Tara Monti

LA MATTANZA

s o r s f o r d u l ó

1.

A sziget

NEHÉZ TÉL LESZ – GONDOLTA A LÁNY. Nem igazán szerette

a telet, ha csak tehette megszökött előle. Szíve szerint menten

összecsomagolt volna, csak úgy, ahogy szokta, egyetlen

sporttáskába, és csakis a leglényegesebb holmikat. Ehelyett azonban

órák óta a számítógép villódzó monitorát bűvölte, vagy a

hegyvonulat tengerig lenyúló, erdővel borított oldalát bámulta. Tiszta

időben még a hullámok fodrozódását is ki tudta venni. Nicholas a

reménytelenül korán kelők tapintatlanságával telefonált rá hajnalban

– a lány szerint legalábbis még hajnal volt –, azt mondta, estefelé

érkezik, méghozzá jó hírrel. Többet nem mondott, titkolódzott,

somolygott, ő persze tudta, minek örül annyira, de nem akarta

elrontani Nicholas meglepetését.

Posta érkezett – tudatta vele a komputer. Pityegett, sőt csilingelt is

a közléshez, épp csak nem ugrált örömében. Néha az volt az érzése, a

gép egész nap az ilyen pillanatokra vár, s mint egy szerelmes

leányzó, lesi a postát.

Az e-mailt a kiadója küldte Chicagóból: „Felkerültünk a

bestseller-listára! Engedelmeddel megszervezném az életed. Mit

csinálsz mostanában? Törhetnéd a fejed valami új témán.

Megcsinálhatnád a felhővadászokat. Válaszolj azonnal! Brandon.”

Lustán kinyújtózott. Felhővadászok? Épp elég felhőt lát, ha

kipillant az ablakon: ráülnek a fákra, a hegygerincre, a tengerre. Mi a

fenének eredne a nyomukba, ha házhoz jönnek? Tény, hogy fecsegett

valami ilyesmiről legutóbb. Valahol olvasott róluk, afféle bolond

tudósok, akik aszályos területre varázsolnak felhőket, hogy aztán

megcsapolják őket. Arra már nem is emlékezett, sikerült-e

valamelyiküknek levadászni akár egyetlenegy felleget is. Leginkább

azért hozta szóba őket, hogy mondjon valamit, mert Brandon

minduntalan arról faggatta, mire készül.

Mindkettőjüket váratlanul érte a siker. Több kiadó is visszadobta a

könyvét, mondván, nincs igény effajta tényregényre. Brandon sem

fűzött nagy reményeket hozzá: a szerzőjét nem jegyezték a piacon, a

témáját lerágott csontnak tartotta. Udvariasan lerázta a lányt. Aztán

nyár közepén egyszercsak beállított. San Franciscóba tartott, de

amolyan kerouaci indíttatásból Oregon felé került, s ha már ott volt,

gondolta, benéz az írójelölt nőhöz. Az efféle szeszély szülte

elhatározásokat a lány nagyon is megértette. Neki csupa ilyenből állt

az élete.

Sosem felejti el, ahogy az a keleti parti ficsúr megállt a kapuban.

Selyemöltönyt viselt, tisztára úgy festett, mint Róbert Redford a

Nagy Gatsby-ben, s majdnem olyan jóképű is volt. Ő épp a

fafeldolgozóból jött haza, nyakig fűrészporosán, egy szalmakalapos

Völgy-lakó meg két tehenet és egy juhot sétáltatott a poros úton.

Pórázon. Brandon nem tudhatta, hogy az illető egy épp a gyógyulás

útjára lépett narkós, de furcsállotta, hogy minden harmadik lépés

után köp egy nagyot, s a feje fölött megforgatja a póráznak használt

bőrszíjakat. Azt hitte, valami helyi népszokást lát.

Volt a ficsúrban annyi bátorság, hogy bejöjjön. A ház és a

környék elbűvölte. Délután a lány elvitte a férfit a Völgybe, este

pedig, vacsora után a selyemöltönyös Brandon megemlítette, ha már

itt van, elolvasná a könyvet. Ő vállat vont és odaadta. Reggel egy

bedagadt szemű, kialvatlan pasast talált a nappalijában, ugyanabban

a fotelban kucorgott, amelyikben este elterült.

– Kiadjuk – mondta egyszerűen. – De akkor én leszek ezentúl az

ügynöke.

Ebben maradtak. Szeptember végén ő „ugrott be” hozzá

Chicagóba, mondván, épp arrafelé akadt dolga. Akkor Brandon vitte

el vacsorázni. Jóízűen csevegtek mindenféléről, aztán a ficsúr

minden bevezető nélkül átadott neki egy díszes csomagot. A

nyomdából frissiben kikerült könyvek semmi máshoz nem hasonlító

illata áradt belőle. A lánynak elakadt a lélegzete. Letépte a

csomagolópapírt és szorongással vegyes lelkesedéssel olvasta el

legalább százszor: LA MATTANZA – Nicholas története. Írta Sasha

Anderson.

*

Meg kéne szökni. Lassan bekeríti saját története. A könyv kapcsán

a The World magazin szerkesztője is bejelentkezett hozzá. Őt nem

Nicholas története érdekelte, hanem az, hogy miként fest manapság a

mattanza, a fiú sorsát szimbolikusan megfestő gigászi, ősi szokás.

Előzőleg nyilván utánanézett Sasha újságírói múltjának, mert azt

kérdezte, van-e annyi anyaga, hogy összehozzon belőle egy képes

riportot, amennyiben tényleg szemtanúja volt a mattanzának? Sasha

természetesen előkotorta fényképeit, feljegyzéseit és nekiült megírni

az anyagot.

La mattanza… Amikor a következő számban megjelent, rövid

levél kíséretében postára adta a The World fél tucat példányát a világ

másik végére, a Szigetre. Elképzelte, milyen büszkén mutogatják

majd egymásnak az ottaniak. Postafordultával megérkezett a válasz.

A borítékban volt néhány fénykép, az egyiken az öreg „rais” mutatta

a blendének nyár végén megszületett tizedik unokáját, a másikon

lelkesen integettek neki cserzett arcú férfiak. Kétségkívül az ő

kedvéért készült a csoportkép.

Valaki hiányzott róla.

Kimondatlan, le nem írt kérdésére Mario rossz helyesírással

megfogalmazott levele válaszolt kéretlenül is: Sano már nincs a

Szigeten…

*

Nicholas valamivel este tíz után érkezett. Érdeklődve nézett szét a

házban.

Felmondott a bejárónőd?

Sasha épp a számlákat próbálta megfejteni, de nem sok sikerrel.

Boldogan odahagyta az egész paksamétát és melegen átölelte a fiút.

Felszedett hál' istennek egy pár kilót, gondolta, miközben magához

szorította.

Azonnal hallani akarom a jó hírt.

Máris mondom – Nicholas leült az asztalhoz, két kezét tenyérrel

lefelé az asztalra tette, mint mindig, ha fontos mondandója volt. –

Bejegyzett ügyvéd vagyok. Tagja a Nagytiszteletű Kamarának.

Állásom van mától egy portlandi irodában. Nem nagy cég, nem nagy

pénz, de kezdetnek nem rossz, és nincs túl messze innen. Ráadásul

ma van a harmincadik születésnapom.

Tudom – mondta Sasha és kis híján elbőgte magát. – Büszke

lehetsz magadra. Én nagyon büszke vagyok rád.

Akkor ma mindkettőnknek jó napja van. – Nicholas megrázta

vöröses, göndör loboncát, s mielőtt mindketten elérzékenyültek

volna, elfordította tekintetét.

Brandon küldött egy e-mailt. Bestseller-listára került a könyv.

Valamikor Chicagóba kell repülnöm. – Sasha a terítővel babrált.

Nicholas kávét töltött magának, lassan kortyolgatta, ráérősen

körbejárta a szobát, de közben a szeme sarkából egyre a lányt

figyelte. – Valami baj van, ugye?

Semmi nem stimmel. A számlák követhetetlenek. Tudom, az én

hibám, de képtelen vagyok megbirkózni az adminisztrációval. Annyit

értek belőle, hogy rosszul állunk anyagilag. Lelkifurdalásom is van

emiatt, hiszen alig vagyok itt. A nagyobb probléma, hogy tegnap

találkoztam Markkal. Viszonylag kulturáltan eltársalogtunk, amíg

újra el nem kezdte pedzegetni, hogy eladná a Völgyet.

Ami Markot illeti, néhány dolgot már évekkel ezelőtt

rendeznetek kellett volna egymással.

Nem rendeztük, mert szerencsére nagyon ritkán futottunk össze.

– Sasha idegesen legyintett. – Hagyjuk ezt most. Remélem, csak

múló szeszély a részéről, vagy csak azért mondta, hogy

felbosszantson. Mindenesetre szükségem lenne valakire, aki kézben

tartaná az alapítvány jogi és anyagi ügyeit.

Az az érzésem, hogy megint el akarsz tűnni egy időre.

Megijedtél a sikertől? Pedig valami nagyon szépet és jót alkottál. –

Nicholas megállt a háta mögött és a vállára tette a kezét.

Sasha megsimogatta a fiú sovány karját. – Nem én voltam az. Ez

nem az én történetem, hanem Nicholasé. A tied.

Nincs igazad, Sasha. Ez mindannyiunk története. Mindenkinek

megvan a maga démona. Mindenki megjárja a mattanzát. Mindenki

körül bezáródik egyszer a csapda. Én csak azért tudtam elmondani

neked, mert már kifelé jöttem a csapdából, mert akkor már volt

valami remény arra, hogy talán egyszer visszatalálok oda, amiről már

nem voltak emlékeim sem, te pedig azért eredtél a nyomába, mert

volt bátorságod végiggondolni mindazt, ami elől inkább elmenekülni

szoktak. De úgy látom, ez az egész la mattanza dolog most benned

kezd démonokat szülni. Ne feledd, bizonyos értelemben ez csak egy

jelkép. Azoknak ott délen, a Szigeten maga az élet természetes

velejárója, ősi harc. És erre épp te döbbentettél rá. Hogy az életben

maradás maga a rituálé. Hogy nézhetem fordítva is a dolgot: nem én

vagyok csapdában, nem engem mészárolnak le szigonyos démonok,

hanem én vagyok az, aki megragadja a szigonyt és öl vele. És életben

marad. Szerintem erről is szól Nicholas története. Egyébként mielőtt

idejöttem volna, elmentem a kikötőbe. Ahhoz a mólóhoz, ahol

állítólag összeszedtek. Olyan volt… Nem is tudom… Egy pillanatra,

mintha kiléptem volna a testemből. Félelmetes és felszabadító.

Sasha nem felelt. Nicholast nézte, ám nem ezt a Nicholast látta,

hanem azt a másikat.

*

A csontsovány, vérző orrú húszéves fiút tíz évvel ezelőtt New

Orleans környékén szedte össze egy útmenti csehó mosdójának

koszos kövéről. Mivel ő maga sem volt színjózan, első pillanatban

azt hitte, a fiú is csak részeg. A sarokban gubbasztott, fejét térdei

közé hajtva előre-hátra himbálta magát, arcán folytak a könnyek,

orrából keskeny vércsík szivárgott, s közben átszellemülten

mosolygott. Sasha akkoriban épp festőművésznek készült, evégett

aztán becsavarogta Mexikót, majd a Mississippi deltáját járta

naphosszat, ihlet után kutatott. Kéttucat csapnivalóan rossz festmény

elkészültével rájött, hogy pálya és álommódosításra kényszerül. Egy

meglehetősen közepes színvonalú és példányszámú magazin

mentette meg a teljes anyagi leégéstől. Vasárnapi mellékletében

leközölte sebtében összecsapott irományát a vudu vallás hétköznapi

praktikáiról, de az anyag erőssége a képek voltak. Sikerült bejutnia

egy vudu szertartásra, s igazán jól meg is fotózta az eseményt. Épp e

váratlan sikert ünnepelte New Orleans-i barátaival, és ez volt egyben

a búcsúestje is, mert úgy határozott, átszeli a kontinenst, és a

következő hónapokban meghódítja New Yorkot is.

Volt egy ócska furgonja, útra készen állt. A kövön kuporgó fiú is

utazott. Ott volt, mégis messze járt. Sasha azt gondolta, összeverték,

attól véres. Nicholas megmosdott valamennyire, aztán faképnél

hagyta. Hajnaltájt azonban, amikor Sasha beugrott a furgonjába, s

vidáman integetett a haveroknak, a fiú előimbolygott a fák közül.

Zöld fűszálak tarkították vörös haját, meglehetősen szakadt volt és

rosszkedvű.

Elvinnél egy darabon? – kérdezte.

Hová?

Mindegy. Mehetünk messzebbre is – vont vállat a fiú és

bemászott mellé a furgonba.

A lány közölte, New Yorkba tart. Nicholas azt felelte, az irány

neki megfelel. Egész jól kijöttek egymással, amíg tartott a drog. A

bajok akkor kezdődtek, amikor elfogyott. Az elvonási tünetek

nagyon megijesztették a lányt. Egyre gyakrabban meg kellett állniuk,

lehetőleg nagyobb településeken, ilyenkor a fiú mindig eltűnt egy kis

időre. Sasha nem merte firtatni, hogyan szerez anyagot. Sokszor

megfordult a fejében, miközben valami parkolóban várt a fiúra, hogy

egyszerűen otthagyja. Egyre lassabban haladtak, minden pénzük

elfogyott.

Alkalmi munkákat vállaltak. Sasha a szállásra, ételre meg a

benzinre valót kereste meg, Nicholas a napi heroinjáért dolgozott.

Akkor már két éve súlyos drogfüggő volt. Jogot tanult, de kimaradt

az egyetemről, sportolt, de tönkretette a szervezetét. Mire elérték

Richmondot, Sasha szinte már mindent tudott arról, mi mindenből

lehet drogot nyerni. Néha, ha Nicholast teljesen leverte a roham, ő

főzte meg neki a mákteát, hogy valahogy túlélje.

Már majdnem egy hónapja együtt voltak, amikor eszébe jutott,

hogy azt sem tudja, mi a fiú vezetékneve. Valente, mondta Nicholas,

s mintha erről saját magát is meg akarná győzni, elismételte: Valente.

Nicholas Valente. Néha, lázálmában olaszul beszélt, furcsa, idegen,

dallamos szavakat. Sasha gyanította, hogy valamelyik nagyváros

olasz negyedében nőhetett fel, de Nicholas sosem válaszolt, ha erről

kérdezte.

New Yorkban mindenesetre meglepően jól kiismerte magát.

Segített a lánynak lakást keresni, találtak is egy lerobbant, bontásra

váró, ócska bérházat, ahol hozzá hasonlók laktak, vagy inkább

csöveztek. Pár nap múlva, míg Sasha azzal volt elfoglalva, hogy

tudassa a közömbös metropolisszal, hogy megérkezett, Nicholast

elkapták egy razzia során. A zsebe tele volt angyalporral, ki tudja

honnan, és hogyan szerezte rá a pénzt. Kényszer elvonókúrára ítélték

és bezárták egy intézetbe.

Húszéves volt akkor. Sasha huszonhárom.

Miután Nicholast kiengedték, kisvártatva minden kezdődött

elölről. A fiú hallani sem akart arról, hogy Sasha megkeresse a

családját. Azt mondta, elég erős lesz, hogy egymaga legyőzze a

heroint.

Nem volt elég erős.

Sosem sikerült.

Eltűnt Sasha életéből, majd visszatért, mindig váratlanul, mindig

éhesen és egyre soványabban, mindig tele ígérettel. Néha bekúszott

Sasha mellé az ágyba, szorosan hozzásimult, a lány hajába fúrta az

arcát és reszketett. És Sasha ölelte, mintha az öccse volna. Talán

voltak olyan pillanatok is, amikor zűrzavaros érzéseiket szerelemnek

vélték, de oly képtelen és gyötrelmes volt egymáshoz való

kötődésük, hogy sosem jutottak el addig, hogy komolyabban

elgondolkozzanak, miféle kapcsolat fűzi őket egymáshoz. Két helyét

kereső, nyugtalan és a kamaszkorból kinőni nem tudó álmodozó

összekapaszkodott – erről szólt közös utazásuk.

Egy nap a lány arra ért haza, hogy minden mozdítható eltűnt a

lakásából. Eltűnt a pénze is, a fényképezőgépe is, de még a

télikabátja is. És eltűnt Nicholas is. Hiába kutatott utána, nyoma

veszett. Amikor hetek múlva rádöbbent, hogy Nicholas Valente

végleg kiszállt az életéből, hirtelen úgy érezte, semmi keresnivalója

nincs többé New Yorkban. Már nem akart festő lenni, sem színésznő.

Megelégelte a pincérkedést, a mosogatást, a kocsimosást, a hiábavaló

kilincselést a szerkesztőségekben. Még nem tudta, mihez kezd,

mindenesetre hazament Oregonba, ahol nem várta senki, csak a

nagyapja és a család halódó fafeldolgozó üzeme.

Nem törődött a kisváros nyelvével. Kisebb megyei lapoknak írt,

fotózott, régi, kihalófélben lévő mesterségeket, indián szokásokat

örökített meg, felfedezte szűkebb hazáját. Megtalálta ott is a

hajléktalanokat, a csavargókat és persze a drogosokat.

Egy ilyen szocio-túrán, ahogy a nagypapa nevezte felfedező útjait,

ismerkedett meg Patrick Winterrel. A férfi valaha orvos volt, de

fiatalon a morfium rabja lett, végül kizárták az orvosi kamarából.

Bostonból jött a nyugati partra, farmokon dolgozott, kommunákban

élt. Amikor már évek óta tiszta volt, kis csapat gyűlt köré gyógyulni

vágyó drogosokból. Mint orvos természetesen nem praktizálhatott,

de hitt abban, hogy a saját példája erejével másoknak is

megmutathatja a kivezető utat. Számtalan módszert tanulmányozott,

kipróbált minden lehetséges kúrát.

Létrehozott egy, a világtól gyakorlatilag elzárt közösséget, s

visszavezette a hozzáfordulókat a legősibb gyökerekhez: a földhöz.

Mindent maguknak kellett megteremteniük, a tulajdon két kezükkel.

Szántani, vetni, aratni, állatot nevelni, szőni, fonni, eszközöket

készíteni. Csakhogy a farmot, ahol mindezt megvalósította, a

ráterhelt jelzálogkölcsönök miatt felfalta a bank, s sürgősen eladta

egy mamut cégnek.

Sasha, aki időközben lelkes híve és támogatója lett a Winter-

módszernek, egy pillanatig sem habozott. Tengerparti házuk mögött,

az erdőn túl terült el a hatalmas völgy. A világtól elzárták a hegyek,

az utak elkerülték, mindössze egyetlen keskeny ösvény vezetett a

tengerhez, de ott is olyan sziklás volt a part, hogy hajó vagy fürdőző

szinte sosem látogatta. A kisvárosban okozott ugyan némi

felzúdulást, hogy drogtábor települ a környékre, de akit Sasha nem

tudott szép szóval meggyőzni, azzal közölte: a saját földjén azt

csinál, amit akar. Addig kilincselt és agitált, mígnem a kormányzó

asszonyt is maga mellé állította, aki ezzel a húzásával olyan hírnévre

tett szert, hogy újabb négy évre megválasztották. Laura Terryan

azóta már Washingtonban szenátor.

A Patrickkel közösen létrehozott alapítványnak akadtak más

lelkes támogatói is. Jött néhány megszállott orvos és szociális

munkás a Völgybe. Csak így emlegették egymás közt: A Völgy.

Kemény munkával termővé tették az évek óta elhanyagolt földet. Pár

marhával kezdték, majd vettek néhány juhot. Aki már legalább egy

éve tiszta volt, az dolgozhatott a nagyapánál a fafeldolgozóban. A

kezdeti nehézségek után, a Winter kommuna pár év alatt

bebizonyította, igenis életképes.

És egy nap megjelent a Völgyben Nicholas.

Sasha nem kérdezett semmit. De ha kérdez is, a fiúnak nem lettek

volna válaszai. Nicholas Valente megszűnt. Nem volt neve,

legalábbis nem volt hajlandó kimondani. Nem voltak emlékei sem.

Halványan derengett neki valami egy lányról, akivel egyszer,

évekkel ezelőtt összekapaszkodott. Astoriában találtak rá a rendőrök,

csontig felsebzett testtel, üvöltözve, rángatózva fetrengett a

halászkikötőben, a frissiben kifogott tonhalak közé akarta vetni

magát, de belegabalyodott a hálóba, ami kis híján megfojtotta.

Idegen nyelven ordítozott, zokogott, mindig ugyanazt az egy szót

sikoltotta hisztérikus félelemmel, mintha a sátánt hívná. A mentősök

nem tudták bekötni az infúziót, vénája rongyos volt, egy tűhegynyi

szabad helyet sem találtak agyonszurkált testén. A zsebében

összegyűrt papírfecni, egy portlandi újságból kitépett cikk a

Völgyről. A riasztott szociális gondozók vitték el a Völgybe.

Ekkor hallotta tőle először Sasha azt a félelmetesnek tűnő szót. Az

egyetlen szót, amit Nicholas még ki tudott mondani, mert a szavakat

is elfelejtette már. Az egyetlenegyet, ami betöltötte, s még hosszú

hónapokon át iszonyú rettegésben tartotta: mattanza.

*

– Akarod, hogy beszéljek Markkal?

Sasha felriadt. – Tessék?

Azt mondtam, ha akarod, beszélek Markkal – Nicholas

elmosolyodott. – Úgyis, mint az ügyvéded.

Mark gyakorlatilag sosincs a városban. Ha véletlenül a közelben

jár, messze elkerüli a környékünket is. Az utóbbi öt évben képtelen

voltam felvenni vele a kapcsolatot, mert egész egyszerűen nem

tudtam, merre jár. Amióta a közös üzletből is kiszállt, Peter Ford, az

intézője meg sem akar ismerni. Mindig is falazott Marknak,

letagadta, hogy tudna a hollétéről. Mark nem kapta meg, avagy nem

akarta megkapni a hivatalos papírokat sem, így aztán nem sikerült

lezárni az ügyeinket. Most bezzeg előkerült. Még meg is látogatott.

Úgy hallottam, meggazdagodott.

Mark olykor meggazdagszik, máskor meg totál le van égve.

Attól függ, mennyi időt tölt Vegasban. Meg a fogadóirodákban, meg

a lóversenypályákon. Gondolj csak bele, nálunk nyolcvanezer

versenylovat futtatnak, a versenyirodák évente tízmilliárd dollárt

kasszíroznak. Mark közismerten szeret utazni, márpedig az ő

esetében számolni kell azzal a ténnyel is, hogy mintegy

százhuszonhét országban tartanak versenyeket. Csoda, hogy folyton

jojózik a bankszámlája?

De a szállítmányozó cége jól megy.

Mert azt Peter Ford irányítja. Szegény nagypapát jól

cserbenhagyta. Nyilván Mark utasítására, egyik napról a másikra

felmondta a szerződést. Tudod, az én családom évtizedek óta

fafeldolgozással foglalkozik, és Mark Hardy apja, de már a nagyapja

is az Anderson üzem fuvarozója volt. Nagypapám soha, a világ

minden kincséért sem válna meg a fűrésztelepétől. Szóval, ha

Marknak tényleg a földre fáj a foga, pontosabban a pénzre, amit érte

kaphat, akkor nem tudom, hogy fizethetnénk ki másképp, minthogy

eladjuk a fafeldolgozó üzemet. Ez pedig szóba sem jöhet, az öreg

bele is halna!

Utánanézek, hogyan lehetne jobb belátásra bírni Markot – ígérte

Nicholas. – Gyere, járjunk egyet. Szerintem egész nap a komputer

előtt ültél és egy sort sem írtál. Nincs ennél fárasztóbb dolog.

Menjünk le a partra. Utána átnézem a számláidat. Holnap leülünk

Patrickkel és áttekintjük az alapítványt érintő kérdéseket.

De hivatalosan mondtad. – Sasha affektálva utánozta Nicholast.

– Áttekintjük a kérdéseket, ah! Azt hittem, hogy egész hétvégén

lógatjuk a lábunkat, és téged ünneplünk. Ehelyett egy rakás

problémát kapsz a nyakadba a születésnapodra.

Nicholas megint tenyérrel lefelé az asztalra támasztotta mindkét

kezét. – Tudod, egyelőre még nagy szükségem van mások

problémáira. Főleg, ha meg tudom oldani őket.

Nem fogsz unatkozni, az biztos. Ami pedig Markot illeti,

reméljük, meggondolja magát.

Pokolian értesz ahhoz, hogy egy mozdulattal a szőnyeg alá

seperj fontos dolgokat. A földügyedet Markkal egyszer s

mindenkorra rendezned kell.

Sasha már nagyon unta a témát. – Igazad van, Nicholas. Újabban

állandóan igazad van. Arra gondoltam, ha legközelebb látom Markot,

egyszerűen lelövöm.

Nicholas legyintett és kiment. Sasha felkapta a dzsekijét és

utánaeredt. Szótlanul baktattak egymás mellett, összeszokott

csendben. Voltak kérdések, amiket sosem tettek fel egymásnak.

Különös metakommunikáció fejlődött ki köztük az évek alatt.

Mindketten tudták: csakis olyat kérdezhetnek, amire a másik választ

akar adni.

*

Annak idején Sasha hosszú hónapokat várt, mire megkérdezte,

mert akkor már megkérdezhette, mit jelent az a kísértő szó. Mit lát

pokoli delíriumában a fiú? Attól a naptól fogva, hogy Nicholas a

Völgybe került, Sasha naplót írt. Nem magának, nem is a világnak,

hanem Nicholasnak, azt remélve, ha egyszer a fiú felépül annyira,

hogy gondolkodni tud, legyen történelemkönyve önmagáról.

Tisztában volt azzal, hogy Nicholasnak fogalma sincs, hogy mi

történik vele és miért. Miként azt sem tudja elképzelni, milyennek

látja őt egy olyan ember, aki a társadalomban a drogkörön kívül él,

aki valóságosan létezik, és nem a fiú agyában megszületett gyilkos

démonok egyike. Remélte, egy nap majd azt mondhatja neki: ilyen

voltál. Már nem ilyen vagy.

Hosszúra sikeredett a napló. Nem egyszer már-már feladta.

Olykor abban sem volt biztos, hogy Nicholas fog-e még valaha

olvasni. Megesett, hogy ő maga könyörgött Patricknek és az

orvosnak, adjon valamit a fiúnak, mert nem bírja nézni a

szenvedéseit. Patrick Winter csendesen csak annyit mondott erre,

hogy akkor ne jöjjön le többet a Völgybe.

Sasha lassan megszállottja lett Nicholas állapotának. Nagyon

fiatal volt még, de akkor úgy érezte, máris túl sok kudarc érte. Úgy

érezte, ő is elbukik, ha Nicholas nem áll talpra. Annyi mindenbe

belekapott, annyi helyen megfordult csavargásai során, de mindig

mindent gondolkodás nélkül otthagyott, ha újabb szeszély vagy hely

hívogatta. Jóllehet, ebben a kisvárosban és a Völgyben nőtt fel,

sosem gondolt úgy a helyre, mint otthonára. Tudomásul vette, hogy

ott él, ám az első adandó alkalommal világgá ment.

Sasha életében tizennyolc éves kora óta minden átmeneti volt.

Átmeneti állapotként élte meg a szerelmeit – útban két átmeneti

tartózkodás között. Nicholas betegsége alatt érezte először

otthonának szülőföldjét, bár gyanította, ez az érzés egy csapásra

megszűnik, ha Nico talpra áll. Vagy ha elbukik. Mindenesetre, több

mint két éven át ki sem tette a lábát a megyéből.

Amikor a fiú újra rátalált a szavakra, sokáig képtelen volt

Sashával beszélgetni. Ez volt a legfájdalmasabb időszak

mindkettőjük számára. Úgy kellett megszelídítenie Nicholast, akár

egy kivert, elvadult kutyát. Sasha számára is élmény volt tulajdon

állhatatossága. Meglehetősen sokszor kellett erőt vennie hirtelen

természetén, a napló lapjain néha gyűlölettől, haragtól, tehetetlen

dühtől, sértettségtől szikrázó sorok szembesítették önmagával. Utálta

Nicholast. Rettegett Nicholasért és rajta keresztül önmagáért.

Amikor a fiú már egy éve tiszta volt, de korántsem gyógyult, a

farmról kikerült a nagypapa fűrésztelepére dolgozni. Úgy dolgozott,

mint egy robot. Reggel kisebb-nagyobb késésekkel megérkezett,

tette, amit az öreg mondott neki, alkonyatkor visszasétált a Völgybe.

Soha nem ment le a partra, sem a fatelepen túlra. Víziszonya volt és

nem volt hajlandó megenni a halat. Néha elfogta a remegés, ilyenkor

az öreg egyszerűen leállította a fűrészgépet, letelepedtek egy sarokba

és elszívtak néhány cigarettát.

Az öreg Anderson nagyon tudott hallgatni. Sasha nem emlékezett,

hogy valaha is felemelte volna a hangját, hogy kiabált volna vele.

Még csak tanácsokkal sem látta el, sőt, a hagyományos értelemben

nem is nevelte. Úgy tartotta, az olyan ágas-bogas fákat, mint az

unokája, megnyesi majd a szél. Nagyapa összes hasonlata a fákhoz

kötődött, mint minden az életében. A völgybeliekre úgy tekintett,

mint sebzett törzsű fenyőkre.

Nicholas életbe való visszatérésének első kötődése nem Sasha

volt, hanem az öreg, hallgatag Anderson. A nagypapa megérezhette

ezt, sőt unokája sértettségét is, mert a maga módján ugyan, de

szokatlanul sokat beszélgetett a fiúval.

Mutogatta, simogatta a fűrészelt fa évgyűrűit, elmesélte, mi

minden történt a fenyővel, mit láthatott, melyik évben érezte jól

magát, mikor szenvedett hiányt tápanyagban, s ezt mind a gyűrűkből

olvasta ki. Sasháról is mesélt neki. Nicholas csak ekkor tudta meg,

hogy a lány kétévesen árva maradt, s az öreg nevelte fel. Nathaniel

Anderson szavai lassan, ráérősen hömpölyögtek, mintha végtelen

időkig mondhatná. Egy idő után a fiú annyira megszokta az

ismétlődő történeteket, hogy kezdte magát otthonosan érezni bennük.

Így kezdett el emlékezni a lányra. Aztán már csak az emlékekhez

kellett bátorságot gyűjtenie.

Egy nap szólt az öregnek, hogy korábban menne el. Lesétált a

meredek parti út széléig, ahonnan egyszerre látszott a tenger és az

Anderson-ház. Sashát is jól látta, a teraszon állt, mint akinek a

világon semmi dolga nincs, és nem is nagyon vágyik semmiféle

tevékenységre. Nicholas sokáig bámulta, míg csak fájón ismerős nem

lett a kedves arc, a lesült arcból pimaszul kivigyorgó szeplőcskék, a

villogó zöld szem, a gesztenyeszínű haj.

Lejössz a partra? – kiáltott oda.

Persze – felelte egyszerűen a lány.

A hullámok közelében szédülni kezdett, Sashába kapaszkodott, de

csak egy pillanatra. Levette a cipőjét és lassan, mint a vízzel

ismerkedő kiskutya belegázolt a tengerbe. Imbolyogva tett néhány

lépést, majd leült a homokba, lábát körülnyaldosták a hullámok.

Sasha melléje kuporodott. Sokáig egyikük sem merte megtörni a

csendet. Végül a lány óvatosan megcirógatva Nicholas arcát

megkérdezte.

La mattanza… mi az?

És akkor Nicholas végre beszélni kezdett. Kezdetben zavarosan,

zaklatottan törtek fel belőle a szavak, mintha nem tudnák utolérni a

gondolatait. La mattanza… Nem csak egy egyszerű szó, hanem

tradicionális halászcselekedet. La mattanza azt jelenti: csapdába ejtett

tonhalak leölése. Nicholas gyerekkorában az unokatestvérével együtt

szinte minden nyarat egy dél-olasz szigeten töltött Szicília nyugati

partjánál, ahonnan a család elszármazott. Az anyja ragaszkodott

hozzá, hogy fia megismerje a gyökereit, s ő ezt nem bánta, noha

egészen más világ várta ott, Dél-Európában az amerikai flaszteren

cseperedő fiút. Kijárt az ottani rokonokkal a tengerre, halászott és

nagyon boldog volt. Élvezte a férfias küzdelmet, büszke volt a

zsákmányra, s esténként ott lábatlankodott a kikötői kocsmában a

férfiak között. Felhőtlen, idilli nyarak voltak.

Amikor egyetemre került, megritkultak a látogatások. Igaz,

akkoriban már haza se szívesen ment. Észrevétlenül szokott rá a

drogra. Serkentőkkel kezdte, hogy bírja a hajtást, LSD-vel folytatta,

hogy levezesse a vizsgadrukkot, kokaint szippantott, végül már

mindent, amihez csak hozzájutott. Tudta, hogy a család előbb-utóbb

észreveszi. Azzal áltatta magát, hogy abba tudja hagyni. De nem

ment. Úgy gondolta, elmenekülhet. Vissza, a boldog gyerekkorba.

Május elején érkezett meg a szigetre. Még sosem járt ott tavasszal.

Azonnal megérezte a levegőben azt a furcsa, sosem tapasztalt

vibrálást. A férfiak, a jól ismert, keménykezű halászok mind vártak

valamire.

Nicholas néhány napig egész jól tartotta magát. Sok bort ivott,

hogy valami bódítsa, s olykor már-már elhitte, hogy van szabadulás.

Ezért hát, amikor a többiek megkapták az öreg halászmestertől, a

raistól a jelet, kiment a férfiakkal a tengerre, ahogy szokott.

Ezen a kora májusi napon nem közönséges halászat folyt.

Ezeréves rituálé szerint zajló mészárlást nézett végig. A

hálólabirintuson át a halászbárkák négyszöge alkotta halálkamrába

terelt, vonuló tonhalak százait ölték le szigonnyal a halászok. Az

öreg rais elordította magát: La mattanza! És elszabadult a pokol. A

jól ismert arcok eltorzultak, diadalittas ordításuk kísérte szigonyaik

minden egyes döfését, tetőtől talpig beborította őket a vergődő,

menekülésre képtelen, hatalmas testű halak szanaszét fröccsenő vére.

Három teljes órán át tomboltak a barbárok, döftek ordítottak, míg a

préda mozgott.

Nicholas sokkot kapott a látványtól. Nem bírta tovább nézni,

menekülni pedig ő sem tudott. A hirtelenjében bevett hallucinogén

szabályosan felrobbant az agyában. Látta, amint uszony nő a karja

helyén, érezte a húsába vágódó éles szigonyokat, lándzsákat, hallotta,

amint a rais megparancsolja, hogy őt is öljék meg, döfjék le,

légszomjjal küzdött, hiába próbált felrepülni a tenger fölé,

minduntalan visszahullott a véres vízbe, a tetemek közé. Elmerült, a

síkos haltestekről lesiklottak körmei, nem tudott megkapaszkodni a

nyálkás hullákban sem, elkapta az örvény. La mattanza, la

mattanza…

És elkapta azután még százszor, ezerszer, egyre gyakrabban, hiába

menekült előle évekig, mindig újra és újra belegabalyodott a

tonnarába, a tonhalfogó hálóba, betévedt a csapdába, az áramlat

besodorta a bárkák halálkamrájába és azok, akik kedvesek voltak

neki egykoron, éles dárdákat döftek belé.

– Valami rémlik… Utolsó emlékem, hogy közéjük igyekszem,

hogy öljenek meg végre örökre. Patrick azt mondja, a kötőben

szedtek össze, onnan hoztak ide a Völgybe. Arra is kezdek

emlékezni, hogy olvastam valahol a farmról, nyilván ezért indultam

errefelé. Még most is álmodom róla…

Sasha azt mondta akkor, hogy minden álomnak legalább két

olvasata van. Amikor kimondta, rádöbbent, hogy fogalma sincs, mit

jelent ez a megjegyzése, szerencsére Nicholas beérte azzal, hogy jól

hangzik. Attól az estétől megváltozott az életük, kizökkent végre az

évek óta tartó szorongásból. Nem volt látványos változás, de minden

nap hozott valami újat. őszre Patrick Wínter úgy találta, Nicholas

elkezdheti felépíteni kinti életét, ha menni akar.

Három év után Nicholas Valente elhagyhatta a Völgyet.

Sasha még most is beleborzongott, ha arra gondolt, milyen

feleslegesnek és üresnek érezte magát, amikor a fiú elment. Nicholas

azzal az elhatározással indult el, hogy amennyire lehetséges, rendezi

a világhoz való viszonyát, s folytatja egyetemi tanulmányait.

Mindazonáltal nem New Orleans felé vette útját, ahol a családja élt,

mert a lelke mélyén még mindig rettegett az apjától és a múltjától,

hanem a keleti partra ment. Ezzel szemben Sasha egyáltalán nem

vágyott már keletre, s azt is tudta, hogy most egy időre el kell

engednie Nicholas kezét.

Jobb ajánlat híján az egész állam területén sugárzó ONN

rádiótársaságnál vállalt munkát. Kedvezőtlen adássávban, szinte

senki által nem hallgatott műsorokkal kezdte. Később éjszakákon át

hallgatta az éteren keresztül hozzá fordulók búját, baját, végül

kitalálta az Éjfélig című műsort, amely hetente kétszer, kedden és

pénteken jelentkezett este tízkor, s igen rövid idő alatt nagyon

népszerű lett.

Nicholasról írott naplóját csak évek múlva kereste elő, amikor a

fiú már az utolsó szemeszterét végezte a jogi karon. Kezdetben csak

játszott a gondolattal, hogy megírja a történetet. Szabad estéin egyre

gyakrabban vette kézbe, forgatta a teleírt füzetet, ami végül mindig

visszavándorolt a fiókba.

Nemrég azonban gyors egymásutánjában két lány is meghalt

kábítószer túladagolásban. Már jóideje mindketten a Völgyben éltek.

Két hét eltéréssel, de ugyanazon a helyen találtak rájuk, a portlandi

Washington Parkban. A nyomozás kiterjedt a Völgyre is. Leginkább

arra voltak kíváncsiak, hogyan jutottak el a lányok pénz és irat nélkül

Portlandig; és hol, kitől szereztek drogot. Patrick Winter hiába

magyarázta, hogy a Völgy nem börtön, hiába számolt el az utolsó

grammig a gyógyszerkészlettel, a Völgy az újságok címoldalára

került, s akárcsak nyolc évvel ezelőtti megszületésekor, a „drogfarm”

körül fellángoltak az indulatok. Sasha ekkor határozta el, hogy mégis

megírja Nicholas történetét.

Újra és újra végigolvasta a naplót, rengeteg éjszakát

átbeszélgettek, ám ahogy haladt előre a munkában, Sasha egyre

inkább úgy találta, hogy a történet szétpereg, kifolyik a kezéből,

nincs, ami összetartaná. Ráadásul kezdte kíváncsiskodó kibicnek

érezni magát, és ettől szabályosan depressziós lett. Nem maradt más

hátra, vett egy mély levegőt és egy repülőjegyet: elmegy arra a

szigetre. A tulajdon szemével kell látnia a mattanzát.

Április végén utazott el. Amikor egy hónap múlva visszajött, a

könyv gyakorlatilag elkészült, ott volt bezárva a laptopba. Most

mindjárt vége az októbernek, s Nicholas történetét kegyeikbe

fogadták a magasságos tetszési indexek is.

*

Sasha mégsem boldog. Ahogy egymás mellett sétáltak a parton el-

elugorva a hullámok elől, Nicholas rádöbbent, hogy életében először

aggódik Sasháért. Újabban egyre gyakrabban kellett emlékeztetnie

magát a köztük érvényben lévő íratlan szabályra, mely szerint csak

olyat kérdezhetnek, amire a másik választ akar adni. De Sasha

érezhetően nem akar beszélni valamiről. Látta, átélte a mattanzát, ez

sütött minden sorából. Kísértette is rossz napjain, s ezen Nicholas

nem csodálkozott. De immár hónapok óta aggasztotta Sasha újra

feltámadt elvágyódása, nyugtalansága, hosszúra nyúló csendjei. Nem

csak Mark és a hétköznapi problémák nyomasztották.

– Sasha – szólalt meg hirtelen Nicholas mi történt veled ott a

szigeten?

*

Bella! Guarda com’ é bella!

Sasha Anderson elfordult ugyan, de nem tudta és nem is akarta

elrejteni mosolyát. Olaszul alig tudott, viszont évekig a múlt

spanyolul, ekképpen aztán kétsége sem volt afelől, mit is jelentenek

az úton-útfélen felhangzó tetszésnyilvánítások. Minél délebbre ért,

annál többször hallotta, annál szemérmetlenebbül bókoltak a férfiak.

Sasha nagy öniróniával könyvelte el magában, hogy az ilyesfajta

megjegyzések amolyan külföldi nőknek menthetetlenül kijáró

turistaüdvözlések lehetnek, amelyekkel egyáltalán nem

takarékoskodnak az olasz hímek.

Pár napot elcsellengett Rómában, mert lekéste a palermói

csatlakozást, de legalább megkereste régi cimboráját, akit még

azokból az időkből ismert, amikor megyei lapoknak gyártott

cikkeket, s aki időközben római tudósítóvá avanzsált. A kölcsönös

„na, és mi történt veled amióta nem láttalak” kérdés megválaszolása

után belevetették magukat a római éjszakába. Sasha néhány pohár

bor után kezdte megszokni, hogy úton-útfélen megbámulják,

forognak utána, mint a kerge szélkakasok és a szemtelenebbje még

attól sem riad vissza, hogy az éjszaka is elképesztően hangos piazza

forgatagában megpaskolja a fenekét.

Rövidke római vakációja eredményesnek bizonyult. Barátja

kiterjedt ismeretségi körre tett szert az itt töltött évek alatt, s amint

meghallotta, mire készül a lány, azonnal felhívta Trapani

csendőrparancsnokát, aki az első szóra megígérte, hogy a szigeti

halászok figyelmébe és kegyeibe ajánlja Sashát, jóllehet azok idegent

szinte sosem engednek a hajóra, főleg nem ilyenkor, a nagy

tonhalászat idején.

Sasha épp csak annyit időzött Palermóban, amíg a reptérről

áttaxizott a vasútállomásra és felszállt a Trapani felé tartó vonatra.

Nem szeretett repülni. Neki az utazás kényelmes bámészkodást

jelentett, ezért legszívesebben autóval járt, de kedvelte a vonatokat

is, és az óceánt átszelő repülőút, no meg a hosszúra nyúlt római

éjszakák után kifejezetten pihentette a vonat zakatolása. Némiképp

aggasztotta a meglehetősen lezserül kezelt menetrend, a tízórás vonat

például háromnegyed tizenegykor indult, s ráérősen időzött az egyes

megállóknál. A kalauz viszont megnyugtatta, valamelyik kompot

biztos eléri, és valahányszor elment Sasha mellett, biztatóan

mosolyogva bólogatott.

Trapaniban aztán kiderült, merőben felesleges volt sietnie,

ugyanis minden tengeri jármű sztrájkolt. Békés egyetértésben

ringatózott egymás mellett megannyi traghetto, motoscafo. A

személyzet a mólókon cigarettázott, a hoppon maradt utasok

céltalanul bóklászva morogtak, a halászok pedig a kikötői bárok

teraszán beszélgettek. Valamennyien környékbeliek lehettek, úgy

tűnt, mindenki ismer mindenkit. Turisták nemigen jártak errefelé

tavasszal, de azért fel-felvillant néhány szőke fej.

Arra már rájött Sasha, hogy az olaszok, mint a déliek általában,

bolondulnak a szőkékért. Itt sem volt másképp, azt a pár szőke nőt

valóságos falka kísérte, persze tisztes távolból. Később meglepődve

tapasztalta, hogy – nyilván az egykori normann hódítóknak

köszönhetően – elég sok szőke hajú, világos szemű bennszülött akad

a vidéken.

Megpróbált kiszedni valami használható információt a horgonyzó

traghetto kormányosából, de nem járt sikerrel. Úgy festett, senki nem

tudta, mikor és kik vetnek majd véget a sztrájknak. A jegypénztárnál

sem kapott egyebet szép mosolyoknál és szemérmetlenül vizslató

tekinteteknél. Mikor úgy érezte, már mindenki eleget gusztálta, s egy

életre megtanulta azt a szót, hogy sciopero, elindult a halászhajók

felé. Félúton járhatott, gondolatban éppen spanyol mondatokat

próbált el– olaszosítani, amikor egy futólépésben közeledő mokány

fiú majdnem feldöntötte.

Miss. Anderson? – kérdezte lihegve.

Én vagyok. – A biztonság kedvéért megismételte olaszul is. –

Sono io.

Nem szőke. Ezért nem találni – magyarázta muris angolsággal a

fiú. – Capocarabinieri mondta, megy amerikai lány szigetre. Van

kicsi hajó. Vieni.

Áldja meg az ég a csendőrkapitányt – sóhajtotta Sasha és

megkönnyebbülten kezet nyújtott a fiúnak.

Az menten elragadta degeszre tömött sporttáskáját és szélesen

gesztikulálva a kikötő vége felé mutogatott, miközben egyre csak

mondta a magáét, amiből a lány vajmi keveset értett meg azon kívül,

hogy sciopero van és ezt megmentője roppantul sajnálja. Sasha

szerint a legjobban azt sajnálhatta, hogy a gondjára bízott amerikai

nő nem szőke, márpedig láthatóan ez volt a minimum, amit elvárt

volna tőle. Kísérője már-már csalódottan pislogott rá, s ettől hirtelen

natívon jó kedve lett.

A kikötő utolsó hajóállásánál kis motoros bárka várakozott.

Ötvenes éveit taposó férfi tett-vett rajta, ládákat rendezgetett,

szerszámokat pakolt. Kiköpött mása volt a mokány fiúnak, első

pillantásra látszott, hogy rokonok, apa és fia. Ráadásul, mint kiderült,

mindkettőjüket Sergiónak hívták. Idősebb Sergio kipöccintette

cigarettacsikkjét a homokra, beemelte Sasha csomagját a bárkába, s

miközben kíváncsian méregette a lányt, egyre csak a fiához beszélt.

– Apám csodálkoz, mert te nem vagy szőke.

Nem. Azért még elvisz?

Ifjabb Sergio komoly arccal tolmácsolta a kérdést, majd a választ.

– Elvisz. De csodálkoz.

– Idővel talán megszokja a képem – villantotta rá legszebb

mosolyát Sasha, mire a férfi feléje nyújtotta a karját, és a fedélzetre

segítette.

A halász újabb cigarettára gyújtott, kényelmesen elhelyezkedett a

kormányoskabin előtti ládán és hívogatóan megpaskolta maga

mellett a ládatetőt, jelezvén, hogy maradt még hely a vendégnek is.

A lány kérdő pillantására széttárta a kezét, s azt mondta: –

Aspettiamo.

Várunk. Értem – sóhajtott Sasha, majd udvariasan megkérdezte:

– Sciopero?

Idősebb Sergio elnevette magát. – No, no – intett tagadóan, majd

részletesen elmesélte, kire és miért várnak, de ebből a lány egy

kukkot sem értett. Leült a szerszámosláda mellé a padlóra, hátát a

hajó oldalának vetve nézelődött. Sirályok köröztek fölötte, le-

lecsaptak a vízre a felhőtlen égből. Sergio előhúzott két doboz sört,

az egyiket odakínálta a lánynak. Sasha elfogadta, s kortyolgatás

közben jólnevelten bólogatva hallgatta a halász végtelennek tetsző

monológját – valamiről.

A ringó bárka, a kellemesen bágyasztó tavaszi nap és a friss, lágy

szél megtette a magáét. Lassan összeolvadtak fülében a hangok, a

madarak rikoltozása, a kikötő zajai, Sergio litániája és az otthonos

hullámverés mind halk zsongássá simultak. Jóllehet, öregebb Sergio

egyre csak mondta a magáét, Sasha menthetetlenül elaludt.

Kiabálásra ébredt. Valaki rákiáltott. Ijedtében megpördült ültében.

Olyan hevesen rántották ki az álom öleléséből, hogy feje a láda

élének koccant, a kezében szorongatott sörösdoboz az ölébe borult.

Felszisszent, szeme káprázott a rázúduló fénytől. Egy pillanatig azt

sem tudta, hol van. Nyűgösen észlelte, hogy puha göngyölegek

puffannak körülötte, amelyeket valaki a partról dobál a fedélzetre.

A férfi a semmiből bukkant elő, áthajolt a hajókorláton.

Homokszín haja majdnem a vállát verte, lobogott a szélben.

Napégette borostás arca, szakadt nadrágja második pillantásra sem

volt bizalomgerjesztő, nemhogy elsőre. Sasha hunyorogva, értetlenül

nézett rá, mire a férfi azt gondolván, hogy az előbb nem hallotta, mit

mondott, mosolyogva megismételte: – Partiamo.

Sasha feltápászkodott. Határozottan az volt az érzése, hogy

öregebb Sergio azóta is egyhuzamban beszél. Csakhogy most a keze

is járt, a kormányosfülkéből kiabált ki a partra. A hegylakó külsejű

ember serényen hordta a hálógöngyölegeket, ládákat a hajófarba,

miközben nyilván nagyon fontos híreket közölhetett, mert ifjabb

Sergio szájtátva hallgatta, miközben a köteleket oldotta le a bakról.

Felbődült a motor. A férfi átlendült a peremen, visszasietett a partra

az utolsó zsákért.

Sergiónak – ki tudja, miért pont ekkor – hirtelen nagyon sietős

lett. Az órájára mutogatott, meg az égre, túráztatta a motort, bőgette a

kürtöt, s mindezeket túlharsogva sürgette a rakodót. A férfi ruganyos

mozdulattal emelte hátára a láthatóan nehéz zsákot és visszakiáltott

valamit a türelmetlenkedő halásznak. Megremegett a hajótest, a

felturbózott motor habosra kavarta a vizet. A bárka lassan elvált a

móló oldalától, és a kormányos vigyorogva ordított a lépteit

megszaporázó férfira.

– Dai, Sano! Sbrigati!

Nyilvánvalóan legalább százszor eljátszották már ezt a kis tréfát.

A férfi meglendítette a zsákot, majd nyomban utána ugrott a

fedélzetre, s még ugyanazzal a lendülettel leterítette az ifjabb Sergiót.

A mokány fiú hangosan káromkodva mászott ki a hozzá képest

monstrumnak ható fickó alól és átköpött a korláton.

Sasha kelletlenül odébb húzódott. A férfi hátrasimította arcából

szélfútta loboncát, a lányra vigyorgott, s meglengette a karját, mint

aki rádöbben, hogy elfelejtett köszönni. Sasha viszonozta a gesztust,

sőt hozzátette:”Buon giorno”, s ezzel részéről letudta az

udvariaskodást.

– Sano! – szólt ki a kormány mellől Sergio, a vízre mutatva.

– No, no – ingatta fejét a másik. Rekedtes volt a hangja, mint aki

ritkán szólal meg, vagy már szétbagózta.

Sergio méregbe gurult. Láthatóan nem volt ínyére, ha

ellentmondanak neki. A másik halász beszédritmusa is felpörgött, s

noha Sasha igencsak dallamosnak találta gyors ritmusú beszédük

elnyújtott magánhangzóit, pár perc elteltével már határozottan

kényelmetlenül érezte magát. Úgy tűnt, azok ketten nagyon össze

fognak veszni. Amikor az apja már paprikavörös arccal hadonászott

öklével a homokszínű halász orra előtt, ifjabb Sergio is beszállt az

eszmecserébe. Hamarosan már hárman ordítoztak, de nem lehetett

eldönteni, ki kivel és miért.

A huzakodást a hosszú hajú férfi unta meg előbb. Legyintett,

otthagyta a toporzékoló kormányost. Hátrament, elhevert a

hajófarban a hálókötegeken és miközben cigarettára gyújtott,

Sashának magyarázott tovább. A lánynak a látottakból– hallottakból

csak annyit sikerült kihámoznia, hogy az efféle jelenet mindennapos

közöttük. Azt már nem értette, mi közük van a japánoknak a vita

tárgyához, de rájött, hogy túl bonyolult lenne megkérdeznie, ezért

inkább csöndben maradt, s azt tette, amibe az utóbbi órák alatt már

egész jól belejött: értelmesen bólogatott. Közben pedig azon járt az

esze, milyen idétlen név az, hogy Sano.

Da dove vieni? – kérdezte hirtelen a férfi.

Da Roma – válaszolta kapásból Sasha, bele sem gondolva, hogy

Sano nyilván nem arra kíváncsi, most éppen honnan jön, hanem hogy

hova valósi. De mivel állítása részben igaz volt, elvégre tényleg

Rómából érkezett, nem helyesbített.

Sano közömbösen azt mondta: „Aááh!”, ami valószínűleg azt

jelentette, ó, az nagyon szép város és nagyon messze van. Átpöckölte

tövig szívott cigarettáját a korláton, két karját összekulcsolta a

tarkója alatt és nem szólt többet. A két Sergio a kormány mellett ült,

nagy egyetértésben, elégedetten, büszkén fürkészték a tengert,

mintha ez a rengeteg kékség mind az ő birtokuk volna.

Sasha gyomra mindig összeszőkült egy kicsit, ha nyílt vízre ért,

jóllehet imádta a tengert, de ha már nem látta a partot, elfogta a

bizonytalanság. Szeme kétségbeesetten keresett valami kapaszkodót

a horizonton, de hiába, az ég alja a tengerbe veszett, sehol egy darab

föld.

Ha elfordult a tengertől, a homokszín hajú férfi tolakodott a

látóterébe. Sano felhúzott lábbal feküdt a száraz, új hálókon. Olyan

volt, mint akit homokba forgattak. A kifakult, megszakadozott

nadrág, a rövid ujjú póló, a sokrekeszes vászonmellény, a szinte

szakállba szökő borosta – minden homokszínű volt rajta. Bőre sem

olyan csokoládébarna, mint a két Sergióé, a vonásai alapján pedig

leginkább normann hódítók kései leszármazottjának vélte, aki

szemmel láthatóan utál borotválkozni, hónapokig elvan fodrász

nélkül, és nem tud varrni.

A férfi kezére esett a pillantása. Bár karjai a feje alatt nyugodtak

összefonva, bal tenyere kilátszott a haja alól: csupa seb, gyógyulni

nem akaró hegek, mély horzsolások csúfították. Izmos nyakán

feszültek az erek, s egy hosszú, feltűnő forradás húzódott végig barna

bőrén. Mintha elvágták volna a torkát. Sasha megborzongott.

Hirtelen irányt változtatott a hajó, s ahogy hunyorogva félrefordult a

szemébe tűző nap elől, találkozott a tekintetük. A férfi szeme is

egészen világosbarna volt, szinte borostyánsárga.

Homokhalász.

Sano odakínálta Sashának a cigarettásdobozt. A lány háborgó

gyomra ellenére kivett egy szálat, mire a férfi közelebb hajolt, hogy

hatalmas tenyere öblében lángra lobbantsa a gyufát. Hosszú haja a

lány arcába csapott, a szél egymásba sodorta tincseiket. Sasha

automatikus mozdulattal a füle mögé simította loboncát, ám ezzel a

mozdulattal hajánál fogva magához vonta a halászt is. Mindketten

felnevettek, a férfi kajánul, a lány némiképp zavartan. A halásznak

tagadhatatlanul izgalmas illata volt: friss szél, sós tenger és enyhe,

fanyar dohányíz áradt belőle.

A cigaretta erős volt, úgy hatott rá, mint egy tüdőlövés. Sano

visszadőlt a hálókra, s mikor idősebb Sergio megint rákezdte, csak

legyintett. Sasha nagyon szerette volna végre megtudni, mi baja lehet

az öregnek a japánokkal, akiket folyamatosan emlegetett, de úgy

festett, egyhamar nem tudja meg, bár Sergio egyre vehemensebben

mondta a magáét, s egyre szélesebben gesztikulált. Hamarosan két

szupermodern japán hajó tűnt fel, láttukra Sergio paprikavörös arccal

szitkozódott, Sasha viszont megkönnyebbült: már közeledtek a

parthoz.

A kikötő épp olyan volt, mint elképzelte. Ott magasodott orra előtt

a hófehér szikla, ott ringtak körötte az apró hajók. Ahogy egyre

közelebb araszoltak, mintegy varázsütésre megelevenedni látszott a

festővászonra kínálkozó kikötő. Halászbarkák tűntek fel a szoros

bejáratánál. A kikötőből keskeny szerpentin kígyózott a hegynek, a

házak mind a tengerre nézlek, épp ahogy Nicholas mesélte.

Olajbarna bőrű férfiak nyüzsögtek a parton. Az érkező hajót vizslató

pergő beszédű férfiakat, amennyire Sasha ki tudta venni, nem a

frissen érkezett kevés látogató aggasztotta, hanem valami szellő. Ezt

abból gondolta, hogy másodpercenként vagy ötször mutogattak az

égre, ahol valóban összejött négy-öt apró bárányfelhő.

Észrevételeiket menten megosztották a hajófarban feltápászkodó

Sanóval, aki rendíthetetlen nyugalommal válaszolgatott nekik,

rekedten és üvöltözve, hiszen a hallótávolság még korántsem volt

ideális. Ez azonban senkit sem zavart, a két Sergio a pokoli

hangzavar közepette kormányozta a móló mellé a bárkát.

Sasha a keskeny pallón kiimbolygott a mólóra. Rögvest az

érdeklődés középpontjába került. Úgy tetszett, mintha mindenki az ő

érkezésére várt volna. Egy szépmosolyú olasz sietett a segítségére.

Sasha Anderson? – kérdezte elég jó angolsággal. – Telefonált a

capocarabinieri Trapaniból. Én leszek a segítségére. Mario vagyok.

Mario Baldini. Elviszem a panzióba.

Köszönöm – mondta megkönnyebbülve Sasha. – Hozom a

csomagomat.

Visszafordult, de Sano, a homokhalász már ki is adta a nagy

sporttáskát, miközben kérdőn nézett Marióra. Az mondott valamit,

mire Sano vállat vont, s egykedvűen hajigálni kezdte a partra a

göngyölegeket. Mario láthatóan zavarba jött. Sasha gyorsan

elköszönt a két Sergiótól, mindkettő széles mosollyal integetett

utána, szinte büszkén, hogy lám, milyen csinos kis utasuk volt, de

aztán figyelmüket újfent lekötötte a felhők és a japán hajók

bámulása.

Arrivederci! – szólt utána Sano is.

Ciao! – mondta kurtán a lány.

Ócska furgon állt a parton, vénséges vénnek tetsző, cserzett arcú

férfi ült a volánnál. Mario szabadkozva mondta, hogy az övé épp ma

reggel lerobbant, így kénytelenek ezzel az öreg tragaccsal beérni.

A signorina ül mellém, Mario ül hátra. Che bella donna!

Beszélek kicsi angol. Én szállítok halat a Baldini hotelba – közölte

büszkén az öreg.

Sasha zokszó nélkül bemászott a halszagú furgonba. Tudván,

hogy errefelé férfiszokás, sőt férfiúi privilégium intézkedni, hagyta,

hogy az öreg komótosan elrendezze kettejüket és kevés csomagját az

utastérben. Kétmérföldnyi utat takarít meg, ha nem finnyáskodik,

márpedig igenis fáradt. Egy trágyáskocsi tetején is boldogan

elidőzött volna, ha közben a tájat nézheti. Az öreg kérdezett valamit,

de nem értette. Mario készségesen fordított. – Azt kérdezi, szereti-e a

kagylót?

Nagyon szeretem. A kedvencem. Mindenféle tengeri herkentyűt

szeretek – biztosította a lány. – Mi ez a nagy izgalom a halászok

között?

Csak a szokásos tavaszi őrület söpör végig a parton. Jó előjel ez

a tonhalszezonhoz. Azt kérdi az öreg, mi szél hozott egy ilyen szép

nőt erre az isten háta mögötti szigetre?

Senkinek semmi köze hozzá – szerette volna mondani a lány.

Senkinek semmi köze Nicholashoz, a pokolban átbeszélgetett

éjszakákhoz, senkinek semmi köze a Völgyhöz, ahol a könyvét írta…

Itt, Nicholas szigetén senkinek semmi köze Sasha Andersonhoz, és

épp ez a jó benne.

Azt mondják, újságíró – folytatta Mario. – Hogy azért jött, mert

a tonhalvadászatról ír riportot.

Igen, erről van szó – hagyta rá Sasha.

Nagyon jó – vigyorgott Mario és menten fordított is. – Az öreg

majd elolvad. Csak azt kéri, küldjön egy példányt az újságból,

amiben szerepelni fog.

Szerepelni fog? Azért mert halat szállít a Baldini panzióba?

– Mommo a rangidős tonhalvadász a szigeten. És állítása szerint a

legjobb. Ő a rais.

– Értem – bólintott Sasha, és rögvest nagyobb tisztelettel nézett az

öreg sofőrre.

Amikor kimászott a furgonból, széles mosollyal elbúcsúzott

alkalmi fuvarozójától, aki miközben egyre a kezét rázta, komoly

hangon kiselőadást tartott valamiről. Sasha új szokása szerint

bólogatott, helyeslően vigyorgott és egyre csak azt hajtogatta: Bene,

bene…

A sziklateraszra épült panzió megkapó látványt nyújtott a mélyen

a tenger fölé nyúló erkélyeivel. Sasha egy csapásra megfeledkezett a

raisról és a tonhalakról. A mindent beborító kékség, a fehér

szikláktól szabdalt, kemény, kegyetlen part, a fölötte immár gonoszul

burjánzó fellegek elkápráztatták. Hirtelen mintha megtört volna a

fény, torz formává lettek a természetes alakzatok – valószerűtlen

képeslappá álltak össze. Megannyi szürrealista elem, amiket mágnes

rendez egyetlen képpé, tapasztalható, valóságos, ám mégsem hihető

látvánnyá.

Ó, Nicholas… – suttogta a lány. – Azt hiszem, értelek…

Szikár, ámde dúskeblű asszony jelent meg az ajtóban.

A nagynéném, Teresa – mutatta be Mario.

Akkor bejön a signorina? – kérdezte rossz angol kiejtéssel, ámde

ellentmondást nem tűrő hangon.

Bejön a signorina. Csak előbb kigyönyörködi magát – közölte

mosolyogva Mario. – Képzeld, kibírta a hajóutat a két Sergióval és

Sanóval – csippentett a szemével, mire az asszony vállat vont.

Lehet, hogy végre egy értelmes nőt vetett partra a tenger? – Az

asszony égnek emelte arcát és összekulcsolt kezeit, mintha

imádkozna, aztán megbökte a lányt, aki persze mit sem értett az

előbbi párbeszédből. – Tessék bejönni, signorina. Tegnap jöttek

norvég kutatók, és vannak japánok is, de azért válogathat.

Ha lehet, akkor a tetőteraszra nyíló szobát szeretnék – élénkült

fel Sasha.

A nagyapám építette ezt a szállodát, most az enyém – közölte az

asszony.

Nagyon hangulatos – biztosította tetszéséről Sasha.

Mario azt mondta, maga újságíró, és a tengerre akar kimenni a

halászokkal. – Teresa kapkodva, gyorsan beszélt.

A hozzá hasonlók hiába tanulnak meg szinte tökéletesen egy

idegen nyelvet, sosem fogják igazán jól beszélni, mert képtelenek

lelassulni, visszavenni az olaszos tempóból, ezért aztán sután,

furcsán hangzik minden szavuk. – Ide májusban csak a halászok

jönnek. Ezért nincs tele a szállodám. Most szezon sincs, alig jön

turista a szigetre. Júliusban, augusztusban vagyunk teltház. De

mindig jönnek ilyen tengerkutatók, meg olyan alakok, akik védik a

bálnákat, cápákat. Maga ilyen?

Sasha mélyet lélegzett. Igen, ő ilyen. Többek közt. Végül csak

annyit nyögött ki: – Ami azt illeti, zöld vagyok.

Elég rémes a színe – hagyta rá Teresa Baldini. – De ha

szerencséje van, holnap már napozhat. Van még valami. A fogadóm

egyúttal a falu egyik kocsmája is. A másik a kikötőben van. Ez a

jobb hely. Zavarja?

Nem zavar – nyugtatta meg a lány.

Akkor jó. Tetszik a szoba? – nyitotta szélesre az ajtót az

asszony.

Sasha tüstént kihajtotta a spalettákat, a franciaajtón át azonnal a

teraszra sietett, és üdvözült mosollyal pillantott körbe. – Tetszik a

szoba – lehelte, mire Teresa Baldini kikormányozta Mariót.

Majd jöjjön le vacsorázni.

Ne aggódjon, lesz társasága – szólt vissza Mario.

Sasha csak bólintott és udvariatlanul becsapta az ajtót.

Csöppet sem vágyott társaságra. Egyedül akart maradni.

Fellendült a terasz vastag kőkorlátjára, olyan lendülettel, mintha el

akarna repülni. Sírás fojtogatta a torkát. Szemével itta az ismeretlen

szépséget, azt sem bánta, hogy villámok cikáznak át az égen, előbb

csak hangtalanul, aztán hamarosan megérkezett nyomukban a

mennydörgés is. Lassú, kövér cseppekkel eleredt az eső. Amikor már

bőrig ázott, egy röpke pillanatra boldognak érezte magát. Vagy

legalábbis elégedettnek.

Nem volt komoly vihar, mégis kisebbfajta pánikot okozott. A

sziget apraja-nagyja a panzió kocsmájában gyűlt össze megvitatni az

időjárást. Mire Sasha lement vacsorázni már mindenki tudott az

érkezéséről, ami a vihar mellett a nap másik jelentős eseménye volt

faluszerte. Némileg tétovázva pásztázta körbe tekintetével a zsúfolt

helyiséget, amikor az ajtóhoz közeli asztaltól feléje intettek.

– A norvég kutatók – jelentette azonnal Mario. – Mondtam, hogy

lesz társasága.

Sasha engedelmesen leült hatodiknak a két előírásosan skabdináv

nő és a három szakállas férfiból álló társaság asztalához. Magában

mosolyogva konstatálta, hogy mindannyian pont úgy festenek (az

itteniek legnagyobb megelégedésére), ahogy az ember a norvég

tengerkutatókat elképzeli. Sasha, aki élete nagy részét csavargással,

alig-alig ismert emberek között töltötte, hamar szót értett velük.

Ráadásul Teresa minden körülményeskedés nélkül letett eléjük egy

nagy üveg grappát, egy kancsó vörösbort és egy óriási tál spagettit.

Pillanatokon belül találtak közös témát, a tenger ilyen szempontból is

kimeríthetetlen. Röpke óra leforgása alatt Sasha már mindent tudott

róluk, amit érdemes volt.

– Profi módra eszi a spagettit – dicsérte meg Mario, miközben

leszedte az asztalt. – A legtöbb külföldinek szent meggyőződése,

hogy kanálban kell forgatni a tésztát, hogy feltekeredjen a villára. Az

igazi olasz fél kézzel megcsinálja. Mivel fényesre pucolta a tányért,

egy életre belopta magát Teresa asszony szívébe. Ott kukucskál az

ajtó mögött, hogy ízlik-e a főztje.

Sasha jóízűen elkortyolta a maradék vörösbort, s immár zavar

nélkül nézelődött. Fényes tekintetű, mosolygó férfiak néztek vissza

rá. Kihívóan, érdeklődve, kutakodva bámulták a lányt, de kevesen

állták egyenes, nyílt pillantását.

Úgy illene, hogy te süsd le a szemed – kacagott az egyik lány.

Mert különben mi lesz?

Felhívásnak értelmezik.

Úgyan mire?

Keringőre, például. Ingridet már tegnap este lecipelték a partra

csillagokat számolni.

A vadászat előtti izgalom teszi – magyarázta vigyorogva a

Leonard nevű kutató. – Tudod, ilyentájt állandóan a tengert

tanulmányozzák, meg a szelet, az áramlatokat. Olvasnak a tenger

fodrozódásából. A felhők állásából úgy olvasnak, mint

cigányasszony a tenyerünk vonalaiból. Nagy a tét, a tonhalak

százával úsznak lefelé a Tirrén tenger felől, elhaladnak Szicília

nyugati partvidéke mellett, s tudniuk kell, mikor érkeznek ide. Ezért

görcsölnek annyira ettől a kis vihartól is.

De vajon mi bajuk a japánokkal? – kérdezte Sasha.

Néhány éve tűntek fel, jó áron veszik a tont, és eladják hazai

piacokon. Olyan nagy arrafelé a halfogyasztás, hogy otthon nem

tudják kielégíteni az igényeket. – Leonard láthatóan otthon volt a

témában. – Pár éve a halászok szövetkezetet alakítottak, hogy

kiszolgálják a japán felvásárlókat. Akik nem léptek be a

szövetkezetbe, azok utálják a japcsikat. Pedig ha jól belegondolunk,

a japánok megmentették a halászokat a tönkremenéstől, és

akaratukon kívül megmentettek egy darab történelmet is.

A tonvadászat ősi rítusát – mondta halkan Sasha és

megborzongott.

Erre igyunk! A vadászatra! – Ingrid töltött a kancsóból, s

mindannyian követték példáját.

Sasha kelletlenül koccintotta poharát a többiekéhez.

Ahogy a nyitott ajtón át elnézett Leonard válla felett a tenger felé,

tekintete megakadt a teraszon üldögélő alakon. Opálosan fénylő

lámpa alatt ült és Marióval beszélgetett. Nem nézett a lányra, Sasha

mégis érezte, őt figyeli. Egy pillanatra újra érezni vélte Sano bőrének

furcsa, tagadhatatlanul izgalmas illatát. Homokhalász, futott át

megint az agyán. Éppoly szakadt volt, mint délután, de haja nedvesen

fénylett.

Ingrid követte Sasha elakadt pillantását. – Na igen – hajolt

közelebb –, van benne valami állati vonzerő, csak nagyon szótlan. Az

egyetlen hímnemű a szigeten, aki még nem akart kikezdeni velünk.

Lehet, hogy azért ilyen óvatos, mert egyszer már megjárta. Nyilván

valami féltékeny férj egyszerűen elvágta a torkát. Bezzeg a többi!

Ők, gondolom, meg akarnak felelni a sztereotip latin szerető

titulusnak – mondta fanyar mosollyal Sasha. – Ahogyan mi, idegenek

gátlástalanul elfogadjuk az ártatlan bókokat, és azt gondoljuk, ez

éppúgy jár nekünk, mint a reggeli kávéhoz a lekváros briós. Ha

sikerül úgy végigmennünk egy olasz városon, hogy senki nem tesz

ránk hízelgő megjegyzést, menten megsértődünk. Köztünk legyen

mondva, értelmes nő nem kifejezetten gerjed az ilyesmire. Bár

tagadhatatlanul jólesik.

Az olasz férfiak sokat profitálnak a latin szeretőkről szóló

legendákból – epéskedett Leonard. – Most is idehajtotta őket a

végtelen hímsovinizmus.

Persze – nevetett Sasha –, mert makacsul tartja magát a latin

szerető legendája. Hagyján, hogy amióta Rudolf Valentino feltűnt a

filmvásznon, valóságos kultusza van a latin szeretőnek, s most

Banderas olvatag mosolya miatt megint terjedni kezd Amerikában a

legenda. De az már túlzás, hogy az érintett délszaki pasasok még el is

hiszik magukról, hogy ellenállhatatlanok és verhetetlenek a

szerelemben. Ó, ezek a perzselő pillantások, ezek a szemérmetlen

önbizalomról árulkodó, vetkőztető tekintetek. Azt hiszik, nyert

ügyük van, mert idegen vagy. Hogy nem tudsz ellenállni a

sármjuknak, sőt, nem is akarsz, elvégre azért jöttél ide.

– Sokan tényleg azért jönnek. Nálunk északon ezt beveszik a nők,

sőt, terjesztik tovább. – Ingrid ivott még egy kis grappát, és

harsányabban folytatta. – Van egy barátnőm, aki minden évben

otthon hagyja a férjét és délre tart, mint a költöző madarak. Milánótól

Palermóig már minden hímet magára rántott. Az amerikai csajok is

szeretik a kalandot, nem?

– Ha jól meggondolom, nem nagy öröm, hogy Amerikában már

egy valamirevaló bókot sem mernek megkockáztatni a férfiak, attól

félve, hogy a hölgy feljelenti őket szexuális zaklatásért. Ez sem

normális.

Odakint a teraszon Mario hangosan felnevetett.

– Így igaz – kiabált be.

Sasha a Homokhalászt nézte. Vigyorgott az is, Mario nyilván

hűségesen tolmácsolta a hallottakat. Sano megforgatta a kezében

tartott borospoharat, a fénybe tartotta, mintha a vörös nedű fényében

gyönyörködne, aztán tekintete hosszan elidőzött Sashán. Végül

lassan a lányra emelte a poharát.

Sashát mulattatta a helyzet. Ha bámulták, hát visszanézett.

Keményen, csúfondárosan. Általában ő került ki győztesen a

szempárbajból. Tekintete azt mondta: Nézz, ha tetszik, ha ez léged

szórakoztat, mulass jól! Csakhogy Sano nem bámulta sokáig. Kiitta a

borát, nyújtózott egyet, egyenes derékkal felállt és sebes ökleit

szakadt vászongatyája zsebébe süllyesztve lesétált a teraszról. Vissza

se nézett.

*

Sasha szentül megfogadta, hogy tíz óra előtt fel nem kel az

ágyból, de már fél kilenckor talpon volt. Az előző napi viharfellegek

elvonultak mialatt aludt. Odalent a kávézóban természetesen az

időjárást taglalták, az volt az érzése, le se feküdt a nép, egész éjjel a

széljárásról beszéltek. A norvégoknak nyoma sem volt, miként

Teresának sem. Csak Mario vidámkodott a pult mögött, épp

süteményeket rakott tálcára, a friss tészta illata belengte a helyiséget,

elvegyült a kávé és a falakba ivódott dohány szagával, no meg a sós

tengeri levegőével.

Ciao bella! – köszöntötte a férfi. – Kávét?

Si – mosolygott rá Sasha. Ennél több nem telt tőle.

Szótárral a kezében leült a teraszon. Lassan éledezett a falu,

mindenki nagyon ráérősen tette a dolgát. Úgy festett, senkinek nincs

sürgős elintéznivalója, mert meg-megálltak előtte, a szótárra bökve

kérdezősködtek, s aki csak néhány szót is tudott angolul, mind

megcsillantotta nyelvtudását. Mire a szépmosolyú olasz kihozta a

kávéját, már begyűjtött egy tucatnyi meghívást és elhárított vagy

három jelentkezőt, akik a partot akarták megmutatni alkonyatkor.

Vagy éjszaka. Esetleg most rögtön, ha ő is úgy akarja.

Miért nem a tengeren vannak? – tudakolta Sasha.

Még nem jött el az ideje – felelte titokzatosan Mario. – Ha egy

kis szerencséje van, a rais megadja valamelyik hajnalban a jelet.

Kimehet a vontatóval. Sano majd magáért jön.

Köszönöm. Nagyszerű lesz.

Sano szerint nem.

Sasha kérdőn összevonta a szemöldökét: – Mi nem?

Nem lesz az jó. Magának nem.

Ő már csak tudja…

Nem nőnek való a tonvadászat. A férfiak sem mind bírják.

Különben is, hogy a csudába jutott eszébe ez a sziget? Itt az

égvilágon semmi nem történik. Nincs maffia, nincsenek megoldatlan

bűnügyek, nincsenek botrányok, emberevő cápák sincsenek és

sorozatgyilkosok sem járnak erre, szóval nincs itt semmi olyan

szenzáció, amire odaát, Amerikában buknának.

Valami mégis csak történik – nevetett Sasha.

Évszázadok óta ugyanúgy zajlik a mattanza. Mi olyan érdekes

rajta, hogy idáig jön valaki miatta Amerikából? – Amikor látta, hogy

erre a kérdésre egyhamar nem kap választ, témát váltott. – Honnan

jött?

Oregonból.

Sano azt hitte, Rómában él.

Sano tévedett. Egyébként meg ki ez a Sano? A rokona?

Távoli. Egy darabig itt van a szigeten. Aztán elmegy – mondta

egyszerűen Mario.

Halász? – kíváncsiskodott tovább a lány.

Igen. Tulajdonképpen halász. Ő vezeti majd a vontatóhajót. Nem

mondta?

Általam ismert nyelven nem sokat beszélt.

Mario nekiállt leszedni az asztalt, s miközben a morzsákat a földre

söpörte vidáman odavetette: – Azért, ha nagyon megerőltetnék

magukat, találnának közös nyelvet. Mit csinál ma?

– Azt hiszem, megnézem a szigetet. Köszönöm a reggelit.

Végigsétált a parton, bejárta a halászfalu mindhárom utcáját,

megcsodálta a csöppnyi piazzát, ami nyilvánvalóan a központ volt,

elvégre ott állt a többszáz éves templom, mellette a municipio, azaz a

„városháza”, amelynek földszintjén bőven elfért még a helyi

csendőrség és a halászati felügyelőség irodája is. Volt még egy

közepes mérető szatócsbolt, egy pékség, és egy kávézó is, amit éppen

igen ráérősen tataroztak. Mihelyst észrevették a kószáló idegen nőt,

menten letették a szerszámokat és kiültek az állványra, hogy jobban

lássák. És persze füttyögtek, kiabáltak mindenfélét, de Sasha csak a

már sokat hallott szavakat értette: bella, molto bella!

Visszakanyarodott a kikötő felé, elnézte a tétlenségre ítélt, ringó

bárkákat, bevont vitorlákat, a szorgoskodó halászokat. A hajót

takarították, vagy a felszerelésüket javítgatták. Járt a kezük, járt a

szájuk. Sashát lenyűgözte pergő beszédük, néha nem tudta eldönteni,

egyszerűen csak beszélgetnek, vagy inkább veszekednek. Lassan

elhagyta a kikötőt.

A kanyarba érve megpillantotta a világítótornyot. Gyerekkora óta

vonzották az efféle építmények. Titokzatos meséket sugalltak neki,

mindent tudó, mindent látó karcsú házaknak látta őket, amelyekben

jó és biztonságos lakni. Sasha tulajdonkeppen nem ragaszkodott a

tárgyakhoz, élete harminchárom éve alatt annyiszor költözött, annyit

csatangolt, hogy bármikor képes volt egy nagyobb sporttáskába

összepakolni az éppen legfontosabb dolgait, s a többit szívfájdalom

nélkül hagyta maga mögött. Volt azonban egy nagy, az évek

előrehaladtával egyre dagadó boríték, amit mindenhová magával

költöztetett: több tucat képeslap és fénykép lapult benne, s

valamennyi világítótornyot ábrázolt.

Keresett egy szélvédett öblöcskét, letelepedett a sziklás partra,

hátát egy fehér kőtömbnek vetette és önfeledten gyönyörködött a

toronyban. Sirályok csapongtak körötte, hangos rikoltozásuk

túlharsogta a sziklákhoz csapódó hullámok zúgását. Közel s távol

sehol egy teremtett lélek. Ilyen lehet a mennyei békesség: tenger,

sirályok, karcsú világítótorony. Megállt az idő.

Ez hát Nicholas szigete… Sasha mélyen beszívta a tengerillatot.

Tudta persze, hogy Nicholas meséi nagyon a távolba vesznek, talán

nem is valóságosak, talán csak oly sokszor álmodta újra és újra

gyermekkora szép nyarait, hogy minden szikla, fa, hullám és hajó

festőivé és csodássá vált, mesebelivé, álomszerűvé tette az emlékezet

és a pokol, ahonnan minderre visszagondolt. És azt is tudta, hogy

valahol itt tört össze a fiú, amikor a véres tengervízben meglátta

önnön sorsát. Szorongva gondolt arra, hogy Nicholas Valente sorsa

egyike azon történeteknek, amelyekben soha nem biztos a happy end.

Hátizsákjából elővette az útiszótárt, gondolván, itt az ideje

bebiflázni néhány jól csengő kifejezést. Perceken belül fergeteges

jókedve támadt a példamondatok bugyutaságától.

Nem, köszönöm, nem kérek pezsgőt, ragaszkodom a Chiantihoz

– közölte olaszul a hullámokkal. – Ön is türelmetlen a busz késése

miatt? Hozzászoktam, hogy helikopteren utazom. A kocsiról

hiányzik az egyik lökhárító. Milyen kellemes meglepetés találkozni

veled!

Grazié – hallotta maga mögött.

Sasha ijedtében a szája elé kapta a kezét, de képtelen volt

abbahagyni a nevetést. – El kéne vinnie a kocsiját műszaki vizsgára.

Nincs kocsim. Itt nincs – vigyorgott Sano és leugrott a

párkányra. Kivette a lány kezéből a könyvet és belelapozott.

Láthatóan jól szórakozott. – Van valaki az ágy alatt? – olvasta fel

rekedtes hangján egy példamondat angol változatát, s közben

leguggolt a lány mellé.

Sasha áthajolt a válla fölött, hogy lássa a választ. – Senki nincs az

ágy alatt – felelte olaszul. Orrát megint megcsapta a Homokhalász

illata.

– Ennek igazán nagyon örülök – mutatott a következő mondatra

Sano, furcsán, szinte csodálkozva formálva az angol szavakat.

– Gondolom, annak is örülsz, hogy rám hoztad a frászt – suttogta

Sasha és elhúzódott. – Az ember lánya gyanútlanul társalog a

hullámokkal holmi műszaki hibás kocsikról, helikopterekről meg

késésben lévő buszokról abban a hiszemben, hogy senki sincs az ágy

alatt, és békében bámulhatja a világítótornyot. Egyedül. Nyugiban. –

Mivel Sano arcáról még mindig nem fagyott le a fanyar mosoly,

elbizonytalanodott. – Érted egyáltalán, amit összehablatyolok?

– No. – A halász kisöpörte arcából hosszú haját és nem úgy

festett, mint aki zavarban van.

Sasha felállt, megpróbálta kikerülni a szigetlakót. – Jobb is, ha

nem érted.

– Matta – a férfi elállta az útját, s Sasha a hullámverésen át is

tisztán hallotta a hangját.

Mi?!

– Matta – ismételte meg nyugodtan Sano és az érthetőség

kedvéért elhúzta néhányszor kezét a homloka előtt.

Sasha azzal áltatta magát, hogy csak a loboncát simította ki a

homlokából, de azért kikapta a halász kezéből a szótárt. Ott állt

feketén-fehéren: bolond. Egy pillanatig erős ingert érzett, hogy képen

törölje a férfit, aki undokul megzavarta és elűzte jókedvét, ráadásul

még hülyének is nézi. De végül csak legyintett.

Lehet, hogy tényleg bolond vagyok. És akkor mi van? Nem

neked fáj!

Sano a torkát köszörülte, önkéntelenül megvakarta nyakán a

hosszú heget, mintha olyasmit készülne mondani, ami neki magának

sincs ínyére, de végül meggondolta magát. Kezdett kínos lenni a

közöttük feszülő csend. A lány némi elégtétellel konstatálta, hogy a

flegma halászember, lám zavarban van.

Domani – szólalt meg végre a férfi. – Holnap.

Nagyon egzotikus ez a csupa tőmondatból álló társalgás –

robbant ki a lányból. – Ez a posztmodern „én Tarzan, te Jane” stílus.

Szóval, mi lesz domani?

La mattanza.

*

Egy szemhunyást sem aludt az éjjel. Még sötét volt, amikor elunta

a forgolódást, felöltözött és lement a kávézóba. A tegnapihoz hasonló

friss süteményillat terjengett a levegőben. Mario már a sokadik kávét

főzte.

– Egyen valamit – tolta elé a brióssal teli kosárkát. – Hosszú lesz a

nap.

Sasha szótlanul bólintott és engedelmesen legyűrt egy süteményt.

Néhány japán társaságában Leonard kávézott a sarokban, láthatóan ő

is a nagy kalandhoz öltözött. Sasha megitta a kávéját, és még egyszer

ellenőrizte a fotófelszerelését. Aztán már nem volt egyéb hátra, mint

elindulni a kikötőbe. Arra gondolt, hogy a tonhalak ebben a

pillanatban is százával úsznak lefelé a Tirrén tenger felől, Szicília

nyugati partvidéke mellett vonulnak Bonagia tengerbenyúló

hegyfokáig, az Eoli Szigetek mellett, majd az Egadi Szigetek

csatornáin, hogy a Földközi-tenger mély vizeiben eltűnjenek, s

lerakják végre tojásaikat.

Már amelyik eljut odáig.

Tudata robotrepülésre állt át, mint mindig, valahányszor a szeme

elé emelte kameráját. A külvilág megannyi képkockává hasadt, s

később valahányszor visszagondolt erre a napra, az, mint egy film,

úgy pergett le előtte.

*

Az öreg Mommo, aki a kikötőből a panzióba fuvarozta, most,

mint egy csatába induló hadvezér feszít. Ő a rais, az evezős gálya

parancsnoka. Mindenütt az algák erős szaga érződik. A rais sárga

anorákja vérpettyes, mindegyik mintha egy-egy medalion lenne, a

megelőző évek halászidényeinek győzelmi jelei.

A rais mindegyre a szelet figyeli, vizslatja a hullámok tajtékát,

faggatja a tengert. A feszültség szinte tapintható. Mindenkinek

megvan a maga feladata. Ki élelmet hord a hajóra, ki az evezőket

ellenőrzi, ki a kötelek bevonásáért felelős. Kiabálnak, spannolják

egymást és magukat. Testben és lélekben a nagy kalandra készülnek.

Fénylenek a szigonyok, kifényesítették őket a harcra, Szicília

nyugati partjain nyolcszáz éve ugyanígy csillannak meg.

Nyolcszáz éve ugyanazon rítus szerint ejtik csapdába a tonhalakat,

hogy aztán „megvívjanak” a hatalmas testű állatokkal.

– A Mattanza csak a finálé – hallja valahonnan távolról Leonard

hangját. – Kemény munkával töltött napok, hetek előzik meg. Olyan

finálé, amelyben nem hibázhatsz. A legkisebb figyelmetlenség is az

életedbe kerülhet.

De a norvég hangja elúszik mellőle. Sanót látja a vontató

fedélzetén, a halász a vontatóhoz erősített bárkák köteleit ellenőrzi.

Haja lazán összefogva a tarkóján, de még így is a szemébe hull

néhány tincs.

Sasha végiglépdel a végtelenül hosszúnak tetsző mólón,

Leonarddal együtt átugrik a vontatóhajóra. Sano felnéz, összeakad a

tekintetük, a férfi nem örül, hogy ott látja. De nem szól semmit,

biccent és int, hogy keressenek maguknak helyet.

Vibrál a levegő. A rais felemeli a kezét. Az utasítás kurtán csattan:

„Horgonyt felszedni!” Minden másodpercnek tétje van. Az evezők a

villába csúsznak. Mélyről, mintha egyenesen a tenger fenekéről törne

föl a moraj, amelynek szaggatott hangjai lassan dallammá

rendeződnek Sasha fülében.

Ősi dal, a scialoma ritmusára indulnak el a tonvadászok Mommo

rais vezényletével. Sano arcán megrándul egy ideg. A férfi csupa seb

tenyerére mered, aztán a rais kántálására irányba állítja a vontatót,

kijelölve ezzel a többiek útvonalát is. Sasha tudja, hova mennek.

Sano egészen a napokkal korábban kihelyezett hálókig vontatja a

tizenöt méter hosszú bárkákat.

Azt is tudja, mert Nicholas elmesélte, hogy ilyenkor a hálókból

alkotott „nagy kamra”, majd a „nyugati kamra” után hálók

labirintusa vezet el a halálkamrához, ahová – ha a rais jól számította

ki az időt – már beúszott néhány többszáz kilós állat.

Nicholas hangját hallja, miközben agya hideg és rendületlenül

dolgozik a kamerája. Amikor már látszik a tonnara, a tonhalháló, a

vontató lassítani kezd. Sano a szeme sarkából a két idegenre les.

Leonard csupa izgalom, kitör belőle a viking. Sasha arca

megfejthetetlen, takarja a fényképezőgép, mintha mögé bújna. A

homokhajú halász leoldja a vontatóról a bárkákat.

Minden csendes. Senki nem akar már beszélgetni. Sano horgonyt

vet és a korlátnak dőlve figyeli, ahogy eltávolodnak tőle. A halászok

megragadják az evezőket, a bárkák négyszög alakzatba rendeződnek.

Ez az alakzat a camera della morte. A halálkamra.

És megérkezik az első raj. A háló csapong, mintha egy száradó

lepedőt húzna-vonna a szél, a vízfelszín hullámzik, ahogy a tonok

felkavarják a tenger bőrét.

A tonvadászok ellenőrzik, jól feszülnek-e a hálók. Már jól látható

egy tucatnyi óriás hal, de még korán van. Csak a rais mondhatja meg,

mikor jő el az alkalmas pillanat, mikor kezdhetik.

Az idő szinte tapintható, akár a besűrűsödő levegő. Sasha

homlokán veríték gyöngyözik. Sano megbűvölten mered a habzó

vízre. A norvég mozdulatlanná dermed.

A rais hirtelen elordítja magát: – Tiráti, tiráti figghi mei! É

mattanza!

És megfeszülnek az izmok, meglendül minden kar. Kitörnek a

mélyre fojtott hangok a torkokból. Hangos kiáltozással buzdítják

egymást, ordítanak az erőlködéstől, ahogy egyre magasabbra húzzák

az óriási hálót.

A halálkamrában a hálók fölött forrni kezd a tenger. A tonhalak

egyre inkább a felszín felé kényszerülnek, nem találnak kiutat,

összezsúfolódnak, vergődnek az egyre kevesebb vízben. A halászok

rögzítik a megemelt, s immáron feszülő háló köteleit.

A tonvadászok szigonyt ragadnak, s kezdetét veszi a mészárlás.

Harc ez, életre-halálra. A vergődő állatok hatalmas farkuk egyetlen

csapásával bármelyiküket leteríthetik.

Fröccsen a vér. Az első vércseppeket üdvrivalgás kíséri,

győzelmes kiáltás ez, megvan a préda!

Sasha fejében összemosódik a tomboló férfiak hangja Ni– cholas

lázálmainak őrjöngő, félelemtől reszkető hangjával. Az emlékezet, a

képzelet és a valóság folyik egybe a szeme előtt. Konokul számolni

kezd. Öt… hat… tizenöt… harmincegy.

Amikor a tonvadászok a hatvanadik óriást is legyőzik, felhagy a

számolással. A Nikon kicsúszik a kezéből, nagyot koppan a

fedélzeten. „Uramisten”, suttogja Leonard és elfordítja tekintetét a

vértől vörös, örvénylő vízről. De Sasha nem képes szabadulni. Előbb

egy kéz szorítását érzi a vállán, aztán ez a kéz megrázza, húzná el a

korláttól, de hiába, szorosan markolja a rudat.

– Sasha!

Milyen csönd van, gondolja a lány, milyen durván hasít bele ebbe

a csöndbe a tulajdon neve. A halászok rikoltozása sem hallatszik

már, a rais is elhallgatott, ki tudja, mikor döfték le szigonnyal az

utolsó tonhalat is. Leginkább a fáradtság apasztja el a szavakat.

Sanónak végre sikerül lefejtenie a korlátról a lány kezeit. Maga

felé fordítja, kényszeríti, hogy ránézzen. És Sasha hosszú percekig

nem lát mást, csak a halász borostyánszínű, valószerűtlenül tág

pupillájú szemét, s a benne tükröződő félelmet.

Sano újra és újra megrázza, mintha rossz álomból keltegetné.

Heges tenyerével végigsimít a lány arcán, lopva letörli kibuggyanni

készülő könnyeit és rekedt hangon csak annyit mond: „Vége”.

*

Az ágyán feküdt, halálosan kimerülve, de alvásra képtelenül. A

szigeten ünnepeltek, hiszen jól ment minden. Megszerezték egy év

kenyerét, bevégezték a szezon legfőbb feladatát. Az épphogy

kifogott halakat azonnal feldolgozzák a zsákmánnyal módfelett

elégedett japánoknak.

Arra gondolt, látta, amit akart, amiért idejött. Akár össze is

csomagolhatna. Részese volt egy nagy vadászatnak, amely kemény

és kegyetlen mindazok szemében, akik nem halászok. Nekik ez

kenyér. Nekik ez élet.

Ezért gyújtottak a kikötőben örömtüzeket, ezért harsant fel

alkonyatkor a zene. Tudta, hogy le kell mennie közéjük. Tartozik

ennyivel, hiszen a bizalmukba fogadták, engedték, hogy részese

legyen ősi rítusuknak. Ma estére el kell felednie Nicholast és a

könyvet.

És meg kell keresnie Sanót.

Nagy nehezen erőt vett magán, bevánszorgott a zuhany alá.

– Összegyűltek ma este a környék amorózói – vigyorgott rá

Mario, aki épp a motorját tolta ki az udvarról. – Mind magát akarja

látni, meg a norvég szösziket. Csak csettintsen, ha megtetszik

valamelyik.

Jó – hagyta rá a lány. – Ígérem, csettintek, ha látok kedvemre

valót.

Remélem, velünk marad még egy ideig. Ha szerencséje van, egy

héten belül valóságos tájfun fog lecsapni a szigetre, írhatna arról is.

A tájfunról?

Úgy bizony. A tavaszi tájfun természetéről, amelyhez egyébként

előszeretettel hasonlítják magukat a latin szeretők – tette hozzá

csúfondárosan.

A tájfun kifejezetten érdekel – vont vállat Sasha.

Úgy látom, magában tombol a kalandvágy, Sasha. Nehéz sorsa

lenne itt délen a macsók birodalmában. De az is lehet, hogy boldogan

élne négy-öt bambínóval a szoknyája mellett. Leviszem motorral a

kikötőbe, ha nem bánja, hogy mindenki ezen fogja köszörülni a

nyelvét.

Felőlem tehetik, én elmegyek. De maga itt marad.

Miattam ne aggódjon. Erről fogok mesélni az unokáimnak is.

Hát akkor alapozzuk meg azt a mesét – javasolta Sasha és

felpattant Mario mögé a motorra.

Az olasz lerobogott a szerpentinen, élesen bedőlt a kanyarokba és

időnként orvul nagyokat fékezett, hogy a lány a hátára csapódjon,

mintha ölelgetné. Sasha élvezte a száguldást, csak akkor jött zavarba,

amikor Mario beszáguldott vele a kikötőbe a bálozok közé és jó

néhányszor körbemotorozta a magasra rakott máglyát. Mutatványát

megtapsolták, ám utasát azonnal elorozták tőle. Teresa jött sietve,

hogy az öreg Mommo, a rais meghívta az asztalukhoz.

Noha Sasha ugyan úgy vélte, aznapra épp eleget látta a raist, nem

utasíthatott vissza ekkora megtiszteltetést. Az öreg frissen sült,

fokhagymás, petrezselymes kagylóval teli tálat tolt elé.

Azt mondta, szereti.

Teresa, akit afféle gardedámnak ültettek mellé, a fülébe súgta: –

Megenni az utolsó darabot is, különben halálra sértődik.

A vacsora hosszúra nyúlt, mert az újonnan érkezők

menetrendszerűen Mommo színe elé járultak, hogy tisztelettel

köszöntsék raisukat, aki mindegyikükkel megvitatta a nagy esemény

valamely mozzanatát, komolyan és méltóságteljesen kiértékelte

„fiai” teljesítményét. A nemrég még vértől csatakos göncökben látott

fáradt halászok most mind kimosakodva ülték körül a nagy asztalt.

Hangos, nyújtott dallamú beszédük néha elhalkult, ilyenkor a

tengerre meredtek.

Sano is a tenger felől bukkant fel. Egyszer csak ott volt, megállt a

máglya mellett, s a tűz fölé tartotta tenyerét, mintha fázna.

Homokszín nadrágja éppenséggel nem volt szakadt, de lötyögött a

csípőjén, és hasonló árnyalatú teniszinge is legalább egy számmal

nagyobb volt a kelleténél. Haja tarkóján összegumizva, nedvesen

csillogott.

A rais mondott valamit, mire Sasha kérdőn nézett Teresára.

– Azt mondja, Sano jó halász lenne, ha végre letenné itt a fenekét.

Akkor megedződne a keze is, nem sebesedne ki folyton a kötéltől,

valahányszor idejön.

– Van családja? – kérdezte óvatosan Sasha.

– Már nincs. Mario az egyetlen rokona a szigeten. Ő nem… –

Teresa habozott – szóval nem egészen itteni. Jól mondom?

Sasha nem volt biztos abban, hogy jól érti Teresát. Azt akarja

mondani, hogy Sano nem idevalósi, vagy azt, hogy nem olyan, mint

az itteniek? De végül is mindegy. Hiszen ő maga sem tudta

semmiféle címkével ellátni a férfit, miként azon érzéseket sem,

amiket benne keltett.

Sano végre ellépett a tűztől. Szemével Sashát kereste, halványan

elmosolyodott, amikor észrevette a hosszú asztal mellett. Helyeslően

biccentett és elindult, hogy lerója kötelező tiszteletkörét az öregnél.

A rais hosszan értekezett vele, nagyon győzködte valamiről, a férfi

pedig kis félmosollyal a szája szögletében hallgatta. Csak a szeme

volt fénytelen, s Sashának eszébe jutott az a mély féltés – vagy

félelem? –, ami a tekintetéből sütött, miközben őt próbálta magához

téríteni. Ebben a percben tudta, hogy sosem fogja elfelejteni azt a

mozdulatot sem, amellyel a halász lopva letörölte árulkodó könnyeit

– hogy ne lássa más. Abban a pillanatban, ott a vontatón tökéletes

volt köztük a kommunikációs összhang. Nem kellett hozzá

semmilyen nyelv, semmilyen szótár.

Most sem kellett. Sano átnézett az asztal túloldalára, és Sasha

minden zsigerével tudta, hogy a férfi olvas a gondolataiban. Amikor

Sano megemelte a poharát, mint néhány napja, Sasha is ugyanazt

tette. A két pohár pereme fölött nézték egymást. A felharsanó

zeneszóra összerezzentek. Sano felállt, de nem engedte el Sasha

tekintetét. Végig fogva tartotta, miközben megkerülte a hosszú

asztalt, megállt a lány mellett, majd lehajolt és kézen fogva felhúzta

magához.

A táncolók közé vezette, de csak azért, hogy eltakarja őket a

forgatag. Néhányszor megpörgette Sashát, de máris sodródtak kifelé

a kör túloldalán, leszaladtak a keskeny kőlépcsőn a partra. A mólón

túl jótékony árnyék borult a kikötőre.

Sano hirtelen megállt, magához vonta a lányt és a hajába túrt.

Mondani akart valamit, de Sasha nem akarta, hogy most szavakat

keresgéljen. Felágaskodott, beleszagolt a homokszín hajba, s mint

fénytől ájult lepke zuhant a férfi csókjába.

Eljössz hozzám? – kérdezte halkan Sano, amikor egy pillanatra

szétváltak.

Elmegyek – felelte Sasha.

Mindketten a saját nyelvükön szóltak, s lám, tökéletesen értették

egymást. Sasha semmit sem tudott a férfiról, de amikor az átkarolta,

s feje azonnal megtalálta azt a meghitt helyet a vállgödrében, úgy

érezte, épp eleget tud róla ahhoz, hogy vakon kövesse.

Nem romantikus andalgás volt ez a holdsütötte parton, lépteik

egyre türelmetlenebbül szaporáztak, végül már rohantak, mintha

ugyanattól a vad vágytól menekülnének, ami hajtja őket.

Végigszaladtak a parton, fel a keskeny, sziklába vágott lépcsőn. Szűk

sikátorok labirintusán át kirobbantak a főtérre, átcikáztak az egymást

kismotorok bömböltetésével szórakoztató kamaszgyülekezeten, át az

esti misére igyekvő öregasszonyok csapatán. Szégyentelenül, égő

arccal szelték át a falut, hogy megérkezzenek végre az öböl

túloldalára, s ott, ahol már a köves út is a semmibe vész, Sano végre

belökött egy kertkaput.

Sasha levegő után kapkodott, a fakerítésnek dőlt. A férfi keze

besiklott a könnyű ruha alá; nem vesződött a gombokkal, reccsent a

vászon, s már a földön volt. Sano egy mozdulattal kibújt a trikójából,

s érdes, sebes tenyere végigsiklott a lány testén.

Fogaik összekoccantak. Sasha úgy érezte, Sano elevenen felfalja,

de abba is belehal, ha most elengedi. A nadrágszíjánál fogva

magához húzta a férfit és kicsatolta az övet. Sano a karjába kapta,

felszaladt vele a verandára, lábával lökte be a csöpp ház ajtaját.

Sasha körül se tudott nézni, máris a széles ágyon találta magát.

Ajkuk, kezük szédülten kutakodott, a két hát ívbe feszült. Zabolátlan

ölelés volt, ringtak egymáson, egymásban, Sasha szemének írisze

elnyelte Sanót. Tengerörvény – akarta mondani a lány, de a

következő pillanatban ezer darabra robban szét a teste.

Sasha lassan, nagyon lassan tért vissza a földre. De csak arra volt

jó tisztuló agya, hogy újra érezze azt a semmihez sem hasonlítható

férfiillatot, amely már a legelső pillanatban elbűvölte. Sano föléje

könyökölt, másik kezével szétmorzsolta Sasha könnyeit. Heges

tenyere érintésétől újra felizzott a lány bőre, felnyúlt a férfiért és

magára vonta.

*

Arra ébredt, hogy minden tagja sajog, ég az arca, sebes a szája és

egy idegen férfi ágyában fekszik, akinek még a nevét sem tudja.

– Van valaki az ágy alatt? – jutott eszébe a bolondos példamondat,

s mire észbe kapott, már hangosan ki is mondta.

– Nincs senki az ágy alatt – érkezett a válasz a veranda felől.

Sano az ajtóban állt, a félfát támasztotta és az ébredező lányban

gyönyörködött.

El kell vinni műszaki vizsgára – mutatott magára Sasha. – Nem

működik. – Felnyögött, majd angolul folytatta. – Édes jó istenem,

ember még nem strapált le így. Kész vagyok csodálattal adózni a

latin szeretők elképesztő vehemenciájának, de attól tartok, ez az

éjszakai kaland az ortopédiára juttat.

Kaland? – Sano ellépett az ajtóból. – Kérsz kávét?

Sí – bólintott Sasha. – Kaland. Kávé.

Értem – nevetett a férfi. – Én Tarzan. Te Jane.

A tegnapi játékot játszották egész nap: mindenki a saját nyelvén

beszélt. Könnyű volt. Sasha hosszú monológokat zúdított a férfira,

élvezve, hogy felelőtlenül kimondhat mindent, ami csak az eszébe

jut, Sano meg mosolyogva hallgatta. Rövid, két-három szavas

kérdéseket tett fel a lánynak, amelyeket Sasha spanyol tudása révén

könnyen megértett.

Mit csinálsz?

Otthon? Most épp egy rádióműsort vezetek.

Miről szól?

Mindenféléről. Olyasmikről okoskodom, amiket magam sem

értek, de szerencsére erre még nem jöttek rá. – Nem tudta,

megértette-e a férfi, amit mond. Kérdőn nézett rá, de válasz helyett

újabb kurta kérdést kapott.

Kivel élsz?

Egyedül.

Eljössz este?

Eljövök.

Ilyen egyszerű volt. Sasha elment hozzá aznap este is, és másnap,

harmadnap is, mert a férfi minden reggel megkérdezte: „Eljössz

este?”

Végtelen szeretkezés volt minden éjszaka, a bőrük, a testük

hibátlanul beszélte a megtalált közös nyelvet. Hosszú csendeké, kurta

mondatoké volt a hajnal, a nap az elválásé, a munkáé volt – Sasha a

laptopján dolgozott Nicholas történetén, Sano reggelente hajóra szállt

– meg a várakozásé, hogy alkonyodjon már be. Sano ott várta

minden alkonyatkor a világítótoronynál, amikor visszajött a többi

halásszal a tengerről. Együtt sétáltak föl a házhoz, amelynek

kapujában minduntalan rájuk tört a vágy.

Teresa valahányszor meglátta a kialvatlanul, felsebzett szájjal

visszatérő Sashát, a fejét ingatta, Mario pedig tapintatosan

megjegyezte, hogy nyugodtan elviheti esténként a mopedjét. De ő

inkább gyalog ment. Volt ebben valami vezeklés-féleség is, hiszen

amikor átvágott a falun, mindenki tudta, hova megy, kihez megy,

miért megy.

Csak ő nem.

Egy szombat délután mégis elfogadta Mario robogóját, és úttalan

utakon tekeregve körbemotorozta a szigetet. A hegyoldalba épített

temetőnél megállt, s némi tétovázás után belépett. Nem szerette a

temetőket, de tudta, ha valaki ebben a ragyogó tavaszi napsütésben a

temetőben tesz-vesz, az mindent tud a szigeten élőkről és holtakról.

Nem volt nehéz beszédbe elegyednie egy középkorú asszonnyal,

főleg hogy jó előre begyakorolta a kérdéseket. Miután meghallgatta a

nő családjának meglehetősen szövevényes, két évszázadra

visszanyúló eposzát, a Valente família iránt érdeklődött.

Mind meghaltak már, akik itt maradtak, hámozta ki az asszony

szavaiból. A család másik fele még század elején elment Amerikába.

A Valente család históriája is hosszúra nyúlt, csak annyit sikerült

megértenie, hogy valamelyikükből ügyvéd lett New Orleans-ban, az

egyik Valente lány pedig nem átallott hozzámenni egy írhez, amit

mindenki botrányosnak tartott.

Sasha udvariasan meghallgatott még néhány anekdotát, aztán az

első adandó alkalommal elköszönt. Azt hitte, megkönnyebbül majd,

ha becsukhatja maga mögött a temető kapuját, ehelyett rátört a

szorongás. Már nincs semmi keresnivalója Nicholas szigetén.

Nicholast és a családját is elfeledték. Már rég úton kellene lennie

hazafelé. Már rég kiadó után kéne kajtatnia a könyvével, amely

gyakorlatilag készen van, csak be kell fejeznie, hiszen megtalálta

hozzá a formát, a rejtjelet, a szimbólumot: a mattanzát.

Ha egy héten belül nem jelentkezik, elveszíti a műsorát. Sano mit

sem tud a telefonbeszélgetésekről, amelyekben nap mint nap a

földgolyó túlvégén lévő főnökével alkudozik még egy nap

szabadságért. Még egy éjszakáért…

Hirtelen rádöbbent, hogy nem maradhat tovább a szigeten, hiszen

mostantól nem tenne egyebet, csak arra várna, hogy bealkonyodjék.

És arra a kérdésre sem tudja a választ, szerelmes-e Sanóba, vagy csak

a hormonjai bolondultak meg, a zsigerei őrültek meg. Nincs mese,

mennie kell. Különben elvész Nicholas története. Mennie kell.

Méghozzá gyorsan, s amennyire lehet, fájdalommentesen.

Ahogy közeledett az alkony, úgy kezdett mind hevesebben

alkudozni önmagával. A kikötőben a menetrendet tanulmányozva

épp ott tartott, hogy még egy utolsó haladékot kicsikar a rádiótól,

mondjuk, egy hetet vagy kettőt, legrosszabb esetben felmond, és új

mesterség után néz…

– Egy darabig nem szökhet meg, hacsak Trapani csendőrkapitánya

hajót nem küld magáért – kocogtatta meg a menetrend kopott tábláját

Mario. – Holnap déltől egyhetes sztrájk kezdődik. Csak a nyolcórás

hajó megy Trapaniba, de ki a fene akar vasárnap reggel Trapaniba

menni?

Errefelé mindig sztrájkolnak?

Miért ne tennénk? Ráérünk. Nincs turistaszezon, és jön a vihar

is, amit egy hete várunk. A halászok sem tudnak majd kifutni. Ennek

legalább örülhet – kacsintott vigyorogva.

Ott, abban a pillanatban eldőlt a kérdés.

Alkonyatkor a világítótoronynál állt. Nézte, amint Sano partra

száll, elválik a többiektől, és egyenesen felé veszi az irányt.

Elmegyünk úszni? – kérdezte, amikor megállt előtte.

Hideg a víz.

Nem nagyon.

Te vagy Tarzan, én csak Jane – kacagott fel Sasha. – Nekem

hideg.

Nem hideg – ellenkezett a halász. – Megmelegítem.

Otthonos mozdulattal Sasha válla köré fonta a karját, s kényelmes

léptekkel bandukoltak valami védettebb, rejtett öblöt keresni. Sano

persze tudta, merre találja. Pillanatok alatt ledobta a gönceit és

belegázolt a vízbe.

Gyere – hívta a lányt. – Gyere, gyere, gyere!

Sasha nem túl lelkesen levette a cipőjét, s vonakodva beóvakodott

a hullámok közé.

Rohadt hideg – állapította meg a bokáig érő vízben és azonnal

sarkon is fordult.

Sano kiszaladt érte, rutinos mozdulattal megszabadította

patentzáras szoknyájától, derékon ragadta és trikóstól, bugyistól

becipelte a tengerbe. Hiába sivalkodott, kapálózott, átkozódott Sasha,

csak akkor engedték el az erős karok, amikor már melléig ért a víz.

Ekkor viszont már tanácsosabb volt gyorsan tempózni, nehogy

megfagyjon. Jó messzire beúsztak, fej-fej mellett haladtak, mint a

delfinpárok, és néha összemosolyogtak.

Sano a vízre feküdt, hátán lebegve nyújtotta Sasha felé a kezét. A

lány ráhasalt a víztükörre. Jólesett a csönd. Sano váratlanul nagy

levegőt vett és magával rántotta a mélybe. Lent átkarolta, gúzsba

kötötte tulajdon testével, száját az övére tapasztotta. Adták-vették

egymásnak, egymástól a levegőt, megpróbálván elnyújtani a

tökéletes csönd birodalmában töltött perceket, végül kifulladva,

oxigénért kapkodva rúgták magukul u felszínre.

Nem engedte el a lányt. Sasha körül sistergett a tenger. Sano

kibomlott haja hínárként tekergett a testén. A levegőért fölsikló férfi

szája, karja megint belesodorta az érzékek örvényéin A víz szinte

súlytalanná tette, Sano mégis erősen ölelte, mintha attól tartana, a

hullámok elsodorják tőle. Foggal-körömmel kapaszkodtak egymásba.

Összemarkolta Sano hosszú haját, s mintha vontatókötél lenne,

sekélyebb vizekre kormányozta.

Este, miközben Sano megszokott, nyugodt mozdulatokkal a húst

sütötte és Sasha a férfi ingében a teraszajtót támasztva figyelte őt,

hihetetlen béke szállta meg. Ha soha többé nem látja a férfit, akkor

sem tudja elvenni senki ennek a pillanatnak a varázsát. Nem

romantika volt ez, hanem béke. Szép, tiszta nyugalom – az első

érintésig.

Sano karjai közt aludt el a verandán, olyan mély álomba zuhanva,

amilyenbe csak a menekülők tudnak. Rémlett, hogy éjféltájt a férfi

óvatosan beviszi a házba, lefekteti az ágyra és betakarja, majd

kisvártatva mellé csusszan és beborítja fanyar, sós illatával.

Sano karjai közt ébredt hajnalban. A halász megmoccant, de nem

ébredt fel, amikor kibontakozott az ölelésből. Hangtalanul

felöltözött, tengernek áldozott pólója helyett magára öltötte a férfi

ingét. A spaletta résein beszivárgó fényben egy levélkét talált a

konyhaasztalon. „Kelts fel. Mondanom kell valamit. Haragudni fogsz

rám. Szeretlek.” Sasha szomorúan elmosolyodott ezen a

tőmondatokból összefabrikált levélen. Valón hány angol

példamondatból rakta össze, hogy hibátlan legyen?

– Ami azt illeti, a nevedre kíváncsi lennék – sóhajtotta.

Végigsimította Sano arcát, vállát, sebes tenyerén, ujjával lágyan

megcirógatta nyakán a heget. Agyába véste arcának minden vonását,

az apró szoba minden szegletét. Aztán minden erejét összeszedve

halkan kiosont a házból.

Mario robogójára csak akkor szállt föl, amikor már biztos volt

benne, hogy a motor zaja nem ébresztheti fel Sanót. Átrobogott a

falun, fel a panzióba, ahol Teresa, az egyetlen beavatott már lehozta a

csomagjait.

Butaságot csinál – mondta az asszony csendesen.

Mennem kell. Gyorsan és fájdalommentesen.

Teresa váratlanul átölelte. – Leviszem a kikötőbe.

Sasha Anderson pedig felszállt a nyolcórás hajóra. Három nap

múlva otthon volt.

*

– És itt véget is ér a mese – fejezte be a történetet Sasha, amelyet

meglehetősen zanzásított változatban adott elő Nicholasnak. – Mert

soha többet nem hallottam a pasasról. Amikor eljöttem, azt hittem,

tényleg rácsuktam az ajtót latin szeretőmre – mondta fanyar

mosollyal –, de azzal nem számoltam, hogy az ajtó mögött egy darab

ott marad belőlem.

Jókora darab – jegyezte meg Nicholas. – Esetleg írhatnál neki.

Már nincs a szigeten. Nem tudom, hol van. Ő viszont tudja, hol

talál…

A földgolyó túloldalán.

Igen, tudom, nagyon messze… Legjobban az bánt, hogy

tulajdonképpen megszöktem előle, magam elől. De hogy a fenébe,

milyen nyelven magyaráztam volna el neki, hogy miért kell

eljönnöm?

Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a szavaknak, Sasha. Pedig a

szavakon túl létezik egy másik, egy teljesebb világ, csak kevesen

jutnak el oda.

És én megtaláltam ezt a világot?

Úgy fest a helyzet, hogy igen.

És elvesztettem?

Ebben a menetben el.

Néha nagyon utálom az őszinteségedet – grimaszolt a lány.

Rövid hallgatás után folytatta: – Gyakran megesik, hogy nézem a

tengert, és nem tudom, melyik felén vagyok a földnek. Hiszen olyan

mindegy, hogy tengeren innen vagy tengeren túl, mert itt is, ott is

csak azt várnám, hogy egyszer csak felbukkan a tenger felől, mint a

rendes mozifilmekben szoktak a rendes pasasok, közvetlenül a

naplemente és a vége felirat előtt. De ez a pasas mindegyre csak

késik, nekem meg mehetnékem támadt. Hol keressem? Az nem lehet,

hogy ne lássam többé, de nem tudok világgá menni, hogy

megkeressem, mert tengernyi problémám van, ahogy elnézem,

hamarost perben és haragban leszek Markkal, nem hagyhatom itt a

Völgyet, könyvet ígértem Brandonnak, és a rádióállomásnál úgy

találják, túl sokat nyaraltam az idén.

– Találunk megoldást – ígérte Nicholas. – Eddig még mindig

sikerült. Amint lehet, beszélek Winterrel és Mark Hardyval is. Hidd

el, minden rendben lesz.

– Jó, elhiszem – hagyta rá Sasha, mert pillanatnyilag valóban az

volt a legkényelmesebb megoldás, ha elhiszi.

*

Hamarosan azonban ismét rá kellett ébrednie, hogy nem

kifizetődő a kincstári optimizmus: Mark Hardy volt az első, akit

megpillantott, amikor belépett az Admirális ajtaján. Ami azt illeti,

életében nem találkozott még Marknál jobbképű fickóval, Ezt

készséggel elismerte még akkor is, amikor már hosszú– hosszú évek

óta semmiféle vonzerőt nem bírt felfedezni benne.

Különösen csodálkozott azon, hogy épp az Admirálisban iszogat,

hiszen George Nelson, a kocsma tulajdonosa, amikor pár éve hírét

vette, hogy Hardy elcsábította a lányát, megfenyegette, hogy lerúgja

Mark veséjét, ha csak meglátja környéken. A kocsma tele volt,

Nelsont azonban sehol sem látta. Ellen Scott szolgálta ki aznap este a

vendégeket. Amikor meglátta Sashát felsóhajtott, mint aki előre

tudja, hogy nagy balhé várható.

– Szia, Lady Hamilton – huppant le a pult mellé Sasha. – Van még

kávéd?

– Mindjárt kész. Nem kérsz addig is valami erősebbet? – intett a

sarokasztalnál ülő Hardy felé. – Valamit nagyon ünnepel az a gané.

– Ugyan Ellen, Mark minden nap ünnepel valamit. George hol

van?

– Legnagyobb szerencsénkre csak a hétvégén jön haza. Megütné a

guta, ha itt látná Markot. Reggel elment meglátogatni Donát.

– Chicagóba?

– Hát, ha egyszer Dona ott van. – Ellen keze szorgosan járt beszéd

közben: két pohárba gintonicot töltött, citromot szeleteli. – Tegyek

ciánt a piájába? – kérdezte Mark Hardyra sandítva.

Nagy szívesség lenne…

Idetart – jelentette Ellen.

Na, már csak ez hiányzott. Tegnap már összebalhéztunk. Helló

Mark! Úgy látom, ezúttal hosszabban időzöl idehaza.

Csak rajtad áll, hogy meddig kell elviselned.

Nem, Mark. Ha rajtam múlna… – Sasha elhallgatott. A legjobb

úton haladt afelé, hogy ott folytassák a veszekedést, ahol legutóbb

abbahagyták. Visszafogta magát. – Ha rajtam múlik, szépen,

nyugodtan megbeszéljük a dolgot.

Mindig szívesen csevegek veled Sasha, főleg a régi szép időkről,

de attól tartok, ez egyszer rövidre kell fognom a mondandómat. El

akarom adni a részemet a Völgyből. Mégpedig mihamarabb. Ha nem

tudod megvenni, megveszi más.

Sasha alaposan megnézte magának a férfit. Nem mintha olyan

nagyon kíváncsi lett volna rá, az unalomig ismerte már fodros, szép

metszésű száját, égkék szemét, fekete, csigásán göndörödő haját,

kifogástalan, nagyvilági eleganciáját, aminek láttán mindig kicsit

slamposnak érezte magát. Nem, nem érdekelte ez az atlétatermetű,

gyönyörű hím. Mindössze arra próbált rájönni, mi az a furcsa, eddig

még sosem hallott tónus a hangjában.

Tudod jól, hogy mit jelent nekem a Völgy – idegességében

cigarettára gyújtott.

Tudom, drágám, és nagyon sajnálom, hogy tizenhárom év alatt

nem voltál képes összeszedni annyi pénzt, hogy megvedd a részem.

Na ne szórakozz velem, Mark! Soha egy szóval sem mondtad,

hogy neked nem kell a birtok, sőt, hajói emlékszem, ragaszkodtál

hozzá.

Változnak az idők – vont vállat Hardy és belekortyolt a gin-

tonikjába.

És az emberek – jegyezte meg epésen Sasha.

Figyelj, szívem, a következő az alku: kifizeted te, vagy

megveteted az Alapítvánnyal, vagy valaki másé lesz.

Figyelj, szívem, a következő a helyzet: momentán nincs annyi

pénzem, amennyire neked szükséged lenne, hogy visszamehess

Vegasba, vagy ahova akarsz. Ha lenne, boldogan a zsebedbe

tömném. Még integetnék is utánad.

Mark Hardy letette a poharát. – Ha eladod a fűrésztelepet,

kényelmesen ki tudsz fizetni.

– Az, a fűrésztelep száz éve a családomé!

– Hagyjuk a helytörténeti érdekességeket. A nagyapád már nem

sokat lendít a bolton, te nem fogsz ilyesmivel foglalkozni, különben

meg, ha jól tudom, nincs családod.

– Aljas vagy, Mark – emelte föl a hangját Sasha, mire azok is

odafordultak, akik eddig igyekeztek tapintatosan nem tudomást venni

a perpatvarról.

– Peter tud egy vevőt a fűrésztelepre. Azt ajánlom, fontold meg.

Mégpedig nagyon-nagyon gyorsan.

Sasha a sarokban üldögélő Peter Fordra nézett, aztán gyűlölettől

szikrázó szemmel kiabált Hardyra: – Valójában erről van szó ugye?

A föld szerintem nem ér annyit, amennyit kérsz érte, de a

fűrésztelepen valaki kapva kapna. Ezért verted így fel a Völgy rád

eső részének az árát.

– Az a föld sokat ér!

– Főleg, ha sikerül kiverned onnan a drogosokat, igaz? Hát itt a

bibi! Mert sok rosszat mondhatok rólad, de azt nem, hogy hülye

lennél. Ha eladod azt a földet, ami szerinted olyan értékes, akkor

nagy szarban lehetsz, akkor neked nagyon sürgősen kell a pénz.

Olyan sürgősen, hogy mindenen és mindenkin átgázolsz, csakhogy

megszerezd.

– Nem ez a kérdés, Sasha – sziszegte az arcába hajolva Mark. –

Hanem az, hogy fizetsz-e vagy sem?

A lány mérgesen a pultra csapott. – Nem adom el miattad a

fűrésztelepet! És nem hagyom, hogy elvedd a Völgyet.

– Sajnálom, hogy keresztezték egymást az útjaink – mondta szinte

higgadtan a férfi.

– Attól mentsen meg az Isten, hogy az utamba kerülj, Mark

Hardy! Ha meglátlak a földemen, felszólítás nélkül keresztüllőlek!

– Ezt majd beszéld meg azzal, akinek eladom. A Völgyre is van

jelentkező – vont vállat Hardy. – Úgy látom, merőben fölösleges

folytatni ezt a vitát.

Mark felhörpintette a maradék gint, intett a sarokban gubbasztó

Peter Fordnak, majd néhány bankjegyet a pultra vetve mosolygott

Ellenre: – Ha látjátok Donát, mondjátok meg neki, hogy sokat

gondolok rá.

Nincs valakinél egy puska? – érdeklődött Sasha és körbe járatta

tekintetét a csehó kíváncsian hallgatózó törzsközönségén.

A seriff, mint az egykori vadnyugati rendcsinálók, a fejéi csóválva

félrehúzta kabátja szárnyát, és megmutatta a derekára csatolt

szolgálati pisztolyt. Többen hangosan felröhögtek.

Húzzál kifelé, szépember. Gyorsan és finoman, ahogy egy

magadfajta strici teszi jobb helyeken – mondta szemrebbenés nélkül

Ellen.

Viszlát kedveseim!

Röpke csend állt be, amikor a távozók után becsapódott az ajtó,

aztán lassan újra megtelt zsongással a helyiség.

Pompás – morogta Sasha. – Holnapra az egész város erről fog

beszélni.

Holnapra? Néha olyan naiv vagy. Szerintem a helyi újságnál

máris újranyomják a címlapot. Azt hiszem, rád férne valami rendes

ital.

Kösz, de nem kérek. Szerda van, készülnöm kellene a pénteki

adásra, de sajnos fogalmam sincs, miről szóljon.

Szemét pasasokról. Özönlenének a telefonok.

Lerágott csont – ásított Sasha. – Új ötletet kérek!

Női túlemancipálódás – javasolta Ellen.

Most, amikor már a férfiak is képesek kihordani a terhességet?

Apakomplexus? Horoszkóp?

Már volt.

Szerelem?

Az mindig szóba kerül.

Hazugság?

Pénteken volt. Nem hallgattad?

Csak félig. Pénteken nem jött Nelson biliárdpartnere, pedig az

Admirális nagyon készült a visszavágóra, így aztán én játszottam

vele. Csak tegnap tolta ide a képét a pasas, és azt hazudta, hogy azért

nem jött pénteken, mert dolga volt.

Ki az a balek, aki még leáll biliárdozni Nelsonnal?

Kedden és pénteken a kedvenc vendégem. Eljátssza, hogy

rosszul biliárdozik, George mégsem tudja soha legyőzni. Mindig

tisztán tartok neki egy poharat.

Inkább nekem tarts tisztán néhány jó gondolatot.

– Lássuk, mi van még… A NATO szerepe Közép-Európában?

Nem érdekel? Álomfejtés? Vagy a kedvenc témám: miért a

nincsenek kék szkarabeuszok? – Ellen szőke sörénye alól kivillant a

szkarabeusz bogarat formázó zöld achátfülbevaló.

– Vannak kék szkarabeuszok.. Remélem, legalább egy túlélte a

bezöldülést – nevetett Sasha. – Jaj, a te kék bogaraid! Ez a téma hogy

tetszene: titkos világ? Az, ami a szavakon túl van. Amelyben

megvalósul a tökéletes kommunikáció, ami nem függ a

grammatikától, nem függ nyelvtől, semmi nem kell hozzá, mindössze

két ember és némi idő, amit vagy megadsz magadnak és a másiknak,

vagy nem.

Ellen káprázó aggyal végigcsúsztatott a pulton egy pohárka

whiskyt. Sasha szó nélkül felhajtotta.

– Tulajdonképpen miről beszélsz? – tudakolta Ellen Scott.

– Az én kék szkarabeuszomról. Gyönyörű volt, elvesztettem.

Arról beszélek, hogy elhagytam a szeretőmet – nevette el magát a

lány.

– Bolond vagy te, Sasha.

– Tudom – bólintott az szomorúan. – Már mondták.

*

Mintha Sanót látná… Újabban megkísértették efféle

érzékcsalódások. Portlandbe hajtva a rádióban hallotta, hogy

kigyulladt egy tengerjáró a kikötőben. Egy gabonaszállító hajó,

amely történetesen a városnak gyönyörű hátteret adó, régóta alvó

tűzhányó, a Mount Hood nevét viselte. Amikor a hírolvasó drámai

hangon beolvasta a mikrofonba, hogy kigyulladt a Mount Hood,

kisebb pánik tört ki a városban. Volt még ideje, a portlandi dokkok

felé vette az irányt. Hatalmas tömeg verődött össze és bámulta az

óriási, lángoló monstrumot.

Sasha kiszállt a dzsipből, de az ajtaját nyitva hagyta, hogy hallja a

rádiót. Úgy festett, a hajó menthetetlen, ám a kordon mögé szorított

embersereg határozottan élvezte a látványt. Sasha szívesen

tanulmányozta a baleseteknél, szerencsétlenségeknél pillanatok alatt

nyájjá szerveződők arcát, jóllehet, ilyenkor némileg ki is ábrándult az

emberiségből. Tekintete most is végigpásztázta a körülötte állókat,

de fél füllel még mindig a rádióra figyelt.

Úgy hallatszott, ezen a pénteken odabent is nagy a felfordulás.

Ugyanis a helyszínre kiküldött tudósítót figyelmeztethették, hogy

jeleznie kéne: nem fenyegeti lávaömlés veszélye a várost. Így aztán

valahányszor kiejtette a hajó nevét, rögtön meg is akarta nyugtatni a

népet, ezért sűrűn megemlítette, hogy természetesen nem a tűzhányó

lövell lángot, hanem a Mount Hood. Ami egy hajó, méhében

gabonamagvakkal, viszont ég, mintha tűzhányó volna. Végül teljesen

belezavarodott a drámai szóképekbe, és burjánzó mondatainak

indáiba, s olyan gyöngyszemek buktak ki belőle, hogy a kitört

tűzhányó már vízen van, de a gabona sajnos elúszik a tűzzel, s félő,

hogy a kiömlő üzemanyag erősen környezi a szennyezettet.

Még szerencse, hogy a tűzoltók nem hallgatták az adást,

eldobták volna a fecskendőket a röhögéstől – mondta Sasha, amikor

belépett a stúdióba, ahol már mindenkinek elege volt a süketelésből.

Csúsztak a többi hírrel, csúsztak a reklámmal, az ügyeletes

szerkesztő a haját tépte és egy alkalmas pillanatban lekeverte a

helyszíni beszámolót.

Készülj, Sasha! Reklám, zene betöltve! Öt perced van.

Sasha feltette a fejhallgatót, kétszer elmondta kedvenc

szájtornáját: „Lent délen, édes éjen édent remélsz.” Még mindig az

előbbi tudósítói bakin mulatva eszébe jutott, hogy talán nem a

legszerencsésebb épp ma a szavak és a mögöttük rejlő értelem

mágikus világáról értekeznie. Az üvegfalon túl a technikus karja a

magasba lendült, ujjain megkezdte a visszaszámlálást: Öt, négy,

három, kettő, egy. Start.

Jó estét mindenkinek. Sasha Andersont hallgathatják, hívhatják

az ONN rádióállomás portlandi stúdiójában. Éjfélig. – Felcsendült az

Éjfélig szignálja. Nagy levegőt vett. – Mi van a szavakon túl? Mit

tudunk elmondani szavakkal? Mondhatjuk-e azt, hogy közös nyelvet

beszélünk, pusztán csak azért, mert ugyanazt a szókészletet,

grammatikát használjuk? Hisznek önök a nyelv nélküli

kommunikációban, a testbeszédben, a gondolatolvasásban? Talán

furcsállják, hogy épp én kérdezem ezt, hiszen csakis szavakon

keresztül jutok el önökhöz, hiába gesztikulálok, grimaszolok, csak a

szavaimat hallják. Várom a hívásaikat. Addig is elmondok egy

történetet a kék szkarabeuszról. Ismerek valakit, aki kiskorában

meséket írt. Kék szkarabeuszról szólt mindegyik mese. Egy nap a

gonosz felnőttek felvilágosították, szkarabeusz létezik ugyan, de kék

sosem volt, sosem lesz. Beletörődött. Felnőtt, s most van neki otthon

mindenféle szkarabeusza, zöld, ezüstből, aranyból készült. Kék

azonban nincs. És ismerek valakit, aki nagyon szerette hallgatni

ezeket a meséket, titokban ő is kék szkarabeuszra vágyott, mintha az

tudná a boldogság titkát. És egy nap talált egy kék csodabogarat.

Örült neki. De nem tudott vele beszélni, csak úgy, ha a tenyerére

vette, csak a bőrén át értette a bogarat. Aztán megijedt, hogy

nincsenek szavaik a beszédhez, és mert ő addig csak szavakkal

beszélt, azt hitte, a szkarabeusz sem érti őt. Ezért elszaladt a kék

szkarabeusztól… – Letakarta a mikrofont és nagyot sóhajtott.

Remélte, Ellen ott ül a rádió előtt, fülében valamelyik szkarabeuszos

fülbevalójával.

Mindig azt bizonygatják egymásnak, hogy igenis, vannak kék

szkarabeuszok… Mint Sano.

Elsőnek egy asszony hívta. A férje elbeszél mellette. Húsz éve a

szavát sem érti, noha hallja, felfogja, miről értekezik, mégsem érti.

Aztán egy idősebb férfi telefonált, aki sok évig ügynökként járta a

világot, nagyszerű beszélőkével áldotta meg az ég. Egy nap

megismerkedett egy süketnéma nővel, akinek, mivel így született,

semmit sem jelentettek a hangok és a kiejthető szavak. Egészen

másként, másféleképpen gondolkodott és kommunikált. A férfi, aki

szinte még álmában is beszélt, rájött, hogy valójában sosem mondott

semmit. Az volt élete legnagyobb élménye, amikor egy nap arra

ébredt, hogy tökéletesen érti a nőt. Lassan rájött, hogy azért

történhetett meg ez a csoda, mert képes volt feltétel nélkül elfogadni

és hinni az asszonyban.

Egy kamasz mutáló hangon közölte, hogy szerinte baromság

efféléken rágódni az informatikai robbanás korában, hiszen a szó

maga az információ, az információ pedig maga a hatalom. Sasha

kicsit elvitatkozgatott vele az információhordozók sokféleségéről és

a hatalommal kapcsolatos viszonyokról, mire a fiú minden átmenet

nélkül kijelentette, hogy a legjobb punk banda a Fekete Vér, és ha

Sasha kíváncsi az élet értelmére, akkor hallgassa meg a Fekete Vér

legújabb CD-jét, és megtud mindent, amit a világról tudni érdemes.

Sasha abban a pillanatban, amikor meghallotta a punk együttes

nevét, jelzett a zenei szerkesztőnek, így mire a srác befejezte az

eszmefuttatását, a Fekete Vér egyik híres, az információs

anarchizmust dicsőítő számával köszönt el tőle.

És jöttek, sorjáztak a történetek, a gondolatok félreértett

szavakról, gesztusokról, gyávaságról, a csöndtől való félelemről. A

némaság hatalmáról.

Felnézett az órára. Mindjárt éjfél. Két perce maradt.

Néha beüt az ember életébe a mennykő. Az orvosok előkelő

latinsággal akut pszichotikus állapotnak hívják, ilyenkor a verbális

kommunikáció csak ősibb szinten, vagy éppen szavak nélkül

valósítható meg. Egyesek szerint a szerelem is ilyen tudatzavar –

belemosolygott a mikrofonba. – Azt gondolom, nem árt olykor

minimalizálni a világunkat, és csakis a legszükségesebb dolgokra

figyelni, tűzre, vízre, kenyérre, még akkor is, ha a verbális

kommunikációnk leszűkül afféle „én Tarzan, te Jane” típusú

párbeszédre. Ha szerencsénk van, eljutunk lelkünk ismeretlen

zugaihoz. Az persze változatlanul kérdés, hogy mihez kezdünk azzal,

amit ott találunk. Erről beszélgessünk legközelebb, s arról, hány

esélyt adhatunk magunknak és a köröttünk tévelygőknek különböző

élethelyzetekben. Köszönöm, hogy velem gondolkodtak ma este.

Várom önöket kedden is tíztől Éjfélig. – Levette a fülhallgatót. – Mi

újság a nagyvilágban, ég még a vízhányó?

A hamvába fojtották – vigyorgott a szomszéd szobából a

hírszerkesztő. – Ha nem veszed szexuális zaklatásnak, szeretném

megtapintani a pulzusodat.

Netán aggódsz értem?

Pokolian. Ég az arcod, szerintem kétszázat ver a szíved, szóval

arra a diagnózisra hajlanék, hogy nagyon felizgatott a tulajdon

műsorod.

Csak egy kis lámpaláz.

Neked sosincs lámpalázad, azt sem tudod, mi az. Jut eszembe,

óvatosan hajts hazafelé, állítólag találtak egy hullát az útmenti

szakadékban. Ha már így alakult, szétnézhetnél, érdemes-e kiküldeni

valakit, vagy csak szimpla „bepiált és lelőtte a kispajtását” esetről

van szó.

Semmire sem vágyom jobban, mint az éjszaka kellős közepén

hullák körül szaglászni.

Tedd meg nekem, most az egyszer. A hajnali hírekig csak a

hívásodat fogom várni. Ha helybéli a hulla, nyert ügyed van.

– Imádom a nyert ügyeket. Ráadásul esik az eső – pakolt össze

dohogva Sasha, s miközben a takarékossági okokból félig

megvilágított folyosón botladozott, azon morgolódott, hogy igazán

már csak ez hiányzott gyászos hangulatához.

Portlandtől nyugatra tartott, a Columbia folyó mentén kanyargó út

minden fordulóját ismerte, automatikusan vette a kanyarokat, akár

csukott szemmel is hazatalált volna. Ami azt illeti, legszívesebben a

volánra hajtotta volna a fejét, hogy szundítson egyet, de hát esett, és

ebben az új Cherokee dzsipben még nem bízott meg annyira, mint a

régi furgonban. Inkább beletaposott a gázba.

A kék villogók láttán lelassított. A kanyar itt kiszélesedett, az út

menti szakadék fölé teraszszerűen nyúlt ki a korláttal védett, de most

sárga szalaggal körbekerített kocsileálló. Két-három autó várakozott

a közelben, s a lámpák fényében már messziről felismerte a seriffet,

telefonnal a fülén komoran magyarázott valamit, miközben az

emberei esőkabátban nyüzsögtek a sziklateraszon. Ahogy meglátta a

Cherokee-t leengedte a mobilt, intett, hogy húzódjon le, s amikor

Sasha kihajolt az ablakon, újra a fülére tapasztotta a telefont. – Itt

van – tudatta valakivel.

– Jó estét! – köszönt ki a lány. – Mi történt?

– Attól tartok, semmi jó. – A seriff behajolt az autóba, mintha

bizalmas közlésre készülne. – Sasha, velem kell jönnie. Szálljon ki a

dzsipből és üljön át az én autómba.

– Tessék? Mi a csoda folyik itt?

– Tegye, amit mondtam. Mindkettőnknek megkönnyítené a

helyzetet.

– Miféle helyzetet?

– Őrizetbe veszem – mondta halkan a seriff.

– Letartóztat? – Sasha elképedve meredt a törvény emberére – A

gyorshajtásért?

– Nem, Sasha. Hanem azért, mert alaposan gyanúsítható Mark

Hardy meggyilkolásával.

– Maga megbolondult.

– Szálljon ki! Ne akarja, hogy megbilincseljem. Joga van

hallgatni… – kezdte.

Eszemben sincs hallgatni – vágott közbe a lány, még mindig

hitetlenkedve –, mert nincs miről hallgatnom.

… bármi, amit mond felhasználható maga ellen.

Menjen a pokolba, seriff.

Joga van ügyvédet fogadni… – folytatta a szörnyű litániát a

rendőr, miközben karjánál fogva kihúzta Sashát a dzsipből.

Nem bilincselték meg, de ketten is vigyáztak rá, mialatt az

állhatatosan szemerkélő esőben a rendőrautóhoz kísérték és rázárták

az ajtót. Akkora képtelenségnek tűnt az egész, hogy még ellenkezni

sem volt ereje. Hiszen még azt sem fogta fel, hogy Mark Hardy

meghalt, de máris gyilkossággal vádolják. Hátrapillantott a válla

fölött. Fehér gumikesztyűt viselő zsarut látott beszállni a dzsipjébe,

aki azonnal kotorászni kezdett a kocsiban, majd miután nem találta

meg, amit keresett, elhajtott a Cherokeeval. A seriff halkan mondott

valamit a Sashát kísérő férfiaknak, mire azok sarkon fordultak.

Megtudhatnám, hova visz? – kérdezte Sasha, amikor kettesben

maradtak.

A fogdába, Miss. Anderson. A szövetségiek már úton vannak. –

A seriff gázt adott és kényelmes tempóban megindult a város felé.

Kik?!

A szövetségiek. Idehallgasson Sasha, nem tehetek másként, le

kellett tartóztatnom. Maga az elsőszámú gyanúsított, ráadásul

nemrég az egész város füle hallatára megfenyegette Markot, hogy

lelövi.

Azt akarja mondani, hogy Markot lelőtték? – Sasha légszomjjal

küzdött.

Pontosan. A maga házában, e felől kétségem sincs. Amit most

elmondok, arról még nem írtam meg a jelentést, de szóban már

kénytelen voltam tájékoztatni az illetékeseket. Szóval, a mostani

beszélgetésünk nem hivatalos, pusztán csak hangosan gondolkodom.

Oké?

Oké – hagyta rá Sasha.

Délután, járőrözés közben láttam a háza felé menni Mark

Hardyt, és azt is láttam, hogy belép a kertkapun. A Völgy felől

érkezett, gyalogosan. Úgy egy óra múlva maga elhúzott mellettem a

városból kivezető úton.

– Mint minden kedden és pénteken, amikor a rádióba megyek,, és

minden egyéb olyan alkalommal, amikor a mozgásszabadságot

gyakorlom – jegyezte meg epésen a lány.

– Pontosan – bólintott a seriff. – Este, pár perccel tizenegy előtt

pedig megtalálták Mark Hardy holttestét. A sziklapárkányról dobták

le, miután szitává lőtték, de előzőleg még jól fejbe is csapták valami

üveggel. Aki tette elég ügyetlenül lökte át a korláton. Vagy nagyon

sietett, vagy nem volt elég erős, hogy kellőképpen megtaszajtsa, így

aztán bár a hulla a vízbe esett, az áramlat nem sodorta el, mert

fennakadt egy sziklán. Történetesen egy olyanon, amelynek a

közelében kalandvágyó kiskamaszok rendeztek be rejtekhelyet, s épp

ezt az esős időt szemelték ki a nagy bátorságpróbára, éjjeli kalandra

vagy mi a fenére. Majd frászt kaptak, amikor megtalálták. Akárki is

tölte, nagyon jól ismeri a környéket, mert ha nincsenek a gyerekek,

akár hónapokig ott heverhetett volna a holttest.

– Ezért aztán rögtön rám gondoltak. Hát, ez igazán kedves.

– Maga nagyon is sietett, nem elég erős, ismeri a környéket,

megfenyegette Markot, huzakodtak a föld miatt… Kimentünk a

házához. Még szét sem néztünk alaposan, de a konyhasóban találtunk

egy eltévedt golyót, a garázsban egy elpottyantott töltényhüvelyt, a

szemetesben pedig egy kétliteres, repedt ásványvizes üveget,

amelyen fura mód egyetlen ujjlenyomat sem volt. Maga milyen

következtetésre jutna?

– Ez egy rossz álom, mindjárt felébredek – nyögött fel Sasha.

– Attól tartok, nem. – A seriff lelassított. A szélvédőn kalimpáló

ablaktörlők mögött felderengett a csöppet sem barátságos, ámde

előírásosan fellobogózott épület. – Idehallgasson, most bemegyünk,

maga felhívja az ügyvédjét, és szépen megvárjuk a szövetségieket.

Hogy kerülnek a képbe a szövetségiek?

Na, látja, erre én is legalább olyan kíváncsi vagyok, mint maga.

Fogalmam sincs, ki riasztotta őket és miért. De abból, ahogy ilyen

gyorsan reagáltak, arra következtetek, hogy átveszik tőlem a

nyomozást.

Bekísérte Sashát az üresnek tetsző őrsre, ahol még az ügyeletes is

tétlenül bóbiskolt. Átmentek a leginkább egy állomás váróterméhez

hasonlító helyiségen, majd a seriff a rácsos cellákra osztott fogdába

vezette. Mindössze egy priccs, meg egy asztal állt benne,

hozzáláncolt székkel. A seriff megmotozta, de semmi veszélyes

holmit nem talált a zsebeiben.

Amikor rácsapódott az ajtó, Sasha az ágy lábába rúgott. A priccs

meg se moccant, gondos kezek előrelátóan a padlóba csavarozták.

Komolyan azt hiszi, hogy én tettem?

A seriff elgondolkodva megvonta a vállát. – Annyi mindent láttam

már életemben, hogy ezen sem lepődnék meg. Az a baj Miss.

Anderson, hogy maga piszok jól jár Mark halálával.

Mint a mellékelt ábra is mutatja – rázta meg a rácsot válaszul

Sasha.

Hamarosan okosabbak leszünk. Ha meglesznek a

laboreredmények. Attól tartok, már eddig is túl sokat fecsegtem.

Mindjárt hozok egy telefont, csak előbb el kell intéznem az

adminisztrációt.

Nincs is ügyvédem – kiáltott utána Sasha, amikor a seriff a

helyiséggel szomszédos irodájába ment. Aztán eszébe jutott

Nicholas. – Adja ide a táskámat, benne van a mobilom!

Nem tehetem. A holmija nálam marad. Legyen egy kis

türelemmel – szólt vissza a seriff.

Meg se hallgat?

Meg kell várnunk a szövetségieket.

Sasha az ágyra rogyott. A nyitva hagyott ajtón át látta, hogy a férfi

leül az íróasztalához, és nagyot sóhajtva hozzákezd a hivatalos

formanyomtatványok kitöltéséhez. Sebesen járt az agya. Minden

további nélkül bent tarthatják 48 óráig. Ha addig nem találnak

valamit, ami az ártatlansága mellett szól, vagy legalábbis

megkérdőjelezi a bűnösségét, akkor legjobb esetben is csak óvadék

ellenében szabadul ki. Azt azonban végképp nem tudta elképzelni,

mit akarhatnak tőle a szövetségi nyomozók. Hajnali hármat mutatott

az órája.

Mivel meghagyták a cigarettáját, egyikről a másikra gyújtott. Még

az a kósza ötlet is átvillant az agyán, hogy magára gyújtja a cellát.

Le-föl járkált, mint a ketrecbe zárt vadállat, néha a hajába túrt, s

percenként kétszer belerúgott a vaságy lábába.

Mark, Mark, Mark – mormolta, és lassan végre eljutottak

tudatáig a történtek.

Mark meghalt. Megölték.

És ő az elsőszámú gyanúsított.

Akaratlanul jöttek a képek: Mark, a középiskolai futballsztár, a

vagány csapatkapitány, a rámenős szépfiú, a lányok bálványa, akinek

annyi álma volt, köztük egy rakás szép és jó dolog is… Mark, aki

naponta csokorszám küldte a virágot a nyakigláb kamaszlánynak, aki

akkoriban még festőművész akart lenni… Látta maga előtt a

húszéves fiút, akivel megszökött, akivel elkötötték Hardy papa

Mercedesét, amelyet aztán két állammal odébb Mark eladott és az

érte kapott pénzt egy laza mozdulattal feltette a piros

huszonegyesre… És nyert.

Mennyi de mennyi emlékem van róla, lepődött meg a lány, és nem

csak rossz. Megint a hajába túrt, miközben másik kezével cigarettát

lökött a szájába és rágyújtott. Hirtelen bizseregni kezdett a tarkója.

Megfordult. Két férfi állt a helyiségeket elválasztó ajtóban. Fogalma

sem volt, mióta nézik csöndes őrjöngését, de egyikük – mintha csak

elszégyellte volna magát, amiért kileste – sarkon fordult, odasúgott

valamit a társának és kisietett a seriff irodájából.

– Sasha Anderson? – kérdezte merőben feleslegesen a másik. –

Jack Dexter vagyok a szövetségiektől. – Ekképpen eleget téve a

formaságoknak, a szőke hajú, középtermetű férfi levette a kabátját.

A seriff megjelent a kulccsal és némi éllel a hangjában

megjegyezte: – Van egy kihallgató szobánk.

Dexter körbepillantott. – Azt hiszem, azt mellőzhetjük. Remekül

megfelel a maga irodája is, feltéve persze, hogy nem tart

udvariatlannak.

Érezzék magukat otthon – morogta a helyi főzsaru és elfordította

a zárban a kulcsot.

A fogda félhomályából kelletlenül előkászálódó lány hunyorgott

az irodát betöltő erős fényben. Nagyon élesen látta a zömök,

kisportolt, ámde kissé aránytalan termetű Jack Dexter minden

vonását. Mintha különböző képregényfigurákból montírozták volna

össze az arcát: göndör haj, burjánzó szemöldök, porcelánkék

babaszempár hihetetlenül hosszú szempillákkal, erős orr, penge száj,

amely ha véletlenül megnyerőnek szánt mosolyra húzódott is, a

kivillanó fogak menten egy vicsorgó farkast juttattak az ember

eszébe. Viszont érdekes módon kifejezetten jól állt rajta az elegáns

kék öltöny, s magától értetődő természetességgel viselte selyem

nyakkendőjét is.

Foglaljon helyet – mutatott az íróasztal túloldalára. – Gondolom,

a seriff már ismertette a jogait. Hívott ügyvédet?

Nem. Nincs ügyvédem. Illetve van, ha nagyon muszáj. De nem

érzem úgy, hogy takargatnivalóm lenne.

Rendben. Ugye tudja, hogy amit mostantól fogva mond, az

felhasználható ön ellen, akkor is, ha nem az ügyvédje jelen létében

tesz vallomást?

Nem teszek vallomást, mert nincs mit bevallanom.

Nincs?

Nincs – vetette oda kurtán Sasha.

A nyomozó letette a kezében tartott paksamétát és ledobta magát a

seriff forgószékébe.

Nos, kezdjük a legelején – tette mindkét kezét az asztalra.

Minek a legelején?

Összefoglalom a tényállást. – Dexter összeillesztette az ujjait,

miként az esetet ismertető államügyészek szokták a mozivásznon. –

A seriff azért vette őrizetbe, mert alaposan gyanúsítható Mark Hardy

meggyilkolásával. A gyilkosságot bizonyíthatóan az ön házában

követték el, egy mindeddig nem azonosított fegyverrel, amelyből egy

golyó a konyhaajtóba fúródott, a többi lövedék, szám szerint öt,

Mark Hardy testébe. A töltényhüvelyeket gondosan összeszedték, ám

egyet elvesztett a tettes, nyilvánvalóan akkor, amikor levitte a

garázsba Hardy holttestét. Az áldozatot ezután kocsiba tették és

lelökték a parti szakadékba. A test a vízbe esett ugyan, de fennakadt,

így találták meg a gyerekek. Jól mondom, seriff?

Nagyjából. Az üveget kifelejtette.

Igen, az első zavaró tényező. A tettes előbb leütötte,

pontosabban megütötte Hardyt egy ásványvízzel teli üveggel. Ez

erős, hirtelen felindulásra vall. Veszekedésre például. Viszont a

kíméletlenül és precízen leadott lövések nem. Azt már hideg fejjel

követték el. Mint ahogy hideg fejjel cipelték le a garázsba és dobták

le a partról. A seriff látta bemenni az ön házába Mark Hardyt.

Számtalan tanú állítja, hogy ön nemrég megfenyegette.

A lány idegesen felnevetett. Mögötte halkan megnyikordult az

ajtó, Sasha hallotta, amint a belépő kikapcsolja a mobiltelefonját.

– Egészen pontosan azt mondtam neki, hogy keresztüllövöm. –

szólalt meg hirtelen. – Gondolja, hogy ez egy előre bejelentett

gyilkosság?

– Mindegy, mit gondolok. Egyelőre az ügy hátterét szeretnénk

jobban megismerni, hiszen még nem végeztek a laborosok. Az

azonban nyílt titok, hogy meglehetősen komoly nézeteltérés volt

önök között.

– Így igaz – Sashát idegesítette, hogy valaki motoszkál a háta

mögött, de igyekezett nyugodtnak mutatkozni. Nyilván a

rendőrakadémián tanulták a pszichológiai hadviselés eme formáját.

Kihívóan, keményen Dexter szemébe nézett, mint akin nem fognak a

zsarupraktikák. – Néhány hete kezdődött. Mark el akarta adni a

közös föld ráeső részét, én meg piszkos spekulációra gyanakodtam.

Arról nem is beszélve, hogy lehetetlen helyzet elé állított. Ezen aztán

tényleg elvitatkoztunk.

– A halálával viszont ön lett a völgy egyedüli tulajdonosa,

hevesebbért is öltek már embert.

– Nem öltem meg Mark Hardyt. Valóban bejött hozzám délután,

valóban ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk, még az is lehet,

hogy ha épp a kezem ügyébe esik egy pisztoly, tényleg lelövöm…

Erős felindulásból, ahogy mondja… De nincs lőfegyver a házban. Ő

gorombaságokat vágott hozzám, én meg egy vízzel teli üveget

őhozzá. Felszakadt a fejbőre. Megmutattam neki, hol találja az

elsősegélydobozt és otthagytam a véres üveggel együtt. Ekkor még

élt és szitkozódott. Mármint Mark. Az üveg valamivel rosszabb

állapotban volt, ám azzal szemernyit sem törődtem. Nem töröltem le,

és nem dobtam a szemétbe. – Sasha fújt egyet, akár a felmérgesített

macska. – Ezen kívül csakis akkor szegtem meg a törvényt, amikor a

megengedett sebességet túllépve Portlandbe hajtottam a

munkahelyemre. A kíváncsiság bűnébe is beleestem, mert nem

tudtam ellenállni a kísértésnek és útközben megálltam a kikötőben. A

tüzet bámultam, esküszöm, tényleg azt hittem, a tűzhányó tört ki, úgy

lángolt. Aztán a rádióban töltöttem némi időt, tíztől éjfélig a

stúdióban ültem. Fél kettőkor pedig letartóztattak. „Mindössze”

ennyi történt velem az elmúlt tizenkét órában.

Nem kevés – szólalt meg a mögötte álló.

A rekedtes hang hallatán Sasha megpördült a forgószéken. A

sarokban, kezeit hanyagul a zsebeibe mélyesztve, egy férfi

támasztotta a falat. Nem úgy festett, mint egy szövetségi nyomozó.

Ruházata alapján inkább halászembernek látszott, aki most érkezett a

kikötőből, s csak valami elintézendő dolga miatt ugrott be a

rendőrőrsre.

Nem moccant, miként a lány sem.

Hosszú másodpercek múltán Sasha szinte öntudatlanul

felemelkedett, tett néhány bizonytalan lépést, de miközben

hitetlenkedve a hajába túrt, egyensúlyát vesztve a falnak tántorodott.

Ha az előbb élesnek látta a fényt és Dexter vonásait, hát most

valósággal marta agyát a látvány. Összefolytak a színek és a formák.

Gyorsan becsukta a szemét, de lezárt szemhéja mögött is ugyanaz a

fényrobbanás zajlott. Tudta, hogy lehetetlen, talán csak a férfi

halászokra emlékeztető tengerészkabátja miatt volt, de mégis, mintha

a hullámok morajlását hallotta volna ebben a meglehetősen

hangulattalan irodában.

Újra a férfira nézett, félájultan megrázta a fejét, de nem volt képes

felfogni, hogy valóban azt az arcot látja, amely az elmúlt tavasszal

egy életre a retinájára égett. A homokszín haj rövidebbre vágva, a

simára borotvált, csontos arcon már ütközik a borosta, tekintete

bilincsként fogja az övét, de most hideg és rezzenéstelen.

Sasha ösztönösen beleszimatolt a levegőbe. Nem érezte azt az

illatot. Nem értett semmit. Keze a falnak tapadt, bár legszívesebben

beleolvadt volna. Mégis akaratlanul elmosolyodott.

Sano.

Valami baj van, Miss. Anderson? – Dexter értetlenül felállt. – ő

a kollégám, Thomas O'Shannon.

Thomas O'Shannon meg se moccant. Sasha kifújta a tüdejében

rekedt levegőt és megint megrázta a fejét. Tekintete, akár egy riadt

gyermeké kutatta az előtte álló alakot. A magasra gombolt pulóver

elrejtette a nyakát, nem láthatta a heget, és szinte esdekelt,

könyörgött egy apró visszajelzésért: Ugye, te vagy?

Rosszul van? – Dexter ellépett az asztal mellől.

A halásznak a szeme se rebbent, de a szája szegletében

megrándult egy ideg. Sasha ettől az árulkodó rebbenéstől furcsamód

megnyugodott. Te vagy. És itt vagy, előkerültél hát, gondolta, bár

lehet, hogy később még megöllek ezért a tréfáért. Összeszedte

minden önuralmát.

– Semmi baj. Csak kissé sokkos állapotban vagyok.

Kavargó fejjel és gyomorral visszaült székre, s hogy végre

kiszakítsa magát a férfi tekintetéről, az órára pillantott. Négy óra.

Meddig tart még ez az éjszaka?

– Talán mégiscsak jobb lenne keríteni egy ügyvédet – szólalt meg

kimérten O'Shannon.

– Nem – mondta határozottan a lány. Visszafordult a

nyomozóhoz. – Folytathatjuk.

– Ott tartottunk, hogy leütötte Mark Hardyt, aztán magára hagyta

– Dexter az íróasztal sarkára ereszkedett, s mintha a közjátékból

semmit sem vett volna észre, Sashára mosolygott.

– Megütöttem, nem pedig leütöttem – helyesbített a lány és

kipréselt magából egy mosolyt.

– Kedvelem a műsorát. A mai, illetve már a tegnapi – pillantott az

órájára Dexter – különösen tetszett. Sosem gondoltam volna, hogy a

mikrofon mögött a világról elmélkedő nő vizespalackokkal ad

nyomatékot az érveinek.

Sasha vállat vont. – Sajnálom. Nem maga az egyetlen, aki

csalódott bennem.

A pillanatra beálló csöndet ismét Dexter törte meg. – Azért ez

furcsa. Verekedésig fajul a veszekedés, maga még egy vizesüveget is

felkap, fejbe veri, aztán ahelyett, hogy kidobná, ápolgatja és magára

hagyja a házában…

A lány hallgatott. Zsibbadt volt és nagyon jól tudta, mi következik

most. Dexterre nézett, mint egy sokáig űzött vad, aki a

kegyelemdöfést várja. De a halász, akinek eddig a nevét sem tudta,

megelőzte a nyomozót. Még mindig a lány mögött állva, közönyös

hangon, mintegy mellékesen vetette oda a kérdést.

– Tulajdonképpen milyen kapcsolatban állt Mark Hardy-val?

Sasha lassan megint feléje fordult, szeme megvillant. Úgy. Szóval

te kérdezed meg. Nem hagytad a kollégádra a kérdést. Rád kell

néznem, amikor megfelelem. Azt akarod, hogy neked mondjam a

szemedbe. így büntetsz. Mert neked is fáj. Látom rajtad, hogy tudod a

választ, de tőlem is hallani akarod. Ismerem az arcodat, Sano.

Tudom, mit jelent, ha a szád sarkában megvonaglik egy idegszál.

Mindazonáltal szerette volna elodázni az igazság pillanatát.

Megnyomorgatta az ujjai közt tartott cigarettát, tüzet csiholt az ócska

öngyújtóból, s miközben a láng fölé hajolt, a változatlanul a falat

támasztó O'Shannonra nézett.

De Sanót látta. A kevésszavú, sokcsöndű halászt a Szigetről. Neki

válaszolt, s közben mintha kést forgattak volna meg a szívében.

– Mark Hardy a férjem. A férjem volt…

2.

Sano

NEHÉZ TÉL LESZ – GONDOLTA O'SHANNON. Nem igazán

szerette a telet, ha csak tehette megszökött előle. De ritkán tehette, s

különben sem volt megfutamodó típus. Jelenlegi helyzetében

azonban határozottan úgy vélte, a tél közeledte a legkisebb gondja, és

jószerivel a tél az egyetlen, amivel a közeljövőben gyerekjáték lesz

megbirkóznia.

Fázósan húzta össze magán a sötétkék halászkabátot. Nem csak a

hidegtől borzongott. Idefele jövet azzal áltatta magát, hogy minden

lehetséges módon felkészült a Sashával való találkozásra, de

önuralma a hosszú kihallgatás során nemegyszer cserbenhagyta. Jó

ideje tudta, hogy előbb-utóbb szemtől-szembe fognak állni, mégis

váratlanul érte. Majdnem olyan váratlanul, mint amikor meglátta

májusban a két Sergio hajóján.

Végigsimított a haján, még mindig nem tudta megszokni ezt a

rendezettebb hajviseletet, és fejére húzta a kapucnit. Dexter lépett ki

az épületből, az égre nézve begombolta a kabátját és megállt

mellette.

Mi legyen, Tom? Szerintem kapjunk be valamit, aztán

megnézhetjük, mire jutottak a laborosok.

Nem volt kedve vitatkozni, ezért csak rábólintott. A városka

kihaltnak tetszett, álmos szombat reggel köszöntött rá. Vagy

kétsaroknyit sétáltak, aztán Jack Dexter megállt az Admirális cégére

alatt.

Ez milyen hely?

Van kávézója és kocsmája, a konyhája sem rossz. Nekem

megfelelt az utóbbi időben.

Még be sem fejezte a mondatot, Dexter már benyitott az ajtón. A

kávézó elnevezés kissé nagyképűen hangzott, tekintve, hogy a

söntéspulttal szemközt, az egyik kirakatablak előtt álló néhány asztalt

jelentette csupán. Dexter akkurátusan felakasztotta kabátját a fogasra,

O'Shannon csak ledobta a magáét a székre, és úgy állította a reluxa

rolót, hogy kívülről ne lehessen belátni. Rajtuk kívül mindössze

három vendég ücsörgött odabent, átutazó ügynököknek látszottak,

sietősen tömték magukba az omlettet.

Úgy látom, szombat hajnali álmát alussza a város. Remélem,

ilyenkor lassabban terjednek a hírek – állapította meg elégedetten

Jack Dexter, s a szemle végeztével helyet foglalt. -A fenébe is,

hosszú volt az éjszaka, én meg egyre rosszabbul bírom a virrasztást.

Kávét kérek – mondta a megjelenő Ellennek –, és sonkát tojással.

Ellen Scott kérdőn nézett Tomra. – Helló, Idegen. Nem láttam

tegnap este, pedig péntek volt, és biliárdoznia sem kellett volna. De

ne aggódjon, tisztán tartottam a poharát. Mit tegyek bele?

Csak kávét, köszönöm.

Olyat, mint keddenként?

Tom halványan elmosolyodott. – Olyasmit, csak béleletlent.

A fiatal nő tétovázott néhány másodpercig, aztán mégis

megkérdezte: – Ő az a szövetségi nyomozó, aki Mark Hardy miatt

jött? – Az igenlő válasz hallatán a mögötte elsiető pincérlány kezébe

nyomta a cédulát, amire felírta a rendelést, és közelebb lépett az

asztalhoz. – Azt hallottam, a seriff az éjjel letartóztatta Sasha

Andersont. Ekkora baromságot már rég nem csinált.

Tévedtem. Mégiscsak terjednek a hírek. Én inkább úgy

fogalmaznék, hogy a rendőrség kihallgatja Miss. Andersont. Vagy

mondjak inkább Mrs. Hardyt? – Dexter ártatlan babatekintettel

pillantott az asztal előtt ácsorgó nőre.

Ellen elhúzta a száját. – Nem vette fel Hardy nevét. Soha senki

nem is szólította így. Mark hamar elhúzott innen, jó tíz évig alig tette

a lábát a városba. Azok voltak a boldog idők. A samesza foglalkozott

mindennel. Na, ő sem a helyi népszerűségi lista éllovasa, de legalább

csak szimplán tető. Ismerem az egész várost – mutatott körbe, mintha

az összes érintett jelen lenne. Csakhogy a helyiség kongott az

ürességtől, a három ügynökre is pusztán az asztalon hagyott, piszkos

tányérok emlékeztettek.

Ennek minden bizonnyal nagy hasznát fogjuk venni – felelte

udvariasan Dexter. – Reggeli után – bökött a nagy tányéron érkező,

fűszeresen illatozó sonkás tojásra.

– Értem a célzást – mosolyodott el Ellen. – Csak azt nem – fordult

Tom felé – hogy maga mit keres itt. Hagyok időt, hogy valami

elfogadható választ találjon. – Barátságtalanul hátat fordított, de

aztán félúton visszafordult, éa aranyszkarabeuszai meglibbentek a

fülében, s a Terminátort utánozva, mutatóujjával Thomas O'Shannon

mellére bökött: – Visszajövök.

– Nem futunk el – biztosította a férfi.

– Úgy látom, pár hónap alatt szert tettél némi ismertségre.

– Hetente néhány estét itt töltöttem – magyarázta Tom.

– Egészen pontosan kedden és péntekenként, igaz?

A másik csak megvonta a vállát, nem felelt. Dexter néhány

másodpercig társa fáradt arcát fürkészte, majd úgy döntött, további

kérdéseit az étkezés utánra halasztja. Látszólag tökéletesen lekötötte

a táplálkozás, nagy élvezettel pusztította a hatalmas adag sonkás

tojást, egy kenyérdarabbal tisztára törölte a tányért, aztán eltolta

magától.

– Nos? – nézett figyelmesen a társára. – Hallgatlak.

– Hardy halála a legrosszabbkor jött.

– Ebben egyetértek veled. És a feleségével mihez kezdünk?

A feleségével… O'Shannonnak szívtájéki szúrást okozott ez a szó.

Vállat vont. – Nem tudom. Várjuk meg a laborjelentést.

Ha engem kérdezel, nem az asszony tette. Értelmes nőnek

látszik, de szerintem fogalma sem volt, hogy valójában mivel

foglalkozik a férje. Viszont nagyon piszkálja a csőrömet, hogy az ő

házában puffantották le. Az is idegesít, hogy a rádiónál dolgozik. Ha

másutt nem is, de itt, ebben az államban óriási szenzációvá

dagaszthatják a gyilkosságot, s erre van most a legkevésbé

szükségünk. A hajnali hírekben már bemondták, még szerencse,

hogy senki nem beszélt semmiféle letartóztatásról, csak

kihallgatásról.

Akkor hát követjük az ilyenkor szokásos eljárást. Hank még a

délelőtt folyamán idejön, kihallgattok mindenkit, akihez Mark

Hardynak köze volt. Én visszamegyek a kikötőbe. A listát már

írogatom egy ideje, Hank ugyanolyan jól ismeri. Vagy bérgyilkost

küldtek rá, vagy a helyiek közül intézte el valaki. Lehet, hogy épp az

egyik embere.

Viszont, ha nem helybéli intézte el, hanem a banda, akkor

legjobb, ha kerüljük a feltűnést. Jó, menj vissza a kikötőbe, nem kell

tudniuk, ki vagy.

Előbb beszélnem kell Ellennel.

Az ki?

Ez a pincérnő. Szükségünk lesz rá.

Ha te mondod… De változatlanul az a kérdés, mi legyen a mi

bájos Mrs. Hardynkkal? Beavassuk? Te az utóbbi időben figyelted az

asszonyt is, nem igaz?

O'Shannon bólintott, miközben a tenyerén egyensúlyozott

bögréjét tanulmányozta, hogy ne kelljen Jack szemébe néznie. Úgy

érezte, menten társa fejére borítja a kávét, ha még egyszer Mrs.

Hardynak titulálja Sashát. – Ha kiderül, hogy van alibije a gyilkosság

időpontjára, elkerülhetetlen lesz kitálalni – mondta végül.

Oké – hagyta rá Dexter. Megkeményedett a hangja. – Azt

hiszem, ideje, hogy te is kitálalj. Mi a fene van veled? Miért töltöttél

ebben a krimóban, ami mellesleg elég messze esik a kikötőtől,

hetente két estét? És miért pont kedden és pénteken jártál ide,

amikor, minő véletlen, Sasha Anderson garantáltan távol van? Miért

lapultál a sarokban a kihallgatása alatt? Az is nagyon érdekelne,

miért kerülgette a csajt az ájulás, amikor meglátott téged. Szóval?

*

Ugyanilyen esős, télies nap volt akkor is. Szemerkélt és átkozottul

hideg volt. Az időjárás jelentés szerint közeledett ugyan valami

meleg levegőáramlat, de Tom szerint a meteorológusok csak lelket

akartak verni a gyilkos téltől megfáradt emberekbe. Ami azt illeti,

valóban gyilkos tél szakadt rájuk abban az évben, a szó legszorosabb

értelmében is; valóságos gyilkossági hullám öntötte el Chicagót, és

sokszor már az volt az érzése, hogy az ölési kedv úgy terjed, akár az

influenza, csak még nem találtak fel ellene semmilyen vakcinát.

Néha megállt az utcán, nézte a szembejövőket és eltűnődött, vajon

hány gyilkos sétál közöttük. Akkor már hónapok óta nem volt képes

pihenni, aludni sem, mint egy túlhajszolt motor egyre csak pörgött.

Tudta, érezte, hogy a szervezete egy hónapja folyamatosan riadót

jelez, de az állandó készenléti állapot elnyomta benne ezt a hangot.

Talán ha el tud menni néhány hét szabadságra, jó messzire, vagy ha

képes kikapcsolni, akkor minden másképp történik. De a feszített

tempójú munka nem engedte el, kikapcsolni pedig már régóta nem

volt képes. Az, hogy sosem szerette Chicagót, szinte mellékes volt.

Délről jött, s amióta elkerült onnan, igazából sehol sem volt

otthon. New Orleans-hoz kötötte a családja, a barátai, sokáig a

munkája is, amit az anyja annyira utált. Ő azt szerette volna, lm a fia

az apja mesterségét folytatja. Tom apja hajóács volt, makacs ír,

törvényeknek fittyet hányó lázadó, ahogy a családi legenda

emlegette, mert volt képe koldusszegény ír létére elcsábítani, teherbe

ejteni, és megszöktetni egy jó családból való olasz lányt, hogy aztán

a nagy szégyent még azzal is tetézze, hogy csak a gyerek születése

után veszi feleségül, s akkor sem templomban. Évekig tartott, míg a

szicíliai szigetről származó olaszok megbocsátották neki a

merészségét, ám akkor is csak azért, mert értékelték az általa

tervezett hajókat. De igazából csak a temetésén enyhültek meg iránta.

O'Shannon egy reggel hajónak való faanyagért indult, és soha többé

nem tért vissza, frontálisan ütközött egy kamionnal.

Tom tizenöt éves volt, s el se tudta képzelni, milyen lesz az élet az

apja nélkül. A műhelyben félkész hajótestek, tervrajzok tömege és

megvalósulatlan álmok néztek farkasszemet vele, valahányszor

benyitott. Anyja a temetés napjától fogva otthon csak olaszul beszélt

hozzá, s mivel a háztartáson kívül semmihez sem értett, a kis család

eladta a műhelyt, és a belvárosi rokonokhoz költözött. Anyja bátyja

akkoriban New Orleans egyik legjobb ügyvédje volt, aki

természetesnek tartotta, hogy praxisát majd a fia és az unokaöccse

viszik tovább, ezért aztán nagyvonalúan fedezte a jó eszű „ír fattyú”

iskoláztatását. Ennek ellenére a családi szokás szerint, hogy sose

feledjék, honnan jöttek őseik, továbbra is minden évben néhány

hónapra átküldték a két fiút Szicíliába az ottani családtagokhoz. Tom

anyja azonban titokban abban bízott, hogy ha derékba is törtek apa és

fia közösen szőtt álmai, az anyai őshazában lesz valaki, aki ébren

tartja a gyerek érdeklődését. Évek múlva az ír hajóács fia minden

nehézség nélkül elvégezte az egyetemet. No nem lett ügyvéd, még az

is csodának tűnt, hogy egyáltalán volt ideje megszerezni a mérnöki

diplomát, ugyanis minden idejét a kikötőben töltötte. Ám hiába tűnt

úgy, hogy ígéret mérnöki pálya előtt áll, egy nap letett az anyja elé

egy jel vényt, és közölte, hogy zsaru lett.

Idővel kénytelen volt szembesülni mestersége árnyoldalaival. A

kikötőbe lassanként már csak akkor járt, ha valamilyen gyilkosság

után nyomozott. Feleségül vette egyetemi szerelmét, aki rosszul tűrte

mellette a magányosságot. Tom hiába magyarázta, hogy mérnökként

sem tudna több időt tölteni vele, bár az asszony minden bizonnyal

szívesebben unatkozott volna egy jól kereső férj mellett.

Nemsokára meghalt az anyja, a család pedig teljesen szétesett.

Nagybátyja visszavonult, sosem bocsátotta meg Tomnak, hogy nem

a jogi pályát választotta, ahogyan az illett volna, őt hibáztatta, hogy a

közel százéves Valente praxist, amelyet neki és saját fiának szeretett

volna átadni, idegenek vették át. Tetézte a bajt, hogy a Valente iroda

másik reményteljes trónörököse jogi tanulmányokba kezdett ugyan,

ám első egyetemi évei alatt súlyos kábítószerfüggő lett, elzüllött, s

végül minden kapcsolatot megszakított a családjával. Tom évekig

eredménytelenül nyomozott utána, a fiú egyszerűen felszívódott.

Rendőri pályája hiába alakult sikeresen, néhány dolog

visszavonhatatlanul eltűnt az életéből. A felesége, például. Válásuk

nem volt se szép, se csöndes.

Miután inge-gatyája ráment a frigybontásra, és a kedves szálak

mind felfestettek körülötte, nagyon is kapóra jött az FBI ajánlata,

költözzön Chicagóba és álljon át hozzájuk. Búcsút intett hát élete

első harminc évének, a déli kikötőknek, és elindult északra.

Tulajdonképpen ideje sem volt megbarátkozni a Szelek

Városával. Évek múltán is csak az jutott eszébe, ha kilépett a

chicagói utcára, hogy milyen rohadt hideg van itt télen, és hogy még

mindig szóvá teszik olykor elnyújtott, délies kiejtését. Ennyi erővel

akárhol lehetett volna.

A magányos, kötődni éppen nem akaró férfiak drogját

fogyasztotta: dolgozott. Ha mégis levegőt vett, futó kapcsolatokban

élt, amelyekre később alig emlékezett, néha még a nők nevét is

összekeverte, és már egy csöppet sem csodálkozott azon a statisztikai

adaton, hogy milyen magas a válási ráta a zsaruknál. Egy nap nagyon

elege lett, s a hivatalnokokkal folytatott hosszú, értelmetlen, s

legfőképpen meddő vita után beadta az áthelyezési kérelmét.

Tulajdonképpen teljesítették volna a kérését, csakhogy ő

kötelességének érezte, hogy befejezze, s főleg sikeresen zárja le azt

ügyet, amelyben éppen nyakig benne voltak.

*

Akkor, azon a télen már hosszú ideje egy különös szekta után

nyomoztak, amelynek tagjai rituális gyilkosságokat követtek el

minden hónap első és harmadik vasárnapján. Szabályos

emberáldozatot. Valamennyi áldozatuk harmincon felüli fehér férfi

volt, akiknek fültől-fülig átvágták a torkát. Különösen az nehezítette

a helyzetüket, hogy a beérkezett információk alapján arra a

következtetésre kellett jutniuk, hogy a szektatagok kamaszgyerekek,

akik az apjuk iránt érzett gyilkos indulatukat élik ki idegen férfiakon.

Ez a tény jobban megviselte, mint a legborzalmasabb gyilkosság. Az

sem vigasztalta, hogy gyakorlatilag mindenkit kikészített ez az ügy, s

ha nagy ritkán kedvük támadt viccelődni, azon élcelődtek, hogy

kinek lesz jobb nő a pszichiátere.

Lassan, nehezen szőtték a hálót. A dolgukat nagyon

megnehezítette, hogy a sajtó állandóan a nyomukban volt, s mivel a

nyomozást Tom vezette, rendszeresen ott virított a képe valamelyik

újság címlapján. A számtalan variációk egyikén rágódott azon az

estén is, amikor jóval tizenegy után hazafelé tartott. Vasárnap volt, a

hónap harmadik vasárnapja, s némi megkönnyebbüléssel vette

tudomásul, hogy aznap nem érkezett semmiféle bejelentés rituális

gyilkosságról. A lakása előtti kis parkban gyerekek randalíroztak,

megszokta már őket. Általában bömböltették a magnót, többnyire rap

zenére vonaglottak vagy kosárlabdáztak.

Újabban görkorcsolya-mutatványaikkal kápráztatták el, ahogy

össze-vissza cikázva száguldoztak padra föl, padról le. Pár lépésre

volt a kapujától, amikor az egyik gyerek – nem lehetett több

tizenötnél – óriásit esett. A görkoris falka észre sem vette, hogy

lemaradt tőlük, a srác nagyot nyekkenve elterült a földön, mint egy

rongycsomó.

Ösztönösen a gyerek fölé hajolt. A fiú nyöszörgött. Leguggolt

mellé, hogy megnézze, nem törött-e csontja. A közeli templom órája

elkezdte ütni az éjfélt.

– Még vasárnap van, hülye zsaru – sziszegte a fiú, s Tom, aki egy

másodpercig hitetlenkedve tétovázott, mint aki nem jól érti, amit

hall, későn reagált. Utolsó emléke egy villanó penge és a nyakába

hasító fájdalom volt.

A torka fájt iszonyúan akkor is, amikor napok múltán végre

magához tért. Aztán időről időre rátört a sötétség – mint később

megtudta, műtőből műtőbe tolták, előbb az életéért harcoltak, aztán a

szétroncsolt torkát próbálták emberi életre alkalmassá tenni. Óriási

szerencséje volt, hogy a támadója kezében megbicsaklott a penge. Ha

csak pár milliméterrel tovább szalad, az isten sem segíthetett volna

rajta. A nem túl széles, ám mély seb, ha lassan is, de gyógyulni

kezdett, végül mái csak a hangját kellett visszakapnia. Ez utóbbi tűnt

a legnehezebbnek.

Előbb hónapokig némaságra volt kárhoztatva, ekkoriban

rengeteget gondolkodott és olvasott, olyasmit is, amire régen sosem

volt ideje. Átgondolta, kinek és mit kell elmondania, ha egyszer

végre majd újra meg tud szólalni. Amikor azonban meggyötört

hangszálait fokozatosan beszédhez kezdték szoktatni, elfogytak a

szavai. Engedelmesen kinyitotta a száját, hogy elismételje halkan,

hogy asztal, szék, kék ég, kék hold, de képtelen volt megszólalni.

Kimerült. Agya lenullázódott és hihetetlen gyorsasággal zuhant a

nihil felé. Lerongyolódott szervezete, mint bosszúszomjas szerető,

benyújtotta a számlát.

Egy nap, miközben már órák óta csak bambult kifelé az ablakon,

valószerűtlen, oda nem illő illatot érzett az orrában. A sós, párás

tengeri levegőnek van ilyen szaga eső után. Jóllehet, csak a képzelete

játszott vele, mindazonáltal agya ezzel az érzéki csalódással tudatta

vele, mit kell tennie. Jack Dexter vitte ki a reptérre, útközben

legalább százszor elmondta, hogy addig maradhat távol, amíg elég

erősnek nem érzi magát a visszatérésre, mindegy, meddig tart. Azért

ismételte minduntalan, mert nem volt biztos abban, hogy Tom

felfogja a hallottakat, hogy érti a szavakat.

Thomas O'Shannon félálomban, csomag nélkül szállt le Rómában,

hogy aztán gépet váltva elrepüljön Szicíliába, ahol Palermóban

vonatra ült, s Trapani partjainál hajóra szállva végre megérkezzen a

Szigetre.

*

Gyerekkora óta itt mindenki csak Sanónak hívta. A Thomas

idegenül csengett az ittenieknek, az O'Shannon még inkább. Lehetett

úgy ötéves, amikor a helybelieknek, akik nem tudták kiejteni a

vezetéknevét, megpróbálta leírni. Csakhogy néhány betűt kifelejtett,

s azt vetette papírra: O Sanon. Sano, helyeseltek a szigetlakók,

gondolván, hogy fura egy név, de legalább a szájukra esik.

Az apró kikötőben Mario várta, aggódva, izgatottan. Teresa a

panzióban ágyazott neki, de ő másnap kiment a falu szélén

magányosan álldogáló kicsiny házhoz és kitakarította. Rég elhalt

rokonai egyike nem csak a házat hagyta ott neki, hanem egy ócska

bárkát is. Halászni ugyan nem lehetett vele, de arra jó volt, hogy a

partok közelében kószáljon.

Mario rátukmált néhány jobb állapotban lévő ruhadarabot, utána a

lehető legbölcsebbet tette – egyedül hagyta. Pár hét múlva magától

ment fel a panzióba, előbb csak elüldögélt a teraszon a lámpa alatt, s

hagyta, hogy Mario mondja a magáét. Később már figyelni kezdte a

szavakat, de még mindig képtelen volt megszólalni. Később jött rá,

hogy tulajdonképpen szeretett néma lenni. Tulajdon hangtalansága

furcsa, időtlen szabadságérzetet adott.

Miután a szigeten mindig is csodabogárnak tartották, nem

kérdezték, miért jött, s meddig marad, néhány hét után pedig úgy

kezelték, mintha öröktől fogva a szigeten élt volna. Ő maga is kezdte

úgy érezni. Kitörölte agyából, hogy vannak földek, országok, sőt

kontinensek is a szigeten túl, elfeledtette magával, hogy létezik más

nyelv azon kívül, amit nap, mint nap hall. így hát, amikor egyik este

megkérdezték tőle a halászok, hogy nem állna-e be hozzájuk a

bárkára, mert elkelne a munkáskéz, gondolkodás nélkül rábólintott.

Ekkor már megerősödött, visszaizmosodott, de a hálókkal végzett

kemény munka és a kötelek feltörték a tenyerét, sebei sosem tudtak

teljesen begyógyulni, a hegek minduntalan felszakadtak. Nem bánta.

Miként az sem zavarta, hogy haja már a vállát verte. Talpon volt

minden hajnalban, és alkonyatkor visszatért a házába. Ha az időjárás

nem engedte, hogy kifussanak, a sziklákon kószált és rácsodálkozott

újonnan előkerül gondolataira.

A szigeten élők nyelvjárásán szólalt meg először, ami vall

miképpen emlékeztette az amerikai dél elnyújtott ritmusára, Tulajdon

füle számára is idegenül csengett rekedt hangja, ráadásul menten el is

fogta a nevethetnék, mert az első mondai, ami közel egy év után

elhagyta az ajkát, így szólt: „A francba, leállt a motor!” Jóllehet, a

helyzet egyáltalán nem adott okot a derültségre, hiszen nyílt tengeren

telibe kapta őket a vihar, alig tudtak partra evickélni. Akkor – hosszú

idő után először – örülni tudott annak, hogy él.

Sano belesimult a szigetbe, beleolvadt. Megszokta a hangjait,

neszeit, szerette és eszébe sem jutott, hogy valaha is elhagyja. Már

több mint egy éve a szigeten volt, s abból élt, amit halászként

megkeresett, amikor a nagy tonvadászat előtti készülődésben

kiderült, a hálóik bizony elkoptak, és a bárkára is ráférne egy

alaposabb felújítás. Sano – aki ekkorra már emlékezni sem akart régi

nevére – a két Sergio bárkáján áthajózott Trapaniba, hogy megfelelő

felszerelést vásároljon. Ekkor hagyta el először a szigetet.

Hazafelé tartva pedig találkozott Sasha Andersonnal.

Később sokat rágódott azon, hogy mi a fenének kellett pont neki

és pont akkor Trapaniba mennie, bár a lelke mélyén tudta, a szigeten

előbb-utóbb ugyanúgy összefutott volna a lánnyal, s a hatás minden

valószínűség szerint ugyanaz lett volna, miként a következmények is.

Elsőre valóban nem vette észre, hogy idegen. Olyan otthonosan

aludt a fedélzeten. Úgy aludt az ócska bárkán, ahogyan csak a

gyerekek tudnak: egész lényüket átadják az álomnak, testük szinte

lebeg, s önfeledten kóborolnak az álom mezsgyéjén.

Azt rögtön látta rajta, hogy kicsit habókos, de az ilyesmi

korántsem zavarta. A vörösesbarna haj, a napfényben zölden

szikrázó, mandulametszésű szempár azonban tagadhatatlanul

felizgatta, mégpedig jólesően. Erre az érzésre rögvest rá is

csodálkozott, az újdonság erejével hatott, mintha ilyesmi is csak most

először történne vele.

Egyáltalán nem zavarta, hogy a két Sergio elfelejtette megejteni a

bemutatás szent ceremóniáját. Kedvére volt, hogy mindketten valaki

harmadiktól hallották a másik nevét, mert ezáltal a legközelebbi

találkozáskor úgy tűnt, hogy merőben felesleges bemutatkozniuk,

hiszen ismerik egymást. Valójában az ejtette rabul már a legelején,

az az egyre erősebben motoszkáló érzés, hogy öröktől fogva ismeri.

Ez hajtotta már az első este a panzióhoz, ahol a teraszon ülve, a

nyitott ajtón át végighallgatta Sasha bájos eszmefuttatását a latin

szeretőkről. Már az ajkán volt egy csípős válasz, miközben a lányra

emelte borral teli poharát, amikor beléhasított: a lány Thomas

O'Shannon nyelvén beszél, és hiába érti minden szavát, immáron

csak olaszul képes gondolkodni.

Tudathasadásos pillanatokat élt át.

Semmi perc alatt kibillent sztoikus nyugalmából. Régi énje, mint

egy nem várt, elfelejtett ismerős bekopogtatott egyik agykamrája

ajtaján és csak tátogott. Nem tudta, milyen nyelven szólaljon meg.

Tom O'Shannonnak a sziget nyelve egy mesebeli világ eszköze volt,

Sanónak pedig élete alapvető eleme -. Sano a sziget lassan

csordogáló mindennapjaiban lélegzett – már nem volt azonos

Tommal, sem annak világával és nyelvével. Sano minden lehetséges

módon elutasította mindazt, ami Tomot körülvette.

Tom nyelve megszűnt. Kis híján pánikba esett a gondolattól, hogy

angolul kell megszólalnia.

Meglépett inkább, faképnél hagyta az egész társaságot. Csak

egyvalamivel nem számolt: a váratlanul rátörő vággyal. Régi-új érzés

volt ez is, előbb csak incselkedett vele, mint a kisördög, aztán

fokozatosan hálót font érzékei köré.

Az úti szótár körüli sajátos szóváltásuk ugyan elképesztette, de

végre meglátta helyzetének komikus oldalát is. Én Tarzan, te Jane,

avagy a posztmodern, pszichedelikus társalgás… – nem csoda, hogy

Sasha kigúnyolta. Először ettől is zavarba jött, viszont annál inkább

kíváncsi lett a lányra.

Azt azonnal megérezte, hogy Sasha keres valamit a szigeten,

olyasmi után kutat, ami a saját sorsát is érinti valamiképp. Amikor

megtudta, hogy a mattanza vonzotta ide, már nem csodálkozott.

Kíváncsi volt rá, vajon a lány rádöbben-e arra, hogy ez a barbárnak

tetsző ősi rítus nem más, mint a halálból fakadó élet szimbóluma.

Kegyetlensége is az élet maga, hogy tonhalak vagyunk

valamennyien, s mindannyiunkra vár valahol egy csapda, egy háló,

egy szigony.

Szerette volna mindezt elmondani neki, de nem tudta. Igaz, nem is

volt rá szükség. Sasha megértette. Amikor lefejtette a vontató

korlátjáról a lány begörcsölt kezét, és maga felé fordította, már tudta,

hogy elveszett. Nem bánta. Hiszen a lány szavak nélkül is odaadta

neki magát abban a pillanatban, amikor hagyta, hogy Sano letörölje a

könnyét.

Az elemi erővel kirobbanó szenvedély merőben új tapasztalás

volt. Sosem érzett, sosem élt rácsodálkozás: a lány varázsol. Ez a

varázs lengte körbe akkor is, ha sírt, ha ölelt, ha beszélt – az önfeledt,

ösztönös őszinteség. Szemérmetlen, következményekkel nem törődő,

áradó érzékeik kavargásának sem adtak nevet. Megszólalt miatta a

régi nyelvén, de csakis hozza szólt így. Nagyon nehéz volt rátalálni a

régi hangokra. Szinte minden alkalommal belesajdult a torka. Rövid,

kurta szavakat, mondatokat formált, és mindannyiszor regényeket

közölt vele gondolatban. Szerette vele a csöndeket, szeretett mellette

ébredni, szerette nézni, amint elkomolyodó képpel a laptopja fölé

hajol, szerette a billentyűkön száguldozó ujjait, amelyek aztán a bőrét

szántották minden éjszaka.

Kezdetben úgy hallgatta Sasha hosszú monológjait, mint aki

idegennyelvű rádióállomást fogott, de nem teker tovább, mert

elringatja a másik beszédének dallama. Később ízlelgetni kezdte.

Felelni akart neki. Magában készülni kezdett a napra, amikor majd a

lány elé áll és elmond neki egy történetet egy férfiról, akit Thomas

O'Shannonnak hívtak.

Mire úgy érezte, képes lenne végigmondani, Sasha eltűnt.

*

Mindaz, ami varázslat volt, rontás lett. Otthagyta, és Sano harca

Tommal állandósult. Mindkettő Sashát akarta. Úgy érezte, szép

lassan becsavarodik, skizofréniás lesz. Tévedett? Álmodott? A lány

széttörte mesevilágának üvegburáját. Egyre nagyobb réseken ömlött

be a külvilág. Két hónapig bírta még, éjszakánként ölelés helyett

Sashának írt levelet, lassan haladt vele, mintha soha nem is akarná,

hogy elkészüljön, aztán amikor az első nyári turisták megérkeztek a

szigetre, Sano a hajnali komppal elment.

Elhatározta, megkeresi a világgá szökött, tékozló lányt, akiről

mindössze annyit tudott, hogy egy oregoni rádióállomásnál dolgozik,

Portlandtől nem messze egy kisvárosban él, egy másik tenger másik

partján. Abban a biztos tudatban cselekedett, hogy ami köztük

történt, az nem holmi érzelmi baleset volt, és ha Sasha megtudja róla

az igazságot, akkor mindketten nyernek még egy esélyt. Ennél több

pedig nem is kell.

Amikor azonban – élve a szakmája adta előnyökkel – a forró

chicagói kánikulában a számítógép monitorára hívta az oregoni

Sasha Anderson adatait, már semmiben sem volt biztos. A gép

szenvtelenül közölte vele: Sasha Anderson tizenhárom éve férjnél

van.

Csapdába esett. Első gondolata az volt, hogy azonnal visszamegy

a Szigetre. De tudta, a nyugalma már odalett. Sano – jobb híján – úgy

vélte, megtalálta a magyarázatot arra, miért ment el szó nélkül Sasha.

Hazament. A családjához. Az ösztönei mást súgtak, de nem hitt már

nekik. Önsajnálat helyett megint a munkába menekült, lassacskán

újra ismerőssé váltak az utcák, a kollegák, a szavak már gond nélkül

sorjázlak, de nem voltak kedvesek.

Ősz elején jártak már, amikor a belvárosi áruház kirakatában

észrevett egy újonnan reklámozott könyvet. Már a cím is mellbe

vágta: La mattanza – Nicholas története. Ideges kamaszként sietett

be a boltba, lekapta a könyvet a polcról és megfordította. A szokásos

helyen díszelgett a szerző portréja, . ha a borítón álló név nem lett

volna elég, immár a fényképet bámulva meggyőződhetett, hogy a

könyvet valóban Sasha írta. Amíg olvasta, úgy érezte, ott fekszik

mellette és felolvassa neki ezt a pokoljárást. Még a hangját is

hallotta. Nicholas figurája fájón ismerős volt, akárcsak Sasha

némelyik mondata.

Még meg sem tudott szabadulni a könyv által felkavart

gondolataitól, amikor egy reggel Dexter azzal fogadta, hogy az

áthelyezési kérelme, amelyet még a balesete előtt beadott, végre

meghallgatásra talált. Ideiglenesen ugyan, de azonnal a nyugati

partra küldik egy ügy miatt, mondta, és a kezébe nyomott egy vaskos

paksamétát, hogy tanulmányozza át. Pár éve efféle hír hallatán

mindössze az jutott volna eszébe, hogy boldogan megy bárhova, csak

maga mögött hagyhassa Chicagót. Most azonban sejtette, hogy

Dexter még tartogat valamit a tarsolyában.

A dosszié elolvasása után már azt is tudta, mit. Pár nap múlva

felettesei „nem hivatalos beszélgetésre” invitálták. Korábban

kifejezetten utálta az ilyen konspirációs találkozókat, mivel ezeken

általában balekot kerestek, akire később rákenhetnek minden

felelősséget. Most azonban már épp elég nagy baleknak érezte

magát, s tökéletes közönnyel hallgatta a többieket.

Nos Tom, két kérvénye is fekszik előttem – kezdte a nagyfőnök,

s mintegy igazolásképpen felemelte és megmutatta mindkettőt. – Az

egyikben az áthelyezését kérte, még mielőtt belebonyolódott volna

abba a szerencsétlen szektás gyerekek utáni nyomozásba. Akkoriban

nagyra értékeltük, hogy mégis vállalta, hogy végigviszi az ügyet.

Ugye, mondanunk sem kell, mennyire sajnáltuk, amikor kis híján

belehalt. A másikban – lobogtatta meg ismét a papírlapot – a balesete

után a leszerelését kérte, egészségi állapotára hivatkozva. Ezt akkor

nem fogadtuk el, remélve, hogy ismét munkaképes lesz, s

változatlanul úgy gondoljuk, hogy érdemes volt magára másfél évet

várni. Úgy tudom, újabban megint csak hasonló gondolatokat forgat

a fejében. Nem örülök neki, de megértem.

Thomas O'Shannon biccentett. A tiszteletkört megfutották

körülötte, várta, hogy a lényegre térjenek.

Ugye, hallott már a drogkommandóról? Szükségük lenne néhány

új és tapasztalt emberre. Olyanokra, akik nagy rutinnal rendelkeznek

a nyomozásban, de képesek önállóan is dolgozni. A szövetségiek

égisze alatt működne továbbra is, de a drogosokkal karöltve. Jack

már vállalta, de azt szeretné, ha maga is vele tartana.

Nyugatra – mormogta O'Shannon.

Egészen pontosan Portland környékére – vette át a szót Dexter.

– Én ismerem a vidéket, te viszont nem, ekképpen téged sem ismer

ott senki, s ez jelen esetben nagy előny. Olvastad a dossziét?

Olvastam. Egy évvel ezelőtt két lány meghalt kábítószer

túladagolásban. Két hét eltéréssel ugyanazon a helyen találtak rájuk,

a portlandi Washington Parkban. A lányok jó ideje egy rehabilitációs

farmon éltek, hónapok óta tiszták voltak.

– A környékbeliek csak Völgyként emlegetik az intézményt, a

rosszindulatúabbak meg drogfarmként – bólintott Dexter.

– Semmi jel nem utalt arra, hogy megszöktek volna. Leginkább

arra voltak kíváncsiak, hogyan jutottak el a lányok pénz és irat nélkül

Portlandig és hol, kitől szereztek drogot.

– A nyomozás kiterjedt a Völgyre is – folytatta szenvtelenül Tom,

mintha leckét mondana fel. – Patrick Winter, a rehabilitációs

program vezetője az utolsó grammig elszámolt a gyógyszerkészlettel.

Volt némi mesterségesen gerjesztett indulat a „drogfarm” körül, ami

aztán alábbhagyott. A völgybeliek tisztának tűnnek.

– Csakhogy az utóbbi hónapokban több hasonló eset is történt.

Csupa fiatal lány az áldozat, igaz, nekik semmi közük nem volt a

Völgyhöz. Viszonylag friss kábszeresek, akik stricheléssel keresték

meg a napi drogra valót. A sajtó nem nagyon rágcsálta a témát,

elintézték azzal, hogy néhány kokós kurva meghalt. – Dexter a

levegőbe bokszolt. – Nagyon fiatal lányok ezek, Tom, szinte még

gyerekek. Beetetik őket, rákapatják a narkóra, aztán kilökik az

utcára, hogy összeszedjék a napi betevőt. Mindeddig a helyi

rendőrség nyomozott az ügyben. Csakhogy mifelénk is

megszaporodtak a hasonló esetek. A chicagói zsaruk nemrég

elkaptak egy itteni dílert, aki elköpte, hogy van egy jól bejáratott

hálózat… túl sokat nem tudott mondani a szervezetről, amely az

oregoni partokról szerzi be az anyagot. Ezen a ponton átadták az

ügyet a szövetségieknek és így került a drogkommandónkhoz. Azt

mellesleg már ők is sejtették, hogy van arrafelé egy nagyban szállító.

Életemben nem jártam Portlandben, viszont mintha tanultam

volna az iskolában, hogy a nyugati part egyik legforgalmasabb

kikötője. – Tom fanyarul elmosolyodott. – De gondolom, ezt

számításba vették a drogbrigádnál is. Azt azonban nem hinném, hogy

ott lenne a narkó elosztóközpontja.

Merthogy? – A nagyfőnök előrehajolt.

Mert Portland, ha jól emlékszem a földrajzórákon tanultakra,

száz mérföldre van az óceántól. Tulajdonképpen a széles és mély

folyón úsznak fel a tengerjárók a kikötőbe. Ila egyszer beúsztak a

csatornába, már sokkal sebezhetőbbek mint a nyílt vízen. Nehéz

megszabadulni a rakománytól, bárminek is álcázzák. Nem, szerintem

valamelyik környékbeli kisebb kikötőben kell kutakodni.

Dexter az asztalra csapott. – Ugyanerre a következtetésre

jutottunk mi is. Egy kikötő, ahol nagy a jövés-menés, halászhajók

futnak ki és térnek vissza naponta… Ahol teljesen normális, ha

némelyik nap kevesebb, máskor meg több a zsákmány. Ki a fene

ellenőrizné minden áldott nap a halászokat?

Sano felállt, az ablakhoz lépett és letekintett az alatta nyüzsgő

városra. Hagyni kéne az egészet a francba. Kisétálni az ajtón,

felszállni az első gépre és visszamenni a Szigetre. Ahová tartozik.

Ahol otthon volt. Egészen addig, amíg Sasha el nem tűnt.

Egyetlen porcikája sem vágyott Oregonba. De hirtelen megint

megcsapta orrát a tengerillat, merő képtelenség volt persze, érzéki

csalódás csupán, de határozottan érezte, s olyan elemi erővel tört rá a

tenger utáni vágy, hogy szinte fájt. Tengeren innen, tengeren túl –

mindegyik parton kell lennie egy hajónak…

– Azt mondták odaát – szólalt meg halkan, s fejével kifelé intett az

ablakon, mintha az utca másik oldalán a Sziget lenne –, hogy elég jó

halász vagyok.

*

Gordon Morrisnak is ez volt róla a véleménye. A szintén ír

családból származó kikötőparancsnok ajánlotta be hozzá O'Shannont,

miután egy ideje azon kesergett, hogy nem talál megbízható embert,

aki a hajójavításhoz meg a gépészethez is konyít valamit. Morris nem

sokat kérdezősködött, örült, hogy az új embernek se kutyája, se

macskája és rendben vannak a papírjai. Gordon Morrisnak tucatnyi

hajója futott ki hajnalonként Astoriából, s az utóbbi időben egyre

gyakrabban rákényszerült, hogy újra és újra beugorjon valaki helyett,

mert nem engedhette meg magának, hogy üzemképes hajóinak

valamelyike is a kikötőben vesztegeljen. Hatvan felé járt, és a

tengeren töltött évtizedek nem bántak vele kegyesen. Vállalkozóként

kiszámíthatatlan nyereség, kölcsönök és kamatok közt

egyensúlyozva próbált talpon maradni.

– Nem ismerem ezt a környéket – közölte Tom, amikor először

végigjárta Morrisszal a dokkot –, de ismerem a hajókat. Az például

egy pompás halászkutter. Az viszont – mutatott egy másikra – hiába

van kiglancolva, mindjárt szétesik. Rosszul oszlik el rajta a súly.

– Látom, van hozzá szeme. Azt mondják, délről jött.

– Éppenséggel igaz – mosolyodott el Tom. – Most épp az európai

délről.

– Itt valamivel hűvösebb van. Nem könnyű errefelé halászni,

délebbre sziklacsúcsok állnak ki a tengerből. De ha bírja az itteni

klímát, előbb-utóbb jól fogja érezni magát.

Tom a kikötő közvetlen közelében, két kocsma

tőszomszédságában bérelt egy kis lakást, így hamarosan szert tett

néhány ismerősre. Pirkadatkor mindig hajszálpontosan megjelent

Morris irodájában, leakasztotta a hajó kulcsait és általában elsőként

lépett a fedélzetre. Pár hét alatt kiismerte az itteni áramlatokat, s a

maga csöndes, nyugodt módján zökkenőmentesen megtalálta helyét

az összeszokott közösségben.

Arra már rég rájött, hogy az emberek azért a leghálásabbak, ha

hagyja őket beszélni. Ekképpen aztán nem is traktált ő senkit

semmivel, ha kérdezték válaszolt, de leginkább csak hallgatott, így

aztán hamar befogadták, mondván: milyen jókat lehet vele

beszélgetni.

Dexter szerzett neki egy közepesen lepusztult terepjárót – szerinte

ugyanis ilyennel közlekedik egy világcsavargó halászlegény –,

amelyet meglehetősen sokszor kellett bütykölnie. Dexter szerint ez

csak az előnyére válhat, mert egyrészt az autószerelés kifogyhatatlan

témaforrás kocsmai beszélgetésekben, másrészt híre megy, hogy

ilyesmihez is ért, s ez hasznos ismeretségekhez vezethet. Tom csak

legyintett a dzsip láttán, ám később bebizonyosodott, hogy Dexter

egyáltalán nem számított rosszul.

Egyik délután korábban tértek vissza a kikötőbe, mert szakadt az

eső, s miközben a halfeldolgozó teherautóira pakolták az emberek az

aznapi fogást, ziháló furgon kanyarodott a mólóhoz. Oldalán a

Nelson Admirálishoz címzett kávézót és ivót hirdette a cégér, s egy

fiatal, harmincas nő pattant ki a volán mögül. Rengeteg szőke haja

kibontva, s valami bogárfélét mintázó fülbevalót viselt.

Hé, Morris, ugye nem felejtette el a két láda halat? Nelson azt

üzeni, kéne öt-hat kiló kagyló is.

Ellen, maga mindig ideges, ha a kikötőbe jön – vigyorgott

Morris.

Miért ne lennék? – zsörtölődött Ellen Scott. – Nelson folyton

morog, hogy nem friss a hal, de a világért se jönne kit helyettem,

mert akkor nem tudna kivel veszekedni. Arra is fütyül, hogy utálom a

halszagot, a járgányunk meg olyan ócska, hogy sosem tudom,

hazaérek-e vele. Ráadásul szakad az eső, este óriási buli lesz, még

két kisegítő pincérlányt kellene találnom… azt se tudom, hol áll a

fejem.

Morris két láda friss halat pakolt saját kezűleg Ellen furgonjába,

és szólt az egyik fiúnak, hogy a rakjon meg egy hálászzsákot

kagylóval. Aztán a nőre kacsintott.

A kocsira ne legyen gondja. Tom majd megnézi.

O'Shannon elmenőben volt már, de szó nélkül visszafordult.

Üljön csak be a kocsiba – szólt a lányra –, még megázik.

Kösz, Idegen. Magát még nem láttam errefelé.

Valószínűleg azért, mert tényleg idegen vagyok – mosolyodott

el Tom, s kinyitotta a motorháztetőt.

Morris fejére húzott kapucnival a furgon ablakánál ácsorogva

beszélgetett a lánnyal. Helyi híreket cseréltek, egyszer csak Ellen

kikapott egy magazint az ülésen heverő újsághalomból és

meglobogtatta Gordon Morris orra előtt. A World legújabb száma

volt.

Sasha cikke is benne van. Ami azt illeti, eddig eszembe se jutott,

hogy a halászok is csak afféle hentesek. Ha maguk is így halásznak,

esküszöm, vegetáriánus leszek.

Morris belelapozott. – Mi a francnak ment az a bolond lány a

világ túlvégére, hogy döglött tonhalakat lásson? Elég lett volna

leslattyognia ide a kikötőbe.

Tom kezében megremegett a franciakulcs.

Nem erről szól a történet, hanem valami ősi rítusról –

magyarázta Ellen. – Igaz, happy end nincs. Az ottani halakat is

felfalják.

Na ugye – Morris szinte sértve érezte magát.

– Különben meg a könyve miatt ment oda. Amikor annak nagy

sikere lett, akkor kérték meg, hogy írjon külön cikket arról a szicíliai

tonvadászatról. Olvasta már a könyvet?

– Van is nekem arra időm – morgott Gordon Morris. – azért az

újságot itt hagyhatja nekem. Az asszony biztosan elolvassa, mert

még a rádióban is mindig meghallgatja Sashát. Azt mondja, ő mindig

is tudta, hogy az Anderson lány viszi valamire. Szerintem csak

egyszerűen bolond. Én soha egy kukkot sem értek abból, amit a

rádióban összezagyvál. Futóbolond, én mondom. Na, megyek és

utánanézek a kagylóknak.

Elen kiszólt Tomnak: – Hogy áll, Idegen?

– Gyakorlatilag megvagyok. Indítsa be! – A motor gyönyörűen

duruzsolt. A férfi behajolt Ellenhez az ablakon. – Azért nem ártana

átnézetni egy autószerelővel. Ezt-azt nagyon gyorsan cserélni kéne

benne. De ne aggódjon, most biztos elviszi hazáig. Jó utat! – A maga

részéről már ment is volna a dolgára.

– Várjon! – kiabált utána Ellen. – Az a minimum, hogy meghívom

egy-két italra. Na ne aggódjon, nem most. De az Admirálisban

szívesen látjuk. Jobb hely, mint ezek a kócerájok.

– Admirális? Nelson után?

– Nofene, egy művelt Idegen!

– És önben kit tisztelhetek?

– Lady Hamiltont – kacsintott rá a lány, finoman tudtára hozva

Nelson mellett betöltött státuszát. – Amúgy Ellen Scott a becsületes

nevem.

Tom nem sietett bemutatkozni. Udvariasan elköszönt, s meg sem

várva Morris visszatértét, a dolga után nézett. Odahaza, a

hangulattalan kis lakásban feldolgozandó anyagok tömege várta.

Minden áldott nap újabb információkkal egészítette ki feljegyzéseit

az astoriai hajók mozgásáról, a kikötőben működő halászati

vállalkozásokról, a közelükben megforduló szállítmányozási

cégekről, a dolgozóikról, s minden egyébről, amiről úgy vélte, hogy

hasznos tudniuk.

O'Shannon, a halász, munka után a laptopja fölé görnyedt, s

különböző elméleteket állított fel az adatok alapján, amelyeket aztán

hosszasan megvitatott Dexterrel. Esténként pedig kötelességtudóan

járta a kikötő kocsmáit. Az Ellennel való találkozás azonban el-

elterelte a figyelmét. Végül egy este betilt a kocsijába és megkereste

az Admirálist. Úgy döntött, lesz, ami lesz, itt az ideje, hogy megigya

azt az egy-két pohár italt Sasha Anderson barátnőjével.

Kedd volt. Nyolc óra tájt érkezett, s kellemesen csalódott, amikor

belépett a kívülről is mutatós kocsmába. Ellen épp egy nagyhangú

vendéggel szájalt, George Nelson pedig egy vérre menő biliárd partit

figyelt. Láthatóan törzsvendégek jártak ide, néhány ismerős arcot a

kikötőből is felfedezett, úgy tűnt, aki idejár, nem feltétlenül a

lerészegedés kedvéért teszi.

Hozta isten, Idegen – kiabált a pult mögül Ellen, amint

észrevette és lehalkította a rádiót. – Már azt hittem, sose jön el.

Mindennap tisztán tartottam magának egy poharat.

Ennél többet, nem is tehetett volna értem.

Ellen egy pillanatra zavarba jött. Nem tudta eldönteni, az idegen

félreértette tán a szavait, s most barátságtalanul elutasítja, avagy

ilyen sajátos a humora. Tom szája szögletében mosolyféle játszott

ugyan, de korántsem derűs. A lány számára kínossá váló helyzetet

George Nelson oldotta meg, aki a pulthoz ballagott és barátságosan

kezet rázott az idegennel.

Szóval maga reparálta meg a tragacsot? Azóta még csak el se

köhintette magát. Ezer köszönet. Ellen azt mondja, lent dolgozik a

kikötőben.

Gordon Morrisnál..

Az a vén gazember a lelket is kihajtja az embereiből, nem is

csodálom, hogy a jobbak előbb-utóbb faképnél hagyják. Hogy jön ki

az öreggel?

Tomot mulattatta, hogy Nelson öregnek, meg vén gazembernek

titulálta Morrist, noha legfeljebb csak tíz évvel lehetett fiatalabb nála.

Igaz, a kocsmáros vékony, inas testű, s afféle kemény, határozott

vonásokkal megáldott, szuggesztív férfi volt, akit minden életkorban

nagyon vonzónak találnak a nők. A nálánál legalább húsz évvel

fiatalabb Ellen szeme is megfényesedett, miközben Nelsonra nézett.

Ki lehet jönni Morrisszal – felelte Tom. – Csak akkor gorombul

be, ha esik.

Mert olyankor szaggat a dereka. Mellesleg az enyém is. Mit

iszik?

Szívesen fogadnék egy bélelt kávét.

– Milyen választékos a mi idegenünk – vigyorgott a lányra

Nelson. – ír whiskyvel béleld ki, szépségem. Jó sokkal, hátha attól

elszólja magát és megmondja a nevét is.

– O'Shannon. Thomas O'Shannon – mondta szinte szabadkozva.

– Akkor jó választás volt az ír whisky, nem igaz? Honnan jön?

– Most éppen Chicagóból.

– Ott él a volt feleségem és a lányom is. Szerintem elég ocsmány

hely. Két napnál tovább nem bírnám elviselni.

– Én sem szerettem.

– Tud biliárdozni?

– Valamelyest.

– Ez azt jelenti, hogy találtam valakit, akit esetleg tönkreverhetek?

– Nelson harcra készen felkapott egy dákót.

– Ez a mániája – legyintett Ellen. – Hogy mielőtt még feldobja a

bakancsát, nyerjen végre egy partit. Már mindenkitől kikapott a

városban, de nem adja fel. Legyen irgalmas hozzá, Idegen.

Tom a tenyerei közt megforgatott egy dákót és követte Nelsont. A

kocsmáros valóban csapnivalóan játszott, úgyhogy minden jóindulata

ellenére O'Shannon nyerte a partit. Miközben a törzsközönség

harsány élcelődése közepette begurította az utolsó golyót is, Nelson

káromkodva az asztalra csapott.

A másik dákóddal ügyesebben bánsz – vigasztalta egy kapatos

vendég.

A feleséged mondta? – kérdezte vigyorogva Nelson. – Együtt

jártunk a középiskolában.

Azért jött inkább hozzám – vágott vissza a másik, s ebben

maradtak.

Ne bánkódjon, Admirális, csak csatát vesztett, nem háborút! –

Tom felhajtotta maradék italát, s távozni készült.

Visszavágó? Ahogy elnéztem, nem nagymenő a biliárdban,

úgyhogy magával szemben van esélyem. – Ellen integetett neki a

pult mögül, mire morogva folytatta: – Be kell állnom Lady Hamilton

helyére. Szívem hölgye ilyentájt a rádióra tapasztja a fülét. A

barátnője műsorát hallgatja. Szóval, eljön máskor is?

Meglehet – válaszolta szűkszavúan Tom és búcsúzóul

mosolyogva odaszólt Ellennek: – Tartson tisztán nekem egy poharat!

– Rendben – intett vissza szinte hálásan Ellen, aki végre

megkönnyebbülten felsóhajtott: az Idegen érkezéskor tett

megjegyzése ezek szerint csak vicc volt.

Tom lassan végighajtott a kisvároson, miközben egyik keze a

rádió keresőgombját tekergette. Végre meghallotta Sashn hangját.

„Jó estét, maradjanak velem éjfélig!” Lehúzódott az útpadkára és

fejét a volánra hajtva hallgatta a lány eszmefutta tását a reklám és a

valóság viszonyáról. A telefonálók hozzászólásaira adott válaszai,

mint megannyi könnyed zongorafutam szaladtak át az éjszakán.

Könnyed és természetes hangon vitatkozott. A vérében van, gondolta

Tom. Olyan, mint a chiliszósz: csípős, égető, de bizonyos ételekhez

nélkülözhetetlen.

Hirtelen a gázra taposott. Visszafarolt az útra, de nem kanyarodott

be a lakásához vezető keskeny utcába. Az ellenkező irányba hajtott,

Portland felé. Tudta, hogy hülyeséget csinál, azt is tudta, hogy épp

felrúg egy alapvető szabályt, de nem érdekelte. Az éjfél már a

városban érte, egy félhomályos parkolóban, ahonnan egyenesen a

rádióstúdió kivilágított bejáratára látott.

Fél egykor lépett ki a kapun. Körbe se nézett, mint aki tudja, hogy

senki sem várja. Miközben a kocsija felé igyekezett, megállt egy

utcai lámpa alatt, dzsekijének cipzárjával bajlódott, az

megmakacsolta magát, Sasha hiába rángatta. A férfi már-már azon

volt, hogy kiszáll és segít neki. Két kézzel markolta a volánt.

Lefogyott, gondolta, fáradt, hajszolt, nyúzott. Ő viszont mindettől

függetlenül gyönyörűnek látta.

Harag, sértettség kavargott benne és a folyamatosan dübörgő

kérdés: Miért mentél el? Azon kapta magát, hogy olaszul

káromkodik, olaszul gondolkodik. Ha most kiszállna a kocsiból és

odamenne hozzá, egy épkézláb mondatot sem tudna kinyögni.

Megvárta, míg a lány feladja a cipzárjával vívott meddő harcot és

beszáll a vadonatújnak látszó Cherokee dzsipjébe, aztán távolról

követte egészen hazáig.

A városszéli erdei út sötét volt, miként a ház is, amelynek

udvarába Sasha befordult. Úgy szállt ki az éjszaka kellős közepén az

elhagyatott vidéken, hogy körbe se nézett. Sano megvárta, míg beér,

és a házban végre felgyullad egy lámpa.

A következő hetekben néhányszor megtette ezt az utat. Kedden és

pénteken eljárt az Admirálisba, biliárdozott Nelsonnal, s mikor Ellen

átadta a pultot, ő elköszönt, Portlandbe hajtott, miközben Sashát

hallgatta. Megvárta, amíg kijön, és egészen hazáig kísérte. Olykor

egy rőt hajú fiatalember is ott szobrozott a kapuban, aktatáskát

szorongatott a hóna alatt, jól szabott öltönyt és felöltőt viselt. Sasha

valahányszor meglátta, mindig a nyakába borult. Miután egyszer

végignézte, amint nevetgélve beszaladnak az erdőszéli házba, nem

ment többé a lány elé.

*

Viszont ekkortájt került a képbe Mark Hardy. Egészen véletlenül.

Dexter, aki rendületlenül bújta az adatbázist és mostanra

gyakorlatilag minden oregoniról tudott, akit valaha megbüntettek –

akárcsak egy gyorshajtásért is –, rábukkant egy másfél évvel ezelőtti

rendőrségi jelentésre.

Péntek este volt, Jack Dexter portlandi „főhadiszállásán” ültek, s a

dobozból fogyasztott kínai ebéd maradványai közt „heti értekezletet”

tartottak. Dexter ideiglenesnek mondott irodáját egy kisebb dél-

amerikai államhivatal is megirigyelhette volna.

Több nagyteljesítményű számítógép ontotta az adatokat, négy

információelemzőt is beosztottak mellé, ők párban dolgoztak,

tizenkét óránként váltották egymást. Hank Jones, a drogkommandó

oregoni főnöke épp új adatokat táplált az egyik gépbe, amikor Dexter

a saját monitorjára bökött.

– Idenézzetek! A parti őrséget riasztották két jacht miatt Coos Bay

partjainál. Szabályos tengeri csatát vívtak festékbombákkal,

összetörtek egy útjukba sodródó vitorlást és segítségnyújtás nélkül

odébbálltak. Az egész banda jól be volt szíva, kokaint meg füvet is

találtak náluk, de épp csak annyit, hogy megússzák. Gyanítom, a

közeledő zsaruk láttán az óceánba szórták a készletet. Az egész

díszes társaságot bevitték az őrsre, némelyik csajra úgy kellett valami

göncöt keresni, mert anyaszült meztelenül futkároztak a fedélzeten,

mindössze egy kis festék volt rajtuk. A pasasok mind nagymenő

üzletemberek, az ügyvédeik pillanatok alatt megszállták a fogdát, fél

órát sem töltöttek bent. Röhögve kifizették a pénzbírságot is.

Tom már a hajókat nézte. – Az egyik jacht kaliforniai. A másik

viszont Astoriában van nyilvántartva. Egy Volcano nevű cég

tulajdona.

Hank Jones odagördült a kerekes székén. – Honnan a francból

olyan ismerős ez a név?

Talán ez segít – Tom a monitorra hívta a két jacht utasa inak

névsorát. Jól megnéztek minden arcot. – Legtöbbjük kaliforniai

aranyifjú, bróker vagy befektetési szakember.

Egyiket sem ismerem – Hank Jones zongorázott egy kicsit a

klaviatúrán. – Nincs priuszuk. Lássuk a többit!

Mark Hardy – mondta szenvtelenül Tom.

Hoppá! őt ismerem. Húszéves korában óriási sztár volt mifelénk,

istentelenül jól rögbizett, a nagy csapatok sorba álltak érte, valami

főiskolai csapatnál kötött ki, gyanítom, az ösztöndíj miatt, aztán

valahogy elkallódott, őt hívták akkoriban Volcanónak. Igazi

tűzhányó volt a pályán. Mit találtak nála?

Pár gramm füvet mindössze. De a nője totál be volt kokózva –

jelentette Dexter.

Sasha! Istenem, add, hogy ne ő legyen! Tom lehajolt a vizes

palackért és nagyot kortyolt belőle.

Ráadásul a csaj csak tizenhét éves volt – folytatta legnagyobb

megkönnyebbülésére Dexter. – Lássuk csak, mit tudunk még Mark

Hardyról… Van néhány cége, gyermeke nincs, nős.

Kicsoda? Hardy? – Hank elnevette magát. – Több csöcsöt

fogott, mint kilincset, de kizárt, hogy nős lenne. Tele lettek volna a

hírrel a helyi lapok.

Márpedig megnősült. Las Vegasban tizenhárom évvel ezelőtt.

Gondolom, két rulettasztal között tette. Hadd tudjam meg, ki az

ara! – Jones elvigyorodott. – Sasha Anderson. Az a nagyszájú rádiós

csaj, aki könyvet írt? Hát ezt nem hiszem el!

Tomnak sem tetszettek a hallottak, de közben sebesen járt az

agya. A listára gondolt, amelyet esténként írt a kikötőben

történtekről. Elővette a saját feljegyzéseit, amelyeket indulás előtt

lemezre mentett. A harmadik komputerhez gurult és behelyezte a

lemezt. Aztán megkocogtatta az asztal szélét, hogy magára vonja a

többiek figyelmét.

Az elmúlt hónapban ezek a szállítmányozó cégek hoztak, vagy

vittek fuvart a kikötőben. Az egyik a Volcano. Az elmúlt hónapban

kétszer láttam. Nem tudom, mi volt a rakomány, azt sem, hogy hozta,

avagy vitte. Épp kifutottunk, amikor a legszélső mólóhoz

kanyarodott, az is lehet, hogy csak parkolni állt meg. – Arra

mindenesetre jól emlékezett, hogy a kamion felirata láttán Morris

nagyot köpött.

– Kié a Volcano? – kérdezte mintegy magától Hank Jones. –

Rosszat sejtek. Egy másik cégé – jelentette kisvártatva. – A szokásos

labirintusba tévedtünk. Dexter, innen tiéd a pálya, te végeztél jogot.

Jack Dexter szó nélkül átvette a munkát, majd félóra múlva

némiképp ziláltan, ámde elégedetten dőlt hátra. – Akarjátok a

részleteket?

– Csak a poént akarjuk hallani – emelte fel tiltakozva a kezét

Tom.

– Peter Ford. A Volcano bejegyzett tulajdonosa Peter Ford.

Csakhogy Peter Ford egyben a Hardy Transport igazgatója is, vagyis

Mark Hardy alkalmazottja. A jacht a Volcano tulajdonaként van

bejegyezve, de van még négy másik hajójuk is, melyeket bérbe

adnak, jó lenne tudni, kinek. Ez már egy kisebb flotta. Attól tartok,

ennek neked kell utánajárnod, Tom. Addig mi kivesézzük ezt a Mark

Hardyt.

O'Shannon hosszan nézte Sasha férjének vonásait. Ritka szép

emberpéldány, viszont egyáltalán nem rőt hajú, mint az, aki a lányt

olykor várni szokta. Ez végképp nem vigasztalta.

Utána kéne nézni az asszonynak is – mondta hirtelen Hank. – Ha

ugyanis Mark Hardy benne van a narkóbuliban, akkor nagy gáz lesz.

Sasha Anderson adta ugyanis oda a Völgyet a Winter-féle

rehabilitációs farmnak, ami mindeddig pompásan és főleg nagyobb

cirkusz nélkül működött. Viszont ha tényleg házasok, amit még

mindig nehezemre esik elhinni, akkor lehet, hogy

vagyonközösségben élnek. Lehet, hogy épp egy drogdíler földjén áll

az elvonó? Ezt egy pillanat alatt kiderítjük – rontott a billentyűknek

Jones. Kisvártatva kedvenc örömkiáltását hallhatták: – Hoppá! A

Völgy Sasha Anderson és Mark Hardy közös tulajdona. A szüleik

íratták rájuk házasságkötésük örömére. Amikor jelképes összegért

bérbe adták a földet Partick Winternek, Hardy is aláírta a szerződést.

A kurva életbe! – mordult fel Tom.

Itt valami bűzlik, de nagyon – hagyta rá Dexter. – Végül is, ha

belegondolunk, Marknak tulajdonképpen jól jöhetett, hogy a föld,

ahol a rehabilitációs farm működik, az övé. Kinek jutna eszébe, hogy

az alapítványt támogatók közt drogdílert keressen? Mert sajnos egyre

biztosabb vagyok abban, hogy Hardy a mi emberünk.

Egyetértek – bólintott Hank Jones. – Mozgósítom az

embereimet. Újra átrágjuk a szerencsétlenül járt kokós kis csajok

anyagait. Tom, tudunk veled nyugis helyen találkozni? Kivihetnél

minket a tengerre egy körre. Vasárnap, oké? Bérelünk egy hajót

Peter Fordtól. Addigra remélem, okosabbak leszünk.

Tom zúgó fejjel hagyta el a szobát. Arra gondolt, Ellen hiába tart

neki tisztán aznap estére egy poharat és Nelsont is valaki más alázza

porig a biliárdasztalnál. Semmi kedve nem volt visszamenni

Astoriába, ahhoz meg végképp nem fűlt a foga, hogy a parkolóban

várja ki az éjfélt, s végignézze, miként borul egy rőt hajú pasas

nyakába Sasha. Mindazonáltal reflexszerűen bekapcsolta az

autórádiót, s pár perc múlva, a már jól ismert szignál után

meghallotta a kedves hangot.

Jó estét kívánok mindenkinek, innen az ONN rádióállomás

portlandi stúdiójából! Sasha Andersont hallgathatják. Éjfélig. Arra

gondoltam, ma este elbeszélgethetnénk a hazugságról. Némely bölcs

filozófus azt meri állítani, hogy a hazugság része a természet

rendjének. Mások szerint viszont, és közéjük tartozott Szent Ágoston

is, soha semmilyen körülmények között nem hazudhatunk. Önnek mi

a véleménye?

Óriási! – Tom rekedten felnevetett, noha majd szétvetette a düh.

– Már csak ez hiányzott! Szent Ágoston, a filozófusok, meg te, amint

a hazugságról értekezel. Esküszöm, alig várom, hogy egyszer végre

elmondjam a véleményemet. Nem fogod megköszönni.

*

Vasárnap hűvös, ám vitorlázásra kiválóan alkalmas reggel

köszöntött rájuk. Tom és Hank Jones átvették a Volcano irodájában a

MaryLou kulcsait, s az egyik alkalmazott kikísérte őket a mólóhoz,

amelynél a hajót kikötötték. Előbb azonban Peter Ford akkurátusan

kitöltötte az űrlapokat, ellenőrizte, hogy Tom valóban rendelkezik-e

tengerhajózási vizsgával – aggódni látszott a jachtjáért, mintha nem

szívesen adná idegenek. Jószerivel csak az nyugtatta meg, hogy Tom

Morrisnál dolgozik, meg hogy Hank szó nélkül a zsebébe nyúlt a

pofátlanul magas kaució hallatán.

Míg Sano végigjárta és ellenőrizte a hajót, Dexter is megérkezett.

Láttára Jones hangosan felröhögött. Jack Dexterhez már hozzánőttek

elegáns öltönyei, így aztán, ha kénytelen volt megválni kedvenc

ruhadarabjaitól, úgy festett, mint aki a bőrét is levedlette. Minden

más holmi idétlenül mutatott rajta, most pedig kifejezetten röhejes

volt. Valószínűleg a Hogyan öltözzön egy jólszituált úr, ha tengeri

kirándulásra megy, és talán horgászni is fog? című

életmódkalauzból állította össze aznapi viseletét, amelyről – Tom

szerint – messziről lerítt, hogy jelmez.

Dexter magára öltött egy egész katalógust: vízhatlan sárga

halásznadrágtól kezdve a combközépig érő gumicsizmáig. Kockás

flaneling, pulóver, sokrekeszes mellény, kis és nagykabát, kötött

sapkára húzott eső elleni kapucni, merítőháló, pecabot, iránytű,

napszemüveg, távcső, riasztópisztoly és cápakés, mentőmellény meg

két pár kesztyű, az egyik drótbetétes, mint a kohászoké.

– Na, hogy festek? – lépett szuszogva a fedélzetre.

– Mint egy gyöngyhalász – Tom átpöckölte félig szívott

cigarettáját a korláton. – Pucoljunk innen, mielőtt idecsődül röhögni

az egész környék.

– Most mi van? Nem öltözhettem úgy, mint Popeye.

– Pedig a pipa nagyon hiányzik a szádból – mulatott Hank Jones.

Tom beindította a motort, a hajótest megremegett, Dexter pedig

leroskadt a fedélzet padlójára. – Ha tudnátok, mennyire utálok

hajózni…

Délnek tartottak, a part meredek, sziklás vonalát követve.

Keskeny, homokos vízparti sávok néha tisztásokká tágultak, az

autóút egészen magasan az óceán felett futott, alig volt forgalom, s

messziről az is olyannak tűnt, mintha aprócska járművek

futkároznának egy terepasztalon. Tom rutinosan elkerülte a vízből

kiálló hatalmas sziklatömböket.

Amikor már látótávolságon kívül kerültek a kikötőtől, leállította a

motort, és a három férfi letelepedett a fedélzeten Hank kibontott

három sört és körbekínálta.

Kivel kezdjük?

Hardyval – mondta Tom.

Dexter hunyorogva a melegen sütő őszi napba nézett. Aztán

lassan, megfontoltan vetkőzni kezdett. Előbb a nagykabátot majd a

kiskabátot vette le, aztán megszabadult a vízhatlan mellig érő sárga

nadrágtól is. Tehette, volt alatta még két másik pantalló, de a

halászcsizmát – más lábbelije nem lévén – gondosan visszahúzta.

Meglazította állig gombolt mellényét, pulóverét és ingét, s miután

keze ügyébe helyezte a mentőövei és az iránytűt, vadonatúj

halászzsákjában kezdett kotorászni.

Ráérünk – biztosította Jones. – Egész álló nap.

Dexter végre kihalászta a szütyőből a laptopját, s mivel végre

kezéhez illő tárgyat foghatott, egész elégedettnek tűni.

Csapj a húrokba, gyöngyhalász – kérte Tom.

Mark Hardy. Harminchat éves. Itt született, apjának egy helyben

bejegyzett szállítmányozási vállalata volt, azt örökölte, de nem sokat

foglalkozott az üzlettel. Főiskolát végzett, sportösztöndíjjal, aztán

felhagyott a rögbivel és jogot hallgatott a Columbián, de nem fejezte

be. Megrögzött szerencsejátékos, az államok összes kaszinójában és

lóversenypályáján ismerik. Fiatalkorúként egyszer elkapták

váltóhamisításért, de akkor az apja kimosta a szarból. Egyszer az

öreg Hardy azt is bejelentette, hogy ellopták a Mercedesét, de később

vissza vonta a feljelentést, mert kiderült, hogy a fiacskája lovasította

meg a verdát, amit aztán eladott és eltapsolta pénzt. Amikor a tékozló

fiú nagy titokban és gondolom, erős felindulásból megnősült, az apa

örömében ráíratta mindenét, aztán hamarosan meghalt. A Hardy

család mellesleg évtizedek óta üzleti és baráti viszonyban állt az

Andersonokkal, ezért nagy volt az öröm, amikor a két gyerek

összeállt.

Eddig tündérmese. Gondolom, megszöktette a kislányt, aztán a

zord atyák egymás karjaiba hullottak és várták az unokák érkezését –

Hank újabb sört bontott.

Valóban így volt – folytatta Dexter. – Csakhogy mihelyst az

öreg Hardy meghalt, a fiú pénzzé tette az örökség nagy részét és

lelépett. Általában jól ment a sora, ám néha leégett, olyankor

visszajött ide Oregonba és megcsapolta a Hardy Transport kasszáját,

ami változatlanul jól működött, tekintve, hogy nem ő vezette, hanem

Peter Ford. A feleségével gyakorlatilag nem is találkozott. A csaj is

nagy világjáró, valahogy mindig elkerülték egymást. A dolog ott

kezd érdekes lenni, hogy nyolc évvel ezelőtt Sasha Anderson

váratlanul hazaállított, és simán rávette Hardyt, hogy közös földjüket

Patrick Winter rendelkezésére bocsássák. Akkoriban nagyon jól

álltak Hardy dolgai. Kifizetődő befektetései voltak, értett az

ingatlanspekulációhoz is, és jól tudta, az a föld megműveletlen, nem

sokat ér, úgyhogy a világon semmit nem kockáztatott.

Viszont hamarosan annyira megromlott nejével a viszonya, hogy

pár év múlva a Hardy Transport egyik napról a másikra szerződést

bontott az Andersonok fűrészüzemével, jól betartva ezzel az öregnek.

Ám a Völgyet az évek során termővé tették a drogfarmon élők, Sasha

nagyapja is talpra állt, Hardynak nem állt érdekében elvágni a közös

szálakat, hallani sem akart a válásról. Gyanítom, egyfajta

befektetésnek tekintett maga körül mindent és mindenkit.

– És amikor minden virágzott – sóhajtott föl Hank –, akkor beütött

a ménkő.

– Pontosan. Sorozatban vesztett. Kártyán, ruletten, lovin.

Akkoriban egyre többet utazott Dél-Amerikába. Megfordult persze

az ottani kaszinókban is, de… – Dexter széttárta a karját – innentől

nehéz bizonyítani… Végül is okos ember, aki vigyáz arra, hogy ne

hagyjon nyomot. Konzultáltunk róla a déli kollegákkal, de a

kolumbiai drogkommandó is csak annyit tudott felhozni ellelne, hogy

elég sokat turistáskodik az országukban, és feltűnően kedveli a fiatal

lányok társaságát. Az egyikük apja éppenséggel drogbáró, de ezt

ugye nem köteles tudni egy kanos pasas. A kolumbiaiak már

figyelték Hardyt, de mivel sosem tudtak ellene felhozni semmit, nem

nyúlhattak hozzá. Marknak pedig volt annyi esze, hogy ne menjen

oda többet, viszont ekkortájt alapította az új céget, a Volcanót,

amelyet jó érzékkel Peter Ford nevére íratott. Feltételezésem szerint

ekkorra már kiépítette a kolumbiai kapcsolatait, és a kis jachtflottával

csempészte a drogot. Amikor pedig éppen üresjárat volt, bérbe adták

a hajókat intim szórakozásra vágyó üzletembereknek, akik közül jó

néhányat a barátjának mondhatott. Ezen nevek hallatán a kutyának se

jutna eszébe, hogy a jachtkölcsönző tulajainak vaj van a fején. Hardy

ráadásul úton-útfélen eldicsekedett a földjén működő rehabilitációs

fáim mai, sőt, jócskán gyűjtött adományokat is az alapítványnak

fejezte be Dexter.

Kedves alak. Talán sosem került volna a látómezőnkbe, ha nincs

az a tengeri ütközet játék pucér babákkal A kiscsajokról nekem is

van mesélnivalóm – Hank Jones letette a sörösdobozt és fényképeket

szedett elő a kabátzsebéből – Azt nem tudom, hogy Mark Hardy

ismerte-e a Völgyből megszökött és a portlandi parkban megtalált

lányokat, ezt csak ő tudná megmondani. Azt viszont tudom, hogy ezt

a lányt ismerte. – Szép, szőke lány mosolygott a képen, fejét kacéran

hátravetette, de tekintete nyílt és ártatlan, már nem gyerek, de még

nem is nő, csak egy kismacska, aki a karmait próbálgatja a fiúkon. –

Ez a lány meghalt. Pár hónap alatt drogfüggő leli az utcán végezte,

aztán egy nap túllőtte magát és elszállt. A környezetében senki nem

talált magyarázatot a történtekre. Főiskolára készült, megszállottan

sportolt, tengerbiológus akart lenni. Tegnap valami évfolyam-bulin a

kölykök füvet szívtak, és a kollégiumban randalíroztak. Okulásként

bevarrtuk egy éjszakára az egész bagázst. Látom ám, az egyik

lánynak ugyanaz a vezetékneve, mint ennek a halottnak. Az

unokatestvére volt. Hogy rövidre fogjam, felismerte Mark Hardy

fényképét. Azt mondta, tavasszal tőle béreltek hajót, aztán az

unokanővére teljesen beleesett a pasasba. Egy darabig együtt is

jártak. Ennyi. Ez sem állna meg bizonyítékként a bíróságon.

És ha most le is tudnánk kapcsolni Hardyt, nem jutnánk el a

nagyhalakhoz. Mert tuti, hogy nálánál messzebb és magasabbra

vezetnek a szálak. Valamelyik maffia területére – összegezte

csüggedten Dexter és megszabadult a vattával bélelt sokzsebes

mellényétől is. – Különben meg Mark Hardy egy ideje a városban

van. Vajon mit akar?

Mindketten Tomra néztek. Ő csak vállat vont. Mindegyre azon

járt az esze, hogy ha Sasha nem a férje miatt hagyta el, akkor miért?

A csontjaimban érzem, hogy jó darabig nem lesz ilyen pompás

idő. Jön az eső, jön a hideg. Használjuk ki a kegyes szeleket –

javasolta hirtelen, s mielőtt a másik kettő feleszmélhetett volna,

máris bontogatni kezdte a rúdra göngyölt vitorlákat.

Dexter majdhogynem rémülten figyelte, amint fürgén szökell a

hajó egyik végéből a másikba, villámgyors mozdulatai nyomán az

égbe szökkennek a fehér vásznak, beléjük kap a szél, s a hajó előbb

lustán elfordul, majd szolgálatába állítva a légáramlatot, felgyorsul és

tajtékos csíkot hagyva maga után, a hullámoknak rugaszkodik.

Dexter – biztos, ami biztos – gyorsan magára kapta a

mentőmellényt, elpakolta a laptopját és a pompás felszereléstől

duzzadó halászzsákkal együtt belökte kincsét a kabinba. Hank

biztonságba helyezte a maradék sört, és vigyorogva figyelte két

társát: az egyik sápadt volt és a pánik küszöbén tartott, a másik

viszont, mintha mély, mákonyos álomból szabadult volna.

Tom önfeledten rontott a hullámok közé. Az arcába csapó

vízpermet lemosta arcáról a keserű vonásokat, örömmel kínálta oda

magát a szélnek, cibálja csak, cibáljon ki belőle minden felesleges

gondolatot. Csak a víz létezett, csak a szél, csak a végtelennek tetsző

kékség, és nem számított, milyen partot hagy maga mögött. A

világon semmi nem számított. Agya legmélyén ismét mocorogni

kezdett a ketrecbe zárt tudás és bizonyosság: valójában erre született.

Érezte a hajó minden ízét, azt is, mit kellene átalakítani rajta, hogy

jobban simuljon alája, szépen, engedelmesen, mint egy odaadó

szerető.

Hank Jones zavart ámulattal nézte, mint nyílik ki az örökké zárt,

fegyelmezett arc, hogy alakul a fanyar mosoly önfeledt nevetéssé,

majd amikor Tom, mintha lovagolna, átugratta halójukat egy magas

hullámon és rekedtes hangon diadalmasan lekiáltott, azt gondolta: Ez

az ember szeretkezik a tengerrel, a hajóval.

Amikor Dexter másodszorra is kidobta a taccsot, kénytelenek

voltak megfékezni O'Shannon vízi ámokfutását. Jack kétségbeesetten

hadonászott az iránytűvel és egyre csak azt tudakolta, merre van a

part? A varázslat megtört. Nincs part, szerette volna mondani Tom,

nincs part, sosem kötünk ki többé. Ehelyett azonban visszafordította a

hajót és újra bekapcsolta a motort, amelynek duruzsolása

megnyugtatóan hatott Dexter idegeire, Jones pedig elégedetten

kereste elő biztonságba helyezett sörösdobozait.

Egészen közel úsztak a parthoz. Tom a szeme elé emelt távcsövön

a szárazföldet fürkészte, azonnal megtalálta a kis homokos öblöt,

ahonnan az út felvisz a magas partra, az erdőszélre és Sasha házához

vezet, majd pedig a Völgy felé kanyarodik. Elhagyatott, magányos

helynek tűnt volna, ha nem látszana a városka utolsó házsora is.

Végigpásztázta az egész partszakaszt. Akárhol is veszi át Hardy a

délről hozott narkót, nem tud errefelé feltűnés nélkül kikötni, csakis a

kikötőben Ráadásul nem valami jó hajós – ezt Morristól hallotta –,

ezen mindig inkább személyzettel fut ki, arról pedig nyilván Peter

Ford gondoskodik.

Hank – szólalt meg végül –, azt hiszem, szét kellene néznünk a

Volcano irodájában. Nem hivatalosan, persze.

Bármely éjszakámat rád áldozom – vigyorgott rá Jones – Csak

füttyents, hogy mikor akarsz. Amikor visszamegyek a kaucióért,

megnézem, hogyan juthatnánk be.

Ezt én inkább meg se hallottam, jó? – Dexter nyögött egy

nagyot. – Mondd, tengerészem, messze még az édes, száraz,

mozdulatlan anyaföld?

Elsőként szállt vagy inkább mászott ki a mólóra. A hajnalban még

oly ropogósán friss katalógusruházata gyűrötten lógott rajta, s mivel

gondosan megint magára húzott mindent, olyan volt, mint egy tépett

tollazatú, köpcös, töltött pulyka, amit egy rosszul sikerült

hálaadásnapi vacsora után valaki bosszúból lehányt. Bágyadtan

búcsút intett, s mire Tom rendbe rakta a hajót, már nyoma sem volt.

Peter Fordot nem találták az irodában, csak egy fiatal, hétvégén

munkát vállaló középiskolás fiút, akinek nem túl sok dolga akadt

aznap. Unottan ült a komputer előtt és az Interneten bóklászott.

Jöttükre felállt, átvette a papírokat, s a fiókból előhalászta a

borítékot, benne a kaucióval.

Jól ment a hajó? – kérdezte udvariasan.

Pompásan. Látom, te is hajózol – bökött a számítógépre Hank.

Ja, szörfözők egy kicsit. A főnök ugyan nem szereti, de hagyja,

ha azt mondom, hogy a dolgozatomhoz gyűjtök anyagot.

Nyilván anatómiából tartasz holnap kiselőadást – kacsintott rá

Jones, merthogy a monitoron formás keblek és kerek fenekek

villództak.

– Ahogy mondja, uram. Az életre készülni kell – felelte fülig érő

szájjal a zavar legkisebb jele nélkül a fiú.

Hank közelebb hajolt a képernyőhöz, mintha ő is a pucér lányokat

gusztálná, közben pedig alaposan szemügyre vette a gépet. Néhány

ártalmatlan, ámde a mai kamaszokat nagyon is érdeklő kérdés után

már mindent tudott a konfigurációról, aztán megkérdezte,

használhatná-e a mosdót. Tom addig odakinn alaposan szemügyre

vette az üvegablakú irodát, a zárakat, meg a riasztó berendezést.

Végül Jones adott egy ötdollárost a fiúnak és ő is kiment.

– Az, egész helyiség be van élesítve, még a klotyó is. Szerinted

mit lehet ellopni egy közönséges jachtkölcsönző irodájából, ahol a

napi bevételt esténként a bankba viszik?

– Ha ez egy egyszerű jachtkölcsönző, akkor gyakorlatilag semmit.

Hajónaplót, pénztárgépet, a komputert… Ráadásul olyan kívülről,

mint egy akvárium.

– Azt sugallja, bárki bekukkanthat, a bentieknek nincs

titkolnivalójuk. A vak is láthatja, hogy nincs miért betörni –

morfondírozott Jones. – Mégis úgy beriasztózták, mint egy

ékszerboltot.

– Talán az is.

– Ékszerbolt?

– Nem. – Tom megrázta a fejét. – Raktár.

*

Jóllehet, a Volcano irodája és a jachtkikötő meglehetősen távol

esett a halászhajók mólójától, már épp elegen ismerték Tomot ahhoz,

hogy észrevegyék, ha arra cselleng. Hankkel azon tréfálkoztak,

mennyivel egyszerűbb lenne műholdról megfigyelni a Volcano

körüli mozgást, mire hétfőn Dexter kimérten közölte, hogy ő már tett

lépéseket az ügyben.

– A műholdas megfigyelést nem tudom garantálni, mivel sok

időbe telne a CIA és a hadügy engedélyének megszerzése, de

szereztem néhány helyzetjelzőt, ezeket csak fel kell biggyeszteni a

hajókra, és az itteni komputereken követni tudjuk a mozgásukat. –

Kitartóan és szemrebbenés nélkül Tomot fixírozta. – A

legpraktikusabb, ha az ember egy kis lukat fúr az árbocba, és abban

helyezi el ezeket a mikrochipeket.

Világos – mondta angyali nyugalommal Tom. – Feltűnés nélkül,

ugyebár.

Ugyebár.

És hogy lehet a legjobban elkerülni a feltűnést? – kérdezte

Jones, és menten meg is adta a választ. – Egy még nagyobb

feltűnéssel.

Így aztán csak Tom nem csodálkozott, amikor kedden

alkonyatkor, amikor a Volcano már bezárt és az összes jachtja a

móló mellett ringott, a kikötő túlvégén felrobbant az egyik raktár.

Szabályos pánik tört ki, hiszen aznap reggel épp egy kamionra való

acetilén gázpalackot szállítottak oda. Aki csak élt és mozgott rohant

oltani.

Tom az ellenkező irányba sietett. Majomügyességgel kúszott föl

az árbocon, s a kis kézi fúróval apró lukat vájt közvetlenül a rúd

csúcsa alatt. A második jachtot preparálta, ami kor iszonyú durranás

rázta meg a kikötőt. Zöld, narancssárga meg ezüst csillagok lövelltek

a magasba, s hullottak alá szemkápráztató alakzatban. Majdhogynem

jó kedve kerekedett a látványtól. Hank Jones néhány ártalmatlan

petárdát rejtett el a raktárban, ahol persze a rettegett gázpalackok

mind üresek voltak, s maga az épület is kellő összegre biztosított.

Csillagesőben mászott fel a többi árbocra, szédítő, színes formák

kavarogtak fölötte az égen, s mire végzett, akkora tömeg csődült

össze, mint a Július 4-i népünnepélyen szokott. Valóban nem keltett

feltűnést. Minként a rőt hajú fiatalember sem, akit csak ő vett észre.

A mélyen az öbölbe nyúló móló legszélén állt, mintha bele akarná

vetni magát a szikrázó tűzijátékot visszatükröző vízbe. Egyszerre

csak széttárta a karját, mint egy elrugaszkodásra készülő sirály,

előrehajolt, meg is billent, Tom már-már rákiáltott, de a rőthajú

leengedte karjait és hátralépett. Hangosan, szívből felkacagott.

Bolond ez? Vagy narkós? Nem úgy nézett ki. Sem ott a rádió

épülete előtt, ahol Sashát várta, sem most, amikor felkapta a tőle

néhány méterre heverő aktatáskáját, meglóbálta, mint egy vidám

kölyök és ruganyos léptekkel végiglépdelt a mólón.

Ahogy közeledett, Tomot elfogta a nyugtalanság. Nem tudta

levenni a szemét a rőt hajúról. Látta már – a rádió előtt várta Sashát.

Látta már – nevetgélve, összekapaszkodva mentek be a lány házába

egy éjszaka. Valami belső késztetésre O’Shannon hátrébb lépett egy

fabarakk árnyékába, hogy a közeledőre essen a lámpa fénye, ha

elhalad mellette. Nem tudta, azért ver-e gyorsabban a szíve, mert a

rőt hajú valamilyen formában Sashához tartozik, vagy azért, mert

ahogy a fény felé lépett, minden egyes lépéssel tisztábban látta az

arcát, s minden egyes lépéssel ismerősebb lett.

A fiatalember a lámpa fénykörébe érve egy pillanatra megállt,

mintha érezné, hogy nézik. Visszabámult a sötétbe vesző mólóra,

furcsa mosoly játszott ajkai körül. Kicsit görnyedt volt a tartása, válla

előreesett, mint kiskorában. A táskát is ugyanúgy lóbálta, miközben a

fülét gyűrögette a kezében. A haja valamelyest megsötétedett, már

nem annyira vörös, arca is barázdáltabb, és jóval soványabb, mint

húszéves korában volt, amikor Tom utoljára látta. Ha egy nagyváros

forgatagában jön vele szemben, talán meg sem ismeri.

Nicholas. Nicholas Valente. Az unokaöccse.

Róla szól hát Nicholas története. És a mattanza.

Hogy a csodába nem jött rá eddig?

Hogy a csodába nem akart rájönni eddig az igazságra?

Milyen könnyen lemondott Nicholasról… Annak idején is, amikor

eltűnt, nyoma veszett, és most is, amikor Sasha könyvet olvasva

szorongatóan ismerősnek találta a figurát, de azzal nyugtatta magát,

hogy minden narkós egyforma. Elhitte, hogy menthetetlen. Elhitte

Nicholasról is, mert valójában nem is ismerte. Sasha viszont nem

adta fel.

Tom a kezébe temette az arcát.

Nem tudom, miért vagy most itt a kikötőben. Nem tudom, mit

keresel itt, nem tudom, miért nem mész vissza az apádhoz. De nagyon

jó, hogy így és ilyennek látlak. Embernek. Embernek, aki vissza

tudott térni a pokolból. Isten hozott, Nicholas. Most nem mehetek oda

hozzád, bármennyire is szeretném. Remélem, hamarosan újra látlak.

Köszönöm neked, Sasha. Ezt is.

Mire felnézett, a rőt hajú mögött már összezárult a tömeg.

Görögtűz festette vörösre az eget.

*

Aznap este épp csak egy félórára ugrott be az Admirálisba. Nelson

képe felderült a láttán, aztán lehervadt arcáról a mosoly.

Mi van? Ki van akadva? Olyan fehér, mint a fal.

Talán megfáztam.

Igyon grogot. Aztán lenyomhatunk egy partit.

Sajnálom, de ma nem vagyok formában – szabadkozol! Tom.

Annál jobb. Legalább én nyerek.

Tényleg csak beugrottam. Van még mára dolgom.

Ellen robbant közéjük a pult mögül. – Ugyanaz, mint pénteken?

Hol járt akkor, Idegen? Na, ez még rímel is. Vagy majdnem. Nos,

kéri a tiszta poharát? Gyorsan döntse el, mit tegyek bele, mert

mindjárt megyek rádiózni.

Tom akaratlanul is elmosolyodott. – Éjfélig?

Pontosan. És mivel pénteken nem jött, nekem kellett

biliárdoznom az George-dzsal, ezért maga miatt csak a műsor felét

hallhattam.

Tegyen abba a tiszta pohárba egy bélelt kávét – mondta

kedvesen Tom –, és nézze el nekem, hogy ma korán lelépek.

Na ne, én ma nem vagyok hajlandó biliárdozni. Állítólag

felrobbant a kikötő, hamarosan idecsődül a fél város.

Nelson nagyvonalúan legyintett. – Mindegy, lemondok a mai

megalázó vereségről. Maga meg nyugodt lélekkel jöhet ide egy pár

napig, nem fogom vegzálni, mert reggel Chicagóba megyek egy pár

napra.

A lányához?

Meglátogatom. Az anyja elég rossz állapotban van, ezért aztán

Dona sosem ér rá, hogy idejöjjön. így hát én megyek hozzá. Mi

történt a kikötőben?

Csak az egyik raktár gyulladt ki, amelyikben épp petárdákat

tároltak. Óriási tűzijáték volt.

Itt a tisztára bélelt kávé – tolta elé a bögrét Ellen. – Evett már ma

valamit?

Nem vagyok éhes.

Szerencséjére épp elegen voltak a kocsmában, hogy Ellen ne érjen

rá vele foglalkozni. Iszonyú fáradtság tört rá. Legszívesebben az

asztalra borult volna. A kávé némileg felrázta ugyan, de gondolatai

mindegyre Nicholas körül kavarogtak. Szívesen eltársalgott volna

Ellennel a barátnőjéről, a Völgyről, szinte biztosra vette, hogy a lány

jól ismeri Nicholast, de épp azokon a napokon mert az Admirálisba,

jönni, amikor biztosra tudta, hogy nem toppanhat be váratlanul

Sasha.

Kezdte némiképp perverznek érezni magát, amiért egészen közel

furakodik a lány környezetéhez, miközben őt magát kerülni

kénytelen, tekintve, hogy a férje után nyomoz, miközben a tulajdon

unokaöccsébe botlik, akinek bármennyire örül, óhatatlanul féltékeny

is rá. Arról már nem is beszélve, hogy valószínűleg az sem teljesen

normális, hogy messziről leskelődik utána. Mentségére legyen

mondva, amióta idejött, minden szál, nyom és ember Sashához

vezetett, s már csak azért imádkozott, nehogy a lánynak bármi köze

legyen ehhez a mocskos ügyhöz.

*

Amilyen lassan – Dexter szerint tetű lassan – haladtak eddig,

olyan hirtelen gyorsultak fel az események. Mivel sem Hank Jones,

sem Tom nem tett le arról a fölöttébb kockázatos tervrőll. hogy „nem

hivatalosan” szétnéznének a Volcano irodájában, Dexter a

kényelmesebb megoldást választotta, úgy tett, mint aki a világon

semmit sem hall, semmit sem lát, ennél lógva nem is mondott

semmit. Áldás és tiltás híján a két nyomozó szemrebbenés nélkül úgy

határozott, betörnek, mert Tom elképzelése, mi szerint az iroda

valójában raktár, nagyon is kézenfekvőnek, sőt mi több, tetszetős

elméletnek tűnt.

Szerda estére beszéltek meg találkozót. Nem sokkal éjfél előtt

Hank leparkolt Tom bérelt lakása előtt, s mint két régi cimbora,

végigsétáltak az éjszakai kikötőn. A holdat felhők takarták, fekete

ruhájuk szinte beleolvadt a sötétségbe. Jones kedvenc ketyeréinek

egyikét szorongatta.

– Húsz másodperc alatt minden riasztót dekódol – mondta

büszkén. – Kipróbáltam, az enyémet otthon tizenegy másodperc alatt

hatástalanította, pedig elég drága darab.

Tom szétnézett, a szelet szaglászta, a hullámokat fülelte, amint a

hajók testéhez csapódnak. Semmi más mozgást nem észlelt. Halvány,

kékes derengés szűrődött ki a Volcano reluxás kirakatüvegén. Mint

egy akvárium, gondolta megint. Intett Hanknek, hogy kezdheti.

Mindketten gumikesztyűt húztak.

Jones két mozdulattal a külső érzékelőhöz csatlakoztatta a

csodamütyürt, mindössze egy halk kis sípolást hallottak,

lélegzetvisszafojtva számolták közben a másodperceket. tizenhat,

tizenhét, tizennyolc.

Mindjárt beélesít a riasztó – közölte szenvtelenül Tom miközben

tovább számolt magában. – Húsz, huszonegy…

Egy pittyenés és Hank felsóhajtott: – Kész. Egészen beleizzadtam.

Reméljük, a benti sem tartogat meglepetést.

Reméljük – hagyta rá Tom miközben a zárral babrált. Mehetünk.

Odabent Jones azonnal a belső riasztóra vetette magát újabb

végtelennek tetsző pillanatok után megint csak a kis pittyenésre

sóhajtottak fel.

Várj, még a klotyóban és a takarítószeres helyiségben is van

dekódolni való – figyelmeztette Tomot.

Ezek vagy paranoiások, vagy tényleg üldözik őket – ne vette el

magát Tom.

Jones pár perc múlva vigyorgó képpel tért vissza a mosdó felől. –

Kezdhetjük a turkálást.

Nem kellett sokat kutakodniuk. A mosdó és a belőle nyíló

helyiség első pillantásra makulátlannak tetszett, mint egy patika,

ragyogott a tisztaságtól.

Az a helyzet, hogy eszembe se jutna itt keresgélni, ha nem

riasztózzák be – mormogta Hank.

Tom fölfelé bökött az ujjával. – Mi a fenének ide álmennyezet?

Szeretem a kérdéseid – veregette meg a vállát Hank és máris

felállt a vécékagylóra.

Óvatosan meglazította a könnyű, parafából készült burkot,

megemelte, épp csak annyira, hogy beférjen a keze. Kis csomagot

húzott elő, s a fénybe tartotta: fehér por csillant a nejlon tasakban.

Tedd vissza. Lehet, hogy megszámolják. Bizonyítékként úgysem

használható.

Hank visszaügyeskedte a zsákmányt és a mennyezetet, aztán

káromkodva lemászott.

Lehet, hogy most kéne erősítést hívni… Igaz, akkor nem jutunk

el a szál másik végére. Ilyenkor mindig attól félek, hogy ha a

továbbiakban eltolunk valamit, akkor cseszhetjük, és ez a szemét az

utcára kerül. Na, keressünk még valami mást is.

Tom bekapcsolta a számítógépet, néhány perc alatt megoldotta a

jelszó feltörését – nem volt nehéz, korántsem védték olyan

elővigyázatosan, mint az egész helyiséget.

– Rohadt hosszú listák, kimutatások – mondta kisvártatva. –

Minden vackot átmásolok, aztán ti majd kivesézitek.

– Siess!

Tom behelyezett egy CD-t, hátradőlt, s miközben a gép halkan

zümmögve átömlesztette az adathalmazt, megint csak azon járt az

esze, mi lesz, ha egyszer szembekerül Sashával.

Fogalma sem volt róla, mennyire közel van az a nap.

De később, visszagondolva, az események ekkor kezdtek

szélsebesen peregni, s hónapok óta visszafojtott félelmei, rossz

érzései is elszabadultak. Mint az öreg tengeri medvék, Sano napokkal

korábban megérezte: nagy vihar van készülőben.

*

Dexter, aki mindeddig tudni sem akart a partizánakcióról, most

mohón vetette rá magát a lopott anyagra. Az adathalmaz láttán

azonban még ő is elképedt.

– Biztos, hogy ezt egy hajókölcsönzőből szereztétek? Nem a

népesség-nyilvántartóból? – kérdezte gyanakodva, hátha csak

otromba tréfát űznek vele társai.

Tom magára hagyta a kétségeivel, és hajnalban dolgozni ment.

Tiszta idő ígérkezett, a tenger nyugodt volt, mégis, alig lógtak

valamit, Gordon Morris rosszkedve mintha átragadt volna

mindenkire, még a szélre is. Tom sem tudta átadni magát az

óceánnak, egyre a parton járt gondolatban. Úgy festett, aznap

egyedül csak Dexternek volt jó napja.

A jeladók alapján azonosított Volcano jachtok egyike találkozott

a nyílt tengeren a Mount Hood-dal. Valamit átraktak rá. A hajó előbb

Portlandbe megy, ott kirakodik, berakodik és indul tovább

Alaszkába. Ehhez mit szólsz? – kérdezte már– már büszkén, hangja

süvített a telefonban.

Bingó – mondta közepes lelkesedéssel Tom.

Kíváncsi vagyok, kirakodják-e az anyagot Portlandben vagy

továbbviszik Alaszkába?

Is-is.

Bővebben – ordított rá az éterből Jack Dexter.

Hardy le van égve, nem?

Azaz?

Ennyi – vont vállat Tom, bár ezt Dexter nem láthatta.

Úgy érted, hogy valamennyit lenyúl a szállítmányból?

Szerintem.

De ez csak megérzés, ugye?

Az.

Mondtam már, hogy utálok veled társalogni?

Mondtad.

Nehogy túlbeszéld magad, még begyulladnak a hangszálaid.

Holnap fut be a Mount Hood, azt szeretném, ha délután bejönnél a

városba. Egy csomó dolgot meg kell beszélnünk, szakadj le a

hajóidról egy kis időre. Oké?

Oké – mondta türelmetlenül Tom és kikapcsolta a mobilt.

– Ég, mint az olajos rongy – bökött a lángba borult tengerjáróra az

egyik tűzoltó és hitetlenkedve rázta a fejét. – Ilyet még nem láttam.

Óriási zűrzavar uralkodott a kikötőben. Mindenekelőtt az egész

dokkot ki kellett üríteni, nehogy az erős szél a többi hajóra is

átsodorja a fékezhetetlennek látszó tűzet. A Mount Hood, mint a

tűzhányó, amelyről a nevét kapta, nappali világosságot varázsolt az

óriási kikötőtorkolat környékére.

– Hadüzenet – szűrte a fogai közt Tom.

Megfordult, hogy átvergődjön a tömegen és megkeresse Dextert.

Kifurakodott a vállak, karok, fejek közül, és kis híján nekiment

Sashának. Oly hirtelen hőkölt vissza, oly váratlanul érte a lány

felbukkanása az embertömeg kellős közepén, hogy magával sodort

néhány méltatlankodó bámészkodót. Egy pillanatig azt hitte, a szeme

káprázik, a felforrósodott levegő, a szikraeső játszik vele.

A lány csak állt a Cherokee nyitott ajtaja mellett és nézte a tüzet.

Az autó belsejéből kiszűrődött a rádió hangja, a hírszerkesztő úgy

ötpercenként megkísérelt épkézláb jelentést kérni a helyszínre

küldött tudósítótól, de az egyre jobban belezavarodott a közvetítésbe.

Sasha akaratlanul is elnevette magát. Sano olyan közel áll hozzá,

hogy ha kinyújtja a karját, meg is érinthetné, s ebben a pillanatban

azt kívánta, bárcsak nézne felé a lány. De Sasha megbűvölten bámult

a tűzre, aztán gyorsan az órájára pillantott. Ahogy visszafordult a

dzsiphez, tekintete végigpásztázott a körötte állókon, de átsiklott

Sanón, ugyanígy. mint mindenki máson. Egy másodpercre

megtorpant ugyan, homlokát ráncolva pillantott újra körbe, de csak

tűzoltókat, közvetítőkocsikat és bámészkodókat látott.

Amikor a Cherokee elhajtott, Tom a jelvényét megvillantva átbújt

a kordon alatt és megkereste Dextert.

– Hol van Hank?

– A gutaütés kerülgeti. Feltűnés nélkül le kell kapcsolnia a hajó

kapitányát. A lánglovagok első verziója szerint ez szándékos

gyújtogatás.

– Reméljük, ezt egyelőre csak nekünk mesélték el.

– Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet Hanktől felrobbantani az

astoriai raktárt. Négy nap alatt két tűz két kikötőben. Vagy ez is csak

egy elterelő hadművelet lenne?

– Nem, Jack. Ez azoknak a műve, akik kiszagolták, hogy Hardy a

saját szakállára is dolgozik, s a nekik lepacsizott narkó egy részét

Alaszkába viszi. – Tom rágyújtott. – Ez, amit most látsz hadüzenet.

Valaki beköpte. Nagy bajban lesz Mark Hardy. Mit bámulsz?

Leginkább azt, hogy napok óta ez az első hosszabb lélegzetű

megszólalásod. Legalább négy mondatot mondtál egymás után.

Továbbá azt bámulom, milyen perverz dolog rágyújtani egy lángoló

óceánjáró mellett.

Az egész életvitelünk perverz, nem gondolod?

De legalább nem unalmas. Na, húzzunk innen! Hank majd

telefonál, ha kihallgathatjuk a kapitányt. – Dexter elröhögte magát. –

A legnagyobb titokban, persze. Menjünk hozzám, átnézzük az

anyagokat, eszünk valamit… a változatosság kedvéért legyen,

mondjuk kínai kaja dobozból, és meglátjuk, mire jut Hank.

Mivel nem jutott eszébe semmi épkézláb kifogás, Tom elfogadta

Dexter javaslatát. Amikor beléptek és szétnéztek a „főhadiszállás”

NASA központra emlékeztető nappalijába, ahol két hullafáradt

fiatalember kornyadozott a számítógépek előtt,

Tom csendesen megjegyezte: – Neked még nem tűnt föl, hogy

egyre hangulattalanabb kéglikben élsz?

Neked még nem tűnt föl, hogy az utóbbi időben egyáltalán nem

élsz? – vágott vissza Dexter.

Tom kiment a konyhába és megmosta az arcát. Nem törölte meg,

hagyta, hogy a vízcseppek maguktól felszáradjanak.

Mit kérsz? Csirkéset vagy zöldségeset? – kotorászott u

dobozkák közt Jack.

Mindegy. Tök egyforma ízük van.

Dexter grimaszolt és elé lökött egy üveg sört. – Tiszta pohár az

nincs.

Tomnak Ellen jutott eszébe, hogy lám, ma is hiába várta az

Idegent a tiszta pohárral, és a műsort se tudja meghallgatni rendesen,

mert Nelson nem áll be helyette a pult mögé… Dexter reflexszerűen

bekapcsolta a rádiót, de mert klasszikus zeni; szólt, azonnal

továbbállt a csatornáról.

Hallgassuk meg Mrs. Hardyt. A múltkor is egész jó dumát

lökött.

Tom válasz helyett inkább enni kezdett. Kérges, újra hegek kel

tarkított tenyerében megforgatta az evőpálcikákat, mintha még

hegyezni akarná őket, aztán a rizsbe döfött velük.

Felcsendült az Éjfélig szignálja.

Mi van a szavakon túl? Mit tudunk elmondani szavakkal?

Mondhatjuk-e azt, hogy közös nyelvet beszélünk, pusztán csak azért,

mert ugyanazt a szókészletet, grammatikát használjuk? Hisznek önök

a nyelv nélküli kommunikációban, a testbeszédben, a

gondolatolvasásban? Talán furcsállják, hogy épp én kérdezem ezt,

hiszen csakis szavakon keresztül jutok el önökhöz, hiába

gesztikulálok, grimaszolok, csak a szavaimat hallják. Várom

hívásaikat. Addig is elmondok egy történetet a kék szkarabeuszról.

Tom hirtelen saját magát látta a Szigeten, s az a képtelen érzése

támadt, hogy a lány neki beszél, neki üzen. Mintha az egész műsor

csakis miatta, neki készült volna. Neki szólt a történet a süketnéma

feleségről, a félreértett szavakról, gesztusokról, a bőrén át beszélő

kék szkarabeuszról.

A rizs már rég kihűlt a dobozban, a gyomra öklömnyire szűkült, s

olyan messze járt gondolatban, hogy Jack Dexter azt hitte, valamiféle

alfaállapotban épp relaxál.

– Néha beüt az ember életébe a mennykő, az orvosok előkelő

latinsággal akut pszichotikus állapotnak hívják – Tom arcán itt

megremegett az ideg, hiszen épp ezt állapították meg a balesete után

–, ilyenkor a verbális kommunikáció csak ősibb szinten, vagy éppen

szavak nélkül valósítható meg. Egyesek szerint a szerelem is ilyen

tudatzavar.

Sano hallotta Sasha hangján, hogy mosolyog.

– Azt gondolom – folytatta a lány –, nem árt olykor minimalizálni

a világunkat, és csakis a legszükségesebb dolgokra figyelni, tűzre,

vízre, kenyérre, még akkor is, ha a verbális kommunikációnk

leszűkül afféle „én Tarzan, te Jane” típusú beszédre. Ha szerencsénk

van, eljutunk lelkünk ismeretlen zugaihoz. Az persze változatlanul

kérdés, hogy mihez kezdünk azzal, amit ott találunk. Erről

beszélgessünk legközelebb, s arról, hány esélyt adhatunk magunknak

és a köröttünk tévelygőknek különböző élethelyzetekben. Köszönöm,

hogy velem gondolkodtak ma este.

Dexter már nyitotta is a száját, hogy mondjon valamit, de aztán

inkább csöndben maradt. Azon kevesek egyike volt, aki ha nem is

teljes egészében, de fel tudta fogni Thomas O'Shannon

elnémulásának lelki okait. Első pillanattól fogva kedvelte, később

pedig megszerette ezt a szenvtelennek tűnő pasast, aki sosem

engedte, hogy bepillantsanak végtelen nyugalma álcája mögé, aki

csak a legszükségesebbeket közölte magáról, azt is csak miheztartás

végett. Kedvelte Tom fanyar humorát, kitartását, a munkastílusát,

okos következtetéseit, bár olykor az őrületbe kergette a

megérzéseivel, kurta kérdéseivel és azzal, hogy apró dolgokban

meglepően makacsnak mutatkozik. De soha nem értette meg, miért

állt zsarunak.

O'Shannon szó nélkül kiment a konyhából és felváltotta az egyik

elemző fiút a számítógép előtt. A Vulcano komputeréből kimentett

adatokkal bíbelődtek, minden elébük kerülő nevet és adatot

ellenőriztek. Dexter felajánlotta, hogy aludjon nála, de Tom azt

felelte, nem fáradt, különben is, holnap szombat van, nem kell

dolgoznia. Minden idegszálával az elvégzendő munkára

összpontosított, a gépek halk zúgását és az utcáról felszüremlő halk

éjszakai neszeket leszámítva jóleső csönd vette körül.

Felvijjogott a telefon. Dexter vércseként csapott a kagylóra,

örökké akcióra kész természete, mint már annyiszor, most is

rezignált mosolyra késztette Tomot.

A rohadt életbe! Mikor?

Tom elfordult a monitortól. Dexter az ablak előtt állt, alakja

visszatükröződött az óriási üvegtáblán, s mikor a vonul túlvégén

befejezték a hosszúra nyúlt beszámolót, úgy tűnt, mintha saját magát

utasítaná.

Vegyék őrizetbe és tartsák bent, amíg odaérünk! – Tárni kérdő

pillantására belebokszolt a levegőbe. – Valaki kinyírta Mark Hardyt.

A helyi zsernyák szerint Sasha Anderson.

Thomas O'Shannon úgy érezte, megáll az esze. Heves vágy

támadt benne egy kényelmes kényszerzubbony után, de boldogan

kiegyezett volna valami tudatveszejtő akut pszichotikus állapottal is.

*

Odafelé menet Tom ült a volánnál, Dexter pedig szinte végig a

telefonon lógott és minden lehetséges információt begyűjtött, amiket

aztán testvériesen megosztott társával, aki viszont az érdeklődés

legkisebb jelét sem mutatta. Ellenben élesen, fékezés nélkül vette be

a kanyarokat, mindaz, amit Dextertől hallott, mint egy-egy odavetett

mozaikdarab a helyét kereste az agyában, de hiába, semmi nem akart

sem értelmet, sem pedig formát nyerni.

– Vigyék a hullát boncolásra. Minél előbb tudni akarom a halál

beálltának időpontját. A házat is látni akarom. Seriff, maga próbálja

húzni az időt, és lehetőleg egy szót se a sajtónak. El tudod képzelni –

kérdezte immár Tomtól –, hogy a csaj a saját házában nyírja ki a

pasast, aztán kicipeli, lelöki a szakadékba? Felhívom Hank Jonest. A

drogkommandó, amíg csak lehet, maradjon távol, nehogy elriassza a

többi vadat. Szimpi kis helyi gyilkosság… Családi perpatvar… A

hülye nő a fél város füle hallatára közölte vele, hogy keresztüllövi. A

büdös kurva életbe, ez a rohadék a legrosszabbkor dobta fel a

talpát… I

Tom kikapcsolta tudatából Dextert telefonostul, elméletestül.

Vezetett, hasította a mélysötét éjszakát, s amikor belépett a bántóan

fényes irodába, ahol a nyitott ajtó mögötti rácsos cellák egyikében

megpillantotta Sashát, tudta, hogy esélyt kell adni neki. Márpedig, ha

Sasha előbb látja meg őt, mintsem elmondhatná a maga verzióját,

akkor elveszett. Ennyire ismerte. Látta a mozdulatain, hogy bár forr

benne a düh, a tehetetlenség, még ura önmagának, még képes

higgadtan gondolkodni és cselekedni, márpedig erre van most a

legnagyobb szükség.

Magához intette Dextert és odasúgta: – Kezdd el nélkülem. Addig

összeszedem, kiket kell reggel azonnal elővenni.

– Nem értelek.

– Nem baj. Kezd csak el. Itt leszek kint. Kérlek.

Odakint a falnak dőlt és a tiltó tábla ellenére cigarettára gyújtott.

Sasha hűvös hangja megnyugtatta, hogy helyesen cselekedet. A lány

nem esett pánikba, nem sikoltozott és nem kiáltott ügyvéd után. Okos

húzás volt, és minden bizonnyal hat Dexterre is.

– Összefoglalom a tényállást. – Az üvegezett ajtón át látta, hogy

Dexter összeilleszti az ujjait. Mindig, minden kihallgatást ezzel a

mozdulattal kezdett.

Ahogy hallgatta őket, egyszerre gondolkodott zsaruaggyal,

megpróbálta önmagát beleképzelni Sasha helyébe. -A bizonytalan

pontok nyilván azonnal szemet szúrnak Jacknek is, hiszen vérprofi,

úgyhogy a „legyen ez egy kellemes kis helyi gyilkosság” elnevezésű

projektjét kénytelen lesz módosítani.

– Helyes. Jó válasz. Ügyes – mormogta Sasha válaszai hallatán.

Aztán, hogy tényleg csináljon valami hasznosat is, felhívta Hank

Jonest és előadta neki a saját elképzelését. Hank megígérte, hogy

miután a Mark Hardy-féle ügy minden mozzanatát ismeri, még a

délelőtt folyamán beszáll Dexter mellé egyik emberével és előállít

mindenkit, akit csak tud.

Állati nagy baromság, hogy veled ment oda. Más se kell, mint

hogy elterjedjen a híre, hogy szövetségi nyomozó van a halászok

között. Tűnj el onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Oké?

Én is így gondoltam. Eddig csak a seriff látott, őt meg muszáj

lesz beavatni. Csupán egyvalakivel szeretnék én is beszélni. Azzal a

lánnyal az Admirálisból. Szükségünk lesz rá.

Megyek, amint tudok. Mi van a csajjal?

Tényleg leütötte Hardyt egy vizespalackkal – Tom elfojtott egy

mosolyt.

Remek lány. Máris kedvelem.

Halkan belépett a szobába. Miközben megállt az ajtó mellett,

magában tisztelettel adózott Sashának, hogy nem fordult meg.

Ugyanazzal a lendülettel és keserű iróniával beszélt tovább. Csak

Dexter pillantott rá futólag és a seriff bámulta hosszan. Nézte a lány

vöröses hajfürtjei alól kivillanó keskeny nyakszirtjét – azt is szerette

rajta, mint minden egyes porcikáját.

Fél kettőkor pedig letartóztattak. „Mindössze” ennyi történt

velem az elmúlt tizenkét órában – mondta Sasha.

És mi történt veled az azt megelőző években? Mi történt veled,

hogy eljöttél egy világvégi szigetre? Mi történt veled olt, hogy úgy

tudtál szeretni, ahogy szerettél? Mi történt, hogy szó nélkül

megszöktél tőlem? Mi történt az elmúlt hónapokban? Mi történt

veled május óta?

Nem kevés – hallotta hirtelen a saját hangját.

Kész. Megtörtént.

Csak Sasha sokkosra tágult tekintetébe bírt kapaszkodni. Nem

mert elmozdulni a faltól, nem mert utánanyúlni, nem mert

megszólalni sem, mert egy hosszú pillanatra megint csak a szigetiek

nyelvén tudott gondolkodni. Szedd össze magad, Sasha. Szedd össze

magad! Látta, hogy a lány félájult állapotában nem képes felfogni,

hogy valóban őt látja. Szíve belesajdult, ahogy Sasha ösztönösen

beleszimatolt a levegőbe, miként ő is szokott, s most egyikük sem

érezte azt az illatot. Látta, hogy a lány tudata lassan felfogja a fonák

helyzetet, mégis, akaratlanul is elmosolyodik.

Sano – formálta hangtalanul az ajka, s a csendbe belecsattant

Dexter türelmetlen, hivatalos hangja: – A kollegám, Thomas

O'Shannon.

Ugye, te vagy?

Én. És te ki vagy? És ki volt Mark Hardy? Nekem felelj!

Tudom a választ, de azt akarom, hogy a szemembe mondd, mert

igen, nagyon fáj, és igen, büntetlek, és igen, rám nézz, mert szeretlek.

És Sasha neki válaszolt, Sanónak. Neki válaszolt, és megforgatta a

kést a szívében.

Mark Hardy a férjem. A férjem volt…

3.

Tengertánc

– TOM!

Felriadt. Még mindig a reluxa résein bámult kifelé, álmatagon

pillantott körbe az Admirális ürességtől kongó helyiségéhen. Dexter

még mindig várakozón meredt rá.

Egyet érts meg, Tom. Egyetlen egy dolgot – Dexter a nyomaték

kedvéért felemelte az egyik ujját. – Társak vagyunk. Az most

mellékes, hogy a felettesed vagyok, mert a barátomnak tartalak.

Vannak dolgok, amikről tudnom kell, főleg, ha valamilyen formában

érintik a közös ügyünket. Még akkor is tudnom kell róla, ha te

inkább a nyelvedet vágatnád ki, beszéd helyett. Pusztán csak azért,

mert a társad vagyok. Megértettél?

Meg.

És emlékszel még a kérdésre is, amit fél órával ezelőtt leltettem

neked? Mert ha nem, szívesen megismétlem.

Felesleges. Sasha Anderson… – Tom rekedten felnevetett –

szóval Sasha Anderson a szerelmem. – Nevetve tárta szét karját, mint

aki elnézést kér a badar beszédért. – Nem tudom másként mondani: a

szerelmem. Ennyi.

Nem, O'Shannon, ennyivel nem úszód meg! A szeretőd? Mark

Hardy felesége a szeretőd?

Nem. Mondom, hogy a szerelmem.

Mióta tart a dolog?

Rossz a kérdés. Mióta nem tart?

Dexter ivott egy korty vizet. – A kedvedért átfogalmazom. Mióta

nem tart?

Május óta.

De hiszen te csak nyáron jöttél vissza…

És ha nem hagy ott egy reggel, talán vissza se jövök.

Úgy érted, azóta nem is láttad?

De. Néha és csak messziről. Májusban még fogalmam sem volt,

hogy férjnél van, azt se tudtam, hol él, csak annyit, hogy Oregonban

a tengernél.

Sokat beszélgethettetek…

Igen. Afféle akut pszichotikus állapot volt.

Mint az esti műsor a rádióban? Kék szkarabeusz? Mi van a

szavakon túl? Én Tarzan, te Jane? Ősi szintű kommunikáció.

Nem tudtam angolul megszólalni – vallotta be Tom Alig néhány

szót tudtam kinyögni.

Dexternek vakarózhatnékja támadt. – Úgy érted, a csaj azt hitte,

hogy te egy szicíliai halászlegény vagy?

Én az voltam.

Te nem vagy normális. Azt se tudta, ki vagy? Szerencsei len nő,

nem csoda, hogy sokkot kapott. Én általában bemutatkozom a

csajoknak, mielőtt gerincre vágom őket, és nem adom be nekik, hogy

kínai pizzasütő vagyok.

Akkor most, hogy mindent tisztáztunk, váltanék néhány szót

Ellennel, és visszamegyek a kikötőbe.

Mint ír halász?

Közöljem velük, hogy szövetségi nyomozó vagyok? Estére már

mindenki ismerni fogja a képedet. Ha velem akarsz találkozni, keress

egy nem túl frekventált helyet. Ne ez legyen, ide én járok. És ha

elfogadsz tőlem még egy tanácsol, legelőször Ellen Scottot kérdezd

ki.

Felállt, belebújt a halászkabátba. Aztán kezet nyújtott Dexternek.

Az legyintett és elfogadta a baráti jobbot.

Tudod, mit csodálok benned amióta itt halászkodsz? Azt, hogy

sosincs halszagod.

Vannak erényeim – húzta el a száját Tom.

Még valamit árulj el. Esküszöm, nem mondom el senkinek. Mit

jelent az a szó, ami kibukott a csaj száján, amikor meglátott? Sano,

valami ilyesmit mondott…

O'Shannon begombolta a kabátját és zsebre vágta mindkét öklét. –

Sano. Ez a nevem.

*

Kifelé menet bekopogott Ellenhez a konyhába. A lány még

mindig elutasító arccal nézett rá és egyáltalán nem akart kedvesnek

látszani. Tom megfogta a karját.

Kérnék valamit, Ellen. Az az úr a sarokban a barátom.

Szövetségi nyomozó, ahogy mondta. Én is az vagyok. De ezt

egyelőre felejtse el. Morrisnál dolgozom, és szeretnék is még egy

darabig. Segítsen nekem. Mark Hardy szemét alak volt, de még

nagyobb szemétdomb van körülötte, amit szeretnénk eltakarítani.

Dexter majd elmondja, amit tudnia kell. Segít?

– Segítek – mondta vonakodva a lány, aztán minden átmenet

nélkül huncut mosoly áradt szét az arcán. – De akkor legalább

egyszer egy héten hagyja nyerni Nelsont. És mi lesz Sashával? –

komorodott el újra.

– Ha jól sejtem, semmi. Nem ő tette. Ebben biztos vagyok.

– Kedvelem magát, Idegen – Ellen elővarázsolt köténye zsebéből

egy tiszta poharat. – Ezt elteszem magának legközelebbre.

– Azon leszek, hogy továbbra is kedveljen. Nekem nagyon

tetszenek a szkarabeuszai. – Lágyan megérintette az egyik

fülbevalót. – Még valami… Mondja meg Sasha Andersonnak, hogy

az Idegen a kikötőben várja. – Megszorította a lány vállát és kisietett.

– Mikor? – szólt utána Ellen, aki mindenekelőtt a precizitás híve

volt.

A férfi visszafordult az ajtóból. – Mindig.

*

Jóllehet, semmi sürgős teendő nem várta a kikötőben, sietősen

gyalogolt a reggeli csípős szélben. Aztán gondolt egyet, és némi

keresgélés és kérdezősködés után megállt Gordon Morris háza előtt.

Tétovázás nélkül bekopogott, biztosra vette, hogy ébren találja a

házigazdát. A feltáruló ajtó mögül sülő szalonna illata csapta meg az

orrát.

Reggelizett már? – kérdezte köszönés helyett Morris.

Jó napot, zavarhatom?

Csak ha velem reggelizik. Megőrülök az asszony karattyolásától.

Hajnal óta be nem áll a szája.

Nem vagyok éhes, köszönöm.

Akkor zavar.

Éhes vagyok – helyesbített Tom, s ekkor bebocsátást nyert.

Mrs. Morris a telefont az álla alá szorítva sürgölődött a tűzhely

körül és hihetetlen izgalommal tárgyalt valami lélegzetelállítóan

izgalmas témát valamelyik barátnőjével.

Már az összes szomszédot és vénasszonyt végigtelefonálta. Hé,

vendégünk van – kiáltott a feleségére, aki épp a megterített asztal

közepére csapta a serpenyőt, majd szabadkozón Tomra nézett, s

mosolyogva kitett még egy terítéket és besietett a nappaliba.

Az este lepuffantották Mark Hardyt, ez a nagy szenzáció

Belökték a parti szakadékba, a kalózosdit játszó kiskölykök meg

rátaláltak. A nőegylet bezsongott, végre történik valami a városban,

figyelje meg, ma teltház lesz a fodrászatban. Mindenki azt reméli,

hogy Sasha Anderson lőtte keresztül, ahogy beígérte. Akkor

lennének csak igazán boldogok! Együnk végre, ki a fenét érdekel

Mark Hardy?

Tom egy kevés tojást kanalazott a tányérjára. – Tulajdonképpen a

Mola-mola miatt jöttem.

Morris különböző halak után nevezte el a hajóit, s egyszer valami

horgászmagazinban rábukkant a holdhal latin megfelelőjére, s

annyira megtetszett neki a komoly, mégis vidáman csengő elnevezés,

hogy következő hajójának a Mola-mola nevet adta. Ez volt Tom

kedvence.

Mi van a Mola-molával?

Szerintem néhány napra be kellene vinni a műhelybe. Apró

javításokra szorul csak, de arra gondoltam – kabátja alól előhúzott

egy négyrét hajtott papírost és kiteregette Morris elé –, ha itt meg itt

– bökött a villájával a rajzra – megerősítenénk, jobb lenne a

vízfekvése.

Morris szótlanul lapátolta magába a szalonnás tojást, közben a

rajzot tanulmányozta. Megivott két bögre tejet, fehér bajusz maradt

utána, az inge ujjával törölte le. Aztán komótosan megtömte a

pipáját.

Nem mond hülyeséget. Mibe kerülne ez nekem?

Anyagköltségbe. Pár nap alatt megcsinálhatnám.

Morris gyanakodva méregette: – Miért adja ilyen olcsón magát?

Mert már régen nem végeztem efféle munkát.

És most a Mola-molán akar gyakorolni?

Igen.

Hát, legalább őszinte. Mikor akarja elkezdeni?

Azonnal.

Gordon felállt és kiment a konyhából. Kisvártatva egy

kulcscsomóval tért vissza és Tom elé dobta az asztalra.

– Nem bánom. De nekem ne dolgozzon ingyen. Ha rendesen

megcsinálja, én rendesen megfizetem. Viszont ha elcseszi, akkor a

mandulájára akasztom a tökeit – közölte vigyorogva feltételeit,

amiket Tom minden tiltakozás nélkül elfogadott.

Azért nem volt teljesen őszinte. Mindenekelőtt néhány napra a

kikötőben akart maradni, nem akart kifutni a tengerre, hogy ha kell,

azonnal elérjék a társai. Másrészt Morris javítóműhelyéből pont a

mólókra látott, páholyból figyelhette a kikötő mozgását, többek közt

a Volcano jachtjait is. Abban azért igazat mondott, hogy rég végzett

ilyen munkát, de kamaszkorában több tucat hasonló típusú hajót

alakítottak ily módon át az apjával, s nagyon remélte, hogy a keze

még emlékszik a mozdulatokra.

Délre a műhelybe vontatta a Mola-molát, és azonnal nekilátott az

apróbb javításoknak. Élvezte a munkát, annál is inkább, mert segített

elűzni komisz gondolatait, s másfajtákat ébresztett benne. Nem

igazán talált ő vissza ebbe a világba, túl sokáig volt távol, túl sokáig

nem vágyott vissza. Bármennyire is úgy tartják, hogy jól végzi a

munkáját, nem erre született. Már régóta formálódott benne az

elhatározás, hogy ha ezt az ügyet befejezi, kiszáll. Talán visszamegy

a Szigetre, talán csak elindul délnek, mint a költöző madarak, de

keres magának egy otthont valamelyik tenger partján.

A hajófenékről kapargatta le éppen a rárakódott algát, moszatot és

a megtelepedett apró kagylók tömkelegét, amikor Hank Jones

megkocogtatta a nyitott ajtót.

Helló, tengerész! A konspirációs brigád krónikása hírekkel és

sörökkel megérkezett.

Soha jobbkor. Keress magadnak valami ülőalkalmatosságot. –

Tom letette a vakarószerszámot és lesöpörte magáról a törmeléket. –

Mi újság? Mint mond a labor?

Hardyt tegnap este nyolc körül ölték meg. Öt célzott lövéssel.

Egy a fejre, három a szívre és egy a tökére. Egy mellément, nyilván

az első, ebből következik, hogy félrehordott a fegyver, talán a

hangtompító miatt, s az a lövedék a konyhaajtóba fúródott. Viszont

ebből meg az következik, hogy piszok jó lövő lehetett a gyilkos, mert

azonnal korrigálta a fegyver hibáját. Elővettük Peter Fordot, persze

egyelőre csak finoman, aki háromnegyed nyolckor még beszélt vele

telefonon. Azt is hallotta, hogy a háttérben szól a tévé, és a portlandi

hajótüzet közvetítik egyenesben. Na már most, Anderson, állítása

szerint, fél hét körül húzott el otthonról. A seriff látta tépni az úton,

de az is igaz, hogy az erdőn át visszamehetett a házhoz,

lepuffanthatta hites urát, és ha nyolckor újra kocsiba vágta ma gát és

nagyon gyorsan kidobta a hullát a szirtnél, akkor még beérhetett a

rádióba.

Nem – szólalt meg közönyösen Tom. – Valamivel nyolc után

már a portlandi kikötőben volt. Láttam.

Mázlista. Egyébként Dexter már délben elengedte. Azon kívül,

hogy lecsapta a pasast egy üveggel, semmit nem tudunk felhozni

ellene, csak azt, hogy közös tulajdonon vitatkoztak Az üvegen nincs

ujjnyom, hogy miért törölték le, fogalmam sincs. A

töltényhüvelyeket is összeszedte a gyilkos, ám egyel elvesztett a

garázsban, amikor lecipelte Hardyt. Azt, meg amit a hullából

kioperáltak, elküldtük ballisztikai vizsgálatra.

Mit mondtatok Sashának Hardy dolgairól?

Dexter neki, meg a seriffnek tartott egy röpke másfél órás hegyi

beszédet. Anderson köpni-nyelni sem tudott. Az igazság az, hogy

mindössze pár hónapig éltek együtt, két különböző egyetemre jártak,

csak egy nyáron újra fellobbanó gimnazista szerelem torkollott

lányszöktetésbe, és jó poénnak tűnt a vegasi esküvő. Még a lánykori

nevét is megtartotta. Magasról tojt Hardyra, egészen addig nem

érdekelte, mit csinál, amíg az ki nem akarta húzni a földet a farm

alól. Peter Ford, a mindentudó, elismerte, hogy tudomása szerint

Mark komoly pénzzavarban volt, többfelől is szorongatták, ezért

keményített így be. Egyébként Ford valamiért nagyon utálja az

Anderson lányt. Ami a drogot illeti, Mark itt a városban sosem

próbálkozott, senkinek meg nem fordult a fejében, hogy abban is

utazik. Csak azt tudták róla, hogy nagy szerencsejátékos, de azt a

pénzt veri el, amit szerencsés üzletemberként megkeres. Meg azt,

hogy nagy hóhányó és szoknyavadász, aki főleg a fiatal pipihúsra

bukik. Ezt eddig is tudtuk. Állítólag a kocsmáros lányát is

elcsábította, azt is megszöktette, aztán valahol útközben elhagyta.

Azóta csak olyankor merte betenni a lábát az Admirálisba, ha George

Nelson családlátogatásra ment Chicagóba. Ennyi a mai termés.

– És mi van a Mount Hood kapitányával?

– Még vádalkuval sem próbálkozhatunk. A hajó gyakorlatilag

porig égett, búzástól, narkóstól. Nincs mivel sarokba szorítani. Most

mondd, mi van abban, ha a nyílt tengeren egy jacht megáll egy

óceánjáró mellett? Semmi. Éhesek voltak, szomjasak voltak,

átmentek pisálni, bármit mondhat. Ha a tűzoltók végeztek, és be

tudjuk bizonyítani, hogy tényleg szándékos gyújtogatás történt, akkor

talán szóba is áll velünk valaki a legénységből. Az embereim épp a

személyzetet gyúrják.

– Azért abból, amit Peter Fordtól elhoztunk, még kisülhet valami.

– Kíváncsi vagyok, ha holnap rászállunk a fickóra, mennyit

tudunk kiverni belőle. Ha nem sokat, akkor előjöhetünk a

nagyágyúval.

– Ő meg feljelent minket illegális házkutatásért.

– Nem tehetünk mást, Tom, minthogy várunk. A ballisztikai

vizsgálatra, a tűzoltósági szemlére, és arra, hogy ezek alapján

eldönthessük, Hardy halála maffia-leszámolás volt-e, vagy szimpla

helyi nézeteltérés. Ha az utóbbi, akkor a seriffé az ügy, mi meg

szedjük a sátorfánkat, és loholunk a többi szálon, elvégre tengernyi

dolgunk van e földön.

Tom megint a hajótesten kapirgált. – Az jár a fejemben, hogy egy

ilyen fazon, mint Mark Hardy valamilyen módon bebiztosítja magát.

– Gondolod, hogy itt hagyott valahol egy „halálom esetén

kibontandó” címkéjű borítékot a nagy leleplezéssel?

– Nem. Mark Hardynak eszébe sem jutott, hogy megölhetik.

Biztonságban érezte magát. Egy ideje, ahogy mondod, már

pénzzavarban volt. Másokat ennél jóval kevesebbért kinyír a maffia.

Őt miért csak most, miért éppen most, és miért éppen itt? Lehet,

hogy zsarolt valakit, vagy legalábbis sakkban tartott.

Jó gondolat.

– És még valami: miért Sasha Anderson házában történt? Egy

bérgyilkost küldtek rá, akkor az már napok óta a nyomában volt,

követte, figyelte. Miért nem a városi lakásában puffantotta le?

– Talán, mert ott sosem volt egyedül. Az Anderson-ház elég

félreeső helyen van.

De ha leselkedett Hardy után, akkor mi a csodának várt fél héttől

nyolcig? Másfél órán át kukkolja, amint a fickó sajnálja magát, és

közben tévét néz?

És nagyon úgy néz ki, hogy felforgatta a kéglit – vetette közbe

Hank.

Hogyhogy úgy néz ki? Átkutatta vagy sem?

Jones bosszúsan elnevette magát. – Tízdolláros kérdés, Sasha

Anderson nem tudja megállapítani. Azt állítja, nála mindig ekkora

kupleráj van, de megígérte, hogy rendet csinál, hátha akkor kiderül.

Néhány napba ez is beletelik. Látom, te is találtál magadnak

elfoglaltságot.

Valamit ki kellett találnom, hogy a parton maradhassak, Ez a

munka keddig, szerdáig is eltarthat.

És mellesleg még élvezed is, igaz? Jó neked. Most vissza kell

mennem Portlandbe. Holnap felhívlak, vagy küldök e-mailt. De az is

lehet, hogy meglátogatlak Peter Ford után. Tetszik ez a hely.

Hank Jones a maradék söröket hátrahagyva búcsút inteti Ilyenkor

november végén már korán sötétedett, Tom lámpafénynél dolgozott

egészen tizenegyig. De hiába pislogott egyre gyakrabban a szélesre

tárt ajtó felé, akit annyira várt, nem lépett be rajta. Végül feladta a

várakozást, a helyükre rakta a szerszámokat, és szeretettel

végigsimított a hajón. Viszlát holnapig, Mola-mola.

Nagy döngéssel csapódott be a műhely kapuja, a zaj végigfutott a

csöndes kikötőn. Bezárta, lelakatolta a bejáratot és ki nyújtóztatta

zsibbadt tagjait. A szemközti mólónál egy kiégeti lámpa alatt fény

villant, valaki a tenyere öblében gyufát lobbantott, s föléje hajolt.

Sasha.

A lány az oszlopnak dőlve cigarettázott, egyenesen Tom felé fújta

a füstöt. Ki tudja, mióta állt a sötétben. Az azért lát szőtt rajta, hogy

még mindig azon hezitál, egyáltalán megszólaljon-e.

Nem moccant, még akkor sem, amikor a férfi megindult felé.

Rendületlenül szívta a cigarettát, a sötétség elrejtette sápadt, fáradt

arcát.

Amikor Tom megállt előtte, messzire pöckölte a csikket és némi

éllel a hangjában azt kérdezte: – Nem érzed úgy, hogy tartozol némi

magyarázattal?

– És te?

Némán méricskélték egymást. Egyikük sem azt látta, amit

szeretett volna.

– Kilóra fogjuk mérni? – szólalt meg végre a férfi.

– Mit?

– A magyarázatot. Hogy melyikünké a súlyosabb, nyomósabb

érv?

– Nem tudom. Azért jöttem ide, mert még mindig képtelen

vagyok elhinni, hogy te vagy.

– Ismerős érzés.

Sasha összefonta karjait a mellén. – Egyszerűen nem tudom, mit

mondjak.

– Ez is ismerős érzés.

– Akkor nyisd már ki a szád és beszélj, a fene essen beled! –

robbant ki a lányból. – Ahogy tegnap elhallgattalak, elég sokat

fejlődött az angolod. Jól elszórakoztál rajtam tavasszal?

Tom megrázta a fejét. – Nem szórakoztam.

– De remélem, nem is unatkoztál.

Szerettelek. Miért mentél el?

– A lány beharapta az ajkát. – Már nem tudom.

– Rosszul hazudsz. – Rövid hallgatás után folytatta. – Ennek így

semmi értelme, Sasha. Mindketten vissza tudjuk dobni a másik

kérdését, mint egy labdát.

– Ha tudtad, hol vagyok, miért nem kerestél meg?

– Megkerestelek. Férjnél voltál. Azt hittem, ezért hagytál el

Később meg már nem tehettem. Szívesen meghallgatnálak.

– Amikor megírták, hogy elmentél a szigetről, nem tudtam, hol

kereshetnélek. Hisz még a nevedet sem tudtam.

Nem ez volt a kérdés, Sasha. Hanem az, hogy miért mentél el

egyetlen szó nélkül.

És te miért nem beszéltél velem azon a nyelven, amit olyan

remekül használsz most?

Tom fanyarul elmosolyodott. – Én úgy emlékszem, remekül

elbeszélgettünk. Ősmély kommunikáció volt. Jobban élveztem és

értettem, mint a mostani szópárbajt. Valaki nemrég arról értekezett a

rádióban, hogy ha szerencsénk van, eljutunk a lelkünk ismeretlen

zugaihoz. Nos, mihez kezdtünk azzal, amit ott találtunk? Hány esélyt

adhatunk magunknak és a köröttünk tévelygőknek különböző

élethelyzetekben? Vagy erről talán beszélgessünk legközelebb?

Majd beledöglöttem az elmúlt fél évbe! – kiabált rá a lány és

megragadta Tom kabátjának gallérját.

Mondtam, hogy kilóra méred – sóhajtott rekedten a férfi – Az a

lány a Szigeten nem ilyen volt.

Azt az embert a Szigeten Sanónak hívták.

Az az ember én vagyok. És te, te ki vagy?

Sasha szemében könny csillant, megállt a csepp, billegett a

szempilláján, aztán menthetetlenül lecsordult az arcán.

Nem tudom. Teljesen összezavartál. Adj egy kis időt, Sano,

vagy hogy is hívnak mostanában…

Könnyein át mosolyogni próbált, a férfi keze már-már fej

emelkedett, hogy ujjaival letörölje arcáról a könnyet, mint akkor,

májusban a hajón, de félúton elhalt a mozdulat. Sasha értett belőle.

Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek.

Hazaviszlek.

Kocsival jöttem.

Szótlanul kísérte a parkolóig. Sasha remegő kézzel babrált a

záron, elfelejtette, hogy az új dzsipje központi záras. A férfi kivette

kezéből a kulcsot és kinyitotta neki az ajtót.

Hosszú volt ez a mai nap, túl sok minden történt veled – mondta

végül és végigsimított a lány haján. – De azért örülök, hogy látlak.

Pihend ki magad. És ha majd képes leszel válaszolni, akkor lesz

miről beszélnünk.

Sasha zöld szeméből még mindig patakzott a könny. Fáradt volt,

agyongyötört, kétségbeesett. A férfi a nyakánál fogva gyengéden

magához húzta és futó csókot lehelt a szájára. Sós, tengerízű volt az

ajka.

*

Vagy nem pihente ki magát, vagy még mindig nem volt képes

válaszolni, mert nem siettette az újabb találkozást. Leginkább a

nappali kanapéján heveit és a plafont tanulmányozta. Néha felült,

azzal a szent elhatározással, hogy valami értelmes tevékenységbe

fog, kitakarít például, esetleg válaszol Nicholas rögzítőn hagyott

számtalan üzenetének valamelyikére, netán a következő rádióadás

témáján dolgozik, de valahányszor körbenézett a dúlt szobában,

inkább visszazuhant a párnák közé.

Sem aludni, sem ébren lenni nem tudott már, amikor Nicholas,

mint egy látomás besétált az ajtón.

– Azt mindig tudtam, hogy nem vagy teljesen normális – mondta

köszönés helyett. – De hogy lehettél olyan ostoba, hogy nem hívtál

fel? Miért Ellentől kell megtudnom, hogy bajban vagy? A frászt

hoztad rám, tegnap óta egyfolytában a rögzítőddel beszélgetek.

– Valamivel jobb társalgó, mint én – nyögte Sasha.

Nicholas leült mellé és megsimogatta az arcát. – Ennyire

kiborítottak?

Totálisan.

Bepereljük őket? – kérdezte komolykodva Nicholas, de aztán

elmosolyodott. – Beszéltem a seriffel és azzal a szövetségi

nyomozóval is. Nincs semmi baj. Kicsit még kellemetlenkednek,

aztán békén hagynak és teszik a dolgukat. Mostantól pedig én

veszem kézbe a jogi dolgokat, lesz épp elég tennivalód. Rendben?

Semmi sincs rendben!

Hát, Hardy valóban nem volt rendben, de ez innentől már nem

rád tartozik. Sem az, hogy mit tett, amíg élt, sem az, hogy meghalt.

Még ha pro forma házasok is voltatok, nem vagy az özvegye. Nem

vagy felelős semmilyen vonatkozásban, és felelősségre sem vonhat

senki. Ezt garantálom. Minél hamarabb felejtsd el. Nem érdemli

meg, hogy sírj miatta.

Sasha felkönyökölt és elordította magát: – Isten bocsássa meg, de

nem érdekel Mark, főleg azóta, hogy az a rengeteg szemétség

kiderült róla. A nevét sem akarom többé hallani!

Nicholas adott neki egy papír zsebkendőt. – Én azonban hallani

szeretném, hogy akkor viszont miért bömbölsz?

Itt van.

Ki?

Ő – zokogott fel Sasha.

Nicholas egy percig tűnődött, aztán végre kapcsolt. – Az olasz?

Hol van?

A kikötőben vakargatja az algákat egy hajó fenekéről.

És mi ebben a tragédia?

Hogy ő nem ő! Nem olasz halász.

Hanem mi?

Ír neve van.

Attól még lehet rendes ember – nyugtatgatta Nicholas, és

nevetés bujkált a hangjában. – Ismertem egész rendes ír halászokat,

sőt hajóácsokat is… – hirtelen elhallgatott.

Gyerekkori kép villant az agyába: ő és Tom sodródnak egy

lélekvesztőn, ő sápadtan kapaszkodik a kis csónak peremén,

miközben unokabátyja nevetve vitorlát bont és a szél röpíti őket a

nyílt tenger felé tartó halászbárkák után. „Ne félj, inkább

kormányozz”, ő azonban azt figyeli, milyen gyorsan távolodik a

Sziget partja, ahol kórusban ordítanak: „Sano vigyázz, ott a zátony!”

Tom pedig átnyúl rajta, miközben másik kezével a vitorlakötelet

markolja, megragadja a kormánybotot, és a törékeny kis vitorlás

könnyedén elsiklik a zátony mellett.

Thomas O'Shannon?

Sasha gombóccá gyűrte a papír zsebkendőt. – Most éppen így

mutatták be. Ismered?

Hát hogyne! Sano. Zsaru. És mellesleg az unokabátyám. Húzódj

arrébb, Sasha. Azt hiszem, melléd ájulok.

*

Hétfőn hajnalban Tom arra ébredt, hogy a Mola-molán kívül a

világon senki nem tart rá igényt. Hank Jones még mindig

Portlandben nyűglődik a leégett tengerjáró személyzetével, Dexter

számítógépes szakemberekkel és könyvvizsgálókkal megszállta

Mark Hardy minden egykori érdekeltségét, egy csapatnyi laboros

pedig épp a Volcano helyiségeit vizsgálja át tüzetesen, és őr vigyázza

a jachtokat is. így aztán szorgos munkával és mindenféle elmélet

gyártásával töltötte a napot. Csak Morris látogatta meg kora délután,

és egyszer Hank Jones is rátelefonált, hogy a ballisztikai vizsgálat

még tart, ami azt is jelentheti, hogy találtak valami, de azt is, hogy

csak most fognak hozzá.

A hajó legalább kegyes volt vele, megadta magát, mint egy

hervadó szépasszony a plasztikai sebésznek, s Morris – ha nem is

mutatta – nagyon elégedetten figyelte formálódását.

A Tarpont is megcsinálhatná. Úgyis dokkba akartam vontatni a

télre – vette oda elmenőben.

Tom hallgatott. A Tarpon felújítása sokkal több időt igényelne,

heteket, ő meg nem tudja, meddig marad itt. Kedve éppenséggel lett

volna hozzá, s ezt Morris is látta rajta.

– Gondolja meg!

Volt épp elég meggondolnivalója. Agya, mint egy túlterhelt

komputer, majd szétrobbant. Épp ezért úgy határozott, hogy

mihamarabb az egyiknek a végére jár. A szokottnál korábban bezárta

a műhelyt, kopár, bérelt lakásában lezuhanyozott, tiszta inget vett

magára és némi tétovázás után előhúzott a táskájából egy közepesen

vaskos borítékot.

Sasha háza azonban sötét volt, bosszúsan, csalódottan kanyarodott

vissza a város felé. Az Admirálisban félhomály honolt, csak a

helyiség egyik felében égtek a lámpák, láthatóan alig néhányan

lézengtek odabent. Viszont az ismerős Cherokee ott parkolt előtte.

Ezúttal Nelson állt a pult mögött, a pincérlányok szabadnaposak

voltak, s úgy festett, Ellen is sztrájkol, mert a sarokban ült egy

asztalnál egy üveg Johnnie Walker, két pohár és Sasha Anderson

társaságában.

Tom kigombolta a kabátját és odaköszönt George Nelsonnak.

– Milyen volt Chicagóban?

– Mint a mai forgalom. Középszar – felelte George, miközben

tisztára törölt egy poharat. – Lady Hamilton meg bemondta az

unalmast. Azok ketten – bökött a két nőre – úgy döntöttek, hogy ma

leisszák magukat. Szerintem sikerülni fog nekik. Mit inna?

Sört – mondta, mert nem akarta megsérteni a kocsmárost.

Aztán már pohárral a kezében elindult a sarok felé. Ellen vette

előbb észre. Mint aki maga sem tudja, most örülnie kellene vagy

sem, előbb szokott kedves mosolyát villantotta rá, ezután

elkomorodott.

Helló, Idegen! Kedd lenne?

Mi szél hozott? – kérdezte sóhajtva Sasha.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.

Leülhetek?

Sasha kapta a poharát, s beleegyezően bökött a szomszédos

székre. Csönd telepedett közéjük. A lány jobb ötlet híján ivott még

egy pohárral.

A problémáidat orvoslod? – tudakolta a Tom.

Azokat – hagyta rá a lány.

Segítenék.

Inni?

Ellen hangosan felkacagott. – Nem zavarok?

Tudomást se vettek róla. Összeakaszkodott a tekintetni Tom

elhúzta Sasha elől a poharat.

Másra gondoltam. Valamiféle normális kommunikációm –

Aztán még a tisztánlátás kedvéért hozzátette: – Verbálisra. Feltéve,

ha vagy olyan állapotban.

Remekül vagyok! Sőt, pompásan érzem magam – csattant fel

Sasha. – Beszélgetni akarsz velem? Jó, beszélgessünk. Élvezem

minden szavad, el sem tudod képzelni, mennyire. Esküszöm. Ezek

szerint mazochista vagyok. Mondhatni, iszom a mondataidat.

Egészségedre – húzta vissza a poharát és megemelte, ahogy a férfi

tette egykoron. Lezúdította torkán a whiskyt és megborzongott. –

Úgy érzem magam, mint az összes Shakespeare-dráma hősnői

együttvéve. Csakhogy a kedvesről, akiről azt hittem, vízbe veszett,

noha hercig halászgúnyát visel, nem az derül ki, hogy álruhás

uralkodó… Sőt, tulajdonképpen semmi tisztességes nem derül ki

róla. Nincs ebben a történetben se rend, se felelősség, talán még egy

nyomorult herceg sincs… – Aprókat csuklott, ivott hát még egypár

kortyot.

Tom agyában felforrt a víz: – Te beszélsz nekem felelősségről és

rendről? Te, aki tizenhárom éven át képtelen voltál elintézni a válást?

Te, aki úgy adtad bérbe a földet, hogy nem tisztáztad a

tulajdonviszonyokat? Te, aki ha elunod magad valahol, menten

továbbállsz? Te, aki egy reggel szó nélkül kisétáltál az életemből, az

ágyamból? Te, aki úgy feküdtél mellettem, hogy még azt sem tudtad,

mi a nevem?

„Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly

illatos” – nevetett csúfolódva a lány. – „Szakasztott oly tökéletes

marad akármi néven.”1

Akkor ebben maradunk?

Hogy tökéletes vagy? Soha!

Te viszont részeg vagy – állapította meg Tom.

Állítod vagy kérdezed?

1 A Shakespeare-idézetek Mészöly Dezső Rómeó és Júlia fordításából valók.

Minden neked feltett kérdés vagy korai, vagy kései.

– Mint az öröm – Sasha Ellenhez fordult, miközben Tomra bökött.

– Hát ennyit a latin szeretőkről.

Lady Hamilton is whiskyvel próbálta oldani a helyzet feszültségét,

egész közel hajolt Sashához, s bizalmasan odasúgta: – Egyszer

nekem is összejött egy, de csapnivaló volt az ágyban.

– Ezt elégedetten hallom – morrant a pult mögül Nelson. – Mi volt

vele a probléma?

– Korai öröm – Ellen felvihogott. – Ilyenek ezek, csak a szájuk

nagy.

Tom otthagyta őket, maradék méltóságával elballagott egy újabb

sörért. Sasha még egyre csak mondta a magáét, Lady Hamilton pedig

lelkesen szekundált, s újabb és újabb részletet árult el a forrón induló,

ám hamar ellangyosodó latin éjszakairól. George megtöltötte Tom

poharát, aztán ahogy Ellen hangja egyre hangosabb, története pedig

egyre frivolabb lett, vigyorogva kitessékelte azt a pár vendéget.

Záróra! – közölte határozottan és kulcsra zárta az ajtót.

És akkor – folytatott egy időközben megkezdett eszmefuttatást

Sasha arra gondoltam, talán valami össznemzeti libidós

komplexusról van szó, és tulajdonképpen velünk nem stimmel

valami, mert a szexuális zaklatásos hisztériával csak azt érték el,

hogy minden latinban potenciális szeretőt keresünk, akik jó esetben

zaklatnak is… Miről beszélek?

A jó esetről. És mi a rossz eset? – ráncolta a homlokát Ellen.

Az előbb mesélted el. A korai… – emlékeztette Sasha.

Igyunk a feledésre! – javasolta gyorsan Lady Hamilton, s úgy is

tettek. Ellen azért Nelsonra mosolygott. – Ez még előtted volt,

Admirális. Igyunk arra, hogy igenis vannak kék szkarabeuszok!

Tom egy oszlopnak támaszkodva hallgatta az esztrád műsort.

Azt hiszem, jobb lesz, ha hazaviszem – mondta Nelsonnak.

Sasha felélénkült: – „Ki vagy te, ki az éj fátylán keresztül kilested

titkomat?” Á, te vagy az, tökéletes rózsa, kuka latin, Tarzan vagy

minek is nevezzelek?

Maga most latin, vagy sem? – érdeklődött oldalra bicsakló

nyakkal Lady Hamilton. – De hülye vagyok, bocs. Ezzel a névvel…

Naná, hogy ír.

Ne igyál többet, Sasha – javasolta kimérten Tom.

Nem jól mondod. Most valami olyasmi szöveget kém nyomnod,

hogy „Egy puszta név meg nem mondhatja néki, ki vagyok”.

Ez valami kulturális komplexus nála? – tudakolta Ellentől Tom.

Ellen kislányosan vihorászott. – Érettségi előtt ő volt a

sulielőadáson Júlia. Képzelje, én voltam a dajka. „Esküszöm a

tizennégy fogamra!” Emlékszel, Sasha? Hogy is volt? „Csill, szám

ne szólj! Isten tartson, bogárkám! Sosem szoptattam nálad szebb

babát.” Ennél a résznél a fiúk összepisilték magukat a röhögéstől.

Ó, azok a régi szép idők – nyújtózott ábrándosan Sasha.

Gyerünk, Sasha! – sürgette a férfi.

„Már menni készülsz? Messze még a reggel.”

Tom feladta, halkan felnevetett. Két részeg nővel szemben

tehetetlennek bizonyult. Megadta magát. Nelson, aki mindeddig

csöndesen vigyorgott a söröskriglijébe, rákacsintott.

Üljön már le! Lazítson, mert ezek itt egyhamar nem hagyják

abba a viháncolást. Néha rájuk jön a bolondóra, olyankor nem lehet

bírni velük. Amúgy meg, nagyon régen láttam Sashát ennyit

marháskodni. Hadd tombolja ki magát. – Közelebb hajolt Tomhoz. –

Hardy rohadt nagy gané volt. Úgyhogy hagyja csak mulatni a

csajokat. Én állom a cechet. Magának mit hozhatok?

Még tart a söröm – emelte meg a poharát Tom.

Tequilát! – javasolta Sasha.

Ellen visítva felnevetett. – Jaj, emlékszem, te tanítottál tequilát

inni.

Gyanítom, hogy minden hülyeséget tőle tanult – morogta Tom.

Sasha szeme rávillant. Csúfondáros, vidám kis szikrák táncoltak

benne. – Hozzál sót és citromot is, Admirális!

Nelson feltápászkodott és a pult mögé ment. Levett a polcról egy

bontatlan üveget, felszeletelt néhány citromot, s bűvészmozdulattal

szabad kezébe rejtett négy pálinkás poharat. Az asztalhoz visszaérve

először a sót tette le és a citromot, a hóna alól előkapta az üveget,

majd mindenki elé odapöckölt egy poharat. Ellen a zenegéphez

perdült, beleszórt egy marék aprót, majd visszasasszézott az

asztalhoz.

Sasha elmélyülten arra koncentrált, hogy a sót ne az ölébe, hanem

a kézfejére szórja, oda, ahol a hüvelyk és mutatóujja öblöt alkot.

Aztán mit sem törődve Tom szemrehányó tekintetével, csurig töltötte

a poharát. Ellen híven másolta minden mozdulatát. A két nő

egymásra nézett. Háromig számoltak, majd villámgyorsan

lenyalintották a sót, bedöntötték a tequilát, és mire a pohár az

asztalon csattant, már rá is haraptak a citromgerezdre.

– Aááh! – hajoltak kéjesen hátra. – Na mi lesz, fiúk?

Nelson odalökte a sót Tomnak. A két férfi megismételte a rituálét.

Só, tequila, citrom. A fanyar ízek szétáradtak Tom szálában, s az erős

ital lávaként zúdult végig a nyelőcsövén. Mire leért a gyomrába,

Sasha és Ellen máris a következő bombát gyártották. A zenegépből

régi rock and roll szólt, Ellen ritmusra sózott, nyelt és harapott.

Sasha! – kiáltott fel nevetve és meglóbálta az üveget. – Nagyon

be fogunk rúgni!

Sasha legyintett. – „Csak add, csak add, ne szólj a félelemről!”

Tom ekkor saját kezűleg töltötte tele a lány poharát, aztán a

magáét is. Legyen, ha ezt akarja. Hirtelen rájött, hogy Sasha

egyáltalán nem őt provokálja a viselkedésével. Sőt, tulajdonkeppen

fütyül rá, hogy ott van-e Thomas O'Shannon vagy sem. Sasha e

percben nagyívben tesz arra, mit gondol róla, mint férfi, mint zsaru.

Nem könnyíti meg a helyzetét. Sem a férfinak, sem a zsarunak. Már-

már kíváncsian várta, mi sül ki ebből az estéből. Profin, kellő

férfiassággal legurította torkán a tequilát.

Micsoda macsó vagy, Idegen! – lelkendezett Ellen.

Nelson is megtapsolta. – Még szerencse, hogy van a közelben egy

megbízható detoxikáló intézmény – mondta megnyugtatóan.

„Beszélj, atyám! Vagy jöjjön a halál, ha bölcsességed gyógyírt

nem talál” – kiabált kipirult arccal egyre csak nevetve Sasha.

Ha játszani akar, hát játsszunk, gondolta újra Tom. Nagy levegőt

vett és rekedtes hangon szavalta: – „Ha kész vagy a halállal

szembenézni, én kész vagyok rajtad segíteni.”

Sasha meglepetésében elejtette a poharat. Ellen szájából ki esett a

citromkarika.

Most mit bámultok? – kérdezte félvállról O'Shannon. Én is

jártam középiskolába. – Újra töltött Sashának. – „Tessék leányom.

Légy hű és erős!”

Mindhárman megtapsolták. Nelson füttyögött, a lányok hangosan

sikoltozták, hogy: Bravó, bravó! Hogy volt, hogy volt! Aztán nagy

összhangban sót szórtak, lenyalintották, marokra kapva a poharat

utána gurították a tequilát és ráharaptak a citromra.

Tom hátradőlt a széken. Különös béke fogta el. Sejtette, hogy

röpke és átmeneti lesz ez az érzés, mégis hallatlanul jól esett. Agya

egyik fele kellemesen elzsibbadt, az érzékszervei azonban nagyon is

működtek, szemén, fülén, bőrén keresztül furakodott beléje Sasha,

féktelenül áradt szét a vénáiban, mint akkor tavasszal a szigeten.

Szerette volna átölelni és jobb híján Shakespeare által, közölni vele:

„Itt állok hát, hogy mindent elfeledj, s felejtem, hogy volt máshol

otthonom.” De persze nem szólt semmit, csak nézte a lányt.

Sasha táncolt, nevetett, karjával szélesen gesztikulált, de a kézfeje

és ujjainak finom játéka, apró mozdulatai mintha külön-külön kis

meséket adtak volna elő, mint az indiai táncosnőké. Aztán egyik

percről a másikra lelassult, Tomra nézett, majd, mint aki már előre

tudja, mi fog történni, vállat vont, és a fal mellett hangtalanul

összecsuklott.

Tom, mi tagadás, érzett némi elégtételt, vigyorogva

feltápászkodott a székről, lehajolt a lányért, aki lehúzta magához,

átkulcsolta karjával a nyakát és szájon csókolta.

„Jó éjt! Jó éjt! Búcsúnk is boldogít” – motyogta Sasha, és

megadóan hagyta, hogy a férfi laza mozdulattal a vállára kapja, majd

kihunyt a tudata.

Hölgyem, Uram – hajolt meg könnyedén Ellen és Nelson felé

O'Shannon. – Igazán szép este volt!

*

Miközben Tom az idegösszeomlás elől alkoholmérgezésbe

menekülő Sashát cipelte, előbb ki a kocsihoz, aztán pár mérfölddel

arrébb a Cherokee-tól a házig, Hank Jones, akinek érzelmi élete

korántsem volt ilyen bonyolult, elégedetten meredt maga elé.

Váratlanul egész jól alakultak a dolgok. S mivel megszállott volt,

akinek a nappal csak annyiban különbözött az éjszakától, hogy akkor

nem kell lámpát gyújtania, menten telefonra is kapott, hogy éjjel

kettőkor megossza társával is a társával hírt.

– Ugye zavarhatlak? – vakkantott a kagylóba, Tom épp a

verandaajtónak döntötte Sashát és a zsebeit készült átkutatni a kulcs

után, de a lány minduntalan összecsukott. Vállával szorította füléhez

az aprócska mobiltelefont, miközben egyik kezével a magatehetetlen

lányt tartotta, másikul meg a kulcs után matatott.

Soha jobbkor – sóhajtott a telefonba.

Netán becsajoztál?

Tom elengedte a lányt, s az összenyekkent. – Várj egy kicsit,

Hank! – Ezúttal inkább lehajolt Sashához és kiforgatta a kabátját, a

telefont a korlátra tette. Töménytelen papírfecni, gyufalevél és

sósmogyoró hullott a földre, míg a dzseki mélyén végre rátalált a

kulcsra is. Visszagyömöszölte a vélhetően fontos kellékeket a

zsebbe, ajtót nyitott és bevitte Sashát a nappaliba. Óvatosan a

kanapéra fektette, aztán visszasietett a verandára. – Itt vagyok.

Remélem, semmit nem kapkodtál el – röhigcsélt a telefonban

Jones.

Mi a fenétől vagy ilyen jókedvű? – kérdezte a cipekedéstől

szuszogva Tom.

Bingó!

O'Shannon ásított. Ő maga is érezte a bedöntött tequila jótékony

hatását, elálmosodott, s legszívesebben végignyúlt volna a veranda

végén himbálózó hintaágyban. A hideg, tiszta éjszakai égen vibráltak

a csillagok.

Bővebben – kérte fáradtan.

A Mount Hood egész legénységét megszorongattuk, s az

ükapjukig visszamenően megvizsgáltuk a pedigréjüket. Az egyikük

kábítószercsempész volt, ült is néhány évet, aztán visszatalált a

szakmába. Egy fegyveres rajtaütés során lelőtt két zsarut, azóta

gyilkosságért is körözik. Hamis papírokkal szolgált a tengerjárón.

Elkaptátok?

Nem – mondta vonakodva Jones. – De mivel többen eskü alatt

vallották, hogy a kapitány cimborája, ezért aztán a kapitányunk

menteni akarta a menthetőt. Elismerte a csempészési, de tagadja,

hogy tudott volna a drogról.

Feltételezem, ez lesz a vádalku alapja is.

Valami ilyesmi. Mi hajlandónak mutatkoztunk ezt elhinni neki,

cserébe eldalolta, hogy ez a fickó vitte őt a bűnbe, hogy a nyílt

tengeren mindenféle kis jachtokról átvegyenek kisebb-nagyobb

csomagokat. Elsőként hagyta el a kigyulladó hajót, még az sincs

kizárva, hogy ő okozta a tüzet. A pasas neve, mármint a valódi,

Manuel Morandi, s amíg nyoma nem veszett, ismert figurája volt a

friszkói alvilágnak. A kapitány szerint piszok jó hajós, nincs kizárva,

hogy felétek menekül.

Hát, ha hülye, erre jön – ásított még egy hatalmasat Tom.

Vagy ha dolga van… Légy éber! Ott van előtted a laptopod?

Tom hosszan elnézte a partra vezető ösvény mögött magasodó

sötét erdőt. – Nincs – felelte őszintén.

Átküldőm a fotóját és az aktáját. Mikor fogod látni?

Ha hazaérek. Hamarost.

Szűkszavú válasz – vihogott Hank. – A csaj mit csinál?

Milyen csaj?

Akiről lerobbantottalak.

Belesett az ajtón. Sasha ájultan aludt. Kintről úgy festett, mintha

egy angyalarcú gyerek szuszogna összegömbölyödve a kanapén.

Alszik – hagyta rá Tom. – Van hír a fegyverről?

Délelőttre ígérték. A műhelyben leszel?

Hol másutt? – morgott Tom. – Jó éjszakát!

Neked is!

O'Shannon megint bement a nappaliba, és ösztönösen Sasha fölé

hajolt, hogy meggyőződjön róla, rendben lélegzik, nincs semmi baja,

bár nyilvánvalóan kutyául fogja érezni magát, ha felébred. Zsebéből

végre elővette a sokáig rejtegetett borítékot és jól látható helyre, az

asztali lámpa tövébe tette a levelet, amelyet még a Szigeten kezdett

el írni.

Épp azon tétovázott, mihez kezdjen a ház kulcsával, amikor

halkan megnyikordult az emeletre vezető lépcső, egy csíkos

pizsamás láb jelent meg, ami aztán fokozatosan egész alakká vált,

ahogy lejött a grádicsokon. Álomittas, rőt hajú fiatalember igyekezett

a félhomályban a konyha irányába, szeme jószerivel csukva,

félálomban nyitotta ki a hűtőszekrény ajtaját, csak úgy üvegből

nyakalni kezdte az ásványvizet. Majd lassan leeresztette a karját,

mint aki érzi, hogy figyelik, és kinézett a sarkig tárt frigó

fedezékéből.

Szervusz, Nicholas – köszönt rá halkan Tom.

Nicholas Valente fél lábon állt, mert hidegnek érezte talpa alatt a

követ, pont úgy ácsorgott a hűtőszekrény előtt, mint kisfiúkorában,

amikor rajtakapták, hogy éjszakánként fagylaltot csen.

Tom! – Nicholas egy pillanat alatt felébredt. Egy darabig csak

bámult rá elkerekedett szemmel, mint aki nem tudja, mit mondjon,

végül kibökte az első dolgot, ami eszébe jutott: – Tulajdonképpen

örülök, hogy látlak!

*

Virradatkor indult vissza. Az éjszaka órái felpörögtek, Nicholas a

konyhaasztalon könyökölve beszélt, egyre csak beszélt, s Tom

kavargó fejjel-gyomorral hallgatta. Ereiben egyre inkább csillapodott

az esti tequila, s nőttön-nőtt a lassan már ismerősként ráköszöntő

szorongás: milyen könnyen lemondott róla, milyen könnyen feladta.

Szinte irigyelte Nicholas áradó szavait, ugyanaz a végtelen

felszabadultság sugárzott belőle, mint a lányból jobb napjain, s

gyanította, Sasha hatása ez is.

Nicholas története kegyetlen volt. Semmit sem szépített, nem is

magyarázkodott. Nem várt az unokabátyjától sem megbocsátást, sem

feloldozást. Tom O'Shannon rezignáltan jegyezte meg a nappali felé

intve: – Hármunk közül egyedül te nem vársz bűneid megváltására.

Aztán Tom mesélte el a vele történteket, s ittléte okát, önmagához

képest elég részletesen. Nicholas az évek során szert tett annyi

bölcsességre, hogy amíg unokabátyja beszélt, ő mélyen hallgatott.

Tudták, ez a váratlanul adódott beszélgetés valamilyen módon

befolyásolja további sorsukat. Tom kénytelen lesz szembenézni

egész eddigi életével, Nicholas pedig nem halogathatja tovább, hogy

szembenézzen a családjával.

Amikor kikísérte, a kapuhoz, a nappalin átmenőben Nicholas

megállt a kanapé mellett és lenézett a lányra. Ugyanúgy feküdt, mint

amikor órákkal ezelőtt Tom letette.

Azért nem irigylem, amit ez érezni fog, ha felébred – mondta

vigyorogva. – Mit ivott?

Mit nem ivott? – húzta el a száját O'Shannon. Tekintetével

végigsimogatta az alvó Sashát, majd a lámpának támasztott borítékra

nézett. Remélte, nem kallódik el, mint Lőrinc barát levele.

Mire teljesen kivilágosodott, leért a kikötőbe. Alig pár percet

töltött csak a lakásában, mindössze a Jonestól érkezett anyagot

futotta át a laptopon, alaposan agyába vésve Manuel Morandi

arcvonásait. Egy csöppet sem volt ismerős.

A mólóhoz közeledve érezte, hogy baj van. Nem a megszokott

látvány fogadta, bár látszatra nyugodt, hétköznapi volt a kép, de

valami hiányzott róla. Kialvatlanságának tulajdonította, hogy jóllehet

többször is figyelmesen végigpásztázta a környéket, csak percek

múlva kapcsolt. A Volcano jachtjai közül egy hiányzott. A MaryLou.

Szélsebesen futni kezdett, mert az őröket sem látta sehol. Az iroda

ajtaja zárva, a környéken egy lélek se járt. Belesett a reluxa résein: a

két őr a pavilon padlóján hevert. Nem ért rá a zárral vacakolni,

felkapta a Volcano reklámtábláját, és a kirakatnyi üvegablakba vágta.

Hangos csörömpöléssel robbant ezer szilánkra az üveg, majd a

pillanatra beálló csendben felvijjogott a riasztó.

Tom bemászott, hogy megvizsgálta a földön fekvő őröket. Az

egyik halott volt, szinte kettévált a koponyája egy erős ütéstől. A

másik még lélegzett, gyöngén, erőtlenül. Tom a dobhártyarepesztő

sivításban előbb a mobilja után kapott, aztán inkább a Volcano egyik

telefonját használta. Riasztotta a mentőket, s ha a sziréna még nem

verte volna fel a zsarukat, odatelefonált a rendőrségre is.

Körülbelül húsz másodperce maradt, hogy a mobiljáról felhívja

Dextert, és szűkszavúsági rekordot döntve értesítse a történtekről.

Épphogy befejezte, máris megjelentek az első kíváncsiskodók. Tom

kilépett a ripityára zúzott üvegtáblán, s amennyire az egyre nagyobb

csődületben tehette, körülnézett. A móló szélén látott némi

vérnyomot, ám dulakodásra semmi jel nem utalt.

Futótűzként terjedt a hír: elkötötték a MaryLou-t és megöllek egy

őrt. A mentők és a rendőrség egyszerre ért a helyszínre, Dexter

mindössze pár perccel utánuk. Hátrébb parancsolták a

bámészkodókat, akik azt tárgyalták, hogy meglehetősen sok

furcsaság zajlik mostanában a kikötőben.

Tom kihúzódott a csődület szélére, onnan figyelte a már ezerszer

látott, rutinos, összehangolt munkát. Az üvegfalú iroda köré máris

kordont vontak élénksárga műanyag szalag– hói, és lezárták a móló

bejáratát is, ahol a jachtok horgonyozlak. Látta, amint Dexter kissé

félrehúzódik a tömegtől, és számokat pötyög a mobiljába. Egy

pillanat múltán ciripelni kezdett a zsebe.

Láttad Peter Fordot? – kérdezte köszönés helyett a nyomozó.

Nem. Csak az tűnt fel, hogy nem látom az őröket.

– A doki szerint két órája csaphatták fejbe őket. Az egyik talán

megmarad. Peter Ford azonban eltűnt.

Tom felnézett az égre, szélirányba fordult, s mintha szagról

mondaná, úgy közölte Dexterrel: – Ha ő kötötte el a hajót, még nem

járhat messze. És az árbocrúdon még fent van a helyzetjelző. Intézd

el, hogy benne legyek a keresőbrigádban!

Meglesz – vakkantotta kurtán Dexter.

Elballagott a műhelyig, kinyitotta, s amolyan tessék-lássék

tevékenységbe fogott, amit azonnal abbahagyhat, de majdnem egy

órát kellett szöszmötölnie, míg végre rányitották az ajtót. Néhány

fickó jött a parti őrségtől, mögöttük pedig Tom legnagyobb

meglepetésére Hank Jones masírozott és élénken magyarázott

valamit Morrisnak, akit csöppet sem lelkesíthettek a hallottak, mert

elég sötéten pislogott rá.

Azt mondja ez a nyomozó – bökött Jonesra –, hogy maga is

menjen ki a Tarponnal megkeresni a MaryLou-t. Hát én ennek nem

örülök, megmondom őszintén. De ragaszkodik magához. Kimegy

velük?

Miért ne mennék?

Például azért, mert nem szeretném, ha valami baja esnék. A

hajónak. – Miközben beszélt, tenyerével végigsimította a Mola-mola

törzsét.

Vigyázunk rá – nyugtatta meg Jones.

Tom vízhatlan kabátot húzott és szó nélkül követte a nyomozót. A

parti őrség hajója mellett a térkép fölé hajolva rövid kupaktanácsot

tartottak, aztán a hirtelen verbuválódott legénység a Tarpon

fedélzetére szállt. Tom magától értetődően átvette az irányítást. Egy

darabig a parti őrség hajója mellett haladtak, aztán ahogy kiértek az

öbölből kettéváltak. Hank Jones ellenőrizte a kormányosfülke

tetejére felszerelt keresőrendszert, majd előre billegett a Tarpon

orrába, leguggolt és kinyitotta a mindeddig a hóna alatt szorongatott,

számzáras diplomatatáskát. Valójában radarképernyős komputer volt,

s a monitorán azonnal villogni kezdett a parti őrség hajójának

helyzetét jelző zöld pont, és néhány könnyen azonosítható bárkáé is.

Erős hullámverésben hajóztak, a szél sem egyenletesen fújt,

hanem rohamokban támadt, alattomban rontott rájuk, de Jones

elszántan nyomkodta a billentyűket, mintha a legmagasabb rangú

égiekkel állna kapcsolatban, akik rögvest tudomására hozzák, merre

keresgéljen tovább.

Nem értem – ismerte be nagy sokára. – Ha csak két-három órája

lógott meg, a MaryLou nem kerülhetett ki a hatókörünkből. Ford

észrevette volna a helyzetjelzőt?

Nem hiszem. Hacsak fel nem mászott az árbocra. De aki szökik,

az általában siet. Különben is, mi a fenének mászott volna fel?

Akkor meg miért nem tudjuk, hogy merre jár?

Tom összeszőkült szemmel fürkészte a tengert. Leakasztotta a

kormány mellől az adóvevő mikrofonját és hívta a parti őrség hajóját.

Semmi nyom – érkezett a válasz.

Szerintem a part mentén kellene keresgélni – javasolta

csöndesen.

Ugyan, O'Shannon, ki az a marha, aki ilyen hullámverésben a

parti sziklák mentén akarna meglógni? De ha meg akarja nézni, nem

bánom – a hadnagy hangján érződött, hogy bolondnak tartja.

Nehogy a sziklák felé menj! – kiabált Hank Jones. – Kidobom a

taccsot, mint a múltkor Jack. Vagy ripityára töröd a bárkát, és akkor

Morrist megüti a guta.

Tom halványan elmosolyodott és szó nélkül félfordulatot vett a

hajóval. Amikor már újra látszott a part, lelassított, s hagyta, hogy a

hullámok egyre kijjebb sodorják, közben ügyelt, hogy tartsák a déli

irányt. Az egyik önkéntesnek jelentkezett halász azonnal megértette,

mi jár az agyában. A korlátnak dőlve biztonságosan megtámasztotta

testét, lábai szinte gyökeret vertek a fedélzet padozatába, és mélyen

kihajolva távcsővel fürkészte az egyre közeledő partot.

Jones, ölében a legmodernebb technikával, szinte szánakozva

nézett rájuk. Mit láthatnak azok, amit ő nem láthat a monitorján?

Tom keményen fogta a kormányt, néha lazított a szorításon, olyankor

a hajó valamerre elmoccant, úgy szlalomozott a gyilkos

sziklalabirintusban, mint egy versenyautót tesztelő pilóta. Jones már

csak ezért is inkább a műszerét bámulta meredten. Nem akart

rémülten felordítani, valahányszor ijesztő közelségbe került egy-egy

hegynek tűnő, vízből kiálló kődarab.

Ő volt a legjobban meglepve, amikor csodamasinája egyszerre

bip-bipelni kezdett, pár másodpercre csupán, aztán újra elnémult.

Néhány pillanat múlva ismét jelzett a radar, hogy az– lán megint

elhallgasson.

Mi az ördög?

Figyeld a hullámokat – szólt rá a kormányosfülkéből Tom. –

Most… Most mindjárt megszólal.

A radar jelzett és pityegett.

Most mindjárt elhallgat – folytatta a hullámokra meredve, egyre

feszültebben Tom.

A monitoron felvillanó pont szinte azonnal kialudt, s a műszer

elhallgatott, hogy aztán kisvártatva megint sípoljon párat.

Jones felmászott Tom mellé a fülkébe. – Mit akar ez jelenteni?

Azt, hogy az árboc víz alatt van. Ha megemeli a hullám, akkor

érzékeled, ha visszasüllyed, akkor nem. Egyszerűbben fogalmazva:

hajótörés.

A rohadt életbe!

Ahogy mondod. – Tom is szeme elé emelte a távcsövet, aztán

intett a lent álló halásznak. Az csak bólintott és egyetlen mukk nélkül

ment a gumicsónakért. Tom megint az adóvevő mikrofonja után

nyúlt. – Megtaláltuk. A MaryLou a parti szikláknak ütközött –

mondta, és megadta a koordinátákat.

Te be akarsz szállni abba a gumicsónakba? – tudakolta sápadtan

Hank.

Öreg tengeri medvék fognak vigyázni rád – veregette vállon

Tom, majd a halásszal közösen vízre engedték a lélekvesztőt.

Összeszokott mozdulattal lemásztak a kötélhágcsón, máris egy

hullám taraján billegtek, mint a szörfösök. A következő pillanatban

már el is tűntek Jones szeme elől, aki bizalmatlanul méregette a

hajón maradt három embert. Nem voltak sem öregek, sem igazán

medveszerűek.

Tom ellenben cápának tűnt, aki mérföldekről megérzi a vér

szagát. Jones jobb híján a közelükben lavírozó parti őrség hajóját

bámulta és a hadnagy szitkozódásaitól majd szétrobbanó rádiót

hallgatta. Egy jó órával később egy tarajos hullám tetején végre

megjelent a narancssárga gumicsónak, s egyenesen a parti őrség

hajója felé tartott. A káromkodó hadnagy elcsendesedett, leengedték

a csörlőt, és a fedélzetre húzták az erős halászhálóba fogott terhet.

Még föl sem ért a csomag, Toni már visszafelé igyekezett a

Tarponhoz. Morris bárkájának orrából Hank Jones tisztán látta, amint

a másik hajó fedélzetén kicsomagolják a hálóból Peter Ford

holttestét.

*

Még a Hardy-gyilkosságból sem ocsúdtak fel az emberek, máris

meghal a samesza. Ez már sok volt egy ilyen kisvárosban. Ráadásul

mindenki tudta, hogy Peter Ford nem volt megszállott hajós,

legfeljebb enyhe szélben futott ki biztonságos vizekre, s azt is csak

ha nagyon muszáj volt. Máris rebesgetni kezdték, hogy talán ő ölte

meg Hardyt, és a tőle sikkasztott pénzzel akart meglépni. Dexter nem

verte ugyan nagydobra, hogy vizsgálja a Peter Ford vezette Hardy

érdekeltségeket, de nem is titkolta, s ez pompás táptalaja volt a

találgatásoknak.

Miközben fekete fóliazsákba cipzározták Peter Ford földi

maradványait, és a halottszállító aznap immár másodszor is elindult a

kikötőből a hullaházba, Tom, Hank Jones és Dexter a Morris-féle

javítóműhelyébe mentek.

Nos? – Dexter várakozóan nézett Tomra.

Ez a pasas sosem lett volna képes elvezetni egy ekkora hajót.

Megfulladt, de már eszméletlen volt, amikor a vízbe került A hajót

profi kormányozta a sziklának, valaki olyan, aki aztán a partra úszott,

vagy egy gumicsónakkal lépett meg.

– Manuel Morandi? – tette fel a költői kérdést Hank Jones. –

Sejtettem, hogy dolga akad errefelé. Peter Ford kinyírása nem hagy

kétséget afelől, hogy a Hardy-gyilkosság nem helyi ügy, mint

szerettük volna. Morandi nem hajót akart elkötni, valamit keresett itt.

Kérdés, hogy megkapta-e Peter Fordtól?

Dexter lesöpört némi forgácsot az egyetlen fapadról, és nadrágja

élét eligazítva helyet foglalt. – Szinte biztos, hogy Hardyn és talán

Morandin keresztül eljuthatunk a drogmaffiához. A fegyvert,

amellyel kinyírták Hardyt, öt éve lopták el egy zsarutól, és már

használták egy-két máig felderítetlen gyilkosságnál. Tipikus

bandamódszer. Még nem teljes a lista, hogy hol, mikor és kit lőttek le

vele, de már szinte az Államok egész területérői érkeznek adatok.

Meglehet, Morandi lőtte le Hardyt.

– Az időbe éppenséggel belefér. Mondjuk, felgyújtja a hajót,

ezerrel idetép, szitává lyuggatja Hardyt, aztán bevágja a szakadékba

– mondta elgondolkodva Hank. – De honnan tudta, hogy az exnej

kéglijében keresse?

És miért dobta volna ki a vizesüveget? – kérdezte csöndesen

Tom.

Neked ez a mániád – sóhajtott Dexter. – Az a rohadt

vizespalack. Oké, elismerem, nem illik a képbe. De ha valamivel

előbbre tudunk jutni, talán megfejthetjük a téged annyira gyötrő

vizespalack rejtélyét is. Olyan vagy, mint Miss. Marple, az Agatha

Crhistie regényekben. Gombolyítsuk csak szépen a pamutfonalat,

lássuk, hova lukadunk ki.

O'Shannon vállat vont. – Felőlem gombolyíthatunk.

Annál is inkább, mert Peter Ford halála lehetővé teszi, hogy

hivatalosan is használjuk a nála másolt anyagot, ugyanis a

komputerét totálisan kipucolták – jegyezte meg Jones. – Majd azt

mondjuk, hogy most találtuk.

Nem éppen szabályos eljárás. Különben hol tartotok?

A felénél. Néha az az érzésem, hogy a nyugati part minden

aranyifjúja tudott a Volcanóról, noha nem reklámozták magukat

különösebben.

Ha valamelyiküknek vaj van a füle mögött, és az ügyvédje

megneszeli, hogy jutottunk az anyaghoz, egyszerre fogunk szállni a

szélrózsa minden irányába – aggodalmaskodott Dexter.

Honnan tudná meg? Csak mi tudjuk.

Meg a srácok, akik ellenőrzik a listát.

Az én embereim. Kussolni fognak. Főleg, mert maguknak sem

akarnak bajt. Tuti, hogy találunk valamit – bizonygatta Jones. –

Valamiért felforgatták a Volcano irodáját és valamiért profimódon

kitöröltek mindent a számítógépéből.

És korábban Sasha Anderson házát is átkutatták – Dexter

megropogtatta a csontjait. – Jut eszembe, van a csajnak alibije tegnap

éjszakára?

Tom elfojtott egy mosolyt és nem válaszolt. De mivel Dexter

kitartóan őt fixírozta, Hank háta mögött bólintott. Csak hogy a néma

közjátékra a nyomozó villámgyorsan megpördüli és ujjával Tom

mellére bökött.

Már megint te vagy az alibije, mint a tűzvésznél? Jézusom, éjjel,

amikor felhívtalak, te éppen Sasha Andersont vitted ágyba?

Hank Jones nem is sejtette, milyen közel jár az igazsághoz.

Valóban vitte és valóban valami heverőalkalmatosság irányába, csak

nem éppen azért, amiért Hank gondolja, s ő szerette volna.

A hölgyet tegnap este kisebb baleset érte – krákogott.

Összefutott egy norvég heringhalásszal? – tudakolta epésen

Dexter.

Johnnie Walkerrel futott össze.

Piros címkéssel?

Azzal is. Úgyhogy hazakísértem.

És? – sürgette Jones.

Ennyi a történet.

Nem hiszem, de mindegy. Foglalkozzunk Morandival. Jack, mit

javasolsz?

A körözést már kiadtuk ellene, keresik égen, földön, vízen. Ha ő

futtatta zátonyra a MaryLou-t, akkor nem lehet messze.

Tom elgondolkodva nézte a Volcano mólója mellett ringatózó

jachtokat. A MaryLou kecses, de nehezen kezelhető hajó volt, s ha

eleve azért futottak ki vele, hogy megrendezzék a balesetet, akkor

praktikusabb lett volna valamelyik ingatagabb, törékenyebb modellt

választani. Lehet, hogy a MaryLou volt az, amelyik semmiféle

értékkel nem bírt?

– A hajókat mind átkutattátok? – fordult Dexter felé.

– Minden négyzetcentiméterét.

– Vontassátok partra őket – javasolta Tom.

– Mi a fenének?

– Azt is átvizsgáltátok, ami a víz alatt van? – Tom a Mola-mola

tőkéjére mutatott.

– A kurva életbe! – Dexter mobiltelefonra kapott és máris

intézkedett. – Csak legalább azt tudnám, mit kell keresni – sóhajtott

végül.

– Hardy életbiztosítását. Valamit, amiről azt hitte, mindentől

megvédi. Az amulettjét. Erős a gyanúm, hogy Ford gyilkosa még itt

van valahol a környéken. Vagy legalábbis hamarosan visszajön.

Egyelőre azonban csak a seriff jött. Csípőre tett kézzel megállt a

műhely ajtajában és minden udvariassági formát mellőzve Dexternek

szegezte a kérdést: – Idecsődült egy rakás újságíró. Milyen francos

maszlaggal etessem meg őket?

Baleset.

– Most már szagot fogtak. Hardy után az üzlettársa. Plusz a

múltkori tűzijáték… Amióta maguk betették ide a lábukat… Sokáig

maradnak még?

Dexter karon fogta a seriffet és szinte atyai hangon, megnyugtató

szavakat duruzsolva kisétált vele.

Azt hiszem, eme eseménydús nap után visszamegyek a

komputereimhez – ásított Hank Jones. – Ne aggódj, ma éjjel nem

rontok rád.

Nincs éjszakai programom.

Nagy voltál ma – mondta váratlanul Hank. – A tengeren – tette

hozzá. – Tudom, hogy végigcsinálod ezt az ügyet. De utána itt fogsz

minket hagyni, igaz?

Tom hallgatott egy percig. Tulajdonképpen hezitált, ki merje-e

mondani, de hirtelen borzasztóan egyszerűnek tűnt a dolog.

Igen.

Dexter tudja már?

Nem.

Kikísérte Hanket a parkolóba, a kocsija ott állt, ahol Sasháé

néhány nappal ezelőtt. A nyomozó azonban nem szállt be rögtön,

előbb még rágyújtott egy cigarettára.

Azt hallottam rólad, hogy a baleseted után több mint egy évig

valami eldugott, dél-olasz szigeten éltél.

Tom bólintott. Nem tudta, mire akar kilyukadni Hank. A nyomozó

behajolt az autóba és előhúzta a World októberi számát. A vaskos

újság szinte magától nyílt ki Sasha képes riportjánál. Tom legalább

százszor látta már, de még most is különös melegség járta át a szívét,

ha az ottani kedves, ismerős arcokra pillantott, a torkaszakadtából

ordító raisra, az, erőlködéstől eltorzult arcú, hálót húzó, szigonyokat

markoló férfiakra.

Hank az egyik kisebb képre bökött. Egy vontatóhajót kormányzó

férfi háta látszott, előtte a nyílt tenger, a vontató körül pikkelyként

csillannak a hozzákötött bárkák. A kormánynál álló férfi arca csupán

félprofilból látszott, s vonásait szinte teljesen elfedték,

összekuszálták a lófarokba fogott homokszín hajából elszabadult

tincsek. A kép nem róla szólt, egyszerűen csak ott volt a többiek

közt. Jones a lapok közül előhúzta ugyanennek a fotónak sokszorosra

nagyított részletét: ezen már csak a vontató kormányánál álló halász

arca látszott.

Ezzel szórakozol szabadidődben? – Tom hangja közömbösen

csengett.

Szakmai ártalom. Szeretem tudni, kivel dolgozom. A csaj

cikkére akkor bukkantam rá, amikor őt tapogattam körül. Két

egymást állítólag nem ismerő ember életében egyszer csak találtam

egy közös pontot. Nem akartam elhinni. Ezért nagyítottam ki a képet.

Egyébként, lehetne éppenséggel valaki más is, aki némileg hasonlít

rád. De amióta láttam, hogy mozogsz a tengeren, tudom, hogy te

vagy.

És?

Jones eltaposta a csikket. – Tudok még valamit, Tom. Eleget

néztem a fotót, és eleget figyeltelek. Aki előttem áll, egy piszok jó

zsaru. De te igazából ez vagy – bökött a képre. – Nem szoktál skizoid

tüneteket észlelni magadon?

De.

Utálom, amikor ilyen szűkszavú vagy. Egyébként ne aggódj.

Más még nem szúrta ki. Talán azt sem, hogy korábbról ismerted a

csajt. Dexter szerencsére nem túl fogékony a románcokra és nem

olvas magazinokat, csak jegyzőkönyveket meg jelentéseket.

– Bárcsak igazad lenne. A helyzet az, hogy Jack nagyon is képben

van. Pedig tényleg nem olvas magazinokat, és abszolúte hidegen

hagyja mindenféle románc – mondta félmosollyal Tom.

– Pech – csettintett Hank és az órájára pillantott. – Mindjárt

kezdődik a műsor. – Tom értetlen arcát látva hozzátette: – Az Éjfélig.

Kedd van.

– Kizárt. A tegnapi este után nem hiszem, hogy talpra állt –

hümmögte Tom.

Mindketten behajoltak a kocsiba, Jones addig tekergette a

keresőgombot, míg meg nem találták az ONN-t. Épp véget ért a

reklám. Behízelgő férfihang rövid hírblokkal húzta az időt, már öt

perccel elmúlt tíz óra, végül közölte: Az ONN portlandi stúdiójában

Sasha Anderson pillanatokon belül elfoglalja szokott helyét, hogy

beszélgessen azokkal, akik kíváncsiak rá.

Gáz van – vigyorgott Tom. – Mindig pontosan kezdtek.

Még egy kis zenét kevertek adásba, aztán végre megszólalt az

éterben Sasha is.

Szép estét mindenkinek! Szépet és jót, annak ellenére, hogy

hideg van, esik az eső és közeleg az influenzajárvány meg a hálaadás

napja – kezdte kicsit nyűgös hangon. Aztán felsóhajtott. –

Beszélgessünk ma a másnaposságról!

A két férfi a kikötőben hangosan felnevetett.

*

A nő viszont sírt. Ahogy elütötte az óra az éjfélt, kisietett a

stúdióból, még a szokásos levezető viccekre sem figyelt, az sem

érdekelte, hogy mindenki rajta élcelődött, a zene és a reklámblokkok

alatt legalább tízen nyitottak be hozzá egy-egy pohár vízzel,

aszpirinnel, másnaposságra kifejlesztett pezsgőtablettákkal. A műsor

önjáróra sikeredett, már-már kabaréba fulladt, égtek a

telefonvonalak, számtalan mulatságos részeg-történeket osztottak

meg vele a hallgatók, a technikusok odakint dőltek a röhögéstől.

Soha ennyire nem várta még az adás végét. Teste-lelke háborgott,

könnyeit nyelte és gyakorlatilag minden egyéb löttyöt, amit elé

tettek.

Valósággal kirobbant a forgóajtón, egyenesen a dzsipjéhez rohant,

magára zárta az ajtót és végre elengedhette magát, zokogva borult a

volánra. Meglehetősen hisztérikusra sikeredett ez a napja is. Reggel

arra a dermesztő érzésre ébredt, hogy képtelen megmozdítani a fejét,

a lábát, a gyomra viszont nagyon is eleven. Víz csorgott végig az

arcán, homlokára ólomsúllyal nehezedett a borogatás, amit Nicholas

délig sűrűn váltogatott, sőt egyszer a fürdőszobába is kitámogatta.

Amikor már legalább arra képesnek érezte magát, hogy értelmes

kérdéseket formáljon, Nicholas válaszai taszították kétségbeesésbe:

Igen, Tom O'Shannon hozta haza. Igen, ők ketten pirkadatig

beszélgettek. Igen, közben ő, Sasha merev részegen durmolt. Igen,

Tom, vagy ha úgy tetszik, Sano nagyon sok mindenre választ adott.

Aztán Nicholas elment, hogy nyakába vegye a hivatalokat és

elintézze Sasha igencsak zűrös jogi ügyeit, s egyedül hagyta a még

zűrösebb lelkiekkel. Ekkor vette észre a lámpának támasztott

borítékot. Sashának – csak ennyi állt rajta. Hosszú percekig

szemezett a szögletes papírcsomaggal. Félt.

Úgy bontotta ki a borítékot, mintha bombát rejtene. A fotelba

kuporodott, lábait maga alá húzva olvasta a sorokat, amelyeket még

júniusban kezdett papírra vetni Sano. Tulajdonképpen levélfüzért

tartott a kezében, hónapokon keresztül íródtak a lapok, a dátumok

elárulták, hogy folyamatosan írta még akkor is, amikor már itt volt a

kikötőben, mert tudta, egy nap mindenképpen átadja neki.

A stílusa meglepte – lényegretörő volt, ám korántsem szűkszavú,

szemérmes volt ugyan, mégis kegyetlen őszinteséggel kitárulkozó –,

a története viszont mellbe vágta. Sano nem tudott beszélni és nem is

akart. Csak vele. De még nem volt képes megfogalmazni sem a

múltat, sem a jövőt, és nem is akarta, mert a jelen elvarázsolta.

Miatta, általa, érte akart újra megszólalni azon a nyelven, amit a

tudatalattija annyi minden miatt feledni akart. És mert ebben a

nyelvnélküliségben túl jól kommunikáltak, zsigeri biztonsággal

tudta, hogy értik egymást, úgy érezte, a varázslat kitart addig, amíg

képes lesz szavakba foglalni a múltját és felkínálni a jövőjét. De

Sasha ezt nem várta meg.

„Incantesimo – írta a legvégén Sano – furcsa, sokatmondó olasz

szó, legalábbis nekem, aki akkoriban csakis azon a nyelven

gondolkodtam, ami még most is gyakran megesik velem, főleg ha

látlak. Varázslatot, varázslást jelent, de rontást is. És most már nem

tudom, melyik vagy.”

Nem tudta, sírjon vagy nevessen. Ölébe hullott a levél, néha

rámeredt egy-egy sorra, mindegyik visszakiabált rá a papirostól.

Aztán elolvasta újra az egész irományt, az elejétől a végéig, bőre alá

kúsztak a szavak, csontjait, zsigereit átjárták az emlékek, aztán a

félelem: a csoda nincs többé. Önző volt és gyáva. Szerelmük minden

terhét, rizikóját, a mesebeli tűz– és vízpróbakeservét Sanóra hagyta.

Sanónak igaza volt, amikor nem felelt arra a duzzogó kérdésre: miért

nem kerestél meg? Igaza volt, amikor azt mondta neki, hogy kilóra

méri a fájdalmat, oszt, szoroz, gyököt von, csak ne kelljen vallania.

..Ha majd képes leszel válaszolni, akkor lesz miről beszélnünk” –

mondta pár napja Sano. De Sasha nem volt képes felelni, ekképpen

esélyt sem adott a beszélgetésre, ellenben pompás Shakespeare-estet

rendezett és berúgott, mint az albán szamár. Hogy ez nem varázslat

volt, az hétszentség… Inkább rontás.

Hogy valamennyire összeszedje magát, jószerivel a zuhany alatt

töltötte a délutánt. Felváltva folyatta magára a hideg és meleg vizet,

folytak a könnyei, s csak valamikor hat óra tájt jutott eszébe, hogy

neki aznap este randevúja van sok ezer hallgatóval a stúdióban.

Szerencsére Nicholas, mint afféle jól idomított gyógypedagógus

kiimádkozta a tus alól, s mivel este vissza kellett mennie Portlandbe,

begyömöszölte Sashát a Cherokee hátsó ülésére és elfuvarozta a

rádióhoz.

Remélem, mire kijössz, leszel olyan állapotban, hogy haza tudsz

vezetni. Ha nem, akkor legyen annyi eszed, hogy eljössz hozzám, és

ott alszol. Világos?

Világos – nyögte Sasha és borzongva gondolt arra, hogy neki

most be kell mennie az épületbe, le kell ülnie a mikrofon elé és meg

kell szólalnia.

A hetem totál be van táblázva, de ne aggódj, teljes gőzzel

intézem az ügyeidet. És bármi van, azonnal hívj. Megértetted?

Megértettem. – A lánynak meglehetősen furcsa volt, hogy lám,

felcserélődtek kettejük közt a szerepek. Ezért aztán rászólt

Nicholasra: – Igazítsd meg a nyakkendőd!

Nincs is rajtam nyakkendő.

Akkor vegyél egyet – morogta Sasha és életében először úgy

ment be a stúdióba, hogy fogalma sem volt, mi lesz az első mondata.

Éjfél után, amikor a kormánykerékre borulva végre kisírhatta az

elmúlt órák feszültségét, gigantikus csődtömegnek érezte magát.

Gyors egymásutánban elszívott néhány cigarettát, s noha a gyomra

háborgott, az idegei némileg elnyugodtak. Egyetlen esélye van, s

alapjában véve olyan egyszerű a megoldás: szépen megáll Sano előtt

és felel minden kérdésére. És imádkozik, hogy tűnjön el róluk a

rontás.

A tőle telhető legnagyobb óvatossággal hajtott hazafelé.

Akaratlanul is lelassított, amikor a sziklapárkányhoz ért, ahol

legutóbb a seriff feltartóztatta. Mintha ezer éve történt volna. Az

elágazásnál pillanatnyi tétovázás után a kikötő felé fordult. Előbb

megállt a ház előtt, ahol Sano lakást bérelt, de az ablakok sötétek

voltak, a rolók pedig felhúzva, így továbbgurult a mólókhoz, s nem

messze Morris műhelyétől leállította a dzsipet.

A kései időpont ellenére fény szűrődött ki az ablakon, s a deszkát

szántó gyalu nagypapa fűrésztelepéről ismerős nesze. Forgácsok

kunkorodtak, röppentek ki Sano keze alól, haja a szemébe hullott,

ráfért volna némi fazonigazítás, néhány hónapja nyiratkozhatott

utoljára, mert egy kisebb varkocsra való már megint összejött a

tarkóján. Mivel a férfit teljesen lekötötte a munkája, néhány percre

belefeledkezhetett a látványába. Szívszorító kép volt. Végül

megkocogtatta a hideg ellenére is félig nyitott ajtót.

Szervusz, Sasha! – nézett fel derűsen a férfi.

Szervusz!

Ma mi lesz a műsor? – kérdezte kedvesen. – Lady Machbet?

Makrancos hölgy? Különben hogy vagy?

Romosan – mondta az igazságnak megfelelően Sasha. –

Zavarlak?

O'Shannon letette a szerszámot és lesöpörte magáról a

faforgácsot. – Nem. Nem zavarsz.

Hosszú csend telepedett rájuk. A férfi leült egy farönkre és lassú

mozdulatokkal lehajtogatta felgyűrt flanelinge ujját. Sasha a kezét

figyelte, egykor mindig sebes tenyerén már rég behegesedett a var,

szerette volna megérinteni. A világítótorony forgó fénye néha

átsuhant a helyiségen, végigsiklott Sanón, s Sasha érezte, amint

átszalad az ő arcán is. A világítótorony…

Sano – szólalt meg hirtelen –, azt hiszem, képes vagyok

válaszolni. Minden kérdésedre.

A férfi azonban csöndben maradt. Hosszan nézte a lányt, aztán

elmosolyodott. – Az jó – mondta végül.

Nem kérdezel?

Mit? Hogy miért mentél el? Nem. Azt hiszem, tudom.

Tudod? – Sasha is leült egy bakra.

Tudom. Most már igen. De néha olyan nehezen birkózik meg az

ember a szavakkal és hajlamos a körülményeket átkozni, vagy ami

még rosszabb, beletörődni, feladni. Mint én lettem. Az ösztöneimnek

kellett volna hinnem, nem a komputerből rólad kiokádott adatoknak.

Később, amikor Chicagóban a könyvedet olvastam, amely az orrom

előtt készült a Szigeten, a lelkem mélyén ráismertem Nicóra. Róla is

túl hamar lemondtam, pusztán csak azért, mert drogos volt.

Megkereshettelek volna, akármilyen hülyén is hangzik, hogy helló,

én vagyok, Sano, mondd, kicsoda Nicholas? – Tom rágyújtott,

mélyen leszívta a füstöt. – Miatta jöttél a szigetre. Meg a könyv

miatt. És Nicholas miatt hagytál el és a könyv miatt.

Nem téged hagytalak el, csak miattuk kellett visszajönnöm. És

azért szöktem, mert ahhoz, hogy ezt megmagyarázzam neked,

kevésnek találtam a közös szókincsünket. Ráadásul gyáva voltam.

Azt gondoltam, ha szeretsz, akkor megkeresel, mint a mesében.

Vártalak és szenvedtem és rettenetesen sajnáltam magam. Persze,

elég lett volna egy telefon a Szigetre Mariónak vagy Teresának,

ugyan mondják már meg legalább a neved, de képtelen voltam

beismerni, hogy még azt sem tudom, hogy hívnak.

El se hitték volna – nevette el magát Sano.

Arról nem is beszélve, hogyha meghallom ezt az ír nevet,

biztosra veszem, hogy a bolondját járattad velem.

Sasha felállt a bakról és lassan Sanóhoz ment. Felemelte a férfi

állát, végigsimította nyakán a sebhelyet. Mindketten beleborzongtak

a gyöngéd érintésbe. A lány lehajolt, lágyan megcsókolta a vágás

vonalát, haja Sano arcába hullott.

Kimész reggel a tengerre? – kérdezte.

Ki.

És eljössz hozzám este? – Sasha felnézett a férfira.

Elmegyek – mondta Sano rekedten és a lány hajába tűn –

Annyira kívánlak, hogy az már fáj. Most menj haza.

Nem tudok.

Kérlek…

Komolyan?

Sano fújt egyet és a félig nyitott ajtóra nézett. A világítótorony

forgófénye megint átsuhant a műhelyen. Egyetlen mozdulattal

berúgta az ajtót és ráfordította a reteszt. Aztán két keze közé fogta

Sasha arcát és ráhajolt az ajkára. Gyöngéd szeretett volna lenni, de

nem tudott. Fogaik összekoccantak, mint a legelső alkalommal,

testük egymásnak feszült. Sasha keze besiklott a flaneling alá. Sano

felnyögött és karjába kapta a lányt. Tétovázás nélkül fellépett vele a

Mola-mola oldalának támasztott létrára és a fedélzetre vitte.

Néhány takaró, vitorlavászon meg a saját vastag halászkabátja

hevert a padozaton. Lehúzta a lány kabátjának cipzárját, persze

elakadt, mire Sasha türelmetlen mozdulattal áthúzta fején az

okvetetlenkedő holmit. Amire levarázsolták egymásról a rengeteg

téli ruhát már sírva-nevetve bújtak össze, csapódtak egymásnak, mint

hullám a sziklához. Sano fel sem fogta, milyen óriási erővel szorítja,

öleli a lányt, aki megint azt érezte, hogy felfalják elevenen, de

belehal, ha a férfi elengedi. Abban a pillanatban, amikor újra

megérezte Sano bőrének semmivel össze nem téveszthető érzéki

illatát, felnyitotta szemét, és írisze elnyelte Sanót, aki

megsemmisülten zuhant belé.

Kegyelmet nem kérő és nem adó ölelés volt, minden elmulasztott

napot, hetet és hónapot számonkérő. Mindazonáltal a feloldozás

esélyét is felfedezték a szenvedélyben. Sano izmai elernyedtek, teljes

súlyával a lányra nehezedett, de amikor megmoccant, hogy

legördüljön róla, Sasha némán visszatartotta. Szertett volna valami

nagyon szépet, bölcset mondani, de a világon semmi nem jutott az

eszébe azon kívül, hogy meg kellene állítani az időt.

A bőrükön vékony filmrétegként csillogott a szerelemveríték,

felforrósodott testük csak lassan adta meg magát a hidegnek. Sano

magukra borította a dzsekit és a halászkabátot és szorosabban ölelte

Sashát a kemény fedélzetpadlón. Keze fel-le járt a testén, mintha a

pórusaiból sugárzó meleget átadhatná neki, de hiába, nemsokára

vacogni kezdtek.

Odakint lassú neszezéssel felébredt a kikötő. Még nem

világosodott, de a koránnál is korábban kelők már megérkeztek a

dokkokhoz. Halk, álmos szavak szűrődtek be hozzájuk, ládákat

pakoltak a közelben, valahonnan megérkezett a friss árú, hamarosan

hallották a teherautók motorját is.

– Menj – sóhajtotta Sasha vállát simogatva Sano –, mielőtt még

megjönnek a többiek.

– Fütyülök a többiekre – jelentette ki a lány, de azért Sano óvó,

melegítő ölelésének fedezékében belebújt a pamut trikójába.

Felkapta a blúzát, be se gombolta, csak ráhúzta a pulóvert.

Sano felöltözött, átlépett a Mola-mola korlátján és lemászott a

létrán. Sasha utána dobta a kabátját, ő még odafent kínlódott a

dzsekijével, amelynek középen elakadt cipzárja mindörökre

felmondta a szolgálatot. Nem vacakolt sokat, hóna alá csapta és

követte a férfit. Odalentről felnézett a fedélzetre.

Tetszik ez a hajó – jegyezte meg mosolyogva.

Az egész partszakaszon nincs ennél kedvesebb bárka –

biztosította Sano és a Mola-molát tartó bakok egyikének döntve a

lányt, hosszan, ráérősen megcsókolta.

Az ajtó üvegén már megtört a hajnali homály. Sasha

összekapkodta a holmiját, s karja alatt a dzsekivel kiosont a

műhelyből. A friss szélben leszegett fejjel, futólépésben igyekezett a

parkolóba, ahol a Cherokee mellett már állt néhány furgon.

Mindössze hárman köszöntek rá e hajnali órán, s csak remélni merte,

hogy nem olvassák le kialvatlanságtól és szerelmeskedéstől feszülő

arcbőréről, honnan is jön. Még hallotta, amint az egyik halász

hangosan átkiabál a szomszéd bárkára: „Nem látta valaki

O'Shannont?” Aztán padlógázzal kisöpört a kikötőből.

*

Amikor Tom déltájban visszatért a halászokkal, egyenesen a

műhelybe ment. Viharos volt a tenger, nem kecsegtetett semmi jóval,

hamar visszafordultak. A Mola-mola már csak néhány órás munkát

adott neki, s jókedvűen simogatta a hajótörzset, mintha megdicsérné

a bárkát, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeit.

Akár már holnap vízre teheti – mondta a menetrendszerűen

érkező Morrisnak.

Gordon Morris körbejárta, megtapogatta mindenütt, de

bármennyire is szeretett volna belekötni valamibe, semmi kivetni

valót nem talált.

Majd meglátjuk, hogy fekszik a vízen – dörmögte kitérően, de

láthatóan elégedett volt. – Aztán majd megbeszéljük, mit tudunk

tenni a többi hajóval.

Tom megint kerülte a választ. Fogalma sem volt, meddig tart még

a nyomozás, s mikor tehet végre pontot az ügy végére. Ráadásul

egész nap ott cikázott benne a hogyan tovább kérdése, s azt remélte,

nem kell majd egyedül döntenie.

Holnap hálaadás – mondta Morris, de egyáltalán nem úgy

festett, mint aki örülne ennek. – Megszállnak minket a feleségem

rokonai. Ha nincs más programja, vacsorázzon velünk. Rémes egy

banda az asszony családja, de legalább nekem lenne társaságom.

Egészen kiment a fejemből. Már évek óta nem törődöm az efféle

ünnepekkel – felelte kitérően Tom. – De azért nagyon jól esett, hogy

meghívott.

Igaza van. A maga helyében én is inkább a barátnőmmel

tölteném – kacsintott Morris. – Na jó, az ünnep után vízre tesszük a

ladikot.

Alig tette ki a lábát, Tom zsebében máris felciripelt a mobil.

Találkoznunk kell – Dexter már megint elfelejtett köszönni. –

Gyorsan.

Szervusz, Jack. Én is örülök, hogy hallom a hangod. A

lakásomon szívesen látlak, a címet tudod.

Mindjárt ott vagyok.

Tom bezárta a műhelyt és ráérősen hazasétált. Még volt ideje

lezuhanyozni, tiszta ruhát húzni, főzött egy erős kávét és megnézte,

jött-e valami Jonestól. Mindössze csak annyit üzent, hogy azonnal

vegye fel a kapcsolatot Dexterrel, ám amikor kiürítette elektronikus

postaládáját, szembe kelleti néznie azzal a ténnyel, hogy néhány

egészen hétköznapi dolgot is tisztába kell tennie. Az egyik e-mail azt

firtatta, hogy továbbra is fent óhajtja-e tartani chicagói lakását, mert

ha igen, szíveskedjék átutalni a következő havi bérleti díjat.

Salvatore Valente, Nicholas apja arra volt kíváncsi, hogy miért nem

hall felőle hónapok óta, s hogyha valóban ott akarja hagyni az FBI-t,

akkor hajlandó-e visszaköltözni New Orleans-ba, mert ha igen, akkor

nem adja el a házat. Volt még néhány rendezetlen számlája, és

valamiért az ex-neje is nagy szükségét érezte, hogy örömmel

értesítse: újra férjhez ment és ikreket szült.

Amit lehetett elintézett, pénzt utalt, gratulált, a nagybátyjának

megírta, hogy ki se lát a munkából, de ígéri, hamarosan választ ad, és

talán jó hírrel is szolgál – itt Nicholasra gondolt –, a chicagói lakást

pedig pusztán azért nem mondta fel, mert még ott volt minden

holmija. Mire mindezzel végzett, megérkezett Dexter.

Nyakig ülünk a szarban – kezdte minden bevezető nélkül. –

Hankék nagyjából végeztek az anyag átvizsgálásával. Az, egyik

kuncsaftjuk Albert Hopkins.

A világon semmit nem mond nekem ez a név.

És az, hogy Laura Terryan?

Hoppá! A kormányzó asszony. Nyolc évig volt Oregon

kormányzója, most Washingtonban ül a szenátusban.

Albert Hopkins a fia – közölte drámaian Dexter. – Látszatra

tipikus aranyifjú, de igen tehetséges. Nem csupán az anyjának

köszönheti, hogy különböző cégek igazgatótanácsába került. A

család vagyonos, szinte mindegyikük jogot végzett a Harvardon,

akárcsak Albert. A fiúnak volt néhány sikeresen eltusolt ügye, no

nem itt, hanem odalent Kaliforniában, és egyszer Chicagóban is

elkapták némi kokóval a zsebében, ölében pedig egy erősen

fiatalkorú kiscsajjal. A mama vagy valamelyik közeli munkatársa

mindannyiszor baráti beszélgetésre hívta az illetékes zsarut, ügyészt,

bírót, és végül mindig eltűntek a bizonyítékok. De valamilyen oknál

fogva, Mark Hardy és Peter Ford gondosan feljegyezték minden

egyes látogatását a Volcano valamelyik jachtjának fedélzetén,

nyilvántartották, mikor, melyik hajót kölcsönözte ki. Pedig az ilyen

Hopkins-féléknek telik saját jachtra.

Gondolom, a végére tartogatod a poént. Halljuk, milyen

cégekben volt érdekelt? – sürgette Tom.

A család tulajdonában van két export-import vállalat, valamint a

fiú, mint főrészvényes ott ül a Condor Air légitársaság

igazgatótanácsában. Az egyik kereskedelmi vállalatuk nemrég

fizetett ki súlyos milliókat egy klassz kis óceánjáróért, amellyel

leginkább gabonát szállítottak.

A Mount Hood!

Persze a vállalat nem egy az egyben az övék, hanem gondosan

elosztották egymás közt a részvényeket, ahogy az jobb családokban

szokás. Itt speciel Albert Hopkins neve fel sem tűnik a

főrészvényesek közt, ezért nem is szúrt azonnal szemet… Sőt, Hank

kiderített még mást is. Azon a napon, amikor a hajó kigyulladt és

megölték Mark Hardyt, Albert Hopkins és Laura Terryan is kapott

egy telefonhívást, mégpedig magától Peter Fordtól. Hopkins épp a

közelben időzött, de rögvest felszállt a Condor Air egyik gépére és

meg sem állt Washingtonig.

Alibi út. Tudod, mit gondolok? Hogy Peter Fordnak elege lett.

Vagy inkább betojt, hogy Hardy lenyúl egy szeletet a nagy emberek

bulijából, s a narkó egy részét a saját szakállára és zsebére tovább

küldi Alaszkába. – Töltött egy csésze kávét és megkínálta Dextert is.

– Lehet, sőt valószínű, hogy Mark Hardy tartozott Hopkinsnak.

Miután már lopott is tőle, besokallt. Csak azt nem értem, miért a

kirakodás előtt gyulladt ki a hajó, miért hagyta veszni a maga

szállítmányát is? A logikus az lett volna, hogy megvárja, míg a

Mount Hood felveszi új rakományát és Hardy lenyúlt vacakjával

együtt elindul Alaszkába. Ez valóban hadüzenet lett volna. Hardy

veszélybe sodorta Albert Hopkins jól kiépített hálózatát, ráadásul

Ford idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Ezen a ponton két

feltételezés lehetséges. Az egyik, hogy végre eldöntik,

megszabadulnak Mark Hardytól, akit akkor már valószínűleg

figyeltettek egy ideje. A másik, hogy Hardy megérti a hadüzenet

lényegét: az elégett hajó, plusz az elveszett szállítmány árát is

hozzácsapják a tartozásaihoz, amelyekért cserébe vagy odaadja azt,

amivel sakkban tudott tartani egy ilyen fazont, mint Hopkins, vagy…

– Tom elhallgatott.

Vagy mi? – Dexter felállt és idegesen járkálni kezdett a kicsiny

szobában. Amikor már bosszantóan hosszúra nyúlt a csönd, Tomra

förmedt: – Fejezd már be!

Telefonálnom kell – mondta Tom. Bepötyögte a számot a

mobiljába, s noha zavarta Dexter jelenléte, akaratlanul is lágyabb lett

a hangja, amikor a város túlvégén Sasha felvette a kagylót. – Szia,

valami fontosat meg kell kérdeznem…

Nekem is – vágott közbe Sasha. – Tudnál hozni egy csomag

nyolcas tiplit? Ugyanis a konyhapolcom elunta magát a falon és

földre szállt. A fúrógépet sem találom, ami nem csoda, mert sosem

volt.

Értem. Tipli és fúrógép. Egy pillanatra el tudnál mindettől

vonatkoztatni?

Ajaj! Nagyon komor a hangod!

Amikor a Völgyet odaadtad Patrick Winternek, nagy cirkusz

volt a városban. De ha jól emlékszem, te egészen a kormányzóig

kilincseltél, aki végül segített, igaz?

Hogy te miket tudsz rólam! – ámult el Sasha. – Tényleg így volt.

Laura Terryan végül hajlandó volt segíteni. Megjegyzem, politikailag

sem jött rosszul neki. Azóta is az egyik védnökünk, és a családja

rendszeresen juttat némi pénzt az alapítvány kasszájába. Évente

négy-öt címlapot jelent ez neki.

És Mark mit szólt ehhez?

Amikor a kormányzó asszony bekérte a föld hivatalos adatait,

akkor mutattam be neki Markot, hiszen kellett az ő jóváhagyása is.

Ha érdekel a véleményem, szerintem egyszer-kétszer meg is kefélte,

de ez persze államtitok. Nem izgatott. A Terryan család igen

nagyvonalúnak bizonyult, s akkor még Mark is.

Még valami. Mark azt mondta, ha nem tudod kifizetni őt,

azonnal tud vevőt a földre?

Ezt gyakran az orrom alá dörgölte – Sasha hangja elhalkult. –

Az utolsó nap, amikor eljött hozzám, kértem, hogy írja végre alá a

válóperes papírokat, amelyeket addig a vagyonmegosztás miatt nem

tett meg soha, pedig közös ingatlanunk csak a Völgy volt. Nagyon jól

tudta, hogy nincs annyi pénzem, hogy megvegyem a ráeső részt.

Akkor derült ki, valaki egészben akarja megvenni a Völgyet. Volt

nála egy előszerződés, amely szerint közös megegyezéssel eladjuk.

Ekkor ütöttem le mérgemben a vizespalackkal.

Tom szája kiszáradt. – Emlékszel, kinek a nevére volt kiállítva az

a szerződés?

Hannibal Cannibal.

Hülyéskedsz?

Dehogy. Csak így maradt meg bennem. Majdnem úgy hívták,

mint azt a színészt, aki A bárányok hallgatnakbam játszotta Hannibal

Cannibalt. Hopkins. Csak nem Anthony, ha nem valami hasonló.

Talán Albert? A fene tudja.

Ezt eddig miért nem mondtad?

Mert senki sem kérdezte – csattant föl a lány. – Volt nekem

akkor épp elég bajom.

Hallottad már ezt a nevet valaha? Ismered a fickót?

Sose láttam, sose hallottam és fogalmam sincs, ki lehet. De hogy

őszinte legyek, egy csöppet sem érdekel.

A Terryan család azóta is perkál?

Igen. A részletekről Nicholas tud majd mesélni. Most rakja

rendbe az ügyeimet, amelyek kissé kicsúsztak a kezemből.

Egyébként Terryan asszony évente egyszer, leginkább karácsony

előtt meglátogat minket, ajándékokat osztogat és fényképezteti

magát. Hamarosan esedékes lesz az évi látogatása.

Az enyém is – lehelte a telefonba Tom.

Várlak. Tiplistül.

Tom összecsukta a készüléket és Dexterre nézett. – Tényleg

szarban vagyunk. Hopkins a Völgyet akarta cserébe. Most viszont,

hogy Mark Hardy meghalt…

Vagy megszerezték már azt, amivel sakkban tartotta őket, s

akkor csak szimplán rászállnak az ex-nejre, az örökösre. Ha nem

hajlandó eladni nekik a Völgyet, akkor valahogy ráverik a

gyilkosságot. Ezért ölték meg Hardyt az ő házában.

Nem akarlak a kelleténél jobban felhergelni a mániáimmal, de

akkor minek törölték le a vizesüveget?

Dexter elvörösödött a méregtől. – A dolgok jelenlegi állásánál

magasról szarok a te kibaszott vizesüvegedre! – ordította.

Értem. Oké. Megbeszéltük.

Folytatom – intette le Dexter. – Ha nem találták még meg Hardy

aduját, akkor talán békén hagyják Sashát, de az is lehet, hogy rajta

fogják keresni. Különben meg átnéztük a Volcano jachtjainak a

valagát is. Sehol semmi.

Sajnálom.

Rohadt egy ügy, de a puzzle lassan összeáll. – Dexter némileg

lecsillapodott, visszaült az ágy szélére. – A kérdés csak az, mindezt

hogy tudjuk bizonyítani? És vajon milyen szerepet játszik az ügyben

Laura Terryan?

Meg kell találnunk Manuel Morandit.

Óriási ötlet! Hogy miért is nem nekem jutott eszembe?

Tom cigarettára gyújtott és Dexterre fújta a füstöt, tudván, hogy

ezt nagyon utálja. – Akármit is mondasz, Morandi itt van a közelben.

Megérzés?

Az – ismerte be Tom. – A kikötőben remekül el lehet vegyülni,

a magam példáján tudom. Az az én világom, nyitva tartom a

szemem. A helyedben én szétnéznék a Völgyben is.

Drogos lenne?

Vagy csak szimulálja. De lehet, hogy kertész, szociális munkás,

jogi tanácsadó vagy kőműves, mit tudom én!

Dexter halkan felnevetett. – Hogy milyen észrevétlenül

elvegyültél a kikötőben, ahhoz lenne némi kritikai észrevételem. A

fél város arról pletykál, hogy Sasha Anderson hajnalban ment el

tőled a kikötőből.

Tom megvonta a vállát. – A másik fele meg arról fog pletykálni,

hogy holnap én jövök el tőle. Ne feledd, én itt csak egy közönséges

halász vagyok.

Veszélyes játék ez, Tom. Te zsaru vagy. Ha a Terryan klán

tényleg rászáll Sashára és kiderül, hogy viszonya van az őt is érintő

ügyben nyomozó zsaruval, aki ráadásul szövetségi nyomozó, akkor

téged két lábbal rúgnak ki.

Nem érdekel – közölte csöndesen Tom. – Már csak azért sem,

mert ha ennek az ügynek vége, kiszállok. Egyszer s mindenkorra.

Ezt nem mondod komolyan!

A legkomolyabban mondom. Már meg is írtam a leszerelési

kérelmet.

Őrültség. És mi a rossebet fogsz csinálni? Visszamész arra az

isten háta mögötti digó szigetre és pecázol? Te nem vagy normális.

Túltárgyaltuk az elmeállapotomat. Csak azért mondtam, hogy ne

érjen váratlanul. Visszatérve Sashára: szeretném, ha valaki állandóan

figyelné a házát.

Dexter flegmán legyintett. – Hülyének nézel, Tom? Amióta

megölték Hardyt, Hank egyik embere éjjel-nappal a nyomában van.

Kombinálni én is tudok. Most meg majd cenzúrázhatom a jelentéseit,

nehogy kiderüljön, hogy a társam szabadidejében hozzájár kefélni.

Szállj le rólam, Jack. Ez az utolsó közös ügyünk. – Tom hirtelen

szélesen elmosolyodott. – Váljunk el szépen, békében.

Ezt mondtad a volt nejednek is?

Szó szerint. De nagyon nagy balhét csapott.

Nekem sem jött be ez a duma – ismerte el Dexter. – Képzeld,

még az elektromos vízforralómat is elvitte az asszony. Na mindegy.

Holnap hálaadás, de azért csak tartsd bekapcsolva a mobilod. –

Hátba vágta Tomot. – Éjjel-nappal – mondta jelentőségteljesen.

*

Már besötétedett, mire felért a házhoz. Mintha a tiszteletére kapott

volna díszkivilágítást, mindenütt égtek a lámpák. Sasha kissé

kifulladva nyitott ajtót, lezser pamutnadrágot viselt és farmeringet,

kezében egy rongyot szorongatott.

A legjobbkor érkeztél. Épp befejeztem a takarítást. Hoz tál

tiplit?

És fúrógépet – mutatta föl a szerszámot Tom, mintha az lenne a

belépőjegy.

A lány félreállt, hogy a férfi beléphessen, de már az ajtóban

összesúrlódott a testük. Sano futólag átkarolta a derekát, aztán

meglepetten engedte el, és körbepillantott. Sasha rendet rakott. A kis

ház, amely korábban úgy festett, mint ahol ötletszerűen

széthajigáltak egy ládányi kézigránátot, most határozót tan szebbik

arcát mutatta az érkezőnek. A régi, tömör fenyőből készült bútorok

közül eltűntek az újság, könyv és ruhakupacok, a tárgyak szép

rendben sorakoztak, minden ragyogott a tisztaságtól és a kandallóban

lobogott a tűz.

Idilli – summázta a látványt a férfi.

Sasha becsukta mögötte az ajtót. – Mutatós, nem mondom,

magam is rácsodálkoztam a kéglimre, hogy jé… Csak éppen semmit

sem találok. Kell egy kis idő, amíg megszokom.

És most már meg tudod mondani, hogy eltűnt-e valami?

Még nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy zsaru vagy –

fintorgott Sasha. – Igen, eltűnt néhány floppy, CD és

belekukkantottak pár videókazettába is. Semmi pótolhatatlan

veszteség nem ért, de az bosszant, hogy szétnéztek a komputeremben

is. Érdekelne, vajon a szövetségiek voltak, vagy valaki más?

– Utánanézünk – ígérte Sano de előbb a konyhapolcnak.

Arra – mutatta a lány, és kitámasztotta a nappalit a konyhától

elválasztó lengőajtót.

Sano előbb alaposan felmérte a csatateret, megvizsgálta a falat,

aztán a leszakadt szekrénypolc fáját. – Ügyes asztalos volt, aki

készítette.

A nagyapám. Mindent ő csinált itt. Évek óta nyaggatom, hogy

költözzön hozzám, de nem hajlandó eljönni a telep mellől. Ott lakik

az üzem fölött.

Látszik, hogy nagyon ért a fákhoz – Sano kérges tenyere

végigfutott a szépen megmunkált polcon.

Az évgyűrűkből megmondja, hogy boldog volt-e a fa. Amikor a

bútoraimhoz válogatta az anyagot, azt mondta, csak boldog fenyőt

akar nekem megfaragni.

A férfi szerette volna megkérdezni, hogy boldog volt-e közöttük,

de inkább hallgatott. Sasha azonban megérezte a kimondatlan

kérdést.

Ritkán. Néha.

A varázs újra éledezni kezdett.

Sano elrendezte a szerszámokat, csavarokat, tipliket, aztán

nekifogott. Úgy tűnt, teljesen leköti az elvégzendő feladat. De a

szeme sarkából figyelhette az ajtófélfának támaszkodó lányt, mert

egy idő után megkérdezte: – Min rágódsz?

Leginkább azon, hogy most valljam be, hogy nem tudok főzni,

vagy várjam meg, amíg magadtól rájössz?

Jobb rögtön az elején tisztázni a dolgokat – mondta szöggel a

szájában a férfi.

Főleg, hogy ennyit fejlődött az angolod – vágott vissza Sasha.

Ezt nem bírod megemészteni, igaz?

Egy rakás dolgot nem tudok… Ha belegondolok, mi mindent

mondtam én neked a Szigeten ágyban, asztalnál! Ha sejtem, hogy

minden szavamat érted…

Akkor mi van?

Nem tudom. Talán ugyanúgy kimondom őket. Egyébkent

viszonylag ehető spagettit tudok készíteni és a rávaló konzervszószt

is fel tudom javítani.

Akkor megvan a ma esti menü. A konyhád is – kicsit arrébb

lépett és megszemlélte a művet. – Van még valami? Csöpögő csap,

mosógép, porszívó? Semmi?

A lány sajnálkozva ingatta a fejét, mint aki attól tart, a

rokonszenves szerelő menten odébbáll. Sano kezet mosott a

mosogató fölött, aztán a színes törülközőt Sasha nyaka köré dobta, és

két végénél fogva magához húzta a lányt. Felemelte az állát, s

végtelen gyöngédséggel a szájára hajolt. Lágyan, ráérősen csókolt,

ízlelgette, mint valami zamatos gyümölcsöt.

Ugye van hálószobád? – lehelte, amikor egy pillanatra elszakadt

tőle.

Kettő is.

Akkor kezdjük a közelebbiben.

Lassú, hosszúra nyújtott násztáncukat mintha a tenger legmélyén

járták volna, ahová csak a legmerészebb búvárok mernek lemerülni.

Érzékeik a végletekig kiélesedtek, testük minden porcikája beszélt,

kérdezett, válaszolt és vallott. Sano tenyerének megvallotta a lány

bőre, hogy senki sem érintette tavasz óta, Sasha zsigereinek elárulták

a férfi megfeszülő izmai, hogy senkit nem öleltek helyette. S amikor

lecsupaszított lelkük végre minden fontos kérdésre megkapta a

választ, Sasha halkan felnyögött: – Vedd le rólam a rontást!

Sano maradék önuralmával bólintott, megértette, mire gondol a

lány. De még valamit tudni szeretett volna. – Szabad vagy – mondta

mélyről feltörő torokhangon.

Nélküled semmit sem ér – Sasha teste szinte könyörgött, hogy

Sano oldozza fel.

Gyere velem! – szakadt ki a férfiból, de Sasha már nem tudott

válaszolni, reszketés hullámzott végig rajta, elsodródott, s ő mohón

utána vetette magát.

*

Sano szinte riadtan ült fel az ágyban. Fényes nappal volt, a szobát

beragyogta a téli napsütés, és beletelt egy kis időbe, amíg felfogta,

nem késett el sehonnan, aznap nem kell hajóra szállnia, hálaadás van.

Miután napok óta egyikük sem aludta ki magát, azonnal visszabújt a

takaró alá és Sasha nyakgödrébe hajtva homlokát újra megadta magát

az álomnak.

Másodszor friss kávéillatra ébredt, a lány kettejük közé tette a

tálcát és a bögrék fölött átnyúlva megsimogatta az arcát. – Hallom,

hogy ébren vagy.

– Ezer éve nem aludtam ilyen jót.

– Ha már nem kaptál vacsorát, legalább a reggel kezdődjön jól –

Belekortyolt a kávéjába. – Ezt legalább jól csinálom. – Utána

némiképp szorongva megkérdezte: – Meddig maradsz?

Sano felhúzódzkodott és az ágytámlának döntötte a hátát. – Amíg

meg nem szólal a telefonom.

– Nem csak így értettem. – Sasha nem fárasztotta magát

kerteléssel.

Amíg a nyomozás tart.

– Értem – mondta nyugodtan a lány. – Egyél müzlit is. Biztosan

éhes vagy.

Miért nem kérdezed meg, hogy mi lesz azután?

– Azután, hogy elmész? – kérdezett vissza Sasha, s a férfi tudta,

időhúzásra játszik. – Gondolom, majd megadod a címed. Egyébként

hol laksz? Hova valósi vagy?

Hát igen – nevette el magát Sano –, nem árt tudni, ki időzik az

ágyunk túloldalán. New Orleans-i vagyok, még egy pár hétig

bejelentett lakcímem lesz Chicagóban. Fölmondtam. Ez az utolsó

ügyem. Nem tudom, hova megyek utána.

Értem – mondta megint Sasha.

Legalábbis úgy teszel. Én arra gondoltam, megbeszélhetnénk.

Te rendbe raknád az ügyeidet, én is a magaméit.

Nős vagy? – fogott gyanút Sasha.

Már nem.

Gyerek?

Nincs. De az ex-nejem nemrég ikreket szült az új férjének. –

Félresöpörte a kettejük közt terpeszkedő tálcát és magához húzta a

lány fejét. – Idehallgass, te bolond nőszemély. Lehet, hogy nem jársz

túl jól velem. Épp szétrobbantok magam körül mindent.

Néha én sem tudom, mit akarok az élettől – húzta el a száját

Sasha.

Én viszont tudom. Az egyik te vagy. Gondolkodj el rajta.

Jó – sóhajtotta elégedetten a lány. – Folyamatosan ezen fog járni

az eszem. – Aztán hirtelen témát váltott. – Tudod, évek óta

hálaadáskor a nagyapámmal elmegyünk Nelsonékhoz, ott

vacsorázunk. George velem ellentétben remek szakács, és amióta

Ellennel él mindig náluk töltjük az ünnepeket. Nagypapa jószerivel

csak ezen a napon és karácsonykor mozdul ki a fatelepről. Ha nincs

jobb, vagy hivatalos dolgod, gyere velünk te is. Nicholas is ott lesz.

Rendben – bólintott Sano, bár tudta, hogy Dextert a gutaütés

fogja kerülgetni.

Felvisított a padlón heverő mobil.

Tévéközeiben vagy? – érdeklődött Hank Jones.

Sano körbenézett, az ablak alatti kisasztalon állt egy hordozható

készülék, gyorsan bekapcsolta. Peter Ford fotója virított a képernyő

felső sarkában, miközben a délelőtti híradó műsorvezetője kellő

komolysággal nézett a kamerába.

A kábítószer-fogyasztás és – kereskedelem egyre komolyabb

méreteket ölt az államunkban is. Egyes felmérések szerint

Oregonban az elmúlt évek során több elosztó központ jött létre a

partvidéken. A nyomozók a kedden halálos hajóbalesetet szenvedett

Peter Ford irodájában olyan dokumentumokra bukkantak, amelyek

alapján joggal feltételezhetik, hogy egy kiterjedt bűnszövetkezet

egyik vezéralakja volt, azzal a Mark Hardyval együtt, akit a múlt

pénteken gyilkoltak meg a szülővárosában. Valószínűleg a

konkurencia számolt le az üzletemberrel, de egyes források szerint a

Volcano hajózási cégnél talált adatok Államok-szerte nyugtalanságot

keltettek bizonyos körökben.

Mi ez? – mordult a kagylóba Tom.

Dexter legújabb ötlete. Az a játék neve, hogy ugrasszuk ki a

nyulat a bokorból.

Eddig arról volt szó, hogy kussolunk.

Hát most már nem.

Vendégünk a stúdióban – folytatta a műsorvezető – Laura

Terryan, egykori kormányzó asszonyunk, aki ma Oregon államot

képviseli a washingtoni szenátusban. Köszönjük, hogy elfogadta a

meghívást.

Sasha melléje hasalt, minden idegszálával figyelt.

Valóban megdöbbentő, ami történt – kezdte a szenátornő, amint

megérezte arcán a kamerát. Kifogástalan sminkben és kosztümben

ült a fotelban, még a körme hegye is intelligenciát sugárzott, áradt

belőle az energia, az empátia és érzékenység, az ember szinte

megfeledkezett arról, hogy egy rutinos, politikus, a játszmákat szinte

mindig megnyerő, kőkemény asszony.

– De nem mondhatnám, hogy nagyon váratlanul ért a hír.

Tudomásul kellene végre venni, hogy egy ilyen forgalmas kikötő,

mint a portlandi, óhatatlanul vonzza az efféle tevékenyeget.

Kormányzásom nyolc éve alatt nem győztem hangsúlyozni, hogy az

egyik leghatékonyabb módszer a kábítószer ellen a megelőzés, és

olyan felvilágosító programok kidolgozása, amelyek felhívják a

figyelmet a veszélyekre. A kikötői ellenőrzés és a helyi rendőrök

alaposabb felkészítését is szorgalmaztam, de ezt az utódom már nem

tartotta olyan fontosnak. Ezért is működhetett feltűnés nélkül a most

lebukóban lévő szervezet. Az emberek egész egyszerűen nem tudják,

milyen árulkodó jelekre kellene felfigyelniük.

Ön nyolc évvel ezelőtt komoly erkölcsi és anyagi támogatásban

részesítette a Völgy néven ismert drogrehabilitációs intézményt.

Kiváló kezdeményezésnek tartottam, s tartom ma is. Az egyik

leghatékonyabban működő intézmény az egész Államokban, amit mi

sem bizonyít jobban, hogy még a keleti partról is érkeznek ide

gyógyulni vágyó szenvedélybetegek. Az természetesen kínosan érint,

hogy mint utóbb kiderült, a Völgy egy részének épp Mark Hardy volt

a tulajdonosa, aki mellesleg igen sokáig nagyvonalúan támogatta a

farmot. De azt hiszem, súlyos hiba lenne összemosni Hardy nevét a

Völggyel. Mr. Hardy valamiért rossz útra tévedt, ellenben a

rehabilitációs farm nagyon is jó úton jár. Továbbra is támogatni

kívánom a működését, mind erkölcsileg, mind pedig anyagilag. A

jelenlegi kormányzó pedig kénytelen lesz tudomásul venni, hogy az

eddigieknél sokkal többet kell tennie a bűnmegelőzésért, a…

Hol van most Hopkins? – tudakolta Sano.

Az egész család összegyűlt hálaadásra. Salem mellett van a

birtokuk – felelte Hank. – De van még egy érdekes hír, figyelj csak!

Figyelt. – A tűzoltóság és a biztosítótársaság szakemberei

megállapították, hogy nem szándékos gyújtogatás okozta a múlt

pénteki tüzet a portlandi kikötőben, amely során leégett a Mount

Hood tengerjáró. A vizsgálatok során kiderült, hogy emberi

mulasztás okozta a több milliós kárral járó tűzvészt, a felelősöket

egyelőre még keresik.

Jó duma – Tom lehalkította a tévét. – Bátor asszony – mondta a

telefonba. – Elébe ment egy csomó kérdésnek Tudja, hogy a fia rajta

van a Hardy-Ford féle listán?

Jó kérdés – hümmögött Hank. – Legalább olyan jó, mint az,

hogy mi a fenének hívta fel az exkormányzót telefonon egy ilyen

alak, mint Peter Ford? És vajon miről beszélgetett vele negyedórát?

Pontosan milyen sorrendben hívták egymást?

A lánc Forddal indult. O hívta Terryant Washingtonban Aztán

Terryan a fiát, majd Hopkins Fordot, végül Ford egy mindeddig

azonosítatlan mobilszámot – referált Jones.

Aztán kigyulladt a hajó, amire nem sokkal korábban a nyílt

tengeren nagy fáradtsággal átrakodták a drogot a jachtokról. Pár óra

múlva meghal Hardy, négy nap múlva Ford. Biztos van ebben logika.

Mintha gúnyolódnál… Hétfőn eltemethetik Mark Hardyt. Sasha

ügyvédje épp tegnap járt el a hagyaték miatt. Azt hiszem jobb, ha

előre szólok, mert hisztis lesz a barátnőd, ha megtudja. A föld

Hardyra eső része akkora jelzáloggal van megterhelve, hogy Sasha

belerokkan. Márpedig kénytelen lesz kifizetni, ha meg akarja tartani,

főleg egyben a földet. Hardy csak adósságot hagyott maga után.

Rossz hír? – kérdezte Sasha, amikor Sano kikapcsolta a telefont.

Gyere, járjunk egyet – hívta a lányt és kimászott az ágyból.

Levegőre vágyott és olyan helyre, ahol nincs kitéve érzékei

csábításának.

Odakint kellőképpen hideg volt. Ha figyelte is valaki Sasha házát,

hát ügyesen csinálta, mert nyomát sem látták. Az erdősáv mellett

lesétáltak a partra, s közben Sano a lehető legtömörebben

összefoglalta ezt a zűrzavaros ügyet.

Elképesztő, hogy ebből szinte semmit nem vettem észre. Azt

sejtettem, hogy vannak nem teljesen tiszta ügyletei, de hogy

ilyesmibe keveredjen…

– Meddig éltetek együtt?

– Három hónapot. Kezdetben azért nem váltunk el, mert fel sem

fogtuk, hogy összeházasodtunk. Amikor első éves voltam az

egyetemen, egy nyári szünetben hazajöttem, ő pedig megszöktetett.

Meglógtunk Vegasba. Álltunk a rulettasztal mellett, ő azt mondta:

„Ha páratlan szám jön ki, elveszlek”. Mire én azt feleltem, jó, és ha

piros, akkor hozzád megyek. Pechünk volt, piros, páratlan szám volt

a nyerő. Jó bulinak tűnt. Aztán visszamentem az egyetemre, ő is a

magáéra, sportösztöndíjas volt. Mire végeztünk, nem volt

mondanivalónk. Később évekig nem találkoztunk, csavarogtunk, ki-

ki a maga útján. Aztán a Völgy miatt nem forszíroztuk a válást, végül

Mark egész egyszerűen nem volt hajlandó tárgyalni a dologról. Jól

jött neki, hogy jogilag nős. Én meg egészen megfeledkeztem a

családi állapotomról.

Mondhatom, te is egy zűrzsák vagy.

Micsoda?

Zűrzsák.

Rontás? – fordult szembe vele a lány.

Rajtad áll.

Sasha körbemutatott a parton. – Néha megálltam itt és bámultam a

tengert, és vártam, mint a mesében, hogy egyszer csak jön egy hajó,

vagy egyszerűen kisétálsz a partra. Azzal a pasassal gondolkodás

nélkül világgá mentem volna. Most itt áll mellettem, gyilkosokat

keres, kötésig gázol a szennyben. Nem tudom, mit kívánjak: vessen

véget mihamarabb ennek a rémálomnak? Akkor elmegy. Maradjon

sokáig? Akkor meg a rémálomnak nem szakad vége. Olyan

közhelyeket kell kimondanom, hogy a világ és a problémák elől nem

futhatunk el, hiába élem át veled életem legtökéletesebb pillanatait az

ágyban. Néha le kell másznunk a nyoszolyáról. És akkor mi lesz?

A világ, az a randa, csúf és kegyetlen – mondta szarkasztikus

félmosollyal Sano – a Szigeten is ott volt. Az egész világ egy nagy

mattanza. Te magad írtad meg. Ideje lenne elolvasnod a tulajdon

könyvedet. Itt sem történik más, itt is csak ugyanarról szól a történet:

vannak csapdák, hálók, vannak raisok, halászok, van préda, szigony,

halál. Mitől félsz? Zűrös és lökött vagy, de nem gyáva.

Sasha hallgatott, kavicsokat dobált a hullámok közé. Nem volt

képes kimondani, hogy attól fél, Sano egy reggel ugyan úgy elmegy

– mert valami hajtja –, mint ő tette tavasszal. Nem tudta elképzelni,

mihez kezdene immár nélküle, miként azt sem, mihez kezdhetne

mellette, ha vele menne. Hova is? Valahová. Egyáltalán, elmehet-e

innen, ahol annyi mindenért felelős? Itt van-e vajon az otthona, vagy

ott, ahol Sano valami kor majd megáll? Rémülten döbbent rá, hogy

efféle kérdések eddig nem igen gyötörték. Életében most először

érezte: van veszítenivalója. Ott áll mellette. A megtestesült rontás és

varázslat.

Két kezéből T betűt formált, mint a kosárlabdázók, amikor időt

kérnek. Sano vállat vont, mint aki erre számított. Nagyon is jól tudta,

mi jár a lány fejében, s azt is, hogy nehéz döntés lesz. Főleg, hogy

Hardy után Sashának kell majd eltakarítani a szemetet. Annál többet,

hogy szereti, nem tehet érte.

Jó, ezt a témát átmenetileg elnapoljuk – ölelte át a vállát.

Milyen az, amikor az emberre ráborul a saját csöndje? –

kérdezte hirtelen Sasha és megérintette Sano torkán a forradást.

Mint egy vákuum. Minden lelassul, s egy idő után ez tűnik

természetesnek. Bántó a fény, a zaj, és semmi sem idegenebb a

tulajdon hangodnál. Nincs kint és nincs bent.

És a történések?

Nem fontosak. Illetve, nem a történés a lényeg, hanem ahogy

megéled. Ezért halnak bele olyan sokan az életbe – nevette el magát

a férfi. – őszintén szólva, én tulajdonképpen szerettem néma lenni.

Védett voltam, érinthetetlennek éreztem magam. Rengeteg energiát

megspóroltam azzal, hogy ki sem nyitottam a szám. És legalább

senki nem forgatta ki a szavaimat. Egyébként nagyon szeretem a

csöndjeidet. Olyankor vagy a legőszintébb.

Azt mondod, máskor hazudok?

Nem. Azt mondom, hogy a csendjeidben még mindig jobban

eligazodom.

Egyszer azt mondtam Nicholasnak, hogy minden álomnak

legalább két olvasata van. Amikor kimondtam, csak akkor

döbbentem rá, fogalmam sincs, mit akar ez jelenteni, de olyan jól

hangzott. Most kezd derengeni valami…

Sano megállt a tengerbe nyúló sziklafok előtt, amelyet már nem

tudtak volna száraz lábbal megkerülni. – Az jó – mondta, miközben

magához húzta a lányt. – Akkor még van némi sanszunk.

*

Nathaniel Anderson felvette egyetlen, ekképpen legjobb öltönyét

és régimódi nyakkendőt is kötött. Fején finom anyagból készült, ám

mára kissé megkopott kalapot viselt, kabátját csak a vállára terítve

toporgott a fűrészüzem előtti keskeny, fedett tornácon. Sasha már

messziről rádudált, az öreg a dzsip láttán megigazította fejfedőjét és

az órájára pillantott.

Két percet késtél – jegyezte meg zsörtölődve.

Miért nem vetted föl a kabátot? Igazán köthettél volna sálat –

viszonozta a morgást az unoka.

Nem fázom. Te viszont mindig elkésel.

Nem mindig, csak amikor érted jövök. Olyan ideges leszek a

tudattól, hogy ideges leszel, ha kések, hogy az idegeskedéstől

elkések. Most ezen fogsz bosszankodni egész este? Mindössze két

percet késtem.

Tavalyhoz képest egész sokat fejlődtél. Tavaly nyolc percet

késtél.

És tavalyelőtt?

Tizenhármat.

Na látod! Jövőre hajszálpontosan érkezem.

Az öreg Anderson bekászálódott a dzsipbe. – Vehettél volna egy

kisebb autót. Minek neked ekkora?

Nagyapa – szólt rá Sasha – eddig akármilyen kocsit vettem,

egyik sem tetszett neked.

Mindegyik túl nagy volt. És már megint túl rövid a szoknyád.

Nem vitatkozom veled. Vendégségbe megyünk.

Nathaniel kíváncsian nézett ki az ablakon. – Lassan hajts, hadd

bámészkodjak. Nézd, korhad a Johnsonék garázsa. Én megmondtam

neki, hogy ne abból a fából ácsolja össze, de nem hallgatott rám.

Mutatós, nem mondom, de látod, két évet se bírt ki. – Szinte minden

épületre tett valami megjegyzést, kritizálnivalót pedig talált bőven,

lévén, hogy tavaly ilyenkor járt utoljára a városban.

Az Admirális zárva volt, egy oldalsó ajtón mentek fel az emeleten

lévő lakásba. Az öreg elégedetten beleszagolt a konyhából áramló

illatkavalkádba.

Hmmm… Ilyet sosem érzek az unokámnál – ölelte át az elébük

siető Ellent. – Ha már a vén szivarokra buksz, engem is

megkörnyékezhettél volna.

Miért van az, hogy minden hálaadáskor le akarod csapni a

kezemről a nőmet? – bukkant ki a konyhából Nelson. A menü felét

én alkottam, mint mindig, de még sosem akartál örökbe fogadni érte.

Az öreg Anderson lehámozta magáról a kabátot, akkurátusan

felakasztotta kalapját is a fogasra. – Mert téged túl régóta ismerlek.

És Ellen sokkal gyönyörűbb nálad.

Ebben egyetértünk. Fáradjatok az ebédlőbe. Mindjárt kész a

pulyka.

A szépen feldíszített asztal mellől két férfi állt fel jöttükre.

Nicholas csibészes mosollyal Nathaniel Anderson elé ment Az öreg

szótlanul megölelte, hátba veregette és olyasmiket motyogott, hogy:

no lám, no lám, fiskálissal még sosem evett egy asztalnál. Aztán

elengedte egykori „inasát” és érdeklődve pillantott a mögötte

álldogáló férfira. Sasha Nicholasra hagyta bemutatás ceremóniáját.

Az unokabátyám, Thomas O'Shannon.

Örvendek – mondta szertartásosan az öreg és kezet nyújtott.

Tom az ünnepi alkalomra felvette legjobb gyapjú zakóját, fehér

ingét kétszer is átvasalta, de nyakkendőt nem volt hajlandó kötni.

Nathaniel ezt láthatóan nehezményezte, ám miközben megszorította

az ismeretlen kezét, érdeklődés villant a szemében. Magától

értetődően elfoglalta helyét az asztalfőn, amelyet Nelson minden

évben átengedett neki, és intett a többieknek, hogy ők is üljenek le.

Az óriási asztalt Ellen roskadásig rakta mindenféle jóval, már csak

a pulyka hiányzott. Nelson a konyhában épp a sütőt nyitogatta.

Dona miért nem jött haza? – kérdezte az öreg.

Shh! – csitította Ellen. – Épp eléggé hiányolja George, de az

anyja rossz bőrben van, nem merte magára hagyni. Tegnap

telefonált, hogy idén sem jön, ne is emlegesse Donát George-nak, ne

rontsuk el a kedvét.

Anderson nagypapa ekkor Nicholast faggatta, aki beszámolt a

portlandi állásról, a munkájáról és megnyugtatta az öreget, hogy

kézbe vette Sasha jogi ügyeinek intézését.

– Ez jó hír – dörmögte az öreg –, több szó ne is essék róla, hiszen

ünnep van.

Sasha is intett a szemével Nicholasnak, hogy erről most ennyit,

hiszen a nagypapának hál' istennek fogalma sem volt unokája

gondjairól. Árnyék futott át az arcán, miközben leült Tommal

szemközt, sejtette, hogy Nicholas nem a legjobb hírekkel fog

szolgálni.

Ellen boldogan rohangált a megrakott tálakkal, láthatóan

elemében volt. Valaha saját éttermet szeretett volna nyitni. Hogy

ellesse a gyakorlati fortélyokat, beállt dolgozni Nelsonhoz, aztán

miután a kocsmárost elhagyta a felesége, szép lassan

összemelegedtek.

Megtaníthatnád az unokámat főzni – sóhajtott az öreg, amikor

Ellen és George behozták a ropogósra sült pulykát.

Majd ráviszi a kényszer – vetette oda Nelson.

Még George is tud főzni, pedig neki itt van a város legjobb

szakácsnője.

Sasha a plafonra emelte a szemét. – Ez lesz a mai téma?

George is a seregben tanult meg főzni – kelt a barátnője

védelmére Ellen. – Vietnamban. Isteni ázsiai kajákat tud

kotyvasztani.

Nocsak, egy háborús veterán? – nézett fel érdeklődve Tom.

Kölyök voltam, amikor besoroztak, mert kibuktam a főiskoláról.

Még szerencse, hogy a hadtáphoz kerültem. Randa egy háború volt,

de az ázsiai konyhát megkedveltem. Erről ennyit. Pulykát is remekül

tudok sütni és ez a lényeg, nem?

Nathaniel Anderson elmondta az asztali áldást, Nelson pedig

ügyesen felszeletelte a pulykát. Sasha szeme evés közben gyakran

elidőzött az unokatestvéreken, s mindahányszor hitetlenkedve

csóválta meg a fejét, hogy milyen képtelenségnek tűnik így együtt

látni őket. Érezte, mindketten élvezik az ünnepi rituálét, bár jól tudta,

hogy Sanónak már évek óta semmiféle jelentőséggel nem bír ez a

nap.

Hová valósi? – kérdezte váratlanul Nathaniel.

Tom lenyelte a falatot és Nicholasra pillantott. – New Orleansba.

Nem Chicagóba? – Nelson csodálkozva nézett rá – Mintha azt

mondta volna…

Onnan jöttem ide.

Szerencsére az öreg megkímélte a magyarázkodástól, mert

felmordult: – Maga is egy olyan csavargó, mint az unokám? Milyen

kocsija van? Jó nagy dzsip, igaz? Hah! Tudom ám, mim vett Sasha

most is ekkora autót! Mert jól meg lehet pakolni és továbbállni vele.

Mert megint mehetnékje van. Máskülönben miért venne normális

ember egymagának egy ekkora Cherokeet?

Nagypapa! – förmedt rá Sasha.

Sose tudta letenni a fenekét, már gyerekkorában is jött-ment,

mint a mérgezett egér.

Talán a Szent Grált kereste – vigyorgott Nicholas.

Bolondok vagytok ti mind! – Vett még egy kis krumplipürét a

tányérjára, aztán a villájával Tomra mutatott. – Ír neve és egy olasz a

rokona. Jó család lehet.

Apám húga, az egyik Valente lány hozzáment egy írhez, ilyen

egyszerű – magyarázta Nicholas.

Egyszer, amikor még nálam dolgoztál – mondta az öreg azt

mesélted, nálatok családi hagyomány az ügyvédi pálya. De az

unokabátyád nem fiskális – Nathaniel szeme nevetős volt.

Nem. – Tom megrázta a fejét és mosolyogva nézett az

öregember ráncokkal barázdált arcába. – Én megtörtem a Valenti-

hagyományt, és az apám példáját követtem. Ő hajóács volt.

Tudtam – csapott az asztalra diadalmasan az öreg. – A kezén

éreztem, hogy ért a fához. Te is ács vagy, fiam?

Tom futólag Sashára pillantott. íme, újabb meglepetéssel

szolgálhat neki. – Tulajdonképpen hajómérnöknek tanultam.

Sasha kése hangos csörömpöléssel hullott a tányérra. El lenre

nézett, az eltátotta a száját, aztán gyorsan becsukta. Kezdte

megérteni, miért is menekült barátnője Shakerpeare-hez ettől az

alaktól.

Volt is botrány – ragadta magához gyorsan a szót Nicholas,

mielőtt a nagypapa tovább kíváncsiskodna. – Főleg, hogy apám

kettőnknek szánta a Valente irodát. Én narkós lettem, Tom meg nem

volt hajlandó jogra menni. De végül is semmi vész, személyemben

megvan a nemzedékenként hagyományosan és kötelezően előírt

jogtudor, még ha nem is a családi praxist vettem át.

– Miféle hagyomány? – firtatta Sasha.

– Hosszú történet.

– Van időnk – nyitott ki egy üveg bort Nelson.

Nicholas Tomra nézett. Az megadóan vállat vont, és belekezdett a

történetbe.

– A Valente család a XIX. század végén érkezett New Orleansba a

szicíliai éhínség elől. A századforduló tájékán már harmincezer olasz

élt a városban. Egyre növekvő számuk megijesztette a franciákat és

az angolokat, akik a betelepülő digókat nem tartották fehér

embereknek, csak azért tűrték meg őket, mert a felszabadított néger

rabszolgák helyett dolgoztak. Aztán, amikor szívós munkájuknak

kezdett beérni a gyümölcse, elirigyelték a digók sikereit. Kitört a

harc a dokkok, a kikötő feletti uralomért. Megölték New Orleans ír

származású rendőrfőnökét, aztán a digókra fogták. A mesterségesen

keltett hisztéria odáig fajult, hogy hiába mentette fel az esküdtszék a

perbe fogott olaszokat, a feltüzelt lakosság meglincselte őket. Az volt

a legnagyobb lincselés Amerika történetében. A Valente család egyik

tagja is az áldozatok közt volt. Az igaztalanul megvádolt olaszokat

hősiesen védő ügyvéd hatására a család tagjai összefogtak, s az

áldozat legkisebb fiát, a mi dédapánkat ügyvédnek taníttatták. Így

született a hagyomány: minden egyes nemzedékből kiállítottak

legalább egy ügyvédet. Kezdetben a kiválasztott taníttatásáért

dolgozott mindenki, később már egymástól örökölték az ügyvédi

irodát és praxist. Az olaszok egymás közelében éltek, egymás közt

házasodtak, otthonaikban az óhaza nyelvét beszélték, annak is a

szicíliai változatát. Jóllehet, anyám és Nicholas apja már sokadik

generációs amerikai olaszok voltak, eszük ágában sem volt elfelejteni

ezt a százvalahány éves történetet, vagy angolul beszélni odahaza.

Ezért is számított szentségtörésnek, amikor anyám hozzáment egy

„jöttment” ír ácshoz.

Akinek a fia némi vargabetűk után most Morrisnál dolgozik a

kikötőben – sietett segítségére Sasha, hogy elébe menjen nagyapja és

Nelson további kérdéseinek.

Ha feljössz hozzám valamelyik nap a fatelepre, mutatok én

neked olyan szálfa egyenes fenyőket, hogy eláll a szavad. Tudod-e,

miért ültették végig a rómaiak Itália tengerpartját fenyővel? –

Nathaniel Anderson még a desszertről is megfeledkezett.

Mert azon a fajtán nem keletkezett sem görcs, sem csomó, ezért

aztán kiváló hajókat építhettek belőlük – felelte mosolyogva Tom.

A vacsora végeztével átmentek a nappaliba, a nagypapa pipára

gyújtott, egyre fényesedő tekintettel magyarázta Tomnak a

famegmunkálás rejtelmeiről, és láthatóan boldogít tette, hogy végre

értő hallgatóságra talált. Sasha megpróbáld hasznossá tenni magát,

segített Ellennek leszedni az asztali, de a ki-bejárkálással csak azt

érte el, hogy mindinkább magára vonta a férfi figyelmét, akinek

tekintete – miközben egy-egy ácstrükköt magyarázott az öreg

Andersonnak – egyre hosszabban időzött a testhezálló miniruhát

viselő unokán.

Na most mi van? – csukta végül magukra a konyhaajtót Ellen.

Baj. Attól tartok, nagy balhék lesznek. Látom Nicholason, hogy

semmi jót nem fog mondani.

Én az inkognitóban leledző pasasodra gondoltam.

Hát… Szerintem, életében nem beszélt ennyit, mint ma este.

Eddig még mindig meg tudott lepni valamivel. Vele is baj lesz,

merthogy rövid legyek, zűrös egy alak, ráadásul szeretem, de ha jól

sejtem, délre vágyik, mint a költöző madár, és ez megannyi probléma

és szorongás melegágya lesz.

Ellen elnézte barátnője széles gesztusait, az örökösen ajka

szegletében játszó ironikus mosolyt. Néha irigyelte, néha sajnálta

ezért az örökös lobogásáért, néha idegesítette, hogy úgy rázza le

magáról a világ dolgait, mint kutya a vizet, máskor meg majd beléjük

fullad, hogy aztán abból is viccet csináljon.

Nehogy megint leigyátok magatokat – nyitott rájuk Nelson és

visszaterelte őket a nappaliba, ahol a nagypapa a sokadik pohár bort

kortyolgatva épp a kőrisfa tulajdonságait ecsetelte. Aztán az órájára

nézett, s mivel épp tízet mutatott, ahogyan évek óta ilyenkor mindig

tette, felállt.

Ideje indulnunk – jelentette ki.

Nicholas és Sasha nem ellenkeztek, hiszen tudták, hátra van még

az esti rituálé befejező része, egy pohárka konyak a nagypapa

fűrészüzem fölötti lakásában.

*

Sasha ment elől Tommal és a nagypapával, Nicholas a saját

kocsijával követte őket. A visszafelé úton Nathanielnek be nem állt a

szája, s amint beértek a telepre, azonnal karon ragadta az ács fiát és,

mint egy király, megnyitotta előtte birodalmát: az üzem ajtaját.

Nicholas Sashával fölballagott a keskeny falépcsőn az emeleti

verandára.

– Régen láttam ilyen jókedvűnek az öreget – jegyezte meg

Nicholas. – Azt hiszem, eltart egy ideig, amíg mindent megmutogat

Tomnak. Szerintem addig is menjünk be.

– Nincs jó híred, igaz? – kérdezte Sasha, miközben beléptek

nagyapja hihetetlenül puritán, ám gyönyörűen megfaragott, régi

bútorokkal berendezett apró lakásába.

– Nem sok. A lényeg az, hogy Mark jelzáloggal terhelte meg a

Völgy ráeső részét. Csak úgy örökölheted meg, ha kifizeted. Amúgy

gyakorlatilag mindenét el fogják árverezni, több banknak tartozik, de

ez téged nem érint. Csak a Völgy volt közös tulajdonotok, de az azon

lévő adósságot neked kell rendezned. Arra ne is gondolj, hogy

jelzálogot veszel fel a magad részére, mert nem tudsz annyit

kivasalni senkiből, hogy a másik részt megváltsd. Az alapítvány

esetleg ki tudná fizetni, de akkor működésképtelenné válik.

Mindenesetre kijártam némi haladékot a banknál, ők egyébként máris

tudnának vevőt a földre.

Nyilván Hopkinsnak hívják az illetőt – sóhajtott

megsemmisülten a lány. – Ez a huszonkettes csapdája. Eladhatom a

saját részemet, hogy megváltsam Markét. Patrick Winter tudja már?

Tudja, és eszeveszetten próbál pénzt szerezni, akárcsak én. Az

alapítvány könyvelése amúgy rendben, neked viszont volt némi

adótartozásod, azt kifizettem a büntetéssel együtt. A számládon

jelenleg ötezer dollár van.

Elég egy repülőjegyre Ugandába? – fanyalgott Sasha. –

Mellesleg, melyik banké a jelzálog?

A Portlandi Kereskedelmi és Hitelbank. Ők kezelik az

alapítvány pénzét is, úgyhogy emiatt voltak viszonylag megértőek.

Ez azt jelenti, hogy Terryan szenátor nekünk szerzett dollárjai is

rajtuk keresztül folytak?

Nagyon valószínű.

Tudod jól, hogy a környékbeliek nem mind rajongtak a

Völgyért. Ha megneszelik, hogy ekkora bajban vagyok, vagyunk, itt

a remek alkalom, hogy belénk kössenek. Az sem használt a jó

hírünknek, ami most Markról kiderült. Mi a fenét csináljunk?

Törjük a fejünket.

Egy fél téglával – csapott az öklével a homlokára Sasha – Kész.

Feladom.

Mit nem hallok? – nyitott be jókedvűen a nagypapa. – Méghogy

te feladsz valamit? – Tomhoz fordulva folytatta. – Az én unokám

bolond. Örökösen harcban áll a világgal, leginkább önmagával, de

még soha semmit nem adott fel. Azt hiszi, azért morgok, mert nem

olyan, mint a többi. Pedig csak azért zsémbelek, mert unatkozom és

szeretem froclizni. Egyébként nagyon is büszke vagyok rá. Kár, hogy

nem érdekli a fűrésztelep – mondta, miközben poharakat szedett elő

a szekrényből és egy üveg féltve őrzött konyakot. – Tudom ám én,

hogy az efféle üzem ma már korszerűtlen, akárcsak jómagam, azt is

tudom, hogy ha meghalok, idegeneké lesz, akárcsak Nicholas aljának

irodája, de hát ez a világ rendje. Változnak az idők. Én már nem

változom, s őszintén szólva – mutatott körbe – nem is nagyon

érdekel, mi lesz mindezzel a halálom után. Az a lényeg, hogy mi,

Andersonok, itt hagytuk a kezünk nyomát. Ezt senki sem veheti el

tőlünk. Ne adj te fel semmit, lányom!

Kitöltötte az italt és nagy komolyan koccintott mindannyiukkal.

*

Nicholas éjfél körül visszaindult Portlandbe, Sano pedig a világ

legtermészetesebb módján elhelyezkedett a Cherokee utasülésén.

Tényleg túl nagy ez a kocsi egy embernek – jegyezte meg

vigyorogva.

Ne kezd te is! – förmedt rá Sasha.

Nagyon tanulságos volt elbeszélgetnem a nagyapáddal. Tetszik

az öreg.

Hát ennek igazán nagyon örülök – lépett a gázra a lány.

A Cherokee megugrott, fényszórói hasították a sötétséget. Sasha

lazán, félkézzel kormányozta, ismert minden kiszögellést, bokrot,

kátyút, szüksége is volt erre a rutinra, mert gondolatai szanaszét

csapongtak. Sano átadta magát a csendnek, hátradőlt az ülésen,

lehunyta a szemét és agyhullámai lassan begyűrűztek Sasha

hallgatásába.

– Van egy házam New Orleansban. Anyai örökség. Évek óta

lakatlan, de Nicholas azt mondja, még így is elég jó áron fi lehetne

adni – szólalt meg végül.

– Nem – rázta meg a fejét Sasha. – Nem tudhatod, mikor lesz rá

szükséged. Főleg most, hogy, mint mondtad, épp mindent

szétrobbantasz magad körül.

Én általában pontosan tudom, mikor mire van szükségem –

felelte nyugodtan a férfi. – Arra a házra pedig egyáltalán nincs.

Hova fogsz menni? – fordult hozzá a lány, miközben tövig

nyomta a gázpedált.

Ez alkalommal Sano formázott időkérő T betűt két kezéből és

rámosolygott.

Később mindkettejüknek gyakran eszébe jutott ez az éjszaka. A

szó legszorosabb értelmében a hálaadásé volt, csöndben, szavak

nélkül, bőrön átszivárgó, testből testbe, lélektől lélekig érő

hálamondás. Köszönöm, hogy vagy. Köszönöm, hogy élsz. Köszönöm,

hogy engem ölelsz. Köszönöm, hogy ölelhetlek.

Odaát, az erdősáv túloldalán egy ünneplőruhás öregember

leballagott a nyikorgó falépcsőn, belépett a fűrészpor illatú

műhelybe, s mint a sekrestyés áhítat előtt, keresztet vetett, és büszkén

beindította a gépsort. Elégedetten hallotta, hogy felzümmögnek

gépek, leült az ócska padra, megtömte a pipáját, hátát a falnak

vetette, és ahogy a dohányfüst illata elvegyült a friss fáéval, végtelen

békesség töltötte el.

*

Sano korán ébredt, de nem tudta megelőzni Sashát. A valaha

télikertnek épült, ám mostanra a nappalihoz csatolt csupa üveg

kiszögellésében berendezett dolgozósarkában gubbasztott, óriási

íróasztalát beborították a papírhalmok, duruzsolt a számítógépe, szólt

a rádió, a háttérben hajnali híreit ontotta a tévé. Számoszlopokkal

vívódott, osztott, szorzott, s épp nekikeseredve csapta le a tollat.

Sano mögéje került és lágy mozdulatokkal masszírozni kezdte a

nyakát, míg csak ki nem engedtek a haragtól megfeszült izmok.

Hagyd a fenébe, gyere, vízre tesszük a Mola-molát.

Millió megoldatlan problémám van – tiltakozott a lány.

Van remény, hogy délig valamelyiket is megoldod? – tudakolta

a férfi.

Nem sok.

Akkor minek ülnél felettük? – zárta le a kérdést. – Siess, öltözz

fel.

Sasha kelletlenül előmászott az irathegyek alól. Második

éjszakáját töltötte nála Sano, de úgy festett, máris átvette a hatalmat.

Most az egyszer nem volt kedve vitatkozni, különben is, kíváncsi

lett, vajon mit tudott kihozni abból az ócska hajóból.

Morrist is ez a kérdés foglalkoztathatta, mert már hajnalban

lement a kikötőbe. Ott találtak rá, egy sámlin üldögélt es összeráncolt

homlokkal méricskélte a szépen kiglancolt bárkát. Amikor Tom,

immár szokott halászgönceiben rányitotta a műhely ajtaját, épp egy

papírtekercset tanulmányozott. Tom skiccelt fel rá legutóbb néhány

hajóvázlatot pihenésképpen.

Jó napot! Azt hittem, sosem kerül elő. Merre járt?

Helló, Morris – lépett be Sasha is.

Gordon Morrisnak elnyílt a szája. – No nézd csak, ki van itt. És

vajon mi járatban?

Velünk jön, ha nincs ellene kifogása – mondta Tom és meg se

várva Morris jóváhagyását, máris nekikészült.

Én is – szólalt meg egy hang odakintről. Hank Jones bukkant elő

az ajtó mögül, némiképp álmosnak és másnaposnak tűnt.

Netán megint hullát keres a nyomozó úr? – morogta Morris. –

Ez lesz aztán a pompás próbaút, ketten is láb alatt lesznek.

Lenyűgözött ez a ladik, komolyan mondom. Annyit néztem,

ahogy O'Shannon dolgozik rajta, hogy kedvet kaptam a hajózáshoz.

Látom, többekre nagy hatást tett – legyintett megadóan és

Tomra kacsintott. – Munkára fogjuk őket?

Méghozzá kemény munkára – felelte jókedvűen Tom és azonnal

ellátta a két potyautast feladattal.

Sasha nem volt épp járatlan a hajózásban, azonnal megérlelte,

miben tud segíteni, de Hank csak az erejével vált hasznukra.

Amikor a Mola-mola a vízre csobbant, Morris elsőként lépett a

fedélzetre, majd nagyúri gesztussal intett a többieknek, hogy

követhetik. Tom beindította a motort, irányba állította a hajót, majd

átengedte a kormányt a bárka tulajdonosának.

– Ha kiérünk az öbölből, kipróbálhatnánk, hogy megy

vitorlázattal. Pompás szelek fújnak – pendítette meg Tom.

– Tudom, hogy ezért bolondul – húzta a száját Morris, de igazából

már nem is figyelt semmi másra, csak a hajó mozgására.

Sasha végigment Tommal a fedélzeten, a férfi, mintha

vizsgáztatná, kikérdezte a vitorlákról, szélirányról, áramlatokról. A

lány agya legmélyéről bányászta elő a valaha tanultakat, s egyre

furcsábban érezte magát: a Szigeten sosem jutott eszébe, hogy valaha

is vitorlázott, olyan természetes volt akkor számára, hogy Sano fut ki

a tengerre, s ő a parton várja.

Az az igazság, hogy szeretem látni a partot. A nyílt tengeren

elveszettnek érzem magam – vallotta be. – A csillagok után sem

tájékozódom túl jól, a Göncölt keverem a Fiastyúkkal, az árboc

tetején tériszonyom van és utálom, ha akkor csap le a vihar, amikor

elhelyezkedem a vécéülőkén.

Mindez csak gyakorlat kérdése. A kötélzettel elég jól

elboldogulsz – biztatta a férfi.

Mert stimulálsz. Csak azt ne hidd, hogy vérbeli hajóst faragsz

belőlem.

Majd elválik – Tom áthajolt a korláton.

A Mola-mola orra kecsesen hasította a hullámokat, teste mentén

végigörvénylett a felkavart tajték. Tom arcára vízpermet szitált,

miközben a hajó mozgásában gyönyörködött, s fülelt, mit válaszol a

vízbarázdáknak a felújított alváz.

Morris gyorsított, Sasha a vitorlarúdba kapaszkodva

visszaimbolygott a hajófarba, ahol Hank ücsörgött egy göngyölegnyi

hálón. Hívogatóan megpaskolta maga mellett a helyet, s a lány

lehuppant a kupacra. Egy darabig mindketten Tomot és Morrist

nézték, amint hajótesztelés ürügyén különböző manőverekbe fognak,

amiket láthatóan rendkívül élveztek.

Mennyire van képben? – kérdezte végül Jones.

Hülyéskedik velem? Letartóztattak, lecsuktak, széttúrták a

házam, lelőtték benne az exemet, akit mellesleg saját kezűleg fojtok

meg, ha tudom, miben utazik, és többé-kevésbé tönkrementem. Maga

szerint kimaradtam valami jóból?

Nem hinném… – Hank végre alaposabban is megnézhette a nőt,

akire olyan régóta kíváncsi volt. Tetszett neki, amit látott. – Az a

helyzet, hogy szükségem lenne a segítségére. Ha Hopkinsnak tényleg

kell a Völgy, előbb-utóbb jelentkezni fog, Szeretném, ha látszatra

belemenne az üzletbe. Az utóbbi napokban sokat kóboroltunk arra az

embereimmel. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ideális

befektetés egy hosszútávra tervező spekulánsnak. Arról nem is

szólva, hogy milyen kiváló drograktár és elosztóhely lenne addig is,

amíg valami flancos klinikát nem húznak fel a farm helyébe.

Mindenki tudja, hogy semmi pénzért nem válnék meg attól a

földtől – ellenkezett Sasha.

De pillanatokon belül azt is mindenki tudni fogja, hogy nem

képes kifizetni a jelzálogot. Kényszerhelyzetben van. Keresse meg

maga Hopkinst. Kérjen tőle irreálisan magas árat a Völgyért. Tudni

szeretném, meddig hajlandó elmenni. És azt is, hogy vajon a

szenátorasszony tisztában van-e azzal, ma művel a fia? Ugyanis

Hopkins részéről az lenne az ideális megoldás, hogy a Terryan család

nevére venné meg a Völgyet, hiszen köztudott, hogy a volt

kormányzó mindig is támogatta a rehabilitációs programot. Laura

Terryan részéről jó politikai húzás lenne „megmenteni” a Völgyet,

amelyet beszennyezett Mark Hardy… Maga hozzá is bejáratos.

Ez azért túlzás – tiltakozott Sasha, ám elgondolkodott a

hallottakon. – De biztos nem csodálkozna, ha megkeresném az

ügyben. Az a nő nagyon jó politikus, ámbár ez nem bók az én

számból. Nagyon okos, számító és rámenős, de mindazonáltal van

benne valami emberi, ha érti, mit akarok mondani. A legtöbb

politikus látványos ügyeket támogat, például, ha a természetvédőket

akarja megnyerni, akkor kiáll a bálnák mellett, amikről nem sokat

tud, esetleg „több málnást a medvéknek” típusú akciókat karol fel,

mert az effélékkel járó gondokat elintézteti a titkáraival. Amikor

Terryan mellénk állt, épp akkorát bukhatott volna, amekkorát nyert

vele. Rizikós döntés volt ez nyolc éve a részéről, s akármekkora

csinnadrattát is kelt maga körül, mint a kábítószer elleni küzdelem

élharcosa, a saját pénzéből is dob a kalapba és finanszíroz egy csomó

mindent. Nélküle az alapítvány éhen halna.

– És mi van, ha Mark őt zsarolta?

Sasha érdesen felnevetett. – Mark biztosan nem az alapítvány

érdekében tette. Márpedig a kasszába rendszeresen megérkeztek

Terryan csekkjei. Abból pedig Mark Hardy egy fityinget se látott

soha. Hopkinst talán megszorongathatta, de az is fojtogatta őt.

Viszont amennyire tudom, Terryan múltja és jelene makulátlan.

Kivéve a fiát. Ha kiderül róla egy s más…

Van valami bizonyítéka Hopkins ellen? Mármint azon kívül,

hogy előszeretettel vette igénybe a Volcano jachtjait, szerelte a

kiscsajokat és néha felnyalt egy kis kokót? Nyissa ki bármelyik

szennylapot, és dögivel olvashat efféléket gazdag úrifiúkról. A

walesi herceg vénséges kedvesének gyermeke is hasonló bűnbe esett,

és mindössze egy hétig cikkeztek róla, inert adódott újabb szenzáció.

Ha bármit megszellőztetnek Hopkinsról, csak megvonja a vállát és

sajnálkozik, hogy jaj, de rossz társaságba is keveredett.

Ettől tartok én is. De azért megpróbálhatjuk lépre csalni, Tom

azt mondja, átnézték a komputerét, elvittek magától néhány floppyt,

és néhány videókazettáját. Mit gondol, megtalálták, amit kerestek?

Sasha megvonta a vállát. – Én sem találom meg soha, amit

keresek, ráadásul fogalmam sincs, mi után kutattak, honnan tudjam?

Valami olyasmi lehet, ami ráfér egy kazettára, egy lemezre,

mindössze ezt a következtetést tudom levonni – nézett csúfolódva a

nyomozóra.

Kezdetnek nem rossz. Még viheti valamire.

Végül is előttem az élet – grimaszolt a lány.

És az óceán. Nyílt vízen vagyunk – mutatott előre a nyomozó,

nem minden káröröm nélkül.

Sasha önkéntelen mozdulattal kapta hátra a fejét, de hiába kémlelt

jobbra-balra, a partnak semmi nyoma. Ludas volt ebben egy

ködfátyol is, amelyet a hegyekből a tengerpart fölé sodort a szél, de

ezt a lány nem tudhatta. Azon nyomban összeszőkült a gyomra,

akárcsak fél éve, a Sziget felé tartva Sergio hajóján. Irigyen nézte a

szárazföld irányába repülő sirályok hadát.

Morris a válla fölött csúfondárosan pillantott rájuk, leállította a

motort és elengedte a kormánykereket. – Innentől a magáé a pálya –

kacsintott Tomra. – Bontson vitorlát, ha akar.

Naná, hogy akart. Órák óta erre a pillanatra várt. Beleszagolt a

szélbe, arca kisimult, s mit sem törődve a kelletlenül kászálódó

lánnyal, azonnal magához intette, mint egy hajósinak

Tied az orrvitorla.

Az hol van? – rebegte szelíden Sasha.

Elöl – vigyorgott Tom.

És a part?

Hátul. – A férfi mosolya egyre szemtelenebbre széleseden.

Piszok vagy – közölte Sasha. – Tudod, hogy be vagyok tojva.

Kapsz egy esélyt, hogy megérts valamit, amit nem vagyok képes

szavakkal elmondani.

Ez ultimátumnak hangzik inkább, nem esélynek – morgott a

lány.

Tom lazán meglökte Sasha vállát, de a következő mozdulatával

máris visszahúzta. – Ne keress mindenben hadüzenetet súgta a

fülébe.

A lány dohogva indult előre. Még hogy nem hadüzenet! Csak a

dac vitte, hogy nem szerzi meg Morrisnak és Hanknek azt az örömet,

hogy felsül előttük. A Tom által ideálisnak mondott szél letépte

fejéről a lazán megkötött kapucnit, arcába fröcskölte a vizet, s

miközben a sós lét nyelte, gyakorlatlan kezéből elszabadult a vitorlát

rögzítő kötél és iszonyú erővel szájon vágta.

Micsoda sansz! – nyögött fel félájultan. Míg a kötéllel

küszködött, eljátszott a gondolattal, hogy egész egyszerűen a vízbe

veti magát, akkor kénytelenek lennének kimenteni, és legalább addig

békén hagyják, amíg partközeibe nem érnek.

Némi közelharc árán felvonta az orrvitorlát. Amint belekapott a

szél, a hajó megbillent, s ő a korlátnak vágódott, miközben elejtette a

kötelet. A vitorla lassan, de biztosan visszacsúszott. Sasha vágyódva

nézett a felhőtlen égre. Aztán mély levegőt vett.

Olyan ez, mint a mesében – magyarázta magának félhangosan. –

Tűzpróba, vízpróba, megszoksz vagy megszöksz… Hol az a rohadt

kötél?

A férfi a bárka túlvégéből kiáltozott jókedvű, kurta

vezényszavakat, Sashának kedve lett volna odamenni hozzá és

belakni a tengerbe, esetleg megesküdni, hogy holnaptól inkább

megtanul főzni. Gyilkos pillantást küldött O'Shannon felé, elszántan

megragadta a szabadon csapkodó, megkergült kígyóként tekergő

kötelet és újra nekiveselkedett.

Ezúttal sikeresen teljesítette a feladatot, jutalmul újabb utalások

zúdultak rá. És a fedélzeten átcsapó hullámok.

– Figyeld a szelet! – kiabálta a férfi.

– Melyiket?

– Amelyik éppen fúj – röhögött fel Morris.

Ha játszani akarsz, hát legyen, gondolta Sasha ugyanúgy, mint

Tom tette néhány nappal ezelőtt. Vitorlázni akarsz? Olyan hajóútban

lesz részed, hogy megköszönöd, ha még egyszer az édes jó anyaföldre

teheted a lábad! Voltak emlékei, vad, merész kamaszemlékek,

amikor vakmerően lavíroztak az ócska hajókon, a szélére kiülve,

egyensúlyozva fogták igába a szelet. Igaz, a hajó kisebb volt, a part is

közelebb, az évek is elszálltak, de talán újra rátalál a mozdulatokra.

Elszállt belőle a félelem. Még hogy ez nem harc? Dehogyis nem

az! Harc az elemekkel, széllel, vízzel, Sanóval. Az élettel.

Mattanza.

Halak nélkül. Szigonyok nélkül. Hálók és rikoltozó férfiak nélkül.

Vér nélkül.

Ki a rais ezen a bárkán?

Megrázogatta elgémberedett kezét, ereiben felforrósodott a vér,

zúdultak rá az emlékek, ujjaiba visszakúsztak a rég elfeledett

mozdulatok. Néhány pillanatig mozdulatlanná dermedt, észre sem

vette, hogy immár biztos lábbal áll a fedélzeten, figyelte a hajótest

mozgását. Aztán meglendült. Végigszaladt a vízszintes vitorlarúd

mellett, s miközben a férfi a csörlővel foglalatoskodott, átugrotta

Hanket, és a tatvitorlát kezdte bontogatni.

Mikor a fehér vásznak mind a magasba szöktek, odadobta a

férfinak a vitorlák mozgását irányító kötelek egy részét, és

visszairamodott a hajóorrba. Futtában csatolta magára a biztonsági

kötelet, hátát a korlátnak vetette, s mintha a szorosan a karjára tekert

kötélvég gyeplő lenne, meghúzta. A bárka szélirányba fordult és

meglódult.

Csakhogy Sano az ellenkező irányba akar kormányozni, hangosan

felnevet. Felkapja az odavetett „gyeplőket”, mintha hatosfogatot

irányítana, manőverezni kezd Sasha ellenében. A szélnek is játszani

támad kedve, beszáll harmadiknak a viadalba, hol ezt, hol meg amazt

pártolva, mint egy szeszélyes antik isten.

Amikor a hajó szinte megpördül, Sasha ösztönösen ereszt a

köteléken, hogy Sano húzhassa meg. Észre sem veszi, hogy

izgalmában már a korláton ül, dereka megfeszül, szinte derékszögben

dől a hullámok fölé. A csapkodó vitorlák résein át összevillan a

szemük, a harc csitulni látszik. Sashába belenyilall a küzdelem

hiábavalósága. Olyan ez, mint a szeretkezés. Aztán még egy kicsit

kéreti magát. Visszahúzza a kötelet, s mivel Sano engedi, azonnal

lazít is a szorításon. Te jössz, mondja a szeme.

Innentől négykezest játszanak. Együtt mozognak, ahogy csak az

egymásra figyelő szeretők tudnak. És a hajó valósággal kezük alá

simul, a hullámok, mint engedelmes gitárhúrok pendülnek a közösen

játszott, állandóan variálódó dallam szerint…

Sashának hirtelen eszébe jutott egy nagyon régen, New

Orleansban hallott melódia, kocsmai dzsessz-zenészek játszották,

minden idegszálukkal a zenére koncentráltak, közben

szemvillanásból megértették egymást, mikor, ki akar váratlanul

hozzátenni, cifrázni a dallamon. Biztos volt abban, hogy Sano jól

ismeri az effajta örömzenélést, hiszen ott nőtt föl a közelében. Hát

igen… Valahogy így kell játszani, hajózni, élni…

Miközben mindenhatónak érezte magát, hogy lám, meg tudta

szelídíteni az elemeket, rájött, hogy valóban esélyt kapott Sanótól.

Valóban megértett valamit, de képtelen volt szavakba foglalni. A két

nappal ezelőtti éjszakára gondolt: Vedd le rólam a rontást! –

könyörgött a férfinak, ő pedig azt mondta: Szabad vagy. Sasha

ugyanazt felelte volna most is, ha kérdezik, mint akkor: Nélküled

semmit sem ér.

– Gyere velem! – hallotta Sano hangját, miközben a férfi kezében

szánkázó kötélgyeplők egy hatalmas hullámheggyel szembe

fordították a hajót.

A hullám végigcsapott a fedélzeten, telibe kapta az éppen

feltápászkodó Jonest, aki menten hanyatt vágódott. Morris halálos

nyugalommal törölte le arcáról a vizet.

– Megőrültek ezek? – Hank hiába keresett kapaszkodót a bárka

fedélzeten.

– Jó kis hajó ez – dünnyögte Morris. – Nagyon jól fut. Egész jól

csinálják – mutatott a két, testtel a víz fölé feszülő alakra.

– Ez nem vitorlázás! – Jones hasra fordult, félig feltornázta magát,

de visszacsúszott. – Amit ezek művelnek az interaktív kefélés!

– Mit nem mond? Azt értem, hogy aktív, azt is, hogy kefélés, de

fogalmam sincs, mit ért az alatt, hogy interaktív – csodálkozott

Morris.

– Absztraháljon – javasolta kimérten Hank.

Morris némiképp bambán meredt rá. – Azt ugyan nem tudom,

hogy kell – ismerte be végül –, de figyelmeztetem, ha továbbra is

ilyen aktívan és hason keféli a padozatom, előbb-utóbb szálka megy

a tökébe.

*

Lecsendesülve értek partot, vízhatlan kabátjaikon gyémántokként

csillogtak a sós tengercseppek. Tom és Sasha bevonták a vitorlát,

rendbe rakták a bárkát, miközben Jones csuromvizesen vacogva

várta, hogy Morris kényelmes tempóban bedöcögjön a kikötőbe.

Tom kikötötte a hajót, Morris még sokáig álldogált a fedélzeten.

Szép volt – mondta aztán a lánynak. – A végén még

megkedvelem magát.

Ki van zárva – mosolyodott el Sasha. – De azért megpróbálhatja.

Gordon Morris mormogott valamit a bajsza alatt, s miközben a

lány a nyomozóval beszélgetett, néhány lépéssel beérte a műhely felé

igyekvő Tomot, aki valami száraz holmit keresett Hanknek. Gordon

leakasztotta a saját pufajkáját a szögről, és a kezébe nyomta.

Nyugodtan odaadhatja annak a majomnak. Az se baj, ha nem

hozza vissza. – Várakozóan nézett Tomra. – Nem kérdezem, meddig

marad, mert úgy láttam, allergiás az effajta kérdésekre. Azt se, hogy

mikor kezd a Tarponhoz. De legutóbb, amikor Peter Fordot keresték

vele, megsérült az oldala. Nem vészes, ám szeretném, ha minél

hamarabb megjavítaná. Majd ezen a szövetségi majmon behajtjuk a

számlát.

Ahhoz speciális faanyag kell.

Az öreg Andersonnak van. Csak mondja meg neki, hogy a

Tarponhoz lesz, máris tudni fogja, mire van szükségein Gondolom,

nem kérek olyan nagy szívességet ezzel – tette hozzá kisandítva

Sashára.

Rendben – bólintott Tom, eleresztve füle mellett a célzást.

Akkor hétfőn várom. Kellemes hétvégét!

Magának is, Gordon. Jut eszembe, hogy sikerült a hálaadás?

Reggel hálát adtam, hogy véget ért. Menjen csak, még megfázik

a haverja.

Meghívtam egy teára – mutatott a vacogó nyomozóra Sasha.

Rummal – emlékeztette Hank. – Meg whisky és konyak is lesz

benne. És ad száraz ruhát, meleg ételt és ma csakis velem lesz kedves

és nem veled vagy a rádióhallgatókkal, mert hogy ma hál' istennek

nincs fellépése.

Morris meghívott a kabátjába – nyomta Jones kezébe a pufajkát

Tom. – Amikor majd visszahozod, kapsz tőle egy számlát is, mert

megsérült legutóbb a hajója. A tea és minden más ettől függetlenül

jár neked, de előbb be kell ugranunk Sasha nagypapájához fáért.

A papa göncei közt biztos találunk Hankre valót – biztatta

Sasha. – De ha nem, akkor még mindig elidőzhet a pongyolámban.

A Cherokee-ban maximumra kapcsolták a fűtést, hogy Hank

Jones addig se fagyjon meg. Pár percre megálltak Tom bérelt lakása

előtt, hogy a férfi újabb váltás ruhát vegyen magához és a laptopját.

A sporttáska láttán Hank felsóhajtott.

Ha ezt Dexter megtudja, megüti a guta.

Tom válaszképpen bekapcsolta a rádiót. Csupa-heg tenyere Sasha

sebváltón nyugvó kezére siklott, megfordította és végigsimított a

lány kötelektől felsebzett, puha bőrén.

Így kezdődik – mondta halkan.

Sasha válasz helyett a gázra lépett. Nem akaródzott elhagynia a

kikötőt, ereiben még mindig ott lüktetett a siklás gyönyörűsége, és

hiába sírt órákkal ezelőtt a part után, csalódottan vette tudomásul,

hogy csak az várja ott, ami elől szabadnapot vett ki. Szinte

megkönnyebbült, hogy kapott még egy kis haladékot azzal, hogy be

kell ugraniuk a nagyapjához.

Tom csenddel, vagy akár szavakkal, szerette volna elmondani

neki, mennyire lenyűgözte ez a nap, de Hank Jones jelenleg

belezavart az intim hangulatba. Sasha lélekben messze járt, a

fűrésztelephez tartva megint csak a rutin tartotta az úton a kocsit, bár

Tomnak néha úgy tűnt, a kátyúk, faágak és egyéb útakadályok

maguktól félreállnak a Cherokee láttán. A telep kapujához érve

Sasha kétszer dudált, ahogy szokott, aztán behajtott az épülethez.

Halk zümmögés szűrődött ki, de Tom érzékeny füle azonnal

meghallotta a gépek zajában a disszonanciát. Túljáratott,

túlmelegedett gépek hangja volt az, nem pedig a hétköznapi

duruzsolás.

Nagypapa! – kiáltotta Sasha, miközben kiszállt.

Felszaladt a lépcsőn, benyitott a kis lakásba, de az üres volt.

Az asztalon ugyanott állt a négy pohár, ahol tegnap este hagyták.

Ez nem vallott Nathaniel Andersonra, aki kínosan ügyelt a rendre.

Az ágy is érintetlen, s ünneplő kabátja is ott lógott még a fogason,

pedig mindig első dolga volt beakasztani a szekrénybe.

Sápadt arcát látva Hank kikászálódott a kocsiból és kérdőn nézett

rá. Sasha tétován vállat vont.

Papa! Nagyapa! Hol vagy?

Körbeszaladta az épületet, de csak a farakások csöndjét találta.

Sano közben benyitott a műhelybe, Jones pedig ösztönösen a

pisztolya után nyúlt. Némely gép már nyögött az erőlködéstől, üresen

járt, sem fát, sem forgácsot nem hasított, csak a semmit őrölték a

fűrészfogak. Sasha is feltűnt a küszöbön, s fellélegezve látta meg

nagyapját, a szokott helyén, a padon ült. Háta a falnak vetve, szeme a

gépeket fürkészi.

Csak ahogy egyre közelebb ért, úgy nőtt benne lépésről lépésre a

szorongás. Tom kikapcsolta a gépeket, de az öreg meg se moccant a

beálló csendre. A nagypapán még mindig az ünneplő öltöny, a

régimódi nyakkendő kissé meglazítva, a zakó félrecsúszva, a pipa is

ott van mellette, de a lábánál… És a szeme… Üveges, semmibe

meredő tekintet.

Sano! – kiáltott fel a lány és letérdelt az öreg mellé. « Sano,

gyere ide, a nagypapa rosszul van! Papa!

Rázta, élesztgette, mint egy gyerek, aki nem akarja tudomásul

venni, hogy valamit végleg elveszített. Tom még oda sem ért, már

tudta, Nathaniel Anderson meghalt. Megérintette a nyaki verőeret a

rázogatástól félrebicsaklott fejen, aztán lezárta a szemeit.

Meghalt.

Hank Jones a biztonság kedvéért körbejárt, de az égvilágén semmi

jel nem mutatott arra, hogy rajtuk kívül járt volna v,i laki a telep

környékén. Tom pár percre magára hagyta az öreggel a lányt, bement

az irodába, felhívta Ellen Scottot, hogy megkérdezze, ki volt

Nathaniel Anderson orvosa. Aztán telefonált a doktornak is, aki

megígérte, azonnal indul és intézkedik a holttest elszállításáról is.

Aztán csak állt az ajtóban és nézte a halott öregembert és az

unokáját. Sasha nem sírt, nem átkozódott, csöndben térdelt nagyapja

előtt, fejét még mindig az ölébe hajtva. Szeme csukva, mintha

elszenderedett volna. Amikor meghallotta az üzem elé kanyarodó

autók fékcsikorgását és a doktor sietős lépteit, aki úgy loholt, mintha

még tehetne valamit, felállt, megigazította az öreg nyakkendőjét és

megsimogatta a hideg arcot.

Tom átkarolta és kivezette a szabadba. Leültek az emeletre vezető

falépcsőre, Sasha kigombolta vízhatlan kabátját és meglazította a

sálját, mintha fojtogatná.

Sajnálom, Sasha – jelent meg kisvártatva az orvos. – A szíve

vitte el. Nem akarta, hogy tudd, de jó ideje tisztában volt vele, hogy

hamarosan mennie kell. Nem érte váratlanul, készült rá. Nem tudom,

mennyire vigasztal ez téged, de azt hiszem, boldogan halt meg.

Nagyon szerettem a nagyapádat, fogadd legőszintébb részvétemet.

Sasha bólintott. – Köszönöm.

Az orvos félrevonta Tomot, akiről lerítt, hogy Sashához tartozik.

Még ma kiállítom a halotti bizonyítványt. Nathaniel megkért,

hogy néhány dolgot azonnal közöljek Sashával, ha ő meghal. Azt

kérte, minél hamarabb hamvasszák el. Erről végrendeletet is

készített. A végrendelet lent van a közjegyzőnél, végrehajtójául

pedig egy fiatal ügyvédet nevezett meg, Nicholas Valentét.

Gondolom, ezen információk alapján már tudnak intézkedni.

Igen. Köszönjük.

Nagyon sajnálom, hogy nem tudok többet tenni érte. A legjobb

ember volt, akit valaha ismertem.

Sasha némán nézte, ahogy nagypapát berakják a halottszállítóba

és kikanyarodnak vele a telep kapuján. Körbenézett a farakásokon, az

elnémult üzemen, az udvar végén álló évszázados fenyőn, amelyet

annyira szeretett Nathaniel Anderson, hogy hiába volt útban, nem

volt hajlandó kivágni. Beszívta a linóm fűrészpor illatot, tekintete

felkúszott a falépcsőn, azt is a nagypapa ácsolta vagy ötven éve. Itt

nőtt fel az apja, itt nőtt fel ő.

Gyerekkoromban nagyon idegesített, hogy nálunk mindig

zakatol valami, sosincs igazán csend – szólalt meg hirtelen. – Hát

most csend van. Rohadt egy érzés.

*

Nagyapa halála merőben új helyzetet teremtett. Az átvirrasztott

éjszaka után Tom és a kéretlenül is csatlakozó Hank Jones az

ilyenkor szokásos elintézendőket igyekezett felgyorsítani, ami

szombat lévén, igen nehéz feladatnak bizonyult. Hank latba vetette

minden kapcsolatát, rangját és szigorát, majd némiképp maliciózusan

jegyezte meg: a hét egyetlen sikeres akciója, hogy sikerült elintéznie,

hogy hétfőre elhamvasszanak egy öregembert.

Eközben Sasha és Nicholas, aki az utóbbi időben egyre többször

kényszerült váratlanul otthagyni Portlandet, a fűrésztelepen rakták

rendbe nagyapa dolgait. Nicholas fáradt és nyúzott volt, alig ért haza,

máris fordulhatott vissza, ráadásul Sasha neheztelését is tűrnie

kellett, a lányt bántotta, hogy nagyapja inkább Nicholasra bízta a

gondjait, s neki egy szóval sem említette a betegségét.

Nem akadt túl sok dolguk. Azzal a szándékkal mentek a telepre,

hogy ha van teljesítetlen megrendelése az öregnek, akkor azt

teljesítik, hiszen az öreg Anderson mindig pontosan, határidőre

dolgozott. Készenlétben állt néhány munkás, aki hajlandó lett volna

beállni a gépek mellé, de nem volt rájuk szükség. Sasha döbbenten

látta: nagypapa már hónapok óta nem vállalt el semmiféle munkát. A

megrendeléseket nagyon udvariasan, műszaki okokra hivatkozva

visszamondta, az utolsó szállítmány pedig két hete elhagyta a telepet.

Adó és egyéb papírjai a legnagyobb rendben álltak, a könyvelést,

amit saját maga intézett, a legszigorúbb ellenőr is kifogástalannak

minősítette volna. Minden egyes papírlap, összekészített doboz, de

még az utolsó faforgács is a hosszú búcsúzásról árulkodott. Nathaniel

Anderson olyan csöndben és rendben ment el, amilyenben élt.

Mire lement a nap, nem maradt semmi tennivalójuk. A lány a

nappaliban álló, hatalmas fotelba kuporodott. Nicholas is csak

hallgatni tudott, emlékeivel küzdött. Az első alkalom, amikor betette

a lábát az Anderson üzembe, csak homályosan derengett, de aztán

egyre élesedett a kép. Emlékezett, milyen nehezen indult el

hajnalonként a Völgyből, mennyire zavarta a szállongó fűrészpor, a

gépek zakatolása, az érte szorongó Sasha, a hallgatag öreg, a tulajdon

görcse, hogy soha semmilyen elvárásnak nem lesz képes megfelelni.

Szinte mindent, amit kapott, ettől a két embertől kapta.

Keresd meg az apádat – hallotta a lány hangját. Sasha cigarettára

gyújtott és folytatta. – Még az is kiderülhet róla, hogy rendes ember.

Neked még van családod, ideje, hogy újra megismerd őket. Látod, én

itt éltem a nagyapával, mégsem ismertem annyira, hogy

észrevegyem, menni készül.

Nathaniel azt akarta, hogy bejárhasd a magad útját. Még azon az

áron is, hogy elmész innen. Tudod, mit mondott? – Nicholas

elmosolyodott. – Hogy olyan vagy, mint egy fa, amit egy lelkes

botanikus idecipelt valahonnan a világ túlvégéről, ám hiába metsz,

nevel, ápol, a különös fa épp csak annyira ver gyökeret, hogy el ne

pusztuljon. A saját földjébe vágyik vissza.

Azt nem mondta, merre van az a föld? – szomorú nevetés

buggyant ki a lányból.

Azt sajnos ő sem tudta. Csak remélte, hogy egyszer megtalálod.

Egy autó állt meg halkan odalent, Nicholas az ablakhoz lépett.

Tom és Hank szálltak ki belőle, az utóbbi meglehetősen ingerülten,

fülén mobiltelefonnal, amelyet csak a lépcsőn felérve kapcsolt ki.

– Minden rendben – lépett a szobába Jones, aztán körbenézve

rájött, hogy nagy hülyeséget mondott. Semmi sincs rendben. –

Akarom mondani, elintéztük a dolgokat. Mr. Andersont holnap

elhamvasztják.

Értem – bólintott Sasha. – Köszönöm a segítségét.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy ismertessem nagyapád végakaratát

– köszörülte meg a torkát Nicholas.

Kimegyek – ajánlotta tapintatosan Hank.

Maradjon csak – intett Sasha.

Nicholas maga alá húzott egy széket és ölébe vette az aktatáskáját.

Tom Sashával szemben az ajtókeretnek dőlt, Hank meghúzódott a

sarokban.

Azt kívánta, miután elhamvasztották, szórják szét hamvait a

telep fölötti szikláról – kezdte Nicholas és megemelt egy papírlapot.

– Ingó és ingatlan vagyonáról részletes listát készített. Eszerint házát,

fűrészüzemét és húsz acre erdejét, valamint a partmenti földjét, az

összes ingóságokkal egyetemben unokájára, Sasha Andersonra

hagyományozza. Azzal a kikötéssel, hogy amennyiben az örökös

elidegeníti az örökölt javakat, azokat kizárólag az örökhagyó által a

hármas számú mellékletben megnevezett személyeknek kínálhatja fel

eladásra. Ezekkel Nathaniel Anderson már hónapokkal ezelőtt

kapcsolatba lépett, tudván, hogy örököse minden valószínűség

szerint nem kívánja folytatni az üzletét. A temetési költségekre, és a

hagyaték végrehajtásához szükséges kiadásokra előre letétbe

helyezett nálam egy összeget. – Nicholas hangja elhalkult.

Sasha nem tudta, mit is mondhatna. Az dörömbölt az agyában,

hogy lám, nagypapa is azt hagyta rá, amit csak annak tudunk

megadni, akit jobban szeretünk önmagunknál: a szabadságot. Rajta

áll, mihez kezd vele.

A zavart, majdhogynem áhítatos csöndet meglepő módon épp

Hank Jones oldotta fel azzal, hogy darabos lépteivel előjött a

sarokból és a még mindig az asztalon álló négy poharat csurig

töltötte a maradék konyakkal. Az öreg, ha nézte őket az égből,

minden bizonnyal elégedetten tette. Elégedett lett volna a társasággal

is, amelyben az unokája elbúcsúzott tőle, és a néma szavakkal is,

amelyekkel Sasha Anderson köszönetet mondott neki.

Bár nem akaródzott lezárnia nagyapa lakását és az üzemel, előbb-

utóbb meg kellett tennie. Nicholas úgy döntött, nem megy vissza

Portlandbe, hiszen máris fordulhatna vissza a temetésre, inkább

Sashánál éjszakázik. Tomot ez annál is inkább megnyugtatta, mert

Dexterbe botlottak a fűrésztelep bejáratánál, akinek felbukkanása

ezen a helyen nem sok jót ígért.

Vidd haza Sashát és vigyázzatok egymásra – mondta

Nicholasnak. – Úgy látom, a főnökünk besokallt.

Jól látta. Jack Dexter a kötelező udvariasságnak eleget téve

őszinte részvétéről biztosította Sashát, majd amikor a Cherokee hátsó

lámpái eltűntek a sötétben, rájuk förmedt.

Mint két gardedám! Mi a fészkes fenével foglalkoztok ti egész

nap? Nyomozók vagytok, zsaruk, kopók, hekusok, detektívek…

hogy mondjam, hogy fel is fogjátok? Megtaláltátok Morandit?

Előbbre jutottatok egy centivel? Van egy kis időtök. hogy az

ügyünkkel is foglalkozzatok, vagy túl nagy kérés?

Jack – csitította Jones –, ha jól belegondolsz…

Ha jól belegondolok, akkor Tom már rég repülne. A legelemibb

szabályt szegte meg. Ezt a nyomozást én vezetem. Tulajdonképpen

fel kellene függesztenem.

Függessz – vont vállat Tom.

Meglesz – közölte határozottan Dexter. – Holnaptól leveszlek az

ügyről.

Ne marháskodj, Jack. Valami beleszólásom nekem is van a

dologba – emelte föl a hangját Hank.

Nem olyan sok. Ez szövetségi ügy.

Vagy úgy. Te vagy a profiligás nagyfiú, én meg a helyi

kispályás csapat kapitánya?

Nem egészen így értettem.

Dehogynem. Mondok én neked valamit, nagyember. Tom nélkül

sehol se lennénk. Hiába, van az a rengeteg ketyerénk, központunk,

adatbázisunk.

Én is mondok neked valamit, kapitány – mondta hasonlóan

gúnyos hangon Dexter –, Tom miatt leszünk seggbe rúghatok, mert

nem képes lemászni a csajról. Ha elfelejtettétek volna, Mark Hardy

meggyilkolása egyelőre megoldatlan ügy. Sasha Anderson pedig

gyanúsított.

Kábé öt percig volt az. Magadból csinálsz hülyét, ha továbbra is

annak tekinted – figyelmeztette Jones.

Megtaláltad Hardy gyilkosát? Vagy Peter Fordét? Mert ha nem,

akkor nem árt, ha tudod, hogy azok a nagyhatalmúak, akiknek

esetleg közük lehet az ügyhöz, árgus szemekkel figyelik az

Anderson-lány minden mozdulatát, s nem fognak habozni, ha

felhasználhatják ellenünk, hogy az egyik nyomozónk leginkább az

ágyában kutakodott. Máris kikezdhető lesz A szavahihetőségünk, és

elfogultsággal vádolhatnak. Nem teszem kockára emiatt sem az ügy

sikerét, sem a saját karrierem. Sajnálom, Tom. Holnaptól nem

dolgozom veled.

Értem – mondta Tom, ahogy Sasha szokta, csak jóval

higgadtabban. – Ha gondolod, most rögtön megkapod a jelvényem, a

fegyverem. Minek holnapig várni?

Dexter nyelt egy nagyot. – Mert ma este, egészen pontosan egy

óra múlva razziát tartunk a kikötőben. Ott pedig legnagyobb

sajnálatomra még szükségünk van rád. A városból kivezető utakat

tízmérföldes körzetben már lezártuk.

Merthogy? – érdeklődött pikírten Hank.

Merthogy Morandi itt van a városban – felelte kimérten Dexter

és szeme Tomra villant. – Ebben igazad volt.

Bővebben – vakkantotta Hank.

Hálaadás éjszakáján elkötöttek egy kocsit a Völgyből, az egyik

orvosét. Furikáztak vele jó pár mérföldet, aztán elhagyták a kikötő

környékén. Még meleg volt a motorja, amikor megtalálta a seriff és

rászabadította a technikust. Nem sok nyomot talált, kipucolták az

autót, de a kilincsen lelt egy ujjlenyomatot, ami viszont megegyezett

Morandiéval. Kielégítő? – Miután nem kapott választ sarkon fordult

és megindult a kocsija felé. A válla fölött még visszaszólt: –

Munkára!

Tom beszállt Hank mellé, aki mérgesen taposott a gázra. –

Gyakran érzi úgy, hogy ő tojta az egyenlítőt?

Néha. Azért van igazság abban, amit mondott.

Ja. A csaj. Egyébként meg, akármit is mond a nagyember, nem

volt haszontalan megismerni az öreg végrendeletét. Ha Sasha eladja

az üzemet és az erdőt, meggazdagodni nem fog, de ki tudja fizetni a

Völgyet. Anyagilag nem tudják megszorongatni. – Helyeslést várva

Tomra nézett. – Mi a baj? – kérdezte, amikor az nem válaszolt.

Nem tudom – rázta meg a fejét Tom.

Tényleg levesz az ügyről Dexter?

Ilyesmivel nem szokott viccelni. Nem ez zavar. Vegyen le, ha

így látja jónak.

Nem is idegesít?

Nem ez idegesít. – Tom a fogához kocogtatta a körmét. Miért a

Völgyből lopott kocsit Morandi?

Mert ott parkolóban állnak. A városiak verdái meg a garázsban –

mutatott ki az ablakon Hank. – Lehet, hogy tényleg a Völgyben

rejtőzött, csak mi nem találtuk meg.

Furikázik vele egy jó pár mérföldet, aztán leteszi a kikötőnél…

Ennek így semmi értelme. Ha rögtön rálép a gázra, már árkon-

bokron túl lehetne.

De akkor Dexter nem tarthatna razziát – vigyorgott Jones. –

Fogadok, hogy ezt a részt élvezi a legjobban.

Tom ráhagyta. Jack Dexter valóban élvezi a nagyszabású

akciókat, s ami azt illeti, ért is a szervezéshez. Seregnyi kommandós

állt készenlétben a kikötő végi dokkban. Ezúttal a kikötőparancsnok

irodáját nevezték ki főhadiszállásnak, ahonnan állandó kapcsolatot

tartottak fent az útlezárásokért felelős megyei rendőrséggel, ők

negyedóránként jelentették, hogy még semmit sem találtak, s bár

gyér a forgalom, de legalább alaposan átvizsgálhatnak minden

járművet.

Az egész falat beborította a kikötő óriási térképe, Tom megállt a

kikötőparancsnok mellett, futólag köszöntötték egymást, aztán pár

percig némán bámulták a mólók, dokkok, épületek alaprajzát. Rövid

eszmecsere után kijelölték a kutatás útvonalait. Szabályos hálót

szőttek, sűrűt, sokhurkút, mint a pók.

Minden hajót, minden bárkát, jachtot és műhelyt, büfét és

kocsmát, szemeteskukát és konténert átkutatni. Mindenkit, aki él és

mozog igazoltatni. Minden gyanús személyt begyűjteni. A parti

őrség lezárta az öblöt, a kikötő három órán át nem fogad hajót. Ennyi

idő alatt meg kell találnunk – adta ki az utasítást Dexter.

Feltéve, hogy itt van – mondta félhangosan Tom, Dexter

azonban úgy tett, mint aki nem hallja.

Hank felkapott két gallérra csíptethető adóvevőt, amelyet vékony

vezeték kötött össze a fülbe helyezhető hallgatóval, és megfogta Tom

karját. – Vedd fel a fülest és menjünk!

Rendben. Mi megyünk a mólókhoz. Ismerem minden zugát.

A hajtóvadászat megkezdődött. A legnagyobb csendben rajzollak

szét a kikötőben, miközben egy másik egység szoros, élő kordont

vont köréje. A város összes utcáját megszállták a zsaruk, minden

nyitva tartó nyilvános helyet lezártak, átkutattak, aki nem tudta

igazolni magát, azt azonnal vitték a fogdába. Gyorsan, villámként

kellett működniük a városkában, nehogy pillanatok alatt

szétröppenjen a hír: általános razzia van.

Legalább ilyen óvatosan kellett becserkészniük a kikötőt. Hank és

Tom már a második mólón kúsztak végig, embereik kettesével

pattantak jobbra-balra a kikötött hajókba, s kutatták át hangtalanul.

Tom macskaként osont fedélzetről fedélzetre, belesett minden

ponyva alá. Néha a gallérjára csíptetett mikrofonba suttogva hívta

társait, de mindenkitől csak negatív válaszokat kapott. Minden apró

nesznek jelentősége volt, minden fénypont felerősödött az

éjszakában, és minden mozgás érzékelése ugrásra készre feszítette a

kutatók izmait.

Semmi – suttogta a móló legvégéről a fülesen keresztül Jones. –

Mehetünk eggyel tovább.

Tom úgy vélte, lerövidíti az utat, ha bárkáról bárkára osonva

kúszik át a következő mólóra, s nem a szárazföldről közelíti meg.

Hank követte a példáját, miközben a többiek, gyorsmozgású fekete

bogarakként rajzottak a parton, majd egy szempillantás alatt eltűntek.

Már túl voltak Morris hajóin, Tom akár csukott szemmel is

eligazodott volna rajtuk, annyira ismerte őket. Jószerivel vaksötétben

ugrándoztak, felhő takarta a csak néha előbukkanó, erőtlen fényű

holdat. Két sorral odébb a Volcano iroda bedeszkázott kirakatán

megbillent az egyik jacht árbocának árnyéka. Csak a szél és a lágy

hullámverés játéka volt, Tom mégis mozdulatlanná dermedt. Hank

átlendült a következő bárkára, aztán visszafordult.

Mi van? – suttogta a fülesbe.

Tom egy mozdulattal kitépte füléből a hallgatót és kikapcsolta a

vételt. Jones után ugrott, és csöndre intette. Amikor a nyomozó is

hatástalanította adóvevőjét, s immár csak egymást hallhatták,

O'Shannon újra megkocogtatta hüvelykujja körmével a fogát és a

Volcano kikötőállásaira mutatott.

Amikor felszereltem az árboccsúcsra a jeladókat, azon

aggódtunk, hogy kissé feltűnő leszek. Emlékszel, mit mondtál akkor?

Klasszikust könnyű idézni – felelte szerénytelenül Hank – Szó

szerint így hangzott: És hogy lehet a legjobban elkerülni a feltűnést?

Egy még nagyobb feltűnéssel.

Így aztán csak mi nem csodálkoztunk, amikor felrobbant a

raktár. Aki élt és mozgott rohant oltani.

A tűzijátékot – nosztalgiázott Hank. Aztán elkomorodott – Arra

gondolsz…

Hogy árnyékra vetődtünk. A kocsi… Miért a Völgyből lopta el

és miért tette le a kikötő közelében? Ha már olyan alaposan

kipucolta, miért hagyott ott egyetlen egy ujjlenyomatot? Azért, hogy

minden erőnkkel a kikötőben, a városban, a kivezető utakon

keressük. Leköti minden emberünket, közben szép nyugodtan

elintézi, amit akar.

De vajon mit akar?

Leköti minden emberünket – ismételte meg halkan Toni Aztán

hirtelen belenyilallt a fájdalom. – Sasha! Figyeli még valaki Sasha

házát?

Fogalmam sincs – Jones kapkodva visszakapcsolta a fa lest és

beszólt a kikötőparancsnok irodájában kialakított központba. –

Dextert kérem! – Aztán elsápadva nézett Tomra. – A kurva életbe! –

mondta rémülten, és nemet intett.

Tom minden óvatosságnak fittyet hányva szökellt megint hajóról

hajóra, míg el nem érte a legközelebbi mólót. Hank pillanatnyi

tétovázás nélkül a nyomába eredt. Dexter még ordibált valamit a

fülébe, de futás közben ismét letépte magáról a szerkezetet és zsebre

vágta. A parkolóban álló kocsik közül Dexter flancos Lotusa tűnt a

leggyorsabbnak. Tom habozás nélkül betörte az ablakát, feltépte az

ajtaját, és pár másodperc alatt elhallgattatta a felvisító riasztót. Nem

kellett sokat szöszmötölnie a műszerfal alján sem, hogy beindítsa a

motort. Sikoltozó kerekekkel száguldott ki a kikötőből.

Az első kordonnál még lassítottak és mindketten felmutatták a

jelvényüket, ám Dexter túlságosan elővigyázatos volt, szinte ötszáz

méterenként újabb útlezárásba botlottak, ezért Hank mikrofonra

kapott és előre értesített minden egységet, hogy hagyják őket

áthaladni. A városon még vijjogó szirénával és lámpával

száguldottak keresztül, de ahogy elhagyták az Admirális sötét

épületét, Tom kinyúlt a törött ablakon, levette a tetőlámpát és

kikapcsolta a szirénát. A keskeny útra fordulva még a reflektorokat is

lekapcsolta. Annyiszor járt az elmúlt hónapok során titokban Sasha

nyomában, hogy vakon is odatalált volna.

A ház sötét volt, mindössze hátul, a konyhaablakból szűrődött ki

némi fény. A lány Cherokee-ja nem volt sehol. A veranda lámpája

sem égett, amikor felszaladtak a néhány lépcsőfokon, láthatták, hogy

kiverték belőle az égőt, a szilánkok szanaszét szóródtak. Az ajtó nem

volt kulcsra zárva. Óvatosan, kibiztosított fegyverrel léptek be, de

csak sötétség és csend fogadta őket. Helyiségről helyiségre haladtak,

Tom egymás után lapogatta ki a kapcsolókat, előbb a nappali borult

fénybe, aztán a fürdőszoba. A konyhában a nyitva hagyott

hűtőszekrényből szűrődött ki az a tompa fény. Tom lövésre emelt

fegyverrel fordult be a lengőajtón, közben Hank felkapcsolta a

villanyt.

Nicholas hevert eszméletlenül a kövön. Tom egy pillantással

felmérte: még él, legalábbis lélegzik. Hank intett, hogy menjenek

tovább. Már csak a földszinti és az emeleti hálószoba volt hátra, de

mindkettőt üresen találták. A nappaliban dulakodás nyoma látszott,

méghozzá egyenlőtlen küzdelemé. Sasha kabátja még a fotel

karfájára vetve, dolgozósarka felforgatva.

Tom övébe dugta a pisztolyt és visszasietett a konyhába. Nicholas

arca csupa vér volt. Keresett egy tiszta konyharuhát, benedvesítette

és megpróbálta megtisztítani a sebet. A fejbőre alaposan felrepedt, de

azt is látta, hogy mindössze egyetlen, jól irányzott ütéssel terítették

le.

Nico, hol van Sasha? – rázta meg kétségbeesetten.

Eltartott néhány percig, míg eszméletéhez térítette Nicholast.

Hank némileg gyorsított a procedúrán, egész egyszerűen a fiú arcába

zúdított egy vödör jéghideg vizet, erre Nicholas végre megmozdult,

mindenekelőtt levegőért kapkodott. Jones egy száraz törülközőt is

hozzávágott, aztán megismételte a kérdést.

Hol van a lány?

Elvitte – suttogta Nicholas és megpróbált felülni.

Nico, szedd össze magad – ragadta meg a fiú mellén az inget

Tom. – Szedd össze magad, az isten szerelmére! Mi történt?

Nem tudom. Hazaértünk. Sasha egyedül akart maradin én

felmentem. Talán egy félóra telt el, amikor fura zajokat hallottam.

Sasha egy nagydarab férfival dulakodott. Csak azt láttam, hogy a

férfi megüti, azt hiszem, ólmosbot volt nála, vagy valami hasonló.

Elesett, elájulhatott, mert az az ember könnyűszerrel a vállára kapta.

Aztán meglátott engem. Nem tudom, miért jöttem a konyhába. Nem

emlékszem. Csak egy ütésre – Nicholas a homlokára szorította a

vizes ruhát, amelyet lassan átitatott a vér.

Gondolkodj, kérlek! Mit hallottál? – Tom szinte könyörgött.

Nem emlékszem! – kiáltott türelmetlenül Nicholas. Nem

emlékszem, csak a zajra. – Becsukta a szemét. – Papírzörgés… Sasha

kiabált, hogy nem, nem! Valami ilyesmit. Aztán elesett.

Megismernéd azt az embert?

Nem tudom. Nem hiszem. Nagydarab állat, fekete hajú,

borostás.

Hank Jones az orra alá dugta Morandi képét. – Ő volt?

Nem tudom. Talán.

Nem sokra megyünk a fiúval – fújt mérgesen Hank.

Tom le-föl járkált, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Két kezével a

hajába túrt, tarkóján összeszorította, megtekerte, s addig húzta, míg

pokolian fájni nem kezdett a fejbőre. Ekkor mintha lehiggadt volna,

legalábbis nyugalmat erőltetett magára.

Papír, papír, papírzörgés. – Sasha íróasztalához ugrott, amelyet

beborítottak a nemrég tanulmányozott számlák, újságok, magazinok.

Kizárt, hogy ezek iránt érdeklődött volna a látogató. A földön

hivatalos pecséttel ellátott iratok. – A végrendelet – mormogta

magának. – Mi a fene érdekelheti egy végrendeletben? – Hangosan

olvasni kezdte, de nem lett okosabb. – A végrendelet világos, tiszta,

semmi titkot nem tartalmaz.

Hank megállt mögötte és a válla fölött beleolvasott az iratba. – De

tételesen felsorolja az örökséget – mondta.

Mindenki tudta, mije van az öregnek. Ha nála keresgéltek

valamit, már rég megtették. Feltűnés nélkül.

Az öreg kikötötte, hogy csak bizonyos embereknek adhatja el az

ingatlanokat – találgatott Jones.

Na és? – Tom átfutotta a listát. – Ha kikötötte, akkor cseszhetik

a húsz acre erdőt, a fűrésztelepet, az üzemet a házzal együtt, a

tengerparti telket a hozzátartozó ingóságokkal egyetemben… –

Nagyot csapott a levegőbe. – A rohadt életbe! Mi ez a tengerparti

föld? Sasha sosem beszélt róla.

Nem föld az – sóhajtotta Nicholas –, csupán egy telek. Ócska,

gazos, semmire sem jó földdarab. Évek óta a kutya se lette be oda a

lábát, mindössze egy rozzant csónakház áll rajta, benne egy ócska

bárka, Noé korából. Vizet is akkor láthatott utoljára. Mindenki

megfeledkezett róla. Azt hittük, Nathaniel már rég túladott rajta, de

ezek szerint senkinek sem kellett.

De aki elvitte Sashát, az eddig nem tudott a csónakházról,

márpedig nagyon keres valamit. Talán ott reméli megtalálni.

Gyerünk! – adta ki az utasítást Tom. – Odatalálsz?

Évek óta nem jártam ott. Nem szerettem azt a helyet.

Odatalálsz vagy sem? – ismételte meg a kérdést Tom.

Nicholas összeszedte magát. – Megpróbálom.

Ketten a hóna alá nyúlva kitámogatták a házból. Kifelé menet

Hank felkapott néhány tisztának látszó konyharuhát és egy tekercs

papírtörölközőt, mert Nicholas feje még mindig vérzett. Hamarosan

Dexter hátsó ülésén is mély nyomokat hagyott a fiú sebesülése, de

ezzel most igazán nem törődtek. Szerencséjükre az akkurátus

nyomozó a kesztyűtartóban tartott néhány aszpirint, jobb híján azt

nyelették le Nicholasszal, és találtak egy nagyléptékű térképet is a

környékről. Az elemlámpa fényénél Hank odatartotta a fiú elé.

Errefelé – mutatott az erőtlenül egy területre. – Mintha a

tengerpartra mennél, de körülbelül félúton van egy leágazás. Alig

lehet észrevenni. Onnantól össze-vissza kanyarog az ösvény, levezet

a partra, illetve csak addig, amíg a part szakad.

Nem értem – mordult fel Hank.

Én igen. – Tom gyorsított. – Az ösvény a semmibe visz, nyilván

gyalog lehet csak lemenni valami öbölféleségbe.

Igen – dőlt el fáradtan Nicholas. – Valahogy így.

Tom gyilkolta a Lotust, hajszolta az úton, amelyen nemrég még

Sashával sétált le a partra. A lány T betűt formált akkor a kezeiből,

időt kért. Később ő tette ugyanezt. Úristen, az elmúlt napokban

hányszor kértek időt egymástól! Van-e még idő? Időt kérek, most az

egyszer utoljára időt kérek, zakatolt az agyában.

Túlszaladt a leágazáson, figyelmeztette Nicholas, mire esi

korogva farolt vissza, s az összenőtt, burjánzó, kopaszodó fa ágak

ostorként csaptak be a törött ablakon, amikor közéjük ugratta Dexter

kocsiját. Megnyugodva látta, hogy nemrég valaki már utat tört a

bozótos ösvényen: Sasha terepjárójának nyoma jól látszott az erős

reflektorfényben. Három mérföldön át tartott az őrült rally, ekkor

Tom lelassított és kikapcsolta a fényszórókat. Lépésben gurult

tovább, egészen addig, míg a gyenge holdfény meg nem csillant a

Cherokee krómozott rácsozatán.

Mintha évek óta össze lennének nőve, a két férfi egyszerre,

ugyanazzal a mozdulattal ellenőrizte fegyverét. Nicholasnak nem sok

hasznát vették, már félúton elájult. Mindketten visszacsatolták

gallérjukra a füleseket, és olyan frekvenciái kerestek, hogy csak

egymást hallják. A magas partra felhallatszott a lágy hullámverés,

ebből Tom nagyjából ki tudta számi tani, milyen mélyre kell

ereszkedniük a homokos, kavicsos öbölbe. A csónakháznak épp csak

ki tudta venni a körvonalait, a part valóban „leszakadt”, ahogy

Nicholas mondta, de korántsem volt olyan meredek, mint képzelte.

Előbb Tom ereszkedett le, aztán Hank. Két oldalról közelítettek a

deszkákból tákolt házikóhoz, alig volt nagyobb egy két kocsira

tervezett garázsnál, a teteje már megroggyant, a festék szinte már

mindenütt mállott rajta, s imitt-amott öklömnyi lyukak tarkították.

Egy ablaka volt a Hank felöli oldalon, s egy elől az ajtó mellett.

Lassan haladtak, nehogy a talpuk alatt megnyikorduló kavics elárulja

közeledtüket.

Fény az én oldalamon – lehelte halkan a mikrofonba Jones.

Tom érte el előbb a házikót, a falnak lapulva előre került. A

kétszárnyú ajtó előtt rozsdás drótkötél tekergett, amellyel egykor a

tengerből a csónakházba csörlőzték a hajót. Az ajtó csukva.

Hallom a lányt – Hank hangja nem ígért semmi jót.

Közelebb húzódott a deszkafalhoz. Valamit megsuhogtattak

odabent, aztán lesújtottak vele. Sasha felnyögött. Mindketten tudták,

a végsőkig elkínzott áldozatokból szakadnak ki efféle hangok.

Nem tudom! – A lány hangja belehasított az éjszakába.

Tom megpróbált csakis a helyzetre koncentrálni, a megoldandó

feladatra, és nem gondolni arra, hogy Sasha van odabent. Van még

erő a hangjában, gondolta tiszta fejjel. Nem sok, de még van. Végre

elérte a koszos ablakot és belesett. Menten el is szédült. A

viharlámpával megvilágított helyiség középén egy ócska bárka állt,

mellette, a tetőre erősített vaskampón lógott a lány, s az előtte bő

kabátban fel-alá járkáló férfi, mint afféle félresikerült Indiana Jones,

néha végighúzott rajta egy ostorral. Sasha testén már csak cafatokban

lógott a vastag pamuting, orrából vér szivárgott.

Morandi – tudatta Hankkel.

Látom én is a résen.

Fegyver?

Rövidcsövű Skorpió. Kés.

Hol a Skorpió? Nem látom.

A kabátja alatt.

A fenébe!

Még valami. Morandi balkezes – suttogta Hank.

Hogy dögölne meg – mordult fel halkan Tom, mert már kezdett

örülni, hogy a férfi a jobb kezében szorongatja az ostort.

Az a baj – mondta bent a férfi –, hogy ha igazat mondasz, akkor

teljesen felesleges vagy. Még egy pár percig nem hiszek neked. Ez az

utolsó esélyed. Ez pedig az utolsó simogatás – végigcsapott rajta a

bőrkorbáccsal –, mert most áttérünk valami más játékra. – A sarokba

dobta az ostort és elővarázsolt kabátujjából egy vadászkést.

Végigsimított vele a lány felsőtestén. – Előbb itt váglak meg, no nem

nagyon, csak annyira, hogy érezd – rajzolta körül az egyik mellét a

pengével. – Aztán itt. – A kés átvándorolt a másik melle alá. – Utána

a karod, a lábad következik, térdednél az izmokat vágom át előbb,

aztán az ereket, legvégül a torkodat. De úgy, hogy nem halsz meg

rögtön, bár azt fogod kívánni. Kivérzel szép lassan, és lóghatsz

ítéletnapig. Ezt akarod?

Egy kicsivel lejjebb engedte a lányt a nyikorgó csörlővel, hogy a

szemük egy magasságban legyen. A penge most Sasha

szemöldökének ívét követte, épp csak hozzáért, máris vér serkent a

nyomán. A lány felkiáltott a fájdalomtól.

A felém eső ablak szükség esetén átjárható – közölte a legjobb

lélektani pillanatban Hank.

Vettem – Tomnak kiszáradt a torka.

Hol van? – kezdte újra odabenn a férfi.

Nem tudom.

Elhiggyem? – tűnődött Morandi. – Nem, még nem. Egyszer

Hardy gúnyosan a szemembe köpte, hogy csak egy ember találhatja

meg, az pedig nem keres ott már semmit. Sokat rágódtam ezen a

megjegyzésén, tudod? – Sasha szeme felszikrázott, aztán

elüvegesedett. – De nem jutottam a közeledbe, túl sokan őriztek,

tudod? Valahogy el kellett távolítanom őket a környékedről és egész

jól sikerült a trükk, tudod? És meggyőződésem, hogy itt jó helyen

keresgélünk, mert erről a csónakházról már mindenki

megfeledkezett. – Hátrébb lépett, egyik tenyeréből a másikba dobálta

a kést. Kabátja alatt, a bal karjára akasztva ütemesen ringott a

Skorpió.

Most! – izzott fel Tom hangja.

Még bele is dögölhetsz a trükkbe, tudod? – robbant át a falon

Hank Jones, merthogy az ablakkal együtt a csónakház fél oldalát is

sikeresen berúgta.

Célzásra emelt pisztolya láttán Morandi elvetődött, estében

meglódította a kampón lógó lány testét, s míg Hank és az elölről

bombaként becsapódó Tom fegyvere az ide-oda himbálózó lányt

próbálta kikerülni, balmarokra kapta a Skorpiót és megeresztett egy

sorozatot. Úgyanazzal a mozdulattal elhajította a jobb kezében tartott

kést. A fegyverropogásban a penge hangtalanul szelte át a helyiséget,

s Tom, mintha csak lassított felvétel peregne a szeme előtt, látta,

amint Sasha visszalendülő teste egyenest a száguldó tőrkésnek

ütközik.

Nem keresett fedezéket. Célzott lövésekkel indult a Skorpióval

hadonászó Morandi felé, Jones is folyamatosan lőtt, hogy megossza a

férfi figyelmét. A korhadt gerendákat forgáccsá aprították a

lövedékek, a szanaszét heverő olajoshordókról visszapattanó golyók

némelyike elfütyült Tom füle mellett, de meg se hallotta őket. Hank

hirtelen felkiáltott és a combjához kapott. Miközben a földre zuhant,

arrafelé ürítette a tárban maradt golyókat, ahonnan ő kapta. Tom

villámgyorsan átlépett rajta, a bárka túloldalára került, hirtelen

alávetette magát, és a hajófenék alatt elhasalva lábon lőtte Morandit.

A hatalmas test a deszkafallal együtt kidőlt a szabad ég alá. A

fadarabok maguk alá temették a Skorpiót, de a következő

másodpercben, Morandinak, mint egy bűvésznek, máris új fegyverrel

telt meg a keze. Eközben a sebesült Hank tárat cselélt, s míg Morandi

az automata revolvert átvette a bal kezébe, Jones a saját pisztolyát is

odadobta a hajó alól kisikló Tomnak.

A két férfi egyszerre sütötte el a fegyverét.

Morandi kezében felrobbant a revolver.

Tom lassan megindult felé. Fegyvere csövét folyamatosan

Morandi két szeme közé irányítva közelített a hátrálni próbáló

olaszhoz. Gyilkos düh öntötte el. Hangos robajjal kidőlt a ház

maradék oldalfala is, a benti fény megvilágította az öblöt. A tetőt

jószerivel már csak a szentlélek tartotta, s hiába nem nézett hátra,

tudta, hogy Sasha, testében a késsel, még mindig a kampóra kötözve

lóg. Nem mert hátra nézni. Lépésről lépésre közelebb került

Morandihoz.

Halotta, hogy Hank hangos káromkodások közepette kikászálódik

a törmelékhalom alól, hallotta botladozó lépteit, és hallotta a csörlő

nyikorgását is. Hallotta, ahogy Sasha teste a földre esik.

Beérte Morandit, akit megbénított a tekintete. Az olasz

homlokához nyomta a fegyver csövét.

Él? – szólt hátra.

Hank nem válaszolt azonnal. Amikor már hosszúra nyúlt a csend,

Tom még egyszer megkérdezte, de ekkor már két kézzel szorította a

pisztoly agyát, készen arra, hogy meghúzza a ravaszt.

Él?!

Jones sántikálva kilépett a csónakház egykori falán, karjában

Sashával, miközben a viharlámpát is tartani próbálta. A házikó halk

nyekkenéssel összeomlott.

Néhány lépés után Hank Jones előbb a lámpát tette le a földre,

majd a lány könnyű testét. Manuel Morandi ösztönösen imádkozni

kezdett. Tom szeme összeszőkült, ujja megmoccant a ravaszon.

– Él – mondta végül Hank. – De felőlem lelőheted azt a mocskot.

Thomas O'Shannon ekkor lassan leengedte a fegyverét.

*

Megint lelassult az idő. Hank minden különösebb lelkifurdalás

nélkül egyszerűen leütötte Morandit, aztán saját fájdalmát lenyelve

flegmán közölte a kommandóval, hogy ha akarnak jöhetnek

Morandiért, de hozzanak egy többszemélyes mentől, és lehetőleg egy

helikoptert is.

Tom Sasha mellé térdelt és óvatosan megvizsgálta. A kés

közvetlenül a kulcscsontjánál találta el, hosszú sebet ejtett, de nem

tudta megállapítani, milyen mélyet, mert a lány testét cafatokban

borító flaneling lucskos volt a vértől. Felsebzett szemöldökéből is vér

szivárgott, végigfolyt a halántékán, vörösre festve feje körül a parti

kavicsos homokot. Pulzusa lelassult, végtagjai jéghidegek, s amikor

Tom felhúzta a szemhéját, azonnal látta, hogy sokkos állapotban van.

Levette a kabátját és betakarta, aztán csak nézte és hosszú évek óta

először imádkozott.

Nagyon vérzik – nézett hátra Hankre, s az először látott igazi

félelmet Tom szemében.

A kocsiban biztos van elsősegélydoboz – ütött a homlokára

Jones és sérült combjával nekivágott a parti emelkedőnek. Körülbelül

olyan gyorsan haladt, mint egy vemhes rozmár.

Maradj itt Sashával, majd én hozom – pattant föl Tom.

A többiekkel ellentétben, ő épségben úszta meg az éjszakai

kalandot, szinte lelkifurdalása támadt emiatt. Ha már ott volt,

bekapcsolta a fövenyen hagyott autók reflektorait. A Cherokee éles

fényszórói megvilágították a lenti öblöt, Dexteré pedig mutatta az

irányt a remélhetően hamarosan megérkező kommandósoknak,

mentőknek. Dexter járgányából magához vette az elsősegélyládát és

egy pár bilincset is talált a csomagtartóban. Nicholas ájultan aludt,

haján csomóba alvadt a vér.

Tarts ki, öcskös – mondta az eszméletlen fiúnak, és

visszarohant.

Hank időközben ölébe vonta Sasha fejét és ujjaival a nyaki ütőér

környékét simogatta, mintha ez segítene valamit. Tom villámgyorsan

hasra fordította a mély álomba bunkózott Morandit és

összebilincselte a csuklóit. Visszatérdelt Sasha mellé, levette róla a

kabátot, és megpróbálta lefejteni a véres ruhacafatokat. Kötést

szorított a szúrt sebre, de ahogy vagdosta a ronggyá ostorozott inget,

egyre újabb és újabb vérző korbácsnyomra lelt.

– A végén még elvérzik – bukott ki Hankből. – Hol a francban

vannak már? – Beleordított a készülékbe: – Mit tudtok ennyit

szarakodni? Küldj már egy helikoptert, a lány mindjárt bekómál!

Mindjárt ott vagyunk – felelte szárazon Dexter. – Már látjuk az

autók fényszóróit.

Hank kicsúszott Sasha feje alól és egészen közel sántikált a

vízhez. A hullámok zaja fölött a távolban valóban hallott valami

gyönge motorzúgást. Tom levett magáról mindent, inget, pulóvert,

trikót és megpróbálta melegen tartani a lányt. Nem érezte a hideget,

egyáltalán nem érzett semmit. Ezt a fajta rettegést eddig nem ismerte,

szinte lebénította a félelem, hogy az idő mindjárt kipereg kezük T

betűje alól, s ő nem tehet ellene semmit.

Szikrázó korong villant fölöttük a sötét égen. Ahogy felnézett, és

a helikopter fénycsóvája egyenesen a szemébe hasított, lassan

visszaszivárgott tudatába a külvilág, már hallotta a hangokat, érezte a

körötte örvénylő légmozgást. Az óriási szitakötő némi imbolygás

után leszállt az öböl simább felén, a rotorok kavarta örvényből

derékban meggörnyedt férfiak tűntek elő.

Az orvos határozottan félretolta Tomot, aki meglehetősen

vonakodva lépett hátrébb. Meztelen felsőtestén megfeszültek az

izmok, öklével tenyerébe csapott és némán átadta helyét a doktornak.

Dexter szó nélkül levette a kabátját és Tom vállára terítette. Nem várt

köszönetet a gesztusért, nem is kapott.

Ott van Morandi – szólalt meg Hank Jones, s úgy vélte, ezzel

minden lényegeset elmondott.

Dexter bólintott. Morandi pár pillanattal ezelőtt tért magához, s

tehetetlenül vergődött a bilincs szorításában. Iszonyúan fájhatott a

szétlőtt keze, arca eltorzult a kíntól, de ezzel most senki sem törődött.

Gondosan műanyag zacskókba gyűjtötték a bizonyítékokat, s végre a

parti fövenyen is mozgás támadt. Mentő és rendőrautók fékeztek a

bozót szélén, egyre újabb emberek rajzottak le az öbölbe.

Fönt is van egy sebesült – kiáltott oda Tom.

Neked mid van? – kérdezte Dexter Hanktől.

Nekem comblövésem – vigyorodott el a nyomozó.

Csupa vér vagy – fordult Tom felé Jack.

O'Shannon vállat vont. – Semmi bajom.

Egy orvos és két ápoló azonban rárontott, alig tudta lefejteni őket

magáról, bizonygatván, hogy a testén patakzó vér egyetlen csöppje

sem az övé, foglalkozzanak inkább Hankkel. Közben hordágyra

tették Sashát, és a helikopterhez vittek Tom ellökdösött mindenkit

maga körül és elkapta a dokim karját.

Vele akarok menni! – közölte ellentmondást nem tűrően

Én is – tette hozzá Hank. – Ugyanis comblövésem van.

Az orvos összenézett a kollégájával, aki helyben hagyta az

öndiagnózist. – Rendben – mondta kurtán. – A többi sebesültet

hozzák be mentővel.

Dexter még számtalan kérdést tartogatott nekik, de jobbnak látta,

ha néhány órával elhalasztja a faggatózást.

Utánatok megyek a kórházba – szólt utánuk, szándéka szerint

barátságosan.

Nem kell sietned – hűtötte le Hank Jones, és saját lábán

vánszorgott el a helikopterig.

*

Tom még mindig Dexter kabátjában ácsorgott a váróban. Sashát

és Jonest azonnal elragadták mellőle, ahogy a gép leszállt a kórház

tetejére, ő pedig azóta rótta véget nem érő köreit a folyosókon,

időnként megállt az automata előtt, és beleszórt néhány érmét a

Dexter zsebében talált apróból. Egyszer kijött egy nővér a műtőből és

a kezébe nyomta Sasha vérével átitatódott ruhadarabjait. Az összeset

azonnal a szemétbe hajította. Időközben meghozták Nicholast, és

szoros rendőri őrizettel megérkezett Manuel Morandi is.

Végül befutott Dexter. Jó darabig úgy tűnt, csak a kabátjáért

ugrott be, mert szó nélkül leült a váróban, s nézte, mint költi el az

összes apróját Tom, aki úgy nyakalta be az automatából kifacsarható

üdítőitalokat, mint sivatag homokja a vizet.

Egész szépen lekötöttétek az intenzív osztály kapacitását –

mondta végül.

Igyekeztünk. – Újabb doboz kóla csörömpölt elő az

automatából, Tom feltépte a kupaksapkát, és két korttyal legurította

torkán az italt.

Miután a kosárba dobta az összegyűrt fémdobozt, határozottan

megállt Dexter előtt. Előbb a kabátját adta vissza, aztán a farzsebébe

nyúlt, előhúzta a jelvényét, majd a derékszíjába tűzött fegyverét és

mindkettőt letette elé az asztalra.

Tom…

Ennyi.

Nem úgy gondoltam…

Mondod most, hogy elkaptuk Morandit. Sokba került.

Számtalan dolgot meg kell még beszélnünk.

Meg is fogunk. De nem most – közölte hidegen Tom.

A főorvosnő lépett ki a műtők előteréből, almazöld maszkját és

kesztyűjét egy tartályba dobta, majd megnyugtatónak szánt

mosollyal intett Tomnak, hogy kövesse. Ötvenes évei elején

járhatott, vékony, energikus nő volt, aki láthatóan hozzászokott, hogy

szentírásnak veszik a szavait.

Először is arra kérném – kezdte, amikor bevezette Tomot az

orvosi szobába –, hogy végre vegyen föl valamit. – A kezébe

nyomott egy műtősinget és megvárta, míg a férfi engedelmesen

belebújik. – Most pedig üljön le. Kivel kezdjem?

Ne citerázzon az idegeimen, doktornő.

Nos – mondta a nő és elkomolyodott. – Miss. Anderson

szervezete szerencsére erős. Rengeteg vért vesztett, sokktalanítottuk.

A kés valami csoda folytán egyenesen a kulcscsontjának repült, ott

gellert kapott és a csont alatti húst hasította fel a penge, nem érte el a

tüdejét. A szemöldök és homloksérülést összevarrtuk. Ezek bizony

nyomot hagynak, de plasztikai műtéttel eltüntethetők. A hölgy többi

sérülése rémes, de felületi, néhány hét alatt begyógyul. A legnagyobb

veszélyt a vérveszteség jelentette. A kollégájából kioperáltunk két

golyót, egy darabig nem indulhat futóversenyen. Nicholas Valente

fejsebe nem vészes, megstoppoltuk, viszont közepes agyrázkódása

van, úgyhogy őt is benntartom. A negyedik páciensnek két ujját

amputálnunk kellett, a maradék kezét most próbálják valahogy

összerakni, jelenleg is a műtőben van.

Beszélhetek Miss. Andersonnal?

Nem hiszem, hogy egyhamar magához tér. De bemehet hozzá.

Feltéve, hogy bevesz néhány aszpirint. Szerintem egy alapos

tüdőgyulladás vár magára.

Csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor végre megállt

Sasha ágya mellett. A tompa világításban a lány még sápadtabbnak

tűnt, homlokán, mellkasán szoros kötés, a szokott kórházi ancúgot

sem adták rá, csak betakarták egy könnyű lepedővel. Lassan,

egyenletesen lélegzett, néha megvonaglott az arca. Tom félrevonta a

lepedőt. Az ostor szíja vörös csíkokat vésett a bőrébe, némelyik

leragasztva, de a gézen már újra rózsaszínes foltok ütöttek át. Az

állványra akasztott zacskóból valami titokzatos oldat kígyózott lassan

lefele a csövön, hogy aztán cseppenként eltűnjön Sasha vénájában

Ráhajolt a szájára és nagyon óvatosan megcsókolta. Két tenyere közé

fogta a lány keskeny kezét, az is csupa karmolással, horzsolással volt

tele. Leült az ágy melletti székre és azon gondolkodott, mit mondana,

ha Sasha most hirtelen felébredne. Fejét fáradtan a lány karjára

hajtotta, végtelen csend támadt benne, szíve szerint a lány után ájult

volna az álomba. Valahányszor lecsukódott a szeme, azonnal felriadt.

Virrasztott hát.

*

A reggel azzal kezdődött, hogy újra számba vette a sérültjeit, és

mindet végiglátogatta. Nicholas kábán ücsörgött az ágy szélén, a

fejét fájlalta és roppantul szerette volna végre megtudni valakitől,

miből maradt ki, mert azt, hogy nagy balhé volt, azonnal sejtette,

mivel a szomszéd ágyon Hank Jones lábadozott. Jones hangulata

mélypontra zuhant, amikor közölték vele, hogy még a saját

felelősségére sem engedik ki. Végül kiegyezett a személyzettel: ha

átgurítják abba a szobába, ahol Sasha fekszik, akkor hajlandó még

egy napot a kórházban tölteni.

Így aztán Sasha Anderson arra ébredt, hogy három férfi is

kornyadozik körülötte, kettő közülük kötést viselt, a legkedvesebb

pedig szakadt nadrágot és fertőtlenítőillatot árasztó műtősinget.

Isten hozott! – köszöntötték kórusban.

Álmosan, fénytől szűkült pupillákkal nézett egyikről a másikra. Ki

akarta nyújtani karját Sano felé, de ólomnehéznek érezte.

Csodálkozva, már-már szemrehányóan pillantott az infúziós

állványra.

Mind megvagytok? – kérdezte végül nyűgösen.

– Mind – sóhajtott fel a férfi.

Hogy nézek ki?

Ramatyul – mondta rövid gondolkodás után Tom.

Úgy is érzem magam. Elkaptátok?

El – biztosították.

Az jó. Később majd elmesélitek. Azt hiszem, most megint

alszom egy kicsit. Elvégre vasárnap van – motyogta kesernyés

félmosollyal.

Tom megkönnyebbülve hagyta ott kedvelt sebesültjeit és a

folyosó végi szoba előtt posztoló rendőröktől Manuel Morandi után

érdeklődött.

Dexter bent van nála, megpróbálja kihallgatni. De még nincs

olyan állapotban a dokik szerint. Mindenesetre délután átszállítják a

rabkórházba.

Úgy vélte, ennél több immár nem is tartozik rá. A kórház előtt

megállt és szétnézett a parkolóban, Dexter kocsija meglehetősen

leamortizált állapotban állt a rendőrautók gyűrűjében. Szíve szerint

tett volna még vele néhány kört, de már nem voltak társak, így hát

békén hagyta az autóját. Gyalog indult el, gyors, ruganyos léptekkel

szelte át az úttestet, gondolta, lemegy a kikötőbe a dzsipjéért, igaz, az

is szolgálati járgány volt, de talán még nem kell odatennie a jelvénye

mellé. Tagadhatatlanul kikészült az éjszaka, ám óhatatlanul meg is

könnyebbült: megtette a visszavonhatatlan lépést. Tudta persze, hogy

nemsokára visszarendelik Chicagóba, és a formaságok elintézése is

eltart majd egy ideig. Azt is sejtette azonban, hogy Dexter hamarosan

megszorongatja Morandit, és kielégítő választ tud adni a

szövetségieket leginkább érdeklő kérdésekre, még akkor is, ha neki,

Thomas O'Shannonnak némely dologban egészen más a véleménye.

Ám hiába döntött úgy, hogy mától nem szövetségi nyomozó, úgy

érezte, tartozik Morrisnak annyival, hogy amíg teheti, végzi a nála

vállalt munkát. A Tarpont legalábbis megjavítja, ahogy ígérte.

Amúgy sem tudott volna tétlenül ülni, túl sok mindent kellett

kiadnia, kimozognia magából. Kikötői lakásában lezuhanyozott,

átöltözött és dzsipjével felment a fatelepre a szükséges fáért. Aztán

visszaautózott a mólóhoz, a műhelyből összeszedte a szükséges

szerszámokat és felmászott a Tarpon fedélzetére.

Lassan oldódott izmainak merevsége. A kétkezi munka mindig

megnyugtatta, de most nagyon nehezére esett kikapcsolnia, még

mindig kiverte a víz, ha az éjszaka történtek n gondolt, s arra, hogy

vajon Sasha miként tudja majd feldolgozni az átélt borzalmat. Egy

pillanat minduntalan visszatolt az agyába, nem tudott szabadulni tőle.

Egy villanás volt csupán, Sasha fájdalomtól tompa, elkínzott

tekintetében felizzott, majd azonnal ki is hunyó szikra – de a

felismerésé volt. A lány ott, a csónakházban, az utolsó pillanatban

rájött, hol van az a titokzatos valami, amit annyira meg akar szerezni

Morandi „Csak egy ember találhatja meg, az pedig nem keres ott már

semmit.” Ezt mondta Hardy Morandinak.

Letette a szerszámot, némi tűnődés után előhalászta a mobilját és

felhívta Hanket.

Találtak valamit a csónakháznál? Te még beszélő viszonyban

vagy Jackkel.

Semmit, csak a romhalmazt. Egész délelőtt azzal nyúzott, hogy

kerültünk a csónakházhoz. Ötvenszer el kellett mesélnem, hogy a

végrendeletből jöttünk rá. Sasha megesküdött, hogy rég elfeledkezett

a kalyibáról, évek óta nem járt arra, azt hitte, az öreg már régen

túladott rajta, egyébként mindenki ebben a hitben volt. Jack most

vizsgáltatja át századszor a helyet, de tudomásom szerint eddig

semmit sem talált.

Hogy vagytok?

Istenien. A barátnőd alszik. Azt mondja, erőt gyűjt, mert holnap

lelép innen. Én is, de attól tartok, én nem tudom kialudni magam,

mert állandóan telefonon zaklatnak.

Bocsánat. Este bemegyek hozzátok.

Alig várom – nyögte Hank.

Tom tűnődve leült a fedélzetpadlóra és cigarettára gyújtott.

Akárhányszor átgondolta a remélhetően a végéhez közeledő

történetet, mindig talált egy újabb mozaikdarabot, amelyik sehogy

sem illett a többihez. Mintha megajándékozták volna egy puzzle

játékkal, de miközben ő azzal van elfoglalva, hogy összerakja a

képet, valaki mindegyre újabb darabot dobna a kupacba.

Sasha?

Képtelenség. Kis híján az életével fizetett azért, mert Morandi

nagyon meg akart találni valamit. Mindazonáltal az adott helyzetben

az tűnt volna normálisnak és logikusnak, hogy a lány, amint beszélni

tud, elmondja nekik, mire jött rá a vaskampón lógva. Tom szívén

átsuhant a kétely, ám menten el is hessegette. Sasha általában nem

cselekszik kiszámíthatóan, de tudja, mit csinál. Nem könnyen ugyan,

végül úgy döntött, egyelőre nem bolygatja meg a titkát. Persze sok

múlik azon is, hogy Dexter mit tud kiszedni Morandiból. Erre

nagyon kíváncsi volt.

Jack Dexter azonban, bármennyire is szerette volna jól bevált,

lerohanásos módszerét bevetni, ezúttal csak annyit tehetett, hogy

személyesen kíséri át a megyei rabkórházba az altatástól és

amputálástól még mindig nagyon alélt Morandit. Az orvosok sem

biztatták, még legalább huszonnégy óráig semmi értelmeset nem fog

kihúzni belőle, mondták Dexternek, akinek erre menten eszébe jutott

szétrodeózott autója, összevérezett kárpitja és kabátja, s nem utolsó

sorban az, milyen csúful felültette őt Morandi. Így aztán a szövetségi

nyomozó makacsul őrizte és kísérgette a félájult gengsztert, s közben

földi javainak gyors amortizálódásán kesergett.

Tom, Sasha, Nicholas és az életmentéssel a brancsba fogadott

Hank viszont nyertek egy napot, hogy tisztességgel teljesítsék

Nathaniel Anderson végakaratát. Ellen és George Nelson kéretlenül

is a segítségükre sietett. Vasárnap este, miután újra végiglátogatta a

kórházban szeretteit – Sasha rendületlenül aludt, Hank rendületlenül

morgott, Nicholas pedig rendületlenül fájlalta a fejét –, Tom benézett

az Admirálisba. Nelson kéretlenül elélökött egy poharat és egy

félüvegnyi whiskyt.

Úgy néz ki, mint akin átment egy expresszvonat – mondta

köszönés helyett.

Tom biztosította, hogy úgy is érzi magát, és most nem kellett

unszolnia senkinek, derekasan felhajtott néhány pohár italt.

Meg akartam látogatni Sashát, de nem engedtek be hozzá –

hajolt át a pulton Ellen. – Azt mondták, alszik.

Iszonyú szerencsés alkat – bólintott Tom. – Elszántan és

makacsul kialussza magát holnapra.

Tényleg összekaszabolta az arcát az a rohadék?

Nem kímélte. De talán megússza a plasztikai műtétet.

Elképesztő ez az egész. – Ellen szinte ráförmedt Tomra. –

Amióta maga betette hozzánk a lábát, hullanak az emberek, mint a

legyek, robbantgatnak, nyüzsögnek a nyomozók, razziáznak, és kis

híján kinyírják a legjobb barátnőmet. Maga körül mindig ilyen nagy

a cirkusz, Idegen?

Bizonyos időszakokban… – Tom fáradtan megnyomkodta a

szemhéját.

Nyilván pihenésképpen dolgozik Morrisnál – jegyezte meg

epésen Lady Hamilton. – Gordon nem is sejti, ki maga valójában?

Merem remélni, hogy nem. Nem szeretnék csalódást okozni

neki. Megkedveltem.

És mikor áll odébb?

Attól tartok, hamarosan. Amint visszarendelnek.

Ellen még közelebb hajolt. – Az a helyzet, hogy miután nálunk is

razziáztak, eljárt a szám Nelsonnak. Túl sok kérdése lett egyszerre,

én meg nem voltam képes hazudni neki. Mellesleg nem lepődött meg

olyan nagyon. Viszont tartani fogja a száját a helybéliek előtt, ne

aggódjon.

Akkor azt is nyugodtan mondja meg neki, hogy jelenleg

felfüggesztettek és hamarosan leszerelnek. így talán nem nyomasztja

majd az őrizendő titok.

Nem nyomasztott eddig sem – szólalt meg a háta mögött Nelson

baritonja. – Mindössze rühellem, ha egy csapat kommandós rám töri

a kocsmaajtót és a vendégeimet vegzálja, miközben egy pszichopata

épp felaprítja Sashát. Mi lesz a holnapi szertartással?

Reggel kilopjuk a szabadcsapatot a kórházból – húzta

mosolyfélére a száját Tom. – Addigra megszerzem Anderson

nagypapát.

Nelson önkéntelenül elnevette magát, olyan morbidan hangzott

Tom utolsó megjegyzése. – Hagyja, majd mi elmegyünk az öregért.

Maga viszont nem megy innen sehova. Mióta nem aludt?

Tomnak fogalma sem volt, hány órája van talpon. Megrázta a

fejét, úgy érezte, menten elszáll.

Vendégszobánk nincs – mondta megenyhülve Ellen, és kérdőn

Nelsonra pillantott, aki bólintott. – De alhat Dona szobájában. Jobb,

ha most nem ül kocsiba. Jöjjön velem. Nincs vita.

Esze ágában sem volt vitatkozni. Mindössze annyit fogott lel,

hogy kap egy ágyat és egy törölközőt. Felbotorkált Ellen nyomában a

lépcsőn, aztán ruhástul végigdőlt az ágyon és azon nyomban elaludt.

*

Nicholast hétfő reggel amúgy is kiengedték volna a kórházból,

Sasha és Hank viszont komoly csatát vívott a szabadságért, végül

mindkettejüket megeskették, hogy visszajönnek kontrollra és

aláírattak velük egy nyilatkozatot, mely szerint saját felelősségükre

távoznak. Sasha többé-kevésbé a saját lábán hagyta el az ispotályt,

leginkább Tomra támaszkodott, a szédelgő Nicholas Ellenbe karolt, a

tolókocsiba kényszerült Hank Jonest pedig Nelson gurította ki a

parkolóba.

Azt hiszem, a legtöbb, amit értem tehettek, hogy a közelemben

minden tükröt összetörtök – szisszent fel Sasha, amikor

megszemlélte magát a dzsip visszapillantó tükrében.

Az balszerencsét hoz – figyelmeztette Hank.

Sasha mogorván nézett rá. – Gondolod, hogy még meg tud rázni

valami?

Nem is olyan borzalmas az arcod. Rosszabbra számítottam. Lesz

egy hercig kis forradás a szemöldököd fölött, még az is lehet, hogy

divatot teremtesz – vigasztalta Ellen.

Nagyapa, ha most nézel minket odafentről, akkor egy kicsit

csukd be a szemed – nézett az égre a lány és bemászott Tom

kocsijába, miközben Nelson a furgonja rakterébe talicskázta be

Hanket.

Jones érdeklődve nézett körül. – Hol a nagypapa?

Itt – nyomta kezébe az urnát Nelson. – Vigyázzon rá, nehogy

magára borítsa.

Viccel? – kérdezte megbotránkozva Hank.

Csak megpróbáltam feldobni a hangulatot – morogta Nelson és

rácsukta az ajtót.

Sasha, bármennyire is igyekezett titkolni, valójában még félig

sokkos állapotban nézte, ahogy elfutnak az ablak előtt az ismerős

utak, házak, emberek, fák. Bágyadtsága ellenére végtelenül

könnyűnek érezte magát, mintha a lelke valahol a kocsi felett úszna.

Az erős fájdalomcsillapító eltompította, ugyanakkor hihetetlenül

élesen látta a tárgyak körvonalait, mintha valami enyhe drog hatása

alatt állna. Rettentően valószerűtlennek tűnt minden körülötte.

Álomszerű volt, ahogy Sano karjára támaszkodva felmentek a

fűrésztelep végén magasodó sziklára, ahol Nelson a kezébe adta az

egyszerű urnát. Egy másodpercig értetlenül meredt rá – ha kiborítja,

hol lesz Nagypapa?

Aztán akaratlanul is elmosolyodott. Elszáll – földre, égbe, főre, a

zúzmarás, annyira szeretett fenyőfákra. Nagyapa ott lesz mindenütt,

ahol életében lenni szeretett. Ügyetlenül levette az urna tetejét,

felnézett az égre és beleszagolt a szélbe, mint a tengerészek. Amikor

végre orrába kúszott a fűrészpor semmivel össze nem téveszthető

illata, és kedvező légáramlatot érzett, meglódította a karját s a szélbe

szórta a hamvakat.

Nicholas arcán könnycsepp gördült végig, Ellen halkan

felzokogott, George Nelson keresztet vetett, Hank pedig – jobb híján

– a homlokához emelve jobb kezét, tisztelgett a csak hol tában

megismert öregember előtt. Sasha és Sano ugyanarra gondoltak: jó

szelet kapott Nathaniel Anderson. Nyugodjon békében.

Ahogy a lány körülnézett, hirtelen megérezte: tulajdonképpen

búcsúzik. A fűrészüzem tetején egy helyütt megroggyant a cserép –

furcsa, de ezt is nagyon élesen látta, látta saját ma gát is, amint

tízévesen áll az udvaron és azt kiabálja toporzékolva: Miért nincs

nálunk soha csönd? És látta magát kamaszként, érettségizőként,

vissza-visszatérő fiatal nőként, és mindig, de mindig ugyanezt

kérdezte nagyapjától, valahányszor mérges volt. De Nagyapát mindig

ugyanolyannak látta: ugyanabban a kockás ingben vagy ünneplő

öltönyben, soha, de soha nem változott az emlékeiben, és mindig

ugyanazt felelte mosolyogva odébb tolva szájában a pipát: Csönd van

itt, lányom, csak te nem hallod!

Néhány perc múlva elállt a szél, akárha kizárólag a Nagyapa

kedvéért támadt volna fel. Felnézett Sanóra.

– Bárhova mész, veled megyek – mondta halkan. – Ha akarod.

A férfi bólintott. – Akarom. – S magában azt gondolta: Köszönöm,

Öreg!

*

Iszonyú hosszúra nyúltak az éjszakák. Feküdtek egymás mellen, s

hallgattak, mint annyi éjen át a Szigeten. Sano a lány haját simogatta,

hiszen nem volt egy tenyérnyi hely sem Sasha testén, amelyet

fájdalom nélkül megérinthetett volna. Amióta ott, a sziklán

elhangzottak a várva várt, bűvös szavak, a szorongásaik elsimultak

ugyan, de mindketten tudták, nehéz. időszak előtt állnak, jóllehet,

még a jelenükkel sem számoltak el.

Thomas O'Shannon pedig kétségeit elnapolva minden virradatkor

kiment Morris valamelyik halászkutterével a tenderre, és minden

délután úgy lépett partra, hogy ott találja Dextert, vagy a városban

lábadozó Hanket, de nem várta senki a parton. Dexter egyszerűen

felszívódott, Hanknek pedig úgy látszik, nemcsak a járás esett

nehezére, hanem a telefonálás is túl nagy feladatnak bizonyult.

Nicholas egyéb dolgai mellett nekilátott Nathaniel Anderson

kívánsága szerint a hagyatéki ügyek intézésének. Mindenekelőtt

haladékot kért a banktól a jelzálog kifizetésére – és legnagyobb

meglepetésére viszonylag könnyen megkapta. Azt azonban még

mindig nem tudta senki, mi lesz a Völggyel. Naponta újabb és újabb

újságírók bukkantak fel a környéken, a legvadabb híresztelések

kaptak szárnyra, végül már Sashát is zaklatták rádiós kollegái. Az

Éjfélig átmenetileg szünetelt, s mikor a rádióállomás igazgatója már

elunta a rengeteg reklamáló telefont, egyszerűen ultimátumot adott

Sashának: vagy folytatja a műsort, vagy keres helyette valaki mást.

Sasha viszonylag hamar lábra állt. Egy hét után sebei

bevarratosodtak, már nem fakadtak fel a legkisebb megerőltetésre,

arcán halványultak a foltok, csak a szemöldöke ívét követő késpenge

hasította vágás lüktetett szüntelenül. Aztán egy délután, mikor egy

helybéli zsaru végre visszahozta a laborból a dzsipjét, amelyben a

szövetségiek legnagyobb örömére rengeteg Moranditól származó

nyomot találtak, vett egy mély lélegzetet és beült a volán mögé. A

tenger felé vezető útról tétovázás nélkül lekanyarodott a bozótos

ösvényre, amelyen nemrégen Morandival tartott megkötözve a

csónakházhoz.

A viskó romokban állt, látszott, hogy minden egyes deszkáját

átvizsgálták, a környékét feltúrták, felásták, a köveket odébb

görgették, a bokrokat gyökerestől kitépték, a bárkát ízekre szedték.

Sasha rá sem pillantott a romhalmazra. Megállt a hullámok előtt.

Apály volt.

A kis öblöt lezáró, kiugró, hegyes sziklafal mentén besétált a

tenger által ideiglenesen átengedett sávba. A kavicsos meder meg-

megsüppedt a lába alatt – még nem vonult vissza egészen a víz – de

nem volt türelme tovább várni. Szerencsére hosszú halászcsizmát

viselt, a sekély hullámok közé gázolt. Megkerülte a szikla kiugró

fokát, amelyet dagálykor ellep a víz, s mintha egy sarokkerítés

túloldalára lendült volna át, lassan, óvatosan mászni kezdett a

természet alkotta lépcsős kiszögellésen. Meredekebb volt, mint

emlékeiben, vagy talán a számtalan seb nehezítette a járást,

mindenesetre eltartott egy ideig, amíg felért az üreghez. Valaha

madár fészkelhetett benne, de aztán Mark tizenöt-tizenhat évvel

ezelőtt lezárta egy betonlappal.

Sasha akkor még gimnazista volt, a csónakháznál randevúzott

nagy titokban Mark „Vulkán” Hardyval, a megyei csapat

sztárjával… Ebben az üregben hagyta mindig Mark az üzeneteit,

szerelmes levélkéket, és olykor ide dugta el szigorú és józanéletű

apja elől azt a pénzt is, amit a kaszinókban nyert. Amint megérkezett

a dagály, a „lépcsőt” eltüntette a tenger. Az üregbe olykor

beszivárgott a víz, egyszer kimosta belőle az összes titkos pénzét,

ekkor készítette Mark a passzentos „betonajtót”, amely szabad

szemmel szinte észrevehetetlen volt.

Sasha begyűjtött néhány újabb horzsolást, mire felkapaszkodott az

odúhoz, kabátzsebéből elővette a vastag csavarhúzót és kipiszkálta

helyéről a betonlapot. Hardy valamivel elővigyázatosabb lett az idők

folyamán, a nedves üregben immár egy kisebb vízhatlan doboz is

volt, hogy ne sérüljön a tartalma. Az utolsó üzenetet tizenhárom éve

vette ki innen. Egy palackba zárt papíros volt, s csak annyi állt rajta:

„Szökjünk meg! Szereztem kocsit! Imádlak, imádlak, imádlak!”

Most kétségtelenül nem szerelmes levél lapul a dobozban. Hogy

én mekkora marha voltam, gondolta Sasha, és a kabátjába dugva a

dobozt, megindult lefelé. Az utolsó két métert szállva tette meg,

hanyatt esve nagyot nyekkent a térdig érő vízben, kis híján elsírta

magát a fájdalomtól. Szárazabb szakaszra kúszott, s ha már úgyis ült,

lecsavarta a termoszszerű doboz tetejét. Puha rongyokba csomagolva

mindössze egy CD-t talált benne. Az órájára pillantott. Még van pár

órája Sano visszatértéig. Amilyen gyorsan csak tellett tőle,

visszasietett a Cherokee-hoz és maximumra kapcsolta a fűtést.

Otthon azonnal lerúgta magáról a combtőig érő halászcsizmát

meg a nedves ruhadarabokat, az egészet egy kupacba hajította a

fürdőszobában, villámgyorsan száraz holmiba bújt és rossz érzéssel

lerogyott a számítógépe elé. A komputer halkan felzümmögött,

egyszerre megélénkült a kékesen villódzó monitor. Sasha tíz percig

bírta. Aztán elfogta a hányinger, szédült, szíve hevesen kalapált.

Te rohadt gazember! Szinte sajnálom, hogy nem én

puffantottalak le – sziszegte és kikapcsolta a gépet. Eleget látott. Első

mérgében majdnem a szemétbe hajította a CD-t, aztán inkább zsebre

vágta, felkapta a kabátját és újra a Cherokee volánja mögé ült.

*

Sano már messziről meglátta a mólón álló lányt. Olyan volt,

mintha öröktől a parton állna, mintha még mindig a Szigeten

lennének, ahol valami természeti félreértés folytán havas eső esik, és

nem meleg alkonyat öleli körül a reá várót. Sasha meg se várta, hogy

kikössenek, a fedélzetre ugrott és csöppet sem törődve a bámészkodó

tekintetekkel arcon csókolta a férfit. Kedves, magától értetődő

otthonosság bújt meg a gesztusaiban, s elfojthatatlanul sugárzó

erotika. Sano szívét átjárta az ismerős melegség és a

megkönnyebbülés: Sasha a régi. Ez a lány az a lány.

Nem bírtam kivárni, míg hazaérsz.

Ez tetszik – súgta a fülébe Sano. – Mindjárt végzek.

Sasha a kormányfülkébe húzódva figyelte a kirakodást.

A halászok nem sok sikerrel jártak aznap, a vonóháló megsérült, a

zsákmány nagy része elveszett. Morris zsörtölődve jártkelt

körülöttük és a csörlővel bevontatott, szakadozott hálót vizsgálgatta.

Asszonynép mindig szerencsétlenséget hoz a hajóra – morogta

Sashára pillantva.

Csak most jöttem – védekezett a lány.

És nem magához – vigyorogtak a halászok Morrisra.

Félóra múltán, amikor Gordon Morris átment a következő befutó

hajójára, egy óvatlan pillanatban Sano egyszerűen megszökött.

Karját Sasha dereka köré fonva sétáltak végig a mólón.

A lány a nyakába fúrta a fejét és nevetve kérdezte: – Hogy a

csudába nincs neked soha halszagod?

Nem tudom. Talán a feromonok elnyomják, ha a közelemben

vagy. Jól érzed magad?

Mielőtt még Sasha válaszolhatott volna, két ismerős alak tűnt fel a

móló végén, valahogy úgy, mintha el akarnák állni az egyetlen,

partra vezető utat. Szakmai ártalom lehetett ez a fajta testtartás. Hank

esetében némileg groteszkbe hajlott a mozdulat, tekintve, hogy két

mankóra támaszkodott és cseppet sem látszott fenyegetőnek. Ami azt

illeti, Dexter sem, és leginkább azzal volt elfoglalva, hogyan ötvözze

a hivatalos a barátságos stílust.

Szép pár vagytok – mondta vigyorogva Hank.

Tudjuk – bólogatott Tom. – Már azt hittem, mindketten

felszívódtatok.

Nincs olyan szerencséd. – Dexter összeillesztette az ujjait, és

O'Shannon ebből már tudta, hogy fontos mondanivalói tartogat

számukra. – Leülhetnénk valahol beszélgetni?

Lehetőleg a közelben – mutatott bekötött lábára és a mankóira

Hank. – A kéglidben, például.

Két hete nem lakom ott. Erről mellesleg értesítettem minden

érdekeltet. Téged is.

Ah. Értem – horkantotta Dexter. – Akkor menjünk az

Admirálisba.

Zavarok? – tudakolta Sasha.

Dexter hosszan nézett a lány szemébe. Aztán váratlanul

elmosolyodott. – Nem. Nem zavar. Sőt. Örülök, hogy jobban van.

Pár méterrel odébb vadonatúj fehér Ford parkolt.

Új kocsid van?

Dexter szeme Tomra villant. – Egyhetes. Nem adom kölcsön.

Vajon miért nem? – tűnődött vigyorogva Tom és tüntetően

beszáll Sasha Cherokee-jába.

Hank és Dexter tisztes távolból követték.

– Azt hiszem, közeledik a finálé – grimaszolt Tom. Sasha

megtapogatta a zsebében lapuló CD-t, már-már megszólalt, de

valami azt súgta, jobb, ha megvárja Dexter mondandóját.

Leparkoltak az Admirális előtt és bevárták a két szövetségi

nyomozót. A kocsmában az álmos, téli délutánok unalmas csöndje

honolt, Jack Dexternek az volt az érzése, kizárólag azért tartanak

nyitva, mert nincs jobb elfoglaltságuk. Miközben Ellen és Sasha egy

villámtraccsra lekönyököltek a pultra, a három férfi helyet foglalt az

egyik sarokban.

Lady Hamilton azonnal vizet öntött a kávéfőzőbe, s amikor

megtelt a kanna, kivitte az asztalhoz.

Hozhatok még valamit?

Dexter farkasvicsorával rámosolygott. – Esetleg kibélelhetné,

ahogy az Idegennek szokta.

Ellen Tomra pillantott, de az csak megvonta a vállát. Nem inni

jött, hanem hallgatni. Sasha valamivel empatikusabb volt, levett a

polcról egy megkezdett üveg whiskyt és az asztalhoz ballagott vele.

Az Idegen ezzel issza – mondta némi iróniával a hangjában és

leült Tom mellé. – Na, csapjon a húrokba, nyomozó úr!

Miközben Ellen tapintatosan odébbállt, Jack Dexter kitöltötte a

kávét és mindegyikbe löttyentett egy kis whiskyt. Nagyot húzott a

magáéból, aztán akkurátusan összeillesztette ujjvégeit és

megköszörülte a torkát.

Nos, mindenekelőtt tartozom egy ténymegállapítással neked,

Tom. Jóllehet meggyőződésem, hogy a felfüggesztésed hivatalosan

indokolt volt, s most sem cselekednék másképp, de nélküled nem

tudtuk volna megoldani az ügyet. Következtetéseid felettébb

helytállóak voltak. Nem beszélve arról, hogy ti kaptátok el Morandit

is, ami fölöttébb hasznos volt, leginkább azért, mert Miss. Anderson

életben maradt. Az elvégzett munkádat az Iroda nagyra értékeli,

mihamarabb látni szeretnének. A leszerelési kérelmedet jó lenne, ha

megfontolnád, legalábbis erre akarnak majd rávenni Chicagóban,

ahová visszarendeltek. Hétfőn jelentkezned kell a nagyfőnöknél, vele

beszéld meg a továbbiakat.

Oké – dobolt az asztallapon Tom. – Tovább!

Morandira kíváncsi – ásított Hank. – Megjegyzem, csak vele

foglalkoztam az elmúlt tíz napban. Meg még egy tucatnyi ügynök.

Persze Jack volt a főnök – tette hozzá pikírten, mert még nem heverte

ki a múltkori szóváltást.

Manuel Morandi kemény diónak bizonyult – folytatta

szemrebbenés nélkül Dexter. – Szerencsére megtaláltuk nála a

mobiltelefonját, annak a száma volt az a bizonyos azonosítatlan

szám. Emlékszel? Az a nap sűrű volt. Peter Ford valamiért felhívta

Terryan szenátorasszonyt Washingtonban. Aztán Terryan a fiát, majd

Hopkins hívta Petert, végül Ford egy sokáig azonosítatlan

mobilszámot, ez volt Manuel Morandi. Aztán kigyulladt a hajó,

amire nem sokkal korábban a nyílt tengeren nagy fáradtsággal

átrakodták a drogot a jachtokról. Ford ekkor felhívja Hardyt, aki nem

sokkal ezután meghal. Morandi gyakorlatilag mindent elköpött, amit

tudott. Eldalolta, hogyan csempészték a drogot. A hajókról Hopkins

légitársaság a Condor Air szállította tovább az anyagot. Hogy

pontosan hová és kinek, azt még vizsgáljuk, de az biztos, hogy Peter

Ford idegei lassan felmondták a szolgálatot.

Ezért aztán felhívta a szenátorasszonyt Washingtonban. – húzta

el a száját Tom.

Hogy mi volt pontosan Laura Terryan szerepe, azt még

vizsgáljuk – felelte kitérően Dexter. – Az viszont tény, hogy miután

Terryan beszélt Forddal, megkereste a fiát, aki azonnal felhívta

Petert, ő pedig továbbította a kapott ukázt Morandinak: a hajót

rakományostól fel kell gyújtani, minden nyomot el kell tüntetni.

Időközben Hopkins gyorsan repülőre szállt és eltűnt az államból. De

Peter Ford, mint afféle akkurátus ember, jelentette, hogy elvégezte a

feladatot. Gondolom, valamiféle betyárbecsületből hívta fel legvégül

Mark Hardyt is. Morandi, aki mellékesként vállalt némi bérgyilkolást

is, beismerte, hogy ezek után magától Albert Hopkinstól kapta az

utasítást: tüntesse el az útból Peter Fordot. Miután kiderült, hogy

Hardyval együtt a kelleténél alaposabban adminisztrálták a kliensek

körét, feltehető volt, hogy későbbi zsarolás céljából tették. Morandi

kitörölt hát mindent a számítógépből és megrendezte a hajóbalesetet.

Csakhogy nem találták meg Mark Hardy aduászát.

Akkor miért nyírták ki Hardyt?

– Amiért felgyújtották a hajót is. Hirtelenjében el akartak Hintetni

minden nyomot.

– De miért?

– Besokalltak. Gondolták, a kedves nejére kenik a dolgot, aki,

még ha megússza is, olyan anyagi helyzetbe kerül a megörökölt

jelzálog miatt, hogy kénytelen lesz eladni Hopkinsnak a Völgyet,

ahol aztán kezdheti elölről vagy éppenséggel folyathatja áldásos

tevékenységét.

– Ezt is Morandi vallotta? – okvetetlenkedett Tom.

– Ezt nem. Én viszont letenném a nagyesküt, hogy így történt.

Morandi valóban a közelben bujkált, Sasha körül a világon mindent

átkutatott, de nem talált semmit. Nehezítette a dolgát, hogy Miss.

Andersont éjjel-nappal megfigyelés alatt tartottuk. Hopkins azonban

egyre türelmetlenebb lett. Közelgett Laura Terryan szokásos évi

látogatása a Völgyben, márpedig a fiúnak nagyon is fontos volt, hogy

az anyja megőrizze politikai befolyását. Ezért aztán Morandi

drasztikus lépésre szánta el magát: jól átvágott minket és elkapta

Sashát. Amint az Iroda kellő mennyiségű bizonyítékot tud

összeszedni, márpedig azok szépen gyűlnek, megindul a vizsgálat

Laura Terryan ellen is.

Még mindig nem értem, miért hív fel egy kisvárosi „intéző” egy

szenátort – töprengett Tom.

Nyilván azért, mert az asszony benne volt a buliban, családostól

– csattant fel Dexter. – Ne feledd, a család tulajdonában van két

export-import vállalat, gyakorlatilag a fiúé a Condor Air légitársaság,

és az egyik kereskedelmi vállalatuk vette meg nemrég a Mount

Hood-ot.

De miért gyújtják föl ezt a hajót? Csak azért, mert rájöttek, hogy

Hardy a narkó egy részét a saját szakállára és zsebére továbbküldi

Alaszkába?

Könyörgöm, Tom, ez épp a te elméleted volt! Hogy ez a

hadüzenet!

Igen, de akkor még nem tudtam, hogy azé a hajó, aki felgyújtja.

A Terryan család sem volt még akkor a képben. Azt sem értem, ha

egyszer hadüzenetet küldenek, akkor miért ölik meg azt, akinek meg

kell kapnia az ultimátumot?

Mert Hardy veszélybe sodorta Albert Hopkins jól kiépített

hálózatát, és mert rájöttek, hogy nélküle is meg tudják szerezni a

Völgyet. Nyilván annál a banknál is voltak érdekeltségeik,

amelyiknél Hardy a jelzálogot felvette.

És ki ölte meg Mark Hardyt? Morandi?

Valószínűleg. Egyelőre még tagadja. Azt nem, hogy ő forgatta

fel Sasha házát a Hardy gyilkosság után, úgyhogy szép lassan ezt is

be fogja ismerni.

Akkor majd kérdezd meg tőle azt is, miért törölte le a

vizespalackot, amelyen ott voltak Sasha ujjlenyomatai – hajolt át az

asztal felett Tom.

Dexter, akár a középkori festmények szenvedő szentjei, az égre

emelte a szemét.

Azért – magyarázta, mintha egy gyogyóshoz beszélne –, hogy

ezzel is rá terelje a gyanút. Figyelj, az ügyben a ránk eső feladatot

elvégeztük. A szálak felgöngyölítésén egy egész apparátus dolgozik,

és előbb-utóbb meg fogjuk szorongatni Hopkins tökét. Laura Terryan

pedig pápát inthet a karrierének, akár benne volt nyakig, akár csak a

fiát fedezte. Szép, nagy, országos botrány lesz. És ha megírtad is a

leszerelési kérelmedet, még állományban vagy, úgyhogy hétfőn

leszel szíves megjelenni Chicagóban. Vége a kiruccanásnak.

Kifogtuk a halakat.

Sasha oldalt fordult és Tom profilját tanulmányozta. Látta, hogy a

férfi nem fogadja el teljes egészében a hallottakat.

Hirtelen a mindeddig csöndben iszogató Hank szólalt meg: –

Engem azért érdekelne, mivel zsarolta őket Hardy…

Engem is – ismerte el Dexter –, de valószínűleg már sosem

fogjuk megtudni. Lehet, hogy ez is csak blöff volt a részéről. Remek

pókerjátékos hírében állt.

A lány megérintette szemöldöke fölött a hosszú sebhelyet. Fájt a

feszülő bőr, lüktetett a halántéka is. Tudta, vagy most rögtön

megszólal és elmondja, mit kerestek égre-földre Terryanék, vagy

hallgat, de akkor örökre. Vagy…

Elnézést, egy pillanatra – állt fel az asztaltól.

Jól vagy? – nyúlt utána Sano.

Jól. Csak megint nagyon fáj a fejem. Mindjárt visszajövök.

Átballagott a helyiségen, a pultnak dőlt, mintha csak Ellennel

akarna fecsegni – valóban váltott vele néhány szót –, mire Lady

Hamilton közel hajolt hozzá, megvizsgálta homloksebét és

félhangosan azt mondta: – Jobb lenne bevenned egy

fájdalomcsillapítót.

Mindketten eltűntek a konyha lengőajtaja mögött.

Föl kell mennem a lakásba telefonálni. Addig valahogy tartsd

szemmel vagy szóval őket. Nelson fent van?

Nincs. Nyugodtan menj. Legfeljebb majd azt mondom, hogy

ledőltél egy pár percre. Siess!

Sasha a hátsólépcsőn felment az emeletre és némileg remegő

kézzel felemelte a kagylót. Miközben reszkető ujjakkal beütögette a

számokat, azon tűnődött, vajon becsapja-e Sanót? Amikor azonban

megszólalt, kemény és határozott volt a hangja.

Laura Terryant keresem – mondta, s mielőtt a szobalány vagy

titkárnő, aki felvette, bármit is mondhatott volna, azonnal hozzátette:

– Mondja meg a szenátornőnek, hogy Sasha Anderson akar vele

sürgősen beszélni.

Oregon állam egykori kormányzója egy percen belül a vonalban

volt.

*

Sano egy kavicsot rugdosott a parton. Sasha fázósan húzta

összébb magán a kabátját, de jólesett a hideg levegő. Szélcsend volt,

s az örökösen háborgó hullámok is mintha megdermedtek volna a

hidegben, lustán nyúltak el a lábuk előtt.

Szóval eljössz velem? – szólt vissza válla felett a férfi.

Elmegyek.

Mindegy, hogy hova megyünk?

Gondolom, délnek. De nem akarok kuplerájt hagyni magam

után.

Akkor Chicagóban találkozunk.

Amint itt végeztem. Rendbe kell tennem a Völgy ügyeit.

Hát persze – bólintott rá a férfi.

Brandon, tudod, a kiadóm, már hetek óta nyaggat, hogy tegyem

végre tiszteletemet nála, szerinte van egy csomó megbeszélnivalónk

a jövőre vonatkozóan. Szóval ne aggódj, lesz programom

Chicagóban. Azt gondolom, ha eladok mindent, ki tudom fizetni a

jelzálogot, és még marad valamennyi pénzem is. Mert a Völgyet

megtartom.

Helyes – mondta Sano. – Úgy lesz biztonságban. Nicholas majd

gondoskodik róla. Es mi lesz a rádióval, az Éjfélig-gel? Nem fog

hiányozni?

Sasha elmosolyodott. – Még lesz egy búcsúfellépésem Kedden.

Nem fogom hallani. A vasárnapi géppel el kell mennem

Ha bemész a minden franccal felszerelt Irodádba, ott

meghallgathatod.

Ezt fogom tenni. Sasha, ugye nem csinálsz semmi ostobaságot?

A lány megrágta a kérdést. – Nem – felelte végül. – Nem szökök

meg többet előled.

Nem erre gondoltam.

Tudom. De el akartam mondani.

Sano zsebre vágta mindkét öklét. – Nem örülök, hogy el kell

mennem.

Én sem – nevetett a lány –, de mielőtt elmész, add meg a címed,

hogy megtaláljalak, ha valamiért nem tudnál kijönni elém a reptérre.

Gondolod, hogy karácsonyig letudjuk az ügyeinket?

A legrosszabb esetben Chicagóban karácsonyozunk. Ki fogjuk

bírni – mondta Sano, de csöppet sem volt vidám a hangja.

Számtalan kérdése lett volna, ám minduntalan emlékeztette magát

arra a pillanatra, amikor bizalmat szavazott Sashának. Nem kerülte el

figyelmét a fürdőszobába ledobott hosszú halászcsizma, a nedves

ruhakupac, és a friss horzsolások sem a lány karján. Sasha

megtalálta, amit a fél világ keresett. Tudta. Azt is, hogy hiába

próbálja leplezni, nagyon is feszült. Azt is tudta, most el kell

engednie a kezét és türelmesen várni, hogy egy – talán nem is olyan

távoli – napon újra felbukkanjon az életében.

Hirtelen a mattanza véres képei villantak fel a szeme előtt, s a

korlátba kapaszkodó, tágra nyílt szemű lányt látta, aki a hajókorlátba

kapaszkodva azt kérdezte minden porcikájával: miért? És ő, a

vontató kormánya mellől csak azt felelhette neki, szavak nélkül,

hogy mert így megy ez. Mert a világ hálókra és zsákmányokra oszlik,

vadra és vadászra. Most sem tudott volna mást mondani, így hát

hallgatott.

*

Hétfőn reggel egyáltalán nem keltett feltűnést a ház elé kanyarodó

szürke Chevrolet, az asszony sem, aki meleg műszőrme bundába

burkolózva kiszállt a volán mögül. Egyedül jött, ahogy Sasha kérte.

Habozás nélkül felment a verandára vezető lépcsőn, de mielőtt a

csengőre tette volna a kezét, az ajtó máris kinyílt.

Milyen pontos – mondta kedvesen a lány és beengedte a

vendéget. – Vegye le a kabátját.

Az asszony tétovázott, aztán benézett a nappaliba és a

kandallóban lobogó tűz látványa mintha megnyugtatta volna. Szó

nélkül kibújt a bundából. Egyszerű szövetnadrágot és pulóvert viselt,

haját hátul kontyba fogta, határozottan öregítette ez a hajviselet.

Nyúzott volt, s bár híres önuralma még nem hagyta cserben, Sasha

észrevette, hogy remeg a keze.

Oregon állam egykori kormányzónője szétnézett a kis házban és

akaratlanul elmosolyodott. – A nagymamámnak volt ilyen háza. –

Leült a tűz mellé húzott fotelba és kérdőn nézett a lányra. – Szóval

megtalálta?

Igen – Sasha átnyújtotta a CD-t.

Meg is nézte?

Körülbelül tíz percig bírtam. Nem mintha még nem láttam volna

ilyesmit. De úgy éreztem, mintha perverz módon a kulcslyukon

leselkednék. Megalázó érzés.

Megértem. Elvégre a felesége volt.

Sasha megrázta a fejét. – Nem. Valójában sosem voltam Mark

Hardy felesége. Úgy értem, a törvény előtt annak számítottam, de

mindaz, ami hozzá főzött, csak egy érzelmi baleset volt mindkettőnk

részéről. Mielőtt bármit is mondana, közlöm, hogy rajtam kívül senki

nem látta ezt a felvételt, és nem áll szándékomban sem megtartani,

sem továbbadni. Úgy vélem, ami ezen van, az a világon senkire sem

tartozik.

Laura Terryan egyik tenyeréből a másikba csúsztatta a CD-t, aztán

lassan egy könnycsepp gördült végig az arcán. Egy porig alázott

asszony ült Sashával szemben.

Emlékszem – kezdte lassan amikor nyolc éve maga berontott az

irodámba és mindent elsöprő lendülettel kért, követelt, agitált. Csak

remélni mertem, hogy nincs magánál fegyver – Terryan

megpróbálkozott egy mosollyal. – Valóban hezitáltam, segítsek-e.

Nem mintha nem tetszett volna az ötlet, sőt a Winter-módszerrel is

tisztában voltam, ugyanis a volt férjem pár évvel korábban kezdte

küldeni a vészjeleket, hogy a fiam, akit ő nevelt fel, egyre

gyakrabban nyúl droghoz. Külföldi intézetekben kezeltettük, úgy

tűnt, minden rendben lett vele, rendesen el is végezte a Harvardot.

Aztán megismerkedtem Mark Hardyval. Negyvennyolc éves voltam.

Rossz életkor ez egy nőnél. Akkor már évek óta semmi más nem

érdekelt, csak a politika. Tudja, ez is egyfajta kábítószer. Először a

Völgy ügyeiben keresett fel egyre gyakrabban… Vonzó, eszes,

jóravaló férfinak láttam. Istenem, alig volt idősebb, mint a fiam.

Beleszerettem. Olyan veszettül jóképű volt, sármos és gyöngéd. Úgy

éreztem, gyönyörű, titkos viszony a miénk, olyan, amilyenről

kislánykorában álmodik az ember. Királykisasszonynak éreztem

magam.

Sasha felsóhajtott. Mark és az ő trükkjei. Titkos viszony, levelek a

palackban… Ámítás.

Azt tett velem, amit akart. Okos volt és nagyon ügyesen

cserkészett be. Elég sokáig tartott a viszonyunk. Aznap, ami kor

bejutottam a szenátusba, óriási bulit csaptunk. Rengeteg virággal

borította be az új irodámat, mindenütt virágkosarak, csokrok,

koszorúk. Gondolom, az egyikben volt a kamera Hajnalra már csak

ketten maradtunk, sodort néhány füves cigarettát. Tudja, a hetvenes

évek elején még élt a hippiromantika, akkor voltam tinédzser, el-

elszívtam egy-egy mariskát. Szeretkeztünk az íróasztalomon,

füstöltünk és badarságokat beszéltünk órákig. S mivel akkorra már

jószerivel a szexuális rabszolgája voltam, megtettem neki mindent,

amit a CD-n látott. Végül is mindegy, végignézte vagy sem. Oregon

állani egykori kormányzója, jelenlegi szenátora marihuánát szív és

úgy kefél a washingtoni irodájában, mint egy perverz kurva.

Sasha rágyújtott, Laura Terryan intett, hogy ő is kér egy szálat.

És miközben magával románcozott, behálózta a fiát.

Nem nagyon kellett hálózni – mondta keserűen a szenátor. –

Marknak talán eszébe se jutott volna a drog, ha nem veszít annyit a

szerencsejátékokon. Nem tudom, melyikük vonta be a másikat.

Engem is rendszeresen megvágott jó nagy összegekre, aztán kiderült,

hogy a fiamnak is tartozik egy rakás pénzzel. Albert egyébként akkor

már és még tiszta volt, de vonzotta a veszély, a kaland, vagy talán

eredendően olyan volt, amilyen? Ki tudja. Nem voltam jó anyja.

Mire észbe kaptam, már nagyban űzték a dolgot. Késő volt.

Megfenyegettem Markot. Ekkor kaptam az első másolatot erről a

CD-ről. – emelte fel a lemezt. – Megpróbáltam Albert lelkére hatni,

kértem, könyörögtem, mindhiába. A szemembe nevetett, hogy csak a

karrieremet féltem. És mintha bosszút akart volna állni azért, hogy

gyerekkorában az apjával együtt otthagytam, egyre vadabb lett.

Nagyon jófejű. Pontosan tudta, hogyan kell felépíteni egy ilyen

szervezetet, remekül navigált a cégek labirintusában. Valamiféle harc

és vetélkedés indult meg közte és Mark között, ráadásul sakkban

tartották egymást. Ő Markot a töméntelen adósságával, Mark őt ezzel

a felvétellel. Márpedig Albert nagyon is tisztában volt azzal, hogy az

én hatalmam és kapcsolataim mennyi mindent lehetővé tesznek neki,

pusztán csak azért, mert a fiam. Úgy egy éve állt össze a kép. Akkor

megkerestem Peter Fordot, akiben volt némi lelkifurdalás, no meg a

pénzt is nagyon szerette, hogy rendszeresen jelentse, mit művel

Hardy és a fiam. Azt is tőle tudtam meg, hogy Mark még Albertet is

átvágja és hogy a fiam az egyik legfontosabb családi

vállalkozásunkat, a Condor Airt is felhasználja. Ő értesített arról is,

hogy épp a Mount Hood van megrakva droggal. Pánikba estem. Ezen

már Albert is elgondolkodott. Óriási volt a kockázat. Meggyőztem,

hogy semmisítse meg a hajót, ellenkező esetben gyámság alá

helyeztetem, mint pszichopatát. Tudta, hogy megtehetem. Azt

reméltem, utoljára veszi igénybe a piszkos kapcsolatait, a hajó leég,

nem marad utána nyom, én meg valahogy kivonom a fiam a

forgalomból. Peter Fordot és Markot pedig lefizetem, kerül, amibe

kerül.

És akkor megölték Markot.

Erre nem számítottam. Nem mondom, hogy meggyászoltam, de

ez – lengette meg ismét a CD-t – időzített bombaként ketyegett a

fejem fölött. Hallottam, hogy első nekifutásra magát gyanúsítják.

Sajnálom, de szinte örültem neki. Egy asszony lelövi a férjét, egy

hajó kigyullad. Mi összefüggés lenne a kettő között? Eszembe se

jutott, hogy a drogkommandó már régen nyomoz. Hogy épp ők

lesznek a maga alibije. Ekkor még volt esély, hogy Albert megússza.

Azóta gyakorlatilag háziőrizetben tartom, de azt nem

akadályozhatom meg, hogy a telefont használja…

És továbbra is ellássa teendővel Manuel Morandit, aki megölte

Peter Fordot és pokolian elszántan kereste ezt a valamit. Ha nem

teszik…

A szenátor előrehajolt. Kemény lett az arca. – Mondok magának

valamit, Sasha. A legpokolibb érzés, hogy a fiam nem megmenteni

akart azzal, hogy megkeresi ezt a CD-t. Hanem zsarolni. Ezért volt

olyan fontos, hogy megtalálja. És a Völgy sem azért kellett neki,

mert olyan értékes, hanem azért, mert én vagyok a védnöke,

támogatója, az egyik mentora. Mert felhasználtam a kampányaim

során, mint abszolúte pozitív példát, és politikai pályafutásom egyik

nemes szimbólumként emlegethettem fel. Nagyon szerette ezt a sajtó

is. A Völgy, túl azon, hogy valóban remek rehabilitációs intézmény,

gyümölcsöző politikai terep. Legalábbis nekem. Albert ügyesen

elérte, Mark kénytelen legyen jelzáloggal megterhelni, s mikor újabb

pénzre volt szüksége, egyszerűen közölte vele, nem ad. Mark tudta,

hogy nem feszítheti tovább a húrt, mert innentől csak engem

pumpolhat, viszont ha én bukom, bukik Albert hátországa is, amelyre

egyelőre még nagy szükségük volt. Hát ezért lopott a drogból, s vitte

táncba a Mount Hood-ot.

Ördögi kör.

Ahogy mondja. Ráadásul ez a Morandi most mentené a

menthetőt, már elpöttyintette Albert nevét, köröttem is szimatolnak.

Érzem. Amennyire lehet, elébe mentem a dolgoknak, elintéztem,

hogy a bank meghosszabbítsa a jelzálog kifizetésének határidejét,

nyilatkoztam a tévének, de ha a vádak megalapozottaknak

bizonyulnak és a mentelmi jogomat felfüggesztik, akkor végem.

Nemcsak nekem, hanem a családom többi, rendes, becsületes

tagjának is. Akkor összeomlik minden, amit évtizedeken át együtt

építettünk. Mindez azért, mert pszichopata a fiam, én meg nem

tudtam ellenállni egy rohadt szépfiúnak. Fogalmam sincs, mit

tehetnék. – Aztán mégis támadt egy ötlete. A kandalló tüzébe

hajította a CD-t.

Nekem volna egy javaslatom.

Alku? Üzlet? – kérdezte fanyarul Laura Terryan.

Javaslat! – emelte föl a hangját Sasha.

– Ne haragudjon. Hallgatom. – A szenátor fáradtan hátradőlt, és a

tűzben torz formává pöndörödő CD-t figyelte.

– Meg akarom menteni a Völgyet. A sajtó egyre azt szajkózza,

hogy a kábszer kereskedők két főgonosza a föld egyik tulajdonosa,

Hardy, és Peter Ford volt, akikkel nyilván a konkurencia számolt le.

A Völgynek meg kell maradnia annak, ami eddig volt. Ön,

szenátorasszony a karrierét szeretné megmenteni. Segítsen

megmenteni a Völgyet, és ezzel talán önmagát is megmentheti. A fia

pedig vezekelni fog.

És mégis, hogy képzeli?

Kiáll a nyilvánosság elé. Elmondja, hogy többek között ezért is

támogatja a rehabilitációs intézeteket, mert a tulajdon fia is drogos. A

szövetségiek szép csöndben begyűjtik Albertet, aki az égvilágon

mindent elmond nekik az egész szervezetről. A CD elhamvadt.

Albert nem tudja többé zsarolni magát. Én a nagyapámtól örököltem

annyit, hogy kifizessem a jelzálogot, nem kényszerülök immár eladni

a Völgyet, én vagyok az egyedüli tulajdonosa, tőlem megvenni nem

tudja. Mellesleg Albertre szerintem máris vadászik az egész jól

kiépített drogszervezet, hiszen gyaníthatóan nagy neveknek szállított.

Ha a fiának van egy csöpp esze, tudja, hogy veszélyben az élete, és

csak úgy menekülhet meg, ha elárulja a többieket. Államok-szerte

óriási botrányok lesznek, fejek hullanak majd – önnek köszönhetően,

aki vállalni merte az igazságot. Nem tudják meghurcolni, hiszen a

törvényt a saját fia ellen is alkalmazta. Volt már rá példa a

történelemben.

A fiamat áldozzam a karrieremért?

Vezéráldozatnak hívják a sakkban, ha jól tudom. Még az is

lehet, hogy néhány év kényszergyógykezelés használ neki. Azt, hogy

miként nyeleti le a szövetségiekkel a gyilkosságra való felbujtási,

nem tudom.

Vádalku – sóhajtotta Laura Terryan. – Mindezt egyedül sütötte

ki?

Egyedül.

Én is készültem. Az egyik nyomozó viszonyt kezdett magával,

amikor még gyanúsított volt. Nem haboztam volna felhasználni ezt

az értesülést – mondta kereken.

Tudom – mosolyodott el Sasha. – Épp ezért függesztették fel azt

a nyomozót. Hogy ne tudják felhasználni.

És ez a nyomozó tudja, miben mesterkedik Sasha Anderson?

Nem. De bízik abban, hogy a gyanúsított nem csinál

ostobaságot.

Tud a CD-ről?

Azt hiszem, tudja, hogy megtaláltam Mark aduját, de ram bízta a

döntést. Én pedig így döntöttem.

Miért?

Mert a Völgy az egyetlen értelmes és jó dolog, amit létrehoztam

az életemben.

Írt egy remek könyvet is.

Azt is a Völgynek köszönhetem. Mint annyi mást.

Terryan bólintott. Aztán párpercnyi tűnődés után megkérdezte: –

Hogy képzeli a dolgot?

Van egy műsorom az ONN-nél. Holnap lesz az utolsó adás.

Garantálom, hogy Chicagóban lesz néhány, az ügyben érintett

szövetségi, aki érdeklődve fogja hallgatni a búcsúfellépésem. Érteni

fogják az üzenetet. Ha bejön a stúdióba…

*

Thomas O'Shannon eddig el sem tudta képzelni, mennyi

bürokratikus formaságon kell átesnie annak, aki egy szép napon úgy

dönt, hogy faképnél hagyja az FBI-t. Ráadásul egy sikerrel,

előmenetellel kecsegtető nyomozás végén adta be a kérelmét, még

mielőtt learathatta volna a diadalt. A várhatóan nagy sajtóvisszhangot

kiváltó ügynek már ki is jelölték a szóvivőit, Dexter rögvest meg is

nyiratkozott, és jó dramaturgiai érzékkel állapította meg, hogy Hank

igen nagy szolgálatot tett a renoméjuknak azzal, hogy combon

lövette magát a brigantival, hisz így ország-világ láthatja, a

szövetségi nyomozók az életüket is kockára teszik, ha a törvény

védelméről van szó.

Míg az Iroda egyre lázasabban, egyre növekvő izgalommal ásott

az összegyűlt aktahalomban, és jogászok, nyomozók hada próbálta

felgöngyölíteni óvatosan, feltűnés nélkül Albert Hopkins szervezetét

és tisztázni Laura Terryan szerepét, Tom a folyosókon bolyongott és

különböző igazolásokat, aktákat és dokumentumokat gyűjtött be,

többek között arról, hogy minden kikölcsönzött könyvet visszavitt a

könyvtárába. Időnként magához hívatta valamelyik nagykutya és

megpróbálta lebeszélni a szándékáról. Napjai hátralévő részében

jelentések írásival és kérdőívek kitöltögetésével foglalatoskodott,

vagy éppen százhúszadszorra ismételte el az osztályvezetőnek az

elmúlt hónapok nyomozásának történetét. Amikor azonban

pszichológushoz akarták küldeni, kifakadt.

Valamit félreértettetek. Nem belépni akarok, hanem kilépni!

Épp ezért kéne felkeresned a diligyógyászt. Kilépni? Most? Ilyet

csak egy bolond tesz.

Dexter viszont, aki el nem ítélhető módon élvezte a sikert,

megorrolt rá, mert makacsul fenntartotta, s ha kérdezték, hát elő is

adta kételyeit. Tomnak meggyőződése volt, hogy Jack előre iszik a

medve bőrére. Ahelyett, hogy a hajszálrepedéseket próbálná

megfejteni, simára vakolja az amúgy stabil alapokon nyugvó

gondolat-építményt.

Az első meglepetés akkor érte a stábot, amikor kedden Terryan

szenátorasszony titkára egy nem hivatalos, inkább baráti csevegés

közben mintegy mellékesen felhívta az osztályvezető figyelmét egy

oregoni rádióállomás esti műsorára, amelyet talán érdemes lenne

meghallgatniuk – ez a modern technika és a műholdak korában

nyilván nem okoz majd nehézséget a chicagói hivatalnak. A második

pedig akkor, amikor megjött a hír, hogy az időeltolódás ellenére

számos rádióállomás jelezte, szívesen átvenné az ONN adását.

Valamit megneszeltek – rágta a szája szélét Dexter, aztán az

órájára pillantott. – A francba, túlórázhatunk ma is! Hánykor van ott

tíz óra? – kérdezte nem túl értelmes képpel, aztán dermedten

felnézett. – Csak nem Sasha Andersont fogják élőben hallgatni

Államok-szerte? Vajon miről értekezik ma a hallgatósággal? A csönd

hatalmáról, szavakon túli világról, metafizikáról vagy a másnaposság

luxusáról? Netán a drogfogyasztás ártalmairól? Tom!

Fogalmam sincs – hárított O'Shannon. – Ma van a

búcsúfellépése – próbált némi vidámságot erőltetni magára, de hiába.

Nagyon is jól érezte: nemsokára nagy bomba fog robbanni. Mi az

ördögöt kombináltál már megint össze, Sasha? Ezen rágódott késő

estig, félszemmel a portlandi időt jelző órát figyelte, s ahogy a

mutató erősen közeledett a tízeshez, egyre többen szivárogtak be a

kommunikációs terembe. Végül felharsant a már jól ismert szignál,

és a zene halkultával megszólalt az éterben Sasha.

Jó estét mindenkinek, aki az ONN adását hallgatja, s velünk

marad Éjfélig. Ma is várom a telefonjaikat, véleményüket, kérem,

osszák meg velünk gondolataikat. Mára nem ígérhetek felhőtlen

szórakozást. Nehéz témát szeretnék megbeszélni Önökkel.

Olyasmiről lesz szó, ami így, vagy úgy, de valamilyen formában

mindannyiunkat érint: a drogról. A drogfogyasztás egyike azon

jelenségeknek, torzulásoknak, amelyek mellett nem mehetünk el szó

nélkül. Aki itt él Oregonban, tudja, hogy az utóbbi időben mennyi

áldozatot szedett a kábítószer, s azt is, hogy néhány drogkereskedőt

meggyilkoltak. A történtek nyomán, teljesen ártatlanul, a Völgy

néven isméit rehabilitációs központ léte került veszélybe. Ma esti

vendégemet minden bizonnyal ismerősként üdvözlik majd. A

stúdióban itt ül mellettem Laura Terryan szenátorasszony, Oregon

állam egykori kormányzója.

A kurva életbe! – szisszent föl öt állammal odébb Dexter.

Ön mindig is támogatója volt a Völgynek, és más rehabilitációs

programokat is felkarolt. Miért tartotta fontosnak?

Laura Terryan belesóhajtott a mikrofonba. Nehéz lett volna

eldönteni, őszinte, spontán sóhaj volt-e, avagy jól kiszámított,

mindenesetre egy kicsit remegett a hangja, amikor megszólalt.

Nemrég egy tévéinterjúban elmondtam, az efféle nagy forgalmú

kikötőknek, mint a mienk, már rég fel kellett volna készülnie arra,

hogy előbb-utóbb a kábítószer-kereskedelem egy része rajtuk

keresztül bonyolódik. Oregon állam kormányzója voltam, később

szenátora lehettem, és mindvégig szívemen viseltem a kábítószer

elleni harcot, a megelőzés, és rehabilitációs programok támogatását.

Az említett tévéinterjúban kemény szavakkal illettem kormányzó

utódomat, amiért feltűnés nélkül működhetett az a lebukóban lévő

szervezet, amelyet többek közt a meggyilkolt Mark Hardy és Peter

Ford irányított. Ám nem csupán a politikus beszélt belőlem, hanem a

kétségbeesett anya is. A fiam évekig drogos volt. Épp ezért

üdvözöltem és karoltam fel minden jó kezdeményezést, mert tudtam,

mit éreznek azok az anyák, akik egy nap rádöbbennek, hogy

gyermekük a pokol felé vezető ösvényre lépett.

Na ne! – morogta maga elé Dexter.

Azt hittem, sikerült leszoktatni róla a fiamat, de nemrég kiderült,

hogy visszaesett. Természetesen én is elkövettem azt a hibát, amit

oly sokan: titkolni próbáltam, rejtegetni, menteni n menthetőt –

folytatta fátyolos hangon a szenátornő. – Annál is inkább, mert igen

kínos volt számomra, hogy Mark Hardy a fiam barátja. Hogy részese

volt-e a fiam, s ha igen, milyen mértékben Hardy ügyleteinek, annak

kivizsgálására épp most kertem fel a szövetségieket.

Ez nem igaz! – ordított Dexter.

De igaz. Két perce érkezett a fax – emelte fel a papírlapot az

osztályvezető.

Portlandből?

Washingtonból, a titkárságáról. Ügyes.

Szenátori esküm is erre kötelez, de azon túlmenően is vallom: a

törvény előtt egyenlők vagyunk, mindannyiunkra vonatkoznak.

Ráadásul Hardy, Ford és talán a fiam is veszélybe sodorta egy olyan

nagyszerű intézmény létét, amely a legalaposabb vizsgálatok során is

makulátlannak bizonyult. Kérek minden jóérzésű embert, hogy ne

mossa össze a bűnösök nevét a Völggyel, ne a rehabilitációs farmra

mondjon ítéletet, hanem a bűnösökre. Bármi történjék is, bármit

állapítson meg a nyomozás, én a magam részéről továbbra is

támogatni fogom, hiszen sokan vannak olyanok, mint a fiam, aki egy

ideje kényszergyógykezelés alatt áll, s akiknek talán az utolsó esélyt

jelenti egy ilyen hely. Úgy mondom ezt, mint politikus, de leginkább,

mint anya.

Odaát felrobbantak a telefonok – jegyezte meg a technikus. –

Mindenki az ONN-t hívja.

Mi ez az egész? – Dexter még mindig nem tért magához.

Üzenet – szólalt meg csendesen Tom. – Laura Terryan azt üzeni,

a fiát házi őrizetben tartja, szép óvatosan begyűjthetitek. Albert

Hopkins önként és dalolva, tálcán fogja átnyújtani az egész

szervezetet. Nektek csak le kell csapnotok.

Kár, hogy elmész – mondta kurtán az osztályvezető. – Reggelre

összehívom az összes jogászt, ki kell dolgoznunk egy elfogadható

vádalkut.

És mi van, ha Morandi váltig esküszik, hogy Hopkins bujtotta

fel a gyújtogatásra, és a gyilkosságokra? – Most Jack Dexter

okvetetlenkedett.

Akkor a fiút beszámíthatatlannak nyilvánítják. Bizonyítani csak

azt lehet, hogy többször beszélt telefonon Morandival, azt viszont

nem, hogy gyilkosságra bujtotta. De muszáj nekem mindenre most

válaszolnom? – A főnök rosszkedvűen hallgatta tovább az adást.

Az ONN-hez közben özönlöttek a hívások, vádló és együttérző

hozzászólások váltogatták egymást, még a szokásos zenés

reklámblokk sem szakította meg a műsort. Laura Terrynn állta a

sarat. Évtizedes politikusi rutinja most is pompásan navigálta. Ha

kellett, keresetlenül őszinte volt, de ha valamin nem tudott

hirtelenjében elfogadható választ adni, azt azzal hárította el, hogy

„várjuk ki, mit állapít meg a nyomozás”. A kétórás adás során Sasha

ügyesen irányította a beszélgetést, és Tomnak néha az volt az érzése,

a lány neki is üzen, mégpedig azt, hogy a maga részéről

befejezettnek tekinti az egész mocskos ügyet, a többi a zsaruk dolga,

de őt mostantól hagyják békén.

Szomorúan búcsúzom el Önöktől – csendült meg a hangja,

amint éjfélre ugrott az óramutató. – Nem csupán azért, mert

kizárólag komoly és tragikus jelenségekről, sorsokról esett szó az

utóbbi két órában, hanem mert ma ültem ebben a stúdióban utoljára.

Furcsa érzés. Nem is tudom, miképp kellene elköszönnöm. Az

biztos, hogy nagyon sokat tanultam Önöktől. Köszönöm a

bizalmukat, a figyelmüket, amivel kitüntettek. Köszönöm, hogy

velem gondolkodtak éveken át. Búcsúzik minden kedves

hallgatójától és a portlandi ONN rádióállomástól, Sasha Anderson.

Megint csúcsforgalom van a telefonsztrádán – jelentette ismét a

technikus. – Ebből a csajból médiasztár lesz.

Nem hiszem – jegyezte meg epésen Dexter. – Úgy tudom,

elhagyja az Államokat, mert dokumentumregényt készül írni a

norvég heringhalászok nemi életéről.

Tom mindezt elengedte a füle mellett. A nagyfőnök intett, hogy

kövesse, egyenesen az irodájába mentek.

Hogy vette rá ez a nő a szenátort, hogy mikrofon elé üljön, és

felkínálja nekünk a fia szervezetét?

Ésszel – Tom zsebre vágta kezét.

Kinek az ötlete volt ez a rádióműsor?

Azt hiszem, Sasha Andersoné. Terryan azután intézkedett a

részletekről. Titkári telefon, fax…

Mindezt a riporter két szép szeméért? Hardy valamivel zsarolta

Hopkinst vagy Terryant. Lehetségesnek tartod, hogy Sasha Anderson

tudta, miről van szó, és megszorongatta egy kicsit a

szenátorasszonyt?

Nem – mondta Tom. – Azt gondolom, sosem fogjuk megtudni,

mivel tartotta sakkban Hardy a szenátornőt, mert akármi is volt az,

Sasha Anderson megtalálta és minden különösebb cécó nélkül átadta

Terryannek, aki nyilván azonnal megsemmisítette. Sasha a Völgyet

akarta megmenteni, és a Völgy fogja megmenteni Laura Terryant is,

no meg ez az újdonsült, fájdalmas anyaszerep. íme, egy igazmondó

politikus. Mellesleg szerintem a legutóbbi időkig fogalma sem volt,

mit művel a fia. De a részleteket majd megtudjátok tőle, ha leültök

alkudozni. Ez már nem az én dolgom.

Dexter elmélete nagyon formás.

Egyetértek. Gyakorlatilag majdnem minden a helyén van benne.

Csak tudod, azok a hajszálrepedések… Persze lehet, hogy én

kombinálom túl. Mondd, nem tudnád egy kicsit felgyorsítani az

adminisztrációs dolgokat körülöttem? Állatira mehetnékem van.

Karácsonyig még kibírod?

Esetleg.

Tényleg összeszűrted a levet azzal a nővel?

Tom a plafonra meresztette a szemeit. – Tényleg – morogta

mérgesen. – Ha véletlenül még nem jutott volna el hozzád a

felmondásom, azonnal rúgj ki emiatt!

Nem tehetem – vigyorgott a főnöke. – Amíg az a mániád, hogy

vannak a sztorin hajszálrepedések.

*

Hogy tökéletes legyen a rosszkedve, még a havazás is rákezdett.

Miközben lakása felé bandukolt, egyre Sashán járt az esze, aki

mostanság épp a kanyargós úton száguldozhat hazafelé, szokása

szerint gyilkolja a dzsipet, a féken és a gázpedálon vezeti le a

felgyülemlett feszültséget. A tó irányából fújó szél Tom arcába vágta

a hópelyheket, mint megannyi üvegszilánk fúródtak a bőrébe.

Átsétált a parkon, ahol annak idején a srácok görkorcsolyáztak,

mielőtt elvágták volna a torkát. Keserű ízt érzett a szájában, egy

pillanatra légszomjjal küzdött, pedig e hajnali órán kihalt volt a

környék.

Lifttel ment föl a tizedikre. Tulajdonképpen ezt sem tudta soha

megszokni, hogy még vagy tizenöt emelet van a feje fölött. Alig

lépett be az ajtón, megszólalt a telefonja. Kivételesen nem a mobilja

ciripelt, hanem az otthoni készülék csörömpölt, mégis a zsebéhez

kapott előbb.

Tudod, hogy legalább háromezer kilométer van közöttünk? –

kérdezte köszönés helyett, szinte szemrehányóan Sasha.

Légvonalban – pontosította Tom. – Meg néhány hegység, folyó,

síkság, államhatár. Hogy az időeltolódást ne is említsem.

Csak ellenőriztem, hogy jó számot adtál-e meg.

Kitört rajtad a paranoia?

Nem vagyok paranoiás! Engem üldöznek! – nevetett a lány.

Tom kabátostól leült a kanapéra. – A mai műsor után nem is

csodálom. Ügyes voltál. Sokat intéztél két nap alatt.

Mielőtt még bármi mást kérdeznél, meg kell mondanom, én

többet ezzel az üggyel nem akarok foglalkozni. Rám szállt az egész

sajtó. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen.

Tudok egy remek megoldást. Kimész a reptérre és felszállsz az

első idetartó gépre. Terryan majd elintézi a maga dolgát a

szövetségiekkel. Ennél jobban már ne keveredj bele.

Ennél jobban már nem is tudnék.

Attól tartok, a főnökeimmel még kénytelen leszel találkozni.

Te mikor szabadulsz? – kérdezte Sasha, mintha a férfi sokéves

börtönbüntetését töltené.

Fogalmad sincs, mennyit tudnak itt nálunk szarakodni a

bürokraták. Te hol vagy most?

Ellennél. A mobilomat kénytelen voltam kikapcsolni, mert

egyfolytában csörgött. A házam előtt hosszú sorban állnak a

tévéstábok, az újságírók és egyéb szabadcsapatok. Nem tudtam

hazamenni.

Sasha, komolyan mondom, jobb lenne, ha idejönnél. A reggeli

lapok országszerte tele lesznek Terryannal. Mellette mindenki rád

fog vadászni. Chicagónak egyetlen előnye, hogy elég nagy ahhoz,

hogy el lehessen tűnni benne. Nicholas hogy áll az ügyeiddel?

Keményen dolgozik.

Úgyis ő végzi el a munka oroszlánrészét. Mire engem

leszerelnek, tudomásul veszik, hogy felszívódtál, akkor majd

visszamegyünk együtt és…

És? – érdeklődött kötekedve a lány, de érződött a hangján, hogy

mosolyog.

Megbeszéljük. Kerekasztal konferencián, oké?

Vonzó program.

Tom megrázta a telefont, mintha Sasha gallérja lenne. – Akkor

meg mi a fenére vársz?

Nem tudok hazamenni összecsomagolni. Mindössze a laptopom

van nálam. Még az útlevelem sincs.

Mióta kell Chicagóba útlevél?

Jól van, na! Csak kifogásokat keresek.

Ne keress, mert még találsz! Különben is, mindjárt karácsony,

állásod már nincs, és tudtommal hetek óta sürgős randevúd van a

kiadóddal.

Ez igaz. Van még valami, amit feltétlenül tudnom kell?

Chicagóban szakad a hó, rohadt hideg van, orkánerejű szél fúj,

és valószínűleg tomboló viharban fogsz leszállni.

*

Igaza lett. Sasha némi malíciával állapította meg, hogy a pasasnak

általában igaza van. Miközben a légörvényeknek teljesen

kiszolgáltatottnak tűnő gépet több ezer méter magasban ide-oda

lódította a vihar, azokra a könnyfakasztó történetekre gondolt,

amelyekben a szerelmesek egyike a boldog beteljesülés előtt a

tengerbe vész vagy lezuhan a repülőgépe, esetleg leukémiában

elhalálozik, örök boldogtalanságra kárhoztatva ezzel párját, aki

ezután csak szenved, szenved és szenved.

Egyelőre ő szenvedett, de nagyon. A telefonbeszélgetés után egy

szemhunyásnyit sem aludt. Ellen és George Nelson is csak helyeselni

tudta Tom javaslatát, s amikor az éjszaka közepén rácsörgött

Nicholasra, a fiú közölte: kifejezetten megkönnyebbülne, ha Sasha

átmenetileg eltűnne, mert a jelenléte túl mozgalmassá teszi a kisváros

életét, s határozottan nehezíti az ő munkáját. Hajnalban sikerült

észrevétlenül leautóznia a Völgybe, ahol Partick Winterrel és

Nicholasszal megegyeztek a további teendőkben, majd némileg

megnyugodva – és egy kicsit csalódottan, hogy mégsem

nélkülözhetetlen – elfogadta Nelson ajánlatát, hogy kiviszi a

portlandi reptérre.

A háza körül még mindig barikádot lehetett volna emelni a

tévéstábok közvetítőkocsijaiból, s a nagy érdeklődésre való

tekintettel járőröket is odavezényeltek, nehogy illetéktelenek

léphessenek az ostromlott házba. Meg se próbált bejutni az ott

hónába. Némi kárörömmel értesült a hírekből, hogy Laura Terryan

birtokát és washingtoni irodáját is ostrom alá vették. Meg mert volna

esküdni, hogy a szenátorasszony úti célja azonos az övével. Terryan

nyilván magángéppel, testőrökkel, tanácsadóival és ügyvéddel repül,

de ugyanolyan titokban, mint ő.

Semmi kedvem Chicagóban karácsonyozni – fintorgott Sasha. –

Dona is Chicagóban lesz?

Nem. Azt mondta, hazajön végre az ünnepekre. Te ne aggódj,

vigyázunk a házadra. Locsoljuk a virágokat, ürítjük a postaládát és

félreteszünk nektek egy üveggel a legjobb tequilából – felelte

Nelson.

Mit vettél Ellennek karácsonyra?

Nelson benyúlt a zsebébe és felmutatta az apró dobozt. Sasha

kipattintotta és elhűlve meredt a kék bársonyon csillogó ékszerre.

– De hisz ez eljegyzési gyűrű!

Hát, azt hiszem, eljött az ideje.

Sasha hitelkártyával akart fizetni, de George nem engedte.

Ha nagyon meg akarnak találni a riporterek, a hitelkártya

elárulhat. Különben is, úgy tudom, jelen pillanatban elég cafatul áll

az egyenleged. Van nálam készpénz. Ha rendeződnek az ügyeid,

majd megadod.

Másfél órával a felszállás után Sasha legszívesebben beszólt volna

a pilótának, hogy ő bizony szívesen kiszállna. A szomszéd sorban

ülő elegáns férfi már másodszor bukott az efféle alkalmakra

odakészített zacskóra, Sasha pedig egyre szűkülő, liftező gyomorral

azzal nyugtatgatta magát, hogy nincs mit kiadnia, hiszen amióta Sano

elment, gyakorlatilag nem volt ideje az evésre sem. Egyszer

kitántorgott a mosdóba, hosszan nézte magát a tükörben.

Foltjai elhalványultak, szemöldöke fölött vöröslő rúzscsikként

virított a seb. Teste még mindig sajgott, a lelke is fájt, és nem vallotta

be ugyan senkinek, de rémálmok gyötörték, ha elaludt. Miközben

önnön tekintetébe kapaszkodott, őszintén remélte, hogy Sano nem a

szépségéért szereti, mert az jelen pillanatban romokban hever.

A másfélórás késéssel, katasztrófafilmek végkifejleteire

emlékeztető landolás után ingatag lábakkal lépett ki a gépből.

Valóban iszonyú hideg volt, havazott és viharos erejű szél verte az

érkezési oldal ablakait. Mivel csak kézipoggyásza volt, hamar kiért

az előcsarnokba. Sano, mint a rendíthetetlen ólomkatona ott állt a

közelben, majd egy fejjel kimagaslott a tömegből, és mosolya láttán

Sasha el sem tudta képzelni, hogyan volt képes nélküle élni.

No lám, viharos mennyből az angyal – ölelte át a férfi.

Valahogy lejött hozzád – sóhajtott Sasha. – Úgy döntöttem,

nyűg leszek a nyakadon. Máris fázom, éhes vagyok, szomjas vagyok,

pisilni kell. Messze laksz? Van kocsid? Hány óra van, hogy máris

besötétedett? Nyitva vannak még az áruházak? Ha igen, kölcsön

adod a hitelkártyádat?

Sano felnevetett. – Igen, igen, igen. Isten hozott, te bolond nő!

Még útközben megálltak egy áruháznál, hogy Sasha vegyen

néhány kedvére való ruhadarabot és pipereholmit, de amikor

leakasztott egy vastag, bolyhos flanelpizsamát, Sano határozottan

kivette a kezéből.

Erre semmi szükség.

Hah – nézett rá érdeklődve a lány. – ígéretesen hangzik.

Van fűtés a lakásban.

Azt akarod bemesélni nekem, hogy itt egész civilizált, már-már

polgári körülmények közt élsz? – csúfolódott Sasha és megcibálta a

férfi jólszabott öltönyének zakóját. – Hogy nem csak rendes verdád

van, de fűtött lakásban laksz, reggelente kipucolod a cipődet, és

nyakkendőt kötsz?

Megesik, bevallom. A körülmények áldozata vagyok. Drága,

felőlem felvásárolhatod az egész karácsonyi árukészletet, de inkább

holnap tedd. Ezzel a nagykabáttal, négy nadrággal, hat pulóverrel,

sapkával, sállal és három bundabugyival csak kihúzod reggelig.

Kaját is tartasz otthon?

Sasha, többé-kevésbé komplett háztartásom van. Teli a frigó.

Mehetünk végre?

Fogkrém még kell. Meg fogkefe, fésű és…

Nem kell – magyarázta végtelen türelemmel a férfi. Ugyanazt a

fogkrémet használom, mint te, vettem neked fogkefét még reggel,

hajkefét, fésűt, szemceruzát, csatot, gumim szert, terhességi tesztet,

müzlit, zabpelyhet, epres joghurtot a tequilát is beszereztem,

valamint van otthon egy Shakespeare összesem is.

Benne vannak a szonettek is?

Benne. Mehetünk?

Mehetünk – lehelte Sasha.

A lakásban aztán tovább csodálkozhatott. A kifogástalan rend

ugyan nem azt jelentette, hogy pedáns a lakója, inkább azt, hogy

ritkán van odahaza és takarítónőt tart. A tágas nappali falát könyvek

borították, egy másik plafonig érő polcon pedig különböző

hajómodellek sorakoztak. A hosszú íróasztal egyik felét a számítógép

foglalta el, a másikat különböző tervrajzok. A hálószobában hatalmas

franciaágy állt, a fürdőszobán látszott, hogy sebtében

„kétszemélyesítették”, a polcra zsúfolva valóban ott álltak a

kozmetikumok. A konyháról lerítt, hogy szinte sosem esznek benne,

de a lelkiismeretes bejárónő azért mindig lesikálja a csempét, és

tisztán tartja a sosem használt háztartási gépeket. Mindenütt kellemes

meleg fogadta, a fűtés valóban működött és a frigó is tele volt. Sasha

megállt a nagy konyhaasztal túlvégén és elképedve nézett a barna

öltönyben az ajtófélfát támasztó, vigyorgó pasasra.

Ez hát Thomas O'Shannon?

Tom hanyag mozdulattal meglazította a nyakkendőjét, és a szék

támlájára dobta a zakóját. Aztán elrugaszkodott a félfától, lassan,

ruganyosan körbejárta az asztalt, mintha görög körtáncot lejtene,

végül megállt a lány előtt. Felemelte az állát és megcsókolta.

Óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon meggyötört testének,

kihámozta a kabátjából és magához vonta.

Akárhogy is hívják, nagyon szeret téged.

*

Sasha sikoltására ébredt, a lány könyöke a mellkasába vágott,

rúgott, kapálózott, s amikor megpróbálta lefogni a vergődő testet, a

lány körme végigszántotta a nyakát. Tom felkapcsolta az ágy melletti

lámpát és erősen megrázta a sikítozót.

Ébredj fel! Csak álmodsz, nincs semmi baj!

Sasha szorosan lezárt pillái alól könnyek szivárogtak, levegő után

kapkodva nyöszörgött, s mintha vak lenne, kitapogatta Sano arcát.

Csak ezután merte kinyitni a szemét, szinte szégyenkezve nézett

körbe az ismeretlen szobában, aztán tekintete megállapodott a férfi

arcán és felsóhajtott. Sano a lány feje alá csúsztatta a karját és

megismételte: – Nincs semmi baj.

Sajnálom, hogy felébresztettelek – mondta még mindig sírósan

Sasha.

Ugyan! Nem könnyű megszabadulni a rémálmoktól.

Álmomban még jobban rettegek, mint a valóságban.

Tudom.

Téged sokáig kísértettek a rémképek? – kérdezte és megérintette

Sano torkán a heget.

A férfi megfogta a kezét és a tenyerébe csókolt. – Sokáig. Aztán

elhalványultak, azt hittem, eltűntek, de néha még most is előjönnek.

A Szigeten is kísértettek?

Nem. Sanót nem kísértették. Csak Tom O'Shannont, amikor

elmentél tőle. Ez elég skizofrénül hangzik, tudom.

Sasha hallgatott, fejét a férfi vállgödrébe fúrta. Aztán hirtelen

felült, meztelen válláról lecsúszott a takaró, hátán még jól látszottak

a korbácsnyomok, de már halványultak.

Rossz a lelkiismeretem – szólalt meg halkan. – Terryan miatt –

tette hozzá. – Valamit el kell mondanom, legalábbis neked.

Nagy vonalakban elmesélte, hogyan jött rá, hol van elrejtve a CD

és mit látott rajta. Beszámolt, miképp hívta fel a szenátornőt, miért

adta át neki és nem a szövetségieknek az inkriminált bizonyítékot. A

Laura Terryan által elmondottakat is megosztotta Sanóval.

Az, amit Terryan elmesélt neked, kitölti a hézagokat – nyugtatta

meg a férfi.

Igen, de egy porig alázott nő érkezett a házamba, s egy újabb

harcra kész politikus távozott onnan. Az adásban mái n rutinos

szenátor adta elő a megtört anya nagyjelenetét.

És az zavar, hogy az alkut te találtad ki? Emiatt rossz a

lelkiismereted?

Mit tagadjam…

Sasha, ha ez vigasztal, én ugyanígy cselekedtem volna A

legprofibb húzással a szövetségiek kezére játszottad Hopkinst, és egy

egész szervezetet. Albert Hopkins, ha élni akar, köpni fog. Miközben

a szenátornő körül zajlik a csinnadratta mindenki azt hiszi, a fiát

valamelyik gyógyintézetben kezelik Mire a droghálózatban rájönnek,

hogy mégsem, már rács mögött lesznek, hacsak el nem barmolnak

valamit a kollegák.

És Albert Hopkins megússza?

Vádalku – mondta röviden Sano. – Ilyen a törvény. Néhány évet

azért biztosan kap. Nagy valószínűséggel egy zárt intézetben. Aztán

pedig egész hátralévő életében menekülnie kell, mert valaki mindig

meg akarja majd bosszulni az árulást. Merő rettegés lesz minden

perce. Szóval, nem ússza meg olyan könnyen. Terryan pedig… Nos,

ő túl jó politikus ahhoz, hogy ebbe belebukjon. Olykor tett hasznosat,

nemcsak a szája járt, és azt hiszem, a mérhetetlen ambíciói ellenére

alapvetően tisztességes, már ha lehet ilyesmit állítani egy

politikusról. Ti ketten sokat köszönhettek egymásnak.

Talán ez zavar a legjobban – borzongott meg Sasha.

Elhiszem. Nyomasztó érzés lehet.

Az. Arra gondolok, hogy ez is egyfajta mattanza, ami most

zajlik.

Már megint ahhoz a közhelyhez lukadunk ki, hogy az egész

életünk mattanza. Néha úgy tűnik, egyedül Nicholas úszta meg –

mosolyodott el Sano. – Hadd kérdezzek valamit. Ha nem akarsz, ne

válaszolj. Szerelmes voltál Nicholasba?

Sasha eltűnődött. – Nem tudom. Amikor megismertem

kétségtelenül vonzódtam hozzá, hiszen hónapokig együtt

csavarogtunk. Azt hiszem, mindkettőnknek túl zavaros volt

akkoriban az élete és a lelkivilága. Összekapaszkodtunk. Én egyke

vagyok, egy öregember nevelt fel, Nico inkább a testvérem volt, aki

folyton bajba keveredik. Szüksége volt rám, és ez tetszett. Később,

amikor a Völgybe került, a megszállottja lettem. Be akartam

bizonyítani, hogy képes vagyok valamit teremteni is, nemcsak

félbehagyni dolgokat és álmokat. És látod, megérte harcolni

Nicholasért, mert neki köszönhetlek téged. Ott lapultál végig a

történetben. Te is megélted a magad mattanzáját, te is megúsztad.

Sőt, te tudod uralni. Láttam.

Te is tudod. Különben nem írtad volna meg a könyvet.

Én csak szeretném. De majd megtanulom. Az a legfurcsább,

hogy a könyvet annak idején Nicónak kezdtem el írni, hogy legyen

történelemkönyve önmagáról. Nicholasnak fogalma sem volt, mi

történt és mi történik vele. Azt sem tudta, milyennek látják őt a

drogkörön kívülről, hiszen mindenkiről azt hitte, hogy az agyában

megszületett gyilkos démonok egyike. Nico egész egyszerűen jobbá

tett engem. Figyeld meg, körülötte egy ideje mindenki elnyugszik,

elhiszik, hogy a világ megváltható, jobbá tehető. Talán az apja is

megérzi ezt, ha egyszer rászánják magukat, hogy végre

szembenézzenek egymással.

Ebben segíthetnénk neki. Nem gondolod?

Sasha bólintott és visszafeküdt. Mutatóujját végighúzta a férfi

arcélén. – Hajnali öt óra van. Szerinted érdemes még

visszaaludnunk?

Annyira félsz a rémálmaidtól, hogy inkább elcsábítasz? –

kérdezte mosolyogva Sano.

Hajlandó vagy feláldozni magad?

Hajlandó volt.

*

Amikor kiléptek a kapun, Sashának olyan érzése támadt, hogy

odakint megállt az idő. Ugyanolyan erősen havazott és fújt a szél,

mint előző este, s alig valamivel volt csak világosabb az ég. Nem

igazán fűlött a foga a délelőtti programhoz, de Sanónak igaza volt,

halogathatja a találkozást a szövetségi főnökkel, de minek?

A karácsonyi bevásárlási láz és a hóvihar együttes erővel támadta

a várost. Méterenként araszoltak előre, némely környéket

ismerősként üdvözölt, legutóbb szeptember elején kószált arrafelé,

amikor Brandon odarendelte a könyvbemutatóra. Akkor döglesztő

meleg volt.

Ha végeztem a főnökeiddel, rászabadulok a városra.

Meglátogatom Brandont. Ha mindenáron meg akar hívni

vacsorára, hajlandó vagy eljönni?

Mint már azt hajnalban bebizonyítottam, mindenre hajlandó

vagyok – vigyorgott Sano.

Jó tudni. Mire számítsak az Irodában? – váltott témát.

A legrosszabbra. Akkor egész kellemes csalódás érhet.

Nem valami megnyugtató.

Nem féltelek. Te mindig kidumálod magad. Mondd az igazat,

abból nem lesz baj. És ne nézz hátra, ha motoszkálni kezdenek a

hátad mögött.

Te leszel az?

Lehet.

Utálom, amikor ilyen zsarusra veszed a figurát! – csattant fel

Sasha.

Még egy félórát csúszkáltak a havas úton, mire végre

lekanyarodtak az óriási földalatti parkolóba. A lánynak valóságos

labirintusnak tűnt, ám Tom otthonosan eligazodott benne.

Fellifteztek az előcsarnokba, átmentek a detektoros bejáraton, a

biztonsági őrök barátságosan intettek O'Shannonnak és a recepcióhoz

irányították Sashát, ahol kiállították a belépőjét, amit a pulóverére

csíptettek. Aztán megint lifteztek, újabb és újabb folyosók

útvesztőiben kanyarogtak, végül Tom, maga előtt terelve a lányt,

benyitott egy ajtón.

Bemutatom Sasha Andersont – közölte az íróasztal mögött ülő

férfival. Aztán a lányhoz fordult. – Ő az egyik nagyfőnök. Légy

hozzá kedves. Megígérte, ha eltüntetem a hajszálrepedéseket,

karácsonyra leszereltet.

A férfi felállt és elébük ment. Kezet nyújtott Sashának.

Örülök, hogy megismerhetem. Foglaljon helyet.

Sasha csak akkor vette észre, hogy még vagy öten ülnek a

szobában, amikor beljebb lépett. Visszapillantott Sanóra, de az

mindössze rákacsintott és villámgyorsan eltűnt. Természetesen az

ajtónak háttal álló széket kínálták fel neki. Már-már elsütött egy

pikírt megjegyzést, de még idejében meggondolta magát és inkább

leült.

Kezdjük talán a legelején – javasolta a nagyfőnök.

Hol másutt kezdhetnénk – sóhajtott Sasha. – Kérdezzen!

Kérdezték.

Négy órán keresztül záporoztak rá a kérdések. Néha hallotta, hogy

kinyílik mögötte az ajtó, de nem fordult meg. Pontosan tudta, mikor

áll a szoba túlvégén Sano. Erezte az illatát.

Gyanította, hogy jogtudor is ül a kihallgató különítményben, aki

minden állítását megvizsgálja és ellátja „felhasználható” és

„használhatatlan” címkével. Ami meglepte, hogy nem csupán

tényekről kérdezték, hanem a személyes benyomásaira is kíváncsiak

voltak. Láthatóan készültek Sasha Andersonból, s ez egy kicsit

feszélyezte. Mindazonáltal a legapróbb részletekig megfelelt minden

kérdésre. Egyetlen egy pillanatig hezitált csak, amikor azt firtatták,

miképp jött rá, hogy hová rejtette el Hardy az annyit keresett „adut”,

mi volt az, és miért nem adta át azonnal, mint bizonyítékot, a

nyomozást vezető Dexternek? Tudta, ezzel törvényadta joguknál

fogva megszorongathatják, ha akarják, hiszen valóban tárgyi

bizonyítékot tartott vissza.

Másképp fogalmaznék – villantotta fel legszebb mosolyát,

miközben sebesen járt az agya. – Örököltem egy ingatlant, aminek

létezéséről tulajdonképpen már meg is feledkeztem. Elmentem hát

szétnézni. Találtam egy dobozt, benne egy CD-t. Az én földemen

volt. Nem vagyok köteles tudni, ki tette oda. A CD-t megnéztem, és

rájöttem, nem engem illett. Odaadtam valakinek, akit viszont érintett

a tartalma, ami merőben magántermészetű volt. Mondhatni, intim.

De Mark Hardy rejtette el ott a CD-t.

Talán – vont vállat Sasha.

Tárgyi bizonyíték volt.

Amennyiben bebizonyítják, hogy Mark rejtette el.

A nagyfőnök lenyelt egy mosolyt. A jogász legyintett. Tovább!

Legnagyobb megkönnyebbülésére nem kérdeztek semmit Thomas

O'Shannon nyomozó-halásszal folytatott, városszerte köztudottá vált

viszonyáról, amelyről pedig jelentés is íródott, tekintve, hogy éjjel-

nappal megfigyelés alatt tartották. Miután története végére ért,

kíváncsian hordozta végig tekintetét az asztal körül ülő férfiakon.

Egyikük sem moccant.

Ennyi – mondta kedvesen, de nyomatékkal.

Megtenné, hogy holnap újra visszajön? – kérdezte végül

egyikük.

Sasha szívesen megtudakolta volna, vajon miért? Netán újra és

újra végigmondatják vele a sztorit? De csak bólintott. A nagyfőnök

felállt és kikísérte a folyosóra.

Az a helyzet – mondta, miközben megállt a kávéautomata

mellett és aprót szórt a gépbe –, hogy a jogászaink most ízekre szedik

mindazt, amit elmesélt. Körülbelül száz aspektusból fogják

megvizsgálni, hogy érdemes-e eljárást indítani maga ellen bizonyíték

megsemmisítése miatt, avagy sem. – Sasha kezébe nyomta az egyik

papírpoharat. – Annak ellenére ezt fogják tenni, hogy tulajdonképpen

meg kellene köszönnünk, persze nem plénum előtt, amiért olyan

irányba kavarta meg az ügyet, hogy Hopkins kénytelen felfedni az

egész droghálózatot. És ha nagyon akarjuk, még a Hardy gyilkosság

miatt is piszkálhatjuk magát, hiszen azt Morandi az istennek sem

akarja elismerni. Hát ezért kell visszajönnie holnap.

Ítélethirdetés?

Valami olyasmi. Különben hogy érzi magát? Azt hallottam,

nagyon megkínozta az a barom.

Pocsékul érzem magam. Azt hittem, előadom a sztorimat és

mehetek isten hírével. Engedjük el egymást – Sasha egyenesen a

nagyfőnök szemébe nézett. – Az újságírók és a tévések vadásznak

rám odahaza, itt senki sem keres, senki nem tudja, hogy itt vagyok,

még a volt kollégáim sem a rádiónál. Addig nem tudnak a

hollétemről, amíg én nem akarom.

Zsarol? – vigyorodott el a férfi.

Sasha elnevette magát. – Megpróbálom. Bár még kezdő vagyok a

szakmában, sokat tanultam maguktól. Kössünk alkut, így szokták

kezdeni, igaz? Szálljanak le rólam, felejtsenek el, én meg egy életre

befogom a szám, annál is inkább, mert leghőbb vágyam, hogy minél

hamarabb elfelejtsem az egészet. Soha többé nem fogunk hallani

egymásról.

Ebben ne legyen olyan biztos. Úgy tudom, számos rádió és

tévécsatorna készül ajánlatot tenni magának.

Na és? Gondolja, hogy a két szép szememért fognak

megkeresni? Én az előbb tettem egy ajánlatot. Siessen. Ha jobban

belegondolok, csöppet sem nagy ügy kideríteni, hogy a kiadóm és az

ügynököm chicagói.

Ügyes nő maga, Sasha. És okos. De nem lenne jó zsaroló, ahhoz

túl tisztességes. Mi volt azon a CD-n? Hopkins? Terryan?

A lány tűnődve vonta össze a szemöldökét, homlokán megfeszült

a varratos seb. – Milyen CD-n? Ki az a Hopkins?

A férfi a szemetesbe hajította a kiürült papírpoharat. – Oké. A

holnapi viszontlátásra. Isten hozta Chicagóban!

*

Mérgében rászabadult a városra. Keresztül-kasul taxizta, és

végigjárta az útjába eső összes áruházat. Este hatra beszélt meg

randevút Brandonnal, a kiadójával, akinek a biztonság kedvéért a

lelkére kötötte, hogy ha véletlenül valaki érdeklődne utána, a világért

se kottyantsa el, hogy a városban van. Valami rendes ruhát szeretett

volna felvenni este, tudván, hogy Brandon az elegáns és felkapott

helyek rabja és rajongója, ám kedvét szegte minden egyes tükör,

amelyikbe belepillantott. Hiába veszi meg a legdrágább rongyot, ha

legelőbb egy plasztikai műtétre lenne szüksége.

Hirtelen ötlettől vezérelve beült egy szépségszalonba, ahol kerek-

perec közölte, hogy fontos randevúja lesz, és szeretné, ha minden

zavarót eltüntetnének róla. Megtették. Az új, fejtetőről a homlokba

hulló frizura eltakarta a sebhelyet, s profi módon kisminkelték.

Jelentősen feljavult közérzetének hála, hamar talált egy kellőképpen

flancos ruhát is, már csak a hozzávaló kiegészítőket kellett

beszereznie.

Miközben a bizsuk közt válogatott, hirtelen megakadt a szeme egy

kék féldrágakőből készült, szkarabeusz bogarat mintázó brosstűn.

Azonnal Ellen jutott az eszébe róla, hogy milyen fanatikusan hisz

ebben a bogárban gyerekkora óta. Elmosolyodott a kék

szkarabeuszról kitalált mesékre gondolva. Ellen rég felhagyott a

meseírással, de néha, ha méregbe gurult, azt kiabálta: és igenis, van

kék szkarabeusz! Persze, ilyenkor csak Sasha értette, mire mondja.

Azonnal otthagyta az elétett ékszerkupacot és a kék bogárra

mutatott.

Hibás termék – figyelmeztette az eladó. – Színvak volt a

készítője, azt hiszem, véletlenül vettük át a többi zölddel. Ha valaki

szkarabeuszt akar venni, ragaszkodik hozzá, hogy olyan legyen, mint

a valódi. Zöld.

Nekem tökéletesen megfelel – biztosította Sasha és

díszcsomagolást kért.

Az járt a fejében, hogy Ellennek szép karácsonya lesz. Nelsontól

jegygyűrűt kap, ő pedig végre bebizonyíthatja neki, hogy igenis, van

kék szkarabeusz, hogy a mesék néha életre kelnek. Sosem volt

nagyravágyó lány. Egyszerű, szép álmai voltak. Egy gyűrű a szeretett

férfitól és egy meseálmodásra késztető kék szkarabeusz. Már csak az

a kérdés, miként juttassa el hozzá karácsony estig? Talán Dona még

nem indult haza… Elvihetné ezt a csomagocskát… Azt szerette

volna, ha ez is ott lenne a fa alatt, Nelson gyűrűje mellett. Ellen

megértené az üzenetet: az álmok olykor teljesülnek, s ő tiszta szívvel

kíván neki nagyon sok boldogságot a távolból. Végül is, annyi

mindent köszönhet Ellennek és George-nak…

Ahogy belépett Sano lakásába, máris a telefonra vetette magát.

Nelson vette fel a kagylót, beszűrődött a vonalba a kocsma zaja.

Jó, hogy hívsz, minden rendben van veled? – Nelson hangja

jókedvűen csengett. – Itt állati nagy a felfordulás. Még mindig a

házad körül tanyáznak, felforgatták utánad a várost, de szép lassan

feladják. Hazaérsz karácsonyra?

Nem hiszem. Az Iroda malmai lassan őrölnek, és engem is itt

akarnak tartani egy darabig.

Lecsuknak végre? – ugratta a férfi.

Ne reménykedj. Jobb is, ha nélkülem karácsonyoztok, tekintve,

hogy jeles alkalom lesz, ha még nem dobtad a tengerbe a gyűrűt.

Dehogy dobtam. Remélem, nem járt el a szád?

Sose rontanék el egy ilyen meglepetést. Inkább fokoznám. Dona

mikor érkezik?

Talán két-három nap múlva. Hátra van még egy vizsgája. Azt

mondta, még telefonál, merthogy pocsék az idő arrafelé,

bizonytalanok a repülőjáratok.

Igazat mondott. Hát… Akkor minden jót. Nagyon fogtok

hiányozni. És még egyszer köszönök mindent! – Sasha

megnyugodva tette le a kagylót. Minden rendben, Dona még a

városban van. Egyszerűen elviszi neki a csomagot és megkéri, hogy

tegye le otthon a fa alá a kék szkarabeuszt.

Jókedvűen dudorászott, miközben átöltözött. Hosszú idő óta

először élvezte a szép, drága anyagok tapintását, a selyemharisnyát, a

ruha lágy kelméjét, a parfüm vérlázítóan erotikus illatát. Olyan

Hamupipőkének érezte magát, aki most három éjre hercegnőnek

öltözik ugyan, de tudja, nemsokára visszaveszi régi gönceit, már csak

azért is, mert efféle gálaszerelésben nem igazán tanácsos hajóra

szállni. Azon a részletkérdésen most átsiklott, hogy egyelőre fogalma

sincs, merre fog tartani az a „hajó”, merre veszik az irányt, ha végre

elszabadulnak Chicagóból.

Végre kulcscsörgést hallott, Sano is megérkezett, készen arra az

áldozatra, hogy elkísérje őt a város legflancosabb éttermébe. A férfi

belépett a nappaliba, aztán kővé dermedt. Lenézett a kezében tartott

kulcscsomóra, vajon jó lakásba jött-e be. Nem ismerte a szoba

közepén forgolódó nőt. Hajlékony, karcsú alakja ismerősnek tetszett,

de a csomagolás zavarba hozta. Túl jól sikerült.

Nem megyek veled sehova – jelentette ki. – Légszomjam lesz

egész este, ha rád nézek.

Ez volt a szándékom – nyugtázta a bókot Sasha. – Nem is

emlékszem, mikor volt rajtam utoljára rendes ruha.

Rendes? – hüledezett a férfi. – Ez a ruha nem rendes. Ez a rongy

kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát. Megyek, veszek egy hideg

zuhanyt, aztán hosszan fogok válogatni a nyakkendőim között.

Félóra múltán, indulásra készen elképedve bámulták egymást. –

Mintha jelmezbálba mennénk – állapította meg Sasha, akit meg Sano

eleganciája ejtett újra zavarba.

Ne nagyon álmélkodj, mindössze három öltönyöm van és ez a

legjobb. Egyébként nagyon utálom. Szerintem tépjük le egymásról a

ruhát és bújjunk ágyba. – Mivel félig-meddig komolyan is gondolta,

amit mondott, Sasha gyorsan kisiklott a karjai közül és szélesre tárta

a bejárati ajtót.

*

A vacsora végül egész hangulatosra sikeredett. Brandon a leg

kellemesebb társalgók egyike volt, akit Sasha valaha is ismeri,

szeretett beszélni, de legalább jó történetei voltak és kellő

figyelemmel tudott hallgatni másokat is. Sano leginkább azon

szórakozott, mennyire lubickol Sasha ebben az újdonsült „femme

fatale” szerepben, és mennyire élvezi a l'art pour l'art vívott

szellemes szócsatát Brandonnal.

Esze ágában sem volt megzavarni őket a játékban, inkább

hátradőlt és élvezte a színielőadást, mint pár héttel ezelőtt Nelson

kocsmájában a Shakespeare-estet. Mellesleg elgyönyörködött a

lányban, sokadik arcában, és legszívesebben tudatta volna

mindenkivel, aki elment az asztaluk mellett, hogy ez a káprázatos nő

az övé.

Brandon mindegyre azt próbálta meg kiszedni Sashából, mikor áll

végre neki a következő könyvnek és miről fog szólni. A „Nicholas

története” sikerén felbuzdulva ő maga javasolta, hogy a következő is

valamiféle tényregény legyen. A lány fejében egy ideje már

formálódott a gondolat – főleg azóta, hogy elhatározta, Sanóval

megy, ha kell a világ végére is –, hogy az Éjfélig legjobb témáit és

történeteit járja körbe alaposabban, ezt pedig a világ bármely pontján

megteheti. Brandon, aki ugyan csak pár adást hallott, áldását adta az

ötletre. Nagyon szerette volna rávenni Sashát, hogy fogadja el

valamelyik rádió felkínált állását, de a lány azzal hárította el, hogy

egy időre elege van a rádiózásból.

Végül kiegyeztek abban, hogy ha valami érdekes témára bukkan,

akkor alkalmanként vállalja a rádiótudósító szerepét, az ügynöke

pedig – természetesen – Brandon lesz. Végezetül Brandon igen

diszkréten átnyújtott egy csekket Nicholas történetének épp utcára

került második kiadásért, megjegyezvén, hogy ennél kedvesebb

karácsonyi ajándékkal nem is lephették volna meg egymást.

Kilenc után búcsúztak el, Sasha Sanóba karolva lépett ki a

fényárban úszó havas utcára. A férfi azt hitte, a kirakatok érdeklik,

de aztán rájött, hogy az utcatáblákat nézegeti. Amikor megálltak a

kocsi mellett, megkérdezte:

Messze vagyunk a Vernon Street-től?

Valahol az egyetemi campus környékén van. Netán hírét vetted

egy ottani áruháznak?

Elismerem – nézett bűnbánóan Sasha – kissé rohamszerűen tört

rám a vásárlási hisztéria, de már múlóban van. Viszont találtam egy

kék szkarabeuszt Ellennek. Ma délután beszéltem George-dzsal,

Dona, a lánya még a városban van, csak pár nap múlva megy haza,

és szeretném, ha Ellen ott találná a szkarabeuszt a fa alatt, Nelson

eljegyzési gyűrűjével együtt, mert így egyszerre kapná meg mindazt,

amire vágyott.

Kék szkarabeusz – mosolyodott el Sano. – Már megint az a

bogár!

Arra gondoltam, Dona elvihetné, mert mi úgysem szabadulunk

innen karácsonyig.

Nem nagyon. Már csak négy nap. Ha nem történik csoda, újévig

ittragadunk.

Tudtad, hogy rám fog szállni a főnököd?

Nem annyira ő, mint inkább a jogászaink. Szerintem még most

is ott ülnek, és azon agyainak, kit, hogyan, miért lehetne

megszorongatni.

Sasha beszállt az autóba. – De miért velem vacakolnak, ahelyett,

hogy Hopkinst gyötörnék?

Mert a vérükben van. Hopkinst pedig gyötrik, ne aggódj. Az

egész Terryan stáb a városban van, Albertet is ideszállították a

legnagyobb titokban, és fogát csikorgatva ugyan, de dalol, miközben

kőkemény alkut folytatnak ügyvédek, ügyészek. A nagyfőnök

például ma Laura Terryannal tölti az estét egy szigorúan

lehallgatásbiztos szobában. Az üzlet vagy megköttetik ma éjjel, vagy

soha. Ez az a helyzet, amikor mindkét félnek minden perc számít.

Besorjáztak az autóáradatba, és a káprázatosan csillogó

karácsonyi díszbe öltöztetett belvárosi utakon nyugat felé tartottak.

Az University of Illinois campusa mellett elhaladva Sasha kimutatott

az ablakon.

Nagyapa azt szerette volna, ha én is idejárok. Szörnyen büszke

lett volna, ha itt szerzek diplomát. A végén már annak is örült, hogy

egyáltalán lediplomáztam. Akkoriban ugyanis inkább festő szerettem

volna lenni, aztán meg színésznő. Ebből kifolyólag rengeteg tányért

mosogattam az egyetem után.

Hol?

Hol nem? Azt könnyebb lenne felsorolni.

Soha egyetlen képedet sem láttam.

Mert mindet elégettem. Sajnos, be kellett látnom, reménytelenül

tehetségtelen vagyok. A színpadhoz vezető út pedig oly rögös volt,

hogy folyton pofára estem. Ez már a Vernon Street?

Mindjárt ott vagyunk. Nincs túl késő egy váratlan látogatáshoz?

Nem kéne legalább odaszólnod?

Ugyan, még tíz óra sincs. Ilyenkor még minden normális

egyetemista magol, szerelmi vagy társasági életet él, és azon tűnődik,

mit hazudjon, hogy ne kelljen hazamennie karácsonyozni. Azt nem

állítom, hogy nagyon fog nekünk örülni, de azt a pár percet kibírja,

amíg a lelkére kötöm, mit tegyen a csomaggal.

Nem vagytok jóban? – Sano befordult a sarkon és a

házszámokat figyelve lehúzódott az úttest szélére.

Nekem semmi bajom vele, de ő a fejébe vette, hogy orrolok rá,

amiért összeszűrte a levet Markkal, s attól fogva nagyon kerülte a

társaságomat.

És tényleg nem orroltál rá?

Jaj, Sano! – csattant fel Sasha, miközben a táskájában

kotorászott a csomagocska után. – Kedveltem Donát, a szemem előtt

nőtt fel. Ha valamiért mérges voltam, az csakis azért volt, mert egy

ilyen szoknyabolonddal állt össze, mint Mark Hardy, aki néhány

hónap után úgy hajítja el a nőit, mint a megunt zoknijait szokta.

Gyanítom, hogy Donával is így történt.

Tom leparkolt és kiszálltak. A feltámadó szél hóörvényt kavart a

karácsonyi égőfüzérek fénykörében. A kapu melletti falon hosszan

böngészték a lakónévsort, de Dona Nelson nevét nem lelték.

Úgy tudom, harmadik emelet 25-ös lakás – mondta Sasha. –

Nézd – bökött a gombra itt nem szerepel a név…

A kaputelefonban nem kérdeztek semmit, azonnal felberregett a

jelző. Sano kicsit megbökte a kaput, és máris bent voltak az

épületben. A házra egykor portás felügyelhetett, mert a lifttel

szemben állt egy pultféleség, most azonban egy lelket sem láttak.

Fellifteztek a harmadikra, s nézniük sem kellett a számozást, azonnal

tudták, melyik lakásba kell becsöngetniük; zene szüremlett ki és

zsivaj.

Nem megmondtam? Vizsgára készülnek a gyerekek – grimaszolt

némi nosztalgiával a hangjában Sasha.

A csengő nem működött, többször is kopogtak, mire végre valaki

hajlandó volt ajtót nyitni. Fiatal, csontsovány, erősen festett lány

nézett rájuk a küszöbről.

Igen? – kérdezte köszönés helyett. – Hangos a zene?

Minket speciel nem zavar – mosolygott rá Sasha. – Donát

keressük.

Kicsodát?

Donát. Dona Nelsont.

A lány tanácstalanul megvonta a vállát. – Nem ismerem. Talán az

előző bérlő volt. Én csak ősz óta lakom itt.

Melyik egyetemre jár?

Az Illinois-ra.

Dona Nelson is odajár.

És még néhány ezren. Várjanak, talán a többiek ismerik. –

Becsapta orruk előtt az ajtót, és hallották, ahogy elordítja magát: –

Hé, valami Dona Nelsont keresnek, ismeri közületek valaki?

A vidám zsibongás nem akart abbamaradni, már azt hitték az ifjú

démon megfeledkezett róluk, amikor újra feltépte az ajtót és kurtán

közölte: – Nem ismerjük. Jó éjt!

Várjon csak! Hol találjuk a gondnokot?

A földszinten. De hiába mószerolnak be a zene miatt, az egyik

szomszéd elutazott, a másik meg süket.

Vagy tíz percig keresgéltek az előcsarnokban, mire az alagsorból

előbukkant egy szerelőruhás férfi. Olajos kezét a nadrágjába törölte,

erős sörszag áradt belőle, és mindketten biztosra vették, hogy a

konyhája pucér nők fényképeivel van kitapétázva.

A fűtést javítottam – magyarázta. – Maguknak mi a

problémájuk?

Keresünk valakit, aki állítólag itt lakik. Dona Nelsont.

A férfi gondolkodás nélkül megrázta a fejét. – Nem ismerem.

Tom a zsebébe nyúlt és elővette a jelvényét. Ledobta a pultra, s

elég időt hagyott a gondnoknak, hogy megeméssze a látványt.

Dona Nelsont keressük – ismételte meg.

Már nem lakik itt.

Mióta?

Egy éve elment. Azóta.

Bővebben – bökött a jelvényre Tom. Nagyon zsarus volt a

stílusa, de ez most az egyszer nem zavarta Sashát.

A férfi a fejét vakargatta, a hajába kente a maradék olajat, de észre

sem vette. – Ha maga zsaru, tudnia kéne a dologról

Nézze meg alaposabban a jelvényt. Szövetségi nyomozó

vagyok.

Hát… – húzta a szót a gondnok –, akkor sem tudok többet

mondani annál, mint amit a rendőröknek elmondtam. A lány az

anyjával lakott itt, a harmadikon, a 25-ösben. Mis Nelson már vagy

öt éve bérelte a lakást, amikor a lánya hozzáköltözött. Egyetemre

járt. Aztán egy éve elment és soha többet nem látta senki. Az anyja

néhány nap múlva jelentette az eltűnését, akkor érdeklődtek először a

zsaruk. Aztán a nyál elején visszajöttek és elvitték Mrs. Nelsont.

Vissza se jött, nem tudom, mi történt, de pár hét múlva egy férfi

közölte, hogy az asszony elköltözik, a holmiját is elvitte és kiürítette

a lakást. Volt rá hivatalos engedélye, merthogy Mrs. Nelsont

kórházban kezelik, vagy inkább valamiféle intézetbe dugták. –

Bizalmasan közelebb hajolt. – Valami fura betegsége volt neki, már

úgy értem, sosem volt teljesen rendben itt – kocogtatta meg a

homlokát. – Elég sokat volt addig is kórházban, olyankor mindig

nagy élet folyt a 25-ösben.

Ki volt az a férfi?

Fogalmam sincs. Bemutatta a papírt, rendben volt azon minden

pecsét. Az okmányt néztem, nem a fazont. Nem sokkal később

beköltözött az új lakó, az is egyetemista, az is bulizik, de nem sok

vizet zavar. Az egyik olyan, mint a másik.

Nem tudja, melyik intézetbe vitték Mrs. Nelsont?

Nem.

Hová küldik utána a postáját?

Egy postafiókszámra. De szinte semmi nem érkezett a nevére.

Amíg elment megkeresni a fecnit, amire felírta, Sasha döbbenten

meredt Tomra. – Te érted ezt?

O'Shannon nem felelt. Zsebre vágta a jelvényét és cigarettára

gyújtott.

Dona pár nap múlva hazamegy, de nem tudjuk, honnan –

tűnődött hangosan Sasha.

A gondnok visszatért egy postafiókszámmal, amelyet a főpostán

béreltek Mrs. Diana Nelson névre.

A zsaruk megtalálták a lányt? – kérdezte Tom.

Gondolom, igen. De mondom, én egy jó éve nem láttam. Lehet,

hogy másutt találta meg a boldogságot. Kérdezgették az eltűnése

idején, hogy mifélékkel járt össze, de honnan tudnám? Ötven lakás

van a házban, a felét egyetemisták bérlik, jönnek, mennek, mint a

fájás, őt is csak azért jegyeztem meg, mert az anyja már régóta itt

lakott. Amúgy kicsit kótyagos csajnak tűnt, de hát… – széttárta a

karját, és sajnálkozva hozzátette: – Nem tudok ennél többet mondani.

Kiléptek az utcára. Sasha még mindig a kezében tartotta a cifra

dobozba csomagolt kék szkarabeuszt. Tom szó nélkül megszaporázta

lépteit, alig bírta utolérni.

Hazaviszlek, aztán van egy kis dolgom – mondta, miközben

kinyitotta Sashának a kocsiajtót.

Szó sem lehet róla. Veled megyek.

Tom tűnődött egy darabig, aztán beleegyezően bólintott. – Jó,

gyere velem. Még az is lehet, hogy szükségem lesz rád.

Szeretem ezt hallani – dőlt hátra a lány. – Nagyon piszkálja a

csőrömet ez a rejtély. Bár lehet, hogy nem kellene beleavatkozunk

valakinek a magánéletébe. Ha Dona hazudik az apjának, nyilván

megvan rá az oka, és nem feltétlenül tartozik ránk.

Lehet, hogy nem tartozik ránk, de az is lehet, hogy igen – felelte

talányosan Tom. Elővette a mobilját, bepötyögött egy számot, s

miután bemutatkozott és hosszan örültek egymásnak valakivel a

vonal túlvégén, megkérdezte: – Beugorhatnék hozzátok úgy egy

félóra múlva? Nagyszerű, köszönöm.

Hova megyünk?

A rendőrségi központba.

A forgalom valamelyest csillapodott. A lány csöndesen nézte a

volánnál ülő férfi arcélét, és hirtelen nagyon rossz érzése támadt.

Legszívesebben rákiáltott volna, hogy forduljon vissza, menjenek a

lakásába, csomagoljanak össze és tűnjenek el nyom nélkül, most

rögtön. Az utcai fények végigsiklottak Tom arcán, nyakán,

megvillantak a fehér inggallér fölött húzódó hegen, és Sashának

megint csak összeszorult a szíve: Sano zsaru, akinek egyszer már

elvágták a torkát.

Nagydarab, vörös hajú civil ruhás férfi ácsorgott a bejáratnál.

Amint meglátta Tomot, eldobta a cigarettáját és szólón mosollyal

sietett elébe.

Hol a pokolban voltál, ezer éve nem láttalak! Azt hittem, idén

sem isszuk meg a karácsonyi sörünket. Még szerencse, hogy akarsz

tőlem valamit, különben ide se dugtad volna a pofádat, igaz,

nagymenő?

Bemutatom O'Brian hadnagyot – bontakozott ki a medve

öleléséből Tom. – Ő pedig Sasha Anderson.

Az asszisztensed, mi? – vágta hátba a zsaru. – És épp

inkognitóban vagytok. Na gyertek, a kávé pont olyan pocsék, mint

volt, de a vendégeim vagytok. Közben elmondhatod, mit akarsz.

Ez nem volt olyan egyszerű. A rendőrségen Tom nagyon is

népszerűnek bizonyult, pedig a hekusok általában nem szívlelik a

szövetségieket. Jó húsz percbe tellett, míg végre elértek az

automatáig, mert mindenki váltani akart vele pár szót. Végül a

valóban pocsék kávéval a kezükben letelepedtek, és Tom néhány

mondatban összefoglalta, miért jöttek.

Nem emlékszem az ügyre, de ez nem jelent semmit. Azonnal

utánanézünk. – O'Brian játszott egy kicsit a komputeren, aztán

kiüvöltött: – Itt van Green?

Hol másutt lenne? Elvégre hatkor lejárt a munkaideje – kiabáltak

vissza kintről. – Green, fel se vedd a kabátod, a hadnagy eped érted.

Alacsony, kopaszodó, ám nagyon is kisportolt testű férfi nyitott be

bosszúsan. – Most éppen miért akarsz lecseszni? Baromira fáradt

vagyok, tudod, mennék már haza… – Meglátta O'Shannont. – Jé, te

még élsz? Én azt hittem, egy életre megszabadítottak tőled, amikor

elvágták a torkod. Na nem baj, éppenséggel örülhetek is neked,

lökjétek, mit akartok.

Dona Nelson – mondta tömören Tom. – Egy éve jelentették az

eltűnését.

Ugye van fogalmad, mi minden tud történni mifelénk egy év

alatt? Várj, hadd gondolkodjam. Hadnagy, odaengedsz a gépedhez,

vagy fussak egy kört?

O'Brian átadta a helyét Greennek és közben Sashát gusztálta.

Megvan az akta, már emlékszem is – jelentette kisvártatva

Green, s mintha elfútták volna a fáradtságát. – Az anyja jelentette be,

hogy eltűnt a lánya, valami szilveszteri partira ment, ahonnan nem

tért vissza. Nem vettük túl komolyan, elvégre a lány nagykorú volt,

huszonegy éves és egyetemista. Mindennapos ügy. Aztán két hét

múlva sem került elő, sőt, a szemesztert sem kezdte meg. Ekkor

kezdtük keresni. Hangsúlyozom, legalább kétszáz eltűnésünk volt

akkor, megtettük, amit tudtunk. Az anyja állandóan a nyakunkra járt,

de valami nem stimmelt vele, később kiderült, hogy Alzheimer-

kóros, hol tiszta az agya, hol meg töksötét, egyszer arra sem

emlékezett, hogy megtette a bejelentést, máskor meg a legapróbb

részletekre is rákérdezett, szóval tiszta hullámvasút volt beszélgetni

vele. Aztán ahogy az lenni szokott, a lány rákerült az eltűntek

országos listájára. De semmi nyom. Közben találtunk vízihullát, nem

is egyet, a szeméttelepről is előkerült néhány oszló tetem, egyik sem

ő volt.

Sasha felsóhajtott.

Nyáron elvittétek Mrs. Nelsont – mondta halkan Tom.

Innentől kacifántosodik a dolog. Június 5-én találtunk egy

akasztott nőt, a vasúti hídról vetette le magát, kötéllel a nyakában.

Minden kétséget kizáróan öngyilkosságot követett el, viszont tele

volt droggal és nem sokkal a halála előtt partiba dobhatták, mert… –

Sashára pillantott –, szóval alaposan szét volt izélve. Nem volt nála

semmilyen irat, ráadásul vasoszlopnak ütődött, amikor levetette

magát, az arca egy része szétzúzódott. Ujjlenyomata ismeretlen, nem

volt nyilvántartva. Fogsora teljesen hibátlan, különös ismertető jegye

nulla. Miután minden ismeretlen hulla esetében rutinszerűen

végigmegyünk az eltűnt személyek listáján, a személyleírás alapján

lehetett éppenséggel Dona Nelson is. Meg Jennifer, Mary és Julia

Akárki is. Mindenesetre behívattuk Mrs. Nelsont azonosítani. Nem

ismerte fel. Ekkor felhívtuk Dona Nelson apját egy oregoni

kisvárosban. Idejött az asszonnyal együtt, aki akkor már nagyon

rosszul volt. De amikor ezúttal megmutattuk a holttestet, az asszony

zokogni kezdett, hogy „Dona, Dona, elveszett a kiskutya”, a férfi

azonban határozottan állította, hogy az ott nem az ő lánya. Mrs.

Nelson akkorra már gyakorlatilag beszámíthatatlan volt, be is dugták

menten egy intézetbe, és soha többet nem jutottunk vele semmire.

És a férfi? – kérdezte szoruló torokkal Tom.

Egy csöppet sem volt kiborulva, ergo biztosra vettük, hogy a

lány nem Dona Nelson.

Ujjlenyomatot pedig nem tudtatok szerezni, igaz?

Green meglepetten kapta fel a fejét. – Pontosan. A halott lányét

levettük, de nem volt mivel összehasonlítani. Ez némileg a mi

sarunk. Az anyja ugye előszörre nem azonosította, megnyugodva

hazament. Másodszor az apa nem azonosította, az asszony meg

összevissza beszélt, sírt és valami kiskutyát emlegetett, aki szintén

elveszett. Mivel az arc elég roncsolt volt, egy idő után észbe kaptunk,

hogy a lakásban, ahonnan Dona Nelson szilveszter éjén távozott,

talán maradt valami ujjlenyomat, ami ha másra nem, hát legalább

arra jó, hogy kizárjuk: az akasztott hulla nem Dona Nelson. De mire

odaértünk, az asszony intézetben őrült tovább, a bérletet felmondták,

a férj kiürítette a lakást, és a kéglit épp újrafestette a tulaj. Semmit

nem találtunk. Fél év után, mivel senki nem kereste, eltemettük.

N. N. fejfa alá? – kérdezte Tom, majd a lány kérdő pillantására

megmagyarázta: – N. N. Név Nélküli.

Igen. Hivatalosan még ma is keressük Dona Nelsont.

Hajlandó lennél megnézni a fényképeket? – fordult Sashához

Tom.

A lány kábultan igent intett. Green kiment és nemsokára egy pár

fotóval tért vissza. Sasha, mint oly sokszor, amikor időt akart nyerni,

most is rágyújtott. Aztán kinyújtotta kezét és elvette a képeket.

Arcizma sem rezdült, amikor mindet alaposan áttanulmányozta. Az

egyiken a halott lány kevésbé sérült profilja látszott – egész teste

beleremegett a látványba.

Dona Nelson. Megesküdnék rá, hogy ez a lány a képen Dona. –

A kezébe temette az arcát. Úgy érezte, felrobban az agya.

Hát ez némileg megkavarja a dolgokat – hümmögte Green.

Az öngyilkosság tényén nem változtat – bökött az aktára

O'Brian.

Azon nem. Viszont belenyúlik egy olyan ügybe, amin épp most

dolgozunk. Tegyétek meg nekem, hogy reggelre az egész aktát

átkülditek a szövetségiekhez. És nagy szívesség lenne az is, ha

reggelre kiderítenétek, hogy ki bérli ezt a postafiókot – nyújtotta át a

cédulát a hadnagynak.

Oké – mondta morogva O'Brian de tudd, hogy nem a

szövetségieknek teszünk szívességet, csakis neked.

Nem lesz alkalmam viszonozni. Leszerelek.

Te most hülyéskedsz?

Nem. Visszamegyek délre. De indulás előtt megisszuk azt a sört,

ígérem. Nagyon köszönöm, fiúk. Most mennünk kell, van még egy

csomó dolgunk.

Ilyen asszisztenssel én is szívesen túlóráznék – vigyorgott a

hadnagy, de egyiküket sem dobta fel az élcelődés.

A metsző szélben, amikor már a parkolóban jártak, Sasha hirtelen

öklendezni kezdett. Görcsberándult testtel egy szemetes ládába

kapaszkodott, és hisztériás roham környékezte. Tom megpróbálta

lecsillapítani, de a lány kisiklott a karjai közül.

Ne mondj semmit. Kérlek, könyörgök, ne mondj most semmit!

*

Éjszaka megint felsikoltott, ide-oda dobálta magát és

összefüggéstelen szavakat kiabált egy kék szkarabeuszról. Tom a

komputerénél ült. Ahogy Sasha nagy nehezen elaludt, megkérte a

belépési engedélyt a szövetségiek központi adatbázisába, s bonyolult

jelszavak és egyéb biztonsági előírások után halászni kezdett az

információk óceánjában.

Épp printelt, amikor a lány sikolya belehasított az éjszaka

csöndjébe, de mire odaért az ágyhoz, Sasha már ült, szakadt róla a

víz, hálóingnek használt pólója átnedvesedett.

Nem akarom végiggondolni. Nem akarom végiggondolni –

zsolozsmázta, miközben felhúzott térdeit ölelte.

Akkor gondolj valami másra.

Vissza kell mennem…

Nem teheted. Majd együtt visszamegyünk. Nemsokára, ígérem.

Az a rohadt kék szkarabeusz az oka mindennek! – fakadt ki a

lány. – Mi a fenének volt olyan sürgős? Mi lesz most?

Találok megoldást, Sasha, csak nyugodj meg! De ha kell,

megbilincsellek, hogy el ne mozdulj mellőlem. Nem tehetsz most

semmit, megértetted? A világon semmit. Nem veheted fel a telefont,

nem mehetsz el, nem küldhetsz táviratot, se postagalambot, semmit

nem tehetsz a tudtom nélkül. Megértetted?

Megpróbálom felfogni.

Ne próbálj most felfogni semmit – javasolta fáradtan Tom. –

Legfőképpen pedig…

Tudom, ne csináljak semmit! – csattant fel Sasha és szik rázott a

szeme.

Dühösen kimászott az ágyból és berohant a fürdőszobába Hangos

csattanással vágta be maga után az ajtót. A nyomtató kiköpte az

utolsó lapot is, Tom gondosan a táskájába tette, majd elzárta a gépet.

Gyakorlatilag az ügy lezártnak tekinthető. Minden mozaik a helyére

került. Nem örült neki. Dexter verziója most határozottan

szimpatikusabbnak tűnt. Épp ezért, mit sem törődve az idővel,

felkapta a telefont és felhívta New Orleansban Salvatore Valentét.

Nagybátyja morogva kapta fel a kagylót, aztán Tom hangját

hallva elcsendesedett. Szó nélkül végighallgatta a hosszú,

szerteágazó történetet, még akkor sem vágott közbe, amikor Tom

kiejtette Nicholas nevét. Csak felsóhajtott. Amikor Tom a végére ért,

még mindig hallgatott. Aztán kisvártatva megszólalt.

Ott leszek – mondta.

Tom pontosan ezt várta tőle.

Sasha az istennek sem akart kijönni a fürdőszobából.

Összegörnyedve ült a zuhanyfülkében és folyatta magára a forró

vizet, de így is vacogott. Sano – jobb ötlet híján – maga is levetkőzött

és belépett mellé a vízsugár alá.

Megmossam a hátad?

A lelkem mosd meg.

Megpróbálom. Figyelj csak, ismered a luggert, ugye?

Kétárbocos – nézett rá értetlenül a lány, de legalább felemelte

tekintetét a kőről.

Vagy három. Rendkívül gyors, jó mozgású hajó. Annyira jól

navigálható volt, hogy a csempészek és a kalózok kedvence lett. Épp

ezért a régi angol törvények meg is tiltották, hogy magánszemélyek

építsenek vagy birtokoljanak ilyen hajót.

Es hol van itt a lélekmosoda?

Sano elmosolyodott. – Ez a hajó maga a lélekmosoda. Egy ilyet

akarok készíteni, persze modernebb kivitelben és ne aggódj, lesz

rajta motor is és mindig lesz part, ahol kiköthet.

És ha elindulsz, de közben kiderül, hogy nincs másik part?

Van. Mondd csak, ha nem jövök utánad a Szigetről, akkor mit

tettél volna?

Sasha feltartotta a fejét, hogy az arcát ostorozzák a vízsugarak.

Sano már azt hitte, sosem fog válaszolni. A lány kisimította arcából

az ázott tincseket és nagyon komolyan a férfi szemébe nézett.

Akkor, lelkem, mostanára már megőrülök, vagy eladom ingem,

gatyám, felülök a repülőre, meg sem állok a Szigetig, ahol addig

várlak, amíg téged vissza nem vet oda a sors. Ami azt illeti – tette

hozzá fanyarul –, épp ezt élem át, pedig megtaláltalak. Megőrültem,

eladom mindenem, felégetem a hidakat és várom, hogy visszakapjam

az Irodától a szigeti fiúmat.

És még te mondod, hogy nincs másik part?

Jól van, Sano. Van másik part. De akkor kapcsoljunk nagyobb

sebességre.

Föld a láthatáron – jelentette a férfi és Sasha, aki megértette, mit

akar ezzel mondani, végre hagyta, hogy átölelje.

*

Ekkora csönd régen volt abban az irodában. Thomas O'Shannon

végighordozta tekintetét a jelenlévőkön. A nagyfőnök arca

rezzenéstelen; Dexteré bosszús, de grimasza csöppet sem ellenséges,

inkább csodálkozó; a jogászok, a beszélgetésre meghívott két zsaru,

O'Brian és Green, s a többiek mind hallgattak.

Az a kurva vizespalack! – morogta az orra alatt Jack Dexter. –

Ez volt a mániád.

Nos? – tette fel a kérdést immár másodszor Tom.

Amennyiben így áll a helyzet, innentől nem a mi hatáskörünkbe

tartozik az ügy. Véletlenül érintkezett egy általunk folytatott

nagyszabású nyomozással. Visszapasszoljuk a helyieknek. A kérésed

azonban szokatlan, sőt, merőben szabályellenes – vakarta meg a fejét

a nagyfőnök. – Ráadásul nem is tudom, miért nekem adod elő.

Amíg a testület tagja vagyok, nem akartam a hátad mögött

cselekedni.

Semmi közöm hozzá. Beszéld meg O'Brian hadnaggyal

Tom a nagydarab vörös férfira nézett, s az bólintott.

Oké, megbeszéljük.

Csak ne itt és ne most – javasolta a főnök. – Van ugyanis még

egy elintéznivalónk. – Benyúlt a fiókba és elővett néhány

hivatalosnak látszó papírt. Megköszörülte a torkát. – Egyébként

holnaptól nem vagy a nagytiszteletű testület tagja. Már amennyiben

nem gondolod meg magad… Ha O'Shannon nyomozó aláírja ezeket

a papírokat, mehet, amerre lát.

Különösen értékelte a grémium, hogy nincs könyvtári tartozásod

– röhögte el magát Dexter.

Tomnak szava akadt. Meglepetését leplezve alaposan

áttanulmányozta az iratokat, pedig közönséges formanyomtatványok

voltak, tele mindenféle pecséttel, már csak az ő aláírása hiányzott.

Mielőtt még bárki újabb felfedezést tenne az üggyel kapcsolatban,

gyorsan aláírta az összes példányt.

Fegyvert, jelvényt – utasította Dexter. Bocsánatkérő, cinkos

mosoly villant a szemében – Tudod, ahogy a múltkor is tetted.

Tom valamivel boldogabban rámolta ki az asztalra

státusszimbólumait. A jogász még mindig az akták közt lapozgatott,

mintha azt remélné, hátha az utolsó pillanatban talál valamit, amibe

még beleköthet.

Sajnálom, hogy elmész tőlünk, de köszönöm, hogy velünk

dolgoztál – állt fel az asztal túloldalán a főnök. – Remélem, meg

vagy elégedve a karácsonyi ajándékkal.

És mi lesz Sasha Andersonnal?

Én tudjam? Állítólag a te nőd!

Vagyis? – firtatta állhatatosan Tom.

Tolmácsolok – avatkozott közbe Jack Dexter. – Tűnjetek el.

Néha majd írjatok. Ha meg nekünk lesz szükségünk rátok, úgyis

megtalálunk. így már világos?

Tom bólintott. Még mindig alig akarta elhinni, hogy mehet a

lakásba csomagolni. Fogalma sem volt, mit kéne mondania, azon

kívül, hogy kösz, fiúk.

Ezt kedveltem benned mindig. Ezt a bőbeszédűséget – cikizte

Dexter. – Meg azt, hogy rendre a hajszálrepedéseket keresgéled.

Akkor én most megyek – intett az ajtó felé Tom.

Menj. Csak ne feledkezz meg a búcsú buliról!

Nem fog, ígérte Thomas O'Shannon és a két rendőrrel a

nyomában kisietetett az irodából. Sasha a folyosó végén a

dohányzóban ücsörgött és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. A

férfi zsebre vágott kézzel megállt előtte. Komoran nézett le rá, aztán

hirtelen elvigyorodott.

Na tűnjünk innen.

Sasha pupillája óriásira tágult, szinte elnyelte. – Azt akarod

mondani, hogy ennek a menetnek vége?

Tom előhúzta egyik kezét az öltönyzsebéből a papírossal együtt,

és meglobogtatta a lány orra előtt. – Ha még mindig úgy gondolod,

mehetünk.

És a másik menet?

Tom a két zsarura mutatott. – Azt hiszem, meghívjuk az urakat

egy-két sörre. Ma szabadnaposak.

És szomjasak – helyeselt Green. – A szokott helyre megyünk?

Hova máshová? – mordult fel O'Brian. – Rendes ír sört akarok

inni, miközben átgondolom a dolgokat.

Sashának fogalma sem volt, miért kell sörözni menni délben, és

mit akar átgondolni a zsaru. Az is meglepte, hogy Sanónak vannak

„szokott helyei”, legalább annyira, mint pár napja az a felfedezés,

hogy egynél több öltönnyel, nyakkendővel, fűtéssel, valamint

turmixgéppel is rendelkezik. A szokott hely egy füstös, közönséges

kocsma volt, közel Tom lakásához, viszont tényleg jó ír barna sört

csapoltak. Sejtette, hogy sajátos rituálé szerint zajlanak a dolgok, de

azon elcsodálkozott, hogy Dona Nelson neve még csak szóba se

került. El nem tudta képzelni, mit akar tenni Sano.

Tom lenyúlt az asztal alá és megszorította a kezét. Épp azt

magyarázta Greennek, hogy mennyivel jobban menne a kis

sportvitorlása, ha luggervitorlázatot szerelne fel.

Átmeneti megoldásnak tűnik a keresztrudas és a hosszvitorlázat

között, de azzal, hogy a trapézalakú luggervitorla keresztrúdját nem

középen, hanem egyharmad osztásnál függeszted fel…

Maga érti, miről beszélnek ezek? – nézett át Sashára a söre fölött

O'Brian.

Valami dereng. A lugger a mániája.

Megesküdtem volna, hogy az valami német pisztoly márka – a

nagydarab zsaru ásított. – Mellesleg a fegyverek sem érdekelnek

különösebben. Ki kér még sört?

Mindenki kért. Sasha feje kezdett elnehezülni. Másfél óra múlva

legszívesebben az asztalra bukott volna. Keveset aludt az utóbbi

napokban, a sör pedig határozottan erős volt, de ez a férfinépet

egyáltalán nem zavarta. A végén már vidáman anekdotáztak,

nagyokat nevettek, és a baseballbajnokság állását taglalták. Csak

akkor kezdtek szedelőzködni, amikor a szürkülettel együtt

megérkezett a menetrendszerűnek tűnő hóvihar is. Hosszan

vitatkoztak azon, ki állja a cechet, végül O'Brian és Green fizetett.

Ellenkező esetben vesztegetésnek minősülne – magyarázta

szuszogva a zsaru. – Na szóval. Meglehetősen túlterhelt a

rendőrségünk, karácsonyig nem hiszem, hogy előkerülne az akta. De

az ünnepek után megérkezik Oregonba. így jó lesz?

Köszönöm, fiúk. Nagyon rendes tőletek.

Á, tényleg túl vagyunk terhelve – legyintett Green. – Nekem

például hat ügyem van egyszerre, négy szimpla gyilkosság, kettő

utcai leszámolás, ráadásul az ünnepek alatt ügyeletes vagyok,

olyankor mindig elszabadul egy-két elmebeteg, akinek az a

rögeszméje, hogy halomra kell lőni a boldog családokat. Hát ennyit a

karácsonyról. Kösz a lugger tippet. Megfontolom.

Mindenki mindenkivel összeölelkezett, hátba veregették egymást

és férfias melankóliával búcsút vettek.

Beavatnál? – kérdezte Sasha, amikor a két imbolygó alak

befordult a sarkon és eltűnt a szemük elől.

Rendes srácok ezek. Egyedül ők fognak hiányozni. Menjünk

gyalog, kicsit fejbe csapott a sör.

Aki szeret hóviharban sétálni, annak igazán kedvében járt az

időjárás. Sasha a maga részéről nem igazán szeretett, de jobbnak

látta, ha nem vitatkozik. Ahhoz képest, hogy amióta csak találkoztak,

Sano folyamatosan délre vágyik, egészen jól tűrte a zord északi

szelet. Hóna alá vonta a lányt és kényelmes tempóban nekivágtak a

pársaroknyi sétának.

Mindössze arról van szó, hogy megkértem a fiúkat, hogy csak

karácsony után érkezzen meg az akta.

A szövetségiek is tudnak erről a kérésről?

Tudnak. Átpasszolták a döntést O'Briannek. Valójában innentől

már nem érdekli őket az ügy.

De karácsony után letartóztatják, ugye?

Igen.

Ez ellen semmit sem tehetsz?

Semmit. És te sem. Meg se próbáld! Ez a kettőnk közti alku: én

haladékot szereztem, te meg befogod a szád.

Látod, már mi is alkudozunk – mondta szemrehányóan Sasha.

Viszont nagyszerű védője lesz. A legjobb, akit ismerek.

Salvatore Valente. Ha minden igaz, holnap már meg is érkezik

Portlandbe. A fiával karácsonyozik.

Látom, mindenkinek megszervezted az ünnepet.

Mindenkinek – megállt és a kabátja alá vonta a lányt. – Bár a

miénket nem így képzeltem el. De nézzük a jó oldalát. Van három

napunk, hogy összecsomagoljuk, ami kell. Aztán visszamegyünk

Oregonba, nálad is kitakarítunk…

Ezt a szanálási programot! Húsvétra mit tervezel? Ne is mondd,

tudom. Egy luggert.

Ha inkább gaff szkúnert szeretnél, csak egy szavadba kerül.

Sasha szerette volna megtudakolni, mégis, hol óhajtja Sano

megfaragni álmai hajóját, de juszt se tette. Inkább hozzásimult. Már

nem zavarta sem a szél, sem a hó. Minden testi-lelki fájdalma

ellenére nagyon elszántnak, erősnek és szerelmesnek érezte magát

ahhoz, hogy félresöpörjön olyan apró-cseprő, merőben mellékes

kérdést, hogy hol fognak lakni. És a férfi, mint már annyiszor, most

is olvasott a csöndjében. Hálából kimondta azt, amit egy hónapja

Nelson kocsmájában még nem mert hangosan a Shakespeare-től és

whiskytől megrészegült lány szemébe mondani, mert attól félt,

nevetségesen szentimentálisan hangzik: – „Itt állok hát, hogy

mindent elfeledj, s felejtem, hogy volt máshol otthonom.”2

2 Mészöly Dezső fordítása

4.

Incantesimo

RONTÁS VAGY VARÁZSLAT? Ha rontás, van-e olyan mágia,

melynek segítségével vissza lehet fordítani varázzsá? Ha varázslat,

miféle mágiával lehet megóvni a rontástól? Az egyik mindig ott

búvik a másikban. Hiszen a gyökerük, valahol a mélyben összeér,

talán bűvöletnek hívják.

Már megint a szavakba gabalyodom, gondolta Sasha. Már megint

azokba kapaszkodom, hogy a következő pillanatban kiforgassam

őket. Itt ülsz mellettem: varázslat. Amit viszünk, az rontás. Meg egy

kék szkarabeusz.

Úgy nézett szét az ismerős utakon, mintha először járna a

szülővárosában. A Cherokee motorja halkan duruzsolt, álmosan,

üresen ásítozott a reggeli kisváros, talán senki nem akart tudomást

venni az ünnep elmúltáról. A kikötőnél ösztönösen lassított: talán

Sano kiszáll és leballag a mólóhoz, hogy kifusson Morris valamelyik

halászkutterével. A mellette ülő férfi azonban nem mozdult.

Kipillantott ugyan a mólóra, de tekintete visszasiklott Sashára.

A lány egyre lassabban hajtott, az őket követő két kocsi

engedelmesen átvette a Cherokee tempóját, a végén már szinte

lépésben haladt a kis konvoj. Sano megfogta a lány volánt markoló

kezét, és gyengéden megsimogatta.

– Állj meg.

Sasha vonakodva leparkolt. Sano kiszállt és hátrament a másik két

autóhoz. Az egyikből Nicholas szállt ki egy középtermetű, ősz hajú

férfival, korából ítélve az apja lehetett, akiben az égvilágon semmi

olaszos nem volt. Szinte megörült, hogy pár pillanatig azon tűnődhet,

vajon miként számoltak el egymásnak az elmúlt hosszú évekről és a

múltról. Aztán ahogy odaértek mellé és bekocogtattak az üvegen,

rádöbbent: nincs tovább. Rohadt, kék szkarabeusz! Rontást hozott,

semmi mást.

A másik autó elgurult mellette, beállt a parkolóba. Hárman ültek

benne, Hank Jones a hátsó ülésről odaintett neki, a seriff vezetett, a

harmadikat nem ismerte. Kiszállt, mint egy alvajáró, automatikusan

bemutatkozott Nicholas apjának, arcon csókolta Nicót, mintha

megfeledkezett volna arról, hogy a reptéren már találkoztak. A két

Valente türelmesen kivárta, míg elszánja magát.

Az Admirális zárva volt, Sasha megkopogtatta az üvegajtót, azon

imádkozva, hogy ne kapjon választ. De pár pillanat múlva

felcsendült Ellen vidám hangja.

Ma csak délben nyitunk, de ha nagyon szomjas bejöhet! – Kulcs

fordult a zárban, retesz csattant és máris ott állt a küszöbön. – Sasha!

És az Idegen! Még jó, hogy tisztán tartottam néhány poharat. Ez

aztán a meglepetés, gyertek! Azonnal meséljetek el mindent, majd

meghalok a kíváncsiságtól, miért nem telefonáltál?

Ellen arca még álomtól duzzadt volt, épp lófarokba próbálta

kényszeríteni rengeteg haját, s miközben a tincseket gereblyézte

össze, fülében meglibbentek az ezüst szkarabeuszos függők, ujján

megvillant az eljegyzési gyűrű. Sasha nem szólt semmit. Egyszerűen

kiúsztak az agyából a szavak.

Nelson a raktárban rámolt, onnan került elő, egy kartonládát

cipelt, amit láttukra azonnal letett a pultra, de nem ment elébük, csak

barátságosan intett. Összeütögette két tenyerét, mintha a port rázná le

és Tomra nézett.

Na? Leszerelt?

Sikerült.

Rohadt egy város az, mi?

Az. Rohadt egy város.

Akkor maga már nem nyomozóként van itt, ugye? – kérdezte

rövid hallgatás után Nelson.

O'Shannon megrázta a fejét. – Nem. Barátként. Ez az úr pedig

Salvatore Valente, Nicholas apja. Az Államok egyik legjobb

védőügyvédje.

Vajon ezt miért tette hozzá? – Fanyar félmosoly játszott Nelson

szája szögletében. Kék szeme Ellenre villant, aztán vissza Tomra.

Beszélnünk kell, George.

Akkor üljünk le – mutatott körbe az üres asztalok sokaságán

Nelson.

Ellen gyanút fogott. – Mi ez az egész? Nem értem.

Sasha mögéje lépett és átkarolta. – Ellen, itt volt Dona?

Nem – felelte megzavarodva a lány. – Olyan hóvihar volt, hogy

nem indultak el a járatok, de hiszen tudjátok, ott voltatok. Miért?

Valami történt Donával?

A kérdés ott lebegett a fejük felett.

Dona meghalt – mondta ki gyorsan Sasha, és kegyetlenül

hidegnek hallotta a saját hangját.

Jézusom! – Ellen ösztönösen Nelson felé indult, de a féri i

határozottan elhárította az óvó ölelést. – Mikor? Hogy? Mi történt?

Az isten szerelmére mondjatok már valamit! – fordult körbe, végül

egyenesen Tom mellének szegezte az ujját, mint már annyiszor, ha

mérges volt rá, vagy évődött vele. – Szólaljon már meg, Idegen!

Tom azonban kikerülte Ellent, egy dossziét tett Nelson elé az

asztalra és leült vele szemben. A férfi épp csak felemelte a kemény

kartonborítót, bele sem pillantott.

Június ötödikén halt meg – mondta csöndesen a kocsmáros, és

poros kezét tanulmányozta. – Benarkózva, meggyalázva, kötéllel a

nyakán leugrott a vasúti hídról.

De nem volt hajlandó azonosítani a holttestet.

Nem. Amikor megláttam a kislányomat… Nem akartam,

kimondani, hogy halott, mert akkor tényleg nincs többé… – Nelson

kifejezéstelen arccal megrántotta a vállát. – És különben is, abban a

rohadt pillanatban határoztam el, hogy megölöm Mark Hardyt. –

Sashára nézett. – És meg is tettem.

Ellen a falnak szédült, tarkója nagyot koppant a lambérián.

Lecsúszott a hajópadlóra. Nicholas utána kapott, Salvatore Valente

pedig egy széket próbált alátenni, de mindhiába.

Hol vannak a zsaruk? Odakint? – Nelson mintha tudomást sem

vett volna a körötte történő dolgokról.

Tom igent intett. – Hagytak egy kis időt nekünk.

Nekünk? Ugyan mire?

Például, hogy beszélhessen az ügyvédjével.

Nelson felállt, elballagott a cigarettájáért és rágyújtott. – Hogy jött

rá?

Az járt végig a fejemben, hogy akárki ölte meg Mark Hardyt,

nem akart ártani Sashának. Különben nem törölte volna le az

ujjlenyomatait a vizespalackról. Viszont jó lövő, aki azonnal

korrigálta a fegyver hibáját, mármint hogy félrehord.

Ócska mordály volt – bólintott Nelson. – Ki kellett volna

próbálnom előbb. Chicagóban vettem, ha érdekli.

Vietnamban pedig nem a hadtápnál szolgált, hanem

mesterlövész volt.

Lőni valóban megtanultam abban a háborúban. De soha senkit

nem lőttem le olyan élvezettel, mint Hardyt. Tudja, Dona volt a

mindenem. Amikor a feleségem elhagyott és visszament abba a

rohadt városba, nem engedtem, hogy elvigye a lányom. Úgy éreztem,

itt lesz biztonságban. Aztán ahogy felnőtt, legyeskedni kezdett

körülötte az a szemét. Előbb csak kértem, végül tiltottam, hiába.

Beleszeretett abba a gazemberbe. Nem tudtam Mark viselt dolgairól,

de azt igen, hogy nem rendes alak. Dona terhes lett, abortusz lett a

vége, szegény kislányom teljesen kiborult. Végül már örültem, hogy

az anyjához megy lakni, jó egyetemre jár és elég messze lesz

Hardytól. Úgy tűnt, rendben mennek a dolgok. Tavaly karácsonykor

még itt volt, de furcsán viselkedett. Épp eleget láttam, milyenek a

Völgylakók, de Dona tagadta, hogy narkózna. Azt mondta, csak

nagyon fáradt. Szilveszterre már vissza is ment az anyjához, aki

akkor már tényleg nagyon rossz állapotban volt. Akkor láttam

utoljára.

A felesége mikor értesítette, hogy Dona eltűnt? – Salvatore

Valente halkan tette fel a kérdést, George észre sem vette, hogy az

ügyvéd időközben leült az asztalukhoz.

Összevissza beszélt, valahányszor telefonáltam. Végül gyanút

fogtam, odarepültem, s megtettem, amit az ottani zsaruk nem:

átkutattam Dona szobáját. Valóságos drog arzenált találtam, meg a

kislánykora óta vezetett naplóját. Magamhoz vettem mindent, és

megpróbáltam kiokoskodni valamit. „Szeretem, szeretem, szeretem!”

Ilyeneket írt bele, aztán egyre összefüggéstelenebb dolgokat, végül

már az írása is csak kusza ákombákom volt. De minden gondolata

Mark körül forgott. Minden szava, sora róla szólt. Lefeküdt a

kedvéért más férfiakkal, Hardy fontos és befolyásos ismerőseivel.

Nem tudom, hova ment akkor Szilveszter éjjel, nem tudom, hol volt

júniusig, de gyanítom, Hardy látta el droggal és feladattal, tekintve,

hogy drogfüggő luxuskurvát csinált a lányomból, aki kétségbeesetten

szerette. Hiába vizslattam, mikor, merre jár a/ a gazember, nem

vezetett a lányom nyomára.

És akkor jött a telefon a chicagói rendőrségről. Hardy akkor itt

volt a városban?

Itt, és épp akkoriban kezdte szekírozni Sashát is. Azt hiszem, itt

követtem el az első hibát. Szólnom kellett volna neki vagy a

zsaruknak, hogy valami nagyon nem stimmel Hardy körül, de abban

reménykedtem, amíg szabadon járkál, előkerülhet Dona. Hülye

voltam. Amikor pedig megtudtam az igazat, az anyja már nem volt

képes felismerni a tulajdon lányát, legalábbis elsőre nem, aztán meg

olyan zavarosan viselkedett, hogy elhitték nekem, az a halott a tepsin

nem Dona. – Felnézett, előbb Tómra, aztán az ügyvédre. – Életben

kellett tartanom Donát, hogy megölhessem Hardyt. Értik?

Igen. A logikáját, bármilyen iszonyatos, mindannyian

megértették.

Hogy elaltassa Mark Hardy gyanúját – mondta ki helyette Tom.

– Hardy nyilvánvalóan értesült arról, hogy kedvenc galambja elröpült

az aranykalitkából, de nem tudta, hogy egy iszonyatos éjszaka után,

amikor a ki tudja, honnan összegyűlt haverjai partiba dobták, egy pár

pillanatra kitisztult annyira az agya, hogy felfogja, mivé tette az a

férfi, akit szeret. És Dona nem látott más kiutat.

Tényleg vannak ilyen pillanatok – szólalt meg halkan Nicholas.

Onnantól csak az alkalmat vártam, hogy lecsaphassak. Fegyvert

kellett szereznem. Mivel időnként a látszat, no meg a teljesen

elborult elméjű exnejem miatt Chicagóba mentem, beszereztem ezt a

mordályt. Postafiókot is béreltem, oda küldték a régi címről a nagy

ritkán még érkező, nekik szóló leveleket. Az a szemét néhanapján

szerelmes üzeneteket küldözgetett a lányom nevére, csábítgatta

vissza, de én megmondtam neki, hogy leverem a veséjét, ha még

egyszer meglátom a kocsmám vagy a lányom körül. Ettől aztán

teljesen biztonságban érezte magát. Aztán, amikor a lányomat N. N.

fejfa alá eltemették, úgy éreztem, itt az idő. Azt mondtam, megint

Chicagóba megyek, de a reptérről visszafordultam, kocsit béreltem

és az erdőn át visszamentem a Völgybe. Ismerem a környék minden

szegletét. Azt sajnos nem tudtam, hogy Sasha épp az én kocsmámban

fenyegette meg Markot, hogy lelövi, csak azt láttam, hogy azon a

pénteken Sasha háza felé tart. Egy farakás kiváló fedezéket nyújtott,

a tetejéről beláttam a házba. Nagyon összevesztek, Sashajói fejbe

csapta a vizespalackkal, még mondtam is magamban – itt váratlanul

elmosolyodott –, hogy ez a lány a végén még elintézi helyettem a

fickót. Amikor Sasha elment, Hardy kezdte túl otthonosan érezni

magát. Tévézett, telefonált. Vártam, de hiába, nem akart kijönni.

Nem ott akartam elintézni, de egy idő után elfogyott a türelmem.

Lemásztam a farakásról, hátulról begurultam a garázsba,

felmentem…

Beszélt is vele?

Hát persze. Elmondtam, hogyan és miért halt meg Dona.

Megvártam, míg alaposan megemészti a hallottakat, s eljut a

tudatáig, hogy félnie kell tőlem. Rettegnie. Amikor felfogta, mi vár

rá, lelőttem. Beleürítettem az egész tárat. Lassan, kényelmesen. Az

üvegről letöröltem Sasha ujjlenyomatait, ez amolyan ösztönös

cselekedet volt, és a szemétbe dobtam. Majd összeszedtem a

töltényhüvelyeket. Aztán levittem a hullát a garázsba, egy fóliába

burkoltam, hogy ne vérezze össze a bérelt kocsit. Azt hittem, minden

nyomot eltüntettem, a házban pedig eleve nagy volt a rendetlenség.

De egy hüvelyt elveszített a garázsban.

Ó, ezt nem is tudtam – csodálkozott el szinte gyermekien

Nelson. – Nem voltam valami ügyes. A szakadékba dobtam,

remélve, hogy pár hónapba beletelik, míg valaki rábukkan. A fene se

gondolt az ott kalandozó gyerekekre… Délben pedig ott álltam a

reptéren, mert Ellen a fejébe vette, hogy kijön elém. Arról fogalmam

se volt, hogy egy szövetségi nyomozásba kavarok bele, az meg

végképp megviselt, amikor elővették Sashát. Aztán úgy látszott,

megúszom, már csak ezért is játszottam tovább, hogy kapcsolatban

állok Donával. Tudják – Nelson kicsit előrébb hajolt –, közben

valamiféle furcsa pszichózis kerített hatalmába, olykor tényleg

elhittem, hogy a lányom él. Önszuggesztiónak hívják, azt hiszem.

Annak – sóhajtott Tom.

Nelson összeráncolt homlokkal pillantott rá. – De maga… Maga

nem volt túlságosan meglepve, igaz?

Tom megfontolta a választ. – Kezdettől arra gyanakodtam, a

gyilkos helybéli és Sasha barátja. Nem sok van neki. Aztán bedőltem

a maffiaelméletnek én is, merthogy valaki, mint később kiderült

Morandi, nem sokkal a gyilkosság után átkutatta a házat. De miért

törölte volna le a vizesüveget? Amikor kiderült, hogy Dona nem

lakik a megadott címen, én csak előhívtam az agyamban

elraktározott dolgokat, például azt, hogy fent a lakásban Dona

szobája érintetlen. Halott lányszoba illata volt. Sokszor tapasztaltam,

hogy a hozzátartozók, főleg a szülők, néha évekig nem mozdítanak el

semmit, minden úgy marad, ahogy a szeretett halott hagyta.

Sejtettem azt is, hogy valami nincs rendben a lány körül, mert maga

olyan nagylelkűen segített a Völgybelieknek, ahogy csak az tud, aki

valamilyen formában érintett.

Értem – mondta szenvtelenül Nelson. – Akkor most bevisznek?

Le fogják tartóztatni, igen.

Ha minden jól megy, óvadék ellenében elengedik, és

szabadlábon védekezhet – szólalt meg ismét az idősebb Valente. –

Én azon leszek, hogy így legyen. Kis szerencsével együttérző

esküdteket is kifoghatunk.

Úgy tűnt, Nelsont nem igazán érdeklik a hallottak. Végre

megmozdult, nehézkesen felállt. A jóképű, mindeddig kortalannak

tetsző férfi arcán szinte a szemük láttára mélyültek el a barázdák,

szaporodtak meg a ráncok. Görnyedten odament Ellenhez és

felemelte a padlóról.

Ne haragudj, kicsim. Muszáj volt hazudnom neked is. –

Óvatosan megkérdezte: – Mihez fogsz most kezdeni?

A lány megforgatta ujján a gyűrűt, aztán megpróbált valami

mosolyfélét csalni az arcára. – Valakinek itt kell maradnia, nem

gondolod? – mutatott körbe a helyiségben.

Az ajtóüveg mögött feltűnt Hank Jones. Tom bólintott, mire Hank

botra támaszkodva besántikált, pár pillanat múlva pedig megjelent a

seriff a másik rendőrrel.

Mit keres itt Hank? – súgta Nicholas Sashának.

Erkölcsi támaszt nyújt.

Az egyik zsaru halkan, de határozottan rázendített a litániára: –

George Nelson, letartóztatom Mark Hardy meggyilkolásának alapos

gyanújával. Joga van hallgatni, bármi, amit mond, felhasználható ön

ellen a bíróságon, joga van ügyvédet fogadni…

Nelson türelmesen végighallgatta a Miranda-mondókát, majd

minden ellenkezés nélkül a kabátjába bújt és megindult kifelé a

rendőrökkel, nyomában a két Valentével. A küszöbön azonban

megtorpant és visszafordult.

Tulajdonképpen miért mentetek el a Vernon Streetre?

Mert szerettem volna, ha Ellen megkapja ezt karácsonyra –

mondta fakó hangon Sasha és felmutatta az agyonszorongatott, apró

csomagot.

A mostanra már meghasadozott, foszladozó cifra papír nem

viselte tovább a kartondobozka súlyát, az a padlóra hullott, s a kerek

fedél messzire gurult. Mindannyian megbűvölve néztek a földre,

mintha káprázat játszana velük.

A vattával bélelt fészekből előtűnt, mintha épp kifelé mászna, a

gyermektenyérnyi kék szkarabeusz.

*

Arra riadt, hogy tompa, puha puffanások rántják ki lágy, kék

álmából. Néhány könnyű hálógöngyöleg közvetlenül a feje mellett

landolt. Nyűgösen nézett fel, szemére össztüzet zúdított a napfény, és

csak homályosan látta a parton álló férfi körvonalait. Homokszín

haja majdnem a vállát verte, de tengerhomok színű volt a nadrágja is,

miként elől végig gombolatlan inge, de még az alatta viselt ujjatlan

póló is.

Homokhalász.

Rekedtes hangon a déliekre jellemző, elnyújtott magánhangzóktól

hemzsegő dialektust beszélte, valakivel vitatkozott a parton, de lehet,

hogy csak baráti beszélgetésbe elegyedett – Sasha még mindig nem

tudta eldönteni. A férfi keze szaporán járt beszéd közben is, az

apróbb csomagokat egyenként a hajóra dobálta, ügyelve, hogy a

könnyebb vászonneművel el is találja a bárka fedélzetén ébredező

lányt. Az egy idő után elunta, hogy céltáblának használják, amint

kitisztult a látása feltápászkodott, laza mozdulattal eloldotta a kötelet

és a kormányhoz imbolygott. Beindította a motort, mire a kis hajó

teste megremegett, s lassan, de biztosan távolodni kezdett a fa–

pallókból ácsolt mólótól.

Dai, Sano! Sbrigati! – kiáltott a parton álló férfinak.

Sano meglóbálta az utolsó, nehéz zsákot, széles mozdulattal a

hajóra dobta, majd futásnak eredt. Nagyot dobbantva elrugaszkodott

a famóló széléről, a fedélzetre vetődött, s még ugyanazzal a

lendülettel leterítette a fülkéből épp kikukkantó lányt. Fél kézzel

felnyúlt a kormányhoz, másikkal leszorítod a nevető Sashát.

Az összes piszkos trükköt eltanultad tőlük?

Igyekeztem. Kaptál mindent?

Majdnem. A faanyag még mindig nem érkezett meg. Mario

agyvérzést fog kapni.

Mégis, mikor szállítják?

Domani. De mindig ezt mondják. Holnap, holnap. Ma éppen…

Ne is mondd, tudom, sciopero van – megpróbálta lefejteni

magáról a még mindig rajta heverésző férfit, de nem járt sikerrel.

Sasha hamar feladta a harcot, orrát a homokszín loboncba fúrta,

mélyen beszívta az illatát. Még mindig el tudta kábítani. Sano fel

sem pillantva, fél kézzel kormányzott, s esze ágában sem volt

felállni. Inkább az alatta fekvő lányban gyönyörködött, már majdnem

olyan tiszta, felszabadult a mosolya, mint először, régen, annak

előtte.

Közeledő hajó tülkölt riadtan – sem a kormánynál, sem a

fedélzeten nem láttak embert. Sano feltérdelt és puha mozdulattal

jobbra mozdította a kormánykereket. Sasha kisiklott alóla, a

csomagok összevisszaságában próbált rendet teremteni. Már

otthonosan mozgott a bárkán, már nem szorult össze a torka-gyomra,

ha eltűnt szeme elől a part. Tudta, mihelyst kiérnek az öbölből, Sano

leállítja a motort, felvonja a vitorlákat, és egészen a Szigetig a széllel

fújatja a hajót, miközben egyre inkább összecsiszolódva játszanak,

huzakodnak egymással és a vitorlázattal.

Harmadik hónapja éltek a Szigeten.

*

Kezdetben úgy gondolták, kihúzzák a telet a tengerentúl, már csak

Nelson és Ellen miatt is, de az újabb fordulatnak köszönhetően olyan

indulatok szabadultak el a békés kisvárosban, hogy lehetetlenné vált

az életük. Sokan egyenesen Sashát vádolták, amiért rontást hozott a

városra, ráadásul Mark Hardy felesége volt, ez hirtelen mindenkinek

eszébe jutott, és addig-addig kombináltak, mígnem a legvadabb

pletykák keltek szárnyra. Végül már maga George Nelson kérte, ha

valóban délre akarnak költözni, minél hamarabb menjenek el, mert

az ő életét is megnehezítik azzal, hogy puszta jelenlétükkel állandóan

felkorbácsolják körülötte az indulatokat. A két Valente, apa és fia,

csak támogatni tudta George kérését, akinek ügyében két pártra

szakadt a város.

Ellen felszegett fejjel, ujján villogó jegygyűrűjével és juszt is

viselt kék szkarabeuszával vezette tovább a kocsmát. De alapjában

véve ő is megkönnyebbült, amikor Sasha aláírta a papírokat, eladta a

fűrészüzemet, a tengerparti földet, az erdőt, még a saját házát is – ez

utóbbit Nicholas vette meg, mondván, szinte az otthonának érzi, nem

bírná elviselni, hogy idegenek lakjanak benne. Sasha kifizette a

Völgyre terhelt jelzálogot, s ez egyetlen megmaradt ingatlanának

felügyeletét Nicholasra bízta.

Hát ennyi volt, gondolta Sasha. Hidak felégetve. Elköszönt a

környéktől, ahol felnőtt és néha boldog is volt, ahonnan mindig

elment, de amíg élt ott egy öregember, volt kihez visszajönnie. Most,

hogy ő már nincs, és legnemesebb teremtményét, a Völgyet jó

kezekben tudta – már nincs miért maradnia.

A nagypapa „boldogfából” készített bútorait kamion vitte egy

New Orleans-i házba, amely Thomas O'Shannon nevén volt, s végül

is elég vonzó helynek tűnt ahhoz, hogy átmeneti vagy egyszer majd

éppenséggel állandó lakcímül szolgáljon.

De Sasha mindenekelőtt a Szigetre akart menni, s ez magától

értetődő volt Sano számára is. Úgy volt rendjén, hogy visszatérjenek

a kezdetekhez. Nem, egyikük sem várt csodát vagy varázslatot, de

abban mindketten hittek, hogy valamennyire megszabadítja őket a

rontástól. Útban a Sziget felé, mintha az elmúlt hetek, hónapok

összes kínja, bűne, szennye, az elválások fájdalma, a búcsúzások

véglegessége egyszerre tudatosult volna a lányban, s mire leszálltak

Palermóban, hidegrázásos kábulatba esett.

A legkézenfekvőbb megfutamodást választotta. Attól a pillanattól

fogva, hogy a Trapaniba eléjük érkező Mario felsegítette a bárka

fedélzetére, gyakorlatilag végigaludta az első hetet. Félálomban tette

meg a kikötőből a kis házhoz vezető utat, amelyen olyan

szenvedélyesen rohantak végig egy nagyon-nagyon réginek tűnő

tavaszi estén. Álmai nyugtalanok, lidércesek voltak, ébredései

sokkolóan szembesítették mindazzal, ami elől álomba menekült.

Mintha Sano régi betegsége is ráragadt volna, nem találta a szavakat.

Ne akarj kibújni a bőrödből, mint a kígyó – kérte egy reggel

csöndesen a férfi. – És téli álmot se remélj, mint a medve, mert

tavaszodik.

Csupa állat jut rólam az eszedbe? – szólalt meg napok óla

először Sasha. – Nem csodálom. Nem így képzelted, igaz?

Mit nem így képzeltem?

A velem élést. Bediliztem.

Sano elmosolyodott. – Sose voltál teljesen normális.

És mindig mindent elcsesztem.

Most sajnáltatod magad?

Igen. Sajnálsz?

Nem. Gyere csak ide! – Mivel Sasha nem sok hajlandóságot

mutatott, hogy kimásszon az ágyból, felkapta és kivitte a kicsiny

verandára. A világítótoronyra mutatott. – Látod? Ilyenkor nappal rá

se nézel. De éjjel a tengeren elvesznél nélküle. Te is ilyen vagy, ezért

nem sajnállak.

Akkor most nappal már rám se nézel többé? – Nyűgös hangon

kérdezte, mint aki elhatározta, aznap Sano idegeire megy.

Sasha – mondta gyöngéden Sano –, te tényleg nagyon lökött

vagy.

Annyit legalább elért, hogy a lány nem feküdt vissza, hanem a

parton kóricálva lézengte át a napot. Aztán egyre messzebbre

merészkedett, végül pár nap múlva összeszedte magát annyira, hogy

leviziteljen a rég látott ismerősöknél. Teresa, Mario, Mommo és a

többiek igen tapintatos szeretettel vették körül, mintha a világ

legtermészetesebb dolga lett volna, hogy Sano oldalán bukkan fel

ismét az életükben. Végül magától rájött: de hiszen valóban ez a

legtermészetesebb állapot.

Nem bánom – mondta hazafelé sétálva –, hajlandó vagyok

világítótorony lenni. Annyi minden voltam már, miért pont

világítótorony ne lehetnék? – A hangjában végre megcsendülő irónia

megnyugtatta Sanót. – Mondd, át lehet ölelni egy világítótornyot? Ha

igen, tedd meg!

A Sziget, mint egy okos sámán bölcsen, apránként adagolta

orvosságát, nem zúdította rá egyszerre minden gyógyító szerét és

nem mormolta el egyszuszra varázsigéit sem. Csak hagyta magát

felfedezni és nem fordított hátat, ha segítséget kért.

Sano szokása szerint azonnal talált magának elfoglaltságot,

segített megjavítani a helybéliek hajóit, olykor halászni is kijárt

velük, esténként pedig a lugger terveit tökéletesítette. Sasha elámult,

mennyi papirost igényel egy ilyen viszonylag kis hajó tervezése. És

persze a férfi minden nap kifutott a tengerre, mintha meg akarná

nyugtatni magát, hogy a nagy víz nem tűnt el, mialatt ő levette róla a

szemét.

Gyere, világítótorony – hívta megint a lányt –, különben nem

találok vissza.

Sasha előbb csak a hajóorrban ült, és élvezte a meleg szelet,

később odasomfordált a kormány mellett álló Sanóhoz, aztán egy nap

átvette tőle és intett, hogy felhúzhatja a vitorlákat. Csöndben

babráltak a kötelekkel. Mozgásuk lassan összeszokottá vált,

mozdulataik, akárcsak az éjszakaiak beszédessé. És a lidérces álmok

is megritkultak.

Egyszer csak Sasha hangosan felnevetett, amikor a kis hajó

átszökkent egy magas hullámon, hirtelen megérezte az alatta dübörgő

erőt, s úgy érezte, a kezében tartott kötéllel féken tudja tartani a

vitorlába kapó szelet, sőt mi több, irányítani képes a lélekvesztőt.

És a sorsát.

Aznap este észrevette, hogy Sano a szemöldöke fölötti heget nézi.

Átkarolta a férfit, megérintette a nyakán lévő forradást.

Hegek. Halványulnak – mondta halkan és kurtán, mint ahogy

Sano beszélt egykoron.

*

– Nem, a faanyag még mindig nem érkezett meg – ingatta a fejét

Sano, amikor kikötöttek és a parton várakozó Mario elkapta a feléje

dobott kötelet. – A vásznak, hálók megvannak, meg minden más,

amit kértél.

Mikor lesz meg?

Domani – kiáltott oda jókedvűen a lány, miközben az öreg

halászok vizslató tekintetének kereszttüzében levonta a vitorlát és

profimód rendbe tette a kikötött bárkát.

Mario nem látszott meglepettnek. – Scioperol

Naturalmente – vigyorgott Sasha.

Az öreg Mommo ballagott oda hozzájuk, s hosszú beszélik–

elegyedett Sanóval. A kikötőt már megint elfogta az a vibráló

nyugtalanság, amit Sasha akkor érzett a levegőben, amikor egy évvel

ezelőtt Sergio bárkájáról a partra lépett. A férfiak mindegyre az eget

fürkészték, a hullámok fodrait faggatták, és minden nappal egyre

több szigonyon csillant meg a fény. Az ismerős feszültség díszletei

közül csak a norvég tengerkutató vikingek hiányoztak.

Közeledett a mattanza napja.

Nem – Sasha csak ennyit értett meg Sano válaszából. Az öreg

rais egyre csak a fejét csóválta, miközben Sano halkan, ám

gyorslejtésű mondatokkal magyarázott valamit. Sasha kérdőn nézett

Marióra.

A szokásos – vont vállat az. – Itt ilyenkor minden a mattanzáról

szól. Az öreg neheztel Sanóra, mert nem akar velük menni, nem

akarja vezetni a vontatót, mint tavaly. Pedig az nagy tisztesség.

De Sano nem kért belőle. Némiképp ingerülten ült be Mario

furgonjába és szótlanul hajtott a házig. Sasha hirtelen rádöbbent, a

férfi őt félti attól a naptól. Hogy ismét felszakadnak a gyógyulóban

lévő sebek. Ezért aztán este összekotorta szerelmeskedéstől

széthullott agyában a szavakat, s viszonylag egyszerűen, mintha a

régi halászhoz beszélne, akiről nem tudta, hogy vannak ugyan szavai,

csak némák, azt mondta: – Nem bántasz meg, ha elmész a

mattanzára, Thomas.

A férfi oldalára fordulva felkönyökölt. – Thomas? Még sosem

szólítottál így.

Nem is foglak túl gyakran. De ma délután, Mommónak a

kikötőben Thomas O'Shannon mondott nemet. Nem Sano. Sanónak

természetes, hogy elmegy a halászokkal. Még akkor is, ha

mattanzára mennek.

Már megint ez a skizofrénia… – morogta a férfi, de

elmosolyodott. – Szép pár vagyunk. Egy lökött nő meg egy

tudathasadásos pasas.

Ez van – bólintott Sasha. – Szóval, miattam ne maradj a parton.

Különben meg arra gondoltam, miért is ne élhetnénk két helyen?

Úgy érted, egy kicsit az Államokban, egy kicsit itt?

Úgy értem. Állítólag van egy házad New Orleansban.

De bent a városban – szabadkozott a férfi.

Sasha nagyvonalúan legyintett: – Eladjuk, legalább kvittek

leszünk. Kijjebb költözünk. A deltához, mit tudom én, amennyire

emlékszem, van ott tenger elég. Keresünk egy jó kis helyet, ahol

építheted a luggereidet, meg amit még akarsz. És néhány hónapot itt

töltenénk minden évben a Szigeten. Mit szólsz hozzá?

Nem hangzik rosszul – mondta fapofával Sano.

Mi az, hogy nem hangzik rosszul? – csattant fel a lány. –

Mindvégig ez járt a fejedben! Elejétől fogva ezt akartad! De ki nem

nyitottad volna a szád!

Nem akartalak befolyásolni. Most mit művelsz? – kérdezte,

mivel a lány messzire húzódott, elhátrált egészen a szoba túlsó

sarkáig.

Új perspektívát keresek – grimaszolt Sasha. – Hogy kellő

rálátásom legyen Thomas O'Shannonra.

Sosem hagyod abba? Mindketten téged szeretlek, oké? így már

elég vagyunk neked én meg én?

Sasha hangosan felkacagott, visszarohant az ágyba és átölelte

„mindkettejüket”. – Teljesen belétek vagyok zúgva.

Ez a nap legjobb híre – nevetett a férfi és köréje fonódott. – Nem

is tudom, melyikünk örül neki jobban? Én vagy én?

A lány elkomolyodott. – Kimész velük hajnalban a tengerre?

Kimegyek – felelte rövid hallgatás után Sano.

És visszajössz hozzám este?

Visszajövök. Mindig, minden este.

*

Mattanza. Fodrozó hullámok, ősi scialoma dallama zúg.

Sano hajnalban elment. Mire Sasha felébredt, már nem volt

mellette. Egy pillanatra elfogta a kétségbeesés, amikor az immár

megszokott mozdulattal feléje nyúlt, és nem találta. A nap a szobába

sütött, éles vonalakkal rajzolta körbe a férfi alakjának nyomát a

gyűrött lepedőn. Hát ilyen egyedül ébredni, gondolta Sasha, ilyen

érzés a legnagyobb biztonsággal és bizonyossággal kinyújtani a

karunkat valaki után, aki életünknek, mozdulatainknak részese,

értelme, de csak levegőt tapintani helyette. Egyszerre csak nincs ott,

ahol lennie kellene.

Percekbe telt, míg ráeszmélt, Sano nem szökött meg, ahogyan ő

tette egy évvel ezelőtt, de a beléhasító fájdalom csak lassan

szivárgott el. Belebújt a férfi előző este levetett ingébe és kisétált a

teraszra. Pontosan tudta, mi történik most odakinn a tengeren.

Filmszerűen pergett le szeme előtt a nap minden perce, filmkockáról

filmkockára, kínzó lassúsággal vánszorgott az idő. Sano áll a vontató

kormányánál. Valahogy megnyugtatta a tudat, hogy bár itt a szigeten

halászként kereste a kenyerét, sosem vett kezébe szigonyt.

Aztán Nicholasra gondolt. „Ez ott délen, a Szigeten maga az élet

természetes velejárója, ősi harc. És erre épp te döbbentettél rá. Hogy

az életben maradás maga a rituálé.” Hát igen, Nico már csak tudja.

Sano is tudja, ő pedig el fogja lesni tőle a titkot. Már néha érteni

vélte saját jól csengőnek szánt megjegyzését is, mely szerint minden

álomnak legalább két olvasata van. Valami köze lehet ahhoz a

meggyőződéséhez, hogy rontás és varázslat egy tőről fakad.

És amikor késő délután a világítótorony tetejéről látta a hazatérő

bárkákat, hihetetlen megkönnyebbülés fogta el. Szabad.

Megszabadult. Felszabadult. Soha többé nem fogja sem rontás, sem

bűbáj. Lehet, mindez csak percnyi illúzió volt, ő abban a percben

öröknek hitte. És örökéletűnek a férfit, akivel egykor lemerült a

tenger fenekére, adták-vették egymásnak, egymástól a levegőt,

megpróbálván elnyújtani a tökéletes csend birodalmában töltött

perceket. „Visszajövök. Mindig, minden este.”

*

Az esti forgatagban ugyanazok a mozdulatok ismétlődnek,

ráismer a dallamokra, az arcokra, a máglyára, a fényekre. Sano

ugyanúgy ül az öreg rais mellett, a lánnyal szemben a hosszú

asztalnál. Fénylik a szeme, homokszín haja még nedves, vonásai

kisimultak, fehér inge kiragyog az éjszakából. Az öreggel beszélget,

hosszan elnyújtva a szavakat, de egyre csak a lányt figyeli. Sasha

mosolya, beszédes tekintete körbesimogatja. Zöld írisze, mint a

tenger mélye.

Sano bólint. Az öreg rais elégedetten dől hátra, lám, megint igaza

van. De Sano Sashát nézi, neki szól ez a néma főhajtás, és azt üzeni:

Értem. Lélegzünk.

VÉGE