Történeti földrajz - tájvédelem - tájtervezésgeography.hu/mfk2001/cikkek/Ilyes.pdf · 2012. 3. 10. · Ilyés Zoltán: Történeti földrajz… 2 Interdiszciplináris kapcsolatai

Földrajzi Konferencia, Szeged 2001.

1

TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ - TÁJVÉDELEM - TÁJTERVEZÉS (ALKALMAZOTT TÖRTÉNETI FÖLDRAJZI MEGKÖZELÍTÉS)

Ilyés Zoltán1

Bevezetés

A történeti földrajz keretében végzett komplex, történeti mélységű kultúrtáj-vizsgálat, a kultúrtáj kialakulásának feltárása, jellegzetes arculatát fenntartó tényezők, mechanizmusok számbavétele adalékként, egyfajta „segédtudományként” hozzájárulhat a tájvédelemhez ill. tájtervezéshez. A társadalmi-gazdasági folyamatok figyelembevételével lehetőség nyílhat ajánlások, tervek elkészítésére a hagyományos gazdálkodási formák ill. a kultúrtáj szerkezetét biztosító folyamatok fenntartása érdekében. A kelet-közép-európai térség európai integrációba való bekapcsolódása felveti egyes – mára jórészt teljesen átalakított – agrártájak extenzív használatának szükségességét. Ezen térségek tájrehabilitációja, művelésági átalakítása, féltermészetes állapotának megteremtése nem nélkülözheti a történeti földrajzi vizsgálatok eredményeit sem. E tekintetben tehát nemcsak a történelem, a helytörténet, tágabban a nemzeti önismeret gazdagodik a történeti földrajz által, hanem lehetősége nyílik arra, hogy az a földrajz más résztudományaival együtt helyet kapjon a tájvédelem, a tájtervezés és a településfejlesztés komplex háttértanulmányokat igénylő munkájában. Az alábbiakban az alkalmazott történeti földrajz módszereit és perspektíváit szeretnénk bemutatni.

Történeti földrajz A történeti földrajz a táj egykori állapotáról ad, a tájtényzők időben és térben változó

kapcsolatának felismerésén és magyarázatán alapuló leírást (Somogyi S. 1988). A jelenorientált geográfiának és történeti földrajznak egyaránt a táj a vizsgálati tárgya. Helmut Jäger szerint az általános földrajz és a regionális földrajz ismert felosztása érvényes a történeti földrajzra is, tehát koncepciója szerint hasonlóképpen vizsgál mint a jelenorientált geográfia, azzal a különbséggel, hogy az előtérben nem a földfelszín mai, hanem korábbi jelenségei állnak (Jäger, H. 1969).

E megközelítésmód szerint a történeti földrajz egy olyan geográfiai diszciplína, amelyet nem helyezhetünk egy szintre a földrajz olyan ágaival, mint a település vagy a gazdaságföldrajz. A történeti földrajz a maga teljességével felöleli az általános földrajz és a regionális földrajz ágait. Így például beszélhetünk történeti agrárföldrajzról, mely a termőföld korábbi tulajdoni és művelésági felosztásával, a határstruktúrák kialakulásával foglalkozik (Becker, H. 1998).

A múlt geográfiai viszonyainak kutatása által a történeti földrajz alapja lesz a legtöbb történettudományi szakágnak és egyes természettudományos diszciplínáknak. Ez megfordítva is igaz, hiszen ezek az egymás módszereit és eredményeit kölcsönösen megvilágító tudományok lényegesek a történeti földrajz számára. A történeti földrajzot szoros kapcsolatok kötik össze a hely-, jog-, gazdaság-, agrár- és társadalomtörténettel, az ős- és középkortörténettel, régészettel, a helynévtudománnyal és a történeti néprajzzal ill. antropológiával. Fontos érintkezési pontjai vannak a vegetációtörténettel és a talajtannal.

1 Dr. Ilyés Zoltán, főiskolai adjunktus, Eszterházy Károly Főiskola, Földrajz Tanszék, Eger, [email protected]

Ilyés Zoltán: Történeti földrajz…

2

Interdiszciplináris kapcsolatai révén a történeti földrajz különböző, egymástól kölcsönösen függő tudományok szövedékébe ágyazódik (Hard, G. 1973).

A történeti földrajz empirikus tudomány, túlnyomóan reduktív módszerekkel, azaz bizonyos recens táji jellegzetességekből korábbiakra következtet. Ez a történetileg visszatekintő (retrospektív) módszer egyben jelenorientált is. Egy táj a múltból a jelenre hagyományozódott arculatának fejlődéstörténeti magyarázatáról van szó, mely azonos a kultúrföldrajz genetikai-fejlődéstörténeti módszerével. A történeti földrajz tehát egyben genetikus szemléletű is: a táj kialakulását, múltban létezését/változását magyarázza.

Módszere retrogresszív, a múlt geográfiai viszonyait rekonstruálja. A történeti földrajzi kutatás a fiatalabb jelenségektől a régebbi stádiumok irányába lépeget. A retrogresszív módszer segítségével sikerülhet egy táji keresztmetszetet a múlt egy bizonyos időpontjában rekonstruálni. A keresztmetszeti (egy bizonyos múltbeli időpillanat geográfiai viszonyait, problémáit vizsgálja, állapotot rekonstruál) és a hosszmetszeti (közvetlenül a táj történetét, fejlődéscentrikusan vizsgálja) vizsgálati mód összakapcsolása vezet a tájtörténethez. Mindkét fent említett vizsgálati módban megközelítőleg azonos súlya van a formális, a funkcionális és a genetikus szemléletmódnak, de az egyes esetek különbségei (hatótényezők, forrásanyag, vizsgálati preferenciák stb.) egyiket vagy a másikat jelentősebb szerephez juttatják.

A történeti földrajz tipológiai módszere, azon a tapasztalaton alapul, hogy bizonyos táji fejlődésszinteknek bizonyos formák felelnek meg. A komparatív módszer a jól áttekinthető és megfelelő történeti forrásanyaggal rendelkező tájak kutatásának eredményeit hasonló, de elégtelen dokumentumokkal rendelkező struktúrák vizsgálatához használja fel. Ide tartozik pl Mortensen analógia módszere, mellyel kelet-közép-európai tapasztalatok segítségével közelebb jutottak ÉNY-Németország településföldrajzi problémáinak megoldásához. (Frisnyák S. 1990; Hard, G. 1973; Jäger, H. 1969).

Kultúrtáj, történeti kultúrtáj Az emberi beavatkozástól mentes, megműveletlen tájat természeti tájnak vagy Fodor

Ferenc és Dékány István nyomán nyerstájnak (Dékány I. 1924), az ember által különböző mértékben átalakított tájakat H. H. Stahl nyomán humanizált tájaknak, elfogadottabb terminussal, Ratzel nyomán kultúrtájaknak nevezzük. Több tudomány is alkotott tájfogalmat és a földrajz tudománytörténetében időben és térben különböző hangsúlyú volt a táj természettörténeti és/vagy társadalomtörténeti kategóriaként való megközelítése (Marosi S. 1980; Stahl, H. H. 1992). A modern és széleskörben elfogadott megközelítés szerint a táj hosszú természettörténeti és rövid, de igen hatékony gazdasági, társadalomtörténeti fejlődés eredménye (Pécsi M. 1972). Más megfogalmazásban a tájat természetes és antropogén tájalkotó tényezők építik fel, ahol az ember tájátalakító hatását, annak gyakorisága, erőssége és gyorsasága miatt különleges hely illeti meg a tájalkotó tényezők között (Csorba P. 2000). A tájvédelem terminológiájában a tájátalakítás mértéke alapján megkülönböztetik a természeti-, kezelt-, megművelt, szuburbán-, és urbán tájakat (Kerényi A. 1997).

Szociálgeográfiai nézőpontból a kultúrtáj az antropogén földrajzi tényezők legmagasabb integrációs foka. A kultúrtáj az eredeti természeti tájból, a társadalom ill. a társadalmi csoportok alapfunkciói kiépítésével jön létre (Berényi I. 1997).

Hugo Hassinger a kultúrtájon a „szellemi és anyagi kultúrmunka földfelszíni eredményét“ érti. Értelmezésében a kultúrtáj magán viseli lakói szellemi rendszerének hatásait ( esztétikai elképzelések, nyelvek, nemzetek, vallások és államba szerveződött közösségek). Hassinger szerint az állam nyelve, a jogrend, az igazgatási- és gazdasági szervezetek fontos tájképformáló „államfunkciók“ (Hassinger, H. 1937, idézi Wirth, E. 1979). Uhlig definíciója


3

szerint a térnek az emberi közösségek által történő huzamos és látható befolyásolása és használata vezet a kultúrtáj kialakulásához (Uhlig, H. 1967, idézi Wirth, E. 1979). A tájat használó társadalom szociális rendszerén és individuális tájértékelésén túl (pl. birtokjogi viszonyok, a földterületek adásvétel vagy bérbeadás kapcsán pénzben is kifejezett értéke és hierarchizálása stb.) az etnokulturális jellegzetességek (népek, népcsoportok, vallások stb.) is meghatározóak (Wirth E. 1979; Cole, J. W. - Wolf, E. R. 1974).

A kultúrtáj megjelenésében a legszembetűnőbbek az emberi településállomány és a gazdasági tevékenység különböző formái (mezőgazdaság, bányászat, ipar, közlekedés). A kultúrtáj nem stabilis, állandóan változik, átalakul (Berényi I. 1997).

A történeti földrajzi és tájvédelmi, tájesztétikai szempontokat egyaránt érvényesítő definíció szerint a kultúrtáj az ember egzisztenciális, társadalmi, gazdasági és esztétikai szükségletei szerint „berendezett“ és ahhoz alakított természeti tér, amely az idők folyamán egyre nagyobb területekre terjedt ki, állandóan változott és változik, valamint állandóan átformálták és a jelenben is formálják. A kultúrtáj ma egy funkcionális és különböző olykor ellentétes (ld. emberi tájhasználat versus a táj regenerálódása) folyamatokból felépülő összefüggésrendszernek is tekinthető, mely optikailag érzékelhető pontszerű -, lineáris - és felületi elemekből áll. A történeti kultúrtájon egyrészt a múltból áthagyományozódott (vagy teoretikusan rekonstruált) tájat értjük (pl. középkori kultúrtáj), másrészt a „tegnapi kultúrtáj“ is történetinek tekinthető, melybe már ma vagy holnap beavatkozunk (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998).

A történeti kultúrtáj időbeli dimenziója alapvetően az adott területen uralkodó társadalmi-szociális-kulturális viszonyoktól függ. Komplexitása miatt nehéz egy adott évszámmal lehatárolni. A többek által javasolt 1850 körüli időpont azért nem tartható, mert Európában nem mindenütt egyszerre kezdődött az ipari társadalmak kialakulása és az intenzív ipari-bányászati tájformálás. Másodsorban az iparosodás-városiasodás előrehaladása ellenére főleg Kelet-Közép-Európában sokáig megmaradtak olyan rurális térségek ahol a társadalomszervezet, a gazdálkodás konzerválódása, az üzemszervezeti, agrotechnikai innovációk hiánya hosszú ideig fenntartotta a történeti kultúrtájak formálódásnak hatótényezőit. Harmadsorban az ipari forradalom után keletkezett történeti ipari és bányászati tájak is történeti kultúrtájaknak tekintendők. Összeségében a történeti kultúrtáj elemeinek tekintendők mindazon elemek, amelyek a mai feltételek közepette már nem vagy csak lokálisan, mintegy zárványszerűen, anakronisztikusan alakulnak ki tipikus formájukban. Jäger a történeti kultúrtájak formálódásnak időbeli lehatárolásához az 1940-es éveket javasolja, amivel nagyvonalakban egyetértünk, kiegészítve azzal, hogy a Kárpát-medence nagy részén az 1950-es évek végi, 1960-as évek eleji kollektivizáció jelenti ezt a határpontot (Jäger, H. 1987; Denzer, V. 1996). Több rurális térségben az 1989 utáni reprivatizáció a hagyományos határstruktúrák és történeti kultúrtájelem formáló erők részleges újjáéledését eredményezte (Pozder P. - Ilyés Z. 2000).

A történeti kultúrtájat mint az aktuális kultúrtáj részét a történeti kultúrtájelemek és alkotórészek alkotják. Ezek lehetnek reliktum és perzisztens elemek egyaránt. Mindkét tájelem csoportot a történeti idők gazdasági-szociális viszonyai, valamint az akkor uralkodó esztétikai elképzelések határozták meg. Ezek a mai feltételek közepette már nem, vagy csak kis mértékben alakulhatnak ki, tehát legtöbbször egyértelműen elkülöníthetők az aktuális kultúrtáj elemeitől. A modernizáció megkésettsége, a paraszti üzemszervezet és -tájhasználat konzerválódása azonban bizonyos történeti kultúrtáj-elemeket máig éltet, azok megtartják eredeti funkcióikat (perzisztens elemek). A történeti kultúrtáj más elemei mára elvesztették funkcióikat (reliktum elemek). Természetesen előfordulhat, hogy egy elem reliktum és perzisztens formában egyaránt előfordulhat (pl. földművelési teraszok). A fentebbi


4

megkülönböztetés érvényesítésével elkülöníthetünk tradicionális- illetve reliktum-tájakat2 (Denecke, D. 1985).

Dietrich Denecke nyomán ótájnak vagy tradicionális tájnak (Denzer: tradicionális tér -Traditionsraum) nevezzük azokat a területeket, ahol a települési-, gazdálkodási és szociális struktúra különösen konzervatív és tradicionális jellegű. Az ilyen területeken az eredeti táj és a hagyományos kultúrtáj részletei is megmaradtak. Történeti földrajzilag ezek olyan élettereknek tekinthetők, amelyeket csak csekély mértékben formáltak át, modernizáltak és betekintést nyújtanak a régebbi kultúrtáji, -agrártáji fejlődésbe. Itt túlnyomóan a történeti kultúrtáj perzisztens elemei jelennek meg, az antropogén morfológiai elemek is a hagyományos módon fejlődnek tovább (Denecke, D. 1985; Denzer, V. 1996; Ilyés Z. 1998b).

A tradicionális tájaktól elkülönítendők a reliktumtájak, melyeket már nem hagyományhű módon művelnek, de a gazdálkodás extenzívvé válásával (pl. áttérés a földművelésről a legelő- és erdőgazdálkodásra, felhagyott ill. rekultivált montanogén tájak) máig megőrizhetnek egy sor a korábbi tájhasználatra utaló tértagoló reliktumformát. A reliktumtájak másik csoportját képezik azok a területek, ahol a társadalmi-szociális változásokkal megszűnt a kultúrtáj formálása, de egyes elemei "palimpszeszt-szerűen" utalnak a régi tájhasználatokra (Denzer, V. 1996; Hard, G. 1973; Ilyés Z. 2000b; Radulescu, N. A. 1969; Stahl, H.H. 1992).

1. ábra. A történeti kultúrtáj kutatásának interdiszciplináris vonatkozásai(Haversath, J.-B.

1994 nyomán Ilyés Z. 1998b)

Természeti földrajz Történeti földrajz (geomorfológia, hidrológia, (történeti kultúrföldrajz, történeti éghajlattan, talajtan; tájökológia) agrárföldrajz) 6 6 Botanika 4 A történeti kultúrtáj 3Kulturális antropológia (etnobotanika) természeti aspektus: felszín- agrár-, (ökológiai antropológia, Zoológia 4 formák, klíma, talaj, ipari-, gazda- kultúrökológia) (etnozoológia) vegetáció, állat- sági-, közlekedési-,3Szociológia Medicina 4 világ, víz- szociális-, települési- 3Néprajz (etnomedicina) rajz tér: társadalmi aspektus Demográfia 4 kutatása 3 Nyelvészet 5 Történettudomány

(történeti ökológia)

2 Quasten és Wagner különbséget tesz a nagyobb kiterjedésű (kultúr)táj-elemek (pl. hegyek, dűlők, erdőségek, települések) és a kisebb kiterjedésű (kultúr)táj-alkotórészek ( pl. dolinák, magányos fák, sövények, pingók, források, tavacskák) között. A perzisztens, tehát a megváltozott társadalmi-gazdasági struktúrák ellenére máig élő elemeket áthagyományozott, tradált reliktumoknak nevezik, míg a stabilizálódott, funkciótlanná vált elemeket fosszilis reliktumoknak (Quasten, H. - Wagner, J. M. 1997).


5

Mind a tradicionális táj, mind a reliktumtáj a történeti kultúrtáj fogalmával fedhető le, melynek kutatása a természet- és társadalomtudományok interdiszciplináris együttműködésével valósítható meg (1. ábra). A történeti kultúrtájban fellelhető, az évszázadok folyamán változó emberi használatbavételek nyomán kialakult történeti-földrajzi elemek és struktúrák bepillantást engednek a történeti gazdálkodási rendszerekbe. A történeti kultúrtáj kutatói az erdők területén, a településhatárban és a városias vagy iparosodott térségekben még látható tanúkra (reliktumok) koncentrálnak, amelyek településtörténeti, gazdaságtörténeti adalékokat nyújthatnak a történészek számára. Az emberi tevékenységi formákra, történeti gazdálkodásra, egykori településekre utaló antropogén formakincs és tájmintázat kutatása, leltározása, értékelése, valamint a védelmükre, gondozásukra vagy továbbfejlődésük biztosítására tett ajánlások elkészítése az alkalmazott történeti földrajz feladata.

Alkalmazott történeti földrajz Az alkalmazott történeti földrajz dokumentálja és feltárja a történeti kultúrtáj térbeli

fejlődésfázisait, változását és perzisztenciáját. A létrejött kultúrtáji elemek és mintázatok számbavételével, szisztematikus rendszerezésével és értékelésével ajánlásokat tesz a tájvédelem, a tájtervezés és a településfejlesztés - adott esetben az ökoturisztikai és ökomuzeális hasznosítás - gyakorlati megvalósításához.

A történeti kultúrtájkutatás és a történeti földrajz szinte a közelmúltig nem vagy csak csekély mértékben volt alkalmazott igényű. Németországban már az 1970-es évek közepén megfogalmazódott a követelmény, hogy a nagymúltú történeti földrajz alkalmazott történeti földrajzzá fejlődjön. Ennek a gyakorlati, tájvédelmi, tájtervezési irányban való elmozdulásnak fontos próbakövei lettek a különféle falurehabilitációs programok (Dorferneuerung), ahol az épített környezeten kívül gondot fordítottak a hagyományos határhasználat és földhasználati arányok megtartására, a fasorok, gyümölcsfás kaszálók és extenzív használatú, xerophil borókás-legelők (Wacholderheiden), agroteraszok és szőlőteraszok védelmére valamint fennmaradásuk, használatuk biztosítására. Bajorországban a történeti földrajzos szakemberek részt vettek az 1987-től a történeti földrajzi értékekre is rákérdező „műemlékgondozási kérdőívek“ (denkmalpflegerische Erhebungsbogen) felvételében, táj- és ökomúzeumok kialakításában (Denecke, D. 1983; Frei, H. 1983; Ongyerth, G. 1995; Schenk, W. 1994). Az 1980-as évek közepén megjelentek a történeti földrajz és a területi tervezés kapcsolatáról írt publikációk (Denecke, D. 1985). Az 1983-tól megjelenő Siedlungsforschung című folyóiratban a kezdetektől helyet kaptak az alkalmazott történeti földrajz módszereit és eredményeit bemutató tanulmányok, amelyekben a városi és falusi történeti tájak mellett már a bányászati és ipari táj védendő értékeiről írtak (Nagel, F. N. 1986; Schwabenicky, W. 1992; Denecke, D. 1997; Fehn, K. 1997a, 1998).

Az alkalmazott történeti földrajz összességében a recens kultúrtáj történeti struktúráit és állagát leltározza, analizálja és értékeli az általános és regionális földrajz módszereinek és felismeréseinek bázisán. Ennél továbbmenve azonban koncepciókat és konkrét terveket dolgoz ki a történeti kultúrtájrészletek és alkotóelemek védelméhez, gondozásához és lehetőleg kíméletes továbbfejlesztéséhez, amelyek a tájtervezés, a természetvédelem, a műemlékvédelem és a gazdasági valamint turisztikai hasznosítás területén kamatoztathatóak (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998).


6

Történeti-földrajzi tájfelvételezés és tájértékelés A történetileg kialakult kultúrtájak kutatásának két egymásra épülő szintje van, melyek

feladatai különböző geográfiai, élettudományi és történeti diszciplínák/segédtudományok módszereinek alkalmazásával végezhetők el.

A történeti-földrajzi tájfelvételezés, tájanalízis az önálló határforma vizsgálatokon, az in situ jelenlevő, még látható elemek, reliktumok felismerésén, regisztrálásán és térképezésén alapul. Ez a kultúrtáj leltározási munka csoportosíthat a forma, a külső jegyek alapján (formális - fiziognómiai vizsgálat), a formák kialakulása szerint (fejlődéstörténeti - genetikus vizsgálat) és rendezheti a kultúrtájelemeket az egyes funkciócsoportok szerint is (funkcionális vizsgálat).

A történeti földrajzi tájfelvételezés nagy méretarányú, teljességre törekvő térképezése a táj mindazon reliktumainak, amelyek a történeti korok emberi tevékenysége és településfejlődése révén jöttek létre. Lényege a régvolt kultúrtájak vagy kultúrtájelemek topográfiájának rekonstruálása szisztematikus terepbejárással, felvételezéssel és a régebbi kultúrtáji állapotokra utaló összes archív és kartográfiai forrás kiértékelésével (Denecke, D. 1972). A biotóptérképezéshez hasonlóan a kultúrtájtérképezéshez egységes adatfelvételi íveket vezettek be (2. ábra), hogy a különböző történeti régiók, kultúrtájak térképezésnél nyert adatok összevethetők legyenek. A felmérési íveken a funkció-, hasznosítás és keletkezéstörténet mellett leírják a kultúrtáji objektum/elem helyét és mai állapotát. A terepi felvételezést megelőzően archeológiai légifényképeket és történeti térképeket értékelnek ki, hogy általános áttekintést nyerjenek a meglevő elemekről. A térképezés során az elemek helyzetét és állapotát pontosítják és fotódokumentációt készítenek. Németországban nagy hagyománya van az elpusztult települések kutatásának is (Wüstungsforschung), amely a terepmorfológiai vizsgálatokon túl a régészet módszereire is támaszkodik. Az egykori települések nyomait a felszíni terepjegyek és terepen talált maradványok (romok, házalapok, falmaradványok, cseréptöredékek, salak stb.) és a térképi, okleveles adatok alapján azonosítják be. A terepfelvételezés során - különösen az erdőkben, ahol a későbbi szántás vagy melioráció nem tüntette el ezeket az emlékeket - lehetőség van a reliktumok egzakt morfológiai megfigyelésére, térképezésére és adott esetben a felszíni régészeti leletek további vizsgálatával a települési helyek pontos lokalizálására (Gajda, M. 2000; Jäger, H. 1969, 1987).

Az így elkészült kataszter a felmérési ívekből áll, melyek történeti adatokat, a kultúrtájelemek funkcióját és mai állapotát tartalmazzák. Az adatok kívánság szerint vagy a tervezett projektumoknak megfelelően kiegészíthetők a védelemre, fenntartásra, hasznosításra illetve a tájtervezésre, területrendezésre vonatkozó javaslatokkal (pl. turisztikai hasznosítás a hagyományos agrártérben stb.). Az így nyert adatbázis, a kultúrföldrajzi objektumok leltára képezi a kultúrtájkatasztert, amelybe az antropogén morfológiai elemek, az épített környezet elemei, mint kultúr- és technikatörténeti emlékek (műemlékek), az emberi tevékenység által kialakított és fenntartott kultúrtáji biotópok (sövények, erdőfoltok, kaszálórétek, hagyásfák, parkok stb.) és a különféle régészeti lelőhelyek tartoznak (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998; Fehn, K. - Schenk, W. 1993). A kultúrtájkataszterben a kultúrtáj történeti elemeit regisztrálják és írják le. Készítése rendszerint a mindenkori védendő területre vagy tervezési/rendezési területre vonatkozik és felhasznál már rendelkezésre álló adatanyagot: pl. a műemléki kataszterekből, biotóp-térképezésekből vagy régészeti felmérésekből. Ezt az interdiszciplináris eljárást indokolja, hogy a történeti kultúrtájelemek részben más tudományágak szempontjából is érdekesek lehetnek vagy már védelem alatt is állhatnak (pl. kubikgödrök mint vizes élőhelyek, szakrális emlékek stb.). A már meglevő adatok használata egyrészt költségkímélő, másrészt növeli a felmérés társadalmi és szakmai elfogadottságát. A


7

kultúrtájkataszter akkor éri el a kívánt eredményt, ha a megbízó település képviselői a kezdetektől fogva részt vesznek a felmérésben, a tervezésben és a kapcsolódó projektekben (Schmidt, A. 2000) (1. táblázat).

2. ábra. A történeti kultúrtájelemek felmérési íve

(Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998; Hildebrandt, H. - Heuser-Hildebrandt, B. 1997 és Schmidt, A. 2000

nyomán módosítva)


8

1. táblázat. A kultúrtájkataszter elkészítése

Munkafázisok 1. Előzetes forrásfeldolgozás és -kiértékelés

- légifénykép interpretáció (régészeti, mezőgazdasági, vegetációfelmérési és egyéb légifényképek) - térképek kiértékelése (katonai felmérések, kataszteri térképek összevetve az aktuális térképekkel)

- a vonatkozó írásos és vizuális források kiértékelése (határleírások, birtok- és határperek jegyzőkönyvei, adásvételi szerződések, úrbéri összeírások, régi metszetek, festmények, fotográfiák stb.)

- a vonatkozó helyismereti, helytörténeti monográfiák kiértékelése 2. Terepmunka

- tájékozódó terepbejárás - a történeti kultúrtájelemek felvételezése kidolgozott útvonalterv alapján

- fotodokumentáció 3. Párbeszéd a helyi közösségben

Annak érdekében, hogy a későbbi tervezéseknél és beruházásoknál a kultúrtájkatasztert ténylegesen figyelembe vegyék, ajánlásait elfogadják és alkalmazzák, elengedhetelen, hogy a közösség képviselői

figyelemmel kísérjék a felmérést. Különösen fontos, hogy a felvételi íveket egyeztessük a terepfelmérés előtt és után, hogy az adatok pontosan legyenek felmérve és regisztrálva. Az egyeztetést legideálisabb kisebb, a helyi

lakosságból verbuválódó, munkacsoporttal elvégezni 4. A kultúrtájelemek bevezetése a felvételi ívekre

A felmérési ívet a helyi lakossággal egyeztetve kell kitölteni és különös figyelmet kell szentelni a tervezett turisztikai és egyéb községi beruházásokra. A felmérési íveknek (2.ábra) többek között tartalmaznia kell az

elem/objektum helyét, állapotát, korát, funkcióját, történetét stb. 5. Záróbeszámoló

A település/ kistérség/megye önkormányzata kap egy záróbeszámolót, melyben mellékelve vannak a felvételezési ívek, amelyek a jövőbeli tájtervezés alapjául szogálhatnak.

6. A gyakorlati megvalósítás figyelemmel kísérése A javasolt fenntartási- és fejleszési célok megvalósítást, gyakorlatba való átültetését lehetőleg ugyanaz a

kutató v. tervező csoport végezze a projekt korábbi - tervezési és felmérési- munkálataiban résztvevő helyi munkacsoporttal együtt.

(Schmidt, A. 2000 nyomán kiegészítve)

A kataszter eredményeképpen és a reliktumtérképezés nyomán készítik el a történeti kultúrtájelemek 1:10.000 méretarányú térképét, amelyen feltüntetik az áthagyományozódott történeti elemeken kívül, a felszínen már nem látható reliktumokat, mint potenciális régészeti lelőhelyeket. A térképeket a reliktumokról, történeti kultúrtájelemekről készített felvételek egészítik ki. A történeti kultúrtájelemeket csoportosítják alakjuk (pontszerű, vonalas, felületi elemek), perzisztenciájuk (perzisztens elemek illetve funkciójukban csökkent, funkciótlanná vált vagy eltűnt kultúrtáji reliktumok) és funkciójuk szerint. A leggyakoribb elem-együtteseket a földművelés, a bányászat és a közlekedés hozta létre (Auweck, F. A. 1978; Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998).

A történeti földrajzi tájfelvételezést követő történeti földrajzi tájértékelés a tájökológiai megközelítésmód szempontjait egészítheti ki. Az egyes kultúrtájelemeket értékelhetjük szépség, tipikusság, láthatóság, tájképi hatás, történeti relevancia és a hasznosítási lehetőségek szempontjából. A kultúrtájértékelés eredményeként elkészíthetők a kultúrtáji változástérképek és a kultúrtáji struktúratérképek (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998).

A történeti kultúrtájelemek funkcionális csoportosítása

Vallás, kegyelet, kultusz E csoportba soroljuk az összes vallásos ill. kultikus gyakorlat kiszolgálására épített

objektumot és a vallásgyakorlás révén létrejött morfológiai és tájmintázati elemet, amelyek


9

együttesen a szakrális táj vagy mágikus táj építőelemei (Bartha E. 2000, Welker, K. 1998b, Baráz Cs. 1998).

Németországban az őskori és ókori templomokat, kultuszhelyeket illetve azok a felszíni mikrodomborzatot is befolyásoló maradványait régészeti lelőhelyekként és mint talajban levő történeti emlékeket (Bodendenkmal) védik. A Karoling periódustól épült szakrális építmények (templomok, kápolnák, kolostorok) műemlékvédelem alatt állnak (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998). Külön - a műemlékvédelem és a kultúrtájvédelem határterületére eső csoportot képeznek - a szakrális népi kisemlékek: képesoszlopok (Bildstock), votív emlékek, emlékkeresztek, mezei keresztek vagy az egyes egyházmegyék, kolostori területek határain a különféle határjelek (Bartha E. 2000; Denzer, V. 1996; Welker, K. 1998a). Az épített elemeket alapján az európai területeken lehetséges a tradicionális katolikus, bizánci és protestáns szakrális tájak megkülönbözetése. Bukovina, Galícia és Volhínia egykor zsidó többségű városai, a stetl-ek, zsinagógáikkal, haszid imaházaikkal, rituális fürdőikkel és temetőikkel zsidó szakrális tájként is értelmezhetők voltak, mint azt Roman Vishniac fényképeiről vagy Chagall festményeiről leolvashatjuk (Pollack, M. 1984).

A szakrális táj antropogén morfológiai elemeinek tekinthetők a prehisztorikus sírmezők, sírkertek, magányos sírdombok, temetkezési helyként is használt kunhalmok, kurgánok, alig jelölt katonasírok, kegyeleti, kultikus célból felhalmozott kőrakások (pl. Tibet, izraelita temetők, búcsújáróhelyek), kultuszhelyekhez, búcsújáróhelyekre, szentkutakhoz vezető utak, mélyutak, ösvények, szálban álló kőzetbe mélyített szoborfülkék, grották, faragott és karcolt kövek, gyepbe vágott, fartörzsekbe vésett jószágőrző és rontáselhárító jelek (Ilyés Z. 1998b).

A szakrális tájak tájmintázati elemeihez, mint biotópok stb. tartoznak a szent fák (Makkos Mária, Peremarton, Budakeszi), a kálváriákhoz, kápolnákhoz, sírkertekhez, mauzóleumokhoz vezető fasorok (pl. Selmecbánya, Nagycenk), városi és falusi temetőkertek, templomkertek, kolostorkertek, kolostori kerengők és szent ligetek (Bálint S. - Barna G. 1994).

Katonaság, stratégia, védelem

Az átfogóan védelmi tájnak, gyepűtájnak nevezett kultúrgeomorfológiai tájtípusban

nagyobb sűrűségben vannak jelen a honvédelemhez, határbiztosításhoz, katonai stratégiához kötödő elemek (Erdősi F. 1969; Ilyés Z. 1998b).

A Kárpát-medencében a védelem korai morfológiai emlékeihez tartoznak a földvárak és a nagyobb árkok, sáncok (pl. Csörsz-árok, limes maradványok, a Római sánc Vasvárnál, Erdély védelmi vonalai) (Ferenczi I. 1998; Kiss G. - Tóth E. 1987). A várak, erődítmények, citadellák, őrtornyok, kőfalak és romjaik hagyományosan a műemlékvédelem illetékességi körébe, az épített kultúrtáji elemekhez sorolandók. A 20. században a stratégiailag frekventált helyeken, katonai gyakorlótereken elterjedt hadászati reliktumok eddig kevesebb figyelmet kaptak (Fehn, K. 1997b). A híresebb védelmi vonalakon, erődítményrendszereken kívül (pl. Maginot-vonal) sok helyen megmaradtak a lövészárkok cikk-cakkos nyomvonalai, a géppuskafészkek depressziói. A tábori konyhák és híradós telephelyek földhányással körbevett és elplanírozott területei még erdőtakaró alatt is jól felismerhetők. Több helyen megkülönböztethetők az első és második világháború eltérő hadvezetési koncepciókon alapuló és a változó híradási-technikai lehetőségekhez igazodó lövészárok rendszerei. (Ilyés Z. 2000a) A lineáris elemekhez tartoznak a középkori és kora újkori csatamezőkre vezető hadiutak fosszilis nyomvonalai (Denecke, D. 1969). Az újabb kori hadszíntereken ill. a katonai lőtereken máig megőrződtek a lövedékek becsapódásának nyomai. Helyenként betonbunkerek is megmaradtak (Rathjens, C. 1979). Sajátos komplexumot alkotnak a katonai emlékhelyek: katonatemetők, háborús emlékművek, egykori fogolytáborok, tömegsírok stb.


10

A Keleti- és Északkeleti-Kárpátok hágóin, szorosaiban (pl. Tölgyesi-, Gyimesi-szoros, Úz-völgy) valamint hegyláncain fennmaradt, a különböző korok változó stratégiai koncepcióit (pl. osztrák határőrkatonaság a 18-19. században, I. világháború, Árpád vonal) tükröző morfológiai emlékek megőrzése a történeti kultúrtáj komplex védelmének keretében biztosítható (Ilyés Z. 2000a, Szabó J. J. 1999).

Település, igazgatás, jog

Tágabb értelemben az elpusztult egykori városok, falvak, uradalmak, kastélyok, várak,

vámházak, fogdák mint településhelyek és igazgatási, bíráskodási centrumok és ezek felszíni nyomai sorolhatók ebbe a funkciócsoportba. Elterjedt csoportot alkotnak a különféle határjelölések. Az egyes territóriumok, birtokok, faluhatárok között földhányásokat, sáncokat, szárazárkokat, határhalmokat, határköveket létesítettek. A 19. század közepéig territoriálisan rendkívül széttagolt Németországban önálló történeti földrajzi részdiszciplína foglalkozik a történeti határjelöléssel (Jäger, H. 1987). A bíráskodás, igazgatás emlékeihez tartoznak még a mesterségesen elplanírozott ill. felmagasított bíráskodó ill. kivégzőhelyek, valamint a földmérések viszonyító pontjai (trigonometrikus pontok, kövek). Hatalmi-politikai reprezentáció emlékei a különféle emlékművek, emlékfák (béke- és császártölgyek) kastélykertek, télikertek, pavilonok, műromok stb.(Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998).

Mezőgazdaság, erdőgazdaság, kertészet, halászat, vadászat

A különféle agrártechnikák a szántóföldeken speciális felszíni formákat eredményeznek,

ezeket a történeti agrárföldrajz vizsgálja (Becker, H. 1998). A tagosítások és a meliorációk során már a 19. századtól mezei utak, nyomásos határrendszerek, mezsgyék, agroteraszok, paraszti haszonerdők, sövények sokasága semmisült meg.

A határjelek, birtokhatárjelző antropogén morfológiai struktúrák és tájszerkezeti elemek a történeti kultúrtáj legkorábbi és leggyakoribb elemeihez tartoznak (pl. kőjelek, határkövek, kőhalmok, sövények, bocage-ok, fasorok). A határjelző morfológiai elemek a tagosítások és a kollektivizáció után csak helyenként és fosszilis formában maradtak meg. A kőhalmokat a különböző hasznosítású területekről gyűjtötték ki és hosszanti sávok, koporsú alakú halmok, vagy bordák formájában a birtokhatárok szélén halmozták fel (Lesesteine). Egyes helyeken különböző hasznosítású területeket választanak el (pl. legelő-kaszáló). Hasonlóan határjelölő funkciót töltenek be a földhányások és sáncok. Magashegységi kaszálóterületeken határjelölő szerepűek az áttelepített és a határvonalon meghagyott hangyabolyok (Bárth J. 1998; Ilyés Z. 1998b). Az egyes szántóparcellák között kialakuló agrogén teraszoknak ill. mélyutaknak is határjelző szerepük lehet.

A változó időtartamú szántóföldi művelés markáns jelei a lejtőkön jól látható, a szintvonalakkal párhuzamos földművelési álteraszok, mezsgyék és szántóföld-peremek. A megszántott parcellákon a természetes lejtőleöblítés állandóan lejtőirányban hordja le a talajt az első bolygatatlan gyepcsíkig, amely a szomszédos szántóföldtől elválasztja. Itt a lehordott anyag akkumulálódik, a mezsgyén túl azonban, az újabb parcellán ismét erős felületi talajlehordás zajlik. Végül két szántóparcella vagy egy szántó és egy kaszáló találkozásánál enyhe törés alakul ki a lejtő ívén (Scharlau, K. 1956/57; Denzer, V. 1996). Ezen mikrorelief formák nagysága és típusa a természeti tényezőkön kívül függ a parcella kiterjedésétől, a földhasznosítás fajtájától és a szántóföldi hasznosítás időtartamától (Ewald, K. C. 1996; Schaefer, I. 1957; Fehér O. - Füleky Gy. - Jakab S. 2000). Az agrogén planáció a korábban vihardöntötte erdők helyén kialakult dimbes-dombos kaszálókon történt szántóművelés nyomán is felismerhető (Ilyés Z. 1998b).


11

Közép- és magashegységi területeken a legelők rovására terjeszkedő kaszálók fenntartása rendszeres melioráló tevékenységet követelt meg: a köveket kigyűjtötték vagy sávokba gereblyézték és a parcella szélein felhalmozták. A hagyományos paraszti melioráció morfológiai emlékeinek tekinthetjük a mezők vízmentesítésének és öntözésének reliktumait (Hassler, D. - Hassler, M. - Glaser, K-H. 1995), és a bakhátas művelés maradványait. Ez utóbbi nálunk csak az Őrségben fordul elő, a Német-Lengyel síkságon Alsó-Szászország, Brandenburg, Mecklenburg, Pomeránia, Szilézia területén elterjedt, itt Wölbäcker-nek nevezik és régóta a történeti földrajzi kutatások tárgya (Dömötör S. 1954; Wulf, M. 2000).

A hagyományos agrártájakat egy sor további elem gazdagítja. A rétgazdálkodáshoz és állattartáshoz kapcsolódóan a kutak, itatók, falusi kútházak (szép példák Torockón és a Balaton-felvidéken), galambházak, méhesek, kaptárak, erdei legelők, szénás színek, csűrök, boglyák, ösztörűk. A falulaprajzok, telekelrendezések (pl. kettős udvarok, szérűskertek, nyári szállások, esztenák) is utalnak a hagyományos állatartásra (Gunda B. 1941; Hofer T. 1971; Ilyés Z. 1999b). Az állatok taposása a legelőterületeken jellegzetes, a szintvonalakkal párhuzamos állattiprásos lépcsők kialakulását és tartós fennmaradását eredményezte (Boros Á. 1940). A formák fejlettségére és nagyságára hatással van a haszonállat fajtája (juh vagy marha) és a túllegeltetés mértéke. Az állattiprásos felszínek a településekhez közel, a tölcséresen szélesedő marhajáró utak zónájában gyakoriak. Az állatok taposása hozzájárulhat a csuszamlások kialakulásához és az állathajtó utak eróziós kimélyüléséhez. A hegyvidéki kaszálóterületeken máig gyakori a szénavontatás. A huzamosan használt vontatási pályák nyomvonalai tálszerűen kimélyülve hosszú vápák képződéséhez vezettek (Ilyés Z. 1998b, 2000b, 2000c).

A kultúrfaj- és tájhasználati diverzitás növelői a gyümölcsöskertek (ártéri gyümülcsösök, kaszálón és legelőn lévő gyümölcsösök), szőlőhegyek, hegyközségek (helyenként értékes épített környezettel: pincék, présházak, kápolnák, keresztek, „gyepűk“) (Viga Gy. 1993; Zágorhidi-Czigány Cs. 2000).

A paraszti életforma és önfenntartás bizonyítékai és a történeti energianyerés morfológiai emlékei az egykori halastavak valamint a malomcsatornák, malomgátak és -tavak illetve azok maradványai. A kenderáztató tavak a patakok vagy források közelében gátakkal elkülönített kisebb, pár négyzetméteres állóvizek voltak. A máig megmaradt tavacskák, mint vizes élőhelyek is jelentősek a települések közelében. Itt említendők a hasznosított nádasok és gyékényes tavak (pl. a gyékényfeldolgozásból élő mezőségi Tacs és Mezőfele a bihari alföldön „bérelt“ tavai).

A történeti erdőhasználat áthagyományozódott struktúráihoz kvázitermészetes elemeként tartoznak az emberi erdőirtások által is siettetett egykori széltörések dimbes-dombos nyomai. (Ilyés Z. 1998b). A kivágott fák vontatása, leeresztése helyén jellegzetes degradált pályák alakultak ki, melyek eróziós árkokká fejlődhettek tovább. A rönkök szállításának technikai emlékei az erdészeti utak, sodronypálya- és erdészeti vasút nyomvonalak, rámpák, csúszdák, favontatópályák valamint az Erdős-Kárpátok, Máramarosi-havasok völgyeiben megmaradt faúsztatáshoz épített gátak (pl. Tarac, Vasér). Az erdőirtások (szálaló, pásztás, tarvágás) jellegzetes irtástársulással, cserjés újulattal jelentkeznek. Kultúrtáji elemként értékelhetők az erdészeti csemetekertek, faültetvények, ipari haszonerdők, gazdasági erdők: akácos, papírnyárasok és a különféle haszoncélú (épületfa és faszén) erdők. A hagyományos paraszti erdőhasználat formái alig maradtak meg: különféle haszonerdők, tilalmasok (a Székelyföldön főleg bükkösök), legelő és makkoltató erdők (ma inkább Szlavóniában és a Száva mentén), a 16-18 évenként kivágott sarjerdők, tűzifa célú erdők (Niederwald), botolófüzek, kosárfüzek, boglyaalátét vagy lombtakarmány céljából csonkolt fák, a gyantanyerés, viricselés, kéreghántás, gyűrűzés nyomai (Beinlich, B. 1998; Ilyés Z. 1998b; Imreh I. 1993; Kádár Zs. 1999). Az erdő-, vad- és halgazdálkodás épített elemeihez tartoznak az erdészházak, erdőőri


12

házak, vadászházak, vadetető helyek, magaslesek, halastavak, stégek, horgászstégek, halásztelepülések stb. Történeti adatok bőséggel szólnak a farkas- és bölényfogó vermekről Németországi erdőterületeken máig megmaradtak a kikövezett farkasvermek valamint a főúri vadászatok zsákmányainak bemutatására szolgáló elplanírozott térségek (Domokos P. P. 1979; Denzer, V. 1996).

Hagyományos agrártájaink morfológiai emlékeit és tájszerkezetét a 19-20. században rendszeresen zajló tagosításokon túl a kollektivizáció ill. az átalakuló területhasznosítás szüntette meg. A hagyományos paraszti kultúrtájak infrastruktúrájukban átalakult, szisztematikusan megtervezett, monokultúrás, termelésközpontú agrártájakká alakultak. A hagyományos tájtagoló elemek jórészt eltűntek. Az átalakuló területhasznosítás azonban bizonyos esetekben segítette a hagyományos agrártáji formák konzerválódását, reliktumként való megmaradását. A kaszáló és legelőhasznosítás révén a korábbi agroteraszok megmaradtak például az Erdélyi-medencében és a Kárpátok kis intramontán medencéiben, hegyi falvaiban (Erdélyi medence, Csíki-medence, Liptóteplic az Alacsony-Tátrában) (Fehér O. - Füleky Gy. - Jakab S. 2000; Sperling, W. - Žigrai, F. 1970). Hasonló szerepe lehet az erdőtakarónak, azzal a megjegyzéssel, hogy erdőtakaró alatt a formák nem ismerhetők fel olyan könnyen és így a hagyományos kultúrtáj attraktivitása (pl. egykori szőlőteraszok, erdei mesterségek nyomainak láthatósága) nem érvényesül. A gépesített erdőgazdálkodás eltüntetheti a fahúzatás, faeregetés vápáit és az alig észrevehető struktúrákat (egykori települések nyomai, szénégetés helyei, határjelek, halomsírok, földvárak, régi utak stb.), a traktorok az utakat, ösvényeket kiszélesítik, tönkreteszik.

Bányászat, ipar

A kultúrtáj védelmének keretében az ipar és a bányászat felszíni hatásait differenciáltan

kell szemlélnünk. A bányászat és az ipar különösen a 20. század nagy technológiai fejlődése következtében hatalmas területen alakította át és szüntette meg a hagyományos agrártájakat. A jelenlegi nagyívű strukturális, posztindusztriális változások viszont az ipari tájakat formálják át nagymértékben. Sok helyen az ipari és bányászati tájrészleteket már történetinek lehet tekinteni. A „szolgáltató tájak“ és „szabadidő tájak“ kialakulása révén a hagyományos ipari-bányászati tájak jellegzetességei eltűnnek.

A 19-20. században a bányaművelés fejlődésével és a kitermelés volumenének növekedésével változatos montanogén formakincs jött létre: meddőhányók alakultak, az iparvasutaknál töltések, bevágások, alagutak módosították a domborzat képét, a mélyművelésű bányák felhagyása után berogyások, kerekded, szabálytalan alakú és hosszanti árkos jellegű bemélyedések keletkeztek. A külszíni bányászat jelentős exkavációs és akkumulációs montanogén formával és az ezeken kiváltódott tömegmozgással járt (külfejtések gödrei, teknői, rézsűi, meddőhányók, csuszamlások, omlások, barázdás erózió stb.) (Erdősi F. 1987; Szabó J. 1993).

A bányászati tevékenység révén létrejövő meddőhányók, depressziók új élőhelyeket, biotópokat is kínálhatnak. A spontán módon, montanogén szukcesszió révén pionír fajokkal betelepült rézsűk és hányók megőrzése botanikai szempontból is kívánatos: tanulmányozható ahogy egy sérült tájrészleten először nagy tűrőképességű fajok, adventív növények, majd fokozatosan természetes flóraelemek telepednek meg.

Mind a mélyművelés által kiváltott felszíni süllyedések, mind a külszíni bányászkodás exkavációs és akkumulációs formáinak tájbaillesztése, újrarendezése során szempontként figyelembe veendő egy sajátos „muzeális“ követelmény is: a megőrzés alternatívája. Egyes bányaterületek újrarendezése / pl. laposabb rézsűk kialakítása/ az újabb tájsebek okozása miatt sem indokolt. Ezenkívül többé-kevésbé megmaradhat az eredeti bányaművelés mesterséges


13

formakincse, amely a természet által részlegesen visszahódítva természeti vagy rekreációs értékén túl technika- ill. technológiatörténeti, egyedi bányászati tájképi értékekkel is bír. Meddőhányóinkon, a bányászat okozta depressziókban olyan eróziós és csuszamlásos folyamatok is tanulmányozhatók, amelyek más hazai természetes tájainkon nem fordulnak elő. Ezeknek mint oktatási mintaterületeknek jelentősége lehet a hazi geomorfológiai ill. mérnökgeomorfológiai képzésben (Ilyés Z. 1999a).

A tájrehabilitáció ill. rekultiváció folyamán a történeti kultúrtáj védelmének szempontjai is figyelembe veendők: a tájrendezés ne feltétlenül a bányászat tájformáló eredményeinek teljes eltüntetését jelentse. Az egyes formák megőrzése, természetesen a bányabiztonsági, környezetvédelmi, építésföldtani stb. szempontok érvényesítésével történhet.

Cél lehet tehát egy olyan komplex hasznosítás, ahol a kevéssé intenzíven hasznosított területek őrzik a montanogén tájformálás - a technikai fejlődés mindenkori szintjétől meghatározott - elemeit. Itt említendő, hogy a meddőhányók kialakításának időben változó koncepciói (kúpos hányók, táblás /lépcsőzött/ hányók, tájbaillő hányók) vagy a külfejtések technológiai változásai sajátos technikatörténetileg rétegzett elem-együtteseket eredményeznek (Olschowy, G. 1993). A területhasznosítás változásait a konkuráló elem-együttesek is tükrözik (pl. a szőlőművelés (vinogén) teraszai + a korábbi szántóföldi művelés mezsgyéi, bevágódott dűlőutak + a rekultivált, beerdősített bányaterületek)(Ilyés Z. 1999a).

A középkori és kora újkori ipari telephelyek történeti földrajzi vizsgálatával, kultúrtáji reliktumaik feltérképezésével az ipari archeológia (Industriearchäologie) foglalkozik. (Fehn, K. 1998; Römhild, G. 1981, 1997). A 18-19. századi vasgyártó helyek, üveghuták, montánipari központok (Szepesség, Bereg-megyei Schönborn birtokok, Bánát stb.) ipari archeológiai kutatása (pl. egykori hámorok tavai, gátak, csatornák, épületnyomok) a történeti földrajz további feladata a Kárpát-medencében (Ilyés Z. 2000b). A szárazföldi közlekedési és szállítási infrastruktúra

Ezek a lineáris antropogén formák a gazdasági, térszerkezeti és infrastrukturális

fejlettségtől függően változatos mintázatban és kiépítettségben vannak jelen a kultúrtájban. A hagyományos rurális területeken lévő utak többnyire nem szilárd burkolatúak, használatuknak megfelelően különböző szélességűek, nyomtávúak, olykor több nyomvonalúak. A reliefenergia növekedésével nő a mélyutak aránya. A mélyutak eróziósan is továbbfejlődhetnek, ha a lejtő irányában futnak és így a vonalas erózió eltünteti az egykori úttalpat. A túlzottan kimélyült, nemritkán az eróziós árok stádiumát elérő mélyutak használatával felhagynak és új nyomvonalat jelölnek ki. Barázda- árokszerű túlfejlődésük főleg a meredekebb lejtőkön jellemző. Mindig egyedi vizsgálat nyomán dől el, hogy a mélyutak egykori használati intenzitása vagy a fellépő erózió felelős-e kialakult mélységükért. Ehhez sokszor kiegészítő történeti dokumentumok is kellenek (Denecke, D. 1969). A kevésbé nagylejtésű területeken a felhagyott mélyutak nyomvonala stabilizálódhat, területüket kaszálják, több helyen fák és bokrok nőnek bennük, ökológiai korridorokká alakulnak (Ilyés Z. 1999b).

Már a római korból ránk maradtak szilárd burkolatú utak. A kereskedelmi, igazgatási vagy katonai szempontból fontos utak rézsűit gyakran megerősítették, az utak nyomvonalát töltötték és kikövezték. A történeti úthálózat épített elemeihez számítjuk a történeti hidakat, viaduktokat, alagutakat, mérföldköveket, postaállomásokat, csárdákat és lóváltóhelyeket stb.. A történeti úthálózat rekonstruáláshoz segítséget nyújtanak az egykorú térképek és a légifelvételek. Svájcban elkészítették a történeti közlekedési utak komplex leltárát (Inventar historischer Verkehrswege der Schweiz – IVS), melynek adatait felhasználják a természet- és tájvédelemben valamint a tájtervezésben (Aerni, K. 1993).


14

Önálló funkcionális altípust képviselnek a vasúti reliktumok. A közlekedés és a szállítás átalakulásával a felhagyott vasúti pályák és a kapcsolódó épületek, megerősített rézsűk, kőből épült átereszek, kőtuskók, hidak jellegzetes kultúrtáji forma- ill. elemcsoportot jelentenek. Írországban 1914-hez képest több mint 50%-kal, Nagy-Britanniában 40%-kal csökkent a vasúti pályák hossza. Ezeket ma jórészt turistaútvonalként ill. kerékpárútként hasznosítják (Jäger, H. 1987).

Vízépítés

A csatornák, zsilipek, hajóvontató rézsűk, kikötők, partvédművek, rakpartok, gátak,

szivattyúházak, holtágak, kubikgödrök elem-együttese hatalmas vízrendezési munkálatok eredménye. A vízi szállítást, hajózást biztosító épített elemek sokszor nem különíthetők el az öntözés, árvízvédelem, a szántóföldi vízmentesítés (belvízlevezetés) elemeitől. A lokális 18-19. századi vízrendezések és a differenciált ártéri gazdálkodás reliktumelemek formájában maradtak fenn (Frisnyák S. 1990). Egyes formákhoz speciális biotópok, élőlény-közösségek kötődnek (hullámterek, holtágak, kubikgödrök).

Kultúra, szabadidő, turizmus, sport

A jórészt az urbánus tájak épített elemeit jelentő, igen tágan értelmezhető

funkciócsoportba tartoznak a közjót, népjólétet és rekreációt szolgáló hotelek, vendéglők, kilátótornyok, múzeumok, köztéri parkok, hobbikertek (Németországban a ballung- és agglomerációs zónákban igen gyakori Schreber-kertek), vadasparkok, lóversenypályák, stadionok, sportpályák, történeti fürdővárosok, fürdők, strandok, nyilvános főúri kertek, állatkertek, fasorok, belvederék, filagóriák, szaletlik, sziklakertek, rózsakertek, emlékművek, emlékhelyek, elplanírozott táncterek (érdekes példája a krakkópusztai egykori uradalmi tánctér a Cserhátban) (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998; Fancsik J. 1989).

A kultúrtájelemek értékelési kritériumai A szépség és a sokféleség mellett a kultúrtájértékelés központi fogalma a táj egyedisége,

sajátszerűsége, individualitása. Egy táj sajátszerűségét szerkezete, szubsztanciája és a hagyomány adja egy általuk meghatározott térben. Az ember által percipiált táji sajátszerűség hozzájárul a regionális identitás kialakításához. A táj észlelésében, értékelésében és a táj sajátszerűségének megítélésében eltérhet a kutatók és a helyi lakosok véleménye. A helyi lakosság véleményének figyelembevételnek eszköze az elfogadottság-vizsgálat (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998).

A kultúrtájelemek értékelési kritériumainak egy része azok érzelmi (emocionális) hatásosságára vonatkozik: orientáció (tájékozódást szolgáló elemek megléte), stimuláció (az elemek sokfélesége, változatossága), identifikáció (az elemek jellegzetessége és azok időbeli tartóssága), szépség ( az elemek jellegzetessége, időbeli tartóssága, sokfélesége, a tájékozódást szolgáló rendje, természetessége és harmóniája) (Quasten, H. - Wagner, M. J. 1996). A kultúrtáji objektumok kultúrtörténeti jelentőségének megállapításához a következő kritériumok bírnak jelentőséggel (Quasten, H. 1997):


15

I. Az egyedi érték megállapításának kritériumai3: dokumentativitás, egyediség, állapot, reprezentativitás, az elemegyüttesek jelentősége (alkot-e más elemekkel együtt jellegzetes elemegyütteseket?) II. A védelmi jelentőség megállapításának kritériuma: ritkaság III. A védelmi sürgősség megállapításának kritériuma: veszélyeztetettségi fok I. Az egyedi tájérték megállapításának kritériumai: A dokumentációs értékkel az egyes kultúrtáji elemek vagy elem-együttesek történeti,

kultúrtörténeti, technikatörténeti stb. kifejezőerejét írják le. Itt nem olyan lényeges, hogy az egyes elemek vagy elemegyüttesek tipikusak vagy kevésbé tipikusak, annál jelentősebb azonban materiális megjelenésük, területi eloszlásuk és elterjedtségük. A legfontosabb azt vizsgálni ebből a szempontból, hogy milyen a történeti kifejezőerejük, azaz az objektumoknak milyen korábbi funkciói voltak, keletkezésük időpontjában milyen technikákat és stíluselemeket használtak? Építésükkor, kialakulásukkor milyen történeti társadalmi-politikai, gazdasági és szociális keretfeltételek vagy éppen individuális okok hatottak? Mik voltak okai és tényezői történeti továbbformálódásuknak, változásuknak és/vagy felhagyásuknak? Mi volt szociális és gazdasági jelentőségük az egykori népesség számára? Mik motiválták a telephelyválasztást és mi befolyásolta a területi eloszlást és elterjedést? Például a szakrális emlékek, mezei keresztek, fogadalmi kápolnák, képes oszlopok elterjedését az adott vidék vallási megoszlása befolyásolja. A közép-szlovákiai Hauerland (Bányavidék) katolikus német falvaiban sok szakrális kisemlék van még ma is, a szomszédos többségében evangélikus szlovákok lakta turóci területeken ilyeneket nem találunk. Hasonló különbség figyelhető meg az udvarhelyszéki katolikus Felső-Nyikó-mente és protestáns Alsó-Nyikó-mente között. A határkövek, határhalmok topográfiai rendje vagy a mezei keresztek térbeli elrendezettsége a territoriális, közigazgatási, egyházigazgatási változásokról tanúskodnak, ezért különösen jelentős a történeti kifejezőerejük. Míg a keresztek, képes oszlopok (pl. Őrség) karakteres kultúrtájelemek és mint ilyenek az egyediség kritériuma szerint is magasra értékelendők, addig a gyakran alig látható, erdőtakarta határhalmok és határkövek az egyediség szempontjából csekély jelentőségűek. A védelmi táj elemeit és elemegyütteseit is értékelhetjük a történeti kifejezőerő szerint. Ezek telephelye és kialakítása a mindenkori katonai-stratégiai koncepciók és védelemtechnikai előírások segítségével magyarázható (Ilyés Z. 2000a, Szabó J. J. 1999). A dokumentációs érték ill. történeti kifejezőerő megállapításához elengedhetetlen a forráskutatás: sokszor a térképek, egykori periratok, adomány- és alapító levelek segítségével kapunk történetileg differenciált képet a változó funkciókról és használatokról.

Az egyediség értékelési kritériuma annak a fokmérője, hogy egy objektum vagy objektum-/elemcsoport mennyiben járul hozzá egy táj egyediségéhez vagy individualitásához. Olyan elemek összessége tartozik a nagy egyediségű objektumok csoportjába, amelyek a tájgenezis döntő fázisait, szakaszait reprezentálják és mai napig rányomják bélyegüket a táj alapszerkezetére. Ide tartoznak például a határformák. Egy erdőtelkes település reliktális határstruktúrája fontos településtörténeti emlék. Utal a középhegységi erdőterületek tervszerű 3 A hazai irodalomban az egyedi tájérték használata bevett, mely a természet védelméről szóló törvény meghatározása szerint „az adott tájra jellemző természeti képződmény és az emberi tevékenységgel létrehozott tájalkotó elem, melynek természeti, történelmi, kultúrtörténeti, tudományos vagy esztétikai szempontból a társadalom számára jelentősége van.“. Az egyedi tájértékek ugyankkor nem állnak sem műemléki, sem természetvédelmi oltalom alatt (Csató Sz. - Mattányi Zs.1999; Csima P. 1993).


16

betelepítésére és egy sor további tájképmeghatározó faktorral (pl. erdő - irtvány megoszlás, falualaprajz) ok-okozati kapcsolatban van (Ilyés Z. 1998a). Ehhez hasonlóan az egyediség és a dokumentációs érték tekintetében karakteres elemegyütteseket alkothatnak a montanogén tájátalakítás emlékei vagy a szőlőtermelés reliktumelemei (Römhild, G. 1997, Ilyés Z. 1999a).

Az egyediség további fontos aspektusa a kultúrtáj elemeinek identitásteremtő és -hordozó ereje. A „táj identitása“ annak összetéveszthetetlenségében rejlik. Az identitást a természeti adottságokon túl a karakteres kultúrtörténeti jegyek. (pl. a házak építőanyaga, tetőfedő anyagok, az erdők - kultúrszelekciót követően kialakult - fafajállománya, a termesztett kultúrfajok stb.) határozzák meg. Az identitás emellett a formák sokféleségében (határformák, épített környezet, megtervezett fasorok, parkok stb.) valamint a területhasználat térbeli megoszlásában (a települések helyzete, fekvése a tájban, erdő - irtvány megoszlás, hasznosítatlan területek és a relief összefüggései, stb.) is megnyilvánul. A rurális, agrárjellegű kultúrtájban releváns áthagyományozódott és egyben identitástermelő jegyek a települési alaprajzok, a házformák, gazdasági épületek, utcai és kerti fák, kutak, kerítés- és kapuformák stb. Az urbánus és ipari tájban a kis haszon- és hobbikertek, a „tetőtájak“, a gyárépületek stílusa, építőanyaga stb. járulnak hozzá az identitáshoz. Az identitásteremtő jegyek döntő szerepet játszanak a kultúrtájak további fejlődésében és fejlesztésében, a tájtervezésben. Fontos, hogy a kultúrtájvédelem és tervezés folyamán a kultúrtájat ne zavarjuk meg az elképzelt autenticitás erőltetett rehabilitációjával ill. túlbuzgó purifikációval, bizonyos inadekvátnak gondolt kultúrtájelemek kiküszöbölésével. A tájak identitásmegtartását úgy érhetjük el, ha a lehetséges és értelmes keretek között ragaszkodunk az áthagyományozódott anyagokhoz, formákhoz és felszínhasználatokhoz.

Az egyediség megállapítása többrétű, bonyolult feladat, mivel itt nem pusztán a kultúrtájelemek meghatározásáról, hanem a tájtörténetet és a recens táji állapotot figyelembe vevő kontextualizálásról is szó van.

Az állapot kapcsán azt ítélik meg, hogy milyen állagban maradt ránk az adott elem, milyen a megtartása és mennyire olvasható le az autentikus funkció (2. ábra).

A reprezentativitás vagy típusosság kritériuma egy bizonyos objektumtípusra jellemző

jegyek ideáltipikus kifejlődésére, ún. tankönyvi példaszerűségére vonatkozik. A történeti kultúrtáj elemegyüttesein reliktum és perzisztens elemek szinkron vagy

egymást követően kialakult, egymásssal gyakran konkuráló csoportjait értjük, melyeket funkcionális-genetikai összefüggésrendszer kapcsol össze. A konkuráló elemegyüttesek kialakulása attól függ, hogy a tájat használó társadalom a természeti forrásokat egyidejűleg, vagy hosszabb időszak alatt milyen érdekek és használati igények szerint aknázza ki. Az egymást követő hasznosítások elemegyüttesei a társadalmi, technológiai változások tükrében érthetők meg (pl. a gazdálkodás intenzívebbé válik - nő a szántó és kaszáló hasznosítás). (Denzer, V. 1996; Ilyés Z. 1998b). A tradicionális agrártájban a hagyományos művelésmód elemeinek térbeli csoportosulása, történeti egymásutánisága vagy funkcionális együvé tartozása növeli azok kultúrtörténeti kifejezőerejét.

A történeti kultúrtájelemek és kultúrtáji részletek drámai fogyatkozása miatt a ritkaság

hovatovább az egyik legfontosabb értéknövelő tényezővé válik. A mennyiségi adatok természetesen a vizsgálat területre vonatkoznak, mint kategóriát azonban nagyobb régiókra, országokra vagy világméretekben is alkalmazzák. Quasten a referenciaterületekhez való viszonyítást javasolja (Quasten, H. 1997). A ritkaságot nem lehet egyszerűen az elemek korával korrelálni, mivel napjainkban éppen azok a viszonylag fiatal elemek fogyatkoznak leginkább, amelyek még nem védettek (pl. az ipari tájak technikai emlékei). Az egykori ipari


17

zónákban viharos gyorsasággal tűnnek el, semmisülnek meg azon kultúrtáji elemek, amelyek egykor a táj egyediségét meghatározták. Éppúgy az intenzíven használt agrártájakon, ahol szintén erős nivellálódási folyamat következett be. Az egykori ipari területeken és bányavidékeken lassan már alig láthatunk technikatörténeti emlékeket, például aknatornyokat és így az eredeti táji funkciót már nem lehet felismerni. Így az in situ megmaradt utolsó montanogén, indusztrogén objektumok a kultúrtájvédelem szempontjából egyre értékesebbek lesznek, előfordulhat, hogy ritkaságuk okán akár régiókat átívelő jelentőségre is szert tehetnek. (pl. Mecenzéf egy-két megmaradt vashámora).

Burggraaff és Kleefeld a ritkasághoz kapcsolja a régiótipikus jelentőséget, aminek megkülönböztetik kvantitatív és kvalitatív aspektusát. Kvantitatív szempontból egy kultúrtájelem régiótipikus jelentősége annál nagyobb, minél gyakrabban fordul elő és ezáltal meghatározza kultúrtáj egyediségét, hozzájárulhat sokféleségéhez. Régiótipikusnak lehet értékelni a hagyományos építőanyagokat és építési módokat, amelyek döntően a természeti faktoroktól függhetnek. Régiótipikusak lehetnek a birtokosztódások nyomán kialakult fasorok és sövények által meghatározott tájszerkezetek vagy a különféle lejtőhasználati rendszerek (agroteraszok, szőlőteraszok stb.). A régiótipikusság megítélésében problematikus az asszociációs elem: mi a régiótipikus a székely, palóc, móc vagy bajor kultúrtájban? A régiótipikusnak nincsenek éles, abszolút érvényes meghatározásai és kritériumai, nagyban befolyásolja az emberi tájérzékelés is. Kvalitatív aspektusból szemlélve a gyakoriságtól és a kifejlettségtől függetlenül egy kultúrtájelem akkor is kaphat régiótipikus jelentőséget, ha természeti, történeti és szociálgeográfiai okokból kizárólag csak egy bizonyos régióban fordul elő és hozzájárul a táj egyediségéhez (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998).

A veszélyeztettségi fok kategóriáinak alkalmazásával lényegében az egyes objektumok és objektum-csoportok között prioritást állítunk fel veszélyeztetettségük és védelmük szükségessége szerint, megállapítva az aktuális cselekvés és beavatkozás sürgősségét (2. ábra).

A fenti értékelési szempontrendszerek közül kimaradt az elemek kora. Nincs értelme általános érvényű, az összes objektumtípusra egyaránt alkalmazott kor-kategóriákat felállítani. A kultúrtájvédelem szemszögéből egy prehisztorikus temetődomb nem azért értékesebb mint egy vasúti viadukt, mert régebbi. A kor a fenti kritériumokhoz képest esetlegesebb és gyakran nehezen vagy pontatlanul határozható meg egy-egy elem abszolút kora. A kataszterek elkészítésénél kultúrtörténeti korszakolást alkalmaznak (2. ábra). Ugyanaz a korú kultúrtájelem, változó gyakoriságánál, dokumentációs értékénél fogva, különböző történeti régiókban vagy kultúrtájakon más-más értékű lehet.

A kultúrtáji objektumok, elemek mellett a területeket (kultúrtáj-részleteket ill. kultúrtájakat) is értékelhetünk. Ebben az esetben fenti szempontokat, értékelési kritériumokat kiegészítik a sokféleség, a természetközeliség, a tájképi hatás/harmónia/szépség, a kultúrtörténeti tartalom és a hasznosítási perspektívák kritériumai (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998; Quasten, H. - Wagner, M. J. 1996).

A numerikus kultúrtáj-értékelés eddigi példái azt mutatják, hogy nehéz egzakt értékelési kritériumokat megállapítani. Különösen érvényes ez a kultúrtájelemek érzelmi hatásosságának kvantifikálására. A kultúrtáj-leltározás és -értékelés munkája nagy hatékonysággal a GIS alkalmazásával végezhető el, mely segít magasabb absztrakciós nívón, integráltan bemutatni a történeti struktúrákat, melyekben komplex térszerkezetek tükröződnek és jelentősebb mennyiségben, sűrűségben védelemre méltóak (Driesch, U.v.d. 1988; Quasten, H. - Wagner, M. J. 1996). Magyarországon az egyedi tájértékek kataszterezésében és a földtudományi értékek természetvédelmi szempontú értékelésében születtek a történeti földrajzi kultúrtájértékelés szempontjából is hasznosítható eredmények (Csató Sz. - Mattányi Zs.1999, Kiss G. 2000).


18

Kultúrtájvédelem, tájtervezés A tájvédelem (német szakirodalomban: Landschaftschutz) a természetvédelem

részterülete, amely - a természettudományos szempontok mellett és ellenére - túlnyomóan a táj külsődleges, mindenekelőtt kultúrtörténeti jegyeire összpontosít. A német irodalomban ettől elkülönítik a tájgondozást (Landschaftspflege), amely az épített területeken kívüli táj fenntartására és védelmére irányuló intézkedések összességét öleli fel. A tájgondozás célja a táj és az (agrár)ökoszisztémák védelme, fenntartása, kímélő művelése és az emberi szükségletek figyelembevételével történő megtervezett továbbfejlesztése (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998). A tájvédelem magyarországi értelmezésében is megfigyelhető egyfajta kettősség, hiszen a tájvédelem egyrészt a természetvédelem keretében külön jogszabályokkal védett táji együttesekre (főként természeti tájak) vonatkozik, másrészt mint általános tájvédelem a tájban fellelhető - sem a természetvédelem, sem a műemlékvédelem által nem védett - kultúrtörténeti és esztétikai értékek védelmét jelenti (Csima P. 1993).

Mivel Közép-Európában gyakorlatilag már nincsenek természeti tájak, szükségszerűnek tűnik, hogy a tájvédelem ill. általános tájvédelem kifejezés alatt kultúrtájvédelmet értsünk. Természetesen a kultúrtájvédelem és a természetvédelem között nagyon fontos átfedések lehetnek. Elég csupán azokra a biocönózisokra, biotópokra gondolni, melyek kialakulásukat és fennmaradásukat emberi hatásnak és kvázitermészetes folyamatoknak köszönhetik. Szűkebb értelemben ezek antropogén jelenségek, más tekintetben azonban a táj természeti értékeihez tartoznak.

Kultúrtájvédelem (szinonímája a kultúrtájgondozás) alatt mindazon aktív és passzív intézkedések összességét értjük, amelyek a táj kultúrtörténetileg és/vagy emocionálisan hatásos jelenségeinek, pozitívan értékelt állapotának megőrzését, kívánatos továbbfejlődését vagy rehabilitálását célozzák ill. a fellépő negatív folyamatok kompenzálását szolgálják (Quasten, H. - Wagner, J. M. 1997). A kultúrtájvédelem az ember környezetátalakító képességét dokumentáló kultúrtájak és esztétikailag vonzónak értékelt tájképek fenntartható fejlődését biztosítja. A jövő számára döntő jelentőségű a különböző kultúrtájakban fennmaradt értékek megőrzése, anélkül, hogy ezen terek szükségszerű dinamikáját (értsd továbbfejlődését), hasznosítását megakadályoznánk (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998).

A kultúrtájvédelem célja tehát a kultúrtáj továbbfejlődésének átgondolt biztosítása, amely a történeti-földrajzi tájfelvételezésre és tájértékelésre támaszkodva különböző megoldásokat alkalmaz a konzerválástól a rehabilitációig (3. ábra):

1. A szűkebb értelemben vett védelem azt jelenti, hogy a területet mint természetvédelmi vagy kultúrtájvédelmi területet ki kell vonni a mai használatból és gyakorlatilag múzeumként konzerválni. Ez a követelmény több szempontból is aggályos és nem teljesíthető, hiszen a kultúrtáj, annak antropogén diverzitása feltételezi és igényli az emberi tevékenységet.

2. A szűkebb értelemben vett kultúrtáj-gondozás - a mai igényekkel és követelményekkel összhangot teremtve - az adekvát gazdálkodás és tájhasználat kialakítását célozza, ahol a ránkhagyományozódott kultúrtáji állag védelme áll előtérben.

3. A kímélő továbbfejlesztés során a tájpotenciál növelésével összhangban védik a térség megőrzendő központi értékeit. Olyan koncepciókat dolgoznak ki, amelyeknél folyamatosan figyelembe veszik a természeti potenciált, a régióspecifikus tájképet és a kultúrtörténeti fejlődést. A kultúrtájvédelem keretében foganatosított fejlesztés olyan kísérő intézkedéseket jelent, melyek a tájat megváltoztató folyamatokat úgy befolyásolják, hogy a kultúrtáj történetileg kifejlődött jellege (a táj formai megjelenése, a tájkép és a tájszerkezet látványa) lehetőleg ne szenvedjen kárt.

4. A rehabilitáció feladata az elrontott, tönkretett adottságok és kultúrtáji elemek helyreállítása ill visszaállítása, rekonstrukciója. A rehabilitáció jelentheti például betemetett,


19

használaton kívüli malomcsatornák kiásását, a hagyományos területhasználat visszaállítását, régi fasorok, gyümölcsösök újratelepítését stb. (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998; Csima P. 1993; Pinczés Z. 1993; Quasten, H. - Wagner, J. M. 1997).

Németországben újabban a természetvédelmi területek mellett felvetették a kultúrtájvédelmi területek (Kulturlandschaftschutzgebiet) létesítését. Ez olyan perspektivikus - törvényesen még nem kialakított - védelmi forma, amelynek szerepe megegyezik a természetvédelmi területek kultúrtörténeti értékeket megőrizni hivatott funkciójával és területileg felöleli a törvényileg már megállapított és meghatározott műemlékvédelmi zónákat is. Így főleg a természetvédelem alá nem eső épített környezet, a kultúrtájelemek és struktúrák integrált védelme valósulhatna meg (Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998).

A kultúrtáj védelme, gondozása, fenntartása tehát nem jelentheti pusztán a megörökölt tájak és karakterelemek konzerválását, hanem azok továbbfejlődésének lehetőségével is számol. Mivel mindenféle tájhasználat az erőforrások megterhelésével, azok el- és felhasználásával jár, a kultúrtáj fejlesztése nem veszélyeztetheti a tájpotenciált és a következő generációk életlehetőségeit. A kultúrtájvédelem fogalma arra is utal, hogy a kultúrtáji erőforrások készletéből nem lehet önkényesen és könnyűszerrel termékeket és fogyasztási javakat kivenni. Bármilyen tájhasználattal együtt kell járjon a keretfeltételek respektálása és az erőforrások fennmaradásának biztosítása, egyfajta pótlás, invesztíció. Ez biztosítja a fenntarthatóság gyakran hangoztatott követelményét. A kultúrtájvédelem nem csupán a fenntartás és a tudatos fejlesztés eszközeinek, legmegfelelőbb módszereinek felkutatásából, kidolgozásából és alkalmazásából áll (3.ábra). Ehhez elengedhetetlen a helyi társadalom véleményének megkérdezése: miként érzékelik és értékelik környezetüket, számukra mi tűnik védendő értéknek? A kultúrtájvédelem a megoldások irányába nyitott, dinamikus szempontrendszert kínál ahhoz, hogy tudatosan bánjunk a természetes és ember által létrehozott táji potenciállal. Történeti és recens tájfejlődési folyamatokban kell gondolkodni és ezek tükrében mindig hasznos újradefiniálni a védendő objektumokra, karakterelemekre vonatkozó értékkategóriákat. A kijelölt referenciaterületek és a változó kultúrtáji állapotok folyamatos figyelemmel követésével, monitorizálásával a kultúrtájvédelmi intézkedések szükségességét és a beavatkozások mértékét mindig relativizáló kontextusban kell megítélni. Egy extenzív legelő- vagy réthasználat után létrejövő - szociális ugarként értelmezhető - erdőtakaró, annak ellenére, hogy lokálisan növelheti a biodiverzitást, eltakarhat a kultúrtáj individualitásához hozzájáruló, a történeti erdőhasználatokra, infrastruktúrára vagy bányászatra utaló karakterelemeket és elemegyütteseket, hátrányosan megváltoztathatja a hagyományos irtvány-erdő arányt. Azok a tájhasználati módok, melyek egy terület természetes és történeti potenciálját megőrzik, maguk teljesítik a kultúrtájvédelem követelményét. A kultúrtájvédelem egyben átfogó tájtervezési feladat is (Schenk, W. 1997).

Az alkalmazott történeti földrajz a tájvédelem és természetvédelem felé tudatosíthatja tájaink történetiségét, kultúrtörténeti értékeit és az emberi tevékenységformák fenntartásukban betöltött szerepét. A kultúrtájvédelemben a meglévő régebbi struktúrák fenntartása és integrálása mellett a továbbfejlesztés, a hasznosítás és akár az átalakítás igénye is megjelenhet. A kultúrtáj védelmét alapvetően nem oldhatjuk meg úgy, hogy kirekesztjük az általános fejlődési folyamatokból, „sterilizáljuk“ vagy izoláljuk a meglévő hasznosítási szerkezeten belül. Az alkalmazott történeti földrajz szempontjait érvényesítő geográfus a tájtervezésnél és a területrendezési tervek gyakorlati megvalósításánál nem a fundamentalista, szimplifikált védelem, hanem a „megőrző tervezés“ és tájfejlesztés pozícióját képviseli (Denecke, D. 1994; Henkel, G. 1997). Az alkalmazott történeti földrajz az érintett lakosság környezetérzékelésének figyelembevételével keresi a fenntartható kultúrtáji fejlődés útjait, szubtilis kapcsolatot teremtve a tájtervezők és tájépítészek nem mindig a regionális és


20

történeti adottságokhoz alakított, mérnöki tájfelfogása és a főleg biotóp- és fajvédelemben gondolkodó természetvédők horizontja között.4

3. ábra. A kultúrtájvédelem folyamata

Kultúrtájleltár OBJEKTUM Megvalósítás mikro-, mezo- és makroszint

pontszerű, lineáris és felületi elemek m ó d s z Leírás Belső és külső e e ellenőrzés s r z e k k ö

z Értelmezés Végrehajtás ö f k o r r á s Értékelés Intézkedések o (rendeletek, törvények, k tervek)

„KULTÚRTÁJVÉDELEM” tudományos, didaktikus célok vizuális-esztétikai célok szociális célok gazdasági célok ökológiai célok

(Schenk, W. 1997 nyomán)

4 Készült az FKFP 0022/1997 és az A/99/12935 sz. DAAD kutatási programok keretében.


21

Irodalom Aerni, K. 1993: Ziele und Ergebnisse des Inventars historischer Verkehrswege der Schweiz.

Siedlungsforschung. Archäologie-Geschichte-Geographie 11. 313-334. Auweck, F. A. 1978: Kartierung von Kleinstrukturen in der Kulturlandschaft. Natur und Landschaft

53. Jg. H.3. 84-89. Bálint S. - Barna G. 1994: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza.

Szent István Társulat, Budapest Baráz Cs. 1998: Szakrális táj. Kultúrtájkarakterológia a kaptárkövek ürügyén. Műemlékvédelem 6.

316-322. Bárth J. 1998: A varsági hegyi tanyák múltja és településrendje. in: Bárth J. (szerk.): Havasalja

havasa. Tanulmányok a székelyvarsági hegyi tanyák népéről. Kecskemét 5-272. Becker, H. 1998: Allgemeine historische Agrargeographie. B.G. Teubner, Stuttgart Beinlich, B. 1998: Die Schweineweide als dynamisches Element in der Kulturlandschaft. in: Finck,

P. - Klein, M. - Riecken, U. - Schröder, E. (Hrsg.) : Schutz und Forderung dynamischer Prozesse in der Landschaft. Bundesamt für Naturschutz (Schriftenreihe für Landschaftspflege und Naturschutz H. 56.), Bonn - Bad Godesberg 317-336.

Berényi I. 1997: A szociálgeográfia értelmezése. ELTE Eötvös Kiadó Boros Á. 1940: Az állatok taposásának térszínalakító tevékenysége. Földrajzi Közlemények 68. 180-

182. Burggraaff, P. - Kleefeld, K.-D. 1998: Historische Kulturlandschaft und Kulturlandschaftselemente.

(Angewandte Landschaftsökologie H. 20.) Bundesamt für Naturschutz, Bonn-Bad Godesberg Cole, J. W. - Wolf, E. R. 1974: The Hidden Frontier - ecology and ethnicity in an alpine valley. New

York Csató Sz. - Mattányi Zs.1999: A földrajzi információs rendszer (GIS) alkalmazása az egyedi

tájértékek kataszterezésében. Földrajzi Közlemények 123. (47.) 3-4. 172-179. Csima P. 1993: Az általános tájvédelem és a természetvédelem. ÖKO 4. 2-3. 12-18. Csorba P. 2000: A tájökológiai szemlélet érvényesülése a tájvédelemben. In: Schweitzer F. - Tiner T.

(szerk.): Tájkutatási irányzatok Magyarországon. Tisztelet kötet Marosi Sándor akadémikus 70. születésnapjára. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest

Dékány I. 1924: Az ember és környezete viszonyának új elmélete. Földrajzi Közlemények. 52. 1-3. 1-23.

Denecke, D. 1969: Methodische Untersuchungen zur historisch-geographischen Wegeforschung im Raum zwischen Solling und Harz. (Göttinger Geographische Abhandlungen 54.), Göttingen

Denecke, D. 1972: Die historisch-geographische Landesaufnahme. Aufgaben, methoden und Ergebnisse, dargestellt am Beispiel des mittleren und südlichen Leineberglandes. - Hövermann, J. - Oberbeck, G. (Hrsg.): Hans Poser-Festschrift. (Göttinger Geographische Abhandlungen 60.), Göttingen 401-436.

Denecke, D. 1983: Erhaltung und Rekonstruktion historischer Substanz ländlicher Siedlungen. Siedlungsforschung. Archäologie - Geschichte - Geographie 1. 9-30.

Denecke, D. 1985: Historische Geographie und räumliche Planung. In: Beiträge zur Kulturlandschaftsforschung und Regionalplanung. (Mitteilungen der Geographischen Gesellschaft in Hamburg 75.) 3-55.

Denecke, D. 1995: Historische Geographie - Kulturlandschaftsgenetische, anwendungsorientierte und angewandte Forschung: Gedanken zur Entwicklung und zum Stand der Diskussion. Berichte zur deutschen Landeskunde Bd. 68. H.2. 431-444.

Denzer, V. 1996: Relikte und persistente Elemente einer ländlich geprägten Kulturlandschaft mit Vorschlägen zur Erhaltung und methodisch-didaktischen Aufbereitung am Beispiel von Waldhufensiedlungen im Südwest-Spessart.(Mainzer Geographische Studien 43.), Mainz

Domokos P. P. 1979: Bölényfogó vermek emléke Csíkban. Ethnographia 90. 1. 89-91. Dömötör S. 1954: Bakhátas szántás és a nyugatmagyarországi eketípusok. Néprajzi Értesítő 36. 149-

164. Driesch, U. v. d. 1988: Historisch-geographische Inventare von Kulturlandschaftselementen und ihr

Beitrag zur erhaltenden räumlichen Planung in: Becker, H.-Hütteroth W.-D. (Hrsg.):


22

Tagungsbericht und wissenschaftliche Abhandlungen. 46. Deutscher Geographentag München., Stuttgart 157-162.

Erdősi F. 1969: Az antropogén geomorfológia mint új földrajzi tudományág. Földrajzi Közlemények 93. 1. 11-26.

Erdősi F. 1987: A társadalom hatása a felszínre, a vizekre és az éghajlatra a Mecsek tágabb környezetében. Akadémiai Kiadó, Budapest

Ewald, K. C. 1996: Traditionelle Kulturlandschaften. Elemente und Bedeutung. - Konold, W. (Hrsg.): Naturlandschaft-Kulturlandschaft. Die Veränderung der Landschaften nach der Nutzbarmachung durch den Mensch. Ecomed, Landsberg: 99-119.

Fancsik J. (szerk.) 1989 : Nógrád megye védett természeti értékei. Nógrád Megyei Tanács V. B. Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Osztálya H.n.

Fehn, K. 1997a: Zur Entwicklung des Forschungsfeldes „Kulturlandschaftspflege aus geographischer Sicht“ mit besonderer Berücksichtigung der Angewandten Historischen Geographie in: Schenk, W. - Fehn, K. - Denecke, D. (Hrsg.): Kulturlandschaftspflege. Beiträge der Geographie zur räumlichen Planung. Gebrüder Borntraeger, Berlin-Stuttgart 13-16.

Fehn, K. 1997b: Konversion militärischer Liegenschaften als Aufgabenfeld der Kulturlandschaftspflege. in: Schenk, W. - Fehn, K. - Denecke, D. (Hrsg.): Kulturlandschaftspflege. Beiträge der Geographie zur räumlichen Planung. Gebrüder Borntraeger, Berlin-Stuttgart 299-301.

Fehn, K. 1998: Bergbau- und Industrielandschaften unter besonderer Berücksichtigung von Steinkohlenbergbau und Eisen- und Stahlindustrie. Siedlungsforschung. Archäologie - Geschichte - Geographie 16. 9-30.

Fehn, K. - Schenk, W. 1993: Das historisch-geographische Kulturlandschaftskataster - eine Aufgabe der geographischen Landeskunde. Berichte zur deutschen Landeskunde Bd. 67. H.2. 479-488.

Ferenczi I. 1998: Északkelet-Erdély Árpád-kori védelmi rendszeréről. Székelyföld 2. 9. 46-59. Frei, H. 1983: Wandel und Erhaltung der Kulturlandschaft - der Beitrag der Geographie zum

kulturellen Umweltschutz. Berichte zur deutschen Landeskunde Bd. 57. H.2. 277-291. Frisnyák S. 1983: A történeti földrajz tárgya, feladata és módszere. Földrajzi Közlemények 3-4. 350-

357. Frisnyák S. 1990: Magyarország történeti földrajza. Tankönyvkiadó, Budapest Gojda, M. 2000: Archeologie krajiny. Vývoj archetypů kulturní krajiny. Academia, Praha Gunda B. 1941: Telekformák, települések és a gazdálkodás kapcsolata a Lápos felső völgyében.

Földrajzi Közlemények 69. 230-246. Hard, G. 1973: Die Geographie. Eine wissenschaftstheoretische Einführung. Walter de Gruyter,

Berlin-New York Hassinger, H. 1937: Die Geographie des Menschen (Anthropogeographie). in: F. Klute (Hrsg):

Handbuch der Geographischen Wissenschaft. Allgemeine Geographie, Zweiter Teil: Das Leben auf der Erde. Potsdam

Hassler, D. - Hassler, M. - Glaser, K-H. 1995: Wässerwiesen. Geschichte, Technik und Ökologie der bewässerten Wiesen, Bäche und Gräben in Kraichgau, Hardt und Bruhrain. (Beihefte zu den Veröffentlichungen für Naturschutz und Landschaftspflege in Baden-Württenberg 87.), Karlsruhe

Haversath, J.-B. 1994: Die Entwicklung der ländlichen Siedlungen im südlichen Bayerischen Wald (Passauer Schriften zur Geographie 14.) Passau

Henkel, G. 1997: Kann die Überlieferte Kulturlandschaft ein Leitbild für die Planung sein? - Berichte zur deutschen Landeskunde Bd. 71. H.1. 27-37.

Hildebradt, H. - Heuser-Hildebrandt, B. - Kauder, B. 1994: Kulturlandschaftsgeschichtliche Zeugen in Wäldern Deutscher Mittelgebirge und ihre Inwertsetzung für den Tourismus. Festschrift für Erdmann Gromsen zum 65. Geburtstag. (Mainzer Geographische Studien H.40.), Mainz 403-422.

Hildebrandt, H. - Heuser-Hildebrandt, B. 1997: Historisch-geographische Fachplanung im ländlichen Raum: Fallbeispiel zu einer dörflichen Gemeinde - Welschneudorf im Unterwesterwald. in: Schenk, W. - Fehn, K. - Denecke, D. (Hrsg.): Kulturlandschaftspflege. Beiträge der Geographie zur räumlichen Planung. Gebrüder Borntraeger, Berlin-Stuttgart 1997 103-111.


23

Hofer T. 1971: Über Doppelhöfe bei den Ungarn. Műveltség és Hagyomány 13-14. Debrecen 321-347.

Ilyés Z. 1998a: Életmód, tájhasználat, kulturális mintakövetés a bars-megyei németeknél in: Frisnyák S. (szerk.): A Felvidék történeti földrajza. Nyíregyháza 321-332.

Ilyés Z. 1998b: A tájhasználat változásai és a történeti kultúrtáj 18-20. századi fejlődése Gyimesben. PhD értekezés, KLTE, Debrecen

Ilyés Z. 1999a: A bányászati (montanogén) táj védelmének lehetőségei Magyarországon. - A környezetvédelem helyzete és feladatai a bányászatban és a kohászatban. Konferencia és kiállítás 1999. október 4-6. Balatonfüred (Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület) (kézirat) p. 6.

Ilyés Z. 1999b: Gyimes településföldrajzi képe a 19. században. in: Füleky Gy. (szerk.) A táj változásai a Kárpát-medencében. GATE, Gödöllő 325-330.

Ilyés Z. 2000a: A történeti védelmi táj szerveződése Gyimes példáján. in: Füleky Gy. (szerk.): A történeti A táj változásai a Kárpát-medencében a történeti események hatására. Budapest-Gödöllő 130-135.

Ilyés Z. 2000b: Antropogén morfológiai elemek történeti földrajzi szempontú értékelése és védelme in: Keményfi R. - Ilyés Z. (szerk.): Tiszteletadás Szabó Józsefnek. Tanulmányok a földrajztudomány témaköreiből. DE Néprajzi Tsz. - EKF Földrajz Tsz., Debrecen 43-54.

Ilyés, Z. 2000c: Die kulturlandschaftlichen Zeugen der traditionellen Landnutzung und die Möglichkeit ihrer Erhaltung in Ghimeş in: Harteisen, U. - Schmidt, A - Wulf, M. (Hrsg.): Kulturlandschaftsforschung und Umweltplanung. - Kulturlandschaft. Zeitschrift für Angewandte Historische Geographie. Jahrgang 10, 2000, Heft 2. 67-71.

Ilyés Z. 2000d: Az ökomuzeális hasznosítás Gyimes hagyományos kultúrtáji képének megőrzésében.in: Cseri M. - Kósa L. - T. Bereczki I. (szerk.): Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Szentendre 291-300.

Imreh I. 1993: A természeti környezet oltalmazása a székely rendtartásokban in: R. Várkonyi Á. - Kósa L. (szerk.): Európa híres kertje. Budapest 122-140.

Jäger, H. 1969: Historische Geographie. Georg Westermann Verlag, Braunschweig Jäger, H. 1987: Entwicklungsprobleme europäischer Kulturlandschaften. Wissenschaftliche

Buchgesellschaft, Darmstadt Kádár Zs. 1999: Erdő és Nyelv. Válogatás a Keleti-Kárpátok belső hajlata erdőgazdálkodásának

magyar szókincséből. Erdészettörténeti Közlemények 43. Kerényi A. 1997: Tájvédelem ( A KLTE Alkalmazott Tájföldrajzi Tanszékén tartott 1996/97 II.

félévi előadás kézírásos jegyzetei), Debrecen Kiss G. 2000: Földtudományi értékek természetvédelmi értékének maghatározása a felszínalaktani

értékek példáján. Földrajzi Közlemények 124. (48.) 1-4. 53-60. Kiss G. - Tóth E. 1987: A vasvári „Római sánc“ és a „Katonák útja“ időrendje és értelmezése.

(Adatok a korai magyar gyepűrendszer topográfiájához I.) Communicationes Archaeologicae Hungariae 101- 137.

Marosi S. 1980: Tájkutatási irányzatok, tájértékelés, tájtipológiai eredmények. Elmélet -Módszer - Gyakorlat 35. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest

Mortensen, H. 1954/55: Die quasinatürliche Oberflächenformung als Forschungsproblem. Wissenschaftliche Zeitschrift der Ernst Moritz Arndt-Universität Greifswald, Mathematisch-naturwissenschaftliche Reihe 4. 6/7 625-628.

Nagel, F. N. 1986: Verkehrsweg-Wüstungen in der Kulturlandschaft. Ein methodischer beitrafg zur Wüstungsforschung und zur Industriearchäeologie, aufgezeigt an historischen Land- und Wasserwegen in Schleswig-Holstein. Siedlungsforschung. Archäologie - Geschichte - Geographie 4. 145-170.

Olschowy, G. 1993: Bergbau und Landschaft. Rekultivierung durch Landschaftspflege und Landschaftsplanung. Verlag Paul Parey, Hamburg - Berlin

Ongyerth, G. 1995: Kulturlandschaft Würmtal. Modellvorhaben „Landschaftsmuseum“ zur Erfassungund Erhaltung historischer Kulturlandschaftselemente im oberem Würmtal. (Arbeitshefte des Bayerischen Landesamtes für Denkmalpflege, 74), München


24

Pinczés Z. 1993: Tájkutatás-tájvédelem. in: Jáki K. (szerk.): Aktuális problémák a földrajz tanításában. Győr 21-33.

Pécsi M. 1972: A természeti környezetkutatás földrajzi problémái. MTA X. Osztályának Közleményei 5. 3-4. 257-266.

Pollack, M. 1984: Reise nach Galizien. Von Chassiden, Huzulen, Polen und Ruthenen. Eine imaginäre Reise durch die verschwundenen Welt Ostgaliziens und den Bukowina. Edition Christian Brandstätter. Wien-München

Pozder P. - Ilyés Z. 2000: A hagyományos határhasználat továbbélő elemei az észak-erdélyi Domokoson (Dămăcuşeni) in: Füleky Gy. (szerk.): A táj változásai a Kárpát-medencében a történeti események hatására. Budapest-Gödöllő 269-272.

Quasten, H. 1997: Grundsätze und Methoden der Erfassung und Bewertung kulturhistorischer Phänomene der Kulturlandschaft. in: Schenk, W. - Fehn, K. - Denecke, D. (Hrsg.): Kulturlandschaftspflege. Beiträge der Geographie zur räumlichen Planung. Gebrüder Borntraeger, Berlin-Stuttgart 19-34.

Quasten, H. - Wagner, M. J. 1996: Inventarisierung und Bewertung schutzwürdiger Elemente der Kulturlandschaft - eine Modellstudie unter Anwendung der GIS - Berichte zur deutschen Landeskunde Bd. 70. H.2. 301-326.

Quasten, H. - Wagner, J. M. 1997: Vorschläge zur Terminologie der Kulturlandschaftspflege in: Schenk, W. - Fehn, K. - Denecke, D. (Hrsg.): Kulturlandschaftspflege. Beiträge der Geographie zur räumlichen Planung. Gebrüder Borntraeger, Berlin-Stuttgart 80-84.

Radulescu, N. A. 1969: Cercetari geografia umana cu ajutorul reliefului antropic. Comunicari de Geografie, 8. 21-30.

Rathjens, C. 1979: Die Formung der Erdoberfläche unter dem Einfluß des Menschen. Grundzüge der Anthropogenetischen Geomorphologie. B. G. Teubner, Stuttgart

Römhild, G. 1981: Industriedenkmäler des Bergbaus. Berichte zur deutschen Landeskunde Bd. 55. H.1. 1-53.

Römhild, G. 1997: Die technischen Denkmale und Industriedenkmäler, namentlich des Bergbaus. in: Schenk, W. - Fehn, K. - Denecke, D. (Hrsg.): Kulturlandschaftspflege. Beiträge der Geographie zur räumlichen Planung. Gebrüder Borntraeger, Berlin-Stuttgart 285-295.

Schaefer, I. 1957: Zur Terminologie der Kleinformen unseres Ackerlandes. Petermanns Geographische Mitteilungen 101.194-199.

Somogyi S. 1988: A magyar honfoglalás földrajzi környezete. Magyar Tudomány 11. 863-869. Sperling, W. - Žigrai, F. 1970: Siedlungs- und agrargeographische Studien in der Gemarkung

Liptovská Teplicka. II. Die anthropogenen Kleinformen. Geografický Casopis XXII. 2. 97-131. Scharlau, K. 1956/57: Ackerlagen und Ackergrenzen. Flurgeographische Begriffsbestimmungen. In:

Geographisches Taschenbuch 449-452. Schenk, W. 1994: Planerische Auswertung und Bewertung von Kulturlandschaften im südlichen

Deutschland durch Historische Geographen im Rahmen der Denkmalpflege. Berichte zur deutschen Landeskunde Bd. 68. H.2. 463-475.

Schenk, W. 1997: Gedankliche Grundlegung und Konzeption des Sammelbandes „Kulturlandschaftspflege“. in: Schenk, W. - Fehn, K. - Denecke, D. (Hrsg.): Kulturlandschaftspflege. Beiträge der Geographie zur räumlichen Planung. Gebrüder Borntraeger, Berlin-Stuttgart 3-9.

Schmidt, A. 2000: Die historische Kulturlandschaft in der Planung. in: Harteisen, U. - Schmidt, A. - Wulf, M. (Hrsg.): Kulturlandschaftsforschung und Umweltplanung. - Kulturlandschaft. Zeitschrift für Angewandte Historische Geographie. Jg. 10, 2000, Heft 2. 15-22.

Schwabenicky, W. 1992: Hochmittelalterliche Bergstädte im sächsischen Erzgebirge und Erzgebirgsvorland. Siedlungsforschung. Archäologie - Geschichte - Geographie 10. 195-200.

Stahl, H. H. 1992: A régi román falu és öröksége. Budapest Szabó J. 1993: A társadalom hatása a földfelszínre (antropogén geomorfológia). in: Borsy Z. (szerk.):

Általános természeti földrajz. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 500-518. Szabó J. J. 1999: Az Árpád-vonal katonaföldrajzi jelentősége. Földrajzi Közlemények 123. (47.) 1-2.

62-64.


25

Uhlig, H. 1967: Methodische Begriffe der Geographie, besonders der Landschaftskunde. Braunschweig

Viga Gy. 1993: A tárkányi tisza-kertek. Az ártéri gyümölcsösök hasznosításának formáihoz. Ethnographia 104. 2. 423-434.

Welker, K. 1998a: Volksfrömmigkeit im Erzbistum Freiburg. Éditions du signe, Strasbourg Welker, K. 1998b: Zur Frömmigkeitsgeschichtlichen Bedeutung von „Sakrallandschaft“. Stätten der

Andacht und Sakrallandschaft vom Wegkreuz zur Wallfahrtskirche. in: Eperjessy E. -Grin I.- Krupa A. (szerk.): Az együttélés évezrede a Kárpát-medencében (A Duna-medence népei együttélésének tükröződése a néphagyományban - A VI. Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferencia előadásai Békéscsaba, 1996 október 2-3-4.) Békéscsaba-Debrecen 366-371.

Wirth, E. 1979: Theoretische Geographie. Grundzüge einer theoretischen Kulturgeographie. B. G. Teubner, Stuttgart

Wulf, M. 2000: Kulturlandschaftsforschung in Brandenburg - Beispiel Wölbäcker in der Prignitz. in: Harteisen, U. - Schmidt, A. - Wulf, M. (Hrsg.): Kulturlandschaftsforschung und Umweltplanung. - Kulturlandschaft. Zeitschrift für Angewandte Historische Geographie. Jg. 10, 2000, Heft 2. 87 - 100.

Zágorhidi-Czigány Cs. 2000: Az oszkói szőlőhegy pincéi. Hegyháti Tanulmányok II., Oszkó

Documents

Történeti földrajz - tájvédelem - tájtervezésgeography.hu/mfk2001/cikkek/Ilyes.pdf · 2012. 3. 10. · Ilyés Zoltán: Történeti földrajz… 2 Interdiszciplináris kapcsolatai