2

M.A.G.U.S. KÖNYVEK

Eric van Dien: Uwel nevében

Sorozatszerkesztı: Igrain Reval

A sorozatban eddig megjelent kötetek:

Bíborgyöngyök – A fogadás (antológia) A hit városa – Történetek Uj-Pyarronból (antológia)

3

ERIC VAN DIEN

UWEL NEVÉBEN

DELTA VISION 2008

4

M.A.G.U.S. KÖNYVEK

ERIC VAN DlEN: UWEL NEVÉBEN

Irodalmi szerkesztı: Nemes István Tiszteletbeli szerkesztı: Gáspár András

© Szabó Péter, 2008

Borítófestmény: Stjepan Sejic

© Delta Vision Könyvkiadó, 2008 A kiadvány Wayne Chapman (Gáspár András és Novák Csanád), az Ynev világát megalkotó szerzı

engedélyével került elkészítésre és kiadásra. A M.A.G.U.S., AVAGY A KALANDOROK KRÓNIKÁJA

a Gameskút Kft. bejegyzett védjegye, feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik.

ISBN 978 963 9890 07 7 ISSN 1789-5847

Minden jog fenntartva

www.deltavision.hu info@deltavision.hu

Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40.

Telefon: 36 (1) 217-6119 Fax: 36 (1) 216-7054

5

PROLÓGUS

Az égi fény 3676. Esztendeje, a dúlás éve

Lángoktól vöröslött az ég Pyarron felett.

A küzdelem súlypontja az Államszövetség fıvárosának pusztulása nyomán a Dorlan nyugati partjára tolódott át; az egymásnak vágódó pajzsok ropogása, a fém csengése, a szenvedık jaj-szava távoli harangzúgásként visszhangzott a hamuba fúlt romok közt.

A fiú – tízévesforma kölyök – azt sem tudta, merre járnak. Ahol megpihentek, éppúgy lehe-tett piactér maradványa, mint egy színház vagy templom düledéke. Voltaképp nem számított: Pyarron halott volt, és pompás épületeivel együtt korommá és pernyévé lettek az emberfaj nagy-ságról szıtt álmai is.

A fiú elkoszlott ingujjába törölte arcát, és hátrapillantott. A törmelékhalmokon és a csonka oszlopok erdején túl, az Istenek Hegyének hosszan elnyúló árnyékában gigászi koponyaként fe-hérlett a Gömbszentély maradványa. Valaha Pyarron dísze volt; maguk az égiek ajándékozták a városnak, hogy fenségével táplálja a hit erejét, és éjnek évadján is bevilágítsa a hozzájuk vezetı utat. Mi maradt belıle? Mi maradt a világ egyik legmagasztosabb csodájából? A szerencséseb-beknek egy fájó emlék… a többieknek pedig egy iszonytató. Az emberlakta kıszirtrıl, mely a veszedelem napjaiban sötéten és némán lebegett a Pyarront borító füstköd felett, majd, mint va-lami lidércálomban, alázuhant, mérföldes árkot tépett a város talajába, és nem csak a Fellegvár körül gyürkızı seregeket temette maga alá, de törmelékébe és porába fojtotta a pincékben meg-bújt polgárokat is.

Az elsı megrázkódtatást újabbak követték: a Gömbszentély márványburkának szilánkjai egész házsorokat taroltak le, és a központi tározó falait átszakítva valóságos özönvizet zúdítottak a romok mezejére. Hogy a tüzek egy részét is elfojtották közben, sovány vigaszt jelentett a túl-élık számára – aki tehette, a becsapódást kísérı szelektıl megritkított erdıségekbe menekült, vagy lélekvesztıt eszkábált, és Antoh kegyéért fohászkodva északnak sodródott a Dorlan hullá-main. Pyarron elnéptelenedett, a meghasadt glóbusz pedig úgy hevert a maga vájta, dombnyi földgyőrők övezte kráter közepén, mint egy kihalásra ítélt faj roppant sírköve.

A fiú párás szemmel meredt rá, aztán erıt vett magán, és az ellenkezı irányba nézett. A folyó kanyarulatán túl, ott, ahol még kék az ég, és füves lankák húzódnak a szemhatáron komorló he-gyekig, biztonságban lesznek. Addig azonban még hosszú utat kell megtenniük. Addig nem léte-zik számukra más törvény, csak a túlélésé; addig folytatódik a hajnaltól napestig tartó macska-egér játék az ellenséges portyázókkal meg az emberi mivoltukból kivetkızött fosztogatókkal, akik zsákmányra éhesen tallóznak a holt város düledékei közt.

– Ne bámészkodj! – reccsent egy hang a háta mögött. – Nem látsz mást úgysem, csak amit eddig is.

A fiú az ösztövér, beesett arcú férfi felé fordult, aki nem messze, egy félig leomlott kút me-nedékében készülıdött a vacsorához: kis darabokat vágott a kezében tartott szalonnából. Szeme úgy sötétlett, akár az éjszakai égbolt, tekintetében azonban ott fészkelt a sokat látott embereket jellemzı derő. Ajkán gyakorta játszott talányos félmosoly, amit a fiú – bár nem sejtette, mit je-lent – folyton utánozni próbált. Ettıl valahogy érettebbnek érezte magát; hasonlatosnak ıhozzá, akit mindenkinél jobban tisztelt és szeretett.

– Egyél inkább – mondta az apja. – Minden erınkre szükségünk lesz, ha még ma el akarjuk hagyni a várost.

Város. Még mindig városnak nevezte ezt az üszkös romhalmazt.

6

A fiú elvette az ételt. Konokul rágott, de továbbra is a romokat vizslatta. Megpróbálta elkép-zelni, hogyan festhettek a támadás elıtt; hogy nézhetett ki a kút, melynek a hátukat vetették, vagy az az épület, mely most leginkább egy földbe tiport lócsontvázra emlékeztetett.

Néhány esztendeje – saját mércéjén nagyon régen – látta Pyarront dicsısége teljében tündö-kölni. Az emlékek most, a koromtól szennyes jelenben valahogy megfakultak. Csak a Gömb-szentélyre emlékezett, az istenek ajándékára, mely márványfehér holdként lebegett a tetık ren-getege felett. Bár lenyőgözte a látvány, félt az árnyékába kerülni. Tartott attól, hogy egyszer csak lezuhan, és a körülállókkal együtt maga alá temeti ıt.

Hogyan sejthette volna, hogy egyszer valóban megtörténik? Akár egy földre ejtett, roppant agyagkorsó. Hova lett az istenek ereje, ami a levegıben tartotta? És milyen érzés lehetett akkor az árnyékában lenni?

Feltekintett az apjára, aki kényelmetlenül feszengett horpadt mellvértjében. Láthatóan nem sok hasznát vette, mégsem vált meg tıle. A fiúnak nem kellett latolgatnia, miért ilyen konok: a vért domborulatának közepébe foglalt medál miatt. A hozzá való, abbitacélból kovácsolt láncot elvesztették, mikor lóhalálában maguk mögött hagyták Gillenwul erıdjét. A vért nélkül apja nem tudta volna hordani, madzagra pedig nem volt hajlandó akasztani. Ez persze érthetı; Uwel szent szimbóluma nem holmi vajákos talizmán.

A fiú nem szívesen zavarta meg apját az evésben; tudta, hogy ez legalább annyira ingerli ıt, mintha tiszteletlenül beszélne vele. Az ajkára toluló kérdéseket azonban nem tudta magába foj-tani.

– Apám…

A bosszúállás atyjának ıszülı üstökő lovagja feddı tekintettel pillantott rá… aztán az éjsötét szemekben felcsillant az a bizonyos derő. Bal mutatóujjával türelemre intett, míg lenyelte az utolsó falatokat, csak ezután fordult megint a fiához.

– Ki vele, mielıtt szétvet kíváncsiság.

– Az istenek is meghalhatnak?

Pár pillanatnyi baljós csend következett. – Mit beszélsz?

– Egyszer azt mondtad, a Gömbszentélyt az istenek ereje oltalmazza. Csak úgy pusztulhatott el, ha az istenek is…

Nem volt igazi pofon, a fiú mégis beleszédült. Nem a fájdalom, hanem a döbbenet tette: az idejét se tudta, mikor ütötte meg utoljára az apja.

– Ki ne mondd, ostoba! Az istenek ereje nem veszett el. Ott lakozik, ahol eddig is: az igazak lelkében. Az istenek velünk lesznek, míg élünk és hisszük, hogy megsegítenek bennünket. So-sem halnak meg… és sosem hagynak cserben.

– De…

– Semmi de. Egyél!

A fiú elhallgatott. Égı arcát simogatta, fészkelıdve kereste apja tekintetét, megszólalni azon-ban nem mert.

Az ısz férfi egy darabig tőrte feszengését, majd felcsattant:

– Mi van már?

– Hallottam valamit… Halk sóhaj. – Micsodát?

– Derren khuryaktól. – A fiú most már óvatos volt. – Gil-Icnwulban. Azt mondta, hogy ha a falak leomlanak, nincs több remény.

A lovag tekintetében ezúttal nyoma sem látszott derőnek

– Nem minden khuryakba szorult elég tartás ahhoz, hogy higgye is, amit képvisel, fiam. Derren rátermett harcos volt, de meghalt… nem utolsósorban azért, mert nem volt mersze ah-hoz, hogy tovább éljen. Téged és engem… bennünket más fából faragtak, érted? Élünk, és mindaddig számíthatunk az égiek segedelmére, míg hisszük, hogy hasznot hajt a létezésünk.

7

– Ha mindez igaz – szegte fel fejét dacosan a fiú – , miért haltak meg annyian Pyarronban? Hogyan járhattak tévúton ennyien a tanult és hívı emberek közül?

Apja nagyot sóhajtott, és fejét a kút kávájának vetve a füsttıl fátyolozott égboltra emelte te-kintetét.

– Elbizakodottak voltak – mondta halkan. – Elfeledték, hogy eleink démonok rabszolgáiként tengıdtek e világban. Elfeledték, hogy a tudomány nem ad választ a legvégsı kérdésekre, hisz mindegyre újakat vet fel. Az ember gyarló teremtmény, fiam, nehezen okul a hibáiból. Te ne légy ilyen. Ne feledd, hogy a falak, bármilyen magasra emelkedjenek is, csak falak. Az igazi ha-talom másutt lakozik.

– Hol?

A lovag szomorúan ingatta fejét.

– Kölyök vagy még, Thell. De egy napon megérted, mire gondolok. Ha itt lesz az ideje.

A fiú komolyan bólintott. Egy dolgot megtanult apja mellett, míg a feldúlt pusztaságot járták: minden történésnek oka van ezen a világon; csak idı kérdése, hogy megláthassuk és megérthes-sük ıket.

Türelem

A szalonna bırét rágcsálva követte a férfi tekintetét: a füsttıl szennyes égre bámult. Elképzel-te, hogy a felhıkön túl ott ülnek az istenek, és ajkukon apja talányos félmosolyával figyelik a vi-lágban zajló eseményeket. Még ıket is látják, ahogy itt ülnek; hallják, mirıl beszélnek. Ezekben a pillanatokban nem csak hinni akart, de hitt is abban, hogy mindannak, ami Pyarronnal történt, oka és célja van.

Csak idı és türelem kérdése, hogy kiderítse, mi az.

8

elsõ könyv

SZEMET SZEMÉRT AZ ÉGI FÉNY 3691. ESZTENDEJE

1

Thell a kis házioltár elıtt térdelt. Lehunyta szemét, és apró kortyokban vette a levegıt, hogy a legapróbb nesz se zavarja meg összpontosítását. Nyakában, mintha csak a hegyvidéki nap erıt-len fénye vetülne rá, felderengett Uwel szent szimbóluma.

A hegyek közt megbúvó rendház földrajzi értelemben távol esett Új-Pyarrontól, a gyakorlat-ban azonban meglehetısen közel volt hozzá. A városra nyíló térkapu egy külsı, fallal elválasz-tott udvaron mőködött, ahonnét egyetlen roppant ajtóval lezárt boltív alatt lehetett bejutni a rendházba. A város közel volt, zaja mégsem talált utat a Semmi szakadékán át. Ez tetszett Thellnek. Sosem tudott zsivajban gondolkodni, azt pedig különösen utálta, ha a szokásos pihen-tetı elmegyakorlatát megzavarják.

A cella ajtaja kicsapódott, a nyílásban kopott páncélöltözetet viselı, hegynyi alak jelent meg. Vértezete felett a lovagok hagyományos fehér átalvetıjét hordta, amelybe Uwel szimbólumát, a lesújtó páros öklöt hímezték ezüstfonállal. Az érkezı szó nélkül bepréselte magát a szőkös bejá-raton, és az ajtólapot csapkodva Thell felé fordult.

– Uwel kegyelmére, tágasabbra is építhették volna ezeket a rühes ajtókat! Még hogy egysze-rőség! Könyörgöm, mi köze az egyszerőségnek az ajtó méreteihez?

Thell kinyitotta, majd sóhajtva megdörzsölte szemét. Visszanyelte az ajkára toluló szavakat, és megadón pillantott látogatójára.

– Nem medvékre tervezték. Csak azért jöttél, kedves Gornard, hogy a szakrális építészet sa-játságairól csevegjünk?

A nagydarab férfi felhorkant, és eleresztette a meggyötört ajtólapot. Legyintett, majd, mintha bárki beljebb invitálta volna, elhelyezkedett a cella végében álló asztal mellett.

– Dehogy. Csak hadd fújom ki magam; ez a sok nyomorult lépcsı… Ide nekem egy bikát, le-ütöm én egy csapással, de ezek a lépcsık…

– Beszélj már!

– Hát nem azt teszem éppen? Szóval hát… kint vagyok a gyakorlótéren, mikor elém áll az a lóképő Yellis. A khuryak üzent érted; látni kíván. Yellis nem szereti, ha ugráltatják, ezért utasí-tott, hogy kerítselek elı. Igyekeztem, ahogy tudtam, de ebben a hodályban bárkit megtalálni…

– Kár volt loholnod. Te tudod a legjobban, hogy vagy itt, vagy a könyvtárban találsz.

– Hát, elıször a könyvtárba mentem… az ám a labirintus… szusszannom kellet egyet, mert eléggé kifulladtam. Nem vagyok én hegyi zerge… hisz' Uwel lovagjának nincs szüksége arra, hogy elfusson az ellenfél elıl!

– Azért a derekadból ledolgozhatnál egy keveset. Gornard felháborodva csapott terebélyes hasára.

– Azt hiszed, nem próbáltam? De ennyi mozgás után enni is kell valamit… éhezni meg nem fogok senki kedvéért.

– A sok sör pedig könnyővé és gondtalanná teszi a lelket.

– Hát. – A másik összevonta a szemöldökét. – Te most gúnyolódol?

– Eszemben sincs. – Thell jellegzetes félmosolyával az ajkán komótosan felöltötte az átalve-tıt és a fegyverszíjat. Elnyőtt csizmája helyett elıkotorta az újat, s szalmával tömött vánkosára telepedve nekilátott, hogy magára rángassa.

9

– Inkább igyekeznél! Én kiköpöm itt a tüdımet, hogy elıkerítselek… te meg csak vacakolsz, aztán majd rám húzzák, hogy nem szóltam neked idejében!

– Ne aggódj! Majd azt mondom a Vén Bivalynak, hogy hasmars kapott el. Amúgy is, tudod milyen. Ha kérdez, akkor is ordít. Nem tudod, mi olyan sürgıs?

– Yellis nem alacsonyodott le odáig, hogy közölje.

– Akkor minek loholtál?

– Nem mindegy? Siess már, hogy Uwel szakasztaná rád az eget!

Thell végre felöltözködött, lesimította körszakállát, és Gornard felé fordult.

– Emeld fel az üleped a székemrıl, kérlek. Szólít a kötelesség.

A tagbaszakadt férfi értetlenül bámult rá.

– Hogy mi…? Ja persze, a te cellád! Megyek már. Énmiattam ugyan ne… átokverte ajtó… ne üvöltsenek se veled, se senki mással! Ezért is rohantam, látod; tudtam én, hogy lassú vagy, mint a csiga…

Az út a khuryak szobájához kacskaringós folyosókon és lépcsısorokon át vezetett. A Selmion-hegy hágóját századok óta vigyázó erıdítményt kezdettıl Uwel lovagjai lakták. A ter-vezık nagyban gondolkodtak: sokkal több személyre tervezték, mint amennyit eddigi fennállása alatt valaha befogadott, emiatt vált folyosók és termek véget nem érı labirintusává. Talán az elsı nomádjárás idején állt legközelebb ahhoz, hogy megteljen: kétszáz testvérnek adott otthont. Hat esztendıvel ezelıtt azonban, mikor Thell csatlakozott Uwel szolgálóihoz, alig harmincan éltek itt A létszám mostanra száztízre duzzadt, ám az erıd jó része így is kihasználatlan maradt. Né-hány eldugottabb terem már-már a legendák ködébe veszett, oly rég fordult meg benne élı em-ber.

Így is az egyik legnépesebbnek számított a környéken. Még a Pyarron központjában, a Ka-tedrálissal szemközt tornyosuló rendház sem érhetett a nyomába. Persze, hiszen az csupán a mindenkori Kegyeltnek, a három terciadnak és a Kiválasztott Negyvenötnek adott otthont. İk nem fogadtak látogatókat; csakis az istenük szempontjából legfontosabb küldetéseket hajtották végre. Jó részük ezúttal is messze járt a várostól, Taba-el-Ibara homoktengerét róva.

Ezért hát a Selmion-hágó rendháza volt az egyetlen, amely valamelyest elérhetıvé vált Pyarron lakói számára. Az épülıfélben lévı várost térkapu kötötte össze az erıddel. A segítségre szorulók folyamatosan jöttek-mentek; takaros sorban várakoztak a masszív fallal elkerített, kül-sı udvaron, amíg be nem bocsáttattak a belsı régiókba. A városgigásznak szüksége volt a lovag-rendre, és folyamatosan biztosított megbízatásokat csaknem mindegyik tagjának. A renden kívü-li testvérek által felállított városi szentélyek enyhítettek ugyan valamelyest a forgalmukon, de a lovagok így sem unatkozhattak.

Thell leért az udvarra, kilépett az épület takarásából, és azonnal arcon csapta egy hideg lég-roham. A hágóban kísértetiesen fütyült a szél, fel-felsikoltva ostromolta a rendház fölé tornyosu-ló, komor sziklafalakat, puffadt hasú fellegeket sodort az égen, fegyvercsengést és kiáltásfoszlá-nyokat rángatott magával, majd szórt szerte ötletszerően. A testvérek többsége az udvaron gya-korlatozott; legkedvesebb szeretıjükkel, a fegyverükkel töltötték az idejüket. Sokan közülük még az ágyukba is magukkal cipelték. Thell ezt kissé már túlzásnak tartotta, de megértette, Uwel lovagjai a fegyverüknél csak a rendet és a hitüket tartották többre. Arinael khuryak, a rendház vezetıje a kapuhoz legközelebb esı épületszárnyban lakott, közvetlenül a fogadóterem mcllctt, ahol folyamatos volt a látogatók forgalma, írnok testvér ücsörgött a bejáratnál elhelye-zett, durva faragású asztal mögött, aki folyamatosan fogadta az érkezık óhajait. Megfordult itt mindenféle rendő és rangú ember az egyszerő, kétkezi munkásoktól egészen a selymekbe öl-tözködött uraságokig. Elıadták problémáikat az írnoknak, aki részletesen lejegyezte azokat egy erre a célra fenntartott naplóba, majd a khuryak utasításaira hívatta a feladat elvégzésére legal-kalmasabb testvéreket.

10

Thell nem tudta, miféle ügyben hívatták, de sejtette, l«if!y fontos lehet, ha ily sietve szalajtott érte egy testvért a Vén Bivaly.

A Vén Bivaly!

Ez a becenév nem Arinael testi erejének vagy kitartásának adózott tisztelettel, hanem rettentı hangjának, amely, ha igazán kieresztette, még az évszázadok viharait átvészelt falak is belere-megtek. Thell azonban sejtette, hogy a khuryak harsánysága éppenséggel a látszattól lényegesen bizonytalanabb lényét igyekszik elnyomni, hogy így tőnjön ellentmondást nem tőrı, erıteljes egyénnek. No persze ez nem mindig sikerült neki; nem rendelkezett túl sok tekintéllyel a testvé-rek között. Uwel lovagjai szigorú neveltetésüknek és kiképzésüknek köszönhetıen elfogadlak ıt vezetınek, mert erre utasították ıket. Thell viszont ıszintén kételkedett abban, hogy sokan tisz-telnék, vagy – ne adják az istenek – szeretnék ıt.

Az írnok testvérnek felcsillant a szeme, amikor megpillantotta ıt. Az asztalhoz intette, elıre-lapozott a naplóban, ujja végigsorolt a kiemelt ügyeken, majd megállapodott a legutolsó tételen.

– A khuryak fontos ügyben hívatott, con Armagel. Uwel lovagja megmozgatta tagjait. A Selmion-hágó szeles vidék volt, és bár éppen a meleg évszakot köszöntötték, ennek itt nem lehe-tett nyomát érezni. A hővös szél beszökött a ruhák alá, és kényelmetlenül borzongatta az ember bırét. Bár Thell vastag posztóvértet kanyarintott magára az átalvetı alá, még így is érezte a hi-deg érintést.

– A khuryak nem említette, miféle ügy?

– Dehogynem. Azt is meghagyta viszont, hogy egy szót se szóljak róla. Menj csak be, nyom-ban megtudod, miféle meglepetést tartogat számodra.

Az írnok testvér sokat tudón elmosolyodott. Thell utálta ezt a szokását. A rend minden egyes megbízatása az ı kezén ment át; az esetek legtöbbjében ı nevezte meg a végrehajtó testvért a khuryak helyett. Ez a második legnagyobb befolyással rendelkezı személlyé tette ıt a renden belül. Becsületére legyen mondva, sosem élt vissza ezzel, ám elıszeretettel érzékeltette minden-kivel, hogy ı mennyi belsı titok tudója. Thell pedig nem állhatta a fölösleges fontoskodást. A rejtély addig jó, amíg meg lehet fejteni, annál tovább már inkább idegesítı tényezı.

Tudva, hogy az írnok testvér úgysem fog többet mondani egy szóval sem, Uwel lovagja le-gyintett, megkerülve az ajtó elıtt kígyózó sort, és a fogadóterem oldalsó bejáratához lépett. Megragadta az ajtólapról lógó, vaskezet formázó kopogtatót, és bezörgetett vele. Fiatal apród nyitott ajtót, gondosan borotvált arca olyan sima volt, akár egy tizenéves kölyöké. Thellt saját régi önmagára emlékeztette, amikor még apjával együtt élt a világtól elzárt piciny falucskában, amelynek még a nevét sem jegyezte meg soha. Persze ı akkor sokkal fiatalabb volt. Tizenöt év…

Mintha csak tegnap lett volna. Boldog emlékek főzıdtek azokhoz az idıkhöz, máig elevenen élık.

– Arinael khuryak hívatott.

– Ó, persze. Fáradj be! Azonnal szólok neki.

Kicsiny helyiségbe lépett, amelybıl két ajtó is nyílt, az egyik az apród szobájába, a másik a fogadóterembe. A sürgıs ügyben érkezı lovagok itt várakoztak, míg a rendház vezetıje be nem szólította ıket.

A várakozás ezúttal igen rövidre sikeredett; az apród egy percen belül visszatért, és már nyi-totta is elıtte az ajtót.

A fogadóterem durva szıttesekkel teleaggatott, szokatlanul tágas és világos helyiség volt; a fényt a mennyezetet alkotó kupola tetejébe vágott, egyszerő üvegablak biztosította. Egyetlen be-rendezése egy faragott karosszék meg egy hosszú asztal volt, amely utóbbin könyvek és perga-menek hevertek, mellettük pedig írótoll és kalamáris. Kopott szınyeg vezetett innen a bejáratig, amely az írnok testvérhez és a bebocsátásra várakozókhoz, az asztal mögötti ajtó pedig a

11

khuryak szállására nyílt. Mindent összevetve, ez a terem számított a legfényőzıbbnek a rendház minden helyisége között, leszámítva persze a kápolnát.

Arinael khuryak alacsony, köpcös emberke volt, kopaszodó feje búbján néhány magányos hajszál árválkodott, amelyet az idısödı lovag konok elszántsággal igyekezett lesimítani. Dús, ıszülı szakálla csak még inkább kiemelte arcának kerekdedségét. Tekintete folyton idegesen rebbent ide-oda, mintha minden sarokban ellenséget kutatna. Sosem nyugodott; mindig piszkált valamit, vagy az asztalon dobolt. Amikor Thell belépett és térdet hajtott, az öreg épp a kalamáris oldalát kocogtatta a lúdtoll hegyével, de amint megpillantotta ıt, felpattant a székébıl, és intett, hogy felállhat.

– Na, csak hogy itt vagy! Nem azt üzentem, hogy sürgısen hívatlak?

Thell elég jól ismerte mind a khuryakot, mind Gornardot Tudta, hogy ha az ısz elöljáró úgy utasítja a medvényi termető testvért, hogy sürgısen eredjen érte, akkor az saját maga ráncigálta volna idáig lóhalálában, még ha meg is fullad közben. A nagydarab lovagot pedig, bár a legna-gyobb jóindulattal sem lehetett éles eszőnek titulálni, feledékeny azért nem volt. Különösen nem ilyen ügyekben.

– Lélekszakadva jött értem. Csak a csizmámat fényesítettem ki, mielıtt indultam volna. Még-sem állhattam atyám elé koszos lábbeliben.

Az elöljáró megenyhült kissé, bár szemmel láthatóan még fontolgatta magában, vajon van-e szükség további megrovásra. Végül úgy döntött, nincs. Visszafordult az asztalához, és kotorász-ni kezdett a nagy összevisszaságban heverı papirosok között. Amikor megtalálta a megfelelıt, felemelte, végigfutotta a tekintetével, majd megköszörülte a torkát.

– Térjünk a tárgyra! Gondolom, nem ismeretlen számodra a pyarroni sern Nomedes neve.

Thell bólintott. Ric Nomedes, az Arany Lepel tiszteletbeli lovagja, a Dúlás többször is kitün-tetett hıse a várost uraló nemesemberek egyik legrangosabbjának számított. Világi ember lététre meglepıen sok beleszólása volt a város vezetésébe, amelyért köztudottan a Papi Szék, és persze a szőkebb és rejtélyes Belsı Tanács felelt

– Mit tudsz a fiáról?

– Amelyik a napokban meghalt?

A khuryak felhúzta a szemöldökét.

– Van másik is?

– Nem tudhatom, atyám. A hírek ide nehezen jutnak el. Aki pedig a városban jár, ritkán ér-deklıdik az ifjú Nomedesrıl. Igazi világfi volt, elismert költı hírében állt. A temetésén jókora tömeg verıdött össze. A haláláról csak pletykákat lehet hallani. Sokféle ostobaságot beszelnek a népek; titkos összeesküvésrıl, gyilkosságról, Krán keze nyomáról. Engedelmeddel, atyám, cso-dálom, hogy bennünket nem keresett meg senki.

– Megkeresett, fiam, méghozzá maga sern Ric Nomedes.

Thellben felhorgadt a kíváncsiság. Ha Nomedes itt járt, az csak egyet jelenthet: a szóbeszé-dek igazak, a fiú nem természetes módon halt meg. Valakinek benne van a keze, és az apa most bosszút kér.

Úgy tőnt, a khuryak olvas a gondolataiban, mert bólintott, és meglobogtatta a kezében tartott papirost.

– Jól sejted. sern Nomedes olyan tényeknek jutott a birtokába, melyek arra engednek követ-keztetni, hogy a fiát egy szakadár mővésztársulat gyilkoltatta meg. A Hajnal Hírnökeinek neve-zik magukat, és Alborne kultuszának egy elfajzott változatát gyakorolják. – Az elöljáró szünetet tartott, és a papirost tanulmányozta. Láthatóan ingerült volt; talán túlzottan is átérezte sern Nomedes dühét.

– A szakadárok vezetıje, aki Kóborló Lerrinnek nevezi magát, valami úton-módon kapcso-latba került az ifjú Nomedesszel, és a hatalmába kerítette. A fiú utóbb észhez tért, de ebbıl az átkos szektából élve nem léphet ki senki. A fiú megpróbálta, és belehalt. Sern Nomedes bosszút

12

akar. Nem érdeke egy hosszadalmas eljárás; a közfigyelem családja jó híre mellett fia emlékét is sárba tiporná. Úgy véli, a Lerrin nevő komédiás az emberi és az isteni törvények ellen is vé-tett… ezért egy hívı kardjának kell lesújtania rá.

– Szót kérek, atyám.

– Mondd!

– Ez az ügy az Inkvizícióra tartozik, ha nem tévedek. Az elöljáró az asztalra dobta a papírt.

– Ez ügyben én döntök! Sern Nomedes számára az Inkvizíció fellépése nem elégséges. A mi kardunkra van szüksége, hogy a bőnös méltó halállal lakoljon. Távozását követıen nyomban fo-hásszal fordultam Uwelhez, hogy világosítsa meg elmém. A jelek alapján, amelyeket válaszul kaptam, a kérését igaznak találtam. – Az elöljáró tekintete a papírról az ifjú lovagra villant. A hangja, ha lehetséges, még hivatalosabbra váltott.

– Thell con Armagel, a parancsom az, hogy indulj Pyarronba, és kutasd fel ezt a bandát. Ha meglelted, végy elégtételt sern Nomedes fiának életéért! Uwel hetedik kinyilatkoztatása értel-mében: szemért szemet végy vissza. Öld meg Kóborló Lerrint, oszlasd fel szektáját, majd térj vissza testvéreidhez!

Thell nem szerette az ilyen formalitásokat, de a szabályok ıt is kötötték. Térdet-fejet hajtott a khuryak elıtt.

– Uwel nevében cselekszem. Visszatérek, amint teljesítettem feladatomat.

– Távozhatsz, con Armagel.

A lovag felemelkedett, majd ismét fejet hajtott, kisietett a fogadóterembıl, és visszatért a cel-lájába.

Meglepetésére Gornardot találta ott. Noha együtt távoztak, rendtársa láthatóan nem jutott messzire: visszajött, és kényelembe helyezte magát. Erre utalt a korsó, mely félig volt mézbor-ral, mikor Thell elızı este visszahelyezte a kıpadló könnyen elmozdítható kockája alá… mos-tanra azonban alig maradt valami az alján.

– Hát te mit mővelsz itt, testvér?

A nagydarab lovag nem zavartatta magát.

– Ha iszom, kevésbé gyötör az éhség. Néhány korty csak kijár… hisz' más öröme sincs az ember fiának!

Thell elvette tıle a korsót, letakarta, és visszatette a helyére.

– Tudod, mi jár azért, ha valakit megrövidítesz.

– Megrövidítettelek volna? Dehogy! Ha kérek, úgyis megkínálsz belıle.

– Ha bárki rájön, hogy szeszt tartok a cellámban… – Ügyeltem rá, nehogy meglássák… De hagyjuk ezt.

Inkább arról beszélj, mit akart tıled a Vén Bivaly! Üvöltött, mi?

– Feladatot adott.

– Sürgıs?

– Különben nem hívatott volna ily sietve. Összekészülök és indulok, haladéktalanul. Sok a tennivalóm…

– Értem én. – Gornard összecsapta a tenyerét. – Nem alkalmatlankodok tovább. Köszönöm a szíveslátást, testvér. Uwel vezesse a kezed… és térj vissza mihamarabb!

– Úgy legyen – mormolta a fiatal lovag, és máris nekilátott a pakolásnak.

Nem volt sok ingósága, azok közül is csak kevés került a málnájába: egy váltás alsóruha, gyertyák, a Kilenc Kinyilatkoztatás és magyarázatainak elnyőtt, bırkötéső példánya, no meg egy fenıkı. Lemosdott, magára öltötte abbitacél mellvértjét, amelyet egykor az apja viselt; a de-rekára a lovagok között ritkának számító, keskeny pengéjő kardot kötött. A kardhüvely mellé egy tırt is akasztott.

13

Amikor felfegyverkezett, eligazította hátán a lánccsuklyát, majd meglátogatta a konyhát, hogy élelmet szerezzen az elkövetkezı napokra. Nem tudhatta, mennyi idıbe kerül felkutatni a szakadár társulatot, illetve bejutni a vezetıjükhöz. Mint Uwel minden lovagjának, neki is meg-voltak az informátorai a városban, akikhez segítségért fordulhatott, ha a helyzet megkívánta. De vajon tud érdemi információt nyújtani az embere? Nagyon remélte, hogy igen.

14

2

Mielıtt átlépett volna a térkapun Pyarron fényőzı városába, Thell útba ejtette a kápolnát. Ez, az építık szándékai szerint több száz fıt is befogadni kész épület hasonlított legjobban a más is-tenek tiszteletére emelt templomokhoz. A falak mellett a történelem során felmagasztosult lova-gok szobrai álltak merev vigyázzban, kezüket a megszokott módon roppant fegyvereiken nyug-tatva. A kápolnából nem nyílt ablak; Thell beléptére riadtan megrebbentek az oszlopok tövében elhelyezett mécsesek lángjai. Fényükben megrezzenni tőntek a merev szoborarcok, kıtekin-tetük mintha követte volna minden lépését. Talán valóban ott voltak mind, istenük óvó küldötte-ként: Hequlat Harau, a legendás Elsı Kegyelt, aki Selmo atya ifjúságának idejében élt, és vele együtt járta a vidéket elıbb Je-dome, majd megtérése után Uwel hite mellett fogva kardot. Gwilrod, a Szónok, akinek a Kilenc Kinyilatkoztatást köszönhetik, Tuzenth, a Fényes Kardú, a nomádjárások hıse, és még tucatnyi más kiemelkedı ember, akik a legtöbbet tették Uwel egy-házáért fennállásának több ezer éve alatt. Thell hısökként tisztelte és testvéreiként szerette ıket még úgy is, hogy soha nem találkozott velük. Ok voltak azok, akik a hitükért minden követ megmozgattak; ık, akik akár az egész világgal szemben is dacoltak érte. Akárcsak az apja, akit addigi életéhez méltatlan halál ért.

Thell egyenesen az oltáron álló ezüsttálhoz ment – az Uwel földjén fakadó Igazság Forrásá-nak jelképéhez. Letérdelt, óvatosan belemártotta ujjait a színtiszta vízbe, majd a halántékára dörzsölte a nedvességet. Lehunyta a szemét, és imádságba merült. Igyekezett minden felesleges gondolatot kiőzni az elméjébıl, és csakis a feladatára összpontosítani.

– A bosszú a tiéd, uram – mormolta –, eszköze én vagyok. Adj elég erıt, hogy beteljesíthes-sem, mi akaratod szerint elrendeltetett!

Kinyitotta a szemét, ráhelyezte tenyerét a mellvértbe illesztett szent szimbólumra; melegnek és energiától lüktetınek érezte. Szinte csiklandozta a tenyerét.

Felállt, sarkon fordult, és egyenesen a hátsó traktusban lévı istállóhoz ment. A készségesen elé szaladó apróddal megtöltetett egy abrakostarisznyát, és elıvezettette gesztenyebarna ménjét. Még arra is adott magának idıt, hogy kedveskedın végigsimítsa lova orrát.

– Feladatunk van, Harcos. Uwel adjon neked erıt, hogy ebben is kitarts mellettem!

Nem ült fel rá, kantáron vezette a külsı udvaron nyíló térkapuhoz. A mágikus építményt úgy húzták fel egykoron ismeretlen mesterek, hogy akár két málhás szekér is kényelmesen elférjen benne. A szivárvány minden színében tündöklı felület úgy festett, mint egy roppant, opálosan csillámló szappanbuborék-hártya. Az ovális káván arany színben pulzáltak a nagyhatalmú rúnák, amelyek életre hívták ezt a remekmővet, és tartották fenn már évszázadok óta.

Az opálos hártyán túl tompa zsivajjal élte szokásos életét a Fehér Város. A bővös felület meg-törte a vakító napfényt, de Uwel lovagjának még így is hunyorognia kellett, ha a túlsó oldalon húzódó utcákat körbeölelı falakra pillantott. Lesütötte hát a szemét, még egy utolsót szippantott a Selmion-hágó dús-nedves levegıjébıl, majd átlépett a kapun.

Tömény forróság csapta meg, és hallotta, ahogyan mögötte Harcos is felprüszköl. Mintha lát-hatatlan burok pattant volna el körülötte, a tompa zsivaj hirtelen felerısödött, csaknem szétre-pesztette a koponyáját. Nemegyszer megtette már ezt az utat, de úgy érezte, sosem fogja meg-szokni ezt az érzést.

Szél alig mozgott a Gályák tengerének partján, csak a Dorlan deltájának keskeny kanyonjai-ban lengedezett valamicskét, de az út mellett soroló fák lombjai meg se moccantak. A távolban, a magaslatokra épült kastélyok mesebeli elefántcsonttornyokként tündököltek. Pyarron legtöbb házát ebbıl a peridannak nevezett, gyöngyházfehér kıbıl húzták fel. Igaznak tőnt a mondás: a Délvidék Ékességének ragyogása még az isteneket is elvakítja, ha rávetik a tekintetüket odafent-rıl.

15

Thell beleszagolt a sült haltól illatozó levegıbe. Verítékcseppek ütköztek ki a homlokán. Teli korsó állt a közelben, de ı épp csak rápillantott, majd hátat fordított neki. Bár a hősítı vizet azért helyezték el itt, hogy megkönnyítse az utazók átállását az egyik éghajlatról a másikra, ı dacból nem kívánt élni vele.

Megtörölte hát a homlokát, tekintetét az elıtte húzódó, fehér kıvel kirakott utcára vetette, és elindult, hogy felkeresse azt, akit Pyarronba érkezve mindig elıször látogatott meg.

16

3

A peridanalapra épített, fehérre meszelt vályogház a városon kívül állt, részeként annak a ki-csiny épületcsoportnak, amely valaha különálló falu lehetett. A kunyhók mögött gyümölcsösök húzódtak, ameddig csak a szem ellátott; azokon túl pedig, a messzeségben a Zöld-mocsár ingo-ványos területe nyúlt sok tízmérföldnyi messzeségbe.

A házat, ahová Thell tartott, miután letért a fehér, kikövezett útról, Mocsárszeglet legtehetı-sebb kereskedıje lakta. Itt már meglehetısen ritkásan álltak épületek; az út mentén cseresznye és körte termett, a főben tücskök ciripeltek. A fák árnyékában állt a ház is; a legelsı, amelyet az utazó megpillanthatott, ha erre vetıdött. Elkerített udvarán tyúkok káráltak, akiket éppen egy ki-sebb ló mérető, fekete eb, egy syburri mahmut zavart fel az ugatásával. A ház mellé felhúzott fé-szerben ekhós szekér állt, várva a következı piac napját.

Thell érkezését látva a mahmut farkát csóválva rohant elé. Kerítés nem állta útját, így a lo-vagnak le kellett pattannia a lováról, nehogy az az ebtıl megriadva levesse ıt a hátáról.

A kutya boldogan ugrálta körül, de amikor Thell feléje nyúlt, játékosan hátrébb táncolt. Uwel lovagja megcsóválta a fejét.

– Most nem játszunk, Kormos.

A kutya, úgy tőnt, megérti. Hagyta, hogy barátságosan megveregessék az oldalát, majd har-sány ugatással visszarohant a házhoz, hogy az érkezı hírét vigye. Pillanatokon belül elıkerült a ház gazdája is: szikár öregember, késpengényire szőkült tekintettel, arcán még csak árnyéka sem látszott a mosolynak.

– Ismét Pyarronba szólított a kötelesség, Uwel bajnoka? Mert másért nem dugod ide a képed.

– Jómagam is örvendek a találkozásnak, Almás gazda. A fiam itthon van?

Az öreg, becsületes nevén Berthis, nem mozdult el az ajtóból. Szemmel láthatóan nem ör-vendett a váratlan látogatónak.

– Idehaza van. De ha csak annyira ugrottál be hozzánk, hogy megveregesd a kis Theun feje búbját, akkor már vissza is fordulhatsz, lovag uram. Elég zőrt okoztál már.

Thell kikötötte Harcost a tyúkudvar kerítésének egy karójához, majd tőnıdve pillantott végig a szomszédos házakon. Sokkal kisebbek voltak, mint Almás gazdáé, és agyaggal tapasztott vá-lyogból húzták fel ıket. A poros úton félmeztelen gyermekek kutyákkal játszadoztak; egy asz-szony épp ruhákat teregetett. A szomszédban álló kemence elıtt serénykedı pék mosolyogva hajtott fejet; friss kenyérillat szállt felıle.

Békés és csöndes kép volt; nem tetszett Thellnek.

– Én egy unokát nem neveznék zőrnek, Almás gazda. Más házaknál áldásnak vélik.

– Igen, ha az apja mellett él. Thell visszapillantott a gazdára. – Errıl nem kívánok újabb vitát nyitni. A fiamat keresem, nem értelmetlen veszekedést.

Az öreg savanyú képpel csóválta meg a fejét.

– A fészerben van. Az egyik szalmabálával viaskodik. Folyton azt hajtogatja, hogy olyan nagy harcos lesz belıle, mint az apjából.

– Alakul hát.

– Nem tudja még, mit beszél.

Thell a tágas udvar túlsó felén emelkedı, szalmatetıs pajtához ballagott. Most már ı is hal-lotta az odabentrıl kiszőrıdı puffanásokat, és egy vékony gyermekhangot, mely folyamatosan szidta ellenségét, a félelmetes szalmabálát.

– Ezúttal nem úszód meg! Vége az életednek, gonosztevı!

Thell szája sarkában a rejtett félmosoly még szélesebb-e húzódott.

17

– Szükség van-e segítségre? – kiáltotta.

Az ütemes pufogás abbamaradt, és a fészer ajtajában egy ötévesforma fiúcska jelent meg, te-tıtıl talpig porosan és maszatosan, a kezében gallyakból hevenyészett fakardjai. Amikor meglát-ta a lovagot, felragyogott a tekintete, s kitárt karral ugrott oda apjához. Nagy igyekezetében csaknem oldalba vágta a fakarddal, amelyet még ekkor sem engedett el.

– Legyıztem! – szuszogta. – És ha felnövök, százat is le fogok tudni gyızni! Akkora harcos leszek, mint te, és Uwel a legnagyobb isten! Thell leguggolt, átölelte maszatos fiát.

– Így lesz, Theun. Egészen biztosan így lesz. A gyermek fél kezével apjába kapaszkodva, megállás nélkül csépelte a levegıt apró, törékeny fakardjával.

– Felém csapott, én azonban kitértem, ahogyan mondtad... aztán kiütöttem a kezébıl a kar-dot, és beleszúrtam, meg megvágtam, sokszor… Apa, ugye itt maradsz, nem mész most el gyor-san? Taníts meg úgy kardozni, ahogyan te tudsz!

Uwel lovagja megsimogatta fia feje búbját. Félmosolya szomorkásra görbült.

– Most nem maradhatok. Talán legközelebb… A fiú láthatóan elcsüggedt.

– Ó… akkor mikor tanulok meg úgy harcolni, mint te? Én is lovag akarok lenni, hogy ször-nyeket gyızzek le, mint a régi hısök! És akkor az én szobrom is ott áll majd Uwel templomá-ban… Mikor mutatod meg megint ıket? Mikor viszel el?

Thell tudta, hogy ez nem olyan egyszerő kérés; a szigorú rendházban nincs helye gyermeki szórakozásnak. Szívesen elvitte volna oda a fiát nap mint nap, mégis csak ritkán tehette, akkor is vigyázva. Uwel felkentjének csak a harccal és a hitével szabad foglalkoznia; ha van is családja, gyermeke, maga mögött kell hagynia. Ezt sokan nem tudták végleg megtenni. O sem érezte ké-pesnek rá magát.

– Majd., most nem szabad. Fel kell készülnöd. Van még idıd. Gyakorolj szorgalmasan!

– De ugye most még nem mész? Thell megrázta a fejét.

– Nem. Estig ráérek. Úgyhogy kardra fel, lovag, és lássuk, tudod-e használni mindazt, amit a múltkoriban tanultál tılem!

Miközben harcoltak, játszottak és nevettek, Thell érezte a gazda szúrós tekintetét a hátában. Az öreg nem jött oda hozzájuk; nem szólt egy szót sem, azonban egy pillanatra sem vette le ró-luk a szemét.

Estére járt az idı, amikor Uwel lovagja távozni készült. A gazda a tornácon pipázott, tovább-ra is szúrósan méregetve ıt. Thell odalépett elé; egy pillanatig így állt, farkasszemet nézve az öreggel, majd az övéhez nyúlt, a pénzes szütyıjéhez

– Meg ne próbáld, lovag uram! – szőrte a fogai között az öreg. – Van nekem pénzem félreté-ve, nem kevés. Erionba is el tudnánk utazni belıle.

– Csak segíteni akarok.

– Nem kérek én az ilyen segítségbıl. Theun, mosakodj le nyomban! Elég volt a hancúrozás-ból, este az istenek tisztelete lesz a kápolnában!

Az udvaron hadonászó fiú leengedte a kardját, és tiltakozón pillantott nagyapjára, majd báto-rításért az apjára.

– De az unalmas. Én karddal akarom tisztelni Uwelt… A gazda recsegı hangja azonban bele-fojtotta a feleselést.

– Nincs vita, kölyök! Eridj, mosakodj! Fertályóra múlva indulunk, én pedig addigra egy fiút akarok látni a mocsári manó helyén.

A gyermek durcásan összeszorította a száját, de azért letette a fakardot.

– Indulok mosakodni.

– Helyes – dörmögte az öreg, majd ismét Uwel lovagjára pillantott. – Vernél inkább egy kis tiszteletet bele a vívás helyett, lovag uram! Furcsán gondolkodik az istenekrıl.

18

– Apám is így tanított engem, és én is így teszek a fiammal. Semmi közöd ahhoz, hogyan ne-velem a fiam, Almás gazda.

Az öreg tekintete résnyire szőkült, de nem hagyta abba a pöfékelést.

– Amíg az én házamban él, addig igen. Én voltam mellette, amikor meghalt az anyja.

Keserő nyál futott össze Thell szájában. Nem tartotta helyesnek, hogy a gazda ezzel érvel. A lány, aki Theunnak életet adott, nem sokkal a születése után halt meg, akkor, amikor már szinte biztosra vették, hogy átvészeli a nehéz szülést. A lovag nem lehetett mellette; akkoriban került a rendházba, és onnan egyébként is ritkán kaphat eltávozást az emberfia, akkor is csak szigorú szabályoknak engedelmeskedve. Csak napokkal késıbb jutott el hozzá a hír egy odalátogató ke-reskedı révén.

Nem volt igazán szerelmes a lányba, és gyermeket nemzeni sem állt szándékában; ám ez nem enyhítette a fájdalmát. Ami azonban történt, megtörtént: van egy fia.

– Amint nagyobb lesz, elviszem magammal az apródok közé a rendházba. Idıvel lovag vál-hat belıle.

– Ezt a sorsot szánod neki? Hogy csak álmodozhasson családról meg gyermekrıl? Hogy az egész életét egy koszos kıodúban élje le? Akkor inkább mondj le róla!

A lovag tett egy lépést az ajtó felé, a küszöbrıl fordult vissza.

– Azt már nem. És most, ha megengeded, elbúcsúznék tıle.

– Azt mondom, gondold át az életed, lovag uram. Gondold át, mi a fontosabb számodra!

Thell erre végleg kijött a béketőrésbıl.

– Uwel felkentje vagyok! Inkább te gondold meg ezerszer, mielıtt a hitem ellen buzdítasz! A fiam nagyapja vagy; csak emiatt nem veszek elégtételt rajtad, és hálás lehetsz érte, mert nem so-kan tőrnék ezt a hangot!

Almás gazda kissé elsápadt. Hívı pyarroni volt, és mint mindenki másnak, neki is tisztelni és becsülni kellett az istenek felkentjeit. Mégsem rendült meg, és ez igen nagy lelkierırıl adott ta-núbizonyságot.

– Ezzel tisztában vagyok. Ám az istenek elıtt nekem is van egy kötelességem, atyám: gon-doskodni az utódaimról. Vedd tiszteletlenségnek, ha úgy akarod, de ha az ı érdeke úgy diktálja, veled is szembeszállók.

– Márpedig a fiú úgy fog nevelkedni, ahogyan azt én mondom. Ha nem tetszik neked, gazda, akkor már most magammal viszem ıt.

Az öreg végképp feladta; láthatóan nem volt ínyére a lehetıség.

– Ne, nem kell… velem maradhat. Te… tedd a kötelességed, lovag uram.

Thell biccentett, majd besétált a házba elbúcsúzni a fiától.

Amikor kifordult a csontfehér, kikövezett útra, a lenyugvóban lévı nap narancsszínő korong-ját már kettéosztotta a város központjában magasodó Fehér Torony. A mágia alkotta kecses építmény törzsét erkélyek és függıkertek csipkézték lehetetlennek tőnı szögekben. A lovagnak eszébe jutott a szóbeszéd, mely szerint a torony valójában több sík metszéspontjában áll; és azon része, amelyet az egyszerő halandó lát, csak egy keskeny szeleit a teljes építménynek. Mások ar-ról suttogtak, hogy a torony misztikus ellenpólusa a Kráni Tizenhármak rettegett Fekete Tornyá-nak; és amíg az egyik áll, a másik sem pusztulhat el. Ezen tézist az is alátámasztotta, hogy Pyarron bukásakor a Fehér Toronynak egyik napról a másikra nyoma veszett, hogy a Dorlan del-tájában bukkanjon fel sértetlenül, kijelölve az új város központját.

A toronytól nem messze ekkor fehér porfelleg csapott tel. Az építkezés, amely ténylegesen csupán néhány esztendeje indult meg, még este sem maradt abba. A városnak csaknem a három-negyedét felhúzták már igen rövid idı alatt; a külsı kerületek egy része azonban még épület-csonkok és csupasz állványzatok labirintusa volt csupán. Jó néhány középület még meg sem épült, másokba csak most készültek beköltözni a tulajdonosaik.

19

A negyed, ahová Thell tartott, már régen megépült; jórészt az építkezésben részt vevı legelsı bevándorlók lakták. A tervezés idejének lejártakor a megjelenı munkások elıször a saját házu-kat húzták fel igen gyorsan; nem sok idıt kaptak erre, mielıtt nekiláttak a középületek építésé-nek. Élt itt kétkezi munkás, tudós mérnök és varázstudó is. Ebben a negyedben volt a leggyen-gébb a közbiztonság: itt még létezett feketekereskedelem és tiltott szerencsejáték. Bár a törvé-nyek, hasonlóan Pyarron jelenlegi helyzetéhez, szigorúnak, már-már kegyetlennek számítottak, a gyors meggazdagodást remélık mindig megtalálták az apró kiskapukat.

A legtöbb lakó az építkezés elırehaladtával is itt maradt; csupán néhány kiválasztott költöz-hetett be a városközpontba, a nemesek és papok közé. Az építkezés költségének jó részét a Pyarroni Államközösség vállalta fel, cserében az emberek lerombolt régi otthonaiért.

A ház, ahová Thell készült, Sarruké, egy dzsad tengerészé volt, aki apja nemrég bekövetke-zett halála után költözött annak otthonába. A lakás egy főszerbolt fölött volt, az utca felé nyíló bejáratát lépcsın át lehetett megközelíteni. A lovag hosszasan zörgetett a vasalt faajtón, majd miután senki nem válaszolt, szó nélkül benyitott. Üres szoba fogadta, benne kemencével, egy asztallal és székkel, a padlón foszladozó, kopott szınyeggel, a fal mellett halomban álló éle-lemmel. A bejárattal szembeni másik ajtó mögül pajzán hangok szőrıdtek ki.

Thell megvonta a vállát, letelepedett a székre, és leemelte az asztalon lévı tányért takaró vá-szonkendıt. Kenyeret és olvadozó sajtot talált. A sajt nem tőnt túl bizalomgerjesztınek, de a ke-nyérbıl szelt egy karéjjal, majd a falon lógó sonkához lépett, lekanyarított egy darabot, és jóíző-en falatozni kezdett. Almás gazdánál nem evett egy falatot sem, és már igencsak korgott a gyomra.

A szomszédos helyiségbıl kiszőrıdı kéjes hangok megszőntek, dobbanás hallatszott, majd kicsapódott az ajtó, és egy félmeztelen, sötét bırő férfi jelent meg ott, furcsa pózba helyezkedve. Üvölteni készült, de amikor megpillantotta látogatóját, a torkára forrott a kiáltás. Sóhajtva leen-gedte a kezét.

– Te vagy az? Igazán kopoghatnál!

– Zörgettem, de senki nem válaszolt. Nem akartalak megzavarni. Ügy hallottam, látogatód van.

Sarruk lopva a háta mögé pillantott. Ami azt illeti…

– Akkor nem is akarlak zavarni. Fejezd csak be nyugodtan, kint megvárlak.

– Kránra! Már bevontad a vitorlákat. Várj csak itt, mindjárt jövök!

Ezzel a férfi sarkon fordult, és behúzta maga mögött az ajtót. Fojtott beszélgetés foszlányai szőrıdtek ki, majd mintha halkan veszekedtek volna. Végül az ajtó ismét kitárult, és két ébenfe-kete hajú leányzó távozott sértıdötten; Thellre még csak pillantást sem vesztegettek.

– Nem örültek túlzottan.

– Már éppen egymásra hangolódtunk volna.

– A hangolódás ráér. Fontos ügyrıl van szó.

Sarruk tőzszerszámot vett elı, begyújtott a kemencébe, majd a sarokban felhalmozott ételhez sétált. Rövid tőnıdés után elıvett néhány tojást, és egy serpenyıbe ütötte ıket.

– Kérsz te is?

– Ha már így megkínáltál… de miattam igazán nem szükséges.

A dzsad megvonta a vállát, majd megfogott még három tojást.

– Nem számít. Segíti az elmélyülést. Mármint a fızés. Tisztul a lélek, és kiürül, csak egyetlen célra összpontosít… akárcsak szeretkezésnél.

Thell felvonta a szemöldökét, és újabb darabot kanyarított a kezében tartott sonkából.

– Érdekes módját találtad meg. És mi ez a „tisztul a lélek” beszéd? Furcsa hallani a te szád-ból.

20

Sarruk megsózta a serpenyıbe ütött tojást, majd a kemencében éledezı lángok fölé tartotta. Ínycsiklandó illat töltötte meg a szobát.

– Egy slan mestertıl tanulok, Thell barátom. Harcmővész leszek.

Uwel lovagjának szájában megállt a falat. Kérdın pillantott a dzsadra.

– Te, mint harcmővész? A fejedre estél?

– Nem én. Minden este felkeresem és tanulok tıle.

– Nem vagy te már kicsit öreg ehhez? Sarruk megcsóválta a fejét.

– Meglehet. De ahogyan a mesterem is mondaná, az útra saját magadnak kell rátalálnod, és ahhoz soha nincs késın.

– Hát persze.

– Persze – horkant fel a dzsad. – Ugyanúgy bolondnak nézel, mint a többiek. De én igenis hi-szem, hogy bárki változtathat az életén, ha akar. Más ember leszek; önuralmat gyakorlok és visszafogom magam. Csiszolom az elmém és a testem. Ez a slan útja.

– Fızéssel és nıkkel?

Sarruk kikapta a serpenyıt a kemencébıl, és átforgatta a benne sülı tojást.

– Látom, te sem érted. Nem csak zsolozsmázva lehet lelki tisztaságot elérni. Mindenkinek más válik be. Én gyakorlok és edzem magam, de lelki feloldódást elérni nem olyan egyszerő. Én ezt teszem, és jó széllel haladok, köszönöm szépen. Nincs szükségem kioktatásra.

Thell védekezın felemelte a kezét, de a szája sarkából nem tőnt el a titokzatos félmosoly.

– Rendben, barátom, rendben. Nem állt szándékomban megsérteni téged. Ha így akarod, te-gyél így.

– Na, így már más. Én sem véleményezem, hogy miként edzed magad. A te dolgod.

– Ebben megegyeztünk. De ha befejezted az elmélyülést, feltennék néhány kérdést.

Sarruk ledobta a serpenyıt a kemencepadkára, és megvakarta fülcsonkja tövét.

– Remélem, nem fog fájni.

– Ne aggódj! Egy szekta után járok éppen. Talán te már hallottál róla.

– Mi a nevük?

– A Hajnal Hírnökei. Komédiások, akik Alborne kultuszának egy elfajzott változatát gyako-rolják… és veszedelmes tévtanokat hirdetnek.

– Sose hallottam róluk. Talán az Inkvizícióhoz kellene fordulnod.

Thell egy intéssel megköszönte a tojást, amit Sarruk tett elé egy fatányérban. A kenyér mara-dékával tunkolni kezdte.

– Az is meglesz. Holnap felkeresem ıket, de addig szállás kell. Persze, csak ha nem bánod. És nem kizárt, hogy utána is szükségem lesz rád. Az inkvizítorok útba tudnak igazítani, de nem szokásuk belefolyni Uwel bosszúhadjárataiba.

Sarruk savanyú képet vágott, de csak beletörıdın legyintett.

– A fél fülem elveszítésére volt szükségem ahhoz, hogy észhez térjek. Ezért köszönettel tar-tozom. Számíthatsz rám.

– Ezt jólesik hallanom. Még ha a fél füledbe került is.

– Csak egyél, fülvadász! Hátul elalhatsz. Majd én pihenek idekint a padkán.

Uwel lovagja megcsóválta a fejét

– Szó sem lehet róla. Majd én alszok idekint. – Ugyan már, Thell, csak nem képzeled, hogy hagyom, hogy idekint éjszakázz, hiszen mégis…

– Félreértesz. Semmi kedvem olyan helyen álomra hajtani a fejemet, ahol elızıleg bujálkod-tál.

A dzsad felvonta szemöldökét, majd elvigyorodott.

21

– Hát persze. Uwel lovagjait ismerve már a nık illatától is majd' megırülnél. Hányszor jutsz nıhöz egy esztendıben, mondd? Te szegény…

A pofon olyan gyorsan érkezett, hogy Sátruknak pislogni sem volt ideje. Lezuhant a székrıl, csupasz felsıtestét beborították a leforduló tányérból kipotyogó tojásdarabok.

Thell kimérten felállt az asztal mellıl, és málháját a kemence padkájára hajította. Ellapogatta a zsákot, ledılni készült rá. A dzsad ekkor pattant fel vörös képét simogatva, a keze ökölbe szo-rult.

– Nana! – intette játékosan Thell. – Az igazi slan mindig vállalja tettei következményét.

A dzsad úgy fújtatott, akár a támadni készülı bika, de a keze elernyedt. Dühösen legyintett, majd visszavonult a belsı szoba felé.

– Még csak tanulom az utat. Jó éjszakát, Thell!

Ezzel becsapta maga mögött az ajtót, és magában fortyogva nyugodni tért. Uwel lovagja le-hámozta magáról a felszerelését, majd ledılt a padkára, és lehunyta a szemét.

Szegény Sarruk; túlzottan a lelkére vette a dolgot. Majd holnapra megnyugszik.

Hamar elaludt; álmában a fiával játszott egy tágas mezın, majd a fehér felhıket nézték együtt, találgatva, milyen formákat és arcokat öltenek. Nem törıdött a távolban gyülekezı vihar-felhıkkel; túl messze voltak ahhoz, hogy megérintsék ıket. Ezekben a pillanatokban, noha csak álmában élte át ıket, kimondottan boldognak és gondtalannak érezte magát.

Sarruk morcosan ébredt. Miközben a reggelit készítette, az arcát simogatta ott, ahol Thell elızı este megütötte. A kifejezése olyan volt, mint aki citromba harapott, és nem akarja kiköpni.

– Nem kellett volna megütnöd – dörmögte a bajsza alatt.

Uwel lovagja kérdın pillantott rá, miközben szedelızködött.

– Amikor levágtam a füledet, megköszönted… egy pofon miatt meg sértıdöttet játszol.

– Nana, az a füllevágás sem volt olyan egyszerő dolog. Elıször meg akartalak ölni miatta. Egyébként meg azt megérdemeltem. Nem kellett volna bántanom azt a szerencsétlen marhát, de győlölöm, ha csalnak a kockával. Jó, jó, ne nézz így rám! Akkor sem kellett volna, tudom. De tegnap tényleg semmi rosszat nem akartam. Csak tréfáltam. Ennyi az egész. Tanulhatnál egy kis önuralmat! Talán megkérhetem Darayn Kuent, hogy foglalkozzon veled is.

– Darayn Kuen? Aki elsıként alapított slan iskolát Új-Pyarronban?

– Ó, tehát hallottál róla.

– Egy testvérem is belekeveredett abba a harcba, amelyet vívott. Szerencsére az ı oldalán. Rettegett harcos hírében áll.

– Kiváló harcos és nagy gondolkodó. Igazi slan. Te is tanulhatnál tıle ezt-azt.

– Boldogulok nélküle. Sarruk megvonta a vállát.

– Ahogy gondolod. Talán akkor többet kellene emberek közé járnod. Kissé merev vagy, bará-tom, már ha nem haragszol meg, amiért ezt mondom. Tudod, csak neked akarok jót.

Thell megigazította mellvértjén az illesztéseket, majd az ajtóhoz lépett.

– Hát persze. De ne fáradj miattam!

– Hé, lovag, hát a reggeli? Üres gyomorral indulsz neki a városnak?

– Messzire kell mennem. Útközben majd veszek valamit.

Kilépett az aranyló pyarroni reggelbe. Hunyorogva húzta be maga mögött az ajtót, és még hallotta a dzsad morgását odabentrıl:

– Persze, a jó öreg Sarruk fıztje már nem is jó a lovagi gyomrának…

Harcos a főszerbolt elıtti itatónál kikötve várta ıt. Thell eloldozta, majd felpattant rá. Az Inkvizíció székháza messze esett innen; ha korán oda akart érni, nem sétálhatott.

22

A Fehér Város éledezett. A levegıben frissen sült kenyér illata terjengett, oly ínycsiklandóan, hogy Thellnek összefutott a nyál a szájában. A messzi kikötı felett sirályok köröztek, a házakon túl alászakadó kanyonban a Dorlan folyó zúgott. Thell elhaladt egy kiterjedt építkezés mellett. Egy tetıtıl talpig fehér por borította alak éppen egy roppant kıtömböt emelt a levegıbe egyet-len szavával. A félkész, állványokkal teletőzdelt fal tetején egy csapat ember várta, hogy megér-kezzen. A levegıt kalapácsütések zaja és a munkások kiáltása töltötte meg, a fehér por úgy szál-lingózott az utcában, mintha ködlepel borult volna rá. A porfelhı fojtogatta Thellt, aki amúgy is alig kapott levegıt a roppant hıség miatt.

Az utat örökzöld ligetek szegélyezték; az Istenek Hegyének oldalában pedig vízpárát lövellı vízesés hullott alá, a rajta megtörı napsugarak egy szivárvány tündöklı ívét varázsolták köré. Vele szemközt, a kanyon túloldalán álló Fellegvár tövében udvarházak és kastélyok terpeszked-tek, tágas erkélyeik és függıkertjeik csontfehéren ragyogtak a reggeli napsütésben. Gyönyörő hely volt; akár az istenek mennybéli paradicsoma. Nyomát sem mutatta mindazon véres kétség-beesésnek és gyásznak, amely az építık szívében nemrégen még ott lakozott.

Az Inkvizíció székháza az Istenek Szemeként emlegetett mesterséges tó szomszédságában emelkedett. Masszív, gyöngyházfehér tömbje alvó sárkányként gubbasztott a macskakövekkel kirakott parton; az oromzatán körbe foglalt, örökké figyelı szem mintha az érkezı velejébe pil-lantott volna. A szóbeszéd szerint valóban ezt teszi; mindenkinek, aki az épületbe lép, a lelke legmélyéig hatol, és kifürkészi a legrejtettebb rossz szándékot is. Thell a szokásos félmosolyával pillantott fel rá, de nem érzett semmi különlegeset. Megcsóválta fejét, és besétált az oszlopdí-szes kapun.

Odabent az a látvány fogadta, amire számított: tágas elıtér, a falakon a szentek életének epi-zódjait megörökítı freskók. A jobb oldali fal mellett hosszú asztal, mögötte mosolygós férfi, szerzetesi csuhában. Az asztalon penna és papiros.

Thell felsóhajtott. Az elsı lépcsı: a hivatalnokok. Akármerre vetıdött Pyarronban, legelsı-ként mindig velük kellett megbirkóznia.

Odasétált hát a mosolygós szerzeteshez.

– Thell con Armagel, az Égi Pallos rendházából. Eskü szerinti kötelességemet teljesítem ép-pen, és sürgısen beszélnem kell a rendfınökkel.

A szerzetes mosolya, ha lehet, még szélesebbre váltott.

– Az istenek kegyelme hozott téged szerény rendházunkba, con Armagel testvér. A kérésed meghallgattatott, a válasz nemsokára megérkezik.

Thell nem sokat törıdött olyan apróságokkal, hogy vajon hogyan továbbították a kérését, amikor még csak az imént lépett be a kapun, és azóta senki sem mozdult a teremben.

Kémszemek, nyugtázta magában gyorsan. Veleszületett kíváncsisága gyors problémamegoldó készséggel vértezte fel; ez a rejtvény nem tartott számára sokáig. Arra is a nyakát tette volna, hogy a falakra festett szentek tekintete kíséri ıt nyomon minden pillanatban. Talán ha jobban megnézné ıket, még látná is. Az Inkvizíció Mindent Látó Szeme. Nagyon ötletes, és egyben borzongató. Nem szívesen cserélt volna egy laikus látogatóval.

– Köszönöm, barát. Akkor várok.

A várakozás szokatlanul sokáig tartott. Thell persze mindeközben nem unatkozott. Egyenként felfedezte az összes kémszemet a freskókon, az egyikkel, Solus, a Térítı rárebbenı tekintetével még farkasszemet is nézett egy darabig. Bizarr látványt nyújthatott, de senki nem foglalkozott vele; a strázsák és az írnok számára nem jelentettek meglepetést a falakról figyelı tekintetek.

Az ajtó végül feltárult, és az ırök elléptek az útjából. A hivatalnok testvér barátságosan intett, mintha csak ebédre invitálná.

Uwel lovagja belépett a kapun, az azonnal becsukódott mögötte. Egy hosszú folyosón találta magát, falának mélyedéseiben kékes fénnyel égı mécsesek lobogtak. Azon túl roppant üvegku-

23

pola állt, amelyet kívül minden oldalról hófehér, dombormővekkel díszített falak öleltek körbe óvón. Thell megkerülte a teremben sorakozó padokat.

A csarnokból számos kijárat nyílt az épület belsejébe; mdcgyik faberakásos ajtóval lezárva. Az egyik elıtt állt aranyszövéső papi köntöst viselı férfi, aki Dreina szent szimbólumát viselte a nyakában. Gyermekien gömbölyő arcát keskeny szakáll sem tette sokkal férfiasabbá; tekintete azonban szigorúan villant Thellre. Láthatóan nem örült a látogatásnak. Arckifejezését látva a lo-vag nyomban rájött, miért kellett oly sokat várnia a bebocsátásra, rosszkor érkezett.

– Kyel kegyelmével köszöntelek, testvérem. Parte inkvizítor a nevem.

A hangja a tekintetével mutatott hasonlóságot. Erıs akaratot sejtetett; Thell tudta, nem vélet-lenül ezt az embert küldték a fogadására.

– Részemrıl a megtiszteltetés, atyám. Uwel akarata értelmében jelentem meg itt, hogy a se-gítségeteket kérjem. A feladatom…

– Tudjuk, milyen feladattal érkeztél hozzánk, testvérem. Azonban attól tartok, a teljesítését el kell halasztanod kis idıre. Rendünknek a minden istenek által rárótt kötelezettsége, hogy a pyarroni nép egészére veszélyes, zavaros nézeteket valló szektákat eltöröljük Ynev színérıl. A Hajnal Hírnökeinek gúnyolt, gyülevész népség egy gyalázatos tettel ejtette az utolsó cseppet tü-relmünk poharába. Haladéktalanul le kell rájuk sújtanunk, hogy vezetıit az ítélıszék elé állítsuk, tagjait pedig visszatérítsük a hit helyes ösvényére, vagy ıket is kitöröljük a létezésbıl. Garantál-juk, hogy az ítélet figyelembe veszi az istened elıtt tett esküdet és kötelezettségeidet is. Kérlek azonban, hogy várd ki ezt türelemmel; jelenleg sokkal több forog itt kockán, mint egy személyes bosszú lehetısége.

Thell mélyet sóhajtott. Ilyesmire számított már onnantól kezdve, hogy megvárakoztatták az elıcsarnokban. Minden bizonnyal tüzes vita vette a kezdetét a rend vezetıi között; hiszen ha megengedik, hogy Uwel egy lovagja besétáljon a szekta rejtekére és végezzen a vezetıjével, majd szétzavarja a gyülekezetet, akkor nem csak az eddigi gondos elıkészületeik vesznek kárba, hanem a követık összefogdosása sem lesz egyszerő feladat a továbbiakban. Megértette, hogy ezt ilyen formában nem engedhetik; a személyes bosszú azonban élét veszíti, ha egy hivatalos ítélıszéki tárgyalás után, a bírák akaratának megfelelıen viszik véghez. Ezt azonban ı nem en-gedhette; semmi áron.

– Megértem az álláspontodat, atyám. Azonban nekem istenem által rám rótt kötelességem, hogy saját kardommal, Uwel törvényeinek megfelelıen végezzem el a bosszúmat, amelyet nem helyettesíthet egyetlen más ítélet sem. Ez szerepel a…

– Nem értettél meg, testvérem. Ez részünkrıl nem kérés volt. Amennyiben vitát kívánsz tá-masztani, figyelmeztetlek, hogy az Inkvizíció érdekei elınyt élveznek bármely más renddel szemben. Ha kitartasz a követelésed mellett, továbbíthatjuk azt a Papi Szék illetékesei felé, hogy ık döntsenek e vitában. Figyelmeztetlek azonban, hogy ez esetben a késlekedéssel olyan felsıbb érdekeket sérthetsz, amelyek figyelmét nem érdemes felkeltened!

A Papi Szék említése végsı érvnek számított, Thellt mégsem tántorította el.

– Tisztelem kitartásod és kötelességtudatod, atyám. Engem azonban uram, Uwel küldött ide. Ha vitát kívánsz támasztani, a Papi Széknek ezt az ı színe elıtt kell tisztáznia.

Dreina papjának arcán pír terült szét. A tiszteletlenséget láthatóan nehezen tőrte, Thell azon-ban olyan óvatosan fogalmazott, hogy nem róhatta meg érte. Ugyan ki az a halandó, aki kétség-be vonja az istenek hatalmát és emberek alá rendeli azt? Megingását látva Uwel lovagja úgy ha-tározott, hogy még több olajat önt a tőzre, hadd lobogjon fényesen.

– Kötelességem engedelmeskedni istenem parancsainak. Most távozom, és fellelem azt a szektát, akár nyújtasz nekem segítséget benne, akár nem. Bevégzem a küldetésem, ha kell, a rended akaratával szembeszállva.

Dreina papjának szeme szikrákat szórt. Lassan, fenyegetıen szőrte a fogai között a szavakat:

– Ez esetben nem engedhetem, hogy távozz.

24

A lovag háta mögött megnyílt a márványfal, és két állig felfegyverkezett lovag lépett elı. Mindketten rövid nyelő lándzsát fogtak, amelyet fenyegetın tartottak maguk elé, ahogy elálltak a kijáratot.

– Az ırök elkísérnek a vendéglakosztályba, Uwel lovagja, ott várhatod ki, míg az ügy végére nem járunk.

Thellt nem lepte meg az inkvizítor lépése. Ajkán továbbra is ott játszott a titokzatos félmo-soly, ami hányavetivé és gunyorossá tette vonásait. Úgy tetszett, mintha csak játékot játszana, és roppantul élvezné.

– Nem vagyok fáradt, atyám. Távozom inkább. Ezzel sarkon fordult, és mintha észre sem vette volna a fegyvereseket, elindult a kék fényleplekbe burkolózó folyosó felé. Látta az elıtte álló két harcos szemében az elszántságot, és azt is, ahogyan az arcukból kifutott a szín, ahogyan egyre közelebb érve kivonta a kardját. Érezte az inkvizítor tekintetét a hátában; s amikor felnyi-totta a harmadik szemét, valósággal fürdött Dreina papjának indulataiban. A vérvörös düh mö-gött azonban kétség lapult; és egyre erısödött.

Thell nem torpant meg. Kimérten közeledett az elıretartott lándzsák felé, minden lépéssel közelebb kerülve. A kardját az ellenfél elıtti tisztelgésre emelte.

A mellkasát célzó vashegyek megremegtek…

A változás olyan hirtelen érte, hogy csaknem megtorpant; nyitva hagyott harmadik szemét csaknem elvakította az a hideg, kékes villanás, amely hős burkot vont a düh lángjai köré. Egy pillanatra úgy érezte, mintha más is jelen lenne a teremben, és beszélne, majd az érzés szerte-foszlott, csak az inkvizítor maradt.

– Várj, testvérem!

Thell megállt, és sarkon fordult. Harmadik szemét gondosan lehunyta, nehogy még egyszer olyan látványban legyen része, amelyet nem neki szántak. Mindazon vakmerıség ellenére, amelyrıl nemrégen tanúbizonyságot tett, nem volt ostoba.

Parte inkvizítor, látva megtorpanását közelebb lépdelt hozzá, és visszazökkenve hivatalos modorába, folytatta mondandóját:

– A közelmúlt eseményei ékesen bizonyítják, hogy a belsı viták csak ellenségeink megerısö-déséhez vezetnek. Találunk megoldást rendünk érdekeinek érvényesítésére… és a tiédtıl elren-delt bosszú beteljesítésére is.

– Valóban?

Dreina papja egy pillanatra maga elé meredt, mintha még egyszer átgondolná mindazt, amit mondani készül. Talán valaki mással tárgyalt közben. Végül ismét Thellre nézett, s mintha egy kimondatlan utasításra felelne, bólintott.

– Segítünk neked, testvérem. Kérlek, jöjj velem! Elmondunk mindent, amit a Hajnal Hírnö-keirıl tudunk.

25

5

Thell visszatért Sarruk házába, de a dzsadot nem találta otthon. Lehámozta magáról a súlyos vértezetet, majd kiszedte belıle Uwel szent szimbólumát, és láncra akasztotta. Soha nem hagyta el; nem rakta le, és egyetlen lépést sem volt hajlandó megtenni nélküle. Ez a szimbólum jelentet-te mindazt, amiért élt, tanult és harcolt. Uwel igazát.

Amikor végzett az öltözködéssel, ennivaló után nézett. Sarruk a legideálisabb vendéglátó sze-repében tetszelgett; többször is kifejtette már, hogy amíg az ı házában húzza meg magát, bármit elvehet anélkül, hogy magára haragítaná. Kevés kivétel létezett ezen szabály alól, és az étel még véletlenül sem tartozott ezek közé.

Thell tejet és túrót keresett, de nem találta meg a fülledt levegıjő konyhában. Elindult hát, hogy körbenézzen a hátsó szobából nyíló veremben, amely egy szők, létrával ellátott, a föld szintje alá benyúló járat volt. Közvetlenül a főszerbolt pincéje mögött húzódott, és eléggé hővös volt ahhoz, hogy a könnyen romló ételek megmaradjanak egy darabig, amíg a dzsad feneketlen bendıje el nem nyeli ıket.

Sarruk becsukta a hátsó szoba ajtaját, mielıtt távozott; a konyhában uralkodó hıség nem tett volna jót a szoba amúgy is fülledt levegıjének. Kulcsra persze nem zárta, úgyhogy Thell tétová-zás nélkül benyitott, hogy megkeresse a veremhez vezetı csapóajtót.

Nem kellett volna.

Halk sziszegés figyelmeztette, hogy nincs egyedül. Ahogy körbepillantott a dzsad mintára be-rendezett, elfüggönyözött ablakú helyiségben, a sarokban két parázsló pontot fedezett fel. A szi-szegés egyenesen onnan érkezett.

Uwel lovagja megtorpant; a hang semmi jót nem ígért. A parázsló fénypontok egyre közeled-tek, és az árnyékból egy jó másfél láb hosszú, pikkelyes fenevad bukkant elı. Egy miniatőr sár-kányra emlékeztetett; a szájában félarasznyi, tőhegyes fogak meredeztek. Lassan, komótosan to-tyogott elıre, a torkából ismét feltört a baljós sziszegés.

Thell a vastag, kúpos, háromszög alakú pikkelyeket figyelte a bestián, és nem akart hinni a szemének. Eddig csak a bestiáriumokban és egyes nevesebb cirkuszok porondján látott ilyen szörnyeteget. Ahogyan a gyíkszerő lény közelebb ért a nyitott ajtó fénykévéjéhez, a lovag teljes bizonyossággal megállapíthatta, hogy nem álmodik – továbbá azt is, hogy a dög éppen ıt sze-melte ki.

Lassan hátrált. Tudta jól, hogy ha a sziszegés felerısödik, akkor futnia kell; és még akkor sem biztos, hogy sikerül elkerülnie a maró gázfelhıt, amelyet ez a lény felböffent a gyomrából. Harcra még csak gondolni sem mert; a különös mintázatú pikkelyek, amelyek rávezették, miféle lénnyel áll szemben, keményebbek az abbitacélnál. Elvásik rajtuk még egy pallos éle is, nem-hogy egy keskeny kardé. Egyedül a gyík tágra nyitott torka számíthat sebezhetı pontnak; ám ı jelenleg ahhoz kívánt a legkevésbé közeledni.

Megpróbálta becsukni az ajtót, de a lény útban volt. Tovább hátrált inkább, és lázasan gon-dolkodott, miféle megoldást találhatna erre a helyzetre. Meglepı módon semmi nem jutott eszé-be; az egyetlen megoldásnak a megelızés mutatkozott volna, hogy Sarruk legalábbis figyelmez-teti ıt, hogy véletlenül se tegye be a lábát a hátsó szobába.

Az utcára nyíló ajtó ekkor kicsapódott, és a dzsad rontott be rajta lélekszakadva. Thell még a fejét sem merte elfordítani, amikor elsuhant mellette, és lendületbıl átkarolta az egyre hango-sabban sziszegı, apró sárkány torkát.

– Elég legyen! Rossz kislány! Nem hallod? Maradj már… a keservedet!

Uwel lovagja még mindig nem mozdult egy hüvelyknyit sem; így figyelte, ahogyan Sarruk visszavonszolja a sziszegve tiltakozó lényt a szobába, majd kaparászás és rács csattanása hallat-szott.

26

– Ennyi volt, most már bejöhetsz!

Thell lába lassan mozdult meg. Óvatosan belépdelt a szobába, várva, hogy az árnyékos sa-rokban ismét megjelenik a parázsló hüllıszempár. De nem.

– Ezt meg honnan szedted?

A dzsad legyintett, majd lihegve leroskadt a vánkosára. Megtörölte a homlokát a lenge vá-szonnal, amelyet takaróként használt.

– Találtam.

– Ne tréfálkozz velem! Egy quintarhát nem lehet csak úgy találni az utcán! Ritka jószág, és csupán a legtehetısebbek engedhetik meg maguknak, hogy kineveltessenek egyet.

Sarruk vigyorogva megvakarta a tarkóját. – Tévedsz, fülvadász. Nem quintarha ez, hanem raquin. Kiváló házırzı, mint azt te is láttad.

– Felismerek egy quintarhát, ha látom.

– A quintarha a raquin… hogy is mondjam… mágikusan továbbtenyésztett változata. Ez csak egy gyík; semmi különleges. Szívós jószág, és csúnya sebeket képes marni az ember orcájára, de akkor is csak egy egyszerő állat.

Thell kifújta magát, és letelepedett Sarruk mellé az ágyra. Lopva a sarok felé pillantott, ahonnan a raquin figyelte ıt sárgán parázsló tekintetével. Ezúttal azonban nem sziszegett; békés volt.

– Örömmel hallom. De ez sem lehet olyan gyakori, hogy csak úgy rálelj egy utcasarkon.

– Hát, nem is így volt A történet hosszú, és tele van olyan részekkel, amelyeket nem szívesen osztok meg senkivel… meg ne haragudj, de még veled sem. Elég legyen annyi, hogy egy jó ba-rátom szerezte meg a tojását a quasarmai emír udvarából. Az emír zsoldosai a nyomában liheg-tek, úgyhogy ideiglenesen rám bízta. Aztán… nem tért vissza érte. Sejtem, hogy nem fecsegte el a hollétét, mert különben már nem élnék. Hát ennyi.

– És itt kell tartanod a házadban? Miért nem szóltál róla?

– Jól idomított jószág, ne izgulj! Súlyos aranyakat fizettem a neveléséért egy törpének. Nem bánt, ha én is itt vagyok a közelben. Persze, ha elmegyek itthonról, mindig kiengedem. A fenébe is, Thell, nem vagyok olyan vendégekhez szokva, akik nélkülem járkálnak az otthonomban. Ma is nyugodtan a dolgomra indultam volna,.ha nem jut eszembe, hogy amikor megetettem Barack-virágot, nem zártam vissza a ketrecébe.

Thellnek röhöghetnékje támadt.

– Barackvirágot? Te bolondabb vagy, mint az idıjárás Arel havában.

Sarruk sértıdött képet vágott; láthatóan kevés hiányzott hozzá, hogy megint felhúzza az orrát.

– Miért ne? Szép állat.

– Igaz. Bár kicsit morcos fajta.

– Alig veszélyesebb egy jól idomított kutyánál. Thell a fejét rázta.

– Te aztán tényleg a tőzzel játszol, barátom.

– Ugyan már! – vigyorgott Sarruk. – A tenger is veszélyes, de ha érted a szelek nyelvét, nem eshet bajod. Ne károgj már, inkább mondd el, mire jutottál a kıagyúakkal!

– Kikkel?

– Az Inkvizíció ıszentségességeivel.

– Nem volt egyszerő, de segítenek. Viszont nincs sok idınk, úgyhogy szükségem van a segít-ségedre.

A dzsad olyan erıvel csapott rá a ládika tetejére, hogy raquin felszisszent az odújában. Thell megdermedt; egy pillanatig sem volt elıtte kétséges, hogy a dög bármikor kitörhet a vackából, ha úgy akarja. – Mit kívánsz, kis gazdám?

27

– Több komolyságot, különösen, ha egy ilyen dögöt akarsz felnevelni. – Olyan komoly va-gyok, amennyire csak lehet. Miféle segítségrıl lenne tehát szó?

– Ismered a város alatti csatornarendszert?

– Egy részét. Annak azonban olyan szegleteit is, ahol rajtam kívül nem sok élı ember járt még.

– Tekintve, hogy kevesebb mint fél évtizede vájták be a földbe, ez nem lehet nagy teljesít-mény. Sarruk megcsóválta a fejét.

– Nem értesz. A csatornák alig mélyebben húzódnak, mint a talajszint. Számos apró rejtekút vezet belılük házak pincéihez és más kazamatákhoz. Ezernyi apró járat, amelyrıl csak kevesen tudnak, és még kevesebben merik használni. Ha lemész oda, szerencsésebb esetben a Titkoszolgálat pincéibe juthatsz; ık talán nem ölnek meg. Ha azonban egyéb hatalmak területére tévedsz, ezt senki nem garantálhatja.

– Egyéb hatalmak?

– Csempészek. Fejvadászklánok. Szekták. Bármennyire is biztonságosnak tőnik Pyarron, a szemét itt is felgyülemlik, mint mindenhol. Talán itt gyakrabban tisztogatnak, ennyi a különb-ség. Számos rejtett járat üresen áll, amióta az Inkvizíció, a városırség vagy egy rivális szervezet véget vetett a gazdáik pályafutásának. Jómagam nem egyet ismerek közülük, és hidd el, sokszor mentették már meg az irhámat. Én mondom neked, hogy amióta megépült, ez a csatornarendszer rohamosabban fejlıdik, mint maga a város.

Thell némán hallgatta a dzsadot. Most ébredt csak rá, hogy mennyi mindent nem tud még er-rıl a városról. Ritkán látogatott el ide, és még kisebb szeletét ismerte meg az itteni életnek. Egy ilyen embernek, mint ı, kincset ért Sarruk tudása és segítsége.

– A dokkokhoz kellene eljutnom.

– Ismerem az odavezetı utat, de ha odaérünk, ott még én is eltévednék. Egyébként pedig ké-nyelmesebb lenne az utcákon, nem?

Thell elmosolyodott.

– Félreértesz. Én nem odajutni akarok a csatornákban, hanem egy járatot keresek ott. Azt, ami lehetıség szerint felvezet a Halászok Templomába.

– Ó! – Sarruk fintorogva megvakarta a feje búbját. – Így már mindjárt más. Akkor segítségre lesz szükségünk. Honnan veszed egyébként, hogy létezik ilyen járat?

– Mondták.

– Hát, ha van, akkor azt meg is lehet találni. De mindenképp segítségre lesz szükségünk, mert ez nem egyszerő feladat.

– Akkor kérj segítséget, Sarruk! Ha létezik az a járat, oda kell jutnunk!

– Ez megoldható. Soha nagyobb problémát, barátom! Uwel lovagja megcsóválta a fejét, és tekintetével az ajtó résein beszökı fénypászmák útját követte.

– Nem, Sarruk. Azt hiszem, ez csak a kezdet.

28

6

A Pyarroni Városırség, vagy ahogyan a köznép nevezte, a Fáklyások, egységes irányítás alatt álló szervezetként mőködött, a kerületek élén a gárdakapitányokkal, felettük pedig a várospa-rancsnokkal és az Aranykör Rend lovagjaival. A dokkok mellett elkerítve húzódó barakkoknak már a puszta látványa is tiszteletet ébresztett. Mogorva óriásokként gubbasztottak a Gályák ten-gerének sziklás partján, közülük királyukként emelkedett ki a központi épület, a gárdakapitány-nak és a helyetteseinek szállása.

Thell pontosan ide igyekezett. Az utcákon kavargó emberáradatban nem akart felszállni a lo-vára; úgysem haladt volna sokkal gyorsabban. Kantárszáron vezette Harcost, miközben a szür-késfehér épületcsoportot körbevevı, kétembernyi kıkerítésen nyíló kaput kereste.

Amikor meglelte, bebocsáttatást és azonnali meghallgatást kért a gárdakapitánytól, akinek a nevét az unatkozó strázsától tudakolta meg. Miután a kapu kitárult elıtte, többet nem állították meg; Uwel lovagjai gyakori vendégnek számítottak a kaszárnyákban, és teljes körő tisztelet övezte ıket.

A gárdakapitány fiatal, nyurga férfi volt, talán ha harminc nyarat láthatott eddig életében; az arcára azonban koravén vonásokat vésett a mögötte álló évek tapasztalata. Szokatlanul fiatalnak számított ebben a beosztásban; a Dúlás óta azonban alaposan megcsappant a tapasztalt harcosok száma, így Thell nem lepıdött meg túlzottan ezen. Jómaga sem múlt még el harmincesztendıs, mégis rendje egyik rangidısének számított.

A kapitány, amikor megpillantotta, felpattant az asztala mellıl, lendületes léptekkel Thell elé sietett, és hellyel kínálta.

– Hoztak az istenek a Krad-gárdánál, lovag uram. Tramente kapitány, szolgálatodra. Miben lehetünk segítségedre?

Thell alaposan átgondolta a mondandóját, mielıtt beszélni kezdett. Ez az ember nem Parte inkvizítor, akivel hangzatos körmondatokban kell beszélni. Gyakorlatias ember benyomását kel-tette, aki biztosabban forgatja a bırszíjjal körbetekert kardmarkolatot, mint a selyembe burkolt szavakat.

– Uwel akaratából elégtételt kell vennem egy fiú haláláért az atyja szavára. A gyilkos itt bújt meg, a te kerületedben, kapitány uram.

Tramente kapitány visszatért az asztala túloldalára, és leült. A szemöldökét érdeklıdve fel-vonta.

– Kicsoda az illetı?

– Kóborló Lerrinnek nevezi magát, és Albornét imádja… bár meglehetısen különös módon. Az Inkvizíció is érdeklıdik iránta.

– Értem. – A gárdakapitány elgondolkodott. Talán az elméjében kutatott a név után, talán azon tőnıdött, miféle módon imádhatja ez a személy Albornét, ha az Inkvizíció érdeklıdését is felkeltette. – Tudunk egyebet arról, hol bújhatott meg ez az… Kóbor?

– Éjjelente titkos összejövetelt tart a Halászok Templomában, nem messze a kikötıi mólók-tól. Tramente kapitány láthatóan meghökkent.

– Az nem is igazán templom, inkább csak kápolna. Régóta itt áll, a régi halászfalvakból jártak ide Pyarron isteneinek tiszteletére. A város építésekor meghagyták, és használták is, de amikor felépült a szomszédos kerületben a Katedrális, a hívık inkább oda gyülekeznek Fél éve üresen áll.

– Úgy tőnik, mégsem annyira üres.

A kapitány indulatosan az asztalra csapott.

– Hogyhogy én nem tudok errıl? Mióta látogatják ezek a templomot?

29

Thell megcsóválta a fejét.

– Errıl nem tudok többet mondani, kapitány uram. Ha megengednéd, a tárgyra térnék inkább.

Tramente biccentett, de arckifejezésén látszott, hogy nem hagyja nyugodni a dolog. Az Inkvi-zíció említése nyugtalanná tette; persze teljesen érthetı módon.

– Elnézésed kérem, lovag uram. Hallgatlak.

– Az összejövetelt ma este is megtartják. Ha minden jól megy, Kóborló Lerrin is ott lesz. Bi-zonyára terjeszteni akarja a Pyarron-ellenes nézeteit, bírálni a papi vezetést és annak jogát az irányításra. Az Inkvizíció adott nekünk némi idıt a cselekvésre; ne okozzunk nekik csalódást!

– Nem fogunk.

– A templomba nem lehet csak úgy berontani. Ez a Kóborló Lerrin roppant óvatos, és amint idegenek jelennek meg a közelben, elszelel a társaival együtt. Állítólag egy titkos csatornajáratot használ.

A gárdakapitány felsóhajtott.

– Patkányjáratok. Győlölöm ıket. Befalazzuk az egyiket, kivájják a másikat, hogy legyen merre elmenekülniük.

– Ezúttal a hasznunkra válhat. Mindössze annyit kell tenned, hogy minél több emberrel kör-bezárod a templomot, és senkit sem engedsz ki onnan addig, amíg az Inkvizíció meg nem érke-zik. Lerrin bizonyára megpróbál menekülni; a járatban azonban én várom majd. Csapdába kerül, és egyúttal alkalmat szolgáltat arra, hogy teljesíthessem vállalt feladatomat.

Tramente elvigyorodott.

– Akkor, lovag uram, úgy sejtem, az Inkvizíció nem számíthat a Kóborra, mint fogolyra.

– Meg kell halnia azért, amit tett. Uwel nevében.

– Úgy legyen – bólintott a gárdakapitány. – Máris kiválogatom az embereket. Kérlek, tarts velem, hogy megbeszélhessük a fontosabb teendıket.

30

7

Az éjszaka bársonylepelként borult Új-Pyarronra, és elhozta lakói számára a jól megszolgált pihenést. Éjközépre az utcák is kiürültek: a Manifesztáció ébredése óta a kék hold óráiban csak azok idıztek a szabad ég alatt, akiktıl ezt kívánta a kötelesség.

Kihaltnak látszott a dokkok környéke is – a házak közt rejtızı fegyvereseket, a tetıkön lapu-ló számszeríjászokat és varázstudókat csak az észlelhette, akinek ezt ık maguk engedték. Mági-ából szıtt szövétnek takarta el ıket az illetéktelen tekintetek elıl. Megbújtak és figyeltek; annak a magányos koldusnak a mozdulatait követték, aki a kis templom oldalához húzódva kémlelte a csillagos eget. Sokkal többet látott és hallott annál, aminek jelét adta. Csillagokat fürkészı tekin-tete egyszerre figyelte a mennyek ragyogását és az alant húzódó csatornák barna nyákkal borí-tott falait; füle egyszerre hallgatta a közeli babérligetben tanyázó tücskök ciripelését és a csator-na mocskában haladók ziháló légzését és halk szavait.

– Biztos vagy benne, hogy ez a micsoda ismeri az utat?

Uwel lovagja lenyelte bosszúságát, és igyekezett a feladatára összpontosítani. Ügyelt minden lépésére, nehogy a kelleténél jobban bemocskolja magát – még így is tartott attól, hogy bőzö-lögve lesz kénytelen végrehajtani szent kötelességét. Aprókat lélegzett; még a szavakat is óvato-san szőrte a fogai között.

– Mikor érünk oda?

Hárman araszoltak elıre a csatornapadkán: ı, Sarruk meg egy alacsony, vézna lény, aki sza-kadt rongyokba burkolózott, és csatornamesternek nevezte magát. Góblin volt, a Kitaszított ká-osz nemzette gyermeke. Thell nem szerette a fajtáját; úgy vélte, épp elég bajt kavarnak az embe-rek anélkül is, hogy efféle kreatúrákat engednek maguk közé. A lény megtorpant, és beleszagolt a levegıbe.

– Türelem. Már érzem az illatát.

– Jó neked.

Sarruk, aki ez idáig némán és szokatlanul mogorván baktatott mellettük, most felsóhajtott.

– Ha nem érünk oda hamarosan, komolyan mondom, lehánylak, Szürke.

A góblin neveztette magát Szürkének; Thellnek elképzelése sem volt arról, hogy miért. Min-denesetre olyan büszkén viselte a nevet, mintha legalábbis királyi fenségnek szólítanák. Ismét beleszagolt a levegıbe, és vigyorogva intett.

– Jó lesz, most jó. Mindjárt ott vagyunk. Néhány lépés…

A csatornapadka közvetlenül elıttük eltőnt egy jókora kıomlásban. A penészes kövek a víz-nek is gátat állítottak, csak egy keskeny sávban engedtek neki utat. Mintha valami roppant ször-nyeteg rúgott volna bele a csatorna oldalfalába, hogy aztán a sorsára hagyja.

– Itt nincs több lépés, Szürke.

– Itt vagyunk – suttogta az izgatottan a goblin. – Itt vagyunk. Mondtam nektek: az én csator-nám. Ismerem, mint a tenyeremet. Szürke itt a király.

Thell kényszeredetten bólogatott. – Szürke a király, rendben. Most akkor mutass is valamit!

A goblin az omlás széléhez kacsázott, majd elgördített az útból néhány követ. Alattuk rozsdás lánc hevert lerögzítve a padkához; látszólag semmire sem jó. Szürke mégis marokra kapta, és erıteljesen megrántotta.

A talaj megmoccant Thell lába alatt; a falon túl zár kattant, a kıomlás elıtt rés hasadt a falon, és egyre tágult. Mögötte éjfekete őr tátongott. A rés egylábnyi szélesre tárult, majd megállapo-dott.

Uwel lovagja elıbb Sarrukra, majd a goblinra pillantott.

31

– Várjatok itt!

A dzsad bólintott, Szürke azonban kelletlenül vakarózott. A tekintetét le nem vette volna az elıtte ásító feketeségrıl.

– Én inkább mennék. Nincs már szükségetek rám, elhoztalak idáig benneteket. Sok szeren-csét, jó éjszakát…

Sarruk hányavetin a távozni készülı lény vállára tette a kezét.

– Szürke, csak nem akarsz elhajózni, és itt hagyni a barátaidat?

A hangsúly félreérthetetlen volt. A goblin megtorpant. Pár pillanatig tétovázott; minden bi-zonnyal átgondolta az esélyeit, majd megadóan legyintett.

– Rendben. Mindig a nagyok gyıznek. Szégyen ez az én csatornámban…

– A te csatornád – vigyorgott Sarruk. – Ezért nem hagyhatsz itt bennünket. És ha becsaptál, akkor ez lesz a végsı nyughelyed is. Ismersz, nem?

Thell mindeközben egy csík viaszosvásznat igyekezett rögzíteni a kezében tartott botra.

– Ne magyarázkodj neki, inkább segíts!

Sarruk villámgyorsan rátekerte a vásznat a botra, majd tőzszerszámmal meggyújtotta. A fák-lya fényénél Thell arca furcsán sápadtnak tőnt.

– Ha segítségre van szükséged, koma, sikíts!

– Odakint lesznek a strázsák.

– Én gyorsabban ott lehetek.

– Kötve hiszem, hogy idıben odaérnél. Még egy emberes pofont sem tudsz kikerülni.

– Gyakorlott harcos vagy, azért. Ezek itt a nyomodba se érnek…

Uwel lovagja egyetlen intéssel belé fojtotta a szót, majd megveregette a vállát, és beleveszett a járat sötétjébe.

Sarruk figyelte, ahogyan a fény apró ponttá zsugorodik, majd eltőnik a homályban. Kérdın pillantott a mellette gubbasztó goblinra.

– Ugye megfelelı járathoz hoztál?

– Hát persze. Ez az. A Halászok Templomába. Csak ez a járat van.

– Merem remélni – morogta a dzsad, majd csendre intette a kelletlenül bolhászkodó Szürkét, és fülelni kezdett.

Thell maga sem tudta, hol jár már. Elıször egy alacsony lépcsısorhoz ért, amely azonban egy fordulóban ért véget. Innentıl mintha visszafelé sétált volna a csatornához, majd egy újabb lép-csısoron lejjebb ereszkedett. Ahogyan haladt elıre, egy pillanatra hangokat vélt hallani a feje fölül; ezek azonban gyorsan szertefoszlottak a rátelepedı sötétségben. Ösztövér alakja alig fért el az alacsony mennyezető járatban; le kellett hajtania a fejét, hogy ne verje be minduntalan.

A szők kıfolyosó végül egy csigalépcsıben végzıdött, amelynek teteje felıl immár tisztáb-ban hallotta az iménti hangokat. Mintha valami verset szavaltak volna.

Kardját kivonva elindult fölfelé a lépcsın. A hangok egyre erısödtek, és most már egészen biztos volt benne, hogy egy vers sorait hallja visszhangozni a csarnok falain belül. A rímek hát-teréül halk moraj szolgált: a közönség.

Hamarosan a szavakat is megértette. Amikor felért a lépcsısor tetején nyíló ajtóhoz, a szava-ló hangja szinte mintha mellette szólt volna.

Thell lehunyta a szemét, és tenyerét az ajtólapra fektette. Biztos volt benne, hogy nincs be-zárva; egy esetleges vészhelyzetre gondolva ostobaság lenne ilyesmit tenni. Amúgy is, errıl a já-ratról oly kevesen tudnak, nemdebár? A túlsó oldalon a templom falai harsogva visszhangozták a költı versének utolsó sorait:

32

El hát, mocskos zsarnokok,

El, hazug lelkőek…

Óvatosan a falnak támasztotta csupasz kardját, majd szabaddá vált ujjaival a bosszú atyja szakrális pecsétjének vonalait rajzolta a levegıbe, közvetlenül a szíve fölé. A mellvértbe illesz-tett Szimbólum kettıs ökle mintha megmoccant volna; a medalion halványsárgán izzani kezdett.

Ti az igaz hitőnek lábnyomát

Sem csókoljátok meg…

Összpontosított, és elmormolt egy halk imát Uwelhez. Elméje megnyílt, és akár a tenger vize a felnyitott hajófenékbe, beletódult az asztrális világ folyamának picinyke része. Egy pillanatra eggyé vált környezetével; bizonyos értelemben ı maga lett a templom. Érezte az ajtó mögötti oszlopcsarnokban tolongó emberek szellemének fényét, és csaknem elvakította a velük szem-közt áradó, felhevült ragyogás.

Az isteneket gúnyoljátok,

Jóságukat törve meg

Összeszorította fogait, és kintebb préselte az elméjét megtöltı érzések magmaforró áradatát. A szavaló, akár az égen ragyogó napkorong, árasztotta magából a szenvedély hevét. Szerelmes ifjak lelkében látni hasonló izzást, amely már-már az ırülettel határos.

Eleget látott. Egyetlen halk szavával kivetette elméjébıl az asztrális sík képeit. A valóság visszazökkent a maga kerékvágásába. Thell ujjai a kardja markolatára kulcsolódtak, majd erıtel-jesen megtaszította az ajtót.

De új nap virrad Pyarronra,

Új nap… nélkületek!

Az ajtólap csattanása kettéhasította az utolsó elrikoltott szót. Amikor a csattanás visszhangja is elhalt az oszlopos csarnokban, néma csönd köszöntött a teremre.

A templom belülrıl háromszor akkora lehetett, mint a Selmioni-rendház gyakorlóudvara. Thellnek erıteljes kétségei támadtak azzal kapcsolatban, hogy ez a hely akkor is így festhetett-e, amikor Új-Pyarron helyén még csak elszórt halászfalvak álltak a Gályák tengerének partján. A csarnok falát színes freskók borították, az oszlopok tövében angyalok és egyéb mennyei entitá-sok szobrai sorakoztak. Thelltıl jobbra, a szószék és az áldozati oltár elıtt állt az a férfi, akirıl az elmúlt percekben tökéletes bizonyossággal megállapította, hogy nem más, mint Kóborló Lerrin. Nyúlánk férfi volt, napszítta szıke haját rövidre nyírva viselte. Egyszerő, szürke utazó-ruhát viselt sötét köpönyeggel, melybe beburkolózva bármilyen tömegben egyszerően elvegyül-hetett.

Csípıre tett kézzel, a meglepetés legkisebb jele nélkül nézte Thellt, aki merın bámult vissza rá. A döbbenet pillanatnyi csöndje után valaki felhördült; mikor a közelben állók Uwel szent szimbólumát megpillantva felkiáltottak, zúgni és kavarogni kezdett a tömeg.

Odakint, a templom tövében gubbasztó koldus lassan elegyenesedett. Thell farkasszemet né-zett a vörösmárvány áldozati oltár elıtt álló Lerrinnel, majd a tömeggel, amelyen egyre inkább

33

eluralkodott a zavarodottság. Valaki árulást kiáltott, mások Pyarron papjait szidták, álságos disznókat emlegettek.

A koldus tenyérrel felfelé emelte az egyik kezét. Az utcák sötétjében, házak tetején rejtızkö-dı strázsák lassan megmozgatták tagjaikat. Tudták, hogy ha a másik kéz is felemelkedik, akkor az ıket elrejtı mágia szertefoszlik, és elérkezik a pillanat.

A templomcsarnokban Thell elfordult a tömegtıl. Uwel lovagjainak híre még a legbátrabba-kat is elriasztotta a támadástól.

Kóborló Lerrin, ha nem is tudta, de megsejtette, mi következik. Mögötte, az oltárra fektetve, dísztelen rapír hevert, de nem próbált érte nyúlni. Tudta, hogy ha megteszi, meghal.

Thell a szíve fölé tajzolta Uwel pecsétjét, s amikor a szimbólum felizzott a mellvértjén, ener-giáját egyetlen csomóba győrte. Érezte, ahogyan feszíti belülrıl, kitörni készül, s amikor már csaknem elpattant a láthatatlan burok, megszólalt. A hangja végigdörgött a csarnokon; hallatára sokan térdre rogytak. Mintha az istenek hangja görgött volna keresztül mázsás sziklaként a templom fıhajóján.

– Kóborló Lerrin! Uwel nevében megfizetsz gaztettedért! Igazságot kard által szolgáltatok; az ítélet halál! Készülj, s fogadd ember módján!

Valahol a hátsó sorokban egy nı felzokogott; a tömeg jó része zajongva meglódult a kijárat felé. Mentették, ami menthetı: a bırüket, a szabadságukat, az életüket. Nem tudhatta egyikük sem, hogy ha az Kóborral végzett, kit kerít még sorra Uwel bosszúálló lovagja.

A templom tövében álló koldus karja megfeszült; Thell tekintetével látta a kifelé nyomuló tömeget, és csaknem felkapta a másik kezét, amikor különös dolog történt.

Mintha villám csapott volna le a templom kapuja elé. A valóság hangos csattanással kettéha-sadt, és arany átalvetıs, láncinges alabárdosok tódultak be rajta keresztül az oszlopcsarnokba. A nyomukban Dreina jogarát viselı papok; arannyal hímzett köntösük fehéren libbent a mágia kel-tette szélben. Mielıtt a koldus megmozdulhatott volna, egytıl egyig eltőntek a templom kapujá-ban.

A koldusnak álcázott varázstudó zavarában megszüntette a mentális kapcsolatot közte és Uwel lovagja között. Az utolsó jelenet, amit látott, hogy a nyurga férfi csípıre tett kézzel áll elıtte, a háta mögött pedig fegyverek csörrennek, emberek sikoltoznak. Minden mindegy alapon felcsapta a másik kezét is, mire a strázsákat védı mágikus lepel szertefoszlott, és a fegyveresek elıjöttek rejtekükrıl. Az elızetesen megbeszéltek szerint kört álltak a templom elıtti téren, hogy senki emberfia ne juthasson rajtuk keresztül. Persze jelenleg senki sem lépett ki az épületbıl.

A gárdakapitány étkezett lóhalálában a koldus mellé; tekintetét nem vette le az épületrıl.

– Mit keres itt az Inkvizíció? Úgy volt, hogy csak késıbb jönnek.

A varázstudó megcsóválta a fejét.

– Csak azért sem így tesznek. Hogy nekik legyen igazuk.

– Felfordulás lesz – sóhajtott Tramente. – Idekint összefogdoshattuk volna az embereket, együtt tarthattuk volna ıket. Azok odabent mindent elrontanak. – Savanyú arccal kiköpött. – Remélem, a lovag tudja, mit csinál.

34

8

Thell döbbenten vette tudomásul, hogy az imént még kifelé igyekvı tömeg most visszaözön-lik a csarnokba, egyre közelebb sodródva az oltárhoz. A hátul állók káromkodva igyekeztek elı-rébb jutni, az elöl lévık pedig nyomták vissza a többieket, furcsa dolgokról üvöltözve. Uwel lo-vagja megdöbbent a káoszból kiszőrıdı hangok hallatán. Az Inkvizíció?

A mágiájától megvadult emberek egymást taposták, ahogyan a lépcsıkön megjelentek az arany átalvetıs fegyveresek, az Inkvizíció rettegett alabárdosai. Fegyverük nyelével szorították egyre beljebb ıket.

Egy férfi zuhant Thell lába elé. Feltápászkodott, majd véres nyálat köpött a mellvértjére; épp hogy csak elhibázta a szent szimbólumot. A lovag szabad keze pofonra lendült; a férfi vissza-ájult a tömegbe, amely egyre közelebb sodródott hozzá.

A komédiás a zőrzavart és Thell megtorpanását kihasználva felkapta a rapírját. Rá láthatóan nem hatott az Istenek Szava.

– Ítéletvégrehajtó – ízlelgette a szót, miközben felemelte a rapírt. Megcsóválta a fejét, és egy pillantást vetett a mögöttük egyre inkább elharapódzó káoszra. Az alabárdosok most már ütötték az embereket, és valósággal keresztülgázoltak rajtuk. Aki volt olyan ostoba, hogy az útjukba állt, az hamarosan eszméletlenül hanyatlott a kövekre. Sikoltozás, ordítozás és a papok fohászai töl-tötték be a csarnokot.

A komédiás visszapillantott a kivont karddal közelítı lovagra, és felugrott az áldozati oltár te-tejére.

– Ennél azért többet vártam tıled.

Thell válasz helyett lecsapott a karddal. A keskeny penge megugrott a tırkard kosarán, és alig egy hüvelyknyire kerülte el Lerrin oldalát. A nyurga férfi odébb táncolt, és újra meg újra a lovag felé döfött. Thell hárította támadásait, még komolyabb energiát sem pocsékolt rájuk. Tudta: a té-velygı fárasztani próbálja, hogy egy óvatlan pillanatban komoly – vagy épp halálos – sebet ejt-hessen rajta.

Uwel lovagja azonban tapasztaltabb volt annál, hogysem felüljön neki. Támadásba lendült; a kard rövid ívet metszett a levegıbe, de elkerülte ellenfelét, aki úgy lépett félre az útból, mintha körtáncot járna. Képén félszeg vigyor ült.

Örült! Egészen biztosan az.

Egy alabárdos érkezett a tömegen keresztül, fegyverével törve magának utat, ütése nyomán csont reccsent, vér fröcskölt. Gondolkodás nélkül Lerrin felé csapott a nyéllel; az kitért, leszök-kent az oltárról, és egyenesen az alabárdos szívébe mártotta pengéjét. A keskeny rapírnak nem jelentett akadályt a láncing; félig szaladt a férfi mellkasába. Az tágra nyílt szemmel, tátogva ros-kadt le. Mire végigterült a földön, halott volt.

Ekkor csapott le Thell oldalról. Lerrin kitért, kirántotta a rapírt áldozatából, és villámgyors riposztot vitt véghez. A lovagot nem találta el, az ellentámadás viszont kis híján a halálát okozta; a keskeny pengéjő hosszúkard beledöfött az oldalába. A szıke férfi megroggyant, de tartotta magát. Egymás után védte a csapásokat, de arckifejezésén látszott: felismerte, hogy ellenfele sokkal jobb nála.

Egy félelemtıl félırült nı tántorgott közéjük; a nyomában érkezı alabárd nyele azonban el-vétette az irányt, és a lovag tarkóján csattant. Thell megszédült, egy pillanatra még ellenfelét is szem elıl veszítette, és ez éppen elég volt; a komédiás tudta, mikor kell visszavonulnia.

Thell hallotta a nı könyörgését, és az alabárdos káromkodását is. Gondolkodás nélkül a fegy-veres arcába öklözött, majd ellépett az ordítva megtántorodó fickó mellett, tekintetével Lerrint keresve. Nem látta sehol. A rejtekút bejárata felé pillantott, ahonnan ı is érkezett. Még látta a szürke köpönyeget meglibbenni a félhomályban.

35

Azonnal utána vetette magát. Csaknem keresztülesett egy földön fetrengı férfin, akinek csú-nyán beletaposott a mellkasába. Mivel nem jajgatott nagyon, nem törıdött vele.

A járat sötétje egyáltalán nem tetszett neki. Tudta jól, hogy az elf fajzatok sokkal jobban lát-nak a sötétben, mint bárki emberfia. Ha bemegy oda, akkor csaknem teljesen védtelen lesz vele szemben.

Mégsem ért rá ezen gondolkodni. Esküt tett Uwel színe elıtt, és ezt az esküt mindig minden-áron betartotta. Most sem fog szégyenszemre meghátrálni.

A sötétség fojtogatta, miközben egyre mélyebbre hatolt benne. A bejárat világos háromszöge lassan eltőnt a háta mögött, ahogyan elindult lefelé a csigalépcsın. Kardját hárításra készen tar-totta maga elé. Remélte, hogy a komédiás valóban a menekülést választotta a további küzdelem helyett. Ha itt meglepi, komoly elınyben lesz. Thell gyakorolta a vakon vívást, és úgy-ahogy el-sajátította azt a különleges érzékelést, mely akkor is segítette, ha a szemének nem vette hasznát. Köznapi ellenféllel szemben semmi gondot nem okozott volna számára a sötétség… Lerrin vi-szont képzett harcosnak tőnt. Úgy mozgott, mint a megelevenedett higany; Uwel lovagja nem lehetett biztos abban, hogy sikerül eltalálnia ıt.

Lassanként eljutott a második lépcsısorig. A forduló után már csak néhány lábnyi folyosó következik, és eljut a csatornáig.

Ekkor jutott eszébe Sarruk és a goblin. Ha a nyurga fickó kiront közéjük, könnyedén lemé-szárolja mindkettıjüket; még csak oda sem kell néznie.

Egyre gyorsabban szedte a lépcsıfokokat, a fordulóba pedig valósággal berobbant.

Majdnem túl késın észlelte a kardjának pengéjén végigsikoltó hideg acélt. Ha nem tartja jól a fegyverét, ha nem mőködnek helyesen az ösztönei és nem sodorja félre a markolatot, a rapír ol-dalról behatol a mellvértje alá, és szíven döfi. Ehelyett az abbitacélon vásott el a hegye.

Thell nyomban riposztolt, a komédiás azonban ismét eltáncolt a csapás elıl. A lovagnak két-sége sem volt afelıl, hogy tisztán látja minden mozdulatát, amíg ı tökéletes sötétségben erılkö-dik.

– Sarruk! – üvöltötte hirtelen gondolattól vezérelve. Az egyetlen esélye, ha fényhez jut; de nem indulhatott el a kijárat felé. Tudta, hogy ellenfele csakis erre vár.

– Miért üldözöl? – suttogta Lerrin. – Mi a bőnöm, ami halálért kiált?

– Sarruk!

– Én az istenek igazában hiszek az egyházéval szemben. Megvetem a pyarroni hatalmasok játszmáit. Ezért kellene meghalnom?

Thell fél lépést mozdult balra, ellenfele azonban vele együtt mozgott: hallotta léptei neszét a kövezeten.

– Miért üldöz Uwel haragja? Mi rosszat tettem neki, amiért meg kell halnom?

– Sarruk, Orwella poklába veled, gyere már!

A folyosó végén futó léptek koppantak, Thell már hallotta a dzsad morgását is. Lerrin egyen-letes légzése egy pillanatra megszakadt. İ is hallotta.

– Sajnálom – suttogta.

A fény e pillanatban pislant fel a folyosó kanyarulatában, halvány kontúrokat vetített még csak a falak sötét hátterére; ez azonban elég volt Thellnek. Ösztönösen elhajolt a lecsapni készü-lı rapír elıl, és az elıtte magasodó árnyfolt felé döfött.

Lerrin felnyögött, amikor a penge a gyomrán keresztül a tüdejébe hatolt. Elfúló kiáltással ro-gyott a földre.

Ekkor érkezett Sarruk, fáklyával a kezében. Fejcsóválva meredt a vért köhögı komédiásra, majd barátjára, aki máris a haldokló mellé térdelt.

– Uwel akarata beteljesedett – mormolta Thell. – Áldassék bölcsessége!

36

Lerrin levegıért kapkodott; ám helyette meleg vért lélegzett Hörögve kapaszkodott bele az elıtte térdelı lovag karjába. Árnyalatnyit feljebb tornászta magát; mindeközben a szájából élénkpiros vér buggyant fel. Egyenesen legyızıje szemébe nézett; láthatóan erılködött, hogy mondjon valamit.

– Bolond… – zihálta, majd görcsös köhögésben tört ki; ujjai a láncingen át is Thell karjába martak. Aztán a kéz elernyedt, a test magatehetetlenül hanyatlott hátra. A férfi, aki Kóborló Lerrinnek nevezte magát, halott volt.

Sarruk megdörzsölte a homlokát, mint aki rossz álomból ébred.

– Na, ennek kapáltak. Mehetnénk most már?

Thell bólintott, majd felkapta a fejét a templom irányából közeledı lábdobogásra. Az alabár-dosok minden bizonnyal végeztek a rémült emberek lecsapdosásával.

– Arra megyünk.

Parte inkvizítor a templom bejáratánál várta ıt. Az anyagi világ szövedékén rést ütı kapu már bezárult; a helyén az egészbıl semmit sem értı strázsák vigyázták a bent folyó munkálatok za-vartalanságát.

Az alabárdosok egymás után verték vasra a templomban összefogdosott embereket. Nem bántak velük kesztyős kézzel; az aléltakat durván felrángatták a földrıl, és a falhoz támasztották.

– Hiba volt várni – csóválta meg a fejét az inkvizítor. – Megmenthettünk volna két életet.

– Kettıt, atyám?

– Sern Nomedes fiáét és Lerrinét. Lehet, testvérem, hogy nem hiszed el, de berzenkedem a fölösleges emberhaláltól.

Thell a templom fıhajójában összetételt emberek felé intett.

– Velük mi lesz?

– Meghallgattatnak a gyilkosság ügyében, majd ítélıszék elé állíttatnak. Amennyiben ártat-lannak bizonyulnak, enyhébb büntetéssel megúszhatják.

– Az alabárdosok korán érkeztek. Lerrin csaknem kereket oldott miattuk.

Parte inkvizítor széttárta a karját.

– Igazán sajnálom. Felsıbb utasítás érkezett. Haladéktalanul lépnünk kellett. A gyilkosságban résztvevıket fel kell kutatni, és felelısségre kell vonni.

Thell érezte, hogy fölösleges vitába bonyolódni vele. Hagyta, hogy Kyel papja visszatérjen az alabárdosokhoz, és szemügyre vegye az összefogdosott embereket.

Nem tudta, hogyan került melléje Sarruk. Összerezzent, amikor a dzsad a vállára tette a ke-zét.

– Rendben vagy, koma?

Thell bólintott. Még egy pillantást vetett a templom fıhajójában összetorlódott tömegre, oda-biccentett a törött orrú alabárdosnak, aki győlölködı pillantással méregette ıt, majd amikor ész-revette, hogy figyeli, elkapta a tekintetét.

– Persze. Rendben. Itt nincs több dolgunk. Menjünk haza.

37

9

Thell aznap este nem tudott aludni. Forgolódott egyszerő fekhelyén, és a mennyezetet figyel-te. Mint egy öreg könyv lapjait, újra és újra végigpergette magában az elmúlt nap eseményeit. A komédiás szavai jártak a fejében.

„Mi a bőnöm, ami halálért kiált?”

Nem értette. Nem éttett semmit. Lerrin utolsó mondatait. Az utolsó szavát.

„Bolond…”

Bolond? Csakugyan ezt mondta volna? S ha igen, miért?

Néha kába félálomba merült; ekkor volt a legrosszabb, mert a szereplık és események keve-redni kezdtek egymással. A nyurga férfival harcolt Almás gazda tanyáján, majd amikor meg-szúrta, Lerrin helyett a fiát látta átdöfve a földre hullani.

– Bolond – suttogta a fiú, ahogyan a földre csúszott, a hangja visszhangot vert a lovag kopo-nyájában, bolond, bolond, bolond…

Erre már felriadt, és tovább forgolódott, verejtékben fürdı homlokkal. A szorosban süvöltı szél beszökött az ablaktábla résein, és Thell izzadságban fürdı teste remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Állig betakarta magát a szúrós gyapjútakaróval, és megpróbált elaludni. Az elméje azonban nem engedte ıt; folyamatosan zakatolt, egészen a virradat elsı napsugaráig.

Ekkor feladta; magára öltötte ruháját, és sétára indult a rendház folyosóin. Végül kikeveredett az udvarra. Mélyet szippantott a hős reggeli levegıbıl, és a feje fölé magasodó, titáni ormokat figyelte, amelyek bátran dacoltak a csípıs szelek folyamatos rohamaival. Mennyivel egészsége-sebbnek tőnt itt a levegı, mint a fülledt Pyarronban! Itt élni látszottak a természet erıi, ott pedig mintha még a szelek is meghaltak volna.

Végigsétált a külsı fal mellett, majd a khuryak lakrésze felé fordult. A belsı udvar most még üresen állt, csak a fogadóterem mellett ırködı két fegyverhordozó tisztelgett felé, amikor meg-pillantották. Thell biccentett, majd tovább ballagott a kápolna irányába. A reggeli közös imádság hamarosan megkezdıdik; a legtöbb lovag már felébredt és készülıdik rá. A nap elsı perceit mindig itt töltik együtt, imádkozva Uwelhez. A Vén Bivaly azt a nézetet vallotta, hogy sosem olyan fogékony az ember elméje, mint reggel, közvetlenül ébredés után. Ekkor kell elmélyülni a hitünkben, megacélozva azt, hogy bátran szállhassunk szembe a bennünket váró nehézségekkel.

Thell most sem kipihentnek, sem fogékonynak nem érezte magát semmire. Besétált a kápol-nába, és letérdelt az oltár elıtt, amelyen a tálban friss víz állt. Az apródok kötelessége reggelente tiszta vizet tölteni bele, amelyet aztán az imádság során a khuryak megáld. Ezután válhat csak az Igazság Forrásának valódi jelképévé.

Thell lehunyta a szemét, és megpróbált befelé figyelni; kiüríteni az elméjét, míg tiszta, fénylı kékség nem marad a helyén. Szertefoszlatni a koponyájában keringı gondolatokat, a zsongó kétségeket és kérdéseket. Csak a friss, érintetlen tisztaságra koncentrálni.

Nem sikerült, és ez meglepte. Csaknem pánikba esett; ám nem olyan fából faragták, hogy feladja. Mélyet szippantott a hővös levegıbıl, és nem törıdött érkezı testvérei léptének zajával sem. Érezte a vizslató tekinteteket a hátán, de nem zavarta. Megpróbálta ellazítani magát, az ég felé emelte az arcát, keresve a fényt, amely elvezeti ıt a tiszta, zavartalan nyugalomba… de csak a sötétben lebegett, a nyugtalan gondolatok pedig makacsul ott zsongtak a koponyájában.

Mire kinyitotta a szemét, észlelte, hogy a reggeli szertartás már megkezdıdött. Vele szemben, az oltár elıtt Arinael khuryak állt ünnepi öltözetében, és karját kitárva, fennhangon kántált.

– …add meg az igazságra vágyóknak a megvilágosodást, a bőnösöknek pedig a megbánás szentségét, hogy ciszta lélekkel járulhassanak istenük színe elé, és vallhassák meg vétkeiket!

38

A lovagok megismételték szavait; halk mormogásuk csak jobban összezavarta Thellt. Kizök-kent a koncentrációjából. Csendet, süket csendet szeretett volna maga körül, hogy gondolkod-hasson, hogy megérthesse, mi folyik itt.

– Miként az a te szent kinyilatkoztatásaidban szerepel. Itt a lovagok jutottak elsıként szóhoz, egyenként sorolták fel a kilenc kinyilatkoztatás lényegét; a khuryak mintegy megerısítésképpen ismételte ıket.

– Hallgasd istened szavát, engedelmeskedj neki és kövesd, bármerre is visz az út!

– Mindig keresd az egyszerő megoldásokat; a kerülı utak téves ösvényre vezethetnek!

– Mutass példát a híveknek! Élj bőntelenül!

– Vesd el magadtól a pompát és a fényőzést!

– Edzzed tested és lelked egyaránt!

– A fegyverekkel bánj képességeidhez mérten a legjobban!

– Szemért szemet végy vissza! Ne ölj öncélúan és feleslegesen!

– Védd a gyengéket az igaztalanok ellenében mindig, minden idıben!

– A bosszú az enyém; de te vagy a megtestesítıje. Érvényesítsd az isteni igazságot, de sújts le azokra, kik hazug szavakkal illetnek!

Thell alig figyelt; szóról szóra tudta Uwel Kilenc Kinyilatkoztatását. Ha álmából keltik fel, akkor is hibátlanul elsorolja ıket. A gondolatai azonban most messze kalandoztak.

A reggeli közös imádság végeztével a lovagok szétszéledtek, ki-ki a maga dolgára indult. Thell is távozni készült, de a khuryak súlyos kezét érezte a vállán.

– Más vagy ma, mint szoktál, Thell testvér.

A hangja inkább megrovó volt, mint együtt érzı.

– Számtalan kérdés és gondolat jár a fejemben, atyám. Helyükre kell tennem ezeket.

A Vén Bivaly felvonta a szemöldökét.

– Valami a tegnapi feladatoddal kapcsolatban? – Igen, atyám.

– Öltél, mert ölnöd kellett. Szemet szemért. A hited alapelve ez, amelyet nem vonhatsz két-ségbe.

Thell tiltakozón ingatta a fejét.

– Sok életet kioltottam már, atyám. Talán most túl sok volt a zavaró körülmény. Csak a helyé-re kell tennem mindent, és rendbe jövök. Bízz bennem!

A khuryak halk mordulással válaszolt, majd megcsóválta a fejét.

– Imádkozz, Thell testvér! Imádkozz sokat, és Uwel megvilágosítja elmédet!

– Úgy teszek, atyám.

Az öreg Arinael bólintott, majd elsietett. Minden bizonnyal már az elıtte álló napra koncent-rált. Thell megvonta a vállát, és visszavonult a cellájába. Elkerülte a lovagtermet, ahol társai minden bizonnyal éppen most költötték el a reggelijüket. Nem volt igazán éhes.

Nem sokat pihenhetett így sem; a nap még delelıre sem hágott, amikor az ajtóban egy ala-csony, bikatermető férfi jelent meg. Yellisnek hívták, és ı volt a szállásmester. Ez a megnevezés a második leghatalmasabb embert takarta a rendházban. İ felelt mindenért, ami e falak között történt, és bárkinek, aki itt tartózkodott, haladéktalanul teljesítenie kellett a parancsait. A rend-házon kívüli küldetések végrehajtásába nem szólhatott bele; az már teljes egészében a khuryak hatáskörébe tartozott.

– A khuryak hívat. Azonnal. Thell felsóhajtott.

– Máris? Az imént beszéltem vele.

– Úgy tudom, a Kilenc Kinyilatkoztatás nem tartalmazza a „mondj ellent elöljáródnak” mon-datot. Indulj, késedelem nélkül!

39

Thell bólintott, mire az alacsony fickó eltőnt az ajtónyílásból. Uwel lovagja legszívesebben utána szólt volna valami hasonlóan kedveset, de nem alacsonyodott le ilyen gesztusokhoz. Yellis a rangjához képest pimaszul fiatalnak számított, és maradéktalanul kiélvezte a helyzetét. Ha pe-dig ezt akarja, hát tegye. Ettıl nem nıtt nagyobbra Thell szemében, és nem öltözködött miatta gyorsabban sem.

A khuryak mondandója ezúttal igen tömör volt. Elıtte egy Finnean nevő fiatal férfi állt lehaj-tott fejjel. A hangja visszafojtott, tehetetlen dühtıl remegett.

– Apámat meggyilkolták a Vízivárosban. A varázstudók és strázsák tehetetlenek, a papok csak fohászkodnak, és semmit sem tesznek. A gyilkos még ott van, de nem találják. Bosszúért fohászkodom Uwel Atyához, hogy a bőnös elıkerüljön és méltóképpen megbőnhıdjön a tettéért. A kérésemért cserébe tíz kövér birkát ajánlok fel a Rendnek.

A khuryak bólintott, majd elbocsátotta a fiút, csak aztán fordult Thell felé.

– Csak hogy eltérítsem a gondolataidat egy kissé a tegnapi gondjaidról, testvérem – közölte szárazon.

Uwel lovagja nem válaszolt; komoran fejet hajtott, és követte az ifjút.

A Vízipalota a dokkokon túl, egy tengerparti szikla oldalában épült. A vízpartról széles kımó-ló nyúlt a bejáratáig. A város tehetısebb rétege számára fenntartott pihenıhelyként tartották számon. Aki ki akart szakadni a város nyüzsgésébıl, ide menekült, és a tenger fölött húzódó hi-dakon sétálva kipihenhette magát, hallgatva a móló kövein megtörı hullámok ritmusos, meg-nyugtató moraját. Roppant épületegyüttes lévén több száz lakosztályból és sok egyéb közös te-rembıl, többek között a labdaházból, az étkezıbıl, fürdıbıl állt. Szolgák hada leste a vendégek kívánságát a nap minden percében. A biztonságukra képzett strázsák vigyáztak, akik ott posztol-tak minden ajtóban. İrültségnek tőnt még a gondolat is, hogy valaki ide beosonva vessen véget egy haragosa életének; ám ezúttal mégis megtörtént.

A holttest a fürdıben hevert, a gız leple alatt. Magánkabinban találtak rá. Az ajtót szigorú te-kintető strázsák vigyázták, kivont karddal a kezükben. Egyszer már hibáztak; nem kívánták te-tézni a baklövéseik számát.

Thell a tetem fölé hajolt, és elhúzta fölötte a kezét. Lecsukta a szemhéjat; nem szeretett far-kasszemet nézni egy halott emberrel.

– A mentalisták semmit sem találtak?

Az ezüstszálakkal átszıtt öltözető tisztviselı megcsóválta a fejét.

– Semmit. Rendkívül jól elrejti magát. Akár egy kaméleon.

– Ide még az sem juthatott be észrevétlenül. Mágiát használt.

Thell nagy levegıt vett, ujjai Uwel pecsétjét rajzolták a szíve fölé. Az halványan pislákolni kezdett, majd sárgán felizzott. A lovag lehunyta a szemét, és imát mormolt a bosszú atyjához. Behunyt szeme elıtt oszladozni kezdett a sötétség. Úgy érezte, kiragadják a testébıl, anyagtala-nul száll egyre feljebb és feljebb, egészen az ég kékje mögött megbúvó mélysötét őrig, amely-nek kárpitján apró csillagok ragyogtak.

Egyes ynevi bölcsek úgy tartják, minden embernek ragyog az égen egy csillaga. Ha a csillag lehullik, az illetı meghal, ha fényesen ragyog, hosszú élete lesz. Igazuk lehetett; mert Thell minden alkalommal, valahányszor imában fordult urához, egy fényes csillag felé száguldott a sötét őrben, majd beleveszett a ragyogásába egészen addig, mígnem mindent betöltött a vakító ragyogás. Most is így történt. A kép aztán kitisztult, és a lovag a gızfürdıben találta magát. Vele szemben egy padon egy férfi ült, derekán törölközı. Egyértelmően a halott ember volt az, ezút-tal még életben. A falak szinte ragyogtak körülötte; aztán az ajtó repedésén éjfekete kígyó kú-szott be. Thell érdeklıdéssel figyelte. Uwel sosem mutatott nekik valós képeket; jelképekben üzent hívei felé, akik megkísérelték azt értelmezni. A lovag elgondolkodott, kit vagy mit jelent-het ez a fekete kígyó.

40

Hirtelen mintha rázkódás futott volna végig a falakon. A jelenés elhalványult, és a lovag fejé-be szúró fájdalom hasított. Akaratát mintha darabokra akarta volna tépni egy ismeretlen, hihetet-lenül erıs kéz. Minden erejét összeszedte, és összeszorított fogakkal koncentrált, hogy vissza-hozhassa a látomásos képet. Végül sikerült; ám minden egyes további fogcsikorgató pillanat óri-ási erıfeszítést igényelt tıle.

A hüllı a férfi lába felé tekergett, majd felegyenesedett. Az azonban továbbra is némán me-redt maga elé, mintha elgondolkodott volna, észre sem vette a pikkelyes behatolót. A kígyó kitá-totta a száját, tőhegyes méregfogai megvillantak, aztán lecsapott.

Nem az történt, amire Thell számított. A kígyó feje beleolvadt, beleveszett a férfi bokájába, egyre beljebb fúrta magát, lassan egész hosszúságában eltőnt a lábában. Csak egy fekete csík je-lezte, merre jár éppen.

A jelenés ismét párába burkolózott; Uwel lovagja csaknem felordított kétségbeesésében. Az erı, amely a szent szimbólumán keresztül istenétıl eredt, kifolyni tőnt az ujjai közül. Az Igaz Látomás képei képlékennyé váltak; lehetetlenségnek tőnt egyben tartani ıket. Thell koncentrált, és még látta, amint a fekete sáv felfelé kúszik a férfi lábán, eltőnik a törölközı alatt, majd a de-rekánál jelent meg újból: egyenesen a mellkas felé tartott. Amikor aztán elérte, egyenesen áldo-zata szívét vette célba. A férfi meredt szemmel, görcsösen a melléhez kapott, hiába. A szája tágra nyílt, kiáltani, akart, de nem jött ki hang a torkán, aztán…

…a képek végképp szétestek, szertefoszlottak, mint a reggeli ködpára. Képtelenségnek tőnt ismét összeszedni ıket. Uwel lovagja meg sem próbálta; levegıért kapkodva tért magához. A valóság mintha egy pillanatra a feje tetejére állt volna, majd visszazökkent a megszokott kerék-vágásába.

Furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha kiürült volna, akár egy korsó, amelybıl az összes vizet kiitták. Most azonban a lehetı legkevesebb ideje maradt arra, hogy ezt a különös jelensé-get közelebbrıl is megvizsgálja. Felegyenesedett, és a tisztviselıre pillantott.

– Ki volt ez az ember?

– Dayn Finnean. Tehetıs pyarroni kereskedı.

– A strázsák láttak valakit belépni ide?

– Senkit. Finnean egyik szolgálója akart italt bevinni neki, de ı magányra vágyott, és meg-hagyta, hogy senki se zavarja. Elküldték a szolgálót, aki itt hagyta az italt, ha ura mégis megkí-vánná.

Thell összevonta a szemöldökét.

– Hol az ital?

– Az elıtérben, egy asztalon. Ha óhajtod, megmutathatom.

– Igen, szeretném látni.

Az elıtér egy tágas helyiség volt, amelybıl több magánkabin is nyílt. A közepén vizeskorsót cipelı, meztelen nıt ábrázoló szobor állt; ennek tövében futott körbe az asztalperem, amelyen az említett gyümölcsnektárral megtöltött korsó is állt. Thell belepillantott; tele volt. Minden bi-zonnyal érintetlenül állt itt.

– Senki más nem járt nála?

– Egy lélek sem. A szomszédos kabinok üresek; ı használta egyedül ebben az idıben.

– Beszélni akarok a szolgáival. Gondolom nem egy volt neki.

A tisztviselı bólintott, és intett a katonáinak, majd egyik lábáról a másikra állva figyelte a lo-vagot, amint ismét megvizsgálja a korsó tartalmát.

– Megbocsáss, lovag uram, de… láttál valamit, ami segíthet nekünk?

Thell alig figyelt rá. A fekete kígyóra összpontosított, de a gondolatait minduntalan megza-varta az a különös ürességérzet, amely a látomás végén is megcsapta. Remélte, hogy ez csak múló gyengeség, és idıvel túlteszi magát rajta.

41

– Tessék?

– Láttál valamit, uram, ami segíthet nekünk?

Uwel lovagja végigfuttatta az ujját a korsó szélén, és homlok ráncolva figyelte, ahogyan hal-vány, feketés maszat rakódik az ujjbegyére. Szembefordult a tisztviselıvel.

– Senki ne nyúljon a korsóhoz, amíg meg nem vizsgálják a benne lévı folyadékot! Hol van-nak azok a szolgák?

Ebben a pillanatban értek ide a strázsák, elıttük két, lágy selymekbe burkolózó, finom külse-jő férfi, mögöttük egy törékeny nı lépdelt, lehajtott fejjel. Thell biccentett.

– Hárman is vannak… nos, akkor menjünk beljebb!

Betessékelte a három zavarodott szolgát a gızfürdıbe, a halotthoz. Utasította a strázsákat, hogy zárják rájuk az ajtókat. Egyedül akart maradni velük. Amikor ez megtörtént, hányavetin le-telepedett a padra. A maradék gız teljesen átitatta a ruháját, és valósággal szakadt róla a veríték, mégsem rezzent egy arcizma sem. Megtörölte a homlokát, majd a földön heverı hullára muta-tott.

– Mit tudtok mondani róla?

– Jó ember volt – suttogta az egyik férfi, egy szıke yllinori. A nı bólogatott.

– Ennél azért többet szeretnék tudni. Drayn Finean, pyarroni kereskedı. Tehetıs. Annyira, hogy nemes urak között áztathatja magát a Vízipalotában.

Az yllinori sértıdötten kihúzta magát.

– A munkaadónk…

– Jó ember volt, tudom – legyintett Thell. – Melyik szervezetnek dolgozott?

– Kérlek, uram…

– Egy egyszerő kereskedı nem engedheti meg magának ezt a fényőzést. Pyarroni nemesek között áztatni magát. …hacsak nem titkol valamit. Hacsak nincsenek jó helyen ismerısei. Fi-gyelmeztetlek benneteket: ne nézzetek ostobának! Mibe keverte bele a Titkosszolgálat?

A szolgák zavartan összenéztek, de nem válaszoltak. Uwel lovagja leolvasta az arcukról, amit akart: rátapintott az igazságra. Egy darabig hagyta, hadd gondolkodjanak, hogy összeszedjék magukat, aztán felállt, és a hullára mutatott.

– Valaki megölte ezt az embert. Valaki, akinek problémája volt vele, vagy azzal, amit mővelt. Felılem itt heverhet holnapig is, vagy amíg lefoszlik a csontjairól a hús, akkor sem mozdulunk, amíg nem mondotok valamit.

Az yllinori mellett álló férfi, egy sötét bırő északi, lehajtotta a fejét, és a halottra meredt. Rö-vidke gondolkodás után nagyot nyelt, majd halkan suttogva megszólalt:

– Nem tudjuk. Messze jártunk… idegen földeken.

Az yllinori felszisszent, és meg is ütötte volna társát, ha Thell nem lép közbe. A lovag fürgén odanyúlt, és odébb lódította az okvetetlenkedıt. Az hátratántorodott, de továbbra is dühösen me-redt az északira.

Uwel lovagja nem törıdött vele. ■

– Miféle földeken?

Az északi hosszasan töprengett. Az ajkát beharapva bámulta a padlót. – Mondd már!

– Ibarában… a Városállamokban… közel a Fekete Határhoz. ..

Mintha villám sújtotta volna Thellt. Hirtelen ismét eszébe jutott a fekete kígyó, és úgy érezte, végre rátapintott az igazságra.

– Ki hozta az italt?

Az északi bátortalanul jelentkezett. Thell bólintott.

– Vetkızni! De nem csak te. Valamennyien.

42

A nı tágra nyílt szemmel bámult rá, de Thell tekintete nem tőrt ellentmondást. A két férfi is tanácstalanul pillantott össze, de engedelmeskedtek.

Uwel lovagja tüzetesen átnézte mindannyiuk bırét. Halvány nyomokat keresett, tetoválást vagy egyéb bélyeg lenyomatait. Amikor megtalálta, elégedetten elmosolyodott. Megszorította az yllinori csuklóját, és a magasba emelte a bal kezét. A férfi hónalján alig látható hegek húzódtak, egészen ismerıs mintát, egy tekergızı kígyót ábrázolva.

– A Fekete Karok hegtetoválása.

Ahogy sejtette: a kereskedı részese lehetett egy küldetésnek, amely balul sült el, és most megbőnhıdött a ballépésért. A Fekete Karok ügynökei mindenütt jelen voltak, akár egy roppant polip, amelynek csápjai mindenhová befurakodnak.

Az yllinori ismét felszisszent, most azonban hosszabban; hangját furcsa zöngék itatták át. Az ujjai között szikrák pattantak, Uwel lovagja pedig fájdalmas arccal kapta vissza a kezét. A jobb karjába mintha kígyó harapott volna, könyöktıl lefelé csak szúró fájdalmat és zsibbadást érzett. A boszorkánymester sarkon fordult és kirontott a kabinból. Egy sikló fürgeségével suhant el a meglepett ırök elıtt, akik csupán a karjukat tudták kinyújtani utána.

Thell nem várta meg, amíg jobb kezébe visszatér az élet. Magára hagyta a döbbenten ácsor-gó, meztelen szolgákat, és az yllinori után eredt.

– İ a gyilkos – vakkantotta kutyafuttában a tisztviselı felé, majd eltőnt az elıtér ajtajában.

Roppant csarnok nyílt meg elıtte, amelynek színes üvegtetején beömlött a delelıre hágó nap fénye. Sugarai megtörtek a túlsó falként szolgáló szikla nyílásából alá-ömlı vízesés permetén, apró szivárványcsíkokat festve a hófehér falak elé. A szikla oldalába, vészesen közel a zuhatag-hoz erkélyeket vájtak. A falon minden emeletnél körfolyosók húzódtak; innen lehetett eljutni a Vízipalota kisebb termeibe.

Thell a harmadik emeleti körfolyosón állt, résnyire húzott szemmel kutatva az yllinori nyo-mát. Mindhiába. Sehol nem találta. Hallotta a strázsák kiáltozását, majd azt, ahogy elfutnak mö-götte, szétválnak és elvesznek a folyosók labirintusában. Uwel lovagjának kétsége sem volt afe-lıl, hogy jó harcosok, de ha egy képzett varázstudóval találják magukat szemközt, lehet hogy nem élik túl. A tisztviselıhöz fordult.

– Hívd a varázstudókat! Szükséged lesz rájuk, ha életben akarod tartani a katonáidat.

– Ki ez az ember?

– Boszorkánymester. Kráni.

A tisztviselı elsápadt. Néhány pillanatig remegı lábakkal toporgott, majd eliramodott. Thell nagy levegıt vett, és lehunyta a szemét. Egyik kezével szorosan fogta a korlátot, míg másikkal a szíve fölé rótta Uwel pecsétjét. Elmormolt egy rövidke imát, és megnyitotta elméjét, várva, hogy az asztrálsík anyaga benyomuljon és kitöltse ıt.

Hiába várt. Üvöltı sötétség fogadta, nem egyéb.

Összezavarodott. Csaknem elesett; ha nem szorítja a korlátot a bal kezével, talán el is zuhan. A szeme felpattant; és tekintete tétován villant a csarnok egyik szegletébıl a másikra. Az üresség érzése, amely eddig kísértette ıt, most a szíve fölött lüktetett. Nem akarta elhagyni; egyre ter-jeszkedett, mígnem Thell úgy érezte, egész testét eltölti, és belıle csak egy üres héj marad, ro-pogósra száradt bır, néhány zörgı csonton.

Kitátotta a száját, hogy felüvöltsön, de az utolsó pillanatban úrrá lett magán. Némán tátogott; néhány pillanatig úgy érezte, levegıt sem kap. Aztán már lélegzett, de az üresség továbbra is ott kongott legbelül.

Valami történt.

Vissza kell jutnia a rendházba! A feladatát itt elvégezte; majd a strázsák és a varázstudók fel-kutatják a merénylıt. Neki mennie kell!

43

A hiányérzet nyomasztón telepedett a tarkójára. Most már pontosan érezte, mi a baj; a szakrá-lis erı teljes hiányát. Egyetlen magyarázat létezett csak erre, de annak eshetısége ıszinte rémü-lettel töltötte el: Uwel megvonta tıle a kegyelmét.

Miért? Miért, miért, miért?

Valamiért a komédiás jutott eszébe, aki ugyanezt a kérdést tette fel neki. Miért?

Orwella poklára vele, itt most te vagy bajban!

Mintha nem is ebben a világban járt volna, úgy sietett keresztül a függıfolyosókon, lépcsın le, lépcsın fel. Maga sem tudta, hol jár már, a kijáratot azonban nem találta. Talán várnia kellett volna ott, ahonnan elindult, megvárni, míg a strázsák kézre kerítik az yllinorit és ıt biztonságban kikísérik innen.

Furcsálló tekintetektıl kísérve botladozott végig egy emeleti függıfolyosón, ahová ki tudja, hogyan került. Amennyire meg tudta állapítani, legalább egy szinttel lejjebb bukkant elı a zuha-tagos csarnokban. Visszatért hát egy szőkös, sötét folyosóra, ahol ismét eltévedt; mígnem ismét megcsapta az arcát a vízpermet, és a zuhatag mellett nyíló roppant erkélyen találta magát. Egy godoni kóborlót ábrázoló márványszobor emelkedett az erkély közepén, amelynek padlatát be-gyepesítették. A korlát mellett padok sorakoztak. Az aláhulló vízpermet mennyei ragyogást köl-csönzött a kis parknak, Thellt mégis rossz érzés töltötte el, amikor belépett. Nem tudta, mitıl van ez; az erkély látszólag üresen állt. A strázsák kiáltozása a legtöbb látogatót visszaőzte a lak-osztályába.

Valaki mégis volt itt.

Mágiára fogékony elméje felfogta egy másik tudat jelenlétét, amely sütött a rosszindulattól. Thell hátrálni kezdett, lassan, óvatosan. Ha tehette volna, Uwel támogatásához fordul, jelen helyzetben azonban nem tudott jobbat, mint lassan olyan helyzetbe kerülni, hogy ne lephessék meg az ismeretlen támadók.

Kis híján mégis sikerült; egy penge a felkarját védı láncing szemein vásott el. Szerencséje volt, hogy a hegye nem kapott be alájuk; mert akkor komolyabb sérülést is szenvedhetett volna. Így csak felszisszent, és elszökkent láthatatlan ellenfelétıl. Elıvonta a kardját, lassan hátrált, a pengét jobbra-balra ingatva, felkészülten várva a következı támadást. A szobor talapzatához hát-rált, nekivetette a hátát. Tekintete a gyepet figyelte; az apró egyenetlenségeket a főszálakon. A főszálak eltompítják a lopakodó léptek zaját, de elhajolva megmutatják, merre jár.

A következı támadás jobbról érkezett, ı azonban ezúttal már felkészülten várta. A támadó túl közel jött; minden bizonnyal rövid pengét forgatott. Thell kardja felfelé mozdult, fém sikkant fémet érve, majd a lovag felfelé ütött a markolattal arra, amerre az ellenfél fejét sejtette. Reccse-nést hallott, elfúló kiáltást. A levegı vércseppeket szült, aztán a semmibıl egy csupasz férfi zu-hant elı, és terült el nyekkenve a földön. A kezében még mindig görbe áldozókést szorongatott. Uwel lovagja gyanította, hogy valahol a fürdı közelében rejthette el, amikor hívatták. Valóban felkészült minden eshetıségre.

A boszorkánymester a padlóra köpte néhány fogának véres darabját, majd elmázolta a szája körül a vért, és győlölködve szembefordult a torkának szegezett karddal. A szája véres vigyorra nyílt.

– Ugyan már.

Ismét felszisszent, akárcsak a fürdıben. A pengén kék kisülések futottak végig, egészen a bırrel körbetekert markolatig. Thell csak ennek a védelemnek köszönhette, hogy nem égette meg jobban a kezét; fojtottan feljajdult, és elhajította a kardot. Jobb karja, amelybe csak nemrég tért vissza az élet, most ismét bénaságra kárhoztatott; mintha ezernyi apró tőt döftek volna bele a húsába. Úgy érezte, az izmok elpattannak az alkarján, ujjai görcsbe rándultak.

A boszorkánymester, mintha nem is az imént taglózták volna le, felpattant, és döfött. Thell bal kezével hárította a csapást, a görbe áldozókés éle azonban megkarcolta a csuklóját. Apró seb

44

volt, nem is foglalkozott vele. Ismét az yllinori arcába vágott, és az elterült a földön; ábrázatát ezúttal teljesen elborította a vér, az orra furcsa szögben állt, minden bizonnyal eltörött.

A boszorkánymester elfúló hangon nyöszörgött, majd pedig vihogott. Thell nem értette a vi-dámság okát. Még mindig küzdve a jobbjában lüktetı görcsös kínnal, a szıke férfi fölé tornyo-sult, és elkapta a torkát.

A sötétség elsı hulláma ekkor rontott rá. Mintha homályba borult volna a világ; egy pillanat-ra csaknem tótágast is állt. Elengedte a boszorkánymester torkát, és igyekezett talpon maradni. A végtagjait olyan gyengeség öntötte el, hogy még a megszokott vértezet is roppant ólomsúlynak tőnt, amelyet képtelenség elbírni. Aztán kicsit jobb lett minden; a homály engedett valamennyit, és az ereje is visszatért.

– Mi a…

Az yllinori nem felelt, feltápászkodott a földrıl. Pokolian festett vérmocskos, összezúzott ar-cával, foghíjas vigyorával. A kezében megvillant az áldozótır.

Thellre ismét rárontott a szédítı homály, pont a legrosszabbkor, amikor a szıke férfi lesújtani készült. Felüvöltött, és teljes testsúlyával nekirontott a boszorkánymesternek.

Érezte, ahogyan a teste a másiknak csapódik, hogy mindketten elzuhannak. Lombok vágtak az arcába, aztán valami megütötte a derekát. Elméjébe villámcsapásként hasított a felismerés: a kıkorlát!

Hallotta a vízesés tövében gyülekezı strázsák kiabálását. Erezte, ahogyan a korláton keresz-tülbucskázva megnyílik alattuk a többemeletnyi mélység. Utolsó, kétségbeesett erıfeszítéssel elkapta a korlát szélét, és úgy szorította, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálat.

A hirtelen zökkenés csaknem kiszakította az ujjai közül a biztonságos fogódzót. Bár elméje a rátelepedı kába homállyal küzdött, érezte, hogy iszonyatos súly húzza lefelé. Egy kézzel ka-paszkodott, a derekát pedig a boszorkánymester ölelte át, és igyekezett megküzdeni Thell szaba-dulni akaró lábaival. Uwel lovagja imádkozott, nehogy még mindig nála legyen a tır; mert ak-kor vége. Nem tudta, milyen mérget kent az yllinori a pengére, de egészen biztos volt benne, hogy ha nagyobb adagban kapja, már halott lenne.

A szorosan kapaszkodó kezektıl azonban csak nem sikerült szabadulnia. Az ujjaiba görcsös zsibbadás állt; érezte, hogy gyengülnek, amint a méreg ismét támadásba lendül. Erezte, ahogyan kicsúszik az ujjai közül a vízpermettıl síkos kı, és alázuhant a sötétségbe.

Egy medence szélén tért magához, lábait kéklı hullámok nyaldosták, a zuhatag vízpermete az arcába csapott.

Felnézett. Két arcot látott maga fölött. Az egyiket ismerte, ı volt a tisztviselı; a másik egy ismeretlen, tömpe orrú arc, keskeny harcsabajusszal. Kopaszodó feje búbján a hajszálak ide-oda lengedeztek.

Megpróbált felállni, de még csak felülnie sem sikerült. Tehetetlenül visszahanyatlott a köve-zetre.

– Ne tedd még, lovag uram!

A tisztviselı hangja mintha ezernyi torokból szólt volna. Furcsán visszhangzott.

Thell fejébe hirtelen irtózatos fájdalom hasított, minden elhomályosodott elıtte. Szédelegve emelte a halántékához a kezét. Az alakok elmosódtak, a hangjuk távolodni tőnt. A tisztviselıt hallotta ismét, de most mintha egy fal túloldaláról beszélt volna.

– Miféle méreg ez?

– Amit a korsóban is találtunk. Bannara. Élı méreg. Bármilyen távolságból megtalálja az utat célpontjához. Kis adag jutott neki belıle, de így is halálos lehet.

– Szóval így intézte el Finneant. A méreg… kikúszott a korsóból?

– Mint egy kígyó.

– Istenek, segítsetek! Mit tehetünk a lovagért?

45

– Várunk a gyógyítóra. Addig nem sokat. Reménykedjünk, hogy elég erıs a szervezete, és a harcot sem adja fel!

Az utolsó szavak visszhangot vertek Thell koponyájában. Minden összekeveredett elıtte; a csatorna rejtekfolyosóján hevert, fölötte saját maga állt véres karddal; szent szimbóluma éppoly élettelen és hideg, mint a tekintete. Hasonmása újra és újra lecsapott rá, meghalni mégsem tu-dott; csak a kín létezett számára, a tüdıt-gyomrot szaggató fájdalom, ahogy a penge újabb és újabb sebet tépett a testén.

Görcsösen rángatózott; alig kapott levegıt. Kiáltani akart, de a vér elöntötte a torkát, erejébıl csak fuldokló hörgésre futotta. Egy tisztább pillanatában mintha hangokat hallott volna maga körül; egy pap kántálását, de nem tudta, hogy csak az elméje őz tréfát vele. Valószerőbbnek tőnt a véres kard, mely újra meg újra átjárta vonagló testét.

Aztán elmúlt.

Mintha megdermedt volna az idı; nem létezett már kard, s nem létezett ı maga sem. Csak a fájdalom lüktetett egyre halványabban és erıtlenebbül, végül tovatőnt az is… Thell pedig meg-könnyebbülten hanyatlott alá a bársonyos sötétségbe.

46

10

A fekhelyén tért magához, a rendházában. Tagjait még mindig ólomnehéznek érezte, alig tud-ta megmozdítani ıket. Körülnézett. Senki nem tartózkodott a szobában rajta kívül. Az ablakon beszökı hővös szél régi barátként üdvözölte, és gyengéden végigsimította arcát. Jólesett az érin-tése. Örült, hogy érezhet és élhet még egy darabig.

Az égre emelte tekintetét, és hirtelen belévillant az érzés, amelyet már-már elfeledett: az üresség. Kinyitotta a száját, hogy elmondjon egy rövidke fohászt, de a torkán akadt a szó. Tudta, hogy mindhiába. Úgy érezte magát, mint aki a felhık mögé búvó nap fényére vágyik. Nem sü-tötte a meleg az arcát, nem vakította el a fénye.

Felült és körbenézett. A mellvértjét a fekhelye mellé helyezték, egy székre. A közepén min-dent látó szemként hunyorgott Uwel szent szimbóluma. Thell tétován megérintette; halott, rideg fémet tapintott, semmi mást. Ez újfent megijesztette. Életének legnehezebb helyzeteiben sem ér-zett ilyen rémületet.

Hatalmába kerítette a kétségbeesés. Megragadta a szimbólumot, és valósággal kitépte a mell-vért közepébıl. Könyörgın simogatta, dörzsölgette, mintha csak a dzsadok meséinek híres va-rázslámpája lenne; mintha ezáltal életre kelthetné.

Egyszerően nem halhatott meg, bizonygatta magában. A Szimbólum az ı lelkének egy piciny darabját foglalta magába, egy helyen Uwel esszenciájának egy szikrájával. Bizonyos esetekben a Szimbólum is meghalhat. Ha kihuny a szikra… csak a halott, rideg fém marad.

Ilyen esetrıl azonban Thell eddig csak a legendákban hallott. Azok is kivétel nélkül jól vég-zıdtek: a Szimbólum életre kelt, vagy pedig újat kovácsoltak, és mindenki boldogan élt tovább. Ahogyan az a mesékben és ısi legendákban lenni szokott.

Most azonban a saját kezével szorongatta azt a kihőlt fémlapot, amely néhány órával ezelıtt még istene erejét sugározta magából.

Mi történt? Mi történhetett?

Thell felpattant. Még azzal sem veszıdött, hogy rendesen felöltözzön; magára kapott egy nadrágot meg egy inget, majd kezében szorongatva a halott medált, így rontott ki a szabadba. Mezítláb futott végig a kövezeten, elrohant néhány álmélkodó látogató mellett, és ügyet sem ve-tett az írnok testvér kérdı szavaira, egyenesen a kápolnába szaladt, a szimbólumot az oltár elé helyezte, és hasra vetette magát. Szinte kiabált, ahogyan Uwelt szólította. A könnyeit nyelve kö-nyörgött neki, majd önmagát szidalmazta, öklével a csupasz kıpadlót verte. A teste remegett, a lábujjait már nem érezte, de ı ott hasalt továbbra is, elıre tartott ujjai között ott hevert a szimbó-lum, rajta a két lesújtani készülı ököl rideg fémbe vésett körvonalai.

Miért? Miért ez a büntetés? Miféle bőn kiált ilyen megtorlásért? Négy megtermett lovag kellett, hogy kicibálják a kápolnából, és visszavigyék a cellájába. A

Szimbólumot visszatették a mellvért mellé, a székre, majd távoztak. Egyedül Arinael khuryak maradt ott az ágyánál, karba font kézzel fürkészve ıt.

– Atyám – vacogta Thell. – A szimbólum… hideg, nincs ereje. Imádkoztam Uwelhez… de nem segített…

A khuryak megérintette a szimbólumot. A fejét ingatta.

– Él és lüktet. Érzem.

A lovag szeme tágra nyílt a döbbenettıl.

– Az… az nem lehet. Én nem érzem… A Vén Bivaly megrovón pillantott rá. – Testvérem… A méreg legyengítette a szervezeted.

Nem várhatod, hogy azonnal teljes értékő ember légy. Higgy és imádkozz!

– De én már a méreg elıtt is…

47

A khuryak szemmel láthatóan elveszítette a türelmét.

– Elég legyen, testvérem! Ha pihentél, és végre magadhoz térsz, te magad is belátod, hogy igazam van. Ne vitázz velem!

Thell bólintott, és próbálta elengedni magát. Hallotta, ahogyan Arinael öles léptekkel elhagy-ja a celláját. Mély lélegzetet vett, és igyekezett rendszerezni magában mindazt, ami az elmúlt napokban történt. A megoldás tálcán kínálkozott. Rémisztıen egyértelmő volt, mégis félt szem-benézni vele. Próbált kifogásokat keresni: lehet, hogy valóban fáradt, hogy kimerült és erejét vesztette, hogy kételkedett Uwel igazában, és megingott hitében… ez utóbbi azonban akkora képtelenségnek tőnt számára, hogy pillanatok alatt felrázta ıt.

Nem, nem így történt. Más az igazság. Tudta jól.

Egész nap az ágyban hevert, és próbált erıt győjteni ahhoz, hogy végre szembesítse magát a ténnyel: elrontott mindent. Hibázott, de nem tudta, kinek köszönhetıen.

Tegnapelıtt reggel a khuryak magához hívatta ıt, és feladattal bízta meg. İ elvégezte, és ha-zatért. Azután pihent, és imádkozott. Arinael újabb feladattal bízta meg; és ekkor bekövetkezett.

Uwel megvonta tıle a kegyelmét.

Hallotta és értette a khuryakot, amikor kijelentette, hogy ı érzi a szimbólum hatalmát. Nem a medállal van baj. Saját magával.

Olyasvalamit tett, ami Uwel akaratával ellentétes.

Csaknem felkacagott kínjában. Hiszen az lehetetlen! Soha nem vétett a Rend és a Kinyilat-koztatások ellen; tudna róla, ha ilyesmi történt volna vele'

Az elmúlt két napban semmi egyebet nem tett, csupán az utasításoknak engedelmeskedett. Képtelenség! Hacsak.

Errin arca jelent meg elıtte Fülében ott visszhangoztak áldozata szavai: „Mi a bőnöm, ami halálért kiált?”

Ártatlan lett volna? Képtelenség A khuryak személyesen gyızıdött meg a bőnösségérıl.

„Nem minden khuryaknak nevezett ember elég bölcs”, hallotta apja szavait.

Valóban… Uwel gyakran igen kiismerhetetlen választ küld a kérésükre. Hiszen egy isten gondolatait kell halandó elmének felfognia… Lehetséges ez maradéktalanul és hibátlanul?

Senkinek Talán csak Uwel Kegyeltjének, ám Sorquas Devastor a Dúlás idején halálát lelte egy kráni hadúr kezétıl.

Ám, ha a válasz nem világos, nem kezdhetett volna bele a feladata elvégzésébe. Ártatlan vé-rét nem onthatják. Ez alól nincs felmentés. Mit tehetne most, Uwel kegyének híján? Hogyan bi-zonyosodhatna meg afelıl, hogy ki hibázott ilyen nagyot?

Erre nem fogsz rájönni az ágyon heverészve, Thell con Armagel.

Hirtelen elszégyellte magát. Felült az ágyon, és kapkodva felöltözött. Énje egy része sikoltott a tehetetlen kíntól, egy másik azonban kérlelhetetlenül hajtotta elıre. Tennie kell valamit, tennie kell… különben itt veszíti eszét, a fekhelyén fetrengve.

Senki nem vette észre, amikor távozott; egyedül a szállásmesternek tőnt fel, ahogyan sietve, málhájával a vállán a külsı udvarra nyíló kapu felé igyekszik.

– Állj csak meg, Thell testvér!

A lovag felsóhajtott, és megszaporázta lépteit. Nem kívánt fölösleges vitába bocsátkozni a kıfejő Yellisszel. Semmire nem jutna vele, hiszen a szabály egyértelmő: a khuryak engedélye nélkül az erıdöt elhagyni szigorúan tilos.

Az ırt álló lovag értetlenül nézett rá, ahogyan a roppant fatáblába vágott kisebb ajtó felé igyekezett. Megpróbált az útjába állni és lefogni ıt, ám Thell oldalra lépett, és gyakorlott moz-dulattal megtaszította. A testvér lehuppant a durva kövezetre, és csak akkorra sikerült feltápász-kodnia, mire Yellis odaért hozzá. Thell eközben keresztülrontott az ajtón, és ellépett a túloldalt posztoló testvér ütésre emelt lándzsanyele elıl. A lovagok valamennyien súlyos páncélokat vi-

48

seltek; ı a maga egyszerő mellvértjével rendkívül könnyednek és mozgékonynak számított. Vál-lával felöklelte a támadóját, aki erre csörömpölve nekitántorodott a falnak. Ez a pillanatnyi szü-net elég volt Thellnek ahhoz, hogy továbbsiessen, és elérje a Pyarronba nyíló kaput. Még hallot-ta Yellis kiáltását maga mögött, majd keresztülhatolt a buborékhártyán.

Nem követték. Minden bizonnyal nyomban a khuryak-hoz rohannak a hírrel. Tegyék! Ha minden jól sül el, mire utána erednek, ı rendezi az ügyét.

Sietıs léptekkel indult az Építık negyede felé. Remélte, hogy otthon találja Sarrukot.

49

11

A dzsad persze nem volt otthon, de mivel késıre járt, Thell tudta, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet.

Nem merészkedett a belsı szoba felé; nem akart még egy kínos találkát a raquinnal, inkább a konyhában várakozott. A nap már lenyugodni készült, amikor léptek hangzottak fel a bejárathoz vezetı lépcsın.

Nıi kacarászás hallatszott, majd Sarruk boríző hangja:

– Meglátjátok kedveseim, ezúttal nem kell csalódnotok. A chi úgy áramlik a testemben, mint még soha! Csak bírjátok irammal egy slan kirobbanó erejét!

Az ajtó kivágódott, és Thell farkasszemet nézett az érkezıkkel. Amennyire meg tudta ítélni, a múltkori két nı volt az; meghívójuk minden bizonnyal mára ígért nekik kárpótlást. Nos, ezt el kell halasztania.

Sarruk szótlanul, mogorván bámult váratlan vendégére. A két nı értetlenül pillantott rá, majd Thellre.

– İ is beszáll?

A dzsad szeme résnyire szőkült. Láthatóan megpróbálta a legtöbb megvetést belesőríteni a pillantásába, hiába. Thell tekintete fagyos volt, mint egy jégtömb.

– Nem hiszem – dünnyögte. – Most jobb, ha mentek.

– Hogyan? Már megint?

– Kérem, hölgyeim! Barátom láthatóan zaklatott. Az egyik nı, egyáltalán nem nıiesen, kikö-pött.

– Akkor dugd meg a barátodat! Gyerünk innen! Sarruk villámló pillantást vetett a lovagra, majd a durcásan távozó leányzók után intett.

– Majd kereslek benneteket! Ígérem, legközelebb nem fogtok csalódni!

A válasz egy mozdulatból állt csupán, de az mindent kifejezett. Sarruk dühösen beleöklözött a falba, majd belepett a konyhába

– Na ez már azért tényleg túlzás, Thell! Ezt szándékosan teszed velem, he? Mit keresel itt? Hiszen még csak most mentél vissza a rendházba!

– Szükségem van a segítségedre. Most. A dzsad felhorkant.

– Ide hallgass! Tudom, megígértem, hogy segítek, amiben tudok, de ez már tényleg túlzás! Hagyj élni kicsit, ember, mielıtt ismét belekeversz valami szent hadjáratba!

– Nem tehetem. Nagy a baj, szükségem van rád.

Sarruk már válaszolt volna, de Thell pillantása a torkára forrasztotta a szót. Ennyi elég volt ahhoz, hogy belássa, valóban komoly a helyzet.

– Rendben van. Mi történt?

– Ismersz Darton-papot a közelben?

– Darton-papot? Miért kell neked pap? Te is az vagy!

– Félek, már nem. – Hogyhogy…

Thell türelmetlenül a mellkasára mutatott, a szent szimbólum felé.

– Kihőlt. Meghalt. Valamit elrontottam, és nem tudom, hogy mit. Ki kell derítenem, úgyhogy mondd meg végre, ismersz Darton-papot, vagy nekromantát?

Sarruk nagyot sóhajtott, és letelepedett a kemencepadkára. Erısen a gondolataiba merült.

– Húha. A baj nem kicsi, ahogy látom.. Nos… – Nos?

50

– Rengeteg ismerısöm van Pyarronban, de szabadúszó Darton-papot találni Airun al Marem zászlóbontása óta elég… körülményes errefelé. Gyakorló nekromantát különösen. Ezek tiltott tudományok, nem emlékszel?

– Ismersz vagy sem? Sarruk megrázta a fejét.

– Sajnálom, koma.

– Léleklátót?

A dzsad a plafonra emelte tekintetét.

– Ugyan már, csak nem bízol meg egy olyan sarlatánban? Azok nem nekromanták, csak lel-kes amatırök, és egyébként is…

Thell megelégelte a félrebeszélést. Feltápászkodott, és csípıre tett kézzel megállt Sarruk elıtt. Az arcán nyoma sem volt a megszokott félmosolynak.

– Nem mondhatok el mindent, de nagy baj van, és találnom kell egy olyan embert, aki kap-csolatba tud kerülni egy elhunyt lelkével. Nem érdekel, hogy sarlatán-e vagy sem. Ha hajlandó segíteni, felılem akár útszéli koldus is lehet.

Sarruk védekezın emelte fel a kezét.

– Rendben, koma, rendben… Ismerek egy jótét lelket, aki kisebb-nagyobb összegért hajlandó kapcsolatba lépni a friss halottak szellemével. Azt állítja, hogy veleszületett képesség, de szerin-tem csak…

– Azt majd én látni fogom, hogy valóban igazi-e. Értesítsd! Kérj tıle találkozót!

A dzsad megcsóválta a fejét.

– Nem szükséges. Tudom, melyik kocsmában szokott inni. Ott megtaláljuk.

Thell fújt egyet.

– Kocsmában?

– Mondom, hogy nem teljesen szavahihetı. Ha engem kérdezel…

– Kérdezlek. Mire várunk még?

Sarruk megvonta a vállát, majd kilépdelt a nyitott ajtón keresztül a vérszínő pyarroni alko-nyatba. Amikor Thell is kilépett, becsukta az ajtót, majd barátjához fordult.

– De mogorva vagy, hallod-e!

Uwel lovagja türelmetlenül megrázta a fejét, és intett. Sarruk kelletlenül bólintott, majd lesie-tett a lépcsın. Elindult az utcán, az Építık Negyedének falai felé, amelyen túl már csak a város-on kívül tanyát vert koldusok fészkeltek.

– Figyelmeztetlek, hogy nem túl bizalomgerjesztı hely, és nem nagyon szeretik a hozzád ha-sonlókat. Talán levehetned azt a jelet onnan a páncélodról…

– Sarruk…

– Tessék?

– Pofa be!

A dzsad sértıdötten elhallgatott, és egészen a kocsmáig egyetlen szót sem szólt.

Maga az épület illett a környezetéhez: a fehér köveket az utca mocska borította, a tetı rogya-dozott, és olyan füst dılt kifelé az ablakain, hogy Thell elsı pillanatban azt hitte, ég az egész kóceráj. A benti helyiséget megülte a füst és a cefreszag, a durva hangú italozók valósággal el-merültek benne.

A zsivaj elült, ahogy mindenki a belépık felé fordult. Sarruknak igaza volt, Uwel lovagja igen ritka madárnak számított errefelé. Döbbent és utálkozó pillantások kísérték Thell útját, ahogyan a sarokban álló asztal felé tartott, majd letelepedett mellé. A kocsmáros éppen egy sa-rokban okádó részedet ütlegelt, most abbahagyta, és széles vigyorral a képén sietett felé.

– Hoztak az istenek, nagyuram. Mit parancsolsz?

51

A dzsad rendelt, kikért két korsó savanyú lırét, majd visszafordult barátjához

– Az emberünk még nincs itt. Eljön majd, csak várnunk kell.

– Remélem, nem sokáig!

Sarruk körbepillantott, és rávigyorgott egy ıt mustrálgató, barátságtalan kinézető, haramia-képő fickóra.

– Azt én is nagyon remélem. Ezek itt nem örülnek nekünk.

A zsivaj innentıl kezdve sokkal halkabbá vált. Az emberek abbahagyták a hangoskodást, és gyanakvó pillantásokkal méregették a jövevényeket. Láthatóan tanácstalanok voltak. Ha egy ilyen rangú személy megjelenik egy olyan szutykos becsületsüllyesztıben, mint ez is, annak oka van. Számtalan legendát és szóbeszédet lehetett hallani Uwel lovagjairól; a mellkasán virító szimbólumot pedig csaknem valamennyien felismerték. Ezek után mindenki joggal remélte, hogy nem ı az a bizonyos ok. Biztos ami biztos alapon azért felkészültek a váratlan helyzetekre; a véletlen mindenkinek szép lassan a keze felé sodort egy üres kancsót, vagy egy éles kést. Az egyszerő ember egyszerően gondolkodik, nem mérlegeli hosszasan az esélyeket. Gyız vagy ve-szít. Az élet neki nem drága, még a sajátja sem.

A kocsmáros sietve hozta a két kancsó bort, elvette az érte járó néhány rézpénzt, és gyorsan visszavonult. A söntés árnyékából azonban ı is gyanakodva figyelte új vendégeit. A sarokban gubbasztó, maszatos kölyköt közben elküldte, hogy győjtse össze minél több cimboráját. Soha nem lehet tudni, ugyebár.

Thell óvatosan körbenézett. Látta a körülötte ülık minden mozdulatát. Sejtette, mi járhat a fe-jükben; nem ez volt az elsı eset, hogy hasonló helyzetbe keveredett.

– Jó lenne, ha mielıbb megérkezne a barátod, mert itt csetepaté lesz.

Sarruk a szája szélét rágta, majd egy lendülettel lehúzta kancsója tartalmának csaknem a fe-lét, aztán megtörölte a száját, és elfintorodott.

– Krán összes fattyára, ez aztán borzalmas!

– Sarruk.

– Mi van?

– Nem bölcs dolog hangosan Kránt szidni. Rossz ómen emlegetni a gonoszt.

Sarruk elhúzta a száját, de azért újabbat kortyolt a korsóból.

– Teszek rá. Ugyan miféle ómen foglalkoztatna itt bárkit ebben a koszos lyukban?

– Nem bölcs dolog kivívni a sorsot magad ellen. Még itt sem.

A dzsad felvonta a szemöldökét, a kezében megállt a korsó.

– Nézz körül, Thell! Szerinted törıdnek ezek az emberek az ómenekkel meg Kránnal? Sokkal jobban érdekli ıket az italuk, és hát… jelenleg te.

– Pedig tehetnék. Elfeledik, hogy a legnagyobb lovagjaink ontották értük a vérüket.

– A mi nagy lovagjaink hısök voltak, szentigaz. De amit véghezvittek, azt a saját dicsıségü-kért és az eszméikért tették. Biztosan egyikük sem vesztegetett egy gondolatot sem például arra a bibircsókos vénemberre ott, aki a sarokban hortyog. Mondjuk, gusztustalan egy jószág, az igaz.

– Úgy tőnik, te is elfelejtetted, mit tett Pyarronnal a Dúlás. Talán…

– Nem, nem felejtettem el. Nem kell emlékeztesselek arra, hogy én is ott voltam, amikor az İsi Várost lerombolták, ugye? Láttam a romokat, és a haldoklókat is. De az nem volt más, csak háború, azok pedig mindig ilyenek. Azóta többet is láttam. A Gályák tengerén, Gorvik partjainál, Erone dokkjaiban. Én mondom neked, amíg élet van Yneven, mindig is lesz háború.

– Ha a világ engedelmeskedne az istenek szavának, akkor nem.

52

Itt hosszas szünetet tartottak. Thellnek láthatóan nem volt kedve tovább beszélgetni, Sarruk pedig gondolkodott. Egy darabig nyugtalanul feszengett, érezte, hogy lassan túllı a célon, de végül csak nem tudta magában tartani a véleményét.

– Thell komám, megmondom ıszintén: én nem hiszek az istenek kegyében. Az ember az em-ber, és tegyenek azok odafent bármit, az is marad, nem érdekel, ki mit mond. Azok a nagyfejőek ott fent, a Fehér Torony legtetején el sem tudják képzelni, milyen az élet idelent. Szerinted hány-szor dugták be ide az orrukat, vagy kóstolták meg ezt a borzalmas lırét? Csak prédikálnak ne-künk istenekrıl, rendrıl meg eszmékrıl, a hasznot meg szépen lefölözik.

– Túlléped a határt, Sarruk.

A dzsad már csaknem az egész korsót kiürítette. A higgadt figyelmeztetésre kiguvadt a sze-me.

– Valóban? Persze, mind ezt mondják. Szeresd embertársaidat, de ha nem úgy teszed, aho-gyan mi mondjuk, jön az Inkvizíció és vassal szeretget… Én mondom, dugja fel Sonnor és dí-szes fehér taláros kompániája a tornyát, de jó mélyen, hogy fájjon! Hé, kocsmáros! Még egy korsóval. ..

A pofon jobbról jött, és hirtelen, de Sarruk résen volt; elkapta elıle a fejét, és elvigyorodott. Ekkor találta el a balról érkezı másik úgy, hogy lefordult a székrıl, és jó lábnyit még szánkázott a padlón. A közelben ülık felpattantak, védekezın emelve maguk elé hevenyészett fegyvereiket. Sarruk az arcát dörzsölgetve feltápászkodott, és nyugtatólag intett oda a zavarodott kocsmatölte-lékeknek, hogy semmi baj. Visszatelepedett a helyére, és némán figyelte Uwel lovagját, aki eközben békésen iszogatta tovább a borát. Thell higgadtan beszélt, és még csak nem is pillantott a dzsadra:

– Egy igazi slan…

– Persze. Mindig viseli a tettei következményeit, tudom.

– Sosem hajtja közelebb a fejét, ha megtámadják. Sarruk felszisszent, majd lehunyta a sze-mét, és mélyeket lélegzett.

– Most majdnem feldühítettél. Ha nem tanít önuralomra Darayn Kuen, akkor bizony…

– Követted volna a tanítását akkor, amikor képtelen voltál lakatot tenni a szádra!

Pár pillanatnyi néma csend következett, majd Sarruk szólalt meg csöndesen:

– Thell komám, te roppant jóindulatú ember vagy… csak megtévesztenek.

– Ne kezdd újra!

Alacsony, félszeg tekintető emberke lépett a helyiségbe. A bıre hófehér volt, akár a város fa-lai, arca beesett. Egy szál inget viselt és koszos nadrágot, amibe izzadt kezét törölgette. Látható-an már ivott egy keveset; a tekintete riadtan villant egyik sarokról a másikra, mintha mindenhol ellenséget sejtene. A söntéshez somfordált, kikért egy sört, majd hátat fordított a pultnak, és sor-ra szemügyre vett mindenkit. Tekintete megakadt Uwel lovagján; gyanakodva szemlélte, majd amikor megpillantotta a mellvértje közepén a szent szimbólumot, meg sem várva a sörét, lassan oldalazni kezdett kifelé a kocsmából.

– Nézd csak! – intett Sarruk az emberke felé. – Ott van, és mindjárt kereket old!

Mindketten felegyenesedtek. A sápadt emberke felordított, és ki akart rohanni az ajtón, de nagy igyekezetében felbukott a küszöbben, és elhemperedett a bejárat elıtt.

Pillanatokon belül felpattant, és szaladt volna tovább, de a lovag nyakon csípte, és nem en-gedte. A fickó küzdött, amíg bírt, aztán feladta. Lehajtotta a fejét, és lihegve beletörıdött a sor-sába.

– Megadom… magam. Vigyél akkor! Legyen meg az istenek akarata!

Thell felhúzta a szemöldökét. – Mirıl zagyválsz?

Az alacsony emberke felváltva pillantott Thellre és Sarrukra.

– Te pap vagy. Hát nem a papok… küldtek benneteket? Hogy eltegyetek láb alól?

53

Uwel lovagja a fejét rázta.

– Szó sincs róla. Inkább a segítségedet kérném.

– A segítségemet? Ezt nem értem. Miért kellene neked az én segítségem? Elvégre is te fel-szentelt szolgája vagy aszondjahogy… Uwelnek.

Thell kezdte elveszíteni a türelmét. Úgy érezte, soha nem ér a dolog végére és holdkórosok tömkelegével kell megbirkóznia, mire eléri célját.

– Ne kérdezz! Megfizetlek, ha segítesz. Ha tudsz egyáltalán segíteni.

A sápadt fickó tekintete még mindig egyikükrıl a másikra ugrott. Mivel Thell továbbra sem engedte el az ingét, kiszolgáltatottan lógott a lovag kezében. A meglepetés gyanakvásnak adta át a helyét.

– Persze… aztán ha igent mondok, jönnek az inkvizítorok, és visznek a katakombákba. Azt már nem.

Thell Sarrukra mutatott. – Nézz már rá! Úgy fest, mint egy inkvizítor? Az emberke bizonyta-lan pillantást vetett a dzsadra, és megvonta a vállát.

– Nem igazán, de…

– Nézz rám, te szerencsétlen! Uwel lovagja vagyok, nem holmi inkvizítor! Ha nem akarsz, ne segíts; menj utadra!

A férfi bólintott, a lovag elengedte. – Gyerünk, tágulj innen! Az azonban bizonytalanul topo-gott.

– Mi a biztosíték arra, hogy nem keresitek fel bosszúból az Inkvizíciót? Sarruk elvigyorodott.

– Na ez az. Nem akarok beleszólni, de jobban jársz, ha segítesz. A barátom kezd bepipulni. Thell leintette.

– Nem érdekel. Nem tudsz te semmit, szerencsétlen iszákos. Csupán így remélsz egy kis pénzt kicsikarni az erre vetıdıkbıl.

– Engem az istenek megáldottak születésemkor…

– Ezzel meg ne is dühíts!

Az emberke hirtelen megváltozott, az arcába kevés pír szökött. Kihúzta magát.

– Jól van, jól van… ha nincs más választásom… akkor hadd bizonyítsam be!

A lovag egy darabig szótlanul méregette, majd bólintott.

– Rendben. Ha azonban hazudtál, akkor Uwel nevére mondom, kettéhasítalak.

A sápatag férfi megrázta a fejét.

– Nem fogsz csalódni. Kövess! Az otthonomban nyugodtan beszélhetünk.

A fickó által említett otthon nem volt messze a kocsmától; a legközelebbi sikátor szélén állt. Valaha takaros épület lehetett, mára megette a kosz. A belsı teret nemkülönben; por lepett min-den bútort, a földön szerteszét ruhanemők és poharak hevertek, a sarokban egy kiborult kancsó árválkodott, körülötte ragacsos foltot hagyott a kövezetre ömlött bor. A mennyezeten szinte füg-gönyt alkottak a porlepte pókhálók, amelyek megszövıi már valószínőleg réges-rég elpusztul-tak. A házigazda üdvözlın kitárta a karjait.

– Íme Gildar otthona. Ráférne egy kis takarítás, de legalább az esıtıl véd. – Pislogott. – Én vagyok Gildar.

Uwel lovagja biccentett.

– Thell con Armagel. A társamat nyilván ismered. Gildar összevont szemöldökkel vizslatta a dzsadot.

– Ismerıs hát… nos, nekem sok az ismerısöm. Te vagy akkor…

– Sarruk.

54

– Na persze. Sarruk. – A fickó csípıre tett kézzel állt egy darabig, majd megmerevedett, és fülelni kezdett. Az utcára nyíló ablakhoz szaladt, kinézett rajta, majd becsukta. Bezárta az ajtót is, aztán beljebb invitálta vendégeit egy belsı szobába. – Fı az óvatosság! Errefelé nem állhat-ják a fajtámat. Mindenütt hallgatózhatnak, hogy aztán nyakon csípjenek. Gyertek!

Thell kérdın pillantott Sarrukra, és ı megvonta a vállát. A lovag megcsóválta a fejét, de szó nélkül követte Gildart.

Szőkös szobába léptek, amelynek egyetlen berendezése egy rozoga ágy volt, szalmával tö-mött matraccal. Furcsa foltok éktelenkedtek rajta; Thell még mindig érezni vélte a cefrétıl átita-tott hányásszagot. Elfintorodott.

– Itt azt hiszem, biztonságos. Igen, itt beszélhetünk. Óvó szimbólumokat karcoltattam a fába. Nos? Miben lehetek a segítségetekre?

– Meg kell tudnom néhány dolgot egy ember halálának körülményeirıl.

– Aha. Értem. Nem nagy ügy. És kirıl lenne szó?

– Sern Ric Nomedes egyszülött fiáról. A napokban halt meg.

Gildar felvonta a szemöldökét.

– Sern Nomedes fia? Afrid Nomedes?

– Egyszerő kocsmatöltelékhez képest meglehetısen jól tájékozott vagy.

Sarruk közben letelepedett a matracra, onnan figyelte a beszélgetést. Thell megjegyzésére csettintett egyet, és vigyorogva intett a sápadt emberke felé.

– Mondtam én, hogy több annál, de te sosem hiszel az embernek. Tépheti a pofáját akár egy esztendın át is, te akkor sem…

Uwel lovagja mogorván intett, belefojtva a szót a dzsadba. Rámeredt a kis emberre.

– Akkor azt is tudod, hogy tisztázatlan körülmények között halt meg.

– Úgy hallottam, elégtételt vettek a gyilkosán, és feloszlatták a gyülekezetét.

– Így történt, de nekem mégis kétségeim vannak.

Gildar tőnıdve megvakarta a feje búbját, majd letelepedett Sarruk mellé a matracra, és komo-ran bámult maga elé. Félpercnyi néma csönd után felpillantott.

– Megoldható. De… hogy is mondjam… oda kell mennünk.

– Hova?

– Hát… ıhozzá. – A halotthoz?

A sápatag fickó energikusan bólogatott. Kezdett felélénkülni. Lassanként nyoma sem maradt annak a félszeg iszákosnak, aki nemrégen még bizonytalanul botorkált a kocsma söntése felé. Úgy tőnt, az események kijózanították; legalábbis részben.

– A közelébe kell jutnunk. Oda, ahol nyugalomra helyezték. Csak így tudom elérni ıt.

– Akkor meg kell látogatnunk az Eltávozottak völgyét.

Sarruk tiltakozón felmordult, felpattant a matracról.

– Na azt már nem! Én ugyan nem megyek éjjeli sétára a halottak közé szellemet idézni! Fe-lejtsétek el!

– Helyes – bólintott Thell. – Te a kapun kívül maradsz, és figyelmeztetsz, ha ırök közelíte-nek. Én és Gildar bemegyünk a Nomedes família mauzóleumához.

Sarruk a fejét csóválta.

– Rossz vége lesz ennek, komám… én mondom, rossz vége.

Thell kinyitotta az ajtót a dzsad elıtt, és kitessékelte.

– Ne károgj folyton! Menj, nézz szét az utcán! Gildar, szedd össze, amire szükséged van! In-dulnunk kell, amint lehet.

55

12

Az Eltávozottak Völgye az Istenek Hegyének tövében terült el, egy sekély katlanban, melyet egyik oldalról a Dorlan középsı ága, másikról meredek sziklafal határol. A tehetısebb famíliák sírboltjait e sziklafalba vájták; közéjük keskeny lépcsısorokat és szők ösvényeket véstek a mes-teremberek. Egyelıre nem volt még itt túl sok sírbolt; csupán az elmúlt néhány esztendıben el-hunytak pihentek ezen a helyen, no meg persze néhány olyan rangos személy is, akinek sikerült kimenteni a maradványait Ó-Pyarron romjai közül. A köznépnek fenntartott jókora területnek csaknem egésze szőzföldként terült el; füves, tőztövis bokrokkal és főzekkel betelepített parkra emlékeztette a látogatót.

Mindennek ellenére a völgyet már most is komolyan ırizték, mert bár Pyarron eszméi szerint a nekromancia tiltott dolog, az elhivatottabb gyakorlóit ez nem tartotta vissza. Fegyveres ırök sétáltak a füves lankákon, és rótták a sziklamauzóleumok közti lépcsıket fáradhatatlanul. A dol-gukat viszont megnehezítette, hogy a kıkerítést, amely a völgy egyetlen kijáratát rendeltetett le-zárni, csak nemrég kezdtek építeni. Számtalan rés tarkította még mindig, ezeket pedig képtelen-ség volt egyszerre felügyelet alatt tartani. Egyelıre maradt hát a kitartó, folyamatos ırjáratozás.

Ahogy megbeszélték, Sarruk a falon kívül maradhatott, és ezért láthatóan igen hálás volt Thellnek. Persze legszívesebben hazament volna, hiszen viszolygott a halott helyektıl és a tete-mektıl. Meglapult hát a fal egy résében, és a sziklafalat figyelte, amelyen ott ásított a Nomedes család jellegzetes, roppant kıfejet mintázó mauzóleuma. Még innen is borzongató látványt nyúj-tott.

Uwel lovagja és Gildar a bokrok árnyékában osonva elérték a sziklaösvényt. Óvatosan lép-kedtek fölfelé, minden gyanús zajra búvóhelyet kerestek.

– Én mondom, baj lesz! – siránkozott halkan Gildar. – Meglátnak, és elkapnak mindkettın-ket…

Thellnek a torkában dobogott szíve. Az ı hátán is futkározott a hideg, mégsem hátrált meg. Nem tehette.

– Ugyan már! Nincs itt senki más.

– Nem érted. A halottaknak is van fülük … majd meglátod te is.

Gond nélkül érték el a Nomedes-mauzóleumot. A roppant kıfej ott magasodott elıttük, a homlokába vésett családi címerrel. A különös kapu nyilvánvalóan egy mélyre nyúló járatot zárt le. Betörni nem lett volna egyszerő, és a zaj idevonzhatta volna az ıröket, viszont erre nem is volt szükség; akadt mellette elég hely, hogy az oldalához húzódva észrevétlenek maradjanak a figyelı tekintetek elıtt.

Thell felpillantott a fölébük tornyosuló sziklákra. Innen nem láthatta a magasabban álló krip-tákat, a sziklafal lépcsızetes elrendezése lehetetlenné tette ezt.

– És most?

– Most koncentrálok.

Gildar lekuporodott, és a fal felé fordulva magában mormogott. Thell fülelt, figyelte a nesze-ket a sziklába vájt lépcsıkön, amely közeledıket jelezhetne, de semmi mást nem hallott, csak a sápatag fickó különös mormolását.

Uwel lovagja összevonta a szemöldökét.

Határozottan ismerısnek találta a szavakat. Bár a fickó olyan halkan mormogott, hogy alig értett belıle valamit, néhány szót azért elkapott. Hirtelen megvilágosodott elıtte minden. Meg-ragadta Gildar karját, és maga felé fordította. Az értetlenül pislogott rá. – Mit mővelsz?

Thell nem válaszolt. Egyetlen mozdulattal szétnyitotta a férfi ingét, és meredten bámulta a mellkasába égetett kerek szimbólumot, egy stilizált varjú képmását.

56

– Miért titkolod, hogy Darton papja vagy?

– Hogyan? – Gildar láthatóan összezavarodott. Csak bámult Thellre. – Én…

– Nem nézhetsz ennyire ostobának! Felismerem az Arkánumokat és Darton szent szimbólu-mát.

Az alacsony fickó kitépte karját Thell kezébıl, és védekezın beburkolózott ingébe.

– Fogalmad sincs, milyen nehéz nekem. Al Marem egyházalapítása óta nem szívesen látják a fajtámat errefelé.

– Ugyan már. Maradtak papok Pyarronban.

– Akik nem osztották a próféta nézeteit, igen. De én ımellé álltam. Amikor elment, nem tud-tam… nem voltam képes itthagyni a várost. Maradtam.

– Hogy bujkálhass.

– Hogy tovább végezhessem azt, amire Darton feljogosított. Kérlek… ez nem jó hely a vitá-ra. Hagyd, hogy elvégezzem a dolgom, aztán menjünk!

Thell bólintott, majd intett Gildarnek, hogy folytassa. Az lekuporodott, kezét a fal tövére he-lyezte, majd ismét belekezdett a litániába.

Uwel lovagja szinte a bırén érezte, ahogyan körülötte megmoccan az asztrálvilág. Különös entitások figyelmét keltette fel a Darton-pap imája, és egyre csak gyülekeztek, akár a fény köré sereglı molylepkék. Néha bizsergést érzett; ilyenkor egy-egy közülük meglehetısen közel sod-ródhatott hozzájuk. Régi idık melankóliája telepedett a sírboltra; Thell érezte a nyomasztó han-gulatot, amely egy-

re inkább rájuk nehezedett. A tarkóján felmeredt a szır, amikor megérezte a jelenlétet; egé-szen biztos volt benne, hogy Gildar nagyon közel jár.

– Érkezik – suttogta Darton papja. – Mindjárt zuhanunk. .. Tedd a kezed a homlokomra!

Thell engedelmeskedett, és hirtelen kifordult a sarkából a világ, ı pedig alápörgött a fekete őrbe. Érezte a körülötte dongó asztrális entitásokat, érezte a mohó vágyukat az élı, érzı gondo-latokra, ahogyan szemlélték ıt. Aztán tovább zuhant, és ık is elmaradtak mögötte, majd hirtelen mintha puha, szivacsos anyag ölelte volna körbe, lassult a zuhanása. Fuldokolt, ahogyan a kép-lékeny sötétség körbevette ıt, behatolt az orrán, száján. Kiáltott volna, de nem tudott.

Olyan érzése támadt, mintha valaki megérintené. Képek özönlöttek az agyába; ezernyi em-lékkép tébolyult gyorsasággal, olyan kaotikus egymásutánban, hogy csaknem megırült tılük.

Látta a Kóborlót, mellette egy ifjúval, aki talán Nomedes fia lehetett; látta a Halászok Kápol-nájának belsejét. A képek tovább rohantak; a csatorna rejtekfolyosóin száguldottak keresztül, majd az utcákon, végül eljutottak egy sziklacsúcson magasodó, gıgös kastélyhoz. A falakon be-lül a kerteket egy roppant zuhatag vízpermete áztatta; ezeken szaladt keresztül, majd befúrta magát a föld alá, katakombák és tömlöcök méhébe.

Ismét látta az ifjút a földmélyi cellájában, kiláncolva egy padhoz, amint üvöltve rángatta a bi-lincseit, de hiába. Három azúrkék ruhás alak tüsténkedett körülötte, elıtte pedig karba font kéz-zel, szigorú tekintettel állt egy férfi. Thell megdöbbent a látványtól, de nem volt ideje elgondol-kodni a jelentıségén, a képek tovább száguldottak. Az azúr köpönyegesek fénylı rúnákat rajzol-tak a fiú homlokára, majd körbevették, és kántáltak, kántáltak…

Thell koponyájába irtóztató fájdalom hasított. A képek ırületes, rikoltó káoszba fulladtak, a kín és téboly megelevenedett képmásaivá, amelyeket egyetlen mővész sem lett volna képes ily hitelesen ábrázolni, legyen akár tébolyult is. Uwel lovagja üvöltve vergıdött a sötétségben, agyába belefúrták magukat a sorban pergı képek, amelyekben a kín vérköde ülte meg az ırüle-tes képzeteket, amelyek összeolvadtak a valósággal, az azúrkék köpönyegekkel és azzal a karba font kező, szigorú arcú emberrel, aki végignézte mindezt. A téboly és ırület a tetıfokára hágott, véres, üvöltı masszába fojtva a valóságot, s végül hirtelen kialudt minden. Csak a sötétség ma-radt, és egy benne pislákoló, halvány gyertyaláng, amely minden egyes múló pillanattal sápad-tabb lett, mígnem végleg kifakult a létezésbıl.

57

A sötét massza hirtelen lüktetni kezdett Thell körül, és úgy köpte vissza az anyag valóságába, ahogy egy kölyök teszi azt a tökmag megrágott héjával.

Uwel lovagja szédült. Úgy érezte, fokozatosan dıl a föld felé, pedig egyenesen ült; mellette Gildar térdelt, és igyekezett egyenesen tartani ıt.

– Nem veszélytelen a holtak titkait kutatni. Dicséretedre legyen mondva, legalább csöndben maradtál. Ha a strázsák elkapnak, mindkettınknek befellegzett.

Thell még mindig szédült Megpróbálta rendszerezni mindazt, amit a halott fiú akart neki el-mondani. Amikor végre sikerült, a döbbenettıl egy darabig nem tudott megszólalni.

– Kiderítettél valami hasznosat? – faggatta a sápadt emberke.

A lovag értetlenül nézett rá.. – Te nem láttad? Nem hallottad?

– Nem én. Valakinek vigyáznia kellett rád. Ott lent egymagad voltál.

Thell megborzongott.

– Most már még kevesebbet értek az egészbıl, mint elıtte. Egyszerően…

Gildar felemelte a kezét.

– Kérlek, ne mondd el! Nem akarom tudni. Éppen elég bajom van nekem így is. Nincs szük-ségem még egy újabb okra, hogy üldözhessenek.

Thell bólintott, majd intett, hogy induljanak. Nem akarta elhinni, amit látott, amit érzett. Mi-nél hamarabb szabadulni akart innen. Pár perc alatt leértek Sarrukhoz, szótlanul gyalogoltak vissza az Építık Negyedébe, ahol aztán Gildar sietve elköszönt tılük.

Olyan volt mindez, mintha álomban történne.

Thell elıtt összemosódott a hazafelé vezetı út, csak akkor tisztult ki valamelyest az elméje, amikor megérkeztek Sarruk otthonába és ı szó nélkül leroskadt a kemencepadkára. Úgy rémlett neki, hogy a dzsad kérdezgette ıt; de hogy pontosan mirıl, azt már nem tudta felidézni. Végül Sarruk feladta, és nyugovóra tért, ı azonban mozdulatlanul ült tovább, a mennyezetet bámulva. Lelki szemei elıtt újra és újra megjelentek a tébolyult képsorok: egy halott ember utolsó emlé-kei.

Kóborló Lerrin valóban ártatlanul halt meg. Nem ı volt az a szigorú arcú férfi, még csak nem is hasonlított rá. A bíbor köntös jutott eszébe, és a rá hímzett címer; a Dúlás után nem akadt em-ber Pyarronban, aki ne ismert volna nyomban rá.

Annyi jótett után, amellyel a város népét szolgálta… egy förtelmes gyilkosság és egy förtel-mes kérés, amellyel a saját bőnéért kért bosszút.

Megırült a világ!

58

második könyv

ÁRRAL SZEMBEN

1

Az erdı mélyén megbúvó házakat remekül elrejtették a zöldellı lombok. A vidék távol esett minden nagyobb településtıl, így csak magára számíthatott. Létezett ugyan egy magát lovagnak valló úr, aki védelmet ígért lakóinak a termény egy részéért cserébe, ı azonban csak akkor je-lentkezett, ha be kellett hajtania a járandóságát.

Az ifjú Thell néhány pillanatra megpihenhetett végre. Alig múlt húszesztendıs, mégis inkább hasonlított keménykötéső férfira, mint pelyhedzı állú suhancra. Testét kék-zöld foltok borítot-ták, és akadt már néhány valódi sebhelye is. Apja keményen fogta ıt, nem ismert kíméletet. A kegyetlen leckék gyakorta sérüléssel végzıdtek, de ez sem fogta vissza az ıszülı lovagot. Mióta maguk mögött hagyták a lerombolt Pyarront, nap mint nap csattogtak a gyakorlókardok, majd az edzett acélpengék. Szünet és pihenés nélkül, csaknem egy évtizeden át. Thellnek úgy rémlett, apja valamiféle titokzatos, közelgı veszélyre vagy próbatételre akarja felkészíteni ıt, ám errıl sosem beszélt. Ha faggatni próbálta, jobb esetben hallgatást, alkalmanként egy-egy nyakast ka-pott válasz helyett.

– Kelj fel, és folytasd! Keményre kell edzıdnöd; olyanná kell válnod, mint a csiszolt gyé-mánt!

Thell pedig tovább püfölte az apró kavicsokkal telerakott kis zsákot, amelyet a házuk oldalára függesztett fel.

Az öklét már alig érezte, a bıre véresre horzsolódott, de az apja nem engedte pihenni. Uwel ısz lovagjának ezúttal különös felhık úsztak a tekintetében; folyton a fák közötti utat fürkészte. Érzett valamit, ami láthatóan aggodalommal töltötte el.

Ezúttal a szokásosnál hamarabb abbahagyta Thell gyötrését. Leült az udvaron álló fatönkre, és magához intette fiát.

– Mondani fogok neked valamit, Thell. Tudom, sok kérdésed van, de ne szólj közbe. Ha csak megnyikkansz is, nem beszélek többet.

A fiú bólintott, és tartotta magát ígéretéhez: egyetlenegyszer sem szólt közbe, míg apja be-szélt.

– Sokszor kérdezted már, miért kellett elhagynunk Gillenwult és Derren khuryakot. Akkor még nem mondhattam el; aligha értetted volna meg. Azok az emberek, akik közt az elmúlt években éltél, mind nekem köszönhetik az életüket. Neked nem beszéltek, mert megtiltottam nekik; én akartam elmondani, ha eljön az ideje. Még vártam volna, de félek, lassan véget ér ez a békés idıszak, és nem akarom, hogy felkészületlenül fogadd mindazt, ami következik. – Uwel szolgája felsóhajtott.

– Thell fiam… az embernek néha meg kell tennie dolgokat, amikkel önmagának árt. Mégis, azért, hogy megments néhány embert, mint ezek a falusiak, fel kell áldoznod valamit, ami sokat jelent neked. Azt akarom, hogy megértsd: nem volt más választásom. – Pillanatnyi szünetet tar-tott, elmerengett.

– Gillenwul ura gazdag ember hírében állt. Amikor az ellenség lerohanta az erıdöt, az egész családját rám és a társaimra bízta. Mesés összeget ajánlott Uwel rendjének, hogy bármi áron ki-tartsunk… hogy megvédjük ıket. Megszállott volt: nem akarta elhagyni az erıdöt, bárhogy kö-nyörögtem neki. Végig a felmentı sereg érkezésérıl beszélt; arról, hogy bármi áron ki kell tarta-nunk. Találkoztunk utána azzal a sereggel, Thell. Te is láttad.

59

A fiú valóban emlékezett; azoknak a napoknak minden egyes pillanata jól az elméjébe égett. Halottak, mérföldnyi hosszan mindenfelé. Óriási túlerıvel csaphattak össze.

– Ott haltunk volna meg mind. Az a sereg már nem tudott segíteni senkinek. Az erıd lakói könyörögtek az életükért, és azért, hogy menekítsük ki ıket onnan, de nem lehetett, mert Derren khuryak megtiltotta a visszavonulást. Én… nem tudtam ezt végignézni. Most beszélhetsz, Thell: mi Uwel nyolcadik kinyilatkoztatása?

– „Védd a gyengéket az igaztalanok ellenében mindig, minden idıben!”

Az apja elmosolyodott; büszkeség és keserőség egyaránt bujkált benne. Thell akkor még nem értette, miért.

– Én ennek megfelelıen cselekedtem. Ott hagytam makacskodó társaimat, és kivezettem az erıdbıl az embereket. Orkok csaptak le ránk útközben; csak nehezen tudtunk megmenekülni elılük. Késıbb tudtam meg, hogy Gillenwul elesett; az ellenség látta, hol menekülünk ki onnan, és behatolt az erıdbe. Hátba támadta a lovagokat. Csak hárman élték túl, három lovag, senki más. Persze… azóta is azon gondolkodom, hogy most, hogy tudom, milyen következményekkel járt, megtenném-e ismét. Egészen biztosan igen.

Thell hallgatott, és a házakon túl susogó lombokat nézte. Mindaz, amit eddig nem értett, most megvilágosodott számára; egy gondolat azonban nyugtalansággal töltötte el. Apjára pillantott, és nem bírta megállni, hogy ne kérdezzen, de az öreg megelızte.

– Jól sejted: Uwel lovagjai nem feledték el a tettemet. Az a három lovag azóta keres engem, hogy maguk mögött hagyták Gillenwul romjait. Egyre közelebb járnak. Hamarosan megtalál-nak, érzem.

– És akkor megküzdesz velük?

– Akkor meghalok. Van köztük egy, akit semmiképp nem gyızhetek le. Életem véget ér. Ha ez bekövetkezik, tégy meg nekem valamit!

– Bármit, apám.

– Ha elesek a harcban, gyızd le a haragod, és tarts velük. Legyen belıled lovag!

A fiú megrökönyödött.

– A gyilkosaiddal tartsak? Az ısz lovag elkomorodott.

– İk nem gyilkosok. Hitünk parancsát követik.

– És megölnek téged.

Máskor Thell már pofont kapott volna ezért, ezúttal azonban csak egy szúrós pillantást kellett kiállnia.

– Mert ezt tartják helyesnek. Én lovag vagyok most is, és lovagként halok meg. Azt akarom, hogy mindez ne legyen hiába. Ez a sorsom. Mutasd meg nekik, hogy a tanításom nem szélbe szórt pelyva! Hogy a vérem és az ı vérei Uwel igaz hitő szolgáivá váljanak. Ha nem akarják, küzdj érte! Mutasd meg nekik, fiam!

Thell bólintott. Nem szívesen tette, de érezte: apja ezúttal sem téved. Beletörıdött a megvál-toztathatatlanba, de a bizonytalan jövı nyugtalansággal töltötte el.

60

2

A reggel még ébren találta Thellt. Képtelen volt elaludni; minduntalan a Eltávozottak Völgye járt az eszében, és az emberfejet mintázó kripta, amely förtelmes bőnt temetett magába. Az éj-szaka második felét imádsággal töltötte.

Sarruk neszezése riasztotta fel merengésébıl. A dzsad reggelihez készülıdve sürgölıdött kö-rülötte, ı azonban mintha meg sem látta volna, továbbra is ott térdelt a kemencepadka mellett, fejét leszegve.

– Talán elég lesz már – méltatlankodott Sarruk, mivelhogy hiába igyekezett hozzáférni a ke-mencéhez. Amikor a lovag nem felelt, megrázta a vállát. – Hallod, amit mondok? Hé!

Acélos ujjak ragadták torkon. Thell ridegen pillantott rá.

– Hagyj… békén!

Az képtelen volt válaszolni, erılködve próbálta lefejteni nyakáról a satuként szorító ujjakat, mígnem a lovag végül elengedte.

– Eszednél vagy, koma? – zihálta. – Meg akartál fojtani?

– Ha ezt akarom, már halott lennél.

– Minı kegy! – A dzsad gúnyosan fintorgott. – Köszönöm a jóindulatod.

– Igazán nincs mit.

Uwel lovagja néhány pillanatra lehunyta még a szemét, majd lemondóan felsóhajtott, és ki-nyújtóztatta a lábát. Hosszú órák óta térdelt már; a lába nehezen mozdult.

– Sikerült legalább valami eredményre jutnod, koma?

Thell bólintott, majd az asztalhoz lépett, és hosszan kortyolt a rajta álló kancsóból, aztán megtörölte a száját, és Sarruk felé pillantott.

– Megöltem valakit.

– Na és? Szerintem nem ez volt az elsı eset.

– İ viszont ártatlan volt.

– És azt nem szabad?

– Sarruk, ne tedd próbára a türelmemet! Uwel megtagadta tılem a hatalmát, a szimbólum ki-hőlt, úgyhogy a tegnapi nap éppen elég volt nekem.

– A világért sem akarlak felzaklatni, koma. Eléggé rongyul néztél ki az este.

Uwel lovagja letelepedett a székre, és pár pillanatig a gondolataiba merült.

– Megtudtam, ki ölte meg az ifjabb Nomedest. Nem Kóborló Lerrin volt az.

– Akkor kicsoda?

– Nem hiszem, hogy hallani akarod.

– Ó, ebben tévedsz. Felcsigáztál, koma, úgyhogy most már ne hátrálj meg! Thell megrázta a fejét.

– Nem.

Sarruk szemrehányón pillantott barátjára, majd látva, hogy az hajthatatlan, megvonta a vállát.

– Ha nem, hát nem. Mihez kezdesz most?

Thell tétovázott. Valóban, mihez kezdjen? Gyilkossá vált, istene kegyét veszítve. Hova, kihez forduljon?

– Nem tudom.

– Nem tudod? Csak tréfálsz. Te nem ismered ezt a kifejezést.

– Márpedig nem tudom! – csattant fel Thell.

61

– Megöltem egy ártatlan embert, gyilkos vagyok, Sarruk!

– Na, azért annyira nem kell túlzásba…

– Neked talán nem számít, de nekem igenis fontos! – Felpattant, és zaklatottan járkálni kez-dett a konyhában.

– Nem tehetek ellene semmit. A feladatomat végeztem, amire felesküdtem, és mégis elátkoz-tak! Igazság ez, Sarruk? Mondd csak, szerinted történhet egyáltalán ilyen?

– Hát…

– Hazudott! Az az ember hazudott a khuryaknak, ı pedig felült a hazugságainak! Hogyan tör-ténhetett ez?

– Ki hazudott?

– Ric Nomedes. Ki más?

A dzsad ekkor világosodott meg. A szája tátva maradt.

– Azt akarod mondani, hogy…

– Sern Nomedes ölte meg a fiát. Szándékkal, vagy anélkül, nem tudom. De ı tette.

Sarruk megdörzsölte a halántékát.

– Ez ostobaság.

Thell felmordult, megragadta a dzsad grabancát, egyetlen mozdulattal magához rántotta, közvetlen közelrıl tekintett rá.

– Pedig igaz, elhiheted!

Az kiszabadult a szorításából, és kezét feltartva hátrált pár lépést.

– Legyen. De akkor ez kissé megzavarja a dolgokat.

– Kissé? – Thell megrovón nézett rá.

– Nem hinném. Hogyan tudta felültetni a rendem vezetıjét? Hogyan ítélhették igazságosnak a bosszút, amelyet hazug szavakkal kért?

– Ezt nem tılem kellene megkérdezned.

– Mondj valakit, akitıl megkérdezhetném, Sarruk.

– Kérdezd meg a khuryaktól.

– Kivágná a nyelvem ily pimaszság hallatán.

Erre már Sarruk sem tudott mit válaszolni. Szó nélkül nekifogott a reggeli elkészítésének. Thell, nem törıdve a raquin sziszegésével, behúzódott a belsı szobába, és ismét imádkozni kez-dett. Remélte, hogy istene választ ad neki, hogy útmutatást nyújt, mit tehetne.

Azonban hiába reménykedett. Uwel nem segített.

Thell nem evett a reggelibıl sem. Sarruk dél felé ismét bejött hozzá, és ebédhez invitálta. Ezt már elfogadta. Mint aki mély álomból ébredt, úgy támolygott ki a konyhába, és erıtlenül roskadt le az asztal mellé.

– Nincs megoldás? – faggatta Sarruk, miközben egy tányér zabkását tolt elé. Thell megrázta a fejét.

– Kértem Uwel segítségét, de nem válaszol.

A dzsad szó nélkül visszafordult a tőzhöz, és szedett egy újabb adagot a saját tányérjára. Egy pillanatra eltőnıdött, majd ismét a barátja felé fordult.

– Nem lehet, hogy már megtette?

– Nem. Hallgat.

– Csak, mert amikor még a Sellın szolgáltam, volt egy kapitányom. Igazi gennyzsák volt, ta-gadhatatlanul. Folyton ugráltatott, és félholtra dolgoztatott. Enni csak akkor kaptunk, ha mindent végrehajtottunk. Egyszer valaki megkérdezte, miért nem ehetünk megadott idıben, mint más ha-jókon. Tudod, mit válaszolt?

62

– Mindjárt elmondod.

– Azt, hogy ha elıre ehetnénk, akkor mi ösztönözne bennünket a feladatunk elvégzésére? „Teli hassal csak eleresztitek magatokat”, mondogatta, és röhögött.

Thell a homlokát ráncolta.

– Arra gondolsz, hogy…

– Mi van, ha a büntetésed valójában nem is büntetés? Ha inkább egyfajta ösztönzés, hogy tedd meg, amit kell?

Uwel lovagja beharapta a szája szélét, majd hirtelen az asztalra csapott.

– Hát persze!

Sarruk vigyorogva csettintett.

– Hát persze! Mondtam én, hogy ez a megoldás! Thell felpattant a székrıl, és megragadta Sarruk vállát.

– Ez Uwel akarata! Köszönöm, barátom! Kapkodva öltözködni kezdett. A dzsad elégedetten vigyorogva figyelte, ahogyan felszerelkezik.

– És most merre, koma?

– Megölöm Ric Nomedest. Sarruk arcáról lehervadt a vigyor.

– Hogy mit…? – Talán rosszul hallasz?

– Koma, én igazán örülök, hogy megvilágosodtál, de ez ırültség. Egyedül képtelenség…

Thell bólintott.

– Épp ezért térek vissza a rendemhez. Segíteniük kell. Szemet szemért, Sarruk. Segíteni fog-nak.

Ezzel, meg sem várva barátja válaszát, távozott. Majd' szétvetette a türelmetlenség, mire elju-tott a Selmion-hegy hágójába vezetı kapuig. Megkönnyebbüléssel fogadta az arcába fújó csípıs szelet.

Az ırt álló testvér félreintette a bebocsátásra váró elsı érkezıket, majd Thell elé sietett, és bajtársi köszöntéssel fogadta ıt. Az arca azonban komor volt, láthatóan nem jó hírt hozott.

– A khuryak meghagyta, hogy amint megjössz, azonnal kísérjelek hozzá. Beszélni kíván ve-led.

– Nagyszerő. Én is fontos mondandóval bírok számára.

Az ır láthatóan megkönnyebbült, hiszen lovagtársa engedély nélküli, viharos távozása után bármire fel kellett készülnie. Határozottan hátrébb utasította a várakozókat, majd intett a bent ırt álló testvérnek, aki elkísérte Thellt egészen a fogadóterem bejáratáig.

A khuryak egyedül tartózkodott a tágas helyiségben; mint szinte mindig, most is az asztala fölé görnyedt, és buzgón jegyzetelt. Thell beléptekor felpillantott, és letette az írótollat. Egy da-rabig összevont szemöldökkel vizslatta a lovagot, aztán amikor megszólalt, a hangja semmi jót nem sejtetett.

– Visszatértél hát! Magyarázattal tartozol, testvérem.

– Atyám, én…

Arinael nem hagyta, hogy befejezze. A hangja egyre emelkedett.

– Összeverekszel két testvéreddel, majd szó nélkül eltőnsz a városban. Mégis mit gondoltál, fiam?!

Thell fél térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét.

– Bocsánatodat kérem, atyám, korábbi viselkedésem miatt. Okkal tettem, és nyugtalanító hí-reket hozok. Kérlek, hallgass meg!

A khuryak néhány szempillantásnyi ideig nem válaszolt neki.

– Hallgatlak – dörmögte aztán jóval csendesebben. – De ajánlom, hogy fontos dolog legyen!

63

– Atyám, amióta legutóbbi feladatomat elvégezve visszatértem a rendházba, képtelen vagyok végrehajtani az arkánumokat. Uwel megtagadja tılem a segítséget.

Arinael felhorkant.

– Badarság! Csak múló gyengeség lehet.

– Nem, atyám. Kiderítettem, hogy Kóborló Lerrin ártatlan volt sern Nomedes fiának meg-gyilkolásában.

A khuryak meredten bámult rá, majd hátradılt a karosszékében, és jóízően, öblösen hahotá-zott. Aztán hirtelen elhallgatott, és rosszallóan méregette az elıtte állót.

– Tréfának tökéletes… de attól tartok, túlléped a határokat. Hogy lehetne ártatlan? Én magam gyızıdtem meg a bőnösségérıl.

– Történhetett valami, ami… megtévesztett bennünket. Ami tévútra vezetett. Nem ı volt a gyilkos. Uwel ezért büntet.

– Azt állítod, hogy tévedtem?

Thell nyelt egy nagyot, de bólintott. Sosem jeleskedett a félrebeszélésben és a hazugságban.

– Igen. Valamennyien tévedtünk.

Arinael khuryak felpattant a székébıl, és Thell elé sietetett. A feje minden lépéssel egyre vö-rösebb lett.

– Azt állítod, hogy nem tudom ellátni a feladatomat? Hogy egy ilyen egyszerő ügyben is kép-telen vagyok helyesen ítélni? Hogy merészeled…

Nem fejezte be. A keze ökölbe szorult, majd lesújtott. Thell megingott, a szeme sarkából vér szivárgott. A khuryak visszarobogott az asztala túlfelére, ott méltatlankodott tovább. Válaszokat követelt.

– Gyerünk, beszélj!

Thell ettıl a pillanattól tartott; elı kellene adnia, hogyan jutott erre a következtetésre. Ha azonban a khuryak meghallja, milyen módszerekhez folyamodott, képes az Inkvizíció kezére adni ıt, még úgy is, hogy ı tulajdonképpen nem tett mást, mint egy pyarronita pap segítségét kérte.

– Biztos forrásból tudom, hogy a gyilkos… sern Nomedes.

Elöljárója rámeredt, szemmel láthatóan nem hitt a fülének. Végül nyugalmat erıltetett magá-ra, és visszaereszkedett a székébe.

– Tisztában vagy vele, hogy az Államszövetség egyik legbefolyásosabb emberét vádolod sa-ját gyermeke meggyilkolásával? Sern Nomedes nem csak Pyarron egyik hıse, de rendünk és más papi rendek bıkező támogatója is!

Pyarron hıse. Thell szájában megkeseredett a nyál. Apja hány ember életét mentette meg? A nagy „hısök” pedig mit tettek ezért cserébe? Üldözték ıt fél emberöltın át! Ugyan mennyivel lehet jobb ember Nomedes, mint az ı apja? İ mit áldozott fel az ártatlanok védelméért cserébe? Sok mindent bizonnyal nem, ha ma is ı az egyik legtehetısebb ember a városban!

– Biztos vagyok az igazamban.

– Én pedig – hajolt elıre Arinael khuryak a székében – bizonyos vagyok abban, hogy maga-dat próbálod védeni ezzel a képtelen mesével. Sern Nomedest gyilkossággal, engem tehetetlen-séggel vádolsz, és azt hiszed, mindezt elhiszem? Keress hibát önmagadban, Thell testvér, ne azokban, akik már akkor a vérüket adták ezért a városért, amikor te még meg sem születtél! Nézz magadba! Esküd ellenében is visszajársz a gyermekedhez, közismertek sorozatos engedet-lenségeid és kicsapongásaid. Nem gondolod, hogy Uwel ezt elégelte meg?

– Atyám, a szavamat adom rá, hogy amit megtudtam, színigaz.

– Elég ebbıl! Szavakkal felvértezve jöttél elém, és ostoba módon abban bízol, hogy tegnapi viselkedésed után hitelt adok nekik! Úgy véltem, néhány napi elzárás elegendı büntetés lesz ah-hoz, hogy észhez térítsen, de most meggondoltam magam. Nem pocsékolom rád a drága kenye-

64

ret. Még a mai napon elhagyod a rendházat, és elvonulsz elmélkedni a saját hibáidon! Ha meg-lelted büntetésed valódi okát, visszatérhetsz… de addig színedet se lássam!

A khuryak az ajtó felé intett, jelezve, hogy vége a meghallgatásnak. Thell felegyenesedett, majd szó nélkül elhagyta a fogadótermet. Nem tért vissza a cellájába, egyenesen a kapu felé igyekezett.

Gornard a belsı falak elıtt érte utol. Ismét a teljes harci felszerelését viselte; minden bizony-nyal a gyakorlóudvarról szaladt idáig.

– A többiek mondták, hogy megjöttél. De… hova mész már megint?

– A khuryak elküldött.

A nagydarab férfi eltátotta a száját.

– Hová?

– Azt ı maga sem tudja.

Thell indulni akart, de Gornard lapáttenyere a vállán megállásra kényszerítette.

– Hé, hé! Mi történt?

– Megöltem egy embert, Gornard. Csak ennyi. Megöltem egy ártatlan embert.

A medve termető lovag meglepetésében még a kezét is lekapta barátja válláról.

– Hogyan?

– A khuryak nem hajlandó elismerni a tévedését. Nagy kár. Majd bebizonyítom neki, hogy igazam van.

– De hogyan?

– Ric Nomedes ölte meg a fiát. Én pedig megbosszulom a halálát.

– Ugye tudod, kicsoda Nomedes? Még ha sikerül is egyáltalán a közelébe jutnod, nem úszód meg élve.

Thell szembefordult Gornarddal. A szája sarkában bujkáló félmosoly szöges ellentétet alko-tott komor pillantásával.

– Ez a kötelességem.

– Ugyan ki rótta rád? A Vén Bivaly?

– Dehogyis. İ szigorúan eltiltott még a gondolattól is.

– Ezt nem értem. Akkor miért küldött el?

Thell megcsóválta a fejét, majd megveregette barátja vállát.

– Majd hallasz felılem. Remélem, jó híreket. Sarkon fordult, és faképnél hagyta az értetlenül ácsorgó óriást. Az egy darabig meredten nézett utána, majd mielıtt eltőnt volna a falak mögött, utána kiáltott:

– Várj! Megihatom legalább a borod maradékát? Hé!

65

3

Pyarron kellemetlen ismerısként üdvözölte ismét Thellt. Forró légáramlat fojtogatta, amitıl Uwel lovagja egy pillanatra úgy érezte, nem kap levegıt. Megállt, mélyeket lélegezett, majd is-mét útnak indult. Közben mindvégig a khuryak szavai jártak a fejében.

Kitıl kérhetne segítséget ezek után? Ki segítene rajta?

Hosszú ideig csak kószált céltalanul a városban, majd megpihent egy tágas parkban. A fák árnyékában padok sorakoztak, a mesterséges tavacskák szélén szökıkutak spriccelték a vízper-metet a rekkenı hıségbe. Lenge öltözető párok és magányos utazók sétáltak fel és alá a lombok alatt, élvezve azt a kevéske árnyékot, amit adtak. Thell letelepedett egy padra.

Nem kárhoztathatta magát tétlenségre úgy, mint a khuryak. Tennie kellett valamit.

Kivette Uwel szent szimbólumát a mellvértjébıl, és tenyerében tartva végigsimította a fémbe metszett árkokat. El, mondta a Vén Bivaly. Még nincs veszve minden. Jóvá lehet tenni a történ-teket.

Álmodozol, figyelmeztette önmagát, valóban úgy gondolod, hogy mindez nyom nélkül elmúl-hat? Hogy minden visszatér a régi kerékvágásba?

Persze, hogy nem. Mégsem lehet, hogy végül ı bőnhıdjön mindezért. Ez nem Uwel igazsá-ga.

Azt majd ı fogja szolgáltatni.

Meg kell tennie, ha kell, egyedül!

Felállt, tekintetét a kéklı égboltra vetette.

Ha ez az istenek akarata, ám legyen.

Útnak indult. Határozottan tudta, merre kell elindulnia; elıtte azonban még tett egy kitérıt. Talán utolsó alkalommal láthatja a fiát.

Theun éppen az istállót takarította, amikor apja megérkezett Berthis gazda házához. A fiú el-dobta a kezében tartott lapátot, és kiabálva szaladt elé. Az istálló ajtajában megjelent az öreg gazda is. Meglepetten figyelte a poros úton közeledı lovagot; láthatóan nem számított arra, hogy ilyen korán visszatér.

– Mi szél hozott ilyen hamar vissza, lovag uram?

– Neked is jó napot, gazda!

A fiúcska ekkor ért oda hozzá. Thell lehajolt, és átölelte. Theunbıl eközben valósággal áradt a szó; mindent el akart mesélni, ami az elmúlt napokban történt vele. Uwel lovagja nem nagyon tudott rá figyelni, túlságosan lefoglalták saját gondolatai.

– Theun – mondta végül, amikor a fiúból kifogyott a szusz. – Beszélnünk kell! Fontos dolog-ról.

A fiú bólintott, de nemigen fogta fel a szavak igazi jelentıségét. Kézen ragadta apját, és úgy vonszolta el az istállóhoz.

– Nagyapa új szalmabábut készített – hadarta – , mert a régit ronggyá vertem. Egyre erısebb vagyok, ha kell, megmutatom neked is, hogyan…

Thell Berthis gazdára pillantott, aki értetlenül figyelte ıt. Az arckifejezésébıl ki lehetett ol-vasni, hogy rosszat sejt. Mégis magukra hagyta ıket a szalmaszagú istállóban. Ha beszélniük kell, hát beszéljenek.

Thell leült a gyújtós hasogatására használt fatönkre, maga elé vonta csemetéjét, és komolyan nézett rá.

Különös érzés kerítette hatalmába. Az apja ült így elıtte azon az évekkel ezelıtti napon, mie-lıtt megérkezett volna az ıt üldözı három lovag.

66

– Tudod, Theun, jó néhány dolgot tanítottam már neked. Most elmondok valamit, ami… mindennél fontosabb. Azt akarom, hogy szó nélkül hallgass végig. Ha csak egyszer is közbe-szólsz, nem mondok tovább semmit.

A fiú bólintott; láthatóan megértette a figyelmeztetést. Thell felsóhajtott. Már tudta, hogyan érezhette magát Uwel ısz lovagja azon az oly távolinak tőnı napon. Megpróbálta összeszedni a gondolatait.

– Néha… az embernek olyan dolgokat is meg kell tennie, amivel önmagának is nagyon sokat árthat, mégis cselekednie kell a jó ügy érdekében.

A fiú bólintott, hogy megértette. Thell tudta, hogy igazán csak évekkel késıbb fogja majd fel az értelmét, de erıt adott neki a tudat, hogy az, amit most elmond, egyszer majd a fia segítségére válhat.

Elmesélt mindent, ami az utóbbi napokban történt. Nem tartotta kizártnak, hogy ha elbukik, a fiút is felkeresik majd Uwel lovagjai, akárcsak egykor ıt. Talán hasonló sorsra jut, mint ı, talán nem. A jövı kiszámíthatatlan, és nem biztos, hogy a történelem megismétli önmagát. Mégis azt akarta, hogy ha bekövetkezik, akkor Theun tudja, mit miért tett az apja, hogy megérthesse és tisztelje ıt a döntéséért. Thellnek jelenleg ez számított leginkább.

A fiú figyelmesen hallgatta végig, majd amikor Uwel lovagja a várható jövırıl beszélt, látha-tóan elszomorodott. Mégsem sírt, noha felfogta, hogy talán soha többé nem látja az apját.

Igazi férfiként viselkedik, gondolta Thell, és végtelen büszkeséget érzett. Végül megsimogatta a kölyök buksiját.

– Ha azonban visszajövök, magammal viszlek, és igazi lovagot faragok belıled.

Theun tekintete felvidult.

– Megígéred?

– Megígérem.

A fiú az apja nyakába ugrott, és úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta.

– Vissza fogsz jönni – suttogta a fülébe. – Tudom.

Thell elmosolyodott, majd kibontakozott a fia ölelésébıl, és elindult kifelé az istállóból. Al-más gazda odakint várta ıt. Tekintete ezernyi kérdéssel volt tele, ám Uwel lovagja tudta, hogy a legjobb jóindulattal sem válaszolhatja meg mindet.

– Lehet, hogy nem térek vissza – mondta neki, amikor egy kis idıre kettesben maradtak. – Viseld gondját a fiamnak!

Az öreg továbbra is gyanakodva szemlélte ıt.

– Mi történt?

– Hosszú és csúnya történet; se idım, se erım elmondani. Ha nem térnék vissza, és lovagok jönnek, hogy elvigyék a fiút, ne hagyd, hogy bántsák!

Berthis gazda elsápadt.

– Mit tettél?

– A becsületemet és a hitemet védelmezem. – Ezzel sodrod veszélybe a fiadat?

Thell tekintete megkeményedett. Túl fáradtnak érezte magát a meddı vitához. Almás gazda egyszerő ember lévén sosem értette volna meg a tetteit; másképp élt, másképp gondolkodott.

– Nincs idı szemrehányásokra. Arra kérlek, hogy vigyázz a fiamra.

– Eddig is azt tettem…

– Hálás vagyok érte.

– …de nem a te háládért.

Thell kesernyésen elmosolyodott, és bólintott.

– Ezzel is tisztában vagyok. Csak… vigyázz rá!

67

4

Délre járt az idı, mire visszaérkezett az Építık Negyedébe. Sarruk már-már számított az új-bóli felbukkanására. Éppen fızött; a konyhában remek illat terjengett, sült húsé és hagymás bur-gonyáé, amelyet a dzsad éppen most vett le a tőzrıl.

– Sejtettem, hogy nem maradsz sokáig távol.

Thell ledobta a málháját a szoba sarkába, és letelepedett egy székre. Kimerült, a hıség pedig még jobban elbágyasztotta; fáradtan pislogott.

– Mit tudsz Ric Nomedesrıl?

– Nem az az ember, akivel okos dolog ujjat húzni.

– Ennyit magam is tudok.

– Akkor többet mondok, ha érdekel, de nem fogsz neki örülni.

– Mondd csak! Kezdem megszokni a rossz híreket.

– Furcsa pletykák keringenek róla Pyarron-szerte. Csodálom, hogy még nem hallottad egyi-ket sem. Nomedest szélesebb körben úgy ismerik, mint a Dúlás hısét. Persze mindenki tudja, hogyan érte ezt el. Hivatalnokként, bár annak mindig is nagyon jó volt. Viszont számtalan érté-kes kapcsolatot szerzett.

Thell legyintett.

– Csak ennyi? Ugyan már. Ez csak politika. A Dúlás igazi hısei nem az ı fajtájából kerülnek ki.

A dzsad fancsali képet vágott. Kimért egy adag krumplit, és egy fél sült kappannal együtt Thell elé tette.

– Na, az ember próbálja hatásosan felvezetni a mondandóját, erre te… Szóval, arra akartam kilyukadni, hogy ez az ember nem a harctéren jeleskedett. Állítólag konyít valamennyit a mági-ához, és szeret a háttérben tevékenykedni.

Uwel lovagja beleszagolt a sült illatába.

– A háttérben. Értem.

– Nem kizárt, hogy köze van a Titkosszolgálathoz. Thell erre megdermedt. Nyomban megfe-ledkezett a sültrıl.

– Van erre bizonyítékod? A dzsad a fejét rázta.

– Ugyan már! Minek nézel engem?

– Akkor honnan tudod ennyire biztosan?

Sarruk megveregette vendége vállát, majd elsétált mellette, és letelepedett az asztal túlsó fe-lén álló székre. Az étel maradékát maga elé húzta, majd jóízően falatozni kezdett.

– Személyes ismeretség. Ez a legfontosabb erény ebben a városban. Ha ismered a megfelelı embert, bármit megtudhatsz. Pyarronban egyébként sem olyan szigorú titok mindez. Nomedes megközelíthetetlen, koma. Ha el is jutsz hozzá, nem lesz benne köszönet. Még ha sikerül élve távoznod, nem biztos, hogy megéred a reggelt. A kérdés csak az, hogy feltőnıen, vagy csöndben kíván végezni veled.

Uwel lovagja visszatelepedett az asztalhoz, majd Sarrukra villantotta titokzatos félmosolyát.

– El akarsz tántorítani?

– Szó sincs róla. Csak szeretném, hogy tudd, mire vállalkozol. Egészen bizonyos, hogy ku-darcot vallasz. Egy ember kevés ehhez.

– Akkor is meg kell tennem.

Sarruk fejcsóválva tömött egy nagy falatot a szájába. A kappan zsírja végigcsorgott az állán.

68

– Ritka makacs ember vagy, hallod? De azt ne várd, hogy én is a hóhér pallosa alá hajtsam a fejem!

– Nem várom el tıled, Sarruk. Már így is eleget segítettél.

A dzsad elvigyorodott.

– Végre kimondtad. És… mikor akarsz indulni?

– Pihenek néhány órát, és este meglátogatom ıkegyelmét Akkor majd kiderül, mennyire elér-hetetlen.

69

5

Álomtalan álmából Sarruk ébresztette nem sokkal alkonyat elıtt. A nap már lenyugodni ké-szült, nem sokkal függeszkedett Pyarron elefántcsont háztetıi fölött, a sugarai narancsszínbe vonták a csupasz falakat. A levegıben főszeres illat terjengett, amely megülte a környezı utcá-kat. A Sarruk lakása alatti bolt tulajdonosa, egy szintén dzsad származású férfi, Thell utcára lé-pésekor éppen apró füstölıket helyezett el a bejárat elıtt, amelyek ezt a furcsa, émelyítı, ám egyben igen kellemes illatot árasztották.

Pyarron ezekben a hővösebb órákban élénkült meg leginkább. Sötétedés után az utcák majd kiürülnek, ám az azt megelızı idıszakban volt legnagyobb a nyüzsgés. Ki-ki ekkor indult út-nak, hogy rendezze kisebb-nagyobb ügyeit; emberek százai lepték el a parkokat és a díszkövek-kel kirakott sétálóutcákat. A narancsvörös napsugarak fényében ritka ékkövekként csillogtak a város fölé magasodó sziklakastélyok, a távolban az Elorand Könnyei zuhatag robajlott, vízper-metbe burkolva az alatta elterülı tó környékén álló ligeteket.

Thellt ezúttal nem gyönyörködtette a látvány, mi több, Elorand Könnyei felé vetett pillantása is csak komorabbá tette. Legutóbb az Eltávozottak völgyében látta; olyasvalaki mutatta neki, aki már legalább egy hete halott.

İ pedig pontosan arrafelé igyekezett: a mellette gıgösen meredezı, baljóslatú kastélyhoz.

Mire magához tért gondolataiból, a kastély kétembernyi magas falai már elıtte magasodtak.

Uwel lovagja habozás nélkül a roppant, vasalt kapuhoz sietett, amelyen egy ekhós szekér is kényelmesen keresztülfért. Boltíve a fal tetejének magasságában ért véget; ha nem a kapuház magasított épületén nyílt volna, minden bizonnyal ketté is szakítja a magas kıfüggönyt.

A zörgetésre egy fémsisakos fej jelent meg a kapura vágott egyszemélyes bejárat kémlelınyí-lásában. A borostás, durva vonású arcon meglepetés tükrözıdött. Bizonyára ritkaságnak számí-tottak errefelé a hívatlan vendégek.

Az ır felröffent, és már csukta volna be a kémlelınyílást, amikor megpillantotta a szent szimbólumot. Igyekezett diplomatikusabb arckifejezést ölteni; kevés sikerrel.

– Mily szándékkal érkeztél, lovag?

– A ház urával kell beszélnem. Vezess elé nyomban!

– Urunk nem fogad kéretlen vendégeket.

– Engem fog, ha megmondod neki, hogy a fiáról akarok vele beszélni.

A strázsa értetlen arcot vágott. Láthatóan egyetlen szót sem értett az egészbıl. Thell segített neki egy kicsit:

– A fia gyilkosáról. Ez bejött.

– Várj itt! A kémlelınyílás becsukódott, az ajtó mögül lábdobogás hallatszott. Thellnek jó darabig vár-

nia kellett, mire ismét zajokat hallott a kapu mögül. Nomedes minden bizonnyal alaposan felké-szült a fogadására; ennyi idı alatt akár egy egyszerőbb vacsorát is el lehetett volna készíteni.

Az ajtó kinyílt, és Thell bebocsátást nyert a Nomedes-házba. A kecses tornyokkal és függıhi-dakkal ékes épület nyomasztóan ismerısnek tőnt Pontosan ezt látta a halott fiú látomásában a túloldalról, Elorand Könnyeinek zuhataga felıl, ám az utolsó apró részletéig megfelelt a való-ságnak.

A fiú itt halt meg, semmi kétség.

Sern Ric Nomedes nem a kastélyban várta ıt; a környezı narancsliget fáinak árnyékában ül-dögélt, egy szökıkút mellett felállított padon. A ligetben csend honolt, csak a tiszta víz csobogá-sát lehetett hallani. A pyarroni nemes a lovag érkezesére sem emelkedett fel ültébıl, csupán a te-kintetét fordította felé unottan.

70

Thell azzal az emberrel nézett farkasszemet, akinek a vonásait korábban győlöletes képek tömkelegén volt kénytelen látni. Szigorú tekintető, ráncokkal barázdált arcú férfi volt, jócskán benne már a korban. İszülı, hullámos haját hátrasimította; a nyakában tucatnyi drágakıbıl ösz-szerakott ékességet viselt, amely éteri bilincsbe verte a liget fái közé bekúszó, narancsvörös nap-sugarakat. Bíborszín selyemköntösébe a Nomedes-ház címerét hímezték aranyfonállal. A lábán dombornyomású ezüstlemezekkel kirakott sarut viselt. Amikor megszólalt, gunyoros hangjába különös zöngék vegyültek, akárha valami roppant csarnok visszhangozta volna. Thellnek eszébe jutottak Sarruk szavai: mágiában járatos ember.

– Nocsak. Kit sodort ily késın erre a szél? – szavalta. – Látogató, nyomában sötét rejtély.

Thell bólintott.

– Rabel megkísértése Antemustól. Nomedes biccentett.

– Mővelt ember vagy. Mondd hát, Uwel lovagja, milyen szándékkal érkeztél ezen a kései órán?

– Biztos akartam lenni abban, hogy itthon talállak, sern Nomedes. A fiad gyilkosáról akarok beszélni.

Nomedes felhúzta a szemöldökét, a tekintetében halvány derő csillant.

– Attól tartok, elkéstél. A komédiás halott. Messzire kell menned, ha utol akarod érni.

– Tudom. Én magam öltem meg.

– Uwel vezette a kezed. Félı azonban, hogy ez nem a legjobb alkalom hálám kifejezésére.

– Nem is azért jöttem. Az az ember… mondott ezt-azt a halála elıtt. Érdekes dolgokat.

Nomedes tekintete megkeményedett.

– Akár egy jó drámában. A feszültség és titokzatosság sajátos elegye. Mégis, jobban szeretem a páholyomból figyelni az ilyen eseményeket, mint részt venni bennük. De hadd halljam! Ne mondd, hogy hiába járultál elém.

Thell hallotta a háta mögött álló fegyveresek lélegzetét. Biztosra vette, hogy a narancsliget fáinak árnyékában még többen lapulnak. Talán megpillanthatta volna ıket, ha Uwel nem fosztja meg az Arkánumoktól, így azonban csak találgathatott, hol és mennyien lehetnek.

Nomedes követte pillantását, és. elégedetten elmosolyodott. Nem nyújtott kedves látványt; minden mozdulatából rejtett fenyegetés áradt.

– Csak nem félsz, lovag? Te nem szereted a drámát, a feszültséget, amikor a lélegzet benn-akad a mellkasban, találgatva: vajon jó útra lépett-e hısünk, amikor mindebbe belekezdett?

Thell rájött, hogy a férfi játszik vele; kipuhatolja szándékát és felméri talpraesettségét. Sosem tartotta magát jónak az efféle játékokban, az ı ereje a kardjában rejlett. Minél mélyebbre hagyja magát belesodorni ebbe a játszmába, annál nehezebb lesz belıle kikeverednie. Döntött hát.

– Eleget beszéltünk félre, sern Nomedes, és én nem vagyok olyannyira a szavak rabja, mint te magad. Istenem parancsára érkeztem eléd, hogy szembesítselek a bőnöddel. Afrid Nomedes ha-lála a te lelkeden szárad, ezért a nevében elégtételt veszek rajtad. A büntetésed halál.

Oly régóta készült már kimondani ezeket a szavakat, hogy valósággal kirobbantak belıle. Megkönnyebbülést érzett, és hirtelen valami mást is; mintha fény gyúlt volna a narancsvörös égen, amelynek melegében fürdött. A mellkasán felizzott Uwel szent szimbóluma, és úgy érezte, a karjait hihetetlen erı önti el. Belemarkolt a körülötte kavargó asztrálvilágba, és csaknem fel-kacagott. Hihetetlen gyorsasággal rántotta elı a kardját; a fémes sikolyra tucatnyi hasonló felelt.

A bíbor köntöső férfi egy pillanatig meglepetten rámeredt, majd sajnálkozva megcsóválta a fejét. Ijedtségnek vagy haragnak nyomát sem mutatta. Lassan, kimérten felemelkedett a padról, tekintetével a Thell mögött álló fegyvereseket figyelte.

– Árulás és métely, amely az embert emberré teszi – tárta szét a karját – , és ostoba az, ki a másikat oktalan prédának hiszi.

71

Thell összeszorított fogai között szisszenve távozott a levegı. Szabad keze Uwel pecsétjét rótta a szíve fölé. A tudata hirtelen kitágult, és ı belepillantott a körülötte kéklı asztrálvilágba.

Három fegyveres állt mögötte, és további négy lapult a padokat övezı bokrok között. Kifi-nomult mozdulataik arra engedtek következtetni, hogy nem egyszerő kardforgatók. Néhány tár-suk a lombok között rejtızött; ezek minden bizonnyal számszeríjjal fegyverkeztek fel. Sern Nomedes valóban nem bízott semmit a véletlenre.

Halk moraj futott végig a kéklı síkon. Thellt láthatatlan erı ragadta meg, és sodorta vissza a való világba. Mindez egyetlen szemvillanás alatt történt. Uwel lovagja ismét ott állt kivont karddal, támadásra készen a bíbor köntöső férfi elıtt, mögötte a három strázsa. Nomedes keze elıre, egyenesen a mellkasa felé mutatott. İ okozhatta azt a morajt, ami kivetette Thellt az asztrálvilág kékjébıl. Késın tette.

Thell fordulatból a mögötte álló arcába könyökölt, alkarvédıjenek szélével reccsenve törte be az orrát; a katona vérbe borult arccal tántorodott hátra. A lovag teljes fordulatot tett, kardja fel-tépte a tıle jobbra álló fegyveres torkát, majd szikrákat vetve lecsúszott a harmadik pengéjérıl, félreütve azt. Thell kihasználta, hogy a strázsa védelme meggyengült, szabad kezében megvil-lant a tıre, és a fegyveres átvágott torokkal, gurgulázva hanyatlott a főbe. Mire kiszenvedett, Thell már Nomedes felé tartott.

A narancsfák árnyékában zizegés hallatszott, több apró nyílvesszı hasította a levegıt. Az egyik Uwel lovagjának mellvértjén koppant, a másodikat a kardjával ütötte félre, egy harmadik hegye pedig a bal kezét védı láncing szemei között akadt meg. A hegy belefúródott Thell karjá-ba, de ı nem törıdött vele. Csak egy mélyebb karcolás esett rajta, semmi több. Ennél jóval töb-bet is kibírt már.

A bokor tövében moccanó árnyalakok egy pillanat alatt közötte és uruk között termettek. Thell jól sejtette; macskajárású fejvadászok vagy jól képzett harcmővészek lehettek. Négyen va-lóságos falat képeztek elıtte; folyton mozogva, rövid, keskeny pengéik hegyével körözve.

Uwel lovagja megtorpant, és farkasszemet nézett velük. Nyert egy kis idıt, amíg az íjászok újratöltötték a fegyvereiket a lombok között.

Az útját állók felé mutatott, ajkáról egyetlen szó hullott alá dörögve, alakja fényaurába bur-kolózott. Úgy tőnt, a fegyveresek fölé tornyosul, kardjának pengéje halványan felizzott. A tekin-tete mélyén vérvörös lángok lobbantak, a horizonton túl kihunyni készülı nap testvérei. Thell úgy festett, akár Uwel egy bosszúálló angyala, a hangja hegyomlásként dörgött végig a narancs-ligeten. Aki hallotta, összerezzent.

– Nem veletek van dolgom. Takarodjatok!

A fegyveresek összepillantottak. Bár nem tágítottak, jócskán elbizonytalanodtak, mozdulat-lanná merevedtek, a pengéik hegye már nem körözött tovább.

Thell kihasználta a pillanatot; a fényárban fürdı jelenés, amellyé vált, mozgásba lendült. Az izzó kard pengéje lemetszette a legközelebb álló fejét, hárította a mellette álló erıtlen csapását, és ismét lesújtott. Bömbölve rontott a másik kettınek, és azok rémülten meghátráltak.

Thell újabb csapása nyomán újabb fegyveres hanyatlott a földre. Az utolsó elkeseredetten próbálta útját állni a rettenetes, angyali jelenésnek, mindhiába. Thell tıre átjárta a szívét; egyet-len nyikkanás nélkül hullott a földre.

Ellenfelei kiváló vadászok lehettek, az árnyékharc mesterei, mégsem tökéletes testırök. Elfe-ledték a szerte Yneven szárnyra kapott mondást, miszerint: sose állj ki Uwel lovagjával szemtıl szemben.

Bár tiszta volt az ég, olybá tőnt, mintha villám sújtott volna le a homályba fúló narancsliget-be. Csontrepesztı dörrenés kísérte a bíbor köntöső férfi felıl lobbanó fényt. Thell mozdulni sem tudott, ahogyan a roppant tőzgolyóbis beborította. Felüvöltött, amikor a felharsanó robbanás ere-je a tőztövisbokrok közé vetette. Az ágak felsértették az arcát ott, ahol a tőz nem érte el. Üvöltve hemperedett körbe, próbálva eloltani a ruhájába kapó lángokat. Közben nem törıdött a ligetben

72

felhangzó lábdobogással sem; mire pedig feltápászkodott, tucatnyi fegyveres vette körbe, lán-dzsákkal felfegyverkezve. Mögöttük sern Nomedes állt, csípıre tett kézzel, továbbra is gunyoro-san mosolyogva.

– Megölted hét emberemet, és az életemre törtél. Így tisztelik felétek a vendéglátót?

Thell zihálva felegyenesedett. Ismét a régi önmaga volt, nyoma sem maradt a fénylı jelenés-nek. A hajából peregtek az elkormosodott hajvégek, a ruhája feketén és szakadtan lógott róla, mellvértje bekormolódott. Csak a szent szimbólum fénylett továbbra is a mellkasán. Vérmocs-kos kardját a kezeben fogta, nem adta fel.

Ismét támadásba lendült. Félrecsapta az elsı lándzsahegyet, bepördült mellé és szúrt; újabb strázsa rogyott a földre. Csaknem teljes kört írt le, közben félrecsapott egy újabb lándzsahagyet, amely a fejét célozta, és a nyél alá vágott a karddal. A zuhanó test hangját már meg sem várta, újabb csapást hárított, és támadott volna, ekkor azonban egy fémhegy csapódott a mellvértjének, és szikrákat vetve rajta csaknem megpördítette ıt is. Thell kettévágta a lándzsahegyet, és bele-könyökölt a hozzá túl közel kerülı ır arcába; az fojtottan nyögve hátrazuhant, neki egy másik társának.

– Élve akarom! – hallotta Nomedes szavait, de nem ért rá tőnıdni rajtuk. A lándzsások ma-gukhoz tértek az elsı támadássorozat okozta meglepetésbıl, és elhátráltak elıle. Thell tudta, hogy még egyszer nem fog beválni a közelkerüléses csel; ahhoz túl jól kiképezték ezeket az em-bereket. Most már nem becsülik alá a velük szemben álló egyetlen ember képességeit.

Kikerülte az elsıként támadó csapását, majd elhajítva kardját megragadta a lándzsát, és rán-tott rajta egyet. Az elzuhanó test útjába akadt néhány másiknak, akiket késleltetett; a többit Thell igyekezett távol tartani magától a zsákmányolt fegyverrel. Túl sokan voltak. Míg hárított, valaki kiverte alóla a lábát, és ı elterült a földön. Még egyszer ellenfelei felé döfött; újabb fegyveres zuhant a földre jajongva. Aztán kemény fanyél csattant a homlokán, és elsötétült körülötte a vi-lág.

73

6

Sern Nomedes csípıre tett kézzel állt Uwel lovagjának eszméletlen teste fölött, tekintete a pusztítás nyomait vizslatta. Az Ynev-szerte terjengı szóbeszédek igaznak bizonyultak Uwel lo-vagjainak harci tudásáról. Ha egy ilyen fiatal lovag ekkora pusztítást képes véghezvinni, nem akarta tudni, mit tenne egy tapasztalt veterán.

Mégsem érzett sem haragot, sem győlöletet a támadója iránt. Egyszerő lélek, aki egy mély szakadék szélére tévedt, és képtelen lévén belátni azt, vakon beleugrott.

– Vigyétek a kapun kívülre a felszerelésével együtt! Nem akarom többé itt látni ıt, és ha jót akartok magatoknak, az eljövendıben gondoskodtok is errıl.

Ezzel sarkon fordult, és magára hagyta a strázsákat terhükkel. Merengve sétált vissza a kas-tély kapuja felé. Eleget levegızött mára.

A testırkapitányával az épület elıtti, kaviccsal felszórt téren találkozott. Valóságos izomto-rony volt; busa fejő, szırös fickó, hordónyi mellkasa ütemesen emelkedett-süllyedt, ahogyan urához sietett. Vértet nem viselt, csupán egy-egy alkarvédıt csatolt fel.

– A fürdıbıl jöttem. Ott kaptam a hírt, hogy az életedre törtek.

– Így van, Lorrec. Kész szerencse, hogy meg tudom védeni magam. Töröm is a fejem, hogy szükségem van-e egy mihaszna testırkapitányra.

Lorrec lehajtotta szurokfekete szakállú, busa fejét.

– Bocsánatodat kérem, nagyuram! Az az átkozott szolga az egész házat fellármázta, de hoz-zám utoljára ért el. Példás büntetést kap, ígérem.

– Jól tudod másra hárítani a felelısséget. A szolgát ne bántsd, nem neki kötelessége a védel-memrıl gondoskodni. Ellentétben azzal, akit testırkapitányomnak neveztem ki.

Az óriás fogai összecsikordultak, de engedelmesen fejet hajtott.

– Megtudhatom, mi lett a sorsa a nyomorultnak? – Már a falon kívül van, és épp most éle-dezhet, ha nem tévedek.

– Nem akarok okvetetlenkedni, uram, de nem lett volna okosabb nem elengedni azt a…

– Akkor ne tedd, Lorrec! – förmedt rá Nomedes, és belépett kastélya kapuján. Kapitánya csa-hos kutyaként követte. – Uwel egyik lovagja volt az a bizonyos támadó, és szent küldetésrıl ha-dovált, mielıtt nekem ugrott.

– Ez azt jelenti…

– Hogy tud a fiamról. A kérdés az, hogy honnan, és ki küldte.

– Uwel lovagját csak egyvalaki küldhette. Nomedes grimaszba torzult arccal megtorpant, és megvetın pillantott Lorrecre.

– Újabb kérdés akkor, hogy valóban con Arinael világosította fel ıt, vagy eszetlen módon egymaga vetette bele magát ebbe az ostoba hadjáratba?

Lorrec elértette a megjegyzést. Biccentett.

– Még ma megtudom, uram. Nomedes a fejét rázta.

– Az istenek mentsenek most meg a te módszereidtıl! Megvan azoknak is a helye és ideje, de inkább én magam látogatok el az Égi Pallos rendházába. Egy órán belül álljon készen a hintóm!

Lorrec bólintott, majd tisztelgett, és elsietett. Sern Nomedes elgondolkodva rótta tovább a fáklyák fényébe boruló folyosókat.

Nem szívesen engedte el a lovagot, de ez egy kellemetlen helyzet, amely megfontolt megol-dásokat követel. Amennyiben Arinael khuryak fényt derített arra, hogy milyen körülmények kö-zött halt meg a fia, és emiatt tört rá a szent ırület, fölösleges a fullajtárjával bíbelıdni. Akkor sokkal nagyobb a baj, semhogy így orvosolhatná. Még tetézné is a bajt Uwel egy szolgájának

74

fogva tartásával. Ha a lovag mégis a khuryak tudta nélkül kereste fel… akkor is sokkal fino-mabb módszerekhez kell folyamodnia. Megvoltak a maga eszközei az ilyen emberek elhallgatta-tására. Csendben, fölösleges erıszak nélkül.

Éppen elég baj történt az utóbbi idıben.

Megpróbálta hideg logikával, kívülállóként szemlélni az elmúlt hetek eseményeit, de nehezen sikerült neki. Csapás, csapás után; a Nomedes háznak magva szakadt, és mindez egy átkozott, eretnek szekta miatt, amely Pyarron romlását kívánta.

Úgy cselekedett, ahogyan bárki tette volna, és nem érezte magát bőnösnek emiatt. Erre ideté-ved egy hóbortos bosszúálló, és feltépi a friss sebet.

Sürgısen gyógyírt kell találnia minderre. A saját érdeke és Pyarroné is így kívánja.

Minél elıbb, annál jobb.

75

7

A lenyugvó nap utolsó sugarai hideg csókkal búcsúztak a Selmion-hágóban megbúvó rend-háztól, és a lovagok közös esti imádságra gyülekeztek a kápolnában. Valamennyien együtt vol-tak már, csak a khuryak hiányzott. Késett, s ez merıben szokatlan volt. Néhány lovag meglepet-ten sutyorgott a szomszédjának, mások viszont letérdeltek, és csöndesen imádkoztak. Ha késik, hát késik; majd csak megérkezik.

A khuryak távollétének ezúttal alapos oka volt, egy váratlan, magas rangú látogató személyé-ben. Sern Nomedes betartotta a szavát, és a hideg szelekkel beköszöntı este már a rendház ka-pujában találta ıt. Arinael persze nyomban bebocsáttatta. A fogadóteremben, kevés természetes fény lévén, mécseseket gyújtottak, a rebbenı félhomály borongós hangulatot varázsolt a tágas helyiségbe, a sarkokban néma árnyak gyülekeztek, mintha az érkezıre várnának.

A khuryak az asztala mellett állva várta a bíbor köntöső vendéget, és amikor az kísérıivel a nyomában belépett, kitárt karokkal üdvözölte.

– Bocsáss meg e szegényes megvilágításért, sern, de sajnálatos módon ez a terem nincs felké-szítve késıi látogatókra.

Nomedes közelebb sétált; a szorosan nyomában maradó kísérık gyanakodva figyelték az elöljárót. Láthatóan többek voltak egyszerő inasoknál. Arinaelnek nem tetszett a tekintetük, túl-zottan gyanakvónak találta ıket.

– Élt valaha egy bölcs, khuryak. Azt mondta, hogy az igaz ember lelke fényesebben világol a napnál, de még a mennyek ragyogását is elhalványíthatja egyetlen ember bőnös ostobasága.

A megszólított nem igazán tudta, mit mondjon erre. Nomedes közelebb lépett, és látva az elöljáró zavarát, egyenes mederbe terelte a beszélgetést.

– Jelenleg a fény a legkisebb problémáim közé tartozik, khuryak. Van tudomásod arról, hogy Uwel egy lovagja betört a kastélyomba, és holmi bosszúhadjáratot emlegetve a véremet követel-te?

Az idıs lovag elvörösödött. Rosszat sejtett, amikor jelentették a hírt, miszerint sern Ric Nomedes nyomban beszélni kíván vele, de erre, amit hallott, legvadabb álmaiban sem számított volna.

– Hogyan…?

– Tudni szeretném, hogy a te kezed is benne van-e e gyalázatban, khuryak. Ha igen, az ügy-ben a Papi Szék jogosult dönteni.

A Papi Szék említésére Arinael összerezzent. A legkevésbé sem kívánt velük ujjat húzni.

– Ismerem a lovagot, Thell con Armagel a neve. Tegnap bőnös gondatlansággal vádolt meg engem is, emiatt eltanácsoltam a rendházunkból, hogy vonuljon vissza elmélkedni a tettén. Soha nem gondoltam volna, hogy odáig merészkedik, hogy…

– Márpedig merészkedett! Pyarron nevében követelem, hogy nyomban kerítsd elı ezt a lova-got, és állítsd papi ítélıszék elé! Amennyiben ez nem történik meg, nem marad más választá-som, mint hogy a saját védelmem érdekében magam intézkedjek az elfogatásáról.

– Ez esetben, gondolom…

– Ez esetben akár tetszik nekünk, akár nem, az ügy nagy nyilvánosságot kap, amely kétség-kívül nem tenne jót a rended hírének.

A khuryak tiltakozón felemelte a kezet. – Igazán nem szükséges, hogy idáig fajuljon a hely-zet. Természetesen nyomban intézkedem, sern Nomedes. Ígérem, nem ér több zaklatás.

A bíbor köntös meglibbent, ahogyan a gazdája szó nélkül sarkon fordult. Nomedes elégedet-ten hagyta el a rendházat. A kérdésére megkapta a választ, és egészen biztosra vette, hogy még azelıtt sikerül pontot tenni az ügy végére, mielıtt a társai rálelnének az ámokfutó lovagra.

76

8

Thell rosszkedvően kortyolgatta a teát, amivel a dzsad kínálta meg a reggeli mellé. A keserő, földíző ital valamelyest magához térítette. Igyekezett nem törıdni a nyakába égett sebbel, sem a fejében lüktetı fájdalommal. A sajgás el fog múlni, ám a sebet csak egy gyógyító tudná eltüntet-ni végleg. Talán kár is vele foglalkozni, hiszen minden egyes heg egy hibára emlékezteti az em-bert; okosabb, ha nem szabadulunk meg tılük egyhamar.

Az éjszakát fél térden töltötte, többször is elmondta a megvilágosodás litániáját, és az ered-mény ıt is összezavarta.

Minden alkalommal egy hideg kamrában ácsorgott, a mennyezetrıl a szemébe csorgott a kö-vek között átszivárgó víz. A csöpögı tócsákkal tarkított kockaköveken egy fiú feküdt, Afrid Nomedes. A kezét úgy tartotta, mintha láthatatlan bilincsek fogták volna, nem tudott mozdulni, bár próbált; kétségbeesetten könyörgött a feléje közelítı két szörnyetegnek.

Az egyik lény aranytollú páva volt, a másik oroszlánfejő, fekete holló. A képek ezután váltak zavarossá; a páva felnyitotta a fiú koponyáját, csıre belevájt a puha agyvelıbe. Az oroszlánfej felbömbölt, megpróbálta torkon ragadni a pávát, de nem sikerült. İ is belemart hát az áldozat koponyájába. A fiú üvöltött, nem létezı béklyóit rángatta, mégsem szabadulhatott. Az oroszlán-fejő holló és a páva viadala darabokra szaggatta ıt, míg végül hosszan, velıbe markolón felsi-koltott, majd nem mozdult többé. Thell hátán végigfutott a hideg.

Uwel lovagja megpróbálta többször is elmondani a litániát, de minduntalan hasonló ered-ményre jutott. Sosem látta pontosan, melyik lény csapása végezte ki végül a szerencsétlen ifjút. A valódi bőnösre nyilván egyéb jelek utalhattak, amelyeket eddig nem vett észre. Az igazság ott rejlett a látomás képei között, de legfeljebb többnapnyi hosszas elmélyülés után bogozhatta vol-na ki bárki is; vagy talán még akkor sem. Az istenek gondolatai néha túlságosan is homályos ké-pek özönévé lényegülnek át, amikor az emberi elme megpróbálja ıket lefordítani.

Amint végzett az utolsó litániával, megpróbálta magában összerakni a kapott képeket. Az aranyhajú minden bizonnyal el akarta csábítani az ifjú Nomedest az ügyének, hiszen a fiú sze-mélyében rendkívül befolyásos támogatóra lelhetett volna. Pyarron vezetése elleni lázadása azonban nem maradhatott nyom nélkül, az apa mindenképpen tudomást szerezhetett róla. Thell el tudta képzelni, mekkora csalódást okozhatott Nomedesnek a tény, hogy a saját fia is hallgat a komédiás szavaira, amellyel többek között az ı hatalmát igyekszik aláásni.

Az ezt követı események homályban maradtak Thell elıtt: az idısebb Nomedes minden bi-zonnyal nem hagyta annyiban a dolgot, még ha nem is kívánta a fia halálát. Talán csak segíteni akart rajta, nyomtalanul kitörölni a fejébıl a Hajnal Hírnökeinek és bomlasztó eszméiknek még az emlékét is. Thell tisztán látta maga elıtt azt az ominózus jelenetet – a kékbe öltözött varázs-tudókat, középen pedig a kıszikla arcú férfit, karba font kézzel. Talán túlzottan akarta mindezt, talán átesett a ló túloldalára a szertartás során. A fiú csaknem megtébolyodott; Uwel lovagja megborzongott, amikor ismét felidézte az ırületbe és véres ködbe torkolló képsorokat, amelyek után semmi nem következett, csak a mélységes, fekete csönd.

Végül a fiú meghalt. Nem bírta ki a szertartást, az akarata túl gyenge lehetett ehhez.

A tények egy részérıl fellebbent hát a fátyol, de ez nem okozott Thellnek különösebb örömet. Arinael khuryak ostobasága és tehetetlensége dühítette leginkább. Néhány nap; ezen múlik egy élet, és többtucatnyi lélek üdvössége? Érdemes megfizetni ezt az árat? Thell emlékezett a khuryak heves tiltakozására, amivel a felvetéseire válaszolt. Ez az ember valóban hisz abban, hogy egy pyarroni vezetı nem hibázhat, hogy mindig az istenek parancsainak megfelelıen cse-lekszik.

Emberben sose higgy, idézte fel apja régmúltba veszı szavait, hacsak nem te vagy az az em-ber.

77

Merengését Sarruk szakította félbe, amikor hirtelen mozdulattal kicsapta a hátsó ajtót, és mé-lyen beszívva a konyha levegıjét megállt elıtte. Meglepetten rábámult Thellre, talán arra számí-tott, hogy ı ébreszti majd. Aztán csak vállat vont, és teát tett fel fıni.

Uwel lovagja nem szólt hozzá egészen addig, amíg a reggeli el nem készült, de utána is csak elgondolkodva kortyolta a földíző, ám mégis frissítı teát, próbálva rendszerezni a gondolatait, és kiötölni, hogy mitévı legyen. Az ételt csak turkálta.

– Melletted hamar elhíznék, Sarruk. Sosem ettem még ennyit, mint itt nálad.

– A rendszeres és alapos evés a titka az erık helyes felosztásának. Ha jól eszel, a chi is erı-sebben áramlik benned. İsi slan bölcsesség.

– Ha ez az evésen múlik, melletted hamarosan én leszek a legbölcsebb egész Délen – mor-fondírozott Thell gondterhelten. – Ez mégsem segít egy cseppet sem a helyzetemen.

Sarruk megcsóválta a fejét.

– Mondtam én, hogy nem egyszerő dolog Nomedes lábára lépni. Csodálom, hogy élve meg-úsztad.

Thell hátradılt a széken.

– Ezt magam is furcsállom. Megölethetett vagy bezárathatott volna.

– Én nem lepıdnék meg annyira a helyedben, komám. Csöndben akar veled végezni, vagy valami sokkal alattomosabbra készül. A helyedben én felkészülnék bármire.

– Köszönöm a biztatást.

– Ugyan már, Thell. Én csak fel akarlak készíteni arra, ami következik. Mert az nem lesz egyszerő játszma, hallod? Korántsem.

Uwel lovagja ismét belekortyolt a teába, és megpróbálta lecsillapítani zajongó gondolatait. Nem sikerült; folyton csak az zakatolt a fejében, hogy néhány nappal ezelıtt még a rendházban múlatta az idıt, a testvérei között, most pedig itt ül egy dzsad tengerész konyhájában, és azon mesterkedik, miként tudna a közelébe férkızni egy veszedelmes pyarroni nemesnek, hogy a vé-rét vegye.

A feje tetejére állt a világ; azok, akik eddig támogatták, ellenséggé váltak, és a legelkeserí-tıbb az egészben, hogy mindez Uwel nevében történik. A tea mintha földdel töltötte volna tele a száját, mintha a nyirkos talaj mélyérıl pillantana fel az égre.

Mit kíván még tıle? Mit?

– …úgyhogy én a helyedben elmennék hozzá, és megnézném, jól van-e.

Thell megrázta a fejét. Ismét elragadták a gondolatai, semmit nem hallott abból, amit Sarruk mondott.

– Hogy?

– A gyerek, Thell. A fiad. Azt hiszed, a titkosszolgálat nem tud róla? Különösen, ha érdeke főzıdik hozzá?

Uwel lovagjának kezében megállt a dzsad csésze.

– Miféle érdek főzné Nomedest a fiamhoz?

– Túlzottan hiszel a pyarroni eszmékben, és nem látod, hogy másokat annyira már nem érin-tenek meg. Legalábbis máshogyan értelmezik.

– Úgy érted, képes lenne bántani a fiamat?

– İ biztosan nem. De vannak erre olyan emberei, akik megteszik, ha kell. Nem minden pyarroni esküszik fel lovagnak. Némelyeknek a köz érdeke fontosabb, mint az egyes egyének személye.

Thell nyitott tenyérrel lesújtott az asztalra. A teával teli rézkanna felborult, a gızölgı ital szétfolyt az asztalon, s onnan lecsorogva egyetlen foltba győlt a padlón is.

– Ezt nem teheti!

78

– Félek, még mindig nem tudod, kivel kezdtél. Én a helyedben utánanéznék, jól van-e a fiú, aztán elvinném innen messzire.

Thell soha életében nem öltötte még ilyen gyorsan magára a felszerelését. Szó nélkül kiron-tott a vakító napfényben fürdı utcára, és megrántotta a legelsı arra ügetı hátas kantárját. A rajta ülı csontos arcú, lenge öltözető férfi meglepetten kiáltott fel, amikor Uwel lovagja egyetlen erı-teljes mozdulattal lerántotta a nyeregbıl.

– Szükségem van a lovadra! – vetette oda Thell, majd három aranypénzt pöccintett a férfi fe-lé. Az mohón kapott a repülı érmék után, a hátasáról nyomban megfeledkezett.

A lovag észvesztı vágtára fogta a lovat, a peridan kockaköveken fülsértın csattogtak a vasalt paták, az emberek rémülten ugrottak félre az útjából. Thell összeszorított fogakkal hajszolta a szerencsétlen párát, a kantárat rövidre fogta, és mélyen elırehajolt. Kiabálva kergette el az em-bereket az útjából, majd átszökkent egy alacsony szökıkút peremén. A ló lábszárközépig gázolt a kút medencéjében, majd kilábalt belıle, vízpermetet szórva a körülötte méltatlankodókra. Thell nem törıdött vele, szélesen hadonászva nógatta tovább az állatot.

Egy szők mellékutcából rongyos koldus botorkált elı. Rosszul hallhatott, mert nem figyelt fel sem az egyre közeledı patacsattogásra, sem Thell figyelmeztetı kiáltására. Az utolsó pillanatban ugrott félre, amikor a hátas megtorpant, mellsı lábait mereven elıreszegte. Thell nem tudott megmaradni a nyeregben, a mellvértje fájdalmasan csattant a kockaköveken, alkarjába zsibbadó fájdalom hasított, ahogyan megpróbálta azzal tompítani a zuhanás erejét. Egy pillanatra meg-szédült, látta, ahogyan a rongyos koldus föléje hajol, és feltámogatja. Már majdnem megköszön-te a szívességet, amikor egy kés hegyét érezte a páncél illesztései között az oldalába marni. Ha a titokzatos fickó úgy akarja, a támadás halálos is lehetett volna, ám ezt a bökést csak figyelmez-tetésnek szánta.

A koldus feltámogatta, a sikátor elé cibálta, majd egy alkalmas pillanatban belökte egy lefelé haladó lépcsısor végén ásító keskeny nyíláson, amely a sarkon álló épület hátsó bejárata lehe-tett. Thell még látta, ahogy a lovát kantáron fogja egy járókelı, és elvezeti. Aztán lefelé bucská-zott, a feje nagyot koppant az egyik lépcsıfok szélén, a világ többször megfordult körülötte, és ı ismét megszédült. Mire talpra tudott vergıdni, már sötét ruhás alakok vették körül. Magas mennyezető pincehelyiségben találta magát, amelynek fala mentén söröshordók sorakoztak, a tetejükön gyertyákkal. Rebbenı fényükben az ıt körülvevı alakok a fejükbe húzott csuklyákkal és libbenı köpönyegeikkel megelevenedett árnyaknak tőntek csupán.

Thell háta mögött vasrács csattant; a mögötte érkezı koldus eresztette le. A legtöbb esetben ez a behatolók ellen védett, de ezúttal, Thell úgy sejtette, ıt hivatott bent rekeszteni. A tekintete az árnyalakok körén túl, szemközt emelkedı lépcsısorra esett. Ennek tetején egy ajtó nyílt. Az árnyalakok lassan elhátráltak tıle, széthúzták soraikat. Thell biztosra vette, hogy a fekete köpö-nyegek alatt a fegyvereik markolatát fogják. Uwel lovagja a kardja után kapott, és megdöbbenve észlelte, hogy a fegyverövétıl valamilyen úton-módon megfosztották.

– Ezt keresed, lovag?

A mocskos képő koldus vigyorogva emelte fel az övet, majd a sarokba hajította, elérhetetlen távolságra Thelltıl.

– Koldus létedre elég gondozottak a fogaid. A szutykos férfi kiegyenesedett, és lehámozta magáról a gúnyát. Félmeztelenül tornyosult elıtte, szakadt nadrágban, amelynek övében ívelt kés pihent. Minden bizonnyal az a kés, amelyet nemrégen még Thell oldalának szorított. Szíjas izomzata kétségtelenné tette, hogy harcra nevelték. Ruganyos járása különösen könnyed akroba-tát sejtetett, a tekintete pedig egy könyörtelen gyilkost. Bronzbarna bırét nem csúfították el seb-helyek; Thell ezért úgy vélte, hogy vagy olyan gazdag, hogy megfizethessen egy külön papot, aki begyógyította mindet, vagy pedig orvul gyilkol, ahol igen kicsiny az esélye a sérülésre. Csu-pán a vállán éktelenkedett egy heges rajzolat, amely egy stilizált vadállati fogsort ábrázolt, az Annem Thul fejvadászklán jelét.

79

Szóval Nomedes Pyarron környékének hírhedt embervadászaihoz fordult, akik az Öklök ki-ugrott ügynökei közül toborozták legkiválóbb tagjaikat.

A gyilkos lesimította tar fejérıl az összegyőlt veríték-cseppeket, és letörölte arcáról a mocs-kot. A mozdulatai rendkívüli magabiztosságról árulkodtak, ahogyan az is, hogy bár Thell kar-nyújtásnyi távolságra állt tıle, nem nyúlt a késéért. A vonásai eronei származásra utaltak, akár-csak gúnyos hanglejtése.

– Üzenetet hoztunk számodra, Thell con Armagel.

– Nem vagyok kíváncsi rá.

A bronzbarna arcon kesernyés mosoly telepedett meg.

– Ez a legkevésbé sem érdekel. Végighallgatsz, akár akarod, akár nem. Ha utána ostobaságot akarsz mővelni, a te dolgod.

Thell egyetlen pillanat alatt felmérte a helyzetét. A támadói túl sokan voltak, és minden irányban körbefogták. A legbiztosabb taktika. Ha néhány támadást hárít is, hátulról egy biztosan talál. Ezek az emberek nem kedvelik a becsületes küzdelmet, bizonyára a pengéiket is mérgezik. Legalábbis ı ezt tette volna a helyükben.

Lépett egyet a gyilkos felé; válaszul szinte egyazon pillanatban tucatnyi penge villant. Visz-szakozott és farkasszemet nézett a gondtalanul mosolygó, tar fejő férfival.

– Mondd hát!

A gyilkos jelzett a köpenyeseknek, és ık utat nyitottak neki a helyiség sarkában álló kicsiny asztalka felé. Thell gyanakodva engedelmeskedett a fickó intésének, odament, és helyet foglalt. Vele szemben a kopasz férfi ült le; széttárt ujjait az asztalra fektette, és csöndesen dobolt rajta. Tekintetét, mely fagyosabb volt Beriquel összes szelénél, nem vette le a lovagról. Thell megbor-zongott volna, ha nem foglalja le a gondolatait valami egészen más; a szabadulás problémája.

Sört hoztak, töltöttek mindkettıjüknek. Thell egy pillanatra megzavarodott. Mintha kedélyes beszélgetésre kukkantott volna csak be a házigazdához. Nyugtalanította ez az egész; nem illett a kialakult helyzethez, villogó pengékhez, a bırét bizsergetı, gyanakvó pillantásokhoz.

A kopasz belekortyolt a sörbe, és elégedetten csettintett. Bátorítóan intett Thellnek, de ı el-utasítóan megrázta a fejét.

– Csak nyugodtan, lovag. Ha meg akarnánk ölni, már halott lennél.

Thell bólintott, és mivel a szája valóban kiszáradt a hıségben, belekortyolt a sörbe. Jólesı ér-zés kerítette hatalmába. A folyadék jéghideg volt; a gerincén az elsı korty után hővös érzés fu-tott végig.

– A hordókat mágikus jelekkel látták el – intett körbe a tar fejő férfi. – Kirekesztik a hıt és megtartják a hideget. Jobb, mint egy hegyvidéki pince.

Thell ismét beleivott a sörbe, és kelletlenül bár, de elismerte, hogy igen jólesik a hős frissítı ebben a hıségben. Asztaltársa eközben ráérısen kiürítette kupáját, és újabb adagot töltetett ma-gának.

– Nagy bajba keverted magad, lovag uram, de errıl talán már te magad is tudsz. A megbízónk minél elıbb megoldást kíván találni erre a helyzetre. Természetesen békés megoldást, hiszen ez mindannyiunk érdeke.

Uwel lovagja nem felelt. A sör keserő utóízt hagyott a szájában; újabb korttyal öblítette le. Közben a tekintete ismét körbevillant a körülöttük álló fegyvereseken.

A kopasszal együtt hatan voltak, mindkét kezükben görbe kést szorongatva. Egyikük fegy-vertelen volt, ı talán varázstudó. A lezárt rács erısnek tőnik, nemigen lehet rajta kijutni. Mögöt-te lépcsısor magaslott; talán az asztal tetejérıl elérné a peremét. Talán.

– A gazdád aligha van tisztában azzal, mi az én érdekem.

– Dehogynem. A nyugalom, a béke és a biztonság. Elsısorban a te és a környezetedben élık biztonsága, ugyebár.

80

Thell szeme összeszőkült. – A fiamra célzói?

A kopasz férfi felnevetett, majd élvezettel ivott. Amikor ismét levegıhöz jutott a hosszú korty után, csettintett a nyelvével.

– Az ember cselekedetei közvetlenül vagy közvetetten, de kihatnak minden körülötte élıre. Ez a természet törvénye. Ha követ dobsz a nyugodt felszínő tóba, az felzavarja az ott élıket, és megriaszthatja a rejtızködı ragadozót. Ennek pedig igen rossz vége is lehet. Ha téged nem is bánthat… a körülötte fickándozó, apró halacskákat annál inkább. A felzavart ragadozó pedig dühös lesz és kegyetlen.

Thell biccentett, az ónkupát szorító ujjai azonban kifehéredtek.

– Igazán prózai. Csepőrágónak kellett volna menned. Attól tartok, én nem vagyok ilyen költıi lélek. El tudnád egyszerően és gyorsan mondani, mit akarsz tulajdonképpen tılem?

A fickó képérıl lehervadt a mosoly; úgy tőnt, nem örült az elismerés hiányának.

– Akkor beszéljünk nyíltan, lovag uram. Maradj nyugton, és hagyd, hogy Pyarron megbízot-tai tegyék a dolgukat! Ha ellenük szegülsz, vagy esetleg eljár a szád, azt a fiacskád vagy a vén faféreg bánja. Gondolom, egyikükre sem akarsz bajt hozni. Különösen nem a kicsire.

Thell válasza váratlan volt és meglepı; az ónkupa csattanva vágódott az eronei arcába. A kö-rülöttük álló fegyveresek pengéi a levegıt hasítva csaptak le szinte egyszerre, azonban csak az asztal falapját érték, amely nyomban ezután rájuk borult; Thell egyetlen mozdulattal fordította rájuk, majd kipördült, elkapta az egyikük torkát, és maga mögé penderítette. Az a jégszilánk, amely a fegyvertelen köpönyeges tenyerébıl pattant elı, így a saját társa mellkasába fúródott. Thell kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet karjával belemarkolt a mellkasa körül feszülı energiákba, és egy szót rikkantott. Vakító fény lobbant a helyiségben, mintha a nap egy darabká-ját idézte volna ide. A támadók felkiáltottak, és eltakarták a szemüket, ám elkéstek. A fény elva-kította ıket, és mire a tekintetük elıtt vándorló, fehér folt elhalványult, Thell már a lépcsı tete-jén járt.

Uwel lovagja egyetlen rúgással beszakította az ajtót, aztán felszaladt a mögötte húzódó lép-csısoron. Tágas konyhába jutott, ahonnan hímzett faliszınyegekkel borított elıtérbe ért. Tıle jobbra, a folyosó végén egy ajtóban ijedt tekintető, idıs pár állt. A férfi megpillantva ıt, felkiál-tott. Thell balra fordult, és kirontott az ott nyíló ajtón. Meglepetten tapasztalta, hogy a napfényes utca helyett egy újabb, felfelé húzódó lépcsısor fogadja. Mégsem visszakozhatott, hiszen mögü-le, a pince lejáratából dühös kiáltások harsogtak, és egyre közeledtek.

Nekivágott a lépcsısornak, amelynek végén a napfényben fürdı tetın találta magát. Az utcá-ra nézı oldalán keskeny kıkorlát emelkedett, elválasztva ıt a legalább hat-lábnyi mélységtıl. Egy képzett akrobatának ez meg sem kottyant volna, egy páncélos lovagnak azonban végzetes zuhanást jelentett. Más megoldást kellett találnia.

A háta mögött, a lépcsısor alján léptek dobogtak; megérkeztek az üldözıi. Thell körbepillan-tott. Az egyetlen menekülési útnak a szomszéd épület teteje tőnt, amely a legközelebb volt hoz-zá. A két ház között nem nyílt rés, a szomszédé azonban kicsit magasabbra emelkedett. Thell nekiveselkedett, és ugrott. Sikerült megkapaszkodnia a tetıkorlátban, úgyhogy mire üldözıi a nyomába értek, ı már át is mászott rajta.

A legközelebbi köpönyeges nekirugaszkodott, és ugrott. Elképesztı könnyedséggel lendült át a korláton, de egyenesen Thell öklének szaladt. Visszatántorodott. Estében elsodorta a nyomá-ban érkezı két társát is. A zuhanása nem a legszerencsésebben alakult; a koponyája reccsenve csapódott a peridankıvel kirakott tetızetnek alant. Kettıt rándult és halott volt; a feje alatt sötét vértócsa gyülekezett. Társainak sikerült talpra esniük, és már rugaszkodtak is neki újból. Mögöt-tük érkezett a fegyvertelen varázstudó és a félmeztelen, kopasz eronei.

Thell elhajolt a jobbról felkapaszkodó köpönyeges lendületes rúgása elıl, majd közel kerülve hozzá egyenesen a képébe öklözött. A férfi arcát elborította a vér, ahogyan a kövezetre éppen le-érkezı másik felé zuhant. Thell kicsavarta a kezébıl a fegyvert, és a társa felé vágott, aki az el-zuhanó testet kikerülve egyszerre sújtott le mindkét késével. Az egyik csapás a Thell torka elé

81

tartott alkarvédın vásott el, a másik azonban lefelé haladtában belemart a combtövébe. Uwel lo-vagja érezte, ahogy a vér elönti a lábát, és csak reménykedhetett benne, hogy az ütıerét nem vágta át a penge. Szabad kezével eltolta magától ellenfele bal kezét, jobbjával pedig lecsapott, átvágva a nyakán lüktetı eret. Félreállt a szétspriccelı vér útjából, majd megragadta az elzuhanó gyilkos köpönyegét, és lerántotta róla.

Hatalommal teli szó csattant a fullasztó melegben, ahogyan a tetıre érkezı varázstudó végre cselekvésre szánta el magát. Láthatatlan erı vetette hátra Thellt, aki éles fájdalmat érzett a mell-kasában, ahol eltalálta. Csattanva zuhant el a tetızeten, a feje egy lejárat korlátjának ütközött. Nem tétovázott; a szeme sarkából látta, ahogyan a kopasz gyilkos átlendül a korláton, és megló-dul feléje. A bronzbarna arcon nyoma sem látszott a korábbi hővös, magabiztos mosolynak.

Bár alig kapott levegıt, Thell feltápászkodott, és lerontott a lépcsın, amely bárhová is veze-tett, ennél csak biztonságosabb hely lehetett. Meglepetten észlelte, hogy egy fogadó emeleti fo-lyosóján áll. Üldözıje sietıs lépteinek neszét hallotta; keresztülrohant hát a folyosón, miközben maga köré kerítette a lenge köpönyeget, amely eltakarta vérmocskos vértezetet.

A lépcsı tetejére érve Thell tekintete végigfutott az asztalok mellett italozó alakokon. Vad te-kintető, cefrétıl zavaros beszédő kötekedık vegyültek egy kisebb csapat kalandozóval, akik még az asztalnál sem váltak meg fegyvereiktıl. Néhányuk már sokat vedelhetett; véreres tekin-tettel pillantottak körbe, és gyanakodva méregették ıt, miközben nyugalmat erıltetve magára, lefelé sétált a lépcsın. Mások a vigadozó fegyveresektıl félrehúzódva, békességre vágyva búj-tak meg a sötétebb sarkokban, vagy a mennyezetrıl lelógó cserepekben burjánzó páfrányok ár-nyékában.

Thellnek hirtelen ötlete támadt. Nem folytatta útját. Az utcán úgyis hamar rátalálnának, és ahogyan korábban is, ismét tırbe csalhatnák. Ráadásul ló nélkül nehezen tudna elılük kereket oldani. Letelepedett inkább a kalandozókéval szomszédos asztalhoz, és várta az eronei felbuk-kanását.

Nem kellett sokáig várnia.

A kopasz férfi fürgén, de nem kapkodva szedte a fokokat, majd a lépcsı alján megtorpant, és csípıre tett kézzel körbepillantott. Elsı látásra felmérte a helyzetet, odajött, és letelepedett Thell asztalához, szemben vele, háttal a kalandozóknak.

A törpe fogadóssegéd sietett oda hozzájuk. Alig ért az asztalperemig, ahogyan lapos arcát az elsıként érkezı felé fordította.

– Óhajtanak valamit az urak?

Thell és ellenfele nem vette le egymásról a tekintetét. Mindketten mosolyogtak, az arckifeje-zésük azonban nem sok jót sejtetett. A törpe egyikükrıl a másikra pillantott. Zavartan topogni kezdett.

– Elnézést, uraim, de…

– Két sört! – vágott közbe Thell. – Jó hideget!

A törpe megkönnyebbülten elsietett, miközben a két férfi továbbra is egymást méregette. Thell biccentett; az arcáról nem fagyott le a titokzatos félmosoly.

– Itt mégiscsak kényelmesebb.

– Igazi harcos, akár a sarokba szorított farkas, harcol, ameddig csak lehet. Megtisztel az igyekezeted.

– Ne örülj túlzottan!

Az eronei a válla felett a lépcsı tetején megjelenı varázstudóra pillantott, majd visszafordult Thell felé. Ujjai lassan, kitartóan dobolni kezdtek az asztalon.

– Innen nincs kiút. Ha csak megmozdulsz, halott vagy.

A szomszédban a kalandozók felrikkantottak. Egyikük, egy méretes izomtorony felhahotá-zott, és az asztalt csapkodta. A körülöttük ülık sápadtan húzódtak hátrébb.

82

– Ezektıl reméled a szabadulást, lovag? Egy csapat csürhétıl, aki le se szar téged? Majd fel-mutatod az isteni szimbólumod, és azt hiszed, hogy a lábad elé borulnak?

Megérkezett a sör; a törpe gyorsan kirakta eléjük a két fakupát, aztán elsietett. Thell belekor-tyolt a sörbe, és elégedetten csettintett a nyelvével.

– Nem tervezek semmi ilyesmit. Ezek az emberek senkit és semmit nem tisztelnek a saját kü-lönös törvényeiken kívül.

– Elfelejted, hogy a legelsı moccanásra halott vagy. Uwel lovagja lesajnálón ingatta a fejét.

– Azt hittem, már bebizonyítottam, mire vagyok képes. Te orvul ölsz; és ha itt csak egy fia árnyék is lenne, ahonnan lesújthatnál, te gyıznél. Csakhogy itt nincs árnyék, én pedig nem szándékozom hátat fordítani sem neked, sem a barátodnak.

A tar fejő férfin nem látszott, hogy különösebben megijedt volna.

– Szóval azt mondod, hogy…

– Hogy sose ránts fegyvert szemtıl szemben Uwel egy lovagjával.

– Nem túlzottan magabiztos kijelentés ez?

Thell válaszul hosszan, hangosan felnevetett. A szomszédban elhallgatott a kalandozó csapat. Az izomtorony gyanakodva pillantott Uwel lovagjára, ı pedig kedélyesen rákacsintott, majd a kopasz gyilkosra borította az asztalt. Az félreugrott, így az asztal pontosan a kalandozók közé fordult, és a kiömlı sör lefröcskölte a haramiaképő italozókat.

A székek szinte egyszerre csapódtak hátra, ahogyan a rajtuk ülık kirúgták maguk alól. Az izomkolosszus a kopasz gyilkos felé lendült, aki meglepetten hátrált. Erre nem számított, de már semmit sem tehetett; közte és a lovag között egy egész csapat balhéra szomjazó verekedı nyüzsgött.

Uwel lovagja kikerült egy csapást, majd felkapott egy széket, és fejbe vágott vele egy túl kö-zel merészkedı kalandozót; az a földre rogyott, az arcát elöntötte a vér. Thell a szeme sarkából látta, hogy a törpe segéd kiabálva kiront az utcára, majd üvegcsörömpölés hallatszott, és egy bo-rospalack zúgott el a feje mellett, hogy csattanva törjön szét a díszesen faragott ablakkereten.

Az izomkolosszus eközben kilátástalan küzdelembe bonyolódott a kopasz gyilkossal, aki olyan gyorsasággal hajolgatott el a lomha ütések elıl, akár egy kígyó. Oldalra került, és térdka-lácson rúgta az óriást úgy, hogy csont reccsenése hallatszott. A kolosszus elbıdült, és a térdéhez kapva összerogyott. Az eronei ellibbent mellıle, és villámgyorsan elhajolt egy székláb elıl. Vá-laszütése nyomán csont reccsent, és a kötekedı kocsmatöltelék gurgulázva bukott keresztül a háta mögött felborított asztalon.

Varázsszavak csattantak, Thell mellett szálkáira robbant egy asztal. A lovag hasra vetette ma-gát, majd felpattant, kiosztott egy pofont valakinek, aztán a varázstudó felé mutatott.

– Némulj el! – dörögte.

Az épp kiáltani kiáltani akart valamit feléje nyújtott kézzel, de csak hörgésre futotta. A szeme kiguvadt az erılködéstıl, mintha erıs ujjak szorongatnák a torkát. Thell egy széket hajított felé, de az darabokra tört a varázsló elıtti korláton. A fickó így is megtántorodott, elveszítette az egyensúlyát, és lebucskázott a lépcsıkön.

Uwel lovagja elkerült egy újabb lecsapó széklábat, aztán beleöklözött támadója arcába. A meghökkent verekedı darabokra tört állkapoccsal bucskázott be a söntés mögé, szétzúzva min-dent, ami az útjába akadt.

Ekkor kivágódott az ajtó, szigorú képő fegyveresek tódultak a helyiségbe, és aki csak fel me-részelte emelni a kezét, nyomban megkardlapozták. Az egyik kötekedı vérzı fejjel, jajongva zuhant a söntéspult mögé, a társa menekülni próbált, ám nem sokáig jutott ı sem. Thell elége-detten figyelte a fejleményeket. Leoldotta a válláról a köpönyeget, és hagyta lehullani a lába elé. Már nem volt szüksége rá.

83

Mikor a strázsák végre rendet tettek, utat engedtek egy vörös vállszalagot viselı strázsames-ternek, aki undorodva pillantott végig a felforduláson. A tekintete megakadt Uwel lovagján, azonnal hozzá sietett, és meredten nézte a vérmocskos mellvértet.

– Lovag uram, te mit… vagyis… megsérültél?

Thell tagadólag megrázta a fejét, majd az eronei felé intett.

– Ez az ember és társai az életemre törtek. Gondoskodj róluk, strázsamester!

A vörös vállszalagos katona intett az embereinek, akik azonnal körbevették a gyilkost. Egyi-kük a térdhajlatába rúgott, mire az a földre kényszerült. Thell elégedetten figyelte a történteket, majd búcsút intett az ót villámló tekintettel figyelı kopasz férfinak, és a kijárat felé indult. A strázsamester szorosan a nyomában ügetett.

– Szükséged van bármi másra, lovag uram?

– Ha kerítenél nekem egy jó kardot meg egy hátast, megköszönném.

Az bólintott, és utasításokat vakkantott a bejárat elıtt posztoló fegyvereseknek. Egyikük ne-kiindult az utcának, majd nemsokára visszatért, egy erıs testfelépítéső mént vezetve kantáron. Leoldotta a kardját a derekáról, és a kantárral együtt azt is átnyújtotta a parancsnokának, ı pedig a lovaghoz fordult.

– A tulajdonosaik örömmel ajánlották fel ezeket, Pyarron istenei felé érzett hőségük jeléül.

Thell bólintott. A derekára kötötte a kardot, majd nyeregbe pattant. Borús tekintettel gondolt Harcosra, akit hátrahagyott a rendházban. Be kell érnie azzal, ami megadatott, és ezúttal jobban kell majd vigyáznia rá. Ha még egy lovat elveszít, többre már biztosan nem futja.

Köszönésképpen még odabiccentett a strázsamesternek, majd nekiiramodott a fullasztó hı-ségbe borult utcán. Ez volt a legrövidebb út az északi kapuhoz, amelyen túl Mocsárszeglet hú-zódott. Nyugtalanságát csak fokozta a tény, hogy az eronei tudja, merre visz az útja, hogy kihez igyekszik legelıbb. Rettegett a gondolattól, hogy a gyilkos már intézkedett, hogy beváltsa a fe-nyegetéseit.

Eszeveszett vágtára fogta a mént; az felprüszkölt ugyan, de nekilódult. Egy kövér dinnyés kofa méltatlankodva kiabált és hadonászott utána, amikor csaknem legázolta ıt. Több dinnye is lehullott és széthasadt a kövezeten, az utcán játszadozó kölykök legnagyobb megelégedésére.

Thell kivágtatott a kapun, és letért arra a poros földútra, amely Mocsárszegletbe vezetett. A kicsiny falucska határába érve, szorongva figyelte a házak közül az égre kúszó füstkígyót. Bal-sejtelme beigazolódott. A gazda háza lángolt, a vályogfal éppen az érkezésekor omlott magába, csonka torzót hagyva csak a nádtetıs épületbıl. A környéken egyetlen lélek sem mozdult, mint-ha kihalt volna az egész falu. Akármi is történt itt, halálra rémisztette az egyszerő embereket, akik minden bizonnyal még mindig a házaik mélyén kuporogtak.

Thell felkiáltott, ahogyan a mellkasát marokra fogta a kétségbeesés. Nem akart hinni a sze-mének, nem tudta elfogadni, hogy ez bekövetkezhetett. Lecsusszant a ló nyergébıl, és lángok felé rohant, de nyomban visszahıkölt a falakból áradó forróságtól. Élet nyomait keresve nézett körül, próbált találni valakit, aki elmondhatja, mi történt itt. A fészer épen, de üresen állt, az ud-varról eltőntek a jószágok is. Az éjfekete mahmut vinnyogva fetrengett a porban, felsebzett szü-gyébıl lassú ütemben pumpált a vér. Thell lehajolt hozzá, végigsimított a csatakos szırrel borí-tott busa fejen, majd belenézett a kínnal telt szemekbe. Lehunyta a szemét, a szíve fölé rajzolta Uwel pecsétjét, majd tenyerét az állat sebére helyezte. A mahmut felvinnyogott, de arra sem ma-radt elég ereje, hogy Thell kezéhez kapjon. Uwel lovagja kitépett egy kis darabot a mellkasán fénylı szimbólumból áradó energiából, és a seben fekvı ujjaiba vezette azokat. Érezte, ahogyan a kezét elönti a jólesı melegség. A kutya nyüszítése alábbhagyott, ahogyan a láthatatlan erı megtapadt a sebben, és lassan, óvatosan összezárta azt.

Thell elvette a kezét a mahmut szügyétıl, majd végigsimított az eb busa fején. A kutya csó-válni kezdte a farkát, 's hálásan nyalogatta a lovag kezét. Thell két kézre fogta az állat fejét, és közelebb vonta a homlokához.

84

– Mondd el, mit láttál!

Uwel lovagja elsuttogott néhány szót, és összerándult, ahogy azonnal fájdalom hasított a gyomrába. Az út porában hevert, és kétségbeesetten igyekezett közelebb vergıdni a fegyveresek csoportjához, amelyek körbevették Almás gazda házát. Thell fogai összecsikordultak, mert a vá-rosırök tradicionális egyenruháját ismerte fel.

Az eb lábai azonban erıtlennek tőntek, nem bírták el a súlyát, és a hasogató fájdalom mind-untalan visszakényszerítette a földre. Nehezen vett levegıt, a tüdejébe mintha izzó vasat mártot-tak volna. Látta, amint kicibálják a tiltakozó gazdát a házból, majd megjelent az ajtóban Theun. A felé nyúló fegyveres felordított, amikor a fiú a botjával rávágott a kezére. Másik két strázsa is elindult felé, kivont karddal, de a fiúcska nem hátrált meg. A bottal csapkodva igyekezett távol tartani magától ıket, de nem volt esélye. Lefogták, és tiltakozásával nem törıdve elcibálták a háztól, amelynek bejáratában egy fehér zsákot cipelı újabb poroszló jelent meg. A zsák tartalmát a porba borította; apró, főszerszerő ırlemény szóródott szét a földön. Az eb orrát csavarta a szag; Uwel lovagja megérezve nyomban felismerte azt. Igen sokat küzdött a csempészek ellen, akik a santist, más néven álomport rejtegették és árulták a szerencsétlen nyomorultaknak, akiket szinte élıhalottakká tett az agyat romboló, éber álmokat hozó szer.

A gazda tiltakozón kiabált, de senki nem hallgatott rá. Béklyókat vertek a csuklójára, majd feltaszigálták saját ekhós szekerére, amelyet szorgos kezek idıközben megraktak minden földi jóval, amit a portán csak találhattak.

Senki nem szólt rájuk, nem avatkozott közbe. A falusiaknak nyomát sem lehetett látni; min-den bizonnyal már akkor is a házukban kucorogtak és reszketve lapultak. Egy kivétellel: a lisz-tes képő pék, aki mindig barátságosan köszöntötte Thellt, kirontott a házából, és élénk vitába keveredett a fiú karját szorító fegyveressel. A poroszló és közte heves szóváltás alakult ki, amelynek végén a mogorva városır a pék karjai közé lökte Theunt, aki együtt érzı pillantást ve-tett a láncon cibált Berthis gazda felé, majd a harciasan kiabáló gyermeket visszarángatta a há-zához, és eltőnt vele együtt.

Thell fogai összecsikordultak, ahogyan az eb szügyébe maró kín egyre erısödött. Az ekhós szekér elindult, és kis híján szétlapította ıt, ahogyan porfelhıt verve elzörgött a közelében. A megmaradt két strázsa behányta a zsáknyi santisfüvet a házba, majd csóvát vetett rá, s az szinte azonnal lángra kapott a rekkenı hıségben.

Uwel lovagja nem bírta tovább a kínzó fájdalmat, és elengedte a kutya elméjét. Barátságosan megvakarta az eb feje búbját a két füle között, majd felállt, és egyenesen a pék háza felé vette az irányt. A lelkében harag lángolt, mégis különös nyugalom töltötte el, tudván, hogy Theun biz-tonságban van.

Bezörgetett a pék ajtaján, de nem kapott választ. Belökte a fatáblát, amelynek zárja egyetlen reccsenéssel engedett, aztán belépett az ajtón. Félhomály fogadta odabent; az orráig sem látott, köszönhetıen a gondosan elreteszelt ablakoknak.

Az utolsó pillanatban észlelte a veszélyt. Félrelépett a feje mellett elzúgó husáng elıl, majd kiragadta azt a pék kezébıl, mielıtt újabb ütésre emelhette volna. Megragadta a testes alak üstö-két, és úgy kényszerítette, hogy nézzen bele a szemébe.

– Nyugalom! Én vagyok az, Thell con Armagel! A pék láthatóan megnyugodott; majd amikor Thell elengedte a haját, megszorította a lovag kezét.

– Áldassék az istenek neve, lovag uram! Már azt hittem, soha nem jössz! Itt jártak a porosz-lók, és elvitték Almás gazdát! Valaki elsuttogta nekik, hogy santisfüvet tart a pincében… de én ezt nem hiszem! Törvénytisztelı ember volt az, te is tudod! A fiút is alig bírtam…

Thell a vállát veregetve csitította a rémült férfit, aki verítékezı homlokkal telepedett le egy székre. Az ingét levetette, azzal törölgette az arcát; a nedves liszt csíkokat húzott az arcára.

– Azt hittem, elveszik az én lisztes szekeremet is, annyi mindent elvittek a gazda házából. A törvényekre hivatkozva elpakoltak mindent, az utolsó szárnyasig. Nem tehettem semmit.

85

Ekkor jelent meg Theun a szoba végén nyíló ajtóban. Felrikkantott örömében, nyomban oda-szaladt, és apja nyakába ugrott. Thell megölelte a fiát, akibıl megállás nélkül dılt a szó.

– Harcoltam! Jöttek és meg akartak támadni, de én nem hagytam magam! Küzdöttem, és ak-kor az egyik felém nyúlt, olyat, de olyat vágtam a kezére, hogy meggörnyedt, aztán még meg is rúgtam De ez még nem minden, mert…

– Tudom – biccentett az apja. – Már elmentek.

– Mert gyávák ezek mind! Három felnıtt, és alig bírtak velem! Ha megnövök, majd jól mó-resre tanítom mindet, és kiszabadítom nagyapát is! Mert elvitték, és valami füvet is mutogattak, de én azt a zsákot ugyan nem láttam soha, biztosan ık rakták oda!

Thell bólintott, majd a pék felé fordult, aki még mindig izzadt homlokát törölgette

– Sokkal tartozom neked.

A nagydarab férfi csak legyintett.

– Ugyan, hagyjuk, nagyuram… De most jobb, ha mész, mert még a poroszlók elıtt négy lo-vag érkezett ide, és téged kerestek. Türelmetlenek lehettek, mert nem vártak itt, hanem az útszéli fogadóban húzták meg magukat, ami a kövezett úton áll nem messze, közvetlenül a dombi ka-nyar után. Meghagyták, hogy ha felbukkansz, nyomban küldessek értük, és tartsalak itt.

Thell felvonta a szemöldökét. Tehát a khuryak is lépett. Várható volt.

– Ha nem szalajtasz valakit, magadat is bajba keverheted.

A pék csak legyintett.

– Ugyan… valaki minden bizonnyal megtette már ezt helyettem. Sok kíváncsi és kotnyeles ember van errefelé… én azonban nem vagyok olyan ostoba és olyan jó fegyverforgató sem, hogy útjába állhatnék Uwel lovagjának.

– Ezért ismételten köszönettel tartozom neked. Nem feledkezem meg rólad, ígérem.

– Ennek örülök – somolygott a pék. – És most siessetek, kérlek! Nincs sok idıtök.

A mahmut már boldog farok csóválással köszöntötte ıket, amikor kifordultak a poros földút-ra. Nyoma sem látszott a korábbi sérülésének. Thell füttyentett neki, majd a mén oldalába vágta a sarkát, és elindult a kövezett út irányába.

86

9

A mahmut végig kitartóan követte a prüszkölı mént; a szája szélén fehér habot vetett a kime-rültség, de nem állt meg addig, amíg a városon belülre nem értek. Thell csak néha-néha lassított, hogy bevárják a nyomukban loholó kutyát, és hogy hátrapillanthasson, a nyomában vágtató lo-vagok nyomát vizslatva. A pék elmondása alapján az utána küldöttek vezetıje Gornard lehetett. Yellis valószínőleg letáborozott volna a ház elıtt, és Ynev minden kincséért sem mozdulna el onnan. Akárhogyan is esett, az üldözıje nem erıltette meg túlzottan magát; ez ismét Gornardra utalt. El tudta képzelni, hogy a nagydarab lovagnak mennyire főlött a foga ahhoz, hogy az egyik legjobb barátját üldözze árkon-bokron keresztül.

A dzsad lovaglóállásban várta ıket a konyha közepén. A szemét lehunyta, és izmait alaposan átmozgatva lélegzett mélyen, hosszan. Fel sem rezzent a lovag érkezésére; mintha mi sem tör-tént volna, folytatta légzıgyakorlatát.

Theun egy darabig érdeklıdve figyelte a slan tanítványt, majd kérdın pillantott az apjára, aki a kemencepadkán telepedett le, és a mahmut füle tövét vakargatva szemlélve Sarrukot.

– Ez az ember beteg?

– Nem. İ Sarruk, és szokott ilyeneket mővelni.

– Egy jó karddal többre menne, mint ezzel a hókuszpókusszal.

Sarruk szeme felpattant, tekintete megállapodott az asztal melletti széken lábát lóbáló gyer-kıcön. Mély levegıt vett, és lassan felegyenesedett. A mellkasán és karján az izomkötegek való-sággal hullámzottak. A fiúnak tágra nyílt a szeme a csodálkozástól.

– Fú, ezt hogy csináltad?

A dzsad törölközıért nyúlt, hogy felszárítsa izzadt homlokát.

– Az Aranyharang elsajátításának elsı lépcsıje a helyes légzéstechnika és a belsı energiák fókuszálása. Ehhez a chinek megfelelıen kell áramlania az izmaidban.

Theun megrázta a fejét, majd legyintett egyet.

– Inkább tényleg maradok a kardnál.

– Pedig a te esetedben még nem lenne túl késı… de mit keresel itt egyáltalán? És ez a ku-tya…?

Thell válaszolt a háta mögül; a hangja reszelıs volt, mint akinek por lepte be a torkát.

– Én hoztam ide ıket. Sarruk bólintott.

– Sejtettem. Beszélhetnék veled négyszemközt, nemes lovag?

Uwel lovagja zord arccal követte a dzsadot a hátsó helyiségbe. Szemmel láthatóan nem tet-szett neki a gunyoros hangnem, de nem szólt egy szót sem; várta, hogy a másik kezdeményez-zen.

– Ide figyelj, Thell, én nagyon szívesen látlak téged meg a porontyodat is, de ha megfigyeled, kezd kissé szőkös lenni a hely.

Thell letelepedett az ágyra.

– Nomedes gyilkosokat küldött utánam. Amíg feltartottak, elhurcoltatta Theun nagyapját. Vádat koholt ellene, hogy fogva tarthassa.

– Figyelj, koma, én megmondtam, hogy ez nem lesz egyszerő menet…

– Megoldom, ezzel ne foglalkozz. De Theunre vigyázni kell. Nem eshet baja.

Sarruk megvakarta a füle csonkjának tövét. Felváltva pillantott a lábai elé, majd a lovagra, aki továbbra is szigorú arccal várta a válaszát. Láthatóan tipródott; ám a „nem” szót nem volt hajlandó kimondani.

87

– Hát jó – szólalt meg hosszas vívódás után. – Orwella ragadjon a poklára téged a jó szí-vemmel együtt! Tudod jól, hogy ha elbuksz, én is szedhetem rögtön a sátorfámat…

– Tudtam, hogy lehet rád számítani.

– Persze. Anyám is megmondta, amíg élt szegény, hogy a jó szívem visz majd a sírba.

– Azt viszont én nem fogom engedni.

Sarruk legyintett, majd gyors léptekkel visszasietett a konyhába. Elmélyülten figyelte a fiút, aki unalmában éppen egy serpenyıvel készült világmegmentı csatára a fekete mahmuttal szem-ben, aki egyre vadabbul csaholva ugrált körbe-körbe.

– Naná. Hiszen akkor kinek a vérét szívnád tovább?

Thell elsétált mellette, kicsavarta a fia kezébıl a serpenyıt, és visszatette a helyére. A kutyát egyetlen fenyegetı mozdulattal a sarokba zavarta.

– Tudsz neki egy biztos helyet, ahol megbújhat? Lemondó legyintés.

– Mintha nem tudnád. Kellett nekem a búvóhelyemrıl mesélnem.

Thell türelemre intette a megállás nélkül izgı-mozgó kölyköt, majd a dzsadra villantotta fél-mosolyát.

– Szép tıled, hogy felajánlottad.

– Van más választásom? Mielıtt azonban bármerre is indulnánk, valamennyiünkre ráfér egy kiadós reggeli, nemdebár?

Theun karba tett kézzel, apja szigorú hanghordozását utánozva, megrovón pillantott a dzsadra.

– Csakhogy eszébe jutott végre valakinek. Nagyapa ilyenkor már régen elkészítette.

Sarruk felkapott egy serpenyıt, majd mint egy fegyvert, megpörgette az ujjai között. Theun széles vigyorát hasonlóképpen fogadta.

– Én nem nagyapád vagyok, hallod-e! Olyan étket készítek, amilyentıl mind a tíz ujjad meg-nyalod! Hát nem tudod te, kivel állsz szemben?

– Egy nagyszájúval, aki azt hiszi, hogy dicsekvéssel jóllakok.

Sarruk hitetlenkedve fülelt egy darabig, majd megcsóválta a fejét.

– Akár az apja. Kiköpött mása, én mondom.

Mindennek ellenére a reggeli valóban finomra sikerült. Theun bıven belakott belıle, és ha a lovag nem vigyázott volna rá, degeszre eszi magát. Még Kormosnak is bıven jutott.

– Csak mértékkel! – intette a fiút az apja. – Még hosszú út áll elıttünk.

88

10

Az út nem csupán hosszú volt, kimerítı is: a Pyarron alatt húzódó csatornarendszer nem könnyő terep még egy felnıtt embernek sem; Theun meglehetısen nyőgössé vált, mire jó né-hány sötét, szők átjáró és a padlóban nyíló, rejtett csapóajtó feltárása után elérkeztek a rég elha-gyott folyosórendszer elején megbúvó ajtóhoz, amelyet kitárva egy dohos, pókhálóval belepett helyiségbe léphettek. Sarruk köhintett a felkavarodott portól, majd meggyújtotta a falakról lógó fáklyákat.

– Hát ez lenne az – intett körbe. – Az Izzó Tırök szektájának egykori menedéke, kedves ba-rátom hagyatéka.

Uwel lovagja elhúzta a száját.

– Akitıl a kis kedvencedet is kaptad?

– Mondhatjuk, igen. Csak rám bízta. Átmenetileg. Ha visszajön, persze… visszaadok min-dent.

Thell körbepillantott. A bútorzatot két korhadt, szalmával felszórt fekhely, egy szúette asztal és egy üresen ásító láda képezte. A mennyezet sarkaiban fekete pókhálók lógtak ritkás függö-nyök gyanánt, mélyükön néha meg-megmoccant egy sötét potroh. Az ajtóval szemközti szeglet-ben nyíló légkürtıbıl folyamatosan furcsa neszek szőrıdtek be.

– Remélem, ez a hagyatéka kevésbé halálos, mint az elızı.

Kormos gyanakodva szaglászta körbe a helyiséget. Vakkantva elkergetett egy patkányt, ami riadtan iszkolt a hatalmas jószág elıl Amikor végre megbizonyosodott felıle, hogy a hely biz-tonságos, a mahmut jólesın elnyújtózott az egyik priccsen, és nyelvét lógatva figyelte gazdája minden lépését.

Thell vonakodva lépett be az ajtót keretezı alacsony boltíven. Láthatóan nem tetszett neki az ötlet, hogy a fiát egy ilyen helyen magára hagyja. A mahmutra pillantott, és megnyugvással töl-tötte el, hogy a borjú mérető eb nem fogja cserbenhagyni, bármi is történjen.

– Sarruk, szeretném, ha te is vele lennél az éjjel.

A dzsad rápillantott, és kitessékelte ıt a szobából a nyirkos, penészszagú folyosóra.

– Koma, én nagyon szívesen segítek neked, de azt már tényleg nem várhatod, hogy itt strá-zsáljak vele napestig. Vannak kötelezettségeim, és tanulni szeretnék…

Thell beharapta a szája szélét. Lopva a háta mögé pillantott.

– Megértelek. Mégsem hagyhatom így magára. Legalább éjszaka gyere le hozzá.

A dzsad mély levegıt vett. Láthatóan nehezére esett nemet mondani.

– Nézd, koma, itt igazán biztonságban van, hiszen egy lélek sem tud errıl a helyrıl…

– Mégis csak egy gyerek. – Igen, gyerek, de akkor is… áh, a fene essen beléd, keresztül ne döfj már a szemeddel, hal-

lod-e! Jól van, jól van, éjszaka lejövök hozzá. Sıt, nappal is. Ha nem kell tanulnom, ígérem, itt leszek.

Thell megkönnyebbülten biccentett.

– Csak ennyit akartam.

– Ez éppen elég. Sok mindent kell majd megköszönnöd, hallod-e.

– Megtalálom rá az alkalmat.

Uwel lovagja visszalépett a szobába, ahol Theun éppen Kormossal birkózott a szalmával fel-szórt fekhelyen. Ha tisztában volt is azzal, hogy mi folyik körülötte, láthatóan nem esett tıle kétségbe. Thell letérdelt a szoba közepén, és lehunyta a szemét. Érezte, ahogyan a mellkasán második szívként lüktet istenének szent szimbóluma. Belemarkolt a rajta keresztüláramló ener-

89

giába, és széles mozdulattal szétszórta maga körül. Ajka fohászt mormolt Uwel felé, ahogyan a körülötte kavargó erık megszilárdultak, és láthatatlan falat képeztek az anyag síkján túli világ-ban. A fal körbeölelte a szobát, óvó burokba zárta a folyosó egy részével együtt. Thell Uwel pe-csétjét rajzolta a szíve fölé, és egy utolsó sóhajjal belemetszette a mintát a falba is, amely erre vakítón felvilágolt, majd elhalványult, láthatatlanná dermedt még az emberi szem számára érzé-kelhetetlen világban is.

A lovag kinyitotta a szemét, felállt és letelepedett a fia mellé. Elhessentette a mázsás súlyú mahmutot, és átkarolta a fiú vállát.

– Nekünk most el kell mennünk. Uwel védelmét kértem erre a helyre; a tudtom és engedé-lyem nélkül senki sem képes ide belépni, sem eltávozni innen. Várj meg itt engem vagy Sarrukot, és még véletlenül se kószálj el ebben a labirintusban!

A fiú bólintott. Almás gazda láthatóan szigorúan nevelte, és az apja vére csörgedezett az erei-ben. Nem ijedt meg az árnyékától.

– Mikor jössz vissza, apa? Thell megcsóválta a fejét.

– Nem tudom. Ha minden jól megy, akkor még ma este. Szeretném, ha holnap minden rendbe jönne.

A fiú szeme elfátyolosodott. Thell csupán most vette tudomásul, mennyire megviselték a kö-zelmúlt eseményei.

– Azt én is szeretném.

– Mégis tőrünk.

– Mert harcosok vagyunk.

– Azok – mosolyodott el Thell, és összeborzolta a fiú dús haját. – Azok vagyunk.

Nehéz szívvel hagyta magára a fiát a csatornák mélyén, de tudta, hogy Nomedes csak ezen a barátságtalan helyen nem találhat rá egykönnyen.

– És most? – kérdezte Sarruk, amikor visszajutottak a felszínre. – Mit teszel?

Thell sóhajtott. Körülötte Pyarron utcáin már kezdetét vette az éjközépig tartó, szakadatlan nyüzsgés.

– El kell jutnom Nomedeshez. Engem akar. Ha megkap, biztosan elengedi Berthis gazdát.

– Ha odamész, megöl.

Thell keze ökölbe szorult. Miféle helyzet az ilyen? Milyen csapdába sétált bele? Miféle hely az, ahol az istenek szava bőnnek számító tetteket gerjeszt?

– Mindenképp ezt kell tennem. Nincs más megoldás.

– Talán van. Gyere velem, koma! Bemutatlak valakinek, aki talán tud néhány tanáccsal szol-gálni.

Uwel lovagjának fél mosolya kesernyés fintorrá torzult. Kérdın pillantott Sátrukra, de nem szólt egy szót sem. A dzsad rávigyorgott.

– Ha utat tudott mutatni egy elveszett léleknek, egy igaz úton járót biztosan a megfelelı irányba terelhet.

– Rendben, Sarruk. Uwel adja, hogy igazat szólj! Sarruk kedélyesen csettintett.

– Hát akkor dicsıség Uwelnek, hogy ilyen barát közelébe sodort, mint amilyen én vagyok. Gyerünk, bosszú harcosa, kevés az idınk, a mesterem pedig már vár!

90

11

Darayn Kuen iskolája a Dorlan deltájának déli ága felett helyezkedett el. A valaha kövekkel borított, sziklákkal zsúfolt partot fokozatosan elhordták, és hosszú, kikövezett sétányt alakítottak ki a helyén. A sétányhoz kanyargós lépcsısoron lehetett lejutni, mintha egy roppant töltésen baktatna az ember lefelé a folyómederhez. Maga a déli ág nem jelentett veszélyt; a szintjét gon-dosan szabályozták, köszönhetıen a kezdeténél emelt roppant gátnak, amely áradáskor minden vizet a harsogó északi ágba vezetett el, amely roppant sziklák között tört utat magának, mélyen a partján álló épületek alatt. A déli ág számított a legcsendesebb testvérnek; nyugalmat és békes-séget keresık andalogtak a partján, vagy nézelıdtek a fölötte átívelı roppant, csipketornyos kı-hidak korlátjának támaszkodva.

A harcmővészetek iskolája kihasználva a folyó ilyetén végtelen nyugalmát, a vízfelszín fölé emelkedı, mélyre vert cölöpökön állt, és keskeny, ívelt fahíd vezetett hozzá. Klasszikus tiadlani stílusban épült, csúcsos tetıi egymásba olvadva vetettek árnyékot. Az építmény közepén azon-ban tágas, szabad tér nyílt, ahol ruganyos járású tanoncok igyekeztek elsajátítatni mindazt a tu-dást, amely ahhoz szükségeltetett, hogy magukat slannek nevezhessék.

Sarruk egyenesen a nyílt udvarra vezette Thellt. A mester láthatóan nem tartott rossz szán-dékkal érkezıktıl; iskolája nyitva állt bárki elıtt, egyetlen kapun, még egy aprócska ajtón sem kellett keresztülverekedniük magukat.

Maga Darayn Kuen élete virágában járt; nem volt sem túl fiatal, sem túl öreg. Dús, hullámos haját hátrafogta, keskeny körszakálla jellegzetes tiadlani módit tükrözött. Uwel lovagja megcso-dálta a bı ruha alatt hullámzó, szikár izomzatot, amelynek a harcmővész sem nagy termetet, sem félelmetes külsıt nem köszönhetett, annál inkább gyorsaságot és ruganyosságot. Ahogyan a ta-nítványainak magyarázó Kuent nézte, Thell kezdte megérteni, miért határozott úgy Sarruk, hogy bármily késın is, de harcmővészetet akar tanulni.

A dzsad tisztelettudóan megállt az udvar legszélén, és csendesen figyelte, ahogyan Darayn Kuen éppen egy tizenéves kölyköt oktat ki arról, hogy használja a kezét és lábát a közelharcban.

– Egyszerre mozdulj! Ha a lábaddal megrúgod térdét, nem biztos, hogy célt érsz vele. De ha összehangolod a mozdulataidat…

Ezzel a slan odalépett egy nagydarab tanítványához, aki legalább kétszer annyit nyomott, mint ı. Kuen kedélyesen mosolyogva intett, hogy támadjon. Az a mestere felé ütött, aki kitért a támadás elıl, és kezét a csuklójánál megfogva megrántotta, egyben pedig kisöpörte alóla a lábát. A tanítvány a saját lendületének köszönhetıen a levegıbe emelkedett, majd fájdalmas puffanás-sal zuhant a földre jó kétlábnyira.

– …akkor sikerül. Idızítés és egyidejőség. Ez a küzdelem lényege. A shin-na-choi gyakorlója nem hagyhat idıt és lehetıséget az ellenfelének, hogy lépjen. Ha a mozdulataid együttes harmó-niája felbomlik, porig aláznak. Most így próbáljátok! Rajta!

Darayn Kuen ezzel hátat fordított tanítványainak, és az érkezık elé sietett. A járása lendületes és könnyed volt, mintha siklott volna a föld felett. Érdeklıdve pillantott Sátrukra.

– Legújabb tanítványom megérkezett. Kit tisztelhetek a társadban?

– Szei, ı Thell con Armagel.

– Uwel lovagja, ha nem csal a szemem. Ritka látvány az iskolámban. Ha úgy döntöttél, hogy a slan útra lépsz, figyelmeztetnem kell téged: ez teljes embert kíván. A lovag elhárította.

– Köszönöm, de nem.

– A lovag tanácsért szeretne hozzád fordulni, szei. Olyan helyzetbe került, amiben nem tudja, mi a helyes következı lépés. Reméli, hogy…

– Azt hiszem, ezt ı maga is el tudja nekem mondani, Sarruk – mosolygott Darayn Kuen. – Te menj inkább, és készülj fel! A mai gyakorlat kemény lesz.

91

A dzsad biccentett, és sietıs léptekkel megindult a többi tanítvány felé, akik egyenként kö-szöntötték ıt. Thell nézte egy darabig, majd Kuenre pillantott.

– Nem hittem volna, hogy Sarruk bárkit is így fog tisztelni egyszer.

– Miért nem? Téged is legalább ennyire tisztel.

– Kötve hiszem.

– Pedig elhozott ide.

– Attól még nem hiszem, hogy…

Darayn Kuen fürkészın mérte végig Uwel lovagját.

– Sarruk sokat mesélt nekem az életérıl. Azért jött hozzám, mert keres valamit, valamit, ami-rıl elmondhatja, hogy érdemes érte küzdeni. Téged azért tisztel, mert megmutattad neki, hogy igenis szüksége van ilyesmire. Engem pedig azért, mert megtalálta ezt nálam. Fáradj beljebb, Uwel lovagja, légy a vendégem egy teára!

Thell kurta bólintással megköszönte a meghívást, majd Darayn Kuen után indult, aki az ud-var sarkában emelt, apró pagoda felé vezette ıt, amely alatt néhány alacsony szék állt egy asztal körül. A délutáni nap fénye már korántsem tikkasztott annyira, mint korábban, de azért kellemes érzés volt árnyékba húzódni. A forró teát, amivel a slan megkínálta, Thell elıször furcsa ízőnek találta, végül azonban megbarátkozott vele, és rájött, hogy kifejezetten üdíti.

– Jobb, mint a hideg sör – jegyezte meg, miután apró kortyokkal kiitta a csészét, és Kuen újra töltött neki.

– És a szellemet is jobban serkenti – mosolygott a mester. – Most már, hogy kellıképpen fel-frissítettük magunkat, talán beszélhetnél a problémádról. Ámbár kötve hiszem, hogy szerény személyem helyesebb útmutatást tudna adni az isteneknél, akikhez fordulhatnál.

Thell a szeme sarkából az udvaron gyakorló tanítványokat figyelte. Sarruk meglepıen ügyes-nek számított közöttük, pedig korban jócskán túlhaladta ıket. Ha így folytatja tovább, néhány esztendın belül bizonyára jó harcos válik belıle. De harcmővész… bírhat annyi idıvel egy ilyen korú ember?

– Uwel már megmutatta nekem az utat. Azt követem napok óta, ám ezzel magamra haragítot-tam a rendtársaimat és bizonyos hatalmakat, akiknek messzire elér a kezük.

Darayn Kuen homlokráncolva dılt hátra a székében. Fél szemmel a tanítványait figyelte.

– Kényes kérdés lehet a tiéd, lovag. Bölcsebbet azt hiszem, magam sem tanácsolhatnék, mint azt, hogy kövesd az igaz utat, bármibe kerüljön is.

– Akár a fiam életébe is?

– Nem tudtam, hogy Uwel lovagjainak lehet gyermekük.

– Gyermeket nemzeni nem tiltott, csak ıt felnevelni és vele maradni az.

– Akkor máris letértél az istened által felállított helyes útról.

– Ezen már nem változtathatok.

Kuen ismét belekortyolt a teájába.

– Ez kétségtelen. Ha jól tudom, a bosszú lovagjainál nem ritkaság, hogy erısebb féllel kerül-nek szembe. Istened nem tartogat megoldást hasonló esetekre?

Thell letette a teáscsészét az asztalra. Tekintete Sarrukra tapadt, ám a gondolatai másfelé jár-tak.

– Ha egy társunk elhullik, ketten lépnek a helyébe. Ha |ık is elbuknak, még többen indulunk útnak, ha kell százan, akár ezren is. Ez azonban jelenleg lehetetlen.

– Akkor ez nem segít. Ha az istened szavát akarod követni, meg kell hoznod hozzá a szüksé-ges áldozatot. Tartok tıle, hogy ez az út nem tartogat sok jót számodra.

– Egyszer már megpróbáltam. Mintha egy vastag falat akarnék keresztültörni a puszta ke-zemmel.

92

Darayn Kuen elmosolyodott.

– Bármi lehetséges, ha az ember igazán akarja. Saját akaratunk vagy istenünk támogatása ré-vén, teljesen mindegy.

Uwel lovagja jó darabig bámult maga elé meredten. Tekintete a semmibe tévedt; túl a közelé-ben küzdı tanítványokon, túl a Dorlan deltáján. Kérdın tekintett istene felé, és hirtelen úgy érezte, megtalálta a választ a kérdésére. Hihetetlennek tartotta, hogy eddig nem gondolt rá. Most viszont Darayn Kuen szavai, ha nem is fedték fel elıtte, legalábbis rámutattak a helyes útra.

Hogy nem bíztam benne? Mi ütött belém?

– Köszönöm, Kuen mester. A szavaid megvilágosítottak. Tudom, mit kell tennem, és azt is, miképpen.

A mester mosolyogva széttárta a kezét.

– Én csak megmutathattam az irányt. Az utat te magad lelted meg, és neked is kell végig-menned rajta.

– Akkor is köszönettel tartozom neked. Remélem, a jövıben alkalmam nyílik arra, hogy vi-szonozhassam a szívességed.

Thell felállt, és a slan szertartásokból ismert módon meghajolt Kuen felé. Az mosolyogva felállt, és a lovag vállára tette a kezét.

– Téged illet tisztelet. Kevés igaz ember akad manapság, aki ennyi mindent képes feláldozni a hitéért.

Uwel lovagját nem töltötték el elégedettséggel a mester szavai. Aggodalmat érzett inkább, a fia, Berthis gazda és Sarruk iránt. Bőnbánatot lovagtársai irányában. Elképzelte magát, a saját arckifejezését, ahogy rájuk gondol, és apja vonásait látta maga elıtt, azon a kora ıszi estén, amikor magához hívatta, és elmesélte neki mindazt, amit a Dúlás idején tett. İ is biztosan hitt a cselekedetei jogosságában, mégis marcangolta magát miatta. Thell akkor azzal nyugtatta magát, hogy egyszer majd megérti, miért.

És most megértette végre, de ez a felismerés egyáltalán nem tetszett neki.

A mester elbocsátotta.

– Menj, barátom! Azt hiszem, fontos tennivalók várnak. Thell bólintott, majd elhagyta a cö-löpházat. Tudta már, hova kell mennie – nem is esett messze innen.

93

12

Uwel magányos szentélye a déli ág mellett húzódó sétány kezdeténél emelkedett, nem mesz-sze a zúgó áradatot megfékezı gáttól. Egy apró domb tetejére építette az a renden kívüli lovag, aki a Dúlás pusztítása után magányos szolgálatot fogadott istenének. A szentély körül csak a kö-ves domboldal húzódott, amelyen néhány elszigetelt cserje kapaszkodott fölfelé, a nap fényére áhítozva. A lépcsıket, amelyek a sétánytól vezettek idáig, nemrégen vájták bele a sziklába. Thell tudta, hogy akárcsak a szentélyt magát, Uwel e különc lovagja a saját két kezével építette és formálta; jóval azelıtt nekikezdett, hogy a város épületei körbevették volna. Az öreg Uwel-lovag, akit mindenki Serradam testvérnek, vagy con Serradamnak nevezett, az elsık között volt, akik megpillantva a Dorlan deltáját, elhatározták, hogy itt húznak fel mentsvárat a Dúlás elıl menekülı emberek számára. Jó ideig ı szolgáltatott igazságot a rászorulóknak, egészen addig, amíg létre nem hozták a Selmion-hágóba vezetı átjárót, amely megnyitotta az utat az Égi Pallos rendje felé.

A szentély maga büszkén magasodott a környékbeli házak teteje fölé, a hozzá csatlakozó melléképületek azonban még kisebb kiigazításokra vártak. Serradam testvér még mindig tetızet nélküli cellában lakott. Az errefelé ritka madárnak számító esı elıl minden bizonnyal a szentély falai közé húzódhatott be, lévén hogy nemigen maradt számára más megoldás. A saját kényel-mére gondolt legutolsóként; az istene elıtti tisztelgés mindennél elıbbre valónak tartotta. Thell keserően gondolt bele, hogy talán az ı sorsa is egészen másként alakult volna, ha Arinael helyett Serradam lenne a rend khuryakja…

Az öreg lovag épp a tetızet gerendáin egyensúlyozott; egy keresztgerendával veszıdött. Amikor megpillantotta fiatal testvérét, abbahagyta a munkát, és gyanakodva méregette a jöve-vényt.

– Hallottam rólad, Thell testvér. Furcsállom, hogy ide mertél jönni.

Uwel lovagja bólintott, de nem hátrált meg; megvárta, míg Serradam testvér lekászálódik a tetızetrıl, és megáll elıtte. Az öreg valóságos óriásnak számított még a keménykötéső lovagok között is. Még Gornard is eltörpült hegynyi termete mellett; hegektıl csúfított mellkasán szíjas izmok feszültek meg, amikor felkapott egy egyszerő vászoninget a közelben álló székrıl, és fel-öltözködött.

– Nem akarok bajt keverni, Serradam testvér. Ha kívánod, távozok.

Az ısz lovag szélesen elvigyorodott, a tekintete azonban zord maradt.

– Mondtak, amit mondtak, de én téged is hallani szeretnélek. Gyere beljebb, odabent barátsá-gosabb.

Thellnek el kellett ismernie, hogy Serradam testvér rengeteget haladt a szentély építésével, amióta legutoljára járt itt. Akkor a fıépület tetızetén még foghíjak tátongtak, és a belsı tér úgy festett, akár egy igénytelen barlanglakó menedéke. A falakat azóta durva szövéső, de összhatá-sukban mégis gyönyörő szıttesekkel fedte el, a fából faragott oltár nyers vonalait letisztította, és apró faragásokkal ékítette. A megszentelt víz most is ott állt rajta, az Igazság Forrásának mani-fesztációjaként. A szıttesek között karcsú vasállványok sorakoztak, rajtuk mécsesek, bár jelen-leg nem világítottak; a falakba vágott keskeny nyílások éppen elég napfényt engedtek be ahhoz, hogy sejtelmes félhomályt csempésszenek a sötét épületbe.

– Testvér, te valóságos ezermester vagy.

Serradam szabadkozva emelte fel a kezét.

– Ezek java részét a városiak segítségével sikerült megalkotnom. Sokan így fizettek a szolgá-lataimért. Holnap jön az ács, hogy rendbe hozza a tetızetet.

– Ez akkor is gyönyörő.

– Sokak érdeme.

94

– Fıként a tiéd.

– Ugyan már! – szabadkozott az öreg, de lerítt róla, hogy jólesik neki a dicséret.

– Ma könnyebb idıket élünk. A Dúlás idején minden olyan zavaros volt. Megélni, megérteni az embereket, a pusztítás értelmét és célját… Tudod… apád, azt hiszem, értette. Sokat tett valamennyiünkért. Én voltam az elsı, aki hangot emelt mellette, de nem hallgattak rám. Keveset számítottam akkor, ahogyan most is.

– Ezért hagytad ott a rendet?

– Nem én. A rend hagyott el valamennyiünket. A Fényes Ököl rendjébıl a Dúlás után csak négyen maradtunk: én meg az a három, akik apád után eredtek. A… sajnálatos események után mindenki másfelé kereste a boldogulását. Közülük csak engem ismersz, és Arinaelt, aki az Égi Pallos khuryaja. lett.

Thell meghökkent.

– Hogyan…?

– Furcsállom, hogy nem mondta még el senki.

– Te vagy az elsı, aki megemlítette. – Thell megdörzsölte a halántékát. – De… ha győlölte apámat… bennem miért bízott?

– Nem hinném, hogy bízott benned. Ha bízna, adna a szavadra. Arinael érdekes ember, test-vérem. A végletekig tiszteli a rangban fölötte állókat, talán túlságosan is. Valaki pedig parancsba adta neki, hogy apád halála után vegyen téged a rendhez. Mivel így parancsolták neki, ı is így látta jónak, és te megálltad a helyed.

– Mégsem bízott meg bennem soha teljesen.

– Nem tehette. Győlölte apádat a tettéért

– És most engem is győlöl azért, amit én tettem.

– Valahogy így.

Thell hosszan, a fejét lehajtva hallgatott. A khuryak… az egyik lovag, aki az apját üldözte. Az egyik, aki bosszút fogadott ellene. Persze, hogy nem bízik benne. Hat esztendın át megtőrte maga mellett, elviselte, hogy a rendjébe tartozzon. Most viszont, hogy alkalma nyílik rá, kegyet-lenül megtorolja rajta nem csak az ı, hanem az apja vétkeit is.

Serradam testvér megértette a hallgatását. Fejet hajtott az oltár elıtt, majd hellyel kínálta ıt a szentély hátuljában meghúzódó padon.

– Beszélj, testvérem! Gyanítom, te egészen másképp látod a dolgokat, mint a khuryak.

Thell bólintott, és elmesélt mindent, elejétıl a végéig. Az öreg lovag türelmesen hallgatta, egyszer sem szólt közbe, pedig néha nagyon látszott rajta, hogy szeretne. Mégis megadta a tisz-teletet a beszélınek, és csöndben kivárta, míg befejezi. Csak akkor szólalt meg, amikor Thell el-hallgatott.

– Hosszú és fájdalmas történet ez, fiam. Nem szeretnék most a helyedben lenni.

– Nem szükséges többet tenned annál, mint hogy hozz nekem kétmaréknyi hamut és engedd, hogy felhasználjam az Igazság Tükrét. Csak ennyit kérnék.

Serradam testvér értetlenül pillantott rá busa szemöldöke alól.

– Mit tervezel?

– Jobb, ha nem tudod.

– Mégis, ebben a szentélyben készülsz megtenni. Hamu, hamu… minek neked? Nem ismerek olyan arkánumot, amely hamut használna, talán csak a nagyok között, de azok…

Itt elakadt, ahogyan Thell arckifejezését megpillantotta; tudta már, hogy mire készül a látoga-tója.

– Nem. Nem engedhetem.

– Pedig muszáj. Nincs más választásom.

95

– Ez öngyilkosság! Thell bólintott.

– Talán. De akkor sem hagyhatom, hogy még többen áldozatul essenek az ügyemnek. Ma-gamnak kell elintéznem.

Serradam testvér felpattant a padról. Zaklatottan sétált fel és alá Thell elıtt.

– Belehalhatsz már a citálása során is. Ez a nagy arkánumok közé tartozik, jóval több egy egyszerő ráolvasásnál. Eddig csak a terciadok tudták végrehajtani, egyszerő lovag nem is ál-modhat róla, és szigorúan tiltják is, hiszen jól tudod! Ha nem bírod hozzá Uwel feltétlen ke-gyelmét, nem sikerülhet. Belehalsz.

– Ha kellıen erıs a hited, Serradam testvér, olyasmit is megtehetsz, amibe másképp belebuk-nál.

Az öreg lovag megtorpant Thell elıtt, lehajolt hozzá, és közvetlen közelrıl nézett bele a sze-mébe. A tekintete valósággal keresztüldöfte ıt.

– A te hited elég erıs?

– Mindent feláldoztam érte.

Erre még a tapasztalt veterán sem talált megfelelı választ. Bólintott, és hátat fordított Thellnek.

– Ahogy akarod, testvér. Hozom a hamut.

Amikor minden együtt volt, Thell az oltárra helyezte a kétmaréknyi szürke port a felszentelt vízzel teli Igazság Tükre mellé. Oldalra pillantott Serradam testvérre, aki aggodalmas arccal kö-vette minden mozdulatát.

– Mindent köszönök, testvérem. Ha nem sikerülne…

– Megkeresem a fiadat, és gondoskodom arról, hogy jó kezekben nıjön fel.

– Keresd Sarrukot az építık negyedében. İ tudja, hol bújt meg.

– Még mindig visszakozhatsz.

– Tudod, hogy úgysem fogok.

Az öreg lovag megadóan biccentett.

– Csak gondoltam… egy próbát megér.

Ezzel Serradam testvér sarkon fordult, és sietısen elhagyta a szentélyt. Thell magára maradt a balsejtelmeivel és félelmeivel.

Ez a szertartás tulajdonképpen egy hatásos átok elıkészületének számított, amely átkot majd Nomedes elıtt kell elmondania; ám mindezeket megelızıen meg kell tisztulnia, és ki kell éget-nie a lelkébıl minden kétséget, hogy kellı hittel járulhasson Uwel elé a kérésével. És legfıkép-pen: le kell mondania akár az életérıl is.

Lehunyta a szemét, letérdelt az oltár elé, és a szíve fölé rajzolta Uwel pecsétjét. A szent szim-bólum vörös fénnyel izzott a mellkasán. Thell belemarkolt a körülötte kavargó fénybe, amely mintha anyagiasuk volna az érintésétıl. Szétmorzsolta a markában tartott hamu fölött, maga kö-ré pörgette a hamvakat, majd a maradékot a fejére szórta. Az ajka folyamatosan mormolta az arkánum szövegét, amelyet soha nem lett volna szabad megtanulnia. İ azonban, a született fel-fedezık ösztönével, régen rátalált az Égi Pallos Rendjének könyvtárában, az egyik poros sarok-ban. Senki nem vette elı azt a könyvet már évtizedek, talán évszázadok óta. Thell az elmúlt két-száz esztendıben nem tudott olyan alkalomról, hogy elcitálták volna. Tekintve, hogy az átok azt is halállal sújthatja, aki elmondja, még a terciadok és a régi kegyeltek is óvakodtak az alkalma-zásától.

Felmarkolta a megmaradt hamvakat, és ismét elmorzsolt fölöttük egy imát. Továbbra is csu-kott szemmel felemelte a megáldott szürke port a feje fölé, és fennhangon kántálni kezdett. Érezte, ahogyan a körülötte szétszórt hamvak lassan, mintha forgószél söpörné ıket, a levegıbe emelkednek, és szürke falként veszik körül. A hajába lágy szél markolt, és úgy érezte, a lába el-szakad a padlótól. Egyre hangosabban kántált, a hangja akár az égzengés, kitöltötte a szentélyt, a

96

hamvak kavargó szelében pokoli jelenésként hatott térdeplı alakja. Végül felkiáltott, kitátotta a száját, és beleszórta a markában tartott szürke port.

A hamu égette a nyelvét, a torkát; úgy érezte, lángra lobban a tüdeje, amikor belélegezte a maradékát. A gyomrát szürke lángok emésztették, mégsem hagyta abba a kántálást. Lassanként eggyé forrott a körülötte kavargó, forró széllel, egyetlen üvöltı lánglénnyé változott. A forróság égette a testét és lelkét; az eleven tisztítótőz, amely ki-purgált belıle minden gondolatot. Csak a kín maradt, a puszta fájdalom, Uwel Atya megtestesülése az anyagi síkon. Thell a fogát csikor-gatta, és érezte, ahogyan urának esszenciája eltölti, perzselı kíntengerbe taszítva ıt. Vergıdve igyekezett fennmaradni, megırizni az eszméletét, különben a semmibe vész a teste és a lelke is, feloldódik Uwel túlsó síkokon kavargó esszenciájában.

Aztán amikor a tetıpontjára ért a kín, és Thell úgy érezte, nem bírja tovább, enyhülni tőnt a forróság. A lebegı érzés fokozatosan eltőnt, a teste visszanyerte anyagi mivoltát. A térdére súly nehezedett, az elméjét elborító kín egyre tompult, míg meg nem érezte, hogy a homlokát valami kemény nyomja. A háta megfeszült, a térdízületei csaknem szétszakadtak. Ráébredt, hogy a pad-lón térdel annyira elıregörnyedve, hogy a fejével szintén a követ támasztja. A ruháját tetıtıl tal-pig szürke hamu borította.

Nehézkesen felegyenesedett, s közben megtörölte a száját, amelybıl keskeny nyálcsík csor-dogált. Felpillantott az oltárra, és feltornászta magát odáig. Az Igazság Tükre elıtte állt, a víz felszíne fodrozódni tőnt. Óvatosan belenyúlt, megmerítette benne mindkét mutatóujját, és a megszentelt vizet beledörzsölte a halántékába. A homlokán összegyőlt hamvakat ezzel szétma-szatolta magán, s ettıl csak még ziláltabban festett.

A fény hirtelen lobbant fel a szeme elıtt, csaknem megvakítva ıt. Felkiáltott és hátratántoro-dott, a szeme elé kapta a kezét, de ez sem segített; a vakító jelenség nem az anyagi síkon jelent meg. Thell megfeledkezett arról, hogy a harmadik szemét végig nyitva tartotta, és az arkánum citálása során összekeveredett elıtte a két sík látványa. Lezárta gyorsan az anyagin túli világra nyíló szemét, de így is érezte a vakító fény melegét magán. Most, hogy nem vakította el, kelle-mesnek hatott. Megnyugtatta, elringatta ıt.

Uwel jutalma a kiállt kínokért.

Thell hosszan, mélyen sóhajtott, és az alacsony mennyezet felé emelte tekintetét. Verejtékes homlokán is elmaszatolta a hamut, és letérdelt az oltár elé.

Megtette.

Felrajzolta Uwel pecsétjét a szíve fölé, és elmormolt egy imát az urához. A lelkét könnyőnek érezte; napok óta elıször. Valósággal lebegett a karját eltöltı erı tengerében. Úgy érezte, senki, még egy hadsereg sem állhat az útjába.

Végül felállt, és elindult a szentély lépcsıjéhez vezetı ajtó felé. Még nem végezte el a felada-tát; ezernyi teendı vár rá, de most elıször érezte úgy, hogy meg tudja tenni mindazt, amit elter-vezett. Kitárta az ajtót, és csak ekkor ébredt rá, hogy a szertartás több órán keresztül tartott. A városra már ráereszkedett a kora esti szürkület.

Megállt, és mélyet szippantott az este sem enyhülı, forró szélbıl; a tüdejében azonban benn-szakadt a levegı. Eksztatikus állapota elröppent, és ı ismét ott állt a köves domb tetején, egy szál magában, fegyver nélkül; vele szemben pedig, a domb tövében saját rendtársai álltak sorfa-lat kivont karddal, zord arckifejezéssel.

97

13

Ott állt hát egymagában a domb tetején emelkedı szentély bejáratánál, miközben Uwel lo-vagjai egymás mellett kaptattak felfelé a meredek domboldalon. Nem törıdtek a sziklás, alatto-mos, hepehupás talajjal, és nem követték a domb aljából felfelé kanyargó lépcsıt sem. Mindany-nyian rámeredtek, az ı mozdulatait fürkészték.

Thellnek a torkában dobogott a szíve, mégsem esett pánikba. Bár megdöbbent a lovagok hir-telen felbukkanásán, nem adta fel. Uwel vele van, és az ı kegyelmével elérheti a célját. Csak hinnie kell, és akarnia.

Hinni és akarni: ez az élet két legfontosabb törvénye.

Serradam testvér jelent meg a háta mögött, és felhorkant. Meghökkenése láttán Thell letett ar-ról, hogy megkérdezze, az ı mőve-e mindez. Az öreg lovag azonban kitalálta a gondolatait.

– Nem én szóltam nekik.

Thell a kardja markolata felé nyúlt. Serradam nyomban heves tiltakozásba fogott.

– Nem emelhetsz fegyvert rájuk!

– Nem is akarok, csak ha muszáj.

– Nem bántanak. Elfognak. Arinael ezt a parancsot küldte szét.

Thell a lovagok élén caplató, medve termető testvért figyelte, azt, aki nem viselt sisakot.

A háta mögött továbbra is ott morgolódott Serradam, de ı nem vont fegyvert. Thell megvárta hát, míg lovagtársai elég közel érnek, aztán nagy levegıt vett.

– Köszönök mindent, testvér – mondta, és elindult lefelé a köves domboldalon, egyenesen Gornardék irányába.

Látta, ahogyan az óriás szája szélén megrándul egy izom. Nyilván a pokolba kívánta magát, Thellt és fıleg Arinael khuryakot.

A lovagok győrője szőkülni kezdett körülötte, a karéjuk lassan körbefogta ıt, ahogyan meg-állt Gornard elıtt. Az óriás még úgy is föléje tornyosult, hogy ı állt magasabb ponton.

– Kérlek, Thell, cimbora, mondd hogy velünk jössz szépszerével!

– Azt sajnos nem tehetem.

Gornard mély levegıt vett, majd elkáromkodta magát.

– Akkor durvábbnak kell lennünk.

– Tégy, ahogy jónak látod, barátom!

Mégsem mozdult egyikük sem. Az óriás tétovázott, Thell pedig elhatározta, hogy nem ı fog elıször fegyvert emelni.

Végül az egyik oldalsó testvér elégelte meg a tipródást; kardlapjával Thell feje felé sújtott. Suta támadás volt, és bizonytalan. Thell keze felfelé lendült, fegyvere félreütötte a pengét. Kö-zelebb szökkent a támadójához, megragadta a vállvasát, és a kör közepe felé rántotta, míg ı ki-perdült onnan. Három másik penge készült lesújtani, de már hőlt helyét találták; ı pedig mene-külıre fogva a dolgot széles, bokatörı ugrásokkal igyekezett lefelé a domboldalon. Hallotta, ahogy Gornard ismét káromkodik, de talán már nem olyan hévvel, mint elıtte.

Lovagtársai a súlyos vértezetükben sokkal nehézkesebben mozogtak nála. Nem kockáztathat-tak egy, az övéhez hasonló ugrást, mert minden bizonnyal csörömpölve, összetört tagokkal gu-rultak volna le.

Thell a domb tövében álló fához kikötve hagyta a lovát. Egyenesen odasietett, eltette a kard-ját, kapkodva eloldozta az állatot, és felpattant rá. Gornard zihálva káromkodott, valaki fenn-hangon kántálta egy arkánum szövegét. Thell felszisszent a szavak hallatán. Megrántotta a kötı-féket, és a sarkát lova oldalába vágta. Remélte, hogy még idıben elvágtathat, ám a reményei

98

csúful cserbenhagyták. Nem jutott kellı távolságra; a ló rémülten felnyerített, mintha egy vi-csorgó farkashordával került volna szembe. A szája szélét fehér hab verte ki, ahogyan mellsı lá-bait a magasba vetve felágaskodott. Thell nagyot nyekkenve zuhant a kockakövekre. Az alkarjá-val igyekezett tompítani az esés erejét, de így is a feje tetejére állt a szeme elıtt a világ. Nyögve feltápászkodott. Még éppen idıben tette, mert az elsı lovag ekkor ért oda hozzá. Thell ellépett a lezúduló pallos elıl, és úgy oldalba rúgta az újra nekiveselkedı lovagot, hogy az nyögve tánto-rodott hátra.

Ekkor értek vészesen közelre a többiek; ıket azonban Thell már végképp nem szándékozott bevárni. Tudta, hogy egymaga nem sokáig húzhatná ellenük. Nagy levegıt vett, és fittyet hányva szégyenérzetére, menekülıre fogta a dolgot.

99

14

Gornard sokadszorra káromkodta el magát, amikor látta, hogy Thell megrúgja a fiatal lova-got. Tapasztalatlan suttyó, hát mit képzelt? Minek rohant annyira elıre? Ugyan hogyan szállhat-na szembe egyedül Thell con Armagellel?

Mérge azonban hamar elpárolgott, amikor Thell sarkon fordult, és megfutamodott elılük. Majdnem elnevette magát, majd egyetlen mordulással visszaparancsolta a lovukhoz igyekvı lo-vagokat. Azok kényszeredetten engedelmeskedtek.

– Miért nem eredünk utána? – kérdezte egyikük, egy serkenı bajszú, tagbaszakadt legény. – Hamar utolérnénk!

Gornard a fejét ingatva nézett az egyre távolodó alak után, aki hamarosan eltőnt az utca egy kanyarulatában, és ismét elfogta a nevethetnék. Thell con Armagel elfut! Fut! Ezt nem hinné el senki, ha nem látja…

– Nem megyünk utána.

– De miért…

– Mer' nem! A khuryak azt mondta, hogy ez kényes ügy, és ne keltsünk feltőnést. Már így is eléggé feltőnıek vagyunk, azt hiszem.

A lovagok körbepillantottak, és el kellett ismerniük, hogy valóban, jó tucatnyi nézıje akadt már a röpke viadalnak, amit a domb tövében rögtönöztek. Ráadásul a sziklás emelkedı tetején, a szentély tövében Serradam testvér állt karba font kézzel, szigorú arccal. Gornard mélyet sóhaj-tott, és elindult fölfelé a lépcsın. Közben újra meg újra elátkozta magában Thell con Armagelt, meg még a harminchatodik felmenıjét is.

Nem elég, hogy ilyen helyzetbe hoz, még hegyet is mászhatok miatta, a rosseb enné meg!

Fújtatva érkezett a lépcsı tetejére, ahol az öreg lovag továbbra is mozdulatlanul állt, ıt fi-gyelve. Gornard megállt elıtte, és kelletlenül megvakarta a fejét.

– Én igazán nem akarnék akadékoskodni, testvér, de tudod, hogy a khuryak parancsa, misze-rint mindent…

– … mindent tudj meg arról, hogy Thell testvér milyen lépésre készül.

A nagydarab lovag bólintott. Serradam testvér elmosolyodott.

– Nem nagyon törted magad, hogy elfogd. Gornard felhorkant.

– Ugyan mit kellett volna tennem? Zúzzam péppé a koponyáját? Orwella poklára, erre még a khuryak kedvéért sem vagyok hajlandó!

– Akkor a lehetı legalkalmatlanabb embert küldte az elfogására.

– Nem csak engem küldött. A lóképő Yellis egy másik csoporttal együtt Nomedes vacka körül ólálkodik. Neki való hely, én mondom! Remélem, nem kerül az ı kezei közé, mert az a vadba-rom elevenen megnyúzza, mielıtt visszavihetnénk a rendházba!

Az öreg lovag elkapta a tekintetét Gornardról, és a távolba pillantott, arra, amerre Thell alakja eltőnt.

– Elıször azt hittem, megırült. Aztán azt, hogy szerencsétlen áldozat, aki képtelen lesz ebbıl a helyzetbıl kivergıdni. Mégis…

– Itt Serradam testvér egy pillanatra elhallgatott. Talán azon gondolkodott, megossza-e lovag-társával a véleményét. Visszapillantott Gornardra. – Mégis, most kezdem azt hinni, hogy ha ilyen barátai vannak, célt érhet.

– De miféle célt, az összes poklokra?

– Azt nem tudom. Nem osztotta meg velem a terveit. A nagydarab lovag kiköpött, és dús ha-jába túrt.

100

– Ostoba barom ez az ember! Mégis, mit mővelt akkor itt?

Serradam elmosolyodott. A mosolya idegesítette Gor-nardot. Úgy tőnt számára, mintha az öreg tudna valamit, amit nem árul el neki.

– Imádkozott. Végig imádkozott.

101

15

Thell arra számított, hogy Gornard lóra parancsolja a társait, és utána erednek. Nem sok esélyt adott magának arra, hogy gyalogosan megmeneküljön elılük. Igencsak meglepıdött hát, amikor már jócskán maga mögött hagyta a dombot, és még akkor sem hallotta a lovak patáinak csattogását. Megállt, és megkockáztatott egy pillantást hátrafelé. A domb tövét innen már nem láthatta, csak a szentélyt, amely büszke úrként tekintett le az alant húzódó házakra. Gornardnak és társainak semmi nyoma. Körülötte pyarroni polgárok sétáltak el, és furcsálló pillantásokat ve-tettek a csapzott, kipirult arcú lovagra. Az utca szélén színes ruhákba öltözött fiatalok munkál-kodtak azon, hogy a kosarukban tekergızı, ezerszínő szalagokat felaggassák a házak oldalára, és karneváli díszekbe öltöztették a fákat. A nyakukban valamennyien a csillaglant motívumát, Alborne jelét viselték.

Thell hitetlenkedve fülelt, és csak amikor tökéletesen meggyızıdött arról, hogy nem követ-ték, tette csípıre a kezét, hogy kicsit kifújja magát.

Gornard, te lusta disznó, hát mégsem csalódtam benned!

Nem vesztegette tovább az idejét, belevetette magát a kora esti forgalomba. Ahogyan beljebb haladt az utcákon, egyre feltőnıbbé vált a lázas készülıdés. Elıször nem értette az okát, majd amikor belegondolt, mennyi idı telhetett el azóta, hogy utoljára otthagyta a rendházat, eszébe jutott.

Alborne harmadik hava. Holnap lesz az Ébredés havának elsı napja, a háromnapos mulatság kezdete. Az emberek hálát adnak a meleg évszak áldásaiért az isteneknek. Az utcákon sütödék és édességárusok vernek tanyát, a tereken csepőrágók szórakoztatják a népet. Alborne hívei ilyenkor mind Pyarronba zarándokolnak, hogy illatos füveket áldozzanak neki, amelyek füstje jótékony bódulatot okoz, és hogy elıadásaikkal okozzanak örömet a dal és az ünnepek istené-nek. A Pyarront átszelı, a tengerig elvezetı Istenek útján ilyenkor színes karneváli felvonulás veszi kezdetét, amely egészen estig eltart, amikor is a pyarroniak gyertyákkal a kezükben kise-reglenek az utcára, hogy dallal köszöntsék az isteneket. Azt beszélik, hogy este a látvány igazán fenséges; egy magaslati pontról nézve olybá tőnik, mintha ezernyi apró tőzbogár rajzana a sötét-ben. A kórus éneke messzire elhallatszik; ilyenkor a legendák szerint Alborne letekint Ynevre, és ha tetszik neki a látvány, bı terméssel jutalmazza a várost.

De ami a legfontosabb: a város magas rangú személyiségei mind jelen lesznek a délutáni fel-vonuláson. Ez több évszázados hagyomány; hasonlóképpen tettek a Dúlás elıtti idıkben, ugyanúgy az elmúlt években. Általában külön emelvényekrıl figyelik a felvonulást, míg néme-lyek pedig saját erkéllyel bírnak az Istenek útja mentén. Sern Nomedes eddig mindig saját emel-vényt építtetett magának a Vásározók terén, terített asztallal, és persze mindenütt testırökkel. Az istenek tartsák meg a szokását ez évben is!

Útközben elhaladt Darayn Kuen iskolája elıtt, az azonban már üresen állt. Sarruk tehát már elindult hazafelé. Thell sietısre fogta a lépteit; ha a dzsad megtartja az ígéretét, hamarosan meg-látogatja a fiát, ı pedig beszélni szeretett volna vele. Lehet, hogy több alkalma valóban nem lesz rá.

Szerencsével járt; Sarruk még otthon tartózkodott, épen csirkét forgatott a tőz fölött. Thell karba font kézzel megállt mögötte.

– Sokat gondolkodtam azon, hogy vérbeli naplopó lévén, honnan szerzel ennyi mindent. Eny-nyi ideig kitartott az örökséged?

A dzsad megvonta a vállát, és vigyorogva pillantott a lovagra.

– Azt hittem, nem foglalkozol ezzel.

– Istenek ırizzenek engem a gyanús üzelmeidtıl! Csak azt szeretném tudni, hogy nem nyúl-tál-e bele valami olyanba, ami veszélyt hozhat rád vagy a körülötted élıkre.

102

Sarruk sokatmondó pillantást vetett Thellre. Felállt a kandalló mellıl, és a sarokban heverı zsákhoz lépett. Kiemelt belıle néhány szem kövér burgonyát, és egyenként mosni kezdte ıket egy nagy tálban.

– Amikor otthagytam a tengert, két dolgot elmondhattam magamról: nincs munkám, viszont kiterjedt kapcsolatokkal rendelkezem. Kézenfekvı volt a megoldás.

– Csempésztél.

Sarruk megrázta a fejét.

– Én? Dehogy. Én csak összehoztam az embereket. Jól fizetı üzletekben mőködtem közre, és szépen megszedtem magam. Aztán jöttél te, és…

– És levágtam a füled.

– Mellékes körülmény. Ha te nem vagy, mindenem elherdálom, így azonban félretettem, amit összekuporgattam. Jó helyen van; a kedvenc raquinom védi. Mára megritkultak ezek az üzletek, de sokan még mindig hozzám fordulnak, ha üzletfelet keresnek.

– Furcsa ember vagy te, hallod-e.

Sarruk újabb néhány szem burgonyát halászott elı, és mosni kezdte ıket.

– Kisütök egy csirkét, és hamuban krumplit, hátha éhes lesz a fiú.

Thell elismerıen mosolyodott.

– Sosem gondoltam volna, hogy ennyire gondoskodó típus vagy.

A dzsad felhorkant, mintha a lovag megjegyzését sértésnek vette volna.

– Dehogy vagyok. Csak nem állhatnám, ha egész éjjel a fülembe nyafogna, mert éhes. Tudod, milyenek ezek a kölykök. De hiszen hogyne tudnád.

Thell hátat fordított a kemencének, és a nyitott ablak párkányára támaszkodva az utcán nyüzsgı emberáradatot figyelte. Közvetlenül alatta, a feljárat korlátját már feldíszítették színes szalagokkal és virágokkal.

– Nem tudom, Sarruk. Amióta megszületett, alig láttam ıt. Néhány nap egy hónapban, nem valami sok.

– Én ha neked lennék, hagynám a fenébe az egészet.

Uwel lovagja beharapta az ajkát. Szerette volna elkáromkodni magát, ahogyan Gornard tette néha.

– Nem tehetem. Feladatom van.

– Amibe bele fogsz halni, higgy nekem!

– Talán.

– Egészen biztosan. Nem tudom, mit mondott neked Kuen szei, de ha segített is, ez akkor is öngyilkosság.

– Ezért szerettem volna beszélni veled.

Sarruk megdermedt, a kezében megállt a burgonya. Thell mellé lépett.

– Remélem, nem arról van szó, amire gondolok.

– Ha nem térek vissza, gondoskodj Theunrıl.

A dzsad felnyögött.

– Koma, én nem vagyok jó apa. Soha nem volt, és nem is lesz gyerekem. Mellettem nincs biztonságban, én nem tudok adni neki…

– Pedig nincs más, akihez fordulhatnék.

– És a nagyapja?

Thell felsóhajtott. Igen, a nagyapja…

– Nem tudom, kiszabadul-e valaha. Nem kockáztathatok.

103

– Mégis csak van valami terved, nem?

Uwel lovagja bólintott. A dzsadra pillantott.

– Holnap az ünnepi felvonuláson megkeresem Nomedest, és ráveszem, hogy engedje el.

– Ez kissé merész terv, nemde? Mi a biztosítékod arra, hogy engedni fog a szavadnak?

– Ha elengedi, feladom magam.

Sarruk felhúzta a szemöldökét, és hitetlenkedve pillantott a lovagra. Néhány pillanatig úgy tőnt, elneveti magát; majd amikor ráébredt, hogy a barátja nem tréfál, megrázta a fejét.

– Na nem! Ez a legostobább ötlet, amivel elıállhattál.

– Nincs más választásom. – Akkor ezek megölnek, ugye tudod?

– Megölnének, ha nem gondoskodtam volna a védelmemrıl.

Sarruk továbbra is a fejét rázva ellépett az ablaktól. Elmormolt néhány dzsad szitkot az orra alatt, és visszatért a burgonyákhoz.

– Ugyan miféle biztosíték védhet meg… áh, felejtsd el. Ezt már nem tudom követni.

– Nem szükséges. Csak vigyázz Theunre, ha mégis balul sülne el valami.

– Koma, én nem tudok felnevelni…

– Én nem is erre kértelek. Csupán vigyázz rá, és segíts neki.

Sarruk megadta magát.

– Rendben. De nem vagyok dadustípus, tudod te is.

– Neki nem is arra van szüksége. Kemény gyerkıc, kemény emberré fog cseperedni.

A dzsad lehajtotta a fejét. Láthatóan már most megbánta az ígéretét, de nem visszakozott.

– Valamit… majd alkotok, koma. De azért vigyázz magadra!

Uwel lovagja Sarruk háta mögé lépett.

– Köszönöm, barátom. És most azt hiszem, pihenek egy keveset. Holnap nehéz nap vár rám.

Thell con Armagel ezzel nyugovóra tért. Az álma rövid volt és nyugtalan; a számtalan balsej-telem, ami gyötörte, most mind egyszerre fogta körbe, és a jövó rémisztı képeivel ostromolta ıt.

104

16

A mulatság napjának délelıttje lázas készülıdéssel telt. Az emberek az utcákra vonultak, és készülıdtek a délutáni felvonulásra. A város nyugati peremén gyülekeztek a mutatványosok és csepőrágók, akik az elıadásukat gyakorolták. A roppant ketrecekben sosem látott szörnyetegek bömböltek és morogtak, a félutcányi szélességő kordékon pedig tőznyelık, erımővészek és illu-zionisták serénykedtek.

Napközép felé közeledve az utcákon megsőrősödött a tömeg. Aki tehette, kivonult, hogy szemtanúja legyen az ünnepi felvonulásnak. A város elöljárói elfoglalták helyüket a számukra kijelölt emelvényeken, erkélyeken; körülöttük léha talpnyalók gyülekezete evett-ivott, vagy szó-rakozott az elıttük parádézó mutatványosokon.

Pontban napközépkor, amikor a nap korongja közvetlenül a Fehér Torony valószerőtlen, csipkés csúcsai fölé ért, megkezdıdött a felvonulás. A roppant, tucatnyi ökör vontatta szekerek lassú nyikorgással elindultak, nyomukban az Alborne papjai által teremtett zenebona harsogott. Az illuzionisták, amerre elhaladtak, szivárványhidakat festettek a házak közé, a tőzmesterek ágyúi színes, lángoló alakzatokat festettek a ragyogó égre. A szekereken gyönyörő, félmeztelen táncosnık riszálták magukat, vagy rikító színekbe öltözött bolondok szórakoztatták a nézelıdı-ket tréfáikkal. Másutt bárdok zengtek régi legendákat; hangjukat az utcák legeldugottabb zugai-ban is hallani lehetett. Virgonc gyerkıcök kísérték ıket végig vihogva, tapsikolva.

Thellre senki sem figyelt fel a tömegben. A vértje fölé bı köpönyeget kerített, amely eltakarta ıt a kíváncsi tekintetek elıl. Tudta jól, hogy ha a Vásározók teréhez ér, akkor úgysem maradhat észrevétlen.

Ahogy a közelbe jutott, nyomban megérezte a figyelı tekinteteket. Lehunyta a szemét, és a szíve fölé rajzolta Uwel pecsétjét. Az érzékei kitágultak; eggyé forrott az utcával, a rajta dübör-gı, roppant szekerekkel, a falakkal és ablakokkal. Látta a fentrıl figyelı alakokat, pontosan meg is számolhatta volna ıket, de nem vesztegette rájuk az idıt. Kitőnt azonban közülük egy. A kö-rülötte ezernyi színben lüktetı asztrális behatások, amelyek csaknem minden embert magával ragadtak, hidegen hagyták; ı szigorúan csak a célpontjára figyelt. A kopasz gyilkos volt az, és nem tágított a nyomából.

Nem baj. İ sem tehet semmit az ellen, ami következik.

A Vásározók tere lassan megnyílt elıtte; a tömeg egyre ritkult, ahogyan a házak tövében álló fegyveresek megszaporodtak. Az Istenek útja egyenesen keresztülvitt a téren, kétoldalt egy-egy peridankıbıl faragott szökıkút szegélyezte. A házak elıtti széles területet hétköznap a piacolók foglalták el; a jókora területen akár több százan is megfértek egymás mellett. Ezúttal azonban itt a tömeg feje fölé magasló emelvények álltak, mindegyik a város egy-egy elöljárójának biztosí-tott kényelmes helyet a nézelıdésre és szórakozásra. Az emelvények tövében marcona ırök strá-zsáltak.

Thell nyomban rálelt a sern Nomedes számára fenntartott építményre. Vaskos cölöpökön nyugodott, amelyeket lenge, színes szövetekkel fedtek el. A tövében a Nomedes-ház címerét vi-selı fegyveresek álltak ırt, felette pedig egy asztalnál maga Ric Nomedes ült, sápadt, beesett ar-cú asszonyával az oldalán. Körülötte szolgák nyüzsögtek, a háta mögött pedig egy valóságos izomkolosszus állt, aki két alkarvédın kívül semmiféle vértezetet nem viselt. Az övén viszont két szablya is lógott.

Uwel lovagja addig verekedte magát elıre a tömegben, amíg el nem érte Nomedes emelvé-nyét. Az ırök zord ábrázattal vizslatták, aztán megpillantották a köpönyeg alól elıvillanó szent szimbólumot, és elıreszegték lándzsáikat.

Thellnek nevethetnékje támadt.

105

Széttárta a karját, mutatva, hogy nincs nála fegyver. Azok leengedték a lándzsáikat, és felé nyúltak, Uwel lovagja pedig mozgásba lendült. A kezébıl egyetlen szavára árnyból font nyalá-bok csaptak elı, hogy egymásba fonódva éjfekete hosszúkardot formáljanak. A fekete penge le-csapott, a nyomában vér fröccsent. Az ıröknek idejük sem maradt megemelni a lándzsájukat, a feketén villanó halál elérte ıket.

Az emelvény túlsó felén ırt állók látták mindezt, ám mire elérték volna a halált osztó lova-got, az már a lépcsın rohant felfelé. Az emelvényen kiáltás harsant, újabb fegyveresek rende-zıdtek sorfalba a hosszú asztal elıtt. Egy nı felsikoltott, valaki pedig harsányan elkáromkodta magát. A hangokat azonban elnyomta az Istenek útján végigvonuló mutatványosok hangzavara.

Thell elmosolyodott magában. Könnyedén keresztültörhetett volna az elıtte állókon, ám mégsem tette. Hiszen még ha sikerülne is átjutnia a katonákon, a rejtızködı gyilkosok mozgás-ba lendülnének, és ı egyszer már felsült ezzel a stratégiával. Ráadásul a kezükben volt Berthis gazda; Uwel lovagja pedig nem akarta, hogy neki baja essen.

Felemelte inkább a kezét, és a sorfal mögött ülı nemes felé intett vele. A hangja öblös volt, égzengésként söpört végig a tömeg feje fölött, túlharsogva a felvonulás kakofóniáját. İ akarta így; szerette volna, ha mindenki hallja mondandóját.

– Ric Nomedes, Uwel nevében átkot mondok rád! A bőneidért elnyered méltó büntetésed! Három nap múlva lesújt rád a bosszú keze! Ha megölsz, velem halsz, ha megsebzel, magadat sérted meg. Gyilkosságért halál a jutalmad; pusztulj e világról!

A felvonulás zsivaja, ahogyan a lovag hangja elérte, a pillanat csöndjébe dermedt. A mutat-ványosok félbehagyták elıadásukat, a tömeg egy emberként fordult az emelvény felé, ahol Thell állt, a sápadt, elfojtott dühtıl reszketı Nomedes felé nyújtott karral. Uwel szolgájának mellkasán rıtvörösen izzott szent szimbólum, pokoli aurát vonva az alakja köré.

Sern Nomedes nyugalmat erıltetett magára, felállt az asztala mellıl, és a testırkapitánya kí-séretében, fegyvereseitıl övezve Thell elé lépett.

– Nem tudom – kezdte fennhangon, hogy mindenki hallja– , hogy miféle hazug vádakkal il-letsz engem. Az átkod nem hatott; még itt állok elıtted, és ígérem, drágán megfizetsz a pimasz-ságodért!

Uwel lovagja elnézın mosolygott. Nem tartott semmitıl; úgy érezte a tagjait új erı önti el. Élvezte ellenfele bosszúságát. Amaz halkan folytatta a mondandóját, csak a lovagnak címezve szavait.

– A rokonod halott. Te is halott vagy, és a fiad is az lesz hamarosan.

Thell megrázta a fejét.

– Kötve hiszem, sern. Az átkom elért téged. Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, magadat sérted meg. Ha nem teszel semmit, három nap múlva mindketten meghalunk.

Nomedes rendkívül jól leplezte érzéseit. A szeme sem rebbent a rossz hírek hallatán, mégis láthatóan komolyan vette mindazt, amit hallott.

– Nagy ostobaságra vall részedrıl, hogy az életed kockáztatod. Ismerem az átkodat, és tu-dom, mit tehetek ellene.

– Akkor állok elébe. Tégy velem, amit akarsz, csak engedd el Berthis gazdát! Rá már nincs szükséged.

A nemes félrebillentette a fejét, úgy fürkészte az elıtte álló lovagot. Thell nem tudta megálla-pítani, hogy mire gondol.

– Hiú remények, végzetnek neveznek benneteket – szavalta. – Ugyan mibıl gondolod, hogy megteszem ezt a szívességet?

– Mert engem már megkaptál, és mert bármit tettél, akkor is pyarronita vagy.

106

Nomedes sejtelmesen elmosolyodott. Elismerıen biccentett, majd hátat fordított a lovagnak, és egyetlen intésére féltucatnyi strázsa vetette magát Thellre. Leteperték a padlóra, a kezét dur-ván hátrafeszítették, és szorosan gúzsba kötötték.

– Megállj!

A hang a tömegbıl érkezett. A téren minden fej a felszólaló felé fordult. Tisztességben meg-ıszült, pocakos férfi emelte a magasba a kezét, a földön térdelı lovag felé intve.

– Mire vetemedsz, sern Nomedes? Kezet emelsz az istenek szolgájára?

Nomedes nem válaszolt. Az ısz férfi, akinek a nyakában Krad szent szimbóluma lógott, a tömeghez fordult.

– Uwel meghallgatta a lovag imáját! Az istenek egyetértenek vele!

Halk moraj futott végig a tömegen. Nomedes elvörösödött.

– Hogy merészelsz, atyám…

– Igaza van! – kiáltott egy újabb hang. – Uwel szimbóluma válaszolt a kérésére! Az átok igaz és megfogant! Engedd el a lovagot, sern!

Az összegyőltek felzúdultak. Néhányan meglódultak az emelvény felé, mások átkokat kiabál-tak, egyesek élénken tiltakoztak, Nomedes ártatlanságát bizonygatva, cselt kiáltva. Mások heves vitába bocsátkoztak, egymás torkának estek. A téren pillanatok alatt elszabadult a pokol.

Az emelvény köré győlt strázsák a feldühödött tömeggel birkóztak. A felzúdulok puszta kéz-zel ostromolták a pajzsokat, a lendületük kis híján elsöpörte a védıket.

Nomedes arcáról lefoszlott a nyugalom álarca. Győlölködve meredt az elıtte térdelı, gúnyos lovagra.

– Nem tudod, mit tettél!

– Amit kellett.

Lorrec, a testırkapitány sürgetın lépett ura mellé. – Az emberek lázonganak, sern. Sietnünk kell. Nomedes felszisszent. Fel sem pillantott, úgy köpte a szavakat.

– Az ostoba férgek mindent nekem köszönhetnek. Mindent!

– Most mégis ellened fordultak. Nem tehetünk semmit, sern!

Az emelvény elıtt tomboló tömeg áttörte a katonák sorfalát. Az egyik fegyverest visszarán-tották maguk közé, és ütötték, ahol érték. A többiek lassan hátrálni kényszerültek a lépcsıkön.

Lorrec egyre türelmetlenebbül toporgott.

– Sern, nincs több idınk!

Nomedes még egy pillantást vetett Uwel lovagjára, majd a testıkapitányra pillantott.

– Rendben! Menjünk akkor, az istenek rogyasztanák rád az eget, menjünk! Hozzátok a lova-got! Megfizet még mindezért!

– Uram, nem lenne okosabb…

– Hozzátok!

Az izomkolosszus nem vitatkozott. Intésére talpra rángatták Thellt, és elcibálták az emelvény hátulja felé, amely mögött szők utcácska húzódott.

A lovag pedig, miközben sötét sikátorokon, majd nyirkos folyosókon cibálták keresztül, elé-gedettséget érzett a lelke mélyén. Hallotta a tömeg egyre távolodó zúgását, és tudta, hogy a terve célt ért. Mostantól kezdve ellenfele és istene kezébe helyezte a sorsát. Hogy melyiküknek menynyi szerep jut benne, az majd kiderül.

107

17

A szők, levegıtlen zárkában lassan telt az idı. Thell a gondolataiba mélyedt, és várta, hogy Nomedes felbukkanjon. Tudta, hogy állja a szavát, és eljön hozzá.

Hogy beesteledett-e már, amikor a látogatója megjelent, vagy még a nap rótta az útját az égen, nem tudta, fény csak a vasalt ajtó résein szőrıdött be hozzá, ez azonban épp csak ahhoz volt elég, hogy ne bolonduljon meg a sötétben. Istene segítségét nem kérhette; a szent szimbó-umát, akárcsak minden más felszerelését, elvették tıle, mielıtt behajították ebbe a bőzhödt lyukba.

A zajt már messzirıl meghallotta. Élvezte, ahogy feloldotta a zárkát uraló süket csöndet. Lép-tek közeledtek, majd megálltak az ajtó elıtt. Kulcsok csörgése, majd zár kattanása hallatszott, és a szők helyiségbe betódult az odakint lobogó fáklyák fénye. Az ajtónyílásban Nomedes lakja je-lent meg, a nyomában két megtermett fegyveressel és a páncélt sosem viselı izomkolosszussal.

– Azt hiszem, fölösleges elmondanom, hogy hiába próbálkoznál szökéssel.

Nomedes különös köszöntésére Thell csak a fejét rázta,

– Helyes. İszinte leszek, mert kiérdemelted: eleddig kevés embernek sikerült engem igazán feldühítenie. Mára te is közéjük tartozol.

– Különös megtiszteltetés.

– Tudod, lovag, elsı indulatomban majdnem utasítottam az embereimet, hogy korbácsolják halálra az öregembert, aztán lehiggadtam, és beláttam, hogy igazat szóltál. Pyarronita vagyok, pyarroni törvények szerint élem az életem. Nem kenyerem a fölösleges erıszak.

– Mondja az az ember, aki szégyenében megölte a saját fiát.

Thell nem látta Nomedes arcát a szemébe vágó fénytıl, a férfi hallgatása azonban tanúbi-zonyságát adta, hogy sikerült elevenébe vágnia. Végül mégis megszólalt.

– Mit sem tudsz te errıl, Thell con Armagel. Amit tettem, Pyarronért tettem, és nem szegtem meg az istenek egyetlen törvényét sem. Hiszek a magasabb célokban, és hiszek abban, hogy az istenek megértik a cselekedeteim okát. Hittem abban is, hogy csak felszentelt kéz állhat méltó bosszút a fiamért.

– Istenem mégis a te halálodat rendelte el.

– Az nem lehet. A fiam saját magának és annak az ostoba elf korcsnak köszönhette a halálát. Megpróbáltam jobb belátásra bírni, eltéríteni a hamis útról, amelyre rálépni készült, de nem le-hetett. Az egyetlen megoldást választottam, amit józan ésszel megtehettem.

Thell nekivetette a hátát a nyirkos kınek, a kezén megcsörrentek a súlyos láncok.

– Tisztára akartad törölni az elméjét, mint egy koszos tányért, de végül eltörted.

– Mily költıi lélek vagy te, lovag! Ebben hasonlítunk. Azonban különbözıképpen gondolko-dunk a gyilkosságról. Számomra a gyilkos mindig is az az arrogáns elffajzat marad. Ha ı nincs, nem kell a fiamat áldoznom a hitemért.

– Pyarron istenei nem kívánnak ilyen áldozatot. Nomedes felkacagott.

– Gondolod? Éppen hogy csak kihevertük a Dúlás veszedelmeit. A legkevesebb, hogy igaz hitő hazafiakat nevelünk a gyermekeinkbıl, nem egy degenerált szekta követıit! Pyarron elbu-kott, mert az emberek hite megingott az istenekben, ık pedig elhagytak bennünket. Ha nem vi-gyázunk, ez újból megtörténhet.

– Tévedsz. Nem az emberek hite ingott meg. Az ember lett az úr az istenek helyett; kisajátí-tottátok a nevüket, helyettük ítélkeztetek. Ez lett Pyarron veszte.

– Mit tudod te? – csattant fel Nomedes. – Kölyök voltál még, ugyan mit tudsz te róla? Mit láttál te, amit én nem?

108

– Láttam leomlani a falakat. Láttam a romokat. Láttam a hatalmasok gıgjét, akik azt hitték, nem veszíthetnek. Láttam imádkozni az embereket, akik továbbra is hittek. Nem az ı hitük a rossz, sern, hanem a tied.

Nomedes elhallgatott, az arcát továbbra is jótékony homály fedte. Karba font kézzel állt, és némán figyelte Thellt. Hosszú szünet után szólalt csak meg halkan.

– Vádakkal illetsz engem, pedig én csak Pyarront szolgálom.

– Pyarront nem az emberekre építették, hanem az istenek kegyelmére. Te azt hiszed, Pyarront szolgálod azzal, hogy elszántan véded a hatalmad. Mégsem rajtad múlik a sorsa.

– Úgy beszélsz, mint az a prófétának kikiáltott eretnek. Airun al Marem elhagyta és gyengéb-bé tette Pyarront. Ugyanezt akarod tenni most Uwel híveivel? Még jobban megosztanád az egy-házat és az embernemet?

Thell megrázta a fejét.

– Nem vagyok próféta. Én csak téged öllek meg.

– Ember, hiú reményeid ne feledd. De nem fog sikerülni.

Még ma átadlak a khuryakodnak, aki végrehajtja rajtad az istenek igazi ítéletét.

Nomedes sarkon fordult, hogy elhagyja a zárkát.

– És Berthis gazda?

A hatalmasság megtorpant egy pillanatra. Nem nézett vissza, csak a válla felett vetette oda a választ foghegyrıl:

– Nincs rá szükségem. Szabad ember.

Ezzel kivonult a zárkából, utána sorban a testırei. Az izomtorony maradt utolsónak; széles vigyorát a lovagra vetette, és meglóbálta az öklét.

– Eljátszhattunk volna, te meg én egy kicsit. Sajnálom, hogy ez elmarad.

– Sose sajnáld. Ha szembeszállsz velem, téged is megöllek.

A férfi hátat fordított Thellnek, és harsányan felkacagott; a hangja még akkor is kísértett a lo-vag fülében, amikor végleg magára maradt a süket csöndben.

109

18

Arinael khuryak mérhetetlen dühöt érzett, de különös módon ugyanakkor elégedettséget is. Az, amit Thell con Armagel tett, túlment minden határon. Nemcsak hogy megvádolta ót és egy feddhetetlen hírő pyarroni elöljárót, de Uwel nevével visszaélve saját bosszúhadjáratot indított. A khuryak elképzelni sem tudott ennél nagyobb pimaszságot és szégyent.

Hiába, a vér nem válik vízzé.

Már-már belenyugodott, hogy Errn con Armagel fia a rendjének tagjává vált az ı akarata el-lenére. Már-már ı maga is elhitte, hogy a történelem nem ismétli önmagát. Tévedett, hagyta, hogy hiú reményekbe ringassa magát.

Hiba volt a rossz vért beengedni magunk közé. Módunkban állt volna kipurgálni közülünk, erre visszafogadjuk a soraink közé, gondolta. Az apja után a fia is méltatlanná vált…

Amióta a khuryak rangjára emelkedett, Arinael folyamatosan szemmel tartotta és ellenırizte Thellt. A fiú meglepıen rátermettnek bizonyult, és Arinaelnek több év elteltével kénytelen-kelletlen tudomásul kellett vennie, hogy az elıtte álló akadályokat talpraesetten veszi.

Mégis, Errn vére csörgedezik az ereiben, és ez be is bizonyosodott!

Arinael tisztán emlékezett az útmutatásra, amelyet Uweltıl kért. Saját felelıssége teljes tuda-tában döntött, és nem érezte úgy, hogy hibázott volna. Ura gyakran adott homályos vagy érthe-tetlen látomásokat; eleddig azonban ı mindig helyesen döntött. Ugyan hogy jöhet ahhoz egy se-honnai taknyos, hogy megkérdıjelezze az igazát? Hogy Pyarron feddhetetlen hírő elöljáróját gyilkossággal vádolja? Ráadásul a saját fiának megölésével?

Ostobaság! Thell con Armagel a saját hazugságaival táplálja ırült bosszúját.

Most azonban elérkezett az idı, hogy kipurgálja ezt a fekélyt a rend testébıl.

Amint Ric Nomedes elfogta, hírhozóval tudatta a khuryakkal. Con Arinael nem vesztegette az idıt. Vizet szentelt az Igazság Tükrébe, és utasításba adta, hogy estére mindenki készüljön fel a hivatalos szertartásra. Ilyen esetekben persze haladéktalanul értesítenie kell a legfıbb terciadot. Tudta jól, hogy sokat késlekedett; már az árulás elsı jeleit észlelve, jelentenie kellett volna azo-kat. Úgy vélte azonban, hogy meg tudja oldani a kérdést és kész helyzettel állhat a pátriárka elé. Minél tovább húzta az idıt, annál biztosabbá vált benne a gondolat: a kötelezettségének elmu-lasztása csak akkor nem fog feddéssel járni, ha a jelentésével együtt eredményeket is felmutat. Elvégzi hát a munkát, mielıtt a nyugtalanító hírekkel a tarsolyában az elöljárója elé vonulna.

A fennmaradó idı gyorsan elrepült, az elıkészületek igencsak lefoglalták, és mire végzett, je-lentették, hogy a kordé megérkezett a bukott lovaggal. Elmosolyodott magában; a megnyugtató érzés lassan elnyomta a parázsló dühöt. Hamarosan véget ér az évtizedes nyugtalanság; az Armagel család végleg kivonul a rend történelmébıl.

Meghajolt a felkészített oltár elıtt, majd sarkon fordult, és elindult a lovag fogadására.

110

19

Thell didergett, amikor megérkeztek a rendházba. A Pyarronban tomboló hıség miatt ott verí-tékben ázott, a kapun átlépve azonban megérintette ıt a szél hideg lehelete. Átázott ruhája most kényelmetlen, nyirkos bilinccsé vált. Nem volt kellemesebb az sem, amikor bevezették a rend-házba, és lecibálták a lépcsıkön. A testvérei pillantásainak láttán összeszorult a gyomra. Keserő-en és hiábavalóan bizonygatta magában, hogy ha tudnák, miért tette, amit tett, akkor megbocsá-tanának. Egyedüli nyugalmat az a tudat hozott számára, hogy helyesen cselekedett, és bármi kö-vetkezzék is, megtette, amit Uwel akaratából egy ember megtehetett.

Senki nem ért hozzá egyetlen ujjal sem; úgy tőnik, Nomedes valóban komolyan vette a fe-nyegetést. Tudta jól, hogy ha ez a kétélő átok nem védené, akkor bizonyára már félholtra verték volna.

Abba a dohos tömlöcbe vetették, amelyet annyiszor látott már kívülrıl. Különös érzés fogta el, amikor rácsukták a rácsokat. Mintha álmodott volna; nem akarta elhinni, hogy ez valóban megtörténik vele.

Leült, hátát a falnak támasztva, és a mennyezetet figyelte. A tömlöc egyik oldalát csak a rács alkotta, azon keresztül vizslatta ıt két testvére mogorván. Látszott rajtuk, hogy a tekintetét kere-sik. Nem adta meg nekik ezt az örömet. Csak amikor egyikük feléje köpött, akkor pillantott rá. A lovag fiatal lehetett, talán ha huszonkét nyarat megért. Merın bámult Thellre, talán abban re-ménykedve, hogy elfogadja ezt a néma kihívást és megpróbál nekitámadni a rácsokon keresztül. Thell azonban visszafordult a tömlöc sötét nyugalma felé.

Minek néznek engem? Uwel, segíts!

Az ifjú lovag közelebb hajolt a rácshoz, és csalódottan fintorgott. Beleszaglászott a levegıbe, úgy tett, mintha a foglya bőzétıl viszolyogna.

– Ha rajtam múlik, én végezlek ki.

Thell ezúttal sem válaszolt. Mozdulatlanul nézett maga elé, és igyekezett más mederbe terelni a gondolatait.

– Hallod, te áruló?

Nem érkezett válasz. A lovag feladta a próbálkozást, és visszavonult. A tekintete azonban vil-lámokat szórt.

Arinael khuryak fertályórán belül érkezett, Gornard és Yellis kíséretében. Az óriás felcsuklott, amikor meglátta barátját a cellában, átizzadt ruhájában dideregve, majd kelletlenül mormogott valamit az orra alatt. Yellis arcvonásait akár sziklába is véshették volna. Rezzenéstelen tekintet-tel mérte végig a foglyot, a tekintete csak undort tükrözött.

A khuryak intésére az ifjú lovag kitárta a tömlöc ajtaját. Az elöljáró egyedül lépett be, látha-tóan nem tartott a támadástól. Karba font kézzel állt meg Thell elıtt, és szigorúan letekintett rá.

– Imádkozz és világosodj meg, Thell testvér! Ezt mondtam neked. Ha hallgatsz rám, most nem itt lennél.

Uwel lovagja feltekintett az ıszülı rendfınökre.

– Azt tettem, atyám.

– Akkor apád nem tanított meg rendesen imádkozni.

– Pedig megtette.

A khuryak felhorkant.

– Az ı módszerei szerint! A könnyebb utat választva, mi? Thell ajkára kiült szokásos félmo-solya.

111

– Arról vitatkozhatnánk, ki választott járhatóbb utat. Arinael feje búbja elvörösödött, a szeme véreresen kidülledt.

– Pimaszkodsz? Van bátorságod mindezek után még gúnyolódni?

– Csak az igazat mondtam. Egyesek vakok az istenek igazságára, mások meglátják azt.

Gornard hangos krákogásba fogott a rácsokon túl, Yellis undorodva kiköpött. Az ifjú lovag felkacagott, de aztán a khuryak figyelmeztetı pillantására gyorsan elharapta nevetését.

– Az istenek igazságáról nem veled fogok vitatkozni, fiam. A vér nem válik vízzé, ez bebizo-nyosodott. Hamarosan osztozhatsz apád sorsában.

Az ıszülı elöljáró hátat fordított neki, és intett Gornardnak és Yellisnek. A két lovag belépett a tömlöcbe, és megszabadították a láncaitól. Thell szó nélkül tőrte, hogy talpra ráncigálják, a ke-zeit hátrafeszítsék, és így induljanak el a felvilágba vezetı lépcsın.

– Ne állj ellen, kérlek! – dünnyögte az óriás. – Ezzel csak nehezebb lesz.

– Nem fogok.

A kápolnában már szinte tapintani lehetett a feszültséget. Az oszlopok közét mécsesekkel rakták tele, hogy kellı mennyiségő fényt biztosítsanak a szertartáshoz. A lovagok, amint megpil-lantották az érkezıket, oldalra húzódtak, szők ösvényt hagyva maguk között. Halk moraj futott végig a gyülekezeten, amikor végigcibálták közöttük Thellt, és az oltár elé lökték. Gornard és Yellis a háta mögött állt meg, a khuryak szemközt, az oltárnál.

– Testvéreim. Azért győltünk itt össze, hogy Uwel ítéletét mondjuk ki ama testvérünkre, aki figyelmen kívül hagyva urunk szent kinyilatkoztatásait, testvérei, rendje és Pyarron ellen for-dult. Uwel nevében tett hamis cselekedetei megbontották az igaz hívık bizalmát egyházunkkal szemben. Hithő pyarronitákat ölt, és hamisan vádolt meg több hazafit. A büntetése ezen bőnö-kért kiátkozás és halál!

A tömeg hirtelen felzúdult. Egyszerre emelkedett az öklük a magasba, egyszerre kiáltottak halált. Thellt valósággal a földre sújtotta a hangzavar. Lehajtotta a fejét, és magában imádkozott. Nem félt. Azon már régen túljutott.

A khuryak ezek után lepillantott ırá; nyitott bal tenyerét feléje tartotta, a másik kezével az Igazság Tükrébe nyúlt, és az ujjáról pergı vízcseppekkel Uwel pecsétjét rajzolta a szíve fölé. A nyakában vérvörösen felizzott a szent szimbólum, a lesújtó páros ököl.

– Thell con Armagel, ezen bőneidért kiátkozlak Uwel egyházából! Sújtson le rád urunk ha-ragja, vegye el mindazt, amit ajándékul neked adott, amivel oly rútul visszaéltél! Fekete lelked szálljon Orwella poklára, ahol megtudod, mi a bőnhıdés! Pusztulj!

– Pusztulj! – dörögték a lovagok egyszerre. – Pusztulj!

Csak Gornard nem mondta. Az óriás lehajtotta a fejét, és Thellt nézte, aki – ırült ember! – ta-lányos félmosollyal válaszolt a pillantására.

Aztán különös dolog történt. A rivalló hangok orkánja még nem csitult el, amikor Arinael khuryak rémülten felkiáltott. A mellkasán izzó szent szimbólum fénye kialudt; akár a kihőlt fém, élettelenül lógott a nyakában. Thell felemelte a fejét, majd lerázva a válláról Yellis nehéz kezét, felállt. A lovagok döbbenten figyelték a khuryak alakját, aki mindkét kezét a halántékára szorí-totta, majd az elıtte álló Thellre pillantott. Tekintetében döbbenet és hitetlenkedés ült.

– Ez nem lehet – suttogta. – Nem lehet!

Thell az Igazság Tükrére pillantott, amelynek vize vérvörösre váltott. A khuryak, követve a tekintetét, felüvöltött. Egyetlen mozdulattal lesöpörte az oltárról a tálat, amely vérét folyatva, csörömpölve hullott a padlóra.

– Ez sem elég világos útmutatás, atyám?

Arinael erılködéstıl dülledt szemekkel próbált imát mondani, ujja rendíthetetlenül rótta Uwel pecsétjét a szíve fölé. Az igyekezete, hogy újabb átokkal sújtson le foglyára, már-már ne-vetségesnek tőnt. Nem történt semmi, csak a hangja vált az erılködéstıl reszeléssé. Végül felad-

112

ta; mintha a pokol lángjai közé pillantott volna, elhátrált az oltártól. A tekintete végig az elıtte, átizzadt ruhában álló lovagon függött.

– Ez a te mőved, átkozott! Miféle szentségtelen mágia ez? Átok, mellyel Nomedest is sújtot-tad? Mit tettél velem?!

Thell sajnálkozón ingatta a fejét.

– Megmondtam. Egyesek vakok az istenek igazságára.

A khuryak elvörösödött. A hátát az oltár mögött álló oszlopnak vetette. Láthatóan azért küz-dött, nehogy a lábai felmondják a szolgálatot, és lerogyjon a tövébe.

– Öljétek meg! Uwel nevében, sújtsatok le rá!

Thell sarkon fordult, és farkasszemet nézett döbbent némaságban álló lovagokkal. Érezte, ahogyan Uwel ereje körülfogja, és megacélozza a tagjait. A szertartás csúfos kudarcba fulladt, és az ısz elöljárót sújtotta a büntetés.

Igen. Uwel áldása vele van. Semmi nem állhat az útjába.

Senki nem nyúlt a fegyveréhez, még Yellis sem. Elsıként Gornard állt félre az útjából, majd sorban a többiek. Ahogyan kifelé haladt a kápolnából, Thell érezte magán testvérei tekintetét. Tudta, hogy mit gondolnak. Érezte a kápolnában dúló indulatokat.

Értették mind. Csak a khuryak nem.

Az ısz elöljáró tovább üvöltötte a parancsait, mégsem hallgatott rá senki. Mozdulatlanul néz-ték, ahogyan Thell végiglépked közöttük.

Uwel lovagja az ajtóban ırt álló lovag felé fordult. Ugyanaz a fiatal suhanc volt, amelyik a tömlöcben leköpte ıt. Most sápadtan állt vele szemben.

– A felszerelésem?

Az ifjú kapkodva bólintott, majd elsietett. Mire visszaért, Thell már az udvaron várta, és ép-pen Harcost kantározta fel. Az ifjú sápadtsága elmúlt; nem törıdött a kápolna köré sereglı lova-gokkal sem, akik valamennyien ıket figyelték egymás között suttogva. Bentrıl még mindig hal-latszott a khuryak kétségbeesett üvöltése, de senki nem törıdött vele.

Az ifjú segített Thellnek felvenni a vértjét, majd az oldalára csatolta a kardját. Végül csak nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen.

– Hát igaz…? Thell elmosolyodott.

– Imádkozz és világosodj meg!

Ezzel felkapott Harcos hátára. Senki nem állt az útjába, csupán az a fegyverhordozó, akit a szertartás idejére ırségbe rendeltek a kapuhoz. Az ifjonc tekintete a lovagról a kápolna elıtt ál-lókra villant, mégsem tágított.

– Hova mész, atyám?

– Uwel rám rótt egy feladatot. Be kell végre végeznem. A fegyverhordozó bizonytalanul pil-lantott Thellre, majd a távolban tétlenül álló többi lovagra. Az élükön álló Gornard egyetlen mozdulattal válaszolt ki nem mondott kérdésére. A fegyverhordozó bólintott, és kitárta a kaput. A távozót egészen addig követte a tekintetével, míg el nem tőnt a mágia szülte átjáró mögött, Pyarron hófehér házainak takarásában.

113

20

A Papok városa fallal elkerített negyed a Pyarron fölé magasodó Istenek Hegyén. Úgy tervez-ték, hogy az egyházfiak minden szükségét kielégítse; boltok, fürdık és színház is épültek a fala-in belül. Az épület jó részét azonban még nem húzták fel. Nappal ez a hely nagy forgalommal bírt, estére azonban a nyugalom megtestesülésévé vált. Az építkezés szüneteltetésével néma csend köszöntött a csipkézett homlokzatú épületekre, amelyek termei jórészt sötéten, üresen kongtak. Néhány ablakban világolt csak némi fény, és persze az üvegcsarnokban, amely bár a benn tomboló hangokat tökéletesen elnyelte, az összegyőltek indulatát idekinn is érezni lehetett.

Az üvegkupolától nem messze magasodó, roppant építmény gazdája úgy érezte ezen indula-tokat, mintha hideg viző folyóba mártotta volna a kezét. Uwel belsı rendházának egy teraszán állt szálegyenesen, mint egy megelevenedett kıszobor. A tekintete az alant üveggyöngyként fénylı kupolát figyelte; szemhéját résnyire húzva megpróbálta kikutatni, mirıl is vitázhatnak most éppen odalent.

A Papi Széket természetesen a fesztiválon történtek miatt hívták össze, de Urial Tryl, Uwel legfıbb terciadja jól tudta, hogy ezek a győlések gyakorta igen szélsıséges irányba is eltolód-hatnak.

A terciad roppant termető ember volt; úgy festett, akár Uwel egy angyala. Bár szép kort meg-ért, a haja még mindig szurokfeketén csillogott, egyetlen ıszes sávtól eltekintve, amely a jobb halántékától húzódott egészen a tarkójáig. Az arcvonásai olyanok voltak, akár egy harmincesz-tendıs férfié, a szeme akár a sötét kút; a színe fekete, amelyet a körülötte kavargó roppant erık színeztek ilyenre. A bıre szintén feketébe hajlott.

A terciad az érkezı felé fordult, földbarna köpönyege meglibbent. Az erkély egy tágas terem-bıl nyílt, amelynek falait gyönyörő dombormővek díszítették, egytıl-egyig az elevenségig élet-hőek. A magasba veszı mennyezetrıl színes lobogók lógtak, mindegyikre Uwel szent szimbó-lumát hímezték ezüsttel és arannyal. Trylt elégedettség töltötte el, ha rájuk nézett. Neki magának már nem volt szüksége a szimbólumra, hatalmánál fogva ı maga vált azzá. Eleinte furcsa érzés volt, aztán megszokta. A különleges erıvel könnyen megbarátkozik az ember.

Persze ıt már nem lehetett a szó szoros értelmében embernek nevezni, ahogyan a belépı má-sik személyt sem, aki a három terciad második legrangosabbja lévén osztozott elöljárója hatal-mában, aki, ha istenük is úgy akarja, kegyeltté válásakor Uwel küldötteinek eleven másává fog változni.

Az érkezı meghajolt ura elıtt.

– A tanács hamarosan összeül, atyám.

A legfıbb teiciad bólintott. Egy intéssel elbocsátotta helyettesét, aki fejet hajtva elhagyta a termet. Uwel leghatalmasabb e világi szolgája a falon nyíló boltív elé lépett, amely mögött pi-ciny házi oltat húzódott meg szerényen, rajta az Igazság Tükrével. Lehunyta a szemét, és néhány szót intézett urához, majd belemarkolt a körülötte kavargó energiák szövetébe, és elhúzta a kezét a boltív nyílása elıtt. Az ujjai éjfekete hasítékokat téptek a világ szövetébe, amelyek kibomlot-tak, és teret engedtek a külsı síkokból táplálkozó erıknek. Amikor a fekete szemhéjak felpattan-tak, a legfıbb terciad elıtt már egy lágyan pulzáló átjáró tátongott, egy folyosó az anyagtalan sötétségbe.

A hely, ahova az alagút nyílt, a maga valójában nem létezett az anyagi síkon. Több éteri sík metszéspontjában állt, távol a valóságtól. A beavatatlanok számára elérhetetlen tér, amelybe ti-zennégy páholy nyúlt be egy kút mellé, amelynek mélye különös titkokat rejtett. A belsı tanács, ha akarta, bármely isten túlvilági küldöttét megidézhette belıle, hogy tanácsadóul szolgáljon a döntéseikhez.

114

Ennek ezúttal nem látták szükségét. A tizennégy páholy némelyike üresen állt, másokban ala-kok jelentek meg, látszólag a semmibıl. Uwel legfıbb terciadja tudta, hogy valamennyien egy, az övéhez hasonló folyosón keresztül érkeztek. Az istenek legfıbb ynevi képviselıi között so-kuk igen fiatalnak, tulajdonképpen kölyöknek számított. A legtöbben nem voltak kegyeltek sem; a Dúlás idején a fıpapok többsége osztozott Selmo atya sorsában. İ maga, bár harminc eszten-dısnél többnek nem nézett ki, valójában a nyolcvanat is régen túllépte már. A Dúlás esztendejé-ben, amikor még második terciadként szolgálta urát, a régi Pyarron védelmében esett el az ı elıdje, Sorquas De-vastor is. Csak esztendık hosszas huzavonája után született meg a döntés, hogy a három terciad közül ı foglalja el a helyét. Tizenöt esztendeje, hogy hivatalába lépett, és Uwel még mindig nem fogadta kegyeljévé. Tudta jól, hogy ez csak akkor történhet meg, ha elıdje gyilkosa ellen fogadott bosszúját beteljesíti.

Uwel legfıbb terciadja végigpillantott a semmiben lebegı páholyokban álló alakokon. Mind-összesen tizenhármán voltak, közülük csupán négy kegyelt. Ok már egyesültek istenük esszen-ciájával, amely megváltoztatta ıket; inkább hasonlítottak már az istenek küldötteire, mint embe-rekre. Ellana emberfeletti szépségő nimfája, Noir ködbe veszı, álomszerő jelenése, Antoh sellı-leánya és Darton erıtlen, csupa csont és bır terciadja. A kegyelt rangját ı soha nem érhette el; azt más viselte, aki messze székelt Pyarron városától.

A tizenharmadikként egy arannyal hímzett fehér köntöső férfi jelent meg, embermagas botjá-ra támaszkodva. İ volt az egyetlen itt, aki nem számított az istenek szolgájának. Az ı hangja Pyarront képviselte, és az embereket, akik benne éltek. A tekintete azúrkék ragyogás volt, az ar-ca azonban egy fiatalemberé. Arcát hófehér szakáll keretezte. A Fehér Torony uraként, a páholy nagymestereként harcolta ki a jogot, hogy megjelenjen a tanácsban. İ volt Sonnor, a legendás Fehér Mágus.

– Testvéreim – kezdte a terciad rekedten – , a mai összejövetel oka olyan kényes ügy, amely-hez nem elég a Papi Szék határozata. Oly események történtek, amelyek egész Pyarron sorsára kihatással lehetnek. Legutoljára Airun al Marem zavarta fel ily módon az egyházi életet. Kese-rően kell tudomásul vennem, hogy Uwel egy felesküdött lovagja nyilvánosan egy Pyarront kép-viselı személy életére tört.

– Mindezt tudjuk – bólintott Kyel tudós külsejő szolgája. – Mi mindennek az okára lennénk kíváncsiak. Uwel akaratából történt-e mindez, és ha igen, milyen okból?

– Nem kívánunk újabb szakadás szenvedıivé válni – tette hozzá Dreina fıpapja.

– Airun al Marem hasonlóképpen kezdte. Ügy beszélik, ez a lovag egy hitszegı fia, akin a Dúlás után végrehajtották Uwel bosszúját.

A fekete óriás bólintott.

– Igaz. A tanács összehívása azonban még nem esedékes. Nem hallgattam meg a rend fejét az üggyel kapcsolatban.

Adron fıpapja, akinek az alakját éteri ragyogás övezte, felszisszent.

– Azt akarod mondani, hogy mostanáig tudomásod sem volt minderrıl?

– A harctéren jártam; a fesztivál végére értem vissza Pyarronba. Ami a khuryak felelısségét illeti, személyesen fogom kivizsgálni az ügyet.

Az arannyal hímzett köntöső alak kért szót

– Azt tetted, amit tenned kellett. A manifesztáció elleni küzdelem mindennél fontosabb.

Dreina papja bólintott.

– Meg kell ıriznünk az egység látszatát. Nem engedhetjük, hogy pyarroniak nyilvánosan más pyarroniak ellen forduljanak. Alig hevertünk ki a legutóbbi csapást, máris nyakunkon az újabb veszedelem. Sorainkon belül nincs helye széthúzásnak.

– Igaz – fordult Adron fıpapja a fekete óriás felé. – Mit szándékszik tenni Uwel terciadja?

– Korai még beszélnem a terveimrıl. A khuryak meghallgatása után többet mondhatok majd.

115

Krad fıpapja végignézett a többieken.

– A tanács feloszlik. A következı ülésre három nap múlva kerül sor. Addig tedd meg a megfe-lelı lépéseket!

– Az istenek akarata szerint – válaszolt a terciad.

Ezen szavakkal véget ért az összejövetel, a páholyok kiürültek, az éteri jelenések kifakultak ebbıl a kicsavart valóságból. Csak Urial Tryl maradt még egy kicsit, és a Fehér Mágus.

– Nem mondtál el mindent, amit tudsz. A fekete óriás megrázta a fejét.

– Tartok attól, amit kideríthetek. Nyugtalan álmaim voltak az utóbbi napokban.

– Minél elıbb derül fény a történtekre, annál hamarabb léphetünk.

A terciad nem akart gyengének látszani a mágus elıtt. Bólintott hát csupán, és visszanyelte mindazt, amit elmondani készült. A tanács tagjai közül leginkább Sonnorban bízott, mégis létez-tek kérdések, amelyekre önmagának kell megtalálnia a választ.

– Uwel vezesse hát a lépteinket az igazság útján!

A szakállas férfi bólintott, és az ı alakja is kifakult, feloldódott a semmiben. A fekete óriás magára maradt, majd ı is távozott.

A második terciad már várta a fogadóteremben.

– A khuryak az utasításodnak megfelelıen megérkezett.

– Helyes. Engedd be!

Az meghajolt, majd kitárta a gazdag berakásokkal díszített ajtót. A feltáruló nyílásban Arianel khuryak állt. Az arca sápadt volt, akár a hold beteges fénye.

Az elıtte toronyié robosztus alak intésére az ısz elöljáró belépett a terembe, amelyet az oda-kint teret nyerı sötétség ellenére alkonyi derengés uralt. A fénynek látszólag nem volt forrása; talán a mennyezet árasztotta.

A második terciad ezek után távozott, az ajtó döndülve csapódott be mögötte. Az Égi Pallos rendfınöke tett néhány bizonytalan lépést elıre.

– Nos, khuryak, hallgatom a jelentésed az esetrıl.

Az ısz elöljáró térdre hullott, és hirtelen megeredt a nyelve. Elmondott mindent, az elejétıl kezdve. Persze nem felejtette el megemlíteni, hogy ı mennyire helyesnek vélte, amit cseleke-dett. A jelentése hamarosan afféle védıbeszédbe torkollott, és amikor a szertartás eseményeire tért volna, a hangja elcsuklott.

A legfıbb terciad intett; ennyi elég volt neki.

– Igen sápadt az arcod. Beteg vagy talán?

Con Arinael lehajtotta a fejét. Láthatóan nehezen formálta a szavakat.

– A kiátkozás óta… látomások gyötörnek, és… kétségek. Nem tudom, mi a helyes, és mi nem.

Az óriásnak eszébe jutottak saját nyugtalan álmai. Nem véletlen hát.

– Tudtommal nyomban értesítened kellett volna a terciadokat, ha Pyarron egyik elöljárója fordul hozzád ilyen kéréssel.

A khuryak lába remegni kezdett.

– Hibáztam, atyám, vétkeztem és ostobaságokat cselekedtem… De hogyan tehette volna meg Pyarron nagy tisztelető nemese azt, amivel az a lovag vádolta? Képtelenség!

– A bosszú az enyém – idézte Urial Tryl Uwel kinyilatkoztatását. – Miért ítélkezel helyette?

– Megmutatta a helyes utat!

– Hát mutasd nekem is!

A terciad lehunyta a szemét, és belemarkolt a körülötte feszülı erıvonalakba. Képek tolultak az elméjébe, amelyek egyre csak peregtek. A múlt eseményei, és a jövı talányai mind egyetlen

116

pillanatba sőrősödtek, majd kibomlottak, akár a tavaszi rózsa szirmai. A pátriárka tovább bontot-ta ıket, egyre mélyebbre ásva magát, míg meg nem találta azt, amit keresett.

Ami Arinael khuryaknak egy órányi imába tellett, elıtte néhány perc alatt pergett le. Kibon-totta ı is a lelkét, éledezı éteri testét próbálgatva, hogy jobban megérthesse egy isten személyes üzenetét. Amikoi végzett, kinyitotta a szemét, és az elıtte remegı khuryakta nézett. A tekintete vágott, akár a borotva éle.

– Két bőnös. Egyikük vétke megbocsátható megtévelyedés, a másiké kegyetlen bőn. Elmond-jam, melyik melyik?

Arinael megrázta a fejét.

– Nem, atyám.

– Gıgös elvakultságodban egy lovagot nyílt háborúba hajszoltál Pyarron egy elöljárója ellen. Amit csöndben kellett volna megtenni, az így a nép orra elıtt játszódott le. A bőnösnek bőnhıd-nie kell, de milyen eredménnyel jár az, ha Pyarron népének szeme elıtt mészárolod le az ünne-pelt vezérüket, a saját isteneinek parancsára?

– Nem… tudom, atyám.

– Széthúzás és viszály. Jól jegyezd meg ezt a két szót, khuryak. A te lelkeden száradnak, ha nem teszünk ellene azonnal. Talán már így is elkéstünk.

Arinael kapkodva bólintott.

– Összehívatom a lovagokat. Uwel nevében leszámolhatunk. ..

– És mit mondunk majd az embereknek? Hogy a szeretve tisztelt elöljárójuk, a Dúlás hıse valójában gyilkos? Felfogtad, milyen helyzetbe hoztad az egész várost?

A khuryak nem válaszolt. Fejét lehajtva a márványpadlatot figyelte. A pátriárka megcsóválta a fejét, és kilépett az erkélyre, hogy tanúja legyen, amint lassan Pyarronra borul a csillaghímes éjszaka.

– Megbíztam benned, con Arinael. Úgy véltem, megfelelı kezekbe helyezem Errn con Armagel gyermekének sorsát.

– Én elleneztem, atyám.

– Mégsem ı, hanem te okoztál nekem csalódást!

– Ügy hittem, az apjához hasonlóan cselekszik. Hogy kibújik a felelısség alól, és a könnyebb utat választja az igaz helyett.

– Az apa nem egyenlı a fiával. Ha ezt nem látod be, te térsz le az igaz útról. Menj, imádkozz és vezekelj! Urunk talán megbocsát mérhetetlen ostobaságodért.

Az ısz elöljáró bólintott. Felegyenesedett, és meghajolt Tryl terciad felé.

– Mégis megtisztelnél vele, ha segíthetnék a helyzet megoldásában.

Uwel fıpapjának szeme résnyire szőkült. Továbbra is hátat fordított neki, úgy válaszolt.

– Azonnal értesítelek, ha szükségem lesz rád. A meghallgatásnak vége, khuryak.

Con Arinael az ajtó felé hátrált, majd kapkodva kinyitotta, és elhagyta a termet. Uwel legfıbb teiciadja magára maradt. Sokáig állt még az erkélyen, letekintve a városra, amelyért annyian ad-ták már a vérüket az évezredek során. Tudta jól, hogy bármilyen árat is követel, fenn kell tarta-nia a békét. Új veszedelmek közelednek a horizonton túl, és ha egy önmagával marakodó népet találnak, köny-nyő prédára lelnek.

Uwel bosszúját be kell teljesíteni. Bármi áron.

117

21

Sern Nomedes a fesztivál végéig nyugtalanul feszengett. Sejtette, hogy a félırült lovag nem hagyja annyiban a dolgot. Erre azonban nem számított. Egy átok, ráadásul milyen!

A Fehér Páholy Ynev-szerte híres lardori akadémiája számtalan dologra megtanítja a leendı varázstudókat. A mágia elmélete legalább olyan fontos tárgy, mint a puszta gyakorlat. Az ifjú Nomedes már diákként tudta, hogy a pusztító erı eltörpül a tudás hatalma mellett. Erre helyezte hát inkább a hangsúlyt; számtalan témában fejlesztette az ismereteit, amelyeket késıbb, mint a pyarroni titkosszolgálat tisztje bıséggel kamatoztathatott. A Dúlás idején a harctéren kívül folyó eseményekben egytıl egyig benne volt az ı keze is; mint Pyarron megbízott követe, a vidéket járva bizonyosodott meg arról, hogy a rend helyreáll a harcmezıkön túl is. A tetteinek nagyobb részét jótékony homály takarta, néhány azonban a nyilvánosság elıtt folyt, amely, lévén a ván-dorló népek biztonságát hivatott szavatolni, igen nagy népszerőséget vívott ki neki. Ez a népsze-rőség mindmáig töretlennek bizonyult, most azonban láthatóan megingott. Nomedes tudta, hogy az emberek között pletykák kezdenek terjedni. A rosszakarói ezeket megfőszerezik a saját száj-ízük szerint, és úgy adják tovább. Végül abba a csapdába esett, amelyet a legelejétıl fogva igye-kezett elkerülni: hogy a Nomedes-ház becsülete bemocskolódjon.

Ennek a kotnyeles idiótának köszönhetıen a fia hiába adta az életét a családjáért.

Az események egyre jobban nyugtalanították. A hírek, amelyek szerint a kiátkozás csúfos ku-darccal végzıdött, még jobban feldühítették, és növelték az aggodalmát. Ha a lovag nem hazu-dott, akkor már három napja sem maradt hátra.

Estére különös gyengeség költözött a tagjaiba. Mintha mázsás ólomkoloncok húzták volna le-felé a kezét és a lábát. Valahányszor tükörbe pillantott, egy sápadt arc tekintett vissza rá. Akár egy furcsa, ismeretlen betegség. Kirurgust hívatott, és az eret vágott rajta, de ettıl csak még rosszabbul lett. Papot látni sem akart; rettegett attól, milyen eredményre juthatna a vizsgálata.

Nem, az elmúlt napokban egyébként is elege lett a papokból.

Visszahúzódott hát a szobájába, még a vacsoráját sem költötte el. Nem érzett étvágyat, csak fáradtságot. Levertség uralkodott el rajta. Az Elorand Könnyeire nyíló erkélyen ült révetegen, mélyen beszippantva a nyirkos levegıt. A szirten túl, amelyen kastélyának udvara terpeszkedett, az egybefüggı víztömeg alkotott éteri falat, tıle jobbra pedig a Gályák tengerének végtelen kék-je, amely fölött narancsszínbe öltözött az ég. Csodálatos látványnak számított még a Délvidék Ékkövének ölén is, és Nomedes büszke volt erre.

Most mégis keserő nyál győlt össze a szájában. Némán figyelte a harsogó robaj kíséretében alázuhogó víztömeget, és azon töprengett, hogy vajon miért is történt mindez úgy, ahogyan megesett.

A háta mögött, a szobája sötét sarkában felparázslott néhány füstölı. Nomedes megérezte a kesernyés illatot, felkelt karosszékébıl, és odasietett. A sarokban piciny tömjénoltár állt, körülöt-te pontosan kilenc füstölıvel. Az edények oldalára különös rúnákat véstek. Nomedes tudta, hogy a rendhagyó mágia, amelyet együttesen létrehoznak, ısi godoni alapokon nyugszik, de a mőkö-dési mechanizmusa nem volt tiszta elıtte; talán még maguk a Belsıszigeti Iskola nagymesterei sem tudták pontosan.

Beszippantotta a tömjénfüstöt, amelybe némi édeskés illat keveredett. Lehunyta a szemét, és újabbakat lélegzett. Amikor kinyitotta, a tömjénoltár felett egybefüggı füstgomoly győlt össze, mélyén két parázsló pont: egy szempár. Nomedes tudta, hogy a jelenés furcsa káprázat csupán, melyet csakis ı láthat. Ez a különös füstmágia keresztültört minden védelmen, amelyet a kastély körül állítottak fel, és nem észlelte egyetlen ma ismert metódus sem. Talán éppen ezért oly haté-kony eszköz a pyarroni titkosszolgálat magas rangú tagjainak kezében.

– Sern Nomedes. – A hang úgy susogott, akár a szél.

118

– Különös híresztelések terjengenék a városban rólad és a fiadról.

A bíbor köntös meglibbent, ahogyan a megszólított térdre ereszkedett. Jól tudta, hogy az éteri kapcsolat túloldalán álló nem látja ezt, neki mégis izmaiba vésıdött az önkéntelen mozdulat.

– A hírek ostoba mendemondák, Thead. Egy zavarodott elméjő lovag fellépésének köszönhe-tık.

– Tudok az esetrıl. Talán azt is megmagyarázod, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen elmeba-jos pap az istene által ró rád átkot?

Nomedes keserő nyálat nyelt a szavak hallatán.

– Még korántsem bizonyos, hogy bármiféle hatással lett volna az átka, Thead.

– Ne próbálj becsapni! Már bizonyára érzed a gyengeséget és levertséget. Holnapra csak rosszabb lesz.

Nomedes úgy érezte, ereiben megfagy a vér. A Thead, a titkosszolgálat egyik vezetıje, aki-nek arcát még sohasem látta, pontosan rámutatott a helyzetére. Nem ámíthatta tovább önmagát.

– Még a mai napon rendezem az ügyet. Az Égi Pallos rendje kudarcot vallott; nekem kell cse-lekednem.

– Szó sem lehet róla. Az elmúlt évben ezernyi támadás ért bennünket. Taba-el-Ibarában a múlt esztendıben, a kráni bevonulás óta tucatnyi ügynökünk hullott el, és csak egynek a halálá-ról nem bizonyosodhattunk meg. A Dúlás után kényszerszövetséget kellett kötnünk a Fekete Bi-rodalommal. Tudjuk nagyon jól, mi lesz a következménye, ha végül együttes erıvel felülkereke-dünk a sivatagi istenen. Pyarron gyenge, és éppen hogy csak átvészelt egy Dúlást. Nem akarok egy másodikat.

– Amennyiben arra célzói, Thead, hogy…

– Arra célzok, hogy meg kell tartanunk az egységet. Ugyan hogyan lehetséges ez, ha Pyarron hısére egy pyarroni pap szórja egy pyarroni isten átkát? Hogyan tartsuk meg a titkainkat, ha ez a lovag mélyebbre ás?

– Magam járok utána, Thead.

– Nem. Maradj, és imádkozz Dreinához a kegyelméért! Az ügy felülemelkedett rajtad. Várj, és imádkozz, sern Nomedes! Ennyi a tennivalód. A többit bízd ránk.

Nomedes fejet hajtott. A hangja nyugodt volt.

– Ahogy óhajtod, Thead.

A tömjénfüst egyetlen szempillantás alatt szertefoszlott, akár egy felhıfoszlány, amibe szél kapott. Nomedes egyedül maradt a szobájában. Eddig leplezte indulatait, tovább azonban képte-len volt rá. Ahogy elkiáltotta magát, a hangja végigzengett a folyosókon:

– İrség! Hívjátok ide a kapitányt!

A Thead arra intette, ne tegyen semmit. Hogy várjon, míg elhatalmasodik rajta ez a kórság. Hát nem fog várni. A gyengédség ideje véget ért. Nem hagytak neki más választást. Cselekednie kell… és ezúttal nem kegyelmezhet.

119

harmadik könyv

UWEL NEVÉBEN

1

A lovagok a hajnalhasadással érkeztek a faluba. Talán azt remélték, e korai idıpontban sike-rül álmában érniük ellenfelüket, és gyorsan, kíméletesen végezhetnek vele. Csalatkozniuk kellett várakozásukban

Errn con Armagel teljes vértezetben, felkészülten várta ıket. Szeme alatt sötét karikák húzód-tak; nem alhatott egész éjszaka. Tudta, hogy közelednek. Várta ıket.

A három lovag fegyverrel a kezében leszállt a nyeregbıl. A középsı, a legmagasabb egy fej-jel magasodott még az ısz lovag szálas alakja fölé is. Két társa, egy köpcös, alacsony férfi és egy fiatal, széles vállú lovag, eltörpültek mellette.

– Üdvözöllek benneteket, testvéreim! A köszöntés csöppet sem csengett szívélyesen. A kö-zépsı óriás felmordult az üvöltı arcot formázó sisak alatt.

– Egyházunk a távollétedben kiátkozott, Errn con Armagel. Jöttünk, hogy beteljesítsük rajtad Uwel bosszúját.

– Nincs miért bosszút állnotok. A kötelességemet teljesítettem, amiért nem vonhattok felelıs-ségre sem ti, sem urunk.

– A bosszú az övé! – csattant fel az óriás. – Mi csak az eszközei vagyunk.

Errn con Armagel szája sarkába kiült a rejtélyes félmosoly.

– És ezt ı tudatta veletek, vagy ti döntöttetek így? A középsı lovag felhördült.

– Pimaszkodsz is? Nem tudod, kivel állsz szemben, con Armagel?

– Nagyon jól tudom, terciad. Más körülmények között megtiszteltetés lenne a találkozás, de félek, ezúttal nem jó ügyet szolgálsz.

Az óriás megemelte roppant pallosát.

– Elég legyen ebbıl! Errn con Armagel, Uwel nevében ítéletet mondok feletted! A bőnöd sú-lyos, a büntetésed halál, amelyet a mi kezünk ró ki rád!

Az ısz lovag bólintott.

– Elıbb vedd le a sisakod, atyám! Szeretnék a gyilkosom szemébe nézni, mielıtt meghalok.

Az óriás jobbján álló két lovag a terciadra pillantott. Az válaszképpen leemelte fejérıl a sisa-kot. Az arca hamuszürke volt, csak a szeme csillogott olajbarnán. Hajában halántéktájt ısz sáv húzódott.

– Con Arinael, con Sebtien – dörögte az óriás –, a tiétek a helyén marad. Nem adok több elınyt neked, con Armagel.

Errn con Armagel biccentett, és elıhúzta keskeny hosszúkardját, amely apró piszkafának tőnt a vele szemben állók súlyos fegyverei mellett.

– Legyen meg Uwel akarata!

Ezzel a három páncélosnak rontott. A terciad felbömbölt, és meglendítette súlyos pallosát. Az ısz lovag korát meghazudtoló fürgeséggel mozdult, és a vértezet illesztéseire vágott. Ha az óriás nem fordul el, súlyos sebet kap.

A terciad jobbján álló köpcös lovag meglendítette a láncos buzogányát, de ellenfele már to-vábbmozdult; hárította a baloldalt álló fiatal lovag csapását, a háta mögé került, és lesújtott. A hosszúkard kecses pengéje belemart az ifjú térdhajlatába, pontosan az illesztésnél. Az nyögve fél

120

térdre hullott, és kétségbeesetten támadott. A kardja azonban csak a levegıt kaszálta. Errn con Armagel egy pillanatra sem torpant meg, továbbmozdult, egyelıre sorsára hagyva a sérült lova-got.

A roppant pallos háromszor lendült csapásra, con Arinael láncos buzogánya vele egy idıben; mégsem talált egyik sem. Az ısz lovag kardja azonban nem tudott utat találni a súlyos vértezet résein keresztül. Végül con Arinael hibázott; a túlzott lendület, amelyet a csapáshoz vett, ellene dolgozott. Ellenfele könnyedebben mozgott, és kardja a köpcös lovag oldalába mart. Az felnyö-gött, és fél térdre esett. Ha a terciad pengéje nem fenyegeti ellenfelét, a következı csapás a halá-lát okozza. Így azonban Errn con Armagel továbbmozdulni kényszerült; a fél térdre ereszkedett ifjú mögé lépett, aki közben lecsapott a kardjával. A mozdulat elkapkodott volt és kétségbeesett; csak a levegıt kaszálta, a válaszcsapás azonban halálosnak bizonyult. A keskeny penge a sisak tövénél hatolt be a fiatal lovag testébe, és egészen a tüdıig hatolt. Az ifjú hörögve zuhant a föld-re, a sisakja messzire gurult. A szájából és sebébıl ömlött a vér.

A terciad ismét felbömbölt, és pusztító rohamra indult. A pallos újra és újra lesújtott, egy pil-lanatnyi pihenést sem hagyott az ısz lovagnak, akinek a csapásai egyre lankadtak, a lábát má-zsás ólomkolonc húzta. Végül hibázott; csupán néhány hüvelyknyivel szőkebben mozdult, és a pallos elérte ıt. A vállát zúzta szét, és csaknem kettéhasította keresztben. Az ısz lovag felnyö-gött, kezébıl kifordult a penge, összeesett. Szinte azonnal meghalt.

A terciad con Arinaelre pillantott, aki a háta mögött igyekezett lábra állni. A sebe súlyosnak tőnt. Az óriás letérdelt mellé, levette a sisakját, hogy könnyebben kapjon levegıt, és tenyerét a seb fölé helyezte. A köpcös lovag felhördült, majd eszméletlenül hanyatlott a földre, az arcát a porba temetve.

A terciad már fel akarta nyalábolni a súlyos testet, amikor kiáltás harsant mögötte. Egy fiatal férfié, amelyben a világ minden keserősége egyszerre tört elı. A hamuszürke arcú óriás megle-petten állt fel, és fordult a ház felé, amelynek ajtajában egy fiatalember állt. A húszas éveinek elején járhatott; vállas termete arról árulkodott, hogy harcosnak nevelték. A kezében keskeny kardot szorongatott, tekintetébıl ádáz düh sütött.

A terciad szólni készült, az ifjú azonban nem hagyott neki erre idıt. Rettentıen gyors volt, meglepte az óriást. A hosszúkard éle elvásott a szürke vértezeten, de máris újabb csapásra len-dült. A terciad egy pillanatra védekezni kényszerült, de aztán nyomban lesújtott. Az ifjú azonban könnyedén mozgott, mint az angolna, az oldalába került, és döfött. Ha nem egy emberfeletti erıvel rendelkezı entitással áll szemben, az bizonyára keresztüldöfött bordákkal, holtan esik össze; az óriás azonban vaskesztyős kezével ütötte félre a pengét, és lesújtott. Az ifjú ismét elha-jolt a roppant csapás elıl, amely csak a szikes talajt marta fel jó lábnyi mélyen. Mintha táncot lejtett volna; a harcmodora az ısz lovagét idézte, aki immár holtan hevert a terciad háta mögött.

Az óriás döntött; eleresztette a roppant pallost, és puszta kézzel csapott az ifjú felé. Az félre-mozdult, és támadott, de vasba öltözött ellenfelét nem tudta megsebezni. Végül, akárcsak az ap-ja, hibázott ı is. A győlölet túl izzón hevítette, és veszélyesen közel merészkedett az óriáshoz, hogy lesújthasson. Mielıtt azonban megtehette volna, a vaskesztyős ököl akár egy buzogány fe-je, halántékon találta, és a földre taglózta. Mire elhevert a poros talajon, már nem volt eszméle-ténél.

A terciad a két ájult férfira pillantott, majd letérdelt con Arinael mellé, és eszméletre pofozta ıt.

– Hozd a kölyköt! – utasította a köpcös lovagot, amikor az talpra kászálódott.

– Ki ez?

– Ha jól sejtem, az ifjabbik Armagel. Con Arinael arca keserő fintorba torzult.

– Talán valami problémád van a döntésemmel, fiam? A kopaszodó lovag megrázta a fejét, de tovább túrta a szakállát. Végül, némi tétovázás után csak megszólalt.

– Atyám… nem lenne bölcsebb dolog… itt hagyni ezt a fattyút?

121

– Rendkívüli harcos, és jelenleg igen kevesen vagyunk. Friss vér kell, és az apja jól kitanítot-ta ıt.

– De atyám… egy áruló fiát…

– Ez az én döntésem! – dörögte az óriás. – Az apja jó lovag volt, és hitt abban, amit tett. A bőnéért megbőnhıdött, ne büntessük ezért a véreit is. És egyébként is, jó kezekben lesz. Hozzád küldöm, az Égi Pallos rendjébe. Legyen rá gondod, hogy engedelmes lovag váljék belıle!

– Hogyan várhatnám ettıl a… taknyostól, hogy engedelmeskedjen az apja gyilkosának?

– A te arcodat nem látta, és gondoskodj arról, hogy ne is tudja meg, hogy itt voltál. Neveld ki, értesd meg vele, mi egy lovag kötelessége! Ez a te próbád, mint újdonsült khuryak.

Con Arinael elvörösödött, de egyetlen szót sem szólt, csak fejet hajtott. A terciad elégedetten biccentett.

– Ha az apja jól nevelte, nem lesz vele sok gondod.

A köpcös lovag ismét csak bólintott, de magában átkozta a sorsát. Rosszat sejtett, és tudta, hogy a megérzései még sosem csalták meg.

Csak idı kérdése, hogy kiderüljön, tévedett-e.

122

2

A város felett a lenge köpönyegbe burkolózó polgárok éneke zengett, a beköszöntı éjszaká-ban ezernyi apró gyertyafény gyúlt. Az utcák csillagpettyekbe öltöztek; elözönlötték a .roncsuk lyába öltözött polgárok, akik hatalmas, arctalan masszává olvadtak.

Berthis gazda, miután elıvezették a cellájából és minden szó nélkül kilökték az utcára, elsı-ként ezt az énekhangot hallotta meg. Az elmúlt napokban senki nem szólt hozzá egyetlen szót sem. Hiába bizonygatta az igazát, mindhiába könyörgött kegyelemért. Volt ideje gondolkodni, és végül arra az eredményre jutott, hogy mindezt annak a semmirevaló Thell con Armagelnek kö-szönheti. A lovag tett valamit, ami miatt a nyakába zúdult fél Pyarron. Berthis gazdát egyáltalán nem érdekelte, mi áll a háttérben. Szeretett volna visszatérni a házába, és megbizonyosodni ar-ról, hogy a kis Theunnak semmi baja nem esett.

Persze… a házát felégették, a jószágot elvitték. Öt vasra verték, és elhurcolták. Ha vissza is tér, ott találja még a fiút? Vagy elkóborolt valamerre, talán a bajkeverı apját megkeresni?

Uwel lovagja… No hiszen! Egy igazi lovag tiszteletet parancsol magának, és feddhetetlen életet él. Ez a semmirevaló elıször teherbe ejti a lányát, majd hagyja, hogy a gyermekágyban haljon meg. Még csak ott sem volt! Milyen pap az ilyen? Miféle szolgálatot kellett tennie a bosszúszomjas istenének, hogy magára hagyta azt, aki a gyermekét hordozta a szíve alatt?

És mindezt a hite nevében… Legyen átkozott ı és a nyomorult hite is! Uwel sem jobb Dartonnál, sem Orwellánál, ha ilyet megenged!

Az idı nyugtalan gondolatokat szült. Ezerszer megfogadta, hogy ha kiszabadul, odébbáll eb-bıl a városból Milliószor elátkozta Thell con Armagelt, és a napot, amikor a lánya közelébe ve-tette a sors. És számtalanszor elátkozta saját magát, hogy hagyta mindezt idáig fajulni. Nem sej-tette, hogy miféle sors várhat rá. A pincéjében tiltott áfiumot találtak, ezt biztosan odacsempész-hette valaki, mert ı ugyan soha nem látta még azt a zsákot. Mégis nyakig belemerült ebbe a szennybe, és ha a sors nem áll az oldalára, akkor itt fog elpusztulni nyomorultul, ebben a sötét tömlöcben. Elviszi valami kórság, vagy elevenen rohad meg a nyirkos falak között.

Amikor végül érte jöttek, sok mindenre számított, de hogy egyetlen szó nélkül elengedik, arra nem. Ez nyugtalanította. Ismételten rosszat sejtett. Pyarron tömlöcei nem arról híresek, hogy aki bekerült, hamar megszabaduljon onnan. Mi várhat rá odakint?

Miután becsukódott a háta mögött a vasalt faajtó, jó ideig csak állt némán, és az éneket hall-gatta. Várta, hogy megragadják hátulról, és egy még rosszabb helyre vonszolják, talán magába a rettegett bányába, a Pyarrontól több száz mérföldre lévı hegyekbe, amelynek mélyén sötét tár-nák húzódnak; ahol a híressé vált peridanköveket bányásszák leláncolt foglyok, akiket súlyos bőneikért ítéltek ilyen vezeklésre. Azt beszélték, hogy élve csak kevesen jutottak ki onnan, ép-ségben pedig senki. Berthis gazda rettegett ettıl a sorstól. Érthetı hát, hogy a torkában dobogó szívvel állt a roppant, piszkos kıfalak árnyékában, és várta, hogy mi történik vele.

Azonban nem történt semmi. A felvonulók énekeltek, a gyertyák fénye ezernyi tőzbogárként pislákolt a pyarroni éjszakában. Berthis gazda végül vette a bátorságot, és elindult; bár maga sem tudta, merre vegye az irányt. Sokszor járt már Pyarronban, de ez a hely nem tőnt ismerıs-nek. Elképzelése sem volt, hogy melyik irányban fekhet a Mocsárszeglet. Elindult hát egy talá-lomra kiválasztott úton, óvatosan haladt, a tömeg szélén. Erıtlennek érezte a tagjait, és másra sem vágyott, mint egy rendes fekhelyre és egy forró fürdıre.

Hirtelen valaki karon ragadta, és berántotta a felvonulók közé. Meglepetten fordult a vigyor-gó dzsad felé, aki köpönyeget kanyarított a vállára, és az arcába húzta a siencsuklyát. Berthis gazda meglepetésében szólni sem tudott, és túlzottan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy tilta-kozzon.

– Ki a fene vagy…?

123

– Thell con Armagel barátja – suttogta a dzsad, és beljebb vonta a tömegbe.

– Azt hittem, már sosem engednek el.

Az öreg felfortyant, és kirántotta a kezét Sarruk szorításából.

– Hagyj engem békén! Nem vagyok kíváncsi rá!

– De az unokád csak érdekel, nemde?

Ez hatott. Berthis gazda engedte, hogy a dzsad ismét megragadja a karját.

– Tudod, hol van?

– Odavezetlek. Csak ne kelts feltőnést, és az istenek szerelmére, meg ne szólalj! A szád úgy bőzlik, mint egy lóé.

Ezzel Sarruk egyre beljebb vonszolta a megviselt öregembert a tömegbe. Együtt haladtak a felvonulókkal, mégis egyre az utca túloldala felé sodródtak. Berthis gazda nem értette, mire fel ez a különös viselkedés, de egyelıre nem ellenkezett. Látnia kellett, hogy Theun jól van-e. Azu-tán majd ráér azon gondolkodni, miképpen keveredjen ki ebbıl a nyugtalanító helyzetbıl, amelybe Thell con Armagel keverte ıt.

124

3

A kopasz gyilkos elégedetten figyelte, ahogy az öreg gazda elindult a gyertyafénybe burkoló-zó utcákon. A szemébe húzott csuklya alól fel-felpillantva követte minden lépését. A magasban, a házak tetején a társai – egytıl egyig tapasztalt occulatok. – kémlelték az utcákat, néha megmegpendítve a közöttük fennálló mágikus köteléket, és átadva neki a látványt, amely eléjük tárult. Ha elveszítette volna az öreg nyomát, sem kellett aggódnia; valaki továbbra is szemmel tudja tartani, és közli vele, hogy éppen hol tartózkodik.

Egyelıre azonban nem úgy tőnt, mintha az öreg menekülni szeretne. Lassan, komótosan bal-lagott a tömeg szélén, a falak árnyékában ott, ahol még az eronei is mindvégig láthatta. Aztán hirtelen egy kar nyúlt ki a tömegbıl, és magával rántotta az öregembert. A gyilkos megszaporáz-ta lépeit, hogy közelebb kerüljön, de elkésett; már csak az ezernyi siencsuklyát látta maga elıtt hullámzani. Minden kézben gyertya ragyogott. Beszédet nem lehetett hallani, mindent elnyo-mott a zengı énekhang.

Aki látja, értesítsen, pendítette meg a leheletfinom mentális fonalat. Egy hang csendült a fe-jében válasz gyanánt.

Látom, vierat. Egy dzsaddal van, csuklyában. Az utca túloldala felé sodródnak.

Tudják, hogy figyeljük ıket, állapította meg magában az eronei. A lovag nem ostoba ember, számított erre a lépésre. Az pedig, hogy nem személyesen érkezett az öreg fogadására, szintén gondos tervezésre utalt.

Tartsd szemmel, formálta a szavakat az elméjében. Ha bármire is készülnek, nyomban érte-síts.

Átértek az utca túloldalára. Ha jól látom, Alborne szentélye felé tartanak.

A kopasz férfi csaknem felkiáltott. Hát persze, Alborne szentélye! Egész éjjel nyitva tart, vár-va az áldozatot bemutató zarándokokat. Ha betérnek oda, senki nem tudja szemmel tartani ıket. Szinte belemart a mágikus kötelékbe; a fonál túlsó végén várakozók beleremegtek a visszafojtott indulatokba.

Mindenki a szentély köré! Nem tőnhetnek el szem elıl!

Reménytelen kapkodás, rohanó képek villantak válaszul.

Már beléptek, vierat!

A kopasz férfi felszisszent.

Hagyjátok el a helyeteket! Mindenki a szentélyhez! Keressétek ıket; nem tőnhetnek el csak úgy!

Ekkorra már a tömeg közepén járt, durván keresztülverekedve magát a felháborodott polgá-rokon. A nyomában szitkok harsantak, valaki erıteljesen oldalba lökte. Nem foglalkozott vele; mielıbb be kellett érnie a szentélybe. Alborne oltára mögött sosem nyílt hátsó kijárat, a szentély bejárata egyben az egyetlen kijárata is kell, hogy legyen. Ha ki akarnak jutni, a józan ész szerint ott kell megtenniük.

Alborne szentélye természetesen tömve volt emberekkel. A zarándokok itt már levetették a siencsuklyát a fejükrıl, és imát morzsolva várták a sorukat, hogy hozzáférjenek a falak mellett sorakozó apró házi szentségekhez, amelyeket az ünnepek kedvéért állítottak fel gondos kezek. A legnagyobb sor persze a fıoltár elıtt húzódott; legtöbben csak ott voltak hajlandók bemutatni az áldozatukat.

Az eronei elıreverekedte magát a tömegben. A tekintete ide-oda rebbent, a dzsadot és az öre-get keresve. Még a messzi földrıl érkezı zarándokok közül is ki kellene tőnniük, ı mégsem pil-lantotta meg az arcukat. Egyre nyugtalanabbul fordult körbe, újra és újra utat vágott magának a tömegben, mégsem találta ıket. Nem szívódhattak fel csak úgy!

125

Aztán amikor az elkeseredettsége már-már pattanásig feszítette az idegeit, rátalált a megol-dásra. A szentély sarkában egy alig észrevehetı csapóajtó nyílt. Az eronei leguggolt a nyílás elé, és bekémlelt. Egy lépcsısort látott, amely lefelé haladt a sötétségbe, valószínőleg egy pincébe. Nem teketóriázott; lefelé indult a lépcsıkön, majd halk szitkokat mormolt, amikor egy teljesen üres raktárba jutott. A nyirkos falakat szıttesekkel borították be, a szınyegekkel lefedett padlón zeneszerszámok sorakoztak, a háttérben felszentelt hordókban nektár. Mögöttük pedig egy nyi-tott lejárat, amelynek fedetlen szájából a csatornák nyirkos levegıje csapott fölfelé. Mellette az elhúzott, megvasalt fatetı.

A csatornák.

Az eronei dühösen a földre csapott, majd hátat fordított a lejáratnak. Fölösleges utána men-nie; a Pyarron alatt húzódó csatornarendszer áttekinthetetlen útvesztı; lehetetlenségnek tőnt ott a nyomukra akadni.

Visszasietett a szentély bejáratához, ahol már várták az emberei. Tapasztalt vadászok voltak valamennyien, a titkosszolgálatot szolgáló Öklök kipróbált veteránjai. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megértsék: a prédájuk ezúttal kicsúszott a kezük közül.

– Ki látta azt a dzsadot? – sziszegte a kopasz gyilkos. Egy ösztövér, barázdált arcú occulat lépett elé.

– Én láttam, vierat.

– Hogy festett?

– Nem volt rajta semmi különös. Füstös arc, csupasz áll, rövid, göndör haj. És folyton vi-gyorgott. Még a siencsuklya alatt is.

Az eronei végigfuttatta a tekintetét az emberein

– Van valakinek sejtése, hogy ki lehet ez? Egy suhanc bólintott.

– Az elsı nap, amikor a lovag megérkezett, Mocsárszeglet után az Építık negyedébe sietett. Egy főszerárus fölött lakó dzsadhoz készült. A neve Sarruk. Az éjszakában elég ismert a neve.

– Láttad ezt az embert?

– Jómagam még nem. De az egyezés bizonyára nem véletlen.

Az eronei a szentély falának vetette a hátát.

– Szép kis lovag, mondhatom. A mi dzsad barátunk biztosan hazatér valamikor. Te, fiatal occulat, szépen visszatérsz oda, és jelented, ha bárki felbukkan. A többiek utánam!

A fiatal vadász bólintott, és beleveszett a felvonuló tömegbe. A kopasz gyilkos némi elége-dettséget érzett. Bár a préda ezúttal is kicsúszott a kezei közül, a játszma még korántsem ért vé-get.

Sıt, most kezdıdik csak igazán.

126

4

A csatornák labirintusának mélyén húzódó menedék ajtaja feltárult, és Sarruk sétált be rajta, poros köpönyegét rázogatva. Mögötte az öreg érkezett bizonytalan léptekkel, az arcáról sütött a bizalmatlanság.

Thell con Armagel már várta ıket. Intett a priccsek felé, hellyel kínálva a mogorva gazdát, aki letelepedett, és tekintetét körbefuttatta a pókhálós helyiségen. Theun az öreg nyakába vetette magát, majd a priccsen ugrálva hadarta, mi minden történt vele az elmúlt néhány napban. Látha-tóan javított a hangulatán, hogy nem egyedül kell ezen a komor helyen gubbasztania.

Az öreg végighallgatta Theun beszámolóját az apja érkezésérıl, a rejtekhelyrıl és arról, hogy kik elıl menekültek ide, a föld alá. Berthis gazda összevonta a szemöldökét, és amikor Theun vége elhallgatott, Uwel lovagjához fordult.

– Mibe keveredtél?

Thell megrázta a fejét.

– Túl hosszú történet, Almás gazda, és nem a te fülednek való.

– Mert a vén marha ezt sem értené meg, ugye?

– Nem mondtam ilyet.

– Akkor engedj el minket. Vigyázunk mi magunkra.

– Sajnálom, nem tehetem.

Almás gazda felpattant ültébıl, az arca vöröslött, a homlokán kidagadtak az erek.

– Azt akarod mondani, hogy egyik tömlöcbıl a másikba jutottam? Milyen jogon tartasz itt engem, milyen jogon zárod be a fiadat egy csatornalyukba?

Sarruk elköhentette magát. Amikor mindenki rá figyelt, felemelte a kezét.

– Hozok valami… ennivalót. Addig beszéljétek meg egymás között.

Ezzel válaszra sem várva kisomfordált a helyiségbıl, és eltőnt a homályba burkolózó folyo-són. Thell visszafordult Berthis gazdához, aki kihúzva magát Theun elé állt, mintha meg akarná védeni ıt az apjától.

– Theunnak nem hiányzik, amit mővelsz vele.

– İ az én fiam, és velem kell lennie.

– Persze, csak amíg újabb szent hadjáratra nem indulsz a tieid ellen, nemdebár?

– Én apával maradok – kottyantotta közbe Theun, aki mindvégig nyugtalanul feszengve fi-gyelte a felnıttek vitáját. A kijelentésére Berthis gazda felhorkant.

– Apád miatt szakadt a nyakunkba fél Pyarron! Ha vele maradsz, meglásd, megbánod te is! Ez már nem a te háborúd, lovag, hanem valamennyiünk átka! Hogyan vagy képes veszélybe so-dorni a fiad és az én életemet holmi…

– Mindketten biztonságban vagytok idelenn. Amíg a vihar el nem csitul, itt meghúzhatjátok magatokat.

– Foglyok vagyunk.

– Hívd ahogy akarod, gazda, de innen akkor sem teszel egyetlen lépést sem, amíg én úgy nem akarom.

Az öreg kihívón meredt Uwel lovagjára, majd amikor belátta, hogy az komolyan gondolja, visszaereszkedett a priccsre. Kormos a lábához feküdt, és nyalogatni kezdte a bocskorát. Az öreg önkéntelenül is megvakargatta a füle tövét.

– Tégy hát, ahogy akarsz, nem szállhatok szembe veled. De keservesen megbánod még, amit mővelsz velünk.

127

– Ezt sokszor hallom mostanában. Pihenj inkább, Almás gazda! Sarruk hamarosan visszatér némi ennivalóval.

Az öreg engedelmeskedett. Nem mintha annyira hallgatott volna a lovag szavára, hanem mert még ez a poros priccs is sokkal kényelmesebb fekhelynek számított a tömlöc szalmával felszórt kemény, nyirkos padlatánál. A gyertyák fényében a mennyezetet bámulta, és hallgatta, ahogyan Theun a mahmuttal birkózik. Hamar elaludt.

128

5

Sarrukot kellemetlen meglepetés várta az otthonában. Éppen hogy csak bekészített néhány to-jást, sonkát és kenyeret, amikor halk neszeket vélt hallani a bejárat felıl. Az ajtó kitárult, és há-rom férfi lépett be rajta. Ketten fekete selyemkendıt kötöttek az arcuk elé, csak az elsı férfi nem viselt álarcot. Olajos színezető bırérıl szinte lecsordult a vörös hold fénye. A tekintete késpen-geként vágott.

Az eronei elmosolyodott. Mintha csak otthon lenne, behúzta maga mögött az ajtót, és intett a dzsadnak, hogy üljön le.

Sarruk gyorsan magához tért a döbbenetébıl. Megrázta a fejét.

– Beszéljünk inkább állva! Mit kerestek az otthonomban?

Az eronei széttárta a kezét.

– Egyelıre békét. Visszautasíthatatlan ajánlatom lenne a számodra.

– Csak nem sern Nomedestıl?

A dzsad hangjából sütött a gúny. A gyilkos rosszallón ingatta a fejét.

– Nem szeretem a neveket. Elkendızik az ember valódi énjét. Beszéljünk a megbízómról úgy, ahogyan megismertem: az az ember, aki bıkezően ad, de a haragjától óvjanak az istenek.

Sarruk bólintott, és a hátát hanyagul nekivetette a falnak. A tekintete az egyik látogatójáról a másikra ugrott.

– Akkor mondd, mit kínál nekem!

– Mi ajánlhat egy magadfajta kalandornak? Befolyást. Bevezethet a legtitkosabb körökbe. Úgy hallottam, kiváló összekötı voltál. Ezt a tapasztalatodat továbbra is hasznosíthatod. Befo-lyás, pénz, nık… Csak rajtad múlik. Sarruk elismerıen biccentett.

– És mit kell tennem ezért a nem túl rövid nevő megbízódnak?

– Nem sokat. Valójában csak az említettek szükséges velejáróját. A szolgálatába kell állnod.

– Ez igen gáláns ajánlat.

– A megbízóm, ahogyan jómagam is, Pyarront szolgálja. Minden, amit tesz, a város érdeké-ben történik. Így mondanom sem kell, hogy te is jó hazanként tevékenykedhetsz. Semmi olyat nem kérünk tıled, ami ellenkezne Pyarron érdekeivel, sıt.

A dzsad megdörzsölte az állát, erıs borostája bántón sercegett.

– Pyarront szolgálni, mi?

– Ahogy mondod.

– Veszélyes embernek látszol, ezért óvatosan fogalmazok. Pyarron megcseszheti, és te is, meg Nomedes is.

Az eronei egy kígyó szisszenését hallatta. – Igazán kár.

A gyilkos mögött álló két árnyék egyike elırelendült, hogy a földre teperje a dzsadot. Annak az ökle ösztönösen lendült, és talált. A támadója nyögve zuhant a padlóra.

Acélos ujjak szorították meg Sarruk torkát, a lába alól pedig hirtelen eltőnt a talaj. Olyan gyorsan történt az egész, hogy felfogni sem maradt ideje, és máris a gondosan simára döngölt padlón hevert. Erıs kezek tartották ıt fogva, a vörös hold ablakon beszökı fénye egy rövid, ívelt penge élén tükrözıdött vissza. A penge a torkának feszült, mire Sarruk feladta a próbálkozást. Ernyedten hanyatlott vissza a padlóra.

A kopasz férfi bronzbarna arca hajolt fölé.

129

– Szeretnék idıt és kínt megtakarítani mindkettınknek, úgyhogy nem kérdezem kétszer. Ho-va vitted az öreg parasztot? A kölyökhöz?

Sarruk farkasszemet nézett a jeges tekintettel. Számított rá, hogy ez fog történni. Rávette ma-gát, hogy egyenletesen lélegezzen. Darayn Kuen szavai jutottak eszébe.

A nyugalom a mozgás atyja. Ha nyugodt vagy, cselekedhetsz. Ha ideges vagy, kapkodsz, és a tagjaidat béklyóba fogod. Lélegezz nyugodtan, cselekedj nyugodtan a legváratlanabb helyzetben is. Így takarítasz meg idıt és erıt.

Sarruk pedig úgy érezte, hogy most minden erejére szüksége lesz.

– Sajnálom.

A penge lágyan belemart a bırébe, felsértve azt. A vágásból vér serkent, és végigcsorgott Sarruk nyakán.

– Ha nem beszélsz, meghalsz.

A dzsad a gyomrában felgyülemlı kétségbeesést és félelmet egyetlen mély lélegzetvétellel mélyre temette. Slanként több eséllyel szállhatna szembe a támadóival, de nem volt az. Így csak igyekezett úgy tenni, mint egy igazi harcmővész.

– Ha megölsz, sosem találod meg ıket. Neked nem az öreg kell. Ha ıt akarnád, akkor el sem engedtétek volna. Te a fiút keresed, de nem fogod megtalálni.

A kopasz felszisszent. Közelebb hajolt Sarruk arcához.

– Ez már nem udvarias kérés, füstös. Olyan kínokat okozhatok neked, hogy könyörögni fogsz azért, hogy beszélhess. Nem vagy te olyan ostoba ember, hogy ne fogd fel, mit jelent ez.

Sarruk bólintott. Nehezére esett egyenletesen, nyugodtan lélegezni ebben a helyzetben, de erıt vett magán.

Várj a kellı pillanatra, mondta Darayn Kuen, de ha elérkezik, akkor cselekedj! Ha kapkodsz, legyıznek. Ha késlekedsz, legyıznek. A mővészet a döntı pillanat megragadásában rejlik.

Várni a megfelelı pillanatra, higgadtan, egy késsel a torkodnál… ennél nehezebb leckét a mester sem adhatott volna fel.

– A kín csekély ár ahhoz képest, hogy lássam a képeden a csalódottságot.

Az eronei felegyenesedett, mintha messzirıl akarná szemrevételezni ıt. A kést azonban to-vábbra is a torkának feszítette. Mögötte két árny mozdult a félhomályban; két occulat vigyázta mestere biztonságát.

– Szóval te ilyen kemény fickó vagy? Akkor ne vesztegessük az idıt! Ugorjunk inkább elıre egy kissé!

A kés hegyét továbbra is a dzsad torkának szegezve szabad kezét a homlokára helyezte, és lehunyta a szemét.

Sarruk teste összerándult, amikor a fejébe irtózatos fájdalom hasított, és csak rendkívüli aka-raterejének köszönhette, hogy nem üvöltött fel. A gyilkos suttogása behatolt a koponyájába, és ott visszhangzott. A fájdalom utat nyitott neki, és ı még mélyebbre fúrta magát. Sarruk vonag-lott a kíntól, de csikorgó fogakkal ellenállt. Igyekezett kiüríteni az elméjét, ahogyan Darayn Kuen tanította, és kéklı, hideg nyugalommal feltölteni. Ha sikerül neki, a gyilkos mágiája nem érheti el a célját.

Könnyebb volt eltervezni, mint megtenni. A dzsad a kín ködén keresztül látta, hogy az eronei homlokát kiveri a veríték az összpontosítástól. Hónapok óta tanította ıt Darayn Kuen, és bár még az út elején járt, az elméje csiszoltabbá vált egy hétköznapi emberénél; a gyilkosnak igen-csak meggyőlt vele a baja. Ám Sarruk végül meghátrált, az elméje még nem készült fel a hason-ló támadások kivédésére. A koncentrációja megtört, az ereje elapadt. Nem maradt, ami útját állja az eroneinek.

A dzsad összeszedte erejének utolsó cseppjét is, és megpróbált támadni. Nem számított a pil-lanat, sem a felkészülés; egy utolsó, kétségbeesett mozdulat volt ez, amely semmiképpen nem

130

végzıdhetett sikerrel. A kés figyelmeztetın belevájt a bırébe, ı pedig tehetetlenül ereszkedett vissza a padlóra. Az eronei megosztotta az erejét; a dzsad testét és a szellemét is egyszerre tar-totta sakkban, és még így is legyızte ıt.

Sokat kell még tanulnod, Sarruk. Persze, ha megéred…

A támadás ezúttal hátulról érkezett. A háttérben álló két árny egyike nyikkanás nélkül zuhant a padlóra, a másik hamar követte ıt. A homályból halk sziszegés szőrıdött elı.

A kopasz gyilkos szeme felpattant, az ujjai elengedték Sarruk torkát. Késın riadt; az acélos állkapocs összecsattant az alkarján. Kis híján felüvöltött, amikor az agyarak harapása nyomán, mintha parazsat nyomtak volna a sebre. Összeszorította a fogait, és megpróbálta lerázni magáról a ráakaszkodott szörnyeteget. Egyetlen pillanat volt csupán, amíg nem figyelt a dzsadra, és ı ki-használta az alkalmat.

A rúgás pontosan a bordái között érte a gyilkost. Az eronei tüdejében bennszakadt a levegı; nyekkenve zuhant a földre. Az állkapocs elengedte a karját, de a fojtott sziszegés nem hallgatott el, sıt, egyre közelebbrıl érkezett.

A gyilkos felpattant, és lendületbıl állon rúgta Sarrukot. A rúgás pontatlannak bizonyult, le-csúszott a dzsad állkapcsáról, de elég volt ahhoz, hogy a földre sújtsa ıt. Az eronei így nyert egy kis idıt; elegendıt ahhoz, hogy rendbe szedje magát, és felmérje a helyzetét.

Ekkor látta csak meg a szörnyeteget, amelynek a harapása nyomán égetı sebek nyíltak az al-karján. Az izzó fájdalom már szétterjedt csaknem az egész kezére. Az ujjain bénító zsibbadás lett úrrá, a tapintás érzetét már elveszítette. Mégis, leginkább a felismerés rémítette meg, amikor a szörnyeteg kacsázva kikúszott a holdfényre.

Nyomban felismerte, mivel került szembe. Az ı fajtája elótt nem volt ismeretlen a szörnye-teg; egy alkalommal szemtıl szemben is állt már egy ehhez hasonlóval. Nem kívánta újra átélni az élményt.

Villámgyorsan kivetette magát az ablakon, és eliramodott a sötét utcán.

Sarruk nyögve, az állkapcsát tapogatva ült fel. Elégedetten megveregette a sziszegı szörnye-teg hátát.

– Ügyes gyík – suttogta – , nagyon ügyes. Vigyáz a házra. Vigyáz a gazdájára.

Észre sem vette, hogy az árny hogyan jutott be a konyhába. A raquin sziszegésére riadt csu-pán, és arra, ahogyan a másik az ablakban ücsörögve szemléli ıt.

– Azt hittem, késın érkezem – szólalt meg a látogató. – Örömmel látom, hogy tévedtem.

Sarruk összevont szemöldökkel mérte végig az érkezıt. Nem az eronei tért vissza; ı minden bizonnyal már úton van egy kirurgus felé, különben búcsút mondhat a karjának.

– Ki vagy te?

Az árny kilépett a holdfénybe. Törékeny nı volt, beesett arccal, fonatokba fogott szalmaszı-ke haja a vállát verdeste. Mélykék tekintete hidegen csillant.

A nı felsegítette a dzsadot, aki bizalmatlanul méregette ıt. Leült az asztal mellé, és vizet töl-tött. Amikor a nı felé nyújtotta a fakupát, az megrázta a fejét.

– Valaki, aki segíteni akar.

– Köszönöm, de megoldottam egyedül is.

A nı a bizalmatlanul sziszegı raquinra pillantott, és elismerıen bólintott.

– Alábecsültelek. Igazában azonban a lovaggal lenne beszédem.

Sarruk felsóhajtott. Cseberbıl vederbe? Thell attrakciója túlzottan nagy nyilvánosságot ka-pott. Ez nem tetszett neki.

– Már az elızı látogatómnak is elmondtam, hogy nem elérhetı. Beszélj velem, és ha úgy döntök, hogy érdekelheted, átadom neki az üzenetedet.

131

– Akkor halld az üzenetemet. Tudom, hogy Nomedest akarja. Az egész város tudja. Én azon-ban segíthetek neki bejutni a kastélyába.

Sarruk biccentett.

– És ebbıl neked mi hasznod lenne? Tudod, valamit valamiért. Még az Égi templom sem épült ingyen.

– Arról csak neki vagyok hajlandó beszélni. Ha érdekli az ajánlatom, legyen ma éjközépkor a Driádok ligetében.

– Aha. Honnan tudjam, hogy nem fogsz most követni?

– Nem tudhatod.

Ezzel a nı sarkon fordult, és távozott. Sarruk érkezése óta elsıként, végre az ajtót használta. A dzsad, amikor magára maradt, megcsóválta a fejét, majd a padlón heverı két eszméletlen occulatra pillantott. Eszébe jutott az eronei, így sietve a karjára kapta az étellel teli kosarat, és távozott otthonról.

A csatornák felé igyekezve sőrőn pillantgatott a háta mögé. Hol a kopasz gyilkost sejtette az árnyak között bujkálni, hol a titokzatos nıszemélyt. Maga sem tudta eldönteni, melyiküktıl tart jobban.

132

6

Thell con Armagelt az éjközép a Dríádok ligetében találta. Amikor Sarruk beszámolt a vele történtekrıl és átadta az üzenetet, a lovag nyomban útnak eredt. Maga sem tudta megmondani, hogy miért; talán, mert ez tőnt az egyetlen esélyének, hogy elérhesse Nomedest. Egyébként sem akart tétlenül várakozni tovább.

Apró nesz kélt a fák között, egy árnyék közelített. A nem messze húzódó utcák pisla fényei idáig nem jutottak el, komor fatörzsek állták útjukat, amelyeket teremtı mágia növesztett egyet-len esztendı leforgása alatt koros matuzsálemekké. Az árny közéjük veszett, csak a kontúrjait lehetett sejteni itt-ott, amikor moccant.

Thell lehunyta a szemét, és Uwel pecsétjét rajzolta a szíve fölé. A tudata kiterjedt, eggyé vált a körülötte sóhajtó sötét lombokkal, a halkan susogó aljnövényzettel. Látnia kellett volna az ér-kezıt, mégsem volt rá képes. Ez megzavarta Thellt. A jövevény igen jól álcázta magát, és nem csak az anyagi síkon.

Végül feladta.

– Mit akarsz?

Halk nıi hang válaszolt:

– Segíteni. Nomedeshez akarsz bejutni, ahogy én is. Együtt könnyebb lenne a dolgunk. Thell felvonta a szemöldökét.

– Azt sem tudom, ki vagy. Rejtızködsz, mint akinek takargatnivalója van. Honnan tudjam, hogy megbizhatok-e benned?

Válaszul apró szúrást érzett csupán a tarkóján. Sarkon fordult, és lesújtott, ám az ökle csak a levegıt hasította. A kardjához kapott, de a semmibe markolt.

Az árny a hátába került, és úgy vette el a fegyverét, hogy ı észre sem vette!

A lábába különös gyengeség költözött. Szédülni kezdett, az éjközép sötétjébe burkolózó lom-bok különös ívekbe csavarodtak a szeme elıtt. A legközelebbi padhoz támolygott, és leült rá; a szédülés azonban nem múlt el. A csuklójára mintha ólomsúlyt akasztottak volna, a lábát alig bír-ta megemelni.

Az árny ismét feltőnt, ezúttal mellette. Leült a padra, és a lovagra vetette fagyos tekintetét.

– Ne erılködj! Akkor csak rosszabb lesz.

– Mit… akarsz tılem?

– Csak annyit, hogy maradj nyugton. A méreg hatása hamarosan elmúlik.

Thell nem tehetett mást. A nı nyugodtan ült mellette, és figyelte a lombokon túl születı kék-ezüst derengést. Semmiféle további támadó szándékot nem mutatott.

A lovag tagjaiba lassanként visszatért az erı. A feje fokozatosan kitisztult, a világ ismét visz-szanyerte megszokott formáját. Kérdın pillantott a kék hold felkeltében gyönyörködı nıre, akit csak most, az éjközép elmúltával látott teljes valójában. Miközben figyelte, a szíve fölé véste Uwel pecsétjét. Ezúttal már látta a nıt; áttetszı üvegszoborként tündökölt az asztrálvilágban. Rövid, alig hallható ráolvasást végzett el, és figyelte, amint a Szimbólumából áradó fénykévék áthatolnak az üvegszobron. A nı hagyta, hogy az elméjébe lásson, ám közben a fejét rázta.

– Fölösleges óvatosság részedrıl. Nem fogok hazudni.

– Nem tudom, bízhatok-e benned. Nem akarsz megölni, ez már kiderült, de a szándékaidról még semmit sem árultál el. Csupán arról gondoskodtam, hogy ne téveszthess meg hazugságok-kal.

A nı bólintott. Ajkait késpengényivé szorította össze, ezáltal durcás hatást kölcsönözve be-esett arcának.

133

– Érthetı. Halld hát: nekem is akad dolgom a kastélyban.

Thell bólintott. Tekintete követte a nıét. Egy ideig mozdulatlanul üldögéltek egymás mellett, az eget bámulva.

– A kék hold fénye elıhívja a rég eltemetett szellemeket a földbıl – suttogta áhítattal a nı. Láthatóan teljesen megbabonázta a kísérteties látvány, ahogyan a sápadt derengés hatalmába ke-rítette a város házait, fáit.

A vörös holdat Pyarron lakói Adron ragyogó szemével azonosították, örök égi társát azonban babonás félelem vette körül. Felkeltének elsı óráját a szellemek idejének hívták. Darton szolgái, legyenek bár megrögzött ortodoxok vagy al Marem újító eszméinek hívei, szentül vallják, hogy a legkiválóbb idı a holtak elıhívására. Egyes legendák szerint pedig Orwella a kék holdra üvöl-tı farkasokból teremtette az orkokat.

– Sern Nomedes semmitıl sem tart jobban.

– Akkor cselekedjünk, amíg ırzi a lépteinket!

– Igen sürgıs lehet az a bizonyos dolgod.

A nı Thellre villantotta fagyos tekintetét.

– Ha jól tudom, a tiéd is. Az átok, amit Nomedesre olvastál, téged is elemészt, ahogyan ıt. Ezenkívül az éjszaka az én elemem. Besurranó vagyok, a legjobbak közül való. A megbízóm is gyors eredményeket akar, szóval mielıbb cselekednünk kell.

– İ már most is készen fog állni, ebben biztos lehetsz.

– Akkor különösen sietnünk kell.

– Mi az, amire a megbízód annyira áhítozik?

A nı elıször mosolyodott el, de Thellnek nem telt benne öröme.

– Errıl nem beszélhetek. Lásd be, vannak dolgok, amelyeket a legnagyobb bizalom mellett sem akarunk megosztani másokkal.

– Akkor beszélj arról, hogyan akarsz bejutni!

– A sziklákon át, a vízesés mellett. A sziklafal közvetlenül a Nomedes kastély kertjénél emel-kedik.

– Én nem tudok sziklát mászni.

– Ezért lesz szükséged a segítségemre. Ha rám bízod magad, sikerülhet.

– Sarruk szerint veszélyes ember vagy. Miért lenne szükséged rám is?

– A kastélyban több ırrel fogunk találkozni, és Nome-desnek akadnak sokkal veszélyesebb bérencei is az egyszerő katonáknál. Két ember több, mint egy, és amíg lefoglalod ıt meg a sze-mélyes testırségét, én is elvégezhetem a feladatom.

Thell hosszan hallgatott, emésztette magában a történteket. Váratlan segítségként érkezett ez a nıszemély. A szándékai látszólag tiszták; hacsak nem képes kibújni a ráolvasás hatása alól, akárcsak az érkezésekor.

Nem számít; határozott.

– Megegyeztünk. Hol és mikor?

– A változások órájában, amikor a kék hold lenyugodni készül, légy a Papok városának bejá-ratánál!

– Ott leszek.

A nı biccentett, majd anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna Thellre, felállt.

– Várj! – szólt utána a lovag. – Még a neved sem tudom.

– Szólíts Selunának.

– Én pedig…

– Thell con Armagel. Tudom.

134

Ezzel a karcsú alak beleveszett a park sötétjébe. Thell pár percig még ott maradt a padon. Csöndesnek, nyugodtnak tőnt körülötte a világ. A némaság, amely körülvette, felüdítette ıt. Legszívesebben megpihent volna itt, hogy e helyütt várja ki a találka idıpontját. Mégsem tette; felkeltené a strázsák figyelmét, akik éjközép elmúltával fokozott figyelemmel kísérték az utcá-kon kóborlókat.

Teleszívta hát a tüdejét az éjszaka enyhe levegıjével, és visszaindult Sarruk rejtekhelye felé.

135

7

Amikor Thell kitette a lábát a rejtekrıl, Sarruk is távozott onnan. Berthis gazda nem értette pontosan, hogy mire utal, amikor a kis házi kedvencét emlegette. Talán rejteget valami dögöt itt, ebben az elfeledett labirintusban?

Idefelé jövet igyekezett pontosan megjegyezni az útvonalat. Úgy érezte, hogy sikerült neki. Abba pedig bele sem akart gondolni, hány üresen kongó szobát rejt még a folyosó, és az azon túli alagutak.

Az öreg Theunre pillantott, aki békésen szunyókált a dohos szalmán, amelyet a szúrágta priccsre szórtak, ki tudja, mikor. Szerette volna felébreszteni, és magával vinni, de tudta, hogy nem teheti. Nem sejthette, hogy a dzsad mikor érkezik vissza; talán néhány perc, esetleg egy fer-tályóra múlva. A fiú ráadásul lelassítaná, és még rá is figyelnie kellene ezen a veszélyes úton. Nem, maradjon csak! Aludjon! Mire felébred, ı már vissza is tér érte.

Néhány pillanatra elgondolkodott azon, hogy a mahmutot vigye-e. Végül úgy döntött, hogy a legjobb az, ha az eb is marad. Egyedül van a legtöbb esélye észrevétlenül kijutni ebbıl a föld alatti pokolból.

Miközben kiosont az ajtón és végiglopakodott a folyosón, végig az járt az eszében, hogy a lovag egészen biztosan megırült. Találkozott ezzel az amúgy is zavarodott dzsaddal, és együtt kieszeltek valami tébolyult hadjáratot. Ha akarják, hát tegyék! De nem rángathatják bele sem ıt, sem a fiút.

A Sarruk nevő láthatóan gondoskodott arról, hogy a szoba, ahol Theunt fogva tartják, közel essen a folyosórendszer kijáratához. Berthis gazda kivételes szerencséjére észrevétlenül kijutott a csatornarendszerbe. Ha a sors ıt pártolja, akkor még azelıtt eléri a felszíni utcákat, hogy vala-ki felfedezné az eltőnését.

Óvatosan lépkedett a csatorna padkáján, és a lába alatt csobogó, bőzös folyamot figyelte. Nem tudta, hogy hogyan mőködik pontosan a rendszer. İ gazdálkodó ember volt, nem városla-kó. Azt azonban tudta, hogy elıbb vagy utóbb rá kell bukkannia egy feljáratra. Utána már gye-rekjáték az egész.

Aggódott Theunért, hogy mi történik vele, ha egyedül hagyja ezzel az olajos bırő ırülttel. Mivel azonban láthatóan vigyáztak rá, mint a hímes tojásra, megnyugtatta magát, hogy nem akarnak ártani neki. Egyelıre legalábbis nem.

Csak valami kijáratot kellene találnia!

Menekülése hamarosan reményvesztett bolyongássá változott a bőzös labirintusban. A falakat nem felejtette el megjelölni azzal a faszénnel, amit a priccs alatt talált. Emlékezni akart az útvo-nalra, amelyet bejárt. Biztosra kell mennie, ha vissza szeretett volna találni ide.

Berthis gazda nem akarta elhinni, hogy egyetlen kijáratra sem bukkant eddig. Akármerre is haladt, csak újabb sötét, nyálkás alagutak fogadták, amelyek a végtelen sötétségbe nyúltak a mohaszakállas boltívek alatt.

Végül Noir úrnı kegyelme rámosolygott; a szerencséje egy kı lépcsısor felé sodorta, amely-nek túloldalán szők árkád várt rá, majd Pyarron szabad ege. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, és mélyeket szippantott a tiszta levegıbıl.

– Állj! Ki vagy?

A hang oldalról érkezett, a kı boltíven túlról. A mohos falak mellett fegyveresek tőntek fel, akik átalvetıjükön Pyarron címerét viselték. Ketten voltak, egyikük kezében lándzsa, a másiké-ban kard. Gyanakodva méregették ıt orrvédıs sisakjaik alól.

– Éjszaka még a magadfajták sem lófrálhatnak csak úgy az utcán! – recsegte az egyik, egy nagydarab, borostás fickó.

136

– Így igaz! – tódította a társa. – Legalább hajnalig húzódj vissza a csatornába, rongyos!

Berthis gazda elıször nem értette, miért beszélnek így vele, majd eszébe jutott, milyen meg-viselten festhet most. Még lefürödni sem tudott. A tömlöc és az utána következı csatornaút kel-lıképpen megviselte ahhoz, hogy nincstelen koldusnak nézzék.

– A külsım megtévesztett benneteket, jó urak – hajtott fejet a strázsák elıtt. – Hosszú és ke-serves út áll mögöttem, emiatt festek úgy, mint egy koldus. A nevem Berthis, kereskedı és gyü-mölcsös gazda vagyok. Egy ırült tartott fogva a csatorna mélyén, éppen hogy csak sikerült meg-szöknöm. Kérlek benneteket, ha elkísérnétek sern Ric Nomedes rezdenciájához, megköszön-ném.

A poroszlók megütközve pillantottak egymásra. A nagydarab, borostás fickó megvakarta az állát.

– Nem úgy beszélsz, mint egy rongyos.

– Ugyan már – legyintett a társa – , bolond koldus, csak a kifogást keresi! Zavard vissza a patkánylyukba, ahonnan jött, aztán menjünk tovább!

A borostás fickó megrázta a fejét.

– Igazat mondhat. Hé, öreg! Ki tartott fogva téged?

– Sern Nomedes minden bizonnyal keresteti már ıt. Egy magát Uwel lovagjának nevezı fér-fi.

A borostás strázsa ismét felmorrant.

– Amelyik a felvonulást is megzavarta! Igazat mondhat!

Társa megvonta a vállát.

– Felılem… de ha bolondot csinál belılünk ez a rongyos…

– Akkor majd én magam tekerem ki a nyakát. Értetted, öreg?

Berthis gazda lelkesen bólintott.

– Nem hazudok. Hogyan is merném? Csak vezessetek sern Nomedes kastélyáig, kérlek!

A nagydarab poroszló biccentett, majd sarkon fordulva intett az öregnek.

– Akkor kapkodd a lábad, kereskedı uram! A kastély messze van innen, a mi ırjáratunknak pedig hamarosan vége!

137

8

Thellt Sarruk dühös káromkodása fogadta, amikor visszatért a rejtekhelyre. Theun a szobában szunyókált, mellette Kormos húzta a lóbırt hangosan hortyogva. A dzsad a szoba ajtajában állt, és az isteneket emlegette.

– Mi történt?

– Az a nyomorult öregember. Izgága marha!

Thell nyomban rájött, mi a helyzet.

– Elment!

– El hát! Az ember egyetlen percre teszi ki a lábát, erre megpattan a vén marhája! Hova a po-kolfattyak rézveretes cafrangos valagára akart ez ennyire eljutni?

Thell mélyet sóhajtott.

– Remélem, nem oda, ahova gondolom.

A dzsad legyintett.

– Kötve hiszem, hogy a halálunkat akarná. Ugyan miért menne Nomedeshez?

– Talán azért, mert nincs tisztában azzal, hogy mi folyik itt.

– Akkor jobb lenne, ha nem ütné bele az orrát-

– Azt hiszem, hogy erre nehéz lenne Almás gazdát rávenni.

– Ha meg is tette, akkor sem jut semmire – rázta meg a fejét Sarruk. – Képtelenség elsıre megjegyezni az ide vezetı utat. Ha ki is jutott, vissza nem fog találni.

Thell bólintott, majd kinyitotta az ajtót, és figyelte, ahogyan Theun édesdeden alszik. Kormos a zajra felkapta busa fejét, amikor azonban látta, hogy ki érkezett, szusszant egyet, és békésen visszaheveredett. A fiú megfordult a fekhelyén álmában, és átölelte az eb vaskos nyakát.

Thell visszacsukta az ajtót, és Sarrukra pillantott.

– Hamarosan vége lesz ennek.

– Pontosan mikor, ha szabad kérdeznem?

– A változások órájában meglátogatom sern Nomedest.

– A nı segített valamit?

– Elég sokat.

Sarruk aggodalmas arckifejezést vágott.

– Biztos, hogy nem ver át?

– Semmi sem biztos. De a szándékai egyelıre tiszták. Ha sikerült megtévesztenie, akkor olyan hatalommal rendelkezik, amellyel úgysem vehetem fel a versenyt.

A dzsad legyintett.

– És az az átkozott bosszúhadjáratod még ezt a kockázatot is megéri. Hát persze, ne is vála-szolj.

– Azt hiszem, ezt nehéz elmagyaráznom a magadfajtának.

– Persze. A magamfajta nem értheti meg a te magasabb rendő céljaidat. Mégis vásárra viszi a bırét érted és a ragyaverte céljaidért.

Thell elmosolyodott, és a dzsad vállára tette a kezét. – Tudod te azt, hogy gondoltam.

– És azt is tudod, mi lesz, ha nem térsz vissza?

Uwel lovagjának arca elkomorult. Számtalanszor végigfutott már az agyán ez a kérdés. Mi lesz akkor Theunnal? Hogyan nı fel apa és anya nélkül?

138

Tudta, milyen következményei lesznek annak, ha rajtaveszt. Mégsem tartotta kérdésesnek, hogy mit kell tennie.

– Ha nem térek vissza, vedd magadhoz Theunt!

– Figyelj, koma, ezt már megbeszéltük…

– Szeretném, ha apródnak állna az egyik rendházba. Keress egyet, és intézd el, hogy bejus-son!

Sarruk kimeresztette a szemét.

– Azok közé adjam, akik most téged üldöznek életrehalálra? Ez valóban bölcs döntés.

Thellnek eszébe jutott az utolsó beszélgetése apjával. İ is hasonlóképpen festhetett akkor. Azóta tudta, hogy ennek így kellett lennie. A vérvonalnak fenn kell maradnia.

– Te ezt nem értheted, Sarruk. Ha nem térek vissza, vedd ezt úgy, mint az utolsó akaratomat.

– És Berthis gazda?

– İ parasztot nevelne a fiamból. Theun harcos; tegyél róla, hogy az is váljon belıle.

Sarruk megcsóválta a fejét.

– Képes vagy… fám bízni a fiadat?

– Mást egyelıre nem tudok. Ha holnap délig nem hallasz felılem, vidd ıt Serradam testvér-hez, közel Darayn Kuen iskolájához. İ tudja majd, mit kell tennie.

A dzsad a falnak támasztotta a hátát, és a folyosó homályába fúrta a tekintetét. Sokáig gon-dolkodott magában. – Jó, jó. Elviszem ıt hozzá.

– Köszönöm.

– Bár – legyintett Sarruk – , úgyis megbánom. Veled semmi nem olyan egyszerő, mint ami-lyennek hangzik. Úgyhogy, légy szíves, térj vissza egy darabban!

139

9

Gornard lélekszakadva kapkodta a lábait a folyosók és termek labirintusán keresztül. Riadó az éjszaka közepén! Ugyan mi történhetett? Pyarronra szakadt az ég?

A khuryak már a fogadóteremben várakozott. Kialvatlan tekintete végigfutott az elıtte felso-rakozó lovagokon, akik teljes fegyverzetben várták a parancsot. Mikor a lóképő Yellis üvöltve végigrohant a szállások elıtt, neveket kiáltva, szinte azonnal harcra készen álltak.

Arinael khuryak megvárta, míg Gornard kilihegi magát, és beharapta az ajkát. İ láthatóan nem sokat pihent; a szerencsétlenül végzıdı kiátkozás óta mintha önmaga árnyékává vált volna. Az arca beesett, a szakálla szúrós kazalként meredezett, a tekintete pedig mint egy lázbetegé. Gornard, akárcsak a többi lovag, sejtette, hogy mi történt, de senki nem adott hangot a vélemé-nyének. Olyan dolgok vették kezdetüket, amelyek túlmutattak az ı személyükön. Mégis, a te-kintete mélyén, a lázlobok mögött furcsa fények táncoltak. Régi, kihőltnek hitt lángok.

Az ısz elöljáró megköszörülte a torkát.

– Ma éjszaka…

Félbehagyta a mondatot, és várakozón nézett az elıtte felsorakozott lovagokra. Talán az ar-cokról próbált meg olvasni, talán a gondolataiba mélyedt. Talán éppen most ébredt rá valami fontosra. Amikor újra megszólalt, a hangja visszanyerte régi erejét.

– Egy igazi lovag mindig… elismeri, ha rossz utat választ élete folyamán. Ami történt, meg-történt, az idı kerekét vissza nem forgathatjuk. Tehetünk viszont azért, hogy a méltóságunk ne szenvedjen csorbát, hogy erınk ne apadjon! Uwel lovagjai vagyunk, nem pedig holmi bábok, nem agyatlan csürhe, akiket irányítani lehet!

Helyeslı mormogás kélt a lovagok sorai között. Valaki hangosan helyeselt. A khuryak arcából eltőnt a sápadt szürkeség; kipirulva folytatta.

– Az utóbbi idıben egy hatalom fölébünk szándékozott kerülni, hatalmi játszmáinak eszkö-zévé tenni bennünket. Szégyenbe hozott engem és rajtam keresztül az egész rendet, egy testvé-rünk életét fenyegette! Halljam, Uwel lovagjai, kit támad az, aki egy testvérünket támadja?

– Valamennyiünket! – harsant egyszerre a válasz tucatnyi torokból.

Arinael khuryak kihúzta magát. Olyan tekintély sugárzott belıle, amelytıl az elıtte álló Gornardnak felgyorsult a szívverése, és elakadt a lélegzete. Nem értette a történteket, mégis tud-ta, hogy a rendjük vezetıjével történt valami… és bármi is legyen az, mindenki kedvére való.

– Halljam a hangotokat, bosszú öklei! Kit támad az, aki valamennyiünket támad?

– A bosszú mindenható atyját! – üvöltötte Gornard kipirulva, teli torokból. Testvérei vele üvöltöttek, kardjuk markolatával a mellvértjüket verték ütemesen.

Con Arinael kitárta a karját. – Határozott utasításokat kaptam, testvéreim! Uwel nagy szolgálatot vár el tıletek, és ha az ı

lovagjai vagytok, szó nélkül végrehajtjátok, amit kíván! Feleljetek! Uwel lovagjai vagytok?

– Halálig és azon túl is! – harsogta egyszerre tucatnyi torok, hogy a falak is beleremegtek. A Selmion hágójában messze eljutottak a hangok, mégsem hallotta, csak a szél és a sziklák. Mint-ha hadsereg készült volna végsı ostromra; a föld felmorajlott az acélvértes lábak alatt, ahogyan elindultak a harcba, amelyet már rég meg kellett volna vívniuk

140

10

Thell imádsággal töltötte a hátralévı idıt. A szoba sarkában térdelt, és szemét lehunyva lehaj-totta a fejét. A kezét a kardja markolatara kulcsolta, a homlokát pedig a gombnak támasztotta. Akár egy mozdulatlan szobor, térdelt a kopott kövezeten órákon keresztül.

A bosszú a tiéd, uram. Az eszköze én vagyok. Adj elég erıt ahhoz, hogy beteljesíthessem azt, ami a Te akaratod szerint elrendeltetett!

Végül lassan megmozgatta a tagjait, és feltápászkodott. Ellenırizte vértezetének illesztéseit, megvizsgálta kardja élét. Hamarosan vér áztatja mindkettıt.

Röpke búcsúpillantást vetett Theunre, aki Kormost átölelve aludt a dohos szalmán. Kemény kölyök, egyetlen panaszszót sem ejtett, mióta ez az egész elkezdıdött. Jó harcos lesz belıle.

Sarrukot nem kellett felébresztenie. A dzsad szeme felpattant, amint Thell készülıdni kezdett. Felült a priccsen, és némán figyelte ıt. Thell egyetlen szót sem szólt hozzá. Búcsúzóul biccentett csupán felé, majd hátat fordított neki, és kilépett a folyosó poros sötétjébe.

Az út a Papok városához egyetlen szempillantásnak tőnt csupán. Thell a lépéseit számolta, és azon gondolkodott, hogy mi lesz, miután elvégezte a feladatát. Végül feladta. Majd lesz, aho-gyan Uwel akarja.

Seluna már várta. Egy szobor tövében ült; az alakja beleolvadt az árnyékokba, amelyek hosz-szan elnyúlva uralták a teret, ahonnan a Papok városának kapuja nyílt. Amikor megpillantotta, intett neki, és nesztelenül tovasétált, elveszve a házak tövében összegyőlt árnyékfodrok között,

Thell pedig követte ıt a szők sikátorok útvesztıjén át. Sejtette, hogy létezik egyszerőbb út is, azonban egyikük sem akarta, hogy idınek elıtte felfedezzék ıket.

A szikla tetejére keskeny ösvény vezetett fel. A sétányt, amely a Dorlan ezen ágának partján húzódott, keskeny kıhíd kötötte össze a túlparttal. A hídról csodálatos látvány nyílt az alábukó zuhatagra. Seluna és Thell átsétált a hídon, egyenesen a szikla szélén húzódó korláthoz.

Uwel lovagja lepillantott az alászakadó mélységbe, és megszédült.

– Itt fogunk lemászni?

– Lejjebb van egy természetes sziklapadka. Azon eljuthatunk egészen a kertekig.

Thell ismét lepillantott, majd sóhajtva megragadta a korlátot.

– Más út nincs?

– Attól tartok.

– Túl súlyos vagyok ehhez.

A nı kötelet vett elı a hátára vetett zsákból.

– Ez majd segít.

Seluna indult elsınek; a kötelet a korláthoz erısítette, majd átmászott a túloldalra, és megve-tette a lábát egy kiszögellésen. Megragadta a kötelet, és lejjeb ereszkedett. Egy pókot is megszé-gyenítı fürgeséggel ereszkedett alá, egészen az alant húzódó padkáig. Amikor megérkezett, in-tett Thellnek, hogy indulhat.

A lovag megtörölte izzadó tenyerét, megragadta a kötelet, és átmászott a korláton. A lába ta-pogatózva keresett megfelelı támasztékot, majd bizonytalanul helyezte rá a súlyát. Egy pillanat-ra azt hitte, kiszalad a talpa alól, és ı alázuhan a mélységbe, ám a támaszték kitartott.

Nagyszerő. Elsı lépés.

Uwel, acélozd meg a karom és a bátorságom!

Lassan, óvatosan haladt lefelé. A vízesés permete az arcába csapott, a tenyere pedig izzadni kezdett, ahogyan összeszorított fogakkal próbált újabb és újabb biztos támaszt találni a lábának. A szíve nagyot dobbant, amikor egyszer megcsúszott. Még idejében sikerült újabb fogást talál-

141

nia a kötélen, de jó pár pillanatig csak levegıért kapkodott, és kapaszkodott mozdulatlanul, hall-gatva a zuhatag moraját. Nehezen sikerült összeszednie magát annyira, hogy ismét mozgásba lendüljön.

A fertályórányi küszködés éveknek tőnt számára, ám végül biztonságban megérkezett Seluna mellé.

– Mondtam, hogy menni fog – biccentett a nı.

– Aha. Gyerekjáték.

Óvatosan, oldalazva megindultak a sziklafal széle felé. Thell néhány óvatlanabb lépése nyo-mán elszabadult kıdarabok hullottak alá a mélységbe. Ezek után még jobban igyekezett odafi-gyelni, hová lép.

Elérkeztek ahhoz a részhez, ahol a padka elkeskenyedett. A sziklafal itt enyhe ívben az alant elterülı kertek fölé futott; a biztonságos út azonban elfogyott a lábuk alól.

– Hogyan tovább? – tudakolta Thell.

– Mászunk. Lefelé, és oldalra. Óvatosan.

– Micsoda?

Seluna tekintete a lovagra villant.

– Itt nem olyan meredek a sziklafal. Csak lépj óvatosan, és kapaszkodj!

Ezzel megindult. Szinte dacolt az anyagi sík törvényeivel; mintha nem húzta volna lefelé ugyanaz az erı, .imi Thellt. Az ujjai biztonságosan megkapaszkodtak a legkisebb repedésben is.

Uwel lovagja végignézett az alant elterülı kerteken, amelyek fái között halvány fényforrások világítottak. A fényük ide nem jutott el. Alig látott valamit; ha mászni akar, csakis a tapintására hagyatkozhat.

Nem akart túlzottan lemaradni a nıtıl, hát nekiindult ı is. A kezdeti bizonytalanság után rá-érzett az ízére, a keze és a lába egyre gyakorlottabban kereste a szilárd pontokat a sziklákon.

Az utolsó néhány lábnyi mélységet egyetlen ugrással kellett áthidalnia. Elrúgta magát a szik-lától, és igyekezett talpra esni. Csaknem kibicsaklott a bokája; elterült a porban, és igyekezett nem tudomást venni a lábába hasító fájdalomról.

Seluna hajolt fölé, és talpra segítette. Thell kivárt, amíg a lábát zsibbasztó fájdalom alább-hagy, majd bólintott, hogy indulhatnak.

– Mondtam én – súgta oda a nınek. – Gyerekjáték.

142

11

A lovagok sorfalat alkottak a Nomedes-kastélyt övezı falak mentén. Roppant, vasalt kapu magasodott elıttük, kétszekérnyi széles nyílást lezárva. Csak ez állt Uwel lovagjai és a kastély udvara között.

– Nyissátok ki! – rivallta Yellis. – Vagy mi törjük be!

A szállásmester mögött tucatnyi, tetıtıl talpig vasba öltözött lovag várakozott, vértjeik olajos feketén csillantak a kék hold fényében. Félelmetes látványt nyújtottak, ahogyan mozdulatlan szobrokként álltak a csillagfényben.

A bosszúálló sereg végre céljához ért. Senki nem tartóztatta fel ıket útjukon.

Az elsı sorban álló Gornard tudta, hogy a túloldalon tucatnyi strázsa várakozik feszülten, mukkot sem hallatva. Szinte hallotta egyenetlen légzésüket. Az ujjai szorosabb fogást kerestek roppant pallosán, ahogyan Yellis a kapu felé intett, és halk litániát mormolt az orra alatt.

A tiszta ég alatt mennydörgés morajlott. A lovagok feje fölötti csillagfényes feketeségbıl vil-lám csapott le, és vakító fényt árasztva szaggatta forgácsokká a vasalt fatáblákat. A lovagok dia-dalmasan felüvöltöttek, és benyomultak a résen. Kardok lendültek csapásra és hasítottak húsba, buzogányok zúztak be tucatnyi koponyát. A várat védı fegyveresek keveset értek Uwel harcban nevelkedett lovagjaival szemben. A kastély felé szorulva egyre hátráltak, miközben soraik között folyamatosan aratott a halál.

Gornard meglendítette vérben ázó pallosát, és lesújtott a rátámadó katonára. Szabályosan ket-téhasította keresztben; a vértjére vér fröcskölt, ı pedig törtetett tovább a bejárat felé, ahol Nomedes-címeres fegyveresek újabb sorfala várta ıket. Gornard hallotta, ahogyan mellette fel-kiált egy testvére. Nem a kín hangja volt ez, hanem a diadalé, a mellkast feszítı, kirobbanni ké-szülı erık üvöltése. Gornard csatlakozott hozzá, és társaival együtt nekirontott az udvaron felso-rakozó, rémült tekintető strázsák sorfalának. Azok úgy szóródtak szét, mint szélviharban a pely-va. Aki túlélte az elsı rohamot, fegyverét elhajítva igyekezett menteni az életét.

Gornard válla nekifeszült a kastély zárt kapujának. Tucatnyi testvére csapódott mellé, együtt ostromolták, míg meg nem adta magát szüntelenül záporozó csapásaiknak.

Uwel lovagjai folytatták az elırenyomulást, és senki nem állhatta az útjukat.

143

12

– A támadók bejutottak, sern.

Nomedes felsóhajtott. Erre végképp nem számított. Azzal, ami a kastélyában történt, minden elképzelését felülmúlta.

– A városırség? Nem avatkozott közbe? Hisz ez nyílt támadás ellenem!

– Nyomuk sincs, sern.

– Képtelenség, hogy nem figyeltek fel egy ilyen támadásra!

– Talán…

– Te ne gondolkodj, Lorrec! – csattant fel Nomedes dühödten. – Elárultak! Az az átkozott lo-vag mindent elrontott! Hagyják, hogy ezek a bosszúéhes kutyák darabokra tépjenek!

Nem maradt más választása, mint menekülni, meglapulni, mint az őzött vadnak. A testırkapi-tányra pillantott.

– Mérget mernék venni rá, hogy az a nyomorult is idebent van már.

– Elhagyhatnánk a kastélyt, sern. A pincékbıl nyíló rejtekút szabad, és ha sietünk, a lovagok elıtt oda érhetünk.

Nomedes megrázta a fejét.

– Nem megyek sehova! Nem adom meg magam!

– Uram, itt mindenki ellened van.

– Tévedsz! Összeszeded egy tucatnyi emberedet, és kijuttok a kastélyból. Menj sern Attinhoz, vagy Darebo atyához! Vagy a városırséghez. Vagy mindannyiukhoz, az lesz a legjobb. Ígérj bu-sás jutalmat annak, aki a segítségemre siet!

– Te nem tartasz velünk, sern? Odakint nagyobb biztonságban lennél.

– De azzal a kezükre adnám a kastélyt. Engem a maradék katonával kísérj a zuhatag alatti rejtekhez, aztán menj! Szólj az eroneinek is, hogy vigye oda az embereit! Együttesen kitarthat-nak, ameddig az erısítés megérkezik.

Lorrec bólintott.

– Akkor jobb lenne indulnunk, sern. A támadók bármikor a sarkunkban lehetnek.

Nomedes bólintott, és intett a testırkapitányának, hogy menjen elıre. Amikor Lorrec kitárta a lakosztálya kapuját, a vállára kanyarította bíbor hímzéses köpönyegét, és követte ıt.

144

13

– Megállj!

Uwel talpig vasba öltözött lovagjai megtorpantak. Útjuk során egyetlen embert sem veszítet-tek, még csak komolyabban sem sérült meg senki. A vértjüket mégis vér borította.

– Hol az a nyomorult féreg? – vakarta meg a füle tövét Gornard. – Már mindent átnéztünk!

– A katonák is elfogytak – tette hozzá sajnálkozva egy fiatal testvér.

– Talán visszahúzódtak a kertbe. Gornard megvonta a vállát. – Másfelé már nem nagyon le-hetnek.

– Akkor indulás! – rendelkezett Yellis. – Átvizsgáljuk a kertet! Itt kell lennie valahol!

A rendezetlenül vonuló fegyveresekkel a kerthez vezetı széles, kövekkel kirakott úton talál-koztak össze. Nomedes emberei annyira kapkodva inaltak, hogy jószerivel beléjük rohantak.

Gornard felrikkantott, és lesújtott a legelöl haladóra, akinek kiáltani sem maradt ideje. A csa-pás nyomán vér fröccsent a kövekre.

A Nomedes-katonák úgy hıköltek hátra, mintha egy seregnyi vérszomjas démonnal kerültek volna szembe. Néma csönd telepedett az udvarra, ahogyan a Gornard csapása nyomán aláhulló fej koppanva a lábuk elé gurult. Dermedten pillantottak rá, majd szerencsétlenül járt társuk ösz-szeomló, vért fröcskölı testére. Az arcukból kifutott minden szín.

Yellis rájuk mordult, mire egytıl egyig elhajították a fegyvereiket, és ordítva futottak, aho-gyan a lábuk bírta. Az ösvény pillanatok alatt kiürült, csupán egyvalaki állt továbbra is elszántan a lovagokkal szemben: Lorrec, a testırkapitány. A kezében két ívelt szablya villant.

– Lépést se tovább, átkozottak! – dörmögte. Gornard végignézett a drága posztóba öltözött férfin, és öblös hahotára fakadt. Néhány testvére követte a példáját. Yellis rosszallóan lépett elı-re.

– Mondd meg, hol a gazdád, és meghagyjuk az életedet.

– Soha. Vegyétek az életemet, ha kell!

A lovagok egyszerre rontottak rá az izomtoronyra. Yellis buzogánya a mellkasát zúzta be, Gornard kardja pedig a gyomrát döfte keresztül. Néhány szempillantás múlva sern Nomedes testırkapitánya vérbe fagyva hevert a kövezeten.

Gornard kiköpött.

– Nem volt túl eszes, de legalább hőséges.

– A kert felıl jöttek – szögezte le Yellis. – Nomedes ott rejtızhetett el.

– Na, akkor mire várunk még?

A szállásmester lesújtó pillantást vetett nagydarab társára, de egyetértın bólintott.

– Utánam, lovagok!

145

14

A kastély függıkertjei külön uradalmat alkottak a falakon belül; mélyükön az Yneven megta-lálható növények legkülönbjei tenyésztek. Thell bizalmatlanul méregette az ösvény mellett te-kergızı folyondárokat, amelyek a peridankı falakra is felfutottak. Olyan érzése támadt, hogy a kert növényvilága folyamatosan harcot vív önmagával; ágas-bogas bokrok fojtják meg egymást, kúszó hínár lepi be a tóparti fák törzsét. A fejük felett vízpermet szállt. Elorand Könnyei a kerte-ken túl magasodó szikláról hullottak alá a mélybe. A víztömeg dübörgése elnyomta a kert termé-szetes neszeit.

– Sosem láttam még efféle növényeket.

– Óvatosan! – intette Seluna. – Ne közelíts hozzájuk! Némelyikük halálos csapda a behato-lóknak.

Thell beharapta az ajkát. Nagyszerő! Ez az ember semmit sem bíz a véletlenre.

– Messze vagyunk még?

Seluna nemet intett a fejével, majd megtorpant, mozdulatlanul fülelt. Thell követte a példáját. Most már ı is hallotta: fegyverek csengése, üvöltés, haldoklók sikolya és csatakiáltások.

Nem akart hinni a fülének. Valaki mintha Uwel nevét harsogta volna.

– Ezek a testvéreim.

Seluna Thellre pillantott.

– Jobbkor nem is jöhettek volna.

A lovag sürgetıen intett.

– Nem érhetnek oda Nomedeshez elıttem! Ez az én bosszúm, nekem van jogom a vérét ven-ni!

– Kötve hiszem, hogy nem ugrott ki az ágyából ekkora ricsajra. Vagy már nincs a kastélyban, vagy biztonságos helyre húzódott.

– Miféle biztonságos helyre?

– Csak kövess!

Thell nem tudta, mekkora utat tehettek meg, de úgy tőnt, Selune ismeri az utat és magabizto-san halad elıre. Lhvel lovagja elgondolkodott azon, hogy vajon honnan ez az ismeret? Ennyire felkészült még egy mestertolvaj sem lehet.

– Mindjárt itt lesz – suttogta a nı, majd hirtelen felkapta a fejét, mintha zajt hallott volna. In-tett a lovagnak, hogy húzza össze magát, ı pedig gyanakodva fürkészte a körülöttük burjánzó rengeteget.

– Itt vannak.

– Kik? Seluna válasz helyett felpattant, az övébıl apró tőket rántott elı, és a bokrok közé hajította.

Fojtott nyögés hallatszott, amint az apró fegyverek célba találtak, és a dús aljnövényzet zizegése hallatszott, majd az elzuhanó testek zaja. Thell sejtette, hogy a nı ezúttal halálos mérget hasz-nált, mert több hang nem hallatszott.

Nyílvesszı hasította ketté a levegıt surrogva, és lepattant Thell mellvértjérıl. Alig egyhü-velyknyivel kerülte el a torkát. A lovag hasra vetıdött a nedves talajon, és kardját szorongatva fürkészte a körülötte sötétlı lombokat.

Többen vannak hát.

Lehunyta a szemét, és összpontosított. Erezte, ahogyan a tudata kitágul, és bekebelezi a kör-nyezı lombokat. Az asztrálvilág azúrkékjében három alak vöröslött; egy nem messze tıle, a má-sik kettı az ösvény túloldalán. Azonnal megismerte közöttük az eronei asztrálmását.

146

– Hárman vannak! – kiáltotta, majd felpattant, és harmadik szemét az azúrkék rengetegbe vetve a legközelebbi asztrálmás felé intett.

– Pusztulj!

A lombok között megbúvó test ernyedten zuhant alá, estében apróbb ágakat törve és sodorva magával. Thell berontott a sőrőbe, és bevégezte a munkát; mielıtt a tetszhalálba zuhant férfi fel-ébredt volna, keresztüldöfte a szívét.

Seluna ekkor váratlan dolgot cselekedett. Kiegyenesedett, és kihívón körbenézett, a tekintetét a lombok árnyékába fúrva. A hangja túlharsogta a közeli zuhatag dübörgését.

– Annun! Valaha az Öklök vadásza voltál, a társam, a testvérem. Emlékezz erre, és mutasd meg magad! Tisztázzuk az ügyünket szemtıl szemben!

Néma csönd válaszolt a nı felszólítására, majd a lombok között egy árnyék moccant. A ko-pasz gyilkos bontakozott ki a homályból, gyanakvón vizslatta a nıt. Mögötte egy másik árny; az egyetlen megmaradt embere.

– Sejtettem, hogy párbajra hívsz. Csupán a régi szép idık emlékére, Selune.

– Még ez is több annál, amit egy renegát érdemel. Thell feltérdelt, és a fejét félrebillentve fi-gyelte az egymással szemben álló két alakot.

Öklök? A titkosszolgálat fejvadászai? Uwel lovagja Selunára pillantott.

– Fejvadász vagy?

Sejtelmes mosolyt kapott válaszul.

– Fejvadász és tolvaj. A legjobb, ha mondhatom. Az útjaink itt elválnak, lovag. Menj tovább, róluk majd én gondoskodom!

Thell semmit sem értett. Miért segít neki a titkosszolgálat egyik fejvadásza? Egy pillanatra megdermedt, de a nı hangja felriasztotta a gondolataiból.

– Ez nem a magyarázkodás ideje. Menj!

– De merre?

Seluna figyelte, ahogyan a két gyilkos egyre közelebb ér. A keze ökölbe szorult. A tekintetét nem vette le az eroneiról.

– Az ösvény végén látsz egy facsoportot, a közepén vésett kı. Érintsd meg a véseteket a hold útjának megfelelı irányban. Ha végeztem, követlek. Most menj!

Az eronei és embere ekkor ért oda Selunához.

– Valaha jók voltunk együtt.

– Igen – válaszolt a nı. – Jók voltunk.

Támadott. Oldalra lépett, úgy, hogy az eronei embere kettejük között legyen, és kézéllel tor-kon ütötte a fickót. Az hörögve esett volna össze, ám Selune a kopasz gyilkos felé rúgta ıt.

Azt azonban nem zavarta meg a támadás. Oldalt lépett, és hagyta, hogy az utolsó embere is élettelenül rogyjon a porba. A kezében keskeny penge villant, és már mozdult is. A lecsapó kob-ránál is gyorsabban támadott, a nıt mégsem érte váratlanul. A késének éle csak a levegıt hasítot-ta. Seluna ráfogott a gyilkos csuklójára, és egy csípıbıl kirobbanó mozdulattal megcsavarta azt. Az eronei karja kicsavarodott, ı maga a földre rogyott, a kés kihullott a kezébıl. A nı ismét le-csapott, ujjai az ellenfele gégéje felé kaptak. A gyilkos oldalra bukfencezett, ezzel kiszabadítva a karját, és felfelé rúgott. A sarka Seluna combját találta el. A nı nyikkanást sem hallatott, de egy pillanatra megrogyott. Hátratántorodott, elég idıt hagyva az eroneinek, hogy talpra ugorjon.

A két vadász megállt szemben, egymás mozdulatait fürkészve. Végül a nı támadott. Elırerú-gott, majd a kopasz fej irányába ütött. A gyilkos félremozdult, és visszatámadott, Seluna bordáit célozva. A nı számított erre; elfordulva tompította az ütés erejét, az ujjai az eronei szemét céloz-ták. Az felkiáltott, és a kezét ösztönösen a fejéhez kapta. A nı gyomron rúgta, majd a kezét el-kapva megrántotta az egyensúlyát vesztett férfit. Amikor az eronei elıretántorodott, kikerült az

147

útjából, és hátulról megragadva a torkát, visszafelé rántotta. Halk roppanást lehetett hallani. A kopasz férfi nyikkant egyet, majd a földre rogyott, és nem mozdult. A küzdelem gyors véget ért.

Seluna megállt a mozdulatlan test felett, és ismét körbefuttatta tekintetét a környezı lombo-kon. Semmi nem mozdult, csak a szél zörgette halkan a bokrokat. A távolból azonban léptek za-ja és páncélcsörgés szőrıdött el ide. Egyre közeledtek.

Uwel lovagjai végeztek a kastélyban, és most a kertet kutatják. Seluna ellazította a tagjait, kissé kifújta magát, majd kimért léptekkel elindult a hangok irányába. Nem sietett; idıt akart adni Thell con Armagelnek, hogy bevégezhesse küldetését.

148

15

Berthis gazda fáradtan vetette a hátát a nyirkos falnak, a lábai pihenıt követeltek. A nyomá-ban csörtetı fegyveresek irgalmatlan tempót diktáltak. A vezetıjük, egy durva arcú, reszelıs hangú férfi egyre csak nógatta. Az utat idáig szinte futva tették meg. Még amikor a város alatt húzódó csatornarendszer labirintusában bolyongtak, akkor is veszett tempóra ösztökélte ıt és az embereit is. Jó tucatnyi marcona alak kísérte ıket. A sern nem akart semmit a véletlenre bízni, s valamelyest megnyugtatta a fáradt öregembert is, hogy ennyi katonával tán csak nem bírnak el azok a holdkórosok.

Nehezére esett emlékezni. A bolyongása a csatornarendszerben igen hosszú volt, és a szénnel rajzolt jeleket sem volt könnyő felfedezni. Mégis, érezte, hogy egyre közelednek.

Nomedes kezdetben gyanakvóan fogadta ıt, majdnem kihajíttatta az utcára. Amikor azonban elmesélte neki a teljes történetét, végül hitt neki. Láthatóan mielıbb le akarta rendezni ezt az ügyet. Berthis gazda hitetlenkedve hallgatta, hogy a lovag mit mővelt a felvonuláson. Immár szinte teljesen biztosra vette, hogy ez az ember megırült.

Ki kell menekíteni a karmai közül a fiút, mielıtt még baja esne!

– Na! – reccsent rá a fegyveresek vezetıje. – Induljunk, öreg! Szorít az idı!

Ebben igaza volt. Berthis gazda bólintott, és mozgásra bírta elrozsdásodott ízületeit. Mindjárt ott lesznek. Hamarosan.

149

16

A kı véseteinek megérintése után Thell elıtt apró hasadék nyílt a fák árnyékában. Alig fért rajta keresztül; mintha egy sziklák közötti repedésbe kellett volna beszuszakolni magát. Amikor végül átjutott rajta, egy tágas, fényőzıen berendezett terembe érkezett. A falakat arannyal hím-zett faliszınyegek takarták, a közöttük álló polcokon könyvek garmadája sorakozott. A sarokban cifra kandalló húzódott meg, mellette olvasóasztal, a padlót pedig dzsad szınyeg borította.

A vízesés dübörgése itt tompábban hallatszott, a levegıt azonban belengte a zuhatag párája. Thell nyomban megállapította, hogy a terem túloldalán nyíló kijárat felıl érkezik, ahogyan az azt kísérı nyirkos fuvallat is. Mivel a kivezetı folyosó elkanyarodott, nem látta, hogy pontosan milyen közel is került Elorand Könnyeihez. Mindenesetre nem a kertben volt. A hasadék, amit megnyitott, valamiféle menedékhez vezethette ıt, afféle végsı búvóhelyre, amit a behatoló nem egykönnyen találhat meg. Ha Seluna nincs vele, ı sem leli meg soha.

Sern Ric Nomedes a folyosón túl, egy erkélyen várta ıt, amely a vízesés alá nyúlt ki. Erıtel-jes mágia tompíthatta le a zuhatag robaját, és foghatta vissza a csonttörı erıvel lezúduló víztö-meget attól, hogy elárassza a rejtekhelyet, egyben pedig piciny lyukat nyitott a vízfüggönyön, amelyet kintrıl nem lehetett látni. Ahhoz azonban éppen elég volt, hogy pazar kilátást nyújtson az alant húzódó dokkokra és a tengerre.

A bíbor köntöső férfi háttal állt az érkezınek, és az erkély kıkorlátjára támaszkodva figyelte a Gályák tengerének horizontig nyúló víztömegét, amely fölött éppen felkelt a nap narancsvörös korongja, vérszínbe burkolva a végtelennek tőnı vízfelszínt.

– Imádom a tengert – szólalt meg Nomedes, olyan hangon, ahogy egy lázbeteg ember suttog. – Gyerekkoromban tengerész akartam lenni.

– Talán jobban jártál volna, sern. – Talán.

A bíbor köntös meglibbent, ahogyan gazdája szembefordult a lovaggal. Az arca verítékben fürdött, és falfehéren virított. Nehezen állt már meg a lábán.

– Jól mondja az ısi bölcsesség: egyetlen ember is legyızhet seregeket, ha hisz abban, hogy megteheti.

– Nem szívesen tettem.

– Elhiszem. Akiket megöltél, mind pyarroni polgárok voltak, becsületes, igaz emberek.

– Akik Uwel szolgájára emeltek fegyvert.

– Ez a kötelességük.

– Nekem pedig az, hogy ne hagyjam.

Nomedes bólintott.

– Nem tőnt fel neked, lovag, hogy mindketten ugyanazon célért küzdünk? Hogy mindketten alárendeljük az életünket és családunkat egy magasabb célnak? Mindketten Pyarron érdekét tart-juk szem elıtt, nem?

– Én az uram érdekeit tartom szem elıtt.

– Ami Pyarron érdeke is!

– Többnyire. İ azonban fölötte áll Pyarronnak.

Nomedes megcsóválta a fejét. A korlátnak támaszkodva lassan visszafordult a tenger felé, fé-lelemnek jelét sem mutatta.

– Nagy kár. Reménykedtem abban, hogy mi ketten megegyezhetünk.

150

17

Berthis gazda elégedetten felsóhajtott. Végre!

Már-már azt hitte, hogy végleg eltévedtek. Az utolsó jelek igen halványan látszottak a fala-kon, csak hosszas keresgélés után tudott rájuk lelni. Mégis megtalálta a lejáratot. A mögötte ér-kezı fegyveresek visszahıköltek, amikor a rejtekhelyet elrejtı kılap félrecsúszott elılük, feltár-va homályba burkolózó gyomrát. Valahol az üreg mélyén apró mécses fénye lobogott. Berthis gazda elégedetten elıremutatott.

– Ott lent. Ott lesz a folyosó, amit keresünk. Onnan nyílik a szoba, ahol a fiú van.

A durva képő férfi elégedetten bólintott.

– Rendben, emberek! Szedjétek a lábatokat! Remélem, öreg, nem versz át bennünket!

Berthis gazda megrázta a fejét.

– Miért tenném? Én is azt akarom, hogy lezáruljon ez az ügy. Csak a fiút ne bántsátok, uram! Vigyázzatok, hogy ne essen baja, kérlek!

– Ne aggódj, a kölyöknek haja szála sem görbül. Rajta, emberek, befelé!

Berthis gazda félreállt a fegyveresek útjából, akik sorban leereszkedtek a dohos folyosóra. İ nem ment utánuk, de figyelemmel kísérte az útjukat.

Sarruk a folyosón dobbanó léptek zajára riadt. Az utóbbi napokban igencsak kiélesedtek az érzékei. A legkisebb szokatlan nesz is elég volt, hogy felkeltse a figyelmét. Jó tucatnyi nehéz csizmatalp keltette zaj pedig jócskán hangosabb volt holmi apró neszezésnél. Még Theun is fel-ébredt az álmából, és a dzsadról az ajtóra pillantott.

– Kik azok?

Sarruk talpra ugrott, és az ajtóhoz settenkedett. A kezében göcsörtös botot szorongatott. Igazi fegyverrel nem rendelkezett; a bottal egyébként is jobban bánt, mint bármelyik karddal. A fülét az ajtóra szorította, úgy hallgatózott.

A lépések egyre közeledtek.

Intett Theunnak, hogy húzódjon hátra a szoba sarkába, és mélyet lélegezve ó is elhátrált az aj-tótól.

Aztán a léptek megtorpantak, majd csizmatalp csattant a kemény ajtólapon.

151

18

Nomedes nem fordult vissza a lovag felé: továbbra is háttal állva a tengert figyelte, mintha el-lensége ott sem lenne.

– Ha meg kell ölnöd, hát tedd meg. Rajta! Hamarosan úgysem marad jottányi erım sem.

Thell egy lépést tett felé.

– Fordulj meg, sern!

– Miért? Ha meg kell halnom, hát így fogok. Sújts le rám, lovag!

Az tétovázott, tett még egy lépést, majd megtorpant. Nem tetszett neki ez az egész. Gyana-kodva pillantott körbe, de csak az erkély korlátját látta, körülötte pedig a vízfüggönyt. Elıtte, a vízfalon szakított keskeny résen keresztül befurakodott a felkelı nap narancsvörös fénye. Az ég vérszínben tündökölt a végtelen víztömeg felett. Alant, a dokkoknál már régen megindult a nyüzsgés, a hangjait azonban elnyomta Elorand Könnyeinek tompa dübörgése.

Végül felsóhajtott. Legyen hát.

– Sern Ric Nomedes, Uwel nevében megfizetsz elkövetett bőneidért! Igazságot kard által szolgáltatok; ítéleted halál! Készülj, és fogadd ember módjára!

– Felkészültem, lovag.

Thell közelebb lépett, és csapásra emelte a karját. Nomedes továbbra sem fordult felé, csak egy ujját emelte fel figyelmeztetésképpen.

– Ám ha megteszed, tudnod kell, hogy a fiad lakol érte halállal.

Thell leeresztette a karját.

– Mirıl beszélsz?

Nomedes végre megfordult; ezúttal láthatóan képtelen volt palástolni elégedettségét. Sápadt, lázrózsás arcán diadalmas mosoly ült.

– Az az ember, akiért te annyira küzdöttél, egyenesen hozzám szaladt, miután megszökött a rejtekhelyedrıl. Mindent elmondott nekem, és felajánlotta, hogy elvezeti oda a katonáimat. A kölyök már a kezemben van, Thell con Armagel… és bár nem kenyerem az erıszak, garantálha-tom, hogy csúf véget ér, ha most lesújtasz rám.

152

19

A fegyveresek egyszerre rontottak be a szobába. Kiabálva, kardjukat lóbálva torpantak meg, szabályos kört alkotva, várva a támadást, bármely irányból érkezzen is.

Azonban nem támadott senki. A szoba üres volt, csupán egy árva mécses fénye lobogott a priccs mellett, amely a beszökı huzat hatására lobbant még kettıt, majd kialudt.

A durva arcú férfinak jó pár pillanatába telt, mire ráeszmélt, hogy becsapták ıket. Gyanakod-va meredt a sötétségbe, noha tudta, hogy senki más nincs itt rajtuk kívül.

– Vissza mindenki, a folyosóra!

Halk sziszegés válaszolt az utasítására. Az emberei megdermedve füleltek, majd hirtelen va-laki felüvöltött. Maró szag terjedt a sötétben, és egy elzuhanó test hangja hallatszott.

Kitört a pánik. A katonák egymást taposva igyekeztek a kijárat felé. Újabb sikoly harsant, majd még egy; valaki kegyelemért könyörgött. A durva arcú férfi rémülten gázolt keresztül el-esett társain, a biztonságot jelentı kijárat felé. Valaki a lábába kapaszkodott. Körülötte orrfacsa-ró szag terjengett; savas bőz lepte el a helyiséget, felmarva a benne lélegzık torkát és tüdejét. Újabb üvöltések harsantak, valaki fejhangon visított. A férfi felüvöltött, és lerázta magáról a görcsösen belé kapaszkodó kezeket. Végre eljutott az ajtóhoz, és kirontott rajta, a tiszta levegıjő folyosóra.

Senki nem követte ıt; a szobában dúló ırület lassan elcsöndesedett, csak a halk sziszegés ma-radt meg. Akármi is tombolt odabent, tíz emberét küldte Orwella poklára néhány lélegzetvétel-nyi idı alatt.

A durva arcú katona agyát elöntötte a düh. Becsapták ıket, a halálba kergették az embereit! Ezért megfizet az az átkozott vénember!

Reszelıs hangon köhögve feltápászkodott, és a bejárat felé indult. Megragadta az odakint to-porgó öregember üstökét.

– Becsaptál minket! Miféle pokoli helyre küldtél?

Az öreg minden bizonnyal hallotta a hangokat; falfehér arccal dadogva próbált elhátrálni, de a durva arcú férfi visszarántotta, és ököllel az arcába csapott. Berthis gazda nyögve elterült a földön, az arcát elöntötte a vér.

– É-é-én – dadogta. – Én nem…

A másikat azonban nem érdekelte, mit akar mondani. Kést rántott.

– Ezért meghalsz, vén szaros!

A bot a katona tarkóján csattant. Olyan erıvel taglózta le ıt, hogy kis híján eszméletét vesz-tette. A kés kicsúszott a kezébıl. Amikor döbbenten felpillantott, egy dzsad vonású férfit látott fölötte állni, a kezében göcsörtös husánggal. Felmordult, és megpróbált talpra állni, hogy szét-morzsolja ıt és az öreget is, az újabb csapás azonban visszakényszerítette a földre.

– Menj, és mondd meg a gazdáidnak, hogy ide többet ne merészkedjenek! – sziszegte a dzsad, majd lökött rajta egyet a bottal. A fickó talpra kászálódott, és dühödten fordult a támadója felé. Az figyelmeztetın emelte fel a botját.

– Én nem tenném a helyedben.

A férfi megértette végre. Aztán amilyen gyorsan csak tudott elszelelt, és beleveszett a csator-narendszer sötétjébe.

Sarruk elégedetten vigyorogva figyelte a fickó távozását, majd az öregember felé fordult.

– Ha nem kotnyeleskedsz bele mindenbe, ezek az emberek nem haltak volna meg.

Berthis gazda nyögve tapogatta a fejbırét ott, ahol a férfi megragadta. A haja egy helyütt vé-res csomóvá tapadt össze.

153

– Megölted… ıket?

– Az életemre törtek. Mit vártál, simogatást kapnak? Itt háború dúl, öreg! Takarodj innen, mi-elıtt neked is bajod esne!

– A fiú – nyögte Berthis gazda. – Hadd vigyem el a fiút…

– Ne is álmodj róla! Takarodj!

Ha a tekintet ölni tudna, Sarruk minden bizonnyal holtan esett volna össze. Az öregember fel-tápászkodott a földrıl, és győlölettel teli pillantást vetett a dzsadra. Az intett a botjával.

– Tőnj már el! Nem vagy szívesen látott vendég többé.

– Vendég… megbánjátok ti még ezt! Sern Nomedes majd tesz róla, hogy véget vessen ennek! Csak figyeld meg, akasztófán végzed te is, és az az ırült is!

Sarruk megrázta a fejét.

– Sern Nomedes? Nem hiszem. Ha minden igaz, éppen most néz szembe az istenek ítéletével.

Berthis gazda hangja elcsuklott. Sarkon fordult, és beleveszett a csatorna sötétjébe.

– Megyek az ırökért! – kiáltotta. – Még többel jövök vissza! İrültek vagytok mind, egytıl egyig! İrültek!

– Tégy amit akarsz – vonta meg a vállát Sarruk, és visszafordult a rejtett folyosó felé. Theun bukkant fel a sötétbıl, álmos arccal. A nyomában Kormos érkezett morogva.

– Ki volt az? Sarruk legyintett.

– Csak egy bolond vénember. Gyere, fiam, mennünk kell, itt nem biztonságos többé.

– Hova megyünk?

A dzsad egy pillanatra elgondolkodott.

– Egy lovaghoz. Apád jó barátjához.

154

20

Thell a kardja hegyét Nomedes mellkasának szegezte. Sejtette, hogy Berthis gazda elsıként hozzá szalad majd segítségért. Vissza akarja kapni Theunt, minden áron. Az utóbbi napok törté-nései jó ürügyként szolgálhattak neki.

Ám ıt sem ejtették a feje lágyára. Sarruk gondoskodott arról, hogy a látogatókat kellemetlen meglepetés érje. Akárki is volt az a titokzatos ismerıse, aki örökül hagyta neki a raquin tojását a rejtekkel együtt, akár él még vagy halott, sokat köszönhetnek neki.

– Nem szép dolog egy védtelen gyermeket felhasználni a céljaid érdekében, sern Nomedes. Nem illik Pyarron ünnepelt hıséhez.

– A lehetıségeink rabjai vagyunk – mosolygott a bíbor köntöső férfi. – Azzal dolgozom, ami megadatik nekem.

– Ahogyan én is – bólintott Thell. – És biztosíthatlak afelıl, hogy a katonáid nem tehették rá a kezüket a fiamra.

Nomedes ajkáról lefagyott a mosoly. Bizalmatlanul méregette a lovagot.

– Ügyes próbálkozás.

Thell nem vesztegette az idıt azzal, hogy magyarázkodjon. Egy újabb lépést tett elıre, a kardját nem engedte le. Néhány szót suttogott maga elé; a szent szimbólum fehér fénnyel izzott fel a mellvértjén. Az alakját éteri ragyogás ölelte körül, a szimbólum energiái megacélozták iz-mait, és erıt öntöttek a tagjaiba.

A bíbor köntöső férfi a korláthoz hátrált, a kezét fenyegetıen emelte Thell felé.

– Legyen hát! De nem fogod bevégezni a bosszúdat. Általam halunk mindketten!

Zengı hangon felkiáltott, az ujjaiból lángok csaptak elı, pusztító fellegük beburkolta a lovag egyre közeledı alakját. Thellt elnyelte a pusztító forróság, de az ıt körülvevı hófehér ragyogás birokra kelt a romboló ıstőzzel. Újabb és újabb lépést tett a célja felé, miközben a haja lángra lobbant, a szemöldöke lepörkölıdött. A bıre felhólyagosodott az irtóztató hıtıl, abbitacél vértje átforrósodva égette keresztül magát a ruháján, és sütötte a bırét pirosra. Thell csaknem felkiál-tott, de a szimbólumból áradó erı magával ragadta. Megfeledkezett a kínról, a körülötte tomboló lángokról, csak Nomedes alakja lebegett a szeme elıtt.

A bíbor köntös lángra kapott, Nomedes arcát eltorzította a hirtelen rácsapó hıhullám. A férfi felüvöltött, de nem engedett; saját magát rántva a pusztulásba, újabb lángtengert okádott a lo-vagra, aki már csupán néhány lépésre volt tıle. Thell azonban nem torpant meg, bár a ruhája lángokban állt, és a bırét sebesre marta a hıség, a belıle áradó éteri ragyogás megóvta ıt a ha-láltól és emberfeletti erıvel ruházta fel. A kín görcsével küzdı Nomedes felsikoltott, amikor a kard megemelkedett, és lesújtott. A bíbor köntöst vér pettyezte be, ahogyan a penge keresztül-döfte a mellkasát, és csengve akadt meg a korlát kövén.

A lángtenger elapadt. Nomedes döbbenten meredt a mellkasából kiálló markolatra, és az azt tartó kézre. Hitetlenkedve nézett bele Thell szemébe, amely a sebesre égett arcban izzott. Mon-dani akart valamit, de csak vér buggyant ki feketére repedezett ajkai között. Rongycsomóként rogyott a földre, estében kicsavarta a lovag elgyengülı kezébıl a kardot. Fuldokolva vonaglott még pár pillanatig a földön, aztán újabb adag vért köhögött fel, és mozdulatlanná dermedt. Üve-gesedéi tekintettel bámult a mellette térdre zuhanó lovagra.

A litánia hatásának elmúltával Thellre rázuhant mindaz a fájdalom és kín, amelytói eddig a fénylı aura megóvta. Erezte, ahogyan a tagjait lefelé húzza egy ellenállhatatlan erı, nem is küz-dött ellene. Látta, ahogy Nomedes összeégett alakja magába roskad, ahogy utolsót rándul a teste.

Bevégeztetett.

Bıre alatt mintha parázs izzott volna, de ı nem törıdött vele. Elvégezte a feladatát. Nem tér vissza többé.

155

Hallgatta Elorand Könnyeinek moraját, és mielıtt magába fogadta volna a jótékony sötétség, még hallotta, ahogyan a mögötte nyíló szobába berontanak a testvérei. Gornard kiáltása jutott el hozzá, valaki letérdelt mellé, megragadták a vállát, és ı felnyögött egy mindennél erısebb, utol-só kínhullámtól, aztán csak lebegett, egyre feljebb és feljebb, különös, smaragdszínben játszó, meleg fényben.

156

21

– Papot! Papot kell hívnunk!

Gornard mint egy fuldokló, kapaszkodott bele Thell vállába. A koromtól feketéllı vérttıl gyorsan megszabadította, de nem sokat segített vele. Lovagtársa iszonyatosan összeégett, az ar-cát mintha repedezett, szenes maszk takarta volna.

– Tarts ki, Thell, meggyógyulsz!

Yellis lépett fölé, és lepillantott rájuk.

– Nem fog. Meghalt, testvér. Több méltósággal viseltess elıtte!

– Orwella poklára a méltóságoddal, papot hívj!

A szállásmester megragadta a nagydarab lovag vállva-sát, és talpra rántotta.

– Nem érted? Halott! Pap már nem gyógyíthatja meg. Gornard, úgy tetszett, lassan lehiggad. Összeszorított ajkakkal pillantott Thell holttestére.

– Akkor vigyük innen! Temessük el tisztességesen!

– Úgy lesz – bólintott Yellis, majd parancsszót vakkantott a körülöttük álló testvéreknek. Azok munkához láttak; a belsı szoba fényőzı berendezésébıl hordágyat rögtönöztek, és ráhe-lyezték Uwel lovagját.

Seluna odakint várta ıket. Arcizma sem rezdült, amikor a hordágyon heverı testre pillantott.

– Bevégezte a feladatát? – kérdezte ridegen Yellistıl.

– Bevégezte.

A nı bólintott, de nem mozdult. Csak a tekintetével kísérte az ösvényen gyászmenetként vo-nulókat.

Senki sem állt az útjukba. Aznap este a lovagok komor dalától zengett a hágó; a hallatán megrendültek a kérlelhetetlen kısziklák, a halotti máglya fénye pedig hamis hajnalt festett szür-ke arcukra.

Uwel elsı terciadja lehunyt szemmel állt a balkonon, ujjai a feketemárvány korlátot markol-ták. Bár több ezer mérföld távolság választotta el tıle, ı is látta a máglya lángjait, sıt annál töb-bet is. Elmormolt magában egy búcsúfohászt, majd sarkon fordult, és az elıtte térdeplı alakra nyitotta a szemét.

A karcsú nıalak fél térdre ereszkedve várta, hogy megszólítsák. Az alakja körül halvány de-rengés látszott. Valójában nem volt jelen; a város túlsó pontján, a pyarroni titkosszolgálat rend-házának kıpadlóján térdelt. Uwel elsı terciadjának alakjából ı csupán megfoghatatlan árnyakat érzékelt, mégsem merészelte rávetni a pillantását.

– Küldetésedet bevégezted – szólalt meg a terciad dörgı hangon. A rendház eldugott szobájá-ban azonban a hangja halk suttogásnak tőnt csupán. – Megérdemled a pihenést.

– A lovag halott, thead.

– Elvégezte a feladatát ı is. Nem menthetted meg… és nem is ez volt a dolgod.

– Besurranó, harcos és testır vagyok, thead. Az elsı kettınek tanúbizonyságát adtam tegnap éjjel. Az utolsónak nem voltam képes.

A pyarroni titkosszolgálat theadja elgondolkodott egy pillanatra. Régi emlékek bukkantak fel emlékezete kútjából. Eszébe jutott az erdıszéli házikó, és a füvet öntözı vér illata.

– Nem mindig védhetjük meg azokat, akiket szeretnénk. A halál olykor… feloldozást jelent. Gondolkozz el ezen, Seluna! Most menj, pihend ki magad. Hamarosan ismét üzenek érted.

Intésére a térdeplı nıalak szertefoszlott, s ı ismét egyedül állt a balkonon. Lepillantott az Is-tenek hegyének magasából az alant hunyorgó fények tengerére, majd sarkon fordult, és lakosztá-lyán át kifelé indult: nem akarta megvárakoztatni a tanács tagjait.

157

22

Uwel elsı terciadja semmit sem titkolt a tanács elıl. Az elmúlt napok eseményei magyarázat-ra szorultak, ezzel pedig csak ı szolgálhatott. Az összejövetel már jó ideje zajlott; jobbára a terciad beszélt. A panteon többi istenének egyházfıi hallgatásba burkolóztak; úgy tetszett, a hal-lottak nem szolgálnak örömükre.

– Sern Nomedesnek feltétlenül halnia kellett? – kérdezte végül Krad fıpapja.

A fekete óriás bólintott.

– Dölyfösségével tulajdon fia halálát okozta. Fıben járó vétek, melyet azzal tetézett, hogy csalárd módon követelt bosszút Uwel lovagjaitól.

– A szekta, melyre Thell con Armagel lesújtott, bomlasztó tanokat hirdetett.

– Az inkvizíció már lépett az ügyben. Kóborló Lerrin tanai önmagukban semmiképp nem in-dokolták az erıszakos fellépést: ürügyül szolgáltak csupán Nomedes számára, hogy visszaéljen Uwel kegyével. Ráadásul megszégyenítette az Öklöket és az államszövetség titkosszolgálatát azzal, hogy gyilkosokat fogadott az Annem Thul klán tagjai közül. Utóbbi nem csupán Uwel egyházának vetett kesztyőt, de a titkosszolgálat theadjának is.

– Úgy tudom, erre is megoldást találtál, terciad – somolygott Darton kegyeltje.

– Az Öklök legkiválóbbika a renegát vérét vette, míg a lovag beteljesítette Uwel bosszúját.

A Fehér Mágus felemelte a kezét.

– A megoldás jókora felzúdulást keltett, és nem ok nélkül: Pyarron védelmezıi a Dúlás egyik hısével végeztek.

Kyel fıpapja bólintott.

– Mintha nem lenne elég gondunk enélkül. Amhe Ramun csapatai már a Gályák tengerének északi partján járnak. Erone hercege a hírek szerint alkura készül velük… Krán soron következı lépését pedig, a hangzatos ígéretek ellenére, lehetetlen megjósolni.

– Az istenek fátyol mögé rejtik az arcukat – mormolta Noir kegyeltje. – Csak magunkra szá-míthatunk.

Krad fıpapja homlokráncolva pillantott körül.

– Míg népeit kételyek gyötrik, az államszövetség sebezhetı, az elmúlt napok eseményei pe-dig tovább nehezítették helyzetét. A Dúlás a múlté… árnyéka azonban ott sötétlik még az em-berszíveken.

– Ahol árnyék van, ott fénynek is lennie kell – vélte Sonnor.

– Értsük úgy, hogy Pyarronnak ezúttal a Fehér Páholy támogatását sem kell nélkülöznie? – tudakolta nem minden malícia nélkül Darton elsı terciadja.

A mágus kortalan arca rezzenetlen maradt. – A Fehér Páholy sosem feledkezett meg Pyarronról. Aki a városra tekint, a mi fáradozásunk

eredményét látja.

A dartonita hallgatott. Krad fıpapja fejcsóválva pillantott rá.

– Tisztelettel kérem a tanács tagjait, hogy tegyék félre nézeteltéréseiket. Ha mi is torzsalko-dunk, mit várhatunk az államszövetség népeitıl?

Darton kegyeltje hümmentett.

– Beszéljünk Ric Nomedes ügyérıl.

– Ha javasolhatom – szólalt meg Urial Tryl – , hagyjuk, hogy a történtek híre elterjedjen. Jobbat aligha tehetünk: azt, amit a város tud, maholnap az egész államszövetség beszéli. Hazug-ságokkal vagy féligazságokkal csak növelnénk a feszültséget.

158

– Segítenünk kell az embereknek, hogy helyesen értelmezzék a történteket – suttogta Noir kegyeltje. – Uwel lovagjai a törvényeknek és a hagyománynak megfelelıen jártak el.

Krad fıpapja elgondolkodva hunyta le szemét. Fohászt mormolt, majd felsóhajtott.

– Legyen. Tompítsuk a dolog élét, amennyire lehet; nem engedhetjük, hogy a lakosság hite ismét megrendüljön. Ami történt, sajnálatos… de vannak ennél komolyabb problémáink is.

Csend ereszkedett a helyiségre. Darton elsı terciadja törte meg:

– Az istenek elfordították arcukat.

– Látnak bennünket. – A fekete óriás körbenézett. Tudta, mit várnak tıle: javaslatot, iránymu-tatást… bármit, ami reményt adhat nekik. Elgondolkodott, majd megrázta fejét, és elvetette a számító gondolatokat. – Látnak, ha nem is mutatkoznak. Hogy a manifesztáció legyızésére és politikai céljaink megvalósítására esélyünk legyen, hinnünk kell, hogy számíthatunk a támoga-tásukra. Sosem volt nagyobb szükségünk rájuk, mint most.

159

EPILÓGUS

AZ ÉGI FÉNY 3692. ESZTENDEJE

A nap lenyugodni készült a Selmion-hágó fölött, vörös sugarai komor színekbe öltöztették a környezı sziklaóriásokat. Sarruk és Theun a szirten ültek, és a messzeségbe bámultak, arra, amerre Pyarron meleg fényben fürdı utcái húzódtak, több ezer mérföld távolságra innen. A há-tuk mögött, a hágó tövénél a rendház szürke tömbje magasodott.

– Hideg van – szólalt meg a fiú. Sarruk bólintott.

– Nem túl barátságos hely – kezdte, majd észbe kapott – de apád is itt élt. Biztosan jó hely… lehet.

Theun a háta mögé pillantott, ahol a térkapun túl a rendház ajtaja várta ıt, mint egy tágra nyi-tott, roppant száj.

– Nekem nem tetszik. Nem maradhatnék inkább veled?

– Ugyan már! Serradam testvér majd vigyáz rád, és engem is megkereshetsz nyugodtan, ha baj van. Bár… nézz csak hátra, ugyan mi baj érhetne ekkora falak között? Ha nekem ilyen nagy házam lenne, egész nap fel és le szaladgálnék benne, míg meg nem unnám.

A fiú lehajtotta a fejét, és a lábával a kı oldalát rugdosta. Hosszú ideig nem szólt egy szót sem. Sarruk nem bírta ezt a csöndet; nyugtalanul feszengett, majd megszólalt.

– Hé, hát apád azt akarta, hogy lovag legyen belıled. Vagy talán vissza akarsz térni nagy-apádhoz, aki kapát nyom a kezedbe, és megtiltja, hogy kardot fogj?

Theun dacosan összeszorította az ajkait.

– Azt nem tilthatja meg.

– Pontosan ezért jöttél ide. Hogy lovag legyen belıled. Különben szerinted ki tanítana meg küzdeni? Biztosan nem Mocsárszeglet almafái, ugyebár?

– Nem. Én lovag akarok lenni.

Sarruk vigyorgott, és megvakarta a kölyök feje búbját.

– Na, ez a beszéd. Legyél lovag, de… lehetıleg ne az a karót nyelt fajta, amilyen szegény apád volt. Úgy értem, légy jó lovag. Apád is az volt persze, csak… na figyelj, legyél lovag, és kész. Ezért jöttél. Úgyhogy semmi nyafogás.

Theun bólintott, majd megölelte Sarrukot, aki zavartan krákogva veregette meg a fiú hátát. Aztán elindultak együtt a rendház kapuja felé, ahol Serradam testvér várta ıket.

– Sarruk… – Mondjad, kölyök!

– Apa is itt lesz? Azt mondtad, ide hozták vissza. Itt lesz mindig?

A dzsad úgy érezte, valami szorongatja a torkát.

– Igen, kölyök. Mindig itt lesz veled. Theun megtorpant, és felpillantott rá.

– Akkor ez nem is olyan rossz hely, ugye?

– Hát persze, hogy nem. Errıl beszéltem, kicsi harcos. Ez az elnevezés tetszett Theunnak. Megfogta a dzsad kezét, úgy sétáltak egészen a kapuig. Serradam testvér karba font kézzel, tü-relmesen várta ıket.

– Csak a gyermek jöhet tovább.

Sarruk bólintott, majd megszorította a fiú vállát, és elengedte ıt. Theun néhány lépés után visszanézett rá.

– Majd meglátogatlak, ha lovag leszek. – Merem remélni.

160

A fiú bólintott, és eltőnt a falak mögött. A dzsad Serredam testvérre pillantott, aki készült ne-ki hátat fordítani.

– Vigyázzatok rá, kérlek! ígéretet tettem.

– Mi is – bólintott az öreg. – Ne féltsd ıt. Menj utadra békével!

Sarruk azonban nem mozdult, egészen addig, amíg a kapu be nem csukódott elıtte, ekkor eszmélt csak rá, hogy egy dísztelen fatáblát bámul meredten.

– Csak a nık miatt sajnálom szegény kölyköt – sóhajtotta, majd megvonta a vállát, és elindult a Pyarronba vezetı átjáró felé. Fázott, és rendkívül fáradtnak érezte magát. Mielıbb haza szere-tett volna jutni.

Egy kupa jó bor és egy forró szeretı, csak erre vágyott most.