Tonya Hurley-Szellemlány2 Hazatérés

7/29/2019 Tonya Hurley-Szellemlány2 Hazatérés

http://slidepdf.com/reader/full/tonya-hurley-szellemlany2-hazateres 1/149

Tonya Hurley

Hazatérés



Felhasznált idézetek és dalszövegrészletek: In a Manner of Speaking (szerző: Winston Tong; előadó: Tuxedomoon) © 1984

Universal/Island Music Ltd and Dawn Certainty Music Ltd. Minden, az EgyesültÁllamokban és Kanadában élő jogot a Universal-PolyGram Int. Publ., Inc. (ASCAP)

kezel.Engedéllyel közölve. Minden jog fenntartva.

The Darker Days of Me and Him (szerző és előadó: P.J. Harvey) © 2004 Hot HeadMusic Ltd. Minden, az Egyesült Államokban és Kanadában élő jogot a Universal-

PolyGram Int. Publ., Inc. (ASCAP) kezel. Engedéllyel közölve. Minden jog fenntartva.

Asleep and Dreaming (szerző: Stephin Merritt; felvétel: The Magnetic Fields) © 1999Merge Records – a Gay And Loud Music és Stephin Merritt engedélyével közölve.

Minden jog fenntartva.

Bird on a Wire (szerző és előadó: Leonard Cohen) © 1968 Sony/ATV Songs LLC.Minden jogot a Sony/ATV Music Publishing, 8 Music Square West, Nashville,TN 37203

kezel.Minden jog fenntartva. Engedéllyel közölve.

Szöveg ©2009 Tonya HurleyBelső árnyképek © 2009 Craig Philips

Minden jog fenntartva. Az 1976-os amerikai szerzői jogi törvényben engedélyezettesetek kivételével a mű sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható,

nem digitalizálható semmilyen formában és módon, és nem tárolható semmilyenadatbázisban semmilyen formátumban a jogtulajdonosok és a kiadó írásos engedélye

nélkül.

Eredeti kiadó: Little, Brown and Company,Hachette Book Group USA • 237 Park Avenue, New York, NY 10017

Első kiadás: 2009. július

A könyvben található személyek és események a képzelet szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, legyenek bár élőek vagy holtak, a véletlen

műve.A mű eredeti címe:

Gostgirl - HomecomigFordító: Győri Dávid

Szerkesztő: Havadi KrisztinaA szöveget gondozta: Cséplő Noémi

Tördelési asszisztencia: Innovariant Nyomdaipari Kft.Tördelés: Faba-Média Kft.

Felelős kiadó: Palotás Zsuzsanna



Magyarországon kiadja a PEOPLE TEAM Millennium Kft. PONGRÁC Kiadója(2010) www.pongrac.hu

ISBN 978-963 89013 I

A kötetet tervezte: Alison ImpeyA könyv Kínában készült.

http://www.pongrac.hu/

http://www.pongrac.hu/



Tracynek a lelekemnek,Michaelnek a szívemnek,

Isabelle Rose-nak az életemenek.





Ha nincsenek elvárásaid, sohasem fogsz csalódni.

Néhány csillogó szemű költőt vagy hegytetőn élő szerzetest leszámítva

mindnyájunknak vannak elvárásaink. Nem véletlenül. Szükségünk van rájuk. Úgy töltik

meg az álmainkat, a reményeinket és az életünket, mint valami koffeinnel túladagolt

energiaital. Charlotte életének már lőttek, de az álmainak nem – annak ellenére sem, hogy

úgy érezte, már sosem teljesülhetnek be.



Charlotte Usher nem mondhatta, hogy majd meghal az unalomtól, ugyanis már halott volt. Vékony ujjaival unottan dobolt az íróasztalán, majd a háromlábú forgószékkelide-oda gurult a fülkéjében, és a nyakát nyújtogatta, hátha jobb kilátása nyílik a folyosóra.

– Nincs semmi életem – morogta Charlotte épp csak annyira hangosan, hogy aszomszédos asztaloknál ülő Pam és Prue meghallja.

– Bizony, egyikünknek sincs – recsegte Prue. – És kuss. Telefonálok. – Neked is azt kellene csinálnod – jegyezte meg Pam, miközben a némítógomb helyettsaját kezével takarta el a kagylót, nehogy az „ügyfele” meghallja.

Miközben Pam és Prue szorgalmasan telefonált tovább, Charlotte sértődötten bámulta akészülékét. Minden telefon ugyanolyan volt, ahogy a munkaállomások is. Vérvörös.Egyetlen villogó lámpával a közepén. Sehol egy tárcsázó. Ők nem kezdeményezhetnek hívást. Csak fogadják a bejövő hívásokat.

Valójában még nem tapasztalta, hogy a készüléken lévő lámpa villog, mivel őt mégegyszer sem hívták. Nem azért, mert elment valahova, és lemaradt egy hívásról;egyszerűen nem csöngött a telefonja. Egyszer sem, amióta itt van, pedig nem tegnapérkezett.

– Talán érintkezési hiba – nyögte Charlotte. Megállapítása ugyanannyira szólt ahívások, mint saját lelkesedésének hiányáról. Karját az asztalra fektette, és beletemette azarcát, mint egy sápadt, törékeny tojást egy kusza fészekbe.

– A körömlakk sem szárad meg, ha csak arra figyelsz – súgta CoCo együttérzéssel,amikor elhaladt Charlotte fülkéje előtt.

Meglehetősen idegesítő és kínos volt Charlotte számára nap nap után ott gubbasztaniegyetlen hívás nélkül. Mindenki más telefonja megállás nélkül csörgött! Pedig az ő érdeme, hogy a régi osztálytársai, vagyis a mostani gyakornokok egyáltalán itt lehetnek. Afenébe is, még a vele szemben ülő újonc, Matilda Miner is több száz hívást kapott.

Egy göndör fürtös fej bukkant föl a paraván fölött. Maddy. – Elég nagy szívás, nem? – kérdezte. – Mármint, hogy senki nem hív.Charlotte unottan bólintott, és már épp készült még mélyebbre merülni az

önsajnálatban, amikor Maddy telefonja megcsörrent. Már megint. – Bocsika – mentegetőzött a lány azt magyarázva, amit Charlotte már úgyis tudott. –

Most nem beszélhetünk. Fel kell vennem. Majd később, oké? – Persze – felelte Charlotte beletörődve, és újra leszegte a fejét. Tekintetét viszont a

fenti videokamerán tartotta, amely közvetlenül őt figyelte. Figyelte? Inkább gúnyt űzött belőle.

Mindenesetre próbált fapofát vágni, mint királyi tini a fogadásokon. A legfontosabbdolog, amit megtanult, az volt, hogy a viselkedése mindig számít – főleg, ha valaki figyeli.Újra a telefonját bámulta. A ragyogó fehér falak és a vakító irodai mennyezetvilágítás

pislogásra késztették, de igyekezett hivatalához illő méltósággal és keccsel tűrni azunalmat. Egyenesen ült, lábait keresztbe tette, vékony ujjait összekulcsolta az ölében,ajkait szigorú mosolyba rendezte, és folytatta a… várakozást.

Charlotte töprengeni kezdett – mostanság ez volt az egyik kedvenc hobbija.Az, hogy a torkán akadt egy gumimaci, és meghalt az iskolában, mindent

megváltoztatott, de cseppet sem rossz irányba. Halálában sokkal nagyobbszemélyiségfejlődésen ment át, mint egész életében. A holttanra járó társaitól – és perszemindig segítőkész és megértő tanáruktól, Agy professzortól – megtanulta értékelni acsapatmunkát, az önzetlenséget és az önfeláldozást. Még az őszi bálra is eljutott álmaifiújával, Damennel. Fogjuk rá… És ami a legfontosabb, Scarlet Kensingtonban igaz

barátra és lelki társra lelt, amire egész életében vágyott. Elégedetten, reményekkel és

izgalommal telve lépett tovább. De most a jövője, amelyet nemrég még ígéretesnek látott,újra kilátástalannak tűnt. Egyáltalán nem ilyennek képzelte a túlvilági életet. A



mennyország helyett ez inkább a karácsony utáni pangást idézte. Minden egyes nap.Gondolatban listát készített azokról a dolgokról, amiket ide-átra képzelt, de elmaradtak.Hófehér kapu: nincs. Hárfaszó: nincs. Csak még több munka, mint eddig.

Amikor megérkeztek, osztálytársaival egy sivár, üres szobában kellett várakoznia – emlékezett vissza. Mint egy börtöncella, csak rácsok nélkül. Nyomasztó volt és lehangoló

– még a hawthorne-i regisztrációs iroda kétes vonzereje is hiányzott belőle. Egyesévelszólították a diákokat, és átvezették őket egy fura acélajtón. Holtbiztos lehet mindenki,hogy itt is ő maradt utolsónak!

– Usher – hívta végül Mr. Markov, egy szarukeretes szemüveget és praktikus öltönytviselő férfi. – Usher, Charlotte.

– Jelen! – válaszolta. Örült, hogy végre őt szólították, ráadásul még a nevét is helyesenolvasták.

– Ó, szupi – vetette oda a férfi ironikusan, és Charlotte pillanatnyi jókedve egybőlelillant. – Átmeneti problémáink adódtak a vonalakkal, és meg kellett győződnünk arról,hogy minden rendben van, hogy azonnal kezdhessen.

– Kezdhessek? Mégis micsodát?

Charlotte-nak már nagyon elege volt a sok kezdésből, inkább a befejezésre várt. Végetvetni az iskolának, a munkának, a sóvárgásnak. Mindennek. A férfi nem válaszolt, hanemátvezette a szomszéd helyiségbe: egy egyforma fülkékkel és telefonokkal telezsúfoltirodába. Charlotte csak állt és bámult egy ideig – hogy pontosan mit is bámult, azt még elkellett döntenie. A terem úgy nézett ki, mint egy olyan hely, ahol egykor pezsgett az élet,de most már elhagyatott és élettelen volt, mint egy múzeumi tárlat. Nem volt ott semmilátnivaló. Az egész… dögunalom.

– Isten talán tévéshopot vezet? – viccelődött kínjában.Aztán körülnézett a helyiségben, és felfigyelt pár apró részletre is. Minden barátja egy-

egy íróasztalnál ült a telefonok előtt, és már csak egy fülke maradt szabadon. A holttanrólmindenki elfoglalta már a helyét, és Charlotte örült, hogy együtt jutottak el ide, bármi islegyen ez az „itt”.

Mr. Markov belefogott az előadásába. Egy újabb eligazítás, bár közel sem annyiranyitott és interaktív, mint amilyet Agy professzor tartott a holttan kezdetén. Ez a fickósokkal inkább egy kiképzőtisztre, mint egy gurura hasonlított.

– Mindaz, amit eddig elsajátítottak – kezdte Mr. Markov –, hozzájárult ahhoz, hogyidejutottak.

A hangsúlyából nem tudták megállapítani, hogy ez most dicséret vagy letolás. – De ez a hely nem az a hely, és a most nem az a perc. – Mi a fenéről beszél? – kérdezte halkan Charlotte Pamtől. – Ügy tűnik, leérettségiztünk, de most még csak gyakornokok vagyunk – suttogta Pam

a fülkéjéből. – Itt kell majd bizonyítaniuk, hogy a megszerzett tudást a gyakorlatban is képesek alkalmazni – folytatta Mr. Markov.

– Ez baromság – duzzogott Prue. – Nem, kérem, ez egy segélyvonal – mondta Mr. Markov. – Segélyvonal? Kinek? Minek? – Charlotte nem hitt a fülének. – A bajba jutott fiataloknak. – Ezt ki tudná fejteni, uram? – próbálkozott Charlotte a legalázatosabb hangnemében. –

Ha még nem jött volna rá, minden tinédzser eléggé problémás.Mr. Markov igen türelmetlen természetű volt. Az a fajta, aki nem tűri el a szarkazmust

a beosztottjaitól. Amikor viszont az összes gyakornok arcáról ugyanazt a tanácstalanságot

olvasta le, kötelességének érezte, hogy további részletekkel szolgáljon. – Vitáztak már valaha saját magukkal? – kérdezte.



– Állandóan – mondta eltűnődve Penge Suzy. – Úgy érti, a fejünkben? – szólalt meg Pam. Látszott, hogy ő érti meg legelőször a

lényeget. – Pontosan – mondta Mr. Markov. – Maguk lesznek az a bizonyos hang mások fejében.

Amikor valaki fél, összezavarodik, magányos, vagy valami borzalmas dolgon töri a fejét, a

telefonjuk csörögni fog. – Mint a celebek életmód-tanácsadói? – kapta fel CoCo a fejét. Azonnal visszatértkorábbi súlyos bulvárfüggősége.

– Ez lesz az önök nagy lehetősége, hogy továbbadják a tanultakat, és jót tegyenek másokkal – tette hozzá Mr. Markov.

– Annyira király lesz újra az élőkkel beszélni! – kiáltotta Charlotte, szemmel láthatóanelvétve a lényeget.

– Valójában nem úgy fog velük beszélni, Usher – javította ki a férfi. – Sokkal inkábbolyan lesz, mint…

– A lelkiismeretük – javította ki gyorsan Charlotte előző tévedését. – így igaz – helyeselt Mr. Markov.

– Légy jó fiú, és hajtsd fel a vécédeszkát – visította Metál Mike gyerekes „belső”hangján. Ahelyett, hogy leszidta volna a fiút a gúnyos beszólásért, Mr. Markov felvette afonalat – és a hatás kedvéért Mike telefonját is –, és tovább magyarázott:

– Előbb vagy utóbb mindenki segítségre szorul. – Van, aki nem is kevésre – mondta CoCo arrogánsán, és körbetekintett a szobán. – De – folytatta Mr. Markov meglepően elmésen – a segítségnyújtás nem pusztán

elhivatottság kérdése. Készség, amit el kell sajátítani.Charlotte nem értett egyet ezzel. Saját tapasztalatai is rengeteg példával bizonyították,

hogy a mások iránt tanúsított szimpátia és empátia olyan tulajdonságok, amelyeket vagyörököl az ember, vagy nem. És a legtöbben nem büszkélkedhetnek ilyen hagyatékkal.

– Lehet valaki bármilyen jó szándékú – részletezte Mr. Markov –, ha rossz tanácsot ad,rosszul segít rossz időben, akkor rosszabbat tesz, mint ha egyáltalán meg se próbáltavolna.

– Szóval azért kerültünk ide, hogy tökéletesítsük a mesterségünket – szólt közbe FűrészBúd lelkesedve az ötlettől, hogy végre elsajátíthat valamilyen szakmát.

Mr. Markov helyeslően bólintott. – És amint végeztünk, leléphetünk? – kérdezte Charlotte türelmetlenül.A férfi felhúzta a szemöldökét, Pam pedig nagyot nyelt, és aggódva bámult a

barátnőjére. – Senki sem kényszeríti magát, hogy itt legyen – mondta Mr. Markov határozottan.

Rosszallását az egész osztály érezte. – A maguk döntése, hogy mennek vagy maradnak.

Lehet, hogy az ő választása, de amikor dönt, gondolnia kell arra a rengeteg telefonálórais, aki csak az ő tanácsaiban bízhat. Charlotte érezte, hogy a férfi is erre utalt. Próbára tettea lelkiismeretét, a kötelességtudatát. Mr. Markov-nak nem kellett kimondania; felhúzottszemöldöke mindent elárult. A hatalmas felelősség gondolatától Charlotte-ot kirázta ahideg.

Charlotte és az osztály összes többi tagja tökéletesen megértették a helyzetet. Munkátkaptak, amit nem lehetett félvállról venni. Mivel Mr. Markov nem szeretett feleslegesen

beszélni, rátért a következő napirendi pontra. – Mielőtt hozzálátnánk a munkához, még egy dolgot el kell intéznünk – folytatta a

férfi. – íme, a ballagási ajándékaik.Az egyik ajtó kitárult, és egy csapat ember özönlött a helyiségbe. Charlotte

összezavarodott. Mindenkinek felcsillant a szeme, amikor felismerte az „ajándékát ’. Pamszóhoz sem jutott, és egy kedvesnek tűnő férfi kitárt karjaiba rohant.



– Pam? – kiáltott utána Charlotte. – Ő Mr. Parola, a másodikos zenetanárom. Ő tanított meg fuvolázni!Ezután Néma Viola, némaságát hátrahagyva, sikítva szaladt egy idős asszony felé.

– Nagyi! – kiáltotta, és átölelte az ősz hajú hölgyet. – Bizony sok bepótolnivalónk van – mondta a nő, azzal elvonultak egy sarokba, és

összebújva, sietve beszélgetni kezdtek.Legutolsónak egy ragyogóan elegáns alak lépett a szobába. Testéből halványrózsaszínű fény sugárzott.

– Kedvesem – mondta a tökéletesen öltözött nő. – Ms. Chanel, mindig is ez volt az álmom – mondta CoCo hüledezve, és bálványa felé

vette az irányt. – Mindig is valami nagy dolgot szerettem volna véghezvinni, ahogyan önis.

– „Mennyi gond merül feledésbe, mikor valaki elhatározza, hogy nem valami, hanemvalaki akar lenni” – mondta CoCo Chanel. – Ez az egyik kedvenc idézetem.

– Pompás, remekbe szabott idézet – lelkendezett CoCo. – Kitől származik?

– Hát tőlem, drágám – válaszolta Ms. Chanel időtlen eleganciával.A teremben mindenki rátalált rég elvesztett rokonára, tanítójára vagy háziállatára.

Charlotte elérzékenyült a megható találkozásoktól, és izgatottan várta, hogy hozzá ki fogérkezni. Hosszú idő óta először jutottak eszébe a szülei. Talán teljesül az, amiről már tizenöt éve álmodozik, és egyszerűen be fognak lépni azon az ajtón? Csak annyit tudottróluk, hogy elmentek otthonról megünnepelni a házassági évfordulójukat, de már nemtérhettek haza.

Mindössze kétéves volt, amikor meghaltak, úgyhogy valószínűleg akkor sem ismernéfel őket, ha az orra előtt állnának. Visszatérve régi szokásához, az emberek orrát kezdtefigyelni, hátha valamelyik hasonlít az övére. Emlékezett arra, hogy az iskolában a tanár mindig megjegyezte a szülőknek gyerekeikkel kapcsolatban: „az ön orrát örökölte”, ígyCharlotte is mindig ezt vizsgálgatta. Egész életében arra vágyott, hogy valakinek az orrátörökölje. De ahogy körbetekintett, egyetlen hasonló orrot sem talált a tömegben.

– Jól van, mindenki üljön le – szólt közbe Mr. Markov, és egy lakótelep térképének tűnő papírlapot vett elő. – Ez majd segít, hogy eligazodjanak nálunk.

Az épületek egyszerű kör alakban helyezkedtek el. Egy félhold alakú tömb állt a telepkülső szegélyén: a térképen minden sorház képén egy-egy név állt. Charlotte mássalfoglalkozott ugyan, de alapos keresgélés után sem találta volna meg a nevét a lakhelyek között, hiszen – amint az hamarosan kiderült – nem szerepelt sehol.

Kis távolságra a sorházaktól állt az az irodaépület, amelyben jelenleg is tartózkodtak, ésrögtön vele szemben egy nagyobb tömbház. Mialatt mindenki a szeretteivel volt

elfoglalva, Charlotte megpróbálta kiszámolni a két épület közötti távolságot a térképmértékarányának figyelembevételével. Az ember a szokásait és a gátlásait még a túlvilágrais magával viszi.

– Figyelem! Mindenki, akinek kijelöltük a szálláshelyét, hazaindulhat – jelentette beMr. Markov, amit a gyakornokok éljenezve fogadtak.

Charlotte-nak még mindig nem sikerült kiszámítania a távolságot a „szálláshelyek” – Charlotte inkább megszálláshelyeknek nevezte volna őket – és a lakótelep többi részeközött. Furamód a térkép a tervrajzokkal úgy nézett ki, mint egy hatalmas, mosolygó arc:a sorházak alkották a széles vigyort, az irodaépület és a lakótömb a kifejezéstelen, tágranyílt, végtelenbe révedő szemeket – épp, mint az övéi.

– A többiek a szemközti kollégiumban lesznek elszállásolva – jelentette ki határozottan

Mr. Markov.Miféle többiek? Charlotte-on kívül nem maradt senki más. Egyedül rá célzott.



– Érezzék jól magukat a vendégeikkel – mondta Mr. Markov kedvesen, és útjukra bocsátotta a gyakornokokat.

– És… szép napot! – Az lesz – nyögte Charlotte a férfi utolsó mondata hallatán. Eszébe jutott a mosolygó

arc. – Röhög a vakbelem.

A többiek látogatóikkal együtt elhagyták a helyiséget. Elveszett és újra egymásra találtlelki társak. Az egyetlen dolog, amire Charlotte rátalált, az a jó öreg magány volt.Az elhagyatottság. Ahogy a boldog párocskák egyesével elhaladtak mellette, úgy

érezte, milliónyi apró tűszúrás sebzi halálra. De valójában még abban sem volt biztos, kitszeretett volna újra látni. Mégis, eddig biztosra vette, hogy lesz valaki, aki csak miattaérkezik.

– Mindannyian egyedül nézünk szembe a halállal… és sokan a túlvilággal is – sóhajtotta Charlotte rosszkedvűen. Ahogy a terem kiürült, és az ajtót becsukták, pillantásaegy másik lányra tévedt, aki az iroda túlsó végéből figyelte. Eddig nem vette őt észre.

A lány megjelenése tetőtől talpig arról árulkodott, hogy idejövetelét gondos előkészületelőzte meg. Sötét, göndör sörénye, mely tökéletesen meredt az égnek, kósza tincsek és

rakoncátlan szálak nélkül, kiemelte éles vonásait és telt ajkát. Hosszú, mértanialakzatokkal díszített ruhája kicsit viseltesnek és kopottnak tűnt, mintha nem is érdekelnéa kinézete, de Charlotte-ot nem tudta megtéveszteni. A lányon és a ruháján nyoma semvolt a lazaságnak első, de még második pillantásra sem. Pajkos mosolyától eltekintveminden porcikája céltudatosságot sugárzott.

– Szia – kiáltott az idegen lelkesen, még mielőtt Charlotte meg tudta volna kérdezni,hogyan került oda. – Matilda vagyok. Szólíts nyugodtan Maddynek.

– Nagyon örvendek… Maddy – rebegte Charlotte. Hálás volt Maddy közvetlenségéért,ugyanakkor zavarba is hozta. Végül is most látta életében először.

– Hajói gondolom, szobatársak leszünk – csiripelte Maddy vidáman. – O, hát, nem is tudom… még beszélnem kell Pammel és Prue-val… – Csak gondoltam… – Maddy hangja elcsuklott. – Mivel már csak mi ketten

maradtunk…Charlotte felismerte azt a bizonyos tekintetet. Hogy milyen érzés volt közeledni

másokhoz, és hát… pofára esni. – Egyik „barátod” sem ajánlotta fel, hogy tarts vele? – Nem… de… – Charlotte mentegetőzni akart a barátai nevében, aztán mégis

meggondolta magát. Egyértelmű volt, hogy még ha csak átmenetileg is, de magárahagyták. – Tudod, nekem köszönhető, hogy most mindnyájan itt lehetünk – mondtaCharlotte. Képtelen volt megállni, hogy ne vágjon fel egy kicsit az új lány előtt. – Mármint, téged leszámítva.

– Ez valóban lenyűgöző – vetette oda Maddy csöppet sem lenyűgözve. – Egyesek milyen hamar felejtenek. – Igen – felelte Charlotte csendesen. – Hát akkor nincs sok értelme tovább itt ejtőzni. Van kedved hazamenni?Charlotte egy ideig a gondolataiba merült – egy kicsit meglepték és kiábrándították a

történtek –, de hamar magához tért. – Jól hangzik. Indulhatunk.Maddy hívogatóan hátramosolygott, miközben elhagyták az épületet, és elindultak az

udvaron keresztül a hatalmas, kör alakú, szédítően magas tömbházhoz, amely aszálláshelyükként fog szolgálni mindaddig, amíg itt kell maradniuk.

– Ez lenne az otthonunk? – kérdezte Charlotte kétkedve, az épületet méregetve.



Lenyűgözően magas volt, de az irodához hasonlóan személytelen. Kicsit olyan, mintegy obeliszk 1, kicsit futurisztikus, tehát tökéletesen illett a telep katonai stílusához. Időtlenés spártai. Maddyvel besétáltak, megálltak a recepción, és köszöntek a portásnak. A férfiegykedvűen bámult rájuk, odaadta tizenhetedik emeleti szobájuk kulcsát, és megmutatta,merre találják a liftet. A bájcsevegés nyilvánvalóan nem tartozott a munkaköri

kötelezettségei közé. – Tizenhetedik? – mormogta Charlotte. – Remek. – Jobb, ha hozzászoksz – mondta Maddy vállvonogatva.A lift előtt kisebb tömeg ácsorgott, úgyhogy Charlotte csendben maradt. Megnyomták a

„fel” gombot, és a rosszalkodó gyerekek, valamint egy bájos párocska mellett – bizonyáragimis szerelem – vártak a lift érkezésére. Megszólalt a csengő, az ajtó kinyílt, és ők

betódultak. A lift lassan emelkedni kezdett. – Miért kellene hozzászoknom? – Csak gondolj bele – mondta Maddy. – Hány éves vagy? – Tizenhét – válaszolta Charlotte, de még most sem rakta össze a képet. – Én is. Tizenhét évesek vagyunk, és… mindig is azok maradunk.

Ahogy Charlotte kapiskálni kezdte a dolgot, a lift megállt a hatodik emeleten, és pár kisgyerek kiszállt. Ugyanígy a hetediken és a nyolcadikon. Minél feljebb értek, annál

jobban fájt Charlotte szíve.Megpróbálta a helyzet jó oldalát nézni, de nem találta. Mindig is úgy gondolt a

felnőttkorra, mint a bizonytalan és magányos tinédzserévekért kiérdemelt jutalomra.Elképzelt jövőbeli énjének már nem volt hol élnie, de igazából már léteznie sem voltértelme, még csak a fejében sem. Es annak a lánynak, saját maga felnőttképének mindenkinél nehezebb volt búcsút intenie. Charlotte végignézte, ahogy az utolsó gyerekek is elhagyják a liftet a tizenkettedik emeleten, és ettől egy kicsit kevésbé sajnálta magát. Decsak egy kicsit.

A lift ajtaja egy körfolyosóra nyílt, amelyet dohos, szürke szőnyeg borított. Charlotteelképzelte a penészszagot, és bár halott volt, még a gondolatától is kirázta a hideg. Alányok elsétáltak a szobájukhoz, Maddy lassan kitárta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt.

– Ez meg mi? – horkant fel Charlotte, miközben a nyirkos szálláshelyet bámulta.Ipari kinézetű, spártai berendezésű szoba volt: betonpadló és nagy ablakok

„díszítették”, és összesen egy asztal, két összecsukható szék, valamint két ágy – ha annak lehet nevezni őket – képezte a bútorzatát. Egyszerű priccsek voltak, rozsdamentes acélból,amelyeket beépítettek a falba. A Hawthorne-kastély elegáns ágyneműi, ólomüveg ablakaiés faragott ágylábai már csak az emlékeiben léteztek.

– Mintha bárki is el akarná ezeket lopni – mondta Charlotte, és teljes erőből ráznikezdte a mozdíthatatlan ágykeretet. Azzal, hogy hozzáért, minden sokkal valóságosabb és

kellemetlenebb lett. – Nem is tudom – mondta Maddy bizakodó hangon. – Nekem valahogy bejön. Olyan… laza. – Az. Majd szétesik. – Na, legalább mi itt vagyunk egymásnak – próbálta Maddy megnevettetni Charlotte-

ot.Ő viszont csak egy dologra tudott gondolni: bármi legyen is ez a hely, biztosan nem a

mennybe vezető lépcső.

1 Négyoldalú, felfelé keskenyedő, piramis alakú csúcsban végződő, magas emlékoszlop.







Honnan tudhatod, kik az igazi barátaid?

Az az igaz barát, akire mindig számíthatsz, aki minden különösebb ok és cél nélkül is

melletted van. A barátok felvidítana k, ha rossz a kedvünk, velünk nevetnek, ha vidámak

vagyunk, de a legfontosabb, hogy akkor is mellettünk állnak, ha igazából semmire nincs

szükségünk. Charlotte már nem tudta biztosan, kik a barátai, de abban biztos volt, hogy

szüksége van rájuk.



Újabb nap, újabb fájdalom. Charlotte egész este csak bámult kifelé az ablakon.Végül úgy döntött, lefekszik aludni egy újabb eseménytelen nap után. Csendben volt,nehogy felébressze Maddyt, aki bizonyára egyből kidőlt az egész napos robotolás után.Pár pillanattal később viszont a szomszéd ágyon fekvő lány felült és megszólalt.

– Talán semmi közöm hozzá, Charlotte, de… na jó, inkább hagyjuk.

– Kérlek, folytasd, Maddy. Barátnők vagyunk. Bármit kérdezhetsz. – Nem érzed úgy, hogy néhány lány a munkában, főleg Prue és Pam, kihasználnak téged?

– Ezt meg hogy érted?A kíváncsiság Charlotte hangjában azt súgta Maddy-nek, hogy érzékeny pontra

tapintott. Charlotte annyira hozzászokott, hogy lekezelően bánnak vele, hogy lassan már észre sem vette.

– Nem is tudom. Nekem úgy tűnik, hogy elég sok mindent köszönhetnek neked – folytatta Maddy. – De egy csepp hála sincs abban, ahogy veled bánnak. Talán csak nekemtűnik így…

– A barátaim – vágott vissza Charlotte, kiállva a lányok mellett. – Sok mindenen

mentünk keresztül együtt. – Közeli barátok? – kérdezte Maddy rekedt hangon. –Tényleg? Nem gondoltam volna.Charlotte hallgatott.

– Lefekszem. Jó éjt, Charlotte!Charlotte nem is igazán hallotta. Túlságosan el volt foglalva a kételyeivel, amelyeket

Maddy épp most erősített meg.Maddy ledőlt az ágyára, de Charlotte átlebegett a felső priccsről az egyik kényelmetlen

székbe, a nagy ablak mellé. Lenézett a lakótelepre és a kerítésre, de mögötte semmit nemlátott, mintha legalábbis egy meredek emelkedő tetején állnának. Szeretett volna frisslevegőt szívni, de ezt az ablakot még egy túlvilági lény sem volt képes kinyitni.

Önmarcangolásba kezdett. Sorra vette a hibáit: hatalmasaknak látta őket, mint a pattanásokat egy kíméletlen kozmetikai tükörben. Már túl kellett volna lépnie ezen azegészen, nem? A régi stréber lúzerből csodálatos és bölcs szellemmé változott át. Bár mostépp nem érezte magát valami… magasztosan. Maddy felé fordította a fejét, de kirázta ahideg, amikor meglátta, hogy a lány nyitott szemmel bámul rá.

– Becsuknád a szemed? Elég kellemetlen ezt az üres tekintetet most magamon érezni. – Ahogy óhajtod – válaszolta Maddy álmosan, és ujjaival színpadiasan lezárta a

szemeit.Maddy elég furcsa volt a többi lányhoz képest, de legalább kitartott mellette. Ez sokat

jelentett Charlotte-nak. Mindenki más elfoglalta magát, vagy a munkával, vagy a régi-újismerőseivel, vagy valami mással. Charlotte is behunyta a szemét, és lefeküdt aludni.

A borongós időt most először törték meg a nap sugarai, és Charlotte ezt jó előjelnek vette. – Gyerünk már, Maddy – kiáltott kicsit türelmetlenül a folyosó túloldaláról. – El

fogunk késni!Már egy ideje a fülkében állt, a liftet az emeletükön várakoztatva. Könnyen el tudta

képzelni a válogatott káromkodások tömkelegét, amelyeket most neki címeznek aszomszédos szintekről. Ami azt illeti, nem is volt szüksége nagy képzelő-erőre, miveltisztán hallotta őket a liftaknán keresztül.

– így elég nehéz jóban lenni a szomszédokkal – kiáltotta Charlotte.Eszébe jutottak a reggeli rituálék, még élő korából. Nem számított, mennyire

lelkesedett valamiért, vagy hogy éppen hol laktak, a felkelés kivétel nélkül kínszenvedés

volt számára. A halál egyik pozitív oldala az volt, hogy nem kellett többé a tisztálkodássaltörődnie.



Nem kellett többé az álmot kidörzsölnie a szeméből, mosakodnia, fogat mosnia,megmérnie magát a fürdőszobamérlegen, ami mindig csalt két-három kilót – ő legalábbismeg volt győződve erről. Nem kellett többé betegre idegeskednie magát, hogy mit vegyenfel, és hogyan fésülje a haját. Nincs több rettegés a fürdőszobatükörtől vagy a teljesalakostól; nem kell aggódnia, hogyan takarhatná el az aznapi pattanását alapozóval, ami

csak még feltűnőbbé tette azt, és ha valaki közel állt hozzá, inkább stratégiailag eltakarta akezével. Áttetsző arcát többé nem kellett tisztítani. Charlotte szabad kezévelvégigsimította már mindörökké puha és sápadt arcbőrét, és arra gondolt, hogy a halálnálnem is lehet jobb bőrradír. Kár, hogy nem lehet palackozni.

Charlotte kidugta a fejét a liftből, és újra kiabálni kezdett, amikor Maddy vidámankilépett a lakásukból.

– Jó, hogy újra látlak – mondta Charlotte gúnyosan, és végre hagyta becsukódni aliftajtót.

– Hova sietsz? Különben is, mit tehetnek velünk, kirúgnak? – Nem erről van szó. – Hát akkor miről? – Maddy hangja annyira hűvös volt, amilyennek Charlotte még

soha nem hallotta. – Nem mintha a telefonod megállás nélkül csörögne.Charlotte-nak nem esett túl jól a megjegyzés. Már az is elég bántó volt, hogy ő volt az

egyetlen, aki nem kapott hívásokat, de ezt eddig a többi gyakornok legalább nem dörgölteaz orra alá.

Amikor végre megérkeztek a telefonközpontba, már izzott a levegő azelégedetlenségtől.

– Usher! – kiabálta Mr. Markov. – Elkésett! Magának vége! – Lebuktál – kuncogott Maddy Charlotte háta mögé bújva, és az asztalok között

észrevétlenül a helyére lopakodott.Charlotte hátrafordult segítségért, de Maddy addigra már messze járt. Pam, Prue és a

többiek egy pillanatra felnéztek a telefonok mellől, Charlotte-ra pillantottak, és rosszallóanmegrázták a fejüket. Charlotte lassan Mr. Markov irodája felé sétált, és felkészült a rá

váró szörnyű dörgedelemre. – De hát itt már mindnyájunknak végünk van – viccelődött Charlotte. Mindent bevetett,

hátha enyhítheti a büntetést. – Kezd rendszeressé válni a késése – hányta a szemére Mr. Markov. Cseppet sem

értékelte a viccet. – Jobb lesz, ha azonnal leszokik róla! – De hát csak… – Számítanak magára, Usher – vágott a szavába hangosan Mr. Markov. –

Cserbenhagyja őket.Charlotte nem tudta, pontosan kiket is hagyna cserben: a hívókat vagy a munkatársait,

mivel egyikük sem fordított rá túl sok figyelmet. Markov viszont odafigyelt rá, éskomolyabb volt, mint egy szívroham. Arckifejezéséből ítélve az sem volt kizárt, hogyhamarosan kap is egyet. Azt látta a legjobbnak, ha egyetért vele, és nem beszélfeleslegesen.

– Igen, uram – válaszolta a lány szinte katonás hanglejtéssel. Már csak a tisztelgéshiányzott.

Markov végigmérte, és úgy látta, őszinte. – Ne forduljon elő még egyszer – mondta szigorúan.Charlotte kicammogott az irodából, és a folyosón véletlenül beleütközött Pam

íróasztalába. – Veled meg mi van? – kérdezte Pam, akit teljesen meglepett Charlotte közömbössége.

– Az az új lány rossz hatással van rád. – A neve Matilda Miner – mondta Charlotte feldúltan.



– És ő legalább elég közel van hozzám, hogy bármilyen hatással legyen rám. – Hogy érted, hogy „elég közel”? Én vagyok itt a legjobb barátod. – Mit csináltál tegnap este? – kérdezte Charlotte, mintha csak most jutna eszébe. – Ó, igazából semmi különöset – mondta Pam elgondolkodva. – Mr. Paroda átugrott,

hogy fuvolaleckét adjon, aztán Prue, Abigail és Rita is megjelentek. Egész kis koncert jött

össze a végére. – Biztos remekül szórakoztatok – mondta Charlotte elutasítóan. – Bocs, hogy lekéstem. – Ugyan már, Charlotte. Félreérted. Tudom, hogy rosszul esik, hogy téged senki sem

hív, és senki sem várt rád ideát, de ez nem a mi hibánk. – Tudod, mit csináltam tegnap este? A plafont bámultam az emeletes ágyról.Charlotte körülnézett, és látta, hogy minden gyakornok a hisztijüket hallgatja, aztán

hirtelen elkapták a tekintetüket, és úgy tettek, mintha dolgoznának. Mindnyájan, kivéveMaddyt.

– Nem számít. Úgysem érdekellek – sóhajtott Charlotte, miközben az asztalához lépett. – Egyikőtöket sem.





Képzeletünk olyan vonzó tulajdonságokkal ruházhat fel valakit, amelyek a

valóságban egyáltalán nem jellemzik.

Épp ezért működnek a távkapcsolatok. Az ideálisnak képzelt románcot nem teszi

tönkre a kellemetlen lehelet, a rossz szokások vagy az idétlen szülők. Az úgynevezett lelki

társad mindig az marad, akire álmaidban vártál. Az egyetlen hátrány, hogy ez a társ soha

nincs veled. Az igazi probléma pedig akkor kezdődik, ha a saját érzelmeiddel állsz

távkapcsolatban.



Hawthorne Gimnáziumban Charlotte legjobb élő barátja, Scarlet Kensington aligtudta nyitva tartani a szemét az utolsó órán, ami történelem volt. Miután megunta, hogyretró szemüvegével játsszon, elkezdte kihúzogatni a kiálló szálakat saját kezűleg készített

Lick the Star 2 feliratú pólójából. Közben az iskolai zenekar Nick Cave Szeretsz engem?című dalát adta elő saját szörnyű verziójában. Scarlet értékelte, hogy a harsona igyekezett

az eredeti vokálra hasonlítani, de egy idő után egyszerűen belefájdult a feje.Mr. Coppola, igényes, egyedülálló negyvenes tanáruk, aki még mindig özvegyédesanyjával élt, ismét élete legnagyobb élményét élte át: tinédzserkori szereplését Á LL AZ ALKU ? című műsorban.

– Jól van, emberek. Mivel a tegnapi popkvízben mindenki remekül teljesített, mi lenne,ha megünnepelnénk a diadalt? –kérdezte Mr. Coppola.

A tanár úgy mutatott az ajtóra, mintha elképesztő ajándékok sorakoznának mögötte. Adiákok viszont már tudták, mi fog következni, és egy emberként sóhajtottak fel.

– Egyes ajtó, nyílj ki! – harsogta, és Sam Wolfe kigurított egy nyikorgó videoállványt,a tetején egy nagy, poros tévével. Mintha begyakorolták volna, és ahogy Scarlet Mr.Coppolát ismerte, ez nem is volt elképzelhetetlen. Mindenesetre örült, mint mindig, hogy

Samet láthatta. – Már megint Howie Mandelt3 kell néznünk? – kiáltotta egy fiú a hátsó pádból.Mr. Coppola úgy pördült meg, mint egy profi jégtáncos, és a fiúhoz száguldott.

– Howie Mandel? – dühöngött hitetlenkedve. – Monty Haliról4 van szó! Lehetetlenösszekeverni őket. Monty Hall egy legenda – az alkudozós tévéműsorok császára.

Mr. Coppola arca lángvörösre gyúlt, szemei kidülledtek, és mintha egy kicsit selypítettis volna. Könnyen dühbe guruló, feszült típus volt, és amióta csak a Hawthorne-ba került,minden osztály sportot űzött a szívatásából. A legegyszerűbb stratégiának Monty Hall

becsmérlése bizonyult. – És most figyeljetek, hátha tanultok is valamit – parancsolta, és jelzett Samnek, hogy

indíthatja a szalagot.A szemcsés, sokadik generációs másolt filmszalagot bámulva Mr. Coppola alig várta,

hogy meglássa saját magát. A diákok a sötétben ültek, és nézték a képernyőt. Már tudták,mi fog következni:

– Ott vagyok! – kiáltotta tanáruk, amikor a hetedik percben menetrend szerintfelbukkant az ifjú, bajuszos Coppola. Fekete, Xanadu feliratú pólót, szűk rövidnadrágot,térdzoknit és Adidas sportcipőt viselt, mikor pontosan két másodpercig látható volt MontyHall mögött, aki éppen valami fajankóval próbálta eldöntetni, vajon egy Cadillac vagy egyszamár ér-e többet.

Ilyenkor mindig leállíttatta a szalagot, és elmesélte, hogy simán megnyerhette volna azegész vetélkedőt, ha az előtte álló nő nem lett volna annyira szerencsétlen. Ezután arról

áradozott, hogy Monty Hall biccentett neki, amikor a nőhöz lépett, amitől Coppolamajdnem elájult. Teljesen biztos volt abban, akárcsak a többiek a nézőtéren, hogy Montyegyenesen felé tartott. Pár pillanat erejéig úgy érezte, ő lesz… a kiválasztott.

Scarlet igyekezett odafigyelni, még az élet metaforájaként is megpróbálta értelmezni az Áll az alku? – t, de valójában teljesen máshol járt az esze. A barátjával, Damennel egészéjszaka telefonon beszélgettek független filmekről, zenékről, amiket le akartak tölteni, éskoncertekről, amikre mindenképp el akartak menni. Teljesen más ember volt, amikor Damennel beszélt. Olyankor megnyílt, és beszédes lett; csak úgy áradtak belőle a

2 Az amerikai Sofia Coppola 14 perces filmje (1998), amelyben iskolás lányok azt tervezik, hogy

megmérgezik osztálytársul kát.3 Kanadai stand-up komikus, színész, népszerű televíziós műsorok házigazdája.4 Kanadai születésű konferanszié, producer, színész, bemondó, népszerű televíziós műsorok házigazdája.



mondatok. Miután letették a kagylót, többnyire még órákon át nem tudott elaludni azizgalomtól, már ha egyáltalán képes volt rá.

Most kimerültén ült a padban, mert, sajnos, már nem volt hozzászokva azéjszakázáshoz. Amióta Damen egyetemre járt, ő pedig a gimi utolsó éve mellett mégdolgozott is, egyre kevesebb idejük jutott egymásra. Vagy, ahogy Scarlet képzelte,

Damen volt az, aki egyre kevesebb időt tudott szakítani rá. Egyre ritkábban utazotthaza, és már nem is telefonált olyan sűrűn. Más úton jártak, átvitt értelemben is, és Scarletúgy érezte, hogy nem csak fizikailag távolodtak el egymástól.

Nagyon hiányzott neki a barátja. Olyan közös témáik voltak, amelyeket nem tudott, denem is akart volna mással megosztani ebben a poros kisvárosban. Damen mindig elmeséltneki töviről-hegyire minden részletet azokról a bandákról, amelyeket a The Itchben látott,vagy a filmekről, amiket a városban nézett meg. Még apró emléktárgyakat is vitt neki,

például plakátokat, jegyeket, vagy azoknak az együtteseknek a pólóit, amelyek ott játszottak az ő menő egyetemi városában, amelyet egy világ választott el Hawthorne-tól.Legalábbis egy darabig, míg el nem maradtak ezek az ajándékok is – gondolta magábanScarlet.

Scarlet nem volt naiv. Tudta, milyen veszélyes, ha nincsenek együtt, ha nem szereznek együtt új, közös élményeket. Ez a kapcsolatok halála. És ha a tegnap esti beszélgetéstveszi alapul, akkor a kapcsolatuk igenis haldoklik.

– Jobb, ha nem tartalak fel tovább – mondta Damen. – Reggel korán kell kelned a suli miatt…Azt éppenséggel nem mondhatja Scarlet, hogy lerázta, de rá hárította a felelősséget, és

eljátszotta, mennyire nagylelkű – menekülését egy lekezelő emlékeztetőbe rejtve. Talán van valami a háttérben. Nem

azt mondta, hogy „mennem kell”, hanem, hogy „nem tartalak fel”… Más szóval Scarletmiatt fejezték be a hívást, és ezt el is akarta vele hitetni. Scarletnek még lett volnamondandója, Damennel nyilvánvalóan nem ez volt a helyzet.

Mindig is kínosan végződtek a telefonálásaik, de miért nem képes kimondani, amitakar? És erről eszébe jutott a legaggasztóbb probléma.

Még sosem mondták egymásnak: „szeretlek”. Se telefonon, se személyesen. Már közeljártak hozzá, mégsem történt meg.

Ez aggasztotta Scarletet, mert már jó ideje együtt jártak, és bár biztosak voltak egymásérzéseiben, egyiküknek sem sikerült összeszednie a bátorságot, hogy megtörje a jeget.Scarlet mindenesetre így képzelte.

Lehet, hogy Damen azért nem mondta neki, mert nem is gondolja úgy? Annyi mindenváltozott az életükben az utóbbi évben. Nem lenne nagy csoda, ha az érzései ismegváltoztak volna. Vagy talán már elkéstek azzal, hogy kimondják, ami még rosszabb.

Ez azt jelentené, hogy a kapcsolatukat a rutin vezérli, vagy… a megszokás.A nővére, Petula szerint, aki szívesen kínozta testvéri jó tanácsaival, ez az egészközöttük nem is volt igazi kapcsolat, és Damen már valószínűleg rég továbblépett, Scarlet

pedig csak egy ostoba kis csitri, aki továbbra is fut a fiú után. Scarlet jól tudta, honnan fúja szél. Petula titokban még mindig szerette Dament, és a csipkelődéssel saját egóját isfoltozgatta, amelyen hatalmas sebet ejtett a szakításuk. Bár áskálódásának célja teljesennyilvánvaló volt, sikerült Scarletet elbizonytalanítania.

Scarlet arra jutott, hogy amikor a fejében már csak Petula hangját hallja, ideje leállni agondolkodással. Ez az egész lelki gyötrődés különben sem volt jellemző rá, aki annyiraracionális ember. Ezért úgy döntött, még mielőtt beleőrülne az agyalásba, megpróbáljafelidézni, amit Damen valóban mondott, ahelyett, amit ő hallott ki a szavaiból.

– Én szeret…-ek… veled beszélgetni. – Pontosan ezt mondta.



Nem is volt ez annyira vészes! – dorgálta Scarlet saját magát. Már szégyellte, hogyrémeket látott.

– Hát, még mindig jobb; mintha csak a népszerűségemre, a testemre és a pénzemre buknál! – emlékezett vissza Scarlet saját vicces válaszára, amellyel a feszültséget próbáltaoldani a beszélgetés végén. Damen egy pillanatig nevetett, aztán a lány egy kattanást

hallott, és a vonal elnémult.Scarlet nővére nem volt az a vívódó típus. Aznap egyetlen problémája az volt, hogyeldöntse: bemenjen-e az iskolába, és azután lógjon ki egy pedikűrre a koreaiszépségszalonba, vagy hanyagolja a sulis kitérőt, és szentelje az egész napot aszépítkezésnek. A második alternatíva felé hajlott – és nem csupán felelőtlenségből,sokkal inkább a totális érdektelenség miatt. Az iskola sohasem érdekelte igazán,leszámítva azt, hogy ez volt az a hely, ahol érvényesíthette felsőbbrendűségét. És amiótamegbukott, még ennél is kevesebbre tartotta. A Hawthorne Gimnázium tanulói közül aligemlékezett már valaki az őszi bálon történtekre, neki mégis fizetnie kell érte arákényszerített újabb végzős tanévvel. Petula, rá jellemzően, még ebben a megalázóhelyzetben is észrevette a számára kedvező lehetőségeket.

Valójában az évismétlésnél jobb dolog nem is történhetett volna vele. Sokkal jobbanszeretett nagy hal lenni ebben a kis tóban, mint hogy a szociális létra legalsó fokárakerüljön valami főiskolán. Kevés dologhoz értett, és még annál is kevesebb ambíciójavolt. A gimnázium falain kívül egy senki volt, és ezzel tisztában volt. A Wendyk, legjobb

barátnői, a felszínesség csúcsait ostromolva szintén évet ismételtek, kizárólag Petula irántérzett hódolatuk miatt. Szóval a kudarctól eltekintve Petula élete nem sokban változott.

A mai pedikűr igencsak fontos program volt. Egy fiatalabb fiúval, Josh Valance-szel – a Hawthorne ősi riválisának számító Gorey Gimnázium diákjával – lesz randija, ezértelengedhetetlen a szépítkezés. Josh a focicsapatuk kapitánya, mellesleg különösen helyessrác, úgyhogy Petula tetőtől talpig makulátlanul akart kinézni. A dögös préda megszerzésemellett a bosszú is hajtotta. Reménykedett, hogy az egész eljut Damen fülébe. A tavalyimeccsükön a Hawthorne az utolsó pillanatban kapott ki, és bár Dament nem nagyon

borította ki a dolog, a végtelenül pitiáner Petula meg volt győződve arról, hogy a randiJoshsal teljesen ki fogja készíteni volt barátját.

Mire végzett minden olyan szépészeti aprósággal, amit saját magának is meg tudottcsinálni, már ki is csúszott a napirendjéből. Pár percet késett a szalonból, és dühöngvevette tudomásul, hogy a tegnap este foglalt sürgősségi időpontja ellenére is várnia kell.Figyelte a másodpercmutató mozgását. Közben apró izzadságcseppek gyöngyöztek kitisztított pórusaiból, és vándoroltak le kiszedett szemöldökéig.

Még be kellett ugrania a szoláriumba, aztán haza, elrágni pár répát, zuhanyozni,megcsinálni a haját, és kivasalnia az új felsőjét. Ráadásul még Scarletet is el kell hoznia az

iskolából, mivel kölcsönkérte az autóját. Közben persze minden egyes lépéséről SMS-t írta Wendyknek. Iszonyatosan stresszelt, és az „elhozni Scarletet” nem szerepelt túl előkelőhelyen a listáján.

Három teljes percet kellett várnia, hogy elfoglalhassa helyét a pedikűrös székben, és azalkalmazott hozzálátott a radírozáshoz, dörzsöléshez, masszírozáshoz és vágáshoz.

Normális esetben Petula a teljes kezelést választotta, és semmilyen körülmények közöttnem szólt volna a dolgozókhoz, de egyre türelmetlenebb lett, és próbálta siettetni amunkát.

– Mit csinál? – förmedt rá a pedikűrösre. – Nem akarom, hogy visszatolja a körömágy bőrét!

Az alkalmazott mosolyogva nézett fel rá, majd visszatért a munkához. Petula azt hitte,

nem érti.



– Nem beszélni amerikai? EZ ÍGY NEM OKÉ! – pattogott durván, és közben akörmére mutogatott, mintha jelbeszéddel próbálkozna. A nő ismét bólintott, ezúttalmosoly nélkül, és Petula majdnem felrobbant.

– Tempó, tempó! – sürgette ismét a pedikűröst, és nyugtalan lábaival piszkos vizet, bőrdarabkákat, tyúkszemeket és körömpiszkot fröcskölt rá.

Amikor a nő erre sem vette fel a kívánt sebességet, Petula tisztára átment Rockyba.5

– Vágja már! – kiabálta, és a lábujjaira mutatott.A pedikűrös sietett, ahogy csak bírt. Mindent megtett, hogy kielégítse Petula

kívánságait, de a keze remegett az idegességtől, és véletlenül megvágta Petulanagylábujját.

Petula sikoltozva szidta a nőt, az egész szalon tudomására hozva, mennyirealkalmatlan. Még a külön gyantázó-helyiségekből is kidugták a fejüket a vendégek és azalkalmazottak, hogy megnézzék, mi történt.

– Hadd tegyek rá egy kis fertőtlenítőt – szólalt meg a nő tökéletes angolsággal, amitőlPetula csak még inkább dühbe gurult.

– Már épp elég nagy bajt csinált – förmedt rá. – Ajánlom, NE legyen heg!

Ezután összeszedte a holmiját, és amúgy kartonpapucsosan és a szivacselválasztókkal alábujjai közt kibicegett az autóba.

Már így is ki volt akadva, és akkor még Scarlet karcokkal és horpadásokkal telitragacsába kellett beülnie, amely tele volt ragasztva együttesek és rádióállomások matricáival; ráadásul az egyik kerékről még a dísztárcsa is hiányzott. Hogy teljes legyen arémálom, a kocsi fekete volt – a legkevésbé kedvelt színe.

Legtöbbször kendőt kötött a fejére, hatalmas napszemüveget és néha még parókát ishordott, ha ezt az autót kellett vezetnie, nehogy felismerjék. A kocsi mindennél jobbanemlékeztette Scarletre, tehát Petula joggal utálhatta a roncsot.

Petula begurult az iskola parkolójába, és leengedte az ablakot, amikor Scarlet feltűnt.Scarlet teljesen ledöbbent, amikor az új Fergie-albumot hallotta dübörögni spécihangszóróiból, és már készült is a harcra.

– Beszállás, te kis szerencsétlen! – kiáltotta Petula, ahogy megpillantotta a húgát.Scarletnek először nővére papírpapucsa tűnt fel.

– Látom, hasznosan telt a napod – gúnyolódott. – Ebben nem vezethetsz. Nem igazánszámít cipőnek.

– O, csak nem vagyunk rossz kedvünkben? – Petula hangjából csak úgy csöpögött aszínlelt együttérzés. – Fontos randim van, és késésben vagyok.

Scarletnek kismillió ötlete volt, hogyan vághatna vissza – például, hogy Petula egyirritáló pattanás a társadalom fenekén –, de kivételesen magában tartotta. Ráharapott azajkára, és csendben maradt. A hazaút rémesen hosszúnak tűnt Scarletnek, valójában

azonban Petula rekordidőt futott. Jóformán még meg sem állt az autó, és Scarlet már vágtais ki az ajtót, és olyan sebesen ugrott ki belőle, mint egy emberrablás áldozata. Nem voltépp közvetlen életveszélyben, de azért meleg helyzet volt.

– Át kell öltöznöm a munkához – kiáltotta a bejárati ajtó felé rohantában, majdegyenesen a szobájába száguldott.

Petula utána lépett a házba, és akkor jött rá, hogy késésben van. Kikapta azelválasztókat a lábujjai közül, és felkapta a szekrényében található legdögösebb vöröstűsarkúkat. Utána leült a faragott padra az előtérben, és várta Josht.

Nemsokára egy autó állt meg a felhajtón. A rohanástól és az egész napos veszekedéstőlkimerült Petula bosszantóan sokáig váratta a fiút – ez volt a védjegye. Aztán Scarlet isfeltűnt: jellegzetes vörös rúzsát, egy Slits pólót, szűk, fekete farmert, régi, széles bőrövet

és leopárdmintás lapos sarkút viselve lépett ki a szobájából.5 Utalás s hasoncímű filmsorozat főszereplőjére, a bokszoló Rocky Balboára.



– Ó, itt a mai áldozatod – vetette oda nővérének, majd felkapta a kulcsait, és elindultkifelé.

Petula várt még néhány pillanatot, aztán kitipegett a járdán Josh autójáig. Hosszú,érzéki csókkal köszöntötte a fiút, és már el is indultak. Egy Gorey gimis házibulibankötöttek ki, ahol Petulát vagy nem ismerték, vagy egyenesen gyűlölték. A lány Joshon

kívül senkit sem ismert, a fiú pedig sokkal szívesebben élvezte saját hipernépszerűségét:inkább léggitározgatott és „lila rém”-eket iszogatott, mint hogy Petulával foglalkozzon.Petula mogorvaságából egyértelmű volt, hogy nem szívesen áll a sarokban a többi

„barátnő”-vel. Meg sem próbált szóba elegyedni a gorey-s lányokkal. Végül Joshodalépett hozzá, hogy kicsit kiengesztelje.

– Hé, ne haragudj, Petúnia – gagyogta a fiú; szavai elmosódtak, és szinte ragadtak azőszintétlenségtől.

Josh vele csevegett ugyan, de még akkor sem igazán rá figyelt; Petula vállai fölött a fiúazt kémlelte, hány lányt tesz féltékennyé, és akad-e közöttük valaki, aki még jobban nézki. Az effajta vállszörfözés még annál is jobban zavarta Petulát, mint hogy eltévesztik anevét.

– Eleget ápolták az egódat a haverjaid? – vetette oda Petula. – Jobban szeretném, ha te ápolnál le – válaszolt Josh, és kezét a lány derekára tette.Petula látta, hogy mozognak az ajkai, de a nagy zajban alig hallotta, amit Josh mondott.

Hirtelen rosszul lett. Az öntelt bájcsevejtől kezdett felfordulni a gyomra.Mielőtt Josh még egy szót szólhatott volna, Petula elvesztette az egyensúlyát, és a fiú

karjaiba dőlt. Rosszul nézett ki, de Josh teljesen félreértette a helyzetet, és azt hitte, hogysínen van a Hawthorne legjobb csajával.

– Na, ezt már szeretem – mondta mesterkélten. – Nem vagyok valami jól – nyögött fel Petula. Gyengének érezte magát, és még jobban

rátámaszkodott Joshra. – Ó, dehogynem – suttogta Josh, és megmarkolta Petula fenekét. – Jobban nem is

lehetnél. Lelépjünk innen?Petulának alig volt ereje igent bólintani, nemhogy lerázni a hátsójáról Josh kezét.

Azonnal elindultak, de Josh még egy utolsó kézmozdulattal jelezte a nyáladzóhaverjainak, hogy minden rendben, és kivonszolta a lányt a házból. Azt tervezte, hogy aFészekbe mennek, ami valójában apja jéghorgászkunyhója volt, öt mérföldnyire avárostól. A viskó tele volt pakolva ágyakkal, hogy szükség esetén több párocska isélvezhesse vendégszeretetét – úgy nézett ki, mint egy harmadik világbeli kórház, csak szúnyoghálók nélkül. Josh nagy pechére azonban most nem jutottak el odáig.

Körülbelül félúton jártak, amikor az anyósülésbe süppedt, gyakorlatilag félájult Petulahirtelen felegyenesedett, és összehányta a műszerfalat, Josht és saját magát.

– Mi a szar?! – dühöngött Josh önző módon. – Nem csoda, hogy Damen otthagyott ahúgodért.Petula nem is hallotta a fiú szavait. Szinte teljesen öntudatlan volt. Josh megfordult az

autóval, és szélsebesen a lány háza felé vette az irányt. Csikorgó kerekekkel állt meg afelhajtón, kinyitotta az ajtót, és kiráncigálta Petulát az autójából. Pár méteren át vonszolta,aztán otthagyta a földön, mintha csak egy kupac bűzlő szemét lett volna, és elhajtott.Petula érezte, ahogy a hideg aszfalt és az apró kavicsok nyomot hagynak tökéletes

profilján.Eközben Scarlet a kimerítő műszak után azonnal sietett haza a kávéházból, hogy

megnézze, kapott-e közben e-mailtDamentől. Még mindig egy kicsit levert volt. Az utcán hagyta az autóját, és átsétált a

pázsiton a bejárati ajtóig. Közben rápillantott a kocsibeállóra, és mintha egy zsák szemetetlátott volna.



– Átkozott mosómedvék – szitkozódott, és elindult, hogy rendet tegyen.Közelebb érve látta, hogy Petula fekszik ott eszméletlenül, keze-lába széttárva. Máskor

simán átlépte volna, és otthagyja az udvaron, hogy móresre tanítsa. De ez most valamiértmás volt. Petula még legrosszabb pillanatában sem engedné, hogy valaki ilyen állapotbanlássa őt.

– Már megint durvára sikerült a buli? – kérdezte Scarlet, és finoman megbökte anővérét. Nem kapott választ. – Petula, ébredj! – mondta hangosabban, de már nem olyan dühösen.Ebben a pillanatban elkezdett csörögni Petula mobilja, de a lány persze nem vette fel.

Scarlet tudta, hogy mekkora telofób a nővére – rettegett attól, hogy valaki nem tudja elérni –, és rájött, hogy nagy a baj, ha még a mobilját sem veszi fel.

Közelebb hajolt, és az öngyújtója fényénél szemügyre vette a testvérét. Valósággalsokkolta a látvány. Petula szemei félig nyitva voltak, megduzzadtak, és alig lélegzett.Úszott a verejtékben, és hányásszaga volt. Scarlet megérintette az arcát

– sütött, mint a kemence. Megragadta nővére vállát, és maga felé fordította az arcát.

– Petula! – Most már sikított, bele az arcába, újból és újból. Scarlet hivatalosan is bepánikolt. Petula még mindig nem reagált.

Scarlet az ölébe fektette testvére testét, és megtámasztotta a fejét. Előhalásztaszőrmegalléros fekete kabátja zsebéből a telefonját, és kihívta a mentőket.





Csak úgy láthatod magad kívülről, ha magadba tekintesz.

Vannak, akik egész életükben a haláltól rettegnek. Ők azok, akik szívük dobbanásait

visszaszámlálásnak, nem pedig életjeleknek veszik. Mások szinte észre sem veszik, hogy

van szívük; egyszerűen nem vesznek tudomást testük összetett működéséről. Az, hogy

aggodalmaskodunk vagy sem, nem befolyásolja a végkimenetelt, de mindenképpen

hatással van szemléletmódunkra. Vajon jobb túlzásba vinni az aggódást, mint rá sem

hederíteni?



Petula még mindig azon a hordágyon feküdt, amelyen a mentők bevitték. Fehér kórházi ruha volt rajta – az a nyitott hátú, egyenméretű, amit műtét előtt adnak az emberre

–, és alatta teljesen meztelen volt. Scarlet vele utazott a mentőben, közben megpróbáltaelhárítani a PGY – potenciális gyilkos – tekinteteket, amelyekkel illették, és végignézte,ahogy az orvosok igyekeznek stabilizálni nővére életfunkcióit. A sürgősségi bejáraton

érkeztek a kórházba, és egy vizsgálóban helyezték el Petulát, a többi súlyos betegtőlelkülönítve. – Mi baja van, doktornő? – kérdezte Scarlet, áthajolva nővére mozdulatlan teste fölött. – Most még nem tudom megmondani – válaszolta Dr. Patrick. – Annyi biztos, hogy

lázas, és nem reagál a kezelésre. Gyakorlatilag kómában van.Scarlet elfordult, annyira megdöbbentette a szó, de nagy megkönnyebbülésére épp

akkor rontott be a szobába az édesanyjuk. A Wendyk érkezésének viszont már kevésbéörült. A lányok arcán ülő kifejezés másokat talán megtévesztett volna, és döbbenetnek,szomorúságnak vagy épp sajnálatnak nézték volna, de Scarlet ennél jobban ismerte őket.A Wendyk arcán színtiszta irigység ült. Bár Scarlet büszke volt arra, hogy agya nem jártegy kerékre az ilyen lányokéval, most mégis beletrafált: és az irigység oka Petula

tökéletesen mozdulatlan teste volt. A Wendyk az új japán étterembe jelentkeztek „élőszusitálcáknak”, de az ott megkövetelt mozdulatlanság még nem tartozott arepertoárjukba.

– Szed valamilyen gyógyszert? – kérdezte az orvos, miközben tovább vizsgálgattaPetulát.

– Hmm, nem szed semmit rendszeresen – vágott közbe váratlanul Wendy Thomas. – Nem, semmit – csattant fel Scarlet, és úgy állt az anyja mellett, ugrásra készen, mint

egy védelmező tigris. – Ide nem csak a családtagok jöhetnek be? – Sokkal inkább vagyunk mi a testvérei, mint te – tette hozzá Wendy Anderson.

Scarletnek különösen fájt a meg jegyzés, mert úgy érezte, igazuk van.Kiki Kensington, Scarlet és Petula édesanyja mindannyiukat csendre intette. A helyzet

súlyos volt, és azonnal kiderült, kitől örökölték a lányok a racionalitásukat. – Előfordulhat, hogy terhes? – kérdezte Dr. Patrick. – Nem. NEM terhes – jelentette ki Mrs. Kensington tiszteletet parancsolóan. – Mintha kissé dagadtabb lenne középtájon – súgta Wendy Anderson észrevétlenül

Wendy Thomasnak, miközben saját kockás hasfalát tapogatta zsírpárnák után. – Ja, kiüti és felkoppintatja magát – hadarta Wendy Thomas.

– Nos, az igazság az, doktornő, hogy nem lehetünk benne biztosak. Úgy értem,tegnap este Joshsal randizott – jelentette ki Wendy Thomas, miután a bizonyítékokategy CSI-tanonc alaposságával elemezte. – Tehát nem hiszem, hogy bármelyikünk

biztosan kijelenthetné, hogy Petula nem terhes.

Scarlet a szemét forgatta, és olyan pillantást lövellt a Wendykre, hogy attól a sarki jégtakarók is hamarabb elolvadtak volna, mint a globális felmelegedéstől. Cseppet semhiányzott, hogy ezek az alattomos agyalágyultak a Diana hercegnő terhességi pletykáihozhasonló sorozatot indítsanak a Hawthorne-ban, amíg Petula tehetetlenül fekszik akórházban.

– Sajnálom, de ez rutinkérdés minden szülőképes korú betegnél, mielőtt bármilyenkezelést vagy gyógyszert alkalmazhatnánk – nyugtatgatta Dr. Patrick Mrs. Kensingtont.

– Kötelező pont. De egyébként is kiderül a vérvizsgálat alapján. Miért nem levegőznek mindannyian egyet? Kell egy kis idő, mire meglesznek az eredményei. Értesítjük önöket,ha bármi történne.

Mrs. Kensington kisétált a kórteremből, hogy felhívja a volt férjét, Scarlet pedig

követte, szorosan a nyomában maradva. A lány látta, milyen számot hív az anyja, ésdöbbenten figyelte. Fogalma sem volt arról, hogy tudja az apja számát. Elgondolkodott



azon, hogy a tragédia és a betegség furamód összehozza az embereket. Még ha sértődöttexekről van is szó.

A telefonbeszélgetés valamiért Charlotte-ra emlékeztette, valamint az iskolaújságbanmegjelent fényképre a temetésről. Tudta, hogy Charlotte egyik családtagja sem volt jelen.

Miközben a gyászjelentést írta, arra gondolt, vajon senkinek sem hiányzik a lány.

Senkit sem érdekel?Scarlet megölelte az anyját, és miközben a lift felé sétált, megpróbálta felhívni Dament.A telefon viszont „a hívott szám jelenleg nem kapcsolható” szöveget szajkózta, így mégcsak üzenetet sem tudott hagyni a fiúnak. Nem szerette volna a történtek részleteit SMS-

ben elküldeni. Szüksége lett volna Damenre, de ő nem volt sehol.Míg Mrs. Kensington és Scarlet kifelé tartottak, a Wendyk kissé lemaradtak mögöttük.

– O, doktornő, még egy dolog – szólította meg Wendy Anderson az orvost, épp amikor kilépett volna az ajtón.

– A kóma nem ragályos, igaz?Az orvos válaszra sem méltatta a kérdést, és behúzta a kék steril függönyt a hármasra.A lányok összenéztek, és azonnal előhúzták iPhone-jaikat. Vad fényképezésbe kezdtek,

hogy „pózolj az eszméletlen Petulával” témájú képeket tölthessenek fel a Facebookra.Wendy Anderson Petula fejét a sajátjához húzta, míg Wendy Thomas egy székre állvaigyekezett minél magasabbról készí-teni fotókat.

– Annyian fogják lájkolni. Kirakjuk az üzifalra! – kiáltotta Wendy Thomas, miközbenszenvtelenül kalimpáltak a PDA-jukkal, mint sötét barlangban az elemlámpával, hogyvalahol WiFi jelet találjanak.

A Wendyk készítette fotókat valóban rengetegen látták, és szinte azonnal elterjedt a hír,hogy Petula kórházba került.

Miután a Wendyk adatlapja összeomlott a sok látogatótól, Petula fiú osztálytársaielkezdtek a kórházba zarándokolni. Nem azért, hogy tiszteletüket tegyék, vagytámogassák, hanem hogy saját szemükkel láthassák az eszméletlen, magatehetetlen ésgyakorlatilag meztelen Petula Kensingtont.

A srácok egész életükben erre vágytak. – Neve? – kérdezte a recepciós a nővérpult mögül. – Burns, Richard – válaszolta egy fiú, épp amikor Scarlet elhaladt mellettük.A recepciós a fiú nevét egy azonosító matricára gépelte.

– Ügyes próbálkozás, Dick Burns… De ez már elég régi trükk – szólt oda Scarlet, ésletépte a matricát az American Eagle dzsekiről.

A recepciós zavarodottan figyelt. – Csak kukkolni jönnek – dühöngött Scarlet. A sunyi fiúkra és a recepciósra is mérges

volt, amiért értetlenkedett.

– A nővérem nem fogad látogatókat a közeli hozzátartozókon és barátokon kívül,akiknek a nevét felírtuk. Benne van a gépben.Fiúk hosszú sora sóhajtott fel fájdalmasan. Ahogy Scarlet továbbsétált az üvegajtók

felé, a srácok is távoztak.Scarlet elfordult, és megnyomta Damen számának gyorsgombját a telefonon. Égető

szüksége volt a támogatásra, és főleg tanácsra. A hívást telefonja csipogása szakítottafélbe. Elemelte a készüléket fülétől, és a kijelzőre pillantott. Üzenetet kapott. Mohónkattintott az ikonra. Ám az SMS nem Damentől érkezett, hanem az anyjától. Azt írta, hogyaz orvos visszajött, és hogy szüksége van Scarletre.

Scarlet meg sem várta a liftet, helyette másodpercek alatt felrohant a négylépcsőfordulón.



– Kaphatnánk egy tompább fényű izzót ebbe? – kérdezte Wendy Thomas egy lámpávala kezében a Petula adatait ellenőrző nővértől. – Nagyon erős, és a pórusai hatalmasnak látszanak tőle!

Scarlet és az anyja kézen fogva léptek be a szobába. Együtt néztek szembe azzal, amitaz orvos mondani akart. Dr. Patrick közvetlenül utánuk érkezett meg. Azonnal azon a

semleges, lényegre törő hangon szólalt meg, amelyen az orvosok a rossz híreket szokták közölni. – A vérképét alapul véve sok mindent kizártunk, például az apró cisztát a

petefészkében, amelyről azt hittük, felszakadt és fertőzést okozott. – Ciszta? A nénikém cisztájában fogakat találtak! Nem egyszerű metszőfogakat, hanem

zápfogakat! – mondta Wendy Anderson, miközben a hányingerével küzdött. Mégis, haPetulának cisztája volt, titokban ők is ugyanúgy szerettek volna egyet.

– A fehérvérsejtszáma viszont veszélyesen magas, a láza pedig tombol – motyogta Dr.Patrick, ahogy Petulát vizsgálgatta, és próbált rájönni a bajára. – Az ilyesminek aközelmúltban kellett keletkeznie…

Ekkor Dr. Patrick lehúzta Petula takaróját, és előtűntek a lány lábai.

– Leszedték az új Chanel körömlakkját! – kiáltott fel Wendy Anderson. – Ettől nagyon pipa lesz. Már az eBayen sem lehet ezt az árnyalatot kapni.

Normál esetben Scarlet már rég kidobta volna a Wendyket az ajtón, de mostvalahogyan megnyugtatták a sekélyes beszólásaik. Tehetetlenül figyelte, ahogy félpucér nővérét úgy bökdösik, mint valami orvosi gyakorlóbabát, és a körömlakkja mellett améltóságától is megfosztják.

– Ez az! – mondta az orvos, és a lábujjára mutatott. – Óó! – sóhajtott mindenki egyszerre. – A lánya sztafilokokkusz-fertőzést kapott – folytatta Dr. Patrick hunyorogva

szemügyre véve Petula egyik nagylábujját – az utolsó pedikűrjétől. – Akkor nem is volt részeg? – kérdezte Scarlet. – Nem, és ha te nem segítettél volna rajta, amikor elvesztette az eszméletét, akkor talán

már nem is lenne velünk – válaszolta Dr. Patrick, és hosszú, szőke fürtjeit a fülei mögésimította.

– Látják azt a kis vágást a lábán? Ott jutott be a fertőzés – magyarázta az orvos. – Azok a szalonok veszélyesek, és közel sem sterilek.

– Tiszta Pearl Harbor! – fakadt ki Wendy Thomas túl hangosan. – Ismét egy váratlancsapás!

– Én mondtam, hogy ne menjen abba a szalonba – folytatta Wendy Anderson. – Hallottam, hogy levágták Kim Makler egyik lábujját, és így nem vehet fel szandált anyáron.

– Rendbe fog jönni? – aggodalmaskodott Mrs. Kensington. Meg sem hallotta aWendyk értelmetlen megjegyzéseit. – A következő huszonnégy órában minden kiderül – válaszolta Dr. Patrick, és a

nővérnek utasításba adta, hogy triplázzák meg Petula antibiotikum-adagját.Scarlet a Wendykre nézett, de aggodalmaskodás helyett csak azt láthatta, ahogy újabb

képeket készítenek. Gyanította: a lányok annak is örülnek, hogy egy ilyen drámaihelyzetbe keveredtek. A tény, hogy – valószínűleg – utolsó perceiben Petula mellettvoltak, őket tenné jogosulttá a megüresedő trónra. Középiskolai karrierjük a csúcsra érne,és mostantól nem követők lennének, hanem vezérekként ismernék őket. A gimiben végülis minden lány magáért játszik.

– Azért még ne keressetek Louis Vuitton-koporsót – vetette oda Scarlet. – Rendbe fog

jönni.



A Wendyk elhagyták a termet, és odakint azonnal megtárgyalták a közelgő temetésrészleteit, és hogy hol szereznék be a divatos gyászruháikat.

– Mindenki máshogy fejezi ki a fájdalmát – jegyezte meg Dr. Patrick a Wendyk távozását látva. – Gondolom.

Scarlet átölelte az édesanyját.

– Ami azt illeti, ez kritikus időszak. Nem tehetünk mást, mint hogy várunk – jelentetteki Dr. Patrick, amitől Mrs. Kensington elsírta magát.Scarlet ígéretet tett, hogy támogatja az édesanyját – de ő kire támaszkodhat? Damen

még mindig nem volt elérhető, a kifejezés összes értelmében.Kikinek határozottan szüksége volt Scarletre, de a lány úgy döntött, a nővérének még

inkább. Otthon átöltözött, aztán megnyugtatta az anyját, és elbúcsúzott tőle. Mielőttazonban kiléphetett volna az ajtón, az anyja megállította, és az előszobái ruhásszekrényhezlépett.

– Kérlek, vidd ezt magaddal – kérte Kiki a folyamatos zokogástól rekedt hangon. – Szüksége lesz rá, amikor felébred.

Scarlet nem volt érzelgős lány, de érezte, ahogy a szemei megtelnek könnyekkel,

amikor óvatosan elvette Petula Hazatérés-báli ruháját. Gyönyörű kidolgozású, díszesruhaköltemény volt, amelyet egyedileg Petula számára varrtak. Ahogy végigsimított azanyagon, Scarlet ráébredt, miért is volt annyira fontos Petulának a Hazatérés. Hogy miérttett meg mindent az elmúlt évben imidzse újraépítéséért és a szavazatok bebiztosításáért.Petula nem csak szeretett volna a Hazatérés királynője lenni – szüksége volt rá. Scarletnem jutott szóhoz.

Amikor beért a kórházba, bevitte magával a ruhát, és oda akasztotta, ahol Petula is„láthatta”, épp úgy, ahogy az anyja kérte. Lehet, hogy a ruha nem változtatott Petulaállapotán, de már a látványa is jobb kedvre derítette Scarletet. Kimerültén rogyott aszékbe, levette Rockabilly dzsekijét, összehajtotta párnának, és lassan álomba merült.

Scarlet hirtelen léptek zajára ébredt. Túl súlyos léptek voltak ahhoz, hogy a nővérekrevagy a takarítókra gondolhasson. Kinyitotta a szemét, és megpróbált fókuszálni.

– Hol voltál? – kérdezte Scarlet, felemelve fejét a méregzöld műbőr kórházi heverőről.Felállt, és az ajtóban ácsorgó ismerős alakhoz lépett.

– Hogy érted? – kérdezett vissza Damen csendesen, és olyan szorosan ölelte magához,hogy csaknem elfeledtette a lánnyal minden gondját-baját. – Csak most értem be avárosba, és azonnal iderohantam.

Scarlet még mindig nem tudta, álmodik-e vagy sem, mindenesetre kellemes álomnak tűnt.

– Tegnap este óta próbállak elérni. – Scarletből csak úgy ómlöttek a szavak. – Folyamatosan hívogattalak, állandóan, de nem voltál kapcsolható, és mindig csak a

hangposta jelentkezett. .. – És miért nem hagytál üzenetet? – És a múltkor is úgy leráztál – folytatta. Mielőtt még egy szót szólt volna, összeszedte

magát, és kimondta azt, ami igazán aggasztotta. – Azt hittem, talán nem is akarsz velem beszélni.

– Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? – kérdezte Damen.A Scarlet arcára kiült aggodalom annyira egyértelművé vált, hogy Damen tudta, nem

számít a válasz. – Nem hívtalak, mert a könyvtárban magoltam egy zéhára – magyarázta a fiú. – És –

egy pillanatig habozott – egyébként is úgy volt, hogy hazajövök. – Hazajössz? – kérdezte Scarlet.

– A Hazatérési bálra, hogy meglepjelek – válaszolta Damen, és ismét átölelte. – Tudom, hogy nem nagyon érdekel a bál, de már nagyon hiányoztál.



Ez már tényleg komoly – gondolta magában Scarlet. – Egyenesen hozzád mentem, és anyukád mondta, mi történt – magyarázta Damen

kikerekedett szemekkel. – El sem akartam hinni.Minden joga megvolt a döbbenethez, hiszen mindenkit meglepett a helyzet. Scarlet

megpróbálta a hangjából kivenni, hogy vajon egyszerű csodálkozást, vagy annál mélyebb

érzést, például együttérzést, sajnálatot, vagy… újra lángra lobbant szerelmet érezhet a fiú.De ez az egész belemegyarázásosdi annyira nem vallott rá, hogy kiverte a fejéből agondolatot, és a beszélgetésre koncentrált.

– Anya kész idegroncs – mondta Scarlet. – Képtelen elfogadni a helyzetet, úgyhogyinkább be sem jön, amíg jobbra nem fordul Petula állapota.

– Aha – nevetett Damen zavartan. – Amikor odaértem, Petula összes cipője ki volt pakolva, és azokat fényezte.

– Tegnap este az összes műszempilláját és műkörmét nagyság szerinti sorrendberendezte – árulta el Scarlet. – Tiszta dili, és az a helyzet, hogy én is elég közel állok hozzá.

Ez a mintegy mellékesen kibukott véletlen vallomás volt az első eset, hogy Scarlet aPetulával kapcsolatos érzelmeiről beszélt – a lány most megrémült, ahogy hallotta a saját

szavait. Damen újra magához szorította, kisimította a haját karikás szeméből. Egy percmúlva visszasétáltak a kórterembe. Damen elhúzta a kék függönyt, és megnézte Petulát

– valójában sokkal inkább áttanulmányozta. Scarlet a fiú minden mozdulatát árgusszemekkel követte, az újra fellángoló szerelem árulkodó jelei után kutatva. Nem tudtamagát visszafogni.

Damen hosszú idő óta most látta először Petulát. Egészen pontosan a tavalyi, az őszi bálon történt kirohanása óta. Próbálta magát felkészíteni arra, hogy a Hazatérésentalálkozniuk kell. De így látni őt szomorú volt. Petula legjellemzőbb tulajdonsága a

büszkeség volt, és bár nem bánta volna, hogy megbámulják, a kiszolgáltatottság ellen biztosan lett volna néhány keresetlen szava.

– Mi történt? – kérdezte Damen. – Az orvosok szerint pedikűr közben kapott el egy fertőzést – magyarázta Scarlet. –

Meg sem történt volna, ha nem randizik Joshsal… ha nem megy el a randira, amivel a volt barátját akarta féltékennyé tenni, akit én vettem el tőle.

– Ugye nem akarod magad hibáztatni ezért? – kérdezte tapintatosan Damen.Scarlet kedvesnek tartotta, amiért a fiú vigasztalni próbálja, de még ő sem gondolhatta

komolyan, hogy ne vádolja magát.Petula a halál kapujában állt, aminek milliónyi orvosi magyarázata lehetett, Scarletnek

azonban az egyetlen igazi indok saját önzősége maradt. Ugyan a doktori kézikönyvekbennem szerepelt ilyen, Scarlet meg volt győződve arról, hogy ő a baj forrása.

Damen odalépett, és kezébe vette Petula ernyedt kezét. Scarlet nézni sem bírta, hogy a

fiú mennyire aggódik. Damen megigazította a takarót, és ellenőrzött minden műszert.Ezután kisimította Petula haját a szeméből – éppen úgy, ahogy az imént az övét. Scarletlegszívesebben felállt és kiment volna, de nem így tett. Petulának és Damennek van közösmúltja, és ezen semmi nem változtathatott. Scarlet eltűnődött: ha most egy kicsit semérdekelné a volt barátnője állapota, akkor mégis milyen ember lenne Damen?

– Rendbe fog jönni – nyugtatta Damen Scarletet remegő hangon. – Nem is tudom – sóhajtotta a lány. – Mit mondtak az orvosok? Jó orvosai vannak? – kérdezte Damen a könnyeivel

küszködve. – Mindent megtesznek – válaszolta Scarlet. Ő is a sírás határán állt, de most már

nemcsak Petulát, hanem magát is sajnálta. – Nem tehetünk mást, mint hogy várunk.

Damen Petulához fordult, és a közös múltjukról kezdett beszélni. Mindent megpróbált,hogy visszahozza, éppen ahogy a kómás betegeknél javasolni szokták. Ahogy Scarlet



végighallgatta, úgy tűnt neki, túlságosan is frissek ezek az emlékek. Túlságosan isélénkek.

– Hé, emlékszel, amikor azt mondtad, inkább meghalnál, mint hogy göndör legyen ahajad? – kérdezte Damen elkeseredetten, ahogy próbálta felébreszteni Petulát. – Hát,szerintem kezd göndörödni.

Scarlet maró féltékenységén egy pillanatra felülkerekedett a jóérzés Damen őszinteegyüttérzése láttán. Ezt szerette benne a legjobban. – Ébredj, Petula. Szükségem van… – a fiú egy pillanatig habozott – .. .arra, hogy

felébredj.Scarlet képtelen volt tovább nézni ezt a bizalmas jelenetet. Nem számít, hogy önzésből

vagy önzetlenségből teszi, de valahogyan vissza kell hoznia Petulát. Vissza kellett állítaniaa megszokott abnormális, működésképtelen testvéri viszonyt.

Ha az orvosok ennyit tehetnek, ő majd talál más módszert. Scarlet épp most tanultéletmentő technikákat az Identitea nevű kávézóban, ahol dolgozott, egy poszterről – dePetulának ennél többre volt szüksége.

És akkor eszébe jutott…

…Charlotte.





5 fejezet

Ha nem tudsz semmi kedveset mondani, hazudj

Szavaink egyszerre fejezik ki érzéseinket, és távolítanak el tőlük. Hasznos biztonsági

kötelek, amelyek úgy védik szívünket a kitárulkozástól, hogy valódi érzelmeinket

gondosan szerkesztett szótagokba rejtik az érzelgős őszinteség helyett. Ugyanezért lehet

őket félreérteni, és ilyenkor más gondolatok születnek a fejekben, mint amilyeneket mi

szándékoztunk elültetni. Vannak dolgok, amelyeket valóban jobb magunkban tartani.



Charlotte végigsétált az iroda folyosóján, hogy Pammel beszélgethessen, és hogy bocsánatot kérjen tőle az előző napi kifakadásáért, de Pam valakivel épp egy hívásközepén tartott, és a kezével elhessegette Charlotte-ot. Ezután Headset Kimhez fordult, deő is véget nem érően telefonált – mint mindig. Kimnek ez maga volt a mennyország,hiszen arcán amúgy is állandón a „sürgős hívásom van” kifejezés ült. Épp amikor

Charlotte visszabaktatott volna az asztalához, mintha a saját telefonja csörgését hallottavolna. – Jajistenem, jajistenem, jajistenem! – kiáltotta Charlotte. A gondolattól, hogy épp most

kapja első hívását, földbe gyökerezett a lába.Hirtelen az egész teremben szinte tapinthatóvá vált a feszültség. A gyakornokok

kidugták a fejüket a fülkéikből, megkönnyebbülve néztek egymásra, és Charlotte-otsürgették, hogy vegye már fel a telefont.

– A pokol harangjai! – harsogta Metál Mike. AC/DC-mániája nem tűnt el nyomtalanul. – Zsííír! – kiáltott fel DJ, és Jerry és Búd is felvihogtak örömükben.Charlotte nem érezte magát ennyire különlegesnek az őszi bál óta, és a tény, hogy az

egész felhajtás egy ostoba telefon miatt történt, egyértelműen jelezte, mennyire

megváltoztak a dolgok. Tétovázása épp annyira lassította le, hogy Maddy, aki aszomszédos fülkében dolgozott, elhalászta előle a kagylót még a harmadik csörgés előtt.

– Halló! – szólt bele Maddy kedvesen, de a tekintete rögtön elkomorult.Charlotte egy másodperccel később ért oda a telefonhoz.

– Engem keresnek? – suttogta izgatottan, egy helyben toporogva.Maddy nem válaszolt, Charlotte pedig nem akart közbeszólni a telefonáló iránt érzett

tiszteletből, és Maddy figyelmét sem akarta elvonni. A lány arcára kiült aggodalmas éskomoly kifejezés új volt Charlotte-nak.

– Maddy? – kérdezte Charlotte, most már türelmetlenül.Maddy feltartotta a mutatóujját, és hátat fordított neki.A mozdulatsort lehetett az „egy pillanat” egyetemes jeleként érteni, vagy talán: „ez

most fontosabb mindennél, amit te kérdezhetsz”. – Nem is rossz ötlet – mondta Maddy a kagylóba bátorítomCharlotte alig hallotta, amit Maddy mondott, de azt értette, hogy a lány igyekszik

gyorsan befejezni a hívást.És akkor Maddy letette.

– Ki volt az? – kérdezte Charlotte zaklatottan. – Mit akart? – Ha itt lettél volna, akkor tudnád – szidta le Maddy. – Még szerencse, hogy fedeztelek. – Köszönjem meg? – kérdezte Charlotte bambán. Bosszúsabb volt, mint valaha. – Vigyáznia kellene, Usher – szólt közbe Mr. Markov.

– Egy ilyen hívás akár az életébe is kerülhet valakinek.Charlotte a száját húzta, miközben felnézett a videokamerára, Maddy viszontmosolyogva figyelte a sajátját. Pam, Prue és Suzy hitetlenkedve megrázták a fejüket, és

jelezték egymásnak, hogy a beszélgetést a pihenőben kellene folytatniuk. Charlotte látta,ahogy kiosonnak, de nem követte őket.

– Ez aztán fura volt – mondta Pam a Charlotte nélküli pletykálkodás közben. – Miértkellett Maddynek felvennie a telefont?

– Ja, pedig tudta, hogy Charlotte mennyire kétségbeesette várja, hogy őt is felhívják már végre – értett egyet Prue.

– Talán csak segíteni akart – vetette közbe Viola, de Prue azonnal forgatni kezdte aszemét, és helyre tette a lányt.

– Jobb volt, amíg néma voltál.



– Ti csak irigykedtek, hogy Maddy ilyen közel került Charlotte-hoz – szólt közbeCoCo, aki szokás szerint próbálta felkavarni a dolgokat.

– Nem kellett volna mindnyájunknak túllépnünk már ezen? Elvégre már egy másik szinten vagyunk, nem? – okoskodott Ollókezű Suzy. – Ez annyira… halálátmúlt.

– Mindenkinek éreznie kell, hogy szükség van rá, megbecsülik, hogy helye van – búgta

Simoné, és Simon is helyeslően rázta a fekete hajpamacsot a fején. – Charlotte egyszerűenmagányos. – Pont egy olyan ikerpár beszél, akik egymással versenyeznek, hogy ki a nagyobb

emós? – szólta le őket Prue. – Nem tudnánk neki valahogy egy hívást szerezni? – kérdezte Pam a mélabús ikrekkel

egyetértve. – Nem játszhatsz meg egy hívást – vágott vissza Prue dühösen. – Nem mehetsz ki

innen, hogy összezavarodott tiniket szólíts le neki! – Azt hiszem, bele kell nyugodnunk, hogy a sors rendelte így – mondta Abigail, aki

csak ritkán szólalt meg. Minden önbizalmát elveszítette, amikor belefulladt sajátkönnyeibe, miután a barátja dobta egy úszóedzés után. Magával együtt önbecsülését is a

sírba vitte. – Mondani könnyű – jegyezte meg Néma Viola, és Abigailre kacsintott. A lányok

mindannyian bólogattak, szétszéledtek, és egyenként visszatértek a fülkéikbe. – Mi lenne, ha hazamennénk, és ott lazítanánk? – vetette fel Maddy. – Tudod, egy

csajos este.Charlotte elmosolyodott; sosem akart még ennyire elszabadulni a telefonok

rengetegéből, mint a mai hosszú, eseménytelen és hívás nélküli nap után. – Nem is tudom, nem igazán szabad hamarabb elmenni – jegyezte meg Charlotte, és az

asztaluk fölött lévő kamerákra mutatott. – És ha figyelembe vesszük, hogy mostanábanmennyit késtünk…

– Ne aggódj – biztatta Maddy. – Nem mintha kimaradnál bármiből. – Gondolom, ennél a punnyadásnál mindenképpen jobb móka lenne – zárta le a vitát

Charlotte.Hangosan elköszönt, hogy mindenkinek a tudtára adja, elmegy. Pam és Prue egymásra

néztek telefonálás közben, de ezt leszámítva Charlotte semmilyen reakciót nem váltott ki.Mike-ot lefoglalta, hogy szinte a megfélemlítésig erősködjön egy szegény telefonálóval,közben pedig úgy lengette a karját, mintha egy rockkoncerten énekelne:

– Eszedbe se jusson a halálra gondolni, mielőtt megöregednél – kántálta Mike. – Higgynekem, öreg!

Jerryt is lefoglalta a telefonálás, közben pedig a körmeit piszkálta. Ahogy a lányok elhaladtak mellette, békejelet villantott feléjük az ujjaival. Charlotte örült, hogy legalább ő

észreveszi a távozásukat. – Béke? – kérdezte Maddy lenézően. – Mennyire gáz. – Ó, Jerry nagyon kedves srác – mondta Charlotte. – Ő tényleg nem ítélkezik mások felett. – Még szerencse – folytatta Maddy, és miközben kitessékelte Charlotte-ot az ajtón,

végignézte, ahogy a fiú kiköpi az utolsó körömdarabkát, amit rágcsált.Átvágtak a lebetonozott udvaron a lakóépületig, biccentettek a portásnak, és a liftek

felé vették az irányt. Előttük egy csapat velük egykorú gyerek állt: nem tűntek túl boldognak vagy barátságosnak. Nem voltak olyan tenyérbe mászóak, mint a fiatalabbak.Ami azt illeti, alig vettek tudomást róluk.

Felvillant a lefelé mutató nyíl, és az ajtó kitárult. Charlotte és Maddy kivételével

mindenki beszállt. A srácok visszafordultak, és üres tekintettel bámultak a két lányra.



Charlotte visszanézett rájuk. Szomorúnak és elveszettnek tűntek, és Charlotte együttérzett velük.

– Gondolom, nem jut mindenkinek odafent hely – súgta Maddynek. Ügy vélte, az ürestekintetű srácok kizárólag azért kerültek a folyosóra, mert nem állt rendelkezésre elegendőszoba.

– Gondolom – helyeselt Maddy.Mielőtt az ajtók becsukódtak volna, Charlotte még látta, amint az utasok lehorgasztják a fejüket.

A felfelé tartó lift is pillanatokon belül megérkezett. Maddy és Charlotte beszálltak, ésmeg sem álltak a tizenhetedik emeletig. Lerúgták a cipőiket, és kényelmesenelhelyezkedtek.

– Még nem is meséltél arról, hogyan kerültetek ide – kezdte el Maddy hirtelen. Valamimiatt érdekelni kezdte Charlotte múltja.

Na végre, gondolta Charlotte boldogan. Valaki érdeklődik iránta. Valaki hajlandóvégighallgatni a történetét.

– Hát, beleszerettem abba a srácba, vagy legalábbis azt hittem – kezdte Charlotte. –

Annyira helyes volt. És erős és okos és vicces. Szörnyen jóképű, de még ha tudatában voltis ennek, nem vágott fel vele.

– Hogy hívták? – szólt közbe Maddy. – Damen – válaszolta Charlotte. Úgy ejtette ki a nevét, mintha mostanáig egy titkos

ládikában őrizgette volna. – Értem – mondta Maddy, aki minden erejével összpontosítva figyelt. – Azért haltam meg, mert túlságosan is vele és a tökéletes barátnőjével voltam

elfoglalva… – mesélte Charlotte. – Petula – vágott közbe Maddy. – Honnan tudod a nevét? – kérdezte Charlotte értetlenül. – Ó, őt mindenki ismeri. – Mindenki? – kérdezett vissza Charlotte, de hamar rájött, hogy egyáltalán nem

lehetetlen, hogy Petula ugyanolyan ismert a Túlvilágon, mint a jó öreg Életben. – Végül megfulladtam… – folytatta Charlotte, de zavarában képtelen volt felidézni a

történteket. – Egy gumimacitól – segítette ki Maddy, Charlotte legnagyobb meglepetésére. – A

hírneved megelőzött. – Komolyan? – kiáltott fel Charlotte örömében, ahogy egy pillanatra visszatért feltűnési

viszketegsége. – Aztán összebarátkoztam Petula húgával… – Hogy hívják? – faggatta Maddy, aki igyekezett a történetet biztos mederbe terelni,

nehogy Charlotte elkalandozzon.

– Scarletnek – válaszolta Charlotte. A szót leplezetlen gyengédséggel ejtette ki. – Mesélj még róla – kérte Maddy. – Milyen volt? – Scarletnél jobb barátot el sem lehetne képzelni – áradozott Charlotte. – Olyan barát, mint a gyakornokok az irodában? – kérdezte Maddy megvetően. – Nem – mondta Charlotte. Szemei felvillantak, és hangosan kezdett gondolkodni. –

Scarlet teljesen más. Bármit megtennék érte, ahogy ő is értem. – Bármit? – erősködött Maddy – Bármit – jelentette ki határozottan Charlotte és, talán most először, mélyen a

szobatársa szemébe nézett. Nehéz időkben Wendy Thomasnak és Wendy Andersonnak megvolt a módszerük,

hogy felvidítsák magukat – vásárló-kőrútra indultak, és ellátogattak a fodrászukhoz. És a

manikűröshöz. Ami azt illeti, visszatértek a bűntény helyszínére, ahol Petula balesetetörtént – ahol bekövetkezett a tragédia. Megcsodálták, és titokban irigyelték is a szalon



előtt tornyosuló rögtönzött virág-, üdvözlőlap- és léggömbhegyet, amivel barátnőjük előtttisztelegtek. Ráadásul rengeteg lány sorakozott odabent, akik együttérzésből ittcsináltatták a pedikűrjüket – különben, legalábbis ezt játszották gondolatban, a betegséggyőzött volna.

A Wendyknek fel kellett készülniük a legrosszabbra, és ha Petula sorsa valóban a

legrosszabbra fordul, akkor nekik csúcsformában kell lenniük. A körömszerviz és a labilisérzelmi állapot megjátszása után beugrottak a város legdrágább fodrászszalonjába is. Itt ahaj szobrászokat a huszadik század két legdivatosabb temetése alapján instruálták.

– Azt hiszem, nálam a retró gyász a nyerő – jelentette be Wendy Anderson, miközbenegy felfelé kunkorodó, hálós fátyollal és egy apró, szögletes kalappal kísérletezett.

– A merénylet utáni Jackie Kennedy. – Aha, a gyászoló first lady kihagyhatatlan, igazi klasszikus, és nagyon ízléses, de én

valami természetesre, kevésbé csicsásra gondoltam. Például Priscilla Presley, miközbenElvis a mosdóban haldoklik – csacsogta Wendy Thomas. – Vagy talán egy foltos babydoll ruci neccharisnyával, amilyenben Courtney Lőve siratta a férjét az öngyilkosság után.

Nem is tudom. Esetleg mégse lenne jó választás?

– Ami megfelelt a királynak… – kezdte Wendy Anderson. – Az jó lesz a Királynőnek is – helyeselt Wendy Thomas, és tovább gyönyörködött a

tükörképében.A városban mindenkit érdekelt Petula állapota, és most először adódott lehetőség, hogy

a közeli ismerőseit faggassa valaki. Az egyik stylist is úgy gondolta – bár nem akartmások dolgába avatkozni hogy ezt az alkalmat nem hagyhatja ki.

– Milyen a lába? – kérdezte kertelés nélkül. – A lábai sosem tartoztak a legértékesebb testrészei közé – válaszolta Wendy

Anderson, félreértve a kérdést. – Főleg most, hogy a nagylábujja feldagadt, és a halálos kór elterjedt az egész testében. – Nem, úgy értem… – vágott közbe a fodrász, és felcsavart egy tincset Wendy haján. –

Arra gondoltam, ha valaki haldoklik, a lábai így csavarodnak. – Nem hiszem, hogy ennyire rossz a helyzet – mondta Wendy Thomas. – De hát a lábai

egyébként is furán állnak, attól az átkozott második lábujjtól. – Fontolgatta, hogy rendbe rakatja, még a baleset előtt, de most már… – közölte

Wendy Anderson könnyes szemmel. Nehéz volt megmondani, hogy a könnycseppek Petuláért vagy az átkozott lábujjért

jelentek-e meg, esetleg már gyakorolt a nagy eseményre. – Jobb alkalmat el sem tudnék képzelni a műtétre – állapította meg Wendy Thomas

objektíven. – Semmit sem érezne, és utána aaannyira jól mutatna a lába a nyitottkoporsóban.

– Remek észrevétel, Wendy – folytatta Wendy Anderson. – Majd megemlítem. Vajon ki dönthet most ilyen ügyekben?A fodrászokat sokkolták a hallottak. Még az ízetlen rágóikon sem tudtak tovább

kérődzni. Mindketten visszatértek a munkához, és a csipeszeket megragadva, elkezdték kiszedni a lányok szemöldökét.

– Elkérhetném az egyiket? – kérdezte Wendy Thomas. – Az a helyzet, hogy megállapodtunk, ha az egyikünk magatehetetlenné válik, a többiek

gondoskodnak a szőrproblémákról.A fodrászt megérintette a gesztus, és átnyújtott egy szemöldökcsipeszt. Fapados

acélszerszám volt, nem az a menő, díszes rózsaszínű típus, amilyennel a Wendykendolgoztak.

Miközben a lányok szemöldöke elnyerte megfelelő formáját és ívét, a Wendyk arrafigyeltek föl, hogy a rögtönzött utcai emlékhely egyre csak terebélyesedik. Lehetetlen volt



nem észrevenni. Petula imádta volna, amiből egyenesen következett, hogy ők gyűlölték.Az egyik fodrász is kinézett, és közben egy pillanatra elkalandozott.

– Aú! – kiáltott föl Wendy Anderson, és ellökte magától a nő kezét. – Felsértett egyszőrtüszőt!

Wendy Thomas már érezte is a közelgő kómát, és pánikban tört ki.

– A baj mindig hármasával támad! – üvöltötte.Azzal a Jackie-utánzat és a halovány Priscilla felkapták a holmijukat, és nyílsebesenrohantak a kijárat felé, mintha maga a halál angyala üldözte volna őket.





6. fejezet

Senki sem kaphat meg mindent.

Ezért létezik a féltékenység, ami viszont nem feltétlenül szörnyű dolog. A féltékenység

egyfajta érzelmi műszer, amely jelzi, milyen vagy te, az igényeid, a szükségleteid vagy

éppen a kapcsolatod. A személyes elégedettség barométere. A lényeg, hogy a féltékenység

erőt ad, vagy megnyomorít. Van, akivel mind a kettő megtörténik.



Egyszer csak Scarlet már nem bírta tovább a feszültséget, és kifakadt: – Egyszerűen képtelen vagyok ölbe tett kézzel nézni. – Tudom – próbálta vigasztalni Damen. – Nem, úgy értem, nem fogom ölbe tett kézzel nézni – utasította vissza Scarlet barátja

sajnálatát.

– Talán haza kellene menned pihenni – szólt kedvesen Damen. Érezte, hogy a lányteljesen kimerült. – Majd én itt maradok vele. – Azt elhiszem – suttogta Scarlet magának. – Mi van veled? – kérdezte Damen. – Ezek az orvosok egy túrót sem csinálnak – robbant ki a lányból, aki egyszerre volt

dühös és féltékeny. – De nekem van egy ötletem… – Jaj, ne – aggodalmaskodott Damen Scarlet eltökélt arckifejezése láttán. – Lehet, hogy tudom, hogyan segíthetünk rajta – magyarázta. – Az is lehet, hogy én

vagyok az utolsó reménye. – És mégis hogyan tervezed? – Damen túlságosan aggódott, hogy belegondoljon, mit

tervezhet Scarlet. – Itt a legjobb orvosok, szakemberek és nővérek ápolják a legjobb

tudásuk szerint.Scarlet nem kerülgette tovább a forró kását.

– Ha Petula nem itt van, akkor vajon hol lehet? – tette fel a kérdést. – De hiszen itt van – Damen az ágyra mutatott, mintha Scarlet kisgyerek – vagy őrült –

lett volna. – Nem a teste, az csak egy burok – oktatta ki Scarlet. – A szelleme, a lelke. Petula.Damen megvonta a vállát. Nem értette, hová akar ezzel kilyukadni.

– Nézd, tudom, hogy a lélek szót még csak egy oldalon sem említenénk Petulával – ismerte el Scarlet –, de még ő sem élhetne nélküle.

– Értem – válaszolta Damen bizonytalanul. – Akkor valahol lennie kell, ugye? – kérdezte Scarlet. – Ez egy elég komoly kérdés – mondta Damen. Még mindig nem értette, mire megy ki

az egész. – Sajnos a filozófia tankönyvemet épp otthon hagytam, úgyhogy… – Ne legyél már ennyire fafejű – rivallt rá Scarlet. – Te is ott voltál az őszi bálon. – Igen, és? – hitetlenkedett Damen. – Létezik egy dimenzió, amelyről semmit sem tudunk – emlékeztette Scarlet. –

Legalábbis a legtöbben.Ezzel hátat fordított Damennek, és keresztbe tett karokkal duzzogni kezdett.Damen megragadta a vállától, és olyan erővel fordította maga felé, amilyet még sosem

tapasztalt a lány. Szorosan átölelve tartotta Scarletet, miközben megpróbált továbbra is

racionális maradni. – Nem tudom, mi történt aznap este – mondta Damen.A történtek nagy részét nyilvánvalóan igyekezett kiverni a fejéből. – Annyi bizonyos,

hogy nagy mázli volt. Amilyen csak egyszer esik meg egy életben. – Mi van, ha a lelke odaát bolyong, és csak idő kérdése, hogy meghaljon, és teljesen

elszakadjon a testétől? Akár még a pokolba is kerülhet! – Scarlet – szólt közbe Damen gyengéden. – Talán körbe-körbe jár. Lehet, hogy már csak egy nyomorult listán kell lehúzni a

nevét! És mi? Csak ülünk itt ölbe tett kézzel, és várjuk, míg befűtenek vele a pokolvalamelyik bugyrában?!

– Scarlet, le kell higgadnod – mondta Damen, ezúttal határozottabban.

– Miért gondolod, hogy megmondhatod, mit tegyek? –csattant fel Scarlet. Még őt ismeglepték saját szavai.



Damen komolyan aggódott. Nem vallott Scarletre, hogy ilyen kiszámíthatatlanulviselkedjen, és a fiúban felmerült, hogy talán az idegösszeomlás szélén áll.

– Sajnálom – mentegetőzött Scarlet őszintén. – Csak segíteni akarok Petulának. Kitudja, talán a kárhozat kapujában áll.

Scarlet nemcsak túljátszottá, hanem még csak nem is volt teljesen őszinte Damennel,

ahogy önmagával sem. Mindketten jól tudták, hogy Petula nem élt példamutató életet, éshogy az esélyei a túlvilágon nem voltak valami fényesek. Scarletet viszont nem a testvérehiányosságai, hanem saját bűntudata vezérelte.

Azt gondolta, hogy elvette a nővérétől Dament. Egyrészt büszke volt, hogy kivételesenő győzött valamiben, és Petula meg is érdemelte a kudarcot. Másrészt azonban a gondolat,hogy nem békülhetnek ki – még ha nem is bánta meg, amit tett –, mielőtt a nővére a pokolfelé veszi az irányt egy trendi hullazsákban, elviselhetetlen volt számára.

– Nem tudhatjuk biztosan – vigasztalta Damen. – Nem, mi nem. De ismerek valakit, aki tudhatja – közölte Scarlet félig reménykedve,

félig kétkedve. – Hadd tippeljek. – Damen fejében végre összeállt a kép.

– Charlotte?Scarlet némán állt.

– Hogyan fogsz vele kapcsolatba lépni? – kérdezte Damen kétkedve. – Charlotte…elment.

– Meg fogom találni. – Ugye most nem kezdesz el boszorkányosdit játszani? – Komolyan mondom – jelentette ki Scarlet higgadtan. – Oda kell mennem, Damen. – Nem engedhetem. Mi lesz, ha nem jössz vissza? – Visszajövök – mondta Scarlet határozottan. – Mi van, ha Petula felébred? – győzködte tovább a fiú Scarletet. – Bármelyik

pillanatban megtörténhet. – A „mi van, ha” egyáltalán nem valószínű – zárta le a vitát Scarlet.Damen észrevette, hogy hirtelen mennyire nyugodt lett a lány, mint aki beletörődött a

sorsába. Arca olyan volt, mint a mártírságot vállalt szenteké a szupermarketek gyertyáin. – Ha megtalálom Charlotte-ot – érvelt Scarlet –, talán segíthet megkeresni Petulát. És

akkor megmenthetjük.Damen szorosan ölelte magához, és a fülébe suttogott.

– És veled mi lesz? Téged ki fog megmenteni? – Ó, Rómeó – próbálta Scarlet oldani a pillanat feszültségét. Damen azzal vigasztalta

magát, hogy ha az esze nem is, a humorérzéke legalább rendben volt a barátnőjének.

– Komolyan beszélek, Scarlet – makacskodott a fiú. – Tudom, hogy azt hiszed, érted, amit teszel… – Damen, én már jártam odaát. Képtelen lennék úgy élni, hogy nem tettem meg

mindent a nővéremért.Minden racionalitása ellenére Damen tudta, hogy a lánynak igaza van. Azt is tudta,

hogy nem lehet lebeszélni róla. Ismerte ezt a tekintetet. Elhatározta magát.Úgy néztek egymás szemébe, mintha utoljára tehetnék ezt. A lány tekintetében

eltökéltség, a fiúéban tisztelet tükröződött… és rettegés. – 0 is megtenné ezt értem – gúnyolódott Scarlet. Igyekezett jókedvre deríteni a barátját.Mindketten felnevettek: furamód hiányzott nekik Petula önzősége.

– Két dolog aggaszt – kezdte Damen. – Hogyan tudsz átkelni, és mi lesz a testeddel a

lelked nélkül? – Részletkérdés – viccelődött tovább Scarlet.



Egy pillanatra azért mégiscsak elgondolkodott ezen: rájött, hogy nem gondolta végig ahelyzetet. Lélek nélkül a teste ugyanolyan bajba kerül, mint Petuláé. Vagy talán mégnagyobba.

– Azt mondják, az ördög is a részletekben rejlik. – Úgy beszélsz, mintha nem ismernél – mondta Scarlet. – Tudod, hogy nem érdekel,

mit gondolnak mások.Kicsi, szűk szekrény volt. Egyáltalán nem tetszett volna Petulának, ha eszméleténél lettvolna. Tömve volt tiszta törölközőkkel, pokrócokkal, gumikesztyűkkel, ágytálakkal,vazelinnel, antibakteriális kenőccsel, kötszerrel és különféle sebészeti eszközökkel. Afelszerelés is alig fért el benne, nemhogy Damen és Scarlet, de akkor és ott ez volt azegyetlen üres zug.

Damen sokkal szívesebben préselődött volna be egy kis gyors magánéletre, de aszerelmeskedés volt az utolsó dolog, ami most eszébe jutott. Na jó, majdhogynem azutolsó, mégiscsak pasiból volt.

– Ne aggódj – nyugtatgatta Scarlet suttogva. – Tudom, mit csinálok. – Tényleg? – súgta Damen gúnyosan. – Most mi jön? Háromszor összeérinted a

bakancsaidat? Scarlet, kérlek, ne tedd ezt! – Damen még sosem nyílt meg neki ennyire,Scarlet még sosem látta ennyire törékenynek a fiút. – Ha valami rosszul sül el…

– Igen? – kérdezte a lány reménykedve. Egy pillanatra abbahagyta a koncentrálást,hogy barátja megvallhassa örök szerelmét.

Damen komolyan el akarta mondani, hogy szereti, hogy nem tud nélküle élni, de nemengedhette meg, hogy ennyire csöpögősen nyálas legyen, eljátszva vele a Casablancát ,6

Túl érzelgős lett volna. Túl végleges. – Mit mondjak az anyukádnak? – kérdezte inkább, szorosan átölelve barátnőjét. – Azt, hogy visszajövök – válaszolta Scarlet, de még saját magát is meg kellett győznie

erről. – Becsszó? Nem éppen ezekre a szavakra számított, de a lényegen nem változtatott. Scarlet térdei

remegni kezdtek, és el akarta kezdeni a ráolvasást, mielőtt még meggondolta volna magát. – Nem baj, ha… inkább odakint várnál? – mentegetőzött Scarlet. – Rendben – egyezett bele Damen idegesen. – Idekint leszek.Damen becsukta az ajtót, és minden elsötétült. Scarlet behunyta a szemét, és

megpróbálta elhitetni magával, hogy Charlotte ott van vele. A legapróbb részletekigfelidézte, amikor először csinálták ezt – a poharakat, a krétaport, Charlotte tekintetét, kezeérintését, miközben a szöveget kántálta. Hamarosan tisztán látta. Az egész pillanatot. Egykicsit megijedt, de az, hogy olyan élénken érezte Charlotte jelenlétét, megnyugtatta.

– Te és én a testemben – szavalta izgatottan.

Egy pillanatig várt – legalábbis ennyinek érezte és egy halk hang visszhangzott távolróla levegőben: – Én és te, a lelkünk egy – suttogta az ismerős sort. – Én vagyunk mi – fejezte be Scarlet, és a szemét és a száját is nagyra kerekítette.Amint Damen meghallotta, hogy a polcoknak ütközik a teste, berontott a szekrénybe, és

megragadta Scarletet, mielőtt a földre rogyott volna. Szeme kifejezéstelen, lélegzetenehézkes, bőre holtsápadt volt. Mintha valaki egy gombnyomással kikapcsolta volna.

Damen gyorsan kinyitotta az ajtót, és úgy kiáltott segítségért, mintha Scarlet életefüggött volna tőle. És ez sok szempontból így is volt.

6 Utalás a legromantikusabbnak kikiáltott filmre. A Casablancát Kertész Mihályrendezte, főszereplők: Ingrid Bergman és Humphrey Bogart







A szerelem és a halál egyaránt sajátos nézőpontba helyez mindent.

Amikor az ember szerelmes, rózsaszín felhőn keresztül látja a világot. Amikor

meghalsz, téged néznek így. A szerelemben és a halálban vagy nem látszanak a hibáid,

vagy megbocsáttatnak. Átlényegülsz a mások rólad őrzött emlékeiben, mintha csak

szerepet játszanál egy filmben, amelyét mások készítenek az életedről.



Petula lassan magához tért. Mintha egy hangot, egy férfi hangját hallotta volna,amint szólongatja, de amikor kinyitotta a szemét, teljesen egyedül volt. Feje egy párnávalvolt aládúcolva. Az arcához nyúlt, ellenőrizve, vajon a kavicsok nyomot hagytak-e rajta.Ez volt az utolsó emléke, mielőtt elaludt volna. Isten őrizz, hogy a Hazatérés előtt mégragyákkal kelljen bajlódnia, pláne a rengeteg bőrradírozó kezelés és a kollagénalapú

feltöltések után. Mivel még mindig minden zavaros volt, pislogott párat, hogy kiverje azálmot a szeméből. Lenézett, hogy végigmérje magát, akárcsak minden reggel,megállapítandó, ma is legalább annyira dögös, mint amilyen tegnap volt.

Nem volt ismerős a sima pamutruha, amit ráadtak, mindenesetre jól állt rajta. Kiemelteaz erősségét: nevezetesen a fenekét, amely szinte teljesen kilátszott belőle. Ami a legtöbbember figyelmét elkerülte, főleg gyönyörű arca és formás keblei miatt, amelyek atekintetet felfelé vezették, hogy a felsőteste rövid volt. Ez a csini kis darab viszont elfedtea teremtő egyetlen baklövését, és a hangsúlyt oda helyezte, ahová kellett: a lábaira, az őszinte végtelenül hosszú lábaira. A lába. A lábujjai! Hirtelen megelevenedett előtte azelőző nap kálváriája.

– Ribanc – mondta magában, és hunyorogva szemügyre vette az ujjait és a félbehagyott

pedikűrt.A rövid kis szitkozódás hatására már teljesen felébredt, legalábbis annyira, hogy

észrevegye: nem a saját ágyában fekszik. Még csak nem is otthon. Felült, körülnézett,majd lelógatta a lábait az ágyról. Felismerte, hogy kórházi ágy. Régebben az idős betegek osztályán végezte a kötelező önkéntes nővéri munkáját.

– Mi, vagyis inkább ki történt velem tegnap? – kérdezte magától inkább kíváncsian,mint félve.

Nem sok minden rémlett a randiből Joshsal, és azt a keveset sem érte meg felidézni.Hirtelen eszébe jutott, hogy rémesen szédült és hányt. Annyira megrémült ettől atársaságban teljességgel elfogadhatatlan tettől, hogy bebeszélte magának, bizonyára a fiúkevert az italába valamilyen randidrogot.

Perverz – gondolta magában.Lejjebb kászálódott az ágyról, amíg a lába padlót nem ért, és akkor hirtelen

összerezzent. Nem a fájdalomtól, sokkal inkább egy kényelmetlen érzés volt az oka.Óvatosan az ajtó felé bicegett, és kilépett a folyosóra.

– Helló! – kiabált Petula. A szavai lassan elhalva visszhangzottak a falakról. – Mi leszmár?

Végül Hola! –t 7 kiáltott megvetően, de ez sem működött.Elsántikált a nővérpultig, de ott sem talált senkit.

– Komolyan ráfér egy egészségügyi reform erre az országra! – morgolódott.A folyosó végén az egyik ajtóból hideg, fehér fény áradt.

– Hála istennek! – lélegzett fel Petula, és elindult a ragyogás felé.Ahogy közelebb ért, megpróbált belesni, de a szobából áradó éles fény zavarta a látását.Ettől kicsit ideges lett, de céljától nem tántoríthatta el, így megszokott légiességével

belibbent az ajtón. – Helló! – kiáltotta éles, kellemetlen hangon. – Valaki kiengedne végre?Szavai a falak, a padló és a plafon között cikáztak. Az iroda a folyosóhoz és a

kórteremhez hasonlóan teljesen üres volt. Nemcsak hogy senki nem tartózkodott ott,hanem még be sem volt rendezve megfelelően. Se egy magazin, se egy ismeretterjesztőszórólap. Olyan csupasz volt, mint a feneke. Mindössze egy pult állt benne egy csengővel,egy szék a terem végében, valamint egy pad, amely a szoba teljes hosszában futott végigaz ablakok alatt. A hátsó ajtón a SZEMÉLYZETI ÁTJÁRÓ felirat díszelgett.

7 Hola: Helló spanyolul.



– Hahó! – kiáltott ismét, és közben folyamatosan püfölte az apró csengőt. – Marháranincs időm most ilyesmire.

Petulának teljesen szokatlan volt, hogy megváratják, ahogy az is, hogy nem követi egyegész slepp. Sarkon fordult, hogy elhagyja a termet, amikor egy, a kilincsen lógó céduláralett figyelmes:

SZÁMUNKRA FONTOS AZ ÖN IDEJE, KÉRJÜK, ÉRTESÍTSEA RECEPCIÓST, HA_ PERCEN BELÜL NEM LÁTJÁK EL.

A percek számát nem határozták meg az erre a célra fenntartott apró, műanyag órán.Ennek ellenére Petula megnyugodott, hogy jó helyen van, és hamarosan visszatérhet napiteendőihez.

Ez jó jel– gondolta, és itt nem a feliratra gondolt.Helyet foglalt a pádon. Ahogy bőre a faülőkéhez ért, kicsit kirázta a hideg. Lehúzta a

kórházi köpenyt, ameddig csak tudta, hogy takarja a térdeit – életében talán először –, ésösszefonta a karjait, hogy távol tartsa a hideget.

Ennyit a globális felmelegedésről – elmélkedett magában.Kisvártatva viszont a magányosság már jobban zavarta a hidegnél. Az egyedüllét,

bármilyen rövid legyen is, nem volt előnyös Petula számára, és ezzel tisztában is volt. Alegjobb napjaiban sem érezte magát befelé fordulónak, és most egyáltalán nem ilyen napjavolt.

Bár mindig is megvetette az átlagembereket, Petulának nagyobb szüksége volt rájuk,mint azt be merte volna vallani. Nem kellett velük kapcsolatba lépnie, vagy megnyílniafeléjük. A figyelmükre, a szeretetükre, de még a gyűlöletükre és az irigységükre isáhítozott. A hatalmas, arc nélküli hódolótömeg volt a kedvence. Alattvalói beérték egyfelszínes mosollyal és integetéssel.

Petula először a szeméhez emelte a kezeit, majd távolabbról is figyelemre vette franciamanikűrjét, amely a balul sikerült pedikűrrel ellentétben profi munka volt. Meglátta sajátarcának tükörképét a körmein, és úgy döntött, a várakozást hasznossá teszi pózainak gyakorlásával. Széttárta az ujjait, hogy annyi szögből láthassa magát, amennyiből csak lehet, így minden körméről egy kicsit más Petula mosolygott rá. Nem a teljes alakoshálószobatükre volt, de az adott körülmények között be kellett érnie ezzel.

– Szépség póz – mondta Petula. Profilját élesen kinyújtott keze felé fordította, a másik kezét pedig határozottan és csábosán a csípőjére helyezte.

– Reakció póz. – Egyik kezét az arcára téve, csücsörítő ajkakkal egy meglepett „ki,én?” arckifejezetést vett fel.

Még egy meghatódott és elérzékenyült pózt is gyakorolt; ezt bizonyára akkor akarta

bemutatni, amikor elkerülhetetlenül a fejére helyezik a Hazatérés-bál királynői koronáját.Ez a koronázás lesz az édes bosszú a tavalyi őszi bál óta elszenvedett megaláztatásokra.Az egész iskola előtt újra régi formáját hozhatja, és tündökölhet. Ez lesz a bizonyíték,hogy a világ azért élhető hely. Az őszi bál is nagy durranás, kétségtelen, de ez mégiscsak aHazatérés! Azt a kis „idegösszeomlást” mindenki el fogja felejteni, amint a tiarát odahelyezik, ahova véleménye szerint való: az ő arany hajfürtjeire.

– Ami nem öl meg – filozofált Petula, és a hangsúly kedvéért nagyot dobbantott a jobblábával –, az megerő…

Aúúú!A lábába belenyilallt a fájdalom, mielőtt befejezhette volna lelkesítő beszédét, ami

azonnal visszarántotta Petulát a képzeletbeli fotózásról és koronázásról a kevésbé hízelgő

valóságba. Határozottan egyre hidegebb lett, és Petula idegesen fészkelődött.Abban a pillanatban az iroda bejárati ajtaja lassan, nyikorogva kitárult.



– Már ideje volt – fújtatott Petula. Jobban örült a társaságnak, mint valaha.Az ajtó már teljesen nyitva állt, de Petula még most sem látta, ki fog rajta belépni.

Bárki legyen is az, bizonyára nem dicsekedhetett a magasságával, hiszen Petula nem láttaa fejét az ajtó üvegablakán keresztül.

– Ilyen az én szerencsém – morgolódott a lány. – Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok

innen.Aztán meglátta, hogy valaki félénken betette az egyik lábát a szobába. Csakis egy apróember lába lehetett. Egy kislány volt. Óvatosan bedugta a fejét is, majd mindkét iránybakörülnézett, mielőtt továbbment volna, éppen úgy, ahogy egy forgalmas úton kelne át.

– Hol vagyok? – kérdezte a kislány, és teljesen belépett a szobába, az ajtó pedig lassan bezárult mögötte.

Petula meglehetősen nagy kérdésnek találta ezt egy ilyen kicsi lánytól, főleg, hogy nekisem volt a válaszról a leghalványabb fogalma sem.

– Kihez is van szerencsém? – kérdezte gyanakvóan az összezavarodott kislánytól. – A nevem Virginia Johnson – válaszolta az hasonló bizalmatlansággal. – Téged hogy

hívnak?

Petula egy pillanatra meghökkent. Régóta nem kellett senkinek bemutatkoznia, de nem bánta, hogy most az egyszer kivételt tegyen.

– Engem Petula Kensingtonnak hívnak – jelentette ki dölyfösen. Egy évszázaddalezelőtt talán még egy pukedli is kijárt volna egy ilyen bemutatkozás mellé. – Örülhetsz,hogy megismertél.

Ez volt Petula általános stratégiája, amikor idegeskedett. Ha fellengzősen ésmagabiztosan viselkedik, akkor a kevésbe magabiztos, gyenge emberek behódolnak előtte.A tény, hogy egy kislánnyal szemben is ehhez folyamodott, jelezte, menynyire

bizonytalan is volt e pillanatban. – Hadd tippeljek – mondta Virginia végigmérve Petulát –, te pomponlány vagy. – Honnan tudod? – kérdezte Petula büszkén. – Nagy arc… – kezdte Virginia, és kinyújtotta a nyakát, hogy jobban szemügyre

vehesse Petula nyitott köpenyét – … és nagy fenék.Petula nem számított ilyen övön aluli ütésre egy ennyire ártatlan kinézetű kislánytól.

Azonnal vissza akart vágni, de leállította magát, annyira elbűvölte Virginia bátorsága. Akislány csípős humora Scarletre emlékeztette, és azokra a hosszú nyári autózásokra,amikor a szüleik még együtt voltak.

Régóta nem jutottak eszébe ezek a nyaralások. Szinte végig veszekedtek, de csak majdnem. Sokat mulattak. Torkuk szakadtából énekeltek, amíg be nem rekedtek, addig

barkochbáztak, amíg bele nem szédültek – mindketten olyan dolgokra gondoltak, amiket amásiknak esélye sem volt kitalálni –, és szúnyogokat csapkodtak, ami persze csak jó ürügy

volt, hogy nagyokat üssenek egymásra, és a játék legtöbbször heves verekedésbe istorkollott.Természetesen mindig is versengtek egymással, és mindig Petula volt a jobb. Ha a

rovarok összecsipkedték, azt mondta Scarletnek, hogy még ők sem tudnak neki ellenállni.Petula ravasz volt, és szeretett nyerni, de Scarlet volt kettejük közül a keményebb.

Petula sosem beszélt erről a húgának, de egyenesen csodálta, amiért olyan jól tűrte asértéseket, a vereséget, és soha nem csüggedt el.

Petula elmosolyodott a kislányon, aki előtte állt, és azon is, akit az emlékeiben látott. – Szerinted ez vicces? – szidta le Virginia. – Tessék? – kérdezte Petula elvarázsolva, de aztán összeszedte magát. – Ó, hát… nem,

csak emlékeztetsz valakire.



Vásárlás után a Wendyk megérkeztek Petula kórházi szobájába, hogy mellettevirrasszanak, de valójában csak nem akartak lemaradni a tragédiáról. Meglepve látták,hogy Scarlet is ott fekszik, a nővéréhez hasonlóan magatehetetleniil. Dr. Patrick éppen azesti vizitet végezte. A szobában káosz uralkodott, mindenütt csövek, fecskendők,ragasztószalag, géz és mindenféle monitor szétszórva, amiket a szívspecialisták hagytak

maguk után, amikor Scarlet állapotát próbálták stabilizálni. Együttérzés helyett a Wendyk megvetéssel néztek Petula húgára. – Végre meglátta a fényt az alagút végén, és megölte magát? – sziszegte Wendy

Anderson. – Odanézz! – mondta Wendy Thomas, ahogy az egymás mellett fekvő Petulát és

Scarletet nézte. – A Szépség és a Szörnyeteg. – Mennyire nem eredeti – vetette oda Wendy Anderson. – Aha – értett egyet Wendy Thomas. – Nem elég, hogy lenyúlta a pasiját, most még a

kómába is követi Petulát.Mindkét lány hirtelen hátraarcot csinált, amikor Damen belépett a szobába. Gyűrött

volt, borostás, és a szeme is kipirosodott; fáradtnak és gondterheltnek tűnt. A Wendyk

sohasem bocsátották meg neki, hogy Scarletet választotta Petula helyett – vagy, ami aztilleti, helyettük –, ezért most kihasználták, hogy ilyen sebezhető. Damen tudomást semvett róluk, csak leült a székére Scarlet és Petula közé.

– Itt meg mi történt? – kérdezte Wendy Thomas inkább bosszúsan, mint aggódva.Damen nem méltatta válaszra. Tudta, hogyha egyszer is megszólal, többé nem szabadul

a Wendyk értelmetlen, végtelen mókuskerékhez hasonlító gondolatmenetéből. – Lehet, hogy Scarlet kómáját saját stresszhelyzete váltotta ki – magyarázta Dr. Patrick.

– Talán pszichoszomatikus. – A pszicho részt aláírom – mondta Wendy Thomas. – Valószínűleg túlságosan megterhelő a szeretett nővérét ilyen állapotban látni –

folytatta Dr. Patrick.Wendy Anderson képtelen volt visszatartani a nevetést, és a Red Bull, amit éppen

szürcsölt, az orrán át távozott. Az ötlet, hogy Scarletnek ilyen sokat jelentene Petula,egyszerűen túl röhejes volt. Mégis összekapták magukat, miután Mrs. Kensington, akiközben elmerülten simogatta Petula báli ruháját, rosszalló pillantást vetett rájuk,

A következő pillanatban Scarlet szív-tüdő monitora megszólalt, és úgy tűnt, mintha alány valami intenzív fájdalmat élne át.

– Mindenki kifelé! – parancsolta Dr. Patrick, és megnyomta a vészhívó gombot a falon. – Most!





Reményvesztett remény.

Ha belegondolunk, a remény legtöbbször hamis. Olyan hitet ad, amely a szemmel

látható bizonyítékok ellenére pozitív kimenetelt jósol. De hol lennénk a remény nélkül?

Az elme iránytűje, a szív bójája, amelybe kapaszkodhatunk, amíg meg nem érkezik a

segítség. Nélküle magunkra vagyunk utalva: vagy úszunk, vagy elmerülünk. Charlotte

még remélte, hogy nem merül el, és megtalálja a módját, hogy egyedül is boldoguljon.



Maddy és a többiek lázasan telefonáltak, úgyhogy Charlotte úgy döntött, egyedülmegy el az irodából. Ahogy a lakótömb felé sétált, átnézett a telepet határoló kerítés fölött.Mostanáig észre sem vette, hiszen útközben mindig Maddyvel beszélgetett. A kerítésinkább a határ jelzésére szolgált, mintsem a be- vagy kijutás megakadályozására, amiérthető is volt. Lehet, hogy az emberek az életük árán kerültek be, viccelődött Charlotte

magában, de igazából senkit sem érdekelt, mi lehet odakint.A kiszabadulás gondolata egyre gyakrabban foglalkoztatta Charlotte-ot. Amindennapjai kezdtek annyira elviselhetetlenné válni, hogy szinte vágyakozva tekintettvissza az életére – arra az életre, amelyet leginkább a bizonytalanság és a magány

jellemzett. Mióta elmulasztotta azt a hívást, egyre többet gondolt Scarletre, Petulára ésDamenre, és hogy mi lehetett volna, meg a családjára is, és arra, ami meg sem történt.Leginkább viszont az járt a fejében, ami már soha nem történhet meg.

Maddy jól mondta. Mindörökre tizenhét évesek maradtak. Lehet, hogy ez csábítóanhangzik a tévében látott anyukáknak, akik állandóan botoxkezelésekkel, zsírleszívással,implantátumokkal és méregtelenítő kúrákkal küzdenek titokban a lányaik barátaiért, deCharlotte-ot egyre inkább nyomasztotta a gondolat. Most már minden mögötte van, és

noha reménykedett abban, hogy emlékeznek még rá, a gimnázium előcsarnokábankiállított képe idővel elsárgul és megfakul, akárcsak a diákok emlékei róla. Efelől nemvoltak kétségei.

Eszébe jutott, amikor kiskorában a temetőben sétálva a születési és halálozásidátumokat figyelte a sírköveken, és az ott nyugvó emberekre gondolt. Kiszámolgatta, kimennyit élt, mit láthattak, és miből maradtak ki. Elektromosság, űrhajózás, polgárjogok,kábeltévé, internet, Starbucks. Voltak köztük férfiak, akik évekkel a feleségük előtthunytak el, és néhány gyerek is megelőzte a szüleit. De ha valaki, mondjuk, már száz évehalott, mit számíthat az a pár év? A nézelődőnek mindketten réges-rég halottak – a halálegyesítette őket.

Charlotte mégis úgy gondolta, hogy igenis számít. Talán az a két év az idő folyamábansemmiségnek tűnik, az embereknek mégis fontos lehetett. Az övék volt. Ez volt mindenük.

Nem számít, hogy boldogan, vagy szomorúan teltek a napjaik. A lényeg, hogy átélhették őket.

Végül, kevés kivétellel, mindenkit elfelejtenek – hát még őt, aki különben is vesztes pozícióból indult. Tizenhét év igencsak rövid idő ahhoz, hogy valaki megalapozza ahírnevét, különösen, ha az a valaki az ő cipőjében járt. Ahogy ez a sivár gondolat körözötta fejében, Charlotte lenézett a blúzára, és rájött az örök fiatalság legnagyobb hátulütőjére:ugyanazt a ruhát kell hordania örökké.

Ez a felszínes gondolat eszébe juttatta a Wendyket, és az élni vágyás annyirafelkavarta, mint egy e-mail egy régi barátnőtől.

Ahogy belépett a lakásba, Charlotte ledobta a cipőit, és megpróbálta kiverni a fejéből a gyűlölöm-hogy-halott-vagyok érzést. A hazaérkezés viszont nem hozta meg a kívánthatást. Már nem csupán a régi élete aggasztotta. Nem értette, hogyan lehet ennyire egyedüla személyiségfejlődése és mindazok után, amit az osztálytársaiért tett. Annyira magányosvolt.

Charlotte arra jutott, hogy Maddynek volt igaza, még ha ezt nem is vallotta be neki.Újra másod- vagy talán harmadhegedűs pozícióba szorult vissza. Most, hogy eljutottak Tükörországba, vagy hová, nem volt rá szükségük. Mindenki lerázta. Tudta, hogy lekötiőket az új életük, és hogy nem nézték jó szemmel barátkozását Maddyvel, de rajta kívülkihez fordulhatott volna? Ráadásul Prue Scarletért sem rajongott először, Pam pedig mégcsak le sem tolta az egész Miss Wacksel-féle jelenetért. Talán csak kimutatják a foguk

fehérjét, most, hogy már nincsen szükségük rá.



Charlotte felkecmergett a felső priccsre, és tovább sajnálta magát. A következő pillanatban Maddy lépett a szobába, zihálva, mintha odáig szaladt volna.

– Miért nem szóltál, hogy eljössz? – kérdezte zaklatottan. – Mindig együtt szoktunk hazajönni. – Nem akartalak zavarni.

– Te sosem zavarsz, Char – kedveskedett Maddy. – Mi a baj? – Á, semmi. – Nekem elmondhatod – biztatta Maddy.Charlotte egy pillanatig hallgatott, de aztán úgy döntött, elég szoros a kapcsolatuk

ahhoz, hogy megnyíljon Maddy előtt. – Hiányzik… minden – vallotta be Charlotte. – Hirtelen olyan furán kezdtem érezni

magam. Azt hittem, vége, hogy túl vagyok rajtuk, és hogy komolyan megváltoztam, demost úgy érzem, egyszerűen átvertem magam.

– Pontosabban? – kérdezte Maddy. Úgy kérdezett, mint egy pszichiáter, nem pedigúgy, mint egy barát.

– Azt tettem, amit elvártak tőlem – folytatta Charlotte.

– Meghoztam a nehéz döntéseket, amire Agy kért. – Agy? – kérdezte Maddy. – A holttantanárom – fecsegte Charlotte, aki teljesen belejött a vallomásba. – Minden

áldozatot a barátaimért hoztam – fakadt ki –, hogy ide juthassunk. – És mi lett a vége? Mire vitted a nagy jótevősködéssel? – Azt hittem… reméltem, hogy… hát… hogy itt majd minden másképp lesz – mondta

Charlotte halkan. – De semmi sem változott. Mintha a világ csupa Mac lenne, én meg egyPC lennék.

– A mennyország már nem is olyan menő hely? Erre gondolsz?Charlotte-nak ez eddig eszébe sem jutott, de Maddynek már megint igaza volt.

Charlotte eddig nem igazán gondolt erre a helyre úgy. Lehet, hogy a mennyország egytelefonközpont?

Charlotte a következő napot is a néma telefonkészülék bűvölésével töltötte, és közbenigyekezett semmibe venni a többiek csevegését. Még csak ki sem lóghatott, hiszen azátkozott videokamera folyamatosan rá volt irányítva, Mr. Markov pedig rendszeresenelsétált az asztala mellett, mint valami túlvilág! börtönőr. Kim hívásai voltak alegdühítöbbek, és ezeket lehetett a legkevésbé figyelmen kívül hagyni.

Charlotte is imádott telefonálni: nem ez bántotta. Kim egyszerűen annyira…magabiztos volt. Holtbiztosán tudta, mi helyes, és mi nem az. Charlotte is így érezte magátaz őszi bálon, a továbblépést megelőző pillanatban. Most azonban már nem tudta biztosan,mi a helyes. Hogyan adhatna tanácsot bárkinek is, ha a saját szürkeállománya valójában

egy nagy szürke zagyvaság?Ezekkel a komoly gondolatokkal viaskodott, és közben befogta a fülét. Úgy éreztemagát, mint egy egér az útvesztőben, csak neki nem volt sajtja a labirintus végén, amelyetkövethetett volna. Elvesztette az életét, a barátait, a jövőjét, és most már talán a józaneszét is. Örökre a pubertáskorban és ugyanabban a göncben ragadt – és mit kap ezért azáldozatért cserébe? Másokon kell segítenie, pontosabban, csak kellene, ha valaki egyszer végre felhívná!

Felnézett a fölötte álló kamerára, és ajkaival lassan a következő szót formálta: – SEGÍTSÉG!Damen lábai nyugtalanul jártak, ahogy némán ült a csendes kórteremben, egyenlő

távolságra Petulától és Scarlettől. Életében talán először érezte azt, hogy kicsúszott a

kezéből az irányítás, a körülményeket és önmagát illetően egyaránt. Végül is mindig büszkén vallotta magát sportolónak, akik ugye fegyelmezettek, eltökéltek és derűlátók.



Minden azt igazolta, hogy az életben és a sportban is győztes típus volt. Sosem fogadta ela vereséget, még ha elkerülhetetlennek tűnt is: ennyire bízott önmagában és az optimizmuserejében. A mostani helyzettel járó borzalmas gondolatok és az egyre mélyebbreménytelenség viszont szellemileg és érzelmileg is próbára tették. Főleg érzelmileg.

Bármikor bátran, habozás nélkül szembeszállt egy csapat rohamozó védőjátékossal, de

a saját érzelmeivel nem volt képes szembenézni. Ezért volt annyira könnyű Petulával járni. Nem volt szükség mély érzelmekre. Mutogathatta, mint a serlegeit, mivel a lányt inkább atöbbiek irigyelték tőle, mintsem hogy ő értékelte volna. De mióta Scarlettel volt,megváltozott, vagy legalábbis kezdett megváltozni.

Azokon a dolgokon rágódott, amiket el kellett volna mondania Scarletnek, de gyávavolt hozzá. Nem a másik dimenzióba való kiruccanásával kapcsolatban – a lány túlmakacs volt ahhoz, hogy lebeszélhesse róla –, hanem teljesen más dolgokat. Például, hogymennyire fontos volt számára, vagy hogy mennyire hiányzott neki. Amikre Scarletnek szüksége lett volna.

Elkeseredésében most is a zenét választotta érzelmei közvetítéséhez, mert csak ezen amódon tudott igazán megnyílni. Scarlettel kapcsolatuk legelejétől úgy cserélgették egymás

közt a dalokat és a lemezeket, mint ahogy mások szerelmesleveleket váltanak. A fiú mostazt remélte, még ha nem is hallja őt, talán a zenéjük eljuthat hozzá. Benyúlt a táskájába, éselőkapta az iPodját, amely tömve volt olyan zenékkel, amelyekre Scarlet hangolta rá, éslegtöbbjük sokkal jobb volt, mint azelőtt bármi, amit hallgatott. Óvatosan bedugta afülhallgatókat Scarlet füleibe, és az első igazi randijukra visszaemlékezve kiválasztotta amegfelelő dalt – Előadó>Death Cab Fór Cutie>Album>Plans>Title>I Will Follow Youintő the Dark 8 –, majd elindította a lejátszást.

Ahogy a fülesből áradó fémes cirpelés betöltötte a kórtermet, a sok „mi lett volna, ha”úgy kavargott Damen fejében, mint egy mérgezett madárraj. Talán tényleg túllihegtePetula betegségét, vagy talán az arca vagy a hangja Petula iránti vonzalomról árulkodott,annak ellenére, hogy valójában Scarlethez kötődik. Talán ezért indult el Scarlet. ViszontPetulán is csak Scarlet miatt akart segíteni. Hogy lehet, hogy ezt Scarlet nem tudja? VajonScarlet azért hozza vissza Petulát, hogy így mentse meg a nővérét és a problémáskapcsolatukat is?

Bármiért ment is el Scarlet, Damennek szüksége volt rá, és ahhoz, hogy ő visszatérjen,Petulának is jönnie kellett. Még ha nem voltak is egy hullámhosszon korábban, mostScarlet és Damen végre újra egy csónakban evezett. Mindkettőjüknek szükségük voltPetulára.

8 Magyarul: Követlek a sötétségbe.





Az élet nagy tanítómester, de a halál még nagyobb.

Amikor a halállal állsz szemben, mélyen magadba kell nézned, hogy megértsd, ki vagy,

és mit érzel valójában. A halál mindent kíméletlenül letöröl rólad, mint egy kegyetlen

bőrradír, eltávolítva az életed során lerakódott számtalan tagadást, kifogást és egyéb

szemetet. Ami pedig megmarad, nos, legalábbis elsőre, nem túl megnyerő látvány. Scarlet

csak reménykedni tudott, hogy halálközeli élménye nem válik életfogytiglani büntetéssé.



Searletnek fogalma sem volt, merre keresse Charlotte-ot, mégis, mint egy postagalambot, valami egyenesen a Hawthorne Gimnázium felé vonzotta. Vissza aholttanra. Hogy miért, nem tudta. Tudomása szerint mindenki elment, akit ismert.Leérettségiztek. Mi értelme egy üres tanteremben keresgélni? Ennek ellenére a megérzéseaz iskolába kényszerítette.

Lebegés közben egy pillanatra Petulára gondolt, és arra, hogy mennyire fura lehetettvisszatérnie erre az ismerős helyre úgy, hogy a jól ismert arcok egytől egyig eltűntek.Aztán Charlotte is eszébe jutott. Milyen ijesztő lehetett új helyre kerülni, és új gyereknek lenni?

Ahogy végigsuhant az üres folyosón, a legrosszabb sejtései igazolódtak be. Az iskolateljesen üresnek tűnt. Ám még mielőtt végképp elbátortalanodott volna, hangokat hallott

a távolból. Követte a zajt, és rátalált egy teremre a folyosó végén, ahonnan fény áradtki. Az ajtó előtt megállt, hogy hallgatózzon, és belesett az ablakon.

Ez lesz az – gondolta Scarlet. – A holttan.Újra bekukucskált, ezúttal kicsit hosszabb ideig, hátha felismeri odabent Charlotte-ot,

vagy valaki mást.

– Bújjon be bátran, akárki is az – mondta Ms. Pierce játékosan.Scarlet a csiszolt réz ajtógombért nyúlt, amit rövid erőlködés után el is tudott fordítani,

majd kitárta a nehéz ajtót.Ms. Pierce kedvesnek tűnő, meghatározhatatlan korú nő volt: kellemes kinézet, pár

ránc és határozott, de szeretetteli hang. A haját kontyban hordta, amelyet egy kettes ceruzatartott egyben, és csinos, hosszú ujjú selyemblúzt, valamint konzervatív szabásúgyapjúszoknyát viselt. Úgy tűnt, olyan korból származik, ahol a harmincas nők ugyanúgynéznek ki, mint az ötvenesek. Egy rég letűnt korból. Scarlet szégyellte, hogy nem hozottalmát, amit Ms. Pierce asztalán hagyhatott volna.

– Üdvözlöm. Már vártuk, de… – habogta Ms. Pierce. – Attól tartok, nem tudom a nevét, kisasszony. – Oöö, Scarlet, Scarlet Kensington, asszonyom – válaszolta szokatlanul tisztelettudóan.

– De nem hiszem, hogy rám vártak. – Ó, dehogynem, Scarlet – nyugtatta meg Ms. Pierce, és nagy hangsúlyt fektetett a

nevére, mintha meg akarná örökíteni. – A széke pedig ott lesz. Az utolsó üres padleghátul.

Scarlet érezte, hová akar kilyukadni, de mielőtt még tiltakozhatott volna, Ms. Pierce akezébe nyomott egy tankönyvet, kézen fogta, és majdnem a padjáig vezette. ÚtközbenScarlet a fejét kapkodta, de egyetlen ismerős arcot sem látott. Ez rossz jel volt. Beszédhelyett viszont úgy döntött, hogy türelemmel kivárja az óra végét, és csak azután veti felMs. Pierce-nél a problémáját. Nem akarta, hogy az igazi halott diákok azt higgyék, Scarlet

katasztrófaturista. – Figyelem, mindenki – folytatta a tanítást Ms. Pierce –, most, hogy mindannyianösszegyűltünk, nézzük meg még egyszer utoljára az oktatófilmet. Az anyagot a Túlvilágiillemtan könyvben követhetik.

A lámpákat leoltották, és Scarlet fél szemmel a filmet, a másikkal az osztályt figyelte.Senkit sem ismert a gyerekek közül. Aztán valaki hirtelen megérintette a vállát.

– Szia, Scarlet – üdvözölte egy fiú, ahogy Scarlet hátrafordult. – A nevem Gary.Gary, vagy ahogy ideát a barátai ismerték, Zöld Gary, kedves, természetkedvelőnek

tűnő fiú volt, aki durva vászonruhákat és kenderből készült surranót hordott. Normálisnak nézett ki, leszámítva, hogy deréktól lefelé a teste torz volt, és szinte teljesenmegcsavarodott, mint egy öreg fa törzse.

– Szia, Gary – suttogta Scarlet, és megpróbált a teste helyett a szemére figyelni. – EgyCharlotte Usher nevű lányt keresek. Nem ismered?



– Nem – válaszolta Gary –, de én nem vagyok itt olyan régen, mint páran a többiek közül.

– Hé, Lisa – súgta Gary a másik padsor irányába. – Ismersz itt Charlotte-ot?Lipó Liza tökéletesen ápolt, hidratált és napbarnított bőrű, fényes hajú lány volt. Még a

sötét teremben is mintha ragyogott és tündökölt volna. Scarlet úgy látta, hogy akár Petulát

és a Wendyket is pánikba ejthetné, csakhogy ez a lány nem díszkanca volt, hanem igásló.Lisa egyszerre figyelte a filmet és hajtogatott virágszirmokat a tankönyve lapjaiból,amikor Gary félbeszakította az edzését.

– Sosem hallottam róla – válaszolta Lisa, és még csak ki sem esett a ritmusból. – Azért kösz – mondta gúnyosan Scarlet. – Gondolom, túlságosan lefoglalja a

hajzselézés, nem marad ideje sokat beszélni. – Nem tud sokat beszélni – magyarázta Gary. – Egy elszúrt nyaki zsírleszívás közben

halt meg, és az arcizmai többé-kevésbé működésképtelenné váltak. – Biztosan először az agyát szívatta ki – vetette oda Scarlet. – Lisa úgy tekint magára, mint a jövő hírnökére, mint a szépség oltárán feláldozott

mártírra – mondta Gary teljes komolysággal.

– Hát, remélem sikerül eljutnia a Hetvenkét Plasztikai Sebész Csarnokába, hogy békéreleljen – viccelődött Scarlet.

Elkezdte a diákok dögcéduláját olvasgatni a kivetítő homályos fényében. Többek között látott Pollyt, Tillyt, Biancát és Andyt is. Scarlet éppen azon agyait, vajon hogyanhalhattak meg ezek a diákok, de Gary váratlanul kisegítette.

– Az ott IQ_Andy. Deszkás volt, és egy betonkeverőről akart leugratni – világosítottaföl Gary. – Csakhogy a mixer elindult, Andy pedig, nos, járdává változott.

– Baromarcú – mondta Scarlet sátánian. – Igen, viszont rengetegen nézték meg a videót a You-Tube-on – folytatta Gary

megszokott optimizmusával. – És mi van Tillyvel? – kérdezte Scarlet. – Ha égne a lámpa, láthatnád – válaszolta Gary mosolyogva. – Szoli Tilly ropogósra

sült egy szoláriumban. Elképesztően UV-függő volt. A kivilágított koporsó lett a veszte. – Ez égő – poénkodott Scarlet. Az átkelés óta most először használta remek humorát. –

Ez aztán a gyilkos szín. – Ő Blogger Bianca – magyarázta Gary, és egy lányra mutatott, akinek az ujjai

behajlítva álltak, mintegy gépelésre készen. – A blogja volt az élete. – Ahogy mindenkié – gúnyolódott Scarlet. Különösen fel tudta magát húzni azon, hogy

az emberek mennyi időt pazarolnak blogírásra, és hogy a nyomorult véleményüket agépük előtt görnyedve a többiekre kényszerítik.

– Sajnos ez lett a veszte – folytatta Gary. – Mélyvénás trombózist kapott, ami egy, a

mozgáshiány miatt keletkezett vérrögöt jelent. Túl sok bejegyzés, túl kevés nyújtás. – Túl sok információ – feszengett Scarlet. – Meg kellett volna tanulnia lekapcsolódni.És veled mi történt, Gary? Te hogyan… kerültél ide?

– Ó, én éppen a hibrid autómat vezettem, amikor lesodródtam az útról. Elrántottam akormányt, nehogy kidöntsek egy fát, és a Target 9oldalába csapódtam.

– Beletrafáltál egyenest a közepébe, mi? – mondta Scarlet, és közben megpróbáltaelfojtani a nevetését.

– Aha, viszont a fa megmenekült, hála istennek – válaszolta Gary, aki még most is örülta mentőakció sikerének.

– Idősebbnek tűnsz a többieknél – jegyezte meg Scarlet. – Ó, igazából én vagyok itt a legfiatalabb – válaszolta a fiú.

– Azért nézhetek ki többnek, mert csak természetes ételeket ettem tartósítószer nélkül.9 Amerikai bolthálózat neve, jelentése: cél, célpont, céltábla.



– Ó – mondta Scarlet, és igyekezett eltitkolni döbbenetét, hogy Gary olyan öregnek nézki, mint az édesapja. – Fogadjunk, hogy sosem büntettek meg.

– Nem, és nem is fognak – válaszolta Gary, és a hangja egy pillanatra bánatosnak tűnt. – És te? – kérdezte egy gúnyos hang Scarlettől a terem túloldaláról. – Te hogy kerültél

ide?

– Ne is törődj Csábító Pollyval – mondta Gary. – Mindenkire féltékeny. Abba halt bele,hogy lenyúlta a legjobb barátnője pasiját. Épp a vasúti síneken csókolóztak, amikor… – Kösz, a folytatást kitalálom… – szólt közbe Scarlet. Mindent hallott már, amit akart.Miután ily módon megtudott ezt-azt az osztálytársairól, a kivetítőt kezdte figyelni. A

film éppen Billy és Butch kalandjait követte a „különleges képességek” használatátszemléltetve. Scarlet valójában lenyűgözőnek találta az anyagot, de emlékeztette magát,hogy ő csak vendég ezen az órán. Ez az egész számára felesleges, hiszen ő nem is halott.

A lámpákat felkapcsolták, Ms. Pierce pedig elengedett mindenkit, ő viszont még azasztalánál maradt. Scarlet a terem végéig követte a többieket, de aztán a kijárat helyett atanárhoz fordult.

– Segíthetek, Scarlet? – kérdezte Ms. Pierce kedvesen.

– Remélem – válaszolta Scarlet halálosan komolyan. – Tudja, én nem ide tartozom. – Mindannyian így érezzük az elején, kedvesem – mondta Ms. Pierce. – Hozzá fog

szokni. – Nem akarok hozzá… – kezdte Scarlet, de visszafogta magát. – Azt akartam mondani,

hogy én más vagyok, mint a többiek. – Hogy érti, Scarlet? – kérdezte a tanár kíváncsian. – Nem vagyok halott, kisasszony – válaszolta Scarlet. – Még nem.Ms. Pierce kétkedve fogadta Scarlet bejelentését, de ahogy a papírjaira tekintett,

valóban nem találta rajtuk a lány nevét. Tovább hallgatta Scarlet mondandóját, és ezúttalmár jobban odafigyelt.

– Akkor miért jött ide? – kérdezte. – Nem ez a legnépszerűbb hely a tinik körében. – Keresek valakit, aki valóban halott – válaszolta Scarlet. – Egy Charlotte Usher nevű lányt. – Sajnálom, de ő nem ebbe az osztályba jár – magyarázta Ms. Pierce, miközben újra

átfutotta a jelenléti ívet. – Őszintén nem tudom, hogyan találhatná meg. – Nem igazán értem az itteni rendszert, de az biztos, hogy már leérettségizett. – Nos, ez lesz a probléma, Miss Kensington – mondta Ms. Pierce. – Egyikünk sem

tudja, merre van az a hely, ahová továbblépünk, de mindannyian arra várunk, hogy esélytkapjunk átjutni.

Ms. Pierce hangszínéből Scarlet arra következtetett, hogy a nő eddig abbanreménykedett, majd az új diák vezeti át őket oda. – Sajnálom, ha zűrzavart okoztam. – A zűrzavarnál sokkal többet okozott – mondta Ms. Pierce rejtélyesen. – Mivel most

semmit nem tehetek az érdekében, mi lenne, ha az éjszakát a Hawthorne-kastélybantöltené? Holnap majd megpróbáljuk elrendezni az ügyet.

– Köszönöm – hálálkodott Scarlet, az idegfeszültségtől kissé elcsukló hangon.Kezdett igazán aggódni amiatt, hogy kicsúszik az időből, és hogy azóta mi történhetett

a kórházban, de mivel nem volt más választása, úgy gondolta, érdekes lesz visszatérni akastélyba vendégként, és nem mint a kávézó pincérnője.

Scarlet ugyanúgy érkezett a kastélyba, mintha dolgozni jött volna, csakhogy most beléphetett a kollégium területére is. Fenségesnek és csodaszépnek tűnt, épp mint az első



látogatásakor. Ahogy belépett a hatalmas faajtókon, és átkelt a márvány előcsarnokon, büszkén emlékezett vissza, hogy segített megmenteni ezt az épületet, amely most teljesenüres volt, legalábbis annak tűnt.

Scarlet az óriási lépcsősorhoz sétált, majd fel az emeletre, és közben végig a háta mögétekingetett, nehogy meglepje hátulról egy megbántott, ideges szellem. A folyosón

végigsétálva megszemlélte az ajtókon függő névtáblákat. Amikor Charlotte régiszobájához érkezett, örömmel látta, hogy még üres. Fura volt most az ajtón át besétálni,hiszen legutóbb a hatalmas ólomüveg ablakon keresztül libbent be ide.

Végigsimította a kandallópárkányt, és Charlotte-ra, valamint az itt történtekre gondolt.Damen is eszébe jutott, és azon töprengett, vajon most is Petula körül legyeskedik-e, vagytalán az ő ágyánál virraszt, a kezét simogatja, és őt is megpróbálja visszahívni az életbe.Ám meglepve tapasztalta, hogy gondolatai minduntalan visszatérnek Petulára, és csak azfoglalkoztatja, hogyan tudná megmenteni őt. Aztán valaki bekopogott a szobája ajtaján.

– Scarlet? – szólt egy lágy hang. – Igen…? – mondta Scarlet vonakodva. Nem tudta, hogy hangokat hall-e… vagy még

rosszabb.

Zöld Gary közvetített egy váratlan meghívást. – Páran összegyűltünk a tanácsteremben. Szívesen látunk téged is.Scarlet hullafáradt volt, de ezt jó alkalomnak látta, hogy információhoz jusson.

– Megyek – válaszolta, majd kinyitotta az ajtót, és végigrohantak a folyosón, le alépcsőn.

– Szevasz, Hófehérke – gúnyolódott Tilly Scarlet porcelánfehér bőrén, amely jelenlegiszellem formájában még a szokásosnál is fakóbb volt.

Normális esetben Scarlet magára vette volna a beszólást, de Tillyre nézve, aki egyolcsó, régi horrorfilm atomfertőzött zombijaira hasonlított ráncos és hámló bőrével, az őnaptól óvott bőrszíne valóban sápadtnak tűnt. A szótárban az „égő” szócikk mellett Tillyképe állhatott, és Scarlet nem akarta tovább égetni.

– Nem lehetne, hogy békében megférünk egymással? –kérdezte Gary Scarletvédelmében.

– Nem gáz – mondta Scarlet nyersen. – Nem barátkozni jöttem.Polly végigmérte Scarletet, és fenyegetve érezte magát a lány laza stílusa, valamint

természetes szépsége miatt, Zöld Gary legyeskedését nem is említve. – Akkor viszont, Skarlátbogárka – szólt közbe Polly mézesmázosan –, mit is keresel te

itt? – Igen – kérdezte Blogger Bianca. Az ujjai úgy lebegtek egy képzeletbeli klaviatúra

fölött, mintha vérbeli blogger lett volna. – Mik a szándékaid?Elképesztően szürreális volt, ahogy Bianca minden egyes mondata után

megmerevedett. Scarletnek az az érzése támadt, hogy egy élő videoblogot néz. Egyedül a„lejátszás” ikon hiányzott az arcáról. – Keresek valakit, valójában két embert – magyarázta Scarlet kedvesen. – És nem

tudom, hogyan találhatom meg őket. – Barát vagy rokon? – kérdezte Bianca. – Mindkettő – válaszolta Scarlet. – Nem lehet egyszerre mindkettő. A barátok olyan emberek, akiket te választasz, a

rokonok pedig mindig veled vannak, ha akarod, ha nem – mondta Bianca, és fejben már meg is volt a következő naplóbejegyzése. Rájött azonban, hogy legalább meg kellene

próbálnia segítőkésznek lenni. – Kite-hetem az üzenőfalra – ajánlotta félig komolyan.Eszébe se jutott, hogy akiket értesíthet, azok már mindannyian a teremben voltak.

– Mi van, a tejesdobozok már eszedbe se jutnak, idióta?



– kiabálta Andy Biancának, miközben új freestyle trükköket gyakorolt a deszkáján. – Neki tényleg meg kell csinálnia valamit, mondjuk, megtalálni azokat a lányokat.

– Abban bízom, hogy a barát elvezet majd a rokonhoz – magyarázta Scarlet. – Éskezdek kifogyni az időből.

– Értem – mondta Gary. – Csak mindenki csalódott egy kicsit. Reméltük, hogy talán

miattunk jöttél ide.Ahogy Scarlet körülnézett, az arcokon mindenütt bánatot, csalódottságot és magánytlátott, de dühöt nem.

– Gondolom, mindannyian arra várunk, hogy valaki eljöjjön, és megmentsen minket – állapította meg Scarlet.

Scarlet elhelyezkedett a baldachinos ágyban, és épp amikor elszenderedett volna, azólomüveg ablakon bekúszott a felkelő hold fénye, és ki kellett nyitnia a szemét.Lelkiismeret-furdalása miatt képtelen volt visszaaludni, és ezúttal még a jól bevált kínaialtatórigmusai sem segítettek.

Egyre esélytelenebbnek tűnt, hogy sikerül egy kicsit szundítania, így aztán rövidesenfel is adta, és ott folytatta, ahol abbahagyta a tépelődést megfontolatlanságával

kapcsolatban. Vajon többet segíthetne a kórházban, mint itt, a két világ közöttmegrekedve? Mit tett az anyjával, mennyire aggódhat most miatta? És Damen? Ahogyelfordította a fejét a hold jeges tekintetétől, észrevette Charlotte régi Túlvilági illemtankönyvét az éjjeliszekrényen.

Ügy emlékezett, Charlotte könyve különbözött a többitől. Talán egy korábbi kiadásvolt. Előkapta a saját példányát, és elkezdte összehasonlítani a lapokat és a fejezeteket.Megtalálta a megszállást taglaló fejezetet Charlotte könyvében, ami az övéből hiányzott.

– Nincs új a nap alatt – mondta Scarlet, és továbblapozott. Mindkét könyvetvégignyálazta oldalról oldalra, de úgy tűnt, hogy a megszálláson kívül nem volt közöttük eltérés. És akkor elérkezett az utolsó oldalhoz. Charlotte könyvében még egy lap volt, deaz nem leckének tűnt, hanem inkább valami megrendelőlapra vagy jelentkezésinyomtatványra hasonlított. Alig lehetett észrevenni, hacsak valaki nem kifejezetten eztkereste.

Az oldal tetején ez állt: KORAI DÖNTÉS.





Minden az időzítésen múlik.

Egyeseket közel engedünk magunkhoz, másokat pedig távol tartunk, és ez legtöbbször

az időzítésen múlik. Jó és rossz időzítés, illetve aközött, hogy barátokra teszünk-e szert

vagy problémákra, általában csak az a különbség, hogy készen állunk-e, nyitottak

vagyunk-e, vagy sem. Akár az életben, akár a halálban, akár a kettő közötti létben nincs

haszontalanabb dolog, mint rossz időben lenni jó helyen.



Petula és Virginia is helyet foglalt a pádon, de nem nagyon szóltak egymáshoz. Petulaészrevette, hogy a lány a lábait nézte, és úgy döntött, megelőzi a kérdést.

– Ok szedték le a lakkot – magyarázkodott az ellene elkövetett merénylet miatt, mielőtta kislány szóvá tehette volna.

– És akkor mi van? – kérdezte Virginia totális érdektelenséget színlelve.

– Tudod, nem illik ilyen trehány külsővel megjelenni – dorgálta Petula. – Miérttörődnének veled az emberek, ha még te sem törődsz magaddal? – Azért vannak ennél fontosabb dolgok is – vágott vissza Virginia.Felnézett Petulára, és észrevette sötét hajtöveit a göndör, szőke hajhosszabbításai alatt.

Rájött, hogy Petula számára valóban nincs ennél fontosabb. – Ne áltasd magad – fakadt ki Petula. Ha olyan jól nézel ki, mint én, az a körülötted

lévőkre is átragad. A szépség igenis számít. – Nekem mondod? – vetette oda Virginia unottan. – Ugyan, honnan is tudhatnád? – kérdezett vissza Petula lenézően. – Igenis tudom – bizonygatta Virginia, Petula fülsértő hangját utánozva.A két lány gyűlölködve bámulta egymást.

– Nem kell kioktatnod a szépség fontosságáról – kezdte Virginia. – Emlékszel arra aképre, amit a képkeretekkel adnak? A tökéletes arcú és mosolyú kislányra, aki miattmegveszed a keretet?

– Igen – válaszolta Petula. – Ami azt illeti, a húgom régen megtartotta azokat aképeket, és eljátszotta, hogy rajtam kívül van más testvére is.

– Hát, az én voltam – mondta Virginia. – Ezzel kezdődött, utána pedig sorra nyertem aszépségversenyeket.

– Ó, ez fölöttébb bájos – vágott egy fintort Petula. – Nekem aztán igazán nem voltidőm ilyesmire. Minden időmet lefoglalták a barátaim, tudod, én társasági életet éltem.

Petula nem adta fel olyan könnyen a játszmát, de azért mélyen legbelül tudta: nemképes überelni a kislányt. Titokban mindig is arról álmodozott, hogy ő isszépségversenyekre jár. Valójában illett is volna a benne lobogó versenyszellemhez, de azanyukájának más volt a véleménye erről. Petula mindig is azt gyanította, Scarlet és azédesanyja összeesküdtek ellene, hogy megakadályozzák az ő kiteljesedését.

– Neked vannak barátaid? – kérdezte Virginia egyszerre gúnyosan és kíváncsian. – Ami azt illeti, két őri barim is van – dörgölte az orra alá Petula. – Milyen jó neked! – A kislány hangjából most már inkább vágyakozás csendült ki.Mindkét lány felmérte a másik képességeit, és az első menet után úgy tértek vissza a

sarokba, hogy kicsit jobban tisztelték ellenfelüket. Több közös tulajdonságuk volt, mintazt Petula gondolta, vagy Virginia elismerte volna.

– Gondolom, a beszédességedre nem kaptál különdíjat – törte meg a csendet Petula

mosolyogva. – Igazából azt sem tudom, miket nyertem – közölte Virginia egykedvűen. – Nem isérdekel.

– Ó, dehogynem – mondta Petula vigyorogva. – Ha akartad volna, bármikor kiszállhattál volna.

Virginia szótlan maradt. – De nem tetted, vagy talán tévedek?Petula Virginia hallgatását nemnek vette, és figyelmét újra az egyetlen érdemes

alanyra, önmagára és a lábujjaira fordította. – Nézd, még csak nem is szedték le az egészet! – fakadt ki aggódva. – Sosem fogok

körömlakklemosót találni… ezen a helyen.

Pár pillanat múlva Virginia praktikus tanáccsal állt elő.



– Ha langyos vízben áztatod a lábad, a maradék lakkot kézzel is le lehet kaparni, és hacitromlével bekened a körmeidet, a végük magától kifehéredik – javasolta Virginia Petula

problémájára. – Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Petula álmélkodva. – Sok mindent tudok – válaszolta Virginia gúnyosan.

– Rengeteg haszontalan dolgot… – Azt hiszem, sok mindent tanulhatnánk egymástól – lelkendezett Petula, és a fénybenmegcsillantak színezett kontakt-lencséi. – Te leszel álmaim kishúga, akire mindig isvágytam.

Amikor kimondta a szívtelen megjegyzést, mintha a szoba is hirtelen lehűlt volna. Akét lány az egész társalgás alatt próbálta leplezni kimondatlan félelmeit; most közelebbcsúsztak egymáshoz. Próbálták lejjebb húzni kórházi ruhájukat, ameddig csak lehet, de azmég így sem nyújtott elegendő védelmet.

– Átkozott pamut! – szitkozódott Petula, és összekucorodott. – Nem elég rugalmas.Dr. Kaufman, a fiatal, vonzó neurológus rezidens, aki a hawthorne-i kórházat

varázsütésre olyan népszerűvé tette, mint a Vészhelyzet , belépett a kórterembe, hogy

megvizsgálja a Kensington lányokat, akik mellett Damen virrasztott. Petulával kezdte, éslegalább olyan alapos munkát végzett, mint előtte Dr. Patrick vagy az ápolók.

Damen magában somolygott, amikor látta, hogy a fiatal doki végigfuttatja a kezétPetula karján és lábán, kiütéseket keresve rajta. Az a típus volt, akire bukott a lány, ésamikor ez jutott eszébe, hirtelen rátört a szomorúság, hogy talán Petulának már sosem leszalkalma odalenni a férfiért. Amikor viszont Scarlet került sorra, már kicsit féltékeny lett,ahogy Dr. Kaufman a szükséges neurológiai és motorikus vizsgálatok során a barátnőjétfogdosta. Nem tehetett róla, de egyre csak az járt az eszében, hogy neki kellene„doktorosdit” játszania vele. Kaufman felnyitotta a lány szemeit, és beléjük világított tollformájú lámpájával, majd mindent feljegyzett az ágy végén lógó elmaradhatatlan

jegyzettömbre.Damen számára a napi háromszori kontroll már olyan volt, mint amikor az interneten

ellenőrzi, hogy mennyit kell még az időjárás miatt késő repülőre várnia. Ha bármelyik lány állapota javul, az azt jelentené, hogy Scarlet sikerrel járt, nemsokára visszatér hozzá,és hogy valószínűleg túléli a kalandot.

– Szóval, mi az ítélet? – Damen ki akart szedni valami konkrét választ az orvosból,hogy megnyugodhasson.

– Őszinte leszek magával – kezdte Dr. Kaufman. – Kérem – válaszolta Damen, és szorosan fogta Scarlet kezét. – Attól tartok, az életjeleik gyengültek a tegnapihoz képest – mondta Dr. Kaufman. –

És a neurológiai állapotuk sem javult.

– Az mit jelent? – kérdezte naivan Damen. Nagyon is jól tudta, mit jelent, de képtelenvolt szembenézni az igaz-sággal. – Úgy tűnik, mindkettejük állapota fokozatosan romlik – válaszolta Dr. Kaufman, majd

aláírta a jegyzettömböket, és elhagyta a szobát.Damen leszegett fejjel állt Scarlet ágya mellett, és hirtelen rengeteg kérdés tolult fel

benne, amelyekre feltétlenül választ szeretett volna kapni, vagy legalábbis azért, hogy úgyérezze, csinál valamit. Dr. Kaufman után rohant, aki épp egy másik kórterembe lépett be afolyosó végén.

A fiú megállt az ajtó előtt, amikor odabentről halk sírást hallott. Bekukucskált, és látta,ahogy Dr. Kaufman újabb vizsgálatba kezd. Utána egy kétségbeesett párt pillantott meg,amely bizakodva állt egy gyönyörű, nem több mint tizenkét éves kislány mellett. Szörnyen

betegnek tűnt. Még Damen is látta rajta, hogy nagy a baj. Ő is majdnem elsírta magát – nem tudta, hogy a kislány, Scarlet vagy saját maga miatt.



Az élet nem igazságos – szupernépszerű és szupersikeres életében első ízben érezte eztDamen, miközben visszasétált Petula és Scarlet szobájába.

Ms. Pierce épp elkezdte volna az órát, amikor Scarlet keze a magasba lendült. – Igen, Scarlet – szólította fel a tanár, amikor észrevette. – Egész éjszaka az illemtant olvasgattam, és mindent értek belőle, egy dolgot

leszámítva. – És mi volna az? – Elmondaná, mi az a „korai döntés”? – kérte Scarlet, és lélekben felkészült az

általában derűs tanárnő válaszára.Ms. Pierce arca kissé elkomorult, és úgy tűnt, most az egyszer nem talál szavakat.

– Korai döntés? – motyogta döbbenten. – Nem hiszem, hogy tudom, mire gondol.Tilly, Gary, Bianca és a többiek hüledezve bámulták Scarletet. Nem tudták elhinni,

hogy az új lány megfogta Ms. Pierce-t, akit eddig mindentudónak hittek. – Egy régi Illemtanban találtam – magyarázta Scarlet. – A legutolsó oldalon.Scarlet felemelte a jelentkezési lapot, hogy a tanár és az osztálytársai is jól láthassák.

– Tudom, mit jelent – kiáltotta Polly, és előadta a tippjét. – Mikor megpróbálsz ellógni egy buliról, mielőtt a pasid igazi barátnője odaérne.Polly javaslata személyesebb volt annál, mint hogy azt bárki is hallani akarta volna, és

az osztály azonnal el is vetette. – Szerintem ez olyan, mint amikor arról kell döntened, hogy átugratsz-e az állatkertben

a cápák medencéje fölött – vetette fel Andy saját vakmerő múltjából kiindulva. – Mindkettőtöknek igaza van – mondta Ms. Pierce, nem kis meglepetésükre. –

Természetesen átvitt értelemben. – Micsoda? – kérdezte Scarlet az egész osztály nevében. – A korai döntés olyan eljárás, amellyel egy diák kikerülheti a holttant – magyarázta

óvatosan Ms. Pierce. – Ó, csak ennyi? – kérdezte Tilly. Legendás türelmetlensége fényesebben ragyogott,

mint a vele végző UV-sugarak. – Szóval a semmiért rostokoltam itt? – Ez nincs benne a tananyagban – mondta Ms. Pierce határozottan –, mivel nemcsak a

jelentkező, hanem az egész osztály számára veszélyes.Scarlet megpróbálta visszaterelni a beszélgetést a tárgyra.

– Azt mondta, hogy Andynek és Tillynek is igaza volt – ismételte Scarlet. – Ilyenkor úgy kel át valaki a Túloldalra, hogy még nincs felkészülve rá – folytatta a

tanár kicsit bizonytalanul –, és ezzel a legszörnyűbb veszedelembe sodorhatja magát.Scarlet úgy gondolta, ennél a helynél semmi sem lehet rosszabb, és egyébként sem

hitte, hogy az átkelésre igazán fel lehet készülni. – És miért olyan veszélyes? – kérdezte Scarlet naivan. – Itt már úgyis mindenki, vagyismajdnem mindenki halott.

– Elárulod magad, Scarlet – közölte Ms. Pierce. – Vannak a halálnál is rémesebbdolgok, de mivel te nem vagy közülünk való, nem foghatod fel teljesen, amit mondok.

– Hallgatom – biztatta Scarlet. – Valaki más helyét foglalod el közöttünk – tért Ms. Pierce egyből a lényegre. – Értem – Scarlet megsértődött a higgadt tanárnő kíméletlen őszinteségétől. Már

máskor is vádolták ezzel, de ez most más volt. – Viszont a távozásod még ennél is több bajt okozhat – folytatta Ms. Pierce. – Nekem már nem – szellemeskedett Scarlet.

– Erre azért nem vennék mérget – szólta le szigorúan Ms. Pierce. – Azzal, hogyidejöttél, mindnyájunkat bajba sodortál. A te problémád a mi problémánk lett.



Ahogy Scarlet körülnézett a teremben, látta a diákok aggódó tekintetét. – Csak megpróbálom megmenteni a nővérem életét. – Ez igazán tiszteletre méltó – mondta Ms. Pierce együttérzőn, most már gyengédebb

hangon. – De gyakran a legnemesebb cselekedeteknek is nemkívánatos következményeik vannak.

– Most már értem… – Scarlet képtelen volt bármi mást kipréselni magából. – Ebben azért nem vagyok biztos – mondta Ms. Pierce. – Ha elfogadják a korai jelentkezést, nem tudom megmondani, hova fogsz kerülni.

Viszont ha elutasítják… – Igen? – Scarlet türelmetlenül várt a válaszra. – Mindenkinek csak egy esélye van az átkelésre – jelentette ki Ms. Pierce. – Vagy

mindenki egyedül lép tovább, vagy osztályként egyszerre. A holttan épp azért jött létre,mert sokkal nagyobb az esélyünk, ha felkészült csoportként vágunk neki. Mindentmegteszünk, hogy senkit se hagyjunk hátra, és hogy mindenki tanuljon az életéből és ahalálából.

– Kezdem elveszíteni a fonalat – nézett Scarlet könyörögve a tanárnőre, egészen

beleszédült az információkba. – Más szóval: ha elbuksz, mi isszuk meg a levét – egyszerűsítette le Ms. Pierce. –

Lehet, hogy nem te vagy a kiválasztott, de nagy eséllyel ítélhetsz minket kárhozatra. Éssaját magadat is.

– Nem fogok elbukni – mondta Scarlet. – Nem szabad. – Én beadhatom ezt a jelentkezési lapot a nevedben, Scarlet – közölte Ms. Pierce

csendesen –, de értsd meg: nincs semmi garancia arra, hogy sikerülni fog. – Vállalom a kockázatot – jelentette ki Scarlet, és lassan, remegő kézzel átadta a

jelentkezési lapot. – Muszáj megpróbálnom helyrehozni a dolgokat.Scarlet megfordult, hogy szembenézzen az osztállyal. Az ő lelkűket is kockára tette, és

úgy érezte, tartozik nekik annyival, hogy ezt elismeri, még ha magyarázattal nem isszolgálhat.

– Remélem, megértitek – szólt hozzájuk Scarlet, és a tekintetüket fürkészte a válaszért. – Meg kell próbálnom.

– Biztosan ezt akarod tenni? – kérdezte IQ_Andy. Életében először kételkedett egyakció sikerében.

– Bízz bennem – kérte Scarlet, és elmosolyodott, amikor az összes gyerek keresztbetette az ujjait.

A tanárnő gondosan összehajtotta a jelentkezési lapot, és a falon található réztárolóhozlépett. Az előlapon egy vékony rés volt, olyan, mint a régi házak ajtaján a posta számára.Ms. Pierce egy darabig várt, aztán félig behelyezte a papírlapot, és Scarletre nézett

megerősítésért, mielőtt áttaszítaná a papírt az örökkévalóságba.Scarlet magabiztosan sóhajtott, megnyugtatta saját magát, és megpróbált felkészülniarra, ami várt rá, bármi legyen is az.

Ms. Pierce kecsesen átcsúsztatta a lapot a résen, és mire hátrafordult, Scarlet már el istűnt a teremből.





Mindannyian szeretünk leskelődni - életünkben olyanok vagyunk, mint a

katasztrófaturisták.

Mindenbe beleütjük az orrunkat, szórakozunk mások problémáin, és kiforgatjuk őket

saját tragédiáikból, megfosztva őket a gyásztól. Olyan mohón zabáljuk a borzalmas és

bizalmas részleteket, ahogy a madárfiókák torka nyeli el etetéskor az újabb és újabb

falatokat így aztán ezek a részletek csak ritkán tudnak összeállni valódi, szomorúbb

képekké.



Maddy, mint mindig, most is köszönés nélkül lépett be a pihenőszobába. Nemcsak arról volt szó, hogy Charlotte-on kívül senkivel nem volt jóban, hanem az összes többi

gyakornokot levegőnek nézte. Ami még rosszabb, Charlotte is kezdett hasonlóanviselkedni. – És egyébként is, mit keres itt egyáltalán? – morgott CoCo. – Igen – tette hozzá Viola. – Miért nem volt ott holttanon? Tud egyáltalán bármit is róla

valaki?Ami azt illeti, senki sem tudott róla semmit. Még Charlotte-nak sem jutott eszébe

megkérdezni, hogyan került ide, pedig ő önmagán kívül kizárólag Maddyvel törődött. Alányok még pletykáltak, amikor Maddy belépett.

– A falra festett ördög – fordult Prue Maddyhez.A többi lány kuncogni kezdett, majd folytatták a beszélgetést.

– Van valami probléma? – kérdezte Maddy szigorúan, amitől azonnal elhallgattak.

– Igen – válaszolta Pam ugyanolyan határozottan. – Te vagy a probléma. Mikor idejöttünk, Charlotte boldog volt.

– És utána mi történt? – szakította félbe Maddy durván. – Annyira el voltatok foglalva a saját boldogságotokkal, hogy ha én nem lennék,

Charlotte teljesen egyedül maradt volna. – Charlotte mostanában nagyon sebezhető – állapította meg Kim kicsit kevesebb

rosszindulattal, mint a többiek. – Egy igazi barát nem venné fel helyette a telefont, nem szigetelné el a külvilágtól, és

nem táplálná a kétségeit és a félelmeit. – És megtudhatnám, hogy az „igazi barát” kifejezés kit is takar? – kérdezte Maddy.

Válaszra nem várt, csak hagyta, hogy a lányokat kínozza a saját lelkiismeretük.Valóban nem sok időt szakítottak Charlotte-ra, amióta idekerültek. Az új „életük” és a

munka mellett egyre nehezebb volt találkozniuk. De annyi mindenen mentek keresztülegyütt, hogy – úgy gondolták – Charlotte biztosan tudja, mennyire fontos nekik.

Pam különösen sértőnek találta Maddy beszólását, hiszen ő mindenkinél, mégScarletnél is régebb óta ismerte Charlotte-ot.

– Nincs szükségem tanácsokra, hogyan barátkozzak Charlotte-tal, főleg nem egy ilyen jöttmenttől, mint te – vágott vissza Pam. – Azt tesszük, amit tennünk kell. Ami akötelességünk.

– Ahogy én is – válaszolta Maddy ködösen, majd hirtelen továbbállt, maga mögötthagyva a többieket és a témát is.

Scarlet körülnézett, és észrevette, hogy máshova került. Hogy pontosan hová, arrólsejtése sem volt. Kissé sivár, kerítések közé zárt telepet látott – aszfaltozott járdák,laktanyahangulat. A távolban egy karcsú lakótorony. Kezdett sötétedni, ezért elindult alakóépület felé, amelyben legalább világosságot – ha nem is életet – vélt felfedezni.Remélte, ott talán megtudhat valamit Charlotte-ról.

Belépett az ajtón, és a portás feltartóztatta. – Keresek valakit – mondta Scarlet idegesen.A portás végigmérte a lányt, pillantása elidőzött ELÁTKOZOTTAK feliratú pólóján.

Damen vitte be neki a kórházba, hogy a „kiruccanáson” ezt viselje. – Ez csak egy együttes – világosította fel Scarlet. Úgy gondolta, ebben a helyzetben

semmit nem bízhat a véletlenre.

– Kit keres? – kérdezte a férfi röviden.



– Charlotte Usher? – mondta Scarlet félénken, mint aki arra számít, hogy mindjártelzavarják.

A portás felnézett a bejáratot pásztázó kamerára, mintha attól remélne választ, és akészüléken villant egyet a piros lámpa.

– Tizenhetes – válaszolta a férfi, és a liftekre mutatott.

Scarlet szinte sokkos állapotba került: egy percig mozdulni sem bírt. Nem tudtaeldönteni, hogy kirohanjon-e az épületből, vagy inkább ugorjon a férfi nyakába. Nemsokára találkozhat a legjobb barátjával! Végre nemcsak a hite adhatott erőt, hanemkomolyan reménykedhetett utazása sikerében! Tizenhét emelettel feljebb megoldódhatnak a problémái, ahogy Petula, az anyukájuk és valószínűleg Damen gondjai is… Vagy – Scarlet eltűnődött – talán egy szörnyű rémálom veszi most kezdetét.

Hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs, hol van, vagy hogy kicsoda ez a portás.Minden túl egyszerűnek tűnt. Ms. Pierce még figyelmeztette is, hogy a korai döntésheznem jár garancia. Talán nem is az a végzete, hogy megmentse Petulát vagy saját magát – hanem hogy egy tizenhét emelet magas, gonosz valóságshow-zsűritag uzsonnája legyen.

Scarlet visszafordult a portás felé, és megpróbálta felmérni, milyen ember lehet.

Tekintélyesnek tűnt, de nem tisztességtelennek. Úgy döntött, a férfi jó lélek, és nemvalószínű, hogy be akarja csapni. És végül is a tizenhetedik emelet „fent” volt. Az esélyek,a számításai szerint, neki kedveztek. Lehet, hogy csak kifogást keresett, de végülelhessegette a kétségeit, és a megérzésére hallgatott.

Damen a magazinját lapozgatta, és rendszeres időközönként felváltva pillantott alányokra. Figyelte a monitorokat, és készen állt, hogy bármilyen változás esetén riassza anővéreket és orvosokat, még a vészjelzés előtt. Hála az égnek, már több mint egy nap múlt el, és egyiküknél sem volt szükség vészbeavatkozásra. Ez megnyugtatta Dament, és KikiKensingtont is, akit a fiú pár óránként felhívott.

Megdörzsölte a borostáját – nem volt jellemző rá, hogy így járjon –, majd letette amagazint, és megfogta Scarletnek az ágyrácsok között kilógó kezét. Végigsimított azalkarján, és megszorította az ujjait; mindent megtett, hogy valamiféle reakciót csikarjon ki

belőle, legyen az akár csak egy reflex is. Végül feladta, hogy bármit is várjon tőle, mostmár egyszerűen csak simogatta, és közben elmerült a gondolataiban, amelyek csak a lánykörül forogtak. Egyedül Damen ismerte Scarletet igazán. Tudta, hogy kedvenc napja anyári időszámításra való áttérés napja volt, kedvenc együttese mindig változott, attólfüggően, ki tudott éppen a legjobban élőben játszani, és hogy számára egy ideális napantikváriumokban kezdődött, aztán antikolt ékszerek vásárlásával, majd egy lepukkanthamburgeresnél elköltött ebéddel folytatódott, és egy művészfilmmel zárult egyszecessziós moziban.

Megpróbálta kiverni a fejéből, hogy többé nem láthatja, és inkább azon kezdett

töprengeni, hogyan segíthetne neki. Damen Scarlet arcát bámulta, és megesküdött volnará, hogy azokon az ajkakon átsuhant egy röpke mosoly – Szabad! – kiáltotta Charlotte, miután valaki félénken kopogott az ajtajukon.

Gyakorlatilag nem is lehetett hallani, Charlotte valahogy mégis meghallotta. Itt még nemlátogatta meg senki, és elöntötte az izgalom, hogy Pam, Prue, DJ vagy Jerry ugrott felhozzá.

Ahogy az ajtó lassan kitárult, Charlotte először csak egy kezet látott. Sápadt volt, akörmökön pedig valami elképesztően sötét lakk ragyogott. Úgy ismerte azt a kezet, mint asaját tenyerét. Képtelen volt megszólalni.

– Mi van? Mi történt? – kérdezte Maddy, mivel még sosem látta ilyennek Charlotte-ot. – Vajon a zord Kaszás? – nyögte ki Charlotte nagy nehezen, Maddy pedig értetlenül

figyelte az eseményeket.Az ajtó még szélesebbre tárult, és a kézből egyre több vált láthatóvá.



– Nem, de nem is vámpír ám – válaszolta Scarlet, és kicsapta az ajtót.Charlotte kővé dermedve állt, és szóhoz sem jutott az elé táruló látványtól. Nem hitt a

szemének, jobban mondva, a szíve nem engedte, hogy higgyen neki. – Scarlet! – Charlotte!

A lányok szó nélkül elindultak egymás felé, mélyen egymás szemébe néztek, ésösszeölelkeztek. Mintha újra a megszállással próbálkoztak volna, csakhogy ezúttal úgyszorították egymást, mintha az életük múlott volna rajta.

– Hiányoztál – mondta Scarlet, és még jobban magához ölelte Charlotte-ot. – El se tudod képzelni, mennyire – válaszolta Charlotte, aki alig tudta kiszabadítani a

kezét Scarlet öleléséből, hogy kisöpörje a lány arcából a jól ismert, nyílegyenesre vágott,fekete tincseket.

– Semmit sem változtál. – Nem, semmit sem – értett egyet Charlotte némi melankóliával. – El sem hiszem, hogy

itt vagy.Charlotte legszívesebben az ágyán ugrándozott volna örömében, mint egy kisiskolás,

de Scarlet kedvéért visszafogta magát. Ráadásul Maddy is figyelte őket. – Én sem – mondta Scarlet, miután felidézte a döntéseket, amelyek idáig vezették.A lányok egy ideig csak álltak, és tetőtől talpig végigmérték egymást, de nem kritikus

szemmnel, hogy ítélkezzenek, mint a Wendyk vagy Petula szokták, hanem valódiszeretettel, amelyet a szavak ki sem fejezhetnek. Ahogy újra átölelték egymást, Charlottehirtelen megriadt. Valami hiányzott. Scarlet szívverése. Charlotte nem érezte. A jel, amireCharlotte minden rituálé után felfigyelt, eltűnt.

– Miért, vagyis, hogyan kerültél ide? – dadogta Charlotte. Alig merte feltenni a kérdést.Scarlet arcáról lefagyott a mosoly, és a tekintete a távolba révedt. Először Charlotte-ra,

majd Maddyre pillantott; tekintete azt kérdezte, beszélhet-e szabadon az idegen lány előtt. – Maddy vagyok – mondta Matilda, és kinyújtott kézzel üdvözölte Scarletet. – Te meg

bizonyára Scarlet.Scarlet vonakodva fogadta el a kezet. Volt valami a lány hangjában. Mintha hallotta

volna már, de nem tudta hová tenni. – Semmi baj – szólt közbe Charlotte, megérezve Scarlet aggályait. – Maddy a

szobatársam. – És barátnők is vagyunk – tette hozzá Maddy, Scarlet ízlésének kissé túl buzgón. – Azért ismer, mert szoktam rólad mesélni – magyarázta Charlotte, hogy ne legyen

annyira kínos a helyzet. – Ne aggódj, csupa jó dolgot hallottam – nevetett Maddy zavartan, de csak annyit ért el

vele, hogy Scarlet azon kezdett töprengeni, miért hallhatott volna bármi rosszat.

Charlotte-nak feltűnt Maddy döbbent arckifejezése. Úgy tűnt, sokkal inkább aggódik,mintsem hogy fenyegetve érezze magát Scarlet érkezése miatt. – Szóval, akkor ez volna a paradicsom, mi? – kérdezte Scarlet, és Maddy mellett

elhaladva szemügyre vette Charlotte új otthonát. A nagy ablakokhoz lépett, és kinézett a betonozott sétányra, valamint a félkörben álló egyhangú, társasház-szerű épületekre.Madártávlatból még „Vasfüggöny”-szerűbbnek hatott a hely, mint odalentről. Scarlet arragondolt, ha ez a sivár, közönséges hely a FENT, vajon milyen lehet az a hely, ahováPetula tart.

– Scarlet? – kérdezte Charlotte, attól tartva, hogy Scarletnek baja esett. – Te most…? – Magamtól jöttem ide – válaszolta Scarlet.Charlotte egy pillanatra megnyugodott, de azután teljesen összezavarta a mondat.

– Öngyilkos lettél, mi? – vetette oda foghegyről Maddy, miután alaposan végigmérte alány öltözékét.



A tekintetükből ítélve azonban sem Scarlet, sem Charlotte nem volt elragadtatvaMaddy beszólásaitól. Ezért a lány úgy döntött, inkább hallgat és figyel, hisz nem érett mégmeg az idő, hogy a barátnői édes kettesét édes hármasra változtassa.

– Nem vagyok halott – jelentette ki Scarlet. Gondolatban képzeletbeli gombostűketrepített Maddybe, mint egy természetfeletti vudubabába. – Legalábbis remélem, hogy még

nem. – Akkor, miért? – Charlotte csak most kezdte felfogni, mekkora veszélynek tette kimagát a barátnője.

– Azért, hogy megtaláljalak – vallotta be Scarlet. – Egyedül te segíthetsz.Charlotte egyre kényelmetlenebbül érezte magát, a leg-rosszabbtól tartott. Mi lehet

annyira rossz, hogy csak ő – egy rég halott tini, egy nyugtalan szellem, akinek a sajátmúltja, jelene és jövője is bizonytalan – tudna segíteni?

– Damenről van szó? – kérdezte Charlotte, de nem volt benne biztos, hogy kíváncsi aválaszra.

Még ennyi idő elteltével is ő jutott eszébe először. Le kellett mondania róla, de mégmindig őrizte magában a fiú képét.

– Nem – jelentette ki Scarlet, ahogy észrevette az epekedést Charlotte szemében. – Petuláról – válaszolta. Most először beszélt a szörnyű valóságról. – A nővérem…haldoklik.

Scarlet szavai úgy verték fejbe Charlotte-ot, mint egy omladozó épületről lezuhanótéglák. Charlotte egész életében hősként tekintett Petulára, és a hősök elvilegelpusztíthatatlanok. Charlotte vesztesnek született, és a saját halála is, bármennyireszomorú tény, csak a vereségi szériájának a része volt. Petula viszont győztes volt, és agyőztesekkel nem szoktak rossz dolgok történni. De bármennyire aggódott is Petulaállapota miatt, Charlotte-ot most még jobban nyugtalanította az, hogy Scarlet átlépte ahatárt.

– Hogy jutottál ide? – kérdezte tőle tárgyilagosan, sokkal nyugodtabban annál, ahogyérezte magát.

– Egyedül mondtam el a varázsigét – kezdte Scarlet. – Felidéztem az első alkalmat,ahogy te csináltad…

Charlotte hirtelen rájött, hogy az utóbbi időkben tapasztalt visszavágyódása éselégedetlensége mostani „kváziéletével” talán Scarlet akciójának a mellékhatása volt. Bár a megszállás emléke kedves volt számára, Charlotte most pánikba esett.

– Ha te most itt vagy – kezdte –, akkor hol a többi részed? – A kórházban – válaszolta Scarlet félénken. – Asszem… – Azt hiszed? – Damen megpróbálta megakadályozni, de tudod, milyen vagyok.

Charlotte valóban jól ismerte Scarletet. Teljesen el tudta képzelni, ahogy a lány rá sehederít Damen észérveire. Charlotte mérge viszont egy pillanat alatt elszállt. Mélyenmegérintette őt Scarlet elszántsága, hogy a testvéréért kockáztatta az életét, rosszkapcsolatuk ellenére is. Abban a pillanatban elhatározta: mindent megtesz, hogymindkettőjüket megmentse.





Csak a jók mennek el korán.

Ha egy diák idejekorán elhalálozik egy szörnyű balesetben, valamilyen erőszakos

cselekmény miatt vagy egy ritka, kezelhetetlen betegségben, a tanárai, a barátai és a szülei

azonnal ígéretes és nagyra becsült gyerekként látják – még ha nem is volt az. Egy

buszbalesetben meghalt középszerű diákokra pedig varázslatos módon mindenki úgy

emlékszik vissza, mint kiemelkedő hősökre. Meg kell halnunk tehát, hogy értelmet

nyerjen az életünk? Megnyugtató gondolat, valójában azonban csak önámítás – olyan,

mint egy megkésett magasztaló blogbejegyzés. Halottnak a csók. Sajnálatos módon

azonban a halottakon ez már nem sokat segít.



Mivel mindketten az irodában ragadtak, Virginia és Petula jobb híján kezdtek egymással megismerkedni.

– Az öregedés nem rossz dolog – suttogta Virginia, ahogy közelebb hajolt Petulához. – De nem is jó – válaszolta Petula, és magasra tartotta az orrát, mintha a kutyája a

konyhába piszkított volna. – Mindened ráncos és aszott lesz.

– Sokan örülnének, ha lenne esélyük megöregedni – vetette oda Virginia, szinte már komoran. – Igazi ajándék.Petula először meg sem akarta hallani, mit mond Virginia, dühítette a kis mindentudó

naivitása, de aztán eszébe jutott, hogy talán eljött élete nagy pillanata, amikor megoszthatja valakivel a bölcsességét. Petula a Wendyk és a többi lány számára a sulibanigazi példakép volt, egy ikon. Tömegek követték az ő példáját. De Scarletet, nos, őt sosemtudta befolyásolni. Most viszont itt a nagy lehetőség, hogy tudását, életfilozófiájátátadhassa a következő generációnak a maga sajátos módján; és ez a kis, Virginia nevűegyed lehet az ő prófétája.

– Nincs igazad. Ez tragédia. A fiatalság az ajándék – válaszolta Petula, miközben saját,erőtől duzzadó testében gyönyörködött. – Csak kérdezz meg róla egy öregembert.

– Elég butuska felfogás – vágott vissza Virginia meglepő érettséggel. – És mi van a bölcsességgel?

– Inkább vagyok dögös, mint bölcs – mondta Petula. – Sosem akarok olyan lenni, mint azok, akik állandóan elmúlt fiatalságukért

epekednek. – Nem mindenki elégedetlen magával – válaszolta Virginia. – Próbálj meg magadtól

elvonatkoztatni. – Nem muszáj nekem hinni – mondta Petula elutasítóan, és felhúzta az orrát. – Csak

olvass bele a bulvárlapok közvélemény-kutatásaiba.Petula az ilyen információkat mániákusan szívta magába; nem mintha különösebben

érdekelte volna mások véleménye, hanem mert ezek olyan gyenge pontokat árultak el azemberekről, amelyeket később ellenük fordíthatott.

– Én is olvastam ilyeneket – mondta Virginia. – Például arról, miket tennének azemberek máshogyan, ha már csak pár hónap lenne hátra az életükből.

– És? – kérdezte Petula jól leplezett kíváncsisággal. – Semmit – válaszolta Virginia. – A legtöbbjük semmin nem változtatna. Nem

vágyakoznak bevásárlókörutakra a Fifth Avenue-n, sem Föld körüli utazásokra vagy plasztikai műtétekre.

– Nem csodálom – vetette oda Petula hűvösen.Virginia meglepődött a válaszon, aztán úgy gondolta, talán sikerült egy kicsit

megfognia Petulát.

– Nem is lenne értelme – magyarázta Petula. – A műtéti hegnek hat hónap se elég agyógyulásra.Az enyhe kifejezés, hogy Virginia elkeseredett ennek hallatán – tény azonban, hogy

elkezdte értékelni Petula kitartását. Azért tett még egy próbát, hogy meggyőzze a magaigazáról:

– És mi lenne, ha teljesen megváltoznál? Mármint legbelül. – A legjobb mód a változásra – jelentette ki határozottan Petula – a Photoshop. – Tutira olyan megkeseredett liba leszel, aki a plázákban gyerekméretű ruhákba akarja

belepréselni magát, és a kedvenc márkád lógója virít majd a középkorú valagadon – mondta Virginia megingathatatlan magabiztossággal.

Petula arca lefagyott, hogy megvédje magát az odabent megelevenedő elkeserítő

jövőképtől. Aztán megrázta magát, és visszavágott.



– Láttad már valaha az öregek lábát? – kérdezte, és szeme előtt azonnal megjelent amellbevágó látvány. – Erre vágysz olyan nagyon?

– Még te beszélsz? – Virginia sem hagyta magát, és Petula nagylábujjára meg azelbaltázott pedikűrjére pillantott.

– Csak annyit mondok – hangsúlyozta Petula –, hogy még sosem hallottam, hogy

valaki az öregség forrását kereste volna. – Ha az egész életed csak a külsőségekről szól, akkor talán igazad van – mondtagúnyosan Virginia. – Viszont nem hiszem, hogy felkészültem a tökéletes alakú, feszesmellű nagymamák nemzedékére.

– Minden élet a külsőségekről szól – válaszolta Petula. – Vagy jól nézel ki, és ezt kihasználva eljutsz valahová, vagy ha nem, akkor sok pénzt

keresel, hogy szép emberekkel vehesd körül magad. Senki sem akar öreg és csúnya lenni.Az élet egy kifutó.

– Nekem mondod – motyogta Virginia. – Az emberek jobban szeretik, ha irigylik őket, mint ha csak tiszteletet kapnak –

ripacskodott Petula. – Figyelemre vágynak, mindegy, hogy jó vagy rossz okokból, és

bármit megtesznek, hogy megszerezzék. – Vagy másokon keresztül élik ki magukat – mondta Virginia rejtélyesen. – Ó, kérlek. Ne játszd itt az áldozatot, akit a gonosz anyuci a színpadra kényszerít –

vágott vissza Petula ellenszenvesen. – Ez az egész olyan, mint egy olcsó, téves terhességi teszt körüli műdráma. – Micsoda? – kérdezte Virginia, aki egy kukkot sem értett Petula szavaiból. – Amikor az eredmény pozitív, kiakadsz, és siránkozol a barátnőidnek – magyarázta

Petula. – Aztán újra megcsinálod a terhességi tesztet, de az már negatív.Megkönnyebbülsz, de titokban azért egy kicsit sajnálod, hogy nem sajnáltathatod magadtovább.

– Folytasd csak – mondta Virginia gúnyosan. – A szépségversenyeket lenézed, mert rád kényszerítették, és már annyira unod, és bla,

bla, bla, bla – foglalta össze Petula. – De amikor beneveznek, és a közönség tapsol, akkor már a győzelemre hajtasz, nem?

– Nyilván mindenki inkább győzne, mint veszítene. Így vagyunk összerakva – ismerteel Virginia. – Az egész a díjakról szól.

– És mégis mit díjaznak? – vágott a szavába Petula. – A kinézetedet. A fiatalságodat. – Ez szemétség. – Ilyen az élet – magyarázta Petula. – Ilyennek kell elfogadnod, és nem úgy, ahogy

látni szeretnéd. Néha, Virginia – oktatta ki Petula – egyszerűen bele kell törődnöd. – Mindegy, én még mindig úgy gondolom, hogy az öregkor ajándék – ellenkezett

Virginia, mert esze ágában sem volt meghátrálni. – Hát, remélem, azt az ajándékot vissza lehet váltani – jegyezte meg Petula.Ez az egész csipkelődés segített múlatni az időt. A vita hevében Virginia és Petula azt

sem vette észre, hogy a terem levegője fokozatosan lehűlt. Mindketten féltek, deegyikőjük sem tette félre a büszkeségét, hogy bevallja az igazat. Valami nem stimmelt.

Nagyon nem.A kebelbarátnők megállás nélkül beszélgettek Charlotte felső ágyán heverve, és úgy

fecsegték át az éjszakát, mintha csak pizsamapartin lettek volna. Maddy a fejére húzta a párnát, de még így sem tudta teljesen kizárni a szövegelést.

– El sem tudom képzelni, miken mentél keresztül – csodálkozott Charlotte. – Talán kijelenthetjük, hogy majd belepusztultam, hogy láthassalak – tréfálkozott

Scarlet. A fekete humorban igazán otthon volt. – Voltál holttanon?



– Igen, de az egész megváltozott. Új tanár, új diákok – magyarázta Scarlet. – Senki semhallott rólad.

– Tényleg? – kérdezte Charlotte egy kicsit sértődötten. – De mindent elmeséltem nekik rólad.Scarlet Charlotte-ra mosolygott, hiszen tudta, a lány titokban épp ezt akarta hallani,

Charlotte pedig szintén mosolyogva nyugtázta, hogy barátnője ennyire ismeri őt. – A diákok nagyon rendesek voltak. Szörnyen éreztem magam, hogy belerángattamőket – vallotta be Scarlet.

– Ahogy a mellékelt ábra mutatja, nem elég szörnyen – szólt közbe Maddy. – De egyértelmű volt, hogy nem maradhatok ott tovább – folytatta Scarlet, és elengedte

a füle mellett az alsó priccsről érkező beszólást. – Borzalmasan féltem, hogy ott ragadok. – Hadd fordítsam le – szakította félbe újra Maddy úgy tették ki a szűröd, mint a

hívatlan vendégekét. – Nem – ellenkezett Scarlet. – Jelentkeztem a korai döntésre, és így kerültem ide. – Ügyes – dicsérte Charlotte Scarlet túlvilági leleményességét. – A te jelentkezésedet elfogadták? – kérdezte irigyen Maddy.

– Igen – válaszolta büszkén Scarlet. – Leérettségiztem, ahogy ti is, és még csak megsem haltam.

– Én meg csak ezt a béna pólót kaptam – motyogta Maddy.Charlotte szeretett volna enyhíteni a feszültségen, és inkább egy kevésbé veszélyes

témára terelte a beszélgetést. – Mi újság a Hawthorne-ban? – kérdezte kicsit habozva. – Emlékeznek még rám?Charlotte gyomra kavarogni kezdett, mintha hullámvasúton ült volna. Biztos volt

abban, hogy egy félév alatt nem felejthették el, de felkészült a legrosszabb hírekre is. – Egy ideig fura volt – magyarázta Scarlet. – Senki se merte bevallani, hogy

megtörtént. – Inkább felejtsenek el – szólt közbe Charlotte –, mint hogy ne is ismerjenek. – De azután – itt Scarlet rövid hatásszünetet tartott – a gyászhirdetésedet az előcsarnok vitrinjének a közepébe tették, a híres öregdiákok,

az évfolyamelsők, a hazatérési bálkirálynők, a válogatott sportolók, díjnyertes stréberek meg hasonló undormányok közé.

– A te szádból – kacagott Charlotte – ezt bóknak veszem.Charlotte-ot majd szétvetette az öröm, hogy ennyire népszerű lett a halála után. Scarlet

megállás nélkül sorolta az embereket, akik még csak nem is látták őt soha, mégis úgy beszéltek róla, mint a legjobb barátjukról. Elmesélte, hogy a diákok még hetekkel atávozása után is csoportosan ölelkeztek a folyosókon – hogy együtt vészeljék át a

tragédiát. Mintha Charlotte halála rávilágított volna, mennyire drága kincs az életük.Fekete szalagokat osztogattak, és pszichiátereket vettek fel az iskolába, hogy a diákságotátsegítsék a gyászon, amelyet egy olyan ember miatt éreztek, akit életében észre semvettek. Charlotte mindenkit összekovácsolt.

– Valaki azt állította a menzán, hogy a sütijén a te arcod jelent meg – nevetett Scarlet. – Még a suliújságba is bekerült.

Bár Charlotte-nak felemelő lehetett hallani ezeket a híreket, lassanként az örömébeüröm vegyült: elszomorodott, és kicsit becsapva érezte magát. Már megint azon kaptamagát, hogy visszavágyott az életbe, hogy mindezt láthassa.

Ahogy elcsendesedtek, Scarletre is rátelepedett valami fura szomorúság. Charlottegyászjelentése jutott eszébe, amelyet ő maga írt, és az, hogy mennyire közel állnak

Petulával ahhoz, hogy róluk is megjelenjen egy az újságban. Mind valószínűbbnek tűnt a páros temetés. A helyzet kezdett egyre abszurdabbá és egyre kevésbé viccessé válni.



– Most vagyunk először a te szobádban – jegyezte meg Scarlet bánatosan. Sokkalközelebb érezte magát a halálhoz, mint azelőtt bármikor.

– A mi szobánkban – javította ki Maddy csípősen. – Ne aggódj – vigasztalta Charlotte mosolyogva. – Csak átutazóban vagy itt.Scarlet imádta, hogy Charlotte minden helyzetben pozitív tudott maradni. Hitt neki, és

hitt benne, ahogy mindig. Kénytelen volt. Maddy idegesítő jelenléte ellenére a találkozásCharlotte-tal visszarepítette abba az időbe, amikor magabiztos volt, és mindenizgalmasnak és újnak hatott. Ideje volt a hitét próbára tenni.

– Damen most is a kórteremben ücsörög, és vár – mondta Scarlet aggodalmasan. – Várja, hogy Petula… hogy én visszatérjek.

– Akkor jobb lesz sietni – szólt közbe Maddy. – Scarlet, ez most Petuláról szól? – kérdezte Charlotte. – Vagy Damenről? – Nem, vagyis, nem tudom, talán – dadogta Scarlet, aki maga sem tudta a választ. –

Alig jött haza a suli kezdete óta, és most, hogy Petula megbetegedett, rögtön felbukkant. – Elég gyanús – mondta Maddy.

– Azt állította, azért jött, hogy elvigyen engem a Hazatérésre – magyarázta Scarletvédekezésképpen.

– Hazatérés? – gondolkodott hangosan Charlotte, miközben erősen összpontosított,nehogy megint beleringassa magát a régi jó illúzióiba.

– Egyszerűen nem olyan a kapcsolatunk, mint amilyen régen volt – fakadt ki Scarlet.Charlotte még sosem látta ennyire sebezhetőnek. – Mintha két külön világban élnénk.

Charlotte mindent tudott a párhuzamos világokról, saját tapasztalatból. Nem tehetettróla, de felötlött benne, hogy Damen talán mégiscsak vele esett szerelembe tavaly – utánaazonban rögtön bűntudatot érzett, hogy ez a gondolat egyáltalán kipattant az agyából.Maddy csendben hallgatózott, és magába szívta a lányok vallomásait.

– Fel szokott hívni? – érdeklődött Charlotte. – Igen, szokott, de az nem elég, érted? – Tudja, hogy érzel iránta? – Nem. És én sem tudom, ő hogyan érez – válaszolta elkeseredetten Scarlet. – A szerelem egy harctér – vágott közbe Maddy, aki sehogy sem tudta visszafogni

magát.Damen Petula iránti együttérzése igazán bosszantotta Scarletet, és a kettejük közötti

kommunikációs probléma miatt mostanában még nehezebben igazodott ki a fiún. Scarletnagyon akart hinni abban, hogy az igazi ok, amiért felkereste Charlotte-ot, Petula volt, ésnem valami más, amit még magának is vonakodott bevallani. Charlotte azonban már kezdte sejteni. Ha visszahozza Petulát, ha megmenti az életét, Damen ismét kizárólag

Scarlettel fog foglalkozni. Neki pedig nem nagyon fűlött a foga ehhez, különösen nemMaddy előtt. – Őszintén szólva – mondta Scarlet nem túl meggyőzően azt hiszem, csak azért akarom

visszakapni Petulát, hogy újra pokollá tegye az életem.Charlotte elmosolyodott. Átlátott Scarlet védelmi mechanizmusain, egészen a szívéig.

– Az egész annyira fura, igaz? – kérdezte Scarlet, és olyan pillantással nézett körül,mintha a szobát és az előtte álló kedves arcot is el akarná raktározni magában. – Mármint,én, itt.

A helyzet valóban fura volt, de cseppet sem kényelmetlen. Charlotte szívesen merültvissza a Hawthorne pletykatengerébe, a problémás helyzet dacára is. Azóta nem éreztemagát ilyen jól, hogy továbbléptek. Gyakorlatilag mindent kitárgyaltak töviről-hegyire, a

legégetőbb problémát leszámítva: pontosan hogyan is tud segíteni Scarleten?Maddy mint a józanság hangja zavarta meg a bensőséges társalgást.



– Scarlet csak az idejét vesztegeti itt, Charlotte – figyelmeztette. –Te nem tudsz rajtasegíteni.

– Ezt te nem tudhatod – válaszolta Charlotte meglepően dacosan. – Talán okkal kerültide. Talán ő az én társam.

Maddy csak forgatta a szemét. Charlotte sem gondolta teljesen komolyan, amit

mondott, de tekintve a körülményeket, megengedte magának ezt az önző pillanatot. – Hát, ha sokáig marad, még igazad is lehet – Maddy hűvös megjegyzése emlékeztetteőket, hogy az idő Scarlet ellen dolgozik.

Scarlet örült, hogy Charlotte megtartotta az őszi bálon szerzett önbizalmát, de tudta,hogy Maddynek igaza van. Bár mindennél szívesebben maradt volna a barátnőjével, egydolog mégis előrébb állt a fontossági sorrendben: a küldetése. Azért akár igaza voltMaddynek, akár nem, Scarletnek kezdett az az érzése lenni, hogy a lány nagyon is megakar tőle szabadulni, és ennek semmi köze Petula kereséséhez.

– Szerintem mennie kellene – jelentette ki Maddy nyomatékosan Charlotte-nak, majdScarlethez fordult. – Nem akarlak megbántani, Scarlet, de Petula még nincs itt, és te semtartozol ide. Egyelőre.

– Azt mondtad, kómában van? – kérdezte Charlotte rá se hederítve Maddyre. – Aha. – Hát, ha még nem teljesen halott – érvelt Charlotte –, talán valahol a kampuszon kívül

kell várnia, mondjuk, egy regisztrációs irodában, például… a kórházban? – Ez marhaság – szólt közbe Maddy. – A haldoklás nem olyan, mint a cserepadon ülni. – Ami azt illeti – ellenkezett Charlotte –, hasonlítanak.Maddy teljesen értetlenül állt, miközben Scarletnek azonnal leesett, miről beszél a

barátnője. A holttan, az eligazító film, az egész „Billy és Butch” metafora a különlegesképességekkel meg a focival. Fura, létezik, hogy Maddy kimaradt volna ezekből? Hiszenmindenkinek meg kellett néznie a filmet. Újra meg újra.

– Ki kell jutnunk a kampuszról – folytatta Charlotte. – Remek. Hogyan? – kérdezte Scarlet, indulásra készen. – Charlotte, nem mehetsz vissza az élők világába – figyelmeztette Maddy. – Új

munkahelyed és kötelességeid vannak a telefonközpontban. – Arra gondolsz, hogy lemaradok a nem létező hívásaimról? – kérdezte Charlotte

gúnyosan, de azért felfogta, hogy egy ilyen kaland veszélyeket tartogathat. – Biztosvagyok benne, hogy te majd elintézed őket.

Charlotte dühe Maddy múltkori magánakciója óta csak duzzadt, és most kapott azalkalmon, hogy ezt a tudtára adja.

– Nem akarlak semmibe belekeverni, amitől bajod eshet – mondta Scarlet, és agondolat, hogy végre megoldást találtak, egyszerre töltötte el reménnyel és bűntudattal. –

Csak mondd, merre, és megyek egyedül. – Nem. A mi feladatunk a bajba jutott tinik segítése, nem igaz? – jelentette ki Charlottemagabiztosan, és Maddyre pillantott. – Te bajban vagy, én meg kisegítelek.

– Nem emlékszel arra a sok-sok beszélgetésre a jócselekedetekről? – szidta le Maddy aszobatársát, és elkeseredésében megragadta a lány vézna vállait, hátha jobban meg tudjagyőzni. – Hogy mennyire feleslegesek? Hogy mindegyik kész időpocsékolás?

– Én pedig elmondtam, hogy bármit megtennék Scarlet-ért – vágott vissza Charlotte, ésMaddy szemébe nézett.

– Scarletnek szüksége van rám. – Nekem pedig itt van rád szükségem – csúszott ki Maddy száján.Charlotte a „szükségem” szót kicsit hamisnak érezte ebben a helyzetben, és ki is hozta

a sodrából. Normális esetben imádta volna, ha Maddy így mutatja ki a sebezhetőségét és aféltékenységét Scarlet érkezése miatt, de most nem ilyen hatással volt rá. Ez a



„szükségem” nem úgy hangzott, mintha Maddy csak szeretné, ha Charlotte maradna – inkább úgy, mintha kötelezni akarná őt, hogy maradjon.

– Nekem meg arra van szükségem, hogy ne üsd bele az orrod a mások dolgába – szóltközbe Scarlet.

Charlotte-ot egyre inkább idegesítette, hogy Maddy tényleg mindenbe beleüti az orrát,

de arra gondolt, a lány igazán jó volt vele az érkezésük óta, és végül is az is érthető, hogyfenyegetve érzi magát Scarlet miatt. – Miért nem jössz te is? – vetette fel Charlotte. – Örülnénk, ha segítenél. – Bocs, Charlotte – mondta Maddy –, de én nem teszek mindent kockára azzal, hogy

lelépek. És neked sem kellene.Scarlet olyan arcot vágott, mint aki már régóta tisztában van ezzel. Maddy nem olyan

lánynak tűnt, aki bárki kedvéért áldozatot hozott volna. – Senki sem mondta, hogy nem mehetünk el – érvelt Charlotte. – Legalábbis

gyakorlatilag.Abban a pillanatban megszólalt a telefon, és Maddy, akárcsak az irodában, felpattant,

és felvette a kagylót. Hátat fordított a lányoknak, és bólogatni kezdett, de se Charlotte, se

Scarlet nem hallotta, amit motyogott. Amikor letette a beszélőt, Maddy arcán sokkalvidámabb kifejezés virított, mint azelőtt.

– Hé, Charlotte, kisajátíthatlak egy percre? – kérdezte Maddy. Megragadta a lányvékonyka csuklóját, és a szoba egyik sarkába rángatta.

– Tudod, először úgy gondoltam, hogy a munka meg minden más miatt ez rossz ötletlenne – csicseregte. – De tudom, mennyire boldogtalan voltál mostanában, és lehet, hogy avisszatérés jó hatással lesz rád, érted? Mármint Scarlet tökéletes, népszerű nővére ottfekszik törékenyen és üresen, és valószínűleg te vagy az egyetlen, aki most segíthet rajta.

– Tehát segíteni fogsz nekem? – kérdezte Charlotte. – Erre valók a barátok, nem igaz? – helyeselt Maddy, majd megfordult, és vigyorogva

nézett Scarletre.





Sose higgy olyan embernek, aki azt mondja: „bízz bennem!”

A bizalom nem fán terem. Minden kapcsolatban ezt a legnehezebb megszerezni, és a

legkönnyebb elveszíteni. Ami azt illeti, az egyetlen kifejezés, amely a „nem szeretlek”-nél

fájóbb lehet, a „nem bízom benned”. Az elsőnek valaki máshoz van köze. A szív döntéseit

nem lehet megkérdőjelezni. A másodiknak viszont kizárólag te vagy az oka.



Charlotte, Scarlet és Maddy akkor érkezett a kampusz kerítéséhez, amikor a hajnalelső sugarai megpróbálták áttörni a borús eget. Közelről a kerítés magasabbnak tűnt, mintahogy gondolták, de így sem volt különösebben elrettentő. Nem voltak őrök, semellenőrző pontok, amelyeket el kellett volna kerülniük; csak egy videokamera figyelteőket, ahogy bent az irodában is.

Charlotte mászáshoz hasonló mozdulatokkal jelzett a lányoknak, Maddy és Scarlet pedig azonnal megértették. A fel- és átjutás a könnyebbik rész, gondolta Charlotte. Atúloldal már más tészta. Még a lakásukból sem láttak a kerítésen túlra, és egyikőjük semerre jött be a telepre, ezért, ami odaát várta őket, a legjobb esetben is titok volt számukra.Legrosszabb esetben pedig, hát, erre igazából gondolni sem mertek.

– Elindultunk Petulához… – énekelte feszülten Charlotte. – Remélem, nem arra számítasz, hogy egy istenverte sárga köves út fog minket

odavezetni – mondta Maddy vészjóslóan.Charlotte a lányokhoz fordult, és csontos mutatóujját az ajkaihoz emelte – a „fogjátok

be!” nemzetközi jele –, majd elkezdett felfelé lopakodni a kerítésen. Scarlet és Maddykövette. Lefelé jóval hosszabbnak bizonyult az út, de aztán hamarosan túljutottak a telep

nyirkos környékén, és elindultak az előttük húzódó még nyirkosabb és kopárabb erdőben.A ködben és a posványos aljnövényzetben igazi ösvényt nem láttak, de a fény és az itt-

ott kicsit kitaposottabb fű segítségével el tudtak igazodni. – Nem úgy tűnik, mintha mostanában… – jegyezte meg Charlotte, és elgondolkozott,

minek is nevezhetné ezt az alig látható ösvényt – bárki is járt volna erre…. – Az enyhe kifejezés – szólt közbe Maddy bosszankodva, ahogy végignézett az előttük

álló felderítetlen erdőn.Scarlet ment legelöl, a nedves levelek között, a sárban gázolva. Charlotte egészen

felélénkült, sőt izgatott volt attól, hogy itt kint lehet a barátaival. Úgy képzelte, ilyen lehetaz egyetem is, vagy amikor az ember a saját lábára állva kezdi el életét, nagy elvárásokkalés reménnyel tele.

Kezdetben mindegyikük – még Maddy is – felvillanyozva csörtetett át az erdőn, a nagyIsmeretlen felé, járatlan utakon járva, önállóan, senki nem volt ott, hogy előírja mit éshogyan tegyenek. Úgy érezték magukat, mintha takarodó után kiszöktek volna az utcára,és az egész világ, az egész éjszaka csak arra várna, hogy ők felfedezzék.

Scarletnek gyaloglás közben eszébe jutott, milyen oltári bújócskát játszhattak volna ittPetulával gyerekkorukban. Ahogy belegondolt, rájött: talán most is épp azt csinálják. A tétmagasabb volt, és Scarlet kezdte átérezni a küldetés súlyát.

Óvatosan áthatoltak a bozótoson, amelyből úgy álltak ki a tüskék, mint a pattanások azsíros bőrön. Az apró csípések a lábaikon és karjaikon egyre jobban zavarták őket,ráadásul látni is alig lehetett már. Nem tudták megállapítani, hogy eltévedtek-e, vagy sem.

– Ez nagyon gáz – nyavalygott Maddy Charlotte-nak úgy, hogy Scarlet is jól hallja. – Talán inkább vissza kellene fordulnunk. – Én nem fogok – válaszolta Scarlet, és elhessegette a saját fejében gyülekező

kételyeket. – Menj, ha akarsz. – Nem tudjuk, hová megyünk – érvelt Maddy ahogy azt sem, hogy visszajuthatunk-e

még. – Megvannak a saját problémáim – grimaszolt Scarlet türelmetlenül, hogy emlékeztesse

Maddyt a küldetésére, és arra, hogy neki egyáltalán nem is kell visszajutnia. – Ésegyébként is, te akartál jönni.

– Én segíteni akartam nektek, de ha zavar, hogy itt vagyok… – Elég – mondta Charlotte, hogy csírájában fojtsa el a vitát.

– Ne veszekedjünk.



Charlotte Scarlet kedvéért sürgette az összefogást, de neki is voltak kételyei azexpedícióval kapcsolatban, és ezek lépésről lépésre csak nőttek. Volt valami abban a kopár vidékben, ami fokozatosan elvette a lelkesedését, és tönkretette a hangulatát.

Nem csak a fizikai nehézségekről volt szó. Charlotte pszichésen is fokozatosankimerült, az önbizalma pedig úgy ment össze, mint egy olcsó pulóver a meleg víztől. Bár

mostanában különösen boldogtalan volt, ez a kis kiruccanás ráébresztette, hogy mindiglehet még rosszabb. Hiányzott neki Scarlet, és nosztalgiával gondolt azokra az időkre,amikor még ő volt a Hawthorne gimi ügyeletes szelleme – de talán nem is maga Scarlethiányzott, hanem a benne élő kép róla és a barátságuk emléke. Talán képzeletébenolyannyira idealizálta a kapcsolatukat, hogy az elrugaszkodott a valóságtól, és köze nincshozzá.

Ő és Maddy sokat kockáztattak azzal, hogy felkínálták a segítségüket, és a jelek szerintScarlet nem igazán értékelte az erőfeszítéseiket. Még csak nem is nagyon nézett hátrarájuk. A többi gyakornok újra megtalált régi ismerősének nem volt ilyen árnyoldala. TalánCharlotte-ot újra magával rántotta Damen és Petula, és egyszerűen rossz döntést hozott.

Maddy hátulról gyengéden megérintette Charlotte vállát, mintha olvasott volna a

gondolataiban.Scarlet is folyamatosan gyengült, testileg és szellemileg egyaránt, ahogy egyre

lassabban és lassabban tudtak haladni. Érezte, hogy a társai is hasonló cipőben járnak, éstudta, hogy őt hibáztatják minden egyes fájdalmas lépésért. Az erdő sűrűsödött, mióta csak elhagyták a kampuszt – nem úgy a bőrük, amely méterről méterre kopott. Nem voltak különösebben kényes vagy hisztis lányok, csakhogy idegileg teljesen kikészültek: részbena kegyetlen környezet, részben egymás hatására. Valójában egy szót sem szóltak egymáshoz az előbbi hajba kapás óta, és Scarlet kezdte érezni, hogy ő a kakukktojás aszellemes hármasban.

Az, hogy ő és Maddy kölcsönösen ellenszenvesek voltak egymásnak, igencsak finomés visszafogott megállapítás, gondolta magában Scarlet. Azt is látta, hogy Charlotte-ot ezegyre inkább nyugtalanította. Scarlet csak azt tudta volna felhozni a saját védelmére, hogyMaddynek már a puszta jelenléte is egyenesen tolakodó volt.

Talán most lehet utoljára Charlotte-tal, és ezt nem akarja egy nyomulós idegennelmegosztani. Ahogy ő látta, Maddy a legintimebb beszélgetéseiket is kihallgatta, és

befurakodott közéjük. Scarlet nem értette, Charlotte hogyan hagyhatta, hogy ez történjenmindazok után, amiken együtt keresztülmentek.

Éppen, amikor a legsötétebb volt a helyzetük és a legrojtosabbak az idegvégződéseik – egymás és az ellenséges növényzet miatt –, Scarlet kiszúrt egy tisztást.

Pár méterrel később ki is kászálódtak a bozótból, éppen két jól kivehető ösvénykereszteződésénél. Az egyik begyepesedett volt és elhagyatottnak tűnt, a másik pedig

gondozottnak és gyakran használtnak. – Itt is vagyunk – jelentette ki Scarlet szarkasztikusan. – íme, a legendás válaszút. – A kereszteződésbe lépett, becsukta a szemét, és

kétségbeesetten próbálta aktiválni a megérzéseit. Arra várt, hogy valami megsúgja, melyik a helyes út, de a hatodik érzéke kávészünetet tarthatott, mert csak dermedten állt.

– Fogalmam sincs – vallotta be Scarlet. Ritkán mutatta ki így a bizonytalanságát. – Tidöntsetek.

– Balra kell mennünk – csiripelte Maddy határozottan, és az útra mutatott. – Szerintem is – mondta Charlotte éppoly magabiztosan. Valójában fogalma sem volt,

melyik lehet a jó irány, de saját ítélőképességébe vetett minden hitét összeszedve Maddydöntését támogatta.

– Honnan tudod? – kérdezte Scarlet Charlotte-tól, nemcsak Maddy javaslatának, hanemCharlotte alkalmazkodásának helyességét is megkérdőjelezve.



Ez a fajta szembenállás mindkettőjüknek új terep volt. Mostanáig a bizalom volt alegerősebb láncszem kettejük kapcsolatában.

– Egyszerűen tudom – harsogta gyanúsan Charlotte. – Érzem.Scarlet igyekezett nyugodt maradni, de mivel Petula, valamint a saját élete forgott

kockán, ez percről percre nehezebben ment. A kétségek úgy árasztották el a gondolatait,mint a víz a süllyedő hajót. Egyedül a Charlotte-ba vetett bizalma alapján tudott volnadöntést hozni, ebből viszont mostanra nem túl sok maradt. Odasétált Charlotte-hoz, ésfolytatta a szócsatát.

– Mégis mikor volt utoljára, hogy az ösztöneid helyesnek bizonyultak? – kérdezteScarlet.

– Veled kapcsolatban bejöttek – válaszolta higgadtan Charlotte. – Tudtam, hogykülönleges vagy, és hogy Damennel összetartoztok. – Még mindig fájt egy kicsitkimondani ezeket a szavakat. Scarlet viszont teljesen máshogy értette őket. Ö ezt hallotta:„Tartozol nekem.”

– Igen, hát, talán mindkét dologban tévedtél – mondta Scarlet.

Charlotte-nak rosszul esett Scarlet megjegyzése, de nagyon igyekezett, hogy ne vegye aszívére. A kettejük piszkálódása természetellenes volt, mintha egy bohóc ugratná sajátmagát. Megértette, hogy barátnőjének most arra van szüksége – és meg is érdemelte volna

–, hogy önálló véleményt alkosson, de Charlotte most nem tudott ilyennel szolgálni,teljesen tanácstalan volt. Maddy sokkal magabiztosabbnak tűnt nála, ráadásul a bal oldaliösvény határozottan könnyebbnek és egyszerűbbnek tűnt.

– Csak akkor derülhet ki az igazság, ha döntünk – zárta le a vitát Charlotte. – Szerintem balra kellene mennünk.

– Szerinted? – kérdezte Scarlet szárazon.Scarlet látta, mennyire megbántotta a barátnőjét, és azon gondolkodott, vajon van-e

értelme a veszekedésnek. Egyikük sem tudta, merre kell menni. Honnan is tudhatták volna? Vajon ő maga nem csak azért ellenkezik, mert Maddy javasolta? Ettől függetlenülCharlotte bizonytalansága nem sokat segített neki ebben a döntő pillanatban, és nagyotcsalódott benne, amiért szembefordult vele, és ilyen egyszerűen alávetette magátszobatársa akaratának.

– Mire várunk még? – kérdezte Maddy, döntésre kényszerítve Scarletet. Azután kiadtaaz utasítást. – Utánam!

Maddy kézen ragadta Charlotte-ot, és elindultak balra.Scarlet jobbra indult. Egyedül.





Ami nem öl meg, az paranoiássá tesz.

Amikor a saját gondolataink ejtenek rabul, és a kétségeinkkel harcolunk, a rögeszméink

irányítanak, és a valóságot háttérbe szorítják a félelmeink, amelyek gyorsabban váltanak

alakot, mint egy vidámparki gumiember. Charlotte és Scarlet is kezdett rájönni, hogy az a

legszörnyűbb, ha a saját fejünkben tévedünk el.



A telefonok őrülten csörögtek az irodá ban, és mindenkit aggasztott, hogy Charlottenem ment be dolgozni. Megpróbálták eltussolni, nehogy Mr. Markov fülébe jusson a hír.

– Komolyan beteget akart jelenteni? – kérdezte döbbenten Pam. – Aha – bólogatott Prue, miközben kezével befogta a telefon-kagylót mikrofonját. – Maddy is vele van? – tátogta Suzy Kimnek.

– Hát, itt nincs – hadarta Kim, miközben egyszerre két vonalon is csevegett.Ahogy Prue arcára a hitetlenkedés után aggodalom ült ki, a terem lecsendesedett. Prueletette a telefont, és Pamre nézett.

– Mennünk kell.Charlotte tehetetlenül nézte, ahogy Scarlet koromfekete bubifrizurás feje eltűnik az

erdőbe visszavezető, jobb oldali ösvényen. – Scarlet! – kiáltott utána párszor, de nem jött rá válasz.Maddy szorosan fogta Charlotte kezét, megakadályozva, hogy a lány Scarlet után

rohanjon. – Jobbra akartam menni – motyogta Charlotte mentegetőzve. – De nem voltam benne

biztos. Egyszerűen nem tudtam biztosan.

– Ne izgulj. Nem lesz semmi baja. – Nem tudhatod – gyötörte magát Charlotte. – Egyedül van odakint, és valószínűleg

halálosan fél. – Hát félig már halott is. – Ez nem vicces – mondta Charlotte. – Utána kell mennünk, mielőtt eltéved. – Ha komolyan segíteni akarunk Scarleten, akkor a kórházba kell sietnünk.Charlotte tudta, hogy egy igazi barátnő nem hagyta volna magára Scarletet, de ha nem

hagyja magára, Petula még nagyobb veszélybe kerül. Scarlet erős volt, és leleményes. Havalaki, akkor ő biztosan sikerrel jár.

Charlotte bólintott Maddynek, a jobb oldali ösvényre nézett, majd magában sok sikertkívánt Scarletnek, és elindult balra, hogy megtalálja Petulát.

– Jön valaki! – kiáltotta Virginia olyan izgatottan, mintha egy valóságshow-banlennének, arra várva, hogy a hajótörés után ötcsillagos szállodába vigyék őket, ahol forrófürdő és mennyei lakoma vár rájuk.

– Nem, senki – mondta Petula, miközben kilesett az ajtó üvegablakán a folyosóra. Nem látott senkit. Se nővért, se orvost, se ápolót. Senkit. Mégis, mivel semmi oka nem

volt Virginia szavában kételkedni, fülét a padlóhoz tapasztotta, és ő is lépések halk visszhangját kezdte hallani.

– Nem bölényekre gondoltam. – Csitt… – Petula csendre intette a lányt, és egy apró szekrénybe hátrált vele. – Rossz

előérzetem támadt.

Ahogy utat tört magának a környező fák és bokrok között, Scarlet úgy érezte, minthaegy modern múzeumban, impresszionista festmények között gyalogolna. Távolról megtudta mondani a kép témáját, közelről viszont minden szétkent festékpacának és foltnak tűnt.

Nem tudta eldönteni, hogy a félelem megy-e az agyára, vagy csak a látása vicceli meg,de nem is számított. Egyedül volt, és teljesen bizonytalan: nem tudta, hol van, merre tart,és hogyan fog oda eljutni.

Ez bizony nem a régi, magabiztos Scarlet volt, és ezzel ő is tisztában volt. Azóta nem,amióta olyan bizonytalanná vált Damennel kapcsolatban, és a kételyek megfertőzték agondolatait, az ítélőképességét és a többi kapcsolatát is.

– Magad miatt hozz döntéseket, ne egy fiú miatt – figyelmeztette többször is az

édesanyja.



Petula sosem hallgatott rá, nem mintha ez most számított volna. Amikor a fiúk szemébenézett, ő csak a saját tükörképét kereste. Scarlet viszont megfontolta a tanácsot.Legalábbis mostanáig. Ám most már nem volt értelme tovább áltatnia magát. Petulamegmentése fontos volt ugyan, ez mégis elsősorban az orvosok feladata. Szégyellte

bevallani, de a kapcsolatán akart segíteni. Vajon az egészbe csak

azért ment bele, hogy magára vonja Damen figyelmét, vagy hogy… megtartsa azt?Eszébe jutott, hogyan hagyta faképnél az imént az egyetlen igaz barátját, és hogy nemmost veszett el, hanem jóval korábban. Elűzte magától a szeretteit a párkapcsolatábangyökerező kételyei miatt.

Nem volt más választása, mint hinni a fiú szavában, hogy neki csakis egyetlen ember számít – ő. Damen sosem adott okot a bizalmatlanságra, viszont ha arra gondolt, hogyPetulát is elhagyta, Scarlet már nem volt biztos a dolgában. Igaz, Damen azzal is jöhetne,hogy sohasem szerette Petulát: de ez Scarlet szemében még rosszabb lenne.

– Hogy vannak, doktornő? – kérdezte reménykedő hangon Damen. – Nincs változás – válaszolta Dr. Patrick.Bár nem sokat jelentett, Damen mégis jó hírként kezelte a semleges állapotjelentést.

Úgy értelmezte, hogy mindkét lány állapota stabil. A falon mindenfelé koponya-röntgenfelvételek, tomográfiák és MRI-képek lógtak, hátulról megvilágítva, mint ametróban a hirdetések, és az orvosok szerint mind negatív volt. Nem történt semmilényeges egész nap. Nem volt szükség sem intubációra, sem injekcióra vagy újraélesztésreegyiküknél sem.

Mindketten nyugodtan feküdtek, mintha csak pihentek volna, leszámítva a Petulafertőzött lábujjába vezetett csövet, és a vérrögösödést gátló pántokat a bokáikon, amelyek nem néztek ki túl bizalomgerjesztően. Az ütemesen felfúvódó és leeresztő pántok megnyugtatták Dament, aki még egy játékot is kitalált: összehangolta a légzésüket, ésfeljegyzett minden lélegzetvételt és kifújást.

Damen Scarlet ágyához lépett, és véletlenül nekiütközött az asztalnak, amelyen akórház ajándékboltjában vásárolt apró virágcsokor és egy kancsó tiszta víz állt. A vízkiborult, és a tócsa közeledett ahhoz a ceruzalámpához, amelyet bizonyára Dr. Patrick hagyott hátra az ellenőrzés után. Damen megmentette a kis mütyürt, majd leült Scarletmellé, és játszani kezdett vele: ki-be kapcsolgatta, és közben kétségbeesetten járt az agya,hogyan hozhatná vissza Scarletet.

Most már neki is kezdett elviselhetetlen lenni ez a helyzet.A sok találgatás, megfigyelés, aggodalmaskodás és várakozás.Az egész annyira passzív volt. Ki kellett szellőztetnie a fejét. Átsétált a közeli

nővérpulthoz, és a kislány után érdeklődött, akit korábban látott. – Mi történt vele? – kérdezte csendesen, nehogy megzavarja a családot.

– Autóbaleset – válaszolta a nővér, és felnézett a papírok közül. – Hazafelé tartottak valamilyen szépségversenyről… szegénykém.Damen agyában ezernyi gondolat kavargott. Elképzelte, mennyire boldog lehetett a

lány, csinosan felöltözve, és hogy mennyire büszkék lehettek rá a szülei. És egy pillanatalatt, minden előjel nélkül, mindent elveszített. Damen ekkor akarata ellenére valamiegészen triviális dologra gondolt: remélte, hogy a lány megnyerte a versenyt.

– Hogy van? – kérdezte, de attól tartott, tudja a választ. – Nem tehetünk mást – mondta a nővér kedvesen –, mint hogy imádkozunk érte.Damen elgondolkodott ezen a mondaton, különösen a saját helyzetére vonatkoztatva.

Megállt a kislány kórterme előtt, némán elmondott érte egy imát, majd visszasétált aKensington lányok szobája felé, eltökélve, hogy nem fog tovább tétlenül várakozni.







Egy kis hiúság sokat segít.

Néhányan azt gondolják, képtelenek hibázni, és mindig tökéletesen néznek ki, még ha

nem is ez a helyzet. Megvan bennük ez a képesség, hogy minden körülmények között

tudják lelkesíteni magukat - még akkor is, ha vesztésre állnak. Az önimádók a valóság

helyett álomvilágban élnek. Ahelyett viszont, hogy kimutatnák személyiségük hibáit, úgy

tesznek, mintha tökéletesek volnának. Csak az a világ számít, amelyet magadnak

teremtesz, amelyben élni akarsz. Petula erre már réges-régen rájött.



Virginia épp Petula hosszú, szőkére festett haját fogta össze egy meglehetősen kócoskontyba, amikor kibökte:

– Kérdeznék valamit… – Igaziak a melleim. – Miért van rajtunk kórházi ruha? – folytatta Virginia, ügyet sem vetve Petula öntelt

megjegyzésére. – Nem is tudom. De a kevesebb több, nem igaz? – Komolyan kérdezem. – Oké, akkor komolyan – gúnyolódott Petula. – Azért vagyunk kórházi ruhában, mert

ez egy kórház! – Okostojás! – vágott vissza Virginia. – Azt kérdeztem, miért. Nem rémlik, hogy beteg

lettem volna.Ahogy belegondolt, Petula sem tudott felidézni magában semmi ilyesmit. Valójában

csak arra emlékezett, hogy összeesett a felhajtón, de ezt nem akarta a lány orrára kötni.Bizonyára Scarlet vonszolta be, undorodva, az ágyába, de ebben sem lehetett biztos.

Nem emlékezett arra, hogy behozták, és arra sem, hogy kimosták volna a gyomrát.

– Nem számít, hogy kerültem ide – tért ki a válaszadás elől. – Van biztosításom. – De miért hagytak minket egyedül? – Nem vagyunk egyedül – hangsúlyozta Petula. – A nővér bármelyik pillanatban itt

lehet, hogy kiengedjen. – Honnan tudod? Elég régóta várunk már itt.Virginia kérdései egyre inkább felzaklatták Petulát. Nemcsak azért, mert nem tudott

rájuk választ adni, hanem mert neki is ugyanezek jártak a fejében, amióta megérkeztek. – Lépteket hallottunk, nem igaz? – Igen – válaszolta Virginia, remegő ajkakkal. A keménység maszkja lassan lehullott

róla. – De mi van, ha nem a nővér léptei voltak?Petulának ez eddig meg sem fordult a fejében. Az arcán hirtelen feltűnt rémület

Virginia figyelmét sem kerülhette el.Petula nem volt igazán érzelgős, és még a szemkontaktussal is sokszor meggyűlt a baja.

Akár azt is feltételezhetnénk – ahogy néhány terapeutája meg is tette hogy Asperger-szindrómája van. Ez az

autizmusnak egy mérsékelt formája, amely mindenféle szociális kapcsolatot, nos…megnehezít.

A valóságban viszont Petula gondjai közel sem voltak ennyire érdekesek vagysúlyosak. Egyszerűen csak túlságosan is el volt telve magával. Ez be is bizonyosodott,amikor ötévesen három órát töltött a plázában azzal, hogy eldöntse, korallpiros vagy sötét

narancsszínű cipőt válasszon-e az első óvodai napjára. Ekkor tévesen figyelemzavarraldiagnosztizálták az orvosok. – Ne aggódj – nyugtatta Petula Virginiát az egyetlen lehetséges módon. – Akkor is

elmegyek a Hazatérésre, ha belehalok. – Scarlet – kérlelte Damen, miközben a Dr. Patrick által hátrahagyott kis

ceruzalámpával a lány szemébe világított. – Kérlek, gyere vissza!Óvatosan felnyitotta a szemhéját, és a pupillája reakcióját fürkészte. Damennek csak az

járt a fejében, mennyire örült neki Scarlet mindig, amikor meglátta. Hogy mennyirefelcsillant a szeme, csupán attól, hogy kimondta a nevét – most viszont teljesen üres volt atekintete.



A lámpát a földhöz vágta dühében, és megragadta a Scarlet fejtámlájához rögzítettolvasólámpát. Közvetlenül az arcához tartotta, és a szemébe világított vele, amíg az erősfénytől a lány orrlyukai is világítani nem kezdtek.

– Kérlek, Scarlet – könyörgött elcsukló hangon. – Gyere vissza. Gyere vissza hozzám.Scarlet, csapdába esve szó szerint a semmi közepén, most, hogy barátok nélkül maradt,

és érzése szerint percről percre egyre közelebb került a halálhoz, erősen koncentrált, hogyvisszataláljon régi önmagához. Nem mintha valaha is különösebben derűs vagy feldobottlett volna, de mindig is büszke volt az eltökéltségére, a makacsságára és a függetlenségére.Jelenleg mindhárom tulajdonságból kezdett kifogyni, és kevés esélyt látott arra, hogyfeltöltse a készleteket még a nagy végkiárusítás előtt. Mindenesetre volt még annyi

büszkesége, hogy a könnyeit visszatartsa, összeszedje magát, és mindent megtegyen azért,hogy visszajusson a kórházba.

Hátraseperte az arcából a haját, és felemelte fejét a karjai nyújtotta menedékből. Ahogya csupasz ágak tengerén keresztül a távolba nézett, egy fényt vett észre. Nem tudta, milehet, de annyiban biztos volt, hogy nem a hold, és nem is egy csillag – ahhoz túlságosanegyenletes fényt árasztott. Bármi volt is, kényszeresen elindult az irányába.. Néhány

lépéssel később a fénylő pont vakító sugárrá változott. Minden fényárban úszott körülötte,és a nagy világosságban észrevett egy rövidebb utat, amelyre a sötétben nem figyelt föl.

Elindult az új ösvényen, de ugyanolyan elveszettnek érezte magát, amíg ágak zörgésétnem hallotta a közelben.

– Charlotte? – kérdezte Scarlet kétkedve, és remélve, hogy barátnője sietett amegmentésére.

– Charlotte? – szólt vissza a hang halkan.Scarlet dermedten állt. Nem Charlotte hangja volt, de nem is visszhang. Voltaképpen

egyáltalán nem az ő hangja volt. Ha úgy vesszük, az egész fekete erdő épp elég különösvolt, de most már egyenesen megrémítette. Scarlet hallotta, ahogy valaki rohanvaközeledik felé, és ettől pánikba esett. A fény bizonyára vaalami trükk volt, és ő bevette,mint egy amatőr.

Mindent megtett, hogy ne essen hasra, és közben úgy sikoltozott, mint az esetlencicababák a horrorfilmekben

– Scarlet nem akarta úgy végezni –, de nem számított. Érezte, ahogy valamimegragadja a bokáját, és a földre rántja, mint egy borjút a rodeón. Valamire emlékeztette afogás.

– Jaj, ne – nyafogott fölötte egy hang. – Már megint te. –Scarlet ennyit hallott,miközben arccal a porba esett, és teste átfordult a hátára. Behunyta a szemét, és várta,hogy támadója lesújtson rá.

Scarlet mozdulni sem bírt a rettegéstől; a végtagjai annyira ledermedtek, mintha

szigszalaggal ragasztották volna le őket. – Prue? – kérdezte, amikor végre ki mert kukkantani az ujjai mögül.Prue eleresztette Scarlet lábait, és hitetlenkedve nézett le rá.

– Pam? – mondta Scarlet kicsit bizakodóbban, amikor észrevette, ki áll Prue mellett.Mindkét lány bólintott, de egyikük sem hitte el, amit lát.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezték egyszerre, de nevetve ölelték át egymást, mégmielőtt bárki is válaszolt volna.

Charlotte és Maddy útja innentől könnyű volt, mintha csak egy ódon kastély gondosanápolt gyepén sétáltak volna. Charlotte-ot azonban nyugtalanította valami.

– Maddy, szerinted nem esik baja? – Nehéz megmondani – válaszolta Maddy, meglehetősen kétértelműen. – Kár, hogy

ilyen sok idő után egyből veszekednetek kellett. – Tudom. Olyan nagy utat tett meg, hogy rám találjon, és most elveszett.



– Egyébként nem könnyű eset, igaz? – tette fel Maddy költői kérdését. – Kicsit talánönző?

– Olyasmi. – Ugyanúgy nőtt fel, mint Petula – mondta Maddy. – Szép ház, szép család, meg amit

csak el lehet képzelni.

– Igen, de mire akarsz kilyukadni? – Arra, hogy az egész dráma meg sértődöttség csak meg-játszás – válaszolta Maddy. – Mindent csak azért csinál, hogy megkapja, amit akar.

Maddy most olyan témára tapintott, amely azóta foglalkoztatta Charlotte-ot, amiótaelőször találkozott Scarlettel. Mindig is úgy látta, hogy Scarlet személyisége ésviselkedése egyszerű reakció Petulára. De talán Scarlet valóban így érte el, amit akart.

– Csak gondolj bele – folytatta Maddy. – Elvette a nővére pasiját, és közben téged iskihasznált.

– Nem lopta el tőle – szólt közbe halkan Charlotte. – Nem egészen. – Tényleg így gondolod? – Segítettem neki, annak ellenére, hogy…

– Neked is tetszett? – fejezte be a mondatot helyette Maddy. – Most meg idejön, hogymegint kihasználjon. Hogy mentsd meg a nővérét, aki mindig is semmibe vett téged.

– Scarlet nem olyan. Gondolkodás nélkül cselekedett. Egyszerűen néha belelovaljamagát dolgokba.

– Ne mentegesd már – szólt közbe Maddy. – Jobbat érdemelsz annál, hogy így bánjonveled.

Charlotte-nak igazán nem tetszett, ahogy Maddy Scarletről beszélt, mégsem tudott belekötni semmibe, amit mondott. Scarletnek valóban minden könnyen jött. Sokkalkönnyebben, mint neki. Lehet, hogy nem volt olyan népszerű, mint a nővére, Petula, de ezcsak rajta múlott. Lehetett volna. Úgy döntött, különc lesz, lázadó, és még így isfelfigyeltek rá, nem?

Rövid séta után egy város körvonalait látták kibontakozni a távolban. – Az Hawthorne – mondta Charlotte olyan áhítattal, mintha Smaragdváros határait

fedezte volna fel.Hazaért. Ez volt az otthona. Ha nem is édes, legalább keserédes otthon volt. A hely,

ahol az álmait és a terveit szövögette, még ha nem is válthatta őket valóra. A város,amelyet az emberekkel együtt maga mögött hagyott. Olyan emberekkel, akiket ő sosemfelejt el, bár nem tudta, rá vajon meddig emlékeznek még.

– Mondtam, hogy ez a rövidebb út. – Igazad volt – ismerte el Charlotte –, mindenben.





Ne kísérts!

Mindenki azt akarja, amit nem kaphat meg. Az igazat megvallva legtöbbször csak azért

sóvárgunk valami után, mert az tiltott vagy elérhetetlen számunkra. Azért, hogy

megindokoljuk a vásárlást, meggyőzzük magunkat arról, hogy amit annyira akartunk, arra

valóban szükségünk van. A probléma az, hogy a hirtelen felindulásból elkövetett vásárlás

gyakran vezet költséges megbánáshoz.



Scarlet vadul gesztikulált a nyirkos éjszakában, miközben Pamnek és Prue-nak magyarázott. Mesélt nekik Petuláról és a félresikerült pedikűrről, elkeserítő helyzetéről ésa küldetéséről. Ahogy tisztázták a legfontosabb kérdéseket, és túltették magukat adöbbeneten, hogy újra találkoztak, a beszélgetés azonnal Charlotte-ra terelődött.

– Amikor beteget jelentett… – mondta Pam akkor kezdtünk igazán gyanakodni.

– Úgyhogy elmentünk a lakásához, hogy berángassuk dolgozni – magyarázta Prue.Scarlet érezte, hogy valamit eltitkolnak előle, de egyelőre nem tette szóvá. – Ami igazán furcsa, hogy Charlotte-ot kerestük – mondta Pam és beléd botlottunk.A lányok egy pillanatig némán bámulták egymást, és a fejükben azok a dolgok jártak,

amik újra egymás útjába sodorták őket. – Elég vacakul éreztük magunkat, hogy nem jutott rá elég időnk – panaszkodott Prue. –

De annyi minden változott a holttan óta. – Ez egyébként is csak a probléma egy része – szaladt ki Pam száján. – És mi lenne a többi? – kérdezte Scarlet. – Vagy talán úgy kellene kérdeznem, ki?Pam és Prue rögtön tudták, mire gondolt Scarlet. Mindenkinek gyanús volt Maddy,

még Scarletnek is, aki alig ismerte.

– Egy rémálom az a lány – szitkozódott Scarlet. – Még annál is rosszabb! – helyeselt Prue. – Folyamatosan táplálta Charlotte rosszkedvét, amiért őt nem várta ideát senki –

mesélte Pam. – És teljesen elszakította tőlünk. – Lefogadom, hogy amikor feltűntél – kezdte Prue –, Maddy kétségbeesett. – Aha, egy kicsit harapós lett, de azután felajánlotta, hogy segít megtalálni Petulát. – Komolyan? – kérdezte Pam, és sokatmondó pillantást vetett Prue-ra. – Hová

indultatok? – A kórházba. – Induljunk – jelentette ki Prue. – Azonnal. – Itt is vagyunk – örvendezett Charlotte, és a távolban magasodó épületre mutatott. – Nyomás – kacagott Maddy, majd megragadta Charlotte kezét, és együtt szaladtak

végig az úton.Körbejárták a városkát, és Charlotte-nak szinte minden sarkon vagy bolt előtt felvillant

egy-egy emlék. Akadt köztük kellemes is, de a legtöbb nem volt az. A Főutcán elhaladtak a kozmetika előtt, és megcsodálták a Petula tiszteletére rögtönzött előzetes emlékhelyet.

– Hűha – rikkantott Maddy, hogy Charlotte figyelmét magára vonja –, ez a lány aztánigazán népszerű lehet!

– El sem tudod képzelni, mennyire – válaszolta Charlotte csendesen, és az égőmécseseket, emléklapokat, valamint a színpompás virághalmokat bámulta, amelyek a

bejárattól az úttestig betöltötték a járdát. Charlotte-nak már volt gyakorlata képzeletbeli

emlékművek emelésében, de az, hogy itt van egy igazi Petulának, még neki is sok voltkicsit. – Téged is sokan szerettek, ugye? – Maddy kérdése úgy vágta gyomron Charlotte-ot,

mint egy olyan újságcikk látványa, amelyben te és egy másik lány ugyanazt a ruhátviselitek, de az olvasók 88 százaléka meg van róla győződve, hogy a másiknak jobban áll.

Charlotte visszaemlékezett a saját temetésére, de azt még távolról sem lehetett egylapon említeni Petula emlékművével.

– Aha. Buszokkal vitték az embereket, meg minden.Azt persze „elfelejtette” megemlíteni, hogy a buszok el sem jutottak a temetőig, de

mindegy. Csak miatta szünetelt a tanítás egy fél napig, tehát gyakorlatilag egy egészünnepnapért felelős. Ez a gondolat kissé jobb kedvre derítette, Maddy viszont észrevette

Charlotte csüggedését, és inkább hanyagolta a témát.



Észrevétlenül besétáltak a kórház nyüzsgő sürgősségi bejáratán, és a nővérpult mögöttkezdtek kutakodni Petula után.

– Harmadik emelet – mutatott Maddy a szobabeosztásra. – Háromszázharminchármas szoba.Damen félálomban nyúlt el a székén Petula és Scarlet között, amikor az ügyeletes

nővér felébresztette. Azért jött, hogy megmosdassa a lányokat. Scarlettel kezdte, ezértDamen közelebb húzódott az ajtóhoz. A nővér elhúzta az ágy melletti függönyt, hogynyugodtan foglalkozhasson Scarlettel, amit Damen igazán nagyra értékelt. Az a rengetegfogdosás és bökdösés, amit a barátnőjével műveltek, még ha az orvosi személyzet követteis el, kezdett az agyára menni. Egyszerűen megfosztották a lányt a méltóságától.

Az elhúzott függöny miatt most csak Petulát figyelhette; nem sokszor tette ezt, amiótaelkezdte a felvigyázást. Ahogy a mozdulatlan testet szemlélte, el kellett ismernie, hogymég mindig remekül nézett ki. Petula olyannyira csak a látszattal volt elfoglalva, hogycseppet sem meglepő, ha a szépsége hagyja cserben utoljára.

Petula érkezése óta a halál kapujában áll, de Damen most először tudta elképzelni, hogyvalóban meghalhat. Szemei előtt megjelent a koporsó, amelynek fodros bélése színben

tökéletesen illik Petula ruhájához, hegyes orrú, tűsarkú cipője merészen az égnek mered,összekulcsolt kezén ott csillog az évfolyamgyűrű, miközben a ravatalozóban hosszú sorok kígyóznak, hogy egy utolsó pillantást vethessenek a holttestére. Örült, hogy Scarleteteltakarták. Talán még kómában is rájött volna, miken jár az agya.

Elfordította a fejét Petulától és az ágyától, ahol csupán egyetlen virágcsokor díszelgett:az édesanyja által hozott.

Ez azért furcsa volt. Hallott a szalonnál kialakult emlékhelyről és a nagy zsongásról avárosban, de a Wendyken kívül senki nem látogatta meg Petulát, márpedig ők nemszámítottak, tekintve, hogy milyen érdek vezette őket. A nyilvánosgyászmegnyilvánulások, mint amilyenek a megemlékezések, sosem tükrözték a szeretetmértékét, hiszen sokkal inkább szóltak a látványról, mint magáról az elhunytról.

Mindig is ez volt a nagy baj Petulával kapcsolatban, gondolta Damen. Népszerű volt,de nem szerették, ha ez lehetséges. Mások akarták azt Petulától, hogy szeresse vagyészrevegye őket, és nem fordítva. Most, hogy már nem tud pozitív visszajelzést adni

partimeghívókkal, azzal, hogy velük lóg, vagy hogy megjegyzi a nevüket, olyan lett, mintegy letűnt gyerekszínész, aki kinőtt a szerepeiből. Már csak annyit tehet értük, hogymeghal minél hamarabb, részben azért, hogy a rajongóinak ne kelljen túl sokáig törődésttettetniük, részben pedig azért, hogy még egyszer utoljára elszórakoztassa őket, amíg jólnéz ki. És erről Damennek megint eszébe jutott a méltóság elvesztése.

Odalépett Petula ágyához, nem is annyira lelkifurdalásból, hanem inkább bűntudatból.Egyértelmű, hogy helyes döntés volt Scarletet választani, ám valószínűleg nem

megfelelően viselkedett. Nem számít, mennyire arrogáns volt akkor Petula, mégiscsak egyemberi lény, ő pedig megalázta.Mondhatnánk, hogy a lány még szenvedett is emiatt – no, nem mintha a büszkesége

engedte volna, hogy ezt ki is mutassa.Damen bizonytalanul a kezébe vette Petula gondosan manikűrözött kezét, hosszú idő

óta most először, majd odahajolt hozzá, és kimondta azokat a szavakat, amelyeket már sokkal korábban ki kellett volna böknie.

– Nagyon sajnálom – suttogta a fiú.Ebben a pillanatban Maddy és Charlotte lépett a szobába. Megdöbbentek a Petula

fülébe sugdosó Damen láttán. – Odanézz – lelkendezett Maddy, mintha egy szappanopera szereplőinek szurkolt

volna. – Még mindig őt szereti.



Charlotte szóhoz sem jutott, ahogy magával ragadták a régi érzelmek. Damenlátványától úgy olvadt el, mint a műszerfalhoz ragadt nyalóka egy forró nyári napon. Mégmindig férfias és eszméletlenül jóképű volt, és most egyszerre gyengéd és sebezhető is.Charlotte úgy érezte, mintha szó szerint lángra lobbantotta volna a szívét. Még a halál semtörölhet el ilyen érzelmeket. Ezek nem a testéhez vagy az elméjéhez tartoztak, hanem

mélyen a lelkébe voltak vésve. – Ő Damen – közölte Charlotte Maddyvel, mint egy szerelmes iskolás lány.Bár Charlotte bölcsebb és érettebb lett, soha nem fog tovább öregedni, ezért mély,

magával ragadó érzelmei mindig vele maradnak – és ami a szívén, az a száján,mindörökké. Damen láttán megint annak a Charlotte-nak érezte magát, aki előtt még ott azegész élet. Aki számára még bármi lehetséges. G. E. – a Gumimaci Előtti kor.Vágyakozott utána, az ártatlanság és remény korába vágyott vissza az örökös tinilétbe zártszellemlány.

Maddy felváltva méregette Charlotte-ot és Dament, hogy képbe kerüljön. Charlotteszenvedése az arcára volt írva.

– Ne lepődj meg – motyogta Maddy magában, épp csak annyira, hogy Charlotte is

hallja. – A fiúk csak addig hűségesek, amíg nincs más a láthatáron. – Ő nem olyan! – Vajon Scarlet is így látná a helyzetet? – kérdezte Maddy. – Még szerencse, hogy mi értünk ide előbb. – Aha – helyeselt Charlotte szórakozottan. – Szerencse… Maddy S cár létről beszélt

ugyan, de Charlotte nem tudta elvonatkoztatni magától. Megbabonázta a szeme láttárazajló romantikus jelenet, és képtelen volt kivonni belőle magát, ahogy korábban is.

– Megérte feladni őt Scarlet kedvéért? – kérdezte Maddy. – Látod, végül visszatért Petulához. – Nem is tudom. Akkor ez tűnt helyesnek. – Minden jótett elnyeri méltó büntetését. Ez a mottóm. Charlotte tudott volna mesélni a

nem szándékos tettek következményeiről. Állandóan a nyomában voltak, mióta végzettvele az az átkozott cukorka. Minden vágya az volt, hogy népszerű legyen, mint Petula, éshogy Damen felfigyeljen rá. Nem a halálban akart kikötni. Nem arról álmodozott, hogyegy természetfeletti telefont figyeljen, arra várva, hogy meghallgathassa a siránkozó,elkényeztetett tinik szánalmas problémáit.

Damen felállt. Pillantása végigsimogatta Petula testét. Charlotte követte a példáját.Petula jól nézett ki; csinos volt és napbarnított, mint mindig. Viszont most tehetetlenülfeküdt.

– Így nem sok hasznát veszi Damen – jegyezte meg Maddy –, igaz? – Ezt hogy érted?

– Hát nem látod? – kérdezte Maddy, és egy kis hatásszünetet tartott, miközben úgymutatott Petulára, mint valami vetélkedő főnyereményére. – Minden a tiéd lehet, amit csak akartál.

Ahogy Damen ellépett Petula ágyától, Charlotte odalépett a lányhoz, karnyújtásnyira.Figyelte, ahogy a mellkasa alig észrevehetően megemelkedik minden nehézkes lélegzet-vétel közben. Talán tényleg az lenne a helyes, ha életre keltené Petula testét. Ha nemtalálják meg a lelkét, biztosan meghal; bár még minden megtörténhet.

– Senki sem tudja meg – unszolta Maddy, megérezve, hogy Charlotte habozik. – Atörténelem legnagyobb visszatérése lehetne.

– Sosem tudnám ezt tenni Scarlettel – mondta Charlotte, hogy észhez térítse magát.Charlotte úgy nézett ki, és úgy is érezte magát, mint egy sarokba szorított bokszoló,

akire csak úgy záporoznak az ütések.



– Nézd, még azt sem tudhatjuk, hogy Scarlet visszajön-e egyáltalán – folytatta Maddy. – Gondolj az édesanyjára, így legalább az egyik lánya megmenekülne. Jótett lenne.Önzetlen tett.

Charlotte elkomorult a gondolattól, hogy Scarlet talán sosem tér vissza, ugyanakkor megrémítette, hogy Maddy érvei kezdték legyőzni az ellenállását. Egyszer már

megpróbálta megszállni Petulát, és emlékei szerint az nem sikerült túl jól. Most mégisizgatta az új esély.Végül is, ha jobban belegondol, a dolgok akkor fordultak rosszra, amikor Petula helyett

Scarlet testét kellett megszállnia. E nélkül Scarlet és Damen talán meg sem ismerték volnaegymást, nemhogy összejöjjenek. Valójában nem is a sors keze, hanem sokkal inkábbCharlotte hozta őket össze, mint két olyan szereplőt egy háborús történetben, akiketegyáltalán nem egymásnak szánt a végzet.

– Mi lesz Scarlettel? – kérdezte Charlotte bátortalanul, miközben a kezei már csak centiméterekre voltak Petula testétől.

– Mi lenne? Ha valahogyan mégis visszatér, amiben nem nagyon hiszek, akkor ismegkapja, amit akart… nagyjából.

– Petulát – válaszolta Charlotte –, de elveszítheti Dament. – Előbb-utóbb szembe kell néznie az igazsággal – érvelt Maddy. – Egyértelmű, hogy a

srác nem szereti őt igazán.Charlotte nemigen tudott hibát találni Maddy logikájában. Talán Scarlet kétségei

valódiak voltak. Talán tényleg eltávolodtak egymástól, és Damen megbánta utólag, hogyScarletet választotta, csak túlságosan tisztességes volt ahhoz, hogy ezt elismerje. Lehet,hogy Petula megszállásával, életre keltésével nemcsak Damennek és Scarletnek teszszívességet, hanem az egész világnak. Ha jobban belegondolunk, ily módon Petula veleszületett adottságait a jó ügy érdekében használhatná fel, nem pedig arra, hogy majdvalakinek az exneje legyen hatalmas vagyonnal és gyerek helyett egy kényes ölebbelhivalkodva. Megszállása az emberiség érdekében tett misszió lehet. Charlotte Damenrenézett, aki Petulát bámulta – ez a látvány felért neki egy felhatalmazással.

Már nyúlt is Petula mellkasa felé, és kezét a szíve fölé helyezte, hogy elkezdje avarázsigét, amikor az ügyeletes nővér hirtelen elhúzta a függönyt, amely mögött Scarletteste hevert. A zaj megzavarta az összpontosításban, és ahogy odafordult, és meglátta

barátnőjét, amint sápadtan és kiszolgáltatottan hever az ágyon, azonnal észhez tért. – Nem tehetem ezt – mondta Maddynek, úgy dörzsölgetve a szemét, mint aki mély

álomból ébredt.Scarlet, Pam és Prue végre gyorsabban tudtak haladni. Az áthatolhatatlan erdőt, a dús

avart alacsony fatönkök váltották fel, és a sűrű köd finom félhomállyá szelídült. – Charlotte és Maddy a kórházba igyekezett, igaz? – kérdezte Pam Scarlettől.

– Azt hiszem, igen. Ez volt az egyetlen információ, amit elárultam nekik. – Talán jobb is így – válaszolta Prue. – Hogy érted? – Valószínűleg a kórterembe sietnek, ahol a teste van – szólt közbe Pam. – De a

szelleme máshol lesz.Scarlet elgondolkodott egy pillanatra, és eszébe jutott, hogy a saját teste is ott hever.

Kirázta a hideg, hogy Maddy talán éppen őt bámulja és méregeti. – Akkor mégis hol van? – kérdezte Scarlet zavartan. – A kórház betegfelvételi irodájában – mondta Prue. – Bárhol legyen is az. – Mindenkinek regisztrálnia kell egy ilyen irodában – magyarázta Pam –, még átkelés

előtt. – Nekem nem. Én azonnal a holttanra kerültem.



– Ez azért van, mert te nem vagy halott, Scarlet – vetette oda Prue csöppet sem leplezverosszallását.

– Hogy találjuk meg az irodát? – kérdezte Scarlet. – Jó kérdés – válaszolta Pam. – Csak olyanok vezethetnek el oda, akik már

megfordultak ott.

– De jó esély van arra, hogy valamelyik osztálytársad onnan került holttanra – folytattaPrue Pam gondolat-menetét. – El tudsz hozzájuk vezetni? – Naná – mondta Scarlet, és kihúzta magát.





Csak attól félünk, amit nem ismerünk.

Mégis akkor érezzük csak igazán, hogy élünk, amikor félünk. A megszokástól

elkényelmesedünk, az ismeretlen viszont kétségeket szül. Vajon ez lesz az utolsó

naplementéd? Lehet, hogy többé nem ehetsz fagyit? Érzed még valaha ugyanazt, mint

most vele? A bizonytalanság tart edzésben, ugrásra készen, a lehetőségek határán.

Charlotte tudta, hogy rejtőzik valami mélyen az énjében, amit vissza akar kapni, azt

viszont nem tudta, mi is az.



Wendy Anderson és Wendy Thomas teljes harci díszben jelent meg a nővérpult előtt,vadítóan divatosan.

– Meg tudja mondani, mennyit kell még várnunk? – kérdezte Wendy Thomas, minthacsak egy exkluzív klubban kerestek volna egy felszabaduló asztalt.

– Nem kell várakozni – válaszolta a nővér segítőkészen.

– Most rögtön bemehetnek hozzá. – Nem, nem – helyesbített Wendy Anderson –, úgy értjük, mennyi idejük van méghátra?

– Nincs változás az állapotukkal kapcsolatban – mondta a nővér kurtán, miután átnéztea lázlapokat, és végigmérte a Wendyk öltözékét. – Kérem a neveket!

A Wendyk átadták személyi igazolványukat, de a nővér, ahogy eddig mindenki más,aki igazoltatta őket, alig tudta megkülönböztetni a fényképüket.

A lányokra nézett, és gyorsan felírta vezetéknevük kezdőbetűjét a látogatókártyákra: „T& A”. Aztán átadta nekik, szája sarkában egy kis gúnyos mosollyal.

– Ki mondta, hogy a nővérek butábbak az orvosoknál? –ironizált Wendy Anderson.A két stílusamazon letörölte a műaggodalmat profin kisminkelt arcáról, és vadonatúj

magas sarkúikon bizonytalanul inogva masíroztak a Kensington lányok szobája felé. Afigyelmük Petula állapotáról jóval önzőbb ügyekre terelődött, nevezetesen a Hawthornehazatérési királynői címének öröklésére. Régóta töltötték be a helyettesi szerepkört Petula„kabinetjében”, és tekintve a szerencsétlen körülményeket, logikusnak tartották, hogykettejük közül vegye át valaki a feladatait a hazatérési bálon.

Úgy érezték, őket illeti meg a cím, azok után, hogy sikerült a helyi Chevrolet-szalonbankikönyörögniük, hogy az idei királynő a tiszteletkörét egy vadonatúj Corvette-tel tehessemeg a stadionban. Cserébe saját magukat ajánlották fel, és a helyi autósnapon bikiniben

pózoltak néhány kriplivel és perverzzel – amit egyébként ingyen is megtettek volna, hafelkérik őket. Már nem is érdekelte őket, hogy Petulának „összejön-e”, vagy sem – ésezzel a bálra céloztak, nem pedig a túlélésre.

Charlotte elfordította a tekintetét Scarlet ágyáról, amikor a Wendyk berontottak aszobába. Megbabonázták, ahogyan életében is. Átmenetileg még Maddy figyelmét iseltérítette a páros. Azonnal végigmérte őket, hogy kiderítse, mennyire veszélyesek ránézve, de hamar rájött, hogy nem sok vizet zavarnak.

A Wendyk kopogó cipői valóban nem azt sugallták, hogy feltámasztás vagyújraélesztés céljából fáradtak be a kórházba. Damen riadtan tért magához kábultállapotából.

Felemelte a fejét, majd megdörzsölte a szemét, hogy jobban lásson, és undorralkonstatálta, hogy kicsípték magukat. Egyértelmű volt, hogy egyikük, vagy talán mind akettő arra pályázik, hogy „megörökölje” a királynői címet Petulától.

– Annyit sem tudtatok várni, amíg kihűl a teste, igaz? – kérdezte Damen megvetően. – Te beszélsz, mikor úgy dobtad el, mint egy megunt göncöt? – vágott vissza WendyAnderson. – Petula is így akarná.

– Igen, az egészet érte tesszük – helyeselt Wendy Thomas, majd megragadta a Petularuháját tartó vállfát, és maga elé tartotta próbaképpen. – Belepusztulna, ha rajtunk kívülvalaki más kaparintaná meg a koronát.

– Milyen kedves tőlük – suttogta Maddy Charlotte fülébe. – Igen – értett egyet Charlotte, most sem érezve Maddy mondatában az iróniát.Damen agyán átfutott, hogy a Wendyk mindig megtalálják más tragédiájának a napos

oldalát. Addig fodrozta őket a tekintetével, amíg ő is kellemetlenül nem kezdte éreznimagát. És akkor egyszer csak eszébe jutott. A legbizarrabb, leglehetetlenebb ötlet, ami

valaha kipattant a fejéből – de talán így meghallgattatnak majd az imái.



– Tudjátok, mit? Igazatok van – mondta Damen, miközben tekintetében az őrület jeleitűntek fel. – A korona nem kerülhet senki más kezébe.

Mindenki összezavarodott, még Charlotte is. Maddy minden erejével összpontosítvafigyelt.

– Ha valami megmentheti, az a Hazatérés – jelentette ki Damen, aki inkább magának,

mint a Wendyknek bizonygatta az igazát. – És ha ő rendbe jön, visszatér Scarlet is. – Nincs itt véletlenül egy elmeosztály? – kérdezte sértően Wendy Anderson. – Úgyhallottam, a pszichiátriák mostanában trendibbek még a rehabnál is.

Charlotte-nak hirtelen az jutott eszébe, talán őt is a diliházba kellett volna beutalni,amikor a fejébe vette, hogy megszállja Petula testét, és megszerzi magának Dament.Igazság szerint nem nagyon gondolta ezt át – ami azt illeti, azóta nemigen használta azagyát, hogy továbbléptek. Hagyta, hogy Maddy az orránál és a szívénél fogva vezesse, aza Maddy, aki továbbra is rendületlenül ajánlgatta neki a megszállást.

– Charlotte, eljött a te időd! – kiabálta Maddy az arcába, hátha ezzel felrázza. – HaDamen elviszi innen, abba biztosan belehal.

Charlotte-ot viszont nem hatotta meg Maddy eszme-futtatása. Legalábbis még nem.

Nem is figyelt Maddyre, csak Dament nézte. Kezdte kapiskálni a tervét.A fiú felkapta a hordozható monitort, amit a kinti vizsgálatok alatt használtak, és

elkezdte felcsatolni Petula derekára. Nem, ide nem rakhatom, valaki még meglátja – gondolta magában. – Mégis mit művelsz? – vonta kérdőre Wendy Thomas. – Megvan! A bokájához rögzítem, és akkor úgy fog kinézni, mint egy alkoholszintmérő

– mondta Damen. – Biztosan nem ő lesz az egyetlen a bálban, akinek ilyenje van.A Wendyk összenéztek, és telepatikusán mentőtervet készítettek, hogy véget vessenek

ennek az őrületnek. Ilyenkor kifejezetten jól jött, hogy egy kerékre járt az agyuk. Hirtelenmindketten az ajtó felé kezdtek rohanni. Damen is utánuk szaladt, hogy megállítsa őket.Az ajtó, Charlotte-nak köszönhetően, még azelőtt becsapódott, hogy elérték volna. Damenhátát az ajtónak vetve szembenézett a Wendykkel. Nem értette pontosan, mi történt, deannak örült, hogy a kijárat bezárult.

– Szép munka – gratulált Maddy, aki azt hitte, Charlotte mindannyiuk előtt akarja életrekelteni Petula testét.

Charlotte, akit teljesen magával ragadtak az előtte zajló események, rá se hederített. – Senki nem megy sehová, amíg én azt nem mondom – parancsolta Damen, miközben

ide-oda járt a tekintete, a láthatatlan ajtónálló után kutatva. – Hogy akarod innen kijuttatni? Nem gondolhatod, hogy kicipeled az élettelen testét, és

beülteted egy Corvette-be – mondta Wendy Thomas, de rá kellett jönnie, hogy amit első pillantásra képtelenségnek tartott, azt fogja Damen tenni.

– Le fognak tartóztatni – Wendy Andersonnak sikerült megragadni a lényeget.Damen már nem is figyelt rájuk, igaz, lehet, hogy azelőtt sem hallotta őket. FelültettePetulát, előkapott egy Arcbőrvarázs feszesítőkrémet Wendy táskájából, és jókora adagotkent a lány szemei köré, majd nyitva tartotta őket, amíg a krém megszáradt.

– Hé, várj, az nem olcsó dolog! Folyékony arany! Palackozott Botox!Damen ezután Petula szája köré kent egy kicsit, és vigyorra állította be az ajkait. A

kompozíciót végül úgy fejezte be, hogy Petula karjait úgy mozgatta, mintha integetne. – Jó, hát most elmegy, de… – ismerte el Wendy Thomas legyőzötten.Damen Petula tarkójához nyúlt, hogy kikapcsolja a kórházi ruhát. A Wendyk

hatalmasra kerekedett szemekkel nézték, de nem merték leállítani a fiút. – Odanézz, újra összejöttek, és együtt mennek a Hazatérésre – suttogta Maddy

Charlotte fülébe. – És már majdnem le is vetkőztette!



Charlotte Scarlet testére nézett, ahogy az egész káosz és látszólagos hűtlenségközepette békés nyugalomban feküdt. Charlotte átérezte barátnője fájdalmát.

Damen ellépett az ágytól, hihetetlenül zavarta a gondolat, hogy Petula meztelen testéttartja a karjaiban. Gyorsan kikapta a Wendyk markából a ragyogó rózsaszínű ruhát, amelyinkább hasonlított egy celeb divatbemutatós parádézásra szánt estélyijéhez, mintsem egy

gimnázista lány iskolabáli ruhájához, és megpróbálta ráadni, de nem boldogult. – Segítsetek – kérte őket kedvesen. Damen most először, és valószínűleg utoljáramutatta magát gyengének a Wendyk előtt.

Mindketten megtagadták a segítséget, egyrészt, hogy kiszúrjanak a fiúval, és hogymegőrizzék maradék esélyüket a királynői címre; másrészt nem akarták, hogy Petula agyönyörű ruhában tündököljön, amikor ők csak kosztümöt viseltek.

– Rendben – válaszolta Damen, miközben Petula testével küszködött, egy „legközelebbakkor lássalak, amikor fojtogatlak” tekintetet vetve a Wendykre. Ezután Scarletre nézett,mintha engedélyt kérne tőle, vagy bocsánatot, vagy még inkább mindkettőt, és azt mondta:

– Megoldom én.Damen a kórházi köpennyel igyekezett minél többet eltakarni Petulából; óvatosan

feltekerte a ruhát a kezében, és megpróbálta a kézzel varrott mellrészbe bebújtatni a lányfejét. Nem sikerült. A karjait is felemelve kellett volna tartania, és segítség nélkül nem

boldogult a művelettel. Aztán megérkezett a segítség.Ahogy Damen másodszorra is a magasba emelte Petula karjait, Charlotte mellé állt, és

a megfelelő helyre irányította a fiú kezét és a ruhát, épp ahogy annak idején afizikadolgozat közben vezette a kezét a helyes válaszokra. Charlotte közreműködésének köszönhetően a selyemruha tökéletesen illeszkedve felkerült Petula testére. A szellemlányvisszalépett Maddy mellé, aki odahajolt hozzá, és folytatta hízelkedő meggyőzőhadműveletét.

– Az a ruha rajtad még jobban nézne ki. Te igazán megérdemelnéd, és lefogadom, hogyDamen is szívesebben kísérne téged a bálba.

Charlotte ezzel csak egyetérteni tudott, de a Wendyk harsány hangja, ahogy egy utolsó próbát tettek Dament megállítására, visszarángatta a valóságba.

– Át kell őt csempészned a nővérpult és a biztonságiak mellett, a látogatókról már nemis beszélve – hadarta Wendy Thomas kétségbeesett igyekezettel, mert még nem mondottle a koronáról. – Nem juthatsz ki innen vele.

– Fogadunk? – kérdezte Charlotte.





Nem a te hibád, hanem az enyém.

Ezektől a szavaktól tart mindenki, aki kapcsolatban él. Ha ilyet hallasz, vagy ezeket

szeretnéd kimondani, biztos lehetsz benne, hogy vége. E szavak finoman előkészítik a

terepet, de a végeredmény nem kérdéses. Aki ezzel az alattomos mondattal próbálja

kimagyarázni magát, talán nem is tudja, igazából mit akar. Azt viszont nagyon is jól tudja,

mit nem akar – téged.



Petula kis hullámokat sodort Virginia hosszú, dús hajába. Benyálazta az ujjait, és afürtöket köréjük tekerte, mintha telefonzsinórral játszott volna beszélgetés közben, végülelengedte a rugalmas tincseket. Egyszer csak a kislány kibökte:

– Félek. – Én is – ismerte be Petula.

Nemrég még mindkét lány túl büszke volt ahhoz, hogy kimondja ezeket a szavakat – ahhoz viszont túl okosak voltak, hogy ne mondják ki most.Petula megragadta Virginia kezét, és az ölébe vette, szorosan fogva. Még soha életében

nem érezte magát ennyire közel valakihez, különösen egy másik lányhoz nem. A lányok mindig csak vetélytársak voltak számára, akiket le kellett pipálni, és a háttérbe kellettszorítani.

Virginia először megrémült. Azt hitte, hogy pár kegyes hazugság megnyugtatná, derájött, hogy Petula őszintesége sokkal több vigaszt nyújt. Különben sem volt semmiértelme homokba dugni a fejüket a valóság elől. Egyedül voltak egy üres szobában,kórházi ruhát viseltek, és olyasvalakire vártak, aki talán soha nem érkezik meg.

– Ne aggódj – mondta Petula, és közelebb húzta magához Virginiát. – Nem hagyom,

hogy bajod essen. – Megígéred?Petula valószínűleg életében először érezte azt, hogy valakinek szüksége van rá, és nem

csak kihasználja, ezért komolyan vette az ígérettel járó felelősséget. Fura volt valakit avédelme alá venni, de az is meglepte, mennyire ösztönösen jött az érzés.

– Megígérem – esküdött Petula.A Wendyk próbálták elütni az időt: Petula lázlapját böngészték, aztán SMS-eket írtak

egymásnak, és közben reménykedtek, hogy nem buknak le. Wendy Andersonfolyamatosan a műanyag matrachoz ragadó izzadt combjait nézegette, narancsbőrrevadászva. Megígérték Damennek, hogy Petula szobájában maradnak, és fedezik, amígvisszaér, de valójában egyedül Dr. Kaufman miatt nem léptek olajra. A Hazatérésnélkizárólag egy dögös, fiatal orvos lehetett vonzóbb számukra, és Damen ezt profin ki ishasználta. Kicsit azért sajnálták, hogy nem mehettek el a bálba, viszont Petulavisszatérésével nem is lett volna esélyük a győzelemre.

– Petula Kensington és Damen Dylan – harsogta Wendy Anderson gúnyosan. – Újraegyütt.

– Nem teljesen – nevetett Wendy Thomas. – Sokkal inkább „Damen és az Igazi Nő”. – El tudod képzelni, mit csinálna Halálfej, ha ezt tudná? – kérdezte Wendy Anderson,

és Scarletre mutatott. – Ez aztán a túszdráma!Mielőtt a lányok kinevethették volna magukat saját viccükön, lépteket hallottak a

folyosóról. Dr. Kaufman közeledett a délutáni vizitre. – Gyorsan, az ágyba – kiáltotta riadtan Wendy Anderson. –Jön valaki…Wendy Thomas elhallgatott, és belegondolt abba, amit mondott.

– Máskor persze inkább menekülni kell az ágyból!Wendy Anderson fejét egy törülközőbe csavarta, hogy eltakarja dús, barna fürtjeit, és

beugrott a műanyag matracra, majd miután középső ujját a paplan alól Wendy Thomasfelé mutatta, tökéletes mozdulatlanságba dermedt. Wendy Thomas az ajtóhoz lépett, ésfeszes karjait és lábait széttárva úgy zárta el az orvos útját, mintha egy hatalmas pók lettvolna.

– Jó napot – köszöntötte kedvesen a közeledő ifjú orvost. – Segíthetek valamiben?

Damen nem túlzott Kaufmannal kapcsolatban. Valóban többet ért, mint egyharmadosztályú műkövekkel kirakott tiara, vagy akár kettő is. Ha Wendy Anderson el



merte volna mozdítani a karjait az ajtóból, most megveregette volna a saját vállátdicséretképpen, hogy itt maradt.

– A Kensington lányokat fogom megvizsgálni. – Ugyan, minek? – kérdezte Wendy flegmán. – Már úgyis zöldség mind a kettő, nem? – Tessék?

– Mármint, az egyetlen dolog, amit tehetünk értük, az egy szép temetés, ugye? – suttogta Wendy határozottan. – Ideje továbblépni. – Amíg életben vannak, a remény sem hal meg, kisasszony. Most, ha megbocsát…Dr. Kaufman elkezdte áttörni Wendy barikádját. Éppen manikűrözött körmeit próbálta

lefejteni az ajtófélfáról, amikor megszólalt a csipogója. Utánanyúlt, hogy megnézze, kikeresi, de abban a pillanatban újra hívták, ezúttal a hangosbemondón keresztül.

– Dr. Kaufman, kérem, jelentkezzen a három-egy-egyes szobában. Kék kód.Az orvos egy szó nélkül elrohant, és utána a folyosók léptektől és a szállított újraélesztő

berendezések csörömpölésétől zengtek. – Ez közel volt – sóhajtotta Wendy Thomas, akit egy cseppet sem hatott meg a folyosó

másik végében zajló dráma.

– Mondjuk, azért jöhetett volna még egy kicsit közelebb is. – Elhiszed, hogy csak így lelépett? El sem búcsúzott – nyafogott Wendy Anderson,

miközben lassan felült, és kiroppantotta a nyakát. – Belehalok, ha még egy percig ebbenaz ágyban kell feküdnöm.

– Aha, tűnjünk el innen.A holttanteremben éppen óra volt, amikor Prue, Pam és Scarlet megérkezett. Scarlet

finoman kopogott, és Ms. Pierce behívta a látogatókat. Scarlet bedugta a fejét az ajtón, ésszerényen integetett.

– De jó újra látni téged – üdvözölte Ms. Pierce őszinte megnyugvással, ami feltűnőenúj volt a legutóbbi aggodalmaskodása után.

Maga a tény, hogy Scarlet visszatért, jó jelnek számított, nemcsak Scarletnek, hanem azegész osztálynak.

– Sziasztok – köszöntötte a társait Scarlet, majd a tanárhoz fordult, és megkérdezte: – Bejöhetnek a barátaim is? – Természetesen.Azzal Prue és Pam is besétált Scarlet után a tanterembe. Azonnal úrrá lett rajtuk a

nosztalgia, és ide-oda kapkodták a fejüket, tekintetükkel végigpásztázva a termet, az újdiákokat, a tanárt, a plakátokat és a régi padjaikat. Semmi sem változott, leszámítva azarcokat. No meg valahogy kisebbnek is tűnt a helyiség, mint amire emlékeztek.

– Miért jöttetek vissza? – kérdezte Csábító Polly, aki szemmel láthatóan kevésbérajongott Scarlet felbukkanásáért, mint a tanáruk, és fenyegetve érezte magát az idősebb

lányok jelenlétében. A többi diák is gyanakvóan és háborogva figyelte őket. – Ne aggódj. Nem azért jöttem, hogy még több bajt okozzak, hanem… – Meg kell találnunk a barátunkat, Charlotte-ot… – vágott közbe határozottan Prue. – Már megint – szólt be Lipó Liza. – Miért nem gugliztok rá erre a csajra, vagy

osztogattok szórólapokat? – Hallgass és figyelj ide, nagyszájú – szidta le Prue, aki azonnal visszatért régi jó

holttanos stílusához, és magához ragadta a vezér szerepét. – Nincs sok időnk. – Van olyan köztetek, aki a kórházból került ide? – kérdezte Pam nyugodtan.Ez általában tabu téma volt holttanon, mivel rengeteg feldolgozatlan érzelmet hozhatott

a felszínre. Pam Ms. Pierce-re nézett, hogy engedélyt kérjen a folytatáshoz, és a tanárnő bólogatva meg is adta azt. A nő átérezte a helyzet fontosságát, és lenyűgözte, mekkora

kockázatot vállaltak mindannyian a barátjukért. – Sajnálom – szabadkozott Pam –, de nagyon fontos lenne.



– Rendben van – mondta Scarlet. – Ki akarja kezdeni?A diákok összenéztek, de egyikük sem mert jelentkezni. Az idő múltával mindegyikük

arca elkomorult, hiszen visszaemlékeztek haláluk körülményeire, amit mindeddig mélyenmagukba zártak.

– Én a Melegágy szoliból jöttem – vallotta be Szoli Tilly, és arcára a bánat jelei ültek

ki. – Engem a legjobb barátnőm fiújának a házából hoztak be – folytatta Csábító Polly félig büszkén, és félig szégyenkezve, mintha csak egy papnak

gyónná meg a bűnét.Scarlet nem szívesen kavarta fel ezeket az emlékeket, de Ms. Pierce intett, hogy

folytassák. Fájdalmas folyamat volt, de előbb-utóbb egyébként is meg kellett volnatenniük, hogy továbbléphessenek. Ms. Pierce abban reménykedett, hogy

a vallomások nem elhamarkodottak, hiszen még mindig volt egy üres hely azosztályban.

– Én voltam a Hawthorne kórházban – mondta Blogger Bianca. – Tényleg? – kiáltott fel egyszerre a három lány, roppant izgatottan.

– Hát, oda is bevittek – folytatta Bianca. – Megpróbáltak intravénás véralvadásgátlókat beadni, de addigra olyan sok időt töltöttem a gép előtt, hogy már teljesen mindegy volt.

– Akkor nem a kórházban haltál meg? – kérdezte Scarlet leverten. – Attól tartok, nem – válaszolta Bianca sajnálkozva. – Én a kórházban haltam meg – szólalt meg Zöld Gary váratlanul a terem végében. – El tudsz minket vezetni oda? – kérdezte Prue.Gary Ms. Pierce-re pillantott, hogy engedélyt kérjen.

– Elkísérheted őket, de szükséged lesz egy kilépőcédulára – mondta Ms. Pierce, éselővett a fiókjából egy falemezt, amelyre a DUM SPIRO, SPERO 10 latin szöveg voltvésve.

– Hány fát kellett kivágni egy ilyen tábláért? – kérdezte Gary, aki a halálban semfordult el környezetvédő gyökereitől.

– Biztosan kevesebbet, mint amennyi egy koporsóhoz kell, humuszfejű – gúnyolódottPrue, és kirohantak a teremből.

10 Amíg élek, remélek (latin közmondás).





A látszat számít.

Sokféleképpen nézhetsz az emberekre. Felnézhetsz rájuk, lenézheted őket, és keresztül

is nézhetsz rajtuk. De elég néhány keményebb lecke az élettől, és megtanulhatod, hogy

valóban lásd is őket, ne csak nézd. Petula csak lefelé nézett, Charlotte-nak meg elege lett a

felfelé tekingetésből: pedig csak azt kellett volna tenniük, hogy önmagukba nézzenek, és

olyannak lássák a másikat, amilyen.



Charlotte és Maddy a teherliftben potyautaztak Damen, valamint a Petula csaknemélettelen testét koporsóként magába záró tárolókocsi mellett egészen a földszintig. Petulánkívül a kocsi tele volt tisztítószerekkel, felmosószettekkel, papírtörlőkkel, rongyokkal,vécépapír-gurigákkal és szemeteszsákokkal. Charlotte belegondolt, hogy ez nem valamiragyogó hely egy ilyen nemes személyiségnek.

Damen kigurította a kocsit a liftből, és a személyzeti bejáró lengőajtói felé vette azirányt. Az eszközt nem tervezték ekkora súly cipelésére, és érezte, ahogy a kerekek befordulnak, és alig lehet a szerkezetet kormányozni. Senkinek sem szúrt szemet a fiatal,erőlködő fiú a gondnokoverálban. A kórházban nem igazán jegyezték meg a kisegítő-személyzet tagjainak arcát, és Damen kínlódására sem figyelt fel senki, kivéve talán – legalábbis a fiú így képzelte –, a zsákban fekvő eszméletlen utasa, akit szállított.

– Bocs, Petula. – Damen minden alkalommal felszisszent, valahányszor a kocsi afalnak ütközött, vagy döccent egyet a pince padlójának repedésein.

– Ez nagyon brutál – kuncogott Maddy Petula tehetetlen fejének minden rándulásakor,és Charlotte-ot maga után ráncigálva megpróbálta tartani a parkolóba igyekvő Damenfutballista tempóját.

Damen áttolta a kocsit a hatalmas ajtókon, és leparkolt egy büdös, szürke konténer mellé, amíg sietve lekapta magáról az álruhát, és a szemetesbe hajította.Megkönnyebbülten szabadult meg a göncöktől, még ha csak rövid ideig hordta is. Nemolyan jelmez volt, amilyenbe kiskorában képzelte magát, de lehet, hogy a küldetése mégSupermanen is kifogott volna. A kocsit az autójához irányította, és miután körülkémlelt,kinyitotta az ajtót, és gyengéden beemelte Petula testét az anyósülésre. Aztán olyantermészetes pózba igazítgatta, amennyire csak lehetett.

Maddy és Charlotte behuppantak mögéjük a hátsó ülésre. Charlotte Petulára nézett, éseszébe jutott, amikor ő ült abban az ülésben, és „szeret – nem szeret”-et játszott, miközbenDamen karjaiba próbált lopakodni. Magában jót nevetett azon, hogy Petula mostugyanolyan láthatatlan Damen számára, mint amilyen ő volt. Ha történetesen nem fulladtvolna meg attól a gumimacitól, most biztosan a maró gúny végzett volna vele.

A becsukódó ajtó hangja felriasztotta Charlotte-ot, és ismét Damenre fordította atekintetét. A fiú beszállt a vezetőülésbe, majd megigazította a visszapillantó tükröt.Charlotte azt képzelte, hogy őt figyeli. Visszanézett rá, abba a meleg, szerető szempárba,amin még ennyi idő után sem tudta magát teljesen túltenni.

Gary pár perc alatt elvezette Pamet, Prue-t és Scarletet a kórházba. – Hahó! – kiáltotta Gary, amikor a lányok kezdtek lemaradni. – Erre gyertek. – Először még meg kell néznem valamit – mondta Scarlet, és a kórtermük felé sétált.Ahogy közelebb értek, Pam és Prue észrevette, hogy Scarlet egyre lassabban lépdel,

míg végül megállt pár méterrel az ajtó előtt.

– Mi a baj? – kérdezte tapintatosan Pam.Scarlet nem válaszolt. Nem tudta, mit mondhatna. Nagy volt a különbség aközött, amitlátni akart, és amire reális esetben számíthatott.

Mindenekelőtt, ott volt az az aprócska tény, hogy a saját teste hevert odabenn. Látottmár magáról béna képeket, amelyeket alvás közben készítettek róla, de azt végignézni,hogy talán az utolsó lélegzeteit veszi, mégiscsak sok volt. És ott volt még Damen. Talánmost is éppen Petulát babusgatja. Nem tudta, hogyan fogadná, ha Dament rajtakapja, és

bűntudata lett volna, ha a haldokló nővére miatt féltékenykedne. – Most nem szabad meghátrálni – figyelmeztette Prue. Pam és Prue lépett a szobába

először, hogy megtörje a jeget, Scarlet pedig szorosan követte őket.Damen sehol. Ez volt az első, amit Scarlet észrevett. Látta, hogy a cuccai még ott

hevertek, de ő eltűnt. Arra gondolt, talán hazaugrott zuhanyozni. Bár nagyon is fájt neki,hogy Damen így magára hagyta, annak azért egy kicsit örült, hogy nem Petulát ölelgette.



– Pfuj – sóhajtotta Scarlet, ahogy saját, élettelen testéhez lépett.Pontosan ettől félt. Még saját magához képest is sápadtnak tűnt, és törékenynek. A

karjába kötött infúziótól kirázta a hideg, és a szívmonitor csipogása annyira idegesítette,mint azok az elektromos szúnyogriasztók, amelyeket elvileg csak a tinédzserek hallanak.Látta a lába körvonalát a keményített takaró alatt, amely úgy tapadt a térdéhez és a

lábfejéhez, mint egy műszálas koporsólepel. Fura és kellemetlen tapasztalat volt úgy látnimagát, ahogy mások látják őt.Pam, Prue és Gary, hogy ne zavarják Scarletet, belopóztak a Petula ágyát körülvevő

függöny mögé, hogy ellenőrizzék a dolgokat. Aztán Scarlet egyszer csak meghallotta,amint barátainak elakadt a lélegzete, és ez visszarántotta a valóságba.

– Elment! – kiáltotta Pam a függöny túloldaláról. – Ne! – sikította Scarlet, ahogy a rátörő érzelmek szinte megfojtották. – Nem…

halhatott meg! – Nem – magyarázta Pam, és megragadta Scarletet a vállánál fogva. – Csak elment. – Mármint, valahová – folytatta Gary, és bizonyítékként elhúzta a függönyt, hogy

Scarlet is lássa az üres, párnákkal és törölközőkkel kitömött ágyat.

– De hát hova a pokolba mehetett? – mérgelődött Prue. – Ez is egy lehetőség – gúnyolódott Gary. – Ez rossz hír – mondta Pam. – A teste nélkül nem megyünk semmire, még ha meg is

találnánk a lelkét. – Mi van, ha, mondjuk, elvitték a testét? – kérdezte Scarlet idegesen. Olyan választ

csikart ki a többiekből, amit hallani sem akart. – Kik? – kérdezett vissza Prue határozottan. Nem akarta kimondani, ami

mindannyiuknak egyszerre jutott eszébe. Scarlet vajon a személyzetre gondolt, vagy talánazt hiszi, hogy Charlotte vitte el egy hosszabb körre Petula testét Maddy segítségével?

Nem tudták eldönteni, melyik lenne rosszabb. – Pam, menj le a hullaházba, és nézd meg, ott van-e? –parancsolta Prue, aki úgy

döntött, még nem hisz az ember-rablásos verzióban. – Én ugyan nem megyek! – jelentette ki Pam félénken.Abban a pillanatban Petula észrevett egy nyomot, amit csak Petula hagyhatott:

összegyűrt köpenyét a padlón. Elkezdett további jelek után kutatni. A lázlap is még az ágyvégében állt, és mivel nem volt lezárva, Petula hivatalosan nem hagyhatta el a kórtermet.Végül Prue felvette az asztalon heverő hajtoldatokat, és a bizonyítékot bemutattaScarletnek.

– Várj, ezeket biztosan nem hagyták volna itt, ha meghalt volna – mondta Prue. – Ugye?

Scarlet átsétált Petula ágyához, és megvizsgálta a póthajat. A helyiség úgy nézett ki,

ahogy a nővére szobája szokott festeni, mikor randi előtt sebtében átöltözik párszor, ésszanaszét hagy mindent. Scarlet ismeretlen árnyalatú alapozófoltokat ésszempillafestéknyomokat fedezett fel a párnán, és megérezte egy annyira szánalmas

parfüm illatát, amit csak egy – vagy inkább két – ember hordhat a világon.És akkor Scarlet meglátta a döntő bizonyítékot. Petula Hazatérés-báli ruhája is eltűnt. A

nővére vagy halott volt, és abban temették el, vagy… – A Wendyk – mondta ki Scarlet hangosan. – Ők vitték el. – De miért? – kérdezte Pam, hogy megbizonyosodjon róla, Scarlet komolyan gondolja.

– Hiszen alig él. – Mégis hová vihették? – folytatta Prue. – A Hazatérésre – válaszolta Scarlet határozottan, és a magasba emelte a

bizonyítékokat.



Scarlet azon töprengett, vajon Damen hogyan engedhette, hogy ez történjen. Hacsak…ő is vele nem volt. Scarlet hirtelen kétségbeesett. Szívesebben találta volna ott a holttestét,mint hogy Damen, aki azt ígérte, egy percre sem hagyja magára, Petulával legyen.

Ahogy Damen a Hawthorne Gimnázium felé száguldott, Petula feje minden egyeskanyarban úgy himbálózott résnyire kinyílt szájával, mint egy törött órainga. Damen

emlékezett, hogy exbarátnője korábban is ült már az autójában ilyen állapotban, de ezmost teljesen más volt. Rápillantott a lányra, aki olyan tehetetlenül dülöngélt, mint egy próbababa a törésteszten, és rájött, hogy már régóta nem volt hozzá ennyire közel – nemmintha erre vágyott volna. Bár Petula ült mellette, folyton-folyvást csak Scarlet jártDamen fejében.

Damen SMS-ben értesítette a fociedzőt, és szélsebesen terjedt, hogy úton volt a bálba – Petulával együtt. A diákok hatalmas lelkesítő táblákat rögtönöztek: a PETULA LÁBAÚJRA A RÉGI és a FELTÁMADOTT szövegeket festették fehér lepedőkre, majdfelaggatták őket a lelátók korlátaira. A ceremóniamester elkezdte átírni koronázási

beszédét, a pomponlányok pedig átismételték a Petula megbetegedése miatt kihagyottformációkat.

– Legyen akár élő, akár holt, Petulánál jobb csaj sosem volt? – szólt a régi változat, derövidesen egy újat költöttek a helyette:

– Te-jó-ég-ez-ma-ga-a-cso-da – szótagolta a szurkolókórus –, Pe-tu-la-lá-ba-új-ra-kla- fa! – A rigmus annyira hangosan zengett a lelátókról, hogy még Damen is hallott belőlevalamit, amikor befordult a parkolóba.

Szinte mindenki örült a hírnek, leszámítva Petula hazatérő riválisait, továbbá az idei bálkirálynő-választáson induló lányokat, akik egész évben a szavazatokért hajtottak.Amikor Petula kiszállt a versenyből, mindenki újra esélyhez jutott.

A visszatérésével viszont egyértelmű lett a diadala, hiszen a halál legyőzéséért bizonyára még többen szavaznak rá.

Ahogy Damen és Petula megérkezett, a parkoló sorompója automatikusan felnyílt aHawthorne királyi párja előtt, épp úgy, ahogy azelőtt. Damen elgurult az őrbódé mellett,és égnek álló hüvelykujjal üdvözölte az őrt.

– Rég nem láttam már – mondta kedvesen a régi ismerős. – Jó, hogy újra köztünk van. – Jó itthon lenni – válaszolta Damen, és vigyorogva hajtott tovább. Nem mondott igazat, de ez a kis hazugság eltörpült Damen valódi terve mellett. Bármit

megtett volna, hogy elvonja Petuláról a figyelmet. Szerencsére a lány mindig annyiragorombán viselkedett mindenkivel, hogy senki nem mert ráköszönni, vagy a szemébenézni. Damen nem is sejtette, hogy valaha még hálás lesz Petula modortalanságáért.

Egy fenntartott parkolóhelyen állt meg a vörös szőnyeg közvetlen közelében. Minél

kevesebbet kell sétálni, annál jobb. Kiszállt, és integetett a türelmetlenül várakozó fotósok hadának.Átsétált az autó másik oldalára, közben vigyázva arra, hogy teste minél inkább takarja

Petulát, majd óvatosan kiemelte az ülésből, miközben a lány feje a vállának támaszkodott.Megfordult, és úgy tartotta a karjaiban Petulát, mint a férj, amikor újdonsült feleségétemeli át a ház küszöbén. Damen engedte, hogy a fényképészek pár másodpercigvillogtassák a vakukat, a tömeg pedig kitombolja magát.

– El tudod ezt hinni? – dörgölte Maddy Charlotte arcába a Petulának és Damennek szóló ovációt. – Milyen klassz lehet nekik!

– Aha – helyeselt Charlotte. – Klassz.A fotósok szerint Petula széles vigyora és kikerekedett szemei nem voltak rá jellemzők,

de tudták, hogy ez egy nagyon fontos nap a számára. Nemcsak Dament nyerte vissza, de astátusát is a Hawthorne-bán. Damen közben valami mást szeretett volna visszakapni.



– Ne feledd – motyogta magában Damen, miközben az jutott eszébe, ha sikerrel jár,ezek a képek még nagy bajba keverhetik, amikor Scarlet visszatér. – Minden a teérdekedben történik.

– Hallottad? – bökte oldalba Maddy, ismét félreértelmezve Damen szavait. – Véglegdobta a kis barátnőjét a kómás nővéréért.

Charlotte értetlenül szemlélte az eseményeket. Pedig komolyan ez történik. Damen ésPetula újra összejöttek, és mint mindig, a rivaldafényben úsznak, mindenki imádja őket.Charlotte pedig, mint mindig, észrevétlenül, félretolva állt a háttérben.

Mindenki kérdésekkel bombázta Dament, akinek gondolkodni sem volt ideje. Abbanreménykedett, hogy Petula már ettől az első imádatrohamtól magához tér, de a lány megse moccant. Damen egy dologban biztos volt: nem ácsoroghat itt, tovább kell mennie.

– Nem nyilatkozunk, köszönöm – kiáltotta a fiú, és elviharzott a szőnyegen a lezártterület felé, ahol a jelöltek karneváli kocsijai álltak.

Az iroda mostanra hidegebb lett egy fagyasztóháznál. Petula átölelte Virginia apróvállait, és közel húzta magához a testét. Annyira idegenek voltak számára az ilyenönzetlen cselekedetek, hogy még azt sem tudta, milyen erősen kell valakit átölelni.

Virginia reakciója mindent elárult, ahogy a lány kényelmesen befészkelte magát Petulavéglegesen szőrtelenített hónalja alá, majd felnézett rá, és elmosolyodott. A kislányhirtelen sokkal kevésbe félt.

– Szomorúnak tűnsz – mondta Virginia. – Nagyon szeretnék elmenni a hazatérési bálba. Ez az én évem. – Honnan tudod? – kérdezte a lány gúnyosan, egyszerre bizonyítva szépségkirálynői

rátermettségét és gyors észjárását. – Megkented a zsűrit?Petula nem válaszolt, hanem kedvesen megszorította a lányt, amilyen erősen csak tudta,

amitől Virginia most először kuncogni kezdett.Isteni színjáték





Inkább őt, mint engem.

Azt mondják, a vígjáték olyan tragédia, amely valaki mással történik. Mások kárán

legtöbbször önvédelemből mulatunk, de mindennek van határa. A halál nem tréfadolog.

Most, hogy minden, amire vágyott, és amiről olyan nehezen mondott le, ott vonult el

parádézva az orra előtt, Charlotte kezdte azt érezni, hogy az egész egy kozmikus vicc -

amely rajta csattan.



A Wendyk lábujjhegyen osontak végig a kórházi folyosón, a leggyorsabb éslegkevésbé feltűnő kijáratot keresve. Szűk ruhájukban és magas sarkújukban kopogva nem

voltak éppen észrevehetetlenek, de nem volt más választásuk. Minél hamarabb át kellett jutniuk az iskolába, és az azonnali menekülésnél nem akadt jobb ötletük.

– Damen annyira ki fog akadni – suttogta Wendy Thomas.

– És akkor mi van? Nem fogok miatta lemaradni a bálról. – Na ja, végül is ő se nagyon gondolkodott, hogy otthagyja-e tök egyedül az élőhalott babácskáját.

Ebben a pillanatban az a lesújtott házaspár lépett ki az egyik kórteremből, amelyetDamen korábban látott. A feleség egy csinos masnit szorongatott, amit egyszer csak leejtett a földre, de gyötrő bánatában észre sem vette. A nő görcsösen zokogott, a férje

pedig átölelve támogatta. Az ügyeletes nővér útbaigazította őket a kápolna irányába. – Imádkozunk érte – próbálta vigasztalni őket a főnővér. – Részvétem. – Részvétem – szólt közbe együttérzőn Wendy Anderson, miután kihallgatta a

felnőtteket.

– Milyen megható – tette hozzá Wendy Thomas meglepő őszinteséggel.A lányok, miután gratuláltak egymásnak pillanatnyi könyörületességükhöz, visszatértek

a valóban súlyos problémához. – A szalag – vette észre Wendy Anderson irigykedve. – Kár lenne csak így a földön

hagyni. – Kár bizony – értett egyet Wendy Thomas. – Tökéletesen illik a ruhámhoz – folytatta Wendy Anderson. – A kék kiemeli a

szememet.A Wendyk szemügyre vették a szalagot, elgondolkodtak, és úgy döntöttek, nem lesz

könnyű elcsaklizni. A hawthorne-i váróterem mégsem olyan, mint a Bloomingdale próbafülkéi. De aztán, amint a kétségbeesett pár lassan eltávolodott a kápolna felé,lecsaptak rá.

– Ami az egyik lánynak szemét – kezdte Wendy Anderson. – Az a másiknak retró kiegészítő – zárta le Wendy Thomas, és cipője hegyes orrával a

levegőbe repítette a zsákmányt, amit Wendy Anderson belvárosi kiárusításokon edzettujjai ragadtak meg.

A Hazatérés bálkirálynőjelöltjei kezdték elfoglalni helyüket a felvonulókocsikon,miközben a Hawthorne gimi egykori diákjai fiatal lányaikkal együtt a kordonok mögüligyekeztek lencsevégre kapni a mostani királyi udvart. A kocsik valójában papírmasészobrokkal, színes vécépapírcsíkokkal és kartonokkal díszített autók voltak, de agimnázium diákjainak és a hazatérő öregdiákoknak tökéletes volt az illúzió. Ez volt az ő

karneváli menetük, még ha a szkeptikusok csak egy életre kelt, röhejes roncsderbit láttak is az egészben.A „szakis” jelölt, egy fodrásztanonc, hajszárító alakúra formázta a pickupját. Minden

egyes évben a szakisok mindannyian a saját jelöltjük mellett voksoltak, és az esélyekkeldacolva megpróbálták bejuttatni a Hazatérés királyi udvarába. Már hozzászoktak avereséghez, úgyhogy a puszta megjelenés is diadalt jelentett nekik.

Volt még egy különösen kihívón öltözött jelölt is, akinek a kocsija úgy nézett ki, mint ahelyi Victoria’s Secret kirakata. Természetesen a lány kísérője nem volt más, mint JoshValance. A fiút az iskolájával együtt gyűlölték a Hawthorne-ban, de ez cseppet semhatotta meg. Bármire hajlandó volt, hogy nagyközönség előtt szerepelhessen, még haéppenséggel utálta is a közönség.

Damen csúnyán nézett a párocskára, főleg Joshra. Minden, ami Petulával történt,igazából az ő hibája. Mégis ki az, aki képes egy eszméletlen lányt kidobni az autójából, és



magára hagyni? – gondolta magában. Petula nem sokszor érdemes mások együttérzésére,de Josh mellett igazi Teréz anyaként tündökölt.

A Wendyknek nem volt felvonulókocsijuk, csak két egyforma, vadonatúj, tűzpiroskabriójuk, amelyek még üresen álltak a parkolóban. Meglepően ízlésesen néztek ki, deannyira egyformák voltak, hogy a nézők azt hihették, szándékosan próbálják megosztani a

szavazókat, ezzel is bebiztosítva Petula számára a győzelmet.Petula is a visszafogott megjelenés mellett voksolt, leszámítva persze Corvette-je rikítórózsaszín fényezését. Sosem szerette, ha valami vagy valaki elvonja róla a figyelmet,

beleértve a saját kocsiját is, amelynek a színét gondosan ruhájának árnyalatához igazította.Damen beemelte Petula testét a kabrió ülésére, és mosolyogva foglalt helyet mellette,

miközben úgy tartotta a lányt, mint egy hasbeszélő a babáját. Megfogta a könyökét,megemelte, és integetni kezdett a kezével. Ahogy egyre inkább hatalmába kerítette afélelem, Damen izzadni kezdett az arcán feszülő bájvigyor alatt.

Mi lesz, ha Petula valóban meghal idekint? Az egészért ő lenne a felelős, ésvalószínűleg emberrablással és gyilkossággal vádolnák. Legjobb esetben „csak”

bűnrészességgel. Tiszta sor. A Wendyk bizonyára készséggel tanúskodnak majd ellene,

csak hogy megússzák, annak ellenére, hogy örömmel látnák magukat az újságok címlapján. Damen mindent elveszítene – a szabadságát, a jövőjét, és mindenekelőttScarletet.

Elképzelte, ahogy a híradó különkiadásában mutogatják a fényképét, a nézők pedig akészüléküket kérdeznék: Milyen ember képes ilyet tenni? A lelkiismereti tusa ellenéremost már nem fordulhatott vissza. Jelzett a sofőrnek, hogy elkészültek, és a menetelindult. Petula autója volt a sorban a legutolsó.

Charlotte és Maddy beszállt a hátsó ülésre, és a párocskát méregették. – Miért nem ugrasz be te is? – javasolta Maddy. – Nézd, mennyien vannak itt.Charlotte még soha nem látta Maddyt ennyire komolytalannak, ami azért volt meglepő,

mert a lány nem számított kifejezetten társasági lénynek, és nem volt az a kimondottérzelgős típus sem, akit meghat a hawthorne-i Hazatérés.

– Jó móka lenne – válaszolta Charlotte. Képtelen volt elrejteni izgatottságát. Teljesenletaglózta az élmény, hogy itt ülhet velük az autóban. A sikongó tömeg, a motorok zúgása,a dudaszó, a harsogó zene mind sokkal hangosabb, sokkal élénkebb volt, mint azt valahaképzelte. Egészen felvillanyozta.

Damen továbbra is a közönség kedvére lengette Petula karját, saját arcára pedig állandóvigyort ragasztott. Ahogy a kocsik köröztek, Charlotte-ot lehengerelte az éljenző tömeg ésa lelátókról dübörgő zene élménye. Már nem kellett elképzelnie, milyen lenne Damennelott lenni. Valóban ott volt. Akkor.

Charlotte már alig hallotta saját lelkiismerete hangjait.

Az egyetlen hang, amely áthatolt a zűrzavaron, a Maddyé volt. – Annyira elképesztő, hogy ezt az egészet érte teszi. Biztosan nagyon szereti. – Régen így volt – értett egyet Charlotte. – De azt hittem, annak már vége. – Te véget is vethetsz neki, Charlotte. Visszahozhatod Petulát és magadat is.A hangosbemondón keresztül minden lányt bejelentettek, amit udvarias taps követett.

Amikor viszont Petula autója közeledett a nézőtérhez, a tömeg teljesen megőrült.Charlotte Petula rivaldafényében fürdőzött, miközben beolvasták a lány

miniönéletrajzát – amelyet nyilvánvalóan maga írt az alkalomra:

PETULA KENSINGTON A HAWTHORNE GIMNÁZIUMVISSZATÉRŐ VÉGZŐSE.

KEDVELI A CSIVAVÁKAT, A BRAZIL GYANTÁT ÉS A SOKMAGVAS



ZSEMLÉVEL KÉSZÍTETT VEGABURGERT.

MEGVETI A NEGATÍV HOZZÁÁLLÁST, A BARNA ÉS A FEKETESZÍNT, KIVÁLTKÉPP, HA EGYSZERRE HORDJÁK ŐKET.

A SZURKOLÓKÓRUS ELNÖKE, AMELY A VEZÉRLETE ALATT ELNYERTE A

NEVES KÖRZETI DRUKK-DÍJAT. EMELLETT MÉLTÓSÁGGAL VÉGZETTEGYÉVNYI KÖZMUNKÁT: FELTŰRTE INGUJJÁT, ÉS KÁVÉFELSZOLGÁLÁSÁVAL, VALAMINT ASZTALTÖRLÉSSEL SEGÍTETTE

EMBERTÁRSAIT. GYÖKERESEN MEGVÁLTOZTATTA AZ ÖNKÉNTESEK MEGÍTÉLÉSÉT, CSÉSZÉNKÉNT TÖRÖLVE EL AZ ELŐÍTÉLETEKET. PETULATOVÁBBÁ KIHARCOLTA A HELYI ILLETÉKES SZERVEKNÉL A BÖRTÖN-ÉS

KÖZMUNKÁSRUHÁZAT ÉS KIEGÉSZÍTŐIK MEGÚJÍTÁSÁT.MS. KENSINGTON CÉLJAI MEGVÁLASZTÁSA ESETÉN: VISSZAADNIA REMÉNYT A KÖZÖSSÉGNEK, LÉTREHOZNI EGY DIVATMÁRKÁT,VALAMINT RÓLA MINTÁZOTT JÁTÉK BABÁKAT FORGALMAZNI.

Petula összes rajongója torkaszakadtából ordított, és, ahogyan arra számítani lehetett,teljesen elnyomták a többi jelöltet. Charlotte egyre nehezebben tudott uralkodni magán.

Olyan pillanat volt ez, amelyet Petula gondosan megtervezett, amiért élt. Annyiramagával ragadó, annyira elképesztően hízelgő, hogy képes visszarántani egy haldoklólányt a szakadék széléről, méghozzá remélhetőleg – Damen le merte volna fogadni – ahúgával együtt.

– Most vagy soha! – kiáltotta Damen Petula fülébe annyira hangosan, hogy Charlotte ésMaddy is hallotta.

Minden, amiről Charlotte csak álmodott, most szó szerint karnyújtásnyira volt tőle.Charlotte tekintete Maddy szemére tévedt: olyan csillogást, örömöt és ijesztő élvezetetlátott benne, mint azelőtt soha.

– Eljött a te időd, Charlotte – sarkallta továbbra is Maddy, most talán mégerőszakosabban. – Hallottad: most vagy soha!

Charlotte reménytelenül összezavarodva nézett Damenre és Petulára, majd újraMaddyre.

– De mi lesz Scarlettel? – kérdezte erőtlenül. – Ezzel mindenkinek szívességet teszel – folytatta Maddy. – Gyerünk. Most!A taps, a kiabálás, a motorok dübörgése, a fények és még a transzparensek is mintha

mind-mind Maddynek adtak volna igazat. A tömeg Petulát akarta, akárcsak Scarlet, ésahogy a dolgok álltak, úgy tűnt, Damen is így érzett. És Charlotte volt az egyetlen, aki ezt

megadhatta nekik.Lassan Petula felé nyújtotta a karját, és kezét a szívéhez érintette. – Charlotte! – kiáltotta egy kétségbeesett hang a pálya túloldaláról. – Scarlet! – harsogta vissza Charlotte, döbbenten figyelve közeledő barátnőjét.Charlotte elsőre nem tudta megmondani, Scarlet rá vagy Damenre haragszik-e, de

minél közelebb értek Pammal és Prue-val, annál egyértelműbbé vált. – Mit művelsz?! – sikította Scarlet.Charlotte-nak szinte elviselhetetlen volt látni a rémületet Scarlet és a csalódottságot

Pam és Prue arcán. Nem tudott megszólalni. Maddy, akit cseppet sem kavart fel a kiscsapat érkezése, a segítségére sietett.

– Jobb lenne talán a saját dolgotokkal foglalkozni – figyelmeztette az újonnan

érkezetteket, és Damen kezére mutatott, amellyel szorosan átölelte Petula derekát.Scarlet felnézett, és egyáltalán nem örült annak, amit látott.



– Ez… nem az, aminek látszik – dadogta Charlotte. – Nem vagyok testribanc. – Igazat mond – szólt közbe Prue. – Charlotte nem olyan. – Ő az – mutatott Pam Maddyre vádlón.Maddy végig mosolygott, miközben a lányok gyilkos pillantásokat vetettek rá.

Charlotte hallgatott.

– És ezt nekem mondjátok! – kacagott fel Maddy. – Nem én ülök ott Petula testérevadászva, hogy becserkésszem magamnak Dament. – De hát te mondtad – mondta Charlotte Maddynek. – Én csak segíteni akartam…Charlotte szavai nem igazán győzték meg a társaságot, hiszen még ő maga sem tudta,

miért is ment bele ebbe a helyzetbe. – Én jót akartam – hebegte. – Mégis kinek? – rivallt rá Scarlet. – Nekem vagy magadnak? – Nem ő kért tőled segítséget – szólt közbe Maddy úgy, hogy megjegyzését mindkét

lány magára vette. – Na, ne gyere ezzel – vágott vissza Scarlet, és körülnézett. – Mindig is odavolt… ezért itt.

– Ne olyan hevesen – állította le Pam. – Ez az egész Maddy műve. – Baromság – védekezett Maddy. – Charlotte már nagy lány. Nehogy már engem

okoljatok a döntéseiért!De Pam nem alaptalanul vádaskodott. Jelzett Prue-nak, hogy ideje előállni azzal, amit

tudnak. – Kaptam egy hívást – mondta Prue ravaszul Maddynek – az egyik ismerősödtől, nem sokkal azután, hogy Charlotte beteget jelentett.Charlotte megvonta a vállát, amivel csendben elismerte, mennyire röhejes kifogás egy

halottnak betegségre hivatkoznia. – A hívás egy feltörekvő kiscsillagtól jött, akit csaknem öngyilkosságba sodort a

bűntudata – vette át a szót Pam –, mivel a barátnője, Matilda, váratlanul elhalálozott,mialatt mindketten ugyanazért a sokat ígérő szerepért versenyeztek.

– Kiderült, hogy Maddy, mert így becézték, egy elfeledett Las Vegas-i gyerekszínészvolt… – folytatta Prue.

– A Bűn Varosa – jegyezte meg Scarlet. – És minden reménye ez a szerep lett volna – mondta Pam –, hogy visszatérjen a

rivaldafénybe. – Vissza? Mégis honnan? – szúrt oda Scarlet. – Soha nem hallottam róla. – Rábeszélte a barátnőjét, hogy használjanak Botox injekciót a hónaljukon, amit a

feketepiacon szerzett be – magyarázta Prue. – így elkerülhetik az izzadságfoltokat ameghallgatás alatt.

– Hatásuk színészkísérletekkel igazolt, állatokon soha nem tesztelték – szólt közbeScarlet teátrálisan. – Szóval beadták egymásnak a szert – folytatta Prue –, és pár órán belül Maddyn

jelentkeztek a botulizmus tünetei. Kiszáradt szájpadlás, kettős látás, légszomj,izomgyengeség. A teljes menü.

– Nem említette véletlenül a barátnője, hogy maga alá csinált? – kérdezte Scarlet, csak hogy bosszantsa Maddyt.

– Azt hallottam, megeshet az ilyesmi. – Kórházba került, és, természetesen, ki kellett hagynia a válogatást. A szerepet a másik

lány kapta meg – fejezte be a történetet Prue. – Maddy két nappal később belehalt aszövődményekbe.

– Nem értem – motyogta Charlotte. Több információt akart kiszedni Prue-ból. – Mirosszat követett el Maddy?



– A barátnője el sem akarta hinni – válaszolta Prue –, de a rendőrség megállapította,hogy a fecskendőt, amelyben túl sok volt a szerből, nem Maddynek, hanem neki szánták.A kis celebünk összekeverte őket, és ezzel megmentette a saját életét.

– Biztosan halálosan jó szerep volt – csipkelődött Scarlet.A tágas udvar ellenére Maddy fojtogatóan szűknek érezte

a teret. – Egy ilyen halál – tette hozzá Prue – örökre elkísér. – Meg kellett rontania valaki mást – mondta Pam –, hogy ő is… – A pokolba! – fakadt ki Maddy olyan reszelős hangon, mintha kavicsokat vacsorázott

volna. – Pontosan – jegyezte meg Prue. – Csak így tud előrelépni az ő világában.Charlotte megőrizte a nyugalmát, és szenvtelenül hallgatta, ahogy a pletykás kísértetek

felfedik a rejtélyt.Miközben a zsűri lelátója felé gurultak, mint valami természetfeletti bohócuszály,

Charlotte Scarletre bámult, aki Dament szuggerálta tekintetével, aki viszont Petulát és aCorvette fejtámláját szorongatta. Damen őrülten készült valamire, de sejtése sem volt,

pontosan mire. Charlotte szinte látta az elszálló időt, ahogy Scarlet és Damen pupilláiegyre tágultak és tágultak a tömeg növekvő hisztériája és saját szorongató kétségbeesésük miatt. Eleget hallott. Ideje volt tisztáznia magát. A tavalyi őszi bálon megszerzett lelki

béke és kiegyensúlyozottság tért vissza belé, amit, mint mindig, Pam vett észre legelőször. – Nem tűnsz valami meglepettnek, Charlotte – értetlenkedett Pam. – Nem is vagyok az – válaszolta Charlotte, amivel az összes lányt, Maddyt is beleértve,

letaglózta. – Már az elejétől sejtettem.Maddy lecsüggesztette a fejét, nem is azért, mert kiderült, hogy végig ő áskálódott

ellenük, hanem amiért egy olyan lány győzte le, akit szörnyen szánalmasnak tartott.Lebecsülte Charlotte-ot. Könnyű prédának vélte.

– Miért nem szóltál róla? – kérdezte Pam. – Megszabadulhattunk volna tőle. – Tartsd a barátaid közel – szavalta Charlotte –, de az ellenségeid még annál is

közelebb. – Spíler – motyogta Scarlet elismerően. – Meg akartad tudni, mire készül, mielőtt

közbeléptél volna. – Mielőtt Scarlet idejött, csak én voltam veszélyben – magyarázta Charlotte. – De

amióta felajánlotta, hogy velünk jön Hawthorne-ba, tudtam, hogy mindnyájunkat tönkreakar tenni.

– Az egészet előre kitervelte? – kérdezte Scarlet. – Nem teljesen – mondta Charlotte. – Kezdetben velem is beérte volna. De a hívás,

amit Maddy elhalászott előlem, Scarlettől érkezett – folytatta Charlotte. – Amikor rájött,

mit tervez Scarlet, hogy megmentse Petulát, sokkal nagyobb lehetőségre bukkant. – Szépen kiókumlálta, hogy Scarlet majd ott ragad holttanon, amikor tovább akar lépni – bólintott Pam, aki most már kezdett mindent világosan látni –, elfoglalva azt a helyet,amely nem neki volt szánva. Maddy mindenkit megakadályozott volna abban, hogytovábblépjen. Az egész osztállyal egy csapásra elbánik, Scarlet pedig sosem jut el hozzád.

– De amikor Scarlet megjelent – vette át a szót Charlotte – megváltozott a terv. – Felajánlotta, hogy segít – szólt közbe Pam. – Tudta, ha téged rávesz, hogy Petula

bőrébe bújj, azzal rajtad kívül Scarletet és Petulát is elintézheti. – Telhetetlen voltam – vetette oda Maddy. – Na és? Kövezzetek meg! – Megmentetted az életünket – jelentette ki őszintén Scarlet, amikor felfogta, mekkora

áldozatot hozott értük Charlotte. – És még annál is többet.

– Várj, te akkor azért jelentettél beteget, hogy nekünk jelezz? – rakta össze a történetetPam.



Charlotte egy mosollyal ismerte el az elmélet helyességét. – És azt is tudtad, hogy bármelyik utat ajánlja Maddy, én a másikat fogom választani –

mondta Scarlet. – Igen. A beteges ellentmondási kényszeredre játszottam – nevetett Charlotte. – Akkor az egész csak színjáték volt? – kérdezte Prue.

– A szomorkodás, meg a sóvárgás Petula teste után? – Nem teljesen – magyarázat Charlotte őszintén és kissé szégyenkezve. – Az, hogytudtam, Maddy mire készül, még nem jelenti, hogy nem estem kísértésbe. Azt kínáltanekem, amire mindig is vágytam. Nehéz volt ellenállni… és majdnem belebuktam.

– Csak a munkámat végeztem – recsegte Maddy. – Ne vedd személyes sértésnek. – Igazán roppant megható a sok szemétkedés után – sziszegte Scarlet. – Egyébként is, mi olyan nagy szám a jó cselekedetekben? – kérdezte Maddy. – Mire

vittétek vele? A telefon mellett gályáztok. – Egyesek szerint a jótett magában hordozza a jutalmat – válaszolta Charlotte. Belső

iránytűje újra a helyes utat mutatta, sőt pillanatnyilag éppen egy kis túlórát vállalt a lány. – A pokolba vezető út pedig – kontrázott Maddy – jó szándékkal van kikövezve.

– Majd küldj egy képeslapot, ha odaérsz – vetette oda Prue.Maddy nem látta értelmét, hogy tovább maradjon.Az első menetet elvesztette, de a harc még korántsem ért véget. Lesz még alkalma

kiérdemelni a szarvait. Vetett még egy pillantást Damenre és Petulára, ravaszul Scarletrekacsintott, és cselekedett.

– Ha Charlotte-nak nem akar visszatérni – robbant ki Maddy –, hát én akarok!Ezzel bevetette magát Petula testébe, amely olyan erővel kelt életre, mintha egy 10 000

voltos deíibrillátor csapta volna meg. – Állítsátok meg! – kiáltotta Pam és Prue reménytelenül, miután próbálkozásuk, hogy

megragadják Maddyt, kudarcba fulladt. Túl késő volt. Most nem volt szükség a másik fél beleegyezésére.

Petula teste lassan felegyenesedett az ülésről, és diadalittasan emelte karjait az őrjöngőtömeg felé.

– Visszatértem! – kiáltotta Petula, egyszerre fejezve ki a saját és Maddy legbensőbbérzéseit.

Damen is felugrott és kiabálni kezdett. Végül az ő terve is bejött. Egy másodperccelkésőbb úgy érezte, talán túlságosan is, mivel Petula megragadta az arcát, magához húzta,hogy egy hatalmas, nyálas-nyelves csókot adjon neki.

– Ne, Petula! – kiáltotta Damen. Megpróbálta távol tartani magától a lányt, de Petulanyelve ott kalimpált a szeme előtt a levegőben.

A tömeg az események hatására még hangosabban tombolt. Ez meghaladta a legvadabb

elvárásaikat is.Damen minden erejét összeszedve is alig tudta visszafogni a lányt. Mintha az ördög bújt volna belé. Scarlet kezdett teljesen kiakadni.

– Charlotte – sikoltotta –, csinálj valamit, kérlek!Mielőtt végig tudta volna gondolni, mit tesz, Charlotte beugrott Petula testébe, és az

utolsó pillanatban megakadályozta a csókot. Eszébe jutott, hogy akkor is egy autóbanültek, amikor először próbált bejutni ide. De ez most nem vezetésóra volt. Ahogy Markovannak idején helyesen jegyezte meg: „a most nem az a perc”. Petula megszállása pontosanolyan volt, mint amilyennek Charlotte elképzelte, és ettől teljesen bezsongott. Mintha avilág legdrágább üzletében vásárolhatna teljesen ingyen. Nem voltak határok. Mindenlehetségesnek tűnt.

A sikító tömeg, a viliódzó vakuk, a szurkolói rigmusok, a lapos has, a tökéletes cicik, aformás lábak, a feszes fenék, a testén feszülő ruha… az egész olyan volt, mint a DJ-



pultból dübörgő zene egy üres diszkóban. Mámorító, addiktív, átható. Mintha Petula lényeaz elismerésekből és az izgalomból táplálkozott volna. Egészen másként festett a világPetula szemén át nézve. Damennek igaza volt – ha valami képes visszahozni Petulát, az aHazatérés.

Kiderült azonban, hogy a legizgalmasabb dolog nem odabent, hanem Petula testén

kívül volt. Damen érintése. Érezte a fiú meleg kezeit Petula vállán és alkarján, amintszorosan, már-már erőszakosan tartja. Már régóta nem érezte a fiú érintését, és most, hogyújra megtörtént, csak arra tudott gondolni, mennyire hiányzott. Miközben Charlotte Petulaszemével látott, az ő fülével hallott, és a bőrén át érzékelt, valahogyan befurakodott aképbe Maddy ellenszenves kuncogása. Charlotte megfordult, hogy szembenézzen vele.

Bizonyos szempontból Maddy elérte, amit akart, nemde? – gondolta magában.Idecsalogatta őt. És végül is csak megszállta Petula testét.

– Na, milyen érzés gyönyörűnek lenni? – kérdezte Maddy, a nagy kísértő.Charlotte csendesen odalépett hozzá, mintha hálából át akarná ölelni.

– Ne izgasd magad, ezt a szerepet neked sosem kell majd eljátszanod – suttogtaCharlotte a szobatársa fülébe, és megpróbálta kilökni az árulót. Charlotte úgy küzdött,

mintha az élete függne ettől – ha nem is a sajátja, Petuláé és Scarleté mindenképp.Mialatt az autó a pálya körül haladt a színpad felé, Petula testét ide-oda rángatta

Charlotte és Maddy párharca. A megbabonázott tömegnek úgy tűnt, mintha Petula azenére bólogatott volna, és mindnyájan követték a példáját. Hamarosan az egész lelátó egy

pogózó és ördögvillákat mutogató tengerré változott, legalábbis amíg Charlotte ki nem penderítette Maddyt a kocsiból, mint a kidobóember a részeges kiskorút a kocsmából.

– Takarodj! – kiáltotta Charlotte, és megadta Maddynek a kezdősebességet.Petula teste hirtelen összecsuklott. Damen meglepetésében az utolsó pillanatban kapta

el, még mielőtt az autó csomagtartójának csapódott volna. Maddy elmenekült, Charlotte pedig követte, hogy minél messzebbre kergesse onnan.

– Pápá, te lúzer Lucifer! – gúnyolódott Scarlet. – Még találkozunk – szólt hátra Maddy vészjóslón, és eltűnt a tömegben.Charlotte nagy pacsit kapott Pamtől és Prue-tól, Scarlet pedig szorosan átölelte.

– Mi történt odabent? – kérdezte tőle. – Ne akarjátok hallani – mondta Charlotte. – Hát, annyi biztos, hogy jól elverted a flepnis, túlvilági hátsóját – dicsérte Scarlet. Újra

igazán büszke lehetett a barátnőjére. – És még azt hittétek, én vagyok nehéz eset! – viccelődött Prue, bár a többiek inkább

csak sóhajtoztak nevetés helyett.Miután mindannyian kissé lenyugodtak, Scarlet Char-lotte-ra nézett, és úgy döntött,

eljött az idő, hogy bocsánatot kérjen tőle.

– Sajnálom, hogy kételkedtem benned. – Rá se ránts – mondta Charlotte őszintén. – Nem is tudom, mi lett volna, ha nem jöttök utánam, csajok.

Scarlet átérezte Charlotte félelmeit. – Ráadásul – emlékeztette szerényen a barátnőjét Charlotte –, Damen az, akinek igazán

köszönettel tartozol. Tudta, hogy csak Petulán keresztül hozhat téged vissza. Rajta iselsősorban miattad akart segíteni.

Scarletnek eszébe jutott, hogy Damen a csóktól is visszatartotta Maddyt és Petulát. Nem akármilyen erőpróba.

– Biztosan nagyon szeret – tette hozzá Pam.Sokat jelentett Scarletnek, hogy a lányok támogatják, és nem hagyják csüggedni.

Mielőtt azonban elgondolkodhatott volna ezen, Petula bokáján megszólalt a hordozhatómonitor.



Damenen eluralkodott a pánik, de nem volt hajlandó meghátrálni. Már majdnemsikerült visszahoznia, és most már csak egy dolog volt hátra a tervéből, amibenreménykedhetett: a koronázás, amely most következett. Ha az sem segít, mindenképpen

befellegzett a lánynak. – Végigcsináljuk, ha az életembe kerül is – mondta Damen, miközben Petula monitora

arról tanúskodott, hogy egyre vékonyodó szálon függ a lány élete. – Vagy a tiedbe.Hirtelen a Wendyk tűntek fel, amint feléjük száguldottak sportkocsijukban. Petulaautója mellé érve látták, hogy barátnőjük nem áll a helyzet magaslatán.

– Add csak ide! – parancsolta Damen, és a Wendy Anderson nyakán feszülő szalagramutatott.

A lány gondolkodás nélkül odadobta, Damen pedig Petula bokája köré tekerte, hogytompítsa a szüntelen csipogást, amely úgy hangzott, mint egy tragikus végkifejlet felé tartóvisszaszámlálás.

– Seggfej! – sikította Wendy Anderson, amikor rájött, hogy Petula mindig megkapmindent, amit csak akar, még eszméletlenül is.

A szalag egy ideig a helyén maradt, de egyszer csak kirepült az autóból, és a porban

landolt. – Gyorsan! – kiáltotta hirtelen Scarlet, ahogy felfogta a helyzet súlyosságát. – Most

azonnal meg kell találnunk Petula szellemét.Charlotte felemelte a szalagot, és eltette a feledhetetlen este emlékeként.





Csak akkor érezheted a szeretet hiányát, ha egyszer már szerettek.

Ha egyszer már szerettél, a lelked sosem felejti el, még ha az eszed azt is szeretné. A

szerelem a DNS-ed részévé válik, benned él. Egyszerre tudás és érzés, amelyet szíved és

lelked legmélyén őrzői. Lehet áldás és átok is. A hiányát nem töltheti be semmi, nincs

gyógyír a szívfájdalmára, kivéve maga a szerelem, ha visszatér.



Gary Scarlet kórterme előtt ácsorgott, amikor Charlotte, Scarlet és Pam visszatért. – Hol az ördögben voltatok? – kérdezte mérgesen. – Vissza kell mennem. – Kösz, hogy megvártál – mondta Scarlet –, és vigyáztál rám. Újrahasznosítottad a

hitem.Gary elnevette magát, aztán felfedezte az ismeretlen arcot a bandában.

– Bizonyára te vagy az a híres Charlotte.Charlotte bólintott. Igazán tetszett neki a megszólítás. – Sokat hallottam rólad és az osztálytársaidról – válaszolta Charlotte. – Köszönöm,

hogy segítettél. – Megtaláltad a betegfelvételi irodát? – kérdezte Prue. – Ühüm – mondta Gary. – Felőlem mehetünk is.Scarlet bekukucskált a szobába, és a testére pillantott. Elég rosszul nézett ki. Már nem

csak Petula táncolt vékony jégen. – Indulhatunk – jelentette ki Scarlet, és követték Garyt az alagsorba.Séta közben Charlotte-nak és Scarletnek alkalma nyílt beszélgetni, és elrendezni a

dolgaikat, bár úgy tűnt, már nincs mit megbocsátani.

– Nem voltam veled teljesen őszinte a Hazatérésen – vallotta be Charlotte. – Hogy érted? – kérdezte Scarlet. – Mármint az elejétől fogva éreztem, hogy Maddy bajkeverő – magyarázta Charlotte –,

mégis rátapintott valamire, ami fontos volt nekem. Újra találkozni Damennel, és látniPetulát a Hazatérésen… még pár perc, és tényleg végigcsináltam volna.

– Csak az számít, hogy amikor döntened kellett – nyugtatgatta Scarlet –, azt tetted, amihelyes.

– Gondolom – mondta Charlotte. – De most többről van szó. – Hallgatlak.Charlotte nemcsak Scarletnek tett vallomást, hanem saját magának is.

– Megpróbáltam belenyugodni, hogy itt ragadtam – vágott bele, és hirtelen kicsitmegsajnálta magát. – Az iroda, a lakás, a vacak ágyak, a világítás, a liftek, mind csak amúlt árnyai, hogy legyen mibe kapaszkodnunk. Nem beszélünk róla, de mindannyiantudjuk ezt.

Scarlet egy pillanatra lehunyta a szemét. Együtt érzett Charlotte-tal a sorsa miatt, és bűntudata is volt, amiért ő visszatérhet az otthonába, az élők közé.

– Sosem fogok egyetemre járni, sosem leszek szerelmes, és soha nem megyek férjhez,Scarlet – folytatta Charlotte merengő hangon.

– Ha van olyan, aki itt is megtalálja a szerelmet, az te leszel – vigasztalta Scarlet.Charlotte apró mosolyt erőltetett az arcára.

– Próbáld meg így nézni a dolgokat – mondta Scarlet, hogy felderítse. – Sosem kell

lakbért fizetned, elválnod, és klimaxos sem leszel.Charlotte jót nevetett rajta. Scarletre mindig lehetett számítani, hogy felderítse.A lányok megálltak, és egymás szemébe nézve folytatták a beszélgetést.

– Talán ezért nem hív senki a telefonközpontban – tette hozzá Charlotte. – Mégmagamon is alig tudok kiigazodni, nemhogy másoknak osztogassak tanácsokat.

– Tudom, mire gondolsz – mondta Scarlet, ahogy visszagondolt arra, mi mindent tettmeg Damenért.

– Azt hiszem, abba belenyugodtam, hogy mindent elveszítek – jelentette ki Charlotte. – Viszont nem hiszem, hogy téged el tudlak engedni.

– Talán nem is kell – vigasztalta a barátnője. – Én biztosan nem fogok lemondani rólad.Charlotte tudta, hogy Scarlet komolyan gondolta. Bár most már különbözött az életük –

valójában mindig is különbözött –, de az őket összekötő erők erősebbnek bizonyultak azoknál, amelyek el akarták őket választani egymástól.



Petula és Virginia sztorizgattak, hogy elüssék az időt. Annyira jól érezték magukategyütt, hogy el is felejtették, még mindig az irodában vannak, arra várva, hogytávozhassanak. A mókának és vidámságnak ismét a folyosóról felhangzó trappolás vetettvéget.

– Valaki jön – jelentette ki Virginia. – Talán végre elmehetünk innen.

Petula is hallotta a zajt, de abból inkább arra lehetett következtetni, hogy valakik eszeveszetten rohannak, mintsem hogy egy nővér közeledik. – Talán – válaszolta Petula tűkön ülve.A hangok egyre közelebbről jöttek, mígnem már közvetlenül az ajtó mögött hallották

őket. – Ez lesz az – mondta Petula halkan, és megszorította Virginia kezét. – Ez lesz az – mutatta Gary, és megragadta a kilincset.Az ajtót olyan erővel szakították fel, mintha kommandósok törtek volna be rajta.

– Mi a… – Petula felsikoltott, ahogy egy rakás idegen vágtatott be a terembe, és a sor végén a húga.

– Petula! – kiáltotta Scarlet boldogan. Gyerekkoruk óta nem örült így a nővérének.

– Scarlet! – ordította Petula hasonló lelkesedéssel.A testvérek egymáshoz rohantak, de amikor megölelhették volna egymást, mindketten

elbátortalanodtak, és ölelésre tárt karokkal, tétovázva kerülgették egymást. – Elég sokáig tartott – vetette oda Petula, majd megakadt a szeme Charlotte-on. – Téged ismerlek – tapogatózott Petula. – Te vagy az a lány, aki az iskolában meghalt,

és visszajött, hogy kiszúrjon velem. – Charlotte – segítette ki Charlotte kedvesen.Egy pillanatra lenyűgözte, hogy Petula emlékszik rá.Az elismerése még most is sokat jelentett neki.

– De ha te itt vagy… – elmélkedett Petula Charlotte-ra mutatva –, akkor én halottvagyok.

– Nem teljesen – javította ki Scarlet, és együttérzően nézett a nővérére. – De… – Majdnem – fejezte be a mondatot Charlotte. – Azért jöttünk, hogy visszavigyünk – magyarázta Scarlet. – Vissza? Hová? – Vissza az életedbe – közölte Scarlet komolyan. – Vissza mindenkihez, akit szeretsz,

és azokhoz, akik… szeretnek.Virginia végig a szoba másik végéből, az íróasztal mellől szemlélte az eseményeket. A

maga módján megszerette Petulát, és örült annak, hogy ő már biztonságban van. – Te meg ki vagy? – kérdezte Scarlet a kislányt. – Miért is kellene az orrodra kötnöm?

– Látom, beszélgettetek a nővéremmel – nevetett Scarlet a lány modorán.Petula egy röpke mosolyt villantott Virginiára, amelyet rajta kívül nem látott senki.Büszke volt kis védencére, és arra, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen nagy hatást keltett.

– Minden oké – mondta Petula egy kis rejtett gúnnyal –, válaszolhatsz nekik. – A nevem Virginia – közölte a lány, és mindenkivel udvariasan kezet fogott. –

Örülhettek, hogy megismertetek.A lányok egyetértettek abban, mennyire fiatal és szép Virginia, amire Petula egy kicsit

irigykedett, viszont különös módon egyszersmind büszke is volt rá. A formaságok utánScarlet Petula fülébe súgta, hogy indulniuk kell.

– Na, elég a fecsegésből – jelentette ki Petula. – Ideje mennünk. Gyere, Virginia.Alighogy ezt kimondta, az iroda hátsó ajtaja kitárult, és egy slampos, idős nővér lépett

be, majd helyet foglalt az íróasztal mögött. Egy aktát tartott a kezében, amelyet kinyitott,és belenézett.



– Virginia Johnson – olvasta a nővér. – Van itt egy bizonyos Virginia Johnson?Mindenki döbbenten állt. Bár eltartott egy ideig, még Petula is felfogta, mi történik.

– Virginia – erősködött Petula. – Gyere velünk.A lány legszívesebben Petulához rohant volna, de ösztönösen érezte, mit kell tennie.

– Nem jöhet velünk – jelentette ki szomorúan Pam.

– O – sóhajtott fel Petula, érzelmektől megbicsakló hangon. – Petula – siettette Scarlet, de közben ő is a könnyeivel küszködött. – Ne. Ne. Ne. Ne. Ne. Ne. Kérem, ne! – könyörgött Petula. – Inkább én maradok

helyette.Scarlet még sosem látta Petulát ennyire önzetlennek. Még Pamet és Prue-t is

meghatotta, pedig ők már régen maguk mögött hagyták az érzelmeiket, valamint a gyászés a veszteség fájdalmát.

– Figyelj – mondta Prue gyengéden, de határozottan. – Ha nem indulunk azonnal,esélyed sem lesz.

– Kérlek. Félek – szipogta Virginia. – Szeretnék veled menni.Petula összeomlott. Pam és Prue vigasztalta, miközben ő a hideg, üres levegőt

csapkodta a karjaival, de sehogy sem tudta elérni Virginiát. – Virginia Johnson – ismételte a nővér egykedvűen.A lány tanácstalanul nézett Petulára, aki Virginia könnyei láttán összeszedte magát,

hogy a lehető legjobb tanácsot adja neki. – Minden rendben lesz – mondta Petula. – Jelen – szólalt meg végül Virginia, de le nem vette a szemét idősebb barátnőjéről,

mintha megerősítést várna tőle. – Bárcsak valahogy megvigasztalhatnám – szipogta Petula. – Ha adhatnék neki valamit.Charlotte odalépett Petulához, a zsebébe nyúlt, és átadta neki a szalagot.

– Add neki ezt – javasolta Charlotte. – Különben is, azt hiszem, az övé. – Köszönöm – mondta Petula igazán hálásan.Petula Virginiához sétált, és olyan szorosan ölelte át, mintha többé el sem akarná

engedni.Elővette a szalagot, és beletúrt Virginia hajába. Újra és újra végighúzta rajta a kezét,

majd laza copfba fogta, és tökéletes csomót kötött rá a királykék masnival. – Te mindig gyönyörű leszel – dicsérte a kislányt. Ennél nagyobb elismerés nem jutott

eszébe.Ismét átölelték egymást, és mindkettő a másik kedvéért megpróbált erős maradni.

– Örökké fiatal is maradok – viccelődött Virginia a könnyein keresztül.Petula zihálva sírt és nevetett egyszerre. Charlotte odalépett hozzájuk, és a nővérre

mutatott. – Itt az idő – mondta Charlotte.Mindannyian végignézték, ahogy Virginia a pulthoz sétált, kitöltötte a

dokumentumokat, és átvette a céduláját. – Merre kell most mennem? – kérdezte a lány ártatlanul.Virginia Charlotte-ra pillantott, és szemében meglátta az ismerős fájdalmat.

– Majd én mutatom az utat – jelentkezett Charlotte, és biccentett Petulának, jelezve,hogy most már nem kell aggódnia a kislány miatt.

– A barátnőm, Charlotte majd vigyáz rád – mondta Petula.Charlotte elképzelni sem tudta, hogy valaha is ezeketa szavakat fogja hallani Petula szájából. Úgy tűnik, a türelem valóban rózsát terem –

állapította meg magában. – Intézz neki VIP-ellátást.



– Úgy lesz – ígérte Charlotte. – Csak a legjobbat kapja mindenből. – Bárcsak veled maradhatnék – sajnálkozott Petula, és még egyszer, utoljára megölelte

Virginiát. – Egy nagyon okos embertől azt tanultam – válaszolta a lány –, hogy néha egyszerűen

bele kell törődnöd.

Petula elmosolyodott, integetett, és végül sarkon fordult, és elindult a kijárat felé Pamés Prue után. – Itt az idő, Virginia – figyelmeztette Pam. – El fogsz késni az órádról. – Óra? – Igen, Virginia. Odaát is van élet – mondta Scarlet, hogy egy kicsit felderítse. – És nem is annyira vészes – helyeselt Charlotte, és hálásan mosolygott Scarletre.Scarlet Pamhez és Prue-hoz fordult.

– Hogyan köszönhetném meg nektek? – Semmiség – válaszolta Pam. – Csak egy darabig próbálj meg a saját térfeleden

maradni, oké? – Találkozunk a rémálmaidban – ugratta Prue.

– Vagy inkább a tiédben – vágott vissza Scarlet. – Veled meg az irodában találkozunk – tette hozzá Prue, és integetett Charlotte-nak.Kevés idejük volt már hátra, és Charlotte elbúcsúzott Scarlettől.

– Ugye, tudod – kezdte Charlotte hogy sosem árultalak volna el? – Persze. – Fura volt – jegyezte meg Charlotte –, hogy amikor Petula testében küzdöttem

Maddyvel, még ha csak egy pillanatra is, de hallottam az érte tomboló tömeget, az őtestével éreztem, és az ő szemén keresztül láttam a világot.

– Nem kell magyarázkodnod nekem. – De ahelyett, hogy irigykedtem volna – folytatta Charlotte –, valójában örültem, hogy

én én vagyok. Öt folyamatosan bámulják, nagyítóval keresik rajta a hibát, ismeretlenemberek követik minden lépését, és ítélkeznek fölötte, és titokban mindannyian csak arravárnak, hogy egyszer elbukjon – tette hozzá Charlotte. – Nem ilyennek képzeltem. Petulaigazán kemény lány.

– Ki hitte volna? – mondta Scarlet megkönnyebbülve. Örült, hogy a legjobb barátnőjevégre békére és elégedettségre lelt. – Hogyan búcsúzhatnék el tőled újra?

– Nem kell – válaszolta Charlotte. – Tudom, hol talállak. – Ez most ígéret – kérdezte vigyorogva Scarlet –, vagy fenyegetés?A lányok összeölelkeztek, és egy nagy puszit nyomtak egymás arcára, ezzel is

megpecsételve a kettejük közötti köteléket, amelyről bebizonyosodott, hogy nemcsak azéletnél, hanem még a halálnál is erősebb.

Scarlet csatlakozott Petulához, aztán még egyszer visszapillantott Charlotte-ra ésVirginiára, és kisétált a szobából.





Mondani könnyű.

A beszéd ingyen van. Ha nem így lenne, akkor talán az emberek nem dobálóznának

olyan könnyen a „szeretlek” szóval, mint valami leértékelt vacakkal. Ha takarékoskodsz

az érzelmeiddel, ha a megfelelő pillanatban beszélsz róluk, még értékesebbek lesznek a

címzettnek, bármennyit kellett is várnia erre. A megfelelő kapcsolatban érdemes kivárni.

A probléma az, hogy sokszor annyira szeretnénk hallani, hogy valami eltörik odabent a

várakozás alatt.



Eljött a pillanat amikor a konferanszié a következőket mondta harsogó hangon amikrofonba:

– És a győztes… Petula Kensington!Petula lelke éppen akkor tért vissza a testébe, amikor bejelentették a győzelmét. A

nézőtéren akkora volt a káosz, hogy a tömegnek fel sem tűnt a változás, Damen viszontérezte, ahogy Petula megelevenedett. – Visszajöttél! – örvendezett a fiú. Megkönnyebbült, hogy nem kell egy zombit a

színpadra cipelnie, hogy átvegye a koronát, de azért tartott egy újabb nyelvestül. – És te is! – mondta Petula, majd megragadta a karját, és már indult is a színpadra. – Igazából én csak azért segítettem, hogy Scarlet visszajöhessen. – Épp most találkoztam vele. Valahol – mondta Petula. – Minden rendben. – Vissza kell mennem a kórházba! – Legalább kísérj fel a koronázásra. Egy perc az egész.Damen elnevette magát, bólintott, és felkísérte Petulát az emelvényre a dobogósokhoz,

valahogy úgy, ahogy egy zsoké vezeti a pompás telivért. Ezután végignézte, ahogy atavalyi királynő sietősen megkoronázta a lányt. A nézőtér tapsviharban tört ki. Petulavisszanyerte a koronát, amely ott virított kiszőkített, póthajas fején, ahová tartozott.

– Ó, mielőtt elrohannál… egyet az évkönyv kedvéért? – kérdezte Petula, és egyhatalmas csókot nyomott Damen ajkaira éppen a fotósok előtt.

Damen még csak nem is bosszankodott. Visszatért a jó öreg Petula. Tudta, mit akarnak a lesifotósok, és kiszolgálta őket. Petula átkarolta Damen nyakát, közel hajolt hozzá, és afülébe súgott valamit. A fiú ezúttal már menekülni akart előle, de megtorpant, annyirameglepte, amit hallott.

– Köszönöm – mondta Petula lágyan.A legőszintébb dolog volt, amit valaha Damennek mondott. A fiú úgy érezte, az ő

bűnei megbocsáttattak, és még inkább sietett Scarlethez.Amikor a futballcsapat kirohant, Petula eltolta magától Dament, és munkához látott;

egyedül pózolt a fényképészeknek a koronájával, gondosan ügyelve, hogy a mögötte állóWendyk egyszer se kerüljenek a képekre. Damen gyakorlatilag észrevétlenül osont ki.

Ám mielőtt kijutott volna, Josh ugrott elé, elállva az útját. – Szevasz, Dylan – üdvözölte lekezelően, és lagymatagon kezet nyújtott neki. – Csak

gratulálni akartam.Damen igyekezett megkerülni a fiút. Minden dühét háttérbe szorította a vágy, hogy

Scarletet újra a karjaiban tartsa.Ám Josh nem hagyta, hogy elmenjen.

– A barátnőd legalább tudja, hogyan kell nyerni. Bezzeg a ti tavalyi szánalmasvédekezésetek… – Hallottad már valaha – kezdte lassan Damen –, hogy a legjobb védekezés a támadás?Ezzel ökölbe szorította a jobb kezét, és úgy szájba verte Josht, hogy a fiú elterült a

földön. – Ne vedd zokon – tette hozzá még gúnyosan.Damen általában nem volt agresszív, de kiütni Josht, hát… fene jó érzés volt.Ahogy távolodott a pályától, egy ismerős arcot látott az ellenkező irányba szaladni.

Kiki volt az. Bizonyára megkapta a hírt, hogy Petula és szédítő ruhája végül eljutott aHazatérésre.

Petula nevét kiabálta, és még valamit, amit Damen nem érthetett a tömeg őrjöngése és a

nő örömkönnyei miatt.



Talán azt kiáltotta: „életben van”. Vagy azt, hogy „feltámadott”? Damen magábansomolygott gyengéd összeölelkezésük láttán, és úgy döntött, Petula esetében mindkétkifejezés helytálló.

A tömeg lelkesen ujjongott az eredményhirdetést követően is.Petula ellenőrizte a koronáját, megigazította, és akkor eszébe jutott egy jó tanács, amit

még Virginiától kapott.A kislány arra figyelmeztette, hogy a leköszönő királynők mindig bele akarnak rondítani az új királynő örömébe, ezért szándékosan ferdén teszik a fejére a koronát.

Behunyta a szemét, kis barátnőjére gondolt: tiszta szívéből és – ha lehet ilyet mondaniPetula kapcsán – leikéből koncentrált, hogy a győzelem öröme hozzá is eljusson.

Amikor befejezte a megemlékezést, lecsatolta bokájáról a monitort, amit a közönségbőlmindenki úgy értelmezett, hogy készen áll a bulira.

A lelátóról minden lány rajongó imádattal, egyszersmind irigységgel vegyes gyűlölettelnézte Petulát, aki tiszteletköre közben olyan lekezelően integetett és mosolygott, minthami sem történt volna. A Wendyket teljesen lenyűgözte a közönség érzelmeinek áradása.

– Biztos a kómadiétának köszönheti – találgatott Wendy Anderson alattomosan.

– Talán – mondta Wendy Thomas. – A következő bál előtt mi is kipróbáljuk.Petula hátrapillantott a Wendykre, akik sértődötten követték az autójukkal.Minden tökéletes volt, épp ahogy megálmodta.Damen belépett a kórterembe, és szorongva közelítette meg barátnője ágyát. A lány

mozdulatlanul feküdt, ami nem volt kifejezetten jó jel. Damen nem erre számított. Ahogyközelebb hajolt, érezte Scarlet leheletét a nyakán. Könnyebben vette a lélegzetet, mintkorábban. Még közelebb hajolt, és ajkát lágyan az övéhez érintette.

– Neked rúzsos a szád! – szólalt meg Scarlet csukott szemmel.Damen annyira megrémült, hogy hátrahőkölt az ágytól.

– Addig sem tudtál várni, amíg kihűl a testem, igaz? – kérdezte Scarlet, és lassankinyitotta a szemét.

– Scarlet! – kiáltotta Damen, és megragadta az arcát, hogy megcsókolja, utána pedighátralépett, hogy jobban szemügyre vehesse. – Nehogy még egyszer így magamra hagyj!

– Most már legalább tudod, milyen érzés nekem, amikor te az egyetemen vagy – válaszolta a lány vigyorogva, de még mindig kicsit kábultan.

– El sem hiszem, hogy megtaláltad! Ki gondolta volna, hogy Petulának is van lelke?Scarlet elnevette magát, és a fiúra nézett; barna szeméből csak úgy ragyogott a

boldogság, hogy újra együtt lehetnek. Damen még egy könnycseppet is hullatott. – Te sírsz? – Igen, de ez egy férfias könnycsepp. – Legközelebb majd férfias szemceruzával húzod ki a szemed, de én még azt sem

bánnám.Damen a kezei közé fogta Scarlet arcát. A mosoly eltűnt az arcukról, ahogy mélyenegymás szemébe néztek.

– Átadtad Charlotte-nak a csókomat? – kérdezte Damen. Hálás volt, amiért visszahoztahozzá Scarletet.

– Nem csókolózom lányokkal – válaszolta Scarlet, miközben tudta, mennyit jelentettek volna Charlotte-nak Damen szavai.

– Én viszont igen – mondta Damen, és gyengéden megcsókolta. – Tessék? Kockára teszem az életem, átmegyek a túlvilágra, hogy visszahozzam a

nővérem, és ennyi a hála? – Scarlet – kezdte Damen teljes komolysággal, és a hüvelykujjával simogatta a lány

hófehér arcát. – Igen?



– Én… szeretlek téged – mondta Damen minden egyes szót hangsúlyozva. – És majdnem meg kellett halnom, hogy ezt végre kinyögd? – súgta Scarlet a fülébe,

ahogy átölelte. – Én is szeretlek – válaszolta azután, és úgy csókolta meg a fiút, mintha azélete függött volna tőle.

Charlotte elkísérte Virginiát holttanra. Először átvágtak az általános iskolán, ahová

Virginia járt, majd az ismerős gimnázium szomszédos épületén. – Örülök, hogy legalább láthattam – szomorkodott Virginia a középiskola termeitnézve.

– Hát, igen – válaszolta kedvesen Charlotte, aki visszaemlékezett az itt eltöltött időre,és megpróbálta a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből –, de hidd el, nem is olyan nagyszám.

Virginia értékelte Charlotte tapintatát és érzékenységét, de látta a vágyakozó kifejezéstaz arcán, és sejtette, hogy nem volt hozzá maradéktalanul őszinte.

– Tudod, amikor a barátom, Pam először hozott ide, megpróbált megnevettetni, annyiraideges voltam – vigasztalta Charlotte Virginiát. – Azt mondta: nézd a dolog jó oldalát,többé nem kell a lábadat borotválnod.

Virginia jót derült a viccen, aztán rájött, hogy ő még sosem borotválkozott, és már nemis fog. De Charlotte annyira igyekezett, hogy Virginia a kedvéért elmosolyodott. Ahogy azelőcsarnok felé sétáltak a folyosón, Virginia mindenáron témát akart váltani, és meglátottvalamit, ami épp kapóra jött.

– Az ott te vagy? – kérdezte, és a Hawthorne büszkeségeit bemutató vitrin felé bökött. – Csak voltam – válaszolta Charlotte megbékélten.Charlotte megállt, hogy vessen egy pillantást a fényképéreés a gyászjelentésre, amely a sport-, retorika- és matematikaverseny-serlegek, valamint

az eddig végzett diákok évfolyamfotói között hevert, épp ahogy Scarlet mesélte. Afénykép alatt a következő szöveg állt: „Emléke örökké élni fog ezekben a termekben.”

Régóta nem látta saját magát, sem élve, sem pedig holtan, és most az jutott eszébe,mennyire fiatalnak nézett ki a képen, még ha egy percet sem öregedett azóta. Büszke voltrá, hogy a híres öregdiákok közé tették, bár ez valamiféle vicc is lehet. Nem tudhatta, demár nem is számított. Végül is megemlékeztek róla, ráadásul szeretetteljesen. Azújságcikk hamarosan elsárgul, a fénykép pedig bizonyára kifakul, de ez a többiekével isígy lesz. Charlotte itt volt, itt élt, ameddig lehetett. Egyelőre ennyivel is beérte.

– Úgy látom, nagyon fontos ember lehettél. Pomponlány, vagy ilyesmi? – kérdezteVirginia.

– Nem igazán – válaszolta Charlotte, majd rövid hallgatás után témát váltott. – Virginia, van, aki rövid, és van, aki hosszú ideig él, de minden élet fontos, és mindegyik véget ér egyszer. Ennyi biztos. Sok időbe telt, amíg erre rájöttem.

Virginia átölelte vékony karjaival Charlotte nyakát, és magához szorította. Charlottemár tudta, hogy igenis fontos ember volt. – Hé, elég jó erőben vagy. Hol voltál, amikor attól a gumimacitól fuldokoltam?Mielőtt Virginia rákérdezhetett volna, hogy miről is beszél, mindketten észrevették a

holttanteremből kiáramló fényt a folyosó végén. – Ez lesz az – mondta Virginia idegesen, és megszorította Charlotte kezét. – Ez bizony – erősítette meg Charlotte, és eszébe jutott, amikor magának is ugyanezt

mondta.Charlotte kézen fogva kísérte a lányt az ajtóig, és lenyomta a kilincset. Bekukucskált a

sötét tanterembe, hallotta a vetítő búgását, és látta a várakozó diákok körvonalait.Egyszerre érezte úgy, mintha csak tegnap, és mintha évszázadokkal ezelőtt járt volna ott.



Charlotte egy mozdulattal jelezte Virginiának, hogy bemehet, és a kislány átlépte aküszöböt – egyedül. Ahogy az ajtó bezárult, a kiszűrődő hangokból Charlotte tudta, hogyVirginia jó kezekben lesz.

– Üdvözöllek, Virginia. Már vártunk rád.





Mindannyian szeretnénk egy jobb helyre kerülni.

Nem számít, hogy fizikai életünkben akarunk-e jobb helyet magunknak: kilépni egy

tönkrement kapcsolatból, esetleg elkezdeni egy újat, vagy spirituális értelemben

gondolunk rá: mint létezésünk egy új dimenziójára, vagy a legrégebbi jó helyre

– a mennyországra. Charlotte egész életében, és egész halálában is, egy ilyen jobb hely

után kutatott, de rá kellett jönnie, hogy nem juthat sehová – hogy az a jobb hely mindvégig

ott volt benne. Megváltozott, és amivé vált, az egyértelműen értékesebb volt annál, amit

maga mögött hagyott.



Bármekkora személyiségfejlődésen ment is át Charlotte a Hawthorne-ba vezetőutazása során, ahogy baktatott vissza a dombra az erdőn át, magányosnak érezte magát.Biztosan tudta, hogy Dament, Petulát és gyerekkori álmait örökre kiverte a fejéből, ahelyükön viszont a jól ismert üresség tátongott. De talán csak a Markowal való találkozásamiatt félt. Végül is rengeteg dolgot kell megmagyaráznia. Például, hogy életeket sodort

veszélybe. Hogy hazudott, elhagyta a telepet, lógott a munkából. Mindent. Lehet, hogynagyon rosszul áll a szénája. Csak abban reménykedett, hogy Pam és Prue egy kicsitelegyengette az útját.

Ugyanakkor büszke volt az eredményeire, ami igencsak szokatlan volt tőle. Most már mindenki ott volt, ahová tartozott. Megszabadult Maddytől, és azáltal, hogy segítettScarletnek és Petulának, összehozta Virginiát a holttanos csoportjával. Csak idő kérdése,hogy ők is továbblépjenek. Annyi mindent hozott rendbe, hogy talán be tudná adniMarkovnak, hogy üzleti úton volt. Viszont, ha bűnhődnie kell, ám legyen.

– Örülök, hogy visszatért közénk – mondta Mr. Markov, amikor Charlotte elhaladtmellette, a saját asztala felé tartva.

– Én is örülök, hogy itt lehetek.

A munka a szokásos volt, leszámítva, hogy Maddy már nem dolgozott velük. Atelefonját kihúzták, és a zsinórt is rátekerték a készülékre, biztos, ami biztos.

Mindenki elfoglaltnak tűnt, és Charlotte komoran, leszegett fejjel sétált a helyére. Nemkészült még fel rá, hogy valamelyiküknek a szemébe nézzen. Amikor az asztalához ért,látta, hogy Prue és Pam nem telefonál. Csomagoltak.

Megbabonázta a félelem, hogy újra magára marad. Ez volt a büntetése, amiért amásodik esélyét is elpuskázta.

– Usher! – szólította az ismerős hang. – Látni szeretném az irodámban!Összeszedte magát, megköszörülte a torkát, és lassan Markov irodája felé sétált – a

Hang forrásához.Amikor végül is összeszedte a bátorságát, és belépett az irodába, egy férfit látott, aki az

ablaknál állt, háttal neki. Ahogy megfordult, azonnal felismerte. – Agy professzor! – Charlotte – mondta a férfi kedvesen. Ő is ugyanúgy örült, hogy viszontláthatja

tanítványát. – Merre volt eddig? Mit csinál itt? – Én végig itt voltam – válaszolta a férfi szigorúan, és a Charlotte asztala fölötti

kamerára mutatott. – Nem értem. – Végig figyeltelek téged.A lány szégyenében lehajtotta a fejét. Azok után, amik történtek, a gondolat, hogy a

tanára mindent látott, túlságosan is megalázó volt. – Próbára tettünk – magyarázta Agy –, de nem buktál el. – Nem? – kérdezte Charlotte. Teljesen össze volt zavarodva. – De olyan nagy volt a

kísértés. Majdnem… – Emlékezz vissza, azt mondtuk, a jó vagy rossz végkifejlet a döntéseink és a tetteink

következménye, nem pedig a szándékainké. – Kinek segítettem a döntéseimmel? – kérdezte Charlotte lehangoltan. – Egyetlen

hívást sem kaptam. – Scarlet volt a te telefonhívásod. Neki volt rád leginkább szüksége. – Hiszen majdnem mindenét elvesztette miattam. A nővérét, a barátját és az életét is. – Épp ellenkezőleg. Ezeket mind te adtad vissza neki.

– De hát… én sosem hallgattam senkire – hibáztatta magát Charlotte. – Azt tettem,amit akartam, nem azt, amit mondtak. Nem azt, amit mindenki jónak látott.



– Pontosan – mondta Agy professzor. – Nem azt tettem, amit magától tanultam – emlékeztette tanárát félénken a lány. – Azt tetted, amit a szíved jónak látott – dicsérte a férfi. – Így cselekednek az igazi vezéregyéniségek.Charlotte még most sem értette teljesen, mire akar kilyukadni Agy. Mintha a túlvilág

egyetlen hatalmas pszichoterápiás kezelés lett volna. Kezdte úgy érezni, hogy sürgősenszüksége van egy szabadnapra. – A továbblépés egyetlen célja, hogy másokon segítsünk? –kérdezte Charlotte

elkeseredve. – És mi lesz velem? – Néha a jótett valóban önmagában hordozza a jutalmat, Charlotte. Néha csak ennyi jut. – Bárki is nevezte ezt végső jutalomnak, az nem volt magánál – viccelődött Charlotte. – Azt mondtam, néha, Charlotte. Nem mindig.Charlotte már nem is figyelt rá igazán. Elindult a férfi felé,hogy átölelje, amiért nem kapott büntetést, és hogy megígérje, soha többé nem tesz

ilyet.Ahogy közelebb ért hozzá, Agy professzor a hátsó iroda felé tessékelte.

– Charlotte, te mindenkiről gondoskodtál. Ideje, hogy rólad is gondoskodjanak.Charlotte belépett a belső helyiségbe, ahol egy házaspár ült.

– Elég régóta várnak már rád – mondta a tanár. – Ami azt illeti, több mint tizenöt éve. – Szia, angyalkám – mondta a nő kísértetiesen ismerős hangon.A pár reménykedve állt fel, Charlotte pedig odarohant hozzájuk. Olyan erősen ölelték

át egymást, mintha össze akartak volna olvadni.A lány szíve, amely oly régóta vágyott szeretetre, végre életre kelt. Rájött, hogy olyan

hely után volt honvágya, amelyet mostanáig nem is ismert. – Charlotte – kezdte a tanár –, ők itt a szüleid. – Tudom – válaszolta Charlotte.

Documents

Tonya Hurley-Szellemlány2 Hazatérés