődést lá t juk, de érezzük azt is, hogy ez a vita lényegében el fog maradni. A készülődés folyamán azonban nemcsak Szervét félelme tárukozik föl — visszavonja mindazt, ami politikai jellegű észrevétele volt az egyszemélyes genfi demokráciáról, könyörög Kálvinnak, hogy halasszák el a vitát mindörökre, száz évvel későbbre —, olyan kegyet-lenül lepleződik le a genfi terror, hogy Szervét félelmében is ironikusan vé-dekezik: „Visszavonom, s nem csupán amit mondtam, amit lá t tam is." Genf közvetlen veszélybe kerül, s ez mintegy kényszerítő külső okként lehetővé te-szi Kálvin számára, hogy átadja a magánvádló szerepét La Fontaine-nek. La Fontaine tipikus kaméleonember: az első felvonásban még a katolikus ink-vizíció szolgálatában állott, de ő is vásárolt korábban a Restitutióból, s f é -lelmében nehogy ezt Szervét bevallja, megszervezte Szervét megszöktetését. A második felvonásban már Kálvin titkáraként műkőjük Genfben. Most azért jelentkezik Kálvin helyett magánvádlónak, mert tisztázni aka r ja magát . A neofiták túlbuzgósága működik benne, „a rettegés bátorsága". Személyének megítélése is Szervét és Kálvin szembenállását mutat ja . Szervét szerint ő a kaméleonkorszak megteremtője, Kálvin szerint viszont La Fontaine megválto-zása nem más, mint a „bátrak leszámolása önnön tévelygéseikkel". Persze Kálvin így csak azokról vélekedik, akik hozzá csatlakoztak. A dráma ha rma-dik felvonását úgy építi fel Sütő András, hogy Szervét és Kálvin második fel-vonásbeli nagy vitája akkor is folytatódjék, amikor Szervét nem Kálvinnal

42

beszél, hanem" Kálvin képviselőivel, akik egyre inkább Kálvin helyett is cse-lekszenek. Minden mozzanat a végső tragikum súlyát növeli: a börtönben imádkozó Szervét szavaiból nyilvánvaló, hogy meggyőződése mélyről jön, igazságkereső szándékú, visszavonhatalan parancsszóra, hiszen életének értel-mével azonos. Ezért akar ja ő a nyílt vitát. Börtönében is hallja azonban a fel-bőszített fanatikusok gyilkos indulatát, ezért szeretné megtartani a vitát a szellem területén, más szóval, ezért szeretné elhalasztani arra az időre, ami-kor Kálvin érvei mellől kihalnak a fegyveres poroszlók. Kálvin azonban a hatalom kényszerében, Genf veszélyeztetett állapotában egyre konokabb, egy-re hajthatatlanabb. Nincs benne semmi tolerancia, nincs benne csöppnyi meg-értés, alázat sem „a kutató elme kérdőjelei és kínjai előtt", ő mindent a kő-táblák szigorával válaszol meg. Felkiáltójelekkel. Tiltásokkal és parancsokkal. Hiába érvel ellene Szervét: „gyerekkorában még a mozgalom, s te máris be-növesztetted a feje lágyát. Növesztetted? Bevakoltad, megvasaltad". S végső kétségbeesésében hiába utal a majdani végső óra minden hazugságot levet-kőztető hatalmára: „halálod perceiben megtalálsz — magadban. A halál és a kétely ellen nincs orvosság. Akkor majd megérted: a folytatásod lehettem v o l n a . . . " Szervét érvei és kétségbeesett könyörgése annyit érnek el, hogy Kálvin új ra megígéri a nyílt vitát. S ennek Szervét örül, szinte ú j ra remény-kedik. De éppen az ennek a felvonásnak remek, mély értelmű drámai fordu-lata, hogy — Kálvin többszöri ígérete ellenére — Fárel épp ekkor adja ki a parancsot, mely szerint a vita idején Szervét a börtönben marad, nem vita, ha-nem vád és ítélet lesz tehát. Olyan már a helyzet, hogy Kálvintól is függetle-nedik a kálvinizmus. Fárel veszélyesnek ta r t ja Kálvin emberibb szándékát, a nyílt vitát, ezért az ő megkérdezése nélkül másként rendelkezik.

A dráma ekkor megrendítő fordulattal, szinte a groteszk tragikum szférá-jában szólal meg, polifonikussá válik. A szószéken Kálvin vádolja Szervétet, amiért elmenekült a nyílt vita elől, s aprólékosan sorba szedve cáfolja néze-teit. A börtönben viszont a becsapott Szervét kiabál, szeretne megjelenni a vi-tán, hogy megvédje nézeteit, tehetetlen kínjában is alapigazságot fogalmazva: „Nem idomításra, gondolkodásra születtem. Embernek születtem, aki nemcsak testével: a gondolataival is rendelkezni akar." Közben a tárgyalóteremben Fá-rel irányításával a prédikátorok megszavazzák Szervét halálos ítéletét, Fárel diktálja a vádiratot. Ez a nagyhatású polifon jelenet egyértelműen mutat ja , hogy a szellem tehetetlen a hatalommal szemben. A hatalom (ez esetben Fárel) nem kíváncsi a szellem érveire. Kálvin kiállna nyílt vitára Szervéttel, de az egy pillanatig sem kétséges, hogy ő sem figyelne igazán a Szervét érveire, hi-szen azzal kezdi beszédét, hogy mindnyájan elpusztulnak, ha nem lépnek egy-ségre, az egységet pedig abban lát ja — s az Isten országának újjászületését is —, ha Szervéttől „és a hasonszőrűektől" az egyházat megszabadítják. Kálvin csak formálisan végigjátszaná azt, amire Farelnek már szüksége sincs, de Kál-vin és Farel ítélete nem különbözik. Ezt húzza alá a Champel mezején a zá-rójelenet, Kálvin és Szervét utolsó találkozása. Szervét ekkor emberileg a leg-súlyosabb érvet mondja Kálvin szemébe: őt Kálvin tet te azzá, ami lett, Róma kebelén biztonságban élhetne, de Kálvin parancsolta rá az önmaga vállalásának kötelességét, s Kálvin biztatására szakította ki magát a szabad vizsgálódás fé-lelméből. Az utolsó szó jogán mondja most: „én is közületek való vagyok. Hozzád tartozom, aki vesztemnek oka vagy". Kálvin ezzel szemben csak hely-zetének kényszerűségére tud hivatkozni: „Ha százszor igazad lenne: akkor sem hagyhatom el az EGÉSZET annak RÉSZE miatt, aki ma te vagy, holnap én lehetek."

43

III.

Szervét és Kálvin igazi nagy drámai ellenfelek, személyiségük gazdag rajza szikráztatja a drámát. Végig egymással való különbözőségükben m u t a t -koznak meg, ellentétük rendkívül gazdag árnyalatúan bontakozik ki, v i t á juk és végzetük egyre erőteljesebb, összetettebb. Sütő András gazdag élet tapaszta-latot sűrített az ő ellentétpárjukba. A források alapos tanulmányozása is seg'-tette, de if júságának mozgalmi idejéből is magával hozott érveket a ha ta lom természetéről ehhez a vitához, ösztönzést kaphatot t Illyés Fáklyalángjának hatalmas hőfokú Kossuth—Görgey vitájából is. Dramaturgiailag pedig ké t fé le hagyomány felé mutat a Csillag a máglyán. „Illyés bonyolítja így a cselek-ményt a Tisztákban és a Testvérekben; s milyen magatartásbeli közelség v a u En Marty és Szervét között. A barátság, Szervét és Kálvin között, akárcsak György és Gergely testvériessége. De a logikai csavar Sütőnél már az elején működni kezd, s aztán ő is olyan kutyakomédiával fejezi be, ahogyan Pás-kándi elgondolta Dávid Ferenc elárultatását és Apáczai vitáját . Már semmire sincs esély, mégis vállalni és csinálni kell! Ebben nemcsak földrajzi, hanem társadalmi különbözőség is Ionescu, Beckett kortársának lenni. A ki látástalan bohóckodás helyett a méltóságot és a tragédiát tanácsos kicsiholni. Közösség-teremtő akarat végett, hogy a katarzis megtartassék" (Ablonczy László). Kál-vin és Szervét ellentétpárja oly sokoldalúan és árnyaltan kidolgozott, hogy tragédiájuk sokféle tartalomból teljesedik. Kitűnő leleménye Sütő Andrásnak , hogy barátokká teszi őket. Bár karakterük különbözősége már az első pilla-nattól nyilvánvaló, kezdetben még erős a rokonvonás is: mindketten a refor-máció továbbfejlesztői kívánnak lenni. Ekkor még Kálvin is változtatni a k a r t tovább akarja fejleszteni a reformációt, sőt Szervétet is ő bíztatja erre. Vala-miféle alkati dogmatizmus azonban már ekkor látszik raj ta , pedig ekkor még nincs hatalomban. Kálvin mindig a helyzetre, a körülményekre hivatkozik, s cselekedeteit történelmi szükségszerűséggel indokolja, s mindig az ügynek az; érdekét emlegeti, az egész boldogulását keresi a résszel szemben. Ez azonban a darab folyamán is lelepleződő hamis alternatíva, hiszen Genfben „egysze-mélyes" a demokrácia, Kálvin hívei tiltások és megtorlások közepette élnek. Kálvinban — hatalomra jutása után — nem a realitásérzéke nőt t meg, hanem kiteljesedett az eleve benne levő dogmatizmus. Ő már nem gondolkodói kval i-tásaira épít, hanem politikusi helyzetmagyarázatokat ad, jellemző, hogy Lutherről az a legsúlyosabb szava, hogy „muzsikus volt a politikában". A t ö r -ténelmi helyzet reális érzékeléséből még nem kellene következnie föltét lenül a dogmatizmusnak. Miféle realizmus az, amelyik az övétől bárcsak árnyala t ta l különböző vélekedést is eretnekségnek minősíti? Kálvin a darab kezdetén még nagy gondolkodó, s már meg-megvillant benne a dogmatikus. A darab folya-mán csak a dogmatikus bontakozik ki benne, lenyűgöző szaktudását m á r nem a tudomány szolgálatában érvényesíti, hanem megideologizálásra hasz-nálja. Nem az igazságot fürkészi, hanem a kizárólagosság érveit ku t a t j a a' maga öröknek és isteninek vélt igazsága védelmére. Nem érvei vannak, ha-nem hivatkozásai. Bár panaszkodik a neki jutot t történelmi szerepre, s lá tha-tóan szenved attól, mégis nyilvánvaló, hogy akar ja is ezt a hatalmat. Ezért kiszolgáltatottja Farelnek. S kiszolgáltatottja a maga szabta genfi törvények-nek. Személyét az emeli meg, hogy dogmatikus elvakultságát is szent ügy ér-dekében vállalja. Engedékenysége az ügyet veszélyeztetné az ő meggyőződése szerint. Így viszont az az erkölcsi tragédia a sorsa, hogy a katolikus inkvizí-

44

cióval, tehát főellenségével is szövetkezik a vele egy hiten levők ellen azok árnyalatnyi különbözősége miatt . „Kálvin Genf je nem tűri meg az azonos hit-elvekre épülő nézetek pluralitását sem", az ellenzék, még ha bará t is, veszé-lyesebb az ő szemében, mint az ellenség, hiába mondta neki Szervét: „Aki cá-folat tal nem mer szembenézni: elvakul, és az elvakultságban nincs igazság." Kálvin elvakultságát, rendszerének megkövült dogmatizmusát a tekintélyelv érvényesítése is jellemzi, a dogmatizmus gyakran kapcsolódik össze személyi kultusszal. Megmerevedett , statikussá vált a gondolkodása, egy adott helyzet kiszolgálója és védője lett. Erkölcsi bukásának súlya tu la jdonképpen azt az ügyet is kétségbe vonja, amelyiknek nevében cselekszik, mer t vele, a Luther for radalmát továbbvivő reformátorra l szemben is felvethető az a kérdés, hogy mit ér az az eszme, amelyik a legjobb híveit is ki ir t ja , milyen az a for rada-lom, amelyik sajá t gyermekeit f a l j a föl? Kálvin magatartása természetszerűleg veti föl azt a másik idevágó kérdést, hogy „vajon szükségszerű-e, va jon iga-zolható-e az eszme dogmává merevedése. Azt, hogy a megvalósult és hata lmat gyakorló gondolat kénytelen-e lemondani önnön folytathatóságáról. Hiszen megszüntetve minden kri t ikát , sa já t szabadságát szünteti meg, lehetőségét arra, hogy korrigálja önmagát s ezzel megnyissa jelenét a jövő felé." (Láng Gusztáv.) Ezek a kérdések is fölsejlenek Szervét szavaiból. Kálvint erkölcsi-leg megsemmisítő í téletként hangzanak, amikor utolsó szavaival Ü j Jeruzsá-lemnek nevezi Genfet . Előbb már szellemi magzatgyilkosságnak minősítette a koncepciós perek módszerét. Az Űj Jeruzsálem és a szellemi magzatgyilkosság bibliai utalás. Máté evangéliuma mondja a bethlehemi gyermekgyilkosság tör-ténetét : Heródes, Jézus születését meghallván, lemészároltatott minden két évesnél f ia talabb fiúgyermeket, mert félt a zsidók újszülött királyától. Szervét szavai tehát Heródest és Kálvint, Jeruzsálemet és Genfet vonják párhuzamba, s az adott szituációban ennél súlyosabb erkölcsi ítélet aligha képzelhető el. Gálfalvi Zsolt állapította meg, hogy az Egy lócsiszár virágvasárnapja és a Csillag a máglyán egyaránt kettős ítélettel zárul: „az egyiket — a végrehaj -tot ta t — az embertelen hatalom mondja ki a főhős felet t ; a másikat — a fel-adatot, a következtetést tartalmazót — az elítélt főhős fogalmazza meg, a dráma egészével összhangban". Szervét ítélete egyfelől Kálvin teljes erkölcsi megsemmisülését muta t ja , másfelől viszont sa já t naivságának, gyanútlanságá-nak bírálata is, mer t ekkor ismeri fel sorsának olyan t ragikus vonását, mely-ben ő is hibázott: nem figyelt a történelmi körülményekre, nem tudatosította eléggé helyzetét, csak eszméinek, gondolatainak tisztaságával törődött, pedig a helyzet ismerete nélkül azok érvényre jut ta tása lehetetlen. Szervét a gondolko-dás, a tudomány hőse, t ragikus vétsége nem személyiségének legfontosabb minőségi jegyét érinti, csupán gyakorlat i tehetetlenségére vonatkozik. Taná-csában azonban ennek a fontosságát is felismeri: „Az Üj Jeruzsálem kövei között nyi tot t szemmel aludjatok, jó emberek. Mint a viaszbabák. Mint a já-tékbabák." Sütő András d rámájának különleges vonása, hogy két nagy for-mátumú hőst állít szembe egymással, de a katarzist nem a megszokott módon, nem a hős évezredek óta kötelező eszményítésével éri el, mindkét hősét meg-fosztja a hibátlan tragikus nagyságtól. Az igazi, helyesebben a hagyományos tragikus hős önként vállalja azt, ami elkerülhetetlen. Ezzel szemben Szervét nem akar ja vállalni a halált, rettenetesen fél, Kálvin pedig sok vanatkozásban csak Farel eszköze a t ragikus végkifejletben. Mindkettőjük sorsvállalásában nagyfokú kényszeredettség van. Ez természetesen nem hiba, hanem éppen a katarzis klasszikus fogalmának XX. századi tar talommal való megtöltése,

45

„sorsukban erősebb a kiszolgáltatottság, mint a harc mozzanata" (Pálfy G. Ist-ván). Kálvin maga mondja, hogy ő csak látszólagosan ura Genfnek, valójában megfeszítettje a kényszerűségek keresztjén. Szervét pedig a klasszikus t r a -gikus hősöktől eltérően retteg és könyörög az életéért, a művét is Kálvinnak adná, csak ne kelljen meghalnia. Az ő nagysága éppen abban mutatkozik meg, hogy iszonyatos halálfélelme és a szenvedéstől való rettegése ellenére sem vonja vissza a művét, nem tagadja meg gondolkodóként gondolkodásának ered-ményét.

IV.

A darab folyamán Kálvin többször utal Szervét sorsának egyik t ragikus mozzanatára: holdkórosnak, álmodozónak, gyermeknek, naivnak nevezi őt. Szervét valóban ilyen. Benne az emberi létezés lírai szférája tündöklik a Kálvin kemény komorságával szemben. Álmodozása a királynővel való talál-kozásról, egyáltalán képzeletének szabad járása gyökeres ellentétben van az-zal az akasztófás, máglyás világgal, amelyben él. Ez a költői lelkület teszi őt nyitottá a gondolkodásában, s ez teszi érzékennyé olyan dolgok i ránt , me-lyek mélységesen emberiek, mégis ki vannak rekesztve Kálvin béklyós világá-ból. Ezért védi Szervét az álmodozáshoz való jogot, mer t személyiségének elemi igénye a teljes emberi szabadság, s ebben az inkvizítor világban ezt a szabadságot csak az álom körülményei között és az álom védelmében, ebben a „tenyérnyi édenkert-maradékban" tapasztalhatta. Az álmodozás senkitől vissza nem vonható jogát az édenből kiűzött emberiség vigaszának tud ja . Az álmodozás, képzelődés és a dinamikus gondolkodásmód azonban elválasztha-tatlanok egymástól, a szellemnek szabadság kell az alkotáshoz. Szervétben esz-ményibb világ él, mint Kálvinban. Ezért szenvedi meg ő erősebben a bará tság tragikumát is, mert ezt is eszményibb módon fogja föl. A darab indí tásában Szervét borral jön ünnepelni Kálvint, s rajongva beszél róla, az „ablakban mélázó vulkán"-ról, aki az istentelen pompájában tobzódó Rómát Pompej i sorsára jut tat ja . Dicsérete őszinte, de megszólal benne a jó értelemben vett irigység is: ha egyszer ő is megcsókolhatná legalább a királynő szoknyájának a csücskét. A királynő Kálvinnak gratulált. Kálvin gondolkodói sikere lá tha-tóan megmozgatja a fantáziáját , s felébred benne a becsvágy előbb szinte csak játékos formában: „Ha majd egyházat a l ap í tok . . . " , „Ha még írok vala-mit, ú j ra kihívlak vitára", önzetlen baráti szeretetét és nagyrabecsülését bizo-nyí t ja önfeláldozó gesztusa is, amikor Kálvin helyett maga akar az inkvizíció foglyává lenni. Szinte dicsekedve, mintegy a letartóztatást provokálva sorolja könyvének érveit. A „szív egységét", a bensőséges barátságot össze t ud j a egyeztetni a gondolatok különbözőségével. (Kálvin és Szervét bará tságának alapos elemzését adja Mész Lászlóné: In: Mai magyar drámák, 1977. 129—133.1.) Benne a gondolkodói becsvágy magáért a tudományért erős. ő a tudomány-ban is mindig azokat a szerzőket olvasta, akik az övétől eltérő nézeteket val-lottak. Szervét a szellem és a tudomány forradalmára. Azért ostromolta leve-leivel, ú j gondolataival éveken keresztül Kálvint, mer t tőle, az Institútio szer-zőjétől várta a Restitütio elismerését. Az inkvizíció börtönéből kiszabadulva is azért megy Kálvinhoz, hogy könyvét á tadja neki, s hogy bizonyosságot kapjon arról, hogy nem Kálvin szolgáltatta ki az ő leveleit az inkvizíciónak. A barátság ilyen fokú megsértését el sem tud ja képzelni, s töretlennek érzi a barátságot, amikor Kálvin elutasítja ezt a vádat. S szinte büszke a bará t já ra ,

46

amikor Kálvin elhárít ja Farel túlzásait, s „remek diplomáciai érzékkel" ta-gadja meg a főinkvizítor kérését. Barátság és gondolkodói becsvágy működik benne szinte mindvégig, amikor már saját végzetén érzi csalódását, még akkor is egyedül Kálvin előtt térdelne le, Kálvin az kizárólag, akivel a nyílt vitát vállalná. Szervét érzi, hogy a tudományban felnőtt Kálvin mellé, s hogy ket-tejük összecsapása — kizárólag a gondolatok szabad terén! — a tudomány, a szellem érdeke. Számára a barátságban, hitben és tudományban egyaránt evi-dencia a dialektika: a különbség az azonosságban. Számára az igazságnak „nem kritériuma, hogy kinek a neve díszlik a homlokán", őt maga az igazság érdekli. Kálvint ő igazi gondolkodónak tudta, ezért reméli, hogy ha majd a halál előtt levetkőzi a hatalom által ráaggatott szerepet, felismeri őt önmagá-ban, mert a gondolkodó ember nem lehet kétely nélkül. Ez a mély értelmű vallomás arra is rávilágít, hogy Szervét és Kálvin a minden emberben szükség-képpen küzdelmesen együttélő tendenciák külön alakba költözése. Sütő And-rás önmaga, s általában az ember belső kettősségét vetítette ki a lakjukba: a helyzet szorításában cselekedni kényszerülőt szembesítve az eszményi gondol-kodóval. Így ír ta meg Thomas Mann a maga dilemmáját, a polgári és a művész feloldhatatlannak tudott ellentétét Thomas és Christian ütközésében, vagy Móricz Zsigmond a reform és a forradalom küzdelmét Bethlen Gábor és Báthory Gábor alakjában. Thomas azért fél Christiantól, mert tudja, hogy a lelke mélyén ő is művész, viszont ha ezt kifelé is vállalja, nem tud ja fenntar-tani a céget. Bethlen Gábornak pedig Báthory Gábor a belső eszménye, a Báthory által megálmodott tündérkertté szeretné varázsolni Erdélyt. Adottság és lehetőség emberi küzdelme vetül hát ki az alakokban. Kálvin és Szervét barátságában a politikus és az etikus ember feloldhatatlan ütközése, külön-bözése okozza a tragédiát. Szervét nem vágyik hatalomra, gondolataival ba-rátjához siet, gyermeki módon kiszolgáltatja magát neki, barátságukat soha nem sérti, nem Kálvin ellen ír, hanem lelkiismeretének szükségéből. Ezzel szemben Kálvin, bár sajnálja Szervétet, már a darab elején félti, később is szánja, kegyetlenül megsérti ezt a barátságot a hatalom kényszerében. Bethlen Gáborról í r ja Benkő Samu: „Görög vagy shakespeare-i drámába illő helyzet: egy fejedelem saját országa megcsonkításával kezdi uralmát, méghozzá úgy, hogy fegyvert emel az elígért várat védő honfitársaira." Kálvin Szervétet, a barát já t áldozza fel. Bethlen és Kálvin abban rokonok, hogy ilyen cselekede-teiket bizonyos értelemben igazolta a történelem nagyobb folyamata, a részt áldozták fel, s az egészet boldogították progresszív történelmi eszmék szolgá-latában. Magának Sütő Andrásnak is az volt a szándéka, hogy ne marasztalja el Kálvint: „Én persze arra törekedtem, hogy vitájukban, a józan megfonto-lás és az álmodozás összecsapásában pártatlan maradjak. Semmiképpen sem szándékoztam afféle fehér-fekete, pozitív-negatív képet festeni róluk. Az igazi drámai feszültség akkor jön létre, amikor annak az igazában hiszünk, aki ép-pen ezt fejtegeti, és talán csak a legvégén derül ki, hogy voltaképpen melyi-kük a társadalmilag meghatározott igazság hordozója. Kálvin valójában kény-szerűségből cselekedett, mert ha Szervéttel szemben elnéző lett volna, az al-kalmasint nem válik hasznára a maga mozgalmának. Márpedig azóta, az idők folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy kettejük harcában Kálvin eszméi bizonyul-tak társadalmilag hatásosabbnak." Nagy Péter értelmezése szerint Sütő And-rás érzelmileg Szervétnek, esze szerint viszont Kálvinnak ad igazat a drámá-ban, mert „nemes és nemtelen eszközökkel, de hatásosan védte a reformációt, nemcsak a tant, de az intézményt is". Réz Pál tanulmánya is arra a végső ér-

47

telmezésre jut, hogy a Csillag a máglyánban „a hata lomhoz minden ere jével , minden eszközzel ragaszkodó egyházfő-poli t ikus és a szabadság gondola tá t , gyakorlatát beteljesíteni kívánó for rada lmár igazsága egyaránt igazság, sőt olykor az utóbbi álmodozás csupán, csak az előbbi megvalósí tható." N a g y P é -ter Kálvin felemelését elfogadja, Réz Pál viszont elutasí t ja , mer t úgy véli — nézetem szerint teljesen joggal —, hogy Kálvin tör ténelmi körü lmények k é n y -szerével való felmentése igazolná a történelem sok-sok végzetes ak tusá t . M a -gam azoknak a nézetét osztom, akik elfogadják, hogy a d r á m á b a n a maga módján Kálvinnak és Szervétnek egyaránt igaza van, végeredményben azon-ban Kálvin t rag ikumát t a r t j ák mélyebbnek, megsemmisí tőbbnek, s a főhősök belső, dramaturgiai egyensúlyozottságában is Szervét igazságát érzik n a g y o b b -nak, s az egyenlő erők küzdelmét nem minősít ik sem a végső ér tékek egyen-súlyának, sem a darabon kívülről nem próbál ják tör ténelmi e r edménnye l Kál -vin igazságát Szervété fölé emelni. Ez esetben az író önértelmezését m a g a a darab nem igazolja, hiszen Sütő András iszonyatosnak m u t a t j a Ká lv in G e n f -jét, s a da rab világán belül egyáltalán nem érzékelhető Kálvin semmifé le f ö -lénye, sem eszméinek társadalmi hasznossága, sem érveinek a Szervétéinél n a -gyobb súlya. Ellenkezőleg: Szervét és Kálvin vi tá iban „a szabad gondolkodás, a termékeny szkepszis merőben világi ta r ta lmai t magában foglaló t u d o m á n y és a vele szembenálló teológiai vakhi t ész-, ember - és haladásellenes t a r t a lma i ütköznek össze" (Rácz Győző). A dráma valóban azt mu ta t j a , hogy a d inami -kus, nyitott szellem a dogmatikus hatalom áldozata, de ez egyál talán n e m je -lenti a hatalom igazságát, hanem éppen azt m u t a t j a végtelenül t r ag ikusnak , hogy ennek az adott, helyzetben így kellett vagy így lehetet t tör ténnie . Szervát tiszta naivsága, álmodozó gyanútlansága, m a j d éberségre intése éppen azt az eszmét, reménységet vi lágít ja meg a darabban, hogy a tör téne lemben n e m szükségszerű a nyitott gondolkodás pusztulása, fizikai megsemmisülése. É p p e n arra figyelmeztet Szervétnek ez a kései felismerése, hogy az igazságot é r -vényre is kell tudni jut tatni . Éppen abban van a t rag ikum, hogy a dogmat ikus fanat izmus érvényesíti magát , a nyitott gondolkodó pedig elpusztul, s pusz tu -lásában álmodozásának, politikai tudat lanságának is része van. Innen nézve a dráma a forradalom továbbvitelének két j á rha ta t l an ú t j á t m u t a t j a be : az el-lenforradalommá váló dogmatizmust és a nyi tot t horizontú, de önmagá t é rvé -nyesíteni nem tudó, szinte romant ikus naivságú álmodozót. Ilyen ér te lemben közös Kálvin és Szervét t ragédiá ja : Kálvint erkölcsileg semmisíti meg az, hogy gondolkodóból dogmatikussá, barátból gyilkossá lett, Szervét pedig fizi-kailag pusztul el eszméinek igazsága ellenére. Kálvinból, a gondolkodás fo r -radalmárából a gondolkodás Heródese lett a d rámában , Szervét pedig m a g á -n a k a gondolkodásnak a legmélyebb törvényét példázza és kikezdhetet len e t i -kájával is védelmezi: azt, hogy a gondolkodásban megállni nem lehet. Szervé-t e t éppen az emeli fel gyengesége, félelmei, álmodozásai ellenére, hogy a gon-dolkodás elemi törvényét nem ad ja föl még élete árán sem.

Szervét etikai minőségét muta t j a meg a da rabban a személyében megje le -ní te t t alkotói d ráma is. Sütő András már Bevezető egy szavalóesthez című í rásában a bibliai metaforával , J ákob tarka vesszőivel vi lágít ja meg a m ű v é -szi elhivatottságot. A drámában Szervét val lomásaként hangzik Mózes köny-vének példázata. Jákob Lábántói szolgálata f izetségeként nem kért mást , csak a majdan megszülető t a rka bárányokat , s t a rká ra hánto t t vesszőket áll í tott a juhok i tatóvályújába, hogy mindig szemük előtt lássák azokat és t a r k a bá rá -nyokat foganjanak. S azok csupa ta rka bárányokat ellettek a t a rka mogyoró-

48

vesszők jegyében. Szervét így magyarázza minden alkotás törvényét a sze-münk elé állított kényszerrel, Jákob akara tával vizünkben. A példázatot egy-értelműen az alkotói belső kényszer, az igazság kimondásának visszafoghatat-lan belső kényszere megvilágítására idézi. Ahogy a külső kényszer „csak ha-zugságot és színlelést fiadzik", az alkotásnak, gondolkodásnak a hitelét a fel-ismert igazság vállalásának belső kényszere ad ja meg. Börtönbeli imájában gyönyörű, gazdag sugallató biblikus nyelven tesz vallomást arról, hogy a gon-dolkodónak kötelessége vállalni gondolatait, s hogy ezek a gondolatok az igaz-ságkereső ember isteni mozdulatai : „Gyertyát nem azért gyúj tanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem hogy a gyertyatar tóba tegyék és fényét vesse mind-azokra, kik a házban vannak. Gondolkodó emberek, t i vagytok a világ vilá-gossága, nem rej thető el a hegyen épített v á r o s . . . A te műved, Uram, a kény-szer, a szavaimat formáló sugallat; a nyáj terelő Jákob varázslata az ivó-vizünkben, fa la t kenyerünkben, szerelmünkben, szándékainkban és minden tétova mozdula tunkban az igazságért, mely bennünk lakozik s mégis oly tá-voli, és immár csak álmainkban adhatunk neki f e k h e l y e t . . . " Ebből a belső kényszerből a személyiség legmélyebb, isteni övezeteiből született a mű, a gon-dolat. Ezért védi az írást Szervét az életénél is jobban, mert minden leírt sza-vában személyiségének, önmaga megőrzésének legutolsó menedékét lát ja . „Lelkem ez a könyv. Meg nem gyalázhatom" — mondja a „nézeteiben bujdosó eretnek". A bibliai példázatok mellé — az alkotás visszavonhatatlanságának, az emberi lényeghez kötöttségének igazolásaként, védelméül — így társul Jó-zsef Attila a Nagyon fáj zokogásával („a legutolsó menedék") és Nagy László a Versben bujdosó című versének alapeszméjével, mely szerint a mű a szemé-lyiség önmegőrzésének és önkifejezésének eszköze kell hogy legyen bármely körülményben. A líraian gazdag nyelvben Szervét igazsága tündöklik. Sütő András egyébként a maga ars poeticáját Szervét gondolataival egybehangzóan fogalmazza meg Naplójegyzet befejezett drámákról című í rásában: „Esztétiká-kon innen és túl az írói megnyilatkozásnak örök meghatározója marad a kény-szer, az egyetlen ihlető Múzsa, amelynek ölelő kar ja i t rég elfelejtettük, mert régen nem ringat már, hanem foj togat immár költőt, drámaírót egyaránt a század konfliktusaival." Írónak és hősnek ez a nézetazonossága nyilatkozik meg abban is, hogy a drámában Kálvin körül csupa kaméleonembert és f ana -tikust lá tunk. Felesége az egyetlen tiszta ember mellette, ő viszont Káin-bélye-get lát az arcán, s tisztességre ösztönzi. Szervét mellé szegődik ezzel szemben a népi tisztaságot is képviselő Veronika, aki a barátságot szervéti módon ér-telmezi és sirat ja. Veronika is Szervét igazát vallja, midőn egy szál virágját a máglyára dobva kérdezi: „Miért a barátaihoz? Miért nem az ellenségei közé menekült? Doktor úr, drága doktor úr, hol van ilyenkor az Isten? Hol az igaz-ságos, a fényes Mindenható?" A keresztúton összeeső Jézusnak kendőjét nyúj tó bibliai Veronikát is fölidézi bennünk, s ily módon Szervét és Krisztus közötti sorspárhuzamra utal. A drámában egyensúly van Szervét és Kálvin között, Sütő András is egyként átél te Szervét nyugtalanságait és Kálvin „jó-zanságának szenvedéseit", a darab ítélete mégis Kálvint sú j t ja . Nem a darab igazolására, csupán kínálkozó párhuzamként jegyzem meg, hogy Sütő András más műveiben is nyomós érvekkel küzd a hatalmi vagy bármiféle kizárólagos-ság ellen.

49

JOÓ RUDOLF

A kisebbségi demokrácia fogalma

A kisebbségi demokrácia két olyan szó kapcsolata, amelynek mindkét tag-járól, azok jelentéstartalmáról, külön-külön már könyvtárnyi irodalom szü-letett. A szabályos logika azt kívánná meg, hogy e fogalmak legjellemzőbb meghatározásainak ismertetése után tér jünk át tulajdonképpeni mondaniva-lónkra; annak az összefüggésnek a vizsgálatára, amely a számbeli kisebbség-ben élő népek helyzete és a felettük főhatalmat gyakorló államok politikai be-rendezkedése között fennáll. Erre azonban itt, a terjedelemkorlátok miatt , nincs mód. A meghatározást illetően kezdetben meg kell elégednünk annak az általánosságnak a kimondásával, hogy többnyire szoros kapcsolat van a ki-sebbség (nemzetiség), mint jelenség szemlélete és az általa előidézett társadal-mi probléma kezelése között. A kérdés megoldására kialakított cselekvési programok általában összhangban vannak egy-egy jellemző nemzetfelfogás-sal, amely a kisebbség lényegéről és társadalmi szerepéről vallott nézeteket is magában foglalja.

A történelmi tapasztalatok szerint a 20. században kétféle eszmei megkö-zelítés nehezítette, illetve tet te lehetetlenné a nemzetiségi viszonyok helyes megértését és optimális szabályozását. Némileg leegyszerűsítve a gondolatilag is sokrétű valóságot, az egyik az az individualista-liberalista felfogás, amely idealizálja az egyént és a társadalmi-gazdasági viszonyok mindenféle beavat-kozástól mentes, szabadelvű alakulását. A másik az a centralista-etatista né-zet, amely az erősen központosított államot a társadalmasulás legmagasabb rendű fokaként, az emberi viszonyok egyetlen hatékony alakítójaként kíván-ja láttatni. Bár a két szemlélet a nemzeti kérdés megragadásában is sok pon-ton gyökeresen tagadja egymást, meglepő tar ta lmi egymásba fonódásukat , egy-másra csúszásukat is felfedezhetjük, például az állampolgárságot és a nemze-tiséget összemosó államnacionalista eszmében. Közös vonásuk az is, hogy az általuk létrehozott azonosulási keretekben a kisebbséget, mint történelmileg létrejött önálló közösséget, autonóm társadalmi jelenséget, csak gonddal vagy egyáltalán nem tudják elhelyezni. Az egyik esetben az atomizált állampolgá-rok együttese, mint társadalomkép teszi kérdésessé a nyelvi-kulturális más-ságra épülő szerves közösségképződés értelmét és jogosultságát. A másikban egy központilag, hatalmi eszközökkel előidézett monolitikus „nemzeti" egység zár ja ki végső soron mindenféle autonóm csoportszerveződés lehetőségét.

Az etnikum a társadalom egyik lehetséges metszésvonala, egyfaj ta kolíek-tív különbözőség, amely egyaránt kifejeződhet külső jegyekben, vagy nehe-zebben észlelhető belső értékekben, magatartásokban, törekvésekben. A nem-zetiségi érdekegybeesés és összetartozás-tudat a jellemzők — s gyakran a be-lőle következő helyzetek — hasonlóságára vagy azonosságára épül.

Az etnikumok belülről nem homogén, hanem változatosan tagolt egysé-gek; tagjaik különböző intenzitással kapcsolódnak a csoportegészhez. Emel-lett maguk a nemzetiségi meghatározók sem állandóak, hanem hosszú idő át-lagában változnak. Mindezen viszonylagosság ellenére a társadalom etnikai-kulturális törésvonalai történelmileg nagy állandóságot mutatnak, és a nem-

50

zetiségi jelenésvilágot figyelemreméltó önállóság jellemzi környezete többi je-lenségével szemben.

A klasszikus polgári demokrat ikus politikai koncepció nemzetiségi egyen-jogúságon elsősorban az állampolgárok — valamennyi állampolgár — jogi egyenlőségét érti. Eszerint a kisebbség akkor emancipált, ha a kisebbségiek egyenjogúak: ha nem éri őket hátrányos megkülönböztetés nyelvük, f a juk , nemzetiségük, vallásuk szerint. Az alapvető polgári és politikai jogoknak te-hát a társadalom minden tagjá t meg kell illetniük. Amennyiben ezek — pél-dául a saj tó- és gyülekezési szabadság — csorbítatlanul érvényesülnek, velük az etnikai önkifejezés szervezeti keretei is lé trejönnek; következésképp nincs szükség a sajátos nemzetiségi problémák külön politikai-jogi rendezésére —, foglalható össze e nézet lényege.

Ez a felfogás a kisebbségi kérdést alapvetően a politikai tolerancia ol-daláról közelíti meg, ami a gyakorlatban általában egyfaj ta semlegességet je-lent a nemzetiségi jelenségvilággal kapcsolatban. Szükséges hangsúlyozni e szemlélet legdemokratikusabb változatainak előnyét, sőt felsőbbrendűségét a kisebbségi önszerveződést erőszakos eszközökkel lehetetlenné tevő nemzeti el-nyomó politikával szemben. Látni kell azonban a szóban forgó koncepció egy-oldalúságait és hiányosságait is.

A szólás szabadsága nem jelenti szükségszerűen az anyanyelven szólás szabadságát; az oktatáshoz való jog tartalmilag nem feltétlenül te r jed ki a kisebbségi iskolák létrehozásának kötelezettségére; a lakóhely szabad megvá-lasztásának egyéni lehetősége csak kiegészíti, de nem helyettesíti a szülőföl-dön való maradás és a területi önkormányzat csoportjogát. A nemzetiségi ér-deket, vagyis a társadalmi szövet egyik metszésvonala mentén kialakuló ön-álló csoportérdekeket tehát kizárólag egyéni jogokkal garantálni nem lehet. Szükség van a társadalmasült személyiség, adott esetben az etnikum, mint közösség védelmére, pontosabban olyan politikai berendezkedés kialakítására, amely a csoport önkifejezését, .önmegvalósítását lehetővé teszi. Más szóval: az állam ne csak elfogadja az etnikai változatosság tényét, hanem a rendelke-zésre álló hatalmi eszközökkel a lehető legkedvezőbb feltételeket teremtse meg a kisebbségi megmaradás és fejlődés számára. Ez pedig olyan kollektív jogo-sultságot tételez fel, mint az anyanyelvi iskolarendszer, a közigazgatás ké t -vagy többnyelvűsége, a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó kormányintézmé-nyek létesítése, autonóm körzetek létrehozása stb. Űgy fogalmazhatnánk, hogy egy nemzetiségpolitika annál jobban felel meg eredeti céljának, minél több közösségi jogot biztosít a kisebbség számára.

Az egyén úgy tud társadalmilag teljesen emancipálódni, ha saját nemze-tisége is egyenrangú a többivel; a személyiség kibontakozása tehát feltételezi a nemzeti személyiség kiteljesedését. És fordí tva: egy államon belül a nemze-tiségiek egyenjogúsága és szabadsága akkor érvényesülhet teljesen, ha az őket alkotó egyének állampolgári egyenlőséget és szabadságot élveznek; a nemzeti-ség autonómiájának t ehát előfeltétele az egyén autonómiája. A nemzetiségi demokrácia e két mozzanata szerves, egymástól elválaszthatatlan egységet al-kot.

Az 1940-es évek második felétől Közép- és Délkelet-Európában kialakuló szocialista államberendezkedés — országonként és nemri tkán kisebbségenként is különböző mér tékben és formában — a nemzetiségi egyenjogúság számos eredeti, sőt úttörő intézményét hozta létre. A politikai fordulat utáni első al-kotmányok nyelvhasználati, nemzeti föderációs vagy éppen területi autonó-

51

mia rendelkezései nemcsak a szóban forgó államok sajá t múlt jához viszonyít-va, hanem tágabb nemzetközi összevetésben is figyelemreméltóak. A korszak ellentmondása azonban az, hogy a nemzetiségi demokrácia keretintézményei létrehozásának folyamata időben egybeesett a hatalomgyakorlás ant idemokra-tikus módjának eluralkodásával. A kollektív jogok törvényes megszerzésének értékét több állampolgári egyéni jog tényleges elvesztése csökkentette.

Nem meglepő tehát, hogy a kialakult politikai helyzetben az etnikai egyen-lőségre vonatkozó intézkedések egy része megmaradt a jogszabályok szintjén, be nem váltott ígéret lett, társadalmi valósággá soha sem vált. A kisebbségek különösen ott kerültek nehéz helyzetbe, ahol a túlközpontosított kormányzat i forma intézményesített többségi etnocentrizmussal párosult. Mivel a ké t jelen-ség találkozására a 20. század politikatörténetéből nem kevés — súlyos ellen-téteket, ütközéseket okozó — példát tudunk idézni, érdemes a nacionalizmus és a politikai rendszer viszonyának néhány elméleti kérdését közelebbről is megvizsgálni.

A nemzetiségpolitika a hatalomgyakorlás egyik sajátos megjelenése. Ab-ban a politikai közegben, amelyben a döntések meghozatalának és befolyáso-lásának társadalmi bázisa beszűkül, csökkennek a különféle társadalmi cso-portok, köztük a kisebbségek közügyekre való hatásának esélyei is. A tá rsa -dalmi ellenőrzés és ellensúly hiánya miatt a fő hatalom könnyebben kerülhet nemzeti kizárólagosságot hirdető — vagy csak egyszerűen megvalósító — erők kezébe. A politikai centrumnak ily módon való kisajátítása szükségszerűen ve-zet el az államnacionalista eszméhez és gyakorlathoz. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a szuverenitást hordozó hatalom egyetlen kulturális normát ismer el és támogat, és az ehhez való alkalmazkodás valamennyi állampolgár számára az egyéni érvényesülés előfeltételévé válik. Az erőszakos asszimiláció „az á l lam-alkotó nemzet" értékrendjének a többi közösségre való rákényszerítése, á l ta-lában a területi annexiót követő kulturális-tudati bekebelezés, amely gyakran az állampolgári egység ideológiai jelszava mögött folyik. Azonban az az egy-ség, amelyik tudatosan összemos, és az az egyenlőség, amelyik célirányosan homogenizál, lényegében nem egység és egyenlőség, hanem az egyik etnikai csoport egyeduralma a másik felett. A beolvasztó politika — jelentkezzen bá r -milyen ideológiai mezben — mindig etnocentrikus politika. Az e tnokra ta po-litika pedig — mint azt történelmileg az európai fasizmusok példá ján lá tha t -tuk — legteljesebben az autokrata kormányzati formában tud érvényesülni.

A fasiszta rendszer a kívánt teljes államnemzeti egységet m á r nemcsak politikai eszközökkel igyekezett elérni, hanem a tömeges fizikai eltávolítással (illetve felszámolással) is. Az Endlösung kifejezés az ú jkor egyik legkegyet-lenebb népirtását jelentette. Egész népcsoportok megsemmisítésének ilyen.szél-sőséges formájával ma már — legalábbis Európában — nem találkozunk. Tud-ni kell azonban, hogy nem mindenütt tűntek el teljesen azok az erők, ame-lyek a kisebbségi kérdés megoldását a tömeges felszámolás valamelyik válto-zatában látják. Ezért szükséges emlékeztetni, hogy a kulturális Endlösung is népirtás: annak időben elnyújtottabb, megjelenésében civilizáltabb, de tar ta l -mában nem feltétlenül emberségesebb formája .

A nemzetiségek múlt jának és jelenének, nyelvének és műveltségének erő-szakos kisajátítása Közép- és Délkelet-Európa történelmében nem volt r i tka je-lenség, s ettől tájaink ma sem teljesen tünetmentesek. A határainkon tú l élő ma-gyarok egy. részének helyzete például érthető módon nyugtalaní t ja közvélemé-nyünket, mert néhol nem szűntek meg — vagy kifejezetten felerősödtek — azok

52

az államnacionalista törekvések, amelyek sorsukat — legalábbis kul turál is ér te-lemben — az „Endlösung der Ungarnfrage" szellemében k ívánják alakítani.

A történelmi és mai tapasztalatok szerint néhány állam vezetése a több-ségi nemzet nacionalista csoportjainak tett engedményekkel próbál ja a poli-tikai demokrácia vagy a megfelelő életszínvonal hiányát kompenzálni és t á r -sadalmi hát terét ily módon erősíteni. Az etnocentrikus döntések azonban csak a sa já t é r tékrendjükhöz viszonyítva optimálisak, de már — néhány kisebb, átmeneti előnytől eltekintve — annak a közösségnek sem válnak hasznára, amelynek érdekében elvben megszülettek.

Az önálló etnikai fej lődés lehetőségeinek megszűnése egyrészt tartósan megront ja a kapcsolatot a kisebbséggel — s ha van — annak anyanemzeté-vel. Nemzeteket és ál lamokat állít szembe, egy térség vagy országcsoport ál-landó konfl iktusforrásává válik. Másrészt a folyamat az államon belül továb-bi ant idemokrat ikus i rányzatokat erősít, mer t az a hatalom, amely a nem-zetiségi autonómiát veszélyesnek ítéli meg, szükségszerűen érkezik el — ha ez m á r nem következett be előbb — mindenfajta társadalmi és politikai auto-nómia elítéléséhez. Az a nacionalista politika, amelyik valamely kisebbségi nép törekvéseit tar tósan figyelmen kívül hagyja, haj lamos általában a népet, vala-mennyi népet, a sa já t propagandája által kedvezményezett is, semmibe venni. A kisebbségellenesség így törvényszerűen vált át többségellenességbe, bizo-nyítva, hogy a nacionalizmus, mint politikai fegyver bumeráng hatású: tör té-nelmileg visszaüt.

A nemzetiség szempontjából az a hatalom legitim, amely kész az ő ér-tékei elfogadására, s amely megfelel etnikai azonosságfejlesztö és politikai ön-kormányzat-növelő igényeinek. Ha ezt tőle megtagadják, értelemszerűen a po-litika megváltoztatására törekszik, önvédelmi reflexei esetleg elszakadási tö-rekvésben is kifejeződnek. Az a tény, hogy a föld különböző pont jain a ki-sebbségek gyakran jelentek (jelennek) meg a belső és nemzetközi viszonyokat kontesztáló erőként, nem valamilyen különleges lelki alkati tulajdonságukból ered, hanem a tényleges helyzetekben gyökerező, társadalom-lélektanilag tö-kéletesen magyarázható politikai jelenség.

Az etnikai sokszínűség hatalmi elismerése: legitimál. A többségi nemzet értékei mellett a többi nemzetiség szokásainak, normáinak, nyelvi-kulturális és egyéb sajátosságainak integrálása szélesíti a hatalom társadalmi bázisát, nö-veli a politikai rendszer elfogadottságát és stabilitását.

A soknépű államokban a nyelvi-kulturális ér tékrend nem környezetétől független jelenség, hanem szorosan kapcsolódik a társadalmi és politikai cso-porthelyzetekhez. A nyelvi státusz ál talában az adott közösség helyét tükrözi; így megváltoztatása nem merülhet ki kizárólag nyelvi törvényekben, hanem elsőrendű politikai üggyé, a hatalomból való részesedés kérdésévé is válik. A nemzetiség a politikai akaratképzés fórumai nélkül virtuális közösség, amelyben csak lehetőségként élnek az önszerveződés esélyei. Tényleges közös-séggé akkor válik, ha rendelkezik azoknak a döntéseknek a minimumával, amelyekkel sa já t helyzetét alakí that ja . Hogy egy ilyen állapot tar tósan létre-jöjjön, változásoknak kell bekövetkeznie a politikai folyamatok szabályozó-rendszerében, intézmény-rendszerében, s a társadalom — velük kölcsönhatás-ban levő politikai kul túrá jában.

A kisebbségpolitika teljes értelmében nemcsak az állam aktív hatását fog-lalja magában a területén élő közösségekkel szemben, hanem tartalmazza azt

53

az önkormányzati elemet is, amellyel az e tn ikum sa já t törekvéseit t á r sada lmi -politikai környezetében kifejezheti . Enélkül a mozzanat nélkül minden h a t a l -mi viszony egyoldalúvá válik és a politikai rendszer helyett i n k á b b kiszol-gáltatottsági rendszerről beszélhetünk. Ismét egy tör ténelmi példával megv i -lágítva mondanivalónk lényegét: Adolf Hit lernek volt politikája a néme to r -szági zsidókkal szemben, míg a németországi zsidóknak Hitler Adol f fa l szem-beni politikájáról beszélni mosolygásra késztetne, ha nem i smernénk a t ö r t é -net t ragikus végét.

A kisebbségi demokrácia kialakulásának fontos feltétele, hogy az á l lam társadalmi partnerként és hatalmi tényezőként i smer je el s kezelje a t e rü le -tén élő etnikumokat . A társadalmi fejlettség meghatározot t sz int jén a s a j á t érdekkifejezés és akaratnyi lvání tás lehetősége nélkülözhetetlen a közösség to -vábbélése szempontjából. A népuralmat nemzeti-nemzetiségi v iszonyla tban is megvalósítani kívánó törekvésnek olyan szerkezeti változásokat kell elérnie, amelyek a rendszert alkalmassá teszik arra, hogy a demokrat ikus többségi elv érvényesítése mellett biztosítsa a kisebbségi vélemények, érdekek r ep rezen ta -tív képviseletét is. A nemzetiségi demokrácia többlete a „sima" demokrác iá -val szemben az, hogy a népet nemcsak „démosz", hanem „etnosz" értelemben is emancipálni akarja.

A politika e tnikumformáló szerepe különösen századunkban vál t számot-tevővé, nem utolsósorban azért, mer t a technikai fej lődés iparosító-városiasí tó és mobilitásnövelő hatása csökkentette az etnikai megmaradás hagyományos autonóm erőinek (a faluközösségnek, a nagycsaládnak stb.) a jelentőségét . A közoktatás általánossá és kötelezővé válásával, a tömeghírközlés ú j eszkö-zeivel: a rádióval, a televízióval azonban ugyanez a fo lyamat az é r t éká tadás és az érdekmegfogalmazás ú j s truktúrái t is létrehozta a kisebbségek számára . Vagyis, amit a műszaki haladás és annak társadalmi következményei az egyik oldalon elvettek az önálló állammá nem szerveződött kis népektől és az etnikai szórványoktól (például a kis közösségek gyakori közvetlen verbál is kommunikációjának számos lehetőségét); azt a másik oldalon — legalábbis á lehetőségek szintjén — ú j szerkezetekkel és eszközökkel (például az i smere t -felhalmozás és terjesztés olyan módszereivel, mint a hang- és képrögzítés, nagy távolságra való közvetítésük stb.) pótolták.

Hangsúlyozni kell, hogy az inSentitásőrzés és -fejlesztés kiesett erőinek ily módon való pótlása nem azonnal megvalósult adottságként, h a n e m előbb csak lehetőségként létezik e közösségek számára ; hogy mennyire t u d n a k t ény-legesen élni vele, az sa já t önmegvalósító képességükön (fej let tségükön, szám-arányukon) túl, nem utolsósorban annak az ál lamnak a jellemzőitől függ , amelynek területén élnek. A termelési fo lyamat tudományos és technika i fe l -tételeinek napja inkban végbemenő változása, így a szemünk lá t tá ra k ibon ta -kozó elektronikai forradalom (benne a számítógép, képmagnó, a kábeltelevízió és a műholdas műsorszórás terjedése) egyszerre teremti meg a csopor tmeg-maradás s közösségszerveződés és a teljes kisebbségi beolvadás, széthullás el-méleti esélyeit. A műszaki fejlődés tehát önmagában véve sem n e m asszimi-lál, sem nem disszimilál, hanem csak ú j fel tételeket t e remt az e tn ikai létezés számára. Egyértelműen megnöveli azonban a jő hatalom felelősségét, amely gyakran — gazdasági vagy politikai okokból — monopol, illetve hegemón helyzetet élvez a nemzetiségi jellemzőket és létfel tételeket befolyásoló, a lakí-tó korszerű hatásmechanizmusok irányításában. Előrelátható, hogy az a t á r -

54

sadalmi és hatalmi rendszer, amely eddig is az etnikai sokszínűségnek egy-séges keretet adva integrálni (és nem asszimilálni) kívánta az állam területén élő népeket, a jövőben ugyancsak demokrat ikus módon fogja biztosítani szá-mukra a nemzeti azonosságuk fejlesztéséhez szükséges mind modernebb esz-közöket; míg a többségi nacionalizmustól áti tatott politikai s t ruk t rúra való-színűleg továbbra is ennek a lehetőségnek a szűkítésére törekszik majd . Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy megállapítsuk: ha valahol a nemze-tiségi nyelv és műveltség átadásának olyan hagyományos, egyszerű (és á r ta t -lan) eszközei, mint a gyermekirodalom néhány terméke — például a Lánc, lánc, eszterlánc című daloskönyv — hatalmi szempontból nem kívánatosnak, vagy kifejezetten veszélyesnek minősülnek, ott nem várható közelesen komo-lyabb erőfeszítés például a kisközösségi kultúraápolásban is nagy lehetősége-ket magában hordozó (mert egy-egy etnikumot összefogni képes) nemzetiségi kábeltelevíziózás kifejlesztésére.

A 20. század minden valódi és átfogó társadalmi megújulási mozgalma (forradalmi vagy reformfolyamata) — kezdve a sort az 1917-es oroszországi forradalommal — változásokat kívánt elérni a nemzetek és nemzetiségek vi-szonyában is. (Bennük az „etnikus" elem súlya azonban nyilvánvalóan az adott területen élő nemzetiségek nagyságrendjétől és a népcsoportok közötti ellentétek mélységétől függött.)

Az érdek-összekapcsolódások kézenfekvőek voltak. A szélsőséges gazdasá-gi és szociális egyenlőtlenségek csökkentésének programja egyben a nemzetek konfl iktusának egyik gyakori kiváltó okát is célba vette. (Ennek jelentősége különösen ott volt nagy, ahol az osztály- és rétegtagolódás kisebb-nagyobb mértékben a nyelvi és etnikai határokkal esett egybe.) A valamennyi társa-dalmi csoport esélyegyenlősége, mint általános cél, legtöbbször harmonikusan egészült ki a kisebbség, mint hát rányos helyzetű közösség sajátos egyenlőség-igényével: a szocialista eszme és a kisebbségi egyenjogúság gondolata ily módon találkozott (találkozik) és fonódott (fonódik) össze.

A politikai rendszer szerkezeti változásai tekintetében is megfigyelhet jük az általános és a sajátos egymásba épülését. Az a törekvés, amely az egyén-nek a társadalommal, illetve a társadalomnak az állammal való egyenjogúsí-tását k ívánja elérni, természetesen kapcsolja magához az etnikai közösségek önszerveződésének és önkifejeződésének céljait. A fejlett világ több országá-ban erősen jelentkező nemzetiségi autonómiaigény a társadalmi önkormány-zati küzdelmek szélesebb áramlatába illeszkedik be. Ennek legfontosabb jel-lemzője az, hogy kitörni kíván egy képtelen alternatívából, amelyben az egyén csak a piac vagy az állam szabályozása között választhat, minden más társa-dalmi szerveződési forma ellenében. A sok helyütt és különféle módon je-lentkező decentralizálási igyekezet az egyén, a közösség és a központi hatálom kapcsolatának ú j szemléletére épül. Benne az alapkérdés már nem az, hogy az állam mennyi jogot és önállóságot enged át a társadalomnak és alkotó ele-meinek, hanem az, hogy ugyanez a társadalom a demokratikus folyamatok-ban milyen hatáskörrel ruházza fel az államot.

Igen jellegzetes irányzat ebből a szempontból a nyugat-európai kisebb-ségi-tájegységi mozgalom. Az etnoregionalizmus a tájegységi önkormányzatér t és a kisebbségi jogokért folyó harc egymásba fonódása, amelyben sajátosan találkoznak az etnikai megmaradás és a helyi közvetlen demokrácia szem-pontjai. A hatására végbemenő decentralizálás nemcsak (és nem is elsősor-

55

ban) nemzetiségi igényeket elégít ki, hanem a tágabban ér telmezet t t á r s a d a -lom és politika között k íván ú j közvetítő és viszonyrendszert , ú j összhangot létrehozni.

A nemzetiségi demokrácia nem szemlélhető csak egy állam kere tében, h a -nem szükségszerűen szélesebb földrajzi vetületet k a p : a szomszédos országok, egy egész térség és nemegyszer a világegész nemzetközi viszonyrendszerébe ágyazódik be. Az egyenjogúság intézményeinek kiépítése és működése á l l am-közi kapcsolatokat javíthat , míg leépítése nemzeteket és ál lamokat állít szem-be, állandó konfliktusokat szül.

Nyilvánvaló tény, hogy a nemzetiségi kérdés megoldása annak az á l l am-nak az elsődleges felelőssége, amelynek terüle tén a kisebbségek élnek. Ha azonban a fő hatalom erőszakos beolvasztó, etnikai megsemmisítő pol i t iká t folytat és a nemzetiségi önvédelem, önkifejezés lehetőségét sem biztosít ja, ez-zel az anyanemzetnek ha táron túli kisebbségei, nemzetrészei, sorsa i r á n t é r -zett felelősségét növeli meg. Egy ilyen helyzetben, a nemzetközi n o r m a r e n d -szer biztosította kereteken belül, az anyanemzetnek nemcsak joga, h a n e m kö-telessége is cselekedni. Emellett, a nemzetiségi diszkrimináció kir ívó megnyi l -vánulásaival szemben a világpolitika egyetlen demokra t ikus tényezője sem maradha t közömbös. A dél-afrikai rasszista polit ika széles körű elítéléséhez hasonlóan a közvéleményi nyomásnak oda kell hatnia , hogy csak azok az ál-lamok szerepelhessenek a nemzetközi közösség megbecsült tag ja iként , ame-lyeknek belső berendezkedése nem épül intézményesítet t fa j i , nemzeti , nyelvi vagy vallási egyenlőtlenségre.

A nemzetiségi viszonyok alakulása szempontjából t ehá t nem az a pol i t ikai szemlélet okoz tényleges problémát, amely a kisebbségi kérdés demokra t ikus megoldását sa já t fe ladatának tekinti. Az elkülönült állami szuverenitások vi -lágrendszerében ennek szükségszerűen így kell lennie. A gondok és kon f l i k tu -sok valódi forrása az, hogy néhány hatalmi tényező összetéveszti a „be lügy" és a „belügyminisztériumi ügy" fogalmát, és a nemzetiségek helyzetét dön-tően vagy kizárólag erőszakszervezeti úton k íván ja „rendezni". Ez a megkö-zelítés viszont már okkal vált ki ellenérzést a nemzetek közötti kapcsola tok-ban, annak szűkebb (belső) és t ágabb (államközi) ér telmében egyaránt .

Az egyetemes béke és biztonság érdeke, hogy a népek joga a nemzetközi közösség minden tag já ra vonatkozóan érvényesülhessen, ne korlátozza azt az „államalkotó nemzet" és a „nem államalkotó nép" 19. századi, an t idemokra -tikus szemléletű megkülönböztetése. Az univerzális szempontok mellet t t e r -mészetesen egy-egy országcsoport vagy kétoldali viszonylat sajátos érdekei is az t kívánják, hogy az egymás közti kapcsolatokat ne a nemzeti egyenet len-ség, hanem az egyenjogúság és a kiegyensúlyozott együt tműködés készsége jellemezze.

A szocializmus lényegének legtömörebb és ta lán legtalálóbb megfoga lma-zása az, hogy: embervédelem. Az az eszme, amelyet ez a szó jelöl, az embe r t egyénileg és közösségileg is védeni kívánja valamennyi társadalmi igazságta-lanság, alárendeltség és függés ellenében, beleértve ebbe természetesen a n e m -zeti viszonyokat is. Következésképp minden olyan elméleti és hatalmi-pol i t i -kai megnyilvánulás, amely nemzeti kizárólagosságot h i rde t vagy valósít meg, amely nacionalista önzésnek ad helyet a többség-kisebbség kapcsolatokban — esetleges formai kellékei és ideológiai hivatkozásai ellenére — lényegénél fog-va nem szocialista; végső soron diszkreditálja magát az egész eszmét és gya-korlatot egyaránt .

56

Közép- és Délkelet-Európában, a gyakran történelmileg terhelt nemzetiségi viszonyok alakításában a politikai tényezőnek hagyományosan nagy szerepe van. Ez a t ény is indokolja, hogy a nemzetiségi demokráciának a térség ál-talános társadalomfejlődési kérdései között megkülönböztetett f igyelmet szen-te l jünk; a kinyilvánított elvek és a valóság eltéréseiről, nemzetállami elzár-kózás s elfogultság nélkül, tárgyszerű nyíltsággal beszéljünk. A gazdasági nö-vekedés sok helyütt okkal igényelt ú j pályái tá ja inkon is elképzelhetetlenek a társadalomfejlődés ú j pályái nélkül. Ennek kialakítása viszont, a nemzeti-ségi kérdés nagy súlya miat t sem t u d j a nélkülözni azt a változó szemléletet és cselekvésmódot, amit az etnikai folyamatok irányítása gyorsan átalakuló vi -lágunkban igényel.

BALOGH EDGÁR

Levelesláda, tudósportrék, barangolókönyv

ELKÉSVE, HÁROM ROMÁNIAI KÖNYVRÖL

Immár inkább csak az íróasztal-f ióknak írok. Ha a Tiszatáj olvasói-nak tetszik: tessék! Három erdélyi szellemi munkás — Szabó Zsolt, Rostás Zoltán és Beke György — 1984-beli kötete műfaj i lag is, tárgy-körben is más és más, bennem azonban összefüggenek. Hátha a tá-voli olvasó is megérzi benső roko-níthatóságukat?

BETEKINTÉS ELEK APÓ SZEMÉLYISÉGRAJZÁBA

Benedek Elek mindmáig teljes összetételig nem jutot t személyiségrajza jelentős kiegészítést kap nem kevesebb mint 315 ú jabb levél közrebocsátásá-val. Ez ugyanis már a Benedek Elek irodalmi levelezése második kötete. Az elsőt 1979-ben jelentette meg a bukarest i Kriterion. Akkor Szabó Zsolt az 1921-től 1925-ig te r jedő időszakból felfedezett és egybegyűjtöt t be- és k i fu tó leve-leket tette közzé kellő jegyzetekkel, míg a most kiadott második (és még nem utolsó) kötetben a levelek sorszáma már 572-ig ér, átfogva az 1925—1928-as esztendőket. A levélrengeteg személyi, mozgalmi, irodalmi adatai Gaál Gábor és Kuncz Aladár régebben kiadott levelezéseihez hasonlóan a romániai ma-gyar irodalomtörténet legbensőbb eresztékeiig vezetnek el, s bizonyára helye-sen cselekszünk, amikor egy ilyen általános vonatkozásrendszerbe emeljük a tudomásunkra jutó részleteket.

Már magának Benedek Eleknek az irodalomtörténeti hovahelyezése is új , döntő érveket kap. Emlékezünk rá, hogy még 1963-ban is hogyan marasztalta el a Gondolat kiadásában megjelent magyar irodalomtörténet a nagy mese-

57

mondót, amiért „nem futot ta másra élményeiből és adottságaiból", elhallgatva harcos szerkesztői és közírói szerepét, s átforgatva népbarát társadalombírála-tát „a havasok tündérmesés hétköznapjai" gyermeki á h í t a t á v á . . . Pedig ak -kor már éveken át közkézen forgott az író hasonlóan neves fiának, Benedek Marcellnak édesapjáról ír t tanulmánya az Irodalmi Közleményekben, s a bu-karesti Halljátok, emberek? című politikai és kri t ikai í rásgyűjtemény is, mely-nek összeállításáért e sorok írója Lukács Györgytől kapott baráti elismerést. Benedek Elek javára változott a kortársi megítélés a Sőtér-féle nagy magyar irodalomtörténet megjelenésével, amikor már kimondatott, hogy az író „mé-lyen humanista, tiszta erkölcsiséget hirdet, s lírai igazságszolgáltatásával válik kora embertelenségeinek leleplezőjévé". De még ez a belátóbb irodalmi hiva-talosság is a „népnemzeti iskola" utolsó képviselői közé dugja el Benedek Ele-ket, számot nem adva sem csehovi hangulatú novelláinak és regényeinek Bródy Sándorék városképe mögött el nem maradó faluképéről, sem arról a második élszerepről, melyet az író már odahaza, Kisbaconból töltött be a szé-kely írók fellépésének előmozdításával. Mi inkább a népi irodalom előőrsének ítéltük meg Benedek Elek sokrétű irodalmiságát, s jólesett olvasnunk Lengyel Dénes Benedek-kismonográfiájában (ugyancsak a Gondolat ad ta ki 1974-ben) ennek a felfogásnak az elfogadását. Szabó Zsolt levélgyűjteménye most konk-rét anyagot szolgáltat e megítélés átütővé tételéhez.

Tamási Áron már 1925-ben Amerikából keltezett levelében „drága jó Nagyapó"-jához fordul bizalommal, éles ellentétbe kerülve a Kristóf Györ-gyék képviselte „tanár—irodalom" maradiságával. A vallomás előre jelzi azt a vonulatot, melyet valamivel később Gaál Gábor szigorú osztályharcos szemlé-lete is elismerően emleget „népiesnek nevezhető csoport (a székelyek)" címen, mint amelyiknél a műterem-irodalommal szemben „jelentkezik már a valóság-irodalom". Tamási levelében így tárulkozik: „Nem tudom, hogy és mint lesz, de érzem, hogy a székelyek tragikusan és emlékezetesen fel fogják ütni f e j ü -ket a most megindult erdélyi irodalomban. Engem a tanárok vádja a vidékies-séggel s legénykedéssel igazán nem tud befolyásolni. Mást nem írhatok, min t amilyen magam vagyok." Benedek Elek ekkor már túl van haladó romániai lapkísérleteinek és kiadószövetkezeteinek csődjén, s egyre jobban elszigetelő-dik gyermeklapja, a Cimbora szerkesztésében, de hogy Tamási jó helyre fo r -dult őszinteségével, az az évek során rendre igazolódik. Így a ki tör t Ady-harcban, majd mikor a romániai Magyar Pár t urai az Újság című kolozsvári lap felszámolásakor a székely írókat az utcára tették, s az öreg Benedek Elek „fiai" védelmére kel. Egy levele Paál Árpádhoz 1927-ben „nagyurakhoz méltó nagy aljasságnak" bélyegzi a történteket, s még ugyanabban az évben a ke-nyér nélkül maradt újságírók javára rendezett előadókörútjáról így számol be Marcell f iának: „ . . . belefúj tam a székely kürtbe. Valósággal megrendítet tem a t. c. publikumot. Az erdélyi magyarság nyugtalankodni kezdett, hogy a szé-kely írók megbontják az erdélyi irodalom egységét, én meg szépen megmagya-ráztam, hogy nincs ok a nyugtalanságra a Nyírő meg a Tamási székelysége miatt. Megmagyaráztam, hogy nincs erdélyi irodalom, csak erdélyi lelkű írás, s a mi székelységünk éppúgy nem rí ki a magyar irodalom kertjéből, mint ahogyan nem rínak ki Mikszáth, Tömörkény, Gulácsy meg Móricz írásai."

A székely vonulat esetében egyáltalán nem vidéki elzárkózásról, irodalmi különjáratról volt szó, hanem a Benedek Elek köré csoportosuló fiatalok népi szemléletéről, a társadalmi haladás elveinek közvetlen kapcsolásáról a nép-tömegek életvalóságához. Éppen az a tény, hogy Benedek Elek nem kapot t

58

helyet a marosvécsi Helikon-munkaközösségben (az okokat és körülményeket Szentimrei Jenő Sztánáról kelt levele, nemkülönben egy Sípos Domonkoshoz intézett Benedek-levél részletezi), segítette elő, hogy a „hivatalos" irodalom-mal elégedetlenek Marosvécsen belül s kívül Kisbacon felé tekintsenek. Hiszen már a helikonista Makkai Sándor A magyar fa sorsa című Ady-könyvét is csak a kisbaconi független alapállásról lehetett a legerélyesebben megvédeni. Amikor Benedek Elek a konzervatív Szász Károly budapesti Makkai-ellenes füzetére válaszol, Szele Béla akkori főszerkesztő, a Magyar Pár t helyi kori-feusa kidobatja a cikk második részét a Brassói Lapokból, arra hivatkozva, hogy az olvasóközönség 90%-a Ady-el lenes . . . A levélgyűjteményben ma ol-vashatjuk a választ: „ . . . ha újságod olvasóinak 90%-a Ady-ellenes, ami vol-taképpen annyit jelent, hogy nem ismerik, vagy nem is akar ják megismerni Ady költészetét, természetesnek találom cikkemnek a nem közlését. Én azon-ban ismerem Ady költészetét, kétszer olvastam Makkai könyvét, ugyanannyi-szor Szász Károly perfid i r a t k á j á t . . . " — s az is természetes, hogy Benedek Elek cikke most már külön röpiratban jut el a nagyközönséghez.

A székely csoport atyja így válik elszigeteltségében is irodalmi hangadóvá. 1927-ben megírja Molter Károlynak: „Sohasem volt ambícióm a vezérkedés, egyszerűen: dolgoztam, s hálát adok a Gondviselésnek, hogy ötvenévi írdogá-lás után ma a lelkes, a megértő embereknek nagy serege lát i f júnak, s ami fontosabb: magam is annak érzem magamat. A hivatalos irodalommal ideje volt leszámolnom . . . "

Jegyezzem meg: innen, Erdélyből figyelmeztettük 1968-ban az Ady összes prózai művei sorozat első kötetének szerkesztőit, hogy Benedek Elek egy 1901-ben megjelent Mandátum-vigécek című írását felvették cikkgyűjteményükbe, a költő „névtelen" írásának vélve. Benedek Elek és Ady Endre kapcsolata ezek szerint még a század elejének ellenzéki harcaiban gyökerezik, hiszen nem lehet véletlen, hogy az újságíró Ady idősebb kollégájának írásait kivágva egy szinte ismeretlen lap után a Nagyváradi Napló vezérhelyén ú j ra lenyomatta. Nem jelez ez sem többet, sem kevesebbet, mint a két publicista-író nézet- és stílusrokonságát. 1927-es A püspök, meg a püspökfi, avagy A magyar fa sorsa című röpirata, akárcsak az 1901-es cikk epizódja, ú j ra alátámasztja feltétele-zésünket, hogy Benedek Eleket mégis csak okosabb a népnemzeti iskola utolsó képviselője helyett ama népi demokratikus irodalom úttörőjének minősíte-nünk, melynek folytatója éppen Ady Endre, majd a népi irodalom sorába ik-tatható székely irodalmi csoport. A dolgok logikája korok távján is összecseng.

Öreg ember ismétli magát a levelekben, egyre nagyobb fokon. Ez a sze-mélyiség törvénye. Olvasom Szabó Zsolt levélgyűjteményét, s egyre rábukka-nok Benedek Elek első életének — nevezzük így a monarchiabeli munka-szakaszt — nyomjelzéseire. Egy levél 1927-ből Perédy György nagyváradi ú j -ságíróhoz szól, aki tankönyvírásra szólította fel Élek apót. A pompás válasz maga is a múltra utal: Benedek Elek írt már történelmi tankönyvet, de lett is belőle haddelhadd. Habsburg-ellenes lázításnak fogták fel annak idején, s az egész példányszám pincébe került. Egyáltalán: „ . . . a tankönyvnél fölöslege-sebb könyv aligha van. A tankönyv voltaképpen a tudatlan és lelkiismeretlen tanítóember mankója. Az igazi tanítás — hitem szerint — a gyermekkel való szüntelen társalkodás" — írja levelében Benedek Elek, s még hozzáteszi: „Mi-helyt könyvet adnak a gyermek kezébe: ösztönszerűen magol." Hogyne jutna eszembe a Magolunk címen 1896-ban írt levél egy miniszterhez, amelyben Be-nedek Elek mint a Nemzeti Iskola (hamarosan megbuktatott haladó folyóirat)

59

főszerkesztője a száraz, lelketlen tankönyvstí lus ellen tiltakozott, nye lv tanok és hit tanok „kivonatos" nyelvezete ellen, azzal az óha j j a l végezve b e a d v á n y á t : epekedve vá r j a a jövendőt, amikor „majd nem magolandunk, nem mago lan -dotok, nem magolandanak!" A téma külön pedagógiai t anu lmány t é rdemelne .

Bővebb feldolgozásra volna érdemes az a levél is (válasz a M a g y a r P á r t egy körlevelére 1928-ban), amely tételként szegezi le: „A ponyvairodalom el -len sikeresen harcolni a ponyván lehet. Irodalmi színvonalú egyszerű nye lvű , tiszta magyarságú, de a lehető legérdekfeszztöbb meséjű történetekkel kell a harcot megkezdeni." S a levélíró odavágja a körlevélszerkesztőknek, hogy ép-pen a Magyar Pá r t lapja terjeszti egy műford í to t t gyermeklap „bécsi ron-gyát", keresztezve a Kisbaconból szerkesztett Cimbora t e r j e s z t é s é t . . . H á t n e m erről szólt-e Benedek Elek képviselőházi szűzbeszéde is 1888-ban? A f i a t a l szé-kely politikus akkor a silányul fordított gyermeki roda lmat ostorozta, r á m u -tatva a szövegbehozatal üzleti hát terére. Ki is kacagták a szónokot, m a j d h a -marosan ki is bukta t ták a parlamentből.

Leveleket olvasunk, s az elmúlt, de tanulságait ránkhagyó két v i lágháború közti irodalmi élet kellős közepén talál juk magunka t . Érthető, hogy érdeklő-déssel sürget jük a még hiányzó harmadik kötet megjelenését .

BESZÉLGETÉS HUSZONNYOLC TUDÖSSAL

íme, egy könyv, amely a tudományos-műszaki írásbeliség bevonulásá t jelzi a romániai magyar irodalomba. Nem, min tha te rmészet tudományi vagy ipari tárgykörben nem jelentkeztek volna eddig is aká r népszerűsítő, a k á r szakszerű munkák, Rostás Zoltánnak a bukares t i Albatrosz Könyvkiadóná l megjelent Visszajátszás című kötete azonban nem kevesebb min t 28 tudós t muta t be a kutató és alkotó tudományos m u n k a minden ágából, s m e r t hé t éven belül kétszer is felkereste inter júalanyai t , a kapot t ket tős kép egyben a mozgás, a változás, a fej lődés folyamatát is szemlélteti (ez az a „visszajá t -szás"). Mélybe ható riportokról van szó, személyiségrajzokon át t u l a jdonkép -pen a mai Románia ipari és mezőgazdasági előrehaladásának kapcsola t rend-szerébe kapunk bepillantást.

Léteztek már ezelőtt is in ter júgyűj teményeink, ezek azonban az i roda lmat még szűken értelmezték, s csak a szép- és közírókat muta t t ák be az olvasó-nak. Szellemi kibontakozásunk egy szakaszában így is volt rend jén , mer t a szocializmusra való át térés politikai és jogi út törésében a tudata lakí tás t , a m a -gasabb társadalmi szintre való felkészülődést elsősorban az egymásba fonódó szépirodalom és közírás biztosította, s ezekhez t apad t mindaz a h u m á n tudo-mány, amelynek a kulturál is színvonal, az értelmi ki fe j le t szolgálatában a nyelvműveléstől a filozófiáig, a folklórkincs őrzésétől a művelődéstörténet ig, vagy a helytörténettől a társadalomtudományig honi kötődésre, önismeretre , népben-nemzetben való gondolkodásra kellett szoktatnia tömegeinket . Mara -dandó ér téke és jelentősége miat t sorolok fe l há rom egykorú köte te t : Huszá r Sándor Beszélgetések kortárs írókkal című m u n k á j á t 38 in t e r júva l 1969-ből, Beke György Tolmács nélkül című in te r júgyűj teményé t nem kevesebb min t 56 írónak a román—magyar irodalmi kapcsolatokról te t t vallomásáról, ez 1972-ben jelent meg, s ide kívánkozik az Erdélyi Lajos felvételeivel e l lá tot t Közelképek is, Marosi Ildikó beszélgetése 20 íróval és közíróval 1974-ből. A megkérdezettek minden szava eszmetörténetileg egyáltalán nem valami el-vont világot tükröz, hanem közvetlenül összefügg mindennapja ink a lakulásá-val abban az időben. Továbbpergő tör ténelmünk jele, hogy a mai r ipor te r

60

— akár a sajtó, akár a rádió és televízió számára tette fel kérdéseit — már tudósportrékat helyez előtérbe s a tudományos-műszaki írásbeliséget kéri szá-mon szakembereinktől.

Egyáltalán nem arról van itt szó, hogy a megnőtt ipari és mezőgazdasági igényeknek egy-egy kiváló egyéniség jellemképébe foglalt megszólaltatása ki-szorítaná az élvonalból a szép- és közirodalmat, inkább arról, hogy reáltudo-mányos írásbeliségünk is élre kívánkozik a nemegyszer irodalomcentrikusnak látott s ilyetén szerepében szűknek minősített, egyoldalúságában bírált humán orientáció mellé. Szépirodalmi oltás nélkül a műszaki nyelvezet sohasem vi-rágozhatna ki. Maguk a meginterjúvolt műszakiak is szívesen tanúskodnak szépirodalmi, művészeti, humán szakbeli érdeklődésükről, s ez természetes, ha például csak magukra a nyelvismeretekre gondolunk. A tudományos-műszaki forradalom nemhogy csökkentené, hanem ellenkezőleg, felerősíti a nyelvi igé-nyeket, akár a fogalomalkotás anyanyelvi alapjairól van szó a szakszókincs megszerzésében, akár országos szolgálatról, amely magyarok esetében a román érintkezési nyelv tökéletességét is megköveteli, s minden esetben olyan bővebb nyelvismeretekről, amelyeket manapság szakonként a francia, angol, orosz, német, olasz, esetleg japán dokumentáció megkövetel. Rostás Zoltán nemcsak a szakmunkásságra, hanem az írott munkákra is rákérdez, mindig szem előtt tartván a tudományos közlés, nemegyszer a tudománynépszerűsítés nemcsak szakmai, hanem népnevelő jelentőségét is.

Vegyünk sorra néhány jellegzetes tudósbemutatást. Néhai Csapó József világosan leszegezi: „ . . . a mezőgazdász-kutató nem teljesítette feladatát egy kutatási ciklus lezárásával: eredményeit a földműves anyanyelvén is közölnie kell/ ' ö röké t fia vette át, akivel közösen szerezte Talaj és termelés című mun-káját. Dénes Ferenc vegyészmérnök a székelykeresztúri Petőfi Sándor Líceum-ból indult, s mint a iafi-i Petru Poni Intézet tudományos főmunkatársa, Si-mionescu akadémikussal együtt írta meg az élet keletkezéséről szóló munká-ját, melyet románról angolra is lefordítottak, s nem véletlen, hogy a fiatal szerző Amerikában a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert vendége v o l t . . . A nemrég meghalt Diénes Zsombor bányamérnök magyar—román szakmai szótárát műépítész fia rendezi sajtó alá. Gábos Zoltán Az elméleti fizika alap-jai című könyvéért megkapta a Korunk 1982-es Bolyai-díját. Jenei Dezső a bukaresti Technikai Könyvkiadó segítségével egy 150 ezer címszavas magyar— román és román—magyar műszaki nagyszótáron dolgozik munkatársaival. Ke-lemen Árpád mérnök-professzor, aki kollégáival elsőnek vezette be a váltó-áramú motorok vektoros vezérlésének elvét, nem kevesebb mint 10 kötetet jelentetett meg eddig román nyelven, és mert tapasztalatai szerint „a fiatalok leginkább anyanyelvükön fogadják be az ú j ismereteket, az ú j szemléletmó-dot", most találmányainak történetét magyarul írja, annál is inkább, mert „nemzetiségi kultúránkban nem szervesül a tudomány olyan méretekben, aho-gyan az a huszadik század végén természetes lenne".

A kötet nyomán követendő hőssé válik i f jaink előtt Király Mátyás, aki begai hajósinasként indult, s ma Galacon eljutott a légpárnás hajók fejlesz-téséig négyezer lóerő fölé. Ugyanilyen hős Marosi Pál, aki mint hidrológus, száz fúrás t irányított a Craiova—Oltet-öntözőcsatorna építése során, s csík-szeredai társaival együtt elkészítette a három Csíki-medence talaj víztérképét. Hát még az orvosprofesszorok! László János, a mikrobiológus, oltóanyagot dolgoz ki a járványos májgyulladás ellen, de közben a szépirodalomtól sem válik meg, érdeklődését meg is magyarázva: „ . . ; mert nem akarok eltávo-

61

lodni környezetemtől, a jelentől és a közösségtől, amelyhez tartozom." Néhai Péterfi István, a nemzetközileg ismert algakutató ugyancsak így vallott Ros-tásnak: „Én úgy gondolom, hogy magyar nemzetiségű kutató, bármilyen be-osztásban, bárhol tevékenykedik, épp olyan hasznos munkát végez, éppen úgy kultúránkat gazdagítja, mint az íróember. Amikor mi román, angol, f rancia , német, orosz nyelven megjelentetünk egy szakcikket, tanulmányt, kongresz-szusokon számolunk be eredményeinkről, akkor gondolom, pontosan olyan méltatásban kellene részesülnünk a nemzetiségi sajtóban, mint azok, akik re-gényeket, novellákat, költeményeket írnak anyanyelvünkön." Tegyük hozzá, hogy Péterfi István magyar nyelvű szakmunkáival is belépett átfogóan értel-mezett irodalmunkba.

Ez az átfogó irodalomértelmezés már a Romániai Magyar Irodalmi Lexi-kon első kötetében is megfogalmazást kapott, amikor alcímben jeleztük a t a r -talmat: „Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés." A második kötet összeállításába már műszaki szerkesztőt is bevontunk a Rostás-gyűjte-ményben méltatott Jenei Dezső személyében, s ahogy előre felmérhető: a h a r -madik és negyedik kötet tar talmát is előrejelzi mindaz, amivel Rostás Zoltán érdeklődése és figyelme minket ma megajándékoz. Nem tagadom, a Korunk 1969-ben lezajlott irodalomcentrizmus vitája előtt volt még olyan szűkebb el-képzelés, hogy az RMIL csak a szépirodalomra korlátozódjék, de a műszaki írásbeliség mai kibontakozása idején nem kétlem, hogy a Rostás bemuta t t a kitűnő névsorból a közeljövőben hazai magyar irodalmi szócikk kerekedik a robotkutató Kovács Ferenc, az ásványnemesítő berendezésekkel foglalkozó Magyari András, az agyvelő mikrocirkulációját tanulmányozó Maros Tibor, a fényképátalakítás elméletét kidolgozó Márton Gyárfás, a porkohászati techno-lógiát tökéletesítő Pálfalvi Attila, a kukorica intenzív termesztését szolgáló fundulesi kutató intézet docens doktora, Sípos György, vagy egy földrajzi in-formációs rendszer kidolgozója, a hidrológus Újvári József neve köré. Ter -mészetesen abban a mértékben „lexikografálhatók", amely mértékben m u n -kásságuk során magyar nyelven is publikálnak. Számos esetben a magyar irodalmi jelenlét máris kézzel fogható (Koch Ferenc: Az atomfizika alapfogal-mai; Radó Ferenc—Orbán Béla: Geometria mai szemmel; Rácz Gábor: Gyógy-növényismeret; Rohonyi Vilmos: Csigahajtások; Szabó Árpád munkái a szé-kelyföldi ásványvizekről, gázömlésekről és a természetes radioaktivitásról; Szabó István: Az emberi szervezet alapvető életműködései; néhai Tulogdi János gazdag életműve és szerepe a Kriterion kiadta Földrajzi kislexikon szerkesz-tésében). A Korunk és A Hét is régi ágyazója a természettudományos gondol-kodásnak, hivatkozhatunk akár a Korunk-füzetekre, akár a TETT-sorozatra. A Visszajátszás azonban valóságos feltérképezését n y ú j t j a a tudományos ku-tatások szövevényében dolgozó értelmiségünknek. Éppen ezért felfigyeltető és meggondolkoztató.

Mint már a régi interjúgyűjteményekben, itt is találkozunk olyan román nevekkel, melyek viselői — a tbc-kutató Zeno Barbu, a mintaszervező Iosif Egri rektor, a tengeri biológus Eugen A. Pora akadémikus — magyarul ad-hattak interjút, s különben is szorosan együttműködtek magyar társaikkal .

A kötet tulajdonképpen csak alkalmi válogatás egy bővebb anyagból. Ros-tás Zoltán többször is emleget másokat, akikkel riporterutazásai során Romá-nia minden részén találkozott, úgyhogy a 28 név csupán előrejelzése ama sok száz további magyar kutatónak-tudósnak, aki alkotóan bekapcsolódott az or-szág mai tudományos-műszaki felemelkedésébe. Jelzés arról, aminek sorra kell

62

kerülnie, ha számadást aka runk készíteni mindazokról, akik közléseire a jö-vőben anyanyelvünkön is, románul s annyi más nyelven is számíthatunk.

BIHARI BARANGOLÁS

A romániai magyarság településbeli szétszórtsága Bihartól Moldváig s Má-ramarostól a Bánságig, beágyazott volta a román etnikumba, nemkülönben az. összekötő szervezeti kapocs hiánya és intézményesített kul turál is életének eset-legessége nyitot t kérdéssé teszi a nemzetiségi megmaradás és az országegész-hez való alkalmazkodás történelmileg olyannyira kívánatos miként jé t és folya-matosságát. Ezért vál t rendkívül jelentőssé Beke György immár sorozattá ke-rekedett társadalom rajza olyan tájakról , melyek hű képet tudnak adni a k á r a nemzetiségi önfenntartás , akár a román—magyar együttélés mai állásáról. A Szilágyság, Fehér megye, Beszterce-Naszód, ma jd Máramaros és Sza tmár megye bebarangolása és bemutatása u tán legutóbb Itt egymásra találnak az emberek cím alat t bihari ú t ja i ró l számol be az író, egyre inkább meggyőzve olvasóit arról, hogy sajátos műfa ja , a „barangolókönyv", égető szükségletnek felel meg mind az itt élő magyar emberek, családok, kisközösségek számon tartása, mint a közös román—magyar országépítés helyszíni felmérése szem-pontjából.

Már magát a tá jbemuta tó módszert értékelnünk kell, mer t tankönyv- és újságriportszokványok helyett a személyi átélés, a f r iss dialógusok, az emberi kapcsolatok eszközeivel olyan vissza- és előremutató tükrö t villant elénk, melyben a hagyományos földrajzi és történeti adottságoktól a mai nagy mű-szaki változásokig nyílik tiszta rálátás, múl t és jövő általános összefüggés-rendszerébe emelve a véletlenszerű részleteket. A vidék nem vidékies t e r e p -ként mutatkozik, nem a központi történéseket halványan, másod- és ha rmad-fokon visszhangzó provincializmusok unalma és dilettantizmusa tá ru l elénk,, hanem mindannak jó vagy rossz eredetisége, meggondolkoztató erőforrása, ami a meglátogatott tanyák, falvak, városok, üzemek, intézmények mélyén örökletes alkotó gond és vállalt lehetőség. Sa já t múl t jából fellendülő, ú j t ö r -ténelem. Valamikor, diákkoromban, egy amerikánus módra elkezdett száraz szociográfiát fordí tot tunk ki sarkaiból, egy éppenséggel dinamikus valóság-látás és dokumentáció ú t j á t keresve, s az, ami most minden mozgalmon kívül,, egyszemélyes változatban Beke György különleges — és igényeinkhez ta-láló — jelenítési módszere, egy-egy kiragadott vidék korszerű metamorfóz i -sára, régtől kapot t adottságaiból viharszerűen előtörő országos, sőt nemzet-közi szintre ju tására utal. A bihari ember túl jutot t az értékeket felmorzsoló bárminő renyhe, poros vidékiességen, de éppen ez a felemelkedés re j t és ígér magából nemcsak ú j áldást, hanem elkerülendő veszélyeket is.

Kezdhetné-e bihari barangolását Beke György szebben, mint Kazinczy-Ferenc érsemjéni szobra mellől? A hajdani iskolafelügyelő szemével nyi t be a mai iskola magyar tagozatára, ahonnan egy 1972-ből vett jegyzete szerint 43 nyolcadikos közül 36 tanul t tovább, jórészt szakiskolákban. Nemhiába j e l -kép a közeli Érmihályfalva gépállomásán készült hidroglóbusz, az óriás labda hatvanezer liter vizet emel a fa lu f ö l é . . . A vándoríró hol az Ér egykori á r -területén járatos öreg halásszal társalog, hol állattenyésztő fa rmot látogat, s újra meg ú j r a eltalál a falvakból ingázó vagy m á r a városokba telepedett mű-szaki munkások, technikusok, mérnökök gyári munkahelyére. A szigetszerűen magányos Érszalacson figyeli a nagy foglalkozásváltást, de van szeme ar ra a.

63-

jelzésre is, hogy az ingázás áramlása már megállóban, ot thon a f a l u b a n k i t e -rebélyesednek a munkaágazatok, s a helyszínén városiasodó fa lu évi k ö n y v -vásárlása megközelíti a húszezer le j értéket. Ü j jelenség: egyedül É rmihá ly -fa lvára „idehonosodott" m á r harminc székely is a nagy népmozgásban , ú j szülőföldet választva magának az Alföld peremén.

Egy beszélgetés Jakó Zsigmonddal, a Biharból elindult neves történésszel , kulcsot ad a minden dolgok gyökérzeteként szereplő helyi kötődések megé r t é -séhez. A professzor visszautasítja a helytörténet és a provincial izmus ok ta lan egybekapcsolását, s megmagyarázza, hogy a múl t egységes fo lyama tának ré -szei nem alá-, hanem mellérendeltségi viszonyban vannak egymással, s éppen az általános folyamat torzítatlan rekonstruálásához elengedhetet lenül szükséges a módszeres helyi vizsgálat. „A helytörténet legmodernebb, tudományos m ó d -szerekkel való igényes műveléséhez — vall ja a kérdezett — különlegesen fon-tos érdekei fűződnek a nemzetiségi tör ténetkuta tásnak." Nos, ez a pa rad igma nemcsak a Beke-műben mindvégig izgalmas há t té rként fénylő tö r téne lemre , hanem az egész összetett társadalmi képre, annak minden vonatkozására é rvé-nyes. Az az érmihályfalvi Kiss Imre földrajz tanár , aki nagykárolyi t aná rko l -légája, a geológus Benedek Zoltán tanácsai a l ap ján szakmunkát szerzett a f u -tóhomok hasznosításáról, u ta t nyitva a helybeli okszerűbb gazdálkodásnak, ép-pen úgy a t á j adottságaiból eredezteti a továbbfej lődés i ramát , m i n t Nánás i Zoltán, Székelyhíd történelemtanára, aki kétezer leletével a t á j gazdag mú l t -j á t jelenítette meg a városka múzeumában, s mind román, mind m a g y a r nyel-vű közléseivel országos eredményekig ju t ta t ta a tanulók szakköri t evékenysé-gének hasznosítását. Mindez kellő időben, az urbanizálódás nagy f o l y a m a t á -ban feltornyosuló blokkházak közt, eredményes küzdelemben a műszaki á ta la-kulások kiváltotta elidegenedéssel. Avagy provinciális-e az a nyelvészeti k u -tatás, mellyel Gy. Szabó Gyula, a Falvak Dolgozó Népe című bukares t i het i -lap bihari tudósítója, már -már veszendőbe menő helyneveket , dűlő- és t á rgy -megnevezéseket jegyez fel és közöl Románia Szocialista Köztársaság Akadé -miá jának kolozsvári magyar folyóirata, a Nyelv- és I rodalomtudományi Közle-mények hasábjain? Behordja, á tment i az anyanyelv terepjelölő szavait , ama Kányádi-vers szellemében, melyet Beke is idéz a Noé bárkája felé soraiból : „ . . . Egyetlen szó —, egy t á j szó se marad jon kint . — Semmi sem fölösleges."

A t á j és az ember műszaki átalakulásának fordula tában sok é r ték oda-veszhet, de nem kell feltétlenül odavesznie. Beke György országjáró m u n k á s -ságában, mint máshol is, most i t t találja meg a maga derűlátó hitével azokat a csomópontokat, ahol a technikai haladással egy időben szikrázik f e l a ku l tú -ra tűzijátéka. Használhatnék-e különb metaforá t , amikor Beke beszámolójá-ban Berettyószéplak megnyitott olajmezői felet t „a jövő irodalmi bá s tyá j áva l " találkozunk? Így jellemzi Bálint Tibor mint író vendég az i t t működő m ű v e -lődési kör jelentőségét. Kádár Ferenc vegyészmérnök, a f inomító termelés i osztályának vezetője, kétezer dolgozó munkájá ró l ad számot, miközben dohog alatta a csövek labirintusa, Bagosi József pedig, a ki termelés f ia ta l t echn iku-sa, egy szinte párat lan előadás-sorozatról beszél, írókról és tudósokról, ak ike t ide meghívtak, s népes hallgatóközönséggel fogadtak. Pénzügyi ke re t ezekre az előadásokra nincs, de a vendégszeretetből minden kitelik. S nemcsak írók fordul tak it t meg, hanem színészek, képzőművészek is. Külön kérésre i t t j á r t Szentimrei Judit , hogy a berettyószéplaki olajbányászok asszonyait az elfele-dett népi varrot tasok t i tkába ú j r a beavassa.

64

Vegyes vidéken vagyunk, közös múlttal, közös jövővel. Annyi tatárdúlás, törökvész, német elnyomás u tán ú j r a meg ú j r a felvirágzott a helybeliek köl-csönös megértése, s ugyanannyiszor jég is ver te a virágokat. Beke pontos helyszíni emlékezésben t á r j a fel Nagyváradon a Família-szerkesztő Iosif Vul-can és Ady Endre it t töltött éveinek kongruenciáit, az egymásratalálás meg-annyi dokumentumát az egymás közelében meglátogatható emlékházakban, közös harc emlékeit népellenes, egyben nacionalista hatalmasságokkal szem-ben, ma jd felidézi az 1935-ös „Váradi hídverés" balsikerét s kiemeli a bihari magyar szellemi erőket tömörítő Irodalmi Kerekasztal annál sikerültebb ro-mán—magyar ankét já t a „kölcsönös megismerés"-ről a hetvenes évek végén, melynek testvéri szellemét azóta is viszavárjuk. Közös nevezőre törekvés fe-jeződik ki a kötetbe foglalt levelekben, melyben Méliusz József, Titus Popo-vici, Horváth Imre, Alexandra Anri{oiu, Robotos Imre, Bajor Andor bármely apályon felülemelkedő bizakodását árul ják el.

Az anyanyelv ápolásának és a román—magyar együttműködésnek egy-azon hasznossági alaptörvénye van. Látogatóban vagyunk a nemzetközi hír-névre emelkedett nagyváradi Infrátirea—Testvériség szerszámgépgyárban, itt mondja Barabás Antal, a lakatosok „császára", hogy miért szerez be magának román szakkönyvek mellett magyar nyelvűeket is. „Ha anyanyelvemen olva-som a szakkönyvet — magyarázza —, nem a megértésen kell törnöm a fejem, hanem olvasás közben ú j ötletek támadnak bennem." Fiatal román és magyar mérnökök és munkások valóban testvérileg egymás kezére dolgoznak itt, s mint Emil Copcea, az üzem egyik pár t t i tkára hangsúlyozza, a f iatal munkások többsége immár nem faluról rekrutálódik, hánem helybeli munkások máso-dik n e m z e d é k e . . . Okkal érdeklődik Beke György a nagyváradi magyar is-kolahálózat és a hagyományos nagyváradi magyar ku l túra mai formái iránt, hiszen a műszaki beválásnak is gyakorlati fogantyúja az anyanyelvi fogalom-képzés és művelődés foka, nem szólva arról, hogy a román (s bármi más) nyelvet is csak az anyanyelv teljes bir tokában lehet megfelelő szinten elsajátí-tani. Amilyen örömmel üdvözli i t t a gyárban Beke az együttélés és együtt-működés alkotó folyamatát , olyan természetes az öröme akkor is, amikor ész-reveszi, hogy Nagy István, a lelkes, f iatal elektromérnök, valamely gép reléjét emlegetve „szép magyarsággal jelfogót mond". Hát még, amikor a Nyomda-ipari Vállalathoz állít be! Itt nyomják a helybeli Cri jana román és Fáklya magyar napilapot, s ez a pompás mai orricina egyenesen tökéletes kétnyelvű-séget követel meg a szakembereitől. Beke a Romániai Magyar Irodalmi Lexi-kon i t t készült első kötetének bemutatására emlékezik: Domokos Géza, a kia-dó Kriterion igazgatója s a lexikonszerkesztők közt ott ültek az emelvényen a kötet művészi tel jesí tményű munkásai is, az írásbeliség két gyermekének, a nyomdászatnak és irodalomnak Heltai Gáspárt idéző egymásratalálása jegyé-ben. Egyébként az sem véletlen, inkább jelkép, hogy a kulturális igényekre szabott Ady Kör, valamint a helybeli magyar színházi tagozat fiataljaiból ala-kult s tíz év alat t 275 előadással bemutatkozó Kortárs Színpad hallgatóságá-nak legnagyobb része a műszakiakból telik, sőt magának az Ady Körnek az élén a fiatal Varga Gábor áll, aki egy személyben mérnök is, drámaíró is, krit ikus is. >

Azért kincstári optimizmussal sem vádolhatnék meg a szerzőt, ha túl is lát a napok gondján, s a dolgok logikus fejlődésvonalában bízik. Tudja s köz-li, hogy a nagyváradi szülők közel húsz százaléka nem veszi igénybe az anya-

65

nyelvi oktatás államilag biztosított lehetőségét (Biharban 2800 a magyar t a n -erők száma), ami — tegyük hozzá — Comenius háromszáz esztendővel ezelőtt már kifej tet t aranyigazságával ellenkezik, a fogalomalkotás f o l y a m a t á n a k megzavarásával tu la jdonképpen a román érintkezési nyelv meg tanu lásának tökélyét is f e n y e g e t v e . . . S meggondolkoztató képet kapunk Dél-Biharban, a Fekete-Körös lapályán te t t falulátogatások alkalmából is. Körös t á rkányban biztató ugyan a magánkönyvtárak elszaporodása a konokul zár tkapus p o r t á -kon, de nem egyszer hiányzik már az örökös, s ha van gyermek, azt sem a d -ják felsőbb tagozatra, mer t iskoláztatva „egy gyermek egy autó árába kerü l" . Igaz, a zöldségtermesztés és ál lat tar tás növekvő becsülete vissszavonz m á r el-szakadt erőket („Grozavárosból egyszerre t izenkét asszony jöt t vissza T á r -kányba"), ám nyers valóság marad , hogy két évtized alat t 250-ről 166-ra csök-kent az iskolásgyermekek száma.

Hiába Bunta Gáspár nagyszerű kertészete a Fekete-Körös másik p a r t j á n fekvő Nyégerfalván, az egyhektárnyi üvegtető és fé lhektá rnyi fól iasátor , a mérnöki térkihasználás, az ágyások pompája, hiába a Dél-Amerikából idetele-pített paradicsomerdő, még csak egyéni tel jesí tmény mindez, a Belényesre in-gázó főkönyvelő családi passziója. Már odébb a lapályon Gyanta öregek f a l u -ja lett, a fiatalság elszéledt, 38 ház üresen áll. A mezőn s az istál lóknál nyug-díjasok. Miért itt így, ott úgy? Alig t íz gyermek j á r a gyant i iskola alsó cik-. lusára, elég egy óvónő és egy tanító. Belényestől e r refe lé megfordul t a n é p -szaporulat statisztiája, kevés az újszülött. Beke felteszi a kérdést : a szegény-ség betegségéből hogyan vált a népfogyatkozás az alakuló jobb mód ve le j á ró -jává? Egyelőre nincsen felelet, csak fekete tény.

A Kazinczy-szobor mellől elindult bihari barangolás Nagyszalontán f e j e -ződik be, az Arany-múzeumot magába foglaló Csonkatorony alatt. I t t Dánie-lisz Endre kísérgeti az írót, kibontva vendége előtt mindazt , ameddig az Arany-kuta tás elért. Családi ügy itt a Családi kör köl tőjének emléke, vagy tíz Arany család büszke rokonságára a költővel, bár az Arany-ku ta tó Dán ie -lisz pontos adatai szerint csak a Jámbor nevűek igazi Arany-rokonok. Közé-jük tartozik a polgármesternő, Dubeiné Nagy Ju l ianna is, anyai ágról J á m b o r lévén. A kor jelét l á t j a Beke abban, hogy az egykori Arany János G i m n á -zium — legalább nevét megőrizve — ma ipari líceum, ahol a gépgyártás , az olajbányászat és a texti l ipar jövendő szakemberit nevelik. Ipar és i roda lom? It t is adódhatna kölcsönösség, de az író ezúttal nem talál méltó pá rhuzamra , mer t az Arany János Irodalmi Kört a nagyváradi Ady Körhöz viszonyítva évek óta pangás, érdektelenség jellemzi. Pedig há t volt i t t m á r m i n d e n m á s -képpen is.

A könyv Pet ru Groza egykori államfő 1954-es levelével zárul. A r o má -niai magyar szellemi életben sokszor idézett sorok Arany János születése 140-ik évfordulója alkalmából érkeztek Nagyszalontára, méghozzá m a g y a r nyelven, s joggal nevezi a levelet Beke sajátos t es tamentumnak . R a g a d j u n k ki mi is néhány sort belőle, legyen mozgató mot tó minden további barangoló-könyv számára: „Az évszázadok során átélt t rag ikus összetűzések, meghason-lások dacára rendíthetet lenül bíztam — és e bizalom erősebb, mint valaha — abban, hogy a két nép végre egymásra talál, karöl tve és testvéri egyetér tés-ben építve ki magának egy szebb, boldogabb jövendőt. E nagyszerű célhoz vezető úton vagyunk, amikor Arany Jánost közösen ünnepelhet jük és ü n n e -pel jük."

66

TORNAI JÓZSEF

Megcsókolom a szomjas folyót

Hiába várjuk a csodát: megcsókolom a szomjas folyót,

mert nem vagy itt. A ház előtt kiszáradt egy napba-térdelő

ecetfa. El kell siratnom minden ágát, mintha a te ujjaid haltak volna meg. Holnap

levelet írok neked, ha fölébredek, elmesélem,

hogyan futott a hegyek mögé a nappal s milyen hideg lett

a mellem. Mindnyájunk szívébe csillagot kellene

gyökereztetni, hogy sose fázzunk az éjszaka

fagy-rétegeiben. Titokzatos madarak

a csönd lombjai közt: titokzatos lemondások és kívánkozások

a véremben. Ó, ha már szakadna az eső,

ha nem a porba lépnék, mikor átváltozásom felé elindulok!

Zümmög a levegő, nincs más szerelmem,

csák^a víz kiszikkadt medre. Istenre gondolok, de ebbe is belefáradok

és lassan elfelejtem, milyen meleg volt a méhében, mielőtt

a világ ilyen messzire kicsalogatott. Te tudod:

ikercsigák voltunk, míg szerettük egymást

annyira, hogy mindig a fű hegyén maradjunk.

Ki lépett rá ártatlanul és büntetlenül meszes 'hátunkra?

Emlékszel még arra a roppanásra? Mondják, kormos,

magas tűzfalak meredeznek ott rád,

amerre jársz és agyonvert farkas vezet, ha visszalopózol a rengetegbe, hol találkoztunk.

Nem bánom már, ha lefoszlik, rólam az ing,

mire a kövek-kavicsok közt a forrásig fölérek

legalább megláthatják az égi szemek szerelmed vállamba égetett

marhabélyegét.

UTASSY JÓZSEF

Villámfényben Bükkszenterzsébet. Nyár van. Kék dongó zöng szobámban.

Nézem hosszan a kertet. Lomb lobog. Levél herseg.

Pulyka, liba, kacsa, tyúk a mezőről hazafut.

Űton asszony néz hátra. Villámfényben a Mátra.

Az ég tintája mérgül: vihar, zivatcur készül.

Táncba szél visz levelet. Mennydörög. És megered.

Ördögszekér Ördögszekér ördögszekér hová űz hajt sodor a szél kerget a szél

S ha itt a tél hová levél te is szegény ördögszekér hová levél

Jaj tudod-e ördögszekér sarkadban itt lohol a tél liheg a tél

68

NAGY GÁSPÁR

Szerettem az őszi nőket Szerettem, az őszi nőket gyümölcsillattál jövőket érett szeptemb eredőket hajnali ködbe tűnőket az októberi lobogókat novemberben elhagyókat mint elúszó gyors hajókat amíg néztem láttam őket a folyton télre készülőket szemükben is didergőket (de) fák példáján vetkezőket igen — a velem vétkezőket sóhajuk ívén az óh - ka t a velem együtt meghalókat nagyon szerettem a jókat vad álomba ringatókat s az álomból ébredőket homlokukon a redőket Holddal Naqppal felkelőket nappal velem bolyongókat haloványuló bolygókat csillagokra szákadókat csillag-gyereket termőket szerettem az őszi nőket nem nevezhetem meg ŐKET

Az idők közepén „Az undort (...) fordítsuk makacssággá"

(Albert Camus)

Erezni iránta valami rendkívüli belső keszont tűzpiros likacsos nyelvek felnégyeléséből számos okulásra alkalmas pünkösdi pillanat várakozik a beugrásra hogy betöltse szívünk kamráit jóféle dunai kaviccsal cementtel s megzabolázza a földindulásos statikát miszerint dőlni muszáj alájuk csákhát a gyomor... hiába kongat a harang és haragszik a kongásra érdemesítettek sorfala

69

vala minden úgy ahogy az idők közepén égzengés villám hő és fagyok határán határoznunk adatott megőrizni minden hajszálat történések milliomod részét az égbolt akkori térképét szemeink sötét kamoráiban gondosan rejtve mindaddig . .. a többi már a titkokat előhívók kérlelhetetlen-ségén hűségén és a papírminőségen múlhat — Ámen.

...A parthomályban valahol itt lépcsők... „Országom határa! — Túlnan kis házak ülnek meglapultan..." (Illyés Gyula: A Dunánál Esztergomban — 1932)

Nagy őszi esők csontváza ott a kupolák fölött köröz találgatod: elfoglalt-e már a város s benne mihez lesz közöd esőként bujdosó fejedelmek kialvatlan államminiszterek vonulnak ki fénylőn a ködből hogy már félni sem merek csak sétálok a parthomályban valahol itt lépcsők foltjai mint leoltott összeesküvők hunynák bár nem lehet kioltani sem ezt sem azt —:

távoli örökmécset s a víz viszi a hangot két part között a látó szempárt esőkkel fényes őszi könnyek a kupolák alatti kérdőíven csak ennyi lesz: fájt nem. fájt s á váll a kéz meg a láb sőt a fél agyad is amputálva nézel e hazá(r)dnyi kis szigetről a rádkulcsolódó Dunára

70

PETRŐCZI ÉVA

Olvasónapló („Sose leszek. . . szabadalmazott, másokat kizáró, első osztályú magyar. Utá-

lom az olyan magyarokat, meg németeket, akik ebből meg akarnak é ln i . . . Hanem szegény magyar löszök világéletemben. Magyartanár."

Molter Károly: Tibold Márton, Kriterion, 1984.)

Belémtört versek után („Értse meg, kényes a téma!") jött ez a könyv, a nagy türelmű öreg bölcs (németből lett magyar, mint őseim, éppúgy) tudta, kopognia mikor kell.

Lerombolt hidak napjaiban odaátról (síron és határon túlról) megüzente: EGY NEMZET SEM ALÁBBVALÓ, MINT A MIÉNK, HA NEM ALÁVALÓ,

s ha elfogadja, egy ANYAMEDENCE közös nyomorúságba lökött magzatai vagyunk.

Talán . . . ennyi... még . .. kimondható.

71

BÉLA

Jobb, mint semmi? Zseblámpával a mérges éjszakában, hogy el ne essem? Egy-egy kört kimetszve a sötétből, elmozduló fejekre tapasztva glóriát, és fűben, fában

felébresztve a nappali reményt, ha közben a reggel messze még, s csak ócska trükk, csak önző, hazudozó, csalóka fény vagyok én is, s rögtön visszatér a

sötétség, ha továbbmegyek, mögöttem ugyanolyan a táj, és amerre jöttem, nem változott meg semmi: jártam-keltem,

mint bolond szentjánosbogár ja kertben, s mert kőről kőre léptemet vigyáztam, még múló nyomom sem maradt a sárban.

Se füst, se felhő Felindult füst a havazásban, hulló, erőszakos pelyhek között kimúló ellenkezés: csak ennyi voltál s ennyi vagy, igen, így próbálsz kimenekedni...

miből is? honnan is? s miért? nem jó a kezdés, s most úgy hullsz vissza papírodra, mint szürke szemcsék, és csak fekszel holtan, mint szétszórt, elrontott betűk a hóban,

mert téged ír a téli táj hatalmas írógépe, billentyűjére farkas ugrik, kutyáktól éber már az erdő,

és rémült nyúl búvik a hosszú ú-ba, és csingilingi cinke egyre fújja: Légy tűz ott lent! Nem vagy se füst, se felhő

FARKAS ÁRPÁD

,,Lerogyni nem szabad élve"

VALLOMÁS NAGY LÁSZLÓRÖL

Hét esztendeje halot t m á r az egyetemes magyar líra egyik legkiemelke-dőbb költője, s egyre elevenebb fénnyel süt felénk arca, a versben bujdosó. Nem óhaj tom szaporítani a róla készült szaktanulmányok számát; e ter jedel-mi okok korlátozta fél-verséletművel* s a róla szóló szavakkal egyre halvá-nyulóbb emberi s költői orcájá t szeretném fölmeríteni az emlékezetből.

Az ezerkilencszázhatvanötös esztendő cudarul végződött számomra, a fagy kutyái véknyamat mardosták, zimankósan indult a következő is, kis versrőzsékkel kísérleteztem havat olvasztani magam körül, s bár kilá-tástalanul hóföllegesnek tűn t fölöttem az ég, min t ki mégis hosszú út -ra készül, verscsikókat abrakol tat tam bátortalanul. Ez időtt jelent meg szüleim székelyudvarhelyi lakásán egy nyurga f iatalember, kér te őket, ne i jedjenek meg tőle, mire ők természetesen nyomban nagy-nagy ijede-lembe estek; s á tnyúj to t t egy vékonyka könyvet. Nagy László: Himnusz minden időben — ez állott borítóján, dedikált példány volt, illőnek ta-lál tam sürgősen elolvasni. A szerző neve semmit nem jelentett számom-ra, misenapi névnek tetszett, a gyéren kezembe kerülő külföldi lapok-ban ugyanvalóst nem találkozhattam vele, különben sem jelent meg az elmúlt nyolc évben — tehát eszmélésem idején — verseskönyve Ma-gyarországon. És elolvastam egyszer, és elolvastam tízszer, s megpat tant a gomb ingnyakamon: a Csoda bűvületébe estem; Balassi, Csokonai, Pe-tőfi, Ady, József Attila u t án ú j nagy költő fényudvarába, ki az én pir-kadó parazsaim után igazi tűzzel olvasztgatta körülöttem a jegesedő le-vegőt:

Tűz te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű te fütsd be a mozdonyt halálra, hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher tűz

te gyönyörű

És e tűz már nem csupán a Prométheusz óta sokezeréves költő és befo-gadó közmegegyezésével kialakult jelkép újraviláglása, nem csak a minden pennákon több-kevesebb erővel fölfénylő vándorszimbólum, az is persze, süt belőle Ady-tűz-csiholó indulata, a nagy-nagy tüzekre sóvárgó József Attila vacogása, de túl is muta t minden jelképen, mer t csontok-idegek mélyéig szer-vesült hevület, lángropogás, nagy méltóságú katarzis, ú j erő, ú j hang, ú j aka-rat — mellyel „elérte a láng a képzeletet".

Nagy fá jdalmakból , történelmi és személyi krízishangulatokból érkeztek fe-

* A Kriterion-könyvkiadónál megjelenő Nagy László-kötet előszava.

73

lém e költemények, duhogó erővel, pompázatosan. E líra oly korban töl töt te fel robajló vérrel a nyelv véredényeit, mikor a költészet válságtünetei m á r világ-szerte mutatkoztak, midőn már többnyire dadogván, technokrata rázkódta tá-soktól elharapott nyelv alól lüktetett fel az ének; ének? hol volt az m á r ! — csak az omlás törmelékei alól fölfénylő szavak, csak világító gondolatszilán-kok, melyek a szétzüllött hajdani panteisztikus életérzés emlékét kísértet ték, vagy mutat ták egykedvű, tükrös arcukat. Kelet-Európában a fráziszörgető, deklamáló hang dívott, mikor ő Csokonai, ma jd József Attila képzeletgazdag-ságánál is nagyobb erővel emelte rangra a költői képet s virágzását: a me ta -forát. A szenvtelen, fakó hangvétel már a modern világlíra egyik alapfel téte-lének számít, mikor szólani mer az elérhetetlennek feszülő akara t pátoszával, az avíttnak vélt magasztosult szenvedéllyel, mely nem süvít el immáron köny-nyedén szívünk fölött: tartalommal telítik, földközelben t a r t j ák egy megfá j t élet szivárványszínű nehezékei. Az örök nagy emberi érzések: iszonyat, f á j d a -lom, öröm, már-már a romantika kelléktárába utaltattak, amikor fölsebzett a jkakkal való kizengettetésüket felvállalja, hogy aki nemrég még a bomlás-ban didergett, megszenteltessék az ember!

Szakad az ember veséje, de az űrt álma belengi, muszáj dicsőnek lenni, nincs kegyélem.

Nincs kegyelem, úgy bizony, nem bal kézről szerzett dicsőség ez, s a költő nem is csak magának vindikálja, hiszen népben — nemzetben — emberiség-ben gondolkozva tör tágabb poézis felé, építvén arcát r i tka következetesség-gel.

Élén a verseskönyvnek, mely viharos gyorsasággal csavarta el fe jemet , a szerző arcképe állott, vonzó, negyvenesztendős férfiarc, földrengéses, mintha csak vad, belső tektonikus rázkódások után frissében rendeződ-tek volna ú j r a vonásai, ha egy légiesen fáradt mosoly nem menekül t volna meg a rengésből. Fizikai kínok, szellemi fá jda lmak dörzspapír já-val belülről vékonyított férfiarcnak tetszett, „csikorgó szivárvánnyal" bé-vülről viselősnek, ahány suhintás a szív fölött, annyi ezüst szállal a h a -lántéktól fölfelé, az inkább méltóságos, mint büszkén föltartott , enyhén hátrabiccent főn sarjúrendszemöldök, fókuszossá szűkített tekintet , tű -nődő-szigorúan szembenéző, lennebb kiscsikók veszélyre táguló orrcim-pájával, s az a jkak határozott éles vonala vízszintjelző: eddig érhet csu-pán az áradat, nem tovább! Tükör előtt is í rhatta volna: „Homloka érc-hegy, haja deres erdő / Orcája kardéllel megírt kép." Művészfotó bizony ez a javából, a lakmuszérzékeny arcú Nagy László szívesen fényképezke-dett, majdmindenik fotográfiája egyben illusztrációja is verseinek, min t -ha hajnaltól alkonyig vonásaival volna elkevert, de legalábbis exponálás előtt kicsordulna arcára a költemény. Megadatott aztán a tisztesség, hogy megismerhessem élő arcát is: a III. Európai Költőtalálkozón á tnyúj to t -tam neki egy magamszerkesztette könyvet, 200 magyar szerelmes verset tartalmazott, s címéül — Szeretni tehozzád szegődtem — az ő verssorát választottam. Egy másik arcot láthattam, versek forrásvidékét, honnan e tág dimenziójú költészet útnak indult, a félszegen-örömöst, a vásárf iá t kapott szétnyílt a jkak körül apró kiscsikófogakkal nevetős Nagy Lászlóét,

74

ki három József Attila- s egy Kossuth-díjával engedte végigömölni or-cáján a kis könyvecske fölötti meglepödöttségét, évelődön fordulván J u -hász Ferenchez, felém vágva szeme élivel: „Na, nézd meg, Feri, miket találnak ki ezek a f iúk odaát, még bebizonyítják, hogy minden eddigi magyar fehérnépnek én valék az udvar lója" ; más arc volt ez bizony, mint a fotografált , de csak annyicska különbséggel való, mint amennyi élete és versei között. Együtt ebédeltünk, szertartás volt abban, ahogy kikatt intotta magakészítette bicskáját.

, , . . . barackot ád a kökényfa, ha kinyitom gyöngyháznyelű bicskám" — idéz-t e m szembe véle sa já t verssorát, szokásomhoz igazán kevéssé híven; magam sem szeretem, ha sajá t szavaimmal szándékoznak bekeríteni —, hamar i meg-bánással is kissé, mer t lám, ráadásul el is vétettem. Csak gyöngyház-bicskám! — emelte muta tóuj já t . így, nyél nélkül vagyon írva a Rege a tűzről meg a jácintról című poémában, s én hiába erősködék mentegetőzve, hogy nálunk a székelységben a bicskának külön nyele van s éle, olykor túlontúl vérremenően vallatásos, mer t nyilvánvaló, hogy az ő nagy műgonddal megépített versor-szágában m á r az összetett szóban megemelődik, csodákra haj lamosan a bics-kanyél az élével együtt, tömörítvén szól, nem köntörfalazva, különben is, hogy nézne ki, oly nyögvenyelősen az egyébként öntörvényű r i tmuskép? Nagy László föld- és természetközeliségét gyakran szokták emlegetni, okkal, mer t miközben felvetett fe jén kifinomult szellemi méltóságok vonásaira ismerünk, versvilágából, csaknem minden sorából e teremtő együttlét árad, totalitásra törekvő szintézisigénnyel. Ök ketten, Juhász Ferenccel, jövet a magyar nép-élet legbensőbb kavernáiból, a népköltészet aranyleveles ágait suhogtatva, már az ötvenes évek legelején, népi kollégista korukban fogadalommal határozták el: a magyar költészet megújí tói ők lesznek. És lettek. Első pillantásra úgy vélhetné felületes szemlélő, hogy ugyanazon versvilág megteremtésén f á ra -doztak mindketten, de közelebb haj ló tekintet számára rögtön kitűnik, hogy míg Juhász Ferenc e mikrobiológiától a kozmikus terekig mindent szenvedé-lyesen ölelőn a tenyészet országában épít idomtalan birodalmat, addig Nagy-László belső robajoktól zaklatott, ökonomikusán féken tar tot t indulatú „ká-romkodásból katedrálisa", mintha kif inomult idegzetű, aranyerezetű váza, mondhatni szintézise volna az elavult elemekkel küzdő mítosznak.

Korai verseiben — csak egy bicskavillanással próbáltam- érzékeltetni — a természetközeliséget, a szülőföldet, a dunántúl i tá j ja l való, gyakran idillikus együvéfonódás, a korán megismert fizikai és pszichikai fá jda lmakka l való együttélés gazdagítja, örömös képessége afölött, hogy bognár dédapától örö-költ tehetsége folytán minden tárgy kezessé válik keze alatt, édesanyja köny-nyed ceruzája nyomán a világ pedig leképezhetővé. Kisgyermekkora óta r a j -zolja versben és graf ikában szárnyas csikait, lovait, festőakadémiára készül, de már első éven csábítóbb szerető a vers, árokba vágja a festőállványt, s az otthoni boglya tövében reggeltől estig lélegzet-visszafojtva í r ja költeményeit, a mindenből-teremteni-lehet-valamit boldog mámorával, miként apjá t idéző szép soraiban is felnyüzsög később az élmény: „Okos a te bicskád, sápot gyárt eleven ágból, / furu lyá t bodzafából, nyári hegedűt a nádból, / tanulok tőled, t e ezermester, ó, mennyi szakmát, / bábosok vagyunk, kötelet verünk, kötjük a kaskát, / bárddal szólunk a fának, árral cipőnek, lókantárnak, / foltot a lukas kannára kezeink zengőn kalapálnak, / ne sírjon anyám, ne sír-jon, fa ragunk neki játszva / szilből fakana la t : aranylibalábat fazekába!"

75

A játék, a szülőföld, a szűkebb család és a mindenből teremteni képesség nagy erejének élménye határozza meg korai verseit. E varázslatkészség egyik késői inter jújában is visszatér: „Sokszor egyetlen szóból is tudok verset í rni . Köréje rántok sok mindent. Kosztolányi szerint a legszebb magyar szavak: vér, gyöngy, kard, s z í v . . . Én mindén ilyen szóból tudnék külön verset írni". De ezekben a korai versekben már ott barnállik, ragyogó csillogást jelezve a fájdalom színe is, a veszteségérzésé. Mert etikával építkezik: „Jóságomban hatalom van, háború a két karomban", s szintézisteremtése is a jóság szin-téziséé:

Ö, én az ég alatt állva, múlhatatlan fényeket látva az idő roppant szemeáljára odafagyok, mint egy könnycsepp törhetetlen gyönggyé viselhet az idő örökké, bennem az öröm is bánat, az időé.

Idővel, térrel költészetben sokan eljátszadoztak már, de ebben a szemeal-jára odafagyott könnycseppben hatalmas költői erő fénylik föl, deres ma já l i -sok viharzanak benne, zengenek tűzciterák, méltóság és alázat tündéredik, pontos, fölismert küldetéstudat kéri kicsiny, de megszolgált jussát, ú j r i tmusa érik a dalnak, az ellentétek közé feszített költőnek már „Éden s pokol az inge". Tudja, hogy a Tavaszi dal időszaki, feltétlen optimizmusától milyen m a -gaslati időkbe ért el, s mivel jár kockázata annak, ki oly korban oly szinté-zisre tör:

éra az isten sörényes ménje, megbotlom égi kék szántáson, az isten énrám korbácsot fog, most kezdődik el kínzatásom, káromkodások szárnya csattog.

Tudja és keményen szembenéz vele:

Nehogy elmúljon hit s harag, kínzókamráid, világ, vállalom.

S ha a harag nem is, de mire költészete ú j csúcsaira érne, a költő a r ra ébred, hogy: „hitek szétesve, mint a pat tant abroncsú dongák", kezében „a rózsa le-fejezve, tövises szára csak, amit szorít", s halállal él már, nem kenyérrel , „fejbelőtt lovak szédületével" néz a jövőbe.

Kelet-Európában igazán nem ritkák a Nagy Lászlóéhoz hasonlatos költői válságok, sőt mondhatni, egy adott történelmi időszakban minden valamire-való versíró átvészelte. Eszmei kudarcélményit is csak azért hozzuk szóba, hogy nyilvánvalóbbá váljék: őnála a válság — épp tehetsége méreteinél fog-vást —, soha nem járt a poézis krízisével is, sőt mindig ilyenkor sokszorozta meg erejét terjedelmükben is nagyformátumú művek kigyöngyözésére. A hosszú énekek, mint a Gyöngyszoknya (1953), Havon delelő szivárvány

76

<1954), A vasárnap gyönyöre (1955), a Csodák csodája és a Rege a tűzről és jácintról (1956) nemcsak a költői közérzet összegezői, de egyben a poétái esz-köztár számbavételei is, és hiába akadnak évek, mikor sanda tekintetek nyug-tázzák kéjjel a verstermés elapadását, újul t szemlélettel, ú j összegezéssel s felfrissített versprozódiával képes porondra lépni. Búcsúzik a lovacska (1963), Menyegző (1964), Zöld Angyal (1965) hosszú verseiben is, pontosabban a már említett Himnusz minden időben című kötettel, melyet a szaksajtó is egyöntetű lelkesedéssel fogad.

Előbb azonban meg kell vívnia az Angyallal, mely hol a kutyák áldoza-taként, hol a pusztítás tündéreként mutatkozik, csalódásokkal kell megküz-denie: Hitemben megcsalatkoztam — vallja nyíltan, s ha már „szétzüllött a csillagok égi kertje", emberek közé állva kell vinni „e vicsorgó szivárványt, a hegy havasába". Fölülemelkedésre vágyik, északi, magas és tiszta levegőre, a szépség bűvöletére, s nem áll elveresedett, „felfuvalkodott kakasok" pró-fé tá jává :

Bűvölj meg távoli szépség, szívem a porból kihúzd, ne zengjek jeremiádot, se psalmus hungaricust.

Tiszta költészetet kellett teremteni, por fölé szállót, s hogy az mégsem sikeredett éterien ellebegő, desztillált finomságúvá foszlóvá, nagyban hozzá-járul t a megszenvedett élet tárgyias képlátása, s a népköltészet számára bar-tóki érvényű fölhajtó ereje.

Láthattam énekelni Nagy Lászlót több ízben is. Hallottamot lett volna rendjén írnom, de hát látványosság is volt egyben. Talán a szovátai al-kotóházban „bandáztunk" éppen, mikor váratlanul, egyenes feltesttartás-sal hátra biccentette fejét, s dalolni kezdett

Szálon megyek, nem szekeren, mert a szekér megráz engem, de a szál csendesen megyen Szegedig a folyóvizén.

Arca kitüzesedett, nagy-nagy méltóság volt énekében, mint ki tudja, tö-rékeny gyöngyök szállanak föl azon a torkából: „Harangoznak a torony-ba, / ne vár j rózsám a templomba, / mert tudod, hogy aki szolga, / akad annak mindig dolga. Kedvenc nótája lehetett, többször is elfújta, s ha jól emlékszem írt is róla valahol. Csodálkozott, hogy nem ismerjük, meg-magyarázta: e dalban a bánatos szerető szálfákat úsztat a Tiszán, s fi-gyeljük csak meg, milyen ritka költői erőre vall, a vízen terjedő ha-rangszó s a munka hétköznapisága, a rögösség és a simaság harmóniá-ja. Elmélete is volt arról, hogy különböző korokban más-más módon ha-tott a népköltészet: hol romantikájával, hol realizmusával. „Hatása azon-ban, kivéve a nagy egyéniségeket, inkább áldatlan volt, mint áldásos. Egyszerűsége együgyűséggé, muzsikája üres csingilingivé silányult az ava-tatlanok kezén. A népköltészet ilyenfajta áldatlan lejáratása még tart manapság is. Sok-sok arcát ismerni kellene végre. Cifrálkodása mellett észrevenni ékességét, realizmusa mellett absztrakcióit, vüágossága mel-lett re j te t t áttételeit, jámborsága mellett égre lövő szentségtelenségét. Ritmusában a lézengő elevenséget." Aki alaposabban belelapoz Nagy László lírájába, önjellemzésnek is tekinthetné e sorokat.

77

Korántsem állítanám, hogy költőnk a népköltészet .violabánattal hímzett porköpenyegében valaha is tündökölni kívánt volna, mint minden nagyfor -mátumú alkotónál, nála a hatás, legyen a tiszta forrás környékéé, vagy Adyé, kinek csupasz ostorára mutatot t : „ . . . t e t s z ik ! " , József Attiláé, kihez eseng: „hogy el ne jussak ama síkra", a közvetlen hatás bartóki mód elkevert, ki-mutathatatlan. Pedig nem csak a magyar folklór hívő ismerője, másfél évi bolgár ösztöndíjasként több mint tízezer sort fordítot t a délszláv népköltészet-ből, meg is vallja: a nyolcasok sajátos 5+3-as tagolása hatot t is r i tmuskép-alkotásaira. Fülében még az otthoni betlehemesek csörgős botjaival hét é j -szaka olvassa Kallós Balladák könyvét, hogy a nyolcadikon fölfedező írásban köszöntse, közben képzőművészként és nemzeti költőként publicisztikában az elsivárosított tömbházépítkezés paksi „tulipán"-díszeiért csatázik, érzi, hogy valami, mi szívpumpája volt a népéletnek, végzetesen alámerült, és nem jön helyébe semmi. Legyinthetnénk: a huszadik század Kelet-Európájában min-den patriarchális környezetből jött költő átlábolt e t raumán, csakhogy az el-veszett rusztikum, az emberközeli világ iránti sóvárgás nála nem marad meg a nosztalgia szintjén, drámába csap, s termi a koráért felelős embert , s annak pályáján is sorsdöntő költeményét, a Zöld Angyalt és a Menyegzőt. Már a Búcsúzik a lovacskában megképzi a földműves ember ősi segítőtársa pusztu-lásának nagyarányú víziója: az anyagelvű világban, társadalomban fölösle-gessé vált lovacska, apokaliptikus pusztulása előtt még egyszer, u to l já ra be-nyargalja a számára oly kedves réteket, már-már úgy vélnénk idillbe merü l -vén, ha nem csattannának kegyetlen tények: „Jaj , a hó, a hó, feketedve ka-varog a hó, még a fogaimat is megörlitek"; nos, e kíméletlen vízió még ke-gyetlenebb mitikus látomássá tágul a Zöld Angyal által pusztító, mohó, min -dent elárasztó, fölzabáló tenyészet költeményében, amelyben szintén a t e rmé-szeti és technikai világ tárgyi elemeinek egymáshoz feszüléséből nő a vízió, „repülő sózza a mezőket", s az apa „bakancsa csupa penész-bulla, csiganyál-cirkalom" és „zöld szárnyak zuhognak az ágyra, ahol születtem! J ö n a Zöld Angyal, elfoglal engem orcátlanul", már „levélrések a hurrázó szájak", „egy érvényét veszített világ beleveszve e lomb-lavinába, már zöld pofonok pusztí-tanak a nagy vallomásra, »s a bőrünk is« zöld epét, zöld bor t izzad m á r " áll a pusztulás bálja, már minden idilli, gyermekkori élményt szájába vet t a ron-tás, de ő nem menekül a nosztalgia színes sátraiba, ú t juk ra és sorsukra bo-csátja őket!

Végeladás, nincs maradástók, emlékeim, lelkem csordái a kitárt csontkapun át a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda, zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek, menjetek, én nem megyek vissza, helyettem pusztuljatok,

mert:

könnyeim kora lejárt, vége a lírai fényűzésnek, vért akar az ábránd, kiderült, a tündéri párna helyett fekete tőkén a fej, s már skarlátban a balsors fölötte áll...

78

Totális önfeladás lenne? Még csak részleges sem! A pusztítás és teremtés dia-lektikájával van dolgunk, koncként veti oda emlékeit a fölfaló mohóságnak, csakhogy a teremtő akaratot menekíthesse. Igaza van Csoóri Sándornak e költeményről szólva: „A költő, aki meg akar ja váltani a világot — kilép be-lőle. Nagy László leszámolása eddig a legnagyobb arányú. Teljesebb, mint bárki másé." S hozzátehet jük: gesztusa megrázóan rímel a „lerogyni már nem szabad élve" — teljes életművet átszövő, meghatározó gondolattal és költői-emberi magatartással .

Az idilli világ elveszett, enyészet legelészget ra j ta , de indulnak régi és ú j veszélyek a létezés minőségét és méltóságát kikezdeni. A Menyegző még egye-temesebb érvényű látomás a tisztaságra uszuló pusztítás orgiája ellen. A költő a lagzi i f j ú pár jáva l azonosulva magasztos emberi érzéseket védelmez az „ős-atyák kőtábláival" szemben, a teljes azonosulás jeléül többes szám első sze-mélyben hirdetve: „mi vagyunk a tűz, mi vagyunk a vér, a te j meg a méz". Minden, amit felemészteni óha j t a bagzó sokadalmi tivornya, s ami végül is tárgyiasítója a költő egyetemesült életelveinek.

A költemény oly mítoszivá tágított látomás, hogy hatásmechaniz-musa szempontjából érdektelen, volt-e közvetlen élményalapja, de bepil-lanthatunk a Nagy László-i műhelybe, ha ideidézzük vallomását, misze-rint indítéka egy bulgáriai élmény: „Alit az ú j pár a sziget csücskén, szólt a zene, ivott a násznép, koccintott a fényképezőgépes külföldi t u -ristákkal. Folyt az ünnepi ceremónia. De ez nagyon sokáig tartott . Ügy éreztem, a két f ia ta l egybekelése csupán merő ürügy a huzamos dári-dózásra. Nekik csak várniok lehetett, csak áll tak szoborszerűen, fá jda l -masan nézve a hullámokat, a tenger fenséges aktivitását. Én nem bírtam idegekkel az ő mozdulatlanságukat, és továbbmentem. Vittem a látványt, ami verssé kezdett fogalmazódni bennem."

Irta pedig a Menyegzőt az a Nagy László, kinek Szécsi Margit költő-nővel való lagzi ja csupán egy tányér fekete meggyből és néhány pohár vörösborból állott — szabadkozva jegyzem meg, mer t személyes életé-nek adalékai föllelhetők ugyan verseiben, áll még az Alföldön az Irtsá-tok. ki a délibábot „napkeleti betoncsárdája", s magam is megismer-kedhettem Párizsban A nagy atlanti homályban madame Albisettijével, kinek „teje megeredt, megelőzvén a foganást", de alig akad költőnk, ki-nek pr imér élményei ily motívumszinten, mazsolaként vir í tanának a köl-teménykalácsból, s kinél ennyire a teljes megélt élet szellemiesülne esz-meivé.

Ez az eszmeiség költészete utolsó szakaszában egyre légiesebbé válna, ha nem fonódnának r á tömötten a tárgyiasult keserűség mind összetettebb, mind bonyolultabb metaforái ; m á r nem születnek felszabadult harmonikatüdővel lé-legző hosszú-énekek, tömörödik a vers húsa, a r ímek méze elcsorog, a próza-versek ideje is el jöt t : „Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsar lója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepetcsételt szájjal j á r jak . Mert lezárva meg-romlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat ." Hiába ju-tott deres majálisból, „júliusból csak zúzmarába", magasabb ormok hidegébe ért. Még egy-két kísérlet a bánat ellen: délre indul, de pálmákat lát jégbi-lincsben, s üzeni: „délsziget nincs", az örök városba, Párizsba ér, s csalódot-tan, szikrával tele szájjal szökik vissza „a Tisza rohanó-almás partjáig, s to-

79

vább, hol gyémánt éggel az örök Attila patkolja önmagát". Ösztönös vissza-fordulásgesztusa Csoórival szólva — „figyelmeztetés, hogy többé nincs szá-munkra Párizs nyársain megsüthető gondolat; hogy csontok és agy velők akarva, akaratlanul ezen a földrészen is izzásba jöttek, még ha balkáninak mondják a térséget továbbra is. Hogy mi már menekülni sem a világosság által tudunk, hanem azáltal, ami köt bennünket". „Északra, László!" — sar-kantyúzza magát a költő, s az ő Északja egyértelműen élet és költészet patyo-lat havú, még be nem vett csúcsait jelenti.

Magasra jutott, kétségtelen. S nem csak mert éltében több hazai s nem-zetközi babér koszorúzta homlokát, de mert haláláig hőse tudott maradni a hűséges megújulás, a ,.lerogyni nem szabad élve" — maga szabta, fogat szo-rító kényszerének, s megújítója és egyetemessé lombosítója egy nemzeti köl-tészetnek.

Halálhíre után álmot láttam, melyet továbbálmodhat bárki, aki alábukik költészete rejtelmeibe.

Aki hinni bátor még a költészet hatalmában, csodálatos álmot láthat egy éjjelen valamely távoli sírról, mely megnyílik lassúdan, s kezdetben halk és fehér borzongással, majd egyre növekvőbb habzással labdarózsák türemlenek fölibe, szétpergő rögök közül hatalmas labdarózsaerdő ör-vénylik az égnek, nő, növekszik éjszakát behabzó hűs-fehér máglyalángja, mígnem a fölülső húsos sziromlevelek tomporról ágaskodó, kalimpáló lá-bú telivér lovak alakját öltik lassúdan, s már zúdul a mennybe egy mé-nes, táltosos pompás paripán maga a Költő az élen, szélbe-zokogó vad-ezüst hajával, éjbe csördülő selyem ostorával, — és kérdez, kérdez, kér-dez :

Létem, ha végleg lemerült ki rettenti a keselyűt! S ki visza át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!

ALFÖLDY JENŐ

A közösség énekese B E N J Á M I N L Á S Z L Ó H E T V E N E D I K S Z Ü L E T É S N A P J Á N

Amikor Akhilleuszt a fővezér, Agamemnon megalázta, az Iliász hőse úgy döntött, hogy lemond minden vitézi babérról, dicsőségről, amit azelőtt a törzs, a sereg s a vezér szolgálatában az életénél is fontosabbnak tartott . Arról kez-dett elmélkedni a harctól félrehúzódva, hogy az élet minden másnál nagyobb érték, nem érdemes feláldozni semmiért.

Kínálkozik erre a legendára úgy ú j legendát csírázó hasonlat. Miután Benjámin Lászlót, a már koszorúval övezett, szocialista hitvallású

költőt az ötvenes évek első felének vezető kultúrpolit ikusai többször is „meg-bírálták" — először 1951-es költeménye, a Számadás megjelenése nyomán, majd más munkáiér t , közéleti lépéseiért —, a költő egyszercsak arról kezdett elmélkedni és egyre szebb műveket írni, hogy lemond a Számadásban még vál-lalt, hősies magatartásról , többé nem tagadja meg a sok szomorúsággal, küzde-lemmel és vereséggel terhes múltat a tetszés szerint színezhető jövőért; az élet, az „egyetlen élet", úgy, ahogy megélte, minden másnál nagyobb érték.

Minden hasonlat — akarva, nem akarva — torzítás; szemléltetésre akkor alkalmas, ha két jelenség analóg vonásainak erős körvonalazása u tán megra j -zoljuk a részletekben mutatkozó eltéréseket.

Akhilleusz az arisztokratikus hősideál megtestesítője a görög archaikum-ban, ennélfogva sértődése csupán magánérdekeinek sérelmével egyértelmű: a hadizsákmány őt illető részétől s kedvenc rabnőjétől fosztja meg a fővezéri önkény. Ha a vezér nem becsüli meg, akkor többé nem haj landó szolgálni sem őt, sem a közösséget; ezen a logikai úton jut el addig az individualista filozofi-kus kijelentéséig, hogy „Trója minden kincse sem ér fel az életemmel".

Benjámin László mindenféle arisztokratikus társadalmi jelenség esküdt ellensége gyerekkora óta. Következetes demokráta : a demokráciát csak a szo-cializmussal, illetve a kommunizmussal együtt tud ja elképzelni. Tizenöt éves korától, a harmincas évek elejétől kezdve résztvevője a munkásmozgalomnak, s 1947-ig — a Kommunisták Magyarországi Pá r t j ába való belépéséig — a szo-ciáldemokrata pár t . forradalmi szárnyához tartozik, lázító, antifasiszta, tőke- és háborúellenes költemények írójaként s mozgalmi munkásként .

Mi volt az oka annak, hogy az ódai lendülettel megírt — s az ötvenes évek elején megjelent politikai mondandójú költemények sivatagából magasan kiemelkedő — Számadásért elmarasztalták? Talán az, hogy „individualista" ál-láspontra helyezkedett?

Paradox, önellentmondásos módon, ez a kifogás húzódott meg a magas katedráról elhangzó kri t ika mélyén: rosszul gondolkodik, aki az egyéni helyt-állást latolgatja, egyéni hősiességre való képességét mérlegeli, mert minden harcosnak a háta mögött kell tudniá pá r t j a és egész népe összefogását, erejét . Olyan ez, mintha Agamemnon haragjá t Akhilleusz azzal hívta volna ki, hogy , egyéni hőstettéket visz véghez — nem pedig azzal, hogy minél többet követel a hadizsákmányból.

A költő válasza nem pusztán a sértődés volt; a bírálatból nem azt a kon-

81

zekvenciát vonta le, hogy nincs szükség hősies helytállásra, önfeláldozásra. Olyan fából faragták, hogy mindig előbb keresi a hibát önmagában, mint má-sokban, amikor válságba jut. önvizsgálata jól megkülönböztethető verst ípusok-ban, több etapban haladt előre, szoros kapcsolatban a külső valóság, a tá rsa-dalom alaposabb és kri t ikusabb megismerésével.

önéletrajzi versek sorozatával bírálta fölül azt, amit a Számadásban még így hangoztatott: „Rozzant szobák homályán, sírok között, romon, / visszafelé miért is kutatnám lábnyomom?" Ehelyett az „új világ ezernyi szép csodájá t" akarta megénekelni, feledésre ítélve az i f júkor i munkássors küzdelmeit, nyo-morúságait és — tegyük hozzá: saját hősi múl t já t is, lévén a kevesek egyike, akik mégis dacoltak a tőkés renddel, fasizmussal, ő volt az a költő, aki a ha r -mincas és negyvenes évek fordulóján világgá kiáltotta: „az ellenséghez ta r to-zom!". Az „ellenséghez" — vagyis a fasizmus, a tőke ellenségeihez. (Milyen hasonlatos ez ahhoz, amikor József Attila, néhány évvel korábban, a harcoló spanyol kommunistákra és a szovjet erőkre gondolva, „testvéri tankok"- tól várta a szabadságot!) Most viszont belátta: múl t já t kár megtagadnia, s a szo-cializmus nemcsak harc, hanem az élet érdekét mindenek fölé helyező, h u m a -nista meggyőződés; a költői realizmus pedig nem az elért eredmények meg-csillogtatása ünnepi fényben, hanem a valóságos élet tapasztalataiból kiszűrt, általános emberi tartalom érzékletes és hiteles ábrázolása az egyszeri sorsban, lelkületben.

Költészete ennek megfelelően az ünnepélyes, elvontan allegorizáló stílusról hétköznapibbra és konkrétabbá vált, az ódai lendület elégikus elmélyülésre cse-rélődött.

Az ötvenes évek közepén — már 1953-mal kezdődően — nemcsak a sa já t életéhez, a saját múltjához való viszonya változott meg. Egyre inkább fölis-merte az ú j társadalom néhány év alatt bekövetkezett torzulatait, a szocialista demokrácián esett sérelmeket, a vezetői bürokratizmust és öntömjénezést, az antihumánus intézkedéseket, régi kommunisták, mozgalmi emberek meghurco-lását — és nem utolsósorban az irodalomnak a romlását a kultúrpolitikai me-revség, szűklátókörűség, a középszerűségnek oly kedvező normatív előírások, elvárások miatt. Lírájában magasrendű művészettel kapcsolódott össze a szo-cializmus társadalomkritikája, az etikai tartás, az önmagával szemben is k ímé-letlen erkölcsi szigor.

Az ötvenes évek közepe tá ján megújult költészete úgy is felfogható, mint visszatérés az 1948 előttihez — a küzdelmes ifjúsághoz, a bensőből vezérelt forradalmisághoz — egy szférával magasabb szinten. Volt hozzá erkölcsi, szel-lemi, művészi tartaléka — és tanult a közben történtekből; múlhatat lan érvé-nyű törvényszerűségeket szűrhetett le az átélt társadalmi válságból, egyéni ve-'reségeiből, mindezt megszenvedett művészi formában. „Hát megtanultam, hogy az ember / lehet az örömért kesergő; / halhat az életért a bátor — / de m á r : embertelen az emberségért, / becstelen a becsületért, / igaztalan az igazsá-gért / nem lehet senki emberfia" — így utasít ja el a korabeli vezetés machia-vellisztikus gyakorlatát; „Az Eszményt kell — rá tet tük életünket — / ha kö-römmel, kikaparni a sárból, / és felmutatni tisztán a világnak!" — így szól az Így vagyunk programja. Bevallani a szocializmuson esett sérelmeket, megtisz-títani eszméjét a hozzá tapadt szennyeződéstől. Nem félrevonulnf, nem az anti-humánus erőknek hagyva a kezdeményezést, hanem cselekedni a józan ember-ség nevében, költőként az igazat szépen kimondva.

82

Művészi újjászületése érdekében eleven tartalmat adott a megcsúfolt szó-nak, a realizmusnak. Köznapi dolgok igézete című, megjelenésekor veszélyesen félremagyarázott, de mindjár t híressé is vált költeményében az öt érzékkel felfogott valóság szenzuális örömét s ez öröm jogát pereli vissza. Ismét a hűség mozzanatát láthatjuk ebben: nem az igazi realizmussal szakított, hanem a lak-kozó ábrázolástól, a „forradalmi romantikára" hivatkozó költői gyakorlattól fordult el, attól, mely a tények világából a tervekben és utópisztikus remé-nyekben elképzelt jövőbe rugaszkodik. A formai kötöttségeken is lazított vala-melyest, de csak annyiban, amennyiben a merev kánon helyett a pontos ki-fejezés, a megjelenítő erő érdekének rendelte alá a vers alakzatát. Hangja ben-sőségesebb, oldottabb lett, stílusa változatosabb, gazdagabb, versformái találé-konyabbak — úgy, ahogy azt a lélekben feltorlódott érzelmi állapot feszültsége megkívánta. A magyar archaikum versformáitól az oldott hexameterig, a szo-nettől a nibelungizált alexandrinig és a szabadversig terjed a költemények poé-tikai változatossága. Nyelve, ha kell, rapszodikus lendületű, ha kell, a család, az otthon meghittségét, a társadalmi harcokhoz szükséges „hátország" biztonságát sugárzó, vagy a kétségeket, reményvesztettséget éreztetőn elégikus, melanko-likus. Korábbi optimizmusát — amit a kötelezőnek elismert fegyelem nevében olykor akaratlagosan is magára vállalt az 1953 körüli ocsúdást megelőző né-hány évben — a forradalmi szándékra korlátozta: kitartani eredeti kamaszhite, a közösség szolgálata mellett, megtenni a megtehetőt az igazságos társadalo-mért — ezek maradtak vezéreszméi még az 1956-os országégés katasztrófája idején s azt követően is, ezek adtak erőt az újrakezdéshez, hogy egyik legis-mertebb s legszebb költeménye, a Vérző zászlók alatt (1962) refrénszavával él-jek. A veszteségek, a gyász, a reá hullott rágalmak sorozata megkeserítette, s egyik leggyönyörűbb verse, a Buga Jakab éneke úgy kerekedik fölül a gyász, a magány és az illúzióvesztés nyomán támadó kétségbeesésen, ahogy egy kar-téziánus forradalmárhoz illik: belátva, hogy a szabadság és az egyéni elszige-teltség egy szocialista életében tartósan összeegyeztethetetlen, csak a közösség által, a közösségért élve lehet szabad egész lélekkel. Ha 1953—54-től költé-szete a való világ tárgyaival, emberi és természeti dolgaival gazdagodott, akkor a hatvanas évek közepe felé a fogalmi kifejezést emelte a korábbinál magasabb szintre. Keveset író, de szinte csupa összefoglaló jelentőségű, élet-summázó vers szerzőjeként láthat juk a hatvanas években kiteljesedő poézis létrehozóját, Benjámin Lászlót.

A hatvanas években divatossá lett „hőstelenítéshez" nincs köze. Ellenke-zőleg, azért folytatott hosszan tartó költői küzdelmet, hogy szocialista citoyen-öntudattal helyezze reális alapokra az egyén társadalmi felelősségét, közösségi feladatvállalását. Időközben újraéledt a lírikus régi mesélőkedve, játékos, ön-ironikus hajlama és humora, melynek nemcsak a fiatalságából fölidézett, ke-sernyés-vidám életképeket és tragikomikus politikai szatírákat köszönhetjük, hanem egy ragyogó paródiasorozatot is, a Kis magyar antológiát, melyben leg-szívesebben az írói nagyképűséget csúfolja ki, mert szerinte az irodalmat nem annyira deheroizálni, mint inkább demisztifikálni kell.

Kalandos, mesés történeteket, jelképi erejű léthelyzeteket önt sűrített lírai formába saját élete s nemzedéke sorsának megannyi példázatául — kiemelke-dik ebből a sorozatból a Tengerek fogságában, az Ismeretlen költő verse, az Elveszett nemzedék, A farkasok nevelte fiú, a Változat népmesére, A világ vé-gén vagy A tábornok lefokozása. Néhány nagy költeményében — például a

83

Nyílt szó, födetlen arc, A határozatokra ki emlékszik ma már? vagy a Szocia-listák címűben — ha itt-ott rezignált felhangokkal elvegyítve is, ha a forra-dalom hétköznapjaira (s nem az „ünnepélyességre") téve is a hangsúlyt — ódai emelkedettséggel, az elsőül említett Nyílt szó, födetlen arc hitvallásában egye-nesen ditirambikus erővel mondja ki a költői hagyatkozás szavait, az eszméket, melyekre ifjan fölesküdött. A Walt Whitman-i sodrású, szélesen áradó, több-nyire hexametroid lüktetésű sorokban visszanyerik méltóságukat az olyan meg-sértett, múlt századba visszalökött szavak, mint a népfelség, haladás, emberi jogok, vagy mint a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség. Úgyszintén a huszadik századi forradalmiság fogalmai: Nemzetköziség, Béke, Közösségi Tulajdon.

Nem annyira a „hősiesség" illik erre a költői hangvételre, mint inkább a pátosznak egy kissé fanyar változata, melyet azonban épp ennek a józan szen-vedélynek köszönhetően érzünk meggyőzőnek és nagy erejűnek, mert manipu-lálhatatlan, ellentétben a pátosz mámorosan elvakult változataival. „Nem meg-váltani, nem megalázni — megérteni, megtartani kívánjuk a világot" — mondja, de így is „világ-mentésre, világ-alkotásra" vállalkozik s ad kedvet, ha-bár közvetlen felszólításra nem érez indíttatást — saját tennivalóinak tisztá-zásával győz meg és ad követhető példát. „Hiszünk a múltak után is, az ú j ve-szedelmek közt is az emberi jóakaratban, / okosabban és szelídebben és fanya-rabbul, mint egykor hittünk" — íme a pátosz és rezignáció sajátos ötvözete, mely a hétköznapiság és irónia mellett meghatározó sajátossága — veretes for-mában, lényegre szorítkozó, realisztikus megjelenítő eszközökkel.

Legendákat, idejüket múlt mítoszokat rombol le, melyek az osztálytársa-dalmakban a misztifikált társadalmi egyenlőtlenségek, a szocializmus kezdetén pedig a kultikus társadalmi beidegződöttségek rossz hagyományaiként konzer-válódtak a cinikus, „sznob és frivol" irodalmi tudatban, s termelődnek újra •„modernizált" változatokban.

Nem új legendát akartam kreálni költőnkről az Akhilleusz-hasonlattal — erre a hetvenedik születésnap ünnepi alkalma sem késztethet, lévén ő a legen-dák és kultuszok esküdt ellensége. Annyit szerettem volna megvilágítani, mi a különbség a harcoktól sértődötten félrevonuló hérosz és a bensőből vezérelt, köznapi életünk fölött művekkel világító, ám elvakítani minket nem akaró mai lírikus közt.

Akhilleusz tízévi „magánzás" után végül is beadta derekát vezérének és az isteneknek, s megvívta Tróját. Benjámin László pedig a hősies líra helyébe visszaállította jogaiba a minden szempontból hiteles lírai hőst.

CSOÓRI SÁNDOR

Bábolna életrajza — filmen Sára Sándor doni összeomlásról tervezett f i lmje hagyományos szerkezetű

és hosszúságú filmnek indult. Egyrészes, legföljebb kétrészes dokumentummű-nek, amely emlékezés, vallomás és elemzés egyidejű ötvözete; szigorú keretek közt tartott történelmi vízió. S mi lett belőle a forgatás során? Legelőször egy huszonöt részes televíziós változat: a Krónika, s később, egy korabeli híradók-kal, fotókkal földúsított, s moziban is vetíthető, hétórás filmfolyam: a Pergőtűz. Azt is mondhatnám, hogy egy monstrum, egy Góliát-mű, egy minden szabványt elsodró és szétfeszítő alkotás.

Az ember félelemmel gondol ilyen rendhagyó művekre, de mocorgó kíván-csisággal is, hisz ami ennyire öntörvényű és szabálytalan s ennyire nem fél az unalom farkasvermeitől, annak föltétlenül van valami mindenentúli titka és küldetése.

A hétórás Pergőtűz után, amely már évek óta bemutatásra vár, Sára Sán-dor most egy még terjedelmesebb műre vállalkozott. Bábolnáról forgatott doku-mentumfilmet. A film hét részből áll s körülbelül tíz óra alatt pörög le.

A néző — meghallva a film „személyi adatait" — rémületében ismét a fejé-hez vagy a szívéhez kap: micsoda istenkísértés megint! Micsoda árvízi nagyké-pűség és terjengősség ú j ra ! Mintha a mammut epikák korában élnénk s nem á gyorsan lezajló történetekében.

Kár volna rögtön az első fölmordulásra mentegetni és megvédeni Sárát: csakugyan próbára teszi a nézőt. Csakugyan megkínozza. Két elcipelhető kő he-lyett ő két szikladarabot hengerít elénk. A Pergőtűzben például nemcsak a doni katasztrófa tényeit, eseménysorozatát mondatja el a résztvevőkkel: közkatonák-kal és tábornokokkal, hanem Magyarország második világháborús viselkedés-történetének sűrű előzményeit s okát, a trianoni fejszecsapásoktól kezdve a Horthy-rendszer történelmi félrecsúszásáig mindent. Filmje egyszerre összpon-tosít magára a tragédiára s a tragédia lassú, de sorsszerű kifejlésére. E kettős cél alaposan megnöveli az időt és a terjedelmet.

De. növeli más is. Legérezhetőbben Sára dokumentarista módszere, ö leg-fontosabb bizonyítéknak mindig az emberi gondolatot, érzelmet, vallomást tart-ja. Amit aztán az emberi arc hitelesít, vagy éppen leront. És elfogadható tény-nek kizárólag azt tekinti, amit egymástól függetlenül, sokan megfogalmaznak. A tárgyilagosságot tömérdek ember személyes élettörténetéből és emlékezetéből hánt ja ki. Továbbadni és elhitetni így csak azt akarja , amiről közben ő maga is meggyőződött.

A három évig alakuló-készülő Pergőtűz után hasonló módszerrel vágott neki Bábolna című filmjének is. Ismerte Burgert nevét, hallotta a személye körüli fényes és kormos mendemondákat, hallott néhány képzeletajzó mondatot Bá-bolna szerepéről a mai magyar mezőgazdaságban, s elkezdte foglalkoztatni a té-ma. A szövevényes múlt után a szövevényes jelen. A történelem morális és vég-zetszerű monológjai után a történelmet befolyásoló gazdasági élet gyakorlatias küzdélme. Az, ami ú j medret és ú j öntőformákat készít a jövőnek.

Más rendezők tudatosan, aprólékos módszerességgel készülnek föl hasonló föladatra. Sára jóformán csak önmagát készítette elő hangulatilag és lelkileg.

85

Bábolnát ő nem népszerűsíteni akarta, nem mérlegre tenni vagy szétszedni, mint egy furcsán működő szerkezetet, hanem megismerni és megérteni.

A két világháború közötti magyar irodalom ú j m ű f a j t gyöngyözött, illetve verítékezett ki magából: az irodalmi szociográfiát. A nemzeti önismeret és a népismeret százados elmaradásait pótolták az ú j műfa j egymás után megjelenő, lázító kötetei: a Puszták népe, a Viharsarok, Az Alföld parasztsága, a Falusi krónika, az Ormánság, a Tardi helyzet, a Futóhomok, a Néma forradalom, a Székely bánja, hogy csak a legjelentősebbeket említsem közülük. Mindegyik könyv egy-egy magyarországi táj, egy-egy társadalmi népcsoport és társadalmi gond sűrítménye. A könyvek együtt Magyarország látleletének tekinthetők.

A húsz évvel ezelőtt fölélesztett és elindított „Magyarország felfedezése" sorozat könyvei ezt a klasszikussá érett szociográfiai m ű f a j t folytat ják, korunk körülményeihez igazodva. Sára Sándor Bábolna című fi lmje — a rendező szán-déka ellenére is — ebbe a két korszakra fölosztható szociográfiai vonulatba t a r -tozik bele.

Erre utal egyébként a film szélesre kiárkolt folyásmedre is. Maguk a kép-sorok pöröghetnének jelenidőben, mesterségesen teremtet t vagy véletlenszerűen „elcsípett" szituációkban. A múl t és a félmúlt dolgai összekeveredhetnének benne a mai napéval, s a mai napé a tegnapival, s egy húsz év előtti élmény, a maga érzelmi telítettségével, mindennél jobban ú j r a értelmezhetne például mindent , ami időközben lezajlott. Más szóval: a film, a modern regény időbontásos tech-nikájával élve, fölgyorsíthatta és tán le is rövidíthette volna Bábolna bemuta-tását. Sára azonban a lassan hömpölygő epika komótosságát választotta. A cen-tiről centire való terjeszkedést.

Föltehetően abból indult ki, hogy az országlakók zöme alig. vagy egyáltalán nem ismeri Bábolnát. Van, aki annyit tud róla csak, hogy a Szent István körút i gyorsbüfében kapható grillcsirke ott cseperedett föl. Másvalaki annyit , hogy Bábolna a reformszövegekkel elkezdődött magyar újkapitalizmus támaszpontja . Egy harmadik épp ennek az ellenkezőjét, nevezetesen azt, hogy a szocializmus Bábolna nélkül a fél lábára mégj óbban sántítana. A tizedik, a huszadik pedig azt állítja, hogy a Csepel Művek és a Ganz-Mávag együtt még a töredék hasznát 'se éri el annak, amit a Burgert Róbert vezette gazdaság elér. Sára ezzel a fél-tudással, ezekkel a szóbeszédben terjedő hírekkel, illetve a lagymatag tá jékozat -lansággal szembeszállva próbálta Bábolna aprólékosan realista arcképét meg-teremteni.

A film első két részében megelevenedik a gazdaság múlt ja . A történelmi mértékkel is mérhető idő; az egykori Magyar Királyi Állami Ménesbirtok élet-rajza, Mária Terézia korától a második háborúig. Rang és szegénység. Katonák és cselédek. Ez a kettős élet határozta meg százötven éven át Bábolna múl t já t . A lótenyésztés révén a hadiiparhoz és az arisztokratikus Magyarországhoz t a r -tozott ; az élelmet, a takarmányt termelő kétkeziek révén viszont a cseléd-Magyarországhoz. Erről a társadalmi tudathasadásról pontos — és a szegénysé-gében is méltóságot sugárzó — képet rajzol Sára Sándor. Néhány egykori cseléd arca, mondata, élete Illyés Gyula Puszták népére emlékezteti a nézőt. Mintha az a világ elevenedett volna meg a vásznon, ökrökkel, béresekkel, intézőkkel, leg-feljebb azzal a különbséggel, hogy Bábolnát sokkal kevesebb cselédnek kellett időről időre elhagynia, mint más pusztákat. A formák, a keretek zártabbak és szigorúbbak voltak, de nagyobb védelmet is nyúj tot tak az ott élő szegényeknek.

86

Miközben Bábolna történetére figyelünk a filmen, észrevétlenül Magyar-ország társadalmi és politikai félmúltja is megelevenedik. Az első világháború ideje, a Tanácsköztársaságé, a második világháborúé, a földosztás, a szövetke-zetesítés hónapjai, a mezőgazdaságra rászabaduló ostobaság korszaka, egy szó-val minden kihagyhatatlan mozzanata annak az időnek, amely idáig kísért bennünket. Rákosi például sose „aratott" Bábolnán, de egy filmhíradón meg-őrzött „kaszás jelenete" mégis beleépül a film szerkezetébe. Sára nem egy hazug politikai idillt leplez le a képpel, hanem egy egész hazug korszakot. Ugyanis ez az az idő, amikor Bábolnán egy volt kubikost, egy jóindulatú jám-bor, de szakértelem nélküli férf i t neveznek ki vezérigazgatónak.

Valójában a filmen egyetlen szó sem hangzik el arról a kontraszelekciós folyamatról, amely nem egyszerűen bűne, hanem szervi hibája a szocializmus-nak, de ha nem hangzik is el, a vallomások és a „beidézett" híradóképek egy-értelműen ezt erősítik föl. Kiderül, hogy amit a politika nyelvén építésnek ne-veztek, az leépülés volt inkább. A fejlődés pedig visszafejlődés.

Sára megvethetné, kigúnyolhatná ezt a múltat, sőt a sírásó lapátjával még utána dobhatna egy adagnyi dühöt is, de ő tar t ja magát a krónikás szerepéhez. S minél érzelemnélkülibb. és ítéletmentesebb összegzést készít, annál élesebb lesz a határ aközt a Bábolna között, amelynek volt tradíciója, s amely 1960-tól Burgert Róbert vezetésével, komoly vajúdások közben, újjászületik.

*

A ló gyönyörű állat. A szép ló mozgása esztétikai élmény. Burgert beszél erről csakúgy mellékesen a kamera előtt. S hozzáteszi, hogy a lovat is a szép-sége alapján kell szelektálni, mint az asszonyt. E megbocsátható, férfias közhely Burgert esetében egy alapgondolatot takar : a szelekció gondolatát. Azaz: aki megtanul szelektálni, nemesít. Allatot, növényt, gondolatot egyaránt. Fölkínál-kozó esélyeket ugyanígy. És természetesen embert is. Munkást, szakértőt, poli-tikust, tudóst.

A film nem mondja ki, csupán sugallja, hogy az egész társadalom életét megfertőző kontraszelekcióval Bábolna tudatosan fordult szembe, s mint valami „helyi társadalom", a kiválasztódás, a nemesítés merész gyakorlatát követve, maga is kivált. Ezerkilencszázhatvan óta emberek jöttek-mentek, cserélődtek. Gyorsabban, mint másutt. Aki maradt, azt már valami gyötrelemben fogant eredmény, sőt siker is marasztalta. Némi eretnekséggel azt is mondhatnánk, hogy Bábolnát a konfliktusok szülték, nem a tervek.

Széchenyi, a nagy nemzetgazdász, pontosan tudta, hogy aki Magyarorszá-gon jobban akar gazdálkodni, annak mindenekelőtt politikai reformokat kell kierőszakolnia a társadalomban. Ezt a törvényt a legjobb mai gazdasági vezetők is tudják, de mit tehetnek, ha épp a politikai reformok nem akarnak sehogy se megszületni? Aligha kereshetnek más megoldást, mint Burgert Róbert, aki — politikai reformok híján — egy-egy magas tisztségű politikust szerzett meg jó ügyei támogatójául. A filmben Erdei Ferenc és Fehér Lajos neve többször is elhangzik. Burgert gyakran az ő pajzsukat kapva maga elé kezdett olyan vál-lalkozásokba, amelyek hajmeresztőeknek látszottak. Ilyen volt a baromfiprog-ram — a lovak helyett csirkét jelszó —; ilyen a Lohmann-féle baromfirendszer megvásárlása és meggyökereztetése; a legfejlettebb tőkés országok technikájá-nak behozatala az országba, amikor ennek még a puszta gondolatától is sokakat kivert a hideg; ilyen á monokultúrás kukoricaprogram megvalósítása; a kül-kereskedelmi jog kiügyeskedése és okos alkalmazása.

87

Bábolna negyedszázad alatt a magyar mezőgazdaság olimpikonja lett. Vi-lághíresség, igazi versenytárs a világpiacon. Akik attól féltek, hogy a tőkés ter -melési móddal és gépekkel együtt az ideológiát is behozza s elterjeszti, fé lelmük-ben megfeledkeztek arról, hogy egy ilyen átrendeződéshez a tulajdonviszonyok-nak is alaposan meg kéne változniuk Magyarországon. S Bábolna filmbeli „élet-rajzával" ismerkedve épp azon hökkenhet meg a néző leginkább, hogy politikai s társadalmi rendszerünk nem, vagy alig változott valamit az elmúlt ké t évtized-ben, de politikai s társadalmi gyakorlatunk érezhetően megváltozott. Időközben különféle érdekcsoportok alakultak ki az országban. Például a mezőgazdászok csoportja, a reformistáké, a reformellenzőké, a nehézipariaké és így tovább. A központi hatalom ma már sokkal kevésbé parancsol ezeknek a csoportoknak, mint régen, jószerével inkább csak szabályozni próbálja őket.

Abban, hogy ilyen önálló csoportok — ilyen autonóm képződmények — kialakulhattak társadalmunkban, megkülönböztetett szerepe volt Bábolna mű-ködésének, létének. Gazdasági jelentőségét így egészítette ki — szinte járulékos elemként — az erkölcsi haszon is.

•

Kovács András falakat feszegető fi lmje: a Nehéz emberek, több mint húsz esztendő után is úgy maradt meg az emlékezetemben, mintha egy izgatott ha -rang verte volna fejbe az embert. Düh és valami nagyszerű remény kondul meg bennem ma is, ha fölidézem. Düh a tömérdek ostobaság láttán, amivel ama „nehéz embereknek" küzdeniük kellett, s remény azért, hogy az ember nem ke-retezhető be mégse, nem verhető le teljesen, mert ha kékülve, ha megalázottan is, de megkísérli szétrúgni a korlátozó kereteket.

Sára Sándor hétrészes f i lmje egy vérbeli nehéz ember, Burgert Róbert alakja és munkája köré szerveződött. Elvárhatná a néző, hogy szíven üsse vagy fejbe kólintsa egy nagyharang. Azonban a film egyetlen jelenete se zaklat ja föl. Nincs benne küzdelem, feszültség, dráma; nincs vértolulás. Az ölremenő hada-kozások emlékét is megszelídíti utólag egy-egy kesernyés mosoly: földbe ver tük egymást, mint a mesében, de kievickéltünk belőle és most itt vagyunk. Te abban nem hittél, hogy Bábolna kereskedni is megtanul, méghozzá az egész világban, én pedig azt elleneztem erősen, hogy Budapest patkánytalanítását, ezt az őrült ötletet, épp nekünk kell elvállalnunk. Az idő elmúlt s egyik dologban nekem, a másikban neked lett igazad.

A filmben, persze, nem hangzik el hasonló párbeszéd. Egyáltalán párbeszéd alig. Az emlékezés közege mégis arra késztet bennünket, hogy mindezt kihal l juk á sorok közül.

Játék és merő jóindulat volna ez a képzelődés bennem, ha nem erősítene meg hitemben egy nyilvánvaló paradoxon: Bábolna sokkal többet tud, sokkal többet elért már, mint amennyit meg tud fogalmazni önmagáról. Sokkal mesz-szebbre jutott a szocializmus lényegének a fölfejtésében és átszabásában, mint amennyit ebből bevallhat.

Aki végighallgatja Burgert Róbert többórás monológját a filmen, amely egy izgalmasan csapongó regény vázlatának is beillene, megsejtheti, hogy a „főnök", a „vezér" úgy tárul föl, mintha közben az értékek elrejtésén is munkálkodnia kellene. Igen, az értékek elrejtésén. Mi ez? Szerénység vagy megfontolt tak t ika? Egyik sem. Kedvem lenne azt mondani, hogy termelési erő és módszer. Tudni-illik, ha egy olyan bölcsességgel, leleménnyel, képzelőerővel, sőt színészi képes-ségekkel rendelkező ember, mint Burgert Róbert, mindezt a maga értékének és

88

dimenziójának megfelelő nyiltsággal mondaná el, saját magát akadályozná a cselekvésben. Még pontosabban: az értékek teljes megmutatásával az ú j értékek megszületését. Hiszen az a negativitás, amely egy-egy ú j gondolatot szokott fo-gadni nálunk, leginkább a magzat elhajtásában tökéletesítette magát. Hogyan is fogalmaz Burgert erről? Azt mondja, hogy: „Megfúrni ebben az országban mindenkinek van hatalma. Százszorosan több, mint valamit támogatni. Egyéb-ként is valamit támogatni: személyes rizikó. Valamit megfúrni — ahhoz nem kell személyes r i z i k ó . . . "

*

De ha már az értékek finom elrejtésénél tartunk, a takargatás módszerét hadd vonatkoztassam a film egész fölépítésére, szerkezetére. Ugyanis a túlon-túl egysíkúnak látszó építkezés — a filmet összegező értelem és élmény szem-szögéből nézve — a láthatónál sokkal szövevényesebb. Gondoljunk csak arra az izgalmas ellenpontozásra, amely a Puszták népe világát fölidéző első rész és a Fuga története között végig kitart. A múlt és a jelen szájba rágó szembesítése helyett Sára Sándor egy szemérmes és lírai párhuzamot teremt. A Ferenczi család és a Mátray család párhuzamát. A tegnapi történelemét és a maiét. Arcok, helyzetek villannak össze anélkül, hogy a szándék lólába kilógna.

A Fuga egyébként is az egész Bábolna-film átlényegítő „zárójelenetének" is beillene.

Egy házaspár magánélete bomlik ki előttünk — a szerelem, a hivatás, a munka megmásíthatatlan igézetében. A teljes emberi élet meghódításának a vá-gya egy szörnyű betegség árnyékában.

A férf i a gazdaság egyik állatorvosa; egy modern kísérleti program tudo-mányos megszervezője, célt látó és a világ színvonalára fölemelkedett kutató és gyakorló orvos, aki Bábolna elitjéhez tartozik, elsősorban korszerű gondolko-dása és elkötelezettsége révén.

A felesége — betegsége előtt mezőgazdasági szakember, betegsége után — tanárnő. Egy kettétört életpálya nemcsak azt keserítheti el, akivel a tragédia tör-tént, hanem a másik embert is. Ebben az esetben a férjet .

A Fuga házaspárja azonban nem adta meg magát a bajoknak. Mint valami újromantika úttörői, remekművet faragtak az életükből. Amikor már befutot-tak, révbe értek s megnyugodhattak volna, egyetlen lányuk mellé egy korláto-zott mozgású árva lányt fogadtak örökbe. Szinte csakazértis olyan lányt, aki beteg, aki segítségre szorul. Dacuk, persze nem dac volt a sors ellen vagy az Isten ellen, hanem igazi, cselekvő, mély humanizmus. Manapság egészen ritka képesség.

Annyi értelmet, gondolatot, emberséget, amennyit ez a dokumentumfilm közvetít, általában csak játékfilm tud közvetíteni. Újkori racionalizmus és régi-régi erkölcsi légkör fonódik össze a Fugában s emeli különleges rangra az egé-szet. A film egyértelműen azt árasztja szét jelenetei sorával, hogy a hideg és számító célratörés a gazdasági életben, nem föltétlenül rombolja szét az ember lelkivilágát, kultúrateremtő vagy befogadó igényét.

Sára a filmet kicsit az elkövetkező évek metaforájának is szánja. Figyel-meztetésnek és példának.

A Fuga teljesen önálló filmnek is tekinthető. De csak formailag. Mert tar-talmilag minden idegszálával a Bábolna-film többi részéhez kötődik. Hiszen a hát tér : a gazdaság; a kifutópálya: a gazdaság s az életalakítás közege is Bábolna adottsága és szelleme. Könnyen megeshetett volna, hogy enélkül az adottság

89

nélkül és szellem nélkül a házaspár minden bajában és jó törekvésében kizáró-lag saját erkölcsi tartalékaira kényszerül, s jó esetben csupán az önfenn ta r tás pátoszáig jut el s ott meg is reked.

*

Egy vers, egy regény, vagy akár egy dokumentumfilm, nemcsak önmagával azonos és teljes, hanem azokkal a gondolatokkal is, amelyeket a nézőből kivált . A Bábolna ugyan nem meditatív, nem problémákat sodró film, inkább leltározó, de aki végignézi a „leltárt", egymás után teheti föl magának a fontosabbnál fon-tosabb kérdéseket. Hány Bábolnát bírna el például Magyarország? Egyet? Ket -tőt? Netán többet is? Vagy: Nádudvar és Bábolna különbsége csupán gazdasá-gi-e? Nádudvar ugyanis egy hagyományos közösség világán belül a lakul t s nö-vekedett, Bábolnát inkább egy mesterségesen kialakított közösség, az a lkalma-zottak közössége hozta létre. Vajon megmarad-e a különbség végig, vagy köze-líteni fognak-e egymáshoz? S ha igen, melyik hat majd jobban a másikra? To-vábbá: mennyire egyszemélyes vállalkozás Bábolna? Annyira, mint a Kádá r -rendszer? Vagy kiérlelt termelési és kereskedelmi szervezet immár, amely első-sorban Burgert Róbert műve, de az örökösök kezén is virágozhat? És miér t más Bábolnán a munkaerkölcs, mint másutt az országban? A katasztrofális züllés miért kerüli el a gazdaságot?

Ahogy a dombormű összképéhez a mélyedések, az árnyékot rej tő vá ja tok is hozzátartoznak, a hiányzó, de fellelhető kérdések ugyanúgy hozzátartoznak a Bábolna című filmhez is. Sára mindezeket a kérdéseket forgatás közben is fel-tehette volna. De valószínűleg azért nem tette föl, mert ő első lépésre nem ele-mezni és szétboncolni készült Bábolnát, hanem a film számára és a néző szá-mára is fölfedezni.

A festészet önvédelme KOLLÁR GYÖRGY KIÁLLÍTÁSA ESZTERGOMBAN

Egy hónappal ezelőtt Zürich város központi múzeumában német romant ikus festők táblaképei előtt őgyelegtem. Kicsit idegenül, kiszolgáltatottan az elfutot t időnek, bele-beleütközve kopár és érzelmes sziklákba, romokba, eltévedve egy-egy elsötétített erdőben, vagy mitologikus idillek között. Sőt talán mondanom se kellene, hogy a romantikától elszakíthatatlan, gyötrődő tengerek s hányódó hajók szimbolikus látomásai is ott himbálóztak körülöttem.

A kivételes élmény azonban így sem maradt el. Idegenkedésem és távolság-tartásom fegyelmét egy sorból kilógó, rendhagyó mű várat lanul szétfoszlatta.

Caspar Dávid Friedrich egyik festménye előtt álltam. A festmény nemcsak a kiállított képek sorából vált ki, hanem a korából is.

nincs raj ta jelenet, se tér, se távlat, se történetet hordozó személy. Csak színek vannak ra j ta : vékony földszínű csík, fölötte hatalmasan gomolygó barnás feke-teség, amely minél magasabbra emelkedik, annál oldottabb, áttetszőbb, örök-életűbb. Mintha a föld, a tenger, a mindenség egymásba mosódó arcképét látná az ember. A kozmosz átszellemült portréját. Nem a párát és nem azt az űrbeli valamit, amit némely műkedvelő filozófus és költő a könnyebbség kedvéért

90

s e m m i n e k nevez, hanem a többrétegű világegyetem lelkét. Nem, nem is a világegyetemét, hanem a festőét, aki szembesült és azonosult vele. Színek el-szakítva a valóságtól? A föld, a part, a tenger, az űr tárgyiasult valóságától? S elszakítva a formájuktól is?

Bármilyen furcsa, de lóugrásos képzettársításként ott, a zürichi múzeumban, Caspar Dávid Friedrich képe előtt jutott eszembe az a fiatal magyar festő, aki-nek a kiállításmegnyitására ma összegyűltünk.

, Kollár Györgynek ugyan semmi köze a romantikához, se Friedrichhez, de legújabb képei révén is azok közé a festők közé tartozik, akik formailag teljesen elszakadtak a természettől, a világ érzékelhető tárgyaitól, de hangulatilag nem. Azok közé tartozik, akik harsányan vagy éppenséggel csöndesen azt vallják, hogy bár testi valónkban kénytelenek vagyunk a természeti idő, a természeti tér s a társadalmi körülmények hatalma szerint élni, de ezzel egyidejűleg, mint emberi lények, képesek vagyunk a létezés más módozatai szerint is lélegezni az általunk teremtett idő és tér, az általunk teremtett képzetek rendjéhez igazodva. Mert hány és hány olyan szellemi rendszert ismerünk, amelyeknek semmi köz-vetlen kapcsolatuk a természettel! Hány és hány olyan esztétikai alakzatot, melyről rögtön kiderül, hogy ott bujkál benne az érzékek gyönyöre, noha nem kapcsolódik kézzel megragadható formákhoz. Egy szóval: elvontság és érzékiség nem feltétlenül egymást kizáró ellentétek. Nem tűz és víz; ellenkezőleg, egymást még ki is egészíthetik. De ebben az esetben nem a nappali világosságú tudatunk-hoz szólnak elsősorban, hanem tudatalattinkhoz.

Kollár György itt látható negyvenvalahány festményét, rajzát ez az eszté-tikai lehetőség szülte és alakította. Tíz évvel ezelőtt, első esztergomi kiállításán szinte mindegyik képének volt még szavakkal megfogalmazható világa, melyet hol egy mártélyi tanyaképzet, hol egy takarékosan stilizált templomkert, vagy egy ikonra illő parasztfej idézett föl. A kezdő festő lelkén akkortáj t Szentendre és Hódmezővásárhely osztozkodott.

Később Kollár minden útjelző és elirányító tábláról lemondott, s kereten kívülre száműzött minden irodalmiasságot. Nem azért, mintha az irodalmiasság érvényét kereken tagadná, hanem azért, hogy képeit ő történetek és tárgyak nélkül, az abszolút festőiség határán belül hozhassa létre. Csupa láz és lendület volt mindegyik képe: tűzkitörés, tavaszi naprobbanás, tarlótűzemlék, salak-örvény, mohaizzás, szivárványra hasaló felhők. Ha nevet keresnék ennek a kor-szakának, azt mondanám rá, hogy nonfiguratív expresszionizmus.

A most kiállított képeire pedig a nonfiguratív impresszionizmus illenék leg- . inkább. Ezek persze csak szavak: kerülgetések és találgatások; az igazi megne-vezés hiányában afféle sznobisztikus jelzők.

Igazi megnevezés? Nem ábrándhajszolás-e ez napjainkban? Hiszen a névadás még akkor is teljességismeretet tételez föl, ha csak töredékeket nevezünk is meg, ha csak kiváltságos csonkaságot. Még világosabban: megnevezni bármit csakis szerves kultúrában lehet, ahol a megnevezés: gazdagság s egyúttal az értékek autonómiája is; ahol nem roncsok és foszlányok úsznak egymással szemközt, hanem a teljességre hangolt önálló világok erősítik egymást.

De hol az a szerves kultúra manapság, amelyben teljességre törő életmű-vek létrehozhatók? Nyugat-Európában? Keleten? Amerikában? A Harmadik világban? Aki végigzarándokolja a földrészeket s országaikat, kielégületlenül búcsúzik tőlük. Furcsa, bravúros, különc, hajmeresztő, nyegle, eretnek ötleteket még igen, de újjászülő képzőművészeti gondolatot nemigen talál. Mintha kívül-ről mindenki izgatottá, zilálttá vált volna, belülről pedig merevvé, azaz: üressé.

91

A század eleji modem irányzatok, képviselői: futuristák, kubisták, szürrea-listák egymás szájából kapkodva ki a szót, erőszakosan hirdették: le kell rom-bolni a múzeumokat, mert elaggottak és bénák. Néhány évtized alat t le is rom-bolták valamennyit s helyettük újakat emeltek s népesítettek be m o d e m re-mekművekkel. A rombolás ösztöne és lendülete, sajnos, nem mosódott ki a gé-nekből, és a képzőművészeti kísérletezések folyamatos kényszere ott tar t , hogy lassan nemcsak a Picassók, Chagallok, Mirók múzeumát verik szét a kortársak, hanem a festészet ősformáit is. A vonalak, a színek, a szerkezetek alapformáit .

Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy egy olyan fiatal, tehetséges festő, mint Kollár György, itt Esztergomban, az európai kultúra partvonalán, véde-kezésre rendezkedik be. önmaga és a festészet védelmére is.

József Attila saját élete összeomlásának a heteiben ezt írta Szürkület című versében: „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe beléfogóznom." Vala-hogy így v a n Kollár is a maga műfajával: még jó, hogy vannak színek — em-léket, bezártságot, örömöt, szorongást s tragikus előérzetet kifejező színek —, melyekbe, mint isteni bizonyosságokba, meg lehet kapaszkodni. Hisz ahogy a rajzolni tudás a mesterség egyik föltétele, a festeni tudás is az! Kollár f iatalon is kivételes mestere ehnek a készségnek. A színek egymáshoz való viszonyával a lélekben nyüzsgő — születő és elhaló — érzetek, érzelmek viszonyát képes kifejezni. Némelyik képe olyan, mint amikor repülőről néz le az ember roppant magasságból a földre és csak elkülönülő foltokat lát: utakat, vízcsillogást, holt medreket, zöldet, zöldet és sárga cserepeket, a Nap kölcsönfényében fölra-gyogni. Ez a madártávlat azonban nem a szemmel érzékelhető térben bonta-kozik ki, hanem a lélekben. Kollár festményei: lelkiállapot-dokumentumok. Ha a természetből indul is ki, akár a Tisza körüli ártéri tájból, vagy a Tata környéki salakdombok látványából, nem a szemmel láthatót stilizálja, hanem saját emlékeit. Van Gogh számára vagy Egry Józsefére úgy volt egy-egy t á j az elragadtatás, a derű, máskor pedig a fenyegetettség színtere, hogy megtar tva saját karakterét, természeti alakzatait, a lélek belső mozgásához igazodott. A megcsavart törzsű, neurotikus fák, a szálkákból fölépülő emberi arcok Van Gogh lelkiéletének a megtestesülései voltak. Kollár, sok művésztársához ha-sonlóan, belebonyolódva az absztrahálás útvesztőibe, szinte tudatosan korlá-tozza önmagát. Olyan kapaszkodókról mond le, amelyek segíthetnék. Kissé úgy van ő is a dologias világgal, mint egyik-másik férf i a nőkkel, hogy csak a lel-kükbe szeret bele. Szép, szép ez a nemes aszkézis, néha irigylésre méltó, de hosszú távon, elmeddüléssel fenyeget. Tudjuk: meditáció nélkül nincs jövő, de puszta meditációra se lehet jövőt alapozni.

Amit mondok, nem celofánba csomagolt vád Kollár György számára. In-kább lelkiismeret-ébresztés. Hiszen ha egy-egy festmény: mindenkor tovább-gondolt válóság, ez a fölismert törvény érvényes magára a művészetre is. Ép-pen ezért sohase mindegy, hogy a továbbgondolás folyamata merre és hova visz bennünket: az emlékezet lágyabb tájai felé, vagy a világ életben tar tásá-nak zaklatottabb műhelyeibe. Az a gyanúm, hogy ezeket a kérdéseket mi m á r föl se tesszük magunknak, mert túlzó alázattal elfogadtuk, hogy csak az egyén lehet kiszolgáltatottja totális erőknek: a politikák és a civilizáció sértő közö-nyének vagy hatalmának s arra már gondolni se tudunk, hogy a viszony for -dítva is állhat. Pedig az emberiség életének sarkalatos változásai nemcsak nagy háborúk és nagy katasztrófák következtében zajlottak le, megesett, hogy lassú, de szívós stílusváltozások is mély fordulatot hoztak. A kifele élés helyett a be-

92

felé fordulás forradalma; az ész világa helyett az érzelmeké. A változásokba természetesen ma ugyanúgy beletartozhatnának a költészeten, a magatartáson, a filozófián, a festészeten belüli stílusváltások is. A rombolást és a züllést szol-gáló stílusok fölváltása valami mással. Valamivel, ami a részek, a részletek, a torz kivágatok megdicsőülésével nem elégszik meg többé. És nem elégszik meg a Kort Illusztráló Esztétikákkal és a henye művészi gyakorlattal sem. Már-már az is kihívás lenne, ha a sokat szajkózott korszerűség után egyik-má-sik művész merne végre „korszerűtlen" lenni; mai idegrendszerrel klasszikus mércék követője. Európa hasonló merészségek révén élt át már eddig egy-néhány újjászületést. Üres okoskodás ez? Üres remény? Lehet, de ne felejtsük el, hogy a kultúra nemcsak inspiráció és tudás, de erkölcsi és érzelmi döntés is.

Talán mindezt elhallgatom, ha közben nem érzem meg, hogy a kivételes tehetségű Kollár György is válaszút elé érkezett. Döntés elé. A lírai absztrak-ció útját mindkét végéről bejárta. Eszközei készek, s most már csak lélekben és szellemben kell elkészülnie, hogy újabb magaslatoknak vághasson neki.

Mikor tíz esztendővel ezelőtti, első nagy kiállítását megnyitottam, beveze-tőmet azzal zártam, hogy Esztergom új festőt avat. Egy kezdőt, aki minden bizonnyal ebben a városban óhajt kiteljesedni. A szerény jövendölés első sza-kasza ezzel a kiállítással lezárult. Kollár számára a nehezebb, a nagyobb küz-delem holnap vagy holnapután kezdődik el. Ahogy már utaltam rá, a részle-tekben ő rangos értékeket teremtett meg s birtokol. Várni mostantól az vár rá, hogy a részletek meghódítása után keresse meg egy szervesebb és egy vál-tozatokban gazdagabb életmű megteremtésének a feltételeit. Erőt, kínlódni tu-dást, szertelenebb merészséget, jó lelkiismeretet és persze némi szerencsét is kí-vánok ehhez, a közeljövőben elkezdődő férfias munkához.

BAKÓ JÓZSEF DÍSZLETTERVE

93

Németh László élete képekben

A szerkesztőnek, aki Németh Lászlóról fotóalbum összeállítására vál la lko-zik, sokféle ellentmondással kell szembenéznie. Mindenekelőtt azzal, hogy az író élete és műve — már -már Petőfiére emlékeztetően — szerves egybe ta r tozás és megfelelés a pályán, te rmékeny kölcsönhatás. Németh a maga életét is m ű -alkotássá akar ta formálni, s írói munkássága is jóval több volt i roda lomnál ; a jobbító szándékok emberi példája és a szellem poli t ikája, összefoglaló szóval: „üdvösségügy". Nem elég hát csupán a külső életrajzot dokumentálni , a f e l ada t nagyobb: a biográfiát pályaképpé kell bővíteni, a por t ré t pedig a m a g y a r s á g huszadik századi sorsának históriai tablójává szélesíteni. Továbbá f igye lembe veendő, hogy míg az életút — az alkat és szerep szigorú d ia lek t iká jának meg-felelően — törvényszerűen kanyarog, a róla készülő fényképfelvéte l jobban ki van szolgáltatva véletlennek és alkalomnak: az ünnepi pi l lanatokat h a m a r é b b megörökíti, mint a „homályban" bontakozó íróság belső szenzációit. (Amilyen gazdag fotóanyagban például az í ró monarchiabeli gyermekkora vagy a hat-vanas-hetvenes évek konszolidációs időszaka, olyan szegényes az igazán nag; csúcsteljesítményeké: a Tanúé vagy a „vásárhelyi" korszaké.) Aztán felettéb' ' egyenetlen a színvonal is: sok a (jobb-gyengébb) amatőrfelvétel és kevés a vf lóban művészi igényű kép ; e tekintetben jóval rosszabb az a rány a h á b o r ú előli mint utána.

A kötet összeállítója, Németh Lászlóné (és két segítője: Németh Ágnes és Lakatos István) szerencsés megoldást talál a d i lemmákra . Élet és m ű egyen-súlyát a képekhez fűzött írói kommentárokkal valósí t ja meg. Anélkül hogy az idézést mértéken felül erőltetné, aforizmatikus önvallomásokban szemlél tet i Németh gondolkodói karakteré t és látásmódját , a tanulmány- , regény- és d r á -maíró ars poeticáját, ítéleteit koráról és önmagáról . Ahol kevés a fotó, a héza-gokat más irodalomtörténeti dokumentumok (kézirat-facsimilék, folyóira t -c ím-lapok stb.) közlésével tölti ki. A heterogenitás ellenszereként pedig kiemel t h e -lyet ju t t a t a művészi igényű ábrázolásoknak, így például Bérezi László, Molná r Edit és Zinner Erzsébet fényképfelvételeinek, vagy Borsos Miklós, Ferenczy Béni szobrainak és Nagy Imre rajzának.

A képeskönyv még az írói életművet behatóan ismerő olvasók számára is tar togat meglepetéseket. Újdonságnak számít például a „bur család" mellet t a família 'polgári ágának, a vándoriparos Gaál-ősöknek és az osztrák rokonságnak a bemutatása, aztán az Irgalom, életrajzi há t te rének a megelevenítése apa és fiú levelezésében, vagy Sata modelljének, a felsőgödi körorvos l ányának az arcképe. (A nagybányai szülőház fotója, amit Beke György a Honismeret 1983. évi 4. számában tett közzé, valamint az 1984 őszére fe lú j í to t t mezőszilasi Né-meth-kúriáé, minden bizonnyal a kiadás időrendjének okán marad t ki a kö te t -ből. Föltehetően ter jedelmi korlátokkal magyarázha t juk , hogy a Ba jnok utca i lakás képe mellől hiányzik a Magam helyett önéletírásából jól ismert Fazekas utcai otthoné, a Toldy főreáliskola fotója mellől meg a Bulyovszky utcaié, amely pedig hatodikos koráig alma matere volt az írónak.) Igen gazdag és vál tozatos a kor irodalmi és szellemi életét ábrázoló képanyag. E tekinte tben a Protestáns Szemle és a Napkelet szerkesztőinek, Zsinka Jánosnak és Tormay Cecile-nek az arcképeire utalunk, továbbá ama csoportképre, amely Bohuniczky Szefi író-társaságát muta t j a be, aztán az elfeledett első szárszói konferencia fe lvétele i re és a kortársak szinte hiánytalan galériájára. (Csak a kivihetetlen teljesség áb-

94

rándjában leledző kritikus róhatná fel, hogy a szellemi inspirátorok sorában Babits portréja mellől hiányzik Szabó Dezsőé, valamint, hogy a Válasz meg-szűnése után elmarad az utalás a Magyar Csillag nem kevésbé fontos mozgal-mára.) A gyűjtemény nem zárja be Németh Lászlót valamely egyszemélyes írói műhelybe, hanem alakját az összmagyar- és világirodalom szélesebb összefüg-gésrendszerébe állítja. Feltárja kapcsolatait — az 1935-ös nevezetes erdélyi ú t dokumentumaival kezdődően — a kisebbségi magyar irodalmakkal, majd Gandhi, Tolsztoj és Schweitzer arcképeivel az égtájakat jelöli ki, amelyek az író fejlődését vezérlik, a Herder-díjkiosztó ünnepség fotóival pedig vállalkozá-sának közép-kelet-európai elkötelezettségét hangsúlyozza. Érdeme végül az ösz-szeállításnak, hogy — a művet méltató kritikusok, így Király István és Vekerdi László, aztán B. Nagy, Czine, Béládi és mások szerepeltetésével, az íróról szóló fontosabb tanulmányok szemléjével — megbízható és összegező képet ad a Né-meth-életmű hazai fogadtatásáról, kultuszáról is.

A fotóalbum fő erénye, hogy — alig nyitván teret bizonyos társasági szem-pontoknak — írócentrikus. Németh László majd minden fontosabb arcképét tartalmazza. A portrén eleinte a „csillogó panasz" a meghatározó vonás, szomo-rúság és nyugalom sajátos ötvözete, később pedig a személyiségben zajló dráma. .Őrültség" és „belátás" konfliktusos családi öröksége, az értelem hideg fénye és ÍZ emberszeretet vele vitázó enyhült derűje, az intellektus ébersége és kételye. Majd végül a küzdelem „a magát makacsul tartó fiatalság" friss szelleme és a ,korai betegség" testi fáradtsága között. Örvendetes a sok családi kép: nemcsak azért, mert a feleség az író első számú modellje, hanem mert egyik-másik fő-művének, így a Homályból homályba önéletírásának és a Lányaim monográfiá-jának is megelevenítő illusztrációja. (A kötet a szakma emberét még filológiai apparátusával is elismerésre készteti. Igazítani való — a szedés összekeveredése okán — csak a 96. 1. csoportképének aláírásán van: az első sorban Vörös Mihály igazgatótól jobbra Kiss Károly, Somogyi József, a katolikus hittanár, Kiss Imre, Fábián Gyula és Zentai János ül.)

A képeskönyvvel az író özvegye — Németh László eszmei hagyatékának serény és hozzáértő gondozójaként — a magyar irodalomtörténetírás súlyos adósságát törleszti. Reméljük, hogy példamutató kezdeményezése az íróról szóló vallomások és tanulmányok legjavát egybegyűjtő emlékkönyv megjelentetésé-vel folytatódik. (Gondolat.)

GREZSA FERENC

95

E számunkban találkozhat az olva-só Varga Mátyás Kossuth-díjas dísz-lettervező néhány munkájával is. A Nemzeti Színház és a Szegedi Nemzeti Színház fáradhatatlan mun-katársa e hónapban lesz 75 éves. Kö-szöntjük őt sokszámú híve nevében, kívánva további jóízű munkákat mindannyiunk örömére!

*

Október 28-án Csongrádon, az If-júsági Házban tartottak Tiszatáj-estet. A folyóiratunkban megjelent művekből Dobos Katalin színművész olvasott fel, a megjelent olvasókkal

Vörös László főszerkesztő és Annus József főszerkesztő-helyettes beszél-getett. — Ugyancsak Vörös László és Annus József vett részt Pécsett a Ja-nus Pannonius Tudományegyetemen, majd a kaposvári Ifjúsági Házban rendezett találkozókon október 31-én, illetve november 1-én.

•

Gyászhír érkezett Jugoszláviából: 74. születésnapja előtt kevéssel, ok-tóber 27-én elhunyt Lévay Endre, a Híd első szerkesztője, a Magyar Szó i alapítóinak utolsó élő tagja, a vaj-dasági magyar irodalom mindenese.

96