Árpás Károly

TŰNŐDÉSEK, VÉLEKEDÉSEK

2

Árpás Károly

TŰNŐDÉSEK, VÉLEKEDÉSEK

Madách Irodalmi Társaság

Szeged

2010

3

A kötetet szerkesztette, a bibliográfiát összeállította: Árpás Károly

A névmutató összeállításában közreműködött: Andor Csaba

Lektorálta Varga Magdolnairodalomtörténész, középiskolai tanár, általános és alkalmazott előadó nyelvész

Köszönetet mondok a Madách irodalmi Társaságnak a segítségéért!

4

Tartalom

TÖRTÉNELEMSZEMLÉLETI VÁZLATOK I. (Fejlődésfelfogások bemutatása a kiegyezés koráig)

PROLÓGUSI. AZ IDŐ-PROBLÉMA MEGJELENÉSE II. AZ ELSŐ ÉRTELMEZÉSI KÍSÉRLETEKIII. A TUDOMÁNYOS IGÉNYŰ TÖRTÉNELEMKÉPEK KIALAKULÁSAIV. A FELVILÁGOSODÁS 19. SZÁZADBAN HATÓ FELFOGÁSAINAK ÁTTEKINTÉSEV. KÖLCSEY FERENC TÖRTÉNETFILOZÓFIÁJA: A RENDSZER „MAGYAROSÍTÓJA” ÉS „REFORMÁLÓJA”VI. ÁTMENET A MODERN ÉRTELEMBEN VETT „LINEÁRIS TELEOLOGIKUS” TÖRTÉNELEMSZEMLÉLET FELÉVII. MADÁCH PÉLDÁJAEPILÓGUSJegyzetekRezümé

KULTÚRA ÉS IRODALOM

ALAPVETÉSKULTÚRA ÁS SZOCIALIZÁCCIÓSZOCIALIZÁCIÓ ÉS OKTATÁSAZ IRODALOM VÁLSÁGAIRODALOM ÉS KULTÚRA A HARMADIK ÉVEZREDBENJegyzetekFüggelék: Egy elképzelt irodalom- (magyar) oktatás vázlata

A MÚLTTÁ VÁLÓ JELENBE REJTETT JÖVŐ (Tudományos igényű feltáró dolgozat az anyanyelv mai [2009] állapotáról)

BEVEZETÉS: A NÉZŐPONT KÖRÜLHATÁROLÁSAA MAGYAR NYELVHASZNÁLAT HELYZETE JAVASLATOK A MAGYAR NYELVHASZNÁLAT VÁLTOZÁSÁNAK BEFOLYÁSOLÁSÁRABEREKESZTÉSJegyzetek

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETEElőbeszédŐSI IRODALMUNKRÓL (A kezdetektől a 11. századig)A KÖZÉPKOR IRODALMA (A 11. századtól a 15. századig)A RENESZÁNSZ MAGYARORSZÁGON (A 14. századtól a 17. századig)A MANIERIZMUS A MAGYAR IRODALOMBAN (A 16-17. század fordulójától a 17. század első feléig)

5

A MAGYAR BAROKK IRODALMA (A 16. század végétől a 18. század végéig)KLASSZICIZMUS A MAGYAR IRODALOMBAN (A 18. századtól a 19. század első harmadáig)A SZENTIMENTALIZMUS A MAGYAR IRODALOMBAN (A 18. századtól a 19. század első harmadáig)A MAGYAR ROKOKÓ (A 18-19. század fordulóján)A ROMANTIKA A MAGYAR IRODALOMBAN (A 19. század elejétől a 20. század elejéig)A REALIZMUS A MAGYAR IRODALOMBAN (A 19. század közepétől a 20. század közepéig)EGY KELET-EURÓPAI SPECIALITÁS: AZ ÚN. HANGULATKÖLTÉSZET (A 19. század utolsó harmada)A NATURALIZMUS A MAGYAR IRODALOMBAN (A 19-20. század fordulója)A SZECESSZIÓ A MAGYAR IRODALOMBAN (A századfordulótól az első világháború végéig)AZ IMPRESSZIONIZMUS JELENTKEZÉSE (A századelőtől a 30-as évek végéig)A SZIMBOLIZMUS ÉS A MAGYAR IRODALOM (A századfordulótól a 30-as évek végéig)A MODERNSÉG: AZ IRÁNYZATOK KEVEREDÉSE A MAGYAR IRODALOMBAN (A századfordulótól a 30-as évek végéig)A MAGYAR AVANTGÁRD IRODALOM (Az 1910-es évek közepétől a 30-as évek végéig)A SEMATIZMUS VONZÁSÁBAN (Az 1920-as évektől az 1970-es évekig)A NÉPIEK ÉS A NEMZETISÉGI IRODALOM (Az 1920-as évektől az 1940-es évekig)A NEOKLASSZICIMUS (A 30-as évektől az 50-es évekig)A MAGYAR NEOAVANTGÁRD IRODALMA (Az 1950-es évek közepétől az 1980-as évekig)KÖZJÁTÉK: EGYMÁS MELLETT ÉLŐ IRODALMI IRÁNYZATOK (A 20. század utolsó harmadának irodalma)A POSZTMODERN A MAGYAR IRODALOMBAN (Az 1980-as évektől napjainkig)NAPJAINK ÉS AZ IRODALOMRezümé

AZ IRODALMI SZÖVEG SZERKESZTÉSÉNEK ÉS SZERKEZETÉNEK PROBLÉMÁJA

HITVALLÁS

Függelék: Könyvészeti adatok a kötetben kezelt írásokrólA szerzőrőlNévmutató

6

TÖRTÉNELEMSZEMLÉLETI VÁZLATOK I.

(Fejlődésfelfogások bemutatása a kiegyezés koráig)

PROLÓGUS

A történelem iránti érdeklődés Magyarországon a rendszerváltás előkészületének tekintett időszakban növekedett meg ugrásszerűen: új folyóiratok keletkeztek, a közönség egyszerre volt kíváncsi napjaink és múltunk eseményeire; s míg lezajlottak (de be nem fejeződtek) az átértékelések – lásd új összegzéskísérletek –, a tudósok megpróbálkoztak a különböző történettudományi iskolák és módszerek szintézisével.

A történelem azonban önmagában nem lesz több a múlt ilyen vagy olyan leképezésénél, ha nem helyezkedik filozófiai alapokra. A történetfilozófia, a történelemfilozófia iránti érdeklődés máig nem szűnt meg, akár ma is (2002-ben) különféle „friss” kiadványokkal találkozhatunk a könyvesboltokban1, s ez csak a laikusoknak készül. A dolgozat írója nem kívánja szemlézni a kortárs elméleteket; nem a történetfilozófiával, csak a történelem elméletének egy elemével foglalkozik, a történelmi idővel.

Megvallom, a történelmi idő problémája sokszorosan érint. Nemcsak mert benne élek-élünk (s jövőnk, gyermekeink jövője is érdekel), hanem mert személyesen is kapcsolódom hozzá2. Amikor ezt a témát választottam, akkor még nem tudtam, mekkora jelentőségű lehet a szakkifejezések értelmezése és elkülönítése. Ám fölidézve az egyetemi előadásokat és jegyzeteket3, világos lett számomra, hogy a pontosítással kell kezdenem. A történelmi idő problematikájához a történelemszemlélet és a történelemfilozófia viszonyát kell tisztáznom.

1. A történelemszemlélet még nem történelemfilozófia

Értelmezésem kiindulópontja: a történelemszemlélet szűkebb jelentést hordoz, mint a történelemfilozófia.

A történelemfilozófia tágabb és „magasabb rendű” fogalom; a történettudományi kutatások alapja, a történelmi cikkek, monográfiák megírásának alapfeltétele. A történetfilozófia (a kifejezést a történelemfilozófia szinonimájaként értem) filozófiai állásfoglalás: kapcsolódik a lét- és ismeretelmélethez éppen úgy, mint a szociológiához és a logikához (a tudománytörténeti és filozófiatörténeti választásokról nem is szólva).

A történelemszemlélet fogalmi jelentése alatt bizonyos történetfilozófiai axiómák tisztázását és elfogadását értem; analógiaként a világkép, a világnézet és a filozófia viszonyát hozhatnám. [Az idősebb korosztály ismeri ezeket a „finomságokat”; ideológiai színezettség nélkül kell a továbbiakban érteni.] A történelemkép – hasonlóan a világképhez – személyre szabottabb; nem szükségszerű a tudományos megközelítés. A történelemszemlélet megköveteli, hogy az alapfogalmak jelentését tisztázzuk. Ebben a dolgozatban csupán a történelemfilozófiai (egyszerre történelemszemléleti is) axiómák egyikével kívánok foglalkozni. Ez a történelmi idő és a hozzá kapcsolódó fejlődés fogalmának értelmezése4.

2. Az időről

Vannak merész és szellemes kísérletek, melyek az idő-t mint olyat világdimenziós megközelítésű, fizikai jellegű és kozmogóniai indíttatású értelmezésben közelítik meg5, ám munkánk ilyen mélységű tudományos alapozást nem kíván. [Nem szándékozunk kozmogóniai és kozmológiai viták bemutatóivá és résztvevőivé válni.]

7

A fogalmi tisztázásához fontos szempont az idő-fogalomhoz rendelhető fejlődés fogalmának értelmezésére6 – ám nem azért választottam a témát, hogy az ehhez kapcsolódó véleményeket, azok ütközését bemutassam (bármennyire is érdekes lenne ez, sőt bármennyire is kívánnánk saját álláspontjainkat közreadni).

Kutatásaim (mind a feldolgozások, mind a saját értelmezések) azt mutatják, hogy a történettudományi axiómák jelentését annyira evidensnek tartják akár a történészek, akár a laikusok, hogy nincs is olyan kézikönyv vagy lexikon (én nem tudok róla), amely részletezné vagy tisztázná ezeket, olyan pontossággal, mint például Eukleidész ELEMEK című műve.

Célom az, hogy érzékeltessem azokat a történelemszemléleteket, pontosabban a történelmi időfogalomra vonatkozó értelmezéseket, elképzeléseket, amelyek a 19. század középső harmadáig élő hatással voltak Magyarországon. Ennek bemutatásakor és bizonyításakor Madách Imre történetfilozófiai költeményét fogom használni.

„Vázlatok” szerepelnek a címben – azért, mert a részletes idézetek, bizonyítások helyett a középiskolai tanítási óra szabadságával élve csupán áttekintést adok (viszont a jegyzetekben törekedtem mindig megadni a „szakirodalmat”).

Itt mondok köszönetet feleségemnek, Varga Magdolnának, valamint a Deák Ferenc Gimnázium tanárainak és diákjainak és a Madách Irodalmi Társaságnak, mert segítettek gondolataim tisztázásában, illetve a Deák Alapítványnak a munkafeltételek megteremtésben nyújtott segítségéért!

I. AZ IDŐ-PROBLÉMA MEGJELENÉSE

A fejlődés egyfajta összehasonlítás: az idő két vagy több pillanatában, szakaszában (most a vonalszerű idő-értelmezést veszem, mint a közismert lehetőségek egyikét) megkísérelhetünk közelítőleg hasonló közösségek viszonyait (már amennyiben ezek mérhetőek) egybevetni, majd a különbségeket értelmezni. Távolodjunk el most a „közösség”, a „viszonyaik”, ezek „mérhetősége” és a „különbségek” jelentés-problémáitól, és foglalkozzunk csak az idővel!

1. Az idő és a történelem

A valóságot, amely körülvesz bennünket, elég pontosan meg tudjuk határozni (még ha megismerése kétséges is), de ennek a valóságnak az egyik nagyon fontos dimenziós tényezőjét, az időt, azt – nem lévén hozzá érzékszervünk – nem tudjuk érzékelni. Érzékelés helyett „közelítünk” hozzá: viszonyításunk legegyszerűbb eszköze, az óra arra épül, hogy a térbeli mozgásnak a pontjait érzékeljük, és ezt a szakaszolást tekintjük mi az idő változásának. Holott az idő egészen biztosan nem így mozog.

Az időről elég keveset tudunk. Nagyjából azt mindenki, hogy ami az időben elmúlik, az többé-kevésbé ténnyé merevedik. Ezeknek a tényeknek a kombinációja viszonylatokat hoz létre (vagy eredetileg is viszonylatokban létezett), és ezekkel a viszonylatokkal a tények halmaza komponálhatóvá is válik. Tehát az ember mintegy újjáalakít(hat)ja, újjáalkot(hat)ja az általa választott tények halmazát, hogy ezzel létrehozzon olyasmit, ami a valóság, pontosabban a valóságként értelmezett múlt illúzióját keltheti. Ez lesz a történelem.

A történelem tehát nem a múlttá rögzíthető idő története, hanem egy olyan folyamat-jellegű ténykompozíció létrehozása, amely a jelenben élőknek mond valamit az előzményekről (nem feltétlenül tanító célzattal).

8

2. A történetiség és az ember – egy példa a személyes „múlt-kezelésre”

Mondjunk egy egyszerű példát! Úgy vélem, hogy már mindenki elgondolkodott azon, hogy hány éves is, mióta és hogyan él. Miért él most, és miért nem máskor? Hol lakik, milyen környezetben dolgozik, milyen lehetőségei vannak – s ezeknek mi az oka, célja?

Az e kérdésekre adott válaszok részint önmaguktól is, részint a kérdező racionalizálási szándékának következtében lassanként rendszerré kezdenek alakulni. A kikristályosodó hiányok újabb kérdéseket szülnek. Ezekre válaszolhat környezetünk, válaszolhatnak a rokonok. Meg lehet kérdezni a nagycsalád, a nemzetség tagjait. A gens, a klán története megvilágosodik: valamikor tehetős volt, felemelkedett, azután különböző okokból elszegényedett (vagy fordítva); volt idő, amikor népes volt a család, volt, amikor csak egy vagy két főből állt. És ezekből az adatokból össze tud hozni a hozzáértő történész, hogyha nagyon ügyes, akár 100-200 oldalt is.

Ez lesz a családnak a története. Ha kibővítik: a nemzetségé. Ha valamilyen módon (de végeredményben mindig nem-vérségi alapon) más nemzetségekkel összekapcsolják: a törzsé. Ha a törzseket (szinte mindig területi alapon) összekapcsolják, akkor a törzsszövetségé. Ha ez a törzsszövetség körülhatárolt területen él, többé-kevésbé egy nyelvet beszél és kultúrája azonos: akkor népé, nemzeté. És így tovább az emberiségig, az értelemmel rendelkező lényekig. S az már akkor csak szóválasztás, hogy „civilizáció”-nak, „kultúrá”-nak vagy „nagy- [illetve kis]térség”-nek nevezzük ezt az időben tanulmányozott emberi közösséget7.

3. Az idő és a fejlődés gondolata

Be kell, be lehet látni, hogy a történelem ilyen. A múlt eseményeit az ember megpróbálja valamilyen módon racionalizálni. Azaz, ha megírom a történelmet, akkor egy olyan jellegű múltat produkálok, amely csak hasonlít az igazira, de nem azonos vele8. Miben hasonlít? A legegyszerűbben abban, hogy az időre van felfűzve.

Így jutunk el ahhoz a kérdéshez, hogy van-e lehetősége a történelem változásának (mert valamilyen módon változnia kell). Ha ez a változás nincs jelen a történelemben, akkor egyszerűen nem érzékelhetem a történelmet. Hiszen sokkal rövidebb szakaszon kell produkálnom, terjedelemben is azt, amire a múltban közös és a történelemben is. Mi a közös? Az időbeliség. Ha az ember azt mondja, hogy történelem, akkor azt mondja, hogy van változás. Tehát nem lehetséges a történelemről beszélni akkor, hogyha nem hiszek a változásban9.

Axiomatikus alapállás, hogy a történelem a változó idő tudati lenyomata. Ha nincs változás, nincs történelem. Pontosabban nincs neki értelme. Nem tudom mihez mérni. Csakhogy a változással kapcsolatban olyan jellegű kérdések merülhetnek fel, amelyek főleg abból adódnak, hogy napjainkban, sőt körülbelül jó százötven éve egy elfogadott történelemszemlélet ismert. Fogalmazzunk úgy, hogy ez az egyenes vonalú (lineáris) előre mutató, cél-képzetes (teleologikus) történelemfelfogás. Most nem akarok belemenni abba a metaforikus kérdésbe, hogy ez az egyenes „ferde vonal fölfele”, vagy „spirális vonal fölfele”. Maradjunk annyiban, hogy egyenes vonalú. Igen ám, de az emberiség írott történelme, ami azért mégis csak durván hatezer év, nehezen illeszthető ebbe az egy felfogás-rendszerbe.

Nézzünk egy példát! Jól tudjuk, hogy a különböző automatizált gépek, a mosógéptől kezdve a mikrohullámos-sütőig, vezérlő-egységüket tekintve mind-mind a kettes számrendszerben dolgoznak. A kettes számrendszerrel mindent tudunk működtetni. Miért nehéz mégis nekünk, laikusoknak kettes számrendszerben összeadni, kivonni (a szorzást, osztást nem is említem)? Azért, mert a tízes számrendszerben gondolkodunk; a másikról tudjuk, hogy van, csak éppenséggel nem tudjuk használni.

9

Mondhatnám másik példának az eukleidészi geometriát, amelyet mindenki ismer. Az épület, amelyben vagyunk, a járművek, amelyekkel közlekedünk, egész környezetünk erre van alapozva: rá van építve a világ. Ezen kívül van a nem-eukleidészi geometria, amelyben ugyanannyira jártasak volnánk? Ehhez hasonló eltérő különbözőség van a történelemszemléletek között is.

Egy bizonyos történelemszemlélet dominanciája kiszorít(hat)ja a többit. A jelenlegi, fentebb is említett történelemfelfogás olyannyira átjárta már az emberek gondolkodását, hogy egyszerűen el sem tudják képzelni, hogy mit jelent egy másféle történelemszemlélet. Ráadásul ennek „elméletét” is úgy kell „összevadászni” (hiszen senki nem tartja fontosnak „nyilvántartását” – a tanításáról nem is beszélve). Könyveket kell olvasni, és nem azon csodálkozni, hogy miért úgy van, és nem így, hanem valamilyen módon belehelyezkedni a másik rendszerbe. Miután megismertük az axiómáit, megértettük összefüggéseit, akkor rájön az ember arra is, hogy ebben az időszemléletben is van értelme a történelemnek. Sőt, megkockáztatom: bizonyos történelmi időszakokat csak akkor lehet megérteni, ha ismerjük a korszak történelemszemléletét! Milyen múlttal számoltak, ebből következően mit tekintettek a jelent is befolyásoló történelmi folyamatoknak – és hogyan képzelték el azt a jövőt, amelyhez igazították (többé-kevésbé) cselekedeteiket.

II. AZ ELSŐ ÉRTELMEZÉSI KÍSÉRLETEK

Gyenge pontja lehet gondolatmenetünknek, hogy olyan kérdéssel foglalkozunk, amelyhez dokumentációt aligha lehet mellékelni. Vélekedésünket – feldolgozások mellett – a mese- és mondavilágok, a mitológiák, illetve a leírásokból megismert „primitív” kultúrák világképe támaszthatja alá.

1. A természetes körforgásról

Hogyan is találkozik a természeti ember az idővel? A nap felkel, lemegy; a hold elfogy és telik: nincs senki, aki megkérdőjelezné ennek egyszerűségét és világosságát. Hogy mi forog mi körül – ezt a csillagászati kérdést egyelőre hagyjuk, mert ez eltávolít az időszemlélet kérdésétől.

Szerencsések vagyunk itt Magyarországon, mert azt lehet mondani, hogy bizonyos évszakokat is föl lehet ismerni. (Az évek múlását már nehezebb számon tartani – de van-e rá szükség egyáltalán?)

Az emberi tevékenység akár a halászó-vadászó-gyűjtögető életmódban, akár a későbbi mezőgazdasági kultúrákban (a földművelőiben épp úgy, mint az állattenyésztőiben) világossá tette az emberek számára a ciklikusságot: a születést, a növekedést, a kiteljesedést és utódprodukálást, a hanyatlást és az elmúlást.

Ezt a felismert időtudást a különféle kultúrák szakrális-rituális ismeret-elemei napjainkig megőrizték (ha összegyűjtötték és megmentették a hagyományt). Sem erőt, sem elég tudást nem érzek magamban ahhoz, hogy a vallásoknak a vizsgálatát itt példának hozzam10. Biztos, hogy az első „természeti körkörösség-elmélet” ilyen volt – s ezt biztosan nem az optimizmus és/vagy pesszimizmus alapján ítélték meg azok, akik elgondolkodtak rajta.

Csakhogy a természeti körforgásnak az ember esetében van egy „töréspontja”: az egyed létezési korlátozottsága. Mi lesz hát ebből a „természeti körkörösség”-ből? Az, amit az ember a saját életében is „produkálni” tud. Világos tehát, hogy az „idő” a múltból – tőlem független távolból – „jön”; felém. Aztán és akkor – ez a tudatos létezésem függvénye – az idő bennem mintegy érzékelhetővé válik. Később, valamelyes közreműködésem után „elválik”

10

tőlem, s olyan irányba visz, amelynek távlatait én, a pusztuló, nem foghatom be. Az egyén számára az idő „félkör-jellegű” lett.

A gondot az jelent(het)ette, hogy hogyan lehet ezt az egyes élőlényeknél fölismert „félkörívet” összekapcsolni a természetben ismert körforgással. Az egyik megoldás a vallás tudatosulása – de ez a kérdés messzire vezet a történelemtől. A másik utat elődeink úgy oldották meg, hogy generációkban kezdtek gondolkodni.

2. A generációs történelmi ciklikusságról

Napjainkban elfogadott vélemény, hogy a generációs gondolkodást valamelyik isten, pontosabban az isten megtestesült gyermeke indította el. Például a japán császár még mindig ikszedik generációs tagja annak a dinasztiának, melynek az első uralkodója valamikor a Krisztus születése körüli időben a földre szállt valamelyik isten volt. Vagy nézzünk más kultúrát: az egyiptomi, a kínai időszámítás az uralkodóházak számához (éppen hányadik regnál), s azon belül az éppen uralkodó emberisten uralkodási kezdetéhez kötődött.

Az egyéni létet a közösséget irányító hatalom kapcsolja össze a közösség sorsával – s ez a hatalom elfedi a kortárak elől a közösségi tevékenység meghatározó szerepét. A közösség körülményeinek alakulása összefüggésbe hozva az uralkodás mineműségével a természeti körforgással analóg, annak metaforikus értékeléseit alkalmazó létösszegzést eredményezhet.

A félkör ilyetén körré kapcsolásával eleink egy nagyon fura világot alakítottak ki. A kezdet az istenek világa volt, akik lassan-lassan összevegyültek az emberi lényekkel, hogy később át is adják félisten-gyermekeiknek az emberek pásztorlásának dicsősségét és gondját.

3. A „romló” világ elmélete

Ahogy múlt az emberek által többnyire a szájhagyományban nyilvántartott idő, a konfliktusok és a megoldásra adott rossz döntések „szaporodni” kezdtek: a múltban szükségszerűen föltételezett aranykor embere és közössége erről a „csúcsról” elkezdett „lefele jönni”.

Jött az ezüstkor és vele párhuzamosan az idő egyre pontosabb rögzítése, beosztása. A szájhagyomány11 helyett, mellett megjelent az írásbeliség – s amit korábban elfelejtettek, elnyomtak, elhallgattak, az most nyilvánossá lett: egyre kevésbé vagyunk olyanok, mint elődeink, őseink.

Az elmélet szerint a hanyatlási tendencia fölismerhető és visszafordíthatatlan: az ezüstkort követi a vaskor, a jelen (amely természetesen nem azonos a vaskorszakkal).

4. A helyreállító emberek, az „isteni küldöttek”

Ezzel az elmélettel nem állt ellentétben a „helyreállítás” gondolata. Szó sincs még a hamleti lét-tragikumról („Kizökkent az idő, kárhozat, / hogy én születtem helyretolni azt”), éppen ellenkezőleg! Az időnkénti erőszakos hatalomváltások, amelyeknek végrehajtói magukat Isten kiválasztottjaként (és/vagy fiaként) a történelem megújítójának hirdették12, megerősítették a hagyományt azzal, hogy uralmukat új „aranykornak” kívánták (propagandisztikusan is) beállítani. A gondolkodási séma nem változott.

Sokat magyaráz a „lefelé haladás” felfogás kialakulásában, hogy a közgondolkodásban „összeadódnak” a közösségi bajok, amelyek részint az államban, részint az erkölcsökben felmerülnek. [Cicero szállóigéi!] Nemcsak a jelen „rosszasága” lesz az egyértelmű, hanem a természeti analógia alapján szükségszerűen kialakul a „boldog aranykor” visszatértének igénye, reménye.

11

III. A TUDOMÁNYOS IGÉNYŰ TÖRTÉNELEMKÉPEK KIALAKULÁSA

Ahogyan a filozófiában a világkép esetlegességét szükségszerűen követi a világnézet és a filozófia tudományos igényű magyarázata, hasonló módon figyelhető meg a történelemszemlélet és a történelemfilozófia kialakulása.

1. A történelmi ciklikusság demitologizálása és szekularizációja

Láthattuk, ezt a „természeti ciklikusság”-ot kezdetben az adott civilizációk, kultúrák vallása, vallásos képzete alakította ki, értelmezte és (esetenként) felhasználta13. A mi szempontunkból teljesen mindegy, hogy ezt úgy képzelem el, mint a szinuszgörbét felfelé vagy szinuszgörbét lefelé.

A mai értelemben vett történelemkép fogalma először az írásos civilizációkban merült fel; az volt a cél, hogy ennek a körívnek egy olyan jelentését adjanak, amely nem az istenekhez kapcsolódik14.

Az antik, pontosabban a görög és római szerzők műveiben15 (ha csupán glosszaszerűen is) megfogalmazódott egy olyan történelemkép, amely a kezdeti mitológiai világképpel való összhangkeresés elutasítása után közeledni próbált a tényekhez, eseményekhez, folyamatokhoz: a megismert oikumené világához.

A politikatörténet eseményeiből, a találkozó és egymásra ható kultúrák részleteiből olyan történelemszemléletet alakítottak ki, amelyben a természet körforgásos rendje, illetve az egyszemélyes létnek korábban említett „félköríve” mindenre igaz. Ezek állnak össze egy olyan jellegű körforgássá, amelyet esetenként történelmi személyiségek irányíthatnak (vagy éppen jelképezhetnek).

Ebben a körforgásban éppenséggel a jelenlévők lehetnek azok, akik a jelenben élve „lefelé” tartanak. A sorsszerű hanyatlás magyarázata: azért következik be, mert nem vagyunk olyanok, mint az elődeink. Ebből következik a konklúzió: ha olyanok tudnánk lenni, mint ők, akkor a folyamat lassítható és/vagy megváltoztatható lenne.

A történelemszemléletnek egyik fontos eszközévé lett a „történelmi személyiség”: úgy vélték sok esetben, hogy a múlt-ábrázoláshoz elég egy ember; az ő életében válik nyilvánvalóvá és követhetővé a történetíró felfogása. (Ezzel járt természetesen a személyiség idő- és közösségformáló szerepének hangsúlyozása is.) Ezt a körforgáselméletet sikerült a kereszténységnek hosszú időre kiszorítania.

2. A keresztény vallás történelemképének kialakulásához – a zsidó eredetmítosz

Ahhoz, hogy a kereszténység történeti felfogásával megismerkedjünk, vissza kell menni egészen a BIBLIÁhoz16 és a zsidó nép történetéhez17.

Az ÓSZÖVETSÉG szerint az Isten megteremtette Ádámot, majd meghagyta, hogy az emberek szaporodjanak, sokasodjanak. Ekkor még a történetben mindkét időfelfogás lehetősége „benne” van: a körkörös is, az egyenes vonalú is.

Azután jött az özönvíz. Aztán megint hosszú idő telt el, s jött Ábrahám. „Ábrahám, neked fiat támasztok. Népet támasztok magodból, és ez a nép lesz az én népem.” Itt és ekkor olyan eredetmítosszal találkozunk, amely a kiválasztottsághoz és az ígért jobb jövőhöz kapcsolódik. A mi szempontunkból ez a mozzanat a fontos, mert szemünk előtt alakul ki az egyenes vonalú fejlődés. Tehát nem az emberteremtésen van a hangsúly – ez a hagyomány történelemképébe illene be18; történelmi szempontból a megkülönböztető kérdés a nemzetség lesz.

A nemzetségből Jákob ismert történetében törzs lesz. A törzsből Mózes történetében nép lesz. Ez a nép valamikor az időben nem körforgásszerűen (még ha történetesen térben

12

többször is előfordul), hanem egy idővonal mentén majd eljut Kánaánba. S minden vándorlás, időszaki letelepedés, szenvedés, próbatétel, időszakos fölemelkedés, majd hanyatlás azért van, hogy eljussanak az Isten ígérte célhoz. Közben jöttek az újabb és újabb hódítók: az asszírok, a babiloniak, a perzsák; majd a visszatérés, amely mégsem volt tökéletes; és jöttek a rómaiak, de jöhet szabadító is? A Messiás, a Szótér, a Fölkent. Tehát van kezdőpont, vannak megpróbáltatások – és jön a Megváltó!

Ez a történetfelfogás immár nem periodikus változásban gondolkodik, hanem van egy kiinduló pontja: az Ábrahámnak tett ígéret. Van egy „áthaladó” pontja: államalapítás Kánaánban. Van egy végpontja: a Messiás eljövetele, aki megszabadítja a népet és mindent „helyrerak”.

3. A keresztény teológia történelemképe

Ezt a történetfelfogást fejleszti tovább a kereszténység azzal, hogy a választott nép (etnikai kirekesztés – indokoltságának vitatása nem ide tartozik) helyébe Szent Pál apostol19 a Krisztus-követő híveket állította. Az evangélisták, a levelek és az Apokalipszis szerzői ugyanakkor még nem gondolkodtak a „történelemben”: amíg Krisztus második eljövetele „napirendi kérdés”, addig nincs értelme a történelmi időn, időben gondolkodni.

Évszázadok múlva, szembesülve a realitással (a „második eljövetel” határideje „kitolódott”) Szent Ágoston és a többi tudós teológus kidolgozta a cél-képzettel meghatározott egyenes vonalú, nyilvánvalóan vallásos alapozású történetfelfogást20. Ennek a teológiai alapozású teleologikus elméletnek a lényegét az alábbi szavak határozzák meg: ígéret, megpróbáltatások, megváltás és a boldog jelen. Ezt transzponálták úgy, hogy nem egy népre érvényes, hanem mindenkire. Ez a történelemkép elégséges volt majd ezer éven keresztül ahhoz, hogy az emberek ebben az egyenes vonalúságban megtalálják a helyüket, értelmezzék jelenüket, elhelyezzék magukat a múlt és a jövő között.

A középkor embere messze nem gondolta azt, hogy a jelen valamiféle siralom völgye. A jelen nem a „fogorvos előszobája” volt, hanem a “fogadás előszobája”. A középkori ember nem volt elkeseredett, nyomorúságos, kínlódó. Csak egy „hajszál” választotta el a mennyországától – s ha Isten tanítását (vagy a tanítás értelmezőinek utasítását) követte, már a földön is érzékelhette Isten országát. [Nem tartozik ide a civilizációs szint minősítése!]

Ezt a keresztény alapozású történelemfelfogást robbantotta szét a reneszánsz.

4. A vallásos történelemkép „második szekularizációja”: a reneszánsz történettudomány alapjai

A reneszánsz nemcsak szétrobbantotta „középkori” történelemképet, hanem újjá is alkotta21

azt. Az újjáalkotás közben támaszkodott a megidézett antikvitásra, de az „újítás” lényeg az volt, hogy a történelem szekularizálása során az „egyenes-vonalúság” helyébe ismét a körkörös szemléletet helyezte. Ráadásul, nyomatékként hozzákapcsolta az „optimizmust”22, hogy örvendezzünk a megújuláson, a tavaszon (akár arról is megfeledkezve, hogy a körforgás mivel jár). Ugyanakkor a reneszánsz gondolkodói védekezési kényszerből kevernek ideológiai színezetet a történelemhez, használva a sötét-világos, maradi-haladó fogalompárt.

Kétségtelen, hogy a fölhalmozódó társadalomtörténeti és -elméleti ismeretek egy bizonyos problémakörét nehéz volt megnyugtató módon értelmezni az egyenes vonalú keresztény történelemképpel (vagy talán nem is lehetett). Vagy az is igaz, hogy a reneszánsz történelemképből levezetett jelen-értelmezés kedvezőbb táptalajt biztosított a tudományos kutatásokhoz. Ám ez még önmagában nem jelentett garanciát arra, hogy a reneszánsz történelemmagyarázat mindenre ki fog terjedni.

13

Emellett megfeledkeztünk arról – a humanizmus kizárólagosságra törekvése volt ebben a hibás? –, hogy milyen „idő”-megoldásokat hozott a másik, a keresztény vallási alapozású szemlélet. Azért felejtettük el, mert egy kisebb hatósugarú korszakváltás (a barokk) után a felvilágosodás idején a polgári társadalom utópiájának megszületése újra megteremtette az egyenes vonalú gondolkodást, s a 19. század első felére a két „szekularizált”, világi történelemfelfogás harcából az egyik került ki győztesen: az új, teleologikus, egyenes vonalú, a jövő felé mutató történelmi időmozgást föltételező történelemelmélet.

Anélkül, hogy a reneszánsz szerzőket itt most „tetemre hívnám” és vádbeszédet mondanék felettük, kijelenthetjük, hogy amit kitaláltak (és visszaidéztek) az adott időben azért volt logikus, mert az európai tudományos fejlődés, az európai politikatörténet eseményeinek magyarázata támasztotta ezt a körkörösséget. Birodalmak omlottak össze, világképek semmisültek meg, kitágult és átrendeződött az ismert világegyetem. Ez megerősítette a gondolkodó emberekben azt a véleményt, hogy az ókoriak ezt a körforgást helyesen gondolták.

Csakhogy a körforgásos elmélet egy idő után azt a kérdést vetette föl, hogy mi is a viszony a jelen és a múlt, a jelen és a jövő, a történelem és a jövő között. Így aztán a történetírók lettek azok, akik valamilyen értelmet akartak belevinni a múlt eseményeibe. A reneszánsz és a felvilágosodás teremtette meg a történetfilozófiát.

5. A politika és a történelem összekapcsolódása

A történelem a reneszánszban összekapcsolódik a politikával is. N. Machiavelli nemcsak azt vallotta, hogy a cél szentesíti az eszközt [az aforizmaszerű kijelentést nem ő találta ki!], hanem azt is, hogy a siker önmagában kevés. A politikus zsenialitásának alapja az az észrevétel, hogy a hatalom megragadása esetleg egy szerencsés konstelláció felismerése, az ezzel élni tudás következménye, de a végső cél a közösség érdekében használni. Más kérdés, hogy mit értek közösség alatt (patrícius-családot, városállamot, uralkodóházat vagy népet).

A történelemfilozófia megújítása Machiavellinél kezdődik, mert a múltból a jövő felé lépő jelen valamilyen módon – A fejedelemben az állam, a hatalom függvényeként – a történelemhez kapcsolódik, s nem arról van szó, hogy a történelem az élet tanító mestere.

IV. A FELVILÁGOSODÁS 19. SZÁZADBAN HATÓ FELFOGÁSAINAK ÁTTEKINTÉSE

A dolgozat vázlatossága mentse, hogy nem tértem ki a reneszánsz gondolkodásmódjától erősen elkülönülő barokk történelemszemlélet bemutatására. Megjegyzem, hogy miközben egymástól elkülönül az ellenreformáció bélyegét viselő katolikus történet-felfogás a különböző protestáns elképzelésektől, közös bennük a visszatérés a teológiai teleologikus értelmezéshez. Ha a politikai szakirodalomhoz nem is férünk hozzá, olvassuk csak el a nagy emberiség-költeményeket (Milton, Klopstock műveit), vagy akár a nagy eposzokat is (nemcsak Camõesre, Ariostora vagy Tassora gondolok, hanem a mi Zrínyi Miklósunk Szigeti veszedelemjére is).

1. A felvilágosodás történelemelméletének alapja: az idő ciklikus fölfogása

A felvilágosodás eszmetörténeti korszak – történetírásának különleges szerepét már csak az is alátámasztja, hogy ekkor jelenik meg szóhasználatban a történetfilozófia (philosophie de l’historie) és a világtörténelem (l’historie universelle) fogalom és kifejezés először – az “univerzális” tudású, publicista Voltaire volt a fogalmak megalkotója.

14

A reneszánsz által használt körkörös időelméletet részletesen és koncepciózusan szintén a 18. században dolgozták ki23. A sok tudós nevét tartalmazó halmazból háromét emelném ki: a francia Montesquieu-t, az olasz G. Vicot, és a német Herdert.

2. Montesqieu történelemképe

Montesquieu felfogását nem az teszi különlegessé, hogy a környezet meghatározó szerepét (néha túlzottan is meghatározót) állította, legalábbis gondolkodásához, felfogásához ezt a jegyet köti az utókor. Felfogásának különlegessége az volt, hogy a történelmet abban a politikai vetületben taglalta, amelyet ma a jogelmélet, jogfilozófia alapjának tekinthetünk.

A francia filozófus a történelmet az értelmes emberektől (polgároktól) befolyásolható tevékenységnek tartotta – a körkörös változás nézete szerint a környezet mellett a társadalmi tudatosság fejlettségének is függvénye. Talán ezért szánta rá magát arra, hogy a Lengyel Királyság alkotmányával foglalkozzon.

A szerző elegáns levezetései mellett a jelen társadalom kritikájával (Perzsa levelek) a liberalizmus egyik előfutára lett.

3. Vico történetfilozófiája

Vico ciklikus elgondolásában az a nagyszerű (és felénk mutató), hogy nemcsak a birodalmak, hanem a civilizációk, kultúrák felemelkedését, virágzását és összeomlását is az emberekkel (modern értelemmel a tömeggel is) magyarázza.

A ciklikusság nem csupán természeti „végzet”, hanem az emberi tevékenység racionalizálható függvénye. Amellett, hogy Itália egységének és egyesítésének szüksége új igényekkel és okokkal magyarázódik, Vico máig szellemes ötletekkel próbálja semlegesíteni a körforgás mai szemmel tekintett monotonitását.

Az olasz gondolkodó szintén hitt a „tömegek tudatosítása” lehetőségében, így lesz a pedagógiai megújulás egyik előfutára is.

4. Herder történelemszemléleti megállapításai

A mi szempontunkból Herder volt a legérdekesebb, ugyanis Herder nem volt hivatásos történész, hanem a jelenre figyelő gondolkodó. (Sokat jelent a „profilizálódó” tudományok kutatói között találnunk egyet, aki a józan paraszti ész alapján gondolkodik.)

A 18. század utolsó harmadának eseményei – pl. Anglia magyarázhatatlan fölemelkedése, Amerika függetlenedése, a francia hegemónia összeomlása és a francia forradalom egyre nyilvánvalóbb eredményessége – megkövetelte a politikai elemzés, sőt politikai prognosztika szükségességét. Ez pedig előtérbe állította a történelmi idő fogalmi újragondolását.

Herder sem tudta kikapcsolni az embereket a történelem alakításából, ám ő a kultúra, civilizáció, birodalom helyébe a nemzet-fogalmat emelte. Az „államnemzet” – eme értelmezés szerint az etnikai/nyelvi határ és a politikai határ egybeesik – bevezetésével részben megmagyarázhatta a tapasztalt felemelkedéseket (bár a spanyol és az angol „mozgásokat” nem tudta megnyugtatóan értelmezni). Viszont ebből a megközelítésből Kelet- és Dél-Európa népei (illetve az ázsiai birodalmak etnikumai) ki voltak zárva – beleértve a németet is. A derék lelkésznek sikerül a „duplázás”: újabb fogalom bevezetésével megoldotta a történelmi körkörösség irányultságának esélyét. A „kultúrnemzet” az a történelemben életképes, még ha részeiben szétszakadt, szétszaggatott közösség, amelyet összetart a közös kultúra tudata; a közös kultúra hordozója a nyelv: az egységesített, kiművelt anyanyelv. (Nem

15

tárgya gondolatmenetünknek, hogyan fakad ebből a népiesség, a nacionalizmus és napjaink nemzetiségi problémáinak kaotikus rendszere.)

Herder elképzelése megtermékenyítő és meghatározó volt a századforduló és a 19. század első felének kelet-európai gondolkodóira.

5. Az angolszász történetfelfogás eredményei

Az angol történelemfelfogás részletezése nem illik gondolatmenetünkbe. Az alcím ígérete szerint a történelemszemléletek hatását elsősorban a magyar történelemben kívánom nyomon követni.

A magyar történetfilozófiai gondolkodás a 19. század második felétől fordul ebbe az irányba is - a „késés” feltételezett oka nem a „nyelvi hozzáférhetőség” problémája, hanem az eltérő társadalmi-történelmi fejlődés alakulása. Az angol szerzők a 17-18. században olyan problémával küzdöttek – jelesen a működő polgári társadalom hozzáigazítása egy lehetséges és egy optimális polgári utópiához, illetve egy megvalósítható és minden társadalmi réteg számára még elfogadható politikai-társadalmi rendszer kidolgozása –, amely Magyarországon, Kelet-Európában, de általában véve a kontinensen nem volt aktuális.

A kérdéskör tárgyalása más feladat.

V. KÖLCSEY FERENC TÖRTÉNETFILOZÓFIÁJA: A RENDSZER „MAGYAROSÍTÓJA” ÉS „REFORMÁLÓJA”

Igaz, a magyar történetírás története legalábbis a reneszánszig visszavezethető – s ebben talán nincs is szükség valamiféle nacionalista önigazolásra –, mégis, az első meghatározó személyiségnek Kölcsey Ferencet tartom.

1. A 18-19. század fordulójának történelemfelfogása

Látszólag kitérő, de az alcíműnk szerint fontos, hogy a magyar gondolkodásban hogyan jelentkezik a konzervatív egyházi lineáris és a felvilágosult világi ciklikus értelmezés.

A 18. századi Magyarországon ható és uralkodó monarchikus gondolkodás a korábban már ismertetett keresztény-vallásos történelemképre támaszkodott (kölcsönös volt az egymásra utaltság), mert az „Isten kegyelméből” uralkodó államrendjét biztosította a lineáris betagozódás. A barokk gondolkodás e tekintetben determinálta az egyébként klasszicista jellegű megújulás irányába haladó közoktatást. A közoktatás szinte a felsőoktatásig bezáróan ezt a történelemképet közvetítette24. Ugyanakkor az egyre növekvő értelmiségi réteg (honorácior és a nemesi származású egyaránt – a szabadkőművesség keretében és anélkül) szükségszerűen fordult a felvilágosodás képviselte vagy gondolkodói által megalapozott új történelemkép felé (az másféle társadalomfelfogáshoz kapcsolódott). Kölcsey ekkortájt tölti iskolaéveit, ekkor szívja magába enciklopédikus ismereteit. Iskolai latin-görög műveltségének hátterét Kovács Ernő tanulmánya25 világítja meg; önképzése sokirányú: francia, német, angol, spanyol és olasz nyelvű műveket olvas – e közvetítő nyelvekkel a klasszikus és a modern európai műveltség birtokába jut.

2. Kölcsey történelemszemléletének kialakulása

Kölcsey Ferenc a debreceni kollégium falai között mindkét történelemképpel megismerkedett. Kéziratos jegyzetei alapján26 bizonyítottnak vehetjük, hogy a fiatal jogász, irodalmár a hivatalosan elfogadott, támogatott vallásos keresztény egyenes vonalú történelemszemlélet

16

helyett a körkörös történelemkép érvényességét fogadta el. Kölcsey kortárasakra is nagy hatást gyakorló történetfilozófiája nem árulja el eredetét: önálló gondolkodóvá nőtte ki magát. Bár az újabb kutatások konkrét művek ismeretét is bizonyították – Girtanner: Historische Nachrichten ... über die Französische Revolution című művének kompendiuma27 vagy Süssmilch: Die gottliche ordnung28 –; nem szabad azt hinnünk, hogy csak ezek a szerzők és művek hatottak volna rá. A műveltségvizsgálat29 igazolta: Kölcsey történetfilozófiája kezdetben Montesquieu, Kant és Herder ismeretén alapult. A francia, görög, latin és német eredetiből jegyzetelő fiatalember akaratlanul is elárulja történelemfelfogásának jellemzőit. Kulturális és politikai tevékenységének első nagy korszakaiban a herderi történelem- és nemzetfogalom érvényesítése figyelhető meg.

Ha a Hymnus, a Vanitatum vanitas verseinek tartalmát vizsgáljuk – részletező elemzésétől az abban leírtakkal való egyetértés miatt eltekintek –, vagy a Mohács, a Nemzeti hagyományok című esszéinek gondolatmenetét követjük, akkor egyértelmű az állítás: Kölcsey történelemképének két alapaxiómája van. Az egyik az idő körkörös mozgása, mely igaz, néha végzetszerű30, de Isten felette áll, s ha akarja, változtathat irányán, mozgásának sebességén. A másik (kevésbé körvonalazva, inkább esszéiben részletezve): az emberi közösség „megélhető-megérthető” nagysága a nemzet! Bár szó esik az állam (a hatalom, a birodalom) történelmi jelentőségéről, ám a jelenkori magyarság szempontjából kimondatlanul is a herderi kultúrnemzeti koncepció a megvalósítandó31.

Kölcsey az 1810-es évek végétől kezdve csekei magánya ellenére egyre meghatározóbb szerepet játszott a magyar közgondolkodásban. Úgy vélem, szépirodalmi munkássága mellett kritikai és esztétikai írásaiban is tetten érhető történetszemléletének hatása.

3. Kölcsey új történetfilozófiája

Kölcsey rendkívüli képességeit bizonyítja, hogy az 1830-as évek elejétől kiteljesedő politikai gyakorlata hatására fölismerte a vicoi, herderi gondolatmenet „gyenge” pontját: az emberi, nemzeti közösség céljait ugyanis nem a közösség hajtja végre, hanem az egyén. Azaz nem a tömeg, az emberek történelmi tevékenységét kell befolyásolni, nem az esetleges „nagy, ország- és történelemformáló egyéniség” figuráját kell meghatározni (akiben mintegy megtestesül népe, nemzete sajátossága), hanem a közösségi egyénnek kell célt találni, programot adni, amely őt az egyesülésre késztetheti. („Légy kész egyesűlni.” – írja majd a Parainesisben.)

A körkörös történelemkép birodalom, civilizáció, kultúra, nemzet stb. nagyságrendjébe nem kapott szerepet az egyes ember. Igaz, a felvilágosodás gondolkodói nemcsak hogy a nemesi születéssel tették egyenrangúvá az értelmiségi kiművelt emberfőt, hanem mintegy felsőbbrendűvé is nyilvánították, ám a “történelem feladatait” tényleg az emberek (a kiművelt és a „ki-nem-művelt” emberek együtteses!) hajthatták végre. A népiesség programja szép jelszó, a nemzeti ébredés, újjászületés nagy feladat – ám ki teszi rá éltét?

Az 1830-as években fogalmazódik meg Kölcsey új, javított történetfilozófiája. Az eszme még nem jelenik meg tételesen (maga Kölcsey is mást tart fontosabbnak – van ideje, negyvenes éveit éli), ám művei már tartalmazzák elemeit, lásd Huszt, Emléklapra, Zrínyi második éneke, Rebellis vers című költeményeit, Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, Históriai vázlatok, Történetnyomozás című esszéit .

Hogyan fogalmazhatnánk meg elgondolásának lényegét? Egy adott történelmi pillanatban – attól függetlenül, hogy fölismertem-e annak fontosságát és jelentőségét – saját és közösségem jövője döntésemnek és tettemnek függvénye. Felelős vagyok tehát tetteimért, mert azok befolyásolják a történelmi időben megvalósuló jelent és jövőt. Ha jól

17

cselekszem –a fölismert (mert állandóan kutatott) közösségi érdek alárendelem egyéni érdekeimet, az megélhető közösségemnek, a vélem egy nyelvet beszélő s így azonos kultúrájú embereknek sorsát kedvezőre fordíthatom; áldozatvállalásommal a kedvezőtlen, hátrányos hatásokat csökkenthetem. Ehhez erkölcsfilozófiai alapállás is kapcsolódik: önneveléssel ez a sajátos tulajdonságom („a rény”) benső késztetéssé válhat, s boldogság-érzetem alapjává lesz.

Bár a kérdés nem tisztázott, úgy vélem, hogy ennek az újításnak részben a kálvinista küldetéstudat, részben pedig a kanti erkölcsfilozófia követelményeinek szintetizálása volt az alapja.

A kanti erkölcsfilozófia beépítése, amely a sztoikusokra is támaszkodva a közösség és a tett-felelősség viszonyában határozta meg a boldogságot mint az emberi élet célját ebben az idézetben összegződik: „Ki nem tett mindent, mit tennie kellett s lehetett vala, az boldog nem leszen.” (Parainesis...).

A kálvinista kihívás pedig a „kiválasztottság-próbához” kapcsolható: újra és újra meg kell bizonyosodni, hogy a kegyelem birtokosa vagyok, azaz ismét és ismét tenni kell a közösségért, mert hátha épp ez a pillanat, a döntés, melyen a közösség sorsa rajtam fordul meg32.

Kölcsey történetfilozófiája alkotó és cselekvő módon a 19. század utolsó harmadáig közismert és meghatározó jelentőségű volt (s reméljük: újra az lesz majd). Láthattuk megvalósulását például Deák Ferenc tevékenységében vagy Vörösmarty Mihály költészetében – de nyomai a Tragédiában is játszva bizonyíthatók. Kölcsey kapcsolta össze a történelmet az etikával és a nemzeti küldetéssel. (Erre majd később térek vissza.)

VI. ÁTMENET A MODERN ÉRTELEMBEN VETT „LINEÁRIS TELEOLOGIKUS” TÖRTÉNELEMSZEMLÉLET FELÉ

Miközben éppen a felvilágosodás hatására a ciklikus időfelfogás uralta a történetírást, megjelentek egy másféle időszemlélet elemei.

1. A szentimentális filozófia történelemfelfogása

Az új elméletre ható első, később meghatározó szerepet játszó gondolkodó J.-J. Rousseau volt. A laikus autodidakta ötletei a történelem tekintetében is gyümölcsözőek voltak. A két dijoni értekezés, illetve kisebb írásaiban elszórt történelemre, a történelmi fejlődésre vonatkozó megjegyzései33 arra utalnak, hogy Rousseau a keresztény lineáris elgondolást kísérelte meg laicizálni.

Elgondolásának alapja a kultúra és civilizáció fogalmi kettéválasztása volt. Történelemfelfogásának lényege így vázolható: az emberiség kezdetben valamiféle ősi kultúra állapotában élt; ennek a kultúrának minden erkölcsi szabálya a kezdetleges életkörülmények miatt is az adott életvitel-szinten elfogadhatóságra törekedett. Az „ősi jó”-ból a (magán)tulajdonra épülő civilizáció szakította ki az embereket. A civilizáció elembertelenítő hatása akkor világosodott meg a benne élők számára, amikor a gyarmatosítás során megismerkedtek a primitív kultúrákban élő népekkel. Ekkor tudatosult bennünk, hogy mit veszítettünk el – s hogyan kellene az eszményi emberiség állapotába eljutni: a már meglévő és fejlődő civilizációt egy vele harmonizáló, de az ősihez is kötődő kultúrával egyesíteni. Ehhez az egyesítéshez az egyén kettős meghatározottságának34 harmonizáló összhangja szükséges.

A látszólag kortársaihoz hasonló ciklikusságot mutató elgondolás valójában azt a fokozatos fejlődést előlegezi meg, amelyet majd a 19. század “életfilozófusai” (Schopenhauer, Kierkegaard, Nietzsche) dolgoznak ki részletezve.

18

2. A klasszikus német történelemfilozófia reprezentánsa: Hegel

A másik átmeneti rendszer ismertebb: ez G. F. Hegel történetfilozófiai elképzelése35. A később konzervatív gondolkodónak tekintett „rendszerfilozófus” a rousseau-i „hármasság”-hoz hasonlóan a ciklikus fejlődést is beépítve dolgozta ki a teleologikus vonalszerű történelmi fejlődés-elméletét, amely a világszellem „beemelésével” nyúlt vissza az arisztotelészi „hármassághoz” (s természetesen a keresztény-vallásos történelemképhez is). Ennek részletezését nagyobb ismertsége és a terjedelmi korlátok miatt elhagyom.

3. Az ún. szocialista, szocialisztikus utópiák történelemképe

Ha a 18. század végétől datálható elképzeléseket nézzük36, akkor láthatjuk, hogy filozófiai közösségük nemcsak Hegelhez, Rousseau-hoz kapcsolja őket, hanem a keresztény-vallásos történelemképhez is, legföljebb a Messiás helyébe egy csoport, egy párt, egy réteg (vagy „osztály”) lép. A marxista felfogás sajátosságát a polgári történetírás ideológiai alapozásának (erről később) „burzsoátlanítása” adja.

A magyar történetfilozófia történetében a fiatal romantikus nemzedék veszi át ezeket a nézeteket: Vasvári Pál tudományosabb megközelítése37 mellett Petőfi Sándor társadalmi-politikai elgondolásaira38 nyomta rá a bélyegét. Innen értelmezhető plebejus radikalizmusuk, demokrata és republikánus hevületük. A napi politikában alig volt szerepük: potenciális táboruk nincs.

4. A modern polgári lineáris teleologikus időszemlélet

A felvilágosodás korszakában nemcsak a feudalizmust és az egyházat (és vallást) támadó munkák íródtak, hanem megszülettek a polgári utópiák39 is. Az angol szerzők a létrejött polgári társadalom állandó javításának szándékával írták műveiket, a többiek a létrehozandó iránti megszállottsággal.

A francia forradalom, a forradalmi és napóleoni háborúk, a restauráció és a júliusi forradalom (1789-1830) közötti történések irányították a figyelmet a történelmi időfelfogás megújítására. A polgári társadalom fejlődését elfogadó, annak szükségességét belátó szerzők40

a 19. század közepére kimunkálták a keresztény teleologikus történelemfelfogáshoz hasonló időértelmezésüket. Ennek lényege, hogy az emberiség fejlődése a jelen, azaz a polgári társadalom felé mutat!

Az egyes szerzők bizonyos korszakokat, alkorszakokat föltételeznek; régiókat, területi elkülönüléseket figyelembe vesznek – ám a birodalmakat, civilizációkat, kultúrákat olyan időbeliséggel vizsgálják, amely a fejlődés időtényezőihez kapcsolódik. Minden részlet „vektorának” végső „eredője” a modern, nyugat-európai, polgári társadalom, amely a szabadversenyre támaszkodva kapitalizálja a földet. Ebben a történelmi folyamatban akár a koreszmék, akár a „nagy emberek”, akár a tömegek – vagy bármilyen más, korábban determinánsnak tekintett tényezők – megjelenhetnek (és meg is jelennek, mert ez a történelemszemlélet és történetfilozófia szintetizáló és „bekebelező”), ha beilleszthetők a történelmi fejlődési folyamatba.

A század utolsó negyedének pozitivizmusa vagy szociáldarwinizmusa tovább erősítette (és egyszerűsítette) a fejlődés-fogalmat - nem véletlenül alakul ki a 20. század elejére az ezt tagadó, az ezt meghaladni kívánó ciklikus történelemfelfogás reneszánsza.

19

VII. MADÁCH PÉLDÁJA

A reformkor ifjai leginkább Kölcseytől, a kortárs, példának is tekintett politikusok pedig az ókori államokat újraértékelő, a jelen viszonyait az optimális, hatékony társadalom ideáját követő nyugati gondolkodóktól tanulták a politika fogalmát, illetve annak gyakorlatát. Emlékezzünk Kossuth aforizmájára: a politika az exigentiák tudománya. Anélkül, hogy a Parainesis ismeretét kívánnám bemutatni, utalok arra, hogy a Radó György-féle részletes életrajzból kiderül: Madách fontosnak tartotta a politikai véleménynyilvánítást és a politizálást41.

A közösség véleményének formálását, politikai ismereteinek bővítését, nézetének megtartását tekintette életcéljának; ennek rendelte alá szépirodalmi42 és publicisztikai munkásságát. A közösség szerepét korán fölismerte, ezt bizonyítja részint két levele43, részint pedig az, hogy 1841 második felétől publicistaként is részt vett a magyar közéletben, haláláig44.

Hogy mit tartott Madách a korabeli „média” szerepéről, nem tudjuk, azt viszont igen, hogy egész életében buzgón kísérletezett a sajtó és a színház meghódításával. Ezért – s az idő rövidsége miatt is – nem a levelezés, a naplójegyzetek és a politikai beszédek között kutakodva kívánom fölvázolni a politikus Madách arcképét, hanem a szépirodalmi, közelebbről a „tömeghatással” számoló drámák felől. Itt egy alkotásra koncentrálok, a középiskolai műveltség alapművére: Az ember tragédiájára!

A dolgozat további részében arra törekszem, hogy az ember, a lehetséges politikai cselekvést fölmérő polgár alakját vázoljam föl. Vagyis nem annyira a drámai személyek kerülnek előtérbe, hanem az őket mozgató világkép. A mindenkori választópolgárok három nagy kérdése:

a) mit akar elérni a politikus (mi a célja), b) hogyan akarja elérni (melyek az eszközei) és c) kikkel akarja elérni (ki alkotják a “tömegbázisát”?

Az alábbiakban ezeket a kérdéseket figyelembe véve próbálom meg re-konstruálni Madách nézeteit. (Az idézetek és a sorszámozások a Kerényi Ferenc gondozta szövegből valók – Matúra Klasszikusok Budapest, 1992.)

1. A Tragédia politikai hátteréhez

Az 1859-60 eseményei még egy újabb forradalmi időszak eljövetelének a lehetőségét mutatják. A meglepően gyorsan elkészült művel Madách saját korát akarta utolérni. Kérdéseivel és válaszaival honfitársainak kívánt irányt mutatni, olyan művel, mely „világot késő századokra vet”. Valójában a Kölcseyvel, Széchenyivel, Wesselényivel nyitó magyar nemesi-polgári liberális ideológia forradalmi ágának veresége következett be. Jellemző a következő majd száz esztendőre, hogy a Kölcseytől Madáchig és Kölcseytől Deákig ívelő politikuspályákat, alkotói életműveket hogyan fogják színpadi díszlet és háttér gyanánt felhasználni. A fentiekből világos, hogy az eljövendő 60-as éveket a magyar '48 politikusai, tágabban az egész magyarság mint a történelmi lehetőség megújulását élték meg. A küszöbön álló forradalom kikövetkezetett lehetősége a számvetést, az összegzést jelölte meg első feladatként – amelyre aztán a program épülhet. (Az áttekintés háttérként szolgálhat az újabb keletkezéstörténeti kutatásokhoz.)

Az 1850-es évtized nem volt szegény ezekben a kísérletekben. A szabadságharc bukásának okait, a polgári átalakulás forradalmi vagy reformos útjának, annak beszűkülésének miértjeit sokan kutatták. Voltak persze olyanok is, akik értetlenül és/vagy kétségbeesetten álltak az események alakulása előtt. A többség azonban várta a magyarázatot és kész volt a vezetők után menni. A sok kísérlet közül csak néhány nagyobb jelentőségű írást emelek ki.

20

Az elsők közé tartozott Kemény Zsigmond két röpirata: a Forradalom után 1850-ből és a Még egy szó a forradalom után című 1851-ből. Álláspontja röviden: Magyarországon kár volt kockáztatni a polgári átalakulás ütemét a nemzeti függetlenségért.

Eötvös József hatalmas állambölcseleti munkája Lipcsében jelent meg, németül és magyarul: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra, 1851-1854. Az író-filozófus-politikus műve doktriner kísérlet, de egyrészt magyarként is a legjobbak egyike, másrészt egyetemes történeti anyagba ágyazza be a problémakört. Célja a valóságos politikai erőviszonyok leírása és értelmezése, valamint a hozzá vezető és a belőle fakadó lehetséges utak felvázolása. Az első tudományos munkák egyike, amely filozófiai alapvetéssel közelíti a kelet-európai nemzeti, nemzetiségi kérdést.

Kemény Gábor A nemzetek fejlődéséről című könyve (1856) az előbbi műhöz hasonlóan a nemzeti, nemzetiségi kérdést vizsgálja – a jogtörténet mellett a történelmi események összefüggéseit kívánja föltárni.

Ugyanez a témája Mocsáry Lajos Nemzetiség című 1858-as röpiratának is, amely viszont abban különbözik az eddigiektől, hogy empatikusan közeledik a nemzetiségekhez: nemcsak létüket fogadja el, de jogigényüket is szükségesnek, sőt teljesítendőnek tartja.

1857-ben jelenik meg Erdélyi János összegző filozófiai tanulmánya: A hazai bölcsészet jelene. A TRAGÉDIA későbbi bírálója e munkájában kísérli meg a magyar filozófiai gondolkodást bekapcsolni az egyetemesbe, s itt vet számot a magyar eszmetörténet ideológiáival és vágyképeivel, illúzióival is.

Ebben az időben írja-szerkeszti Szalay László a nemzeti emlékezet tárházául a Magyarország története című első összefoglalását45, amely közelről sem olyan merész a kortárs események taglalásában, mint Szilágyi Sándor46 vagy Horváth Mihály műve47. Sőt, 1858-ban megjelenik a modern közgazdasági nézeteket is beolvasztani vágyó A nemzetgazdaságtan elmélete és története című könyv, Kautz Gyula érdemes munkája (ebben tulajdonképpen az uralomra jutó kapitalizmus korszerű jellemzését adja).

Hozhatnánk több példát is, az emigrációs irodalmat, az újságokat nem is említettem, de nem az a cél, hogy a Tragédia eredetéhez adjunk anyagot. Itt most bennünket nem az adatok érdekelnek, hanem az adatok léte: ez a tíz év a mérlegelés, a kiútkeresés tíz éve. Miért ne kísérelné meg egy Nógrád vármegyei literátus nemes, hogy maga is fölvázolja elképzeléseit – vagy azok megvalósíthatóságának akadályait? Az ember tragédiája nemcsak szépirodalmi mű, nem csupán az író sokoldalú műveltségének bizonyítéka, hanem világnézeti összefoglalás is: egyszerre követhető filozófiai, politikai és művészi síkon.

2. A drámai költemény és a politikai nevelés

Madách nem véletlenül választotta a drámát. Ifjúságának nagy élménye a nemzeti színjátszás hőskorának előadásai és olvasmányai. Kisfaludy Károlytól Czakó Zsigmondig – sok mű mutatta, hogy a nézőközönség, a drámaértő befogadó-tömeg mekkora érzékenységgel reagál a színházban elhangzott eszmékre. (Csak analógiaként utalok Berlioz Rákóczi indulójának sikerére.) Nem véletlen tehát szerzőnk vonzódása ehhez a műnemhez. A tanító, a közéletre fölkészítő szándékot igazolja a forma megválasztása. Ha a Tragédia műfaját tekintjük, akkor annak az azonosítása nem okoz gondot, maga Madách nevezi meg. Az ilyen összegzés ehhez a műfajhoz tartozik. „Az ember tragödiája drámai költemény, kezdtem 1859. feb.17 végeztem 1860. mar. 26.-án” - írja Madách Imre Az ember tragédiája tervezetére. A drámai költemények többnyire keretes szerkezetűek. Ez a keret azonban sok olyan kérdést vethet fel (epigonság, vallásosság, stb.), amelyek zavarják, vagy módosítják a befogadást, ha nem értjük meg a szerző szándékát. Pedig éppen ez a keret az, amely biztosítja a befogadó kapcsolódását, hiszen jól ismert szokásokra, hagyományokra vagy műveltségbázisra épül.

21

Az ókori görögök drámáiban a kiinduló alap a mindenki által ismert, sőt jól ismert mitológiai történet volt. Ehhez jött a szerző zsenialitása s a kor aktualitása, ez érdekelte, érdekelhette valójában a nézőt.

Ugyanezzel a módszerrel él a keretes mű is – lássunk néhány példát! A. Mickiewicz Ősök című műve (1822-1831) egy lengyel és/vagy litván népi hagyományra – a temetés és a tor körülire – épül. Hasonló „néprajzi” téma köré szerveződik St. Wyspianski Menyegzője (1901), M. Krleza Kraljevo (Szentivánnapi búcsú 1918) című alkotása – mindegyik egy népszokás színre állítását használja keretnek.

Örkény István Forgatókönyve (1979) a 20. századi ember cirkusz- és perélményét dolgozza össze a század változatos történelmi eseményeivel. (E művek többnyire egy-egy néphez kötődnek.)

Válaszhatott volna Madách is mesejátékot, mint Vörösmarty Mihály a Csongor és Tündében, sőt talán választotta is: hiszen egyik utolsó, be nem fejezett műve a Tündérálom – töredék és tervezet, 1864. Akkor azonban egyetemességre törekedett.

S itt jutunk el a manapság is fölmerülő vallásosság kérdéséhez48. Álláspontunk szerint ez nem is lehet kérdéses. A keretjáték témájának kiválasztásában nem Madách vallásossága volt az ok, hanem az egyetemesség igénye. Ez az európai, kelet-európai aktualitás olyan keretet követelt, amely mindenki alapélményéhez kapcsolódhat, amely minden nyelven megkönnyíti a befogadói kapcsolat kialakítását.

Az egyik járható út: felidézni az antik műveltségélményt. Van erre több példa is, mi csak P. B. Shelley A megszabadított Prométheusz (1820) vagy Az iszlám lázadása(1817) című műveit idéznénk. Az efféle keret azonban viszonylag magas iskolázottságot tételez fel – csak akkor működik jól –, azonkívül az antikvitás vagy a mohamedán (esetleg keleti) kultúra Madách korában csak járulékos eleme volt az alapfokú oktatásnak. Az alkotók és befogadók éppen a forradalmi és a napóleoni háborúk során döbbentek rá a múlt és a jelen, a történelem és a fejlődés összefüggéseire, ami a pénzszerzésre, előre jutásra alkalmas ismeretek szükségességét igazolta.

A második kapcsolódási lehetőség a kereszténység lehet. Nem Madách az első, aki ezt választotta – most is csak néhány művet idézek. 1667.: Elveszett paradicsom – J. Milton az 1660-as fordulat után ebben a művében összegzi korának, a forradalomnak a tapasztalatait. J. W. Goethe világdrámája, a Faust (1808-1831) is kifejezetten a szintézisre irányul, a keresztény világkép, a német népkönyv etnikai jellemzőkhöz kötődő hagyományai és a görög-latin kulturális örökség harmóniájának megvalósíthatósága izgatja. A. G. Byron Káin (1821) című alkotása a byroni hős figurájának eredetéhez vezeti el az olvasót, annak a figurának előképéről van szó, amely majd a Don Juanban és a Childe Harold zarándokútjában kel életre. Végül említsük meg V. Hugo töredékben maradt monumentális kísérleteit: Századok legendája I-III. (1859., 1877., 1883.), A Sátán bukása (1886) és az Isten (1891). A töredékes alkotás a romantikus-liberális embereszmény foglalata és kritikája egyben.

Egyik mű esetében sem az a kérdés, hogy szerzője vallásos-e, vagy művét vallásosnak szánta. A kor írástudója vagy a Biblián tanult meg olvasni, vagy egyik olvasmánya a Szentírás. Miért hagyja hát ki a költő ezt a nagyszerű lehetőséget? Miért ne éljen vele, hogy mondandóját a befogadónak jól ismert emblémákra, motívumokra, szimbólumokra építse? Nem a keretjáték középkori moralitásokra emlékeztető hatásos, nézőfogó vallásossága a fontos, bár kétségtelen tény, hogy a toposz felhasználása szerzőnként és koronként más és más, hanem az, hogy mit fog össze, minek a háttere ez a keret.

Madách műve esetében a három alapszín (I., II., III-XV.) egyszerre közvetíti a toposz közösségi élményét és a kortárs természettudomány ismereteit, s ami a legfontosabb: megalapozza az egyetemes áttekintés lehetőségét. Olyan utazást a jövőben, amely a mitikus múltban történik, s amely a mának szól49.

A fenti hosszas részletezés azt kívánta bizonyítani, hogy Madách Imre politikai hitvallásának kimondatlan alfája volt az etika és a politika sajátos kapcsolata. Anélkül, hogy

22

részletesen, forrásokkal is igazolni tudnám ezt, úgy vélem: Madách értette a Kölcsey Ferenc-i rény jelentését (verseiben még a szót is használta!), s politikai gyakorlatában is, nézeteiben is ennek, a kanti erkölcsfogalommal rokon értelmezésnek rendelte alá a politikát! Ne felejtsük: korában nem volt egyedüli ez az álláspont!

3. Egy szállóige nyomában

Ha a Tragédia üzenetéről beszélgetünk, többnyire automatikusan mondjuk is az idézetet:

(Mondottam,) ember: küzdj és bízva bízzál. (XV.: 4117.)

Sok szállóigénk ma már alig jelenti azt, amit szavai mondanak, a társadalmi közmegegyezés gyakran újabb jelentéssel látja el. Ez a sor a Tragédia végső kicsengése, a mű lenyomata tudatunkban. Megjegyzésében egyrészt segít a figura etimológika és a ritmus, másrészt pedig a hajlam az egyszerűsítésre [„Valami ilyesmiről vagy erről van szó, nem?”]. Így ez az aforizmatikus zárósor frázissá, szólammá vált, s mint ilyennek a mellékzöngéje idegenkedést okoz (esetleg az egész műre kivetítve). Akkor több volt, más volt. Miért?

Érdekes, hogy ez a készség, ez a hajlam a bizakodásra a műben már előfordult:

...csüggedés ne érjen e miatt,És csatából meg ne fussatok:Egére egy kicsiny sugárt adok,Mely biztatand, hogy csalfa tüneményEgész látás, – s e sugár a remény. –

(III.: 551-555.)

Ezt azonban Lucifer (!) mondja a Paradicsomon kívüli szín első részében, az előbbit pedig az Úr, ennek befejező részében. Ez látszólagos ellentmondás; inkább megerősíti a paradicsomon kívüli szín végét; annak lezárása, immár (ott és akkor) a megbocsátás teljességének ígéretével.

De nem ez az a szállóige, amely a mű fő kérdésére felel. Azt kapásból vágja mindenki:

A cél halál, az élet küzdelem,S az ember célja e küzdés maga.

(XIII.: 3701-2.)

Ha azonban arra kérjük a jeles emlékezőt, hogy fejtse ki e két sor jelentését a saját szavaival, hogy értelmezze a madáchi életfelfogást, akkor suta kifejezésekké törik vagy misztikus félhomályba süllyed a kezdeti magabiztosság. S ennek még csak nem is az az oka, hogy nem volt teljes az idézet. Nézzük az egész mondatot:

A cél, megszünte a dicső csatának,A cél halál, az élet küzdelem,S az ember célja e küzdés maga.

(XIII.: 3700-2.)

Ennek a mondatnak már meglehetősen nehéz az értelmezése. Lehet, hogy ezért is vált csak a töredék szállóigévé?

23

Vizsgáljuk meg a nyelvtan felől ezt a többszörösen összetett kijelentő, állító mondatot50. Már az első sor gondot okoz: „A cél” utáni vessző tagmondatot választ-e el vagy csupán az élőbeszéd szünetét, a kis levegővételt jelöli?

Vegyük az első lehetőséget: ezt a vesszőt tagmondatokat elválasztónak értelmezzük. Így a mondat öt tagmondatból áll. Ha a tagmondatok közötti viszonyt nézzük, akkor a második az elsőnek lesz az állítmányi alárendelt tagmondata azonosító kiegészítő szereppel. Egyébként a többi tagmondat főmondat, és közöttük kapcsolatos mellérendelői viszonyt találunk. Ez a mellérendelés fogná össze logikus láncolattá a közlendőt. Furcsa logika ez. Mi a cél? – a mellérendelt és alárendelt tagmondatok válaszai: 1. a dicső csata megszünte, 2. a halál, 3. a küzdés. A válaszok nem segítenek a cél értelmezésében.

Nézzük a másik lehetőséget! Ellenvetés lehet az, hogy amikor Madách alakjai filozófiáról beszélnek vagy a gondolatiság válik uralkodóvá mondataikban, akkor a költő – hogy a megvilágosodás élményszerűségét is érzékeltesse – gyakran használ a figyelemfelkeltésre, a figyelemoldásra gondolatjelet, pontozást. Ám ha elfogadjuk ezt a megoldást, akkor csak négy tagmondatból áll a mondatunk. A négy mellérendelő kapcsolatos viszonyban álló tagmondat két azonosításra épül: „A cél, megszünte a dicső csatának...” és „... az élet küzdelem.” Az egyik a nyugalom, a másik a mozgás fogalmát kísérli meg körüljárni. Ez az ellentét azonban szétfeszíti a mondat racionalitásának kereteit. Hogyan lehet a cél a küzdés, mikor a cél madáchi értelmezése világos: „megszünte a dicső csatának” illetve a „halál”. Tág tere nyílik itt a találgatásoknak, az archetípusoktól kezdve a keleti filozófiákig - de nem mindegy, hogy ezt mi tesszük hozzá a műhöz, vagy már Madách maga is hozzá érthette.

Ez a mondat, szerintünk, mégis hordoz többletjelentést, s a következőkben ezt kíséreljük meg bemutatni – a retorika segítségével. Vizsgáljuk meg a teljes szövegkörnyezetet, és idézzük fel a romantikus körmondatról tanultakat! A mondatszintről a mondatfeletti szintre váltunk át.

ÁDÁM:...Vezess földemre vissza,Ha oly sokat csatáztam hasztalan,Csatázzam újra, és boldog leszek.

LUCIFER: S e sok próbára mégis azt hiszed,Hogy új küzdésed...

(Figyeljük meg, hogy a szövegben – akárcsak másutt – a „csatáztam”, „csatázzam” szinonimája a „küzdésed”!)

...nem lesz hasztalan?S célt érsz?

(Itt a cél teleologikus értelemben jelenik meg, azaz valamilyen értelmes tevékenység lezárulásaként.)

Valóban e megtörhetetlenGyermekkedély csak emberé lehet.

ÁDÁM: Korántsem vonz ily dőre képzelet,

(Itt kezdődik a romantikus tiráda; a megszorító tagadás: figyelemfelkeltés.)

A célt, tudom, még százszor el nem érem.

(Lucifer szavára és gondolatára rímel, ugyanakkor a bensőséges vallomással megragadja a hallgatót.)

24

Mit sem tesz.

(A szónoki objektivitás korábbi kinyilvánítása mellé most luciferi cinizmus is társulna?)

A cél voltaképp mi is?

(Az elmaradhatatlan szónoki kérdés, amely a figyelemfelkeltés mellett érzelmi azonosulás is a szónok hullámhosszára ráhangolódott befogadóval.)

A cél megszünte a dicső csatának,

(azaz az értelmes célért folytatott nem akármilyen, „dicső” munka eredménnyel zárul. A „megszünte” szó a jövőből utal vissza a múltra - s a fogalmi-főnévi jelentés megelőzni az igei vonatkozás történetiségét).

A cél halál,

(A tevékenykedő egyes életek szükségszerű lezárása, s ez párhuzamban áll az előbbi kijelentéssel.)

az élet küzdelem,

(vagyis küzdés /LUCIFER/, csatázás /ÁDÁM/, értelmes célért folytatott tevékenység /befogadó/.)

S az ember célja e küzdés maga. (XIII.: 3690-3702.)

Az állítás önmagában véve tautológia. Az ember életének értelme, tevékenységének elérendő eredménye a tevékenység. De ha az oráció érzelmekre hatását vizsgáljuk, akkor látható: a látszólagos leegyszerűsítésekkel ÁDÁM (Madách) a befogadót szuggerálja. Retorikus alakzatainak kényszerítő erejével annak belátására készteti, hogy megállapítása helyességét elfogadja. Ha a logikai lánc elemeit elfogadjuk, akkor a konklúziót is el kell fogadnunk. Ezt a következtetést egy néhány sorral későbbi kijelentés (3714-3719.) visszasugárzó jelentése teszi értelmessé és racionálisan is érvényessé:

........................

...bármi hitványVolt eszmém ....................................Előre vitte az embernemet. (kiemelés tőlem - Á.K.)

Azaz a célirányos tevékenység minősítése történik itt, éppen a cél felől.Ha a fentiekkel egyetértünk, akkor elfogadjuk, hogy a Tragédia filozófiai felelete nem a

szállóigévé vált két sor, s ezt nem a romantikus tiráda hordozza. Ezekben követendő magatartásmintát ad, mely egyszerűsítve ennyi: akkor lehet értelmes az egyed élete, ha a közösség fejlődését előrevivő eszmék által kitűzött célok megvalósításáért munkálkodik. Csakhogy eme eszmék lényegét Madách ÁDÁMja sokkal egyszerűbben e színben már egyszer megfogalmazta:

25

Szerelem és küzdés nélkül mit érA lét?

(XIII.: 3621-2.)

A „Szerelem és küzdés” létmeghatározó kettőssége nem ismeretlen előttünk51. A szerelem-küzdés: boldogság-szabadság fogalompárra rákristályosodott mű zárókő egy történelmi korszak épületének hatalmas boltozatában, illő végigtekintenünk a hozzá vezető íveket. A „küzdés” szóhoz társuló jelentéseket, a politikai értelemben vetteket is – értelmes célért tevékenykedni, eszmékért csatázni, korlátokat rombolni, szabadságot teremteni, stb. – a felvilágosodás eszmerendszere alakította ki. A század gondolkodóinak sorából most csak Rousseau és Herder életművére utalok: a polgár mint társadalmi lény és ennek történelmi háttere.

A magyar irodalomban először Batsányi János írásaiban bukkan fel ez az értelmezés, sőt monumentális alkotása is erről szól. A németül 1810-ben megjelent Der Kamf ('A viaskodás', 'a harc', 'a küzdés') ha a magyar befogadókra nem is gyakorolt megrendítő hatást, azt a harcot szimbolizálja, magasztalja, amely a szabadság birodalmának eljöveteléért folyik. Igaz, Batsányi ezt akkor Napóleon császártól várja, de a cél a citoyen, a közéletben résztvevő szabad polgár harmonikus államának megteremtése.

Csokonai Vitéz Mihály verseiben ez a közéletiség inkább csak vágykép; gondolati verseiben ennek elérhetetlensége adja az elégikus alaphangot. I. Ferenc abszolutizmusa idején, 1795 után itt Magyarországon nem adódott más lehetőség. Egyetlen ellensúly lehetséges: a magánélet boldogsága, a kiteljesedő Erosz - embertársaink szeretete. Csokonainak azonban még ez sem lett jussa. Életútja s annyi másé ez időben - példázza a boldogság és szabadság, a szerelem és küzdés eredendően egybetartozó fogalmának kelet-európai elválását, sajátos szembekerülését, esetenkénti torzulását52.

Kölcsey Ferenc költeményeiben és esszéiben (lásd a már említett Történelemnyomozás 1813., Nemzeti hagyományok 1826., Parainesis... 1837.) a közéletiség, a szabadság modern értelmezése (liberalizmus + felvilágosodás), s a megvalósításukért folytatott küzdés kerül a központi helyre. Ezek a fogalmak az ő puritán klasszicista kifejezéseibe öltöztetve kapják meg jelentésüket, máig érvényesen. Tévednénk, ha úgy vélekednénk: ez a szigorú egyszerűségében is fenséges fogalmi nyelv csupán alkatából, egyéniségéből, sorsából fakad. Politikai, etikai, filozófiai nézetei - ha a klasszikus mesterekhez nyúl vissza, vagy a felvilágosodás filozófusaira támaszkodik is – a kor maximáira, a liberalizmus tanaira épülnek.

A boldogság, a szerelem Vörösmarty Mihály nagy drámai költeményében, mesejátékában jelenik meg ismét (Csongor és Tünde 1831.). A költő, felhasználva a mese lehetőségeit, életmintákat mutat be: a Fejedelem – a hatalom, a Kalmár – a gazdagság, a Tudós – az önmagáért való tudás, Ledér – élvezetek, Csongor és Tünde – egymásért élni. Minden lehetséges életút az Idővel szembesül (az Éj monológja), s mindegyikről kiderül: nem jelenti, nem adhatja az emberi élet teljességét. Még Tünde is veszít – a halhatatlanságot és ifjúságot jelentő tündérségét –, de éppen a lemondás, a másikért hozott legnagyobb áldozat biztosítja kettejüknek a lehetséges életek közül a legjobb választását. S jusson eszünkbe a londoni szín befejezése: a pusztulásra ítélt társadalomban csak a szerelem, költészet s ifjúság nyithat utat az ember megmeneküléséhez. Vörösmarty szerint a lehetséges legjobb életet, az embernek-maradni minimumát nem a hatalom, a pénz, az élvezetek vagy az öncélú tudás biztosíthatja, hanem a szerelem. A darabból hiányzik a szabadság problematikája, Vörösmarty nem is említi. Mégis, éppen ezért (ennek hiányában) kellett találnia egy olyan értékalapot, amelyhez viszonyítva, amelyre támaszkodva állva maradhat az ember. Ez is része a mesejáték mondandójának.

Az európai forradalmi mozgalmak fellendülése, a hazai reformtörekvések ígéretes kiteljesedése Vörösmartyt is a másik fogalomkör vizsgálatához vezérli. Legnagyobb gondolati versében a filozófiai-világnézeti hitvallását fogalmazza meg. Most azonban nem ama 9 sort

26

idézném, amely a másodikos középiskolás tananyag emlékezetekben szürkülő része (Gondolatok a könyvtárban 1846. ... „Mi dolgunk a világon? küzdeni...” - még nyelvezetében is Madáchot idézi), hanem az azt megelőző összegzés-kísérletet:

„És még is – még is fáradozni kell. (a fáradozni itt a küzdeni szinonimája – Á.K.) Egy újabb szellem kezd felküzdeni Egy új irány tör át a lelkeken: A nyers fajokba tisztább érzeményt 'S gyümölcsözőbb eszméket oltani Hogy végre egymást szívben átkarolják (Schiller Örömódája! – Á.K.) 'S uralkodjék igazság, szeretet.”

E körmondatban kitapintható a világnézeti fejlődés új szakaszának minden jellemzője: a felvilágosodás idealisztikusabb eszméivel összefonódó közéleti aktivitást követelő liberalizmus. (Valószínű, hogy a költő, akárcsak kortársai, a felvilágosodás még ható eszméi következtében a békés reformok híve: ld. “a szellemharcok tiszta sugaránál..” – kiemelés tőlem – Á.K.)

Az egymástól elszakadt két fogalom újbóli egyesülését 1847. január 1-re is tehetnénk, ekkorra keltezett Petőfi Sándor elhíresült rövid ajánlása: „Szabadság, szerelem!" A radikalizálódó plebejus demokrata költő nemcsak összekapcsolja és minősíti a két jelszóvá vált fogalmat, hanem – mert néki megadatott – életében is megvalósítja az emblémák jelentése által kijelölt életvitelt. Egyszerre műveiben (hogy csak a legnagyobbra, Az apostolra utaljak) és politikai tetteiben (s itt nem a halálára gondolunk). Ez az, amire az író-barát Jókai nem képes, s amitől – társ híján – a költő-barát Arany visszariad.

Így jutottunk vissza a kiinduláshoz, Madách Imre életfilozófiai aforizmájához. Nincs különbség az emblémák jelképezte életlehetőség madáchi és petőfis értelmezésében, de még fontosságuk sorrendjében sem. Petőfinél a szerelmet fel lehet (és fel kell) áldozni a szabadságért, de ez a szabadság csak eszköz a boldogság eléréséhez.

A boldogság társadalmát a Madách-kortárs A XIX. század költői című versében matematikai és filozófiai pontossággal határozza meg:

1) szükségletek szerinti részesedés az anyagi javakból, 2) közvetlen demokrácia és 3) a kultúra és a civilizáció lehetőségeinek emberléptékű megvalósítása.

Madáchnál is hasonló a „sorrend”, bár a boldogság „definiálása” ilyen tisztán nem érzékelhető.

4. Cél és eszköz: Madách politikusi tanítása a Tragédiában

A műben két olyan társadalmi-politikai forma szerepel, amely valamilyen módon, bizonyos értelemben vett célként kapcsolatba hozható a politikus szerző gondolkodásával. Az egyik az V., az athéni – a korlátozott, de közvetlenül megvalósuló demokrácia. A másik a IX., a párizsi, a kispolgári nézetek uralomra jutását bemutató jakobinus diktatúra.

Már az segít a fontosság megítélésében, hogy az athéni szín vége lezárja azt a politikusi gondolkodást, amely a IV., az egyiptomi színben indult (710-722. és 731-736. sorok). E zárást idézzük:

ÁDÁM:E gyáva népet meg nem átkozom,Az nem hibás, annak természete,Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,

27

S a szolgaság, vérengző eszközévéSüllyessze néhány dölyfös pártütőnek.Csak egyedül én voltam bolond,Hivén, hogy illyen népnek kell szabadság.

(V.: 1031-7.)

Ne feledjük, a felvilágosodás során kidolgozott modern állam fogalmához tartozott e két feltétel is: a népszabadság kivívása és gyakorlásának a biztosítása, valamint a nyomor (s vele a tudatlanság) megszüntetése (citátumok nélkül a közfelfogásra és a Madách-szövegekre hivatkozom).

Bárki fölismeri első olvasásra is, hogy a párizsi szín e tekintetben ismétlődés - mégsem az. Ott a politikai tanítás a színnel nyit (cél - a hármas jelszó; eszköz az áldozatos harc) és a következőben sem zár le! Lássuk: hogyan és miért. Danton-Ádám már a nyitó monológjában, s az azt követő szavaiban egy új népet mutat be:

......... Két szó menti meg A mindenünnen megtámadt nagy eszmét,A jók számára mondjuk egyikét:"Veszélyben a hon" .........................................Tizenegy hadsereg küzd a határonS mi hő ifjúság tódúl szüntelenAz elhullott hősök helyét kitöltni.- - - - - - - - - - - - - -......... Nincs más kincse aNépnek mint a vér, mellyet oly pazarNagylelküséggel áldoz a hazának.

(IX.: 2119-2154.)

Most ne a Petőfi Sándor-i (és 1848/49-es) áthallásokat vadásszuk, hanem hasonlítsuk össze a párizsi, a francia népet az athénivel! Mindkettő tudatlan, mindkettő befolyásolható (tán még az ok is ugyanaz), de egyben különböznek: a hazáért, az eszméért hozott áldozatban.

Vörösmarty Mihály 1846-ban még a „szellemharcok tiszta sugarát” emlegette. Igaz, a költő végig kitartott a szabadságharc politikai vezetése mellett, de a terrortól még ekkor is, ezután is idegenkedik. Madách politikusi világképe közelébb áll a rousseau-i eredethez. Egyszer a színben így értékel:

Ki mondja, hogy vérengző őrületA nemzetet meg fogja tizedelni?Ha forr az érc, a rossz salak kihull,De a nemesb rész tisztán megmarad.És hogyha mindjárt vérengzők vagyunk is, Tekintsenek bár szörnyeteg gyanánt,Nem gondolok nevemmel, légyen átkos,Csak a haza legyen nagy és szabad.

(IX.: 2135-2142.)

Majd utána a macskajajos kijózanodással:

Vak, aki Isten szikráját nem érti,

28

Ha vérrel és sárral volt is befenve. Mi óriás volt bűne és erénye, És mind a kettő mily bámúlatos. Mert az erő nyomá rá bélyegét.

(X.: 2373-2377.)

Szeretném fölhívni a figyelmet erre az „Isten szikrája” kifejezésre, amelyre már Barta János is reagált53. Nem kell bátorság ahhoz, hogy kijelentsük: ez a isteni szikra a hatékony, optimálisan működő polgári állam és társadalom eszméje. Itt érintkezik véleményünk Mezei József nézeteivel54. Nemcsak a párizsi szín nyitójelszavai hangsúlyozzák ezt, hanem az is, hogy Madách disztingvál: a diktatúra és a háború szimbiózisából sarjadó erőszak, a terror vele járhat, megjelenhet (ezt a történelem is bizonyítja), de a lényeghez nem fér hozzá:

......Az eszmék erősbekA rossz anyagnál. Ezt ledönthetiErőszak, az örökre élni fog.

(X.: 2411-3.)

Hallgassuk a szerzőt, mert nemcsak a szakralitást erősíti meg az isteni szikra minősítéssel, hanem hitet is tesz mellette:

S fejlődni látom szent eszméimet,Tisztúlva mindig, méltóságosan,Míg, lassan bár, betöltik a világot.

(X.: 2414-6.)

Kerényi Ferenc a Matúra Klasszikusok sorozatban a Párizsi színhez illeszti az 1847-es Szontágh Pálhoz írt szavakat („mindinkább erősödöm régi hitemben, hogy csak véres út vezetne boldogsághoz, és a francia forradalom alatt is azok voltak a legbecsületesebb emberek, kik legtöbb vért ontottak.”), de véleményünk szerint helytelenül. Ugyanis Madách is, az ország is a darab születésekor már túl van az áldozatokon, azaz a véres eszközök mellett, azokkal együtt és azok ellenére is hitet tesz a korábban Petőfi által pontosabban megfogalmazott út mellett (lásd: Az ítélet, Egy gondolat bánt engemet... stb.).

A demokratikus, forradalmat is vállaló liberális politikus végső válaszainak igazságát – föltételezésünk helyességet – azonban más oldalról is megközelíthetjük. Figyeljük meg, hogy Madách az egész műben nemcsak hogy ódzkodik az önkényuralom magasztalásától, hanem máig is igaz pszichológiai sejtéssel mutat rá a zsarnokságnak egyéniséget deformáló erejére:

Ádám:.... Űrt érzek, mondhatatlan űrt(IV.: 590.)

Éva: Van a léleknek egy erős szava,A nagyravágy. A rabszolgában alszik,Vagy szűk körében bűnné aljasúl.De vérével táplálván a szabadság,Naggyá növeszti, mint polgárerényt.Ez költ életre minden szép s nagyot,De hogyha túlerős, anyjára tör,S küzd véle, míg elvérzik egyikök.

(V.: 838-844.)

29

Ádám: E vér közt úgy gyötör az egyedüllét(IX.: 2245.)

A fenti – kevés – példából is beláthatjuk: az egész művön végig vonul a szabadság felszabadító, egyéniség-kiteljesítő felfogása, amelynek az álombeli színekben történő korlátozása az egyik (ha nem a legfőbb oka) a távozásnak, a menekülésnek. Érdemes lenne a hatás eredetét kikutatni, mert ez nem nagyon fér össze az úgynevezett centralista csoport (Eötvös József, Csengery Antal, Lónyay Menyhért és mások) reformelképzeléseivel.

Össze lehetne gyűjteni részben a „színhívó” szövegekből, részben pedig az „értékelő” egységekből tucatszámra azokat az aforizmaszerű kijelentéseket, amelyek Madách politikai cél-és eszközrendszerét árnyalják, ám ennek az elvégzése igazán akkor biztat eredménnyel, ha a kortársaknál is elvégezzük: Petőfinél, Aranynál, Jókainál, másoknál. S ha a kontroll szerepét most osztjuk ki a „hivatásos” politikusok nézeteire, akkor igazolódhat föltevésünk: Madách Imre, a politikus minden területen és minden értelemben eggyé vált korának befogadóival. Szép példa erre az azonosulási képességre A civilizátor című drámája is.

5. Megjegyzések Madách politikai morálfilozófiájához

Az ember tragédiája Goethe Faustjának méltó párja. Az író egybegyúrván olvasmányélményeit és élettapasztalatát kortársai számára és nevében a mostani és a leendő befogadókra gondolva fogalmazta műegésszé véleményét. Noha nem színpadi előadásra készült, az érvelési rendszerébe színházi effektusokat is beépített, a világszínház shakespeare-i értelmezését követve („Színház az egész világ...”). A sematikus egyszerűsítés és a pedagógiai didaktikusság veszélyét vállalva, a teljesség igénye nélkül kövessük az általunk választott gondolatmenetet!

1. A létező világnak ember fölötti léptékkel mérve is racionalitása van. Figyeljük meg, hogy az első színben a szituációból következő események során az Úr, az Angyalok és Lucifer lényegében erről beszélnek.

2. E létező világ titkai az ember, pontosabban az egyed számára titkok maradnak. Vagy még LUCIFER segítsége is kevés a megismeréshez:

Ezen kötél erősb, mint én vagyok..................................Ki vagy te, rém - nem téged hívtalak...

(III.: 395., 472.)

Vagy pedig az ember kerget hiú reményeket:

ÁDÁM:Hagyd megtekintenem hát e működést... (III.: 410.)

s a III. szín e részének további sorai. De ugyanez a probléma a Falanszter színben is:

TUDÓS:.......... kényszerülve leszEngedni az anyag kivánatomnak

(XII.: 3408-9.)

3. Ennek a ténynek belátása olyan kétségbeeséshez vezet, amelyből csupán az öngyilkosság tűnhet kiútnak. Ez a motívum többször visszatér:

30

ÁDÁM:El e látással, mert megőrülök.Ily harcban állni száz elem közöttAz elhagyottság kínos érzetével.

(III.: 447-9.)

Rettentő kép ......(IV.: 791. – előtte Lucifer példázata az időről)

Ne lássam többé ádáz sorsomat:A hasztalan harcot.

(XIV.: 3912-3. – előtte LUCIFER bemutatja az elkorcsosulást)

..... ha tetszik, hát nem élek.

..............................Előttem e szirt, és alatta mély:Egy ugrás ......

(XV.: 3977., 3979-3980. – válasz LUCIFER determinista monológjára következve)

4. Ám pontosan ez a belátás, azaz a tudás az, ami az embert az Istentől vagy az ember-előtti létezés szintjéről elszakította, ami emberré tette. Az embernek adatott meg a tudatos döntés és az arra következő cselekedet, amelynek szabadságát (emlékezzünk!) LUCIFER adja:

Válassz jó és rossz között,Hogy önmagad intézzed sorsodat...

(II.: 250-251.)

De – s ez még fontosabb – az ÚR erősíti meg ezt a szabadságot:

Végetlen a tér, mely munkára hív...(XV.: 4073., kiemelés tőlem: Á.K.)

(az Angyalok Karának szavaival:)

Szabadon bűn és erény köztVálaszthatni............

(XV.: 4094-5., kiemelés tőlem: Á.K.)

Mivel érdemli ki ÁDÁM (emberősünk) az isteni kegyet és az isteni jutalmat:

.....tudók, mint isten (II.: 330.)

Könnyen találhatunk választ és megfelelő idézetet:

ÁDÁM:Nélküled, ellened hiába vívok:Emelj vagy sújts, kitárom keblemet.

(XV.: 4003-4.)

31

A keresztény felfogás szerint bűnünk mértékének és jellegének a belátása, illetve megbánása, a készség a vezeklésre, a Jó követésének szándéka elegendő lehet az isteni irgalom elnyerésére. Ne felejtsük: itt mindenki vereséget szenvedett! ÁDÁM már a porban; LUCIFER utolsó esélye csak annyi, hogy ÉVÁt taszítsa a halálba hívó kétségbeesésbe:

S te dőre asszony, mondd, mit kérkedel?Fiad Édenben is bűnnel fogamzott,

/eredetileg: Fiad bűnben, trón bíborán fogamzott/Az hoz földedre minden bűnt s nyomort.

De ÉVA felelete porba zúzza reményét:

Ha úgy akarja isten, majd fogamzikMás a nyomorban, aki eltörüli,Testvériséget hozván a világra.

(XV.: 4008-4013.)

Akkor viszont hol marad az a világnézeti megalapozás, amire a mű mint katedrális épül? ÁDÁM a megerősítést (hiszen erről van szó) nem csupán isteni kegy gyanánt kapja!

Madách embere kiérdemli, megküzd érte. Ha a világról való tudása nem is érdemesítené rá, annál inkább tapasztalata az emberi társadalomról (és annak jövőjéről), valamint az a bölcsessége, amelyet az emberi cselekedetek mozgatórugóinak a megismerése közben szerez (meg is, hozzá is öregszik). A bizonyításhoz nem kívánjuk az álomszínek minden gondolatát végigkövetni és feltérképezni, csupán utalunk a szakirodalomra: Barta János, Eisemann György, Horváth Károly, Mezei József, Németh G. Béla, Sőtér István és mások tanulmányaira.

Idézzük fel, mit mondat ÁDÁMmal a gondolkodó, a politikus, a költő Madách Imre!

.... ifju keblem forró vágya más:Jövőmbe vetni egy tekintetet.Hadd lássam, mért küzdök, mit szenvedek

(III.: 541-3.)

Ez az álom, ez a jövő-játék teszi lehetővé, hogy Madách rámutasson: világnézetének alappillérei hogyan, mikor és miért alakultak ki. Így tudja érzékeltetni, hogy azok töredékeiben mennyire valósíthatók meg, s hogy mennyire kell lennie egy teljes megvalósulásnak. Mindez ÁDÁMnak álom és jövő, ám a költőnek a múlt és tapasztalás. A kettőnek úgy kell összefonódnia, hogy a befogadó belássa: számára az alkotó gondolkodása, világnézete zsinórmérték lehet.

S itt most nem a nemesi-polgári liberalizmus elfogadásáról van szó, az átmentett reneszánsz és/vagy felvilágosodás haladó hagyományairól. Sokkal többről: az ember nembeli és egyedi létének értelméről. Azonban Madách nem filozófiatörténetet ad elő. Nem minősíti, nem értékeli a múltat, azaz az álom-jövőt ÁDÁM szempontjából vagy éppen az ÚR magasságából (mindenképpen egy társadalmi réteg érdekének megfelelően). Ez nem lenne sem etikus, sem elegáns.

ÁDÁM:........Világosíts fel...................................mert ezenBizonytalanság a pokol. –

32

Az ÚR: Ne kérdTovább a titkot, mit jótékonyanTakart el istenkéz vágyó szemedtől

(XV.: 4039-4044.)

És a továbbiakban ÁDÁM is, LUCIFER is egyaránt a háttérbe kerül. A nagy összegzéskor immár csak a kishitűség (ÁDÁM) és a kételkedés (LUCIFER) jut nekik osztályrészül, amelyek csak árnyalják azt. Az ÚR veszi át Madáchtól a szót, az ÚR szavai a gondolkodó költő szavai.

Először a gondolatív két végső pontját adja meg:

Ha látnád, a földön múlékonyanPihen csak lelked s túl örök idő vár:Erény nem volna itt szenvedni többé.

(XV.: 4045-7.)

Ez egyrészt a harmadik szín „mit szenvedek”-jére utal vissza, másrészt az antikvitásban először megfogalmazódó önérdekről való lemondásra utal. Hasonlóan a továbbiakban:

Ha látnád, a por lelkedet felissza;Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miattHogy a múló perc élvéről lemondj?

(XV.: 4048-4050.)

Itt nem a tettekről van szó, hanem a két feltételezés között kifeszített, értelemmel felfoghatatlan időélményről, amely nemcsak ÁDÁMot viszi-viheti a kilátástalanság tévútjára, hanem a befogadót is. Madách, a beteg Madách jól ismerte örökölt betegségének természetét. Tudta, hogy az időhöz, annak végtelenségéhez és emberi végességéhez nagyon könnyen kapcsolódik a munkát bénító depresszió. Ám a költő-filozófus, aki jártas a politikában is (az 1843-as pozsonyi országgyűlés óta a magyar politikusok második vonalába és nemzedékébe tartozott), tud feloldást. Így határozza meg a számunkra adott idő-dimenzió feltételeit, meggyőző szándékát az ÚR szájába adja, s azt az isteni tekintéllyel támasztja alá:

Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,Emel majd a végetlen érzete.S ha ennek elragadna büszkesége,Fog korlátozni az arasznyi lét.

(XV.: 4052-4055.)Ezek után tér vissza az ismerős motívum, mintha Wagner zenedrámái ihlették volna: a

küzdés és a szerelem, a közösség és az egyén, a szabadság és a boldogság, a férfi és a nő - e kapcsolatok harmóniáját kell megteremteni. Azt a harmóniát, amelyben ráadásul a politika és a kalokagathia egyensúlya is megvalósul. A megfogalmazás felszólítással indul:

Karod erős - szived emelkedettVégetlen a tér, mely munkára hív...

(XV.: 4072-3., kiemelés tőlem - Á.K.)

Íme: ama munkának sem az idő, sem a tér nem lehet korlátja. Az a közösség, amelyért Madách embere küzd, nem a liberalista-nacionalista felfogás szerinti hon (III.: 349-355. – Lucifer); a madáchi értelmezésben ebbe a közösségbe minden ember beletartozik színre, nemre,

33

nyelvre vagy másra való tekintet nélkül. A reformkor élményétől még most is mámoros, a szabadságharc sikereit és kudarcait, áldozatát, kínját, gyötrődését megélt költőnek szíve sajog:

Egyet bánok csak: a haza fogalmát...(XII.: 3153. és a többi sor)

de jól tudja, az ember esélye a jobb jövőre, de a túlélésre is csak globális méretekben valósítható meg.

És még mindig nincs vége a tanításnak:

....S ha tettdús életedZajában elnémúl ez égi szóE gyönge nő tisztább lelkületeAz érdekek mocskától távolabb,Meghallja azt, és szíverén keresztülKöltészetté fog és dallá szürődni.

(XV.: 4076-4081.)

A művészet és a szerelem időtlenségén túl (az ősi toposz és a XI. szín vége) e kijelentésbe az utódok is beleérthetők. Amit az ÚR filozófiai szinten fogalmaz meg, ugyanazt hallhatjuk ki az Angyalok Karának misztikusabb, de érzékletesebb énekéből is. ÉVA, a nő, a szerelem érti meg először és valósíthatja meg ezt a feladatot. (Ennél szebb igazolása nincs sem a mitológia vádlottjának, sem a családi boldogság összezúzójának - bár Madách már a II. színben apokrif értelmezésével felment az első, XI. színében pedig a második vád alól). ÁDÁM, aki racionálisan kívánt közeledni mindenhez, most is kételkedik. Számot vetett a múlttal, s látja: a jövő rajtuk, és másokon, rajtunk múlik. Nem csoda hát a végső kételkedése sem:

Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!(XV.: 4116.)

De nem ez a sóhaj Madách Imre utolsó szava. Bármennyire tartott is kortársainak gyengeségétől, esendőségétől, a történelmünkben oly sokszor bekövetkező körülmények hátrányossá válásától, az utolsó gondolata a figura etimologikába rejtett bizalom, a munkálkodó, a küzdő, a teremtő ember bizalma.

A tollát letevő költő elmondhatta:

Be van fejezve a nagy mű....

S ha idézte magát, abban sem büszkeség, sem túlzás nem volt. Ez a drámai költemény olyan elméleti és érzelmi megalapozása a jövőt alakítani akaró ember világnézetének (1859-60-ban, de később is), amely hű '48 szelleméhez, ugyanakkor nem zárkózik el az új nézetek befogadásától sem, ha azok is előre viszik az embernemet.

EPILÓGUS

Nem hiszem, hogy a témának ez a vázlatos áttekintése bárki számára helyettesíthetné az elmélyült vizsgálódás szükségességét. Tudom, egyszerűbb lett volna a magyarázat, ha konkrét történelmi példákon bizonyítom be a történelemszemléleti nézetek kialakulását és működését – de ezt megtették a „mesterek”. Sőt, nem kívánok a jelen politikai eseményekre utalni - ezek

34

fontossága, jelentősége úgyis a múlt más eseményeihez képesti viszonyításban nyeri majd el történelmi jelentését.

Az áttekintés célja az volt, hogy az idő történelmi jelentőségére és jelentésére hívja fel a figyelmet. Elődeink – s jelesül Kölcsey, Madách és kortársaik – tudták, hogy a jelen a múlthoz képest válhat a jövő építőkövévé. Ezt a régi evidenciát szerettem volna mai igazsággá eleveníteni.

Jegyzetek

1: Hirtelen csak négy kötetre hívom fel a figyelmet: Immanuel Kant: Történetfilozófiai írások Válogatta, a jegyzeteket írta Mesterházi Miklós Ictus Kiadó H.n. (Gödöllő), é.n. (1995-1997.); Penke Olga: Filozófikus világtörténetek és történetfilozófiák A francia és a magyar felvilágosodás Balassi Kiadó Bp., 2000.; Joó Tibor: Történetfilozófia és metafizika Válogatott írások Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta Filep Tamás Gusztáv Ister Kiadó Bp., 2001; Heller Ágnes: A történelem elmélete Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó Bp., 2001. A válogatás eklektikus, de példázza a szerteágazó érdeklődést – a művek értékelése nem feladatom.2: Nemcsak kedvelem a történelmet, hanem egyetemi diplomám szerint történelem szakos középiskolai tanár is vagyok (1980-ban végeztem a szegedi JATE BTK-án; azóta valamilyen formában benne élek az oktatási rendszerben: tanítottam általános iskolában, szakközépiskolában, egyetemen és gimnáziumban). Ugyanakkor a történelem tudományos kutatásának és ábrázolásának problémája is érdekel, amelyet a mellékelt válogatott bibliográfia is (visszamenőlegesen, hogy az esetleges változásokat könnyebben lehessen követni) bizonyíthat:* Árpás Károly: Érintkezési pontok a magyar és az észt nép történetében Szeged 2001/4.* Árpás Károly: A történelem iránya – ha van (előadás a domaszéki Teleházban) 2001. 03. 11.* Árpás Károly: HIMNUSZ – SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999. 10. 26.]* Árpás Károly: SZERELEM – SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999. 10. 26.]* Árpás Károly: A POLGÁRI MAGYARORSZÁG SZÜLETÉSE – SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999. 10. 26.]* Árpás Károly: JOGRA SZERETNÉK MENNI! Felvételire előkészítő feladatsorok és megoldásuk történelemből (Varga Magdolnával) MOZAIK Stúdió Szeged, 1993. [átdolgozott változat: 1997.]* Árpás, Károly: PROPOSAL ABOUT THE ADOPTION OF THE METHODS OF COMPARATIVE HISTORICAL SCIENCE IN URALISTIC in CIFU – 7/6 Debrecen, 1990.* Árpás Károly: Az észt nemzeti megújulási mozgalom korszakolásának kérdéséhez Acta Historia Szeged, 1987.* Árpás Károly: Halics és Leole. A magyar, a lengyel, a német és az orosz érdekütközések befolyása az észt történelemre (előadás) in II. Finnugor Tudományközi Konferencia Debrecen 1987. 10. 30.* Árpás Károly: Az észt államiság kérdéséhez in “Dvinán innen, Dvinán túl” Jubileumi Tanulmányok Studia Uralo-Altaica Supplementum 2. Szeged, 1986.* Árpás Károly: Az észt nemzeti megújulás Életünk 1985/10.* Árpás Károly: ELŐADÁSOK AZ ÉSZT TÖRTÉNELEMBŐL (Az 1983/84-es tanév I. félévében a JATE BTK-án tartott speciális kollégium kéziratos anyaga) Szeged, 1984.

35

* Árpás Károly: AZ ÉSZT NEMZETI MEGÚJULÁSI MOZGALOM TÖRTÉNETÉHEZ (bölcsészdoktori értekezés – kézirat) Szeged, 1983. [több példányban - a tartui egyetem könyvtárában is]* Árpás Károly: BEVEZETÉS AZ ÉSZT IRODALOM- ÉS KULTÚRTÖRTÉNET KUTATÁSÁBA (Az 1980/81-es tanév I. félévében a JATE BTK-án tartott speciális kollégium kéziratos anyaga) Szeged, 1981.S mindehhez kapcsolódhat szépirodalmi munkásságom egy része is:* Árpás Károly: Fabula – oratórium 1972/1975.* Árpás Károly: egy józsef története regény (kézirat) Szeged, 1986.* Árpás Károly: Hajtóvadászat Regény, Magyar Csaba illusztrációival AGAPÉ, Szeged 1994.* Árpás Károly: Imre herceg utolsó vadászata Kincskereső 1994/11.* Árpás Károly: Árpádházi Szent Imre Példaképed, védőszented-sorozat, miniregény Magyar Csaba illusztrációival AGAPÉ, Szeged, 1994. 1995.* Árpás Károly: Szent Gellért (folytatásos tárcaregény) 1. Felső-Bácska 1995. 10. 25. 2. Felső-Bácska 1995. 11. 08. 3. Felső-Bácska 1995. 11. 22. 4. Felső-Bácska 1995. 12. 06. 5. Felső-Bácska 1995. 12. 20. 6. Felső-Bácska 1996. 01. 03. (Szent Gellért-szilánkok címmel: Szeged 1996/9.)* Árpás Károly: Hadoszlás – Jánoshalma város millecentenáriumi pályázatára készült egyfelvonásos; 1996 késő tavasza.* Árpás Károly: A kereszt jelével (Regény Szent Gellért haláláról) AGAPÉ, Szeged, 1996.* Árpás Károly: Bánk! Bánk (stoppardiána) in Szegedtől Szegedig Antológia 1998 Tisza hangja Szerk.: Simai Mihály Szeged, 1998. I. k. 23-33.o.* Árpás Károly: Az emlékmás in Szegedtől Szegedig Antológia 1999 Tisza hangja Szerk.: Simai Mihály másokkal Szeged, 1999. 11-15.o.* Árpás Károly: A magyarok érkezése [Részlet Gisila abbatissa című regényemből] in Szegedtől Szegedig Antológia 2001 Tisza hangja Szerk.: Simai Mihály másokkal Szeged, 2001. 17-24.o.* Árpás Károly: A királyság útja – pályadíjas jeligés filmnovella Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2002.01.22. (angol fordítással)* Árpás Károly: matyasfilm.hu in Szegedtől Szegedig Antológia 2002 Tisza hangja Szerk.: Simai Mihály másokkal Szeged, 2002. 3: Itt Dr. Léderer Emma: A történettudomány tárgya, módszere, a segéd és rokontudományok elemei Bp., 1966. és Dr. Czakó Kálmán: A történetírás fejlődése Bp., 1985. munkáira utalok –tudományos minősítésük nélkül. A történelemtanítás módszertanához, illetve a történettudomány értelmezéséhez és részletezéséhez kapcsolódó munkák fölsorolását most mellőzöm.4: Hogy a kérdés mennyire időszerű, mutatja, hogy a Holmi 2001/9-es számában Gábor György közölt egy e tárgykörhöz is illeszkedő tanulmányt, Kinek a történelme? címmel. A szerző tágabb értelemben, történetfilozófiai síkon közelítette meg a kérdést.5: S. W. Hawking: Az idő rövid története Bp., 2001. (A téma fontosságát mutatja, hogy ez már az ötödik kiadás.) Ugyanakkor gondolatébresztő ötletekkel találkoztam U. Eco: Kant és a kacsacsőrű emlős Bp., 1999., D. R. Hofstadter: Gödel, Escher, Bach Egybefont Gondolatok Birodalma Metaforikus fúga tudatra és gépekre, Lewis Carroll szellemében Bp., 1998., J. Burke: Biliárdeffektus avagy mi köze a reneszánsz vízikerteknek a karburátorhoz és további utazások az emberi tudás hálóján H.n., é.n.6: Szeretném jelezni [megjelenési időrendi sorrendben] azokat a jelesebb, magyar nyelven hozzáférhető műveket, amelyek gondolataimat inspirálták: A. J. Toynbee: Válogatott tanulmányok Bp., 1971.; A. J. Gurevics: Időképzetek a középkori Európában in Történelem és filozófia Új törekvések a szovjet filozófiai kutatásokban Vál.: Huszár Tibor Bp., 1974.; F. Braudel: A civilizációk története: A múlt magyarázza a jelent in Történelemelméleti és

36

módszertani tanulmányok Szerk.: Glatz Ferenc Bp., 1977.; R. G. Collingwood: A történelem eszméje Bp., 1987.; O. Spengler: A nyugat alkonya A világtörténelem morfológiájának körvonalai I-II. Bp., 1994.; F. Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember Bp., 1994.7: Ismét F. Braudel szellemes esszéjére utalok: A civilizációk története: A múlt magyarázza a jelent in Történelemelméleti és módszertani tanulmányok Szerk.: Glatz Ferenc Bp., 1977.8: Nagyjából hasonló problémát oldott meg Th. S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című sikerkönyvében (Bp., 1984.), csak ott a tudománytörténet és a tudományos világ fejlődése volt a vizsgálódás tárgya.9: A 19. század második felében jelent meg a magyar irodalomtörténet-írás szerzőinek munkáiban (később a történetírásban, majd a 20. századi szóhasználatban is) a „pesszimista történelemfelfogás”, a „történelmi pesszimizmus” kifejezés, amelyet a magyar történelemben sajnos gyakori hanyatló, problémás korszakokat ábrázoló művekre és szerzőikre aggattak címkeként (például Vörösmartyra vagy Madáchra). Állítom, hogy ez a zavaros jelentésű szókapcsolat (filozófiai és logikai önellentmondás) föltűnése annak következménye és eredménye, hogy a későbbiekben bemutatott körkörös vagy ciklikus történelemkép annyira háttérbe szorult és elhalványult, hogy még a tudósok számára is elveszett eredeti jelentése. A történelem akár mint fogalom, akár mint jelző eleve föltételez változást; annak iránya és/vagy mérhetősége összekapcsolhatatlan a „pesszimizmus” szó jelentésével. (A szakkifejezések pontatlanságáért és „metaforikus” deformálódásáért a politikusok mellett a média és a közoktatás a felelős – véleményem szerint.) 10: Csupán néhány magyarul is hozzáférhető szerzőt és művet nevezek meg, utalásképpen: Krohn Gyula: A finnugor népek pogány istentisztelete Bp., 1908., R. Graves: A görög mítoszok Bp., 1970., C. Lévi-Strauss: Szomorú trópusok Bp., 1973., J. J. Bachofen: A mítosz és az ősi társadalom Bp., 1978., Láng János: A mitológia kezdetei Bp., 1979., Szimonidész Lajos: A világ vallásai Bp., 1988., J. G. Frazer: Az Aranyág Bp., 1993. [Tudom, hogy listám szegényes, ám csak jelzés.]11: Figyeljük meg akár csak a magyarul hozzáférhető mítoszokban és mitológiákban szinte elenyésző a „rossz”: talán csak annyi, amely a „jóság” állapotából kibillenti az emberiséget. Sokféle magyarázat van annak, hogy a szájhagyomány inkább idealizál; legfeljebb elrettent tiltással, de nem szemléltet.12: Az ókorból több ilyen példát is hozhatunk: az asszír Sarrukin, az egyiptomi Horemheb, a zsidó Mózes vagy a római Augustus. Hozhatnánk időben közelebbi példákat is, de náluk ez nem egyértelmű önigazolás.13: Megjegyzem, hasonló folyamat játszódik le az irodalom, a művészet kialakulásakor, amikor azok „átvállalják” a kultúra mint csoporttudat közvetítőjének szerepét. Erről még Árpás Károly: Irodalom és kultúra (Pályamű a Szegedi MTA Bizottságának, kézirat), Szeged, 2001.14: A görög-római filozófiai irányzatok közül azokat idézem konkrét megnevezés és részletező felsorolás nélkül, amelyek akár az objektív idealizmus, akár a materializmus lételméleti alapján állva a történelemre, a politikára úgy tekintettek, hogy az itt megragadható közös emberi tevékenység sem a sorsnak, sem az isteneknek nincs alárendelve. Ezek a filozófusok adják az alapot ahhoz, hogy az időben gondolkodó történészek függetlenedjenek a vallási determinációtól. A részletező bemutatás sem időbeli, sem terjedelmi okokból nem vállalható – hivatkozom az általános műveltségi tudásra mint föltételezett konszenzus-alapra.15: Ismét csak utalni szeretnék az alábbi szerzők magyarul olvasható munkáira: Hérodotosz: Történeti könyvei: A görög-perzsa háború Bp., 1892.; Thuküdidész: A peloponnészoszi háború Bp., 1985.; Arisztotelész: Az athéni állam Bp., 1954.; Xenophon: Kürosz nevelkedése, Anabázis Bp., 1979; Titus Livius: A római nép története a város alapításától I-VI. Bp., 1982.; Tacitus összes művei I-II. Bp., 1980.; Caius Suetonius Tranquillus: Caesarok élete Bp., 1964., Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok I-II. Bp., 1978.

37

16: A Bibliát az alábbi kiadásban használom: Biblia CD 5.0 Folio VIP Electronic Publishing Változat:3.02-H3J 1992-1993. Arcanum Databases 1997.17: A nevezetes Josephus Flavius majdnem kortárs történeti munkái (pl. A zsidó háború Bp., 1964.) mellett az alábbi összefoglalásra támaszkodtam: John Bright: Izráel története Bp., 1983.18: Az „aranykornak” a Paradicsom felelne meg; aztán a BŰN: ebből következően az „ezüstkor” (Isten még kapcsolatban áll az emberrel, az angyalok kapcsolatba léphetnek velük). Aztán ismét a bűnös állapot – ebből következik az özönvíz. Ez után ismét egy „alsóbb” létforma. Érdekes, hogy ez az időbeli elgondolás térben is kivetítődik Dániel könyvében: Nabukodnozor álma.19: A kissé leegyszerűsítő állítás a kereszténység terjedése szempontjából érvényes, hiszen Jézus tanításai és cselekedetei egyértelműen a kirekesztés és a kiválasztottság ellenében hatnak (gondoljunk a szamáriai asszonyra, a római századosra, a bélpoklosokra, adószedőkre, szajhákra). Sőt, már az Ószövetségben szerepel Jónás próféta, akinek zsidó létére az asszír leigázók bűnbánatáért kell prédikálnia – Jézus talán ezért is hivatkozik rá.20: Ismét csak jelzésszerűen említek három alkotást: Szent Ágoston: Isten városáról írt 22 könyve Bp., 1942.; [Boethius] Boetzius Anitzius Manlius Torkvatus Szeverinusnak 5 könyvei a filosofiának, vagyis böltseségnek vígasztalásáról Ford.: Illei János Kassa, 1766. és Aquinói Szent Tamás: ‘Az uralkodók hatalma’ 1265. [A jelzés azt jelenti, hogy a részletezésre kíváncsi olvasó errefelé induljon; figyelmébe ajánlom a Szent István Kiadó Ókeresztény írók – sorozatát.]21: A történettudomány-történet szempontjából alapvetőnek ítélt forráskritika és filológia, illetve szerzői mellett most csak azokat a műveket és szerzőket említeném, akik a történelmi időről is mondtak érzékelhetőt. Ide sorolnám P. Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata Bp., 1985., Rotterdami Erasmus: A keresztény fejedelem neveltetése Bp., 1992. vagy N. Machiavelli: A fejedelem, Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről, A háború művészete, Firenze története in Machiavelli művei I-II. Bp., 1978. kiadványokat.22: Az empatikus-érzelmi minősítés „szükségességéről” lehetne vitázni, ám a ténnyel aligha: megjelent a történelem ideologikus minősítésének előtérbe helyezése. Nem arról van szó, hogy a keresztény-vallásos történelemkép nem hordozott ilyen mellékjelentést, ám ez nem történettudományi axiómáiból, hanem vallásosságából következett. A reneszánsz azonban “kikapcsolta” a transzcendens szempontot és “tiszta” ideológiai hozzáállást igényelt.23: G. Vico: Az új tudomány Bp., 1963.; Montesquieu: A rómaiak nagysága és hanyatlása Bp., 1975.; Voltaire: ‘Esszé a nemzetek erkölcseiről, szokásairól és szelleméről’ 1753.; Voltaire: A történelem filozófiája in A francia felvilágosodás morálfilozófiája Bp., 1975.; Voltaire válogatott filozófiai írásai Bp., 1991.; Helvetius: Az emberről. Értelmi képességéről és neveltetéséről Bp., 1962.; Holbach: A természet rendszere Bp., 1954.; J. G. Herder: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról Bp., 1978.; I. Kant: Egy világpolgár gondolatai az emberiség egyetemes történetéről Bp., 1926.24: Ha végigtekintünk kezdetektől a 19. század közepéig érvényes tantervekig, akkor láthatjuk, hogy a mérnöki, a katonai és az orvosi képzés elől „emelték” csupán el az utolsó középiskolai osztály, az ún. filozófiai osztály teljesítésének kötelezettségét. Az egyetemi oktatás tanrendje, tanterve nem teljesen ismert, de nem véletlenül tekintették az egyetemisták, főiskolások a professzorok egy részét „vaskalaposnak”. Erre ugyan nincs adatom, de kétlem, hogy az Osztrák Császárság hivatalosan támogatta volna az új koreszméket.25: Kovács Ernő: Kölcsey Ferenc klasszikus műveltsége Debrecen, 1931.26: Kölcsey munkáit a következő kiadásokban olvastam: Kölcsey Ferenc Összes Művei I-III. Sajtó alá rendezte Szauder Józsefné és Szauder József Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1960., Kölcsey Ferenc kiadatlan írásai 1809-1811 (Kölcsey és Kállai Ferenc műhelyének kéziratából) Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket készítette Szauder József

38

Akadémia Kiadó Bp., 1968. Idézeteim lapszámai ezekre vonatkoznak. Utóbbiban Szauder írja: „Több ezer lapra kiterjedő kivonatuk készült 1806-tól... a most kiadott iratokban is vannak utalások Kölcsey számos más, tudtunkkal elpusztult jegyzőkönyvére.” 27: Kölcsey Ferenc kiadatlan írásai 237-286. és 411-420.o.28: i.m. 287-304. és 421-428.o.29: Kölcsey Ferenc műveltsége című 1970-es években készült dolgozatom in Két csengetés között. Egy irodalomtanár kísérletei (kézirat) Szeged, 2001 - nyomdai átfutás alatt, Bába és Társa Kiadó.30: A végzetszerűség, a fatalizmus olyan érintkezési pont, amely a református gondolkodásuk számára érthetőbbé és elfogadhatóvá tette a szekularizált történelemképet. A predesztinációban rejlő „elidegenedési lehetőség” érzelmi alapról is megkönnyíthette a francia racionalizmus elfogadását. Itt jegyzem meg, hogy sejtek valamiféle kapcsolatot a hugenotta politikusok állam- és közösségfelfogása, a janzenisták politika-értelmezése és az antiklerikális francia gondolkodók történelmi nézetei között.31: Külön kiemelném a bicentenáriumi tanulmánykötetek idevágó előadásait in „A mag kikél” Előadások Kölcsey Ferenc születésének 200. évfordulóján Szerkesztette Taxner-Tóth Ernő Budapest-Fehérgyarmat, 1990. és tanulmányait in Remény és emlékezet tanulmányok Kölcsey Ferenc születésének 200. évfordulójára Szerkesztette Taxner-Tóth Ernő és G. Merva Mária Budapest-Fehérgyarmat, 1990. Sajnos, problémakörünket csak érintik, éppúgy mint Taxner-Tóth Ernő Kölcsey és a magyar világ Bp., 1992 című monográfiája. 32: Hipotézisem kialakításában Kant nézeteinek megismerése mellett nagy szerepet játszott Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című írása (Bp., 1982.).33: J.-J. Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek Bp., 1978.34: Az egyik jelleg a burzsoá, a vállalkozó egyén, aki képes élni a civilizáció lehetőségeivel - így lesz a társadalom-gazdaság oszlopa (nem szabad teremtő tevékenységében korlátozni). A másik jelleg a citoyen, a nemcsak állampolgár, hanem felelős közösségi lény, aki a közjóért kész korlátozni önmagát, sőt ha kell akár feláldozhatja is. A későbbi korok szabadság-fogalma a vállalkozóhoz, boldogság-fogalma a közösségi lényhez kapcsolódik. Kölcsey, akire Rousseau is hat a szabadság-fogalmat a haladáshoz (a polgárosodáshoz), a boldogságot pedig a hazához (a nemzeti tudatot biztosító autonómiához és/vagy függetlenséghez) kapcsolja.35: Két idevonatkozó művére utalok: G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról Bp., 1979. és Előadások a filozófia történetéből Bp., 1958.36: Bár nem vezethetők le „egy az egyben”, de a hegeli felfogáshoz kapcsolhatók az alábbi szerzők történelemképe: Ch. Fourier: A négy mozgás és az általános rendeltetések elmélete Bp., 1977.; Ph. Buonarotti: Összeesküvés az egyenlőségért Bp., 1987.; K. Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, Fr. Engels: A munkásosztály helyzete Angliában 1844., K. Marx - Fr. Engels: A német ideológia 1845-1846, Kommunista kiáltvány 1848., K. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai 1857-1858. A múlt rendszer súlyt helyezett a magyar elődkeresésre is, szép példája ennek Pándi Pál szerkesztésében a „Kísértetjárás” Magyarországon Az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a reformkorban című kétkötetes kiadvány, Bp., 1972.37: Vasvári Pál Világfájdalom című cikkében írja: “Akinek szíve tehát az emberiségért dobogni tud, látja... mennyi akar boldoggá lenni, és látja, mennyire boldogtalan.... De puszta szomorkodás nem elég.... Az emberiség pályája eddig küzdelem volt, s e küzdelmet még folytatni kell.” in Válogatott írásai Szerkesztette Fekete Sándor Bp., 1956. 210-211.o. Szép példája annak, hogy a Kölcsey Ferenc-i körkörös történelemszemlélet fontos fogalmát, a küzdést hogyan lehet megtölteni egy lineáris teleológikus értelmezéssel.38: Petőfi leegyszerűsített világképére számos verset találhatunk példaként: a világ rossz, mert a népet, a szegényeket, a gyengéket jogtalan sorba tartják; eljön a küzdés, a harc lehetősége; a győzelem után megvalósul a földi mennyország. Az igényes olvasónak ajánlom

39

Lukácsy Sándor: „...és piros zászlókkal” in Eszmei és irodalmi találkozások Tanulmányok a magyar-francia irodalmi kapcsolatok történetéből Szerkesztette Köpeczi Béla és Sőtér István Bp.,1970. 209-232.o. vagy Kritika 1967/11., 1968/1.39: Utópia alatt értem azt az elképzelt, idealizált, de ugyanakkor megvalósíthatónak szánt-tekintett ideális társadalmat, amely garantálja a gazdaság és társadalom optimális működését. A polgári utópia az ideális polgári gazdaság és társadalom kialakítását tekinti célnak. Néhány példaként említem az angoloknál Hobbes: Leviathánját, Mandeville: A méhek meséjét, Locke, Bentham, Hume írásait; a franciáknál Rousseau: Társadalmi szerződését, Montesquieu: A törvények szelleméről írott művét, Helvetius, Holbach, Condillac, Condorcet, Mably írásait.40: Nem feltétlenül időrendben, nemzetekre bontva az alábbi történészek munkáira hívom fel a figyelmet! (Mindenkor a magyar kiadást adtam meg, amikor nem, azt ‘’ között írtam.) Franciák: Guizot: Az európai polgárosodás története Pest, 1867., Guizot: Az angol forradalom története Pest, 1886.; L.-A. Thiers: ‘A francia forradalom története’ Paris, 1823-1827., L.-A. Thiers: ‘A konzulátus és a császárság története’ Paris, 1845-1862.; A. de Tocqueville: A demokrácia Amerikában Bp., 1983., A. de Tocqueville: A régi rend és a forradalom Bp., 1994.; Lamartine: A girondiak története Pest, 1865.; J., Michelet: A francia forradalom története Bp., 1884-1885. Angolok: E. Gibbon: ‘A római birodalomhanyatlásának és bukásának története I-VI.’ 1776-1788.; T. Carley: Hősökről, a hősök tiszteletéről és a hősiességről a történelemben Bp., 1900., T. Carley: A francia forradalom története Bp., 1913.; T. B. Macaulay: Anglia története II. Jakab trónra lépésétől I-VI. Bp.,1875-1877.; J. S. Mill: A logika rendszere Bp., 1877. Németek: L. von Ranke: ‘A román és germán népek története 1494-1535. (Függelék: A kortárs történetírók kritikája)’ Frankfurt a. O., 1824., L. von Ranke: A római pápák az utolsó négy században I-III. Bp., 1886-1889., L. von Ranke: A pápák története I-II. Bp., 1936.41: Radó György: Madách Imre Életrajzi krónika Salgótarján, 1987.42: Első vers: Honművész 1839.XII.26 – RADÓ 49. p.; első verseskötet: 1840.VII. körül – RADÓ 60. p.; később drámái is.43: Vélemények egy népszerű újság lehető alapításáról –RADÓ 63-64. p. – és Javaslatok egy nép-oktató egyesület tárgyában – RADÓ 64. p.44: RADÓ 70. p.45: I-IV., 1852-1859.46: A magyar forradalom története 1848- és 49-ben Pest., 1850.47: Magyarország történelme I-VI. Genf, 1860-63.48: András László: A Madách-rejtély Bp., 1983.49: S ennél jobb megoldás nincs – ha csak az abszurd darabok elidegenített, embertelen világát nem vesszük példának. Th. Wilder is csak erre épít a Hajszál híján című drámájában 1942.50: Köszönöm Lerch Ágnes és Varga Magdolna segítségét!51: A fogalompár jelentőségére Lukácsy Sándor hívta föl a figyelmet!52: Sinkó Ervin Csokonai-monográfiájára (Novi Sad, 1965.) és Bojtár Endre vonatkozó tanulmányaira utalok – Egy kelet-européer az irodalomban Bp., 1983, „Az ember feljő...” A felvilágosodás és a romantika a kelet-európai irodalmakban Bp., 1986., Kelet-Európa vagy Közép-Európa Bp., 1993.53: Barta János: Madách Imre Bp., é.n. (1942.) 135. p.54: Madách Az élet értelme Bp., 1977. 227. p. és tovább.

40

Rezümé

A szerző megkísérli a történelemszemléletek bemutatását - szempontja az idő, a fejlődés értelmezése.

A Prológusban tisztázza céljait és értelmezi alapfogalmait. Az első fejezetekben (I. Az idő-probléma megjelenése, II. Az első értelmezési kísérletek) megpróbálja rekonstruálni az idő-fogalom kialakulását. A harmadik fejezet áttekintő bemutatása „A tudományos igényű történelemképek kialakulásá”-nak. Itt a vallásos és a tudományos igényű történelem-magyarázatok kapcsolatára hívja föl a figyelmet. Kissé elnagyoltan, de lényegét tekintve pontosan illeszkedik a következő fejezet: A felvilágosodás 19. században ható felfogásainak áttekintése. A pályamű érdekes része Kölcsey Ferenc történetfilozófiája: a rendszer „magyarosítója” és „reformálója” című egység – ötletei későbbi kidolgozás felé mutatnak. A gondolati rész befejezése a hatodik fejezet: Átmenet a modern értelemben vett “lineáris teleologikus” történelemszemlélet felé. Ezután a pályázó Madách Tragédiájának történetfilozófiai jelentését vázolja – esszészerű fogalmazása irodalomtörténészek számára is érdekes lehet.

A dolgozat a cím ígéretét teljesíti – a műfaji követelmények („vázlatok” – inkább az esszé, mint az értekezés felé mutat) példaszerű megvalósítása.

41

KULTÚRA ÉS IRODALOM

ALAPVETÉS

Első közelítés

Aki a címet először olvassa, az óhatatlanul is arra gondol, hogy a dolgozat a tükrözés, visszatükrözés elmejátékához kapcsolódik. Könnyű megoldásnak tűnik, ha ebben az értelemben az emberi közösség, az emberiség létéhez rendelt, egyszerre tárgyi és nem tárgyi vonatkozású fogalomkört, életfelfogást és létezési módot kezdjük vizsgálni vagy az egyes műalkotásban, vagy a valamiféle módon csoportosított műalkotások laza vagy szoros értelemben vett halmazában1. Elmejátéknak mondom, hiszen a visszatükrözött, visszatükröződött valóság kilépődött, kitépődött a valóságos időből; az olvasónak tehát először rekonstruálnia kell a visszatükrözött „eredetijét” – és a kérdés nem az: tudja-e, hanem, hogy lehetséges-e egyáltalán –, majd csak e művelet(sor) elvégzése után azonosíthatja a műalkotás világát, szerzői kultúra-képét a (feltételezett) eredetivel. Elmejáték ez, csiszolja a fantáziát, mozgósítja a gondolkodást – és valljuk meg: szórakoztató is.

Lehetséges azonban, hogy nem a szigorú ítész maszkját emeljük arcunk elé, hanem a gondolkodó vizsgálódóét. Megtehetnénk azt is, hogy a címet abban az értelemben vesszük, hogy milyen szerepet játszott az irodalom – akár összességében, akár egy irodalmi korszak teljesítményében, akár szerzői életműben vagy akárcsak egyetlen mű hatását kutatva – a kultúra változásában2. A csábító kísérlet árnyéka szembesülés a tudattal: képesek vagyunk-e a kultúra teljességének felfogására. Vagy akár a kultúrának nevezett valami tulajdonságainak változását észlelni?!

Végül úgy döntöttem, hogy mind a diakronitás (értve alatta a „visszateremtés” és „összevetés” feladatát), mind a szinkronitás (azaz a „jelenbeli” változás vizsgálatát) útját elhagyom, s a kihívást nem tekintem másnak, mint töprengésre hívó kihívásnak. Olyan megközelítésre törekszem, amely laikusok számára is kézenfekvő, s amelynek állításait a hozzáértők is elfogadhatják.

Ha az író olyan megközelítést választ, amely szembeszökően eltér a várható megoldástól, akkor jól teszi, ha a választott téma kidolgozásához először az általa használt fogalmakat tisztázza, azok értelmezésére kerít sort. Ez nem azt jelenti, hogy lexikonokat, enciklopédiákat, fogalomtárakat vagy értelmező szótárakat fogok idézni, vagy saját magam definiálva magam hozok létre ilyet, inkább azt kívánom rögzíteni, hogy a pályamunkámban mit értek én a következő kifejezéseken.

Fogalmi tisztázás

Mentegetőzéssel kellene indítanom soraimat: sem itt, sem a jegyzetekben nem fogom felsorolni a tekintélyes és kellően ismert szerzőket, fogalomgyűjteményeket, lexikonokat, szótárakat, enciklopédiákat – túl hosszú lenne a lista (arról nem is beszélve, hogy e művek ismerete maholnap közoktatási követelmény, nem a „tudás” bizonyítéka). Különben is olyan fogalmakat fogok használni, amelyek jelentése ismert, legfeljebb az nem, hogy írójuk hogyan érti őket.

Kezdeném az irodalommal: az irodalom olyan művészeti ág, amelynek anyaga és eszköze a nyelv, azaz a befogadótól nemcsak a szavak (lexémák, morfémák, glosszémák) ismeretét kívánja meg, hanem bonyolult nyelvhasználati szabályok alkalmazásában elért jártasságot is. A művészetet az emberi világmegismerés sajátos formájának tekintem.

42

Egyrészt az emberi világra irányul, másrészt a befogadónak el kell fogadnia az alkotó egyéni világlátását (s közben érvényesülhet egy és/vagy több esztétikai norma). A kultúra jelentése alatt mindannak a hagyománynak művészi-történeti megfogalmazódását értem, amely az ember-ember, ember-természet, ember-művészi ábrázolás, ember-termelés viszonylatában a világ és önmagunk megismerésében fontos lehet. A szocializáció értelmezésem szerint pedagógiai, pszichológiai és társadalmi folyamat; egy adott emberi közösség azon törekvése, hogy tagjai egymással és/vagy más közösségekkel, azok tagjaival együtt tudjanak működni. Egyik fő problémája az: hogyan tudja saját és más közösségek tagjaival önmaga kulturális (és egyéb) normáit elfogadtatni. Az oktatás megszervezése az ismeretek átadásának; a közoktatás a reneszánsz óta azt jelenti, hogy a közösség minden tagjának hozzá kell (és hozzá lehet) jutnia az ismeretekhez – akár a közösség teljes támogatásával. Az irodalom tantárgy a közoktatás fontos része: nemcsak a közösségi tudat vagy a befogadók esztétikai érzéke szempontjából, hanem azért is, mert a tantervi programban szereplő szépirodalmi szövegek (és tankönyvi tudományos-ismeretterjesztő) erkölcsi tartalma kitüntetett szerepet biztosít a szocializálásban. Az anyanyelv leíró és alkalmazott nyelvtana, pontosabban annak tanítása teszi lehetővé, hogy a társadalmi egyén spontán nyelvhasználata tudatossá váljon. Így nemcsak a tanulói megismerésben lesz nagy szerepe az anyanyelvnek, hanem az idegen nyelvek megtanulásában is (az olyan közvetítőnyelvekről nem is szólva, mint a számítógépek programozási és használói „nyelve”). A tömegkommunikáció az oktatás mellett az a másik szocializációs forma, amely - a piaci törvényszerűségek felhasználásával - lehetőséget biztosít a közösség kulturális és más természetű normáinak terjesztésére mind a „belső”, mind a „külső” közösség egyedei viszonylatában. (Tekintsünk most el a nemzetiségi kérdés fontosságától!) Ennek leghatékonyabb eszköze a „médiának” nevezett sajtó, rádió, televízió, de manapság beleértik az internetet is. Az „interpretálók”, a „mediátorok” (és a „kreátorok”) mindazok a személyek, akik ezekben a közvetítő folyamatokban tudatosan vagy spontán módon közreműködnek. A latin [valljuk meg, mesterkélt] kifejezésekkel szeretném az olvasót eltávolítani a beidegződéseitől – részletes jellemzésükre később térek ki. Bár értelmezésem nem „tiszta”, a továbbiakban ebben az értelemben fogom használni ezeket a szakkifejezéseket.

Feladatvállalás

Mit értek tehát a címen? Olyan problémát, amelynek megoldásához az irodalom és a kultúra viszonyát kell újragondolni, vagy ha így jobb: a kultúra és irodalom kapcsolatát. Nem kívánom a cím szavainak sorrendjében és e sorrend fölcserélésben rejtőző Szent Ágoston-i jelentésértelmezési „elmejátékot”3 végigjátszani - úgy vélem, a kérdés megfogalmazható úgy is, hogy napjainkban melyek az irodalom sajátságos lehetőségei a szocializációban. Ez a megközelítés olyan nézőpontot jelent, amely szerint nem az a fontos, hogy az irodalom mint művészeti ág, mint az ilyen művek összessége vagy egyes alkotások egyediségében hogyan tükrözi az emberi és/vagy adott közösségi kultúrát – meglehetősen elapróznám a vizsgálatot –, hanem olyan nézőpontot, olyan megközelítést, amelynek értelmében a szocializáció egyik eredményes területe a kultúra közvetítése, s ezt a kultúrát eddig (napjainkig) talán az irodalom tudta közvetíteni a leghatékonyabban.

A műfaj problémája

Zavarba ejtett a műfaj problémája. A feladathoz jobban illett volna az értekezés. A tény, hogy nem tudományos műhelyben dolgozom (s kutatási eredmények helyett csupán egyedi, verifikálhatalan tapasztalatra tudok hivatkozni) arra késztetett, hogy lemondjak erről a műfajról. Ugyanakkor a téma értelmezése inkább szabadabb megközelítést kíván. A lehetőség

43

némiképp emlékeztet a dijoni akadémia pályatételére – még ha nem is tartom magam a győztessel egyenrangúnak. Az esszében nem lepleződik le csekélyebb tudásom, másrészt bátrabban állhatok elő „gondolatkísérleteimmel”. Mindamellett élni fogok a hivatkozási lehetőségekkel - természetesen nem „szakcikkhez” illő gazdagsággal.

KULTÚRA ÉS SZOCIALIZÁCIÓ

Rítus, mitológia, szakralitás

A közösségtudat túl tág jelentésű szó; úgy vélem, kezdetben a csoporttudat biztosította, hogy az egyén ne csak egyed legyen. Ez a csoporttudat vezetett el a kultúra kialakulásához. A kultúra egy adott közösség „hogyanja” volt: hogyan viszonyulunk egymáshoz (nemek és korok szerinti munkamegosztás), hogyan a természethez és annak átalakításához, és hogyan a más csoportokhoz. A „hogyan viszonyulunk Istenhez, istenekhez, természetfölötti jelenségekhez” nem véletlenül maradt ki: állításunk szerint a későbbiek során az irodalom törekszik a vallási kultúra helyébe. Ezt a „hogyan-ismeretet” részben utánzással, a gyakorlatban szerezték meg a közösség tagjai, részben pedig megtanulták a szájhagyománnyal őrzött tudást.

A szájhagyományozás két feltételhez kapcsolódik. Az egyiket, az átadandó ismeretet védi a szakralitás. Erre a misztikus tekintélyre azért van szükség, mert – ahogy a folklórral dolgozók ismerik a variáns-képződés fogalmát és folyamatát – a beszélt szöveg könnyen változik. (Maga az emberi nyelv is először mindig a beszéd, a parole során változik, s csak később követi ezt a nyelv(tan)i kodifikáció.) A másik feltétel az emlékezést szolgálja: fontos, hogy a hagyományozandó szövegnek a hétköznapi beszéd szövegétől eltérő, kitüntetett ritmusa legyen. Ez a köznapi beszédritmustól eltérő dallamosság lesz az egyik alapja annak, hogy ezeket a ránk maradt szövegeket irodalomnak is tartsuk4.

A kulturális hagyományt hordozó, eredetéből adódóan kultikus szöveg létrejötte azonban kevés; ezt szabályosan lehet, kell átadni. Megszabható a nem, az életkor, a (be)tanulási idő; hogy aztán egy rítus – egy beavatási szertartás – során a beavatandó, rátermett személy másféle ön- és közösség-meghatározásban részesüljön. (Ezek az ősi megnyilvánulások, mondhatni performance-szok az „antropológus-etológusok”5 kedvenc kutatási témái.)

Ezek a szent szövegek a gyűjtött emberi tudás első rendszerezésének tekinthetők - s a kultúraközvetítés mintha erre a történelmi hagyományra épülne napjainkban is, csak most a közösségi tudat védelmét nem a szakralitás, hanem a törvények és az elfogadott kanonizáció őrzi.

A demitologizációs folyamatról

Ha emberiség vagy akár egy nép történetét követjük is, könnyen felismerhető, hogyan változik meg ennek az identitás-tudásnak az összetétele. Nem is csupán arról van szó, hogy az erkölcsi normák szakrális védelme az egyes vallások kialakulásához vezetett (ennek részletezése és bizonyítása messzire vinne a választott feladattól), hanem inkább arról, hogy a kultúrát, a kulturális hagyományt közvetítő ősi szövegekben lassanként előtérbe kerül a gyakorlati tudás. Olyan értelemben vett gyakorlati tudásról van szó, amely nem az ember-Isten, vagy Isten-ember, Isten-természet viszonyára vonatkozik, hanem a mindennapi életben hasznosítható ismeretek összességéről. Ez a változás részben a mesterségeken keresztül a természettudományos ismeretek rendeződése és rendszereződése felé mutat, részben pedig a szociális tudás irányába. Egyre fontosabb lesz az, hogy az ember-ember közötti kapcsolatban

44

milyen gyakorlati ismeretekre kell és lehet szert tenni. Ez a „gyakorlati tudás” dominanciája először az irodalom kialakulásában jelentkezik.

Az irodalom elkülönülésében nem a művészi ábrázolás elsődlegességét tekintem meghatározónak, hanem az egyedítettséget. Az alkotó vállalja önmagát (sajátos világlátása alapján választja ki az őt körülvevő valóságból a lényeges és lényegtelen, fontos és jelentéktelen részleteket, tudásától meghatározottan koncentrálja, koordinálja, kombinálja és komponálja azokat, hogy a létrehozott [visszatükrözött] műegésszel a befogadóban fölkeltse, kiváltsa a valóság illúzióját) - és a befogadó is egyénként vesz részt a megismerési folyamatban.

A másik új terület a jogtudomány kialakulása. Nem csupán a törvények alkalmazásáról van szó, hanem arról, hogy a társadalmi egyén hogyan érvényesítheti az érdekeit, illetve hogy a társadalom mint közösség mit vár el tagjaitól. Ez ugyan még messze van a pszichológiától, a pszicho-szociológiától, a reklámtól és a menedzsment-létértelmezéstől, de már efelé mutat.

A gyakorlati tudás dominanciájának kialakulása ellentétes a szekularizációs törekvésekkel. Úgy vélem, hogy az elkülönülés már a hellenizmus idején filozófiai formát ölt (Arisztotelész munkássága!). A reneszánsztól kezdve megfigyelhető, a felvilágosodástól kezdve pedig általánossá válik, hogy a kultúrát is hordozó tudást igyekeznek megfosztani minden „szakrális”, „mitologikus” tekintélyétől. Ez a demitologizálás nemcsak a tudomány nyelvének megváltozásában jelentkezik. Nem a latin háttérbe szorulásáról van szó; hasonlítsunk csak össze akár egy alkimista, akár egy rózsakeresztes szöveget bár csak a 18. századi kémia tankönyvek szövegével, hanem az oktatás területének kiterjedéséről, kiterjesztéséről is. Kezdetben elégséges volt a szent szövegek és azok magyarázatainak olvasni tudása, illetve a számolás egyszerű formáinak elsajátítása. Aztán jött a „hét szabad művészet”! És nézzük meg, hogy ma mi mindenről kell tudnia a közoktatásban részesülőnek!

A folyamat a mindennapokban alkalmazható (és az egyéni boldogulásban hasznosítható) tudás kialakítása és megtanítása (megtanulása) felé mutat. Nem lehet az sem véletlen, hogy a szekularizáció, a demitologizáció a kultúra közvetítését is veszélyezteti. Az új viselkedési normák az individuumot állítják előtérbe, a „globalizációnak” jelölt veszély nem is annyira hatalmi problémát jelöl, mint inkább a kulturális hagyományt jelentő, hordozó régi viselkedési normák háttérbe szorulását. Hogy ez pusztulást jelent-e vagy csupán a emberi közösség más súlypontú átalakulását - ezt csak az idő fogja eldönteni.

Térjünk azonban vissza az irodalomhoz! A megkülönböztethető irodalmi mű létrejöttét tehát az egyén, a szubjektum előtérbe kerüléséhez kötöm (az esztétikai értékek felől most nem kívánom definiálni). Az irodalom megjelenése nemcsak alkotók létét tételezi föl, hanem befogadókéit is. Vallom, hogy nem Homérosz vagy Ruszteveli léte a „csoda”, hanem az, hogy az antik görögség vagy a mai grúzság a műeposzokból tanulta, tanulja meg identitását! A társadalom fejlettsége, rétegződöttsége tehát irodalomszociológiai módon mérhető változásokat is mutat. (A befogadói tömeg pedig szinte sziámi ikerpárként hozza magával az írásbeliséget is, az analfabétizmus fölszámolását.)

A művészek azonban nem elégednek meg azzal a szereppel, hogy a varázslók, a papok helyébe lépve a közösségi tudás közvetítői („mediátorok”) legyenek. A teremtett műalkotásokban (mert az alkotó „kreátor”) új témák lépnek előtérbe, olyan új témák, amelyek a közösségi tag-egyénnel szemben (és helyett) a szuverén szubjektumot hegemonizáló figurát állítják példának. S ez már nem csupán a művészek embereszménye: az írásbeliség maradandóvá és példaszerűvé teszi ezt az eszményt, a szövegsokszorosítás pedig lassan-lassan átveszi a szájhagyomány szerepét. Igaz, ez a „tömegesítés” kezdetben nem olcsó, de így is jobban átlépi a térbeli korlátozottságot. És miközben kétségtelenül kialakít egy elit-csoporttudatot, fölszámolja az eddigi elkülönüléseket: immár valóban társadalmi azonosság-tudat létrejöttét segíti elő.

45

(Ez – mint korábban említettem – érdekes módon összekapcsolódik a hellenizációval és a romanizációval. Gyanítom, hogy a birodalmak belső hatalmi struktúrája is eredményezi az autochton egyén fölértékelődését. Az ókori keleti birodalmak nem voltak képesek ezt az identitást kialakítani - nem véletlen, hogy majd az európai történelem során alakul ki a nemzetfogalom.)

SZOCIALIZÁCIÓ ÉS OKTATÁS

A közoktatás célja és szerepe

A mi világunk képének meghatározója – legyen ez leszűkítő és/vagy kizáró jellegű, minősítésű alapvetés – az európai kultúra. Közhelyszámba megy, hogy az európai kultúra közösségfelfogásának egyik forrása a kereszténység. A reformáció előtti kereszténységnek is (lásd templomi, kolostori oktatás) egyik fő feladata volt a hívők szellemi „kondicionálása”, azonban a reformáció ezt elsődlegessé és demokratikusan mindenki által hozzáférhetővé, sőt kötelezővé tette.

A közoktatásnak nem az az elsődleges célja, hogy a tanuló az oktatási rendszeren belül sajátítsa el a mérhető és értékelhető tudás minimumát, optimális mértékét vagy maximumát, hanem az, hogy a tanuló egyed az oktatási rendszeren kívül legyen képes az alapok bővítésére, a begyűjtött ismeretek bővítésére és minőségi fejlesztésére. A reformáció azért is üdvözölte a könyvnyomtatást, mert a vallásos szövegek tekintélyes részével a laikus híveket lehetett befolyásolni.

A könyv tehát nem a tudás tárháza kell hogy legyen – téves a felvilágosodás, akár a francia enciklopédia célját úgy értelmezni, mintha egy műbe, egy könyvbe kívánták volna az emberi tudást összegezni. A könyv éppen úgy eszköz csupán, mint a benne összegyűjtött (és így-úgy rendszerezett) tudás. A tanulónak nem az eszközt kell magáévá tennie, hanem az eszközzel való bánás módját, művészetét kell(ene) megtanulnia. Ez a felismerés azonban újra és újra „elhalványul” az információdagályok árhullámai idején.

A közoktatása szerepe tehát kettős: az egyedet fel kell készíteni arra, hogy képességeit és készségeit hogyan használhatja ki a legjobban saját maga és embertársai javára – másrészt olyan személyiséget kell kialakítania (ez már a szocializáció célja), amely elfogadja az adott közösség mindenféle írott és íratlan normáit.

Az eredmény koronként változó, hiszen a sarkítottan egyedi és közösségi lénnyé válás harmóniáját csak közelítőleg lehet elérni (akár a rousseau-i citoyen és bourgeois kettősségének optimális egységét – hasonló jelentőségű és jellegű probléma).

Az irodalom mint tantárgy a közoktatásban

A tantárgy metodikai szempontból valóságmetszete miatt hihetetlenül gazdag eszközrendszer alkalmazását és használatát engedi meg, gondoljunk csak saját iskolai emlékeinkre –, felsorolni nincs szándékomban. Szinte mindegyiknek az az alapja, hogy a „teremtett” világ létélményét a befogadó életélményével kell „sorosan” vagy „párhuzamosan” összekötni.

A tantárgy didaktikai jelentőségét már a közoktatás létrejötte előtt felismerték a „tanítók”. Vegyük csak a legegyszerűbb példabeszédeket (Ószövetség, Újszövetség vagy Szókratész esetei): soha nem az életszerűség érzékeltetése áll a középpontban, hanem valamilyen tanulság megvilágítása, vagy valamilyen következtetés felismertetése. Az irodalomnak és az irodalom tantárgynak ezt a jellegét a sematista kultúrpolitikai irányítás koptatta el utoljára, de az igazi szakadás a 18. században következett be: amikor a matematikai és logikai tudás önálló tudományterületté válásával ez a megközelítés a laikusok

46

számára követhetetlenné vált, illetve amikor az irodalmi szöveg jellegéhez a klasszicista normakövetés kényszere a professzionalista tudást állította alapkövetelményként. Pedig ez akár napjainkban is érvényesíthető, szép példa erre Hofstadter Gödel – Escher – Bach című monumentális esszéje, amelyben a filozófia, a matematika, a képzőművészet és a zene példái egy sajátos kultúra meghatározását szolgálják, akárcsak Pirsig6 vagy mások regényei.

A tantárgyat ugyanakkor ideológiai eszközként is értelmezhetjük. A sok példa és korszakonkénti értelmezés helyett megint a 18. század állam- és tézisregényeit emelném ki. Hogy mennyire lógott ki a lóláb, az a szerző írni-tudásának függvénye volt: Voltaire-nél vagy Defoe-nál7 például csak szépirodalmi alkotásként is megállta a helyét, de Sade-nál vagy Richardsonnál8 csak az nem vette észre, aki „vak” volt. Lehetne természetesen ennél több példát is, napjainkig hozni - ám ez eltérítene a címben vállalt feladattól.

Az átlagbefogadónak alig van sejtése arról, hogy nemcsak az irodalomnak, hanem az irodalom tantárgynak is mekkora a manipulatív töltése. Emeljük le a polcról 1949-1963 közötti általános és középiskolai irodalomkönyveket (csak a magyarországiakra gondolok), és vessük egybe a könyvtárak, múzeumok mindennapi életre vonatkozó anyagaival. És Illyés verse, az Egy mondat...! Vagy nézzünk bele a tankönyvmúzeumban, határainkon túli rokonoknál még őrzött magyar nyelvű irodalomtankönyvekbe! Nem véletlenül tartja a mindenkori kormányzat ellenőrzése alatt a tankönyvkiadást9.

Az irodalomtantárgy szocializációs jelentőségét bárki belátja, főleg ha a tankönyv (vagy a ma már tankönyvhöz kapcsolódó szöveggyűjtemény) szövegeire gondolunk. Mert egy az értelmezés kérdése, és más az értelmezendő szövegek kérdése. Mind a válogatott szövegekkel (lásd Szörényi László emlékezetes tanulmánya10), mind a szövegek uniformizált magyarázataival lehet „szocializálni”. (A tételes szövegpéldák idézésétől eltekintek.)

Szövegértés és szövegalkotás: merre indul az olvasó?

Nagyon röviden Bojtár Endre, Hankiss Elemér és Petőfi S. János befogadás-modelljeit11

próbálom feleleveníteni – idézhetném szó szerint is, de műfajom jellege és választott laikusi nézőpontom miatt nem tartom szükségesnek.

A befogadó úgy kapcsolódik össze az irodalommal, hogy átéli a szöveget. Gyakorlott olvasó nemcsak kikapcsolódik a világból (elveszíti tér- és időérzékét: „se lát, se hall”), hanem valóságosan is újjáteremti a teremtett világot, elképzeli a helyszínt, az alakokat; „belső mozijában” pereg az általa rendezett és fotografált film. Ma is ez az olvasói élmény részegíti meg az olvasót. Ha pusztán ennyit elért a mű, már minden manipulatív célját elérte.

A befogadó ugyanakkor olvashat (hallgathat!) irodalmi szöveget úgy is, hogy a szerző által közvetített ismereteket is meg kívánja szerezni: nemcsak olvasói élmény, kikapcsolódás, szórakozás a célja, hanem meg is akarja érteni a szöveget. Az irodalom tantárgy itt nyújthatja számára a legtöbb segítséget, hiszen a tantárgyi tudás eszközként használható. (Hadd ne soroljam fel az irodalom tantárgy szövegébe rejtett irodalomtudományi területeket, illetve a segédtudománynak tekinthető tudáshalmazokat!)

Bármennyire is furcsa, de az irodalomtantárgy, az irodalomtanár, a tanterv („Kerettanterv”!, „NAT”!, „1986-os módosítás”)12 vagy az oktatási törvény nem tudja determinálni azt, hogy a befogadó hogyan értelmezi a szöveget. Uniformizált ismeretek megtanulására lehet kényszeríteni a befogadót, lehet arra késztetni, hogy a példaértelmezéseket tekintse sémának, támasznak, akár be is magoltathatunk standardizált ismereteket...13, de a befogadó mindig csak annyi és olyan világismeret-töredéket tesz magáévá, épít saját egyéniségébe, világképébe, amilyet akar, s ahogyan akarja. Lehet azt mondani, hogy ez a befogadó tudásszintjének függvénye, lehet posztmodern álláspontról az individuum szabadság-tere megnyilvánulásaként értelmezni... Ez az egyéniség világa.

47

A végső magaslat, amikor a befogadó az irodalmi szöveg „hasznosításával” megnyilvánul a világban: másként él tovább, másképpen alkotja önmaga és környezete létfeltételeit (esetleg maga is új szöveget alkot, ha művészi képességgel van megáldva).

A négy lépcső lehetőségeinek végiggondolása megérteti velünk, hogy miért az irodalmat (a művészeti produktumot, az alkotással foglalkozó tudományt és a foglalkozást illetve a produktum történetiségéhez kapcsolódó tantárgyat) tartják a kultúra közvetítésére egyik legalkalmasabb eszköznek.

Az irodalom és a tömegkommunikáció

Az irodalmi mű már a kézi sokszorosítás évezredeiben is különleges fontosságra tett szert – ezt bizonyítja a ránk maradt kéziratos szövegekben előforduló irodalmi műalkotások, töredékek nagy arányszáma.

Ez a túlsúly a reformáció idején (a nyomdai közvetítésű tömegkommunikáció jelentőségének fölismerése) rövid időre megingott, de a 18. századra kezdte visszaszerezni korábbi vezető szerepét. Ennek egyik feltétele az újságok létrejötte, azok „mindennapivá” válása lett, a másik feltétele az olvasóközönség kialakulása. Az újságok vezették be a kapitalista viszonyokat a művelődés berkeibe; a közoktatás „évfolyami” és területi kiterjedése, illetve az ipari forradalom következményeként a szabadidő fölszabadulása a vásárlóerőt állította elő.

Nagy szerepe volt a tömegkommunikáció létrejöttében a folytatásos füzeteknek. Ezeknek terjedelme, érthetősége és ára annyira a vevőre volt kiszámítva, hogy kiadásuk több mint jövedelmező volt. (Gondoljunk a magyar századforduló, századelő – a 19/20. századról van szó – Nick Cartereire vagy Courts-Mahlereire!) Szólhatnánk a tárcaregény diadalútjáról vagy a kolportázs-füzetekről, a „heti folytatásos” slágerművekről.

Ezt követték a polgár számára összeállított „könyvsorozatok” és „gyűjtemények”, melyek napjainkig megpróbálnak versenyre kelni a médiának címzett más üzenethordozókkal. (Példákat most sem hozok.)

A huszadik század első felének közösségi találmánya, a rádió nem sokat tudott kezdeni az irodalommal. Színházi közvetítés, rádiójáték, színészi vagy szerzői felolvasás – szinte a teljes választékot felsoroltam. Ezt az üzenetközvetítést legföljebb pótlékként élte meg a hallgató. Kísérletet tettek az irodalommal való foglalkozás népszerűsítésére, de ezek a műsorok akkor éltek, élnek igazán, ha egyrészt rétegműsorok, másrészt show-szerű élményt produkált a „házigazda” és/vagy a beszélgetőtárs. Kísérleteztek a folytatásos rádió-játékkal, van is ennek közönsége (pl. A Szabó-család), de ebben már nem az irodalom játszik szerepet, hanem a story, a történet. Még annyit, hogy az irodalom és rádió viszonyának problémája elsősorban az ún. közszolgálati adók szerkesztőit izgatja; ismereteim szerint Magyarországon az ún. kereskedelmi adók nem foglalkoznak a probléma megoldásával.

Az irodalom és a film viszonyában nagyon hamar, már az 1920-as évekre háttérbe szorul az irodalom. A film önálló művészi ágának létét mi sem bizonyítja jobban, hogy sem a rendezők, sem a producerek nem kívánták a filmet „képeskönyvvé” silányítani. Természetesen, rendeztek és rendeznek filmet irodalmi alkotásokból is, de a forgatókönyv egyre inkább eltávolodik a klasszikus értelemben vett irodalomtól, helyette a történet, az akció és a képi látvány-igény kielégítése és a generálása lett a fő cél (ez adható el legjobban és mindenütt).

Amikor az 1950-es évekre a televízió-adás elérhetővé lett (Magyarországon az 1960-as évekről beszélhetünk erről), kicsiben megismétlődött a rádió és a film tömegkommunikációs eszközlétében rejlő lehetőségek kutatása, majd a járható utak kialakulása. Csak jelzésként említem: megfilmesítés, tévésorozat, színházi közvetítés és tévéjáték (a puszta felolvasás aránya elenyésző: mese, versműsor, szerzői vagy színészi

48

portré) – és az interpretálói műsorok kudarca (emlékezzünk csak Abody Bélára). Helyette nagyon gyorsan (külföldi mintára is) a tömegműsorok alakultak ki: sportközvetítések, vetélkedők, slágerfesztiválok, nemzetközi együtt-közvetítések... az irodalom mint olyan itt is háttérbe szorul. Napjainkban az ún. közszolgálati adóktól elvárja a közönség, hogy műsorában azért legalább hetente kapcsolódjon az irodalomhoz is (amit a műsorszerkesztőség legtöbbször „konzervvel” – valamilyen régi film vagy adás újralejátszásával – vált ki), de az ún. kereskedelmi adók teljesen eltávolodnak az irodalomtól, műsorkoncepcióikban nyoma sincs az irodalom korábban kitüntetett szerepének.

Az újabb közvetítőcsatornának tekinthető befogadói viszonyulások közül a videoklip sehogyan sem képes támaszkodni az irodalomra; nem a nyelv az anyaga és az eszköze.

A perszonális kalandjáték (és csoport-kalandjáték) csak a történetet, a jellemet és a cselekményt vonja ki az irodalmi műalkotásból (lásd a Tolkien-életműből gyártott kalandjáték-mesterkönyv14). Ugyanez a helyzet a számítógépes kalandjátékokkal (egy példa a Frank Herbert tudományos-fantasztikus Dűne-sorozat ihletéből létrehozott játéksorozatok15). Azt állítom, hogy ennek hatása azért is nagyobb, mert kevesebb tudást kell elsajátítani használatához, mint az irodaloméhoz, az alkalmazási területe pedig nem kíván szellemi munkát, azaz szórakozásként és csak szórakozásként élhető meg.

Meg kell említenem az irodalom és a számítógépes beszélgetés esélyeit. Az internet bázisként tartalmazhat irodalmi műveket, az e-mail, illetve az internettel kombinált mobil-telefon a beszélgetésnek mint emberi kapcsolattartásnak hihetetlen lehetőségeit tárja, tárhatja fel – ám azt kizártnak tartom, hogy az internet lehetőségeivel élő felhasználók az irodalmat tartanák a véleménycsere domináns apropójának, vagy hogy az élőszóbeli és hagyományos írásbeli irodalommal azonos értékű viszonylatokat hoznának létre. Úgy vélem, hogy a mozi, televízió és a számítógépes képernyő nem a Guttenberg-galaxissal végzett, hanem a Guttenberg-galaxisból kitelepülnek az irodalmi befogadásra képes galaxislakók.

Az irodalom mitologizálódása

Ennek a címben (és korábban is) említett folyamatnak nemcsak technikai, technológiai előzményei voltak, hanem az irodalomhoz való viszony történeti változása is közrejátszott benne. Az irodalom mitologizálódása párhuzamos volt a tudomány mitologizálódásával.

A művészi alkotófolyamat elkülönülését először Arisztotelész korában fogalmazták meg, amikor megkülönböztették a technét a poiészisztől. A római műveltségnorma, a görög alkotások eredetiben olvasása és/vagy azt mintaként tekintett művek létrehozása tovább erősítette a laikus embertől elváló művész-kép kialakulását.

Hosszú példák sorával lehetne bizonyítani, csak az európai és középiskolai általános műveltséghez tartozó művek segítségével is, hogy az irodalom, a művészet egyszerre szent és szellemi elit kasztosodását eredményezte. Tekintsünk el egyes korszakoktól – a 14. századi anyanyelvi reneszánsz vagy a romantika népiessége –, és azt tapasztaljuk, hogy mind az alkotók (a kreátorok), mind az interpretálók nemcsak elképzelnek egy művészisége miatt elit világot, hanem magukat tekintik e világ részeseinek.

Az iskola – a klasszicizmus korához köthető tömegoktatása óta – megpróbált ehhez a világhoz kapcsolódni, vagy legalábbis ösvényt készíteni, de minimum az „átjárhatóságot” bizonyítani. Vegyük példaként Csokonai, Kölcsey középiskolás tankönyveit, aztán az Arany János írta nagykőrösi jegyzeteket, aztán a Monarchiabeli századfordulós, századelős tananyagot, majd az 1978-as reform alapján készített tankönyveket, a NAT és a Kerettanterv programjáról nem is beszélve: olyan óriási mennyiségű „szakértő-ismeretet” kell a tanulónak elsajátítani, amennyitől minden normális gyermek, kamasz elretten. (Egyébként ugyanez a folyamat játszódik le nemcsak a bölcsészettudományokhoz kapcsolódó tantárgyakban – történelem, ének-zene, rajz és művészettörténet –, hanem minden természettudományos

49

jellegű tantárgy esetében is). A hivatalos tanulási idő törvényesen meghirdetett folyamatos csökkentése pedig kizárja a gyakorlásra fordítható idő növelését16. A tanulás eredményességét eleve megkérdőjelező helyzetet rontja a felsőoktatási koncepció „tudás-igénye”: a felvételi követelmények többé-kevésbé teljesíthetetlenek; lassan ott tart a felvételi, hogy az adott intézmény valóban azt vesz fel, akit akar17.

Mindennek az lesz a következménye, az irodalom-értés szakralizálódása magához vonja az irodalmat is. Hiába hozza létre az irodalmi műalkotást az alkotó, ha az irodalmi folyamat nem valósul meg: a befogadó hiánya miatt.

Tegyük fel a kérdést: mi a helye, van-e helye és hol a helye az irodalmi műalkotásnak ma a mindennapi életben? Melyek azok az élet-vezetési, ember- és világfelfogási ismeretek, amelyek legegyszerűbben, legpraktikusabban, legolcsóbban és legszemléletesebben csakis és egyedül az irodalom közvetítésével szerezhetők meg?

Tegyük fel a másik kérdést: mi a helye, van-e helye és hol a helye az irodalmi műalkotásnak ma a közéletben a politikai-társadalmi életben? Melyek azok az élet-vezetési, ember- és világfelfogási ismeretek, amelyek legegyszerűbben, legpraktikusabban, legolcsóbban, legszemléletesebben és legsikeresebben csakis és egyedül az irodalom közvetítésével szerezhetők meg?

Mond-e, hordoz-e egyáltalán az irodalmi mű olyan információt, amely arra késztetné a zoón politikónt, hogy vállalja az irodalmi mű befogadásához szükséges ráfordítást? Ad-e az irodalom olyan többletet, amelyet a közösség is elismer?

AZ IRODALOM VÁLSÁGA

A világ felől nézve

Napjainkban a világ végtelenné, de legalábbis az egyed szempontjából felfoghatatlanul végtelenné bővülését az információk szakadatlan áradása bizonyítja. Ezek a média közvetítette információk majdhogynem kezelhetetlenek: képi, hangi közvetítése „egy-az-egyben” adja a világdarabokat, amelyek befogadására, megértésére „egy-az-egyben” időmennyiséget kell(ene) életidőnkből minimum fordítani. Talán a számítógépes rögzítés lehetővé teszi a „tömörítést” – de mi lesz a raktározott anyag rendszerezésével. (Ellenpélda: az Anjou-kori oklevéltár - sorozat azt tűzte ki tudományos feladataként, hogy az Anjou-királyok alatt – 1301-1387 között – keletkezett, illetve ránk maradt okleveleket kötetekben rendszerezi és kiadja. Több évtizede folyik a rendszerezés, de még majd ennyi időre van szükségük. És ebben az esetben zárt korszak zárt halmazú mennyiségéről van szó!). Nem véletlen, hogy egyre inkább az egyén és a kiscsoport felé fordul a művész figyelme – ez a zárt világ többé-kevésbé föltérképezhető.

Ugyanakkor állíthatjuk, hogy az egyén által tapasztalt világ is bővül. Nemcsak a tömegkommunikáció által, hanem a „globális mobilizáció” lehetővé válásával. Nem a falu életkeretei szakadnak át, mint a kapitalizmus győzelme idején; nem a régiók, országhatárok válnak átjárhatóvá, mint a 20. században, hanem a kontinensek közötti gátak szűnnek meg (sőt az utóbbi években laikus utazó kiléphetett a kozmoszba is – mellékes most, hogy ez anyagi kérdés is). Az egyéni élettapasztalatok között egyszerre vannak átfedések és érintkezési hiányok – ebből következően olyan jellegű közönségsikerrel párosuló igényes művészi alkotások létrejöttére, mint amilyeneket az elmúlt évszázadok produkáltak, alig lesz lehetőség.

Úgy vélem, az alkotó művész olyan jellegű csapdába kerül, amilyenhez hasonlóban akkor vergődött, amikor a mecénásának volt kiszolgáltatva. A világ kiterjedésének és az egyén atomizálódásának létélménye, összekapcsolva az irodalmi műalkotás korábban

50

emlegetett háttérbe kerülésével az arányok és dimenziók torzulásához fog vezetni. Azt nem tudom ma prognosztizálni, hogy ez a torzulás milyen mértékű lesz, vagy hogy milyen hatással lesz a művészi megvalósításra, de abban bizonyos vagyok, hogy a visszatükrözött világra aligha lesz akkora kereslet, mint az elmúlt háromezer évben.

Az alkotók felől vizsgálva

Az egyéni, gazdagnak tekinthető lét-élmény „túl-csordulása” tömegével fogja teremni a dilettánsokat. Egyetlen példára hívom csak fel a figyelmet: a külföldre utazók videóvetítéseire. A tömegkommunikáció történetdivatja és a történet-produktumokat létrehozó technikai eszközök fejlettsége és arányát illetően csökkenő ára a posztmodern művészetfilozófia nélkül is dömpinget eredményezne. Az amatőr megköveteli (és megkövetelheti) a figyelmet, a méltányos eljárást, a szakmai segítséget, egyszóval az élet-idő rá eső részét – és milyen jogon választhatjuk ki a kezdők közül a tehetséget és a tehetségtelent. Ugyanakkor a „kultúra-piacon” nem lehet megkülönböztethető jellel ellátni a dilettáns alkotásokat.

A dilettánssal kerülhet azonos kategóriába a piacra dolgozó „tollforgató”. Elsősorban annyiban különbözik a dilettánstól, hogy a neve be van vezetve a piacra, mondhatni kiadói védjegy. Alkotásai viszont hallgatólagosan és/vagy rögzítetten a kereslet-kínálat viszonyához kapcsolódnak. Igaz, hogy a 19. században a nemzeti „írófejedelmek” (Balzac, Hugó, id. Dumas; Jókai; Sienkiewicz; Dosztojevszkij stb.) rá is voltak kényszerítve a „tömegtermelésre”, de alkotásaik bizonyos hányada a halhatatlanságba emelte őket. A jelenlegi piacra dolgozók az írásból élnek – de ehhez a kiadói és különösen a közönségigényekhez kell alkalmazkodniuk. Műveikre az jellemző, hogy szinte semmiben nem különböznek a tömegkommunikációs csatornák „történeteitől”.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a 19-20. század fordulóján még lebecsült lektűríró mára a „profi” szerepébe lépett. Ez a profi irodalmi író egyszerre tudja a mesterség minden szabályát, és akár kiadói közreműködés nélkül „célba tudja venni” az olvasói rétegeket. Az őt választó olvasónak azt az illúziót adja, hogy a média akció-storyjánál mélyebb és igényesebb művet olvas; a műalkotás szereplői és életvitelük könnyen azonosíthatók az iskolában szerzett általános műveltséghez tartozó értelmezési eszközök segítségével; ugyanakkor a művészi közvetítésű normákkal egyet lehet érteni. A „profi” – bár a piacra ír – megengedheti magának a piaci kényszer figyelmen kívül hagyását, már csak azért is, mert olvasórétegére mindig számíthat.

Végére hagytam a művészt, aki némiképpen hasonló helyzetben van, mint a 19. század közepének parnasszista, l’ art pour l’art-os, szimbolista vagy impresszionista elődje. Ha fölismeri társadalmi-kulturális és piaci számkivetettségét, akkor vagy az avantgárdhoz hasonló lázadást produkál, vagy még a 20. századi filozófiával szimbiózisban élő elit-költészettől is elvonatkoztatottabb irodalmat hoz létre. Akár ezt választja, akár azt: mindenképpen egy egyre szűkülő kiscsoportnak fog írni, egész az elhallgatásig (vagy a közzé-tétel-hiányig).

A befogadók felől tekintve

Egy ideig még reneszánsza és divatja lesz a műalkotásba beavatóknak. Az általam korábban „interpretálóknak” nevezett „hivatásos” értelmezők sokáig fogják bizonyítani, hogy ők mind az egyes művet, mind az alkotói életművet, illetve irodalmi időszakokat, korszakokat, valamint népek, régiók irodalmát vagy a világirodalmat értik, sőt értelmezni is tudják. Nem kívánok abba belemenni, hogy ez milyen mértékben lehetséges, de az biztos, hogy a befogadó

51

közönség kívánja, hogy legyenek a mitologizálódott, szakralizálódott irodalomnak interpretálói (vagy mondjuk ki „prófétái”).

Az is biztos, hogy egy radikális közoktatási reformig szükség lesz az általam „mediátornak” nevezett közvetítőre is. Könnyebb lenne őket tanároknak, tanítóknak, tömegkommunikációs menedzsereknek nevezni, de az szerteágazóbb és bonyolultabb lenne. Ezeket a mediátorokat a felsőfokú oktatási intézményben dolgozó interpretátorok képzik – s nyilvánvaló, hogy a közoktatásban tevékenykedve létük érdeke az, hogy az irodalom kitüntetett szerepét támasszák alá.

A tanulók azonban – legalábbis azok, akikkel tanításom huszonegy éve során találkoztam – jóval kritikusabb szemléletűek. Egyre inkább érvényesül a közoktatásban, hogy a diákok a konvertálható tudást kívánják. Ez a nyomás még nem szervezett; minden diák „egyedül” vívja érdekharcát, egyéni eszközeivel. A diák szerinti konvertálható tudás azt az átválthatóságot jelenti, amely a személyes életében jelent érzékelhető javulást. Ebből az következik, hogy csak azok a tanulók foglalkoznak kellő ráfordítással az irodalommal (máshonnan véve el az időt), akik ilyen-olyan mediátori képzésben kívánnak részesülni (ugyanis az interpretátorok úgy szabják meg a „felvételi követelményeket”). Újabb csapdahelyzet jön létre: a tankönyveket egyszerre akarják bővíteni és a tanórákat csökkenteni - miközben más tantárgyak is hasonló helyzeteket produkálnak. S akkor arról nem is szóltunk, hogy az információ-áradat a fiatalt jobban igénybe veszi, s hogy a generációs csoportban az azonosulást és kiválást a jelenléttel kell reprezentálni. Túlterhelésről beszélünk, de a túlterhelés ellen (én is tapasztalom negyed százada) tenni nem tudunk semmit.

Mi lesz a spontán olvasással? Úgy vélem, hogy „személyfüggő” lesz – ezt részben a mai kiadói politika már előlegezi: szakmai berkekből ismert, hogy még a „nagyok” műveit is óvatos példányszámban adja közre, tizedére vagy kisebb hányadára visszaesve. Másrészt nagyon nehéz lesz az „olvasói célzás”: túl speciális művet nem érdemes írni, túl általánosat épp így. Vegyük kézbe a legutolsó könyvheti program ajánlatát, keressük meg a nekünk tetsző műveket majd menjünk el csak egy könyvesboltba: mindegyiket megtaláltuk? S ez csak a ma.

Az irodalom és kultúra viszonyának helyzete - összegzés

Úgy vélem, hogy mára az irodalom akár mint művészeti ág és/vagy mint művészi alkotás, akár mint irodalomtudomány és/vagy mint tantárgy elveszítette azt a szerepét a kultúra közvetítésében, amelyet nagyjából akkor szerzett meg, amikor a kultúra lényegét megfogalmazó, illetve az ezt közvetítő teológiai, teleológiai tudás szekuralizálódott.

Ha a művészetet gyakorló szerzők nem is hiszik (vagy a műalkotásokkal foglalkozó intepretátorok és mediátorok önmeghatározása és lét-hasznossága tiltja is), de a közösségi –globális, kontinentális, regionális és lokális – kulturális normák közvetítésére az irodalom egyre kevésbé alkalmas. Nem belső feltételeinek megváltozásából következően, hanem mert a befogadói alapállás viszonyértelmezése tendenciózusan eltávolodott tőle, mint „eszközhordozótól”, mint „közvetítő csatornától”.

Amennyiben a kultúra közvetítését tartjuk elsődlegesnek - s a szocializáció, illetve az oktatás szempontjából ezt kell elsődlegesnek tartani -, akkor fölösleges és káros erőfeszítésnek tartom a probléma szőnyeg alá söprését. Ez a viszonymegváltozás nem oldható meg az oktatás „erősítésével”, nem kompenzálható az állami beavatkozás mértékének növelésével, nem manipulálható nemzeti vagy elitképzést/kasztosodást elősegítő intézkedésekkel. Tudomásul kell venni, hogy ez van.

A kisközösségi, nemzeti identitás megőrzéséhez – már ha a művészetet, az irodalmat ehhez korábban eszköznek tekintettük – más módokat kell találni. És találni kell, mert a „globalizáció” nem a gazdag Nyugat vagy Észak országai, vagy országainak nemzetei, tőkecsoportjai (vagy bármilyen más szerveződésű csoportjai) által „szervezett”,

52

„működtetett” magyarság-ellenes összeesküvés, hanem az emberiség földi fejlődésének trendje, amellyel ép elméjű embernek számolnia kell.

Tudomásul kell vennünk, hogy a harmadik évezred kihívásaira nem adhatjuk a korábban felismert, begyakorolt (vagy elmaradt) válaszokat.

IRODALOM ÁS KULTÚRA A HARMADIK ÉVEZREDBEN

Irodalom és tömegkommunikációs csatornák

A befogadás uniformizálódása ellen vajmi keveset tehetünk. Lehet, hogy az erősen kézben tartott felsőoktatási autonómia egy ideig ellent tud állni a nyomásnak, de a közoktatás nem, a mindennapi életben pedig nem tartják „tekintélynek” az interpretátorokat és mediátorokat. („Kevés vagy...!)

A befogadás atomizálódása pedig tény. Nemcsak a technika bizonyítja ezt (személyi számítógép, mobil telefon, sétáló magnó), hanem a reklámhadjáratok és a média fogyasztó-felfogása is.

A befogadási eszközök és stratégiák beszűkülése ma már felismerhető tendencia. Miközben a gazdag választékot hirdetik, világosan fölismerhető az uniformizálódás. Ezt támasztja alá az a fölismerés, hogy azé lesz a kulturális piac, aki „mindenkinek” tud adni. (Klasszikus példának tekinthető a kilencvenes évek végétől a magyar Slágerrádió működése.)

Ami talán a legriasztóbb kifejlet felé mutat: a befogadás presztízsvesztesége. Indirekt módon az a jó fogyasztó, aki a többihez hasonló módon reagál. Ebből következik, hogy valamiféle nyáj-szellem érvényesülésével kitaszítja a „közösség” az eltérő viselkedésű, világképű, létkihívásokra másképpen reagáló tagját. Igaz, hogy divatos jelszó a tolerancia - ám csak jelszó.

Irodalom és közösségtudat

Az irodalom és a közösségtudat eddigi szoros kapcsolata föllazult.Már ma is érzékelhető a közösségtudat veszélyeztetettsége – ezt már politikai pártok is

fölhasználják érdekeik sarkított kinyilvánítására. A szavak harcba küldése üres szólamokat is eredményez: a választópolgárok gyanakodva fogják fogadni akár a kormány, akár az ellenzék, akár a hivatásos politikusok, akár az „amatőr politikusok” megnyilvánulásait: kérdésük, hogy mit takar az ígéret. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a közösségtudatot nem lehet az irodalommal mint csodaszerrel megmenteni.

Egyre nagyobb lesz a közösség tagjainak műveltsége, iskolázottsága közötti szakadék. Ezt pusztán az oktatás erősítésével, a különféle központi tantervek (NAT, Kerettanterv stb.) orvosolni lehetetlen - ugyanis nem annak rosszasága, gyengesége és hiányossága okozta a bajt. Ezt a műveltségbeli, iskolázottságból eredő problémát (amely nemcsak faji, regionális, nemzetiségi vagy generációs kiindulásból fakad) még anyagi áldozattal sem lehet megoldani. Egy új gondolkodási rendszert – ha jobban tetszik paradigmát – kellene kidolgozni, s ehhez igazítani mindent.

Tudomásul kellene végre venni a szociális normatudat változását. Föl kellene ezt mérni; megtudni, hogy melyek a domináns elemei, vonásai; melyek az esetlegesek, a deviánsok... – s ehhez igazítani a magyarság-tudatot, az ember-felfogást, a társadalmi együttélés és együttműködés normatíváit. Aztán pedig ezt erősíteni direkt és indirekt eszközökkel egyaránt.

Az irodalom preferenciájának megváltozása, sőt megszűnése után meg kell találni a művészetek, az egyes művészeti ágak helyét, szerepét a világkép-formálásban. Tudomásul

53

kell venni, hogy ez hosszú távon fontosabb, mint a forint konvertibilitása, az Európai Unióba való fölvétel vagy a trianoni határok revíziója. Hogy mindezt hogyan kell csinálni – az már nem az én feladatom.

Az irodalmi művészet belterjessé válik

Milyen lesz az irodalom a harmadik évezredben? Nem tudom. Viszont számolni kell a következő feltételekkel (persze, többel is).

A szakmai tudás minimuma: olvasottság és a számítógépes szövegszerkesztés gyakorlati alkalmazása – ez biztosítja az interneten az információkhoz való legfrissebb egyéni hozzáférést. Ez elsősorban a befogadóra vonatkozik, de a kiadók vagy a web-oldalak kezelői az alkotótól is elvárják majd ezt a minimumot. Arra nem kívánok kitérni, hogy a számítógép mint alkotó-eszköz milyen lehetőségeket biztosít: a CD-ROMok multimediális lehetőségei megfelelő kísértést jelenthetnek18.

A művészi lét-lehetőség keretei minden bizonnyal szinte lehetetlenné teszik a szakrális elkülönülést; az elzárkózást pedig bizonyosan. Lehet, hogy ennek kedvező következményei is lesznek, de például nem kizárt a specializálódó számítógép-kalózok ténykedése.

A társadalmi hasznosság kérdését nem tudom megválaszolni, de az biztos, hogy a művészek presztízse (és nemcsak az íróké, költőké, drámaíróké) csökkenni fog. Ez egyenes arányban áll a média és a kiadói terítés csökkenésével és a befogadói igények „negatív” változásával.

A befogadói fogadókészség és -képesség beszűkülése a megváltozott (mert a jelenlegit meg kell változtatni) oktatásstratégia és iskolarendszer következménye lesz. Ezeknek a befogadóknak meg kell harcolniuk a média kísértő kínálatával, illetve azzal a nyomasztó érzéssel, hogy egyre kevésbé képesek megérteni a szépirodalmi alkotásokat.

Az irodalom helyettesítése

Úgy látom, hogy az irodalom helyettesítődik – nem helyettesítésre szorul vagy szorítják, tehát nem egyes embereken vagy körvonalazható érdekcsoportokon múlik háttérbe kerülése. Mi léphet a helyébe?

Egy megváltozott és önálló Nyelv- és kommunikációelmélet. Megváltozott abban az értelemben hogy a nyelvet nem annyira a lingua, mint inkább a parole felől közelítve az alkalmazott nyelvészet területeit kapcsolja össze a kommunikációelmélet eddigi két szárnya – a pszicholingvisztika és a szociolingvisztika – által „bekerített” vagy inkább „megjelölt” területtel, úgy hogy alkalmazhatóságát összeegyeztethetővé teszi a számítógépes programnyelvekkel (és így az alkalmazott matematika lehetőségeivel). Biztosan problémákat fog okozni az egyes nyelvek és a számítógépes angol „lingua franca” összehozása. Gondokat fog jelenteni a számítógép követelte egyjelentésű szavak egyértelmű grammatikai és szemantikai kezelése... és sorolhatnék olyan kapcsolatokat, amelyek ma legföljebb a tudományos-fantasztikus regények ötletei. Ennek ellenére bízom abban, hogy ahogyan a kettes számrendszerről át tudtak térni a morfológikus, lexémákat használó programozási nyelvre, ugyanúgy ez az új kommunikációs eszköz is meg fogja teremteni mind a maga művészi lehetőségeit – és eljön majd az idő, amikor e közvetítő jelrendszer elterjedtsége alkalmassá teszi arra is, hogy kulturális üzeneteket hordozzon.

Elképzelhetőnek tartom azt is, hogy a globalizáció és a demográfiai robbanások oda vezetnek, hogy a Nyelv és az antropológiai etológia kapcsolódik össze a mai pszicho- és szociolingvisztika pillérén. Az emberi együttélés, együttműködés szabályait egy más rendszerezésben fogják kidolgozni, amelynek mai=ősi formái a szituációs játékok, a drámapedagógia, a csoportos pszihológiai kezelések és az ún. kommunikációs tréningek

54

problémamegoldó foglalkozásai és a menedzser-, politikus képzés tanfolyamai. Ezt a feltételezett alkalmazott tudományt is alkalmasnak tartom majd a kultúraközvetítésre - de művészi produktum létrehozásának valószínűségét már nem tudom elképzelni.

Végül elképzelhető, hogy összefonódik egymással a Nyelvfilozófia és kultúrantropológia. Ez tűnik a leghamarébb megvalósíthatónak, s talán az emberiség szempontjából erre lenne a legnagyobb szükség. Az önmeghatározás nem a földönkívüliek megjelenése miatt szükséges, hanem a hozzá kapcsolódó új, de legalábbis módosított normarendszerek miatt, amelyek egyáltalán lehetővé teszik az együttélést. Filozófiai eredeztetése miatt kicsi a valószínűsége, hogy a közoktatási elterjesztésig jusson; a kultúrantropológiai érvelése pedig a szaktudományok tucatját mozgósítja - megint csak eltávolodva a mindennapi élet emberétől. Hogy ebben a kontextusban lehetne irodalomról is beszélni? Thomas Mann József és testvérei című regénye azt sugallja: nem lehetetlen.

Kell-e irodalom?

A kérdés ostobának tűnik. A művészet az emberi megismerés sajátos módja, s amíg az ember az emberi nyelvvel kommunikál, addig nemcsak szigorúan vett praktikus nyelvhasználatra van igény. Dolgozatomban nem az irodalom létét, jelentőségét tagadtam, s ha szükséges, megismétlem: az irodalomra mint sajátos művészeti ágra szükségünk van.

Kell-e kultúra?

A kultúra nem igenlés és tagadás kérdése, a kultúra összekapcsolódik az időben élő emberi közösséggel. Kultúra nélkül mit sem ér a civilizáció - ahogyan azt Jean-Jacques Rousseau sejtette: az optimális jövő feltétele, hogy a civilizáció a kultúra meghatározottságában létezzen. Dolgozatom nem tagadja a kultúrát, ellenkezőleg azt kutatja, azon a problémán töpreng, hogy mi legyen a kultúra egyik közvetítője.

Kell-e irodalom és kultúra?

A múlt évezred gyermeke vagyok, szívem és egész életem meghatározó élményei és emlékei azt mondatják: igen. Ellenben a tapasztalat, az elmúlt negyed század fölismert (talán - remélem - félreismert) tendenciái annak belátását kényszerítik, hogy nem. Elmúlt az irodalom kitüntetett szerepe, s ha ezt nem vesszük tudomásul, akkor Illyés Gyula szavaival elfödve növeljük a bajt. Azért válaszoltam a pályázat felhívására, mert reménykedem abban, hogy olyanok kezébe kerül dolgozatom, akik képesek, tudnak és akarnak megfelelni a harmadik évezred kihívásának.

Jegyzetek:

1: Magam is tettem erre kísérletet. Az egyes műalkotás kultúra-tükröztető jellegét (is) vizsgáltam például: Die Nationallieder der sprachverwandenten Völker I. L. Koidula: Mo isamaa on minu arm in Specimina Sibirica VIII. Savariae, 1993. 9-15. p. vagy Mire tanít a Virágos katona? Magatartásminták Gion Nándor regényében Tiszatáj 2001/2. A több mű és kultúra kapcsolatának vizsgálódása szintén megjelent például: Az észt parasztság és ábrázolása A.H. Tammsaare műveiben (szakdolgozat – kézirat) Szeged, 1980. [több példányban, a tallinni Tammsaare Múzeumban is]; Kettős tükörben Cikkek, tanulmányok, verselemzések Baka István életművéről (Varga Magdolnával) Illyés Gyula Megyei Könyvtár Szekszárd, 1998.; Szerelem – Sulinet CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999.

55

[Hungarodidact 1999 bronzdíja – 1999.10.26.] és Vér – Sulinet CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja – 1999.10.26.]; Messze van Észtország… (Válogatott finnugrisztikai dolgozatok) Folia Estonica Tomus IX. Berzsenyi Dániel Főiskola Savariae, 2003. és Két csengetés között Egy irodalomtanár kísérletei Bába és társa Szeged, 2003. Azt is meg kell vallanom, hogy egyik szépirodalmi alkotásomnak is ez a témája – Hajtóvadászat Agapé Szeged, 1994.2: Csapdába estem én is, nem is egyszer, például: Az észt nemzeti megújulási mozgalom történetéhez (bölcsészdoktori értekezés – kézirat) Szeged, 1983. [több példányban – a tartui egyetem könyvtárában is] és Az észt nemzeti megújulás Életünk 1985/10.; vagy A regényíró Jókai és olvasói Acta Literatura Szeged, 1985., Az észtek eposza Jászkunság 1990/5., A cikluskompozíció kérdéséhez. Adalékok Jókai és a 20. század kapcsolatához in „Modernnek kell lenni mindenestül” (?) Irodalom, átértelmezés, történetiség [Kollégáink: Ilia Mihály és Vörös László hatvanadik születésnapjára] Szerk.: Szigeti Lajos Sándor Szeged, 1996.; illetve A nemzettudat bábái (Adalékok a Kalevipoeg keletkezéséhez) in Ünnepi könyv Domokos Péter tiszteletére 60. Uralisztikai tanulmányok 7. Bp., 1996., Himnusz – Sulinet CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja – 1999.10.26.]. S nemcsak a tudományos igényű művekben: az irodalom, a művészi, a kulturális tudás valóság-meghatározó szerepéről is szól Gellért-regényem, A kereszt jelével Agapé Szeged, 19963: Szent Ágoston [Augustinus Aurelianus]: A keresztény tanításról című munkájában fekteti le a jelelmélet és a szövegelemzés alapjait. (Fordította, bevezetéssel, jegyzetekkel ellátta Városi István Budapest, 1944.)4: Hasonlóképpen írja le Hauser Arnold az irodalom kialakulását, pontosabban Hauser nyomán jutottam erre a gondolatra. (A művészet és az irodalom társadalomtörténete Első kötet Gondolat Kiadó Budapest, 1980.)5: Nekem legkedvesebb Lévi-Strauss, akinek Szomorú trópusok című tanulmánykötete volt az egyik ihletőm. 6: Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete Európa Kiadó Budapest, 1989. és Lila Európa Kiadó Budapest, 1999.7: A két szerző alábbi elterjedt műveire gondolok: Voltaire: Candide, A vadember és Defoe: Robinson.8: Richardson didaktikussága túl érzelmes (lásd Pamela avagy az erény jutalma vagy Clarissa); de Sade viszont kétségbeejtően racionalista – gondoljunk csak Az új Justine avagy a pórul járt erény, valamint nővérének, Juliette-nek regényére vagy a Filozófia a budoárban című művére.9: A tankönyvminősítés és-tankönyvbírálat folyamatában magam is részt veszek: *Lektori vélemény Kutas Ferenc Az elbeszéléstől az érettségi dolgozatig című kéziratának egy részéről (Mozaik-műhely), 1997.; *Lektori vélemény H. Tóth Imre magyar irodalmi feladatgyűjteményéről (10-11 éveseknek - Mozaik-műhely), 1997.; *Lektori vélemény H. Tóth Imre magyar irodalmi feladatgyűjteményéről (12-13 éveseknek - Mozaik-műhely), 1997.; *Lektori vélemény a Calibra-Műszaki Könyvkiadónak Kojanitz László A középkor évszázadai Bp., é.n. (1997.) – műhely; *Lektori vélemény a Calibra-Műszaki Könyvkiadónak Philip Kotler: Marketing management Elemzés, tervezés, végrehajtás és ellenőrzés Bp., é.n. (1997.) – műhely; *Lektori vélemény a Calibra-Műszaki Könyvkiadónak Szabó Lajos: A közoktatási intézmények ellenőrzésének szabályai Intézményvezetők, fenntartók és szakértők kézikönyve Bp., é.n. (1997.) – műhely;

56

*Lektori-szakértői jelentés dr. Újfaludi László tervezett Ember és társadalom című tankönyvcsaládjáról (Mozaik-műhely – 1997.11.10.); *Lektori-szakértői vélemény Szálkáné Gyapay Márta Gyakorlati retorika című tankönyvkéziratáról (Nemzeti Tankönyvkiadó – műhely) 1998.08.31; *Tankönyvértékelő vélemény az Adamikné dr. Jászó Anna - dr. Fercsik Erzsébet szerzők által írt Édes anyanyelvünk Magyar nyelvtan és kommunikáció az általános iskolák 8. és a gimnáziumok 4. osztálya számára Állandó használatú tankönyv gyakorlatokkal, feladatokkal Dinasztia Kiadó Budapest, 1999 című kéziratról (Oktatási Minisztérium, Tankönyv- és Taneszköziroda – műhely; 1999.07.14.); *Tankönyvértékelő vélemény a Csizmazia Sándor - Csizmazia Sándorné szerzők által írt Nyelvi, irodalmi és kommunikációs nevelés Magyar nyelv az általános iskola 5. osztálya számára című Nemzeti Tankönyvkiadó által Budapest, 1999-ben megjelentett tankönyvről (Oktatási Minisztérium, Tankönyv- és Taneszköziroda – műhely; 1999.07.26.); *Tankönyvértékelő vélemény az Orosz Zsuzsa - Szilágyi Gáborné - Zsolnai Józsefné szerzők által írt Nyelvi, irodalmi és kommunikációs nevelés Magyar nyelv az általános iskola 6. osztálya számára című Nemzeti Tankönyvkiadó által Budapest, 1999-ben megjelentett tankönyvről (Oktatási Minisztérium, Tankönyv- és Taneszköziroda – műhely; 1999.07.27.); *Tankönyvértékelő vélemény a Takács Etel szerző által írt A magyar nyelv tankönyve az általános iskolák 5-6. osztálya számára című Nemzeti Tankönyvkiadó által Budapest, 1999-ben megjelentett tankönyvről (Oktatási Minisztérium, Tankönyv- és Taneszköziroda – műhely; 1999.07.29.); *Tankönyvbírálati vélemény Széplaki Erzsébet Nyelvtan és helyesírás című munkáltató tankönyvéről (6.o.) az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2000.07.05.); *Tankönyvbírálati vélemény Széplaki Erzsébet Nyelvtan és helyesírás című munkáltató tankönyvéről (7.o.) az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2000.07.07.); *Tankönyvbírálati vélemény Széplaki Erzsébet Nyelvtan és helyesírás című munkáltató tankönyvéről (8.o.) az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2000.07.10.); *Tankönyvbírálati vélemény Hajas Zsuzsa Helyesírási feladatgyűjtemény középiskolásoknak Pedellus Debrecen, 2000. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.01.22.); *Tankönyvbírálati vélemény – kerettantervi igény – dr. Mohácsy Károly: Irodalom I. Korona Nova Bp., 1999. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.01.24.); *Tankönyvbírálati vélemény – kerettantervi igény – dr. Mohácsy Károly: Irodalmi szöveggyűjtemény I. Korona Nova Bp., 1999. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.01.24.); *Tankönyvbírálati vélemény Ritoók Zsigmond - Szegedy-Maszák Mihály - Horváth Iván - Veres András - Zemplényi Ferenc: Irodalmi szöveggyűjtemény I. Korona Nova Bp., 1999. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.01.30.); *Tankönyvbírálati vélemény Egedy Mária: Irodalmi olvasókönyv az általános iskolák 5., a nyolcosztályos gimnáziumok 1. osztálya Comenius Kiadó / Stadler és Tsa Pomáz, 1999. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.01.30.); *Tankönyvbírálati vélemény Effné Nagy Zsuzsa - dr. Szegfű Mária: Anyanyelvi gondolkodó munkatankönyv 6. Krónika Nova Bp., é.n. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.15.);

57

*Tankönyvbírálati vélemény Effné Nagy Zsuzsa - dr. Szegfű Mária: Anyanyelvi gondolkodó munkalapok 6. Krónika Nova Bp., é.n. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.16.); *Tankönyvbírálati vélemény Effné Nagy Zsuzsa - dr. Szegfű Mária: Anyanyelvi gondolkodó tudáspróba 6. Krónika Nova Bp., é.n. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.16.); *Tankönyvbírálati vélemény Effné Nagy Zsuzsa - dr. Szegfű Mária: Anyanyelvi gondolkodó munkatankönyv 7. Krónika Nova Bp., é.n. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.17.); *Tankönyvbírálati vélemény Effné Nagy Zsuzsa - dr. Szegfű Mária: Anyanyelvi gondolkodó munkalapok 7. Krónika Nova Bp., é.n. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.17.); *Tankönyvbírálati vélemény Effné Nagy Zsuzsa - dr. Szegfű Mária: Anyanyelvi gondolkodó tudáspróba 7. Krónika Nova Bp., é.n. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.17.); *Tankönyvbírálati vélemény - kerettantervi igény - Cserhalmi Zsuzsa: Irodalom 6. Korona Nova Bp., 1999. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.23.); *Tankönyvbírálati vélemény - kerettantervi igény - Cserhalmi Zsuzsa: Irodalom Szöveggyűjtemény 6. Korona Nova Bp., 1999. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.23.); *Tankönyvbírálati vélemény - kerettantervi igény - dr. Mohácsy Károly: Irodalom II. Krónika Nova Bp., 1999. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.24.); *Tankönyvbírálati vélemény - kerettantervi igény - dr. Mohácsy Károly: Irodalmi szöveggyűjtemény II. Krónika Nova Bp., 1999. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.24.); *Tankönyvbírálati vélemény - kerettantervi igény - Gintli Tibor - Schein Gábor: Irodalom tankönyv 15-16 éveseknek (II.) Korona Kiadó Bp., 1999. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.26.); *Tankönyvbírálati vélemény - kerettantervi igény - Gintli Tibor - Schein Gábor: Irodalmi szöveggyűjtemény 15-16 éveseknek (II.) Korona Kiadó Bp., 1999. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2001.08.26.)*Tankönyvbírálati vélemény - kerettantervi igény - Balázs Géza - Benkes Zsuzsa: Magyar nyelv a gimnáziumok és a szakközépiskolák 10. évfolyama számára Nemzeti Tankönyvkiadó Bp., 2002. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2002.07.10.)*Tankönyvbírálati vélemény - kerettantervi igény - Dobszay Ambrus - Fekete Gabriella - Fenyő D. György - Hajas Zsuzsa - Kautnik András - Schleicher Imréné - Trencsényi Borbála: Magyar nyelv és irodalom 10. A szakiskola 10. osztálya számára Pedellus Tankönyvkiadó Kft. Debrecen, 2002. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2002.09.09.)*Tankönyvbírálati vélemény - kerettantervi igény - Dobszay Ambrus - Fekete Gabriella - Fenyő D. György - Hajas Zsuzsa - Kautnik András - Schleicher Imréné - Trencsényi Borbála: Irodalmi szöveggyűjtemény 10. A szakiskola 10. osztálya számára Pedellus Tankönyvkiadó Kft. Debrecen, 2002. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2002.09.09.)*Tankönyvbírálati vélemény - kerettantervi igény - Fenyő D. György - Hajas Zsuzsa: Magyar nyelv és irodalom 10. Munkafüzet szakiskola 10. osztály számára Pedellus Tankönyvkiadó

58

Kft. Debrecen, 2002. című könyvéről az Oktatási Minisztérium Tankönyv és Taneszköz Irodájának (2002.09.09.)10: Szörényi László Delfinárium Filológiai groteszkek Felső-Magyarországi Kiadó Miskolc, 1998.11: Elgondolásom nézőpontját a következő szerzők alakították ki: Bojtár Endre Az irodalmi mű jelentése Irodalomtörténeti Közlemények 1978/2., Hankiss Elemér Az irodalmi mű mint komplex modell Gondolat Kiadó Budapest, 1985., és Petőfi S. János (Szöveg, szövegtan, műelemzés Budapest, 1990., A humán kommunikáció szemiotikai elmélete felé Budapest, 1991.)12: Nem kívánom bírálni, de az új, 2001-ben bevezetett „kerettanterv” is kísérletet tesz a befolyásolásra. Hogy milyen eredménnyel, még nem tudjuk, ám összevethetjük a korábbi NAT vagy az 1978-as reformtanterv következményeivel. Itt jegyzem meg, hogy magam is készítettem iskolai tanterveket valamennyi változathoz: - Az emelt szintű műszaki középiskola négyéves tanítási programja, tanmenete és ütemterve magyar nyelvből (kézirat – Vedres Műhely) V. I. É. Sz., Szeged, 1987., - Az emelt szintű műszaki középiskola négyéves tanítási programja, tanmenete és ütemterve magyar irodalomból (kézirat – Vedres Műhely) V. I. É. Sz., Szeged, 1987.; - A Deák Ferenc négyosztályos általános képzési tervű és kéttannyelvű gimnázium módosított tantervi programja és ütemterve Magyar nyelv (kézirat – DFG Műhely) Szeged, 1990., - A Deák Ferenc négyosztályos általános képzési tervű és kéttannyelvű gimnázium módosított tantervi programja és ütemterve Magyar irodalom (kézirat – DFG Műhely) Szeged, 1990.; - A hatosztályos általános képzési tervű gimnázium tantervi programja Magyar nyelv tantárgy (Deák F.G. és Iskolaszövetség – műhely) 1994.04.05., - A hatosztályos általános képzési tervű gimnázium tantervi programja Magyar irodalom tantárgy (Deák F.G. és Iskolaszövetség – műhely) 1994.04.11.; - A Deák Ferenc (négyosztályos) Gimnázium humán (magyar-történelem) tagozatának tantervi programvázlata magyar nyelvből (Novotny Katalinnal) (Deák F.G. – műhely) 1995.03.18., - A Deák Ferenc (négyosztályos) Gimnázium humán (magyar-történelem) tagozatának tantervi programvázlata irodalomból (Novotny Katalinnal) (Deák F.G. – műhely) 1995.03.21.; - Magyar nyelv 9-12. Tantervi programvázlat az informatikai és közgazdasági képzésben részesülő általános tantervű osztályok számára – DFG műhely 1998.03.13., - Magyar irodalom 9-12. Tantervi programvázlat az informatikai és közgazdasági képzésben részesülő általános tantervű osztályok számára – DFG műhely 1998.03.13., - Magyar nyelv 9-12. Tantervi programvázlat a hatosztályos általános tantervű osztályok számára – DFG műhely 1998.03.13.,- Magyar irodalom 9-12. Tantervi programvázlat a hatosztályos általános tantervű osztályok számára – DFG műhely 1998.03.13.; - Az iskola (DFG) Pedagógiai programja – a Magyar nyelv és irodalom tantárgy helyi tantervének javasolt változata (Erdélyi Eszterrel, Kanyó Annával és Novotny Katalinnal) 2001.04.23., - A DFG 9. évfolyam „A” variánsú magyar nyelv és irodalom tanmenete – az érvényes kerettanterv alapján (DFG műhely, 2001.08.29.), - A DFG 9. évfolyam „B” variánsú magyar nyelv és irodalom tanmenete – az érvényes kerettanterv alapján (DFG műhely, 2001.09.01.).- A DFG 10. évfolyam „A” variánsú magyar nyelv és irodalom tanmenete – az érvényes kerettanterv alapján (DFG műhely, 2002.08.23.)- A DFG 10. évfolyam „B” variánsú magyar nyelv és irodalom tanmenete – az érvényes kerettanterv alapján (DFG műhely, 2002.08.23.)

59

13: Az oktatással és az érettségi vizsgával kapcsolatban magam is tettem le egyet-mást az asztalra: + Segédkönyv a hatosztályos általános képzési tervű gimnázium magyar nyelv és irodalom tantárgyának tanításához Tankönyvpótló jegyzet Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1994., A magyar nyelvtan tanításának képességfejlesztő lehetőségei a hatosztályos általános képzési tervű gimnáziumban (Akadémiai pályamű – kézirat [II. díj!]; több példányban is) Szeged, 1994.; + Mire taníthat az irodalom? (Varga Magdolnával) in Studia Poetica 9. Szeged, 1990. * (az előadás módosított változata) Módszertani Közlemények 1990/2.; Gondolatok a magyar nyelvtan tanításáról in Irodalomismeret 1993/3.; + Lektori-szakértői jelentés Az érettségi vizsga részletes követelményei Magyar nyelv és irodalom – tervezet – (A vélemény az Országos Közoktatási Intézet felkérésére készült 1997.10.29.); + Lektori-szakértői vélemény Szuromi Pálné - Fábiánné dr. Szenczi Ibolya: Magyar nyelv és irodalom NAT-körkép továbbképzési programtervezetéről a szegedi Pedagógiai Továbbképzési Központnak (műhelymunka) 1998.04.10.; + Gondolatok, megjegyzések, ötletek A magyar nyelv és irodalom érettségi vizsgamodellje –tervezet, javaslat – 1998. szeptember című vitaanyagról (műhely – az OKI-nak, 1998.09.24., 1998.10.14., 1998.11.16.); + A magyar nyelv és irodalom Középszint 7-8 jelzésű érettségi írásbeli próbateszt értékelés (OKI - műhely; 1999.01.26.); + A határainkon túli középiskolai magyartanárok továbbképzése Programvázlat (Pályázati modul) DFG műhely 2000.03.06. és A határainkon túli középiskolai magyartanárok továbbképzése Az oktatási anyag vázlata DFG műhely 2000.06.28.;+ Emelt szintű érettségi írásbeli feladatsorok (1-2) és megoldásuk OKI Érettségi és Vizsgaközpont (Horváth Zsuzsa) felkérésére [2000.november]; + Emelt szintű érettségi írásbeli szövegalkotási feladatok (2-6) és megoldásuk OKI Érettségi és Vizsgaközpont (Horváth Zsuzsa) felkérésére [2001.január]; + Emelt szintű érettségi írásbeli feladatsorok (3-6) és megoldásuk OKI Érettségi és Vizsgaközpont (Horváth Zsuzsa) felkérésére [2001.február]; + Megjegyzések a Javaslat a 2005-ben bevezetendő érettségi vizsgateljesítmények értékelésére (belső anyag) tervezethez (OKÉV - Horváth Zsuzsa) 2001.04.23.+ Részletes érettségi vizsgakövetelmény és vizsgaleírás Magyar nyelv és irodalom Munkaanyag Szerkesztette Horváth Zsuzsa Másokkal (Andor Csaba, Antalné Szabó Ágnes, Árpás Károly, Bárányné Nagy Erika, Czifrik Balázs, Cserhalmi Zsuzsa, Forgács Anna, Görömbei Andrásné, Gurka Dezső, Hajas Zsuzsa, Jakobsenné Szentmihályi Rózsa, Jankay Éva, Jobbágy László, Jobbágyné András Katalin, Kovács Sándor Iván, Liszka Gábor, Máté József, Mónok Mária, Szabóné Fricska Anna, Turcsányi Márta) Kiss Árpád Országos Közoktatási Szolgáltató Intézmény Vizsgafejlesztő Központ Budapest, 2001. szeptember14: S. Coleman Charlton: Középfölde szerepjátékTM J. R. R. Tolkien A gyűrűk ura című műve alapján Budapest, 1994.15: Dunebluster, Dune1, Dune2 stb.16: Kénytelen vagyok személyes tapasztalatra hivatkozni. 1980 óta veszek részt a közoktatásban. Eltekintve néhány félév főiskolai és egyetemi órától, tanítottam általános iskolában (Szeged, Zalka Máté Általános Iskola, 1980-82.), szakközépiskolában (Szeged, Vedres István Építőipari Szakközépiskola, 1982-88.) és gimnáziumban (Szeged, Ságvári Endre Gimnázium [gyakorló tanítás], 1979, 1980., Deák Ferenc Gimnázium 1988-). Mint fölkészítő tanár megismerkedtem a régió középiskoláiban folyó oktatással Kecskeméttől Békéscsabáig, érettségi vizsgabizottsági tagként Nagykőröstől Makóig. Külföldi tanulmányutamon 1989.08.24-09.27. között Jakucs Mária és Engi Kata kollégák

60

tolmácsolásával Kalifornia államban a következő iskolákkal (San Franciscóban és környékén): Oakland High School – állami, Headroyce H.S. – magán, Alameda H.S. – magán, Livermore H.S. – állami, Woodside Priory H.S. Portola Valley – bencés alapítványi, Carondelet H.S. – katolikus lány, alapítványi, De La Salle H.S. – katolikus koedukált magán, Compolindo H.S. – állami / magán? és Szent István Vasárnapi Iskola Los Angeles – templomi (alapítványi).17: A felsőoktatás követelményeit nemcsak a tanító és fölkészítő tanár szempontjából ismerem – lásd: Jogra szeretnék menni! Felvételire előkészítő feladatsorok és megoldásuk történelemből (Varga Magdolnával) Mozaik Stúdió Szeged, 1993., Jogra szeretnék menni! Felvételire előkészítő feladatsorok és megoldásuk irodalomból (Varga Magdolnával) Mozaik Stúdió Szeged, 1993. és Jogra szeretnék menni! Felvételire előkészítő feladatsorok és megoldásuk történelemből (Varga Magdolnával) [javított] Mozaik Stúdió Szeged, 1997., Jogra szeretnék menni! Felvételire előkészítő feladatsorok és megoldásuk irodalomból (Varga Magdolnával) [javított] Mozaik Stúdió Szeged, 1997., hanem az Országos Felsőoktatási Felvételi Iroda munkatársaként a felvételi vizsgák kidolgozásában is részt vettem 2002-ben, 2003-ban és 2004-ben. Ezen kívül tanítottam magyar irodalmat és történelmet a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán és a József Attila Tudományegyetem Bölcsészkarán.18: Korábban jeleztem is, most ismét hozom saját kísérleteimet: Szerelem; Vér; Himnusz; Szövegek és stílusok és A polgári Magyarország születése - Sulinet CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999.10.26.].

61

Függelék: EGY ELKÉPZELT IRODALOM- (MAGYAR) OKTATÁS VÁZLATA

A függelék csatolását erkölcsi kötelességnek éreztem: ha egy „aktív” magyartanár kétségbe vonja akármilyen alapon is az irodalom és a kultúra kapcsolatát, akkor szükséges az is, hogy kínáljon cserébe valamit, olyan oktatási elképzelést, amely részben válasz lehet az általa felvetett kérdésekre (vagy elodázhatja a „negatív” minősítésű változások bekövetkezését).

Élve az esszé, a gondolatkísérlet jogával a „vázlatomat” nem támasztom alá még annyi „tudományos apparátussal” sem, mint „főszövegemet. Nem hivatkozom semmiféle dokumentációra, csak a nyári töprengésemet öntöm formába.

1. AZ ALAPISKOLA – AZ ALSÓTAGOZAT: A KÖZOKTATÁS 1-4. ÉVE

Az alap: a készségek kialakítása, fejlesztése. Az irodalom csak kiegészítés, legfeljebb heti két órában képzelendő el.

1.1. AZ OLVASÁS - a történet reprodukciója

1.1.1. Az olvasás megtanulása1.1.2. A kifejező hangos olvasás

1.2. AZ EGYÉNI TÖRTÉNETMONDÁS - kreativitás és önkifejezés

1.2.1. Az olvasott történet elmondása1.2.2. Memoriterek1.2.3. Mese (Szövegalkotás – képzelt téma)1.2.3.1. Nép- és műmesék1.2.3.2. Az irodalmi művek mint a gyermekvilág közvetítői1.2.4. Történet (Szövegalkotás – valós téma)1.2.5. A drámajáték1.2.5.1. Kiscsoport 1.2.5.2. Helyi csoportok1.2.5.3. Környezet

1.3. ÉRTÉKELÉS

Nincs vizsga, csak szöveges értékelés

2. AZ ÁLTALÁNOS ISKOLA – A FELSŐTAGOZAT: A KÖZOKTATÁS 5-8. ÉVE

2.1. AZ 5-6. ESZTENDŐ TANTERVÉHEZ

A kialakított készségek „karbantartása” és fejlesztése. Az tanítás még mindig legfeljebb heti 2 óra.

2.1.1. Az olvasási készség elmélyítése2.1.1.1. A kifejező hangos olvasás2.1.1.2. A néma olvasás

62

2.1.2. A szöveg összefoglalása2.1.2.1. Megadott vázlat alapján2.1.2.2. Megadott szempont alapján2.1.2.3. Önálló kísérlet2.1.2.3.1. Az ismert szöveg variálása2.1.2.3.2. A megadott szöveg kiegészítése2.1.2.3.3. Új szöveg létrehozása2.1.2.3.3.1. „Szépirodalmi” irány2.1.2.3.3.2. „Szakirodalmi” irány2.1.2.3.3.3. „Önkifejezés”

2.1.3. Értékelés

Nincs vizsga, csak százalékos értékelés

2.2. A 7-8. OSZTÁLY TANTERVÉHEZ

A műalkotások és az életrajzok, korok ismerete kezdődik meg – a történelem előttük jár. A heti óraszám innen már 3 óra legyen.

2.2.1. Az irodalmi művek – a csoporttudathoz kapcsolódjanak2.2.2.1. Viszonyunk a világhoz2.2.2.1.1. A természeti környezethez2.2.2.1.2. A humanizált környezethez2.2.2.2. Viszonyunk a múltunkhoz2.2.2.2.1. A nemzeti múlt2.2.2.2.2. A kulturális hagyományok 2.2.2.3. Viszonyunk a szomszédainkhoz2.2.2.3.1. Közvetlen szomszédaink2.2.2.3.2. A régió és/vagy más csoporttudat2.2.2.3.3. A kontinens2.2.2.3.4. Az emberiség

2.2.2. Irodalomtörténeti ismeretek 7. osztály2.2.2.1. A népköltészet szerepe2.2.2.2. Az ókor irodalmáról (jelzésszerűen)2.2.2.3. A középkor irodalmáról

2.2.3. Irodalomtörténeti ismeretek 8. osztály.2.2.3.1. A reneszánsz2.2.3.1.1. Az ún. anyanyelvi reneszánsz2.2.3.1.2. Az ún. humanista reneszánsz2.2.3.1.3. A nemzeti nyelvű irodalmak kialakulása2.2.3.2. A manierizmus2.2.3.3. A barokk.2.3.3.1. Az ún. főúri-katolikus barokk2.2.3.3.2. Az ún. polgári-protestáns barokk

2.2.4. ÉrtékelésSzázalékos értékelés, jegyes osztályozás

63

3. A KÖZÉPISKOLA – A KÖZOKTATÁS 9-12. ÉVE

3.1. A KÉSZSÉGEK

Alapkészségek szinten tartása és fejlesztése – ez az egyik legfontosabb. Irodalomelmélettel, művészetelmélettel nem szükséges foglalkozni (hiányzik a hozzá szükséges mű- és valóságismeret); maximum a műnem- és műfajelmélet várható el. A készségekre heti 1 óra fordítandó!

3.1.1. Az olvasási készség fejlesztése3.1.1.1. A néma olvasás elsajátítása3.1.1.2. A jegyzetelés3.1.1.3. A gyorsolvasás

3.1.2. Szövegalkotás3.1.2.1. A szövegértés 3.1.2.2. A szövegértelmezés3.1.2.3. A szituáció-értés3.1.2.4. A szituáció-értelmezés3.1.2.5. Mások befolyásolása

3.1.3. A tanulási folyamatok kontrollálása3.1.3.1. A feladatok megértése3.1.3.2. A feladatok tervezése3.1.3.3. A feladatok ellenőrzése3.1.3.4. Közreműködés a tanári értékelésben3.1.3.5. Önértékelés

3.2. AZ IRODALMI MŰVEK TÖRTÉNETISÉGBE ÁGYAZÓDÁSA

Elsősorban a magyar irodalomtörténet közvetítése a célunk, de essen szó a szomszédságról is, illetve a régió irodalmáról (csak jelzésszerűen). Ajánlatos a középiskolában tanult idegen nyelv irodalmának vázlata! A kézikönyvi tudás a világirodalomról nem kérhető számon. Az irodalomtörténetet a stílusirányzatokra támaszkodva vegyék – a szövegek elsősorban magyar nyelvűek legyenek!

3.2.1. Kilencedik osztály – heti óraszám 2 óra3.2.1.1. A klasszicizmus3.2.1.1.1. A latinos irány3.2.1.1.2. A franciás irány3.2.1.1.3. A németes irány3.2.1.2. A rokokó3.2.1.3. A szentimentalizmus3.2.1.4. Az ún. almanach-költészet (vagy biedermeier)3.2.2.5. A romantika3.2.2.5.1. Az ún. preromantika3.2.2.5.2. A romantika nagy nemzedéke3.2.2.5.3. A népiesség3.2.2.5.4. Az utóromantika

64

3.2.2. Tizedik osztály – heti óraszám 2 óra3.2.2.1. A realizmus3.2.2.1.1. A társadalmi regény3.2.2.2.2. A lélektani regény3.2.2.2.3. A polifonikus regény3.2.2.2.4. A tudatregény3.2.2.2.5. A neorealizmus3.2.2.2. A modernség kezdetei3.2.2.2.1. A preraffaeliták3.2.2.2.2. A parnasszisták3.2.2.2.3. A l’ art pour l’ art3.2.2.3. A szimbolizmus3.2.2.4. Az impresszionizmus3.2.2.5. Az ún. hangulatköltészet

3.2.3. Tizenegyedik osztály – heti óraszám 2 óra3.2.3.1. A naturalizmus3.2.3.2. A szecesszió3.2.3.3. Irodalmi élet a századfordulón, századelőn3.2.3.4. Az avantgárd3.2.3.4.1. A futurizmus3.2.3.4.2. Az expresszionizmus3.2.3.4.3. Az aktivizmus3.2.3.4.4. A dadaizmus3.2.3.4.5. A szürrealizmus3.2.3.4.6. A konstruktivizmus (tárgyias költészet)3.2.3.4.7. A katasztrofizmus3.2.3.5. Irodalmi élet a két világháború között3.2.3.5.1. Az „anyaországban”3.2.3.5.2. A nemzetiségi lét3.2.3.6. A sematizmus3.2.3.6.1. A szélsőjobboldali sematizmus

3.2.4. Tizenkettedik osztály – heti óraszám 2 óra

3.2.4.1. A neoklasszicizmus3.2.4.2. A sematizmus3.2.4.2.1. A szélsőbaloldali sematizmus (szocialista realizmus)3.2.4.2.1.1. A „kemény diktatúra” éveiben3.2.4.2.1.2. A „puha diktatúra” éveiben3.2.4.3. A neoavantgárd3.2.4.3.1. A népi szürrealizmus3.2.4.3.2. A beatirodalom3.2.4.3.3. A francia új regény3.2.4.3.4. Az abszurd3.2.4.3.5. A groteszk3.2.4.3.6. A tárgyias költészet3.2.4.4. Irodalmi élet a szocializmusban3.2.4.4.1. Az „anyaországban”3.2.4.4.2. A nemzetiségi lét

65

3.2.4.5. A posztmodern3.2.4.5.1. Az evokációra építő3.2.4.5.2. Az „egoista”3.2.4.6. Irodalmi élet a 21. század első negyedében3.2.4.6.1. Az „anyaországban”3.2.4.6.2. A nemzetiségi lét

3.3. ÉRTÉKELÉS

3.3.1. Az első három évben maradhat a százalékos vagy érdemjegyes értékelés3.3.2. A negyedik végén írásbeli és szóbeli vizsga3.3.1. Kötelező vizsga anyanyelvből (idegen nyelvvizsga mintájára és követelményeivel) 3.3.2. Választható vizsga: 3.3.2.1. Irodalomból (magyar és világ) 3.3.2.2. Művészettörténetből (magyar és egyetemes - ideértve az ének-zene tantárgyat vagy a rajz és műalkotások elemzése tantárgyat vagy a filmesztétika tantárgyat vagy a médiaismeret tantárgyat) 3.3.2.3. Regionális kultúrtörténetből (akár leszűkítve egy témára, akár leszűkítve egy nem-magyar nyelvű ismeretre)3.3.3.4. Filozófiából (beleértve a hittant is)

NB! A közoktatási záróvizsgát nem tekintem a felsőoktatási felvételi vizsgával azonosnak. Viszont arra nincs szükség – eltörölném a kétszintű érettségit.

4. A FELSŐOKTATÁS ALSÓ LÉPCSŐJE - A 13. VAGY 13-14. ÉV

Nem tartom szerencsésnek egy felvételi vizsgarendszer kialakítását, mert a nyilvánvalóan elhúzódó felsőoktatási idő alkalmat teremt mindazok kirostálására, akik a növekvő követelményeknek valamely okból nem tudnak eleget tenni. (Szociális háló viszont kell a tehetségek bent tartásához.)

Az amerikai college-rendszer átvételét ajánlom: abból a két tantárgyból készítenék fel a tanulókat, amelyeket a felsőoktatási intézmények határoznának meg. A többit már nem kellene tanulni.

4.1. A KÉSZSÉGEK KARBANTARTÁSA

4.1.1. Az olvasási készség karbantartása4.1.1.1. A gyorsolvasás fakultatív tanítása4.1.1.2. Az egyéni „teherbíró” képesség kialakítása

4.1.2. Szövegalkotás4.1.2.1. Szövegek alkotása4.1.2.2. Szövegek előadása – kommunikációs gyakorlatok

4.2. IRODALOM (ÉS KULTÚRA) NAPJAINKBAN - választhatóan anyanyelvi vagy nem

4.2.1. Elméleti alapismeretek4.2.1.1. Művészetelméleti ismeretek (esztétika, ismeretelmélet)4.2.1.2. Irodalomelmélet4.2.1.3. Ritmika és rímtan

66

4.2.1.4. Tipológia

4.2.2. Élő szerzők művei

4.2.3. Napi megjelenés nyomon követése

4.3. ÉRTÉKELÉS

4.3.1. Írásbeli szövegalkotás 4.3.1.1. Zárthelyi jellegű vagy 4.3.1.2. Pályamunka jellegű

4.3.2. Élőbeszéd4.3.2.1. Szóbeli előadás (spontán vagy felkészült témákra) vagy: választhatja előre4.3.2.2. Szituációs problémamegoldás

5. A FELSŐOKTATÁSI KÉPZÉS 14/15-18/19(-N.) ÉVE

Itt a már kialakított bolognai rendszert folytatnám: az első három tanév a BSC-képzésé, a következő a MA-képzésé.

5.1. BÖLCSÉSZKÉPZÉS

5.1.1. „Általános” képzés

5.1.2. „Kutatói” képzés

5.2. TANÁRKÉPZÉS

5.2.1. Alsó iskolába irányulás (1-4.) – szigorú alkalmassági vizsgák: pszichológiai, antropológiai-etológiai és egészségügyi 5.2.1.1. Felvételkor akár többlépcsős5.2.1.2. Diplomaosztáskor5.2.1.3. Munkahely-változtatáskor5.2.1.4. Meghatározott időközönként (például 5 év)

5.2.2. Általános iskolába irányulás (5-8.) – alkalmassági vizsgák 5.2.2.1. Felvételkor 5.2.2.2. Diplomaosztáskor5.2.2.3. Munkahely-változtatáskor5.2.1.4. Meghatározott időközönként (például 10 év)

5.2.3. Középiskolába irányulás (9-14.) – alkalmassági teszt 5.2.3.1. Diplomaosztás előtt5.2.3.2. Munkahely-változtatáskor

6. AZ UTÓKÉPZÉSEK

6.1. A TUDÓSKÉPZÉS – a PhD-képzés – nincs szükség a változtatásra

67

6.1.1. Nappali tagozaton

6.1.2. Levelező vagy esti tagozaton – szigorú feltételek alapján

6.2. A POSZTGRADUÁLIS KÉPZÉS – a gyakorló tanárok meghatározott időnként kötelezve lennének rá.

6.2.1. Saját szakjának továbbképzése

6.2.2. Levelező vagy esti tagozaton más szak elvégzése – szigorú feltételek alapján

6.3. LAIKUSOKNAK ISMERETTERJESZTÉS – a középiskolai végzettséggel rendelkezőknek.

6.3.1. Szabadon

6.3.2. Kutatói képzés levelező vagy esti tagozaton – szigorú feltételek alapján

A tervezet az esszé keletkezéséhez képest később készült – az azóta bekövetkezett változások figyelembe vételével.

68

A MÚLTTÁ VÁLÓ JELENBE REJTETT JÖVŐ

(Tudományos igényű feltáró dolgozat az anyanyelv mai [2009] állapotáról)

BEVEZETÉS: A NÉZŐPONT KÖRÜLHATÁROLÁSA

Egy pályázat1 mindig átmeneti műfaj. Van olyan jellemzője, amely a barokk-klasszicista memoár felé mutat: a szerző

összegzi az eddigi kutatásai, a tapasztalatok „hozamát” és a jövőbeli tennivalókat fogalmazza meg.

Van olyan vonása, amely a reneszánsz-barokk-klasszicista emlékirat műfajával rokon: írója a személyes tapasztalat alapján megfogalmazott vélemény mögé kívánja felsorakoztatni a közvéleményt. Amikor a meghirdetett pályázat feltételein, illetve esetleges hatásán töprengtem, akkor ezeket a sajátosságokat vettem alapul.

Mivel azonban nem áll módomban olyan tudományoson megalapozott szociológiai tényekkel is alátámasztott dolgozat létrehozása, amilyent esetleg a bíráló bizottság elvár, elvárna, ezért a röpirat műfaj személyes állásfoglalását is vállalnom kellett.

Ugyanakkor arra törekedtem, hogy állításaim jó részét oktatási és tudományos tapasztalataimra építsem. Ha felemás munka sikerült is, a József Attila-i állásponton állok: „érted haragszom, nem ellened”.

Közoktatási tapasztalatok

Igaz, intézményes tapasztalat nem áll mögöttem, ám ennek ellenére úgy vélem: át tudom tekinteni a közoktatás helyzetét. Mire alapozom állításomat?

Három gyermekem óvodai nevelésének2 tapasztalatát állandóan összevetettem az Óvodai nevelés programjával. (S ezt a kollégáim gyermekeinek óvodai tapasztalataival – a sajátom már túl távoli a lehetséges minősítéshez.)

Magam is tanítottam két évig általános iskolában3; s ezt szembesítettem gyermekeim tanulmányainak ellenőrzése során a NAT és a kerettanterv követelményeivel4. Ehhez járul hozzá, hogy középiskolai tanárként részben mint felvételiztető, részben mint később tanítója 1982-től érzékelem, hogy kiket bocsát ki az alapfokú iskola.

A középfokú oktatásban 1982/83-as tanév óta veszek részt. Eredeti szakképesítésem5

is erre készített fel. Hat évet töltöttem el a szakközépiskolában6; tanítva nappali és esti tagozaton7, majd és jelenleg is gimnáziumban dolgozom8, de közreműködtem az ún. ötödéves képzésben is9.

S akkor még nem is említettem magam középiskolás tapasztalataimat10 – ezek emléke is meghatározza gondolkodásomat. Hasonlóképpen külföldi élményeim11 is befolyásolnak.

Ehhez járul még, hogy bekapcsolódtam kétszintű érettségi rendszer kidolgozásába, valamint kezdetektől részt veszek az emelt szintű érettségiztetés munkálataiban is. Emellett van tapasztalatom egyéb iskolákra vonatkozóan is (amelyet alátámasztanak azoknak a diákoknak elbeszélései, akiket fölkészítettem a fölvételire).

Legalább ilyen fontosak voltak tanítási háttértapasztalataim. Az érettségi elnökként (illetve miniszteri vizsgabiztosként) hallottak, illetve a független tantárgyi vizsgákon tapasztaltak több középiskola munkájába engedtek betekintést. Hasonlóan az egyéni felvételi előkészítők: a majd száz diák vallomásai nyomán a Kecskemét – Szentes – Csongrád – Makó – Békéscsaba – Gyula – Kistelek határolta körzet középiskoláiban folyó oktatásról éppen úgy

69

képet kaptam, mint a szegedi középiskolairól (beleértve a minőséginek tartott ságváris, radnótis és tömörkényis tanítást is).

Felsőoktatási tapasztalatok

Nagyon fontosnak tartom, hogy az egyetemi képzésem után12 lehetőségem nyúlt bekapcsolódnom a felsőoktatásba: speciális kollégium keretében tanítottam két félévben észt irodalom- és kultúrtörténetet13, két félévben irodalomtörténet szemináriumot tartottam14 és két félévben történelmi szemináriumot15 is. Igaz, álláspályázataimat16 elutasították, illetve magam vontam vissza.

A különböző konferencia-beszélgetéseken kiderült, hogy a magyar nyelv nem áll a magyartanárok gondolkodásának és oktatási koncepciójának előterében, sőt: a magyartanárok többsége az oktatást az irodalomtörténet és az irodalomelmélet domináns szerepében látja17.

Miután sikerült megszereznem a közoktatási szakértői képesítést18, kiderült, hogy a közoktatási dokumentáció változása elsősorban az irodalmi területet érinti – bár a tankönyvbírálatok más megoszlást mutatnak19.

Fontos álláspontnak tekintem a kétszintű érettségi vizsga kialakításában elfoglalt szerepemet20. Úgy vélem, hogy a reformban való közreműködésem az együttműködési hajlandóság mellett azt is bizonyítja, hogy inkább a megvalósítható végrehajtás érdekel, mint a „tét nélküli” konfrontáció21.

Itt említeném meg, hogy az egyéni felkészítés mellett részt vettem jogi és bölcsész felvételi tesztek javítása mellett felvételi tesztek írásában22 is. Azt is megemlíteném, hogy több éve, „külső” tagként részt vettem a főiskolai záróvizsgákon is – így módomban van figyelemmel kísérni, hogy milyen „alapismeretekre” kapnak diplomát a felső tagozatban tanító tanárok. Ezen kívül külső szakvezetőként vannak ismereteim az egyetemi képzésben részesült hallgatók magyar nyelvi szaktudásáról.

A média világa

A média alatt a következőkben a hagyományos (írott/nyomtatott) és az elektronikus kommunikáció területeit értem. Mivel a sajtó és a könyvkiadás elveszítette a magyar nyelvhasználat vonatkozásában meghatározó jellegét, s mert jómagam legfeljebb cikkírásig, illetve sajtóközlésig jutottam23, valamint a könyvkiadás terén nincsenek meghatározó tapasztalataim: ezt a területet mellőzném.

A rádió és a televízió kezdetben semleges terület volt számomra, jobbára a közvetített műsorok hallgatásán alapult. Ilyen jellegű ismereteim a különféle vetélkedők során24

bővültek; mondhatnám megismertem a működését. Az eddigi stúdiós tapasztalataim25 és a szakirodalom tanulmányozása lehetővé teszi, hogy olyan összegző megállapításokat tehessek, amelyeknek igazságértéke nem vonható kétségbe.

Bár szerepe egyre meghatározóbb lesz, nem térnék ki az elektronikus sajtó területeire: az SMS, az MMS, a chat és e-mail nyelvhasználata kérdéseivel mindenki találkozik a hétköznapokban; nyelvhasználati problémái evidencia-számba mennek.

A hétköznapok világa

Szociológiai ismereteimet részben önképzéssel szereztem26, részben magam is részese voltam az ún. hétköznapi létnek27.

A lakásteremtés és egyéb egzisztenciális feltételek szembesítenek a köznyelvi változásokkal.

70

Summa:

Igaz, a jelenben egyfajta laboratóriumi körülmények között élek: de a tanítás hétköznapjaiban egyszerre értesülök a diáknyelvben és a szlengben lejátszódó változásokról: részben diákjaim, részben gyermekeim és ismeretségi körük révén. Mindezek följogosítanak arra, hogy a pályázatban kiírt feltételeknek megfelelve a magyar nyelvhasználatról elmondjam véleményemet és javaslataimat.

A MAGYAR NYELVHASZNÁLAT HELYZETE

A pályázat és a röpirat keresztezéséből következően sommás megállapításokat lehet majd olvasni az a dolgozat e fejezetében. Jól tudom, hogy a tudományosság megköveteli az A. Comte óta „pozitív” adatoknak nevezett tényeket. Ugyanakkor úgy vélem, hogy megállapításaim jó része evidencia: igazságértéke mindenki számára elfogadható, tehát indokolatlan (s a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt fölösleges) a tényszerű bizonyítás. Fellengzős megállapítás lenne csupán a személyes tapasztalatra hivatkozni, ezért utalok az oktatás problémáival vonatkozó írásokra, illetve a magyar anyanyelv védelme érdekében folyó média-vitákra.

A MAGYAR NYELV HELYZETE A KÖZOKTATÁSBAN

Miközben a közoktatás elvileg a norma kereteinek a fölvázolását, bevésését és számonkérését jelenti – visszavezethetően 1777-ig –, napjainkban a norma cseppfolyósításával találkozunk.

Az óvoda szerepe

Az általános három éves képzés (illetve a kötelező egy éves „alapozó” képzés) formailag kapcsolódik az általános iskola programjához – legyen az NAT, módosított NAT, kerettanterv vagy módosított kerettanterv. Magával a programmal nincs is baj, kifogásunk nem erre vonatkozik.

Az óvodák technikai fölszereltsége, illetve az óvónők (óvóbácsik) életkora és generációs kulturális preferenciája azonban „keresztbe tesz” Az óvodai nevelés programjában foglalt készségek és képességek kialakítása, fejlesztése igényének.

Egyrészt az audiális „nevelés” kérdőjeleződik meg: olyan divatos könnyűzenei darabokkal telítik az óvodai tartózkodás időtartalmát, amely antagonisztikusan ellentétes az anyanyelvünk élőszóbeli és ének-zenei követelményeivel. A kereskedelmi (és a közhasznú) csatornákon forgalmazott ún. gyerekzenei anyag nemcsak gyökeresen különbözik a magyar anyanyelvi hagyománnyal, de kizárja az alternatív információszerzés lehetőségét is. Az óvodások által megismert, megtanult zenei anyag meghatározó módon az indoeurópai, angolszász beszédhasználat dominanciáját eredményezi. Ez egyrészt a gyermekek élőszóbeli nyelvhasználatában jelentkezik: hangsúly és hanglejtés; másrészt abban, hogy elveszítik az anyanyelvi „hallás” érzékelését.

A másik hatás a televízió eredményeként érzékelhető. A különféle gyermekműsorok, sőt gyermekcsatornák (pl. a Cartoon Network vagy a Minimax) több mint 90 %-os műsoridőben olyan hanganyaggal dolgoznak, amely a magyar anyanyelv beszélt normájától messze áll. S itt most nem is kritizálom a műsorok, az egyes művek tartalmát, közvetített erkölcsi normáját. A kritikám arra vonatkozik, hogy nemcsak azt teszik lehetővé az óvodák többségében lehetővé, hogy az óvodai nevelés napi programjába bekerüljön a televíziós

71

műsorok értelmezése, hanem sok esetben a televízió, a videó bekapcsolásával helyettesítik a hivatalos programokat.

Állíthatom: az óvodai nevelés mintegy előkészíti az iskolai oktatás deformációit és devianciáit; ráadásul megerősítve az életkorban olyan fontos érzelmi neveléssel – megnehezítve azoknak a felelősségteljes tanítóknak a dolgát, akik az alsó tagozaton „maradiként” ragaszkodnának az anyanyelvi neveléshez.

AZ ALAPFOKÚ KÉPZÉS HELYZETE

A magyar nyelv oktatásának helyzete az alsó tagozatban

Hosszú lenne, ha a jelenlegi hivatalos és kísérleti programokat szembesíteném az 1978-as, vagy az azt megelőző tantervi programok követelményeivel. Inkább a közös jegyre hívnám fel a figyelmet: az alsó tagozat négy évfolyama alatt dőlnek el a következő kérdések:

a, az olvasási képesség kialakulása és fejlődése (e nélkül összeomlik a teljes oktatási-képzési rendszer, beleértve a posztgraduális és az autodidakta képzést is)

b, az íráskészség kialakulása (nem is annyira a manuális képességet értem ez alatt – bár ennek életkori sajátosságáról és fontosságáról még a 21. században is meg vagyok győződve)

c, a helyesírási készség kialakulása (az alapokat az alsó tagozatban kell megszerezni; ez később fejleszthető – de nem hagyatkozhatunk a különböző szövegszerkesztő programok helyesírás-ellenőrző segítségére)

d, a fogalmazási készség kialakítása és megerősítése.

Ha ezt a fenti négy sajátosságot, jellemzőt nem vagyunk képesek tanulóinkban kialakítani, akkor az egész közoktatás összeomlik. Nem a szakmai sovinizmus mondatja ezt velem, hanem a látott rossz példák, illetve mindaz a kínlódás, amellyel a felső tagozatos kollégák megkísérlik e hiányosságok pótlását – hogy a középiskolai eredménytelen erőfeszítéseket ne is említsem.

Bár adataimat százalékos szociológiai vizsgálatok nem igazolják, de a tendenciák erőssége már megengedi az esszéfogalmazás sommásnak tűnő kijelentéseit.

Leírva egyszerű kijelentésként hat a tény: a tanulók nem tudnak olvasni. Ez azonban nem egyszerűen csak azt jelenti, hogy képtelenek akár szótagolva is hanggá, gondolattá átalakítani a betűkkel rögzített szöveget. Sokuk passzív szókincse ahhoz sem elég, hogy megértsék nemcsak az általuk olvasottakat, hanem a hallottakat is. Ennek egyik oka, hogy a kialakult sztenderd nyelvhasználat (Nádasdy Ádám szakkifejezése) és a tankönyvek köznyelvi szövege köszönő viszonyban sem áll egymással, a másik oka, hogy az elektronikus média szlengizált nyelvhasználata – mert a diákok televíziót néznek, internetet használnak – nem kapcsolódik a magyar irodalmi nyelvhez.

A másik tény, amelyet tudomásul kell vennünk, hogy a diákok nem tudnak írni. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a kézírásuk olvashatatlanná válik nyolcadikos korukra – sokan úgy védekeznek, hogy nyomtatott nagybetűs (!) írást használnak -, hanem azt is, hogy képtelenek akár a diktálásos írásra is. (Állandóan visszatérő panasz, hogy a tanár túl gyorsan diktál.) Ha pedig kivetítőt alkalmazunk (írásvetítő, projektor, digitális tábla), akkor a másolás is gondot okoz. Arról nem is kívánok nyilatkozni, hogy a helyesírást sem ismerik – igaz, a magyartanárokon kívül ezt nem is várja senki el tőlük.

72

A harmadik jellemzője az alapfok végső minőségének, hogy az általános iskolából kikerülő gyermekek nem tudnak fogalmazni. Többségük képtelen arra, hogy lekerekített, értelmes, zárt szöveget hozzon létre – csak azért nem hozok példákat az utóbbi évek felvételi írásbelijeinek anyagából, mert a liberális oktatási szemlélet nem helyesli a sérülékeny személyiség ilyetén veszélyeztetését.

S végül: nem tudnak beszélni sem. Ez alatt nemcsak az artikulációs hibákat értem, a magyartalan hangsúlyozást (amelyet sokszorosan igazol a média hallott példája), hanem egyszerűen azt a „gátlásossággal” magyarázott tényt, hogy összefüggő, választékos, alkalomhoz illő önkifejezésre se képesek.

Mindez kétségbe vonja, hogy a tanterv és a tanrend valóban számol az életkori sajátosságok figyelembe vétele mellett a létező valósággal, Tényfeltáró vizsgálatokra és szembesülésre van szükség ahhoz, hogy a készségek kialakítása valóban teljesüljön. (Nem kívánom minősíteni a válságkezelő egyik megoldást, hogy ötödik-hatodik osztályban alsó tagozatos tanítók tanítsák ismét az olvasást, írást, fogalmazást – ezt a probléma valós elfogadásának tartom.)

Annak, hogy a nyolcadik osztályt befejezett (és akik kívül maradtak!) magyar lakosság lassan 10 %-ot megközelítő része potenciális analfabéta, ez is az egyik magyarázata. Az általános iskolai tantervi programok időzítése nem veszi figyelembe, hogy a magyar nyelvű iskolaköteles lakosság igen jelentős része nem képes a program időrendjét követni: a felgyorsított oktatás nemcsak potenciális analfabétákat termel, de befolyásolja a felső tagozatos képzés igényei mellett a középiskolai oktatás feltételeit is.

Aki figyelemmel kíséri a különféle tantervek mutatóit, az nemcsak azt láthatja, hogy a követelmények csökkenek (a „túlterhelés elleni program”), hanem azt is, hogy az anyanyelvi képzés és gyakorlás óraszáma tudatosan és következetesen kevesbedik. Ugyanakkor a diákok szabadidejében egyre meghatározóbbá válik a média (a rádiós és a televíziós csatornák, az Internet, az irányított CD-és és DVD-és kultúra), hogy a fogyasztóvá és uniformizált igényűvé nevelő „plaza-kultúra” olyan embereket teremtsen, akik számára többet jelent egy pidgin-szintű angol nyelv-ismeret, mint az anyanyelv.

A magyar nyelv helyzete a felső tagozatban

Amilyen alapokat teremt az alsó tagozatos oktatás, arra, olyanra épül a felső tagozat anyanyelv-használata is. Igaz, a reformok óta legfeljebb szülőként követhettem „élőben” a magyar nyelvtan, a magyar nyelvhasználat tanítását és tanulását – s így lehetőség is volt a korrekciókra –, de leginkább szenvedő alanya vagyok annak a lehetetlen jelenségnek, hogy a középiskolában a papírforma szerint felkészült és legalábbis elégséges készségekkel rendelkező diákok nem tudják gyakorlatban bizonyítani az igazolt tudásukat. Ha végiggondoljuk a rendszer gyenge pontjait, akkor azzal kell számolnunk, hogy a rendszerváltozás óta három úton indulhattak el az oktatók.

A nyolcosztályos képzés lehetőségei

Az általam ismert tantervek egy része (igaz, a kisebbik) csupán formailag tekinthető nyolcosztályos gimnáziumi képzésnek: magyar nyelv és irodalomból az 1-4. osztályban (a hagyományos 5-8.-nak megfelelve) követi a régi általános iskolai képzést. A „nyolcosztályosság” sajátosságai inkább más tárgyakban érvényesülnek: a matematikában, az idegen nyelvek oktatásában, esetenként a biológiában, kémiában, fizikában). Ezekről a programokról nem kívánok hosszabban szólni, hiszen lényegében megegyeznek a négyosztályos képzésűekkel.

73

Egyetlen előnyük a pedagógiai képzés folytonossága: a 10 éves kortól a 18 éves korig terjedő kamaszkor problémáival a folyamatos nevelés-oktatás eredményesebben birkózhat meg, mint a négyosztályos „szakadásban”.

A négyosztályos képzés lehetőségei

Sajnos, a négyosztályos képzésben érvényesül a magyar nyelvtan lassú háttérbe szorulása. Egyrészt egyre kevesebb idő jut az élőszóbeli előadásra: ez alatt nemcsak az olvasás-órák eltűnését értem, hanem megszűnik annak a lehetősége, hogy a tanár ellenőrizze: milyen szinten olvasnak diákjai. S ennek nemcsak a szépirodalmi szövegeknél van jelentősége, hanem a szakirodalmiaknál is. A felső tagozatosok tetemes hányada alig tud némán olvasni (ez egyébként a hangos olvasásos ellenőrzéseknél kiderülne, ha volna rá idő). Elenyésző azok száma, akik nyolcadikra megtanulnak szemmel olvasni – az ún. gyorsolvasást nem is tekintve követelménynek. Akik pedig nem tanulják meg az olvasást, azok számára évről évre nehezebbé (és kétségesebbé) válik a tanulás, hiszen a belépő új tantárgyakat egyre kevésbé lehet szó szerint megtanulni. (Más kérdés, hogy a tanulás alapismereteit sem sajátítják el.)

A másik probléma az íráskészséggel van: a felső tagozat alig biztosít időt a szépírás, a helyesírás kialakítására. A néhány éve életbe léptetett „külalak” jegy álságos; szülőként is láttam: nem sokat ér, hiszen a tantárgyi következetesség hiányzik (magyarul legföljebb a humán tárgyaknál érvényesítik).

A harmadik nehézség a leíró nyelvtani alapismeretek elsajátításban jelentkezik: a tanárok többsége az irodalmi ismeretekben tanúsítható haladásra hivatkozva csökkenti és bagatellizálja az anyanyelvi oktatást. Ez nemcsak a továbbhaladást teszi lehetetlenné, hanem megnehezíti az idegen nyelvek tanítását is, sőt, problémássá válik a szövegértő olvasás, tanulás is.

A negyedik – s a legkomolyabb hiányosság a szövegalkotásban jelentkezik: akik nem tudnak olvasni és írni, azok sem élőszóban, sem írásban nem képesek kifejezni önmagukat. Amit „fogalmazási ismeretnek” neveznek, az legfeljebb a tantervi programok vagy a tanmeneti igények részeként jelenik meg, de a tanárok képtelenek ennek elsajátíttatására. Hogy ez mennyiben az oktatók hozzáértésén és mennyire a rendelkezésre álló idő szűkösségén múlik, azt nem tudom megítélni. Az azonban biztos, hogy a nyolcadikból kikerülő évfolyamok tanulóinak több mint fele nem tudja kifejezni sem önmagát, sem a világról alkotott véleményét.

A probléma nagyságát növeli, hogy látszólag az olyan informatív tárgyakból, mint az irodalom, a történelem, a földrajz, a biológia, a fizika és a kémia látszólag jó eredményeket érnek el – ám ez nem több, mint a tudásminimum bemagolása: a gondolkodási készség jócskán alatta marad a számszerű eredményeknek.

A hatosztályos képzés lehetőségei

A képzésben több megoldási lehetőség is ismert. Az egyik a hallgatólagos négyosztályos oktatás megosztása: az első két évben a 7-8.-os tananyagot tanulják, a további négy évben a hagyományos négyosztályos képzést folytatják. Ennek egyetlen pozitívuma, ha komolyan veszik a leíró nyelvtani ismeretek elsajátítását. Sajnos, az általam ismert programok és oktatói éppen ezt a „száraz” anyagot nem vállalják: magyarán az egyébként is gyengülő anyanyelvi képzést teljesen „lazává” teszik.

A másik megoldással magam is kísérleteztem, amikor a szegedi Deák Ferenc Gimnázium és Iskolaszövetség részére programot28, tanmenetet29, tankönyvpótló jegyzetet30 és teszteket írtam. A célunk az volt, hogy a miközben „széthúzzuk” a gimnáziumi anyagot, összekapcsoljuk az általános iskolai leíró nyelvtan megtanításával. Az Iskolaszövetség keretei

74

nehézkessé tették az oktatás-nevelést, hiszen az első két évben az „anyaiskolától” távol, a helyi általános iskolákban folyt a tanítás. A problémák megoldására nem került sor, mert a szegedi önkormányzat rendelete befejeztette a programot.

A KÖZÉPFOKÚ OKTATÁS HELYZETÉRŐL

A szakiskolai képzés

A szakmunkásképzés, illetve újabban a szakiskolai képzés alig képes megfelelni „öszvérfeladatának”.

Egyrészt az lenne a feladata, hogy az általános iskolai képzésből elmaradt leíró nyelvtani ismereteket sulykolja a diákokba – ehhez azonban nem rendelkezik gyakorlási időlehetőséggel: magyarán még csak megmagyarázni sem lehet azokat az ismereteket, amelyeket annak idején nem értettek, nem tanultak meg a diákok.

Másik feladata az lenne, hogy minimális szövegalkotási és szövegértési kompetenciát alakítson ki a tanulókban. Ha most arra gondolunk, hogy nem ismerik a leíró nyelvtan alapjait, nem tudnak még hangosan sem összefüggő magyar nyelvű szöveget olvasni, akkor kétségeink támadnak: teljesíthetők-e ezek az igények.

Napjaink tanárai (akárcsak a múltban) azzal küszködnek, hogy a tanulóikat képessé tegyék a szaktárgyi, szakterületi elméleti ismeretek elsajátítására; hogy ezen kívül a „magasabb” magyar nyelvi és irodalmi követelményeknek is megfeleljenek – az egyedül a különféle tantervi programok előállítói fejében lehetséges.

Tovább növeli a problémát, hogy a szakiskolai képzés egyik végcélja: megteremteni az alapokat és feltételeket egy későbbi érettségi vizsga letételéhez. Ha a 2005-ben beinduló kétszintű érettségi rendszer ún. középfokú érettségi követelményeit tekintjük csak végcélnak, akkor is azt kell látnunk, hogy a szakiskolában is tért kezd hódítani a gyakorlati magyar nyelvtan helyett az ismeretbázis növelésének kísértése (s akkor nem is számoltunk azzal, hogy az irodalmi követelményeket nehezebbnek vélik az oktatók – tehát az irodalomórák számát és anyagát fogják növelni).

Úgy gondolom, hogy nem tekintik vádnak az itt tanító kollégák, inkább segélykiáltásnak értük, hogy helyzetük reménytelensége azzal magyarázható, hogy a diákokat olyan képzési követelményeknek kell kitenniük, amelyek „életidegenek” – miközben úgy kellene foglalkozni velük, mintha „problémás”, „hátrányos”, a „képzésben el- és visszamaradt” tanulók lennének.

A szakközépiskolai képzés

A rendszerváltás bekövetkezése előtt az utolsó közoktatatási reformlépések egyike volt a szakközépiskolai és a gimnáziumi „alapképzés” közelítése. Ez óraszám-kiegyenlítéssel nem járt, csak a tananyagot és az érettségi követelményeket egyesítette, igaz, a „törzsanyag” és a „kiegészítő anyag” arányjátékának módosítgatásával. Az új tanrend, tantervi program31 és tanmenetek minden erőfeszítés ellenére „irodalmizálták” az oktatást – s ezzel együtt is kétségbeesett cirkuszi mutatvánnyá változtatták az írásbeli érettségire való felkészítést.

A NAT és a kerettanterv illetve módosítgatásaik nem változtatott az alaphelyzeten: a szakközépiskolába jelentkezett, oda járó diákok készségei és képességei kevésbé alkalmasak annak a tetemes irodalmi tananyag befogadására (s ha igen, akkor a szakmai tárgyakra fordított tanulási idő és energia sínyli meg), amelyet el kell sajátítaniuk – tapasztalataim szerint a nyelvtanra kevesebb idő jut, mint a gimnáziumi oktatásra. Hogy ennek miféle következményei lehetnek a munkahelyi, a tudományos önképzési nyelvhasználatra – ezt nem kell bizonyítani.

75

Ennek ellenére a nyelvi tehetséggondozásnak vannak lehetőségei. Amíg szakközépben tanítottam alapítottam önképzőkört, színjátszócsoportot, sőt még helyi kiadványt is megjelentettünk32.

A gimnáziumi képzés

1988. augusztus elsejétől alapító tanárként tanítok iskolámban. 2003. július 31.-ig munkaközösség-vezető voltam – megpróbáltam befolyásolni az iskolában folyó oktatást33 (ezt a feladatot kaptam, amikor meghívtak dolgozni).

Nem akarom részeire osztani a gimnáziumi képzést: a felső tagozatnál jeleztem fenntartásaimat a négy-, hat- és nyolcosztályos képzéssel kapcsolatban. Úgy vélem, a rendszerváltásig a középiskolai képzést (beleértve az anyanyelvi nyelvhasználat tanítását és gyakorlását) két szempont határozta meg: meg kellett felelni a tantervi reformban megfogalmazott egységesítő tantervi programnak, és ki kellett találni az évről évre észrevétlenül változó és nehezedő felsőoktatási felvételi követelmények igényét. Az előzőt – részben mert állandó volt, részben mert a tanfelügyelet felszámolásával ellenőrizhetetlenné vált – könnyű volt kijátszani. Önfeljelentés nélkül általános gyakorlat lett a nyelvtanórák meg nem tartása, a jegyek tényleges értékének és a számonkérések súlyának inflálódása, illetve az összekacsintás a maturandusokkal az érettségi eredményessége érdekében. A felvételi egyedül a bölcsészkari képzést érintette – ilyenkor a tisztességes magyartanár felhívta a diák figyelmét a felvételit eldöntő nyelvtani kérdések arányára, s azt ajánlotta, hogy válasszon magántanárt. Igaz, ezt az önkritikát el lehetett kerülni, ha a „hozott pontokkal” a felvételiző helyből bekerült a választott intézménybe.

Magam is igyekeztem közreműködni a meghatározó „kimeneti pont” követelményeire való felkészítésben; amellett hogy szerencsés lehettem magántanítványokkal újra és újra átvenni a középiskolai tananyagot, főleg a jogi felvételire koncentrálva súlyoztam az irodalmi és magyar nyelvi anyagot34.

Miközben a napi tevékenységet folytattam nemcsak figyelemmel kísértem a megszülető reformokat, hanem magam is próbáltam tenni saját hatáskörömben35. A pedagógiai, metodikai és didaktikai ötletek, javaslatok mellett a konkrét tanítási anyag területein is léptem: a leíró nyelvtan36 mellett bővítettem szövegtani ismereteimet37, sőt a szövegtan témájához kapcsolódva magam is írtam 38. Hasonlóan munkálkodtam a stilisztika területén39 is; igazán fontosnak azonban az addig elhanyagolt retorikát is tekintettem. Miközben állandóan kerestem tanításának lehetőségeit40, magam is elvégeztem egy posztgraduális képzést41. Végül beláttam, hogy csak a nagy oktatási reformfolyamatba bekapcsolódva42 lehetek eredményes.

Most, a kétszintű érettségi bevezetésével úgy tűnik, hogy jelentős állomáshoz értünk. A követelményekben kitapintható nyelvhasználati készséget és képességet elváró követelményrendszer biztat változásokkal; a redukált tananyaghoz sziámi ikerként kapcsolódó óraszám-csökkenés kétségeket támaszt. A jelenben még áttekinthetetlen reformfolyamatról nem akarok véleményt mondani – csupán kétségeim vannak abban a tekintetben, hogy felkészültünk-e az Európai Unióhoz tartozás magyar nyelvhasználatra gyakorolt hatásának analizálására, kiegyenlítésére, kivédésére. De ez a jövő kérdése.

Az esti és a levelező képzés

A dolgozó középiskolája és egyéb címeken élő esti és levelező képzésből magam is kivettem a részem a korábbi tantervi program érvényessége idején. Nem akarom akkori tapasztalataimat kiterjeszteni, de volt évfolyam- és munkatársaim, illetve rokonsági és ismeretségi körbe tartozó tanuló felnőttek véleménye közös: konzultációs szinten, az esti

76

figyelemterhelés kockázatait figyelembe véve nem állíthatjuk, hogy ez a középfokú oktatási forma a magyar nyelvhasználat emelését használná.

A forma lassú elsorvadása természetesen nem ennek következménye, de a remélhető eltűnése csökkenteni fogja a kirakat-papírok mennyiségét. Ennek ellentmond, hogy az érettségi felvételi jogosítványa azok számára tesz szükségessé ezt az intézményes oktatási rendszert, akik a nappalin képtelenek eljutni a közoktatás végét is bizonyító oklevélhez.

Összességében elmondhatjuk: A magyar nyelv középfokú oktatása szintén eredménytelen. Most nem kívánok kitérni arra a közismert tényre, hogy a kapcsolt tárgy (irodalom) hatalmas lexikális követelményei miatt a magyar középiskolák komoly hányadában nincs gyakorlatilag magyar nyelvtan tanítás, pusztán azokat a tényeket kívánom megfogalmazni, amelyek ugyan lehet, hogy esetlegesek, túlságosan kötődnek személyes tapasztalataimhoz, de ugyanakkor mégis valóságosak.

Legelőször is: a tanulók nem tudnak olvasni – sem hangosan, sem némán. Ez véletlenül se a magyar irodalom tantárgy tanításához kötődik! Egyetlen olyan tantárgy esetében sem működik, amelyben több oldalnyi szöveget kell elolvasni az ismeretek kiegészítéséhez, rendezéséhez, bővítéséhez. Legjobb bizonyíték erre a szövegértési mérések eredménye – nemcsak a céltantárgyból, hanem bármelyikből. S mivel nem tudnak olvasni, nem is akarnak. (Érdemes lenne szembesülni azokkal a piaci eredményekkel, hogy mennyire gazdaságos kiadni „csökkentett” és „olvashatóvá átírt” kötelező olvasmányokat!)

Egyre általánosabban tapasztalom, hogy a diákok nem tudnak fogalmazni. A klasszikus példa erre, hogy nem képesek a címről írni, nem tudnak a feladatra koncentrálni – itt kapcsolódik össze az önkifejezés a fentebb említett olvasási problémával. Lehet, hogy sommás a kijelentés, de az egyedi tények halmazzá növekednek, s az időbeli gyakoriságuk tendenciát mutat.

S végül azt is ki kell mondani valakinek, hogy kamaszaink nem tudnak beszélni se. A hétköznapi élet, a média uralta iskolán kívüli világban erre alig van példa (nem szeretném felsorolni a kereskedelmi csatornák sorozatait) – s ők ezt a mintát követik. A beszéd alatt a magyar anyanyelv élőszóbeli gyakorlatát értem, mindazokkal az akusztikus jellemzőkkel, amelyek sajátjai.

A MAGYAR NYELV HELYZETE A FELSŐOKTATÁSBAN

Mint a bevezetőben említettem, a felkészülési idő rövidsége miatt a pályamunka jellege közelebb lesz a röpirathoz, mint a tudományos igényű dolgozathoz. Amíg a közoktatás területén oly számú és arányú élettapasztalatra támaszkodhattam, amely dokumentált megállapításokkal is alátámaszthatta álláspontomat, addig a felsőoktatatás területén nem tudok ilyen bizonyítóapparátussal dolgozni. A különféle felsőoktatási intézményekben tanított anyag tanrendi hozzáférhetőségéből (internet) merített ismeretek, a szakvezető tanárként tapasztalt fölkészültségi fokból visszakövetkeztetett tanítási súlypontok (ez csak becslés), az általános iskolákban és az óvodákban látott bemutató órák (kirakat-jelleg) és az államvizsgákon, záróvizsgákon mint külső tagként szerzett tapasztalatok (számolva a stresszhelyzettel) – ez az a tudományosnak alig mondható háttér, amire támaszkodhatok43.

A tanítóképző jellegű képzésről

A magyar nyelvhasználat szempontjából az óvónő- és a tanítóképzők a legoptimálisabb intézmények: a felvételizőnek alkalmassági szűrőn is át kell menni. (Ugyanakkor nem tudok arról, hogy a végzősnek meg kell-e ezt ismételnie!) Ez az alkalmassági esélyt teremt arra, hogy azok, akik az anyanyelvismeret és -használat „minimumával” nem rendelkeznek, azok

77

ne is kerüljenek a jövő szempontjából kardinális jelentőségűnek tekinthető közoktatási formákba.

Sajnos, a felvételi után már nem ilyen következetes az oktatási koncepció: részben egy (szerintem) rosszul értelmezett oktatási koncepció jegyében a tudományosság kerül előtérbe, részben pedig a növekvő létszám miatt (sem) tudják biztosítani a gyakorlati képzést. Azt is lehetne állítani, hogy egy-egy középiskola óvónői részképzésében részesülő középiskolás többet tartózkodhat gyerekek között, mint egy képzős. (A levelezősök kivételek.)

A legnagyobb probléma az, hogy az anyanyelvi nevelésre nem fektetnek kellő súlyt: a leendő óvónők, óvóbácsik és tanítók minimális magyar népköltészeti, magyar népzenei ismerettel rendelkeznek; nem ismerik a valódi gyermekirodalmat. Ennek következtében sem a szakma írásos anyagait, taneszközeit nem képesek korrigálni, sem nem tudják megállni, hogy a rájuk bízott gyermekeket ne szolgáltassák ki a fogyasztói kultúra kísértéseinek. Utóbbi esetében nemhogy óvják őket, de „korosító” rendezvényeikkel hamis viselkedési és kultúramintákat is elültetnek – ezeket a szülők alig tudják kontrollálni és/vagy javítani, hiszen csak gyermekrendezvényeken jelennek meg.

A generációs váltások érzékelhető megjelenésével a szakma tapasztalata is megkérdőjeleződik, főleg mert a felnőtt világukhoz idomuló/idomított gyermekkel kevesebb probléma van. Az ilyen kondicionálásnak hatásosságát növeli, hogy egyre kisebb a „távolság” a koraérett gyermekek között: a televízión és számítógépes játékokon felnövő gyermek koraérettségéhez kapcsolódik a harmadikos-negyedikes infantilizálódása: nem hajlandó erőfeszítésekre, egyedül a szórakozást és a szórakoztatást tartja megfelelő tevékenységnek.

Ilyen körülmények között elvesznek, elveszhetnek a családból hozott alapok, készségek – ha ugyan vannak olyan családok, akik anyagilag is megengedhetik maguknak, hogy a lét nehézségei között erre is időt fordítsanak.

Sommás megállapításaim sokakat bánthatnak, de az általam tapasztaltak igazságértékét a későbbi iskolai nevelési és oktatási-tanulási problémák erősítik (a bizonyításhoz dokumentáció lenne szükséges, tudom). Szeretném, ha nem lenne sejtésem helyes, de tartok tőle, az általam vázolt helyzet nem személyfüggő.

A főiskolai jellegű képzésről

A főiskolák felelőssége azért nagyobb, mert bár a gyermekkel legtöbb és legmeghatározóbb élmény az óvoda és az alsó tagozat öt-hét esztendejében történik, de a középfokú képzésre itt készítik elő a tanulót. Az intézmények többsége a következő problémákkal küzd:

a, az oktatók nem látják be, és nem látják át, hogy a hallgatók anyanyelvhez való viszonyát példaértékűen meghatározza az őket tanítóknak a magyar nyelvhasználathoz való kapcsolata. Nem jelent megalkuvást a következetes, alázatos és áldozatos magatartás, nem bizonyítja a tudományban való járatlanságot a nyelvművelés (és jelentőségének) dominanciája, nem jelent szellemi fogyatékosságot, ha tanítandók életkori sajátosságainak megfelelő kérdéseket és az arra adható válaszokat keressük. Úgy vélem, akinek ezzel elvi, tudományviteli és életmódbeli kifogásai vannak, annak nem a rendszert kellene megingatnia, kétségessé tennie, hanem ki kellene lépnie az őt korlátozó „kisvilágból”.

b, a tantervi programok, a megtervezett kreditek és a hozzájuk kapcsolódó tananyag a felső tagozatos diákok nyelvhasználati tudása „fölé” van tervezve: olyan ismereteket követel meg, amelyre könnyebb ráépíteni az egyetemi továbbképzést. Sokkal többet érne, ha „gyerekközeli” ismereteket tanítanának. (Ebbe az is beleérthető, hogy vagy a drasztikusan megnövekedett hallgatói létszám alig látnak élő diákot, vagy olyan pszichológiai, didaktikai és metodikai képzésben részesülnek, amely nem áll kapcsolatban a valósággal.)

78

c, bizonyos, általam nem ismert ok(ok) miatt a főiskolára járó diákok egyáltalán nem törődnek a tananyag mögötti gyakorlati tudás kihívásával; találkoztam olyannal, akinek tananyagra vonatkozó szakmai tudása alatta maradt diákjaiénak (s még csak észre sem vette, be sem látta, hogy legalábbis fel kéne frissíteni középiskolai, általános iskolai ismereteit).

d, a záróvizsgán lehetőség szerint át kell tuszkolni a hallgatót, mert a bukási arány rossz fényt vethet a tanárra, a vizsgabizottságra, a szakra, a karra, az iskolára – válasszon ki-ki ízlése szerint. S ez a főiskolát végzett oktató megy tovább az egyetemen, tanít az általános iskolában, kapcsolódik be diplomásként a média világába… Mit visz tovább?

A magyar nyelvhasználat problémája lassan kikerül a főiskoláról: maguk a diákok nem tekintik életszerűnek a hozzá kapcsolódó kérdéseket, hiányát hétköznapjaikban nem érzékelik, ütközési pontját tanáraikhoz kapcsolt rokonszenv-mérési lehetőségnek tekintik – s ha tanítani kényszerülnek, akkor az alsó tagozat gyakorlottságára hagyatkoznak.

Az a kérdés is fölmerül a középiskolai tanárban, hogy vajon akár a főiskolán, akár onnan kikerülve tudják-e a felső tagozatban tanító kollégák, hogy az érvényben lévő reformprogramok szerint melyik esztendőben milyen készségekkel, képességekkel kell(ene) rendelkeznie tanítványának? Már csak azért, mert a különféleképpen mért tudásminták azt bizonyítják, hogy sok esetben azzal az anyanyelvi ismerettel jönnek ki az általános iskolából a diákok, amellyel nyolc évvel ezelőtt beléptek oda.

S ahelyett, hogy az együttműködés útjait kezdenénk keresni, megkezdődik az egymásra mutogatás: a középiskola indokolatlanul szigorú, a tanár legfőbb célja az általános iskolában tanító kolléga szakmai földbe döngölése, az általános iskola a gyerekmegőrzőnél is felelőtlenebb… s közben a tanuló lesz a vesztes; iskolai kudarcélményeit pótcselekvésben és szórakozásban véli kompenzálni stb.: az oktatási koncepcionális problémából gyámhatósági, rendőrségi kérdés lesz.

Ugyanakkor a főiskolai képzés elhanyagolt területe a tanulás tanítása – ez a leendő tanárok kezébe adná a tudatosítás egyik kulcsát: diákjaik ragaszkodása mellett azok jövőre felkészítését is biztosítanák.

Az egyetemi jellegű képzésről

Nagyon nehéz az egyetemi képzésről nyilatkozni, hiszen az ember elfogult: a megállapítások éle alma máterét sértik.

Az első nagy probléma az, hogy az általam átfutott tanrendekből és a kreditpontokkal értékelt tananyagból nem derül ki, hogy a magyar közoktatási rendszer 1978 óta többször is változott, sőt a közoktatás és a felsőoktatás új érintkezési pontjának, az ún. kétszintű érettségi vizsgának milyen szerepe, jelentése és befolyása van, lehet a leendő tanárképzésre. Ez nemcsak a magyar nyelv és irodalom szak esetében hiányzik, de a tanári szakkal kapcsolatos képzési anyagokból is.

Másodszor: akárcsak harminc éve, ma is jelentéktelen a tanítás problematikája. Nemcsak a gyakorlati oktatásban alkalmazható ismeretek hiányoznak, hanem a gyakorlási esélyek biztosítása és/vagy a gyakorlatok súlyának növelése. Igaz, az egyetem kutatói képesítést is ad – de talán épp a kutatás igénye téteti fel velünk az olvasástudomány alapkérdéseit: tud-e olvasni a hallgató, megérti-e azt, amit olvasott, hozzá tudja-e kapcsolni tudásához, amit tanult s képes-e szöveget alkotva írásban és élőszóban kifejezni álláspontját? Mert ugyan két nyelvvizsgához kötjük a felsőoktatási diplomát – de tud-e ilyen szinten magyarul is a diplomás?

A következő probléma, hogy eltekintve a magyartanárok képzéstől (sőt sok esetben köztük is) van-e jogosultsága a magyar nyelvhasználat készség- és képességszintű

79

számonkérésnek? Ez nemcsak a szakdolgozat elkészítésének vagy a szemináriumi (esetleg OTDK) dolgozatok megszerkesztésének kérdése, hanem az előadói készség tanításának, gyakorlásának kérdése is. A felsőfokú diplomás vezető arra is képesítve van, hogy a későbbiekben olyanok képzője legyen, akik maguk is képezni fogják az alárendeltjeiket. Kétlem, hogy az ilyen típusú képzés az egyetemek többségében jelen lenne (nem a kommunikáció, művelődésszervező és hasonló menedzsment-szakra járók igényéről van szó). Mindezek hiánya tükröződik a kistanárok gyakorló tanításának eseteiben, a hallgatói önkormányzati politika közösségi megnyilvánulásaiban – s talán jelen van az egyetemista réteg magánéletében is. Azt gondolom, ez nem a probléma felnagyítása, hanem a képzés gyengesége.

A következő probléma rokon a főiskolaival: ki tudja milyen okból olyan hallgatók jutnak el a záróvizsgáik, akiknek tudása kevesebb, mint a felvételi követelmény. Lehet, hogy annak összetettsége nem is várható el, de a részterületeken nem lenne szabad ekkora hiányosságokat leleplezni. Nem vagyok ebben bizonyos, de ezért részben a szemeszterek foglalkozásai és vizsgái az okolhatók. Nem arról lenne szó, hogy mindenkit meg kell buktatni, de azért el lehetne gondolkodni azon, hogy a képzetlen közép- és felső vezetők hova fogják irányítani az országot. Természetesen, nem állítom, hogy a magyar nyelvhasználat hibátlan elsajátításával és/vagy gyakorlásával a problémák elkerülhetők lennének, de a közösségi létnek mégis alapkérdése a jelhasználat. S bár az ún. világ-angol előretörése leállíthatatlan, mégis, amíg nem tilos, jó lenne megtanulni és megtanítani az anyanyelvi nyelvhasználatot (is).

Az utolsó probléma az egyetemi közösségi fórumokon (összejövetelek, újság, internet, rádió) tapasztalható korlátlan nyelvhasználat. Nem a szabályok tagadásából fakad, nem a szabályokat kívánja helyettesíteni, hanem nem is érti: mi a baj. A záróvizsga után rászabadítjuk őket a középfokú oktatásra, a közművelődésre, a munkahelyekre, a médiára – pedig ez a képzési forma és intézményrendszer az utolsó, amely még szervezetten és tudatosan kezdhetne valamit a nyelvromlás/nyelvváltozás megállítására/lelassítására. A nyelvművelés kerül ismét elő, anélkül hogy a vitát fel szeretném melegíteni, vagy azt kívánnám, hogy az olvasó álljon az egyik oldalra.

Félek a leegyszerűsítés vádjaitól, ám eddigi vizsgálataim során sehol sem találkoztam olyan képzési egységekkel, amelyek az általános iskolától görgetett problémákkal részben szembesülnének, részben korrigálnák.

Aki elfelejtette az olvasást, az a felsőoktatásban nem fogja megtanulni – ezzel nem azt mondom, hogy ennek megtanítása lenne a bachelor-képzésnek a feltétele.

Akinek szövegértési problémái voltak a középiskolában, az minden legális és illegális eszközt fel fog használni gyengesége leplezésére – viszont milyen képzettsége lesz az ilyen hallgatónak?

Aki nem tanult meg fogalmazni, az részben az internet függvénye lesz (kritikátlanul!), részben illegálisan fog hozzájutni a felsőoktatási követelmények által kívánt szövegekhez. (Nem egy példáról hallunk mostanában.)

S a hallgatók nem tudnak beszélni se – ez nemcsak a szemináriumokon, vizsgákon derül ki, hanem az állásinterjúkon és más olyan alkalmakkor, amikor egzisztenciális valóságra kellene átváltani a diplomát.

A „Ph. D.”- jellegű képzésről

A rendszerváltással együtt járó felsőoktatási reform része volt a tudós-kutató képzés hozzáigazítása a „nyugati” követelményekhez. Bár magam nem vettem és nem veszek részt benne, az azonban világos, hogy ez a képzés, bármely tudományterületen légyen is, nincsen tekintettel a magyar nyelvhasználatra.

80

A kutatási célok a doktori műhelyekben önmagukban nem is kívánnák, hogy ez a szempont valamilyen módon része legyen a munkájuknak. Csakhogy a feltételrendszerben adódnak olyan követelmények is, amelyeknek teljesítése kérdésessé válik.

Az első a tudományos publikáció kérdése. Jó lenne, ha szembesülnénk azzal, hogy még a tudományos szakszöveg szerkesztése is szövegszerkesztés: a fogalmazási ismeretek tudatosságának gyengesége, hiánya rányomja a bélyegét a cikkek jelentős hányadára. S még csak nem is arról van szó, hogy eltűnik a határ az ismeretterjesztő és a szakcikkek között – pedig ez a célzott olvasóréteg befogadói reagálásaiból következve anyagi kérdés is lehet. Inkább arról, hogy az „elméletibb” megközelítés érdekében a legminimálisabb értelmezési kapaszkodók is eltűnnek a szövegekből. Pedig, igaz kívülállóként, a tudomány szerepét nem egyre inkább le- és beszűkülő réteg csevegési területének gondolom.

A másik talán még ennél is jelentősebb: az előadási kultúra. A „Ph. D.”-és kutatónak meghatározott óraszámban és oktatási formában (speciális kollégium, szeminárium, előadás, konferencia stb.) élőszóban is „produkálnia kell magát”. Itt nem csupán s szövegszerkesztés tudása válik kardinális problémává, hanem a hallgató retorikai tudása is – függetlenül attól, hogy magyar nyelvészetből kell-e mindezt teljesítenie. A tapasztalataim szerint e területen megjelennek mindazok a hiányosságok, amelyek a „Ph. D.”-és hallgatók oktatásáért felelős tanárok tevékenységében is tetten érhetők. Azaz nemcsak a doktoranduszok küzdenek az előadás nehézségeivel, hanem az őket oktatók is.

Ez utóbbi azért is jelenthet megkerülhetetlen problémát, mert a felsőoktatási képzés „piacosodásával” a felsőoktatásban dolgozó szembetalálhatják magukat a menedzsmentből és a „pi-ár” gazdasági kényszereiből következő kihívásokkal. Azt hiszem, hogy tudomásul kellene venni: a 21. században nem lehet a 18. századi kanti tudományos életmód és mentalitás feltételeivel megfelelni.

A posztgraduális képzésekről

Fontos szerep juthatna az anyanyelvi nyelvhasználatnak a nem felsőoktatási szintű posztgraduális képzésekben is. Legyenek ezek a költségvetésből finanszírozott44, a középfokú és felsőfokú képzést kiegészítő, módosító és/vagy pótló képzések – vagy a termelési, szolgáltatói szektor vállalati tanfolyamai. Úgy vélem, az anyanyelvi nyelvhasználat problémáinak figyelmen kívül hagyása az egész képzés kudarcához vezethet.

Furcsa, hogy az „állami” szektorban abból indulnak ki, hogy a meglévő nyelvhasználati képességek elégségesek a megváltozott feladatok, kihívások teljesítéséhez – legalábbis az általam ismert programokban.

Érdekes, hogy a „magánszektor” ennél érzékenyebb: ott több figyelmet fordítanak a kommunikáció sikerességére, beleértve azt is, hogy csak anyanyelvi nyelvismerettel számolhatnak. Igaz, ez nem önálló ötlet, hanem a nyugati típusú reklámpszichológia eredményeinek „lefordítása”, alkalmazása – de akkor is több, mint a másik kínálta képzésekben.

A MAGYAR NYELVHASZNÁLAT A MINDENNAPOKBAN

A magyar nyelv helyzete a médiában

Talán ez a terület az, ahol a legtöbb rokonszenvező és antipatikus véleménnyel találkozhatunk: ez is bizonyítja, milyen kitüntetett szerepe van a kérdésnek.

Némileg védett szituációban élek (az iskola egyfajta üvegbura), ám így is tapasztalom: az anglicizmusok nemcsak a szókincsbe vették be magukat, nemcsak deformálták a magyar

81

hanglejtést – a „pesties beszédmód” percek alatt fölismerhető -, hanem a magyar nyelvtani rendszert is átalakítják. (Példák írásától eltekintek.)

Ma már nem tragikus hír, amikor azt állítja a rádiós nyilatkozó, hogy a közoktatásban részt nem vevő magyar lakosság 60 %-a a televízióból szerzi be világra vonatkozó ismereteit, s ebből 90 %-os a kereskedelmi csatornák részesedése.

Az ún. közhasznú elektronikai sajtó

Úgy vélem, hogy a három „állami” rádióadó – a Kossuth, a Petőfi és a Bartók – azok a fórumok, ahol, amelyekben a magyar nyelvhasználat még „ügynek” minősül. Ez nemcsak a bemondók anyanyelvi tudásában nyilvánul meg, hanem az érzékelhető a műsorokban is: az anyanyelvvel kapcsolatos műsorok elhelyezkedése az adástervben, ezek időtartama és a hozzájuk kapcsolt „telefonos” háttér, valamint ennek internetes megfelelése más kommunikációs műsorok számára is példaértékű lehet.

Más a kérdés a televízióval. A három állami csatorna – az MTV1, az MTV2 és a Duna Tv – már nem mutatja a rádióra jellemző anyanyelv, magyar nyelv iránti elfogultságot. Úgy tűnik (pontos, műsorpercre vonatkozó adatokkal nem rendelkezem), hogy a legtöbbet a műholddal is fogható Duna foglalkozik a magyar nyelvhasználattal; a másik kettő együtt sem annyit. Talán a bemondók nyelvi kultúrájával nincs is baj, de az anyanyelv háttérbe szorulása kétségessé teszi a rádió keltette befolyás rögzülését, kiterjesztését. Ez annál is rosszabb, mert a médiakultúra szokásainak változása egyértelműen a televízió dominanciája felé mutat.

Az ún. kereskedelmi elektronikai sajtó

A kereskedelmi rádiók anyanyelvi teljesítménye minősíthetetlen. Ha volt valaha is valamiféle alkalmassági vizsgája a rendszerváltás előtt a mikrofonhoz jutó személyeknek, nem tudnék megemlíteni olyan rádióadót, amelynek bemondói, műsorszerkesztői megfelelnének ezen a vizsgán. A műsoroknak pedig – „életszerűen” – semmi köze sincs a magyar nyelvhasználat problémái által felvetett elméleti és gyakorlati kérdésekhez.

Hasonló a helyzet a televízió csatornákkal is. Az egyetlen gesztusértékű műsortípus a különféle kvízjáték, de még itt is problémákat okoz a nyelvhasználat. A magyarnak nevezett nyelvhasználat egy olyan beszélt nyelvi anyanyelvi „kultúra” kialakítása és kialakulása, amely alkalmatlan a világ (nem a „Való világ” a „Big Brother” stb.) bonyolult emberi kapcsolatainak tükröztetésére.

Pedig a közvélemény-kutatások azt bizonyítják, hogy az emberek szabadidejük jelentős hányadát a kereskedelmi elektronikai sajtó „tanulmányozásával” töltik – tehát befolyásoló szerepük a kelleténél nagyobb. Hozhatnék rengeteg felmérést és feldolgozást, ám ez legfeljebb a vélemény igazságértékét súlyosbítaná – a véleményt magát nem kérdőjelezné meg.

A „szabad” forgalmú elektronikai sajtó

Elfogadom: a mobiltelefonos üzenetküldés terjedelmi korlátozottsága jelentősen befolyásolta, befolyásolja a nyelvhasználati kreativitást. Csakhogy kérdésesnek tartom, hogy „távirati stílus” az emberek közötti kapcsolatok gazdagodásához vezet. Ami pedig az MMS-t illeti: a szegényes képi-ikonikus kultúra igazibb melegágya lehet a „világ-angolnak”, mint a magyar nyelvhasználat gazdagodásának.

Az internetes nyelvhasználat kettősége: e-mail és chat az előbbihez hasonlóan a szegényedés tendenciáját erősíti. Ezen nem változtat a műholdas telefonálás terjedése sem.

82

A hagyományos sajtó

A sajtó szerepe több mint kriminális: a lektorálási költségek megtakarításával az írott nyelvhasználatot kiszolgáltattuk a számítógépes egyenismeretnek. Írhatunk akármilyen bonyolult programnyelvet: szövegünk tele lesz helyesírási, nyelvhelyességi hibával. S amikor nem küzdünk, nem kell küzdenünk ellene, akkor az ellenőrzés elszabadulása félelmetes nyelvi következményekkel fog járni.

A másik probléma az ún. tényirodalom térhódítása: a sajtó munkatársai ezzel próbálják meg a versenyt felvenni az elektronikai sajtóban dolgozó kollégáikkal. Olyan alacsony szellemi és kulturális színvonalú olvasóközönséget tételeznek fel, amely már nem is biztosan olvas, ráadásul összekapcsolják a tömegújságokat és a kereskedelmi csatornákat! Ennek következményei beláthatatlanok: az olvasók azt hiszik, hogy ez a magyar nyelvhasználat. Ami ettől eltér (intézményes oktatás, szépirodalom és a múlt kulturális teljesítménye), az a deviancia!

A könyvkiadás

A magyar könyvkiadás (és a magyar könyvkiadók könyvterjesztő rendszere – már ha van) „fut a pénze” után. A piaci viszonyok erőszakos érvényesülése, a dokumentumirodalom (s bármilyen feltételekkel is irodalomnak nevezhető nyomtatott szövegek) dominanciája összességében megkérdőjelezi a szűkített Gutenberg-galaxis létjogosultságát. Ha ehhez csatlakozik a tankönyvpiac „elszabadulása”, akkor a könyv semmilyen formátumban nem fogja felvenni a versenyt az elektronikus média lehetőségeivel (beleértve a CD-ROMokat és az internetes weboldalakat is).

A magyar nyelv helyzete a hétköznapok világában

Tagadhatatlan, az egyre sommásabb kijelentések az érzelmi kétségbeesésre épülnek. A magyar nyelvhasználat helyzetét olyan kritikusnak ítélem, hogy a bizonyító erejű adatok kutatása és feltárása tovább növelheti az időveszteséget: az „ellenhatás” késettsége katasztrofális eredményekhez vezethet.

Ne feledjük: nem mindenki járja végig az oktatási rendszer minden lépcsőjét! Az anyaország mindennapi életében drasztikus következményekkel jár az a változás, amelyről a nyelvvédőkkel szemben fellépő tábor (Kontra Ferenc, Nádasdy Ádám és Sándor Klára az ismertebb nevek) azt állítja: ez az élő nyelv tendenciája.

Nem hiszem, hogy a mai magyar társadalom, amely determinálja az iskolát (nem pedig az iskola a társadalmat!) tudását tekintve különbözne a közoktatásban résztvevőktől. Tehát leírhatjuk: a Magyar Köztársaság állampolgárainak – akiknek törvényes nyelve a magyar lenne – egyre nagyobb hányada nem tud olvasni sem hangosan, sem némán. Szövegértési problémái kiütköznek minden hivatalos ügyintézés során. Nem tudnak fogalmazni, nem tudnak beszélni, nem tudnak írni – így tökéletes alanyai bármilyen manipulációnak.

A másodlagos képzések nyelvhasználata

Az első olyan terület, amely talán legközelébb állna a közoktatás közvetítette nyelvi normákhoz a különféle másodlagos képzések nyelvhasználata.

Ha azonban figyelemmel kísérjük ezek nyelvhasználatát, akkor azt kell mondanunk, hogy vagy a szakmai nyelv uralja (ez talán nem is lenne akkora baj, ha nem lenne olyan nagy hatása az idegen nyelveknek), vagy „üdítő” színfoltként a szleng. Azaz a városias nyelvi

83

kultúra vette át azt a szerepet, amelyet a 19. század derekán a nemzeti irodalomban föltündöklő irodalmi nyelv jelentett.

Ma már a társalgás elfogadott normájává válik a szleng, sőt a nyelvészek (elébe menve az esetleges ellenkezésnek) ma már a szlengben is meglévő nyelvi kreativitásról és ötletességről beszélnek. Hasonlít ez a „hozzáállás” a terjedő grafittis „kultúra” kezeléséhez. Csak azt felejtik el, hogy a grafittikészítő nemcsak nem képes művészi-esztétikai teljesítményre, de ab ovo idegenkedik a „konzervatív” tisztaság, rendezettség, harmónia állapotát létrehozó, fenntartó és továbbfejlesztő munkától! A nem szlengben gondolkodó előzékenyen képes használni ezt a „nyelvi jelenséget” is, de a szlenget használó (legalábbis tapasztalataim szerint) nemcsak nem képes olyan kulturális teljesítmény létrehozására, amely beleillene és/vagy kapcsolódna a emberi, nemzeti hagyományba, hanem sok esetben az ide tartozó alkotások befogadására, elfogadására is képtelen.

Azt hiszem, hogy nem marad más hátra, mint a Kölcsey Ferenc ajánlotta megoldás: a társadalom polgárainak kiskoruktól kezdve gyakorolniuk kellene egy olyan normát, amely felnőtt létükben determinálná cselekedeteiket. Lehet, hogy ez „emberellenes”, de elmaradás elvezethet az eddig emberi, nemzeti kultúra elvesztéséig.

A munkahely nyelvhasználata

Hasonlóan kritikus a helyzet a munkahelyek nyelvhasználatában is. A szakzsargon szavai mellett nem az ún. köznyelvi kifejezésnormák kerülnek előtérbe, hanem a kereskedelmi elektronikus kommunikációban elfogadottá vált szleng használata. Ez azt jelenti, hogy a közoktatásban preferált egységes nemzeti nyelv helyett egy rosszul beszélt, kifejezőképessége tekintetében silány és egyre satnyuló szleng kezd tért hódítani.

Már csak az hiányzik, hogy érvényesüljön a globalizáció technikai fejlettségét közvetítő világ-angol idegen nyelvi hatása – és akkor a munkahelyen is eltűnik a magyar anyanyelvi nyelvhasználat kerete és esélye.

A szórakozás nyelvhasználata

A 21. század szórakozásának keretei – média, diszkó és a „plaza-kultúra” – a szleng dominanciája felé mutatnak. A másik (értékvesztő) hatás a non-verbális kommunikáció eszközeinek előtérbe kerülése. Az ingerszegény nyelvhasználat nemcsak az anyanyelvi kultúra szegényedése irányába mutat, hanem egy olyan fogyasztói világ kialakulása felé, ahol a legnagyobb vétség a gondolkodás, illetve a manipuláció ellenében kifejtett önálló vélemény.

A kiscsoportok nyelvhasználata

Ebbe az irányba mutat a közösségi kiscsoportok nyelvhasználata. Egyik példának éppen a grafittis underground-kultúrát tekintem: olyan kifejezési formát használnak, amelyet a többség nem fogad el, amelynek manifesztációja megbotránkoztató – s amelynek jelentése és igénye nem több annál, hogy „vagyok, létezem, vegyetek rólam tudomást”.

Az elidegenedés jelensége nemcsak az atomizálódással jár együtt, hanem a kommunikációs rendszerek kiüresedésével. Ha pedig a globalizációt megvalósuló jövőnek fogjuk fel, akkor nem atomizálódott egyedekre volna szükség, nem izolált és ellenséges kiscsoportokra, hanem az emberiség olyan közösség-felfogására, amely egyedül segíthet a globális kihívásokra történő megfelelésekben.

Ehelyett a szleng és a tolvajnyelv öszvéresedésével olyan elkülönülések jöhetnek létre, amely képtelenné teheti az együttműködést. (Ez lehet a „világ-angol” ellentendenciája.)

84

A család nyelvhasználata

Aki a mai családi nyelvhasználatot és a mai családot mint szociológiai kiscsoportot kutatja, az könnyen megkondíthatja a vészharangot: ahogy a történelemben eltűnt a nagycsalád, úgy kétségbe vonódik a kiscsalád létjogosultsága is.

A válások száma, a csonka családok gyors átalakulása megkérdőjelezi a családi munkamegosztás létét és érvényességét. Ha pedig nincs közös együttlét, közös tevékenység, akkor kérdés, hogy szükség van-e mindennek koordinálására, a beszédre.

Napjaink családja egyre kevesebb időt tölt el beszéddel – nincs is jelentősége annak, hogy a családi nyelvhasználat során valamiféle nyelvi normát érvényesítsünk. Sokkal egyszerűbb, ha a média által folyamatosan közvetített, a munkahelyen és a szórakozásban, illetve a kiscsoportban használt változatokat alkalmazzuk, mintha figyelembe vennénk a közoktatás által közvetített és más intézményesített módon preferált normát.

Nem szeretném azt a hitet kelteni, hogy a családi boldogság csak akkor valósulhat meg, ha a nemzeti egységes nyelv és/vagy anyanyelvjárás nyelvi változatát használjuk – ez ostobaság lenne. Ám ha itt sem marad tér a fentiek érvényesítésére, akkor hol?

Summa:

A magyar beszélt nyelvváltozatok kultúrájának elszegényesedése olyan fokot öltött, amelynek tudomásul nem vétele azt a veszélyes állapotot eredményezi, hogy nemcsak a magyar nemzetiségek nyelve szűnhet meg az erőszakos és/vagy mesterséges asszimiláció következtében, hanem a „többségi”, anyaországi nyelvhasználat is visszafordíthatatlan változásba fordulhat.

Ennek iránya a nyelvhasználat elszegényesedése mellett a két- vagy többnyelvűség fel mutat, amelyet a kevertnyelvűség fog követni. Majd ebben a nyelvhasználatban óhatatlan, hogy bekövetkezzen a nyelvcsere, a magyar élő nyelvhasználat eltűnése.

Ez a folyamat egyáltalán nem eseti, csak a magyar nyelv nyelvrokonsági körében lejátszódott a kamasz szamojéd és a lív finnugor nyelv esetében az elmúlt negyedszázadban – s a folyamatokat felgyorsítja, felgyorsíthatja a globalizáció jelensége.

JAVASLATOK A MAGYAR NYELVHASZNÁLAT VÁLTOZÁSÁNAK BEFOLYÁSOLÁSÁRA

Nem tartanám helyesnek, ha a pályamunkám itt véget érne. Ugyanis nem elégséges egy helyzetjelentés rögzítése; ha folyamatban gondolkodunk, akkor a jövőre is gondolni kell.

Már az 1980-as években megfordult fejemben az a gondolat, hogy a magyar nyelvtan tanítása, illetve a magyar nyelvhasználat kérdése sokkal nagyobb figyelmet érdemelne. Akkori beszélgetéseim, érettségi vizsgákról szóló feljegyzéseim, illetve a minisztérium „illetékes” osztályával való levelezésem azonban még csak a tüneti problémák kezelését érintette.

Bevallom, amikor egyetemre jelentkeztem, akkor érdeklődésem homlokterében a történelem áll – a szépirodalmi gyakorlat (költőnek vallottam magam) és érdeklődés volt a második, az irodalommal való foglalatoskodás a harmadik… s csak valamikor a sor végén következett a magyar nyelvtan. Részben az egyetemen tanultak, részben a tanítási tapasztalataim okozták, hogy súlyponteltolódás történt: ma már a legfontosabbnak a magyar nyelvhasználat és a magyar nyelvtan tanításának problémáját tartom a legfontosabbnak, mondhatni szinte erre összpontosítom képességeimet és adottságaimat.

85

A tanítás során több reformot átéltem45, tudom azt, hogy egy-egy reform létjogosultsága és időtartama nem a reformerek függvénye, hanem a megváltozott körülményeké. Azaz a jelenleg a kétszintű érettségivel lezárulni látszó változás szinte bizonyosan nem lesz hosszú életű. Az Európai Unióba való 2004 májusi belépés, a felsőoktatási szerkezet európaizálása ismét meg fogja borítani a magyar oktatási rendszert (vagy már meg is borította) – ezen kár sopánkodni. Viszont ha az oktatáspolitika szakemberei és szakértői stratégiai célokban gondolkodnak, akkor talán javaslataimat is figyelembe vehetik, hiszen a javaslat építőköve lehet a nemzeti kultúra tudatos tervezésének, építésének. Nem felesleges tehát, ha élek a pályázat adta fórum lehetőségével és összegzem ötleteimet.

Szeretném hangsúlyozni, hogy tudom: legfeljebb ötlet szinten tudok „bedolgozni” a stratégiai koncepcióba – ezért (s most nem terjedelmi okból) mellőzném a bizonyítást és a részletező terveket. Hiszen ha befolyásolhatnám is az oktatás-futurológiát, a részletezést a költségek és lehetőségek hálójára való tekintettel tehetném csak meg úgy, hogy meg is érné figyelembe venni. Azaz, ha eddig a szubjektív és objektív értékelés sajátos keverékét próbáltam elfogadtatni, ezután egyedül személyes vélekedésemre hagyatkozhatom, s más évem nincs, mint oktatási tapasztalatom, illetve a közoktatási reformtervezésben közreműködésem hozadéka.

Igaz, vidéki középiskolában tanítok, de annyit én is látok, hogy a jelen helyzet és állapot azt kívánja: új közoktatási, sőt teljes körű oktatási reformra volna szükség.

Az lenne a szerencsés, ha az oktatáspolitikában gondolkodók nem úgy toldozgatnák-foltozgatnák a rendszert, ahogy eddig csinálták. Jusson eszünkbe a Nemzeti Alaptanterv elhibázott koncepciója, amely 16 éves kornál állt meg, holott addigra az élő gyakorlat több évtizede a 18 éves „kimenetben” működött! Aztán a kerettanterv, csökkentett kerettantervek bevezetése a velük nem harmonizáló óraszámmal – ahogy a diákjaim is látták: igaz, hogy nem lehet egy liter tejet beletölteni nyolc decis edénybe, de nyolc decit éppen úgy nem lehet félliteresbe. Eztán következett a kétszintű érettségi bevezetése olyan felsőoktatási rendszerrel, amelynek nem érdeke a „szűrés”, hiszen nem minőségi oktatásra, hanem hallgatói létszámra kapják a költségvetési támogatást. S végül a bolognai rendszer bevezetése, amely nem kompatibilis a gazdasággal – eddig még nem találkoztam olyan termelési hirdetéssel, amely BSC-képzetteket várt volna.

Úgy vélem, a leendő reform kidolgozóinak nem a fejlett uniós és unión kívüli országok oktatását kellene tanulmányozni – semmiféle feltételrendszerükkel nem korrelálunk –, hanem abból a magyar valóságból kellene kiindulni, amelyik létezik. (És nem a budapesti elitiskolák gyakorlatát kellene életszerűnek elfogadni!)

Ezek után azoknak az országoknak kellene megnézni az oktatási rendszerét, akik az elmaradottság tekintetében egyeznek a mienkével. (A 20. század oktatási, minőségi legendáit történelemkönyvbe lehet illeszteni; ismereteim szerint a mai közoktatásnak nem kell az „agyelszívástól” tartani). Ugyanakkor olyan országokat vizsgálni, amelyeknek gazdasági helyzete azonos vagy rosszabb a mienkével – mert rövid távon gazdasági fölemelkedéssel nem számolhatunk. (Igaz, 1989 óta emlegetik az oktatásba fektetendő költségvetési százalékok növelését, de a semmiből meglehetősen nehéz pénzt erre ráfordítani.) S jó lenne, ha nem számolnánk külső támogatásokkal, pályázatokkal, segélyekkel és másféle forrásokkal: mi érdeke lenne a fejlett országoknak munkaerő-konkurenciát teremteni, amikor olyan sikeresen tönkrement a versenyt jelentő magyar (és más kelet-európai) oktatatás.

Nem vagyok közgazdasági szakember; fogalmam sincs arról, hogy miképpen lehetne kimászni abból a gödörből, amelybe kerültünk. Egy valamihez értek: becsületesen elvégezni a munkámat – talán eddigi eredményeim igazolják ezt. Alábbi javaslataim olyan jellegűek, amelyek nagyon kevés befektetést igényelnek, s a létező feltételek között teljesíthetőek. Véletlenül se gondolom, hogy a bölcsek kövének birtokában vagyok, ám remélem, gondolataim, javaslataim befolyásolják az új reform kialakítását.

86

Vitaanyagnak szánom pályázatomat, olyan tapasztalatok birtokában, amellyel minden oktató rendelkezhet, olyan jövő kialakítása érdekében, amely mindannyiunk érdeke. A pályázat kerete lehetővé teszi az esszészerű megközelítést – sajnos, szociológiai képzettségem nincs, tehát táblázatokkal, grafikonokkal, egyéb számszerűsített érvekkel nem tudom alátámasztani a javaslataimat. Viszont azt hiszem, hogy az ötletek újdonsága vagy éppen másoknál is előforduló gyakorisága elég erős bizonyíték lesz ahhoz, hogy ne csak elgondolkodjanak az olvasottakon, hanem számoljanak is vele.

Javaslataim nem csak az enyémek. Sokszor beszélgettem kollégákkal, szülőkkel az oktatási rendszer különféle problémáin – ha nem is pontosan fogalmazom meg az ő véleményüket, de a rendszer kialakításába belejátszottak. Most köszönöm meg a segítségüket! (Persze, mindez nem jelenti, hogy bármiféle szakmai és/vagy civil szervezet képviseletében szólnék. Minden szavamért enyém a személyes felelősség.)

A KÖZOKTATÁS LEHETŐSÉGEI

Azért a közoktatással kezdem, mert a tervezhetőség és a tudatos befolyásolás lehetősége itt a legnagyobb. Az Oktatási Minisztérium és háttér- illetve segédintézményei, az állami végrehajtó hatalom hivatalos formái, illetve az állami költségvetés bizonyos hányadának felhasználása fölötti felügyelet és rendelkezés tényleges befolyást eredményezhet.

Az óvoda jelentősége

A családi kisközösség nyelvhasználatába nincs mód beleszólni. Bízom abban, hogy a megváltozó iskola, illetve az oktatáson kívüli élő nyelvhasználat valamilyen formában befolyásolni fogja majd a családi nyelvhasználatot (gondolok arra, hogy a 20. században a nemzetiségi és a szórvány létben élő családokban a családi nyelvhasználat óvta meg az anyanyelvet). A magyar anyanyelv használatára vonatkozó változtatásokat az óvodában kell kezdeni.

Legelőször is törvényesen biztosítani kellene az óvodai képzés idejét. Nagyon nem szeretném, ha az innentől írottakat a bürokratikus nyelvi asszimiláció valamiféle kialakításának tekintenék. Amit leírok, a magyar anyanyelvűekre vonatkozik – a nemzetiségi, etnikai, vallási kisebbségek anyanyelvi képzése, védelme nem ennek a dolgozatnak a témája! Nem elszólás ez: ki kellene terjeszteni a kötelező egy éves iskola-előkészítő képzést több évre (esetleg kötelezővé tenni a hároméves szakaszt). Nyilván rengeteg nevelési és munkavállalói problémát is megoldanánk ezzel, főleg ha ragaszkodunk a kiscsoportos képzéshez.

Másodszor biztosítani kellene az óvónők, óvó bácsik (újabban ez a szakma is megnyílt a férfiak előtt) képzésében a magyar anyanyelv kitüntetett szerepét – de ez már a felsőoktatás reformjához tartozik. Az óvodai képzés megváltoztatásával két ponton lehetne megalapozni, sőt meghatározni a magyar nyelvhasználatban kívánt változásokat.

Az első az emlékezési képesség, készség alapozása, javítása, nevelése volna. Az óvoda oktatási-nevelési programjában úgy kellene ezt meghatározni, hogy ne csak az iskolai előkészítő év követelmény lenne, hanem meghatározná a teljes, hároméves képzést.

Az óvodai értelemfejlesztő foglalkozások során fontos szerepet kell biztosítani a történetnek! A gyermekeknek meg kell tanítani, hogy mit jelent ennek a hallgatása (nem a nézése, ugyanis a film messze több információt közöl, mint amennyit a gyermek képes fölfogni, rendezni, rendszerezni – ismét nem a filmek jellegéről, esztétikai-erkölcsi minőségéről van szó!). A gyerekeknek ezek után meg kell beszélniük a történetet, kísérletet kell tenniük annak önálló elbeszélésére – ez nemcsak szókincsüket, hanem szövegértő

87

készségüket is megalapozza. Illetve meg próbálni eljátszani a hallott történetet – ennek pedagógiai jelentőségét nem taglalom.

A másik nagyon fontos feladat lenne az „anyanyelvi-zenei hallás” fejlesztése. Egyre kevesebben tudják a már az általános iskolában tanított jellemzőt: a magyar nyelv kötött hangsúlyú nyelv, s ez a kötött hangsúly a szavak első szótagjára esik. Ebből következik a magyarosnak is nevezett kötött hangsúlyos verselés (amelynek ütemezésére már az általános iskolások sem képesek – tapasztaltam Á.K.), amely nélkül nemzeti kultúránk komoly hányada alig értelmezhető. De sokkal komolyabb következése az élőbeszédben a hanglejtés (mondathangsúly, szakaszhangsúly érzékeltetése) és a hangfekvés szövegfonetikai szerepe, amelynek nem tudása, vagy hibás használata már a szóbeli kommunikációt veszélyezteti. (Illetve eltorzítja az indoeurópai nyelvekre jellemző ejtés erőltetésével.) Feltétlenül kitiltanám az óvodából mindazokat a zenei anyagokat, amelyek a magyar zenei jellegzetességekkel ellentétesek – ám ez nem jelenti, hogy csak népköltészeti alkotásokat lehetne hallgatni. Szabad lenne minden, ami az ütemhangsúlyos verselés alapjainak megerősítését szolgálja. (Tudom, hogy az eddig óvodai oktatási programokban szó van erről – ugyanakkor gyermekeim óvodáiban tapasztaltam az ellenkezőket is. Nem szeretném felsorolni azokat az együtteseket, énekeseket, akik elárasztották, elárasztják az intézményeket.)

A harmadik legfontosabb feladat a szókincs növelése lenne. Ehhez növelni kellene a memoriterek mennyiségét – természetesen az életkori sajátosságok figyelembe vételével. El kellene juttatni az óvodás gyermekeket arra a szintre, hogy az alsó tagozatos hosszabb ismeretekre oda tudjanak figyelni, végig figyelemmel tudják követni a magyarázatokat és meg is értsék azokat.

Úgy vélem, az anyanyelvi kompetenciák kialakítása nem ellenkezne a logikai és számolási készség kialakításával, s maradna még idő a testi-mentális nevelésre is. Nem hiszem, hogy gyökeres változtatásról lenne szó, inkább a súlypontok áthelyezéséről. S még egy: valamilyen módon biztosítani kellene a felügyeletet, ellenőrzést – nehogy a gyermekeinkkel foglalkozók a könnyebb utat kövessék: videózzanak, bulizzanak, saját felnőtt szórakozásuk és ízlésük zenei anyagát erőltessék rá a fogékony emberpalántákra. S még egy: érdemes lenne hozzáértő pszichológusok és pedagógusok véleményét kikérni az óvodások internethasználatáról – nem a kakaóbiztos billentyűzet itt kérdés.

Még valamit: állítom, hogy nem kell még idegen nyelvet tanítani óvodában. Egy nyelvet tanuljanak meg jól, az anyanyelvűket! Igenis használják fel a teljes magyar népköltészetet, hogy megőrizzék-megerősítsék a beszélt magyar nyelv sajátosságait. Tanuljanak meg sok népdalt, sok népköltészeti szöveget (nem feltétlenül verseket, lehet ez mese, találós kérdés, közmondás, rigmus stb.) – s ami a legfontosabb: törekedjünk kizárni a fogyasztói kultúra műfajait, alkotásait. Lehet, hogy nacionalistának bélyegeznek minket emiatt, de a magyar jövőt itt veszíthetjük el először.

Mindennek a megvalósítása szinte semmilyen erőfeszítésbe nem kerülne, hacsak annak az ellenőrző rendszernek a megszervezése nem, amely ellenőrizné is, hogy valóban ebben a szellemben folyik-e a nevelés. Ezt azonban társadalmi munkában, akár ingyen is megoldhatnák a szülők és/vagy a felnőtt társadalom erre kiválasztott képzett tagjai.

Az alapfokú oktatás

A javaslatok rendezéséhez az alapfokú oktatást szétbontottam alsó és felső tagozatra. Reformelképzeléseim nincsenek tekintettel a nyolcosztályos és a hatosztályos gimnáziumi képzésre, a tanulók többsége ugyanis négyosztályos gimnáziumba jár. Ugyanakkor bízom azokban a kollégákban, akik a fentebbi kisebbségi iskolatípusokban oktatnak, hogy össze tudják hangolni a változásokat, változtatásokat saját iskolájuk oktatási rendszerével.

88

Változtatások az alsó tagozatban

Az alsós ismeretekről

A legelső feladat az alsó tagozat ismereteinek és készségkövetelményeinek átalakítása. Szükséges átgondolni, hogy a televízió és internet korában milyen jellegű közlésekre van szükség a környezeti oktatás területén. Úgy vélem, az alsó tagozat négy osztályában a következő tárgyakra van szükség:

a) anyanyelvb) számtanc) környezeti ismeretekd) éneke) testnevelés

Az összes többi ismeretet nyugodt lélekkel át lehet tenni a felső tagozatba.Ezeket a tantárgyakat lehet oktatni az 1-4. osztályokban, azzal a megkötéssel, hogy az

óraszámok terhelése életkor- és tudásfüggő legyen. Azaz például környezetet csak 3-4. osztályokban tanítsanak, a számtan óraszáma 1-ben a legminimálisabb legyen, mert az értelmi fölkészülés alapja az anyanyelvi tudás. De nem kívánom részletezni óraszámokban elképzeléseimet.

Az anyanyelv tanításáról

Az egyik fő feladat az olvasás megtanítása – ehhez a szótagolva olvasás a leghatékonyabb módszer (Adamikné Jászó Anna irányításával tértek vissza ehhez a módszerhez). A szótagolás nemcsak arra garancia, hogy a gyermeknek később nem okozhat gondot az elválasztás, vagy hogy „anyanyelvi zenei hallása” megerősödik, hanem arra is, hogy nem vesznek el a szóvégek, illetve a gyermek könnyebben sajátítja el a helyes magyar beszédet is. S ami a legfontosabb: lassítja a tanítást – nem kell már karácsonyra olvasni tudniuk (úgyis csak kevés tanuló felel meg ezeknek az igényeknek).

Az olvasás tantárgy keretében erősítendő a szövegértés, a szókincs bővítése és az élőbeszéd gyakorlása is. Ennek részletezése nem szükséges, számítok a tanítók szakmai gyakorlatára.

A másik fontos terület az írás megtanítása – itt érdemes lenne vitát nyitni arról, hogy szükséges-e még a folyóírás kialakítása. Ebbe a kérdésbe nem kívánok belemenni. (Csak annyit jegyeznék meg, hogy vegyük figyelembe a 21. század, a III. évezred kommunikációs tendenciáit – tényleg lesz-e szerepe a folyóírásnak?) Viszont fontosnak tartom a helyesírás tanítását, ugyanis a számítógépek „beépített” helyesírása tökéletlen.

A következő anyanyelvi terület, amelyet a 3-4. osztálytól kezdenék csak, a leíró nyelvtan alapjainak elsajátíttatása. Erre azért van szükség, mert a lassan növekedő szövegmennyiség értelmezése már nyelvtani ismeret nélkül nem képzelhető el. Hogy mely részek kerülnének ide, azt szakmai közösségek döntenék el, de nem elképzeléseikre (vagy ún. tudományos igényeikre), hanem az „átlagdiákok” felmért tudására támaszkodva. A legjobb módszer az lenne, ha a szövegértéssel kapcsolnák össze a leíró nyelvtan részeinek magyarázatait és megtanítását.

Végül marad az utolsó anyanyelvi terület: a fogalmazás alapjainak megismertetése. Akár 2. osztálytól kezdve lehetne ezt végezni, támaszkodva az óvodai „történet”-hez kapcsolódó ismeretekre. Nagyon fontos lenne, hogy ne csak írásbeli fogalmazásban gondolkodjanak, hanem élőszóban is gyakoroljanak.

89

Mindehhez kellenének versenyek, vetélkedők, társadalmi események – csupa olyan program, amely nemcsak a szülők bevonásával járna, hanem a diákoknak is bizonyítaná: a társadalom ezt várja, sőt el is várja tőlük. (Óraszámos tantervi-tanrendi javaslattal időhiány miatt nem állhatok elő.)

Természetesen az új tantervhez hozzá kellene igazítani a felsőoktatási képzést, illetve új tankönyveket, tankönyvcsaládokat íratni. (A lektorálás során ügyelni kellene arra, hogy silány, magyartalan szövegek46 ne kerüljenek tankönyvként a tanulók kezébe.)

A felső tagozat átalakításáról

Akár az alsó tagozat esetében, itt is szükséges a többi tárgyra való kitekintés.

A felső tagozat tananyagáról

Első axiomatikus kijelentésem, hogy az érettségi vizsga az általános iskolával összekapcsolódó anyagra épül – ennek alapján fölösleges 2x4 tanévben gondolkodnunk. Azaz a középszintű érettségi tananyagát 8 tanévben variálhatjuk, „húzhatjuk” szét. Ez igazi tananyagcsökkenéssel járhat, ugyanakkor annak figyelembe vételével, hogy semmit nem tanítunk kétszer.

A második alapvetésem a humán ismeretekre vonatkozik. A tanítási idő nyolc vagy kevesebb éves idejével meg lehetne szabadulni az oktatás legnagyobb hátulütőjétől: a fáziskéséstől. A történelmet, az irodalomtörténetet, a művészettörténetet úgy lehetne oktatni, hogy közben nem lenne a tárgyak között több évtizedes, több száz éves elmaradás.

A reáltárgyak tematikájába nem kívánok beleszólni (bár tudom, ott is vannak egymásra épülő ismeretek), csupán a humán tudományokról szólok. Kezdetben alacsony óraszámban tanítanák ezeket – bármennyire is szimpatikus az ókori vagy például a reneszánsz kori ismeret, a gyakorlati életre hatása korunkban nincs.(Sommás kijelentésemet tessék összevetni részben a különböző műveltségi vetélkedőkkel – kereskedelmi média –, részben a közvélemény-kutatások ez irányú adataival. Nem ezek „lesújtósága” a fontos, csak a tények elfogadása.) Ahogy közeledünk a saját korunkhoz, úgy növekedne az óraszám – ezzel a szinkronitás biztosítható lenne; legfeljebb a történelem tanításában járhatnánk „fejhosszal” előbb. Ennek érdemi hasznáról nem kívánok többet szólni.

Végül a legfontosabb: a magyar nyelvtan tanításáról leválasztanám az irodalmat. Úgy gondolom, az anyanyelv megtanítása, gyakorlása és összehangolása más tanult nyelvek tanításával egyedül ebben a formációban biztosítható! Hogy az irodalmat hogyan kellene, lehetne tanítani nyolc év függvényében, tekintettel a történelemre, eszmetörténetre és művészettörténetre – ez nem ennek a pályamunkának a feladata. A leválással biztosítanánk, hogy a magyar anyanyelv tanítására, a tanult ismeretek gyakorlására szánt időt nem áldoznák fel az izgalmasabb, a tanítás szempontjából hálásabb irodalom javára.

Az anyanyelv tanítása

A felső tagozat négy évének is kitüntetett területe lenne az olvasás. Meg kellene tanítani a gyorsolvasás alapjait – amellett hogy gyakorolnák a kifejező olvasást is. Nemcsak szépirodalmi szövegeket kellene olvastatni, hanem különféle stílusrétegekét is. Így lenne összekapcsolható az olvasás a szövegértéssel. S közben megtanulnák a vázlatkészítés, jegyzetelés elemi ismereteit is. Ezzel a készséggel megkönnyíthetjük a többi tantárgy tanulását is.

A következő készség a fogalmazás tanítása lenne. Ez részben az élőbeszéd szövegeire vonatkozna, másrészt írásos szövegek készítésére – itt ismét szóba kerülne a helyesírás,

90

ugyanakkor a nyelvhelyesség is előtérbe kerülne! Itt tanulhatnák meg a diákok a vita, az előadás alapjait, valamint az egyszerűbb írásbeli szövegformákat.

Végül nagy szerepet kapna a leíró nyelvtan is – részben párhuzamosan kellene haladni a tanult idegen nyelvek nyelvi leírásával, részben megelőzni azt, hogy a többnyelvűség ne csaphasson át kevertnyelvűségbe.

Hogy ez mit jelentene az óraszámi megterhelésben, a későbbi reform függvénye. Viszont ajánlatosnak tartanám, hogy a magyar nyelvtan óraszáma legalább heti egy órával haladja meg az „első” tanult idegen nyelv óraszámát!

Mindehhez itt is kellenének a versenyek, a vetélkedők, a különféle társadalmi események – csupa olyan program, amely nemcsak a szülők bevonásával járna, hanem a diákoknak is bizonyítaná: a társadalom ezt várja, sőt el is várja tőlük. Természetesen az új tantervhez itt is hozzá kellene igazítani a felsőoktatási képzést, amely során meg kellene oldani, hogy a magyar nyelv ne legyen egy szak, hanem más tárgyakhoz is kapcsolható lenne. Végül új tankönyveket, tankönyvcsaládokat kellene íratni, hiszen ismeretrendszerében is, szerkezetében is átalakulna a tantárgy.

Nem tartanám fölöslegesnek, hogy az óvodában bevált szülői ellenőrző rendszerrel akadályoznák meg, hogy a fogyasztói társadalom szórakoztató ágazata beszivárogjon a tanítási hétköznapokba. Azaz ki kellene tiltani a magyar nyelvtan oktatásából a szórakoztató, időkitöltő vetítéseket.

Nem tartanám fölöslegesnek a nemzeti-etnikai tudat látványos eszközökkel való erősítését, hiszen gondoljunk csak az amerikai alapfokú iskolában folyó nemzeti nevelésre: zászlófelhúzás, állampolgári eskü, a himnuszhoz kapcsolódó ceremóniák, az alkotmányi jogok megtanítása vagy a redukált demokrácia formáinak élettel történő megtöltésére. A magyar nyelvhasználat gyakorlásához a népköltészeti alkotások mellett a magyar nyelv és beszéd sajátosságaira figyelő szövegeket lehetne megszólaltatni. Itt a nacionalizmus vádja mellett szembesülni kellene a cenzúra visszaállításával – vállalni kellene a minőség jegyében.

Végre tudomásul kellene venni még a magyar tanároknak is: leíró nyelvtani ismeretek megértése és bevésése nélkül nincs sem irodalomoktatás, sem idegen nyelvi oktatás, sem semmilyen olyan tárgy elsajátítása, amely szövegértésre és szövegalkotásra épül. Lehet, hogy teljesen meg kellene változtatni a tantervet, tanrendet, oktatási struktúrát, de ameddig ezt nem tanulják és nem értik meg, addig legfeljebb szórakoztató és ismeretterjesztő szövegeket lehet olvasni – a számonkérés komolysága nélkül.

Lehet, hogy a többi tantárgy esetében az életkori sajátosságok és az alsó tagozatos évek során elsajátított nyelvhasználat segítségével lehet haladni – de a humán tárgyakból bizonyosan nem. Adjuk hát át az óraszámokat más tárgyaknak: mi ragaszkodjunk a szövegértési és a fogalmazási készség kialakításához, gyakorlásához szükséges óraszámhoz, és ne akarjunk se irodalomtörténetet, se történelmet tanítani. Legyen az a cél, hogy a felső tagozatból olvasni, írni, fogalmazni és beszélni tudó diákokat adunk a középszintnek: ez több mint elég.

Az olvasás alatt azt értem, hogy a tanuló olvasson gyorsan, ugyanakkor ismerje fel az olvasott szöveg gondolati vázát. Ha szükséges, akkor olvasson némán, ha kell, akkor hangosan, kifejezően.

Az írás alatt az olvasható külalakkal rendelkező, helyesírás és nyelvhelyesség szempontjából alig kifogásolható szövegformát értem. De ide értem a gépelési ismeretek elsajátítását is, illetve a számítógépes szövegszerkesztés követelményeinek ismeretét is.

A fogalmazás alatt olyan szövegszerkesztési készséget értek, hogy a tanult műfajok sajátosságainak eleget téve a szöveg hármas tagolási szabályát érvényesítve le tudja írni véleményét, illetve más álláspontját.

91

A beszédkészség alatt azt értem, hogy élőszóban nemcsak segítség nélkül legyen képes felelni, hanem elegendő idő és előismeret alapján legyen képes véleményt kialakítani, sőt álláspontja mellett érvelni is.

Az anyanyelvhasználat szókincsének bővítéséhez, illetve nemzeti, etnikai és regionális tudatának kialakításához a népköltészet mellett a magyar műköltészet (szépirodalom) meghatározott alkotásait, szerzőit ismerje. A világirodalommal, világtörténelemmel nem kell foglalkoznia, viszont a földrajz keretében hazánk leírása mellett szomszédainkkal meg kell ismerkednie.

Talán meg lehetne még őrizni az iskolához kötődő szülői felügyeleti rendszert, de ugyanakkor érdemes lenne elgondolkodni a régi tanfelügyeleti rendszer visszaállításán: az iskolai belső ellenőrzés semmilyen minőségbiztosítási rendszer formai követelményeinek eleget téve nem képes befolyásolni a szaktanárt a tanítási óra követelményeinek megtartásában. Ez ugyan pénzkérdés, de feltételezem, meg lehet találni a legkevesebb befektetést igénylő, s mégis eredményeket biztosító rendszert: gondoljunk a pedagógus társadalom munkanélküli-tartalékaira és a pedagógus-nyugdíjasok nagyságára.

A középfokú oktatás gyökeres átalakítása

Itt is axiomatikus kijelentésekkel kezdek: nem leszek tekintettel a belső, minőséginek szánt változatokra. Azaz a középszintű érettségi követelmény felől nézve nem foglalkozom azzal, hogy szakképző intézményről, szakközépiskoláról vagy gimnáziumról van szó. Ismereteim szerint a középszintű érettségi magyar nyelvű követelményrendszere minimális változtatással a szakképzőbe járó diák számára is teljesíthető.

Másodszor: meg kell tartani a magyar nyelvet mint önálló tantárgyat. Lehet, hogy a kialakítandó nemzeti identitás része a történelem, a néprajz, a művészetek, a kultúra – ám felfogásom szerint az egyetlen eszköz, amely ezeket összeköti, amely a múlt és a jövő felé nyit: az anyanyelv! Ennek ismerete magyarságunk bizonyítéka, ennek elsorvadása a legbiztosabb „garancia” arra, hogy a globalizáció szorításában szétmállik a nemzet. (Hozhatnék erre temérdek példát Kölcseytől napjainkig, de a reformjavaslatok megfogalmazásához erre nincs szükség.)

Az irodalom, hasonlóan az általános iskola felső tagozatához, olyan önálló tantárgy lenne, amelynek óraszáma a lexikális ismerethez igazodik, tárgyalásában pedig megoldható az összehangolódás a történelemmel, művészettörténettel és eszmetörténettel. Itt is érvényesülne a mozgó óraszám – lásd általános iskola felső tagozata E tárgy középiskolai anyagának részletezése másik dolgozat tárgya lehet.

A szakiskolai képzés

A szakiskolai képzésben a magyar nyelvtant állítanám előtérbe. A tárgy a kommunikáció és a nyelvhasználat megtanítását jelentené: a beszédhelyzeteknek megfelelő szövegformák illetve kommunikációs magatartás minták megtanulását és begyakorlását.

Az irodalomtörténetet, művészettörténetet, magyar és egyetemes történelmet valamiféle nemzeti művelődéstörténet tantárgyba válogatnám bele – hiszen minderre a képzési cél tekintetében semmi szüksége a tanulónak. Ezen kívül, ha megerősítem az általános iskolából hozott olvasási gyakorlatot, írás- és beszédkészséget, akkor biztosítom az önképzés alapját: ha a későbbiekben képezni akarja magát, akkor erre alkalmas alapokkal fog rendelkezni.

Megjegyzem, hogy mindezekkel a nyelvhasználati képességekkel, készségekkel a szakismereteket is könnyebben fogja elsajátítani. Ezen kívül a biztos magyar anyanyelvi tudás segíteni fog neki az idegen nyelv alapszintű és/vagy középszintű elsajátításában.

92

A magyar nyelv önálló tantárgyként tanítása a középiskolában – tantervi, tanrendi elrendezés

A magyar nyelvtan tanításának eddigi területei – olvasás, szövegértés, szövegalkotás, előadás, leíró nyelvtan – kiegészülnének a jelenleg is tanított többletismerettel.

Mindennek tanítására a tanult idegen nyelveket vennénk alapul: legfeljebb eggyel kevesebb óraszámban tanítanák, mint az „első” idegen nyelvet, illetve eggyel több óraszámban, mint a tanult „másodikat”. Érdemes elgondolkodni még azon, hogy a gyengébb képességű tanulókat oktató intézményeknek még további kedvezményt kellene biztosítani: vagy +1 tanítási órát hetente, vagy a csoportbontás lehetőségét. (Mindez munkaerő-gazdálkodási kérdéseket is megoldana.)

A magyar nyelv önálló tantárgyként tanítása a középiskolában – tananyag kérdése

Egy az egyben átvehetnénk a jelenlegi oktatásban tanított nyelvészeti területeket – jelelmélet, kommunikációelmélet, nyelvelmélet, nyelvtörténet, a nyelv területi és társadalmi tagolódása, stilisztika, retorika, szövegtan. Csak össze kellene kapcsolni a korábbi tanított területekkel, azaz a magyar nyelvtan tanítását úgy kellene kezelni, mintha nyelvvizsgát is kívánnának tenni belőle diákjaink.

A rendelkezésünkre álló tanítási időben állandó gyakorlatokkal tartanánk karban diákjaink képességeit, illetve a magyar nyelvtani tudásukat állandóan összehangolnánk a többi tantárgyéval – nem az irodalom lenne a kitüntetett tárgy, hanem mindegyik, amelynek tanulása során szövegekkel kell megbirkózniuk.

Mindehhez itt is kellenének a versenyek, a vetélkedők és a különféle társadalmi események – csupa olyan program, amely a diákoknak is bizonyítaná: a társadalom ezt várja, sőt el is várja tőlük. Természetesen az új tantervhez itt is hozzá kellene igazítani a felsőoktatási képzést, amely során meg kellene oldani, hogy a magyar nyelv ne legyen egy szak, hanem más tárgyakhoz is kapcsolható lenne. Végül új tankönyveket, tankönyvcsaládokat kellene íratni, hiszen ismeretrendszerében is, szerkezetében is átalakulna a tantárgy.

A magyar nyelvtan önálló tantárgy – ez a változás itt váltana ki komoly ellenállást: ugyanis megszüntetné az irodalom tantárgy tanításának titkos órapótlékát. Főtárggyá emelését a felső tagozaton már súlyozott követelmények további növelése, pontosítása kívánná:

a, a szövegértési készségek a tanulás megtanulásához vezetnének (persze, ha lenne ilyen képzés, ti. a tanulást tanító tanítás tanítása)b, az írási, fogalmazási készség a szövegtan és a stilisztika irányában lehetne tágítható (ez csak ötlet)c, a beszédkészség a retorikai ismeretek bővítése felé mutatna (ez most így túl merev rendszer)d, a kommunikációs ismeretek a médiahasználat és a közéleti és/vagy magánéleti viselkedés felé lehetne növelhető.

Mindehhez akár vertikálisan homogén módon, akár vegyítve képzelem el, éppen csak elég lenne a 9-10. osztályban a heti 2 óra, 11-12.-ben az óraszám növekedésére lenne szükség.

93

Javaslat a korábbi „magyar”-ismeretek elrendezésére

Lenne egy magyarságismeret kötelezően heti 2 órában a négy év alatt minden középfokú oktatásban részt vevő tanulónak – ide lehetne vonni a magyar történelem, a magyar irodalomtörténet, a magyar néprajz és a magyar művelődés alapjait.

És lenne választhatóan történelem (egyetemes, uniós és magyar), irodalom (egyetemes, uniós és magyar), művészettörténet (egyetemes, uniós és magyar), médiakultúra és mozgóképismeret (egyetemes, uniós és magyar), filozófia (egyetemes, uniós és magyar), ember- és társadalomismeret, etika, valamint a hittan. Mindezeket a tantárgyakat maximum heti 2 órában tanítanánk, de nem négy évig; azaz a magyarságismeret tantárgyhoz kapcsolhatnának évente kettőt vagy hármat, de egyiket sem tanulhatnák három évnél tovább.

Ezzel megteremthetnénk egy későbbi önképzés általános műveltségbeli alapjait – s a magyar nyelvtan tanításával biztosítanánk azt az egyik fő eszközt, amelynek segítségével a diák akár egyedül is felkészülhet a különféle vizsgákra és minősítő mérésekre!

Az érettségi rendszer reformja

Legelőször is: ha időközben a Magyarországon kialakult/kialakított „mamutegyetemek” nem tesznek valamit az emelt szintű érettségi rendszer megtartása érdekében, akkor fölösleges ragaszkodni hozzá. Egyrészt az állami költségvetési támogatás miatt úgyis fölvesznek mindenkit – ugyan melyik tanszék, kar, egyetem vezetése rúgja ki szívesen a nagy nehezen „fölfejlesztett” intézményeiből az oktatókat? Ha pedig semmiféle előnnyel nem jár az emelt szintű fölvételi, ugyanakkor költséges és bonyolítja az érettségit, akkor minek fenntartani? (Ráadásul nem tudok arról, hogy külföldön elismerik-e olyan fokozatú, s előnyt jelentő vizsgatípusnak, mint nálunk.) Arról nem is szólva, hogy 2005 óta mind az írásbeli, mind a szóbeli feladatok – magyarból biztosan – úgy állítódnak össze, hogy a titkos bizottság tagjai nagyon valószínűen nem ismerik a magyar középfokú oktatás tananyagát és tankönyveit. (néha az érettségi követelményeket se).

A magyar nyelv legyen önálló és kötelező érettségi tárgy

Ez megfelelne a 12 év eddigi tapasztalatának, illetve a reform során kialakított gyakorlatnak. Megjegyzem, a tanult idegen nyelvek esetében sem várják el, hogy az érettségiző jelölt legyen szakember az adott nyelvet használók kultúrájában, irodalomtörténetében. Miért kell akkor nyomorítani a magyar diákot? (Vessük ezt össze azzal, hogy mennyi idő jut a szóbeli maximum 15 percében a magyar nyelvtanra, vagy hogy hány pontot szerezhet nyelvtantudásával az írásbeli 100 pontjából!)

Legyen a magyar nyelv ugyanúgy írásbeli és szóbeli vizsga, mint a többi nyelv, legfeljebb az értékelésben legyenek módosítások – ezek kidolgozása már a reformnak a része, itt nem térek ki rá. (Mindenesetre nagyobb szerepet kapna a helyesírás, a nyelvhelyesség és a fogalmazási készség, mint eddig; emellett szóba kerülhetne még a szövegértés és az előadói készség is.)

Legyenek kötelezően választható érettségi tárgyak

Nem tekintem a szűkítést degradációnak, inkább a felsőoktatási szak igazi alapozójának. A következő tárgyakra gondoltam: irodalomtörténet (magyar és világ), történelem (magyar és egyetemes), művészettörténet (több művészeti ágban), esztétika, filozófia, színház- és

94

drámatörténet, mozgóképismeret és médiakultúra, ember- és társadalomismeret és etika, valamint a hittan.

Mindezekből írásbeli és szóbeli vizsgát kelljen tenni. Ezeknek eddigi követelményrendszerén minimálisan változtatnék – annak függvényében, hogy a magyar nyelv önálló érettségi tárgy lett.

A mai érettségi rendszer – kötelező tárgyak: magyar nyelv és irodalom, történelem, matematika, egy idegen nyelv, szabadon, de kötelezően választandó ötödik tárgy – változása véleményem szerint nem járna a terhek növekedésével. Kötelező lenne a magyar nyelv, a matematika és egy idegen nyelv, kötelezően választandó az. ún. humán témakörben felsoroltak valamelyike, s maradna az ötödik szabadon választandó. Ez nem jelentené a jelenlegi pontrendszer módosítását se.

Lehetséges, hogy a történelem tárgy oktatói tiltakoznának, de a nemzeti identitásban sokkal nagyobb szerepe van az anyanyelvnek, mint az anyanyelv közvetítette tudásnak – ráadásul ami a közéleti ismeretet jelenti, az jelen van az ember- és társadalomismeret tárgyban, ami meg a kultúrához való kapcsolódást, arra a művészettörténet vagy az irodalom éppen annyira alkalmas, mint a történelem.

Úgy gondolom, hogy az „új” tárgyakból (történelem, irodalomtörténet, művészettörténet, média és mozgóképismeret, filozófia és hittan) pályamunkát kellene írni kellő felkészülés alapján magadott témákra vagy címekre (ahogyan például Szerbiában).

A szóbeli vizsga a pályamunkák megvédése lenne, esetleg egy tétel rögtönzött kidolgozása. A magyar nyelvtan szóbeli értékelése a választott „új” tárgyak érettségi szóbelijének (esetleg a többi szóbeli tárgynak is) nyelvi minősítéséből állna – a későbbiekben lehetne az érettségi tárgyait bővíteni.

A FELSŐOKTATÁS VÁLTOZTATÁSI LEHETŐSÉGEI

A magyar nyelvtan önálló tantárgyként történő megjelenése természetesen megkívánja, hogy a felsőoktatási rendszert is átalakítsuk. Javaslatom azonban túlmutat a puszta „kettévágáson”.

Az ún. bolognai rendszer magyarországi meghonosítása ismereteim szerint még le nem zárult folyamat – következésképpen a részleges módosítása nem borítaná fel az eddig már kialakult rendszert. Ám a magyar anyanyelv oktatására vonatkozó elképzeléseim nem csak annyiban érintik a rendszert, hogy a tanítói, tanári képzésben önálló szakká változtatják. Elképzelésem szerint a többi tárgy oktatásába is belejátszik.

A magyar szakos képzés

A magyar szakos képzés a következőkben a magyar nyelvtan szakos tanárok (egyetemi és főiskola szint) és tanítók (tanítóképzői szint) esetében azt jelentené, hogy olyan magas óraszámban és gyakorlati oktatásban részesítné a hallgatókat, amely következtében azok az idegen nyelvi szakokkal legalább azonos szintű és mélységű ismeretet szereznének. Fontosnak tartom, hogy nem lenne lehetséges egyszakosként végezni, mindenkinek legalább két szakot kellene teljesítenie.

A magyar nyelvtan szakon az elméleti képzés mellett kitüntetett szerepet biztosítanék az élő nyelvhasználattal kapcsolatos problémáknak, a magyar oktatási rendszerben magyar nyelven folyó oktatás kérdéseinek, s kitérnék a média szerepére, illetve az uniós keretek lehetőségeire.

Minden ismeretet és lehetőséget felhasználnék a hivatástudat és az elkötelezettség kialakítására – akár a közoktatási rotációs rendszerbe beléptetést is47. S végül megnehezíteném a pályaelhagyást. (Ez meg az emberi szabadságjogoknak mond ellent.)

95

Magába a felsőoktatási bölcsészképzés tananyagába, tanítási programjába, kreditjeibe nem kívánok beleszólni – ehhez jobban értenek az ott oktatók.

A magyar nyelv önálló tanszak kialakítása

A legelső feladat az eddigi két tárgy – magyar nyelv és irodalom – szétválasztása lenne. Az utólagos korrigációk sem okozhatnak komoly problémát, hiszen a magyar nyelv önálló tárggyá alakítása puszta kettéválasztással is megoldható, legfeljebb az egyes résztárgyak kreditértékén kellene változtatni. (ennek részletezése nem a feladatom.)

A második feladat a felsőoktatási követelményrendszer összehangolása a közoktatásival: figyelembe kellene venni, hogy az általános iskola 5. osztályától a középiskola 12. osztályáig rendelkezésünkre álló időkeretet milyen ismeretekkel kellene megtölteni. Itt gondolhatnának a tananyag kidolgozói, hogy mit várnak el a BSC-képzésre jelentkezőtől, mire akarják építeni az MA-képzést. (Csak arra utalok, hogy a felsőoktatási Keszler Borbála nevéhez köthető magyar leíró nyelvtani tananyag össze se kapcsolható a középiskolaival. Miért kelljen kétszer tanulni valamit?!)

A magyar nyelv karbantartása a bachelor-képzés során

Szükségesnek tartanám a magyar nyelv „karbantartó” tanítását kötelező kredittel bevezetni a BSC-képzésbe. A képzésre tekintettel átlagosan hat szemeszterrel számolnak az egyetemek – ebből négyben kötelező lenne, a maradék kettőben választható beszámítható kreditponttal.

Ezt az órát mindenkinek fel kellene venni, hogy a szövegértési és szövegalkotási készségük ne halványuljon, illetve előadói képességük javuljon. A konkrét anyagot minden kar saját kívánalmaihoz igazítaná.

A magyar nyelv karbantartása a master-képzés során

Még fontosabb lenne, hogy a MA-képzésű tanárszakosok esetében az átlagos négy szemeszterből kettőben kötelező lenne a magyar nyelv tanulása – itt is ajánlatos lenne a másik két szemeszterben beszámítható kreditként szerepeltetni a választható „karbantartást”.

A szövegalkotás (szakdolgozat, óravázlat) mellett az előadói készséget erősítenék ezek az órák.

A magyar nyelv karbantartása a PhD-képzés során

Jól tudom, hogy a PhD-képzésben részt vevő már rendelkezik felsőoktatási diplomával, de ettől függetlenül legalább egy szemeszterre neki is előírnék magyar nyelvet, kivéve, ha magyar nyelvből vesz részt ilyen képzésben.

Ezzel egyfajta garanciát kapnánk arra nézve, hogy a felsőoktatásban részt vevő személy nem felejti el anyanyelvét.

A magyar nyelvhasználat kiemelt szerepe

Hogy mindezt hogyan lehetne a felsőoktatási követelményrendszerbe beilleszteni: ez már az oktatási szakértők dolga. Az eredmény nemcsak az lenne, hogy a magyar tudományos alapképzésben részt vevők nyelvi kultúrája javulna, hanem a középfokú oktatásban önállóvá váló magyar nyelvtan tantárgy tanítása mellett a többi tantárgy tanításában is súlyozni lehetne a magyar nyelvhasználat elvárásait: a négy és/vagy hat szemeszteres záróvizsga az anyanyelvi

96

javításra nemcsak feljogosítaná az oktatókat, hanem érvényesíthetné is az érettségi követelmények alapelvárását is.

S természetesen ezt a magyar nyelvhasználat kontrollálását biztosító képzést a „Ph. D.”-sekre is ki kell terjeszteni. A tudományos megkötéseket nem ismerem, ezek kimódolása kevesebb erőfeszítést igényel.

A FELSŐOKTATÁS UTÁNI TEENDŐK

Nincs olyan jövőképpel rendelkező társadalom-jobbító program, amelynek ne lenne része az „élethosszig tartó” tanulás. Az is bizonyos, hogy ezt a szakmai-tudományos területen képzelik el. A kérdés csak az, hogy ebből miért kellene kizárni a magyar nyelvhasználatot? Ha nem is kell a múltba fordulni, azért el lehetne gondolkodni a kínai császárág késő ókori, középkori mandarinrendszerének48 tapasztalatain. Nem hinném, hogy a közösségi lét olyan fokú bürokratizálása feltétlenül megoldaná problémáinkat, de a termelő és az egyre meghatározó szolgáltató szektorban igenis kitüntetett jelentősége van a kommunikációnak (nemcsak a kereskedelmi médiának vagy a médiának, hanem a személyek közötti kapcsolatnak is).

Legyen magyar élőbeszéd-oktatás

Találjuk meg módját és a keretét annak, hogy a felnőttképzés keretei között biztosítsunk kereteket az előbeszéd oktatására. Akár a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, akár a népfőiskolák – vagy bármilyen más öntevékeny ismeretterjesztésre is szakosodó öntevékeny egyesületek indítsanak tanfolyamokat, előadássorozatokat a magyar nyelvhasználat tudatosítása érdekében.

Az állami költségvetés, a regionális, megyei és helyi önkormányzatok anyagilag támogassák, s ennek a támogatásnak alapján, arányában szóljanak bele a tematikába, hogy legyen biztos háttere a többi, alternatív és önszerveződő formának.

A tulajdonképpeni szónoki képzésnek hozadéka nemcsak a közélet területén jelentkezne, hanem a munkahelyeken és a kisközösségi lét színterein is: mindenki jól járna vele.

Legyen magyar írásbeli követelményrendszer

A fentihez hasonló keretek között lehetne foglalkozni az írásbeli tudatos szövegformálás követelményeinek iskola utáni képzésével. Itt azonban nagyobb szóródást is elképzelek: a szakmai jellegű szövegek alkotásának megtanításától (pályázatok, munkahelykeresés stb.) a szépirodalmi szövegformák oktatásáig; beleértve a 18. századi szalonok, 19. századi kaszinók és olvasókörök, illetve a 20. századi kávéházak értelmiségi világának újrateremtését. A legfontosabb az lenne, hogy a magyar nyelvhasználat lenne a domináns, ám teret hagynánk az esetleges idegen nyelvű követelmények teljesítésének megtanítására is.

A magyar írásbeliség és helyesírás gyakorlását össze kellene kapcsolni az internet biztosította lehetőségekkel. Véleményem szerint az SMS, MMS és a chat az élő kapcsolatot biztosítja, valamint a pillanatnyi állapotközlésnek az eszköze – ellenben a weboldalakhoz kapcsolódás, a számítógépes kapcsolatteremtés már az e-mail és a csatolt teljes szövegek segítségével fog történni a jövőben is. Lehet, hogy mindenkinek kell majd egy honlap, lehet, hogy interaktív és intermediális információs eszközökkel és hordozókkal kell majd dolgoznunk a jövőben, ha tárgyiasítani akarjuk magunkat, s jó benyomást akarunk kelteni…, de a gondolkodás még mindig a hagyományos fogalmazás keretei között fog történni. Tehát igenis van értelme a középiskolai, felsőoktatási magyar nyelvhasználati kérdések későbbi

97

tisztázásának, a begyakorol megoldások ellenőrzésének, javításának. Mindehhez ismét a magyar nyelv tanárainak közreműködése fog kelleni, azaz nemcsak a középiskolai szinten lesz életképes a korábbi tantárgy szétválasztása, hanem az oktató a társadalmi lét sok területén találhat tennivalót: bizonyos, hogy lesz kereslet tudására.

A MÉDIA ÉS A NYELVHASZNÁLAT

Sajnos, a legnagyobb hatást kifejtő média esetében alig tudok olyan javaslatot tenni, amely számottevően befolyásolná a pályamű előző részében kifejtett értékhiányos állapotot, amellyel ellensúlyozni lehet az értékvesztési folyamatot.

A legkézenfekvőbb megoldásokat a sajtó és a könyvkiadás területén lehetne ajánlani, mert ez egyedül csak anyagi kérdés lenne: vissza kellene állítani a rendszerváltásig többé-kevéssé általánosan működő korrektori és lektori állásokat és munkakövetelményeket. A lektoroknak természetesen nem a politikai és világnézeti cenzúra lenne a feladata, hanem tekintettel lenni a magyar nyelvhasználat preferálása érdekében élő és meghozandó rendeletekre. A korrektorok pedig (mint a rendszerváltásig) kiszűrnék a nyelvhelyességi, helyesírási hibákat – ezzel segítve a nyelvi normák megerősítését.

Az elektronikai kommunikáció területén azonban hihetetlenül kevés a befolyásolás eszköze. Gondoljuk csak meg, hogy a technikai szint gyorsuló változása lehetetlenné teszi az egyén ellenőrzését (nem mintha szükséges lenne!), s ennek következtében kérdésessé válik „piac-ellenében” történő befolyásolása. Ugyanis szemernyi kétségem sincs: a kereskedelmi csatornáknak egyáltalán nem érdeke, hogy az igényesség növekedésével vagy egyáltalán ilyen igény keltésével, elindításával és növelésével foglalkozni. A fogyasztói „kommunikáció” a tömegre épít, a képzés, az igényesség megbontja a masszává silányított nézői, hallgatói társaságot, a rétegműsorok drágák, a hatások kevésbé kiszámíthatók. Mégis kell, mégis lehet találni kiutat.

Az állami támogatás

Az egyik ilyen befolyásolási lehetőség az állami támogatás feltételeinek újrafogalmazása és ezek szigorú betartása, betartatása.

Csak olyan médiacsatorna kapjon szeletet az állami költségvetés tortájából, ahol nincsenek például képzetlen bemondók. Sőt, a bemondók az állam által megnevezett képzőintézményekben szerezzenek képesítést!

Lehet, hogy ez kukacoskodásnak tűnik, ám ne feledjük, hogy a műsoridő tetemes hányadát a bemondók töltik ki – a nyelvhasználatuk ha nem is minta, de ösztönös, tudat alatti példa a helyes magyar beszédre.

A következő lehetőség a befolyásolásra a műsorvezetők kiválasztása lehetne. Nem egyes személyek ellen akarok most hisztériát kelteni, de a Magyar Köztársaság adófizetőinek pénzéből ne tartsanak el olyan személyeket, olyan rádió- és tévéadókat, amelynek műsorvezetői a 20. század második felében kialakult szakma elemi ismereteivel sincsenek tisztában, sőt mint a élőkép, -hangi befolyásolás uralói nem rendelkeznek a magyar nyelvhasználat megfogalmazható elemi követelményeit teljesítő képességekkel sem.

Azt hiszem, hogy többet a demokrácia keretei között nem kívánhatunk: a média bemondója és műsorvezetője azonban meghatározó szerepet játszik a közönség befolyásolásában. Ezt tudva nem lenne szabad kiengedni az állami ellenőrzésnek a kezéből nemcsak a kereskedelmi, de a közhasznú csatornák munkatársait. (Félő, hogy mivel ez már megtörtént, a reformelképzelések véghezvitele az média-újságíró szakma botrányos és látványos ellenállását váltaná ki – ám úgy vélem, a cél (és a feltételezett következmények elkerülése) érdekében lehetne vállalni ezt a konfrontációt.)

98

Az intézményes és állampolgári támogatás

Nagyobb szerep juthatna a befolyásolásban az intézményeknek, alapítványoknak és magánszemélyeknek. Ők már megkísérelhetnék egyes műsorok támogatását, preferálását, illetve nyomást gyakorolhatnának bizonyos műsorok időbeli elmozdítása vagy akár megszüntetése érdekében is.

Miközben tekintettel lennének a törvények és rendeletek munkahelyi feltételrendszerére, a közakarat közvetítőjeként beleszólhatnának a műsorok tartalmába (vagy akár a műsorok szereplőinek személyébe), a műsorok és a műsoridő felhasználásának bonyolult döntési rendszerébe – sőt a nyilvánosság beemelésével rákényszerítenék a csatornák irányítóit, felső- és középvezetőit: valljanak színt, mit miért tesznek, melyik filmet miért vetítik, mi az oka egyes bemondók és műsorvezetők „sztárolásának”.

Mindennek napjainkban nincs hagyománya, s ha van is rá példa, a nyilvánosság kizárásával folyik az egész.

Megjegyzés: a 2000-res választási harcok során tűnt fel a média párti felosztása. Lehet, hogy a vallásos adók térnyerése volt a példa, lehet, hogy a kormány indokolatlan befolyása (vagy ennek veszélye) szülte az ötletet, ám a mi „magyar nyelvhasználat”-szempontunk nem sokat érne vele. Feltételezhető ugyanis, hogy a csatornák és adók számának növekedése az ellenőrzés és a befolyásolás ellenében ható tendenciákat indítana el. (Vállaljuk ismét az ütközést: az „ezerfejű” cézár médialehetőségeinek csökkentése lehetséges, hogy a demokrácia ellenében hatna, ám az adók számának növekedése az ellenőrzés és a befolyásolás esélyeit csökkentené, egyenesen a nulláig.)

A HÉTKÖZNAPOK VILÁGA

A médiánál is kevesebb lehetőségünk a befolyásolásra az ún. hétköznapi lét magyar anyanyelvi használatának tekintetében. Pedig minél nagyobb a szórás és a szóródás, annál fontosabb lenne a kontroll esélyének megőrzése. Számítok a pályázat kiíróinak, illetve a többi pályázónak, sőt a teljes magyar nyelvhasználók felelősségteljes és kreatív támogatására!

Befolyásolás a továbbképzéseken

Újra meg kell erősítenem a korábban másutt már elmondottakat: a továbbképzéseknek óriási a szerepe: ide mintegy magától „bekényszerül” a felnőtt társadalom. Meg kellene találni például az akkreditációs eljárások vagy valamiféle állami, közösségi ellenőrzési rendszerek segítségével azt az utat, hogy ezeken a képzéseken tekintettel legyenek a magyar nyelvhasználat igényeire és követelményeire.

Befolyásolás a munkahelyen

Pályázatok, versenyek vagy a közösségi közreműködésre késztető más (játékos) kommunikációs szervezeti formák segítségével rá kellene venni az embereket arra, hogy a munkahelyeken maradjon helye, tekintélye a magyar anyanyelv igényes alkalmazásának. Mindennek sajnos utópikus ötletei sem jutnak most az eszembe, ám nem hiszem, hogy csak a totális állam kereti biztosította „agymosás” módjai lennének a megvalósítható példák. Ha a magyar állampolgárok hazafiúi igénye itt megjeleníthető lenne…

Bevallom, hogy a munkahelyi magyar nyelvhasználat fontossága ellenére sincs ötletem az erősítés megvalósítására.

99

Befolyásolás a szórakozásban

Ez a terület még inkább feladja a leckét, mint a munkahely. Ma szinte elképzelhetetlen olyan fórumok, műhelyek léte, ahol mindez megvalósítható lenne. Ugyanakkor bizonyos vagyok abban, hogy itt érvényesül legjobban a tömegviselkedés szabályossága. Ha a média befolyásolása biztosítható, akkor a divat irányításával és/vagy ellenőrzésével megoldható lenne, hogy lassan teret veszítsen a globalizációs uniformizálás veszélyét leginkább megvalósító nyelvromlási folyamat.

Az élő kisebbségi magyar nyelvhasználat támogatása

Látszólag távol áll az eddigiektől, de a magyar nemzetet összetartóm s ezt az összetartást megjelenítő magyar nyelvhasználat szempontjából kardinális kérdés az élő magyar nemzeti kisebbségek nyelvhasználatának támogatása. Azt lehetne mondani, hogy egyszerre „vésztartalék” és minta az anyaországi lakosságnak: a nyelvváltás és az (erőszakos) asszimiláció kihívásában hogyan lehet megmaradni magyarnak. Nem akarom misztifikálni és mitizálni ennek jelentőségét, de figyelmen kívül hagyásuk a nemzeti öngyilkosság első szakasza.

Az állami támogatás jelentősége

Akármilyen furcsán is veszi ki magát, a költségvetésből, az adózók pénzéből kellene támogatni mindazokat a formákat, amelyek a magyar nyelvhasználatot erősítik, megvalósítják: tehát a közoktatást az óvodától a középiskola befejezéséig, a nemzetiségi felsőoktatást, a nemzetiségi médiát, még hozzá elsősorban helyben (tehát a szomszédos [európai uniós társ] ország területén, vállalva mindazt a nehézséget és buktatót, ami ezzel jár.

A nagy probléma, hogy a pénzügyi „kimenetet” pártsemleges magyarországi szervezet és/vagy intézmény hogyan kezelje, még nagyobb, hogy az idegen államban kik legyenek a „pénzügyi” csatorna torkolatánál. Ám ez véleményem szerint megoldható, hiszen „csak” emberi, személyi vonatkozásai vannak.

Végül meg kellene teremteni az anyaországi intézményekkel való kapcsolatot: hogy a Magyar Köztársaság támogatta magyar nyelvhasználat biztosítását létrehozó, garantáló és befolyását növelő formák szervesen egybekapcsolódjanak egymással: így teremtve meg a határok fölötti nemzetegységet.

Az állampolgári áldozatok fontossága

Az állampolgárok szerepe sem elhanyagolható. Személyes segítségük, alapítványi, vallási felekezeti közösségi támogatásaik az emberi, személyes vonásait erősítenék a nemzeti kapcsolattartásnak. Nem tudom az összes lehetőséget lajstromozni, talán nem is kell; a „tízmillió” magyar tízmillió esélyt, módot, alkalmat teremthet a külföldön élő magyarokkal tartott kapcsolatban.

Ezenkívül az a nyereség is érvényesülhet, hogy míg „kifelé” a magyar nyelvhasználat felelősségteljes munkáját végzik, el kell hogy várják, segítsék „bent” is ugyanezt.

Az élő nyelvhasználat

Nem szeretném föleleveníteni a média által agyonhallgatott, inkább a sajtóban folytatott vitát a nyelvvédelemről – nem hiszem, hogy több eredményt lehetne elérni azon a Magyarországon, ahol az OH munkatársa szerint csak a szegény érettségizőktől várják el,

100

hogy helyesen írjanak, fogalmazzanak, mindenki más boldogul, ahogy tud. Lehet, hogy csak poén volt, de az anyanyelv romlása tény. Bizonyos, hogy a sztenderd leváltotta a köznyelvet, hogy a sztenderd magyar nyelvet nagyon vékony határ választja el a városi szlengtől, s az anglicizmusok már a nyelvtani rendszert is kikezdték.

Mit lehetne tenni?Valószínű, hogy kormányzati támogatással különféle fórumokat kellene létrehozni (a

hagyományos és az elektronikus médiában), ahol föl lehetne emelni a szót a nyelvromlás ellen.

Civil szervezetek is kellenének, amelyek nemcsak önmaguk belső életével foglalkoznának, hanem területileg összekapcsolnák a lakosságot.

Bár nem kapcsolódik szorosan a témánkhoz, de össze kellene hangolni a nemzeti kisebbségek nyelvi helyzetével folyó kutatásokat. S ez ne csak a kormányzat és/vagy a különféle kutatóhelyek ügye legyen, hanem az állampolgároké is.

Végül valami különleges eszközzel (de nem kampánnyal, mert az idényjellegű) el kellene érni, hogy a helyes magyar nyelvhasználat belső késztetés legyen. (Ha csak annyit el lehetne érni, amennyit Kölcsey Ferenc vár el Parainesisében Kölcsey Kálmántól és nemzedéktársaitól, már akkor nemzetközi példa lenne Magyarország!)

Summa:

Jól tudom, hogy a lét befolyásolásának ötlete és vágya tragikus 20. századi emlékeket ébreszt: a történelem és az utópiák világa olyan manipulált társadalom képét vetíti elénk, amely az egyén szuverenitását kérdőjelezheti meg. S erre nem lehet mentség, hogy mindez csak a magyar nyelvhasználat érdekében történne.

Ám a koncentrált befolyás elmaradása egy másik veszély megvalósulását eredményezheti: az egyén szuverenitása megmaradhat (?), miközben a történelmi fejlődés során kialakult egyetlen tudati és nyelvi szinten érzékelhető közösség, a haza és a nemzet tűnhet el. Nem hiszem, hogy az emberi szolidaritás valóban működik mamutállami, kontinensnyi vagy globális keretek között: túlságosan is elenyésző az emberi kapcsolatok megélhető és bemérhető léte.

A veszély nagy – az útkeresés szükségszerű. A tévedés nem joga a kutatónak, csak a munka velejárója. Viszont minél többen és többet foglalkozunk a problémával, annál inkább csökkenthető az esélye.

ÖSSZEGZÉS

Jól tudom, javaslataim többsége nem több ötletnél – de több évtized áll minden mondatom mögött.

A tanügyi reform meghozataláig

Nem tudom, mikor lesz meghirdetve a tanügyi reform kidolgozásának kezdete – biztos vagyok abban, hogy ma is már sokan dolgoznak rajta. A logisztikai-államigazgatási, illetve a közgazdasági ismeretek hiányában nem minősíthetem az elképzeléseket; csak azt tudom: ez a mostani rendszer nem hogy rosszul működik, de tömegével termeli a potenciális munkanélkülieket és segélyből élőket. Nem állítom, hogy a magyar anyanyelv tanításával jelentős mértékben változtatni tudnák a jelen állapotokon, de hogy javítanánk – azt igen.

Amíg a reform ki nem alakul, addig nemcsak a meglévő versenyeket kellene fenntartani, hanem újakat is indítani hozzájuk!

101

Annak idején Glatz Ferenc miniszternek sikerül egy olyan nagyszabású pályázati hálózatot kialakítani, amely máig működik, s amely jelentősen megtermékenyíti a történelmi gondolkodást. Valami hasonlót kellene létrehozni az anyanyelv témájában is!

Végül a kormányzat és az önkormányzatok a rendelkezésükre álló minimális feltételek között is pozitív diszkriminációval kezeljenek minden olyan megmozdulást, amely az anyanyelv védelméhez, népszerűsítéséhez kapcsolódik. Itt több tanácsot nem adhatok.

Az oktatási reform kialakítása

Szerencsés lenne, ha az oktatási reform kidolgozását nem alulról kezdenék, hanem abból a nézőpontból, hogy milyen szocializációs feladata van az iskolának. A magyar nyelv esetében nem a felsőoktatási felvételi a fontos, hanem hogy milyen nagykorú állampolgárok lesznek azokból a gyermekekből, akik kikerülnek belőle.

Ehhez nem a „bemenet” a fontos, hanem a tanító tanárok képzése!A másik fontos feltétel, hogy milyen anyagi háttér áll a rendelkezésre. Kié legyen az

iskola? Az államé, a régióé, a kistérségé, a településé vagy valamilyen civil közösségé? Nemcsak az a kérdés, hogy a tanárok állami közalkalmazottak vagy szerződéses munkavállalók lesznek, hanem hogy kinek kell biztosítania az intézmény dologi feltételeit, illetve miből biztosítják a fejlesztést.

S végül: hogyan tudjuk biztosítani, hogy a kommunikáló európai uniós állampolgárokban kialakuljon a nyelvi-nemzeti identitás.

Az élő nyelvhasználat befolyásolásának lehetőségei

Minden bizonnyal ehhez szükséges lesz a média valamilyen ellenőrzése. Ha a televíziók, rádiók, újságok, színházak állami költségvetésből kapnak fennmaradásukhoz támogatást, akkor elvárható a magyar anyanyelvű állampolgárok adóforintjából működő médiumokban, hogy a magyar anyanyelv fönnmaradásával is foglalkozzanak. Ez nem valami nacionalista összeesküvés-elmélet, csak a demokrácia egyszeregye: az adófizetők pénzén az adófizetők érdekeit szolgáló intézményeket tartsanak fenn. Egyébként szabad országban élünk; ki-ki azt csinál a saját pénzével, amit akar. Hogy ezt az ellenőrzést hogyan valósítják meg, arra nincs elképzelésem, de nem szeretném, ha ez „cenzúra-jelleget” kapna.

S végül: valamilyen módon közösséggé kellene formálni a magyar nyelvet használókat – úgy tűnik, hogy a 19-20. századi kísérletek csődöt mondtak. Fennáll az a helyzet, hogy Széchenyi István híres mondás deformálódva válik igazzá: Magyarország van, de nem lesz.

BEREKESZTÉS

A címben foglalt célokat végiggondoltam, a feladatot befejeztem – a munka végén egyszerre érzek hálát, elégtételt és nyugtalanító kihívást.

Hálás vagyok és köszönöm a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, hogy a pályázatba foglaltak segítségével arra késztetett, hogy egy magyartanár pályaszakasz lezárásaként átgondolhattam eddigi tetteimet.

Elégtételt jelent a befejezés, mert ez az összegzés azt bizonyítja, hogy a magyar nyelvhasználat érdekében valóban tettem az asztalra, hogy a szőlőtermesztő és borkezelő szakmunkási bizonyítvány helyi kötöttségeitől a magyar nyelvet beszélők országok fölötti nézőpontjáig emelkedhettem.

102

És bennem ég a nyugtalanító vágy: vajon lesz-e lehetőség, közreműködésemmel vagy anélkül a pályázatban kiírt, s általam, más pályázók által megfogalmazott célok, tervek megvalósítására.

Remélem és kívánom, hogy a pályázatok sikere tükröződni fog a magyar nyelvhasználat helyzetében!

Jegyzetek:

1: „…pályázatot hirdet a magyar nyelv értékeinek feltárására, megóvására és gyarapítására. […] A pályázati felhívásra a következő témakörökben lehet pályamunkát benyújtani:I.    Az anyanyelv az ember(ek) életében[…] A pályázat célja: 1. A pályázók gondolják végig, milyen szerepe van - vagy kellene, hogy legyen - az anyanyelvnek. A javasolható szempontok közül néhány:[…] az anyanyelv használatának korlátai, a két- és többnyelvűség formái stb., az anyanyelv szerepe az emberré válásban, az anyanyelv és a tanult nyelv különbségei stb.” (OKM – Anyanyelvápolók Szövetsége – 2008. október 20.) A korábbi pályázatot 2003. október 13-án hirdették meg – azóta elképzelhető, hogy a nyelvállapot tényezői módosultak.2: Három gyermekem 1992-1999 között részesült óvodai képzésben a szegedi Tisza-parti Óvodában.3: 1980-1982 között a szegedi Zalka Máté Általános Iskolában tanítottam. Az intézmény a peremkerület és a szegedi vonzáskörzet problémás diákjainak gyűjtőintézménye volt. Idekerülésemről és munkámról lásd még Két csengetés között. Egy irodalomtanár kísérletei Bába és Társa Könyvkiadó Szeged, 2003. vonatkozó részei. A felső tagozat követelményei mellett (a korabeli délelőtt-délután váltásos rendszer) alsó tagozatos napközis tanár is voltam. 4: Gyermekeim 1995-ben kezdték meg tanulmányaikat a szegedi Tisza-parti Általános Iskolában; 1995-2007 között tanultak itt (András Dániel 1995-2003.; Johanna Ágnes 1997-2005.; Annamária Rózsa 1999-2007.). 5: 1980-ban végeztem a szegedi JATE BTK-án, magyar nyelv és irodalom – történelem szakos középiskolai tanárként és finnugor előadó nyelvészként.6: Vedres István Építőipari Szakközépiskola, majd Műszaki Középiskola, 1982-1988 között.7: Tanítottam nappali és levelező tagozaton magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, filozófiát és közgazdasági ismereteket.8: Alapító tagja vagyok a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumnak; 1988-tól tanítok itt nappali tagozaton magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, filozófiát.9: A 2000/2001-es tanévben üzleti kommunikáció tantárgyat is tanítottam a Business School nevű magániskolában.10: 1969-1973 között a kiskőrösi Petőfi Sándor Gimnázium és mezőgazdasági Szakközépiskola szőlőtermesztő és borkezelő szakán végeztem; kollégistaként megismertem a gimnáziumi oktatást is. Később, mert elsőre nem vettek fel, meg kellett tanulnom a gimnáziumi tananyagot is.11: 1989-ben majd másfél hónapig Kalifornia állam középiskoláival ismerkedhettem meg mint kísérő tanár. Az iskolák első csoportjába az egyházi magániskolák tartoztak: a Portola Valley-i Woodside Priory School – ez bencés magániskola bentlakással. Olyan magas fokú képzést biztosított, hogy a végzettek akár egyenest folytathatták az egyetemen tanulmányaikat. Láttam két katolikus iskolát is, az egyik leányiskola volt – Carondelet High School –, a másik a fiú párja: De La Salle High School. Egyenruhában voltak a diákok, látszódott a szoros fegyelem, de erre büszkék voltak. Egyik sem volt bentlakásos. Ezekben is alapos képzés folyt. A második csoportba az alapítványi magániskolák tartoztak: az egyik volt

103

a Headroyce High School. Egész napos oktatás folyt benne, sportpályák, uszoda tette lehetővé a sokoldalú nevelést. Viszonylag magas volt a tandíj, viszont szórakoztató programok is voltak: tanulmányi kirándulások egy-két naposak a környékre, de tudtunk kontinentális osztálykirándulásokról is, például Indiába, Egyiptomba, Szovjetunióba. Olyan Puskin-órát hallgattunk, hogy kétségbe vontuk az amerikaiak egocentrizmusát. A másik magániskola San Francisco belvárosában volt – itt jártunkkor éppen az iskolai demokrácia legnagyobb eseménye volt: az iskolai önkormányzat választása. Tanítás nem volt, de bejártuk a termeket. A könyvtárt akármelyik főiskola megirigyelhette Magyarországon, s a diákok például ingyen, felügyelet nélkül használták a fénymásolót. Számítógépes termeik voltak – látszott, hogy nem okozhat gondot a továbbtanulás anyagi feltételeinek kihasználása. A harmadik csoportba tartoztak az állami középiskolák. Ezek jellege, minősége, a benne folyó oktatás annak függvénye volt, hogy hol helyezkedett el, milyen szülők gyerekei látogatták. A változó színvonalú oktatás, háttéranyag szükségesnek mutatta az egyetemi előkészítő tanfolyamokat, a college-okban folyó képzéseket. A Livermore High School zártkörű volt, még bejutni is körülményes. Az Alameda High School az átlagnál rendezettebb. Viszonylag semleges hely volt az University High School, az Albany High School, a Campalindo High School – nagyságrendben nem különböztek egymástól (viszont annál inkább az alapítványiaktól vagy az egyháziaktól). A legrosszabb a kültelkinek számító Oakland High School volt. Itt láttunk angol órát külföldieknek, illetve angolt csökkent képességű gyerekek számára. Mindkét óra csapnivaló volt, iszonyatos a fegyelmezetlenség, érdektelen tanárok, szörnyű közönség, tanítás helyett, közben például a terem végében kávét készítgetett a tanár. Viszont a fegyelmezetlenségtől eltekintve úgy tapasztaltam, hogy az állami iskolákban egyáltalán nem foglalkoznak a felsőoktatási felkészítéssel – az marad az előkészítő évfolyamra. A felismert vél az volt, hogy tanulják meg kifejezni magukat angolul, tudják, hogy mit jelent az alkotmány, énekeljék a himnuszt és legyenek képesek élni a jogaikkal. A tárgyi tudásból – legyen az reál vagy humán – csak annyi kell, ami az életben való eligazodáshoz szükséges. A továbbtanulás vagy a szakmai képzés más intézmény gondja. Az angol irodalom és kultúra sem olyan fontos, sokkal többet ér, ha ajkár egy friss film kapcsán is beszélni tudnak magukról, másokkal. Végül volt egy vasárnapi iskola is, a Los Angeles-i Szent István templom vasárnapi magyar iskolája. Itt egy, két vagy hároméves bontásban meg lehetett ismerkedni a hittani kérdések mellett a magyar kultúra hagyományaival, megtanulhattak olvasni, írni, sőt volt egy egészen elfogadható irodalomkönyvük is, Horváth Ferenc Az irodalom világa Irodalomelméleti alapismeretek München, 1975. Az amerikai magyar szórvány életét az egyház mellett a cserkészszövetség fogta össze: a fiatalokat épp úgy, mint a korosokat. Táborokat szerveztek, énekelni, táncolni tanultak. Újságot is megjelentettek, a Katolikus Magyarok Vasárnapja címmel. S aki megengedhette magának, az igyekezett a gyermekét elküldeni Magyarországra.12: 1975-1980 között végeztem egyetemi tanulmányaimat, magyar nyelv és irodalom – történelem szakos középiskola tanári, illetve finnugor előadó nyelvészi szakon.13: Az 1980/1981-es tanév I. félévében (és később az 1983/1984-es tanév I. félévében) Mikola Tibor tanszékvezető tanár jóvoltából tudományos speciális kollégiumot vezethettem a József Attila Tudományegyetemen észt művelődéstörténet témában.14: Az 1985/1986-os tanév I. félévében a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán vezettem szemináriumot, a XIX. század második felének irodalmából, három csoportban. Az 1989/1990-es tanév II. félévében a JGYTF-en egy csoportnak a XIX. századi műelemzések témában tartottam speciális kollégiumot.15: Az 1985/1986-os tanév I. és II. félévében a JATE BTK-án két csoportnak tartottam szemináriumot, a középkori egyetemes történelemből

104

16: A JATE BTK történelem módszertan tanári pályázatán (1985), illetve a JGYTF irodalom tanszékének adjunktusi pályázatán (1986) indultam – különböző okok miatt mégis a középiskolában maradtam. 17: Vesd össze a Magyartanárok Országos Konferenciája I-VIII. megjelent programja és az Irodalomismeret eddigi XIII évfolyamának tartalma.18: 1997-ben közoktatói szakértői képesítést szereztem. Ez kezdetben a magyar nyelv és irodalom oktatására terjedt ki, később a magyar nyelv és irodalom mellett a történelem tantárgyra is vonatkozott (5-12.o.). Ezzel járt az alapfokú és az érettségi vizsgaelnöki jogosítvány is. 19: Eddigi tankönyvbírálataim megoszlása: magyar irodalom: 17 db, történelem: 2 db és magyar nyelvtan: 17 db.20: Lektori-szakértői jelentés Az érettségi vizsga részletes követelményei MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM - tervezet - (A vélemény az Országos Közoktatási Intézet felkérésére készült 1997.10.29.)Lektori vélemény a Calibra-Műszaki Könyvkiadónak Szabó Lajos: A közoktatási intézmények ellenőrzésének szabályai Intézményvezetők, fenntartók és szakértők kézikönyve Bp., é.n. (1997.) - műhelyGondolatok, megjegyzések, ötletek A MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM ÉRETTSÉGI VIZSGAMODELLJE - tervezet, javaslat - 1998. szeptember című vitaanyagról (műhely - az OKI-nak, 1998.09.24., 1998.10.14., 1998.11.16.)A magyar nyelv és irodalom Középszint 7-8 jelzésű érettségi írásbeli próbateszt értékelés (OKI - műhely; 1999.01.26.)Emelt szintű érettségi írásbeli feladatsorok (1-2) és megoldásuk OKI Érettségi és Vizsgaközpont (Horváth Zsuzsa) felkérésére [2000.november]Emelt szintű érettségi írásbeli szövegalkotási feladatok (2-6) és megoldásuk OKI Érettségi és Vizsgaközpont (Horváth Zsuzsa) felkérésére [2001.január]Emelt szintű érettségi írásbeli feladatsorok (3-6) és megoldásuk OKI Érettségi és Vizsgaközpont (Horváth Zsuzsa) felkérésére [2001. február]Megjegyzések a Javaslat a 2005-ben bevezetendő érettségi vizsgateljesítmények értékelésére (belső anyag) tervezethez (OKÉV - Horváth Zsuzsa) 2001. 04. 23.RÉSZLETES ÉRETTSÉGI VIZSGAKÖVETELMÉNY ÉS VIZSGALEÍRÁS MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM Munkaanyag Szerkesztette Horváth Zsuzsa Másokkal (Andor Csaba, Antalné Szabó Ágnes, Árpás Károly, Bárányné Nagy Erika, Czifrik Balázs, Cserhalmi Zsuzsa, Forgács Anna, Görömbei Andrásné, Gurka Dezső, Hajas Zsuzsa, Jakobsenné Szentmihályi Rózsa, Jankay Éva, Jobbágy László, Jobbágyné András Katalin, Kovács Sándor Iván, Liszka Gábor, Máté József, Mónok Mária, Szabóné Fricska Anna, Turcsányi Márta) Kiss Árpád Országos Közoktatási Szolgáltató Intézmény Vizsgafejlesztő Központ Budapest, 2001. szeptember„Képzők képzése” Magyar nyelv és irodalom Továbbképzési terv (30 óra) in ketszintu.erettsegi@ptmik.hu 2003.11.23. (még Középszintű érettségi írásbeli feladatok és Középszintű szóbeli érettségi feladatok)21: Itt csak utalok a Magyartanárok Egyesülete különböző ellenvetéseire – lásd internetes honlapok; Arató László – kereső. 22: 2001 őszétől 2004 nyaráig az Országos Felsőoktatási Felvételi Irodának is dolgoztam, a magyar nyelv és irodalom bölcsészkari felvételi írásbeli vizsgakérdések készítésében vettem részt.23: Szegedi Egyetem 1978.10.25-től; Bölcsész 1979-től; Délmagyarország 1984.01.28-tól; Tiszatáj 1990/11-től stb.24: 1983. ősz-tél: Jókai-vetélkedő (MTV – 3 forduló); 1984. tél-tavasz: Szivárvány-vetélkedő (MTV – 3 forduló); 1986. április Mosolygó Parnasszus – vetélkedő (Kossuth Rádió – 3. forduló);

105

1986.06.11. Keresd a címet! – vetélkedő (Kossuth Rádió); 1997. május 20. Szeged Műveltségi vetélkedő (750 éves a város) döntője a városházán 25: 1984.03.25. Born Ádám rendezésében – Vágó István: Vasárnap délután MTV 1.1998.10.20. Szekszárdi Városi Televízió Riport Baka-kötetünkről; 2000.11.17. 13-14.00.: Kiss Mónika: DÉLSZIGET - a Harry Potter-jelenség műsorban - MTV1 Regionális adás Szeged TV - beszélgetés Kertész Józsefné és én [2x]; 2001.05.21. Városi Tv Szeged (VTV) Hírek [Szeged Város Kultúrájáért Alapítvány díjazottjai minihír 2x]; 2001.05.24.17.15-17.25. Az Alkotói támogatás nyertese - interjú a Média 6 rádióban; 2002.01.30. (reggel) ??: Telefoninterjú - Rádió7 Hódmezővásárhely; 2002.01.30.19.00.: Kémeri Attila: Tévéinterjú - Szeged TV Híradó [2x]; 2002.01.31.18.00.: Jamrik Levente: Tévéinterjú - MTV1 Regionális szerkesztőségek Híradója (szegedi stúdió - 2x); 2002.02.04.19.00-21.00.: Pető András: „120 perc” – Beszélgetés… Média 6 Rádió Szeged 100,2 MHz; 2002.02.15.13.00-13.50.: Kiss Mónika - Kozma László: Délsziget - a memoriterek és az emlékezés (Seites Györgyi Juhász Gyula Ált. Isk. tanárával - MTV1 Regionális szerkesztőségek Híradója (szegedi stúdió - 2x); 2002.05.13. 19.00.: Dicsó Anikó - Adok Róbert - Dankó László az érettségi írásbeli magyar tételcímeiről Szeged TV [és 22.00-kor! esetleg MTV1 Regionális adás is aznap - 2x]; Említése a két Deák-kötetnek a Szegedi Kultúra című műsorban (dr. Majzik István és Polner Zoltán beszélgetése) in Telin Televízió, Szeged 2003.10.29. (ismételve többször is)2004.03.01. Zoltán Csaba: Kilátó – beszélgetés Rádió 88 (Szeged) 21.31-34.2004.03.12. Zanati Zsófia: Könyvbemutató Szegedi Rádió „Szeged Kultusz” kulturális műsorban a Két csengetés között… című tanulmánykötetről.2005.06.09. Farkas Réka beszélgetése az új kötetről Tisza-pART TV Szeged.2006.05.05. A Tiszap-ART Városi TV tudósítása (riporter Pusztai Virág) a VMDK Szegedi Tagozata IV. Ifjúsági irodalmi napjairól „Gion Nándor” 2006.04.29. 2006.10.07; 2006.10.09. Pusztai Virág beszélgetése in Tisza-pART TV Szegedi lapozó (Áttételek – átvételek fordításkötet) 2006.11.22. Csorvási Kata riportja Kiskőrösi Tévé Körkép (beszélgetés a fordításkötetről)2007.02.12.; 2007.03.13. Legyen Ön is milliomos! (RTL Klub)2008.02.12. Pál Ildikó beszélgetése: Mátyás év – reneszánsz – irodalmi koszorú Tarján Kábeltévé 2008.03.27. Pusztai Virág rövid interjúja 2008.03.13-án a Somogyi Könyvtárban tartott bemutató előtt. (tiszapART TV Szeged)2008.03.26. A Katolikus Rádió „Akvarell” műsorában Marton Árpád interjúja.2008.05.15. Városi TV Szeged – Jeszenszky Zoltán szerkesztette „Körút” kulturális magazinban Márok Tamás beszélgetése a Mátyás-kötetről.2008.07.15. Pál Ildikó beszélgetése: a Gion-kötetről Tarján Kábeltévé.2008.07.23. A Katolikus Rádió „Akvarell” műsorában Marton Árpád könyvismertetője a Gion-kötetről.2008.07.28. A szegedi tiszapART TV-ben Pusztai Virág interjúja a Gion-kötetről.2008.07.31. Városi TV Szeged – Jeszenszky Zoltán szerkesztette „Nyári Körút” kulturális magazinban Márok Tamás beszélgetése a Gion-kötetről.2008.10.16. Városi TV Kiskunhalas – beszámoló.2008.11.23.: Városi Tévé Baja – felvétel és beszélgetés Teket Melindával [Opauszki Katalin és Varga Zoltán szervezésében] a bajai Duna Szállóban a két megjelent könyvemről, A királyság útjáról és a Gion-kötetről.

106

2008.11.27. Tráser László rádióriportja a Vedresben tartott rendhagyó irodalomóráról (2008.11.26.) Magyar Rádió 6 Szeged – közvetítés 2008.11.27.26: Az alapmű itt Heller Ágnes: A mindennapi élet Akadémiai Kiadó Bp., 1970. című monográfiája. Gondolkodásomat meghatározta az 1970-es, 1980-as évek szociológiai irodalma.27: Az 1969-1973-as szakközépiskolai létem mellett felsorolnám 1973-1974-es munkahelyi tapasztalataimat (ezt kiegészítette az 1975-1977 közötti nyári segédmunkási tevékenységem), az 1974-75-ös és az 1981-es honvédségi képzésem ismereteim.28: A hatosztályos általános képzési tervű gimnázium tantervi programja Magyar nyelv tantárgy (Deák F.G. és Iskolaszövetség - műhely) 1994.04.05.;SEGÉDKÖNYV A HATOSZTÁLYOS ÁLTALÁNOS KÉPZÉSI TERVŰ GIMNÁZIUM MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM TANTÁRGYÁNAK TANÍTÁSÁHOZ Tankönyvpótló jegyzet Szeged, DFG, 1994.29: A MAGYAR NYELVTAN TANÍTÁSÁNAK KÉPESSÉGFEJLESZTŐ LEHETŐSÉGEI A HATOSZTÁLYOS ÁLTALÁNOS KÉPZÉSI TERVŰ GIMNÁZIUMBAN (Akadémiai pályamű - kézirat [II. díj!]; több példányban is) Szeged, 1994.; Egy tanítási módszer kísérleti tapasztalatai in Segédkönyv.... Szeged, 1994.; Egy iskolatípus és tantervi programjai - a szegedi Deák Ferenc Gimnázium és Iskolaszövetség I-III. (Varga Magdolnával) Embernevelés 1996/1.; Egy iskolatípus és tantervi programjai (Varga Magdolnával) Iskolakultúra 1996/3.30: IRODALOM II. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium második osztályosainak (-Kertész Józsefné) Deák Ferenc Gimnázium Szeged, 1993., MAGYAR NYELVTAN II. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium második osztályosainak (-Kertész Józsefné - Nagy L. János - Palotásné Nagy Éva) DFG Sz., 1994., KIEGÉSZÍTŐ IRODALMI SZÖVEGGYŰJTEMÉNY I. A hatosztályos gimnázium első osztályosainak DFG Sz., 1994., KIEGÉSZÍTŐ IRODALMI SZÖVEGGYŰJTEMÉNY II. A hatosztályos gimnázium második osztályosainak DFG Sz., 1994. IRODALOM III. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium harmadik osztályosainak DFG Sz., 1994., MAGYAR NYELVTAN IV. (Szövegtan) Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak DFG Sz., 1994., SZÖVEGTANI GYAKORLATOK Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak DFG Sz., 1995., SZÖVEGTANI GYAKORLATOK Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak TANÁRI PÉLDÁNY DFG Sz., 1995. IRODALOM IV. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak (-Varga Magdolna) DFG Sz., 1995., IRODALOM V. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium ötödik osztályosainak (-Varga Magdolna) DFG Sz., 1995., KIEGÉSZÍTŐ IRODALMI SZÖVEGGYŰJTEMÉNY IV. A hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak (Szűcsné Körmendi Évával) DFG Sz., 1995., KIEGÉSZÍTŐ IRODALMI SZÖVEGGYŰJTEMÉNY V. A hatosztályos gimnázium ötödik osztályosainak (Szűcsné Körmendi Évával) DFG Sz., 1995. MAGYAR NYELVTAN V. (Stilisztika) Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium ötödik osztályosainak DFG Sz., 1996., MAGYAR NYELVTAN VI. (Retorika) Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium hatodik osztályosainak DFG Sz., 1997.

107

31: Az emelt szintű műszaki középiskola négyéves tanítási programja, tanmenete és ütemterve magyar nyelvből (kézirat - Vedres Műhely) Vedres István Műszaki (Építőipari) Szakközépiskola, Szeged, 1987.32: Bemutatjuk a VEDRES Babits Mihály Önképzőkörét Délmagyarország 1986.03.15.; D(lusztus) I(mre): Babits Mihály Önképzőkör Délmagyarország 1987.12.05.; Horváth Dezső: Babits - kívül és belül Délmagyarország 1988.05.14.; Adalékok a Babits Mihály Önképzőkör történetéhez in Terméskövek (antológia) Szerkesztette: Árpás Károly - Dékány Imréné Szeged, V.I.É.SZ., 1988.; A diákszínjátszás lehetőségei (kézirat) Vedres István Építőipari Szakközépiskola (műhely) Szeged, 1988.33: A Deák Ferenc négyosztályos általános képzési tervű és kéttannyelvű gimnázium módosított tantervi programja és ütemterve Magyar nyelv (kézirat - DFG Műhely) Szeged, 1990.A hatosztályos általános képzési tervű gimnázium tantervi programja Magyar nyelv tantárgy (Deák F.G. és Iskolaszövetség - műhely) 1994.04.05.A Deák Ferenc (négyosztályos) Gimnázium humán (magyar-történelem) tagozatának tantervi programvázlata magyar nyelvből (Novotny Katalinnal) (Deák F.G.- műhely) 1995.03.18.Magyar nyelv 9-12. Tantervi programvázlat az informatikai és közgazdasági képzésben részesülő általános tantervű osztályok számára - DFG műhely 1998.03.13.Magyar nyelv 9-12. Tantervi programvázlat a hatosztályos általános tantervű osztályok számára - DFG műhely 1998.03.13.Az iskola Pedagógiai programja - a Magyar nyelv és irodalom tantárgy helyi tantervének javasolt változata (Erdélyi Eszterrel, Kanyó Annával és Novotny Katalinnal) 2001.04.23.A DFG 9. évfolyam „A” variánsú magyar nyelv és irodalom tanmenete - az érvényes kerettanterv alapján (DFG műhely, 2001.08.29.)A DFG 9. évfolyam „B” variánsú magyar nyelv és irodalom tanmenete - az érvényes kerettanterv alapján (DFG műhely, 2001.09.01.)A DFG 10. évfolyam „A” variánsú magyar nyelv és irodalom tanmenete - az érvényes kerettanterv alapján (DFG műhely, 2002.08.23.)A DFG 10. évfolyam „B” variánsú magyar nyelv és irodalom tanmenete - az érvényes kerettanterv alapján (DFG műhely, 2002.08.23.)34: Magyar FEB-levelek JATE JTK III-IV. (Varga Magdolnával - kézirat gyanánt) JATE JTK (műhely) 1990.; JOGRA SZERETNÉK MENNI! Felvételire előkészítő feladatsorok és megoldásuk irodalomból (Varga Magdolnával) MOZAIK Stúdió Szeged, 1993.; [javított változat] MOZAIK Stúdió Szeged, 1997.35: Mire taníthat az irodalom? (Varga Magdolnával) in Studia Poetica 9. Szeged, 1990.; (az előadás módosított változata) Módszertani Közlemények 1990/2.; in Segédkönyv.... Szeged, 1994.; Gondolatok a magyar nyelvtan tanításáról (előadás) in a Magyartanárok III. országos konferenciáján Csongrád 1993.10.22.; Gondolatok a magyar nyelvtan tanításáról in Irodalomismeret 1993/3.; in Segédkönyv....; Magyartanítás a hatosztályos gimnáziumban (előadás) in I. szegedi hatosztályos konferencia Szeged, DFG. 1994.03.05.; SEGÉDKÖNYV A HATOSZTÁLYOS ÁLTALÁNOS KÉPZÉSI TERVŰ GIMNÁZIUM MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM TANTÁRGYÁNAK TANÍTÁSÁHOZ Tankönyvpótló jegyzet Szeged, DFG, 1994.; Egy tanítási módszer kísérleti tapasztalatai in Segédkönyv.... Szeged, 1994.;

108

A MAGYAR NYELVTAN TANÍTÁSÁNAK KÉPESSÉGFEJLESZTŐ LEHETŐSÉGEI A HATOSZTÁLYOS ÁLTALÁNOS KÉPZÉSI TERVŰ GIMNÁZIUMBAN (Akadémiai pályamű - kézirat [II. díj!]; több példányban is) Szeged, 1994.; Egy iskolatípus és tantervi programjai - a szegedi Deák Ferenc Gimnázium és Iskolaszövetség I-III. (Varga Magdolnával) Embernevelés 1996/1.; Egy iskolatípus és tantervi programjai (Varga Magdolnával) Iskolakultúra 1996/3.; Lektori vélemény a Calibra-Műszaki Könyvkiadónak Szabó Lajos: A közoktatási intézmények ellenőrzésének szabályai Intézményvezetők, fenntartók és szakértők kézikönyve Bp., é.n. (1997.) - műhely36: MAGYAR NYELVTAN II. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium második osztályosainak (Kertész Józsefnével, Nagy L. Jánossal és Palotásné Nagy Évával) Szeged, DFG, 1994.37: 1993, 1994, 1995, 1996 és 1998 nyarán szövegtani tanári továbbképzésen vettem részt a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola XXI., XXII., XXIII., XXIV. Nyári Akadémiáján – sőt bekapcsolódtam a Petőfi S. János professzor körül kialakuló szemiotikai szövegtani iskola munkálataiba is.38: MAGYAR NYELVTAN IV. (Szövegtan) Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak Szeged, DFG, 1994.SZÖVEGTANI GYAKORLATOK Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak Szeged, DFG, 1995.SZÖVEGTANI GYAKORLATOK Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak TANÁRI PÉLDÁNY Szeged, DFG, 1995.Lektori vélemény Kutas Ferenc Az elbeszéléstől az érettségi dolgozatig című kéziratának egy részéről (Mozaik-műhely) 1998.SZÖVEGEK ÉS STÍLUSOK - SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999.10.26.]; www.mozaweb.hu [módosított változat - 2000.05.14. után]Tankönyvértékelő vélemény az Adamikné dr. Jászó Anna - dr. Fercsik Erzsébet szerzők által írt ÉDES ANYANYELVÜNK Magyar nyelvtan és kommunikáció az általános iskolák 8. és a gimnáziumok 4. osztálya számára Állandó használatú tankönyv gyakorlatokkal, feladatokkal Dinasztia Kiadó Budapest, 1999 című kéziratról (Oktatási Minisztérium, Tankönyv- és Taneszköziroda - műhely; 1999.07.14.)Részvétel az Oktatási Minisztérium és az Országos Közoktatási Értékelési és Vizsgaközpont által szervezett „A magyar nyelvi oktatás eredményességének országos szakmai vizsgálata” munkájában (a 2002-es összes magyar érettségi írásbeli dolgozat nyelvi szempontú felüljavítása) - 153 dolgozat; 2002.08.01-09.04.39: A NYELVTAN (STILISZTIKA) TANÍTÁSA A GIMNÁZIUM III. OSZTÁLYÁBAN Óravázlatok és előadásjegyzetek (összeállította Kertész Gabriella, Kühn Éva és Kertész Bettina) Kézirat Szeged, 1995.MAGYAR NYELVTAN V. (Stilisztika) Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium ötödik osztályosainak Szeged, DFG, 1996.NYELV - SZÖVEG - JÁTÉK 17 ÉVESEKNEK (NAGY L. JÁNOSSAL) Szeged, 1997.SZÖVEGEK ÉS STÍLUSOK - SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999.10.26.]; www.mozaweb.hu [módosított változat - 2000.05.14. után]40: Egy szónoklati kézikönyv hasznosítása Magyartanítás 1993/1.Egy szónoklati versenyről Édes anyanyelvünk 1994/1.A jövendő szónokai Magyartanítás 1994/3 (május)A retorikai versenyek tapasztalatai (előadás) in XII. Anyanyelv-oktatási napok Eger, 1994.07.06.

109

A retorikai versenyek tapasztalatai in Anyanyelvi nevelés - emberré nevelés Országos anyanyelv-oktatási napok Eger, 1994.07.04-07. Szerk.: Szende Aladár A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 198.szám Bp., 1995.A retorikai ismeretek tanítása az általános képzési tervű gimnázium harmadik osztályában A tantárgyi csoportosítás lehetőségei (előadás) V. Országos Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia Európai és hazai dimenziók Veszprém 1995.04.21-22.A retorikai ismeretek tanítása az általános képzési tervű gimnázium harmadik osztályában A tantárgyi csoportosítás lehetőségei in V. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia „Európai és hazai dimenziók” Szerkesztette Lengyel Zsolt Veszprém, 1995.A NYELVTAN (RETORIKA) TANÍTÁSA FAKULTÁCIÓS CSOPORTBAN ÉS A GIMNÁZIUM III. OSZTÁLYÁBAN Óravázlatok és előadásjegyzetek (összeállította Hegedűs Csaba, Gáspár Attila és Nagy Gábor) Kézirat Szeged, 1996.MAGYAR NYELVTAN VI. (Rétorika) Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium hatodik osztályosainak Szeged, DFG, 1997.Lektori vélemény a Calibra-Műszaki Könyvkiadónak Philip Kotler: Marketing management Elemzés, tervezés, végrehajtás és ellenőrzés Bp., é.n. (1997.) - műhelyLektori-szakértői vélemény Szálkáné Gyapay Márta Gyakorlati retorika című tankönyvkéziratáról (Nemzeti Tankönyvkiadó - műhely) 1998.08.31.A társaslét öt alapszabálya (előadás a domaszéki Teleházban) 2001.03.04.41: 1996/97-ben posztgraduális képzésben vettem részt a szeged JATÉ-n Rétorika témakörben. Úgy vélem, hogy ide kapcsolható, hogy 1992 őszén megszerveztem az I. Megyei Középiskolás DEÁK Szónoklati Versenyt, 1993 őszén a másodikat, 1994-ben pedig a harmadikat. Később, a bicentenáriumra 2003-ban a negyediket.42: Lektori-szakértői jelentés Az érettségi vizsga részletes követelményei MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM - tervezet - (A vélemény az Országos Közoktatási Intézet felkérésére készült 1997.10.29.)Gondolatok, megjegyzések, ötletek A MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM ÉRETTSÉGI VIZSGAMODELLJE - tervezet, javaslat - 1998. szeptember című vitaanyagról (műhely - az OKI-nak, 1998.09.24., 1998.10.14., 1998.11.16.)A magyar nyelv és irodalom Középszint 7-8 jelzésű érettségi írásbeli próbateszt értékelés (OKI - műhely; 1999.01.26.)Emelt szintű érettségi írásbeli feladatsorok (1-2) és megoldásuk OKI Érettségi és Vizsgaközpont (Horváth Zsuzsa) felkérésére [2000.november]Emelt szintű érettségi írásbeli szövegalkotási feladatok (2-6) és megoldásuk OKI Érettségi és Vizsgaközpont (Horváth Zsuzsa) felkérésére [2001.január]Emelt szintű érettségi írásbeli feladatsorok (3-6) és megoldásuk OKI Érettségi és Vizsgaközpont (Horváth Zsuzsa) felkérésére [2001.február]Megjegyzések a Javaslat a 2005-ben bevezetendő érettségi vizsgateljesítmények értékelésére (belső anyag) tervezethez (OKÉV - Horváth Zsuzsa) 2001.04.23.RÉSZLETES ÉRETTSÉGI VIZSGAKÖVETELMÉNY ÉS VIZSGALEÍRÁS MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM Munkaanyag Szerkesztette Horváth Zsuzsa Másokkal (Andor Csaba, Antalné Szabó Ágnes, Árpás Károly, Bárányné Nagy Erika, Czifrik Balázs, Cserhalmi Zsuzsa, Forgács Anna, Görömbei Andrásné, Gurka Dezső, Hajas Zsuzsa, Jakobsenné Szentmihályi Rózsa, Jankay Éva, Jobbágy László, Jobbágyné András Katalin, Kovács Sándor Iván, Liszka Gábor, Máté József, Mónok Mária, Szabóné Fricska Anna, Turcsányi Márta) Kiss Árpád Országos Közoktatási Szolgáltató Intézmény Vizsgafejlesztő Központ Budapest, 2001. szeptemberNéhány megjegyzés a Szerbia-Montenegró Köztársaság szabadkai Filológiai Gimnáziuma Magyar nyelv-1 [1] tantervéről (Lektori vélemény Soós Edit Új Kép főszerkesztője felkérésére, 2003.09.19.)

110

„Képzők képzése” Magyar nyelv és irodalom Továbbképzési terv (30 óra) in ketszintu.erettsegi@ptmik.hu 2003.11.23. (még Középszintű érettségi írásbeli feladatok és Középszintű szóbeli érettségi feladatok)43: Hozhatnék helyszíneket, dátumokat, neveket – ám ez (miközben szedett-vedetten sem helyettesítené a tudományos bizonyítékokat) inkább járna személyiségi jogok sérelmével, intézmények jó hírének csorbításával: inkább vállalom a röpiratműfajt és a kudarc kockázatát.44: Lektori-szakértői vélemény Szuromi Pálné - Fábiánné dr. Szenczi Ibolya: Magyar nyelv és irodalom NAT-körkép továbbképzési programtervezetéről a szegedi Pedagógiai Továbbképzési Központnak (műhelymunka) 1998.04.10.A határainkon túli középiskolai magyartanárok továbbképzése Programvázlat (Pályázati modul) DFG műhely 2000.03.06.A határainkon túli középiskolai magyartanárok továbbképzése Az oktatási anyag vázlata DFG műhely 2000.06.28.45: Az 1978-as reformot követte az 1986-os korrekció; ezt a NAT, majd a NAT korrekciója; a kerettanterv, majd ennek módosítása (beleértve a tananyag-csökkentést illetve a kétszintű érettségi követelményeinek kidolgozásából fakadó korrekciót).46: Csak egy példa (és lehet, hogy ez is sért): még a tankönyvekben szereplő ál-verseket is ki kellene iktatni. Egyet tudok említeni, a Tolnai Józsefné által írt elsős-másodikos könyvek „tanulás-könnyítő” förtelmes, bugyuta és semmiféle verstani szabálynak nem engedelmeskedő versezeteit. De nem jobbak a többiekéi sem.47: A korábbi reformelképzelésekben volt arról szó, hogy minden oktatónak hét évenként egy éves fizetési szabadságot kellene adni, amely alatt a szabadságon lévő mindent megtehet a regeneráció érdekében – tehát nem feltétlenül tanfolyamokra kellene járnia. El lehetne gondolkodni a Monarchia oktatási rendszerének részleges nyugdíjazási gyakorlatán: a kinevezett tanárt saját kérésére félnyugdíjba = rendelkezési állományba helyezték, amelynek egzisztenciális alapjáról művészi vagy tudományos tevékenységet folytathatott. Amikor pedig úgy vélte, hogy ismét tanítani akart, akkor visszahelyezték. Akár a rotációs rendszer valósul meg, akár a félnyugdíjas, új munkahelyek teremnek.48: Az állami bürokrácia minden területén a felfelé haladást, a karriert bizonyos állomásokon kötött vizsgák teljesítéséhez kapcsolták. Ezeken a vizsgákon az íráskészségükről, a költői (szövegteremtési) kreativitásukról és a viselkedési szabályok ismeretéből kellett elsősorban vizsgázni. Természetesen voltak más tárgyak és témák is, de elsősorban „humán-beállítottságú” volt a koncepció. Hasonló elgondolás „működött” a szocialista rendszerben is: aki a pártideológia megfelelő képzésében részesült, az a társadalom és a termelés bármely területén meg kellett hogy állja a helyét. A két elképzelés közös (és felénk mutató) eleme, hogy a vezetőnek emberekkel kell együttműködnie, következésképpen legnagyobb segítséget az együttműködés alapjának tekinthető emberi kommunikáció követelményének, illetve az ezzel számoló tevékenységformák elvi alapjainak elsajátítása jelentette.

111

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETEAz „Örökség-Kultúra”

Oktatási E-KönyvtárSzerkesztőségének

ELŐBESZÉD

Iskolai tanulmányaink egyik alapmondata: az irodalom olyan művészeti ág, amelynek anyaga és eszköze a nyelv. A művészetről Arisztotelész óta az az egyik elfogadott, legáltalánosabb felfogás, hogy a valóság visszatükrözése. Ez a valóság az emberi világ. Amikor az irodalommal foglalkozunk, akkor tulajdonképpen az emberrel foglakozunk. Azzal az emberrel, amelyik szabadságát ebben a világban úgy éli, valósítja meg, hogy részben a világ megismerésére törekszik, részben pedig a humanizálására, azaz lakhatóvá tételére – annak előnyeivel és hátrányaival.

A világ művészi ábrázolásának értelmezése hármas függőséget tételez fel: először a létező, ábrázolt világ megismerését, másodszor az ábrázoló művész meghatározottságainak ismeretét, harmadszor pedig a befogadó sajátos körülményeinek megvilágítását. Amikor irodalomtörténetről beszélünk, akkor nem az egyes szerzők életműve a legfontosabb, hanem egy sajátságos kettős nézőpont érvényesítése: milyen az a világ, amelyet „célzott” befogadóiknak a szerzők bemutatnak, s milyen esztétikai-ideológiai eszmék határozzák meg az alkotók eszköz- és módszertárát. Mindezek következtében az irodalomtörténet érintkezik a történelemmel (politika- és eszmetörténet), illetve az irodalomelmélet különböző területeivel. Messzire vezetne, illetve eltorzítaná az egyes műalkotások értelmezését, ha ezekre a segédtudományokra túl nagy hangsúlyt helyeznénk. Úgy vélem, hogy az irodalomtörténetre is érvényesíteni lehet azokat a nézőpontokat, amelyeket más művészeti ágakban dolgoztak ki.

A művészettörténet alaptételeinek egyike, hogy rendelkezünk-e elegendő mennyiségű, datált és annotált (jegyzetekkel ellátott) műalkotással; ezeknek jellemző jegyeit meg tudjuk-e határozni és a valóság, illetve a művészre ható nézetek ismeretében el tudjuk-e különíteni az adott időben ható jegyeket. Ezek alapján tételezünk fel művészettörténeti folyamatokat, tendenciákat.

A művészettörténet, vagy ahogyan jobban ismerik, a stílusirányzatok története nem az egyes nemzeti irodalmakra támaszkodik – a Goethe által bevezetett világirodalom fogalmának jelentése többek közt ebben a megközelítésben nyerte el a létjogosultságát. Goethe az európai népek irodalmának tanulmányozása során jött rá arra, hogy a kultúra közössége átlép a nyelvi határokon. Nem szándékunk az úgynevezett európai irodalom bemutatása, Babits Mihály avatottabban oldotta meg. Ám sokkal fontosabbnak tartjuk a nagyobb lépték felőli megközelítést annál, hogy az eddigi gyakorlatot követően mesterségesen kreált, nem művészi szempontokat érvényesítsünk az általunk vázolt magyar irodalom történetében!

A magyar irodalom történetének bemutatásakor Szabó Zoltán stílustörténeti monográfiája alapján a művészettörténeti stíluskorszakokból indulunk ki; az eszmetörténeti, politikatörténeti szempontokat törekszünk elkerülni. A jelen bemutatás ennek ellenére nem ellentétes a szakmai kánonnal vagy a közoktatási normával. Csupán a keretek, lehetőségek, célok mások. Úgy kívánjuk bemutatni a magyar irodalom történetét, hogy az harmonikusan illeszkedjék az európai irodalom történetébe, s kellő kapaszkodási pontot adjon a szomszédos népek kultúrájának megismeréséhez is (bár nem vállalkoztunk kitekintésekre). A harmadik évezred olvasója olyan áttekintést kaphat a magyar irodalomról, amely segíti őt eligazodni akkor is, ha már kilépett a közoktatás kereteiből.

Segíti, mert az irodalom olyan hihetetlen ismeretet hordoz az emberről, amelyet kár lenne sutba dobni! Lehet, hogy más művészeti ágak hasonló jelentőségűek, de ha összevetjük

112

az egyes ágak teljesítményeit, alkotásait, akkor rádöbbenhetünk: kár lenne lemondani az irodalomról. Kísérletezhetnek a hangos könyvekkel, az elektronikus könyvekkel és könyvtárakkal, de a végeredmény ugyanaz: az irodalmi szöveg aktív befogadót kíván. Olyat, aki a befogadás közben újrateremti a szerzői világot, s közben értőn szembesíti a sajátjával. Az egyes művek befogadása az atomizálódás élményét kínálják – egy nagyobb léptékű megközelítést ajánl az irodalomtörténet. Így ez a munka is.

ŐSI IRODALMUNKRÓL (A kezdetektől a 11. századig)

A nyelv kérdése

Az irodalom a nyelvhez kötődik – a magyar kultúra egyik érzékeny kérdése a magyar nyelv eredete. A magyaroknak, türköknek, onugoroknak nevezettek többnyelvűségére vonatkozó feltételezést igazolják a szórványforrások: a névadás részben a török nyelvekre jellemző szavakat mutat, részben a finnugor nyelvek sajátosságaira. Sajnos, kortársi szövegek hiányában lehetetlen biztosan eldönteni, hogy az írásbeliséggel rendelkező népek peremén feltűnő, számukra csekély jelentőségű törzsek, majd később a Hétmagyar törzsszövetség tagjai melyik nyelvet is használták dominánsan.

Ha viszont a későbbi forrásokból indulunk ki, akkor azok számbelisége azt bizonyítja, hogy a török nyelvűség nem volt meghatározó. Hiába a jövevényszavak mennyisége, a 16. századból származó hosszabb rovásírásos szövegek, ezekből nemcsak visszakövetkeztetni nem lehet, hanem a kortársi régészeti leletek (szarudarab, egyéb) olvasata sem egyértelmű. Tudomásul kell vennünk, hogy a rendelkezésünkre álló adatokra támaszkodva a ma érvényes tudományos bizonyítások alapján a mai magyar nyelv a finnugor-uráli nyelvcsalád tagja. Ezt nemcsak az ún. alapszókincs igazolt léte támasztja alá, de például a családi-vérségi rokonságnevek sajátos pontossága is. Ugyanakkor a zenei pentatónia a török nyelvek hatásának maradványa.

A nyelvtörténet jelenleg a következőképpen tagolja a nyelv változásának korszakait: az előmagyar kor az ugor szétválásig tart (Kr. e. V. sz.). Az ez után következő ősmagyar nyelv korszaka a honfoglalásig tartott. Itt, új viszonyok között, új hatások következtében alakult ki az ómagyar nyelv, amelynek már számottevő nyelvemlékei vannak. Ám ezeknek a nyelvemlékeknek az értelmezése is vitatott: sem az arab, sem a görög, sem a latin írás nem rendelkezett annyi fonémajelölő elemmel, amennyiből az ős- illetve az ómagyar hangrendszer állott. Bár föltételezzük a fonematikus (kiejtés szerinti) lejegyzés szándékát, de ez nem volt lehetséges. Arról nem is szólva, hogy a történelmi változás miatt nem is volt elvárható, hogy az írástudók a számukra pogány, gondolkodásuktól idegen szövegeket lejegyezzék.

Az ősköltészet és a kereszténység

A mai keresztény Európa valamennyi népe úgy vette fel a kereszténységet, hogy helyes választásának bizonyítékaként szakított a pogánysággal. Ennek estek áldozatául ősköltészetünk kultikus szövegei: a ráolvasások, a regölések, a bájolások, az igézések. Itt-ott maradt nyoma (Bornemisza Péter említ ilyet az Ördögi kísértetekben), de ezt is átjárta mára a népi vallásosság. Jó példa erre Erdélyi Zsuzsanna gyűjtése, a Hegyet hágék, lőtöt lépék. A mesékben, mondákban vannak adalékok a magyar ősvallásról, de Diószegi Vilmostól kezdve Ipolyi Arnoldon át Voigt Vilmosig csak feltételezésekre támaszkodhatunk: a magyar vallási kultuszban keveredett az animizmus valamiféle kezdetleges monoteizmussal.

Bizonyosan voltak szépirodalmi alkotások is. Ezt nemcsak a nyelvrokon népek 19-20. században lejegyzett népköltészete igazolja, hanem a sztyeppei népek írásbelisége is. A

113

hősénekek, hősmondák létezésére nemcsak mesévé alakított változataik utalnak, hanem a középkori írástudók (pl. Anonymus) megjegyzései is. Az igricek, a joculátorok, a mesemondók olyan világot őriztek és adtak tovább, amely közösséget teremtett a kereszténység előtt. Ám hogy ebben mennyi a történeti, valóságos hagyomány, azt a rendelkezésre álló adatok alapján sokkal nehezebb bizonyítani, mint Heinrich Schliemann-nak Trója vagy Mükéné létét.

A pogány ősköltészet a szóbeliségben létezett – ezt a szóbeliséget a 11. század végére az Árpád-házi királyok teremtette államhatalomnak, s a velük együttműködő római katolikus egyháznak sikerült olyan mértékben felszámolnia, hogy legfeljebb vékonyka fejezet írható belőle egy akadémikus irodalomtörténetben is.

A KÖZÉPKOR IRODALMA (A 11. századtól a 15. századig)

Az egyházi latin nyelvű írásbeliség

A magyar középkori irodalom az írásbeliséghez kapcsolódik: a lejegyzett szövegekre támaszkodik. Ezeket a szövegeket kezdetben nem magyar anyanyelvűek írták; a hazai oktatás és papképzés csak később jutott arra a szintre, hogy magyar nyelvűek is megtanuljanak írni (latinul és magyarul).

Az egyházi latin nyelvű irodalom többségében nem teológiai ihletettségű. A leggyakrabban előforduló szövegek a szakrális-rituális élethez kapcsolódnak: elsősorban legendák, illetve énekek, törvények. A legendák közül kiemelkednek a magyar szentek legendái: István, Imre, Gellért és László élettörténetei. A legendák közös jegye, hogy egyszerre kell felmutatni az életszentség bizonyítékait (csodák) és a hétköznapi ember számára is járható életforma sajátosságait. A magyar királylegendák nemcsak az európai szent királyok körébe illeszthetők, hanem nyomaikban a pogány hitvilágot is őrzik – például Szent László legendája. Említendők még a különféle eljárások is, például a Váradi regestrum, amelyek nemcsak szórványemlékeket tartalmaznak (mint amilyen a Tihanyi alapítólevél 1055-ből), hanem a hétköznapi életre, gondolkodásra való utalásokat is. A papok, a deákok alapozták meg a mai írásképünket is.

A világi latin nyelvű irodalom

A világi irodalom elsősorban a hatalomhoz kapcsolódik. Az első nagyobb, összefüggő szöveg István király Intelmei, utána pedig az oklevelek. A szegedi Középkorász műhely kutatói bizonyították, hogy az oklevél okadó része akár novellának, kisebb elbeszélésnek is megfelel! A törvények mellett megjelennek a leírások, közülük első Julianus barát beszámolója, a Jelentés Magna Hungáriáról 1237-ből. A hosszabb szövegek részben krónikák, részben geszták. A különbség a célzatosságban van: a krónika tények összekapcsolására épül, a geszta egy koncepcióhoz használ fel tényeket, egyéb forrásokat. A magyar geszták közül kiemelkedik Anonymus (P. mester) által írt Gesta Hungarorum, valamint Kézai Simon hun-magyar krónikája. Bizonyára az európai világi irodalom is ismert lehetett Magyarországon, mert a 13-14. századi névadásból kikövetkeztethető az ún. Trója-regény és a Sándor-regény ismerete is.

A magyar nyelvű írásbeliség

A magyar nyelvű középkori írásbeliség jelentőségét nem lehet eléggé kiemelni – a magyar a 12. század végén lép át a bizonytalan rovásírásos írásbeliségű, gyakorlatilag szóbeliségben

114

létező nyelvek sorából az írásbeliséggel rendelkező nyelvek-civilizációk sorába. A legelső összefüggő magyar nyelvű szövegünk a Halotti beszéd és Könyörgés szó szerinti fordítás; a 18. században találta meg Pray György történetíró a később róla elnevezett kódexben – a kódexet az Országos Széchényi Könyvtár őrzi, első olvasatát Faludi Ferenc készítette, 1770-ben. Az első összefüggő magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom az ún. Leuveni kódexben – domonkosrendi latin anyag között – található (az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik). A nyelvhasználat alapján a 13. század végére teszik a keletkezését. A feltételezés szerint ismert Mária-himnuszból külföldön fordíthatta és dolgozhatta át egy szerzetes. A legrégebbi ismert elbeszélő mű az Assisi Szent Ferenc életét feldolgozó legenda, amely a Jókai-kódexben maradt fenn. De készült a 20. században szentté avatott Margit királylányról is olvasandó életrajz. Ugyancsak elterjedt műfaj a példabeszéd (Az unicornisról és a verembe esett emberről), a prédikáció és a haláltánc.

A világi ügyek szaporodása miatt a kancellárián (a 12. századtól) egyre több világi ember dolgozott, s a 14-15. század fordulójára kezdett kialakulni az egységes magyar hangjelölés: a latin ábécéből hiányzó magyar mássalhangzókat betűkapcsolatokkal adták vissza, de a magánhangzók jelölése még labilis volt.

A RENESZÁNSZ MAGYARORSZÁGON (A 14. századtól a 17. századig)

A magyarországi reneszánsz alakulását befolyásolta a történelmi elkésettség: ugyanis nem alakult ki olyan, királyi és vagy főúri udvartól független városi lakosság, amely ügyeinek intézése mellett életének művészi visszatükröződését is elvárta volna. Ám ez nem jelenteti azt, hogy az anyanyelvi reneszánsznak nem lennének magyar megfelelői.

Az ún. anyanyelvi reneszánsz jelenléte

A reneszánsz gondolkodás először egyházi illetőségű szövegekben érhető tetten. A másolt kódexek glosszái mellett nagy jelentősége van a 14. századi vágáns dalnak (Planctus clericorum), amely a pápaságot és a főúri papságot ostorozza. Még ennél is jelentősebb a Huszita Biblia! A Bécsi, a Müncheni és az Apor-kódexben található részletek nem csupán a huszitizmus magyarországi terjedéséről tanúskodnak; Tamás és Bálint pap bibliafordítása az egységes, kifejező magyar nyelv alakulását is szolgálta.

A világi irodalom sokkal töredékesebb: hiánya alátámasztja, hogy hiányzott az igény is, a szerző is. Néhány virágének maradt ránk, amelyek dallamuknak lejegyzése miatt napjainkig élnek, illetve katonaénekek, krónikás énektöredékek őrződtek meg.

A humanista reneszánsz irodalomról

Ha a magyar anyanyelvi reneszánsz nem is vethető össze a toszkánnal, provanszállal, franciával, angollal vagy a némettel, a humanista magyar irodalom európai rangra emelkedett. Zsigmond, majd I. Hunyadi Mátyás humanistáit (például Vitéz Jánost) Európa-szerte ismerték, sőt e kor legnagyobb költője is magyar: Janus Pannonius (1434-1472), Magyarországi János kesinczei prédikátummal (birtokkal) rendelkezhetett, anyja, Vitéz Borbála (Barbara) révén unokaöccse volt Vitéz Jánosnak, a nagyszülők ágán pedig a Szilágyi család a Hunyadiakkal tartott rokonságot. A Hunyadi-család familiárisuknak, a püspök nagybácsi a tehetséges rokonnak segített, mikor Itáliában taníttatta. Janus költői tehetsége itt alapozta meg európai sikerét. Klasszikus latin nyelven írt, részint Martialis modorában epigrammákat, részint kiseposz terjedelmű panegíriszeket (dicsőítő alkalmi vers) és epitaphiumokat (halotti sirató). A kor gondolkodói kivétel nélkül elismerik nagyságát – így az sem lehet véletlen, hogy az

115

időközben királlyá választott Mátyás felelős megbízásokkal látja el. Magyarországi versei – bár fordításokban – napjainkban is hatnak (például a Búcsú Váradtól című versét Kovács Sándor Iván fölkérésére a 20. század végének költői fordították).

Ha az itáliaival nem is vethető össze, de Magyarországon is erősen hatott a humanizmus. A királyi udvar mellett az egyházfők (pl. Bakócz Tamás) támogatták leginkább. A magyar humanista irodalom Habsburg Mária németalföldi udvarában és Bécsben túlélte a reformáció keltette hullámokat, de olvasóközönségre nem tudott szert tenni. Így hosszú időre kikopott a nemzeti tudatból, a 20. századig még a fordításukkal sem foglalkoztak.

A magyar nemzeti nyelvű irodalom és a vallási megújulás

Kialakulása a 16. században kibontakozó reformációhoz kötődött. A reformáció és a humanizmus egyensúlyba hozása már csak azért is lehetetlen volt, mert a reformáció különböző áramlatainak – főleg mert híveket akart szerezni – számolniuk kellett a szociális elégedetlenséggel. Ezzel viszont a humanista magas kultúra nem törődhetett. Az új hívő-közönségnek a gyarapodása volt a kényszerítő erő abban a folyamatban, amely a tömegkultúra és tömegoktatás felé indította a protestantizmust. Ennek az ellentétnek a léte volt az a hasító erő, amely a kezdeti egyházszakadást felekezetekre osztódássá változtatta: a lutheránus/evangélikus mellett megjelent a református/kálvinista, az anabaptista/újrakeresztelő (ennek mind „harcos”, mind „békés” ága), az unitárius/antitrinitárius/szentháromságtagadó/egyistenhívő/sociánus és a szombatista/zsidózó. S akkor nem szóltunk a római katolikus vallás reform-erőfeszítéseiről, a görög-katolikusokról vagy a tudományosság alapján megjelenő panteizmusról. (Elgondolkodtató néha az az út, amelyet a reneszánsz gondolkodók bejárnak, mert sokuk személyesen élte meg a hitválasztás kínjait: katolikusból evangélikus lett, aztán kálvinista majd unitárius – vagy más változatokat is ismerünk.)

A legnagyobb szerepe a bibliafordításnak van! Komjáti Benedek 1533-as Szent Pál leveleitől Sylvester János Újtestamentumán (Sárvár-Újsziget, 1541) vezetett az út Károli Gáspár 1590-es vizsolyi Bibliájáig. Emellett hatalmas teológiai irodalom alakult ki, hiszen a különböző felekezetek az elméleti ismereteket anyanyelven is kínálták.

Nagy jelentőségük lett a vallásos, rituális szövegeknek – Kecskeméti Végh Mihály psalmusát (55.) Kodály Zoltán is feldolgozta. A zsoltárirodalom első virágzása a reformáció magyarországi megjelenéséhez kapcsolódik. A hitújítók nemcsak a közönségigényt érzékelték, hanem felismerték az ószövetségi zsoltárokban rejlő átütő erőt: párbeszéd Istennel. Kezdetben párhuzamot vontak a magyar és a zsidó nép között – ezt megerősítette az ország három részre szakadása. A bűnösök ostorozása levezette azt a szociális feszültséget is, amely a szegényebb néprétegeket a protestantizmushoz vitte. A zsoltár tehát allegorikus kifejezés is: a magyarság és a szegénység sorsa, panasza szól belőle. Legjelentősebb zsoltárírók: Batizi András, Szkhárosi Horváth András, Sztárai Mihály, Szegedi Gergely. A rengeteg vitairat kínálta a drámai műfajt, jeles szerző Sztárai Mihály (Az igaz papság tüköre 1559); több műnek szerzője ismeretlen maradt.

A magyar reneszánsz nemzeti világi irodalomról

A világi irodalom részben az erazmista (Rotterdami Erazmus nyomán kialakult) hagyományra épült: görög és latin szövegek magyarításával kívánták nevelni az olvasót. Pesti Gábor és Heltai Gáspár fabulái mellett a legjelentősebb teljesítmény Bornemisza Péter Magyar Elektrája lett. (Bár Bornemisza vallásos szövegnek szánta, de korról reneszánsz tablót rajzol Ördögi kísértetek című munkája.)

A vallásos gondolkodás és a közéleti hasznosság fonódik össze Tinódi Lantos Sebestyén (1505-10 k.-1556) munkásságában. Török Bálint jobbágy-katonája lehetett,

116

csonkulásos sebesülése indította el az énekmondói pályán. Őt tekinthetjük az első méltányosan jutalmazott poétának: 1553-ban Ferdinánd király „históriáknak magyar ritmusokba való ékes foglalásáért” családjával együtt nemesi rangra emeli. Cronicájában énekeit eseményláncolattá fejlesztette agitációs céllal: a Habsburgok vezetésével fogjunk össze a török ellen.

A széphistória szórakoztató, ám a moralizáló és tanító szándékot kevésbé vagy egyáltalán nem vállaló műfaj – ellentétben a valóságra vonatkoztatható históriás énekkel. Sem szerkezetében, sem verselésében nem különbözik a társától, zenéjében is inkább csak a vidámság felé hajlásában. Vannak olyan regényes históriák, amelyek a közös európai kultúrkincsből merítenek, és olyanok, amelyek magyar vonatkozásúak. Az utóbbira példa Névtelen Béla királyról és Bankó leányáról (1570) című műve, melyben a délszláv elemek franciákkal keverednek. Ilyen például Ilosvai Selymes Péter (?[16. század]?), akinek legnevezetesebb munkája Az híres neves Tholdi Miklós jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história (1574), amely dallamostól olyan közismert, hogy Balassi két versét is nótájára írja. Megemlítendő még Gyergyai Albert (?-?), akinek műve História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról (1570-80 k., első teljes szöveg Buda, 1749.) Egyike első ponyváinknak; habár dallama is ismert volt, de hatását a könyvnyomtatás elterjedésével fejtette ki. A magyar irodalomban Vörösmarty parafrázisa, világdráma-mesejátéka tette halhatatlanná: a Csongor és Tünde belőle készült.

A nemzeti reneszánsz szintézise Balassi Bálint (1554-1594) életműve. A zólyomi születésű felvidéki, arisztokrata, protestáns (evangélikus) ifjú kiváló nevelést kapott (aránylag rövid élete alatt a latin, az olasz, a lengyel, a szlovák, a német, a török és az arab nyelvet sajátította el valamilyen fokon). Tanítója 1564-től Bornemisza Péter volt, Balassi megfordult Németországban és Lengyelországban, élte a vallásos főrendi tanulók életét (már 1572-ben imakönyvet fordított!), amíg a családot különféle intrikák válságba nem taszították. 1578-ban megismerkedett a többgyermekes, apja temesvári hőstette miatt fiúsított báró Ungnád Kristófné Losonczy Annával. A férje kiküldetése idejére a társaságtól visszavonult asszony kegyeibe fogadta az ifjút. Ez a szerelem lett az ún. Anna-versek kiindulópontja. Balassi 1585-ben elhibázott érdekházasságot kötött unokatestvérével, özvegy Várday Mihályné Dobó Krisztinával (Dobó István lányával), ám erőszakos sárospataki várfoglalása felségsértésbe sodorta. Az egyre lehetetlenebb anyagi helyzetbe kerülő költő abban reménykedett, hogy az 1587 novemberében megözvegyült Losonczy Annában feltámaszthatja a tíz évvel előbbi szenvedélyeket: 1588 februárjától 1589 januárjáig tartott az illúziója – s ez lett a kezdetben mesterkélt, később valódivá lényegült érzés a magyar irodalom legszebb petrarkista ciklusának, az ún. Júlia-ciklus verseinek ihletője. Balassi nemcsak szerelmes és vallásos költő (az esztergomi vár alatt a török golyótól sebesülten még zsoltárt fordított), hanem a magyar nemzeti érzés, a hazafiság első kifejezője is. Úgynevezett vitézi költészetében vált a hazám ’szülőföld’ jelentése az egész magyarságot (minden megkülönböztetéstől mentesen!) hazám jelentésűvé! Munkássága hosszú ideig ismeretlen maradt, csak a 19. század utolsó negyedétől, az ún. Balassa-kódex megtalálásától foglalkoznak vele érdemben.

A MANIERIZMUS A MAGYAR IRODALOMBAN (A 16-17. század fordulójától a 17. század első feléig)

A manierizmus a mesterségbeli tudást, a formai virtuozitást helyezte előtérbe. A reneszánsz individualizmus eredményeként megnőtt a művészek önérzete – ám ez esetenként kétségbeesésbe, vallásos buzgalomba fordulhatott át. Az új, a meglepő, a különös hajszolása, a rejtett értelmek képszerű ábrázolása (emblematika) a manierizmus jellemzője. Ez főként a retorika eluralkodásában, a különleges stilisztikai eszközök használatában áll; ehhez társul a szerkezeti bonyolultság vagy lazaság. A manierista szerző, ha kísérletet is tesz a világ

117

összefoglaló ábrázolására, nem képes lemondani azokról a hatásvadász eszközökről, amelyek egyszerre mesterkéltté teszik alkotását, s ugyanakkor iskolázottságát, műveltségét hirdetik (homályos kifejezésmód, érzéki effektusok, bizarr képek és tudálékos célzások).

A Balassi utáni korszak a tudatosan művelt magyar költészet nagy kivirágzásának kora. Ha Balassihoz fogható költőegyéniséget nem is adott, annál több a művelt, korában híres költő, tudós, irodalomszervező. Pezsgett az irodalmi élet, új műfajok jelentkeztek; csaknem mindenki kötelességének érezte, hogy munkásságának ars poeticáját elméletileg is igazolja. A magyar manierista irodalom egyik sajátossága, hogy a szerzők a különleges viszonyok (ld. történelmi háttér) között – s talán éppen ezért is – meg tudták teremteni a válságérzet és a hit szintézisét.

Manierizmus a vallásos irodalomban

A magyar irodalomból kiemelkedik az iskolateremtő Szenczi Molnár Albert (1574-1634). Latin-magyar szótára (1604) és latin nyelvű magyar nyelvtana (1610) nemcsak híressé vált zsoltárfordításait (1607) alapozta meg, hanem a magyar nyelv fejlődésének is meghatározó teljesítménye volt! Zsoltárait mintegy 130 különböző dallamra szerzette, s kb. ennyi versformát, strófaszerkezetet is használt. Cl. Marot és Th. Bèze nyomán járva arra törekedett, hogy műve ne csak a gyülekezeti éneklést, az istentiszteletet szolgálja, hanem annak költői-esztétikai értéke is legyen.

Manierizmus és a világi szépirodalom

A világi költészet példája Rimay János (1569-73. k.-1631). Balassi tanítványa, első filológusa, halálának megéneklője. Mestere nyomán ő is írt egy szerelmi versciklust (Lídia), azonban ez inkább tudós feladat, mint a mélyen átérzett lírai élmények megfogalmazása volt. Számára a költészet elsősorban szellemi élvezet, a forma gondos csiszolása, a gondolatot kifejező szavak leleményes és a közbeszédnél keresettebb megválogatása. Életművének legjelentősebb részét bölcselkedő-vallásos lírája alkotja: verses elmélkedéseiből az élet mulandósága miatti szorongás árad, e szorongás mögött pedig ott fészkelődik a bűntudat – s ezt a bűntudatot a vallás vigasza és a sztoikus Constantia oldja, ha nem is harmóniává, de gyönyörködtető verssé. A sors fintora, hogy a hosszú, munkás élet ellenére kevés alkotása maradt ránk, a Balassa-kódex szól arról, hogy versesfüzete a Tiszába esett.

A MAGYAR BAROKK IRODALMA (A 16. század végétől a 18. század végéig)

A magyar hosszú barokkot magyarázzák a történelmi körülmények: a török elleni háborúk ideologikussága ugyanúgy erősítette, mint az abszolutizmussal összefonódó katolicizmus ellenreformációs támadásai.

A főúri-katolikus barokk

Nyugat-európai mintákat követve megkülönböztetjük és külön tárgyaljuk az ún. főúri, katolikus barokk irodalmat. A vallásos szövegekre a katolicizmus nyomta rá a bélyegét, legjelentősebb képviselője Pázmány Péter (1570-1637), a magyar próza megújítója volt. Jezsuita lett, esztergomi érsek, az ellenreformáció vagyis a katolikus megújulás harcos irányítója. A magyar nyelv egyik nagy művésze: nála lett először európai rangú kifejezőeszközzé a magyar prózai nyelv. Hatását azzal érte el, hogy a magas, művelt szókincset ötvözte a hétköznapi nyelvvel. Nagyszabású körmondatai grammatikai bonyolultságuk ellenére is mindig tiszták, áttekinthetőek, egyértelműen vezetnek egyik gondolatról a másikra. Pázmány hatalmas irodalmi

118

munkásságot fejtett ki. Félelmes tekintélyt szerzett a protestánsokat támadó nagyszámú vitairatával (Felelet az Magyari István sárvári prédikátornak az ország romlása okairul írt könyvére (1603), Alvinczi Péter uramhoz írt öt szép levél (1609). 1613-ban írta Az isteni igazságra vezérlő kalauzt, amely életművének koronája lehetne. Nyelvművészetének magas fokú tudatosságát jellemzi, hogy Kempis Tamás Krisztus követése című híres munkájának anyanyelvünkre történő átültetése során tisztázta a magyar fordításelmélet alapelveit. 1606-ban jelent meg imádságos könyve, amely hosszú ideig meghatározta a magyar nyelvű katolikus liturgiát is. Szónoki beszédei közelítik meg legjobban a mai felfogásunk szerinti szépirodalom fogalmát. Élete végén, 1636-ban jelent meg Prédikációk című terjedelmes kötete, amely 101 szentbeszédet tartalmaz.

A 18. század elejére alakult ki a katolikusok énekeskönyvének törzsanyaga, ekkor keletkezik például a Boldogasszony, anyánk… népénekké váló szövege is (Lancsics Demeter alkotása).

A jezsuita, bencés, piarista, ciszterci és ferences középiskolákban iskoladrámák szólaltatják meg a katolikus erkölcsi eszményeket.

A világi szövegek elsősorban politikai tárgyúak: az emlékiratok, a követi jelentések, az útleírások vagy a röpiratok, pamfletek. A magánszféra részben a levelezésben, részben a memoárokban, önéletírásokban jelentkezett. Néhány jelesebb mű: Bethlen Miklós Önéletírása (az utolsó jelentős erdélyi politikus a bécsi fogsága alatt írta meg – családja okítása végett – élete történetét); II. Rákóczi Ferenc latin nyelvű visszaemlékezése: Egy szegény bűnös vallomásai (Rodostóban íródott, Szent Ágoston vallomásait tekinti példának; janzenista katolikus gondolkodású), Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae.

A szépirodalom legjelentősebb alakja gróf Zrínyi Miklós (1620-1664), aki a magyarság függetlenségi mozgalmának egyik leghivatottabb vezére volt. A magyar barokk kiemelkedő alakja, Pázmány neveltje, magát politikusnak és hadvezérnek tartotta (Tábori kis tracta (1646-1651), Vitéz hadnagy (1650-1653), Mátyás király életéről való elmélkedések (1656-1657), Az török áfium ellen való orvosság (1660-1661). Literatúrával (mint nézeteit kifejtő, népszerűsítő, illetve az önkifejezést megkönnyítő területtel) csak mellékesen, a törökkel való csaták szünetében foglalkozott. 1651-ben Bécsben jelentette meg szépirodalmi alkotásait összegyűjtő kötetét Az Adriai-tengernek Syrenaia címen (Syrena: antik mitológiai lény, aki gyönyörűen énekével mindenkit megigéz). A kötet felépítése: 1. rész: Az olvasónak; 2. rész: Idillek és panaszok; 3. rész: Szigeti veszedelem (15 ének, 1566 számozott versszak); 4. rész: Epigrammák; 5. rész: A feszületre című óda (vallásos számvetés – hasonlítsuk össze az eposz feszület-jelenetével!); 6. rész: Peroráció (a kötet berekesztése, de Klaniczay Tibor és Kovács Sándor Iván szerint az eposz utóhangjának fogható fel). Sajnos, a kötet kis példányszámban jelent meg, hisz még nem beszélhetünk modern értelemben vett olvasóközönségről.

Zrínyi után az udvari költészet legjelentősebb művelője Gyöngyösi István (1629-1704). Az eposz és a széphistória vegyítésével megteremtette a magyar nemesség ideálját, a szerelem és a politika keveredését az arisztokraták világába helyező történetet. Legtöbbet kinyomtatott munkája a Márssal társalkodó murányi Vénus (1664). A nádor, Wesselényi Ferenc és Széchy Mária házasságának története hosszú ideig nem hiányozhatott a könyvtárakból. Tájleírásai Petőfire, Aranyra is hatottak. A századforduló kedvelt költője a zeneszerzéssel is foglalkozó Esterházy Pál herceg (1635-1712) és gróf Koháry István (1649-1731), aki rabénekeivel tűnt ki az iskolázott főnemesek közül. A főnemesek amatőr művészete jobbára csak a társadalmi körükben volt ismert; a római katolikus Anyaszentegyház – ahogy a középkorban – nem támogatta a világi, hívságos kezdeményezéseket.

A következő század mecénásainak egyik kedvelt szerzője Faludi Ferenc (1704-1779). A vallásos témájú versek mellett ő írta az első közönségsikert arató prózai művet (Téli éjszakák), amely már rokokó vonásokat is mutat. Lefordította B. Gracian Az udvari ember című művét. Foglalkozott nyelvtudománnyal is, az ő olvasatában ismerhették meg a Halotti beszédet. A

119

lírában alkotott maradandót. A Forgandó szerencse című költeményében a barokk esztétikája nyilvánul meg. Ugyancsak ő volt az első, aki magyarul szonettet írt. Vallásos verseiben grecói színek jelennek meg, például A feszületre című költeményében, amely Keresztények, sírjatok… címmel vált közismertté.

A polgári-nemesi, protestáns barokk irodalom

Az ún. polgári-nemesi, protestáns barokk irodalom nem ellentéte volt a főúrinak, még ha esetenként politikai táborokban különültek is el a hívei, hanem kiegészítője. A polgári kifejezés is kétséges: itt városlakót jelent, illetve olyan köznemest, aki önálló egzisztenciával rendelkezik. Ennek védelméhez kapcsolódik a protestáns, különösen református ember- és társadalomértelmezés. (Kivételt képez a Rákóczi-felkelés, mert sikerült széles körű összefogást teremtenie a különböző vallásúak között: Cum Deo pro patria et libertate).

A vallásos szövegekben kitüntetett szerepet játszott a védelem: az ellenreformáció támadásai, illetve felekezeti villongások szülik a leghatásosabb szövegeket – Misztótfalusi Kis Miklós Magamentsége, Kocsi Csergő Bálint írásai. Hasonlóan a katolikusokhoz, a 18. századra alakultak ki a különböző protestáns felekezetek rituális-szakrális könyvei. Ezeknek jelentőségét az adja, hogy általános olvasni tudást tételez fel – a közoktatás nem kötődik nemhez, időtartamában is kiterjed.

A világi magánéleti témájú irodalom visszafogottabb: a polgár-köznemes nem fordulhat szembe saját közösségével, az ellenreformáció támadásai közepette a protestantizmus pietistább, bigottabb, mint a másik tábor. Viszont világi irányultsága erősebb: olyan, még szépirodalminak tekintett tudományos szövegbázist hoztak létre, melyre a későbbi világfelfogások támaszkodhatnak. Ugyanakkor itt is jelen voltak az ismert műfajok: emlék- és röpiratok, memoárok, önéletírások, sőt a napló is (Wesselényi István Diáriuma, a Sanyarú világ).

A 18. század utolsó harmadában megjelent a közönségre számító szöveg is. Hermányi Dienes József (1699-1763) látszólagos anekdotagyűjteménye szatirikus éllel mutatta be a kor magyar világát. Az iskolák pedig létrehozták a diákköltészetet, különösen a debreceni, sárospataki, selmecbányai gyűjtések jelentősek: találkozunk szerelmi és bordalokkal, tanárcsúfolókkal (Jókai sok ötletét merítette ezekből: lásd az És mégis mozog a föld, vagy A debreceni lunátikus című alkotása).

A kuruc költészetről

Ide sorolhatjuk a közköltészet peremén kialakult úgynevezett kuruc költészetet. A vitézi költészet a költő Zrínyi fellépésével egy időben új virágzásnak indult, s a török gyűlölete mellett később egyre inkább hangot kapott benne a Habsburg-terjeszkedés elleni tiltakozás is. A 17. század 70-es éveitől a 18. század közepéig tartó korszak történelmi-társadalmi eseményeit végigkísérte egy meglehetősen bő áradású, főként névtelen szerzőktől származó, kéziratos énekeskönyvekben terjedő és fennmaradó, rendkívül változatos műfajokat létrehozó költészet. Mivel a Habsburgok kíméletlenül üldözték a protestánsokat, a kuruc mozgalomnak és költészetnek kezdetben protestáns jellege volt. E korszak művészetének értékelésekor nem szabad az esztétikai szempontok elé más szempontokat helyezni (el kell tekinteni a politikai bélyeget hordozó kuruc, labanc megkülönböztetéstől).

A kuruc vitézi költészet a Rákóczi-szabadságharc éveiben bontakozott ki a leggazdagabban. Két ága van e kor költői termésének: az egyikben a győzelem és reménység hangja zeng, a másikban a vereség és a kiábrándulás fájdalma szólal meg. A kezdeti kuruc lelkesedés teremtette meg a vitézek táncdalait. A szabadságharc bukásával a kuruc költészet nem szűnt meg, csak a vitézi líra hallgatott el. Gyakoribb műfajai: a panaszdal (többnyire a vallási,

120

társadalmi, gazdasági elnyomás a témája, például a Rákóczi-nóta); a harci dal (dicsőítő ének, mint a Csínom Palkó, s egyben táncdallam is); a bujdosóének (őrzi a kuruc kor előtti bujdosások emlékét is); a verses krónika (az újságot helyettesíti).

Bár nem része a kuruc költészetnek, de tematikusan hozzá kapcsolható az első magyar nagyszabású levélregény és szerzője Mikes Kelemen (1690-1761). Rákóczi belső inasa 1758-ig írta folyamatosan összesen 270 levelét egy képzelt erdélyi hölgynek címezve, s benne bemutatta a bujdosók életét (példát adva Bene Zoltán 21. századi imitációjára: A kimondhatatlan nyomorúság in Legendák helyett 11 történet Madách Irodalmi Társaság Budapest, 2006.).

KLASSZICIZMUS A MAGYAR IRODALOMBAN (A 18. századtól a 19. század első harmadáig)

Bár egy rossz beidegződés miatt a felvilágosodást gyakorta stílustörténeti korszakként tartják számon, mi nem esünk ebbe a hibába. A 16. század végétől datálható eszmetörténeti folyamat hatásai különben sem érvényesültek sem egyöntetűen, sem egyenletesen. Kosáry Domokos művelődéstörténeti kutatásaira támaszkodva azt állítjuk, hogy bár a művészettörténeti irányzatoknak országhatárok soha nem állják útját, de a magyar kultúr- és politikatörténeti viszonyok alapján hiába jelentkezett párhuzamosan Európában a két nagy irányzat, a barokk és a klasszicizmus, Magyarországon a hatását az utóbbi csak később fejtette ki.

A franciás irány

Magyarországon ekkor még nem volt aktív tudományos élet (a Francia Tudományos Akadémia 1635-ben alakult, az Angol Királyi Akadémia 1660-ban), ezért a kultúra a nyugat-európai tudományos életre és tapasztalatokra támaszkodott. A sokszorosítás nehéz volt, ami a művek drágaságát eredményezte. (Igazán kifizetődőek azok az alkotások voltak, amelyekből nagy példányszámot lehetett előállítani: Biblia, vallásos könyvek, kalendárium, „ponyvára” kerülő kalandos történet.) Rendszeres könyvkiadás, újság hiányában a fennmaradt művekből és szerzőkből szemelgetünk, akik egyrészt maguk adták ki műveiket, másrészt szerveződött körülöttük egy kis társaság (olvasókör, önképzőkör, irodalmi szalon, művelődési egylet stb.), amelynek tagjai hajlandóak voltak áldozni is az irodalomra.

Az első ilyen csoportnak tekinthetők a franciás irány követői vagy az úgynevezett testőrírók. A franciás irány elnevezés a kapcsolatok mellett elsősorban a példára, mintára és a racionalizmus követésére utal (így tartozik ide gróf Teleki József vagy a Voltaire-rel levelező gróf Fekete János). A testőrírók kifejezés pedig arra, hogy többségüknek köze volt a Mária Terézia által fölállított bécsi Magyar királyi testőrséghez (még ha nem is voltak tagjai a testőrségnek – ezért tárgyaljuk itt Orczy Lőrincet vagy Ányos Pált).

Báró Orczy Lőrinc (1718-1789) műveiben a szegény parasztnéphez beszélt. Költeményeit jellegzetes paternalista hangnem jellemzi: atyáskodó, az archaikus hierarchia idilli dicsőítője. Természetrajza szemléletes, és olyan értékekre hívta fel a figyelmet, amelyek korábban nem számítottak annak. Például: puszta, gazdaság, föld – A bugaci csárdának tiszteletére. Báróczy Sándor (1735-1809), a legnevezetesebb testőrírók egyike, elsősorban fordított. Közreműködött a magyar irodalom felvirágoztatásában. Hozzákezdett a nyelvújításhoz (Védelmezett magyar nyelv), de nem annyira a szavak szintjén, mint inkább a kifejezésekben, fordulatokban, mondatszerkesztésben, s az addig szétfolyó, áradozásra, körülírásra hajló, lapos próza helyett szabatos, tömör és a tárgyhoz simuló, változatos nyelvet alkotott. Ezt a nyelvet a közönség „értelmetlennek” találta, de írótársai nagy elragadtatással fogadták. Barcsay Ábrahám (1742-1806) költeményei jórészt barátaihoz írt verses levelek. A hódító háború és a népelnyomó zsarnokság elítélésében közel állt a felvilágosodáshoz. Klasszikus műve A télnek közelgetése.

121

Ányos Pál (1756-1784) pálos szerzetes volt, később kapcsolatba került a testőrírókkal. Elrontott élete fölötti elkeseredettsége találkozott a magyar nemesség rendi sérelmeivel, s ezért II. József uralma ellen több verset szerzett (A kalapos király). Péczeli József (1750-1792), a debreceni kollégiumot végzett lelkész meséket írt. Legfontosabb a Mindenes Gyűjtemény című folyóirata. A nyugati irodalomból sokat fordított (Voltaire és az angol szentimentalisták: Young, Hervay voltak a kedvencei). Új műfajokat vezetett be, elterjesztette a páros rímet. Kísérletet tett a francia alexandrin meghonosítására is.

A csoport legjelesebb tagja Bessenyei György (1747-1811). Bécsben döbbent rá arra, hogy a magyar kultúra nem éri el a nyugati szintet. Három fontos röpiratot adott ki. 1779-ben jelent meg a Magyar néző. Hirdette, hogy a magyarságtudat erősítésében, terjesztésében, művelésében kiemelkedő szerepe van a színházaknak, ezért szükség volna: színi társaságokra, állandó magyar kőszínházra, magyar művekre és értő, színvonalas kritikára. Elképzelése az 1790-es években kezdett megvalósulni (Kelemen László megalapította a Magyar Színi Társulatot), de ténylegesen csak az 1830-as években (1837. Magyar Nemzeti Színház). A Magyarság című röpirata (1778) tartalmazza a jelszóvá vált kijelentést: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”, tehát nyelvújításra, nyelvművelésre van szükség. Ez a program az 1810-es évek végére valósul meg. A harmadik programműve Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék (1781-ben készült, megjelent 1790-ben). A meghirdetett cél: Magyar Tudós Társaságra van szükség, amely összefogná a tudományok, a kultúra és a művelődés terén tevékenykedőket. Megvalósult 1825/1828-ban. Irodalmi munkássága szerteágazó volt, minden műnemben, műfajban megpróbálta pótolni a hiányokat (Ágis tragédiája 1772-es könyvbeli megjelenéséhez kapcsolja a hivatalos irodalomtörténet a magyar felvilágosodás kezdetét). II. József uralma alatt kénytelen elhagyni Bécset, s bihari remeteként élete bizonyítja, hogy mennyire hiányzott hazánkban az értő közönség.

A latinos irány

Az előző csoport tagjai zömében a nemesség, az arisztokrácia köréből származtak, a tulajdonképpeni központ Bécs volt. Péczeli kivételével nemigen volt kapcsolatuk az olvasókkal, akik közül csak kevesen olvastak vagy beszéltek franciául – így az imitációt sem értékelhették. Politikai nézeteik is erősen különböztek az átlag magyar olvasóétól, akiket jobban megfogott az úgynevezett latinos irány szerzőinek munkássága. Ne feledjük, hogy a középfokú művelődéshez is a latin nyelven keresztül vezetett az út, s a felemelkedés, szinten maradás egyik záloga valamilyen középiskola elvégzése volt. Nem mese az, hogy Horatius, Ovidius, Vergilius kiadása és újrakiadása mindig elfogyott: nemcsak a diákság vásárolta az antik klasszikusokat, hanem a felnőttek is (s olvasták is e latin nyelvű opusokat)! Sylvester János után kétszáz évvel újra felismerték, hogy a magyar nyelv is képes az antik időmértékes verselés kifejezésére. A szerzők többsége honorácior volt. (A honorácior a nem nemesi származású értelmiségi, aki ha világi pályára lépett, akkor elsősorban a városokban, ritkábban a vármegyében tanulmányai jogán kapott polgárjogot vagy nemesi jogot, ha pedig pap lett, akkor is beilleszkedhetett a privilegizáltak körébe.)

Ráday Gedeon (1713-1792), elvonultan élt nemesi birtokán, Pécelen, de hatalmas könyvtárat hozott létre (a budapesti Ráday könyvtár). Ő próbálkozott először, 1735-től a rímes időmértékes verselés meghonosításával (ezt a verselést hosszú ideig Kazinczy nyomán Ráday-nemnek is nevezték). Felhívta a figyelmet a Szigeti veszedelemre, amelyet Gyöngyösi munkássága háttérbe szorított. A Pesten tanuló fiatalok is, de a magyar irodalom bármelyik kortárs művelője sokat köszönhetett tanácsainak és támogatásának. Rájnis József (1741-1812) jezsuita szerzetes, költő verseit erős nemzeti érzés jellemzi. A magyar nyelvnek az antik mértékekre való alkalmazása körül zajló úgynevezett prozódiai harc elsősorban közte és Baróti Szabó Dávid között zajlott. Részt vett a nemesi nemzeti mozgalomban. Sokat fordított,

122

elsősorban Vergilius és Voltaire műveit. Baróti Szabó Dávid (1739-1819) jezsuita szerzetes, költő, első irodalmi folyóiratunknak, a Kassai Magyar Museumnak egyik alapítója. Nagy szerepe volt a latinos időmértékes verselés meghonosításában. Révai Miklós (1750-1807) költő, kiváló nyelvtudós. Mint költő az időmértékes verselés úttörői között foglal helyet. A helyesírás alapkérdéseiről éles vitát folytatott Verseghy Ferenccel. (Verseghy a kiejtés szerinti írásmódot akarta általánosítani, Révai a szóelemzőt támogatta.) Sokat foglalkozott egy felállítandó tudományos akadémia tervével. 1802-től a magyar nyelv tanára a Pestre költözött egyetemen, a tudományos munkásságát a Halotti beszéd magyarázatával kezdte.

A csoport legkiemelkedőbb tagja Virág Benedek (1754-1830) Zala megyei jobbágyfiúból lett pálos szerzetes. Költő, történetíró, a klasszikus ódaköltészetnek Berzsenyi előtt legnagyobb magyar mestere. Tehetsége és embersége az egyik legnépszerűbb költővé tette, amit keresztény szerénységgel fogadott. Nevét görög-római versformákban írt költeményei (ódák, szatírák, gnómák, epigrammák) tették híressé, amelyekben itt-ott a felvilágosodás eszméi is megszólaltak. Ő az első, aki a teljes horatiusi életművet magyarra ültette. Utolsó éveiben a Magyar századok című nagy történelmi munkáján dolgozott.

Itt említendő meg egy olyan szerző, aki az ógörögért lelkesedett. Ungvárnémeti Tóth László (1788-1820), Kazinczy barátja, előbb református lelkésznek, majd orvosnak készült. Kitűnően tudott ógörögül, fordított és imitált (Ungvári Tóth László versei, 1818.), sőt verseket is írt e nyelven, melyeket maga fordított magyarra (Tóth László görög versei magyar tolmácsolattal, 1818.). Antikizáló szomorú-játéka (Nárcisz, vagy a gyilkos önn szeretet – verseskötetében közölve) egyszerre őrzi a klasszicizmus és a szentimentalizmus stílusát. Weöres Sándor fölhasználta alakját lírai regényének, a Psychének megalkotásához.

A németes irány

A következő társaság jobb híján kapta a németes irány jelzőt. Jóval összetettebb jelenségről van szó – helyesebb lenne a felvilágosodás aktivizálódásával jellemezni a csoportot. A felvilágosodás csak részben érkezett közvetlen úton (francia nyelven inkább, mint angolul) a magyar irodalomba. A közvetítő nyelv a német. A német államok gazdasági és társadalmi viszonyai is nagyon közel voltak a magyarokéhoz, ezért is terjedtek el Magyarországon a német nyelvű művek, s ezt imitálták „fentebb stylus” nevében. Ez azt is jelentette, hogy a magyar nyelvet nem tartották alkalmasnak arra, hogy magasztos eszméket fejezzen ki. Tehát fordítani, fordítani kell, hogy műveljék a nyelvet. Ugyanakkor akadtak olyanok is, akik elsősorban a francia és német esztétikai újítások nyomán az eredetiséget pártolták. Akkor úgy tűnt egy kis időre, hogy van közönségigény is, és megjelent egy olyan képzett íróréteg, amely ezt felismerte. Szabadkőműves támogatással 1788-ban kiadták a Kassai Magyar Museum című folyóiratot. Bár a szerkesztés munkálataiban többen részt vettek, a gyakorlatban ketten szerkesztették: Batsányi és Kazinczy.

Batsányi János (1763-1845), a dunántúli kisiparos család sarja a leendő polgár példája: tehetsége és szorgalma révén kiemelkedett a társadalmi köréből. Orczy Lőrinc vezette be a család házitanítóját az irodalmi életbe, a Magyar Museum szerkesztőségébe azért delegálták, hogy képviselje a honoráciorokat. Kazinczy álláspontja szerint a magyar irodalmat fordításokkal lehet felvirágoztatni, Batsányi szerint viszont saját művekre van szükség. Nincs kizárva, hogy személyi konfliktusok is voltak a tapolcai csizmadia fia, a kiemelkedése miatt önérzetes honorácior és a nemesi származására büszke Kazinczy között. Kazinczy otthagyta a lapot, és megalapította az Orpheuszt. Közben Kazinczy baráti és szabadkőműves kapcsolatai révén bekapcsolódott a Martinovics-mozgalomba, Batsányi viszont tudatosan kimaradt belőle. Ezekkel a szépirodalmi folyóiratokkal egyidőben adatott ki még Pozsonyban az Uránia (szerkesztője Kármán József). A Martinovics-féle összeesküvésben résztvevők többsége meghalt (börtönben fiatalon vagy szabadlábon súlyos betegségben, öngyilkosként). Batsányi is börtönbe került, bár túlélte, viszont kezdeti jó pozícióit sose szerezte vissza: nem lett a magyar irodalom vezére. A

123

napóleoni háborúk alatt politikai szövevényekbe bonyolódott. Börtönbeli ismeretségét felhasználva Párizsba ment, s névtelenül kiadta Der Kampf című munkáját. A németül írt alkotás erősen preromantikus történelemfelfogása szerint az emberiség történelme fejlődésen alapszik, s ennek a fejlődésnek végső pontja egy optimális polgári társadalom. E társadalom megvalósításához harc, küzdés vezet, ezt a küzdést minden értelmes embernek vállalni kell. A kisiklás „csak” annyi, hogy Batsányi szerint ezt az ideális társadalmat Napóleon európai uralma fogja megvalósítani. E munkáért kapta az évdíjat a császártól, s ez elég indok volt arra, hogy 1814-ben letartóztassák. A győri Napóleon-kiáltvány megfogalmazásáért (noha csak a tisztázását végezte el) haza- és felségárulással vádolták. Ártatlansága kiderült, ám innentől haláláig Linzbe internálták. Linzből pedig nem lehetett a magyar irodalmi életben részt venni, már csak azért sem, mert az időközben kiszabaduló Kazinczy minden alkalmat megragadott, hogy pocskondiázza és eltüntesse őt a magyar irodalom emlékezetéből.

A csoport tagja még Verseghy Ferenc (1757-1822). Sokat fordított, s barátai révén bekapcsolódott a Martinovics-féle összeesküvésbe. A halálos ítéletet bizonytalan időre szóló fogságra változtatták, a huszonkilenc elítélt közül a pálos szerzetes majd kilenc év után utolsónak szabadult. Viszonya Kazinczyval megromlott, főleg mert az ortológusok oldalára állt. Az udvarhoz való közeledése lassú elszigetelődéséhez vezetett, ráadásul az udvar nem felejtette el, hogy ki fordította Marsziliai éneket. Szentjóbi Szabó László (1767-1795), a kisnemesi származású debreceni diák Baróti Szabót tekintette első mesterének. Később Kazinczyhoz közeledett – s e kapcsolatát össze tudta egyeztetni Batsányi iránt érzett barátságával. A jozefinista eszmék és a szabadkőműves társaság a Martinovics-mozgalomba sodorta. A halálos ítéletet Verseghyéhez hasonlóan kegyelemre változtatták, de alig öt hónapot töltött csak fegyházban, mikor megszabadította a halál.

A németesek legnagyobb hatású képviselője, Kazinczy Ferenc (1759-1831) nélkül magyar irodalmi életről nem beszélhetnénk. Jól ismerte a kortárs írókat, így ki tudta jelölni köztük a saját helyét is. Nemesi és szabadkőműves kapcsolatait felhasználva próbálta kamatoztatni felismerését: az irodalmi élet felpezsdítésére folyóiratokat kell megjelentetni. Ám a Kassai Magyar Museum mégsem vált be: munkatársaival személyes összeütközésbe került, s nézeteik sem egyeztek minden területen. Ezért kilépése után megalapította az Orpheuszt. Széphalmi Vince néven szerkesztette, a lap címe megegyezett szabadkőműves nevével. A Martinovics-mozgalomban való részvételéért kis híján az életével fizetett, de kegyelemből csak börtönbe zárták. 1801-es kiszabadulása után levelezéssel alakította ki az irodalmi közéletet, eddig a leveleiből 22 kötetnyit adtak ki. Kazinczy igyekezett köröket kialakítani: Kis János körül Sopron-Győrben, a „pesti triász”, Vitkovics Mihály (a horvát irodalomban is jelentős), Horváth István történész és az ifjú Szemere Pál az egyetem körül, vagy Erdélyben Döbrentei Gábor (aki lapjának – hízelgésből – az Erdélyi Magyar Muzeum nevet adta). Véghezvitte a nyelvújítást, de úgy, hogy mindig csak instrukciókat adott. 1819-ben összegezte e harcot az Ortológus és Neológus nálunk és más nemzeteknél című munkájában, s ezzel döntőbírónak is bizonyult. Kazinczy ekkor volt a csúcson: vitathatatlan tekintély. Lehetett azonban akármennyire is az ízlés diktátora, Bányácskáról nem tudott elmozdulni. Már pedig az irodalmi életet csak onnan lehet irányítani, ahol az élet pezseg. S ez a hely az 1820-as évektől már nem Bécs, nem a hagyományos iskolavárosok és kultúrközpontok, hanem Pest-Buda. Kazinczy Ferenc „uralma” addig tartott, amíg meg nem jelentek a fiatal írók Kisfaludy Károly vezetésével (Auróra kör). Levelezése mellett jelentős a Tövisek és virágok című epigrammába formált aforizmagyűjteménye. Magyarított német levélregényt (Bácsmegyei...), ám kiváltképpen memoárjai arattak nagy sikert: Fogságom naplója, Pályám emlékezete, Az én életem.

124

A SZENTIMENTALIZMUS A MAGYAR IRODALOMBAN (A 18. századtól a 19. század első harmadáig)

Amíg nyugaton a szentimentális filozófia népszerűsítésére született meg az az irodalmi irányzat, amelyet szentimentalizmusnak (érzékenységnek) neveznek, nálunk az elsődleges filozófia híján az irodalmi művek utánzásával, magyarításával kelt életre. Az elméleti gyengeséget tovább rontotta, hogy mire a magyar szerzők a nyugati munkákhoz hozzájutottak, addigra ott kialakult a szentimentalizmusnak egy közönségre figyelő, hatásvadász változata is.

Az ún. népszerűek, naivak

Az első nagyobb csoportba a népi-naiv hangvételű művek alkotói tartoznak. Találhatunk közöttük késő-barokk vonásokkal ékest éppen úgy, mint a parlagi rokokónak vagy a kezdeti radikalizmusnak korai képviselőjét. Hiba lenne őket a „népies” címkével ellátni, hiszen az is elég gondot okoz, hogy a 19. és a 20. század népieseit ne keverjük össze. Arany János a népszerűeknek nevezte őket az olvasókra gyakorolt hatás felől közelítve. Kónyi János (?-[18.század]-?), a strázsamesterségig emelkedő autodidakta műveltségű tollforgató a „nemes magyar haza együgyű hadi szolgájá”-nak nevezte magát. Másfél tucat könyve a közönség mulattatását szolgálta, volt benne fordítás, magyarítás és átdolgozás egyaránt. Az irodalmi élet mozgalmaiból kivonta magát, talán ezért is enyészett el az időben. Gvadányi József (1725-1801), az olasz származású katonatiszt nyugdíjazása után, ötvenkét évesen jelentkezett a magyar irodalomban. Már a második munkája meghozta az országos sikert: Egy falusi nótárius budai utazása címmel írt a korát bemutató realista-szatirikus elbeszélő költeményt (jelentőségéhez csak annyit, hogy ahogy Gyöngyösiből Arany, a peleskei jegyző kalandjaiból Petőfi tudott oldalakat idézni). A nagy siker a folytatás megírására is ösztönözte. Maradi gondolkodása ellenére a modern látásmód és láttatás egyik úttörője. Dugonics András (1740-1818), a szegedi kereskedőcsaládnak a fia piarista pap lett. A természettudományok művelése mellett szépirodalommal is foglalkozott. 1788-ban jelent meg országos hírnévre szert tevő regénye, az Etelka. Fontos munkája még a Magyar példabeszédek és jeles mondások, amely a népi kultúra felé irányította a kortársak figyelmét.

Pálóczi Horváth Ádámnak (1760-1820), a kisnemesi diáknak mostohája lett a debreceni kollégium. 1787-ben Hunniás című eposzában (Hunyadiról) tiszteletkört tett az eposszal, ám haláláig a közönségnek írt (Vissza-Mars és több induló, Stájer tánc stb.). Jeles gyűjtése, az Ó és új, mintegy ötödfélszáz énekek kéziratban maradt. Maga körül kisebb irodalmi kört teremtett.

Az úgynevezett debreceni kör két kiemelkedő alakja: Földi János (1755-1801) és Fazekas Mihály (1766-1828). Földi, a szalontai iparoscsalád orvossá lett fia irodalommal és nyelvészettel foglalkozott. A nevezetes Debreceni Grammatika (1795), a magyar nyelv tudományos igényű tankönyve az ő – nem említett – pályamunkájára épült. Fazekas a debreceni kollégiumból a katonasághoz menekült, leszerelése után gazdálkodott, botanizált, kalendáriumot szerkesztett, és a szépirodalomnak élt. Lírai verseiben a természet szeretete és az antik formák vegyülése figyelhető meg (Nyári esti dal, A korán jött esőhöz). Hírnévre az 1804-ben írt Lúdas Matyival emelkedett. A debreceni kör volt Csokonainak is a pártfogója.

A szentimentalisták

A magyar irodalomban csak szentimentalisták általában azok a szerzők, akik fiatalon némultak el, és életművükből ezért hiányzik a reagálás a többi irányzatra, (de még náluk is kimutatható a klasszicizmus jelenléte). Dayka Gábor (1769-1796) a magyar szentimentalista költészet tipikus

125

képviselője. A korán árvaságra jutott miskolci iparoscsalád fia a papi hivatásban vélte megtalálni a felemelkedés útját. Már a szemináriumban magyar nyelvművelő társaságot alapított, s később sem kívánta nézeteit feladni. Ezért lemondott a hivatásáról, és Lőcsén, Ungvárott tanított hamar bekövetkező haláláig. A szentimentalizmus szenvedélyes, elkeseredett hanggal párosul költeményeiben – talán ez keltette fel Kazinczy rokonszenvét, aki benne és életművében találta fel az eszményt és példát művészet- és költészetelméleti nézeteihez.

Az irányzat legnagyobb reménysége Kármán József (1769-1795) volt. A honorácior jogász már 22 évesen elkötelezte magát az irodalomnak: részt vett az első magyar színtársulat igazgatásában. A Bessenyei-hagyomány ébren tartójaként (Beleznay generális özvegye segítségével) irodalmi központot igyekezett kialakítani Pesten. Huszonöt éves, amikor 1794-ben útjára bocsátotta az Uránia című folyóiratot. A nyelvművelés mellett másik fő célja a női közönség megnyerése, mert nőknek tulajdonított kulcsszerepet az anyanyelvi kultúra fejlesztésében. Irodalmi és esztétikai nézeteit A nemzet csinosodása című tanulmányában összegezte. Programja fordítások helyett eredeti munkákat, pusztán formai szépségek helyett tartalmi mélységet sürgetett a társadalmi haladás érdekében. 1794-ben minden előzmény nélkül (az Etelkát nem lehet vele egy lapon említeni) megszületett Kármán napló- és levélregénye, a Fanni hagyományai. A nyitányt nem követte kibontakozás, tisztázatlan körülmények között veszítette életét szülőhelyén, Losoncon.

Az almanach-líra: a magyar biedermeier

A magyar irodalomban a szentimentalista stílus egészen az 1830-40-es évekig követhető nyomon, diadalra juttatva az úgynevezett almanach-lírát. Részben a magyarosodó városi polgárok, részben a polgári életfelfogással kacérkodó nemesség adta olvasótáborát. Néhány fontosabb nevet is említhetünk: gróf Majláth János, idősebb Szász Károly. E költők alkotásai mesterkéltek, túlzottan választékosak, és témájukban az érzékenységet az „érzelgősséggel”, a szenvedélyt a „szenvelgéssel” próbálják egyeztetni. Közönsége is beszűkült, jobbára a kultúrával és az arisztokráciával kacérkodó nyárspolgár volt a fogyasztója. Egy ideig, főleg anyagi okokból mégis uralták az irodalmi életet.

A MAGYAR ROKOKÓ (A 18-19. század fordulóján)

A magyar filozófiai gondolkodásban a libertinus (szabados) gondolatok nem kaptak szerepet, viszont az egyes művekben a stílusirányzat jellemzői eszmei háttér nélkül, közvetítéssel hatottak. Megtalálható a rokokó kép, az életöröm és az életélvezet dicsőítése – ám „tiszta rokokóval” nem találkozunk, csak a barokk vagy a klasszicista vagy pedig a szentimentalista stílusirányzattal keveredve.

Legjelentősebb képviselője Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805). A debreceni születésű diák a kollégiumi években nemcsak a debreceni kör tagjaival kerül kapcsolatba, hanem Kazinczy Ferenccel is. A következőkben a pályát az alkotások tükrében vizsgáljuk. Első nagyobb korszaka a felívelés és a kiteljesedés 1790-1794 között. Ekkori műveire – A méla Tempefői (1794); Konstancinápoly (1794); Zsugori uram (1794) és az Az estve (1794) – a klasszicizmus és a szentimentalizmus találkozása a jellemző. A felvilágosodás eszméinek ismerete nemcsak olvasottságára utal, hanem megérteti velünk kirekesztettségének okát is. Második korszaka 1795 és 1801/1803 közé tehető. A rokokó és a szentimentalizmus segített kifejeznie életélményeit: a Lilla-szerelem (Vajda Julianna) érzelmi hullámzásait – A boldogság (1796); Tartózkodó kérelem (1803); A Reményhez (1803); A csókok – és a tapasztalt társadalmi problémákat – A Magánossághoz (1798), Dorottya (1798), A Tihanyi Ekhohoz (1803), Jövendölés az első oskoláról Somogyban. Az újrakezdés beteljesítése nem adatott meg, 1805-ben tüdőgyulladásban

126

meghalt. Kiemelendő két műve: Az én poézisem természete (1803) és a Halotti versek (1804). Ez utóbbi alkalmi költemény lehetőséget adott arra, hogy Csokonai önmaga számára is megválaszolja a feltett létkérdéseket. Elméleti munkáiban, különös tekintettel Az epopoeáról közönségesen, illetve A magyar prosodiáról fölmutatja azt a tudást, amellyel a későbbi korok irodalmárai induláskor rendelkezhettek.

Kortársa és versenytársa Kisfaludy Sándor (1772-1844) költészetében szintén keverednek az irányzatok. A húszévesen katonának állt, a testőrség tagjaként a bécsi kulturális élettel (és a nyugati irodalmakkal) megismerkedő fiatalember 1796-os hadifogságában kezdett írással és fordítással foglalkozni. 1798-ban fejezte be, és 1801-ben jelentette meg a Kesergő szerelem (később Himfy szerelmei I.) című munkáját. Az epikus-lírai versfüzér 221 versből áll: minden epikus éneket tíz dal követ. Formája az ún. Himfy-strófa. Az országos siker és népszerűség újabb alkotásokra sarkallta: 1806-ban fejezte be és 1807-ben jelentette meg A boldog szerelem címmel a folytatását – a 200 dalhoz már csak hét epikus éneket tudott illeszteni. A mű az ideálisnak megrajzolt vidéki életforma tükre.

Érdekes, hogy a kortárs kritikai irodalom nehezen tudott megbirkózni hatásukkal; többnyire elutasító volt.

A ROMANTIKA A MAGYAR IRODALOMBAN (A 19. század elejétől a 20. század elejéig)

Az átmenet korszaka, a preromantika

A több nemzedéken uralkodó irányzatnak első korszakát nyugat-európai mintára „preromantiká”-nak nevezik. A 20. század hatvanas-hetvenes éveiben kezdődik a definiálás és az időbeni elkülönítés vitája, amely még most sem zárult le megnyugtatóan. Azokat a műveket, szerzőket soroltuk ide, akiknél, amelyekben meghatározóaknak tekinthetők a romantikus jegyek, de szinte szétválaszthatatlanul keveredtek a korábbi irányzatok jellemzőivel. Kölcsey Ferenc lett a nagy teoretikus – a Mohács és a Történetnyomozás című esszéiben a polgári átalakulás szükségességét fogalmazta meg. A szatmári adózó nép állapotáról című beszédében és más országgyűlési szónoklataiban a jobbágyfelszabadítás kényszerűségét és fontosságát bizonygatta. A Nemzeti hagyományok című esszéjében pedig már a modern polgári nemzettudat kialakítására tett kísérletet.

A preromantika először a magyar drámaírásban jelentkezett. Legjelentősebb képviselője Katona József (1791-1830). A kecskeméti jogászfiú pesti tanulmányai során szorosan kötődött a színházhoz: fordító, színházi munkás, segédszínész és rendező – belülről ismerte ezt a világot. Legfőbb alkotását, a Bánk bánt már „civilként” írta 1815-ben az Erdélyi Muzeum pályázatára – talán késve is, mindenesetre semmilyen visszajelzés nincs a műre vonatkoztathatóan (a kutatók máig találgatják: miért). Katona a kéziratot elküldte barátjának, Bárány Boldizsárnak, aki Rosta címmel részletező kritikát írt a műről. Részben tanácsait, részben tapasztalatait fölhasználva Katona átdolgozta a darabot, és 1819-re készült el a Bánk bán végleges változata. A cenzor a benyújtott alkotást elutasította: részint politikai okból (idegen, osztrákokra utaló uralkodó személyt ölnek meg benne), részint esztétikai okból (a cenzor klasszicista iskolázottságú, és kifogásai voltak a nyílt színi indulatok és tettek ellen). Ugyanakkor a kecskeméti főügyésznek szóló gesztus: könyvben kiadhatja (1821-es a nyomdai keltezés). Katona elküldte Kisfaludy Károlynak is, aki ugyanebben az időben halmozott sikert sikerre színfalhasogatóan rossz hazafias történelmi drámáival, ám a Bánk bánra nem reagált. A korabeli színésztársadalom sem volt elég érett a mű bemutatásához (lásd Jókai regényes visszaemlékező kritikáját az És mégis mozog a föld... című alkotásában). A mű máig ható kihívása rendezőket és irodalomtörténészeket állít sorompóba, bár a lényegre vonatkozóan megegyeznek: magyar, történelmi, nemzeti, konfliktusos tragédia. A Bánk bánt 1833-ban mutatták be először, Kassán, Udvarhelyi Miklós

127

jutalomjátékaként. A Nemzeti Színházban először 1839-ben adták elő, de az igazi sikert az 1845-ös előadás hozta. 1848. március 15-én a kikövetelt díszelőadás megszakadt: a Nemzeti dalt szavaltatták el a Bánkot alakító Egressy Gáborral. 1861-ben Erkel Ferenc operát írt Egressy Béni gyatra szövegkönyvére – s azóta is mind a darab, mind az opera elválaszthatatlan a politikai töltetétől.

A sikeres versenytárs, Kisfaludy Károly (1788-1830) festőként és költőként indult, de sikert drámáival ért el. Történelmi tragédiában (A tatárok Magyarországon, Iréne), illetve komédiáiban (A kérők, Csalódások) nemcsak színházi közönséget nevelt, hanem a nemzeti tudatot, nemzeti önismeretet erősítette. Irodalomszervező jelentősége, hogy az Aurora folyóirat köré szerveződő fiatalok átveszik Kazinczytól a vezető szerepet.

Korszakunk meghatározó személyisége Kölcsey Ferenc (1790-1838). Életművének nem a költészet a legnagyobb és legfontosabb része: Kölcsey mindössze 146 verset írt 3928 sor terjedelemben. A költő a debreceni kollégiumban kezdett verselni, majd miután a nyelvújítási harcba bekapcsolódott, egy időre felhagyott a lírával. Az irodalompolitikai és a nyelvészeti viták idején félelmetes és korszakot meghatározó műveltségre tett szert az esztétika, az erkölcstan, a filozófiatörténet, a jog- és politikaelmélet területén. Maradandó költeményei a gondolati költészethez sorolhatóak. Ezek a művek a filozófiai, politikai, történelmi, erkölcsi nézeteinek lírai vetületei. Bár Kölcseyt eszmevilága a romantikához köti, ám műnemi, műfaji, szerkezeti, verstani, stilisztikai megoldásai a klasszicizmushoz kapcsolják. Kedvelt megoldása a klasszicista műfajok romantikus tartalommal való megtöltése. Korai halála lehetetlenné tette szembesülését akár a Vörösmarty, akár a Petőfi képviselte romantikával, mint ahogy az is eldöntetlen, hogy a későbbi politikai eseményekben melyik liberális tábor tagja/vezére lett volna. A nemzeti tudat részei az egyes alkotásai, például a Himnusz A magyar nép zivataros századaiból (1823. január 22.), amely csak az 1989. október 23-án ünnepélyesen kihirdetett alkotmánnyal lett hivatalosan a magyar nép, a Magyar Köztársaság nemzeti, állami himnusza – Erkel Ferenc megzenésítésében. A Himnusz megírásának napja a Magyar kultúra napja. A költemények mellett feltétlenül meg kell említenünk erkölcsfilozófiai esszéjét – Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (1834) –, amely az 1880-as évekig nemcsak a magánembereknek, hanem a közélet politikusainak is vezérelve volt.

A preromantikus líra legjelesebbje Berzsenyi Dániel (1776-1836). A vidéki gazdálkodó földesurat Kazinczy próbálta fölléptetni a katolikus klasszicizmus ellenében, de Berzsenyi hamar kinőtte a széphalmi mester gyámkodását. Ódáiban (Osztályrészem, A magyarokhoz II., I.) és elégiáiban (Búcsúzás Kemenesaljától, Levéltöredék barátnémhoz, A közelítő tél) mind szókincsében, mind világfelfogásában eltért attól a klasszicista-szentimentalista világképtől, melyeket episztoláiból (A Pesti Tudós Társasághoz, Vitkovics Mihályhoz) ismerünk. Talán ez a kettősség volt az oka, hogy Kölcsey híres kritikájában nem tudott mit kezdeni kortársa költészetével. Berzsenyi életművében nem is annyira a hírnév hozta a gyökeres változást, mint inkább Kölcsey Ferenc nevezetes kritikája (Tudományos Gyűjtemény 1817). A sértett Berzsenyi – hogy felelhessen az alapos, átfogó felkészültségű Kölcseynek – minden szabad idejét a tanulásra fordította. Megszülető tanulmányai és dolgozatai – Észrevételek Kölcsey recenziójára (1821), A versformákról (1826), Poétikai harmonisztika (1833) – azonban nem a klasszicista esztétika álláspontját igazolták, hanem (Kölcseyhez hasonlóan) már a romantika irányába mutattak.

Itt kell megemlítenem a magyar preromantika „átvezető” költőit. A 19. század első felének alkotói közül a második, harmadik vonal szerzői azok, akiknek alkotásaiban egyrészt pontosabban kimutathatók az éppen ható stílusirányzat jellemző jegyei (éppen mert gyengébb alkotásokról van szó: a szerzők hiányosságaikat a korstílusba kapaszkodva igyekeztek pótolni), másrészt bizonytalanságuk miatt jóval konzervatívabbak: nem mertek, nem tudtak elszakadni a bevált eszközök, módszerek alkalmazásától. Az alkotók életkora inkább a romantikához kapcsolja őket, ám indulásuk, a rögzült stílusuk viszont a preromantikához. Czuczor Gergely (1800-1866) az 1820-30-as években lett ismert költővé, ekkor alakította ki költői világát.

128

Eposzai, kiseposzai a Vörösmarty Mihály-i mintát követik. Balladái (Szondi [1831], Hunyadi [1832]), életképei (A falusi kislány Pesten [1837], Leánycsíny) és népdalai (A boros vándor [1837], Alföldi legény II. [1842], Gémes kút) viszont inkább a preromantikából vezethetők le. Az sem véletlen, hogy a szabadságharc után elhallgatott. Bajza József (1804-1858) az almanach-lírával vált népszerűvé. Dalai (pl. az Esthajnal [1823], A violához [1832]) a polgárosodó nemesi világképet tükrözik. Kiemelkedő közéleti témájú költeménye az Apotheozis (1834), amely a lengyel szabadságharcnak állít emléket. Bajzának volt elég belátása ahhoz, hogy a népiesség feltűnésekor ne csak visszavonuljon mint lírai költő, hanem támogassa is azt. Garay János (1812-1853) Vörösmarty követője, de az induló Vörösmartyé – a preromantika jegyei mutathatóak ki mind balladáiban (Kont [1838], A nagyidai vajda [1839]), mind elbeszélő költeményeiben (Mátyás király Gömörben [1840], Az obsitos és Napóleon [1843]). Népdalai nem olyan sikerültek, irodalmi szerepe és jelentősége csökkent – a gyászos vég (elméje elborul) szinte preromantikus befejezésnek fogható fel.

A nemesi-nemzeti, a klasszicizmust legyőző romantika

A romantika első nemzedékének indulásakor a német romantika példájára a nacionalizmus hatása érvényesült. A nemzeti ellenállás, nemzeti tudat látványos célokat és eredményeket produkált. Erre az időszakra esett a nemzeti kultúrközpont kiépülése [a Nemzeti Könyvtár, Múzeum (Széchényi Ferenc), a Magyar Tudományos Akadémia (Széchenyi István), színházak], Pest-Buda fölemelkedése vagy a nemzeti nyelv ügye, legutoljára a Védegylet. Ám már akadtak olyanok is, akik a túlzó magyarkodás veszélyeire is felhívták a figyelmet (például Széchenyi István 1842-es akadémiai beszéde).

A változás motorjának a Bajza József, Toldy Ferenc, Vörösmarty Mihály alkotta ún. romantikus triász tekinthető. Lapjuk az Athenaeum, irodalmi közéleti tevékenységük a kritikán, a színházigazgatáson és az Akadémián túl az oktatásra is kiterjedt. 1836-ban létrehozták a Kisfaludy Társaságot, amely lassan-lassan korabeli Írószövetséggé alakult. A romantika bázisa tágult, a politikai reformeszmék egyre részletesebben megfogalmazódtak (Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Deák Ferenc, Kossuth Lajos stb.), külföldi utazásokon mérik Magyarország helyét és a lehetséges fejlődés irányát. Ezt a fejlődést a rendi feudális alkotmányos keretek között képzelik el.

A csoport és a korszak meghatározó személyisége Vörösmarty Mihály (1800-1855). Részben köznemesi, részben honoráciori egzisztenciális helyzetből indult, majd a Perczel család házitanítójából pesti újságíróvá, irodalmárrá vált. Országos hírnevet az 1822-23-ban írt, 1825-ben megjelent Zalán futása szerzett neki. Eposza a nemesi nemzettudat szolgálata és kritikája mellett a magánéleti remények megfogalmazása is, még reménykedett Perczel Adél/Etelka szerelmében. A visszautasítás után az irodalmi közéletben ért el sikereket: lapszerkesztő (Tudományos Gyűjtemény, Athenaeum), az Akadémia szorgos tagja, költeményeivel (Szózat, Gondolatok a könyvtárban stb.) a politikai közéletet is befolyásolta. Emellett drámaíró (Csongor és Tünde, Czillei és a Hunyadiak, Vérnász), sőt a fiatal tehetségek felkarolója (Petőfi indulása). Magánélete rendeződött: 1841-ben ismerkedett meg Bajza sógornőjével, Csajághy Laurával, akit 1843-ban vezetett oltár elé. 1842-től a Nemzeti Kör elnöke, 1847-től az Ellenzéki Kör alelnöke, 1848-ban az első népképviseleti országgyűlés képviselője lett. A kormányt Debrecenbe, Szegedre, Aradra is elkísérte, 1849 áprilisától a kegyelmi szék bírája volt. A bukás után Bajzával bujdosott, majd föladta magát; szerencséjére egy jóindulatú hivatalnok közbelépésére fölmentették. 1850-től vidéken élt (Csep, Baracska, Nyék), anyagi gondok között, betegeskedve, lelkileg összetörve. 1855-ben Pesten „mellvízkórban és agyszélhűdésben” ugyanabban a házban, ugyanazon az emeleten halt meg, ahol Kisfaludy Károly is.

129

A népies romantika a 19. század közepéig

A romantika következő korszakára a népiesség nyomta rá a bélyegét. Ez az időszak a modern magyar polgári nemzettudat kialakulásának legintenzívebb szakasza. Mivel a népiesség összefonódott a politikával, ezért a korszakot a politikai események is befolyásolták. Két szakaszt különböztethetünk meg: az első az 1840-es évek elejétől az 1850-es évek elejéig terjed. Politikai szempontból ekkor a legfontosabb az érdekegyesítés fogalma, amelyet Kölcsey és Deák dolgozott ki, és Kossuth vitt diadalra. Az eddigi kiváltságos és elnyomott csoportoknak össze kellett fogniuk, hogy gazdasági, politikai nyomással megváltoztathassák a hatalom szerkezetét – mindezt azért nemesi vezetéssel. Megjelent a radikalizmus is: nem elég a polgári átalakulás, a nemesi vezetést ki kell bővíteni és/vagy fel kell váltani a népivel (Petőfi, Vasvári Pál, Madarász testvérek). A kivívott jogok védelmében indított szabadságharc leverése és a megtorlás egyrészt azért korszakhatár, mert utána a közélet minimálisra szűkült, másrészt pedig azért, mert jelentős költők vonultak vissza, hallgattak el.

A korszakban született meg a sajtó, ekkor még a színházzal karöltve. A 19. század első felében a vígjáték, a polgári dráma és a népiesség találkozása hozta létre azt a sajátos magyar, kelet-európai műfajt, amely túlélte a századot: a népszínművet. A hozzá vezető úton meg kell említeni Nagy Ignác (1810-1854), Gaál Endre (1811-1866), Szigligeti Ede (1814-1878) és Tóth Ede (1844-1876) nevét. A tragédiaírásban kiemelkedő tehetség volt Czakó Zsigmond (1820-1847), a fiatal Jókai Mór (1825-1904).

Az újságok a Pesti Hírlap sikere óta a közönség tartós befolyásolására törekedtek, mint például a Honderű, a Jelenkor, a Pesti Divatlap vagy az Életképek – nem véletlen, hogy a kor szerzői az újságok lapjain lettek népszerűek. Erre a legjobb példa Petőfi Sándor (1823-1849) pályafutása.

A kiskőrösi születésű, polgári, vegyes nemzetiségű családból származó fiatalember kamaszos lázadása és az ország bejárása közben és után az 1840-es évek elején inkább ösztönösen, mint tudatosan ráérzett a politikai/történelmi, szerkesztői/kiadói és olvasói igényre: úgy kell írni a verset, mintha az népdal lenne. A műben a nép élete és a költőé fonódjék össze, a beszélt köznyelvet kell használnia – minimális tájnyelvi ízzel és a népi ritmus, poétika olyan mesteri alkalmazásával, hogy elleplezze: mindez szerepjáték. Elsősorban a dalokkal szerzett magának hírnevet, de emellett az epikában is diadalra vitte a népiességet, hiszen nem a Kisfaludy Sándor-féle regéket, a Garay János-, Vörösmarty Mihály- vagy a Tompa Mihály-féle mondákat folytatta, hanem a nép életéből vette a példáit: János vitéz (1844), Szilaj Pista (1846), Bolond Istók (1847). A konzervatív költészet képviselői és kritikusai támadták Petőfit. Nemcsak az „új költészettel” volt gondjuk, hanem a szerző egyéniségével, költői öntudatával (valamint a Pesti Divatlap által „sztárolt” szerepével is – ez utóbbi Vahot Imre ötlete volt az előfizetői tábor növelésére). A kritikusainak írott válasz, A természet vadvirága ars poetikák sorát vonta maga után (Az utánzókhoz, Képzetem, Dalaim, A költészet, A XIX. század költői, Rongyos vitézek). 1845-46 fordulóján Szalkszentmártonban kísérletezett költészetének megújításával: a Felhők ciklus 66 darabja olyan torz, kettős vagy többszörös világot sejtet, amely ellentétes az addig élt, elképzelt egyneművel. Hasonló élményt élt meg ugyanebben az időben Charles Baudelaire, ám ő szabadon kísérletezhetett. Petőfit a kiadói, kritikusai és az olvasói kényszerítették arra, hogy filozófiai-esztétikai megújulás helyett a kortársi körülményekhez jobban igazodó ideológiai-politikai kiutat válassza: a politikai népiesség szolgálatát. Az új létfelfogás versei: Sors, nyiss nekem tért..., Levél Várady Antalhoz, Véres napokról álmodom..., A nép és A nép nevében, Egy gondolat bánt engemet... Arany Jánosnak 1847. febr. 4-én kelt levelében egyszerűbben is megfogalmazta: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék...” Az átalakulás lezárult, egy új Petőfi áll előttünk A költő sikerként könyvelhette el azt is, hogy nemcsak követői voltak immár (sőt tábora), hanem az irodalmi közélet területén is

130

frontot nyithatott, hiszen az 1846 márciusában létrejött Tízek Társasága megkapta az Életképek irányítását is: 1847. júliustól a szerkesztője Jókai Mór.

Magánélete rendeződött: kibékült a családjával, két irodalmi szerelmi kaland után feleségül vehette Szendrey Júliát. Mindehhez járult még az is, hogy 1848 februárjától júniusig az egyik vezetője a forradalom eseményeinek (március: Dicsőséges nagyurak..., Nemzeti dal, A Szabadsághoz, Föltámadott a tenger, A királyokhoz; április: Készülj, hazám!, Megint beszélünk s csak beszélünk...; május: Mit nem beszél az a német..., Fekete-piros dal, A gyáva faj, a törpe lelkek..., Ausztria és június: Föl!, A márciusi ifjak). Visszahúzódása nemcsak csalódás, hanem szembesülés azzal, hogy túl radikális a közönségéhez képest. Ennek az élménynek gyümölcse Az apostol. Minden rosszindulatú híresztelés (Nemzetőr, 1848.09.10.) dacára Petőfi nem kívánta kihúzni magát a katonáskodás alól. Azt sem hozta fel mentségként, hogy családjából a 23 éves öccse önkéntes közlegényként harcol (századosként érte a világosi fegyverletétel), 58 éves apja pedig a Jellasics ellen harcoló nemzetőrök egyik zászlótartója. De a délvidéki nemzetiségi harcokba nem akart belekeveredni – nem értett egyet sem a nemzetiségi kérdés hatalomra jutott értelmezésével, sem a helyzet elmérgesítésével –, a szeptemberi fordulat idején pedig Kossuthhoz hasonlóan toborzótisztként szolgált. A Közlöny 1848. október 16-i száma közölte: „A honvédsereghez kineveztetnek....A honvéd 28-ik zászlóaljhoz századosul: Petőfy(!) Sándor nemzetőrségi százados.” 1849 januárjától Bem parancsnoksága alá kérte át magát. Itt a vezérkarhoz osztották be részint tolmácsként, részint parancsőrtisztként. Részt vett az erdélyi harcokban, viszont katonapolitikai küldetései során összetűzvén Mészáros Lázárral (Nyakravaló) és Klapka Györggyel (Egy goromba tábornokhoz) kétszer is lemondott a rangjáról, és kilépett a hadseregből. Pedig Bem megbecsülte, őrnaggyá léptette elő, kitüntette. Hozzá tért vissza az összeomlás napjaiban, és tűnt el a segesvári csatában.

A népies romantika a 19. század utolsó negyedéig

A magyar romantika irodalma lényeges változásokon ment át 1849 után: az 1848-as polgári átalakulás lényegi változásait elfedték a szabadságharc katonai-politikai eseményei. A személyes emberi lét válságának előtérbe kerülése (háborús veszteségek, megtorlás, gazdasági összeomlás), a közélet minimálisra csökkentése (katonai közigazgatás, Bach-rendszer) lehetetlenné tette az eredmények nyújtotta lehetőségek kiaknázását. A gazdasági átalakulásból a hatalmi helyzetére támaszkodva az udvar, a neki elkötelezett nagyon szűk nemesi vállalkozó réteg és az idegen adminisztráció részesedett. Az osztrák kormánypolitika sorozatos kudarcai egyfelől, másfelől az egzisztenciáját az állam támogatására alapozni kívánó magyar nemesség politikusai nagy nehezen egymásra találtak (1859-től 1866-ig tartott ez a politikai játszma), és az emigráció minden tiltakozása ellenére 1867-ben megtörtént a kiegyezés. Deák úgy ítélte meg, hogy a fölgyorsult kapitalista átalakulás idején (olasz egység, német egység) csak egy erős Osztrák-Magyar Monarchia állhat ellen az orosz (és a német) hatalmi terjeszkedésnek – amelynek a balkáni ügyek zavaros viszonyai és a Török Szultánság összeomlása kiváltképp kedveztek.

Ebben a világban teljesedett ki Arany János (1817-1882) életműve. Arany a népiességet két forrásból kapta: jól ismerte a barokktól (Gyöngyösitől) induló népies-népszerű (ponyva)irodalmat, és élte a nép életét mint a falu közéletének robotosa. Nem csoda hát, hogy első nyilvános alkotásában – Az elveszett alkotmány (1845) – a két élmény összefonódott. Vörösmarty csak arra figyelt föl, hogy a „nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők”, a bíráló bizottság és a közönség viszont nem vette észre, hogy a szerző nemcsak a „maradiakat” tette nevetségessé, hanem a „hamariakat” is. Ez a siker adta az önbizalmat, amely a Toldi (1846) megszületéséhez vezetett. Az elbeszélő költeményben János vitéz mesehőse helyett valódi figurával találkozhatunk, a kor politikai kérdéseket pedig a történet múltba helyezésével kerülte ki Arany.

131

A költő bekerülvén az irodalmi életbe az önképzés szakmai fölkészültségével írta életképeit (pl. A szegény jobbágy) . Bekapcsolódott a forradalom és szabadságharc eseményeibe, a bukás után vagyonkáját is vesztve bujdosnia kellett. Előbb házitanító, majd a nagykőrösi gimnáziumban képesítés nélkül a latin és a magyar, illetve az esztétika tanára lett. Innen kezdett ismét bekapcsolódni az országos kulturális életbe, amire a Petőfi-epigonok miatt is nagy szükség volt.

Már az 1840-es évek derekán, a népiesség áttörése után megjelentek, az 1850-es években pedig elárasztották az irodalmi közéletet a hazafiság és a népiesség jelszavát hirdetők. A hangoskodásban, korhelykedésben, nagyotmondásban és magyarkodásban élen járó – s ezért népszerű – Lisznyai Damó Kálmán mellé sorakozott Szelestey László, Spetykó Gáspár, Székely József, Balogh Alajos, Concha Károly, Csermely Sándor, Jakab János, Turpásztói László, Benőfi Soma, Bulcsu Károly, Tóth Endre, Tóth Kálmán, Zalár József stb. Petőfi természetességét, könnyedségét és közvetlenségét tartották példaképnek, de náluk a természetesség köznapisággá, a közvetlenség modoros közönségességgé, a könnyedség pedig pongyolasággá és bombasztikussággá változott, az érzéseket pedig indulatok helyettesítették. Az eredetiséget a tájnyelv túlzásba vitt erőltetésével érzékeltették: Lisznyai a palócság, Szelestey a Kemenesalja, Székely és Balogh a Dunántúl, Concha a Rábavidék, Csermely a Hegyhát, Turpásztói a Nagykunság, Jakab a székelység, Benőfi a Kékes, Spetykó a Mátra-vidék nyelvi elemeit vitte túlzásba. Erdélyi János „kelmeiségnek” nevezte ezt a divatot, Gyulai Pál „petőfieskedőknek, sallangosoknak”. Mind a kritika, mind a költők megpróbálták kiszorítani ezeket a felszínességet, ürességet „pártoló” tollforgatókat – ebben az irodalmi harcban kristályosodott ki a nemzeti klasszicizmus (népnemzeti irányzat) elmélete. A küzdelemből Arany is kivette a részét (Vojtina levelei öccséhez I-II., Lisznyai Kálmánnak és Poétai recept, valamint Vojtina ars poeticája).

Arany János nézetei a népiességről eltérnek Petőfiétől (Válasz Petőfinek, 1847.09.05-i levele Szilágyi Istvánnak). Az irodalmi népiességet Arany is időszakosnak tartotta, de a kivezető utat másként látta. Nem politikai tartalommal töltötte meg, nem a közéletiség közvetlen folytatásává formálta, mint Petőfi, hanem visszafelé tekintve az irodalomnak, a kultúrának közösséget formáló és megtartó eszközének gondolta. Miközben a nemzeti irodalom került a középpontba, Arany meghagyta az esélyt arra, hogy ahogyan most a „népiesség köntösében” járunk, később „más ruhát” vegyünk magunkra – ha ez a nemzeti költészet alakításához szükséges. Korszakos jelentőségűek elméleti dolgozatai: Valami az asszonáncról (1850), A magyar nemzeti versidomról (1854-56), Naiv eposzunk (1857-60), A magyar irodalom története rövid kivonatban (1858-1859), Széptani jegyzetek (1858-1859), Bánk bán-kommentárok (töredék 1858-59), Zrínyi és Tasso (1859), Irányok I-II. (1861).

A nagykőrösi években elégiáiban és balladáiban követte és szolgálta a közízlést, viszont magánéleti vívódásai olyan költeményeket szültek (Évek, ti még jövendő évek, Kertben, Mint egy alélt vándor, Visszatekintés, A lejtőn és Az örök zsidó), amelyek az egzisztencialista és a szimbolista létfelfogással rokoníthatók. Ezekre az újítási kísérletekre nem volt érzékeny a politikával áthatott, passzív ellenállásba kényszerült közönség, így Arany számára csak a nemzeti irodalom maradt.

Az epikus költőként bemutatkozó Arany megpróbált az epika területén is megújulni. Sajnos a Bolond Istók (1850) című verses regénye töredékben maradt, A nagyidai cigányok (1851) című komikus eposzában jutott a „legtávolabb”, de ezt a magyar közönség felháborodással fogadta, ugyanis a szabadságharcot becsmérlő allegóriaként értelmezte. Több sikert avatott népies tárgyú elbeszélő költeményeivel. Ebben az időben kezdett Arany két nagy feladathoz: a Toldi befejezéséhez, kikerekítéséhez és a hiányzó hun-magyar nemzeti eposz újra/megteremtéséhez. A nagyepikai jellemábrázoláshoz ujjgyakorlatnak tekinthetők a balladái, e műfajnak napjainkig mestere, példaképe. Arany balladáit sokféleképpen csoportosították már. Talán ez a tipizálás segítségünkre lehet az egyes művek értelmezésekor. A csoportosítás szempontjai:

132

a, a keletkezés szerint:1. az első korszak 1846-50. pl.: A varró leányok (1847), A méh románca (1847)2. a nagykőrösi korszak 1852-60. pl.: a Hunyadi-balladakör, Bor vitéz (1855. nov.)3. az Őszikék-korszak pl.: Tengeri-hántás (1877. júl. 15.)

b, a szerkezet szerint (Németh G. Béla alapján):1. egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó pl.: A hamis tanú (1852), Zách Klára (1855),

Híd-avatás (1877. aug. 22.)2. egyszólamú, körkörös szerkezetű pl.: Ágnes asszony (1853) [A walesi bárdok (1857.

jún.)]3. többszólamú, előrehaladó szerkezetű pl.: V. László (1853), Szondi két apródja (1856.

jún.)

c, a műnemek szerinti jellemzők erőssége szerint:1. epikus: pl. Török Bálint (1853. jan. 21.), A kép-mutogató (1877. nov. 25.)2. lírai: pl. Ágnes asszony (1853), A walesi bárdok (1857. jún.) 3. drámai: pl. Tetemre hívás (1877. okt. 27.)

d, téma szerint:1. történelmi: Rozgonyiné (1852), a Hunyadi-balladakör2. heroikus-lovagi ballada: Szondi két apródja (1856. jún.)3. mélylélektani: V. László (1853), A walesi bárdok (1857. jún.) 4. népi ballada: Vörös Rébék (1877. szept. 26.), Az ünneprontók (1877. júl. 21.) 5. városi: Híd-avatás (1877. aug. 22.)6. nemzetisége szerint: magyar és nem magyar

e, előfordulásuk szerint:1. önálló mű: a többség2. betétdarab: pl. Zách Kára (1855), Endre királyfi [Toldi szerelme]

f, műfaji rokonság szerint:1. „románcos”: pl. Mátyás anyja (1854)2. a romantikus műballada: pl. V. László (1853)

g, Imre László monografikus csoportosítása (1988)1. a népballada ihlette balladák: népi-paraszti a nyelv, hangsúlyos verselés – pl.: A varró

leányok (1847), A hamis tanú (1852), Ágnes asszony (1853), Árva fiú (1855. okt.),

Tengeri-hántás (1877. júl. 15.), Az ünneprontók (1877. júl. 21.), Népdal (1877. aug. 28.), Vörös Rébék (1877. szept. 26.), A kép-mutogató (1877. nov. 25.),

2. drámai: a tragédiák nyelve, emelkedettség, a pszichológiai folyamatok visszaadása – pl.: V. László (1853), A walesi bárdok (1857. jún.), Éjféli párbaj (1877. júl. 31.), Tetemre hívás (1877. okt. 27.)

3. históriás énekek nyomán építkező – pl.: Török Bálint (1853. jan. 21.), Az egri leány (1853), Zách Kára (1855), Szondi két apródja (1856. jún.), Endre királyfi

4. románcos balladák: derűs színezetűek – pl.: Rákócziné (1848), Rozgonyiné (1852), Mátyás anyja (1854), Szibinyányi Jank (1855. ápr.)

5. romantikus balladák: kísértethistória, időmértékes verselés – pl.: A honvéd özvegye (1850. aug.), Bor vitéz (1855. nov.), Híd-avatás (1877. aug. 22.), A kép-mutogató

133

(1877. nov. 25.)6. anekdotikus: dalszerű, népies szemléletmód, derűs atmoszféra – pl.: A méh románca

(1847), Pázmán lovag (1856. dec.)

Arany 1860 őszén a Kisfaludy Társaság igazgatójaként Nagykőrösről Pestre költözött. Nemcsak az irodalmi életbe kapcsolódott be, hanem a politikából is kivette a részét. A Kisfaludy Társasággal a háta mögött Arany úgy vélte, hogy egy folyóiratban érvényesítheti névleges vezető szerepét a Budapesti Szemle mellett. 1860-1862 között megjelent a szerkesztésében a Szépirodalmi Figyelő, majd 1863-1865 között Koszorú. Lapjainak bukása jelzi, hogy mire nem volt igény Magyarországon. 1865-től az Akadémia titkára lett. Ekkor fordította a teljes Arisztophanészt, Shakespeare-től a János király mellett a Hamletet és a Szentivánéji álmot, németből Gogol Köpönyegét – de fordított olaszból (Dante, Tasso, Ariosto), franciából (Béranger) és latinból (Horatius, Vergilius, Janus Pannonius) is. Kritikai munkásságát és érzékét jelzi, hogy ő fedezte fel Az ember tragédiáját, s kiállt Jókai elbeszélő művészete mellett. Elkészítette a Buda halálát és a Toldi szerelmét. 1879-ben távozott az Akadémiától.

A visszavonultan élő költő más okból ugyan, de szinte folytatta a nagykőrösi korszak szubjektív irányát, lásd az ún. Kapcsos könyv Őszikék-ciklusa. Vajon milyen úton indult volna a szabaddá lett költő – akár szegett szárnyon is? A naturalizmus nem volt kedvére, ez már a Vojtina-versekből is kiderült. Volt azonban az Arany-életműben két jelentős vonulat, amelynek „kifutása” a modern irodalomhoz kapcsolta volna. (Mindezek elméleti alapozása a következő versekben: Intés (1877. szept. 29.), Aisthesis (1877. dec. 29.) és a Formai nyűg (1877. dec. 31.) Az egyik a balladákba rejtett lélektani tárgykezelés volt, de ehhez a lírikus Aranynak prózai, epikus szerzővé kellett volna válnia (ami nem volt valószínű). A másik az impresszionizmus önálló megteremtése – erre utalt a Vásárban (1877. júl. 9.), a Mindvégig (1877. júl. 28.), A tölgyek alatt (1877. aug. 5.), a Vándor cipó (1877. aug. 9.) és az Ének a pesti ligetről (1877. szept. 17.) című verseiben jelen lévő hangulatérzékeltetés. Sajnos, ez utóbbira sem volt kíváncsi a magyar közönség, sőt A tölgyek alatt (1877. aug. 5.) kapcsán sértő hangú pamflet jelent meg Arany (és az irodalmi Deák-párt uralma) ellen. Erre Arany ugyan válaszolt „A tölgyek alatt” című versével (1878. máj. 8.), de utána többé-kevésbé elhallgatott, s tekintélyét sem használta föl a modern irodalom magyar bemutatásához. Súlyos betegen viselte hátra lévő napjait, mígnem a budapesti Petőfi-szobor átadása előtt meghalt.

Ahogy Petőfinek voltak utánzói, úgy Aranynak is. Ráadásul ellenük már nem lépett fel a hivatalos kritika. Volt olyan közöttük, aki mindig mások mellé sorolható – pl. Tompa Mihály (1817-1868) –, mások eleve vállalták „kicsinységüket”: pl. Lévay József (1825-1918), Szász Károly (1828-1905) és Thaly Kálmán (1838-1909). A következő nemzedék sok tagja vallotta magát Arany táborába tartozónak – pl. Dömötör János (1843-1877), Ábrányi Emil (1851-1928), Darmay Viktor (1850-1878). Viszonyuk a mesterhez inkább külsőségekben nyilvánult meg, Aranynak a stílusirányzatok és az ismeretlen művészi remekek iránti érzékenységével, nyelvi gazdagságával, műveltségével egyikük sem rendelkezett. Az Arany-iskola költőinek napi munkássága beleillett a népnemzeti irányzat költészet- és irodalomfelfogásába, így ez lett a közízlés is. Igen nehéz dolga lett itt a másként gondolkodónak (pl.: Vajda János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő) vagy a más irányzatok iránt érdeklődőnek, azokat népszerűsíteni kívánó szerzőknek (szecesszió – Kiss József vagy szimbolizmus – Ady Endre).

A 19. századi romantikus dráma óriása Madách Imre (1823-1864). A tízezer holdas nemesi család sarja tizenévesen jogi doktorátust szerzett, de a politikai pályánál jobban vonzotta az irodalmi. Verseskötete, a Lantvirágok az almanach-líra összeomlása miatt sem keltett feltűnést, drámapályázatai sikertelenek voltak, egyedül a Csak tréfa című alkotása közelít a társadalmi drámához. A szabadságharc alatti magatartása vitatott: egyrészt egészségi állapota miatt kénytelen otthon maradni – így korábban szerzett tapasztalatokat a megszállásról –, másrészt támogatta a gerillamozgalmat, illetve az emigrációba menekülőket. Ennek

134

következtében került börtönbe, s romlott meg a házasélete. Feltehetőleg a börtönben kezdett dolgozni későbbi főművén (állítólagos Lucifer című műve), amelyet 1859-1860 között tisztázott le. Az ember tragédiája 1861-ben, a sikeres képviselői bemutatkozás után jutott el Arany Jánoshoz, aki ugyan kezdetben Faust-utánzatnak tartotta, de később nemcsak belátta tévedését, hanem szorgalmas egyengette a siker útját. Bár Madách megírta még a Mózest (és a kétséges József császárt), kiadásra készítette elő verseit, hozzákezdett a Tündérálom című drámai költeményéhez, de a befejezésre, illetve a siker élvezésére nincs ideje, örökölt szívbetegsége végzett vele.

Drámai költeményének alapja a történelemszemléletek összeütközése és összefonódása, s ez arra irányul, hogy körüljárja a nagy kérdést és a válaszokat: van-e emberi fejlődés, s ez mennyiben függ az emberektől, s mennyiben azoktól az eszméktől, melyek őket cselekvésre késztetik. A Tragédia fontosabb kérdéseit csak föltesszük – az olvasóknak kell idézetválaszokat találni rájuk: a történelmi fejlődés kérdése; az egyén és a történelem viszonya; az egyén és a hatalom viszonya; az egyén és a közösség viszonya; a tömeg és a történelem viszonya; a tömeg és a nép különbsége; a nagy ember és a tömeg/a nép viszonya; a férfi és a nő kapcsolata; a férfi felelősségérzete; a nő felelőssége; az élet és a halál értéke; az erkölcsi értékek és a történelem viszonya; a lét természeti meghatározottsága; a lét társadalmi meghatározottsága; a szabad akarat kérdése; a jog kérdései; a vallás és az egyház kérdései; az államhatalom kérdései; a tudomány és a lét viszonya; az emberi lét kérdései. A napjainkig tartó és most is folyó Madách-kutatás, illetve a megjelenítés kísérletei Arany véleményét igazolja: „Az „Ember Tragoediája” úgy conceptioban, mint compositioban igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben - meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lyrai részek nem elég zengők. De így is, a mint van, egy kevés külsimítással irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat helyet...”(Arany János Madách Imrének 1861. szept.12-i leveléből).

A korszak meghatározó írója Jókai Mór (1823-1904), akinek teljes életműve máig föltáratlan. Olyan életrajz máig nem született, amely a teljes munkásságot figyelembe vette volna – ez pedig csak részben hozzáférhető, hiszen még a kritikai kiadás is csak a regényeket fejezte be 1962 óta (s akkor hol vannak az elbeszélések, a cikkek és a költemények vagy a drámák). Az eddig legteljesebb kiadás (a Révai-féle) is hiányos a maga 110 kötetével. A következőkben csak az epikus Jókaival foglalkozunk, közelebbről is regényeivel – az érdeklődőket a Zimáné Lengyel Vera összeállította bibliográfia segítheti, igaz, csak az 1974. november 30-ig megjelent művekről tudósít. Németh G. Béla tipologizálása igazíthat el az életműben. Az irodalomtörténész így csoportosította Jókai regényeit:

1. Az anekdotafüzérre épített életképA több szálon futó cselekmény anekdotákra épül, amelyeket a fontosabb szereplők megvilágítására, jellemzésére használ a szerző. Szerencsés esetben a szálak „ki- és széthúzása” társadalmi közösséget képes érzékeltetni. A legnagyobb veszélye a kompozíció szétesése. A regénytípus egyaránt lehet történelmi és társadalmi témájú. Klasszikus példa az Egy magyar nábob, A névtelen vár.

2. A heroikus regényAz eposzhoz közel álló regény. Középpontjában olyan hősök állnak, akik életük folyásával egy nemzet vagy egy nagyobb közösség sorsát dönthetik el. A hős a romantikus küzdőszellemet szimbolizálja, jelleme alig változik, de mindig példaértékű. Klasszikus példa A kőszívű ember fiai, A fekete gyémántok, A jövő század regénye.

3. A romantikus kalandregényA cselekménynek egyetlen meghatározó szerkesztési elve van: a mozgalmasság, az érdekfeszítő események halmozása. Klasszikus példa A fehér rózsa – Janicsárok végnapjai, Erdély aranykora

135

– Török világ Magyarországon, Egy hírhedett kalandor a XVIII. századból, Rákóczi fia. Megjegyzés: Jókai történelmi kalandregényeiben soha nem érte el az előd, Jósika Miklós (1794-1865) regényeinek színvonalát, ám nyelvezetében, fordulatosságával méltán szoríthatta ki a népszerűségből az 1849-ben emigráló írót.

4. A vallomásregényJókai legszerencsésebb regénytípusa, ebben kerül legközelebb a modern regényhez. A bensőséges lélekrajz – nem a jellemalakítás, hanem a lelki folyamatok követése! – a valósághűség megteremtésének eszköze. Ilyen regényei: a Mire megvénülünk címűben Dezső naplója, Az arany ember, az Utazás egy sírdomb körül és az Akadémia-díjas A tengerszemű hölgy.

Igaz, az egyes regénytípusok ritkán jelentkeznek tisztán, gyakran keverednek egymással pl.: az És mégis mozog a föld heroikus regény, anekdotafüzér és kalandregény. Ez a regénytipológia talán még a kisregényekre is érvényes.

Nem szabad megfeledkezni Jókai más műveiről sem! Az Életképek mellett munkatársa volt a Vasárnapi Újságnak, a Pesti Naplónak, a Nemzetnek, szerkesztője és szerzője A Hon és Az Üstökös című lapoknak (az utóbbi az első humoros lap Magyarországon). Amíg felesége, Laborfalvi Róza (Benke Judit) vissza nem vonult a színpadtól, évente egy-két új drámáját játszották a színházak. Költőnek sem utolsó, ne csak a Révai-kiadás két kötetére gondoljunk, hanem számos alkalmi költeményére! Az 50 éves írói jubileumának ünneplése összekapcsolódott a millenniummal, hosszú ideig ő volt az írófejedelem.

Az utóromantika, a romantika akadémizálódása

Az utóromantika a kelet-európai irodalmakhoz hasonlóan sokáig rányomta bélyegét a magyar irodalomra. Az ún. irodalmi Deák-párt Gyulai Pál vezetésével a kiegyezés után a megszerzett állami pozíciókat az akadémizálás folyamatában a tekintély megerősítésére használta föl. Fő céljuk volt konzerválni az 1848 előtti esztétikai és irodalmi eszményeket. A folytonosságot csak azokban a művekben vélték feltalálni, amelyek a jelennek is megfelelnek, de kizártak minden olyan elemet, amely valamilyen úton-módon a létező rend ellen irányult volna. Tömegével támogatták a tehetségtelen, harmad-, negyedrangú költőket; aki ezzel szembefordult, az ellen felléptek. A népnemzetinek is nevezett irányzat hívei tanítottak az egyetemeken, középiskolákban és az elemi iskolákban. Az ő kezükben volt a könyvkiadás, a sajtó és a színház, ellenükre nem vettek fel senkit sem a Kisfaludy Társaságba, sem az Akadémiára. Úgy vélték, hogy a nemzet és az ország egységét többek közt az biztosítja, ha az irodalom is a politikára épül. A romantikusok azon műveit tekintették kultúra és nemzeti tudat meghatározójának, amelyek a nemzeti egységet szolgálták. A korszak koszorús költője, Arany János vagy az „írófejedelem” Jókai Mór nem így gondolkodott, de nem tudott tenni a propagandával támogatott ideológia ellen.

Érdemes felsorolni néhány ismertebb szerzőt! Komócsy József (1836-1894) miután tanári diplomát szerzett, Pestre költözött. Első verse 1863-ban, Arany Koszorújában jelent meg. Újságszerkesztő, a Petőfi Társaság alapító tagja, majd 1881-től alelnöke. Haláláig ő volt az ünnepi alkalmi versek szerzője. Thaly Kálmán (1839-1909) történészként is ismert. A költő 1857-ben tűnt fel először a Bach-korszak nemzeti ellenállásának egyik szereplőjeként (Ne bántsd a magyart!). 1864-ig hét szépirodalmi kötetet jelentetett meg, ismertté mégis kuruc versek hamisításával lett. Költészetének legkésőbbi hajtása a Kurucvilág című gyűjteménye (1903). A kuruc versek eredetiségéről támadt vita nemcsak a hamisítást leplezte le, hanem megalapozta a régi magyar irodalom e korszakának kutatását is. Ábrányi Emil (1850-1920) irodalmárcsalád

136

gyermeke, első verse 1866-ban jelent meg. Költemények című első kötete (1876) után ő lett a magyar hivatalos költészet reménysége. Műveinek többsége a retorikus-romantikus költészethez sorolható. Alkotásainak többsége így hatásra törekvő moralizálás, – kedvelt eszköze az allegória. Műfordításai jó része napjainkig olvasható maradt. Endrődi Sándor (1850-1920) középiskoláit félbehagyva vándorszínésznek állt. Neki is 1866-ban jelent meg első verse. Később Berlinben és Lipcsében tanult, jogot hallgatott, végül 1877-ben Kolozsvárott tanári diplomát szerzett, de újságíró lett. Kedvenc műfaja a dal; esztétikájának lényege, hogy a valót szépíteni kell. Fontos szerepe volt a Petőfi-kutatásban. Pósa Lajos (1850-1914) első kötete 1878-ban jelent meg (Költemények). Kb. ötven kötetnyi gyermekverset írt, de a felnőtteknek szánt versei is problémátlannak festik a világot. Közel nyolcszáz dala közül mintegy négyszázat megzenésítettek (többet a szegedi Dankó Pista), s mint magyar nóták élték túl szerzőjüket. Ő fedezte fel Móra Ferencet. Szabolcska Mihály (1861-1930) költő, református lelkész, Debrecenben végzett, Genfben és Párizsban tanult tovább. 1898-tól 1928-ig Temesváron lelkész, nyugdíjasként költözött csak Budapestre. 1892-ben jelent meg első verse. Az Arany János Irodalmi Társaság elnöke, a Kisfaludy Társaság tagja, később titkára, de tagja a Petőfi Társaságnak is. A Költemények (1891) és a Hangulatok (1894) című kötetében a hangulatköltészet követőjének bizonyul. A népnemzeti iskola nagyra becsülte, mert a vidék költője volt, a mindennapi érzések tolmácsolója. Legjellemzőbb vonása a harmóniára törekvés; egyszerű történetei a falusi életről szólnak, a ballada, a jellemrajz és az életkép határán. Értetlenül fogadta Ady verseit, biztatásra paródiát is írt róluk. Kozma Andor (1861-1933) Bárd Miklós (Kozma Ferenc) költő öccse. Joghallgató, majd magántisztviselő. Első versei a Borsszem Jankó című élclapban jelentek meg. Népi és városi nyelvet ötvöző lírája politikai színezetű; a nép-nemzeti iskola jeles képviselője. Klasszikus műve az 1909-ben írt A carthagoi harangok kedvelt szavalat volt. Zempléni Árpád (1865-1919) költő, műfordító. Iskoláit Sárospatakon és Debrecenben végezte, majd 1896-tól a Földhitelintézet levéltárosa lett (itt Arany László segítette). Költemények (1891) és Új versek (1893) című kötete nagy reményekre jogosította, 1902 és 1909 között különféle díjakat és pályázatokat nyert. 1910 után fő feladatának a finnugor és az uráli népmondák feldolgozását tartotta (az ún. turanizmus egyik alapítója és eszmei vezére volt). Palágyi Lajos (1866-1933) Palágyi Menyhért öccse, költő és kritikus. Középiskoláit magánúton végezte, első verse 1880-ban jelent meg. Újságíró, majd tanári diplomát szerzett. A forradalmakban vitt szerepe miatt meghurcolták. Kifejezésmódja elavult, az allegorizmustól sosem tudott szabadulni; társadalmi indíttatású verseiben moralizál.

A REALIZMUS A MAGYAR IRODALOMBAN (A 19. század közepétől a 20. század közepéig)

A realista ábrázolás problémája

A probléma nehézsége, hogy szinte a legutóbbi évtizedekig (Szabó Zoltán jelentkezéséig) a stílusfejlődési tendenciákat ~ stílusirányzatokat ~ stíluskorszakokat nemcsak az időben értelmezték, képzelték el, hanem feltételeztek egyfajta minősítési lehetőséget is: amelyik „jobban megfelelt” az irodalomtörténet-írók ideológiai-kritikai elképzelésének, azt tekintették jelentősebbnek. Ez nemcsak azt jelentette, hogy bizonyos irányzatoknak „szégyenkezniük” kellett, hanem azt is, hogy más irányzatokat – pl. a realizmust – akkor is létezőnek erőszakoltak (nehogy „lemaradjunk”), ha valójában nem is találhattak annyi domináns alkotást, amely létét bizonyította volna. Amikor a realizmust vizsgáljuk-keressük a magyar irodalomtörténetben, akkor nem szabad megfeledkezni az alábbiakról. A népnemzeti irányzat által támogatott népiesség sajátossága volt a népi életkörülmények részletező bemutatása – s ez ugyan hasonlít a realista stílusirányzat eszközkészletéhez, de nem azonos vele. Sok szerző részint nyugaton járva,

137

részint olvasmányaiból megismerkedett a szociológiával, a történeti szociológiával, a pozitivizmussal – de ha ennek eredményeit, tapasztalatait föl is használta a műveiben, ez még nem jelenti azt, hogy realista lett volna. Végül is a magyar kritika a 19. század második felében ugyan érzékelte a realizmust, úgy is vélte, hogy ez lehetne méltó folytatása a nemzeti klasszicizmusnak (sőt példának is állította a világirodalom szerzőit és műveit) – csak éppen abból a kritikai szellemből nem kért, amely ennek a sajátja volt, hiszen óhatatlan, hogy a kritika által támogatott rend ellen is fordult volna. Így jön létre az a mulatságos helyzet, hogy az irodalomkritika számon kéri a „nem úgy romantikusokon”, hogy miért nem fejlődnek realistákká, a realista kritikákat tartalmazó műveket pedig agyonhallgatja. E műveket fogják majd a 20. század egyes irodalomtörténészei bizonyítékként használni arra, hogy igen is volt realizmus, hiszen művek léteznek, ha nincs is kritikai befogadásuk, pontosabban csak kritikai elutasításuk van.

A magyar realizmus kezdetei

Fáy András (1786-1864) A Bélteky-ház című regénye (1832) tesz először nagyepikai kísérletet a kortárs valóság leírására. Igaz, Kisfaludy Károlynak is van néhány víg elbeszélése, amely típusszerűen veszi célba a nemességet, vagy Kölcsey irodalmi védőbeszédét a gyermekgyilkos anyáról is lehet kezdetnek tekinteni, de ezeknek az alkotásoknak éppen olyan kevés köze van a realizmusnak, akár az újságírók rajzainak.

Az első számításba jöhető szerző Eötvös József (1813-1871), aki elméleti ismeretekkel és társadalmi tapasztalatokkal is rendelkezett. Ám hiába elméleti képzettsége, a stendhali lehetőség romantikus irányregénnyé vált A karthauzi (1839) lapjain. Hasonlóan gyengült nevelési regénnyé A nővérek (1857). Részben a centralista eszmék tézisregénye, részben a szociológiai tárgyú dolgozatok (Vélemény a fogházjavítás ügyében...., Szegénység Irlandban, A zsidók emancipációja és az Agricola levelei) szépirodalmi párja A falu jegyzője (1845). Éppen tézisregény volta miatt lett határeset a mű: nem a típus, hanem a támadott társadalmi modell áll a középpontban. Talán a tervezett mű, A XIX. század bárói lehetett volna az áttörés. Mindenesetre elgondolkodtatóak Mihail Bahtyin szavai: „A provinciális kisváros...a ciklikusan folyó mindennapi idő helye. Benne nem az események zajlanak, hanem csupán minduntalan ismétlődő léthelyzetek...” Ehhez kapcsolható Kulin Ferenc véleménye: „Nincs történelmi mozgás, az idő szűk körben mozog, a napszakok, évszakok, nemzedékek változása a viszonyokat nem érinti, s amíg valaki ki nem lép ebből a körből, nem is tudja miben él.”

Ezzel a megoldással kísérletezett Gyulai Pál (1826-1909), amikor megírta a népies ábrázolás megújításának szánt kisregényét. Az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857) az orosz realisták világára emlékeztet – csak éppen folytatása hiányzik (Vessük csak össze Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatárán és/vagy Jókai Mór Az új földesúr című regényeivel!)) Gyulai szépírói vénája kiapadt, minden tehetségét az irodalom- és kultúraszervezésnek rendelte alá.

A másik nagy ígéret Kemény Zsigmond (1817-1874) volt. A kortárs irodalomértők nagyra becsülték Kemény munkásságát; maga Arany mondta az alábbi három műről: „Egekbe nyúló hármas piramid”. Valóban, Kemény természettudományos ismeretei és történelmi műveltsége óriási esélyt jelentett a realizmusban kezdetben alig előforduló történelmi regény létrehozására. Ám a figyelmes olvasó mindhárom műben – Özvegy és leánya (1855), A rajongók (1859) és a Zord idő (1862) – ott érzi a két politikai röpirat (Forradalom után, 1850., Még egy szó a forradalom után, 1851.) továbbélését. Azaz Kemény sem tudott menekülni az irányregény vonzásától, sőt írásaiban kitapintható a visszatükrözött világ prekoncepciális megközelítése (Élet és irodalom, 1852-53., Eszmék a regény és dráma körül, 1853)

138

A dzsentrikritika és a típusos társadalomábrázolás

Az új nemzedék már nem elfogult, hiszen nem volt részese a polgári átalakulásnak. Ez az objektivitás, illetve dezillúzió vétette velük észre a torlódott magyar társadalom problémáját: a felesleges emberré váló dzsentrit. Ám ez a dzsentri nem képes byroni, puskini nagysággá válni, hanem az állam korrupt, semmihez nem értő eltartottja lesz. Ez a kritikai szellem, illetve a külföldi realista ábrázolás hozta létre az első realista nemzedéket.

Arany László (1844-1898), Arany János fia jellegzetes romantikus módon robbant be az irodalmi életbe: a Kisfaludy Társaság 1872-es jeligés pályázatán első díjat nyert verses regénye, A délibábok hőse. (A műfaj aktualitásáról lásd még Imre László A magyar verses regény Akadémiai Kiadó Budapest, 1990. című monográfiáját!) Arany László Hűbele Balázs figurájában észrevétlenül formálta meg a körülményeket hibáztató, de az élethazugság miatt önsorsrontó típussá váló magyar nemest. Sajnos hazafias erkölcsi felelőssége miatt pályát váltott, s nem próbálta meg az elkezdett utat prózában folytatni.

Nála jóval nagyobb hírre tett szert Mikszáth Kálmán (1847-1910). A jogásznak induló ifjú a vidéki hallgatóság és barátai hatására tucatújságíró lett Budapesten. Családi tragédiája és anyagi csődje csapdájából a Szegedi Napló segítette ki. Itt alakította ki önálló hangját, amelyet az 1879-es nagy árvíz miatt hallott meg az ország. Még hírt adott az újjáépítés problémáiról, majd visszatért Budapestre. A irodalmi élet a Tót atyafiak – A jó palócok (1882) kettős novellakötetével fogadta be. A siker oka: a sajtóban kifinomult érzékű író ráhangolódott a városlakó nosztalgiájára és öncsalására, azaz olyan falut, paraszti világot mutatott be, ahogyan azt elképzelték. Ám Mikszáthot a siker nem kapatta el, éppen ellenkezőleg, ez nyitotta meg az ablakot a magyar társadalomra! A haláláig országgyűlési képviselő életközelből kísérte figyelemmel a dzsentri lét kialakulását, a vele való sajátos, utánzó-szolgai viszony fejlődését, annak a politikának a térnyerését, amely a Monarchia összeomlásához vezetett. A Beszterce ostroma, a Két választás Magyarországon, a Gavallérok éppen úgy ezt mutatják be, mint a Szent Péter esernyője, vagy A Noszty fiú esete a Tóth Marival, valamint A sipsirica. A vég pedig az Új Zrínyiász – bár csak a millenniumot figurázta ki, de a jövő is megvillant. Igaz, van ezekben a művekben egyfajta megbocsátó humor is, de az ábrázolt, beláttatandó igazságon ez nem változtat. A fekete város a realista történelmi regény kísérlete, de a Különös házasság inkább romantikus irányregény.

Mikszáth árnyékában a magyar epika lassan átrendeződött. Ha figyeljük a műveket, akkor érzékelhetjük a realista stílusfejlődési tendencia lassú megerősödését: Toldy István Anatole, 1872.; Beöthy Zsolt Bíró Márton, 1872., Kálózdy Béla, 1875.; Asbóth János Álmok álmodója, 1876.; Tolnai Lajos Az urak, 1872., A báróné ténsasszony, 1882., Az új főispán, 1885.; Iványi Ödön A püspök atyafisága, 1888.; Justh Zsigmond Fuimus, 1895., Gányó Julcsa, 1895. stb.

A naturalizmus hatása a realizmusra

A századvég-századforduló az irodalmi-kulturális élet pezsgését hozta meg. A főváros lakossága egy millióhoz közelített, a Monarchia nagyvárosai ekkor alakultak ki. Lapok, kiadók százai árasztották el művekkel az olvasókat. Bár az állam a nemzeti klasszicizmust támogatta, de a közönség már el tudta tartani az ettől eltérő irányzatok (realizmus, naturalizmus, szecesszió) szerzőit is. Ezt a bőséget csak jelezni tudjuk azzal, hogy egyes alkotókra fölhívjuk a figyelmet. Az epikusok közül kiemeljük a következőket: Petelei István (1825-1910), Gozsdu Elek (1849-1919), Gárdonyi Géza (1863-1922), Herczeg Ferenc (1863-1954), Papp Dániel (1865-1900), Tömörkény István (1866-1917), Kóbor Tamás (1867-1942), Lovik Károly (1874-1915), Móra

139

Ferenc (1879-1934). A drámairodalomban meg kell említenünk Csiky Gergely (1842-1891) darabjait.

A polgárosodás következményei, a tudományos-technikai forradalom és a közoktatás változása nemcsak az olvasóközönséget változtatta meg: új tehetségek jelentkeztek. A fiatalok közül kiemelkedett Móricz Zsigmond (1879-1942). A komoly elméleti alapokra szert tevő fiatal író (a teológia, a jog, a filozófia, az irodalomtörténet és -elmélet és a nyelvtudomány tárgykörében hallgatott egyetemi előadásokat) nemcsak elfogadta a neopozitivizmust és a naturalizmust, hanem mintegy ennek hullámain jutott be a Nyugathoz, a modern magyar irodalomba. Ez időben írt művei közül kiemeljük két elbeszélését – Hét krajcár (1908), Tragédia (1909) – és két regényét: Sárarany (1911) és Az Isten háta mögött (1911). A pályakezdő Móriczot még befolyásolta a naturalizmus és az utóromantika irányzatossága, de ember- és társadalomábrázolása már a modern realizmus felé mutat.

A lassú átformálódás két állomása a Szegény emberek (1916) és A fáklya (1917). A móriczi megoldás a központi típusfigura egyénítése – a tipikusból való kiemelése – és szimbolikussá növelése. Olyan művekben érzékelhető ez később, mint a Kivilágos kivirradtig (1926), az Úri muri (1928) és a Rokonok (1932). Ezekben a művekben a főszereplő értetlenül szemléli a magyar társadalom őt körülvevő rétegét, lázad a társadalmi determináció ellen – s ez a lázadás gyakran lesz önpusztító. Az ún. dzsentri-ellenes regények nem is annyira a hatalmát túlélt nemesség ellen irányulnak, mint inkább azon viszonyok ellen, amelyek az ebbe belépőket megmérgezik (magukhoz hasonítják), a belőle kitörni szándékozókat pedig elpusztítják.

A forradalmakban résztvevő, a bukásokat elszenvedő Móricz kezdetben allegóriaként nyúlt az önéletrajzi elemekhez. Így írta meg a Légy jó mindhalálig (1920) című regényét. Később ismerte föl a közös élmény kapcsolódási lehetőségeit, s az érettségiig tágította a történetet: Kamaszok (töredék; 1925), Forr a bor (1931) és a Bál (1936). A népiekhez és a dokumentarizmushoz való csatlakozásának a riportokon kívül (Tiszazug) egy szintén családi ihletettségű mű az eredménye: a Boldog ember (1932). (Érdemes ezt a munkát összehasonlítani Tamási Áron Ábel-trilógiájával!) 1939-ben jelentette meg az Életem regénye című visszaemlékezését, amelyben tíz éves koráig kíséri a Móricz család történetét. Az önéletrajznak egyik oka, hogy Móricz fölismerte: életútja és sorsa jellegzetes mintája a fölemelkedő parasztságnak. Naplója napjainkban jelent meg, Cséve Anna értő jegyzeteivel.

A háború elvesztése, a forradalmak és bukásuk, valamint a békeszerződés kihívásának megválaszolásához Móricz a történelmi távlatba hátrált, részben hogy a jelen eseményeit megértse, részben pedig azért, hogy a jövő feladatait érvekkel alátámassza. Példaképe Kemény Zsigmond. Nem véletlen, hogy hozzá hasonlóan ő is allegóriaként kezelte a történelmet. Az Erdély-trilógia (Tündérkert, 1921, A nagy fejedelem, A nap árnyéka együtt 1935) a legjobb magyar történelmi regények egyike. Kiemelkedik az első, amelynek főhőseit nem nehéz a közelmúlt szereplőihez kapcsolni (Báthory Gábor – Ady Endre, Bethlen Gábor – Móricz Zsigmond); mégis, a mű igazi értékeit csak akkor lehet értékelni, ha a történelmi regény műfaja felől közelítünk. Ekkor világlik ki, hogy milyen „jót tett” a romantika által sikerre vitt műfajnak a realizmussal és naturalizmussal való „találkozás”. (Érdekes, hogy Móricz átírásai korántsem sikerültek ilyen jól: Kemény Zsigmond és Bornemissza Péter művei.) Bár Móricz nem szánta kulcsregénynek, de az olvasók akkor is, ma is többnyire így olvassák.

A harmincas évek magyar politikai eseményei Móriczot elgondolkodtatták. Olyan társadalmi réteget keresett, amelyik történelmi fölkészültséggel és hitelességgel tudná fölváltani az országot nyilvánvalóan csődbe vivő dzsentroid hatalmi garnitúrát. Ezt Móricz a parasztságban találta meg. Ahhoz azonban, hogy példaként is fölmutassa, hőst kellett találnia. Tervezett egy Dózsa-regényt, de a főszereplő történelmi ideje túl messze volt a jelentől. (Annak idején Eötvös József is ezért írta a Magyarország 1514-ben című regényét.) Már 1936-ban közel hozta a paraszt-lázadó alakját A betyár című kisregényében, ám itt még sokkal több figyelmet fordított a főszereplő, Avar Jani egyéniségére. Úgy döntött, hogy a magyar polgári társadalom

140

megszületéséről: 1848-ról írja meg a művét, főszereplőnek pedig a legendás szegedi betyárt választotta. A Rózsa Sándor-dilógia (1941-1942) töredékben maradt, a megjelent két műből nem tudjuk megítélni, hogy mennyiben váltotta volna be a szerző szándékait. A magánéleti problémáival és az irodalmi, politikai közélet harcaival elfoglalt Móricznak élete utolsó tíz évében mégis sikerült halhatatlan alkotásokat is létrehozni: a Barbárok (1931) című elbeszélését és az Árvácska (1941) című kisregényét.

A lélektani regény a 20. század első harmadában

A naturalista befolyásnak nem volt akkora jelentősége a magyar realizmusra, mint a Monarchiában is folyó lélektani kutatásoknak. Ezek a sajtóban népszerűsített felfedezések az új ábrázolási módra irányították a szerzők figyelmét.

Krúdy Gyula (1878-1933) a magyar epikus irodalom egyik legérdekesebb és legizgalmasabb alakja. Életművében a realizmus a szecesszióval, a naturalizmus az impresszionizmussal keveredik. Munkáinak világát gyakran hasonlítják M. Proust műveihez. Líraizált nyelvezete Jókai elbeszélő tehetségével rokon. Stilizált világa, csavargó hasonmásainak világszemlélete egy elmúló világot rajzolnak meg. Regényei annak a letűnő Magyarországnak életképei, amelyek a nemzeti tudatban a „boldog békeidőkhöz” kapcsolódik. Még nem volt húsz éves, amikor első novelláskötete (Üres a fészek és egyéb történetek) megjelent. Munkatársa számos folyóiratnak és a Nyugatnak is. Országos hírt és igazi közönségsikert a Szindbád-sorozat és az 1913-ban megjelent A vörös postakocsi című regényével szerzett. Pályája a 20. századi magyar irodalomban sajátos jelenség. Kifejeződik benne a késői romantika kiteljesedése éppúgy, mint a modern, impresszionisztikus és a realizmus egy sajátos, rendkívül egyéni formájáig eljutó társadalom- és lélekábrázolás. Fontosabb művei: Palotai álmok (1914), Aranykéz utcai szép napok (1916), Őszi utazások a vörös postakocsin (1917), Napraforgó,(1918), Asszonyságok díja (1919), Nagy kópé (1921), Boldogult úrfikoromban (1930), A kékszalag hőse (1931), Rezeda Kázmér szép élete (1933).

Csáth Géza/Brenner József (1887-1919) Kosztolányi Dezső rokona, a Nyugatnak alapításától munkatársa volt. Ugyanebben az évben jelent meg első novelláskötete, A varázsló kertje. Orvosként kezdett 1909-ben dolgozni. Idegorvosi munkásságának kiemelkedő alkotása az Egy elmebeteg nő naplója, mely – saját naplóját leszámítva – egész munkásságának legnagyobb szabású darabja. 1910-től kezdett morfiummal élni, mert érdekelte annak tudatmódosító hatása. A morfium hatása alatt szerzett élményei irodalmi művein erősen érződnek. Lélektani ismeretei nemcsak műveiben jelentkeztek, hatottak a kortársakra is (Anyagyilkosság, A kis Emma). Fürdőorvos lett, majd 1914-ben katonai szolgálatra hívták be, betegsége miatt 1917-ben leszerelték. Környezetével megromlott a kapcsolata, fokozódott paranoiája ön- és közveszélyes rohamokban tört ki. Életében megjelent művei: Az albíróék és egyéb elbeszélések, (1909), Délutáni álom (1911), Schmith mézeskalácsos (1912), Muzsikusok (1913).

Kaffka Margit (1880-1918) az első nagyhatású nőíró. Ösztöndíjasként tanult a szatmári irgalmasnővérek tanítóképző zárdájában, majd Budapesten szerzett polgári iskolai tanári oklevelet. Visszatért Miskolcra, és a polgári leányiskolában tanított irodalmat és gazdaságtant; tanítványai imádták. Itt jelentek meg első írásai is, versek, novellák és ekkoriban vált a Nyugat állandó munkatársává is. 1912-ben jelent meg első (és talán legfontosabb) nagyregénye, a Színek és évek, amely az értékeit vesztett dzsentri társadalommal és a századfordulón élő nők sorsával foglalkozik. Másik nagy sikert aratott regényét, a Hangyabolyt – melyben a zárdában töltött éveket idézi fel – 1917-ben adták ki.

Megemlítendő Babits és Kosztolányi ez irányú munkássága mellett még Színi Gyula (1876-1932), Cholnoky Viktor (1868-1912), Cholnoky László (1879-1929), Szomory Dezső (1869-1944) életműve.

141

EGY KELET-EURÓPAI SPECIALITÁS: AZ ÚN. HANGULATKÖLTÉSZET (A 19. század utolsó harmada)

A stílustörténet-író Szabó Zoltán a magyar irodalom műalkotásait vizsgálva elkülönített egy áramlatot, amely különbözik a hivatalossá, akadémizálttá váló nemzeti klasszicizmustól, nép-nemzeti irányzattól (a népiesség és a romantika utolsó korszaka), de nem sorolható be az ekkor Nyugat-Európában induló, kialakuló irányzatokhoz. A korábbi elméletek e műveket és szerzőket „átmenetnek”, „hídnak” tekintették a romantika és a líra forradalma között. Véleményünk szerint ez a történelmiesség szempontjának direkt érvényesítése. Mert se nem „pre-”impresszionizmus, -szimbolizmus, -szecesszió, se nem átmenet, ezért megfoghatóbb, ha a Nyugat forradalmát megelőző szecesszió mellett önálló vonulatként értelmezzük. Az alkotások közös jegye: tematikus hangulat érzékeltetése. Ezek: a nyomasztó vidékiség túlértékelése, a magánéleti problémákból adódó kitaszítottság élménye, a társadalmi magány (családi származás; politikai, magánéleti csalódás), illetve a meg-nem-értettség és az el-nem-ismertség kozmikussá növesztése. Nagyon valószínű, hogy kelet-európai sajátosságról van szó, bár ennek bizonyításával még adós az irodalomtörténet (érdemes a balti népek költészetét, illetve a lengyel, román és ukrán irodalmat kutatni).

E csoport egyik kiemelkedő alkotója Vajda János (1827-1897). Részt vett a forradalom és szabadságharc eseményeiben, a bukás után besorozták közlegénynek az osztrák hadseregbe. Mindvégig a reformkor eszméihez ragaszkodott, politikai nézetei (Önbírálat, Polgárosodás 1862) miatt szembekerült a kiegyező magyar politikai és kulturális elittel; kirekesztettség-élményét erősítette reménytelen szerelme lakásadójának leánya iránt (Kratochwill Georgina – verseiben Ginának nevezte, lásd Húsz év múlva). Ismeretelméleti problémákkal foglalkozott, világnézeti kivezető utat keresett az 1867 utáni Magyarország viszonyai között, de reménytelenül; világgyűlölet és pesszimizmus hatalmasodott el költészetén (Az üstökös, Nádas tavon), amelyet tovább rontott szerencsétlen házassága a 33 évvel fiatalabb Bartos Rózával (Rozamunda). Szerelmi, filozófiai és természeti költészete élesen eltér korának uralkodó ízlésétől, a romantika eszközeit úgy alkalmazta, hogy Ady Endre az előfutárának vallhatta (Találkozás Gina költőjével).

A következő generáció legtehetségesebb alakja Reviczky Gyula (1855-1889); törvénytelen származásával 1874-ben szembesült – emiatt a jogakadémiát sem tudta befejezni. Elégikus hangvételű verseinek témái: passzív, elrontott élete, filozófiai problémák, részvét a szegények iránt. 1874-ben jelent meg első verse, 1883-ban pedig első verseskötete: Ifjúságom. Mint esszéistát a modern líra, a szimbolizmus, a humor kérdései foglalkoztatták. Orosz példát követve írta önéletrajzi fogantatású, s a dzsentri erkölcsét feltáró regényét, az Apai örökséget (1884). Gondolkodását erősen befolyásolta Schopenhauer filozófiája: a világon segíteni nem lehet, bajait el kell viselni. Humorában érződik a megenyhült világfájdalom. Ő fedezte fel a társadalom alatt élők kitaszítottságát és emberségét (Perdita-ciklus, 1884.). Három nagy megrázkódtatás érte az életben: nem nemesi származása, halálos betegsége és az a felismerés, hogy Magyarországon az irodalom nem közszükséglet (Pálma a Hortobágyon, 1884.). Reprezentatív alkotása a Magamról (1883).

Jellegzetes alkotó még Komjáthy Jenő (1858-1895), akinek Balassagyarmatról és Szenicről nem sikerült ifjúsága színhelyére, Budapestre kerülnie. Magányában, elszigeteltségében a filozófiához és a költészethez menekült. A századvég újabb lírai törekvéseinek, a népiességgel szemben kibontakozó filozófiai iskola néven elnevezett irányzatnak költője; egyetlen kötete, A homályból (1895), akárcsak címadó verse, a magányból a megértettség felé vágyódását fejezi ki. Költeményeiben – Nietzsche hatására – az élet örömeit, az érzéki gyönyörök élvezetét hirdetette (A hipokritához, 1892), a világ lényegét a jelenségek

142

mögötti, isteni hatalomban kereste. Lírája a gnosztikus-rózsakeresztes ihletésű, misztikus költői látásmódot előlegezi. Az 1890-es években Spinoza nézeteivel foglalkozott. Filozófiai kéziratai (melyekre nagy hatással volt barátjának, Madách Aladárnak az okkultizmusa és Schmitt Jenő Henrik filozófiája) elkallódtak, néhány dolgozata is kiadatlan.

A NATURALIZMUS A MAGYAR IRODALOMBAN (A 19-20. század fordulója)

A századforduló közönsége éppen úgy Párizsra figyelt, mint a művészek serege. Az angolszász világot fojtogatta az uralkodóhoz lojális álszent ideológia; ezzel szemben a francia kísérletek mindenkit érdekeltek. A világ kulturális fővárosába járó külföldiek a legújabb művészeti irányzatokkal tértek haza. Magyarországon ugrásszerűen növekedett a képzett olvasói tábor, nemcsak a honi közoktatásnak köszönhetően, hanem az asszimiláció miatt is.

A magyar naturalizmus legnagyobb alakja Bródy Sándor (1863-1924), akinek életművében a realizmus a naturalizmussal keveredett. Nyomor című novellájával (1884) lépett az irodalmi életbe. Legjelentősebbek az elbeszélései, különösen az ún. cselédnovellák (Erzsébet dajka és más novellák, 1902.). Mesteréhez, Zolához hasonlóan akkor írt maradandót, amikor – akár ösztönösen, akár tudatosan – a realizmushoz közeledett. Regényeiben nehezen tudta a Jókai Mór-i, Mikszáth Kálmán-i hagyományt meghaladni – Ezüst kecske, A nap lovagja –, de drámáiban sikeresebben oldotta meg az ember- és jellemábrázolást: A medikus, A dada, A tanítónő. Az öregségélmény egyik legjobb megszólaltatója a posztumusz novellaciklusa, a Rembrandt. Egy arckép fényben és árnyban (1926).

A kortársak közül meg kell említeni Ambrus Zoltán (1861-1932), Tömörkény István (1866-1917) és Thury Zoltán (1870-1906) munkásságát. Külön kiemelnénk a szecesszióval is kacérkodó nőíró, Erdős Reneé (1859-1956) életművét. Beniczkyné Bajza Lenke (1839-1905) után ő a nőolvasók kedvence, a magyar lektűrirodalom egyik megteremtője. Erdős munkásságának jellemző alkotása a Hajnali hegedűszó (1933).

A Nyugat is támogatott naturalista szemléletű szerzőket, közülük az egyik legjobb Tersánszky Józsi Jenő (1888-1869). Kakukk Marci történetei a korai csavargóregény ötleteinek és motívumainak fölhasználásával készültek, s kora társadalmi kritikájának tekinthetők.

Szólnunk kell még a naturalista dráma megújítójáról, Füst Milánról (1888-1967). Egyik jellemző darabja a Boldogtalanok (1914). Füst emellett impresszionista költő és jeles esztéta volt (Látomás és indulat a művészetben).

A SZECESSZIÓ A MAGYAR IRODALOMBAN (A századfordulótól az első világháború végéig, a 20. század első feléig)

A romantika után a szecesszió volt az első irányzat, amelynek sikerült a kortárs áttörés: a nyugati megjelenéssel szinte egy időben jelentkezett. A sajtó egyengette az útját, két lapot kell megemlítenünk: az egyik A Hét (1890-1924), amely a nagyvárosi iskolázott, művelt polgárságnak, értelmiségnek volt a lapja, a másik az Új Idők (1894-1949), amely a Vasárnapi Újsággal és Tolnai Világlapjával versengett a művelt kispolgári olvasókért. A nem támogatott szerzőknek még mindig hihetetlenül nehéz dolguk volt, ugyanakkor újságíróskodással szépen lehet keresni. A boldog békeidők terméke az a profi újságíró, aki egy hírt négy-öt különböző profilú lapnak is el tud adni. Nem véletlen, hogy a korszak szerzőinek a többsége a publicisztika valamely területén dolgozott, sokuk joghallgató vagy jogász (csak kevesen vannak, akik felkészültebben akarnak dolgozni).

143

A magyar szecessziós irodalom pápája Kiss József (1843-1921). A költő Mezőcsáton született, szülei rabbinak szánták, de őt jobban vonzotta a magyar irodalom. 1867-ben Pestre költözött, ahol nyomdai korrektor, szerkesztő, tisztviselő volt. 1868-ban jelentette meg első verseskötetét: a Zsidó dalokat. Az asszimiláns témák mellett első sikereit a népnemzeti iskola hatását mutató balladáival aratta, melyekben egy-egy tragikus asszonysorsot elevenített meg a falusi zsidóság sajátos világába ágyazva (Simon Judit, 1874.). Munkássága későbbi szakaszában népies balladáival ellentétben a városiasodó zsidóság szegényebb rétegeinek életéről, tragikus sorsáról írt verses elbeszéléseket: Mécsvilág (1907). Báró Lánczy Leó bankvezér támogatásával 1890-ben elindította A Hét című folyóiratot. Ennek szerkesztőjeként 1907-ig a modern magyar irodalom vezéregyénisége. Lírai költészetének fő témája a mellőzöttség, nemzetiségének sorsa és problémái, illetve választott nemzete iránt érzett aggódás. Adyval és a Nyugat föllépésével szembefordult – talán ezért is tartotta a hivatalos kormányzat fontosnak életművét. Verseinek zeneisége, a jambust a hangsúlyos verseléssel ötvöző melódiája viszont Ady verselését készítette elő. A háború és a forradalmak következtében egyre magányosabb, Budapesten halt meg.

A csak szecessziós szerzők közül jelentő Czóbel Minka (1855-1947). Iskoláit magánúton végezte; a francia, az angol és a német nyelvet anyanyelvi szinten ismerte. Beutazta Európát, a Szentföldet, de az irodalmi életben vidéki levelező maradt (Anarcson élt). A századfordulóra szülei elszegényedtek, a költőnő az 1910-es évektől visszahúzódott. Az álom, a hó, a fehérség, a halál, a köd, a tükör – ezek a fogalmak és jelentések adják költészetének tematikai hálóját. 1890 és 1914 között hét kötete jelent meg.

Jelesebb szerzők még: Vargha Gyula (1853-1929), Heltai Jenő (1871-1957), Révész Béla (1876-1944), Kemény Simon (1882-1945), Balázs Béla (1884-1949), Szép Ernő (1884-1953), Gyóni Géza (1884-1917), Emőd Tamás (1888-1938).

A 20. század közepéig elnyúló szecesszió másik jelentős alakja Karinthy Frigyes (1887-1937). Az irodalommal tizenéves korában eljegyezkedő művész mind magatartásában, mind munkásságában a szecesszió képviselője. A felvilágosodás eszméire támaszkodó elméleti írásai, a poentírozott, helyenként túlírt novellái (A cirkusz, Találkozás egy fiatalemberrel), tézisregényei (Utazás Faremidóba, Capillaria) és a humoreszkekből összeálló Tanár úr, kérem! c. műve, illetve modern betegségregénye, az Utazás a koponyám körül mind a szecesszió gazdagságát bizonyítja. Leginkább költészet bizonyíték arra, hogy az utóromantika mennyire össze tudott vegyülni ezzel a modern irányzattal.

Fontos még a drámai áttörés, melynek kulcsszemélyisége Molnár Ferenc (1868-1952), a magyar szalonvígjáték megteremtője. Amit Bernard Shaw tudott az angolszász világban, azt Molnár „hozta” Kelet-Európában. Ismertebb drámái: A Doktor úr (1902), Az ördög (1907), Liliom (1909), Színház (1921), Az üvegcipő (1924), Játék a kastélyban (1926), Olympia (1928), Egy, kettő, három (1929), Nagy szerelem (1935), Panoptikum (1949); sokukból film is készült, nemcsak Európában, de Hollywoodban is. A prózába is beírta a nevét, máig világhírű ifjúsági regénye A Pál utcai fiúk (1907).

Bár az irodalom határterülete, de a szecessziós színház igazi sikerterméke az operett – szerzői közül megemlítendő Huszka Jenő, Lehár Ferenc, Kálmán Imre –, az orfeumi műsor, a kávéházi jelenet (ez utóbbinak mestere Karinthy Frigyes). A színpad világát a hétköznapokkal a magyar nóta köti össze, amely sokak számára a kommerszializálódott költészettel azonos. S miközben megkezdődik a népköltészeti gyűjtések utolsó hulláma, megjelenik egy új művészeti ág: a film.

AZ IMPRESSZIONIZMUS JELENTKEZÉSE (A századelőtől a 30-as évek végéig)

A magyar impresszionizmus a 20. század elején jelentkező fiatal generáció költészetében jelenik meg dominánsan. Részben a szerzők képzettsége (felsőoktatási jártasság, több nyelv

144

fordítás szintű tudása) különbözteti meg őket a hangulatköltészet lírikusaitól, részben pedig az, hogy bár személyes sorsuk adhatott volna okot panaszra, „világ-sértődésre”, ám ők e helyett a nyugaton sikeres irányzat világképével és eszköztárával fogalmazták meg létélményüket.

A tiszta impresszionizmus egyik jellegzetes képviselője Juhász Gyula (1883-1937). A Szegedtől Szegedig kanyargó életút szinte minden fontosabb létélménye a benyomások olyan rögzítését hozta, amely minden korú, nemű olvasó számára lehetővé teszi a belefeledkezést. Az impresszionista táj és hangulat csodái szólalnak meg verseiben – Tiszai csönd, Magyar táj, magyar ecsettel, Magyar nyár, 1918 vagy a Tápai lagzi – az Anna-szerelem pedig a Balassi Júlia-versek folytatását jelentik (Milyen volt…., Anna örök). Hogy a lélek milyen mélységeit képes kifejezni, azt részben Gulácsy Lajosnak szóló vers mutatja, részben Orbán lelke című kisregénye. S bár minden oka megvolt a mellőzöttségből következő begubózásra, Szegeden kulturális műhelyt teremtett, s útjára indította József Attilát.

A másik nagy impresszionista Tóth Árpád (1886-1928). A nyugati szerzőkön nevelkedett ábrázoló művészete – egyik legkiválóbb fordítónk – csak a világháború és a forradalmak éveiben ingott meg: ekkor született allegorizáló, az utóromantikával rokon két alkotása, az Elégia egy rekettyebokorhoz és Az új Isten. Létértelmező világbenyomásai – Meddő órán, Lélektől lélekig – a városélménnyel találkoztak – Körúti hajnal, Jó éjszakát! –; amelyet átszínezett-értelmezett a betegséget, halált legyőző, társát, Lichtmann Annát megéneklő szerelem: Esti sugárkoszorú, Álarcosan. Kisepikájában az impresszionizmus és a szecesszió keveredik a realizmussal.

A SZIMBOLIZMUS ÉS A MAGYAR IRODALOM (A századfordulótól az 1930-as évek végéig)

A szimbolizmus stílusirányzata nem azonosítható a szimbólum használatával. A szimbolizmus mint stílusirányzat egyfajta létélmény művészi kifejezésére irányul. Kialakulása a l’art pour l’art-hoz kötődik, hasonló társadalmi kihívásokra adott válasz ez a művészi felfogás is. Az 1850-es évekkel indul, a 20. század elejéig tart (főleg Kelet-Európában „késik”).

A szimbolista művész létproblémáinak megértéséhez a középkorvégi filozófiai vitát (reália-nominália) éppen úgy felhasználhatjuk, mint a 19. századi filozófiai szkepticizmust. A létező és gondolkodó ember kétségbe vonja, hogy a valóságról igazi képet adnak a fogalmak, a szavak. A szimbolista művész nem fogadja el a pozitivista és/vagy pragmatista filozófiai rendszerek tanítását a világról, mert úgy tapasztalja, hogy a valóság más. Lázad tehát a konvenciók ellen, elveti az előítéleteket, le akarja vetkőzni a gátlásokat (utóbbihoz akár ajzó- és stimuláló szereket is használ). Itt érezhetünk rokonságot Schopenhauer, Kierkegaard és a fiatal Nietzsche nézeteivel (természetesen ez nem azt jelenti, hogy a szimbolista művészek tanulmányozták előtte vagy közben a nevezett filozófusok munkáit, hanem azt, hogy életérzéseiket, világnézetüket ezek a filozófusok fogalmazták meg a legtisztább formában).

A szimbolizmus tehát elsősorban létértelmezés; a különféle művészeti ágak alkotásai csupán kísérletek a lét titkainak megragadására. Nem azért értelmezhetők nehezebben a többinél, mert szimbolisták, hanem azért, mert a világ lényege megragadhatatlan(?). Azért alkalmazzák a szimbólumot is, mert ebben a többletjelentésre épülő képben meglátják a rokonságot a megnevezhetetlen lényeggel.

Sem a szimbolizmus, sem az impresszionizmus nem volt olyan irányzat, amely az elzárkózáshoz ragaszkodott volna – ráadásul, a korabeli közízlés szerint mindkettő botrányos, s ezért kitaszított volt. Éppen ezért nem volt véletlen, hogy az alkotók, a művészek összejártak, esetenként közösen léptek föl, s műveik létrehozásában felhasználták egymás ötleteit, eszközeit. Az elkülönítés azért is nehéz, mert nemcsak arról van szó, hogy egy szerző életművében keverednek két stílusirányzat jellemzői, hanem esetenként az adott egy műben is. A „líra

145

forradalmának” második nemzedéke – miközben a hagyományok elleni lázadásban, a válságérzet megszólaltatásában példának tekintette az első nemzedék költőit – már nem tartotta fontosnak az irányzatokon belüli elhatárolódást. Többségük a társadalom peremére sodródott művész volt, akinek fontosabb volt a tömeggel való szembenállás kifejezése, mint az egymástól való különbözőség hangsúlyozása. Ráadásul olyan új irányzat is jelentkezett a század utolsó negyedszázadában, amely ugyan szintén „lázadó” volt, de inkább akarta a közönséget befolyásolni, mint különbözni tőle (a szecesszió – lásd ott). Arról nem is szólva, hogy az egyes népek irodalmában szembe kellett fordulni a romantika és/vagy realizmus irányzatát hivatalos kultúrpolitikát támogató nézetek ellen is.

Az irányzatok keveredése nem hozott létre új stílusirányzatot, viszont megnövelte a létértelmezés, a világnézet fontosságát. A szerzőket immár az eszközhasználat alapján nagyon nehéz valamelyik stílusirányzathoz kapcsolni – még a domináns elemek keresése sem nyújt biztonságos támpontot (hiszen miről állíthatjuk bizonyosan, hogy domináns?) –; megnövekedett a szerepe a vers mögöttes jelentésének, a szerző világnézeti nézőpontjának.

A magyar irodalomban „tiszta” szimbolizmussal nem találkozunk, nincs egyetlen olyan szerző a Nyugat alkotói között sem, akit egyértelműen ehhez az irányzathoz sorolnánk. Sok irodalomtörténész inkább a posztszimbolizmus kifejezést választja; ez pontosabban jelöli az „irányzatot”, mint a nyugati irodalomban elfogadott minősítés.

A MODERNSÉG: AZ IRÁNYZATOK KEVEREDÉSE A MAGYAR IRODALOMBAN (A századfordulótól a 30-as évek végéig)

A posztmodern irodalomtörténet hármas felosztása – premodern, modern, posztmodern – kapóra jön a magyar irodalom történetének tárgyalásakor. Lehet, hogy kelet-európai sajátosság, de az elkésődés miatt a 19. századi modernség irányzatai: szimbolizmus, impresszionizmus, naturalizmus, szecesszió az új generáció művészetében szinte egy időben és egymással keveredve jelentkeznek. Ezt az „egyidejűségen” kívül az akadémizálódott utóromantika is elősegítette. A korábbi irodalomtörténetek a Nyugat nemzedékéhez kötötték ezt az alkotói periódust – mi azonban nem folyóirathoz kapcsoljuk, hanem kettős szembesüléshez: az alkotók sem a meghaladott irányzatot nem kívánták követni, de nem vállaltak azonosságot a kortárs avantgárddal sem. Komoly problémát okozna, ha a halhatatlanokat egyes irányzatokba próbálnánk „belegyömöszölni” – fogadjuk el a posztmodern szemléletét!

Az úttörő: Ady Endre (1877-1919)

Az Ady-életmű gazdag stílusirányzatokban: korai verseiben a romantika népnemzeti irányzata mellett főleg prózájában (például Jóba, a kőtörő) előfordul a naturalizmus, költeményeiben keveredik és elkülönülten is felismerhető a szecesszió, az impresszionizmus és a szimbolizmus, sőt különösen az utolsó évek alkotásaiban már az expresszionizmus is (igaz, csak nyomokban pl. Emlékezés egy nyár éjszakára, Ember az embertelenségben). Ady azt a magyar nyelvet szólaltatja meg, amelyik a nyelvújítás óta legjelentősebb változásán ment keresztül; ez az irodalmi nyelv lesz a mainak is „szülője”.

Ady Endre rövid 42 éve eseménydús: Tisza Kálmán bukása, a koalíció és Bécs torzsalkodásai, Tisza István fölemelkedése, az I. világháború és a polgári forradalom határozta meg a századvég és a századelő eseményeit. Földrajzi tekintetben világlátottabb, mint az összes elődje. Megadatott neki az esély a költészet megújítására, és Ady élt is ezzel a lehetőséggel. Magyarságverseinek mélyén ott munkál Petőfi Felhők-ciklusának drasztikus létélménye és

146

világban való kételkedése, fölfokozott magánéleti konfliktusaiban, létértelmezési dilemmáiban Arany nagykőrösi korszakára emlékezhetünk.

Újdonság a költészetében csupán felsorolásszerűen: az Új versek kötetében új a cikluskompozíció, a tudatos bimetrikus és szimultán verselés, a szecesszió és szimbolizmus keverése, a megbotránkoztató szerelem, a társadalomkritika: új magyarságfelfogás. A Vér és arany kötet verseiben a vállalt dekadencia; Az Illés szekerén kötetétől az új és sajátos Isten-kép, és A halottak élén kötetével a provokatív, de jól átgondolt háborúellenesség, illetve az életmű-tervezés.

A szimbolizmust is gazdagította! Nem csupán szimbólummá növesztette az egyszerű költői képet, hanem ezt a szimbólumot motívummá szélesítette! Például A magyar Ugaron című versében az „Ugar” csonka metaforából, illetve térbeli és ok-okozati metonímiából sarjadó szimbólumból is motívum válik:

1. ugar = művelés alá nem vett, de valamikor használt földterület2. „hold-udvara”: puszta, gaz, sivatag, Hortobágy, láp, mocsár, nádas – közös

jellemzőjük, hogy műveletlen, művelhetetlen terület3. akkor használja, amikor különböző művelődési, tudati, mentalitási szinteket kíván

jelölni, érzékeltetni; úgy jön létre a motívumrendszer. Lásd „Az éj sivatag, néma” – nemcsak a helyre, hanem a létre is vonatkozik (Kocsi-út az éjszakába).

További motívumszimbólumok, melyek versrendezőnek is felfoghatók: VÉR, LÓ, KOCSI, HAJÓ, VÍZ, ARANY stb. Ezeknek mindig olyan többletjelentésük van, amelyek az adott verset a szimbolizmus felé viszik. Feltehetőleg nem lehet több motívumszimbólum, mint ahány kötet, esetleg ciklus.

Ady Endre a sajátos történelmi-politikai viszonyok miatt Petőfihez hasonlítható abban az értelemben, hogy a művészetet, az irodalmat a közélet részének tekintette. Ideológiai, politikai gondolkozása bizonyos versekben jelen van (kuruc versek, paraszt-versek, munkás-versek). Könyvei nemcsak az értő közönséghez kerültek, a fiatalok úgy forgatták, mint a Bibliát, de még a frontokon, hadifogságban is egyik meghatározó életélmény volt olvasásuk.

Az epikai munkásságának sajátos műve a Margita élni akar című verses regénye, mely a nemzedéke önarcképe is. Esszéi, cikkei bizonyítják, hogy Kölcseyhez hasonló stratégiai jövőlátással sejtette meg a Monarchia és a régi Magyarország összeomlását, meghatározva annak okait is.

Babits Mihály (1883-1941) szintéziskeresése

A család jogásznak szánta, ő viszont magyar-francia szakosként indult – utóbb a franciát latinra cserélte. 1901-1905 között Budapesten tanult, kezdetben filozófusnak készült. Négyesy László stílusgyakorlati óráin kötött barátságot Kosztolányi Dezsővel és Juhász Gyulával. 1902-től kezdve versei és műfordításai jelentek meg különböző lapokban. Az 1905/1906-os tanévben Baján, 1906-1908 között Szegeden tanított helyettes tanárként, majd 1908-ban Fogarasra nevezték ki rendes tanárnak, ahol 1911-ig oktatott. 1908-ban szerepelt a Holnap antológiában. Első verseskötete, a Levelek Iris koszorújából 1909-ben jelent meg. 1911-ben megjelent második kötete is: Herceg, hátha megjön a tél is! 1911-1916 között Budapesten tanított. Az I. világháború kitörését ellenérzéssel, pacifizmussal fogadta. 1916-ban jelent meg első regénye, A gólyakalifa. 1917-ben Fortissimo című verse miatt elkobozták a Nyugatot, a költőt perbe fogták, állásából felfüggesztették.

Az 1918-as polgári forradalmat lelkesen üdvözölte. A Tanácsköztársaság bukása után megfosztották egyetemi tanszékétől, tanári nyugdíjától, kizárták a Petőfi és a Kisfaludy Társaságból. Feleségül vette Tanner Ilonát, aki Török Sophie néven publikálta verseit, elbeszéléseit, regényeit. Epikus munkássága kibontakozott, sorra születtek opusai: Timár Virgil fia (1921), Kártyavár (1923), Halálfiai (1927), Elza pilóta (1933), Hatholdas rózsakert (1937),

147

Jónás könyve (1938). Emellett rengeteget fordított, s a fordításainak élményét foglalta össze Az európai irodalom története című nagyesszéjében

1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátora, Basch Lóránddal, 1929-től, Osvát Ernő öngyilkosságától a Nyugat szerkesztője. A Dante-fordítás miatt olasz irodalmi díjban részesült 1940-ben, amelyet személyesen vett át Olaszországban. Versei, Adyéhoz hasonlóan a közoktatás kihagyhatatlan részeivé váltak – részletesen nem foglalkozunk velük. Költészetében szinte mindent kipróbált, de kultúrpolitikai helyzete, illetve betegsége miatt nem tudta befolyását érvényesíteni – amikor ifjú követői jelentkeztek (az Újhold köre), akkor már kikerült az ideológiai kánonból.

A kísérletező Kosztolányi Dezső (1885-1936)

A szabadkai csodagyerek első verse 1901-ben jelent meg a Budapesti Naplóban. Értelmiségi családjából otthonról hozta a francia, angol és német nyelv ismeretét, latinul, görögül középiskolában tanult. Bár az érettségijével gondok voltak, a budapesti egyetemen kezdte tanulmányait magyar-német szakon. Itt kötött barátságot a Négyesy-féle stílusgyakorlatok foglalkozásain Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. A l’art pour l’art hívének tartotta magát. Járt egyetemre Bécsben is, de 1906-ban félbehagyta tanulmányait, és Ady Endre megüresedett állását elfoglalva a Budapesti Napló újságírója lett. 1907-es első kötetét – Négy fal között – Ady ironikus kritikával fogadta. A Nyugatnak indulásától kezdve munkatársa, hírlapírói tevékenysége számottevő. Országos ismertségre az 1910-es kötetével tett szert: a szecessziós-impresszionista A szegény kisgyermek panaszai cíművel. 1913-ban feleségül vette Harmos Ilona (írói nevén Görög Ilona) színésznőt.

Üdvözölte az 1918-as forradalmat, és tagja lett a Vörösmarty Akadémiának. Néhány hónap múlva, a román megszállás napjaiban a megélhetés a jobboldali Új Nemzedék szerkesztőségébe sodorja – sokáig nem értette meg, hogy a 20. században nem lehetséges az ideológiamentes újságírás. Ennek fölismerését fogalmazza meg Néró, a véres költő című regényében (1922). Hosszú ideig tartott az eszmélés, ebben az időben epikus munkássága a jelentős. Ha Ady nyelve a modern magyar nyelv alapja, akkor elmondhatjuk, hogy Kosztolányi újította meg a magyar prózát. 1924-ben jelent meg a Pacsirta című önéletrajzi ihletésű regénye és A bús férfi panaszai című verseskötete. 1925-ben követte ezeket az Aranysárkány, 1926-ban az Édes Anna című alkotása. Nyelvművelő cikkei a mai magyar nyelvhelyesség megalapozói. Költészetének része műfordítói tevékenysége is. Elsősorban Shakespeare, Wilde és a legjelentősebb nyugat-európai költők műveinek megismertetésére törekedett. Nemzetközi hírnevének egyik jele, hogy ő lett a PEN Klub titkára. Sikerei tetőpontján lett egyre magányosabb.

1928-ban szabad versekkel jelentkezett, ekkor jelent meg először írásaiban Esti Kornél figurája is. 1929-ben A Toll című lapban megjelent az Ady-revíziót meghirdető írása, amely hatalmas vihart kavart, megosztotta az irodalmi közvéleményt, és még jobban elszigetelte a költőt. 1933-ban jelent meg az Esti Kornél című regénye. Ez év nyarán jelentkeztek a később végzetessé váló ínyrák tünetei. 1935-ben jelent meg összegyűjtött kötete, amelynek Számadás című ciklusa tartalmazta az új verseket, egy év múlva pedig összegyűjtött novellái. Műtétek sora után, melyek következtében hangját is elvesztette, 1936-ban hunyt el.

A Nyugat szerepe a magyar irodalomban

Az 1908. január 1. és 1941. augusztus 1. között működő folyóirat meghatározó szerepet játszott a 20. század magyar irodalmában. A nagypolgárság támogatásával (Gyáriparosok Országos Szövetsége) jött létre a folyóirat, elsősorban a szecesszió és szimbolizmus, az impresszionizmus és a posztszimbolizmus, valamint a naturalizmus irányzatához sorolható művek, kritikák

148

megjelentetésére. 1908-1929-ig Ignotus és Osvát Ernő szerkesztette, 1929-1933 között Babits Mihály, Gellért Oszkár és Móricz Zsigmond, 1933-tól 1941-ig, megszűnéséig Babits volt a főszerkesztő.

A Nyugat a hivatalos Magyarországgal szemben az ideologizált művészet helyett a szabad művészetet pártfogolta. Sokat jelentett Baumgarten Ferenc Ferdinánd hagyatéka – ha nem is tudták akkora összeggel segíteni szerzőiket, mint az állami kitüntetések (például a Corvin-lánc) és címek (vitéz) velejárói, egzisztenciális biztonságot jelenthetett a nagy és a kis Baumgarten-díj. (Sajnos, a nagydíj fölött a kultuszminisztériumnak vétójoga volt.)

A folyóirat hatását nemcsak az mutatja, hogy újabb lapok eredtek belőle, vagy – jelentőségüket ez adja – álltak szembe vele, hanem az is, hogy a század irodalmát „nemzedéki” alapon is rétegezte. A folyóirat történetét így korszakolja az irodalomtörténet:

Az első korszaka 1908-től 1919-ig: új tehetségek felmutatása, a szerzői bázis szélesítése, a polgári életérzés megszólaltatása. Az első nemzedék szerzőnek jelentkezése: Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Somlyó Zoltán, Karinthy Frigyes, Balázs Béla, Szabó Dezső, Szép Ernő, Szomory Dezső, Krúdy Gyula, Tersánszky Józsi Jenő, Füst Milán, Nagy Lajos, Ignotus, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár.

A második korszaka 1919-től 1924-ig: a modern irodalom egyetlen magyarországi orgánuma. A második nemzedék szerzői: Erdélyi József, Fenyő László, Sárközi György, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Hunyadi Sándor, Kuncz Aladár, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Gellért Oszkár.

A harmadik korszaka 1925-től 1929-ig: kiegyezés a kor liberális és konzervatív erőivel, ezzel párhuzamosan visszahúzódás a közélettől.

A negyedik korszaka 1930-1933 között: a móriczi politikusabb és közéletibb, valamint a babitsi igényesebb felfogás küzdelme. Ekkor jelentkezik a harmadik nemzedék. Szerzői: Jékely Zoltán, Kálnoky László, Rónay György, Szentkuthy Miklós, Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor, Bálint György, Halász Gábor, Szerb Antal.

Az ötödik korszak 1933-tól 1941-ig: a humanizmus és az antifasizmus előtérbe kerülése.A Nyugat megszűnése után a Magyar Csillag (1941-től 1944-ig) folytatta a hagyományt;

szerkesztője Illyés Gyula volt. A háború után az Újhold folyóirat (1946-1948) kívánta betölteni a szerepét; szerkesztője

Lengyel Balázs volt, szerzői Mándy Iván, Pilinszky János, Rába György, Lator László, Mészöly Dezső, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Somlyó György, Szabó Magda, Szabolcsi Miklós. A lapot a Rákosi-féle hatalomváltás után azonnal betiltották.

A Nyugat folyóirat számait az Akadémia Kiadó az 1970-es évek végén reprint kiadásban újra kiadta, de már nem volt élénk az érdeklődés a lap iránt.

Sokkal sikeresebb volt az Újhold Évkönyv, 1986-tól a rendszer hozzájárult, hogy a nagy öregek a hagyomány szellemében a fiatal szerzőkkel karöltve fölidézzék az Újhold (és a babitsi, osváti Nyugat) szellemét (1991-ben jelent meg utoljára).

A magyar vallásos költészetről

A huszadik század első felének vallásos költészete részben gondolkodói révén – jelesebbjei: Prohászka Ottokár (1858-1927), Ravasz László (1882-1975), Makkai Sándor (1890-1951) –, részben Ady és a Nyugat szerzőinek hatására túllépett az utóromantikán.

Sok huszadik század szerzőnek van vallásos verse, de a legnagyobbak öntörvényű alkotóként is megállták a helyüket. Úgy is mondhatnánk, hogy Sík Sándor (1889-1963), Reményik Sándor (1890-1941), Mécs László (1895-1978) és Rónay György (1913-1978) költészete a 18. századhoz hasonlóan ismét nagy hatásúvá vált. Ezt az ígéretes, küldetéses és

149

felelősségteljes irodalmat egyik diktatúra sem tudta elviselni; a vallásos költészet visszahúzódott a hívek életébe. A MAGYAR AVANTGÁRD IRODALOM (Az 1910-es évek közepétől a 30-as évek végéig)

A magyar avantgárd megítélését két probléma nehezíti: az egyik, hogy a fentebb tárgyalt modernizmus jelentkezése mintegy „elszívta” a tehetségeket. Azaz a fiatal, lázadó generáció tagja a Nyugat körében nemcsak lehetőséget kapott/kaphatott a kibontakozásra, hanem anélkül hogy erőszakosan befolyásolták volna, megkívánták, hogy eleget tegyen a „minőségi költészet” elvárásainak – ezzel pedig nem fért össze az avantgárd lázadás. Másrészt a magyar avantgárd – kelet-európai társaihoz hasonlóan – erősen elköteleződött az ideológiai-politikai eszméknek. Nagyon sokáig úgy tárgyalták ezt a korszakot a magyar irodalom történetében, mint a „szocialista irodalom” jelentkezését. Bori Imre volt az első, aki lehántotta a művek „színezetét”, azóta Aczél Géza és Deréky Pál kísérletezett a magyar avantgárd történetének megírásával, de ez még nem került bele sem az irodalmi kánonba, sem a közoktatásba, s ebből következően a köztudatba sem.

A futurizmus

Már 1910-ben, Babits recenziója a Nyugatban tudósította a modern irodalom iránt érdeklődőket, hogy él a futurizmus – igaz, Babits értékelése lesújtó, ledorongoló (a Dantét fordító, klasszicizáló költő esztétikájával összeférhetetlen Marinettiék kiáltványa). Ez a viszonyulás nemcsak a futurizmus, hanem a magyar irodalmi avantgárd sorsát is meghatározta: elsősorban azok a szerzők választották a tiltakozás avantgárd formáját, akik képtelenek voltak megfelelni a Nyugat támasztotta esztétikai igényeknek. Kassák az egyetlen kivétel, ő a posztszimbolista oldaltól tudatosan távolodott el (kiszedett első verseskötetét veszi vissza, hogy teljesen az új költészethez kapcsolódhasson).

1912-1914 között futurista vonásokat mutatnak Szabó Dezső alkotásai. Az 1915. november 1-jén induló Kassák-lap, A Tett – miközben Kassák Lajos aktivistának minősíti – sok futurista írást is tartalmaz. A magyar irodalomban 1918-ig követhető nyomon a futurizmus György Mátyás, Komját Aladár, Lengyel József és Révai József költészetében.

A magyar futurizmus megkülönböztető sajátossága, a háború elutasítása a mozgalom kései jelentkezéséből származik: 1915-től értelmes ember nem dicsőítheti a háborút (A Tettet is ezért tiltják be 1916-ban). Marinettiék is elhallgattak, mikor szóba kerülhetett volna művészettörténeti forradalmuk kiáltványainak megvalósítása, a frontvonalba való kikerülés. Bori Imre, a kérdés szakértője a futurizmus és az expresszionizmus keverékének tartja Kassák Lajos Mesteremberek című alkotását.

Az expresszionizmus

Hasonlóan a futurizmushoz, az expresszionizmus hatása sem zárható ki a kortárs magyar szerzők műveiből; még olyanok esetében sem, akik soha nem távolodtak el a századelőn kialakított irodalmi hangjuktól, esztétikai nézeteiktől. Expresszionista vonásokkal találkozunk Ady háborús költészetében, Tóth Árpád, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Füst Milán verseiben vagy éppen Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájában, illetve Révész Béla Vonagló falvak című 1914-es regényében.

A stílusirányzat önállóan a Ma című, 1916-ban induló Kassák szerkesztette lappal jelentkezik. Kassák néhány verse – Fiatalember, Költőkhöz – mellett (Kassák változékonyabb alkotó) inkább mások életművében mutatható ki az expresszionizmus jelenléte.

Expresszionisták az 1920-as évek közepéig Barta Sándor, Ujvári Erzsi, Szabó Dezső, Szélpál Árpád, Kahána Mózes, Simon Andor, Sinkó Ervin, Déry Tibor, Hevesy Iván, Bányai

150

Kornél, Pintér Ferenc, Hernádi György, Lékai János, József Attila; a jugoszláviai Csuka Zoltán, a csehszlovákiai Forbáth Imre, Mihályi Ödön, Győry Dezső, Fábry Zoltán, az erdélyi Nagy Dániel, Szilágyi András, Méliusz József. Az ún. népi expresszionizmus szerzője Tamási Áron, innen indul Nyírő József. Az ún. paraszt expresszionizmus alkotói Sinka István és Veres Péter.

A szocialista eszmékkel szimpatizáló csoport történetéről Sinkó Ervin vallomásos regényében olvashatunk. Az Optimisták a magyar értelmiség forradalmi szerepvállalásának története. Az expresszionista művész a szenvedésben és a szenvedőkkel való szolidaritásban találja meg a világban élő ember, a világ és az alkotó közötti kapcsolatot. Ilyen jellegű elkötelezettsége azonosítható szinte minden alkotásban. Hisz abban, hogy ő és a világ lényegileg azonos; elegendő kifejeznie önmagát és a világot fejezi ki. Jellemzi az igés stílus. Témáiban érvényesül a messianizmus, a szociális érzékenység és elkötelezettség. Szembefordul az erőszakkal, az erőszakra épülő társadalommal. A magyar expresszionizmus az aktivizmussal keveredik. Mindig a baloldali társadalmi nézetekkel rokonszenvezik, de nem veti magát alájuk. Másként emlékszik vissza erre a korra Lengyel József Prenn Ferenc hányatott élete vagy A Visegrádi utca című riportregényében.

A jellegzetes művek közül kiemelném Szabó Dezső (1879-1945) 1919-es Az elsodort falu című regényét, Déry Tibor (1896-1977) 1922-ben megjelent A kéthangú kiáltás című művét és Kassák Lajos A máglyák énekelnek című 1922-es poémáját, valamint József Attila Tanítások című ciklusát (1923).

Az aktivizmus

A magyar aktivizmus az expresszionizmussal keveredik. Szerzői is mindig a baloldali társadalmi nézetekkel rokonszenveznek, de megőrzik független gondolkozásukat. Az aktivizmus másik forrása a magyar futurizmus – a tett az erőszak helyére kerül, az anarchista eszmékkel rokonszenvezve a fennálló rend ellen irányul. Kassák Lajos mellett a lapjaiban közlő művészekre utalunk. (Érdekes csoport a Komját Aladár körül kialakuló ún. „forradalmi szocialistáké”: Révai József, Lengyel József, Sinkó Ervin stb. – többségük fölhagy az írással és elkötelezett kommunista lesz.)

Az irányzat legnagyobb hatású, európai hírű alakja Kassák Lajos (1887-1967). A lakatosnak készülő autodidakta szerző a műveltség- és helyesírásbeli hiányosságok ellenére szívósan küzdött a megjelenésért. Első verse 1908-ban látott napvilágot, első novelláskötete pedig 1912-ben (Életsiratás). 1915-ben jelent meg első verseskötete (Éposz Wagner maszkjában), s ugyanebben az évben elindította első folyóiratát, A Tett címmel, melyet egy év múltán háborúellenessége miatt betiltottak. A Tanácsköztársaság alatt az írói direktórium tagja volt, de a baloldaliságot sosem tette pártkötelezettséggé. A bukás után Bécsbe emigrált, ott jelentette meg a Ma című folyóiratának új számait, majd a 2 x 2 következett. 1926-ban tért haza Magyarországra, ahol Dokumentum (1927) és Munka (1927-1938) címmel szerkesztette továbbra is független, baloldali, avantgárd szellemű folyóiratait.

Az Egy ember élete című önéletírása kiváltotta mind a Horthy-rendszer, mind a Rákosi-rendszer ellenállását: egyiknek sem tetszett a kor eseményeinek ábrázolása. 1949-től ismét hallgatásra kötelezték, csak 1957 után térhetett vissza az irodalmi életbe; íróként a „tűrt”, képzőművészként gyakorlatilag a „tiltott” kategóriába tartozott. Egy 1961-es kivétel után sem Párizsba, sem Rómába nem engedték ki saját kiállítására. 1958-tól a párizsi Magyar Műhely című kiadvány fiatal emigráns szerkesztői (Albert Pál, Bujdosó Alpár, Nagy Pál, Papp Tibor) Kassák munkásságát állították lapjuk és saját munkásságuk középpontjába. Róla elnevezett díjat is kiadtak, külföldi és hazai avantgárd költőket és képzőművészeket kitüntetve.

Kassák nevéhez több izmus is köthető (melyekről a halála után, 1972-ben megjelent, Az izmusok története című művében is ír), összefoglalva azonban a hazai avantgárd

151

vezéralakjának tekinthetjük. A konstruktivizmus, melynek hazai korszaka épp a Ma bécsi korszakával veszi kezdetét, a természet rendezetlenségével szemben az emberi kultúra szervezőerejét hirdeti. Világképe szerint a célszerűség és a társadalmi hasznosság jegyében kell átformálni embert s világot egyaránt annak érdekében, hogy a szociális igazságosság megvalósuljon. Az aktivizmussal jellemzően a német expresszionisták balszárnyának és Kassáknak a törekvéseit jelölik. Kifejezetten elkötelezett baloldaliság érhető tetten a kassáki aktivizmus irányzatában, melynek célja az önmagát és a világot alakítani képes ember megvalósítása. Így például az aktivista költemények munkás-szavalókórusokban hangzanak el, a versek felépítésében is érzékelhető, hogy ezzel a sajátos előadási formával kívánják majd megszólaltatni a költeményeket. Az aktivizmus másik megjelenési formája a korabeli plakátokon látható. Kassák számos folyóirata is az aktivizmus egy-egy lenyomata.

A dadaizmus

Talán a dada akart legjobban elszakadni a nyelvtől az összes irányzat közül. Ekkor keletkeztek a kép-gesztusok, a gesztus-leírások és az ún. mutatvány-versek. Itt találkozunk először a montázzsal és a kollázzsal. A magyar irodalomban a nyugat-európai virágzásához képest igen későn jelentkezett; az emigrációban, Bécsben 1921-től megjelenő Ma lapjain olvashatunk dadaista alkotásokat. Kassák maga nem írt dadaista verseket, de lapjában helyt adott Kudlák Lajos, Láng Árpád, Barta Sándor, Pán Imre és Kristóf Károly műveinek. A festő Mácza János és Déry Tibor a drámával is kísérletezett – utóbbi műve hozzáférhetőbb: Az óriáscsecsemő. Az irányzat igen rövid életű volt, főleg olvasóközönség hiányában.

A szürrealizmus

Elsősorban Kassák lapja, a Dokumentum körül csoportosultak a szürrealista szerzők (itt most nem térünk ki arra, hogy nyomokban kiknek a műveiben mutatható ki az irányzat hatása).

A szürrealizmus jegyében indultak vagy a szürrealizmustól távolodtak el a következő szerzők: Illyés Gyula, Németh Andor, Nádass József, Zelk Zoltán, József Attila, Déry Tibor, Sinkó Ervin, Palasovszky Ödön, Tamkó Sirató Károly, Komor András, Szentkuthy Miklós, Hamvas Béla, Weöres Sándor, Sőtér István, Pán Imre, Mezei Árpád, Határ Győző. A szürrealizmushoz kapcsolható Sinka István „mágikus szürrealizmusa” és Gelléri Andor Endre „tündéri realizmusa” is. A szürrealizmus sem vált a posztszimbolizmus vagy a hivatalosan támogatott kultúrpolitika egyenrangú irányzatává.

A szürrealizmus nem halt el az 1930-as évek végén, ez az irányzat vezetett a neoavantgárd felé, de más modern próbálkozások is felhasználták eredményeit és tapasztalatait. A magyar irodalomban az 1940-es évek végén kibontakozott az ún. népi-szürrealizmus, amely szinte napjainkig hat.

A legutoljára kibontakozó stílusirányzat nagyobb teret adott az egyéniségnek, mint a többi. A művész a világgal akar eggyé válni, az álom, a mámor a misztika segítségével. Poétikájának a legfontosabb kulcsszava az automatizmus: az alkotás ösztönös, pontosabban az ellenőrzés gátjait feloldó módja. Legjellemzőbb kifejezőeszközei: a szabad képzettársítás, a szinesztézia és az antropomorfikus látásmód. Néhány fontosabb alkotás: Kassák Lajos A ló meghal, a madarak kirepülnek (1922); Déry Tibortól Az üvegfejű borbély-ciklus (1927) és az Ébredjetek fel (1927).

Legnagyobb hatású, ugyanakkor az irányzatból kiemelkedő, kitörő művelője József Attila (1905-1937). A munkás-kispolgár családból származó költő életútja komoly megpróbáltatásokkal indult: apja elhagyta a családot, időlegesen gondozásba adták, édesanyja fiatalon meghalt. Költői pályája 1922-ben, 17 évesen kezdődött igazán, amikor Juhász Gyula ajánlásával megjelent az első verseskötete, a Szépség koldusa. Ebben az Ady-befolyás mellett

152

a posztimpresszionista, -szimbolista és szecessziós irányzatok különféle hatásaival találkozhatunk. 1924-ben kezdte a tanulmányait a szegedi egyetem magyar–francia szakán. Itt jelent meg második kötete, a Nem én kiáltok (1924), amelyben már avantgárd hatások ismerhetők fel. A Horger Antal-affér után Budapesten majd Bécsben folytatta tanulmányait. Itt ismerkedett meg Balázs Bélával, Déry Tiborral, Hatvany Lajossal, Kassák Lajossal, Lesznai Annával, Lukács Györggyel, Németh Andorral – ugyanakkor kénytelen volt tudomásul venni, hogy Kassák a lapjában nem tűri a vele ellenkezőket. A következő esztendőben Párizsba, a Sorbonne-re ment, itt folytatta tanulmányait. Megismerkedett a szürrealisták anarchizmussal rokonszenvező szárnyával, pár költeményét közreadták a kinti lapok is.

1927 őszén tért haza Budapestre; úgy döntött, hogy nem teszi le a diplomához szükséges alapvizsgát. Költeményeit ekkor már ismerték és megjelentették a különböző napilapok, irodalmi folyóiratok is (Népszava, A Toll, Pesti Napló, Nyugat, Korunk stb.). Barátságot kötött Illyés Gyulával, állandó munkája azonban nem volt. Megrázkódtatást jelentett számára a Vágó Márta-szerelem is, a jómódú polgári családból származó lányt hosszú londoni útra küldték szülei, így végleg megszakadt a kapcsolatuk. József Attila a köztük lévő társadalmi különbséggel magyarázta magának az eljegyzés felbomlását.

Politikai aktivizálódásának a jele, hogy 1928-ban kapcsolatba került a Bartha Miklós Társasággal, ám fokozatosan a baloldal felé fordult, sőt 1930 őszén tagja lett a KMP-nek, az illegális kommunista pártnak. 1929-ben jelentette meg harmadik, Nincsen apám, sem anyám című kötetét. Majd 1930-ban jelentkezett a negyedik kötettel, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz cíművel, melyet a rendőrség elkobzott. Következő kötete, a Külvárosi éj 1931-ben látott napvilágot. Az illegális párttal való kapcsolatában is nézeteltérések adódtak, méghozzá „az antifasiszta népfrontpolitika” osztotta meg nézetüket, később pedig az, hogy a szellem szabadságát kívánta érvényesíteni a Moszkvából jövő utasítások ellenében. 1934 elejétől kapcsolata megszakadt a kommunistákkal.

A költő már korábban, 1930-tól pszichoanalitikus kezelésnek vetette alá magát, dr. Rapaport Samu pszichiáterhez járt két éven keresztül. Egy időre a kezelések abbamaradtak, ezt a költő nehezen viselte. Ebben az időszakban állította össze és adta ki gyűjteményes kötetét, a Medvetáncot (1934). 1935-től Gyömrői Edit kezelte, akibe beleszeretett. A pszichoanalitikus „hasadásos elmezavart” diagnosztizált.

1936-ban a megalakult Szép Szó című folyóirat szerkesztője lett, ez volt első igazi álláshelye. Ekkor jelent meg utolsó kötete, a Nagyon fáj, melyből azonban mindössze néhány példány kelt el a könyvesboltokban; ezzel ismét nőtt a lelki terhe. 1937 elején újabb szerelem kerítette hatalmába a fiatal gyógypedagógusnő, Kozmutza Flóra (Illyés Gyula szerelme) iránt. Törékeny egészségi állapota egyre inkább romlott, s már a szanatóriumi ápolás sem tudott segíteni rajta. Nővéreihez került, azok balatonszárszói panziójába. 1937. december 3-án vesztette életét.

József Attila életművében olvadt össze a modern irodalom az avantgárddal; ezért és társadalmi elkötelezettsége miatt lett a 20. századi magyar irodalom emblematikus művészévé, a költők példaképévé.

A katasztrofizmus

Az irányzat kutatása még nem fejeződött be a magyar irodalomban, így csak hozzávetőleges adatokra támaszkodhatunk. A technokrata katasztrofizmus figyelhető meg például Babits Mihály Elza pilóta című regényében. Vannak, akik szerint a Karinty Frigyes írta gulliveriádák (Faremidó, Capillária) a történelemfilozófiai katasztrofizmushoz sorolhatók. Az ún. egzisztencialista katasztrofizmus tipikus példája Szatmáry Sándor Kazohínia című regénye, de

153

ehhez az áramlathoz sorolhatjuk a kései Babits vagy Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Rónay György háború utáni költészetét is.

A tárgyias költészet

A stílusfejlődési tendencia a konstruktivizmus irodalmi leképeződésének tekinthető; az 1920-as években bontakozott ki, s a ’30-as, ’40-es években erősödött meg – s hatott a 60-as, 70-es évekig. Egyik forrása a Nyugat posztszimbolizmusának intellektualizálódása. A másik a szürrealizmus szabad képzettársítása, amely nem zárkózott el a népi hagyományoktól sem. A harmadik, s talán a legfontosabb a konstruktivista valóságközelítés. Más művészeti ágban megfelelője nincs (eddig).

A tárgyiasság és az intellektualitás kölcsönös kapcsolata elsősorban a dísztelen, pontos leírásban mutatkozik meg. Ehhez tudományos megalapozású világkép és költői kép szükséges – a szerzők többsége elméleti szakember is. A stiláris tárgyiasság mindig összefonódik az intellektuális reflexiókkal. A konkrét és az elvont szemantikai síkok váltása hozza létre a művön belüli feszültséget. A mikrokozmosz és a makrokozmosz elválasztása és egymásba lényegülése adja sajátos ábrázolását. A konstruktivista szerkezet a maga tárgy- és tényszerűsén mintegy fölülemelkedve lehetővé teszi a hiányra (az egytagú metaforák és a metonimikus képek gyakoriságának a növekedése) épülő, a komplex képekig és az antropomorfikus szemléletig táguló teremtett világ létrejöttét. Kedvelt fogás az ellentétes szerkezet, és megjelennek a verskompozíciós eredetű alkotások. A külső tükrözésként fölfogott belső rendnek ez az újfajta értelmezése költői magatartásokban testesült meg. Innen ered a formafegyelem, a szerkesztettség és a tudatosság iránti vonzalom. Fontos a líratípusok változásának a befolyása, s ez összekapcsolódott az objektív nézőpont erősödésével (reakció az egyéniség túlzott előtérbe kerülésére). A formabontással szemben a hagyományok és az absztrakt művészet felé vezet az út.

A konstrukciós szemlélet előtérbe állítja a nyelvi elemek gazdaságosságának a kérdését. Meghatározó lesz a funkcionalitás. A hasznosság megnövelte a stíluselemek jelentőségét is. Közülük is fontossá válik az alakzat. Mellette még a mondat- és szövegszerkezet kap hangsúlyt. A stílustörténet-író szerint ez az irányzat volt a két világháború közötti korszak legjelentősebb áramlata. Egyrészt szintetizálta a megelőző irányzatok eredményeit, másrészt szervesen kapcsolódik napjaink mindegyik irányzatához: a neoavantgárdhoz éppen úgy, mint a posztmodernhez.

A SEMATIZMUS VONZÁSÁBAN (Az 1920-as évektől az 1970-es évekig)

A következőkben vitatott fogalommal fogunk élni – már használják, de kanonizált létjogosultságot még nem kapott. Az ún. sematizmus gyökereit az állam által támogatott népnemzeti irányzatban kell keresni. Az intézményesült irodalmi Deák-párt a művészeti ágat is fel kívánta használni politikai céljai érdekében, de – bár az elfoglalt pozíciókból ellenőrizte – teljesen se nem kívánta, se nem tudta maga alá rendelni, gyűrni az alkotókat. A 20. század radikális politikai változásai és a média (kezdetben csak a sajtó, később a rádió, a mozi, majd a televízió) fölismert szerepe vezetett el oda, hogy megjelenhetett a műalkotások bizonyos elkülöníthető csoportja, melyre jellemzőek a következők.

A sematizmus egyik meghatározó jegye annak az elgondolásnak az érvényesítése, hogy a művészetet alá kell rendelni állami, ideológiai céloknak, azaz eltorzítva a horatiusi ars poeticai elvet jó, lojális állampolgárokat kell nevelni. A másik jegye az, hogy a tömeg alacsony iskolázottságából indulnak ki, azaz a műalkotás eszköztára a lehető legegyszerűbb legyen: a tömegkultúra, a közköltészet esztétikai szintje fölé ne nagyon emelkedjen.

154

Harmadikként legyenek nemzeti forrásai – ehhez a legjobb út, ha a romantikus népiességhez térnek vissza. S mindezt szoros és szigorú ellenőrzés alatt kell tartani: részben a közoktatás, részben a kritika segítségével. A háború és a forradalmak (1914-1919)

A sematizmus elemi megjelenései először az I. világháború idején voltak észlelhetők (a régi ún. ponyvairodalmat nem lehet idekapcsolni, mert hiányzott az intézményes és ideológiai háttér). A legfelső katonai cenzúra minden olyan írást, sőt magánlevelet is tiltott, amely a hirdetett állásponttól eltért, másrészt különböző előnyökkel, kedvezményekkel próbálta megnyerni a tollforgatókat háborús propagandája kiszolgálójának. Ez az irodalom máig nincs feldolgozva, legfeljebb maradványai ismertek: az újabb népdalok, magyar nóták és slágerek.

Az őszirózsás forradalom államának rengeteg problémája volt, de a Tanácsköztársaság politikai vezetése már felkészült az „agymosásra”: betiltották a pártideológiával nem azonosuló lapokat, a hivatalos sajtóban megjelentek a sematista versek, történetek, sőt tervezték egy ún. írókataszter bevezetését, amely hosszú távon ellehetetlenítette volna a szocializmust nem vállaló művészeket. Megjegyezzük, hogy ezt az irodalmat sem dolgozták még fel.

Mindkét esetben azonban az volt a közös, hogy a katonai-politikai problémák megoldásához hozzányúltak a művészethez, tudatosan deformálni kívánták az alkotókat is, a befogadókat is!

A szélsőjobb politikus irodalma (1919-1945)

A trianoni trauma, a megszállt, illetve összeomlott ország vezetésének könnyű volt (és muszáj is) felelőst keresni – a szélsőjobb nézetek szállították a „liberalista-kommunista judeo-plutokrata” bélyeget –, ám az irodalomban nehéz volt pogromot szervezni. Helyette olyan művek kerültek előrtérbe amelyek ösztönösen vagy tudatosan beleillettek a rendszer ideológiájába. Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna (1881-1923) Hitvallás (Magyar Hiszekegy) című verse Szabados Béla zenéjével 1920-tól ugyanúgy betöltötte ezt a szerepet, mint a Csanády György által 1921-ben írt Székely himnusz, amelyet Mihalik Kálmán zenésített meg.

Száma sincs a rengeteg irredenta műnek, különösen a daloknak, melyeknek szerzői ismeretlenné váltak, ezt a korszakot sem dolgozták még fel. (Ezeknek a művek emberábrázolási leegyszerűsítései, nyelvi, gondolati-logikai megoldásai egészen napjaink tömegkultúrájáig mutatnak.) Akadt néhány jelentősebb művész – Herczeg Ferenc, Somogyváry Gyula, Thormay Cecil, a Napkelet szerkesztője és szerzője, vagy Zilahy Lajos –, akinek jószándékát nem lehet megkérdőjelezni, de műveik szintén kihullottak az olvasói emlékezetből.

Természetesen nemcsak irredenta témájú művek születtek. Sok első világháborús dal, történet került a köztudatba, a második világháborúval ezek ismét elszaporodtak (egyik előadójuk Karády Katalin volt). De íródtak esztétikai mércével alig közelíthető dicsőítő versek is, például Zivuska Andor Hódoló szavunk című műve.

Az illegális szélsőbal irodalma (1919-1945)

Szót kell ejtenünk a két világháború közötti szélsőbal sematista irodalmáról is. Az emigráció termését és termékenységét a moszkvai vezetés mindig pillanatnyi politikai irányultsága határozta meg. Hidas Antal agitatív indulóitól Illés Béla történetein át Komját Aladár verseiig terjed s sor, nem felejtve Gábor Andor és Karikás Frigyes nevét. Műveik világa megegyezik a szovjet személyi kultusz irodalmával, a szerzők sorsa is annak függvénye.

155

Az itthon maradtak sokkal hátrányosabb helyzetből indultak: egzisztenciális okokból alig voltak iskolázottak, idegenkedtek a műveltség és a kulturális hagyomány megismerésétől, elfogadásától: naprakészen kiszolgálták a pártutasításokat (például József Attila elvtárs alkotásait nem értő dicsőítése és gusztustalan támadása). Jellemző, hogy az ún. entellektüeleket sosem fogadták be, a pártzsargonban „tulok”-ként jelölték őket. Értő bemutatásukkal adós a szakirodalom.

A totális baloldali diktatúra irodalma (1948-1956)

Már a koalíciós harcokban is feltűnt, hogy a Magyar Kommunista Párt, később a Magyar Dolgozók Pártja milyen alacsony színvonalú szerzőkkel és művekkel dolgozik. A totális diktatúra létrejöttétől csak azok kaphattak szót, akik feltétel nélkül kiszolgálták a Rákosi-rendszert, melynek még csak nem is Révai József vagy Horváth Márton (a magyar Zsdanov) voltak a legrosszabb képviselői. Az alacsony képzettségű vagy képzetlen apparatcsikok (pártbürokraták) a szovjet minta alapján mérgezték az egyéniségeket, lelkeket. Számos szerző (Déry Tibortól Karinthy Ferencen át Zelk Zoltánig) később mindent elkövetett, hogy kompromittáló szövegeik eltűnjenek, megsemmisüljenek. [A nevektől a továbbiakban azért tartózkodom, mert az esetleges minősítések fölösleges vitákat provokálnának – Á.K.]

Az imperializmus elleni harc, a termelési csaták, a szocializmus építésének küzdelmei témákat feldolgozó termékek tonnaszámra kerültek az olvasók elé a Szabad Nép vagy az Irodalmi Újság lapjain, váltakozva a szovjet és magyar vezetők dicsőítésével. A dilettánsok, a fűzfapoéták olyan serege szabadult el, amelyhez képest a Petőfi- vagy Arany-epigonok hada élcsapatnak számított.

A sajtó mellett ott volt a Néprádió, a települések szabadtéri kikapcsolhatatlan hangosbeszélője; állandóan fújták az indulókat, s éltek a mozi lehetőségeivel is (Állami áruház, Dalolva szép az élet stb.), de még a magánéleti „zakatolás”-ok is a rendszer infantilizmusát szolgálták és bizonyították. Sokat kell még várni, amíg az irányzat értő, objektív bemutatása megtörténik. Születtek ugyan szembenézési kísérletek, főleg filmen – Bacsó Péter: A tanú, Gábor Pál: Angi Vera vagy Mészáros Márta Napló-sorozata stb. – de ez nagyon kevés, mert legföljebb élményhatásra törekszik.

A szocialista realizmus továbbélése (1957-1990)

Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-rezsim politikusainak nemcsak azzal kellett szembenézniük, hogy a Petőfi-kör vitáin az írók lettek a szócsövei az elégedetlenségnek, hanem az Írói memorandum a nyílt ellenállás esélyét is megcsillantotta. Börtön, szilencium, fenyegetés volt az egyik oldalon, megértő kultúrpolitika (Aczél György és társai) a másikon. A hosszú évek során kialakuló puha diktatúrában nemcsak a három „T” jelképezte viszony volt a döntő (támogatjuk az irántunk elkötelezetteket, tűrjük a minket nem támogatókat, tiltjuk a velünk szemben állókat), hanem a szerzői lelkiismeret elaltatása is. Kialakították az ún. szocialista realizmus elméleti fogalmát.

A szocialista realizmus kiinduló pontja a polgári kritikai realizmus minőségi különbségének megalapozása volt. A kritikai szerepből következett, hogy a szerző jobb társadalmat keresett, mint a kapitalista, s ha már nem volt ellenséges a baloldallal szemben, akkor már része lehetet a kánonnak. Ezután jött értelemszerűen a szocialista ideológia „művészi” megvalósítása, amely a „pártosság”, a „proletár internacionalizmus” és a „szocialista hazafiság” jegyében valósulhatott meg. Ehhez kapcsolódott az SZK(b)P XX. kongresszusán megalapozott együttélés esztétikai továbbgondolása: az avantgárd eszközök is használhatók, csak a szocializmus céljait szolgálják.

156

Mindennek kezdetben a sajtó hegemóniája biztosított sikert: az újságok, a könyvkiadók pártellenőrzés alatt álltak (többek közt ide szórták szét a Rákosi-rendszer fölösleges pártapparátusát). Nyomtatásban nem jelenhetett meg rendszeridegen mű. A következő lépés az elektronikus média kiterjesztése volt: a három rádióadó mellett lassan mindennapossá váltak a televíziós adások, sőt létrejött a második csatorna is, természetesen ez is pártellenőrzéssel (könnyebben bejuthatott egy katona a gyurmapecsétes fegyverszobába, mint civil a stúdiókba). A műsorok szerkesztéséről, minősítéséről itt nem kívánok szólni.

A „szocialista magyar irodalom” a hatvanas években a „kapitalista csökevények” elleni harc ábrázolása volt, illetve a népi szociografikus irodalom feltámasztása (Magyarország felfedezése-sorozat). A dokumentarista próza a neorealizmussal volt rokon, a lírában még mindig a népi, népies hang uralkodott, bár már megjelentek a neoanvantgárd eszközkincsével élők.

Az új gazdasági mechanizmussal (1968.01.01.) szinte egy időben indultak a Kilencek, de ők is csak a „tűrt” kategóriában. Akik a rendszer igazi arcára kíváncsiak, azok a Szabad Föld, a Vörös Lobogó, a Magyar Ifjúság, illetve a Népszabadság, valamint a megyei újságok lapjait nézegessék. A pártvezetés agitációs-propaganda osztálya állandó harcot vívott a folyóiratokkal (Kortárs, Mozgó Világ, Tiszatáj stb.), mert túl engedékenynek tartották a művelt, igényes rétegeknek szóló folyóiratok szerkesztőit. Csak az összeomlás előtti években következett be visszalépés, de a pártemberek, a velük kapcsolatban álló „kultúrmunkások” fejében sosem játszódott le rendszerváltás – a nyelvezet mindig elárulja a régi embert.

A sematizmus a szomszédos szocialista országokban (1945-1992)

A nemzetiségi/kisebbségi irodalom semmiben sem különbözött az anyaországitól, kivéve egy jegyet: a proletár internacionalizmus és a szocialista hazafiság számára azt jelentette, hogy állandóan bizonyítania kellett lojalitását a többségi állam iránt, különben könnyen rásütötték a nacionalista, fasiszta jelzőt, hiszen egy rosszindulatú történelmi minősítés alapján Magyarország volt Hitler utolsó csatlósa.

Csehszlovákiában a magyarság és a szocializmus kettős kihívásában vergődő magyaroknak az Irodalmi Szemle és a Madách Kiadó kínált publikálási esélyeket. Felsőoktatási képzés nem volt, a középiskolákat visszaszorították, az általános iskolában alig lehetett magyar irodalmat tanulni.

Szovjetunióban szinte nem volt magyar kérdés, nem is lehetett felvetni pártunk és kormányunk képviselőinek. Kárpátalja magyarsága a „föld alá” kényszerült, a magyarral szinte csak mint nyelvészeti kérdéssel foglalkozhattak.

Romániában a politikai viszonyok, a kialakuló új személyi kultusz egyre rontotta a lehetőségeket: a területi autonómiát megszüntették, a felsőoktatást ellehetetlenítették, a középiskolák visszaszorítása folytatódott; ugyanakkor az engedélyezett kiadványokban – helyi újságok, Korunk, a Dácia és a Kriterion Kiadó – a legteljesebb azonosulást várták el.

Jugoszláviában a kezdeti vérengzések, illetve a Szovjetunióval való szakítás után kialakul a „jugoszlávizmus”: nagy mozgási szabadág, de a rendszer meg nem kérdőjelezése. Talán itt van a legnagyobb mozgástér: az Új Symposion, a Híd, az Üzenet, a Létünk, a Magyar Szó, a Forum Kiadó néha még anyaországi szerzőknek is ad teret – más kérdés, hogy a sajtópéldányok szűrve kerülnek csak a Magyar Népköztársaságba.

A NÉPIEK ÉS A NEMZETISÉGI IRODALOM (Az 1920-as évektől az 1940-es évekig)

Az ún. népiek irodalma

157

A népiek jelentkezésének közvetlen előzménye a századvég íróinak kezdeményezése, amellyel elfordultak a népnemzeti irányzattól, de meg akarták őrizni a nép iránti vonzódásukat (Tömörkény István, Gárdonyi Géza és mások). A művészek az 1920-as évek elején jelentkeztek mint „őstehetségek”; az alkotások többségére az „önéletrajzi jelleg” érvényes. Az ún. hivatásos irodalom gyakran lekezelően viselkedett a népi író, a parasztíró, a munkásíró iránt, hiszen képzetlenségük, iskolázatlanságuk sokszor műveltség-ellenességben jelentkezett. Az amatőr szerző megmaradhatott „népköltőnek” – ekkor nem emelkedett túl a szórakoztatás és az egyszerű önkifejezés szintjén. Elindulhatott a küldetéses szerzőség felé: ha megőrizte identitását és hagyományait, akkor ún. naiv íróvá emelkedhetett (pl. Erdélyi József). Nagyon ritkán, ha a tehetségét egzisztenciális gondok nem korlátozták – a hivatásos kihívást elfogadva autodidaktaként profi íróvá válhatott.

A népiek a naturalizmust és a realizmust gyúrták össze egy rétegideológiával, amelyet a nacionalizmussal rokonítottak. Legjobbjaik nem határolták el magukat a iskolázott műveltségtől, ám a zömük inkább az esztétikailag egyre kevesebb értéket őrző népnemzeti irányzat demagógiájához, közönség kiszolgálásához kapcsolódott. Igen erős volt támaszkodásuk a népköltészetre, a népköltészeti mintákra. A bezárkózás elszürkülését csak a legnagyobbak tudták elkerülni azzal, hogy egyfajta népi, parasztmitológiát alkottak maguknak (pl. Sinka István, Nyírő József). Voltak, akik a finnugor forrásokig is visszanyúltak. Műveikben az uralkodó osztályok elkülönülésének hagyományát ostorozó hang összefonódott a nép társadalmi-politikai felemelkedésének és felemeltetésének igényével, de közben a politikai állásfoglalás nem mentes a nép idealizálásától. Ez nemcsak a szereplők erkölcsi rokonszenvében mutatkozott meg, hanem azt is sugallta, hogy a nép és a népi hősök mitikus és misztikus kultúrával rendelkeznek.

Művészetelméletük összefonódott az ideológiával, szívesen népszerűsítették az ún. harmadik utat. Ez a „harmadik út” nem a kapitalista, a polgárság vezető szerepére épülő társadalom, nem a szocialista, a munkásság és pártjának vezető szerepét hirdető hatalom, hanem a parasztságra épülő öntevékeny kis közösségek laza állama. A magyar népieknek három nagy csoportja alakult ki: az első az ún. parasztkapitalista (Erdei Ferenc, Ortutay Gyula, Szabó Zoltán, Kodolányi János), a másik a radikális szociális (Féja Géza, Veres Péter, Kovács Imre), a harmadik a kistermelő, szövetkezeti (Németh László). Az 1930-as években a tiszta frontok összezavarodtak: az új felállás a szélsőbal, illetve a szélsőjobb iránt is kritikus elgondolás lett, amelyet a napi politikai helyzet módosított és igazolt. A szélsőbal a kommunisták felé közeledett, a szélsőjobbot kiiktatták a katonai-politikai események. A rendszerváltás bekövetkezése után a kiábrándult és megvilágosodott népiek rendszerellenes kritikájukat nacionalista alapról fogalmazták meg – ezzel az ún. „népi-urbánus” ellentét föltámadt, sőt napjainkban is érvényesül.]

A mozgalom szűkítetten jelentkezett: jobbára közép-kelet-európai behatároltságú. Az I. világháborút követő események még a győztes, területi gyarapodásban „szenvedő” országokban is fölvetették a múlt átértékelésének szükségességét. A magyar irodalomban az irányzat a 20-as, 30-as évek fordulóján bontakozott ki. Szemléletében az ún. harmadik utat kereste: elutasította a kapitalizmust és a megismert szocializmus egyaránt. A jelen helyzetért a polgári-nemesi Magyarországot tette felelőssé. Az irányzat társadalmi jellege a 40-es és az 50-es években politikai buktatókba, ingoványba vezette a szerzőket, így ilyen-olyan okkal elhallgattatták őket. Jelentőségük, hogy megtartottak egyfajta kontinuitást, egy sajátos vonulatot. Napjainkban mint művelődési regionalizmust tartják számon: alkalmas olyan territoriális és ezoterikus kiskultúrák bemutatására, amelyek a civilizációs viszonyok között fölértékelődnek.

Az irodalomban a szociográfia alapozta meg a társadalom alatti létbe kényszerített rétegek bemutatását. A naturalizmus pontosságát ötvözték a népköltészet maradék értékeivel, az iskolázatlan, beszélt népnyelvet egyfajta szimbolikus/népmesei fenyegetettséggel. Az

158

élőbeszédet a belső monológokkal és a szabad függő beszédmóddal adták vissza. Igen erőteljes a tájnyelv szerepeltetése.

Az elszakított területek irodalma

Bár nagyon merésznek tűnik a két világháború közötti nemzetiségi irodalmat a fentebb tárgyalt népiek vonzásában tárgyalni, de ezt két érv támasztja alá: egyrészt el kellett szakadni az utóromantikától, mert ez volt az összeomlásért és a szétszaggatottságért felelős monarchiai vezetés támogatott irányzata, másrészt nem léphettek sem a modernség, sem az avantgárd felé, hiszen az elszakított magyarság tömegei nem értették ezek eszköztárát, világszemléletét. Mindez nem azt jelenti, hogy ilyen műalkotás nem fordulhatott elő, ám a szerzők inkább az anyaországi publikációs lehetőségeket keresték.

Az Osztrák Köztársaságban az ún. burgenlandi magyarok helyzete volt a legmostohább: nemcsak intézményesített védelmi lehetőségük nem volt, hanem az anyaországtól sem kaptak támogatást (a Lajta Bánság még csírájában sem volt annak tekinthető). Nem véletlen, hogy jelentős alkotó nem jelentkezett erről a területről, sőt néhány generáció után a terület magyarsága jórészt asszimilálódott.

A Csehszlovák Köztársaságban ennél kedvezőbb volt a helyzet: a magyarellenesség ellenére a demokratikus politikai intézmények publicitást és közösségi életkeretet teremtettek, Nagyszombat, Komárom és Kassa kulturális hagyományai pedig alapot biztosítottak. A Magyar Nap, a Magyar Írás és Az Út folyóiratok körül alakult ki magyar irodalmi élet. A költők közül megemlítendő Berkó Sándor, Győry Dezső, Forbáth Imre, Sáfáry László, Vozári Dezső; az epikusok közül Darkó István, Egri Viktor, Sellyei József, Szabó Béla, Tamás Mihály. A Sarló mozgalom irodalomszociológia szempontból is jelentős szerepe mellett megemlítendő Balogh Edgár és Fábry Zoltán irodalmárok munkássága.

A Román Királyságban volt talán a legnehezebb a politikai helyzet, viszont a kulturális hagyomány (Nagyenyed, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Marosvásárhely) és a befogadók száma olyan szituációt produkált, amely szinte önálló magyar irodalmat hozott létre. Az Erdélyi Szépmíves Céh, a Helikon, a Vásárhelyi találkozó csoportjai és kiadóvállalatai megteremtették a kulturális kereteket. Az Erdélyi Helikon, a Korunk és a Termés folyóiratok pedig publikációs lehetőséget biztosítottak. A szerzők többsége az „anyaországban” is ismert volt. A prózaírók közül: Asztalos István, Bánffy Miklós, Karácsony Benő, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Nagy István, Nyírő József, Tamási Áron, Wass Albert; a költők közül Áprily Lajos, Bartalis János, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Reményik Sándor, Szentimrei Jenő, Tompa László.

Talán a legnagyobb erőfeszítésre a Szerb-Horvát-Szlovén, majd Jugoszláv Királyságban volt szükség – itt ugyanis szinte semmilyen kulturális hagyomány nem volt. Szabadka, Zenta és Újvidék kínálta magát központként. Szentteleky Kornél és Csuka Zoltán tették a legtöbbet az irodalmi-kulturális élet megszervezéséért. A Vajdasági Írás, majd a Kalangya folyóiratuk köré szerveződött a magyar nyelvű irodalom: Debreceni József, Dudás Kálmán, Herczeg János, Majtényi Mihály és Szirmai Károly. A harmincas évek közepétől indult A Híd (1934-1941), amely a baloldali gondolkodóknak adott teret.

Az emigrációs irodalom alig volt számottevő, legfeljebb az USA magyar nyelvű lapjait lenne érdemes még megvizsgálni.

A NEOKLASSZICIMUS (A 30-as évektől az 50-es évekig)

159

Az értékőrzés, értékmentés vágya és kihívása „támasztotta fel” ezt az imitációra épülő felfogást, illetve stílusirányzatot. A mozgalom nevével is jelzi, hogy a szerzői vissza kívántak térni a klasszikus ókori latin-görög örökséghez, az ezt feltámasztó humanista reneszánszhoz és a későbbi klasszicizmus értékőrző szabályrendszeréhez. A fin de siècle dekadenciája, a századvég-századelő „utánunk az özönvíz” válsághangulata, illetve a kezdődő avantgárd kaotikus mindent tagadása ellenében az 1900-as évek elején az alkotók kis csoportja (elsősorban Németországban) a klasszikus örökség felé fordult. Az irányzat hosszú ideig „észrevétlen” maradt, ám az 1930-as években felerősödött – tulajdonképpen innentől válik érzékelhetővé a művészetben.

A neoklasszicizmus és a második világháború

A neoklasszicizmus a véle rokon vonásokat is mutató sematizmustól eltérően ugyan elit művészetet hirdetett, ám ez olyan általános erkölcsi és esztétikai értékekkel telített művészi lét- és létábrázolás volt, amely még a világháborús embertelenségek közepette is az emberi lét értelmességét kínálta kapaszkodónak akár az alkotó, akár a befogadó számára. Abban a világban, amelyben a félrevezetett, demagogizált és manipulált tömeg önmaga ellenébe is fordult, egyedül ez biztosította az értelmes jövőt.

A totalitárius veszély, a háború miatt a szerzők egy része arra a meggyőződésre jutott, hogy az avantgárd eredménytelen volt. Mintát és alkalmas közvetítő formát keresve a klasszicizmus hagyományaihoz jutottak vissza. A nagy európai költészetben emberi önfenntartó erőt láttak (klasszikus latin irodalom – humanista reneszánsz – klasszicizmus – a 19. század közepének igényessége), és arra törekedtek, hogy a személyiség megvédéséhez minél több tradíció nyújtotta segítséget szerezzenek. A neoklasszicizmus nemcsak a hagyományos klasszicista formákat, eszközöket elevenítette fel, hanem mindazokat alkalmazta, amelyek – a közoktatás által „kanonizálva” – a köztudatban klasszikussá lettek.

A magyar irodalomban Babits költészetében, illetve a fiataloknál Áprily Lajos, Sárközi György, Vas István és Weöres Sándor műveiben találkozhatunk vele. Az irányzat reprezentáns költője Radnóti Miklós (1909-1944).

Hosszú út vezetett addig, amíg 1929 őszén magyar-francia szakosként megkezdte tanulmányait a szegedi egyetemen. Legnagyobb hatással Sík Sándor és Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma volt rá. Korai költészetére a szecesszió és az impresszionizmus hatott (Pogány köszöntő, 1930.; Újmódi pásztorok élete, 1931.) 1934-ben végzett, közben doktori címet is szerzett Kaffka Margit életművéről írt munkájával. A Nyugat munkatársa lett, 1935-ben feleségül vette diákkori szerelmét, Gyarmati Fannit. A magyar irodalomban szinte egyedülálló módon Radnóti Miklós szerelmi lírájának szinte egészét egyetlen személy: a hitvese ihlette, egy-két kisebb fellángolást, pl. az 1927-28-as szerelmi ciklust leszámítva, amely egy reichenbergi gépírólányhoz szólt.

Fordításokból és írásból élt; alkotásaira a fenyegető élet- és háborús veszély miatt a nyugati és hazai hatások miatt egyre jobban a neoklasszicizmus nyomta rá a bélyegét. Az Újhold (1935), a Járkálj csak halálraítélt! (1936) és az Ikrek hava (1940) egyre ismertebbé tette, 1937-ben Baumgarten-díjat kapott. 1938-ban jelent meg Pásztori Magyar Vergilius címmel a latin költő tíz eclogája. E kötet számára fordította le Radnóti a IX. eclogát, és innen kapta az ötletet, hogy ő is írjon ebben a műfajban. A számozás szerint nyolc eclogát írt, a hatodik azonban hiányzik vagy elveszett vagy el sem készült vagy más címmel szerepel. Száll a tavasz... című költeményének alcíme: Előhang az Eclogákhoz. Kései verseiből eltűntek az idillikus képek, s teljesen elégikus hangvételűek. A klasszikus formához nyúlt vissza, amely már eleve tartást ad a verseknek. 1940-ben hívták be az első munkaszolgálatra, 1942-ben másodszor, az 1944-es harmadik a végét hozta.

160

Neoklasszicizmus és posztszimbolizmus a második világháború után

A neoklasszicizmus formagazdagsága háttérbe szorult, de hosszú ideig érvényes maradtkülönleges igényessége! Az emberi és esztétikai értékek őrzése a totalitárius rendszer idején értelmet adott a létnek, még a kényszerű hallgatás idején is. Legjelentősebb alkotóit be kell mutatni!

Pilinszky János (1921-1981) a huszadik század egyik legjelentősebb, katolikus érzésű magyar költője. Életművében Babits vallásossága ötvöződik az egzisztencialista filozófia hatásával, a posztszimbolista értékközpontúság a tárgyias költészet jelzés-impulzusaival.

A középiskola befejeztével a Pázmány Péter Tudományegyetemen a jogon kezdte, majd a bölcsészkaron, magyar-olasz-művészettörténet szakon folytatta. Az egyetemet 1944-ben befejezte, de diplomát nem szerzett. Első versei 1938–1939-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigília című lapokban. 1941–1944-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 novemberében behívták katonának. 1945 februárjában került a Németországba; itt látott élményei meghatározták egész életét és a költészetét. 1946–1948-ban az Újhold társszerkesztője volt, de erős kötődött a Vigília és a Válasz csoportosulásaihoz is. A Szent István Társulat megjelentette 1946-os kötetére a következő évben Baumgarten-díjat kapott.

1949-től nem publikálhatott. Ez idő alatt verses meséket írt, és egy ilyen típusú könyvvel (Aranymadár) térhetett vissza az irodalmi életbe.1957-től az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái. A hatvanas évek elejétől sokat utazott, szembesülhetett a modern irányzatokkal; Párizsban hosszabb időt töltött, sőt még az USA-ba is eljutott. Nővérének 1975-ös öngyilkossága is talán hozzájárulhatott ahhoz, hogy nem írt verseket. A hetvenes évek végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett utolsó költői korszaka. 1971-ben József Attila-, 1980-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. Második szívinfraktusának következtében hunyt el, a halál váratlanul érte, tele volt tervekkel.

Kötetei valóban az életút állomásai: Halak a hálóban (1942); Trapéz és korlát (1946); Aranymadár (1957); Harmadnapon (1959); Rekviem (1964); Nagyvárosi ikonok (1970); Szálkák (1972); Végkifejlet (1974); A nap születése (1974); Tér és kapcsolat (1975); Kráter (1976); Beszélgetések Sheryl Suttonnal (1977); Válogatott művei (1978)

Nemes Nagy Ágnes (1922-1991) költő, műfordító, esszéíró. 1939-ben a Baár-Madas Református Leánylíceumban kitüntetéssel érettségizett. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-latin-művészettörténet szakos hallgatója, s itt szerzett diplomát 1944-ben. Egyetemi éveiben munkakapcsolatba került Szerb Antallal és Halász Gáborral. Diákkorától kezdve írt verseket, folyóiratokban 1945-től publikált. Első verseskötete 1946-ban jelent meg. Ekkor lépett be a Magyar Írószövetségbe, később tagja volt a Magyar PEN Clubnak is. Ez évben alapította – férjével, Lengyel Balázzsal közösen – az Újhold című irodalmi folyóiratot, amely csak 1948 őszéig jelenhetett meg, de betiltása után mintegy emblémája lett a babitsi Nyugat eszmeiségét és minőségigényét vállaló írói-irodalmi törekvéseknek. Mint az Újhold többi munkatársa, a betiltás után gyermekirodalom és fordítás maradt menedéke (P. Corneille, V. Hugo, Molière; Brecht és Dürrenmatt szólaltak meg általa).1958-tól szabadfoglalkozású író.

Költői munkája mellett a magyar esszéirodalom kimagasló művelője volt. 1975-től kezdődően több kötetben publikálta esszéit, verselemzéseit és a vele készült interjúkat. Önálló kötetet szentelt a példakép, Babits Mihály költői portréjának. Műelemzései, a költészet rendeltetéséről, a vers belső természetéről szóló írásai a szakszerűség és az érzékletes, sőt élvezetes eleven szemléletesség példái, a tárgyszerűség és személyesség finom ötvözetének mintái.

161

1978 sikerült áttörnie a pártpolitika falait, innentől szinte évente jelentkezett köteteivel; mértékadó és meghatározó személyisége lett a magyar irodalmi életnek. Kapcsolatot tartott a magyar irodalmi emigráció számos jeles tagjával is. 1986-ban Lengyel Balázzsal közösen – almanach formában – újraindították az Újholdat. Nemes Nagy Ágnes a neoklasszicista értékközpontúságot megtartva, a tárgyias költészet objektivitásával megbontotta a tökéletes formát. A hétköznapi világ tényeire rácsodálkozva teremtette meg gondolati költészetét, amely Ekhnáton alakmásától Bors néniig tárult.

Weöres (ejtsd: vörös) Sándor (1913-1989), a magyar költészet szintézist teremtő géniusza. Ötödikes diák, amikor 1928 júliusában a szombathelyi Hír közölte első novelláját (Egyszer régen…), 1929-ben a Napkelet is felfigyelt verseire. Írásait elküldte Osvát Ernőnek, a Nyugat szerkesztőjének is, aki kedvezően fogadta őket. 1929 nyarán találkozott Kosztolányival és Babitscsal. 1931-ben a Nyugatban megjelent Hajnal című verse, 1941-ig, a folyóirat fennállásáig pedig összesen hatvannégy. A fiatal költő mindent tud: verstan, rímtan, poétika a kisujjában van, de nem tudálékos! Ráadásul már ifjúként is sejlik, hogy Arany János-i mélységben ismeri anyanyelvét.

1933-ban beiratkozott a pécsi Erzsébet egyetemre, először a jogi karra, majd átiratkozott a bölcsészkarra (földrajz-történelem szakra), végül filozófia-esztétika szakon szerzett diplomát. Bekapcsolódott a Batsányi Kör és a Janus Pannonius Kör munkájába. 1934-ben jelent meg első kötete, a Hideg van. 1933 végén merült fel az első folyóirat-alapítás ötlete. Az újság címe, Pécs jelképére utalva, Öttorony lett. A folyóirat szerkesztése közben ismerkedett, majd barátkozott össze Fülep Lajos professzorral. Weöres Sándor második kötete, A kő és az ember 1935-ben jelent meg. 1935-ben pedig napvilágot látott a tizenkét fiatal költőt felvonultató Korunk című antológia. Weöres nemcsak a dunántúli barátokkal, Takáts Gyulával és Csorba Győzővel ápolt szoros kapcsolatot, hanem a Budapesten élő Vas Istvánnal, és Jékely Zoltánnal, valamint a debreceni Kiss Tamással is. Weöres Sándor pályájának korai szakaszát 1937 elején egy hosszú távol-keleti utazás zárta le. Az utazás költségeit a Baumgarten-díjból fedezte. Weöres a genovai kikötőben szállt hajóra, onnan Nápolyon át Egyiptomba vezetett az útja, majd az arab és az indiai vizeken áthaladva Bombay következett, végül India és a mai Srí Lanka területét elhagyva eljutott Szingapúrba, Manilába és Sanghaiba is.

Az egyetem elvégzését követően Halasy-Nagy József felajánlotta, hogy doktoráljon nála filozófiából. A disszertáció témája és címe: A vers születése. Weöres Sándort 1939-ben avatták doktorrá. Weöresnek sikerült az, ami elődeinek és kortársainak nem: esztétikai rendszerek (nem ideológiák!) gyakorlatával, a jelen emberének problémáiról játékosan és játszva írnia, ráadásul könyvek állandó társaságában. 1940-ben létrejött egy folyóirat Pécsi Szemle címmel, majd később Sorsunk lett az újság neve. A Várkonyi Nándor szerkesztette folyóirat első száma 1941 áprilisában jelent meg. Ekkor állították fel a Városi Könyvtárat, amelynek megszervezésével és vezetésével Weöres Sándort bízták meg. Ehhez a munkához neki azonban sem könyvtárosi végzettsége, sem gyakorlata nem volt, ezért a gyakorlóév egy részét Várkonyi mellett a pécsi egyetem könyvtárában, másik részét a Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtárában szolgálta le.

A költő 1943 őszén Pécsről Budapestre költözött, az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa lett. A Nyugat megszűnése után Weöres a Sorsunkon kívül elsősorban a Magyar Csillagban, a Válaszban, később pedig az 1931-ben alapított Diárumban közölte műveit. Weöres ötödik kötete, a Meduza 1944-ben, hatodik kötete, A teljesség felé 1945-ben jelent meg.

A háború befejezése Weöres Sándort Csöngén érte, és a következő évet is az apai birtokon töltötte, majd rövid ideig Székesfehérvárott dolgozott múzeumi tisztviselőként, s az ottani Vörösmarty Társaságban is tevékenykedett. Amikor 1946-ban Várkonyi újraindította a Sorsunkat, barátságuk megerősödött. Két termény év (öt verseskötet) után – a műfordításokon

162

kívül – nyolc évig nem jelentethetett meg kötetet. 1947-ben házasságot kötött a nála négy évvel idősebb Károlyi Amy költőnővel; Weöres az MTA Könyvtárában dolgozott. A költő termékenysége nem szószátyárság, mindenből mű lett; de kevés volt a földi világ: galaxisokat gondolt ki, bolygók és civilizációik történetét találta ki.

1955-ben jelenhetett meg ismét, a Bóbita című gyermekversekkel, majd 1956 végén A hallgatás tornya című kötettel is. Miután 1964-ben a Szépirodalmi Kiadó visszautasította a Tűzkút kéziratát, a párizsi Magyar Műhely meglepő gyorsasággal kiadta a könyvet, így még ebben az évben a Magvető Kiadó gondozásában Magyarországon is megjelenhetett. 1970-ben Edwin Morgan fordításában jelent meg Weöres első angol nyelvű versválogatása, amelyet egy évvel ezelőtt egy másik idegen nyelvű válogatás követett, a német Suhrkamp Kiadó által készített Der von Ungarn című kötete.

1970-ben Kossuth-díjat vehetett át, s az osztrák állam díját az európai irodalomért. A Kossuth-díjjal járó pénzösszegből Pásztor Béla emlékére díjat alapított. Ebben az évben jelentek meg először Weöres egybegyűjtött írásai, az Egybegyűjtött írások két kötetben, és ezt a kiadást még Weöres életében újabb és újabb bővített kiadások követték, 1975-ben már három kötetre duzzadva. 1972-ben három(!) kiadásban is megjelent a Psyché. Nagyjából erre az időre tehető a drámaírás is, darabjait ma is játsszák.

A Három veréb hat szemmel antológia a magyar irodalom történetét értékelte újra, 1977-ben jelent meg Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Weöres utolsó nagy fellépése 1980-ban volt, amikor Károlyi Amyval, Juhász Ferenccel és Nemes Nagy Ágnessel közösen felolvasást tartott a londoni River Side Studióban. A 80-as években még három új verseskötetet adott ki. 1980-ban az Ének a határban, 1984-ben a Posta messziről és a Kútbanézőt 1987-ben. Halála után évekig jelentek meg újabb és újabb talált kéziratai; sajnos, emlékéhez méltatlanul voltak kiadáspolitikai gondok, de már nem a pártállam, hanem jogdíjkérdések miatt.

A MAGYAR NEOAVANTGÁRD IRODALMA (Az 1950-es évek közepétől az 1980-as évekig)

A magyar neoavantgárd irodalmát meghatározó módon befolyásolták az anyaország politikai viszonyai. A diktatúra kulturális életének irányítói még a „puha diktatúra” idején se, még az ún. szocialista realizmus címkéjével sem tudták elviselni a másképpen gondolkodást. Így a szerzőknek részben meg kellett vívniuk a harcukat a publikációkért, részben pedig erősíteniük kellett olvasótáborukat – erre szolgáltak az író-olvasó találkozók, a különféle olvasótáborok, illetve a Magyar Írószövetség mellett felnövekedő Fiatal Írók József Attila Köre. Az anyaországon kívül a már említett szovjet viszonyokat nem tárgyalva talán a romániai helyzet volt legrosszabb. A következőkben vázlatosan áttekintjük az egyes áramlatokat, amelyek részben elhatárolhatók voltak, részben kapcsolatban álltak egymással.

Az ún. népi szürrealizmus

Az avantgárd túlélése, illetve a népköltészettel való találkozása azért is születhetett meg, mert a negyvenes években induló népi kollégiumok paraszti tehetségmentő történései szabaddá teszik az útjukat. Első generációjuknak tekinthető Csanádi Imre (1920-1991), Kormos István (1923-1977), Nagy László (1925-1978), Juhász Ferenc (1928) és Csoóri Sándor (1930). A második generációhoz kapcsolható Buda Ferenc (1936), Kiss Benedek (1943), illetve az 1969-ben induló Kilencek – akik közül az egyik legtehetségesebb Utassy József (1941).

Az egzisztencialista hatás jelentkezése

163

A lírában a már említettek kívül Lator László (1927) és Kalász Márton (1934) alkotói életművét szükséges említeni. Az epikában a megújuló Déry Tibor (1894-1977) mellett Szabó Magda (1917-2007), Sarkadi Imre (1921-1961) és Fejes Endre (1923) tekinthető a csoport képviselőjének. A második generációhoz sorolható Sánta Ferenc (1927-2008), Kertész Ákos (1932), Spiró György (1946) és Ördögh Szilveszter (1948-2007)

A drámában Illyés Gyula (1902-1983), Vészi Endre (1916-1987), Hubay Miklós (1918), Sarkadi Imre (1921-1961), Galgóczi Erzsébet (1930-1989), Eörsi István (1931-2005) és Csurka István (1934) volt, akiknek tragédiáikban és komédiáikban jelen volt a kor domináns eszmerendszere.

A groteszk világszemlélet érvényesülése

Epikában Örkény István (1912-1979), Moldova György (1934), Lázár Ervin (1936-2007) és Czakó Gábor (1942) írásaiban jelent meg a kelet-európai (és szocialista) valóság kifordított világa.

A drámában Örkény István (1912-1979) mellett Görgey Gábor (1929), Szakonyi Károly (1931) és Schwajda György (1943) darabjai mutattak (vissza)torzító tükröt a színpadról.

Az abszurd

Az abszurd alig jelentkezett a magyar színpadokon – inkább az Egyetemi Színház, illetve amatőr színjátszók (például Paál István) hoztak létre alkalmi darabokat. Jelesebb szerzők: Örkény István (1912-1979), Hernádi Gyula (1926-2005) – inkább filmforgatókönyvekben –, Páskándi Géza (1933-1995) és Kornis Mihály (1949).

Az epikában Hajnóczy Péter (1942-1981) életművét ajánljuk vizsgálatra, illetve Karátson Gábor (1935) műveit.

Az új regény

A francia új regénynek is megvoltak a magyar követői. Mándy Iván (1918-1995), Mészöly Miklós (1921-2001), Kertész Imre (1929), Sándor Iván (1930), Konrád György (1933), Bodor Ádám (1936) életművét kapcsolhatjuk ide, közülük Kertész kapott Nobel-díjat.

A tárgyias költészet

A tárgyias költészet beleilleszkedett a magyar hagyományba. Vasadi Péter (1926) és Beney Zuzsa (1930) mellett legnagyobb hatású kísérletezőnek Nemes Nagy Ágnes tanítványa, Tandori Dezső (1938) bizonyult.

A kísérletező fiatalok

A neoavantgárddal kísérletező fiatalok Magyarországon a Mozgó Világ (1971-73; 1975-81; 1981-1983; 1983-1986; 1986-) körül szerveződtek. 1982-től megjelentek a József Attila Kör kiadványai, az ún. JAK-füzetek. A szerzők közül azokat emelném ki, akik ez időben fejtettek ki meghatározó munkásságot: Veress Miklós (1942), Balla Zsófia (1949), Szilágyi Ákos (1950), Kukorelly Endre (1951), Szkárosi Endre (1952) és Zalán Tibor (1954); utóbbi nemcsak antológiát állított össze, hanem megírta az Arctalan nemzedék (1979) című esszéjében a magyar neoavantgárd önképét is. Megkezdődött az illegális irodalom is: Petri

164

György (1943-2000), Tar Sándor (1941-2005) és Haraszti Miklós (1945) életműve kapcsolható ide.

Külföldön fontosabb neoavantgárd műhelyek a következők: Párizsi Magyar Műhely (1962-től jelentek meg számai, 1990-től Magyarországon jelent meg. Fontosabb szerzők: Nagy Pál (1934); Papp Tibor (1936) és Kemenes Géfin László (1937). A folyóirat sokat segített a hazai szerzőknek illegális megjelenésben.

Az Új Symposion Jugoszláviában jelent meg, 1965-1992 között. Munkatársainak egy része 1992-tól Magyarországon Ex-Symposion folytatja a kiadványt. Jelesebb szerzők: Bányai János (1939), Tolnai Ottó (1940), Bosnyák István (1940), Domonkos István (1940), Gerold László (1940), Gion Nándor (1941-2002), Végel László (1941), Sziveri János (1954-1990), Balázs Attila (1955); a fiatalok közül Radics Viktória (1960).

Végül megemlítendő a Szivárvány, amely 1980-tól Chicagóban jelent meg, 1992-től pedig Magyarországon. Fontosabb szerzői Vitéz György (1933), Kabdebó Tamás (1934), Ferdinandy György (1935) és a szerkesztő, Mózsi Ferenc (1947).,

Az egyes művek elemzésére terjedelmi okokból nem térünk ki.

KÖZJÁTÉK: EGYMÁS MELLETT ÉLŐ IRODALMI IRÁNYZATOK (A 20. század utolsó harmadának irodalma)

Az irodalmi élet

Az 1960-as évektől, amikor a Kádár-rendszernek sikerült rendeznie a viszonyát a művészekkel, megpezsdült az irodalmi élet is. Az Írószövetség mellett az egyetemi városokban helyi körök keletkeztek – részben ezekből alakult ki a Fiatal Írók József Attila Köre. A Kortárs és az Élet és Irodalom mellett megszülettek a tudomány műhelyei is: a Kritika, a Valóság, az Irodalomtörténet, az Irodalomtörténeti Közlemények, a Helikon és a Filológiai Közlöny. A Szépirodalmi Kiadó mellett munkálkodott a Magvető Kiadó, a Móra és a Gondolat. Vidéken is folyóiratok jelenhettek meg: Szombathelyen az Életünk, Kaposváron a Somogy, Pécsett a Jelenkor, Szekszárdon a Dunatáj, Tatabányán az Új Forrás. Budapesten az Írószövetség két lapja mellett megjelent az Új Írás, majd a bulvárlap peremén az Új Tükör – a világirodalomról a Nagyvilág, a Színház és a Szovjet Irodalom tájékoztatott (a fiataloknak kezdetben a Magyar Ifjúság, később az Ifjúsági Magazin, majd a Mozgó Világ biztosított publikációs lehetőséget). Salgótarjánban adatott ki a Palócföld, Debrecenben az Alföld, Szolnokon a Jászkunság, Kecskeméten a Forrás, Szegeden a Tiszatáj, Békéscsabán az Új Auróra. A környező országokban legalább egy hetilap létezett, de az Illyés Gyula-i metafora szerint ott volt a közös „haza a magasban”, ahonnan harmonikusan szólhatott az „ötágú síp”. A határon túli és a nyugati magyar irodalom életének bemutatását Pomogáts Béla monográfiájában olvashatjuk (művekre már nem térünk ki).

Az 1980-as évek végén új lapok jelentkeztek (például a Délsziget, a Gondolat-jel, a Hitel, a Juss, a Kapu), majd a rendszerváltás után átrendeződött a folyóiratok struktúrája – Magyarországon is, a szomszédos államokban is. Ezt a világot már a sajtótörténetnek kell feltárnia!

A líra

Aki a kor újságjait lapozza, a könyvespolcok köteteit forgatja, az a három „T” determinálta élő költőkkel találkozhat. A nagy öregek közül a korábban említetteken kívül kedvelt szerző: Áprily Lajos (1887-1867), Tamkó Sirató Károly (1905-1980), Vas István (1910-1991),

165

Kálnoky László (1912-1985), Benjámin László (1915-1986), Csorba Győző (1916-1995), Somlyó György (1920-2006).

A fiatalabb generációból nem hagyható ki Váci Mihály (1924-1970), Garai Gábor (1929-1987), Tornai József (1927), Baranyi Ferenc (1937), Ágh István (1938), Kiss Anna (1939).

A korszak tehetséges kezdőjének számított Bella István (1940), Szepesi Attila (1942), Baka István (1948-1995) és Bari Károly (1952).

A nemzetiségi irodalmak közül a romániai magyar költők között jelentős Bartalis János (1893-1976), Szemlér Ferenc (1906-1978), Kányádi Sándor (1929), Lászlóffy Aladár (1937), Hervay Gizella (1934-1982) és Szilágyi Domokos (1938-1976). A csehszlovákiai lírába ma is ismert Dénes György (1923-2007), Tőzsér Árpád (1935), Cselényi László (1938) és Kulcsár Ferenc (1949). A jugoszláviai magyar költészet néhány képviselője Gál László (1902-1975), Ács Károly (1928-2007), Fehér Kálmán (1940) és Podolszky József (1946); a kárpátaljaiak közül Kovács Vilmost (1927-1977) és Vári Fábián Lászlót (1951) említeném.

Az emigráció költészetéből a fentebb említetteken kívül alkotott Faludy György (1910-2006), Tűz Tamás (1916-1992), Fáy Ferenc (1921-1981), Kannás Alajos (1926), Kibédi Varga Áron (1930).

Az epika

A másutt említett, hosszú pályafutású szerzők mellett a Magyarországon alkotók közül megemlítendő Lengyel József (1896-1975), Ottlik Géza (1912-1990), Cseres Tibor (1915-1993), Karinthy Ferenc (1921-1992), Moldova György (1934) életműve; a közönségnek írt Kolozsvári Grandpierre Emil (1907-1992), Berkesi András (1919-1997), Bárány Tamás (1922), és Szilvási Lajos (1932-1996).

A nemzetiségi irodalmakban meglehetősen erőteljes volt a próza: talán mert itt lehetett elkerülni az aktuális reagálások buktatóit. A romániai írók közül kiemelkedő Nagy István (1904-1977), Szabó Gyula (1930-2004), Szilágyi István (1938), Köntös-Szabó Zoltán (1940) és Vári Attila (1946). A csehszlovákiai magyar írók közül Duba Gyula (1930), Dobos László (1930) és Grendel Lajos (1948) regényeivel ismerkedhetett az anyaországi olvasó. A jugoszláviai irodalomra sajátos hangja miatt jobban figyeltek: Sinkó Ervin (1898-1967), Majtényi Mihály (1901-1974), Herceg János (1909-1995), Fehér Ferenc (1928-1989), Brasnyó István (1943) epikai munkái korlenyomatok. A kárpátaljai magyarok közül kézbe kell venni Balla László (1927), Balla D. Károly (1957) és Berniczky Éva (1962) munkáit!

A nagy hatású epikusok a szocializmussal ütközve kerültek az emigrációba, de munkásságukra nem ez nyomta rá a bélyegét: Márai Sándor (1900-1989) és Wass Albert (1908-1998) világa egyszerre múlt és jelen. Balla Borisz (1903-1992) és Domahidy András (1920) történelmi regényei a magyarságtudatot erősítették.

A dráma

Magyarországon a színházak sokáig sikeresen versengtek a rádióval és a televízióval. A Könyvhetek visszatérő kiadványa volt a Rivalda antológia, amelyben mindig az előző évad sikeres 6-8 darabja jelent meg. A sorozat az 1967-68-as évaddal indult, és az 1989-90-essel fejeződött be. A huszonkét kötet legsikeresebb szerzői közé tartozott Németh László (1901-1975), Illés Endre (1902-1986), Thurzó Gábor (1912-1979) vagy Csurka István (1934).

A nemzetiségi irodalmak közül a romániai dráma volt a jelentős: Sütő András (1927-2006), Székely János (1929-1992), Páskándi Géza (1933-1995), Kocsis István (1940), Szőcs Géza (1953) – egyszerre szólaltatták meg a történelmi sorsproblémákat, illetve a nemzetiségi

166

lét kérdéseit – utóbbit a kényszerűségből egyre inkább allegorikusan. A jugoszláviaiak közül megemlítendő Deák Ferenc (1938) és Gobby Fehér Gyula (1943).

A drámai alkotások elvétve teremtek az emigrációban – valószínűleg a színház hiánya volt az oka.

A közköltészet peremén

A közköltészet is kellően támogatott volt: a táncdalfesztiválok járta kitaposott útról rövidesen letértek az együttesek: a magyar slágerszövegek kaptak ugyan ideológiai töltést (folk-beat, pol-beat), de a hetvenes évek végére kialakultak a belső könnyűzenei csoportok, akiknek nemcsak a zenéje volt egyedi, de dalszövegeik is.

Az állandó kabarék mellett jelentős volt a vicc szerepe – a hetvenes évek végétől már annyi viccgyűjtemény látott napvilágot, hogy még a Magyar Úttörőszövetség is „beszállt” a „kultúrüzletbe” (Hahota-sorozat).

A dalszövegek közül kiemelkedik Bereményi Géza sajátos művészete: Cseh Tamás zenész-énekessel nemzedéki életérzéseket szólaltattak meg, sőt kései korszakukban a nemzedékük múlt- és kultúraértékelését is!

A század/évezred végére pedig a kereskedelmi csatornák showi és hapeningjei lettek a közköltészet produktumai.

A POSZTMODERN A MAGYAR IRODALOMBAN (Az 1980-as évektől napjainkig)

A posztmodern stílusfejlődési tendencia tárgyalása egyelőre feltevésen alapul. A posztmodern művészettörténeti korszak létének föltételezői és kutatói (már „iskolákba”, s nemcsak műhelyekbe szerveződtek) azt állítják, hogy a reneszánszhoz, klasszicizmushoz hasonlóan hosszú átfutású irányzatról beszélhetünk – így bizonyára stiláris különbségeket is fölidéznek a kutatók. Az irányzat születése „kettős” irányból történt: a neoavantgárd kísérletezések felől indult az egyik, a társadalomtudományok megújításának vágya felől a másik. A logikai alapozás – H.-G. Gadamer hermeneutikája, N. Frye logikája – után a társadalomtudományban (M. Foucault, Y. F. Fukuyama), a pszichológiában (J. M. É. Lacan) és az ismeretelméletben (J. Derrida, J.-F. Lyotard), valamint művelődéstörténetben (M. Eliade) jelentkeztek az újítók. A korszakot ilyen címszavak jellemzik: multimediális társadalom, globalitás, posztmodern feminizmus, a holocaust mint allegória, cyberiáda, wigger(fehér néger)-kultúra, karaoke stb. Végkicsengése a fogyasztói társadalom atomizált egyéniségének kultusza, a múltban konvencionális viselkedési, művelődési és erkölcsi magatartásmódok kétségbevonása… olyan lázadás, amelynek sem ellenfele, sem célja nincs.

A posztmodern elnevezés az 1970-es években jelent meg az amerikai építészeti és művészeti szakirodalomban. Az irányzat kutatói szerint viszont az 1960-as évek közepétől, végétől, az 1970-es évek elejétől veszi a kezdetét (feltehetőleg a neoavantgárdban indult - Á.K.), sőt elődeit egyes hívek Ekhnátonig vetítik vissza. Feltételezem, hogy egyfajta válaszkísérletek együttese a 20. század utolsó harmadának kihívásaira. E kérdések között ott van például az informatikai, a mikroelektronikai változások döbbenetessége, a „szocialista világrendszer és –magyarázatok” összeomlása, de ott vannak azok is, amelyekre a neoavantgárd sem tudott válaszolni. Az ezredfordulóra a posztmodern egységes folyama átszivárgások követhetetlen szövevényévé változott. S mivel az interpretációk interpretációira még az interpretátorok sem kíváncsiak, valószínűleg az irányzat nem lesz hosszú életű: az internetvilág hírözönében fel fog olvadni.

167

A magyar irodalomtörténetben még nem született olyan részletező és áttekintő összegzés, amely összefüggéseiben is, életművekben is tárgyalná ezt a korszakot - még leginkább a Kulcsár Szabó Ernő-féle kismonográfia a leghasználhatóbb. Az érdeklődőknek a szegedi POMPEJI folyóiratot ajánljuk, illetve a deKON-KÖNYVek sorozatában megjelent tanulmányokat.

A posztmodern szemben áll az univerzalizmussal és az absztraktizmussal. Elutasítja a formai reduktivizmust, hangsúlyozza a műalkotás személyességét (ez alatt a befogadó személyességét kell érteni), érvényesíteni akarja a történetiséget, és fontosnak ítéli a regionalizmust.

Posztmodern a lírában

A posztmodern a lírában szavak jelentésének megkérdőjelezéséhez kapcsolódik, illetve a kommunikációs terek bezáródásához, illetve végtelenítéséhez. Szinte három generáció jelenlétéről beszélhetünk. Az első még a neoavantgárdból lépett át, tudatosan vállalva az új kihívásokat. E szerzők közül néhány: Határ Győző (1914-2006), Orbán Ottó (1936-2002), Tolnai Ottó (1940), Ladik Katalin (1942), Oravecz Imre (1943), Várady Szabolcs (1943), Petri György (1943-2000), Rakovszky Zsuzsa (1950), Parti Nagy Lajos (1953), Géczi János (1954) és Garaczi László (1956).

A másodiknak tekinthető nemzedéket érintette a neoavantgárd, de a posztmodernben leltek magukra: Halasi Zoltán (1955), Petőcz András (1959), Kovács András Ferenc (1959) és Tóth Krisztina (1967).

A legfiatalabbak már ezt tekintik irodalomnak: Orbán János Dénes (1973), Karafiáth Orsolya (1976) és Varró Dániel (1977)

A posztmodern epika

A posztmodern epika szétbontja a történetet, egymás mellé kerülnek, esetenként megmagyarázatlanul helyszínek, szereplők, események – az olvasónak kell megteremteni a virtuális világot. Itt is érzékelhető a nemzedéki tagolódás. Az első nemzedékbe tartoznak Nádas Péter (1942), Grendel Lajos (1948), Temesi Ferenc (1949) Esterházy Péter (1950), Parti Nagy Lajos (1953) és Krasznahorkai László (1954).

A második már tudatosan választott az irányzatot: Balla D. Károly (1957), Szíjj Ferenc (1958), Márton László (1959), Háy János (1960), Darvasi László (1962) és Podmaniczky Szilárd (1963).

A fiatalok közül ígéretes tehetség Grecsó Krisztián (1976).

A dráma és a posztmodern

A drámában volt a posztmodern hatásának legkisebb szerepe – a színházak ki vannak szolgáltatva a közönségigénynek, s magyar közönség nem kedveli a kísérleteket. Jeles szerzők a következők: Nádas Péter (1942), Bereményi Géza (1946), Spiró György (1946), Kornis Mihály (1949), Zalán Tibor (1954) és Nagy András (1956).

A fiatalok közül Térey János (1970) drámáit említeném.

NAPJAINK ÉS AZ IRODALOM

Az irodalom jövőjének éppen úgy, mint a jövő emberének formálását a közoktatás határozza meg. Az óvodai képzéstől a felsőoktatás ajánlott és/vagy kötelező kreditpontjait adó stúdiumaiig a felelősség az intézményé, illetve az ott dolgozóké. A jelen „kompetencián

168

alapuló” oktatása az információk befogadására és azok alkalmazásának megtanítására törekszik. Ám egyre nagyobb szerepe van a képnek és a kommunikációnak, azaz lassan eltűnik a szöveg befogadásának igényessége (olvasás és az újrateremtés kreatív képzelete), egyre kevésbé lesz jelentősége a másod- és többedleges adatoknak, amely nélkül sem a fejlődés, sem a világ strukturális rendje nem ismerhető fel. Marad az önművelés-önművelődés lehetősége.

Ebben volna kitüntetett szerepe a médiának, közelebbről az elektronikus médiának. A televízió és a rádió elveszítette korábbi jelentőségét: a szöveg megszólaltatását, megjelenítését. A beszélgető-műsorok, a különböző showk azt sugallják, hogy az „életből vett, ellesett” percek, órák, konfliktusok sokkal közelébb állnak a nézőkhöz, hallgatókhoz, mint a könyvek, ráadásul befogadásuk nemcsak kevesebb szellemi energiát igényel, hanem a szórakozás igényeit is kielégít, sőt uralja effektusaival. Ma már ott tartunk, hogy showmanek lesznek az „irodalomguruk”, ők mondják meg, hogy mit kell olvasni, ha már a manipulált médiaalany egyáltalán rászánja magát az olvasásra. S nagyon félő, hogy a szerzőknek követniük kell a közönségüket: a 19. század közepének elitművészete nem élhet meg a harmadik évezredben.

Részlegesen, de egyre nagyobb szerepe van a piaci gondolkodásnak is. Ha a szerző nem független a kiadói érdekektől (első kérdés: mennyien fogják vásárolni a művet?), akkor bizonyos, hogy a média – és nem a közoktatás – által befolyásolt olvasóra, befogadóra kell gondolnia. Így jelennek a szériaművek, a reklámkampányok kiszolgálói, a könyváruház-láncok sikerkönyvei. S ezzel lesz teljes a kör: a közoktatás helyett a média befolyásolta vásárló azt veszi meg, amit kínálnak neki.

Ez az áttekintés hagyományos irodalomszemléletre épült. E szerint minden igazi műalkotás képes az emberben tartós, mély élményt kelteni. Ez a hatás természetesen függ a befogadótól (kora, tapasztalatai, kulturáltsága, művészeti jártassága stb.). A befogadás során az ember képzelete segítségével saját élményeként éli át a műben foglalt élményeket, vagyis mélyen érinti egész érzelemvilágát. A műélvező valósággal újraalkotja, fantáziájával kiegészíti a művet. Az igazi műalkotás tehát nemcsak élményt nyújt, hanem kiszakítja az embert mindennapi, szűkös világából; személyes-közvetlen vágyai és látásmódja fölé emeli, az egyén az egész emberiséghez való tartozásának felelősségteljes élményét éli át. Ezt a megtisztító, felemelő élményt pedig az a felismerés adja, amellyel tudatosul bennünk a helyreállt világ rendezettsége, arányossága, harmóniája.

A művészet befogadása az egyik leghatékonyabb eszköz az ember önformálásában. Rilke szavaival: intelem, mely azt sugallja, hogy „Változtasd meg élted!”. A művészetnek ezt a testet-lelket formáló, megrendítő hatását nevezik, Arisztotelész nyomán, katarzisnak. (Katharszisz=tisztítás, megtisztulás, engesztelés.) A katarzisérzés kiváltódásának egyik feltételezett oka, hogy tudatosul bennünk, befogadókban: a világ rendje helyreállt. Ez a felszabadító érzés reményt ad ahhoz, hogy a bennünket körülvevő világban előforduló anomáliák állapota nem végleges, hogy létezik egy világrend, amelyben otthon lehetünk.

A művészeti élmény tehát emberi létünk egyik meghatározója, homo sapiens voltunk átélésének lehetősége. Ezért is van szükség arra, hogy minél többet olvassunk, minél több műalkotással megismerkedjünk, hogy a művészettel való foglalkozás mindennapi életünk részévé váljon. Ebben az egyéni önteremtő folyamatban kíván támasz lenni produktumunk. Üdvözlet az olvasónak!

169

Források:

A magyar avantgárd irodalom olvasókönyve (1915–1930) Szerkesztette Deréky Pál Argumentum Kiadó, Budapest, 1998.A magyar irodalom története. Szerkesztette Klaniczay Tibor Kossuth Könyvkiadó Budapest 1982.A magyar irodalom története in w3.hu.wikipedia.org/wiki/… – 2008.07.29.Árpás Károly: Irodalom II. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium második osztályosainak (Kertész Józsefnével) Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1993.Árpás Károly: Irodalom III. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium harmadik osztályosainak Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1994.Árpás Károly: Irodalom IV. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak (Varga Magdolnával) Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1995.Árpás Károly: Irodalom V. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium ötödik osztályosainak (Varga Magdolnával) Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1995.Árpás Károly: Magyar nyelvtan V. (Stilisztika) Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium ötödik osztályosainak Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1996.Árpás Károly: Kettős tükörben. Cikkek, tanulmányok, verselemzések BAKA ISTVÁN életművéről (Varga Magdolnával) Illyés Gyula Megyei Könyvtár Szekszárd, 1998.Árpás Károly: Szerelem – Sulinet CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999.; w3.mozaweb.hu (2000)Árpás Károly: Vér – Sulinet CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999.; w3.mozaweb.hu (2000)Árpás Károly: Himnusz – Sulinet CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999.; w3.mozaweb.hu (2000)Árpás Károly: Szövegek és stílusok – Sulinet CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999.; w3.mozaweb.hu (2000)Árpás Károly: A polgári Magyarország születése – Sulinet CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999.; w3.mozaweb.hu (2000)Árpás Károly: Két csengetés között. Egy irodalomtanár kísérletei Bába és társa Kiadó, Szeged, 2003.Árpás Károly: Egy Madách-beszéd elemzése. Madách szűzbeszédének hatásvizsgálata Madách Könyvtár – Új folyam 36. Madách Irodalmi Társaság, Szeged - Budapest, 2004.Árpás Károly: Nyomkövetés. Művészettörténeti vázlatok (kézirat) Szeged, 2005.Árpás Károly: Az építő-teremtő ember. Gion Nándor életművéről Bába és Társa kiadó Szeged, 2008. Bori Imre: A szecessziótól a dadáig A magyar irodalmi avantgarde 1. Forum Kiadó Újvidék, 1969.Bori Imre: A magyar szürrealizmus ideje A magyar irodalmi avantgarde 2. Forum Kiadó Újvidék, 1970.Bori Imre: Az avantgarde apostolai A magyar irodalmi avantgarde 3. Forum Kiadó Újvidék, 1971.Bori Imre: A magyar irodalom modern irányai I., II. Forum Kiadó Újvidék, 1985., 1989.Deréky Pál: A vasbetontorony költői Argumentum Kiadó, Budapest, 1992.

170

Görömbei András: Napjaink kisebbségi magyar irodalma Nemzeti Tankönyvkiadó Budapest, 1993.Kortárs Irodalmi Adattár in w3.kontextus.hu/kia – 2008.08.06.Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991 Argumentum Kiadó Budapest, 1993.Szabó Zoltán: Kis magyar stílustörténet Tankönyvkiadó Budapest, 1986.Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945-1981 Gondolat Budapest, 1982.

RÉSZLETES ÉRETTSÉGI VIZSGAKÖVETELMÉNY ÉS VIZSGALEÍRÁS MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM Munkaanyag Szerkesztette Horváth Zsuzsa (Andor Csaba, Antalné Szabó Ágnes, Árpás Károly, Bárányné Nagy Erika, Czifrik Balázs, Cserhalmi Zsuzsa, Forgács Anna, Görömbei Andrásné, Gurka Dezső, Hajas Zsuzsa, Jakobsenné Szentmihályi Rózsa, Jankay Éva, Jobbágy László, Jobbágyné András Katalin, Kovács Sándor Iván, Liszka Gábor, Máté József, Mónok Mária, Szabóné Fricska Anna, Turcsányi Márta) Kiss Árpád Országos Közoktatási Szolgáltató Intézmény Vizsgafejlesztő Központ Budapest, 2001. szeptember Tanulmányok a magyar neoavantgárd köréből. Szerkesztette Deréky Pál és Müllner András. Aktuális avantgarde 3. Ráció Kiadó, Budapest, 2004.Új magyar irodalmi lexikon 1-3. Főszerkesztő Péter László CD-ROM Akadémiai Kiadó Budapest, 2000.

Megjegyzés: A vázlatos áttekintés A magyartörténelem és kultúra1000 éve. Magyar nyelvű multimédiás DVD-ROM Felelős szerkesztő Barna Gábor Poszt-Art Bt. – Bar-So Kft. Cégcsoport Tudományos Kulturális Iroda Szeged, 2008. kiadványba készült 2008. augusztus 11-én.

171

172

Rezümé

A 19. század közepétől, Toldy Ferenc német és magyar nyelvű összefoglaló munkájának sikerétől kezdve szinte nemzedékenként születtek és születnek olyan irodalomtörténetek, amelyek az olvasóknak és a kutatóknak, a laikusoknak és a tudósoknak összefoglalják nemzeti kultúránk fontos területének eredményeit. Ilyen munkák nélkül a közoktatás nem kap elegendő biztos alapot, s a közoktatásból kikerülők elveszíthetik a „tájékozódási pontjaikat”. A jelesebb monográfiákat szerzőről vagy éppen a kiadvány színéről ismerik az olvasók: Beöthy Zsoltét, Pintér Jenőét, Szerb Antalét, Benedek Marcellét, a „spenót”-ot, a Klaniczay Tibor szerkesztette egykötetest vagy Nemeskürty Istvánét; legújabban jelent meg (2007) a Gondolat Kiadó háromkötetes kiadványa (A magyar irodalom történetei).

Árpás Károly munkája nem versenyműnek készült, hiszen nem kutatói szándékkal íródott, hanem a tudományos igényeknek eleget tevő, az általános műveltségű olvasóknak szóló vázlatos áttekintés. Nem szándéka helyettesíteni a digitális formátumú és hagyományos formájú Új Magyar Irodalmi Lexikon anyagát sem, adatai inkább jelzésértékűek. Ugyanakkor a szerző arra törekedett, hogy a számítógépes szerkesztés és a digitális kiadvány lehetőségeihez megteremtse azt a szöveghátteret, amelyhez a multimédia kínálata hozzákapcsolható. Ezért és ennek a segítségével kaphat a magyar irodalomról, az irodalomművészetről kultúrtörténeti összképet a befogadó.

A kíváncsi olvasó joggal várja, hogy a szöveg a kezdetektől kortárs napjainkig segítse rendezni tudását, irodalmi olvasmányait, sőt legyen viszonyítási pontja a társművészetek történetéhez is. Ma, hogy nemcsak magyarok vagyunk, hanem az Európai Unió polgárai is, az sem lehet mindegy, hogy a magyar irodalmat „szinkronba láthassuk és látassuk” az európaival. A szerző meglepő döntése, tudniillik hogy eltér az eddig megszokott, elfogadott (és megkérdőjelezhetetlen) irodalomtörténeti korszakolástól, jól szolgálja ezt az igényt.

A magyar irodalom kezdeteiről nagyon keveset tudunk – itt a hagyományos megközelítésre épül Árpás írása. Utána viszont, a középkor irodalmától kezdve a posztmodern napjainkig mindent elkövet, hogy olyan új elrendezésben mutassa be a magyar irodalom történetét, amely egyszerre kapcsolható akár a (társ)művészettörténeti korszakokhoz is, és vethető össze a világirodalom alkotásaival. A több mint húsz irányzat áttekintése mellett olyan időszakokra is kitér, amelyekben a bonyolult egymásra ható stílusok közrejátszottak a kulturális élet virágzásában. Szó esik a 20. század eleji modernségről, az eddig nem kellően tárgyalt sematizmusról és a századvég heterogén korszakáról is! Az írás egyetlen gyengesége a bizonyító erejű szövegek hiánya: Toldy Ferenc is, Beöthy Zsolt is szöveggyűjteménnyel kapcsolta össze a maga monográfiáját. Ám azóta az irodalomtörténet szerzői már nem mellékeltek szöveget a munka mellé (még a tankönyvek is szöveggyűjteményekkel dolgoznak), s arról se feledkezzünk meg, hogy a jelen dolgozatnak, illetve digitális kiadványnak nem a szövegek értelmezése, minősítése a célja.

Lehetséges, hogy ezt a minősítést hiányolni is fogják, ám a DVD-ROM szerkesztőinek koncepciója az érzékeltetés volt, célja a bemutatás – távol áll tőlük minden olyan megoldás, amely konfliktushoz, a személyes értékelés akár elfogult következményeihez vezethet. Az itt kínált magyar irodalom története alig több művészettörténeti áttekintésnél, ugyanakkor a

173

magyar kultúra, a magyar irodalom iránt érdeklődőnek egyszerre nyújt támaszt, és mutat irányt, amerre a mélyebb ismereteket szerető elindulhat.

Külön érdeme az összefoglalásnak, hogy miközben a hagyományos irodalomszemléleteket is figyelembe veszi, valamint az európai és/vagy világirodalmi nézőpontokra utal, ugyanakkor a magyar középiskolai követelmények felől közelíti meg a kérdést. A szerző gyakorlott és gyakorló tanárként találja meg azokat a súlypontokat, amelyek megerősítik a későbbi olvasót saját ismereteiben, tágíthatja szellemi horizontját, és felkészítheti őt a későbbi komolyabb kutatásra. Bizonyos, hogy a kiadvány részeként a többi téma tárgyalásához hasonlóan olyan műveltségi ismeretet kínál, amely a huszonegyedik század magyarjának, vagy a magyarság iránt érdeklődőjének igényeit kielégíti.

Árpás Károly irodalomtörténeti áttekintése vázlatossága ellenére bizonyosságot sugall, emellett gondolatébresztően új is: a kiadvány használója késztetést kap ahhoz, hogy utána nézzen a feltett kérdéseknek, önállóan használja a könyvtárak és az internetes honlapok anyagát: a szórakozás és ismeretközlés mellett tanulásra is serkent. Így lesz irodalomtörténete az élet végéig tartó tanulás egyik fontos elemévé!

174

AZ IRODALMI SZÖVEG SZERKESZTÉSÉNEK ÉS SZERKEZETÉNEK PROBLÉMÁJA

A hatvan éves Tandi Lajosnak

Közoktatásban dolgozó mentorként és mediátorként, fölkészítő tanárként és multiplikátorként is többször találkoztam azzal a problémával, hogy a diákok a szövegszerkezetet összekeverik a tartalommal és/vagy a vázlatos ismertetéssel. Jómagam, miközben nem egy szöveget szerkesztettem és alkottam, szintén szembesültem azzal, hogy változik és változhat a végső mű jelentése, értelmezése a kompozíció függvényében. A tananyag és a kiegészítő anyag tanulmányozása közben1 többször is kísérletet tettem a kérdés megválaszolására. A szöveg- és kötetszerkesztő ünnepelt előtt is tisztelegve szeretném röviden, tézisszerűen előadni azt az álláspontot, melyet reményeim szerint minden szövegolvasó és szövegszerkesztő elfogadhat.

1. A kompozíció értelmezése

Ha csak a Finály-szótár szócikkét nézzük csupán – compositio – már akkor is érzékelhetjük a probléma kereteit! A compositio, onis jelentése „1) össze- v. egybetevés, -rakás…; 2) beállítás, elrendezés…; per v. vita kiegyenlítése, egyezkedés, kibékítés…; 4) összeállítás értelemben szerepel”. 2 A latin kifejezés a harmónia fogalmához kapcsolódik, ahogyan a „combinatio, onis egyesítés, egybekapcsolás”3 jelentésű szó is. Itt említhetném a „compactilis összefogott, -kötött, fűzött”4, „competentia összetalálás”5 kifejezéseket – az összes szinonimát elhagynám. Az alapfogalom mindenesetre az elemek, egységek elkülöníthetőségéből, ezek felismeréséből indul ki, s a közöttük levő kapcsolat talán bonyolult harmóniájának megértésével, megértetésével/megsejtésével, megsejtetésével teljesedik ki.

Amikor a szerkezet kérdéseivel foglalkozunk, akkor a legelső feladat azoknak a szövegelemeknek a felismerése, kijelölése, amelyek közötti viszonyt éppen a kompozíció bizonyítja.

1. 1. Az elemek kiemelése

Először is meg kell különböztetni az elemeket! Ezek lehetnek szavak, kifejezések, különleges jelentéssel felruházott jelképek, kiemelt jelentőségű trópusok, mitologémák, motívumok, toposzok6. Mindez ugyan műhelymunka, de a későbbi tevékenységünk erre kell, hogy épüljön.

1. 2. Az egységek megkülönböztetése

A szöveg alapegysége a mondat – a szövegmondat és a szabadmondat megkülönböztetése nemcsak azt teszi lehetővé, hogy a szó- és kifejezésszint fölötti egységeket is azonosítsuk, hanem azt is, hogy a szövegmondatnál nagyobb próza- és versegységeket is bevonjuk vizsgálódásunk körébe.

175

1. 3. A kompozíció: viszony

Miután az elemeket sikerül azonosítani, nincs más hátra, mint a halmazelmélet matematikai szabályait követve megkíséreljük érvényesíteni ezeket a nyelvi kommunikációs produktum esetében. A kompozíció igazából nem más, mint az elemek, az egységek egymáshoz és az egészhez képest elrendezett viszonylatrendszere. Lehet, hogy ez első hallásra idegen, ám ha arra gondolunk, hogy a kommunikáció során a világra vonatkozó tudásunkat érvényesítjük vagy hogy a művészet a valóság visszatükrözése, akkor már elfogadható a feltevésünk.

2. Szerkezeti sajátosságok a szövegben

Az alábbiakban megkíséreljük rendszerbe foglalni a különböző elrendezési elveket. Nem kívánok belemenni az esztétikai értékelméletek szép/harmonikus fogalmának elméleti vitáiba – csupán az elrendezés különböző aspektusaira vagyok tekintettel.

2. 1. A témavezetés szerkezetei

A hagyományos szerkezet alatt azt értem, hogy az egységek egymáshoz való kapcsolódásában az ókor óta fölismert tagolódás érvényesül: bevezetés – bonyodalom – kibontakozás – tetőpont – megoldás.

A késleltetett befejezés jellemzője, hogy a szerző igyekszik „elvarrni” a szálakat, azaz nem ott fejeződik be a mű, ahol a cselekmény hagyományos rendje szerint vége lenne, hanem a narrátor és/vagy a szerző az egyes szereplők későbbi sorsát is fölvillantja, összegzi.

A keretes szerkezet ma már evidencia: a bevezetés illetve annak részlete a befejezésben ismétlődik. Két megoldása szokásos: a szó szerinti és a módosított.

A csattanóra épülő szerkezet lényege, hogy az előkészítő, hagyományos epikus-retorikus szerkezet végén csattanóval, poénnal találkozunk.

2. 2. Az elrendezés harmóniája

A középpontos szerkezetű művek sajátja, hogy minden elem és egység egy középponti mag köré rendeződik – ez a súlyozott üzenet.

A tengelyes szerkezet abban fogható meg, hogy a „tématengely” vagy „tengelyszereplő” az egész művet jól megfigyelhető szimmetrikus részre osztja.

A tükörszerkezet különbsége az előző kettőtől abban áll, hogy a szimmetria minőségei a képzeletbeli középpontból nézve fordítottan növekednek, illetve csökkennek7.

Az aranymetszésen alapuló szerkezet jelesebb egységeinek egymáshoz való arányai megfelelnek az aranymetszés szabályainak és/vagy a Fibonacci-számsor (1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89 ...) aránypárjai értékének8.

A körkörös szerkezet a visszatérő motívumok, szerkezeti és jelentésegységek rendszerében mutatkozik.

A retorikus ismétlésre épülő szerkezet azokban a művekben ismerhető fel, amelyek szerzői még a hagyományos retorikai képzésben részesültek és/vagy ilyen képzettségű befogadóknak írtak. Megemlíthetőek itt az anaforikus szerkesztés és az epiforikus szerkesztés mellett az egyéb ismétléses formák.

2. 3. A variációs megközelítés

176

A zenei szerkezetek átvétele a manierista alkotások óta figyelhető meg. Történtek kísérletek a rondóforma, a szonátaforma10, a fúgaforma, a szimfóniaforma11 és egyéb formák (lásd zenei lexikonok) meghonosítására.

A szeriális motívumszerkezet lényege, hogy „ugyanazon motívum különféle helyzetekben jelenik meg, akkor egy idő után kiválik a konkrét szituációból, és bizonyos önállósághoz jut, tértől és időtől való függetlenséget kap (...) összefüggésben van ez szimbolikus jelentésének létrejöttével (...) A dramaturgiai szerkezeten belül lévő szeriális motívumszerkezet tehát azt eredményezi, hogy bizonyos képek egyszerre szerepelnek egy tér-idő univerzumban, és ugyanakkor ettől függetlenül, egy absztrakt síkon is értelmezhetőek.”11

A motívumtorlasztásos szerkezet12 motívumtorlasztásán azt értem, hogy az ismétlődő (állandó és/vagy variáns) egységek a közbezárt egységekkel – amelyekkel nem kell feltétIenül racionálisan értelmezhető viszonyba kerülniük – minőségi (jelentési) viszonyt alakítanak ki, s így ezek a nagyobb, jelentésbeli egységek nem csupán alakzati egységként értelmezhetők, hanem - a mű jelentésétől függően – szimbolikus jelentést kaphatnak. Több ismétlődő egység (legyen az megkülönböztethető szó vagy elkülöníthető sor) több ilyen jelentést kapcsolhat össze, s akkor a mű többletjelentése is változhat az asszociatív háló kiterjedésével arányosan. (A motívum fogalmát a Világirodalmi Lexikon alapismereti értelmezése szerint gondolom.)

A periodikus kompozíció szerkezeti sajátosságán olyan kompozíciót értek, amelynek rendeződési alapelve elkülöníthető elemek azonos vagy variált megkülönböztethető visszatérése, ismétlődése. A periodikus kompozíciós szerkesztésű versformába tehát minden ismétlésre épülő lírai alkotást besorolok.

A szignál-periodikus szerkezet esetében az ismétlődés itt olyan körkörős kompozíció, amelyben nem, vagy alig változó egységek (ez lehet egy vagy több sor is) nem refrénszerűen úgy térnek vissza, hogy a közbezárt részek mennyiségét nem szabályozzák, viszont annyi alkalommal ismétlődnek, hogy motívummá emelődjenek. A szerkesztődés fő- és mellékszignálokkal lehet teljes.

A hiányra épülő szerkezet is a retorikus hagyományokra támaszkodik, két megkülönböztethető fajtája a tudatos kihagyás alkalmazása és a töredékesség beépítése.

A betétes szerkezet sajátossága, hogy a szerkezetbe önállónak is tekinthető kisebb történeteket, de nem epizódokat illesztünk bele. Ezek egymástól függetlenül is megjelenhetnek, illetve a betétnek lehet másik betétje és így tovább.

2. 4. A szövegfelettiség rendező elve

A jelképre és/vagy motívumra (esetleg -rendszerre) támaszkodó szerkezetű alkotásban minden ennek van alárendelve; a végső cél ennek megvilágosítása.

A fikció és a realitás váltogatásán alapuló szerkezet13 látszólagos keresettsége a befogadási értelmezés manipulálásához kapcsolódik.

3. A szerkezeti sajátosságok módosulása epikus (és drámai) művek esetében

Szükségesnek tartom, hogy dráma, epika és líra műnemébe sorolható alkotásokra általában igaz szerkesztési elvek mellé beillesszem a speciális szempontoknak megfelelő elrendezéseket.

3. 1. A cselekmény követése/vezetése során felismerhető szerkezetek

177

A lineáris cselekményvezetés a legegyszerűbb technika: egyszerűen követi az időrendet. Két „leágazása” ismert: az epizódok (kitérők) beiktatása és a párhuzamos cselekmény (ek) érzékeltetése

Ismert másik módszer a láncszerű cselekményvezetés: visszatérő és fölerősödő, gyengülő motívumok, szereplők, helyszínek alkalmazásával sűrítik az illúzió-teremtés hatáselemeit. Ehhez kapcsolhatjuk az anekdota-füzér életképszerű hatás-építkezését.

A filmművészetből átkerült ún. Flashback-technika az időkezelés vágásaira épít: a jelen és a múlt-terek egybevágásával erősíti a teremtett világ időmanipulációs eszköztárát.

A szimultánizmus teljesen a filmszerűségre épít. Kísérletei ritkán sikeresek: a szó (és a beszéd időbeli egyenes-vonalúsága) nem képes még egy egyszerű videóklipp hatásának visszaadására sem. Jobbára csak a tudatok egymás-mellettisége valósítható meg hibátlanul.

3. 2. A szereplő kapcsolatára, kapcsolataira épülő kompozíciók

A kérdés egyszerre közelíthető onnan, hogy az egy szereplő hogyan kapcsolódik a többi szereplőhöz (sajátos középpontos viszonyrendszer)

A másik lehetséges megközelítés hogy az egyes szereplőcsoportok (egyfajta szépirodalmi szociometria) milyen hálót hoznak létre.

4. Az elbeszélői szerepek

Bár nem ez elsősorban a feladata, ám a teljesség kedvéért ne hagyjuk ki az elbeszélői szerepek vizsgálatát se. Az elbeszélés egyik fontos sajátossága, hogy tisztázzuk az elbeszélő(k) kilétét. Ez nemcsak a személy azonosítását jelenti, hanem az elbeszélő személyiségének nembeli, korbeli, nemzetiségi, kultúr- és műveltségszinti és egyéb szempontból történő azonosítását is.

4. 1. A mindentudó elbeszélő

Többnyire E/1., ritkábban T/1. személyben nyilvánul meg. Mindent tud a cselekményről, a szereplőkről: ismeri múltjukat, jövőjüket; kifejti gondolataikat, álmaikat, vágyaikat. Ez az elbeszélő olyan teremtő, aki kedvére bánik a szöveg minden jelentésdarabjával – a legegyszerűbb megoldás, ha minden szavát, utalását elhisszük. Az olvasói bizalom megnyerése az élményátadás alapja; a gyermekkori mesehallgatás emlékélményére épül.

4. 2. A mindentudó álcázott elbeszélő

Az elbeszélő sokszor személyiség(ek) mögé bújik. Kedvelt fogása a napló, a magánlevél, esetenként az idegen kézirat – ritkábban a párbeszédek kihallgatása. Nagyon sok esetben a kritikus olvasó fölfedezi a narrációs fogást, viszont ha eltekint ennek bizonyításától, akkor a teremtett világ valóság-illúziója tökéletesebb, mint az előző esetben.

4. 3. A keveredő típus

A kettő kombinációja, amelyben időnként a tárgyilagos narráció is megjelenhet. Nem a legszerencsésebb megközelítés, mert a váltásokat hosszabb terjedelmű elbeszélések esetében egyre nehezebb hitelesíteni. Viszont ez az elbeszélési mód – ha kritikusan is – erősen bevonja az olvasót: állandó kontrollra kényszeríti.

4. 4. A polifonikus előadás

178

Az előadói módszer részletes kifejtése Mihail Bahtyin írásaiban olvasható, különösen a M. F. Dosztojevszkijről írott tanulmányban. A szereplői és elbeszélői tudatok keveredésére épül. Az előbbitől abban különbözik, hogy nem kapunk támpontot – vagy ha igen, akkor sem ez a fontos. Eredeztetése a karneváli világkép mellett a verses regény narrátori technikájához kapcsolható.

4. 5. A távolságtartó elbeszélő

A 19. század második felében Flaubert elbeszélői technikájához kötődik ez a módszer. Az elbeszélő csakis azt mondja, ami adatolható. Ám a puszta leltárszerűséget azzal kerüli el, hogy a tárgyias leírásból következtetni tudunk a belső történésekre. A drámában a csehovi drámaiatlan dráma és az ibseni analitikus dráma dolgozik ezzel a fogással, a nagyepikában a tudatregény és az intellektuális regény.

4. 6. A „tárgyiasság”

A francia „új regény” szerzői és teoretikusai hirdették meg ezt a megközelítést. Úgy kell írni, hogy az elbeszélő személyiségét és „emberszerűségét” teljesen ki kell kapcsolni. Kérdés, hogy a szándék az egész művön át érvényesíthető-e. A példák többsége kisepikai mű – a sikeresség egyedi és egyszeri.

5. A beszédmódok

A beszédmódok szoros kapcsolatban állnak a narrátor személyével a narráció módjával. Részletező, s akár statisztikai vizsgálata olyankor érdemes, amikor csupán a narrációs technikák felől közelítjük az epikus művet. (Ne felejtsük el: a beszédmódokat a magyar nyelv külön nem jelöli, de az indoeurópai nyelvekben grammatikai eszközökkel is érzékeltetik ezeket!)

5. 1. Az ún. egyenes beszéd

A mindentudó és/vagy objektivizáló elbeszélő egyaránt használja. A szereplő személy közvetlenül és jelzetten egyes szám (ritkán többes) első személyben szólal meg a maga jellegzetes beszédstílusában. A párbeszédek általában ilyenek (ill. a mindentudó elbeszélő narrációi). Az egyenes beszéd lehetőség a szereplők nyelvi jellemzésére.

5. 2. Az ún. függő beszéd

Ebben a beszédmódban az író, a narrátor egyes szám (esetenként többes) harmadik személyben mondja el a szereplő, gondolkodó helyett a közlendőt – érzkeltetve persze, hogy más helyett szól. Az ilyes beszédmód nem a jellemzést segíti, hanem a szerzői teremtést, valamint a szerzői megjegyzések beillesztését.

5. 3. Az ún. szabad függő beszéd

Ez a beszédmód az előbbi kettő keverése. Egyszerre alkalmas az élőbeszéd frissességének érzékeltetésére és a körülmények leírásához szükséges távolságtartásra. Az intellektuális

179

epika megjelenéséig ritkán éltek vele, legfeljebb az ironikus ábrázoláskor (hiszen a narrátor mintegy glosszázza a közölteket).

5. 4. Az ún. belső monológ

Ebben a beszédmódban az író a hős gondolatait, érzelmeit egyes szám első személyben fejezi ki. Különösen akkor indokolt alkalmazása, ha a szereplő rejtett, önmagának se bevallott gondolatait mutatja be ezzel a módszerrel.

6. A szövegfeletti szerkezetekről

Korábbi kutatásaimban főleg a ciklusképződés lehetőségeivel foglalkoztam. Úgy vélem, az írás kerekségéhez mellékelnem kell annak eredményét. Hogyan is állhat össze egy kompozíció? Egy szerző kompozíciós munkáját megvizsgálhatjuk a következő szempontok szerint:

a) a művek terjedelmeb) összeállítható meghatározott műfajokból c) összekötheti őket a tematikus azonosság d) egybekapcsolhatják a műveket a formai jegyek (például a rímszavak vagy a metrika)e) érvényesülhet a varietas-elv (a három egymást követő mű közül a középső nem hasonlíthat a megelőzőhöz és a követőhöz)f) egymáshoz fűzheti őket a szöveg-idő (az időbeliséget önállónak véve)g) kapcsolódhatnak a narráció alapjánh) elrendezhetik a jelesebb napok szerint a műveket (naptár alapján, ünnepek szerint – vallásos, társadalmi, egyéb – az elsők egyike Ovidius Fastija)i) a gyűjtemény összeállhat valamilyen jelképrendszer alapján (ezek lehetnek kialakult jelképrendszerek, közismert jelképtárak, vagy számszimbolika alapján) k) ehhez közelíthető a betűjelentés (ez lehet abécédárium vagy akrosztikoni elv, esetleg kabalisztika, de ilyen a bestiárium is)l) lehet csoportosítani a poétikai szerkezet szerint is – legyen példa akár Horatius, Petrarca, Berzsenyi vagy Csokonai kötetkompozíciójam) lehetséges válogatni a fikció és a realitás viszonya alapján isn) rendszerezni lehet a felhasznált források, evokációk, allúziók, imitációk és reminiszcenciák alapjáno) megvalósítható egy szorosan vett kronológiai fölépítés is (amikor figyelembe vehetjük az első és/vagy utolsó kéziratot, az első közlés és az első kiadás idejét – a kezdetét és/vagy befejezését). Ez a fajta válogatás különösen akkor válhat érdekessé, ha eltér a valóságtól, és éppen műviségében hordoz többletjelentéstp) lehetséges alap a hely (a keletkezés helye, az első (vagy sokadik) közlés helye, az első (vagy sokadik kiadás) helyeq) kutatható a befolyásoló személyek köre (a barátokon és a kritikusokon kívül sokat jelenthet az első (és a sokadik) kiadó személye)r) az életművizsgálatnál tekintettel lehetünk arra is, hogy milyen a viszony a szerző korábbi és későbbi életmű-koncepciója, esetleg ennek terve között, valamint arra, hogy miként ítéli meg a saját és mások (elődök, kortársak) megvalósult és tervezett életmű-kiadás közti kapcsolatot.

Természetesen más szempontok is elképzelhetők.

7. Summázat

180

Remélem, hogy összefoglalásom gondolatébresztő lesz, konkrét példák nélkül is. Úgy alítom, hogy mind az oktatók, mind a diákok olyan ötleteket meríthetnek e rövid munkából, amelyek részben az értelmezésben lesznek segítségükre, részben a szövegalkotásban. Akármelyikben is, ha igen, akkor már megérte a fáradságot!

Jegyzetek:

1: Először a Baka István-i életmű kutatása közben szembesültem a kihívással: Adalékok a cikluskompozíció kérdéséhez I. Dunatáj 1993/2-3.; II. Dunatáj 1993/4. Majd a Jókai-életmű döbbentett rá, hogy nem korfüggő a kérdés: A cikluskompozíció kérdéséhez. Adalékok Jókai és a 20. század kapcsolatához in "Modernnek kell lenni mindenestül" (?) Irodalom, átértelmezés, történetiség [Kollégáink: Ilia Mihály és Vörös László hatvanadik születésnapjára] Szerk.: Szigeti Lajos Sándor Szeged, 1996. Ezután Madách elbeszéléseit vizsgálva vetettem papírra elképzeléseimet – az előadás 1999 őszén volt, megjelent Műfaji sajátosságok vizsgálata Madách elbeszéléseiben in VII. Madách Szimpózium Balassagyarmat-Szügy, 1999., Budapest-Balassagyarmat, 2000. Végül 2002-ben tisztáztam, hogy mennyiben használhatóak az epikus műelemzés során: Műfaji sajátosságok vizsgálata az elbeszélő művekben Új Kép (Szabadka) 2003/1-2.2: Finály Henrik: A latin nyelv szótára Franklin Bp., 1984. 429. o. 3: Finály H. i.m. 410. o. 4: Finály H. i.m. 421. o.5: Finály H. i.m. 425. o.6: A konkrét példáktól a terjedelmi megkötöttségek miatt eltekintek itt is, később is.7: A tükörszerű szerkesztésre példa Vári Attila Visszatetszik vagy Kálnoky László A labirintus című műve.8: Az aranymetszést felhasználtam Baka István Vörösmarty-töredékek című versének értelmezése során in Tiszatáj 1990/4. 9: A rondóra, szonátára emlékeztető ismétlődés figyelhető meg Nemes Nagy Ágnes Éj című alkotásában. (Ez az ismétlésre épülő szerkezet tapasztalható Kosztolányi Dezső kötetnyitó versében: Mint aki a sinek közé esett..., Ady Endre költeményében: Emlékezés egy nyár-éjszakára, Babits Mihály: Sírvers vagy A Danaidák című alkotásában.)10: Könnyen találhatunk ezekre példákat Weöres Sándor életművében.11: Kovács András-Szilágyi Ákos: Tarkovszkij az orosz film Stalkere, Budapest, 1985.12: Ezt a szerkezettípust és a következő kettőt részletesen taglaltam Egy verskompozíciós elvről. Kísérlet a verskompozíciós verstípusok rendszerezésére című tanulmányomban in Szemiotikai Szövegtan 8. Szerkesztette Petőfi S. János, Békési Imre, Vass László Szeged, 1996.13: Ilyennek fogható fel Tandori Dezső alkotása, amely a vers születését kíséri riporteri figyelemmel, lásd A Klee-Milne vázlatkönyvbe című költeményét. De ide sorolható Gion Nándor Izsakhár című regénye, vagy Grendel Lajos Éleslövészetének „Második leszámolása”.

181

Hitvallás

„Ki nem tett mindent, mit tennie kellett s lehetett vala, az boldog nem leszen” (Kölcsey Ferenc: Parainesis… 123. bekezdés). Tudom, súlyos szavak a költő-filozófus szavai, de ilyen „tőkesúly” nélkül életünk hajója fölborulhat.

Amikor elgondolkodtam azon, hogy miképpen is fogalmaznám meg hitvallásomat, akkor három szó jutott eszembe.

Az első a szeretet, amely nemcsak alapvető emberi érzés, embertársaink és a természet élő közösséggé kapcsolására, hanem kötelesség és felelősség is. Kötelesség, melynek nem érezhetjük súlyát; felelősség, melyet nem feledhetünk egymás, társaink és a világ iránt.

A második a hivatás. Nem hiszem, hogy teljes lehet az ember élete, ha ismeretlen marad előtte a szó jelentése. A hivatás nemcsak Hivatás, Elhivatottság, hanem tevékenységünk tudatossága és hite: amit cselekszünk, annak akkor is van értelme, ha anyagi-erkölcsi ellenszolgáltatásban nem részesülünk. A hivatottságban ott rejlik a hegeli gondolat: a munka teljesíti ki emberi szabadságunkat.

A harmadik az öröm. Az öröm, amelyet a pillanat ad, az élet minden pillanata. Mert – a közhely igazsága megkérdőjelezhetetlen számomra – az élet szép. Sőt, az élet minden formája, pillanata szép lehet, mert ez a világhoz való viszonyomon alapul.

Így gondolom, így próbálom élni az életem – s így mondom, írom, tanítom. Lehet, hogy nem mindig egyértelmű, lehet, hogy esetenként félreérthető, de ezért én vagyok a hibás. Kölcsey Ferenc Kanton és református vallása tanításain kristályosult szavait átformálva üzenem tanítványaimnak, olvasóimnak és befogadóimnak: Az lehet boldog, aki mindent megtett, amit tennie kellett és lehetett.

182

FÜGGELÉK:

Könyvészeti adatok a kötetben közölt írásokról

TÖRTÉNELEMSZEMLÉLETI VÁZLATOK I. (Fejlődésfelfogások bemutatása a kiegyezés koráig)

* Történelemszemléleti vázlatok (Fejlődésfelfogások bemutatása a lehetséges végső Madách-recepcióig: 1864-ig); előadás – in IX. Madách Szimpózium Szügy – Balassagyarmat 2001.10.05.

* Történelemszemléleti vázlatok in IX. Madách Szimpózium Szerkesztette Bene Kálmán Balassagyarmat - Szügy, 2001., Madách Irodalmi Társaság Budapest-Balassagyarmat, 2002.

* Történelemszemléleti vázlatok I. (Fejlődésfelfogások bemutatása a kiegyezés koráig) (Akadémiai pályamű – Szegedi MTA Bizottsága; több példányban is) Szeged, 2002.

* TÖRTÉNELEMSZEMLÉLETI VÁZLATOK I. (Fejlődésfelfogások bemutatása a kiegyezés koráig) – a 2002-es szöveg módosított változata (Akadémiai pályamű – Szegedi MTA Bizottsága; több példányban is – III. díj) Szeged, 2003.

KULTÚRA ÉS IRODALOM

* Címváltozat: IRODALOM ÉS KULTÚRA (Akadémiai pályamű - Szegedi MTA Bizottsága; több példányban is; dicséretben részesült) Szeged, 2001.

* Kultúra és irodalom in Új Kép (Szabadka) 2003/10.

* http//ujkep.tippnet.co.yu vagy w3.ujkep.tippnet.co.yu – 2004.04.17.

A MÚLTTÁ VÁLÓ JELENBE REJTETT JÖVŐ (Tudományos igényű feltáró dolgozat az anyanyelv mai [2009] állapotáról)

* A múlttá váló jelenbe rejtett jövő Tudományos igényű feltáró dolgozat az anyanyelv mai állapotáról (pályamű a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának – kézirat) Szeged, 2004.

183

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE

*A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE in A magyar történelem és kultúra1000 éve. Magyar nyelvű multimédiás DVD-ROM Felelős szerkesztő Barna Gábor Poszt-Art Bt. – Bar-So Kft. Cégcsoport Tudományos Kulturális Iroda Szeged, 2008.

AZ IRODALMI SZÖVEG SZERKESZTÉSÉNEK ÉS SZERKEZETÉNEK PROBLÉMÁJA

* Az irodalmi szöveg szerkesztésének és szerkezetének problémája in Hatvan Tandi Lajos köszöntése Szerkesztette Dr. Békési Imre Bába Kiadó Szeged, 2007 (03.18.)

* A szerkezetek kérdéséről in Új Kép 2007/1-2.

HITVALLÁS

* Hitvallás a „tőkesúlyról” in Délmagyarország 2005.10.14.

* Délvilág 2005.10.14.

* www.delmagyar.hu 2005.10.14. – 2005.11.04.

184

A szerzőről

Árpás Károly (Jánoshalma, 1955.06.21.) író, költő, műfordító; irodalomtörténész, középiskolai tanár; közoktatási szakértő. 1973-ban szőlőtermesztő-borkezelő képzettséget szerzett a kiskőrösi Petőfi Sándor Mezőgazdasági Szakközépiskolában, majd a jánoshalmi állami borpincéből jelentkezett egyetemre. 1980-ben végzett a szegedi JATE magyar-történelem-finnugor szakán. Általános és szakközépiskolai évek után 1988-tól a szegedi Deák Ferenc Gimnáziumban tanít.

A diákújsági kísérletek után versekkel 1978-ban jelentkezett a Szegedi Egyetem és a Bölcsész lapjain. 1983-ban summa cum laude doktorált észt kultúrtörténetből. Szépírói és oktatói munkája mellett a 19. század irodalmával, mások közt Jókai Mórral és Madách Imrével, a jelen alkotói közül Baka Istvánnal és Gion Nándorral foglalkozik.

Líráját a „techné” mellett részben az elfogadott vidéki „kismester”-lét öniróniája, részben a mindennapok elégikus-idillikus életképeinek ábrázolása jellemzi. Történelmi regényeiben a XI. század eseményeit mutatja be. Jeligés filmnovellája 2002-ben első díjat nyert az országos Mátyás-pályázaton.

Munkája elismeréseként 1974-ben Szocialista Brigád jelvény tulajdonosa lett. Érdemei alapján 1984-ben Szeged-plakettet kapott, 1985-ben Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesült, 1987-ben a Diákközösségek Segítéséért díjjal honorálták közösségi tevékenységét. 2001-ben és 2008-ban a Magyar Tudományos Akadémia Kutató Pedagógus Díját kapta, 2004-ben Szeged város Kölcsey-érmét és a Szegedi Akadémiai Bizottság ezüstérmét.

Kötetei (a gépiratos alkotásokat, valamint az antológiákat és a konferenciaköteteket nem számítva):

AZ ÍGÉRET IGÉZETE Versek Bakacsi Lajos illusztrációival Vedres István Építőipari Szakközépiskola Szeged, 1986.

A KÉPBE LÉPVE Versek Magyar Csaba illusztrációival Deák Ferenc Gimnázium Szeged, 1992.

JOGRA SZERETNÉK MENNI! Felvételire előkészítő feladatsorok és megoldásuk történelemből (Varga Magdolnával) MOZAIK Stúdió Szeged, 1993., 1997.

JOGRA SZERETNÉK MENNI! Felvételire előkészítő feladatsorok és megoldásuk irodalomból (Varga Magdolnával) MOZAIK Stúdió Szeged, 1993., 1997.

IRODALOM II. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium második osztályosainak (Kertész Józsefnével) Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1993.

185

SEGÉDKÖNYV A HATOSZTÁLYOS ÁLTALÁNOS KÉPZÉSI TERVŰ GIMNÁZIUM MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM TANTÁRGYÁNAK TANÍTÁSÁHOZ Tankönyvpótló jegyzet Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1994.

HAJTÓVADÁSZAT Regény Magyar Csaba illusztrációival AGAPÉ, Szeged 1994.

EMLÉKTARKÁZTA NYOMOK Martinovics Péter emlékére Bánfi Barnabás fotóival, H. n. (Eger-Gyula), é. n. (1994.)ÁRPÁDHÁZI SZENT IMRE Példaképed, védőszented - sorozat, miniregény Magyar Csaba illusztrációival AGAPÉ, Szeged, 1994., 1995; AGAPÉ, Novi Sad (Újvidék), 1994., 1995.

MAGYAR NYELVTAN II. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium második osztályosainak (Kertész Józsefnével, Nagy L. Jánossal és Palotásné Nagy Évával) Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1994.

IRODALOM III. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium harmadik osztályosainak Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1994.

MAGYAR NYELVTAN IV. (Szövegtan) Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1994.

IRODALOM IV. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium negyedik osztályosainak (Varga Magdolnával) Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1995.

IRODALOM V. Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium ötödik osztályosainak (Varga Magdolnával) Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1995.

MAGYAR NYELVTAN V. (Stilisztika) Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium ötödik osztályosainak Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1996.

A KERESZT JELÉVEL (Regény Szent Gellért haláláról) AGAPÉ, Szeged, 1996.

ISTEN SZÁJÁBAN KAVICS Versek Szeged, 1997.

MAGYAR NYELVTAN VI. (Rétorika) Tankönyvpótló jegyzet a hatosztályos gimnázium hatodik osztályosainak Deák Ferenc Gimnázium Iskolaszövetség Szeged, 1997.

NYELV – SZÖVEG – JÁTÉK 17 ÉVESEKNEK (NAGY L. JÁNOSSAL) MOZAIK Kiadó Szeged, 1997.

KETTŐS TÜKÖRBEN Cikkek, tanulmányok, verselemzések BAKA ISTVÁN életművéről (Varga Magdolnával) Illyés Gyula Megyei Könyvtár Szekszárd, 1998.

SZERELEM - SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999.10.26.]; w3.mozaweb.hu (2000)

VÉR - SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999.10.26.]; w3.mozaweb.hu (2000)

186

HIMNUSZ - SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999.10.26.]; w3.mozaweb.hu (2000)

SZÖVEGEK ÉS STÍLUSOK - SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999.10.26.]; w3.mozaweb.hu (2000)

A POLGÁRI MAGYARORSZÁG SZÜLETÉSE - SULINET CD-ROM in MOZAWEB I.0 Mozaik Kiadó Szeged, 1999. [Hungarodidact 1999 bronzdíja - 1999.10.26.]; w3.mozaweb.hu (2000)RÉSZLETES ÉRETTSÉGI VIZSGAKÖVETELMÉNY ÉS VIZSGALEÍRÁS MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM Munkaanyag Szerkesztette Horváth Zsuzsa (Andor Csaba, Antalné Szabó Ágnes, Árpás Károly, Bárányné Nagy Erika, Czifrik Balázs, Cserhalmi Zsuzsa, Forgács Anna, Görömbei Andrásné, Gurka Dezső, Hajas Zsuzsa, Jakobsenné Szentmihályi Rózsa, Jankay Éva, Jobbágy László, Jobbágyné András Katalin, Kovács Sándor Iván, Liszka Gábor, Máté József, Mónok Mária, Szabóné Fricska Anna, Turcsányi Márta) Kiss Árpád Országos Közoktatási Szolgáltató Intézmény Vizsgafejlesztő Központ Budapest, 2001. szeptember

A HAZA BÖLCSE EMLÉKEZETE Versek Deák Ferencről 1803-2003 – antológia. Szerkesztette Árpás Károly – Bacsa Ágnes, Imre Márton, Juhász Éva, Prihoda István és Szabó László; előszó és jegyzetek Árpás Károly Bába és Társai Kiadó Szeged, 2003.

AZ ÉLŐ SZOBOR Deák Ferenc az adomák, anekdoták tükrében (Történetek Deák Ferencről) Szerkesztette Árpás Károly – Bacsa Ágnes, Baka Judit, Baksa Diána, Balogh Pálma, Domán Szonja, Fülöp Zsófia, Garamvölgyi Sára, Jónás Beáta, Kiss Enikő, Mára Petra, Stefán Gréta, Vas Szabina; előszó és jegyzetek Árpás Károly Bába és Társai Kiadó Szeged, 2003.

MESSZE VAN ÉSZTORSZÁG… (Válogatott finnugrisztikai dolgozatok) Folia Estonica Tomus IX. Berzsenyi Dániel Főiskola Savariae, 2003.

KÉT CSENGETÉS KÖZÖTT Egy irodalomtanár kísérletei Bába és társa Kiadó, Szeged, 2003.

EGY MADÁCH-BESZÉD ELEMZÉSE Madách szűzbeszédének hatásvizsgálata Madách Könyvtár – Új folyam 36. Madách Irodalmi Társaság, Szeged - Budapest, 2004.

venus játszadozása a szívedmkben (minuscula-apocrif) – Bakacsi Lajos képeivel Bába és Társa

Kiadó Szeged, 2005.

györgy józsef: egy józsef története A szöveget gondozta, a jegyzeteket és az utószót írta Árpás Károly Madách Irodalmi Társaság Szeged, 2006.

FEJLESZTŐ FELADATOK Tanári és tanulói kézikönyv Szövegértés 7. és 9. évfolyam CD-ROM Szerkesztette Horváth Zsuzsa és Lappints Eszter (A feladatsorok összeállításában közreműködtek: Árpás Károly, Bíró Mária, Czecze Enikő, Felvégi Emese, Gémesi Ildikó, Hegedűs Judit, Kalina Katalin, Karner Judit, Kovács Géza, Lappints Eszter, Palkó Gábor, Péntek Klára, Pergéné Mankovics Anikó és Sípos Mária) OKI Bp., 2006.

ÁTTÉTELEK – ÁTVÉTELEK (Idegen szerzők) Bába és Társa Kiadó Szeged, 2006.

187

A KIRÁLYSÁG ÚTJA Magyar irodalmi koszorú a Mátyás-évfordulóra Bába és Társa kiadó Szeged, 2008.

AZ ÉPÍTŐ-TEREMTŐ EMBER Gion Nándor életművéről Bába és társa Kiadó Szeged, 2008.

A magyar irodalom története in A magyartörténelem és kultúra1000 éve. Magyar nyelvű multimédiás DVD-ROM Felelős szerkesztő Barna Gábor Poszt-Art Bt. – Bar-So Kft. Cégcsoport Tudományos Kulturális Iroda Szeged, 2008.

GISILA ABBATISSA Regény Boldog Bajor Gizelláról Agapé Kiadó Szeged, 2009.

Irodalom:

Finnugor életrajzi lexikon Szerk.: Domokos Péter ELTE BTK Budapest, 1990.; Szakmai önéletrajz és bibliográfia (1999.10.06-ig) – w3.mozaweb.hu. 2000.05.14.; Szegedtől Szegedig antológiák Bába és Társa Kiadó Szeged, 1999-2008.;Új Magyar Irodalmi Lexikon CD-ROM Akadémiai Kiadó Budapest, 2000.; Új Magyar Irodalmi Lexikon Akadémiai Kiadó Budapest, 2001.; w3.deakf-szeged.sulinet.hu (2005-től)Ki kicsoda a magyar oktatásban? I-III. Szerkesztette Radosiczky Imre másokkal (Internetes terjesztés pdf formátum) Budapest, 2007.w3.hu.wikipedia.org/szegedi.szilankok – vonatkozó oldalai

188

Névmutató

Abody, BélaÁbrahámÁbrányi, EmilAczél, GézaAczél, GyörgyÁcs, KárolyAdamikné Jászó, Anna dr.ÁdámAdok, RóbertAdy, EndreÁgh, IstvánÁgoston, SzentAlbert, PálAlvinczi, PéterAmbrus, ZoltánAndor, CsabaAndrás, LászlóAnjouAnonymusAntalné Szabó, ÁgnesÁnyos, PálApor, PéterÁprily, LajosArany, JánosArany, LászlóArató, LászlóAriosto, LudovicoArisztophanészArisztotelészÁrpás, András DánielÁrpás, Annamária RózsaÁrpás, Johanna ÁgnesÁrpás, KárolyAsbóth, JánosAsztalos, IstvánAugustus

Babits, Mihály

189

Bach, AlexanderBach, Johann SebastianBacsó, PéterBahtyin, MihailBajza, JózsefBaka, IstvánBakócz, TamásBalassi, BálintBalázs, AttilaBalázs, BélaBalázs, GézaBálint, GyörgyBálint, papBalla, BoriszBalla, D. KárolyBalla, László,Balla, ZsófiaBalogh, AlajosBalogh, EdgárBalzac, Honoré deBánffy, MiklósBányai, JánosBányai, KornélBárány, BoldizsárBárányné Nagy, ErikaBárány, TamásBaranyi, FerencBarcsay, ÁbrahámBárd, Miklós (Kozma Ferenc)Bari, KárolyBarna, GáborBáróczy, SándorBaróti Szabó, DávidBarta, JánosBartalis, JánosBarta, MiklósBarta, SándorBartos, RózaBatizi, AndrásBatsányi, JánosBasch, LórándBaudelaire, CharlesBaumgarten, Ferenc FerdinándBékési, ImreBeleznay ozvegyeBella, IstvánBem, JózefBenedek, MarcellBeney, ZsuzsaBene, Zoltán

190

Benjámin, LászlóBenőfi, Soma/AndorBeniczkyné Bajza, LenkeBenkes, ZsuzsaBentham, JeremyBeöthy, ZsoltBéranger, Pierre-Jean deBereményi, GézaBerkesi, AndrásBerkó, SándorBerlioz, HectorBerniczky, ÉvaBerzsenyi, DánielBessenyei, GyörgyBethlen, MiklósBèze, Th.éodore deBodor, ÁdámBoethius, Anicius Manlius SeverinusBojtár, EndreBori, ImreBorn, ÁdámBornemisza, PéterBosnyák, IstvánBrasnyó, IstvánBrecht, BertoltBright, JohnBródy, SándorBuda, FerencBujdosó, AlpárBulcsu, KárolyBuonarotti, PhilippoBurke, JamesByron, George Gordon

Camões, Luis Vaz deCarley, ThomasCarter, NickCharlton, S. ColemannCholnoky, LászlóCholnoky, ViktorCicero, Marcus TulliusCollingwood, Robin GeorgeComte, AugusteConcha, KárolyCondillac, Étienne Bonnot deCondorcet, Marie Jean Antoine Nicolas CaritatCorneille, PierreCourts-Mahler, HedvigCzifrik, Balázs

191

Czillei, UlrikCzakó, GáborCzakó, KálmánCzakó, ZsigmondCzóbel, MinkaCzuczor, Gergely

Csajághy, LauraCsanády, GyörgyCsanádi, ImreCsáth, Géza (Brenner József)Csehov, Anton Pavlovics.Cseh, TamásCselényi, LászlóCsengery,AntalCseres, TiborCserhalmi, ZsuzsaCsermely, SándorCséve, AnnaCsiky, GergelyCsizmazia, SándorCsizmazia, SándornéCsokonai Vitéz, MihályCsoóri, SándorCsorba, GyőzőCsorvási, KataCs. Szabó, LászlóCsuka, ZoltánCsurka, István

Dankó, LászlóDankó, PistaDante, AlighieriDarkó, IstvánDarmay, ViktorDarvasi, LászlóDayka, GáborDeák, FerencDeák, Ferenc íróDebreceni, JózsefDefoe, DanielDékány, ImrénéDénes, GyörgyDeréky, PálDerrida, JacquesDéry, TiborDicsó, AnikóDiószegi, Vilmos

192

Dlusztus, ImreDobó, Krisztina (Várday Mihályné)Dobos, LászlóDobszay, AmbrusDomahidy, AndrásDomokos, IstvánDomokos, PéterDosztojevszkij, Fjodor MihajlovicsDózsa, GyörgyDöbrentei, GáborDömötör, JánosDsida, JenőDuba, GyulaDudás, KálmánDugonics, AndrásId. Dumas, AlexanderDürrenmatt, Friedrich

Eco, UmbertoEffné Nagy, ZsuzsaEgedy, MáriaEgressy, BéniEgressy, GáborEgri, ViktorEisemann, GyörgyEliade, MirceaEmőd, TamásEndrődi, SándorEngels, FriedrichEngi, KataEörsi, IstvánEötvös, JózsefErasmus, RotterdamusErdei, FerencErdélyi, EszterErdélyi, JánosErdélyi, JózsefErdélyi, ZsuzsannaErdős, ReneéErkel, FerencEscher, Maurits CorneliusEsterházy, PálEsterházy, PéterEukleidészÉva

Fábiánné Szenczi, Ibolya dr.Fábry, Zoltán

193

Faludi, FerencFaludy, GyörgyFarkas, RékaFáy, AndrásFáy, FerencFazekas, MihályFehér, FerencFehér, KálmánFéja, GézaFejes, EndreFekete, GabriellaFekete, JánosFenyő, D. GyörgyFenyő, LászlóFenyő, MiksaFercsik, Erzsébet dr,I. Ferdinánd, HabsburgFerdinandy, GyörgyFerenc, Szent AssisiFinály, HenrikFlaubert, GustaveFlavius, JosephusForbáth, ImreForgács, AnnaFoucault, MichelFourier, CharlesFöldi, JánosFrazer, James GeorgeFrye, NorthropFukuyama, Yosihiro FrancisFülep, LajosFüst, Milán

Gábor, AndorGábor, GyörgyGábor, PálGadamer, Hans-GeorgGál, LászlóGalgóczi, ErzsébetGaraczi, LászlóGarai, GáborGaray, JánosGárdonyi, GézaGáspár, AttilaGéczi, JánosGelléri, Andor EndreGellért, OszkárGellért, SzentGerold, László

194

Gibbon, EdwardGintli, TiborGion, NándorGlatz, FerencG. Merva, MáriaGobby Fehér, GyulaGoethe, Johann Wolfgang vonGogol, Nyikoláj VasziljevicsGozsdu, ElekGödel, KurtGörgey, GáborGörömbei, AndrásGörömbei, AndrásnéGracian, BaltasarGraves, RobertGrecsó, KrisztiánGrendel, LajosGulácsy, LajosGurevics, Aron JakovlevicsGurka, DezsőGuizot, FrançoisGutenberg, JohannesGvadányi, József

Gyarmati, FanniGyergyai, AlbertGyóni, GézaGyömrői, EditGyöngyösi, IstvánGyörgy, MátyásGyőry, DezsőGyulai, Pál

Habsburg, MáriaHajas, ZsuzsaHajnóczy, PéterHalasi, ZoltánHalasy-Nagy, JózsefHalász, GáborHamvas, BélaHankiss, ElemérHaraszti, MiklósHarmos, Ilona (Görög Ilona)Határ, GyőzőHatvany, LajosHauser, ArnoldHáy, JánosHawking, Stephen William

195

Hegedűs, CsabaHegel, Georg Wilhelm FriedrichHeller, ÁgnesHeltai, GáspárHeltai, JenőHelvetius, Claude AdriennHerbert, FrankHerczeg, FerencHerczeg, JánosHerder, Johann GottfriedHermányi, Dienes JózsefHernádi, GyörgyHernádi, GyulaHérodotoszHervay, GizellaHervey, JamesHevesy, IvánHidas, AntalHobbes, ThomasHofstadter, Douglas RobertHolbach, Paul Heinrich DietrichHoméreoszHoratius Flaccus QuintiusHoremhebHorger, AntalHorváth, DezsőHorváth, FerencHorváth, IstvánHorváth, IvánHorváth, MártonHorváth, ZsuzsaH. Tóth, ImreHubay, MiklósHugo, VictorHunyadi, JánosHunyady, SándorHuszár, TiborHuszka, Jenő

Ibsen, HenrikIgnotusIlia, MihályIllés. BélaIllés, EndreIllyés, GyulaIlosvai Selymes, PéterImre, LászlóImre, SzentIpolyi, Arnold

196

István, SzentIványi, Ödön

Jakab, JánosJákobJakobsenné Szentmihályi, RózsaJakucs, MáriaJamrik, LeventeJankay, ÉvaJékely, ZoltánJeszenszky, ZoltánJézus KrisztusJobbágy, LászlóJobbágyné András, KatalinJókai, MórJósika, MiklósJózsef, AttilaII. József, HabsburgJuhász, FerencJuhász, GyulaJulianusJusth, Zsigmond

Kabdebó, TamásKádár, JánosKaffka, MargitKahána, MózesKalász, MártonKállai, FerencKálmán, ImreKálnoky, LászlóKannás, AlajosKant, ImmanuelKányádi, SándorKanyó, AnnaKarácsony, BenőKarády, KatalinKarafiáth, OrsolyaKarátson, GáborKarikás, FrigyesKarinthy, FerencKarinthy, FrigyesKármán, JózsefKároli/Károly GáspárKárolyi, AmyKassák, LajosKatona, JózsefKautnik, András

197

Kautz, GyulaKazinczy, FerencKecskeméti Végh, MihályKémeri, AttilaKelemen, LászlóKemenes Géfin, LászlóKemény, GáborKemény, SimonKemény, ZsigmondKempis, TamásKerényi, FerencKertész, ÁkosKertész, ImreKertész, JózsefnéKeszler, BorbálaKézai, SimonKibédi Varga, ÁronKierkegaard, SørenKisfaludy, KárolyKisfaludy, SándorKis, JánosKiss, AnnaKiss, BenedekKiss, JózsefKiss, MónikaKiss, TamásKlaniczay, TiborKlapka, GyörgyKlopstock, Friedrich GottliebKóbor, TamásKocsi Csergő, BálintKocsis, IstvánKodály, ZoltánKodolányi, JánosKoháry, IstvánKoidula, LydiaKojanitz, LászlóKolozsvári Grandpierre, EmilKomját, AladárKomjáthy, JenőKomjáti, BenedekKomócsy, JózsefKomor, AndrásKonrád, GyörgyKontra, FerencKónyi, JánosKormos, IstvánKornis, MihályKosáry, DomokosKós, Károly

198

Kossuth, LajosKosztolányi, DezsőKotler, PhilipKovács, AndrásKovács, András FerencKovács, ErnőKovács, ImreKovács, Sándor IvánKovács, VilmosKozma, AndorKozma, LászlóKozmutza, FlóraKölcsey, FerencKölcsey, KálmánKöntös-Szabó, ZoltánKrasznahorkai, LászlóKratochwill, GeorginaKristóf, KárolyKrleža, MiroslavKrohn, GyulaKrúdy, GyulaKudlák, LajosKuhn, Thomas SamuelKukorelly, EndreKulcsár, FerencKulcsár Szabó, ErnőKulin, FerencKunz, AladárKutas, FerencKühn, ÉvaKürosz

Laborfalvi, Róza (Benke Judit)Lacan, Jacques Marie ÉmileLadik, KatalinLamartine, Alphonse Marie Louis de Prat deLancsics, DemeterLánczy, LeóLáng, ÁrpádLáng, JánosLászlóffy, AladárLászló, SzentLator, LászlóLázár, ErvinLéderer, EmmaLehár, FerencLékai, JánosLengyel, BalázsLengyel, József

199

Lengyel, ZsoltLerch, ÁgnesLesznai, AnnaLévay, JózsefLévi-Strauss, ClaudeLichtmann, AnnaLiszka, GáborLisznyai Damó, KálmánLivius TitusLocke, JohnLónyay, MenyhértLosonczy, Anna (Ungnád Kristófné)Lovik, KárolyLuciferLukács, GyörgyLukácsy, SándorLyotard, Jean-François

Mably, Gabriel Bonnot deMacaulay, Thomas BabingtonMachiavelli, NicoloMácza, JánosMadách, AladárMadách, ImreMadarász testvérekMagyar, CsabaMagyari, IstvánMailáth, JánosMajtényi, MihályMajzik, István dr.Makkai, SándorMandeville,Bernard deMándy, IvánMann, ThomasMárai, SándorMargit, SzentMária TeréziaMarinetti, Filippo TommasoMárok, TamásMarot, ClementMartinovics, IgnácMartialis Marcus ValeriusMarton, ÁrpádMárton, LászlóMáté, JózsefI. Mátyás, HunyadiMécs, LászlóMéliusz, JózsefMesterházi, Miklós

200

Mészáros, LázárMészáros, MártaMészöly, DezsőMészöly, MiklósMezei, ÁrpádMezei, JózsefMichelet, JulesMiczkiewicz, AdamMihalik, KálmánMihályi, ÖdönMikes, KelemenMikszáth, KálmánMikola, TiborMill, John StuartMilton, JohnMisztótfalusi Kis, MiklósMocsáry, LajosMohácsy, KárolyMoldova, GyörgyMolièreMolnár, FerencMónok, MáriaMontesquieu, Charles-Louis de SecondatMóra, FerencMorgan, EdwinMóricz, ZsigmondMózesMózsi, FerencMüllner, András

NabukodnozorNádasdy, ÁdámNádas, PéterNádass, JózsefNagy, AndrásNagy, DánielNagy, GáborNagy, IgnácNagy, IstvánNagy, LajosNagy, LászlóNagy, L. JánosNagy, PálI. NapóleonNégyesy, LászlóNemeskürty, IstvánNemes Nagy, ÁgnesNémeth, AndorNémeth, G. Béla

201

Németh, LászlóNietzsche, FriedrichNovotny, Katalin

Nyírő, József

Opauszki, KatalinOravecz, ImreOrbán, János DénesOrbán, OttóOrczy, LőrincOrosz, ZsuzsaOrtutay, GyulaOsvát, ErnőOttlik, GézaOvidius Naso Publius

Ördögh, SzilveszterÖrkény, István

Paál, IstvánPalágyi, LajosPalágyi, MenyhértPalasovszky, ÖdönPál, IldikóPálóczi Horváth, ÁdámPalotásné Nagy, ÉvaPál, SzentPán, ImrePannonius, JanusPapp, DánielPapp, TiborPapp-Váry, Elemérné Sziklay SzerénaParti Nagy, LajosPáskándi, GézaPásztor, BélaPázmány, PéterPéczeli, JózsefPenke, OlgaPerczel családPerczel Adél/EtelkaPetelei, IstvánPéter, LászlóPető, AndrásPetőcz, AndrásPetőfi, Sándor

202

Petőfi, S. JánosPetrarca, FrancescoPetri, GyörgyPesti, GáborPilinszky, JánosPintér, JenőPintér, FerencPirsig, Robert MayardPlutarkhoszPodmanidczky, SzilárdPodolszky, JózsefPolner, ZoltánPomogáts, BélaPósa, LajosPray, GyörgyProhászka, OttokárProust, MarcelPuskin, Alekszander SzergejevicsPusztai, Virág

Ráday, GedeonRadics, ViktóriaRadnóti, MiklósRájnis, JózsefII. Rákóczi, FerencRákosi, MátyásRakovszky, ZsuzsaRanke, LeopoldRansanus, PetrusRapaport, SamuRavasz, LászlóReményik, SándorRévai, JózsefRévai, MiklósRévész, BélaReviczky, GyulaRichardson, SamuelRimay, JánosRitoók, ZsigmondRónay, GyörgyRousseau, Jean-JacquesRózsa, SándorRusztaveli, Sota

Sade, Donatien Alphonse François deSáfáry, LászlóSándor, IvánSándor, Klára

203

Sánta, FerencSarkadi, ImreSárközy, GyörgySarrukinSchein, GáborScherrer, JuttaSchleicher, ImrénéSchliemann, HeinrichSchmitt, Jenő HenrikSchopenhauer, ArthurSchöpflin, AladárSchwajda, GyörgySeites, GyörgyiSellyei, JózsefShakespeare, WilliamShaw, George Bernard.Sienkiewicz, HenrikSík, SándorSimai, MihálySimon, AndorSinka, IstvánSinkó, ErvinSomlyó, GyörgySomlyó, ZoltánSomogyváry, GyulaSoós, EditSőtér, IstvánSpengler, OscarSpetykó, GáspárSpinoza, BaruchSpiró, GyörgySuetonius Caius TranquilliusSüssmilch, Johann PeterSütő, AndrásSylvester, János

Szabados, BélaSzabolcska, MihálySzabó, BélaSzabó, DezsőSzabó, GyulaSzabó, LajosSzabolcsi, MiklósSzabó, LőrincSzabó, MagdaSzabó, ZoltánSzabó, Zoltán stilisztaSzabóné Fricska, AnnaSzakonyi, Károly

204

Szalay, LászlóSzálkáné Gyapay, MártaId. Szász, KárolyIfj. Szász, KárolySzatmáry, SándorSzauder, József Szauder, JózsefnéSzéchényi, FerencSzéchenyi, IstvánSzéchy, MáriaSzegedi, GergelySzegedy-Maszák, MihálySzegfű, Mária drSzékely, JánosSzékely, JózsefSzelestey, LászlóSzélpál, ÁrpádSzemere, PálSzemlér, FerencSzenczi Molnár, AlbertSzende, AladárSzendrey, JúliaSzentimrei, JenőSzentjóbi Szabó, LászlóSzentkuthy, MiklósSzentteleky, KornélSzép, ErnőSzepesi, AttilaSzéplaki, ErzsébetSzerb, AntalSzigeti, Lajos SándorSzigligeti, EdeSzíjj, FerencSzilágyi, ÁkosSzilágyi, AndrásSzilágyi, DomokosSzilágyi GábornéSzilágyi, IstvánSzilvási, LajosSzimonidész, LajosSzíni, GyulaSzirmai, KárolySziveri, JánosSzkárosi, EndreSzkhárosi Horváth, AndrásSzókratészSzomory, DezsőSzontagh, PálSzőcs, GézaSzörényi, László

205

Sztárai, MihálySzuromi, PálnéSzűcsné Körmendi, Éva

Tacitus Gaius CorneliusTakács, EtelTakáts, GyulaTamás, Szent AquinóiTamási, ÁronTamás, MihályTamás, papTamkó Sirató, KárolyTammsaare, Anton-HansenTandi, LajosTandori, DezsőTanner, Ilona (Török Sophie)Tarkovszkij, AndrejTar, SándorTasso, TorquatoTaxner-Tóth, ErnőTeket, MelindaTeleki, JózsefTemesi, FerencTérey, JánosTersánszky, Józsi JenőThaly, KálmánThiers, Loui-AdolpheThormay, CecilThuküdidészThúry, ZoltánThurzó, GáborTinódi Lantos, SebestyénTisza, IstvánTisza, KálmánTocquecille, Alexisa deToldi, MiklósToldy, FerencToldy, IstvánTolkien, John Ronald ReuelTolnai, JózsefnéTolnai, LajosTolnai, OttóTompa, LászlóTompa, MihályTornai, JózsefTóth. ÁrpádTóth, EdeTóth, EndreTóth, Kálmán

206

Tóth, KrisztinaToynbee, Arnold JosephTömörkény, IstvánTörök, BálintTőzsér, ÁrpádTráser, LászlóTrencsényi, BorbálaTurcsányi, MártaTurpásztói, LászlóTűz, Tamás

Udvarhelyi, MiklósÚjfaludi, László dr.Ujvári, ErzsiUngvárnémeti Tóth, LászlóUtassy, József

Xenophon

Young, Edward

Váci, MihályVágó, IstvánVágó, MártaVahot, ImreVajda, JánosVárady, AntalVárady, SzabolcsVarga, MagdolnaVarga, ZoltánVargha, GyulaVári, AttilaVári Fábián, LászlóVárkonyi, NándorVárosi, IstvánVarró, DánielVasadi, PéterVas, IstvánVass, LászlóVasvári, PálVégel, LászlóVeres, AndrásVeres, PéterVeress, MiklósVergilius Maro PubliusVerseghy, Ferenc

207

Vészi, EndreVirág, BenedekVitéz, BorbálaVitéz, GyörgyVitéz, JánosVitkovics, MihályVoigt, VilmosVoltaire François-Marie ArouetVozári, DezsőVörös, LászlóVörösmarty, Mihály

Wass, AlbertWeöres, SándorWesselényi, FerencWesselényi, IstvánWilde, Oscar

Zalán, TiborZalár, JózsefZanati, ZsófiaZelk, ZoltánZempléni, ÁrpádZemplényi, FerencZilahy, LajosZimáné Lengyel, VeraZivuska, AndorZola, ÉmileZrínyi, Miklós

Zsdanov, andrej AlexandrovicsI. Zsigmond, LuxemburgiZsolnai, Józsefné

208