Universitatea „Babeş-Bolyai”

Universitatea „Babeş-Bolyai”

Facultatea de Teologie Reformată

Teologie în tradiţia lui John Wesley, sau doctrine comune în biserica metodistă şi adventistă

Lucrare de licenţă la disciplina istoria bisericii

Prof. Coordonator:

Dr. Lukács Olga Absolventă:

Ispán Ildikó

Cluj-Napoca

2008

„Babeş-Bolyai” Tudományegyetem

Református Tanárképző Kar

John Wesley tanításának hagyományörzői, avagy a metodista és adventista egyház közös vonásai

szakvizsgadolgozat egyháztörténelemből

Vezető tanár:

Dr. Lukács Olga Végzős hallgató:

Ispán Ildikó

Kolozsvár

2008

Tartalomjegyzék

6Bevezető

71.A metodizmus

71.1.Előzményei

71.1.1.Politikai, társadalmi, szociális háttér

81.1.2.Az anglikán egyház helyzete a 18. században

101.2.John Wesley

101.2.1.,,A tűzből kikapott üszök”

101.2.2.Az anglikán egyház szolgálatában

111.2.3.Találkozás a morva testvérekkel

141.2.4.A mozgalom elindulása

171.2.5.Kezdeti nehézségek

211.2.6.A mozgalom kibontakozása

231.3.A metodista egyház szervezete

231.4.A metodista egyház hitvallása

282. Az adventizmus

282.1. William Miller

282.1.1. Korai működése

292.1.2. Megtérése után

292.1.3. Krisztus visszajövetele

302.1.4. Az adventmozgalom kezdete

312.1.5. A csalódás

322.2. James White

322.2.1. Gyerekkora és ifjú évei

322.2.2. Bekapcsolódik a millerita mozgalomba

332.3. Ellen Gould White

332.3.1. Gyerekkora

332.3.2. Ijúkora

342. 3. 3. Csatlakozás az advent mozgalomhoz

352.3.4. Látomások, próféciák, könyvei

362.3.5. Életének utolsó periódusa

362.4.A mozgalom egyházzá nő

362.4.1.A Hetednapot Ünneplő Adventista Gyülekezet

372.5.Az adventista hitvallás

372.5.1.A Szentírás

382.5.2. Az Atya

382.5.3.A Fiú

382.5.4.A Szentlélek

392.5.5.A nagy küzdelem

402.5.6.Bűnbocsánat, megváltás

402.5.7.Az egyház

422.5.8.A törvény

442.5.9.Krisztus visszajön

463. Metodista hagyomány az adventizmusban

463.1. Ellen Gould White kapcsolata a metodizmussal

463.1.1. Gyerekkora és ifjúkora a metodista egyházban

463.1.2. Egy baleset

473.1.3. Figyelni kezd az adventista tanokra

473.1.4. Megkeresztlekedik a metodista egyházban

483.1.6. Küzdelmek a hit terén

493.1.8. Megtérése

513.1.9. Ellen White elhagyja a metodista egyházat

523.1.10. Működésének kezdete

523.1.11. Családja mellá áll

533.1.12. Kitiltás

553.2.Az arminiánus hagyomány átvétele

553.2.1.Mi az arminizmus?

553.2.2.Wesley-i arminizmus

563.2.3.Továbbvitele az adventizmusban

573.2.4.Az ember természete és az eredendő bűn

623.2.5.Megváltás

79Következtetés

82Felhasznált irodalom

Bevezető

Dolgozatom címe: „John Wesley tanításának hagyományőrzői, avagy a metodista és adventista egyház közös vonásai”.

Azért esett választotásom e témára, mert már korábban egy szemináriumi dolgozat során foglakoztam az anglikán egyház történetével, főleg kialakulásának körülményével. Kérdések merültek fel bennem melyik nyitottak maradtak, s arra sarkalltak, hogy tovább kutassam, hogy milyen fejlődési szakaszon ment át ez egyház a későbbiekben. E témát tanulmányozva többször találkoztam John Wesley nevével és a reformmozgalmáról szóló témákkal. Így születetett meg a döntés, hogy Wesleyről írom szakdolgozatomat.

Több szakirodalomban az adventista egyház úgy jelenik meg, mint a metodizmus továbbvívője. Ezt a megállapítást rendkívülinek tartottam, annál is inkább mert eltért a korábbi ismereteimtől. Eldöntöttem tehát, hogy vizsgálódás tárgyává teszem, hogy e két egyház, - amely napjainkban teljesen külön utakon jár,- milyen közös gyökerekből indult el, milyen közös tanításaik vannak, és melyek azok a vonások, amelyben teljesen eltérnek egymástól.

Nagy kihívásnak találtam ezt a témát, azért is, mert olyan angol nyelvű irodalmat kellett felhasználjak, amelyet eddig még nem fordítottak le magyarra. Amint haladtam a fordítással, egyre több hasonlóságot fedeztem fel a két egyház hittételeiben. Ezen művek alapján megpróbáltam a hangsúlyt a szoteriológiai kérdések kutatására tenni, hisz leginkább ebben hasonlít a két egyház, sőt majdnem teljes egészében megegyezik. Amennyiben az ismereteink felszínesek hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy e két egyháznak semmi köze egymáshoz, azonban, ha vesszük a fáradságot, és megvizsgáljuk alaposabban, rájövünk, hogy bizonyos tanításukban, azaz a bűnről és megváltásról szóló tanokban a két egyház nagyon sok közös vonást mutat.

Szükségesnek láttam, az összehasonlítás előtt mindkét egyház kialakulásának ismertetését, főbb képviselőit és alapvető tanrendszerük bemutatását. Ha végigkövetjük e két egyház képviselőinek életútját, rájövünk, hogy egy bizonyos ponton találkoznak, ugyanis az adventista egyház egyik legfontosabb egyénisége, Ellen G. White maga is a metodista egyház tagja volt, itt élte át első megváltásélményét, ezért nem meglepő, hogy később kialakult tanításában a metodista hitelvek is bekerültek, sőt fontos helyet foglalnak el.

1. A metodizmus

1.1. Előzményei

1.1.1. Politikai, társadalmi, szociális háttér

A tizennyolcadik század első negyven éve, Walpole és Anna uralma, az átmenet periódusát jelenti Angliában. Az arisztokrácia és szabadság kora volt, jellemzője a törvény uralma és a reform hiánya. Trevelyan szerint ez egy,,klasszikus” kor volt, a nem vitatott kérések kora.

Anglia a Marlborough-háborúk végén a jövő országa volt. Ekkorra kivívta magának a vitathatatlan tengeri uralmat, és ez lehetővé tette számára, hogy hatalmát Amerikában és Nyugat-India szigetvilágában megerősítse, Indiát és Kanadát meghódítsa, és végül Napóleont legyőzze. Azonban a ragyogó felszín alatt Angliában nagy volt az uralkodó osztály romlottsága és durvasága. Az ország egyre terebélyesedő kereskedelmében alapvető tényező volt a rabszolga-kereskedelem. A gyerekkereskedelem sem maradhatott el, hiszen a hatalmas textil gyáraknak tökéletes, olcsó munkaerőt jelentett. Közgazdasági elméleteket dolgoztak ki erről, hogy meggyőzzék a társadalmat a rabszolga-kereskedelem és gyermekszállítmányok szükségességéről, azzal érvelve, hogy e nélkül a gazdaság összedőlne.

A tizennyolcadik század első felében az elhalálozások aránya nagyon megnőtt és jóval meghaladta a születések arányát. Ez azonban 1780 után teljesen megváltozott. Ugyanúgy az arány növekedése, mint annak csökkenése nagyrészt az alkoholfogyasztással hozható kapcsolatban, amely a szerint változott, hogy a pálinka vagy a sör volt olcsóbb. Amikor a pálinka a legolcsóbb volt, 1740 és 1742 között, Londonban a temetések száma kétszeresre nőtt a kersztelésekkel szemben.

A szegényeknek az élete, akik a gyárakban dolgoztak nehéz és keserves volt. A fegyelem nagy volt, szigorú, és nagyon sokszor kegyetlen. Az életkörülmények szörnyűek voltak és a remény, hogy valaha is megszabadulnak ebből nagyon halovány. A betegségek, szegénység, félelem, alultápláltság megszokottak voltak ebben a periódusban. Nem csoda, hogy az egyetlen vigaszt a vallásban találták.

1.1.2. Az anglikán egyház helyzete a 18. században

A középkorban az angliai egyház a szigetország teljes lakosságára kiterjesztette joghatóságát és szellemi hatalmát. A lakosság kötelessége volt az ország mintegy 9500 plébániatemplomát fenntartani. Egy-egy templomban átlagosan 4-5 pap teljesített szolgálatot, de számos kisegítő papot is foglalkoztattak. Christopher Haigh becslései szerint a szigetországban az egyház volt a leghatalmasabb ,,munkáltató”. Minden negyvenedik ember az egyház alkalmazásában állt. A világi parlament rájuk nem róhatott ki adót. Kihágásaikért nem a világi joghatóság, hanem saját bíráik előtt feleltek. Nyilván igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy VIII Henrik válása nem az egyetlen ok volt a szakadásban. A pápai hatalom alól való felszabadulás azonban nem hozott sok jót az egyháznak. Nagyrészt minden a régi maradt, mindössze a vezetők cserélődtek ki.

A reformációt követő idők vallásos buzgósága a protestánsoknál nem volt tartós. Így már a 18. század elején a legtöbb protestáns egyházban tespedés, hanyatlás állt be, a papságnak és a népnek egymástól való eltávolodása nagy arányokat öltött, a hitetlenség és az erkölcstelenség szinte nem ismert határokat.

Az anglikán egyház elsősorban az államigazgatás egyik ágazata volt, amely felelős az egyházi ügyekért és a status quo (a fennálló állapotok) fenntartásáért. A kormány a Lordok Házában a többséget az utódajánlási jog felhasználásával biztosította, így a püspököket politikai és nem lelki szempont szerint választották.

Mindezek ellenére, Trevelyan szerint általános hiba a tizennyolcadik századi Angliát vallástalannak tekinteni. A társadalom sokkal szélesebb rétege fogadta el a keresztyén erkölcsi kódokat, mint a Tudor periódus idején. Wesley, Cowper és Dr. Jonhson kora épp olyan vallásos volt, mint a 17. század, ugyanis megszűnt fegyverrel harcolni a nem keresztyén tanok ellen, és valamivel toleránsabb volt más irányzatokkal szemben. A század első harminc évében a deisták, Tolland, Tindal és Collins kiadhatták írásaikat, anélkül, hogy valaki is üldözte volna őket emiatt, azonban megfeleltek nekik nemcsak Swifft, szatírái által, de az egyházi intellektusok is, mint Butler, Berkley püspök, Benteley, és Williams Law.

Miközben Németországban Luther nyitotta meg a nyelvileg elérhetetlen Bibliát az emberek előtt, Tyndale ugyanezt tette Angliában. Az evangéliumot Erasmus görög Újtestamából ismertette meg és bátran kijelentette, hogy minden tanítást a Szentírás mérlegére kell tenni. Elűzték otthonából, így Londonba ment, ahol egy ideig zavartalanul végezhette munkáját. Azonban nemsokára itt is üldözték, ezért Németországba menekült. Itt sem volt zavartalan munkája, de végül Wormsba ment, ahol néhány évvel azelőtt Luther megvédte az evangéliumot az országgyűlés előtt. Itt a reformációnak sok barátja volt és nemsokára elkészült az Újtestamentum háromezer példánya. A hatóságok a legnagyobb óvatossággal őrizték a kikötőket, az Ige különböző titkos csatornákon mégis eljutott Londonba.

Latimer a szószékről hirdette, hogy a Bibliát a nép nyelvén kell prédikálni. A Szentírás szerzője Isten maga és ez az írás osztozik szerzője hatalmában és örökkévalóságában. A hit általi megigazulás tana, amelyet Luther oly világosan tanított, majdnem feledésbe ment és a katolicizmus azon dogmája foglalta el helyét, amely szerint a jó cselekedeteknek üdvösségszerző hatalmuk van. Whitefield és a két Wesley, akik az államegyház tagjai voltak, őszintén vágytak arra, hogy Isten tetszését elnyerjék.

Ilyen körülmények között jött létre a metodizmus, a 18. század második harmadában, az államegyházban, mint ébredési mozgalom, ma, pedig 16 millió tagot számláló világméretű egyházi közösségként létezik. A mozgalom elnevezése eredetileg ,,módszeres kegyesség” - re vonatkozott, amelyet azonban a mozgalom tagjai is elfogadtak.

1.2. John Wesley

1.2.1. ,,A tűzből kikapott üszök”

Charles Wesley és John Wesley a tizenötödik illetve tizonnyolcadik gyerekei voltak egy anglikán lelkésznek, Samuel Wesleynek.

Samuel apját és nagyapját puritán meggyőződéséért 1662-ben megfosztották lelkészi állásától. Sámuel maga is nonkonformista lelkésznek készült, de Oxfordban átment az államegyház táborába. Atyáinak harci szellemét azonban megőrizte. Gyülekezete tagjait úgy felingerelte, hogy juhait leszúrták, kutyáit megcsonkították, vetésére és házára tüzet vetettek.

Édesanyja, Susanna korán megérezte, hogy Johnban valami különös lakik. ,,E gyermek lelkével különös gonddal szeretnék törődni, sokkal inkább, mint eddig, hogy gondolkodásában az igaz vallásosság és erény csiráját plántáljam el. Uram, adj kegyelmet, hogy tiszta szívvel és bölcsessége tudjam tenni ezt, és áld meg fáradozásomat gazdag erénnyel!” Amikor János hatéves volt a gyülekezet tagjai felgyújtották a lelkészlakást. A nagy izgalomban megfeledkeztek róla, amikor felébredt, a fejefelett már lángokban volt a szalmatető. A tűzoltók egymás vállára állva közelítették meg az ablakot. Amikor a gyerek a legfelől álló karjába ugrott a tetőgerenda beszakadt. Ettől kezdve az édesanyja ,,tűzből kikapott üszöknek” nevezte fiát.

1.2.2. Az anglikán egyház szolgálatában

Ugyanúgy, mint édesapjuk, hűségesek voltak az egyház tanításához és hagyományaihoz. Minekutána Oxfordon megszerezték diplomájukat az egyház Georgiába helyezte ki őket, Johnt misszionárusként, bátyját pedig titkárként. 1735-re érkeztek meg, de ottani munkájuk távolról sem járt sikerrel, ezért Charles 1736-ban, John, pedig 1738-ban visszatértek. 1738-ban mindketten mély vallásos tapasztalaton mentek át, amely arra ébresztette őket, hogy változtatniuk kell az egyház jelenlegi helyzetén. Egy legenda szerint, amikor János elmondta a londoni püspöknek, hogy az egyházból hiányzik a lelkesedés és a buzgóság, a püspök azt válaszolta, hogy vegye tudomásul, azok közönséges, vulgáris érzelmek.

Wesley és társai felismerték, hogy az igaz hit „székhelye” a szívben van. Isten törvénye nemcsak a cselekedetekre és a beszédre, de a gondolatokra is kiterjed, tehát a szív szentségére éppúgy szükség van, mint a helyes magatartásra, és buzgón új életet kezdtek. Kitartással és buzgó imádsággal igyekeztek szívük bűneit legyőzni. Önmegtagadó, könyörületes, alázatos életet éltek, nagyon szigorúan és pontosan betartva minden olyan szabályt, amely szerintük hozzásegítette őket az Isten tetszését kiérdemlő, óhajtott szentséghez. De ezt nem sikerült elérniük. Ugyanazt kérdezték ők is, mint Luther azaz ,,Hogyan is lehet igaz a halandó ember Istennél?” (Jób 9,2)

Wesley kidolgozott egy fegyelmezett és rendszerezett imádsági rendet és Bibliaolvasást. Rendszerüket the methodnak nevezték (módszer, eljárás, mód). Társai kicsúfolták és követőivel együtt a Biblia vakbuzgóinak, illetve metodistáknak nevezték. Ők nem szégyellték ezt a nevet, és végül ez lett az egyház hivatalos neve is.

1.2.3. Találkozás a morva testvérekkel

John és Charles Wesleyt lelkésszészentelésük után az egyház megbízatással Amerikába küldte. A hajó fedélzetén volt egy morva társaság is.

Vihar tört ki és az utasoknak szembe kellett nézniük a halállal. Ekkor érezte Wesley azt, hogy szívéből hiányzik az Istennel való megbékélés bizonyossága. Ugyanakkor idegennek tűnt neki a németek nyugodt és bizakodó magatartása. Savannahba érkezve egy rövid ideig a morva testvéreknél maradt. Keresztyén magatartásuk mélyen hatott rá. Istentiszteletük az anglikán egyház formalizmusának az ellentéte volt.

Wesley annyira hatása alá került annak az egyszerű, de élő és határozott keresztyénségnek, amely a morva atyafiak lényegéből eredt, hogy megérlelődött benne a vágy, szemtől szemben látni ezt a keresztyén közösséget, Herrnhutot, ahol ezek az emberek egymás között élnek.

Amikor Wesley visszatért Angliába, egy morva prédikátor tanítása nyomán jobban megértette a Biblia vallását. Meggyőződött arról, hogy saját cselekedetei alapján nem számíthat a megváltásra. Teljesen rá kell bíznia magát az Isten Bárányára, mert csak ő veheti el a világ bűneit. Londonban a morva társaság összejövetelén felolvasták Luther egyik kijelentését, amely arról szólt, hogy Isten lelke milyen változást hoz a hívő szívében.

Ezt megelőzően Wesley hosszú éveken át keményen és vigasztalanul gyötrődött hitéért. Azonban rendületlenül hű maradt egyetlen szándékához. Isten keresésében most megtalálta, ráébredt arra, hogy a kegyelem, amelynek elnyeréséért imával és böjttel, jótettekkel és lemondással küzdött isteni ajándék, így tehát ingyenes. A morva testvérekkel való találkozás után is lelkiismeretes és önmegtagadó életet élt, de most már nem hite alapjaként, hanem erdményeként, nem a szentség gyökereként, hanem gyümölcseként.

Gart Lean részletesen beszámol Wesley megtéréséről. Amikor május 24-én reggel felébredt Bibliája a következő vershez nyílott ki: ,,...amelyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket, hogy azok által az isteni természet részeseivé legyetek...” (2Pt 1,4). Még ezen a reggelen elment a Szent Pál-székesegyházba, és este az Aldersgate Street-i összejövetelre, ahol éppen Luthernek a páli levekről írt magyarázatát olvasták fel. Naplójában így számol be élményéről: ,,Háromnegyed kilenckor, miközben hallgattam Luther leírását arról a változásról, amit Isten munkál a szívünkben, a Krisztusban való hit által éreztem, hogy a szívem különösen meleg lesz. Éreztem, hogy üdvösségem tekintetében rábíztam magam Krisztusra, egyedül csak Krisztusra és megbizonyosodtam a felől, hogy Isten elvette a bűneimet, igen, az én bűneimet, és megszabadított a bűn és a halál törvényétől.” Károly azon az estén egyedül volt otthon, amikor János barátaival együtt diadalittasan berontott a szobába és kijelentette: ,,Hiszek!” És együtt elénekelték a háladalt, amit Károly éppen azelőtt írt:

Hogy mondhatnám el én, szegény

Neked mi mindent köszönök!

Halálból mentettem meg én,

Mint tűzből kikapott üszök.

A legszebb szó is oly sivár

Ha az ő dicséretére száll!

Figyelj reám te megvetett,

Tolvaj, parázna, vámszedő:

Jöjj, Jézus jót akar veled,

A bűnösök barátja ő.

Igaznak nincs szüksége rá.

Az elveszettért szállt alá.

(Ford. Hamar István)

Ezt követően Wesleynek az első gondja az volt, hogy hogyan érhetné el az embereket, különösen a munkások tömegeit, akiket az anglikán egyház alig, vagy egyáltalán nem tud elérni. Minden templomba elment prédikálni, szabad idejében pedig, a börtönökben, a dologházakban, a magánházakban összegyűlt érdeklődőknek beszélt. Felkereste a szegényeket és a kitaszítottakat, boldogan dolgozott. Ehhez az iszákos, semmibe vett tömeghez elvitte az új élet reményét.

1.2.4. A mozgalom elindulása

A Wesley testvéreknek nem az volt a szándékuk, hogy új keresztyén tanrendszert állítsanak fel, vagy pedig az anglikán egyháznak egy bizonyos tanítását egy új közösség központi tanává tegyék. Még az sem volt céljuk, hogy új egyházi rendtartást vagy másféle istentiszteleti formákat vezessenek be, sőt Wesley egész életében küzdött az államegyháztól való elszakadás kísérlete ellen. Céljuk sokkal inkább az volt, hogy a tagok élő keresztyénségre jussanak.

Whitefield szabadtéri módszere nagy idegenkedést váltott ki Wesleyben. Elmondja, hogy először alig tudott belenyugodni a prédikálásnak ebbe a különleges módjába, a szabadtéri prédikálásba, amire Whitefield példát mutatott. Egész addigi életében makacsul ragaszkodott az illendőséghez és rendhez, és úgy gondolta, hogy a lelkek megmentése szinte bűn, ha nem a templomban történik. 24 óra múlva azonban ő is belefogott az újfajta igehirdetési módba.

A nagy tömegeknek tartott szabadtéri prédikációk, ugyanúgy, mint az egyeseknél jelentkező rázkódásos megnyilvánulások, illetve elragadtatás-élmények, mind idegennek és visszataszítónak tűntek az elit osztálynak ugyanúgy, mint az egyház képviselőinek. Az új mozgalom nagyon hasonlított a később jelentkező Üdvhadsereg mozgalomhoz. Ez idegenkedés miatt és amiatt is, hogy a Türelmi Nyilatkozat csak a regisztrált máshitűeket (dissenter=disszenter, máshitű, nem anglikán protestáns) fogadta el Wesleyék azon próbálkozása, hogy az egyházon belül szervezzék meg egyházukat, csődöt mondott. De ez nem jelentett semmit számukra, hisz ugyanazzal az energiával folytatták elkezdett munkájukat.

Wesley János életét ettől kezdve az a ritmus határozta meg amely megmaradt a következő ötven évben. Minden reggel rendszerint négykor kelt és ötkor már prédikált, mert a munkások csak munkakezdés előtt hallgathatták. Az emberek gyakran már este összegyűltek, hogy meghallgassák Wesleyt, és utána az éjszakát a szabadban vagy valamelyik közeli nyilvános teremben töltötték, hogy a reggeli prédikációt se mulasszák el. Az ötórai prédikáció után Wesley lóra ült, ellovagolt a következő helyre, és prédikált a piactéren. Wesleyt az egyén érdekelte, ezért, mindenhol ahol megfordult társaságokat alapított. ,,Ha úgy is prédikálunk, mint egy apostol, de azután a felébredteket nem tartjuk össze, és nem segítjük őket az Isten útján való előbbrejutásban, az olyan, mintha gyilkosoknak nemzenénk gyerekeket.”-írja.

Wesley naplójában leírja, hogy egy alkalommal egy komoly lelkész azt szerette volna megtudni, hogy tanításuk milyen pontokban különbözik az anglikán egyháztól. Ő így válaszolt: ,, Legjobb tudomásom szerint egy ponton sem. A tanítás, amelyet hirdetünk, ugyanaz, mint az anglikán egyház tanítása, vagyis amely világosan le van fektetve imádságaiban, hitcikkeiben és homiliáiban.” Arra a kérdésre, hogy mégis milyen pontokon térnek el az angol püspöki egyház papságától Wesley azt válaszolta, hogy a papság azon részétől, amely az egyház tanítását vallja nem térnek el semmiben, amely részük viszont tudtukon kívül elhajol attól, azoktól a következő pontokban térnek el:

· ,,Először. Ezek úgy beszélnek a megigazulásról, mint amely vagy azonos dolog a megszentelődéssel, vagy valami, ami abból következik. Én, pedig azt vallom, hogy a megigazulás teljességgel különbözik a megszentelődéstől, és szükségképpen megelőzi azt.

· Másodszor. Úgy beszélnek a mi szentségünkről és a jó cselekedeteinkről, mint amelyek létrehozó okai a megigazulásnak, vagy hogy azok miatt, azokra való tekintettel igazulnánk meg Isten előtt. Én, pedig azt vallom, hogy sem, saját szentségünknek sem jócselekedeteinknek semmi része nincs megigazulásunkban, ellenben Krisztus halála és igazsága az egyetlen oka annak, vagyis azért és arra való tekintettel igazulunk meg Isten előtt.”

· Harmadszor. Úgy beszélnek a jó cselekedetekről, mint amelyek feltételei és szükségképpeni előzményei a megigazulásnak. Én, pedig azt vallom, hogy a megigazulást megelőző jó cselekedet nem lehetséges, következésképen az nem lehet előfeltétele a megigazulásnak. Ellenben, hogy mi, akik addig Isten nélküliek voltunk: ezért alkalmatlanok a jó cselekedetekre, egyedül hit által, cselekedetek nélküli hit által igazulunk meg (ez a hit aztán létrehozza őket).

· Negyedszer. Úgy beszélnek a megszentelődésről vagy szentségről, mintha az valami külső dolog lenne és lényegében abból állna, hogy az ember nem tesz rosszat, hanem jót cselekszik (már ahogy mondani szokták), vagyis él a kegyelmi eszközökkel és segíti felebarátját. Én, pedig azt vallom, hogy a megszentelődés belső dolog, Isten élete az emberi lélekben, az isteni természetben való részesedés, az a lelkület, amely Krisztus Jézusban is volt, vagyis szívünknek a megújulása annak hasonlatosságára, aki teremtett minket.

· Végül. Úgy beszélnek az újjászületésről, mint valami külső dologról, mintha nem volna más, mint a keresztség vagy legfeljebb átváltozás külső gonoszból külső jóvá, bűnös életről úgynevezett erényes életre. Én viszont azt vallom, hogy az belső dolog, a belső gonoszság átváltozása belső jósággá, egész belsőnk átalakulása az ördög gonoszságáról Isten hasonlatosságára: átváltozás a teremtmény szeretetéből a teremtő szeretetébe...”

Dr. Lippay Lajos költőien így ír a mozgalom alapítóiról: ,,John Wesley rendkívül tehetséges szónok volt, testvére Charles mester volt a vallásos költészet terén eleven és meleg előadással, Whitefield pedig szintén minden idők legnagyobb szónokai közé tartozott. A vallási szétszaggatottságnak, a hitetlenségnek és az erkölcstelenségnek beteges korában, mint hatalmas orkán rázta meg az embereket e férfiak prédikálása.”

Albert Outler szerint mindenki ismeri Wesleyt, mint az evangélium hirdetőjét (annyira, hogy néha sztereotípiává válik), Wesleyt az egyházszervezőt, és Wesleyt a szociális reformátort, akinek egy morális reformációt próbált alakítani az angol társadalomban. Szerinte, ami a legjelentéktelenebb maradt az Wesley megismertetése, mint teológus, pontosabban, mint nép-teológus, akinek sikerült az igét elvinni tömegekhez. Wesley azon kevés prédikátorok egyike volt az egyháztörténelem során, aki soha nem vezette félre hallgatóságát, és aki nagyon ritkán egyszerűsített le igazán komoly témákat.

A metodisták reménye az volt, hogy felélesztik az egyházat feladatára, ugyanis korukban az egyház egy önteltségi helyzetbe süllyedt. Elképzelésük végül is oda vezetett, hogy néhány évvel később leszakadtak az anglikán egyháztól és megalapították saját önálló egyházukat.

Az egyházon belüli reform azért is nem valósulhatott meg, amint Deansley írja, visszavezetve elméletét a középkorra, amikor is egyetemesen elfogadott tény volt, hogy a vallási bizonyosság, az igazság, kijelentés által az egyház hatalmában van, és ő az őrizője annak. Két ellentétes vallásos nézet közül nem lehetett mindkettő igaz. Ebből következőleg az ortodox tömegek visszautasítottak más tanításokat, mivel szerintük azok nemcsak az igazságot sértik, de társadalomellenes veszélyt is jelentenek. A keresztyénség egy állam, és a tévtanítások nemcsak az igazságot veszélyeztették, és vallásos megosztottságot okoztak, hanem szociális és politikai viszályt is. Emiatt a feudális államokban a tévtanításokra úgy néztek, mint ami aláaknázza az államot és annak szervezetét.

Ezt követően Wesley életét és prédikációit azoknak az igazságoknak a hirdetésére szánta, amelyek immár megvilágosodtak előtte: a megigazulás, amelyet a Krisztus engesztelő vérébe vetett hit által érhető el, a Szentlélek ereje, amely megújítja a szívet, és olyan életre buzdít, amilyet Krisztus élt.

1.2.5. Kezdeti nehézségek

John és Charles Wesley az anglikán egyház tagjai voltak, és nagyon kötődtek ennek az egyháznak az istentiszteleti formáihoz. Wesley jóllehet nem akart új vallást alpítani, de „metodista közösség” néven gyülekezetté szervezte őket.

Azoknak, akik azzal vádolták, hogy új egyházat akar alapítani, Wesley így válaszolt vissza: ,,Nem akarunk, és nem merészelünk az egyháztól elválni. Nem vagyunk szakadárok és nem is hasonlítunk hozzájuk. Egészen más előfeltételekből indulunk ki. A szakadárok másokat ítélnek el, és másokat kárhoztatnak, ez működésük alapja. Mi önmagunkat ítéljük el és kárhoztatjuk. Ők mindenütt azzal kezdik, hogy meggyőzik hallgatóikat arról, hogy milyen bűnös az egyház és a papság, mi mindenütt azzal kezdjük, hogy meggyőzzük hallgatóinkat milyen bűnösek ők maguk.”

Természetesen, ez a kijelentés nem nyert általános elfogadást. Hiszen sokkal kellemesebb vigasztaló szavakat hallgatni a szószékről, mint egy prédikátor szájából a bűnök terhéről. Az anekdota szerint Whitefield egyik prédikációja után Buckingham hercegnő felháborodottan kijelentette, hogy szörnyű dolog azt hallgatni, hogy neki ugyanolyan bűnös szíve van, mint a földön csúszó nyomorultaknak.

Nagy segítség volt, hogy a Wesley fivérek is az egyház tagjai voltak, hisz belülről sokkal könnyebben indulhatott a reform. Több területen is dolgozhattak, így a papok közül is sokakat megmozgatott az új ébredés és ők is eszerint kezdtek el prédikálni. G. M. Trevelyan szerint Wesley minden idők egyik legnagyobb hittérítője és egyházszervezője volt, azonban nagyon sokat köszönhetett Whitefieldnek, akiről elég nehéz megállapítani, hogy segítőtársa vagy riválisa volt Wesleynek.

Egy időben félő volt, hogy a Wesley testvérek és Whitefield közötti nézetkülönbségek megosztják a gyülekezetet, de végül sikerült közös nevezőre jutniuk és így ezt békésen elkerülték.

William Smith történész szerint a metodisták tanítása alapot adott a később kifejlődő számos szektának, de elismeri azt is, hogy példájuk ösztönzésként hatott az angol egyházra, amely nagyon sokat veszített erejéből és befolyásából a forradalom és az új kormány hatalomralépte után.

Kezdetben több nehézséggel kellett megküzdeniük, üldözték őket, sőt az igazságszolgáltatás előtt is meg kellett állniuk. Üldözőik sokszor bántalmazták őket. A csőcselék házról házra járva megrongálta bútoraikat és egyéb javaikat. Meglopták őket, és durván bántalmazták a férfiakat, de nemcsak, hanem a nőket és gyerekeket is. Wesley János a következőt mondta üldözőinek: „Egyesek azt állítják, hogy ezeknek az embereknek a tanai hamisak, tévesek és vakbuzgók, hogy újak és mostanáig ismertetlenek voltak, hogy kvékerek, megszállottak és pápisták. De ezt a fondorlatos állítást már a gyökereknél elvágtuk, részletesen kimutatva, hogy ennek a tannak minden ága a Szentírás világos tanítása, miként azt az egyházunk magyarázza. Ezért nem lehet sem valótlan, sem téves, feltéve, hogy a Szentírás igaz... Mások viszont azt állítják: tanaik túl szűkre szabják a mennybe vezető utat. És valójában ez az eredeti kifogás. De vajon jobban leszűkítjük a mennybe vezető utat, mint Urunk és az apostlok? Szigorúbbak-e tanításaink, mint a Bibliáé? ... Ha tanításunk szigorúbb, mint ez akkor lehet minket hibáztatni, de a lelketek mélyén tudjátok, hogy ez nem így van. És ki lehet egyetlen jótával is kevésbé szigorúbb Isten Igéjének megrontása nélkül? Isten titkainak bármelyik sáfára hűségesnek nyilvánítható-e, ha szent megbízatásának bármely pontját megváltoztatja? Nem! Nem kisebbíthet semmit, nem tompíthat semmit, köteles minden embernek kijelenteni: ,Nem süllyeszthetem a Szentírást a ti ízlésetekhez. Nektek kell hozzá felemelkednetek, vagy örökre elvesztek!”

Wesley ritka energiával, bátorsággal és szervezőképességgel rendelkezett. Célja Isten dicsősége volt és soha sem kereste a saját érvényesülését. Életmódja egyszerű és szigorú volt, minden nagysága mellett példás alázatosság jellemezte.

Élete hátralevő részét Wesley túlnyomórészt nyeregben töltötte. Megtett 380000 km utat, elmondott 50000 beszédet, termekben, templomokban, vásártereken, katonai táborokban vagy a nyílt mezőn, ahol csak hallgatókra talált. Lovaglás közben filozófiai, történelmi műveket vagy verseket olvasott.

Wesley műveltségi fokát abból is lemérhetjük, hogy 1725-től élete végéig több mint 1400 szerzőtől olvasott, némelyektől csak rövid eszmefuttatásokat, másoktól akár több kötetes vaskos műveket. Gazdag klasszikus műveltsége volt, melyet élete végéig csiszolt és használt. Idézetei nem voltak mindig pontosak, de a kutatóknak sikerült felfedniük a prédikációiban 27 utalást Horatiusra, 19-t Vergiliusra, 10-t Ovidiusra és kilencet Ciceróra. Más klasszikus utalások találhatóak Platónra, Arisztotelészre, Augustinusra. Ismerte a középkori misztikusokat és a reneszánsz szerzőit, emellett sokszor idézi Shakespeare-t és Miltont is. Tisztában volt Newton felfedezéseivel és az ipari forradalom vívmányaival, amelyek szerinte, ha igaznak bizonyulnak, segítenek fényt deríteni Isten dicsőségére, teremtményei által.

Gart Lean könyvében egy olyan történetet ismeret, amely jól mutatja Wesley elszántságát. Egy alkalommal megkért egy istállófiút, hogy szállítsa el St. Ivesbe. Amikor Hayle-nál elérték a tengert, látták, hogy a St. Ivesbe vivő utat a dagály teljesen elzárja. Wesley azonban elszántan kérte a kocsist, hogy folytassa az utat a tengeren, mert neki mindenképp prédikálnia kell. Minden pillanatban megfulladhattak volna. Amikor végül minden baj nélkül átértek, Wesley első dolga az volt, hogy a kocsisfiút bevitte a vandégfogadóba, minden szükséges dologgal ellátta, ő meg átázottan bement a templomba, és a meghirdetett időben pontosan megtartotta a prédikációt.

A lelki hanyatlás, amely Wesley korában tapasztalható volt Angliában többnyire az ellentmondásos tanításoknak volt köszönhető. Sokan azt állították, hogy Krisztus eltörölte az erkölcsi törvényt, ezért a keresztyéneknek nem köteles betartaniuk. Mások azt tanították, hogy szükségtelen a lelkészeknek a népet arra buzdítani, hogy engedelmeskedjenek a törvénynek, mert akiket Isten kiválasztott azok ellenállhatatlanul gyakorolják azt, akik pedig nincsenek kiválasztva, úgysem tudnak engedelmeskedni.

Wesley határozottan tiltakozott ezek a tanítások ellen és kijelentette, hogy az a tanítás, amely ellenmondásokhoz vezet, nem egyezik meg a Szentírás tanításával. Sokan azt is tanították, hogy Krisztus halálával eltörölte a Szentírás érvényét. Számukra Wesley a következőt mondta: „Krisztus nem törölte el a Tízparancsolatban lefektetett erkölcsi törvényét, amelyre a próféták is nagy hangsúlyt helyeztek... Ez olyan törvény, amely sosem változtatható meg... A világ kezdete óta megvan, nem kőtáblákra, hanem az ember szívébe lett írva, amikor a Teremtő kezéből kikerült... Ez a törvény minden korban az egész emberiségre vonatkozik, mivel nem függvénye sem időnek, sem helynek, sem a változásnak kitett egyéb körülménynek, csak Isten természetének, az ember természetének, és az Isten és ember közti változhatatlan kapcsolatnak.”

1.2.6. A mozgalom kibontakozása

Követői közül sokan elvitték az üzenetet az amerikai gyarmatokra. Az amerikai metodizmus világi mozgalomként indult, első fontos alapítói közül sokan egyszerű farmerek, kereskedők voltak. 1769 – 1771 között Wesley János betanított laikus prédikátorokat küldött Amerikába, hogy segítsenek az egyre növekvő gyülekezet megszervezésében. Közöttük volt Asbury Ferenc, akinek tehetsége, kitartása és buzgósága az egyik legfontosabb személyiséggé tette az amerikai metodizmusban.

A mozgalom legjobban a jövőbeli Amerikai Egyesült Államokban bontakozott ki, de eljutott Walesbe is, ahol sajnos összekeveredett egy helyi nacionalista mozgalommal, amely az ottani evangélikus mozgalomból eredt.

Wesley nemsokára felismerte, annak ellenére, hogy nem akart elszakadni az államegyháztól, tartós eredményt csak úgy tud elérni, ha szervezetet ad tanításának. Lippay Lajos ehhez még azt is megjegyzi, hogy ez olyan módon sikerült, hogy a metodisták mai napig azzal dicsekszenek, hogy a katolikus egyház után ők vannak a legpéldásabban egyházilag megszervezve.

Trevelyan szerint is Wesley nagysága nemcsak abban mutatkozott meg, hogy egy nagyon jó prédikátor volt, hanem szervezési tehetségében is. Azzal, hogy híveit osztályokba szervezte egy új korszakot kezdett el a munkásosztály történelmében. Nagy előny volt az, hogy Wesley az ipari forradalom idején élt.

A legnagyobb gond a laikus-prédikátorok és osztályvezetők kiválasztása és kiképzése volt. Wesley halála előtt Angliában hétszáz, teljes időben foglalkoztatott laikus prédikátor volt, Amerikában, pedig háromszázötven. Alig voltak köztük előkelő származású vagy tanult személyek, azonban hit terén igazi hősök voltak; nem volt számukra járhatatlan út vagy legyőzhetetlen megpróbáltatás.

Wesley egy konferencia sorozatot indított el annak érdekében, hogy a mozgalom erősödjön, és átlátható legyen. 1773-ban, Philadelphiában tartották meg az első konferenciát, amelyen részt vett az első tíz vezető és meghatározták az amerikai metodizmus struktúráját, valamint céljait. A sákramentumok közül csak a keresztséget és az Úr vacsorát ismerték el, de mivel ők avatatlanak voltak és nem felszentelt papok, úgy látták jónak, hogy minden hívő az anglikán egyháznál vegye igénybe ezeket. Wesley soha nem tagadta hűségét a koronához, és azt is nyíltan kifejezte, hogy nem ért egyet az amerikai függetlenségi háborúval. Amerika függetlenségének kivívása után, Wesley beismerte, hogy szükség meglazítani az amerikai gyülekezettel való szoros kapcsolatot, és hagyniuk kell az amerikai ágat fejlődnie a maga útján. Ezzel kezdetét vette a két gyülekezet eltávolodása, amely különböző okok miatt még inkább megnyilvánult egészen a 20. század második feléig, amikor ismét közeledési kísérletekre került sor.

Amint már szó volt róla, Wesley célja többek között az volt, hogy elvigye az evangéliumot a társadalom azon rétegeihez, amelyekkel senki sem törődött. Ilyenek voltak a legalacsonyabb skálán lévő szegény munkások, részegesek, koldusok, betegek. A munkás osztály vallása azonban, nagyon sok esetben összeolvadt a munkások politikai mozgalmaival, és nem egyszer az is előfordult, hogy a helybéli prédikátor volt a buzdítója ezeknek az alakulatoknak. Csak a tizennyolcadik század második felében tört meg a jég, amikor is a metodista lelkület kezdett eljutni mind a gazdagabb rétegekhez, mind az államegyházhoz.

Magyarországon az első metodista prédikátor Otto Melle volt, akit Dresdéből küldtek 1900-ban Szenttamásra. Mindössze öt év elteltével már Budapesten is munkálkodott.

1.3. A metodista egyház szervezete

Wesley a törvény és az evangélium tökéletes harmoniáját hírdette. Krisztus evangéliumának ellenségeinek számítanak azok, akik a törvényt ,,kárhoztatják” vagy nyíltan ellene szólnak. Az ilyenek arra bíztatják társaikat, hogy lazítsák fel a törvényt, hágják át. Wesley szerint, akik ennek áldozatául esnek, valóban azt hiszik, hogy ez Isten akarata és ezzel Krisztust dicsőítik.

A tagok lakóhelyének megfelelően a gyülekezet osztályokra oszlik. Egy-egy osztály kb. 12 személyből áll, közülük egyik az osztályvezető, aki osztályának minden tagját hetenként legalább egyszer látja. Így ellenőrizheti miként fejlődnek a hitéletben, és tanácsokat adhat.

A metodista egyház helyi szakaszán a fennhatóság a lelkész és egy avatatlan (nem szakember, nem egyházi ember, avatatlan) testület kezében áll, akiket a gyülekezet választ meg. Egy körzetet több gyülekezet alkot, és egy pap vezeti, akit körzeti főfelügyelőnek neveznek (eredeti kifejezés: district superintendent). A körzeteket, pedig a püspök vezeti. A püspököt életére választják, de nem a klérustól különálló hatalomként, ugyanis a metodista egyházban a püspökség inkább adminisztratív, mint sakramentális hatalom.

Amint látható, a metodista egyházban a laikusoknak nagyon fontos szerepük van. Az, ami valamikor a lelkészhiány miatt indult el mai napig jól működő szervezetté alakult. Stephen Charles Neil és Hans Ruedi – Weber szerint az evangéliumi mozgalmak mindig is a laikusok mozgalmai voltak és a nem egyházilag felszentelt személyek a legjelentősebb alapítok között voltak mindig.

1.4. A metodista egyház hitvallása

Wesley ,,25 Artikulus”-ban foglalta össze a metodisták hitvallását. A 25 cikkely közül 23-at az Anglikán Egyház hitvallásából vettek át, hiszen ébredési mozgalmuk megindulásakor nem az Anglikán Egyház tanítását kifogásolták, hanem a Szentírás tanításától eltérő életgyakorlatát.

Ez a tanítás nem idegen más vallások hitvalásában sem. Wesley Kálvintól veszi át a Szentírásról szóló tanítást, elismerve, hogy az ember földi tudása és tudománya nem szükséges a Szentírás megértéséhez, sokkal inkább a Szentlélek kinyilatkoztatása ihleti azt.

A metodisták hiszik, hogy a Biblia az elsődleges forrása a keresztyén tanításnak. A keresztyén hagyomány folytatása Krisztus földi tevékenységének, de ennek ellenére nem része a tannak. Az értelem Istentől kapott nagyra becsült ajándék, amely segítségével a Szentírás értelmezhető.

Wesley hitte és hírdette, hogy a Jézus Krisztusról szükséges tudatot egyedül a Szentírásból lehet meríteni, melynek szavait a Szentlélek ihlette. Ezért számára a Biblia volt minden teológia forrása és alapja, minden tanítását annak mércéje szerint vizsgált meg. Mindent, amit Istenről, a világról, az emberről mondunk, azért kell mondani, mert Isten mondja azt a Bibliában. Wesley két fontos írása, amit hátra hagyott követőinek, teológiai vezetésként, prédikációi és Jegyzetei az Új Testamentumhoz. Prédikációi nagyrészt bibliai idézetek sorozatából állnak össze, ugyanis kijelentette, hogy ő nem fogad el semmi más szabályt, csak a Bibliáét és mindenben azt követi, kis és nagy dolgokban egyaránt. Azonban azt is hozzátette, hogy a Biblia csak a Szentlélek által válik Isten szavává. Wesley beismerte, hogy mindenkit, aki a Bibliát olvassa, vagy értelmezi, befolyásolja a környezet amelyben felnőtt és tanult, illetve olvasmányai. A teológiának van értelme, ezért az értelemben is meg lehet bízni. Veszélyes az értelmet eszményíteni, ahogy az akkori deisták tették, azonban teljes kizárása sem a legjobb.

Albert Outler szerint Wesley tanítása arról, hogy a Szentírást hogyan kell értelmezni öt pontban foglalható össze:

1. A Szentírást egészében kell olvasni, általános értelmében, mint egy teljes, egész kinyilatkoztatást.

2. Mivel egy teljes, egész írás a világosan érthető részekre kell támaszkodni, amikor olyanokat találunk, amelyeket nem értünk teljesen.

3. A szószerinti értelmezés ajánlott, kivéve, ha értelmetlennek vagy érdemtelennek tűnő burkolt célzások azt kérik, hogy az olvasó inkább forduljon tanulságosabb lelki magyarázatokhoz.

4. Minden erkölcsi parancs egyben ígéret is, mivel Isten sosem kéri a lehetetlent és az ő kegyelme mindig hathatós a hívő akaratban.

5. Az egyház történelmi tapasztalata, habár esendő, jobb ítélkező a Szentírás értelme felett, mint az egyéni értelmezők.

A Szentíráson kívül van egy gyakorlati kézikönyvük, az ,,Általános Szabályok”. Ez három részre oszlik:

1. Felsorolja mindazt a rosszat, amit a metodistának kerülnie kell. Ilyenek az Úr nevének hiábavaló említése, az Úr napjának megszegése, a lelkipásztorok megszólása, stb.

2. A második rész: a jó, amit tenni kell. Ilyen ajánlott jócselekedetek például az irgalmasság gyakorlása és a szorgalmas élet.

3. A harmadik rész azt tartalmazza, amire ügyelni kell. Ilyen az Ige olvasása, a kegyelmi eszközök igénybevétele.

Mindezekhez ,,Kiegészítések” és ,,Különleges Tanácsok” is járulnak:

· Legyenek mértékletesek, tartózkodjanak a szeszes italtól,

· és a dohányzástól, mivel károsak az emberi szervezetre.

· Ruházatukban kerüljék a feltűnő divatot,

· ékszert – jegygyűrűt kivéve – ne hordjanak.

· Lehetőleg a közösséghez tartozóval kössenek házasságot.

· Az adakozás nem kötelesség, hanem kiváltság.

A kegyelem, Isten szerető és az ember által ki nem érdemelt közbelépése életében, amelyet a Szentlélek közvetítése által kap meg. A metodista tanítás Isten kegyelmének három vetületét vallja: a megelőző kegyelem, amely megelőzi a megváltást és a keresztyén életre vezet minket, a feloldozó kegyelem, amely képessé teszi az embert, hogy elfogadja a megváltást és a Szentlélek ajándékait, végül meg a megszentelő kegyelem, amely teljessé teszi a megváltást és felemel minket a Krisztussal való tökéletes és teljes közösségbe.

A többi protestánssal együtt a metodisták is vallják, hogy egyedül hit által lehetséges a megigazulás és semmiképp nem a jó cselekedetek által. A jócselekedeteket elfogadják, mint a hit gyümölcseit, de nem, mint a hit vagy a megigazulás forrását.

A sákramentumok közül csak a keresztséget és az Úrvacsorát fogadják el. A keresztség bevezeti az embert az egyházba, Krisztus testébe. Mivel ez egy tiszta ajándék és nem valami, amit mi kiérdemelhetünk nem szükséges a személyes elkötelezettség, tehát a kisgyerekek keresztsége ajánlott. A keresztséget olyan cselekedetnek tekintik, amely elmossa a bűnöket. Elfogadják az eredendő bűn létezését, amely szerint már születésünktől fogva magunkban hordozzuk az elesettséget, azaz a bűnre való hajlamot. A keresztség lemossa rólunk ezt a foltot és ezáltal csak azokért a bűnökért válunk felelőssé amit ezután elkövetünk. A metodista egyház hiszi, hogy Krisztus lelkileg jelen van az Úrvacsorában azoknak a keresztyéneknek a hite által, akik részesülnek a szent vacsorában. Az eukarisztia egy megszentelt eledel, amely által az egyház kihirdeti Isten kegyelmét és megismételik az utolsó vacsorát, amely Krisztusnak a szellemi táplálékát jelképezi a hívek számára. Sok éven keresztül visszautasították a katolikus tanítást, amely szerint Krisztus teste és vére valóságosan jelen van az Úrvacsora jeleiben, azonban napjainkban egyre több metodista elfogadja az eredeti tant, amelyet Wesley is vallott, azaz Krisztus valóságos jelenlétét.

A Szentháromságról szóló tanítás – szerintük – annak a három aspektusnak a kifejezése, hogy a hívő hogyan tapasztalja meg Istent. Amikor úgy gondol Istenre, mint a Teremtőre, akkor úgy fogja fel őt, mint az Atyát. Amikor azt nézi, hogy a történelemben hogyan nyilatkoztatja ki magát a Jézus Krisztus személyében, akkor úgy gondol Istenre, mint Fiúra. És amikor úgy érzi őt, mint egy mindent átható, állandóan jelenlevő erőt az életében, akkor úgy találkozik Istennel, mint a Szentlélekkel.

A metodista hitvallás lényege megtalálható az Apostoli Hitvallásban és a Niceai hitvallásban. Dogmatikájuk Wesley János tanításaira alapoz, amely a protestáns és anglikán gondolkodásmódból ered. A metodizmus nem egy teológiai disputa eredménye volt, hanem egy olyan mozgalom, amely mélyebb spiritualitást és szociális felelősségérzetet szeretett volna bevezetni kora egyházában. A metodista egyházban mai napig a hangsúly nem a különleges teológiai, illetve liturgiai pontokon van, hanem a Krisztussal való erős személyes kapcsolat kialakításán, amely magában hordozza az önfegyelmet és a társadalmi felelősséget.

Amint láttuk, a metodista egyház a 18. század azon reformmozgalma, amelynek sikerült egyházzá nőnie, és amely manapság több millió tagot számlálhat magáénak szerte a világon. Alapítójának, John Wesleynek nem az volt a célja, hogy kiváljon az anglikán egyházból, sokkal inkább azt szerette volna megreformálni, de abban a korban ez nem volt lehetséges, ezért bekövetkezett a szakadás. Egy századdal később hasonlóan alakult meg egy másik egyház, az adventizmus, amelynek bizonyos tanításai Wesley teológiájára épülnek.

2. Az adventizmus

2. 1. William Miller

2. 1. 1. Korai működése

William Miller az amerikai Massachusetts állambeli Pittsfieldben született 1782. február 15-én. Négyéves korában költöztek a New York-i Low Hampton kis falvába. Kilencéves koráig az anyja tanította, majd a frissen alapított East Poultney District Schoolba íratták.

Miller egészséges és jó eszű gyermek volt. Főiskolai képzettséggel nem rendelkezett, de szeretett tanulni, fegyelmezetten gondolkodott és mindent mérlegelt. Különböző katonai és polgári tisztségeket töltött be és már fiatalkorában tiszteletnek és becsületnek örvendhetett. 1803-ban Lucy Smith-t vette feleségül; felesége szülővárosa, a vermonti Poultney közelébe költözött, ahol farmerként tevékenykedett. Több civil hivatal betöltésére is megválasztották itt, többek között helyi rendőrparancsnoknak. 1809-ben helyettes sheriff, majd békebíró lett. A Vermonti Hadseregcsoportban is szolgált; 1810 július 21-én zászlósnak léptették elő. Viszonylag tehetős embernek számított, mivel saját háza, földje és legalább két lova is volt. Nem sokkal Poultneybe költözése után, felhagyott baptista gyökereivel és deista lett.

Befolyásukat fokozta az a tény, hogy többségükben jóindulatú, humánus, jó állampolgárok voltak. A velük való barátkozásnak az lett a következménye, hogy Miller átvette nézeteiket. 34 éves korában azonban rájött, hogy ezen meggyőződése nem ígér neki síron túli boldogságot.

Miller korában, Amerikában nagyon sok féle vallás-filozófiai irányzat virágzott. Emerson transzcendentalista elvei abban fejeződtek ki, hogy hitt egy Felső Lélekben vagy lelki hatalomban, amelytől minden származik, az ember lelke is. Mivel minden ember ettől a hatalomtól származik az emberiség mind testvéri viszonyban van és mivel mindenki a jó szülötte, nem létezhet rossz. Ez a filozófia oda vezetett, hogy követői optimisták voltak és kezdtek hinni a tökéletességben. Ezzel ellentétben Charles G. Finnely egy sokkal pesszimistább filozófiát hirdetett, hangsúlyt fektetve a kárhozatra és a felkínált megváltásra, amelyet jócselekedetek, és hit által lehet elérni.

2. 1. 2. Megtérése után

Miller ismert, tevékeny Szabadkőműves volt. Az 1816-i megtérése után jól dokumentáltak a kőműves-ellenesekről tett kijelentései, és nem talált ellentmondást a baptista vallásos hit és a Szabadkőműves világlátás között. A Poultney környéki páholyok azonban 1832-ben bezártak egy Szabadkőműves-ellenes megmozdulás következtében. 1833. szeptember 12-én már a Baptista Egyház ministránsaként tevékenykedett; ezután úgy tűnik, hogy a kőművességben nem töltött be aktív szerepet.

Megtérése után a Biblia lett egyetlen tanulmánya. Megdöbbenve ismerte be, hogy addig még felét sem ismerte. Elhatározta, hogy tanulmányozni fogja a Szentírást, hogy megtudja, hogyan lehet minden látszólagos ellentmondást feloldani. Igyekezett minden előítéletet félretenni és ennek érdekében nem használt semmiféle kommentárt, csupán a lapszéli feljegyzéseket és a konkordanciát. Kutatását rendszeresen és módszeresen végezte.

2. 1. 3. Krisztus visszajövetele

Az adventisták az Úr közeli visszajövetelét hirdetik és az ő eljövetelére tesznek előkészületeket. Geréb Pál szerint ilyen irányzatok mindig voltak az egyháztörténelemben és különösen akkor keletkeztek, amikor a világtörténeti események megrendítették az emberiséget, például a keresztyének üldözése, a török veszedelem, a harmincéves háború idején. A francia forradalom és a napóleoni háborúk szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a 19. század elején a különböző országok pietista köreiben újra feléledjen az Úr közeli visszajövetelének várása.

William Miller mélységes érdeklődéssel tanulmányozta Dániel és a Jelenések könyvét. Nagy örömmel tapasztalta, hogy a profetikus szimbólumokat meg lehet érteni. Azt vette észre, hogy az addigi próféciák mind beteljesedtek. Úgy találta, hogy a posztmillennializmus (e tantétel szerint az Úr eljövetele előtt ezer évig tartó igazságosság és békesség lesz, és az ítélet napjának félelmetes dolgai majd a messzi jövendőben fognak beteljesedni) nem Bibliai tanítás, azt állítva, hogy az eljövetel dátuma megtalálható a bibliai próféciákban. Szerinte ez ellentétben áll Krisztusnak és az apostoloknak a tanításával, akik kijelentették, hogy a búza és a konkoly együtt nő az aratásig, a világ végéig, hogy a „gonosz emberek... és az ámítók nevekednek a rosszaságban”, hogy „az utolsó napokban nehéz idők állnak be”, hogy a sötétség birodalma az Úr adventjéig tart, hogy szájának lehelete megemészti őket, és eljövetelének fényességétől elpusztulnak.

Jézus az ezer éves millennium után fog eljönni. Dániel 8, 14 versre alapozta az időpont számítását „És monda nékem: Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.”. A napok és az évek egymásba helyettesíthetőségének doktrínáját (day–year principle) fogalmazta meg. A szentély (szanktuárium) megtisztítása a Föld tűzzel való megtisztítását jelképezi, ami Jézus Második Eljövetelekor fog bekövetkezni. A 2300 napos időszak i. e. 457-ben kezdődött, amikor a Perzsa Artaxerxész elrendelte Jeruzsálem újjáépítését. Így 1843-ban telik le az 1000 év, és akkor tér vissza Jézus.

2. 1. 4. Az adventmozgalom kezdete

1823.-ig csak egyedül tanulmányozott, hogy meggyőződjön számításának helyességéről, majd terjeszteni kezdte. Már 1822-ben összeállította 20 pontból álló füzetét. Csak 1831 augusztus 7-én, a hónap első vasárnapján a New York-i Drezdában kezdett el publikálni. Ellen G. White szerint a támadások ellenére is az adventmozgalom egyre nőtt. Híveinek száma több százról ezerre növekedett. Azonban egy idő után az egyházak kezdtek fegyelmi intézkedéseket hozni azok ellen, akik Miller nézeteit magukévá tették.

2. 1. 4. 1. Az adventista sajtó elindulása:

1832-ben egy 16 részből álló cikksorozatot tett közzé a Vermont Telegraph baptista lapban. Elárasztották a levelek és az érdeklődő vendégek. 1834-ben már nem tudott személyesen eleget tenni a hitszónoki meghívások sokaságának és a kérdések megválaszolásának, így kiadta tanításainak 64 oldalas vázlatát, a traktátus Evidence from Scripture and History of the Second Coming of Christ, about the Year 1843: Exhibited in a Course of Lectures címen jelent meg. 1840-re a helyi kétes hírű, zavaros vallási mozgalom nemzeti méreteket öltött. Joshua Vaughan Himes – A Montanabeli bostoni Chardon Street Chapel lelkipásztora – lett az egyik kulcsfigurája ennek az időszaknak, aki publikációs tapasztalattal és lehetőségekkel rendelkezett. Himes csak 1842-ben fogadta el teljes mértékben Miller tanait. Ennek ellenére Himes a Signs of the Times kéthetente megjelenő folyóiratot biztosította Miller számára.

2. 1. 5. A csalódás

A támogatóinak nyomása ellenére sem jelentett ki határozott dátumot az Úr Második Eljövetelének bekövetkezésére vonatkozóan; de 1843 március 21. és 1844 március 21. közé szorította ezt az intervallumot (rabbinikus júdaista naptár szerinti egy év). 1844 március 21. elmúlt minden incidens nélkül, 1844 április 18. lett az új dátum a karaita zsidók naptára alapján. Azonban ez az időpont is elmúlt Krisztus visszatérése nélkül. Beismerte, hogy tévedett, de továbbra is hírdette, hogy Jézus Második Eljövetele már a kapuban van. 1844 augusztusában a New Hamphire-i Exeterben tartott összejövetelen Samuel S. Snow közvetítette az új dátumot. Beszédét „Heted-havi Üzenet” vagy „Igazi Éjféli Siralom” néven emlegetik, amiben 1844 október 22-t jelölte meg. Október 23-án is ugyan úgy kelt fel a nap, mint bármely más napon; ez lett a millerita mozgalom követőinek nagy kiábrándulása. A legtöbb millerita egyszerűen felhagyott a hittel, de burjánzani kezdtek az új nézőpontok is. Miller továbbra is várta a második eljövetelt, de úgy gondolta, hogy emberi eredetű és téves a felállított időrend. 1849. december 20-án bekövetkezett haláláig várta az eljövetelt.

Hiram Edson visszaadta a reményt a milleritáknak azt hirdetve, hogy Miller nem tévedett az időpont megadásában, csak a helyet határozta meg tévesen, amely neki kijelentetett látomásban a Nagy Csalódást követő reggelen.

2. 2. James White

2. 2. 1. Gyerekkora és ifjú évei

James White Palmyraban született 1821 agusztus 4-én. A Mayflowerrel, 1620-ban érkező puritánok leszármazottja volt. Édesanyja egy farmon nevelte nyolc testvérével együtt. Beteges gyermek volt és súlyos szembetegsége volt, ami miatt 16 éves koráig csak egy-egy verset tudott elolvasni a Bibliából, utána pihentetnie kellett szemeit. Amikor kollégiumba került nagyon le volt maradva társaitól és napi 18 órát kellet tanuljon ahhoz, hogy valamennyire felvegye az elvárt szintet. 15 éves korára megkeresztelkedett és belépett a keresztyén egyházba, de 20 éves korára tudása miatt inkább a világ és tudományok iránt érzett érdeklődést, mint Isten iránt.

2. 2. 2. Bekapcsolódik a millerita mozgalomba

A milleritákat fanatikusoknak tartotta, azonban nagyon meglepődött, amikor saját édesanyját is közöttük találta. Nemsokára ő is érdeklődni kezdett a mozgalom iránt, mivel édesanyja meg tudta győzni és meg tudott felelni minden kifogásának.

A kezdet nehéz volt. Érezte azt, hogy hirdetnie kell Isten igéjét, de ugyanakkor gyengének és bátortalannak érezte magát. Az első prédikációi nem voltak a legsikeresebbek. Később bevallotta, hogy ez azért volt, mert nem volt elég alázatosság benne és még nem adta teljesen oda magát Jézusnak. Amikor ezt megtette megtalálta lelki békéjét.

White jó prédikátor volt és a beszámolók szerint 1843 telén prédikációjának hatására 1000 ember tért meg.

2. 3. Ellen Gould White

2. 3. 1. Gyerekkora

Ellen Gould White, szül. Harmon (Gorham, Maine, 1827. november 26. – Elmshaven, Kalifornia 1915. július 16.) az Adventista Egyházat alapító közösséghez tartozott. Kétségtelenül a legismertebb adventista személyiség, bár egyházi hivatala sosem volt. Élete nagyobbik részét az Egyesült Államokban töltötte, 1890 és 1900 között Ausztrália volt munkássága színhelye. Többször európai országokban tartózkodott, ahol jelenlétével támogatta az alakuló egyházi szervezetet és a radikális reformációból származó közösségek integrálását. Jelentős szerepet játszott abban, hogy a szombatünneplő adventisták közösségei egységes világegyházzá nőttek.

Ellen White szülei a metodista egyház tagjai voltak, és így a fiatal Ellen Isten iránti tiszteletben és hűségben nőtt fel. Kilencéves korában szörnyű baleset érte, amely meghatározta életét a későbbiekben. Egy kollegája megdobta, a kő az órát érte és komoly sebesülést okozott. Három hétig nagyon súlyos volt a helyzete és utána sem volt túl a veszélyen. Annyira legyengült, hogy már azért imádkozott, hogy az Úr készítse fel a halálra. Ekkor kezdett különösebben érdeklődni lelki békessége és a bűnei megbocsátása felől. Amikor teljesen átadta magát Istennek békesség töltötte meg szívét és szeretetet érzett mindazok iránt akik mellette voltak és gondozták.

2. 3. 2. Ifjúkora

1840 és '42-ben, Ellen és családtagjai adventista összejövetelekre jártak Portlandba, és elfogadták William Miller nézetét és gondolatait; magabiztosan tekintettek előre Jézus második, küszöbön álló eljövetelére. Ellen buzgó missziómunkás volt, keresve az alkalmakat, hogy kivegye a részét az advent üzenet terjesztésében és megnyerje fiatal barátait is az ügynek.

1844. október 22-én Jézus nem tért vissza a földre, ahogyan várták. Azon a napon azonban Ellen Whitenak látomása volt. A következő napokban az Úr megmutatta azt is neki milyen megpróbáltatásokon és nehézségeken fog átmenni.

2. 3. 3. Csatlakozás az advent mozgalomhoz

Nemsokára családjával együtt elhagyták a metodista egyházat, ahol úgy érezte, hogy nem értik meg: „Együgyűségemben azt vártam, hogy metodista fivéreim és nővéreim megértik érzéseimet, és együtt örvendenek velem. Csalódtam. Több testvérnő sóhajtott, mozgolódott székén és hátat fordított nekem... Éreztem, hogy azok, kik ezelőtt szerettek és barátságosak voltak velem, most hidegen kezelnek. Szomorúan mentünk haza fivéremmel, érezve, hogy testvéreink félreértettek és Jézus közeli eljövetele mekkora ellenállással találkozott szívünkben.”

Egy orringtoni utazáson, Maine államban, Ellen találkozott egy fiatal adventista prédikátorral, James White-al aki akkor 23 éves volt. Munkájuk során alkalmanként együtt dolgoztak és ez olyan ragaszkodást keltett bennük, ami későbbi 1846. késő augusztusában kötött házasságukhoz vezetett.

Most már közös erővel, nagy lendülettel fogtak neki az evangélium hirdetésének. Kezdetben az összejöveteleket nagy hambárokban illetve a hívek házaiban tartották. Jövedelmük nagyon szerény volt. Alkalmi munkákat végeztek ahhoz, hogy megélhessenek, és utazni tudjanak.

Ellen White azt írja, hogy nagyon nehéz időket éltek akkor. A férje a vasútnál dolgozott, köveket hordott, amitől tönkrementek a kezei és több helyen is sérülései voltak. Azonban szigorú elhatározásuk volt, hogy nem fognak senkitől függeni anyagilag, sőt arra törekedtek, hogy másokat is tudjanak segíteni.

2. 3. 4. Látomások, próféciák, könyvei

1849-ben Rock Hill-ben (Connecticut) James White megjelentette a „A jelenvaló igazság” című kéthetente megjelenő 8 oldalas lapot. A későbbi számok Ellen White tollából tartalmaztak az egyház számára vonatkozó jövőbeli profetikus kinyilatkoztatásokat, tanácsokat és figyelmeztetéseket. 1851-ben Ellen G. White-nak megjelent az első 64 oldalas papírfedeles munkája, melynek címe: „Ellen White keresztény tapasztalatai és nézeteinek vázlata”. Ez a korai írás és pótkötetei most a „Korai írások” című könyvben találhatóak. 1858 márciusában egy temetési szertartáson Ohio-ban a Lovett's Grove magán iskolában Ellen G. White látomást kapott a Krisztus és Sátán angyalai között korszakok óta tartó küzdelemről. 1858 nyarán kiadták a 219 oldalas „Lelki ajándékok” első kötetét valamint a „Nagy küzdelem Krisztus és az ő angyalai és Sátán és az ő angyalai között” című könyveket. A kötetet jól fogadták, és nagyra értékelték, mivel tisztán bemutatta a nagy konfliktus küzdő erőit, érintve a küzdelem fő pontjait, de részletesebben foglalkozott a föld történetének záró jeleneteivel. James és Ellen White a Michigan-i Ostego-ba látogattak, hogy az ottani missziót végző munkásokat biztassák. Ahogy a csoport szombatkezdetkor leborult imádkozni Ellen G. White egy látomást kapott a fizikai egészség és a lelki élet kapcsolatáról, a helyes étkezési és egészségügyi alapelvek követésének fontosságáról, valamint a természet orvosságainak - tiszta levegő, napfény, testmozgás és tiszta víz - előnyeiről.

Férje halála után Európába is ellátogatott, ahol tanácsokat adott az európai egyház munkásainak a helyes irányelvek és tervek kialakításának érdekében. A Generál Konferencia 1891-es ülésén White asszonyt egy sürgető látogatásra kérték fel Ausztráliába, mely során tanácsot adna és segítné az egyház munkáját ezen az úttörő területen. Erre a felhívásra válaszolva 1891. decemberében fia W. C. White és számos segítőjének társaságában megérkezett Ausztráliába. 1905. végén megjelent A nagy orvos lábnyomában című könyve, mely a test, az elme és a lélek gyógyításával foglalkozott. ,,Nevelés” című könyvét 1903-ban adták ki, és a „Bizonyságtételek a gyülekezeteknek” 7. és 8. részei 1902-ben és 1904-ben jelentek meg.

2. 3. 5. Életének utolsó periódusa

Egy reggelen 1915. február 13-án Elmshavenben, ahogy Ellen Gould White belépett dolgozószobájába, megbotlott, elesett és nem tudott felállni. Segítség érkezett és hamarosan kiderült, hogy a baleset súlyosnak bizonyult. Életének utolsó heteiben szavai barátaihoz és rokonaihoz vidám érzésekről tettek bizonyságot, arról a tudatról, hogy hűségesen elvégezte a munkát, amit Isten rábízott és biztos volt abban, hogy az igazság ügye végül győzni fog. Fiához intézett utolsó szavai a következőek voltak: „Tudom kiben hittem!” Ellen Gould White élete 86 éves korában 1915. július 16-án lezárult. Férje mellé helyezték nyugalomra Michigan államban, a Battle Creek-i Oak Hill temetőben. Ellen Gould White életében látta, ahogy az adventmozgalom egy maroknyi hívőből világszéles 136.879 tagságúra növekedett, mely 2000-ben meghaladta a 11 milliót.

2.4. A mozgalom egyházzá nővekedése

2.4.1. A Hetednapot Ünneplő Adventista Gyülekezet

A különböző adventista irányok között legerősebb a szombatos adventisták csoportja, amely az összes adventisták számának több mint háromnegyed részét teszi ki. A Hetednapi Adventista elnevezést 1860. Október 1-én vették fel, amikor első ízben szervezték meg. A Hetednapi Adventista mozgalom terjesztői elsősorban a hittérítők voltak, de eredményes eszköznek bizonyultak később a sajtó, az iskola és a korházak is.

Az adventista elnevezés az adventus (megérkezés, eljövetel, visszajövetel) latin szóból származik. A hit és az erkölcs szempontjából zsinórmértékül egyedül a Szentírást fogadják el. Ebből kifolyólag az adventista istentiszteleten is fő helyet foglal el a Biblia.

A hetednapot ünneplő adventisták csoportjából szakadtak ki Ellen G. White halála után, 1915-ben, a reformista adventisták. Ők tiltják a fegyverviselést, katonáskodást, húsevést. Államellenes magatartásuk miatt a múlt rendszer idején tiltott szektaként voltak nyilvántartva. A hetednapot ünneplő adventisták szerint a keresztyén embernek kötelessége engedelmeskedni a polgári hatalmasságoknak, természetesen a polgári jogkörbe tartozó ügyekben. Ha azonban a hatalmasság követelései ellenkeznek Isten törvényével, akkor inkább Isten törvényének kell engedelmeskedni.

Nagyon sokan az adventizmust szektának tartják. Bütösi János például azt mondja, hogy az akkori Amerika a szekták paradicsoma volt. Ekkor születtek a mormonok, Jehova Tanúi, Üdvhadserege mozgalmak. Makkai Sándor szerint a szekta nem más, mint a sarkalatos protestáns elemek egyoldalú érvényesítése. A szekta mindig történelemellenes és ezzel együtt kultúraellenes alakulat. Lényegéhez tartozik, hogy magát a szentek társaságának tartja, szemben az egyházzal.

Mindemellett azonban vitatott kérdés még mindig, hogy az adventizmus szekta-e vagy sem. Azok, akik amellett vannak, hogy nem, azt hozzák fel érvül, hogy az idők során az adventizmus sok olyan változáson ment keresztül, ami oda vezette, hogy hitelvei majdnem teljesen megegyezzenek az ortodox keresztyén hitvallással. Az ellenérv viszont az, hogy még mindig nagyon sok olyan elvet vallanak, amely miatt nem sorolhatóak be a keresztyénség evangélikus ágai közé.

2.5. Az adventista hitvallás

2.5.1. A Szentírás

,,A Szentírásnak isteni tekintélye van, mert benne Isten szól a Szentlélek által. Így a Biblia Isten írott Igéje...Minden emberi bölcsességet a Biblia tekintélye alá kell vetni. A Biblia igazságai képezik azt a zsinórmértéket, amely alapján kell megmérni minden más gondolatot. Ahelyett, hogy mi bírálnánk a Bibliát, minden azáltal ítéltetik majd meg, mert ez a jellem mércéje, a tapasztalat és a gondolat próbaköve.”

2. 5. 2. Az Atya

Az adventisták vallják, hogy ugyanaz az Isten cselekszik mindkét Testamentumban. ,,Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféta által, ez utolsó időkben szólott nekünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette.” (Zsid 1,1-2)

2.5.3. A Fiú

Jézus, a Fiú Isten adta a legteljesebb képet Istenről, amikor Isten önkinyilatkozásaként eljött emberi testben. A negyedik hitelv a következőképpen szól: ,,Az örökké igaz Isten emberré lett Jézus Krisztusban...Emberként élt, mint ember megkísértetett, de tökéletes megtestesítője volt Isten igazságának és szeretetének. Csodái tanúsították Isten hatalmát és bizonyították, hogy ő a megígért Messiás. Önként vállalta a szenvedést és a keresztfa halálát helyettünk, a mi bűneinkért, feltámadt a halálból és közbenjár értünk a mennyei szentélyben. Újra eljön dicsőségében, hogy népét mgszabadítsa és mindent újjá tegyen.”

2.5.4. A Szentlélek

A Szentlélek Isten együttműködött az Atyával és a Fiúval a teremtésben, a testetöltésben és a megváltásban. Ő ihlette a Szentírás íróit, Ő hatotta át Krisztust életerővel. Azért küldte el az Atya és a Fiú, hogy mindig gyermekeivel legyen és átformálja őket Isten képére. Ő ad az egyháznak lelki ajándékokat és Szentírással összhangban ő vezet el minden igazságra.

2.5.5. A nagy küzdelem

A nyolcadik hitelv azt fejti ki, hogy az ember is belebonyolódott a Sátán és Isten közötti nagy küzdelembe. A harc a mennyben kezdődött, amikor egy szabadakaratú lény felmagasztalta magát Isten ellenségévé, Sátánná vált, és az angyalok egy részét is fellázította. Az egész teremtett világ figyeli ezt az egész világegyetemet érintő küzdelmet, amelynek színtere a föld. Krisztus segíti népét a harcban, elküldi Szentlelkét és a jó angyalokat, hogy az üdvösség útjára vezetve védjenek és oltalmazzanak.

Ellen G. White egy egész könyvet írt erről, aminek címe: A nagy küzdelem. A következőt olvashatjuk benne: ,,A jó és a rossz közötti nagy küzdelem hevessége egészen az idők végéig fokozódik. A Sátán minden korban kinyilvánította, hogy haragszik Krisztus egyházára. Isten, pedig kegyelmével és Lelkének hatalmával megerősítette népét, hogy meg tudjon állni az ördög hatalmával szemben. Krisztus apostolai a lélek különleges világosságát kapták, amikor hirdetniük kellett az evangéliumot a világnak, és le kellett írniuk a későbbi korok számára. Az egyház végső szabadulásának közeledtekor azonban a Sátán még nagyobb erővel dolgozik. Leszáll, és ,nagy haraggal teljes, úgy, mint aki tudja, hogy kevés ideje van’ (Jel 12, 12). ,A hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival’ (2Thessz 2, 19) fog dolgozni. Ez a lángelme, aki egykor Isten angyalai között a leghatalmasabb volt, hatezer éven át, teljes erejével csalt és pusztított. A Sátán e küzdelmes korszakok alatt szerzett minden ügyességét, ravaszságát és tökélyre vitt kegyetlenségét latba veti Isten népe ellen a végső harcban. E vészterhes időkben Krisztus követőinek figyelmeztetniük kell a világot az Úr második adventjére; és egy olyan népet kell felkészítenünk, amely meg tud állni ,szeplő nélkül és hiba nélkül’ (2Pt 3, 14) Krisztus előtt, amikor eljön. Ebben az időben legalább annyira szükség lesz Isten kegyelmének és hatalmának különleges megnyilatkozására, mint amennyire szükség volt az apostoli korban.”

2.5.6. Bűnbocsánat, megváltás

Isten bűneink jóvátétételének egyetlen módját a Krisztus életével, szenvedésével, halálával, feltámadásával adta meg, hogy azoknak, akik hittel elfogadják a váltságot, örök életük lehessen, és az egész teremtett világ jobban megérthesse a teremtő állandó és szent szeretetét. Krisztus feltámadása Istennek a gonosz feletti győzelmét hirdeti. Azoknak, akik a megváltást elfogadják, végső győzelmet biztosít a bűn és a halál felett.

Az adventista gyülekezet a megváltásról azt tanítja, hogy hit által a miénk, ugyanis általa Isten kegyelmében részesülünk. Krisztus megigazít minket, Isten pedig gyermekeivé fogad és megszabadít a bűn uralma alól, a Lélek által pedig újjászületünk és megszentelődünk.

2.5.7. Az egyház

Az egyház a hívők közössége, akik Jézus Krisztust Uruknak és Megváltójuknak vallják. Az egyház Isten családja. Isten gyermekeivé fogadta tagjait, akik a megújított szövetség szerint élnek. Az egyház Krisztus teste, a hit közössége, amelynek Krisztus a feje. Az egyetemes egyházat azok alkotják, akik hisznek Krisztusban, de az utolsó időkben, amikor a hitehagyás kiteljesedik, lesz egy maradék nép, akik megtartották az Isten parancsolatait és Jézus hitét. Ez a maradék hirdeti az ítélet elérkezését és Krisztus második eljövetelét.

Az adventisták hitvallásuknak tekintik, hogy az evangéliumot hirdessék az egész világnak. Önmagukat az utolsó idők gyülekezetének tartják, melynek ismertetőjegyei, hogy megtartják Isten egész törvényét, beleértve a szombat parancsolatát is, és megtartják a Jézus hitét. E gyülekezetben megtalálható a prófétaság ajándéka, vagyis Isten kinyilatkozik nekik prófétai látomások révén, amelyek által vezeti és óvja népét. Isten feladatul tűzte ki e népnek, hogy a Jelenések könyve 14. fejezetében található hármas angyali üzenet keretében hirdessék az egész világnak az evangéliumot. A Jel 14, 8-ban található Babilon nem más, mint azok a protestáns egyházak, amelyek világi támogatásra számítanak. A kilencedik versben a fenevad bélyege a hamis szombat, vagyis a vasárnap. Az általuk hirdetett három üzenet felhívja az embereket, hogy féljék az Istent, imádják a Teremtőt, és végképpen szakadjanak el Babilontól. A harmadik angyal üzenete felhívja a figyelmet arra, hogy milyen visszataszító Isten előtt, ha az emberek a negyedik parancsolat helyett emberi rendeléseknek engedelmeskednek. A maradék gyülekezet abban is felette áll minden más vallásos alakulatnak, hogy bírják a prófétaság lelkét. Erre a célra Isten Ellen G. White-ot választotta. Általa prófétai kinyilatkoztatásokat adott egyházának, amely által a Bibliára irányítja a figyelmet, és óvja, vezeti népét.

A keresztség a Krisztussal való szövetség jeleként jelenik meg az adventistáknál, amely a bűnök bocsánatát és Krisztus befogadását jelenti. Vízbemerítéssel történik és feltétele a Krisztusban való hit és az egyértelmű bűnbánat. Megelőzi a Szentírás tanulása és a tanítások elfogadása. A gyerekkeresztséget nem gyakorolják, mert csak ,,megtért hívő felnőtteket” keresztelnek meg. A keresztség jelképezi Jézus Krisztus halálát, eltemetését, feltámadását. Ha valaki a keresztyén gyülekezet tagja akar lenni, tanítvánnyá kell váljék, hinnie kell, meg kell térnie, aztán meg kell keresztelkednie a Szentháromság nevében. A keresztség (baptisma) görög eredetű szó és alámerítést jelent. Ennek az értelemnek megfelelően a megkeresztelendőt alá kell meríteni a vízben. Csak így jelképezheti a keresztség a bűnökkel teli embernek eltemetését s az Isten képére és hasonlatosságára megújult embernek a feltámadását. Aki megkeresztelkedik nyilvánosan bizonyságot tesz, hogy önszántából elhagyja a bűnös életet, s ettől kezdve Isten országának a jelöltje lesz.

Az úrvacsorában Krisztus jelen van, hogy megerősítse népét. Az erre való felkészülés önvizsgálattal, bűnbánattal és bűnvallással jár. Az adventisták az Úrvacsorát negyedévenként ünneplik. Megáldott kenyeret és bort használnak hozzá. A bor azonban alkoholmentes. Az úrvacsorát megelőzi a lábmosás szertartása, amit a Jn 13, 14 – 15 alapján, Jézus példája nyomán ők is meghonosítottak, melynek az a célja, hogy eltávolítsa az önzést, nézeteltérést a hívők soraiból. Az alázatosság szertartásának is nevezik.

Isten a korlátlan Ura mindennek, ő az egyedüli tulajdonos, az emberek csak sáfárságra kapták a rájuk bízott javakat. Az emberre bízott javak tizedrészét Isten önmagának tartotta fenn, és megparancsolta, hogy ezt a részt az ő művének előremozdítására, az evangélium hirdetésére fordítsák. A tized megadása az Isten iránti hűség próbaköve. A tizedet csak az Isten által rendelt célokra szabad felhasználni.

2.5.8. A törvény

Az adventista hitvallás így ír a törvényről: ,,Isten törvényének magasztos elveit a Tízparancsolat foglalja magában és Krisztus élete szemlélteti...Az üdvösség kegyelemből van, és nem cselekedetekől, de gyümölcse a Tízparancsolat iránti engedelmesség. A hitből való engedelmesség tanúsítja, hogy Krisztusnak van hatalma életünk átalakítására, és ez hitelt ad a keresztyén bizonyságtevésnek...Isten megváltoztathatatlan törvényének negyedik parancsolata mindenkit arra kötelez, hogy a hetedik napi szombatot pihenéssel, istentisztelettel és - Jézusnak a szombat Urának tanítása és gyakorlata szerint - szolgálattal tartsa meg. A szombat Istennel és egymással való örömteli együttlét napja, Krisztus általi megváltásunk jelképe, megszentelődésünk jele, hűségünk záloga, Isten országában való örökkévaló jövőnk előíze. A szombat az Isten és népe közötti örök szövetség örökké tartó jele.”

A szombatot Isten rendelte, még az Éden kertben, mielőtt az ember bűnbe esett. Isten megáldotta a szombatot és elkülönítette az ember számára, mint a teremtés és újjáteremtés-megváltás emlékét. Isten megkövetelte Izrael népétől a szombat szent megtartását, még mielőtt a Sínai hegyhez érkeztek volna. A szombatra ígért áldást nem lehet más napra áthelyezni, mert amit Isten megáld az meg van áldva örökre. Megtartása mindenki részéről ki kell fejezze annak elismerését, hogy Isten az ember teremtője és megváltója. Ez a parancsolat épp oly kötelező, mint a tízparancsolat többi kilenc parancsolata. A hetedik nap szombatját Krisztus is megtartotta, ezért ez az Újszövetség keresztyén egyházának is szombatja. Krisztus tevékenységének egyik legsajátosabb része a szombat megreformálása volt, azaz a szombatnak a hagyományoktól és babonáktól való megtisztítása. Ő nem törölte el a szombatot, mint ahogy a törvényt sem. Az első keresztyének a szombatot tartották a nyugalom és istentisztelet céljára szentelt napnak. Míg a szombat isteni eredetű addig a vasárnap pogány. Ugyanis a hét első napját a Nap tiszteletére szentelték, így a Nap napjának ünneplése a keresztyénség és a pogányság egybeolvadását segítette elő. A hamis szombat megtartásának rendeletét Nagy Konstantin császár adta ki Kr. u. 321-ben. A Szentírás igéje megjövendölte, hogy idővel egy vallási-politikai hatalomnak kell megjelennie, amely megkísérli, hogy megváltoztassa az időket és a törvényt. Ez a hatalom az egyházból nő ki, és azt állítja, hogy Istennel egyenlő. Nyilván ebből a tanításból ered az adventistáknak a katolikus egyházzal való ellenségességük és a pápa azonosítása a fenevaddal. Szerintük ez az egyház állítja, hogy a hét első napjának megszentelése az ő hatalmának műve.

Elég durva váddal illetnek bennünket és az összes vasárnapot ünneplő keresztyén felekezetet az adventisták kijelentve, hogy a hetedik nap szombatja Isten pecsétje, a hét első napja, a vasárnap, pedig a fenevadnak és a világi hatalomnak a jele.

A hívek Isten megbízott sáfárai és ezért kötelességük, hogy a rájuk ruházott feladatot betöltsék. Ez egy kiváltság, amelyet Istentől kap az ember és megnyilvánul abban, hogy híven szolgálja Istent és embertársait, visszaadja neki a tizedet, adakozik az evangélium hírdetésére, egyháza fenntartására és fejlesztésére.

Az adventisták azt állítják, hogy Krisztus halála által nem szűnt meg a törvény ereje, mert maga az Úr mondotta, hogy nem jött a törvény vagy a próféták eltőrlésére. Krisztus nem azért adta életét, hogy a törvényt eltörölje, vagy kötelező érvényét csökkentse, hanem, hogy érvényre juttassa a jogosságot, a törvény változhatatlanságát és bemutassa ennek örökkévalóságát. A törvény nemcsak a tízparancsolat Sínai hegyen való kiadása után létezett, hanem azelőtt is, mert ahol törvény nincs, ott bűn sincs, az Ádámtól mindenkire átszármazott bűn, pedig a törvényszegés volt.

Megkülönböztethető az erkölcsi törvény, amely azonos a tízparancsolattal, és ceremoniális törvény, amely az áldozatokat írja elő. Az erkölcsi törvény tartalmazza a hét hetedik napjának, a szombatnak a megszentelését is. A szertartási törvény a szombatokat és az évi ünnepeket írja elő. Ezeket a törvényeket Krisztus eltörölte halálával. Lényeges különbség van a tízparancsolat és a bizonyos időre a zsidó népnek adott előírások között.

A hetednapot ünneplő adventisták nagy hangsúlyt fektetnek az egészségre. Tiltják az alkohol, kávé, tea, dohány fogyasztását és betartják a mózesi étkezési törvényeket, távoltartva magukat különösen a disznóhústól. Sokan közülük vegetáriánusok.

A keresztyén számára a házasságkötés Istennek és a házastársnak tett fogadalmat jelenti. Az adventista hit szerint ezen kapcsolatnak csak közös hitet valló társak között szabad létrejönnie.

2.5.9. Krisztus visszajön

Az egyház evilági reménysége Krisztus második eljövetele, az evangélium csodálatos csúcspontja. A Megváltó valóságosan, személyesen, az egész világon láthatóan fog eljönni. Amikor visszatér, feltámasztja a halott igazakat, és az élő igazakat megdicsőíti, és a mennybe viszi őket. A hitetlenek pedig meghalnak. Az adventisták szerint a világ jelenlegi állapota azt mutatja, hogy Krisztus visszajövetele közel van. Beismerik, hogy Krisztus nem nyilatkoztatta ki annak idejét, de arra figyelmeztet, hogy legyünk mindig készek.

Az első számítások kudarca után lemondtak arról, hogy az Úr visszajövetelének pontos dátumát meghatározzák. ,,Nem Krisztusnak e földre való második visszajövetelét, hanem a vizsgálati ítélet kezdetét jelentette ki az a jövendölés, amelynek 1844-ben kellett volna beteljesednie. Szent angyalok kíséretében Főpapunk megjelent Isten előtt, hogy elvégezze az emberiségért való szolgálatának utolsó részét, a vizsgálati ítéletet, s engesztelést szerezzen mindazokért, akiket arra érdemesnek tart.” Ez a végső vizsgálat dönti el ki méltó arra, hogy Isten gyermekének fogadja el őt, és Krisztus örököstársa legyen. Az összes hívők ügyét – élőkét és halottakét – megvizsgálják a legfelsőbb ítélőszék előtt, éspedig a könyvekbe leírtak alapján, jó vagy rossz cselekedeteik szerint. A gonoszok megítélése ettől különálló és később kerül rá sor. Az ítélet mértéke a törvény, alapja kinek kinek a cselekedete és élete. A hűségesek közbenjárója és védelmezője Krisztus. A kereszten szerzett érdemei alapján ő közbelép, és bocsánatért esedezik.

A halál, Krisztus visszajöveteléig, mint öntudatlan állapot lesz minden ember számára. A második feltámadás, a gonoszok feltámadása ezer évvel később lesz. A millennium az az ezer esztendő, amelyben Krisztus - az első és második feltámadás között - szentjeivel a mennyben uralkodik. Ez az idő alatt a halott gonoszok felett ítélkeznek, a föld teljesen kihalt lesz, élő emberek nélkül, de a Sátán és angyalai foglalják el azt. Az ezer esztendő végén Krisztus leszáll szentjeivel, a Szent Várossal a mennyből a földre. Ekkor a halott gonoszok feltámadnak, a Sátán és angyalai körülveszik a várost, de az Istentől küldött tűz megemészti őket, és megtisztítja a földet. A világegyetem örökre megszabadul a bűntől és a bűnösöktől. ,,Az új földön, ahol igazság lakózik, Isten örök otthont ad a megváltottaknak, és tökéletes környezetet az örök élethez – szeretetet, örömöt és tanulási lehetőséget az ő közelében, mert Isten ott lakik népével. A szenvedés és halál elmúlt. A nagy küzdelem befejeződött, bűn nem lesz többé. Minden, élő és élettelen azt hirdeti, hogy Isten szeretet, és ő uralkodik örökké. Ámen.”

Az örök életben a megváltottak otthona a megújult és átalakított föld lesz, ahol nem lesz bűn, halál, fogyatékosság. Isten nemcsak gyermekeit váltja meg, hanem az egész természetnek visszaadja eredeti állapotát. Az új föld székhelye a mennyei Jeruzsálem lesz. Az lesz a legnagyobb kiváltság, hogy az Úr Isten a megváltottakkal lakik, és az örökkévalóságon át nem lesz elválás. Akkor a ,,nagy küzdelem” befejeződött. Bűn és bűnös többé nem lesz. Az egész világmindenség tiszta lesz. A korláttalan terjedelmű birodalomban az élet, világosság és öröm attól ered, aki mindent teremtett és minden az Isten szeretetét fogja hirdetni.

Minekutána megvizsgáltuk a metodizmus és az adventizmus kilakulásának körülményeit, illetve főbb tantételeit, a következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy a két egyház milyen közös gyökerekből ered, illetve azokat a tanításokat, amelyek mindkét egyháznál megjelennek.

3. Metodista hagyomány az adventizmusban

3. 1. Ellen Gould White kapcsolata a metodizmussal

3. 1. 1. Gyerekkora és ifjúkora a metodista egyházban

Mindezeket tudva nem nehéz észrevennünk, hogy a metodista és adventista egyház között vannak kapcsolópontok. Mindkettő ébredésmozgalom volt és nagyon sok helyen közös vonásokat vehetünk észre.

Ellen G. White a metodista egyház komoly tagja volt és érthető, hogy minekutána kilépett az egyházból, nem szakított annak minden tanításával, hanem nagyon sokat megtartott illetve továbbfejlesztett.

Ellen szülei a metodista egyház tagjai voltak, de emellett más egyházakkal is kapcsolatban voltak, többek között nyitottak voltak a millerita tanok iránt. Így a gyerek Ellen hite egy metodista millerita környezetben fejlődött. ,,Szüleim Harmon Róbert és Eunice, már évek óta éltek az államokban. Kora ifjúságukban komoly és Istennek szentelt tagjai lettek a püspöki metodista egyháznak. Ebben az egyházban fontos tisztséget töltöttek be, több mint negyven évet töltve bűnösök megtérítésével, valamint Isten művének építésével.”

3. 1. 2. Egy baleset

Szó volt már arról, hogy kilencéves korában Ellent baleset érte, amely hozzájárult megtéréséhez. Már ekkor komolyan kívánta a bűnbocsánatot és nagyon sokat imádkozott. Már ekkor tudatosan hitt Jézus második visszajövetelében, amitől azt remélte, hogy elveszi minden szenvedését.

Szívét azonban később nyugtalanság töltötte be. ,,A szívemben azonban úgy éreztem, hogy sohasem leszek méltó arra, hogy Isten gyermekének nevezzenek. Gyakran imádkoztam Krisztus békességéért, de a kívánt szabadulást látszó