én bizony elfelejtettem.

Tutajosunk – valljuk be – legszívesebben használatba vette volna a nyelet, az öregasszony

szoknyáját illetőleg. Letette a bambuszt, és kirohant a kertbe. – Matula bácsi, hát mért nem

szól, hogy itt van!

– Mondtam ennek a Nancsinak.

– Elfelejtette!

– El hát… amúgy hogy van?

– Jól, Matula bácsi, különösen, hogy magát látom. Matula megsimogatta egyhetes

szakállát, ami úgy hallatszott, mintha padlót súroltak volna.

– Sok néznivaló nincs rajtam, ámbár valamikor én is legény voltam.

– Nem mennénk be, Matula bácsi? Megmutatnám a horognyelet, meg hoztam is valamit.

Az öreg csősz felkelt.

– Bicskát is kaptam, nézze.

Matula megállt, és komolyan szemlélte a kést. Kinyitotta, becsattintotta, élét a körmén

kipróbálta.

– Nagyobb is lehetne, ámbár a vasát acélnak nézem. Majd leviszem a műhelybe,

köszörülni. A bognár nagyon érti.

– Én azt hittem: elég éles…

– Ez? – és Matula mosolygott. – Ez? A meleg vizet se viszi el.

– És ha elvágom a kezem?

– Elvágja? Minek vágja el… vigyázzon, akinek esze van! Vagy kés, vagy nem kés. Akár

nyúzni kell, akár halat bontani vagy faragni valamit, csakis éles bicsakkal lehet, nem valami

kusztorával.

A horognyelet is hosszan vizsgálta.

– Orsó, zsineg?

Gyula eddig azt hitte, a horogfelszerelés csodálatot és hangos elismerést vált ki az öregből,

de ahogy kezébe vette a szerszámot, látszott, hogy ehhez is ért.

– Jó! – mondta. – Tízkilósat is kivehet vele.

– Nem akarok én tízkilósat, Matula bácsi, de akkora hal talán nincs is a folyóban és a

tavakban.

– Nincs? íváskor láttam egyet, ami inkább húsz volt. Azt is meg lehet fogni.

– Ezzel?

– Ezzel! Módjával persze… de hát az még messze van. Hát akkor mibe maradunk? A

berekbe csak jókor érdemes menni, mama már eljárt az idő. Két óra oda, kettő vissza, meg

utazott is az éjjel.

– Majd megbeszélem István bácsival.

– Nem kell. Van annak éppen elég dolga. Amit tudni kell, azt már tudom, az én kezem alatt

ficánkolt is valamikor. A mi dolgunk, hogy mikor jövünk-megyünk, majd hajnalban

bezörgök.

– Matula bácsi, hoztam pár szivart.

– Köszönöm, hogy gondolt rám.

– Sokszor, Matula bácsi, sokszor! Meghaltam volna, ha nem eresztenek el.

– Hát azt csak úgy mondja az ember, ámbár persze hogy meghal. Az ilyesmit azonban jobb

utoljára hagyni. A bicsakot majd reggel odaadom.

– Mit vigyek ennivalót?

– Már megmondtam Nancsinak. Víz meg van odakint, bár bor lenne annyi. Csizmát

hozott?

– Csizmát? Minek az nyáron? Szandált hoztam, meleg ilyenkor a csizma.

– Gumicsizmát gondoltam. Víz is van, szúnyog is, csalán is… na meg pióca…

– Majd vigyázok, Matula bácsi.