Weöres Sándorlegszebb versei

TARTALOM

ARS POETICAMI VAN A HÉJ ALATT?

A GALAGONYACSIRIBIRI

A TERMÉSZET ÉVKÖNYVEIROBOGÓ SZEKEREK

ÖREGEKDIÁKNOTESZFILIGRÁNOKFŰ, FA, FÜST

MAJOMORSZÁGKÍNAI TEMPLOMŐSZI ZÁPOR

DOB ÉS TÁNCÖNARCKÉP

ÖRÖK PILLANATBUDAI GYÜMÖLCSÖS

ÓDA A KISPOLGÁRHOZBUDA, FERENCHEGYMUNKANÉLKÜLIEK

VÉNÜLŐ FÉRFITOCCATA

MEGHALNITÉMA ÉS VARIÁCIÓK

ECCE HOMOJAPÁN TÁNCJÁTÉK

BOLDOGSÁGA TAVASZ JÁTÉKAI

A KÉT NEMFÉRFIAK TÁNCA

A MENYASSZONY ÉNEKEFAMILIA

PASTORALEANYÁMNAKHAZATÉRÉS

CANZONEHÁLA-ÁLDOZAT

KODÁLY ZOLTÁNDSIDA JENŐ EMLÉKÉNEK

ÜDVÖZLŐ KÁRTYAHÖLDERLIN

JÓZSEF ATTILA UTOLSÓ FÉNYKÉPÉREFÜST MILÁN

MERÜLŐ SATURNUSNOCTURNUM

PSYCHÉELSŐ SZIMFÓNIA

NYOLCADIK SZIMFÓNIAAZ ÉLET VÉGÉN 1969AZ ÖRÖK HOMÁLY

CSENDHŰS

DARÁLÓSZÓ

HÁRMASMAJDNEM SZONETT

SZÁZADVÉGTAVASZVÁRÓKFURULYASZÓ

2

ARS POETICA

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtats aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:táplálnak, melengetnek valahány világévets a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,társukként megölelnek és megint messze szállnak.

3

MI VAN A HÉJ ALATT?

Örök sötétség tapad a felszín belső felére.Ez a fordított világ,ez a pokol. Egyforma az éje,mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng.

Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,

belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!

Mindennek külső és belső íve -melyik a visszája, melyik a színe?van-e harmadik ív: árny nélküli fény?

Rögtől szívig, minden dalol;nem ésszel, lényével válaszol,mint egy nő, vagy egy költemény.

4

A GALAGONYA

Őszi éjjelizzik a galagonyaizzik a galagonya ruhája. Zúg a tüske,szél szalad ide-oda,reszket a galagonya magába. Hogyha a Hold rá fátylat ereszt: lánnyá válik, sírni kezd. Őszi éjjelizzik a galagonyaizzik a galagonya ruhája.

5

CSIRIBIRI

Csiribiri csiribiri zabszalma - négy csillag közt alszom ma.Csiribiri csiribiri bojtorján - lélek lép a lajtorján.Csiribiri csiribiri szellő-lány szikrát lobbant, lángot hány.Csiribiri csiribiri fült katlan - szárnyatlan szállj, sült kappan!Csiribiri csiribiri lágy paplan - ágyad forró, lázad van.Csiribiri csiribiri zabszalma - még mellettem alszol ma.

6

A TERMÉSZET ÉVKÖNYVEI

Száll a kékgömb körülföldre lejtaz idő

Éjre naptarka csíkperdülőcsigaház

Vált a jelnapra éjpántra pánttűzkereszt

Fönn libeglenn suhog- el el el -csak kering

Hegy körűlsík vidéktüske sáségre szúr

Görbe mennysúly alattsíma vízvisszanéz

Megszakadtkeblü holdpára szűzlépte hül

Puha sártekeregzivatargomolyog

Angyalahűs fehéringü szúhéj mögött

Szél fa kő- Om! Om! Om!láncra láncelmerül

7

Holdra napkörsugármély morajtfölemel

Szikla függnapra holdcsillagokhideg űr

8

ROBOGÓ SZEKEREK

Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka - a tanyai kutyaugatásokon át,tova! s a falusi zárt kapuk álmain át, tova! az uton a kétfele meredeken árny-hegyü jegenyesorinnen is onnan is árkai mentén.

A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik a csillag, e gömbölyü, de tövisesalma, s a hold-fele kanyarog a hintafa bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugokálmai hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek.

Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa fölnyihog - a falon a ló feje, hó-szinen a fekete, tovasuhan - ablakon és puha keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék.

Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek - az uton a kikeleti lombokon aszekerek erezete iramodik - ágyban a kisfiu és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu,salátabokáju, kakukkfejü tarka lovat lát.

9

ÖREGEK

Kodály Zoltán mesternek

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,hogy vacogó szélben, gallyal hátukonmint cipekednek hazafelé -vagy tikkadt nyárban, a tornáconhogy üldögélnek a napsugárban -vagy téli estén, kályha melletthogyan alusznak jóízüen -nyujtott tenyérrel a templom előttúgy állnak búsan, csüggeteg,mint hervadt őszi leveleka sárga porban.És ha az utcán bottal bandukolnak,idegenül néz a napsugár isés oly furcsán mondja minden ember:„Jónapot, bácsi.”

A nyári Nap,a téli hó,őszi levél,tavaszi friss virágmind azt dalolja az ő fülükbe:„Élet-katlanban régi étek,élet-szekéren régi szalma,élet-gyertyán lefolyt viasz:téged megettek,téged leszórtak,te már elégtél:mehetsz aludni...”

Olyanok ők,mint ki utazni készülés már csomagol.

És néha, hogyha agg kezükjátszik egy szőke gyerekfejen,tán fáj, ha érzik,hogy e két kézre,dolgos kezekre,áldó kezekresenkinek sincsen szüksége többé.

10

És rabok ők már,egykedvü, álmos, leláncolt rabok:hetven nehéz év a békó karjukon,hetven év bűne, baja, bánata -hetven nehéz évtől leláncolva várjákegy jóságos kéz,rettenetes kéz,ellentmondást nem tűrő kézparancsszavát:

„No gyere, tedd le.”

11

DIÁKNOTESZ

A szobában most egyedül vagyokés ezen a határolt helyena Nap csak énnekem ragyog:itt értem van a mozgás, nyugalom,miattam száll a cigarettám füstjes miattam van kampó a vas-fogason. *Sokan jönnek már életembegomolygó arcokszeszélyes orrok összevisszaságaSZEMEKJönnek valahonnannem távoznak semerre márHonnanez a tolongásarcok bonyolult összevisszaságaahogy az életembe záporoznakKérem hölgyeim és uraimez nem népgyűlésJönnekkinálást se várnakleülnek mély nagy bőrfotelokbaüresen nézik a falakatcsak ülnekNem távoznak semerre már. *Győr:a nyáraz aszfaltot puhára nyalta,tikkadtan füstölgött a gyár. *Fáj, hogy a rím meghal. A drágabeteg halotthalovány, hiába,nincsen segítség, körme kékülés tapadósak fakó ujjai.És a vers se jár lábakon már- a háborúban amputálták -repülőgépre ülés repül:táv-kendőztekicsi pont.Vajon eléri-e még a Földet?

12

FILIGRÁNOK

Önkarikatúra

Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg?Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg.Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon.Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.

Az okos

A fogyó Holdnakkilopná félszemét,hogy neki három is legyen.

Körhinta

A szoknya-örvény körbe-kavarognyári ruhák és meztelen karoköreg kintorna fás melódiájaa forgás hívó kábult himnuszaés hallgatom mint a kuszasellő-danát Goethe halásza.

Füst

Cigarettázom az árokparton.Húsz fillér az összvagyonom.,de az egész Föld a hamutartóm.

Dzsessz

Hol a dzsessz-muri lesz,oda fut a dressz meg a fez,dominó, kimonó meg a nyílt apacsing,oda hol a dzsessz-zene lármáz,oda csoda-sok boka csámpáz,oda csoda-sok toka ring.

Koratavasz

A madárelszáll,a gally utána kiegyenesül.

13

Osvát

Már meghalt. Sose láttam.Telefonon beszéltem vele.A hangját majd akkor temetik,amikor engem.

14

FŰ, FA, FÜST

Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,a kőkorszaknál ősibb az idő,emlékezés sem kísér az uton -Ekképp mesélték, csak innen tudom:mikor pelenkám volt még és dadáms a hold kezemnél ült az almafán,az „ee-ee” és „papa-mama” utánaz első, amit kimondott a szám:„fű, fa, füst”.

Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:fölöttem süt víg napocska-anyám,a dajkával kis kocsiban tolatengem, reménydús fiatalurats oly fontos, mint nagy dörgeteg beszédmitől országok esnek szerteszétés véres lesz a puszta és a rét,hogy kimondom e szent varázsigét:„Ffü - ffa - fjtt -”

Fogatlan szájjal tátogattam ésérzés nélkül jött sírás-nevetés,a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,multat s jövőt még nem festett az ész,idő nem volt, csak az örök jelen,mely mint a pont kiterjedéstelens mert kezdettelen így hát végtelen -mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,fű, fa, füst.

A tarka egység részekké szakadt,rámzúdult a különbség-áradat.Képzelj faágakat: mindegyikensok két- és három-magvú tok terem:így lett lassacskán mindennek nevepárjával: tej-víz, fehér-fekete,orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe,s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,fű-fa-füst.

Óriások közt telt az életem,a vállukig sem ért föl a kezem.És egy nap - tisztán emlékszem reá -nem fértem állva az asztal alá.Lejjebb ereszkedett a mennyezetés kezem-lábam megszélesedett.Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,de napjaimnak kedvesebbje lettfű, fa, füst.

15

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,még végigélnék néhány-milliót:hasztalan vággyal nézem a jövőt,gyerek áll így a más cukra előtt.De a kevés is jobb, mint semmi se,az élet szép, csak bánni kell vele,s ha félrebillen kedvem kereke,helyrezökkenti a varázsige:Fű, fa füst.

Szép a való! szebb, mint minden mese,kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.Azért van mind a tétlenség s a tett,hogy tompultabban várd a végzeted.Kinn ülök most a híg téli napon,mint aranya körében Harpagon,s ha mennem kell majd: tenger vagyonombucsuzóul még összeszámolom:fű, fa, füst.

16

MAJOMORSZÁG

Hej de messze majomország,ott terem majomkenyér,majomablak majomrácsánmajomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomrétenmajomhősök küzdenek,majomszanatóriumbansírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlánymajomábécét tanul,gaz majom a majombörtöntrúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,lesz sok majommajonéz,győzve győz a győzhetetlengyőzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirálymajomnyelven szónokolegyiké majommennyországmásiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,pávián, orángután,mind majomújságot olvasmajomvacsora után.

Majomvacsoraemléktőlzúg a majomreterát,majombakák menetelnek,jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcotvágnak majomkatonák,majomkézben majomfegyver,a majmoké a világ.

17

KÍNAI TEMPLOM

Szent fönn Négy majdkert, lenn fém mélybő tág cseng: csöndlomb: éj Szép, leng,tárt jő, Jó, mintzöld kék Hír, hültszárny, árny. Rang, hang.

18

ŐSZI ZÁPOR

zuhogó őszi zápor ablakra kopogpereg kopog az elfüggönyzött szívrebeledobol a szoba ütemébe a bútorok dallamábaátlátszó gilisztasereg ereszkedik ablaküvegen zörög mocorog zúg sziszeglépdel az éberálom sivatagábanutazik idegen világ sivatag síkjánélő határtalan szívben vándorol susog dünnyög duruzsol regél dalolelvegyül a falióra énekébeszövöget a magány csöndjébe a zugok félelmébea szögletek szorongásába a szőnyegek elsötétülő szinébeüvegen át találkozik szemérmes csipkefüggönyökkelnem ejti teherbe őket mint kinn a mezőkethol iramától sebesül a föld és sóhajt a sár kér libeg csillog sír súg mosolyog remeg dereng izen borong nézmegérinti az emberi sivatagotahol a gondok kaktuszaiaz örömök pálmái tikkadoznakmegérinti az eleven medencétahol a társaslét és a magányahol az ébrenlét és az álomuszonya váltva csillanmessze ázik ázik alábnyom szikla jegenye tücsök verébdomb nyúl nád fű őz

19

DOB ÉS TÁNC

csöndbékecsöndbékefénycsönd fényebéke csöndjefény békéje csöndfényes csönd békecsönd béke fénybéke csöndes fényefény csöndjecsönd csöndje fény fénye békecsönd fénylombban kőcsönd kövekövön fény csöndjekőben csönd békekő békéje béke köve lombbancsönd fényes békekő lombban fénykút csöndje fűkútra hajló béke csöndkút békéje indafű inda kőlomb hintája kútonfény ingája kútbancsönd dajkája csepp cseppkút cseppjecseppek csengő csöndjecsönd cseppje fénykút habja kő lombjafény csöndje békeszél víz földkis patak iramafény halmaiföld kebleikút karjaikő lábaivíztüdejü széllombtorkú csöndfűruháju fénykőarcú békereggeldél

20

esteéjhajnal karéjadél sziklájaalkony karéjaéj sziklájacsöndbékefény hímzésehab szövéseszél fonásafüst rovásatűz írásaörökös szálak verejtékesóorsókoporsó kop kopharkályóriási csönd órájasok külön kis csönd ingájakövön gyíkfénylő néma bálványbéke veledszeretőd lappangvirágzó ág rejtekébenpárod rejlikminden kapu hajlatábanrendünnepbékerend köveünnep lombjacsönd füvebéke kútjaszállj békés lomb csöndjefényes ünnep ága lengjima iramaunalom fényecsönd ünnep béke rend szálljima fény ünnep lengj békefény csöndbékecsöndcsöndbékebéke

21

ÖNARCKÉP

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,miket magam választottam; nyisd szekrényemet:benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,de engem egyik sem ismer. Ócska hangszeremrég megszokta kezem dombját-völgyét,de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.Cselekszem és szenvedek, mint a többi,de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezértmiként képzelheted, hogy te látsz engem?

22

ÖRÖK PILLANAT

Mit málló kőre nem bizol: mintázd meg levegőből.Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét,jövője nincs és multja sincs, ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent -így néha megérezheted önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is, és később, mint az álom.S az öröklétet ízleled még innen a halálon.

23

BUDAI GYÜMÖLCSÖS

Északra Rózsadombtól, nyugatra Óbudától,a ferenchegyi kertben a fű ősszel se sárga,fakó sziklák tövében galagonya-bozótonsok bogyó pirul, mintha most szökkenne virágba.A kert felső szögéből lelátni a Dunárahol hidak emelkednek szónoki lendülettel,s a túlsó, pesti parton a háztömbök sorárahová ködöt borít vagy sziporkát szór a reggel.Óriáskígyót vonszol, öntöz a feleségem,nézem melyik kerül ki győztesen a csatából:szárnyas bogár az asszony, és hét-öles a sárkány,de hol a nő parancsol, a szörnyeteg cikákol.

24

ÓDA A KISPOLGÁRHOZ

Mikor a pásztornak, szántóvetőnekgyökere már nincsa fenol és a töf-töf korában,egyetlen akinek gyökere van már,te folyton gúnyolt,aki sose én, mindig csak a másik:gúnyoljalak én is? Inkábbnéked dalolnék, egyetlen fülnek,de hogy is jut hozzád dicséretem?hiszen a szomszéd lakásra mutatsz:a szoros bestia ott szorong;s ha visszaküldöd a feladónak,én elfogadom,de hát tükörbe daloljak?Nem gúnnyal, áldozatoslélekkel szólok hozzád,egyetlen eleven emberi valóságkorunkban, új nemes-osztály!címered autó, zászlód miki-egér,jelszód szerezni ami még nincs,kardod fényes könyököd,taposó talpad;hajdani lovagok utóda te,aki akarsz, aki hódítsz,ha tágas léttel szemközt nem lehet,szűk lehetőség kanyarjain át.Megvallom, már gyerekkorombanvonzottál: akarásod, erődaz eszközök és tárgyak sürüjében.Inkább, mint kutyabőrösaluszékony pereputtyom,vagy a lomha tempósmunkájú parasztok:ámulatomra te voltál,átszöktem Kefetéékhez, Szabikékhoz,Varvácshoz és Kogához:sose tétlenkedsz, folyton csavarsz valamit,nem nézed a holdat, vagy ha mégis,érzelmes gramofon-zene mellett;haj de színes vagy! Csupa pumpa, motorkörülötted, és bohém kedélyedaz ellenlábas nemre vadító,ha kirúgsz a hámból, szakadjon a húr,de jószivü vagy, mint senki más,csak ha megsértik önérzeted,hű, micsoda rossz! nincs még egy ilyencsodálatos ember a világon!

25

Feltalálsz mint Faust,hódítsz mint Casanova,és te vagy Byron is, alanyi költő,csupa ábránd, zabolátlan képzelet,dallal, mókával, nekibusulássalontod önmagad nagyszerüségét!

Te vagy a lírai lélek;a hivatásos poétákbannyoma sincs költőiségnek.Jártam Ungarettinél,Babitsnál, Eliotnál:hűvös, tiszta szeretet fogadott,cifrátlan, unalmas.

De mindeniknél a házmestermotort berregetett,két-három felesége volt,öt-tíz szeretője,rengeteg adóssága,s este részegre itta magátés sírt, mert senkije,semmije a kerek érzéketlenvégtelenségben!

Hódolok előtted. Nem gúnyollak: irigyellek.S mert irigységem alád-rendel:belőled és jelenedbőlbár szűkösen, részesülök én is.Te: én vagyok; de hol a másik, a harmadik?Hajdan Göcsej, a bugris vidék,mindenhol a szomszéd falutól kezdődött.Ha veled beszélni akarok,csak magamhoz fordulhatok,sokmillió lángeszű egyéniség köztegyetlen kispolgár a világon.

26

BUDA, FERENCHEGY

Nagyvároson, mégis falun lakunk,hol mindenki mindenkit ismer,a láthatatlan eb hangjáróltudjuk, hogy Bodri vagy Bagó,

hol elveszett kosár ezernyi szemmelkérlel, segítsük vissza otthonába,mivel rózsák közt lakni nem való,nem is egészséges, ha köd közelget,

a gerlék illendőn köszönnek,lyukas kulcs barátsággal ránk fütyül,a hegy az ösvényt összegöngyölítvekihengeríti lépteink elé,

minden éjfélkor lesben áll a postása nagyszakállú sarki fűszeressel,szögletből hirtelen kiugranak,hogy jó egészséget kívánjanak,

csak az a baj: hét végén, szombatonaz egész mindenség a semmibeugrik fejest, vasárnap ott időzik,hétfőn fárasztó újra helyre-rakni.

27

MUNKANÉLKÜLIEK

Feléjük indulnak az utcák,lassan testükbe gyökereztek,szűk sorsuk beléjük fogódzik,mint földbe a vásott keresztek,vagy nők a levendula-szagba,mikor már túl sokat szemeztek,

s a napjaik, bús libasorban,hosszú kötélen lengedeznek,mint kormos szélben rongyos ingek,miket egyszer kiteregettek,szekrénybe többé sose tesznek.

28

VÉNÜLŐ FÉRFI

Úgy élt szegény már,mint puszta ház,ki szétvigyázmagába, némán,

s fösvény a gazda,kaput se ád,két ablakátpapír tapasztja,

s ha látja, rettenaz út s ijedtenkönyökbe fut -

árva, se párja...de várva várjaaz új kaput.

29

TOCCATA

Bata Imre barátomnak

Ahogy öregszem,érezem:mint forr a multbaéletem,

lentebbre váj agyökerem,a történelmetviselem.

Gyerekkorom:tündér, manó;nem volt tévé,se rádió,

kocogott sok-százló, csacsi,ritkaság volt agépkocsi,

mögötte gyorskölyök-csapatcsodálkozónloholt-szaladt.

Az ég üres volt,kék mező,még nem csíkoztarepülő.

Vasút, vagy villany:távolikis állomásoklángjai.

Félszáz évemmerül tovább:a nagyapát,a dédapát

mendemondábólhámozom,emlékeimbőltoldozom,

Klapkát, Perczeltrég ösmerém,úgy szólítám:uramöcsém,

30

mert már Rákóczivagy Drugethöreg koldusnaknézhetett.

Oly vén vagyok hogyborzalom!Láthatott volnamár Platon,

de voltam furafiguras ő pislogott szebbfiúra.

Amikor mégember se volt,páfrány-bokorfölém hajolt,

apónak hívotta bokor.Mikor születtem?Semmikor.Két jó marék portkönnyedéna teremtésbőlhoztam én

kóválygó senki,a nevemMajtréja, Ámor,Szerelem,

ős-kezdet ótaitt vagyok,de a lepkévelmeghalok.

31

MEGHALNI

Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetűs a hangja mint harang és messzi hegedűs mind több és tétován sűrűdő lépteikrefelbődül és lerogy az űr sok-szarvú ikre,átzudul a hideg, mindent elönt a kék!Elönt a kék vonzás és villámló ekéks égő tüskék fölött a Meztelen viharjaredőzve ráborúl a horpadó talajra,megreng az édesség vad fészke, cifra tál,s a mozdulatlanúl terjengő fénybe száll.

32

TÉMA ÉS VARIÁCIÓK

Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül töltiaz időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.

Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a futkosásban és a nap nótával töltmindenkit, még a hangzásból is rabkocsi remekel.

Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a kutyákra és az idő remekül töltia napot, még a hangban is nóta rabkocsizik.

Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten és mindenki hangosan remekel azárokszélen, még a napból is idő sugárzik.

Ma szép árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból és rabkocsiban tölti mindenki anapot, még az idő is sugarazva futkos.

Ma szép mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen és a kutyák hangosansugárzanak az időbe, még a nap is nótázva tölt.

Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon és idős rabkocsi sugárzik akutyákra, még mindenki is töltésen nótázik.

Ma szép töltés van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban és remekül időz mindenki arabkocsiban, még a futkosás is hangosan árokszélezik.

Ma szép idő van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban és kutyát tölt mindenki azárokszélen, még a nóta is sugárban napozik.

Ma szép rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba és kutyás árokszélek hangzanak afutkosásba, még az idő is nótázva mindenkizik.

Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen és hangosan futkosvamindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz.

Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen és remek rabkocsi sugárzik azidőben, még a töltésen is mindenki kutyázik.

33

ECCE HOMO

Szem: magány.Lenn út, fenn pára,át hegy cipel.

Koponya: cella.Kinn zárt,benn végtelen.

Nyitott szemködbe húnyt.Csukott szembefele tárt.

Test: határolt alak,sas szállmaga fölé.

Fáklyátlan csillagsötétbenkel sötéten,a világosság királya

34

JAPÁN TÁNCJÁTÉK

A gésának szánt lánygyerek egy fa-bábun gyakorolja a férfiakkal bánás művészetét

Udvariasság

Jó vagy és finom...Mondd, a kedved mit kiván? Eljátsszam neked,hogy kering a pille-pár?hó-szirommal hintselek?

Dicsekvés

Szép a lomb, ha új -Nézd, de szép az új ruhám! Hítt a dájmió,mondta, ad majd szebbet is,én nem mentem, nem bizony!

Kacérkodás

Nézd, hajlong a nyír:párás szellő járja át. Így hajlong a lány,ha fülébe csöndesennótát dúdol a legény.

Gyengédség

Úgy szeretlek, úgy,mint a nádzúgást az éj. Hadd becézzelek,ringatnálak hajnalig...Nem mondod hogy rossz vagyok?

Biztatás

Szép vagy, mint a hold,hogyha felhő folyja át. Szép a holdvilág,hogyha pára közt gurul,még szebb hogyha meztelen!

Józanság

Ládd, szegény vagyok,várj a kedvvel édesem! Mindennek, tudod,más-más útja-módja van,minden csóknak ára van!

35

Ajándék

Ó mért nézel úgyhogy szégyellni kell magam! Jaj, nagyon szeretsz!Jőjj, ne szenvedj... és ne monddhogy kis párod szívtelen!

Sóhaj

Ünnep-este volt -Mennyi eltépett szalag! Nézd, az én szívemösszeszabdalt pántlikád,porba-hullott és fakó.

Könnyek

Már a hold se süt,minden ajtó csukva rég. Mit tettél velem?hol legyek most reggelig?jaj de megver az anyám!

Kiábrándulás

Én szegény bolond,mit vesződöm itt veled? Arcod porcelán,kezed-lábad fa-cövek,bábú vagy te, semmi más...

36

BOLDOGSÁG

A férfi

Szeretem ernyős szemedet,etető puha kezedet,mellém simuló testedet,csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,Ott is majd téged szeretlek,őszi záporral mosdatlak,vadszőlő-lombbal csókollak.

A nő

Hidd el, ha egyszer meghalunk,föl a felhőbe suhanunk.Vének leszünk és ráncosak,de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,alattunk sürög a világ,gurul a labda, sül a fánk,mosolyog hetven unokánk.

37

A TAVASZ JÁTÉKAI

A tavaszi játszadozása partokon, a réteken!Szerelmet hajszol a legény,lányban szunnyad a szerelem.Ó röpke labda, lenge tánc,a tavasz gyilkos bársonyánrosszul alszik a szerelem,mocorog, ébredni kiván.

Lányban szunnyad a szerelem,gomolygó hajfürtjeibenmelyekről pattogzik a fényahogy üllőn parázs terem,ravasz varázs-lepleibenmiket cifrára fest a fény;álomi tarkaság a lány,mögötte árnyék a legény.

Lányban szunnyad a szerelem,szénserpenyő szemeibenhol felgyúl és kihúny a tűzde mindig rejtve kényesen;lányban szunnyad az ölelés,ringatózó karjaibanhol a toll-bábú üldögél,hol a halál bilincse van.

Magányos éjek tőreivér-erek dörgő dobjaikét külön tűzvész kanyarogegymást akarja oltani,

két szerelem egymás felékígyózik mint a gyűlölets az ősökkel telt temetősusogva bíztat, integet.

Ó a hináros férfi-szemó a homályos nő-sikolymikor tavasz indái köztkét test először összeforr,ott a fehér kút angyalavonaglik, meghal csöndesens jövendő koporsók hadanyüzsög, sötéten, férgesen.Lányban szunnyad a méz, a tej,övé lesz konyha, kamara,cukorral, dísszel telt fenyő,fosztja férj, gyermek, unoka.

38

Lányban dereng az éjszakaminden hulláma, csillaga,csípője urna-íve közta virrasztó halál maga.Ó a közös kétféle vágyvakon egymás felé szaladegyetlen cérnaszál-hidonés a híd mindig leszakad!Ó tavaszi játszadozás,egy érintés a lomb alatt,belőle mennyi könny fakadés nem lehet és nem szabad!

39

A KÉT NEM

A nő: tetőtől talpig élet.A férfi: nagyképű kisértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,úgy, amint két-kézzel megfoghatod;a férfié: minderről egy csomókétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi - akár bölcs, vagy csizmavarga -a világot dolgokká széthabarjas míg zúg körötte az egy-örök áram,címkék közt jár, mint egy patikában.Hiába száll be földet és eget,mindég a semmiségen át üget,mert hol egység van, részeket teremt,és névvel illeti a végtelent.Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,alkot s rombol, de igazán nem éls csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, eleven,csak az aprózó észnek idegen.A tétlen vizsgálótól összefagy;mozogj és mozgasd s már királya vagy:ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,oly férfit vár, kitől mozgásba jő.Alakja, bőre hívást énekel,minden hajlása életet lehel,mint menny a záport, bőven osztogatva;de hogyha bárki kétkedőn fogadja,tovább-libeg s a legény vérig-sértveletottyan címkéinek bűvkörébe.Valóság, eszme, álom és meseúgy fér hozzá, ha az ő köntöse;mindent, mit párja bölcsességbe ránt,ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.A világot, mely észnek idegenség,bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;és végső, királynői díszruhájaa meztelenség.

40

FÉRFIAK TÁNCA

Valaha, valahagyermekek voltunk.Körülguggoltuk a tüzet,hol kukorica pattogott.Ágakon lógtunk fejjel lefelé.Anyánkkal aludtunk.

Valaha, valahagonoszok voltunk.Megrángattuk a cica farkát,kihúztuk a bogarak lábát,marokkal téptük a virágot.Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.

Valaha, valahatiszták voltunk.És egy napontündért láttunk a hegy felett,meztelen volt és nevetettés két kitárt lába közötta Nap, a Nap emelkedett!Lestük estig,akkor szétszállt fekete köddé.Mikor hazamentünk,anyánk zokogott,hogy nincs fia többé.

41

A MENYASSZONY ÉNEKE

Szép vőlegényajtóm előtt:a szűz reményigérte őt.Ide igérte- kértem én -idáig érteéltem én.

Sóvár imámőt hívta mind,ágyasszobámfeléje nyílt.Rámmondták: „Íme,balgatag,a földi színretompa, vak.”

Ezüst edény!fehér virág!őrző erény!való világ!Az üdv a számonföllobog:ágyasszobámonő kopog!

Bensőmbe hővillámlik át,megtörte őaz éjszakát -

és szív-szerelmétszent csatánszirom-lepelkéntontja rám.

Csókunk sohavéget nem ér:a lélek alélekhez érs mint hajnal-lázbanfellegek,örök-egy nászbanúgy lebeg.

42

FAMILIA

Édes bogyót, csorgó húsu gyümölcsöt,sok tarka játékot, öröme szemnek-kéznek,tapasztaló összesimulást, mosolygó csókotholnapra is hagyjatok gyerekek! késő este van.

Tücsökdal szőttesén madárfütty kacskaringók, és ti álmodtokillatos fűvel bélelt lepedőn, holdfényben villogó párnán.Majd sorra járom szobáitok, s alvó arcotok fölöttmegcsókolom a levegőt s tenger ragyog szivemben.

43

PASTORALE

Bőrödre zöld fényt lop a félhomálys két szemgolyód egészen elsötétül.Lehelleted a vállgödrömbe szédül,nyakamra száll a pilleszárnyú száj.

A szíved lüktetése szíven üt,feszes indák fonódnak derekamra,te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,élő koporsó, átfogsz mindenütt.

Oldalam bordás tengerpartja melletthogyan hullámzik a nyakad, a melled!Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.

Megindulnak félelmes áramokmint fellegárnyas föld felé a villám.Aztán bokrot von a könny a pupillán.

44

ANYÁMNAK

Termő ékes ág, te,jó anya,életemnek elsőasszonya,

nagy meleg virág-ágy,párna-hely,hajnal harmatávaltelt kehely,

benned kaptam elsőfészkemet,szivem a sziveddellüktetett,

én s nem-én közt nem voltmesgye-hegy,benned a világgalvoltam egy.

Álmom öbleidbe újravisszatér -álmom öbleidbe újravisszatér!

Alabástrom bálvány,jó anya,életem hatalmasasszonya,

szemed Isis smaragd-dísze,tiszta, szép,hajad Pallas bronz-sisakja,színe ép,

csak arcodon lett keményebbminden árny,mint a délutáni égenvércse-szárny.

Első szép játékom,jó anya,gyermekségem gazdagasszonya,

a kamaszkor tőledelkuszált,szemem a szemedbenem talált.

45

Így tűnődtem: „Mért szült,mért szeret,ha örökre élninem lehet?

Énmiattam annyi mindentöl, temet!Mért nem tett a hóba inkábbengemet!”

A kamaszkor tőledelkuszált,férfi-szívem újrarád-talált,

férfi-szívem a szivedrerátalált,megköszön most percet, évetés halált.

Álmom karjaidbavisszatér,álmom karjaidbavisszatér...

Erős ház, szép zászló,jó anya,sorsomnak nyugalmasasszonya.

Majd ha cseppig átfolyt rajtammind e lét,úgy halok az ős-egészbe,mint beléd.

46

HAZATÉRÉS

Anyám szemében kapzsi féltés.Apám szemében görbe vád -hogy megjöttem, fölhozta mégisa legvénebb üveg borát.

Kutyánk bőrbeteg és öreg már,csupa csont... nézni siralom.Nemsokára, tudom, elássáka lucernás domboldalon.

Vacsorázunk. Pár szó - és csönd lesz.És az a csönd úgy kiabál.Mintha az étel sótlan volna,mikor pupozva van a tál.

Rámnéz anyám, rámnéz apám is:Nem az van itt már, aki volt?És fönn az égen, úgy mint régen,rostokol a nagybajszu Hold.

Annyit játszottunk a kutyánkkalegyütt, mind vad imposztorok!Most, hogyha fejét megsimítom,végigvonaglik és morog.

Miért nem tudunk már örülni,ha étel és bor oly remek?Miért vagyunk mi mind a Földönolyan örök idegenek?

Miért nem tudok sírni, bőgni,hogy megvénül anyám-apámanélkül, hogy megsimogatnámaz arcukat, mint hajdanán?

Három holt idegent takar majda borostyános kriptabolt.És fönn az égen, úgy mint régen,rostokol a nagybajszu Hold.

47

CANZONE

Feleségemnek

Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,ó, hallgat még felőled benn a lélek,mely fátylat von köréd, szerelmesem,s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,jósorsodat hozom, vagy tán halálomarany s gyémánt díszét, még nem tudom: új, mézes fájdalomindái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose vártaz én szivem s lettél egyszerre társa,elvéve tőle életet s halált,hogy visszaadd másféle ragyogásra;hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-hadhazátlan csörtet villámtűz elől; és kunyhóm összedől,ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testedenszinte öröktől ismerős a testem,fejemnek fészke ott a kebleden,s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,semmit se titkolok s ős-ismerősenjársz vad, töretlen Tibet-tájamon, imbolygó szánalom,vagy éji égen csillagkérdező szem.A megtépett ideg, e rossz kuvik,szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;kicsinyke úrnő, térdedhez buviks elszunnyad az érzékiség kutyája;és benn a Fénykirály, az örök ember,még hallgat, tán nem tudja szép neved, s nem mond itéletet,így vár piros ruhában, szerelemben.

48

HÁLA-ÁLDOZAT

Szememnek Ady nyitott új mezőt,Babits tanított ízére a dalnak,és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljakezt-azt kívánó kordivat előtt.

Kölyök-időm mennykárpitján lobogtakmint csillagok, vezérlő tűzjelek.Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerekérzi minden pompáját a daloknak.

De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre.Három kanyargó lángnyelv sisteregne,ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

Oltáromon vadmacska, páva, bárány:három költő előtt borul le hálám.Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

49

KODÁLY ZOLTÁN

Örvendj, Pannonia, szökkenj virágba:ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,én állok kicsinyeid ágya mellett,lépteiket az én dalom fogadjaés csalogatja folyton magasabbramint a sziklán vérnyom a vadászt. Ki engemhallgat már bölcsőjében és tovább:szándéka ellen is színig telikszándékommal, s nem ád okot haragra.Itt minden szívet én vettem magamra,kezem között melengetem, és rátapadnem-földi asszonyillat bélyege.Itt minden lépést én vettem magamra,alájagördül vérem szőnyege.Árát megadtam. Örvendj, szökj virágba:a kóbor széltől elragadtalak,hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet.Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.

50

DSIDA JENŐ EMLÉKÉNEK

Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől. Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad.Csonkán is rege-kincs a Tiéd - de kivánhat a lélek porba-lökött hontól üdvöt a tiszta dalért?Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset, Téged, Széphangú! nem feled el sohasem.

51

ÜDVÖZLŐ KÁRTYA

(Fülep Lajoshoz)

A rétet lerókázza szakadatlanipar-csatorna, gyilkos áradat.Sorvasztó gyalázatban megmaradtam,satnya kóró, gesztenye-törzs alatt.A fű kiégett, én csak elfakultam,annyi vigaszra mégis van okomhogy ész nélkül, nem-értőn, nyomorultan,óriás lombjába nézek vakon.

52

HÖLDERLIN

míg lábon járok eszméletlen élekelalszom és álmomban ébredek fela távolság gyűrűvé összezárulnem világít nekem többé a reggel

a térben a fekete nap ragyognem tudom mikor dél és mikor éjégi léggel öntöz külön időmállandó boldogság és nincs veszély

53

JÓZSEF ATTILA UTOLSÓ FÉNYKÉPÉRE

A szemből, honnan minden ég kifolyt,bánat, keserüség befele szédül.Pókláb szalad péppé-vált teste nélkülés egyhelyben kaszál a széttiport.

54

FÜST MILÁN

Régóta nem zörgettem ajtód. Mostan immárhomályba fordultál előlem.Ki színtelen ragyogó karddá növekedtél,mégis az évek párával beleheltek- mert van ám gyengédség is e goromba létbenés szánalom s mégtitkosabb finom tapintat,avagy nem láttatok-e könnyezve rozsdásulni kardot? -világolsz és engem hagytál sötétben.

Megbénult tested börtönébe dugaszolva,palackba zárt dzsinn, kirobbantál,légen túli légben mindened szabadon lebeg...

„Vagy azt várod, hogy eljövök csörgetni a rudat ágyfejednél?és kérkedhetsz, hogy szálló lelket láttál?netán megállítsam neked a menny görgését,medvebőrön hozzam a csillagot, benne a bölcsességet,mi gyümölcs fakad a másvilágon -Nem, fiam. Csak az a kérdés, honnan ered a sötétséged,innen-e, ahol fény minden! felfoghatod? vagy onnan,gyászodból és rádhagyott ravatalomból.”

A másvilágot, Mester! tőled tudakolni nem kivánom,abban töltöttem eonokat, tán inkább ismerem,mint itt a haldoklók tanyáit,oly igen féltett apró kincseit- micsoda gúnyos hatalom a ragaszkodás! -aztán maholnap úgyis követlek...

„Ne merd gyalázni a ragaszkodást! Tudod-e mennyire tapadsza kis ehhez-amahhoz? hiába mondod: Mester!Mégse kárpállak, én is igy valék,mert az élet édes betegség, hol jégeső, hol száraz számuma csontot rázza, s még kell! vacogtató a harapás!”

De a táncost aligha irígyled. Báli cipőmneked adnám, te ropd, én zenét horkolok -

„Ne siess. Nézd: ablakodban a csonka Hold ereszkedik,egy hét és elfogy. Majd újra növekszik, azt hiszed?Tévedsz: ez a holdforduló nem újúl soha többé.Tehát ha dolgod van vele, addig kérj, perelj, vagy cselekedj,míg behajlik ablakodon. Ha nem is felel panaszodra, néma,ha szándéka és szabott útja egyként mostoha:fölemelt két könyörgő tenyered, meg ő!a háromban együttvéve semmi sincs,csak a fény! ez nem fogy el soha.”

55

MERÜLŐ SATURNUS

T. S. Eliot emlékének

Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,nincs felelősség, menhelyen könnyű az aggnak élete.Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőtdeszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta - bolond! -és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védővégtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébea kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.

Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatújnagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrotkitúrja - bánjam-e? - már nem hivatásom,agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppantszaporulatból, a kapart anyaméhből, falánkbódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,a kapuba rakott robbanásból - Mint ha sínén a vonatrohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs -bánjam-e? - lehet, megállítják a végső percben;vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,könnyű szalmán heverni évezredekfáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

56

NOCTURNUM

Végtelenül únom szünetlenzártságomat egy férfi-testben,percre sem múlik jelenléte,közös ágyban kell hálnom véle,érzem melegét, nyirkát, végiglábujjától hajgyökeréig,beleinek kacskaringóit,hím-rönkjét, meddő mellbimbóit,tüdő-tömlője tátogását,változékony szívdobogását,zsibbadt s hegyes fájásait,gyönyöre villanásait,szomjazását és éhezését,zsákként telését-ürülését,s benn ahány érzés, eszme kel,tudnom kell, bár nem érdekel.Állati mézes testmelegbenmint döngő piszkos ólban fekszem.Únom ha ébersége harsogvagy öntudata híján hortyog,érzékei szűk ablakát,értelme apró színpadáthol emlékek s tanult jelekösszefogódzva lejtenek.Únom dajkálni, dédelgetni,szurkos hátulját törölgetni,gondjainak időt áldozni,s az ő fejével imádkozni;szolgálom türelmesen, ingyen,bár hozzá semmi közöm sincsen.Nem hóhéra, de gyámola,megölni nem fogom soha:maholnap úgyis vége van,vagy békésen, vagy kínosan.Minden ízinkje, porcikájaörökre bakzana-zabálnas a mohón izzó pöttöm elmeúj tudnivalót mindig lelne:de én a hús-kapcsokba róttanszorongok mint egy koporsóban.Míg él s lót-fut, halott vagyok,s ha ő nincs, megszabadulok,vissza, az Isten szerelmébe,nem vagyok semminek se része,önmagammal nem osztozomtesti vagy lelki koncokon,

57

vagyok a gát-nélkűli bőség,az észrevétlen lehetőségaki mindent magába-fogvateljes kincsét szünetlen ontja.

58

PSYCHÉ

Egy hajdani költőnő írásai

Emlék

Tállyán, 25. Octobris Anno 1809.

Tsak keze vólt akkorka,Mint ruhádon fodorka,Tsak lába vólt akkorka,Mint korai ugorka,Tsak szeme vólt akkorka,Mint gyullatlan sziporka,Tsak szája vólt pitzurka,Tsak haja vólt kunkorka -

Tsak törzse meg feje vólt,De ő maga sohse vólt,Álmodád, semmi se vólt.

Dall

Kis kertemet tiprod, féktelen lovatskám,Tiéd vagyok, érts-meg, légy óvatos hozzá. Nem örömest mondám, De gonoszok Szája morog Reám vádaskodván.

Ha feléd gondolok, harmatos a testem,Mint nyáron folyóban, gázolsz a véremben, El-bágyasztol engem. Mérd eszedre, Ha kedvedre Nem mindent tehettem.

Úgy el-aléltattál, most sebzetten élek,Ha nem várlak, sírok; és ha várlak, félek; De még is remélek. Magam vagyok, Meg is fagyok; Véled el is égek.

Tállya, Februarii 1811.

59

Szózat Katitzához a férfiak ügyiben

Kátai Kata, Menta illata,Levendula harmata!

Halld kérésemet, Hogy kedvesemet,Ki engem híven szeret,

Te ne izgassad, Ne háborgassad,És kedvemre hagyhassad.

Keressed párod, Meg is találod,Ha szereted, imádod;

És ő is téged, Tulipán szépet,Rubintos ékességet.

Ha legény vólnék, Reád omolnék,Rajtad mindent tsókolnék;

De leány vagyok, S ha lessz rája ok,Várj, szemedbe-karmolok.

Mádon, 1811 tavaszán

Klavier studium

Brokat ablak-kárpit dupla szárnyaNap-fényt enged a setét Salonba,Ferde tsóva, át-látszó világos,Benne kóválognak porszemetskék.A homályos hátsó falon rámaŐrzi eggy Rákóczi-Déd-anyámat,Ott setétűl a Klavier alatta,Mint nagy medve, Pleyel instrumentom,S áll mellette a Mester Lavotta.Nagy szag árad zsíros tsizmájárúl,Széles arczát bibirtsesre itta,Rekkent vatskos hangon ő vezérel.Elsőként Christinka űl ijettenA setétlő medve fog-sorához,Melly naponta kis leányt ebédel.Tejszín bőre, kássa szőkeségeVersent villog a gyér nap-sugárral,Eggy könyörgés kövérkés alakja,Szurkol, fél az óriás tehénke.Lassan el-kezd hang sort pettyegetni,

60

Ám a Mester rőt vastag kezévelUjjatskáit másként igazíttya:- La-sol, la-sol, Christina Comtesska,Ez meg itten fa-re-mi, nem érti? -Köny kút nyillik, tseppel, majd özönnel,Gyász futás a harczbúl. Én jövök most,És a do-re-mi-hez én sem értek.Mit tehessek? Praeventiv haraggalA mord medve fog-sorához vágok:Bestye reszkess, itt a hős oroszlán!Majd le nem rogy, még a fája is nyög,A hogy móldva tánczot kalapálok,Maior s minor mind eggy-másba frettsen.Fejet tsóvál jó Lavotta Mester:- A kis-asszony a fekete ördög,A kis-asszonyt én meg nem taníttom.

Tállya, 1812.

A habozó türelmetlen

Szájára tsókot adni,Aztán belé karolni,Ő véle kertbe futni,Virág ágyásra vonni,Hamar melléje dőlni,Madár-zaj Edenében,Magnolia rejtekében.Tenném, de nem merem még.Kissé ő tűle félek,Talám mortzoska lenne;Nagyon félek magamtúl,Talám heveske lennék.

Pátzinban, 1812. Julius.

Ifjú báró Vesseléni Miklóshoz

Széphalom, 1812. Oct. 21.

Engedd jobb kezemet vas markodbúl, Mika lelkem, Tíz sorom emlékűl véle rovom le neked,Zúzhatod addig a bal mantsom, s a hajam szimatolhatd, Ám de fülembe ne nyalj: benne Pythón tsavarog.Dalla Kazinczy s Bersenyi hozzád, még piczi vóltál; Im-már nagy buta mén, értsdd a Sibylla szavát!Néhai tisztes Atyád bánatba veté feleségét, Jobb s rosszabb te se léssz, senkit is el ne vegyél,Bal kezemet tsókold ha tiéd, ne akarjad a jobbom, Senkinek én nem adom, szebb ha szabad maradok.

61

Illustrissime Kazinczy Ferencz úrhoz

Széphalomra Sáros-Patakrúl, 1. Novembris Anno 1812.

Kegyes sugárú, nyájas fényű SiriusMég ridegen alvó tengerünk hullámain,S nékem (ha szabad így szóllanom) Elmém és Szivem!Első hálám Desevffi Jósefé legyen,Mert Kassárúl röpíte lovakkal, fellegen átEngem Kegyelmed tárt atyai keblébe ésSophie Asszony figyelő szemébe; szép tatárMetszésű ferde szem. Jósef bátyám tanú,Hogy sem Poppaea, sem Semiramis, tsupánGyermetske vagyok; lantot kezembe ő ada,Bibliothecája kintseit mind meg-nyitáElöttem, hogy ne maradnék pusztai vad fakó;Már tsets-szopó koromban ölben ringataS ezért gyakran le vala pisilve általam,Nem Respectus hiányábúl (hiszem ez tülemAkkoron is távol álla s az olta is) hanemMég gondtalan Necessitas vezérele.Im-már kell vallnom ártatlan lelkembül ésKisded, de igyekvő elmémbül: miként amaJó Kassai Böltset, a Széphalmi Szentet isÚgy tisztelem, sőt még inkább, ha ugyan lehet,És eggy-azon érzékeny kút-főmmel (ez szivem).Habent sua fata libelli: eggy szép naponA kis gubóbúl már a pillangó ki-kélt:Hogy Uram ditső karjába emel, nagy dísz nekem,És gyenge piczintűl tellhetőn viszonzom is,Ha Sophie Asszony mesgyéjit nem sértem ésKegyelmedet nem fárasztom túlságosan.

Utólagos hozzá jegyezésem: Ezen Epistolát Kazinczy Úrnak elkűldni nem merészlém. Hiszemő bizonnyal meg-botsájtná, mivel brillians humora vagyon - hanem a kik fel-tehetően szintén,de nem szintúgy olvasandnák!

Barátnéjaimnak

Bavariában, S. Catharina Convictusban, 14. Februarii 1813.

Álmomban falumbanJártam jeltelen,Mint Elysiumban,Psyche, nem tetem,Szita-szárnya sintsen,Könnyebb mint a moly,Hogy árnyat se hintsen,Láthattlan gomoly;Ám de pillantásom

62

Még-is fogva volt,Édes látomásomMind belé hatolt,Tsak az férkőzött-be,Mit vágyam viszen,Szemeimre kötveNagy koloncz szivem.Nem a Menny országot,Tiszta ragyogást,Tsak honni világotLáthaték, mi mást:Bodrog hídgya mellettVásáros sereg,Álmomban se tellettHogy bábot vegyek,Posztó újjasom van,Vászon rokolám, -Mit jó lesni rajtam,Pislogatni rám?Két kezembe pányva,Eggyre pörgetem,Fordúl fejre lábra,Által szökdelem,Eggy czigán a rétenNékem hegedül;Jó Atyám fut érttem,Karja rám terül.Botlik eggy sír kőbe,Villog aranya,Futunk temetőbe,Neheztel Anya. -Ekkor ébredek-fel,Fejér zárda falKöztt ásít a reggel,Szürke ravatal,Áll egy vén beguinaKamránk közepén,Szeme mint ha rína,Varnyú feketén,Pöndölben mi sárgaSüldő malaczokTérgyeplünk imára,Fogunk is vaczog.

63

Psyche Confessioja

Buda, 23. Oct. Anno Domini 1814.

Bolond Atyám hívott Psychének,Ez harmadik kereszt-nevem.Mindég Amor karjában égek,A Lélek és a Szerelem

Külön nem válható sohsem.Míg másúlásiban reménylek,Hívságos forgalomban élek,Tarka s vidám az életem;

S ha majdan eggyszer tsendre térek,Nem forgok többé: meg-lelem,Hogy Szerelemre vált a LélekS Lélekre vált a Szerelem.

Ungvár-Németi Tóth Lászlónak,a Poesisben Mentoromnak, de semmi egyébben nem.

Pesten, 1814. esztendőben ősz-utó hava 10-dik napján

Laczkó, ugyan hiábaPislogsz-ki könyveidbűlTűzes szemekkel én rám.Az ollyan nagy tudósnak,A millyen vagy te Ficzkó,Minden tudás a fejében,Az-után alább se-mennyi.Görbedt silány kukacczalHorgássz keszeget toczóbúl,Ne tengeri Sirenát.

Bármelly suttyó kölök tudLapos tsókot le-kenni,Bármelly reves karó tudÉrzéstelen döfölni;Könyvekbűl meg nem érted,Mint kell nyakon lehellni,Nyelv-tsútssal fülbe mászni,Czimpák tsókolgatását,Bimbók birizgatását,Hajlások songatását,S ha már a kis fazék forrVéletlen bé-hatolniTsiklándva és tsavarva,Hogy az el-bízott libuczkaLevegő után sepegjen,Ismerve Herosára.

64

Maradgy nem illy igényesÚrnőid szoknya-szélén:Ágnes, jámbor lovatska,Nem vet le a nyeregbül,Akár mint nyargalod-meg;És Klára, komolly kisasszony,Hideg Pallas AthenaSe óhajtson külömbet.

Ha helettök engem áhítsz,Ne Philosophiábúl,Tanulj EmpiriábúlS Natúrábúl, barátom,Hogy fűzőmet meg-oldhassd.Ficzkó, engedd-meg: addigHypatiád lehessek,Ki ha ifjait taníttá,Hogy vágyódást ne keltne,Arczát el-fátyolozta.

Tükör előtt

Rég, ha járkáltam zajogó piarczon,Mint csudán ámúlt az egész közönség,Dolgozó kézbűl kiesett a szerszám: Imhol a legszebb.

Testesűlt álom vala földi képem,Lázas örvénylés kerekűlt köröttem:Venus Istennő lerepült az Égbűl, Minden elolvad.

Most, a harminczad telemet taposván,S látva tükrömben, szaporúl a ránczom:Szinte meglep, milly csipetet törődöm Kűl alakommal.

Ennyi bájt kegybűl ada? bűntetésbűl?Mit tudom hogy ki; s jöve vissza szedni.Úgy is ellen-tét vala női testem S férfiu lelkem:

Kívül édes lágy simaság, de bévűlSzikla görcsökben feszülő nehéz ércz,Óriás műhely, veritékben ázó Szomjas örök tűz.

Vad czigány vérem hamarébb megérlelt,Mint a sok jámbort, s hamarébb lehervaszt,Nincs segítség itt; ha talám akadna, Úgy sem akarnám.

Chramow, 1825.

65

Egy könyv árúshoz

I.

Kérdezi, tisztes uram, hogy versim mért nem adom-ki? Mert a Hypocrisis nagy fene torka le-nyel.Mit mindenki csinál, gyakran csak phantasiálom, És lecsinált csúffá válhat a phantasiám.

II.

Írám hosszas rendjét sorsom verseinekMindég történetbűl, mindég valakinek,Ki czímzettje vala, olvasója vala,Bánom, rejtse aztán feledtség angyala.

Pest, 1825.

Mariska leányom

Nyakig a paplanyba takarva,Szemei alvásra bevarrva,Még ébren figyel az orrocska,Már álom-tenger a hajacska.

Johannisberg, 1826.

66

ELSŐ SZIMFÓNIA

- A négy évszak -

Jubilus

Ti rengeteg fényben remegő vidékek,ti hallgatag erdők, hintái az égnek, ti párolgó rétek,kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!

Te szinarany torony, tavaszi szerelem!halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem? kedvedet mint tegyem?Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.

Íme, a madarak ismét dalba fognak,a százlábuak a kő alatt mozognak, paripák nyihognak,láncolt óriások is odvukban forognak.

A pecsenyesütő közeleg a nyárssal -siet a gazda a tavaszi szántással, vizek apadással.Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.

Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,szánalommal tekints sziklákra, rögökre: mért vannak örökre,mikor csak a mulandó lelhet örömökre?

Himnusz a Naphoz

Lassú tűzzel guruló Nap,gabonával vemhes hónaptemplomában áldozópap!

Mit tudsz a tünő örömről,ami a rügyön dörömböl,hős-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a rétenlányok kergülnek középen,mint a hattyúk, habfehéren.

Kebelükben lángok laknak.Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,meg se kérdik. Így mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergetőarany-korbács, nedv-kergetőlegmagasabb égi tető!

67

Csókold hajról-hajra őkets a lócán a vén ülőketés a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,görnyedt ember bottal megyen,csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol,por-gubát varr, ágat hangol.Tej csordul a nagyharangból.

Nap, ős-éjü forró csónak,élettelen, maradj jónak,kötözőnek, oldozónak.

Valse triste

Hűvös és öreg az este.Remeg a venyige teste.Elhull a szüreti ének.Kuckóba bújnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste.Az ember szíve kivásik.Egyik nyár, akár a másik.Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik.Megcsörren a cserje kontya.Kolompol az ősz kolompja.A dér a kökényt megeste.Hűvös és öreg az este.

68

Haláltánc

Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Pőre Panni, szár Boriska,lyukas Jancsi, zörgős Miska,öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Mindenfelé csupa hó.Döcög a Hold, a fakó.A fagyos fák kérge pattan,a jég reccsen a patakban.Hé-hahó,hőhe! hó!kocog a Hold, a fakó.Nincs itt gyász, nincs itt láz,lábszárunkon, gerincünkönszerelem se citeráz.Nincs kikapós, nincs erényes,nincsen morcos, nincsen kényes,öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, gazdag voltam,parádésan furikoltam.Osztozkodnak sok ruhámon,nincs egy veszett pityke rajtam.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, szegény voltam,répát faltam nyomorultan.Egyszer csak a répadombrólaz árokba legurultam.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, leány voltam,kötényemben almát hordtam.Mind megették a legények,csupa váz és bőr maradtam.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, legény voltam,leányokat csiklandoztam.Hegyes bajszom szálai köztgiliszta túr a homokban.

69

Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, kövér voltam,sokat ettem és szuszogtam.A lelkem mint nagy büdös szélszállt el, mikor megpukkadtam.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, sovány voltam,vékony árnnyal bandukoltam.Mint a kidült komlókaróolyan voltam, hogy meghaltam.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Se szántások, se utak.Mind hidegek a kutak.Jégcsap lóg a kereszt-ágon.Álom tesped a tanyákon.Hé! Hó!Mindenfele mély hó.Pőre Panni, szár Boriska,lyukas Jancsi, zörgős Miska,öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.

70

NYOLCADIK SZIMFÓNIA

Krúdy Gyula emlékére

I.

Valaki ül magasban s néziaz itélet elfoszló képeit:felhő-kúp a hegyet idézi,ablak-sor a menny fényeit:mind nyujtózik valami másérts már postát küld a pusztulásért

Erkély lebeg mint léghajóég-föld szabdalt ürében:tűzfalak, háztetők szögébenzöld-barna domb, kék úsztató,s éjjel csatok-gombok ragyognaktestén az égi állatoknak.

Levegő alján, óriási pók,magasból függ a székesegyház,négy tornyán izzó fém-gumók,a láthatatlan kötélzet-vázott kapcsolódik, s tört soványkőszobrok ülnek homlokán.

Valaki mozdul az erkélyen,körötte virág, kő-kalit,pamut-fonál fut a kezében,sok kis emléket gombolyíta kémények zsúfolt terébe,felhő-rovátkás messzeségbe:

„Te karmazsin, a mennybolt ereszéndrótok mögé bukó repedt tál,idegenül, mondd, mért fogadtál,hisz jöttödnek örültem énmíg ajtóm szinte feléd lépettvele én nyíltam volna néked

s a sok virág apró cserépbenmely a kékségnek integet,én voltam, tarka udvarnépemfeléd száguldott, mind tied...”Kondulnak a harangok sorba:„Ő nem gondolta, nem gondolta.”

71

Felkacag lentről a piac:göröngyösen kent vegyes-lekvár,sivít a síp s a kismalac,a sorompón túl rengeteg sár,mögötte lomb- és kő-sorok:ott már a temető suhog.

A halottak mint nagy babákvermükbe szúnynak láthatatlan,nem forognak a forgatagban,belőlük nyílik a virágmely az erkélyre pirját ejtis hogy honnan fakadt, elfelejti.

Magas az erkély, rajta állvaa lenti nép mind föld pora,de aki a határon túlra látna,itt nincs és nem lehet soha;mert ha van: nem fönn-lebegőben,már érkezéskor eltünőben.

II.

Régi táj rejtekénlombba hulló völgy eréna feltámadt álom ujja kószálernyedt húru hangszerén,

lapoz árnyék-bibliábanhol egy zergeszív lakott,ódon patikábanmér bengáli balzsamotez a tornyos haju öregasszony,régen meghalt ifju lánybámul rája elhanyatlóningaóra homlokán

(és a vendég-hölgyek ott bizalmatlan keblükön megrázzák a lakatot uzsonnáznak illatot ezüst fényü kötőtűvel szemelgetnek bánatot)

itt soká élek énfecskefészek ereszénpelyhek közt magányosankísértet-vadonban egymagam

bontogatva pecsétjét agg italoknakama vízre lépőnmely a ház mögött eredkettényílva kéklőnmint szépasszony karjai

72

s fejest ugró emberekcsobbanását hallani:

itt, bár szárnyam sose lesz,a denevér-multban hagytam,hátam tollakat növeszts a viz elsüllyed alattam

(kár hogy sose láthatom mi terem a hátamon: pulykafüggők pávafarkak szétterülnek sátoroznak)

és a tollak közepénfüstölő barna szén,kettő, félig-húnyva mosolyogvaa ma behorpad alattacsupán a tegnapi szélkanyargat szén-füstöketfon belőlük fellegetvágtató fodrokat (holdsütésre várnak)égi menyasszonyokat (elmeszesítik a vágyat)

ó te messzi pára-lányés te kis arany köd-istenki a szégyen alkonyánelolvadsz a fürdővízben!

III.

De te mikor jössz el értem?

Idegen test ijedt szárnyadong a négy fal közti térben,forrás zúdul ablakrésen,csengő érzékeny pohárrafonja hűvös ujjait.Habba fúlva fekszem itts kinn a kék légen keresztbeahol már a kora-estegyökér nélkül szétültettefülemüle-bokrait,lentről függnek az egekbe.Míg az alkony rám-csattanna,zománcos doboz-fedél:megelőztem rárohanva,már e forgás bennem él,menny-ívemben szabadonleng a halvány Balatonrajta lebeg két kalács

73

a Badacsony és Gulácsszempilláim ernyőjében.

De te mikor jössz el értem?

Két álom közt várok ébren,pillantásom gömb-medrébentó és part és ég forogfogam közt kristály ropogmosolyom völgy-teknőjébenszőke jegenyesorokmosdanak az éj elékoponyámban befeléúsznak pára-szivaroks tarka bolyhos parazsatgyújt rájuk a pillanats az égaljon egy motormint túlérett gránátalmabíbor dühhel szétrobbanvamesszi arcokat sodortegnapokból e tág űrbehol mind ujjá-melegűlne,vagy ha élni nem lehet,a perc horgán fönnakadvaegy zugolyban lógaszkodnapókhálósan mosolyogva;de széttágult a keretpillantásom hűs szelében.

De te mikor jössz el értem?

Úgy érzem, már nem vagyok,és tudom, hiába érzem;mint ültessem el a fénybenösszeláncolt keringésbenezt az élő csont-magotmelynek feszítése lángés hajtása e világ?Szivemből a Nap ragyog,mellkasomból csillagok,bizonyos a boldogságom;mért hagysz egyedűl örülni,nélküled is fölhevülnia belém-dobott világon?Érzem ajkamon a kebledés elsikló derekad,vad fűzvessző-táncodatahogy suhog fülem melletts fekete hátam mögötthol a sárkányt megölelteds fellökted az ördögöt;de nem nyugszol soha többet?

74

Előttem az asztalod,rajta minden italod,egyik édes másik mérgesez mint égő kút lobogaz mint tenger hánytorogamaz mint a pára kényes,bármelyikből ihatom,nincs szemernyi panaszom;de te meg nem állsz, tudom,hogy ez óceán felettborba dugd a nyelvedet,villám-kárpitod alattcsepp hűsítse ajkadat,kihalt szemgödröm előttszesszel mosd hevült csipőd,és kiömlött rózsa-vérbenpihenjen táncos bokád,míg a telt kristályon átaz ital vulkán-tüzébenúj szemem szemedbe lát -

De te mikor jössz el értem?

75

AZ ÉLET VÉGÉN1969

Átbóbiskoltam teljes életem.A látványok, mint álmomban, forogtak,semmit se tettem, csak történt velem,ezernyi versemet fél-éberen írtamdohányfüstben, nem is tudom hogyan.Süvölvény-kortól fogva mostanigasszony-kormány pólyált vattába éselzsongított, nem bírtam tenni, élni,szunnyadtam délben, írtam éjszaka,sötétben szálltam, mint a denevér,benső szemem nyílt a külső helyett.Ha közben bölcsesség, vagy balgaságfelrázott volna, szenvedés, akármi:kazánom túl-erős volt, sose robbant,minden belül kavargott, forrt, feszített.Dúlt két világvihar, százmillióember pusztult, meghalt anyám-apám:álmomból serkentőnek mind kevés volt,akárhogyan szégyenlem, így igaz.Mindent vetítővásznon éltem át,még akkor is, ha engem hajkurásztakdisznót őrizni, vagy sírt ásni, vagyfejem körül fütyültek a lövések,aludtam folyton, egykedvűn. De most,hogy vénülés megrázza tagjaimés bőrömben koccint a csontjaimmal:végtére fölriadnék és szaladnékszürcsölni elmulasztott kéjeket,örülni, s örömöt megbánva, fájni,késő gyönyörtől megrokkanva halni,bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,mint trágyadombon a veszettkutya.De, mint mindent, ezt is csak álmodom.Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,most már halálig hortyogok. Talána haldoklás majd ébren szembesítminden mulasztás terhével. Talánaz álmon túli csöndben ébredek.

76

AZ ÖRÖK HOMÁLY

Ülök a napsütött falons egy árnyékon gondolkodom.

Bokám körül hűs áradatbirtokba vette lábamat.

Ahogy növekszik, ő az éj,mellemre és fejemre tér.

Terjed hamar, nincs semmi más,csak ő, a teljes pusztulás.

Egykedvű, nem bő, nem szoros,ősidő óta otthonos.

77

CSEND

A félig nyitott ablakonbehajol a szél a szobába,a világűr csendje, magánya.

A bútor szögletétőla légi fellegekigés az égi csillagokiga csend vonulása lakik.

Rozsdájaa lárma.

78

HŰS

Megül a csend a fána lomb közepén.Alig súroljaegy-két madár.

Az árny, az éjbeléje vágva áll.A lomb közepénmegül a csend a fán.

79

DARÁLÓ

Jő a fecske tavasszal,minden szívet vigasztal, tavasszal vigasztal,csak engem nem nyugosztal.

Megterítve az asztal,vendégeket marasztal, az asztal marasztal,engem menni tapasztal.

Minden virág tavasszalföljebb nő egy arasszal, tavasszal arasszal,tapasszák le tapasszal.

Szemben ennyi pimasszalteli vagyok panasszal, pimasszal panasszal,nem bírok a ravasszal.

Körben csupa kopasz fal,följajdúl a panaszdal, kopasz fal panaszdal,búbánatot magasztal.

80

SZÓ

Aki a szót megragadjasugarát is ragyogtatjaárnyékát is megmutatja.

Aki a szót elcsépelifényét árnyát elkeverimagasságát porba veri.

81

HÁRMAS

Mezítelen a jelenkorom.Szakadt ruhák osztoznak multamon.Jövendőm futkos a folyosón.

82

MAJDNEM SZONETT

Húszéveskori önmagunkkalha találkoznánk negyvenévesen:irigyelnénk, vagy megpofoznánk.

Aki tegnap voltál:ma már nem te vagy,Aki holnap léssz:ma még nem te vagy.

Csak az emlékezet csalása fűziegy életté a folyamatos halált.

Mert meghal szünetlenaz én, meg az énre az én,a bennem sületlenebb én,a velem okosabb én,a rajtam kopottabb én, meg én...

83

SZÁZADVÉG

Huszadik század vége: az idősebbfáradtan nyalogatja sérülésétmit háború és diktatúra ejtett,s az ifjabb tombol emléktelenül.

Korszak-váltás. Tagolt beszéd helyettnéhány tucat indulatszó elég,míg füst-gatyában és már ismerősens lomhán megérkezik az ismeretlen.

84

TAVASZVÁRÓK

Megládd, megint futunk a berken át, feledve tél jegét.A záros kert-ajtón s a kerten át, ha felszikkadt a rét.Most hűs estére hűsebb éjszakát borít fehér sötét.De majd megint futunk a berken áts fogjuk köröskörűl az almafát, feledve tél jegét, ha felszikkadt a rét.

85

FURULYASZÓ

Mi fáj?Mi voltés elszökött,emléke lenga táj fölött.

A vándor-út,a zsák,a bot,meg nem becsültems elhagyott.

.oOo.