Trianon okairól

Ausztria-Magyarország felbomlásához és ezen belül Magyarország tragédiájához bonyolult okozati láncolat vezetett el. Az okok között kettő vált meghatározóvá: egy hosszú, évszázadokra visszatekintő folyamat és egy másik, összetett helyzet, amely az első világháború kirobbanása körül kezdett alakulni és aktuális hatalmi elképzelések, valódi és vélt érdekek határozták meg. A két szál 1918-ban összefutott, és kiváltotta a robbanást. A hosszú időtartamon belül mutatkozó társadalmi, nemzeti és hatalmi problémák nem vezetnek feltétlenül katasztrofális helyzetekhez, vagyis háborúhoz, zendüléshez, forradalomhoz, birodalmak eltűnéséhez, országok felbomlásához, mivel a problémákat feloldhatja a hétköznapi élet vagy kezelheti helyesen, a megoldást elősegítve a hatalmi szféra. Közép-Európa és benne Magyarország esete azonban nem tartozott e szerencsésnek mondható kategóriába. Európa e részén a birodalmi államtípus volt reprezentatív, és a nagy birodalmak - a török, az orosz, a Habsburg Birodalom - keretében számos "állam nélküli" nemzet élt. Ami a magyarokat illette, évszázadokon át fennálló önálló államiságuknak a török hódítás vetett véget, hogy azután felszabadításuk Habsburg-vezérlet alatt menjen végbe. A török uralom idején eltelt mintegy 150 év alatt a magyarságot súlyos demográfiai katasztrófa érte, úgyhogy a betelepedések és betelepítések következtében a hagyományos országtest lakossága – ebből a szempontból a birodalmakhoz hasonlóan – egyértelműen soknemzetivé vált, miközben jó ideig ekkor sem nyerte vissza önálló államiságát. Ez azt eredményezte, hogy a többi állam nélküli kisebb-nagyobb nemzethez hasonlóan a magyarok is elkezdték a harcot függetlenségük eléréséért. A nemzetek ébredésének nevezett korszak legfőbb célkitűzése a függetlenségért vagy legalább a föderatív berendezkedésért nemcsak érzelmileg, de a meghatározó történeti főirány szellemében is jogos volt, csakhogy kezdetektől fogva kísérte egy vele össze nem egyeztethető motívum, amely viszont magát a fő törekvés lehetséges sikerét is megkérdőjelezte. A szóban lévő kis nemzetek, amelyek önálló államiságot próbáltak kialakítani maguknak, meglehetősen nagy hatalmi étvággyal rendelkeztek, és szinte kezdettől fogva "nagy" államról álmodoztak. Nagy Lengyelország, nagy Románia, nagy Szerbia lebegett a szemük előtt, és a magyaroknak se jutott az eszébe, hogy az országuknak tekintett területen élő nagy és növekvő nem magyar nemzetek (horvátok, szlovákok) és nemzettöredékek (románok, szerbek, szlovének, németek stb.) hasonló jogairól gondolkodjanak. A politikai célokat tekintve hosszú ideig jelentős különbség mutatkozott a Habsburg Birodalom területén élő nemzetek, illetve a keretein kívül élők politikai vezető csoportjainak gondolkodásmódja között. A Habsburg Birodalom, majd az Ausztria-Magyarország keretében élő és működő politikusok nagy többsége lényegében véve egészen 1914-ig a birodalom belső szerkezeti átalakítását akarta elérni. Ezzel szemben Havasalföldön és Szerbiában már a 19. század első felében megfogalmazták nagyjából azokat a követelményeket, amelyeket majd a háború után valósíthattak meg. Dija Garasanin Nacertanije című dolgozata már szerb vezetés alatt akarta látni nemcsak Horvátországot (Szlovéniával egyetemben) és Boszniát, de a Bácskát és a Bánságot is. A frankfurti tanácskozásra kiküldött havasalföldi megbízott, Ion Maiorescu előterjesztésében román-magyar föderációról szólt, de azon az áron, hogy Erdélyt

a román félhez csatolják, és valamivel később Kossuthtal tárgyalva hasonló javaslatot tett Nicolae Balcescu is. Mindazonáltal az 1848. márciusi pesti forradalom kirobbanását követően a magyarokat nagy reménységek vették körül, mivel már megmutatták készségüket és kitartásukat a szabadságért vívott küzdelemben a Rákóczi vezette háború folyamán, majd az úgynevezett reformkorban az újítás és átalakítás bajnokaiként léptek fel. A remények nem sokáig tartottak ki. Miután világossá vált, hogy a magyar forradalmi vezető réteg az együttműködést és a lehetséges, felkínált föderációt nem akarja és nem fogja megfizetni azzal, hogy lemond akár Erdélyről, akár Horvátországról, sőt még az erdélyi román autonómia ígérete elől is elzárkózik, nemcsak a remények haltak el, de a horvát katonai fellépés, illetve az erdélyi román lázongás következtében voltaképpen belső polgárháborús állapotok keletkeztek. Mindazonáltal a magyar szabadságharc bukását sem kellett megvárni ahhoz, hogy külföldön eszmecsere kezdődjék a Párizsba követnek küldött Teleki László és különböző emigráns (lengyel, olasz, román) körök között, amely utóbbiak magyarokkal is megszaporodtak a bukást követően. Számos tervezet született ezekben az években, számos tanácskozás zajlott le, de az álláspontok nem sokat közeledtek. Balcescu a "Dunai Egyesült Államok" létrehozására irányuló, Magyarországot, Romániát és a délszlávokat felölelő tervezete továbbra is fenntartotta, hogy Erdélynek a román egység részévé kell válnia, míg Kossuth 1851-ben keltezett írása csupán Horvátország önállóságát ismerte el, míg a többi magyarországi nemzetnek, illetve nemzettöredéknek helyi autonómiát kínált fel. Magyar részről a legmesszebb a Klapka György által fogalmazott, Kossuth által végső formáiba öntött és 1862-ben aláírt tervezet ment el, amely "Dunai Államszövetség" elnevezés alatt széles körű autonómiákon alapuló társulásról beszélt. Csakhogy ekkor már meglehetősen késői volt az időpont ahhoz, hogysem jelentős politikai következményekkel lehetett volna számolni. A hazai magyar politikai vezetőcsoport már elkezdte egyengetni a kompromisszum útját Béccsel, miközben magának az emigrációnak minimálisra csökkent az esélye arra, hogy szavát és javaslatait érvényesíteni tudja. A Habsburg Birodalom népeinek közvéleményét azután az 1867-ben bekövetkezett magyar-osztrák kiegyezés mélyen átformálta. A Budához fűzött remények elfüstölögtek, mert egyértelművé vált, hogy a magyar politikai osztály többé nem érdekelt a birodalom belső szerkezeti átalakításában, mivel az csak az ő rovására mehetne végbe. Jóllehet a belső föderatív átalakulás gondolata Magyarország kivételével egyelőre mindenütt kitartott, sőt erősödött, a megvalósítást már nem a magyaroktól várták, hanem mind határozottabban Bécs felé fordultak. Efelé orientált a cseh Frantisek Palaczky, az ausztroszláv gondolat megfogalmazója, valamint követőinek tábora, továbbá a szlovák Milan Hodza, a magyarországi szerb Svetozar Miletic, a román Aurel Popovici, Alexandru Vaida-Voivod és a háború kitöréséig Take Ionescu is. A Bécshez fűzött elvárások különösen megszilárdultak, miután az osztrák trónörökös, Ferenc Ferdinánd értésül adta, hogy koncepciójának középpontját a birodalom autonómiákon alapuló föderatív átalakítása alkotja. Jóllehet megfelel a tényeknek, hogy a trónörökös elképzelései egyelőre meglehetősen ködösek maradtak, és megformált tervezetet valójában nem is produkált, ez nem volt különösebben zavaró, mivel tőle függetlenül is számos tervezet született, és úgy tűnt, hogy a megvitatásra és egyeztetésre van idő. A Szarajevóban eldördült lövés azonban nemcsak a trónörökös életét oltotta ki, de az említett reményeket is. Egyúttal azt is jelentette, hogy elfogyott az idő mind a birodalom, mind - azon belül - a magyarok számára. Mivel Bécsben a Ferenc Ferdinánd által képviselt ideának nem volt folytatója, a

szerb körök által mozgatott merénylő pontot tett Ausztria-Magyarország föderatív átalakításának gondolatára is. A merénylet mögött álló szerb katonai-politikai körök jól tudták, hogy mit cselekednek. Ettől kezdve Ausztria-Magyarország, illetve Közép-Európa és a Balkán térségében gyökeres és szerfelett gyors politikai átrendeződés ment végbe. Kezdetét vette az a rövid, mindössze néhány évre terjedő időszak, amelyben a kis- és nagyhatalmi érdekek szövevénye, az aktuális érdeklatolgatás vette át a főszerepet, hogy végül elvezessen az Osztrák-Magyar Birodalom felbomlásához. E folyamat azzal kezdődött, hogy két tehetséges cseh politikus, Thomas Masaryk és Edvárd Benes szakított az ausztroszláv gondolattal, és az állam föderatív átszerkesztése helyett a nyugati hatalmak segítségéhez kívánt folyamodni annak érdekében, hogy a Monarchia helyén önálló államokat lehessen kialakítani, élükön Csehországgal, amelyet azonban eleve meg akartak nagyobbítani a szlovákok lakta területtel: és más - német, illetve magyar népességű - övezetekkel. Mi több, kezdettől fogva arra törekedtek, hogy összeköttetést, úgynevezett folyosót vagy korridort létesítsenek a délszláv zóna irányába, részben, hogy így elérjék a tengert, részben, hogy Ausztriát és Magyarországot szeparálják egymástól. Példájukat azután számos olyan politikus is követte.' aki korábban Ferenc Ferdinánd Belvedere Körnek nevezett informális csoportjához tartozott. Átállt Milan Hodza, aki cseh mintára megszervezte a "Szlovák Maffiát", és aki majd 1918-ban jelentős szerepet játszott a túrócszentmártoni elszakadó nyilatkozat megformálásában. Take Ionescu kijelentette, hogy a még néhány éve megoldásnak tűnő autonómia többé nem jöhet szóba, Erdélynek Romániához kell tartoznia. A horvátok és a szlovének, akik eddig nem nagyon hallották meg Belgrád csábításait, most tárgyalni kezdtek a Szerbiával történő egyesülés feltételeiről. A szerb követ, Milenko Vesnic pedig már a háború kezdetén benyújtotta a követeléseket a nyugati kormányoknak, amelyek valamivel túl is mentek azon, amit végül a délszláv állam a békekonferencia döntései alapján elért. Felmerül a kérdés, hogy vajon ettől kezdve már fatalitásnak kell-e tekintenünk, ami majd 1918 őszén és azt követően bekövetkezett? A kérdésre nem lehet biztonságos választ adni, mert kiszámíthatatlan, hogy mi történik akkor, ha a nemzeti követeléseket megfogalmazó cseh, szlovák, lengyel, román, szerb stb. követelmények nem találnak megértésre Nyugat- Európában és az Amerikai Egyesült Államokban. Mindenesetre úgy tűnik, hogy Ausztria-Magyarország számára a történelem még tartogatott néhány kegyelmi évet. Elvileg legalábbis még mindig volt némi mozgástér, lépéslehetőség, elsősorban azért, mert a nagyhatalmak e kérdésről egyelőre nem döntöttek. Kétségtelen, hogy az emigránsok, és elsősorban Masaryk és Benes elég gyorsan eljutott magas értelmiségi és sajtókörökhöz, mi több, bejutott néhány főhivatalba is (főként a külügyminisztériumokba). Az sem vitás, hogy az említett körökben egyre több megértéssel találkoztak, mindazonáltal a közép-európai gyökeres átalakítás gondolata 1918 tavaszáig sehol sem vált hivatalos kormánypolitikává. Bécs esélyét átmenetileg megnövelte Károly császár és király különbékére tett javaslata, ezt azonban jelentősen lerontotta, hogy a javaslatot tettek nem követték. Miután a francia kormány Károly levelét 1918 márciusában publikálta, Ausztria-Magyarország rendkívül nehéz helyzetbe került Németországgal szemben, amelynek ettől kezdve minden követelését kénytelen volt teljesíteni (egységes vámhatár, közös hadsereg). Háborús körülmények között és a német fenyegetéssel a feje felett aligha kezdhetett bele bármiféle belső átalakításba.

Közben a Habsburgok és – kiemelten – a magyarok bűneivel kapcsolatos vádak mind nagyobb teret kaptak Párizsban, Londonban és már Washingtonban is. Ezek között voltak a valóságnak megfelelők, amelyek a jogmegvonást érintették a nemzetek és nemzettöredékek esetében, jelentős részük azonban messze elrugaszkodott a valóságtól. A magyarság ellen folytatott propaganda két tartóoszlopának mondható az az állítás, amely szerint magyar nemzet nincs is, mivel egy szűk magyar uralkodócsoport, a mintegy 10 000 főre taksált úgynevezett "arisztokrácia" nyomta el egy évezreden át a nemzetiségiekből összetevődő, illetve részben nagy nehezen elmagyarosított és mindvégig szolgaságban tartott parasztokat, illetve hogy ugyanez a magyar csoport vitte bele a világot a háborúba saját imperialista céljait követve. Az elsőként említett formula oly sikeres volt Párizsban, hogy a béketárgyalások során egy magas rangú külügyi tisztviselő a szövetségesek nyilvánossága előtt is megpróbálta felhasználni. Ez az abszurditás azonban nem volt hosszú életű, mivel a brit miniszterelnök azzal válaszolt, hogy amennyiben e tételt a magyarokra nézve elfogadnák, akkor többé francia nemzetről sem lehetne beszélni. Ezzel szemben a Tisza István rovására megfogalmazott másik vád nagy jövő elé nézett. Nyugat-európai szerzők, olykor még csak nem is az igénytelenek sorából, nemrégiben is emlegették Tisza elsődleges felelősségét a háborús provokációért. Nem tagadható, hogy a magyar miniszterelnök végül hozzájárult az ultimátum elküldéséhez, valamint a Szerbia megbüntetését célzó hadjáratban való részvételhez is, ám jó ideig kitartó ellenkezése okán semmiképpen sem viselhette az elsődleges felelősséget a háborúért. Egyébként a rágalmak kitalálása és forgalmazása ekkoriban már nem ismert határt. Ezek körében a leggroteszkebb talán az volt, amely szerint a magyarok egyik bűne, hogy született sármjuk okán mindig, mindenütt meg tudják szerettetni magukat, amiből az következik, hogy szóba sem szabad állni velük. Benes fogalmazásában egyébként minden magyar imperialistaként tűnt elő: és teljesen mindegy volt, hogy Tisza Istvánnak, Károlyi Mihálynak, Kun Bélának vagy Horthy Miklósnak hívták. Noha e vádaknak és rágalmaknak kétségtelenül volt foganatja, ez még mindig nem volt elegendő ahhoz, hogy maguk a nagyhatalmak is végrehajtsák a saját fordulatukat Ausztria-Magyarország ügyében. Még mindig meg lehetett volna maradni annál, amit Wilson elnök csak nemrégiben hirdetett meg, vagyis követelni lehetett volna az ország, belső autonómiákon nyugvó átalakítását, ahogy ő 14 pontjában tette: Ki lehetett volna tartani Lloyd George ugyancsak nemrégiben tett nyilatkozata mellett (Fölszólalás az Alsóházban - 1918. február 5.), amely szerint a szövetséges és társult hatalmaknak semmiféle követelésük nincs Ausztria-Magyarországgal szemben. Bár ilyen vagy hasonló kijelentést a francia kormány nem tett, 1918 márciusáig, vagyis az említett Károly-levél publikálásáig Georges Clemenceau miniszterelnök passzív maradt. 1918. március elején azonban történt valami, ami az említett nyilatkozatokat, illetve a francia passzivitás: új meglátásba helyezte. Megkötötték a német-orosz békeszerződést, és ez megpecsételte a keleti szövetséges, Németország nagy ellenlábasa eltávolodásának néhány hónappal korábban elkezdődött folyamatát. A nyugati szövetségesek azzal az új helyzettel találták szembe magukat, hogy a német nyomást Keleten többé semmi sem ellensúlyozza, mivel Oroszország e feladatot többé nem tudja, de nem is hajlandó ellátni. Erre az új helyzetre reflektáltak, amikor 1918. május végén, június elején, többnapos tanácskozás eredményeként lényegében eldöntötték, hogy utat nyitnak Ausztria-Magyarország felszámolásának, és a helyén kialakítják a kis nemzetek övezetét, amely - remélhetőleg - eléggé erős lesz ahhoz, hogy felfogja a német nyomást és eléggé nacionalista, hogy semlegesítse a bolsevik eszmék áramlását. Megegyeztek abban, hogy támogatják Lengyelország újjászületését, a csehek és a szlovákok, valamint a délszlávok együttes önálló

államának megteremtését. A brit és a francia politikusok azt kérték, hogy az utóbbiról az olasz szövetséges miatt, akiknek elígértek olyan területeket, amelyekre a leendő délszláv állam is igényt tart, és akiknek egyébként sem áll érdekükben egy erős balkáni állam megalakulása, csak az USA tegyen hivatalos nyilatkozatot. A tanácskozást követő elismerő nyilatkozatok áradatában ez a szereposztás valóban megjelent. Romániáról viszont egyelőre szó sem esett, tekintettel arra, hogy a román kormány fegyverszünetet, majd békét kötött a központi hatalmakkal. A francia történészek utólag szinte sohasem mulasztották el megemlíteni, hogy a békekonferencia nem boncolta fel Ausztria-Magyarországot, hanem csupán jóváhagyta, amit annak népei végrehajtottak. Mi az igazság e tétel körül? A békekonferencia valóban nem hozott határozatot arról, hogy Ausztria-Magyarországnak meg kell szűnnie, és annál is kevésbé tette ezt, mivel megnyitása idején, 1919 elején ez az állam már valóban nem létezett. Elsőként maguk az osztrák képviselők mondták ki "Német Ausztria" önállóságát, majd követték őket a többiek. Ezzel szemben a nagyhatalmak döntései, illetve a fegyverszünet idején tett lépései nélkül a végeredmény legalábbis nehezen, de szerintem tulajdonképpen egyáltalán nem képzelhető el úgy, ahogyan de facto kialakult. 1918 késő tavaszától kezdve a szövetséges hatalmak számos eszközzel elősegítették Ausztria-Magyarország és azon belül Magyarország felbomlasztását. Maguk az említett elismerő nyilatkozatok óriási felhajtóerőt jelentettek, mivel az osztrákok és a magyarok kivételével mindenki meg lehetett győződve róla, hogy a leendő győztesek mellettük állnak, és kívánságaikat, ha nem is mindenben, de lényegében ki fogják elégíteni. E diplomáciai segítség mellett több alkalommal katonai segítséget is nyújtottak. Ez azzal kezdődött, hogy a szövetséges Keleti Hadsereget kétfelé bontották, egyik része benyomult Szerbiába, a másikat Dunai Hadsereg néven Románia felé vezényelték, hogy lehetőséget nyújtsanak ennek az államnak a hadviselés újrafelvételére és arra, hogy az utolsó, még éppen lehetséges pillanatban hadüzenetet juttasson el Berlinbe. Mivel így sikerült a német fegyverszünetet valamivel megelőzni, Románia ismét helyet foglalt a szövetséges, nota bene, a győztes táborban. A későbbiekben a békekonferencia még két vonatkozásban nyújtott Romániának katonai természetű segítséget. Részben azzal, hogy a Gyenyikinnek szánt és már útjára indított hajórakomány fegyvert átirányította Iasiba, részben pedig azzal, hogy az odesszai támaszpont felszámolását követően az egységek egy részét a keleti román határra vezényelte. Az utóbbi lépések nagymértékben elősegítették a román hadsereg magyarországi előnyomulását. A konferencia ezen túlmenően számos esetben ugyancsak beavatkozott a leendő Csehszlovákia, illetve Románia javára a kiürítési parancsok, valamint a semleges zóna kialakítására vonatkozó döntés formájában. Mindezt tetézte még a konferencia szerkezetének és működési elveinek kialakítása, ami ugyanis lehetetlenné tette a tervezett békeszerződések érdemi megvitatását a vesztesekkel. Ők csak a végeredménybe lettek beavatva, és jogaik addig terjedtek, hogy észrevételeket tehettek a békeszerződés egyébként már kész szövegére. A magyar pozíciót vélhetően rontotta, hogy az osztrák kérdést jóval előbb letárgyalták, mint amikor a magyarra sor kerülhetett, valamint hogy a késlekedés miatt a magyar békeszerződés utolsó vitájában az USA már nem vett részt. 1919 májusában a brit külügyminisztérium akadályozta meg, hogy a Tanácsköztársaság megkapja a meghívót a tárgyalásra, holott az már úton volt. E meghívóhoz mindenesetre nagy elvárásokat aligha lehetett fűzni, mivel a bolsevik kormánnyal, amely ellen éppen intervencióra készülődtek Párizsban, aligha kötöttek volna bármiféle alkut. 1920 márciusában viszont, amikor a magyar békeszerződés ügyére a londoni tanácskozáson felkerült a pont, az amerikaiak nem azért nem jelentek meg Londonban, mert a béketervezeteket ab ovo nem fogadták el, és ezért a tanácskozást szabotálni akarták, hanem

azért, mert arra a londoni nagykövetet hívták meg, akinek - ellentétben a párizsival - nem volt a tárgyalásra felhatalmazása és nem kapta meg a párizsi követnek megküldött utasítás másolatát sem. Ezen a tanácskozáson mindenesetre egyértelműen a francia álláspont győzedelmeskedett, szemben a szerződés revízióját kívánó brit és olasz nyilatkozatokkal. E győzelem hátterét illetően annyit lehet biztosan tudni, hogy Lloyd George miniszterelnök álláspontját a külügyeket vezető Curzon nem osztotta, és hasonló helyzetbe került Francesco Nitti olasz miniszterelnök is, akit még olasz diplomaták is megtámadtak a magyarokkal szemben mutatkozó engedékenysége miatt. Sejteni lehet viszont a háttérben a közel-keleti angol-francia olajvitát, amelyben a francia kormány éppen e napokban tett jelentős engedményt a britek javára. A trianoni békeszerződés tehát elkészült, és hiába mondott le a magyar delegáció vezetéséről Apponyi Albert, hiába jelentette ki Teleki Pál külügyminiszter, hogy a maga részéről nem képes és nem hajlandó annak aláírására, a békeszerződésnek nem volt alternatívája. 1918-1920-ban ugyanis Magyarországnak nem volt számottevő szervezett hadserege, a környezetében területi várományosokkal volt körülvéve, Ausztriát is ideértve, és nem támaszkodhatott egyetlen nagyhatalom aktív segítségére sem. Úgy tűnt, hogy a párizsi békekonferencia végrehajtotta a nagy feladatot, és a soknemzeti birodalom helyén segített lábra állítani több nemzetállamot. Ausztria és Magyarország esetében valóban ezt tette, még ha az előbbit kissé, az utóbbit nagymértékben meg is csonkította, egyébként azonban több, az előzőnél jóval kisebb soknemzeti államot fabrikált. Ha Ausztria-Magyarország nem is volt képes a jellegének megfelelő belső szerkezeti átalakítás végrehajtására, ő legalább nem konstituálta magát nemzetállammá, amit viszont sorra megtettek az új államok, annak ellenére, hogy az általuk egységbe vont állam soknemzeti lakóinak jókora része ezzel messzemenően nem értett egyet. A több millió ukrán, fehérorosz és német, aki a lengyel állam polgára lett, nem tekintette magát lengyelnek, a szlovákok mélyen csalódtak az új államban nekik juttatott lehetőségekben, a még rosszabbul kezelt németekről, magyarokról és kárpátukránokról (ruszinok, rutének) nem is beszélve, és nem volt más a helyzet a romániai magyarok és más nemzettöredékek vagy a délszláv államba integrált horvátok, szlovének, bosnyákok, macedónok esetében. Sokáig szerették a cseh-szlovák, illetve a délszláv konglomerátumot homogén etnikumnak tekinteni, a történelem azonban mára bebizonyította, hogy erről már akkor sem lehetett szó, amikor a szóban lévő egységeket kialakították. Ettől természetesen az új államok még tanulhattak volna Ausztria-Magyarország kudarcából, de nem tanultak. Pierre Renouvin a versailles-i békerendszerről írt tanulmánya végén röviden összegzi a francia és az amerikai bírálatokat, amelyek a békékkel kapcsolatban közvetlenül aláírásuk után hangzottak el. Az Assemblée Nationale vitájából két képviselő Közép-Európára vonatkozó felszólalását abban összegzi, hogy szerintük a Duna-medencében a békék a gyenge államok sorát hozták létre, amelyek együttesen egy olyan "lyukat", ma azt mondanánk: hatalmi vákuumot alkotnak, amely kiváló lehetőséget kínál arra, hogy Németország töltse be. Mint jól tudjuk, e szkeptikusoknak lett igazuk.