TOLLAL A NAGYSIKERŰ WEBOLDAL NETES MAGAZINJA / 02

A READER’S DIGEST ÉS A TOLLAL.HU KÖZÖS PÁLYÁZATÁNAK LEGJOBB ALKOTÁSAI: AZ EMBER, AKI KÉTSZER HALT MEG A SZÍV EREJE AZ ELSŐ EMBER ARCA AZ ÉLET TANÍTÁSA ÉS TOVÁBBI HÉT MEGDÖBBENTŐ ALKOTÁS

AZ ELSŐ NYERTES: KATUSKA

2 / Tollal

Egész évben tartó, szenzációs pá-lyázatot hirdet a Tollal.hu és a Reader s Digest Magazin, melynek legjobb munkáit alkalmanként online újságunkban is megjelentetjük. A Reader's Digest Magazin hosszú évtizedek óta kizárólag megtörtént, igaz történeteket, drámákat közöl, valamint értékeket bemutató életuta-kat. Ez év márciusától várjuk a Tol-lal.hu szerzőinek azon igaz történe-teit, melyek valódiságát a kiadó el-lenőrizni tudja. Amennyiben a Reader's Digest Magazin szerkesz-tői által kiválasztott írások szerkesz-tett változata megjelenik a magazin-ban, írójuk 25 000 forintos tisztelet-díjban részesül, amelynek kifizeté-sét már a magazin szerkesztősége intézi. Sok sikert kívánunk a pá-lyázóknak: Szerkesztőség

BEVEZETŐ AZ ELSŐ EMBER ARCA

MÁRCIUSBAN IS VÁLASZD A TOLLAL.HU INGYENES,

ONLINE FILMMAGAZINJÁT ÍZELÍTŐ A TAR- TALOMBÓL: ÉRKEZIK A HA ZAI MOZIKBA AZ ÉV EGYIK LEG- JOBBAN VÁRT FILMJE: KIVE- SÉZTÜK ZACK SNYDER ÁLOM- HÁBORÚ CÍMŰ FILMJÉT! BEMUTATJUK DANNY BOYLE TELJES ÉLET MŰVÉT ÉS KRI- TIKÁT KÖZLÜNK A 127 ÓRÁRÓL

Jól sejtették a párthivatalnokok, hogy nem lesz elég felhozni a bá-nyából a fáradt és éhes műszakot, hogy saját érdekükben, kitörő öröm-mel üdvözöljék aztán a kenyér árá-nak felemelését. A nagyjelenethez, gondolták, szükség van a legendás csertetői sortűz túlélőire, a szénpo-ros arcú, töredezett körmű echte bányászokra, a veteránokra is. Eb-ből lett mégis éppen a baj. A prog-ramban az állt ugyanis, hogy a kul-túrház előtt, ahol a nagygyűlés majd zajlik, veteránok csoportja fogadja majd "az első embert". Kis időre egy különszobába vonul velük, hogy kitárja nekik a szívét, megossza ve-lük az ország vezetésének súlyos gondjait, és megkapja tőlük a "feloldozást", a morális felhatalma-zást az intézkedések megtételéhez. Ez a kis diskurzus olyan bemelegí-tés féle lett volna tehát az elmon-dandó beszédhez, stílusosan szól-va, afféle célzóvíz. A kis öregek valóban ott is toporogtak már vagy másfél órája a kultúrház előtt, ami-kor a konvoj végre megérkezett. De ekkor valami egészen váratlan dolog történt. Hátulról annyit láttam csak, hogy kicselezve a testőrséget és az ide vezényelt, az "első emberrel"

Az esemény abba a sorba illesz-kedik bele, amelyet kezdő újságíró-ként, Bertha Bulcsú dolgozott fel a poszthumusz kötetében található, Kommunizmus, délutáni napfény-ben, című novellában. - 1967. júniu-sában, már az élelmiszer áremelé-sek után, de még az „új gazdaság-irányítási rendszer" bevezetése előtt, Kádár János látogatásra indult a Dél-Dunántúlra, hogy saját maga mérje fel a helyzetet. A program középpontja természetesen, nem a 2000 éves egyetemi város, Pécs volt, mert akkori elképzelések sze-rint, a kultúrának meg a műemlékek-nek semmi köze sem lehetett az élelmiszerekhez. Hanem, a „létező szocializmus" és a milliomos tée-szek mediterrán rezervátuma, vala-mint a modern technológiát is szíve-sen alkalmazó Bólyi Állami Gazda-ság. Mindezek után pedig, a csúcs-pont: találkozás a munkásosztály helyi élcsapatával, a legendás kom-lói bányászokkal, akik jóváhagyják, sőt valósággal igénylik majd az "új mechanizmussal" járó megszorítá-sokat. Ott találkoztam velük én is, mint a magas vendéget fogadó úttö-rőkkel még szinte egykorú kísérőta-nár.

Mindez nyilvánvalóan a pártköz-pont íróasztal mellett kiagyalt ötletei-nek egyike volt csupán. A fiatal no-vellista mégis ebben fedezte fel, a rendszer alkonyának első jelét: az áll és a szájgödör közt megbújó aszimmetriát az "első ember" arcán. És talán valami ennél is többet. "Volt ezen az arcon valamilyen titokzatos fájdalom, sértettség és félelem./.../ Az arcában sejlett valamilyen meg-foghatatlan szerencsétlenség, ha-lasztott összeomlás" - írja a szerző. És én láttam ezt az arcot kétségbe-esetten dühöngeni is. Ezt akarom elmondani. A megyeszékhelyről Komlóra sűrű erdőben visz az út. Amint a novellá-ban is megemlítődik, az út menti fákra kitűzött, az áremelések ellen tiltakozó röpcédulák miatt, amelye-ket Kádár mind-mind figyelmesen végigbetűzött, a konvoj csak nagy késéssel és igen zaklatott állapot-ban érkezett meg a fellobogózott városba. Ez önmagában még nem magyarázza meg azonban, ami ek-kor történt. Ahhoz volt elég „csak", hogy a való élet áramába kapcsolja bele a programot. Az aztán kímélet-lenül szétvetette az egész kiagyalt konstrukciót.

AZ ELSŐ EMBER ARCA

Tollal / 3

[Írta: Peterdi Nagy László] "Néma szereplő és néző" voltam csak én is ennél a "darabnál". De azért gyakran eltűnődöm rajta még ma is. Kere-sem, úgymond, a tanulságokat. De azt hiszem, jobb lesz most már a fia-talokra bízni ezt is.

borcról feledkezett meg vajon Ber-tha Bulcsú? Beletelik lassan két évti-zed is, mire megértjük ezt. Sok tippje van mindenkinek. Én most csak egy egészen egyszerűt említek. - A novella végén, mintegy mellesleg, a szerző említést tesz "egy pesti íróról", akivel elkészíttet-tek végül is egy könyvet Kádárról. Feltételezem, hogy Gyurkó László-nak 1982-ben, a 70. születésnapra készült könyvére gondol (Arcképvázlat történelmi háttérrel), amelynek borítóján az ünnepeltnek az a megalázott és meggyötört, ál-landó félelmet sugárzó fényképe látható. Alighanem ez a ki- és el-használt, aztán könnyű szívvel el-csapott öreg szolga a Kádár leghite-lesebb képe. Éppen ezt az arcot látta meg Bertha is, csak 6 évvel korábban, még a vélt sikerek teljé-ben! A mélyen rejtőző kétségbe-esést, a halasztott összeomlást mégis Gyurkó írta meg, amikor már lehetett. Pontosabban, őneki lehe-tett. Joggal kérdezhetik a fiatalok, akik-nek ezt a történetet címeztem: nem mindegy most már? Ha engem kér-deznek, hát, egyáltalán nem! Nem csak a két író személyes ügye volt ez. Szerintem, a fiatalabbik éppen azért hagyta ki ezt a részletet ugyanis, mert egyszer még meg akarta írni. Amikor már - neki is le-het. Hiszen éreznie kellett, hogy mindez nem férhet bele egy novellá-ba. Ehhez véres drámák és tudós monográfiák kellenek. Amelyeket, lám, még csak most kezdenek el írni. Mert most már másféle szerzők-nek is lehet. Sőt, kell is!

önfeledten csókolózó úttörőlányokat, az egyik kisöreg előre ugrik, és egy átkötözött dossziénak látszó vastag csomagot próbál meg átnyújtani Kádárnak. Az idegesen hátralépett, a delikvens pedig, magyarázkodni kezdett. Úgy sejtem, hogy a vastag dosszié a megyei SZTK-val való levelezését tartalmazta. És ki kellett volna, hogy derüljön belőle: bár szili-kózisának előrehaladta miatt erre már régen jogosult, különböző bü-rokratikus okokból nem akarják megadni a rokkantsági nyugdíját. Nehéz élete és töretlen párthűsége folytán, így hát ő most az első titkár elvtárshoz fordul, hitet téve ezzel is a bizalmáról. Sokszor, sok szájból hangzott el akkoriban ilyen szöveg, és volt rend-szerint foganatja is. Most valami egészen váratlan és jóvátehetetlen reakciót váltott ki azonban. Amikor megértette, hogy nem bombát akar-nak dobni rá, Kádár lassan magá-hoz tért. A helyett azonban, hogy atyafiságos pártfogásáról biztosítot-ta volna az öreget, csúnyán leterem-tette. - Maga veterán? És a saját országában nem tudja a saját jogos ügyét elintézni? - üvöltötte olyan magas hangon, hogy még én is pon-tosan értettem minden szavát. - Ak-kor mit akar éntőlem? Én nyugdíjaz-zam magát? Mert itt mindent csak fölülről lehet? "Az első ember" feje egyre lilább lett, és a hangja fisztulázni kezdett. A kis öreg pedig, még kisebbre húz-ta össze magát, és most már ő is hátrafelé kezdett lépegetni. Bebújt volna már az egérlyukba is, sze-gény. De a helyzet menthetetlen volt. A feléje nyújtott kérges kéz, amely alamizsnát kért tőle, teljesen kilendítette Kádárt a szerepéből. Hiszen éppen ő akart segítséget kérni. Bánk bán pánikba esett, és csaknem megütötte Tiborcot. Érezte mindenki, hogy valami jóvátehetet-len történik. Még egy perc, és kide-rül, hogy a király meztelen. Villám-gyorsan leengedték tehát a füg-gönyt. Előkerült az orvos, és Kádárt meg a kis öreget elvezették, kétfelé. Az időközben földre került, sőt meg is taposott dossziét pedig, a szemé-lyi titkár sietve a táskájába gyömö-szölte. Nem emlékszem, hogy hol állt ekkor Bertha Bulcsú, és hogy egyál-talán, láthatta-e vajon ezt a jelene-

tet. A novellában minden esetre, nem találom nyomát. Úgy folytató-dik, hogy bent a kultúrházban Kádár a beszédét szemrehányásokkal kezdte. Az író ezt a röplapokkal ma-gyarázza. Látjuk azonban: addigra kapott már egy még félreérthetetle-nebb jelzést is róla, hogy a legfőbb baj épp a „mechanizmus" főszerep-lőivel, a proletárokkal van. Megértet-te, hogy megint csak egyedül, "felülről" kell ezt a mutatványt is végrehajtania. Megérezte talán még azt is, hogy a végén majd teljesen egyedül marad. Amikor bevezették a kultúrházba, s felterelték mellé a színpadra a kí-séretét, hogy a sörtől puffadt funkci-onáriusi pocakok védjék majd meg az esetleges merénylőtől, az "első ember" tüntetően összehajtogatta, és zsebre süllyesztette az előre megírt szöveget. Beszéde azonban, így is csak az akkor szokványos közhelyekből állt: a reformok áldoza-tokat követelnek, de éppen a dolgo-zók érdekeit védik, stb. Úgy történt aztán minden egyéb is, ahogy a nagy könyvben meg volt írva: lapo-san, szürkén és hazugul. A nézőtér első három sorában kövér munkás-őrök ültek, a műszakról felérkezett bányászokat pedig, mögéjük terelték be. Még csak meg sem tapsolták a főtitkárjukat. Hallgatagon ballagtak kifelé. És hazamentünk mi is szé-pen, a bányatelepről puszilkozni be-rendelt úttörők. Amint kiderül, az író ott volt azon-ban az ebéden, és beszélt még az étekkóstolókkal is. Beszámolójából mintha az derülne ki, hogy Kádár kísérete nem feltétlenül gonoszte-vőkből állt, de nem is balekok voltak ők, csak úgy egyszerűen. Nem! Olyan áldozatok voltak ők, akik megértették, és ha némi kételyekkel is, tudatosan (még inkább, ciniku-san) vállalták a sorsukat. A térség más országaiban láthattuk, hogy amint uraik félelmét megszagolják, az ilyen emberek egészen szörnyű dolgokra képesek. De nálunk nem egészen így történt. Ami végül is történt, az csak egy kicsit elmázolt „rendszerváltás" volt csupán. De lehetett volna akár igazi forradalom is, amit többek között, Antall József hiányolt. - Min, vagy kin múlott a dolog? Miért éppen a szorongástól csaknem rosszul lett Bánkról és a panaszát rémülten visszavonó Ti-

4 / Tollal

AZ ELSŐ EMBER ARCA

Annának aznap különösen hosz-szúnak tűnt a délután. A Budapest-ről 19 óra 50 perckor Drezdába ér-kező vonatot várta. Megint túl korán jött el otthonról, s már harmadszor fordult vissza a Karl Marx -Straße szökőkútjai irányába. Szokatlanul meleg volt. Az első utcai árusnál automatikusan németül kérte a fagy-laltot, de közben magyarul gondol-kodott tovább. A lánya még reggel is felhívta, hogy megkérdezze, ne hozza-e el mégis. Ott a Wartburg, el tud szaba-dulni a munkahelyéről, nem kellene cipekedni, gyorsabban hazaérné-nek... Már tizenöt éve játsszák ezt. Vagy csak ő játssza. Éva talán tény-leg nem tudja, miért ragaszkodik hozzá, hogy egyedül legyen a pálya-udvaron, mikor begördül végre a Magyarországról érkező szerelvény. Sejtheti, de nem tudhatja. Megszok-ta, hogy nem osztja meg senkivel a titkait. Persze nem lehet nem észre-venni, mennyire várja az öregje ér-kezését hazulról, meg az utazást is haza! Még az idegeneknek is feltű-nik, hogy megváltozik a nagy talál-kozások közeledtével. A mai hosszú készülődésekor is a szekrény mé-lyére került a szokásos szürke szoknya és kötött mellény. A falujá-

apja halála után - szinte sürgette a házasságot. Nagy volt a porta, a szőlő, a föld; nem volt fiútestvér, kellett a férfikéz; egy rendes faluban rendben kellett tartani minden négy-szögölt, nem veszhetett az örökség. Mielőtt még bárki mást észrevehet-tek volna, már holtodiglan egymáséi lettek. Nagyon fiatalon kezdték a közös életet, de nem bánták meg. Jól megvoltak, sokat dolgoztak, ami-kor csak lehetett, örültek egymás-nak. Hamarosan meg is született a lányuk. Ma úgy gondolja: inkább volt vi-dám, elégedett és büszke, mint sze-relmes vagy boldog asszony. Az életükben, a kapcsolatukban talán akkor is benne volt a lehetőség, de nem volt még érett rá. Az ura sem. Összetartoztak, de nem igazi szen-vedéllyel. Csak később értették meg, hogy mi az. El kellett veszíteni-ük egymást, hogy megértsék. Elmo-solyodott és elkomorult. Nem volt rosszakarójuk, a történelem bánt velük mostohán. Túl gyorsan jött a háború. Még nem tudott beszélni a kislányuk, amikor az ura bevonult. Nem volt volksbundista, magyarok közt, ma-gyar katonaként harcolt s került orosz fogságba. Nem jutott haza, csak 49-ben. De a családját már nem találta a faluban, az otthonuk-ban idegenek laktak. A svábokat időközben kitelepítették. Szükség-szerűnek mutatkozott. Kellett a hely a Szlovákiából érkező magyarok-nak. Még szerencse, hogy őt figyel-meztették, előre szóltak neki. A csendőrparancsnok jól ismerte, tud-ta, hogy csak hárman vannak, há-rom kétségbeesett nő: egy beteg öregasszony, egy talán apa nélkül maradt kislány meg ő. Talán tetszett is neki, vagy csak lelkiismeretesebb volt, mint azok az országvezetők, akik a magyar anyanyelvű sváb származásúakat sem kímélték. Még tanácsot is kapott. Jó tanácsot: tölt-sön meg holnap reggelig három zsá-kot a legjobb gabonájukkal. „Ott még éhínség van, mindennél többet fog érni, meglátja." A magukkal vitt

maradtakra gondolt, tudta, hogy a hozzá hasonló korúak már öregasz-szonynak számítanak odahaza. Él-vezte, hogy ő nem tűnik köztük még annak. Az ura sem úgy nyúl hozzá... Úgy kényezteti a testét-lelkét, mint-ha kárpótolhatná mindenért. Érezte, hogy elpirult, leült egy pad-ra, de nem tudott másra gondolni. Lehet, hogy ők öregen találták meg azt, amit mások már rég elvesztet-tek, talán el is felejtettek? Pedig az ő közös réges-régi múlt-jukban minden olyan egyszerűen, szokványosan alakult, úgy volt teljes az életük, hogy észre sem vették. Szerették egymást, mint Jancsi és Iluska Petőfi meséjében... Aztán ők is messzire szakadtak egymástól, hogy sok év után egymásra találja-nak újra. Csak szép Tündérország, közös haza nem várt rájuk. "Jani, Panni egy pár, mindig együtt jár!" Már az elemiben csúfol-ták őket, mert együtt érkeztek és indultak hazafelé. Pedig nem is vol-tak szomszédok. Együtt játszottak, később a rájuk bízott munkában is segítettek egymásnak. Tehénőrzés közben összeszöktek. Összenőttek, mint a testvérek, de aztán a vágyaik is egymásra találtak. Nem is akarta senki elválasztani őket, édesanyja -

Tollal / 5

AZ ELSŐ EMBER ARCA EGY EURÓPAI TÖRTÉNET

[Írta: Anna] „Kelet- és Közép-Európa mint valami hatalmas tolató-pá-lyaudvar... A vonatok ingajáratai [] egyeseket kitoloncolnak, másokat ideszállítanak." (Karl Schlögel: Az elűzetések tragédiája)

létezik. Jó volt újra nőnek lenni a közelében. De egyikük sem akarta felforgatni az életét. Azt hitték, túlte-szik magukat ezen is. Hiba volt, ak-kor még vállalhatták volna a szerel-mük. A lánya nagyon megszerette Ma-gyarországot. Vitte a barátnőit, az apja többedmagával is vendégül látta. 1968-ban meghívták mindket-tőjüket Évi féltestvérének lakodal-mába. Igazi sváb lagzi volt, három napig tartott. Jani számára mintha csak ő létezett volna azokban a na-pokban, elhanyagolta kimerültnek látszó, sápadt élettársát, menyasz-szony lányát, újdonsült vejét, az egész rokonságot. Vele táncolt, sen-ki mással. Mintha díszvendégek lettek volna. És ő elkezdte halogatni a visszautat. Az ura közelében akart maradni. Várta, hogy történjen vala-mi, mondjon valamit. Akarta, hogy mondjon valamit. Akkor már tudta, hogy soha nem talál senkit olyan szeretnivalónak, mint őt. Lehet, hogy mással él, hogy országhatárok és hadseregek választották el tőle, de Isten előtt - és a törvény szerint is - még mindig hozzátartozik. Fi-gyelte, hogy mennyire keresi a lehe-tőséget a közeledésre, s hogyan bizonytalanodik el újra és újra. Nem tehetett semmit, lejárt a szabadsá-ga, kétségbeesetten utazott haza. A valahonnan Zalából jött házas-párnak a Drezdába vezető úton mondta el a kitelepítés történetét, a folytatást az elbai hajókiránduláson. El tudta mondani, még csak el sem érzékenyült. Pedig visszatérő álmai-ban zokogni, sikoltozni szokott. Közel egy év múlva kaptam meg Jani levelét, amelyben arra kért, ha tehetem, látogassam meg. Egyedül várt rám. Sápadtan erőlködött. Men-tegetőzött, de azt mondta, nem te-het mást. Egy éve még nem bírta megtenni. De most meg kell tennie, egy nagybeteg asszony utolsó kí-vánságát teljesítenie kell. Arra kért, váljak el tőle, hogy feleségül vehes-se Katit, az élettársát. Tudtam, hogy sokat köszönhet neki, tudtam, hogy ebben a helyzetben nem választhat engem, de a válással le is mondott rólam. Legszívesebben rögtön visz-szafordultam volna, de végigcsinál-tam a hivatalos procedúrát. Kati mellett maradt annak haláláig. Mikor Évi férjhez ment, még nem tudott eljönni, de néhány hónap múlva

mes ültetni. Hiába küszködik évek óta, a paradicsom a kis üvegházban beérve ízetlen marad. A hegyeket viszont egyre szebbnek látja. Több mint negyven éve még nem hitte volna, hogy megkapaszkodik itt is, az ura nélkül is. Szeret beszélgetni, no de tegnap egész nap beszélt. Leülni sem volt hajlandó még a buszon sem. És vajon miért mesélte el az egész éle-tét? Az a két idegen most többet tud róla, mint a saját lánya. Még az sem biztos, hogy sosem látja őket többé. Kicsi lett a világ… Elnézte a pályaudvarhoz érve a körbe futó feliratokat. Mennyi az idő? - talán csak ez érdekelte. Még mindig sokat kell várnia. Az NDK-ban csak ritkán késnek a vonatok, bár a tegnapi fiatal pár éppen egy nem túl barátságos útlevél-elle-nőrzésről mesélt. Mintha már a ha-tárőrök is irigyelnék azt a világútle-velet. Vagy készül valami Magyaror-szágon? Mert itt biztosan nem válto-zik semmi, neki sincs oka panaszra. Szórakozottan olvasta a híreket. Mintha minden máshol történne. Távol, a harmadik világban. Nem elég az itteni pontos idő? Inkább újra elindult. Vele már nem sok dolog történhet. Talán tegnap is ezért kívánkozott ki annyi minden belőle. Jó volt elmon-dani, megkönnyebbült tőle. Rájött, hogy van, amit évtizedek alatt sem dolgozott fel. Szereti az urát, de van valami, amit nem tudott megbocsá-tani neki. Nem azt, hogy nem jött utánuk. Nem sokan tértek vissza onnan, ahonnét ő. Beteg volt a fog-ság után, meg kellett erősödnie. A határok zárva voltak. Újra kellett kezdenie neki is. Asszonyra talált. Mire megnyíltak a határok, az új asszonytól is született egy lánya. Még azt is elhiszi, hogy kereste, kerestette őket, hogy mindig hiá-nyoztak neki. Várta is őket, mikor végre hazamehettek. És a ritka talál-kozások során közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha. Volt egy balatoni nyaralás: ő is a lánya ked-véért utazott, Jani is a lánya kedvé-ért látogatta meg őket. Egyedül jött, s csak két napig maradt. Már akkor is méhekkel foglalkozott, meg ott volt a család is. A másik. Mégis ak-kor sejtette, érezte meg, hogy az urában valami olyan vágy éledt, amiről korábban nem tudta, hogy

gabona nekik tényleg az életet jelen-tette. Drezdáig ugyanabban a marhava-gonban utaztak. Nem voltak többen harmincnál. A zsákokon aludtak. Levegőt, vizet is kaptak. A vasúti közlekedés már a szovjet megszál-lási övezetben is helyreállt, s a pá-lyaudvarokon akkor is nagy volt a forgalom. A "fekete városon" átha-ladva rémült meg először. Mindenütt romok, s a parasztszekéren a tagba-szakadt kocsis nem tudta levenni a szemét a zsákjaikról. Tegnap is felnézett annak a Dippoldiswelde főutcáján álló ház-nak a padlásablakaira, ahová be kellett, hogy fogadják őket. Nem kenyérlesők, de „kenyérszaporítók" lettek a háziak számára is nehéz időkben, így nem kezelték betolako-dókként őket. Segítettek munkát találnia. Mire tél lett, leköltöztették őket a padlásról a jobban fűthető vendégszobába. Kezdetben édesanyjának kellett beszélni mindannyiuk helyett. Ké-sőbb már csak vigyázott a kislány-ára, míg ő dolgozott és tanult. Férjes asszony volt, aki férjéről mit sem tudott. Úgy lett német, hogy nem beszélt németül. Otthon még anyja sváb beszédére is magyarul vála-szolt. Ő nem csak a szülőfaluját, az örökölt földet szerette, minden, amit az iskolában tanítottak magyar tá-jakról, történelemről, irodalomról, tudományról, érdekelte, büszkévé tette. Ma is többet olvas magyarul, mint németül. De azok a sváb szokások, az a céltudatosság és szorgalom, azok elkísérték! Abból a kevés itteni férfi-ból, aki a háborúban megmaradt, több is akadt, aki szívesen számolta volna vele új lakása sarkait! A gyűj-tögetési kényszerétől pedig talán soha meg nem szabadul! Azt a tegnapi idegenvezetést is elvállalta, pedig már nem neki való egész nap róni az utakat! Na, nem csak a pénzért teszi... Jó magyarul beszélni akkor is, ha nincs vele az ura. Akcentusa sincs. Azok a szak-szervezeti csereüdülésre érkezett fiatalok is azt hitték, csak néhány éve került ide. Jó friss híreket hallani az óhazáról, és hát szereti megmu-tatni már ezt az újat is, ami annyira más, mint amit elhagyott. Gazdagon termő mezők és kertek nincsenek, errefelé csak cseresznyefát érde-

EGY EURÓPAI TÖRTÉNET

6 / Tollal

meglátogatta. Unokánk születése után már hosszabb időre jött. Lelke-sedett a vonatozásért, úgy tettem, mintha el is hinném. Az ifjú házasok persze már sejtet-ték a folytatást. Abban az évben még kétszer el-jött. Hozott sok akácmézet, igazi hazai paprikát, paradicsomot, én is segítettem neki az otthoni megbízá-sok teljesítésében, a robotgépek, multiboy-készülékek kiválasztásá-ban, de nem mentem elé a pályaud-varra, és nem is kísértem ki. Egé-szen addig, míg egyszer elém nem állt, s meg nem fogta a kezem. Ugye, tudom, hogy ő már milyen régen készül erre, ugye, tudom, hogy nem csak a lányunk miatt uta-zik ilyen sokat... Azóta nem hagyom, hogy a lányom várja a pályaudva-ron. Nem gondolta, hogy a sorsa ilyen érdeklődést kelt. Nem akarta elha-nyagolni idegenvezetői teendőit sem, de a fiatal pár alig várta, hogy visszatérjen a saját történetéhez. Megnézték a königsteini várerődöt, Pirnában vásároltak, majd a férfi kérésére a mese is véget ért. Sárga, kiscsirkés mintájú, puha fürdőlepe-dőt választottak egy kisgyereknek, aki még meg sem született, és a szülőknek eszébe sem jutott, hogy esetleg úgy alakul majd az életük, hogy nem együtt nevelik fel. Így az-tán nem voltak igazán elégedettek a befejezéssel. A fiatalasszony - áldott állapotban - mindennél többre tartot-ta a szerelmet, nem értette és meg is kérdezte, miért nem élik együtt az életük. Miért két család, ami egy volt, miért két haza, ami közös is lehetne, miért a fárasztó utazások? Nem mondta el, hogy maga sem tudja, miért alakult így. Ezerszer is feltette magában ő is a kérdést: tényleg jól döntöttek-e. Lehet, hogy az álmában még mindig kísértő csa-lódás miatt nem tudott eléggé bízni az urában, vágyott rá, de nem tudott igazán megbocsátani neki? Annyit mondott csak, hogy támogatniuk kellett a lányaikat. És hogy amióta mindketten nyugdíjasok, évente két-szer-háromszor is útra kelnek. Ami-kor a méhek gyűjtenek, rajzanak, inkább neki kell mennie, télen az öregje jön, s akkor hónapokig is ma-rad. Nem biztos, hogy kevesebb, amire vállalkoztak, egy újra megkö-tött házasságnál.

választani hazafelé menet. Az orvos megrökönyödésére Frau Anna fel-nevetett, mert eszébe jutott, hogy az ő öregje milyen gátlásos is tud lenni. Egyetlenegyszer ment csak le a hosszú sugárúton található nyilvá-nos illemhelyek egyikére, azóta nem hajlandó. Hiába magyarázta neki, hogy az egyetemista fiúknak milyen jól jön az a pénz, neki csak az ottho-ni öreg vécés nénik felelnek meg. Ebben az országban az ura még mindig csak látogató, idegen. Ő meg, talán a forróság, talán a fáradt-ság vagy a türelmetlen vágy tette, de majdnem megszökött előle a kö-zös hazába induló, utolsó szerel-vénnyel.

Milyen gyorsan futnak a világító számok, betűk... 1989. július 29. Máris este van, s olyan vakítóak a fények. Le kellene ülni megint egy kicsit. Nem, most már nem lehet, rögtön befut a vonat. Csak egy kicsit pihen - gondolta, míg hátradőlt a padon. Mikor feleszmélt, még hallotta a csúfolódó kórust: „két szerelmes - pár, mindig együtt jár!" Segítő keze-ket érzett magán, és egy szeretett arc váratlan közelsége vigasztalta, egy tekintetét el nem engedő vilá-gosszürke szempár. A mentőautó elkerülte a sétálóut-cát. Azon a kertvárosi útvonalon haladt, amit Jani kedvéért szoktak

EGY EURÓPAI TÖRTÉNET WWW.TOLLAL.HU

Tollal / 7

széde, semmit nem árul el azokról a kínokról, amiket nap, mint nap meg-él. Oly sűrű, szinte tapintható az a gyengédség, amit egymás iránt táp-lálnak a párjával, hogy teljesen ki-cserélődve térek mindig haza tőle. Sajnos a távolság, és a pénz nagy úr, és nem tudok oly sűrűn szaladni hozzá, mint ahogy azt szeretném. Már két éve tagja voltam ennek az alkotó közösségnek, már sok barát-ságot kötöttem, és közeledett a Ka-rácsony. Fogadott testvérem egyéni-sége a világhálón keresztül nem csak engem érintett meg, hanem többek között ennek a társaságnak a vezetőjét is Anisset, és mivel tud-ta, hogy mi milyen jóban vagyunk, egy kéréssel, kérdéssel fordult hoz-zám; - ki kellene adatni Ági egyik

nagyon örült. Nos, így kezdődött a mi barátságunk. Egyre többet tudtam meg róla, megismertem szomorú és hányatta-tott sorsát, és kínkeserves hétköz-napjait. Legnagyobb tragédiáját, daganatos betegségét, oly méltó-sággal viseli, oly lelkierővel és mér-hetetlen szeretettel éli meg, hogy bőven jut belőle mások számára is. A számítógép, az internet hozta meg számára is a lehetőséget, hogy kinyíljon, hogy emberekkel tudjon beszélgetni, hogy megmutathassa a világnak, így is lehet alkotni, jól al-kotni! Lelki támogatást nyújtani más elesett embereknek. Mikor személyesen is tudtunk ta-lálkozni, az maga volt a csoda. Csil-logó szemei, derűs arca, kimért be-

Gimnáziumi éveim alatt megismer-kedtem az internet világával. Akkori-ban már írogattam, főképpen mesé-ket. A gyerekeimnek meséltem, majd egyszer elérkezettnek láttam az időt, hogy a külvilágnak is meg-mutassam, amit tudok. Így keres-géltem a neten, és találtam egy Ba-rátok nevű társaságot. Tetszett a név, hát megnéztem miről is szól. Írás, művészetek, pályázatok. Izgal-masnak tűnt, hát jelentkeztem közé-jük. Ebben a közösségben találtam rá arra az emberre, aki végül a foga-dott testvérem lett, és akinek a meg-lepetés készült. Emlékszem, egy versére reagáltam, ami valamiért nagyon megérintette a lelkem. Ő visszaválaszolt, hálás volt, amiért elolvastam írását, és a levelemnek

MEGLEPETÉS WWW.TOLLAL.HU

8 / Tollal

[Írta: Szabó Gitta] "..Így történt, hogy sok, egyébként idegen ember, akik még sosem látták egymást, csak közös az érdeklődési körük, egy cso-dás, életre szóló ajándékkal lepték meg társukat..."

WWW.TOLLAL.HU

könyvét! Remek ötletnek tartottam. A kézirathoz nem volt nehéz hozzá-férni, hiszen nekem, a fogadott hugi-nak megvolt mind. Elkezdődött a munka. A kéziratból ki kellett szedni a fotókat, lektorálni, szerkeszteni, tördelni, a fotókat visz-szailleszteni, árkalkulációt kellett kérni a nyomdától. Sok, sok izgal-mas nap telt el a szervezéssel. Köz-ben versenyt futottunk az idővel. A pénzt előteremteni volt a legnehe-zebb. A mi kis baráti társaságunk tagjai is segítettek anyagilag, de e mellé szponzort is kellett keresni. Ekkor fogtam a klaviatúrámat, és írtam egy hivatalhoz, elmeséltem miről van szó, és lám-lám, segítet-tek. Igen izgalmas volt a várakozás, mert egy ilyen hivatalos dolog min-dig sok időt vesz igénybe, ami egyre csak fogyott. Végül sikerült! Meg-kaptuk az anyagi támogatást! Boldo-gok voltunk! A nyomdai munkák már nem tar-tottak sokáig. Hamar kezünkben tarthattuk a meglepetés könyvet. Egyszerűen gyönyörű volt! A munka ezzel még nem ért vé-get. Meg kellett szervezni a látoga-tást. Mikor, melyik vonattal kell menjünk, hol tudunk aludni? Majd elérkezett az indulás ideje. A vonat-nál találkoztam Anissevel, aki látha-tóan nyögött a könyvek súlya alatt, de öröm ült az arcán. A vonat zötyö-gött velünk, és mi csak találgattuk, vajon hogy fog reagálni Ági? Lassan megérkeztünk. A hidegtől és izgalomtól kipirult arccal köszön-töttük a háziakat. Hárman, mert idő-közben csatlakozott hozzánk egy másik írótársunk is. Kis beszélgetés után, előálltunk az ajándékkal. Egy könyvet adtunk Ági kezébe. Csend-ben figyeltük, mi fog történni. A bomba robbant! És hatásos volt. Ági csak nézte, nem is értette mi az, mi van a könyv borítójára írva, és miért van az ő fotója rajta. Majd lassan feleszmélt, ránk nézett, és a boldog-ságtól könny csillant szemeiben. Élete vágya, dédelgetett álma vált valóra. Ott tartotta remegő kezeiben, érezte illatát. És olyan nagyon hálás volt! Az igazi meglepetés még ezután következett. Azt az egy könyvet visszakértem tőle, hogy az az enyém, és az övé kint van a táská-ban. Anisse behozta a táskát, és kérte Ágit, hogy nyissa ki. Ekkor

a dedikálás. Csodás volt ez a Kará-csony! Isteni érzés volt jó tündérnek lenni. Férje csendben mosolygott, nézte asszonya örömtől sugárzó arcát, és ő maga is boldog volt. Így történt, hogy sok, egyébként idegen ember, akik még sosem lát-ták egymást, csak közös az érdeklő-dési körük, egy csodás, életre szóló ajándékkal lepték meg társukat. Mert a szeretet megtérül! Hidd el, kedves olvasó!

kerekedett csak el igazán a szeme, amikor meglátta azt a halom köny-vet. Hang nem tudta elhagyni ajkait a csodálattól. Én pedig igyekeztem minél több fotóval megörökíteni az eseményeket, hiszen a Barátok Verslista tagjainak is be kellett szá-molni a történtekről. Ágim végiglapozta a könyvét. Ala-posan szemügyre vette. Majd követ-kezett a legfárasztóbb feladat, ami csak várhat egy saját kötettel ren-delkező ÍRÓNŐ-re, még pedig a

Tollal / 9

benne, amikor elárulja döntését egész életéről dönt. Mi lesz, ha rosszul dönt, vagy lehet egyáltalán jól és rosszul dönteni? A kislány a szülők elé áll és végre elmondja. Közben azzal nyugtatja magát, hogy ott a mentőöv, amikor mindennek véget vethet. Így köny-nyebb. Az aznapi éjszakája kétségek közt telik. Megpróbálja összegyűjteni minden erejét, elszántságát. Elhatá-rozza, holnap megteszi, amit olyan sok ideje tervez. Vajon mi történt? Másnap reggel figyelte szüleit. Megtört felnőtt embereket látott. Rá-jött, hogy szükség van rá. Azóta eltelt tíz év. A tervét elvetette, most itt ül és gépeli ezeket a sorokat.

rég látta a tévében, ott is erről volt szó. Ez a legkíméletesebb módszer. Délután az anya és az apa beszél-get. Komolyan beszélget. Nehéz, sőt nem is hallani, hogy miről. Hívják, a kislányt még mielőtt megörülhetne, hogy valami jó fog történni, azt mondják neki, nehéz döntés előtt áll. Arról kell döntenie kivel, szeretne tovább élni, kit vá-laszt. Az anya leszögezi, hogy ő mindenképpen elmegy innen jó messzire, bármi is legyen vagy a gyerekkel, vagy nélküle. A kislány-ban kérdések, gondolatok, érzések keringenek. Mi alapján döntsön? Kit szeret jobban? Ha ott hagyja az egyiket, mi lesz a másikkal? Mikor fogja látni? Talán soha többé? Hol lesz jobb az élete? Lassan tudatosul

Hétköznapi történet. A házassá-gok több mint fele válással végző-dik. Ez száraz tény, de vannak a válások során melléktermékként darabokra hulló, megsavanyodó gyermeki szívek. A főszereplő egy kislány, aki talán érzékenyebb, mint a többi. Éppen a szobájában zokog egy párnát szorít-va a kis fejére. Kintről kiabálás szű-rődik be, két ember lassan öntudat-lan ordítozása, akik tíz évet éltek le egymás mellett. Tíz hosszú évet, ebben a pillanatban pedig nem áll-nak messze attól, hogy egymásnak essenek és fizikailag is bántalmaz-zák egymást. Eközben a párna las-san megfolytja a kislányt. Csend. Soha nem örült és nem ijedt meg egyszerre senki sem a csendtől, mint most a kislány. Vajon mi történhetett odakint? Most mond-ják ki, vagy még várnak kicsit? Me-lyik lenne a jobb? Egyáltalán mi az, hogy elválik valaki valakitől? Senki nem magyaráz el semmit! Semmit se tud, csak érzi, hogy rossz törté-nik. Az anya benyit a szobába, pi-ros szemekkel, erőltetett mosollyal. Hogy ne tűnjön gyengének a kis-gyermek is ezt teszi. Az anya azt mondja, hogy nincs baj, a kislány azt feleli, tudom. Ülnek az ágyon csendben egymás mellett. Kívülről két erős „nő", belülről két megha-sadt szív, mely jajveszékel. A kislány aludni próbál körülötte kedvenc kis állatkái. A kétségbeejtő, hogy ezek a tárgyak tudják csak azt, hogy mire vágyik a legjobban az ágy lakója. Még alig tanult meg írni, de egy kis levelet szorongat a kezében, melyet ő maga fogalmazott és jegy-zet le. A cetlin búcsúzik, búcsúzik apukájától-anyukájától és a kis álla-toktól. Minden, mi fontos volt számá-ra megszűnik. Ez a legfőbb vágya. Véget vetni az életének, még nem tudja pontosan hogyan, de véget vetni. Napjai a mód kitalálásával telnek. Amikor nincs otthon senki, keresgél, gondolkozik. A lényeg: minél kevés-bé fájjon és gyors legyen. Két hét is beletelik, mire elhatározza, hogy gyógyszereket szed majd be. Nem-

A DÖNTÉS A VÁNDORJUHÁSZ

10 / Tollal

[Írta: Shila] A válás ma már teljesen elfogadott, általános dologgá váltak. Vajon kiben maradnak a legmélyebb, legfájóbb nyomok? Ki cipeli egy életen át ennek a terhét? Íme a válasz.

A VÁNDORJUHÁSZ

Az én történetem a nagyszüleim életéről szól. Olyan odaadó és ke-ményen dolgozó emberek életéről, akik nem féltek nagyot álmodni és megvalósítani azokat. Nekik köszön-hetem, hogy ilyen életem van, hogy ilyen szerető családban nőhettem fel. Két ember, akik a szívüket, lel-küket is kidolgozták azért, hogy most ott élhessünk, ahol élünk. Bez-zeg pusztán! Az egész úgy kezdődött, hogy a mamám 19 évesen özveggyé lett egy másfél éves kislánnyal és egy 3 hónapos terhességgel, amit még nem tudott. Az életük nehézzé és keservessé vált, de a családja min-dent megtett azért, hogy ez az erős nő újra talpra tudjon állni. A déd-nagymamám és papám segítettek neki felnevelni az ekkor már két gyermeket, és az életük, még ha hosszú évekbe is tellett, kezdett rendbe jönni, és ha a gyászoló anya fájdalma nem is múlt el, de az idő enyhítette azt. Ebben a korban az emberek juho-kat tartottak, TSZ-ben dolgoztak és csupán állattartásból teljes „biro-dalmat" fel tudtak építeni. Megbe-csülték azt, amijük van, vigyáztak rá, és ha kellett forgatták a pénzt. Néhány ember már a húszas évei-ben járva pontosan tudja, hogy mit akar. Így volt ezzel az a vándorju-hász is, aki a Sióparton legeltette a juhait azon a bizonyos napon, ami-kor az életébe már csak-csak bele-törődő nőt és ezt az álmokkal teli embert a sors egy irányba terelte. A juhász, aki a papám volt abban az időben egy gátőr birkáit legeltette, ez a gátőr pedig nem más volt, mint a dédnagypapám. Persze ez az em-ber, aki már kiismerte az élet forté-lyait, minden csinnyát-binnyát, azon-nal észrevette a lánya és ez a „kis" juhász közötti vonzódás jeleit. In-nentől kezdve a dolgok kezdtek fel-gyorsulni. A birkapásztor a dédnagy-papám beleegyezését kérte, hogy udvarolhasson az asszonynak. A kétgyermekes anyuka miután meg-győződött arról, hogy nemcsak a vagyonát akarta - ami igen csak ke-csegtető pénzösszeg volt - beadta a

rezni azt, amit akar. Már lassan fél éve kijárt a telepre, amikor úgy érez-te itt az ideje beavatni a feleségét is. Elmondta neki az ötletet, hogy oda akar költözni, lehetne sok állatuk, mezőgazdasági gépeik, lovak, házi-állatok, szürke marhák, amit csak akarnak. De az asszony nem örült ennek. Megvolt mindenük. Nem ér-tetette a férjét, hogy miért nem jó így. Csakhogy ő nem tudta, hogy ez a nagyravágyó ember már letette a birtok árának felét és a másik felét is letenné, ha ő bele egyezne. Hetekig fűzögette a nőt mire az rábólintott. Kimentek a tanyára letették a pénz másik felét - kitudja hogy, de a papa valahogy elérte, hogy a másik licitá-lók lemondjanak - és 3 hónap múlva kiköltöztek az immár Bezzeg puszta néven ismert családi birtokra. Átépí-tették, külön házakba költöztek a fiatalok megházasodtak gyerekeik lettek... 2011-et írunk. Fél éve a család ismét gyászol. Gyászolja azt a rák-ban elhunyt embert, aki megalapoz-ta a családja jövőjét. A Stadler csa-ládnév mindenki számára ismert lett a papának köszönhetően. Még min-dig. Bezzeg puszta a mi tanyánk és bár a mama egyedül maradt megint, mi, a gyerekeik és az unokáik itt vagyunk neki és összetartjuk a csa-ládot, hogy ő ott fent büszke legyen ránk!

derekát a férfiúnak és két éven belül összeházasodtak és született nekik két ikerfiúk. Az immár férj és feleség és gyermekeik Cecére költöztek. 14 évet töltöttek egy falusi kis családi házban. A kisgyermekekből húszon évesek lettek és ők is ki szerettek volna repülni a fészekből. De a pa-pám, mint családfő kötelességének érezte, hogy még összetartsa a csa-ládot. Kitudja, talán még nem érezte felkészültnek és elég erősnek gyere-keit az élethez vagy csupán ő akarta az megalapozni a jövőjüket. A rendszerváltás idején járunk, amikor az emberek jövedelme csök-kent, nehezebbé vált a megélhető-ség. Nehezebbé, de állatra, élelem-re mindig szükség volt, ezért a nagyszüleimnek még az évek alatt megspórolt pénzösszeghez sem kellett hozzányúlniuk, ugyanis a bir-kázásból elegendő bevételhez jutot-tak. De nem mindenki járt ilyen sze-rencsésen. Aki nem nagyban „játszott" azt sajnos eltiporták. Így esett, hogy az akkor még az állam kezében lévő Kos telep nevű birtok-ra kitűzték az eladó táblát. Drága papám sosem volt elége-dett a saját életével, nem akart „csak egy juhász a sok közül" lenni. Birtokot akart, sok állatot, sürgést-forgást, gazdaságot. Mindent, amit csak egy paraszt ember kívánhatna. Mindig törte az agyát, hogy hogyan lehetne bővíteni a jövedelmet, a kis ház mögötti kert helyett hogyan le-hetne hektárokat megművelni? Fülébe jutott, hogy az a telek, ami minden birkás legnagyobb álma volt eladó lett. Nagyon jól tudta, hogy a feleségének és a felnőtt gyerekeinek itt mindenük megvan, de ő még akart..sokat akart! Így hát, az asz-szony tudta nélkül, elment érdeklőd-ni a tanya iránt és hogy hányan lici-táltak már rá. Nem akart szólni ad-dig a mamának, amíg nem volt biz-tos a dolgában. Három érdeklődő volt. De csak ő és egy idegen volt komolynak mond-ható. Hetekig-hónapokig kijárt a bir-tokra és ez alatt az idő alatt kitanulta a különböző rafináltságokat, trükkö-ket, hogy hogyan lehetne megsze-

Tollal / 11

[Írta: Rami] Hihetetlen, hogy mennyi mindenre képes az ember ha van akarata. Büszke vagyok, arra, hogy ilyen családot tudhatok a magamé-nak! Köszönöm, hogy vagytok nekem!

[Írta: Orémus Kálmán] Trencsényi Béla bácsival közvetlenül a rendszer-váltás után, a kilencvenes évek legelején találkoztam. Az első informáci-óm az volt róla, hogy van egy balalajkája, amelyen nagyon szépen ját-szik.

helyi lakossággal ezt-azt élelmiszer-re cseréltek. Előfordult, hogy napokig rizses zsákokat rakodtak egy hajóról és gyakran előfordult, hogy egy-egy zsák „magától" kiszakadt. Ilyenkor aztán valamennyien jóllaktak belőle. Boldogan érkezett haza, ám itthon újabb csalódás érte. Idehaza évek-kel korábban holttá nyilvánították, a felesége pedig újra férjhez ment és Csehszlovákiában élt. Nehezen he-verte ki a csapásokat, de később újra megnősült. Abban, hogy e so-rok létrejöhettek, nagy része van lányának és unokájának is, mivel Trencsényi Béla 1997-ben elhunyt. Most, másodszor, immár nem csak hivatalosan, hanem valóságosan is. Halála után, 1999-ben a Magyar Köztársaság Kormánya a haza sza-badságának és függetlenségének védelmében szerzett érdemei elis-meréseként a Szabad Magyaror-szágért Emléklapot adományozta neki.

Évek teltek el, s bár társai közül sokan elpusztultak, az életben mar-adottak reménykedni kezdtek a kö-zeli hazatérésben, hiszen a háború már régen véget ért. Ám Trencsényi Bélát az állambiztonsági szervek 1950 januárjában a magnyitogorszki hadifogolytáborban letartóztatták, majd a Szovjet Hadsereg katonai törvényszéke 25 évi, javító-nevelő táborban letöltendő szabadságvesz-tésre ítélte. Innen ugyan 1956 júniu-sában hazatérhetett Magyarország-ra, de még így is 161 hónapot, több mint 13 évet töltött rabságban. Amikor annak idején megkérdeztem tőle, hogy miként lehet ezt túlélni, egy ravasz mosollyal azt felelte, hogy szerencse kell hozzá, meg találékonyság, egy adag csibész-ség, a jobbik fajtából. Hamar rájöttek ugyanis, hogy a nagy Szovjetunió minden szögletét, így a fogolytábo-rokat is átszőtte a korrupció. Olykor sikerült megdézsmálni a „kincstári" vagyont, és ha az őrnek is jutott be-lőle, akkor legközelebb elfordította a fejét. Sőt, még azt is elnézte, ha

Aztán kiderült, hogy ez a balalajka az egyetlen tárgy, ha úgy tetszik, az egyetlen emlék, melyet magával hozott a hosszú szovjet hadifogság-ból. Már akkor kértem, mesélje el a történetét, szeretném megírni. -- Most még nem lehet, majd ha ha-zamennek az oroszok - mondta, és látszott, hogy még mindig tart tőlük. Mire az utolsó szovjet katona is át-ballagott a Tisza-hídon, messzire sodort minket egymástól a sors, így aztán az írásból, Trencsényi Béla életében nem lett semmi. Ha úgy tetszik, most egy adósságot törlesz-tek. 1917-ben születet Anarcson föld-műves családban. Polgári foglako-zása cipész. 1940-ben vonult be az esztergomi géppuskásokhoz. 1942 tavaszán került frontszolgálatra, mint lövész közlegény, hátrahagyva fiatal feleségét és még meg sem született gyermekét. A doni fronton esett fogságba 1943. február máso-dikán. A hadifogolytáborok egész sorát járta végig Lebegyántól Mag-nyitogorszkig.

AZ EMBER, AKI KÉTSZER HALT MEG

12 / Tollal

AZ EMBER, AKI KÉTSZER HALT MEG MENEKÜLÉS

Hideg volt. A Zagyva partján há-rom fiatal roma férfi ült, s fogásra várt. Vastag kabátban voltak, mégis időnként vacogott a foguk. Pirkadat-kor érkeztek, s abban reményked-tek, hogy ebédre a tányéron illatozik a sült hal, s nem lesz hiábavaló a fagyos várakozás. Keveset beszél-tek, hogy elkerüljék a torokmetsző jeges szél beszippantását. Nézték a vizet, s magukban talán kapásért fohászkodtak. Nyolc óra körül járt az idő, az iskolákban már becsenget-tek. Akkor jelent meg a nő. Magasan fent, a terméskővel szépen kiépített Zagyva - parton. Babakocsit tologa-tott. Meg-megállt, majd újra elindult. A vizet nézte. Az egyik férfi a szeme sarkából érzékelte a mozgást, s fel-nézett. Magában csodálkozott is, hogy ilyen cudar időben sétáltatja az ap-róságot, de hirtelen felmerült benne, hogy talán a nagyobbat vitte iskolá-ba, s egy kis friss levegőre vágyott. „Biztos nem marad sokáig, csak körülnéz." - gondolhatta. Elfordult, s nem is foglalkozott vele tovább. Per-cek teltek el. Újra a vizet nézte ő is, és arról beszéltek, hogy lassan sze-delőzködnek, s hazaindulnak. Ekkor a parton tőlük úgy tíz méter-re, nagyot csobbant a víz. Mindhár-man odanéztek, s az asszony még karjában tartva a csecsemőt épp a víz alá bukott. Az a férfi, aki meglát-ta fent a parton, felugrott, s ledobta kabátját, hogy a vizet magába szív-va ne húzza le. A másik férfi, aki mellette ült szintén vetkőzött. Mielőtt beugrottak, az első odaszólt a tár-suknak, aki még kábult volt az ese-mények hatásától, hogy hívja a mentőket! S már úsztak is befelé az asszony után. A víz elragadta karjá-ból a picit, akit hol feldobott a víz a sodrásával a tetejére, hol alábukott. Levegőért kapkodva, szaggatottan sírt fel. Az asszony vagy nem tudott úszni, vagy nem akart, mert hagyta hagy dobálja a folyó, meg sem pró-bált küzdeni az életéért. Az első fér-fi, elérte a kicsit. Kapálózott, a víz a szájába csapódott s fuldokolva, rán-gatózva köhögött. A férfi, a sodrás ellenére igyekezett a fejét fenntarta-ni, ami nem volt egyszerű, mert a baba még nem tudta sokáig tartani magát. A másik, aki a sógora meg-

füvön. A fiatal férfi karján a kisbabá-val megindult feléjük, ekkor a másik két férfi, karon fogta két oldalról az asszonyt s szintén felfelé kezdtek haladni. Amikor a mentőorvos meglátta a két férfit az összefagyott ruhában, azonnal kéretett még autót az élet-mentőknek, hiába tiltakoztak. Az asszonyt, és gyermekét elszállí-tották, pár perc múlva a két férfi is a kórház felé haladt a másik mentőau-tóban. A történetet a helyi városi televízió bemutatta, amikor átadták az élet-mentő érdemérmet a fiatalemberek-nek, a városházán. A riporter kérdései között elhang-zott, mire gondolt a férfi, mikor a jeges vízbe vetette magát, hogy az apróságnak megmentse az életét? A válasz, egyszerű volt. A saját két kicsi fiára.

ragadta az asszony karját, de nem akarta hagyni, hogy kihúzza. Vias-kodva, kimerülten vonszolta partra. Addigra a kicsit a megmentője a kabátjába csavarta, s bár a ruha ráfagyott a testére minden mozdula-tában fájdalmat okozva, igyekezett a gyermeket úgy tartani, hogy ne fér-jen hozzá a csontig hatoló jeges szél. Az asszonyra is meleg kabátot terítettek, és ő igyekezett nem nézni senkire, csak lehajtott fejjel egyfoly-tában sírt. Türelmetlenül néztek fel a partra, s egyszer csak sziréna köze-ledett. Addigra a Zagyva-parton álló emeletes házakból emberek szállin-góztak a part felé, egyre többen let-tek, s döbbentek figyelték az esemé-nyeket, de senki nem ment le a gát-oldalban a partra. A mentősök hordágyat vettek ki, és elindultak a gátoldalban lefelé, de nehezen haladtak a fagyos csúszós

Tollal / 13

[Írta: Tara Scott] Menekülés szó szerint és másként értelmezve…

csáltam, kemény, vagy puha vajon? Aztán bőszen köpködtem, ha valami rágható, de borzalmas ízű volt. Jó móka volt! Akkor még nem fogtam fel, mennyire kiszolgáltatottnak érez-heti magát egy nem látó ember. Hajnali öt óra volt. Munkába men-tem, mint máskor is. A sötét utcán senki nem törődött azzal, hogy be-csuktam a szemem. Ha látták is, azt hihették, álmos vagyok. Hogy szun-dítok még egyet, állva, a buszváró oszlopának dőlve. Pedig nem aludtam. Próbáltam a vak fiú szemével látni. Füleltem. Szimatoltam. Tudtam, hogy van még pár perc a járat érkezéséig, hát erőt vettem magamon, és nem nyi-tottam ki a szemem, bár nyílt volna

mozognak. Ütemesen hajlonganak előre-hátra, aprókat, finoman. So-sem értettem, miért? Gyerekkoromban gyakran játszot-tunk olyat, hogy bekötöttük a sze-münket, és csak a többi érzékszer-vünkre hagyatkoztunk. Emlékszem, jókat kacagtunk, mire sikerült kitalál-ni, mit adtak a kezünkbe a többiek. Megfosztva, ha önként is, a legfon-tosabb ingertől, a látnivalótól. Igazi gyerekként, akinek még mulatság az élet, tapogattam, amit a markomba nyomtak, hogy rájöjjek, mi az? Ha ismeretlen volt a formája, nagyon hamar visszaváltoztam kisdeddé, aki mindent a szájába vesz. Hozzá-nyomtam az orrom, megszaglász-tam, nyalogattam, ízlelgettem, rág-

Hallgatom a halk csengettyűszót a buszmegállóban, és töröm a fejem... mi a csuda szól itt? Valaki kiakasz-tott egy szélcsengőt? Ide? Aztán rájövök. A vak fiú van itt, csendes, szelíd német juhászával. A vakveze-tő nyakában csilingel a figyelmezte-tés. Láttam már őket máskor is, tu-dom, hogy a kutya mindig az első üléshez vezeti a gazdáját, ő meg lefekszik a cipőorra elé. Lábait ki-nyújtja előre, és ha az újabb felszál-lók figyelmetlenségből rálépnek, méltatlankodó hangok nélkül vissza-húzza. Nézem a fiú sötét szemüvegét, lágyan ringatózó felsőtestét. A vak emberek sajátossága, hogy valami, csak általuk hallható belső hangra

HAJNALI FOHÁSZ

14 / Tollal

[Írta: Eliza Beth] A múlt héten láttam a fiút, új kutyája van. A másik szebb volt.

HAJNALI FOHÁSZ WWW.TOLLAL.HU

magától, önkéntelenül... de nem hagytam. Figyeltem. Szinte éreztem, ahogy a füleim átveszik az irányí-tást... kezdtem olyan hangokat is meghallani, amiket azelőtt soha. Először a vér zúgását az ereimben. Kicsit idegesített is, hogy szinte szá-molni kényszerít, vajon mennyi a pulzusom? Gyors, vagy lassú? Ta-lán épp jó? Aztán jött a többi hang. Feltűnt, hogy a hátam mögött álló férfi aszt-matikusan hörög, bár igyekszik csendesen tenni. Messzebbről sza-pora cipőkopogás, valószínűleg ké-sőn indult el a tulajdonosa, és még szeretné elérni a buszt. Aprókat lép, sokat, és gyorsan, tehát nő az illető. Egy férfi ennél sokkal határozottabb léptekkel jár. Lágy szellő támadt. Még nem éreztem a bőrömön, csak a faleve-lek finom surrogását hallottam. Szin-te dallamosan csilingeltek, a szél tehetetlen játékaiként. Összesimul-tak, szétváltak, és újra... néha csak alig érintve a másikat, olykor szoro-san egymáshoz bújva... mint egy-mást elhagyni nem tudó szerelme-sek. És máris hűvös borzongás fu-tott végig az arcomon. De a szellő mást is hozott. Illatot, valami leheletfinom parfümét, ami nem az enyém volt. Azt ismertem, de ezt nem. Kicsit balra fordítottam a fejem, és beleszimatoltam a leve-gőbe. Semmi. Jobbra? Igen, innen jön! De kár volt akkorát szippanta-

aztán kinyitottam a szemeimet, és ott álltam, arccal a busz oldalának fordulva. Ha lépek még egyet, felke-nődök! Az a harminc centi, amennyi-vel jobbra voltam az ajtótól, épp elég lett volna ahhoz, hogy megtántorod-va a busz elé essek. Gyorsan korrigáltam a hibát, felszáll-tam, átléptem a kutya kinyújtott lá-bát, és magamban hálát adtam, amiért látok!

nom! Fanyar füst szállt az orromba. Én nem dohányzom, és a cigaretta eltéveszthetetlen szagát büdösnek találom. Valaki kihasználta az utolsó másodperceket is, hogy bekátrá-nyozza a tüdejét. Sajnos ez is jobb-ról jött! Visszafordítottam az orromat, bal kéz felől megérkezett a szaporalép-tű nőszemély. Hangos magyarázko-dásba kezdett a barátnőjének, miért késett. Az eddigi viszonylagos csen-det összetörte kellemetlen hangja. Kizártam a tudatomból, és inkább a hátam mögött álló sugdolózásra figyeltem. - ...és akkor azt mondta, hogy ha nem teszem meg neki, keres mást, de ne őt szidjam, hogy tönkremegy a kapcsolatunk, nem az ő hibája, hogy másnál kell keresnie a kielégü-lést... - Halk motorzúgás nyomta el a máskor meg sem hallott erősségű hangot, zárt szemhéjamon keresztül is szemembe vágott a busz fényszó-rója. Aztán éles csikorgással elha-ladt előttem a világosság, újra sötét lett a belső vetítővászon... megállt a busz. Szinte láttam, ahogy az embe-rek a kinyíló ajtó felé tülekednek... Pedig még mindig csukva volt a sze-mem. Én is előre léptem, mentem a fü-lem diktálta irányba, de ennél többet nem mertem. Nem mertem felszállni a buszra, látás nélkül, tapogatva... még hallottam, ahogy valaki megje-gyezte: Nézd, az meg elaludt állva! -

Tollal / 15

ügyön, hogy mindketten boldogan ébredhessünk és az a ridegség és elfogadott nyugodtság mégis a ta-pasztaltabb kollegák szemében... Csak egy Exites, ami megőrizte Ká-roly bácsit, csak egy füzetlap, egy bejegyzéssel. Nem tudom megmon-dani, miért nem voltam képes elen-gedni a kilincset még hosszú perce-kig, csak álltam fagyott tekintetem-mel az ajtóban. Olyan mihaszna voltam, tehetetlen és csak egy gon-dolatom volt: Senkinek nem jelentett semmit, hogy kiszakadt belőlem egy darab, és senkinek nem jelentett semmit, hogy Károly bácsi nem vesz többé levegőt. A kórházban tanul-tam meg, a néhány éves gyakorlat alatt, hogy az ember, önző. Az em-ber önvédelemből önző és még csak nem is tehet róla, és ha akkor én is az lettem volna, most nem len-nék más az átlagosnál. Károly bácsi megmutatta a valóságot, jobb em-berré tett. Ha mondhatnék Neki valamit még utoljára, az nem lenne több egy kö-szönömnél, de nem lenne keve-sebb, mint az egész életem. Isten nyugasztalja!

kézügyesség, vagy a gyors munka, nem a kollegák közti kellemes lég-kör az, amit tanulni kell. Ezek magá-tól értetődő alaptulajdonságok, amik vagy vannak, vagy nincsenek, de igazából semmit sem jelent. Minden ember ösztönből cselekedve feltalál-ja magát bizonyos helyzetekben és ez itt bőven elég. De, amit a lélek produkálhat az első hetekben, hóna-pokban, években, az leírhatatlan. Olyan kiképzés ez, olyan nyomás, amit csakis kizárólag tapasztalattal lehet leírni. Károly bácsi volt az első kliensem és barátom is. Naponta többször ránéztem, megetettem, itattam, na-gyokat beszélgettünk és láttam, hogy boldog. Folyamatosan beava-tott a gondolatvilágába, nem hagyott ki semmi féle részletet, iszonyato-san jó megfigyelő képességével, szinte percek alatt megmondta, mire gondolok. Halála előtt 1 órával mon-dani akart valamit. Éreztem, - mi az, ami foglalkoztatja. Azt hittem, egy-szerűen saját magát rémisztgeti, hiszen nem volt hajlandó beszélni erről azelőtt. Láttam a szemében, hogy fontosnak érzi, el kell monda-nia, amit szeretne, és mégsem akar-tam meghallgatni. Belső gát, belső védelem volt ez részemről azt hi-szem. Megijedtem, nem akartam elfogadni, hogy komolyan mennie kell. El akart köszönni, igaz ennek valódiságát, már nem fogjuk meg-tudni, hiszen miután kétségbeesé-semben "Boldog délutánt és Jövőt!" kívántam Neki, - mintha a nagy-apám lett volna, ő becsukta a sze-mét és többé nem nyitotta ki. Sosem felejtem el, amikor a kijáratnál áll-tam, kilincset markolva hangos szív-dobogásommal a torkomban és hal-lottam, ahogy kiabálnak a folyosón: - Valaki hozza ide az "exites"-t. A fü-zetet hívták így, ahova minden be-jegyzés bekerül, a halál körülményi-ről, és az itt hagyott értékekről, ami a beteg után marad. Károly bácsi szobája hirtelen üressé vált, nem kellett látnom, hogy tudjam: ismét egyedül vagyok. Soha sem leszek többé ugyan olyan ember, mint az-előtt. Tanúja voltam, hogy mennyit jelent az ember, a másik ember sze-mében, hogy éjt-nappallá téve dol-gozunk egy ügyön, egy közös

Várható volt, és mégis felkészület-lenül ért. Nem akartam elhinni, hogy ennyire kegyetlen a valóság. Hiába-való törekvéseim ellenére mégis elment, és nem hagytam beszélni arról, amit ő előbb tudott. Meg-emészthetetlenül kínoz a lelkiisme-retem emiatt, sosem bocsájtom meg, hogy nem hagytam elköszönni Károly bácsit. A bácsit, akit szociális gondozó révén nekem kellett volna gondoznom. Az én felelősségem volt, az én feladatom. Rám bíztak egy életet, hogy segítsem, ahogy csak tudom, minden kívánságát pa-rancsként kezelve tegyem boldoggá élete utolsó napjait. Nem az első eset volt, és tudtam, nem is az utol-só, de a feladat soha sem egyszerű, és mindig más. Igaz, két eset közt egyetlen különbséget vélek csak felfedezni, ami nem más, mint az Akarat. Nem csak a kliens akarata változó, hanem az ápolója figyelme, és törődése is. Sok minden formál-hatja ezt, csak úgy mint az életben, "odakint az utcán", ismeretlenként. A szimpátia nem lényeges kérdés a kórház falai közt, amelyik ápoló ezt másként érzi, annak nincs semmi keresni valója a szakmában. Nem véletlen, hogy a "kliens" olyan hideg megnevezés, de megvan rá az oka minden egészségügyi dolgozónak, hogy használja is a kifejezést. (Itt követtem el a hibát.) Éppen ez a célja, hogy távolságtartásra ösztö-nözzön belül, mert munkánkból kifo-lyólag olyan törekvéseket teszünk, és olyan beállítottsággal rendelke-zünk (többnyire), ahol sokszor ne-héz elvonatkoztatni a ténytől, hogy nem szeretteinket, vagy közeli hoz-zátartozónkat ápoljuk, ami egyéb-ként szintén etikai vétség. Viszont hozzáállásban semmi féle különbsé-get nem szabad tenni, így gyakran keverednek az érzelmek a köteles-séggel és bizony kialakul a kötődés. Kell is egy bizonyos mértékig, és kell, hogy érezzük az empátia cso-dájával megáldott lelkünkben, hogy min mehet keresztül a kliensünk. Csakhogy a zöldfülű gyakornoknak ezek a szavak még semmit sem jelentenek. Ez az a szakma, ahol valóban az évek teszik az embert igazán jó szakemberré, aki képes elfogadni a halált közelről. Nem a

AZ ÉLET TANÍTÁSA

16 / Tollal

[Írta: Borsóóó] Az egészségügy belülről…

AZ ÉLET TANÍTÁSA A SZÍV EREJE

Hideg téli reggel virradt. A hó óriá-si pelyhekben hullott az utakra, épü-letekre, autókra. Gyönyörű volt. De csak bentről, ahol a kályha a mele-get sugározta. Az utcán az emberek sietve mentek szél védte helyre. A szép fehér takaróban nem találtam semmit, ami boldoggá tehetett vol-na. Kimentem sétálni. A hideg marta az arcomat, és csípte a szememet. Hosszas mászkálás után, megpi-hentem egy parkban. Rágyújtottam egy szál cigarettára, és néztem a házak mögött előbukkanó fehér he-gyeket. Egyik pillanatban egy férfi szólt hozzám: -Nem tudna adni egy szál cigaret-tát?- megijedtem az ápolatlan külse-jű alaktól. - Nem!- feleltem mogorván és gyor-san tovább álltam. Nem mentem messzire. A ház sarkából figyeltem mit csinál az ember. Leült a padra, és elővette kis dobozkáját, amibe a pénzt gyűjtötte. Pár perc után annyi-ra elfagyott a keze, hogy leejtette a földre és az összes pénze kiszóró-dott belőle. Végül egy hang azt súgta nekem belülről, hogy menjek oda hozzá segíteni. Hallgattam erre a bizonyos hangra. Máig nem tudom miért tet-tem, de odamentem hozzá, segítet-tem összeszedni a pénzét, aztán leültem mellé a padra. Akkor nem számított, hogy felfogok-e fázni. Megkínáltam cigivel, és elkezdtünk beszélgetni. Elmondta a nevét és az egész életét. meghökkentő, hogy mik történhetnek meg az emberek-kel!

kevéske ételét is meg akarta osztani valakivel. Ez a valaki most én vol-tam. De nem fogadhattam el, hisz engem várt a meleg otthon, a főtt étel. Megdöbbentő mekkora szíve van egy embernek, főleg ha annyi kese-rűségen átment, mint például ez a férfi. Sajnos nem tudtam adni neki mást, csak pár szál cigit a beszélge-tés során és egy jó napot, mert vég-re valaki meghallgatta az ő életét is.

Ő Olaszországban volt fizika és angol tanár, mikor még fiatal volt. Utána katona lett, ami miatt keveset tudott találkozni újdonsült feleségé-vel, aki épp a gyermekét várta. Ez-után Magyarországon is tanított egy egyetemen. Majd eljött a szörnyű nap: kirúgták munkahelyéről. Illuminált állapotban tért haza, mert nem tudta hogyan mondja meg kedvesének. De a nő csomagokkal az ajtóban várta. Az ő csomagjaival. Nem törődve azzal, hogy nem tudott hova menni, mert az összes családtagja meghalt, rá-adásul a munkáját is elveszítette. Így került az utcára. De feleségét ennek ellenére a mai napig ugyan-úgy szereti, mint mikor elvette őt. Azóta hajléktalan szállóban alszik és minden nap az utcákat rója koldulva. Mindig jókedvű és köszön azoknak a fiataloknak vagy éppen öregek-nek, akikkel néha beszélget vagy csak szokta látni. Az összegyűjtött pénzéből vesz egy nagyon olcsó bort, a többit elrakja egy borítékba. Ezt a borítékot addig tartja magánál, míg össze nem gyűlik tízezer forint benne. Utána elmegy a fia lakásá-hoz és bedobja a postaládájába alá-írás nélkül. Pedig költhetné magára! Vehetne belőle új ruhákat is akár! Bár napi kétszer kapnak a hajlékta-lan szállóban ételt, de nem túl sok az sem. Ő mégis az alig látott fiának adja oda, akinek nincs rá akkora szüksége, mint neki. A beszélgetésünk vége felé egy kislány jött oda hozzánk, és adott neki egy szendvicset. Nagyon örült neki. A legmeglepőbb, hogy ezt a

Tollal / 17

[Írta: biij] Megdöbbentő,hogy egy ilyen rossz helyzetbe került ember mennyire okos,intelligens,illemtudó és mennyire tud szeretni!

JINGLE BELL, AVAGY UFÓK A KERTÜNKBEN

18 / Tollal

A Reader’s Digest magazin

szerkesztősége Katuska

történetét emelte ki a többi

remek írás közül. Szívből

gratulálunk!

JINGLE BELL, AVAGY UFÓK A KERTÜNKBEN WWW.TOLLAL.HU

Kevés dolognak láttam úgy örülni a gyerekeimet, mint anno, mikor megjött amerikai keresztapámtól életünk legelső zenélő, karácsonyi képeslapja. Rongyosra fogdosták és nyitogat-ták, majd mire maga a lap recycling állapotba került, maradt maga a „muzsikás”, amint Gergő fiam találó-an elnevezte. És ez volt az, ami megkeserítette hétköznapjainkat. A muzsikás orvul támadott, nem kímélve az idegein-ket, mert az aprócska gombelemmel működő kütyü (made in china) el-pusztíthatatlannak bizonyult. Attól függően, hogy az ötéves Réka vagy két évvel kisebb Gergő öccse hova dugta, váratlanul megszólalt. Hol az ágyneműtartóban, hol az apjuk cipő-jében, hol Csenge húguk pelenkájá-ban harsant fel vadul, igaz, akkor nagy dolgok voltak készülőben… Nem kis megkönnyebbülés fogad-ta tehát a család részéről a bejelen-tést, miszerint elveszett a muzsikás. Férjem kérdő pillantására csak a vállamat vonogattam, én meg azt hittem ő volt. Nem firtattuk tovább a dolgokat, mert akkoriban tört ki nálunk az ufó-láz. Nagycsoportos Rékám „űrkor-szakát” élte, minden jöhetett, ami űrlényes, repülő csészealjos vagy kis zöldes. Délutánonként öccsével attraktív bemutatókat tartottak a kertben nagyanyám porcelán kész-letéből, legszebben az aranyszélű zsolnay repült. Ám ahogy leszállt az éj, a nappal oly bátor csészealj röptetők gyáva nyuszivá változtak. Úgy gondoltam, a problémát meg-oldandó (jó Vekerdy Tamás után szabadon), tudományos oldaláról közelítem meg. Szép nyári este volt, és én mesét költöttem a jóságos kis zöldekről, akik éjjelente nesztelenül leeresz-kedve űrhajóikról vizsgálandó mintá-kat gyűjtenek virágokból, gyümöl-csökből és gombákból. Egész helyre kis mese kerekedett, hatása freneti-kus volt. Gergő, az örök kétkedő simán szemberöhögött, a kicsi béké-sen elaludt, míg Réka sikítva beme-nekült az apja mellé az ágyba. Be-láttam, hogy a tudományos út nem

gette bőszen a hajhagymáimat. Be-vallom, akkor és ott elhittem. Csak álltunk ott, Gergő álmosan nekem dőlt, gyermekeim apja szent-ségelt, Réka közölte, hogy mindjárt bepisil, én meg csak egyszerűen nagyon féltem. De aki a helyzet tö-kéletes magaslatán állt, az Berta, öreg kutyánk volt. A németjuhászok halált megvető bátorságával oda-csörtetett, egyet szimatolt, kettőt vakkantott és már le is nyelte. Na, nem a kis zöldet, hanem a muzsi-kást, ami tavasz óta itt hányódhatott a kertben, és a párás nyári éjszakán aktiválta magát. Így történt. Ködös, őszi alkonyokon, mikor Berta merengve fekszik a küszöbün-kön és halkan horkol, a férjem eskü-szik rá, hogy a jingle bell dallamát hallja elhalóan.

mindig járható, és félórás kitartó vigasztalás után álomba ringattam a kis ufólógust. Békés, nyári éjszaka volt, a csen-det csak egy-egy inszomniában szenvedő kutya végtelenített híradó-ja zavarta meg. Aztán valamikor éjfél után Réka eleven bombaként csapódott közénk, és vacogó fogak-kal suttogta, hogy itt vannak, meg-jöttek a kis zöldek a kertünkbe, ő már hallja is, amint különös hangon beszélgetnek. Hallga csak! Marhaság, közölte férjem morco-san és halált megvető bátorsággal indult kifelé, jobbján és balján egy rettegő feleséget és leánygyermeket vonszolva. És tényleg, a nyitott ajtóban állva egy földöntúli, csiszorgó hang hallat-szott a kedvenc árnyékliliomom (Hosta) széles levelei alól, és emel-

Tollal / 19

[Írta: katuska] Paranormális vagy nem normális… ?!