Valerio Evangelisti: Égj, inkvizítor

1 Galaktika Fantasztikus Könyvek | Valerio Evangelisti: Égj, inkvizítor! - részlet

© Metropolis Media, 2015. Minden jog fenntartva.

A kötet megvásárolható: www.galaktikabolt.hu

Eymerich a választ meg se várva hátat fordított a mesternek, és visszament az utcára, immár

kicsit lelkesebben. Mikor visszaért a d’Armagnac-palotába, ott találta Corona atyát és de

Berjavel urat, akik rá várakoztak a kapuban.

– Jól van, pontosan érkeztek – mondta Eymerich elégedetten. – Készüljenek fel arra, hogy a

vallomástól nagyon meg fognak döbbenni!

– Teljes körű kihallgatás lesz? – kérdezte a jegyző.

– Igen, de szerintem rövid lesz. Az a Guiscard elég gyenge lelkűnek tűnt. Meglátják, nem kell

hozzá sok idő, és mindent elmond nekünk.

A bejáratnál álló két őr azonnal beengedte őket, és elmondták, hogy d’Armagnac úr – aki még

aludt – elrendelte, hogy mindenben segédkezzenek. A palota belseje meg se közelítette

Hautpoul kastélyának fényűzését, de az előcsarnokot gyönyörű falikárpitok és nemesfa ládák

díszítették. De Eymerichnek nem volt ideje megállni és a berendezésben gyönyörködni. A

kísérő katona betessékelte őket egy bal oldalon nyíló, csupasz falú és szűk folyosóba. A végén

egy ráccsal lezárt, meredek és girbegurba lépcső vezetett a tömlöcökhöz.

– Maguk az inkvizítor atyák? – kérdezte egy öreg börtönőr, és hosszas kulcsfordításokkal

kinyitotta a rácsot. – Már vártuk magukat. Bernard mester az egész éjszakát az új rabbal

töltötte, és alig várja, hogy lecseréljék.

– Ki az a Bernard mester? – kérdezte Eymerich.

– A hóhér. Kicsit kinyújtotta a fiút a súlyok és a korbács segítségével. Odavezetem magukat

hozzá.

– Ne, ne! – Eymerich arcára enyhe undor ült ki. Még magának sem vallotta be, hogy a

kínzások, melyeken eddig részt vett, egyszerre vonzották és taszították. Mindkét érzés

zavarta, és jobbnak látta elkerülni a velük való találkozást, ha lehetséges volt. – Ezek a világi

kar ügyei. Nincs egy egyszerű kihallgatásokhoz berendezett terem?

– Természetesen van. Az, ahol a kormányzó a rendes igazságszolgáltatást intézi. Odavezetem

magukat.

A börtönőr egy újabb lépcsőhöz vezette őket, de ahelyett, hogy lement volna, megállt a fölötte

lévő, ráccsal lezárt, nedves lépcsőfordulóban.

– Hé, ti! – kiáltott valakiknek, akik minden bizonnyal lent voltak. – Hozzátok fel a szerzetest!

– Aztán megragadott egy fáklyát a falról, és megvilágított vele egy faajtót. – Itt is van. Ha

megvárnak, csinálok bent egy kis világosságot.

Eltűnt az ajtó mögött. Mikor Eymerich és társai utánamentek, egyszerű szobában találták

magukat, a padlóján túlságosan száraz szalmával. A végében egy nagy feszület alatt hosszú

asztal állt három székkel. Mellette két papírokkal, tintatartókkal és lúdtollakkal teli kisebb

asztalka volt.

– Nincs egy őr sem? – kérdezte Eymerich idegesen.

– A kormányzó bírósága ritkán ül össze. Általában de Montfort gróf foglalkozik az

igazságszolgáltatással. Megmondom a foglyot kísérő katonáknak, hogy álljanak őrt az ajtó

előtt.

– Várja meg, és engedje be őket! Nekünk néhány hivatalos dologgal kell foglalkoznunk.

Szólok, ha készen leszünk.

– Szolgálatára. – A börtönőr meghajolt, és kilépett az ajtón, majd bezárta maga mögött.

Amint az öreg kiment, a két inkvizítor és de Berjavel úr összegyűltek a terem közepén.

Eymerich megeskette társait, hogy titokban tartanak mindent, amit hallanak, majd előre

feloldozta őket, arra az esetre, ha újból a kínzásra kényszerülnének. Aztán ő is letérdelt, és

Corona atya feloldozta.

Miután végeztek ezekkel a formalitásokkal, de Berjavel úr egyenesen az egyik oldalsó,

papírral és tintával felszerelt asztalhoz ült. Eymerich leíratta vele, hogy az eset

http://www.galaktikabolt.hu/




kivételességéből adódóan a kihallgatás csak három ember előtt zajlik az eljárás által kívánt

négy helyett. Aztán szólt a börtönőrnek, és Corona atyával oldalán leült a központi asztalhoz.

A két őr belépett, maguk után vonszolva egy lényt, akiben nehezen lehetett felismerni az

előző nap fennhéjázó Guiscard-ját. A fiú teljesen meztelen volt, és mivel nem bírt járni,

hagyta, hogy a két őr a karjánál fogva a földön húzza. Nem voltak rajta sebhelyek, se

zúzódások. Csak a karja tűnt túlságosan hosszúnak, és a lába természetellenesen visszahajlott.

Könyöke és térde körül lilásnak látszott a bőre, mintha az ott lévő összes hajszálere kidurrant

volna, és elárasztotta volna vérrel az izmait.

– Hagyjátok ott! – parancsolta Eymerich, a terem közepére mutatva. Hangja talán egy fokkal

szárazabban hangzott, mint szerette volna, ami a rajta – szerencsére csak részben – eluralkodó

idegességet jelezte.

Ahogy vonszolói váratlanul elengedték, a fiú arccal a földre zuhant. Úgy kapálózott a földön,

mint egy rovar, miközben szájából nyöszörgés tört elő. Egyértelműen arra sem volt ereje,

hogy kiabáljon.

– Úgy tűnik, nagyon elbántak vele – mondta Corona atya. – Képes lesz válaszolni a

kérdéseinkre?

– Igen, atyám – felelte az egyik katona. – Csak nagyon gyenge.

Eymerich kotorászott az asztalon, és felkapott egy kecskebőrbe kötött kis könyvet.

– Érintesse meg vele az Evangéliumot! – Majd, miközben a katona engedelmeskedett, a

fogolyhoz fordult: – Ha nincs erőd talpra állni, legalább ülj fel! Így, jól van. Esküszöl a szent

szövegeket érintve, hogy a teljes igazságot mondod, legyen szó általad elkövetett vagy általad

látott, a keresztény hit elleni dolgokról?

Az ifjú felemelte könnyes szemét, és válaszolni próbált. Kis erőfeszítés után sikerült is neki.

– Esküszöm – motyogta rekedten. Az izzadság patakokban folyt homlokáról, összenedvesítve

szemöldökét.

– Jegyző, írja! – folytatta Eymerich. – Coram Nicolau Eymerich, eductus de carceribus, et

personaliter constitutus Guiscardus... Mi a teljes neved?

– Guiscard de l’Espinouse, Joseph fia.

– ...qui est homo statura parva, imberbis, habens cicatricem in facie ex parte dextera, et

delato sibi iuramento veritatis dicenda... A többit ismeri. – Eymerich egészen addig

jellegtelen és hivatalos hangjában hirtelen harag gyúlt. – Most pedig válaszolj, nyomorult!

Mióta tartozol a nasszénusok szektájába?

A fiú sápadt arca megfeszült, mintha erős remegés futna végig rajta. Nagyokat nyelt.

– Két éve – felelte elhaló hangon, miközben könnyek keveredtek az izzadságához.

Eymerich tekintete felragyogott. Corona atya és a jegyző arcát kémlelte, amelyeken a

legmélyebb döbbenet ült.

– Sejtelmem helyesnek bizonyult – mondta, uralkodni próbálva hangja örömittasságán, majd

rövid hatásszünet után, mintha elhanyagolható kérdésről lenne szó, hozzátette: – Most

valószínűleg azon gondolkoznak, kik is lehetnek azok a nasszénusok.

– Magam is ezen gondolkodom – mondta a küszöbön éppen megjelenő d’Armagnac úr.

Földig érő türkizkék selyemköpenyt viselt, széles, hímzett szegélyű ujjakkal. – Nem tudom,

hogy szabad-e megnéznem…

– Foglaljon helyet, uram, üljön le mellénk! – mondta Eymerich. – Az eljárás nem

engedélyezné, meg kéne esketnem magát mint tanút. De kivételt teszek. Mint a világi kar

képviselője, jelenléte szinte nélkülözhetetlen.

Mikor a kormányzó leült, Eymerich felé fordult, és engedélyezte magának egyik ritka

mosolyát.





– A nasszénusok, vagy ha úgy jobban tetszik, ofiták azok, akiket errefelé mascoknak hívnak.

De bibliai kifejezéssel inkább lángoló kígyóknak nevezném őket. Jól mondom, Guiscard?

A fiatal büszkén kitört, ami elég furcsa látvány volt egy földön ülő meztelen embertől.

– Mi keresztények vagyunk! Igazi keresztények!

– Nem, csak eretnekek vagytok. Még ha igaz is, hogy eretnekségeteknek van némi köze a

kereszténységhez. – Eymerich felállt, és megkerülte az asztalt. A terem közepére sétált, hátát

mutatva a fogolynak. – Héberül a naas kígyót jelent. A nasszénusok egy gnosztikus áramlat

voltak, akikkel az egyházatyák kíméletlenül harcoltak. Iréneusz, Hippolütosz és Epifániusz

írnak róla. Guiscard, elmagyaráznád a teológiátokat?

A fogoly elgondolkodott, miközben próbálta megszüntetni az alsó ajka remegését. Orrfolyását

karjával akarta letörölni, de nem sikerült felemelnie a végtagot. Végül szinte mechanikusan

kezdett beszélni, időnkét köhögésekkel megszakítva:

– Isten megszülte a gondolatot, majd egyesült fiával, a gondolattal, és megszülte az első nőt,

vagyis a Szentlelket. De a nőből kiszivárgott egy harmatcsepp, Sofia nevezetű, beleesett a

vízbe, és testet öltött. Sofiának fia született, aki hat másikat nemzett. Közülük egy, Ialdabaoth

gonosz volt, és ő hozta létre a földet…

– De hát micsoda képtelen ostobaságok ezek! – kiáltott fel Corona atya.

– Nem ostobaság, hanem istenkáromlás – felelte Eymerich. – De felismerhet bennük valamit,

ami ismerősebb. Emlékszik? A katarok a bibliai Istennel azonosítják a Sátánt, mivel ő hozta

létre az anyagot. Ugyanezt csinálják ezek az úgynevezett nasszénusok, csak ők Ialdabaothnak

nevezik. És jó értéket tulajdonítanak a kígyónak, mert az fellázadt Ialdabaoth, vagyis a bibliai

Isten ellen.

– Mi nem vagyunk katarok! – tiltakozott minden maradék erejét összegyűjtve a fogoly.

– Ez igaz, nem vagytok katarok. Ti vagytok az elődeik. Közös bennetek a gyűlölet az igaz

Egyház iránt, de leginkább az emberi test iránt, mely fogva tartja az anemost, a szelet, a

szellemet.

– „Szél, lépj ki börtönödből!” – mormolta Corona atya.

Eymerich bólogatva nézett rá.

– Pontosan. Így kiáltott Raymond, mikor meg akart ölni, ami ezeknél az eretnekeknél rituális

lehet.

– Mi nem vagyunk eretnekek – mondta az ifjú könnyek között. – Nagyon ősi a vallásunk. És

nem vagyunk katarok.

– Ismétlem, ez igaz. Nem vagytok katarok. De nem vagytok nasszénusok sem. – Eymerich

megvető pillantást vetett a fiúra, majd visszasétált az asztalhoz. – Annak ellenére, hogy

magukra vették ennek az ősi szektának a nevét, alig ismerik a tanaikat. Vagy, jobban mondva,

összekeverik az elemeit más múltbéli eretnekségekből vett elemekkel. Ez a hitvány szerzetes

tegnap a test féktelen használatáról elmélkedett, hogy azáltal kiszállhasson belőle a lélek. Ez

egy másik gnosztikus áramlat, a carpocratiánusok jellemző hite volt, és nem a nasszénusoké,

akik a teljes absztinenciát hirdették. A Mózes bronzkígyójára való utalás pedig egy megint

másik gnosztikus csoport, a peraták sajátsága.

– Mire következtet ebből? – kérdezte Corona atya, aki inkább zavartnak tűnt.

– Hogy valaki elhamarkodta a gnosztikus olvasmányait, és kialakította belőle a saját

feldolgozását. Az igazi nasszénusok ideje óta eltelt egy évezred. Akikkel szemben állunk, az

úgynevezett mascok, újragondolt nasszénusok. Úgy is mondhatjuk, hogy egy szellemi termék.

– Gondolom, Josserand atyára gondol. Azt mondta, fejből ismeri a patrisztikus irodalmat.

– Túl jól ismeri. Nem követett volna el ennyire durva hibákat, ha fel akarja éleszteni a

gnoszticizmust. Nem, az első pillanattól kezdve, hogy felismertem, mivel van dolgunk, arra is

rájöttem, hogy e mögött az egész mögött egy valamelyest művelt, de nem túlságosan tanult





embernek kell állnia. Egy tanító, egy nevelő, nem egy filozófus. Az összes érintett közül

Piquier felel meg leginkább ezeknek a feltételeknek.

– Ezt megerősíthetem – szólt közbe d’Armagnac úr. – Piquier Josserand apát könyvtárosa

volt, mielőtt az úgy döntött, hogy áthelyezi a könyvtárat a sidobre-i kolostorba. De Montfort

gróf csak ezután választotta intézőnek.

Eymerich sóhajtott.

– Így hát a rejtély egy része világos. Most pedig ez a fiú elmagyarázza a többit. – A fogoly

felé fordult, hangja hirtelen megtelt haraggal. – Most mesélj Sophie de Montfortról, és a

szertartásról, melyet minden vasárnap tartotok a bordélyotokban!

Úgy tűnt, ez a parancs sokkal jobban felzaklatta a fiút, mint a szektájára vonatkozó kérdés.

– Nem sokat tudok róla… – motyogta, miközben a verejték végigfolyt kificamodott

végtagjain.

Eymerich a katonákra nézett.

– Emeljétek fel!

Ahogy durván megragadták hónaljánál, a fogoly élesen felsikoltott. Lábai szabálytalan szöget

formálva álltak a talajon, ránézni is szörnyű volt.

– Most elég – parancsolta Eymerich. – Engedjétek el!

Az ifjú úgy esett vissza a padlóra, mint egy holttest. Beütötte homlokát, ami vérezni kezdett.

Az inkvizítor lassan körbesétálta, könyörtelen szemmel nézve rá.

– Te is tudod, hogy nem bírnál ki még egy kínzást – mondta közömbösen. – Annál is inkább,

mivel most a hóhér tüzes fogói fogják marcangolni az általad annyira megvetett testedet.

Szenvedésed órákig tartana.

A fiú megmozdult.

– Mindent elmondok – suttogta, tekintetét fel sem emelve a földről.

– Jól teszed. Akkor hát, miből áll a szertartás?

– A vér megivásából – suttogta a fogoly.

– Sejtettem. Sophie de Montfort megitta a de Nayrac kapitány katonái által hozott vért.

– Nem, nem. Az utána következett, a városban. A vendégek itták meg Sophie vérét.

Eymerich hirtelen döbbenten megállt.

– Jól értettem? A Nayracok vendégei, Castres polgárai megitták annak a szörnyetegnek a

vérét?

– Igen. Felnyitották az egyik erét, és ittak belőle.

Az inkvizítor hangja megremegett.

– És ti, szerzetesek? Részt vettetek ebben?

A fiatalember zokogásban tört ki.

– Igen.

Meglepett moraj futott végig a jelenlévőkön. Még de Berjavel úr is abbahagyta az írást.

Kezével megtörölte homlokát. Eymerich torkát megköszörülve próbálta elrejteni

zaklatottságát.

– De miért csináltátok ezt?

– Sophie vére beteg. Ha nem szívják ki, meghal. Ezt mondja Piquier úr.

– És a routier-k által összegyűjtött vér helyettesítette azt, amit ti kiszívtatok. Hogy egészséges

vért kapjon a saját beteg vére helyett.

– Így van.

Egy darabig mélységes csend volt, melyet csak a fiú szipogása tört meg. Aztán Eymerich

folytatta:

– Még mindig nem értem. Miért próbáltátok meg annyira életben tartani Sophie-t?

– Nem erről van szó.





– Hát akkor?

A szerzetes kicsit felemelte fejét. Mindene remegett.

– Nem érdekelt minket Sophie. Azt akartuk, hogy a beteg vér a miénk legyen. Ezért ittuk

meg.

– De mi célból?

– Piquier úr azt mondta, hogy így megfertőzhetjük a leszármazottaink vérét, azok pedig az ő

leszármazottaikét. Egy nap pedig az egész emberiséget elsöpörné a vérünkben lévő vörös

halál. Így az anyag birodalma véget érne. – Az ifjú először vetett lázas pillantást Eymerichre.

– Azon a napon Ialdabaoth birodalma örökre véget ér. Az ember megszabadul az őt fogva

tartó testétől, és újraegyesül az égben uralkodó szellemmel.

– Istenem! – motyogta d’Armagnac úr rémülten. – Ez borzasztó!

Eymerich úgy érezte, hogy zaklatottsága rosszullétbe fordul, mintha egy nyálkás és

visszataszító anyaghoz érne a keze.

– Ez több mint borzasztó. Ez ördögi. Ez a legszörnyűbb istenkáromlás, melyet valaha

elkövettek a Teremtő ellen. – Lehajolt, és megragadta a fiút hajánál fogva, aki erre felkiáltott.

– Tisztában vagy a bűnökkel, amiket elkövettél? Teljesen vérfoltos vagy, a lelked is vérfoltos.

– Mi soha nem öltünk meg senkit – tiltakozott a fiú, aki úgy látszott, kezdte visszanyerni

önteltségét.

– Á, nem? És a helyi parasztok, akiket a szektátok számára kivéreztettek a zsoldosok? –

Ahogy ezt mondta, Eymerich elméjébe bevillant a hat sápadt holttest képe, melyeket a fekete-

hegyi ostalban talált e pokoljárása elején.

– Azok anyagi emberek voltak. Nem bűn megölni őket.

– Ez mit jelent? – kérdezte Corona atya, aki egyre döbbentebbé vált.

Eymerich elengedte a fiú fejét, és felegyenesedett.

– A nasszénusok három csoportba sorolják az embereket: az angyali, a szellemi és az anyagi

emberek csoportjaiba. Ez utóbbiakat egyszerű testeknek tartják, melyeket nem érintett meg az

isteni harmat. – D’Armagnac úrhoz fordult. – Én eleget hallottam. Magára bízom ezt a

nyomorultat.

– Viszontlátja majd a máglyáján – mondta a kormányzó sötéten.

– Nem, az túlzottan méltóságos halál lenne. Nem szeretném megkérdőjelezni a döntését, de ha

kivérezve halna meg a maga hóhérja kezében, az a bűnéhez képest megfelelő büntetés lenne.

– Nagyon bölcs – jegyezte meg d’Armagnac úr vigyorogva. Intett a katonáknak. – Vigyék

vissza a foglyot Bernard mesternek, és mondják meg neki, hogy hamarosan megkapja az

utasításaimat.

Mikor az őrök és a börtönőr elhagyták a szobát, lábuknál maguk után húzva a kimerült fiút,

Eymerich a jegyző asztalához lépett.

– Készen van a jelentés?

– Igen – felelte de Berjavel úr. – Csak a befejezés hiányzik.

– Felejtse el! Pecsételje le így, ahogy van, és bízza egy hírvivőre! Azt akarom, hogy de Sancy

atya a lehető leghamarabb megkapja.

– Ahogy parancsolja, magister. – A jegyző összeszedte az előtte heverő papírokat, és az ajtó

felé indult.

– Ami pedig magát illeti, uram – mondta Eymerich a kormányzóhoz fordulva –, biztosítson

számomra fát, olajat, gallyakat és minden egyebet, amire szükség lehet az autodafénál.

– De ezeket már elkérte de Montfort gróftól – jegyezte meg Corona atya.

– Igen, de nem lesz elég. Hatalmas máglyát tervezek. Egész nagy farakásokat akarok. És zöld

hajtásokat is bőségesen.

– De miért kell zöld is?





– Mert arra is szükségem van.

– Megteszek minden tőlem telhetőt. – D’Armagnac felállt. – De figyelmeztetem, hogy sokba

fog kerülni.

– Kárpótolom majd a kivégzettek javaival. Meglátja, elégedett lesz. És még valami…

– Mondja!

– Azt szeretném, hogy Castres egész lakossága részt vegyen a kivégzésen. Így hát arra kérem,

tegyen közzé egy felhívást, melyben a város minden kilenc éven felüli lakosát kötelezi, hogy

kedd reggel jelenjen meg a Nursiai Szent Benedek-kolostorban. Aki nem jön el, az eretnekség

gyanújával eljárás alá kerül.

– Elégedett lesz, atyám. De a kedd nem túl közeli?

– Bízom a maga hatékonyságában. Ha engedelmeskedik nekem, nemcsak megjutalmazom, de

elfeledkezem egy bizonyos domonkos harmadrendi haláláról, akinek az ügyében

kötelességem lenne vizsgálatot indítani.

D’Armagnac úr enyhén összerezzent, de azonnal összeszedte magát.

– Minden meglesz keddre, amire csak szüksége van. Indulok is, hogy előkészítsem a felhívást.

– Gyorsan meghajolt.

– Köszönöm, uram.

Eymerich mosolyogva nézte, ahogy a kormányzó távozik, majd Corona atyához fordult.

– Nos, mit gondol? Mármint a fiatal nasszénus kihallgatásáról?

A nagydarab domonkos fejét csóválta.

– Nehezemre esik elhinni mindazt, amit hallottam. Egy terv az egész emberiség

megfertőzésére, generációt generáció után, egészen a teljes pusztulásig! Nemcsak őrültség,

hanem szerintem kivitelezhetetlen is.

– Nem tudom, hogy kivitelezhető-e vagy sem, de remekül illik a csoportos eltévelyedés

logikájába, amely magával ragadta ezt a várost. Jöjjön, induljunk! Elmesélem, amíg

visszaérünk a fogadóba.


Documents

Valerio Evangelisti: Égj, inkvizítor