VICTORIA HOLT

(Jean Plaidy)

A fattyú király

NORMANN TRILÓGIA 1. RÉSZ

I.P.C. KÖNYVEK 2009

A sorozat részei:

1. A Fattyú király 2. Az igazság bajnoka

3. Szenvedélyes ellenségek

TARTALOMJEGYZÉK

ELSŐ RÉSZ: A FATTYÚ A fattyú születése Normandia hercege A francia udvarban Veszélyes utazás A magot elvetették Az áruló Találkozás az utcán Egy ígéret és egy esküvő Lanfrancus Rómába megy A szerelmes Adelisa MÁSODIK RÉSZ: A HÓDÍTÓ Harold és Edith, a hattyúnyakú Előkészületek A fivérek Senlac HARMADIK RÉSZ: A KIRÁLY Matilda bosszúja A féltékeny pár Családi konfliktus Halál New Forestben Drámai összecsapás Odo nagyságról álmodik A végső búcsú Sakkjátszma Százezer gyertya

Családfa

ELSŐ RÉSZ

A FATTYÚ

A fattyú születése

Az 1026. év egy forró nyári napján Robert, Exmes vikomtja, az

uralkodó normandiai herceg fivére, meglátott egy gyönyörű lányt, amint családja vászonneműjét mosta a falaise-i kastély előtt hömpölygő Ante folyóban, és az iránta fellobbant vágya megváltoztatta a történelem menetét.

A tizenhét éves Robert, Richard normandiai herceg második fia, természetéből adódóan zokon vette, hogy nem ő született idősebbnek. Hogy a bátyja – akit Richardnak neveztek az apjuk után – herceg lesz, míg neki, akit máris Fényes Robertként emlegetnek, félre kell állnia, csupán mert olyan szerencsétlen, hogy egy évvel később született – ez elviselhetetlen. Arra törekedett, hogy elragadja fivére hercegi koronáját, ezért elfoglalta Falaise kastélyát, és ez idő tájt ott volt a rezidenciája.

Bizonyosra vette, hogy Richard kísérletet tesz rá, hogy visszaszerezze tőle, ezért a várat jól megerősítették, míg a tornyokból éjjel-nappal őrszemek figyeltek. Robert arra is szakított időt, hogy vaddisznóra vadásszon a közeli erdőben. Egy vadászatról történő visszatértekor esett meg ez a bizonyos találkozás.

Már az első pillanatban megérezte a lány rendkívüliségét. Kétségtelenül gyönyörű, de Normandiában nagyon sok a szép lány. Fiatal, nem látszik többnek tizennégy évesnél. Valamiféle büszkeség és méltóság árad belőle, ahogy ott áll, térdig felhúzott szoknyája látni engedi fehér, karcsú lábait, amint csapkodja a vásznat. Egy dalt énekel, melyet Rollo herceg hozott magával a skandináv országokból, ahonnan visszatért Franciaországba a harcosaival hosszú hajóin, és ahol úgy megszorongatta az ország királyát, hogy kénytelen volt átengedni neki azt a földet, amit most Normandiának neveznek.

A lány hosszú haja köpenyként fogja körül a vállát; kék szeme ellágyul, ahogy énekel, de büszkesége és méltósága egy viking lányé.

Robertet, akinek semmiféle lelkiismeret-furdalása nem volt, amiért elvette a falaise-i kastélyt, semmi sem tarthatta vissza, hogy érzékeit kielégítése, és úgy vágyott a lányra, ahogy soha másra azelőtt. Ezért

megparancsolta kísérőinek, térjenek vissza a kastélyba és hagyják őt ott. Egyedül folytatta útját a folyópartra, de a lány, ha észrevette is őt, nem mutatta; folytatta a sulykolást és az éneklést.

– Jó reggelt, leányzó! – szólította meg. Fölemelte a fejét. Ahogy ránézett, Robert érzékei ujjongtak a

várható örömtől: a lány még szebb, mint várta! – Mit csinálsz itt? – kérdezte. – Mosom a ruhát, jó uram. – Tetszel nekem – mondta. – Honnan jössz? – A városból – felelte. – Apám Fulbert, a cserzővarga. – Gyere ki a folyóból, Fulbert cserzővarga leánya! Vagy én menjek

be hozzád? A lány arca enyhén elpirult. – Egyiket se – felelte. – Mert nekem dolgom van, és te túl finom úr

vagy ahhoz, hogy itt téblábolj körülöttem. Ha félt is, nem látszott rajta. Begázolhatna a folyóba és

megragadhatná. Ki merné megkérdőjelezni Falaise urának cselekedetét? A lány családja? Nem, gyorsan megmutatná nekik, kinek tartoznak engedelmességgel, ha megpróbálnák akadályozni a kedvtelését. Levághatná bárkinek a kezét, aki ráemelné. Sőt, kiszögezhetné az ajtajára okulásul mások számára.

Robert mégse tett semmit. A lány méltósága zavarba ejtette. Különös módon megelégedett azzal, hogy vár.

Megérezte a különösséget a lányban. Ezt nem lehet gyorsan lebonyolítani a gyepen. Jobb lesz a kastély egyik szobájában.

Egyelőre megelégedett azzal, hogy ott áll és nézi: a nap ragyog aranyhaján, szinte lebeg, mint egy őz vagy egy gazella, óvatosan és semmiképpen nem mutatva hajlandóságot, hogy engedelmeskedjen a kastély urának.

Megvonta a vállát és felugrott a lovára. Néhány percig várt még, és csak nézte a lányt. Az folytatta a mosást. Töprengett. Megragadja-e, hogy megtanítsa, engedelmességgel tartozik urának, vagy várja ki a megfelelő időt? Nagyon fiatal; talán nem értette meg, mit akar tőle. Egy szűz gyerek – talán még fiatalabb, mint amennyinek látszik.

Belovagolt a kastélyba.

*

A lány felemelte a fejét és visszavonuló alakja után nézett. Természetesen ismerte őt. Mikor belovagolt Falaisebe, vetett rá egy

pillantást. Nagyanyja és apja beszéltek róla és hatalmas családjáról. – Baj lesz ebből – mondta az apja. – Mert Robert nem az a fajta, aki

elfogadja a második helyet. Márpedig másodiknak kell lennie, mert a bátyja Richard herceg örököse.

Nem is az a fajta, aki meglát egy kívánatos lányt és elszalasztja, mert az nem megy vele, amikor int neki – hacsak nem azért, mert olyan sokan várnak rá a kastélyban.

A lány nem maradt közömbös iránta, hiszen délceg, jóképű; és ő, aki annyira szeretett nagyanyja lábánál üldögélni és hallgatni a meséket az északi nagy istenekről és hősökről, azt hitte, hogy közülük látott egyet aznap a folyónál.

A kastély nagytermében Robert nem találta a helyét. A terem egyik végében függtek azok a nagy üstök, amelyekben az ételt főzték. A konyhalegények körülöttük lézengtek, és közben Robert rossz kedve miatt aggódtak. Hűvös és sötét volt a teremben, mert a vastag falak, melyek kirekesztették a hőséget, a fénnyel is ezt tették; az ablakok csupán keskeny rést hagytak nyitva az elemek számára.

Robert még mindig a lányon gondolkodott, és dühös volt magára, amiért nem ragadta meg és intézte el a dolgot ott és akkor. Ilyenkor mindig másokon élte ki haragját: a szolgái féltek a közelébe menni. Nem úgy a fegyverhordozója, Osbern de Crépon, egy tiszteletre méltó ifjú, a barátja, akiben megbízott. Osbern odament hozzá és megkérdezte, mi történt, amitől ilyen rossz kedve lett, és Robert máris elmesélt neki mindent a délután megcsodált lányról.

– Egy leányzó! – kiáltotta Osbern. – Mikor nem tudtad te, hogy kell elbánni egy lánnyal?

– Valami különleges áradt belőle… olyan, amivel még nem találkoztam azelőtt.

Osbern nevetett. – Mi történt veled? Varázsló volt? – Olyasmi – felelte Robert lehangoltan. – Gyerünk, nem tűrhetjük, hogy szomorkodj! Egyszerű ügy Küldj

érte! – Gondolod, hogy eljönne? – Nem te vagy-e Falaise lordja?

– Valóban az vagyok, és ezt mindenki tudhatja! – Hát akkor mi akadályoz? Ki az a lány? – Egyszerűen gyönyörű! – Ezt már mondtad. Istennek hála sok ilyen van Normandiában. – Egy igazi normann. A haja mint az arany, tartása pedig büszke.

Valami Fulbert-nek, egy cserzővargának a lánya. – Ó, és így megijedtél volna egy cserzővarga lányától?! Robert

felnevetett. – Nem! – kiáltotta. – Küldj érte! Hozzák ide hozzám ma éjjel!

*

A vászonnemű gyorsan száradt. Behozta a házba és

összehajtogatta. Apja – a legjobb varga Falaise városában – figyelte, amint félreteszi a ruhákat és odamegy a tűzhelyhez, hogy kavarjon egyet a fazékban rotyogó vacsorán.

Jó lány az ő Arlette-je; napról napra szebb. Találnia kell egy férjet neki, szeretné látni az unokáit, mielőtt meghal.

A lány gondterhelt volt ma, csendesen járkált a szobában. Nem tudta kiverni a gondolataiból a különleges férfi emlékét, aki ott állt a folyó partján és nézte őt. Tisztán emlékezett még a nagymamája által mesélt történetekre Hosszúkardú Vilmosról és Félelemnélküli Richardról, vagy a nagy Rollo hercegről, aki olyan hatalmas volt, hogy nem akadt ló, amelyik elég erős lett volna, hogy elbírja. Ők voltak Robert ősei és most újra élnek benne. Leszármazottja a férfiaknak, akik a hosszú hajókon jöttek – a hatalmas tengeri férfiaknak, a hódítóknak. Saját hazájukban, ahonnan Rollo jött, imádták az isteneket és a hősöket – Odint és Thort, Beowulfot és Sigurdot. Rettenthetetlenek voltak, bátrak, és nem hajoltak meg ember előtt.

Ma egy ilyen hőssel találkozott, és tudta, hogy sosem felejti el. Ezért volt szomorú: arra gondolt, hogy nemsokára valamilyen férfi megkéri őt – talán apja valamelyik segédje –, és a hátralevő életét a bőrök szagában fogja eltölteni. Valami azt súgta neki, hogy sosem szűnik meg emlékezni a napra, amikor az ország egyik hőse megállt egy rövid időre, hogy őt megcsodálja.

Már besötétedett, mikor lovak patáinak csattogása hallatszott a ház közelében. Valaki megállt az ajtóban. Lehetséges, hogy Robert visszatért?

Apja fölállt, hogy szükség esetén meg tudja védeni a lányt. Egy férfi lépett be az ajtón. Ariette ijedten hőkölt hátra: tudta, hogy egy szolga, akit a kastélyból küldtek.

– Mit óhajt? – kérdezte a varga remegő hangon. – A lányodat keresem – hangzott a felelet. Az apa hallgatott, de Ariette előrelépett és azt mondta: – Én vagyok

Fulbert varga lánya. – Üzenetem van számodra. Velem kell jönnöd a kastélyba! – Ki küldött? – Az uram. – Miért küldött értem? Észrevette a férfi ajkán átsuhanó somolygást és a lelke hirtelen

fellázadt. Örült, hogy nem felejtette el, mégis, tudta, hogy ez mit jelent. Nem jött ide személyesen, elküldte a szolgáját. Elviszik a kastélyba, mikor sötét van, és napkelte előtt visszatér apja házába. Megtörtént másokkal is azelőtt. De vele nem kell megtörténnie! Ez más! Miért lovagolt el, miután megnézte? Biztos benne, hogy azelőtt nem tett ilyet! Vágyott rá; ezt tudja, érzi. És ő sosem volt még ilyen zavart és bizonytalan egész életében. Ez jelentőségteljes dolog a számára, annak kell lennie a férfi számára is! Őt nem vihetik el a kastélyba, hogy utána visszaküldjék apjához, és Robert újra érte küldjön, ha nem talál jobb szórakozást. Nem!

Végül azt mondta a szolgának: – Menj vissza az uradhoz! Mondd meg neki, ha azt akarja, menjek a kastélyába, megteszem – de nem titokban. Engem nem visznek be valami hátsó kapun, mint egy olyan asszonyt, aki nem számít! Ha akarja, hogy eljöjjek, eljövök hozzá fényes nappal. Le kell eresztenie a felvonóhidat, és én belovagolok a lovon, amit értem küld. Lásson el kísérettel! Ez az egyetlen módja, hogy elmenjek az uradhoz! A férfi ránevetett.

– Az úr gonosz kedvében van – figyelmeztette. – Elmondtam a mondanivalómat! – vágott vissza Ariette. A férfi

meghajolt és ellovagolt. A varga nézte a lányát. – Mi volt ez?

– Nem tudom. Olyan, mintha valami láthatatlan erő parancsolt volna rám.

– Félek! Féltelek téged és magamat is. – Nem fog bántani minket, apám. A varga megrázta a fejét. Ő már sok kezet látott kiszögezve az

ajtóra… Lenézett a sajátjára. Hogy tudná folytatni a munkáját nélküle? Talán elmenekülhetnének, mondjuk Rouenba. Követhetnek oda is. És mi lesz az üzlettel? Őt jól ismerik Falaise-ben… a legjobb varga a városban. Mi várhat Arlette-re? Kihordhat egy fattyút, az igaz, de nemes fattyú lenne. A hercegek jól bánnak az asszonyaikkal, de nem tűrik, hogy megcsúfolják őket. És Robert – akit néhányan Ördögi Robertnek, mások Fényes Robertnek neveznek – büszke férfi.

Ami Arlette-et illeti, a pillanat diadala elszállt. Egy köteg bőrön ült a szoba egyik sarkában, és azon töprengett, hogy mit tett. Érte fog küldeni? Elviszi erőszakkal? Felgyújtja az apja házát? Vagy nem vesz róla tudomást? Nem, egy ilyen sértést biztos nem hagy szó nélkül!

Egész éjjel nem aludtak, minden neszre felriadtak. Aztán végre újra felkelt a nap. De mit hoz vajon az új nappal egy ilyen gyötrelmes éjszaka után?

A délelőtt csendesen telt el, de egy órával dél után egy csapat férfi lovagolt a varga házához.

Fulbert bezárta a kaput és elhúzta a nehéz reteszt. – Gondolod, hogy ez megvéd minket? Legalább mutassunk

jókedvet! – mondta Ariette, majd kinyitotta az ajtót, a napfény csillogott aranyfürtjein, kék szeme ragyogott.

A csapat vezetője leszállt a lóról. Egy gazdagon fel-szerszámozott lovat vezetve odalépett a lányhoz, meghajolt előtte, majd így szólt:

– Hölgyem, azért jöttünk, hogy a kastélyba kísérjünk a felvonóhídon át, fényes napvilágnál.

Ariette mosolygott, sosem érzett még ilyen diadalmas örömöt. Az apjához fordult, aki reszketve húzódott meg mögötte.

– Apám – mondta –, tisztességben megyek az urasághoz. Örömteli ez a nap!

Lóra szállt, és a díszes kísérettel körülvéve a felvonóhídon keresztül belovagolt Falaise várába.

*

Kitűnően illettek egymáshoz – a varga leánya és Normandia

hercegeinek leszármazottja. A lányban egyaránt megvolt a szépség és a lélek; ő volt Brünhilda Sigurd mellett. Ez még azokban a hetekben, gyermekük megfoganása előtt tudatosult bennük.

Volt a lányban valami szokatlan méltóság, mintha egész életét kastélyokban töltötte volna. Büszkén viselte a sértéseket is, hiszen sokan azt hitték, hogy hatalma az ura fölött – szexuális kapcsolatuk révén – átmeneti, és közömbösséggel, lenézéssel fogadták. Robertet meglepték saját érzelmei. Elbűvölte a lány. Nem nézett más asszony után, és hamar világossá vált a háznépe előtt, hogy rosszul járnak, ha nem adóznak kellő tisztelettel Lady Arlette-nek.

Amikor megtudta, hogy gyermeket vár, ujjongott örömében. – Most már – mondta Robertnek – mindig lesz valakim, aki

emlékeztet rád. A férfi szenvedélyesen kijelentette, hogy nincs szüksége

emlékeztetőre, mert mindig maga mellett szándékozik tartani. Ariette ingatta a fejét, mert bár hitt az életre szóló hűség esküjében, veszélyes időket éltek, és Robert nem egy béketűrő férfi. Most is bizonytalanságban éltek a kastélyban, amit a bátyjától orzott el.

De a találkozásuk utáni néhány hétben semmi nem zavarta a szerelmüket, minden nappal csak erősödött köztük a kötelék. Robert elragadtatással csodálta Arlette-et, a lány számára pedig Robert egy igazi romantikus herceg volt. Egyenesen azokból a mesékből lépett elő, amelyeket a nagyanyjától hallott, ő volt Rollo és Sigurd egy személyben.

Robert valóban színes egyéniség volt. A nagy ellentmondások embere, aki egyszerre képes ördögien kegyetlen cselekedetekre és előzékeny kedvességre. Pazarló, szereti a pompát, de tud lovagias is lenni. Természetének ez utóbbi oldala került előtérbe Arlette-hez fűződő kapcsolatában. Erős ember volt, és sokan egyetértettek abban, hogy Normandia tragédiája, hogy kevésbé kiemelkedő fivére, Richard az apjuk elsőszülötte. Összevegyülve látták benne tengerjáró ősei sok jellemvonását azzal a heves vággyal, hogy jó keresztény legyen. Fiatal – csak tizenhét éves volt, mikor találkozott Arlette-tel –, magas, jóképű, életerős; nem véletlenül nevezik Fényes Robertnek.

Mikor megtudta, hogy Ariette várandós, hatalmas boldogságot érzett. Fiút akart, természetesen a saját képmására. Egyszer meg kell majd házasodnia, hogy örököse legyen, aki majd Normandia hercege lesz. Robert biztos volt benne, hogy gyenge fivére nem örökölheti a birtokokat és a címet pusztán születési éve jogán.

Így hát boldogan élt Arlette-tel. Egyik éjjel Ariette furcsa álmot látott. Rémülten felriadt és

kiáltozni kezdett: – Nem… én gyermeket várok… nem azt a nagy fát! Robert

felébredt, gyengéden megsimogatta, a lány pedig hozzásimult és elmondta különös álmát.

Álmában eljött az ideje, és a gyermek készült világra jönni, ó pedig türelmetlenül várta, hogy felsírjon. De a gyerek helyett egy nagy fa jött elő belőle, melynek ágai átnyúltak Falaise városa felett egészen Rouenig, és csak nőtt és nőtt, míg beterítette egész Normandiát, és még azon is túl nyújtózott.

– Ez egy jel – mondta Robert. – Nem közönséges gyermek növekszik benned. Nagy ember lesz. Talán olyan nagy, mint a hatalmas Rollo.

Ariette lecsillapodott, megnyugodott és örömmel várta gyermeke születését. Biztos volt benne, hogy fiú lesz, és hogy Robert gondoskodik majd róla. De vajon felemelheti-e fattyú fiát Normandia uralkodójává? Egy dolgot biztosan érzett: a férfi megtenné, ha ez lehetséges volna. Ha hatalmában állna, fia ott állna Normandia hercegeinek sorában.

*

Ariette gyakran ellátogatott apja házába. Öreg nagyanyja ott ült a

rokka mellett, mint akkoriban, mikor Ariette még gyerek volt és a lába előtt kuporogva hallgatta a múltról szóló meséket.

Most is odahúzódott mellé, és elmondta neki a furcsa álmát. – A gyermek, akit hordasz, fiú lesz – mondta az öregasszony. –

Nagyságra születik. – Fattyú lesz – tette hozzá Ariette. – Robertnek valamikor meg kell

házasodnia. Mi lesz majd azokkal a fiúkkal, akik törvényes feleségétől születnek?

– A mi hercegeink mindig jobban szerették a szeretőiket, mint a feleségeiket. Hosszúkardú Vilmos fattyú volt, és ugye nem felejtetted el Félelemnélküli Richard történetét?

– Mondd el újra! – kérlelte Ariette. Nagyanyja belekezdett a régi történet elmesélésébe:

– Félelemnélküli Richard az erdőben vadászva egy kunyhóhoz ért, ahol meglátott egy gyönyörű asszonyt. Szenvedélyes vágy gyúlt benne iránta, és bár az asszony az egyik erdésze felesége volt, a hercegnek eszébe jutott az uraság joga.

Ariette bólintott. Tudta, hogy számtalan fiatal lányt vittek az urasághoz, hogy éljen az első éjszaka jogával.

– Nos, az erdész felesége nagyon szerette a férjét, és elhatározta, hogy nincs a földön úr, aki elfoglalhatná a helyét. Ezért odament a húgához, Gunnorhoz, aki ugyanolyan szép volt, mint ő, és azt mondta: „Ha besötétedik, menj a herceg szobájába és feküdj mellé helyettem, mert neked nincs férjed, és nem bántod meg ezzel!" Gunnor beleegyezett, hogy megteszi, és Richard, mikor idővel végül felfedezte a csalást, már olyan nagyon megszerette a lányt, hogy csak nevetett a dolgon, és nem haragudott meg az erdész hűséges feleségére.

– De feleségül vette Párizs királyának a lányát! – Igen, de nem szerette. Ó nem szült neki gyerekeket, és amikor

meghalt, Richard feleségül vette Gunnort, akitől viszont sok gyereke született. Ezek egyike volt Richard, a második normann herceg, aki a te Roberted apja.

Ariette azt kérdezte: – És ez a gyerek, akit én hordok? – Ki tudja? Egy napon ő lehet Normandia hercege. Ariette

mosolygott: – Amikor nem is Robert a herceg? Amikor a gyerekem fattyú lesz?

– Csitt! Nem megmondtam neked, hogy hercegeink között sok volt fattyú? Nem úgy van-e, hogy a hercegeink jobban szeretik a szeretőiket, mint a feleségüket? Valami azt súgja nekem, hogy nemsokára a te Roberted lesz Normandia hercege. Ha az lesz, és továbbra is szeret téged… és ha a gyerek, akit viselsz, fiú lesz… okos és bátor, egy igazi normann… ki tudja?

Ariette gondterhelten ment vissza a kastélyba.

*

Néhány héttel a gyermek születésének esedékes ideje előtt Ariette

előkészítette gyermekágyas szobáját: a kastély egy olyan helyiségét, ahonnan leláthatott az Ante folyóra, és emlékeztette a napra, amikor odament, hogy kimossa a család fehérneműjét.

Hogy Robert beleszeretett, olyan volt, mint valami csoda, és hogy a gyerekét hordja, teljessé tette a boldogságát.

Előkészítette a gyermek dolgait, és alig várta, hogy a karjában tarthassa.

Ezen a napon a vadászok egy szarvast hoztak haza – egy jó nagy bikát, ami akkora volt, hogy ketten alig bírták cipelni. A főzés illata betöltötte az ebédlőt; a szakácsok a tűz körül sürögtek, a nyársat egy fiatal fiú, az egyik erdész fia forgatta. Hamarosan leültek a lakomához. Ariette a bársonyköntösét viselte a hosszú lebegő ujjakkal, ami annyira illett hozzá, és kibontotta a fonatait úgy, hogy aranyhaja beborította a vállát. Az, hogy megerősödött a gyerekével, semmit nem vont le a szépségéből.

Benn a hallban a padlót friss szalmával hintették be, az asztallapot bakokra állították, és köré padokat helyeztek el. Az asztalfőn állt az egyetlen szék – a főhely –, amelyen mindig Robert ült, Ariette pedig a jobbján foglalt helyet.

A férfinak jókedve volt. Új hódításokat tervezett. Már így is túl hosszú ideig maradt Falaise-ben Ariette miatt, de hamarosan felállít egy őrséget, és továbbmegy Rouenba. Szeme felcsillant a gondolattól. Rouen az első város Normandiában. Ha azt megkaparintja, valóban örvendezhet.

A húst feldarabolták, a herceget szolgálták ki elsőnek, aztán Arlette-et. Ő díszes kést használt, amelyet Robert ajándékozott neki, nem kézzel evett, mint a férfiak. Hamar megtanulta a kastélybeli szokásokat.

A bika húsa porhanyós volt, jóízűen ettek belőle, azután ittak a kikészített ivóserlegekből. Az egyik énekes egy dalt készült előadni – egy régi tengerészdalt, melyet a vikingek énekeltek, miközben a tengereket járták a kizsákmányolható földeket kutatva –, mikor hirtelen egy férfi rontott be a hallba és Robert elé vetette magát.

A férfi ruházata mocskos volt, és a nagy rohanástól lihegve kiáltotta: – Uram, néhány mérföldre vannak! Azonnal támadni fognak!

Robert megparancsolta, hogy ültessék le a férfit, és mondja el a történetét.

Az ismeretlen azt mondta, kocsmáros, és egyike azoknak, akik azt szeretnék, ha Robert lenne Normandia hercege. Részeg férfiak törtek be a házába, elrabolták az ennivalóját és a lányait, most pedig úton vannak a falaise-i kastély felé, és meglepetésszerű támadásra készülnek.

Robert felállt. – A lakomának vége! – mondta. A hírhozót megvendégelték, majd tovább kérdezték. Robert

parancsokat osztogatott, es a kastély védelmezésére utasította híveit. Azután Arlette-re nézett. – Nem maradhatsz itt! Ki tudja, mi történhet veled? Azonnal apád

házába kell menned! De a lány azt mondta: – Melletted van a helyem! A férfi gyengéden rámosolygott. – Igen – felelte —, de a gyerek

miatt nem lehet. Először rá kell gondolnunk! Nem hagyhatom, hogy bántódása essen!

Ariette belátta, hogy nem kockáztathatja a gyermek épségét, és engedelmesen tűrte, hogy visszakísérjék az apja házába.

*

A kastély felől, melyet Richard emberei körbekerítettek, csata

hangjai hallatszottak. A város fölött csak úgy zengett a herceg katonáinak fájdalmas

sikoltozása, amint forró olajat kaptak a nyakukba a tornyokból. Ariette még a faltörő kos döngését is hallani vélte.

Hogy boldogul vajon Robert odabenn? Tudja tartani a várat a bátyja ellen?

Szeretett volna híreket kapni az összecsapásról, bár biztos volt a kimenetelében. Robertnek győznie kell, az elképzelhetetlen, hogy vereséget szenvedjen! Falaise népe egy emberként mellette állt, gyakran mondogatták, hogy Normandiának erős emberre van szüksége, és az nem más, mint Robert.

A gyermek már türelmetlenül készülődött, és ó nem tudott semmi másra gondolni. Vele volt a nagyanyja és egy másik asszony, ők segítették világra a gyermeket. A kicsi erőteljes tüdővel tudatta, hogy

megérkezett, de egyelőre nem foglalkoztak vele, hogy az anyjával törődhessenek.

– Várj még egy cseppet! – mondta neki a dédanyja. – Mit gondolsz, mit mondana az urunk, az apád, ha valami baj érné édesanyádat?

Így hát a kisfiú magára hagyva feküdt a szalmán, és amikor Ariette meghallotta a suttogást: „Egy fiú, egy életerős fiú!" – visszaemlékezett az álmára arról a nagy fáról, ami kibújt a testéből és beborította egész Normandiát és még azon is túl nyújtózott.

Amikor az asszonyok biztosak voltak benne, hogy Ariette nincs már veszélyben, figyelmüket a gyermekre fordították.

Ujjaival egy kevés szalmát szorongatott, amit a padlóról markolt föl.

– Nézzétek csak! – kiáltotta a nagymama. – Fölragadta a szalmát! A fiatal anya mosolygott. – Máris megragad mindent, amit elér –

mondta. – Sose láttam ilyen erőt egy újszülöttben – mormolta a nagymama. Így hát a varga házában, a csatazaj közepette megszületett a fattyú,

akit Vilmosnak neveztek el. Ariette erősen hitt benne, hogy a fiú nagy tettekre született.

Normandia hercege

A kastély kőfalai a város fölé magasodtak, a tornyokból pedig

állandóan figyeltek az őrszemek. A nagy ebédlőteremben a szolgák a tűz körül sürögtek, a sülő szarvas illata betöltötte a levegőt. Lady Ariette a budoárjában beszélgetett az asszonyokkal. Lánya, Adelisa a lábánál ült és hímzett selymekkel játszott.

Ariette időnként fölállt, a kőfalba vágott ablakhoz ment és onnan fürkészte, hátha megpillantja a lovas csapatot, melynek élén Robert lovagolt. Tudta, hogy a férfi már nagyon várja, hogy vele legyen, átölelje, örök odaadásáról biztosítsa, melynek bizonyságát is adta az utóbbi hat évben, és ezután az első szavai ezek lesznek: – És hol van a fiú?

Mosolyogva nézett le az udvarba, ahol Vilmos épp a barátaival játszott – a bárók és grófok fiaival, akikről Robert kijelentette, hogy barátkoznia kell velük. – Azért, szerelmem – mondta –, mert férfiak közt kell felnőnie. Hamar meg kell tanulnia elhagyni az anyja szoknyája adta menedéket.

Már meg is tanulta. Ariette figyelte, ahogy peckesen járkál odalenn – olyan, mint egy kis vezér. Rövid zöld tunikájában, mely a térdéig ér, nagyon csinosan fest. A nyaka csupasz, akárcsak a karja és a lába. A fiúk kis csapatát szemlélve senkinek nem lennének kétségei, hogy melyikük Robert fia. Botokkal játszanak, melyek képzeletükben kardokká nemesednek. Már vívóleckéket is vettek, hiszen a vívást minden jó házból való fiúnak meg kell tanulnia.

Vilmos felkiáltott: – Kövessetek! Gyerünk! Thor, hajrá! Hol tanulja ezeket a dolgokat? – csodálkozott el Ariette. Bizonyára

a háztartás öreg asszonyaitól, akik sosem felejtik el, hogy a tengeren túli földről jöttek és mindig a fenyőerdők és a fjordok után sóhajtoznak.

Vilmos hirtelen eldobta a botját, mert vadászni akart, hogy kipróbálhassa az új sólymát.

Ariette tanakodott, mit tegyen. Behívja a fiút és figyelmeztesse, hogy apja bármelyik percben itt lehet, váltson ruhát és fésülködjön meg, hadd legyen büszke rá, mikor megérkezik? Vagy hagyja, hogy úgy lássa

meg, ahogy van, csillogó szemmel a győzelmes játékcsata után, vagy a sólymával, a kutyáival és a lovaival?

Robert nem akar egy tiszta tunikába öltözött, jól fésült fiút; olyan fiút akar, aki harcos lesz, igazi vezér! Az asszony tudta, hogy az a szándéka, hogy a fiú kövesse őt, uralkodjon egész Normandián, ha ő már a sírban nyugszik. A valamikori álma prófécia volt. Az a fiú ott lenn az udvarban, a tény dacára, hogy Robert törvénytelen fia, arra rendeltetett, hogy uralkodjon Normandiában.

Vilmos nem vette észre anyja fürkésző tekintetét. Muszáj kihasználnia a játék idejét! Hamarosan az öreg Mauger érte küldi az embereit. Emlékeztetni fogja, mint már százszor is tette: „Vannak leckék, melyeket a könyvekből kell megtanulni, úrfi, nem a játékokból!" Nem, ő egyáltalán nem kedveli Mauger bácsit; megérezte, hogy van benne valami sunyiság, és még ha akarja is tisztelni, mert érsek és tanult ember, sose tudná megtenni. Sokkal jobban kedveli Osbern udvarnagyot, aki szintén tud szigorú lenni, de olyan módon, ami tiszteletet vált ki belőle. Azonban még nála is jobban szereti Gallet, a bolond társaságát. Gallet olyan szórakoztató a különös tréfáival! Azt beszélik, hogy zavarodott az elméje, de ő ezt kétli. Gallet jól ért a kutyákhoz, és tudja, hogy kell idomítani a sólymot. Egy ilyen férfi hogyan lehetne már ostoba? Ő is imádja Vilmost – egy másik érv a józan esze mellett; nincs semmi, amit a bolond jobban szeretne, mint kedvében járni kis urának – ahogy nevezi őt.

Aztán ott van az unokatestvére, Guy, aki együtt nevelkedik vele, együtt tanulják a lovagi mesterséget, megülni a lovat normann módra, kitűnni a harcművészetben, és akinek muszáj – legnagyobb bosszúságára – megosztani vele azokat a fárasztó órákat a tanulószobában a sunyi Mauger bácsival, aki egyébként Guy-nek is nagybácsikája. Guy időnként adja az előkelőt, mert ő törvényes. Ő nem tudja biztosan, hogy ez mit jelent, mindössze annyit tud, hogy Guy büszke rá. Mindig azt suttogja a fülébe, hogy Mauger bácsi taníthatja és megbüntetheti őket, ha lusták, de ő, Vilmos mindenképpen fattyú; és erről nem feledkezhetnek meg.

Vilmos elbűvölten állt, csak úgy szívta magába a sülő szarvashús illatát. Ez különleges esemény: érkezik az apja! Ezért hoztak az erdészek egy gyönyörű, tízágú agancsos bikát, amit mindenki megcsodált. Egy ilyen eseményhez egy ilyen páratlan bika illik! Éhes.

Szeretné, ha már jönne az apja! Bement a hallba és közelről figyelte a sistergő húst.

– Állj odébb, kis úr, vagy rád fröccsen! – figyelmeztette az egyik szolga.

– Igen, kis úr, jó hús sül egy nagy eseményre! – tette hozzá egy másik.

– Apám hamarosan itt lesz – mondta Vilmos. – Rouenból jön! Nem feleltek neki. Jól tudták, hogy uruk nemsokára hazaér, és

tulajdonképpen Vilmos sem gondolta, hogy újdonságot mond, csupán beszélgetni akart. De ők máris elfeledkeztek róla, és folytatták, amiről azelőtt beszéltek, hogy belépett. Állt és hallgatott. Szerette hallgatni, mit beszélnek az emberek, különösen, mikor látszott, hogy nem figyelnek rá. Ilyenkor még érdekesebb volt. Ma nem az apja látogatásáról beszéltek, hanem valakiről, aki a közelben lakik, és aki, Vilmos úgy hitte, igazából maga az ördög.

Gyakran, amikor Talvas Belléme-ről beszéltek és ő közeledett, oldalba bökték egymást és jelentőségteljesen elhallgattak. Éppen ezért Vilmost nagyon érdekelte ez az ember. Volt valami egészen borzongató vele kapcsolatban. Hallotta, hogy az öreg emberek így figyelmeztették a fiúkat, akik sötétedés után még az utcán tartózkodtak: „Talvas elfoghat!" – és olyan rémület ült ki az arcukra, hogy Vilmos beleborzongott anélkül, hogy tudta volna, minek szól a rémült arckifejezés.

Most is biztos volt benne, hogy a szakácsok Talvasról beszélgettek, mielőtt betoppant. A sarokba ment és leült egy pad mögé, átadta magát a csodás sülthúsillat élvezetének, és apjára gondolt, akinek apja II. Richard volt, Normandia hercege, akinek apja Félelemnélküli Richard volt, az első ezen a néven, az ő apja pedig Hosszúkardú Vilmos herceg, a nagy Rollo fia. Először is tisztában kell lennie vele, kik voltak a felmenői, meg kell tanulnia mindent a hegyek, fjordok és fenyőerdők országáról, ahonnan jöttek, ismernie kell az ország hőseit, mint Ragnar és Sigurd, akik híressé váltak a történelemben bátorságuk miatt.

Hősiesség, bátorság, félelem nélkül élni! – ezek a normann jelszavak. Ezt az apjától tanulta meg; ez áll mindenek fölött és sosem szabad elfelejteni! Mauger bácsival pedig mindig csak a könyvekbe mélyedés, olvasni és írni tanulni, a fárasztó elmélkedés, amikor ott

várnak rá a pónik, hogy lovagoljon, a sólymok, hogy idomítsa őket, a kardozás tanulása, az íjazás gyakorlása…

Az anyjával szerel lenni, ő mindig apja nagyszerűségéről mesél neki. Anyja szerint ő a valaha élt legnagyobb normandiai herceg, még Rollónál és Félelemnélküli

Richardnál is nagyobb. Nagyapja, Fulbert, a palotában él és ő nagyon szereti, mert mindenkinél különösebb, akit ismer. Arról szokott mesélni, hogyan kell megnyúzni egy farkast és kicserzeni a bőrét, és az így kapott bőrt mi mindenre lehet használni. Az élet tele van érdekességekkel! Ő mindig biztonságban érezheti magát, mert tudja, hogy ha kilovagol, Osbern ott van a közelében, és nem kerülhet ki az udvarnagy látóköréből. Tudja, hogy különleges becsben tartják. Egyrészt, mert kisfiú, akit az anyja nagyon szeret, akivel törődik az apja, és sok barátja van a kastélyban; de van más oka is: azért van így, mert az apja Normandia hercege és ő az egyetlen fia!

Félelemnélküli Richard érezhette ezt, amikor apja, Hosszúkardú Vilmos eljött meglátogatni – mert úgy látszik, az apák ritkán élnek a kastélyukban együtt a családjukkal; mindig távol vannak hivatalos ügyekben, ami rendszerint harcot jelent. Most ő, Vilmos várja apja, Fényes Robert látogatását. Azon töpreng, őt hogyan fogják hívni, ha majd férfi lesz, milyen Vilmos? Mi lehet vajon? Azt gondolja, a Bátor Vilmos név pont jó lenne.

Mostanra a szolgák elfeledkeztek róla és visszatértek eredeti témájukhoz. Tisztán értette Talvas Belléme gróf nevét. Igen, az ördögről beszélgetnek!

– Senki nincs biztonságban az utakon! Ha elkapnak, bevisznek Domfront várába, és ott bedobnak a legmélyebb tömlöcbe. Azt beszélik, lakomára hívja a barátait, és amikor dugig itták magukat, a rabokat felviszik a tömlöcből…

– És aztán… mi történik aztán? – Aztán szórakoznak velük. – Megölik őket? – Arra is sor kerül idővel. De nem sietik el. Csak szépen lassan…

Letépik a körmüket, kiszúrják a szemüket, kezüket és lábukat levágják, ezzel szórakoznak.

Vilmos a szeméhez emelte a kezét, amögül merte csak lesni őket.

A szolgák folytatták a sugdolózást; Vilmos be akarta fogni a fülét, de muszáj volt hallgatóznia. Tisztán látta maga előtt a domfront-i kastély hallját, ami olyan lehet, mint a falaise-i, a reszkető rabokat – a fiatal férfiakat és az öregeket is, akik elég balgák voltak, hogy hagyták magukat elfogatni Belléme gróf embereivel, akik sötétedés után portyáznak a gondatlanok után kutatva.

Nem tudta elviselni. Kiabálva előrohant: – Nem, nem! Ez nem igaz! Ez gonoszság! Csak az árulókkal bánnak így!

Azok csak bámultak rá; a főszakács arca még vörösebb lett, mint annak előtte volt.

– A kis uraság! – mondta. Az egyik asszony odajött és azt kérdezte: – Mi baj, kis úr? Valami

rossz álom? Ott állt előttük, szürke szeme villogott. Azt hiszik, olyan kisbaba,

akit lidércálomról szóló mesékkel etethetnek? Hallotta őket, vagy nem? Lehet, hogy még csak ötéves, de emlékeztetheti őket arra, hogy bár az öt év egyeseknek kevés lehet, más a helyzet Normandia hercegének fiával.

– Nem lidércálom – felelte büszkén. – Hallottam, hogy Belléme-ről beszéltetek!

A társaságnak elakadt a lélegzete. Az egyik asszony letérdelt mellé. – Figyelj rám, kis úr! Mi beszélgettünk, de te hallgatóztál, és a hallgatózás sunyi dolog, tudod. Lady Arlette-nek nem tetszene, ha tudná, hogy elbújsz a sarokba kémkedni.

– Nem kémkedtem. Hallottam… – Amit nem kellett volna hallanod! Most menj ki az udvarra, térj

vissza a játékodhoz, és felejtsd el, amit itt hallottál! Mi rosszul tettük, hogy így beszéltünk, viszont te is rosszul tetted, hogy elbújtál és kihallgattad. Ami megtörtént és nem lehet jóvátenni, azt a legjobb elfelejteni.

Vilmos lassan bólintott egyet. Volt ebben némi bölcsesség. Kiment az udvarba, de nem tudta kiverni a fejéből a domfront-i

kastély gondolatát és a kegyetlen dolgokat, amiket az ártatlanokkal művelnek… olyan dolgokat, amiket csak büntetésből csinálnak, az olyan nagy bűnökért, mint például a hűtlenség az uralkodó herceggel szemben.

El akart menni megnézni a kis sólymokat – ez mindig kedvenc időtöltése volt, de meghallotta a paták csattogását, az érkezés hangjait.

Vilmos elfeledkezett mindenről, hiszen megjött az apja! Egyenesen a teraszig futott. A felvonóhídon át belovagolt az apja, utána a kísérete. Bíborszínű köpenyét viselte, ami a rangját jelképezte, fején a hermelinnel szegélyezett bársonysüveg. Vilmos tudta, hogy oldalán van a kardja a díszes hüvelyben, lábán az acélvért. Ékszerek csillognak a süvegén és a nyakában. Valóban fényes jelenség!

Vilmos akarta tartani a kengyelt, míg leszáll a lóról, de nem engedték meg neki, hogy ellássa ezt a fontos feladatot, ám az apja észrevette a szándékát és tetszett neki.

Osbern figyeli őt, azt kell tennie, amit várnak tőle. Különben dorgálást kapna. De az nem olyan fontos, mint apja véleménye!

A herceg a kisfiú fölé hajolt. Vilmos tisztelettel letérdelt, hogy fogadja az áldását. A herceg elmormolt egy imát – mert nagyon vallásos ember volt, bár a cselekedetei nem mindig ezt mutatták.

A fiú felemelkedett, a herceg pedig felkapta és magasan feltartotta maga elé.

– Nőttél, fiú! – mondta. – Igen, apám. Gondoltam, hogy ezt kívánod. – És remélem, sokat tanultál? – Igen, apám. – Ellenőrizni fogjuk! Egy pillanatra elfogta az aggodalom, mikor arra gondolt, mit jelent

majd róla Mauger bácsi, de olyan szeretet és büszkeség sugárzott apja arcáról, hogy rögtön elfeledkezett erről.

– Nos, menjünk anyádhoz! – mondta a herceg. És egymás mellett lépkedve bementek a kastélyba. Robert megölelte Arlette-et, és újra csak megcsodálta szépségét,

mint minden esetben egy hosszabb távollét után. – Akkor hát jól vagy és boldog – mondta. – Most igen, hogy megjöttél – felelte az asszony. Megcsókolta a

kislányát, de Adelisa minden bája ellenére nem tudta úgy elbűvölni, mint ahogy a fia.

Jó itthon lenni a családjával, mert valójában ez a családja. Feleségül vette a forma kedvéért Estrichtet, Knut angol király húgát, de

nem született gyermeke tőle, és rövidesen el is hagyta, hogy Arlette-tel legyen.

A hallban ebédeltek, Robert maga mellé ültette a fiát. Egy fiú nem kezdhet el elég korán tanulni, mondta.

– De csak ötéves – emlékeztette Ariette. – Ő olyan fiú, akinek korán kell megtanulnia a felelősséget. – De miért? – kérdezte kétkedve Ariette. – Sok éved van még, hogy

felügyeld a nevelését! Robert nem felelt, és ez a csend nyugtalanította Arlette-et. A társaság jóízűen ette a szarvast; ittak is bőven; volt zene,

tréfálkozás és történetmesélés. Vilmos sokszor hallotta már, hogyan győzte le Ragnar a sárkányt és Sigurd hogy haladt át a tűzön, de újra és újra megborzongott tőle. Mégis, hamar elaludt, az anyja az ölébe vette, és ő nem is ébredt fel egészen másnap reggelig, mikor a szalmazsákján feleszmélve eszébe jutott, hogy az apja a kastélyban van.

*

Szobájuk békességében Ariette és Robert késő éjszakáig

beszélgettek, legfőképpen Vilmosról. – Ujjong a szívem a fiú miatt – mondta Robert. – Sokat kaptam

tőled, de köztük a legnagyobb kincsem a fiam. – Ki ne lenne büszke egy ilyen fiúra? – Fejlettebb a koránál. Alig tudom elhinni, hogy csak öt év telt el

azóta, hogy hírül hozták nekem a születését. – Teljesen olyan, mint amit reméltünk, bar Mauger panaszkodik,

hogy a könyvek nem kötik le a figyelmét. Robert nevetett: – Nem is lehetne másképp! Azt akarom, hogy a

fiam herceg legyen, nem azt, hogy pap! – Az még a távoli jövőben lesz. Robert nem felelt, és a félelem visszatért Ariette szívébe; tudta,

hogy van valami, amit a férfi el akar mondani, de elodázza, mert nem akarja elrontani a távollét utáni első éjszakájukat.

Így szólt: – Néha azt szeretném, ha nem te lennél a herceg. Ha a bátyád élne…

Nem kellett volna ezt mondania. A szíve mélyén tudta, hogy Robert nem ártatlan a bátyja halálában. Gyakran tapasztalta, hogy férje

gyanúba keveredése árnyékként kíséri életét, mint egy súly a gondolatain – olyan, amit félre tud tenni hosszú ideig, de időnként rádöbben, hogy még mindig hordozza. Érezte, hogy most is nyomasztja.

A csata Falaise-ért, ami akkor zajlott, mikor Vilmos született, nem oldott meg semmit. III. Richard fegyverszünetet kötött Roberttel, de a viszálykodás fennmaradt. Robert sosem fogadta volna el a második helyet; elhatározta, hogy semmi nem állíthatja meg, hogy ő legyen a herceg, és mióta volt egy fia, még eltökéltebb lett.

Richard egy napon vacsorához ült és sosem állt föl többé az asztaltól – azok sem, akik vele együtt ettek. Csak egyetlen megoldása lehet az ilyen esetnek: valaki megmérgezte őket. És ki nyert meg mindent Richard halálával? Ki más, mint az öccse, Robert.

Robert nem volt jelen a tömeges halálnál, de ez a tény nem tisztázta ót. Kinek a parancsára adták be a mérget? Az erre a kérdésre adott válasz mutathatná meg, ki a felelős a gyilkosságért.

Testvérgyilkosság? Az halálos bűn. Mégis, Robert gyakran győzködte magát, hogy csak jó származott ebből. Normandiának erős uralkodója van, míg azelőtt gyenge volt. Normandia sorsa túlságosan fontos Rollo leszármazottai számára ahhoz, hogy megengedjenek bármilyen finnyáskodást egy vagy két haláleset miatt.

Úgy tűnt, az emberek is erre a következtetésre jutottak, mert bár helytelenítették Richard elmozdításának módját, üdvözölték Robert hatalomra kerülését, akár ördögi, akár fényes jelzővel illették, aszerint, ki hogy érzett iránta.

Jó uralkodó, Normandia élére termett; mélyen vallásos férfi, amikor csak nem teszik lehetetlenné az érdekei, hogy az legyen. Nincs törvényes fia, de a kis fattyú Falaise-ben jó bizonyíték rá, hogy képes fiakat nemzeni. Úgyhogy Richard halálának módja elfelejtődött, és elfogadták Robertet hercegüknek.

Ariette boldog volt, mert azt hitte, ez véget vet a csatározásoknak; de úgy látszik, mindig van valami veszélyes ügy, ami megzavarja az olyanok életét, mint Robert.

Ennek a találkozásnak felhőtlennek kellene lennie, de az asszony nem tudta megállni, hogy megpróbálja kideríteni, mi zavarja Robertet.

Vilmosról beszélgettek – örömteli téma.

– Elhatároztam – mondta Robert –, hogy ő fog követni engem. Ő lesz az utódom A fiad, szerelmem, ő lesz a következő normandiai herceg.

– Elfogadják majd az emberek? – Ha megparancsolom. – Mi nagyon szeretjük őt. Mi tudjuk, hogy a legkülönb fiú

Normandiában. Mégis, emlékezz, Robert, az én alantas származásomra! Adhat életet egy cserzővarga lánya a leendő normandiai hercegnek?

– Ha ő a legjobb és leggyönyörűbb asszony a birodalomban, igen. – És a törvénytelen születés? – Sose használd rá ezt a kifejezést, Ariette! Fattyú, és ezt el kell

fogadnunk. De az én fattyam, és jobb, mint bárki más törvényes fia. – Sok éved van még, hogy uralkodj, szerelmem! – Bízom benne, de ki tudhatja? Sokan közülünk életük virágjában

dőlnek ki. Az asszony hallotta a kis felhangot a hangjában és tudta, hogy a

bátyjára gondol. Hogy feledhetné el? Együtt játszottak a roueni és falaise-i kastélyokban. Ugyanazon a szalmazsákon aludtak, ugyanazon a zsámolyon ültek. Testvérek voltak! És az egyik meghalt a másik keze által.

Ha ő is olyan, mint az ősei voltak, talán kevesebb bűntudatot érez. Odin, Thor, Freya megértenék őt. Gyilkolt, mert szükséges volt, mert Normandia érdeke úgy kívánta, hogy erőskezű herceg uralkodjon. De keresztény, és a keresztényeknek vezekelniük kell a bűneikért.

Robert így szólt: – Ariette, súlyosan nyomaszt a bűnöm! Az asszony azt felelte: – Adtál Normandiának egy erős herceget.

Magadat. – Káin bélyegét viselem. Néha félek, hogy amíg nem bűnhődöm

meg a bűnömért, addig cipelem magammal. Az asszony szorosan a karjába ölelte. – Ma éjjel biztonságban vagy

velem – mondta. A férfi egy ideig hallgatott, majd így szólt: – Ariette, kigondoltam,

mit tehetnék. Ha zarándokútra mennék a Szentföldre és leborulnék a szent sír előtt, bocsánatot nyernék minden bűnömért. Talán ezt kellene tennem.

– Ilyen hosszú időre elhagynál minket?

– De gondold meg, mire visszatérek, már megszabadultam minden bűnömtől. A lelkiismeretem tiszta lesz.

– És amíg távol leszel, mi lesz Normandiával? – Jó és hűséges embereim vannak itt. – És vajon jók és hűségesek lesznek a hercegük távollétében is? – Megmarad a hercegük. – De távol lesz tőlük. – Itt hagyom rájuk… Vilmost. – Egy gyereket?! – A hercegeink közül többen uralkodói szerepet töltöttek be már

nagyon fiatal éveikben is. – De ő még nagyon kicsi… és fattyú. – Félelemnélküli Richard nem az volt? – Nem mehetsz el! Itt kell maradnod! Isten inkább megbocsát

neked, ha törődsz a fiaddal és az otthonoddal, mintha zarándokútra mész.

– Mennem kell, Ariette! Valami azt parancsolja nekem! Az asszony tudta, hogy hasztalan próbálná győzködni, ezért azt

kérdezte: – És valóban a fiunkat teszed meg örökösödül? – Mindig is ez volt a szándékom. – Mikor indulsz? – Mihelyt a dolgaim rendben lesznek. – És ezek egyike lesz, hogy a bárókat felesketed az örökösöd iránti

hűségre? – Igen. De sok tennivaló van még. – Felkészíted a gyereket? – Elég idős ahhoz, hogy megértse? – Elég idősnek kell lennie, ha rákényszeríted ezt a terhet. – Nemsokára visszajövök. – És ő lesz az utódod? – Nem mondtam, hogy ő fog követni engem? – Emlékezned kell rá… – Hogy fattyú, igen! Talán úgy fogják nevezni, Vilmos, a fattyú, de

ha emlékezni fog rá, kik voltak a szülei, nem fog szégyenkezni miatta. – Úgy szereted ezt a fiút, ahogy egy házasságban született fiút

szeretnél, ha lenne?

– Úgy szeretem, ahogy semmilyen másik gyereket nem tudnék szeretni! Ő az anyja fia, és éppen ahogy nem tudnék mást úgy szeretni, mint ezt az asszonyt, így van ez a fiúval is.

– Szóval, amiért lementem egy nyári napon a folyóhoz mosni, én vagyok a leendő normandiai herceg anyja.

– Nem tölt el örömmel ez a gondolat? – Nem, ha az apja halála árán lehet így. Maradj velem, Robert! – Kérj valami mást tőlem! Hadd tisztuljon meg a lelkiismeretem!

Hadd térjek úgy vissza hozzád, hogy letörlődött rólam a bűn! Akkor még nagyobb boldogságot fogunk érezni. És együtt figyeljük a fiút férfivá érni.

– Gyere vissza hozzám, Robert! – mondta az asszony. – Ó, gyere vissza hozzám!

*

Amikor a herceg a kastélyban volt, mindig változás állt be. Az

emberek suttogva beszéltek; sietve tették a dolgukat; a vadászok a legjobb bikákat és a legerősebb vadkanokat lőtték ki; állandó ünneplés folyt, mert a herceg hűbéresei az egész hercegségből eljöttek, hogy tiszteletüket tegyék nála.

Ariette megszépült, Vilmos észrevette; figyelte az anyját és apját együtt, és azt kívánta, bárcsak mindig így lenne.

Az első órák alatt legyőzte az apja iránti félelmét. Szeretett felmászni a térdére, és csendben figyelni az arcát, mialatt beszélt, és csak egyszer-egyszer engedte, hogy a hatalmas drágakő bross, amit a süvegén viselt, elvonja a figyelmét.

Az apja sok kérdést tett föl a vadászatokról, a harci játékokról, a kardvívásról. – Most még csak botokkal vívunk – mondta Vilmos. – Nem lehetne egy igazi kardom?

– Mindent a maga idejében, fiam. – Szeretnék egy tőrt is. – Mire kellene az én fiamnak egy tőr? – Ha találkoznék valakivel… valaki gonosszal. Ha találkoznék

Talvas gróffal. – Mit tudsz te Talvas grófról?

Vilmos elvörösödött szégyenében, de nem tudott hazudni az apjának. – Hallottam, hogy beszéltek róla.

– Helyesnek tartod, ha elbújsz és kihallgatod, ami nem a te fülednek való?

– Azt gondolom, ha olyan akarok lenni, mint te, mindent tudnom kell.

Ez a válasz tetszett a hercegnek. Csodálta a fiú intelligenciáját, erejét és határozottságát. Örömét lelte benne.

– Jól van – mondta –, neked gyorsabban kell tanulnod, mint a többi fiúnak. Tudod?

– Igen, apám. – És miért? – Mert te vagy az apám, és mindennek, ami a tied, a legjobbnak

kell lennie. – Jó válasz, fiam. Messzire tudsz lőni a nyíllal? – Messzebbre, mint Guy. – És gyorsabban lovagolsz? – Igen, apám. – És a leckéid? Vilmos habozott. – Mauger bácsi beszélt veled? – kérdezte. A herceg nevetett. – Még nem – mondta. – És csalódott leszek ezen

a téren? – Nem szeretek a kőfalakon belül lenni. – Hát persze, ez természetes. De ezeket a dolgokat is meg kell

tanulni, fiam! Majd megérted, ha idősebb leszel. Erős karra lesz szükséged, hogy megvédd anyádat.

– De te megvéded őt! – De ha nem leszek itt. – De mindig itt leszel! A herceg szomorúan nézett a fiára. – Ha nem leszek itt, szeretném

őt a te gondjaidra bízni. Megesküszöl, hogy mindig védelmezni fogod? – Esküszöm, apám! – Akkor erős karokra és jó fejre van szükséged! Odakinn meg

tudod szerezni az egyiket, de a másikhoz szükséged van mindenre, amit Mauger bácsitól megtanulhatsz.

– Akkor keményen fogok tanulni, apám!

– Örülnék, ha olyan jól haladnál a tanulással is, mint minden mással. Ne feledd, hogy a jó normannak kötelessége mindenáron megvédeni a hazáját!

– Tudom, apám! – Tanítja Mauger Normandia történelmét? Vilmos szeme felragyogott. Beszélt Rollóról – a nagy Rollóról, a

gyalogló óriásról, a hősről, akinek gyalogolnia kellett, mert nem volt olyan erős ló, ami elbírta volna.

– De volt egy hajó – kiáltotta Vilmos –, és Isten kegyelméből Normandiába jött! Felvitorlázott a Szajnán, ameddig csak tudott, és a francia király reszketett a trónján…

A herceg nevetett. – Úgy?! Mauger mondta ezt? – Anyám mesélte nekem. Ő és a többi asszony régi északi dalokat

szokott énekelni. – Sose felejtsd el, fiam, hogy ahhoz a nagy néphez tartozol, aki

letelepedett itt és megalapította Normandiát! – Sosem fogom! – jelentette ki Vilmos. – Még zsenge korban vagy, fiam, de mint tudod, nem sokáig

élvezheted a gyerekkort. Egy olyan fiúnak, mint te, meg kell ismernie nemcsak a saját szülőföldjét, hanem a környező országokat is. Mit tudsz Franciaországról, fiam?

– Franciaország? – mondta a fiú töprengve. – Anyám mesélte, hogy a francia király lábát a nagy Rollónak meg kellett volna csókolnia, de Rollo erre nem volt hajlandó. Viszont megparancsolta az egyik csatlósának, hogy ő tegye meg helyette, de az az ember jó normann volt, aki senki lábát nem csókolja meg, csak a hercegéét, ezért inkább csak megemelte a király lábát, mire az hanyatt esett. – Vilmos nevetett. – Nagyon jól tette! – jegyezte meg.

A herceg csendesebben folytatta. – Meg kell értened valamit, Vilmos! Mi bizonyos mértékig vazallusai vagyunk a francia királynak.

– Lehet Normandia bárkinek a vazallusa? A herceg mosolygott. – Fiam, bárcsak öt évvel idősebb lennél!

Ennek a kis fejnek még sokat kell tanulnia. – Ez jó fej, apám, és vágyik rá, hogy tanuljon! – Nem kétlem. A francia király hatalmas. Garantálja nekünk ezt a

földet, és fontos, hogy jó barátságban éljünk vele. Ha hív minket, hogy

segítsünk neki, és az ok igazságos, akkor mi megtesszük. De csak ha igazságos oka van! És jó Normandia számára!

– Igen, apám, értem. – Robert francia király jó ember, de egy jó ember nem mindig jó

király, fiam. Capet Robert művelt személy, tudós, zenész és szereti a költészetet, de van benne gyengeség, és nagyon függ a feleségétől, Konstancia királynétól. Az nem jó, ha egy férfin asszonyok uralkodnak.

– Miért engedi, hogy uralkodjon rajta? – Mert nagyon békeszerető. – Az jó, ha szereti a békét. – Csak ha az jó béke. Oda kell figyelned, amikor Mauger bácsi a

szomszéd népekről beszél! Mit tudsz Angliáról, Vilmos? – Anglia? – Vilmos a homlokát ráncolta. – Az a tengeren túl van,

ugye? – Ez minden, amit tudsz? Többet kell tudnod, mert szoros

kötelékek fűznek minket ehhez az országhoz – szorosabbak, mint Franciaországhoz. A normannjaink megtelepedtek azon a szigeten is, ahogy ezen a földön, és barátaink vannak ott, a saját embereink, Vilmos. Apám nővére, Emma nagynéném férjhez ment az angol királyhoz, Ethelredhez. A házasságuk idején háborúba keveredett a dánokkal. Emma sok normannt vitt magával Angliába, mikor odament, és az ilyen házasság közel hozza egymáshoz az országokat. Két fiú született a házasságukból, Edward és Alfred. Ők unokatestvéreink, akik most Normandiában élnek.

– Miért, apám? – Száműzetésben vannak, de erről majd később. Fogsz velük

találkozni, és szeretném, ha barátok lennétek. – Azok leszünk, apám. Szeretnék találkozni az angol

unokatestvéreimmel. – Most nagyon kell figyelned, mert ezt nem könnyű megérteni!

Ethelred már volt házas azelőtt, és van egy fia, Edmund. A dánok közben elűzték Ethelredet és Emmát a trónjukról, amit Dániai Sven foglalt el. Knut, Sven fia úgy tekintette, hogy ő a király, de Edmund kinyilvánította, hogy ő az. Csatákat vívtak, és végül megegyeztek, hogy megosztják az országot maguk között; de amikor Edmund meghalt, Knut elvette a részét és Anglia királyaként uralkodott.

Vilmos zavarba jött, de apja megveregette a vállát.

– Fiatal vagy még, Vilmos – mondta –, de emlékezni fogsz sok mindenre abból, amit mondok neked. Szeretném, ha jó viszonyban lennél Edward és Alfred unokafivéreiddel, mert egyikük, vagy mindketten egy napon uralkodni fognak Angliában, és a kötelékeink szorosak, amióta Emma nénénk férjhez ment abba az országba. Ő nem veszített semmit, csak nyert. Elhatározta, hogy megtartja az angol koronát, ha már egyszer neki adatott, úgyhogy mikor Ethelred meghalt, férjhez ment Knuthoz. Nos, amikor hozzáment, megeskette, hogy az egyik gyerekük fogja örökölni a trónt. Ez kizárja nemcsak Knut fiát, Nyúllábú Haroldot, de Edwardot és Alfredet is.

– De Edward és Alfred az ő fiai – mondta zavarodottan Vilmos. A herceg a térde közé húzta a fiát és kutatóan az arcába nézett. – A dánok Knut irányítása alatt vannak. Emma tudta, hogy a fiait,

Edwardot és Alfredet nem fogadnák el, ezért figyelmét a Knuttól való fiára fordította, és elhatározta, hogy Hardeknut fog uralkodni.

– Te és anya tudnátok jobban szeretni másik fiúkat, mint engem? A herceg a karjába fogta a fiát és szorosan magához ölelte. – Soha, Vilmos – mondta. – Soha! Soha! – Aztán hirtelen

elgyöngült. – Sok mindent tömtem ebbe a fiatal kis fejedbe. Gyere, kimegyünk az udvarba és megmutatod nekem, hogy tudsz vívni a botokkal, aztán kilovagolunk a sólymoddal, hátha tudunk lőni egy vaddisznót.

A fiú szeme csillogott. Egy pillanat alatt elfelejtette a bonyolult családi kapcsolatokat, melyeket az apja próbált megértetni vele.

Majd megfelelő időben, ígérte meg magának a herceg, de látom, várnom kell még, mielőtt elindulok a zarándokúira.

*

A herceg látogatása közben érkezett Robert francia király halálhíre.

Ez fontos hír volt, mert, ahogy Arlette-nek mondta, Normandia biztonsága Franciaországtól függ, és a szövetséget, mely Rollo idejéből ered, szilárdan meg kell őrizni. A hírt hozó futárt vendégül látták, aki elmesélt mindent, ami a francia udvarban történt.

Mióta Aquitániából Franciaországba érkezett a királyné, megkeserítette a szegény király életét; olyan zsarnoki volt, olyan rosszindulatú és olyan uralkodó természetű, hogy a jámbor király félt

tőle. Sose adott ajándékot egyetlen szolgálójának sem úgy, hogy hozzá ne tette volna: „Könyörgök, ne említsd a királynénak!" Az asszony határozottan járta a maga útját és nem kedvelte a legidősebb fiát.

A futár beszámolója pontosnak bizonyult, mert nem sokkal ezután egy menekült érkezett Normandiába: Henrik, a francia király.

Vilmosnak keveset mondtak erről. Ő kinn a szabadban folytatta a gyakorlatait a szigorú Thorolddal, akit a herceg kijelölt, hogy tanítsa, és folytatta a tanulást a még szigorúbb Mauger felügyelete alatt; de Ariette aggódott, mert tudta jól, hogy a francia udvar ezen új fejleménye háborút jelenthet.

Igaza lett. – Muszáj mindig háborúzni? – kérdezte az asszony a férjétől, mikor

visszavonultak hálószobájukba. – Mindig is kellett – felelte Robert. – Menedéket adtam Henriknek

a jumiéges-i apátságban. – Ahol az összes száműzöttet őrzöd. Az Athelingek is ott vannak,

ugye? – Igen, ott. Azt akarom, hogy Vilmos találkozzon az

unokatestvéreivel. Elmegyek Jumiéges-be, meglátogatom Henriket, és azt hiszem, jó lenne, ha a fiú velem jönne. Ideje, hogy megtudja, mi történik.

– Elfelejted, hogy csak ötéves. Férfit próbálsz faragni belőle, mielőtt még akár csak ifjú lenne.

– Legbelül érzem, hogy gyorsan férfivá kell érnie. Eljön velem Jumiéges-be, és ez azt jelenti, szerelmem, hogy te is jössz.

– És onnan? – El kell indulnom Franciaország özvegy királynéja és

felkapaszkodott fia ellen. M, hercegek szövetséget kötöttünk a Capet-királyokkal, és én nem állhatok félre, hogy elnézzem, ahogy a fiatalabb fiút az idősebb elé helyezik.

Az asszony furcsán nézett rá, és a férfi nem nézett a szemébe. Bátyja halála nyomasztóan nehezedett rá.

*

Így történt, hogy Vilmos találkozott Atheling unokafivéreivel.

Azonnal megszerette őket, mert annyira különböztek mindenkitől, akit

ismert. Nem voltak fiatalok, olyan harminc év körüli férfiak lehettek, Vilmos szemében még az apjánál is öregebbnek tűntek, de nem látszottak olyan öregnek, mert annyira elegáns ruhát viseltek. Halkan beszéltek, hajuk szőke, csaknem fehér volt, és nekik volt a legkékebb szemük, amit Vilmos valaha látott.

El volt ragadtatva azoktól a kék szemektől. A fivérek szerettek költeményeket olvasni és írni, és dalokat komponáltak, melyeket gyönyörűen elénekeltek. Vilmos meglepetésére nagyobb örömüket lelték ezekben a dolgokban, mint a vívásban vagy a vadászatban. Egyáltalán nem érdekelte őket a vadászat. Vilmos úgy érezte, utálnia kellene ezért őket, de hogy tudna utálni ilyen nemes megjelenésű rokonokat?

Úgy tűnt számára, hogy a jelenlétükben apja néhány embere esetlennek és durvának látszik. Edward és Alfred szép ruhákat viselt, ékszerek csillogtak a nyakukban és az ujjaikon.

„Gyönyörű, kék szemű Athelingek!" – gondolta Vilmos, és sajnálta őket, hogy száműzetésben vannak.

Eljön majd a nap, az apja mondta neki, amikor ők lesznek Anglia királyai, mert több joguk van a trónra, mint Hardeknutnak, aki fiatalabb náluk és az anyjuk második házasságából született.

Ám jelenleg a herceget jobban érdekelték a száműzött francia király jogai, mint az Atheling unokafivéreké.

*

Izgalmas nap volt, mikor a herceg kilovagolt hadserege élén,

oldalán a francia királlyal. A herceg elmondta előző este Vilmosnak, hogy elindul

visszahelyezni a királyt a trónjára. Meg akarja bosszulni a gonosz Konstancia királyné tettét, hogy fiatalabb fiát ültette a trónra, és vissza akarja adni Henrik királynak, amit elveszített.

Milyen borzongató volt látni Normandia zászlaját lobogni a szélben Franciaország aranyszínű liliomai mellett! És milyen izgatott volt Vilmos, ahogy nézte a nyalka katonákat a csatába indulni: a lovagok páncélt viseltek, sisakjaik, lábvértjeik és a lándzsák a kezükben acélosan csillogtak a napsütésbe. A gyalogos katonák is jól felszereltek voltak, birkabőr védte a lábukat és fedte a testüket.

Vilmos az anyja mellett állt és szorosan fogta a kezét. A fiú felnézett rá és látta, milyen szomorú, és csodálkozott, hogyan tud valaki szomorú lenni ennyi csoda láttán; és mindenki közt az ő apja volt a legszebb. Gondolta, azért szomorú, mert elmegy. Ő is szomorkodna emiatt; de azért megy, hogy az igazi királyt visszahelyezze a trónra, és ez nemes ügy!

– Ha férfi leszek – mondta Vilmos –, ugyanígy fogok lovagolni, mint apám, a seregeim élén.

*

Csend uralkodott a kastélyban. Mindenki gondterhelt volt, Arlette

mindennap felment a legmagasabb toronyba és ott várt hosszú ideig. Vilmos sokáig megfeledkezett az apjáról, mert annyi tennivalója

volt. Ki akart tűnni a harcművészetben, minden közös ténykedésben le akarta győzni Guy-t, hogy eldicsekedhessen apjának, amikor visszajön.

Minden alkalommal, mikor különösen ügyesen hajtott végre egy feladatot, kijelentette: „Elmondom apámnak, amint hazajön!"

A napok gyorsan teltek – kivéve azok az órák, melyeket Mauger bácsival töltött. Guy azt suttogta, hogy Mauger bácsi nem az, akinek látszik, bár érsek és ezért feltehetően keresztény, a régi isteneknek áldoz, Odinnak és Thornak, és varázslatokat gyakorol.

– Akkor ő gonosz ember – suttogta Vilmos. – Ha apád tudná, sosem engedné meg, hogy tanítson téged –

mondta Guy. – Akkor ez nem lehet igaz, mert apám mindent tud, amit tudni

lehet, és nem engedné, hogy tanítson engem, ha igaz lenne, hogy nem keresztény.

De nem kedvelte Mauger bácsit, gyanakodva figyelte a tanórák alatt, és furcsa képzetek merültek fel az agyában. Töprengett, milyen varázslatot űzhet. Világosabb elképzelése volt Talvas grófról, aki olykor eszébe jutott. Néha álmodott Domfront nagyterméről, ahol borzalmas dolgok történnek azokkal, akik annyira elővigyázatlanok, hogy elfogják őket.

Egy idő után Robert visszatért a kastélyba. A seregei győzedelmeskedtek: megfutamította a francia anyakirálynét és trónbitorló fiát, és visszahelyezte Henrik királyt a trónjára.

*

Megtartották a szokásos lakomákat és mulatozásokat, hogy

megünnepeljék a hazatérését, de nem sokkal később újabb feladat várt rá. Az Athelingekért is szerette volna megtenni, amit a francia királyért tett.

Vilmos sejtette, mi készülődik. Az apjával folytatott beszélgetés óta megpróbált mindent felidézni Angliával kapcsolatban, amit csak tudott. Az ország elbűvölte, főleg mert a szépséges Athelingek hazája volt. Unokatestvérei furcsa módon elégedettnek látszottak a jumiéges-i apátságban való elzártságukkal. Robert még egyszer meglátogatta őket, és Vilmos el volt ragadtatva, hogy ismét a társaságukban lehetett.

Az unokatestvérek valóságos csoda voltak Vilmos számára. A hangjuk lágy, a kezük fehér és szép formájú, a ruházatuk mindenki másétól különböző; és Vilmosnak az az elképzelése támadt, hogy ők is megváltoznak pusztán attól, hogy ezeknek a kecses személyeknek a közelében vannak. Apjától megtudta, hogy ők szászok, és ezért másmilyenek. Egyre jobban megkedvelték Vilmost, gyönyörű történeteket meséltek neki Angliáról: ezekben nem volt annyi hódítás és vérontás, mint az északi mondákban, hanem béke volt és sok tanulság. Szerettek mesélni ősükről, a nagy Alfred királyról, aki bár békeszerető ember volt, sokat tett azért, hogy visszaszorítsa a dánokat. Szenvedélyesen törődött a népe jólétével, és az idejét nem mulatozással és kicsapongásokkal töltötte, hanem azzal, hogy kimódolja, hogyan lehet a legjobban támogatni a tudományt az országában. Igazságos törvényeket alkotott és bevezetett egy bírságrendszert a bűnözés ellen, mert tudta, hogy a bűnözők visszafogásának leghatékonyabb módja a pénzbüntetés. Ha egy ember megfosztott egy másikat a szemétől vagy egy lábától, ötven shillingre büntették, ami – magyarázta Alfred – nagy summa pénz. Ezeknek a büntetéseknek fokozatuk volt. Egy fül levágását húsz shillinggel büntették, egy fog vagy egy középső ujj letörése négy shillingbe került annak az embernek, aki elkövette a bűncselekményt.

Vilmos megint Talvasra gondolt, és megállapította, hogy ha lenne ilyen rendszer Normandiában, Talvas már minden szép birtokát elveszítette volna a bűntettek miatt, melyeket az áldozatain elkövetett.

Igen, Alfred nagy király volt. – Mégis szelíd – mondta Edward –, mert a nagyság szerénységgel párosul.

Ez olyan valami, amit Vilmos nem értett, de tetszett neki az a történet, hogy amikor Alfred menekült a dánok elől, menedéket talált egy pásztor kunyhójában, és amíg a tűznél ült és előkészítette a hurkokat és a nyílvesszőket, a sütemények, melyeket a pásztor felesége sütött, megégtek, mire az asszony hangosan veszekedett a királlyal – nem törődve azzal, kicsoda is ő. Azt kiabálta, hogy túl lusta ahhoz, hogy megfordítsa a süteményeket, amikor látja, hogy égnek, de készségesen megenné, mikor elkészülnek. És mit tett a nagy király? Még szerényebben ült és elfogadta a lehordást, sőt, bocsánatot kért, mert habár bölcs uralkodója volt a népének, melyet kormányzott, hagyta megégni az öregasszony süteményeit.

Ez az alázat, magyarázta Edward. És Alfred inkább szent volt, mint király.

Vilmos emlékezett rá, hogy az apja azt mondta, hogy egy jóságos ember nem szükségszerűen királyi alkat; de biztos volt benne, hogy ez nem vonatkozik a nagy Alfred királyra.

De Alfred meghalt, és mindaz a jó, amit az országának adott, nem minden téren élte túl őt. A dánok állandó fenyegetést jelentettek a békére, és hogy tudna bármely ország fennmaradni béke nélkül. Az angolok feszültséggel teli időket éltek, és hamarosan Ethelred került a trónra, akit a tanácstalan jelzővel illettek, mert sosem készült fel időben, hogy megmérkőzzön a támadóval. Feleségül vette Emmát, akit a szépsége miatt Normandia virágának neveztek.

Ebből a frigyből származik Edward és Alfred. De Ethelred nem tudott ellenállást tanúsítani az erős dánokkal szemben, és Dániai Sven eltávolította a trónjukról és száműzte őket. Edward és Alfred azóta is száműzetésben élnek.

Nem szomorúak a száműzetésben, mint ahogy azt Vilmos is észrevette. Szeretnek az apátságban élni. Lehetséges lenne, töprengett Vilmos, hogy Atheling unokatestvérei jobban szeretik az apátság békés, tudományos légkörét saját országuk háborús állapotánál? Nagyobb tisztelettel adóznak ősük tudományszeretet ének, mint az ügyességének, hogy a dánokat kiűzte az országból?

Ezek a különös Atheling unokafivérek mély benyomást gyakoroltak rá.

Vilmos hamarosan rájött, miért látogatott el apja az apátságba. Robert visszaültette a francia királyt a trónjára, és most azon van, hogy visszaszerezze Anglia trónját az Athelingeknek.

Mondott erről valamit Vilmosnak, mikor elbúcsúzott tőle. – Azok, akiknek segítünk, a barátaink lesznek – mondta. – Fognak emlékezni rá, apám, hogy segítettünk nekik? Robert gyengéden beleborzolt fia hajába. – Fején találtad a szöget,

fiam! Meg fogod látni, hogy azok, akiknek segítettünk, gyakran készek – mi több, igyekeznek – elfeledkezni a szolgálatról, amit értük tettünk. De vannak hálás férfiak is a világon, és reménykednünk kell, hogy azok, akiket mi választottunk, emlékezni fognak.

– Az Athelingek emlékezni fognak, apám. – Kedveled az unokatestvéreidet, ugye? – Szeretem nézni őket. Szeretem hallgatni őket. Olyan gyönyörű

kék szemük van. Robert nevetett. – Nos, elmegyek meghódítani az országot, mely jog szerint az

övék. Vissza akarom adni nekik. – Azt gondolom, inkább itt maradnának, apám. Robert hallgatott,

de elégedett volt a fiával. – Majd lejössz a partra anyáddal, és nézed, ahogy kihajózunk.

Igazán csodálatos látványban lesz részed! Normandia hajói, fiam! Mindig emlékezz rá, hogy mi a tenger gyermekei vagyunk, nagy harcosok! Felfegyverzett lovagjaink nagyszerű látványt nyújtanak, nem igaz? De elsősorban tengerészek vagyunk. Az őseink elhagyták hazájukat, hogy más országokat keressenek, és a hosszú hajókkal jöttek. Legyőzhetetlenek vagyunk a szárazföldön. De a tenger a mi erősségünk.

És valóban nagyszerű látvány volt – azok a hosszú hajók a hajóorrukkal, melyeket úgy festettek meg, hogy tüzet okádó sárkányoknak látszottak, amint hasítják a vizet! Így hajóztak őseik is – Kékfogú Harold és az óriás Rollo. Félelmet keltettek a parton lévő figyelőkben, ahogy közeledtek. És így lesz Angliában is – a szépséges Atheling fivérek szülőföldjén.

A flotta háborúba indult Angliába, és Vilmos hazatért az anyjával, hogy együtt várják apja visszatértét.

*

Amit Vilmos lehetetlennek hitt, megtörtént. Apja vállalkozása

kudarcot vallott. Tényleg megtörténhetett, hogy a hosszú hajókat legyőzték?

Valóban így volt, bár nem egy másik flotta győzte le, hanem az elemek. Ahogy Robert flottája az angol partok felé tartott, vihar kerekedett,

és a nagy hajók szétszóródtak. Robert saját hajóját, amelyen az Atheling fivérek is utaztak, a vihar kisodorta Jersey szigetének partjára.

Milyen szomorú látvány lehetett azoknak a szép hajóknak a pusztulása! Robert nem tehetett mást, mint szomorúan várt az egyik kapitánya érkezésére, akinek a hajója még használható állapotban volt, hogy visszavigye őt és az Atheling unokatestvéreket Normandiába.

*

Szomorú hazatérés volt. Robert elcsüggedt. Aznap este nem volt

ünneplés a kastélyban, mert Robertnek nem volt kedve hozzá. Az énekesek dalai nem bűvölték el. Nem akarta hallani a nagy viking tengerészek hőstetteit, mikor saját maga súlyos kudarcot vallott.

A szobájukban a tenyerébe temette az arcát. – Elvesztettem a hajóimat – borongott. – Az ellenségeim nevetnek

rajtam. – A vihar tette – vigasztalta Ariette. – Ki tudna ilyet kivédeni? – Vereség volt – ragaszkodott igazához Robert. Azután felállt és

hosszan nézett Ariette arcába. – Isten elégedetlen velem – mondta. – Nem bocsát meg, amíg le nem mosom magamról a bűnt.

– Bármikor kitörhet a vihar – makacskodott Ariette. – Nincs tengerész, aki kivédene egy ilyen vihart!

– De velem történt! – mondta Robert. A csüggedtsége nem enyhült, sőt, rányomta a bélyegét az egész

kastélyra. A nagy hallban a szakácsok csendben kavargatták az üstjeiket. Senki nem említette a vállalkozást. Vilmos számára ez nagy felfedezés volt: Az apja vereséget szenvedhet.

Végül is, emlékeztette magát, az Atheling fivérek nem lehetnek szomorúak. Biztos volt benne, hogy boldogan jöttek vissza a száműzetésbe.

Robert elhatározásra jutott. Arlette-nek mondta el először, mit szándékozik tenni.

– Sok bűnt követtem el – mondta –, és nyilvánvaló, hogy Isten neheztel rám. Meg kell mutatnom neki, hogy szándékomban áll jó életet élni, és az országomnak szentelni magam.

– Ő tudja ezt – felelte Ariette. – Igen, biztosan tudja. De a bűnökért fizetni kell. Elmegyek

zarándokútra a Szentföldre. Ott levethetem magamról a bűneimet, mint egy fárasztó terhet. Újra szabadnak érzem majd magam. Ő világosan megmutatta, hogy neheztel rám: azzal, hogy vihart küldött rám és lerombolta a hajóimat.

– Hogy tudnád elhagyni Normandiát? – Csak ha itt hagyok valakit a helyemen. – Kijelölsz valakit az udvarnagyok közül? – Kijelölöm az utódomat… a mi kis hercegünket. – Vilmost? – Miért ne? Kinyilvánítottam, hogy senki más, csak ő lehet az

utódom. – Egy gyerek, aki még hétéves sincs! – De a fiú fejlettebb a koránál. Herceget csinálok belőle.

Előkészítek mindent, hogy elfogadják, amikor elmegyek. – Ne beszélj így! Nem vagyunk boldogok együtt? Miért akarnánk

változtatni ezen? – Nem érted meg, Arlette-em? Nyomasztanak a bűneim. Félek,

hogy megtorlás következik, ha nem nyerek feloldozást. – Itthon keresd a megbocsátást… kérd térden állva! – Az nem elég! Áldozatot kell hoznom. El kell hagynom, amit a

legjobban szeretek… téged, a fiút és a kislányt. Az otthonomat, a szerelmemet és a kicsikéimet. El kell hagyjalak mindnyájatokat és a Szentföldre kell mennem! Visszajövök, szerelmem, megtisztulva a bűnöktől.

– Félek – mondta az asszony. – Nagyon félek! – Meg kell tennem, Ariette. – Mi van, ha nem jössz vissza? – Van egy fiad, aki megvéd téged. – Egy kisfiú. Hogy lenne képes rá?

– Lesznek védelmezőid, szerelmem. Muszáj elmennem! Amikor láttam az összetört hajóimat, tudtam, hogy ez a jel. Feloldozást kell nyernem!

De Ariette szíve megtelt balsejtelmekkel.

* Vilmos kilovagolt az erdőbe, Thorold mellette volt, mint mindig.

Valami történik a kastélyban, érzi. Az apja idegennek tűnik és távolinak, és nem folytatnak bizalmas beszélgetéseket mostanában, bár néha észrevette, hogy az apja fürkészőn rászegezi a pillantását. Az anyja is csendes. Néha csak úgy megragadja és szorosan magához öleli. Ő ki akar szabadulni, és nem törődik vele, hogy ezzel megbántja. Mindketten furcsán viselkednek, és valószínű, hogy ennek a nagy vereséghez van köze, a flotta széthullásához. Emlékeztetni akarja őket, hogy végtére is az Athelingek boldogok. Nem akarnak felvonulni meghódítani Angliát és visszaszerezni a trónjukat.

De mindezekről a gondolatokról megfeledkezett, amint a friss levegőn keresztüllovagolt a zöld erdőn. Thorold azt mondta, le kell cserélnie a pónit és igazi lovon kell gyakorolnia. Ezt egy idő után meg is tette, bár nem volt könnyű. Annyi mindent kell tanulnia; a lovagi erények és a lovaglás mégis égetően sürgősen elsajátítandó feladat.

A hordárok hazavitték a vadkant. Szép példány volt. Biztos örülnek majd neki, ha beviszik a nagy hallba, de kétségtelenül ugyanaz a hallgatagság fogja uralni az asztalt, ami mindig, mióta az apja hazatért.

Elhagyták az erdőt és a város felé lovagoltak. Ahogy haladtak, egyszer csak egy termetes, széles vállú férfi szállt le a lováról, és peckesen feléjük lépkedett.

Volt benne valami ijesztő; Vilmos rádöbbent, hogy az a néhány ember, akit útközben látott, mind eltűnt az otthona irányában. Ez a férfi gonosz, efelől nem volt kétsége. Látszott a kis, villogó szemein és a vékony, kegyetlen ajkán. Nyilvánvaló, hogy azok a szemek olyan látványokon legeltek, amelyektől minden jó érzésű ember elfordult volna.

Thorold egyik kezével megfogta Vilmos lovának kantárját, így a lovaik egészen közel voltak egymáshoz.

– Talvas gróf – mondta Thorold –, bemutatom az uralkodód fiát.

Vilmos érezte, hogy elvörösödik az arca. Ez hát az az ember, akiről azokat a történeteket hallotta! Ez a leggonoszabb, legkegyetlenebb ember nemcsak Normandiában, de az egész világon.

Tudta, hogy amit hallott, csak a fele azoknak a kegyetlenségeknek, amiket ez az ember elkövetett. Tudta, hogy a puszta kezével fojtotta meg a saját feleségét, csak mert azt kérte, hogy ne kövessen el ilyen rémségeket. Tudta, hogy aztán elvett egy másik nőt, és az esküvői lakomán olyan utálatos és rémítő kínzásokat hajtott végre az áldozatain, hogy még azokat is megdöbbentette, akik a követői voltak.

Most felkészületlenül érte a találkozás, teljesen összezavarodott. Álmodott már ezzel az emberrel, akinek a neve számára szitokszó volt. Felnőttek és gyerekek rettegésben éltek, hogy bekerülhetnek a pincéjébe, és kiszolgáltatottjai lesznek visszataszító és obszcén kínzásainak.

De mit is mondott az apja? „Ha félsz, nézz egyenesen szembe a félelmeddel! Akkor talán kevésbé fogsz félni."

Mindössze ennyit tudott most tenni. Néhány másodpercig a férfi és a gyerek egymás szemébe nézett;

végül a férfi volt az, aki lesütötte pillantását. Elfordult és magában morgott: – Átok rád! Te és a tieid le fogjátok rombolni a házamat.

Igazából félt Vilmos arcába nézni. Thorold megdöbbent. – Hogy csináltad, kis úr? – kérdezte. – Én csak néztem ót, Thorold, és nem féltem. Ő volt az, aki félt

tőlem. Megdöbbentő volt. Olyan, mint egy csoda. Mekkora ereje van

ennek a gyereknek, hogy legyőz egy ilyen férfit? Amikor Ariette meghallotta, mi történt, azt mondta: – A gyermek

ártatlan jósága tette ezt a férfi gonoszságával szemben. Ez egy jel! Egyszer régen én is kaptam egy jelet, mikor azt álmodtam, hogy egy nagy fa jön elő belőlem és beteríti egész Normandiát és környékét. Ez egy újabb jel! A fiamat hamarosan Normandia hercegének nyilvánítják, és ő lesz a legnagyobb herceg, akit Normandia valaha ismert.

*

Robert herceg a fiáért küldött, és mikor Vilmos megérkezett, fölemelte őt a kastély vastag falába vágott ablakmélyedés párkányára, majd karját köré fonva az ablak felé fordította a tekintetét.

– Normandia – mondta Robert. – A hazánk, fiam. A mi drága, drága hazánk.

– Igen, apám. – Már majdnem hétéves vagy, de mint már mondtam neked,

fejlettebb vagy a korodnál. Olyan fejlett vagy, mint más tízéves fiúk a birodalmamban.

Vilmos elpirult a büszkeségtől, az apja folytatta: – Ennek örülök, mert nagyon fontos dolgot kell mondanom neked. Zarándokútra indulok a Szentföldre.

– Én is veled megyek? – kérdezte Vilmos, látva már magát, ahogy lesújt a szaracénokra, és kitűzi a keresztet olyan földekre, ahol soha nem volt azelőtt.

– Nem, Vilmos. Te itt maradsz, és őrzöd anyádat és Normandiát. – Képes vagyok erre? – Meg fogod tenni, mert mielőtt elmegyek, kinevezlek

örökösömmé. Normandia hercege leszel, és a lovagok és bárók hűséget esküsznek neked.

– Megteszik? – Meg, ha én parancsolom nekik. – Talán azt mondják majd, túl fiatal vagyok. – Azt mondanak, amit akarnak, amíg engedelmeskednek. – Apám, mit kell tennem, hogy herceg lehessek? – Meg kell tanulnod a feladataidat, erőssé kell válnod, késznek arra,

hogy férfiak vezére legyél. – Ez nem nagyon különbözik attól, amit most teszek. – Először is műveltnek kell lenned, új lendülettel kell tanulnod. – Szóval még többet kell tanulnom. – Szeretném, ha megértenéd ennek a fontosságát. Én távol leszek.

Megígértem magamnak, hogy itt leszek és felügyelem a neveltetésedet, de ezt most nem tudom megtenni. Nos, fiam, megértheted, hogy egy hétéves fiú nem tud kormányozni egy nagy birodalmat. Jó barátom, Bretagne-i Alan lesz a régens a távollétedbe.

– Az én távollétemben, apám?

– A tanulmányaidat a francia udvarban fogod befejezni, és a nevelőd nem más lesz, mint a király.

Vilmost rémület töltötte el. – Úgy érted, hogy elmegyek? – Csak arra az időre, amíg a zarándokúton leszek. – Mi lesz anyámmal? – Ő biztonságban és boldogan itt marad. – Biztonság és boldogság. Nélküled… nélkülem. Robert mosolygott. Hogy tudná elmagyarázni a fiúnak, mennyire

félti az ő biztonságát, amikor nem lesz ott, hogy megvédje? Hogy tudná elmondani Arlette-nek, hogy az ő utazása veszélyes, és könnyen lehet, hogy sose tér vissza hozzájuk?

Féltette őket, mindkettejüket, de bűntudata nagyobb volt, mint a félelme. Nem tudott nyugodni, amíg le nem vezekli a bűnét, és az egyetlen mód, hogy ezt megtehesse, a zarándoklat.

Meg fog tenni minden óvintézkedést a szeretteiért. Bízik Franciaországi Henrikben. Nem neki köszönheti-e, hogy visszahelyezték a hatalomba? Henriknek be kell tartania a barátsági fogadalmát, hálásnak kell lennie annak, aki oly nagy szolgálatot tett érte. Gondoskodnia kell a fiáról: hercegi bánásmódban kell részesítenie; Vilmos nagyobb biztonságban lesz Franciaországban, mint bárhol máshol a világon.

Ami Arlette-et illeti, vele is megvannak a tervei. Szüksége lesz egy férfira, aki gondját viseli, és már utasította Conteville-i Herlwint, egyik legmegbízhatóbb lovagját, hogy vegye feleségül és gondoskodjon róla élete végéig, ha őt a halál elszólítaná.

– Holnap elutazunk Rouenba, ahol a lovagok és a bárók esküt tesznek melletted. Ünnepélyes fogadalmat tesznek, hogy elfogadnak téged hercegüknek. Ha ez megtörténik, elégedetten és abban a biztos tudatban megyek el, hogy minden rendben lesz.

*

A lovaglás az apja oldalán, Normandia legnagyobb városának

előttük elterülő látványa – olyan emlékek, amiket sosem fog elfelejteni. A Szajna ott hömpölygött előttük, és ezüstösen csillogott a

napfényben. A város olyan volt, mint egy hatalmas kastély falakkal körbezárva, a várárok és a háztetők fölött uralkodóan magasodott a

katedrális négyszögletű tornya, az őrtorony, amit Rollo tornyának neveztek.

A kastély, ahova tartottak, nagyobb volt, mint a falaise-i. Sosem érezte még olyan büszkének magát, mint amikor apjával belovagolt Rouenba. Az emberek kijöttek az utcára, hogy lássák őt elvonulni, és integetve üdvözölték.

A herceg elégedetten mosolygott. – Látod, Vilmos – mondta –, az emberek máris szeretnek. Egy

uralkodónak mindig meg kell őriznie a népe szeretetét. Vilmos elgondolkodott: Elmenni, messze az anyámtól, messze az

otthonomtól. A francia udvarba. Próbált visszaemlékezni, hogyan nézett ki a francia király, amikor kilovagolt a csatába a trónjáért, de egyáltalán nem emlékezett rá. Azt gondolta: „El kell hagynom a kutyáimat, a lovaimat, a sólymomat. Itt akarok maradni!"

Sírni tudott volna, de hogy sírhatna egy normann, különösen egy olyan, akinek megmondták, hogy nincs ideje a gyerekkorban tétlenkedni?

Az anyja levert volt és szomorú, nem kívánta, hogy a férje elmenjen a Szentföldre és a fia Franciaországba.

*

A nagy hallban összegyűltek a lovagok és a bárók. Az apja

odavezette a trónhoz, és megparancsolta, hogy üljön föl rá. Robert ezután az összegyűltekhez szólt. – Hódoljatok a hercegeteknek! Ekkor csend lett, ami hosszú ideig kitartott, majd kitört a

morgolódás. Vilmos éles füle elkapta a suttogást: – Fattyú! Olyan volt, mint egy rossz álom, amilyeneket a domfront-i

kastélyról szokott álmodni, és csaknem olyan félelmetes. Mióta Rouenba érkeztek, észrevette, hogy az emberek furcsán néznek rá. Suttognak és elhallgatnak, mikor ő közeledik. – Fiatal még – mondják –, és fattyú.

Guy unokatestvére, a törvényességével kérkedve úgy használta ezt a szót, mintha valami kellemetlenséget jelentene; és most rádöbbent, hogy ő az.

Az apja hirtelen dühös lett, az összes hűbéres ijedten elhallgatott, és csendben maradtak, amíg elmagyarázta, hogy zarándokútra indul, és itt hagyja nekik a hercegüket – saját Vilmos fiát. Igaz, hogy csak hét telet élt meg, de ettől a perctől ő a hercegük, és mindnyájuknak hűséget kell fogadniuk neki.

Megint felhangzott a morgolódás, és Vilmos még egyszer hallotta az ominózus suttogást: – Fattyú! – Ő a fiam!

A szavak, mint mennydörgés csattantak. Ott állt Fényes Robert, az Ördögi Robert, és szavai figyelmeztetésként hangzottak. – Ez az akaratom, hogy fogadjátok el ezt a fiút! Ő a választott örökösöm. Lehet, hogy fattyú, de az enyém. Megint csend lett, aztán valaki – Osbern de Crépon – felkiáltott: – Sokáig éljen Vilmos herceg!

*

Ott állt az oltár előtt a nagy katedrálisban, mialatt Mauger érsek,

szigorúbban, mint bármikor a tanulószobában, feleskette őt: – Vilmos, fogadod-e Isten és Normandia népe nevére, hogy jó és igaz uralkodó leszel, és megvéded népedet az ellenségtől? Hogy megtartod az igazságot, bünteted a gonoszt és védelmezed a szent egyházat?

– Fogadom! – mondta Vilmos. – Isten engem úgy segéljen! – Csókold meg a Szentírást! – suttogta az érsek, és ő ezt tette. Akkor két püspök előrelépett és a vállára borította a hermelinnel

szegélyezett, piros bársony hercegi köpenyt. Olyan nehéz volt, hogy alig tudta megtartani. Arany koronát tettek a fejére, amely olyan nagy volt, hogy lecsúszott a szemöldökéig; kezébe kardot adtak, így kellett a trónhoz járulnia.

Ott ült, megterhelve a súlyos hercegi jelképekkel, és fogadta a lovagok és bárók hűségesküjét.

„Uram, hűbéreseddé nyilvánítom magam, szóval és tettel! Hűséget fogadok neked és megtartom törvényeidet minden erőmmel!" – sorolta el mindegyik egymás után.

Robert diadalmasan nézte a szertartást, és még soha nem volt ennyire elragadtatva a fiától.

Így Vilmos Normandia hercege lett; és néhány nappal a szertartás után Robert Párizsba indult a fiával.

A francia udvarban

A francia udvarban töltött első hetek során Vilmos úgy érezte,

sosem szűnik meg gyászolni a múltat. Apja gyöngéd búcsút vett tőle – és mennyire másképp mutatott egy zarándok öltözékében! Egyáltalán nem nyújtott „fényes" látványt. A francia király kedves volt: megesküdött Robertnek, hogy úgy fogja gondját viselni Vilmosnak, mintha a saját fia lenne, de Vilmos, aki mint herceg épp most fogadta hűbéreseinek hűségesküjét, nehezen tudta elviselni a tényt, hogy ő a francia király vazallusa.

Mielőtt távozott, az apja komolyan beszélt vele. Nyilvánvaló volt, hogy Vilmos heves vérmérsékletű, hiszen apja fia. De fékeznie kell magát! Azt is észrevette, hogy van némi fösvény vonás a természetében. Ez minden normann gyengesége. Robert herceg most elítélte ezt, mert az elméjét épp lelki dolgok uralták. Egy időben nem tartotta olyan rossznak, ha egy vezér hirtelen hevessé tud válni, sőt, a tulajdonlás valamikor neki is örömöt okozott.

A birtoklási vágy hozta ilyen helyzetbe. Nem sóvárgott-e bátyja hercegsége után? Ha megelégedett volna a második hellyel, most nem kellene zarándokútra indulnia.

Aznap, mikor az apja elment, a francia király elbeszélgetett Vilmossal, és mondta, hogy az udvarában a lovagi mesterségre fogják tanítani: vadászni fog a sólymával, megmaradnak a kutyái és a lovai, és ő, a király mindent megtesz, ami csak erejéből telik annak a férfinak a fiáért, aki barátjának bizonyult a szükség idején.

Így hát Robert nyugodt lélekkel lovagolt el, de Vilmos belebetegedett a honvágyba. Jó normann létére nem mutatta a bánatát, de annál inkább érezte.

Együtt játszott és tanult a nemes ifjakkal, de azok franciák voltak, nem normannok. Kisebb termetűek lévén, mint az északi óriások, Vilmos lenézte őket; a szokásaikat kényeskedőnek találta, az étkezésük finnyásabban zajlott, mint amihez ő szokott, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem közéjük való.

Az oktatás módja különbözött attól, amit Osbern de Crépontól és a normandiai fegyverhordozóitól kapott. A franciák nem mondták el a gondolataikat olyan őszintén, mint Vilmos megszokta. A lovagi nevelés, ami Normandiában a harci ügyesség körébe tartozott, Franciaországban a vallási gyakorlat része volt.

Vilmos úgy nőtt föl, hogy kimondta, amit gondolt, itt ezért kigúnyolták.

– De hát – mondta – ti, franciák szerzeteseket csináltok a lovagjaitokból! Normandiában a mieink harcosok.

A selymes fürtű francia apród, aki szeretett gyűrűket viselni az ujjain, gúnyosan mosolygott. – De nem tudjuk-e mindannyian, hogy Normandia a kalózok országa? – kérdezte a társait.

Vilmos heves temperamentuma azonnal megnyilvánult. Ez a csinos francia fiú gúnyolódik az ősein! A nagy Rollo, Hosszúkardú Vilmos, Félelemnélküli Richard gyorsan megmutatná a frankoknak, kik az uraik!

– Rollo felhajózott a Szajnán! – kiáltotta. – Rollo leverte ezt az országot!

– Kalózok, kalózok! – kántálták a fiúk Vilmost körbe-állva. A fiatal herceg nem tudta türtőztetni magát. Jobbra-balra

csapkodott. Két apród a földre zuhant, két másik megpróbálta lefogni Vilmost, de sikertelenül. Meg akarta mutatni nekik, hogy egy normannal négy francia se bír el. Egyikük orrán a vér is kibuggyant. A másik őrökért kiáltott.

– A normann megőrült! – kiabálta. Vilmost két fegyveres őr fogta le.

– Mi folyik itt, te kis vadember? – Nem tűröm, hogy szidják Normandiát és a normannokat! Az őrök nevettek. – Ebben is ördögi temperamentum lakozik. Ideje

láncra verni és otthagyni, amíg elfeledkezik a durva módszerekről, és megtanulja a jó francia modort.

– Engedjetek el! – követelte Vilmos szenvedélytől vörös arccal. – Hogy meritek zaklatni Normandia hercegét?!

Akkora lármát csapott, és úgy elbizonytalanította az őröket és a papokat, akik meghallották a lármát, hogy mit kellene tenniük a fiatal herceggel, akit az apja a király gondjaira bízott, hogy úgy döntöttek, nem tesznek semmit, hanem egyenesen a király elé viszik.

Henrik szomorúan hallgatta a történteket. – El kell felejtened a faragatlan szokásaidat, amíg az udvarunkban

élsz – mondta Vilmosnak. – Lovagi mesterségre tanítanak. Ez nem tartalmazza a tanulótársaiddal való verekedést.

– Sértegették Normandiát! – jelentette ki Vilmos. – Te félreállnál, ha valaki Franciaországot sértegetné?

A király csendben nézte a fiút. Túlságosan koraérett, állapította meg. Túl gyorsan kellett felnőnie. Jó fiú, csak túl gyors az ökle és a nyelve.

– Ügyelned kell rá, hogyan beszélsz a hűbéruraddal – mondta. – Úgy vélem, mivel bizonyos tisztséget ruháztak rád, felelősségérzeted is erősebb a korodbeliekénél.

– Henrik lehiggadt. Kedvelte a fiút. – Nos, Vilmos, apád azt mondta, fékezzem meg az indulataidat. Kérte, hogy büntesselek meg, ha rászolgálsz. Most rászolgáltál, és oly módon büntetlek meg, ami a legjobban fog bántani. Nem lovagolhatsz egy hétig. Erre az időre a szobádban maradsz; nem láthatod a kutyáidat és a sólymodat. Két pap lesz veled, és tanulni fogsz. Most menj, és ha legközelebb úgy érzed, elveszíted a türelmedet, emlékezz, mibe kerül ez neked!

Vilmos bánatosan visszavonult. Falaise-t akarta, Rouent akarta, Normandiát akarta. És az anyját.

*

Ahogy a hónapok múltak, megnyugodott. A beszéde finomodott

kissé, a modora szelídült. Egy középkorú fegyverhordozót jelöltek ki mellé – egy nagyon ügyes férfit, aki meglátta Vilmosban a rátermett tanítványt. Öröm volt tanítani őt a harci fegyverek használatára. Azt mondogatták, hogy az összes fiú közül, akik az udvarban nevelkednek, nincs senki, akit Normandiai Vilmoshoz lehetne hasonlítani. A kard-és lándzsahasználata mesteri volt, a nyilai messzebbre szálltak, mint a többieké, szakértője lett a gerelyhajításnak, és gyorsan megtanulta a páncél viseletét. Élvezte, hogy ilyen ügyes, és ez nagyban csillapította a honvágyát.

Elkerülhetetlen volt, hogy megtudjon néhány dolgot önmagáról. Hamarosan megvilágosodtak előtte születése körülményei.

– Hogy lehet, hogy a nagyapád varga, az apád pedig herceg? – kérdezte az egyik társa.

Ez valóban furcsa, el kellett ismernie; de nem annyira furcsa, mint születésének körülményei.

Az apja sosem vette feleségül az anyját, a házasság köztük szóba se jöhetett, minthogy anyja egy cserzővarga lánya volt. De lett egy fiuk – ő maga. Aki fattyú.

Ez a tudat kellemetlenül érintette. Bizonyos értelemben degradáló volt. Tudta, hogyan emlegetik a háta mögött: nem Vilmos hercegnek hívták, hanem Fattyú Vilmosnak. Ettől még agresszívabbá vált. Meg kell mutatnia nekik, hogy ha fattyú is, meg tudja védeni magát a gúnyolódóktól. Viselkedéséért büntetés járt; gyakran étkezett egyedül, az étel mellé bort vagy sört sem kapott, a könyveit bújta ahelyett, hogy a lovaival és kutyáival gyakorolt volna. Tudta, hogy ez ostobaság, mert míg kinn volt, elfeledkezett minden másról, csak a vadászat örömét élvezte. Fékeznie kell az indulatait. Igazuk van – de a vére felforrt, amikor azt hallotta maga mögött suttogni, hogy fattyú.

*

Eltelt egy egész év. Bár még mindig vágyakozva gondolt

Normandiára, az élete többé nem tűnt idegennek. Elfogadta a francia szokásokat – az ünnepségeiket és bankettjeiket; a szabados módot, ahogy keverték a vallást a szórakozással; keményen dolgozott, sokat tanult. Biztos volt benne, ha a szükség úgy hozná, képes lenne seregei élén csatába lovagolni.

Emlékezett rá, hogyan követte anyja tekintete, bárhová ment, és milyen élénken érdekelte minden, amit csinált. Valójában néha-néha még mindig honvágya volt. Gyakran gondolt az apjára, és azon töprengett, milyen messze lehet. Esténként jöttek a hírek. Hallotta, hogy Robert ellátogatott Rómába, ahol a pápa kegyesen fogadta. Minden vágya mellett, hogy bűnbocsánatot nyerjen, Robert nem tudta elfelejteni, hogy ő a „fényes" herceg. Utálta a kopott zarándokruhát, idegen volt a természetétől, hogy viselje, és nem jól tűrte, ha az emberek, akikkel útján találkozott, összetévesztették más, közönséges zarándokokkal.

Ezért megszabadult a szokásos köntöstől és bottól, pompás ruhákba öltözött, jó lovon lovagolt, így mindenki tudta róla, kicsoda. Alamizsnát osztogatott útja során, és mindenki tisztában volt vele, hogy ő Robert, Normandia hercege.

Vilmos imádta ezeket a híreket, és gondolatban gyakran visszatért Falaise nagytermébe, ahol a forró üstöket kavargató konyhalegények fecsegését hallgatta.

Egy nap, vigasztalta magát, az apja hazajön – eljön Párizsba és hazaviszi.

*

Felnőtt. Két évet töltött a francia udvarban. Többé már nem volt

gyermek. Sokat tanult. Minden korabeli fiút legyőzött, nemcsak mert ügyesebb volt náluk, hanem mert mindent, amit csinált, szigorú eltökéltséggel csinálta. Hitt benne, hogy egyszer lesz egy országa, amin uralkodni fog, és amin jól akart uralkodni.

Ki kell tűnnie a többiek közül, nemcsak azért, mert herceg, hanem azért is, mert fattyú. Lassan hozzá kellett szoktatnia magát a gondolathoz. Nem volt-e sok normandiai hercegtől megtagadva az áldás azért, mert házasságon kívül született? Csak meg kell néznie a családja történetét. Hosszúkardú Vilmos, magának Rollónak a fia is fattyú volt. Az ő fia, Félelemnélküli Richard szintén. II. Richard Félelemnélküli Richardnak a szeretőjétől, Gunnartól született fia volt. Saját apja nem volt törvénytelen, de úgy látszik, ő az egyetlen. És egy olyan gyönyörű és jó asszonytól, mint Ariette, az anyja, nem is lehetne azt kívánni, hogy bár valamilyen hercegnő lenne. De mindezen gondolatok ellenére gyűlölte hallani azt a suttogva kiejtett szót és látni a gúnyos megvetést azoknak a szemében, akik mondják. Ilyenkor legszívesebben kirázta volna őket a nadrágjukból, hogy emlékeztesse őket, annak ellenére, hogy fattyú, még ő Normandia törvényes hercege. Az apja azzá tette, és az ország lovagjai és bárói felesküdtek, hogy szolgálják őt.

Egy napon a király hívatta, és amikor meglátta Henrik arcát, tudta, hogy valami szörnyű dolog történt.

– Rossz hírem van a számodra – mondta Henrik gyengéden. – Az apámról, uram? A király bólintott. – Beteg?

– Meghalt, Vilmos. – Meghalt…? Az apám halott? – Keresztényként halt meg. – De túl fiatal volt még ahhoz, hogy meghaljon! – A halál bármikor eljöhet, és apád kereste is. Vilmos nem is

hallotta, mit beszél a király; csak az apjára tudott gondolni – vidám és pompásan öltözött, bejön a hallba, leül az asztalfőre, átöleli az anyját. És most halott.

– És anyám? – Férjhez megy, ahogy apád kívánta. Még a férfit is kiválasztotta

számára. – Haza kell mennem! – Nem, Vilmos, itt kell maradnod! – Szüksége van rám! A király megszorította Vilmos vállát. – Ez megrázkódtatás

számodra. Menj a szobádba, pihenj egy kicsit és imádkozz Istenhez a segítségéért, mert szükséged lesz rá, jobban, mint valaha! Csak a bánatoddal törődj, és ne szőj terveket még! Ami lesz, az lesz! Várjuk ki mindennek az idejét!

Vilmos követte a király tanácsát. Feküdt az ágyán és azon töprengett, mit jelenthet ez. Egyszer csak felötlött benne egy gondolat. Most igazából ő Normandia hercege és a herceg helye a népénél van. Nem mondta-e az apja, hogy gyorsan fel kell nőnie? Megérezte vajon, hogy mi fog történni vele?

*

A francia udvar gyászolta Normandia hercegét. Azok, akik

vigasztalni akarták Vilmost, azt mondták neki, hogy az apja legalább nem bűnösen halt meg, hiszen egy szent zarándoklaton vett részt, mikor a halál elragadta.

Csekély vigasz volt ez Vilmos számára, aki a régi időkre vágyott, amelyek, mint most rájött, soha nem térnek vissza többé. Szerette volna érezni azt az izgalmat, amit akkor tapasztalt, mikor apja hazajött, és ő elmesélte neki, mi minden újat tud már.

Az anyjára is gyakran gondolt. Emlékezett, mennyivel szebb lett, mikor az apja hazajött, hogy ragyogott a szeme; és amikor távol volt,

hogyan ment mindig a toronyba és fürkészte a messzeséget, várva, hogy jön-e már.

Megtudta, mi történt az apjával, hogyan utazott Provence-on és Lombardián keresztül Rómába, ahol oly szívélyesen fogadta a pápa. Hogyan vált meg a barna zarándokruhájától egy rangjához méltóbbért, milyen gazdagon felszerelve lovagolt egy öszvéren, amelyre arany patkót vertek, és amikor elhagyta az egyik patkót az úton, ugyanolyan értékes fémmel patkolták meg. Senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy ez az előkelő zarándok valójában Fényes Robert.

Amikor Konstantinápoly uralkodójával találkozott, és a palota fogadótermében nem voltak székek, a herceg leterítette pompás köpenyét a földre és arra ült, megparancsolva kísérőinek, hogy ők is tegyék ezt. Amikor távoztak, ott hagyták a köpenyeket a földön, hogy megmutassák, nem alacsonyítják le magukat azzal, hogy fölszedik őket, bármilyen drágának tűnhettek másoknak, az ő szemükben csak csekélységek voltak.

Az ilyen pazarlásoknak nagyon örültek a szegények, akik felhasználtak mindent, amit a gazdag és tékozló herceg kidobott.

Amikor elérte a Szentföldet, Robert megbetegedett és gyengének bizonyult a gyalogláshoz, ezért egy hordszéket eszkábáltak neki, melyet négy helyi ember hordozott. Találkoztak egy normandiai zarándokcsoporttal, akik megálltak beszélgetni, és megkérdezték: – Mit mondjunk a népednek, ha hazaérünk Normandiába?

– Mondjátok meg nekik – felelte a herceg –, hogy láttátok, amint uratokat négy ördög viszi a Paradicsom felé.

Ez tetszett a zarándokoknak, és boldogan tértek vissza Normandiába, mert híreket vihettek a hercegről, aki, mint mondták, mindenki tiszteletét és megbecsülését kivívta nagyszerűségével és bőkezűségével. A Jeruzsálembe való bebocsátásért ugyanis aranyban kellett fizetni, és sok zarándoknak nem volt pénze. Robert kifizette értük a taksát, elnyerve ezzel örök hálájukat és tiszteletüket. Ezért és a pazar ajándékokért, melyeket mindenfelé osztogatott, áldották a nevét.

Vilmos örült ennek. Bármi is volt az apja bűne, a zarándokút alatt biztosan megbocsátást nyert mindenért, amit elkövetett.

A hazafelé tartó úton érte a halál. Méreg lehetett a boroskupájában, mert mindketten, ő és a barátja, Arques gróf, aki vele volt a zarándokút kezdete óta, és szintén ivott a borból, meghaltak.

Vilmos elképzelte, hogyan történhettek a dolgok. Apja felgyógyult abból a betegségből, ami időlegesen a hordszékbe kényszerítette, és megbékélt lélekkel járta végig zarándokútját. Biztosan Normandiára gondolt, és Normandiát számára Ariette és a gyermekei jelentették. Vilmos tudta, hogy főként a fia járhatott a fejében, azt kérdezte magától, vajon mennyit nőtt a két év alatt, mennyit tanult… és aztán kiitta a kupát… és ez lett a vége.

Kiábrándító arra gondolni, hány embert söpörnek el életük delén – mintha egy bosszantó rovart söpörnének le, ami rámászik valakire.

Aztán belenyilallt a rémes felismerés, hogy soha többé nem fogja viszontlátni az apját.

*

Találkoznia kell a királlyal! Beszélnie kell vele! El kell mondania,

hogy életbe vágóan fontos hazamennie! A király komolyan hallgatta. – Megígértem apádnak – mondta –, hogy gondodat viselem, amíg nem lesz itt, hogy ő

vegye át a nevelésedet. – De most haza kell mennem a hercegségembe! Én vagyok a

herceg. – Még csak fiú vagy. Tízéves. Egy tízéves fiú nem tud

kormányozni egy országot. Apád kinevezett alkalmas férfiakat, akik megteszik helyetted. – A király hunyorogva nézett rá, mintha azon töprengene, mit mondhatna neki. Habozott. Gyakran megtévesztette, hogy úgy gondolt a fiúra, mint férfira. Kegyetlen lenne megterhelni őt az igazsággal. Hogy mondhatná meg egy ekkora gyereknek: a hercegséged lázong. Szinte természetes, hogy így van. Normandia lordjai nem akarják, hogy egy gyerek kormányozza őket… aki ráadásul fattyú.

Vilmos a király arcára szögezte tekintetét, de a király ezt mondta: – Még fiatal vagy. Itt kell maradnod, mert teljesítenem kell a kötelességemet.

– Vissza kell mennem Rouenba – erősködött Vilmos. – Tudnom kell, mi történik otthon! – Elég hamar meg fogod tudni – válaszolta a király.

* Vilmos a diáktársaival volt, mikor meghallotta a belső udvar felé

közeledő zajongást. Odasietett a kőcsipkés mellvédhez, és meglátott egy csapat férfit. Ujjongva ismerte fel köztük régi barátját, Thoroldot és vele Osbern de Crépont.

– Osbern! – kiáltotta. – Thorold! Ők, amint meglátták Vilmost, leszálltak a lovaikról és ott a kövön

letérdeltek előtte. Milyen büszke volt! Most először, mióta a francia udvarba jött, azt érezte, hogy valóban herceg.

– Osbern, mit jelentsen ez? Azért jöttél, hogy hazavigyél? – Azért jöttünk, hogy meggyőzzük a francia királyt, szükség van rá,

hogy hazatérj. Vilmos túlságosan boldog volt, hogy felelni tudjon. Aztán eszébe

jutott, hogy az apja halott, és elszégyellte magát, amiért az imént így érzett.

– Haza akarok menni! – kiáltotta. – Ó, Osbern, Thorold! Nem is tudjátok, mennyire haza akarok menni!

Veszélyes utazás

Keserédes volt a hazafelé út. Milyen jól emlékezett az előző

utazásra, amikor Franciaországba jött – de akkor az apja még mellette volt. Mégis, semmi nem felhőzheti el a boldogság és a megkönnyebbülés érzését, hogy újra láthatja Normandiát.

– Miért látszanak zöldebbnek a mezőink? – kérdezte Osberntől. – Miért tűnnek nagyobbnak az erdőink?

– Mert normann mezők és erdők, uram. A mellette lovagoló Osbern – a jóképű Osbern – megváltozott.

Kevésbé látja öregnek, talán mert ő maga is idősebb lett. Jólesik ránézni és csodálni éles normann vonásait, tiszteletteljesebb is Vilmossal, mint a múltban. Az ok világos. Most ténylegesen én vagyok a hercegük, gondolta Vilmos.

A másik oldalán Thorold lovagolt, a hatalmas normann, aki a testőre. Ő is tiszteletteljes, most nem nevetne gúnyosan a fiún, aki siránkozott, mikor leesett a lováról; nem merné utasítani, hogy ne törődjön a sérülésével, ahogy férfihoz illik, és hagyja abba a gyerekes nyafogást, szálljon nyeregbe és lovagoljon tovább.

A hűbéresei közül többen mögötte lovagoltak; Raoul de Vacé, Beaumount grófjai, d'Eu, de Meulan és Pont-Audemer, valamint Roger de Vielles – Normandia legjelentősebb urai, és mind érte jöttek, hogy visszavigyék a birodalmába, mert mind tudatni akarják, hogy hűséges alattvalói.

Rouen! Milyen gyönyörűen fest a napfényben! – Ó, látom Rollo tornyát! – kiáltotta. – És milyen szép a folyó a

tornyokkal és házakkal övezett partjaival! Osbernhez fordult: – Lefogadom, hogy anyám a legmagasabb

toronyból figyel engem. Osbern Thoroldra nézett. – Lady Ariette már nincs Rouenban. – Nincs ott? Nem tudja, hogy jövök?

– Férjhez ment apád utasítása szerint. Ő választotta ki Sir Herlwin de Conteville-t férjéül, és amikor megjött apád halálhíre, azonnal megkötötték a házasságot.

Vilmos összeráncolta homlokát. Nem tudja elképzelni! Anyjának másik férje van. Rouen, Falaise többé nem az otthona.

Nehéz elviselni ezeket a változásokat. Az emberek előjöttek a házaikból. – Sokáig éljen Vilmos herceg! – kiáltozták. – Sokáig éljen a mi kis

hercegünk! – Milyen hűséges az én népem – mondta elérzékenyülve Vilmos, és

nem vette észre a pillantást, amit Thorold és Osbern váltott.

* A kastély furcsának és üresnek tűnt az anyja nélkül. Annyira

mohón vágyott rá, hogy találkozzon vele! Látni akarta Adelisát, alig várta, hogy mesélhessen neki a francia udvarbeli életéről. Azok a gazfickók, akik gyakran mondogatták neki, hogy tűnjön el láb alól, most mélyen meghajoltak a közeledtére, senki nem merné azzal vádolni, hogy kihallgatja, ami nem az ő fülének való.

Kisgyerekként ment el, és úgy jött vissza, mint egy uralkodó herceg.

Volt ebben valami örömteli. Nagy büszkeséget érzett, amikor felment a legmagasabb toronyba és lenézett a városra, és még távolabb, az ország felé.

– Ez az enyém! – mondta hangosan. – Az enyém! Az egész! – És kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná ragadni. Soha, soha nem fogja elengedni!

A kastély nagytermében a lovagok letérdeltek előtte, mint előzőleg, mikor hűségesküt tettek, hogy szolgálni fogják az életükkel, és ő megígérte, hogy védelmezi őket a sajátjával.

Valóban a hercegük lett. De amikor az ünneplésen túlvoltak, újra kezdődött a tanulás, és

elvárták tőle, hogy visszatérjen a könyveihez a szigorú Mauger bácsi felügyelete alatt.

Tiltakozott. – Most, hogy herceg vagyok, végeztem a leckékkel! Mauger mosolygott a maga kellemetlen, gúnyos módján.

– Uram, tévedésben vagy. A nyelv, a történelem, az irodalom tanulmányozása ugyanolyan fontos egy herceg számára, mint a kard forgatása.

– Nem hinném – mondta gőgösen Vilmos. – És úgy teszek, ahogy akarok.

Mauger mogorva, titokzatoskodó arcát közelebb nyomta Vilmoséhoz.

– Figyelj jól, ifjú uram! – mondta. – Kevesebb időd lesz a kedvteléseidre, mint ezelőtt valaha. Nagy felelősség van rajtad, amit akármilyen ostobák nem viselhetnek.

– Szóval én ostoba vagyok? – Az leszel, ha elhanyagolod a tanulást. – Úgy látom, minden elmúlik, ami jó, csak a rossz dolgok

maradnak meg. – Nagyon sok mindent meg kell még tanulnod, herceg uram.

Gyerünk, ne vesztegessük az időt, sok a tennivalónk! Így hát Vilmos kénytelen volt leülni a könyveihez és elviselni

Mauger őrködő tekintetét. Ám a levegőben már érződött a változás szele. Lehívták a nagy

fogadóterembe, ott leült a trónra, mialatt Raoul de Vacé szólt hozzá az összegyűltek nevében: Tekintettel a

hercegség zavaros helyzetére tanácsosnak gondolják, hogy a herceg megmutassa magát a népnek. Ezért fel kell készülnie az országjárásra, mely Normandia fontos városait érinti.

Vilmos izgatott lett. Ez más lesz, mint a latin könyvek fölé görnyedni az öreg Maugerrel. És átutaznak Conteville-en is, és találkozhat az anyjával.

*

Osbern feladata volt – aki most, hogy Vilmos elvesztette apját és

anyját sem láthatta, közelebb állt hozzá mindenki másnál –, hogy felkészítse.

Bejött a szobájába és leült egy székre. – Sok mindent meg kell értened, uram – kezdte. – Elsőként azt,

hogy zavargás van a birodalmadban. A külső fenyegetés nagy veszély

bármely ország számára, de ha belülről indul a lázadás, az még félelmetesebb.

– Belülről, Osbern? Mit jelent ez? – Néhányan a bárók közül azon a véleményen vannak, hogy

Normandiának erős hercegre van szüksége. Te meg csak tízéves vagy. – Erős uralkodó leszek, és nem leszek mindig tízéves. – Ők a jelennel foglalkoznak, uram, és nem évekkel előre

gondolkodnak. Sajnálattal kell közölnöm veled, hogy Bretagne-i Alan nem az, akinek apád hitte.

– Áruló! – Ha nem is az, de tehetetlen, gyenge. Nyugtalanság ütötte fel fejét

a birodalomban. Senki nem tudja, kiben bízhat meg. – Én mindig bízni fogod benned, Osbern. – Ó, vagyunk néhányan… Thoroldra is számíthatsz. – Élelem végéig. Thoroldra és az urakra, akik hűséget fogadtak

nekem… – Meg kell tanulnod nem túlságosan hiszékenynek lenni. – Osbern, nem tarthattok tudatlanságban. – Nem is akartunk, fiatal uram. Nem is tartunk. Sokan azok közül,

akik hűséget esküdtek neked, nyugtalanok. Azt mondják, túl fiatal vagy, és hogy… mások előtted állnak az örökösödési sorban. Azt mondják…

Vilmos fölállt, kezét ökölbe szorította, szeme villogott. – Azt mondják, fattyú vagyok! Igaz, Osbern?! Osbern lesütötte a szemét. – Ezt mondják, uram.

– És ha fattyú vagyok?! Nem volt-e fattyú Hosszú-kardú Vilmos? Nem volt-e az Félelemnélküli Richard? És nem gyilkolták-e meg Richard apját, mikor épp annyi idős volt, mint én vagyok?

– Valóban igaz, és veszedelmes időket kellett megélnie. Ez történik veled is, uram. Óvatosnak kell lennünk. Megmutatunk a népednek, és látni fogják, hogy bármenynyire fiatal vagy is, mégis te vagy a hercegük.

– Találkozni akarok az emberekkel! Elmondom ezt nekik. Meg akarom találni az árulókat köztük. A saját kezemmel ölöm meg őket…

– Csillapodj, uram! Ne vesztegessük az időnket hagymázas álmodozásra, hogy mit teszünk majd az ellenségeinkkel! Először találjuk meg őket! Mindig óvatosnak kell lennünk. Az ajtód előtt fogok

aludni, és ha a szükség úgy hozza, a szobádban. Thorold is kéznél lesz. Megértetted, mekkora a veszély?

– Megértettem – felelte Vilmos. – Aztán felkészítünk az utazásra, ami alatt különösen ügyelünk

majd rád. Thorold és én mindig melletted leszünk. – Mikor indulunk? – Néhány nap múlva. Először Caenbe megyünk; és utána Lisieux-

be és Falaise-be. – Találkozhatom végre anyámmal? – Meglátogatjuk őt Conteville-ben. – Ott nem kell tartanunk árulóktól. – Nem, anyád és a férje mindig igaz barátaid lesznek. – Szeretném meglátogatni nagybátyáimat, az Atheling fivéreket.

Sosem felejtem el őket. Sokat gondoltam rájuk, mikor Franciaországban voltam, mert úgy éreztem, száműzve vagyok az országomból, ahogy ők is az övékből… Mi van, Osbern, mi a baj?

– Amíg Franciaországban voltál, sok minden történt. – Valóban. Apám meghalt, anyám férjhez ment és én Normandia

hercege lettem, nem csak névleg. Tudom, hogy sok minden megváltozott.

– A tengeren túl – mondta Osbern – nagy események mentek végbe.

– Angliában? – kérdezte Vilmos. – Tudom, hogy apád sokat mesélt neked arról az országról. Mindig

az volt a kívánsága, hogy visszaadja jogos örököseinek. Egyszer megpróbálta megrohamozni, de Anglia nem egy könnyen bevehető ország. Minthogy tenger veszi körül, a támadónak figyelembe kell vennie az elemeket.

– A dánok megtették és a rómaiak is. – Nekik sikerült, és apád hitt benne, hogy a normannok is sikerrel

járhatnak. De kudarcot vallottunk. – Emiatt indult apám zarándokútra. Azt hitte, Isten akadályozta

meg a győzelmet, a bűnei miatt. – Isten nyugosztalja a lelkét! Bocsánatot remélt a bűneiért. Knut,

Anglia királya meghalt, mialatt Franciaországban voltál, és emlékszel, mit mondott neked apád? Knutnak van egy fia, Harold, aki az előző

házasságából született. De Emma, aki a te rokonod, ígéretet tett, hogy a trón az ő közös fiukra száll majd.

– Igen, úgy emlékszem, az unokafivéreim, Edward és Alfred Atheling a jogos örökösök, mert ők Ethelred király és Emma fiai, aki csak a király halála után lett Knut felesége.

– Látom, jól kiismered magad ebben a bonyolult családi szövevényben. Akkor azt is tudod, hogy Knutnak és Emmának van egy fia, Hardeknut. Nos, amikor Knut meghalt, Hardeknut Dániában volt, és Harold elfoglalta a trónt. Ez megosztotta az országot, északon elfogadták Haroldot, míg a déli részek ragaszkodtak ahhoz, hogy Hardeknut legyen a király, még ha távol is van. Az ország kettévált, és egyik felét az egyikük, másik felét a másik kormányozta. Mégis, ez azt jelentette, hogy mindkét angol király valójában dán, és ez nem tetszett a szászoknak.

– Egy megosztott ország nem biztonságos hely – mondta Vilmos. – Igen, ez igaz. Ráadásul Emma királyné nagyon nyugtalan lett.

Még inkább azzá vált, mikor Hardeknut nem volt hajlandó elhagyni Dániát, és Harold lett Anglia királya. Hardeknut nincs oda az anyjáért. Pedig nem Emma volt-e, aki megígértette Knuttal, hogy megfosztja Haroldot az örökségétől Hardeknut kedvéért, aki oly kevéssé törődött ezzel az örökséggel, hogy nem vette a fáradságot, hogy hazajöjjön és elfoglalja a trónt? Emma nem olyan asszony, aki nyugodtan félreáll, mialatt megfosztják attól, ami az övé volt.

– Ő normann – mondta büszkén Vilmos. – Igen, normann. És mikor tud egy normann lemondani a

tulajdonáról? – Miért tenné, ha megszerezte? Én harcolni fogok minden hüvelyk

normann földért, amíg lélek lesz bennem. – Remélem, nem lesz rá szükség. Amit mondani akartam, hogy

Emma elküldött két Ethelredtől való fiáért, Edwardért és Alfredért. Nekik több joguk van a trónra, mint

Hardeknutnak, hát menjenek és foglalják el. – Örülök. Kedvelem a két unokafivéremet, Osbern. Sosem felejtem

el a világos hajukat és gyönyörű, tiszta kék szemüket. Sose láttam még olyan szemeket, mint az övék.

Osbern hallgatott, Vilmos pedig rémülten nézett rá. – Osbern… csak nem haltak meg?

– Hallgass ide – mondta Osbern. – Van Angliában egy nagy hatalmú férfi, akiről kétségtelenül még hallani fogsz. A neve Earl of Godwin. Nagyon okos ember, azt mondják, azért, mert csordásként kezdte az életét.

– Akkor hogy lett earl? – A történet úgy szól, hogy a Knut és Vasbordájú Edmund közötti

háború során egy dán kapitány eltévedt és megkérdezte az utat egy fiatal szász csordástól, a segítségért pedig jutalmat ígért. A csordás, Godwin, elvitte a kapitányt az apja házába. Az öregember azt mondta a kapitánynak, hogy ha a fia segít neki, az életét kockáztatja, pedig ő a család támasza. Nélküle éhen halnának. De ha visszaviszi őt Knut táborába, megjutalmazhatná azzal, hogy beveszi a seregbe és ad neki egy jó rangot. A kapitány, világosan látva, hogy ha nem kap segítséget a fiatal tehenésztől, elfogják és elhurcolják a Vasbordájú katonái, beleegyezett.

– És miután a csordás megmentette a kapitányt, az megjutalmazta őt?

– Bizony ám, és amilyen okos, magas rangot vívott ki magának, és idővel ő lett a sereg parancsnoka. És mind-emellé még jóképű is, Knut nővére beleszeretett és hozzáment feleségül. Így nemcsak a sereg feje lett, de a királyi család tagja is, ennek megfelelően jókora vagyonra is szert tett.

– Tényleg okos lehet. – Valóban az. Ő uralkodott Hardeknut helyett annak távollétében. – Így aztán csordásból király lett? – Csak névleg. Mivel Hardeknut továbbra sem tért vissza Angliába,

Harold lett egész Anglia királya. Ő viszont nem keresztény. Mindenen nevet, ami szent. Ez az oka annak, hogy Emma Normandiába küldött Edwardért és Alfredért, térjenek haza Angliába és követeljék vissza maguknak a trónt.

– És elmentek, Osbern? – Igen, elmentek. Adtunk Edwardnak egy negyven hajóból álló

flottát. Partot ért, és Winchesternél megütközött egy csapat katonával, akik visszaküldték oda, ahonnan jött. Azonnal látta, hogy nem kívánt személy, és Isten kegyelmével visszatért Normandiába.

– Most biztonságban van itt, Osbern? – Edward biztonságban van.

– De… Alfred nem? – Nagyon fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen történeteket hallj. Ez

kegyetlen! Gonosz! A legrosszabb fajta árulás. Alfred Kentnél ért partot, és Canterburyből Guilford felé lovagolt. Hatszáz normann és flamand kísérte. Mindenütt tisztelettel bántak velük. Godwin is, aki ekkorra már behódolt Haroldnak, fogadta őt. Rendeztek egy bankettet, és éjszaka, mikor már mindenki aludt, megérkeztek Harold emberei. Alfredot és az embereit elfogták. Minden tizedik rabszolga lett, a többit kegyetlenül legyilkolták.

– És Alfred? – Levetkőztették, és meztelenül, ahogy volt, egy szamárra tették és

összekötötték a lábát az állat hasa alatt. Úgy vitték Elybe. Vilmos Osbernre szögezte a tekintetét. Nem merte feltenni a

kérdést, de Osbern így is válaszolt: – Igen, meggyilkolták… a legkegyetlenebbül. Kiszúrták a szemét. – A gyönyörű szemét! – kiáltotta Vilmos. – A kés átfúrta az agyát. Nem élt már sokáig ezután. Vilmos ökölbe

szorította a kezét. – Istenemre, legyek átkozott, ha nem állok bosszút azért a gyönyörű kék szempárért! Mondd, ki tette ezt az ocsmányságot? Elmegyek Angliába és megölöm!

– Uram, neked megvannak a saját megvívandó csatáid. Nem tudjuk biztosan, ki ölte meg őt. Nem tudom elhinni, hogy az anyja csalta volna tőrbe. A levél, azt mondják, tőle jött, de Harold vagy Godwin hamisíthatta is. Ki a megmondhatója? Nem hiszem, hogy Emma lett volna, mert kevéssel később elhagyta Angliát és Flandriába ment.

– És Edward? Mi van Edwarddal? – Úgy hallom, búskomorabb, mint valaha. Gyászolja elvesztett

fivérét. – Ó, Osbern, micsoda gonosz emberek vannak! – Emlékezzünk erre mindig, hercegem. Legyünk a lehető

legóvatosabbak, hogy sose legyen alkalmuk veled kegyetlenkedni.

* A városokon és a falvakon igazán izgalmas volt átutazni. Az

emberek mindenütt kijöttek a házaikból, hogy üdvözöljék, és virágokat szórtak, amerre ment.

– Éljen soká a herceg! – kiáltozták. Fent, a nyeregben ülve, hercegi palástját viselve, szinte úgy érezte,

bármilyen fiatal is, valójában ő az atyjuk és ők a gyermekei. Megfogadta, hogy a jövőben mindig szem előtt tartja, kik voltak az ősei. A neve együtt szerepel majd Félelemnélküli Richardéval és a hatalmas Rollóéval.

Micsoda öröm volt megérkezni Conteville-be és viszontlátni az anyját! Ariette, aki még mindig ragyogóan szép volt, túláradó örömmel fogadta a fiát. A karjába zárta, mint amikor Vilmos még kisfiú volt, és zokogott, miközben elmondta, mennyire hiányzott neki, amíg Franciaországban élt.

– Te is nekem, anyám – mondta a fiú. – Gyakran gondoltam rád. – És most te vagy a hercegünk. Ó, Vilmos, olyan büszke vagyok

rád! Beszélgettek az apjáról is, és megint elszomorodtak. – Mindig jó

volt hozzám – mondta Ariette. – Még férjről is gondoskodott számomra, hogy legyen, aki gondomat viseli, ha ő eltávozik.

– És a férjed kedves hozzád, anyám? – Jó ember. Elhatározta, hogy engedelmeskedik a herceg

parancsának és gondoskodik rólam. – Szóval, akkor nem vagy boldogtalan? – Olyan boldog vagyok, amennyire ez lehetséges apád nélkül. Azt

mondta nekem, mielőtt elment, hogy mindig a jövőnek kell élnünk. Mindig az a fontos, ami lesz, nem az, ami elmúlt. Néha azt gondolom, tudta, hogy soha nem tér vissza.

– Furcsa, anyám, hogy nem vagy Rouenban. – Szeretném, ha együtt lehetnénk. De a férjem házában kell élnem,

és te vagy a herceg. A fiú látta, hogy anyja elégedett, és amikor elmondta, hogy

gyermeket vár, örült, mert tudta, hogy a gyermekek, akik az új férjétől születnek, feledtetik majd a Robert miatti bánatát.

*

Nem maradhatott tovább Conteville-ben, bár nagyon vágyott rá.

Kedvelte a mostohaapját és nagyon élvezte a gyengédséget, mellyel anyja elhalmozta. De Osbern figyelmeztette, hogy feladatai vannak.

Annak ellenére, hogy jó benyomást tett az alattvalóira, igen erős ellenségei is voltak. Osbern említette néhányuk nevét azok közül, akik ellene fordultak. Egyikük Talvas de Belléme volt. Emlékezett arra a régi találkozásra, amikor belenézett abba a gonosz arcba, és emlékezett arra a szitokra is, amit az a férfi szórt rá. Sosem fogja elfelejteni a Talvas ártatlanokkal művelt barbár kegyetlenségeiről szóló történeteket! Milyen ördögi tréfát eszelhet ki az ellen, akit utál! Talvas portyázik, alig várja, hogy elkapja őt. Egy percig arra gondolt, odarohan az anyjához, és megkéri, hadd maradjon vele Conteville-ben. Ő elrejtené ott, és a mostohaapjával együtt mindent elkövetnének, hogy megvédjék. Aztán elszégyellte magát. Nem Normandia hercege ő, Rollo utódja? Gondolt valaha Rollo arra, mi történne vele, ha az ellenségei elfognák? Vagy Félelemnélküli Richard? – Kérlek Istenem, tégy olyan naggyá és félelem nélkülivé, mint az őseim voltak! – imádkozott.

A saját családjából való férfiak is ellene fordultak. Apja fivérei – azok, akik szintén törvénytelenek voltak – kijelentették, hogy ha egy fattyú gyereket hercegnek lehet választani, férfiakat miért nem? Gyanította, hogy Mauger egyetért velük. Azok a gúnyos pillantások, melyeket elkapott a tanulószobában, meglehetősen árulkodóak voltak. Mauger gonosz ember. Mondják, hogy egykor varázslatokat űzött. Vajon most is mormol a gonosz szellemeknek, és kéri a segítségüket, hogy ragadják el Normandia hercegét? Vagy Odin ősatya segítségét kéri? Esetleg Thorhoz imádkozik, hogy sújtson le rá? De a keresztény Isten ereje nagyobb, mint azoké a pogányoké! Ebben biztos, és ugyanolyan biztos az elhivatottságában is!

Amikor az emberek szívélyesen üdvözölték, elfeledkezett az aggodalmairól. Az asszonyok gyengéden mosolyogtak rá. – Isten áldása legyen a mi kis hercegünkön! – kiáltozták. Elbájolta őket, mert jó kiállású fiú, és megfelel az eszményképnek, amilyennek Normandia hercegének lennie kell. És mert fiatal, az asszonyok kedvelik, még akkor is, ha a férfiak azt kérdezgetik maguktól: – Hogy képes egy gyerek kormányozni Normandiát? – De a helytartói erőskezű férfiak, akik elhatározták, hogy véghez viszik Robert herceg akaratát, akit halálakor a szentség légköre vett körül, ezért képes befolyást gyakorolni szent helyeken.

Lelkesítő volt keresztülutazni a birodalmán, megérkezni hűséges alattvalóihoz, akik megtiszteltetésnek vették, hogy a fedelük alatt üdvözölhetik.

Egy ilyen este történt a következő: mikor megérkeztek az egyik alattvaló házába az egész napos lovaglás után, az étkezést követően nyugovóra tértek. Thorold és Osbern felváltva aludtak a szobájában, mialatt a másik az ajtaját őrizte. Sosem tértek el ettől a gyakorlattól, és idővel észrevette, hogy mindig úgy csinálják, hogy ne ébredjen fel rá.

Mély álmából riadt, mert mindig elfáradt a nap végére, amikor észrevette Thoroldot az ágya mellett.

– Ébredj! – mondta Thorold. Vilmos szeme kipattant. – Mi történt? A férfi válaszul felkapta és beborította egy nagy köpennyel. – Thorold, nem látok! Megfulladok! Semmi válasz. Thorold kivitte a házból, feldobta egy nyeregbe, és

olyan gyorsan ellovagolt vele, mintha az életéért vágtatott volna – ami természetesen így is volt: a saját és a kis herceg életéért.

A szíve hevesen vert: veszély leselkedik rá. Valaki tudta, hogy abban a házban van, és eljött, hogy elvigye – vagy most fog jönni. Talán máris keresik. Szinte látta Talvas gonosz szemét, ahogy a szalmába döfködi a kardját. – Gyere ki, te kis fattyú! Fattyú! Fattyú! – Mennyire utálja ezt a szót. Ha nem mondhatnák rá ezt a szót, kellene így lovagolnia az éjszakában? De Alfred nem volt fattyú, és mégis kiszúrták a szemét… a gyönyörű szemét. Meghalt. De jobb halottnak lenni, mint szem nélkül élni kegyetlen emberek foglyaként!

A ló megállt. Hangokat hallott. Thorold leemelte a nyeregből; ki tudta szabadítani a fejét,

belélegezte a friss éjszakai levegőt. – Biztonságban vagyunk? – kérdezte egy hang. – Nem! Követhettek. El kell rejtőznünk itt, amíg pihent lovakat

találunk! – A szénapadlásra! – mondta egy hang. – Thorold – mondta Vilmos parancsoló hangon – kik az

ellenségeink? De Thorold nem vett tudomást róla. Thorold ilyen! Tud olyan

tiszteletteljes lenni Vilmossal, ahogy elvárják, amikor nincs veszély, de amikor van, világossá teszi, hogy Vilmos gyerek, és engedelmeskednie kell az idősebbeknek.

Fölvitték a padlásra, mintha egy szénaköteg lenne, és be is takarták szénával.

– Feküdj itt! Egy hangot se! Ne mozdulj, amíg visszajövök! – utasította Thorold.

Hosszú időnek tűnt, amíg a padláson várt és hegyezte a fülét minden hangra, ami azt jelenthetné, hogy az üldözői felfedezték a rejtekhelyét. Elképzelte Talvast az élükön; szinte látta, ahogy feljön a padlásra, közben kegyetlenül nevet, tudván, hogy ő a széna alatt kucorog.

Rémítő volt annak a kegyetlen embernek a történeteire gondolni. És most Normandia hercegét üldözi, ahogy a többi áldozatával is tette. És ha megtalálja? Vilmos megérintette a szemét és Alfredra gondolt.

Mivel már reszketett, megpróbálta kizárni Talvast a gondolataiból, és helyette nagyapjára, Félelemnélküli Richardra gondolt.

Csaknem olyan, mintha Richard kelt volna új életre. Richard is fattyú volt, mint ő; Richard apja is meghalt, amikor ő még gyerek volt. Richardot túszként Franciaországba vitték és hűséges fegyverhordozója, Osmond (mintha Osbern lenne!) egy napon betette őt egy zsákba és befedte szénával, mindenkinek, aki látta, azt mondta, hogy a lovát megy etetni, és kilovagolt a kastélyból, ki Franciaországból, és elvitte a kis herceget Normandiába.

Így lesz Vilmossal is. Hűséges barátja megmenti őt, akárcsak Richardot az övé.

Így hát feküdt a széna alatt és a lovak patáinak hangjaira figyelt. Osbern mellette feküdt a szénában, felkészülten, hogy ráugorjon az ellenségeire, ha kell, hogy megvédje kis hercegét a haláltól. És én is harcolni fogok, ígérte meg magának Vilmos. Megölöm Talvast és mindenkit, aki rám támad!

Nagy sokára véget ért ez a hosszú éjszaka. Thorold talált lovakat. Immár biztonságban útra keltek és folytatták a normandiai körutazást.

*

Ám az ellenségeik elszántak voltak, és ami még veszélyesebb,

ismeretlenek.

Vilmos barátai most már látták, milyen veszélyt jelent számára nyíltan mutatkozni az emberek között, mert az ellenségei tudhatják, hol alszik meg éjjelente, és rajtaüthetnek.

Ott voltak mindenütt, a legkevésbé várt helyeken D'Eu bárót, Vilmos egyik leghűségesebb támogatóját megtámadták lovaglás közben; a kis herceg hívei egymás után haltak meg.

Vilmos tudta, hogy vadásznak rá. Úgy érezte magát, mint egy farkas, nyomában az egész kopófalkával. De mindig biztonságban érezte magát Thorolddal és Osbernnel, a két óriással, akik úgy intézték, hogy egyikük mindig mellette legyen.

Aztán egy napon Thorold többé nem volt ott. Vilmos soha még nem érezte magát olyan lesújtottnak, mint aznap,

mikor megmondták neki, hogy többé nem látja Thoroldot. Ez rosszabb volt, mint Franciaországba menni, mint elhagyni az anyját, még apja halálánál is rosszabb, mert amikor Robert meghalt, már több mint két éve nem látták egymást.

És most Thorold, a nagy, erős, mindig figyelő Thorold halott… örökre elveszítette őt.

Többé nem utasítja az a határozott hang, hogy feküdjön nyugodtan, vagy hogy legyen csendben. Többé nem áll az a nagy védelmező test közte és az ellenségei között.

Thorold halott. Megmérgezték. Ezek a gonosz, kegyetlen férfiak, akik elhatározták, hogy nem kormányozhatja őket egy fiatal fattyú, megölték Thoroldot.

Vilmos attól a perctől kezdve nem volt többé gyermek. Tüzes gyűlölet égett a szívében. Szerette Thoroldot. Sehol nem volt még egy olyan erős, olyan bátor férfi, mint Thorold. Szerette Osbernt is, de Osbern lágyabb volt, inkább fegyverhordozó, mint harcos. Ez a két férfi olyan volt számára, mint soha senki más, amióta elhagyta Franciaországot. Pótolták a szüleit. És most Thorold halott.

– Isten úgy segéljen – mondta Vilmos –, bosszút állok azokon, akik megölték!

Az éjszaka magányában elsiratta Thoroldot. Remélte, hogy ősei nem látták a könnyeit. Mit szólna Rollo egy herceghez, aki sír? Sírt Félelemnélküli Richard, mikor elveszítette az apját? Talán titokban, és a könnyek meg-bocsáthatók, ha senki nem látja őket.

Bárcsak már felnőtt férfi lennék, gondolta Vilmos, akkor lesújthatnék Thorold gyilkosaira – ó, és mindenkire, aki fattyúnak mer nevezni!

*

Osbern most már soha nem hagyta el. Egy ágyban aludtak.

Osbernnek is hiányzott Thorold. Osbern gyakran beszélgetett vele, már nem ügyelt rá, hogy

elhallgassa az igazságot. – Sok ellenségünk van – mondta –, mint ezt jól tudod már. De vannak barátaink is. Túl sokan vannak, akik szeretnék viselni a hercegi palástot, és gyanakodnak egymásra. Azt hallottam, hogy sokan azok közül, akik melletted állnak, úgy gondolják, el kellene menned anyádhoz és vele maradnod. Ott biztonságban lennél.

– Az ellenségeim oda is eljöhetnek értem. – Jól megerősítenénk Conteville-t! Azok között lennél, akik

szeretnek. A mostohaapádnak van elég hatalma, és neki vannak hűséges barátai. Anyád gondoskodna róla, hogy mindent megtegyenek a biztonságod érdekében. Folytatnád a tanulmányaidat, és élnéd egy korodbeli fiú szokásos életét.

– Elfelejted, hogy én vagyok a herceg. – Akkor se tudnám elfelejteni, ha megengednéd – mondta

mosolyogva Osbern. – De így nem mehet tovább. Egy nap az ellenségeink elfognak minket. Neked élned kell – mintegy jelképként. Át kell vészelnünk a kiskorúságod nehéz éveit, hogy amikor felnőtt leszel, jogos helyedre léphess. Négy vagy öt évet kell túlélni, de ha biztonságban tudunk tartani ezalatt az idő alatt, és hűséges barátaid féken tudják tartani az ellenségeidet, akkor teljesítheted a kötelességedet, amikor elérkezik rá az idő.

– Kész vagyok most is megküzdeni velük! Isten szent nevére, Osbern, csatába akarok menni!

– Kemény eskü, uram! – Kemény férfiak kemény esküt tesznek. Végeztem a gyerekkorral! Osbern a fejét csóválta. – Csak akkor lépünk férfikorba, uram, ha a

gyerekkor végez velünk. Nézzünk szembe a tényekkel. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy uralkodj, és fel kell készülnöd az uralkodásra. Nem teheted, hogy úgy kóborolj az országban, mint egy menekülő. Ez az,

amit hű barátaid és tanácsadóid elhatároztak. Herceg vagy és hercegnek kell maradnod, de zsenge korod miatt szükséged van rá, hogy úgy hallgass az érett bölcsességre, mint a sajátodra.

Osbern mindig meggyőzte őt az érveivel. És a szíve mélyén tudta, hogy hű emberének igaza van. Még Félelemnélküli Richard is megfogadta a miniszterei tanácsát, amikor még fiú volt. Van még mit tanulnia.

*

Úton voltak Conteville felé és megálltak éjszakára egy ember

házánál, akiről Osbern tudta, hogy hűséges híve Vilmosnak. Megvacsoráztak és visszavonultak a szobába, amit kijelöltek számukra.

Nagy terem volt, tele árnyékokkal. Osbern a függönyökhöz ment, késsel a kezében, mint mindig – készen arra, hogy ha valaki rejtőzködik mögöttük, habozás nélkül ledöfje.

Minden rendben volt. Lefeküdtek aludni, Osbern mellette, az ajtóhoz közelebb, hogy

védje őt: így aludtak el. Egyszer csak valami felriasztotta Vilmost. Sötét volt a szobában.

Feküdt, hallgatózott. Lépések a lépcsőn? Egy ajtó lassú nyílása? Nem, minden nyugodt.

Becsukta a szemét. Megint képzelődik. Mindig így van, amikor felébred az éjszaka közepén. Talvasra gondolt, ahogy szórakozik a vendégeivel, Alfred gyönyörű szemére, Thoroldra, akit elveszített, azután megnyugtatta, hogy Osbern ott van mellette, és kezdett álomba merülni.

Elszunnyadt és azt álmodta, hogy valaki bejött és az ágya mellett áll. Almában hallott egy hangot. – Halj meg… halj meg, te fattyú\

Félálomban azt gondolta: egy álom. Megint egy rossz álom. Érezte Osbernt maga mellett és megnyugodva újra elaludt.

*

Hajnalodott, halovány fény szivárgott be a réseken. – Osbern –

suttogta Vilmos –, reggel van. Osbern nem válaszolt. Néhány perc múlva Vilmos fölkelt az ágyból.

– Osbern! Osbern! – kiáltotta. Vér volt az ágyban… Osbern vére! – Ó, Osbern, drága, drága barátom! Ébredj fel! Mondj valamit! De Osbern már soha többé nem ébredt fel. Éjszaka leszúrták. Vilmos hallotta a szót visszhangozni a fejében, győzedelmesen,

kajánul sziszegve: fattyú! És tudta, hogy Osbernt tévedésből gyilkolták meg, helyette.

*

Tizenkét éves volt, és bár évei szerint még csak gyerek, egy férfi

érzelmeit szenvedte meg. Thorold halott. Osbern halott. Szerette ezeket az embereket. Indulni akart, hogy megküzdjön a gyilkosaikkal, borzalmas bosszút akart állni rajtuk!

Ezt nem teheti. De vannak még férfiak, akik emlékeznek az esküjükre, amit neki és az apjának fogadtak. Ő a hercegük, és szolgálniuk kell őt az életükkel! Hadat kell viselniük az ellenségei ellen, de túl veszélyes az országban kóborolnia. Épp hogy megmenekült a halál torkából; mindkét bátor férfi – Thorold és Osbern – meghalt a szolgálatában. Nem remélheti, hogy mindig megmenekül.

Már sokszor elmagyarázták neki: „Te névleges vezér vagy. Mivel még túl fiatal ahhoz, hogy herceg legyél, csak névleg vagy az. Emlékezz, milyen fontosnak tartotta apád, hogy minden módon felkészülj, hogy alkalmas legyél a pozícióra!"

Tudta, mit jelent ez – visszamenni a tanulószobába, tanulni a harcművészeteket, nem gyakorlatban, hanem tanároktól.

Természetesen igazuk van. Csak tizenkét éves. Ha csak tíz vagy legalább öt évvel korábban született volna! De mi haszna volna ezen méltatlankodni?

Beleegyezett, hogy visszamegy az anyjához.

A magot elvetették

Ariette a toronyban állt, Vilmos biztos volt benne, hogy ott fogja

várni. – Fiam! – kiáltotta. – Hála Istennek, hogy hazajöttél! Karjába ölelte; szégyenkezés nélkül zokogott. A fiú félt, hogy ő is

elgyengül a viszontlátástól. De milyen jó volt otthon lenni! – Vilmos, kedvesem, milyen sovány vagy! – mondta az anyja. –

Majd én feltáplállak! A tied a kastély legjobb szobája. Gyere, megmutatom! Aztán találkozol Adelisa húgoddal és az öcséiddel. Odo már alig várja. Lefogadom, hogy les téged valamelyik ablakból. Annyi történetet hallott már rólad. Már a kis Robert is ismeri őket. Herlwin, a férjem felesküdött, hogy az életével szolgál téged, és tudod, apád nagy földbirtokot adott neki, hogy gondomat viselje, neked pedig lojális hűbéresed legyen. Ezen a birtokon mindenki a te embered… minden férfi, nő és gyerek.

Igen, kellemes volt élvezni Conteville kényelmét. Csaknem olyan volt, mintha visszatért volna Falaise-be.

Megölelte Adelisa húgát, aki nagyon megnőtt, amióta nem látta. Tetszettek neki a gyerekek. Odo ragyogó kis fickó, aki legszívesebben mindig mellette állt, és úgy bámult rá, mintha kedvenc legendáinak hőse lenne, mert anyja neki is elmesélte azokat a történeteket, melyeket egykor neki.

Ezen a napon átadta magát az örömnek, hogy együtt van anyjával, mostohaapjával és a gyerekekkel. Ők a családja és ugyanolyan biztonsággal támaszkodhat rájuk, mint amilyennel Thoroldra és Osbernre! Megtapasztalva, hogy nem lehet tudni, ki az igaz barátja, jólesett elmerülni a biztonság nyugalmában.

Voltak kutyák, lovak és sólymok Conteville-ben. – Válaszd, amelyiket csak akarod! – mondta Herlwin. – Vadászunk

egy jót. Messzire ellovagoltak a kastélytól. – Ezek az emberek, akiket itt

látsz, hűségesek – mondta mostohaapja. – Az életfeltételeik tőlem függnek, és nem mernének kezet emelni a mostohafiamra, még ha

akarnának sem. De nem akarnak. Melletted állnak. – És ez valóban így volt: az emberek együtt látva urukat és hercegüket „Soká éljen a herceg!" kiáltással üdvözölték őket. Hosszú idő után újra képes volt aludni, amit azóta nem tudott, amióta azon a borzalmas reggelen arra ébredt, hogy Osbern véres teste fekszik mellette.

Fáradtan, de lelkesülten tért vissza a kastélyba a vadászat után. A kastély fogadótermében lakomát rendeztek, ahogy egykor Falaise-ben, csak most ő ült az asztalfőn, ahol akkoriban az apja, anyja a jobb oldalán és mostohaapja a balján.

A kis Odóval a füvön feküdtek a várárok mellett, és elmesélte neki, hogyan lőtték ki a szarvasbikát a nyilaikkal, és hogy milyen szép nagy állat volt. Vállára emelte kis féltestvérét és körbeügetett vele a várudvaron; kivitte a póniján lovagolni; a fiú imádta őt.

De nem volt kedve a lakoma utáni vigassághoz; nem akarta hallani a hősökről szóló balladákat és történeteket, mert Thoroldra és Osbernre emlékeztették. Inkább leültek Herlwinnel egy parti sakkot játszani.

Az anyja mosolyogva nézte őket. Olyan volt, mint amikor sok évvel – és még több történéssel – ezelőtt Robert hazaért egy hosszabb utazásról.

Néhány nappal a kastélyba érkezése után, amikor mostohaapjával visszatért egy vadászatról, anyját a hallban várakozva találták. Úgy mosolygott, hogy rögtön tudta, meglepetése van számára, mégpedig olyan, ami nagyon fog tetszeni neki.

– Van itt valaki, aki találkozni akar veled, Vilmos – mondta az anyja. – Azért jött, hogy megkérjen, vedd vissza a szolgálatodba. – Azzal megfordult és máris szólította a titokzatos vendéget: – Gyere, Gallet!

És ott termett Gallet, a bolond, térdre borult előtte és megcsókolta a kezét.

Uralkodnia kellett az érzelmein. Nem fakadhatnak ki a buta könnyek! Miért is fakadnának az előtte térdelő, törékeny, meglehetősen üres tekintetű alak láttán, mintha egy isten vagy Normandia egyik hőse lenne?

– Gallet – mondta –, örülök, hogy látlak… jó öreg bolondom! Gallet megértette, annak ellenére, hogy csak egy bolond volt. – Volna egy szép karvalyod számomra, akit kiképezhetnék, uram?

– kérdezte.

– Örömmel látlak, Gallet – mondta Vilmos. – Örömmel fogadlak a szolgálatomba.

*

De a napok nem telhettek csak sporttal és családi örömökkel. Ő

békében él itt, de a birodalma forrong. Hűséges emberei harcolnak az örökségéért. Bár nem csatlakozhat hozzájuk, azt kell tennie, amit kívánnak, ami azt jelenti, hogy vissza kell térnie tanulmányaihoz, valamint tökéletesítenie kell magát a harcászatban.

Folytatnia kell a tanulást Mauger bácsival, aminek nem örül. Habár már nem gyerek, még nem is férfi, és el kell viselnie ezt a cinikus tanárt, aki a hercegség egyik legtudósabb embere. Raoul de Vacé kapitány, Normandia régense is a tanára, és tőle, Vilmostól elvárják, hogy annyi figyelmet szenteljen a tanulásnak is, mint amennyit a fegyvereknek. Soha nem lesz olyan jó tudós, mint amilyen gyakorlati ember, ez nyilvánvaló, de egy vezető nem lehet tudatlan. Ahogy Mauger mondta, az uralkodóknak ismerniük kell a múltat, mert akkor okulhatnak az elődeik hibáiból, ezáltal elérhetik, hogy ők maguk elkerüljék ugyanazon hibákat. Volt ebben bölcsesség, és annak ellenére, hogy nem kedvelte nagybácsikáját, Vilmos kénytelen volt belátni, hogy okos ember.

Mostohaapja egy előző házasságából született fia a kastélyba jött, hogy Vilmos tanulótársa legyen. Raoul de Tancarville-t Vilmos azonnal megkedvelte. Kellemes volt, hogy van egy társa. Bár odavolt Adelisa húgáért, ő nem vehetett részt a tanórákon, nem csatlakozhatott hozzá egyéb időtöltéseiben, ahogy egy azonos nemű megtehette.

Még egy hete sem volt Conteville-ben, mikor megérkezett az unokatestvére, Guy. Milyen öröm volt találkozni vele! A fiú Robert herceg nővérének a fia, és jó barátok voltak a régi időkben.

Azt mondta: – Együtt fogunk tanulni, kuzin. Olyan lesz, mint Falaise-ben volt.

Vilmos el volt ragadtatva. Rájött, hogy ez az, amit akart: visszakapni a falaise-i boldog napokat, elfelejteni a rémséget és nyomorúságot, amit megtapasztalt, békésen aludni az ágyában éjszaka, észérvekkel való vitákat és hatalmas bunyózásokat, melyek végeztével jókat nevetnek.

Egy alkalommal úgy megütötte Guy-t, hogy a fiúnak eleredt az orra vére. Az eset egy olyan pillanat következménye volt, amikor Vilmosnak – mint olykor-olykor előfordult – eszébe jutott, hogy ő herceg, a többiek ura.

– Ne feledd – mondta Guy-nek –, hogy idősebb vagyok nálad! – Nem sokkal! – vágott vissza Guy. – Emellett én anyámnak

törvényes fia vagyok, te pedig csak egy fattyú. A gyűlölt szó! Vilmos heves vérmérséklete olyan könnyen

felizzott, mint szokott e szó hallatán, és annak dacára, hogy igyekezett mérsékelni magát, nekiugrott Guy-nek, aki elterült az udvar kövezetén.

De azonnal talpra szökkent, gonoszul vigyorogva táncolni kezdett Vilmos körül, és biztonságos távolságból kántálta: – Fattyú! Fattyú! Vilmos, a fattyú!

Vilmos meg tudta volna ölni Guy-t; abban a pillanatban gyűlölte az unokatestvérét. Talán meg is tette volna, ha a mostohaapja szét nem választja őket.

– Hé, Vilmos! Hé, Guy! M történik itt? Vilmos Guy-re bámult, mintha bátorítaná, hogy mondja ki a szót,

ami a veszekedést előidézte. De Guy nem szólt semmit. – Két fiú, akik nem tudnak uralkodni magukon – mondta Herlwin.

– Mikor lesztek már végre férfiak? Vilmos sajnálta, hogy elvesztette a fejét. Thorold és Osbern mindig

figyelmeztette, hogy fékeznie kell magát, ha jó uralkodó akar lenni. Aztán Mauger kijött az udvarra és közölte, hogy büntetésül külön

latinfeladatokat kell megoldaniuk. Lehangoltan ültek egymás mellett a tanulószobában. Odakint sütött

a nap Gyakorolhatnák a kardozást vagy az íjazást, vagy lovagolhatnának a kutyáikkal a sarkukban – bármelyik jobb lenne ennél az unalmas latinnál.

Guy Vilmosra nézett azzal a hunyorítással, ami olyan elbűvölővé tette.

– Idióta – mondta –, kit érdekel, ha az vagy? Én nem bánnám, ha az lennék, ha én lehetnék Normandia hercege.

Vilmos nevetett. Megint jó barátok voltak. Összehasonlították a megoldásaikat. Segítettek egymásnak, hogy minél előbb kimehessenek a friss levegőre.

* Boldog évek voltak – gyermeki örömökkel teli. Conteville

kastélyának falain belülről a kinti világ nagyon távolinak tűnt. Elég volt annyit tudni, hogy Vilmos hűséges támogatói tartják magukat a lázadók ellenében. Egymás után vívták a csatákat, vereséget győzelem követett; de azok a férfiak, akik hűek maradtak Fényes Robertnek tett esküjükhöz, egyre jobban megerősödtek. Törekvésük szimbóluma volt a fiú, aki biztonságban nevelkedett Conteville-ben.

Ariette csaknem olyan boldog volt, mintha Roberttel élt volna, csak nagyobb biztonságban érezte magát. Ő, pozíciójából adódóan, állandóan magára hagyta; állandó félelem gyötörte, amikor távol volt tőle, amit az elragadtatott boldogság kompenzált, amikor együtt voltak. Most békés boldogságban élt. Igaz, nem tekintett túl messzire előre. Eljön majd az idő, amikor Vilmosnak el kell mennie, de a legközelebbi években még maga mellett tudhatja; ott van a lánya, Adelisa, és a kicsik, Odo és Robert, ott a kedves, jó férje, és Conteville tágas területén Vilmos akár egyedül is lovagolhat anélkül, hogy egy gyilkos kése fenyegetné.

Vilmos újra életvidám, fiatal fiú lett. Többé nem ébredt fel arra, hogy Osbern véres teteme fekszik mellette. Az érdekelte, hogy gyorsabban lovagoljon, mint Guy, és messzebbre röpítse a nyilait. Ez a rivalizálás köztük olyan volt, amit mindketten élveztek, bár esetenként előfordultak összetűzések. Guy megtanulta, hogy elég a szájára venni a fattyú szót ahhoz, hogy Vilmost feltüzelje. Ezért sunyi módon használta. – Ó, az a szegény fiú fattyú. – Aztán ártatlan meglepetéssel tágra nyitotta a szemét, amikor Vilmos arca lángra gyúlt. Fel tudta dühíteni Vilmost, de a rivalizálás volt életük sava-borsa.

Herlwin buzdította Vilmost, hogy forogjon a vidék egyszerű emberei között. – Szükséges, hogy egy uralkodó képes legyen megérteni minden emberét: egyszerűt és nemest – mondta.

Így hát Vilmos gyakran kilovagolt Guy-vel és egy kisebb társasággal, és meg-megálltak az egyszerű emberek kunyhóinál. Mivel közel laktak a parthoz, sokan közülük halászok voltak, és Vilmos érdeklődéssel hallgatta, ahogy az aznapi fogásról beszéltek neki. Fesztelenül viselkedett köztük; sokkal könnyebben megtalálta velük a hangot, mint Guy valaha képes lett volna rá. Guy büszke volt a

rangjára, lévén egy normann hercegnő törvényes fia. Sosem feledkezett meg róla, hogy Félelemnélküli Richard volt a dédapja, ahogy Vilmosnak is.

Herlwin örült, hogy Vilmost annyira kedveli az egyszerű nép – Jól fog ez még jönni neked, Vilmos – mondta neki. A partról, ha

nagyon tiszta volt az idő, messzire elláttak a tengeren. – Anglia! – sóhajtott Vilmos. – Jól emlékszem Atheling

unokatestvéreimre. Micsoda szép fiatalemberek voltak! Szegény Alfred! Tudod, mi történt Alfreddal?

– Kiszúrták a szemét – mondta Guy. – Neki voltak a leggyönyörűbb szeme, amit valaha láttam. Kivéve

Edwardét. Az övé is gyönyörű. – A gyönyörű szemük nem szerezte meg nekik a trónt. – Szegény Alfrednak sosem lesz már trónja. Megölték. Kivájták a

szép szemét, és a kés átfúrta az agyát. – Jobb neki, hogy meghalt. Én inkább meghalnék, mint hogy szem

nélkül éljek. – Edward még Normandiában van. Szeretném újra látni! Jó

unokatestvérem. – Az enyém is, Vilmos. Ők az igazi örökösei az angol trónnak.

Előbb vannak az öröklési sorban ennél a Hardeknutnál. Ők a törvényes örökösök.

Sunyi pillantást vetett Vilmosra és merészen folytatta: – Ők következnek ezek előtt a hóbortosok előtt, és…

A pír kezdte elönteni Vilmos arcát, álla a szokásosnál is jobban megnyúlt, ajka elvékonyodott. Ezek voltak a veszélyes jelek.

Guy ravaszul nézte. Nem, jobban kell ügyelnie. Így folytatta: – A hóbortosok előtt és azok igénye előtt, akik kiűzték őket. Gondolom, Emma, öreg rokonunk, valami rémes teremtés. Mit gondolsz, Vilmos?

– Egy asszony, aki harcol azért, amit már megszerzett. Ő normann. – Nos, most ott van Hardeknut fia a trónon – mert azt hallottam,

visszatért Dániából és most ő kormányozza azt az országot odaát. Jó ivási szokásokat tanult Dániában: ivással és lakomákkal tölti az idejét, a mi hős Emmánk pedig azt kívánja, bár sose kötötte volna meg a paktumát Knuttal, mert akkor Edward lehetne a király.

Visszafogták a lovaikat, és álltak, nézték a tengert.

– Milyen nyugalmas ma minden – mondta Vilmos. – Egy ilyen napon, mint ez, apám győzni tudott volna, és Alfred sosem vesztette volna el a szeme világát.

– Ki tudja, mi lesz? – mondta Guy. – Lehet, hogy Edward Atheling visszamegy Angliába ezek után a normandiai évek után. Azt mondják, jobban szeret szerzetes módjára élni itt, mint királyként a trónon. Csak hat neki kellene királynak lennie, mert ő a törvényes örökös…

Vilmosra pillantott és megsarkantyúzta a lovát. Elnyargalt, Vilmos szorosan mögötte, lehagyta, vágtatott előre, megmutatva, mint már annyiszor, hogy egy fattyú különb férfi tud lenni, mint egy törvényesen született.

Így teltek az évek, mígnem Vilmos férfivá érett.

* – Hírek jöttek Angliából – mondta Herlwin Vilmos szobájába

lépve. – Hardeknut meghalt. – Most mi fog történni vajon? – kérdezte Vilmos. – Várnunk kell, és majd meglátjuk. – Lehet, hogy ez lehetőség Edward számára. Szeretnék elmenni

meglátogatni a kuzinomat. – Nem, Vilmos, ne hidd, hogy mindenki így van ezzel. Sokan

vannak, akik azt mondják, Edward Athelingnek nincs jogos igénye a koronára.

– Lehet, hogy óvakodna Angliába menni – tekintettel arra, ami a fivérével történt.

Így beszélgetve mentek le együtt a nagyterembe, ahol már várta őket a vaddisznósült.

Miután jót ettek, folytatták az elmélkedést Angliáról és arról, mi történhet ezután.

Ariette megemlítette azt a szomorú napot, mikor Robert visszatért Normandiába – miután a hirtelen feltámadt vihar szétverte a flottáját. Ő mindvégig hitte, hogy ha Robertnek sikerült volna meghódítania Angliát, sose indult volna arra a zarándokúira. De csak filozofálgatott ezen. Jó férje van, bájos lánya, drága kicsi fiai; és csodálatos nagyfia, Vilmos is vele van, ha csak időlegesen is.

– Kár, hogy Hardeknut egyáltalán visszament Angliába. Nem hozott jót arra az országra – mondta Herlwin.

– Mégis, elég szívesen fogadták a dánok és a szászok is. – Így igaz – tette hozzá Guy. – Mert hatvan hajóval ment és

férfiakkal, akik védik a jogait, ha valaki vitatná. Azt hallottam, hogy első ténykedése királyként az volt, hogy bosszút állt halott bátyján, Haroldon, kiásatta a holttestét, levágatta a fejét és beleszórta a Temzébe.

– Ez inkább ártott, mint használt neki! – mondta Vilmos. – Elárulta magát, hogy olyan ember, aki nem tartózkodik az ilyen kegyetlen cselekedetektől.

– De megkönnyebbült, hogy kiadta Harold iránti dühét, így talán kicsit használt neki.

– Rossz király volt, kevesen bánják, hogy meghalt. – Úgy megadóztatta az embereket, hogy hevesen tiltakoztak ellene

– fűzte hozzá Herlwin. – És amikor Worcesterben az emberek ellenszegültek az adószedőinek, lerombolta a várost és kardélre hányta a lakosait.

– Ilyen módon nem lehet uralkodni – szögezte le Vilmos. – Te olyan uralkodó lennél, kuzin, aki megengedné az

alattvalóinak, hogy ellenszegüljenek? – kérdezte Guy. – Senki nem merne ellenszegülni nekem – jelentette ki Vilmos. –

De igazságos lennék az ügyben. Ha az emberek tiltakoznának az adók ellen, kivizsgálnám a panaszukat.

– Könnyű nagy uralkodónak lenni csupán szavakkal – figyelmeztette Guy. – Nézd csak a bolond Galletedet, issza a bölcsesség szavait. Ő hisz neked, kuzin.

– Akkor nem is bolond. – Lefogadom, hogy egy szót se ért abból, amit mondasz, így van,

Gallet, vagy nem? – Igen, uram – felelte Gallet. – Látod, Vilmos? Imádnak azok, akik híján vannak az értelemnek.

De nem aratsz majd ilyen könnyű győzelmet a bölcs férfiak felett. Herlwin közbeszólt: – Figyelj, Guy úrfi, nem akarunk veszekedést.

Ez a téma komoly dolog. Ami a szomszédos országokban történik, hatással van ránk, mint ezt a hercegünk jól tudja.

Herlwin következetesen úgy gondolkodott, hogy Vilmos a hűbéruruk, és egy kis civakodás megengedett a tanulószobában, de nem tűrhető a szolgák előtt.

Vilmos megértette Herlwin szándékát és mosolygott. Nagyon ügyesen kezeli Guy-t.

Azt mondta: – Egy napon, Guy, majd megláthatod, milyen uralkodó vagyok. Tekintettel a tényre, hogy az a nap biztosan eljön, egy bölcsebb ember jobban ügyelne a nyelvére.

Guy kissé mérsékelte magát, és gyorsan megjegyezte: – A lényeg, hogy ez a Hardeknut nincs többé, és úgy látszik, nincs ok sajnálkozásra.

– Az igazi uralkodó Godwin… ő és Emma – folytatta Vilmos. – Hardeknut túlságosan szerette az uralkodói élet örömeit. Mindössze azzal törődött, hogy befolyjanak az adók, amik a szórakozását fedezik – ami főleg evésből és ivásból állt.

– Hallottam – mondta Herlwin –, hogy naponta négyszer ült asztalhoz, és minden esetben órákra, így kevés ideje maradt másra a négy gigantikus étkezés között. A szolgák és szakácsok a nap minden percében főztek.

– Amikor pedig nem ettek, akkor ittak. Azt mondják, soha ilyen étel-italpusztítást nem látott még senki.

– Ez régi dán szokás – mondta Herlwin. – A dánok nagytermetű emberek és állandó étel-és italutánpótlásra van szükségük. Csoda, hogy egyáltalán volt idejük valaha hódításra.

– Viszont – folytatta Vilmos – Anglia népe szívből utálja a dán uralmat. Knut jó király volt, de a fia teljesen más. Azt hiszem, a szászoknak és az angoloknak is elegük van belőle. Szívesen látnák inkább Edward Athelinget.

– Kíváncsi vagyok, menne-e. – Sokat tanultam arról, mi van Angliában – mondta Vilmos. – A

tanáraim állandóan azt mondják, tanulmányoznom kell nemcsak a normandiai eseményeket, de a szomszédoknál történteket is. A dánoknak túl hosszú ideje van befolyásuk rájuk: és ők idegenek. Nem fizetnek adót; bemennek a szászok házaiba, akiknek etetniük

kell őket és vendégként bánni velük addig, amíg maradni akarnak. Végül a betolakodó lesz az úr a háznál, a tulajdonos már nem is ihat a beleegyezése nélkül. Ha egy dán el kívánja tulajdonítani a szász feleségét vagy lányát, megteheti, és ha a szász megbosszulja a sérelmét,

megbüntetik. Sok szász bosszút áll, aztán elbujdosik az erdőbe és bandita lesz, mert ez az egyetlen mód, hogy megvédje az életét. Természetesen rabolnak és gyilkolják dán uraikat. Az ilyen banditákkal úgy bánnak, mintha farkasok lennének, és vérdíjat fizetnek a fejükért, mint az állatok esetében is szokás, ezért farkasfejeknek nevezik őket.

– Vilmos jól megtanulta a leckét – jegyezte vidáman Guy. – Nos, kuzin, azt tervezed, hogy Angliát is a birodalmad részévé teszed Normandia mellett?

– A herceg bölcs – mondta Herlwin. – Ezek a dolgok nagyon könnyen minket is érinthetnek. Hardeknut valóban kegyetlen uralkodó volt, és ha kell, én kockáztatom a kastélyomat és a földemet Edward visszatérése érdekében, mert Anglia népe szívesen szabadulna a dánok uralmától és visszavárja Athelinget.

– Megmérgezték ezt a Hardeknutot? – kérdezte Guy. – Úgy lehetett – felelte Herlwin. – Esküvői banketten volt egy dán

barátjánál. Képzeld csak el a jelenetet! A társaság órákon keresztül evett, és a lakoma az éjszakába nyúlt. Hardeknut felemelte a serlegét, hogy még egy tósztot mondjon. Ivott, előrebukott és elterült a földön.

– Akkor biztos méreg lehetett – mondta Vilmos. – Ami azt mutatja, mennyire óvatosnak kell lenniük az

uralkodóknak – tette hozzá Guy Vilmos arcába nevetve. – Állandóan ügyelniük kell az árulókra – helyeselt Vilmos. – Ez

sajnos olyan lecke, amit már az anyjuk ölében meg kell tanulniuk. Nem sokkal később hallották, hogy Godwin earlje megegyezett

Edward Athelinggel, és hogy Edwardot felkérték, térjen vissza Angliába.

Mielőtt Angliába hajózott volna, Edward eljött Conteville-be, hogy elbúcsúzzon Vilmostól.

Letérdelt a herceg elé, de Vilmos rászólt: – Ne, Edward, állj fel! Te hamarosan király leszel, én pedig csak herceg vagyok.

Vilmos tudni szerette volna, hogyan érez Edward a visszahívásával kapcsolatban. Hogy fenntartásai vannak, az nyilvánvaló volt. Természetesen emlékezett meg, mi történt Alfreddal.

– Tudod, hogy minden jót kívánok neked! – mondta Vilmos. – Én pedig neked. Sosem fogom elfelejteni a menedéket, amit az

országodtól kaptam. – Gondolom, nem szívesen hagysz el minket.

– Úgy nőttem fel, hogy megszoktam a monostori életet. – Ha majd már király leszel, úgy élhetsz, ahogy neked tetszik. – Gondolod, hogy bármelyik király megteheti? A visszatérésem

egyik feltétele, hogy feleségül veszem Godwin earl lányát, Edithet. – Elveszed annak az embernek a lányát? Olyan pletykák

keringenek, hogy része volt Alfred meggyilkolásában. Edward szomorúan nézett rá. – Ő a legbefolyásosabb ember

Angliában. – Biztosan okos, ha egy tehenész fiaként ilyen magasra jutott…

Óvatosnak kell lenned vele, Edward! – Ó, annyi mindennel kell óvatosnak lennem! – Gyakran gondolok Angliára. Jól emlékszem a történetekre,

melyeket te és a fivéred meséltetek nekem Alfred királyról. Emlékszel? – Igen. Ő nagy király volt – az egyik legnagyobb. – Lehet, hogy te is olyan leszel. – Neki sok gyereke volt. Nekem nem lesz. – Kell, hogy legyenek örököseid. – Nem, nekem nem lesznek. Szüzességi fogadalmat tettem Istennek

és az összes szenteknek. – De meg fogsz házasodni. – Csak azért, mert Godwin ezt a feltételt szabta. – Edward, sehogy nem utasíthatod vissza, hogy visszamenj? – Kötelességemnek tartom. Angliának szász királyra van szüksége.

Az ország belefáradt az idegen uralomba. Ha nem egyezek bele, megjelenne néhány dán trónkövetelő. Teljesítenem kell a kötelességemet. Remélem, mindig azt fogom tenni. De betartom az önmegtartóztatási fogadalmamat, és attól semmi nem tántorít el.

– Örökösre van szükséged, aki követ a trónon. – Vilmos, miért ne követhetnél te engem Anglia trónján? – Én, Edward? – Nem vagy-e unokaöccse anyámnak, Emmának? Én jelölhetem ki

az örökösömet. – Anglia – mondta Vilmos áhítattal. – Mindig érdekelt az az

ország… sokkal inkább, mint Franciaország, ami pedig közelebb van hozzánk.

Edward rámosolygott. – Sosem fogom elfelejteni, Vilmos, mivel tartozom Normandiának. Angliába kell mennem, mert ez a

kötelességem. Feleségül kell vennem Edithet, formálisan. De a szívem itt marad Normandiában, és magammal viszem ennek az országnak a szokásait. Amíg én leszek a király, mindig szívesen látjuk

a normannokat Angliában. Egy nap majd meglátogatsz, remélem. Búcsút vettek egymástól és Vilmos szerencsés utat kívánt

Edwardnak. Izgatottan várta a híreket a megérkezéséről, sokszor eszébe jutott,

hogy elárulhatják őt is, ahogy Alfreddal tették, és kiszúrhatják gyönyörű szemét.

Végre hírek érkeztek. Az angolok, akiknek szívből elegük lett a dán uralomból, melegen üdvözölték Edwardot, aki feleségül vette Edithet, de megtartva esküjét, nem hálták el a házasságot. A szerzetesek megtapsolták ezt; azt mondták, ő egy szent – és azóta Hitvalló Edward néven emlegetik országszerte. De minthogy huszonhét évet az életéből Normandiában töltött, inkább normann, mint szász. Habár nem engedték meg neki, hogy normann kíséretet vigyen magával, hazatérése után a normannok kezdtek beszivárogni Angliába. Edward első ténykedése a dán adók eltörlése volt. Ez biztosította a népszerűségét, és minthogy olyan istenfélő volt, hamarosan nagy tisztelet övezte. Nem morgolódtak az emberek, amikor normann szokások terjedtek el az országban, sőt, divat lett normann nyelven beszélni, ahogy az udvarban is tették.

Vilmos mindent megtanult Angliáról, amit csak lehetett. Új ambíció kezdett erősödni benne: Nemcsak Normandia nagy hercege akart lenni, hogy Rollóval és Félelemnélküli Richarddal álljon egy sorban. Anglia királya akart lenni…

Az áruló

Ideje volt elhagyni Conteville-t. Rouen volt a főváros, így Vilmos

odaköltözött, magával vitte anyját, mostohaapját és a családjukat. Tizenhét éves volt, még mindig fiatal, de elég idős ahhoz, hogy részt vegyen a tanácskozásokon. Tájékozottsága meglepte a minisztereit, mégis' visszafogott volt, sosem kérkedett, és hozzáértése a katonai ügyekhez kimagaslónak bizonyult. Még mindig volt némi zúgolódás a hercegségben, de támogatói megerősödtek, és ahogy idősebbé vált, a szabálytalan származásával kapcsolatos kifogások is ritkultak.

Guy nem kísérte el Rouenba. Bánatosan váll meg unokatestvérétől és szeretete jeléül neki ajándékozta Brionne kastélyát. Guy, bár igyekezett jókedvűnek látszani, nagyon meghatódott.

– Furcsa lesz nélküled – mondta Vilmos. – Kivel fogsz birkózni eztán? – Lesznek mások. – Az más lesz, Vilmos. Velük, az feladat lesz. Velem… nos, meg

kell hagyni, néha majdnem megöltél. Vilmos elismerte a tényt. – Ez adta a küzdelem sava-borsát, nem igaz? – Unalmas lesz nélküled. – Képzelj el brionne-i kastélyomban. Ott legalább nem kell térdet

hajtanom senki előtt. És téged most már hamarosan lovaggá ütnek – és akkor, uram, teljesen valóságosan te leszel a herceg és uralkodsz mindnyájunk felett. Rózsás jövő áll előtted.

– Mégis, hiányozni fogsz – mondta Vilmos. A francia király Rouenba érkezett. Azért jött, hogy részt vegyen a

legfontosabb szertartáson, amiben Vilmosnak valaha része volt. Ez a beiktatása: bemutatják a népének, kiérdemelte, hogy lovaggá üssék, és bizonyítania kell, hogy birtokában van minden tőle elvárt harci készségnek.

A felkészülés nehéz évei itt nyernek majd bizonyítást, és olyan kiválóan kell teljesítenie, hogy az emberekben kétség se merülhessen fel, hogy valóban alkalmas arra, hogy uralkodjon felettük.

Soha nem tudta száműzni gondolataiból a gyűlölt szót: „fattyú". Ezért nemcsak azt kell teljesítenie, amit várnak tőle – hanem többet. Miért nyerte el Félelemnélküli Richard ezt a nevet? Ő is kényszerítő szükségét érezte, hogy kitörölje a születésén esett foltot?

Henrik megérkezett, nyájas és barátságos volt, de Vilmos már bölcsebb, mint mikor a király gyámsága alatt élt. Most már jól tudja, hogy Henrik nyájassága mögött érdek húzódik; nem kell, hogy elbűvöljék a mézes szavak és az érzelmes külsőségek. Azt is szem előtt kell tartania, hogy szüksége van a király segítségére, hogy megfékezze lázadó alattvalóit és helyreállítsa a rendet az országban.

Nagy bankettet rendeztek Rouenban, és Vilmos ez alkalomból maga állt a király széke mögött, ő maga szolgálta ki, tisztelete és hódolata jeléül. Mindketten tudták, hogy barátságuk ingatag. Épp az előző évben történt, hogy a király lerombolt egy erődöt a királyság és Normandia határán. A lojális normann, aki az erődöt védte, először megtagadta, hogy átadja azt a franciáknak, de Vilmos és tanácsadói úgy döntöttek, hogy nem bocsátkoznak háborúba Franciaországgal; megfékezték saját lázadóikat, ugyanakkor megparancsolták a hűséges normannak, hogy adja át az erődöt, amit a franciák leromboltak. – Így sem jó – mondta a király; és csaknem azonnal újra megépített egy másikat, és odahelyezett

egy francia helyőrséget, hogy védje. Ez túl sok volt Vilmosnak. Tizenhat éves, ebben az életkorban már csatába vezetheti az embereit. Ha megengedi a franciáknak, hogy maradjanak, megadná az esélyt az ellenségeinek, hogy kijelenthessék, alkalmatlan az uralkodásra. Kilovagolt az embereivel, megtámadta az erődöt és megfutamította a franciákat.

Úgy tettek, mintha az eset feledésbe merült volna: a király idejött Rouenba, ahol Vilmos hűbéreseként fogadta, eljátszva az alázatos szolgát az asztalánál.

A színpad készen állt a nagy szertartásra. Rouen polgárai összegyűltek a mezőn, ahol Vilmosnak be kellett

mutatnia hősies próbatételét, és el kellett nyernie az arany sarkantyúit. Néma csend honolt, míg kilovagolt a mezőre. Páncélingben ült a

lován, fényes pajzs a bal kezében, lándzsa a jobbjában, egyszerűen ragyogó jelenség volt. Magas és karcsú, parancsoló, nemes vonású

arccal a fényes fejvédő sisak alatt, olyan erősnek és elszántnak látszott, mint a pajzsára festett oroszlánok.

Az alapfeladat: átdöfni egy póznára erősített szalmabábut, amelynek karjai acélból készültek, és amit olyan ruhába öltöztettek, amilyet a normannok viselnek, ha hadba indulnak. A bábu ruhájához pajzsot erősítettek. Vilmosnak a bábu felé kellett lovagolnia, és átdöfni a ruhát is, a pajzsot is egyszerre, anélkül, hogy megtorpanna a vágta során. Egy ilyen feladat megoldása évekig tartó gyakorlást követel, csak nagy jártassággal és pontos időzítéssel lehet véghez vinni.

Vilmos szíve vadul vert; ha nem sikerül, örökre alkalmatlannak minősítik az uralkodásra. A régi „fattyú" kiáltás dobolt a fülében, míg hallgatta az emberek zajongását. Tudta, hogy a francia király szeme titokban rászegeződik. Vajon Vilmos sikeréért imádkozik vagy a kudarcáért? Egyetlen jelenlévő van, akiben a legteljesebb mértékben megbízik – Ariette, az ő drága anyja. Tudja, ahogyan ott ül körbeszórva füvekkel és gyógynövényekkel, mentával és rózsával, olyan odaadással imádkozik, mint mindig is életében, hogy fia sikeresen véghez vigye a feladatot.

Féltestvérei, Odo és Robert feszült izgalommal figyelnek. Mostohaapja szerencsét kívánt neki, ahogy a többi lojális lord is. Szerette volna, ha Guy jelen van. Guy-nek itt kellene lennie. Miért nincs? Nyilvánvalóan lefoglalják az ügyei Brionne-ban. El tudja képzelni, ahogy Guy fontoskodik, mióta földesúr lett.

Többről van itt szó, mint hogy megnyeri-e a sarkantyút. Nem közönséges lovagjelölt. Ő Normandia hercege, egy messze nem stabil ország irányítója. Túl sok múlik azon, képes-e odavágtatni ahhoz a bábuhoz és pontosan a megfelelő másodpercben átdöfni lándzsájával az acélt.

Ezerszer gyakorolta. Felkészült rá. De vajon eléggé felkészült? Mi van, ha a kudarctól való félelem megbénítja?

De nem szabad elhibázni! Ezen a napon át kell vennie az arany sarkantyút a francia király kezéből!

Eljött a perc. Látja a bábut a póznán. A nap lángolóan süt, a tömeg feszült. Ott ül a király a páholyában, arca kifürkészhetetlen. A figyelő nemesek közül mennyi az igaz barát? Mennyien reménykednek a sikerében? Hányan imádkoznak a kudarcáért?

Itt az idő. – Rollo, Hosszúkardú Vilmos, Félelemnélküli Richard, Fényes Robert… – sorolta az őseit –, ne hagyjatok veszíteni! – fohászkodott. – Hadd foglaljak helyet mellettetek, mint Normandia egyik nagy hercege!

Nem volt biztos benne, hogy a dobogás, amit hall, a lova patájának dübörgése vagy a saját szívverése. Az idő mintha lelassult volna. A szalmabábu messze volt. Olyannak látszott, mint egy rosszindulatú, gúnyos varázsló, aki az életét tette föl rá, hogy legyőzze őt. „Fattyú!" – mintha ezt mondta volna. „Megérdemli egy fattyú, hogy Normandia hercege legyen?"

Elöntötte a düh, majd figyelmeztette magát, hogy le kell nyugodnia. „A vérmérsékleted lesz a veszted", mondta az öreg Mauger. „Nyugodtnak kell lenned, hogy határozott lehess".

Egyenesen a bábuhoz vágtatott. Belevágta a lándzsáját a pajzson keresztül, az acélon keresztül; a bábu imbolygott kissé a levegőben, majd a földre esett, ő pedig szilárdan ült a lován, úgy lovagolt körbe a mezőn. Hallotta, hogy az emberek tapsolnak.

Elnyerte az arany sarkantyút.

* Egész Rouen őt ünnepelte. Bármerre ment, az emberek éljenezték.

Valóban alkalmas rá, hogy a hercegük legyen. Sose láttak még olyan lovasbravúrt, mint aminek szemtanúi voltak azon a mezőn. Anyja zokogott örömében.

– Bárcsak apád láthatott volna ezen a napon! Milyen büszke lett volna! Soha, egyetlen normandiai herceg nem volt ilyen kiváló, mint te! Még Rollónál is kiválóbban teljesítettél!

Vilmos ránevetett. – Nem, ne legyél hűtlen Rollóhoz, anyám! És Ariette megijedt, mert bár a szíve mélyéig keresztény volt, még

félte a régi isteneket és hősöket, és Rollo ez utóbbiak egyike. A neve Sigurdé és Ragnaré mellett áll. És nem Rollo adta-e Normandiát a normannoknak?

Fia biztonságban érezte magát gyöngéd közelségében. Boldog napok következtek. Odo és Robert versenyeztek a figyelméért. Nem tehetett róla, de élvezte az imádatukat. Mostohaapja is el volt ragadtatva.

– Sose hallottam olyan éljenzést, mint ami neked szólt, amikor Franciaország királya átadta a sarkantyút. Az emberek annyira melletted állnak, mint azelőtt soha.

– Még vannak árulók köztük, ne felejtsük el! – mondta Vilmos. – De Henrik segítséget ajánlott, hogy legyőzzük őket. Ő békés Normandiát akar és jó kapcsolatot velünk.

– Bízol benne? – Nem. De szükségem van a segítségére. Ez az anarchikus állapot

már túl régóta tart. Senki nem mondhatja most már, hogy túl fiatal vagyok ahhoz, hogy uralkodjam, és szándékomban áll uralkodni.

Mostohaapja egyetértett vele. Nos, gondolta Vilmos, senki nem mondhat már túl fiatalnak, de még mindig nevezhetnek fattyúnak.

– Az első teendőm most az lesz, hogy összehívom a nemeseket, és új hűségesküt kérek tőlük.

– Rouenban? – Azt hiszem, Bayeux-ben. Elköszönt féltestvéreitől, anyjától és húgától. Ariette gyöngéden

megölelte. – Olyan nagyon büszke vagyok, hogy ki sem tudom fejezni –

mondta. – Látom a szemedben, anyám. – Tudtam, hogy megcsinálod. Tudom, hogy mindent elérsz, amire

fölteszed a szíved. Sosem felejtem el az álmomat, amit a születésed előtt láttam. Az nem álom volt. Hanem prófécia.

– Az álom a nagy fáról, ami belőled sarjadt és az ágai beborították Normandiát?

– Igen, fiam, és még azon is túl. A tengeren is túl… – Egészen Angliáig – mondta Vilmos. – Anyám, kiterjedtek Anglia

fölé? – Kiterjedtek széltében-hosszában! Megcsókolta anyja kezét. – Én

meg azt mondom, nincs az országban más hölgy, aki megszülhetett volna… csak te.

Ariette az arcát fia kezére hajtotta. – Isten áldása legyen rajtad, Vilmos… örökké.

Hirtelen megváltozott a hangulata. Gyönyörű szemét fia arcára emelte és azt mondta: – Most már meg kell házasodnod!

Vilmos nevetett. – Sok egyéb teendőm van.

– Kötelességed, hogy fiakat nemzz. Ki fog követni téged? Muszáj, hogy fiad legyen.

Házasság? Eltűnődött a dolgon. Kevés ideje van az asszonyokra. De az anyjának természetesen igaza van. Meg kell házasodnia.

Majd ha rendet teremtett Normandiában, fontolóra veszi a dolgot.

* Győzedelmesen lovagolt be Bayeux-be, hűséges emberei éljenzése

közepette. Örömtől csillogó szemmel nézte ezt a szép várost. Az enyém, mondta magában. Minden az enyém! Sosem szűnő elragadtatással szemlélte a birtokát. Találkozni fog Guy-vel Bayeux-ben, mert természetesen Guy is ott

lesz a nemesek társaságában, akiknek el kell jönniük hűségesküt tenni. Beszélgetnek majd a régi időkről, tréfálkoznak egy kicsit, ahogy szoktak; Guy majd sunyi megjegyzéseket tesz Normandia hercegére, ő pedig visszavág egy bizonyos földesúrral, aki nagyon fontos személy lett, amióta birtokolja a brionne-i és vernoni kastélyokat.

A nagy fogadóteremben összegyűltek a lovagok. Ő a trónon ült és szemrevételezte őket, emlékezve a régmúlt jelenetre, amikor az apja Rouenba vitte és bejelentette az embereknek, hogy ő a hercegük.

Egymás után odajárultak elé; letérdeltek, kezet csókoltak és hűséget fogadtak.

De hol van Guy? Miért nem jött el? Herlwin bejött a szobájába. – Van valami mondanivalód számomra? – kérdezte Vilmos. Herlwin bólintott. – Guy-ről van szó! Beteg? Istenemre, csak nem… meghalt! – Nem, Vilmos. Eleven. Túlságosan is eleven ahhoz, hogy jó

legyen nekünk. Vilmos talpra ugrott, keze a kardján. – Mit jelentsen ez? – Mindig is arrogáns kis átokfajzat volt. – Úgy érted, tervez valamit ellenem? – Azt gondolja, nagyobb joga van a hercegségre az anyja révén, aki

apád nővére volt. – Az Isten szerelmére, nem én vagyok-e apám fia?

– És ő mutatott be nekünk hercegünkként. Ez így van, és mindenki, aki hűséges Fényes Roberthez, melletted áll. De vannak néhányan…

– A lázadók… és Guy köztük van! Guy! Régi barátom és társam. – Mindig civódtatok. – De ez nem jelentett gyűlölködést. – Részedről nem, Vilmos. – Szóval Guy jogot formál a hercegségre? – Vannak támogatói. Arra hivatkozik… – Herlwin habozott. – Tudom, tudom! – kiáltotta Vilmos. – Azt kérdi, „mi joga lehet

egy fattyúnak a hercegségre?" Erről van szó ugye, Herlwin? – Igen, herceg uram. Vilmos arca elvörösödött. – Neki adtam Brionne-t, neki adtam

Vernont – két legszebb kastélyomat. Megtarthattam volna magamnak. Isten a tudója, nehéz volt megválnom tőlük! De Guy-nek adtam őket és ezek segítségével lázad ellenem. De várj csak, Guy de Brionne, várj, utolér a kezem!

*

Jobban megrázta Guy elpártolása, mint ahogy azt mutatni akarta

volna bárki előtt. Gondolni se akart rá. A Conteville-ben töltött évek során felvette azt a szokást, hogy

egyedül, inkognitóban kilovagolt. Ily módon sok mindent megtudott az egyszerű emberekről, akiknek a létezéséről a legtöbb nemes tudomást sem vett. Mindenkinek azt mondta, egy kereskedőcsalád fia, ami az anyja oldaláról részben igaz volt; így megismerhette népe valódi érzelmeit és életkörülményeit is. Ez a későbbiekben nagy előnyt jelentett.

Elhatározta, hogy ha már sikerült békét teremtenie a hercegségében, megvizsgálja, mit tehet a birodalom szegényei érdekében.

Nem tudott másra gondolni, csak Guy-re. Szóval azok a csörték a tanulószobában halálosan komolyak voltak. Amikor a fegyverforgatást gyakorolták, Guy meg akarta ölni. Az unokatestvéri szeretetet hírből sem ismerte. Azok a gúnyos megjegyzések a fattyúról az elfojthatatlan gyűlöletet megnyilvánulásai voltak. És Guy Normandia hercege akar

lenni! Vilmos nevetett a gondolaton. A haszontalan Guy, aki mindig csak az örömöknek élt! A büszke, arrogáns, féltékeny Guy, akinek egyetlen erénye a törvényes születése!

És Guy ellene tör! A feszültség és nehézségek idején Vilmos mindig a tengernél talált

megnyugvást. Pusztán a látványa megnyugtatta. Anyja azt mondta, ezt viking őseitől örökölte. Normandia tengerpartját mindennél szebbnek találta. A vízen túl van Edward birodalma, és bármikor hírt hallott róla, mohón hallgatta. Anglia elbűvölte. Mióta Edward megemlítette, hogy egy napon az övé lehet, nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot.

Edwardnak még sok éve van hátra, de ha majd meghal… ki tudja? Hátha őt nevezi meg örökösének? Akkor odamehet és elfoglalhatja azt a földet.

Milyen gyönyörű ország, és milyen büszke lehet rá, aki birtokolja! Az anyja mesélte, hogy születése után pár perccel már felragadta a földön lévő szalmát és a markába szorította. Az első szerzeménye! A dadái elmondták, hogy szerette maga köré gyűjteni a dolgait és őrizte őket. Utált osztozni még a legegyszerűbb játékszeren is.

És odaadta Brionne-t és Vernont álnok unokatestvérének! Ezen az éjszakán távol volt a tengertől, így egy fogadóban szállt

meg, miután megbizonyosodott róla, hogy a kocsmárosnak fogalma sincs róla, hogy Normandia hercege kér bebocsátást. Elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja, nem hagyhatja el a birodalmát kíséret nélkül. De nem tudott felhagyni magányos utazásaival, barátai pedig már hozzászoktak ehhez.

Kapott egy szobát. Kifizette és visszavonult éjszakára. Gondolatai elsősorban Guy árulása körül forogtak, de idővel eszébe

jutott az az eset, amikor arra ébredt, hogy Osbern holtteste mellett fekszik.

Ő hűséges férfi volt – nem úgy, mint Guy kuzinja! Hogyan bizonyosodhat meg róla valaki, hogy kiben bízhat? Levette a ruháját, meztelenül lefeküdt a szalmazsákra, köpenyébe

burkolózott és egyre csak a Guy-vel kapcsolatos emlékek jártak az eszében – Guy arra törekszik, hogy lehagyja lovaglásban, legyőzze birkózásban, messzebbre lője a nyilait, mindig készen arra, hogy fattyút kiáltozva csúfolódjon.

Arra riadt, hogy kopognak az ajtón. Abban a pillanatban kint volt az ágyból, szeme a nehéz reteszen, amit a helyére tolt, mint mindig, ha idegen helyen volt, amióta Osbern meghalt.

Fülét az ajtóra tapasztotta. – Uram…, uram…! Ismerte a hangot, de az nem lehet! – Ki van ott? – Gallet… Gallet, a bolondod. Akkor nem tévedett. Elhúzta a reteszt. Gallet sárosan, csapzottan

lépett be a szobába. – Mit jelentsen ez? – Menekülj, uram! Kevés az idő! Úton vannak! Nem lehetnek egy

mérföldnél messzebbre! – Kicsoda, Gallet, ki? Mondd már, kik azok? – Kérlek, uram…! Vilmos fölvette az ingét és megragadta a láncingét. – Erre nincs idő! Mindjárt itt lesznek! Fel vannak fegyverezve…

sokan, sokan vannak! – Kik azok, Gallet, kik? – Bayeux-i Ranulfe, Countances-i Neel… sokan. Brionne-i Guy

támogatói, és perceken belül ideérnek. Hallottam, amikor kitervelték. Azt hitték, túl ostoba vagyok, hogy megértsem. Az egyik emberük követett téged ide, a fogadóba. Uram, könyörgök, ha élni akarsz, menj… indulj már!

– Áldott legyél, Gallet – mondta Vilmos, és félig meztelenül, ahogy volt, fölkapta a köpenyét, maga köré terítette, lerohant a lépcsőn, ki a kocsmából, az istállóhoz. Nyeregbe pattant és eltűnt.

Az éjszakai hideg levegő csípte alig fedett testét, és ahogy haladt az úton, hallotta a lovak patáinak csattogását. Befordította a lovát az erdőbe és ott várt. Tudta, hogy az a csapat gyilkos szándékkal a szívében lovagol a fogadó felé.

*

Sosem fogja elfelejteni azt az éjszakai lovaglást; ahogy ment,

csupasz lábai majd lefagytak, töprengett, mi lenne, ha most szembejönnének az ellenségei – ő fegyvertelenül, lova kimerülten.

A jó szerencse vele volt. Egy férfi lovagolt felé. Milyen furcsán nézhet ki! Mit gondolhat az

az ember? – Azt hiszem, Falaise felé tartok – mondta. – De nem vagyok biztos

benne. Fontos dolgom van ott. Fontos dolog egy szál ingben és köpenyben! Milyen örömmel

hallotta a férfi válaszát. – Herceg uram, hűséges alattvalód vagyok. Kérlek, mondd, mit

tehetek érted! – Először is adj valami meleg ételt és ruhát, aztán egy lovat! – Kövess, uram! Vilmos megtudta, hogy a jó szerencse Hubert de Rye-t hozta elé,

egyik hűséges alattvalóját. Rövid idő múlva meleg ruhában volt, evett, és egy ló készenlétben állt a részére.

Hubert de Rye három fia azután visszalovagolt a herceggel Falaise-be.

Megint épp csak megmenekült. Ó, Guy, gondolta Vilmos, hát még meg is gyilkolnál!…

* Nem tudott másra gondolni, mint Guy-re. Élete során sok árulót

ismert, de olyat, mint Guy, nem. Olykor nagyon sértve érezte magát, máskor heves gyűlölet öntötte el. Meg fogja büntetni Guyt! Megmutatja neki, mit jelent elárulni a herceget!

Háborút indít Guy és a lázadók ellen! Ekkor, szavához híven, Franciaország királya Vilmos segítségére

sietett. Vilmos elnyerte a sarkantyúkat, felkészültnek bizonyult a harcművészetben, nem volt tanulatlan, alkalmas tehát a kormányzásra! A király békés szomszédságra vágyott és úgy gondolta, itt a jó alkalom, hogy megmutassa Vilmosnak, hogy annak az erődnek a dolga nem gyengítette meg a barátságukat.

Felajánlotta, hogy segít a hercegnek megszabadulni a bajkeverőktől. Békés Normandiát akart, mert a háborús kedv ragadós, és különben sem jó, ha az uralkodókat megbuktatják lázadó alattvalóik. Ezért mikor Vilmos készen állt a háborúra Guy és a támogatói ellen, Henrik csatlakozott hozzá francia katonákból álló csapata élén.

Így hát most Vilmos és Guy komolyan szembefordult egymással. Nem Guy volt az egyetlen áruló, de főleg őt tartotta annak. A harci szenvedély miatta égett benne; most bebizonyítja magának és az árulóknak, hogy valóban ő Normandia hercege!

Milyen igazuk volt a tanítóinak! Minden, amit a gyakorlás évei során megtanult, hasznára vált. Nem ismert félelmet. Mintha Rollo mellette lovagolt volna.

Vilmos a csata fókuszpontjában harcolt. Hogy hányan haltak meg a lándzsájától azon a napon, nem tudta. Csak azt tudta, hogy minden döféssel, minden acélcsapással

Guy kuzinjának mutatja meg, hogy mit jelent szembefordulni Normandia hercegével. Minden meggyilkolt férfiban Guy-t látta.

A franciák jól teljesítettek, a herceg ellenségei nem értek föl vele és szövetségeseivel.

Az első győzelme! Tiszteletet vívott ki, emellett leckét adott lázadó alattvalóinak.

Az első gondolata az volt, hogy üzenetet küld anyjának, mert tudta, mennyire aggódik.

– A mai napon – Írta – megmutattam a lázadóknak, ki Normandia hercege.

Ez igaz volt; de ahogy ott állt a francia királlyal, hogy megtekintsék a győztes csatamezőt, és hallotta a sebesültek és haldoklók jajveszékelését, elítélte az ilyen tettek szükségességét és hevesen imádkozott, hogy békét tudjon teremteni Normandiában.

– Nincs haszna a háborúknak – mondta. – De az árulókat meg kell leckéztetni, és hogyan másképp lehetne, mint vérrel?

Guy ott volt az ellenség soraiban. De hol van most? Valahol a véres testek közt?

Elküldte egyik emberét, hogy keresse meg Guy de Brionne-t és hozza elé.

De Guy-t nem találták. Úgy gondolták, elmenekült, és menedéket talált az egyik erődítményében, melyet a hercege ajándékozott neki.

– Azt hiszi, ott biztonságban van!? – kérdezte dühösen Vilmos. – Isten nevére, megtanulja majd, hogy a kastély, amit én adtam neki, nem óvja meg a megvetésemtől és a haragomtól!

A francia király hazatért, de Vilmos teendői még nem értek véget.

Az emberek a zászlaja alá gyülekeztek a győzelem után, és egyre többen voltak, akik egyenesen kijelentették, hogy személyében Rollo és Félelemnélküli Richard született újjá.

Nem csalódhatnak benne! Azt a szigorú, igazságos férfit kell tisztelniük, aki lenni akar!

Milyen gyönyörű kastély az a Brionne! Szürke falai gyengének tűnhetnek, de mégis bevehetetlenek, ellenállóak! Brionne-t, Guy városát, ami a kastéllyal jár, kőfal veszi körül. A bástyákról nyílözön zúdítható a betolakodókra.

A kastélyban most Guy vidáman dörzsölheti a kezét. Bizonyára azt hiszi, Brionne bevehetetlen, senki nem tudja elfoglalni. Úgy építették, hogy távol tartsa a támadókat.

Vilmos tudta, hogy Brionne előnyben van. Hogy lehet megrohamozni egy ilyen erődítményt?

Gondolatban felidézte unokatestvére sunyi arcát, és szinte hallotta, ahogy ezt mondja: „A fattyú soha nem tör be ide! Föladja a próbálkozást, és akkor utánamegyünk és megöljük! A kísérletünk a fogadóban meghiúsult, de még egyszer nem hibázunk!"

Itt az esély Vilmos számára, hogy bizonyítson. Föladja? Hagyja, hogy Guy kinevesse, hagyja, hogy azt mondja: „íme a hercegetek! Megvertük! De mit vártok egy fattyútól?"

Kell lennie megoldásnak, és Vilmosnak rá kell jönnie, mi az! Meg is tette. Épített két tornyot a folyó partján, így neki is volt egy

erődje a másikkal szemben. Ezekből a tornyokból lőtte a várost és a kastélyt, és semmit nem engedtek át, se be, se ki. Brionne ostroma megkezdődött.

Így álltak szemtől szemben ő és Guy, és az egyikük győzelme a másik becsvágyának végét fogja jelenteni.

Vilmos gyakran állt a torony tetején és nézte azt a kastélyt. Vajon Guy figyel onnan, gondol rá? Bizonyára igen. És amikor majd szemtől szemben állnak, mit fog mondani neki? Van egyáltalán szükség szavakra? Mit csinálna vele, felakasztaná az egyik tornyában? Vagy átdöfné a szívét a kardjával?

Összerázkódott. Seregek parancsnoka ő, nem foglalkozik öléssel. Mikor őrült düh lett úrrá rajta, gondolkodás nélkül megtette volna, de visszafogta indulatát és mindig próbálta fékezni magát.

Guy-nek meg kell halnia. De reméli, hogy nem az ő kezétől.

Guy bezárkózott a kastélyába, jól felkészülve a várakozás időszakára, és Vilmos látta, hogy az egyetlen mód a kastély bevételére, ha kiéhezteti a városfalon belül lévőket.

Kezdtek múlni a hetek. Tél lett. Vilmost dühítette a halogatás. Egyre több és több hűséges követője lett, mert Normandia lovagjai felismerték hercegük erejét és hatalmát.

Brionne-nal szemközti táborából gyakran ment vadászni; mindig is ez volt a kedvenc sportja. Ahányszor csak katonáival ették a finom vaddisznót vagy az ízletes szarvast, Vilmos kárörvendő elégedettséggel gondolt arra, hogyan nyalogathatják a szájukat Brionne-ban Guy és támogatói a vadászat zsákmányának szagát érezve.

Volt ideje elmélkedésre. A vére hajtotta volna, de szüntelenül türelemre intette magát. Mert türelemjáték volt ez az unokatestvérével, és addig fog tartani, amíg végül Guy megérti, hogy Normandia hercege nem veszíthet. Beszélgetett egyszer-másszor arról azokkal, akikben megbízott, hogy mit szándékozik tenni országáért. Az építkezés elragadtatta; még annak a két toronynak a megtervezése is mélységes elégedettséggel töltötte el.

Jó életet akart biztosítani a népének; olyan törvényeket akart hozni, amelyek igazságosak számukra.

– De mindenekelőtt – gondolta – békét kell teremtenünk! Hercegnek lenni nem abból áll, ahogy Guy kuzinom elképzeli – elfogadni az emberek tiszteletét, lovasversenyeket és ünnepségeket rendezni, lovagolni pompás öltözékekben. Nem! Jól kormányozni, jó törvényeket alkotni, hogy az emberek békében éljenek és tisztában legyenek a törvény értelmével!

Elmúlt a tél. Vilmos azt mondta: – Itt tétlenkedünk, de ha visszavonulnánk, az a

győzelmet jelentené áruló unokatestvérem számára. Itt hagyok egy helyőrséget, én pedig elindulok és visszaszerzem, amit elvettek tőlem. Ott van Domfront, amit Anjou gróf megszerzett a Belléme-ektől és ellenem fordította; és ott van Alencon. Amíg itt várakozunk, visszafoglalom azt a két várost.

Domfront-nal kezdte, amit felkészületlenül ért a támadás, így gyorsan bevette. Azután Alenconra fordította a figyelmét. Domfront gyors megadása nem készítette föl a kemény ellenállásra, amit Alencon tanúsított.

Emellett Alencon polgárai meg is akarták szégyenítem. Teleaggatták a falakat bőrökkel, és ahogy Vilmos közeledett, azt játszották el, hogy a lándzsáikkal verik őket.

– Bőröket, bőröket a fattyú vargának! Vilmos elveszítette a türelmét. Kész volt kegyelmei adni Anjou

grófnak, és megengedte, hogy elmeneküljön, amikor Domfront-t bevette, de most elöntötte a düh. Ez már túlment minden határon.

– Istenemre mondom – fogadta meg –, ezt megbánják! Dühödt támadást indított a város ellen. Embereivel égő szurkot hajítottak a falakra. A harag nem kevésbé fortyogott benne, mint Alencon falain a szurok.

– Nem marad se kezük, se lábuk, ha legyőztem őket! – fogadkozott. A csata rövid és gyors lefolyású volt. Vilmos még soha nem harcolt

ilyen dühvel. Gyűlölte Alencon népét, ahogy soha azelőtt még nem gyűlölt ellenséget.

Milyen hamar rádöbbentek, hogy hibát követtek el, mikor gúnyolni merészelték Normandia hercegét! Elárulhatják, megkísérelhetik megölni és bocsánatot nyernek; de fattyúnak csúfolni, az több mint amit tűrne.

Eléhozták a foglyokat. Nézte őket, mialatt végrehajtották a parancsát. És amikor azok az emberek kegyelemért könyörögtek, nem engedett. Elkövették a megbocsáthatatlant! Fattyúnak nevezték.

Gúnyos elégtétellel nézte, ahogy levágott lábaikat és kezeiket ledobálják a városfalról, hogy mindenki láthassa, hogy járnak azok, akik gúnyolni merik őt.

*

Egyedül volt. Elfelejti valaha azoknak a vergődő testeknek a

látványát? Képes lesz valaha kitörölni az emlékezetéből a ráemelt tekinteteket? Álmodni fog a vergődő testekről és a véres kéz-és lábcsonkokról – a férfiakról, akik sosem fognak sétálni, sosem dolgoznak többé? Haszontalan testek! Örökké kísérteni fogják.

De fattyúnak neveztek – mentegette magát. Halált érdemeltek, de kegyes voltam, csak a kezüket és lábukat veszítették el.

Egy uralkodónak néha kegyetlennek kell lennie. Ő az életéért harcol. Nem mondhatják, hogy nem bátor és merész férfi. De azt sem mondhatják, hogy fattyú.

Az embereknek meg kell tanulniuk, mibe kerül, ha így beszélnek a hercegükről!

El kell felejtenie az alenconi férfiakat!

* Miután Domfront és Alencon a kezére került, visszafordult Brionne

felé. Beköszöntött a nyár. Hónapok óta tartott már az ostrom, biztosan

nem húzódik már sokáig. Egyik parancsnoka várta őt, amint Brionne felé lovagolt. – A kastélyt hamarosan feladják! – mondta. – Számos emberük

átjött már hozzánk. Azt mondják, sokan az éhhalál küszöbén vannak. Vilmos mosolygott. A taktikája bevált. Guy most majd megtanulja,

kivel kezdett. Milyen könnyű lett volna látványos rohamot indítani a kastély ellen, és már le lennének győzve!

Jól tette, hogy várt, és közben visszanyerte Domfront-t és Alencont. Biztosan beszivárgott Brionne-ba a hír, hogy mi történt az alenconi férfiakkal. Hogy érezhetik most magukat? Reszketnek a félelemtől? Nézegetik a sértetlen kezüket és lábukat?

Föllovagolt a kastélyhoz, eközben a felvonóhíd leereszkedett és megjelent egy alak, egy összetöpörödött, éhező férfi, aki alig tudott lépni.

Lehetséges, hogy ez Guy? Vilmos közelebb ment hozzá. – Nicsak, kit látnak szemeim! – kiáltotta. – Az én áruló

unokatestvérem. Guy térdre rogyott Vilmos előtt. Vilmos elfordult tőle. Szegény nyomorult unokatestvére, a

tanulószoba ifjú, arrogáns kakasa. Guy! Mi mindent tervezgetett vele! Még nem döntött. Valami súlyos büntetésre van szükség, amit még ki kell gondolnia. De mi mást érezhetné ez iránt a szegény nyomorult iránt, mint szánalmat?

Guy Vilmosra emelte a tekintetét és egy pillanatra egymás szemébe néztek.

Guy túlságosan beteg volt az éhezéstől ahhoz, hogy azzal törődött volna, mi lesz vele. De Vilmos törődött. Fölemelte Guy-t.

– Csont és bőr vagy, kuzin. – És te most meg fogsz ölni. – Ó, nem – mondta Vilmos. – Az azt jelentené, félek tőled. Senkitől

nem félek, kuzin – főleg nem egy ilyen szegény éhezőtől, mint te vagy. – Mit teszel velem? Vilmos egy pillanatra maga előtt látta azokat a kéz és láb nélküli

testeket; látta a nézők elborzadt tekintetét, amint a még meleg, vérző lábakat és kezeket közéjük dobják.

– Visszaveszem a kastélyaidat – mondta. – Jó kastélyok, és most már az enyémek! Ami téged illet, oda mész, ahova akarsz. De ne lássam többé az arcodat!

Az emberek furcsállták, hogy az, aki olyan álságosan ellene tört, elmenekülhet, míg Alencon polgárait a gúnyolódásért olyan kegyetlenül büntette.

Győztesen tért vissza Rouenba; és amikor anyja megölelte, újra eszébe jutott, hogy azt akarja, házasodjon meg.

Feleség… Nem sokat gondol az asszonyokra. Kevés idő jut rá egy olyan életben, mely többnyire árulásokkal és háborúkkal, hirtelen halálokkal és a kormányzás tanulásának kényszerével telik.

Eszébe jutott apja visszatérése a kastélyba és örömteli találkozása Arlette-tel. A gyerekekre gondolt, akik rajongtak az anyjukért, és emlékezett, hogy az apja örömét lelte bennük.

Szüksége van egy feleségre, aki szeretné, és megtanítaná őt a hazatérés örömére. Szüksége van fiúkra, akik majd idővel a helyére lépnek.

Akarja ezt! Mint ahogy szorosabb köteléket akar a népével is! Meg kell házasodnia, és annak, akit feleségül vesz, előkelő

születésű hölgynek kell lennie. Ez fontos a fia szempontjából. A gyermek nem lehet fattyú, sem a kereskedők sorából való.

Beszélgetett az anyjával. Mennyire szerette anyja ezeket a meghitt beszélgetéseket!

Szóval Vilmos megházasodna. Ariette már rég erre buzdította. Meg kell ismernie a házasélet örömeit. Már régóta csodálta, hogy kizárólag a

kötelességeinek szenteli magát. Most már élvezhetné az élet örömeit is, és a legnagyobbat ezek közül, a szerelmet és egy otthont, ami valóban otthon, legyen az akár kastély vagy kunyhó. Szüksége van gyerekekre – mindenekelőtt egy fiúra, aki örökli a hercegi koronát.

– Ott van Flandriai Matilda – mondta az anyja. – Magas rangú hölgy, hercegnő. Ő az igazi számodra, Vilmos!

– Flandriai Matilda? Flandriai Balduin lánya, nemesi születésű és nagyon gazdag, úgy hallottam.

– Így igaz – mondta az anyja. – Herlwin már rég eldöntötte, hogy ő illene hozzád.

– Akkor, anyám, elveszem a hölgyet. Ariette nevetett. – Előbb jó lenne, ha elkezdenél udvarolni, méghozzá mihamarabb. És minthogy Vilmos nem szerette vesztegetni az időt, és minél

többet gondolt a házasságra, annál jobban tetszett neki, elhatározta, hogy így tesz.

Találkozás az utcán

A lille-i kastély gobelintermében két leány hajolt kézimunkája fölé.

Nagy szakértelemmel öltögettek a tűikkel, majd maguk elé tartva a művet, kritikus szemmel méregették, amit készítettek. Mindketten a tízes éveikben jártak, drága ruháik megkülönböztették őket a terem másik végén ülő társalkodónőktől, akik némelyike selyemszálat válogatott, míg mások a gobelinen dolgoztak.

Matilda, a fiatalabb lány volt a szebb. Ha felállt, lenszőke hajfonata leért a térdéig. Ezt a vastag fonatot ékkövektől csillogó párta fogta össze, és nagyon jól mutatott rajta leomló ujjú, hosszú kék ruhája.

Nővére, Judith is nagyon csinos volt. Apjuk, Flandria grófja – kedves, finom úr, alattvalóinak lelke mélyéig jó uralkodója – folyton kényeztette őket; anyjuk pedig a francia király nővére volt.

A gróf őszintén sajnálta, hogy lányai eladósorba kerültek, mert ha házasságot kötnek, az azt jelenti, hogy elhagyják az otthonukat. Nem mintha magánál akarta volna tartani őket a saját örömére, inkább aggódott, hogy akiknek ilyen boldog otthonuk volt, megtalálják-e ugyanezt az elégedettséget távol tőle.

Ezekben a napokban izgatott légkör uralkodott a kastélyban, mert Hitvalló Edward követe egy vőlegényjelöltet javasolt Judithnak, így e pillanatban Judith állt a figyelem középpontjában.

Matilda maga mellé tette a gobelinjét és azt kérdezte: – Elfogadnád őt, Judith?

Apjuk engedékenységének jele volt, hogy Judithra bízta a döntést. Judith félrehajtotta a fejét, mintha fontolgatná a dolgot. – Nagyon jóképűek ezek a szászok. – Nekik van a legtisztább kék szemük, amit valaha láttam – értett

egyet Matilda. Brihtric Meaw követre gondolt, akit „Hó"-nak neveztek fehér bőre miatt, és aki a legszebb férfi volt, akit ismert. Ha Tostig is olyan csinos, mint Brihtric, Judith biztosan szívesen elfogadja.

– Gyengédség árad belőlük. – Gyengédség? Jövendő apósod távol áll attól. – Nem várhatjuk tőlük, hogy mind egyformák legyenek.

– Azért nem kellene többet tudnod Tostigról? – De, azt hiszem, igen – mondta Judith. – Sose mennék olyan férfihoz, akit nem is láttam – tette hozzá

Matilda. Mindig ő volt a merészebb, apja kedvence, akinek mindent

megengedett, és aki szórakoztatta őt szókimondásával. – Anglia nagyon messze van innen! – Én elvárnám egy férfitól, hogy udvaroljon nekem – folytatta

Matilda – és ha túl messze lenne számára idejönni, nekem is messze lenne elmenni hozzá.

– Gyerekes vagy! – Azt mondom, amit érzek! Gyerekes, ha valaki elmondja, amit

gondol? – Mi nem falusi emberek vagyunk, akiknek a házassága csak

önmagukra tartozik. – Az én házasságom senki másra nem fog tartozni, csak rám. – Micsoda képtelenség, Matilda! Tudod jól, hogy a mi

házasságainkat elrendezik. Matilda mosolygott. Ő soha nem kedvelte, ha bármiből kihagyták,

és amikor Judith házassága szóba került, azonnal a sajátján kezdett gondolkodni. Nem kellett túl távolra tekintenie. A szeme felragyogott, ha az a gyönyörű Brihtric eszébe jutott. Micsoda kecsesség! Micsoda szépség! Azok az égszínkék szemek! A finom mód, ahogy beszél! Milyen kemény a flamand nyelv a lágy szászhoz képest! Elhatározta, hogy megtanul szászul és mindig úgy fog beszélni. Oda kellene mennie Brihtrichez, hogy elmondja, őt választja, és hogy többé nem lesz egyszerű követ, mert ő, a hercegnő őt akarja férjéül. Ezzel herceggé válik, és az apja vagyonossá teszi. A szíve eltelt szerelemmel a jóképű szász iránt. Szegény Judith, akinek Tostigot ajánlották föl – Godwin earljének fiát. Sajnálja őt, mert senki nem lehet olyan csinos, mint Brihtric.

– Tostig – mondta – egy tehénpásztor fia. – Godwin earlje a legnagyobb hatalmú férfi Angliában! – kiáltotta

Judith méltatlankodva. – Ez az oka, hogy őt ajánlották nekem. – Egy tehénpásztor fiát! – Biztosan nagyon okos. – Az okos férfiaknak gyakran ostoba fiaik vannak.

– Féltékeny vagy, Matilda, mert neked még nincs férjjelölted. Ez megnevettette Matildát. – Ne félj, Judith, majd én választok

magamnak férjet. Elismerem, én is szeretnék Angliába menni. – Olyan ország, amiről rendszerint sok szó esik. Most, hogy a

jámbor Edward uralkodik és minden békés, kevesebbet hallunk róla. – Nekem nem tetszik, amit Edwardról hallok. Gondolom, elég

unalmas férfi lehet. Képzeld el! Megházasodott, de a házasságot sosem hálták el. Képzelem, Editha királyné mit gondol erről.

– Talán ő is így kívánja. – Talán igen, minthogy ilyen férje van. – Azt mondják, ő egy szent. – Ki akar egy szentet férjnek? Én erős férfit akarok, egy férfit, aki

azt gondolja, ő irányít engem! Én pedig meghagyom ebben a hitében. A magam módján szándékozom élni.

– Amiért apánkkal így van, azt hiszed, egy férjjel is megteheted? – Azt hiszem, igen – mosolygott Matilda. Brihtricre gondolt. Majdnem olyan, mint akit elképzelt. Gyengéd,

poétikus, egy igazi szász, mégis van valami az arcában, ami azt sejteti, hogy nagyon határozott is tud lenni.

Milyen gyönyörű vagy, Brihtric, gondolta. És hogy fog ragyogni kék szemed, ha elmondom, hogy elhatároztam, hozzád megyek!

Fölvett egy kék selyemszálat és azzal kezdett hímezni. Ez az ő szeme színe; és a bőre olyan fehér, mint a hó. Drága Hó, milyen boldog leszel!

Majd azt mondja neki: – Édes Brihtricem, téged választottalak! – És ő majd azt feleli: – Mennyire vágyom rá, hogy elvegyelek, de te Flandria hercegnője vagy, én pedig királyom egyszerű szolgálója. – Ő pedig biztosítja róla: – Ahhoz megyek férjhez, akihez kívánok! Ezt rám kell bíznod! Beszélek apámmal.

– Min mosolyogsz? – faggatta Judith. – Azon gondolkodtam, hogy ha te férjhez mész ehhez a Tostighoz

és én is Angliába házasodom, nem kell elválnunk. – Szeretném, ha így lenne, Matilda. – Én is – felelte a húga.

*

Flandria grófja és a felesége bejött megnézni, hogyan halad a gobelinhímzés. A kegyes Adelais, a gróf felesége sosem felejtette el, hogy egy francia király leánya.

Balduin, dacára gyengéd és kedves természetének, jól és igazságosan uralkodott, az országa csaknem olyan elégedett volt, mint a családja.

Matilda ügyessége a kézimunkában Flandria-szerte ismert volt, és ez a tény csak növelte a házasságra való alkalmasságát: hiszen nemcsak előkelő születésű, hanem különlegesen jártas egy művészetben is, amit elvárt tulajdonság egy feleség részéről. Matilda eseményeket ábrázolt a gobelinjein. Épp a napokban fejezett be egy, a származását ábrázoló munkát. Balduin és Adelais büszkén mutogatta látogatóiknak.

Matilda származása nemcsak a francia királyi házig nyúlt vissza anyja révén, de Nagy Alfred király is ősei sorába tartozott, hiszen leánya, Elstrith a flandriai II. Balduinhoz ment férjhez. Ez a gyönyörű munka a családja házasságait jelenítette meg, és mekkora szeretettel pihent meg Adelais tekintete azon a részleten, ami őt ábrázolta, amint Franciaország aranyliliomait hozza.

Kapcsolatban álltak Normandiával is, mert Normandiai Eleanor, Matilda nagymamája az uralkodó Vilmos herceg nagynénje volt.

A gobelin megalkotása csak növelte Matilda büszkeségét, mivel olyan hírnevet szerzett neki, miszerint ő az egyik legokosabb és legtermékenyebb hímzőnő Európában. Adelais mondta is, hogy nagyon könnyű lesz alkalmas férjet találni Matilda lányuk számára.

A szülők megcsodálták az új kézimunkákat. Adelais odament a falhoz, amin az a bizonyos családi gobelin függött. Balduin kezét Matilda vállán nyugtatta.

– Gyönyörű, leányom. Milyen szép elegye a kéknek és a fehérnek! Matilda boldogan mosolygott. – Ha Judith elhagy minket, képes leszel egyedül befejezni? –

kérdezte Balduin. – Még nem megyek el, apám – mondta Judith. – Még sokáig nem, remélem, kedvesem – erősítette meg Balduin. – Keményen kell dolgoznunk – tette hozzá Matilda –, mert

nemsokára rajtam a sor.

– Eljön az is hamarosan, nem kétlem – mondta a gróf. – És most, Judith, szeretném, ha velem és anyáddal jönnél. Van valami, amit el kívánunk mondani neked.

Judith fürgén felpattant. Férjhez megy Tostighoz, gondolta Matilda, elmegy Angliába,

azután rajtam a sor. Folytatta az öltögetést a gobelinjén, különös figyelmet fordítva a

kéknek arra az árnyalatára, ami épp olyan színű, mint Brihtric szeme.

* Kitekintve az ablakon jönni látta a férfit az udvaron át. Kiszólt

neki: – Brihtric, vidám, szép napot neked! Ő fölnézett rá; a nap a hajára sütött, csaknem vattafehérré tette; fejet hajtott, mikor észrevette, hogy a hercegnő üdvözli.

– Még sosem láttad a gobelinemet, Brihtric – mondta a lány. – Örülök a reménynek, hogy egy nap majd láthatom. – Miért nem ezen a napon? – Hölgyem, dolgom van a grófnál. – Elutasítod a meghívásomat, Sir Brihtric? – Adott engedélyt felséges apád, hogy meghívj engem, hölgyem? Matilda hátravetette a fejét. Hát nem tudja Brihtric, hogy őt

mindenki önfejűnek tekinti a házban? Nem tudja, hogy úgy cselekszik, ahogy kíván, és ha a cselekedetét nem helyeslik, huncutul az apjára mosolyog, és ő máris megbocsát?

Nyilván nem, mert úgy tartja, nincs összhangban egy követtől elvárt viselkedéssel, hogy meglátogasson egy hercegnőt az ő hívására.

Másképp kell megpróbálnia. – Brihtric, ragaszkodom hozzá, hogy gyere és nézd meg a

gobelinemet! A férfi habozott. Milyen szép, amikor bizonytalan! – Gyere már! – sürgette Matilda. Az ajtó felé fordult. Mindjárt itt lesz! A társalkodónőkre pillantott,

akik egy csoportban ültek a szoba egyik sarkában. Mint a varjúk, gondolta. Elküldené őket, de azzal talán tényleg túl messzire menne. Úgy tűnik, megdöbbentek… az forog bolond, öreg fejükben: „Mit tesz

vajon Lady Matilda legközelebb?" Már tudhatnák, hogy Lady Matilda azt tesz, amit akar, nem számít, hogy mások mit gondolnak róla!

A gyönyörű szász ott állt az ajtóban. – Lépj be, Brihtric Meaw! – mondta. – Hallom, Hónak neveznek,

mert oly fehér a bőröd, mint a frissen hullott hó. A férfi bólintott. Olyan kecses, a hangja, mint a zene; szerette

hallani, ahogy azt mondja: „Matilda, hölgyem." – Jöjj, uram, és nézd meg a gobelint, melyet oly sokan

megcsodáltak már! Valóban nagyon örülnék, ha hallhatnám a te véleményedet is!

– Biztosan kedvező lesz… elég csak arra gondolnom, amit már hallottam a tehetségedről.

– Akkor gyere és nézd meg a saját szemeddel. – Kézen fogta. Ó, ti öreg varjak, miért figyeltek? Mint a keselyűk, akik az erény halálára várnak! Bár így lenne… De milyen óvatos ez a szász! Ugyanúgy elképedt a viselkedésétől, mint a varjak.

Odavezette a falhoz. – Itt láthatod nemes őseimet. – Ez valóban impozáns. – Itt van a ti Alfred királyotok, akit nagynak neveztek. Látod, az ő

vére is itt folyik az ereimben, vagyis részben szász vagyok. – Ezért vagy olyan kedves hozzánk. – Rajongok a szászokért. Annyi mindent csodálok bennük. És

nagyon szeretek hallani az országotokról. Most békés korszaknak örülhettek, úgy hiszem.

– Amit már régóta vártunk és reméltünk. – És most a szent királyotok alatt elégedettek vagytok. – A király valóban szent. – Tudom. Hitvallónak nevezik, ahogy téged Hónak. Jellemzi őt

úgy, ahogy téged a neved? – Ő igazán jámbor természetű. – Hallom, szegény feleségének nem engedik, hogy vele éljen. – A királyom nem olyan ember, aki megszegné a fogadalmát. – Akkor sem, ha gyönyörű felesége van? Szép? – Gyönyörű. – Minden szász gyönyörű? – A lány hangja és tekintete valósággal

simogatta Brihtricet, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Nem, hölgyem – mondta.

A lány ránevetett. – Szívemből ellent kell mondanom neked. A férfi visszafordult a gobelinhez. – A legkitűnőbb munka. – Akkor csatlakozol a többiek dicséretéhez? – Teljes szívből. – Értékelem a dicséretedet. Nézd, ez itt a nagyapám házassága

Normandiai Robert nővérével. Látod, szász vér és normann, flamand és francia is folyik az ereimben. Jó keverék, nem gondolod?

– Királyi keverék – felelte a férfi. – Mesélj magadról, Brihtric. – Én? Én igazán egyszerű vagyok hozzád képest, hölgyem. Az

apám Algar, Gloucester lordja. – Vannak nagy birtokai? – Birtokol földeket, melyek igen csekélyek, ha összehasonlítjuk

apád birtokaival. – Túl szerény vagy. Hallottam, hogy a ti hatalmas Godwin earlötök

egy tehenész fia. Igaz ez? – Erről nem beszélnek. – Nem, az earl ügyel erre. De hatalmas emberré nőtte ki magát.

Lehet, hogy a fia, Tostig elveszi Judith nővéremet feleségül, és nem igaz-e, hogy a lánya, Editha, magának Hitvalló Edwardnak a szegény, mellőzött felesége?

– Így van, hölgyem. – Akkor ez nem azt mutatja, hogy nem szükséges királyi vérből

származni, hogy vigye valamire az ember? Egy okos férfi válhat királyivá… vagy nemzhet királyi gyermekeket. Emlékezz csak, a tehenész fia nemzett egy lányt, aki most Anglia királynéja.

– Hölgyem, jól ismered a királyság kusza rokonsági szálait. – Valóban. Úgyhogy, Brihtric, Gloucester lordjának fia, azt

mondom neked, ne legyél túl szerény! Ránevetett, mire a férfi enyhén elpirult. Milyen gyönyörű a bőre,

mikor elpirul! Mint a rózsaszirmok, finom és lágy. Szerette volna megcsókolni az arcát, hogy mélyebb pirulásra késztesse.

– Hölgyem, apádhoz kell sietnem. Vannak megbeszélni való ügyeink.

– A leendő házasság? – kérdezte a lány. – Apád ismerteti velem a kívánságait, ha megjelenek előtte.

– Akkor menj! Később még mutatok több gobelint, mert látom, hogy érdekel.

Brihtric meghajolt és kiment. A lány mosolygott, miután az ajtó becsukódott utána. A varjak döbbent elképedéssel néztek rá. – Miért bámultok rám? – méltatlankodott. – Mért nem dolgoztok?

Hadd nézzem a munkátokat! Ez nem szép! Nézd azokat az öltéseket! Azt bámultátok, ami nem tartozik rátok! Lusta teremtések! El kéne verni benneteket!

Az asszonyok lesütötték a szemüket és öltögettek tovább. Lady Matilda, ha valami rossz cselekedeten kapják, egyszerűen csak fordít egyet a dolgon, és másokban keres valami hibát.

*

Apját egyedül találta. Odament hozzá, átkarolta a nyakát, és az

arcát az övéhez szorította. – Legdrágább és legjobb minden apák közül! – mondta. – Mit akar tőlem a lányom, hogy hirtelen ennyire szeret engem? – Apám, ne légy barátságtalan! – Soha, az én Matildámhoz! – Akkor miért mondod, hogy akarok valamit, amikor azt mondom,

mennyire drága vagy nekem? – Bocsáss meg! Akkor tehát nem akarsz semmit tőlem. – Csak beszélgetni veled… a mi bizalmas hangnemünkben, hogy

senki ne hallgassa ki. – Akkor lássunk hozzá! – Hozzámegy Judith Tostighoz? – Valószínűnek tűnik. – És te beleegyezésedet adod? – Ha Judith beleegyezik, igen. – Hány királyi atya adná meg lányának a lehetőséget a döntésre?

Csak a legjobb a világon! – Drága leányom, azt akarom, hogy a gyerekeim boldogok

legyenek! – És ha Judith valaki alacsony rangúhoz akarna menni,

megengednéd neki?

– Aligha mondhatja valaki Godwin earl fiát alacsony rangúnak. – De ha az volna? Ha megszakadna a szíve, mert nem mehet hozzá

valami egyszerű úrhoz, megtagadnád a beleegyezésedet? – Azt képzeled, megengedném, hogy a lányom szíve

megszakadjon? Matilda szorosan megölelte az apját, és megcsókolta. – Tessék! Hát nincs igazam? Mindennél jobban szereted a

családodat! – Attól tartok, így van. – Nem csoda, ha ők is imádnak! Nagyon boldoggá tettél, apám! – Tudod, ugye, lányom, hogy nem Judith az egyetlen, akinek a

kezét megkérhetik? – Az enyémet is, apám? – Igen, és gondolkodnunk kell majd egy férj felől a számodra. – Én saját magam fogok választani! – Efelől nincs kétségem! – válaszolta a gróf mosolyogva. A lány habozott. Nem, még nem mondja el neki. Először

Brihtrickel kell beszélnie.

* Nem volt könnyű négyszemközt maradni vele. Mindig körülveszik

a társalkodónők, akiktől nehéz szabadulni. Megparancsolhatta volna, hogy hagyják magára, de ott toporogtak volna valamennyien az ajtóban várakozva.

Kiválasztott egy időpontot, amikor nagy nehezen, de el tudta kerülni őket, és odament a lakosztályhoz, melyet a követek számára rendeztek be a palotában.

Szerencséjére egyedül találta a férfit. Kopogott az ajtón. Brihtric meglepetten nézett rá, mikor belépett.

Pirosló arccal állt föl. A lány kezet nyújtott, ő elfogadta és meghajolt előtte.

– Kérlek, ülj le, Brihtric – utasította Matilda. – És én is leülök. A férfi hozott egy széket neki, ő pedig leült szemben vele;

mosolygott, jókedvűen csillogott a szeme, mert a követ meglehetősen zavartnak látszott.

– Furcsának találsz, Brihtric?

– Nem vártam, hogy ide jössz. – Néha váratlanul cselekszem. Majd hozzászoksz. Mindenki ezt

teszi. – Én? – kérdezte felvont szemöldökkel a férfi; úgy látszott, mintha

el akarna futni. – Szeretsz követ lenni, Brihtric? – Igen – felelte. – És különösen Flandriában? – Nagy örömmel tartózkodom itt. – És vissza kívánsz térni Gloucesterbe? – Mindig öröm hazamenni, hölgyem. – Ha hazamennél, el kellene búcsúznod apámtól, anyámtól… és

tőlem. Örülnél neki, Brihtric? – Nem, szomorú lennék, hogy távoznom kell. Matilda mosolya

árulkodó volt. – Nagy örömmel tölt el engem, Brihtric, hogy szomorúan hagynál itt minket. – Az ember hozzászokik a helyekhez… az emberekhez… egy idő

után – még ha rövid is az az idő. – Nem kell szomorúnak lenned! Van egy lehetőség, hogy sose

hagyj el minket. – Ha királyom hív, mennem kell – felelte a férfi. – Talán nem szükséges, hogy visszahívjon. – Nem értem! – Brihtric, te nagyon jóképű vagy. – Hölgyem, nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod. – Nem, nem mindig vagyok kedves. És ez nem kedvesség, csak az

igazság megállapítása. Tisztában vagy vele, hogy szépnek látlak? Tisztában vagy vele, hogy kedvellek, Brihtric?

– Kedves érdeklődést mutatsz… – Nagyon kedvellek! A férfi elvörösödött. – Te nem beszélhetsz úgy velem, ahogy én veled… amíg nem adok

felhatalmazást, természetesen. Szemtelenség lenne egy követ részéről így beszélni egy hercegnővel. Ezt te is érzed, nem igaz? Ezért van, hogy amikor azt mondom, jóképű vagy, nem felelsz, nem mondod, milyen szépnek találsz te is engem.

– Szükségtelen lenne mondani. Az egész világ tudja, hogy így van.

– Az egész világ, igen, csakhogy, Brihtric, én a te véleményedet akarom hallani!

– Biztosíthatlak, hogy gyönyörűnek tartalak. Matilda boldogan mosolygott. – Akkor elmondom neked, amit te

nem mersz mondani nekem. A nővérem hozzámegy egy szászhoz. Azt gondolom, én is így teszek. Az ő férje Tostig lesz. Miért ne lehetne az enyém Brihtric?

A férfi felugrott, arcára kiült a riadalom. A lány is felállt, közel lépett hozzá, karjára tette a kezét.

– Ne félj, Brihtric. Hidd el, rá tudom venni az apámat. Ha azt mondom, meghalok, ha nem mehetek hozzád, akkor nem fog ellenállni. Neked nem kell félned! Bízhatsz bennem! Az apám bele fog egyezni!

A férfi elhúzódott tőle, arcára fagyott a rémület. A lány gyengéden megfogta a karját és megrázta.

– Megdöbbentett ez a nagy jó szerencse, igaz? Drága, drága Brihtric, nem kell, hogy megijedj! Bízzál bennem! Elintézem! Gyerünk, örülj a szerencsédnek!

Brihtric dadogott: – Hölgyem… hölgyem, Matilda, nem lehet… – Nem lehet? Ó, túlságosan félsz! Én azt mondom, lehet. Én

mindent megkapok, amit akarok! – Hadd mondjam el… te hercegnő vagy… én egy egyszerű, nem

túl jelentős földbirtokos fia… Matilda lábujjhegyre állt és megpróbálta megcsókolni az ajkát, de ő

sietve elhárította. – Lehetetlen! – mondta. – Elintézem! Ne aggódj! Az apám beleegyezését adja. – Még ha megtenné is, nem vehetlek el! – Nem vehetsz el, ha az apám beleegyezik? Miért nem? – Azért… azért, mert el vagyok jegyezve. – Gloucesteri a menyasszonyod? A férfi bólintott. – Azt az eljegyzést fel lehet bontani. Az nem lehet akadály

előttünk! – Lady Matilda, nem lehet. A lány rámeredt, hirtelen düh villant a szemében. – Gyáva vagy! – mondta. – Nem, hölgyem. – Félsz!

– Nem félek! Csupán azt mondom, hogy csak azt a hölgyet vehetem el, akit eljegyeztem.

– Nem kívánhatod ezt most már. – Hölgyem, bocsáss meg nekem! Kívánom, és elköteleztem

magam. Meghajolt, és mert a lány nem tudott mozdulni a döbbenettől, ő

volt csak képes az ajtóhoz menni. Távozott. Matilda csak állt, nézte a csukott ajtót. Az összes terve hiábavaló

volt. Szembe kell néznie a hihetetlen ténnyel, hogy a férfi nem akarja őt.

*

Soha nem volt még ilyen dühös, életében ilyen keserű

megaláztatásban nem volt még része. Felajánlja a kezét ennek a szásznak, és az visszautasítja! Ezt a szégyent! Hogy tudott így megalázkodni? Mert szerelmes belé. Mert tudja, hogy az összes férfi közül őt szeretné férjének. Erre ő elutasítja – nem azért, mert fél, hogy túl sokat kérne, hanem mert el van jegyezve, és elhatározta, hogy elveszi a választott lányt. Ugyanolyan eltökélt, mint ő.

Észrevette ajkának azt a határozott vonását. Csak egy követ, de azt veszi feleségül, akit akar.

Mit tudna tenni? Kihez fordulhatna vigasztalásért? Judithhoz? Az anyjához? Szemrehányást tennének neki. Hogy tudta így lealacsonyítani magát? Nem az ő dolga megkérni egy férfit, hogy vegye el! A jelentős uralkodók feladata, hogy folyamodjanak a kezéért.

És egy uralkodói körökben jelentéktelen szász követ elutasítja őt. Soha, soha nem felejti el ezt a megaláztatást!

* Csak a büszkesége adott tartást neki. Legszívesebben

elrejtőzködne, de az csak megjegyzésekre adna okot. Senkinek nem szabad még sejtenie sem, mennyire megalázta magát. Ha Brihtric merészelné elmondani bárkinek, megölné; ő maga ölné meg! Utálja a gondolatát is annak az eljegyzési csóknak azon a hófehér arcon! Őrjítő!

Legszívesebben az apja elé vonszolná; azt akarja, büntesse meg! De hogy tehetné? Ahhoz tudniuk kellene az okot…

Az apja félreértette dühös hangulatát. – Drága Matilda – mondta. – Szeretnéd, ha neked is lenne férjed,

ugye? Ez természetes! Judith férjhez megy. Te miért nem? Mondok neked valamit. Hallottam, hogy Normandiai Vilmos célozgat rá, hogy szándékában áll megkérni a kezedet.

– Normandiai Vilmos! Normandiában rossz a helyzet, úgy tudom. – Normandiában a herceg apjának halála óta lázonganak. Vilmos

még kicsi volt, mikor a hercegi palást terhét a vállára rakták. Mindig veszélyes, ha az uralkodó még túl fiatal az uralkodáshoz.

– Azért venne el, gyanítom, mert szövetséget akarna kötni veled. – Ésszerű következtetés. Nem tudnék a saját lányom ellen fordulni,

igaz? – Sosem tudnál, apám. – Nem, ez igaz! – Ez a Vilmos is tudja ezt. Azért kéri meg a kezemet. – Ez együtt jár a királyi házasságokkal, tudod jól! – Igaz, hogy a nagybátyám, Franciaországi Henrik, aki nemrég

támogatta, most kész ellene fordulni? – Meglehet, hogy így van. – És ha megtenné, mi történne herceg urammal? – Úgy érzem, nem győzné le. Mindenesetre erős férfi. Érdeklődtem

felőle. Nagy vitalitással rendelkező fiatalember. – Sok fattyú apja, felteszem. – Egyről sem hallottam. Olyan komolyan veszi a kötelességét,

hogy minden idejét a kormányzás tudományának szenteli. – Úgy hangzik, mintha az erény mintaképe lenne. – Majdnem az. Alenconban kegyetlen volt. – Mi történt ott? – A város lakói elégedetlenek voltak vele. Elutasították a

származása miatt. Az anyja egy cserzővarga lánya. Levágatta a foglyai kezét-lábát és szétdobáltatta a városfalról.

– És egy ilyen emberhez adnád a lányodat? – Ha hozzá akar menni. Ne feledd, nagyon durván provokálták.

Tekintélye van, mert igazságos, és túlságosan is elnéző volt a kuzinjával, aki pedig elárulta őt.

– Lehetséges az, hogy én, egy hercegnő, a francia király unokahúga, vargák fiához menjek feleségül?

– Ő Normandia hercegének a fia, aki előtte viselte ezt a címet. Gondolkodj ezen, mert biztos vagyok benne, hogy hamarosan meglátogatnak minket a herceg követei.

– Az nem árt, ha foglalkozunk az üggyel – mondta Matilda. Valóban nem. Legalább eltereli a figyelmét megaláztatásának

emlékéről.

* Gondolkodott Vilmosról, Normandia hercegéről. Lehet olyan

húszesztendős. Szüksége van egy olyan menyasszonyra, amilyen ő. Több okból is szüksége van rá. Először, mert sokan vannak, akik feleségül vennék, és dicsőségére válna, ha ő lenne az, akinek sikerül. Szüksége van az apja segítségére az ellenségeivel szemben. Olyan feleségre van szüksége, akinek királyi vér folyik az ereiben, hogy szépítse a magáét, ami vargáktól ered.

Nem kétséges, gondolta, hogy ez a Vilmos okos fickó. Milyen ostoba volt Brihtric! Elfordult tőle, egy hercegnőtől, akit

Európa hatalmasságai kérnek meg. Hogy merészelte – a kis ostoba szász!

Amikor rágondol, hatalmas vágyat érez, hogy megsértsen valakit, ahogy ő tette vele. Mi haszna, hogy megpróbálja elfelejteni a megalázó jelenetet? Nem tudja! Hogy merészelte?! Mikor ő azt várta, hogy térdre hull előtte a megtiszteltetéstől, megrémült és ostobán habogva a jegyességére hivatkozott.

Utálja! Utálja az egész világot! Utálja az összes kérőt! Ilyen hangulatban volt, mikor a normandiai herceg követei

megérkeztek az udvarba. Balduin gróf rokonszenvvel hallgatta meg a kérésüket. Azt mondta, ha a felesége beleegyezik a házasságba, neki nem lesz

ellenvetése. Minthogy Adelais egy francia király leánya, még férjénél is magasabb rangban áll, így természetes, hogy neki is hozzá kell járulnia.

Adelais kijelentette, hogy nincs ellenvetése a házasság ellen leánya és Normandiai Vilmos között.

– Akkor már csak maga a lányom van hátra – mondta mosolyogva Balduin. – Hívatom, és meghalljátok a válaszát.

Szobájában Matilda vigasztalanul nézett le a felvonó-hidra. Látta megérkezni a normandiai követeket, és sejtette, hogy mi célból jöttek.

Normandiai Vilmosnak, gondolta, szüksége van apám támogatására és a királyi származásomra, ezért elvenne. És Brihtricnek egyáltalán nincs rám szüksége, ezért visszautasít.

Brihtricről álmodozott – minden szerelme utálatba fordult. Hogy képes bármelyik férfi ilyen mélyen megalázni őt?! Akárhogy próbálja elfelejteni, nem tudja!

A lakáj megérkezett az üzenettel, hogy apja várja a nagy fogadóteremben.

Lement, gyűlölettel a szívében, nemcsak Brihtric iránt, de ez iránt a normandiai iránt is, aki csak azért

kéri meg a kezét, mert szüksége van az apja támogatására. Apja üdvözölte, kézen fogta és odavezette a férfiakhoz, akik ott

álltak és nézték őt. Tudta, hogy gyönyörű a leomló ujjú, kék ruhájában, két vastag hajfonatával, az egyik mintegy hanyagul elrendezve a vállán, a másik a derekáig hull alá. Reméli, hogy jó beszámolót visznek haza az uruknak külseje tökéletességéről.

– Ő itt a lányom, Matilda – mondta a gróf. A férfiak mélyen meghajoltak. O mosolyogva állt előttük. – Ezek a lovagok Normandiai Vilmos herceg udvarából jöttek –

mondta az apja. – Vilmos herceg küldte őket, hogy kérjék meg a kezedet számára.

Kihúzta magát teljes magasságában és meglepődést mutatott. – Az én kezemet? – Persze, igen – mosolygott Balduin. Matilda úgy viselkedik, ahogy

gyakorta teszi. Nagyon jól tudta, hogy Vilmos meg akarja kérni a kezét. Enyhén elhúzta a száját. Gondolkodott róla Alencon kapcsán –

erről a kis uralkodóról, akit apja láthatóan nagyra tart. Milyen dühödt volt, mikor a polgárok gúnyolták a születéséért! Az nem olyan súlyos, hogy vargáktól származik, mint hogy fattyú. Az apjához fordult és azt mondta: – Csak nem gondolod, hogy én, egy francia király unokája hozzámegyek egy fattyúhoz?!

Csönd lett a teremben. Látta a követek és szülei arcát. Az apjáé rémületet tükrözött, az anyjáé meglepetést.

Közel ilyen boldognak nem érezte magát a megaláztatása óta. Nagy örömét lelte valaki más megsértésében, minthogy őt is megsértették, és nem tudott ellenállni annak, hogy megízlelje a győzelem ízét. – Inkább apáca leszek, semmint odaadjam magam egy fattyúnak!

És mámoros győzelemmel a szívében meghajolt apja, anyja és a követek felé, megfordult és kivonult a teremből.

*

Balduin nyugtalan volt. Feleségével együtt megdorgálták a

lányukat. – Hogy tudtál így beszélni? – méltatlankodott Balduin. – Tudod,

hogy ezeket a szavakat elismétlik Normandia hercegének? – Legalább megismeri az érzéseimet. Talán most majd más után

néz, hogy megsegítse omlatag birodalmát. – Tisztában vagy azzal, hogy ha olyan helyzetben lenne, hogy

háborúzzon, és mi gyengék lennénk, ezek a szavak katasztrofálisak lennének számunkra?

– De, apám, nincs olyan helyzetben, hogy háborúzzon! Gyenge, és azért akarja egy erős ember lányát.

– Túlságosan büszke vagy, Matilda – mondta az anyja. – Te mondod ezt – te, egy király leánya?! Férjhez adnál egy

fattyúhoz, aki bár lehet, hogy herceg, de könnyen kiütheti valaki, akinek több joga van Normandiára?

– Ő mindig herceg lesz – mondta Adelais. – Megkoronázták. Apádnak jó véleménye van a képességeiről.

– Egy fattyú képességei! – Nem volt szép tőled, hogy ezt hangsúlyoztad. Ha el akartad

utasítani, mondhattál volna más okot is. – Anyám, nem mindig azt hangoztatod, hogy az igazat kell

mondanom? – Néha, gyermekem – szólt közbe Balduin –, diplomatikusabb

elleplezni az igazságot. Majd megtanulod. – Biztos vagyok benne – tette hozzá az anyja –, hogy kivívtad egy

olyan férfi ellenszenvét, aki még nagy fontossággal bírhat. Matilda bátran szembenézett velük. – Mondtam, amit mondtam.

Most majd tudni fogja, hogy máshol kell udvarolnia.

Adelais Balduinra nézett. Szemrehányóan közölte: – Túlságosan elnéző vagy a gyerekeiddel! Túlkényezteted őket!

Balduin ezt kész volt elismerni; de túlságosan szereti gyönyörű lányát ahhoz, hogy megbüntesse. Merész és akaratos; de sose látott még szebbet, mint Matilda a villogó szemével és a halvány arcszínével, ahogy mérgesen ránt egyet a hajfonatán, mintha azt gondolná, hogy az ellenszenves normann herceg haját húzza meg.

Jó felesége lenne egy férfinak, aki tudná, hogyan kell megszelídíteni; márpedig azt beszélik, a fiatal normandiai herceg olyan férfi, aki mindig eléri, amit akar. Ezért nagy kár, hogy ilyen nyersen visszautasította őt.

*

A következő hét során Matilda kevesebbet gondolt Brihtricre. A

férfi elkerülte, ahogy ő is, így nem is látta. Viszont sokat gondolkodott Normandia hercegéről, és elképzelte a jelenetet, amikor a követek visszatértek hozzá és elmondták a flandriai udvarban történteket.

Milyen dühös lehetett! És tehetetlen dühét nyilván a követeken vezette le. Megtudott róla egy keveset. Nagy harcos; azt mondják, kitűnt a többiek közül a harcmezőn. Valóban az emberei vezére. És az asszonyok? Mennyivel szórakozott? Mennyit ragadott el a legyőzött városokból? Mennyi fattyat – mint ő – hagyott maga mögött a birodalmában? (Egy ilyen esetről sem érkezett hír.)

Azt hallotta, Normandiai Vilmosnak nem volt ideje az asszonyokra. Fiatalkorában tanárai szigorú felügyelete alatt élt, később pedig túlságosan lefoglalta birodalma védelme.

Biztosan idétlen, rossz modorú, esetlen, tapasztalatlan. Dehogy akarok én egy ilyen férfit! Hirtelen Brihtric-re gondolt: – Elegem van a rossz modorú idétlenekből!

Eltelt vagy egy hét, amióta elküldte a válaszát. – Mi van, nem érkezett még hadüzenet Normandiából? – incselkedett az apjával.

Balduin a fejét csóválta. – Nagyon barátságtalan dolog volt, Matilda!

– Ez az a nyelv, amit megért. – Honnan tudhatod ezt?

– Mert biztosan egy rossz modorú, idétlen alak. Hogy lehetne herceg egy varga unokájából?

Balduin tudta, hogy nincs értelme érvelni Matildával szemben, mikor ilyen hangulatban van.

A lány misére indult a katedrálisba. Mikor végiglovagol az utcákon, az emberek kijönnek és nézik, ahogy elhalad. Élvezi, hogy elámítja őket a szépségével.

Mielőtt elindult, utasította az asszonyokat, hogy különös gondot fordítsanak az öltözékére. Bő fehér ruhát viselt, melyet ékszerek díszítettek. Nagyon büszke volt hosszú, sűrű hajára, melyet két copfba font és gyöngyökkel kirakott pártával szorított le.

Mennyire hízelgett a hiúságának hallani a csodálat megnyilvánulásait: „Ó, milyen gyönyörű!" Büszkén ült arany-ezüst díszítésű nyergében – ami apja egyik ajándéka volt.

Egyszerre valami nyugtalanság támadt előtte. Bosszús lett. Ki meri elvonni az emberek figyelmét Matilda hercegnőről?

Aztán meghallotta a kiáltásokat: – A herceg! Normandia hercege! Hirtelen visszarántotta a lovát. A szíve vadul vert. Ez biztos

tévedés! A herceg nem jöhetett Lille-be! Nem merhetett! De tévedett. Egy férfi lovagolt felé. Nem lehetett nem észrevenni,

hogy nagyon magas rangú személy; már a módon is látszott, ahogy a lovát megülte. Nagyszerű férfi: magas, haja sötét, álla határozott és meglehetősen szögletes. Hideg, gyilkos pillantással nézett egyenesen őrá.

– Te vagy Lady Matilda? – kérdezte. Ő magasra emelte a fejét. – Nem tudom, te ki vagy! Hogy

mersz…? – Normandiai Vilmos vagyok – felelte az idegen, majd leugrott a

lováról és a hajfonatánál fogva lerántotta a lányt a földre. Az asszonyok sikoltozni kezdtek, de nem kíséreltek meg leszállni a

lovukról. Vilmos szorosan markolva a copfját az árokhoz húzta Matildát.

Gyönyörű ruháját bemocskolta az utca sara. De a férfi még nem végzett vele.

– Megkaptam a válaszodat – mondta. – És elhoztam az enyémet. Lehajolt hozzá és arcul ütötte; aztán belerúgott, és mintha még ez

sem lenne elég, többször is megütötte.

A lány ott feküdt sebesülten és csaknem ájultan az árokban. Senki meg se próbálta visszafogni a férfit. Csak álltak rettegve, halotti csendben, mialatt hagyták, hogy nyeregbe szálljon és ellovagoljon.

Csak ezután törődtek Matildával. Egy gyaloghintót kerítettek és visszavitték a palotába.

* Az asszonyok kimosták a sebeit. Az anyja különleges kenőcsöket,

krémeket hozott. Apja föl-alá járkált a lakosztályban. Judith döbbenetében szavakat sem talált.

– Hitemre – kiáltotta Balduin – megtalálom azt a fickót! A világ végéig kergetem! Nem nyugszom, míg fejét nem veszem!

Matilda kinyitotta a szemét, de nem szólt semmit. – Hogy történhetett ez? – kérdezte az anyja. – A zsúfolt utcán

voltál, körülvéve a kísérőidtől és az embereinktől, erre egy csirkefogó egyszerűen odamegy… és a többiek hagyják, hogy kegyetlenül elbánjon veled! Hogy történhetett ilyesmi? Mit csinált mindenki?

– Senki sem mert csinálni semmit – mondta Matilda. Apja odajött az ágyához és megérintette a homlokát.

– Isten hitére, nézd ezeket a horzsolásokat! Szegény, szegény gyermekem! Csak lenne itt az az ördögfattya!

– Apám, nem mondták neked, hogy kicsoda ő? – Tudják? – Tudják és félnek elmondani. Félnek, még ha nincs is itt.

Hallaniuk kellett, ahogy én is hallottam. A férfi, aki megtámadott, Normandia hercege.

– Istenem! – kiáltotta Balduin. – Nem is próbálta álcázni magát. Azt mondta nekem: „Normandiai

Vilmos vagyok! Megkaptam a válaszodat. És elhoztam az enyémet!" – Drága gyermekem! Tudtam, hogy valami katasztrófa történik

velünk, amint meghallottam, amit mondtál. – Ő bátor férfi – mondta Matilda különös mosollyal felhorzsolt

ajkán –, és én megtanultam, hogy egyetlen dolgot nem tűr el: ha fattyúnak nevezik.

Hangosan felnevetett. – Tudsz nevetni… egy ilyen dolog után?! Drága gyermekem…

A szülei összesúgtak. Azt gondolták, ez hisztéria. Ő tudta, mi a véleményük, de nem törődött vele.

– Készítek egy főzetet neked, Matilda – mondta Adelais –, magam készítem el. Az majd megnyugtat és segít elaludni. Szegény gyermek, ez rettenetes élmény lehetett számodra!

– Ha az a fickó a segítségemre számít – mormogta Balduin –, hiába teszi. Az ellenségeihez fogok csatlakozni. Mindent megteszek, amit csak tudok azokért, akik el akarják venni tőle a hercegséget! Nem nyugszom addig, amíg bosszút nem állok ezen az emberen, aki merészelt belovagolni a városomba és így bánni a lányommal!

– Apám – mondta gyenge hangon Matilda –, szeretnék aludni. – Igen, drágám. – Balduin megcsókolta a homlokát. A horzsolás a

lánya karján, az összekarmolt arca úgy feldühítette, hogy legszívesebben felállított volna egy hadsereget, hogy Normandiába induljon.

Matilda becsukta a szemét. – Hagyjuk pihenni – suttogta Adelais. – Az alvás teszi a legjobbat

most neki. Utasították az egyik társalkodónőt, hogy üljön csendben egy

sarokban, figyeljen és azonnal jelentse, ha ne-talántán nem tudna megnyugodni.

*

Behunyta a szemét és gondolkodott. Olyan tisztán látja őt. Milyen

erős vállak! Milyen magas! Micsoda bátorság! Nem lehetett megállítani. Álljatok félre! – mondta parancsoláshoz szokott hangon, és a gyávák félreálltak. Semmi mást nem mertek tenni. – Megkaptam a válaszodat és elhoztam az enyémet. – Milyen dühös lehetett, amikor a követei visszatértek. Olyan dühös, hogy azonnal tervet kellett készítenie, aztán ahogy tudott, elégtételt vett Matildán.

Nem az apján, ahogy más férfiak döntenének, hanem rajta. Az apja hajlandó volt a házasságra, az anyja úgyszintén; ő jelentette ki egyedül, hogy inkább apáca lesz, mint egy fattyú felesége.

Az ő igazságtalansága célba talált. Bőséges bizonyítéka van rá. Lille-be lovagolt, minden kíséret nélkül! Nincs szüksége őrzőkre. Egyedül nézett szembe vele. Lerángatta a lováról a hajánál fogva.

Gondolt rá közben, milyen szépen üli meg a lovát a csillogó köntösében?

Látja maga előtt, ahogy fölötte áll, szeme villog a dühtől. Micsoda férfi! Belovagol egyedül az apja erődjébe és megtámadja a lányát! M történt volna, ha azokban a nézelődőkben lett volna valami bátorság? Elfoghatták volna. De nem tették. – Álljatok félre! – mondta, és ők félreálltak. Tudták, hogy olyan férfi, akinek nem lehet nem engedelmeskedni.

Micsoda férfi! Milyen nagy ember! Brihtricre gondolt, akit Hónak becéznek a gyönyörű fehér bőre

miatt. Ó! Aligha lehet férfinak nevezni, ha összehasonlítják Normandia

tüzesvérű fattyával.

* Matilda a sérüléseit szemlélte, és nagyon meg volt velük elégedve.

Hogy megcibálta Vilmos a haját! Vajon megcsodálta? Észre kellett vennie, milyen hosszú és aranyszínű! Amikor kiereszti a fonatokból, úgy öleli körül, mint egy köpeny. Látnia kellett, mikor annál fogva húzta le a lováról.

Micsoda szemtelenség! Micsoda bátorság! Keresztüllovagolni apja birtokán, egyedül! Nem tudja elfelejteni.

Az emlékezés elöntötte az izgalom finom hullámaival. Szülei bejöttek a szobájába, szemük aggodalmat tükrözött. – Hogy vagy kedvesem? – kérdezte Balduin. – A horzsolásaid

rémesek. Fájnak még? – Egy kicsit, apám. – Én bátor gyermekem! – Különös, apám, hogy belovagolt a városodba kíséret nélkül, és

senki nem mozdult, hogy segítsen rajtam. – Meg kellene korbácsolni őket – válaszolta az apja. – Erőtlenek voltak. Ne feledd, ő Normandia hercege! – Ki tudnám tekerni a hercegi nyakát! Matilda nevetett. – Apám, én döntöttem. – Mire gondolsz, Matilda? – Férjhez megyek Normandia hercegéhez.

– Drága gyermekem, jól érzed magad? – De, apám, micsoda férfi! Ha láthattad volna, ahogy ott állt!

Mindenki félt tőle… kivéve engem. Én nem féltem. Csak izgatott voltam… izgatott, hogy létezik a világon ilyen férfi, és én hozzámegyek!

– Az a férfi kegyetlenül bánt veled. – Bedobott az árokba, a hajamnál fogva ragadott meg. Azt hiszem,

nagy örömmel tette tönkre a köntösömet és karmolta össze a bőrömet. – Biztos, hogy jól érzed magad, drágám? – kérdezte Adelais. – Soha jobban! – Micsoda? Amilyen sérüléseid vannak? – Ezek tiszteletre méltó sérülések. Egyfajta csatában szerzett sebek

– kuncogott Matilda. – Ő az egyetlen férfi, akihez hozzámennék. Végre egy igazi férfi, aki megszerzi, amit akar, és nem ismer félelmet. Egyedül keresztüllovagolt a városodon és megtámadott engem.

– A gyerek nincs jól – mondta Adelais. – Túlságosan felizgatta az eset. Figyelj, lányom, küldök neked egy pirulát.

– Küldd inkább a futáraidat Normandia hercegéhez. Mondják meg neki, hogy megváltoztattam a véleményemet. Lehet, hogy fattyú, de ő a nekem való férfi! Őt akarom férjemnek, apám, és nem kell senki más!

Beletelt egy kis időbe, amíg el tudta hitetni velük, hogy komolyan mondja, de végül meggyőzte őket. Kitakarta a sérüléseit, mintha büszke lenne rájuk.

Az élet nem volt többé unalmas. Legyen Judithé a szász. Mit akart ő a nyavalygó szászoktól? Talált egy igazi férfit, és az élet igazán izgalmas lesz, mert hozzá fog menni feleségül.

Végre meggyőzte apját, hogy útnak indítsa a küldöncöket Rouenba. Flandriai Matilda megváltoztatta a véleményét. Nincs ellenére a

házasság Normandiai Vilmossal. Kéri, hogy látogassa meg késedelem nélkül.

Egy ígéret és egy esküvő

A roueni kastélyban Vilmos az anyjával beszélgetett. – Mért tettem

ezt? – kérdezte. – Méltatlan egy lovaghoz! Megfoszthatnának az arany sarkantyúmtól! Örökre elveszítettem őt és mostantól a jó hírnevemet is.

– Csúnyán viselkedett veled, Vilmos – csitította Ariette. – Te mindig nekem adsz igazat, anyám. – Remélem, így van. Kiben bíznál, ha nem a saját anyádban? Ó,

Vilmos, bizonyos mértékig én is hibás vagyok. Imádtam az apádat és ő imádott engem. Nem volt más asszony az életében, miután én megjelentem. De a házasság lehetetlen volt közöttünk. Érted, ugye? Ennél fogva nem lehettél a törvényes fia, és én vagyok az anyád.

Vilmos megfogta a kezét és megcsókolta. – Nem kellene semmilyen más anya! – mondta.

– Még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy el kell szenveded ezt a becsmérlést?

– Még akkor sem. – Vilmos, túl érzékeny vagy. Sok kiváló ősöd volt házasságon

kívüli szerelem gyümölcse. Mért törődsz vele? – Azt akarom, hogy minden rendben legyen körülöttem, anyám. – Ó, fiam! Lehetséges ez egyáltalán bármelyikünkkel is? – És ha meghallom azt a szót, a gyomrom összeszorul, a vérem

fellobban… és borzalmas dolgokat művelek. Alencon kísért engem. A bámészkodók arca… Rémes volt! És aztán a felelősség. Nem felejtem el egyhamar Alencont. És most Matilda! Az isten szerelmére, anyám, gyönyörű lány! Hozzád mérhető.

Ariette nevetett. – Én már öreg vagyok és meghíztam. – Jól áll neked! Ugyanolyan gyönyörű vagy, mint valaha! – Mesélj Matildáról! – Hosszú, sűrű, szőke haj, ami ragyogni látszik a napfényben,

büszke arc, egy hercegnő arca… egy törvényes hercegnőé, aki tudja magáról, hogy szeretik, hogy kapós és ezért magasra taksálja magát. Lovon ült, és a nyerge arannyal és ezüsttel volt díszítve. A ruhája fehér,

ékszerek díszítették, és a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha láttam… kivéve téged.

– Ő sokkal szebb, mint én. Az övé egy hercegnő szépsége. És te bedobtad a sárba…

– A düh elvakított. Még inkább a szépsége miatt. Ha valami egyszerű kis púpos lett volna, elfelejteném, de ezt a büszke szépséget nem tudom! Azt gondoltam: itt van ő, akit feleségemnek akarnék. És látva őt, mást el se tudok képzelni! Sok fiút szülne nekem – büszke, királyi fiakat, őseikhez méltókat. Akartam ezt a lányt, anyám, és amiért fattyúnak nevezett, a düh elvakított és csak a bosszú fűtött!

– Meg is ölhetted volna. – Nem, nem tudnék megölni egy asszonyt. Folyton rá gondolok.

Senki másra nem gondolok azóta. Már a háború is megfordult a fejemben a flamandokkal, elrabolom ezt a lányt és kényszerítem, hogy a feleségem legyen.

– Te soha nem törődtél a nőkkel, Vilmos. Furcsának is tűnt, minthogy az apád fia vagy.

– Ó, gondoltam rájuk olykor-olykor. De ahogy a birodalmamat tökéletesnek akarom tudni, ugyanúgy a feleségemet is, és sosem láttam olyan lányt, akitől a gyerekeimet megszületni akarnám, amíg meg nem láttam Flandriai Matildát.

– Sok lány van a világon – szép hercegnők, akik ugyanolyan jók lennének számodra, mint ő.

– Én őt akarom, anyám! – Akkor nem kellett volna megverned és bedobnod a sárba. Ezt

soha nem fogja megbocsátani. – Ariette fölhúzta a szemöldökét. – Herlwin azt mondja, a francia király már nem olyan barátságos, mint azelőtt volt.

– Igaz. Soha nem volt megbízható barát. – De olyan jól gondodat viselte, amikor gyerek voltál. – Ez is igaz, de soha nem bíztam benne. – És ha Flandriai Balduin csatlakozik a haderejével hozzá? – Akkor keserves helyzetbe kerülünk. De ne félj! Tudom irányítani

a seregeimet. Jobb katona vagyok, mint a francia király vagy Flandria grófja.

Az asszony összerezzent. – Baj! Mindig csak a baj! Ó, Vilmos, bár csak oda se figyeltél volna erre a lányra!

– Nem tehetem meg, hogy ne figyeljek bárkire, aki fattyúnak nevez! Azt akarom, hogy tudják, mindenki rosszul jár, aki ezt teszi, legyenek egy város lázadó polgárai vagy férjhez adandó fiatal lányok.

– Hallom, valaki érkezik. Ariette felállt és odament az ablakhoz. – Az nem a flamand libéria? A fia mellette termett. – Az isten szerelmére! Ezek Flandriából jöttek. Lement a hallba.

Még több inzultus? – töprengett. Vagy valamiféle ultimátum a gróftól? Fogadta a küldöncöket. Átvette a neki szóló levelet. „Matilda, Flandria hercegnője elfogadja az ajánlatát. Hozzáfűzi

kívánságát, hogy látogasson el Lille-be, és ezúttal jöjjön a palotába." Csak bámulta a levelet. Nem tudta elhinni. Ez csapda? De vad izgalom vett erőt rajta. Újra látni fogja a gyönyörű

Matildát!

* Nem várt. Kisszámú kíséretével még aznap elhagyta Rouent.

Matilda látta közeledni, és lement az udvarra, mert ő akart lenni az első, aki üdvözli. Ez természetesen nem volt szokásos, de a férfinak már kezdettől meg kell értenie, hogy a szabályok, melyekhez másoknak igazodniuk kell, őrá nem vonatkoznak. Ő úgy cselekszik, ahogy akar.

Vilmos leszállt a lováról. Még tiszteletet parancsolóbb, mint képzeltem, gondolta a lány

örömmel, és sugárzó mosollyal állt meg előtte. Ő megfogta a kezét és megcsókolta. Matilda szeme pajkosan csillogott. – Ez másfajta üdvözlés,

hercegem, mint mikor legutóbb találkoztunk. – Megbocsátod a viselkedésemet. Tetszett a stílusa, ahogy ezt állította. Nem folyamodik alázatosan a

bocsánatáért, hanem természetesen viselkedik, ahogy ő is. – Mulatságos volt – felelte. – Voltak már kérőim, de te vagy az

első, aki bedobott a sárba és helybenhagyott. – Szörnyen indulatos tudok lenni.

Az apja kijött az udvarba. Meglepettnek látszott, és a lány tudta, most azt kérdezi magától, mit fog csinálni Matilda legközelebb.

– Mondták, hogy látogatóink vannak – szólt a gróf. – Apám, ő itt a leendő férjem, Vilmos, Normandia hercege. Mulatott magában, látva a hűvös kifejezést apja máskor gyengéd

arcán. – Szóval eljöttél, herceg uram – mondta. – A lányom döntése

nagyon meglepett. – Engem nem kevésbé – felelte Vilmos. – Be kell mutassalak a feleségemnek. És bementek a palotába, a gróf vezette Vilmost, Matilda követte

őket. Milyen délceg! Milyen nemes léptekkel halad! Édes Istenem, gondolta, szeretni tudnám ezt a férfit!

* Barátságosan fogadták a vendéget a palotában, noha Vilmos

tudatában volt, hogy a lány szülei aggályoskodva nézik. Nem tudta hibáztatni őket. Mi lett úrrá rajta, hogy lerántotta ezt a gyönyörű lányt a sárba? És mi lett úrrá a lányon, hogy olyan könnyen megbocsátotta ezt a tettét?

Flandria grófja a saját hálószobájához vezette Vilmost – ami a legnagyobb tisztesség. Megosztja vele éjszakára, ami azt jelenti, hogy a legkiemelkedőbb barátsággal fogadják. A család tagja lesz, és a gróf a leendő atyja.

Tetőtől talpig megfürdött, karmazsin bársonyruhát és köpenyt öltött, ami rangjának jele; fejére tette a hercegi koronát, a cipője bíborszínű volt.

Most pompásan néz ki. Talán még maga az apja, Robert sem jelent meg soha csinosabban! Elégedett ezzel a pompával: az a célja, hogy elbűvölje Matildát.

Lenn a nagy fogadóteremben már felállították a kecskelábú asztalokat, és a sülő hús kellemes illata terjengett.

Matilda ott volt az apjával, és már szintén öltözéket cserélt: fehéret viselt – mint akkor is, mikor először találkoztak, ékszerek csillogtak a

nyakán és karperec a csuklóján, a leomló ruhaujjak a földig értek és a haja leeresztve beterítette a vállát.

Balduin szertartásosan megfogta a lánya kezét és Vilmoséba tette, a lány pedig az asztalhoz vezette őt.

Vilmos nem látott mást, csak Matildát, aki szintén semmi mást nem látott, csak őt. Szerette – nemcsak a bátorságáért és férfias, jó külsejéért, hanem mert elsöpörte a Brihtrickel való jelenet fájó megaláztatásának emlékét. Az az ügy most komikusnak tűnt. Hogy tudta valaha is csodálni a szászt, mikor olyan férfiak vannak a világon, mint Vilmos? Utálta, amikor eszébe jutott, megvetette. Ez a normandiai őszintén vágyik arra, amitől az elfordult.

Vilmos nem győzte bámulni. – Remélem, elnyertem a tetszésedet? – kérdezte a lány. – Sose láttam még senki ilyen gyönyörűt… az anyámat kivéve. – Az anyád… Akkor olyan vagyok, mint egy anya! – Még nem. De adja Isten, hogy hamarosan az legyél. – Nagyon sietsz, herceg uram! – Ez a szokásos tempóm. – Vagyis anyád gyönyörű volt? – Most is gyönyörű. A legszebb asszonynak tartják Normandiában.

Bárki megmondhatja. A szóbeszéd nem hazudik. – Igaz, hogy apád úgy látta meg, hogy a folyóban mosott? – Sokat tudtál rólam, mikor úgy döntöttél, nem fogadsz el engem.

Mi késztetett a véleményed megváltoztatására? – Az, hogy megláttalak. – Annál a szégyenletes eseménynél. – Akkor változott meg a véleményem. – Azt gondoltam, meggyűlöltél engem. – Igen – annyira, hogy szerelembe fordult. – Különös lány vagy, Matilda. – Apám is így gondolja, mégis nagyon szeret. – Ahogyan én is. – Ilyen hamar? – Igen, ilyen hamar. – Rendszerint ilyen gyorsan szerelmes leszel? – Soha nem voltam még szerelmes.

– Jó válaszaid vannak egy olyan valaki számára, aki járatlan a szerelem művészetében.

– Azért, mert a szívemből beszélek, ahogy minden szerelmes tenné. – Akkor tényleg feleségül akarsz venni. – Ha tehetném, még ma este. – Egy kissé tovább fog tartani annál, uram. – Attól tartok. De most, hogy látlak, fogom a kezedet,

megcsodálhatom a szépségedet, nem nyugszom addig, míg a feleségem nem leszel!

– Én sem, amíg nem leszel a férjem! – Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan sikert érek el nálad. Azt

gondoltam, szemérmeskedő, vonakodó leszel. – Nem ismered Matildát, de meg fogod tanulni, uram, hogy ritkán

teszi azt, amit elvárnak tőle. – Azt látom, hogy nagyon örömteli életem lesz veled. A lány a

kezébe tette kezét. – Szavamat adom neked, Normandiai Vilmos! Gyermekeket szülök

neked! Veled leszek egész életeden keresztül! – Minden normann közt ezen a napon a legboldogabb a hercegük –

felelte Vilmos. Balduin, figyelve a lányát, még ha ismerte is őt, teljesen zavarban

volt. De végül is, egyáltalán mikor értette Matildát? Csak azt akarja, hogy boldog legyen, és arra a következtetésre jutott, hogy Matildának erős férfira van szüksége.

Megkapta. Ez biztos. Micsoda este volt! A lakoma, az iszogatás, a sagák mesélése.

Vilmos elmondta, amiket az anyja mesélt neki, és a társaság borzongva hallgatta, hogy győzte le Ragnar a

sárkányt, és hogyan keltette föl Sigurd Brünhildát. Zsoltárok és fuvolák zenéje gyönyörködtette a társaságot, és amikor

Vilmos visszavonult a hálószobába, melyet vendéglátójával osztott meg, mámoros volt és olyan elragadtatással nézett a jövőbe, mint soha azelőtt.

*

Nem tétlenkedhetett Flandriában. Vissza kellett térnie Normandiába, hogy megtegye az előkészületeket az esküvőre.

Anyja a roueni kastélyban várta. Lenn termett az udvaron, még mielőtt ő leszállt volna a lováról.

– Annyira aggódtam – mondta. – Attól féltem, csapdába csalnak. Amint elmentél, utánad akartam küldeni Herlwint, vegyen rá, hogy gyere vissza és ne lépj be Lille-be erős kíséret nélkül. De ő azt mondta, semmi ilyesmire nem lesz szükséged.

– Igaza volt. A félelmeid alaptalannak bizonyultak. Anyám, emlékszel, amikor te elmentél apámhoz? Nos, most velem történik meg mindez. Matilda megígérte, hogy hozzám jön feleségül.

– Akkor hát igaz volt… valóban igaz! – Olyan gyönyörű, anyám, és annyira odavagyok érte! – Remélem, nem fogsz csalódni! – Megesküdnék rá, hogy Matilda miatt nem. Ő a nekem való

feleség! Senki más nem lenne megfelelő számomra. – Kedves volt hozzád? – Szeret engem, anyám, ahogy én őt. – De nem sokkal ezelőtt lerángattad a sárba. Hogy szerethet ezek

után? – Éppen ezért, úgy tűnik. – Ez képtelenség! – Ez az, ami olyan izgalmas Matildában! Az ember soha nem lehet

biztos benne, mit fog tenni. Ariette láthatóan aggódott, de Vilmos annyira lelkes volt, olyan

szokatlanul jókedvű, hogy hagyta magát meggyőzni, hogy minden rendben van.

– Nos, akkor sok a teendő. Tájékoztatom az embereimet, hogy házasodom, és aztán neki kell látnunk az előkészületeknek.

Nagy vidámság volt azon az éjszakán a kastélyban. Mindenki a hercegben végbement változásról beszélt, és arról, hogy már egy éve, vagy még több, hogy azt gondolják, ideje lenne megházasodnia.

Néhány nappal később a hangulat megváltozott. A gonosz hírnöke, Mauger érsek érkezett a kastélyba, és azonnali

kihallgatást kért a hercegtől. Vilmos nem túl szívélyesen fogadta. Nagybátyja mindig is

taszította.

– Azért jöttél, hogy a tervezett házasságomról beszélj, nem kétlem – mondta Vilmos.

Mauger helybenhagyólag bólintott. – Ez a házasság nem jöhet létre – jelentette ki.

– Nem jöhet létre?! Megőrültél? Eljegyeztem Flandriai Matildát és ő elkötelezte magát nekem.

– A pápa nem fogja jóváhagyni. – És miért nem? – Unokatestvérek vagytok. – Képtelenség! – Hatodíziglen visszamenőleg, az igaz, de a pápa túl közelinek

tartja a rokonságot. – Megmondhatod a pápának, hogy gondolja át újra! – Ez nem szokás, uram A pápa nem fog beleegyezni a házasságba. – Hát akkor ne is egyezzen bele! Hatodíziglen visszamenőleg!

Matilda egy távoli őse normann volt és összeházasodott egy flamanddal, és ezért mi túl közeli rokonok vagyunk ahhoz, hogy összeházasodjunk?! Nem is hallgatok meg ilyen képtelenséget!

– Itt a pápa válasza nálam. – Akkor visszaküldheted neki, és tájékoztasd, hogy nem veszem

figyelembe! – Uram, ki fog átkozni! – Igen5! – üvöltötte Vilmos. – És örök kárhozatra jutsz! – Matildáért? Rendben. – Elveszítetted az önuralmadat, uram, mint annyiszor a

tanulószobában is. – Elveszítem az önuralmamat az ostobákkal és a csirkefogókkal

szemben – mondta jelentőségteljesen Vilmos. – Nem szállhatsz szembe Őszentsége döntésével! – Mindenkivel szembeszállhatok, aki ellenkezik az akaratommal. – Uram! – Hagyj magamra! – parancsolta Vilmos. Mauger halvány

mosollyal az ajkán távozott. Miért tűröm el magam körül ezt az embert? – kérdezte magától

Vilmos. Nem tudtam-e mindig, hogy ellenség? Ördög, aki élvezi, ha

viszályt szíthat. Okos, tanult ember és érsek, de mindig is utáltam. És mi értelme ennek a gáncsoskodásnak?

Valószínűleg az, hogy a francia király nem akarja ezt a házasságot. Mindig is vissza akarta venni Normandiát. Zokon veszi, hogy annyi sok évvel ezelőtt Rollo követelte és megkapta ezt a földet. Ő akar lenni az a francia király, aki visszacsatolja Normandiát a francia koronához. És ha Vilmos beházasodik Flandriába, a gazdag és hatalmas Balduin bizonyára a szövetségese lesz.

A pápa a francia király és Vilmos ellenségeinek oldalán áll. Ennél az oknál fogva találták ki, hogy megakadályozzák a házasságot ezzel az abszurd vérrokonsági kifogással.

És Matilda? Matilda kétségtelenül hallotta már a pápa döntését. Vilmos félt. Nem ismeri elég jól, hogy kitalálja a reakcióját. Gyorsan határozta el, hogy őt akarja férjéül. Meg is változtathatja ugyanilyen gyorsan! Egy dolgot megtudott Matildáról. A döntést ő hozza meg, nem az apja.

Azonnal találkoznia kell vele! Azon nyomban elindul Lille-be!

* A lány boldog volt, hogy látja. Megölelte. Milyen izgató volt ez,

milyen váratlan! Semmi tartózkodás nem árad az arany szempillák alól, semmi vonakodás.

– Nem tudtam várni, hogy értesítsem apádat a jövetelemről – mondta Vilmos.

– Nem is kellett volna! Elég, hogy jöttél! – Nyugtalanító híreim vannak a pápától. – A vén ostoba! – kiáltotta Matilda. – Azt mondja, unokatestvérek

vagyunk. Hatodíziglen visszamenőleg. Hallottál valaha ekkora képtelenséget?

– Attól féltem, nem így fogod látni! – Féltél? És én még azt hittem, olyan férfihoz megyek, aki nem

ismeri a félelmet! – Az egyetlen félelem, amit ismer az, hogy elveszíthet téged. – Nézd, uram, nagyon jól tudod, mit kellene tenned, ha jelét adnám,

hogy odafigyelek az ilyen ostoba nyilatkozatokra. – Elvinnélek erőszakkal.

– Ezt várnám tőled! – Akkor hát folytassuk az esküvő tervezését akkor is, ha

kiátkozással jár mindkettőnk számára? – Még akkor is, uram! – Te vagy a világ legcsodálatosabb asszonya! – Ne feledd, hogy csak a világ legcsodálatosabb férfija érdemel

meg engem! Vilmos visszalovagolt Rouenba. – Az ördögbe a pápával! – mondta az anyjának. – Az ördögbe a

francia királlyal! Az ördögbe Maugerrel és az összes ellenségemmel! Mit törődöm velük, ha Matilda az enyém?!

*

A kiátkozással járó pápai fenyegetésről mindenki tudta, hogy a

herceg ellenségeitől ered. Az ürügy, az a távoli kapcsolat Matilda és Vilmos között megmutatta, hogy milyen lényegtelen indokról van szó. Ami azt jelenti, hogy Vilmos ellenségei befolyásos férfiak, és ezek a férfiak nem kívánják, hogy a helyzete megszilárduljon a flamand szövetség révén.

Ez megadta a jelet a felkelésre Normandia-szerte. Vilmosnak, ha szilárdan magánál akarja tartani a hercegi koronát,

szükségképpen bele kell mennie a hosszadalmas csatározásba. Házasság helyett harc következik és hónapokig tartó ostromok azok várai ellen, akik felkeltek ellene.

Az ősei meglehetősen szabadosan szórták szét törvénytelen ivadékaikat szerte a hercegségben, és ezeknek az embereknek a leszármazottai azon az állásponton voltak, hogy ha az egyik fattyú viselheti a hercegi koronát, a másik miért nem?

Ezek egyike William Busac, Félelemnélküli Richard unokája volt, és e rokonság révén szép kastélyt és földeket birtokolt. Ő vezette a felkelést, ami kastélyának ostromát eredményezte és hónapokra lefoglalta Vilmost, mikor ő sokkal jobban szeretett volna az esküvői előkészületekkel foglalkozni. Mindennél jobban vágyott feleségül venni Matildát, de nem tehette, mert ha elmulasztja megvédeni a javait, könnyen birtokok nélküli herceggé válhat.

Hozzájárult a nehézségekhez, hogy a pápa kiátkozással fenyegette Balduint, ha megengedi, hogy a lánya összeházasodjon a normandiai herceggel.

*

Még Matilda sem tudta meggyőzni az apját, hogy megtartsák az

esküvőt a fejük fölött Damoklesz kardjaként függő kiközösítés fenyegetésével. Tombolhatott és dühönghetett, de apja mindössze annyit tehetett, hogy szomorúan rázta a fejét.

– Találnunk kell kiutat ebből a helyzetből – mondta. – De várnunk kell… várnunk, míg megtaláljuk.

Matilda füstölgött magában, bár belátta, hogy Vilmost teljesen lefoglalja hercegsége védelme, és minden, amit tehet, az az, hogy vár. Különös módon a kézimunkázásban talált vigaszt. Megnyugtatta a munka, ahogy öltögette életének jeleneteit.

Egy nap épp a varrása fölött ült, a fülét hegyezte, azt remélve, hogy Vilmos váratlanul megérkezik, mikor kiáltozást hallott és a kőlépcsőkön lesietve a hallba látta, hogy egy csoportnyi utazó érkezett.

Meglepetésére Judithot pillantotta meg köztük a férjével, Tostiggal és egy parancsoló megjelenésű, idősebb úrral.

Matilda hívta az apját és lesiettek az udvarra. Judith zokogva vetette magát apja karjába. – Jól van, jól van, kedvesem – mondta Balduin. – Valami baj van,

ugye, és hozzám jöttök menedékért? Jól tetted, hogy hazajöttél, gyermekem!

– Apám, el kellett menekülnünk! Ő az apósom, Godwin earlje. Matilda tanulmányozta ezt a férfit, akinek a neve jól ismert egész

Flandriában. Godwin earlje, a tehénpásztor fia, aki királycsináló lett, és aki, ahogy hallotta, lényegében Anglia királya, ha névlegesen nem is.

– Legyetek üdvözölve! – mondta Balduin és bevezette őket a palotába.

A szobákat előkészítették; a konyhalegényeket riasztották, hogy főzzenek valamit a vendégeknek. A látogatóknak fel kell frissülniük, mielőtt elmondják a történetüket.

*

Matilda izgatott lett. Felvidította a dráma, és olyan volt a

természete, hogy még a tragikus történéseket is jobban szerette – függetlenül attól, hogy őket is érinti –, mint az unalmas, napi egyhangúságot. Amilyen dühös volt az esküvője elhalasztása miatt, annyira izgatta a nővére által előadandó történet.

Volt egy dolog, amit elraktározott az emlékezete mélyén. Vilmos azt mondta neki: „Könnyen lehet, Matilda, hogy nemcsak Normandia hercegnőjévé teszlek, de Anglia királynéjává is."

Anglia királynéja! Azóta sokat gondolkodott ezen. Elképzelte, mit szól majd Brihtric, amikor rájön, hogy a lány, akit megsértett, a királynéja. Várj csak, kis szász!, mondta magában. Nem felejtem el azt a napot, még ha te nem is akarsz rá emlékezni!

Miért ne lehetne Vilmos Anglia királya? Tagja a családnak Normandiai Emma révén, Hitvalló Edward kedveli, és ő maga tette ezt a javaslatot.

Matilda tudja, ki állhat az útjában: ez a férfi, Godwin. És most itt van a flandriai udvarban. Az élet izgalmas, még akkor

is, ha a lázadók és a hercegség, valamint a pápa távol is tartják most egymástól Vilmost és őt!

Azt megtudta, mint mindenki a palotában, hogy Godwin veszekedett Edwarddal, és hogy az ügyben neki volt igaza – Godwin elmondása alapján. De úgy hitte, hogy az asszonyi pletykák nyomán könnyebb eljutni a dolog gyökeréig.

Azt mondta, az ő feladata gondoskodni a nővéréről, és be kellene menniük a varrószobába nyugalmat lelni – ahogy mindig is tették – a gobelinjük mellett.

Az asszonyokat eltávolította azzal, hogy ki tudják válogatni maguk is a motringjaikat, ő mesél majd Judithnak az erőkről, melyek őt és Vilmost el akarják választani egymástól, Judith pedig beszél az angliai ügyekről.

– Tostig jó férj, de tud vad is lenni. – Tetszik nekem – mondta Matilda. – Nem akarhatnál egy tökfejet

férjnek, Judith. Godwin uram nagyszerű férfi lehetett fiatalabb korában. – Őt tartják a legokosabb férfinak Angliában.

– Nem elég okos, hogy türtőztesse magát, lévén most száműzte őt az öreg Edward. Mesélj Edwardról, Judith! Milyen különös ember! Igaz, hogy sose vitte ágyba a feleségét?

– Valóban igaz. Szüzességi fogadalmat tett. – Ez az Editha a sógornőd. – Igen. – Miféle asszony? – Gyönyörű, művelt és jóságos. Matilda grimaszt vágott. – Én sose engedném meg a férjemnek,

hogy úgy bánjon velem, ahogy Edward vele. – Megtennéd, szükségképpen, ha Edward lenne a férjed. Editha

kegyvesztett lett, kolostorba küldték. – Ott majd megtanul olyan szentéletű lenni, mint a férje. Vilmos

ismeri ezt az Edwardot évekkel ezelőttről, amikor még kisfiú volt. – Igen, Edward sok évig Normandiában élt. Ebben van a bajok

gyökere. Edward sokkal inkább normann, mint angol. A divat is normanná vált. Nem hordják már a hosszú szász köpenyeket; mindig csak a rövid normann köpenyt a széles ujjakkal. Azt mondják, ha szívességet akarsz kérni Edwardtól, normann nyelven kell kérned. Az a divatos nyelv.

– Azt hittem, Edward király nem törődik a divattal. – Nem is teszi. De semmit nem tart jobbnak a báránybőrnél a

kabátjai bélelésére. Az apósom és Tostig az övéiket cobollyal, hóddal és rókával bélelik. Edward azt mondja, azoknak való a ravasz állatok bőrének viselése, akik jártasak a világi fortélyokban, de ő egyszerű, mesterkéletlen ember.

– Túl szentéletű ahhoz, hogy jó király legyen! – Az emberek nagyra értékelik a kegyességét. – Bah, szászok! – rázkódott meg Matilda Brihtricre gondolva. –

Most mesélj arról a veszekedésről apósod és a király között! – Bár csodálják a királyt a szentéletűségéért, sokan vannak, akiknek

nem tetszik, hogy a normannokat jobban szereti. Tudod, Matilda, az ország magas hivatalai közül sok normann kézben van.

– Ami nem tetszik Godwin urának. – Apósom volt az, aki hazahívta Edwardot. Az ő támogatása tette

királlyá. – Erre most itt ez a nézeteltérés.

– Természetesen a lordok közül sokan féltékenyek az apósomra. És mert a királynak nincsenek gyermekei, nincs fia, aki kövesse.

– Akkor ki lesz az utóda? – kérdezte Matilda nyugodtan. – Apósom fiai közül valamelyik, nyilván. – Például Tostig? – Miért ne? – Akkor, nővérem, elképzelheted magad Anglia királynéjának

szerepében! – Tostig jó király lenne. Olyan, amilyenre az országnak szüksége

van. – Egy országnak mindig jó, erős királyra van szüksége… és

királynéra. De nem rád, Judith, gondolta magában. Az én Vilmosom, nem a te

Tostigod lesz annak az országnak a királya, és én a királyné, nem te. Féken kell tartania a nyelvét. Meg kell tudnia mindent, de semmit

nem elárulni. Ezzel tud a legjobban hasznára válni Vilmosnak és saját magának.

– Mesélj el még egyszer mindent erről a vitáról! – Már hallottad! – De nem a bizalmas részleteket. Judith, ha te mondod el nekem, az

sokkal jobb, mintha apósod mondja el apánknak! – Azoknak a normannoknak a hibája! Tudod, akkor történt, mikor

Bolognai Eustace Angliába látogatott a feleségével. – Ő Edward nővére, nem igaz? – De. Partra szállt Doverben és rögtön úgy viselkedett, mintha egy

földbirtokos lord lenne. Ő és a kísérői végigjárták a várost, eldöntötték, hol akarnak megszállni, erőszakkal elfoglalták a kiválasztott házakat, és elvárták, hogy a tulajdonosok úgy bánjanak velük, mint tisztelt vendégekkel.

– Amit ők nem akartak! – Miért kellett volna úgy viselkedniük a betolakodókkal, mintha

szolgálók és konyhalányok lennének? Csak mert megparancsolták az ő szolgálóiknak, hogy főzzenek rájuk, kizavarták a háziurakat az ágyaikból, és kedvüket töltötték a feleségeikkel és lányaikkal? Elvárható az angoloktól, hogy egyetlen szó nélkül félreálljanak és eltűrjék ezt?

– Valóban nem.

– És ahogy elképzelheted, a betolakodókat hamarosan megtámadták, sokukat megölték, kitört a harc Dover utcáin. A városlakók győztek, tizenkilenc betolakodót megöltek és még többet megsebesítettek. Eustace gróf megmenekült és Gloucesterbe ment, ahol Edward élte szerzetesi életét, majd előadott neki valami hamis mesét arról, hogy a doveri férfiak hogyan támadtak a látogatókra.

– Amit ő elhitt. – Ő mindig inkább hisz egy normannak, mint egy angolnak. – És megparancsolta az apósodnak, hogy gyűjtsön csapatot és

menjen Doverbe, leckéztesse meg a polgárokat. – Így van, de Godwin earlje visszautasította, hogy fegyverrel

támadjon a honfitársaira. – Különben is – tette hozzá Matilda –, már szóvá tette, hogy a

király előnyben részesíti a normannokat. – Pontosan így van – mondta Judith kedvesen. – Jelezte a

királynak, hogy a honfitársait kellene védenie az idegenektől, nem megbüntetni őket, amiért védik a jogaikat.

– És a király? – Más ügyek foglalkoztatták abban az időben. Bajok támadtak a

walesi határon. Ezért nem tudott mást tenni, mint beleegyezni Lord Godwin kívánságaiba.

– Amiért Dover népe hálás volt neki. – Ők lojálisak az earlhöz, és tudják, hogy a király gyengekezű

ember. – Mégis most itt van… száműzve. – Apósom elmagyarázta, mi történt. Néhány évvel azután, hogy a

doveri férfiak fegyvert fogtak Eustace és emberei ellen, egy másik csoport visszajött és pontosan ugyanúgy viselkedtek. A király elhitte a történetet, amit Eustace mesélt, és ezúttal megparancsolta Lord Godwinnak, hogy vigyen katonákat a városba és büntesse meg az embereket.

– És ismét elutasította. – Pontosan – mondta Judith izgatottan. – Kezet emeljen a saját

népére a normannok kedvéért? – A király kívánsága volt, hogy megtegye. – Önfejű vagy, Matilda. Amióta eljegyezted magad egy normannal,

úgy viselkedsz, mint Edward király. Nem akarsz rosszat hallani róluk.

– Nem így van. De nem kötelességük-e az alattvalóknak engedelmeskedniük a királyuknak?

– Godwin earlje nem közönséges alattvaló. – Igaz, tudom. Meséld tovább! – Ahelyett, hogy megtámadta volna Dovert, Lord Godwin felállított

egy sereget és Gloucesterbe ment a királyhoz. Az volt a szándéka, hogy figyelmezteti, nem kellene megengednie, hogy a normannok feldúlják a polgárok otthonait. Edward hívatta két leghatalmasabb lordját, Leofricet és Siwardot, és ők mellé álltak apósom ellenében.

– Miért tették? – Mert féltékenyek rá. Ők akarnak a helyébe lépni. – Most biztosan nem kívánnák ezt – mondta Matilda némi gúnnyal

a hangjában – Ez tragédia – jelentette ki Judith. – Elárultak bennünket! Az

ország polgárháború küszöbén állt, és van kétséged, ki lenne a győztes, ha bekövetkezett volna?

– A te Godwinod. – De úgy döntöttek, az ügyet a Witenagemot, a Bölcsek Tanácsa

elé viszik. Közben Edward sereget gyűjtött és a normannok is csatlakoztak hozzá. Világos volt, hogy ez a támadás ellenünk, a családunk ellen készül. A birtokainkat konfiskálták, és egyetlen reményünk a menekülés lett. Ezért jöttem haza.

– És magaddal hoztad új családodat is. Szegény Judithom, sajnállak!

– És én is téged, Matilda. Hallom, hogy sosem fognak beleegyezni a házasságodba. Talán jól is van így. Egy normann, Matilda! Gondold el, mit tettek velünk a normannok! Hálás lehetsz, hogy a pápa közbelépett.

Matilda már-már azon volt, hogy megmondja a nővérének, hogy senki nem akadályozhatja meg a házasságát Normandiai Vilmossal, és sem Vilmos, sem ő maga nem olyan emberek, akik megengednék, hogy mások írják elő a cselekedeteiket. Ha ők elhatározzák, hogy akarnak valamit, akkor az úgy is lesz.

De ránézve a nővérére, végiggondolva, amiket mesélt, és hogy a Godwin családhoz tartozik, akik, Matilda jól tudta, nem veszik le tekintetüket az angol trónról, úgy döntött, jobb, ha hallgat és csendben dolgozik tovább a kézimunkáján.

*

Vilmos Lille-be lovagolt. A mód, ahogy jegyesét meglátogatta,

rendhagyó volt, de Balduin már hozzászokott ehhez. Matildát olyan boldoggá tette egy-egy ilyen látogatás, hogy utána

napokig elégedett volt; és minthogy szegény gyermektől megtagadták, amiről tudta, hogy mennyire szeretné, apja úgy érezte, hogy bizonyos engedékenységet kell mutatnia.

Vilmos üzenetet küldött Matildának, hogy hamarosan érkezik, és tekintettel a tényre, hogy látogatók vannak a palotában, egyedül akar találkozni vele.

Ez tetszett Matildának. Várta őt. – Gyere – mondta. – Senki nem tudja, hogy itt vagy. Történt

valami? – Valami nagyon fontos. Edward meghívott, látogassak el

Angliába. A lánynak elakadt a lélegzete. – Azért, mert Godwin és a családja

itt vannak. Elbűvölte a férfit. Olyan keveset kell magyarázni neki. Követi a

gondolatmenetét, és mellette áll, ahogy senki más, kivéve az anyját. – Miért akar találkozni veled? Gondolod, ugyanabból az okból,

amire gondolok? – Öregszik – mondta Vilmos. – És nincs örököse. Szereti a normannokat. Azt mondják, inkább

normann, mint angol. – Én is ezt gondolom. – Ha megtesz örökösének, elfogadnának az angolok? – Kénytelenek lennének, ha megkapom a koronát. – Azonnal indulnod kell, Vilmos! – Bárcsak magammal vihetnélek! – Majd egy napon elviszel. Mint királynédat. – Esküszöm! És ha visszajövök Angliából, Matilda,

összeházasodunk! Nem számít, milyen akadályokat gördítenek elénk! – Én is esküszöm neked, Normandiai Vilmos – mondta a lány,

majd hozzátette: –, Anglia királya!

* Milyen más volt ez az öregember, mint az a szép, szőke, kék szemű

fiatal férfi, akit Vilmos megismert. Edward nagyon megöregedett az évek során. A haja most már valóban fehér, gyönyörű kék szeme fátyolos, ruházata egyszerű, vékony, szerzetesi arcvonásai élesek.

Melegen megölelte Vilmost és elmondta, hogy soha nem fogja elfelejteni a vendégszeretetet, amiben apja részesítette.

– Azok voltak a boldog idők, mikor Alfred és én Jumiéges-ben éltünk, a szerzetesek között.

– Ott formálódott a kolostori életet kedvelő ízlésed – mondta Vilmos.

Meglepődött a spártai körülményeken, amelyek közt Edward élt, bár sokat hallott már a szokásairól.

Keveset eszik – ez biztosan nem normann szokás – és sok időt tölt imádkozással.

Vilmos azt mondta, amíg Angliában tartózkodik, látni szeretne valamennyit az országból.

– Elintézünk számodra egy utazást – felelte Edward. Elvitte a gloucesteri monostorban lévő cellájába, ahol megkérdezte Vilmost, elfogad-e egy hasonlóan egyszerű cellát.

Nincs már sok ideje hátra – gondolta Vilmos tűnődve. – Boldogabb lettél volna, ha Jumiéges-ben maradsz, azt hiszem –

mondta. – Ó, jó lett volna – felelte Edward. – Az az időszak, amikor Alfred

és én együtt voltunk, maga volt a tökély. – Bár száműzve voltál a szülőhazádból. – Normandia lett az otthonunk. Nagyon fiatalok voltunk, mikor

odavittek, és csak kevéssé emlékeztünk Angliára. – Sok mindent látok itt, ami normann. – Hibáztatnak is érte, hogy túlságosan normann az ízlésem.

Szegény, egyszerű nép ez…, én csak megmutatom a normann szokásokat, ha jobbak, mint a szászok.

– Ez a férfi, Godwin Flandriában van. – Tudom. Áruló. Sokáig ott lesz. – A nép mellette áll?

– Vannak követői. Ő és a fiai! Harold a legveszélyesebb. Ő most Írországban van. Azt mondják, sereget gyűjt és idejön, hogy visszahozza az apját.

– Utálod Godwint? – kérdezte Vilmos. – Én keresztény vagyok, és nem utálok senki emberfiát.

Megpróbáltam elfelejteni, hogy ő állt Alfred bátyám meggyilkolása mögött, de nehezemre esik.

– Nagyra tör ez a család! – A koronát akarják. – Kit fogsz megnevezni utódodként? Ennek az embernek a fiait?

Haroldot? Tostigot? – Soha! – Mondhatják, hogy jogosultak rá? – Kétségtelenül megtehetik. A lánya papíron a feleségem. – Akit elküldtél magadtól? – Igazából nem lett a feleségem, és most egy kolostorban él. Sosem

vettem volna feleséget, vagy bárki asszonyt magam mellé. Godwin ragaszkodott a házassághoz, de nem tudott rávenni, hogy beteljesítsem.

– Azt mondja, ő hozott Angliába, ő csinált királyt belőled, ami sose valósult volna meg a támogatása nélkül.

– Felteszem, ez igaz. De a hatalom, amivel ez az ember bír, korrupt, ráadásul nem születése óta rendelkezik vele.

– Félelmetes ember. A fiai is olyanok? – Harold erős, komoly fiatalember, ambiciózus, mint az apja.

Tostig túlságosan vad, olyan Sven is, aki száműzetésben él. Őt soha nem fogadnák el. Már másodjára kényszerül száműzetésbe. Előzőleg azért, mert egy expedícióról visszatérve Walesben elhaladt egy zárda mellett és kihívatta az apátnőt. Úgy gondolta, szórakoztató lesz meggyalázni őt, így eltöltött vele egy kis időt, mielőtt visszaküldte a zárdába. Az ilyen obszcén viselkedést én nem tűrhetem, így száműztem. Az apja, természetesen, felhasználta a befolyását, hogy visszahozassa, de nem sokkal ezután megölte az unokatestvérét és akkor már az apja sem szándékozott közbenjárni érte.

– Vagyis Harold és Tostig azok, akiket Godwin megpróbál a trónra ültetni.

– Gondolom, inkább Harold. A legidősebb fiú, bátran cselekszik, és az emberek szeretik. De te biztos megérted, Vilmos, hogy nem kívánom a bátyám gyilkosának a fiát a trónon látni.

– Tudom, Edward. De mit fogsz tenni? Edward Vilmosra emelte homályos pillantású szemét. – Én szeretném Normandiát és Angliát egyetlen erős uralkodó alatt

látni. Vilmos érezte, hogy elsápad. – Én erős uralmat biztosítanék ennek az országnak is – mondta. – Tudom. Hallottam mindarról a veszélyről, amivel szembe kellett

nézned Normandiában, és helyeseltem a módot, amivel sikereket értél el. Nehéz dolgod volt, Vilmos. Herceg lettél, gyermekként. Micsoda veszélyeken mentél keresztül, és hallom, nem vesztegetted az erődet dorbézolásra. Igen, Vilmos, ez jár a fejemben hosszú idő óta. Az erőd és erényes életmódod miatt azt akarom, hogy te legyél Anglia leendő királya!

*

Alig várta, hogy visszamenjen és elmondja mindezt Matildának, de

előbb még látni kívánt valamit az országból, amelynek, mint elhatározta, egy napon a királya lesz.

Azt kérte, hadd fedezze fel az országot inkognitóban, egy kis csoportnyi férfival, hogy úgy nézzenek ki, mint az egyszerű utazók.

Izgatott lett attól, amit látott. Itt jó, termékeny a talaj; erdők vannak, melyekben őzek, vaddisznók rejtőznek. Vadászott egy keveset, és el volt ragadtatva attól, amit talált. Felfedezte, hogy a jó törvények, melyeket Nagy Alfred hozott, még mindig érvényben vannak. A monostorokat, melyeket a pogány ősök leromboltak, újjáépítették; az utak, melyek legtöbbjét még a rómaiak építették, jók; és ott van az utazók számára az alkalmi szállás, aminek a fogadé nevet adták. És voltak más helyek is, ahol az ember felfrissítheti magát, ezeket vendégháznak, vendéglőnek hívták és olyan pontokon épültek az utak mentén, hogy könnyen rájuk lehessen találni. Az uralkodó testület a Witenagemot – ez, ahogy a szász neve is mutatja, a Bölcsek Tanácsa. Nagy felhatalmazással rendelkezik, mert az ország minden részéből

kikerülő tagokból áll. Évente egyszer vagy kétszer ülésezik, ahogy a szükség megkívánja. Vilmos megállapította, hogy egy olyan királynak, mint Edward, ez nagyszerű. Egy olyan uralkodó, mint ő, jobban szereti, ha nem kell megszorító intézkedéseket hoznia.

Ahogy Edward is mondta, sok normann szokás él az országban, az emberek evési szokásai és ahogy a szabad idejüket eltöltik, nagyon hasonló ahhoz, amit mindig is ismert.

Az utazás során nagy szeretet alakult ki benne az angol vidék iránt, és a vágy, hogy ő uralkodjon itt, elhatalmasodott rajta.

Vívódott a két kívánság között, hogy időzzön még vagy menjen vissza Matildához, és elmondja neki, amit látott és hallott.

*

Az angliai látogatástól fellelkesülve Vilmos elhatározta, hogy pápa

ide vagy oda, nem vár tovább az esküvővel. Lille-be lovagolt, ahol a lány örömmel fogadta. Azonnal elmesélte, amit Edward mondott neki.

– Megígérte neked a koronát! – mondta a lány. – Világossá kell tennie, hogy a tied lesz.

– Meg fogja tenni. Rajta áll, hogy megnevezze az utódját. De harcolnom kell majd érte. Sokat láttam ezekből a szászokból. Konok társaság, és azt hiszem, nagyon jó harcosok. Csakis dicséretet hallottam tőlük Godwin fiáról, Haroldról.

– Majd ha megismernek téged, szerelmem, téged is csak dicsérni fognak.

– Előbb meg kell ismerniük. – Meddig élhet még Edward? A férfi nevetett. – Túlságosan sietsz! Előbb Edwardnak meg kell

halnia, és itt van a mindennél fontosabb esemény, aminek meg kell történnie – az esküvőnknek.

– És a pápa fenyegetései? – Nem vesszük figyelembe. – Komolyan mondod, Vilmos? – Úgy döntöttem, nem várok tovább, lesz, ami lesz! A lány

hátravetette a fejét és nevetett. – Miért vártunk ilyen sokáig, Vilmos?

– Mert nem kérhettelek meg addig, hogy légy a feleségem, amíg nincs országom, amin uralkodnék, és oly sokan próbáltak megfosztani tőle. Csak az országom megvédése akadályozta a házasságunkat. Azután Angliába utaztam.

– Amire én is biztattalak. Az nem volt elvesztegetett idő, Vilmos. Edward ígéretével jöttél vissza – hogy Normandiai Vilmost Anglia királyává teszi. Ó, Vilmos, miénk a jövő! De előbb el kell mondanom, mi történt itt. Godwin visszautazott Angliába. Edward fogadta őt, de a fiát, Wulfnotht és az unokaöccsét, Haakont Normandiába küldte túszként, hogy ezáltal engedelmességre kényszerítse Godwint. Hallottam Judith révén, hogy Harold felállított egy sereget Írországban. Találkozni fog az apjával angol földön, és akkor a Godwinok visszaállítják régi pozíciójukat az országban.

– De nálam lesznek a túszok. Jól fogom őrizni őket. Sose félj, ha eljön az idő, kész leszek szembenézni vele és a fiaival. De ez a jövő zenéje. Most késlekedés nélkül a házasságunknak kell megtörténnie. Vezess apádhoz! Megmondom neki, hogy nem várunk tovább.

– Veled jövök – mondta Matilda jókedvűen –, és támogatlak a mondandódban. Gyerünk, Vilmos! Vége a várakozásnak!

Ki más mert volna házasságot kötni a pápa rosszallásával a fejük felett, mint Vilmos és Matilda?

Május volt, az esküvői ceremóniára Normandia legnagyobb városában került sor. Rouen vidám volt azon a napon. Zászlók lobogtak mindenütt, zúgtak a harangok és az emberek az utcákon tolongtak.

Minden főúr, lovag és báró jelen volt. Ariette, az örömanya ott állt a család minden tagjának kíséretében. Matilda gyönyörű volt fehér ruhájában, melyet apró, arannyal kivarrt minták díszítettek és drágakövek szegélyeztek. Fején drágakövekkel kirakott párta csillogott.

Az emberek elnémultak a csodálattól; Vilmos legalább annyira lenyűgözte őket, mint a menyasszonya. Mindig méltósággal viselte magát, de ezen a napon aranyszövet köpenyében, drágakövekkel ékes zubbonyában olyan volt, mint egy isten, és Normandia népe büszke volt rá.

Volt egy figyelemre méltó hiányzó. Mauger érsek, akinek hivatalos kötelessége lett volna az eseményen közreműködni, nem volt jelen. De nem okozott nehézséget találni egy papot, aki helyettesítette. A szertartás a teraszon zajlott, ahol mindenki láthatta és hallhatta a

vőlegény és a menyasszony határozott esküjét. A gyűrű Matilda ujjára került – ezáltal Normandiai Vilmos felesége lett.

Esküt tettek az emberek szeme láttára, ezután került sor az ünnepi istentiszteletre, így átvonultak a virággal díszített templomba, az oltár elé.

A szertartás végeztével lakoma és ünneplés következett. A játékok és a tánc késő éjszakáig tartott, de eljött az óra, amire a házaspár már türelmetlenül várt.

A hálószobában virágillat töltötte be a levegőt, szirmokkal hintették meg a földet, ahogy a templomban is. Matilda hölgyei bejöttek, levetkőztették és felkészítették a nászéjszakájára.

Matilda nem volt vonakodó menyasszony. Boldogan várta Vilmost.

Lanfrancus Rómába megy

Ezek voltak Vilmos addigi életének legboldogabb napjai. Teljesen

felszabadult, elfeledkezett róla, hogy ő Normandia hercege. Ezt érezhette apám is, gondolta, mikor anyám eljött hozzá.

Nagyon szerette Matildát. Élénk szelleme, bátorsága, határozott természete és elszántsága elragadtatással töltötte el. Sok mindenben hasonlított rá. Vonzódott hozzá – nemcsak fizikailag, de szellemileg is. Egy asszony, aki azonnal megérti a céljait és a vágyait – és segít neki elérni azokat.

Megváltoztatta az életét. Most már tudott nevetni a dühén, amikor az emberek megsértették a születése miatt. Már nem törődött vele. Sértegessék csak, ahogy tetszik. Semmi nem tudta aláásni az önbizalmát többé.

Iratokat hoztak elé szignálásra. Úgy írta alá, ahogy sosem használta a nevét azelőtt: „Vilmos, a fattyú."

Nézte a szavakat és hangosan nevetett. Büszke volt rá. Igen, ő, a fattyú olyan szerelem gyümölcse, ami – most már tudja – mindent felülmúl. Jobb ilyen szülők gyermekének lenni, mint két olyan emberé, akiknek az egyesülése csupán egy szerződés megpecsételése. Szerelemből születni, ezen nincs semmi szégyellni való; és ha szégyellné, nemcsak saját magát sértené meg, de az anyját is – azt, akit a világon a legjobban szeret Matilda után, aki sosem törődött mással, mint az ő boldogulásával.

Ő, a fattyú, Normandia hercege (szíve mélyén hitte, hogy egy napon Anglia királya lesz) feleségül vette Európa egyik legnemesebb hercegkisasszonyát, aki szerelemből ment hozzá, nem azért, mert kényszerítették. Szerelmes belé, ahogy ő is Vilmosba, a fattyúba.

Nagy uralkodó és boldog férj. A törvénytelen születés nem akadályozza ebben. Nem olyan cím, amit rejtegetni kellene. Olyan, amire büszke lehet. Hivalkodni lehet vele. Mostantól úgy fogják ismerni: Vilmos, a fattyú.

*

Egy hónapon belül Matilda várandós lett. Elöntötte a boldogság. Nem tudta-e mindig, hogy így lesz? Férjhez ment Európa

legfontosabb emberéhez – vagy legalábbis ő így tartotta – és fontolgatta a jövőt. Szegény Judith hozzáment Tostighoz, aki azt hiszi, reménye lehet Anglia koronájára. Ha! Vilmos mellett esélye sincs! És most az egyesülésük gyümölcsöt terem. Lesz egy fiuk. Igen, természetesen fiú lesz. Hogy lehetne Vilmosnak és Matildának más?

Nem sokkal a házasságkötésük után érkezett a hír Godwin haláláról. Angliába történő visszatértekor csatlakozott Harold fiához és a szászokhoz, akik a zászlaja alá gyűltek még mindig sértődötten amiatt, hogy Edward favorizálja a normann népességet. Harold volt a hősük. Nemcsak bátor, de jóképű is a maga szász módján, és sok helybéli támogatója akadt. Edwardot rettegése a polgárháborútól gyors békekötésre indította, és visszahelyezte méltóságába Godwint. Most fordult a kocka, és sok normann érkezett Normandiába, hogy száműzetésben éljenek, mert nyilvánvaló volt, hogy az ellenségük, Godwin olyan erős, mint azelőtt.

Vilmos a mézeshetek boldogságába merülten elutasította, hogy nyugtalankodjon ezek miatt az események miatt. Nyilván, ha Godwin száműzetésben maradt volna, jobbak lennének az esélyei; de ő nem az az ember, aki megrémül a nehézségektől, és majd ha eljön az ideje, készen áll.

Nem volt biztos benne, hogy Godwin halála jó hír-e, mert azt jelenti, hogy Harold, a szászok bálványa lett a Godwin család feje. Ő lett Wessex, Sussex, Kent és Essex kormányzója. Godwin után hamarosan Siward, Northumbria earlje is meghalt. Siward nagy hatalmú férfi volt északon. Ő volt az, aki trónra segítette Skóciai Malcolmot MacBeth trónbitorlása után. Siward halálával Tostigra szállt Northumbria, és ez azt eredményezte, hogy Anglia fontos megyéi a Godwin család kezébe kerültek.

Vilmos belátta, hogy ez veszélyes lehet. De az öreg earl halálának módja nem vetett jó fényt a családra, hiszen Godwin hirtelen halt meg, mintha Isten sújtott volna le rá a bűneiért, és az emberek hajlamosak voltak azt hinni, hogy így történt.

Godwin és Edward együtt vacsorázott, mikor az egyik szolgáló behozott két nagy söröskupát, megcsúszott, és úgy tűnt, a kupa tartalma

ki fog borulni a földre. A szolgáló egyik térde megbicsaklott, de a másik lábával valahogy sikerült megtartania magát. Ezt különös és ügyes tekeredéssel érte el, ami megnevettette a társaságot.

Godwin azt mondta: – Milyen jó, hogy a fickónak két lába van! Olyanok, mint két fivér. Mikor az egyik bajban van, a másik a segítségére siet.

Mintha csak a két fiára utalt volna, akik, mint feltételezte, egymás segítségére sietnének, ha valamelyiküket megtámadnák.

Edward, aki sosem szűnt meg gyászolni Alfred bátyját, és szüntelenül eszébe jutott az a borzalmas mód, ahogyan meghalt, amiről azt beszélték, Godwin elnéző összejátszásával történt, vendégére emelte a tekintetét és visszavágott: – Én is állandóan a fivéremre gondolok. És imádkozom, hogy Isten egy napon álljon bosszút érte!

Godwin egy árnyalattal sápadtabb lett, de ártatlanságot tettetett. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a király megjegyzését, mert a pillantás, ami kísérte, jelentőségteljes volt.

– Miért nézel rám, mikor a fivéredről beszélsz? – kérdezte. – Ha bármi közöm lenne a halálához, Isten ne engedje lenyelnem ezt a falatot!

Ezzel fogott egy darabka kenyeret, megrágta és le akarta nyelni, de miközben ezt tette, csuklani kezdett, az arca elkékült és néhány percen belül halott volt.

Félelmes csend ereszkedett a társaságra. Sokan úgy vélték, éppen most lettek Isten bosszújának szemtanúi, ami Godwinra azért sújtott le, mert része volt Alfred Atheling meggyilkolásában.

Haroldnak győzködnie kellett az országot, hogy az earl idős volt, hogy nemrég száműzetést szenvedett, hogy egy idő óta meggyengült az egészsége. Nem láttak még embereket lefordulni a székről az asztalnál? És ha igaz, hogy Isten bosszút állt rajta, miért várt vele ennyi évig, amikor megtehette volna évekkel ezelőtt is?

De nem számít, mit mondott, az emberek váltig hitték, hogy Godwin azért halt meg, mert kérte Istent, sújtson le rá, ha bűnös Alfred herceg meggyilkolásában – és ez volt Isten válasza.

*

A mézeshetek boldog napjai nem folytatódhattak. Mauger érsek felbujtására Normandia-szerte egy nyilatkozatot olvastak föl a templomokban, miszerint a herceg és a hercegné kiközösítésben részesültek, mert a pápa tiltása ellenére összeházasodtak.

– Az ördögbe a pápával! – mondta Vilmos. – Nem fogok felsorolni mindent, amit a pápáért vagy bárki más keresztényért tettem!

Matilda egyetértett vele, és folytatták idilli életüket, mígnem hírül vették, hogy Vilmos nagybátyja, Arques gróf, nagyapja törvénytelen fia Normandia hercegeként nevezte meg magát.

– Isten nevére – kiáltotta Vilmos –, megleckéztetem a fickót! Elszakít tőled, és ezt olyan súlyosan fogom megtorolni, mint amilyen az árulása!

Otthagyta Matildát, hogy imádkozzon érte és kezdje el hímezni gyermekük ruhácskáit. Az asszony, nyugalma meglelése érdekében, mint mindig, most is a kézimunkájához fordult.

Amilyen ritkán, olyan világosan mutatkozott meg Vilmos hadászati zsenialitása.

Ösztönözve a vágytól, hogy visszatérhessen Matildához, ostrom alá vette nagybátyja várát, eltökélte, hogy kiéhezteti őt és követőit, ahogy már más emlékezetes esetben is tette, amikor azt a hírt kapta, miszerint a francia király Arques gróf segítségére siet.

Henrik megesküdött, hogy kimenekíti a grófot ostromlott kastélyából és felesketi hűbéresének, cserébe neki adja a Normandia hercege címet unokaöccse helyett, aki fattyú.

Parancsnoki képességeinek teljes birtokában Vilmos kieszelte, hogy elrejtve hátrahagy egy helyőrséget a kastélynál, hogy tartsák a frontot és kerítsék be a francia kontingenst, még mielőtt az megérkezne a céljához. Így Henrik legjobb embereit megölték, ő maga pedig kénytelen volt visszatérni Franciaországba.

Vilmos gyakran írt Matildának, ismertette vele az események részleteit. Ez olyan feltétel volt, amihez az asszony ragaszkodott. Örült neki: ez kapcsolatot teremtett közöttük, emellett a tanácsai kifejezetten értékesek voltak. Vilmos mindig megszívlelte, amit mondott, és el volt ragadtatva felesége éleslátásától.

Amikor az ostrom végül befejeződött és éhező nagybátyja kijött, hogy letérdeljen előtte és bocsánatáért esedezzen, Vilmos hallgatott Matilda tanácsára.

– Ő a nagybátyád – mondta az asszony. – Nem bölcs dolog bosszút venni a vérrokonokon. Hadd menjen, nagyon gondosan megfontolja majd, mielőtt még egyszer összeesküvést szőne ellened. Még az is lehet, hogy odaadó alattvalód lesz.

Egyetértett vele, így a gróf megtarthatta földjeit, melyeken Vilmos rajtatartotta figyelő tekintetét. Matildának igaza volt, hisz mindennél fontosabb, hogy béke legyen Normandiában. Ha eljön az alkalom, hogy Angliába menjen, Matilda nyugtalankodna, hogyan tudna elmenni és otthagyni egy háborús Normandiát? Első és legfontosabb feladata, hogy egyesítse Normandiát és a világ tudomására hozza hercegének erejét. Csak az erős engedheti meg magának, hogy könyörületes legyen.

De a francia király bosszút forralt. Nem tudott elsiklani legjobb katonái elvesztése fölött. Emellett Vilmos túl erős uralkodó ahhoz, hogy tessék neki. Olyan hűbérest akart, aki függ tőle.

Hadat üzent Vilmosnak, akinek hamarosan fel kellett készülnie egy újabb háborúra.

*

– Mindig el kell választania minket a háborúnak? – kérdezte

Matildától egyik rövid látogatása során. – Mikor kisfiú voltam, gyakran gondoltam, hogy az öreg Mauger elvarázsol engem, hogy ne tudjam megcsinálni a leckémet. Most azt gondolom, újabb varázslatot űz velem. Tudod, ő jártas a fekete mágiában. Nem igazi keresztény.

– És ő a te érseked Rouenban? – Olyan régóta viseli a címet! Ne feledd, ő apám bátyja! – Fattyú! – csúfolódott Matilda. – És nem az egyetlen – mondta Vilmos –, ahogy egyszer már

emlékeztettél rá. – A te fattyúságod jó pont számodra. Az övé szégyen – Mi a különbség oka? – Azért, mert te a szerelmem vagy, a férjem, és minden, ami rád

vonatkozik, különleges számomra. Ez illogikus érvelés volt, de jólesett hallani. – Sosem voltam boldog, amíg nem ismertelek téged – mondta az

asszonynak.

– Várj csak, majd ha megmutatom a fiadat! Akkor majd megismered a legnagyobb boldogságot!

– Alig várom, hogy lássam! – Ahogy én is, képzelheted. Eleven kis fickó, nehéz lesz kihordani. – Ami azt mutatja, hogy apja fia! Hamarosan meg is született a gyerek. Ahogy Matilda megjósolta,

az ő elsőszülötte nem lehetett más, mint fiú. Olyan életerős volt, ahogy az apja kívánta. Vilmos sosem ismert még olyan büszkeséget és boldog pillanatot, mint mikor ott állt és lenézett Matildára, karjában a gyermekükkel.

– Nevezzük Robertnek apám után! – mondta. – Fényes Robert – mormolta Matilda. – Fényes lesz, megígérhetem

neked! A férfi lehajolt és megcsókolta őt. – És te olyan asszony vagy, aki

mindig megtartja az ígéretét. Hogy átkozom a francia királyt, hogy elszólít tőled és a fiamtól!

– Intézd el gyorsan és gyere vissza hozzánk! – Nyugodt lehetsz, amint lehet, itt leszek veletek.

* Hatalmas haderő jött ellene, élén a francia királlyal. Vilmos nem

ijedt meg; biztos volt benne, hogy bármikor meg tudja verni a franciákat, de nem szabad alábecsülni az

ellenséget, és tudta, hogy komoly csatározásra számíthat. Ellenségek vették körül, akiket kiközösítése új reményekkel töltött el, és újabb ürüggyel, hogy félreállítsák.

Gyakran gondolt Edwardra és Angliára, és azon töprengett, hogy egy ennyire gyenge király, aki sosem volt harcos alkat, hogyan képes békésebben élni, mint ő. Tudata mélyén mindig ott élt a gondolat, hogy egy napon jöhet a hívás. És hogy tudna Angliába menni, amíg Normandiában zavargások vannak?

Ezt a kiátkozást el kell töröltetnie. Amikor Leó meghalt, hirtelen felébredtek a reményei – hátha az utóda nem jelenti ki, hogy egyetért a kiközösítéssel.

Néha tényleg biztos volt benne, hogy Mauger átkozta meg.

Egy nap, amikor kimerülten visszatért a táborba, egy férfi jött felé sánta lovon. Felismerte benne Lanfrancust, régi ismerősét, aki jelenleg a beci apátság priorja volt. Lanfrancust kedvelte, amíg az át nem állt a pápa oldalára, és el nem ítélte Vilmos házasságát, mert szembe ment a szentatya utasításával.

Vilmos dühös volt, különösen azért, mert csodálta Lanfrancust, és hogy ott találta az ellenségei sorában, annyira felháborította, hogy azt mondta neki, hagyja el Normandiát.

Lanfrancus Páviából jött Normandiába, és amiért olyan nagy tudós volt, megkapta az apátságot; Vilmos jó volt hozzá, de miután hálátlannak bizonyult, hirtelen dühtől vezérelve száműzte őt.

Ezen a napon, fáradtan a csatától, honvágytól gyötörve, egyáltalán nem örült a priornak.

Megszólította: – Hé, prior, mit keresel itt? Nem utasítottalak, hogy hagyd el az országot?

– Uram – felelte Lanfrancus –, de igen. – Akkor miért vagy még mindig itt? – Amint látod, uram, a lovam sánta. Neked sok jó lovad van a

táborban. Ha adnál egyet közülük, hamarabb megszabadulnál tőlem. Vilmos mosolygott. Mindig kedvelte ezt az embert. Azt mondta: –

Nem kívántam volna, hogy elmenj Lanfrancus, ha a barátom maradtál volna.

– Sosem voltam más, mint a barátod, uram. – A pápa oldalára álltál ellenem. – Azt mondtam, ha a pápa megtiltja a házasságot, akkor nem lehet

házasságot kötni. – Isten szerelmére – kiáltotta Vilmos –, hát nem ezt mondom én

is?! – Nem így van, uram. Ha a pápát meggyőzték volna, hogy adja a

beleegyezését, akkor teljes szívemből támogattam volna a házasságot. – Csak játszol a szavakkal. Nem ezt mondta-e minden ellenségem

is? – Az ellenségeid örültek annak, amit tettél. Én, a barátod

helytelenítettem. Mint barátod, elmehetnék Rómába és meggyőzhetném a pápát, hogy nincs igazán érvényes oka, amiért ne köthettél volna házasságot.

– Látom, hogy vakon engedelmeskedsz a pápának, még ha ellenkezik is a józan ésszel és urad kívánságával, amit tesz.

– Ez a kötelességem, mint egyházi embernek, uram, és a kötelességet teljesíteni kell.

Vilmos összevonta a szemöldökét. – Hozatok egy lovat, és visszatérsz a táboromba! Megmásítottam

elhatározásom nem kívánom, hogy száműzetésbe menj! Viszont felkészülsz az utazásra a pápához és elmagyarázod neki tilalma ostobaságát.

Lanfrancuson látszott, hogy örül. – Azt hiszem, máris jó érvekkel tudnék előállni – mondta. – Akkor indulj azonnal! Minél hamarabb feloldja a büntetést, annál

kevesebb okuk lesz az ellenségeimnek, hogy támadjanak. Ennek érdekében Lanfrancus késedelem nélkül elindult, hogy a

pápa elé vigye Vilmos és Matilda ügyét.

* A háborúk folytatódtak. Vilmos élete megoszlott a csatamező és a

kastélyban Matildával együtt töltött, örömteli napok között. Robert, az elsőszülöttük szépen fejlődött; és Matilda hamarosan

újra terhes lett. Ezúttal egy kislánynak adott életet, Cecíliának; az életmódjuk továbbra sem változott. A háború folytatódott. Ahogy Vilmos legyőzte az egyik ellenségét, rögtön egy másik akadt.

Matilda egy újabb kislánynak adott életet, Adelisának, aztán egy fiúnak, Richardnak, és a háború még mindig folyt.

Ahogy családja növekedett, Vilmos egyre inkább vágyott rá, hogy több időt töltsön velük. Szerette volna, ha Normandia virágzik, szerette volna kiélni építészeti szenvedélyét, ami szépítené és gazdagítaná a vidéket, de ehelyett csak folytonos háborúzás és pusztítás zajlott.

Az évtized végén a séma kezdett megváltozni. Franciaországi Henrik, akit Vilmos visszavert a határairól, meghalt. Utóda az akkor még csak hétéves fia, Fülöp lett, aki Flandriai Balduin gyámsága alá került. Vilmos természetesen örvendett, hogy a fiatal király – az ő szempontjából – baráti felügyeletet élvez, és amikor Franciaországban lázadás tört ki a fiatal uralkodó ellen, csatába szállt, aminek

eredményeképpen elérte, hogy a francia nemesek hűséget fogadtak ifjú királyuknak és gondviselőjének, Balduinnak.

Mindennél fontosabb volt azonban, hogy Lanfrancus visszatért Rómából a pápa válaszával, miszerint bizonyos feltételek mellett kész visszavonni a kiközösítést.

Matildának és Vilmosnak el kell különíteniük egy összeget száz szegény ember étkeztetésére és ruháztatására, két apátságot kell építeniük – Vilmosnak szerzetesek, Matildának apácák számára. Ha ezt megteszik, Isten megbocsátja a szent egyház iránti engedetlenségüket és visszaveszik őket az egyház kebelébe.

Egyik kérés teljesítése sem ütközött nehézségbe. Matilda boldogan intézkedett a Szentháromság kolostor alapításáról, míg Vilmos adományából megépült a Szent István rendház, és jutalomként a jó munkájáért, Lanfrancust nevezte ki főnökének.

Matilda boldog volt. Szerette az életet Vilmossal, imádta a gyerekeit, és az, hogy férje beleszólást engedett a hercegség ügyeibe, lelkessé tette.

Vilmos odaadása nem lankadt; szokatlan férj volt: hűséges. Jó, hogy így van, mondta a felesége, mert ő nem tűrné a hűtlenséget.

– Ha szeretőt tartanál, nagy baj lenne – figyelmeztette. Nem mintha szüksége lett volna figyelmeztetésre. Vilmos elégedett volt Matildával és túlságosan lekötötték a teendői, semhogy asszonyokra gondolt volna. Matildában mindent megtalált, amire szüksége volt ezen a téren.

– Megmérgeznéd őt, nem kétlem! – mondta nevetve. – Vagy téged, vagy őt – felelte az asszony csaknem közömbösen. Ránevetett, mert az ötlet abszurdnak tűnt. Egyek voltak; egy élet,

egy ambíció. Kézben tartani a normann hercegséget, hogy ha érkezik a hívás Angliából, készen álljon.

Ritkaság, hogy egy nagy hadvezér egy asszonnyal vitassa meg az ügyeit, de Matilda nem mindennapi asszony volt. Tudnia kellett minden tervéről. Segítőtársa volt. Gyakran ő adott hangot annak, ami férjét leginkább foglalkoztatta, mintha gondolatokkal is tudtak volna kommunikálni, nem csak szavakkal. Így volt Mauger esetében is.

– Nos – szólalt meg az asszony –, most alkalmad van megszabadulni Maugertől.

Férje bólintott.

– Imádkozik a régi istenekhez. Mégis ő az érseked. Utána érdeklődtem egy kicsit. Igaz, hogy varázslattal foglalkozik. Ha perbe fognánk, bőven lenne bizonyíték ellene.

Vilmos bólintott. Néhány héttel e beszélgetés után Maugert bíróság elé vitték.

Mennyire beigazolódott Matilda felvetése! Kiderült, hogy számos gyereke van, akiket adományokkal támogat. Kedvezményeket árusít és meglopja az egyházat. Továbbá bizonyítást nyert, hogy a bőkezű bankettek során, amiket adott, és amelyek gyakran szexuális orgiákban végződtek, eldicsekedett, hogy van egy bizalmasa, aki láthatatlan, de hallani lehet, ahogy társalog vele. Thoretnek nevezte a szellemet, és kijelentette, hogy Thor isten leszármazottja. A banketteken az érsek és Thoret – mint mondják – szórakoztató, ám meglehetősen sikamlós párbeszédeket folytat.

Matilda és Vilmos megvárta a tárgyalás végét. Voltak néhányan, akik úgy érezték, óvatosnak kell lenniük Mauger túl szigorú megítélésében, a varázsló hírneve félelemmel töltötte el őket, és minthogy kapcsolatban áll Thorettel, bizonyára különös ereje van a varázsláshoz.

Matilda csillapította Vilmos ebbéli aggályait. – Hasbeszélő képességgel rendelkezik – mondta. – Csukva tudja tartani a száját és képes hangot kiadni máshonnan, mint a szájából.

A per eredményeképpen Maugert megfosztották a földjeitől és száműzték Guernseybe, ahova a feleségével, a fiával és a szeretőivel vonult el, hogy ott élje le hátralévő napjait, élvezve a test örömeit.

– Ezzel vége a bajnak ezen a téren! – jelentett ki Vilmos. – Nem megmondtam, hogy így lesz? – kérdezte Matilda. Igen, valóban egyek voltak. Ő Vilmosért és a családjáért élt a

kívülálló világ ellenében. Azt is ő javasolta, hogy a kis Robert jegyezze el Marguerite-et, a

maine-i gróf húgát. Maine, az egyik hű-bérállam régóta lázongott, sok fejtörést okozott Vilmosnak, és Matilda úgy vélte, ha a családok egyesülnének, barátság jöhetne létre köztük. Volt egy erősebb érve is. Maine hercege fiatal ugyan, de beteges és nincs örököse. Ha meghal, a birtokai a húgára szállnak, és ha az a húg összeházasodik Roberttel, a földek Vilmos és a családja kezébe kerülnének.

Nem volt kifogás a házasság ellen, így a kis Marguerite Rouenba jött, hogy a Matilda által választott gondviselő nevelje, és ott várja ki a napot, amíg Robert házasulandó korba ér.

Ám amikor a gróf meghalt, Walter, Mantes grófja, aki feleségül vette Biotát, az elhunyt maine-i herceg nagynénjét, kijelentette, hogy a feleségének jogszerű igénye van a birtokokra.

Ez újabb ok volt a háborúra, és Vilmos, bár nehezen adta rá a fejét, csapatokat küldött, hogy megszerezze Maine-t Waltertől. Ez lett az egyike azon ritka eseteknek, melyek nem végződtek könnyű győzelemmel Vilmos számára.

A gróf kiűzte Vilmos seregét Maine-ből és deklarálta a győztest megillető követeléseit.

Vilmos feldühödött. Nem tűrte el a vereséget. Megvitatta a dolgot Matildával. Az asszony ravasz. Számíthat rá. Az anyja mindenben támogatja, egyszerűen szeretetből, lojalitásból és anyai büszkeségből. Nem mintha Matilda nem szeretné, és nem lenne abszolút odaadó. Szereti és odaadó, de más is van benne: ért a dolgokhoz, ami Arlette-ről nem mondható el; Matilda előrelátó, ravasz és nincsenek gátlásai, ha Vilmos és Normandia javáról van szó.

– Hívd meg a grófot, hogy meg tudjátok beszélni a feltételeket – javasolta, miközben titokzatos fény csillant a szemében.

Vilmos megfogadta a tanácsot, és a gróf el is jött a feleségével együtt.

Együtt vacsoráztak Vilmossal és Matildával, és Maine helyzetéről beszélgettek. Vilmos kifejezte vágyát, hogy barátságos módon simítsák el a nézeteltérést.

A gróf kellemesen meglepődött. De azon az éjszakán mindketten, ő és a felesége is meghaltak

álmukban. Matilda titokzatosan mosolygott, mikor a hírt meghozták neki.

* Ezzel még nem értek véget a bajok, ám Vilmos nevét Normandia-

szerte félni kezdték. Azt hitték, nem tud csatát veszteni, és ha mégis, mint mantes-i Walter esetében, gonosz erők sietnek a segítségére.

A kiátkozást visszavonták. Mauger érsek meghalt nem sokkal száműzetését követően. Amikor Guernsey és Normandia között vitorlázott, túl bőségesen lakomázott, és miközben a csónakot partra húzták, kieresztette a derékszíját, hogy kényelmesebb legyen felpuffadt gyomrának. A nadrágja térdig lecsúszott és akadályozta a mozgásban – beleesett a tengerbe. Bár sekély volt a víz, mivel sokat ivott, képtelen volt felállni és vízbe fúlt.

– Megfelelő vég – mondta Vilmos. – Tőle már nem kell tartani – tette hozzá Matilda. Amikor Ariette

megbetegedett és a fiáért küldött, Vilmos nem vesztegette az időt, hogy az ágyához siessen.

Az asszony sápadtan feküdt, de még mindig gyönyörű volt. Fia gyengéden megcsókolta.

– Vilmosom – mondta –, büszke vagyok rád! – Én pedig rád – válaszolta a fia. – A varga lányára? – kérdezte mosolyogva az anyja. – Tudod, hogy nem cserélnélek el a keresztény világ leggazdagabb

hercegnőjére sem – felelte komolyan Vilmos. – Áldjon meg az Isten, fiam! Micsoda boldog nap volt számomra,

mikor ruhát mostam a folyóban, és az apád arra lovagolt! – Boldog életed volt, anyám? Bólintott. – És te nagyobb boldogság forrása voltál, mint bármi

más. Láttalak naggyá lenni, ahogy abban a bizonyos álomban… – Még nem teljesedett be, anyám. – De be fog! Ígérem neked! – Láttad az ágakat Normandián túl nyújtózni, túl a tengeren…

Láttad őket Anglia fölött, anyám… – A fiam nyomot hagy a világon. Mindig tudtam. Vilmos, imádott

fiam, megtennél valamit nekem? – Csak kérned kell – mondta. – A húgod és a féltestvéreid, Odo és Robert… gondoskodnál róluk? – Ez szívem vágya. Ne félj, anyám! Magas pozíciójuk lesz az

országban. – Tudtam, hogy megteszed nekem, és nem felejted el, hogy őket is

én szültem, ahogy téged. – Emlékezni fogok rá, anyám!

– Ne hullass könnyet értem, Vilmos! Megáldalak téged. Légy olyan boldog a családoddal, amilyen én voltam az enyémmel! Sajnálom, hogy fattyú vagy. De nem lehetett másképp.

– Felejtsd el a sajnálatot. Tudd, hogy büszke vagyok erre a névre! Tudod, hogy ezt használom minden okiratomon.

– Vilmos, a fattyú! Tiszteletben álló névvé tetted. Isten veled, drágám! Nagyon szeretlek!

– Tudom – felelte a fia. Arlette-et teljes tiszteletadással temették el. A grestaini apátságban

nyugszik, melyet ő alapított. Vilmos megtartotta az ígéretét. Odo Bayeux püspöke lett, Robert

Mortain grófja. Adelisa húga egy grófhoz ment férjhez. Teltek az évek. Még egy fiuk született, akit Vilmosnak neveztek az apja után.

Ahogy a család növekedett, lassan megvalósult egy álom: Vilmos, a fattyú Matildával az oldalán Európa egyik leghatalmasabb embere lett.

A szerelmes Adelisa

Ez az az év, amit soha nem fog elfelejteni. Már nem fiatal, lévén

harmincnyolc esztendős. Nehéz, többnyire harccal teli életet élt idáig. Gyakran mondogatja, hogy nem csoda, hogy jó katona, mivel élete nagy részét ennek a hivatásnak szentelte és minden másra kevés ideje jutott.

Azt is sokszor mondogatta már Matildának, mennyire szeretné látni a hercegség fejlődését. Annyi jobb módja lenne az életnek, mint a csatározások. Fel akarja virágoztatni a földművelést, üveggyárakat akar létesíteni, honosítani akarja az arany-és ezüstművességet, és ezek művelőit kívánja támogatni, de a legjobban az építészet iránt lelkesedik.

– Tudod, Matilda – mondta gyakorta –, amikor fel kell gyújtanom valamelyik nagy kastélyt, kínzó fájdalmat érzek. Szeretnék szép kastélyokat, katedrálisokat, lakóházakat látni szerte az országban.

– És mind a te tulajdonod lenne, uram – emlékeztette Matilda. – Így van. Anyám szokta mondogatni, hogy ha én valamit

megszerzek, soha nem akarok megválni tőle. – És miért is tennéd, ha nehezen szerezted meg? – Matilda, felfigyeltél mar arra, milyen hasonlóan gondolkodunk

mi ketten? – Miért ne gondolkodnánk egyformán? Ugyanaz a cél vezérel

minket. – Boldog nap volt az, mikor szabad folyást engedtem a dühömnek

és meghempergettelek a sárban. – És megismertettél egy erős férfival. Senki más, csak egy erős

férfi tehette ezt velem! És Vilmos, aki sose mutatta ki az érzelmeit másnak, csak neki,

megfogta a kezét és megcsókolta. – Te annyi boldogságot adsz nekem az otthonomban és a

családommal! Szeretett beszélni a fiairól. Richard az ő kedvence, Robert pedig az

anyjáé.

Mégis, némi nézeteltérés akadt közöttük Robert, az asszony elsőszülötte, az ő drágasága miatt. Lehet, hogy kezd többet jelenteni számára, mint maga Vilmos? Richard természetesen jó fiú. Megtanulja a leckéit és nevelői dicsőségére válik; jól lovagol, kedves és engedelmes természetű; ráadásul jóképű is, csinosabb külsejű apjánál és Robertnél, de még a kis Vilmosnál is.

A lányok kevésbé fontosak, mint a fiúk. Vilmos hevesen vágyott fiú utódokra, így Matilda is fiúkat akart, mert meg kellett mutatnia Vilmosnak, hogy ezen a téren sem fog csalódást okozni. Cecília, Adelisa, Constance és Adela – négy bájos lány, akik nagy becsben állnak az apjuknál, és akikért odavan, bár nem az az ember, aki kimutatja. Cecília szelíd, Adelisa imádja a romantikus történeteket; de többiek pedig még túl kicsik ahhoz, hogy kiderülne bármifajta érdeklődésük.

Állandóan a fiúkról beszélgettek. Richard volt a legbiztonságosabb téma, mert Vilmos nem talált

hibát benne; de a tizenkét éves Robert már mutatta a lázadás jeleit. Teljes szívvel szerette a szüleit, de sokkal féktelenebb, mint Vilmos valaha is volt, és állandóan kérkedett azzal, amit örökölni fog, és hogy ő lesz Normandia hercege – ami meglehetősen irritálta az apját.

– Ne feledd, fiú – emlékeztette Vilmos –, hogy még nem vagyok a sírban.

Robert igazán jóképűnek számított világos gesztenyeszín hajával és kék szemével, de rövid lábai nem tetszettek Vilmosnak. Csodálta a magas férfiakat, amilyen ő maga is volt, de Robert lábai olyan rövidek voltak a teste többi részéhez képest, hogy Vilmos tudta, soha nem fog úgy kinézni, mint egy viking. Flamand inkább, nem normann.

– És mi a baj ezzel? – méltatlankodott Matilda. – Asszonyhoz illik, hogy alacsony legyen és kecses – mondta

Vilmos. – Szerettem volna, ha olyan magas lesz, ami elvárható a fiaimtól. Nem, Matilda, elsőszülöttként egy kurta lábút adtál nekem.

Matildának ez nem tetszett. A magasság még nem minden; a flamandok semmivel sem rosszabbak azért, mert általában alacsonyabbak a normannoknál. Lehet évődni, de a sérelme egyre növekedett Vilmossal szemben. Az első komoly nézeteltérésük is az elsőszülöttük miatt támadt.

Robert hajlamos volt a szemtelenségre: – Sose félj apám haragjától, anyám! – mondta. – Nem tud felcserélni Richarddal, bár képzelem, mennyire szeretne. Én vagyok az elsőszülött!

– Megfoszthat a jogodtól – emlékeztette az anyja. – Óvatosnak kell lennünk vele!

Máris, bár még csak tizenkét éves, az ő oldalán állt. Robert bevonult a gyereklakosztályba. Barátságos természetű volt;

és igen engedékeny, ha épp nem került szóváltásba a húgaival. Gyakran meglátogatták őket a szászok, Wulfnoth és Haakon, akik Normandiába jöttek túszként, mikor Godwin visszament Angliába.

Vilmos beszélgetett erről a két fiúról Matildával. – Gyakran felmerül bennem – mondta –, hogy Godwin halálával

nincs már valós célja, hogy itt tartsuk őket. Azt gondolom, Harold mostanra már kérhetné, hogy visszatérjenek.

– Az az ember kétségtelenül annyira el van foglalva a saját ügyeivel, hogy nincs ideje törődni egy fiatal fivérrel és egy kuzinnal. Meddig élhet még Edward?

– Már nem sokáig. És aztán… Egymásra mosolyogtak. – Anglia királya – mondta az asszony. – És királynéja. – De egyelőre még Normandia hercege – tette hozzá Matilda. – Máris vannak elképzeléseim. Megerősíteném Angliát. Rendbe

tenném. Edward túl gyenge. – Harold jár a fejemben. Most majd megszeretteti magát, és az

embereket a maga pártjára állítja. – Az életem nagy részét harccal töltöttem, hogy megtartsam, amim

van. Gondolod, hogy haboznék folytatni? – A legmesszebb menőkig hiszek az erődben, és abban, hogy

megszerzed, amit akarsz. – Nem így volt veled is? – Bízom benne, hogy Anglia is olyan készségesen az öledbe hullik,

mint a feleséged tette. Gyengédek voltak egymással, de a férfi gyanította, hogy Matilda

titkolja előle Albert vétségeit, az asszony pedig úgy gondolta, férje túl szigorú a kedvencével.

*

A hálószobájukban a kis Adelisa mesélt a kisebbeknek Ragnarról,

aki legyőzte a sárkányt. Ahogy Ariette nagymama mesélte, ahogy neki az ő nagymamája

mesélte egykor. – Így adjuk tovább egymásnak nagy hőseink történeteit – mondta

Ariette nagymama. A kislányok figyelmesen hallgatták; Vilmos, akit Rufusnak, azaz

Vörösnek szólítottak, részben hogy megkülönböztessék az apjuktól, részben mert erős szálú, vörös haja volt és nagyon pirospozsgás arca, azt mondta, hogy ő inkább sárkány lenne, mint Ragnar. – Szeretném, ha tüzet tudnék okádni! Rátok fújnám és megégetnélek benneteket.

Adelisa összerázkódott. – De, Rufus, a sárkány rossz volt. Ragnar pedig jó, aki megölte a gonoszt.

– Nem érdekel – jelentette ki Rufus. – Én sárkány vagyok! Tüzet lehelek! Mind megégtek!

Adelisa folytatta a mesét. Már ismerték Rufust és nem törődtek vele.

– Gyönyörű volt – mondta a kislány. – Hosszú aranyhaja volt, gyűrűk az ujjain és karperecek a karján. Erős volt és bátor.

– Apánk erős és bátor, de nincsenek gyűrűi és karperecei. Mindnyájan nevettek, ahogy elképzelték apjukat gyűrűkkel és

karperecekkel. – Van egy arany koronája – mondta Adelisa. – Én láttam. – Én is láttam – dicsekedett Rufus. – Viseltem is. – Nem szabad hazudnod – figyelmeztette Adelisa. – A pokolba

kerülsz! Rufus fontolóra vette a pokolba kerülést és úgy döntött, tetszene

neki egy ilyen kaland. Folytatta: – És a köpenye. Azt is viseltem. Ültem a trónon és… – Rufus megint hazudik – mondta szomorúan Adelisa. Rufus

meghúzta a haját, a kislányok ijedten nézték. – Felkötlek a copfjaidnál fogva, és ott hagylak lógni – mondta

Rufus. – Igen, megteszem! Amíg meghalsz. – Megbüntetnek – szólt közbe a kis Constance. – Téged is felakasztalak. – Ne engedd, Adelisa! Ne hagyd neki! – siránkozott Constance.

Rufus lopakodva felé indult, és ő visított a rémülettől. Rufus szerette ijesztgetni a húgait; kegyetlen természete volt, a földre vetette magát és rugdalózott, ha nem tetszett neki valami. Csak apja neheztelésének a gondolata és a szigorú büntetés tudta féken tartani. Szerencsére Richard meghallotta húgai sikoltozását és bejött.

Richard magas volt, anyja csinos külsejével és apja fizikumával megáldva, de egyikük vérmérsékletével sem. Gyengéd és kedves volt, a kislányok pedig imádták.

Constance odarohant hozzá és belecsimpaszkodott. – Rufus, mi folyik itt? – kérdezte Richard. – Buta lányok! – mondta az öccse. – Csak játék. – Nem kellene ijesztgetned őket! – Nem kellene megijedniük! – Kötelességed vigyázni rájuk! Nem tudod, Rufus? – Nem akarok – jelentette ki a fiú. – Akkor sose nyered el az arany sarkantyút. – Ó, de igen. Elnyerek ezret és ezret… – Nem fog, ugye? – reménykedett Adelisa. A bátyja kezébe

kapaszkodott és rajongva nézett fel rá. Richard olyan, mint egy lovag a régi romantikus történetekből, amelyeket Ariette nagymama szokott mesélni. Szép, kedves és mindenütt ott terem, hogy megmentse a bajban levő hölgyeket. Bárcsak ne halt volna meg Ariette nagymama; nagyon szerette őt, sokkal jobban, mint a másik nagymamáját, aki olyan fontoskodó, mert egy király lánya. A vargák lányai, úgy látszik, sokkal szebbek, kedvesebbek és gyengédebbek. Richard valamiképpen Ariette nagymamára emlékeztette. Igen, bár ő fiú és magas, mégis hasonlít rá.

– Attól félek, nem, hacsak nem javul meg a viselkedése – mondta Richard. Aztán jellegzetes, szép mosolyával az arcán Rufus felé fordult. – De azt gondolom, megjavul. Mert nagyon okos kisfiú a mi Rufusunk, és azt fogja tenni, ami a legjobb neki.

Rufus pirospozsgás arcán lassú mosoly terült szét. Szerette hallani ezt a jellemzést magáról, és természetesen tudta, hogy el kell nyernie az arany sarkantyút, és hogy egy lovag nem kínozhat kislányokat még akkor sem, ha azok a húgai. Mint már annyiszor azelőtt, Richard helyreállította a rendet a gyerekszobában. Már azon volt, hogy folytatja a tanulást, mikor lentről hallották, hogy valaki érkezik. A gyerekek mind az ablakhoz rohantak.

Egy férfi lovagolt be az udvarba, hátasa fújtatott és kimerültnek látszott.

Az idegen leszállt a nyeregből, és míg egy lovász elvette tőle a kantárt, hangos, parancsoló hangon azt mondta: – Vezessenek a herceghez!

*

Vilmos és Matilda a sakktábla fölé hajolt. Ezt a játékot Vilmos

szívesen játszotta ritka szabad perceiben. Semmi nem tudta annyira felvillanyozni, mint a vadászat, és amikor nem foglalták le az államügyek és a birodalma védelme, teljes lelkesedéssel vetette magát ebbe az örömteli tevékenységbe. Olyankor viszont, amikor lehetetlen lett volna a vadászat, szívesen ült a sakktábla mellé. A játék a maga harci stratégiát idéző komplikáltságával érdekelte őt, és fiatalkora óta szerette összemérni a szellemi képességeit egy méltó ellenféllel.

Ez alkalommal, ahogy a tábla fölé hajolt, egy szolgáló érkezett futva az udvarból.

– Herceg uram, egy küldönc Ponthieu-ből! Azonnali meghallgatást kér! Azt mondja, nagyon fontos híreket hozott.

– Kísérd be! – mondta Vilmos. A küldönc belépett, sietve meghajolt és így szólt: – Uram, Harold,

Wessex earlje partra szállt Normandiában. – Az isten szerelmére! – kiáltott föl a herceg. – Guy gróf foglya. Úgy tűnik, hajótörést szenvedett Ponthieu

partjainál, és a gróf most fogva tartja, váltságdíj fejében. – Harold, Wessex earlje… itt, Normandiában? Matilda felállt,

szeme ragyogott. – Késedelem nélkül ide kell hozni! – mondta Vilmos. A küldönc

habozott, de a herceg biztatta: – Gyerünk, folytasd! Ne félj! Mit üzent az urad?

– Ő váltságdíjért tartja fogva Wessex earljét. Vilmos nevetett, azzal a vészjósló nevetéssel, amitől

az alattvalói és a gyerekei megtanultak félni. – Váltságdíj, he? Ponthieu grófja sosem volt jó hűbéresem! Wessex

earlje itt van Normandiában és az egyik hűbéresem fogva tartja. – Matildára nézett. Tekintete elsötétült. – Hát vidd válaszom az uradnak!

– folytatta Vilmos. – Messziről lovagoltál, frissítsd fel magad. Amint ezzel megvagy, kapsz egy pihent lovat is.

Amikor az ember kiment, Vilmos felkiáltott: – Micsoda jó szerencse!

– Ide kell hoznod! Vendégül kell látnunk! Itt kell tartanunk, amíg nem bírjuk az ígéretét, hogy nem opponál ellened!

– Mintha a saját gondolataimat mondtad volna ki. Egymásra mosolyogtak.

– Hogy szenvedhetett hajótörést a mi partjainknál? – Valami azt súgja, hogy apádat készült meglátogatni – mondta Vilmos. – Mi célból? – Lehet, hogy rajta keresztül akart egyezkedni velem' Wulfnoth és

Haakon hazatéréséről. Edward valószínűleg gyengélkedik, és Harold nem akarja, hogy a rokonai túszok legyenek itt.

– Vagyis azt akarja, hogy apám alkudozzon veled? – Ésszerűnek tűnik. Ne feledd, hogy apád Harold fivérének,

Tostignak is az apósa! Bár sose jött volna létre az a frigy! – Akárhogy is – mondta Matilda –, Harold most Normandiában

van. Az első lépés, hogy idehozassuk. Legyen a te vendéged. – Amint kipihente magát a küldönc, visszalovagol Ponthieu-be az

utasításommal. – Sose bíztam Guy de Ponthieu-ben. – Én sem. De mióta felkelt ellenem és én rákényszerítettem, hogy

hűséget fogadjon, nem tehet mást, mint hogy engedelmeskedik. – Ha nem tenné – tette hozzá Matilda –, gondolom, rosszul járna. – Reménykedjünk, hogy ő is belátja. A futár némi pihenés után visszalovagolt Vilmos parancsával, hogy

Wessex earljét minél gyorsabban hozzák Rouenba, ahol Normandiai Vilmos fogja vendégül látni.

Úgy látszott, Guy de Ponthieu mégsem tanulta meg a leckét. A futár visszajött egy újabb üzenettel. Ponthieu grófja mindig úgy tartotta, hogy ami az ő birtoka partjára vetődik, az őt illeti. A gróf rájött, hogy ez a különleges hajótörött nagyon értékes túsz, és erre való tekintettel hatalmas váltságdíjat kért. Hogy ezt Harold családja fizeti ki vagy Normandia hercege, az nem érdekelte. Csupán a díjat akarta.

Az ilyen válasz elég volt ahhoz, hogy feldühítse Vilmost. Kész volt rá, hogy Ponthieu-be induljon. Matilda tartotta vissza. Jelezte, hogy bocsássa el a küldöncöt, mert tudta, hogy az ő véleménye mindig megfontolást nyer. Vilmos így is tett.

– Haroldnak azt kell hinnie, hogy vendég – erősítette meg. – Ha képes vagy csatába menni miatta, rájön, milyen mohón kívánod, hogy itt legyen, és hogy inkább fogoly, mintsem vendég. Nem, ide kell jönnie, nekünk pedig barátságot kell mutatunk iránta. Bankettet és sportviadalokat rendezünk, és amíg itt tartózkodik, kiderítjük, mi a helyzet Angliában – meddig él még vajon Edward és mekkora Harold támogatottsága. Még meg is győzheted, hogy legyen a hűbéresed!

– Meggyőzni, őt? – Először gyengéden. Én mindig nagyon meggyőző tudok lenni! – Majd én elintézem Ponthieu-t a magam módján. – Könyörgök, ne kezdj harcolni – csak végső esetben! Fenyegesd

meg Ponthieu-t, ugyanakkor kegyesen adj lehetőséget, hogy kiszabadulhasson a helyzetből. Kínálj föl választást. Ha ragaszkodik hozzá, hogy ott tartja Haroldot, felgyújtod a kastélyát, elveszel mindent, amije van és halállal bünteted. Vagy adja át Haroldot, és akkor megjutalmazod. Kifizeted a váltságdíjat és még valamennyi földet is adsz ahhoz, amit már birtokol. Így kell tenned. Biztos lehetsz benne, hogy máris inába szállt a bátorsága, miután felkeltette a haragodat. Azt fogja gondolni, hogy így jöhet ki a legjobban a dologból.

– Van ebben logika – mondta Vilmos, rádöbbenve, hogy Matildának igaza van.

Rövid időn belül üzenet érkezett Ponthieu-től. Wessex earlje kiszabadult, és a gróf Harolddal és kíséretével elindult, hogy találkozzék a herceggel.

Nem bírván fékezni türelmetlenségét, Vilmos fényes kísérettel elébük ment.

Pikárdia egyik mezején aztán szemtől szemben álltak egymással. Vilmos valahogy megrendült a férfi látványától, aki egy idő óta gyakran foglalkoztatta. Alfred és Edward Atheling mását várta. Messze nem olyan. Ez a férfi minden ízében – és jó sok ízzel lehet számolni, mert Harold csaknem olyan magas, mint Vilmos – harcos.

Az, hogy kimagaslóan jóképű, tagadhatatlan. Ez a fajta arc magára vonja a figyelmet és ott is tartja. Aranyos haja csillog a napfényben,

szeme sötétkék, arcvonásai finom metszésűek; külseje teljes egészében elbűvölő. Negyvenéves lehet, ha Vilmos jól számolta, de fiatalabbnak látszik, mint ő. Hiányzik belőle Vilmos testessége, karcsúnak mondható. Vilmos, bár nem kifejezetten kövér, látszanak már rajta a majdani korpulensség jelei. A ruhája hímzett. Vilmos gunyorosan arra gondolt, Matildát ez érdekelni fogja. A szászok híresek a kézimunkáikról. Harold csuklóján arany karperecek csillogtak és gyűrűk az ujjain. Mikor észrevette ezeket az ékszereket, Vilmos emlékeztette magát, hogy minden cicoma ellenére Harold tapasztalt harcos.

– Örülök, hogy látlak – mondta most –, és üdvözöllek Normandiában.

Harold megköszönte a hercegnek a szíves vendéglátást. Vilmos vetett egy pillantást Guy de Ponthieu-re és azt mondta: –

Kárpótolnunk kell a nyers fogadtatásért! Hallotta, hogy Ponthieu gróf egy cellában tartotta Haroldot. Nos,

ahogy Matilda mondta, ez nem is jött rosszul, mert most annál nagyobb méltánylást nyer a herceg szívélyes fogadtatása.

– Örömmel látom, hogy a herceg lovagiasabb, mint a hűbéresei! Vilmos hideg pillantást vetett Guy-re és felkérte Haroldot,

lovagoljon mellette. – A hercegné megrémült, mikor hallotta, hogyan bántak veled –

mondta Vilmos. – Kérlek, ne ítéld meg Normandiát néhány faragatlan fickó alapján!

– Ilyen durvaságok sajnos minden országban előfordulnak – felelte Harold. – Könnyen megtörténhet, hogy ha te, lordom, partra vetődnél nálunk, néhány faragatlan téged is bezárna egy cellába.

– Örömünkre kitörölhetjük a gondolatainkból látogatásodnak ezt a szerencsétlen kezdetét. Sok minden megbeszélni valónk lesz. Nemrég a királyotok nagy vendégszeretetben részesített az országában; most az a szándékom, hogy ugyanezt tegyem veled a mienkben. Sarkantyúzzuk meg a lovainkat. A hercegné türelmetlenül várja érkezésünket.

*

Adelisa érezte, hogy valami izgalmas történik. A sülő szarvas illata

betöltötte a kastélyt. Ez gyakran megtörténik, de ma mégis másmilyen.

Óriási a sürgés-forgás mindenütt, és apa kilovagolt egy csoport fontos emberrel, és anya izgatottan várja őket.

Fontos látogatók gyakran jönnek, de ez valahogy sokkal másabb. Adelisa szerette nézni az ablakból a jövés-menést a kastélyban. Ha

küldönc jön sietve, tajtékos ló hátán, az fontos híreket jelent. Néhány nappal ezelőtt is ez történt, és most valami hasonló fog történni, annak következményeképp.

Constance és Adela folyton kérdezősködnek. A kissé álszent Cecília szerint viszont meg kell várniuk, amíg a felnőttek elmondják, mi történt, és nem kellene lesni az ablakból és figyelni a kapukat. Adelisa feltételezte, hogy igaza van, de túl nagy volt a kísértés.

– Ma nagy lakoma lesz – mondta Adelisa –, utána zenészek fognak játszani és történeteket mesélnek odalenn. Bár csak ott lehetnék!

Nehéz volt visszatérni a tanuláshoz. Még a családi történetek is, melyeket szeretett újra és újra meghallgatni, kevéssé vonzották most. Túl sok izgalom vibrált a levegőben.

– Van valami rendkívüli ebben a látogatásban – mondta Adelisa. – Tudom!

– Várnod kell és meglátod – intette Cecília –, és imádkozom, hogy a látogató valaki jó legyen és ne olyan, aki felbosszantja apánkat úgy, hogy el kelljen lovagolnia megbüntetni az embereket.

– Hallgass! Jönnek! A lovak patáinak izgalmas csattogása! A kürt felharsan! Ez fontos

érkezőt jelent! A lovászok készenlétben, hogy megfogják a lovakat. Az anyjuk mélyen kivágott ruhában várakozik, ami kecsesen omlik le a lábára, az egyik vastag aranyfonata a vállára simul, a másik a hátára, fátyol borítja a fejét, amit csillogó fejék tart a helyén. Es aztán az apja belovagol az udvarba a vendéggel. Adelisának még a lélegzete is elállt. Soha nem látott még ilyen gyönyörű emberpéldányt. Ilyennek képzelte az isteneket és a hősöket, akik a mesékben szerepelnek.

Ez a férfi, aki az apja mellett lovagol, nem annyira herceg, mint inkább isten. A nap arany glóriát von a feje köré; gyönyörűen mutat hímzett köntösében, magas, karcsú és mosolygó.

Valószínűleg az egyik hős kelt életre a regékből, de sosem képzelte, hogy létezhet ilyesfajta férfiszépség!

Adelisa rabja lett az idegennek.

* Kimászott az ágyból és remélte, hogy a húgai nem hallják meg. Le

kell lesnie a fogadóterembe, ahol még tart a lakoma! Muszáj látnia, hallania őt! Az apjához beszél. A hangja jól illik hozzá. Lágy és dallamos. Mennyire jelentéktelen hozzá képest bárki más, még saját apja is, akit mindenki tisztel. A többiek földiek – ő mennyei. Valóban hús és vér lenne? Létezhet ilyen szépség a földön?

A szülei izgatottak miatta. Sose látta még őket ennyire örülni vendégnek. Boldog volt. Nem lenne helyes senki részéről, ha nem adóznának azzal a tisztelettel, amit ez a szépség megkövetel.

Visszahúzódott a csigavonalban kanyargó kőlépcsőn. Nem merte kockáztatni, hogy meglássák. Tartott az apja haragjától, mint mindannyian, még Rufus is, bár mindig színlelte, hogy nem, sőt, még Robert is, bár ő még inkább színlelte. Richard természetesen sose adott rá okot.

Ha nem is láthatja, hallhatja őket közelről, talán a hangok közül felismerheti az övét.

Visszamászott az ágyába és róla álmodott. Nem kötötte le a tanulás. Akárhányszor ez a gyönyörű férfi

kilovagolt az apjával, ő máris az ablaknál termett. Egy alkalommal az anyja rajtakapta. Erősen megfogta a vállát.

Adelisa az anyjától is félt, akárcsak az apjától. Bizalmatlan volt vele, még inkább, mint az apjával. Apa haragja szörnyű és heves, és szigorúan bünteti az engedetlenséget, a rossz viselkedést, de a gyerekek tudták, hogy mi váltja ki a nemtetszését és ezért képesek voltak ezt elkerülni. Az anyjukat nem volt olyan könnyű kiismerni.

Most azt mondta: – Mit csinálsz itt? Állandóan a vendégünket lesed!

Forró pír öntötte el Adelisa arcát. Szóval észrevette! Matilda megfogta a fülét és belecsípett.

– Úgy tűnik, nagy érdeklődést mutatsz Wessex earlje iránt. – Én… én… nekem jólesik ránézni. – Nem vagy egyedül ezzel, gyermek. O az egyik legcsinosabb férfi,

akit bármelyikünk valaha is látott. Apád nagyon örül, hogy itt van velünk.

Adelisa boldognak látszott.

– Hiszen elbódított téged! Korán kezded, lányom. Túlságosan érdekelnek a férfiak.

– Csak ez az egy, anyám! Ez megnevettette Matildát, és Adelisa megint nem tudta, hogy

tetszik-e ez az anyjának vagy éppen haragszik miatta. – Ő nagy ember a saját országában, Adelisa. – Nyilvánvaló – mondta Adelisa, képtelenül arra, hogy visszafogja

magát. – Csak rá kell nézni, hogy lássák, hogy ő egy… – Egy nagy úr – fejezte be Matilda. – Lényegében király. – Ő a király? – kérdezte izgatottan Adelisa. – Azt hiszem, azt képzeli, hogy igen… csakhogy nem az. – Megint

nevetett. – Nos, Adelisa, azt hiszem, ha felajánlaná, hogy ellovagol veled a lován, elmennél vele. Itt hagynál mindnyájunkat érte.

Adelisa elszomorodott és félt, hogy az anyja tényleg mérges. A gondolat, hogy ellovagol ezzel az isteni lovassal, mámorító boldogság, de természetesen egy jó leány nem akarhatja elhagyni a családját.

Matilda egy kissé erősebben csípett a fülébe. – Ez természetes – mondta. – Az ilyen emberek vonzóak. –

Merengő tekintetében hirtelen tüzes düh villant. – Ők sokra tartják magukat, Adelisa, de sose felejtsd el, hogy te Normandia hercegének és hercegnéjének a lánya vagy!

Azzal otthagyta. Nem hangzott el fenyegetés, hogy mi történik, ha leskelődésen kapja megint; nem volt szemrehányás, amiért nem is tagadta, hogy hajlandó lenne ellovagolni vele a lován.

Vagyis szabadjára engedheti a képzeletét, és Harold, Wessex earlje továbbra is betöltheti a gondolatait!

*

Könnyed viselkedése ellenére Harold messze nem volt boldog.

Rossz szerencséje vetette Normandia partjaira. Nem bízott Normann Vilmosban, jól tudta, mi a végső célja.

Harold a flamand udvarba készült, hogy tárgyalásokat folytasson fivére és unokaöccse hazatéréséről. Milyen kiszámíthatatlanok a viharok Anglia partjainál! Ha tudta volna, hogy Rouenban találja magát Normandia hercegének megbecsült vendégeként, ami valójában fogságot jelent, sose indult volna útnak.

A méltóságát gyalázatosan megtépázta Guy de Ponthieu bánásmódja, és számottevően kárpótolta Vilmos hercegé, mégis tudta, hogy bár az utóbbi megadja azt a tiszteletet, amit az előbbi megtagadott tőle, a helyzete Rouenban nem kevésbé kockázatos, mint amilyen Ponthieu-ben volt.

Tény, hogy ő Anglia vezető lordja és az angolok úgy tekintenek rá, mint leendő királyra, és hogy Normandiai Vilmos azt hiszi, a korona jog szerint az övé lesz Edward halála esetén. A szívélyes vendéglátás, a herceg és felesége barátságos mosolyai egyáltalán nem tévesztik meg. Óvatos, várja a látogatás kimenetelét, és teljes szívvel azt kívánja, bár már a tengeren lenne, úton hazafelé.

Edith próbálta meggyőzni, hogy ne induljon útnak. Gyermekei anyja, Edith Swanneshals, az ő hattyúnyakú Edithje, hosszú évek óta hűséges hozzá, minden szempontból a felesége, épp csak nevében nem. Nincs asszony, aki hűségesebb és szeretőbb lenne; a fiai és lányai az ő imádott családja, és mindnyájukra számíthat, Godwinra, Edmundra, Magnusra és a lányaira, Gunhildra és Gythára, de még a kis csecsemőre, a kis Ulfra is. Nagyon vágyik rá, hogy Edithtel és a családjával legyen. Ha Edward meghal és az övé lesz a korona, Edith lenne a királynéja és Godwin követné majd a trónon. Ez az álma, de ez a hatalmas és nagyravágyó herceg is erről álmodik. És mi járhat abban az éles eszében, miközben úgy viselkedik vele, mintha megbecsült vendége lenne?

És Matilda? Ő még inkább talányos. A herceg gyakran hagyja egyedül a feleségével. Miért? Azt reméli, elkövet valamilyen tapintatlanságot? Nem képes megérteni, mit terveznek ezek ketten, bár azt tudja, hogy végső céljuk elrabolni tőle Anglia koronáját.

Elhatározta, hogy azt nem hagyja. Mielőtt oly hirtelen meghalt a király asztalánál ülve, apja, earl Godwin azt mondta neki: – Harold, fiam, ha csak a háttérből is, de én vagyok Anglia királya. Ám te koronát fogsz viselni. Mindennél inkább erre törekszem. A fiam legyen Anglia királya!

Ő lesz Anglia királya, és senkinek nem engedi, hogy a tervét meghiúsítsa! Fivére, Tostig mindig féltékeny volt rá. Szemmel kell tartania Tostigot, mert bárhol van, ott bajt csinálhat, de az emberek őt akarják királyuknak, és ha Edward meghal – ami most már biztosan nemsokára bekövetkezik –, ő fog uralkodni Anglián.

De közben fogoly Normandia hercegének udvarában, és legelső feladata kell legyen, hogy kiszabadítsa magát e baráti, ám szilárd szorításból, és visszatérjen Angliába, ahol készen kell állnia, ha a pillanat elérkezik.

A herceg meg akarta mutatni neki Normandiát, vadászni jártak együtt, a kastélyban meséltek egymásnak a csatáikról, lejátszották azokat az asztalon. Harold megmutatta, hogyan győzte le a walesieket, Vilmos beszámolt a franciák elleni csatáiról. Kellemes napok és barátságos esték követték egymást, de Harold nyugtalan és ideges volt, leginkább talán akkor, amikor egyedül hagyták Matildával. Vilmos korán visszavonult. Olyan férfi, aki teljesen éber már hajnalban, mikor legtöbben még az ágyukban szundikálnak, de a kora esti órákban már aludni szeretne. Harold ilyenkor Matildával üldögélt, és eme esti beszélgetések célja megfejthetetlen volt számára.

Szemben ül vele ez a nő, előrehajoltában megvillan szépen ívelt keble, hosszú haja gyakran kiszabadul a fonatokból. Vonzó asszony, és ő ugyanolyan fogékony az ilyesmire, mint a legtöbben. De igazából Hattyúnyakú Edithje után vágyódik, és persze azt is tudja, hogy valami mélyen gyökerező, ártalmas szándék mocorog Matilda elméjében.

Matilda élvezte ezeket az üldögéléseket. Vonzódott a szászokhoz. Volt bennük valami, ami tetszett neki. Ez a férfi valahogy Brihtricre emlékezteti. Nemcsak azért, mert van valami hasonlóság ezekben a szászokban, hanem mert mindketten vonakodtak elfogadni a felajánlott barátságot; és miközben szándékosan nem vettek tudomást vonzó nőiességéről, mindketten nyilvánvalóvá tették, hogy érzelmileg nem szabadok.

Nem mintha szándékában állna bármibe bonyolódni Harolddal. Vilmos dühének már a gondolatára is megdermed. Emellett mi van, ha gyereke lenne? Hogy lehetne egy fattyút behozni a normandiai családba? Nem, ő szívén viseli Vilmos érdekeit és ez a férfi kulcsfontosságú ebből a szempontból. Neki ugyanannyira érdeke, hogy a férfi elbukjon, mint Vilmosnak.

Viszont Harold tagadhatatlanul jó megjelenése és szőke szépsége hatással van rá. A lágy tónusú szász nyelv dallamos; a normann igazából durva ehhez képest. Ugyanakkor utálja is a szászokat, mert mindig emlékeztetik a megalázó jelenetre Brihtrickel. Ennyi év után is

élénken emlékszik rá. És ez a férfi a szőkeségével és lágy hangjával épp Brihtricre emlékezteti.

Előrehajolt felé és azt mondta: – Mennyire örülök, hogy itt maradsz és elfogadod a társaságomat!

– Nagy öröm számomra! – mondta Harold. – Nektek, szászoknak olyan finom modorotok van. – Örülök, hogy tetszünk neked, hölgyem. – El sem tudom mondani, mennyire boldogok voltunk, mikor

hallottuk, hogy itt vagy Normandiában. A felvont szemöldök, a hanghordozás – valami csipetnyi ravasz

gunyorosság rejlik bennük. – De már régóta várják, hogy visszatérjek – jegyezte meg

célzatosan Harold. – Ó, uram, tiltakoznunk kell ez ellen! Annyira örülünk, hogy itt

vagy! Nem engedünk el könnyen. Attól függ, persze. – Barátságos hangon mondta, de egy árnyalatnyi gúny is volt benne.

Nem, itt tartotok fogolyként, és mikor fogok valaha is kiszabadulni?

– Bárcsak láttad volna Vilmos arcát, mikor meghallotta, hogy Normandiában vagy! Ritkán láttam rajta ilyen örömteli kifejezést.

– Férjed jó házigazda. – Es te tökéletes vendég vagy, hogy fennmaradsz és szórakoztatod

egy álmos férj feleségét. Mesélj nekem Angliáról! Szeretem hallgatni! Olyan közelinek tűnik számunkra. Azon töprengek, eljutok-e oda egy napon? Mennyire élvezném!

– Téged és a herceget feltétlenül vendégül látlak, ahogy ti is engem. Az asszony lassan bólintott. – Szeretném, ha a családunk is csatlakozna. Megkedveltünk, earl

Harold. Észrevetted, hogy vannak lányaim? – Valóban, felfigyeltem a szép családra. – Semmi nem lehet kedvesebb az ember szívének, mint az

egészséges fiúk és lányok – mondta. – Megjegyeztem Vilmosnak, hogy szeretném, ha a családjaink egyesülnének. Egyetértett velem. A kislányom, Adelisa – ó, de még csak gyerek! – teljesen beléd szeretett, ahogy mi mindannyian! Ám Adelisa azzal az őszinte bájjal szeret, ami a gyerekek sajátja. Azt gondolja, olyan vagy, mint egy isten.

– Észrevettem őt. Elragadó kislány.

– Örülök, hogy ilyen jó véleményed van róla. Elalél a megtiszteltetéstől, ha meghallja! Nem lenne megnyugtató, ha családi kötelékeink szorosabbak lennének és kapcsolatunk nem merülne ki ebben a látogatásban?

– Én sok-sok évvel idősebb vagyok, mint bájos leányod. – Fiatal férfi vagy. Sose láttam hozzád hasonló erős és egészséges

férfit – kivéve talán Vilmost. De egy feleségnek így is kell gondolkodnia, a férjét kell a legszebbnek látnia, nem igaz?

– Biztos vagyok benne, hogy mindent megteszel az érdekében. Matilda előrehajolt és csábosan rámosolygott. – Bízom benne, hogy

jó feleség vagyok. Neked nincs feleséged, earl Harold. A családi élet öröméhez nincs semmi más fogható!

– Tudom – felelte a férfi Edithre és a gyerekekre gondolva, és a megnyugvásra, amit a társaságuk nyújt, amikor gondterhelt.

– A férjem olyan boldog lenne, ha megegyeznétek egy eljegyzésben közted és Adelisa között. Gondolom, akkor belenyugodna, hogy elveszít téged, mert tudná, hogy csak ideiglenesen kell búcsút mondania neked.

Szóval ez ultimátum, gondolta Harold. Egyezz bele az eljegyzésbe, és hazamehetsz.

Izgatott lett. Lehet, hogy valóban ez a megoldás? Ha beleegyezik, hogy elveszi Adelisát, elengedik? Lehet, hogy Vilmos nem pályázik Anglia koronájára a maga számára, de békés kompromisszumot keres, hogy a lánya legyen Anglia királynéja, ha eljön az ideje?

Ha ez így van, nincs oka, hogy miért ne jegyezné el Adelisát. Az eljegyzések nem kötelező érvényűek; és ha elfogadva Vilmos javaslatát hazajuthat, akkor azt kell tennie.

Otthon senki nem fog kötelezőnek tekinteni semmilyen ígéretet, amit kényszer alatt tett. Ő maga sem.

*

Harold Vilmos mellett lovagolt az erdőben, sólymaik a csípőiken,

mögöttük a társaság. Harold legalább annyira élvezte a vadászatot, mint Vilmos, de megtanulta, hogy óvatosnak kell lennie a herceg társaságában, még ha ilyen kellemes kiránduláson vannak is. Vilmos

gyakran választott ilyen időpontot olyan kérdések feltevésére, melyekre nagy figyelmet igényel a válaszadás.

Ahogy lovagoltak az erdőn keresztül, Vilmos így szólt: – A hercegné azt mondja, bájosnak találod a lányomat.

– Az egész családodat bájosnak találom – felelte óvatosan Harold. – De különösen Adelisát, kedvenc lányomat. Igaz ez, vagy azért lett a lány a kedvenc, mert úgy tűnik, jó

üzletnek számít? – Elragadó gyermek! – A gyerekek felnőnek, uram. És milyen gyorsan! A lányok hamar

eladósorba kerülnek. Nem emelnék kifogást a házasság ellen. – Attól félek, ő megteheti. – A hercegné szerint elvarázsoltad őt. – A hercegné kegyes. – Igazat beszél. Van egy hajadon húgod. Szeretném, ha férjhez

menne az egyik normann báróhoz. Add hozzá ahhoz, akit kiválasztok, cserébe megkapod Adelisát. Gyerünk, lord, mit szólsz hozzá?

– Ezt meg kellene beszélnem a családommal. – Uram, tudom, hogy te vagy annak a családnak a feje. Te sem

kérdezed meg a családodat, hogy mit tegyél, mint ahogy én sem. Nosza, mondd, ha úgy gondolod, jó a terv, aztán elintézzük a dolgot, amilyen hamar lehet. Lefogadom, haza kell menned Angliába, hogy előkészítsd ezeket a házasságokat.

Nos, ez nem rossz ötlet. Eljegyezni Adelisát cserébe a szabadságért. Mit mondhatna?

Vilmos folytatta: – Nagylelkű leszek veled, lordom! Nem tagadhatom, hogy meghódítottál mindnyájunkat kedves viselkedéseddel. A feleségem elbűvölőnek tart, elbájoltad a lányomat, és én úgy érzem, olyan ember vagy, akiben megbízhatok. Kevés ilyen van a világon, sajnos. Jó, ha talál egyet az ember.

– Elhatároztad, hogy nagylelkű leszel velem. Vilmos előrehajolt. – És még többet is. Edward király gyengélkedik, igaz?

– Sosem volt erős. – De az utóbbi időben törékenyebb lett. Nem sok idő van már hátra,

hogy a sírban nyugodjon. Ez súlyosan elszomorít, mert szeretem azt az embert. Tudod, Harold, hogy mi sokszor találkoztunk, amikor kisfiú voltam?

– Tudom, hogy hosszú éveket töltött a normandiai udvarban. – Edward számára boldog évek voltak. Hálás volt apámnak, és

azután nekem. Sokkal inkább normann, mint angol. – Ez olyan tény, ami nem tetszik az angoloknak. – De megtanulták nagyra becsülni. Úgy gondolnak rá, mint egy

szentre. Hitvalló Edward! Úgy hallom, olyan erényes, hogy az érintésével meggyógyítja az alattvalóit.

– Nagyon tisztelik. – Nemrég voltam Angliában. – Jól emlékszem rá. – Akkor Edward király azt mondta, hogy ha meghal, engem nevez

meg örökösének. Tessék! Kimondta. Harold remélte, hogy az arckifejezése nem

árulta el. A felháborodástól kis híján fuldokolni kezdett. Tudta attól a perctől fogva, hogy odavitték a normandiai herceghez, de ez az első alkalom, hogy Vilmos szavakba öntötte.

Harold hallotta magát beszélni, de nem volt egészen biztos benne, mit mond. Valami olyasmit, hogy: – Az angolok nem kívánnának normann királyt.

– De te hatalom vagy abban az országban. Téged szeretnek, az emberek tisztelnek. Nekik mindig respektálniuk kell a királyuk kívánságát. Edward engem nevez meg utódjának. Harold, esküszöm neked, ha megteszed, ami hatalmadban áll, hogy a trónra segíts, nincs olyan, amit ne kérhetnél tőlem cserébe!

Harold csendben maradt, és Vilmos hajlamos volt a hallgatást beleegyezésnek venni.

– Mihelyt Edward meghal, partra szállok Angliában – folytatta. – Foglald el Dover kastélyát, és készítsd elő, hogy a kezembe add. Tedd meg! Szolgálj engem, és megígérem, nem fogsz megbánni semmit! A fivéred és az unokaöcséd visszatérnek Angliába. Olyan leszel, mint a fiam, mert elveszed a lányomat.

Harold még mindig nem szólalt meg. Vilmos nem nézett rá. Úgy tett, mintha a dolog el lenne intézve, és figyelmét a sólyomra fordította.

*

A tanulószobában állandóan a látogatóról beszéltek. A gyerekek egyike sem látott még ilyet, mint ő, és tudták, hogy a szüleik izgatottabbak earl Harold miatt, mint bármikor, más látogató esetében.

Robert, aki ritkán beszélgetett kishúgaival, most eldicsekedett, hogyan tevékenykedett apródként a vendég mellett. Ez valóban annak a jele, hogy már nem gyerek.

A széke mögött állt és várt rá. Robertnek, mint a herceg örökösének adatott ez a feladat, ami mutatja, milyen fontos a vendégük.

Adelisa nem győzte kérdésekkel ostromolni Robertet. Mit mondott? Mit evett? Mesélt valami történetet? Nevetett vagy énekelt?

Robert azt felelte, hogy a látogató mindenkitől különbözik, aki a kastélyban járt már.

– Ő csinosabb – mondta Adelisa. Robert elismerte. Keveset mosolygott, mondta. Szomorúnak

látszott, de kedves volt Roberthez. – Mindig kedves – jelentette ki Adelisa meggyőződéssel. Richard azt mondta, úgy képzeli, hogy Lord Harold vágyódik haza. – Hogyan tehetné – méltatlankodott Adelisa –, mikor mi mind azt

szeretnénk, ha maradna? – A legnagyobb könnyedséggel – felelte mosolyogva Richard. Robert és Richard jelentőségteljes pillantást váltott, ami dühítő

volt. Azt sugallta, tudnak valamit, ami nem kislányok fülének való. Adelisa mohón összeszedegetett minden információt, amit csak

tudott. Egy emlékezetes napon sokkal szebb ruhába öltöztették, mint

amilyet valaha is viselt azelőtt. Az anyja bejött a szobájába, ahol a szolgálólányok épp a haját

fésülték. Mosolygott és azt mondta: – Jól nézel ki ma, lányom. Adelisa végigsimította ruhái redőit. – Ez gyönyörű, anyám –

felelte. Matilda körbeforgatta és kritikusan megszemlélte. – Kár, hogy annyira fiatal vagy – mondta. – Miért nem tudtál négy

évvel hamarabb születni? – Ez olyan dolog, amit apámnak és neked kellett eldöntenetek –

felelte a lány szemérmesen. – Ó, szóval mentegeted magad. Gyere velem! Bemutatunk Harold

úrnak.

Adelisa elvörösödött zavarában. – Ó, gyere már! Csak egy férfi! Legalább többé nem gondolsz rá

úgy, mint egy isteni lényre. Szorosan megragadta lánya karját. – Most majd meglátjuk, jól megtanultad-e a leckét. Pukedlizel és

válaszolsz az earl kérdéseire És ha nem viselkedsz illendő módon minden szempontból, velem gyűlik meg a bajod.

– Megteszek minden tőlem telhetőt – mormolta Adelisa. – Azt akarom, hogy bájosnak lásson! Ha nem így lesz, ne feledd,

annál rosszabb lesz neked! – Igyekszem tetszeni neki. – Ha kimutatod, hogy úgy tekintesz rá, mint Ariette nagymamád

egyik hősére, kétségtelenül így lesz. Matilda nevetett, mintha valami nagyon szórakoztatót mondott

volna, és bementek a hallba, ahol Harold ott volt már Vilmossal. Harold felállt, mikor Adelisa belépett. – A lányom – mondta Vilmos. Harold meghajolt és kedvesen mosolygott. Adelisa pukedlizett,

olyan kecsesen, amennyire csak tudott. – A lányunk annyira elfogódott a megtiszteltetéstől, hogy kissé

szégyenlős – mondta Matilda. Harold megfogta a kezét néhány elragadtatott pillanatra, és a valaha

látott leggyönyörűbb kék szempár komoly pillantása találkozott a lányéval.

– Nem kell félned tőlem – mondta a férfi. – Nem, uram – lehelte Adelisa. – Mert te meg én barátok vagyunk. A lány elmosolyodott, minden imádata benne volt abban a

mosolyban. – Ő egyébként egyáltalán nem tudatlan – mondta Matilda. – A

herceg nagy fontosságot tulajdonít a nevelésnek még a lányok esetében is. Jól tud latinul. Idézz valami latin verset, Adelisa, hogy earl Harold láthassa, nem valami buta lány vagy!

Harold felemelte a kezét és kedvesen így szólt: – Nem szükséges. Látom az intelligenciát kiragyogni fénylő tekintetéből.

– A hercegné és én befejezzük a sakkjátszmánkat, amíg beszélgettek – mondta Vilmos, és visszavonultak Matildával a terem egyik végébe, magára hagyva Adelisát Harolddal.

– Azt akarják, hogy kedveljük meg egymást – mondta Harold. – Ó, de… én kedvellek. A férfi elmosolyodott. – Bájos kislány vagy! A lány azt gondolta: nem tudtam, hogy létezik ilyen boldogság a

világon. Behunyta a szemét. Tartson ez a pillanat sokáig, vagy inkább örökre, imádkozott.

Amikor kinyitotta a szemét a férfi még mindig mosolygott rá. – Még gyerek vagy – mondta. – Sok év van még előtted, mire

felnősz. – Tízéves vagyok – jelentette ki Adelisa büszkén. Harold

kinyújtotta a kezét és megérintette aranyhaját. – Én meg öregember vagyok. A lány felháborodott. – Nem, az ilyenek, mint te, sosem öregszenek

meg. – Sajnos, ilyen a sors, ami mindnyájunkat utolér. A lány a fejét rázta. Az istenek nem öregszenek meg soha – ezer

esztendőkig élnek és mindig erősek és gyönyörűek maradnak. A férfi elragadónak gondolta; nem volt vak az imádatra, ami a

lányból sugárzott felé. Szegény kislány! Ugyanolyan eszköz, mint azok a bábuk, amiket az apja a sakktáblán tologat.

– Azt hiszem, nemsokára a szülőföldemen leszek. – Az Anglia, ugye? Bólintott. – Gyönyörű ország, és én imádom. – Biztosan a legszebb ország a világon! – Számomra igen – ahogy számodra Normandia az. Mindig így

van, ha a szülőhazánkról van szó. – Szeretnék elmenni az országodba! – A herceg és a hercegné azt akarják, hogy így legyen. A lány

összekulcsolta a kezét. – Azt akarják, hogy házasodjunk össze. Mit szólnál hozzá? – Ó – sóhajtott és csönd lett. – De mit szólsz hozzá? – kérdezte a férfi. – Hogy meghalok a boldogságtól!

Beszélgettek Angliáról, a zöld mezők gyönyörű földjéről, a kolostorokról, az arany homokról és ezüst tengerekről, és a férfi úgy beszélt, ahogy a szerelméről beszélne valaki.

– Egy napon – mondta a lány – majd elviszel engem oda magaddal. – És ha megteszem? – Az lenne életem legboldogabb napja! A sakkjátszma véget ért; Vilmos és a hercegné odajött hozzájuk.

Leültek az asztalhoz. – Elmehetsz, Adelisa – mondta Matilda, és a gyermek felállt,

pukedlizett előbb Harold, aztán a szülei előtt. Bement a szobájába, lefeküdt a szalmazsákjára, és semmi mást nem

látott, csak azt a kék szempárt, annak a férfinak a csillogó alakját, akihez hamarosan feleségül fog menni.

El volt bűvölve. Nem hallotta, amikor a húgai és fivérei beszéltek hozzá. A legendák világában élt, melyek megbabonázták a gyerekkorát; ám az ő legendájának hőse sokkal szebb, sokkal bátrabb, mint bárki más valaha is volt.

*

Hirtelen felnőtt. Többé nem az egyik gyermek volt a

tanulószobából. Csatlakozhatott a társasághoz a lakománál. Harold egy kizárólag számára elhelyezett széken ült, mögötte Robert állt. Láthatóan nem tetszett neki, hogy állnia kell, miközben húga a többiek közt ülhet. Neki kellett tartania a tálat Harold számára, és az étkezés végeztével hoznia az edényt, amelyben a vendég megmosta a kezét, töltögetnie kellett a kupába, melyből a vendég ivott, mégpedig vigyázva, hogy az ujját ne mártsa a kupa nagy, nehéz öblébe.

A kis Adelisának viszont megengedik, hogy megossza a tálat Harolddal – ugyanabból a kupából isznak. A férfi mosolyog rá, olyan finom és kedves, bár a lány tudja, hogy milyen kemény harcos. Fájdalmasan szerelmes belé! A szíve túl nagy a testéhez képest – szemébe gyakran könnyek szöknek, és csak e ködön át látja a férfi szépségét.

Harold mosolyog rá, mintha megértené, és azt mondja, neki kell a legfinomabb falatokat ennie, mert olyan zsenge korban van; nem engedi gyakran inni, mert ahogy mondja, túl fiatal a sok borhoz. És mindig

gyengéden szól hozzá, ami megindítja Adelisát, ugyanakkor bántja is, hisz olyan nagyon szereti.

Ez nagyon fontos esemény: különleges ételeket esznek – pávát, hattyút és süteményeket, és ő is tudatában van, hogy a szülei azt próbálják mutatni Haroldnak, milyen gazdagon élnek.

De a férfi szomorú. A lány érzi, és azt kívánja, bárcsak tudná, hogy tehetné boldoggá.

Vilmos megvitatta a terveit Matildával. – Elérkezett Harold normandiai látogatása drámájának utolsó

jelenete. – Végül is minden jól sikerült – értett egyet Matilda. – Eljegyezte Adelisát, akinek elnyerte imádatát; mindössze annyit

kell tennie, hogy visszatér Angliába, elküldi a nővérét Normandiába, és előkészíti, hogy az emberek elfogadjanak téged, ha eljön az idő.

– Az utóbbit a legnehezebb elérni. De első lépésként elkísérjük Bayeux-be.

– Mindig szerettem Bayeux-t. – És ott kell fogadalmat tennie oly módon, hogy sose merje

megszegni a szavát. – De rá tudod venni egy ilyen fogadalomra? – Mi mást tehetne? A foglyunk. Talán jó is, hogy Guy de Ponthieu

megízleltette vele a börtönlétet. Nem kívánja élete hátralevő részét itt tölteni – száműzetésben, amikor izgalmas dolgok készülődnek Angliában.

– A jó szerencse legyen velünk! – Mindnyájan elmegyünk Bayeux-be, hogy szemtanúi legyetek a

jelenetnek. – A lányod el lesz ragadtatva! – Legalább Adelisa boldog a megállapodással. – Összetörne a szíve, ha most elvennéd tőle a szépséges szászát. – Ezek a szászok nem nélkülözik a vonzerőt. – A férfiak jóképűek. Kíváncsi vagyok, vajon az asszonyok is

olyanok-e. Ebben az esetben rajtad kell tartanom a szememet, uram! Vilmos ránevetett. – Kellett valaha is azt tenned? – Ó, eddig csak normann asszonyokkal találkoztál, és túlságosan

lekötöttek a háborúid.

– Nyugodt lehetsz, nem kétséges, hogy ugyanúgy lekötnek Angliában is, és mihelyt elfoglalom a trónt, érted küldök, hogy csatlakozz hozzám.

– Ott leszek! Elszámolni valóm van a szászokkal. – Miért? – Mert elvesznek tőlem. Márpedig ez így lesz, nem kétlem, mert

időbe telik, mire elfoglalhatod a trónt. – Talán, ha Harold előkészíti a terepet számomra, akkor könnyű

ügy lesz. – Gondolod, hogy nyugodtan átadja neked azt, amit magának akar? – Ha leteszi a szent fogadalmat, akkor igen. Emlékezz Edwardra.

Megesküdött, hogy nem lép testi kapcsolatba asszonnyal, és betartotta a fogadalmát annak ellenére, hogy megházasodott.

– Igazából megházasodni sem akart. De, hidd el nekem, Harold ugyanúgy akarja a koronát, mint te.

– Akkor ideje, hogy letegye az esküt, hogy lemond róla. Aznap Vilmos így szólt Hanoidhoz: – Meg akarom mutatni neked

bayeux-i kastélyomat. Holnap odalovagolunk. Vadászhatunk is az úton. A társaság élén, Vilmos herceggel az oldalán, Harold nyugtalanul

lovagolt Bayeux felé.

* Bayeux nagy fogadótermében állt egy nagy láda, aranyszövet

terítővel letakarva. Vilmos megparancsolta, hogy minden nemes és lovag, aki elkísérte

Bayeux-be, és azok, akik tízmérföldnyi távolságon belül vannak a várostól, jelenjenek meg és gyűljenek össze a fogadóteremben.

Impozáns összejövetel volt. Amikor együtt voltak, felöltötte hercegi köntösét, sőt, az arany

fejdíszt is, amit állami jelentőségű alkalmakkor viselt, és helyet foglalt a trónon.

Azután hívatta Haroldot. Még be sem lépett a terembe, Harold már sejtette, mi készülődik, és

átkozta magában a szelet, ami Normandia partjára sodorta. Hajlandó volt megesküdni, hogy feleségül veszi Adelisát. De hogy vehetne el egy

ilyen gyereket? És mennyire érvényes egy eskü, amit kényszer hatása alatt tesz?

Mi történne vele, ha elutasítja? Hallott történeteket Normandiai Vilmos könyörtelenségéről. Felmérte a jellemét kényszerű itt-tartózkodása során. Erős ember, könyörtelen ember, egy férfi, aki ha elhatároz valamit, mindent megtesz, hogy semmi ne hiúsítsa meg azt.

– Üdvözöllek, earl Harold! – mondta a herceg, mikor Harold belépett a terembe.

– Üdvözlünk! – visszhangozta a gyülekezet, de a szó nélkülözte a szokásos szívélyes hanglejtést. Volt benne valami baljóslatú. A találkozó üdvözlendő az ő szempontjukból, mert a kezükben van a sorsa. De Harold számára az ő győzelmük vereség.

– Tettél nekem bizonyos ígéreteket – folytatta Vilmos –, és én összehívtam ezt a gyülekezetet, hogy előttük megismételt ezeket, és fogadalmat tegyél arra, amiben te és én megállapodtunk. Most emeld a kezed az aranyszínű terítő fölé.

Harold egy percig hezitált. Szeretett volna megfordulni és kirohanni a teremből. Lehetetlen. Körül van véve. Mi történne, ha elutasítaná? A tömlöc képe rémlett fel előtte; a borzalmakra gondolt, ami egy fogollyal történhet.

Fölemelte a kezét. – Megígérted, hogy segítesz megszerezni az angol koronát Edward

király halála után. Esküdj meg rá! Harold csendben maradt, és Vilmos sürgetően megismételte: –

Esküdj! Nincs segítség. Csapdába került. – Esküszöm – mondta. Vilmos lassan elmosolyodott. Ez fontos eskü volt. Folytatta: –

Esküdj, hogy feleségül veszed Adelisa lányomat. – Esküszöm – mondta Harold. – Esküdj meg, hogy Normandiába küldöd nővéredet, hogy férjhez

adhassam egy lovagomhoz. – Esküszöm. Vilmos ekkor intett két emberének. Előrejöttek és felemelték az

aranyszín terítőt, hogy kinyithassák az alatta lévő ládát. Amikor kinyitották, Haroldot rémület töltötte el, mert benne feküdtek Normandia szent ereklyéi, a rég halott szentek csontjai.

Ez szent fogadalom volt! A sorsot kísérti, aki így tesz fogadalmat és megszegi a szavát!

Csapdába csalták, ahogy sejtette attól a perctől kezdve, hogy Guy de Ponthieu átadta Normandiai Vilmos kezébe.

– Isten segítsen! – kiáltotta Vilmos, és a szavak végigvisszhangoztak a termen.

– És most a lakoma – mondta Vilmos, szeme eltökélten megvillant. – Jöjj, earl Harold, a mai napon megpecsételődött a barátságunk.

Az asztal roskadozott. Vilmosnak kitűnő kedve volt. Megköszönte a jó szerencsének, hogy Normandiába sodorta Haroldot. Látta az arcszíne megváltozását, mikor feltárultak a szent csontok. Sose merné megszegni az esküt, amit ilyen körülmények között tett.

Adelisa Harold mellett ült. Észrevette, hogy a férfi szomorú, bár most is, mint előzőleg, a legfinomabb ételeket neki adta.

– Most már hamarosan visszamegyek a hazámba – mondta Harold. És a lány azt gondolta, ezért olyan szomorú.

* Néhány nappal később fényes társaság hagyta el a kastélyt; az élén

Normandia hercege lovagolt, mellette earl Harold. A part felé vették az irányt, ahol hajók várakoztak, hogy

visszavigyék az earlt Angliába. Adelisa a toronyból nézett utánuk. Ez volt a legszomorúbb nap, amit valaha átélt. A szerelme elmegy,

és hosszú ideig nem látja. Igaz, eljegyzett menyasszonya, és az apja azt mondta, hogy ő is Angliába megy majd alkalmas időben, és összeházasodnak. De még nagyon fiatal. Hány évig kell várnia, amíg Harold felesége lehet? Talán három. És ki tudja, mi minden történik három év alatt?

Hogy tud élni három évig anélkül, hogy látná azt a szép arcot? Rémes előérzet lett úrrá rajta. Az, hogy soha többé nem lesz

boldog. Cecília húga odajött hozzá és mellé állt az ablakhoz. – Nincs értelme tovább nézned – mondta. – Már semmit nem látsz. Adelisa odafordult sápadt arcú húgához, aki annyira más volt, mint

a család többi tagja, lévén nyugodt és komoly, szigorú és kritikus.

Adelisa nem tudta megállni, hogy ne mondja ki: – Ó, Cecília, olyan boldogtalan vagyok!

– Azért mert elment? Milyen földhözragadt vagy, Adelisa. – Földhözragadt dolog szerelmesnek lenni? – Mást szeretni, mint Istent, a Szüzet és a szent egyházat, igen.

Imádkoznod kell, hogy megszabadulj a bűneidtől! Gyere, térdelj le mellém!

Adelisa a fejét csóválta. – Csak őt látom magam előtt – mondta. – Magadat sajnálod, Adelisa. Másoknak is van bajuk! Mi van earl

Harold fivérével, Wulfnothtal? Elveszti az unokatestvérét, Haakont, aki vele volt, amióta Normandiába hozták túsznak, és most hazamegy. Ő is szomorú, mert elveszít valakit, akit ugyanúgy szeretett, ahogy te szereted Haroldot.

– Elveszíti az unokatestvérét, de én elveszítem earl Haroldot! Ó, Cecília, láttál már valaha ilyen szépséget?

– Engem nem érint meg a férfiak szépsége, csak Istené. Adelisa folytatta: – De vissza fog jönni hozzám!

Esküvel fogadta. – Sose meri megszegni – mondta Cecília –, mert a halott szentek

csontjaira tett fogadalmat. Ha megszegi az esküjét, rettenetes sors vár rá.

– Sose szegné meg az esküjét – jelentette ki büszkén Adelisa. – Visszajön hozzám!

De nem tudta elűzni baljós előérzetét.

* Adelisa mindennap figyelt a toronyból. Egy küldönc jön majd

Angliából, hogy visszavigye magával őt. A fiatal lányok, akiket eljegyeznek, gyakran mennek máshova, a jövendő férjeik országába. Elhagyja fivéreit és húgait, apját és anyját, és ez szomorú; de amikor arra a nagy örömre gondolt, hogy Harolddal lesz, mennyire boldog volt!

Egy nap eljön – biztatta magát –, hinnie kell benne! Csak így tudja elviselni az életet.

*

A herceg és a hercegné mindennap várták a hírt Edward haláláról. – Készen kell állnom, amikor a hír megérkezik – mondta Vilmos. – És mihelyt elhelyezkedsz ott, megyek utánad – biztosította

Matilda. Mikor megdorgálta Adelisát, mindig hozzátette egy enyhe

mosollyal: – Jobban kell viselkedned, ha Harold úr felesége akarsz lenni.

Adelisa ezért a napért élt, és az öltések a hímzésén apróbbak és szebbek lettek, mert mint magának mondogatta, senki más, csak a legjobb feleség lehet elég jó a férfinak.

Semmi üzenet nem érkezett Haroldtól, amióta visszament. – Kétségtelen – mondta Vilmos –, hogy minden gondolata a

fogadalma körül forog. – És kétségtelen, hogy azt kívánja, bár sose tett volna esküt – fűzte

hozzá Matilda. – Tudja, hogy már késő bánat, bár átkozza a napot, amikor partra

vetődött nálunk. – Odaadó kis feleséget kap a kalandjáért cserébe. Kíváncsi vagyok,

hogyan magyarázza meg a hattyúnyakú hölgynek és a fattyainak. Lefogadom, hogy megígérte a tőle született fiainak, hogy követni fogják a trónon, még ha fattyúk is.

– Megtörténik, hogy a fattyúk néha apjuk örökösei lesznek. Az asszony felnevetett rá. – Mint ennek kitűnő példáját mi már

láttuk. Amikor Angliába hajózol, a legnagyobb érdeklődéssel fogom várni a híreket. Úgy érzem, csak úgy tudom megőrizni a lelki békémet, ha mindent, ami történik, megörökítek egy hímzésen. Már itt, Bayeux-ben elkezdem, lévén ez a legmegfelelőbb hely a munkára, hisz itt tette Harold a fogadalmat. Kihímezem a hajótörést és az eskütételt, és folytatom a munkát. Ez legalább

lefoglal: amíg te a nagy tetteket véghez viszed, én megörökítem azokat, és így a magam módján hozzájárulok valamennyire.

– Már hozzájárultál, szerelmem! Gyakran úgy érzem, nélküled nem lennék más, csak halovány árnyéka önmagamnak.

– Ez olyan vallomás, Normandiai Vilmos, amire emlékeztetni foglak majd időről időre!

Hírek jöttek Angliából: Baj van, és mint oly gyakran megtörtént már, a bajt Tostig okozza. Tostig olyan férfi, akit nem lehet figyelmen

kívül hagyni; lázadó, heves vérmérsékletű, ugyanakkor szeretetreméltó is tud lenni. Matilda nővére, Judith odaadó felesége, Tostig saját nővére, Editha, aki Anglia királynéja, nagyon szereti, kedvenc fivérének tartja, és még a király is, aki láthatóan kevés mély érzelmet tanúsít bárki emberi lény iránt, kedveli Tostigot.

Az egyetlen, aki némi gyanakvással figyeli, Harold, mert egy olyan nyilvánvalóan ambiciózus férfi, mint Tostig, szemet vethet mindarra, aminek Harold hite szerint az övének kell lennie.

Tostig nyilvánvalóan Anglia koronájára vágyik. Tíz éve uralkodik Northumbriában, de ott nem népszerű. Tostig

Anglia déli részéről való, és az északiak nem sokat adnak a déliekre. Északon erősebben érződik a dán megszállás hatása, míg a déli részeket szászok lakják; ráadásul úgy tartják, Tostig egy szász tehénpásztor unokája. Ha elhatároz valamit, nem lehet eltéríteni attól. Mivel súlyos adókat vetett ki, az emberek szüntelenül azon munkálkodnak, hogy megszabaduljanak tőle.

Tostig gyakran volt távol Northumbriától, és az egyik ilyen alkalommal lázadás tört ki. A lázadók sikerrel jártak, jogfosztottnak nyilvánították Tostigot, azután meghívták Morcart, Mercia earljének öccsét, hogy legyen Northumbria earlje.

Tostig azonnal fellebbezett a királynál, aki nem kívánt beavatkozni, és azonnal továbbította az ügyet earl Haroldnak, hogy tegyen igazságot.

Tostig mindenáron háborút akart Merciával, de Harold óvta ettől, és azt javasolta, hogy a Tostig és Morcar közötti nézeteltérést vitassa meg a Tanács. Ennek az lett az eredménye, hogy Morcart nyilvánították Northumbria earljének és Tostigot száműzték.

– Áruló! – kiáltotta Tostig a fivérének. Harold nyugtalanul válaszolta, hogy a döntést a Tanács hozta, nem

ő. – Te bujtogattad a népemet, hogy lázadjanak föl ellenem –

jelentette ki Tostig. – Mért tettem volna? – Tudod te azt! – kiabálta Tostig, nem merte kimondani, hogy ő és

a bátyja Anglia koronáján veszekednek, miközben a király még él. Tostig semmit nem tehetett. Törvényen kívülinek bélyegezték, így

Judithtal és a családjával a flandriai udvarba ment, és menedéket kért apósától.

– Hát – mondta Vilmos Matildának –, apádnak ismét vendégei vannak.

– Meghívom Judithot, jöjjön ide – felelte Matilda. – Majd kikérdezem, mi folyik a királyi udvarban

– Zűrzavar uralkodik – mondta Vilmos. – Mert Tostig tudhatja, hogy Harold esküt tett, hogy engem támogat.

– Vagyis már hárman pályáztok a koronára. És Tostig nem tett fogadalmat a szent csontok előtt.

– Harold volt az, akitől tartottam. – Nincs mitől félned. – Félni nem felek, de figyelnem kell rájuk, amíg trónra nem

kerülök.

* Közeledett az 1066-os esztendő. – Nos – szólt Vilmos emlékszem, Anglia királya mondta nekem

egyszer, hogy a századfordulón született. Akkor most a hatvanhatodik évében kell járnia. Nem élhet már sokkal tovább.

– Judith írt nekem Flandriából – mondta Matild. – Azt mondja, a király mindig is kedvelte a férjét, és száműzetésének ténye nagy szomorúsággal tölti el. Nagyon megöregedett a távozásuk előtti hetekben, Judith szerint már kész aggastyán.

– Közeleg a halála. Biztos vagyok benne. Elmúlt a karácsony, már januárt írtak. A tél a vadászat ideje. A

túlságosan is rövid napok feszültségét a vadászat örömével lehet a legjobban levezetni. Vilmos mindig így volt ezzel; szeretett a vadászok között járni a kutyáival, szorosan fogva a pórázukat, szerette, ahogy a lovak izgatottan tapossák a kemény földet, ahogy a sólymok várják, hogy lecsaphassanak a prédára, és szerette érezni a téli levegő csípősséget – mindez elragadtatással töltölte el. Néhány óra erejéig nem kell másra figyelni, csakis a zsákmányra. Nem kell arra gondolni, mi történik Edward király palotájában, és hogy megszegi-e Harold a fogadalmát.

Előző nap az egyik erdésze hozott egy íjat, olyat, amilyet azelőtt még soha nem látott.

– Csak egy nagy erejű ember képes kifeszíteni, uram. Kifejezetten neked készítettem!

Vilmos elvette tőle és a körülötte állók tapsa közepette kifeszítette az íjat. Rajta kívül más nem lett volna erre képes. Másnap mindenképp ki fogja próbálni a vadászaton!

A fiatal Robert és Richard is ott voltak a társaságban. Vilmos sose tudott úgy ránézni legidősebb fiára, hogy ne sajnálkozott volna rövid lábai miatt. Testi hibája még nyilvánvalóbb, amikor lóháton ül. Alacsony, és sose fog úgy kinézni, mint a normannok, akik jellemzően magasak és hosszú lábúak!

– Hadd próbáljam ki az íjat, apám – kérte Robert. Vilmos átnyújtotta neki, abban a biztos tudatban,

hogy úgysem tudja kifeszíteni. Ebből majd okul. Még csak kölyök, és jót tenne neki, ha megtanulná, hogy még nem képes arra, amire az apja.

– Ó, Kurtalábú – mondta Vilmos –, nem vagy még olyan nagy és erős, hogy bemutass egy ilyen hőstettet.

Richard nem is kérte, hogy kipróbálhassa az íjat. Richard bölcs, tisztában van a korlátaival. Bár jó vadász – mindkét fiú az. Nem az ő fiai lennének, ha nem volnának azok.

Vilmos fogta az íjat és próbálgatta újra meg újra. A körülötte állók mondogatták: – Csak egy van köztünk, aki

érdemes egy ilyen íjra. Robert összevonta a szemöldökét. – Én meg fogom csinálni –

mondta. – Nem ma, de megcsinálom! Kissé mogorván nekiiramodott, de csaknem azonnal visszajött. – Egy futár közeledik – mondta. – Úgy vágtat, mint az ördög! Vilmos feszült lett, elfelejtette az íjat, nem érdekelte az egész

vadászat. Egy futár. Előbb tudta, mielőtt még odaért volna, hogy Angliából érkezik. Voltak kémei az angol udvarnál, és tudta, mi történik Edward környezetében.

A küldönc látótérbe került, tisztán látszott, hogy lóhalálában vágtat. Egyenesen a herceghez ment és átadott neki egy kis csomagot.

Vilmos feltörte a pecséteket, és ahogy olvasott, elvörösödött az arca, egy percre elvakította a düh, nem is tudta tisztán olvasni az írást.

Edward január ötödikén meghalt, és még aznap királlyá nyilvánították earl Haraldot. Nem volt ellenvetés. A következő nap megkoronázták.

Az eskü el lett felejtve. Isten nevére, gondolta a herceg, megbánja a napot, mikor elvette a koronát!

– Vége a vadászatnak! – kiáltotta. Megsarkantyúzta a lovát, és egyetlen szó nélkül visszalovagolt a

kastélyba. Aznap másfajta vadászat kezdődött.

MÁSODIK RÉSZ

A HÓDÍTÓ

Harold és Edith, a hattyúnyakú

Harold, Anglia királya az oly sok éve szeretett asszony lábánál ült.

Hattyúnyakú Edith már nem volt fiatal, de szépségén nem hagyott nyomot az idő; az arca nyugalmat tükröz, és a gyönyörű fej kecsessége azon a hosszú nyakon, amiről a nevét kapta, ugyanolyan figyelemre méltó, mint fiatal lány korában. Sok év óta hűséges Haroldhoz, ahogy a férfi is hozzá; és most csak ő tudja megérteni a lelki gyötrődését, mert ő tudja, mi történt a bayeux-i kastély fogadótermében, csak ő tudja, éjszakánként hogyan riad föl a férfi, amikor álmában csontokat lát a ládából kikelni és fenyegető árnyakká változni.

– Az az eskü semmis – mondta nyugtatóan. – Kényszerítettek rá. A szentek emlékeznek erre! Mi jogon esket meg Normandiai Vilmos, hogy dobd el az örökségedet, mi jogon csap be? Nem tudtad, amíg fogadalmat nem tettél, hogy mit tartalmaz a láda.

– De megesküdtem – mondta Harold. – Ó, miért szenvedtem hajótörést azon a parton!

– Megtörtént, és már senki nem változtathat ezen – mondta Edith. – Te lettél a király. Nem téged nevezett-e meg utódjául Edward?

A halottas ágy melletti jelenet emléke némi vigaszt nyújtott. Igen, ő volt, aki felé Edward fordult. Szegény Edward, gyötörték vajon baljós kétségek? Szentnek jobban bevált, mint királynak. Viszont jól ismerte a királyság bajokkal terhelt állapotát. Azt is tudta, hogy csakis egyetlen férfit fogadnának el utódjául, és az Harold. Emlékezett vajon a Vilmosnak tett ígéretére – ha létezett ilyen ígéret egyáltalán? Úgy tűnik, nem, mert a halála pillanatában a szemét Haroldra szegezte.

Harold így szólt Edithhez: – Az utolsó perceiben felemelte a kezét és rám mutatott, és úgy mondta, hogy minden jelenlevő hallhatta: „Rád testálom királyságomat."

– Ez volt a kívánsága, és bölcs döntést hozott – mondta Edith. – Ki más volna alkalmas a kormányzásra?

– Normandiai Vilmos – suttogta Harold. – Egy normann?! Az emberek nem akarnák. Uralkodjon a saját

földjén! Elég nehéz feladata van ott, az is leköti.

– Te sosem láttad Normandiai Vilmost, Edith. – Imádkozom Istenhez, hogy ne is lássam! Felejtsd el őt, Harold! – Nem könnyen felejt el az ember egy ilyen férfit. – Ahogy elképzelem, magas, erős. Harold bólintott. – Könyörtelen és kegyetlen. Határozott, nem ismer félelmet. De ne

félj, Harold, ellenállunk neki! – Tudom, hogy ide fog jönni. – Hadd jöjjön! Szembenézünk vele! De előbb pihenned kell. Gyere,

ágyba kísérlek. Megengedte, hogy az asszony levegye a csizmáját. Rámosolygott.

Edith megnyugtatta. Aztán futólag a kis Adelisára gondolt, aki annyira imádja őt. Említette Edithnek, hogy Vilmos megígértette vele, feleségül veszi a lányát, de azt sosem mondta, hogy milyen kedves kis teremtés – tíz-vagy tizenegy éves gyermek. Az ártatlansága elbűvölő.

Azon töprengett, mit gondolhatott, amikor hallotta, hogy megszegte az esküjét, nemcsak Anglia trónjával kapcsolatban, de őt illetően is.

*

Nappal Harold el tudta felejteni a félelmeit. Igazi vezér volt, aki

sokszor vezette már győzelemre seregeit nagy esélyesekkel szemben. Miért félne halott szentek csontjaitól, és ahogy Edith rámutatott, miért állnának azok a szentek Normandiai Vilmos oldalán, aki kényszerrel vett fogadalmat tőle? Haroldot egyetértésben választotta királynak saját népe. Ő az egyedüli, akit akarnak, nem pedig egy idegent a tengeren túlról.

Utasítást adott, hogy készítsék elő a sírt a Westminster apátság Szent Péter-oltára előtt, melyet Edward nemrégen építtetett újjá és szenteltetett fel, és intézkedett, hogy a temetés a király halálát követő nap történjék meg.

Vízkereszt ünnepe volt, a temetési menet elindult a palotából az apátság felé. A koporsót a királyi házhoz tartozó nyolc úr vitte, papok és Benedek-rendi szerzetesek követték, a menetet az új király, Harold vezette.

A harangok zúgtak, az emberek kijöttek a házaikból és azt suttogták, hogy egy szent távozott közülük.

Harold imádkozott Edward lelkéért, és azon töprengett, elért-e már a hír Normandiai Vilmoshoz.

*

Harold a temetést követően elsőként a Tanácsol hívta össze,

melynek tagjai a támogatásukról biztosították. Azt kérte, hogy a koronázás késedelem nélkül történjen meg, mert csak ezután ismerik el a királyt igazi uralkodónak.

Másnap a ceremónia meg is történt, és Harold, a hivatalos utód – egy arany pánttal a fején – az oltárhoz lépett, ahol csak nemrég temették el Edwardot királyi pompával.

Amikor eljött a perc, és az érsek megkérdezte az egybegyűlteket, elfogadják-e királynak, Harold izgatottan figyelt. Nem volt kérdéses, hogy mi lesz a tömeg lelkes válasza. A kiáltásba, mellyel a nép kifejezte lojalitását, szinte beleremegtek az apátság falai.

Harold szerette volna, ha Vilmos ott van és hallja mindezt. Letette a kívánt esküt, miszerint teljes szívével, testével és lelkével

a népéért fog tevékenykedni. A szertartásos jelképeket átadták neki, a gyülekezet pedig azért imádkozott, hogy dicsőségben viselje az angolok és szászok koronáját, békében kormányozza népét, vagy ha háború törne ki, minden erejével védje meg hazájukat.

Azután felkenték az új királyt és fejére helyezték a koronát. A nagymise végeztével a társaság visszament a palotába, ahol

bankett várta őket. Harold, a király elfoglalta helyét az emelvényen, Edith mellette ült. Tudatni akarta az egész világgal, hogy királynénak tekinti és

elvárja, hogy így fogadják el. A lakoma nem volt olyan vidám, mint általában ilyen esetekben

lenni szokott. Az öreg király épp csak meghalt, és Haroldnak úgy tűnt, mintha egy árnyalak jelent volna meg a terem fölött; Normandia hercegének haragos alakja, amint rég meghalt szentek csontjait csörgeti.

*

Harold rájött, hogy nem csak Normandia felől kell bajjal

számolnia. Az öccse, Tostig mindig féltékeny volt rá. Ő volt Edward

kedvence, és nyíltan reménykedett benne, hogy őt nevezi meg utódjául. Bosszantotta, hogy ő a fiatalabb fivér. A tény, hogy elzavarták Northumbriából, elkeserítette. Csaknem biztosnak látszott, hogy fegyverrel támad a bátyja ellen.

Anglia északi része, ami életszemléletében dán, nem lesz hajlandó elfogadni szász királyt, és Harold veszélyt érzett Edwin és Morcar felől is. Veszély északról, veszély Normandiából, és eközben ott van még a bosszúálló

Tostig is. Tostig szereti a drámát, született kalandor, lehetséges, hogy még a koronánál is jobban kedveli az izgalmakat. Akkor is így volt, mikor gyerekek voltak. Bajt jelentett, ha Tostig valahol megjelent. Bátor, vakmerő, ragyogó harcos, kiszámíthatatlan, hűséget nem ismerő, kalandorszíve arra az oldalra hajtja, amelyik a nagyobb izgalmat kínálja.

A normandiai hercegné nővére a felesége – elég rosszul kigondolt házasság.

Merrefelé forduljon? Hogy lehetne biztonságban? – tűnődött Harold. Az egyetlen dolog, amiben biztos lehet, hogy készen kell állnia a bármelyik irányból jövő támadásra.

Az első fenyegetés északról jött. Edwin és Morcar gyülekeztek ellene. Készen állt rá, de mi van, ha amíg északon harcol, Normandiai Vilmos partra száll délen?

Összehívta a Tanácsot, és eléjük terjesztette a dolgot. Egy emberként mögötte álltak.

Tisztában voltak vele, hogy veszély fenyeget Normandia felől, és egyetértettek abban is, hogy nem fogadnak el normannt a trónon. Jól ismerték Vilmos tekintélyét. Ő a világ legügyesebb hadvezére, könyörtelen és elszánt. A kémek jelentették, hogy támadásra készül. Nem lehet polgárháború Angliában!

A Tanács rávilágított: van rá lehetőség, hogy megőrizzék a békét, hogy Edwint és Morcart ellenségből szövetségessé tegyék. Van ugyanis egy nővérük.

– Tudok róla – mondta Harold. – Annak a walesi lázadó klánfőnöknek az özvegye, akit megöltem Edward király szolgálatában.

– Özvegy, uram. – Mit akartok ezzel? – kérdezte gyanakodva Harold.

– Ha elveszed, átállíthatod a fivéreit a te oldaladra. Fogjuk fel úgy, hogy ez a béke feltétele.

– Házasság…? – suttogta Harold. – A királyoknak kötelességük megházasodni akkor is, ha nem

akarnak – hangzott a felelet. – Ezt még meg kell gondolnom!

* – Elvenni azt az asszonyt…? – panaszolta Edithnek. – Még a

gondolat is visszataszító! Hogy vehetnem el egy olyan férfi özvegyét, akit megöltem?

– Úgy tűnik, ő kész elfelejteni. – Ő?! Ő gyűlöl engem. Nagyravágyó fivérei persze szorgalmaznák

a házasságot. – Megfogta Edith kezét és a szeretett arcba nézett. – Az egyetlen szerelmem a királyném – mondta. – Hogy tudnám elvenni épp azt az asszonyt?

– A Tanács úgy döntött, hogy szükséges. – Nem én vagyok-e a király? – A királyok az emberek akaratából tartják meg a koronájukat,

Harold. – Épp te biztatsz erre a házasságra?! – Csak formális lenne! Ő megkapná a királyné címet, és a fivérei

megbékélnének. Semmi nem változna közöttünk. – Ezt nem tudnám elviselni! – Akkor gondolkodjunk! Mi van, ha Edwin és Morcar támadnak

északon? – Akkor felállítok egy sereget és legyőzöm őket. – És Vilmos, tudván, hogy el vagy foglalva északon, kihasználja a

pillanatot és partra száll. – Mintha a Tanács visszhangja lennél, Edith! – Mert nyilvánvaló, hogy ez fog történni. El kell venned azt az

asszonyt, Harold! – Belátom, igazad van – mondta a férfi. – De amikor már itt lesz…

a palotámban… Akkor mi lesz, Edith? Mi lesz veled? Edith egyik legjobb tulajdonsága a nyugodt vérmérséklete volt. Ez

sosem mutatkozott még meg nyilvánvalóbban, mint ebben a percben.

– Ezzel a dologgal akkor kell foglalkoznunk, ha bekövetkezik – mondta. – Ebben a percben arra van a legnagyobb szükségünk, hogy északi ellenségeidet barátaiddá tegyük.

Másnap Harold kijelentette, hogy kész feleségül venni Aldgytht, Gruffydd walesi király özvegyét, akinek férjét nemrég megölte a walesi lázadás idején.

*

Edwin és Morcar úgy döntött, a halogatás veszélyes, ezért Harold

tudomására hozták, hogy azonnali cselekvést várnak. Harold ígéretet tett Normandia hercegének, amit nem tartott be. Észak earljei látni akarják, hogy a nekik tett ígéretet betartja.

Az előkészületek közepette meghalt Harold nővére, Elfgiva. Néhányan azt gondolták, ez rossz előjel, minthogy Elfgiva volt az, akit odaígértek Normandiába. Csendben eltemették, nehogy halálát az emberek a szentek egyfajta ítéletének tulajdonítsák, amit azért hoztak, mert a csontjaikkal nem a megfelelő tisztelettel bántak.

Így Harold minden további halogatás nélkül feleségül vette Aldgytht.

*

Nem volt kérdés a házasság elhalása. Aldgyth tisztában volt a

király Edithhez fűződő viszonyával, és tudta, hogy őt csak azért vette el, mert a fivérei követelték.

De ő a királyné, és mellette van a helye az emelvényen. Sose bocsátotta meg, hogy Harold özveggyé tette, mert bár nem az övé volt a kéz, amely megölte a férjét, de az ő emberei voltak érte a felelősek.

A házasság mindkettőjük számára kényszer volt, és ő, nem kevésbé, mint a férfi, azt kívánta, hogy a frigyük semmi más ne legyen, mint névleges aktus.

Megvetéssel tekintett Hattyúnyakú Edithre, bár érzett egy csöpp irigységet összehasonlíthatatlan szépsége láttán, és el kellett ismernie, hogy a jóképű, szőke Harold és Edith a maga nyugodt szépségével olyan csinos pár, amilyet ritkán lehet látni.

Ami Haroldot illeti, a korona kevés örömet hozott neki. Gyakran merengett azon, milyen más lenne minden, ha soha nem szenvedett volna hajótörést Normandia partjainál. Ha nem tett volna fogadalmat Vilmosnak, szabadon északra fordíthatta volna a figyelmét, és legyőzte volna Edwint és Morcart ahelyett, hogy megbékíti őket ízléstelen házasságával.

Levél érkezett Vilmostól. Harold izgalommal törte fel a pecsétet. Vilmos ésszerűen írt. Tudja, hogy Harold nem felejtette el a

fogadalmát, amit szent esküvel tett a halott szentek csontjai felett. Megérti, hogy Edward halálával került abba a helyzetbe, amiben most van.

Vilmos kész megbocsátani, ha Harold azonnal jóváteszi a hibát, melyet elkövetett. Könnyen el lehet intézni. Elküldi a nővérét Normandiába, hogy a házasságot, amit Vilmos elintézett neki, megtarthassák; saját eljegyzett menyasszonya, Adelisa pedig elmegy hozzá. Megerősíti Dover várát Vilmos részére, és nyilvánosan lemond a koronáról.

E parancsot olvasva Harold felkiáltott: – Nekem nem fog diktálni a normann fattyú! Milyen joga van neki Anglia trónjára? Nem nagyobb, mint nekem, és engem a Tanács választott meg, sőt, bírom megígért támogatásukat!

Valami egészen különös könnyedséggel válaszolt Vilmosnak, utalt rá, hogy nem áll szándékában eleget tenni a követeléseinek, kivéve egyet. Ha Vilmos úgy kívánja, elküldi nővére holttestét Normandiába.

Most már szilárd elhatározásra jutott. Haláláig harcolni fog, hogy megtartsa, ami az övé.

*

A húsvéti ünnepségen Harold koronával a fején jelent meg a

nyilvánosság előtt – egy sudár férfi, királyi tartással. Az emberek megéljenezték. Milyen más, mint a sápadt Edward! Nagy hadvezér, igazságos ember. A gyönyörű, hattyúnyakú Edith iránti szerelme tetszett romantikus érzületüknek, házassága a kevésbé vonzó Aldgythtel pedig azt bizonyítja, hogy előbbre helyezi a kötelességet az örömnél.

Elégedettek voltak a királyukkal, bár a szóbeszéd – miszerint a Csatornán túl a normandiai herceg bosszút forral – elért hozzájuk is.

Rövidesen borzasztó félelem fogta el a népet, mert megjelent az égen valami, amiben sokan Isten haragjának jelét látták. A lángoló tünemény olyan nagy volt, mint a hold, és hosszú farkat húzott maga után. Az emberek álltak és bámulták, várva, hogy megnyílik az ég és megjelenik a haragvó Isten.

Edward halott, itt van Anglia új királya – egy király, aki esküjével eladta a királyságát szent emberek csontjai felett.

Ezért haragszik az Isten? Északon így gondolták. Ez figyelmeztetés, mondták. Öreg emberek

mesélték, hogy a nagyapáik láttak ilyet lángolni az égen, és ezt mindig megszállás követte. Jöttek a dánok hordái, feldúlták az otthonokat, elvitték a föld javait és az asszonyokat. Ez az Isten haragjának a jele!

Néhányan azt mondták, mivel Westminster felett függ, Isten rámutat, mi gerjesztette haragra. A jelenséget egyesek Isten ujjának vélték, mások egy kardot láttak benne, ami azt jelenti, hogy háború és pusztulás lesz az országban.

Az északiak úgy vélték, ez jel a felkelésre, mert az üstökös észak felett jelent meg. A déliek szerint viszont a király pusztulását hivatott megjósolni, mert a palota felett függött. Normandiában jó előjelnek tartották, minthogy Normandia felett jelent meg, és megmutatta a hercegnek az utat.

A különös jelenséget tehát az emberek a hangulatuk alapján értelmezték: a normannok Isten helyesléseként üdvözölték, míg az angolok a Mindenható haragjának jelét látták benne.

Éjszaka, mikor sötétség borult a vidékre, az üstökös ott lángolt az égen.

Harold és Edith az ablakból figyelte. – Mit jelent ez? – kérdezte Harold. – Mit jelenthet? – Olyan, mint egy kard – mondta Edith. – Azt jelenti, hogy Vilmos

jönni fog, és te legyőzöd. Mennyire meg tudja vigasztalni ez az asszony! Harold

rámosolygott, majd eszébe jutott Aldgyth, akit feleségül vett; és persze Normandiai Vilmosnak tett esküje is állandóan a fejében járt. Gyötrődve sóhajtott fel: – Ó, Istenem, mit tettem?

Nézte az üstököst. – Tűnj el! – mondta. – Kérlek, tűnj el!

És hét nap után az üstökös többé nem volt ott. De a férfiak és nők továbbra is beszéltek róla.

Előkészületek

Az üstökös a roueni kastély fölött lebegett. – Az isten irgalmára! –

kiáltotta a herceg. – Ez egy jel! Isten velünk van! Föltett egy kardot az égre támogatása jeleként. Mennem kell, hogy megszerezzem, ami eskü révén az enyém!

Harold arcátlan válasza megérkezett. A nővére halott, de ő elvette Aldgytht, és Anglia királyává koronázták.

Meg kell mutatnia Haroldnak, hogy ő, Vilmos nem olyan, akivel ellenkezni lehet, és senkitől nem tűri el, hogy elvegye tőle azt, amit neki ígértek.

Bezárkózott a szobájába, nem akarta, hogy bárki megzavarja, még Matilda sem. Az asszony pedig tiszteletben tartotta ezt, mert tudta, hogy Vilmos ilyenkor terveket sző.

Át fog kelni a tengeren és meghódítja Angliát, de ahhoz hajókra és emberekre van szüksége, és tudnia kell, hogy egész Normandia mögötte áll.

Össze kell hívnia hűbéresei tanácsát, el kell mondania nekik, hogy szüksége van a segítségükre. Hűségesküt tettek, most itt az ideje, hogy bizonyítsanak!

Követelni nem bölcs dolog. Elég zűrzavar van Normandiában így is. Márpedig elengedhetetlenül fontos egy egységes Normandia, mint ahogy Haroldnak egységes Angliára van szüksége. A zavargás a hazai fronton mindkettejüket elpusztítaná.

Elsőként azokra a férfiakra gondolt, akikben feltétel nélkül megbízhat. Udvarnagya, William Fitz-Osbern, annak a hűséges férfinak a fia, akit sok évvel ezelőtt abban az ágyban öltek meg, amelyben együtt feküdtek. Ott van két féltestvére, Ariette fiai Herlwintől: Robert, aki most Mortain grófja és Odo, aki Bayeux püspöke.

Összehívta ezt a három férfit és elmondta nekik, elhatározta, hogy elfoglalja Angliát, és ehhez maga mellé akar állítani minden befolyásos bárót és lovagot Normandiában.

– Meg kell győzni őket – mondta a püspök. – Meggyőzni, hogy tegyék a kötelességüket?!

– Igen, meggyőzni – ismételte Odo. – Emlékeztetni kell őket a hűségesküjükre! – De hisz az – mutatott rá a püspök – Normandia védelmére

vonatkozik. – Miért – mondta Vilmos türelmetlenül –, annyira ostobák

lennének, hogy nem látnák be, mit jelentene ez a számukra? A három férfi egymásra nézett, és Vilmos Fitz-Osbernhez fordult. –

Megbízlak ezzel a feladattal! Hívd össze mindet és tisztázd velük a kötelességüket!

Az udvarnagy azt felelte, megteszi, amit kíván tőle. – És minél gyorsabban – tette hozzá Vilmos. – Egyre

türelmetlenebb vagyok! Fitz-Osbern azonnal összehívta a bárók gyűlését. Jól tudták, mi

célból hívatták őket. Angliai Harold szent esküt tett a hercegüknek, amit aztán nem tartott be. Megígérte, hogy hozzásegíti az angol trónhoz, aztán magához ragadta a koronát; megígérte, hogy feleségül veszi a herceg lányát, aztán elvett egy másik asszonyt. Normandia becsülete forog kockán.

– A herceg becsülete – mondta az egyik báró – nem szükségképpen Normandiáé is.

– Annyira ostobák vagytok, hogy nem látjátok, menynyi jót hozna ez nekünk? – érvelt Fitz-Osbern. – A meghódított országban szerzett zsákmány azoké lenne, akik segítettek a hercegnek elfoglalni.

– A halál is a mi jutalmunk lenne – mondta egy másik. Az általános vélemény a következő volt: – Megfogadtuk, hogy

támogatjuk a herceget minden Normandiát ért támadás esetén, arra viszont nem tettünk esküt, hogy idegen országokat hódítunk meg.

Amikor a herceg meghallotta ezt a választ, feldühödött. De nem engedhette meg, hogy az indulatai eluralkodjanak rajta. Szüksége volt minden ravasz államférfiúi készségére; ha nyugodt hangnemben tárgyal az emberekkel, többet elér, mintha dühöngeni kezd.

Meglátogatta a hajóépítő műhelyeket. Mondta, hogy a munkát gyorsan el kell kezdeni. Szüksége van hajókra, mégpedig néhány hónapon belül. Az okos Odónak támadt egy ötlete. – A hűbéreseid együttesen elutasították a segítségnyújtást. Együtt, egy emberként. „Nem kell idegen kaland" – mondták. De ha egyenként kérnéd meg őket, akkor is ugyanezt válaszolnák? Hívd meg őket magadhoz, hízelegj

nekik, mondd, hogy szükséged van a segítségükre, mondd, hogy úgy ismered őket, mint legmegbízhatóbb, legértékesebb hűbéreseidet! Mondd mindegyiknek külön-külön: „Barátom, nem tudom megtenni a segítséged nélkül!" Ígérj nekik zsákmányt! Azt mondják, a szász nők nagyon szépek. Próbáld meg így, Vilmos, azt hiszem, sokkal hatékonyabb lesz, mint lojalitást és szolgálatot követelni egy közösségtől. Vilmos belátta ennek a bölcsességét. Odo stratégiája nagyon sikeresnek bizonyult.

*

Matilda ideje nagy részét Bayeux-ben töltötte a faliszőnyegen

dolgozva. Örömét lelte benne. A vásznán lángolt az üstökös. Ott volt Harold, amint fogadalmat tesz a szentek csontjai fölött, ott volt Edward a halálos ágyán, ahogy Haroldra mutat. Miközben dolgozott, azon tűnődött, hogy ő nem tud csatában menni, minden, amit tenni tud, hogy segíti a férjét, amiben lehetséges, és megörökíti a történetet az öltéseivel. Kivarrt egy épülő hajót, ami az első tagja lesz az Angliába vitorlázó flottának. Még nem mondta meg Vilmosnak: a hajó az ő ajándéka lesz számára, a Mora nevet adja neki, és olyan lesz, amilyet még sose láttak azelőtt; ezé a hajóé lesz a dicsőség, hogy Vilmost Angliába viheti.

Mosolygott, mikor a hatalmas vállalkozásra gondolt. Vilmos dicsőséget arat! Másképp nem is tudja elképzelni! Ő otthon marad, dolgozik a faliszőnyegen, ellátja a régensi teendőket itt, Normandiában, míg Vilmos kivívja az országnak a dicsőséget. Valahol Angliában egy ő korabeli férfi most biztosan Normandiára gondol, vagy talán éppen őrá. Azt mondja: – Flandriai Matilda Anglia királynéja lesz! Emlékszik vajon rá, hogy visszautasítottam, hogy feleségül vegyem?

Nem, Brihtric mester, nem felejtettem el! Nem is fogom elfelejteni, amíg meg nem tanítalak, mit jelent megalázni egy királynét!

Vilmos bezárkózott a tanácsadóival. Ő nem zavarja, nem is kérdez semmit, döntse el Vilmos, mit akar elmondani. Férje beszél neki az ügyeiről, bár talán nem olyan sokat, mint egykor. A gyerekek bizonyos mértékig közéjük álltak, főleg Robert. A legidősebb fiú kritikus az apjával, és a bírálatot Vilmos sosem kedvelte, sőt, ha az a saját családja részéről éri, az elfogadhatatlan számára. Robert meggondolatlan és

gonoszkodó. Szereti gúnyolni az apját; épp csak addig a határig, hogy ne vonja a dühét a fejére. Matilda gyakran nevet magában, hallván a kis megjegyzéseket, melyeket Robert az apjának címez.

– Egy ilyen pár, mint mi, nem is várhatna békességes pereputtyot – mondta gyakorta Vilmosnak.

Vilmos azt felelte: – Én elvárom a tiszteletet minden hűbéresemtől, beleértve a saját fiaimat is!

Robert nem szereti, ha úgy emlegetik, mint hűbérest. Ő máris Normandia hercegének képzeli magát.

Épp csak a minap mondta neki: – Nos, anyám, ha apám meghódítja Angliát, a királya lesz, nem igaz?

– Valóban az lesz. – Ha ő király, akkor én leszek Normandia hercege. Nem tud

egyszerre két országot kormányozni. – Téged túl fiatalnak fognak tartani ahhoz, hogy uralkodj –

emlékeztette Matilda. – Tizenhárom évesen? – Meglett kor, fiam! – Gúnyolódsz! – Csak szeretetből! – Anyám, te mindig az én pártomon leszel? – Nem vagy-e a fiam? – De ő a férjed. – Úgy beszélsz, mintha választanom kellene. – Lehet, hogy így lesz… idővel. – Nem, együtt fogtok működni. De tudja, hogy nem így lesz, és a lelke mélyén ujjong Mindig

szerette az izgalmat és a konfliktust. Valahol a tudata mélyén már hosszú ideje töpreng, vajon a későbbi években nem merülhet-e föl a lojalitás megosztása.

Ezek ketten azok, akik jobban megérintik az érzelmeit, mint bárki más: imádott férje és szeretett fia! Érdekes lenne kideríteni, melyiket szereti jobban. Ha az egyik mellé kell állnia, melyiket választaná? Az idő majd megmutatja.

*

Bayeux-ben izgalmas esemény történt. Megérkezett Tostig Judithtal és a gyerekekkel. Szeme csillogott a kalandvágytól.

Matilda elragadtatással fogadta a családot, míg Vilmos tartózkodóan.

Tostig vonzó férfi, állapította meg Matilda. Ezek a szászok gyakran azok. Míg a férfiak bezárkóztak, ő Judithtal beszélgetett, és mint mindig, most is kiszedte belőle, amit tudni akart.

– Mit remél Tostig? – kérdezte. – Anglia koronáját? Judith lesütötte a szemét és épp csak egy vagy két másodperccel tovább habozott. Nem ismeri-e Matilda a gesztusait a gyerekkorukból?

– Hogy tehetné? Az Vilmosé – felelte Judith. – Igen, valóban, nővérem. De ez nem törli el Tostig reményeit. – Azért jött, hogy felajánlja a segítségét Vilmosnak. Matilda

bólintott. Tudja, mi jár Tostig fejében. Hadd hódítsa meg Vilmos Angliát, és azután egy kis ravasz árulás folytán

majd ő, Tostig kaparintja meg a koronát. – A saját bátyja ellen? – kérdezte Matilda. – Tostig mindig utálta Haroldot. – Kétségtelenül féltékeny a fivérére. – Harold volt az apja kedvence. Harold nem tudott rosszat tenni. – Mindenesetre az emberek kedvence is. Szegény Tostig jogfosztott

lett, nem igaz? – Annak a két árulónak, Edwinnek és Morcarnak köszönhetően. – Akik most Harold sógorai. Milyen bonyolultak ezek a családi

kapcsolatok! Nos, Judith, elbűvölő lehet Tostiggal az élet. Sose lehetsz biztos benne, hol ér a holnap.

– Tostig nagy ember, Matilda – mondta Judith komolyan. – Egy napon…

Matilda felemelte a kezét. Ne mondd ki, Judith!, gondolta. Megbánnád! Nem is kell kimondani. Olyan világos számomra, mint a nap. Tostig akar Anglia királya lenni, és ez, drága Judithom, olyan pozíció, amit Isten az én Vilmosomnak tartogat.

*

A hálószoba csendjében beszélgetett Vilmossal. – Mi van

Tostiggal?

– Nem bízom benne. Matilda mélyet sóhajtott. – Tudtam, hogy nem kell figyelmeztetni

téged. – Szóval beszéltél Judithtal? – Szegény Judith, olyan odaadó feleség, de aligha jó stratéga.

Remélem, én jobban hasznára leszek a férjemnek, ha elhagy engem, hogy meghódítsa Angliát!

A férje a kezébe fogta az arcát és gyengéden így szólt: – Drága szerelmem, állandóan azt kérdezem magamtól, mit is kezdenék nélküled?

Nem, Vilmos, gondolta, te nem kérdezel magadtól semmit ezekben az utóbbi hetekben, csak hogy hogyan kezdj hozza Anglia meghódításához.

– Hiányoznék neked, Vilmos – mondta –, ha nem lennék itt. De itt vagyok, a te jó és türelmes feleséged varrja a faliszőnyeget, mialatt azt kérdezi magától, hogy lehet a segítségedre. Kiszedtem ma Judithból, hogy a vágya ellenére, hogy hozzásegítsen téged az angol koronához, férje meglehetősen jól el tudja képzelni, hogy a saját fejére helyezteti.

– Nem bízom Tostigban egy percig se! Ugyanolyan alattomos, mint a bátyja.

– Szegény Harold, kevés esélye volt, hogy másmilyen legyen. – Megesküdött nekem… – Kényszer alatt. – Azt hiszem, túl engedékeny vagy azzal a fickóval. – Nos, nagyon jóképű férfi, és olyan valaki, akit fiamként

üdvözöltem volna, ha elvette volna Adelisát. – Az isten szerelmére, mennyire rászedett engem! Csak annyira,

gondolta az asszony, amennyire te rászedted őt, uram. – Mit fogsz kezdeni Tostiggal? Megtudtam, hogy azért jött, hogy

felajánlja, együtt harcol veled a hadjáratban. – Adok neki néhány hajót… nem nagyon fontosakat. Ha

visszahajózik és megtámadja Haroldot északon, mialatt mi délen támadunk, hasznunkra lesz.

Matilda bólintott. – Tudhattam volna, hogy bölcs döntést hozol. – Nos, Matilda, tábornoknak képzeled magad? – Nem képzelem magam semmi másnak, mint uram segítőtársának. A férje rámosolygott és gyengéden megpaskolta az arcát.

– Az isten áldjon meg, örökké! – Hangjában gyengédség csendült, sőt, egy árnyalatnyi szenvedély is.

De a gyengédség azért van, mert bízhat benne, és a szenvedély a hajóknak szól, melyek épülnek, és amelyek Angliába fogják vinni.

*

– Mit figyelsz állandóan a toronyból? – kérdezte Cecília a nővérét.

– Kit vársz? Adelisa rémült arccal fordult a húga felé. – Mindig érkezik valaki. Kíváncsi vagyok, ki jön legközelebb. – Különösen egyvalaki érdekel, ugye? – Üzenetet várok Angliából. Muszáj jönnie! – Adelisa, mi bajod van? Alig eszel, és mindig olyan riadtnak

látszol! – Cecília, te tudod, mi történik? Valami készülődik. Apánk gyakran

mérges Sokat van egyedül. A minap képen legyintette Robertet minden különösebb ok nélkül. Robert nagyon dühös, azt mondta, ha elég idős lenne, csatlakozna a másik oldalhoz.

– Robertet el kellene verni! Tudom, mitől ideges apánk: Harold, a szász, aki itt volt, megszegte az apánknak tett esküjét

– Nem hiszem el! – Pedig megtette! Mindenki erről beszél. – Tévedés! – Tévedés?! Hogy lenne az? Harold becsapta apánkat! Nem látod a

futárokat? Nem érzékeled apánk rossz hangulatát? Addig ilyen lesz, amíg nem hajózik Angliába, és el nem veszi a koronát Haroldtól.

– Harold a király – mondta lágyan Adelisa. – Merészelte elfogadni a koronát, miután megígérte apánknak. – A korona az övé! – fakadt ki Adelisa szenvedélyesen. – Jobban tennéd, ha vigyáznál, apánk meg ne hallja, hogy ezt

mondod. Ez ugyanannyira helytelen, mint mikor Robert azt mondja, ő lesz Normandia hercege abban a percben, hogy apánk lesz Anglia királya.

– Én hiszek benne, hogy Harold írni fog apánknak, s elmagyarázza, hogy tévedés történt.

– Olyan ostoba vagy, Adelisa!

– Ismerem Haroldot! – Te?! Mit tudsz te a becstelen szászról? Többet kellene

imádkoznod, hogy apánk mielőbb büntesse meg és vegye vissza tőle a koronát, amit az ellopott!

– Nem lopta el! Ez tévedés! Ha megígérte apánknak… – Ha megígérte? Megesküdött a szent relikviákra. A pokolra kerül

ezért! – Nem kerül a pokolra! Mások kerülnek oda. – Psszt! Apánkra gondolsz? – Természetesen nem. – Nem lehetsz mindkettejük barátja. – Én Harold barátja vagyok – jelentette ki merészen Adelisa. – Akkor Normandia árulója vagy. – Férjhez fogok menni Haroldhoz! Ő a jegyesem. Egy asszony

sosem lehet a férje ellensége. Cecília így szólt: – Akkor hát nem mondták el neked? – Mi mást mondtak volna, mint hogy Haroldé a korona, amit

Anglia királya neki adott? – Nem mondták el neked, Adelisa, hogy megházasodott? Adelisa elsápadt. – Ez nem igaz! – De igen, nővérem, igaz. Feleségül vette két bajkeverő earl

nővérét, mert félt, hogy háborút kezdenek ellene, ha nem teszi meg. – Hogy tehette? Engem kell elvennie! – Megszegte a neked tett fogadalmát, ahogy az apánknak tett esküt

is megszegte. – Nem akarom elhinni! Nem akarom elhinni! – Imádkoznod kell a Szűzhöz, Adelisa! Imádkozz, hogy mentsen

meg az ostobaságodtól! – Nem akarom elhinni! Nem akarom! – ismételgette Adelisa. Elrohant. Bezárkózott a hálókamrába, melyen húgaival osztozott. Ledobta magát a szalmazsákjára és csak feküdt a falat bámulva. Ez nem lehet igaz, ugye? Ó, az az isteni teremtés, az a mindenkivel

összehasonlíthatatlan férfi, nem szeghette meg a neki adott szavát! Olyan kedves volt hozzá, mindig úgy intézte, hogy a legjobb falatok neki jussanak; tudta, hogy szerelmes belé. Harold nem szerethette úgy, ahogy ő a férfit. Hogy tudta volna? Ő csak egy kislány, még nem felnőtt nő, nem olyan szép, mint ő, nem olyan okos. Ő csupán imádni tudta, de

a férfi kimutatta, hogy kedvére van ez az imádat, és azt mondta, ő lesz a felesége.

Ez nem lehet igaz! Cecília szereti, ha az emberek szenvednek. Azt hiszi, hasznukra válik. Aztán imádkoznak, kérik Isten segítségét és feltehetően megvigasztalódnak.

De ha elvesztette őt, ha valóban igaz, hogy feleségül vett valaki mást és elfeledkezett a neki tett ígéretéről, akkor nincs vigasz. Mindössze annyit akar, hogy itt, a szalmazsákon fekve, arccal a fal felé fordulva meghaljon.

*

– Anyám – mondta. – Beszélhetnék veled? Matilda a lányára

nézett. Milyen sápadt és sovány ez a gyerek! Hirtelen szánalom ébredt benne iránta. Lehetséges lenne, hogy egy ilyen zsenge korú lány ilyen szenvedélyes szerelmet érezzen egy harminc évvel idősebb férfi iránt? Igen, lehetséges…

Szegény gyermek, gondolta. Letette a tűt, és maga mellé húzta Adelisát.

– Mi a baj? – kérdezte. – Cecília azt mondta, Harold megházasodott. – Ez igaz, gyermekem. Adelisa tragikus, rémült arckifejezése megijesztette Matildát. De

nem, bizonygatta magának, a gyerekek túllépnek az ilyesmin. – Nem hiszem el! – mondta Adelisa. – Drága gyermekem, megszegte az apádnak tett ígéreteit. – Kényszerítettek, hogy esküdjön. – Ez igaz. Kényszerítették, hogy megígérje, hozzásegíti apádat a

koronához és feleségül vesz téged. – Azután egyiket sem akarta megtenni. – Nem, gyermekem, nem akarta. De ezt diktálta a kényszer.

Megígérte, mert apád kezében volt, és nem mert ellenkezni. Adelisa nem szólt. Nem tudott. Mélységes fájdalmat érzett. Semmi

mást, csak ezt a fájdalmat. Feltételezte, hogy ez azt jelenti, megszakadt a szíve.

– De hát, gyermekem, te reszketsz – mondta Matilda gyengéden. – És milyen sovány lettél! Küldök valamit, amitől elalszol. Menj a hálókamrádba!

Adelisa a fejét rázta, és Matilda a karjába vonta őt. – Még gyerek vagy – mondta. – Azt gondolod, nem akarsz tovább

élni. De ez elmúlik. Eljön a nap, amikor találunk neked egy jobb férjet, mint amilyen az a szász csaló valaha is lett volna.

Adelisa még mindig nem felelt. Nincs már mit tenni. Hát igaz, hogy elvesztette őt.

Azt szeretné, ha meghasadna a szíve, és meghalna.

* Ama végzetes év júliusa volt. A flotta csaknem készen állt. A

hajóépítő műhelyek éjjel-nappal dolgoztak, és Vilmos büszkén és izgatottan tekintette meg növekvő flottáját. Csapatai a behajózásra vártak. Mihelyt kedvező lesz a széljárás, elindulhatnak.

Ott áll a büszkesége, saját zászlóshajója, a Mora, melyet Matilda titokban építtetett szamara, egy nemes vonalú hajó, orrán a leopárdfejjel, a normandiai hercegek emblémájával. A hajó tatján egy gyermekfigura áll színaranyból, egyik kezében kürtöt, a másikban egy lengő zászlót tart. A legmagasabb árbocon egy zászló lobog,

melyet Matilda hímzett: fehér alapon gyönyörű, kék selyem, a közepén egy arany kereszt.

– Azt kérted, imádkozzam érted – mondta az asszony. – Tudod, hogy mindig azt teszem De a Mora az irántad és az ügyért való odaadásom jelképe.

– Isten dicsőségére, győzelemre vezetem – felelte Vilmos –, és nem nyugszom addig, amíg nem koronáznak téged Anglia királynéjává.

– Sikerülni fog – mondta Matilda. – Érzem a szívemben, és ábrázolom a győzelmedet a faliszőnyegen, még mielőtt bekövetkezne.

Erre Vilmos kissé lehiggadt. – Ez óriási vállalkozás – mondta a feleségének. – Minden

ügyességünkre szükségünk lesz, és akkor Isten segítségével sikerülhet. És most itt van a várakozás türelmetlensége. Miért nem küldi Isten

a szelet? A várakozás nyugtalanná teszi a hadsereget. Vilmos maga is

feszült volt, folyamatosan fékeznie kellett magát, nehogy hirtelen felfortyanjon.

Amikor nézte azokat a gyönyörű hajókat, ahogy ringatóznak a vízen, eszébe jutott, hogy sokat közülük hűséges hűbéresei szereltek fel, és örömmel töltötte el a tudat, hogy ilyen szerencséje van az alattvalóival.

De az árulók állandóan lesben állnak. Kevesen vannak, akikben egy ember az ő pozíciójában megbízhat. Guy unokafivérére gondolt, és arra, milyen megrázó felismerés volt, mikor rádöbbent, hogy gyermekkori tanulótársa kész elpusztítani őt – és mindezt azért, hogy megszerezze Vilmos koronáját. Vannak férfiak, akik eladnák a lelküket az ördögnek egy koronáért.

Ilyen Szász Harold is, aki esküt tett a halott szentek relikviáira és megszegte a fogadalmát… mindezt a korona kedvéért! És most ő, Vilmos felkerekedik erre a kockázatos hadjáratra, mert az a korona nagyon sokat jelent; ő lehet Anglia királya, megalapozhat egy dinasztiát. Richard fia követheti őt, mert Roberté lesz Normandia. Robertre gondolva összeráncolta a homlokát. Lesz még bajunk ezzel a fiúval, gondolta. Van benne némi gonoszság, viszont semmi nincs benne az én tulajdonságaimból. Ha nem ismerném Matildát úgy, ahogy ismerem, azt hinném, nem is az én fiam.

Richard jó és komoly király lenne. Mihelyt elfoglalja a trónt, hívatja Richardot. Angliába kell jönnie, hogy megtanulja az angol szokásokat. Akkor könnyebben elfogadják őt. Rufusnak is el kell jönnie. A lányok számára feltehetően talál majd férjet. De ez még a jövő zenéje.

Sose támad már föl a szél? Megszemlélte a csapatait és a hajóit. Tudta, hogy a katonái és a

tengerészei tisztelik. Már legenda övezi az alakját. Legyőzhetetlen. Senki nem tud ellenállni neki.

Meg kell őriznie ezt a legendát. Gyakran inkább azzal nyernek csatát a férfiak, ami a fejükben van, mint azzal, ami a karjukban.

Mégis, légy óvatos az árulókkal! – figyelmeztette magát. Legyél mindig éber! Emlékezz Guy-re, és Conanre, Bretagne hercegére, az árulóra, aki csak a minap kész lett volna háborút indítani, pedig tudja, hogy a hercege már készül a nagy vállalkozásra!

Conan apja Vilmos unokatestvére volt, és mint a család annyi más tagja, azt gondolta, több joga van Normandia koronájára, mint a hercegének.

Azt mondta: – Add nekem, ami jog szerint engem illet – Normandia hercegségét –, különben ahelyett, hogy veled harcolnék Anglia koronájáért, ellened fogok a kardot.

Háború Normandiában egy ilyen időben elképzelhetetlen lett volna, így az ellenség eltávolítására más eszközhöz kellett folyamodni, mint a kard. Conan nem sokkal élte túl hetvenkedő kijelentését. Hirtelen meghalt. Vilmos tudta, hogy egy jó szolgája – akit Conan szolgálatába helyeztek – halálos méreggel kente be a lovaglókesztyűjét.

Conan örököse bölcs ember. Felajánlotta Normandia hercegének a segítségét a vállalkozáshoz.

Szerencsés megoldás, gondolta Vilmos, mégis egy újabb emlékeztető, hogy állandóan résen kell lennie.

*

Bayeux-ben Matilda már alig várta a hírt, hogy a hajóhad kifutott.

Nyugtalan volt, azon töprengett, mi történik, ha valamilyen balszerencse folytán Vilmos nem lesz sikeres. Eszébe jutott Harold, aki majd várja, mikor partra száll. A szép Harold, aki meghódította a kis Adelisa szívét – és másokét is, nem kétséges. Jóképű férfiak ezek a szászok. O maga sem közömbös a sármjuk iránt. Brihtric vonzerejéből egy kevés még tovább élt benne, és látott ebből valamit Haroldban is. Szászok mindketten

Valamelyikük – Harold vagy Vilmos – valószínűleg meghal a csatában. Természetesen imádkozik Vilmos győzelméért, de Haroldra is áldoz egy gondolatot, mert szép, és a modora sokkal finomabb, mint a normannoké, a hangja sokkal dallamosabb. Elszomorította a gondolat, hogy egy ilyen csinos férfi meghal vagy megsebesül a csatamezőn.

Sóhajtott. Valaminek most már hamarosan történnie kell. Mielőtt az év véget ér, nagy események történnek. Győzelem vagy vereség. Ki tudná megmondani előre?

A gyerekek is beszélgettek a vállalkozásról. Robert azzal kérkedett, mit tenne, ha módjában állna. Nem hagyná, hogy a szél megállítsa.

Richard azt mondta erre, ostoba; semmit nem tud a csatáról vagy a hajók navigálásáról. De Robert tovább dicsekedett.

Jobban tennék, ha vigyáznának, mondta, mert most, hogy az apjuk elment, ó a herceg.

Richard meg se kísérelte, hogy érveljen. Richard sose kezdett értelmetlen vitába. Rufus kész lett volna vitába szállni a bátyjával, de Robert rövid lábai ellenére nagyobb volt, mint ő.

Ezekben a hetekben többet látták az anyjukat, mint amikor az apjuk is a kastélyban volt. Figyelemmel kísérte tanulmányaikat, és mindnyájan tisztában voltak vele, mennyire favorizálja Robertet, leginkább maga Robert tudta ezt, és ennek minden előnyét ki is használta.

Matilda épp most utalt egy adományt a Szentháromságnak, a zárdának, melyet ő építtetett a pápa utasítására, amiért megbocsátotta a bűnét, hogy férjhez ment a beleegyezése nélkül. Felszentelési szertartást rendeztek, melyen meg akart jelenni a családjával. Az időzítés kedvező. Jól veszi ki magát, hogy míg Vilmos kihajózás előtt áll, ő kegyességet mutat.

Támadt még egy ötlete. Hívatta Cecília lányát. – Leányom – mondta –, már régóta sóhajtozol a kolostori élet iránt.

Mondd meg őszintén, tényleg el akarsz vonulni a világ elől? Cecília komolyan válaszolt: – Igen, anyám. Megfogadtam, hogy

Istennek ajánlom magam. – Nagyon tiszteletreméltó! Mesélj Adelisáról! Olyan szomorú

mostanában. – Még mindig a szászt gyászolja. – Cecília tekintete megvetést

tükrözött. – Még mindig róla álmodozik, anyám. – Sajnos, szegény gyermek. – Mondtam neki, hogy imádkozzon. – Az ő dolga nem oldódik meg olyan könnyen, mint a tied, Cecília.

De most rólad akarok beszélni! Tudod, hogy apád nagy hadjáratra indul, amely alaposan megváltoztatja mindnyájunk életét.

– Állandóan imádkozom érte. – Az ima jó, de néha többre van szükség, mint imára. A

Szentháromság zárdát felszentelik, és ha komolyan elhatároztad, hogy fölveszed a fátylat, késedelem nélkül elkezdhetnéd novíciusi idődet, és úgy látom, nem is lehetne ezt alkalmasabb időben elkezdeni, mint most.

Cecília tapsolt örömében, aztán bűntudatot érzett, hogy ennyire örül valaminek, és azonnal elkomolyodott.

Bárcsak Adelisa jövőjét is ilyen könnyen meg lehetne oldani, gondolta Matilda.

így hát mialatt Vilmos a jó szelet várta, a Szentháromság kolostort felszentelték. És milyen jó előjel ez Vilmos sikerét illetően! A lánya arra készül, hogy felvegye a fátylat. Isten biztosan az ő oldalán áll.

*

Az isteni segítség csak nem akart megérkezni. Ó, az a

kiszámíthatatlan szél! Vilmos dühöngött a késlekedés miatt. Otthon viszont minden

rendben ment. Matilda a régens a távollétében. A megbízható Lanfrancus, aki olyan jó munkát végzett Rómában, és azóta is élvezi Vilmos kegyét, ügyel a dolgokra, míg ő harcol.

Vilmos üdvözölte Matilda javaslatát, hogy Cecília lépjen be a Szentháromság zárdába, ugyanakkor kinevezte Lanfrancust a caeni Szent István apátság élére. Ez lehetővé teszi szoros együttműködését Matildával. Ezzel a két helyettessel Vilmos nagyobb biztonságban érezte magát, mint bárki mással.

Csak már fújna a szél! Vilmos a parton állt, és magában imádkozott. Milyen jelentéktelen az ember az elemekhez képest! Itt van ő, a

nagy hadvezér, akit aligha vernének meg csatában. Ezerfőnyi seregei befogadó négyszáz vitorlás hajó ringatózik a vízen laza vitorlákkal, felkészülten a hadjáratra, és a gonosz tenger nem engedi meg nekik, hogy útra keljenek.

Vilmos emlékezett rá, hogy az apja egyszer álmodott arról, hogy meghódítja Angliát, és mi történt? Elindult nagy lelkesedéssel, jó hátszélben; aztán hirtelen megváltozott a tenger hangulata, és visszakerült oda, ahonnan elindult, a flottája szétszóródott és sok élet elveszett. Mielőtt ő, Vilmos le tudná győzni Haroldot, a tengert kell legyőznie, és mint minden bölcs férfi, tudja, hogy az lehetetlen mutatvány. Csak ha szövetségese a tenger, akkor tud győzni. Át kell vitorláznia azon a vízen, több mint húszmérföldnyi alattomos áramlaton, ami tud sima és kegyes lenni, de hirtelen hangulatot válthat.

Milyen gyorsan fel tud támadni a szél, hogy pusztulásba vigyen egy egész hadsereget! Ahogy az apjával is történt.

– Ó, seregek Ura – imádkozott –, add, hogy ne történjen meg velem! Apám meghalt a zarándokúton, jóvátette a bűneit. A feleségem alapított egy kolostort. Odaadtam a lányomat a szolgálatodra. Emlékezz erre, ó, Uram, és csendesítsd le a tengert ezen a napon!

De Isten közömbös maradt a könyörgésére. Mint hadvezér, ismerte, milyen veszélyekkel jár, ha a sereg az unatkozik. A tengerre szálló férfiak családjai kijöttek a partra, hogy búcsút vegyenek tőlük. Már napok óta vitorlázniuk kellene a dicsőség fényének reményében. Ehelyett várnak, a katonák a sátrakban, a gyönyörű hajók ide-oda imbolyognak kikötve a horgonyaikhoz; és a táborban morgolódás van.

Mért nem változtatja meg Isten a szelet? Jel talán, hogy elégedetlen velünk? Lehetséges, hogy annak az embernek a pártján áll, aki úgy nyerte a királyságát, hogy megszegte a szent ereklyékre fogadott esküjét?

De a várakozás folytatódott, és minden nappal növekedett a feszültség; minden nappal nőttek a baljós előérzetek.

*

Végre útra keltek. Nagy tömeg tolongott a parton. Az asszonyok,

akik búcsút vettek a férjüktől, sírtak, de még ők is érezték, hogy feloldódott a feszültség. A harsonák zengtek, a vitorlák kifeszültek a szélben, a hadjárat kezdetét vette.

Ó, jaj, a gonosz szél és a kiszámíthatatlan tenger! A flotta még a part közelében haladt, amikor világossá vált, hogy

ostobaság lenne kimerészkedni a nyílt tengerre, mert a kegyetlen szél újra feltámadt és szürke hullámok csaptak át a fedélzeten.

Nem volt mit tenni, mint visszamenni. Behajóztak Saint Valéry kikötőjébe és folytatták a várakozást. A katonák partra szálltak. Megint felépítették a tábort. Általános volt a lehangoltság.

– A hadjárat kudarcra van ítélve – suttogták. – Szerencsétlenséget jelent kihajózni és visszafordulni. – Emlékeztek mi történt a herceg apjával? Nem ugyanaz a játszma

ismétlődik? – Ez jeladás az égből!

A fivérek

Bár senki sem dühöngött keserűbben a késlekedés miatt Vilmosnál,

később hálát adott az égnek a kiszámíthatatlan szélért. Tostig hamar rájött, hogy Vilmos nem lesz a hasznára. Elég

agyafúrt volt ahhoz, hogy tudja, mi jár Vilmos fejében. Úgy döntött, nem segít Vilmosnak megtámadni Haroldot… egyelőre.

Elhatározta, hogy Norvégiába megy, és előáll néhány javaslattal. Norvégiában akkor Harald Hardrada, a kor egyik legnagyobb harcosa uralkodott. Harci sikereit leginkább emberfeletti magasságának köszönhette. Még egy vikinghez képest is magas volt, több mint két méter. A csata számára öröm volt, a harc a lételeme, és bár semmiképp nem volt fiatalnak mondható, lévén mintegy ötvenesztendős, még mindig harcra kész.

Örömmel fogadta udvarában a bajkeverő Tostigot, és a terv, melyet az elé tárt, jónak látszott.

Tostig elmesélte, hogy sok minden nincs rendben Angliában. Harold megtarthatja a déli részt, de észak más ügy. Mért nem hódítja meg Harald Hardrada északot, és kiáltja ki magát királynak? Rövid időbe telne, hogy egész Anglia a kezére kerüljön.

Harald Hardrada bólogatva ült ott, közben a csatáról álmodozott, és a gazdag zsákmányról, ami várja. Kész volt elfogadni Tostig javaslatát. Szeptember elején, mialatt Vilmos a parton várta, hogy a szél megforduljon, Harald Hardrada megindult. Vele ment a csaladja, a kincstára és a harcosai, mind kiéhezve a fosztogatásra. Anglia felé vitorláztak a hosszú hajók, csíkos vitorláik lobogtak a szélben, a hajók oldalán lévő pajzsok vidám színét visszatükrözte a tenger.

Northumbriai Morcar, meglátva a flottát, felháborodott. Azonnal segítségért folyamodott bátyjához, Merciai Edwinhez, így amikor a harcosok partra szálltak, már várták őket.

Az északi óriásnak már a látványa is elég volt ahhoz, hogy megrettentse ellenségeit. Ott állt serege élén, kardját forgatva kezében; tekintélye csaknem olyan félelmetes volt, mint a mérete.

Feldúlta az országot, Edwin és Morcar hamarosan meghátrált. Hardrada és Tostig elérte Yorkot; a város megadta magát. Edwin és Morcar vereségével Hardradát királynak nyilvánították. Ő viking ugyan, de uralkodtak már itt azelőtt is viking királyok, az egyik legjobb maga Knut király volt.

Észak elfogadta őt. De ott volt még Harold, akit le kellett győzni. Szeptember huszonhetedikét írt a naptár.

* Szeptember huszonhetedike! Ezen a napon megváltozott az

időjárás, és mialatt Hardradát Yorkban királlyá kiáltották ki, Vilmos flottája végre kihajózott Anglia felé.

Vilmos soha életében nem volt még ilyen mámoros. Azt mondta magában, élete legnagyobb kalandjának küszöbén áll. Kipróbált harcos lévén is olyan lelkesedés járta át a szívét, mintha újra fiatal lenne. Lélekben fiatal, tapasztalatokban gazdag. Milyen ellenállhatatlan kombináció!

Megtekintette a flottáját. Sose voltak még ilyen hajói. És a Mora volt a büszkesége mind közül. Matilda ajándéka, Matilda pedig Isten ajándéka neki. Most otthon ül a faliszőnyegével, imádkozik érte és várja a napot, amikor csatlakozhat hozzá.

Imádkozott: – Ó, Istenem, aki nekem adtad Matildát, add nekem Angliát, és ezen a kettőn kívül nem kérek már semmi többet!

Leszállt az éj. A tenger hátborzongató éjjel, ahogy a hajók oldalát csapkodja a víz és a szél a vitorlákat cibálja. Vilmos feszülten figyelt, hátha jön valami, ami hirtelen megváltoztatja a dühödt morajlást vagy teljesen megszünteti – bármelyik romba döntheti a terveit.

A Mora orrán egy nagy lámpás világított. Úgy döntött, hogy a hajóján mindig lesz ilyen fény, hogy senki ne veszítse szem elől.

Ezen az éjszakán ébren maradt, minden gondolata a holnapon járt, és mikor derengett a hajnal, kétségbeesésére semmit sem látott a hajóhadából.

Bámulta az üres tengert és azt gondolta, Isten tényleg elhagyta. Mi történt azokkal a nagy hajókkal, melyek büszkeséggel töltötték el? Hol vannak a katonái, akiket győzelemre akar vezetni?

Egyik lovagja odament hozzá és azt kérdezte: – Mi történt a flottával, uram? Eltévedtünk?

– Nem – mondta Vilmos, elrejtve igazi érzéseit –, ennyivel gyorsabbak vagyunk, mint a többiek. Ne feledd, mi hajózunk a leggyorsabb hajóval a tengeren! Természetes, hogy megelőztük a többieket. Menj és szólj a szakácsoknak, készítsenek ennivalót és hozzanak a legjobb borból! Eszünk és iszunk, és idővel majd meglátod hajóinkat feltűnni a horizonton.

Figyelte, amint készítik az ételt, de tekintetét minduntalan a látóhatárra fordította. Nagy feladat előtt álló embereknek soha, egy percig sem szabad azt képzelniük, hogy baj van. Hinniük kell, hogy Isten az ő oldalukon áll, szemben az ellenséggel. El kell foglalni őket, és jól ellátni étellel, itallal, mert ez a legjobb, amit ilyen körülmények között tenni lehet, biztosítani kell, hogy jóllakjanak.

Leült közéjük, de amint lenyelte az utolsó falatot, odahívta az egyik tengerészt és megparancsolta, menjen föl az árboc csúcsára, és jelentse, mit lát.

– Négy hajót látok – hangzott a tengerész válasza. Négy a több százból! Vilmos színlelte, hogy örül.

Ült egy ideig, majd újra felküldte a tengerészt az árbocra. Ez alkalommal diadalmasan jött vissza. – Uram, árbocok erdejét

látom! Vilmos győzedelmesen nézett körül. – A flotta megérkezett – mondta. – Köszönet Istennek! És büszkén

vitorláztak tovább a nyugodt tengeren, a legjobb széljárás vitte a hajókat oda, ahova menni akartak.

– Nincs jele egyetlen angol hajónak se – mondta Vilmos. – Semminek nincs jele! De… igen. Ott! Föld!

Ujjongás tört ki. Megtették az utat, biztonságosan. Kilenc óra volt, 1066. szeptember 28. napján. Normandiai Vilmos megérkezett Pevensey Baybe.

*

Ott állt a Morán és figyelte hajói kirakodását. Mindez nyugodtan és

rendben zajlott, senki nem jött, hogy megállítsa, vagy akár csak megnézze őket. Nem szállhattak volna partra alkalmasabb időpontban.

Nincs semmilyen gátló körülmény. Úgy állnak készen csatába indulni, mintha sose szelték volna át a tengert.

Elsőként a katonák – Íjászok és nyílpuskások – szállnak partra. Aztán a lovas katonák a lovaik nélkül, akiket később vezetnek majd ki. A legnagyobb szakértelemmel tervezte meg a műveletet. Elhatározta, hogy semmiben nem lesz hiány. Azt sem akarta, hogy az emberei fosztogassanak, miközben vonulnak. Királya akar lenni a helyieknek, és nem kívánja elidegeníteni őket már az elején.

A seregét, amennyire csak lehetséges, mindennel felszerelte. Még ácsokat és lovászokat is hozott, és más mesterembereket, akik ellátják a szükséges feladatokat.

Nehéz volt partra vinni a lovakat, mert szegény párák megrémültek, hogy úszniuk kell egy kicsit a hajók és a part között, de végül befejezték a nehéz műveletet. Az utolsó ember, aki partra lépett, maga Vilmos volt.

Ahogy lépkedett a homokos parton, megbotlott és elesett. Rémületet kifejező néma csend állt be. Akik látták, tisztában voltak

vele, hogy életük legveszélyesebb vállalkozását élik, és nem tudták megállni, hogy mindenben, ami történik, jeleket és baljós előjeleket ne lássanak.

Magának Vilmosnak is megvoltak a babonái. Ebben a percben is viselt a nyakában egy zsákocskát – melyet akkor vett föl, amikor elhagyta Normandiát –, mely azoknak a szenteknek a csontjaiból tartalmazott néhányat, melyekre Harold megesküdött, hogy hozzásegíti Anglia koronájához. Lehet, hogy babonás, ugyanakkor gyakorlatias férfi volt. Azokban a másodpercekben, mikor elterülve feküdt a homokban, rádöbbent, hogy ez az esés a győzelmébe kerülhet. Emberei egyetlen percig sem kételkedhetnek benne, hogy ő legyőzhetetlen vezér.

Mindkét kezével homokot markolt és hagyta kiperegni az ujjai közül.

– Nézzétek csak! – kiáltotta mennydörgő hangon. – Angliát markolom mindkét kezemmel. Ez égi jeladás!

Kitört az éljenzés. A félelmüket lelkesedésbe fordította át.

*

Vilmos a legkisebb részletet is megtervezte. Azon a reggelen Pevenseyben be akarta biztosítani, hogy visszavonulás esetén képes legyen megvédeni a hajóit és az embereit. Ezért sietve épített egy erődítményt, amit tartani tudnak, míg az emberek a hajókra menekülnek, ha szükséges.

Néhány nap múlva elhatározta, hogy Hastingsbe indul, ahol – a felderítői úgy találták – könnyen kiépítheti a bázisát.

A hajókat, embereket és készleteket a megfelelő pontra szállították, Vilmos pedig megparancsolta, hogy az egyik fából ácsolt erődöt, melyet magukkal hoztak, állítsák föl. Itt lehet főzni, esetleg haditanácsot tartani. Amíg felállították az erődöt, Vilmos kiválasztotta húsz legmegbízhatóbb kapitányát – köztük féltestvérét, Robert Mortaint, valamint William Fitz-Osbernt – és kilovagolt velük felderíteni a vidéket.

Nagyon csekély ellenséges tevékenységet tapasztaltak. Hastings lakossága bölcsen belátta, hogy semmit nem tehetnek a megszállók visszafordításáért, és higgadtan elfogadták a sorsukat.

Vilmos türelmetlenül várta Harold érkezését.

* Eltelt néhány nap. Pár embere beszivárgott a falvakba, és hírt

hoztak egy nagy csatáról, amit északon vívnak. Ez az oka, hogy nem volt sereg, amely útjukat állta volna.

Harald Hardrada és Tostig partra szállt, és hatalmában tartja északot. Harold király odamenetelt, hogy megütközzön velük.

– Nem tudjuk – mondta Vilmos a barátainak –, kivel fogunk harcolni. Lehet az Angliai Harold vagy Norvég Harald.

– Harald Hardradáról azt mondjak, a legjobb harcos a világon – mondta Robert Mortain. – Több mint két méter magas.

– Nem centik nyerik a csatákat – vágta rá Vilmos röviden. – És kétlem, hogy nem versenyezhetünk a bátorságával. De jobban szeretném Angliai Haroldot. Vele van elszámolni valóm.

– Remélem, Harald Hardrada nem rémíti meg az embereinket. Azt mondják, félelmetes látványt nyújt a serege élén.

Vilmos öklével az asztalra csapott. – Legyen az Angliai Harold vagy Norvég Harald, térdre kényszerülnek előttünk! Ó, Isten – kiáltotta –, meddig kell még várnunk a csatára?!

*

Harold a stamfordi hídnál készült, hogy kiverje az északi

betolakodót, nem tudván, hogy délen van egy másik. Röviddel azelőtt elbúcsúzott Edithtől, aki a maga nyugodt, gyengéd

módján megcsókolta és azt mondta, imádkozik érte. Így lesz, tudja, de hogy mi történik vele és az asszonnyal, az Isten

akaratától függ. Nem volt békessége, amióta a koronát a fejére tették. Már azon

töprengett, volt-e valaha. Miközben arra készült, hogy szembenézzen az északi támadóval,

mindvégig arra a másikra gondolt, aki majd Normandiából érkezik, aki legalább olyan dicső harcos, mint Harald Hardrada: Vilmos, Rollo leszármazottja, aki olyan szenvedélyesen akarja Angliát, és akinek megesküdött, hogy hozzásegíti.

– Kényszerítettek – mondta Edithnek, ahogy már százszor is korábban. – Egy eskü, amit kényszerrel vesznek egy férfitól, nem igazi eskü!

De nem tudta elfelejteni, hogy megszegte az esküjét, és az ilyen időkben, mint ez, mikor olyan közel a veszély és közeli lehet a halál, azon töprengett, vajon a bűnéért fizetnie kell-e.

És most csatába indul a saját fivére ellen! Milyen szomorú lehet az anyja, aki imádja a fiait. Már elveszítette Sweynt és most ő Gurthtal és Leofwine-nal Tostig ellen megy csatába.

Nem helyes, hogy fivér fivér ellen harcoljon. Hívatott egy futárt, hogy levelet küldjön vele Tostighoz.

Hozzákezdett a megírásához. Emlékeztette Tostigot gyerekkoruk napjaira, és kérte, hogy szakítson Harald Hardradával. Nem kéri, hogy jöjjön és harcoljon az ő oldalán. Az túl gyors fordulat lenne, de ha visszavonul a harctól, és neki, Haroldnak sikerül kiűzni a betolakodót, visszaadja Tostignak Northumbriát, és lehetnének újra barátok.

Aztán leült és várta a választ. Meg is érkezett.

Egyetlen dolog van, amit Tostig Haroldtól akar, hogy mondjon le a koronáról. És tudni akarja, mit ad Harold Harald Hardradának azért a fáradságért, hogy Angliába jött.

Harold válasza rövid volt. Hétlábnyi Angliát ad neki. Néhány ember szerint hat láb is elég lenne, de mert az északi nagy ember, ő hetet biztosít neki.

Eldöntetett. Fivér harcol fivér ellen. Harold seregei megindultak Stamfordnál.

* Harold tapasztalt hadvezér volt. Ő a mesterséget tapasztalati úton

tanulta, mint ahogy Normandiai Vilmos is, és áttekintve a választott csatamezőt azonnal rájött, hogy nagy esélyt jelent a győzelemre, ha megszerzi az uralmat a híd fölött, még mielőtt Hardrada és Tostig tenné. Ha ez sikerül, és át tudja vinni a seregét, ki tudja alakítani az álláshelyét egy lejtő tetején, ami azt jelenti, hogy az ellenségnek fölfelé kell jönnie, hogy elérje őket.

Fölkelt a nap, csak úgy csillogott az északiak pajzsain. Haroldnak és az embereinek át kell törniük ezeket a pajzsokat

karddal és harci bárddal. Harold nem tudta kiverni a fejéből, hogy az ellenség soraiban ott van fivére, Tostig is.

Egész nap folyt az öldöklés. Hardrada hatalmas alakja kimagaslott a tömegből; a látvány lelkesedéssel töltötte el az embereit és félelemmel az ellenfelet. De az, hogy Harold elfoglalta a hidat, nagy stratégiai előnyt jelentett, és az előnyös helyzet biztosításával már félúton volt a győzelemhez. A nap forrón sütött és az északiak a nehéz fegyverzetükben jobban szenvedtek, mint a könnyebben felszerelkezett szászok.

Délutánra ékek hatoltak a pajzsok soraiba, és rémült kiáltás hallatszott, amikor egy szász íjból kilőtt nyíl átdöfte Hardrada torkát.

Vezérük halála után az északiak tudták, hogy számukra a csata elveszett. Egy elhajított szász bárd végighasította Tostig fejét. Mire lement a nap, elült a csatazaj.

Angliai Harold győzelmet ünnepelhetett.

*

Nyugalom volt. A tábortűz villódzó fényt szórt a félelmetes

színtérre. Harold a parázsba bámult és azt gondolta: megint túléltem egy napot!

Az öccsei, Gurth és Leofwine odamentek hozzá, ő megszorította a kezüket.

– Hála istennek, ti szerencsésen túléltétek – mondta. – De ma elveszítettünk egy testvért. –

– Ne gyászoljunk – felelte Gurth. – Ha élne, még több vérontás lenne.

– Szegény Tostig! A csatatéren halt meg, ahogy kívánta volna – de saját bátyja ellen harcolva.

– Mindig irigykedett rád, Harold! Úgy halt meg, ahogy élt. Sose lettél volna biztonságban tőle. Vagy te, vagy ő maradt volna meg. Gyere, te vagy a győztes! Ez a vigasság ideje!

De Harold a fejét rázta. Álmatlanul feküdt egész éjszaka, és reggel embereket küldött ki,

hogy keressék meg és hozzák el neki Tostig holttestét, hogy illő temetésben részesíthesse. – Hozzátok el a norvég királyt is – mondta. – Ígértem neki hétlábnyi angol földet és meg fogja kapni.

Így hát elindultak, és bár könnyen megtalálták Hardrada testét, Tostigét nem lelték.

– Akkor magam megyek és megkeresem – mondta Harold. – Én megismerem a saját testvéremet.

Egy csatamező rémes látvány nappali fényben. A megcsonkított testek között Harold Tostigot kereste. Nem meglepő, hogy mások nem voltak képesek megtalálni. Harold maga sem ismerte volna fel, ám eszébe jutott egy aprócska dolog.

Ahogy keresgélt a testek tömegében, Tostigra gondolt, mint kisfiúra, amikor együtt játszottak és vívták játékcsatáikat. Nem is álmodták volna, hogy eljön a nap, amikor komolyan harcolnak majd egymás ellen, és az egyiküket megölik.

Harold tisztán látta maga előtt a jelenetet, amikor az erdőt járták és eljutottak egy patakhoz. Tostig ledobta a zekéjét és beleugrott a patakba. Még élénken élt a kép Harold emlékezetében: A nevető fiú hátranéz a válla fölött. – Gyerünk, Harold! Félsz a hideg víztől? – Mire ő utánaugrik és dulakodnak egymással a vízben. Elfelejthetné-e valaha

Tostig emlékét, ahogy meztelenül áll a napon? Hirtelen minden részlet eszébe jutott – a tarkóján göndörödő haj és a furcsa alakú szemölcs a két válla között.

A szemölcs! Nincs senki máson ilyen a testének azon a részén. Megszállottan kutatott és megtalálta. Ott volt, ahogy azon a napon

látta az erdei pataknál. De nem tudta elviselni annak a fejnek a látványát, amit az ő egyik emberének bárdja csapott ketté.

Megparancsolta, hogy hozzák el Tostig testét, és kapjon tisztességes temetést.

Ahogy ott állt a testvére sírjánál, emlékezve gyermekkoruk oly sok mozzanatára, egy küldönc érkezett sürgős hírrel.

Normandiai Vilmos partra szállt Pevensey Baynél és most Hastingsnél táborozik.

*

Harold megbeszélést tartott öccseivel, Gurthtal és Leofwine-nal. – Ha nem lettem volna Stamfordban, megakadályozhattam volna a

partra szállást. – Ha Tostig velünk lett volna ahelyett, hogy ellenünk… – mondta

dühösen Gurth. – Ő soha nem volt velem. És most halott. Ne róla beszéljünk!

Minek azon tépelődni, hogy ha így lett volna, hogy ha úgy lett volna? Tény, hogy Vilmos partra szállt, és most kétségtelenül felállítja az erődítményét. Azt kell eldöntenünk, mit tegyünk.

– A sereg kimerült – szögezte le Gurth. – Szükség van egy kis pihenésre – tette hozzá Leofwine. – Az a kérdés – töprengett Harold –, hogy itt maradjunk, vagy

meneteljünk délre? – Ha itt maradunk, a normannok kénytelenek lesznek északra

vonulni hozzánk – Így Gurth. – Amennyiben a sereg hosszú meneteléssel éri csak el a csatamezőt, sokkal kevésbé lesz friss, mintha helyben marad.

– Ha itt maradhatnék és összegyűjthetnék egy sereget, így tennék – magyarázta Harold. – De megtehetem-e? Ha fegyverbe szólítanám az embereket szerte Angliából, nem hallgatnának rám. Csak arra van remény, hogy délnek menetelek, és mindenütt, ahogy vonulok,

felszólítom az embereket, hogy álljanak a zászlóm alá. Üzenetet küldök Edwinnek és Morcarnak, de nem bízom bennük. Ők nem akarják a normannokat, de nem akarnak engem se. Erre is gondolnom kell. Minden a csata kimenetelétől függ.

Hosszas megfontolás után arra a következtetésre jutott, hogy a legnagyobb sikerrel az kecsegtet, ha délnek indul.

Senlac

Vilmos táborában jelentették, hogy Harold közeledik. A csatára

most már nem hamarosan sor kerül. Harold, mondták, legyőzte Harald Hardradát, akiről úgy hírlett, verhetetlen.

Haroldot megrészegítette a győzelem, megölte saját fivérét, Tostigot, és most már semmi nem tartóztathatja fel. Jön, hogy leszámoljon a normannokkal, akik bemerészeltek törni a partjaira.

Vilmos kifejtette a kapitányainak: – Harold és a serege fáradt. Nagy csatát vívtak Stamford Bridge-nél. Nem kétséges, hogy jó hadvezér, nem lesz könnyű győzelmet aratnunk. De mi erősebbek vagyunk, és az igazság a mi oldalunkon áll. Emlékezni fog rá, hogy megszegte a szentek csontjainál tett esküjét, és ez az emlék végig vele lesz a csata napján.

Elhatározta, hogy ad még egy esélyt Haroldnak. Hívatta az egyik szerzetest, aki elkísérte angliai útjára, és azt mondta: – Menj Haroldhoz, mondd meg neki, hogy az én igényem az angol trónra jogos! Hitvalló Edward nekem ígérte a koronát, és ő, Harold megesküdött, hogy segít ebben.

Megérkezett a válasz. Az esküt kényszerrel vették Haroldtól, és nincs eskü, amit ha ilyen körülmények között vesznek, érvényesnek tekinthető.

– Menj vissza Normandiába! – figyelmeztette Harold. – Megtérítem a befektetett költségeidet, és baráti szövetséget kötünk. Ám ha ragaszkodsz a csatához, készen állok.

Természetesen tudta, mi lesz Vilmos válasza.

* Vilmos felkészült a csatára. – Hozzátok a páncélingemet – mondta,

és a szolgálói odavitték, de amikor bele akart bújni, Vilmos rossz irányba fordította.

Néma csend lett a sátorban; ez tényleg rossz előjel.

A herceg sietve megfordította a páncélinget és a döbbent arcokra nézett.

– Ó – mondta –, szóval most azt gondoljátok, hogy meg fogok halni a csatában, és ez félelemmel tölt el benneteket. Hadd mondjam nektek a következőt. Tudom, hogy sokan közületek nem mernének csatába menni egy ilyen napon, mikor ez történik. De én sosem hittem az előjelekben, és soha nem is fogok. Bízom Istenben, hogy mindent a saját kedvére tesz, és magamat a Szűzanyának ajánlom. A páncéling rossz irányba fordult, de én helyrehoztam. Nos, ha jelet akartok, ebben is láthattok. Normandiai Vilmos még a páncélinget is átfordítja – egy hercegéből egy királyévá.

– Nem ismer félelmet – mondták a körülötte állók. – Kész a csatára.

Vilmos lóra szállt; a csatamén a spanyol király ajándéka volt, aminél szebbet még nem láttak soha. A herceg mindig ezt a lovat használta. Megszemlélte a katonáit. Jó csapat. Friss és harcra kész – a lovasság elöl és a gyalogos katonák mögöttük az íjakkal és nyilaikkal.

Az önbizalma egyre nőtt, ahogy az összecsapás órája közelgett.

* Október 13-a, péntek volt, és Harold a seregével letáborozott

nagyjából Senlac magasságában Vilmos elhagyta hastingsi táborát. A csata, mondta Vilmos, a következő napon lesz, és az egész

éjszakát imádkozással fogja tölteni az isteni segítségért. A nap végére elérte a mezőt és megpillantotta az angolokat. Harold

ott lehet valahol, közel ahhoz a ponthoz, ahol a zászló lobog. – Ó, Istenem – imádkozott Vilmos –, add nekem a győzelmet, és

építek egy apátságot azon a helyen. Tudta, hogy olyan hadvezérrel találkozik, aki ugyanolyan – vagy

majdnem ugyanolyan – tapasztalt, mint ő maga, és olyan hadvezér, aki már nyert jelentős csatákat. Egy jó tábornok gyengébb haderővel is el tudja nyerni a győzelmet egy nagy hadseregtől, ha azt rosszul irányítják. De neki nagy serege van, és ő nagy hadvezér, akinek az emberei nem vívtak nagy csatát, amit csak nemrég nyertek meg, és amit hosszú menetelés követett délre. A nyakában viseli a relikviákat tartalmazó zsákocskát. Az emberei tudják ezt, és azt is tudják, hogy Harold esküvel

fogadta ugyanezen csontok előtt, hogy segít megszerezni Vilmosnak a koronát.

Istennek az ő oldalukon kell állnia azokkal a szentekkel együtt, akikkel Harold olyan tiszteletlenül bánt.

– Győzni fogunk! – jelentette ki Vilmos, és hozzátette: – Ha Isten is úgy akarja.

*

Következő reggel kilenc órakor megkezdődött a csata. Nem úgy

ment, ahogy Vilmos elképzelte. Az angolok lándzsái és harci bárdjai félelmetesek voltak, és az ostromgépeikkel éles köveket hajítottak az ellenség soraira.

Vilmos parancsot adott a lovasságnak a támadásra, de nem volt olyan sikeres, mint tervezte, és az angolok harci bárdjaikat forgatva sok lovasnak szétcsapták a fejét. A záporozó éles kövek sokakat megsebesítettek, ahogy jókora távolságból röptettek őket, ezért nem volt lehetőség gyorsan megállítani őket.

A csata első szakaszában az angolok álltak nyerésre. Ahogy a reggel múlt, Vilmos ló nélkül maradt, amikor gyönyörű

paripáját kilőtték alóla. Leszállt róla, de az egyik embere előreugrott, hogy megölje esetleges merénylőjét.

Felharsant a kiáltás: – A herceg halott! A hatás azonnali volt. A normannok azt hitték, legyőzték őket.

Gondolataikban felidéződött Vilmos elesésének emléke, amikor partra lépett, és a fordítva felvett páncéling történetét is ismételgették táborszerte.

Az angolok diadalordításával a fülükben kezdtek visszavonulni. Vilmos valahogy talált egy új lovat, és újra a magasban volt. – Ti ostobák! – kiáltotta. – Azt akarjátok, hogy lekaszaboljanak

benneteket? Mi történne veletek, ha futni kezdtek? Hova mennétek? A halál vár rátok, ha megfutamodtok. Forduljatok vissza és harcoljatok!

Levette a sisakját, hogy mindenki láthassa. Ez veszélyes volt, mert egy nyíl kilőhette volna a szemét, de inkább

vállalta a veszélyt, csak hogy az emberei láthassák, hogy él, olyan eleven, mint bármikor, és ne merészeljenek megfordulni és elfutni, miközben ő ott van és vezeti őket.

A visszavonulás később áldásnak bizonyult, mert az angolok, abban a hitben, hogy győztek, őket üldözve megindultak lefelé a magaslatról. Vilmos azonnal felismerte a lehetőséget. Kiadta a parancsot, hogy forduljanak meg, és ott voltak az angolok előttük, könnyen támadhatóan, megtorpanva győzedelmes tülekedésükben.

Vilmos dühödten vezette az embereit, hogy kaszabolják őket. Már meg voltak győződve hercegük legyőzhetetlenségéről. Győzelemre tudja fordítani a vereséget.

Harcolniuk kell, vagy szembenézni a dühével, és mi mást tehetnének itt, idegen földön, mint hogy harcolnak?

Telt a délután; a helyzet megfordult. Az angolok kezdtek kimerülni. Vilmos beszüntette a rohamot, és megparancsolta az íjászainak,

lőjék a nyilaikat egyenesen fölfelé a levegőbe. Látta, hogy pontosan azok közé a csapatok közé hullanak, akik a zászló alatti magaslatot tartják.

Az íjászok engedelmeskedtek, és e nyilak egyike volt az, amelyik átlőtte Harold szemét.

Gruth, aki látta bátyját elesni, és tudta, hogy Leofwine is meghalt, kirohant egy kis csoporttal egyenesen a normann csapat közepének. Meg akarta ölni Normandiai Vilmost, a bitorlót, aki idejött és megölte két testvérét.

Elszánta magát, hogy mindenképp megtalálja a herceget – ami nem volt nehéz feladat, mert Vilmos sisak nélkül harcolt. A támadás váratlanul ért mindenkit, Vilmos a második lovát is elveszítette.

Vilmos felemelte a lándzsáját és keresztüldöfte Gurth testét. Leszállt az éj. Folytatódtak a rajtaütések és a közelharcok Senlac

dombján és a mögötte lévő erdőben; de a tragikus csatateret holttestek borították – Normandiai Vilmos megnyerte a hastingsi csatát.

*

A hajnallal megérkeztek a szomorú asszonyok, hogy megkeressék a

halottak között a sajátjaikat, és elvigyék őket eltemetni. Közöttük volt a gyönyörű Hattyúnyakú Edith. Nyugodtan, minden

mozdulatával reménytelenséget sugározva járkált a halottak közt. Mások is próbálták felfedezni a halott királyt, eredménytelenül, de

Edith megtalálta.

Letérdelt a test mellé és kiszabadította a páncélingből. Míg Harold a vállai közt lévő szemölcsről ismerte föl Tostigot, Edith egy mellkasán lévő anyajegyről Haroldot. Ráhajtotta a fejét és addig úgy maradt, míg a szerzetesek, akiket Harold anyja küldött, hogy követeljék a test kiadását, meg nem kérték, hogy menjen el.

Fölemelkedett, egyenesen és méltóságteljesen állt a halott mellett; azután szólt egy katonának, akiről látta, hogy normannak kell lennie: – Vigyél az uradhoz.

Az a fejét rázta, de ő rákiáltott: – Vigyél hozzá, vagy megátkozlak annak a férfinak a nevében, akit megöltél!

Vilmos a sátrában fogadta. Már levetette a páncélzatát és épp felemelkedett a térdéről imája után, amivel megköszönte Istennek a győzelmet.

Zsarnoki tekintettel nézett a gyönyörű asszonyra, aki olyan bánatsújtott volt, annyira nem törődött azzal, mi lesz vele. Nagyobb baj úgysem érheti, mint hogy Harold meghalt.

Gyűlölte ezt a férfit, ezt a normann bitorlót, aki idejött és elvette Harold életét, valamint a koronáját.

Azt mondta: – Azért jöttem, hogy Harold holttestét követeljem. Vilmos fürkészően nézett rá. Átérezte a bánatát, és tiszteletben

tartotta, mert tudta, hogy kicsoda. Ritkán látott ilyen szépséget, ilyen kecses nyakat, amelyről a nevét kapta. Szóval ez az az asszony, akit Harold oly nagyon szeretett!

– Senki nem követelhet tőlem – mondta. – Csak kérhet. – Akkor azt kérem tőled, add ki nekem Harold testét, hogy

elvihessem erről a véráztatta mezőről, és tisztességgel eltemethessem. – Harold esküszegő volt – mondta Vilmos. – Nem érdemel tisztes

temetést. Az asszony égő gyűlölettel a szemében nézett rá. Sokan fognak így rám nézni, gondolta Vilmos, amikor hamarosan

körbejárom új királyságomat. Szigorúnak kell lennem velük, különben gyengének hisznek és felkelnek ellenem.

Mi lenne, ha kiadná ennek az asszonynak szerelme holttestét? Fényes temetést rendezne; szentet csinálna belőle. Nem, úgy kell eltemetni Haroldot, ahogy megérdemli, jeltelen sírba.

Semmi síremlék, semmi zarándoklat.

Nincsenek illúziói a rá váró feladatokat illetően. Csak az első csatát nyerte meg; kinyitotta az ajtót. A nagy háború még előtte áll, és tisztában van vele, hogy még hosszú ideig harcolnia kell.

Ezért semmi gyengeség, semmi engedmény. – Nem érzel szánalmat? – kérdezte az asszony – Igazságos ember vagyok – felelte Vilmos. – Nem látom okát,

hogy egy esküszegőnek tisztes temetést biztosítsak. – Odafordult az őrhöz, aki a sátra bejáratánál állt. – Vezesd ki innen ezt az asszonyt! – mondta.

Edith elindult, de előbb még olyan gyűlölettel mérte őt végig, amit sokáig nem fog elfelejteni. Vilmos tisztelte az asszonyt bátorságáért, mert elrendelhette volna a halálát is. Megértette a bánatát, hisz Edith szerette Haroldot. Harold szerencsésnek mondhatta magát, gondolta, amiért elnyerte egy ilyen asszony szerelmét. Nem volt benne rosszindulat iránta. De ez az eset is jól példázza, hogyan kell uralkodnia ezen az országon. Nem lehet érzelgős, de bosszúálló sem. Igazságosnak kell lennie, de ha valaki nem ismeri el urának, annak büntetés vagy halál lesz az ára. Igen, elveszi a földjüket, a javaikat, és ha kell, az életüket is.

Szigorú úr lesz, de igazságos – legalábbis remélte. Még egy kérés érkezett. Ezúttal Gythától, Harold anyjától. Az

asszony keservesen sírt, a lába elé vetette magát. Earl Godwin felesége dán hercegnőként látta meg a napvilágot és bátor fiúkat szült.

– Ma – mondta – három fiamat veszítettem el. Haroldot, a királyt és a fivéreit, Gurtht és Leofwine-t. Haakon, az unokaöcsém, akit ismertél, szintén halott. Tostig fiam csak nemrég halt meg. Szánj meg engem. Add ki a fiaim testét, hadd temessem el őket. Mindössze ennyit kérek tőled.

– Túl sokat kérsz – mondta Vilmos. – Könyörgök. Nincsenek érzéseid? Nem ismersz szánalmat? – Nem érzek szánalmat hitszegőkkel szemben. Gytha jajveszékelt,

esdekelt. De Vilmos hajthatatlan maradt. Kemény ember, gondolták azok, akik látták. – Odaadom Harold testének súlyát aranyban, a fiaimért. – Mindened, amid van, az enyém, ha úgy kívánom – emlékeztette

Vilmos. Az asszony az arcába nézett, tekintetéből sütött a gyűlölet.

Gyakran fogom ezt látni ebben az országban, gondolta Vilmos, kénytelen leszek hozzászokni.

– Vigyétek ki! – mondta. Gytha megátkozta, mikor kiment. Még egy bátor asszony! –

gondolta Vilmos. Majd ha Anglia királyává koronáznak, ha uralmam alatt lesznek ezek az emberek, Haroldnak lesz tisztes temetése, de majd csak a szerintem alkalmas időben.

Mindenki gyorsan megtanulja majd, milyen ember ő. Rá fognak jönni, hogy több kezdődik, mint egy új uralom. Egy királyságot kell kormányoznia; hosszú távú tervei vannak. Jól akar kormányozni, de ha kell, szigorú és kegyetlen lesz.

Mindent a királyságnak rendel alá. Fel kell építenie egy nagy országot, amit nem tudott megtenni Normandiában. Ez az ország az övé lesz, a fiainak dinasztiát kell alapítaniuk, akik uralják. És ha az emberek visszatekintenek majd az 1066-os esztendő e jeles októberi napjára, elmondhatják: Ezen a napon született meg Anglia. Ekkor kezdődött egy nagy, új korszak, melynek az atyja és megteremtője Vilmos, aki, igen, fattyú volt – de egyben hódító is.

HARMADIK RÉSZ

A KIRÁLY

Matilda bosszúja

Húsvét. Hat hónap telt el azóta, hogy Vilmos Angliába hajózott; és

a családja most várja visszatérését Normandiába. Írt Matildának: „Ezek makacs emberek. Elhatároztam, hogy

megfékezem őket. A legmegbízhatóbb híveimre hagyom őket, mert látnom kell téged. Túl régóta vagyok távol."

Matilda, aki el volt ragadtatva attól, hogy férje is ugyanúgy hiányolja őt, ahogy ő a férjét, nagy ünnepséget készített elő. Tudta, mi történt Angliában, mert Vilmos mindenről tájékoztatta. Hallott a nehézségekről, melyekkel számolnia kell, a szászok hajthatatlanságáról, a koronázásról a Westminsterben, amire karácsony napján került sor; hogyan parancsolta meg, hogy nagy ünnepségeket és vigasságokat kell rendezni London és Westminster városokban, hogy megünnepeljék az új király megkoronázását Krisztus születése napján

„Elhatároztam, hogy olyan látványosságokban részesítjük őket, amilyet soha azelőtt nem láttak" – Írta, – „és az emberek semmit nem szeretnek jobban, mint a látványosságokat. Lelkesen üdvözöltek, mialatt a Westminster felé haladtunk, de sajnos némely szászok felkeltek ellenünk, mire megparancsoltam jó sok ház felgyújtását viszonzásképpen. Erős kézzel kell bánnom ezekkel az emberekkel. Nos, jövök hozzád, Matilda, mert oly sok mindent el kell mesélnem, és mert nem leszek nyugodt addig, amíg nem látlak megkoronázva magam mellett Anglia királynéjaként."

Így hát várja az érkezését. – A parton kell lennünk, hogy üdvözöljük – mondta Matilda a

családjának –, ezért lemegyünk a tengerhez. A család izgatott. A most tizennégy éves Robert türelmetlenül

várja, hogy átvegye az örökségét. Richard jóképű, magas és visszafogott, ellentétben fivéreivel, mert Rufus sem nőtt olyan magasra, mint Vilmos szerette volna. Adelisa nem vesztette el fásultságát; még mindig gyászolja Haroldot. A kislányok engedelmesek, de most az

öröm és aggodalom vegyes jeleit mutatják, mert Vilmos mindig bizonyos imádatot, ugyanakkor félelmet is kivált a gyermekeiből.

De milyen büszke Matilda látván a Morát a parthoz közeledni! Az ő hajója! Sose készítettek még ehhez foghatót. Egy igazi, hódítóhoz méltó hajó.

Elsőnek ő lép partra, átgázolva a földre, ahol gyermekei néhány lépéssel Matilda mögött várják.

Karjába zárja feleségét és megcsókolja. – Matilda, szerelmem! Olyan hosszú időnek tűnt…! – Követtem a tevékenységedet, amennyire lehetséges. Ott voltam

veled gondolatban. – Nem kellett volna ott hagynom azokat a lázadókat… de vissza

kellett térnem hozzád. Diadalmasan nevet. Micsoda vallomás egy ilyen férfitól! – Itt vannak a gyerekek… alig várják, hogy üdvözöljenek. Feléjük fordul. A kis Kurtalábú egyáltalán nem nőtt, és Rufus sem.

Richard! Ő normann, ha valaha létezett ilyen, igazi leszármazottja Rollónak!

Richard, Isten segítségével, Anglia királya lehet, őt követi majd a trónon. Roberté lehet Normandia, a kisebb adomány.

És Rufus… nos, gondolnia kell Rufusra is, de ő még fiatal. Mi baja Adelisának? A gyermek olyan, mint egy kísértet. – Nos, kislányom, mi bajod van? Csupa csont és bőr vagy. Adelisa lesütötte a szemét, nem felelt. Még mindig amiatt az áruló miatt bánkódik! Gyorsan férjet kell

találniuk neki. És a kislányok. Megölelte őket, de még túl kicsik ahhoz, hogy

érdekeljék. Később majd jó házasságot kötnek ők is. A királyok férjhez adandó lányai jó üzletnek számítanak.

De itt van Matilda, aki igényt tart az érdeklődésére. – Gyere, menjünk innen. Sok mindenről kell beszélnünk.

* Sok mutatnivalója is van – gazdag kincset hozott. Háborús

zsákmányt.

– Ezek a szászok tehetséges népek, Matilda. Nézd ezt az arany-és ezüsttányért! Felülmúlják a mi iparosainkat. Van szépérzékük, ami belőlünk hiányzik. Nézd ezeket a hímzett köntösöket! Ezek érdekelni fognak téged. Hát nem szépek?

Matilda egyetértett, hogy azok. – Naggyá teszem Angliát, Matilda. De előbb meg kell fékeznem a

lázadókat. Nem valami jámbor népek ezek. Nem fogadják el a tényt, hogy legyőzték őket. Lesznek lázadások itt is, ott is… mindenütt, és fel kell rá készülnünk. De majd én kemény kézzel fogom őket. Ez az egyetlen mód. Makacsok és büszkék, és lázadni fognak ellenem. Milyen jó Normandiában lenni… veled és a családdal. Itt vannak kedves erdeim, végre vadászhatom egy jót.

– Angliában nincs vadászat? – Nagyszerűek az erdeik, de ez a szülőhazám. Ilyenné akarom tenni

Angliát, mint ez. Ragaszkodom hozzá, hogy a normannt beszéljék, ne a szászt.

– Könnyű lesz? – A fiatalokkal igen, az idősebbekkel nehezebb. De sok dán szó van

a nyelvükben, a mienk pedig a dán és a francia keveréke. Sok hasonló szavunk van, és a mi normannjainknak nem okoz nehézséget megértetniük magukat. Most meg akarom az itthoniakkal értetni, hogy milyen nagy győzelmet értünk el, és azt tervezem, hogy te és én beutazzuk Normandiát, hogy tudassuk velük, itt vagyunk, és bár Anglia királya lettem, azért még az ő herceg ük vagyok.

Matildának, aki mindig élvezte az izgalmat, tetszett ez az elképzelés. Hosszasan megvitatták.

Aztán rátértek az elégedettségre kevésbé okot adó témára, a gyerekek kérdésére.

– Kurtalábú Robin kicsit komor, azt hiszem – jegyezte meg Vilmos. – Úgy néz rám, mint aki azt remélte, hamarosan megválók az élettől.

– Kemény vagy Roberttel. – Olyan kemény, amilyen enyhe te. – Ő az elsőszülötted. Emlékezz, milyen büszke voltál, mikor

először megpillantottad. – Akkor nem tudtam, milyenné válik majd. – De ő bátor fiú.

– Egy hencegő. Túl sok ambícióval. – Azért szidod, mert sok tulajdonságot örökölt az apjától? – Az ő korában örököltem egy hercegséget, amit kénytelen voltam

megőrizni. Ő nem örökölt hercegséget… egyelőre, bár úgy tűnik számomra, vágyik rá, hogy bekövetkezzen az, ami megadná ezt neki.

– Ez nem igaz, Vilmos. Annyira csodál téged. – A birtokaimat csodálja – fortyant föl a férfi. – De beszéljünk

kellemesebb dolgokról. Richard szép, ifjú normanná nőtt. – Ő olyan magas lesz, mint te, Vilmos. – Szép hosszú lábai vannak. Hogy lehet, hogy Robert és Rufus nem

ilyennek született? – Mert egy flamand hercegnőt vettél el, aki nem túl magas, de még

most is tetszik neked. Vilmos gyengéden rámosolygott az asszonyra, majd folytatta: – És

a lányunk? Megdöbbentő ilyennek látni. Voltaképp mi baja? – A fejébe vette, hogy úgy tekint Haroldra, mint a hősére, élete

szerelmére. Bár sose jegyeztük volna el őket egymással! – Nem tudhattuk akkor, micsoda hitszegővel állunk szemben. – Most hogy meghalt, és te ölted meg… – Az isten szerelmére – kiáltott Vilmos –, kihez jöttem én haza?!

Egy fiúhoz, aki a hercegségemet akarja, és alig várja, hogy lemondjak róla, és egy lányhoz, aki hibáztat az ellenségeim halála miatt?

– Ez nem igaz – vágott vissza Matilda. – Robert komolyan veszi a kötelességét, és ha eléri azt a kort, megteszed Normandia régensévé. Várja azt a napot. Ami Adelisát illeti, Harold a szász szőkeségével megtévesztette őt. Ő még gyerek, és a gyerekek hősöket álmodnak maguknak és őrzik őket a szívükben.

– Igazad van, nem kétlem. Majd találok egy férjet Adelisának és elrendezem ezt a dolgot.

– Túl fiatal a házassághoz. – Egyelőre. De elmehet valamelyik udvarba, ahol elfelejti, ami

történt, és a leendő családjánál nevelkedhet. Ez majd eltereli a figyelmét a hamis szászról. Ami Robertet illeti, érte nem tehetek semmit. Kénytelen megvárni, amíg eltelnek az évek.

*

Megkezdődött a győzelmi országjárás. Mindenütt zajos üdvözlés fogadta őket. A herceget most Hódítónak nevezték; vitorlát bontott egy vállalkozás kedvéért, melyről sokan azt hitték, kudarcba fullad. Nem próbálta-e az apja is, de nem járt sikerrel? Pedig az Fényes Robert volt. Ám az ő hercegüknek sikerült, így most már több mint herceg. Király.

Tárgyalt Lanfrancusszal. Azt tervezi, mondta, hogy elviszi magával Angliába. Nem bízik az ottani érsekekben, sem a canterburyiben, sem a yorkiban. Normannokkal akarja helyettesíteni őket, és elhatározta, hogy Canterbury Lanfrancusé lesz. Bár ebben a percben még Normandiában van rá szükség.

– Amikor a fiam olyan idős lesz, hogy a régensem lehet, akkor, Lanfrancus, Angliába kell jönnöd.

Lanfrancus komolyan azt felelte, hogy egyetlen célja olyan hűségesen szolgálni a királyt, ahogy a hercegét szolgálja.

– Nos – nevetett Vilmos –, én jobban sajnálom, hogy Kurtalábú még ennyire fiatal, mint ő maga.

Nem tudta elviselni Adelisa látványát. Emlékeztette arra a gyönyörű asszonyra, aki eljött, hogy Harold testét kikérje, és a gyűlöletre, ahogyan ránézett – megátkozva őt gondolatban Szerette Haroldot, ahogy Adelisa is. Mi van ezekben a szászokban, töprengett, hogy az asszonyok úgy odavannak értük? Még Matilda is élvezte azokat a késő esti beszélgetéseket vele, jobban, mint amennyire beismerte.

Csak a kínálkozó lehetőségre várt. Már nem pusztán herceg volt, hanem király, egyike a leghatalmasabbaknak. Nem okozhat nehézséget kiházasítani a gyerekeit.

Hallotta, hogy feleséget keresnek Galícia királya számára. Adelisa tizenegy éves… túl fiatal még. De talán két vagy három év múlva… és a királyi házasságokat előre kötik.

Tárgyalásokat kezdett, és örömére ajánlatát lelkesen fogadták. – Hívd ide a lányunkat, Matilda – mondta. – Híreim vannak a

számára. Jött, és megállt a szülei előtt. Még inkább olyan volt, mint egy

árnyék. Nem eszik? – töprengett Vilmos. Erőltetni kellene. A gyerekeitől sem tűri jobban az engedetlenséget, mint az alattvalóitól.

Matilda, aki alkalmasint ugyanolyan szigorú tud lenni, mint ő, a gyerekeivel engedékenyebb. Úgy tűnik, túl elnéző Adelisa szerelmét illetően.

Adelisa szemlesütve, jámboran állt, és bár Vilmos ezt várta, nem tetszett neki.

– Lányom, jó hírem van – mondta. – Galíciába mész, hogy ott nevelkedj tovább, az ottani udvarban Vőlegényed van ott.

Adelisa rettegő pillantását az anyjára emelte. – Ez lesz a legjobb – mondta Matilda gyengéden. – Ne, kérlek… – kezdte Adelisa. – Micsoda képtelenség ez?! – kiáltotta Vilmos. – Szerencsés vagy.

Galícia királynéja leszel. Még csak nem is örülsz neki? A lány csendben maradt, és ő üvöltött: – Válaszolj! Adelisa

suttogva annyit mondott: – Nem, apám. – Nem?! – kiáltotta Vilmos. – Nemet mondasz egy ilyen ajánlatra? – Inkább kolostorba vonulnék. – Kolostor! A húgod kolostorban van. Egy leány elég az

egyháznak. Örülhetnél egy ilyen nagy szerencsének, vagy isten nevére…!

Matilda felemelte a kezet. – Gondolkodj erről, Adelisa – mondta. – Ez tényleg előnyös házasság lenne. Ne felejtsd el, hogy egy király lánya vagy és kötelességed férjhez menni ahhoz, akit apád választ, a neki megfelelő szempont szerint.

Adelisa csendben maradt. – Megeszed az ételt, amit készítenek neked! – kiabálta Vilmos. –

Mit képzelsz, Galícia királya majd azt mondja, hogy egy zsák csontot szállítunk neki?

A lány még mindig nem felelt. Matilda látta, hogy a vér Vilmos arcába tolul, ökölbe szorítja a kezét. Eszébe jutott az eset, mikor lerántotta őt a sárba. Ismeri a vérmérsékletét. Látta megismétlődni Rufusban.

Közbeavatkozott. – Adelisának meg kell szoknia a gondolatot – mondta. – Emlékszem, én hogyan éreztem magam, mikor apám elmondta,

hogy megkértek. Vilmosra mosolygott; a férfi lehiggadt kissé a kegyetlen udvarlásra

történt utalástól. Matilda nem tette hozzá, hogy az ő jóságos apja sosem

kényszerítette volna. De nem így van Normandiai Vilmos, Anglia

királya esetében, Vilmoséban, aki előtt mindenkinek meg kell hajolnia… kivéve Matildát, természetesen.

Bár látja, hogy ez a házasság jó lenne, nemcsak Normandiának, de Adelisának is.

Megfogta lánya karját. – Majd beszélgetünk, Adelisa – mondta, és válla mögött férjére mosolyogva kikísérte a lányát.

*

Adelisa mereven nézett maga elé. – Én soha nem megyek férjhez… senkihez, anyám. – Drága kislányom, még gyerek vagy. Felejtsd végre el ezt a

gyermeteg szenvedélyt. – Te ezt nem érted. – Tökéletesen értem. Jött ez a szász, szép volt és kedvesnek tűnt, de

egész idő alatt becsapta apádat. – Apám azt hiszi, mindenki felett uralkodhat. Kényszerítette

Haroldot, hogy letegye azt az esküt. – Hogy kényszeríthette volna? – Börtönbe zárhatta volna, kiszúrhatta volna a szemét, levághatta

volna a kezét és a lábát, akár meg is mérgezhette volna. – Miket beszélsz? – Ezek a kegyetlenségek mind megtörténtek. – De az apád…! – Ha nem is a kezével tette, mindez az ő nevében történt. Harold

megesküdött, mert kötelessége volt visszamenni, és elvenni a koronát, ami az övé volt.

– Úgy beszélsz, mint egy áruló. – Hű vagyok egy férfihoz, aki a férjem lett volna. – Soha nem lett volna a férjed. Volt egy szeretője, akit, mint

mondják, szeretett. Ő a legszebb asszony Angliában. Elment apádhoz, hogy kikérje a holttest ét… egy testet, amit egyedül ő volt képes felismerni, mert ő ismerte olyan intim módon.

Adelisa eltakarta kezével az arcát és megborzongott. – Keveset tudsz az életről, drága gyermekem – mondta Matilda

gyengéden. – De majd beletanulsz. Idővel lesznek saját gyerekeid, és ők olyan drágák lesznek számodra – talán drágábbak –, mint a férfi, akitől

kaptad őket. Leányom, azt kell tenned, amit apád kíván. Mindenkinek engedelmeskednie kell neki. Elhatározta, hogy Spanyolországba ad férjhez. Fogadd el a sorsodat, Adelisa, beletörődéssel, mert mindenképpen el kell fogadnod. Próbáld megenni az ételt, amit kínálok neked. Próbálj megerősödni. Nézz a jövőbe. Imádkozz, hogy termékeny legyél. Akkor újra tudsz majd szeretni.

Matilda kezébe fogta lánya arcát és megcsókolta. Adelisa anyja köré fonta a karját, valósággal csüggött rajta. – Nem szabad utálnod az apádat, Adelisa – suttogta Matilda. –

„Tiszteld apádat és anyádat." Ne feledd, hogy apád nagy hadvezér, nagy hódító. A tulajdon védelmében gyakran szükséges ölni, és a módszerek nem mindig tetszetősek. Harold elárult téged. A szeretőjét szerette. Ha elvett volna téged, csak a forma kedvéért tette volna. De elvett egy másik asszonyt, az ellenségei nővérét, mert félt tőlük. Emlékezz erre. Menj Spanyolországba, és kezdj új életet.

– Nem tudom megtenni. – Most feküdj le. Küldök neked egy kis húslevest. Attól elalszol.

Nem, én magam viszem be neked. És holnap majd jobban érzed magad. Mindent sokkal tisztábban látsz majd. Van jövő számodra, Adelisa, Spanyolországban.

Adelisa engedelmesen megette a levest, és nem sokkal azután elaludt.

Matilda visszament Vilmoshoz. – A lányunk elmegy Spanyolországba – mondta.

– Ebben eddig is biztos voltam. – Jobb, ha az én módszeremmel vesszük rá, mint a tiéddel, Vilmos. – Te mindig túl lágyszívű vagy a gyerekeiddel, Matilda. – Túl lágyszívű vagyok azokkal, akiket szeretek – felelte férjére

mosolyogva az asszony; és diadalmas érzés járta át arra gondolván, hogy tizenöt év házasság után is még irányítani tudja. Márpedig nem akármilyen teljesítmény egy ilyen férfit irányítani.

*

Richard az egyetlen, akinek Adelisa kiöntheti a szívét. A húgai túl

kicsik; Cecília kolostorban van, és soha nemértené meg. Azt mondaná, Adelisának imádkoznia kell és vigaszt keresni a hitben. Robert tele van

az apja iránti ellenérzésekkel, amiért nem adja át neki azonnal Normandiát. Rufust túlságosan lekötik a saját ügyei, semhogy másokéval törődne; mindig a kutyáival és lovaival van elfoglalva vagy Roberttel birkózik. Richarddal is verekedne, ha Richard megengedné neki.

De Richard mindenki mástól különbözik a családban. Nyugodt, kedves és utál bárkinek is boldogtalanságot okozni. Neki képes elmondani.

– Amikor eljegyeztek Harolddal – mondta –, megesküdtem, hogy senki máshoz nem megyek férjhez.

Richard gyengéden így szólt: – Túl fiatal voltál ilyen eskühöz. – Nem, Richard, megfogadtam. Akkor is komolyan gondoltam, és

most is komolyan gondolom. A fiú kedvesen rámosolygott: – Meg kell tennünk, ami utálatos

számunkra, mert egy király fiai és lányai vagyunk. – Boldogabb voltam, amikor csak egy herceg lánya voltam. – Boldog voltál, mert Harold élt és te szerelmes voltál belé. De

most halott. El kell felejtened. Galíciában sok érdekesség vár rád. Talán a leendő férjed kedves lesz, és együtt növekedtek fel. Alig idősebb nálad.

– A kor nem fontos. Emlékszel Haroldra, Richard. Nem ó volt a legszebb férfi, akit valaha láttál?

– Valóban csinos volt, de meghalt, Adelisa, és hidd el, sosem illett hozzád.

– Richard, feltett szándékom, hogy megtartom az eskümet. – Nem mersz apánk ellenében cselekedni. – Senki nem mer, csak Isten. – Hogy érted ezt, Adelisa? – Meglátjuk, Richard, de vigasztaló veled beszélgetni. Néha azon

töprengek, miféle király leszel te, mert a királyoknak gyakran kegyetleneknek kell lenniük, és te soha nem tudnál kegyetlen lenni.

– Az én sorsom, ahogy a tied is, még ismeretlen, de bármi is lesz, mikor jön, el teli fogadnom… ahogy neked is.

Igen, Richard tényleg meg tudja vigasztalni.

*

A diadalmas országjárás folytatódott, valamint az előkészületek is Adelisa galíciai útjához.

Vilmos azt mondta: – Tavaly karácsonykor koronáztak Anglia királyává. Ezt az ideit Normandiában szándékozom ünnepelni. Olyan ünnepségeket rendezünk, mint még soha. Azt akarom, hogy az emberek értsék meg, mit jelent ez a hódítás nekünk… és nekik.

De nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte. Sürgető üzenetek érkeztek Angliából. Felkelések törtek ki országszerte. Maga Vilmos így csupán névleges vezér, egy fantom; a távolléte reményt ad a legyőzötteknek, hogy fellázadhatnak és visszaverhetik az ellenséget a tengerbe. Halomra ölik a normannokat mindenütt az országban, és ezt gondosan megtervezik, ugyanazon a napon különböző helyeken tör ki zendülés, és a szászok legyilkolnak minden normannt, akit a kezükbe kaparintanak.

– Nincs mit tenni – mondta Vilmos. – Vissza kell mennem. Amilyen hamar lehet, utánam jössz, Matilda, és akkor megtartjuk a koronázást. Addig nem lesz nyugalmam, amíg Anglia királynéjává nem koronáznak.

Így hát Adelisa elhajózott Galíciába, és Vilmos újra kihajózott a Morán Anglia felé.

Angliába érkezése után Vilmos hamarosan leverte a felkelést. Azoknak, akik merészen hangoztatták, hogy visszahajtják a betolakodót a tengerbe, visszatértekor rá kellett döbbenniük, hogy ezt az embert nem lehet legyőzni. Vilmos viszont azt a megállapítást tette, hogy az engedékenység nem kifizetődő ezeknél az embereknél. Nem lehet szó megbocsátásról, ha hibáznak. Büntetést érdemelnek azok, akik kétségbe vonják a hatalmát, és a büntetés nem lehet enyhe.

Fel kell égetni azoknak a házait, akik nem fogadják el, hogy ő az úr. Nincs idő megtanítani nekik, hogy engedelmeskedniük kell; ez olyan lecke, amit máris tudniuk kellene, ha életben akarnak maradni.

Meg kell tanulniuk, hogy nagy országokat csak vasmarokkal lehet kormányozni. Inkább féljenek tőle az emberek, ha cserében teljes és megkérdőjelezhetetlen engedelmességet várhat el tőlük.

Hálás volt Istennek, amiért Normandiában hagyta Matildát, hogy nézzen utána az ügyeinek. Ő az, akiben mindenkinél jobban megbízott. Lanfrancus az ő embere, ebben nem kételkedik, de egy feleségtől az

ember a legnagyobb odaadást remélheti. Így van Matildával is. Hányszor megköszönte már Istennek Matildát. Most is így tett.

Kapott leveleket tőle. Gondosan elolvasta a normandiai államügyeket, mielőtt rátért a magánügyekre.

Jó ideig ült a levéllel a kezében. A szavak táncoltak a pergamenen. Helyettük szomorú kislánya arcát látta maga előtt.

„Útnak indult a hajóval, ahogy elrendeltük" – Írta Matilda. – „De soha nem érkezett meg Galíciába. Megesküdött, hogy nem megy férjhez. Azt hiszem, ő maga akart meghalni."

A harag lángja villant a szemében. Ő maga akart meghalni, mikor nagy szerencsét hozhatott volna a családjának?! Szüksége van Galícia királyára, mint barátjára. És Adelisa meghalt, miközben úton volt, hogy a szövetség megköttessen!

Ő akart meghalni. Hogy lehetséges ez? Hogy merhet ilyen előfordulni?

Mit kell eltűrnie egy férfinak a gyerekeitől?! A lánya megcsúfolta őt azzal, hogy meghalt a fontos szövetséghez vezető útján.

Szegény gyermek! Nem tudja elfelejteni azt a bánatos szempárt, mely oly nagynak tűnt sovány kis arcában. Matilda gyászolja őt, ez kiolvasható a levél hangneméből.

„Szegény Adelisa" – Írta. – „Soha nem kellett volna erőltetnünk. Megesküdött, hogy nem megy hozzá máshoz, csak a szász Haroldhoz, és látod, nem is teszi."

Vilmos belecsapott a jobb öklével a bal tenyerébe. Jobb dolga is van, mint hogy engedetlen lányok szeszélyein törje a

fejét.

* „Mindig az volt a kívánságom, hogy itt legyél velem" – Írta

Vilmos. – „Tudod, hogy leghőbb vágyam, hogy Anglia királynéjává koronázva lássalak. Most eljött a perc."

Elképzelte, ahogy megkapja a levelet. Mennyire szereti az izgalmakat! Abbahagyhatja a búsulást Adelisa miatt, mikor megtudja, hogy Angliába jöhet.

Igen, Matildát elragadtatottsággal töltötte el a hír. Azonnal hozzálátott az előkészületekhez. Volt még egy dolog, aminek örült.

„Robert fiunk – Írta Vilmos – még fiatal, de elkezdhetné gyakorolni a kötelességeit. Hagyd őt otthon, legyen a Tanács tagja, hogy megtanulhasson valamit a kormányzásról. Az az érzésem, ez tetszeni fog neki."

Bement Roberthez. – Drágám, jó híreim vannak számodra. Apád megengedi, hogy

részt vegyél a kormányzásban, mialatt én Angliában leszek. – Akkor régens vagyok? – Nem, az még kissé messzebb van. Csak tizenhat éves vagy, ne

feledd. – Hogy tudnám feledni? Mást se hallok, mint hogy még gyerek

vagyok. – Ez a helyzet, de napról napra változik – Gondolom, ott ülök majd a Tanácsban, mint egy bábu. – Ott ülsz, és megtanulhatod, hogyan kell kormányozni egy

hercegséget. – Már tudom! – kiáltotta türelmetlenül Robert. – Azért ne felejtsd el, azért van valami abban, amit apád mond.

Nem lehetsz ennyire türelmetlen, Robert. – Vagyis az ő pártján vagy… Az asszony a vállára tette a kezét. – Tudod, hogy mindig a tiéden

vagyok. Robert ravaszul ránézett. – Egy napon majd megkérlek, hogy

bizonyítsd – mondta. Matilda úgy tett, mintha nem értené a burkolt célzást, és kiment,

hogy folytassa az előkészületeket. A család többi tagja is izgatott volt. Jó, hogy a hírek elterelik a

figyelmüket Adelisa haláláról. A kislányok szomorúak, mert imádták a nővérüket; Richard is gyászolja. – Azt hiszem, tudta, hogy meg fog halni.

Rufust túlságosan lefoglalják saját ügyei, túl sokat nem gondol a nővérére. Nem tűnik különösebben szomorúnak az elvesztése miatt.

Izgalmas volt a Morán utazni, amit visszaküldték Normandiába, hogy elhozza őket Angliába; és megérkezve ott találni Vilmost, ahogy várja őket, hogy ünnepélyes keretek között elkísérje Westminsterbe. Nagyszerű volt.

Szegény kis Adelisa! Ő meg akart halni, mikor királyné lehetett volna!

Mennyire élvezte Matilda a vidék látványát – gyönyörű volt az ország a zöld mezőivel és sűrű erdeivel; az emberek nem tűntek ellenségesnek; kijöttek, hogy lássák, ahogy ellovagol, és nyilvánvaló volt, hogy csodálják őt és a gyerekeit. Richard láthatóan elbűvölte őket jó megjelenésével, és Rufus vidámnak és barátságosnak látszott; ami a lányokat illeti, elbájolták az embereket.

Vilmos mondta, hogy a koronázást Winchesterben tartják, és sokkal nagyobb esemény lesz, mint a sajátja volt, amit a Westminsterben rendeztek azon a karácsonyi napon.

– Az érkezésed egy jel lesz – mondta. – És a koronázásod is. Megmutatja az embereknek, hogy otthonunknak tekintjük Angliát, és itt fogunk maradni.

Így hát Winchesterbe utaztak, és a szertartás – Vilmos minden tervezési és szervezési ügyességét bevetette – csodálatosan sikerült. Matilda még eléggé fiatal volt ahhoz, hogy gyönyörűen mutasson koronázási öltözékében, és a gyerekeket is örömmel üdvözölték az emberek.

Vilmos elrendelte, hogy a harangokat verjék félre országszerte és gyújtsanak örömtüzeket. Az utcákon ingyen bort mérjenek, és rendezzenek bajvívó versenyt, amin Vilmos és a lovagjai is részt vesznek.

Az emberek még sosem láttak ilyesmit, és kifejezték e pompa iránti lelkesedésüket.

Ezenkívül kellemes volt látni Vilmos személyiségének ezt a másik oldalát. A férfi, akit zsarnoknak tartanak, végül is jó férj és apa, büszke a családjára, és boldog, hogy köztük lehet.

*

Anglia királynéja. Nagyon örült az új címének. És Vilmosnak hiányzott! Olyan

boldog, hogy itt van vele; hogy megmutathatja neki új országát. És milyen büszke! Mennyi terve van! Olyan fiatalnak látszik, mint amikor új házasok voltak. Angliába érkezése tényleg olyan volt Matildának,

mint házasságának azok az első napjai. A különélés gyöngédebbé tette őket.

Vilmos mindenki számára világossá tette, milyen kedves neki, azáltal is, hogy ragaszkodott hozzá, ugyanolyan tisztelettel bánjanak vele, mint amit a maga számára megkövetelt.

Matilda gyakran látott egy-egy szász arcot, ami Brihtricre emlékeztette. Olyan régen volt már, mikor látta. Talán csak a képzeletében olyan szép az a kék szempár és az a fehér bőr.

Hol lehet most? Mit gondolt, amikor rádöbbent, hogy az az asszony, akit elutasított, most a királynéja?

Nem felejtette el a megaláztatását. Még most is mindenre emlékszik, ami akkor elhangzott.

Hívatta az egyik szolgálóját. – Volt egy férfi, akivel egyszer találkoztam apám flandriai

udvarában – mondta. – Ő volt Anglia követe. Kíváncsi vagyok, él-e még és hol lehet? Menj és derítsd ki, hogy egy bizonyos Brihtric Meaw, akit Hónak is neveztek, él-e még. Az apja Gloucester lordja volt, így nem jelent nagy nehézséget megtalálnod.

A szolgáló elment, hogy végrehajtsa a feladatot, és néhány héten belül visszatért az információval, hogy Brihtric a birtokán él, amit az apjától örökölt.

Matilda sokat gondolt rá. Olyan csinos, mint akkor volt? Megnősült? Említette valaha a feleségének, hogy Flandriai Matilda olyan nagyon vágyott rá, hogy ő legyen a férje, hogy felrúgva minden konvenciót megkérte, vegye feleségül?

Lehetséges, hogy ilyen dolgot mondhatnak Anglia királynéjáról?

* Felfedezte, hogy terhes, és ez a tény boldoggá tette. – Fiúnak kell

lennie. Akarok egy fiút, aki angol földön születik. Különbözni fog a többiektől, mert a szülei király és királyné voltak a fogantatásakor.

Vilmos rámosolygott. – Én is fiút szeretnék. – Telhetetlen vagy – mondta szeretettel az asszony. – Nem adtam

már hármat is neked? – Egy királynak szüksége van fiúkra – hangzott a válasz. –

Annyira, amennyi csak lehet.

– Szeretnék építeni egy kastélyt, a megérkezésem és a gyermekünk születése örömére, és szeretném kiválasztani a helyet.

– Kívánságod parancs. – Kiválasztom a földet és megveszem. – Nem számít, hol van és kié, a tied lesz. Elégedett volt. Néhány nappal később írt egy parancsot. Kiválasztott földeket

Gloucesterben. Ezek most egy bizonyos Brihtric Meaw tulajdonában vannak. Minthogy ez az ember komoly vétséget követett el, és a királyné véleménye szerint ez árulás, a földjei kisajátításra kerülnek és a királynénak adandók, és Brihtricet Winchester börtönébe kell szállítani, ahol addig marad, míg ártatlansága ki nem derül.

*

A szobájában ült titokzatosan mosolyogva. Lehet, hogy az őrség

épp most ér oda? Talán az ebédlőjében ül, feleségével az oldalán – a feleséggel, akit választott, aki annyival kívánatosabb, mint egy királyné?

Megdöbbent, amikor a futár azt mondta: „Letartóztatlak, Brihtric Meaw, az uralkodód nevében!'?

Megrémülhetett; dadogni kezdett; biztos követelte, tudassák vele, milyen váddal tartóztatják le.

Kedves Brihtricem, az ember nem kérdezi a királyokat és királynékat, hogy miért tartóztatják le. Elegendő, ha elégedetlenek vele.

És én elégedetlen vagyok, Brihtric. Visszautasítottál, és sosem voltam képes elfelejteni. Azóta is vannak pillanatok, mikor olyan tisztán látlak, mint azon a napon, és emlékszem hogyan néztél rám, mikor azt mondtam, hogy szeretlek és hozzád akarok menni feleségül.

Rémes volt. Soha nem bocsátom meg. Most rajtam a sor, Szász Brihtric. Ki vagy te most? Börtönbe mész, mert hatalmamban áll oda küldeni. Elveszem a földjeidet. M van a feleségeddel? M lesz vele? Törődöm én vele, Brihtric? Éhezzen. Menjen más férfihoz. El foglak felejteni, mert rendezem a számlát, és csak ezen az egy módon tudom.

Visszajött a szolgája. – Hogy ment? – kérdezte Matilda. – A börtönben van. – Meglepődött?

– Megzavarodott, hölgyem. Folyton azt hajtogatta: „Nem csináltam semmit! Hogy merészeled?"

– De te merészelted a királyné nevében, mert ő elkövetett valamit. Nem volt barátja a királynénak.

Mosolyogva ült hosszú ideig, a szász gyönyörű kék szemére gondolt és a szép fehér bőrére.

A szeme, ha még mindig olyan szép is, elhomályosul a börtönben; fehér bőre idővel foltos lesz a betegségtől.

Brihtric végre megtanulja, milyen bolond volt, hogy megalázta Flandriai Matildát.

*

Nem is tudta, milyen hatalmas a birtokai vannak. Beletartoztak

olyan helyek, mint Tewkesbury, Fairford, Whitenhurst és Thornbury. Gazdag ember voltál, szegény Brihtric!

Továbbra is gondolt rá. Nem tudta kivetni a gondolataiból. Félt, hogy soha nem is fogja tudni. Azt kívánta, bár elmehetne

hozzá és szembesítené azzal, amit tett. Sejti, miért van ott? Eszébe jutott valaha az a jelenet a lille-i palotában?

Ostoba Brihtric! Mit veszített! És ő maga mit veszíthetett volna! Vilmost és Robertet – ők ketten

jelentik a legtöbbet. A világért se hagyta volna ki őket; és a szíve mélyén örül, hogy Brihtric elutasította. De megalázta, amikor ő utána vágyakozott; és ezt soha nem tudja elfelejteni.

Megbüntette; elvette a javait; börtönbe küldte. De ez nem elég. Sokan vannak, akik mohón lesik a parancsát. Emlékszik, milyen

intézkedést hozott egyszer Vilmos azokról, akiket el akart távolítani. Könnyebb ilyen intézkedést foganatosítani egy fogollyal szemben, mint egy vendéggel az ember asztalánál.

Milyen csodálatos tulajdon a hatalom! Ez az, amiért az emberek háborúba mennek; ez, amiért az asszonyok titokban mesterkednek. Hatalom, ha azt mondod, „ezt kell tenni", és tudod, hogy azt megteszik.

Most mindössze annyit kell tennie, hogy küld valakit, akiben megbízhat, találjon módot egy foglár megvesztegetésére a börtönben. Nem lehet nehéz.

Nem is volt.

Alig egy hónappal váratlan bebörtönzését követően Winchesterben holtan találták a cellájában Brihtric Meaw-t.

Amikor hallotta a hírt, Matilda érzett némi szomorúságot. – Olyan szép férfi volt – gondolta. – Egyik legszebb, akit valaha ismertem.

Aztán megint felöltötte titokzatos mosolyát. A Brihtric Meaw-ügy, ami olyan régóta beárnyékolta a gondolatait,

lezárult.

A féltékeny pár

Nagy volt Vilmos és Matilda öröme, amikor a gyerekük

megszületett, mert amint remélték, fiú lett. Népszerűségük növekedett. Egy angol földön született fiút

angolnak fognak tekinteni, és az emberek tiszta szívből csatlakoztak az ünnepléshez. Henriknek nevezték el a fiút.

Vilmos észrevette, hogy családja érkezése bizonyos mértékig megváltoztatta a szászok érzéseit iránta. Úgy tűnt, emberibbnek tekintik – ami mindenkinek javára vált, neki és nekik is. Azt akarta elérni, hogy olyasvalakinek tartsák, aki kegyetlenül szigorú, ám csak ha a szükség megköveteli. Nem olyan ember, aki a kegyetlenséget önmagáért gyakorolja.

Uralkodó volt; kemény életet élt. Oly gyakran állt szemközt a halállal, hogy nem nagy tisztelettel adózott neki; és tudta, hogy a lázadó alattvalókat csak a félelem tudja megfékezni. Azt akarta, hogy féljenek tőle; az alattvalóinak tudniuk kell, hogy szavatartó ember, és annak, aki nem engedelmeskedik, nincs kegyelem. Ha engedelmeskednek, akkor minden kiváló képességét arra fordítja, hogy jólétet és fejlődést teremtsen. Nagy lehetőségeket látott az országában, és eltökélte, hogy kiteljesíti azokat. Aki azonban keresztezi az útját, az számíthat rá, hogy elveszíti a tulajdonát, tönkremegy vagy megölik, aszerint, hogy a vétsége – Vilmos megítélése szerint – mit érdemel.

Tudta, hogy az a két bajkeverő earl, Edwin és Morcar a felelős a sok viszályért Angliában. Ha hűségesek lettek volna Haroldhoz, neki, Vilmosnak nem sikerült volna a hódítás. Elejétől fogva tudta, hogy figyelemmel kell lennie erre a két úrra, és ezért amikor megérkezett, odaígérte Edwinnek az egyik lányát.

Adelisa halála után azonban meggondolta magát. Elveszítette az egyetlen „gyenge családi láncszemet", és nem kívánt könnyelműen bánni azzal, ami megmaradt. Ezért most közömbössé vált a szövetséget illetően. Más gondolatok foglalkoztatták.

Az építészet iránti szenvedélye mindig erős volt, ez most még nyilvánvalóbb lett Angliában. Megismerte és csodálta Gundulph-ot,

Rochester püspökét, aki vallási küldetése mellett tehetséges építész is volt. Sok közös vonás volt bennük, és Vilmos elmondta neki az elképzelését egy torony építéséről, amely a Temze partján állna Londonban, és szeretné, ha késedelem nélkül hozzálátna a tervezéséhez.

Gundulph-ot lelkesedéssel töltötte el a feladat. Megvitatták az elképzelést, ezt követően a püspök készített néhány rajzot, melyek lenyűgözték Vilmost, és pár napig minden mást félretéve átadta magát az építészeti kalandnak.

Akkor hirtelen zavar támadt. Vilmos tudta meg elsőként, hogy Edwin és Morcar elhagyta az

udvart anélkül, hogy engedélyt kért volna rá. Nyugtalan lett. Ők ketten tekinthetők a legnépszerűbb uraknak az

országban, és Vilmos tudatában volt a látszólagos engedelmesség alatt morajló lázongásnak. Tudta, hogy sok új alattvalója kerüli a tekintetét, amikor elmegy mellettük; tudta, hogy amikor elhalad, sokan megfordulnak és az öklüket rázzák felé, és átkokat mormolnak az orruk alatt.

Ingatag biztonsága a saját hercegségében figyelmeztette, hogy mennyivel valószínűbb a felkelés egy meghódított országban.

Edwin egyike azoknak a szép szászoknak, amilyen Harold is volt; akinek hatalmában állt személyes varázsa révén a saját oldalára állítani az embereket. Vilmos nem rendelkezik ilyennel. Ő hatalmat és erőt sugároz; félelmet kelt mindenkiben, még a saját családjában is, de ez nagyon különbözik attól az érzelemtől, amit az olyan férfiak, mint Harold és Edwin képesek kiváltani – és mindezt a csinos szőke fürtjeik, dallamos hangjuk és gyönyörű kék, szász szemük miatt.

Szóval a két earl elhagyta az udvart – akkor óvatosnak kell lennie. Milyen igaza volt! Edwin és Morcar északra ment és szövetséget

kötött Skócia királyával, hogy megtámadják Vilmost és visszakergetik Normandiába; Vilmos elhatározta, hogy azonnal a tettek mezejére lép, mégpedig olyan keményen, hogy ezek ketten kétszer is meggondolják, mielőtt újra ellene fordulnának.

Legelőször is visszaküldi a családját Normandiába. – Menned kell – mondta Matildának. – Gondolnunk kell a gyerekekre.

Matilda megértette, és visszahajózott Normandiába, fiaival és lányaival.

Vilmos azonnal cselekedett. Hozott egy rendeletet, amit couvre feu-nek, a tüzek kioltásának neveztek, a szászok azonban csak curfew-nak, kijárási tilalomnak hívták. Este nyolc órakor megkondulnak a harangok, és ekkor minden tüzet el kell oltani. Ezt azért, mert az emberek rendszerint sötétedés után gyűlnek össze megvitatni a felkelést. Ha a tüzek kialszanak, az emberek aludni térnek. Ez aprócska elővigyázatosság volt, de olyan, amit Vilmos szükségesnek tartott.

Azután hadsereget toborzott és északra indult. Ott leckét adott a felkelőknek, milyen szörnyű tud lenni a megtorlása. Ó, aki fösvény ember, természete ellen valónak tartja a termés és a legelők elpusztítását; de könyörtelenül megtette. Mi haszna a virágzó vidéknek, ha nem Vilmosnak terem? Ezeknek az embereknek meg kell érteniük, hogy az ellene való lázadásnak rettenetes katasztrófa az ára.

A yorkshireieket, felégetett vidéküket látva, eltöltötte a rémület; és mikor Earl Edwint megölték, általános gyászba borult az egész ország.

De az emberek megtanulták a leckét. Kezdték a királyt Hódító Vilmosnak nevezni. Gyűlölték, de féltek tőle, és már tudták, azért jött, hogy itt is

maradjon.

* Dél felé vezető útján keresztülhaladt Gloucesteren. Ezek azok a

földek, melyeket Matilda olyan mohón kívánt birtokolni. Kíváncsi volt miért ezeket választotta anélkül, hogy látta volna őket.

Kinek a birtoka volt? Megtudta, hogy egy bizonyos Brihtricé, akit bebörtönöztek valamilyen vétségért; de hogy mi volt ez a vétség, azt senki nem tudta biztosan.

Vagyis mikor Matilda kisajátította a földeket, Brihtric börtönbe került. Talán nem tetszett neki, hogy elveszik a földjeit. Nem lehet csodálkozni, hogy ellenkezett, mikor ilyen kiváló terület kicsúszott a kezéből.

A részletek iránti kíváncsisága nem hagyta, hogy napirendre térjen a dolog fölött. Többet akart tudni erről a Brihtricről. Kár, hogy meghalt a börtönben, mert őt magát kérdezte volna meg.

Meglepődött – és megdöbbent –, amikor megtudta, hogy Brihtric követ volt a flandriai udvarban. Ott kellett lennie abban az időben, mikor ő udvarolt Matildának.

Akkor Matildának ismernie kellett. Most már világos, hogy egy régi adósságot törlesztett.

Vilmost mulattatta a dolog. Milyen titokzatoskodó tud lenni ez az ő Matildája. Azon töprengett, mi módon sérthette meg ez a Brihtric.

Érthetetlen a dolog. De majd kideríti ó, mi húzódik az ügy hátterében! Nem volt nehéz. Megtudta, hogy Brihtric meglehetősen titokzatos körülmények közt halt meg a börtönben. Egy kis kérdezősködés a foglároknál, s ők félelmükben máris elmondták az igazat.

Mielőtt Brihtric meghalt, beszélt. Ketten is voltak, akik hallották:. – Feleségül akart jönni hozzám – mondta. – Ő kért meg engem. Ő,

Flandria hercegnője. De én nem szerettem. Már volt jegyesem. Ezért… ezért utál engem. De nem tudtam volna elképzelni, hogy így akar bosszút állni.

– Isten irgalmára – mormolta Vilmos.

* Szóval bosszút állt. Ennyi éven keresztül emlékezett rá. Senki nem

áll így bosszút, ha nem erős érzelem áll mögötte. Mitől van ez a végzetes vonzerejük ezeknek a szászoknak? Eszébe

jutott a Hattyúnyakú Edith arca, aki a szerelme holttestét kérte tőle. Adelisa halálba sorvadt, mert nem akart élni Harold nélkül. És Matilda… az ő Matildája… vágyakozott egy szász után, és éveken át, mikor pedig már az ő felesége volt, sem tudta elfelejteni.

Ez nem futó érzelem volt. Ez világos. Az ember nem dédelget évekig futó érzelmeket. Matildát bizonyára bántotta a visszautasítás. Azért fogadta el Vilmost, mert a szászának nem kellett.

Ki lehet ismerni bárkit is? Kiben bízhat az ember? Matilda hűséges felesége. Meg merne esküdni rá. De hűséges volt a gondolataiban is? Mikor együtt voltak, vajon hányszor képzelte a helyére Brihtricet?

Tisztában van vele, hogy ó nem egy pompás szerető. Ő katona. Soha nem enyelgett asszonyokkal.

Emlékszik, Osbern mondta még: – Sok uralkodó elfecsérelte a birodalmát asszonyok iránti szerelmek miatt. Óvakodj ettől. Házasodj meg, és találd meg, amire szükséged van: a feleségedben. Ez a módja, hogy jó erős fiaid legyenek, törvényes fiaid, akiknek az utódlását senki nem vitathatja.

Matilda sokat foglalkozhatott gondolatban ezzel a szásszal, ha az egyik első cselekedete, miután Angliába jött, az volt, hogy bosszút álljon.

*

Az északi zendülés leverése után keresztüllovagolt a birodalmán.

Azt akarta, hogy az emberek lássák, hogy beszéljenek a pusztításról, amit maga mögött hagyott. Azt akarta, hogy megértsék, ezt kapja mindenki, aki ellenszegül neki.

És ahogy lovagolt, Matildára gondolt, aki annyi éven át, amikor együtt voltak, a szászára gondolt. Ha a szász elvette volna, Matilda hozzáment volna. Miért fordult olyan gyorsan Vilmoshoz? Sértettségből? Meg akarta mutatni a szásznak, hogy van, aki akarja őt?

Így ó, Hódító Vilmos a második helyet foglalta el a jelentéktelen szász mögött.

A hűség éveire gondolt. Nem mintha nagy hajlandóság élt volna benne más asszonyok iránt; talán halványan, egyszer-egyszer, de sosem engedett a kísértésnek. Nem, mondta mindig, a kötelék kettőnk között szent. És Matilda egész idő alatt a szászra gondolt! Amikor Canterburyben tartózkodott, felfigyelt a katedrális egyik kanonokjának gyönyörű lányára.

Fiatal volt; vonzotta. Egyfajta bosszú lehetne. Ezután nem kellene mondania: hű voltam Matildához ennyi éven keresztül.

A lány nem vonakodott. Vagy talán nem mert. Hisz Vilmosnak olyan híre volt, hogy zsarnok. Kellemes tapasztalat volt, mégis, megerősítette benne, hogy természeténél fogva nem egy szoknyavadász.

Elsősorban uralkodó, aztán családos ember. Nem akarja, hogy bármi is elvonja a figyelmét a seregeiről és az államügyekről. Ezek biztosítanak számára annyi izgalmat, amennyire szüksége van.

De természetesen ez a botlás, talán mert olyan szokatlan volt, emlékezetes maradt.

*

Winchester kormányzója, Hugh Grantmesnil olyan asszonnyal élt

házasságban, aki magát különösen szépnek és ellenállhatatlannak tartotta. Amikor Vilmos Winchesterbe látogatott, az asszony elhatározta, hogy megkörnyékezi, mert úgy gondolta, érdekes lenne a király szeretőjének lenni.

A tény, hogy az idő tájt a király nem mutatott érdeklődést az asszonyok iránt, még kívánatosabbnak tüntette fel a szemében.

Így, mikor Vilmos Winchesterbe ment, minden tőle telhetőt megtett, hogy felkeltse az érdeklődését. Kormányzóként a férjének kellett foglalkoznia a királlyal, és az asszonyé volt a megtiszteltetés, hogy mellette ülhetett az asztalnál, mialatt a férje mögötte állt és tálalt neki.

Sűrű aranyhímzéssel szegélyezett, mélyen kivágott ruhába öltözött, ami kiemelte szép kebleit. Hosszú szőke haját vállára engedve viselte, és valóban nagyon szép asszony volt.

Vilmos nem fordított nagyobb figyelmet rá, mint a székre, amelyen ült; sokkal jobban érdekelte a férfiak beszélgetése egy apátság újjáépítéséről; aztán a londoni Tower terveiről vitatkoztak végig az étkezés alatt.

Lady Grantmesnil dühöngött. Az az ember nem férfi, jelentette ki a szolgáinak; és attól kezdve azon volt, hogy ott ártson Vilmosnak, ahol tud, pletykahadjáratot indított ellene:

Ez a Vilmos minden erőszakossága ellenére nem ül szilárdan a trónján. Angliába jött, elvette Harold királytól, de ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy az övé. Nagymértékben függ az emberei jóakaratától és támogatóinak lojalitásától. Egy olyan népet, mint az övé, nem könnyű leigázni. Folyamatosan felkelések robbannak ki, és ki tudja, ezek egyikének köszönhetően Vilmosnak egy napon el kell hagynia „királyságát".

Úgy kell neki, gondolta Lady Grantmesnil. Nem érdemel mást, miután visszautasította a figyelemre méltó szívességet, melyet készséggel felajánlott neki.

Mit tehetne? Nem állíthat ki sereget. Viszont beszélni tud. Winchester-szerte úgy ismerik, hogy neki van a leggonoszabb nyelve a környéken.

Beszédbe elegyedett a normann lovagokkal; az ő ízlésüknek nagyon is megfeleltek az angol hölgyek. Milyen szórakoztató azokra a normann feleségekre gondolni, akik otthon ülnek a kastélyaikban! Nem csoda, hogy a férjeik nem kívánnak hazamenni. Miért tennék? Nagyon kellemesen telik az idejük Angliában.

A küldöncök állandóan jöttek-mentek Anglia és Normandia között, és rövidesen kezdtek ilyenféle hírek keringeni. A normann hölgyek felháborodtak. Sürgető leveleket írtak. A férjeiknek haladéktalanul haza kell térniük, írták. A birtokaikon szükség van rájuk… és a feleségük ágyában is.

Ennek a hatása kezdett érezhetővé válni. Lady Grantmesnilt elragadtatással töltötte el, valahányszor hallotta,

hogy egy-egy normann lovag visszaszökött Normandiába. Amikor hallott Vilmos félrelépéséről a kanonok lányával,

felháborodott. Szóval az az egyszerű kislány elérte azt, ami neki nem sikerült!

Ez megbocsájthatatlan. Azon töprengett, vajon Matilda királyné tud-e a férje hűtlenségéről. Ha még nem hallotta volna – fogadta meg szent esküvel a

bosszúszomjas Lady Grantmesnil –, úgy hamarosan megtudja.

* A levelet nem írták alá. A küldönc azt mondta, nem tudja, hogyan

került a csomagjába. Matilda elolvasta, és vad düh öntötte el. Vilmos őt visszaküldte,

mert félti az életét, azt mondta. Visszaküldte, hogy ki tudja elégíteni a vágyát azzal a canterburyi

lánnyal. Meg volt sértődve. Csak nemrég vett elégtételt egy megaláztatásért,

és máris éri egy másik. És ráadásul Vilmos részéről! Eddig megbízhatott benne, mert soha

nem nézett más asszony után. Azt hitte, teljesen hozzá kötődik. Gyakran mondta neki, hogy senki más nem vonzotta soha.

És ő, nem volt-e hűséges hozzá? Az övék tökéletes házasság volt, amíg el nem rontotta ez a testi

vágy, amit ez iránt a nő iránt érzett. Milyen lehet? Feltételezi, hogy fiatal. Nem szült gyerekeket. Egy

lány, aki fiatalabb a saját lányainál. Micsoda szégyen! De bosszút fog állni. Sokan vannak, akik készek teljesíteni Anglia

királynéjának kívánságait. Mindenütt vannak barátai. Az is jellemző, hogy azok az ő barátai, nem Vilmoséi.

Holtnak akarja tudni azt a lányt; elintézi, hogy meghaljon. Azt akarja, hogy az arca eltorzuljon a halálban, mert az az arc volt, ami Vilmost vonzotta.

*

Lady Grantmesnil el volt ragadtatva. Ráadásul Harold anyja, aki

sosem tudta elfelejteni a szörnyű pillanatot, amikor a Hódító elutasító arcába nézett a fia holttestét kérve tőle, nagyon örült a félrelépéséről keringő pletykáknak. Igaz, hogy Vilmos azóta elrendelte, hogy Harold holttestét illendő temetésben részesítsék a walthami templomban, és normannok is részt vettek a temetési szertartáson, hogy leróják tiszteletüket; és az is világos, hogy nem azért utasította el a csatamezőn, hogy megtagadja az anya kérését, hanem mert nem akarta, hogy azt feltételezzék, Harold mártír. Amint Vilmos szilárdan ült a trónon, kész volt engedélyt adni a király temetésére.

De Gytha sosem felejtette el, ami történt, és sosem bocsátotta meg; ezért elragadtatással ismételgette a pletykákat Vilmos kegyetlenségéről, és rádöbbenve, hogy a normannok dezertálása, akik visszaszivárogtak Normandiába katasztrofálisak a királyra nézve, gondoskodott róla, hogy a normannok angliai orgiáinak híre visszajusson a feleségeikhez.

Amikor Vilmos meghallotta, hogy a lányt, aki kis ideig a szeretője volt, meggyilkolták, elment, hogy megnézze a holttestet. Az arca olyan rémesen el volt torzítva, hogy elhatározta, kideríti, ki a gyilkosa.

Meg is tette, de nem büntette meg a férfit, mert az elárulta, kinek a parancsára cselekedett.

Szóval Matilda megtudta. És nyilván csodálkozott, hogy ő, a hűséges férj hirtelen megváltozott.

Biztos, hogy megtudta.

Micsoda asszony! Milyen vadul tud gyűlölni! Mindig tudta, hogy olyan természete van, ami az övével vetekszik.

Rettenetes felháborodást érzett, mikor lenézett arra az egykor szép arcra. Szegény gyermek. Nem az ő hibája volt. Meg fogja jutalmazni az apját. Nem mintha az kárpótolná őt.

Milyen dühös lehetett Matilda, amikor meghallotta a pletykát, és milyen fenséges a dühében! Sértődött, zavarodott és dühödt, amiért Vilmos, aki az övé, egy pillanatra megtévedt.

*

A napjai zsúfoltak voltak. Nem volt ideje Matilda cselekedetein

borongani. Lanfrancus Angliába jött és Canterbury érseke lett; most már van egy barátja Angliában, akire számíthat.

Azok harcos évek voltak. Mindenütt lázongott a nép. Hiába, a szász makacs fajta.

Megjelent Isle of Elyn egy titokzatos és romantikus alak: Hereward, az Éber. Családját megfosztották birtokaitól, míg ő a kontinensen tartózkodott, és megtudván ezt, visszajött. És mert sikerült elkergetnie a normannt, akinek Vilmos odaadta a családja birtokait, legenda szövődött a személye körül.

Zászlót bontott, és zászlaja alá tódultak az emberek; ettől kezdve kezdték mondogatni, hogy valami misztikum övezi, és hogy az Ég választotta ki arra, hogy kiűzze a normann betolakodókat.

A mocsaras lápvidéket, melyet gyakran köd borított, úgy hívják: Isle of Ely. A figyelmetlen utazó, aki erre a furcsa helyre merészkedik, könnyen elsüllyedhet a mocsárban és a gyakran pangó tavakban; veszélyes vidék, rikoltozó vadmadarak hona, akiknek hangja félelmetesen visszhangzik a ködben; mint mondják, ezek a holt lelkek hangjai.

Az országrész földrajzi adottságai miatt nem volt könnyű a normannoknak kiűzni a lázadókat, és mert Hereward állandóan zaklatta őket, Anglia kedvencévé vált és történetek keringtek merész tetteiről. Legendák övezték a nevét és sok merész tettet tulajdonítottak neki.

Amikor a dán sereg felhajózott Ouse-ig, Hereward és követői csatlakoztak hozzá, együtt megtámadták a peterborough-i apátságot és elrabolták kincseit, melyekről Hereward meglehetősen naivul azt hitte,

így megmenti a normannoktól. A dánok természetesen el voltak ragadtatva, hogy olyan sokat nyertek oly kevés erőfeszítéssel, de hamis szövetségesnek bizonyultak, mert amikor Vilmos felajánlotta nekik, hogy engedi zavartalanul távozni őket és megtarthatják a zsákmányt, amit itt-tartózkodásuk alatt összeraboltak, ha otthagyják lápvidéki barátaikat, vidáman elfogadták az ajánlatot és elhajóztak a peterborough-i kincsekkel, ott hagyva Herewardot a mocsarában.

Senki nem nyert semmit ezen a kalandon, mert egy vihar elpusztította a dán flotta nagy részét, mielőtt elérte volna Dániát, és bár a kincset megmentették, elveszett egy tűzben, ami akkor tört ki, mikor azok, akik túlélték az expedíciót, a hazatérésüket ünnepelték.

Vilmos elhatározta, hogy kiűzi Herewardot. Jól tudta, hogy egy legendát nehezebb szétverni, mint egy hadsereget. Kastélyokat felgyújtani nem okozott gondot Vilmosnak. Menetelni egy bosszúálló hadsereg élén, lerombolni városokat és falvakat – olyan harc, amelyhez jól értett.

De keresztülvezetni egy sereget a lápvidéken, más dolog. Az emberei gyakran eltévedtek a ködben; sokan belefulladtak a

mocsárba. Rettegtek attól, amit kísértet vidéknek hívtak; és Hereward zavartalanul tovább élhetett, dacolva a királlyal.

De Vilmos nem az a férfi volt, akit el lehet rettenteni. Feltétlenül ki kell hajtania Herewardot a fellegvárából, és mindennél fontosabb, hogy meggyőzze az embereket, hogy Hereward is csak egy ember; és egy egyszerű ember nem remélheti, hogy ellenszegülhet a Hódító hatalmának.

Ahogy ott állt, és végignézett a mocsárvidéken és hallgatta a vadmadarak hátborzongató rikoltozását, rájött, hogy nem foglalhatja el ezt a helyet szárazföldi csapatokkal. Hidakat kell fektetni a mocsár fölött; szilárd utakat kell építeni. Ha ezt egyszer megteszi, ki tudja űzni Herewardot.

Aprólékosan figyelt a részletekre; de még őt is megzavarta a vad mocsár különös atmoszférája. Ám nem engedhette, hogy bármi is az útjában álljon.

Megparancsolta, hogy építsenek egy tornyot, és abban elhelyezett egy boszorkányt, akinek az volt a dolga, hogy elűzze a gonosz szellemeket.

Egy idő után az történt, amit várt. Legyőzte Elyt, ahogy minden mást is; Hereward elmenekült az országból, és többé nem hallottak róla.

Még ezután is újabb felkelések törtek ki. A skót király bevonult Angliába; Vilmos megütközött vele és visszaszorította. Malcolm úgy megrémült, amikor a Hódító a földjére tette a lábát, hogy azonnal hűbéresévé esküdött.

Vilmos, a győztes hódító délre menetelt. Amikor az emberek megkíséreltek lázadni ellene, megláthatták, mi

történik azokkal, akik ezt megpróbálják. Anglia népe kezdte elfogadni a tényt, hogy Vilmos a királyuk, mert

eltökélte, hogy az marad, és hogy nagyon tanácsos elfogadni az uralmát. Béke volt – még ha nyugtalan béke is – Angliában. Vilmos négy éven keresztül harcolt. Gyorsan eltelt, mert annyi sok

tennivaló volt, annyit menetelt egyik helyről a másikra. Harcolt Herewarddal Isle of Elynél és felmasírozott Skóciába, hogy legyőzze Malcolmot.

Anglia megnyugodott; biztonsággal ott meri hagyni egy időre. Normandiába kell mennie, hogy lássa a családját.

– Az isten irgalmára – mondta –, négy év távollét nagyon hosszú idő.

Családi konfliktus

A asszony várta, olyan türelmetlenül, mint mindig. Négy év! –

gondolta a férfi. És még mindig szép. Az asszony rámosolyog, szokatlanul lágyan és gyöngéden, a szeme megtelik ragyogással.

Természetesen szereti. Milyen bolondság volt kételkedni ebben! – Meghíztál! – kiáltott fel Matilda. – Túl jól éltél Angliában. – Nem éltem jól, mert nem voltál ott. Szeretik egymást. Mindig

szeretni fogják.

* Persze néha árnyék borult föléjük. Vilmos így szólt: – Hallottam arról az emberről, Brihtric-ről. – Arról, akinek a birtokát megkaptam? – kérdezte könnyedén az

asszony. Megfogta a karját és maga felé penderítette. Matilda már el is

felejtette, milyen durva gesztusai tudnak lenni. – Ki volt ő neked? – kérdezte parancsolóan Vilmos. – Egy ember, akinek elvettem a birtokait. – És miért? – Mert akartam. – Mert őt akartad, de nem kellettél neki. Matilda elvörösödött. – Úgy, szóval kémkedtél utánam. Hogy

merészeled?! – Azt merészelek, amit akarok – felelte Vilmos. – És ha tudni

akarok valamit a feleségemről, megtudom. – És ha én akarnék megtudni valamit a férjemről…? – Kétségkívül te is megtudod. – Mennyit tudok? – kiáltotta szenvedélyesen az asszony. – Mennyit

kéne tudnom? Tudok a fehér arcú szajháról Canterburyben A férfi ránevetett; megőrjítette a tudat, hogy Matilda Brihtric iránti

vágya volt olyan erős, hogy ő, Flandria hercegnője megkérte, vegye feleségül.

– Nagyon tiszteletreméltó leány volt – mondta. – Egy kanonok lánya.

– Nem tiszteletre méltó többé, miután kéjsóvár királya elintézte. – Szemrehányást teszel nekem? Mi van veled és a szászoddal? – Elvettem a földjeit. Ő semmit nem vett el tőlem. – Eléggé törődtél vele, ha meggyilkoltad. Az asszony elsápadt. – Ki mondta ezt neked? – Utánanéztem a dolognak. Matilda, te veszedelmes nő vagy. – Ennyi év kellett ahhoz, hogy rájöjj? – Elvetted a földjét. Miért? Nem akartad őt. – Olyan vagyok, mint te, királyom. Imádom a földet. – És a jóképű szászokat. – Nem szeretem annyira őket, mint te a canterburyi szajhákat. – Ennyi éven keresztül erre a szászra gondoltai. Amikor együtt

voltunk, ő rá gondoltál. Te őt akartad, de semmit nem jelentettél neki, ezért megfelelt helyette Normandiai Vilmos.

Matilda összeszűkült szemmel nézett rá. – Hidd ezt, ha akarod. És te hányszor csaltál meg ilyen asszonyokkal?

– Megölted. – Közelében sem voltam a börtönének. – De megölted, nem kétséges. Nem kell az áldozat közelében lenni,

hogy Isten színe előtt gyilkosság vádjával álljon valaki. – Te beszélsz gyilkosságról? Hány férfit öltél meg a saját kezeddel?

Hányan haltak meg miattad… a te parancsodra? – Amit én tettem, az országomért tettem. Amit te, az a büszkeséged

miatt történt. – És amikor kezét-lábát levágattad az alengoni férfiaknak, az is az

országodért volt? Nem, Normandia hercege, Anglia királya, mindenki Hódító Vilmosa… vagy nevezd magadat, aminek akarod… Nem, az a büszkeséged miatt történt. Fattyúnak neveztek. Emlékeztettek rá, hogy anyád egy varga lánya. Ezért vesztették el a karjukat, lábukat. Ó, torold meg a büszkeségedet, tégy, amit akarsz, de velem ne beszélj ilyen fennhéjázó módon. Túl jól ismerlek.

– És én is kezdelek megismerni. Megöletted… azt a férfit, akit szerettél. Matilda, láttam azt a lányt utána…

– És mondd, még mindig vágytál rá?

Vilmos felemelte a kezét és hirtelen arcul csapta. Az asszony a földre esett és fektében rá nevetett.

– Gyere – mondta –, üss csak! Nem ez lesz az első eset. Emlékszel, hogy meghempergettél a sárban, mert azt mondtam, nem megyek hozzá egy fattyúhoz?

– Bárcsak sose tetted volna. Matilda talpra szökkent. – Azt gondolod? – kérdezte. – Vilmos,

tényleg úgy gondolod, bár sose mentem volna hozzád? Hozzásimult, felnézett az arcába és a férfi dühe azonnal elszállt. Ez

Matilda… az ő Matildája, az egyetlen a világon, akit igazán szeret. Köré fonta a karját és azt mondta: – Nem… soha… soha.

Akármilyen vagy… akármilyen vagyok én.. egymásnak vagyunk teremtve.

Az asszony már nevetett. – Senki más a világon nem kellene nekem. Brihtric, a szász! Bah, az a puhány, nyúlszívű, faragatlan fráter. Ha hozzámentem volna, más okból öltem volna meg, mint tettem, miután te megjelentél. Amiért megsértette Vilmos feleségét, meg kellett halnia. Anglia királynéja, Hódító Vilmos felesége nem engedheti meg neki, hogy éljen. Annyira ostoba lennél, hogy ezt nem érted?

A férfi nézte a piros csíkot az arcán, amit az ő keze okozott. Megcsókolta.

– Erős kezed van, Vilmos – mondta az asszony. – De nekem tetszik, hogy a kezeddel illettél. Annál a másik esetnél a horzsolások hetekig megmaradtak, de nem használtam kenőcsöket, hogy eltüntessem őket, hisz te okoztad mindet.

– Majd' megőrültem, amikor hallottam, mit tettél. – Túl sokat foglalkozol azzal a nyomorult szásszal! – Azt gondoltam, őt akartad. – Gyerek voltam, Vilmos. Ostoba gyerek. Sose akartam mást, mint

téged, amióta megpillantottalak. Ezért őrjítettek meg a hírek a szerelmedről az iránt a lány iránt.

– Nem szerelem volt. Harag volt… harag ellened és Brihtric ellen. Nem kellett volna olyan kegyetlenül bánnod azzal a lánnyal.

– Elvett tőlem. – Soha senki nem tudott elvenni tőlem. És senki nem is fog. – De úgy látszott. Sose felejtem el, mikor meghallottam. Semmi

másra nem tudtam gondolni, csak a bosszúra, és bosszút álltam.

– Egy ártatlan lányon. – Kérlek, hagyd abba a gyászolását, mert azt fogom hinni, tényleg

szeretted. – Minket soha nem fognak elválasztani egymástól. – Tudod – tette hozzá a nő –, igazából nem bízom benned. – Mindig bízhatsz bennem, amíg tudom, hogy szeretsz, és hogy én

vagyok az egyetlen neked, ahogy te is nekem. Ez így volt közöttük, és mindig így is maradt.

* Imádkozott, hogy jól menjenek a dolgok Angliában, mert

Normandiában akart maradni. A nézeteltérések közte és Matilda között a különélésből adódtak; csak találkozniuk kellett és minden rendbe jött.

Most úgy tűnik, ugyanolyan boldogok, mint házasságuk kezdetén voltak. Matilda megint gyereket vár, és ő boldog.

Eljött a húsvét, amikor Cecíliának fel kellett vennie a fátylat. Néhány év eltelt, mióta belépett a zárdába, és letelt a noviciátusa.

A szertartás Matilda és Vilmos jelenlétében történt meg. – Jó érzés – mondta Vilmos – egy leányt adni Istennek. Hálószobájuk magányában a gyerekekről beszélgettek. Richard

Angliában maradt. – Lanfrancus azt mondja, jó tanítvány. Jó király lesz, aki követhet

engem. – Kevésbé keménykezű lesz. – Reméljük, mire eljön az idő, hogy trónra kerül, olyan

biztonságossá teszem Angliát, hogy nem lesz szükség kemény kézre. Robert megkapja Normandiát. Az ujjai már most viszketnek érte.

– És Rufus? És Henrik? – Úgy látszik, túl sok fiút adtál nekem. – Gyakran mondogattad, hogy egy királynak soha nem lehet elég

fia. – Nem kétlem, hogy találunk nekik birtokokat. Es az a jó a

királyoknak és az uralkodóknak, ha vannak fivéreik. Sokkal inkább megbízhatnak bennük, mint az idegenekben.

– Mégis, Normandiában a rokonaid okozták a bajokat. És Angliában is. Ha Tostig Harold mellé áll, másképp alakul a történet.

– Azt szeretném, ha a fiaim jó testvérei lennének egymásnak. Sokan, akik ellenem támadtak, azért tették, mert fattyú vagyok. Beláttam az okoskodásukat. Vette volna el apám anyámat, törvényes fia lettem volna, és sokkal kevesebb vér folyt volna Normandiában. És ha Tostig olyan jó testvére lett volna Haroldnak, mint Gurth és Leofwine, még mindig ő lenne a király. Értheted már, miért kell az én fiaimnak bölcsebbnek lenniük másoknál. Észben kell tartaniuk, hogy összefogással erősek lesznek, míg széthúzással gyengék.

– Veled imádkozom, hogy soha ne legyen köztük széthúzás. – Úgy döntöttem, Adelát hozzáadjuk Bois grófjához. Ő jó

szövetségese lesz Robertnek, amikor majd Normandiát kormányozza. Szeretném látni, hogy a gyerekeim jó helyre kerülnek, mielőtt meghalok.

– Kérlek, ne beszélj a halálról. Még fiatal vagy. – Ha veled vagyok, én is úgy érzem – felelte Vilmos. – És itt van

Cecília, egy szent apáca. Bízom benne, hogy imádkozni fog a családja javáért.

– Biztos vagyok benne. – Alant, Bretagne hercegét szánom Constance-nak. Jó

szövetségesem volt, és ez erősíteni fogja a barátságunkat. – Lassan mindegyikük jövője megoldódik – sóhajtotta Matilda. Sok teendője volt. Diadalmenetek, államügyek, különböző

kastélyaik meglátogatása – mindez felvidította. Különösen érdekelte a nagyszerű szőnyeg, ami még nem volt teljesen kész. Vilmos hódításainak jeleneteit ábrázolja, attól kezdve, hogy Harold Normandiába érkezett, az elestéig Hastingsnél, hatvanhét yard hosszúságú és tizenkilenc hüvelyk széles kanavászra hímezve. Megcsodálta és azt mondta, ha teljesen készen lesz, kiállítják a bayeux-i katedrálisban, és gyakran elmegy majd, hogy megnézze.

– Turold, a törpe nagyon jó munkát végzett – mondta Matilda. – Nagyon jó tervező, és látnod kellene, milyen büszke, mikor a szőnyeg szóba kerül. Megjutalmaztam.

– Kétségtelenül tovább kell foglalkoztatnod a vásznad mellett. – Kétségtelenül fogom is, mert nem találok nála jobb mestert. Vilmos nem tudta levenni a szemét a műről – minden olyan tisztán

felelevenedett. Haroldot a kezére adják… a ragyogó üstökös… a hastingsi csata…

Ez egy győzelmi emlékmű; korszakokon keresztül fennmarad majd, ahogy a londoni Tower is, ami állni fog, mire visszamegy.

De még nem akar a visszatérésre gondolni. Még egy kis idő itt, és talán elfelejti a lázadást. Pihenni szeretne még egy kicsit, békében, meleg családi körben.

Matildának kislánya született. Gundrednek nevezték el. – Talán így van jól – mondta Vilmos. – Ha még egy fiunk lenne, mit adnánk neki? A lányok jól férjhez mehetnek, és erős szövetségeseket szereznek nekünk.

– Kérlek, ne beszélj úgy a gyerekeinkről, mintha bábok lennének a sakktábládon.

A férje rámosolygott. – Micsoda fészekalját hoztunk össze magunknak, Matilda! Azt gondolom, Richard a legjobb. Jó királya lesz Angliának. Lanfrancus azt mondja, minden adottsága megvan hozza.

– Nem szabadna kedvencednek lenni. – Te beszélsz kedvencről?! Mi van Kurtalábú úrfival? Nem ő a

szíved csücske? – Ő az elsőszülöttem, és kérlek, ne hívd ezen a néven. Nem szereti. – Akkor is el kell tűrnie. Az isten szerelmére, Matilda, elegem van

az arroganciájából. – Minthogy a te fiad, mit vársz tőle? – Nos, beszéljünk kellemesebb dolgokról. Henriket egyházi pályára

adjuk. Visszaviszem magammal Angliába és Lanfrancus gondjaira bízom.

– A tanarait is meglepi, Vilmos. – Különös, hogy eletet adtunk egy tudósnak. Kurtaláb u sose lesz

az. – Ő jó parancsnoka lesz a hadseregének, ami talán még

hasznosabb. – Fáraszt, hogy dicshimnuszt zengsz róla. Rufus bátor fickóvá növi

ki magát. – A másolatod. Ördögi temperamentum és vadászszenvedély. – Ó, ugyan, vannak más tulajdonságaim is, nem gondolod? – Kétlem, hogy Rufus valaha is más lenne, mint az apja árnyéka…

ahogy a többiek is – mondta komolyan Matilda. Vilmos gyöngéden rámosolygott, és az asszony gyorsan hozzátette:

– Robert egészen más természetű.

– Nos, feltétlenül figyelembe fogom venni az anyai elfogultságot. – Ne feledkezz meg róla – kérte az asszony.

* Robert nyugtalan volt. Szerette volna, ha az apja visszamegy

Angliába. Gyűlöli az apját. Gyerekkora óta rosszul érzi magát a jelenlétében. Kurtalábúnak nevezi, és ráragasztotta a gyűlölt gúnynevet. Miért kell egy férfinak magasnak lennie ahhoz, hogy nagy ember legyen? Mért olyan fontosak a centik? Rollo túl nagy termetű volt a lovához… Félelemnélküli Richard, Fényes Robert, Hódító Vilmos, a pokolba mindegyikkel! Olyan büszkék a viking őseikre. Ideje, hogy saját maguk legyenek, nem a múlt árnyékai. Unja Rollónak már a nevét is. Ő maga félig flamand, félig normann, és közelebb érzi magához a flamandokat, mint a normannokat, közelebb az anyját, mint az apját. Az anyjában megbízhat; együtt érző és megértő. Tudja, hogy kiáll az érdekében az apjával szemben is.

Itt van ő, tizenkilenc éves. Elég idős, hogy kezébe vegye a saját életét. Az övé lesz Normandia. De mikor? Várnia kell, míg az apja meghal? Ránézésre még évei vannak hátra. És amíg él, ő, Robert jelentéktelen marad, leszámítva, hogy ő a legidősebb fiú – még mindig pórázon.

– Az a baj apámmal – mondta az anyjának hogy képtelen rá, hogy bármit is föladjon. Neki kell mindent birtokolnia, amit megszerzett, és meg is akarja tartani.

Matilda azt mondta: – Nehezen szerezte meg. – Az övé Normandia és Anglia. Hogy tudná mindkettőt

kormányozni? Amikor Angliában van, szüksége van helytartókra Normandiában, ugyanígy fordítva. Melyiket választja? Angliát. Jobban szeret király lenni, mint herceg. Nagyon jó, ő a mindenható, a teljhatalmú. Legyen övé Anglia. De Normandiának az enyémnek kellene lennie.

– Nehogy meghallja, hogy ezt mondod – kérte Matilda. – Még odaadja Richardnak.

– Richard Anglia királya lesz. – Akkor Rufusnak. – Rufus, az a vörös képű, ostoba…!

Matilda így szólt: – Nem szép tőled, fiam, hogy csúfolod a vörös arcáért.

– Az én rövid lábam bezzeg gúny tárgya lehet. – Nem gúny tárgya, Robert. Elsősorban a becézés kifejezése. Nos,

kérlek, próbálj megbékélni az apáddal. – Én békét kötök vele! De nem rajta múlik-e, hogy legyen vagy ne

legyen békesség? – Tudod, milyen nyugtalan vagyok, ha széthúzást látok köztelek. – Te csak arra gondolsz, hogy őt nyugtatgasd. – Tudod, hogy rád is gondolok. Ó, Robert, a kedvemért próbálj

nem haragudni apádra. Robert dühe elszáll, ahogy az anyjára néz. Ő a barátja, tudja. A

hűsége megoszlik kettejük között. Azon töpreng, kinek a pártjára állna, ha a szükség egyszer úgy hozná, hogy választania kell.

Ami könnyen megeshet, mert ő nem szándékozik ily módon folytatni tovább.

*

A kastély fölső szintjén, egy teraszon Rufus és Henrik kockajátékot

játszanak. Henrik, bár évekkel fiatalabb Rufusnál, olyan okos, hogy

szellemileg csaknem egykorúak; és a család is hajlamos elfeledkezni arról, milyen fiatal még.

Rufus egyszer csak lenéz és meglátja Robert bátyját társaitól körülvéve. Ezek olyan fiatalemberek, akiket szándékosan gyűjtött maga köré, mert tudta, hogy apja nem kedveli őket. Kicsapongásra hajlamos, cinikus fiatalok, akik – tudván, hogy sosem nyerik el Vilmos kegyét – Robert körül gyülekeznek, és alig várják a napot, hogy Vilmos visszamenjen Angliába.

Rufusnak, lévén pajkos és lobbanékony, megvannak a saját sérelmei. Robert folyton panaszkodik, hogy apja halogatja Normandia átadását neki. Richard Anglia királyságának átvételére készül. De mi lesz vele… és Henrikkel? Mi marad nekik, ha a nagy testvérek mindent megkapnak előttük?

– Nézd a jó öreg Kurtalábút, hogy kevélykedik odalenn – mondta Henriknek. – Úgy tesz, mintha ő lenne Normandia hercege, mintha az övé lenne a kastély, és mi a hűbéresei lennénk.

– A rövid lábai miatt van – mondta Henrik. – Ha hosszabbak lennének, nem volna szüksége rá, hogy mondogassa nekünk, hogy van olyan jó, mint… nem is, jobb, mint bármelyikünk.

– És a barátai. Úgy néznek rám, mintha én nem is számítanék. Emlékeztetnem kell őket, hogy a király fia vagyok, herceg, még ha nem is a legidősebb. Gyere, tréfáljuk meg őket, Henrik.

A teraszon állt egy kanna víz, ami ott volt már egy ideje és megposhadt.

Rufus felemelte, odavitte a terasz széléhez, és úgy döntötte meg, hogy a fiatalok csoportját, középen Roberttel, telibe találta a lezúduló víz.

Rufus gyorsan hátralépett, miközben a két fiú rázkódott a nevetéstől, mert hallották a dühös kifakadást lentről.

– Ez jó lecke volt nekik – mondta Rufus. – A víz állott volt, Henrik. Nézd ezt a zöld lepedéket. A szép ruháik teljesen tönkrementek.

Rettentő jó tréfának tűnt, és a bátor Rufus elhatározta, hogy megismétli. Elhelyezte az edényt a mellvéd szélére és megdöntötte.

Kiáltás harsant lentről. – Nézz csak oda! – mondta egy hang. – Istenemre – kiáltotta Robert –, ez a két ördögfióka testvérem! Na,

majd megtanítom őket! – Gyorsan! – mondta Rufus. Berohantak a kamrába és behúzták a

nehéz ajtót. Rövidesen dörömböltek az ajtón. – Gyertek ki, átok-fattyak! – Menj és növessz lábat, Robin! – kiabált ki Rufus. – Megöllek, szemtelen kis ördög! – hangzott a felelet. – Csak próbáld meg! – kiáltott vissza Rufus. Henrik hallgatott,

megtapsolta Rufust. – Nyisd ki az ajtót! – kiáltotta Robert, akihez csatlakoztak a barátai. – Hozd a faltörő kost! – ordította Rufus, és ő és Henrik már gurult a

nevetéstől. – Szándékosan sértegetsz – mondta Robert. – Akarattal teszed. Azt

hiszed, apánk melléd áll, ha sértegetsz engem. Én nem várom meg.

Átdöflek a kardommal, Rufus Vilmos. Meglátjuk, a véred van-e olyan vörös, mint a hajad

Verték az ajtót. Az jó súlyos, állapította meg elégedetten Rufus. De, gondolta, nem maradhat itt örökké, és ha kimegy, Robert várni fogja. Robert hirtelen természetű, lobbanékony. Legtöbbjük ilyen a családban, és most komolyan gondolja – legalábbis ebben a percben –, hogy keresztüldöfi.

Az ajtó már rázkódott. Henrikre nézett. – Ezek betörik. – Olyan, mint egy ostrom – mondta izgatottan az öccse. – Mint

mikor a váradat elfoglalja az ellenség. Rufus tényleg eléggé megrémült. Körülnézett. Ki tudnak menekülni

a terasz felé? Más menekülési út nem ígérkezett. Henrik a rá jellemző nyugodt megfontoltsággal figyelte az ajtót. – Ha lenne egy kardom, megvívnék vele – mondta Rufus. Az ajtó

leszakadt a zsanérjáról. Aztán nagyot csikordult és bedőlt. Ott állt Robert, a piszkos víz zöld lepedékével a zekéjén, szeme

dühösen villogott. Rufusra meredve kihúzta a kardját a hüvelyből. – Na mi van, bátor Rufusom. Most mit mondasz? Várj csak, amíg

átszúrom a torkodat ezzel a jó acéllal. Talán kiszúrom a szemedet is, mit szólsz?

– Menj innen! – mondta Rufus a falhoz hátrálva. – És, Henrik, te is benne vagy, te szemtelen kutya? – Ne hidd, hogy

elmenekülhetsz előlem. Rufus rohanni kezdett kifelé a teraszra. Robert elfeledkezett

Henrikről és utánarohant. Rufus nekitámaszkodott a falnak, arca a szokásosnál is pirosabb volt, vörös haja csapzottan tapadt a homlokára.

Mennydörgő hang harsant mögöttük. – Mit jelentsen ez? – Apjuk állt az ajtóban. Robert feléje fordult, kivont karddal. Egy másodpercen belül már Vilmos is előrántotta a kardját. A két kisfiú megkönnyebbülten nézte. Már biztonságban vannak. Az apjuk a védelmükre kel és Robertet fogja megbüntetni. Vilmos kilépett a teraszra. Robert haragosan nézett rá. Kardjuk néhány pillanatra keresztezte egymást, mialatt egymás szemébe néztek. Robert elfeledkezett testvérei iránt érzett haragjáról az apja iránti gyűlölet hevében.

Vilmos megvető mozdulattal kiütötte Robert kardját a kezéből.

– Szóval, megölnéd a fiaimat, he? – mondta. – A kicsikkel szemben bátor vagy? Gyerünk, hadd lássam, hogyan tudsz harcolni!

– Nincs… nincs kardom. – És miért nincs? Nem markoltad elég erősen, mikor én

megjelentem? Robert nem tudott megszólalni. Megaláztatása a vigyorgó Rufus

szeme láttára elviselhetetlen volt. – Gyerünk! – mondta Vilmos. – Vedd fel a kardodat, ha harcolni

akarsz! Akkor kezdjük! Robert felvette a kardját, de Vilmos egy másodperc alatt megint

kiütötte a kezéből. – Még nem tanultad meg fogni. Ha neked lennék, előbb

megtanulnám megmarkolni a kardot, mielőtt kérkednék vele. Robert dühös ordítással apja torkának ugrott. Vilmos egyik kezével

nekilökte a mellvédnek. Közeledett felé, karddal a kezében. Robert szerencséjére ebben a pillanatban futva érkezett Matilda.

– Az isten szerelmére! – kiáltotta – Mi folyik itt?! Vilmos odafordult. – A fiad megpróbálta megölni az öccseit.

– Megsértettek! – tört ki Robertből. – Megaláztak engem és a barátaimat.

– Vilmos – szólt Matilda –, kérlek, tedd el a kardodat. – Szükségem lehet rá, hogy megvédjem magam a fiad ellen.

Vérszomjas hangulatban van és fenyeget, hogy megöl a testvéreivel együtt. Bár már kevésbé harcias, mint amikor bejöttem. Nem hiszem, hogy számított rám, mint ellenfélre. Jobban szereti bizonyítani kardforgató ügyességét fegyvertelen gyermekeken.

– Vilmos, kérlek… Robert arca elsötétült a dühtől. Matildához fordult. – A fiúk

sértegettek engem. Poshadt vizet öntöttek rám és a barátaimra. Én csak meg akartam leckéztetni őket.

– Karddal? – kérdezte Vilmos. – Én… csak meg akartam ijeszteni őket. – A magad módján, igaz, Kurtalábú úrfi? Micsoda gyűlölet

szikrázott mindkettejük tekintetében! A látvány megrémítette Matildát. – Ez vihar egy pohár vízben – mondta. – Ami a fiúkat illeti,

megkapják a büntetésüket. Meg kell tanulniuk, hogy nem locsolják le a nagyobbakat. Robin fiam, most távozz!

Ő csak annak örült, hogy elszabadulhatott megaláztatása színhelyéről. Matilda a fiúkhoz fordult. – Menjetek a szobátokba. Alapos verésben lesz részetek. Neked, Rufus, mert te vagy az idősebb, és neked, Henrik, mert ahhoz elég idős vagy, hogy több eszed legyen.

Kettesben maradt Vilmossal. – Egy nap megölöm ezt a fiút – mondta a férfi. – Mérges lett, mert tönkretették a szép ruháját. Elég ok a haragra. – Azt hiszem, keresztülszúrta volna Rufust. – Rufus idegesítő fiú. Sose gondol másra, csak a saját

szórakozására és tréfáira. – De a testvére. – Te meg az apjuk vagy. Mit vársz a gyerekeidtől, Vilmos?

Jámborságot? – Jó érzést várok. Richardban van. Miért nincs a többiben? – Richard egy szent, úgy látszik. – Istennek hála, hogy a második fiam, és megtehetem Anglia

királyának. Robert használhatatlan lenne. Sose uralkodna jól. Hagyja, hogy az érzelmei felülkerekedjenek az ítélőképességén, és az nem jó egy uralkodó esetében. Ami Rufust illeti..

– Ó, várj, Vilmos. Rufus még fiatal. És Robert dühöng, mert ő már férfi, és még nincs saját pozíciója. Ha egyszer lesz, majd meglátod, hogy megváltozik.

– Szeretném látni a változást, mielőtt hatalmat adnék a kezébe. Bármilyen nyugtalan volt is, Matilda örült, hogy idejében érkezett.

Talán még jó is, hogy Vilmos hamarosan visszamegy Angliába és Robert Normandiában marad

Ha gyakran együtt lennének, az egyik előbb-utóbb bajt okozna a másiknak.

*

Azon a napon Robert elhagyta a kastélyt néhány közeli barátjával

együtt. Nem szándékozik, mondta, egy fedél alatt maradni az apjával.

Idegesíti, hogy úgy bánnak vele, mintha még gyerek lenne. Azt szeretné, ha az apja tudná, hogy vannak barátai… akik vele értenek egyet.

Volt ebben a kifejezésben valami baljóslatú. Matilda kétségbeesett. Két ember van a világon, akit igazán szeret

– Vilmos és Robert –, és ezek ketten gyűlölik egymást. Próbált érvelni: – Ő a te fiad, Vilmos. Próbáld megérteni. Már nem gyerek.

Természetesen bántja a mellőzés. – Be kellene bizonyítania, hogy alkalmas az uralkodásra, mielőtt

megadom neki az áhított hatalmat. – Megteszi, ígérem neked, Vilmos. – Matilda, miért vagy ilyen elvakult, ha róla van szó? Mindig azt

hittem, jó ítélőképességű asszony vagy. – Az vagyok, Vilmos. Ismerem a fiamat és ismerem a férjemet.

Annyira hasonlítanak egymásra, hogy szükségképpen ellentétek feszülnek köztük. Ha visszajön, beszélnél vele?

– Ha értelmesen lehet vele beszélni, akkor igen. – Értelmesen fog beszélni. – Nem kedvelem a barátait. Nem veszed észre, hogy azokból

választotta őket, akikkel bizalmatlan vagyok? – Ha csak megpróbálnád megérteni őt, már boldog lennék. Ez az

ellentét megrémít. Még fiatal, és félek, hogy az ellenségeid kihasználják a fiatalságát.

– És az ostobaságát és hűtlenségét, nem kétséges. – Vilmos, én megkérem, jöjjön vissza és beszéljen veled.

Megígéred, hogy találkozol vele, és a kedvemért próbálsz némi megértést mutatni?

Végül hagyta magát meggyőzni. Matilda azután a fiát kérlelte, jöjjön vissza és tegyen kísérletet a megbékélésre.

*

Robert jött is – kevélyen. Vilmos, egyrészt mert kedvezni akart Matildának, másrészt mert

belátta, hogy a fia – méghozzá a legidősebb – Normandiában kóborolva híveket gyűjthet, aminek bajos kimenetele lehet, hajlandó volt némi ésszerű megértést mutatni.

Robert érzékelte ezt, de félreértette. Azt hitte, ráveheti az apját követelése méltánylására. Nem ismerte a Hódítót.

– Nekem ígérték Normandiát. Már nem vagyok gyerek, és nyugtalanít, hogy úgy bánnak velem, mintha az lennék. Követelem az örökségemet.

– Úgy, szóval követeled? – kérdezte Vilmos vészesen nyugodt hangon.

– Igen, követelem, mert jogaim vannak. – És ki ígérte neked ezeket a jogokat? – Én vagyok a legidősebb fiad. – Ez olyan tény, ami gyakorta szerencsétlenségnek tűnik

számomra. – Tudom, hogy jobban kedveled Richardot, és hogy Rufus a

kedvenced. Még Henriknek is szívesebben adnád Normandiát, mint nekem. De nem teheted. Én vagyok az elsőszülötted.

– Azt képzeled, hogy nem tehetem azt, amit akarok? Honnan veszed ezt?

– Megígérted nekem… – En nem ígértem semmit. Rossz tanácsadókra hallgatsz, Kurtalábú

úrfi, és ők arra törekednek, hogy eltérítsenek a kötelességedtől. Emlékszel Absalom sorsára? Figyelembe venném a helyedben.

– Nem azért jöttem, hogy prédikációkat hallgassak – vágott vissza Robert. – Eleget hallok a tanáraimtól. Azért jöttem, hogy a jogaimat érvényesítsem. Az örökségemet akarom, mégpedig haladéktalanul.

– Akkor hallgass ide! – kiáltotta Vilmos. – Nem szokásom levetkőzni, amíg ágyba nem megyek. Amíg élek, nem szándékozom föladni Normandiát. Sem megosztani, mert meg van írva: „Minden királyság, amit megosztanak maga ellen, kietlen pusztasággá válik."

– Milyen ájtatos lettél, csak hogy meg tudd magyarázni, miért tagadod meg jogos jussomat – gúnyolódott Robert.

– Ne feledd, hogy minden, amit a jogaidnak nevezel, tőlem függ. Én megnyertem Angliát jó kardommal. Krisztus helytartói helyezték az ősi királyok koronáját a fejemre és a jogart a kezembe; és ha az egész világ ellenem jönne is, az se kényszeríthetne, hogy átengedjem másnak a hatalmamat.

– Megígérted nekem… – Nem ígértem semmit. Nem fogom eltűrni, hogy az, aki nekem

köszönheti az életét, arra törekedjen, hogy a riválisom legyen a saját birodalmamban.

– Hogy tudod megakadályozni? – kérdezte dühösen Robert. – A kardommal – felelte Vilmos. – Ugyanazzal a karddal, ami oly

sok lázadást levert. És istenemre, újra megtenném… nem számít, hol. – Úgy látszik, könnyebben várhatok igazságot idegenektől, mint a

saját apámtól. – Látom, kellemetlenül érint az igazság. Én viszont nem látok

benned olyat, ami arra indíttatna, hogy neked adjam birodalmam egy részét.

– Ha nem tartod meg a szavadat, akkor jobb, ha elhagyom Normandiát.

– Biztos vagyok benne, hogy mindketten boldogabbak leszünk úgy. – Én, a jog szerint herceg, nem maradok itt alattvalónak. Robert kurtán biccentett és kiment a szobából. Vilmos leült és csak nézett utána. Ez az elsőszülötte, ez a

fiatalember, aki gyűlölettel néz rá, aki őt semmibe veszi és csak arra figyel, amit kapni akar?

A napra gondolt, amikor született, és hogy milyen büszkék voltak, ő és Matilda, hogy mennyit imádkoztak fiúért, egy fiúért, aki majd bearanyozza a napjaikat.

És az Isten Kurtalábút adta neki!

* Matilda várta a fiát. Átkarolta és magához szorította. – Hogy ment? – Ő a legcsökönyösebb arrogáns disznó… – Csitt, Robin, az apádról beszélsz. – Ahogy folyton emlékeztetett is rá. Istenem, menynyire gyűlölöm! – Ne, Robin, ne! – Nem segít, ha nemet mondasz anyám. A válasz, igen. Mindig

gyűlölt engem, és én mindig gyűlöltem őt. – Ő az apád és nagy ember. Vannak, akik azt mondják, korunk

legnagyobb embere. – Mondhatják. Én mást mondok. Nem lesz mindig így, ahogy most. – De mit mondott? Látom, nem ígérte meg, hogy odaadja, amit

akarsz.

– Semmit nem ad. Nem vetkőzik le, amíg nem megy ágyba, azt mondta.

– De hamarosan elmegy Angliába. Biztosan… – Te nem ismered, anyám. Ragaszkodik mindenhez, amije van.

Nem úgy ismered, mint a létező legfösvényebb embert? – Mindig azt mondta, hogy a tied lesz Normandia. – Majd. Ha meghal. Addigra öregember leszek. De elhatároztam,

hogy nem várok. – Mit beszélsz, Robin? – Elmegyek innen. – De hová mennél? – Messzire tőle. Ne gondolja, hogy nincsenek barátaim. Vannak

sokan, akik beleuntak a fattyú uralmába. Hadd menjen Angliába. Olyan büszke arra, amit megnyert a jó kardjával, annyira örül, hogy Krisztus helytartói tették a fejére a koronát. De én nem hagyom, hogy megtartsa, ami az enyém.

– Nem foghatsz fegyvert az apád ellen, Robin! – Ó, anyám, ne beszélj ostobaságot. Inkább ellenségem ő, mintsem

apám. – Hova mész? – Még nem gondoltam ki. De légy nyugodt, sokan vannak, akik

befogadnának. – De ők… apád ellenségei! – Azoknak kell lenniük, ha az én barátaim. Matilda csendben

maradt. Azután így szólt: – Menj Flandriába. A bátyám befogad. Gondodat

viseli a kedvemért. Szükséged lesz pénzre. Várj egy kicsit. Kiment, majd visszajött egy zsákocskával, amibe beledobta néhány

értékesebb ékszerét. – Fogd – mondta. – És most menj. Nem kell, hogy lásson, mielőtt

elmész. Tudom, hogy a haragja szörnyű tud lenni. És, Robin fiam, tájékoztass engem. Ígérd meg, tudatod velem, mi történik veled.

Fia gyengéden megölelte. – Isten áldása legyen rajtad – mondta. – És rajtad is – felelte az anyja.

*

A torony ablakában állt nézve, ahogy ellovagol. Vilmos ekkor

lépett oda hozzá. Az arca még vörös volt, és az asszony sejtette, hogy nagyon felbosszanthatta a vita, és még mindig dühös.

– Elment – jegyezte meg Vilmos. – Kicsoda? – Kurta. – Hisz csak most érkezett meg! – Vilmos nem sejtheti, hogy Robert

benn volt nála. Az csak növelné a dühét. – Sose gondoltam volna, hogy bármelyik fiam is ilyen módon mer

beszélni velem. – Ó, Vilmos, ez annyira szomorúvá tesz. Férje átölelte. – Sok bajunk lesz még ezzel a fiúval. – Bízom benne, hogy nem. – Ki fogják használni az ellenségeim, és ő olyan ostoba… fiatal,

tapasztalatlan és ostoba. – Az ő korában te Normandia hercege voltál évek óta. Hány csatát

vívtál meg és győztél? – Ebben van a különbség. Ő még gyerek. Én férfi voltam. Azt

követeli tőlem, amiért egész életemben harcoltam. Azt szeretné, ha átnyújtanám neki… csak úgy Istenemre, meg tudnám ölni, és örülnék, ha holtan látnám.

– Kérlek, ne beszélj így. – Majd rájössz az igazságra vele kapcsolatban, Matilda. Nem a mi

oldalunkon áll. Könnyelmű. Nem kedvelem a barátait. Nem kedvelem az életmódját. Szereti a szerencsejátékot és a könnyű nők társaságát. Nem az én fiam

– Túl sokat vársz az emberektől, Vilmos. Nem várhatod a fiaidtól, hogy olyan elhivatottak legyenek, amilyen te mindig is voltál. Nem született még olyan ember, mint te, és nem is fog soha.

A férfi átölelte a vállát. – Te tettél azzá, aki vagyok. Minden megpróbáltatásomban számíthatok rád. És ez nem kis mértékben segít elviselni a terheket. De vedd észre, Matilda, hogy a fiunk ellenünk fordul!

– Ez csak gyerekes harag. – Nem, nem hiszem. Figyelnünk kell rá. Tudom, mi a szándéka. Az

ellenségeimhez megy, bajt keverni. Talál néhány támogatót, de nem

sokáig. Nincsenek eszközei, hogy megvegye a támogatásukat. Hamarosan rájön, hogy hamisak ezek a barátok. Köszönöm Istennek, hogy az elsőszülöttünk ostoba, Matilda. Isten megbünteti majd, meglátod. Nos, vannak kellemesebb témák. Elfelejtjük őt, amíg elérkezettnek látom az időt, hogy megtanítsam rá, mit jelent fegyvert fogni ellenem.

Matilda megborzongott. Nem mondta el neki, hogy kisebb vagyont adott a fiának ékszerekben, amiből fegyvereket vehet az apja ellen.

Ahogy azt sem merte kimondani: – Te a férjem vagy és ő a fiam, és én kétfelé szakadok, mert mindkettőtöket szeretlek.

*

Vilmos úgy viselkedett, mintha elfeledkezett volna Robert

létezéséről. Lányai házasságára fordította a figyelmet. Bretagne-i Alan elfogadta Constance-t és Blois-i István Adelát. A szertartások fényűzőek voltak, és Vilmos elégedett volt a szövetségekkel.

De már túl sokáig volt távol, és Anglia ügyei igénylik a jelenlétét. Nyugtalan, ha Robertre gondol. Hol van? Nem lehel biztos benne,

de akárhol is van, bajt kever, az csaknem biztos. Van egy ember, akiben teljesen megbízik: Roger de Beaumont.

Roger évek óta közeli barátja; tehetséges miniszter és tanult férfi, segített a gyerekek oktatásában néhány évvel ezelőtt, és Vilmos tudja, hogy egy ilyen helyzetben, ami kényes is lehet – ha Robert valami ostobaságra szánná el magát –, Roger tisztán látna és megbízhatóan tájékoztatná őt.

Négyszemközt beszélt Rogerral kevéssel elutazása előtt. – A királyné okos és ravasz – mondta –, ahogy kitűnő régens is, de

amióta a fiam elment lázadó gondolatokkal a fejében, kellemetlen helyzet állt elő. Kérlek, a távollétemben tartsd kezedben az itteni ügyeket.

– Bízhatsz bennem – Ígérte Roger. – Teljes szívemmel. Angliába kell mennem, ahol sürgető szükség

van a jelenlétemre, de könnyű szívvel megyek, mert tudom, hogy te itt vagy.

Így hát Vilmos elutazott Angliába, és magával vitte Rufust. Otthon hagyta Henriket, mert még nem beszélte meg a neveltetését

Lanfrancusszal, és Matilda is tiltakozott, hogy nem lehet megfosztani minden gyerekétől.

Halál New Forestben

Milyen magányos a családja nélkül! Matilda fáradtnak és öregnek

érzi magát. Szüksége van arra az ösztönzésre, melyet ők nyújtanak neki. Még a drámai veszekedések is, melyek Vilmos és Robert között zajlanak, ösztönzően hatnak rá és jobban megfelelnek a természetének, mint az unalom.

Nagyon jólesik a szőnyeg mellett ülni és megjeleníteni a nagy eseményeket. Ez némi vigaszt nyújt, amire most szüksége is van; de mindig is jobban szeretett az események középpontjában lenni.

Öregszem, sóhajtott fel. Csaknem ötvenéves; ez az a kor, amikor más már nem vágyik új kalandokra. De ő soha nem fog ilyen életszakaszba lépni.

Néha már-már azt kívánja, bár ne került volna sor Anglia meghódítására. Akkor nem volnának ezek a hosszú távollétek. Azok voltak a legjobb idők, amikor a gyerekek még kicsik voltak és Vilmos Normandiában élt.

Mégis, Anglia álma mindig kísértette őket; de mint oly sok álom esetében, a várakozás izgalmasabb volt, mint a megvalósulás. M más Anglia királya, mint az az ember, aki állandó készenlétben áll, árulást és lázadást vár mindenfelől, akit utálnak az alattvalói? A szászok nem könnyen tűrik el a normann igát. Vilmos élete egyetlen hosszú harc, hogy megtartsa, amit megszerzett. És itt, Normandiában is zavargások vannak. Valaki áll az ajtó előtt. Küldönc érkezett. Hírek Vilmostól? – töprengett Matilda, és izgatott lett. De nem Vilmostól jött a futár, hanem Roberttől.

Súlyos szükséghelyzetben van, és a segítségéért folyamodik. Nagyon sokat adott neki, amikor elment, de az mostanra elfogyott. A rangjának megfelelő módon kellene élnie, és minthogy vannak követői, akik közül sokan szerény anyagi helyzetben vannak, az ő gondoskodására vannak utalva.

Matilda elküldte a futárt, hogy frissítse fel magát, majd hátradőlt és lehunyta a szemét.

Jól el tudja őt képzelni. Robertet, imádott gyermekét. Örökölte a pompa imádatát nagyapjától, Fényes Roberttől, akiről a nevét kapta. Vilmos nem érti meg a fiát. Vilmos olyan puritán. Sőt, nézzünk szembe az igazsággal, fösvény. Utál költeni bármire is, kivéve, ha a befektetés többet hoz a konyhára, mint amennyit elvisz. A pazarló élet sose vonzotta. Csupán pár dolog van, amire nem sajnálja a pénzt: csapatai fenntartása, kastélyok építése és az iparteremtés. Voltak alkalmak, például a lányai esküvői, amikor vidáman fizette a fényűző rendezvényeket, de abból a célból, hogy tudassa az emberekkel, helyesli ezeket a házasságokat, melyek erős szövetségeseket hoznak a lányok férjei révén.

Nem, Vilmos sose értene meg egy olyan vidám és elbűvölő valakit, mint Robert. Lehet, hogy tele van hibával, ám amit Vilmos soha volna képes megérteni az az, hogy néha a gyarlóság is szeretetreméltó, míg az ő nagy céltudatossága rideg viselkedésben nyilvánul meg, ami taszítja az embereket.

Robinnak nehézségei vannak! Ez tűrhetetlen. De úgy látszik, megértette, hogy ha bármikor bajba kerül, az első, akihez fordulnia kell, az anyja.

Ő a saját jogán gazdag. Valamennyi Vilmos gondoskodása révén is jutott neki. Vannak ékszerekkel teli dobozai. Robin nem hiába kér tőle.

Valaki az ajtóban áll és bebocsátásra vár. Roger de Beaumont. Egykor nagyon kedvelte, de mostanában úgy gondol rá, mint egy őrzőkutyára Vilmos dicshimnuszt zengett róla, mielőtt elment: „Mindent beszélj meg Roger-al. Támaszkodj Roger-ra. Ő jó ember." Nem kétséges.

Felsóhajtott. – Nos, Roger? Mi történt? Látom, aggaszt valami. – Nem örülök a híreknek, amiket kaptam. Robert úrfi zavart kelt

Normandia-szerte. Azt hiszem, sereget szándékozik gyűjteni, hogy megszerezze a hercegséget.

Matilda nevetett, hogy próbálja leplezni rémületét. – Ó, nahát, Roger, hogy lenne ez lehetséges? – Robert meggondolatlan fiatalember. – De hogy elvenné a hercegséget a saját apjától?! – Asszonyom, te is jól tudod, azzal fenyegetőzött, hogy megteszi.

– A fenyegetés nem jelent semmit. Mintha valaha is fegyvert fogna az apja ellen!

– Most érkezett egy futár tőle a kastélyba. Matilda felvonta a szemöldökét, mintha meglepődne.

Honnan tudja ezt Roger de Beaumont? – Itt tartom őt – szögezte le a férfi. – De miért? – Mert azt gondolom, nem áll a király érdekében, hogy az

ellenségei szabadon közlekedjenek a kastélyban. – Talán bölcsen teszed. – Tudtam, hogy egyetértesz velem. – Egy percig se gondolom, hogy Robert valaha is fegyvert fogna az

apja ellen, de Vilmos helyesli majd a döntésedet, biztos vagyok benne. Roger meghajolt és távozott. Amikor Matilda egyedül maradt, mérlegelte a helyzetet. Robert

természetesen fegyvert fogna az apja ellen. A barátai – és lehet neki elég sok – ezt tanácsolják. Még Matilda fivére sem kedvelte soha Vilmost. A gyűlölete csak nőtt, amióta Anglia királya lett. Amikor még csak fattyú herceg volt, gúnyosan mosolyogtak rajta, mert egy varga lányától született; de most, hogy elnyerte a Hódító címet, nem győzik utálni, és az irigységük és rosszindulatuk egyre fokozódik.

Tudja, hogy így van. Jobban csodálja, mint bárki mást. Szereti; Vilmos önnön lényének egy része. Nem tudja elképzelni nélküle az életét, mint ahogy – és ebben biztos – Vilmos se a magáét őnélküle. Robert viszont a fia.

Vilmos nem imádta annyira a gyerekeiket, mint ő. Robertet pedig végképp nem. Ő maga sem érzett ilyen mélyen a többiek iránt. Igaz, a kis Adelisa halála megindította. Szegény kislány, szerelmes volt a szász Haroldba és belehalt ebbe a szerelembe; mint mondani szokás, megszakadt a szíve. Adelisa a szerelembe halt bele, ő, Matilda megölette a férfit, aki elutasította. Robert vágyódik a hercegségre és kész harcolni érte. Bátor, de túl felelőtlen. Ám még Matilda is tudja a szíve mélyén, hogy elsőszülöttje képtelen lenne túlszárnyalni az apját.

És most nehézségei támadtak. Segítségre van szüksége. A ravasz Roger nyilván jól tudja, hogy a futár neki hozott levelet.

Azt is sejtheti, mit tartalmaz; ezért tartja fogva a kastélyban a küldöncöt.

Mi lehet most Roberttel? Talán nélkülözik, dühöng a késedelem miatt, és azt kérdezi magától: Anyám ellenem fordult volna?

Mit is mondott a fiának, mielőtt elment? „Mindig fordulj hozzám. Tudasd, hol vagy, és én segítek."

Beszélnie kell az egyik emberével. Mert kedvelte a cselszövéseket, mindig tartott néhány ügynököt, akiket kérethetett, ha valami személyes elintéznivalója akadt. Titokban hívatta őket. Mintegy véletlenül találkozott velük, mikor kilovagolt, vagy – ez kedvelt módszere volt

– különféle csomagok szállításával bízta meg őket, közben elmondta nekik, mit kíván tőlük; csak remélni merte, hogy nem váltak gyanússá.

Az egyik férfi, akiben különösen megbízott, Sampson volt. Úgy intézte, hogy beszélhessen vele, mert úgy döntött, ha a fia bajban van, ő nem hagyhatja cserben, és nem számít, mi lesz a következménye.

*

Vilmos nagyon meghízott. Tréfásan azt mondogatták róla, hogy

napról napra jobban hasonlít Rollóra, és hamarosan lehetetlen lesz lovat találni, ami elbírná.

A Roberttel való veszekedés óta egyre mogorvább lett. Mindig is az volt, amikor külön volt Matildától. Miközben kapzsi természete imádta a birtokait, kényszernek élte meg, hogy állandóan védelmeznie kell őket.

Most Angliában van, elválasztva Matildától, és azon morfondírozik, vajon mit csinál Robert Normandiában. Richard és Rufus fiai vele vannak; és gyakran töpreng, milyen sötét gondolatok járnak Rufus fejében.

Rufus okos a maga módján. Mondhatni szellemes is; de Vilmosnak az ő barátai sem kedvére valók. Roberttel ellentétben Rufust nem érdekli a pazarlás, a nők. Hasonló korú fiatalemberekkel veszi körül magát. Akik olyan puhánynak tűnnek. Rufus bizonyára nem az. Élete nagy szenvedélye a vadászai, így benne és az apjában legalább van valami közös. Még Richard is élvezi a vadászatot. Pihentető kikapcsolódás. Lovagolni az őz, a vaddisznó, a szarvasbika nyomában, hallgatni a kutyák csaholását, igazi szórakozás. Amíg ezzel telik az idő, Vilmos elfeledkezik elsőszülöttje hűtlenségéről, Rufusszal szembeni

elégedetlenségéről, a hazavágyódásáról Matildához. Semmi nem tudja úgy megnyugtatni, mint a vadászat.

Azt mondják róla: – A király minden vadállatot úgy szeret, mintha az apjuk volna.

Elhatározta, hogy gondozza az erdőket. Újakat is telepített, a legpompázatosabbat Hampshire-ben, amit New Forestnek, „új erdő"-nek neveztek el. Azért, hogy létrehozzák, egyszerű embereket tettek ki az otthonaikból.

A tény, hogy Anglia népe harcol ellene, és hogy annyi évig tartott, amíg legyőzte őket, megkeményítette őt velük szemben. Ha elfogadták volna uralmát a hastingsi csata után, elnézőbben bánna velük. Sok vér ömlött, sok pénzt pazarolt Anglia meghódítására, és ez bosszantotta.

Gyűlölik. A szemükben mindörökre a leigázójuk marad. Ezt torolja meg a szigorú törvényekkel. Bárkit, aki megöl egy vadat, azzal büntetnek, hogy kiszúrják a szemét. Minthogy sok paraszt abból él, amit el tud fogni, ez kemény és kegyetlen törvény.

Amiért az emberek nem fogadták el, elhatározta, megmutatja, ki az úr. Közömbösséggel válaszolt az ellenszenvükre. Legyenek csak óvatosak. Ha megszegik a törvényt, nincs kegyelem.

A New Forest az öröme, és különleges törvényekkel védi az állatokat. Ha valaki kutyát tart az erdő egy bizonyos körzetén belül, a kutya hátsó lábait le kell vágni, hogy ne tudja elkapni az értékes nyulakat. Az erdőben történő vadászathoz a király engedélyére van szükség. De New Forestet, amit a király annyira szeret, az emberek ellenszenve övezi; annyi mindent jelképez, ami kegyetlen és szigorú.

Egy napon a király vadászni ment New Forestbe a fiaival, Richarddal és Rufusszal.

Richard elindult előre az öccsével, otthagyva a királyt a saját társaságával.

Vilmos átadta magát a vadászat örömeinek. Ahogy nézegette a valaha látott egyik legszebb szarvasbikát holtan feküdni a tisztáson, egy erdész érkezett lóhalálában a hírrel, hogy baleset történt.

A vadászok otthagyták a bikát és elvágtattak. Richard feküdt a füvön, erősen vérezve. Leesett a lováról és

megsebesítette egy szarvasbika. Mire ki tudták vinni az erdőből, halott volt.

* Elnémult az ország. Richardot, az uralkodó fiát, akit Anglia

királyának szánt, megölték abban az erdőben, amelynek a tervezése és telepítése annyi sok embernek okozott nyomorúságot.

„Átok van a királyon", suttogták. Az emberek kezdtek mindazokra gondolni, akiket elűztek az

otthonaikból, hogy szép vadászterületet teremtsenek a királynak; azokra a szegény emberekre gondoltak, akik mindig vaddisznóra vadásztak és annak a húsából éltek, akiket, ha szokásaikat követték, elfogtak a király erdészei, és most vakon nyomorognak. Azokra gondoltak, akik nem élték túl a király büntetését.

A szigorú törvényekre gondoltak, a behajtott adókra, a kijárási tilalomra, a hódító uralmának kegyetlenségére, és azt mondták: – A sors így bünteti a királyt.

*

Matilda Bayeux-ben hallotta a hírt. Richard, a jóságos, az, akiben

bíztak, hogy a támaszuk lesz, a fiú, aki nélkülözte Robert arroganciáját, Rufus durvaságát, Richard, az egyetlen, akire büszkék lehettek!

Hogy gyászolhat most Vilmos! Richard fia, akit a legjobban szeretett… meghalt. Robert ellene dolgozik. Rufus? Ki lehet biztos Rufusban? Henrik szinte még gyerek. Richard, a család büszkesége halott, megölte az egyik olyan szarvasbika, amely miatt parasztok vesztették el a szemük világát.

Vilmosnak itthon kellene lennie most. Egyedül ő tudná, hogyan vigasztalja.

De még mialatt gyászol is, arra kell gondolnia, milyen hatással van ez az emberekre. Isten ellene van, fogják mondani. Egyik fia lázadó, a másikra lesújt Isten keze, épp abban az erdőben, amire olyan büszke.

Igaza volt, Vilmos mélyen gyászolt. Volt valami szenthez illő Richardban, ahogy a kis Adelisában is.

Túl jók voltak erre a világra? Annyi öröme telt Richardban. Volt egy fia, akire boldogan hagyta

volna a koronáját.

Richard nem lett volna keménykezű király. Vilmos se akarta, hogy az legyen. A kemény törvényeket annak kellett meghoznia, aki meghódította az országot. Richardot szerették volna az emberek.

És most ki maradt? Rufus. Rufus mint Anglia királya?! Királyt kell csinálnom belőle, gondolta Vilmos. De legalább maga

előtt el kellett ismernie, hogy ez nem lesz könnyű feladat.

Drámai összecsapás

Vilmos a kezében tartott jelentéseket olvassa. Nem tudja elhinni.

Ez nem lehetséges. Roger de Beaumont szörnyű hibát vétett. Haragra gerjedt a férfi ellen. Hogy merészeli! Nem tudja elhinni, és mégis…

„Nagy zavarban vagyok" – Írja Roger. – „Robert fellázadt az uralmad ellen. Ez várható volt, és a védelmünk erős. Amit kötelességemnek érzek elmondani, a következő: segítséget kap, ami képessé teszi felszerelni az embereit az ellened folytatott harcra, és ezt a segítséget a királyné folyósítja számára."

Matilda! Nem dolgozhat ellene! Nem állhat az ellenség pártján! Mégis, Robertért megtenné… Semmi nem érintette ilyen mélyen, mint ez. Richard halála, Adelisa

halála, a sértések, melyeket ifjúkorában elszenvedett, mikor fattyúnak nevezték, jó és hűséges barátok elvesztése, ezek mind nem érintették olyan mélyen, mint Matilda árulása.

Nem tudja elhinni. Nem meri elhinni. Ha elfogadná ezt a szörnyű vádat, olyan űr támadna az életében, amelyet soha semmi nem tudna újra kitölteni.

Matilda és ő olyanok, mintha egyek lennének. Ő nem érzelgős ember, de házasságuk első napjától kezdve az asszony az egyetlen, aki van olyan fontos a számára, mint az összes birodalma. Jobban tudja szeretni a birtokait, mint az embereket; a vadászatot jobban, mint a társaságot; uralkodó tud lenni, jó, noha keménykezű, aki szenvedélyesen törődik a királyságával és a hercegségével, és ugyanilyen szenvedélyesen ragaszkodik Matildához is.

Ám ő most elárulta. Rákényszerült, hogy válasszon – és nem az ő pártjára állt.

Vilmos döntött. Nyilvánvaló, hogy vissza kell térnie Normandiába.

* A bizonyíték a kezében van. Senki másra nem bízhatja ezt az ügyet,

magának kell elintéznie. Elfogták azt a nyomorult futárt. Olvasta a

levelet, felismerte Matilda kézírását. Kiürítette a ládáit Robert kedvéért; támogatta pénzzel és ékszerekkel. Segítette, hogy felszereljen egy sereget, ami ellenállhat az apjának.

Rouenba lovagolt. Az asszony nem várta, de érkezése feletti öröme nyilvánvaló volt.

Vilmos azt mondta: – Négyszemközt akarok beszélni veled. Matilda azonnal tudta, hogy valami baj van. – Mi bánt, Vilmos? – Baj van a birodalmamban – mondta a férfi, és nem vette le a

szemét az asszony arcáról, amikor a levelet a kezébe tette. – A te kézírásod – tette hozzá.

– Nos… igen. – Vagyis szövetkeztél az ellenségeimmel. – A fiamnak írtam. – Te… te… áruló! – kiáltotta Vilmos, és a gyötrelem eltompította a

hangját. – Megcsaltál engem. Egy asszony, aki megcsalja a férjét, szégyent hoz a házra. Ó, feleségem, akit úgy szerettem, mint a saját életemet, hol találnál egy férjet, aki olyan hűséges, mint én vagyok, olyan odaadó az érzelmeiben? Mégis megcsaltál. Az ellenségeim mellé álltál, ellenem. Gazdagságot adtam neked, ékszereket., és te odaadtad az ellenségeimnek. Eltékozoltad a kincseimet azokra, akik ellenem dolgoznak. Rád bíztam a kormányomat, mert azt hittem, nem hagyhatnám hűségesebb és szeretőbb személyre. És te titokban az ellenségeim mellé álltál.

Matilda mélyen a szemébe nézett, a haragja vetekedett az övével. – Meglep, hogy egy anya szeretetet érez a fia iránt? – Igen. Ha az a fiú ellensége a férjének. – Ő a fiam, az elsőszülött fiam. Szeretem őt, Vilmos, ahogy téged

is szeretlek. De te gazdag vagy és hatalmas. Ő szükséget szenved. Adtam neki, igen, és újra adnék. Ha az életemet kellene adnom érte, boldogan megtenném. És érted is. Nagyon jól tudod. Te vagy a férjem, de ő a fiam.

– Választanod kellett köztünk – mondta Vilmos. – Igen – mondta határozottan Matilda. – Választanom kellett, és

mert ő volt bajban, őt választottam. – Őt választottad, mert őt szereted jobban. Az asszony hallgatott.

Vilmost olyan féltékenységi hullám öntötte el, hogy megragadta Matilda hajfonatát és annál fogva lerántotta a földre.

Csaknem úgy, mint évekkel korábban Lille utcáján, amikor feldühödött, mert a lány, aki olyan gyönyörű volt, olyan fenséges, kijelentette, hogy sose menne hozzá egy fattyúhoz; neki pedig csak ő kellett. Most vad gyűlöletbe fordult át a szerelme. Úgy megsértették, mint még soha; sértett és. dühös; féltékeny arra a rövid lábú fiúra, akit sosem kedvelt, és aki elfoglalta az első helyet Matilda szívében. Az asszonyon verte le nyomorúságát, megsebesítette a testét, mint akkor, abban a másik esetben, de Matilda már nem volt olyan fiatal és sok gyereket szült.

– Vilmos! – kiáltotta. – Megölsz! – Igen – mondta –, ahogy te megölted az irántad érzett

szerelmemet. Isten irgalmára, milyen ostoba voltam nagy odaadásomban! De vége. Az ellenségem vagy. Te, aki a feleségem vagy és a gyerekeimet szülted! Bosszút állok rajtad… és az ügynökeiden. A te Sampsonod soha többé nem lép az ellenség táborához vezető útra.

– Nem, Vilmos, a bűn… ha ez bűn… az enyém. Ő csak engedelmeskedett a parancsnak.

Vilmos újra megütötte, és látta, hogy az asszony elájult. – Ó, Istenem, Matilda! – kiáltotta. – Matilda, szerelmem! Gyengéden felemelte és bevitte az ágyába. Mellette ült, amíg

visszanyerte az eszméletét. – Matilda – szólongatta –, beszélj hozzám. – Ó, Vilmos – rebegte –, te vagy az? – Hívom a szolgálóidat. Ők majd gondozásba vesznek, de előbb

mondanom kell valamit. – A kezed nem veszített az erejéből – mondta az asszony fanyar

mosollyal. – Hogy tehetted ezt velem? – Nem mondhatok többet, csak hogy anya vagyok. Vilmos lehajolt

hozzá és megcsókolta. – Bármi is történt – mondta Matilda –, bármit teszel velem, vagy én

veled… mi egyek vagyunk. Ugye tudjuk, Vilmos? – Igen. Most pihenj. Nem pihent. Az egyik legmegbízhatóbb szolgáját hívatta.

– Sampson úton van levelekkel. Nem jöhet ide. Várják. A király kiszúratná a szemét. Be kell mennie egy monostorba menedéket kérni. Mondd meg neki, hogy én parancsolom.

Várakozva feküdt az ágyában. Vilmos már nem dühös rá, úgy tűnik, csak sértődött és mélyen megbántott. Most aggódik, nem okozott-e komoly sérülést neki.

De várja Sampsont. Akkor nem lesz kegyelem. Ismeri Vilmost. A haragját valahol le kell vezetnie. Sampsonon fog bosszút állni az ő árulásáért.

Bejött hozzá, mintha kissé megnyugodott volna. Szomorúan nézett le rá. – Még mindig nem érzel bűnbánatot – mondta. – Még mindig kész vagyok segíteni a fiamnak. – A férjed ellenében? – Nem, kész volnék meghalni mindkettőtökért. – Ó, Matilda, bárcsak meg se született volna! Ha arra gondolok,

hogy jó Richard fiamat elragadta a halál az erdőmben, miközben Kurta még él…!

– Ami történt – felelte Matilda –, Isten akaratából történt. Gyenge volt, és ahogy teltek a napok, nyilvánvalóvá vált, hogy még

mindig nem heverte ki Vilmos támadását. A verés kevésbé volt kegyetlen, mint amit Lille utcáján elszenvedett, de most már rosszabbul viselte. Akkor lelkesítő volt, most megalázó. Tudta – és biztosan Vilmos is –, hogy már többé semmi nem lesz ugyanolyan köztük. De túl közel állnak egymáshoz, hogy ne lenne szükségük a másikra.

A faliszőnyeget hímezte, mikor férje bejött és elmondta, hogy Sampson egy monostorba menekült.

– Ott marad menedékben. Bizonyára beáll szerzetesnek, így megmarad a szeme. Neked köszönhetően.

– Ha elvesztette volna a látását, engem okolhatna érte. – De te tudtad, hogy menedéket kap, nem igaz? Az embered

figyelmeztette. Nem így van? – De igen – felelte Matilda. A férfi felnevetett. Aztán megölelte. –

Istenemre, szigorúan rajta kell tartanom a szemem azokon, akik ellenem dolgoznak.

De igazából soha nem fog már teljesen megbízni a feleségében. Az asszony tudja ezt, és elszomorítja. Amikor elment Angliába, még mindig régens volt, de vannak, akik szemmel tartják.

Vilmos szereti, szüksége van rá, de többé nem bízik benne. Matilda is szereti őt, szüksége van rá, de elárulná a fia kedvéért. Soha nem csodálta úgy Robertet, ahogy Vilmost. Tudja, hogy a kor

legnagyobb emberéhez ment férjhez, és a fia iránti szeretete nem teszi vakká a gyengéit illetően. Az arrogancia, a hatalom imádata, a népszerűség és elfogadottság vágya, a pompa szeretete, a nőkkel szembeni előítéletek, a hízelkedő barátok választása, a bírálat utálata, a mindent lekezelés – ezek nem azok a tulajdonságok, melyek az uralkodót teszik. De a fia, és ő szereti; nem tudja, hogy miért kell mellé állnia Vilmos ellenében, hacsak azért nem, mert ő gyenge és Vilmos erős.

Robert sose fogja úgy szeretni őt, mint Vilmos. De még Vilmosnak is, ereje dacára, szüksége van rá.

Neki, az asszonynak, aki csodálja az erőt és a hatalmat, el kell fordulnia Vilmostól Robert kedvéért. Miért is? A szeretet túl bonyolult ahhoz, hogy bárki is megértse.

Vége a boldog éveknek. Soha többé nem lesz része benne. Még amikor külön volt is Vilmostól, megvolt a várakozás izgalma a visszatéréséig. Mindennap várta és a túláradó boldogság minden alkalommal kimagasló eseménnyé tette az érkezését.

Soha többé. Fél a jövetelétől, mert azt jelentené, hogy Robert támadást intézett

egy erődítménye ellen. Gyanakodva jönne, töprengve, mennyi ékszert adhatott neki, hogy Robert felállítsa ellene a haderejét.

Hírek érkeztek, ezúttal Robertről. Híveket toboroz a zászlaja alá. Sokan vannak, akik féltékenyek Vilmosra. Ő maga a hatalom Európában. Anglia királya, Normandia hercege; sok figyelő szem tapad rá.

A francia királynak, miközben nem kíván nyílt összetűzést Vilmossal, nem lenne ellenére, ha családi viszályt látna a hercegségében. Amikor Robert segítségért fordult hozzá, kijelentette, szomorúan látja, hogy Normandia örökösét megfosztják a jogaitól és kénytelen az országot járni támogatókat keresve. Ezért neki adja

Gerberoi kastélyát, hogy legyen egy központja, ahol a terveit kidolgozhatja.

Ezt természetesen Robert iránti baráti gesztusként lehetett értelmezni, és azt eredményezte, hogy sok francia csatlakozott hozzá, és észlelve ezt, azok a normannok is, akik sérelmet szenvedtek Vilmostól, sietve támogatni kezdték az örökösét. Nincs mit veszteniük, mert Vilmos nem adna nekik semmit, és nyilvánvaló, hogy Robert előbb-utóbb a helyébe lép, minthogy Vilmos nem fog örökké élni.

Amikor a hír eljutott Vilmoshoz Angliába, rettentő haragra gerjedt. Hívatta Rufust, aki újabban állandóan vele van, és aki most, hogy tudja, ő örökli Angliát apja halála után, mindent megtesz, hogy a kedvében járjon.

Rufus jó katona, aki élvezi a vadászatot, még Vilmosnál is jobban, ezért sok jó kirándulást tesznek együtt az erdőben. Úgy látszik, ez a fia kárpótolja Richard elvesztéséért és Robert árulásáért. Ha van egy jó fia, úgy hiszi, szerencsésnek mondhatja magát.

Rufus ambiciózus. Ott van még Henrik, aki természetesen számításba jöhet, de ez idő tájt még Lanfrancus felügyeletével a tanulmányait folytatja. Henriket az egyháznak szánja, mert egy érsek fontos szerepet játszhat egy ország életében, mint ezt Odo nagybátyja példája is bizonyítja. (Vilmos néha azon töpreng, hogy Odo hajlandó lenne-e a hatalmát elcserélni vele.) És különben sem árt, ha a család egy tagja egyházi ember.

– Figyelj ide! – mondta Vilmos a fiának. – Kurtalábú fölállította a főhadiszállását Gerberoi-ban. Franciák és normannok csatlakoznak hozzá. Azt tervezi, hercegnek kiáltatja ki magát. Mit szólsz ehhez, fiam?

– Azt mondom – felelte Rufus –, itt az ideje, hogy Normandiába induljunk, hogy megmutassuk neki, nekünk más terveink vannak.

Rufus vörös arca szenvedélytől izzik; a Hódító egyetértően néz fiára. Most is, mint olyan gyakran, egy véleményen vannak.

*

Matilda ágynak esett. Szédült és betegnek érezte magát. Hogy ezt

kellett megélnie! – Vilmos és Robin egymás ellen harcolnak! Robert az, akiért reszket. Ha szemtől szemben állnak majd, hogy boldogul a

tapasztalt harcossal? Milyen reménye lehet? Lelki szemeivel látja, ahogy a lándzsa átdöfi fia szívét.

– Álmában sem sejtette, hogy ez lesz a vége, amikor megszületett és még mindketten olyan büszkék voltak rá. Ha hosszú lába lenne, mint Richardnak volt, vajon másképp történik minden? Próbált imádkozni, de ha Robert biztonságáért imádkozik, nem Vilmos vereségéért könyörög? Bár Vilmost nem lehet legyőzni. A számtalan csatában, melyekben részt vett, soha egy csepp vére nem hullt.

– Ó, Isten – könyörgött –, óvd meg a fiamat. Archembraye mezején, a gerberoi-i kastély mellett heves ütközet

dúlt. Vilmos szívét dühödt harag fűtötte. A tény, hogy a fiú, akit nemzett, fegyvert merészelt fogni és támadást vezet ellene, hihetetlennek tűnt. Olyan volt, mint egy rossz álom.

– Istenemre – fogadta meg –, megmutatom ennek a Kurtalábúnak, mit jelent fegyverrel jönni ellenem!

Nem hitte, hogy a csata sokáig tartana. Nem sokra becsülte Kurtalábút. Nincsenek tapasztalatai. Semmi nem szól mellette. Igaz, félelmetes haderőt sikerült összegyűjtenie, és megrázó arra gondolni, hogy milyen sok normann gyűlt a zászlaja alá. Maga Vilmos csupán néhány angol csapatra támaszkodott, akiket magával hozott. De ő hadvezér, és az ő vezetésével maroknyi ember is el tudja végezni egy légió feladatát.

Nemi megdöbbenéssel fedezte föl, hogy nem minden úgy megy, ahogy elképzelte. Mi történt? Valami varázsló átkot szórt rá? Futólag Matildára gondolt – most bizonyára térdepel és a fia sikeréért imádkozik.

Hátulról támadták, és ez felkészületlenül érte az embereit. Hirtelenül a sorok szétszóródni látszottak. Rájuk ordított, de nem tudtak ismét csatarendbe állni.

Egy nyíl eltalálta a karját, és ó lebukott a nyeregből. Az ellenség rajta volt. Ő, a Hódító leesett a lováról és ki van szolgáltatva nekik.

Föl kell állnia. Nyeregbe kell szállnia. Ott kell lennie a csapatai élén.

Kiabálni kezd. – Segítsetek föl! Tegyetek a lovamra! Nem látjátok, ki vagyok?

Egy férfi hajol fölé, hogy lesújtson rá. A hangja hallatán a támadója megdermed. Felemeli a sisakrostélyát: a férfi, aki megölni készül őt, a saját fia, Robert.

Mintha csak a sors eszelte volna ki ezt a drámai pillanatot. Ott fekszik a földön védtelenül a Hódító, és fölötte áll lándzsával a kezében, készen rá, hogy keresztüldöfje a szívét, a fia.

Robert dadog: – Apám! – Igen, te áruló! – ordít Vilmos. – Jól látod. Az apád vagyok. Robert letérdel. – Ó, Istenem, valóban te vagy. – Nos, ott a lándzsád. Illendő cselekedet, nem is várok mást tőled. De Robert letette a lándzsáját. – Hadd tegyelek föl a lovadra – mondta. – Ostoba vagy – vágta rá Vilmos. – A kezedben vagyok. Ölj meg

és vidd el a fejemet az anyádnak. Biztosan megtapsol érte. – Apám – mondta Robert. – Bocsáss meg. Ezzel talpra állította Vilmost, aztán fölsegítette a lovára. Fölpattant a sajátjára, és fedetlen fővel, hogy mindenki

megismerhesse, kivezette a sebesült Vilmost a csatatérről, biztonságos helyre.

*

Vilmos az ágyán feküdt. A sebesülés a karján nem volt komoly.

Rémülten hallotta, hogy Rufus is megsebesült. De a legnyugtalanítóbb, hogy a napot Robert nyerte meg, ráadásul az ő nagylelkűsége révén menekült meg az élete.

Matilda ellátta a sérülését, valamint Rufusét is. A testén esett sérülés nem volt súlyos; a büszkeségére mért csapást,

azt volt nehéz elviselni. Matilda izgatott volt. Robert megmentette az apja életét. Ez válasz

az imáira. Minden rendbe jöhet. Ült az ágy mellett; alig hagyta magára a férjét, amióta hazahozták. Mindennap elmondta neki: – Meg kell kérned Robertet, jöjjön el és

látogasson meg. De Vilmos a fal felé fordította az arcát.

Az asszony nem adta föl. Minden áldott nap előhozta a témát. Olyan boldoggá teszi, mondta, hogy épp Robert volt az, aki megmentette az életét.

– Ha! – mordult föl Vilmos. – Majd még készítesz egy szőnyeget, amin kihímzed gáláns fiadat, amint felemelt lándzsával készül ledöfni az apját.

– Jó téma lenne, de kétlem, hogy szeretnéd, ha a mi kis törpénk megtervezné. És én sem szeretném látni, ahogy te, csak egyszer is… más könyörületére szorultál.

A férje megfogta a kezét. – Pedig tetszik neked. – mondta. – Ismerd be. Ha valamelyikünknek meg kellett volna halnia, örülnél, ha én lettem volna az.

– Nem! – kiáltotta az asszony. – Ha bármelyikőtök meghalt volna, megszakadt volna a szívem. Már így is eléggé megviselt ez a konfliktus köztetek. Vilmos, megöregedtem. Nézd a hajamat, csaknem fehér. Emlékszel, milyen aranyszínű volt? És te olyan kövér vagy, hogy alig találni lovat, ami elbír. Megöregedtünk. Legyen béke a családunkban, ha már máshol nem lehet.

– Tudod, mi történne? Normandiát akarná. – És te elutasítod. – A véleményem változatlan. Csak, ha lefeküdni megyek, akkor

vetkőzöm le, nem előbb. – Ez alkalommal nem fogja kérni Normandiát, Vilmos, hidd el. – És miért nem? Nemrég még harcolt érte. – Idejön, hogy a bocsánatodat kérje. Tudja ő jól, hogy könnyebb

neki, mint neked. – Végül is ő nyerte azt a kis jelentéktelen csatát. – Ő sokkal könnyebb helyzetben van. Megmentette az életedet,

ezért szerényen jöhet ide. Te voltál az ő könyörületére bízva, ami sérti a büszkeségedet. De én nem azt kívánom, hogy ő alázatosan jöjjön, vagy te megmaradj sértettségedben. Azt akarom, hogy barátok legyetek, mert szerettek engem, mert megöregedtem, mert nincs már sok hátra az életemből.

– Ne beszélj így. Nem vagyok-e öregebb, mint te? – Te férfi vagy. Te a halhatatlanok közé tartozol. Ó, meghíztál, és

olyan lovon kell lovagolnod, ami elbírja a súlyodat, és azok nem olyan gyorsak, mint amikhez szoktál. De ott a királyságod, amit kormányozni

kell, a hercegséged, amit megtartasz. De nekem itthon kell ülnöm és várnom, és ez nehéz egy olyan asszonynak, amilyen én vagyok. Azt akarom, hogy te és Robert megbékéljetek. Nyugalmat akarok az otthonunkban. Kérlek, Vilmos, találkozz Roberttel a kedvemért, és amikor kéri a barátságodat, és hogy felejtsd el a múltat, bocsáss meg neki. Kérlek, Vilmos.

Lehajolt és megcsókolta. És tudta, hogy győzött.

* Vilmos a roueni kastélyban várta Robert érkezését, írt neki, hogy

keresse fel, hogy megbocsátást nyerjen a lázadásáért. Ha megteszi, tette hozzá, kész mindazt nyújtani neki, ami elvárható egy szerető apától.

A csatatéren átélt érzelmi megrázkódtatás emlékének súlya alatt Robert nem vesztegette az időt, hogy Rouenba induljon. Csak három szolgáló kísérte, hogy megmutassa, teljesen megbízik az apjában.

Matilda gyengéden megölelte, és még Vilmos is szívélyesen fogadta.

Rufus, aki jelen volt, igyekezett leplezni komor érzéseit. Neki nem tetszett a kibékülés és Robert drámai tette, habár rájött, ha az apját megölte volna, rosszabb lenne neki. Robert börtönben tartaná és Angliát is elvenné, nemcsak Normandiát. Végül is a dolgok jól alakultak, de nem tetszett neki ez a barátság Robert és az apja között.

Viszont nem tehetett mást, mint hogy örömet színlelt. Lakomát rendeztek a nagyteremben, és Matilda egyik oldalán

férjével, másikon a fiával ült az asztalnál, és kijelentette, hogy ez életének egyik legboldogabb napja.

Azok a napok a kastélyban a lakomákkal és vadászatokkal gyorsan és kellemesen teltek. De hamarosan eljött az idő, amikor Vilmosnak vissza kellett mennie a királyságába, aminek a kormányzása és rendszabályozása sok időt igényelt.

– Szeretném, ha velem jönnél, Robert – mondta. – Van számodra is feladat. A skót király gondot okoz nekem. Azt hiszem, tudnál ott segíteni. Kipróbálhatnád magad hadvezérként.

Robert, még mindig a drámai eset hatása alatt, kinyilvánította hajlandóságát, hogy segít apjának leverni az ellenségét.

Amikor Rufus és az apja egyedül maradt, Rufus megjegyezte: – Jó, hogy a bátyám elkísér minket. Biztonságosabbnak érzem, ha szem előtt van.

És Vilmos azt felelte: – Látom, egy véleményen vagyunk.

Odo nagyságról álmodik

Angliába visszatérve Vilmos azon terv megvalósításába kezdett, amivel már hosszú ideje foglalkozott gondolatban. Ez egy felmérés lenne, ami felölelné az egész országot – ne maradjon ki egyetlen négyszögöl föld sem, készüljön nyilvántartás minden szarvasmarháról és egyéb jószágról. Az elképzelést az adta, hogy az országban zavargások voltak, neki pedig szüksége volt pénzre a rend fenntartásához, ezért egyfajta adózást akart foganatosítani, a tulajdon nagyságának mértékében.

Ő ezt Nagy Földregiszternek nevezte, de mert a földbirtokosok úgy vélték, hogy ez is egyike a király módszereinek, hogy kisajátítsa a tulajdonukat, elnevezték Doomsday Book-nak, vagyis ítéletnapi Könyvnek.

Elégedetlenkedtek a Hódítóval országszerte, de mindenki, még ellenlábasai is kezdték belátni, hogy gyakran kemény, de igazságos törvényei megerősítik az országot. Amióta az országba érkezett, szép épületek, kolostorok, templomok, kastélyok emelkednek. Törvényességet és rendet teremtett, mert olyan szigorúak a büntetések, hogy csak kevesen merik megszegni a szabályokat. A dánok már félnek betörni a partokra, mert tartanak tőle, hogy találkoznak a Hódítóval, akinek híre jól ismert. Tanulmányozza az ország törvényeit, és a legjobbakat megtartja, a többit a Normandiában alkalmazottakkal helyettesíti. Bátorítja a normannok és szászok közötti házasságkötést, mert azt mondja, a legbiztosabb eszköze az ország békességének, ha megszűnnek a faji ellentétek. Ipart telepít, és megjutalmazza, aki eredményesen dolgozik. Viselkedési szabályokat vezet be. Gazdag, de nem enged meg magának fényűzést. Számos nagy házat és kastélyt birtokol; minden angliai erdő az ő tulajdonát képezi, és senkinek nem engedi meg, hogy az engedélye nélkül vadásszon. Ez az ő nagy szenvedélye, és Rufusszal együtt minden adandó alkalommal él a vadászat nyújtotta kikapcsolódás lehetőségével.

Azután, hogy csalódott Matildában és mert sosem bízott meg legidősebb fiában, egyre inkább Rufus felé fordul. Rufus ott van a

megbeszélésein, mellette lovagol, ha szükség van egy lázadás letörésére; és természetesen állandóan együtt vannak a vadászatokon. Rufusban keres vigaszt.

Gyakran gondol rá, hogy már csak két fia maradt – mert sosem tudott egészen megbocsátani Robertnek: Rufus és Henrik. Büszke Henrikre, de Henrik diák – büszke, bátor ifjú, de még tanul. Lanfrancus nagyra értékeli, ennek Vilmos örül, de valójában Rufus a társa; és örömét leli benne, hogy oktathatja, hogy majd a nyomdokába léphessen.

*

Amikor csak teheti, visszamegy Normandiába. Megdöbbenve látja,

mennyire megöregedett Matilda. Mintha minden energiája elszállt volna azon a napon, mikor megverte. Bűntudattal gondol erre, de még az eset emléke is a fejébe kergeti a vért, és olyan haragra gerjeszti, hogy ha akár Matilda, akár Robert ott lenne mellette, bizonyára ütne megint.

Nem bölcs dolog túl sokat törődni az emberekkel. Rufusszal ésszerű a kapcsolata. Kedveli a fiát, megtanítja mindenre, amit tudnia kell, de ha Rufus árulóvá válna, félreállítaná, ahogy Roberttel tette, és Henrikhez fordulna. De Matilda más kérdés.

Most gyengéd és szerető. Azért, mert Robert messzemenően lojálisán viselkedik. Vilmos tudja, hogy ha legidősebb fia elhatározná, hogy megint felkel az apja ellen, Matilda megint elárulná őt, mint előzőleg. Ez a tudat éket ver a kapcsolatukba.

A család, meglátása szerint, vegyes áldás; és ennek most újabb példáját látja. Egy ideje gyanakodni kezdett féltestvérére, Odora. Anyjuk, Ariette (a másik, akit Vilmos imádott, de ő sose ártott volna neki; részéről sosem tapasztalt volna hűtlenséget) megkérte a halálos ágyán, legyen gondja öccseire, Herlwintől való gyerekeire. Odo és Robert. Robert hűséges barát lett: Vilmos neki adta mortaini birtokait; és Odót Bayeux püspökévé tette.

Az egyik északi felkelés után Vilmos odaküldte Odót, hozzon ítéletet a lázadókra. Ezt olyan kegyetlenséggel hajtotta végre, ami rendkívülinek számított még Angliában is; általános gyűlöletet váltott ki iránta, és anyja közismert származása miatt az Angolok Vargájának kezdték nevezni.

Attól kezdve Odo ambiciózus lett. Ő Anglia királyának, Normandia hercegének a fivére; ráadásul Vilmos törvénytelen, míg anyjuk már férjezett volt, mikor ő, Odo megszületett. Az igaz, hogy az apja nem volt Normandia hercege, így nem aspirálhat a koronára, sem a hercegségre. De ugyanolyan kapzsi volt, mint Vilmos fivére. Elkezdett javakat gyűjteni; az ő hatalmi helyzetében lehetősége volt a megvesztegetés módszeréhez folyamodni, és élt is a lehetőséggel.

Büszke férfi volt. Nem lehet az első ember sem Angliában, sem Normandiában, ezt elfogadta. De vannak más területek is. Egyszer azt hallotta, hogy egy itáliai jós azt jövendölte, hogy egy Odo nevű pápa fogja követni VII. Gergelyt. A római pápa ugyanolyan hatalommal bír, mint bármelyik király. Már tudta, melyik utat válassza.

Pénzre volt szüksége, emiatt egyre nagyobb összegekkel lehetett csak megvesztegetni. Vett egy palotát

Rómában. Hogy biztosítsa a megválasztását, a bíborosokat a saját oldalára kellett állítania, ezért drága ajándékokat küldött nekik.

Amikor Vilmos Normandiában volt, Odo elhatározta, hogy Rómába utazik. Összegyűjtött egy normannokból álló társaságot, akik elégedetlenek voltak azzal, amit Vilmostól kaptak, és meghívta őket, kísérjék el Rómába, ahol, ha majd pápa lesz, vagyonossá teszi őket. Építtetett egy hajót, amit megrakott kincsekkel. Wight szigete mellett horgonyozott és már csaknem indulásra készen állt.

De Vilmos kémei kifigyelték őt, és amikor jelentették, mi történik, a király sietve Angliába ment és odaért a Wight szigetére, épp mielőtt Odo hajója kifutott volna.

Amikor Vilmos hallotta, hogy Odo a pápai tiara megszerzésének illúziójába ringatja magát, csak nevetett; de amikor rájött, mekkora kincset küldött ki Angliából a féltestvére, nagyon dühös lett.

Elrendelte a letartóztatását. – Egyházi ember vagyok – tiltakozott Odo. – Nem tartóztathatsz le,

nem is ítélhetsz el a pápa ítélete nélkül. Vilmos, akit Odo korábban rávett, hogy adományozzon angol

főrendi címet neki, hogy behajthassa az azzal járó anyagi juttatásokat, visszavágott: – Nem Bayeux püspökét tartóztatom le, hanem Kent earljét.

Odo csapdába esett.

Vilmos maga vezette a tárgyalást, ezt követően kisajátította Odo vagyonát, őt pedig a roueni kastély börtönébe küldte.

Vilmos meghiúsította Odo terveit, de nagyon megviselték a történtek.

Sose érezte magát ennyire magányosnak azóta, hogy elvette Matildát.

Kihez forduljon az ember, amikor a saját családja ilyen készségesen elárulja?

A végső búcsú

Milyen siváran telnek a napok Rouenban! Matilda a múlton

borong. Fáradtnak és kimerültnek érzi magát. Gyakran elmegy a bayeux-i katedrálisba, ahol kiállították a

faliszőnyegét. Azt tanulmányozva visszaidézi az ábrázolt eseményeket, ahogy azok történtek; és azt gondolja, ha Vilmos nem hódította volna meg Angliát, most együtt lehetnének itt. Nem lettek volna azok a hosszú különélések. Robert soha nem gondolt volna rá, hogy megszerezze a Normandia feletti uralmat, ha az apja nem Anglia királya. Sokkal boldogabb életük lehetett volna, ha kevésbé dicsőséges is.

Megváltozott. Már csak békességre vágyik. De mekkora az esély erre a boldog állapotra? Ebben a pillanatban törékeny fegyverszünet van Robert és Vilmos között, bár Angliában Robert jól teljesített és jó hadvezérnek bizonyult. Alapított egy várost Északon, amit New Castle upon Tyne-nak nevezett el. De Matilda elég jól ismeri mindkettejüket ahhoz, hogy tisztában legyen vele, a barátság nem végleges. Robert nem adja föl az ambícióit, és Vilmos ragaszkodik az elhatározásához, hogy haláláig nem enged át semmit.

Mindennap a katasztrófa kitörését várja. Ahányszor futár érkezik, fél kinyitni a levelet, nehogy rossz híreket kapjon.

Kopogtak az ajtón. – Asszonyom, egy küldönc. Lehunyta a szemét. Ne Robert legyen, imádkozott. Ne jöjjön már

több rossz hír Angliából. De nem Angliából érkezett a levél. Hanem Bretagne-ból. Constance lánya súlyos beteg, és félő, hogy hamarosan meghal.

* Isten bosszút áll rajtam? – töprengett. Brihtricre gondol, a

cellájában. Megértette valaha, miért kellett meghalnia? Arra a lányra gondol, akibe Vilmos futólag beleszeretett. Szerelmes volt belé? Nem

hiszi, hogy az lett volna. De ő, ő szerelmes volt Brihtricbe… olyannyira, hogy megölette, amiért elutasította. Aztán az a lány is meghalt. Két halál írható a számlájára.

Ostobaság! Hány ember hal meg naponta? Akad bárki is az udvarnál, akár Normandiában, akár Angliában, aki bűntelen abban, hogy megölt valakit valamikor? A halál senki számára nem ismeretlen. És mindenki tudja, hogy gyorsan jön, váratlanul.

Vilmos sokakat megölt annak idején, Isten mégis őt tette meg Anglia meghódítójának, de Vilmos államérdekből ölt, ami szerinte más dolog. Személyes büszkeségből ölni nagyobb bűn?

Milyen szomorú öregnek lenni, mert a szürke hajjal előjönnek az árnyékok a múltból, hogy gúnyolódjanak, kérdezzenek. Hamarosan eljön a te időd, mondják. Nyomasztanak a bűneid?

Robert és Vilmos nem jönnek ki egymással, Richard és Adelisa halott… és most Constance is haldoklik.

Hívatta az asszonyait, és azt mondta: – Elutazom. Imádkozni fogok Szent Ebrulf síremlékénél, és kérem a szenteket, mentsék meg a lányom életet.

*

Megtette a hosszú, fárasztó utat az ouche-i apátsághoz, és ott drága

adományt tett a síremlékre és az oltárra. A szerzetesekkel ült az ebédnél a refektóriumban, és kérte őket, ne kivételezzenek vele, mert teljes alázattal jött ide.

Buzgón imádkozott bűnei bocsánatáért, és a bűnbocsánat jele az lenne, ha lánya felépülne. Amikor visszatért Caenbe, az a hír várta, hogy Constance meghalt.

*

Búskomorság lett úrrá rajta. Az egészsége rohamosan romlott.

Elkezdett jósokkal konzultálni, mert nagyon vágyott rá, hogy azt hallja, fia és férje békességben él. Kevés vigaszt kapott.

Hallotta, hogy egy német remete meg tudja jósolni a jövőt, ajándékokat küldött hát neki és kérte, mondja meg, mit tartogat számára a jövő.

A válasz nem volt szívderítő. A remete látomásában megjelent egy nemes paripa, dús legelőn legelt. Más állatok is közeledtek, de a ló nem engedte őket a területre. A látomásban a ló kimúlt, és egy botor fiatal ökör jött, hogy átvegye a mező felügyeletét; de ő nem tudta visszatartani a martalócok hordáit, akik berontottak a mezőre és letarolták a legelőt, lepusztították a földet.

A magyarázat az volt, hogy a paripa Vilmos, a herceg, Anglia királya; a fiatal ökör Robert. Csak a hatalmas ló tud rendet tartani. A vízió megmutatta, mi történne, ha a paripa átadná a helyét az ökörnek.

– Nemes hölgy – írta a remete –, ne csüggedj a törekvéseidben, hogy békét hozz Normandiába. Ha nem teszed, nyomorúság és halál vár a hercegedre és romlás az országodra.

Mit tettem? – kérdezte magától Matilda. Ellene dolgoztam, a kor legnagyobb embere ellen, aki az életem és a férjem.

De Robert a fiam. Volt valaha asszony ilyen szomorú helyzetben? Nem tudott aludni. Éjszakánként a kastély körül bolyongott. Az

asszonyai a toronyban találták az ablaknál, a lovasokat várva, akik híreket hoznak neki; olyan híreket, amiktől rettegett.

Reszketett, amikor az ágyába vitték. Aztán egy nap, amikor bementek, hogy felébresszék, már nem

tudott felkelni. Hívatták Vilmost.

* Az ágya mellett ült és fogta a kezét. – Vilmos – szólalt meg Matilda. – Mi van Angliában? – Rend – felelte. – Minden rendben van. – És biztonságos, hogy otthagytad és eljöttél hozzám? – Mindenféleképpen jöttem volna. – Ez az utolsó alkalom, Vilmos. – Nem – mondta. – Rendbe jössz. – Megparancsolod? Ó, Vilmos, Isten az egyetlen, akinek nem

parancsolhatsz, és a halál az az ellenség, akit nem győzhetsz le. Nem felelt. Az asszony látta, hogy remeg az ajka. – Vilmos, imádott Vilmosom – suttogta –, bocsáss meg nekem.

– Megbocsátani, amiért a szerelmem vagy, az életem, az egyetlen, akivel valaha is törődtem, és mindig is fogok?

– Így volt, ugye? Meg vannak bocsátva a bűneim? – Meg lesznek bocsátva. Olyan felajánlásokat teszünk… – Akkor küldd őket az égbe. Nyomasztanak a bűneim, Vilmos. – Nem, te jó asszony vagy… jó feleség és jó anya. – Mindkettőnek nehéz lenni. – Te jól csináltad – biztosította a férfi. – Vilmos… te és Robert… – Jól beválik Angliában. – Maradjon így, akkor boldogan halok meg. Megszorította a kezét.

– Nem kellene pihenned, szerelmem? – Nem számít, Vilmos. Ez már a vég. Elveszítesz, Vilmos. – Kérlek szépen… – Könnyeket látok a szemedben, Vilmos. Az elsők, amiket valaha

hullattál… és értem hullanak. – Ki másért hullanának? – Vilmos, gyere ide szorosan mellém. Mondd, hogy ugyanúgy van,

mint mindig volt… Mondd, hogy semmi nem változott. – Egész életemben szerettelek, és így marad, amíg csak meghalok. Halvány mosoly jelent meg az asszony ajkán, ettől úgy nézett ki,

mint ifjúkoruk régi, pajkos Matildája. – Nincs többé verés… nincs többé szerelem… Ó, Vilmos! Az érzelmeitől nem tudott megszólalni. Ült az ágya mellett, fogta a

kezét, amíg meghalt. Akkor fölállt, kirohant. Senki sem mert ránézni. Bezárkózott a szobájába, és utat engedett a fájdalmának.

Amikor magához tért, erős volt újra. Bármilyen tragédiával is néz szembe, van egy hercegsége, amit

meg kell tartania, és van egy királysága, amit kormányoznia kell.

Sakkjátszma Öreg volt, kövér és életunt Matilda nélkül. Az orvosai

figyelmeztették, hogy kevesebbet kell ennie, különben a testessége a halálát okozhatja. Még ki tudott lovagolni vadászatra, de többé már nem a gyors paripákon. Olyan lovat kellett választania, ami elbírta.

Felvirágoztatta Angliát. Elkészült a Doomsday Book. Az angolok gyűlölhették, ahogy azt is, amit számukra jelentett, de amikor ismét dán invázió fenyegetett, Vilmos elmagyarázta az embereinek, hogy most az egyszer jobb kiváltást fizetni a dánoknak. Bölcs kormányzásának köszönhetően az államkincstár tele van, és a megegyezés távol tartaná a dánokat az országtól, ami kevesebbe kerülne, mint egy háború.

Vilmos előre látta mi fog történni. A dánok összeugrottak az aranyon, amit adott nekik. A királyukat és a hadvezérüket megölték, és csak feleannyian tértek vissza Dániába. Ez bölcs lépésnek bizonyult, mert Vilmos tudta, mit jelent harcolni és soha nem félt a csatától; de ebben az esetben elkerülte a vérontást és sajátos módszerével legyőzte a dánokat.

Soha nem jönnek vissza Angliába – jósolta Vilmos, és bebizonyosodott az igaza.

Volt, hogy ágyban kellett maradnia. Az orvosai utasították rá. Innia kellett a főzeteket, amiket felírtak neki, és mértékletesen kellett ennie Az ilyen kezelések után úgy találta, veszített a súlyából, ezért egyetértett velük, mert hatalmas teste már teherré vált, és gyakran kínozta légszomj.

Még mindig gyakran vadászott, rendszerint Rufusszal. Rufus nagy vigasza lett, bár élvezettel beszélgetett Henrikkel is.

Anyja halála után Robert nem színlelte tovább a barátságot; elhagyta apját és visszament Normandiába. Vilmos naponta várta a rossz hírt felőle.

Agyában fekve végiggondolta az életét és a tetteit. Tudta, hogy korának legnagyobb uralkodója. Szigorú elvei voltak, melyeket áttett a gyakorlatba. Hitt benne, hogy Anglia jobb ország lett, mint Harold alatt

lett volna. Tisztességes volt azokkal, akik engedelmeskedtek neki, és szigorú azokkal, akik nem.

Anglia már nem az a törvények által nem szabályozott hely, ami akkor volt, mikor meghódította. Most azt mondják, hogy az ember félelem nélkül végigmehet egy kihalt úton kezében egy zacskó arannyal. Senki nem meri megölni a másikat, mert a bűntett a legszigorúbb büntetést vonja maga után. Vilmos eltörölte a halálbüntetést. Viszont a szemkiszúrás gyakran alkalmazott büntetés. Senki nem kaphatja meg a meghalás kényelmét, jelentette ki, ha megszegi a törvényt. Élnie kell és szenvednie, hogy példa legyen mások számára. Vilmos mindig szigorúan védelmezte az erkölcsösséget. Bárkit, aki megerőszakolt, vagy erőszakot kísérelt meg egy asszonyon, azzal büntettek, hogy levágták a nemi szervét.

Ilyenek voltak a törvényei, és soha nem tért el tőlük. Eltökélte, hogy keresztülviszi az akaratát, és végül az emberek kezdték belátni, hogy ez az életüket sok szempontból sokkal kényelmesebbé teszi.

Nagy gyöngéje a vadászat imádata, és az is igaz, hogy a szeretett erdői elleni vétség messze nagyobb dühöt váltott ki belőle minden más bűncselekménynél.

Noha sűrű, sötét haja jelentősen megfogyatkozott, és hatalmas teste korlátozta, még mindig megőrizte azt a képességét, hogy egyetlen szavával parancsolt, és lóháton ülve még mindig tekintélyes ember benyomását keltette.

Észrevehető változás ment végbe benne Matilda halála után. Mogorva lett, sokszor dühös; könnyen haragra gerjedt. Ezt csupán a vadászatok mérsékelték.

Uralma alá hajtotta Walest, és a skót király alig több hűbéresnél. Naggyá tette Angliát.

Szenvedélyes odaadás fűzte az országhoz, melyet meghódított, de a legboldogabb szülőföldjén, Normandiában volt. Mindig talált valami okot, hogy odamehessen. Anglia behódolt, és Vilmos végül meggyőzte az embereket, hogy a szigorú uralom, amit gyakorolt, alapvetően jó uralom. De Normandiában mindig volt valami baj.

A francia király továbbra is ellenségesen viselkedett; és bár nem kezdett tényleges háborút, valami zavart mindig okozott. Vexin tartomány volt a bajok központja.

Amikor Vilmos apja segítséget nyújtott a francia királynak, az ezt a tartományt Fényes Robertnek adta köszönetképpen a szolgálataiért; de a franciák azóta is keresték a módot, hogy visszavegyék Normandiától.

Előzőleg létezett egy erre vonatkozó szerződés, ami a terület egy részét – az Epte és Oise közöttit – átengedte a francia Mantes grófoknak, míg a normannok megtartották az Epte és Andelle közötti földet. De a francia király, hogy kimutassa Fényes Robert iránti megbecsülését, hozzájárult, hogy Drogo de Mantes gróf Normandia hűbérese legyen. Néhány évvel korábban a gróf meghalt, a francia király visszavette Mantes-ot, és a kastélyból a franciák sorozatos támadásokat kezdtek indítani normann területek ellen.

Vilmos Rouenban pihent orvosai utasítására, ugyanakkor megkísérelt súlyából is leadni.

Angliában béke van, gondolta. Bárcsak Normandiában is az lenne. A dánokkal szembeni stratégiájára gondolt. Sokakat meglepett,

biztos volt benne. Ó, Vilmos, a Hódító, akit sose győztek le csatában, kivásárolta az ellenséget!

Egy nagy hadvezér elsősorban stratéga, és ezúttal jól döntött. Jó sok aranyba került, az igaz, de mennyivel többe került volna a háború! És egy csepp angol vagy normann vér se folyt. Milyen zseniális ötlet, hogy dánok harcolnak dánok ellen! Soha nem kezdenek ki újra Angliával.

És most a francia király… Megpróbálhatna valami kompromisszumot kötni vele… legalább addig, amíg elég jól lesz ahhoz, hogy felkeljen az ágyból.

Van két jó fia: Rufus és Henrik, és most éppen itt vannak vele Hívatta őket. – Feladat volna mindkettőtök számára – mondta. – Szükség lesz a

diplomáciai érzéketekre. A fiatalemberek fellelkesedtek. Kissé unalmasnak találták az életet

gyengélkedő apjuk mellett. – Hova kellene mennünk, apám? – A francia udvarba. – Az ellenségünkhöz?! – kiáltott föl Henrik. – Fiam, majd megtanulod, hogy néha egyezkedni kell az

ellenséggel. – Nem bízom bennük – mondta Henrik.

– Gondolod, hogy én igen? Nem, de menjetek oda, legyetek szeretetreméltóak, mérjétek föl a francia király hangulatát. Meglátjuk, elkerülhetjük-e a költséges háborút.

Hosszan beszélgetett a fiaival. Eltöprengett, miután távoztak. Rufus durva, de okos a maga módján. Henrik agyafúrt tud lenni.

Ragyogó elme. Szórakoztató lesz jelenteni Lanfrancusnak, hogy Henrik képes-e összeegyeztetni a diplomáciát a tudománnyal.

Vilmos várakozással tekintett annak az eredményére, amit franciaországi küldetésnek nevezett.

A francia király látványos szeretettel fogadta a normandiai herceg fiait. A király fia, Lajos herceg, egy meglehetősen jó húsban levő, közel tizenöt éves fiú bosszankodott, amikor hallotta, hogy Vilmos fiai látogatóba jönnek. A francia udvarban úgy tartották, a normannok nem mások, mint kalózok, durva modorúak és tanulatlanok.

Lajos, aki nagyon arrogáns ifjú volt, örömmel várta, hogy mulathasson a normannok kárára.

Rufus a vörös képével és vöröses fürtjeivel tényleg olyan volt, mint amit vártak; Henrik más típus, és bár tudós hírneve megelőzte, a fiatal francia herceg nem hitt a szóbeszédnek, hisz Henrik – lévén normann – nem lehet más, csak műveletlen.

Fülöp a végletekig tékozló, és azután a csaknem fösvény életvezetés után, amihez az ő apjuk ragaszkodott az udvarában, a fiatalemberek nagyon kellemesnek találták a francia udvart.

Természetesen rendeztek vadászatot, melynek során Rufus kitűnt a többiek közül, és a fiatal hercegek jól szerepeltek a bajvívásban is.

Lajos titokban nevetett rajtuk és azt mondta, ezek olyan időtöltések, melyekben a kalózok kitűnőek. Jó sakkozónak tartotta magát és kihívta Henriket egy játszmára.

Nem tudta, hogy Henrik sakkozott apjával és Lanfrancusszal is, és tehetségénél fogva hamar mestere lett a játéknak. Ravaszul elhallgatta a képességét, és hagyta, hogy Lajos azt higgye, kezdő.

Lajos tizennégy éves; Henrik tizenkilenc; de ahogy a francia fiú mondta a kísérőinek, rendesen elveri, aztán visszaküldi a tudóst Normandiába, hogy mesélje el a történteket. Úgy intézte, hogy néhány barátja nézze a játékot.

Rufus is köztük volt, és ismerve öccse tehetségét, felkészült, hogy jól fog szórakozni.

Lajos nagyon magabiztosan ült le az asztalhoz. Ő nyitott a világossal. Boldogan mosolygott fölénye tudatában.

És jaj, szegény Lajos! Fél tucat lépés után Henrik levette a huszárját. Lajos meghökkenve meredt a táblára.

– Ha! – kiáltotta Rufus. – Hercegem, hamarosan elveszítesz egy bástyát is!

Lajos mérgesen nézett. Igaz. Sarokba volt szorítva. Dühösen tolta odébb a bábuját. Henrik a következő lépésben levette a bástyát. Lajos arca elsötétült, ő maga ingerültté vált, míg Henrik nyugodt és közömbös maradt. A nézők rémült csendben ültek, mert nyilvánvaló volt, hogy Henrik mestere a táblának.

– Sakk – mondta Henrik. – Ezer átok – mormolta Lajos. Néhány további perc elteltével bekövetkezett az elkerülhetetlen:

sakk-matt. Amikor Lajos látta, hogy nincs kiút, és rádöbbent, hogy megverték,

az arca eltorzult a haragtól. Olyan biztos volt benne, hogy nyerni fog; és most itt van legyőzve

és megalázva… és annak a Vilmosnak a fiától kapott ki, akiről tudja, hogy mielőtt Anglia királya lett, mint normandiai herceg a francia király hűbérese volt.

Lajos nagyon el volt kényeztetve. Utálta, ha ellenkeznek vele, és senki az udvarban nem is mert ilyet tenni. Ez az ostoba normann lehetett volna annyira udvarias, hogy hagyja nyerni, még ha ilyen kiváló játékos is.

Hirtelen dühében felkapott egy marék bábut és Henrik arcába dobta.

Henrik nevetett. – Ez, uram – mondta nyugodtan –, nem tartozik a játékszabályok közé.

– Hallgass… fattyúfi! Henrik hallotta Lanfrancustól az igazságot apja születésének

történetéről; tudja, hogy ez a szó kísértette és megzavarta ifjúkorát, de miután elvette Matildát, büszkén használta a dokumentumok aláírásakor. Ám ez a rosszkedvű, rossz modorú fiú, aki azt hiszi, magasabb rendű a normannoknál, degradáló módon használja, és Henrik nem fogja megengedni egy kövér, pattanásos, agyonkényeztetett

piperkőcnek, hogy kiejtse ezt a szót Európa legnagyobb uralkodója gúnyolására.

Nyugodtan felemelte a sakktáblát és a maradék bábukat a francia herceg fejére borította.

– Hogy merészelsz tiszteletlenül beszélni Anglia királyáról? – Az csak egy… fattyú. Henrik felpattant a székről. A francia herceg hátrálni kezdett, de

megbotlott és elterült a földön; Henrik ráugrott és püfölte, Lajos csak visított.

A nézők nem tudták, mit tegyenek. Lajos sivalkodott: – Tartóztassátok le! Tartóztassátok le a

gazembert, aki meg merte sérteni Franciaországot! Rufus felmérte a helyzetet; látta, hogy veszélyben vannak. – Gyere, Henrik! – mondta. – Gyorsan! Henrik a bátyjára nézett és látta a sürgetést az arcán. A még mindig a földön fekvő Lajost a nézők csoportja közé

gurította; és mintha sétálni indulna, követte Rufust ki a teremből. Lerohantak a kőlépcsőkön, ki az udvarba, egyenesen az istállókhoz. – Nincs egy vesztegetni való percünk se – lihegte Rufus. – Túszul

ejthetnek. Fölpattantak két lóra és elvágtattak. Henrik rádöbbent, milyen gyorsan cselekedett Rufus, mert alig

haladtak át a kastély kapuja alatt, hallották a riadóztatás hangjait a kastély felől.

– Pontoise-ba! – kiáltotta Rufus. – Az normann város. Ott biztonságban leszünk.

Vágtattak, és addig hajszolták tajtékos lovaikat, amíg a baráti városba nem értek.

Rufus elmondta, mi történt, és megparancsolta, hogy egy osztag férfi álljon készenlétben.

Aztán ő és Henrik kilovagolt velük, miközben egy kis csapat, akiket a francia király küldött, hogy vigyék vissza a hercegeket, közeledett feléjük. Rufus és Henrik előjöttek a rejtekhelyükből a pontoise-i férfiakkal. Harc kezdődött, melyben a franciák létszámfölényben voltak ugyan, de Rufus nagy örömére hamarosan meghátráltak.

Rufus a csapatával egészen a kastély kapujáig üldözte őket; aztán visszafordultak, fölégetve a falut, amelyen áthaladtak, hogy tudassák a franciákkal, ez Normandia győzelme volt.

*

Mikor megjelentek Vilmos előtt, ő már hallotta a történetet.

Szívből nevetett. Büszke volt rájuk. Rufus úgy cselekedett, ahogy ő tette volna fiatalkorában, és büszke volt Henrikre, hogy megnyerte a sakkjátszmát.

– Akkor hát vége a béketárgyalásoknak – mondta. – Készülnünk kell a háborúra.

Feldühödve az őt és fiát ért sérelmen, a francia király szabad folyást engedett indulatainak.

– Szóval Normandia hercege ágynak esett, hogy megszabaduljon a hajától! – mondta gúnyosan. Szellemesen ecsetelte, milyen lehet, amikor a hercegi kastélyban a nagy ember ágyban fekszik a hatalmasra duzzadt hasával.

– Isten szent anyjára mondom – folytatta –, Anglia királyának tovább tart a felgyógyulás, mint a francia asszonyoknak.

Ezt a tréfát udvarszerte ismételgették, és hamarosan Vilmos fülébe jutott.

Vilmos dühöngött. Hogy az a fiatal király, akit ő segített a trónjára, így beszéljen róla most, hogy megöregedett, megbocsáthatatlan.

Majd meglátja, hogy Hódító Vilmosnak nincsenek asszonyos vonásai.

– Amikor misére megyek – hangzott a válasza –, felajánlok a francia királynak százezer gyertyát, ami lángba fogja borítani az országát.

Kitört a háború.

Százezer gyertya Rufus bejött hozzá. – Apám, hadd vállaljam ezt én a nevedben.

Nem kellene elhagynod az ágyat. – Mit beszélsz? – kiáltotta Vilmos, és felemelkedve mérges

tekintetet vetett a fiára. – Tudom vezetni a csapataidat. A te fiad vagyok. Az én dolgom

megvívni ezt a csatát. – A francia király és te öregembert csinálnátok belőlem. Nem. Csak

hogy tudd: ma épp olyan fiatalnak érzem magam, mint bármikor azelőtt. Megyek és elfoglalom Mantes-ot. Porig égetem. Megtanítom a francia királyt, hogy gondosabban válogassa meg a tréfáit.

Rufus belátta, hogy nem tudja lebeszélni. Hasztalan lenne győzködni, hogy többé már nem fiatal és fürge; hogy az egyetlen ló, ami elbírna, nem olyan, mint amit megszokott.

Vilmos kikelt az ágyából, és amikor rásegítették a felszerelését, felkiáltott: – Jobban érzem magam, mint bármikor azóta, hogy a királyné meghalt. Úgy érzem magam, mint mikor fiatalon csatába indultam.

A kísérői meglepetten néztek rá. Igaz, hogy a lován ragyogóan nézett ki. Legyőzhetetlennek látszott

– Vilmos, a hódító.

* Mantes lángolt. Százezer gyertya égett a francia királyért. Ez majd megtanítja,

milyen ellenfél Anglia királya. Vilmos vágyott a harcra. Túl régóta volt már tétlen. Hallgatnia kell

az orvosokra; csak le kell adnia a fölösleges súlyt. Akkor fiatal ember lehet újra.

Milyen vadul ég a város! Lángoló fa szikrái szállnak a levegőben. Egyik majdnem eltalálta a lovát. Az állat megijedt és beletaposott az égő zsarátnokba. Felágaskodott és Vilmos hatalmas teste nekiszorult a

nyereg kapájának. Felkiáltott a hirtelen fájdalomtól. A ló megugrott és Vilmos lecsúszott a földre.

*

A roueni kastélyba vitték. Nagy fájdalommal járó belső sérülése

volt, és tudta, hogy közel a vég. Az orvosai, bár kiváló emberek voltak, semmit nem tudtak tenni érte.

Hosszú haláltusája során nem panaszkodott. Hat hétig feküdt nyomorúságosan, de ez adott neki annyi időt, amennyire elméjének szüksége volt, hogy rendezze az ügyeit.

Szüksége van bűnbocsánatra, mondta, mert sok rossz cselekedetben bűnös. De túl fiatal korban jutott hivatalhoz. Túl gyakran menekült meg a haláltól fiúként, hogy nagyon féljen tőle. A hozzá mindvégig hűséges barátait a szeme láttára gyilkolták meg.

Megparancsolta, küldjék hozzá a közjegyzőit, hogy előkészíthessék a végrendeletét. Először is félre akar tenni egy összeget azoknak a templomoknak az újjáépítésére, melyeket felgyújtott Mantes-ban. Még több pénzt különített el monostorokra, zárdákra és templomokra. Nem feledkezett meg a szegényekről sem – sem az Angliában, sem a Normandiában élőkről.

Két fia mellette állt. Robert nem volt ott. Ki tudná megmondani, hol lehet? Minden valószínűség szerint apja egyik ellenségének a kastélyában él, várva a percet, amikor előállhat és elfoglalhatja a hercegséget, kettejük ellenségeskedésének okozóját.

Vilmos kívánsága az volt, hogy minden bebörtönzöttet engedjenek szabadon, Odo püspök kivételével. – Azért – mondta –, mert ő a fivérem és oly sokat köszönhet nekem, mégis ellenem dolgozott, személyes nyereségvágytól hajtva. Maradjon csak börtönben.

De a másik féltestvére, Robert of Mortain térdre esett az ágya mellett és könyörgött, változtassa meg a döntését.

– Bűnt követett el – mondta Robert of Mortain –, de a testvérünk. Anyánk kedvéért, aki mindnyájunkat szült, ne tedd, hogy mielőtt a Teremtő színe elé lépnél, megtagadod a könyörületet.

Vilmos nem tudta ilyen könyörgés hallatán elutasítani, így Odo kiszabadult a fivére kérésére.

– Bár – mondta Vilmos – ez az ember nem fog jót tenni, bárhova is kerül, és csak a gyengeségem miatt hátrálok meg.

Azután hívta a fiait, lépjenek közelebb. – Robert fiam – mondta – elárult engem. De neki ígértem

Normandia hercegségét és nem szegem meg a szavamat. Nem lesz jó uralkodó. Önző, arrogáns és hiányoznak belőle egy uralkodó kvalitásai. Ám ő az elsőszülöttem, nagyon szerette az anyja és én ígéretet tettem neki. Rád, Vilmos fiam… Rufus, rád hagyom Anglia koronáját. És Henrikre, hol van Henrik?

– Ó, Henrik fiam. Nincs országom, amit rád hagyhatnék, mert az idősebb fivéreid kapják meg azokat. De adok neked ötezer ezüstfontot.

Henrik csalódottnak tűnt. Nehéz volt megértenie, hogy Robert, aki az apja ellensége lett, megkapja Normandiát, és ő, akit jó fiának tart, egyáltalán nem kap földet.

– Mit kezdek a pénzzel, ha nincs országom? – kérdezte lehangoltan.

– Gyere ide, közelebb hozzám, Henrik – mondta Vilmos – Légy elégedett és bízzál az Úrban Várj.

Azt mondom, Roberté lesz Normandia és Vilmosé Anglia. De idővel minden birtokom a tied lesz, és nagyobb hatalmad és gazdagságod lesz, mint bármelyik fivérednek.

Néma csend honolt a szobában. Mintha egy próféta szólt volna.

* A halál megfoghatatlan, a fájdalom elviselhetetlen. Feküdt az

ágyában a véget várva. Nem mindig volt tiszta az elméje, gondolatai visszarepítették a múltba.

Egyszer azt hitte, az ágyban fekszik egy bátor férfival, aki vigyáz rá, és amikor felébred, ott találja vérbe fagyott testét maga mellett. Sokszor azt hitte, Matilda van mellette. Olyankor gyengéd mosolyra húzódott a szája.

De újra és újra visszarángatta a jelenbe a kegyetlen fájdalom. Homályosan látta csak Rufust. – Mit csinálsz itt? – kiáltotta. – Máris a királyságodat akarnád? A gondolatai megint csapongtak. Hosszú életet éltem, gondolta.

Majdnem hatvan évet. Sok mindent elértem, az emberek emlékezni

fognak rám. Ott állok majd az őseim mellett. Azt mondják majd az emberek: „Rollo, Félelemnélküli Richard, Hódító Vilmos; és a Walhalla termeiben nem szégyenkeznek majd miattam."

De keresztény volt és hallotta Rouen harangjait. Hamarosan érte kongatják őket. – Ajánlom magamat Máriának, Isten anyjának – mondta. – Imái

révén egyesüljek Fiával, a Mi Urunk Jézus Krisztussal. 1087. szeptember kilencedike volt, huszonegy év telt el azóta, hogy

partra szállt Pevensey Baynél. Az életem gyorsan apad, – mondta magának. – a fajdalom csaknem

elmúlt. Búcsúzom a hatalmamtól, a hódításaimtól, minden földi dicsőségtől. Hamarosan Istennel leszek… és Matildával.

Vége

Folytatás: Az igazság bajnoka

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jean Plaidy: The Bastard King Copyright © 1974 by Jean Plaidy All rights reserved.

Fordította: Csillag Zsuzsanna A borítót Boros Attila festményének felhasználásával Vallyon Krisztina

tervezte. Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2009

Hungarian translation © by Csillag Zsuzsanna, 2009