Varga Bálint: Váltságdíj nélkül

Doma, Zoli, Zsófi és Max egy sötét, dohos

pincében ébred. Hol lehetnek? És vajon hogy

kerültek oda? A négy gimis csak arra emlékszik,

hogy hazaindultak az év utolsó bulijáról, amit

az egyik hipergazdag osztálytársuk rendezett.

Szorult helyzetükben mind egymást okolják

a történtekért, hiszen valamennyiük életében

van is valami gyanús. Doma édesanyja koráb-

ban rendőr volt, most magánnyomozóként

dolgozik. Zoli a város legmenőbb brókerének

a fia. A belevaló Zsófi, aki a tanév közepén

érkezett, maga a két lábon járó rejtély. És ott

van Max, aki a legidegesítőbb, legnagyképűbb

srác az osztályban.

Rájönnek, melyikük miatt kerültek bajba?

És vajon meg tudnak szökni fogvatartóiktól?

Minden leleményükre szükségük lesz, hogy

az országhatárt és a saját korlátaikat

is képesek legyenek átlépni.

A Váltságdíj nélkül izgalmas, lebilincselő krimi,

melyben a tinisorsokból szövődő különleges

hálótól az utolsó oldal után sincs kedvünk

szabadulni.

Varga Bálint (1970) újságíró, író. 2005-ben

jelent meg első könyve, a Magándetektívek.

Több mint negyven krimit (köztük Lawrence

Block és Jim Thompson munkáit), valamint

ifjúsági regényeket (P. B. Kerr A lámpás

gyermekei-sorozat) fordított. Számos könyv

(köztük John le Carré regényeinek) szerkesztője.

Tíz éven át maga is könyvkiadó volt. 2013-ig

pedig egy magánnyomozó-irodának dolgozott

analitikusként és legális hírszerzőként.

Fotó

© N

émet

h D

ánie

l

Varga_ValtsagdijNelkul_20150410_01.indd 1 2015.04.10. 14:34:45

137

TIZENNYOLC

Két ház között berohantak egy dűlőre, aztán beve-tették magukat a kukoricásba. Doma egyszerre volt pokolian mérges Zolira, és irigyelte, amiért olyan határozottan elintézte Alvarezt. Amikor megpil-lantotta a szerb busa fejét és borostás arcában ülő gonosz és okos szemét, egyszerűen leblokkolt. Biz-tos vannak erre más, szebb szavak, de ha egyszer ez történt, akkor nincs mit szépíteni rajta. Annyira megdöbbentette a maffi ózó felbukkanása, hogy ki-sült két áramköre, és ettől gyakorlatilag mozgás-képtelen lett. Ahogy Zsófi is. Csak a szikrákat há-nyó szemében látta, hogy milyen mély indulatok forrnak a lányban, amikor Zoli rávetette magát Al varezre.

A kukoricaföldön addig szaladtak, míg végképp kifulladtak. Doma sejtette, hogy korántsem jutot-tak olyan messzire, mint azt gondolta, és még bírt volna futni pár száz métert, de Zoli és Zsófi felad-ták. Mindketten térdre rogytak, úgy ziháltak, aztán Zsófi a hátára fordult a göröngyös, száraz földön,

VargaBalint_ValtsagdijNelkul_150409.indd 137VargaBalint_ValtsagdijNelkul_150409.indd 137 2015.04.09. 18:02:402015.04.09. 18:02:40

Process BlackProcess Black

138

majd Zoli is követte, és lassan nevetni kezdtek, vé-gül mindhárman fetrengve röhögtek. Doma köz-ben le nem tudta venni a szemét Zsófi ról, mert ez volt az első alkalom, hogy teli szájjal látta nevetni. A busz csomagterében sötét volt, meg talán az nem is számított, hiszen mindenki másképpen nevet, ha tudja, hogy nem látják, de Zsófi most önfeledten nevetett, Doma pedig beletúrt a zsebébe, elővett egy darab kolbászt, kettétörte, és fenyegetően Zoli felé indult, aki kezét feltartva könyörgött, hogy hagyják abba.

– Elég! – visította. – Elég! Begörcsölt a hasam.– A Kolbanátornak begörcsölt a hasa! – nevetett

Zsófi , aztán lassan ő is felült, Doma pedig odado-bott mindegyiküknek egy-egy darab kolbászt, és ő is lehuppant enni.

– És most? – tette fel a kérdést, amit már ő maga is kezdett egy kicsit unni.

– Megyünk, amíg oda nem érünk – felelte Zsófi .– Vagy meg nem állítanak minket – jegyezte meg

Zoli.– Ha gyalog megyünk, akkor soha a büdös élet-

ben nem érünk fel Pestre.– De igen, csak legalább tíz napunkba telik.– Csakhogy annyi időnk nincsen – állapította

meg Doma.



139

– Miért?– Valakinek csak fel fog tűnni, hogy nem me-

gyünk haza. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem?Zoli a kolbászt nézte a kezében, Zsófi a cipőjét.– Nem? – ismételte Doma.Zsófi felhúzta a szemöldökét.– Egyszer biztosan.– Egyszer biztosan?– Ja – bólintott Zoli.– Ha titeket nem hiányol senki, az anyámnak

biztosan feltűnik, hogy nem vagyok otthon. – Már ha hazaért Gyöngyösről, vagy hol a fészkes fenében dolgozik megint. – Vagy, hogy nem veszem fel a te-lefont. – Kiegyenesedett. – Telefon. Telefonon nem kereshetnek titeket?

– Nem jellemző – vont vállat Zsófi .– Khm – harákolt Zoli.– Akkor se mehetünk gyalog, semmi kedvem

hozzá, ráadásul Maxot is szorítja az idő – határo-zott Doma.

– Jól van, főnyomozó – porolta le a kezét Zoli. – Jól van. Valahogy vissza Pestre. És utána?

– Azt majd akkor kérdezd meg, ha visszaértünk.– Jó. Akkor hogyan érünk vissza?– Pénz, telefon, papírok meg minden nélkül?

– fi rtatta Zsófi . – Nyomunkban a prérifarkassal?



140

Mert azt ugye tudjuk, hogy ez addig nem fog nyu-godni, amíg meg nem talál minket?

A fi úk bólintottak.– Vágjuk – mondta Doma. – Mi vagyunk a gya-

logkakukk, csak éppen a mi prérifarkasunk igenis el tud kapni minket, és nem ússzuk meg annyival, mint az az idióta madár.

– Engem csak az aggaszt, hogy mindig tudja, hol vagyunk – folytatta Zsófi . – Értem, hogy hárman vagyunk, és elég feltűnőek, de hogy mindig tudja, hol keressen minket…

– Szerintem nem szabad beleesnünk abba a hi-bába, hogy…

– Íme, az ész és az osztása – mormogta Zoli, de Do má nak nem volt kedve megint belemenni a vi-tába.

– …hülyének nézzük őket – fejezte be a mon-datot Doma. – Különösen nem Alvarezt. Csupán azért, mert úgy néz ki, ahogy, és azt csinálja, amit, még nem jelenti, hogy ostoba lenne. – Elhallgatott, és körbenézett. Kukoricát látott, elég sokat, hosszú, magas és zöld kukoricaszárakat, cső nélkül. – Mert ez nem egy fi lm…

– Nem? – kapta fel a fejét Zoli. – Nem mondod, bakker, eddig én marha állat azt hittem, hogy egy fi lmben szerepelünk. Tényleg nem?



141

– Ez a valóság, és anyám…– Jézusom – emelte az égnek a szemét Zoli.– …erre nem győz emlékeztetni. Hogy a valóság

az nem egy életforma, amivel néha kapcsolatot kell létesíteni. Mint egy távoli rokon, akire néha rácsö-rög az ember. – Elhallgatott. Nem akarta az anyját idézni, de nem tudott mást tenni. Ráadásul egyet is értett vele; egyike a kevés témának, amiben nagyjá-ból egy nézetet vallottak. – Szóval vagy úgy nézünk Alvarezre, mint valamiféle fi lmbéli karakterre, vagy úgy, mint egy igazi mocskos rohadékra, akinek leg-alább két agysejtje van, amelyek néha egymásnak ütköznek.

– Rendben, górékám – bólogatott Zoli. – Rend-ben. Alvarez is ember, van esze, értem. És? Most mennyivel vagyunk beljebb?

– Annyival – állt fel Zsófi a földről, és leporol-ta a farmerét, jóllehet az már olyan mocskos volt, hogy nem volt azon mit porolni –, hogy nem azt kell csinálnunk, amire számít.

– Miért? Mire számít? – kontrázott Zoli.Doma sóhajtott, és elmondta. Adja magát, hogy

Pestre akarnak visszajutni. Mivel semmijük nin-csen, ezért illegális úton fognak majd próbálkozni.

– Potyautasok vonaton, stopposok az út szélén, botcsinálta autótolvajok – sorolta, és azt már ki



142

sem kellett mondania hangosan, hogy külső segít-séget csak akkor kérnek, ha nagyon nagy a gáz, ez adta magát. Nagyjából ez az egy adta magát, amúgy mindenki el volt foglalva a saját dolgával meg a saját indítékaival, és Doma már óvodában megtanulta, hogy ne azt keresse, ami a többiektől elválasztja, hanem azt, ami közös bennük. A külső segítség egyenlő azzal, hogy felhívják magukra – akár áttételesen is – a hatóságok fi gyelmét, és ezt senki sem akarta nyilvánvaló vagy eddig ki nem mondott indokok és okok miatt. Doma maga is meglepve vette tudomásul, hogy a rendőrség kiha-gyásával gondolkozik. Teljesen átragadt rám anyám üldözési mániája, gondolta, de ha egyszer minden rendőr korrupt, akkor mit tehetek? Kockáztassak? És sodorjam bajba Zsófi t? Zoli kevésbé érdekelte, mert egyfelől egy köcsög volt, másfelől meg hadd ne neki kelljen pátyolgatnia egy milliomoscsemetét. Azt azért már hadd ne. Még ha hitt is volna rend-őrökben, akkor is el kellett kerülniük őket Zsófi miatt. Azaz olyat kell tenniük, amire Alvarez nem számít. – Pont nem azt kell tennünk, amit Alvarez szerint tennénk.

– Mégis mit? – emelte Zoli a karját az égnek, és Doma kénytelen volt beismerni, hogy egyelőre egy darab ötlete sincsen.



– Sebaj – tette Zsófi csípőre a kezét. – Akkor is induljunk el valamerre, mielőtt megtalálnak min-ket. Minden kilométer, ami köztünk és a határ közt van, közelebb visz minket Pesthez. Vágjátok? – mo-solygott váratlanul a fi úkra. Doma azonnal elpirult, felpattant, és pár perc múlva már libasorban halad-tak a kukoricásban észak felé.

– Hacsak szét nem válunk – szólalt meg hirte-len Zoli. – Arra csak nem számít. Hogy ahányan vagyunk, annyifelé megyünk. Hm? Ez milyen ötlet, emberek?



Documents

Varga Bálint: Váltságdíj nélkül