· Web viewELÔSZÓ Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből Éder, Zoltán Túl a Dunatájon: Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai

ELÔSZÓFejezetek a magyar művelődéstörténet

európai kapcsolatai körébőlÉder, Zoltán

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Túl a Dunatájon: Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai körébőlÉder, Zoltán

Ez a kötet az alábbi intézmények és magánszemélyek támogatásával jelent meg. A Kiadó hálás köszönetet mond segítségükért: Nemzeti Kulturális Alapprogramm (irodalmi és könyvkiadási szakkollégium, miniszteri különkeret) Cirkos Tamás (Budapest) Vajda Péter (Folio Kft., Budapest, XIII., Fáy u. 5.)Szerzői jog © 1999 Mundus Magyar Egyetemi KiadóSzerzői jog © 1999 Éder Zoltán

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó előzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve.


Tartalom1. ELŐSZÓ .......................................................................................................................................... 12. A magyar nyelv felfedezése ............................................................................................................. 3

1. Sylvester Grammatikájának utóéletéről ................................................................................. 31.1. PÉLDAMONDAT ..................................................................................................... 3

2. Pápaszem szavunk keletkezésének művelődéstörténetI hátere ............................................ 123. Nyelvészeti törekvések a felvilágosodás korában ......................................................................... 21

1. Újabb szempontok a Demonstratio hazai fogadtatásának kérdéséhez ................................. 211.1. A kérdés rövid története ........................................................................................... 211.2. Kedvezőtlen volt-e a Demonstratio hazai fogadtatása? ........................................... 221.3. Miért nem folytatta nyelvészeti kutatásait Sajnovics? ............................................ 241.4. Kik utasították el Sajnovics tanítását? ..................................................................... 261.5. Végezetül még egy szerény adalék .......................................................................... 28

2. Sajnovics és Demonstratiója új megvilágításban ................................................................. 292.1. Mi volt a neve Sajnovicsnak? .................................................................................. 302.2. Mikor jelent meg a Demonstratio nagyszombati kiadása? ..................................... 302.3. Miért korszaknyitó mű a Demonstratio? ................................................................. 31

3. SZÓTÁRIRODALMUNK TÖRTÉNETÉNEK MOSTOHAGYERMEKE ........................ 334. Kalmár György alakja két évszázad távolából ..................................................................... 405. Vályi András, a magyar nyelv tanára ................................................................................... 43

5.1. A’ magyar nyelvnek, és a’ nemzeti nyelvbéli literaturának oktatója, Pesten, a’ királyi tudományok fő oskolájában ............................................................................................ 435.2. „A magyar nyelv gyakorlati tanításának és tanulásának alapvonalai erre a célra készített táblázattal” ..................................................................................................................... 45

6. Gyarmathi Sámuel Nyelvmesterének egyik fő forrása ........................................................ 497. Révai Miklós, a történeti nyelvtudomány megalapítója ....................................................... 578. Révai Miklós stilisztikai kézikönyve ................................................................................... 60

8.1. Források ................................................................................................................... 608.2. A mű helye és jelentősége ........................................................................................ 68

9. Verseghy Ferenc első nyelvészeti munkája .......................................................................... 704. Verseghy Ferenc brünni nyelvtani jegyzetei .................................................................................. 76

1. Verseghy Ferenc nyelvtanai, tekintettel a magyar mint idegen nyelv oktatásár .................. 782. Verseghy magyar-német összevető nyelvtana ...................................................................... 86

2.1. Verseghy nyelvtanainak elemzéséről ....................................................................... 862.2. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre értékeléséről ............................................. 862.3. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre tematikája és felépítése ............................ 872.4. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre az idiomatizmusokról ............................... 872.5. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre mint összevető nyelvtan ........................... 882.6. Az általános tiszteletnevek használata ..................................................................... 892.7. Szabályok az ëggy határozatlan névelő használatára .............................................. 90

3. Verseghy Ferenc nyelvművelő kézikönyve .......................................................................... 923.1. Verseghy Ferenc nyelvi rendszere és a kortársi grammatikák ................................. 99

4. VERSEGHY FERENC NYELVTUDOMÁNYA és AZ UTÓKOR .................................. 1095. Hazai és külföldi utazások ........................................................................................................... 114

1. Honismereti törekvések A 18. század végén az első magyar nyelvű útikönyvben ............ 1142. Az első magyar nyelvű útikalauzról és szerzőjéről ............................................................ 1193. Egy olasz utazó Vácott 1780-ban Migazzi püspök udvarában .......................................... 130

6. A nyelvújítás győzelme ............................................................................................................... 1341. Tudós mérséklet érvényesülése a nyelvújítási harcban ...................................................... 134


ELÔSZÓ

1.1. Gróf Teleki József nyelvelméleti munkája ............................................................ 1397. Nyelvtudományi munkálatok Erdélyben ..................................................................................... 146

1. A pápai-páriz-szótár Éder-féle bővítéseinek egyik forrása ................................................ 1462. Éder józsef károly a nyelvjárásokról, a jövevény- és idegen szókról ................................ 155

2.1. XIV. Az Erdélyi lakó?ok’ nyelvei .......................................................................... 1568. Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága .................................................................. 161


1. fejezet - ELŐSZÓÉder Zoltán Túl a Duna-tájon. Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből címen mintaszerű, egyúttal sajátos tanulmánygyűjteményt nyújt át az olvasó számára a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó gondozásában. A „sajátos” jelző ezúttal a tanulmányok témakörére, a nyelvtudomány-történetre utal, effélével ugyanis ritkán találkozunk. Maga a tudománytörténet egyébként igen sok irányú ismeretet, szinte interdiszciplináris tudást, fejlett kritikai érzéket, nagy gyakorlatot és jó íráskészséget kíván. Visszahelyezni az alkotókat és az egyes műveket a maguk korába és ugyanakkor a mindenkori „ma” szemével mérlegre tenni őket – a legnehezebb tudósi feladatok közé tartozik.

Nos, Éder Zoltán – eddigi életútja fényesen igazolja – nagyon is megfelel a jelzett követelményeknek. Egyénisége és életpályája mintegy predestinálta és predestinálja a tudománytörténet, jelesül a nyelvtudomány-történet eredményes művelésére. Ha röviden akarnám jellemezni tudósi tevékenységét, azt mondanám: kiváló filológus, szélesebb értelemben véve. Mit jelent mindez? Azt, hogy utánajár valamennyi kérdésnek, egészen a lehetőségek végső határáig; hogy a tényeket, adatokat tiszteli; hogy mindig felkutatja és jó kritikai értékkel felhasználja – természetesen hivatkozással – a korábbi eredményeket; hogy az elméleti hátteret rendre figyelembe veszi; hogy mondanivalóját világos okfejtéssel, hatásos stílusban adja elő, és végül hogy számára a nyelvészet nem elszigetelt tudomány, hanem kapcsolódik az irodalomtudományhoz, a történelemhez, röviden szólva szűkebb szakterületét a művelődéstörténet részének tekinti.

Azt, hogy Éder Zoltán kiváló filológussá lehetett, egyéniségén kívül szerencsés életútja is segítette, amelynek természetesen ő maga szintén formálója volt. Negyedéves bölcsész korában már nyelvészeti jellegű cikket közölt tőle a Magyar Nyelvőr, de szakdolgozatát olasz irodalomtörténetből írta. Az egy évtizedes gimnáziumi magyar- és olasztanítás – amellett, hogy minden bizonnyal sok tekintetben jó gyakorlóterep volt a számára – a nyelvoktatás felé tereli érdeklődését. Azonban ezekben az években feldolgozza Babits középiskolai tanári éveinek történetét (Babits a katedrán, Budapest, Szépirodalmi, 1966). Utóbb – 1966-tól kezdődően – az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgozik, ahol intenzív formában bekapcsolódik a Nyelvművelő Kézikönyv megszerkesztésébe: ez érleli aztán igazán filológussá. Itt fordul érdeklődése a nyelvtudomány-történeti kutatások felé, aminek legmaradandóbb eredménye a Benkő József nyelvészeti munkásságát feldolgozó monográfia (Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978), illetve Révai Miklós A magyar szép toll című nevezetes stilisztikájának, valamint a Révai munkásságát bemutató kötetnek a közreadása (Révai Miklós: A magyar szép toll, közzéteszi és az utószót írta: Éder Zoltán, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973, és Révai Miklós (A múlt magyar tudósai), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972).

Ezt követően – 1974-től – a nápolyi Keleti Egyetemen öt éven át a magyar nyelv és irodalom professzora: vendégtanári működése természetszerűen irányítja figyelmét a magyar mint idegen nyelv oktatásának az elméletére és gyakorlatára. Valójában ennek eredményeként lett 1979-től az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a Központi Magyar Nyelvi Lektorátus vezetője és egyben a jelzett diszciplína fellendítője, sőt igazából tudományos alapokra helyezője. 1982-ben létrehozza a magyar mint idegen nyelv tanári szakot, továbbá kutatócsoportot szervez, és 1983-tól elindítja a Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és hungarológia köréből c. kiadványsorozatot, amelynek már számos sikeres darabja látott napvilágot. Éder Zoltán munkásságának középpontjában azonban – mint a jelen kötet is mutatja – kétségtelenül a nyelvtudomány-történet, azon belül a nyelvtantörténet, a vizsgált időszakot illetően pedig a felvilágosodás kora áll.

A kötet címe, amint jeleztem: Túl a Duna-tájon. Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből. A közreadott huszonöt tanulmány tehát túlmutat a Duna-tájon, a történelmi Magyarország határain. Sylvester Jánostól Szabó T. Attiláig olyan nyelvtudósoknak a műveit – mindenekelőtt nyelvtanait, nyelvünk elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó munkáit – tárgyalja, akik a hazai művelődést, a magyarság szellemi, erkölcsi, társadalmi és közvetve anyagi fejlődését szolgálták, de akik azonban mindig kapcsolódtak Európához, merítettek az európai eredményekből, mi több, nem egyszer gyarapították is azokat.

Arról, hogy a kötetben milyen jellegű nyelvtudományi munkákat találhat meg az olvasó, jól tájékoztat az öt fejezetcím: A magyar nyelv felfedezése (10-40. old.), Nyelvészeti törekvések a felvilágosodás korában (41-200. old.), Hazai és külföldi utazások (201-238. old.), A nyelvújítás győzelme (239-259. old.) és Nyelvtudományi munkálatok Erdélyben (260-308. old.). Érthetően legterjedelmesebb a felvilágosodás korával foglalkozó rész a maga tizenöt tanulmányával, a többi fejezet két vagy három értekezést foglal magába.


ELŐSZÓ

Amint a szerző az egyes értekezések címéhez fűzött jegyzetben mindig utal rá, az itt közzétett írások már legnagyobb részt napvilágot láttak nyelvészeti folyóiratokban (a Magyar Nyelvben, a Magyar Nyelvőrben stb.), konferenciák gyűjteményes köteteiben vagy éppen a szerző által megjelentetett korabeli munkák elő- és utószavaként. Így, együtt, egy-egy nyelvtudós, egy-egy fontos nyelvi esemény, egy-egy műfaj, egy-egy korszak köré csoportosítva mégis lényegesen más képet mutatnak: egységet, összetartozást és folyamatot, a felvilágosodáskori nyelvtudomány esetében pedig éppen a még részletesebb bemutatást. Ugyanakkor – elolvasva vagy újraolvasva a sorjázó dolgozatokat – örömmel fedezzük fel azt a tényt, hogy ezeket a tanulmányokat természetes egységbe fogja szerzőjük reális nyelvszemlélete, sajátos kutatómódszere és mindig hatásos stílusa is. Vagyis Éder Zoltán jelen munkája – mégha korábban önállóan napvilágot látó darabokból is állt össze – szerves egységet alkot.

Mely nyelvtudósoknak a művét, műveit veszi vizsgálat alá a szerző? A tárgyalás sorrendjében a következőket: Sylvester János, Sajnovics János, Jambressich András, Kalmár György, Vályi András, Gyarmathi Sámuel, Verseghy Ferenc, Sándor István, Teleki László, gróf Teleki József, Éder József Károly, Benkő József és Szabó T. Attila. A nyelvtudósokról egy vagy két tanulmány szól, csupán Verseghy életművét elemzi a szerző hét értekezésben. Lássuk azt is, milyen diszciplínákkal, részdiszciplínákkal, tárgykörökkel találkozunk a kötetben, a nyelvtudomány-, illetve a művelődéstörténeten belül. A legfontosabbak ezek: a nyelvtantörténet, a történeti lexikográfia, a finnugor nyelvtudomány, a magyarnak mint idegen nyelvnek a tanítása, a kontrasztív nyelvészet, a stilisztika, a nyelvújítás, a történeti honismeret, a tárgy- és megnevezéstörténet, valamint az utazástörténet.

Külön szükséges szólni Éder Zoltán kutatómódszerének néhány jellegzetes vonásáról. Mindenekelőtt csodálni való az az energia, amellyel kitartóan utánajár kéziratoknak, műveknek, akár a Magyar Tudományos Akadémia könyv- és kézirattáráról, akár kolozsvári vagy éppen müncheni könyvtárakról legyen is szó. És Éder tanár úr természetesen állandó látogatója az antikváriumoknak is (lásd pl. hogyan jutott hozzá Jambressich szótárához: 95. old.).

De még inkább csodálni való az a már-már hivatásos detektívekre valló nyomozóképesség, amellyel lépésről lépésre, szívós kitartással igyekszik kideríteni a vizsgált nyelvtan vagy egyéb mű forrásait és egy-egy fontos megállapítás eredetét. Ez vezérli több nyelvtudós, illetve nyelvészeti munka utóéletének a teljes felderítésében (lásd pl. a Sylvester János grammatikájáról és Kalmár György életéről szóló tanulmányt: 11-26. old., 76-81. old.).

Az ilyen és hasonló nyomozásokra épülő részletes, sokoldalú egybevetés, elemzés segíti hozzá a szerzőt új összefüggések feltárásához. Így pl. hosszú vizsgálat alapján mondja ki, hogy „Vörösmarty Révai örökségéből »különösen« az igeragozás rendszerét akarta megőrizni. A névragozásban viszont Révainak egy korábbi stádiumot képviselő, kevés esetű deklinációja helyett Verseghynek a magyar névragozás leírására alkalmasabb, sok esetű rendszerét vette át.” (190-191. old.) És még sorolhatnám tovább a szerző kutatótudósi erényeit.

Nem hallgathatom el, mi több, hangsúlyozottan újra említenem kell, Éder Zoltán értekezéseinek a sikeréhez nem kis mértékben hozzájárul a megfogalmazásmód, a stílus. Minden írása olvastatja magát: azok nemcsak a tudományos nyelv szabályainak felelnek meg, hanem az olvasó érdeklődését nagy erővel felkeltő módon, hatásosan is vannak megszerkesztve. És még valami: szinte átsüt rajtuk a szerző hite a tudományban, a tudományos kutatásban, továbbá a nyelvünk iránti szeretete és a múlt, a hagyomány iránt érzett feltétlen tisztelete.

* * *

Kiknek ajánlhatnám Éder Zoltán e gyűjteményes kötetét? Elsősorban nyelvészeknek, irodalmároknak, művelődéstörténettel foglalkozóknak, így természetesen tanároknak, egyetemista és középiskolai diákoknak, valójában azonban mindenkinek, akit nyelvünk múltja és jelene érdekel.

Szathmári István


2. fejezet - A magyar nyelv felfedezése1. Sylvester Grammatikájának utóéletéről1

Ő először tárta fel rejtek kincseinket. Nyelvünk nemességében hazaszeretete, nemzeti önérzete gyönyörködött. Nemcsak nyelvtani példának írta le Grammaticájában a latin mondást: „Dulcis amor patriae”, hanem érezte, hogy (saját fordítása szerint) „ídes az hazának szerelme”.

—(Horváth János, 1943)

1.1. PÉLDAMONDATSylvester János „Magyar-latin nyelvtaná”-ból

DULCIS AMOR PATRIAE,

ÍDES AZ HAZÁNAK SZERELME:

Szentírás ez is,

tüzes nyelveket

szólásra így

indított az elme

szavak ingó

szalmagerenda-tutaján

hajózunk makacsul

apostoli grammatikád után.

(Petrőczi Éva, 1987.)

Az ilyen kiemelkedő, fényesen ragyogó évforduló, mint a mai, mindenképpen az összegezés, a számvetés igényét kelti fel bennünk. Azért ha Sylvester Grammatica Hungarolatinája a magyar nyelv felfedezését jelentette, én ebben az ünnepi órában megkísérlem Sylvester nyelvtana felfedezésének történetét vázlatosan előadni, mégpedig a külső történet keretében a belső történetre irányítva a figyelmet. Arra a folyamatra tehát, amelynek során a kutatók, literátorok és nyelvészek, lépésről lépésre haladva, bemutatták a mű egyes részeit, kibontották alkotó elemeit, megvilágították rejtett értékeit, föltárták belső összefüggéseit, hogy azután napjainkban a részkutatások eredményeit összegezve és újakkal kiteljesítve állítsák elénk a mű páratlan jelentőségét. A sylvesteri grammatika utóéletét próbálom tehát áttekinteni, azt, amit az olaszok a könyvek fortunájának neveznek. Magyar viszonylatban és épp az első, Magyarországon nyomtatott könyv esetében ez a szó nem annyira szerencsét, hanem inkább viszontagságot, legjobb esetben forgandó szerencsét jelent.

Ennek a fortunának ugyanis mindjárt a kezdete baljós, mert gyászosak voltak az idők, amelyekben a mű megkezdhette volna utóéletét. Önök itt – bátran mondhatjuk: Sylvester városában – jól tudják, hogy a grammatika nyomdai munkálatai – előszavának keltezése szerint – 1539. június 14-én fejeződtek be. Két évvel utána következett be az országos méretű katasztrófa, Buda eleste, amely a szellemi életet is megbénította. A háborús idők nem kedveztek sem a könyvnyomtatásnak, sem a könyvterjesztésnek. Így történt, hogy a grammatika példányai egy ideig ott porosodtak Nádasdy kamrájában, majd hosszú időre, csaknem végleg, nyomuk veszett. Két és fél évszázad múltán adott hírt és rövid ismertetést a máig is egyetlen fennmaradt példányról Weszprémi István, Debrecen orvosa, író, a 18. század második felének tudós polihisztora.

11 Sárváron a Sylvester János Könyvtárban 1989. június 14-én tartott előadás szövege. Rövidebb változatban megjelent: Magyar Nyelvőr 1989, 385-396. old.


A magyar nyelv felfedezése

A legrégibb Magyar Grammatikáról című cikkét előbb 1972-ben a kassai Magyar Museumban jelentette meg, majd a Magyarországi öt különös elmélkedések címet viselő, Pozsonyban, 1795-ben napvilágot látott kis művelődéstörténeti kötetébe vette fel. Weszprémi egyrészt a grammatika könyvészeti leírásával foglalkozik, másrészt Sylvester pályafutását mutatja be, külön is méltatva sárvári működésének és a grammatika létrejöttének indítékait, nem felejtkezve el Nádasdy Tamásnak az érdemeiről sem. Weszprémi nem volt nyelvész, nem is volt szándékában, hogy a grammatika nyelvészeti elemzésébe fogjon, mégis érdemes elolvasnunk, amit e vonatkozásban papírra vetett, mert ez Sylvester nyelvtanának első nyelvészeti érdekű jellemzése. Íme így szól: „Nem ereszkedem én most olly mélyen belé, hogy Sylvester János a Magyar nyelvet e Grammatikájában rend[d]el minémű regulákba szedte és foglalta légyen öszve; mert az itten célomon kívül igen sokra terjedne ki. Méltó volna ezt a drága ritkaságú könyvet újra kinyomtattatni. Nyelvünkre, sőt egyéb okokra nézve is, sokat lehetne belőle tanúlni, annyival is inkább, hogy szélylyel az írásában nyilvánvalóvá tette, hogy a Magyar Nyelvnek melly nagy szoros megeggyezése légyen a Zsidó nyelvvel, és példákkal egyszersmind meg-is mutogatja azt; azomban még a Görög nyelvből is a tekintetben sok dolgokat világosít-meg. Egész gyönyörűség ezt a Nyelvünkre tartozó régi írást megolvasni; amellyből világosan ki lehet még azt is hozni, hogy senki egy valóságos Magyar Grammatikát nem írhat, hanem ha a Zsidó és Görög nyelveket jól érti; sőt kevés igazítással ebből lehetne egy jóféle Magyar Grammatikát, a mi időnkhöz képest kevés munkával alkalmaztatva, a Magyar Haza számára készíteni.”

Abban kora felfogása és a protestáns nyelvtani hagyomány nyilatkozik meg, hogy oly fontosnak tartja nyelvünknek a héberrel való összevetését. Viszont a lényegre tapint rá akkor, amikor azt emeli ki, hogy Grammatikájában Sylvester a magyar nyelvet renddel, vagyis rendszeresen regulákba szedte, szabályokba foglalta. Nyilvánvaló továbbá, hogy Weszprémi a műben magyar nyelvtant látott, s azt igen magasra értékelte. Legnagyobb tette mégis az marad, hogy egyáltalán hírt adott róla, s ezáltal az esetleges elkallódástól megmentette.

Épp e híradás indította Kazinczy Ferencet arra, hogy a mű nyomába eredjen és kiderítse, amit Weszprémi nem árult el, hogy az egyedülálló ritkaság Debrecenben Sinai Miklós református tanár birtokában van. Sinai a kincset féltékenyen őrizvén, Kazinczy csak másolatát kaphatta meg, azt is csak hosszas – három évig tartó – huzavona után. Ennek alapján tette közzé újra a grammatikát – mint a bibliográfiákban, köztük a Nagyné Piroska Lilla által összeállított Sylvester János bibliográfiában (Sárvár-Szombathely, 1987) is olvasható – az 1808-ban Pesten megjelent Magyar Régiségek és Ritkaságok I. kötetében.

Kazinczy a grammatika elé húsz, illetőleg huszonnégy lapnyi bevezetést írt. Weszprémihez hasonlóan először könyvészetileg ismerteti a művet, majd részletesebb életrajzot közöl, ő is ecsetelve Sylvester sárvári tartózkodásának és benne Nádasdy szerepének a jelentőségét. Nyelvészeti elemzésre Kazinczy sem vállalkozott, hacsak a grammatika egyes részeihez fűzött, korabeli vitás nyelvhelyességi kérdéseket boncolgató lapalji jegyzéseit nem számítjuk ide. Ellenben lényegre törően utalt Sylvester világképének s egyben nyelvszemléletének kétágú gyökerére, Erasmusra és Melanchtonra, és tömören körvonalazta Sylvesternek a magyar nyelvtanírásban betöltött úttörő vállalkozását. A vonatkozó rész így hangzik:

„Erdősi valóban eggyike vala nemzetünk letiszteltebb Hérosainak…, a’ szeretetre-méltó Melanchtonnak és Erasmusnak indult el nyomdokain, s’ egész élete azon dicső tárgynak volt intézve, hogy a Szépnek tudományát, melly a’ Jóéval és Igazéval mindég eggyütt jár, vagy inkább ezeket mindég megelőzi, Hazánkban virágzatba hozhassa. Ő vala az, aki kilesvén nyelvünknek tulajdonságait, mellyet őelőtte senki nem merészlett … annak törvényeit … tudományos rendbe szedte.”

Kazinczynak mindenképpen elévülhetetlen érdeme, hogy kiadásával Sylvester nyelvtanát közkinccsé tette. Ehhez képest viszont feltűnő az a mintegy félévszázadnyi szünet, amelyben a szakirodalom nem tart számon Sylvester grammatikájáról szóló egyetlen írást sem. Lehetetlennek kell azonban tartanunk, hogy az 1810 és 1860 között működő nyelvtanírókra egyáltalán ne hatott volna ez a mű. Ennek felderítésére további kutatásokat kell kezdeményezni.

Új fejezet nyílik a sylvesteri grammatika utóéletében Toldy Ferencnek Corpus grammaticorum linguae hungaricae veterum. A régi magyar nyelvészek Erdősitől Tsétsiig (Pest, 1866.) című kiadványával, amely megelevenítette a régi magyar nyelvtanok iránti érdeklődést s különösen a Sylvester nyelvtanával való foglalkozást. A múlt század utolsó két évtizedéből két tanulmányíró nevét emelem ki ebben a vonatkozásban: Jancsó Benedekét és Szegedy Rezsőét. Annál is inkább, mert az újabb szakirodalom – kissé leegyszerűsítve a dolgot – szembeállítja egymással őket2, mégpedig azon az alapon, hogy a Grammatica Hungarolatinában Jancsó

22 Balázs János: Sylvester János és kora, Budapest, 1958, 189. old.; Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk, Budapest, 1968, 90. old.



kizárólag magyar nyelvtant, Szegedy viszont csupán latin nyelvtant látott volna.

Jancsó Benedek Erdősi János nyelvészete című írása3 Sylvester nyelvtanának első tüzetesebb elemzése. Amellett azonban hogy a szerző pongyola, terjengős stílusa próbára teszi az edzettebb olvasót is, és csapongó gondolatmenete miatt mondanivalója lényege nehezen ragadható meg, eszmefuttatásában a találó megfigyelések gyakran téves állításokkal keverednek.

Sylvester grammatika-meghatározását – „A nyelvtan a helyes beszédnek és írásnak a legjobb költők és írók tekintélyére alapozott tudománya” – fejtegetve például helyesen mutat rá arra, hogy e meghatározásban „a reneszánsz férfiai által megjavított grammatika képe lebegett előtte”, ugyanakkor viszont művét félreértve állítja azt, hogy Sylvester „egy élő nyelv grammatikáját írta”, vagyis a magyar nyelv nyelvtanát alkotta meg, s indokolatlanul és anakronisztikusan kéri számon tőle az élő nyelvhasználat normatív szerepének hiányát.

Egy helyütt azután elbizonytalanodik, és maga vonja kétségbe alapgondolatát:

„Ezek után (Sylvester) megkezdi a declinatiok tárgyalását, de itt tulajdonképpen alig tesz mást, mint felsorolja a latin declinatiokat szóról szóra, éppen úgy mint (a) latin grammatikák szokták tenni, ugyannyira, hogy ezt látva, hajlandó az ember azt hinni, hogy nem is magyar, hanem egyenesen latin grammatikát ír.”

Egy másik nyilatkozatából pedig az világlik ki, hogy teljesen tévesen értelmezte Sylvester nyelvtanát és nyelvészeti munkásságát:

„Volt alkalmunk látni, hogy Erdősi nyelvtana, melyet ő gyermekek számára írt, korántsem gyakorlati nyelvtan és legkevésbé való gyermekek kezébe, mert Erdősi amily kitűnő nyelvész a maga kora és tudománya korabeli állásához képest, épp oly rossz grammatikus még a korabeli grammatika állásához képest is.”

Éppen ezért végső következtetése sem állja meg a helyét:

„Végigtekintettünk Erdősi nyelvtanán, láttuk hibáit és érdemeit, láttuk, hogy műve csak az úttörés, a kezdés érdemével bír, láttuk, hogy nyelvünk egyetlen kérdését sem oldja meg, sőt távol áll attól is, hogy jelét adja nyelvünk sajátos szerkezete megértésének, – láttuk, hogy a latin nyelv grammatikájának nyűgeiből nem tud s talán nem is akar kiszabadulni – és mégis dicsérve, sőt büszkén emlékeztünk meg Erdősi nyelvtudományosságáról.”

Ám még Sylvesternek, a nyelvésznek értékelésében sem találja fején a szöget. Ezt állítja ugyanis:

„Erdősi mint nyelvész különösen három nyelvészeti álláspontjára tartozó dologért érdemli teljes méltánylásunkat – 1. mint összehasonlító nyelvész, 2. mint etymológus, 3. mint nyelvművelő – nyelvújító. E három tulajdonság az, mely egy valódi nyelvésznek ismertető jele.”

Tegyük még hozzá, hogy e három tulajdonság taglalása során Sylvestert mint összehasonlító nyelvészt méltatva, tárgyi tévedést követ el, ami arra mutat, hogy Sylvester szövegét felületesen olvasta. Szerinte ugyanis Sylvesternél „nem találkozunk nyelvünk orientális voltának hitével s ami ezzel szoros kapcsolatban van, a héber nyelvből való származással, az ő szelleme még nincs elfogódva ebben a rokonsági teoriában, ő még nem csűri-csavarja a nyelv tényeit e rokonság igazolására. Ő csupán csak hasonlít a héber nyelvhez, de egyebet e hasonlításnál nem tesz.”

Ezzel szemben a valóság az, hogy Sylvester igenis rokonnak tartotta a hébert. A tárgyas ragozás fejtegetése után a héberben hasonló jelenségre bukkanván, így nyilatkozik: „Quae res manifestissime ostendit magnam nostrae linguae cum sacra illa, nimirum Hebraea esse affinitatem ut autem id cunctis sit manifestum nostram linguam cum Hebraea hic quoque coniungemus.” Magyarul: „Ez a dolog igen világosan mutatja, hogy nyelvünk szoros rokonságban áll ama szent nyelvvel, a héberrel, s hogy pedig ez mindenkinek nyilvánvaló legyen, nyelvünket itt a héberrel együtt is ragozzuk.”

Nem meglepő, hogy Jancsó cikke éles kritikát váltott ki, igaz csupán két évtized múltán. Szegedy Rezsőt ugyanis Jancsó tévedései késztették arra, hogy megírja a maga elemzését Sylvester nyelvtanáról. 4 Szegedyt a mai szakirodalom elsősorban úgy tartja számon, mint aki azt vallotta, hogy Sylvester nyelvtana latin nyelvtan. Valóban ezt vallotta, de ez a tétel tanulmányának csupán – a Jancsó állításával polemizáló – kiindulópontja, illetőleg első része.

33 Jancsó Benedek: Magyar nyelvtudomány-történeti tanulmányok a XVI-XVII. századból, Budapest, 1881, 25-61. old.

44 Szegedy Rezső: Sylvester nyelvtana, Egyetemes Philologiai Közlöny 1899, 129-141. old.



Mindenekelőtt felteszi a nevezetes – azóta ismételten elhangzott – kérdést: tulajdonképpen milyen nyelvtant akart Sylvester írni? S Jancsóval szemben leszögezi: tulajdonképpen latin nyelvtant írt. Két érvet hoz fel állítása mellett. Az egyik a grammatika előszavából való, amelyben Sylvester – mint jól tudjuk – kifejti, hogy valamely idegen nyelvet csakis az anyanyelv alapján lehet és kell tanítani. „Teljesen felesleges lett volna Sylvesternek ezt a gondolatot az előszóban fejtegetni – így folytatja Szegedy –, ha nem az idegen nyelv grammatikáját nyújtja”, tehát „magyar tanuló ifjak számára írt latin nyelvtant, és így annak szabályait a magyar nyelv doctrináival akarta megvilágítani.” Ez magyarázza meg nyelvtanának egész berendezését, s ehhez kapcsolódik Szegedy másik érve: „Ha Sylvester valamely nyelvtani jelenségről szól s nem teszi ki, hogy melyik nyelvre vonatkozik mondanivalója, akkor mindig a latin nyelvre illik, ellenben ha oly jelenséget tárgyal, mely a magyar nyelvre vonatkozik, akkor mindig kiteszi külön: in sermone nostro vagy in lingua patria; az előrebocsátott főszabály mindig a latin nyelvre vonatkozik, s csak azután, mintegy jegyzetképpen következnek a magyar nyelv eltérései a latin nyelvhasználattól.” Ebből következően Szegedy azt tartja, hogy „Sylvester grammatikájának ismertetésében el kell választanunk a latin grammatikát a magyartól: egészen más szempontok érvényesülnek az elsőnek, mint a másodiknak a méltatásánál.” És így is jár el.

Ami a latin grammatikai részt illeti, azon a nézeten van, hogy „Sylvester latin grammatikájával semmi újat nem nyújtott: az egész csak reprodukciója azoknak a szabályoknak, amelyek a XVI. századig el voltak terjedve”. Ami pedig a forrásokat illeti, úgy találja, hogy leginkább Donatusból merített: „Sylvester egész latin nyelvtana alig más, mint Donatus nyelvtanának egy kissé szabadabb reproductioja”, ezért „ha Sylvester latin grammatikájának viszonyát forrásaihoz pontosan meg akarjuk határozni, nem is kell annyira az egyezéseket Donatussal keresni, hanem rövidebb úton érhetünk el célt, ha az eltéréseket feltüntetjük s azokat magyarázzuk.” Ezt a sajátos elemzési módszert ezúttal nem követhetjük nyomon, egy érdekes eredményét mégis kiemelhetjük, mindjárt az elemzés kezdetéről. Mint ismeretes, Sylvester a grammatika – már idézett – fogalmának meghatározásával kezdi nyelvtanát, s Szegedy rámutat arra, hogy ilyen definíció az ókori grammatikusoknál nem található, sem Donatusnál, sem másnál.

Mivel nézete szerint Sylvester latin grammatikájával nem nyújtott semmi újat, Szegedy úgy vélekedik, hogy „Sylvester önálló gondolkodásának s nyelvészi tehetségének megítélésére sokkal fontosabb s reánk nézve sokkal érdekesebb az ő magyar grammatikája.” S tanulmánya további, nagyobb részét ennek elemzésére fordítja.

Először is Melanchton görög nyelvtanának hatását látja abban, hogy Sylvester a latin grammatika megfelelő helyeihez a magyar nyelvre vonatkozó jegyzeteket fűzött: „Melanchton a görög nyelv egyes jelenségeinek fejtegetésénél kitéréseket tesz a latin és német nyelvre: ezt Sylvester is megengedi magának a héber és a magyar nyelvre vonatkozólag, csakhogy sokkal nagyobb mértékben.” Melanchtonnak a nemzeti nyelveket megbecsülő humanista felfogása hatását fedezi fel abban, hogy Sylvester meg akarja mutatni: nyelvünk miatt nincs okunk szégyenkezni, sőt Szegedy úgy véli: „Ezt kimutatni volt egész grammatikájának elburkolt célja.”

Ezek után elsőrendű kérdésnek tartja annak megvizsgálását, hogy a magyar nyelvtani kérdések fejtegetésében mennyiben áll Sylvester a latin grammatika hatása alatt, illetőleg mennyire tudta magát e tekintetben függetleníteni. E vizsgálódás részleteiben ismét nem tudjuk ezúttal követni a szerzőt, csupán főbb megállapításaira utalhatunk. Többek között, hogy emlékeztet arra: Sylvester a főnévvel kapcsolatban tárgyal olyan beszédrészt is, amely a latinban nem szerepel, tudniillik a névelőt. Hogy kimutatja: meglepő önállóságot tanúsít Sylvester a magyar főnévragozás tárgyalásában. Hogy Sylvester utódait is megelőzi abban, hogy felfedezte a kapcsolatot a személyes és birtokos névmás, valamint az igei személyragok között. Hogy kísérletet tesz a magyar igeragozás osztályozására, s hogy tisztában volt a tárgyas ragozással, még akkor is, ha nem tudta a tárgyas alakokat az igeragozás körében megfelelően elhelyezni.

Azt hiszem az eddigi, korántsem kimerítő áttekintésből is kiderülhetett, hogy a kissé elfeledett, háttérbe szorított Szegedy Rezső volt az első, aki Sylvester grammatikáját, mégpedig annak mindkét részét jelentőségéhez méltóan tárgyalta, és róla való ismereteinket számos, ma is érvényes megállapítással gazdagította.

Ezután ismét évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy újabb megvilágításba kerüljön Sylvester műve. Németh László Sylvester nyelvtana című, 1929-ben keletkezett esszéje5 eredetien új gondolatmenettel s az alapkérdésekben is egyéni észrevételekkel lep meg bennünket. „Azt is bajos megmondani, miféle könyv” – így indítja eszmélkedését. Vajon valóban gyermekeknek való tankönyv? „Mit szóljunk ehhez a gyermekeknek való gyermekséghez, amely a középkor nagy grammatikusaival vitatkozik, négy nyelven idéz szöveget, s héber analógiákkal hozakodik elő. Ugyanakkor elemista tankönyv, amikor önálló tudományos mű is.” A nyelvtan jellegére vonatkozóan pedig a következő megállapításra jut:

55 Kötetben: Németh László: Az én katedrám, Budapest, 1969, 71-77. old.



„A legmeglepőbb azonban, hogy ez az első magyar nyelvtan nem is magyar nyelvtan, hanem csak nyelvtan, amely a definíciókat magyarul adja, s helyenként a magyar nyelv természetéről is elmélkedik. Sylvester szemében a grammatika nyelvek fölött álló, abszolút tudomány, alkalmazható jelenségekre, de nélkülük is van, mint a logika vagy a matematika. Ő ezt a nyelvek fölötti grammatikát adja itt elő, latin nyelven és latin példákon, mint a középkor nagy grammatikusai.”

Hogyan született meg mégis az univerzális grammatika keretei között az első magyar nyelvtan? Németh László elemzése szerint így:

„Miért fűzött hozzá magyar szöveget? A bevallott cél megint pedagógiai: a gyerek jobban érti a nyelvtant, s elsősorban a latin nyelv szerkezetét, ha anyanyelvén is bemutatjuk a szabályokat (naturali sermone peregrinum comprendere). E bevallott cél mögött azonban egy látens cél lobog: bebizonyítani, hogy a magyar nyelv sem marad el a többiek mögött: grammatikára méltó nyelv. Ez a bizonyítás hosszú kitérésekre kényszeríti. Eldicsekszik vele, hogy lám, nekünk is van névelőnk, nemcsak a görögnek és németnek, mint Melanchton hitte. Ahol a magyar nyelv szegényebbnek bizonyul, mint a latin, a héberre utal: ott úgy van, mint a magyarban. Nyelvünk nemeslevelét prókátorkodja ki a latin törzsszöveghez fűzött elmélkedésekben. Így azonban mégiscsak külön magyar nyelvtan keletkezik az internacionális alatt. A nyelvtant akarta megírni, könyvének ez a külső frontja, ez a front szilárd és lezárt, mint a középkori tanok, de mögötte egy rendszertelen, sokszor szeszélyes és aránytalan, de mégiscsak sokkal izgatóbb magyar nyelvtan lappang.”

A kutatásban pedig Turóczi-Trostler József tanulmánya jelentett fordulópontot.6 Ez ugyanis a korabeli európai művelődés keretei közé helyezte el Sylvester működését, feltárta a német protestáns-humanista nyelvtanirodalomhoz fűződő kapcsolatait, s mélyrehatóan elemezte Melanchton grammatikáinak Sylvesterre gyakorolt hatását.

Sylvester egyhelyütt „praeceptor noster”-nek, tanítómesterünknek nevezi Melanchtont, s ez – teszi hozzá Turóczi – „nem puszta szólásmód, hanem legmélyebb vallomás”. S bár Melanchtonnak csupán görög grammatikájára hivatkozik, kétségtelen, hogy latin nyelvtanát, „a humanista-protestáns átmenet legtekintélyesebb grammatikájá”-t is ismerte. Szemben a korábbi kutatásokkal, amelyek – mint láttuk – elsősorban az ókori latin grammatikákat, s köztük is a Donatusét tekintették Sylvester forrásául, Turóczi a Grammatica Hungarolatina legfontosabb forrásaként Melanchton grammatikáit jelöli meg. A Melanchton és Sylvester közti egyezéseket három csoportba sorolja: 1. a közös ókori és középkori hagyományból eredő egyezések (ilyenek a meghatározások és a felosztás); 2. a humanista nyelvtanirodalomból származó egyezések (amilyenek a bővítések, összevonások, ragozási táblázatok); 3. a számbelileg legkisebb, de legjelentősebb csoport: a csak Melanchton és Sylvester közötti egyezések (ezek: a nyelvtani nemről mondottak, a hónapok neveinek magyarítása, a városokra vonatkozó megjegyzések, a névelő tárgyalása).

Az eltérések viszont arra vezethetők vissza, hogy Sylvester Melanchton mellett egyéb forrásokból is merít, meg persze arra, hogy a magyar nyelv bevonásával néhány új megfigyelésre és eredményre jut. De az egyezéseket is, az eltéréseket is összefogja Melanchton filológiai szellemének Sylvesterre tett bátorító s nagykorúsító hatása. Ám az eredetiség és kölcsönzés, az önállóság és önállótlanság filológiai kérdése elhomályosul Sylvester hallatlan teljesítménye: a magyarítás, a magyar nyelv első grammatikalizálása, vagyis a magyar nyelv felfedezése mellett.

Arra az alapvető kérdésre pedig: milyen nyelvtant írt valójában Sylvester, Turóczi azt feleli: latint s egyben magyart is, és megkapóan érzékelteti azt az alkotási folyamatot, amelynek során a latin grammatika mellett megszületik tollán a magyar nyelvtan:

„Sylvester latin nyelvtant akart írni, de tovább jutott a kitűzött célnál: írás közben felfedezte a magyar nyelvet, s a felfedezés első impresszionista lendületében azonnal hozzáfogott a grammatizáláshoz, vagy ami ezzel egyet jelent: a törvényesítéshez és egyenjogúsításhoz. Minden lépésnél megáll, hogy számot adjon megfigyeléseiről. Mintha csak érezné, hogy most rakja le egy új épület alapját. Valóságos izgalom fogja el, valahányszor sikerül összhangba hoznia anyanyelve jelenségeit a klasszikus kategóriákkal, de a legtermékenyebbek azok a pillanatai, amikor az eltérések ráeszméltetik a magyar nyelv „különös” természetére, a legérdekesebbek pedig azok, amikor a nyelvtani tudat találkozik a kultúrtörténetivel és a földrajzival.”

Ez utóbbiak közé tartozik a műnek a magyar folyó- és városnevekkel foglalkozó, illetőleg folyókról és városokról szóló része. Szülővárosát s nevét így idézi föl:

66 Turóczi-Trostler József: A magyar nyelv felfedezése. Két tanulmány az európai s a magyar humanizmus kapcsolatairól, Budapest, 1933, 5-52. old.



„Van egy város hazánknak azon a vidékén, melyet Meggesall’á-nak hívnak, és Nagyságos Perényi János úr birtokában van. Ezt a várost hét igen kies, mégpedig szőlőtermelő dombja nevezetessé varázsolja, földjének termékenysége boldoggá, legelői kövérré, mezei és rétjei virulóvá, forrásai és patakjai jól öntözötté, ugyanakkor kivágásra szánt és érintetlen erdei igen kedvessé, a fák ezerféle gyümölcse termékennyé, aranya, ezüstje, sója gazdaggá teszi, s ahol magam is megláttam a napvilágot, s ahová testestül-lelkestül tartozom, s amelyet Színirvárallának neveznek a mieink.”

És íme így jeleníti meg Sárvár-Újszigetet:

„A Sárwárnak nevezett vár közelében fekszik Szigeth város, ahol Magyarországon először kezdtük gyakorolni a nyomtatásnak ezt az isteni művészetét, mégpedig Princepsünknek, Nagyságos Nádasdi Tamás úrnak, grófnak és bánnak a fáradságával és költségével, és a magam szerény szolgálatával, s innen adtuk ki ezt a Rudimentát az ifjúság valamiféle hasznára. A valóság alapján nevezik így, mivel két folyó folyja körül, közülük az egyik a Raba, a másik a Gemmeus nevet viseli, mi pedig Neanesusnak, Vyszigethnek nevezzük, mivel Urunk maga egészen új formájúvá varázsolta. Először pedig árokkal és sánccal úgy megerősítvén, hogy az 1532-es évben az ostromló török dühe be nem vette. Mert vereséget szenvedve onnan takarodni kényszerült. Azután a folyókat szabályozván, majd a fenyegető sűrű vadon fáit kiirtván, s helyüket szép kies gyümölcskerteknek szentelvén, végtére tégla épületű elemi iskolát építvén rá. Ilyen módon lehetett volna többi városunknak is nevet adni.”7

Visszakanyarodva a tanulmányhoz, Turóczi hangsúlyozza: Sylvester öntudatos büszkeséggel jelöli ki a magyar nyelv helyét a héber, görög és latin mellett, s igazi humanista észjárással szabályozottsága folytán tartja méltónak erre a helyre. Grammatikája vége felé ugyanis így nyilatkozik:

„Áttekintettük a nyelvtannak azt a részét, amely a ragozható szófajokat öleli fel, s ebben a részben nincsen semmi, amit hiányolhatnánk nyelvünkből, sőt, ami az igék és névszók ragozását illeti, éppenséggel könnyedén fölülmúlja az összes nyelvet, hiszen igen szabályozott, ahogy ezt mondani szokták, nem kevésbé, mint a három szent nyelv, a latin, a görög és a héber bármelyike.”

Sylvester tehát „európai szemmel nézi a magyar nyelvet: nyelvszemléletének ez egyik legmaradandóbb vonása” – zárja fejtegetéseit Turóczi-Trostler József.

Egy újabb, mérföldes lépéssel immár korunkhoz érkezünk, amely – ellentétben az utóbbi négy évtized művelődéstörténetének számos visszahúzó jelenségével, irányzatával – a Sylvester-kutatás felvirágzását és benne grammatikája elemzésének és értelmezésének kiteljesedését, a korábbi kutatások szintézisét és új eredményekkel való gazdagítását képviseli.

Mindjárt a korszak kezdetén két kiemelkedő tudós írását találjuk. A nyelvész Zsirai Miklós avatott kézzel emeli ki és összegezi tömören Sylvester legfőbb eredményeit:

„A nemzeti nyelv rohamos térhódítása nyomán hamarosan jelentkezett a helyesírás egységesítésének és a helyes beszédnek, a szabatos írásnak szükségérzete is. Ezen a vonalon is Sylvester veri a hidat: 1539-ben Grammatikát ír, amely ugyan a latint foglalja rendszerbe, de a hagyományos Donatus-Priscianus-féle kereteket humanista, főleg Melanchtonra utaló meghatározásokkal, szempontokkal frissíti fel, ami ennél is jellemzőbb, szeme előtt állandóan a magyar nyelv anyagának, szerkezeti jellegzetességeinek különlegessége lebeg. Már a mű címe is sejteti ezt a célzatosságot: Grammatica Hungarolatina. A nyelvtan latin szövegében az alapfogalmak, meghatározások, szabályok rendesen magyarul is olvashatók. A latintól eltérő magyar sajátságokat »sermo noster hungaricus«, »in nostra lingua«, »noster sermo«, »in patrio nostro sermone« utalással külön is kiemeli… Ha az efféle, csupán magyar vonatkozású nyelvszerkezeti megjegyzésekhez hozzászámítjuk még a latin grammatika problematikájától egészen független kisebb-nagyobb magyar helyesírási, nyelvhelyességi, alaktani, összehasonlító nyelvészeti, nyelvtani terminológiai stb. kitéréseket és a magyar nyelvért, tudományért, népért lüktető érzelmi telítettség váratlan ki-kibuggyanásait, bízvást elmondhatjuk, hogy a diákok több elmemozdító magyar, mint latin nyelvi tudnivalót kaptak a könyvtől.”8

Századunk nagy irodalomtörténészének, Horváth Jánosnak Sylvester munkásságáról s grammatikájáról készült kitűnő méltatásából arra vonatkozó véleményét emeljük ki: kiknek írta grammatikáját Sylvester? Címében az „in usum puerorum” kitétel, valamint fiához intézett ajánló levele szerint fiúknak, tehát elemi fokú iskolásoknak készítette. Ezzel szemben Horváth Jánosnak kell igazat adnunk, aki szerint „magasabb színvonala, görög és

77 Sylvester János latin-magyar nyelvtana. Fordította C. Vladár Zsuzsa, Budapest, 1989, 28-29. old. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 185. sz.)88 Zsirai Miklós: A modern nyelvtudomány úttörői I. Sajnovics és Gyarmathi, Budapest, 1952, 5. old.



héber példái, Donatust bíráló megjegyzése nyilvánvalóvá teszi, hogy a tanítónak szánta. Mégpedig magyar fiúk nyelvtanítójának: azért fordít gondot a latin és a magyar nyelv eltérő szerkezeteinek számontartására, s használja kisegítő eszközül általában a magyar nyelvet. Mindezt oly mértékben teszi, hogy észrevétlen egy magyar nyelvtan körvonalai rajzolódnak ki a latin palástja alatt.”9 Az idézett rész utolsó mondatából az is kiviláglik, hogyan vélekedik Horváth János arról az alapkérdésről: latin vagy magyar nyelvtant írt-e Sylvester.

Ilyen előzmények után bontakozott ki a legjelesebb Sylvester-kutató és -szakértő, Balázs János munkássága. Sylvester János és kora című monográfiája (Bp. 1958) a Sylvesterre vonatkozó irodalom legjelentősebb alkotása. A korábbi vizsgálódásokból kiindulva és a modern külföldi szakirodalom tanulságait értékesítve, új szempontok felvetésével alakította ki kutatási eredményeit, amelyek nagy mértékben járulnak hozzá Sylvester életművének és a kor tudományos törekvéseinek ismeretéhez. E szintézis mellett közleményeinek egész sora érinti közvetve vagy közvetlenül a témát. E publikációk időbeli íve az 1954-ben megjelent Sylvester János és a 16. századi magyar irodalmi nyelv címűtől1010 az 1987-ben napvilágot látott A magyar normatív nyelvtan körvonalai címűig tart.1111 Ami más szóval azt jelenti, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint három évtizeden át vissza-visszatérően foglalkoztatta őt Sylvester alakja, munkássága.

A krónikás zavarba is jön, amikor e téren elért s különösen monográfiájába foglalt eredményeiről kell számot adnia. Bizonyos azonban, hogy az európai háttér megrajzolása mellett különösen értékes a krakkói humanizmus elemzése Sylvester grammatikai és ortográfiai munkásságában, valamint Sylvester nyelvtanának a héber nyelvtanirodalommal való kapcsolatait feltáró részek. Meggyőzően tárja elénk – s talán ez a legfontosabb megállapítása –, hogy Sylvesternek az anyanyelv kiművelését, a magyar nyelv rendszerezését célzó munkássága az európai mozgalmaknak szerves magyarországi kiegészítője, és előkelő helyet foglal el az európai nyelvtanirodalom fejlődéstörténetében.

Külön is említésre méltó – mert a további kutatás számára iránymutató – a nemzeti nyelvek nyelvtanirodalmának kialakulásában általa megkülönböztetett három fejlődési fokozat. A nemzeti vagy vulgáris nyelvek nyelvtanának a megteremtése ugyanis a három szent nyelv, különösen pedig a latin nyelv grammatikájának az uralma elleni harc eredménye. Abban a folyamatban, amelyben a vulgáris nyelvek grammatikája a latiné mellett „mint annak árnyéka jelent meg”, Balázs János a következő fokozatokat különböztette meg:

„a) A legkezdetlegesebb fokon a latin grammatikákat kisebb-nagyobb terjedelmű vulgáris nyelvű tolmácsolatok, magyarázatok egészítik ki s teszik használhatókká.

b) Fejlettebb fokot képviselnek a kétnyelvű (latin és vulgáris nyelvű) grammatikák, amelyekben a nemzeti grammatika már szinte egyenrangú társa a latinnak.

c) A fejlődés legmagasabb fokán a vulgáris nyelvek önálló (latin vagy vulgáris nyelvű) grammatikái állnak, amelyek még a latin nyelvtan hatását tükrözik, de sokszor már meglepő eredetiséget mutatnak.”1212

A vulgáris nyelvek nyelvtanirodalma kialakulásának ebben az európai tipológiájában szervesen helyezkednek el a magyar nyelvtanirodalom első termékei. Az első fokot képviseli az az első magyar nyelvtani jellegű munka, Hegendorfnak 1527-ben Krakkóban megjelent Rudimenta grammatices Donati című, Donatus kisebb grammatikájának elemi szabályait tartalmazó három nyelvű kiadványa, melynek magyar tolmácsolata – a latin nyelv jelenségeinek a jobb megértésére közölt példái – ugyancsak Sylvester munkája.

A második fokot egyértelműen Sylvester Grammatica Hungarolatinája jelenti, amelynek az európai nyelvtanirodalomban nemcsak címe, hanem módszere szerint is leginkább a francia Dubois Grammatica Latino-Gallica a párja.

Végül a harmadik fejlődési fokot Szenci Molnár Albert 1610-ben közreadott Nova Grammatica Ungarica-ja képviseli, amely latin nyelven az első teljes, mondattant is tartalmazó nyelvtan, illetőleg az első, csak a magyar nyelvtant tárgyaló s annak érdekeit szem előtt tartó vulgáris nyelvtan.

Arra a kérdésre, milyen nyelvtant írt Sylvester, Balázs János az általa felállított három nyelvtan-típus közül természetesen a másodikba sorolja Sylvester grammatikáját, mégpedig ezzel a megokolással: „Az elsőnél

99 Horváth János: A reformáció jegyében, Budapest, 19572, 147. old.

1010 Magyar Nyelv 1954, 126-129. old.

1111 Balázs János: Hermész nyomában, Budapest, 1987, 316-380. old.

1212 Balázs János 1958, 37-38. old.



feltétlenül fejlettebb fokot mutat, de a harmadik fejlettségét nem éri el, hiszen nemcsak a magyar nyelv grammatikája, hanem – még nagyobb mértékben – a latiné is.” Ugyanakkor viszont, amikor a grammatika filológiai elemzésére kerít sort, úgy vélekedik, hogy „a súlypontot a latin részről át kell helyeznünk a magyar részre, mely minden szempontból fontosabb és eredetibb amannál.” Ebben tehát tulajdonképp Szegedy Rezső nézetéhez csatlakozik. Abban pedig Horváth Jánossal ért egyet, hogy a szerző e művét a tanítóknak szánta.1313

Balázs János fenti tipológiája termékeny kutatási szempontnak bizonyult. Alig egy évtized múltán két munkában is megjelenik hatása. Az egyik Szathmári Istváné, aki mind Sylvester nyelvtani műveinek elemzésében, mind Dévai Bíró Mátyás Orthographia Ungarica című munkájának a fejtegetésében Balázs János tipológiai osztályozásából indul ki.

Ő az egyébként, aki a korábbi vélemények ismeretében Sylvester grammatikájának jellegére vonatkozólag új elgondolást fejleszt ki. Szerinte ugyanis: „Sylvester műve valóban két nyelv nyelvtana, de valamelyest nagyobb mértékben a magyaré.” Hogy a magyar nyelv bemutatásának a javára billen a mérleg, arra a következő érveket hozza fel. Először: „Sylvester nagyobb terjedelemben foglalkozik a magyar nyelv jelenségeivel, mint a latinéval…, de ha az utóbbiéval foglalkozik is, csak azért teszi, hogy alapot, keretet – és gyakran mintát – adjon a magyar nyelv grammatikai elemeinek kifejtésére.” Másodszor: „Sylvester mindenáron igazolni akarja: a mi nyelvünk szintén szabályokba foglalható, s van olyan, mint a három szent nyelv és más nyelvek.” Harmadszor: „Sylvester igazi tanító volt, a szó legteljesebb értelmében »tanította« (ill. úgy írta meg, mintha tanítaná) a magyar nyelvtani részeket is: a latin részekkel kapcsolatban mindössze néhányszor fordul elő, hogy – szavakban is kimondva – tekintettel van a gyermek felfogóképességére, hogy tanácsot ad egy-egy nyelvi jelenség jobb megértésére, a magyar nyelvtani részekben viszont ez egészen gyakori.” Negyedszer: „Végül talán több puszta véletlennél, hogy Sylvester – pl. Dubois »Grammatica Latinogallicá«-jával szemben – a Grammatica jelzőjeként a Hungarolatiná-t használta.”1414

1968-ban jelent meg az Indiana University ural-altaji sorozatában Sylvester Grammaticája, a Corpus Grammaticorum szövegének hasonmás kiadása, Thomas A. Sebeok előszavával.1515 Ennél az előszónál fontosabb Décsy Gyula bevezetője, amelyet ugyanebben a sorozatban az 1969-ben közzétett Szenci Molnár Albert grammatikája hasonmás kiadása elé írt.1616 Décsy ugyanis nyelvtanirodalmunk korai termékeit új megvilágításba helyezi, amennyiben a kontrasztív nyelvészeti terminológiával jellemzi őket. Gondolatmenete a következő: Európában a 15-16. századi nyelvtanokban számos, az illető anyanyelvre vonatkozó megjegyzés jelenik meg, ezért ezek a nyelvtanok úgy tekinthetők, mint a latin nyelvnek és az illető nyelvnek kontrasztív, összevető grammatikai megközelítései. Az összevetések gyakorlati célt szolgálnak: a latin nyelvtani sajátságoknak az anyanyelv alapján való megértetését. A legrégibb magyar nyelvtani munkák, a Sylvester által jegyzetelt Rudimenta grammatices Donati és a Puerilium colloquiorum formulae ilyen termékek. A 16. századi iskolai latin grammatikákban az anyanyelvi összetevő egyre nagyobb teret nyervén, a latin mellett a szerzők – mintegy melléktermékként – megírják saját anyanyelvük nyelvtanát is: e típushoz tartozik Sylvester Grammatikája. Végül elmarad a kontrasztív, egybevető jelleg: ilyen Szenci Molnár munkája, amely már kifejezetten a magyar nyelv nyelvtana.

Mindössze két publikációról kell még beszámolnom. Az egyik a Grammatica Hungarolatina ötödik, ezúttal az eredetinek hasonmás kiadása.1717

A másik Kovács Ferenc Sylvester János szerepe a magyar nyelvészeti terminológia kialakításában című tanulmánya.1818 Szinte valamennyi eddig számba vett, a Grammatikáról szóló tanulmány méltatta Sylvesternek a nyelvtani terminológia magyarításában elért teljesítményét. Kovács Ferenc nemcsak az eddigi eredményeket foglalja össze, hanem tüzetes vizsgálódásait kiterjeszti Sylvesternek a Rudimenta grammatices Donati és a Puerilium colloquiorum formulae köteteiben fellelhető terminológiai kísérleteire és általában a Sylvester által kezdeményezett nyelvészeti műszavakra is. A tanulmány ezenkívül arra is tanúság, hogy Sylvester nyelvészeti törekvései iránt napjainkban sem szűnt meg az érdeklődés.

Íme így fest Sylvester Grammatica Hungarolatiná-jának utóélete. Sajátos és viszontagságos sors ez, de mégis

1313 Balázs János 1958, 190-192. old.

1414 Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk, Budapest, 1968, 91. old.

1515 Joannes Sylvester Pannonius: Grammatica Hungaro-latina, Bloomington–The Hague, 1968. (Ural and Altaic Series, Vol. 55.)

1616 Albertus Molnár Szencziensis: Nova Grammatica Ungarica, Bloomington–The Hague, 1969. (Ural and Altaic Series. Vol. 98.)

1717 Eötvös Loránd Tudományegyetem. Fontes ad historiam linguarum populorumque Uralensium, 4. sz. A fakszimile szövegét gondozta Molnár József, magyar és német előszóval ellátta Szathmári István.1818 Magyar Nyelv 1988, 155-167., 270-283. old.



szerencsés a kimenetele. Saját korában nem tudta kifejteni hatását, a mostoha időkben nyomtalanul eltűnt, hogy azután csaknem három évszázad elteltével bukkanjon fel újra. A Toldy által 1866-ban közzétett harmadik kiadása óta pedig egyre fokozódó érdeklődés és hozzáértés kísérte, amely korszakunkban érte el tetőpontját. Olyannyira, hogy tanulmányozása és értékelése befejezettnek tűnik. Vajon ezek után lehet-e még valami új megfigyelést hozzátenni, valami új adattal kiegészíteni az eddigi kutatásokat? Jórészt erre az előadásra való felkészülésnek köszönhetem, hogy néhány szerény észrevétellel és adalékkal megtoldhatom az elmondottakat. Ezek részben magára a műre, részben utóéletére, részben jövőjére vonatkoznak.

a) A Grammatikát közvetlenül megelőző Epistola nuncupatoria ad Theodorum filium, vagyis az Ajánlólevél Tódor fiához eddig sem kerülte el a kötetet forgatók figyelmét. Itt az alkalom, hogy mai szemmel élesebb megvilágításba helyezzük és nevén nevezzük e tulajdonképpeni bevezetés mibenlétét. Sylvester ebben egyrészt annak a felfogásának ad hangot, hogy a nyelv eszköz, mégpedig az ismeretek és a műveltség megszervezésének eszköze, másrészt kifejti a nyelvtanulásra vonatkozó nézeteit. Kimondhatjuk tehát, hogy ez az első olyan írás Magyarországon, amely a nyelvtanulás módszereit és az összevető nyelvtanulás előnyeit ecseteli.

b) Arra vonatkozólag, hogy nyelvtana nem a gyermekek, hanem a tanítók számára készült, Sylvesternek – más vonatkozásban Szathmári által érintett – ún. tanítási módja is perdöntő. Ugyanis egy-egy nyelvtani szabály előadásakor, „tanításakor” nem közvetlenül szól a gyermekekhez, hanem csak közvetve utal rájuk, tehát valójában a tanítókhoz intézi szavait, a változatos formájú felszólításuk közül például ilyenképpen: „Példákat Donatusból merítsen a gyermek.” „Noha ezek apróságok, mégis, úgy véltük, nem keveset számít, ha figyelmeztetik a gyermekeket arra, hogy anyanyelvünkben ne használják egyik szót a másik helyett.” Továbbá: „Ismerje meg a gyermek”; „Figyelmezzen arra a gyermek”; „A határozószó jelentésének fajtáit Donatusból keresse ki a gyermek.”

c) Említettem, hogy az évszázadokon át lappongó grammatika szövegét először Kazinczy adta ki újra, mégpedig a szakirodalom egyöntetű megállapítása szerint 1808-ban. Ám ennek a kötetnek van egy évvel előbbi, tehát a tulajdonképpeni első kiadása. Címlapján ekkor még nem szerepel a Magyar régiségek és ritkaságok felirat, hanem a kötetbe foglalt három mű címe van feltüntetve, így: Sylvesternek Magyar-Deák Grammatikája. Nyomt. Új-Szigeten, 1539. – A’ Krakkai 1549. kiadott Orthographia Vngarica; – ’S Varjas Jánosnak E vocálisú éneke. Újra kiadta Kazinczy Ferencz. Pesten, Mossóczy I. Károly Könyvárósnál. 1807.

d) Újabb adalékaim közül az utolsó egy bejelentés. Sylvester János latin-magyar nyelvtana címmel még ebben az évben napvilágot lát a grammatika magyarul a Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadásában, C. Vladár Zsuzsa fordításában; az ő szívességének köszönöm, hogy előadásomban magyarul szólaltathattam meg az idézetek szövegét. A fordítás1919 a grammatika utóéletében minden bizonnyal egy új szakasz kezdetét jelenti, mert így közkinccsé válván azok is birtokba vehetik, akiket tanulmányozásában eddig megakadályozott a mű latin nyelvűsége.

Nyelvünk szépségét, jelességeit, értékeit grammatikájában Sylvester olyan szavakkal magasztalta, amelyek Balázs Jánost a költő Zrínyi szavaira emlékeztették: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. Nekem pedig Bessenyeinek kétszáz évvel később írt sorait juttatják eszembe, a Magyarság bevezető mondatait, amelyek arról szólnak, hogy nemzetünk „a maga anyanyelvét felejteni láttatik”, s „magyarul nem lehet, mondják, jól írni, okoskodni, mivel sem ereje, sem elégsége nincsen a nyelvnek”. Mire Bessenyei azt feleli: „Olybá venném, ha mondanád, egy nagy hegynek, mely aranykővel tele volna, hogy semmit nem ér, mivel nincs bánya s bányász benne. Mit tehet arról a drága hegy, ha kincseit belőle nem szedik; mit tehet róla a magyar nyelv is, ha fiai őtet sem ékesíteni, sem nagyítani, sem felemelni nem akarják.”2020

Sylvester, Bessenyei előfutáraként, patrióta önérzettel és európai öntudattal tesz hitvallást a magyar nyelv értékei mellett. A ragozható beszédrészek tárgyalását befejezve hangsúlyozza, hogy nyelvünk a névszók és igék ragozásában nemcsak kiállja a versenyt más nyelvekkel, hanem szabályozottsága révén minden más nyelvet fölülmúl. Annál inkább neheztel azokra, akik megvetik nyelvünket, mint amely az emberi érintkezésre méltatlan. Majd így folytatja: „Hiszen ezáltal velünk is ez történt, mint azokkal, akik szobájuk falai között roppant kincset rejtegetnek, de azzal, bár megszorultak, élni nem tudnak, mivel nem tudják, hová rejtették. El volt rejtve eddig anyanyelvünk kincse, amelyet most először fedeztünk fel és hoztunk napvilágra, s ha nem vonakodunk élni vele, akkor rövidesen (amint remélem és óhajtom) koldusszegényekből dúsgazdagok

1919 Bibliográfiai adatait lásd a 7. sz. jegyzetben. – Közben megjelent egy újabb hasonmás kiadás, Sylvester János: Grammatica Hvngarolatina. A fakszimile szövegét gondozta Kőszeghy Péter, a kísérő tanulmányt írta Szörényi László, Budapest, 1989. (Bibliotheca Hungarica Antiqua XXV.)2020 Bessenyei György válogatott művei. Sajtó alá rendezte Szauder József, Budapest, 1987, 197. old. (Magyar Klasszikusok)



leszünk.”2121 1539. június 14-e tehát azért nevezetes dátum számunkra, mert a magyar nyelv felfedezésének, törvényszerűségei feltárásának, kincsei napfényre hozatalának el nem sötétülő napja. Annak a nyelvnek, amelynek művelése és ápolása révén a magyar egyenrangú tagja volt és lesz az európai népek közösségének.

Amikor Sylvester Jánost és művét ünnepeljük, és amikor egyúttal Nádasdy Tamásra is hálával emlékezünk, aki iskola alapításával, nyomda létesítésével és személyes támogatásával tette lehetővé Sylvester termékeny munkálkodását, ismételten eszünkbe jut az is, hogy a szóban forgó évtized Magyarország történetének egyik leggyászosabb időszaka volt. Mégis az ezer sebből vérző ország egy zugában, a Rába és Gyöngyös határolta városkában szellemi központ alakult ki, ahol a géniusz és pártfogó találkozása jelentős, évszázadok múltán is emlékezetes alkotásokat hozott létre.

Hazánk ma sincs virágzó állapotban. Ám az a tény, hogy ez a századunkban többszörösen megtépázott ország egy kis zugában, Sárvár városában, műhely jött létre, amely egy kis közösség kezdeményezéseként a múlt emlékét ápolja, értékeit veszni nem hagyja, és a mai nehéz körülmények közt is gondja volt arra, hogy egy grammatikát ünnepeljen – mindez reménysugarat gyújt a jövőre, és a kibontakozás egy lehetséges útjára, a vidéki közösségek alkotó erejének szerepére is rávilágít.

Ennek az ünnepi órának – a nyelvtudomány-történeti érdeken túl – számomra ez a legfőbb tanulsága és értelme.

2. Pápaszem szavunk keletkezésének művelődéstörténetI hátere2222

A pápaszem összetételről A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára2323 a vizsgálódások tanulságait abban a megállapításban összegezte, hogy a szó keletkezésének szemléleti háttere nincs földerítve. Éppen ezért fokozott érdeklődéssel lapoztam fel annak idején a Magyar Nyelv 1979. évi kötetét, amelyben Erdődi József kísérletet tett az elnevezés eredetének tisztázására.2424 A közlemény azért is magára vonja figyelmünket, mert az eszmefuttatást képzőművészeti alkotások illusztrációi kísérik, a szerző ugyanis érveit a művészettörténetből meríti. Sajátos tehát vizsgálati módszere, amelyre cikkének nem szokványos címe is utal: Ars ancilla denominationis ac etymologiae, vel historia nominis hungarici pápaszem ‘conspicillium’. Fejtegetéseiből aztán megtudjuk, hogy az „ars” itt nem akármilyen, közönséges „ancilla”, tehát nemcsak arról van szó, hogy a kifejezés alapjául szolgáló, de hiányzó tárgy- és művelődéstörténeti adatokat korabeli műalkotások, illetőleg azok részletei pótolják, hanem egyenesen arról, hogy nemegyszer s éppen ebben az esetben is az „ars, a művészet alkotásai megnevezés alapjául szolgáltak”2525

Ami a pápaszem elnevezést illeti, kialakulását Erdődi két tényezőre vezeti vissza. Egyfelől úgy véli: „Be kell bizonyítanunk, hogy a pápaszemet pápák meg magasrangú papok használták elsőkként, mivel a nyelvi tény, az elnevezés egymagában elégtelen. Nem felel meg bizonyításra a puszta tárgy, viselőjével együtt kell bemutatnunk. És e feladat teljesítésére az egykorú művészeti alkotások alkalmasak”.2626 Másfelől pedig feltételezi, hogy a szemüveges (pápa) ábrázolásokat „a nép módosabb és egyszerűbb része”, illetőleg „a köznép” (!) „minden bizonnyal láthatta”, – amikor „gyakorta akarata ellenére is rákényszerítették a templomba-menésre, olykor a templomba-járásra” –, tehát a művészeti alkotások szemlélete, ismerete nyomán alkotta meg a kifejezést. Így jut aztán el a végkövetkeztetéshez: „A pápaszem elnevezés létrejöttében fő szerepet a képzőművészeti alkotások játszhatták”.2727

Jegyezzük meg közbevetőleg: az alapgondolat nem Erdőditől való, hanem Gáldi Lászlótól származik, aki így vélekedett a kérdésben: „Kellett lenni egy szemüveges pápáról képnek vagy éremnek, s ez adott alapot a pápaszem névnek”.2828 Gáldi ötletét tehát Erdődi módszerré avatja, s bár annak igazolására fölhozott példái, hogy a művészet alkotásai megnevezés alapjául szolgáltak, eléggé gyönge lábon állnak és kevéssé meggyőzőek, ne hamarkodjuk el ítéletünket! Minden attól függ, hogyan válik be s milyen eredményeket hoz a módszer. Lássuk tehát először is az Erdődi által összegyűjtött „képzőművészeti bizonyító anyag”-ot!

2121 Idézi Balázs János: Magyar Nyelvőr 1957, 155. old.

2222 Megjelent: Magyar Nyelv 1981, 177-188. old.

2323 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerkesztő Benkő Loránd, III. köt., Budapest, 1976, 91. old.

2424 Magyar Nyelv 1979, 305-315. old.

2525 Magyar Nyelv 1979, 314. old.



2828 Gáldi László szóbeli nyilatkozatát P. Balázs János közölte: Magyar Nyelv 1971, 197. old.



A bizonyításra szánt alkotások fölsorolását és leírását a közlemény 3. pontjában találjuk, amely két el nem különített részre oszlik. Az első, kisebb terjedelmű részben a szerző öt olyan műalkotást ismertet, amelyen – állítása szerint – szemüveges pápákat láthatunk. Ezek a következők:

Az első az NSZK-beli Rothenburgban a Jakobskirche 1446-ban készült főoltárán van: „ezen gótikus szárnyasoltár alsó részén, az oltárpolcon (szaknyelven predellán) az egyik kép Szent Pétert, az első pápát ábrázolja: bal csuklója köré szíj csavarodik, a szíjon két kulcs, fogaik jobbra és balra kifelé néznek, a vörös palástba burkolt Szent Péter bal kezén és karján ékkövekkel díszített könyv nyugszik, és a szent, a pápa bal kezével fehér keretű orcsíptetőszerű szemüveget tart. Hát ez valóban pápaszem!”2929

A második szemüveges alakot a nagyócsai Mária-oltáron találjuk: „A valószínűleg 1515-ből való faragott oltárképen balra (egyetlen figuraként) Szent Péter látható, orrán fekete keretű csíptetős szemüveg, baljával fogja: jobb keze ügyében, kis állványon (olvasó polcon) misekönyv... Ezen oltár ábrázolása megtalálható Radochay Dénes könyvében (A középkori Magyarország faszobrai. Bp., 1976. 216. ábra), valamint Végh Jánosnak az erről a könyvről írott ismertetésében (Acta Historiae Artium Hung. Tomus 18, 1972. 309. old., a szobor ismertetése a 312. lapon).”3030 – NB. Az idézett könyv adatai helyesen a következők: a szerző neve Radocsay, a könyv megjelenési éve 1967, a szoborcsoport képe a 263. ábra. A jelenet megfelelő részletét így írja le Radocsay: „Középen Mária térdel, akit Evangelista János támogat, két oldalról pedig egy-egy féltérdre ereszkedett idős apostol fog közre.” (i. m. 122. old.) Végh az egész műalkotást jellemzi, a részletekre azonban nem tér ki, a szóban forgó alakról külön nem ír. Ellenben Zolnay László az Erdődi által is idézett Kincses Magyarország című könyvében (Bp. 19772, 149. old.) az apostol kinagyított képét ezzel a kísérő szöveggel mutatja be: „Fülöp apostol szemüveges alakja a hajdani Zólyom megyei Nagyócsa – Ocsova – Mária-halála oltárán. Magyar faragás a 15. század végéről.”

A harmadik pápaszemes ábrázolás az esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteményében, osztrák festő 1440 táján készült művén lelhető fel: a „Mária halálát ábrázoló oltárképen szemüveges apostol képe látható”, akinek kilétéről a múzeum igazgatója egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy „biztosan nem Szent Péter”.3131

A negyedik pápaszemes figura az Ermitázsban lévő, Jean Provost németalföldi festő (1465. K.-1529) „Szűz Mária megkoronázása” című képén látható: „A szemüveg kerete ezen a képen fekete, formája egyezik azokéval, amelyekről eddig írtunk. Az apostol bal kezében félig nyitott könyv, szemüvegét jobbjával emeli homlokához...”3232

Végül az ötödik műalkotás: „X Leó pápának (1513-1521) szemüveggel, helyesebben nagyítóüvegszerűséggel való ábrázolása”. „A képet Raphael (Raffaello Giovanni Santi, 1483-1520) festette, rajta a pápa kezében tartja a bekeretezett, olvasáshoz szánt (?) nagyító üveget. A kép hivatalos neve „X. Leó pápa unokafivérei körében”, lelőhelye Firenze, Uffizi.”3333

Íme, ezek tehát azok az ábrázolások, amelyek Erdődi bizonyítékainak fontosabbik részét alkotják. Úgy gondolom, azt bárki, még a laikus is első látásra meg tudja állapítani, hogy ezeken a műveken szemüveges pápa nincsen. Vizsgáljuk meg azonban kissé részletesebben az ábrázolásokhoz fűzött, illetőleg sugalmazott értelmezéseket, s szembesítsük őket a művelődéstörténeti ismeretekkel.

Az első kép leírása ezzel a felkiáltással zárul: „Hát ez valóban pápaszem!” Az ügyesen alkalmazott retorikai alakzat azonban ne terelje el figyelmünket arról az egyáltalán el nem hanyagolható körülményről, hogy a szemüveget nem pápa, hanem Szent Péter apostol tartja a kezében. Abból ugyanis, hogy őt Erdődi előbb „az első pápa”, majd csak „a pápa” értelmező jelzővel látja el, még nem következik, hogy valóban pápa volt vagy annak tekintették volna. Bármily különösen tűnhetik, válaszolnunk kell tehát arra a kérdésre: pápa volt-e Szent Péter?

Először is vessünk egy pillantást a pápa szó történetére. ismeretes, hogy a lat. papa ‘atya’, a gör. pap(p)asz ‘atya’ megszólító formájának, a pap(pa)a! alaknak az átvétele. A kereszténység első századaiban általában a püspökök megszólítása volt, s csak a III. század végéről vannak jelei annak, hogy különösen a római püspök(ök)re kezdték vonatkoztatni, ilyen értelemben az első adat I. Marcell nevéhez fűződik (a IV. század

2929 Magyar Nyelv 1979, 309. old. – A leírással ellentétben a közölt képen Szent Péter a jobb kezében tartja a szemüveget, baljával nem is foghatná, mert azt teljesen elfoglalják a kulcsok és a könyv.3030 Magyar Nyelv 1979, 309. old.


3232 Magyar Nyelv 1979, 309-310. old.




elején). Ez a gyakorlat azonban csak az V. század végén erősödik meg, s csupán a VI. századtól válik rendszeressé (bár még ezután is előfordul a pápa titulus más, nem római püspök megszólításként). Végül is 1083-ban, a római zsinaton VII. Gergely nyilvánította ki, hogy a pápa elnevezés csak Róma püspökét, a keresztény egyház fejét illeti meg.3434 Tegyük még hozzá, hogy az olaszban a papa szó csak a 13. századtól adatolható, a magyar pápa szóra pedig 1372 u./1448 k.-i időből (a Jókai-kódexből) való az első biztos adat. 3535

Nyelvtörténeti szempontból tehát Szent Pétert pápának titulálni anakronizmus.

Maga a katolikus egyház tanítóhivatalának tisztét gyakorolva nem is esett az anakronizmusnak ebbe a hibájába. Szent Pétert nem nevezte és nem nevezi pápának, hanem egyszerűen csak Szent Péternek vagy apostolnak, esetleg az apostolok fejedelmének vagy Krisztus helytartójának. Elég ezzel kapcsolatban az egyház liturgiájára, a szertartások keretében mondott és a szentek ünnepeire rendelt hivatalos imádságaira hivatkoznunk. Így szertartásai közül a központi szerepet betöltő misében, annak is az állandó részében öt alkalommal kéri Szent Péter közbenjárását, mindig apostolnak nevezve őt. Fő ünnepén, Péter és Pál napján is csak mint apostolhoz fordul hozzá.3636

Szent Péter csupán az egyháztörténeti művekben, leírásokban szerepel pápaként. Amikor ugyanis a pápaság történetét tárgyalják, a pápákról összeállítást készítettek, vele kezdik a sort. A pápaság intézményének a kereszténység kezdeteire való visszavetítése s ezzel Szent Péternek pápává minősítése az ellenreformáció idején vált szükségessé. Akkor, amikor a pápaságnak a reformáció által megtépázott tekintélyét kellett – az ellenreformációt megszervező tridenti zsinat (1545-1563) szellemében – helyreállítani, s egyebek között Szent Péter és az őt követő római püspökök közötti szakadatlan folytonosságot bizonyítani. Világosan megmondja ezt a magyar ellenreformáció vezéralakja, Pázmány Péter, aki Kalauzában – nálunk alighanem először – közli a pápák „lajstrom”-át.3737 A fölsorolás – hívja föl a figyelmet – azt szolgálja, hogy bizonyítsa a „continua successió’-t, vagyis azt, hogy a római „gyölekezet”-nek „az Apostoli üdöktül-fogva, mindenkor Egy-más-után következő Pásztori vóltak, kik hivatallyok-mellöl el nem mentek.” S mielőtt közli a lajstromot, azt is szükségesnek tartja megjegyezni, hogy „Noha a’ Szent Péter-után következő Négy elsö Pápák rendiben vagyon valami külömbözés a’ Régiek írásában: de abban minnyájan eggyeznek, hogy akár mellyik vólt eléb, de azért Roma Püspök nélkül nem maradot.”3838 Pázmány tehát, bár a célnak megfelelően a lajstromot Szent Péterrel kezdi, még itt sem nevezi őt pápának, csak utódaira vonatkoztatja ezt a nevet. Hasonlóképpen tesz különbséget Sz. Péter Apostolrúl szóló prédikációjában, amikor ezeket mondja: „Ne ítild, hogy a Szent Péter tiszti meg-szűnt halálával. Mert nem tsak a’ régi Sz. Atyák egyenlő értelemmel taníttyák, hogy az Anya-szent-egy-ház látható Fő-Pásztorsága a’ Sz. Péter-után következő Püspökökre, a’ Romai Pápákra szállott, hanem az okosság is azt mutattya, hogy...”3939 Ez a szövegrész szinte a definíció egyértelműségével mondja ki: a római pápák = ‘a Szent Péter után következó püspökök’.

Az eddig előadottakból is gondolható, hogy a „köznép” képzeletében soha föl sem merülhetett az, hogy Szent Péter pápa lett volna. Hogyan élt népünk tudatában Szent Péter alakja, azt a népi vallásos hagyományok kitűnő hazai ismerője, kutatója és tudósa így írja le: „Vallásos mondáinknak egyik legfőbb hőse a gyarlóságaiban, de jóravalóságában is annyira emberi Péter, aki Urával a földön, a világi nép között vándorol. Apró történetei, megesett dolgai akárhányszor szinte klasszikus népi példázattá válnak. Kíváncsiságával, akadékoskodásával sokszor az emberiség képviselőjének tetszik, aki a teremtés és a természet titkait, érthetetlen furcsaságait, az embersors nagy bökkenőit igyekszik kifürkészni, megérteni. Sokszor elégedetlen azzal, amit lát, tapasztal. Ki is fakad: Majd megmutatná ő, ha Isten lehetne belőle. A végén azonban mindig belátja, hogy Mesterének igaza van, ő tud és intéz mindent a legbölcsebben.”4040 A szerző arra is rámutat, hogy ezek a mondák már a középkori szakrális európai hagyományban feltűnnek.

Igen jellemzőnek kell tartanunk a kétkezi ember szemléletére azt is, hogy Szent Pétert mint halászembert a halászok céhe patrónusa gyanánt tisztelte, annak okán pedig, hogy Jézus a mennyország kulcsait Péterre bízta, a

3434 Lásd: Tagliavini, Carlo: Storia di parole pagane e cristiane attraverso i tempi, Brescia, 1968, 298, 300, 543. old.

3535 Lásd: Battisti, Carlo – Alessio, Giovanni: Dizionario etimologico italiano, I-V., Firenze, 1950-1957, 2754-2755. old.; A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerkesztő Benkő Loránd, III. köt., Budapest, 1976, 90. old.3636 Lásd: Magyar–latin misszále az év minden napjára a római misekönyv szerint. Fordította Szunyogh Xav. Ferenc, Budapest, 1933, 550., 560., 574., 580., 1035-1038. old.3737 Pázmány Péter: Hodegus. Igazságra vezérlő Kalauz, Nagyszombat, 17664, 778-780. old.: Catalogus Summorum Pontificum. 1. Petrus Apostolus, Martyr.3838 I.m. 775-775. old.

3939 Pázmány Péter: A’ Romai Anya-Szent-Egy-ház szokásábúl minden vasárnapokra és egy-nehány ünnepekre rendeltt evangeliomokrúl Predikátziók, Nagyszombat, 17683, 1241. old.4040 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I. köt., Budapest, 1977, 510. old.



lakatosok céhe választotta védőszentjévé.4141

Szent Péter másfelől úgy él a nép képzeletében, mint a mennyország kapusa: „Péter mint a mennyország bölcs, tapasztalt kapusa föltűnik népmeséinkben, tréfáinkban, sőt modern élclapjaink találó történetei között is. Szinte már ő dönti el, hogy ki érdemes az üdvösségre. Ezekre is csak utalhatunk, mert sokaságuk, olykor terjedelmük miatt sem idézhetjük őket. Mindenesetre Szent Péternek még tisztsége is szálka Szkhárosi Horvát András szemében:

Tisztet osztottunk az megholt szenteknek,

Porkolábságot adtunk Szent Péternek,

Kik nem esmérik, mind kirekesztetnek.”4242

A köztudatban kialakult Szent Péter-kép tehát kizárja annak lehetőségét, hogy Pétert a nép pápának tekintette, következésképpen az ilyen Péter-ábrázolás nem lehetett forrása a pápaszem elnevezésének (ennek nyomán legföljebb *Szent Péter szeme ~ *Szent Péter-szem születhetett volna meg). Így a fölsorolt műalkotások közül az első négy nem ad elfogadható magyarázatot pápaszem szavunk keletkezésére. Annál kevésbé, mert – a szakértő műtörténészek szerint – a második és a harmadik nem is Szent Pétert jeleníti meg, a negyedik esetében pedig az is kétséges, apostol-e a szemüveges alak, nem pedig rabbi vagy farizeus. Ilyenformán egyetlen valódi pápaábrázolás marad, Raffaello X. Leója. Igaz, rajta meg nincs szemüveg, de legalább egy kerettel ellátott nyeles nagyítót tart a kezében. Van tehát végre egy olyan korabeli pápa, aki látása javítására vagy tökéletesítésére optikai eszközt – talán szemüveget is – használt. Mivel itt kerülünk legközelebb a pápaszem fogalmához, a kutatást ebben az irányban kellett volna folytatni. Erdődit azonban előre megkonstruált elmélete megakadályozta ebben, s ezért végül is zsákutcába jut.

Maga is világosan láthatta ugyanis, hogy az eddig fölhozottak még csak nem is valószínűsítik a pápaszem létrejöttét, ezért így folytatja:

„Mivel pillanatnyilag más szemüveges pápaábrázolást nem ismerek, ismét utalok a TESz. vélelmezésének második tételére: a pápaszem elnevezés keletkezésébe belejátszhatott az a tény, hogy főpapokat ábrázoltak szemüvegesen. Én hozzáfűzném: és apostolokat. A vélelmező a dolog elevenére tapintott, ezt kívánjuk a továbbiakban illusztrálni.”4343

E fordulat után mindenesetre apostolképek bemutatását várjuk. E helyett egy kardinális, két kanonok, Szent Jeromos, két evangelista, egy férfialak, két szerzetes, egy inkvizítor, egy jómódú polgár és két Szent Anna szemüveges ábrázolásának minden rendszer nélkül való felsorolását kapjuk. Sőt – a módszernek és a hozzá épített elméletnek mintegy karikatúrájaként – a szerző két olyan képet is megemlít, amelyek közül az egyiken „valami majomfajta birtokolja a szemüveget”, a másikon meg „majom játszik csíptetős szemüveggel”.4444

Úgy látom, a pápaszem eredete körüli nyelvészeti vizsgálódásokat a szemüvegviselés szerepének túlbecsülése, mondhatnánk, a szemüveg fetisizálása vitte tévútra.

Ennek a szemléletnek mérsékeltehb változata szerint a szemüveget „eleintén főképp papok hordták”4545, illetőleg „a szemüveg első viselői főképp papok voltak”4646, amely felfogás azután A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában ilyen módon fejlődik tovább: „Eredetileg talán arra utalt, hogy régen különösen a papok és a papok között is a legmagasabb rangúak hordtak csak szemüveget.” Ha megállná helyét ez az elképzelés, akkor inkább a *(fő)papszem kifejezésnek kellett volna létrejönnie, hiszen az embereknek (még a „köznép” soraiból származóknak is) mindig volt annyi sütnivalójuk, hogy ne keverjék össze a pápát a különféle rendű és rangú papokkal. De nem igazolják ezt a feltevést a rendelkezésünkre álló írásos emlékek sem. A szemüveg elnevezéseként a pápaszem előtt négy évtizeddel felbukkanó okuláré korai adatai ugyanis éppen arra engednek következtetni, hogy már kezdetben köznemesek, tehát világiak, sőt közöttük nők is (például Nádasdy Tamásné Kanizsai Orsolya) használtak szemüveget.4747

4141 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I. köt., Budapest, 1977, 508-510., 511. old.

4242 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I. köt., Budapest, 1977, 511. old.



4545 Réthei Prikkel Marián: Magyar Nyelv 1907, 339. old.

4646 P. Balázs János: Magyar Nyelv 1960, 197. old.

4747 P. Balázs János: Magyar Nyelv 1960, 95. old.



A másik elképzelés szerint a szemüveg az írástudásnak, sőt általában a tudósságnak volt a jelképe. 4848 Ha tehát a szemüveg használata a tudósság jelképeként a papok sajátossága, akkor a pápának – mint a papok közt is nyilvánvalóan a legtudósabbnak – állandó díszítő velejárója (epiteton ornansa) lett volna. Fölöttébb jellemző e tekintetben Erdődinek a madridi Prado egyik képéhez fűzött megjegyzése: „A férfiak csoportjában jobb oldalt álló figura, egy ferences barát visel szemüveget. Feltűnő, hogy a képen megjelenő pápa nem hord üveget.” Ez már csak azért sem feltűnő, mert Erdődi más műalkotásokon sem talált szemüveges pápát (s így indokolatlan is, hogy éppen ezen a képen reklamálja hiányát). Főképpen pedig azért nem feltűnő, mert a reneszánsz korával kialakult portréfestészetben a művészek nem előre kiagyalt sémák szerint, hanem a valóságnak megfelelően jelenítették meg az alakokat. Ha tehát az ábrázolt személyre jellemző volt a szemüvegviselés, szemüvegesen készült el portréja: ha meg nem viselt szemüveget, anélkül festették meg, még ha adott esetben pápa volt is. Próbáljuk meg figyelembe venni ezt a kézenfekvő tényt a pápaszem magyarázatában is.

Én a következőkben a pápaszem szemléleti hátterének felderítését a szemüveg tulajdonképpeni: ‘a látás javítására szolgáló eszköz’ szerepéből kiindulva kísérlem meg. Feltételezem egyfelől, hogy a pápaszem szavunk első írásbeli rögzítése (1585) előtti időben élt egy pápa, akinek rendszeresen szemüveget kellett hordania, vagyis a szemüveghasználat közismerten jellemző sajátja volt. Feltételezem másfelől azt, hogy korabeli magyarok személyesen látták ezt a pápát, esetleg magát a szemüveget is pápaviselőjével együtt ismerték meg, s ennek a szemléletnek alapján nevezték el az optikai eszközt pápaszemnek.

Magát a pápát egy képen, mégpedig egy fametszeten mutatom be (annál is inkább, mert ez az ábrázolás adta az első indítást ahhoz, hogy a kérdés megoldását a jelzett irányban keressem). Nézzük meg tehát a mellékleten reprodukált fametszetet! A kép kártyapartit jelenít meg, az asztalnál főrangú

személyek játszanak, s az őket körülálló kibicek körében (tiarával a fején) a pápa – csiptetős szemüvegét jobb kezével szeméhez illesztve – figyeli a játszmát. Anélkül, hogy bármit tudnánk is a képről, a szempontunkból legfontosabb első pillantásra föltűnik: a csoportképen egyedül a pápa használ szemüveget, ez különbözteti meg őt a többiektől. A metszeten tehát egyértelműen a pápaszem korabeli ábrázolása tárul elénk.4949

A fametszetlap eredetije (amelyen a kép alatt nyomtatott magyarázó szöveget is találunk) 1514. decemberében Zürichben látott napvilágot, és ma is Zürichben a Zentralbibliothekban őrzik. A metszeten az asztalnal ülő kártyások a következő személyek másai: a koronás fő XII. Lajos, Franciaország királya, az asztal bal sarkánál az „Eidgenoss”, a svájci szövetséges (a kantonok képviselője) ül, az asztalfőn Leonardo Loredano, velencei dózse, balján pedig I. Miksa császár foglal helyet. És kit jelenít meg a tiarás alak? A metszet keletkezésének évéből is következtethetünk rá: Giovanni De' Medicit, a híres Lorenzo il Magnifico másodszülött fiát, X. Leó pápát ábrázolja. Ikonográfiája alapján is felismerhető: ugyanezt a petyhüdt arcot, ezeket az enervált vonásokat láthatjuk például Sebastiano del Piombo róla készült rajzán és Domenico Maio szobrán. 5050 A metszetről írt tanulmány szerzője azonban témánk szempontjából többet mondó érvvel azonosítja személyét: „Der Papst ist durch die Brille eindeutig als der kurzsichtige Leo X. Gekennzeichnet.”5151 X. Leó tehát közismerten rövidlátó s

4848 Csírájában: P. Balázs János: Magyar Nyelv 1960, 197. old.; teóriává fejlesztve: Erdődi József: Magyar Nyelv 1979, 309., 312., 313. old.

4949 A metszet reprodukcióját a Zeitschrift für Schweizerische Archäologie und Kunstgeschichte című folyóirat 1978-i, 25. évfolyamának 2. füzetében a 102. lapon találtam, amely Peter F. Kopp „Flüssis” Vom politischen Kartenspiel der Machte zum Trinkspiel der Muotataler című tanulmányának (i. h. 101-107. old.) mellékleteként jelent meg. A tanulmányból a témánkra tartozó tudnivalókat iktatom ide.5050 Reprodukciójukat lásd: Rodocanchi, E.: Le pontificat de Léon X, 1513-1521, Paris, 1931, a 30-31., illetőleg a 158-159. oldalak között.

5151 Zeitschrift für Schweizerische Archäologie und Kunstgeschichte 1978, 101. old.



ezért szemüveget használó pápa volt. Jegyezzünk még meg annyit a metszeten látható kártyapartiról, hogy Európa hatalmasai nem akármiben játszanak, a tét ugyanis nem más, mint Milánó hercegsége (maga a milánói herceg, Massimiliano Sforza a kép jobb alsó sarkában az asztalról aláhulló kártyalapokat szedegeti össze). A metszet politikai papmflet a javából, és pontosan azokat a hatalmi törekvéseket szemlélteti, amelyeket Burckhardt X. Leó pápának a Mediciek érdekében kifejtett hódító politikáját ismertetve így jellemez: „És mindezt akkor, amikor a Nyugat királyai évről évre jobban rákaptak arra a roppant politikai kártyajátékra, amelynek betétje és nyeresége mindig Itália egy vagy más területe volt.”5252

Számos korabeli feljegyzés tanúskodik arról, hogy X. Leó rendszeresen használt szemüveget. Olyan súlyosan rövidlátó volt ugyanis, hogy szemüveghasználat nélkül szinte teljes vakság borult rá.

Ezt a fogyatékosságát vette célba az a paszkvillus, amely nyomban pápává választása után a Szent Péter templom falán a szavak kezdőbetűiből összeállított római szám alakjában jelent meg, és így szólt: Multi Caeci Cardinales Creaverunt Caecum Decimum Leonem, azaz: sok vak kardinális kreálta a vak tizedik Leót.5353

Szemüvegét az olasz források hol occhialenak, hol lentinek, a latin leírások pedig hol conspicillumnak és speculumnak, hol cristallumnak meg ocellus vitreusnak nevezik. A pápa magánkiadásairól 1513. májustól augusztusig vezetett följegyzések között szerepel egy ébenfa-keretbe foglalt, elefántcsont-nyeles szemüveg.5454

Halála után értéktárgyaival és műkincseivel együtt a szemüveg is jogos örökösei, a Mediciek birtokába kerülhetett. A Medici-család hagyatékáról készült (s az Uffizi Képtár archívumában fennmaradt) leltárban nyilvánvalóan ugyanez a szemüveg van föltüntetve: „Un occhiale a cristallo di monte con cerchio d’ebano e manico d’osso con sua catena d’argento: dicono essere l’occhiale di papa lione.”5555

Érdekesek a pápa szemüveghasználatáról szóló leírások. Paolo Giovio (Jovius Pál) orvos és történész, 1513-ban X. Leó udvari orvosa, a pápa „kidülledő és gyönge szemei”-ről beszél, „ám – teszi hozzá – ha föltette a homorú kristály(lencsé)t, vadászatokon és madarászatokon olyannyira fokozni szokta látása élességét, hogy nemcsak a terület megközelítésében és a cél elérésében, hanem azok fölismerésében is egyforma sikerrel előzött meg mindenkit”: „admoto autem cristallo concavo, oculorum aciem in venationibus et aucupiis adeo late extendere solitus, ut non modo spatiis et finibus, sed etiam ipsa discernendi felicitate cunctos anteiret”.5656

X. Leó ugyanis szenvedélyes vadász volt. Vadászjelenet „hőse”-ként mutatja be őt Antonio De Beatis Isabella Di Mantovához 1518. május 1-én írt levelében. Előadja, ugyanis, hogy Magliana, a híres pápai vadaskert közelében, alighogy megkezdődött a gyönyörű vadászat, az egyik hálóban óriási szarvas akadt fönn, mire a pápa „tüstént ott termett egyik kezében nyárssal, a másikban meg szemüveggel” (intrò ad piede con lo speto a la mano et in l’altra le occhiale”.5757

Luca Guarico mint asztrológus a csillagok járását okolja X. Leó látásbeli fogyatékosságáért, aminek következtében – mint mondja – „sem olvasni, sem bármit megnézni nem volt képes a nagy kristályszemüveg nélkül”, de ő is megjegyzi, hogy „azzal az üvegszemmel a magasabban repülő sólymokat, sasokat is sokkal jobban meglátta, mint a többi vadász”: „nec legere, nec aliquid intueri poterat absque cospicillo magno christallino” – „cum illo vitreo ocello suspiciebat accipitres, aquilas altius volantes et longe melius quam alii venatores”.5858

Végül s mintegy összegezésül még egy korabeli tanút idézek, X. Leó névtelen biográfusát, aki szerint a pápa „hatalmas, dülledt, szokatlan mértékben kiguvadó és gyönge szemeivel még a jól ismert dolgokat is csak akkor volt képes észrevenni, ha föltette szemüvegét, amit látása javítására rendszerint viselni szokott”: „vastis tumidisque oculis ac mirum in modum exporrectis habetibusque adeo ut ne notissimum quidem, nisi admoto ad eos speculo, dignoscere posset, quod in oculorum subsidium gestare solitus erat”.5959

5252 Buckhardt, Jakob: A reneszánsz Itáliában. Fordította Elek Artur, Budapest, 1908, 90. old.

5353 Idézi Cian, Vittorio: Su l’iconografia di Leone X, Torino, 1912., 564. old.

5454 Lásd: Mercati, Angelo: Le spese private di Leone X nel maggio-agosto 1513. Atti della Pontif. Accademia Romana di Archeologia, Serie III, Memorie, Vol. II., Roma, 1927.5555 Boffitto, Giuseppe: L’occhiale e il cannocchiale del Papa Leone X. Atti della Reale Accademia delle Scienze di Torino, LXII, 559-560. old.).5656 Giovio, Paolo: Leonis X.P.M. Vita, Firenze, 1548, idézi Boffitto, 558-559. old.

5757 A levelet közli Pastor, Ludwig: Geschichte der Papste seit dem Ausgang des Mittelalters, IV. Band, I. Abteilung: Leo X, Freiburg i. Breisgau, 1906, 551. old.).5858 Guaricus, Luca: Tractatus Astrologicus, Venetiis, 1552, idézi Boffitto, 559. old.

5959 A Vita Anonymi szövegét az 1817-i kiadásból idézi Boffitto, 559. old.



A feljegyzések és leírások tehát egybehangzóan arról vallanak, hogy X. Leó erősen rövidlátó volt, s ezért szemüveget kellett hordania. A kortársak figyelme persze nem egyszerűen a szemüvegre, hanem a szemüveget viselő pápára irányult. Maga az optikai eszköz nem mehetett ekkor újdonságszámba Itáliában, ahol már éppen két évszázada készítettek és hordtak szemüveget. Úgy látszik azonban, hogy újdonságot – de legalábbis kuriózumot – jelentett, hogy pápa volt a viselője. Még pontosabban szólva: X. Leó mint pápa és mint uralkodó éppen eléggé az érdeklődés középpontjában volt ahhoz, hogy a kortársak figyelme személyére, nevezetesen rövidlátására és szemüveghasználatára terelődjön. Azt is mondhatnánk: X. Leó nem azért viselt szemüveget, mert pápa volt, ám azért vált közismertté szemüveghasználata, mert pápa volt. Ahogy azon a metszeten rögtön kiválik szemüveges alakja, ugyanúgy azonnal feltűnt mindenkinek, aki látta őt, találkozott vele vagy eléje járult, hogy szemüveget visel. Közöttük – s talán különösképpen – azoknak a magyaroknak, akik megfordultak nála.

Ám látták-e magyarok személyesen ezt a szemüveges pápát? Talán elég lenne arra hivatkoznom, hogy X. Leó pápasága II. Ulászló uralkodásának utolsó három és II. Lajos királyságának első öt évére esett. Oly időre tehát, amikor az egyre fenyegetőbbé váló török veszedelem ellen Magyarország elsősorban a pápától remélt és igyekezett támogatást kapni. Ezért a diplomáciai tevékenység is megélénkült, s követségben számos magyar fordult meg a pápánál.

Név szerint is tudunk olyan személyekről, akik diplomáciai szolgálatuk során találkoztak X. Leóval. Mint követ huzamosabb időt töltött a pápai udvarban (már II. Gyula pápasága idején is) az az erdélyi származású Piso Jakab, akit mint Erasmus barátját emleget irodalomtörténetírásunk.6060 X. Leó azzal tüntette ki, hogy 1514-ben követeként Lengyelországba küldte, így tehát 1513-ban biztosan X. Leó udvarában tartózkodott. 1515-ben költözött Budára, előbb Ulászló titkára, majd II. Lajos nevelője és kancelláriai titkár lett.

Werbőczi Istvánt nem kell bemutatnunk, ő 1519-ben járt X. Leónál.6161 „Rómában ekkor vagy öt hetet töltött, áhítattal járva szent helyeit: felvétette magát, vejét, négy fiát, két leányát a Szentlélekről nevezett (többrendbeli egyházi búcsút biztosító) társaságba: ereklyék szerzése végett a pápához s annak unokaöcccséhez (a majdani VII. Kelemenhez) fordul s mint az egyház buzgó híve, különösen megnyerte kegyeiket. A pápa két követtársával együtt római lovag rangjára emelte.”6262 Nem kétséges, hogy személyesen is találkozott a pápával, s nemcsak egyedül ő, hanem említett követtársai is.

Ám ennél sokkal fontosabb Bakócz Tamás római tartózkodása, mert vele a magyaroknak népes csoportja fordult meg többször is a pápai udvarban. Elöljáróban emlékeztetek arra: az esztergomi bíboros érsek azon fáradozott, hogy elnyerje a pápai trónt. Helyette – jelenlétében és közreműködésével – éppen X. Leót választották pápává. A magyar prímás római útjának és tartózkodásának eseményeiről-körülményeiről bőséges anyagot gyűjtött össze Fraknói Vilmos.6363 Témánk szempontjából az alábbi részletek érdemelnek figyelmet.

A magyar egyházfő II. Gyula pápa halálos betegségének hírére indult útnak, és 1512. január 26-án érkezett az örök városba. X. Leót 1513. március 13-án választották meg, de Bakócz csak november 6-án hagyta el a pápa székhelyét. Csaknem két évi római tartózkodásából tehát közel nyolc hónap X. Leó pápaságának az idejére esett.

Bakócz útja Zágrábon, Dalmácián és az Adrián át vezetett Rómába, a dalmáciai Zengből vitte őt és kíséretét egy velencei gálya, poggyászát pedig egy teherhajó Anconába. A leghitelesebbnek tartható korabeli – Zengból Velencébe küldött – jelentés szerint kíséretében háromszáz lovas volt. Ezek mindvégig vele maradhattak, a visszaúton tudniillik – az ugyancsak a velencei köztársaság által rendelkezésre bocsátott – egyik gálya a bíbornokot és udvarát, egy másik a személyzetét, egy teherhajó meg a málhákat szállította. Szűkebb kísérete, a prímás udvara részben egyházi, részben világi személyekből állott, közöttük voltak rokonai is.

Ismeretes: Bakócz olyan pompával vonult be a városba, hogy valósággal elkápráztatta a rómaiakat, sőt az esemény fölcsigázta a pápának a kíváncsiságát is. Mi azonban most nem erre, hanem az ünnepélyes fogadásra fordítjuk figyelmünket, amelyet néhány nap múlva II. Gyula Bakócz tiszteletére rendezett. A korabeli tudósítások alapján Fraknói így adja elő a történteket: (Erdődi Bakócz) „A pápai palotába érkezve... két bíbornok által a consistorium terembe hivatott meg, hol II. Julius pápa, gazdag főpapi öltözetben, trónján ülve, a bíbornoki testület és udvara által környezve fogadta: az előtte térdre boruló prímásnak előbb lábát, majd kezét és arcát nyújtotta csókra. Rövid ideig tartó nyájas beszélgetés után a prímás jelenlévő bíbornoktársait megölelte, és elfoglalta helyét az áldozárbíbornokok élén. Mire a magyar kíséret egyházi és előkelőbb világi tagjai bocsátattak

6060 Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása, Budapest, 1935, 242. old.

6161 Hóman Bálint és Szekfű Gyula: Magyar történet, II. köt., írta Hóman Bálint, Budapest, 1936, 598. old.

6262 Horváth János 1935, 215. old.

6363 Fraknói Vilmos: Erdődi Bakócz Tamás élete, Budapest, 1899, IV. fejezet: Rómában, 105-142. old. (Magyar Történeti Életrajzok)



be: egymás után térdre borultak a pápa előtt, cipőjét, illetőleg a rajta díszlő keresztet homlokukkal érintették és ájtatosan megcsókolták.

Ezzel a fogadtatási szertartás véget ért. Az Angyalvár ágyúinak dörgése, a pápai testőrség trombitáinak harsogása és a dobok pergése közepette hagyta el Erdődi Tamás a Vatikánt, és a bíbornokok által kísérve lakására vonult.”6464

Természetesen az efajta eseményeknek megvolt a maguk megszabott rendje, s így bizonyosra vehetjük, hogy – az alább említendő – ünnepélyes fogadások, amelyeket Bakócz tiszteletére X. Leó adott, hasonlóképpen zajlottak le. A pápát tehát nemcsak a prímás, hanem a közvetlen kíséretéhez tartozó személyek is szemtől szembe láthatták.

Bár II. Gyula közben fölépült, s még több, mint egy évig élt, Bakócz nem tért haza, hanem Rómában maradva a pápai állam szövevényes diplomáciai kapcsolatainak szálait bogozgatta, éppen nem mellékszereplőként. A hatalmi harcokban, nyilván saját helyzetét is erősítendő, közvetítő szerepet töltött be egyfelől a pápa, másfelől XII. Lajos, I. Miksa, valamint Leonardo Loredano velencei dózse (vagyis a mellékelt metszeten látható kártyajátékosok) között. II. Gyula 1513. február 20-án bekövetkezett halála után is központi figuraként áll előttünk: a trón megüresedése idejére az egyház és a pápai állam kormányzását átvevő három bíboros közül ő az egyik: a március 4-én választásra összeülő konkláve előtt pedig ő celebrálta a misét a Szent Péter templomban. S mikor azután, komoly esélyei ellenére, a március 13-i szavazáson nem őt, hanem X. Leót választották meg, s a választás után a jelenlévő bíborosok között felosztották a római kúria és a pápai állam hivatalait, a neki jutott Bologna és Viterbo kormányzósága viselésére Rómában akart maradni. Ezért a pápa küldetésének, hogy mint teljhatalmú követe a török ellen hadjáratot vezessen, csak vonakodva tett eleget. A pápai határozat ünnepélyes kihirdetése után is még csaknem öt hónapot töltött az örök városban.

Ez idő alatt gyakran megfordulhatott X. Leónál, mégpedig kíséretével együtt. Fraknói könyvéből megállapíthatjuk, csupán hivatalos formában legalább öt alkalommal volt a pápa társaságában. Közülük két esetben éppen Bakócz volt a tanácskozásoknak, illetőleg az ünnepléseknek a középpontjában. A pápa ugyanis a június 15-én tartott bíborosi konzisztóriumon hirdette ki elhatározását, hogy Bakóczot mint legátusát Magyarországra küldi. A prímást „az ülés után, régi szokás szerint, a jelenlévő főpapok ünnepélyes menetben kísérték, az Angyalvár ágyúinak üdvlövései között, lakására”.6565 Október 24-én pedig búcsúfogadtatása volt a konzisztórium ülésén, amelynek végeztével a bíborosok a város kapujáig kísérték.6666 Végül ne feledkezzünk el még valamiről. A hivatalos találkozások mellett a reneszánsz főpapok minden bizonnyal a szórakozásoknak is hódoltak. A pápa kedvenc időtöltésére, a vadászatra is kétségkívül meghívta a magyar bíborost és udvarát.

Egy szó mint száz, Bakócznak és a kíséretében levő magyaroknak, egyháziaknak és világiaknak, rokonoknak és nem rokonoknak egyaránt számos alkalmuk nyílt arra, hogy X. Leót személyesen és közvetlen közelből láthassák. Ha az olaszok érdeklődését fölkeltette a szemüveget viselő pápa, a magyarok számára valódi szenzáció lehetett maga a szemüveg is. Többen közülük a pápán láthattak először ilyen optikai eszközt, ezért megnevezésében az értékes keretbe foglalt és díszes nyéllel ellátott szemet összekapcsolták viselőjével. Önként adódott elnevezésnek a pápaszem. Afelől sem lehet kétségünk, hogy a „delegáció” tagjai közül néhányan, ha nem szükségből, hát „souvenir”-ként hoztak magukkal egyet-egyet az értékes újdonságból. Bakócz aranyaiból még arra is tellett, hogy akár annál a mesternél rendeljék meg a szemüveget, akinél éppen ezekben a hónapokban maga a pápa készíttette a sajátját. Új nevével együtt az új eszköz is eljutott Magyarországra.

Fejtegetéseimnek e pontjához, vagyis a végéhez érve már összegezni készültem az elmondottak tanulságait, amikor eszembe jutott, hogy fellapozom még Magyary-Kossa Gyula orvostörténeti köteteit, amelyekből a természettudományokkal kapcsolatos nyelvi kérdésekben annyiszor merítettem hasznos útbaigazitásokat. Ezúttal sem csalatkoztam meg. A forrásértékű műben6767 a szerző elmondja, hogy orvostörténész barátja, Győry Tibor a pápaszem kérdéséről hosszú értekezést írt, s kéziratban megküldte neki. Mivel azonban ő lebeszélte közzétételéről, az értekezés kiadatlanul a gyűjteményében maradt. Vázlatos tartalmi ismertetéséből a minket közelebbről érdeklő rész így szól: „Gy. T. valószínűnek tartja, hogy a magyar pápaszem X. Leó pápáról kapta elnevezését, aki erősen rövidlátó volt, az őt ábrázoló festményeken is gyakran szemüveggel látható. Magyarországgal papjai útján II. Ulászló idejében, szoros kapcsolatot tartott fenn.” – Fölvetődik a kérdés: vajon a nyelvészeti irodalom miért hagyta figyelmen kívül a pápaszem-összetétel keletkezésére vonatkozó feltevések között éppen e magyarázatot?

6464 Fraknói Vilmos 1899, 120. old.

6565 Fraknói Vilmos 1899, 138. old.

6666 Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek, IV. köt., Budapest, 1940, 51. old.

6767 Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek, IV. köt., Budapest, 1940, 51. old.



Összegezés – A pápaszem szóösszetétel létrejöttének szemléleti hátterét kutatva a tényekkel nem igazolható feltevések és teóriák helyett a valóságos körülményekből kézenfekvő kiindulni. Mégpedig abból, hogy az elnevezés alapját egy meghatározott, szemüveget viselő pápa adhatta. Ez a pápa X. Leó, aki – mint a kortársak egybehangzóan feljegyezték róla – súlyos rövidlátása miatt rendszeres szemüveghasználatra volt utalva.

Művelődéstörténetünk tanúsága szerint a magyarok közül jónéhányan személyesen találkoztak X. Leóval. Közülük is kiemelkedik Erdődi Bakócz Tamás és társaságában a magyaroknak egy egész csoportja, akik huzamosabb időt töltve Rómában több ízben láthatták a pápát, és akiknek közvetlen közelből nyílt alkalmuk megfigyelni-megcsodálni szemüveghasználatát. Ennek a szemléletnek, ennek az élménynek a hatására a pápa látási fogyatékosságát pótló szemről nevezték el a kuriózumnak számító díszes kivitelű optikai eszközt.

A pápaszem keletkezése X. Leó uralkodásának éveire, tehát az 1513-tól 1521-ig tartó időszakra esik. Ez megfelel annak a vélekedésnek, amely szerint a szó régebben született, mint a Calepinusba foglalt ismereteink szerint első írásos adatának ideje (1585). Mintegy hét évtizedes élete egyúttal elegendő is volt ahhoz, hogy a kifejezés az említett szótárba kerüljön.6868

6868 Az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen (Herausgeber Loránd Benkő, Band II, Budapest, 1994, p. 1111.) kutatásaim eredményét így összegezte: „Die Benennung dürfte auf dem Umstand beruhen, daß Papst Leo X. (1513-1521) gewöhnlich eine Brille trug, weil er sehr kurzsichtig war. Die ungarischen Gesandten, die im 16 Jh in Rom häufig beim päpstlichen Hof verkehrten, könnten den Papst mit Brille gesehen haben.”


3. fejezet - Nyelvészeti törekvések a felvilágosodás korában1. Újabb szempontok a Demonstratio hazai fogadtatásának kérdéséhez1

1.1. A kérdés rövid történeteSajnovics Demonstratió-jának korabeli fogadtatásáról és hatásáról szólva, a magyar nyelvtudományi irodalom, immár csaknem egy évszázadon át, lényegében véve negatív képet tárt elénk. A múlt század utolsó negyedében gyökerező, nemzedékről nemzedékre áthagyományozódó s mindmáig élő megállapítások az alábbiakkan foglalhatók össze:

A Dem. hazai fogadtatása kedvezőtlen volt; a nyelvészek többsége elutasította a lapp-magyar rokonság gondolatát, és kitartott a „napkeleti” nyelvrokonság elmélete mellett. Csak egyes történészek és írók álltak Sajnovics pártjára, de az irodalom állásfoglalására is inkább a „halzsíros atyafiság” kárhoztatása és gúnyolása a jellemző. A kedvezőtlen, sőt ellenséges visszhang hatására Sajnovics elkedvetlenedett, és abbahagyva nyelvészeti kutatásait, visszatért a csillagászathoz.

Ami a Dem.-nak általában való kedvezőtlen fogadtatását illeti, a vélemények egybehangzására elég lesz csupán néhányat idéznünk. Pápay József egyebek között így ír erről: »Sajnovics munkája csakhamar „európai hírre kapott”, a külföldi tudósok nagy elismeréssel fogadták, csak nálunk nem talált megérdemlett méltánylásra, sőt erős támadásoknak volt kitéve. Nemzeti elfogultságból visszautasították „a szegényes északi atyafiságot”, Sajnovicsot újsághajhászással vádolták, s ráfogták, hogy „hazudott, a semmi után indult”.« 2 Zsirai Miklós szerint a Dem. „idehaza nagyon vegyes hatást keltett”, illetőleg „Idehaza nagyon vegyes érzésekkel fogadták Sajnovics tanítását”.3 Lakó György pedig eképp osztja a korábban ismételten kifejtett vélekedést: „a Demonstratio hazai hatásáról összegezve azt kell mondanunk, hogy az a maga korában nem volt valami jelentékeny, s hogy Sajnovics tanítását a magyar-lapp nyelvrokonságról a közvélemény még sokáig nem fogadta el”.4

Ami a korabeli nyelvészek ellenállását és elzárkózását illeti, abban ugyancsak egyöntetűen nyilatkoznak a szakírók. Ismét csak ízelítőül néhány megállapítás: „Nyelvészeti irodalmunkban Sajnovics munkájának a XVIII. század végéig semmi hatását sem észlelhetjük. Úgy látszik, tudomást sem vesznek róla, vagy legalábbis nem foglalkoznak vele. Nyelvészeink inkább Kalmárt (1726-XVIII. sz.v.) követik, aki a magyar nyelv rokonságát jóformán az összes keleti nyelvekre kiterjeszti, végül is incomparabile idiómának mondja. Ezt persze úgy érti, hogy fölötte áll minden más nyelvnek”.5 „A közvélemény kitartott a panlingvista Kalmár György mellett, aki ditirambusokat zengett a magyar nyelv páratlan szépségéről és más nyelvekkel összehasonlíthatatlan különlegességéről, és kitartott Beregszászi Nagy Pál, a ‘vir literaturae orientalis peritissimus’ mellett, aki nyelvünket a héberrel, arabbal, perzsával, de legfőképpen a törökkel rokonította, s a Sajnovics-féle Demonstratio hatásának ellensúlyozására fölolvasásokat tartott a keleti eredetről”.6 Lakó pedig így összegez: „Tudvalevő, hazánkban a korabeli nyelvészek többsége elutasítólag foglalt állást Sajnovics eredményeivel szemben. Különösen Beregszászi Nagy Pál háborgott a magyar-lapp nyelvrokonság gondolata ellen, s hirdette továbbra is a magyarnak a héberrel meg az arabbal való rokonságát”.7

A legjelentősebb hazai tudományos állásfoglalást Sajnovics tanítása és ennek alapján az északi rokonság mellett,

11 Megjelent: Beiträge zum IV. Internationalen Finnougristen-kongress: II., Istituto Universitario Orientale, Napoli, 1975.

22 Pápay József: A magyar nyelvhasonlítás története, Budapest, 1922, 14. old. (A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve I/3.)

33 Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk, Budapest, 1937, 496. old., illetve Zsirai Miklós: A modern nyelvtudomány úttörői. I. Sajnovics és Gyarmathi, Budapest, 1952, 32. old.44 Lakó György: Sajnovics János, Budapest, 1973, 185-186. old. (A múlt magyar tudósai)

55 Pápay 1922, 16. old.

66 Zsirai 1937, 496. old. és Zsirai Miklós 1952, 32. old.

77 Lakó 1973, 206. old.


Nyelvészeti törekvések a felvilágosodás korában

ti. Pray Györgyét kezdettől fogva számon tartotta a tudománytörténet.8 Méltán állíthatjuk mellé Decsy Sámuelnek – már kevésbé számon tartott – szerepét. Lakó kettejük között így von párhuzamot:

„Honfitársai közül Sajnovics eredményeit elsőnek Decsi Sámuel (1742-1816) orvos és polihisztor, a bécsi Magyar Kurir szerkesztője méltatta Pannóniai Féniksz avagy hamvából feltámadott magyar nyelv (Bécs, 1790) című könyvében. Az a tudósunk, aki a finnugor népek rokoni kapcsolatának a gondolatát végül is bevitte a magyar tudományos köztudatba, nem volt más, mint maga Pray György, a magyar történetírás megalapítója”.9

A Dem.-nak a magyar irodalomra tett hatásával igen részletesen Halász Ignácz foglalkozott először. 1010 Akik később erről a témáról írtak, jórészt az ő dolgozatára támaszkodtak, de az adatok értékelésében sajátos eredményre jutottak. Röviden szólva arra, hogy a Dem. melletti megnyilatkazások jelentéktelenek voltak, a Sajnovics elleni hangok pedig uralkodóvá váltak. Legtisztábban Zsirainál jelenik meg ez a tétel: „egyes szépírók is kaptak a romantikus csemegén (Dugonics András: Etelka, Etelka Karjelben, Jolánka; Perecsényi Nagy László: Szakadár; Molnár Jánosnak lapp szavakkal tarkított hexameterei stb.), de a halvány helyeslést túlharsogta a tüzes szíttya hazafiak fülsiketító tiltakozása és durva rágalomhadjárata. (...) A lapp-ellenes fölzúdulás hullámai átcsaptak az irodalom berkeibe is és tiltakozásra, becsületvédelmi harcra ösztönözték a költőket is a halzsíros atyafiság megszégyenítő gyanúja ellen. Ekkor szórta gúnyos dalait Orczy Lőrinc a „csillagnéző” Sajnovics felé (...) – ekkor váltak szállóigévé Barcsay Ábrahám sorai”.1111

Az a vélekedés, hogy a kedvezőtlen hazai fogadtatás Sajnovics kedvét szegte, s a további nyelvészeti munkálkodástól eltérítette, viszonylag nem régi keletű. Ha nem tévedek, expressis verbis először Pápaynál tűnik föl, aki az általános helyzetképet így végzi: „Így aztán nem csoda, ha Sajnovics elkedvetlenedett és letette a tollat örökre”.1212 Ezzel a szerény feltevéssel szemben sokkal merészebben ecseteli a lélektani hátteret Zsirai: „A vihar izgalmai és az otrombán személyeskedő rágalmak annyira lesújtották a túlzottan érzékeny lelkű Sajnovicsot, hogy további nyelvtudományi terveiről lemondva, szárnyaszegetten visszavonult csillagászati tanulmányaihoz”.1313 Lakó előbb csak feltevés formájában fogalmazza meg a tételt: „Mindez [ti. Sajnovics kombináló képessége, ötletessége az etimologizálásban, képessége a nyelvben megmutatkozó finomságok és jellemző sajátságok észrevételére, stb.] azt mutatja, hogy Sajnovics – a Demonstratio kedvezőbb fogadtatása esetén – még sok érdekes nyelvészeti meglátással és megállapítással tudta volna gazdagítani a nyelvtudományt”. Utóbb azonban határozott állítássá fejlesztve adja elő: „Minthogy a magyar közvélemény részéről életében csak támadás és gúny jutott osztályrészül, elkedvetlenedett és lemondott további nyelvtudományi tervei megvalósításáról”.1414

1.2. Kedvezőtlen volt-e a Demonstratio hazai fogadtatása?Nyilvánvaló tehát, hogy a Dem. korai utóéletének kérdése azért válik különösen fontossá, mert a szakirodalom a kedvezőtlen hazai fogadtatással indokolja Sajnovics elhallgatását. Ez a magyarázat azonban gyönge lábon áll: csak puszta feltevés, semmivel sincs bizonyítva. De maga a kiinduló tétel sem kifogástalan: egyfelől mert az az állítás, hogy Sajnovicsnak életében itthon csak támadás és gúny jutott osztályrészül, nem állja meg helyét; másfelől mert sehol nem találunk bizonyságot arra, hogy Sajnovicsot a támadások lesújtották volna.

Mindezekért érdemesnek tartom, hogy újból megvizsgáljam az egész problémakört. Az alábbiakban egyrészt az érvelésben eddig fölsorakoztatott adatokat tekintem át, másrészt az újabban előkerült adalékokat vonom be a kutatásba.

A Dem. 18. századi utóéletének vizsgálatában mindenekelőtt kronológiailag kell rendet teremtenünk, s az eseményeket időrendileg két csoportra kell osztanunk: a Sajnovics életében történteket el kell különíteni a halála utániaktól. Annál a nagyon evidens oknál fogva, hogy csak azok az események befolyásolhatták Sajnovics döntését, amelyek még életében történtek. Ilyen szempontból tehát a számba vehető események felső határa 1785, Sajnovics halálának éve. (Természetesen a kérdés már jóval előbb eldőlt.)

88 Munkácsi Bernát: Az ugor összehasonlító nyelvészet és Budenz szótára. 3. A magyar összehasonlító nyelvtudomány első virágzásának kora. b. Sajnovics hatása a hazai irodalomra, Magyar Nyelvőr 1882, 385-393. old.99 Lakó 1973, 178. old.

1010 Halász Ignácz: Sajnovics hatása a magyar költészetre, Budapesti Szemle 1880, 92-124. old.

1111 Zsirai 1952, 32. old.

1212 Pápay 1922, 14. old.

1313 Zsirai 1952, 33. old.

1414 Lakó 1973, 140. és 233-234. old.



Ami a magyar nyelvészek reagálását illeti, így mindjárt elesik a legszámottevőbb egyéniség, Beregszászi Nagy Pál ellenállása, minthogy ő csak a kilencvenes években lépett föl. Sajnovics nézeteivel szembeszálló előadásait 1795-ben tartotta, könyve, az Ueber die Aehnlichket 1796-ban jelent meg. A nyelvészek közül tehát egyedül Kalmár György maradna Sajnovics ellenlábasa. Maradna, mert működése igazában nem zavarhatta Sajnovicsot. Műve, ami miatt neve fönnmaradt, a Prodromus 1770-ben, tehát a Dem.-val egyidőben (sőt a nagyszombati kiadásnál bizonyára előbb) jelent meg. Kalmár Sajnoviccsal nem szállt szembe, a Dem.-ról nem is vett tudomást. Egyébként is a „korabeli nyelvészek többségének” elutasító magatartásáról beszélni Sajnovics életében értelmetlenség. Egyszerűen azért, mert ebben az időben nem voltak számottevő hazai nyelvészek, akik hozzáértően nyilatkozhattak volna a Dem.-ban kifejtett tanításokról. Mert ugye nem tekinthetjük Farkas Jánost, az Ungarische Grammatik (1771, 17792 stb.) derék szerzőjét, sem pedig Klein Efraimot, a Specimen enuncleatioris grammaticae hungaricae (1776) jámbor íróját ilyeneknek? Ők voltak Sajnovics nyelvészkortársai. Azok, akik érdemben hozzászólhattak volna a kérdéshez: Révai, Verseghy, Gyarmathi, Sándor István, ekkor még iskolapadokban ültek, csak a kilencvenes években léptek föl műveikkel, tehát nem lehettek Sajnovicsra hatással.

Nézzünk most körül az irodalmi berkekben! Nagyjából ott is hasonló eredményre jutunk. Ki kell szűrnünk persze a pozitív reagálások jó részét is: Dugonicsét és Peretsenyiét, mert ezek 1785 után láttak napvilágot. De elesik Orczy hírhedt verse is, mert csak 1789-ben jelent meg (a Révai által kiadott Két nagyságos elmének költeményes szüleményei című kötet 230-234. lapjain); s kevéssé jöhet számításba Barcsaynak sokat emlegetett, de nyomtatásban csak 1777-ben (A Bessenyei György társasága című kötet 21. lapján) közzétett verse. Fölmerülhet persze az az ellenvetés, hogy e versek jóval korábban, esetleg a Dem. megjelenését közvetlenül követő években íródtak, s szerzőik kéziratban vagy aprónyomtatványokon terjesztették őket: ezt azonban tudtommal senki sem bizonyította be. Így tehát az irodalmi termékek közül az egyetlen, ami Sajnovics kezéhez még 1771-ben bizonyosan eljutott, s életében (1783-ban, Molnár János Magyar Könyv-házában) nyomtatásban is megjelent, pozitív reagálás volt: Molnár Jánosnak, „a budai múzsák hona” nevében írt, lapp szavakkal tarkított, Sajnovicsot dícsőítő verse (lásd még alább Sajnovicsnak Nagyszombatból 1771. május 12-én írt levelét).

A Dem. megjelenése utáni években tehát, amikor eldőlt, hogy folytatja-e a megkezdett munkát vagy sem, a hazai visszhang semmiképp sem volt olyan ellenséges, hogy Sajnovicsnak komoly okot szolgáltatott volna az elkedvetlenedésre. Legfeljebb arról volt szó, hogy kevesen akadtak, akik igazában fölfogták művének jelentőségét. Alighanem még Hunfalvy találta legjobban fején a szöget, amikor így vélekedett: (Sajnovicsnak) „alkalmasint az legnagyobb hibája, hogy a nyelvtudomány kora előtt írta meg könyvét... (s) olyan közönség eleibe bocsátotta volt azt, ki legkevésbé vala képes ítélni a dologról...” 1515 De az a néhány értő, akinek véleménye Sajnovicsnak számított, látni fogjuk, elismeréssel adózott. S ha ezek kevesen voltak is, bőven kárpótolhatták őt a külföldi sikerek. Emlékeztetőül tekintsük át ezeknek sorát.

Dániában, jól tudjuk, milyen nagy sikert aratott előadása: a koppenhágai Tudományos Akadémia és a torndheimi Tudós Társaság tagjai sorába választotta. Tanulmányát előbb latin nyelven, nyomban utána dán nyelven is kiadták.1616 A nagyszombati kiadással együtt tehát alig egy év leforgása alatt háromszor jelent meg a munka. Ilyen diadalútja azóta sem volt magyar nyelvészeti monográfiának.

Nem maradt el a tudományos elismerés másik formája sem: neves külföldi tudósok emlékeztek meg a Dem.-ról. Köztük az élen, 1771-ben az európai hírű szaktekintély, Schlőzer méltatta Sajnovics érdemeit (ha jogos bíráló megjegyzéseit nem is rejtette véka alá). Ugyancsak 1771-ben a finn művelődéstörténet kimagasló alakja, Porthan írt részletes ismertetést a munkáról. 1772-ben pedig a svéd szótáríró, Öhring szentelt külön tanulmányt a témának.1717

Koppenhága után Bécsben folytatódott Sajnovics ünneplése. Ennek részleteiről nemrégiben szereztünk tudomást magának Sajnovicsnak leveléből, amelyet rendtársához, Nagy Jánoshoz 1771. május 12-én Nagyszombatból írt. Ebben a bécsi fogadtatást így ecseteli:

„Értekezésem jó fogadtatásra talált a bécsi főuraknál. Név szerint Kaunitznál, Liechtensteinnél, Kollernél, a bíborosnál, az apostoli Nunciusnál, Feketénél és sok másnál. Nem kisebb köszönettel fogadták a pozsonyi grófok. Majdnem mmdegyikük ebéddel tisztelt meg, Pálffy Lipót gróf pedig 24 font csokoládéval is viszonozta. De különleges vigaszt szerzett az az óra, amelyet Albert jelenlétében Mária Krisztina főhercegnővel töltöttem. Hadik gróf is különleges tiszteletet tanusított, amikor a minap sajátkezű levéllel köszönte meg a neki megküldött

1515 Hunfalvy Pál: A lapp nyelv, vagy az igazolt és megigazított Sajnovics, Akadémiai Értesítő 1858, 12. old.

1616 Zsirai 1952, 23-24. old.; Lakó 1973, 176-177. old.

1717 Zsirai 1952, 31-32. old.; Lakó 1973, 198-207. old.



példányt. Mit mondjak arról, hogy a budai múzsák hona Molnár vezetésével megénekelt, amint azt a mellékleten láthatod. A művemnek elismeréssel adózó olvasók tömegében egyedüt Kollár az, akinek kettő nem tetszik. Nevezetesen: Megjegyzéseim a széna és az utca szavakhoz a 72. lapon, azon kívül amit a 131. lapon a magyar beszéd kihalásáról mondok, aminek bekövetkezését egyesek jósolták. Úgy véli, hogy ezen a helyen őt támadom, mivel ezt írta hírhedt könyvében, amint később megtudtam”.1818

Íme tehát így értékelte maga Sajnovics a Dem. hazai fogadtatását. Bécs ugyanis ekkor a magyar szellemi életnek is központja, amihez tudatában a másik két fontos város, Pozsony és Buda kapcsolódik. A művének „elismeréssel adózó olvasók tömegében”1919, az sem zavarta őt (tehát túlzott érzékenységének nyomát sem látjuk), hogy Kollárnak két dolog (közülük az első joggal) nem tetszett. Vajon számíthatott-e ezek mellett valamit az a „magyarfaló német röpirat”, amelyet Zsirai emleget (de közelebbi forrását nem jelöli meg)? És hihető-e, hogy Sajnovicsot az ellenséges hazai fogadtatás térítette el a további nyelvészeti munkától? Határozott nem-mel kell válaszolnunk. Annál is inkább, mert sikereinek tudatában (és tetőpontján) idézett levelének végén ezt jegyezte meg:

„Magam Budára vagyok szánva mennyiségtan tanárnak. Ott megkezdem a gyakorlati csillagászatot; és így remélem, hogy Magyarország csillagásza leszek! Ennél a címnél semmit sem tartok kitüntetőbbnek”.2020

1.3. Miért nem folytatta nyelvészeti kutatásait Sajnovics?Mélyebben fekvő, és nem külsődleges, oka volt tehát annak, hogy a Dem. megjelenése után Sajnovics nem nyelvészeti, hanem csillagászati tanulmányait folytatta. Hogy ezt az okot földerítsük, a Dem. létrejöttének, Sajnovics vállalkozásának eddig homályban maradt körülményeire kell vizsgálódásunkat kiterjeszteni. Ebben főként a Holovics által publikált és a kutatásban még nem értékesített levelek segítenek bennünket.

A levelek mindenekelőtt megerősítik azt, amit eddig is tudtunk: a magyar-lapp nyelv- (és nép-) rokonság bebizonyításának kezdeményezője és mozgatója Hell Miksa volt. Kettős cél vezette őt ebben a törekvésében. Közelebbi célja az volt, hogy rendtársát, Pray Györgyöt segítse abban a vitában, amelyet a magyarok származásáról a piarista történészekkel, előbb Desericzky Incével, majd annak halála után, történetünk idején, Cetto Benedekkel folytatott. „Mihelyt visszatérünk, – írja Sajnovics Pálmának Koppenhágából – ft. P. Hell a ti Prayotoknak majd szövétneket gyújt, de olyan fényeset, olyan tündöklőt, hogy éles fényére a jó Cetto, aki amúgyis keveset lát, egészen meg fog vakulni. Azonfölül úgy áll az ügyünk, hogy nagyon örülünk, hogy utunkat megvetően kifogásolta. Mert ő úgy vélte, hogy azokról a sötét tájakról, ahová mentünk, semmi világosság nem támadhat”.2121 Amint az utolsó két mondatból látható, Hellék a vitapartnernek is kilátásba helyezték, hogy lappföldi expedíciójukról a vitát eldöntő bizonyítékokkal fognak megtérni. (Nem lehetetlen, hogy ez az évek óta folyó vita terelte Hell figyelmét az őstörténeti kérdésekre.) Ha már most tudjuk azt, hogy nemcsak ebben a kérdésben, hanem egyebekben is a két szerzetesrend szembenállt és versengett egymással, akkor világos, hogy a vita kimenetele, illetőleg a benne való részvétel rendi ügynek számított.

Hellt azonban ezen túl távolabbi cél is vezette és lelkesítette, s ezt a célt a rendi mellett hazafias érdeknek nevezhetjük. Sajnovicsnak Palmához szóló levélrészlete így kezdődik: „Faludinak a legtisztább örömöt hozom, mihelyt visszatérek hozzá. De ti is ujjongani fogtok mindenkivel, akik szeretik hazájukat!” A levélrészlet vége pedig ezt az üzenetet tartalmazza: „Ft. P. Hell üzeni P. Praynak, hogy sem ő, sem másvalaki rendünkből ne feleljen semmit a kegyesrendi Cettónak, míg a tartományba vissza nem térünk. Nagyon fontos ok van rá”.

Az üzenethez Palma ezt a kommentárt fűzi: „azt gyanítom, hogy Hell azokon a vidékeken talált valamit, ami megvilágítja a magyarok származását vagy Pannóniába való jövetelét. Talán elfogadta azok rendszerét, akik úgy vélik, hogy a népvándorlás Skandináviából indult dél és nyugat felé. Talán-tán amint a magyar ruhának, úgy a magyar nyelvnek is nyomára jutott, és ez lesz az, amiről egyik levelében azt mondta [ti. Sajnovics], hogy Hellnek fölfedezése valamikor Magyarország dicsősége lesz”.2222

Hell tehát Magyarország dicsőségén, a dicső magyar múlt feltárásán fáradozott. Tudjuk a Dem.-ból, mi volt e vonatkozásban koncepciója. A Dem.-t kézhez kapva, Palma rögtön látja a problémát, amelyet nekik,

1818 Holovics Flórián: Sajnovics János a Demonstratióról, Magyar Nyelv 1972, 495. old.

1919 Az eredetiben: „In tanta Lectorum opus meum approbantium multitudine”, Holovics 1972, 500. old.

2020 Holovics 1972, 496. old. Az eredetiben: „Ego destinor pro Professore Matheseos Budam, ut ibidem initia ponam astronomiae practicae, atqve sic spero me futurum Regni Ungariae Astronomum! Quo Titulo nihil unquam illustrius duxi.” Holovics 1972, 501. old.2121 Holovics 1972, 493. old.

2222 Holovics 1972, 493-494. old.



történészeknek kell megoldaniuk. 1770. március 4-én írja Praynak: „Bizonyára olvastad Sajnovics Demonstratióját. Ha így áll a dolog, Kína határától, Skandináviától az egész Észak szittya volt – hun-e vagy magyar, nem tudom. Nem lesz könnyű meghatározni, vajon a lappok, finnek és a többi népek a hunoktól vagy pedig magyar utódaiktól származtak-e”.2323 Hogy miben állt különösképpen a magyarok eredetének dicsősége Hell felfogása szerint, még részletesebben kifejti Sajnovics Nagy Jánoshoz, 1771. május 12-én írt levelében:

„Közben ft. P. Hell, hihetetlen, mennyit fáradt a hazai történet földerítésében, ami a magyaroknak Pannóniába való jövetelét illeti. Béla király névtelen jegyzőjének tekintélyét már úgy megszilárdította, hogy ezentúl a legnagyobb hitelt érdemli. Teljesen bebizonyítottnak tartja a hun ivadékok és a magyarok Karjéliából való kijövetelét. A jegyzetek, amelyeket nagy elmeéllel és éles itélettel ehhez a szerzőhöz fűzött, többnyire annak igazolására irányulnak, hogy az első magyarok egyáltalán nem voltak barbárok, tudatlanok vagy műveletlenek. Ellenkezőleg nagyon értettek az államügyekhez, nagyon bölcsek voltak, és a nagy királyokkal mindenben egyenrangúak. És ezt (Hell) úgy megvalósította, hogy kétkedni nem lehet azon, hogy művét a haza igen nagy tisztességére és a magyarok igen nagy örvendezésével fogják olvasni. Isten segítségével az I. kötet megjelenik a jövő évben a Mihálynapi vásárra, a II. és III. pedig a következő években”.2424

„Fece con un viaggio due servizi” – az olasz szólásmondás a szó szoros értelmében ráillik Hell expedíciójára: egy utazással valóban két feladatot hajtott végre. S bátran állíthatjuk: az őstörténeti probléma megoldása legalább olyan fontos volt számára, mint a csillagászati. A fenti adalékokból azonban még egyebet is kihámozhatunk. Nevezetesen azt, hogy Hell a magyarság eredetének földerítésében egy kis munkaközösséggel dolgozott. Ő adta a koncepciót, irányította és szervezte a munkát, a többiek pedig a rájuk háruló részfeladatokat teljesítették. A legfontosabb szerep persze Sajnovicsnak jutott, hiszen a magyar-lapp nyelvrokonság bizonyítása volt Hell kiindulópontja. Ezért vette maga mellé kutatótársul Sajnovicsot, vagyis olyan csillagászt, aki magyarul tudott.

Míg Hellék az „alapkutatásokat” végezték, a munkaközösség történész tagjaira hárult az a feladat, hogy az új eredményeket mérlegeljék, és beépítsék a történeti kutatásokba. Kinek-kinek megvolt tehát a maga szerepe, még annak a Faludinak is, akinek a neve Sajnovics levelében fölmerült; tudjuk, az ő olvasatában került bele a Dem.-ba a Halotti Beszéd.

Nem véletlen tehát, hogy az expedícióról s benne a Dem. jelentőségéről az első híradást Magyarországon ennek a rendi munkaközösségnek egyik tagja, Palma tette közzé. Mint ahogy az sem a vétetlen játéka, hanem szervezett tudományos együttműködés folyománya, hogy a magyar-lapp, illetve északi rokonság gondolatát a magyar történetírásba ennek a munkaközösségnek másik tagja, Pray György vezette be.

Palma híradása Notitia Rerum Hungaricarum című, három részből álló főművében található, amely Nagyszombatban, a jezsuiták nyomdájában, 1770-ben jelent meg.

A mű harmadik része a Habsburg-házi királyok uralkodásának történetét foglalja magában, s Mária Terézia uralkodásának leírásával zárul. A tudományoknak Mária Terézia idejében való virágzását ecsetelve, Palma egyebek között azt mondja, hogy Magyarország a tudományok minden ágában olyan férfiakkal dicsekedhetik, akik vagy tudományos művek közrebocsátásával, vagy tudományos expedíciók végrehajtásával öregbítették külföldön a magyar nép hírét. A főszövegnek ez utóbbi részéhez (az „aut litteraris expeditionibus susceptis” szavakhoz) kapcsolódik (a 415-416. oldalon) az alábbi jegyzet:

„Bizonyára megengedik az olvasók, ha ezen a helyen a magyar nemzet dicsőségére megemlékezem a magyar nemzetből való Hell Miksa jézustársasági atyáról, bécsi császári csillagászról. Aki Dánia nagy hatalmú királyától meghívást kapva arra, hogy megfigyelje a Venusnak a Nap korongja előtt való áthaladását, egyik társával, Sainovics Nepomuk Jánossal együtt fölöttébb viszontagságos úton Vardőbe utazott. Ott pedig megfigyeléseivel nemcsak azt végezte el, amiért oda ment, hanem számtalan egyéb tudományos dolog föltárásával, amelyet visszatérése után közzé akar tenni, mind a nagy hatalmú király, mind pedig az összes tudós várakozását fölülmúlta. Társa, Sainovics pedig észrevette, hogy a lappok nyelve a magyarnak rokona, és ezt igen tudós értekezésében, amelyet ebben az évben Koppenhágában kiadtak, és amelyet minden tudós férfi egyhangúlag elfogadott, kétségbevonhatatlanul bebizonyította”.2525

2323 Holovics 1972, 494. old.

2424 Holovics 1972, 495. old.

2525 A szöveg latin eredetije így szól: Veniam utique dabunt lectores, si hic loci ad Hungaricae gentis gloriam commemorem P. Maximillanum Hell e S. J. Caesareum Viennae Astronomum gente Hungarum, quia Potentissimo Daniae Rege ad observandum transitum Veneris per discum Solis invitatus, una cum Comite suo P. Joanne Sainovics molestissimo itinere Vardhusium profectus fuit, ubi non modo peracta feliciter, cujus causa venerat, observatione, verum etiam innumeris aliis rebus ad rem litterariam detectis, et Potentissimi Regis spes, et eruditorum omnium vota superavit; quae omnia post reditum suum vulgaturus est. Ejus autem socius Sainovicsius, Lapponum linguam



Az expedíció történetét, a feltárt tudományos eredményeket, különösen a magyarság őstörténetére vonatkozó elméletét és kutatásait Hell – mint Sajnovics leveléből értesültünk – három kötetes munkában maga akarta megírni. Holovics megtalálta a mű nyomtatásban megjelent tervezetét, és Hellnek egy későbbi nyilatkozata alapján megállapította, hogy a tervet a jezsuita rend feloszlatása hiúsította meg. Bár ez ténylegesen csak 1773-ban következett be, de előszelei már 1771-ben éreztették hatásukat.2626 Így értjük meg azt, miért vette be Sajnovics a Dem. nagyszombati kiadásába Hellnek a magyarok őshazájára, valamint a magyar és kínai nyelv rokonságára vonatkozó elképzeléseit. Bizonyára Hell kívánságának tett eleget ezzel, aki látván, hogy ő maga már nem fejtheti ki nézeteit, legalább legfőbb elgondolásait közzé akarta tenni.

Az előadottakból önként adódik a válasz arra: miért hagyta abba Sajnovics nyelvészeti munkásságát.

Hell őstörténeti kezdeménye kétszeresen rendi ügynek számított. Egyrészt azáltal, hogy a jezsuita történészeket támogatta a piaristákkal folytatott vitában; másrészt azáltal, hogy a magyarok származásának Hell által feltárt dicsősége országos jelentőségűvé nőtt. A kutatásokat – mint a Dem. 127. lapján olvashatjuk – a királynő támogatása kísérte. A bécsi udvar elismerését Lakó a Dem. fogadtatásának történetében csak kuriózumnak tartja, és rámutat arra, hogy „ez nem annyira Sajnovicsnak, hanem inkább azon szerzetrendnek szólott, amelynek tudósunk is tagja volt”.2727 Igen, Hell vállalkozásával rendjét is képviselte, és az expedícióban csillagászként résztvevő Sajnovics Hell s egyben a rend megbízásából kapta a nyelvészeti feladatot. A feladatot Sajnovics legjobb tudása szerint meg is oldotta. Ezért (a Dem. elején) öntudattal vallhatta magát a munka szerzőjének. Viszont (a Dem. végén) az igazságnak tartozott azzal, hogy az érdemeket Hellre hárította: hiszen az eszme tőle származott, s megvalósításában is nagy szerepe volt az ő buzdításainak, állandó ösztökéléseinek.

Sajnovics bármennyire jól oldotta is meg a rábízott nyelvészeti feladatot, képzettsége és hajlamai szerint mégiscsak matematikus és csillagász volt, és annak tartotta magát. Ezért a vállalt feladatot teljesítvén, nem kívánt többé nyelvészettel foglalkozni, hanem saját szakterületén akart tovább munkálkodni. A expedícióban szerzett érdemeiért a jutalmat a csillagászati pályán való emelkedésétől várta: „Magyarország csillagásza” – nem pedig nyelvésze – akart lenni. Hogy ez a leghőbb vágya nem teljesült, annak oka bizonyára rendjének eltörlése volt. Az esztergomi egyházmegye papjaként a budai csillagvizsgáló intézetben csak másodcsillagászi szerepet tölthetett be. Pályáját tehát a rend eltörlése törte derékba, s ez bizonyára hozzájárult korai halálának bekövetkezéséhez is.

Amikor Sajnovics Hell három kötetes művéről beszámol Nagy Jánosnak, egy szóval sem említi, hogy a munkában részt akar venni.

Ha mégis lettek volna további nyelvészeti tervei, láthatta, hogy azok Hell terveinek sorsára vannak ítélve. Nyelvészeti munkásságának folytatásában tehát végső soron a rend feloszlatása akadályozta volna meg őt.

Végül is azt kell megállapítanunk, hogy Sajnovics már 1771-ben (de legkésőbb 1773-ban) búcsút mondott a nyelvészetnek. Mindenesetre jóval azelőtt, hogy „a lapp-ellenes felzúdulás hullámai” elindultak volna.

1.4. Kik utasították el Sajnovics tanítását?Amint figyelemmel kísérhettük az előbbiekben: Hell őstörténeti koncepciójával, új nemzeti hagyomány megteremtésével Magyarország, a magyar nemzet dicsőségét akarta szolgálni. Mikor fordult ez a törekvés a visszájára, hogyan minősült szégyennek a magyar-lapp rokonság, kik kezdeményezték és folytatták a finnugor-ellenes mozgalmat?

A mozgalom kezdetét pontosan megjelölhetjük. A nyomtatásban megjelent írások tanúsága szerint a Dem. utóéletének első fél évtizede Palma kisebb jelentőségű (1770, 17742) és Pray nagyszabású (1774, 17752) műve

Hungaricae affinem esse reperit; id quod erudita sane dissertatione, Haffniae anno hoc edita, ac omnium Doctorum Virorum approbatione accepta, ad liquidum demonstravit.

A mű második kiadásának I. részében (Tyrnaviae, 1774 és Tyrnaviae, 1775, nyomda nélkül) a különböző török népekről szólva) „Chazari, Uzi, Cabares, et Pacinacitae Turcicae, omnes seu Hungaricae originis populi” mondathoz) ,jegyzetben ezt tette hozzá: (30. 1.)

His adnumerandi sunt Fenni Lappones ceterique Scytharum populi, quibus eadem quae Hungaris fuisse incunabula vel idioma ipsum, quo hodiendum utuntur, probat. Istud quidem Hungarico affine esse eleganter ostendit Joannes Nep. Sainovics e S. J. in Demonstratione edita Haffniae Anno MDCCLXX, recusa Tyrnaviae”.

A második kiadás III. részében (Tyrnaviae, 1775, nyomda nélkül, 516. 1.) egy apró változtatással megismételte az első kiadásban található jegyzetet.2626 Holovics 1972, 497-498. old.

2727 Lakó 1973, 177. old.



révén az elismerés jegyében telt el. Az első ellenséges hazai visszhang, Barcsay írásában, 1777-ben jutott kifejezésre.

Hogy kik voltak Sajnovics ellenlábasai, arra az éles szemű Sándor István irányította rá figyelmünket. A Sokféle III. kötetében (Győr, 1795, 127. old.). az alábbiakat állapította meg erről: „Sokan valamint a’ Magyar úgy a’ Német Protestansok közűl (a’ többi köztt ama’ Berlini Nicolai) a’ Magyar nyelvnek a’ Láp, és Fin nyelvvel-való Sógorságát tsak azon okból tellyességgel tagadják, mivel azt vélik, hogy ezt tsak Sajnovits Jesuvita találta mondani”. Sándor István észrevétele nyomán élesen körvonalazódik, és elkülönül a két tábor. Lássuk előbb a tétel ellenpróbáját. Azok, akik elfogadták – ha köztük a nyelvészek némelyike felemásan is – a finnugor rokonságot, valóban katolikusok voltak: Dugonics, Molnár János, Sándor István, Verseghy, Révai. Természetesen kivételek is akadtak, s köztük a legnagyobb, Gyarmathi, aki szabadabb szellemű erdélyi neveltetése, külföldi útjain szerzett széles európai látóköre s nem utolsó sorban Schlözer személyes hatásánál fogva függetleníteni tudta magát a vallási elfogultságtól. A Sajnovics tanítását elutasítók tábora azonban egytől-egyig a protestánsok közül verbuválódott.

A fél évszázadon át húzódó sort Barcsay kezdte, majd Orczy csatlakozott hozzá. Nem maradt ki belőle Bessenyei sem az 1804-ben írt Magyarország törvényes állása című postumus munkájával.2828 Fel tudott mutatni ez az irány olyan jól képzett nyelvészt, mint Beregszászi Nagy Pál, aki évszázados hagyomány talaján, az Oertelius-Otrokocsi-Kalmár-vonal folytatójaként szállt szembe a finnugor eredet elméletével.

Föltűnt a színen történészük is Budai Ézsaiás személyében, aki Magyar Ország históriája a’ mohátsi veszedelemig című könyvének „A’ Magyarok eredetéről és atyafiságáról” szóló fejezetében 2929 eképp szól a magyar-lapp rokonságról:

„Ezt a’ két nyelv között való Atyafiságot, már a’ XVII-dik Századbann, kezdte gyanítani Sveciai Túdós Stiernhielm, a’ XVIII-diknak eleinn pedig Upsalai Professor Rudbeck, de mind ketten tsak Lexiconok [= szótárak] utánn. Méltánn lehetett tehát kívánni, hogy valamely Magyarúl értő Ember vetődnék Lappóniába, mely meg is lett 1770-benn, a’ midőn Sajnovits János nevű Jésuita ottann megfordúlt, és a’ két nyelvet egybe hasonlítván, munkájábann azt adta ki Világ’ eleibe, hogy a’ Magyarok nyelve egy a’ Lapponokéval. Ennek a’ munkának kell főképpen tulajdonítani, hogy az említett értelem elhatalmazott. Mert úgy gondolták a’ Túdosok, hogy Sajnovitsnak, a’ ki Magyarúl jól értett, lehetetlen vólt a’ két nyelv egybehasonlításábann megtsalódni; holott megtsalódhatott, mert ha a’ Magyar nyelvet jól tudta is, a’ Lapponokét legkissebbé sem értette”.

A továbbiakban a Dem. szóhasonlításairól azt mondja, hogy az egyezéseket „sok változások, sőt mondhatni, erőltetések által tsinálta ki Sajnovits... Így is pedig ezen erőltetés mellett a’ törzsök szók hatvanonn legfellyebb hetvenenn túl nem mennek... Ennyi számú szókból már, a’ nyelv ugyanazon vóltát hozni ki, nagy hirtelenkedés: mert erre nem egynehány szóknak, hanem kivált az egész nyelv természetének megegyezése, kívántatik. Hogy pedig a’ Lapponok nyelve természetébe igazánn belé nézett vólna Sajnovits, azt a’ munka éppen nem mutatja, nem is mutathatja; mert ez a’ Lapponok nyelvét, ebbenn az utazásbann meg nem tanúlta, hanem a’ mint maga megvallja, tsak Grammaticából, és Lexiconból szedte ki a szókat...”.

Mindezek után pedig gondolatait ezzel fejezi be Budai:

„Ezekből kiki láthatja, hogy Sajnovits a’ Lapponoknak a’ Magyarokkal való Atyafiságát elégséges fundamentum nélkűl vette fel, melyel sok Európai Túdosokat tévejgésbe ejtett, kiknek vélekedése szerint, már ma, nem tsak a’ Lapponok, hanem az Esthiusok, Lettusok, Ingrusok, Cseremiszszek, Permiusok vagy Biármiaiak, Csuvaszszok, Morduinok, a’ Wojtakok, Wogulok, és Condinlai Ostiakok is, mint Finnusi Nemzetek, a’ Magyaroknak Attyokfiává lettek”.

Budai eszmefuttatása tanulságos, s a Dem. ismeretéről tanúskodik. És nem oktalan, a Dem. gyengéit veszi célba: nevezetesen azt, hogy Sajnovics csak szótárak és nyelvtanok alapján dolgozott, élőnyelvi anyagot nem hasznosított tanulmányában. Ám a szándékos torzítástól sem riad vissza, úgy állítja be a dolgot, mintha Sajnovics csak szóhasonlításokra alapozta volna munkáját.

Budaival azonban még nem zárult le a Sajnovicsot ellenző, a Dem.-t lekicsinylő, a finnugor rokonságot elvető írások sora. Hátra volt még, hogy a kor legnagyobb tekintélye is csatlakozzék e vonalhoz: Kazinczy Ferenc. Virágh Benedek 1803-ban kétszer is figyelmébe ajánlotta a Dem.-t. 1803. február 9-én egyebek között így írt

2828 Kiadta Vajthó László a Magyar Irodalmi Ritkaságok 55. számaként, Budapest, 1941, lásd az V. szakaszban A magyarnak eredete c. fejezetet (84-86. old.).2929 Debrecen, 1805, 43-48. old.; a könyv 3. kiadásában: Pest, 1833, I. köt., 36-40. old.



neki Sajnovicsról: „Erről az emberről lészen talán még alkalmatosságom szóllani, és hamvaira áldást mondani, ki abban a’ meszsze Országban nem azzal dicsekszik, hogy transitum Veneris – látta, hanem hogy a’ Hetumogernek nyomait feltalálta”.3030 Kazinczy ugyan nem szerette a nyelvtudományi munkákat, de mégsem lehet kétségünk felőle, hogy ismerte a Dem.-t. Hogy azonban a finnugor rokonságot nem fogadta el, az már az Ortológus és neológus című tanulmányából is látszik, amelyben a magyar nyelv társtalansága elmélete alapján áll: „A’ mi Nyelvünk, – írta a befejező részben – anya, leány ‘s ismert rokon nélkül, úgy áll a’ több Nyelvek között, mint a’ Phoenix az ég’ madarainak számában; [...] ‘s mi ezt a’ Nyelvet szeretni tartozánk, ha illy szép és a’ maga nemében eggyetlen nem volna is, mert a’ miénk’.3131

Úgy látszik azonban, szükségesnek tartotta, hogy a magyar nyelv eredetéről kialakított véleményét bővebben is kifejtse, és az utókorra hagyja. Élete vége felé A’ Nyelv’, az Írás’ feltalálása; a’ Magyar Nyelv’ Bölcsője, ‘s legrégibb Maradványaink címmel tanulmányt szentelt a témának. Úgy látom, a tudománytörténet nem tárta föl a Dem. utóéletének ezt az érdekes dokumentumát. Mivel nehezen hozzáférhető helyen jelent meg 3232, érdemesnek tartom a minket most közelebbről érdeklő részt ide iktatni:

„A’ Fenn és Lapp népnek, Sz. Pétervár felett, Torneo körül, számos szavai vagynak, mellyek néha csak hangban, néha jelentésben is, hasonlítanak a’ mieinkhez. Innen a’ gondolat, hogy a’ két nép mitőlünk erede, vagy mi őtőlök; hogy nemzetünknek egy része oda tolatott; hogy a’ Fenn és Lapp nép a’ legrégibb időkben eleinkkel baráti vagy ellenségi viszonyban álla, ‘s így némelly szavainkkal meggazdagodva tére fagyos, szűk, kietlen honjába. Erre Rudbeck voná legelsőben figyelmünket (Specimen usus linguae Gothicae in eruendis S. Scripturae locis obscurissimis; addita analogia Linguae Gothicae cum Sennica, necnon Fennicae cum Ungarica. Upsalae 1717).

Hell hazánkfija a’ Dán uralkodás által Wardochúsba hívatott-meg, hogy ott a’ Vénusz’ általmenésénél fogva a’ Nap’ tányérán, Astronomiai észrevételeket tégyen; ‘s ez maga mellé Sajnovicsot vevé, kétségen kívül, hogy ez viszont ismerkednék-meg a’ Fenn és Lapp nyelvekkel, ‘s mondaná-el, mit nyomnak a’ Rudbeck gyanításai. Sajnovics még azon eszt. Koppenhágában, 1770 kiadá értekezését (Idioma Hungarorum et Lapponum idem esse), melly később, az eszt. feljegyzése nélkül, Nagy-Szombaton újra kiadatott. Toldítá a’ dolgot Háger (Neuer Beweis der Verwandschaft der Ungarn, mit den Lappländern. Wien 1794.), és Doctor Gyarmathy Sámuel (Affinitas Linguae Hungaricae cum linguis Fennicae originis, grammatice demonstrata. Gottingae 1799), ‘s legközelebb Strahlmann (Finnische Sprachlehre. Petersburg 1816); ‘s Schlözer és Murr haragvának, ha valaki ez eránt kételkedni is merészlett. A’ lidércz rém még a’ nagy Révait, nyelvünknek leglelkesebb, legtudósabb Grammaticusát sem hagyá kísértetek nélkül. Ellenben Beregszászi nem eggyes szók, hanem az egész Nyelv’ alkotmányának összehasonlítása által mutatá-meg, hogy a’ Magyar’ Nyelv a’ Szemítai Nyelvek’ számába tartozik, hova a’ Fenn és Lapp nyelveket nem számíthatni, és hogy így az egész állítás nem egyéb mint káprázolat (Aehnlichkeit der hungarischen Sprache mit den morgenländischen. Leipzig 1796). Ezt húzhatni-ki Gyarmathynak Etymologiai Lexiconából is (Bécs 1816), melly annyi népeket mind atyafiságba hozhatna. A’ ködös kérdésnek Philologiánkra nézve kevés haszna, Hisztoriánkra éppen semmi sincs. Így nevezi magát a’ gyönyörűen-zengö Görög nyelv’ leányának a’ fület-szaggató Német; mert a’ Német-népnek eggyik ága eggy ideig Görög földön lakott, ‘s ennek ott áltvevé némelly szavait, némelly szóllásait, ‘s a’ kettő a’ több szók’ szerencsés összeforrasztásában eggyüvétalálkozott. De a’ Német-nép nem Görög-nép”.

Íme így fest tehát a Dem. utóéletében az a félszázados protestáns hagyomány, amelyet Sándor István útmutatása nyomán végigkísérhettünk. Kazinczyval azonban mintegy kiadja lelkét. S ha ezután megjelenik még Sajnovicsot támadó írás3333, egyrészt jelentőségében az előbbiekhez nem mérhető, másrészt a korszakra már nem jellemző. A harmincas években ugyanis már föllép Kállay Ferenc, aki a finnugor összehasonlító nyelvészet tudományos művelését tekintette feladatának, és aki a Magyar Tudós Társaság tagjaként a finnugor rokonság eszméjét a hivatalos nyelvtudomány köreiben meghonosította. Érdekesen tükrözi ezt a változást a Közhasznú Esméretek Tára, az első olyan magyar nyelvű lexikon, amely Sajnovicsnak és Gyarmathinak cikket szentel. Ugyanis a Sajnovicsról szóló (névtelen) cikk a protestáns hagyomány szellemében fogant, és elmarasztaló jellegű, a Gyarmathinak szentelt – Kállay írása – viszont elismerően méltatja Gyarmathi nyelvhasonlító érdemeit.

1.5. Végezetül még egy szerény adalékPalma és Pray könyvei s bennük Sajnovics és a Dem. méltatása nem maradhattak hatás nélkül, különösen a

3030 Kazinczy Ferenc levelezése. Közzéteszi Váczy János, III. köt., Budapest, 1893, 6. old.

3131 Tudományos Gyűjtemény 1819, XI. köt., 26-27. old.

3232 Felső Magyarországi Minerva 1825, I. füzet, 3-14. old.

3333 L. Hunfalvy 1858, 13-16. old.



történészek körében. Legfeljebb nincsenek föltárva. Ezt kívánja bemutatni az alábbi adalék.

Benkő József, a 18. századi Erdély legkiválóbb történésze, főművének, a Transsilvaniá-nak az erdélyi tudósokról írt lexikonszerű részében cikket szentelt Hellnek is, aki a kolozsvári jezsuita akadémián matematikát tanított, és 1755-ben Kolozsvárott jelentette meg Elementa Mathematica Naturali Philosophiae ancillantia című, Erdélyszerte tankönyvként használt munkáját. A Maximilianus Höll-ről írt rövid méltatás végén az alábbi utalást találjuk: „Vide de Magno viro, Caesareo nunc Viennae Astronomo, P. Palma, Notit. Rer. Hung. Part. 3. p. 416. Ubi Dissertationis quoque P. Sajnovics qua Lapponum Lingvam Hungaricae affinem docet, mentio facta est”.3434

Ám Benkő nemcsak tudomást szerzett, s hírt adott – Erdélyben minden bizonnyal először – Sajnovics munkájáról, hanem megszerezte, alaposan áttanulmányozta, és föl is használta egy későbbi tanulmányában a Dem.- t. Az 1791-ben írt és sajnos kiadatlanul maradt dolgozatban a magyar-török nyelvrokonságot cáfolta meg. Meghaladja e tanulmány kereteit annak bemutatása, hogy Benkő miben és hogyan használta föl Sajnovics munkáját; elég lesz ezúttal végkövetkeztetését idéznünk. A munka függelékében ugyanis fölteszi a kérdést: „Hát ugyan a’ Magyar Nemzetnek nem maradott é valami Attyafia az ő régi hazájában? vagy nintsen é a’ Főldnek valamely tartománnyában?” És így adja meg a választ: „Úgy vélekedem, némely Tudósoknak Írásaikat megfontolván, hogy a’ China- vagy Sina-beliekkel közelebb való atyafiságunk vagyon, mint a’ Törökökkel. De az ő vérségektől is igen meszszére lévén, keressük közelebb való Rókonainkat, az északi tartományokban; és feltaláljuk azokat némely helyeken, ‘s nevezetesen Lappóniában és Karjéliában, melyeknek lakossai inkább a’ mí nyelvűnk szerént beszéllenek; a’ mint ezt kitanúlhatjúk ama közöttök járt tudós Jésuita Papnak, T. Sajnovics János Úrnak, ilyen nevezetű ditséretes Munkájából: Demonstratio, Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse; mely is először Hafniában, 1770-ben, azután Magyar Országon, Nagy-Szombatban, szépen kinyomtattatott”.3535

S mindjárt közöl is mutatóban a mű „Elenchus”-ából „a két nyelven edgyező szók közül” egy kis jegyzéket, majd ezt teszi még hozzá: „Figyelmetes megolvasást érdemel az egész Könyv”, s röviden ismerteti, hogyan jutott el Sajnovics a lappok közé.

Benkő munkája egyébként még címében is magán viseli a sajnovicsi fogantatást. Így szól ugyanis: „A’ magyar és török nyelv mely keveset edgyezzen; meg-mútatja Benkő Jósef”. Ami latinra lefordítva nagyjából így hangzanék: „Josephi Benkő Demonstratio. Idioma Ungarorum et Turcorum minime idem esse”. Mint ahogy Sajnovics művének a címét – Benkő stílusában – így adhatnánk vissza magyarul: „A’ magyar és lapp nyelv mely sokat edgyezzen; meg-mútatja Sajnovics János”. Ebben a fogalmazásban talán kevesebb támadást hívott volna ki maga ellen a Demonstratio...

2. Sajnovics és Demonstratiója új megvilágításban3636

Előadásom címének hallatán joggal merül fel a kérdés: vajon előállhat-e bárki is azzal, hogy újat mond Sajnovicsról és főművéről, ha tekintetbe vesszük azt az erre vonatkozó jelentős szakirodalmat, amelynek művelői között a nyelvtudománynak olyan kiválóságait tarthatjuk számon, mint Szinyei József, Halász Ignác, Pápay József, Zsirai Miklós, Lakó György.3737

Ne tekintsék szerénytelenségnek, ha azt mondom, hogy lehetséges. Mégpedig oly módon, ha a kiválasztott kérdéskört új megvilágításban, azaz új szemszögből tárgyaljuk. Eddig ugyanis Sajnovics életművét csaknem kizárólag a nyelvhasonlítás, a finnugrisztika szempontjából vizsgálták; következésképpen elsikkadtak olyan részletek, amelyek ezen a szemhatáron kívül estek. Én viszont Sajnovics személyét és műveit a magyar nyelvtudomány-történet kutatójaként közelítem meg.

Módszerem roppant egyszerű és könnyen követhető. A forrásokhoz nyúlok vissza, nevezetesen főművére, csillagászati könyvecskéjére és naplójára alapozom vizsgálódásaimat. Kutatói tapasztalataimból ugyanis azt szűrtem le: szinte óhatatlanul új eredményekhez jutunk, ha fellapozzuk az eredeti munkákat. Ezt az említett írások esetében annál könnyebben megtehetjük manapság, mert mindháromnak magyar fordítása rendelkezésünkre áll.

3434 Benkő, Josephus: Transsilvania, Viennae, 1778, tom. 2., 449. old.

3535 Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Budapest, 1978, 213. old.

3636 A XII. Anyanyelv-oktatási Napok címmel Egerben rendezett konferencián 1996. július 8-án tartott előadás szövege. Megjelent: Anyanyelv és iskola az ezredfordulón. Szerkesztette V. Raisz Rózsa, Budapest, 1996, 77-82. old. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 207. sz.)3737 Hadobás Sándor: Hell Miksa és Sajnovics János bibliográfiája, Rudabánya, 19962.



Ezúttal három kérdésre szeretnék választ adni: Mi volt a neve Sajnovicsnak? Mikor jelent meg a Demonstratio nagyszombati kiadása? Miért korszaknyitó mű a Demonstratio?

2.1. Mi volt a neve Sajnovicsnak?E kérdés keresztnevére vonatkozik. Az persze egyértelmű, hogy János volt, ám a sok Szent János közül vajon melyik volt a névadója, illetőleg védőszentje: Evangélista vagy Keresztelő, Aranyszájú vagy Alamizsnás, Damaszkuszi vagy Istenes, Leonardi vagy Kapisztrán Szent János (hogy a választékból néhányat említsek). A Demonstratio címlapjáról nem világlik ki, mert mindkét kiadásban csak János van feltüntetve. Világosan áll azonban előttünk másik, 1778-ban megjelent csillagászati munkájának, az Idea Astronomiae-nak címlapján, ahol a szerző neve: JOA. NEP. SAJNOVICS, vagyis Sajnovics Nepomuki János. 1785. május 1-jén kelt végrendeletét saját kezűleg is így írta alá.3838

Nepomuki Szent János kultuszát a jezsuiták terjesztették el a Habsburg-birodalomban a 18. század folyamán. Tiszteletének emlékét mindmáig őrzik képzőművészeti ábrázolásai, főként szobrai. Mint Bálint Sándor emlékeztetett rá: „Nepomuki Szent János szobra a maga artisztikus-szakrális atmoszférájával egyik legjellegzetesebb eleme a magyar, illetőleg közép-európai barokk városképnek. Megtaláljuk egykorú házak homlokzati fülkéjében, útfélen, hidak mellett, magukon a hidakon, kompok tövében, vízjárta helyek szélén is.”3939 Heves megye is bővelkedik Nepomuki szobrokban, itt Egerben főként házak fülkéiben láthatjuk példányait, így például a Dobó tér 5. sz. alatti Offi-ház, a Kossuth Lajos u. 24. sz. Pócs-ház, a Kertész u. 3. számú Kötélverő-ház, a Tárkányi Béla u. 10. sz. Orlandi-ház fülkéjében; a Harangöntő u. 1. sz. Fazola-ház fülkéjéből a szent fából faragott szobrát pedig a Dobó István Múzeumban helyezték el.4040

Miért részleteztem mindezt? Azért, mert Tordason, Sajnovics szülőfalujában, a Sajnovics-család emeltetett Nepomuki-szobrot, mégpedig igen korán, négy évvel a szent boldoggá avatása után és négy évvel szenttéavatása előtt. Talapzatán ugyanis a Sajnovics-család címere mellett az 1725-ös évszám olvasható, ami azt jelenti a legújabb kutatások szerint, hogy hazai viszonylatban ennek a ábrázolás-típusnak meglehetősen korai esetével állunk szemben.4141 Ez a tény pedig arra enged következtetni, hogy a család szoros kapcsolatban állt a jezsuitákkal, s a családi légkör, amelyet a katolikus megújulás szelleme hatott át, érlelte meg Sajnovics lelkében az elhatározást, hogy a jezsuita papi pályát válassza. A gyermek Sajnovics naponta láthatta védőszentjének szobrát, amely eredetileg a kastélyuk előtti téren állt, nem lévén akkor még katolikus templom a túlnyomórészt evangélikus vallású községben.4242 Ma a Sajnovics bátyja által építtetett katolikus templom kertjében látható.

Mindezek ismeretében érthetjük meg valójában azt is, hogy amikor Hell és Sajnovics az expedícióra utaztak, útjuk első jelentősebb állomásán, Prágában, a csillagvizsgáló megtekintése mellett Sajnovics miért tartotta olyan fontosnak a Szent Vitus székesegyházban Nepomuki Szent János ezüstből öntött síremlékének meglátogatását és részletes leírását. Naplójába ugyanis 1768. május 5-én a következőket jegyezte be:

„A P. Rektor kocsiján a Moldva hídján át a székesegyházba mentünk (...) Meglátogattuk a minden tiszteletre és szeretetre méltó P. Vikáriust és kértük, tegye számunkra lehetővé Nepomuki Szent János relikviájának megtekintését. [....] Tüstént elküldött valakit, hogy nekünk az említett templomban a misézést engedélyezzék. A Szent testét egy ezüst sírban úgy helyezték el, hogy fejénél is, lábánál is misézni lehessen. A tömeget vasrács tartja távol. Mindkét oldalon megszakítás nélkül miséznek; áldozók is állandóan vannak, miként a mi szentmisénken is egész sokan vettek részt... A gondnokok egyike megmutatta nekünk a templom felbecsülhetetlen értékű kincstárát. Sok szent ereklyéjét megcsókolhattuk, miként a Szent János nyelvét őrző ereklyét is.”4343 Az 1735-ban emelt híres műalkotásnak alighanem ez az első, magyar embertől származó leírása.

2.2. Mikor jelent meg a Demonstratio nagyszombati kiadása?Ha valaki történetesen eziránt érdeklődik, meglehetős zűrzavarral találkozik. Csupán ízelítőül említek erre néhány adatot. Petrik Géza korszakunkra nézve alapvető bibliográfiája 3. kötetében nem közöl évszámot, az 5. Pótlások című kötete 1770-et tünteti fel. Pallas Nagy Lexikona és Révai Nagy Lexikona ugyancsak 1770-et ír. A

3838 Lásd: Magyar Nyelv 1958, 519. old.

3939 Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, I., Budapest, 1977, 375. old.

4040 Dercsényi Dezső – Voit Pál (szerk.): Heves megye műemlékei, II., Budapest, 1972, 257., 307., 318., 379., 589. old.

4141 Lásd: Tüskés Gábor – Knapp Éva: Nepomuki Szent János tisztelete a szabadtéri emlékek tükrében (kvantatív elemzési kísérlet), Ethnographia, 1988, 3-4. sz., 330-356. old.4242 Wünscher Frigyes: Tordas, Debrecen–Budapest, 1943, 121. old.

4343 Sajnovics János Naplója. Fordította Deák A. András, szerkesztette Szíj Enikő, Budapest, 1990 (Bibliotheca Regulyana 1.).



Ványi Ferenc szerkesztette Magyar Irodalmi Lexikon (1926, reprint 1993) szerint a megjelenés éve 177l-1772, ezt ismétli a Benedek Marcell által szerkesztett Magyar Irodalmi Lexikon. A Magyar Életrajzi Lexikon az 1772-es évszámot hozza, ezt veszi át a Péter László szerkesztésében megjelent Új Magyar Irodalmi Lexikon.

A zűrzavar eredendő oka az, hogy a Demonstratio címlapjáról nem lehet megállapítani megjelenésének évét. Az ún. impresszumban ugyanis csak a kiadás helye és a nyomda neve szerepel, így: Tyrnaviae, Typis Collegii Academici Societatis Jesu, vagyis: Nagyszombatban, A Jézus Társaság Akadémiai Kollégiumának betűivel. 4444

Régi íróink közül helyesen járt tehát el Kazinczy Ferenc, amikor ezt vetette papírra: „Sajnovics még azon esztendőben Koppenhágában, 1770-ben kiadá értekezését (Idioma Hungarorum et Lapponum idem esse), mely később, az esztendő feljegyzése nélkül, Nagy-Szombatban újra kiadatott.”4545

A felsorolt évszámok közül az 1770-et finnugor nyelvészek hozták forgalomba, és ismételték kritikátlanul egészen a legújabb időkig. 197l-ben került sor arra, hogy Vértes O. András megkérdőjelezze ennek az évszámnak helyességét. Hell Miksának 177l. január 4-én kelt – egyébként már 1893-ban, majd 1927-ben kiadott – levele alapján arra a következtetésre jutott, hogy „a nagyszombati nyomda 1771 első felében készült el a Demonstratióval.”4646 Ezen megalapozott feltevés ellen vitacikkében Erdődi József érdemleges okot nem tudott felhozni, s úgy tűnik fel, hogy inkább csak – az ő szavával élve – a „huzakodás” kedvéért kardoskodott az 1770-es évszám mellett.4747

Ám jogosan kérdezhetik: 225 év múltán sem lehet megnyugtatóan tisztázni, mikor jelent meg ez a korszakalkotó mű? Erre a kérdésre maga a Demonstratio szövege adja meg a választ. Nem térve most ki a második kiadás létrejöttének körülményeire és részleteire, pusztán csak az utolsó paragrafusából, vagyis fejezetből idézek. Ebben Sajnovics, többek között, arról szólván, hogy Hell Miksa értekezést készül írni a lappok kiváló tulajdonságairól, amelynek nyomán joggal csodálkoznak majd az olvasók, „ugyan miért festették le olyan sötét színekkel az írók a lapp népet, s miként voltak képesek olyan hihetetlen rágalmakkal befeketíteni, hogy emiatt néhány magyar /egyenesen sértésnek tartja bármiféle rokonság feltételezését a lappokkal”, Sajnovics hozzáteszi: „Természetesen itt nem vezető államférfiainkra gondolok, hiszen ők igazságosabb mértékkel szoktak mérni, és felülemelkedve a tömeg általános vélekedésén, nem törődtek e mesés koholmányokkal, és egészen másként ítélték meg ezt a dolgot, amint magam is tapasztalhattam, midőn a múlt ősszel [!!!] tiszteletemet tehettem jónéhányuknál.”4848

A múlt ősszel: nyilvánvalóan és egyértelműen csakis 1770 őszét jelentheti, amikor az expedícíóból – 1770. augusztus 12-én – Bécsbe visszatért két tudóst az elismerés jeleként a „vezető államférfiak” fogadták. 1770 őszéhez képest tehát Sajnovics az idézett sorokat 1771-ben vetette papírra. Íme itt van a minden kétséget kizáró – magától a szerzőtől származó –bizonyíték arra nézve, hogy a Demonstratio második kiadása 1770-ben nem jelenthetett meg. Olyannyira nem, hogy eszerint az eredeti latin szövegnek hátralévő, a 127-től a 131. lapig tartó részét valószínűleg csak 177l-ben írta meg. Következésképpen mindazok, akik a mű megjelenését 1770-re tették, vagy éppen amellett törtek lándzsát, e kiadás szövegét nem olvasták el végig, – finomabban szólva – a perdöntő érvet szolgáltató részletre nem terjedt ki figyelmük.

Végül is mikor jelent meg a Demonstratio nagyszombati kiadása? Erre nézve megbízható támpontunk van: Sajnovicsnak 1771. május 12-én Nagy Jánoshoz írt levele, amely a kötet megjelenésének bécsi és pozsonyi körökben tapasztalt kedvező fogadtatásáról számol be.4949 Mármost ha egyfelől Hell Miksa, Vértes O. András által idézett levelében úgy vélte, hogy Sajnovics műve januárban még nem fogja elhagyni a sajtót; másfelől pedig Sajnovics a Nagy Jánoshoz írt válaszának késedelmét azzal indokolta, hogy „levelét csak Bécsből és Pozsonyból való visszatérésem után, a napokban kaptam meg”: akkor megközelítő pontossággal az 1771. február és május közötti időszakban jelölhetjük meg a Demonstratio második, nagyszombati kiadásának megjelenését. Vértes O. András tehát fején találta a szöget.

2.3. Miért korszaknyitó mű a Demonstratio?

4444 Sajnovics, Joannes: Demonstratio. Idioma Ungarorum et Lapponum idem esse, Tyrnaviae, [1771]. – Sajnovics János: Demonstratio. Bizonyítás. A magyar és a lapp nyelv azonos. Fordította Constantinovitsné Vladár Zsuzsa. Szerkesztette Szíj Enikő, Budapest, 1994. (Bibliotheca Regulyana 2.)4545 Lásd az előző tanulmány 32. jegyzetét.

4646 Vértes O. András: Mikor jelent meg a Demonstratio nagyszombati kiadása? Magyar Nyelvőr 1971, 415-416. old.

4747 Erdődi József: Pro domo annoque, Magyar Nyelvőr 1971, 417-418. old.

4848 Sajnovics 1994, 113. old. Az utolsó mellékmondat az eredetiben így szól: „quando superiore Autumno plerosque Eorum praesens veneratus sum”. Sajnovics [1771], 127. old.4949 Holovics Flórián: Sajnovics János a Demonstratióról, Magyar Nyelv, 1972, 495. és 500 old.



Mind a finnugor, mind a magyar nyelvtudomány történetében elsősorban azért korszakalkotó mű, mert a magyar és lapp nyelv rokonságának bizonyításával kijelölte nyelvünk eredet szerint való hovatartozását.

Ám van egy sajátos oka is, amiért a magyar nyelvtudomány történetében korszaknyitónak nevezem Sajnovics fő művét, mégpedig nagyszombati – jelentősen bővített – kiadását. Állításom megértéséhez ismét fel kell lapoznunk e kiadás utolsó fejezetét, amelynek idézendő utolsó előtti szakasza, illetőleg az abban foglaltak jelentősége, úgy látom, elkerülte a mű méltatóinak figyelmét.

Miután ugyanis Sajnovics felsorolja azokat a külföldi műveket, amelyek a magyar nyelv eredetét tárgyalták, és sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a magyar történetírók nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, Szenci Molnár Albert véleményét idézi, amely szerint „nyelvünk semmiféle rokonságban nincs az európai nyelvekkel”, majd így folytatja: „Eddig a magyar MOLNÁR! Hanem azt hiszem, ezentúl másképp írnak majd honfitársaim erről a dologról! Úgy vélem, különösen azok változtatják majd meg véleményüket, akik azt hitték, hogy nyelvünk csupán Magyarországon és Erdélyben él, és a mindennapi élet bizonyos körülményeiből nyelvünk kihalását és kipusztulását jósolták, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy jósolták. De még ha valami elkerülhetetlen sorscsapás folytán nyelvünk a mi hazánkban teljesen kihalna, mégis fennmarad majd Svédországban, Moszkóviában, Tatárországban, Észtországban és Norvégiában, s nemcsak fennmarad, de gazdagon virágzik is majd, ha a nyelvművelés néhány év alatt tett bámulatos előrehaladásából következtethetünk a további fejlődésre. S azt hiszem: most vagy soha! Itt az idő, hogy mi magyarok nekilássunk anyanyelvünk művelésének, és mind a köznapi használatban, mind a nyomtatott könyvekben egyaránt halhatatlanná tegyük: bízom abban, hogy helyesli ezt minden igaz szívű ember, ha megérti, mivel tartozik ki-ki a hazájának.”5050

Az első, ami e szövegben nyomban szembetűnik és magyarázatot kíván: Hogyan lehetséges az, hogy Sajnovics a magyar nyelv kihalásának baljóslatáról ejt szót – két évtizeddel Herder hírhedt jóslata előtt, amely a magyarok legjobbjaiban a nemzethalál rémét idézte föl? Más szóval: Miféle baljóslattal száll szembe Sajnovics?

Magam egyetlen olyan írásról tudok, amely ennek az eszmének a forrása lehet. Szerzője a magyar történelemben rossz emlékű Kollár Ádám Ferenc, jogtudós és történész, a szlovák nemzeti ébredés korai képviselője. Miután jezsuitaként magas szintű tudományos képzésben részesült, kilépett a rendből, s a nagyhatalmú Van Swieten pártfogoltjaként, majd utódaként a bécsi udvari könyvtár igazgatója s Mária Terézia befolyásos tanácsadója lett.5151 1763-ban Oláh Miklós kéziratban maradt Hungaria et Atila című művét adta ki Bécsben, s a könyvnek a magyarországi lakosokról szóló részéhez a következő jegyzetet csatolta:

„A szláv népek: szlávok [=szlovákok], lengyelek, ruténok, csehek, morvák, horvátok, dalmátok, szlavónok, szerbek... az ország legnagyobb részét körülveszik; ezért Európának ez a része ismét azt az arculatot mutatja, mint a magyarok bejövetele előtt. Mert északról délre, elszórva, a szláv népek visszatértek magába az ország belsejébe, és az ország minden vidékén széltében elterjedtek... Magyarországnak legkisebb része az, melyet a magyarok bírnak... és félő, hogy maga a nyelv is eltűnik azon a módon, amint a kunok nyelve is elenyészett.”5252

Úgy tűnik, hogy Kollár baljóslata el volt terjedve művelt körökben, esetleg anélkül is, hogy ismert lett volna szerzőjének neve. Erre lehet következtetni Sajnovicsnak már idézett leveléből, amelyben beszámolt műve nagyszombati kiadásának sikeréről, híradását ugyanis így fejezte be: „A művemnek elismeréssel adózó olvasók tömegében egyedül Kollár az, akinek kettő nem tetszik. Nevezetesen: Megjegyzéseim a széna és az utza szavakhoz a 72. lapon, azonkívül amit a 131. lapon a magyar beszéd kihalásáról mondok, aminek bekövetkezését egyesek jósolták. Úgy véli, hogy ezen a helyen őt támadom, mivel ezt írta hírhedt könyvében, amint később megtudtam.”5353 Kollár tehát azt hitte, hogy Sajnovics őt veszi célba, Sajnovics pedig nem tudta, hogy a baljóslat Kollártól származik.

Sajnovics válasza nyugodt és határozott.

Egyfelől azoknak szól, akik Szenci Molnártól kezdve a magyar nyelv társtalanságát vallották. Másfelől azoknak, akik mint Kollár, a magyar nyelv kihalását jósolták. Elképzelése szerint ugyanis a rokonnyelvek felfedezésével a magyar nyelv jövője biztosítva van még abban az esetben is, ha hazánkban kihalna, mert a rokonnépek körében tovább él. Ebben a gondolatmenetben jelölhetjük meg a Demonstratiónak – Hell Miksa sugalmazására kialakított – alapeszméjét.

5050 Sajnovics 1994, 115. old.

5151 Vö. Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, 1980, 292-296. old.

5252 Dümmerth Dezső: Írástudók küzdelmei, Budapest, 1987, 205. old.

5353 Holovics 1972, 495. old.



Sajnovics ennek megfelelően még továbbmegy, cselekvésre szólítja fel honfitársait: „S azt hiszem: most vagy soha! Itt az idő, hogy mi magyarok nekilássunk anyanyelvünk művelésének, és mind a köznapi használatban, mind a nyomtatott könyvekben egyaránt halhatatlanná tegyük: bízom abban, hogy helyesli ezt minden igaz szívű ember, ha megérti, mivel tartozik hazájának.”

Emelkedett hangú szózata egy új kort nyit meg a magyar nyelvtudomány történetében, a nyelvművelés és nyelvújítás korát.

Íme így tekinthetünk Sajnovics Nepomuki Jánosra és fő művére, a 225 éves Demonstratióra a millecentenárium évében.

3. SZÓTÁRIRODALMUNK TÖRTÉNETÉNEK MOSTOHAGYERMEKE5454

Mint ismeretes, a magyar szótárirodalom történetéről két alapvető monográfia áll rendelkezésünkre: Melich Jánosé, amely a kezdetektől Pápai-Páriz szótáráig tárgyalja a témát; és Gáldi Lászlóé, amely a 18. század hetvenes éveitől a 19. század negyvenes éveiig tárja föl a szótári munkálatokat. Ennélfogva a közbeeső mintegy hat évtized szótári termésének, köztük Jambressich munkájának tüzetes elemzésére nem került sor. Ezt az 1711-től 1772-ig tartó időszakot a régebbi irodalomtörténet-írás a hanyatlás korszakának könyvelte el. A nyelvtudomány-történet szempontjából azonban virágzó korszak, új kezdemények évadja, amelyet szerzői és kiadványai alapján a jezsuita szótárírás korszakának nevezhetünk.

A jezsuiták szótári kiadványairól régebbi literátoraink közül megemlékezett Sándor István a Sokféle VIII. kötetében, Pápay Sámuel A’ magyar literatúra’ esméretében. Toldy Ferenc pedig A magyar irodalom történetében (1865-1866) három munkát emelve ki, róluk sommásan így vélekedett: „Bementek a magyar szók Bischof Gradus ad Parnassum nagy szinonimikonjába (1729), Wagner Ferenc Phraseologiájába (1850), Jambressich deák-horvát szótárába (1742), de mindezekhez csak a meglévő szótárak használtatván fel, a szótári anyag általok nem neveltetett.” Jambressich szótárára nézve ugyanezt a nézetet képviselte Melich János is, amikor P. Páriz követőit tárgyalva említett monográfiájának utolsó bekezdésében ezt írta:

„P. Páriz szótára magyar nyelvi anyaga került bele több olyan szótárba, a melyeknek a latin-magyar mellett egy harmadik nyelv értelmezése volt a fő célja. Így a Jambressich-féle »Lexicon Latinum, interpr. illyrica, germanica et hungarica« (Zágráb, 1742.) szótárban a magyar rész P. Páriz-ból való.”

Jambressich nevéről és művéről magam is Melich értekezéséből szereztem egykor tudomást. Hogy most mégis tőle eltérő vélekedéssel fogok előállni, az annak tulajdonítható, hogy antikváriumokban való forgolódásaim során, 1998 tavaszán Borda Lajos aktikvárius jóvoltából Jambressich szótárának egy eredeti példányához jutottam hozzá.

A szótárban tallózva, már az első próbafúrások – PP-val való futólagos összevetés – alapján megállapítottam, hogy Jambressich nem egyszerű PP-követő. Azt is hamarosan észrevettem, hogy fő forrása Kirsch, Adamus Fridericus: Abvndantissimvm Cornvcopiae lingvae latinae et germanicae selectvm, a 18. században több ízben megjelent szótára lehetett. A Cornvcopiae-t, mint amelyik Márton József latin-magyar-német szókönyvének is forrásául szolgált, Gáldi monográfiája nyomán már korábbról ismertem, és egyik kiadása kezem ügyében volt.

A továbbiakban az is kirajzolódott előttem, hogy a szótár létrejöttében fontos szerepet játszott a „Nagy, és az historiákban igen dicsért tartomány, Illiriom” és az illirizmus, az illír, vagyis a horvát nyelv megújításának 18. századi mozgalma. Ezért Kiss Lajoshoz fordultam, aki érdeklődésemre 1998. augusztus 25-én írt levelében tájékoztatott arról, hogy a magyar szlavisták, Melich, Kniezsa, Hadrovics mindig is számon tartották és forgatták Jambressichot, s egyúttal felhívta figyelmemet arra, hogy a szótárt, megjelenése 250. évfordulóján, 1992-ben Zágrábban újra kiadták modern tanulmányok kíséretében. Ezt a reprint kiadványt azután Nyomárkay István bocsátotta rendelkezésemre a Szláv Filológiai Intézet könyvtárából (minthogy más könyvtárban nem volt fellelhető).

A Horvát Filológiai Intézet által megjelentetett reprint kiadvány melléklete három tanulmányt tartalmaz horvát nyelven német kivonattal: ©ojat, Antun: Su¹nik Ferenc és Jambre¹iæ András latin-horvát-német-magyar szótára; Þepiæ, Stanko: A német nyelv Su¹nik-Jambre¹iæ »Lexicon Latinum«-ában; Nyomárkay István: Jambre¹iæ szótárának magyar nyelvi anyaga.

5454 Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság Magyar Nyelvi és Idegennyelvi Szakosztálya 1999. április 13-i felolvasó ülésén.



©ojat tanulmányából értesülünk arról, a múlt század hatvanas éveitől kezdődő, századunk húszas éveiben Dukat és Fencev által felújított s a legutóbbi időkig tartó, hosszadalmas és terméketlen vitáról, ti. hogy ki volt a szótár szerzője: Su¹nik vagy Jambre¹iæ. A vitából ©ojat ezt a következtetést szűri le: „Véleményem szerint ezt a szótárt tudományos szempontból továbbra is Sussnik-Jambressich szótárának kell, a köznyelvben pedig, mint eddig, Jambressich szótárának lehet nevezni.”

A probléma boncolgatásában magam semmiképp sem szeretnék elmerülni, mégis szükségesnek tartom az alábbiakat megjegyezni. A szerzőség vitatott kérdése tulajdonképp Jambressich előszavára s annak ilyen vagy olyan értelmezésére megy vissza. Jambressich elmondja ugyanis, hogy jezsuita rendtársa, Franciscus Sussnik, Habdelich elavult szótárát kívánta kiegészíteni, de a megkezdett és 1739-ig végzett munka befejezésében halála megakadályozta. Ezután ő, Jambressich vállalkozott a munka folytatására. Ám amikor nekilátott, észlelte, hogy a kidolgozott részben sok minden hiányzik, sok minden felesleges, s az anyag nagy részét tökéletesíteni kell. „Ezért – mondja, s itt következik a kérdés lényege – az előzőktől messze eltérő utat választok, új művet hozok létre.” („Ergo viam a priore longe diversam ineo, opus novum melior.”) Nyilatkozatát csak úgy lehet értelmezni, hogy ő a szótár szerzője. Ezt a vélekedést támasztja alá rendi elöljárójának a mű kinyomtatására adott engedélye, amely Jembrassichet nevezi meg a szótár szerkesztőjének, s amely magyar fordításban így szól:

„A főtisztelendő páter provinciális engedélye

Én alulírott, a Jézus Társaság Ausztria Tartományának tartományfőnöke, az igen tisztelendő atyánk, Franciscus Retz általános rendfőnöktől nyert felhatalmazásomnál fogva, engedélyt adok, hogy Andreas Jambressich jézustársasági atya által szerkesztett Latin szótárt, amely horvát, német és magyar értelmezéssel van ellátva, és amelyet az említett társaság három atyája szokás szerint ellenőrzött és jóváhagyott, kinyomtassák. Ezeknek hitelesítésére saját kezűleg írtam alá, és a hivatalos pecsétet nyomtam rá. Győrött, 1741. évben október 4-én. Antonius Vanossi, S.J.”

Az engedély szövegének van egy olyan része, amelyre úgy látom, nem figyeltek fel a kutatók. Vagyis arra, hogy a szótárnak három anyanyelvi lektora volt. Hogy ők csupán az egyházi vagy pedig a nyelvi szempontokra is ügyeltek-e, más kérdés.

A szótár magyar anyagát tartva szem előtt, a két horvát szerző tanulmányából a következőket emelem ki.

A Lexicon Latinum a 18. századi európai lexikográfia fejlődésének szintjén a korai horvát szótárirodalom legjelentősebb alkotásai közé tartozik. 27.000 latin címszót tartalmaz.

Ami a forrásokat illeti, a szerzők ismertetik az e körül folytatott vitákat. Többek közt azt, hogy korábban Dukat (akire Melich is hivatkozik) a latin címszók fő forrását Calepinusban jelölte meg, és forrásként teljesen kizárta Kirsch szótárát. Ezzel szemben Þepiæ megállapította, hogy Kirsch nemcsak a szótár német részének, hanem a latin címszavaknak is fő forrásául szolgált. A szócikkek tartalmának gyakori egybeesése mellett a külső, formai azonosságok is ezt igazolják. Én ezt a megállapítást azzal egészítem ki, hogy a szótárt Jambressich egészében Kirsch Cornvcopiae-ja alapján építette fel. Mutatja ezt a latin auktorok forrásként való felsorolása, illetőleg a szócikkekben a rájuk való hivatkozások során alkalmazott rövidítések. Kirsch szócikkeinek a magyar anyag szempontjából nagy a jelentősége.

Minket közelebbről természetesen a harmadik tanulmány, Nyomárkay Istváné érdekel. Mint megtudtam tőle, ez csupán rövidített változata a néhány évvel korábban megjelent, Jambre¹iæ szótárának magyar anyaga című cikkének (L. Szlavisztikai tanulmányok. Emlékkönyv Király Péter 70. születésnapjára. ELTE Szláv Filológiai Tanszék, Budapest, 1987, 317-324. old.). Írása az első, amely a témával érdemben foglalkozik. Lássuk tehát vállalkozásának főbb eredményeit.

Melich vélekedéséből kiindulva, elemzésében Jambressich magyar anyagát P. Párizéval veti egybe. Először megállapítja, hogy „a magyar jelentések és értelmezések többsége valóban P. Párizból való”. Azután bemutatja, hogy több ízben PP jelentős többletet tartalmaz J-hez képest. Ezekben az esetekben J eljárása arról tanúskodik, hogy „jó magyar nyelvérzéke volt, mert ügyesen választja ki PP anyagából a leghasznosabbnak látszó elemeket”. Gyakori eset viszont, hogy a többlet J-nél jelentkezik: „a latin szó által jelölt tárgyat vagy fogalmat több szinonimával látja jónak megvilágítani”. Minthogy pedig J szótárának latin anyaga gazdagabb, mint PP-é, ebből adódik – mutat rá a szerző –, hogy a Lexicon Latinum-ban „sok olyan szó magyar értelmezése is megtalálható, amelyek PP szótárában nincsenek is felvéve”. Utal még arra is, hogy a „magyar és a horvát jelentések több ízben azonosak vagy nagyon hasonlóak, a német jelentés tőlük eltérő”. Mondanivalóját abban összegezi, hogy PP mellett J-nek bizonyosan más magyar forrása is volt, ezért további kutatási feladat „a magyar jelentések és értelmezések tüzetesebb megvizsgálása és a másik (vagy többi) magyar forrás felkutatása”.



Nyomárkay kezdeménye után J magyar anyagának tüzetesebb, bár korántsem kimerítő vizsgálatára vállalkoztam. Mintegy 900 szócikket elemeztem, ezúttal azonban ezeknek csupán egy részét vonultathatom fel, és csak az egyszerűbb szerkezetű szócikkeket tárgyalom, nem térek ki a nagyobb terjedelmű, sok jelentést magában foglaló egységekre. J magyar nyelvi hozadékának feltárása és minősítése során állandóan figyelemmel voltam a NySz, a TESz és az EWUng adataira. Kiss Lajos indítására átnéztem az EtSz-t is. Említett levelében ugyanis ezt írta: „Jambressich szótára szerepel az EtSz III. füzetének (1914) a borítóján olvasható rövidítésjegyzékben mint Jambr. Melich tehát kétségkívül használta Jambre¹iæ szótárát.” Valóban Melich itt-ott hivatkozik J-re, de szótárát nem dolgozta fel azzal a következetességgel, amellyel más források esetében eljárt. Értékes adalékokat hagyott figyelmen kívül. Így például a bunda szóra első adata Rettegi emlékirataiból, 1718-1767 közti időből való, ám J-nél már megtalálható: Endromis. Kivül s- belül, szőrös meg-ölt ketskébül, etc. tsinált öltözet, vulgo Bunda, ködmeny. A dörgétse alakváltozatát, a görgöcsé-t 1793-1797-ből idézi, ez került bele a TESz-be és az EWUng-ba, csakhogy J már jegyezte: Gobio. Gob hal, nagy fejű kis hal, görgötse. A firnájsz-ra első adata 1795-ből való, de J-nél már ez is szerepel: Vernix. Fényességet adó festék. peregr. Férnájsz” (amely alakváltozat hiányzik a TESz-ből és az EWUng-ból). Egy szó, mint száz: az EtSz is mostohán bánt J-csel.

A dolog természetéből adódóan vizsgálatomat magam is J-nek PP-zal való összevetésére alapoztam. Megnéztem azonban MA szótárát is, mégpedig Nyomárkay István kedvéért, aki ezt írta: „Próbaszerűen összevetettem Jambre¹iæ anyagát Szenci Molnáréval, azonban az eltérések olyan mértékűek, hogy ez a szótár forrásként nem jöhet számításba.” Ezúttal nem találta fején a szöget. MA és PP között ugyanis szoros az összefüggés: az utóbbi az előzőnek folytatása, PP részben követi MA-t, átvesz szócikkeket, részben pedig korszerűsíti az anyagot, mégpedig úgy, hogy vagy elhagy belőle szócikkeket, vagy új szócikkeket iktat be, és új értelmezéseket ad. Ráadásul MA utolsó, ötödik kiadása (1708) bővítéseket, új latin címszókat is tartalmaz, bár jórészt csak német értelmezéssel.

J szócikkei között találunk jónéhányat, amely PP-nál nincs meg, de MA-nél szerepel, így például: Kyrie eleison. Uram irgalmazz. Theophilus. Isten-szerető.

Más esetekben a PP-nál hiányzó, de MA-nél meglévő címszó értelmezését J kiegészíti, pontosítja. Így: Defloratio. MA: Viragának elvétele, Megszeplésités. J: 1. Viszsza virágzás. 2. Virág szakasztás. 3. Szűznek szeplősítése. – Hippoboscus. MA: Lo pasztor. J.: Ménes Pásztor, ló Pásztor, Tsikós. – Holographum. MA: Egészszen tulaydon kezzel irt level: J: Oly testámentom, mellyet a’ testáló maga kezével ír. – Manufactura. MA: Kezzel czinalt. J: Kézi munka, kézzel tsinált munka. – Novercor. MA: Mostohaul czelekszem. J: Mostoha módra tselekszem: kemény és kegyetlen vagyok, mint a’ mostoha anya.

Végül van a szócikkeknek egy olyan csoportja, amelyekben J eltér a MA-től megadott értelmezéstől. Például: Geographus. MA: Az ki az Földnec mivoltát megirja, és részeit megmutatya. J: Föld- vagy Királyság-Leíró. – Lagophtalmus. MA: Kinec az szeme heja föl sugorodik. J: Szemnek nyavalyája, mikor a’ felső szem héja fenn marad, nem húnyódik bé; Nyúl módra nézés, kantsalság. – Lexicon. MA: Igeket Magyarazo könyv, Dictionariom. J: Szók értelmét magába foglaló könyv, Diktziónáriom. – Melota, Melote. MA: Juhbör mindgyapjastul. J: Szőrös bárány bőr. – Poetor. MA: Poetaskodom. J: Vers szerzésben foglalatoskodom. – Pronomen. MA: Nomen helyében, vagy eleiben tettetöt Ige. J: Szó, melly név helyett tétetni szokot.

A PP-nál hiányzó szócikkek egy részének magyar értelmezésében tehát nem zárható ki teljesen MA szótára mint J egyik forrása.

J magyar anyagát a következő csoportosításban vetem össze PP szótárával: a) PP-val egyező értelmezések; b) PP elemeiből alkotott értelmezések; c) PP-t kiegészítő értelmezések; d) PP-tól eltérő értelmezések.

a) A PP-val egyező értelmezésekre mint evidenciára és mint kiindulópontra nem idézek adatokat, Nyomárkay bemutatott ezek közül néhány példát. Azt az állítását azonban, hogy J magyar anyagának nagy része, illetőleg a magyar jelentések és értelmezések többsége PP-ból való, óvatosan megkérdőjelezem. Azt tartom ugyanis, hogy kisipari módszerünkkel, ti. a szótárak lapozgatásával és cédulázásával ezt a kérdést nem dönthetjük el. Még azt sem tudjuk megállapítani, mennyi a PP-hoz képest új szócikkek száma, amelyeket J-nek önállóan kellett értelmeznie. Arra pedig, hogy számítógépes eljárással tisztázzuk a kérdést, halvány reményünk sincsen.

b) PP szavainak elemiből alkotott értelmezések

Ebbe a csoportba azokat az értelmezéseket soroltam, amelyek egyrészt PP-tól eltérnek, másrészt címszóként nem is szerepelnek, ám más hasonló jelentésű szócikkben vagy PPm-ben előfordulnak, s így J megtalálhatta azokat a szavakat, amelyekből előállította az új értelmezést. A példák mindjárt megvilágítják, miről van szó.



Ambulatrix. PP: Házról házra járó, házánál nem ülhető aszszony. J: utzát járó, széllyel kurittyoló, sétálást szerető aszszony. Ám PP-nál az Ambulator. Utzát járó, széllyel kurittyoló, sétálást szerető, ami J-nél csak Járó.

J: Saltabundus. Szökdétseldegelő, Tántzoldogaló. PP-nál ilyen szócikk nincs, de PPm-ben szerepel a Szökdétselgelek: Saltito, valamint a Tántzoldogalok: Saltito.

J: Typographus. Buchdrucker. Könyv-nyomtató PP-tól való. A PP-nál hiányzó, Kirsch alapján felvett szócsalád tagjait az alapszó továbbképzésével értelmezi: Typographeum. Buchdruckerey. Könyv-nyomtató hely. – Typographia. Buchdruckerey-Kunst. Könyv-nyomtató mesterség. – Typographicus. Zur Buchdruckerey gehörig. Könyv-nyomó mesterséghez-való.

c) PP-t kiegészítő értelmezések

J részben vagy egészen átveszi ugyan PP értelmezését, de kisebb-nagyobb mértékben kiegészíti, pontosítja azt.

Hermaphroditus. PP: A’kinek mind férjfi, mind aszszonyi teste vagyon. J: A’kinek férjfi, és aszszonyi szemérmetes teste vagyon. – Meretrix. PP: Kurva. – J: Kurva, tsúnyaságokban elmerült tisztátalan szajha. – Pasceolus. PP: Erszény, Tarsoly, Tüsző. J: Lágy börből való táska, tüsző, tarsoly. – Porticus. PP: Béfedett tornátz. J: Béfedett Tornátz, szélyes és béfedett sétáló folyosó. – Textus. PP: Szövés, Öszve-fűzés. J: Szövés, öszvefűzés. 2. Transl. A’ szónak öszve-foglalása. – Turunda. PP: Metélt aprólék, Tyúkoknak tsinált morsalék. J: Majorságot hizlaló tészta, Gembelyő mátsik, morsalék. [A’ gömbölyű mácsik szerkezetet csak az ÚMTsz adatolja az Őrségből.]

d) PP-tól eltérő értelmezések

Etymologia. PP: igazán-szólás. J: Valami szónak fundamentumból kihozása, fejtése. – Etymologus. PP: Nyelvnek mivolta szerint szóló. J: Valami szónak fundamentumból kifejtője. – Placenta. PP: Béles, rétes. J: Fánk, pánkó, palatsinta... – Torta. PP: Pogátsa, Kaláts. J: Tortáta... – Tragicomedia. PP: Olly része a’ komédiának, mellybe Urak és szolgák beszélgetnek egyűtt. J: Kimútatott játék, mellynek eleje szomorú, a’ vége víg.

Első szótározás

J munkájának, magyar nyelvi szempontból, legfőbb újdonsága, véleményem szerint, abban áll, hogy sok magyar szót elsőként szótározott, illetőleg az elődök szótáraiban nem található címszavakat önállóan értelmezett. Ebben fontos szerepet játszott fő forrása, Kirsch Cornvcopiae-ja [a továbbiakban: K]. Ugyanis nagyon gyakran az ő német értelmezését adta vissza magyarul. Ezért a következő példákban a latin auktorokra vonatkozó forrásjelzések rövidítését is megadom, ezzel is illusztrálva azt, hogy J igen sok esetben híven követi mintáját. (Az idézetek forrása Kirsch, A. F.: Advndantissimvm Cornvcopiae lingvae latinae et germanicae selectvm, Editio quarta, Noribergae, 1728).

Braxo. K: Bier brauen. Bier sieden. – J: Bier braue, Bier siede. Sört főzök.

Dethronisatio. K: Absetzung eines erwelthe Königs. Jct. Latinè – Exauctoratio regis. – J: Jct. Latinè Exauctoratio Regis. Absetzung eines Königs. Királyságbúl-való kivetés.

Dipologia. K: Discours von Abend-mahlzeites. Cael. Rhod. – J: Cael. Rhod. Red[e] und Discours von Abend-Mahlzeiten. Vatsorákról-való beszélgetés.

Incitatrix. K: eine Anreißerin. Lactant. – J: Lactant. Anreizerin. Ingerlőné.

Laudanum. K: ein Arzneymittel aus Mohnsaamen, um den, der es einnimmt, schlafend zu machen. – J: Med. Gevvisses Artzney Mittel aus Mahnsaamen zubereitet, um, der es einnimt, schlaffend zu machen. Máknak nedvességéből tsinált orvosság, melly álmat okoz annak a’ki béveszi.

Limonada. K: Juley von Limonien- oder Citronensaft, Zucker, oder Wasser. Med. – J: Medic. Ein Sommer-Tranck von Limonien- oder Zitronen-Safft, Zucker und Wasser gemacht, vulgo Lemonadi. Lémona vagy tzitrom léből nádmézzel tsinált nyári ital: vulgo Lémonáda.

Miracula. K: eine Dreyhellerhure, gerstige Hure. Plaut. – J: Plautus apud Varr. Gerstige drey Hellers-Hur[e]. Fertelmes három fillérű Kurva.

Molyris. K: Heuschrecke, so die Frucht abfrißt. Aristot. – J: Aristot. Heuschrecke, so die Frucht abfrist. Nagy



sáska, melly a’ gyümöltsöt, veteményeket elrontja.

Mortualia. K: Todtenlieder, Sterbelieder. Plaut. – J: Plaut. Die Todten-Lieder. Halotti énekek.

Nauticus a. Panis nauticus. K: Schiffbrod, Biscoten. Plin. – J: Plin. Schiff-Brod, peregr. Biscoten. Hajói kenyér, pregr. Piskóta.

Nominalia. K: Namenstag. Ter. – J: Tertull. Namens-Tag. Neve napja. [Márton 1799: Namenstag, névnap.]

Panata, et panatella. – K: Brodbrühe. –: Brod-Brühe. Kenyérből-való darátska, pépetske.

Pedagium. K: Weggeld, Passagegeld, Jct. – J: Jct. Weggeld, passagegeld. útbér, vám.

Sanctesco. K: Inchoat. heilig werden. Accius ap.Non. – J: (Neu.Inch.) Acc.apud Non. Heilig vverde. Szenté[!] leszek.

Sanctilogus. K: heilige Sachen redend. Prudent. – J: Prudent. Heilige Sachen redend. Szent-Beszedő [!]

Unimammia. K: eine Weibsperson, so nur eine Brust hat. Plaut. – J. Plaut. Weibsperson, so nur eine brust hat. Egytsetsű aszszony.

Zinzilulo. K: Zingilulo. zwitschern, wie eine Schwalbe. Auct. Philom. – J: (Neu.) Auct. Phil. Zvvitschere vvie eine Schvvalbe. Apron [!] éneklek mint a’ fetske.

Persze a képlet nem mindig ilyen egyszerű. Előfordul ugyanis, hogy K-ben eltérő az értelmezés, tehát J vagy más német forrást használt, vagy saját tudomása szerint szövegezte meg a német jelentést, s annak alapján adta meg a magyar értelmezést. Például a következő szócikkekben:

Mumia. K: Arab. Mumie, oder Balsam, so aus dem balsamirten Menschen-Cörpern fleußt. item balsamirt und ausgedörrt Menschenfleisch. – J: Arab. Balsam, mit vvelchen man die Menschen-Leiber balsamiret, das solche gantz und unverfehrt lang bleiben mögen. 2. Mumien, balsamirt und ausgedörrte Menschen-Leiber. Balsamomból-való kenet, mellyel az holtt testeket kenik, hogy el ne rohadgyanak. 2. Illyen kenettel kent, és épen maradtt emberi testek.

Palatinus. K: ein Hofjunker. 2) ein Königlicher Statthalter wie der in Ungarn. J: id est: vir in dignitate aulica constitututus: ut: Hungariae Palatinus. Königlicher Stadthalter, oder Vice-König in Hungarn. Palatínus, Vitzé király Magyar-országban. Palatini poloniae. Polnische Fürsten und Herzogen. Lengyel Fejedelmek, Herzegek.

Az azonban igen ritkán fordul elő, hogy a felvett latin címszó nincs meg K-ben. Ilyen az alábbi:

Zingara. Zigeinerin. Tzigány-aszszony vagy leány.

A szókincs két gyakoribb jelentéstani csoportja

Bár az új címszók jelentéstanilag meglehetősen színes képet tárnak elénk, mégis gyakoriságával a szavak két csoportja válik ki közülük. Az egyik a filológia, a másik a katolikus egyház szókincséből tevődik össze.

a) A filológia köréből először kerültek szótárba többek közt a következő magyar szavak, ill. kifejezések:

Bibliothecarius. Könyv-őrző. – Homonymia. Valamely szónak két-féle értelme. – Latinizo et Latino. Deákra fordítom. – Lexicographus. Szók értelmét le-írója, Diktziónáriomot író. – Lexidion, vel Lexidium. Ditziónáriomotska. – Literatrix, Litteratrix. írni, olvasni tudó Aszszony. – Literatulus, Litteratulus. Tudósotska. – Phraseologia. ékesen szólásnak módja, Mindenféle ékes szólásnak le-írása. – Protonotarius. Fő író deák, író deákoknak Mestere. – Registrator. Valamit könybe béíró, fogalaló.

b) A katolikus egyházi terminológia köréből még nagyobb számban szerepelnek olyan magyar szavak, olyan magyar értelmezések, amelyek addig szótározva nem voltak. Például:

Archi-Diaconatus. Fő Káplánság. – Assumptio, Assuntio. Nagy Boldog Aszszonynak napja. – Capitulum. Szerzetek öszve jövésse. – Communio. óltári áldozat, Az az: óltári szentség vévés. – Concilium. Nagy szerzetessek gyűlése. – Eucharistia. Oltári Szentség. – Excommunico. Az hívek közül kivetem. – Genuflexio. Térd hajtás. – Hagiologium. Szentek kalendáriumja. – Hagiographus. Szent dolgokat író. – Icarnatio. Meg-testesülés. – Incarnatus. Meg-testesült. – Iconoclasia. Kép üldözés. – Iconoclasta. Kép üldöző. – Martyrologium.



Mártíromokot béíró könyv. – Martyrizo. Mártírommá teszem. – Missa. szent mise áldozatja. – Numisma. Olvasóra való szentség. – papa. A’ Római pápa, Leg-főbb és közönséges püspökje az egész kereszténységnek. – Pluviale. Vetsernyei palást. – Pontifico. Misét szolgálok, énekes misét szolgálok. – Praebenda. Szentegyházi jövedelem. – Protomartyr. Első Mártírom. – Purgatorium. Tisztító hely, vagy tűz.

A végére hagytam két sajátos szövegű értelmezést:

JEZUS. A’ leg-szerelmesebb világ megváltója, és üdvözítője, az Atya Istennek egyetlen egy fia, szent Háromágnak második személye, mindenkoron szeplőtelen szűz Máriának, minden bűnösök szószólójának szerelmes magzatja.

MARIA. Gyönyörűséges és leg-édesebb neve az Isten Annyának, mindenkoron szeplőtelenül maradott szűznek; a’ki minden makula és motsok-nélkül szent Annától és Sz. Joákimtól fogantatott és született.

Első adatok

A magyar szótörténet szempontjából J munkájának értéke megnő azáltal, hogy egyes magyar szavak és kifejezések nála fordulnak elő először.

Közülük az egyik, a szalonka bekerült a TESz-be és az EWUng-ba is Kniezsa monográfiája nyomán (Sz1JSz 486-7, ahol a szerző megjegyzi, hogy Melich „Jambr adatát nem ismerte”, s ezért téves következtetést vont le a szó korára vonatkozólag).

Egy másik szót, a névkönyv-et a NyúSz regisztrálja első adatként J-ből (megemlítve, hogy a NySz-ból kimaradt).

Jelenlegi ismereteink alapján, nagy valószínűséggel még az alábbi szavakat, illetőleg kifejezéseket értékelhetjük első adatként:

Fráter Lajkus, Papi rend nélkül-való szerzetes (Laicus a.; a TESz és az EWUng ezt a jelentést nem ismeri.) – hátos tarisznya (Sarcina a.) – könyvesbolt (Librarius a.) – Nemzetségi; Tsak maga nemzetségével tartó (Nationalis a.) – Nyelv-bírság, Nyelv-büntetés (Linguarium a.) – öreg templom (Ecclesia parochialis: Parochia a.) – Oltári szentség (Eucharistia a.; SI majd felveszi mint PP-ből kimaradt szót.) – Oltári szentség tartó hely (Tabernaculum a.) – Orr törlő kendő (Muccinium a.) – Szájra való zár (Linguarium a.) – Torok metszés (Laryngotomia). – útbér (Pedagium a. Legújabban újraalkotva a fizető autópályák felirataként jelent meg az ang. toll megfelelőjeként.)

Különleges értelmezések

Különlegesnek nevezem a szótárban megszólaló verseket, verses értelmezéseket. J ugyanis a címszó jelentését latin auktoroktól vett idézettel szemléltetve, az idézetet gyakrabban horvát nyelvű, ritkábban német és magyar nyelvű versekben interpretálja. Magyar átköltéseket találunk a következő szócikkekben:

Distento. Ki-feszítem. Idézet Vergilius IX. Eklogájából: Sic cysto pastae distentent ubera vaccae, magyarul:

Lóher’ fűvel legeltetvén;

Ki Feszíti tölgyét tehén.

(Lakatos István fordításában: „Teljék inkább tőgye herén füvelő tehenekenek.”)

A Discus 4. Tányír jelentését Cicero-idézet illusztrálja: Malunt discum, quam Philosophum audire, amely magyarul így szól:

Tányérokat nyalogatni,

Kedvesb némellyeknek,

Hogy sem bölcsöket halgatni,

De ez nagy tsuff mind ezeknek.

A Duco 22 jelentése közül a 14., Ago-t Vergilius Aeneisének IV. énekéből a következő sor világítja meg: Nate



Deâ portes hoc sub casu ducere, magyarul:

Isten Aszszonytól Születet, [!]

Csudálkozom mit tselekszel,

Hogy illyen nagy esetidet,

Nem vizsgálod, sőt le-fekszel.

(Lakatos István fordításában: „Istennő fia! ily helyzetben is alszol-e mondjad?”)

A 22., Contrabo, Rugo, Crispo jelentésére Martialis X. epigrammájából való az idézet: Qui ducis vultus et non legis ista libenter, s ezt magyarul így adja vissza:

Az fejedet mit vakarod,

S- homlokodat Eszve-vonod,

Hogy ezeket nem olvasod

Örömestben, hidd meg bánod.

A Dedisco. Elszokom szóhoz Ovidius-idézet csatlakozik: Intrat amor mentes usu, dediscitur usu, magyar változata pedig így hangzik:

Szivben a’ szeretet szokás által telik,

Ugyan azon által hamar-is el-múlik.

Az Exculco. Kinyomom, tapodom jelentésű igét Plautus-idézet kíséri: Si cujusquam scrofam in publico conspexero, exculcabo furfures, amely magyar verssé így alakul át:

Ha valakinek disznaját

Tiltott hellyen vagy ártányát

Megtalálom, az korpáját

Ki tapodom s’ az hurkáját.

S végül lássuk a bundá-t. Az Endromis szó már említett értelmezése után Martialis-idézet következik: Sordida, sed gelido non aspernanda, dona, peregrinum mittimus endromidem. Vagyis magyar átköltésben:

ámbár, légyen tsúnya ruha,

Ketskékrül lenyúzott bunda;

Még-is télben sokat használ

Mellyet küldünk, s- néked szolgál.

Jambressich művének jelentősége

Nagy a jelentősége annak, hogy az illirizmus jegyében született szótárban a horvát és a német mellett a magyar nyelv adalékai is, mégpedig a másik kettővel egyenlő súllyal, szerepelnek.

A jezsuiták ugyanis ráeszméltek arra, hogy egy több nemzetiségű országban lehetőséget kell nyújtani az ott lakók számára, hogy egymás nyelvét megismerjék. Így kap helyet ebben a szótárban a horvát mint anyanyelv vagy első nyelv mellett a magyar mint második vagy környezetnyelv. Hasonló törekvés hatja át a Lexicon Latinum párdarabjának, Wagner Phraseologiá-jának nagyszombati jezsuita szerkesztőit, akik a szótárban a magyar mint anyanyelv vagy első nyelv mellett helyet adnak a szlovák mint második vagy környezetnyelvnek.

Amikor J azt írta a címlapra, hogy „in usum potissimum studiosae juventutis digestum”, vagyis hogy



legfőképpen a tanulóifjúság használatára dolgozta ki szótárát, kétségkívül nem csupán a horvát nemzet fiaira gondolt. Kiviláglik ez rövidre fogott előszavának két megjegyzéséből. Az egyikben arról szól, hogy a német főnevek elé kitette a névelőt, mert a horvátok és a magyarok a német nyelv használata során ez ellen többnyire véteni szoktak. A másikban pedig arról tájékoztat, hogy az igék gyakoribb használati körét azért adta meg horvátul, németül és magyarul, hogy elhárítsa a nehézségeket azok számára, akik ezeket a nyelveket meg akarják tanulni. J nem tartozott azok közé, akiket Nationalis című szócikkében Tsak maga nemzetségével tartóknak nevezett.

Nagy a jelentősége szempontunkból annak is, hogy J személyében olyan horvát nyelvtudós szerkesztette a szótárt, aki képes volt rá és vállalkozott is arra, hogy a latin címszavakat magyarul értelmezze. Az értelmezésekből kitűnik, hogy jártas volt a magyar nyelvben. Éppen ezért a magyar anyag legfőbb forrását az ő magyar nyelvismeretében jelölhetjük meg.

A Lexicon Latinum kiváló munka, amely a korabeli európai lexikográfia színvonalán az elődök, MA és PP eredményeire építve, azokat sokoldalúan továbbfejlesztve és új igényeket szolgálva, Márton József három nyelvű szótárainak előfutáraként, szervesen illeszkedik bele a magyar szótárirodalom történetébe.

4. Kalmár György alakja két évszázad távolából5555

A konferencia híre először is alkalmat nyújt arra, hogy körülnézzünk házunk táján, vagyis áttekintsük, milyen képet alkotott Kalmár Györgyről nyelvtudomány-történetünk.

Nem szabad azonban felednünk, hogy Kalmár utóéletét jóidőre beárnyékolta a kortársak róla alkotott kedvezőtlen véleménye. Nemcsak – és nem elsősorban – Kazinczy sokat idézett, a „kiaszott” fejű Kalmárról vázolt portréjára gondolok (amelyre a konferencia anyagában is két hivatkozást találunk). Hanem – és sokkal inkább – olyan korabeli kiváló nyelvészek, mint Rájnis József és Gyarmathi Sámuel ítéletére. Kazinczy – saját bevallása szerint – nem értette a Prodromust. Rájnis és Gyarmathi viszont értően olvasta, s mindketten szakavatottan bírálták Kalmár művének gyengéit, illetőleg kezdeményeinek furcsaságait. Idézve ezekből, Benkő Loránd joggal teszi hozzá: „Ilyen okoknál és ilyen „hírnév”-nél fogva a sok tekintetben kiváló munka elszigetelődött, hatása minimálisra csökkent”.5656 Olyannyira – teszem hozzá én –, hogy a 19. század elején a korszak nyelvészeti törekvéseiről szólván, Pápay Sámuel összefoglaló munkájában így nyilatkozik: „Ekkor dolgozta ki, amaz igazán buzgó nyelvtudósunk is Kalmár György, a’ Magyar Filológyiát a’ Prodromusában; tsak az kár, hogy tsuda szorgalma utánn is nyelvünk’ igaz Filológyiájára nézve alig vehetni valami hasznát ezen munkájának.”5757 A 19. században nem is leljük annak nyomát, hogy Kalmár életművével érdemben foglalkoztak volna. Legfeljebb sommás ítéleteket olvashatunk róla, mint amilyen Toldy Ferencé.5858

Szórványos megnyilatkozásoktól eltekintve, érdemleges érdeklődés Kalmár életműve iránt – a Prodromus megjelenése után mintegy másfél századdal – a két világháború közötti időszakban indul meg. A sort Pápay József nyitja meg, aki – Gombocznak egy 1912-ben tett megjegyzése nyomán – új megvilágításba helyezi Kalmár nyelvhasonlító munkásságát, hangsúlyozva, hogy a Prodromusban „nyelvünk hangtani és alaktani sajátságára sok finom megfigyelést találunk”, és hogy ez a mű az „első kísérlet az összehasonlító hangtan terén”.5959 Tolnai Vilmos Kalmárnak a nyelvújításban betöltött szerepét méltatja. Tudatos szóalkotóként ugyanis ő fogalmazta meg a Prodromusban az elvonás elméletét, amely igen termékenyen hatott a nyelvújítás további fejlődésére.6060 Csűry Bálint Kalmár életéhez kutatott fel újabb adatokat.6161 Körmöczi László A világnyelv kérdése és Kalmár György címmel értekezett6262, és még ma is azzal lepi meg az olvasót: „mennyire komolyan vette Kalmárt a korabeli európai tudományosság”.6363

5555 Konferencia Kalmár Györgyről (Debrecen, 1994. november 25-26.) címmel az Irodalomismeret 1995. júniusi számában közzétett előadások kritikai ismertetése. Megjelent: Magyar Nyelv 1996, 363-367. old.5656 Benkő Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, Budapest, 1960, 36. old.

5757 Pápay Sámuel: A’ Magyar Literatúra Esmérete, Veszprém, 1808, 402-403. old.

5858 Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története, Pest, 1864-1865, 113. old.

5959 Pápay József: A magyar nyelvhasonlítás története, Budapest, 1922, 16. old. (A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve, I/3.)

6060 Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. A nyelvújítás elmélete és története, Budapest, 1929, 43-44. old. (A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve II/12.)6161 Csűry Bálint: Adatok Kalmár György életéhez, Erdélyi Múzeum 1931, 201-202. old.

6262 Körmöczi László: A világnyelv kérdése és Kalmár György, Naykőrös, 1933.

6363 Kovács Sándor Iván bevezető tanulmánya a Három veréb hat szemmel (sajtó alá rendezte: Weörös Sándor) című kötethez, Budapest, 1977, 37. old. Lásd még a 18. jegyzetet.



E rövid, de immár kedvező előjelű intermezzo után az ötvenes évek végével kezdődő három évtized Kalmár utóéletének felvirágzó szakasza. Kezdődik Papp Ferenc cikkével6464, amely árnyalt elemzéssel tárja fel Kalmár 1756-i szentpétervári tartózkodásának körülményeit, kapcsolatát Lomonoszovval és ismeretségét a moszkvai és kievi gimnáziummal. – Ugyanebben az évben látott napvilágot Kelemen József Kalmár György szótártervének és szótártöredékének nyomairól című beszámolója.6565 Azt, hogy Kalmár etimológiai szótárt tervezett, a Prodromus, a Mária Teréziát dicsőítő éneke (1778), valamint a Magyar Hírmondóban közzétett hírdetései (1780, 1781) alapján röviden ismertette már Simai Ödön, s említést tett Dominyiki Libertiny Sámuelnek ez utóbbi bejelentésre írt üdvözlő verséről is.6666 Kelemen egyrészt a megjelent dokumentumokból bővebben idézett, másrészt egy addig figyelembe nem vett forrás nyomán a szótárnak egy ívnyi terjedelemben mutatványként megjelent példányát próbálta felkutatni. Hazai és külföldi könyvtárakra kiterjesztett nyomozásai azonban nem jártak sikerrel. (Három évtized múltán könyvtárosoknak lett „sikerélménye”, hogy a csornai premontreiek könyvtárából „a rendházak feloszlatásakor állami tulajdonba”, majd az OSzKba került kötetkét azonosítsák és ismertessék.6767 A nyelvész számára sajnálatos azonban, hogy a mutatvány kidolgozott szócikkeit nem közölték. Arról sem szóltak, hogy a rend feloszlatása óta hol lappangott, és mikor került elő az unikális nyomtatvány. Petrik Bibliographiájának VII., l989-ben kiadott, Pótlások című kötetébe még nincs felvéve.) Visszakanyarodva az időrendhez: Benkő Loránd monográfiájával a Prodromus helyet kap a nyelvtanirodalom történetében. Célkitűzéseinek megfelelően a szerző főként a formai elemek alapján foglalkozik vele, de ő ad először tárgyilagos összefoglaló jellemzést Kalmár „nagyon érdekes művé”-ről: „Tudós, részletes, kora színvonalát sok tekintetben meghaladó munka. Számos, főként nyugati provinciális jelenséget említ, de ezek jórészét csak a tudományos teljesség kedvéért, többé-kevésbé elhatárolva őket a tényleges szabályoktól, amelyekben egy nyelvjárások feletti egységes nyelv szándéka, gondolata tükröződik. Minden kimagasló értékét lerontja a közszokástól eltérő, sajátmaga kiokoskodta nyelvi megállapításával, főként pedig több helyesírási különcködésével. A kortársak, valamint a közvetlen utódok jó része előtt tetézte „vétkeit” egyéni „szabású” időmértékes verseivel, amelyet műve végén tett közzé.”6868 Kalmár nyelvbölcseleti munkásságát, a korabeli európai nyelvfilozófiai iskolák és tudósok között elfoglalt helyét Balázs János két tanulmányban is föltárta. 6969

Végül a Prodromus egyik, mégpedig első részéről (1-44. old.) „Kalmár György fonetikai nézetei” címmel szakavatott elemzést kapunk Vértes O. András monográfiájában.7070 Megtudjuk belőle, hogy ebben a fejezetben Kalmár általános fonetikát ad, de a magyar hangokat állítva központba, kontrasztív hangtant is szerkeszt. Ám nemcsak a kontrasztív elemzésben, hanem a hangszociológiában is úttörő a munkája.

Kalmár György reneszánszát – mintegy két évtizeddel ezelőtt – Weörös Sándor idézte elő. Előbb a Prodromus verses Summájának Post Scriptumát adta ki tanulmánnyal és jegyzetekkel7171, majd a Három veréb hat szemmel című antológiájában magából a Summából közölt részleteket kommentárral, jegyzettel, és Kovács Sándor Iván remek tanulmányával.7272 Ferenczi László azt írja ennek nyomán, hogy Kalmárt valójában „1977-ben méltatták először: Weörös Sándor fedezte fel”.7373 E megállapítást, nyilvánvalóan, azzal kell kiegészítenünk: az irodalomtörténet számára, vagy Kovács Sándor Iván szavaival Weörös: „a dilettánssá lefokozott költőt perli vissza a magyar költészet hadrendjébe”.7474 Hiszen, mint a fenti vázlatos szemléből is kitűnhetik, a nyelvtudomány-történet már jóval előbb kijelölte Kalmár helyét.

Közbevetőleg meg kell még azt is jegyeznem, hogy a felfedezés révületében, avagy a visszaperlés lázában a költő és irodalmár társai mintha kissé túlértékelték volna Kalmár hexamétereinek mértéktelen zuhatagát. Weörös amellett, hogy dantei vonásokat lát benne, Blake proféciáira emlékezteti őt, Franz Kafkát juttatja eszébe, még ráadásul Csontváryval állítja párhuzamba. S enyhén szólva, megkérdőjelezhető Ferenczinek az állítása is: „A 18. században, Csokonai és Berzsenyi előtt ő a legjelentősebb magyar költő.”7575 Az viszont mindenképpen nyereség,

6464 Papp Ferenc: Kalmár György oroszországi kapcsolatairól, Filológiai Közlöny 1958, 346-349. old.

6565 Kelemen József: Kalmár György szótártervének és szótártöredékének nyomairól, Nyelvtudományi Közlemények, 1958, 439-446. old.

6666 Simai Ödön: Adalék a magyar szótárirodalom történetéhez, Magyar Nyelv 1916, 329-331. old.

6767 Wix Györgyné – Kis Elemérné: Kalmár György szótártöredéke 1781-ből, Magyar Könyvszemle 1991, 261-264. old.

6868 Benkő Loránd 1960, 326. old.

6969 Balázs János: Magyar deákság, Budapest, 1980, 23-40. old.; Balázs János: Hermész nyomában, Budapest, 1987, 450-467. old.

7070 Vértes O. András: A magyar leíró hangtan története az újgrammatikusokig, Budapest, 1980, 57-65. old.

7171 Kalmár György: Post Scriptum. Kiadta Weörös Sándor, tervezte és illusztrálta Kiss István, Budapest, 1976. (Studium)

7272 Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Sajtó alá rendezte Weörös Sándor, a bevezető tanulmányt írta Kovács Sándor Iván, Budapest, 1977.7373 Ferenczi László: A remény zuhataga, Budapest, 1988, 112. old.

7474 Három veréb hat szemmel, 1977, 39. old.

7575 Ferenczi 1988, 114. old.



hogy akadt kiadó, amely a Summát a Post Sciptummal együtt gondos kivitelű hasonmás kiadásban megjelentette7676, mert most hogy a versezet könnyen hozzáférhető, lehetőség nyílik alapos és tárgyilagos elemzésére.

Nem kétséges, hogy a konferencia létrejötte végső fokon Weörös Sándor indításának köszönhető: anyagában nyomon követhető, hogy kit már az antológia idézett első kiadása, kit pedig az 1982-i második kiadása ösztönzött a kutatásra és újabb eredmények feltárására. Joggal rendezték a konferenciát Debrecenben, amelynek kollégiumi alma matere alapvetően meghatározta Kalmár szellemi arculatát.

Az első előadás, Egyed Emese A beavatás problémája című, irodalom és nyelvészet határán járó esszészerű eszmefuttatása azt a nézetet fejtegeti, hogy a Prodromusban a grammatika és vers ugyanarról szól, csak másképpen: „előbb a nyelvleírás, a leltár, a paradigma; aztán a működő nyelv bemutatása: a szintagma, az irodalom. Egymásra utalnak és kiderül belőlük, mi a nyelv és mire való.” A cím pedig Kalmár feltételezett szabadkőművességére utal, és az előadó a summának mint poema universalénak egyes helyein a szabadkőműves szimbólumteremtést véli felfedezni, amellyel azonban „párhuzamos a biblikus gondolatmenet és jelhasználat”.

Már Kovács Sándor Iván felhívta a figyelmet a Summa és az etimológiai szótár közötti megfelelésekre. Hegedűs Béla Kalmár György világnyelvtervezetének fogalomanyaga című tanulmányában továbbmegy: a Kalmár által művelt három terület – amelyet a Summa, a Lexicon Hungaricum és a világnyelvről írt művei képviselnek – szoros összefüggéseit szemlélteti és a következő eredményre jut: „Kalmárt inkább tartották, tartják nyelvésznek, holott számára a nyelvvel való legmagasab szintű foglalkozás a versírás volt. Ezért kellett a szavakat összegyűjtenie, ezért is kellett világnyelvet készítenie. Az összegyűjtött jeleket kombinálva már könnyebben megy az írás. Talán ez is magyarázhatja a Summa néha kántálva visszatérő részeit, ismétléseit.”

A legtöbb újat hozó közlés, két ismeretlen Kalmár-levél közreadásával, G. Szabó Botond Kalmár György vándorlásai és megtérése című tanulmányában olvasható. Bevezetésképpen Kalmár és Kőrösi Csoma Sándor között – az eddigieknél találóbb párhuzamot – von. Ezután Kalmár utazásaival foglalkozik, majd a zürichi Zentralbibliothekben felfedezett Kalmár-levelek alapján új adatokkal gazdagítja ismereteinket Kalmár működéséről. Ám az „igazi szenzáció” a Bűneset és megigazulás címen tárgyalt és Dokumentumok cím alatt publikált két ismeretlen, Tatai Csirke Ferenc tiszántúli superintendenshez intézett levele. Az első, 1763. július 18-án kelt „bűnbánó és megtérő” levelében botrányt okozó kalandjának mentségét adja elő.

A történet veleje, hogy egy (tisza)roffi földesúrhoz utaztában Dersen érte őt az este, s bár előzőleg értesült arról, hogy Sárkány Andrásné háza „valóságos bordélyház”, mégis ott szállt meg. Az általa „bordélyasszony”-nak titulált fehérnép, állítása szerint, zsebe kiforgatása céljából „nyájaskodott” vele. Ha Weörös Sándor a Summában dantei vonásokat fedezett fel, bátran mondhatjuk, hogy e történet előadása boccacciói fordulatokban bővelkedik. A bordélyasszony ugyanis előbb csőregével és borral kínálta hősünket, amibe szerinte philtrumot, vagyis bájitalt kevert. A borból aztán annyit ivott, hogy később nem tudta egészen pontosan, hogy mi történt vele. A „nyájaskodás” az „óldal-házban”, a „tanuló-kamerátskában” kezdődött, ahová a bordélyasszony „utánnam jőtt, és a könyvet ki-vette kezemből erővel, ezt mondván – Nints most tanulásra-való idő hanem edjütt légyünk és nyájaskodjunk; de még az éjtszaka közelebb-is tsuszszunk edjmáshoz”. A szót tett követte, miután ugyanis Kalmár lefeküdt: „A bordély-asszony pedig bejárván hozzám, az ágyhoz, edjnéhányszor-is számba tette a mellyét erővel.” S bár előadása szerint elutasította az asszonyt, később megjegyezte, hogy a csőregéhez vagy a borhoz egyelített átkozott dologgal „engemet úgy megvesztegetett, hogy azután nem lehettem annyi idegenséggel hozzája”. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy – a második levélből kitűnően – maga-mentségét püspöke homályosnak találta. G. Szabó előadása befejezéseképpen, a Kalmár György műveltségét meghatározó debreceni jellegzetességeket vázolja.

Az utóbbi témának mintegy folytatása Fekete Csaba Kalmár György és a debreceni kollégium című írása, amely Kalmárnak a kollégium könyvtárában fennmaradt, ajánló sorokkal és jegyzetekkel ellátott műveinek példányait sorolja fel gondos filológiai munkával. A bejegyzések azért becsesek, mert egyfelől értelmezik a dedikált köteteket, másfelől a szerző tudományos és személyes kapcsolatainak körére szolgáltatnak adalékokat. Előadásához csatlakozik Feketének Kalmár két kölcsönszava: Currúka a Britel című dolgozata, amelyben Weörös Sándor fellegjáró szómagyarázatait igazítja ki. Ennek bevezető részében, váratlan indulat tör fel a következő sorokból: „Ám Kalmár György prédikátori alkat. Sokkal méltóbb volt a tiszteletes és tudós titulusra, mint Kazinczy korának papköltői, beleértve a klasszikus triászt.” Az ökumenikus törekvések évadján – és éppen Debrecenben – világra szóló ökumenikus cselekedetek színhelyén különösen bántó e hang, a vallási elfogultságból táplálkozó kifakadás. (S hogy épp a tiszteletes titulusra méltó-e Kalmár – dersi kalandja ismeretében – döntse el az olvasó.) Ami a kölcsönszókat (valójában idegen szókat) illeti, kétségtelen, hogy a

7676 Kalmár György: Summa, Budapest, 1993.



currúka – kurrúka a latin curruca ‘poszáta(madár)’ alkalmi átvétele. Többszörösen téves állítás viszont az, hogy »a Szenci szótárát újabb szókkal megszerző Bod Péter, szebeni kiadásában (1767) ezt közli: „Currúca = Nyomorék poszáta madár, mellynek fiait más neveli fel”«, mert ez a MA.-hez képest kiegészített értelmezés már PPl. első, 1708-i kiadásában megvan. A publikációk sorát Szelestei N. László Kalmár György küzdelmei művei kiadására című cikke zárja. Benne Kalmárnak gróf Teleki Józsefhez, Prodromusa cenzorához 1770-ben írt levelét teszi közzé; majd 1777-ben történt nyomdaalapítási kísérletét ismerteti (a források megjelölése nélkül); továbbá a hazai kortársaknak Kalmárt ócsárló és becsmérlő verseiből idéz néhányat (ezúttal sem fedve fel forrását).

Az ismertetett publikációk, úgy gondolom, önmagukért beszélnek: a Kalmár Györgyről rendezett konferencia jelentősen előmozdította a kutatást, gyarapította ismereteinket, számos új eredményt hozott. Legfeljebb azt hiányolhatjuk, hogy – a magyar nyelvészet szempontjából fő művének számító – grammatikája alapos és részletes elemzésére nem kerítettek sort.

5. Vályi András, a magyar nyelv tanára7777

„Amiről élesztő reménységet nyújtottunk vólt, hogy t.i. a’ Magyar Nyelvnek és a Stílusnak közönséges taníttatása minden órán el fog kezdődni a’ Pesti Universitásban: immár bé tellyesedett. E’ folyó hónapnak 7-dikén iktattatott bé, az e’ végre ki rendelt Tanító N. Vályi András Úr hivatalába, kinek hazafiúi tüzétől, s esmeretes szép tehettségeitől sokat várhatunk. – A’ bé iktattatás’ tzeremóniája, következendőképpen ment véghez: Az Universitás’ Palotájában, mellyben a’ Királyi Professzorokon kívül Hazánk’ szerető Fijainak nagy számú Serege jelent vala meg, fel olvastatott az Universitás’ Rectora által azon Királyi Végzés, melyben jelentetett, hogy említett Ns. Vályi András Urat Ő Felsége, a’ Magyar Nyelvnek és Stílusnak Tanítójává nevezte légyen a’ Pesti Universitásban, s akarja kegyelmessen, hogy a’ Kir. Akadémiákba is hasonló Tanítók vitessenek bé. – Ekkor meg szóllalt az új Professzor Úr, s ébresztő és meg győző Magyar Beszédet mondott, a’ Magyar Nyelv mivelésének hasznos, és szükséges voltáról. – Nagy érzékenységgel írt hozzánk ezen jeles Beszédről egy derék Tanítványa az új Professzor Úrnak.”

— Hadi és Más Nevezetes Történetek Bécs, 1791. június 14.

5.1. A’ magyar nyelvnek, és a’ nemzeti nyelvbéli literaturának oktatója, Pesten, a’ királyi tudományok fő oskolájábanVályi Andrásnak a fent idézett sorokban hírül adott, a pesti egyetemen a magyar nyelv tanítójává való kinevezése és beiktatása – mint ismetes – az 1790-1791-i országgyűlés nyelvtörvényének eredményeképpen történt. Az 1791. március 12-én kelt, 1791:XVI. törvénycikk így szólt:

„Ő szent felsége biztosítja a hű karokat és rendeket, hogy semmiféle ügyre nézve nem fogja idegen nyelv használatát behozni: hogy azonban a magyar anyanyelv inkább elterjedjen és kiműveltessék, a gimnáziumokban, az akadémiákban és a magyar egyetemen a magyar nyelv és stílus számára külön tanárt fognak kinevezni, hogy azoknak, akik ezt a nyelvet nem tudják, és meg akarják tanulni, vagy pedig ezt a nyelvet valamennyire már ismerik, és magukat benne tökéletesíteni akarják, alkalmuk legyen bármely irányban kívánságuk teljesedésére, a kormányszéki ügyeket azonban még latin nyelven kell tárgyalni.”7878

Ha belegondolunk, meglepőnek tarthatjuk hogy államiságunk és művelődésünk ezer éves történetében mindössze két évszázada született olyan törvény, amely a magyar nyelv intézményes tanításáról rendelkezik. S még ez a törvény is meglehetősen hézagos, mert az az elhibázott, ósdi felfogás jut kifejezésre benne, amely szerint az anyanyelvet nem kell tanítani, tanulni, mert azt úgyis mindenki tudja. A törvénycikk a magyar nyelv terjesztését tűzi ki célul, és azok számára biztosítja tanítását, akik ezt a nyelvet nem tudják, vagy pedig csupán valamennyire ismerik. Valójában tehát, napjaink terminológiájával élve, elsősorban a magyar mint idegen nyelv – legfeljebb a magyar mint környezetnyelv – tanítását rendeli el, méghozzá alap- és közép- (haladó) fokon.

A rendelet végrehajtásában is ez a szemlélet érvényesül. A pesti egyetemen és az öt (jórészt nemzetiségi területeken fekvő) pozsonyi, nagyváradi, zágrábi, pécsi és kassai akadémián létesített magyar nyelvi tanszékek mellett ugyanis a helytartótanács csak azokban a gimnáziumokban tartja szükségesnek a magyar nyelv

7777 Vályi András, a magyar nyelv első tanára a pesti egyetemen címmel megjelent: Magyar Nyelv 1992, 148-157. old.

7878 Dokumentumok a magyar nevelés történetéből 1100-1849, szerkesztette Ravasz János, Budapest, 1966, 256. old.



tanításának bevezetését, amelyek nem magyar nyelvű vidékeken fekszenek. Ezért úgy rendelkezik, hogy a harminc állami gimnázium közül a következőkben legyen magyar katedra: Buda, Kassa, Körmöcbánya, Eszék, Fiume, Győr, Lőcse, Újvidék, Besztercebánya, Pozsega, Pozsony, Rózsnyó, Zsolna, Sopron, Nagyszombat, Ungvár, Varasd, Zágráb, de még ezek közül is, ahol a gimnázium mellett akadémia is van (Pozsony, Kassa, Zágráb), a gimnáziumi magyar tanszéket ne töltsék be.7979

Mindennek megfelelően a pesti egyetemen is a magyar nyelvet és stílust kezdő és középhaladó fokon kellett tanítani. Ennek a feladatnak az ellátására kiválóan alkalmas volt Vályi András. Hogy ki volt ő, és hogyan nyerte el elsőként a magyar katedrát, azt ma sem tudjuk jobban összefoglalni, mint ahogy Kemény György tette. Azért most őt idézem:

„Ki is volt tulajdonképpen Vályi András? Kazinczy Magyar Pantheónjában nem éppen kedvező képet festett róla, s az ő ítélete átment a köztudatba. Pedig Vályi nem volt átlagember. 1764-ben született Miskolcon. Iskoláit szülővárosában és Lőcsén végezte, s a legkiválóbb tanulók közé tartozott. Nagy nyelvismeretét különösen Lőcsének köszönhette, ahol akkoriban a német egyetemekről hazakerült tanárok a humanisztikus tárgyakon kívül a természettudományokat, gazdasági ismereteket s a nyugat-európai nyelveket nagy sikerrel tanították. Vályi tanulmányai befejeztével a nyelvtanulásban olyan haladást tett, hogy anyanyelvén kívül latinul, németül, tótul, franciául és olaszul is beszélt. Tanárai Lőcséről nem is engedték el, hanenm 1784-ben az ottani nemzeti iskolához neveztették ki tanítónak. Kazinczy is Lőcsén ismerte meg Vályit, s mivel Osterlamm igazgató különösen is dicsérte tehetséges és művelt tanítóját, Kazinczy a Kassáról eltávozott Sikur András helyére őt neveztette ki a kassai nemzeti iskolához tanítónak.

Vályi ismereteinek bővítésére, társadalmi és irodalmi szereplésre Kassán bőséges alkalmat talált. Bekerült Kazinczy irodalmi körébe, megismerkedett Batsányival, Baróti Szabó Dáviddal, Szirmai Antallal, gróf Török Lajossal és másokkal, s – Kazinczy szavaival élve – nemsokára az irodalomnak is proselytája lett. Lefordította Wielandnak Empfindungen eines Christen című művét Egy keresztyén érzékenységei címen, az Orpheusban verset és egy németből fordított tanulmányt tett közzé a népesítésről, lefordította Holberg Geschäftige című három felvonásos vígjátékát, azonkívül francia és olasz fordításokkal is próbálkozott. Mint pedagógus Norma és levélíró című könyvet írt a nemzeti iskolákról, s egy kis magyar nyelvtant is szerkesztett. Kazinczy tehát csak Vályi tudását és tehetségét, pedagógiai képzettségét értékelte, midőn a huszonöt éves tanítót 1789-ben 600 forint fizetéssel és főszolgabírói ranggal a borsodi tankerület iskoláinak vizitátorává, tanfelügyelőjévé neveztette ki. Tanfelügyelői tevékenységéért többször részesült királyi dicséretben, s Pethő Jakab helytartótanácsi referens, a budai gimnázium igazgatója, őt a legkiválóbb tanerők közé sorozta.

Midőn II. József halála után protestáns vallása miatt állását elvesztette, s majdnem egy éven át barátai és ismerősei támogatták, éppen Pethő Jakab tanácsára nyújtotta be pályázatát az egyetemi magyar tanszékért. Pethő Jakab ismertette meg Szerdahelyi kanonokkal, a hercegprímás udvari papjaival, Kurbélyi titkárral, Jordánszky Elek levéltárossal, Wilt és Draveczky kanonokkal és később magával Batthyány hercegprímással is. Elhagyatottságában és később betegségében anyagilag és erkölcsileg új barátai támogatták, s valószínű, hogy azok biztatták a katolizálásra is, amelynek megtevésével az érvényesülés útja újra megnyílt előtte. Lehet, hogy a hercegprímás jóindulata is sokat jelentett kinevezésénél, de a hivatalos iratok között nyoma sincs annak, hogy Vályi érdekében bárki is közbenjárt volna a Kancellárián, illetőleg a Helytartótanácsnál. Sőt e két kormányszék kifogást is emelt a nyilvános pályázat mellőzése miatt, de midőn a tudományegyetem tanácsának ismeretes (notorie aptissimus) előterjesztése az udvarhoz került, a Bécsből távollévő II. Lipót helyett Ferenc trónörökös habozás nélkül írta alá Vályi tanári kinevezését.”8080

Vályi az 1791. április 24-én történt kinevezése után nyomban nagy lendülettel fogott hozzá az oktatás feltételeinek megteremtéséhez. Beiktatásakor A’ Magyar Nyelvnek hathatóságáról mondott beszéd-ében a magyar nyelv tanításának elvi alapjait vázolta föl, s tanulmányértékű írását 1791-ben közzé is tette. Ugyancsak ebben az évben jelentette meg Beszéd a’ nemzeti nevelésről című előadását. 1792-ben kiadott röpiratában A’ Felséges Magyar Hazához, vagyis az országgyűléshez fordult A’ Magyar tanító székek hathatósabb előmeneteléért, amelyben azt sürgette, hogy a magyar nyelv a rendes tárgyak között foglaljon helyet és kötelező legyen azok számára, akik hivatalokat akarnak betölteni. Kérését tömör, de határozott érveléssel támasztotta alá: „Egyébként, [értsd: ha kérését nem teljesítik] Felséges Haza! kénteleníttetem meg vallani, hogy a’ nyelvbéli előmenetelek reménysége tsaló füst, ‘s a’ Magyar tanító székek felállíttatása jobb ugyan mint semmi, de valóban tsak külső színt mutató szem bekötés lessz.”

7979 Szekfű Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez 1790-1848, Budapest, 1926, 235. old.; Kosáry Domokos: Az oktatásügy a haladó törekvések hullámvölgye idején (1790-1830), A magyar nevelés története, I. köt., szerkesztette Horváth Márton és Köte Sándor, Budapest, 1988. 211-215. old.8080 Kemény György: Vályi András egyetemi előadásainak plánuma, Magyar Nyelv 1935, 222-230. old.



Vályi kezdeményezése nem volt hiábavaló, mert az l792: VII. törvénycikk a magyar nyelvet rendes és kötelező tantárggyá tette azzal a céllal, hogy „ily módon bizonyos időszakon belül az országban közhivatalt fokozatosan csak olyanok nyerhessenek, akik egyéb szabályszerűen elvégzett tanulmányaik mellett tanáraik bizonyítványával a hazai nyelv ismeretét is igazolták.”8181

Vályit kinevezési okmánya „előadási tervezeté”-nek, vagyis tantervének elkészítésére is felszólította, mégpedig a Helytartótanácstól kapott szóbeli utasítás szerint a tananyagot úgy kellett összeállítania, hogy „az nemcsak az egyetemi, de az akadémiai és gimnáziumi nyelvtanításnak is zsinórmértéke legyen”. 8282 Vályi eredeti összeállítása nem maradt fenn, a felkért bílálók észrevételei alapján átdolgozott „Systema praelectionum linguae et literaturae hungaricae” című változatot pedig csupán Kemény rövid összefoglalásából ismerjük, az átdolgozott tantervből azonban nem állapítható meg egyértelműen, hogy belőle mennyi Vályi munkája, és mennyi része van benne a bírálóknak. Ezért számunkra többet mondanak azok a kiadványok, amelyeket Vályi a nyelvoktatás céljaira állított össze. Mivel akik a magyar nyelvet el akarják sajátítani, – beiktatásakor mondott szavai szerint – „két tsapatokra osztódhatik fel azoknak száma, úgymint Kezdőkre és Gyarapodókra”, ennek megfelelően készítette az előbbiek számára a Fundamenta, illetve Grundlinien című, az utóbbiak részére pedig A’ Magyar Nyelvnek megtanúlására vezető rövid ösvény című könyvet.

5.2. „A magyar nyelv gyakorlati tanításának és tanulásának alapvonalai erre a célra készített táblázattal”A Fundamenta lingvam ungaricam practice docendi, et discendi, cum tabella in hunc finem praeparata (Pestini, Typis Mathiae Trattner, 1972), illetőleg a Grundlinien die ungarische Sprache praktisch zu lehren, und zu lernen: nebst einer hiezu, eingerichteten Hilfstabelle (hely és nyomda nélkül, 1792) bár mindegyik külön címlappal (és külön lapszámozással) jelent meg, egyazon munka latin, illetőleg német nyelven, szövegükben helyenként a lényeget nem érintő, csekély eltérésekkel (a továbbiakban: Alapvonalak). A kiadás adatai csak a latin nyelvű változat címlapján teljesek, a német nyelvű változat címlapján csupán az évszám szerepel. Ám nyilvánvaló, hogy ez utóbbi is a pesti Trattner Mátyás nyomdájából került ki, s valószínűleg együtt hozták forgalomba (illetőleg árusították) a két nyomtatványt, annál is inkább, mert a címben megelölt tabella-Hilfstabelle mindkét változathoz egyetlen mellékletként csatlakozik.

A két kis kötet névtelenül jelent meg. Szinnyei József 8383 nem is tünteti föl Vályi munkái között, Batizi László 8484

sem tud róla. Petrik Géza viszont Vályi munkái között tartja számon őket8585, de a Fundamenta, illetőleg a Grundlinien címek alatt írja le adataikat, a mellékletet ennélfogva az utóbbi tartozékaként tüntetve fel.

A nyelvészeti irodalomban Sági István8686 könyvészete mindkettőt mint Vályi munkáját jegyzi. Ugyancsak Vályi munkáiként veszi föl forrásai közé monográfiájában Benkő Loránd.8787 Tudtommal ő az egyetlen, aki kijelöli helyüket, mégpedig a korabeli nyelvtanok között „a kifejezetten iskolai használatra írt, pusztán didaktikai célokat szolgáló, viszonylag rövid terjedelmű nyelvkönyvek” csoportjában, és azt állapítja meg, hogy Vályi összefoglalása „annyira rövid, hogy szabályaiból ítélni igen kevéssé lehet, a hozzá fűzött szövegek azonban az akkori irodalmi-nyelvi eszménynek nagyon jó tükrözői.” Mészáros István8888 „két rövid nyelvtankönyv”-nek nevezi a két kötetet, amely szerinte „a főbb magyar nyelvtényeket a latin grammatika szerkezeti keretei közt tárgyalja”. Ám mindjárt meggyőződhetünk arról, hogy e kettős munka nem egyszerű nyelvtan(könyv).

A munka mibenlétéről ugyanis már címe is egyértelműen és kellőképpen tájákoztat. Nevezetesen arról, hogy nem a magyar nyelv alapjait, hanem a magyar nyelv tanításának, mégpedig gyakorlati tanításának és tanulásának az alapvonalait taglalja. A magyarnyelv-oktatás módszertani kézikönyve tehát, s e nemben az első, amely annál becsesebb, mert abból a korból többnyire csupán közvetett, a magyar grammatikák és nyelvkönyvek anyagából kikövetkeztethető ismereteink vannak arról, hogyan tanították vagy akarták tanítani a

8181 Dokumentumok 1966, 256. old.

8282 Kemény 1935, 224. old.

8383 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, XIV. köt., Budapest, 1914, 809-811. hasáb.

8484 Batizi László: Vályi András élete és munkái, Budapest, 1935.

8585 Petrik Géza: Magyarország bibliographiája 1712-1860, III. köt., Budapest, 1891, 143. old., illetőleg I. köt., Budapest, 1888, 839., 944. old.8686 Sági István: A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete, Budapest, 1922, 43. és 71. old. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 18. sz.)8787 Benkő Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, Budapest, 1960, 324. old.

8888 Mészáros István: Iskolai nyelvművelő módszerek a XVIII. század végén, Magyar Nyelvőr 1976, 117-184. old.



magyar nyelvet. Az Alapvonalakból viszont közvetlen formában kapunk tájékoztatást arról, hogy milyen elgondolás alapján, milyen módszerekkel és milyen szemléltető eszközzel tanította a pesti egyetem első magyarnyelv-tanára, a magyart (mint idegen nyelvet) kezdőknek. Innen van az, hogy a tanítási-tanulási módszer bemutatására, nevezetesen a nyelvtani anyag feldolgozásának módjára a nyelvtannak csupán egy részét adja elő. Ugyanakkor e könyvecske átmenetileg tankönyvül is szolgált, addig tudniillik, amíg szándéka szerint a szerző az alaposabb nyelvismeret elsajátítására kidolgozottabb tankönyveket – nevezetesen bővebb nyelvtant, az ifjúság számára készített szótárt, a fordítás gyakorlására való szöveggyűjteményt – nem tud a tanulók kezébe adni: „Addig, amíg ezek a segédeszközök elkészülnek, a jelen Alapvonalak szolgáljanak kezdeti útmutatásul mindazoknak, akik a magyar nyelvet tanítani vagy tanulni akarják.”

Ezzel az idézettel egyszersmind a könyvecske Bevezetésének elemzésébe fogtunk. Ez a bevezető rész arról szól, hogy a magyar nyelvtanulás kiindulópontja „a jó, helyes és pontos kiejtés” elsajátítása. Annak fejtegetésében azután, hogyan kell a helyes magyar kiejtést elsajátítani – eltérően a korábbi (és későbbi) grammatikák szerzőitől, akik az egyes hangok részletekbe menő kiejtési szabályait sorolják fel – Vályi olyan általános érvényű tanácsokat ad, amelyek jól megfontolt és bizonyára gyakorlati tapasztalatokból táplálkozó módszertani elveken alapulnak.

Aki a magyar nyelvet el akarja sajátítani – így kezdi fejtegetését –, annak kiváltképpen azokra a hangokra kell gondot fordítani, amelyek „egyedül a magyar nyelv sajátjai”. Ilyenek szerinte a magánhangzók közül az ö és ü, a mássalhangzók közül pedig a gy, ly, sz, cs, ty, c, s, sz, zs, z hangok. Kiejtési szabályaikat azonban teljesen mellőzi, mert úgy tartja, hogy e hangokat sokkal könnyebben és érthetőbben lehet született magyarok ajkáról, semmint írásbeli közlés útján megtanulni. Ezzel a kijelentésével Vályi azt az elvet képviseli, amelyet manapság úgy fejezünk ki, hogy a magyar mint idegen nyelv oktatásában magyar nyelvterületen a magyar mint célnyelv, vegyes lakosságú, nemzetiségi vidékeken pedig a magyar mint környezetnyelv kínálta lehetőségeket-előnyöket ki kell aknázni.

A szerző azonban még tovább is megy, s egy másik – mai nézeteink szerint is igen fontos – elvet körvonalaz, amikor azt hangsúlyozza, hogy a szóban forgó hangokat nem egyenként, elszigetelve, hanem mondatokban, mégpedig könnyű és a mindennapi életben előforduló szólásmódokban kell gyakorolni. Példaként mindjárt közöl is egy párbeszédes szöveget, amelyben a gyakorlandó hangok nyomdatechnikailag is ki vannak emelve. Majd azt teszi hozza, hogy az ehhez hasonló gyakorlatok számát az ifjak képességei és körülményei szerint lehet szaporítani: „Talis exercitii exempla secundum capacitatem Juvenum praeparantur, et augentur”. Illetőleg: „Dergleichen Uibungsbeyspiele können nach Fähigkeit, und Umstände, vehermehret, und eingerichtet werden.” Ezzel pedig csírájában egy harmadik, napjainkban egyre nagyobb teret nyerő törekvést, a tanuló szempontjainak és szükségleteinek érvényesítését fogalmazza meg.

Első olvasásra talán megmosolyogtató a szerzőnek az a további kijelentése, hogy aki az egyes hangokat és mondatokat helyesen tudja kiejteni, az némi gyakorlással hamarosan olvasni is megtanul, minthogy a magyarban az írás teljesen a kiejtésen alapul. Ám itt ismét egy pedagógiai szándék – ha tetszik: fogás – munkál, ti. kedvet ébreszteni a tanulóban azzal, hogy a magyar nyelv nem oly nehéz, mint hírlik. Az előbbi érvelés éppen ebbe a következtetésbe torkollik: „Következésképpen az olvasás a magyarban egyáltalában nem oly nehéz, mint ahogy azt egyesek tudni vélve állítják.” A szerzőnek ez a törekvése végigvonul a könyvecske lapjain. Ezért mondja összefoglalóan a főnévragozásról, hogy a szabályok alóli kivételek könnyűek és csekély számúak. Miként az igeragozáshoz fűzött jegyzetben is azt emeli ki, hogy a rendhagyó igék száma más nyelvekkel összevetve kevés. Az igeragozást bevezető soraiban pedig a kétféle igeragozásnak nem a nehézségeit említi, hanem mint a magyar nyelv egyik szép sajátságát jellemzi. Hogy azután az előadottak tanulságát ekképp summázza:

„ A fő szabályoknak ezekből a lehetőségig röviden vázolt alapvonalaiból tehát látható, mily egyszerű és könnyű, és milyen szép sajátságokkal és kiváló tulajdonságokkal bír a magyar nyelv.”

A Bevezetés utolsó szakaszában – gondolatmenete folytatásaképpen – arról ejt szót még, hogy aki megtanulta a helyes kiejtést és olvasást, azon kell munkálkodnia, hogy „mások beszédét és írását minél előbb és minél könnyebben megértse”. Ennek a célnak az elérésére és a munka megkönnyítésére, valamint a minden nyelvtanulás kezdetén jelentkező nehézségek elhárítására állította össze ezeket az Alapvonalakat a csatolt szemléltető táblával. Továbbá annak megmutatására, hogy „mily egyszerű a magyar nyelv, s ezért könnyű az elsajátítása is, ha a kellő szorgalom és gyakorlás kíséri (amely nélkül egyetlen nyelvet sem lehet megtanulni)”.

Vályi a Bevezetés után azokat a „fő szabályokat” (regulae generales – Haputregeln) adja elő, amelyek nézete szerint a kezdőt – akár nyilvános, akár magántanuló – a nyelvtan alkalmazásában és a nehézségek leküzdésében segíti. Nevezetesen a főnév- és a melléknévragozás, a birtokos személyragozás és az igeragozás ismeretébe,



tanításának-elsajátításának módjaiba vezeti be a magyarul tanulót.

Az egyes nyelvtani egységek tanítását négy mozzanatra építi fel. Kiindulópontja egy olyan szöveg, amely a nyelvtani anyagot tartalmazza. Utána a szöveg megértésének előmozdítására annak latin, illetőleg német fordítását nyújtja. Majd a nyelvtani anyagot fejti ki latin, illetőleg német nyelven. A nyelvtani anyag szemléltetésére és bevésésére pedig a táblázatokat alkalmazza.

A szerző a kiejtés tanításában is hangsúlyozta, hogy a hangokat nem önmagukban, hanem együttesükben, mondatban kell gyakorolni. A soron következő nyelvtani anyagot pedig – napjaink nézeteivel teljes összhangban – először mindig egy szövegen mutatja be: „Ast praemittamus prius breve quoddam exercitii exemplum, in quo nostrae generales Regulae applicari possint”. – „Erstens aber kurzes Beyspiel einer Uibung worauf die folgenden Haupt, und Anfangsregel angewendet werden können.” Az ilyenfajta – didaktikai célú – szövegek összeállításában nemcsak a grammatikai helyességre, hanem a szituáció megfelelőségére is tekintettel van, illetőleg a tanulók érdeklődésére, helyzetére is gondot fordít. Az igeragozás szabályait bemutató, A’ Tanúlásról című kétrészes szöveghez ugyanis azt a megjegyzést fűzi, hogy amikor az ehhez hasonló, minden időt, személyt és számot tartalmazó szövegek szárazzá és unalmassá válnak, nem elég szórakoztatóak, a mintákat „a körülményeknek megfelelően”, „az események és személyek megváltoztatásával” át lehet alakítani úgy, hogy a szabályok alkalmazását szórakoztatva adjuk elő, s így azután a tananyag nem lesz sem unalmas, sem pedig fárasztó. Hogy miként gondolta a szöveg „körülményeknek megfelelő” átalakítását, egyértelműen kiviláglik e jegyzetéhez csatolt újabb példából, amely párbeszédes formában foglalja magában az új nyelvtani anyagot. Mintaszövegei amellett, hogy a korabeli „irodalmi nyelvi eszménynek nagyon jó tükrözői”, egyben életszerűek, témájukat a mindennapi élet köréből veszik, és a tanulók életkori sajátságaihoz igazodnak. Elgondolásai és eljárásai Vályit tapasztalt és tudatos nyelvtanárként állítják elénk.

Ugyancsak a tapasztalat alapján és tudatosan jár el a nyelvtani anyag kiválasztásában és összeállításában. A korabeli (illetőleg korát megelőző) grammatikák túlzsúfolt anyagából, komplikált szabályaiból és még komplikáltabb rendhagyóságaiból határozott kézzel választja ki a kezdők számára legszükségesebb nyelvi tényeket. Célratörő előadásban egyszerű szabályokat nyújt, lehetőleg kerüli a rendhagyóságokat, és minimálisra csökkenti a kivételeket. Innen van az, hogy a tudományos megfigyelés számára – mint Benkő Loránd megjegyezte „összefoglalása annyira rövid, hogy szabályaiból ítélni kevéssé lehet”, ami azonban a tudományos vizsgálódás számára esetleg hiány, az a nyelvoktatás számára erény. Milyen tömören foglalja szabályokba például a főnévragozás eseteit! Önként adódik ebből, hogy súlypontozza az anyagot. A főnévragozás egyes eseteinek mindössze egy vagy két, pár soros bekezdést szentel, viszont kiemeli közülük a tárgyesetet, ez ugyanis „a legnagyobb figyelmet érdemel, mert ebből alakítjuk a birtokos személyragozást”, és ezért szabályait öt pontban foglalva ismerteti. Éppen fontosságára való tekintettel külön fejezetet kap a birtokos személyragozás, külön az egyes és külön a többes szám. A kivételek részletezésébe azonban itt sem merül el, az egyes szám 1.a pontja végén azt mondja, hogy az egyéb kevés kivétel megtalálható a grammatikákban vagy pedig az órán kerül terítékre.

Vályi tehát egy olyan nyelvtan fölvázolását kísérelte meg, amelyet manapság pedagógiai grammatikának nevez a szakirodalom.8989 Vagyis fölismerte, hogy a nyelvtanulónak – kiváltképpen a kezdőnek – és a nyelvtanárnak nem tudományos nyelvtanra van szüksége, hanem olyan grammatikára, amely a tudományos nyelvtanból a nyelvi tényeket a tanuló céljainak, helyzetének és szükségleteinek megfelelően válogatja ki, és amely arra irányul, hogy elsajátítható legyen, és ezáltal a tanuló a nyelv gyakorlati használatának birtokába jusson.

A magyar nyelv gyakorlati tanítása-tanulása hangsúlyosan szerepel munkája címében, s ennek a célnak az elérésére eszközként a mellékelt táblázatokat jelöli meg. A táblázatok alcímében pedig azt igéri, hogy segítségükkel „a magyar nyelv alapjait könnyen és igen rövid idő alatt elsajátíthatni”. Annyi bizonyos, hogy a táblázatok szerves részét alkotják módszerének. Többféle szerepet töltenek be. Részben szemléltetéssel elősegítik az előadott szabályok megértését, részben gyakorlásra szolgálnak, részben kiegészítik a helyenként túlságosan tömör szabályokat, részben pedig összefoglalásra valók.

A táblázatok legnagyobb részben természetesen a nyelvtani alakok szemléltetésére és egyben gyakorlására szolgálnak. Az igeragozás egészére vonatkozik például a főszövegben ez a bevezető megjegyzés: „Valamennyi egyszerű igeidőt a kijelentő mód jelen idejű egyes szám harmadik személyű alakjából képezzük úgy, hogy hozzáfűzzük azokat a szótagokat, amelyek mindkét ragozásban a személyek és számok változásának megfelelően a táblázatban fel vannak tüntetve.”

Több esetben a táblázatok a szöveg nyelvtani anyagát valamilyen vonatkozásban kiegészítik. A főnévragozásnál

8989 Stern, H. H.: Fundamental Concepts of Language Teaching, Oxford, 1983, 175-177. old.



a kétfajta, mély- és magashangú deklináció szűkszavú megfogalmazása után azt olvashatjuk, hogy az i tőhangzót tartalmazó szavak esetében az I. vagy II. ragozáshoz való tartozást illetőleg a táblázat igazít el. Az igeragozás köréből a konjunktívusz tárgyalásánál a szerző a táblázathoz irányítja a tanulót tekintettel arra, hogy egyfelől az a jelen időben fölöttébb hasonló az imperatívusz ragozásához, másfelől pedig a többi igeidőt „a táblázat segítségével minden kezdő maga is egész könnyen képes ragozni”, ezért a konjunktívusz egyes igeidőinek hosszadalmas leírását elhagyja, s csupán a jelen idő ragozásában mutatkozó egyes nehézségekre tér ki. A szenvedő igeragozást sem részletezi, mert ezt is úgy kell képezni, hogy az ige jelen idejű egyes szám harmadik személyű alakjához „a táblázatban megadott végződéseket az egyes személyeknek és igeidőknek megfelelően hosszátesszük”.

A táblázatok egyes nyelvi jelenségekről, köztük az egyik kulcsjelenségnek tekintett birtokos személyragozásról, külön összefoglalást is nyújtanak. A birtokos személyragozás képzésének a főszövegben előadott szabályát előbb egy rövid mondatban összegezi: „Az affixumokat az egyes számú akkuzatívusz végződéséből képezzük, pl. háza, házat; ebből házam, házad, háza; elme, elmét, elmém, elméd, elméje.” Majd táblázatszerűen tünteti föl az I. és a II. deklináció személyragjait, s végül ezek egyikéhez-másikához még egy-egy kiegészítő jegyzetet is fűz.

Vályi András törekvésében nagyra kell értékelnünk, hogy a magyar nyelv gyakorlati oktatását-tanulását tűzte ki célul. Továbbá és nem kevésbé azt, hogy tapasztalatokból kiindulva határozott elgondolás alapján sajátos módszert alakított ki, amely egységes keretbe állította a szöveget, a nyelvtant és a nyelvi szabályok gyakorlati alkalmazását.

A második táblázatban, a ható, műveltető és gyakorító igeragozás bemutatása után következő Observatio cím alatt azt olvashatjuk, hogy „Formatio verborum, Mandativorum, Potentialium, et Frequentativorum in Methodo edocetur”, vagyis hogy a műveltető, a ható és a gyakorító igék képzése a Methodusban adatik elő. Márpedig a Methodus ekkor – Pápai Páriz szótára tanúsága szerint – ‘A’ tanításban-való jó rend’-et jelenti. Íme itt és így nevezi meg munkájának műfaját maga a szerző.

A magyar nyelvnek az iskolai oktatásba történt intézményes bevezetése új fejezetet nyitott mind a nyelvtanítás, mind a nyelvtanírás hazai történetében. Megalapozásában fontos szerep jutott az egyetem első magyarnyelv-tanárának, Vályi Andrásnak, aki képzettsége és rátermettsége folytán megfelelt a ráháruló feladatnak. Szem előtt tartva ugyanis a képzés célját, a nyelvelsajátítást, fölvázolta a gyakorlati nyelvtanítás módszertani alapvonalait, és egyben irányt mutatott egy pedagógiai grammatika megalkotására.

Ezek a kezdeményezések általánosan jelentkező igényeknek feleltek meg, s alig néhány év elteltével szavakban is kifejezésre jutottak. A Minéműnek kell egy jó Nyelv-mesternek lenni című, 1796-ban megjelent tanulmányra gondolok, amelyben a szerző – minden bizonnyal Aranka György – egy ilyen elemi ismereteket nyújtó nyelvtan szükségességét fejtegeti és kritériumait adja elő. Egyebek között ezt írja:

„3. A’miben pedig csekélly vélekedésem szerént immár ennyi sok szép próbák és tudós Munkák után a’ Nemzetnek, és Hazámnak szüksége vagyon közelébb, a’ nem egy Nyelv-mester: hanem a’ Magyar Nyelvnek Elei, röviden, tisztán fundamentumosan, és a’ szerint a’ Beszéd Módja (Dialectus) szerént írva, melly szebbnek, ‘s jobbnak tartatik a’ két Hazában, mind a’ Nemzeti Ifjúságnak, mind az Idegeneknek segittségekre és nevezetesen a’ Nemzeti Oskolák számára. Mellyben a’ Nyelv természetéből, a’ nyelvnek és annak Mesterségének Elei minél rövidebben, az Írás módja pedig, és forma példák, az úgy nevezett Paradigmák egészszen jól, és szükséges Jegyzésekkel adatnának-elő.

4. Ebből, az Alsó Nemzeti Iskolákban, a’kik Déák, vagy Felső Oskolákra igyekeznek, ne tanulnának Könyv nélkül egyebet semmit, csak a’ forma példákat: a’ többit ha mire még szükséges lenne a’ Tanító Mesterek, az Olvasás, és írásbéli gyakorlások alkalmatosságával szóval adják elejekbe, és csepegtetnék beléjek.

5. A’kik felsőbb Oskolákra mennek, azoknak se kellene Könyv nélkül többet tanulniok: de a’ Könyvet által-kellene számokra egészszen magyarázni. Így a’ Mesterségbéli szóknak értelmekkel, minémüek: vezető szócska Articulus, Magán, és Mássalérthető Substantivum és Adjectivum, ‘s a’t. megesmerkedvén: a’ felsőbb Oskolákban könnyebben haladnának. De ezt az esmerkedést, nem úgy nevezett Definitiok által kivánnám nékiek meg-szerezni, mert ez éppen haszontalan és azért káros dolog, hanem csak példák és világosittások által. A’ Régulák, és forma példák alá téjendő jegyzések, és kivételek, csak a’ Tanitó Mesterek számára valók: hogy a’ dolgot jobban, és fundamentomosabban meg-értvén, és a’ ki-vételeket-is tudván, azoknak elébb a’ Magyarázat rendében, ezután az írás és olvasásbéli Gyakorlások alkalmatosságával illő hasznokat vehessék.”9090

9090 A’ Magyar Nyelv-mivelő Társaság’ Munkáinak első darabja, Szebenben, 1796, 123-124. old.



Mint utaltam rá, Vályi az Alapvonalakban a nyelvismeret elmélyítésére egy bővebb nyelvtan megírását is kilátásba helyezte. A mű 1798-ban el is készült, s bár jeles bírálók kezén is átment, sajnos kéziratban maradt. A bírálók közül a kiváló nyelvészeti képzettségű és szigorú ítéletű Rájnis József összefoglalóan így értékelte a munkát:

„Egyáltaljában szóllván imez új Grammatikáról meg vallom, hogy a’ Magyar Grammatikák közűl, a’mellyeket olvastam, egy sints, a’melly e’hez fogható vólna. Ditséretre méltó ebben a’ tiszta Magyarság, az illő el-rendelés, a’ világos tanítás, a’ kellemetes rövidség, melly mindazonáltal a’ Magyar Nyelvnek többire minden kintseit magába foglalja. A’ helyes Mesterszók, ‘s a’ tanításhoz alkalmaztatott szép és hasznos gyakorlások ezt a’ munkát mint szinte annyi gyöngyök ékesítik. Megmutatta Vályi Profeszszor Úr, hogy Ő nem tsak az Annya’ tejével szopta a’ Magyar nyelvet, hanem valóban tudós, és felette igen szorglamatos Magyar.”9191

A dicsérethez mi is csatlakozhatunk. Az első egyetemi magyar nyelvi katedrára való kinevezése és beiktatása kétszázados fordulóján Vályi András személyében a képzett és tapasztalt nyelvtanárt, az első magyar nyelvdidaktikai munka és az első pedagógiai grammatika szerzőjét ünnepelhetjük.

6. Gyarmathi Sámuel Nyelvmesterének egyik fő forrása9292

„der Geist des Menschen ist sehr flüchtig und lebhaft”—(Grammaire Raisonnée)

„az ember elméje futkosó, és virgontz”—(Nyelvmester)

Szabó T. Attila Gyarmathi Sámuel halálának másfél százados évfordulója alkalmából írt tanulmányában „a tudománytörténet távlatában” mérlegelve az Okoskodva Tanito Magyar Nyelvmester létrejöttének külső és belső tényezőit, a következő megállapításra jutott: „Amennyire ismertek a mű megszületésének és megjelentetésének külső körülményei, éppen annyira bizonytalanságban vagyunk a mű megalkotásával kapcsolatos belső kérdést illetően: Hol tett szert Gyarmathi olyan mérvű ismeretanyagra, amely őt egy ilyen terjedelmes leíró nyelvtani alkotás megteremtéséhez hozzásegítette? E kérdés feltevésével, még kevésbé megoldásával a Gyarmathi munkásságára vonatkozó irodalomban nem találkoztam, de sietek megjegyezni: ha e kérdést itt most felvetem, erre magam még bizonytalankodó választ sem adhatok.”9393

Hanzeli Viktor pedig 1987. augusztus 1-én kelt levelében, Szabó T. Attila kérdésfeltevésével egybehangzóan, ezt írta nekem: „Gyarmathival kapcsolatos munkám, ha lassan is, de halad. Az Affinitas fázison túlesve, most főleg Nyelvmesterével foglalkozom. Számomra a legizgalmasabb kérdés az, hogy hogyan tudott Gyarmathi – akinek magasabb fokú képzése csak az orvostudományban volt – ilyen terjedelmes, részletes és nyelvelméletileg kiválóan megalapozott és megszerkesztett munkát csinálni aránylag rövid idő alatt egyéb elfoglaltságai mellett. A források kérdése így a szokásosnál fontosabb.” Hogy elgondolásából Hanzeli mit valósított meg azóta, arról nincsen hírem.

A Nyelvmester forrásának felderítésére, ha nem tévedek, egyedül Gáldi László tett tényleges kísérletet: 1972-ben a bolognai XI. Nemzetközi Nyelvészeti Kongresszuson tartott rövid előadásában a Port-Royal-grammatika egy kommentárral kísért kiadásának, az 1759-ben megjelent Grammaire générale-nak egyes passzusaiban vélte felfedezni a Nyelvmester mintáját és hatását.9494 Ám bemutatott szövegegyeztetései gyönge lábon állnak, s úgy látszik, az említett kongresszus résztvevőit sem győzték meg. A hozzászólók ugyanis figyelmeztették őt arra, hogy „esetleges közvetítő művek”-kel kell számolni, mert „hasonló »okoskodva tanító« grammatikák a német nyelvterületen valamivel későbben, 1780 körül voltak divatosak.”9595 „Mindez azonban messzire vezetne – tette

9191 Vályi András Magyar Grammatikája felől iratott hivatalos vélemények és ezekre adatott feleletek, Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár, Fol. Hung. 607, 36a old.9292 Megjelent: Magyar Nyelv 1995, 52-63. old.

9393 Szabó T. Attila: Gyarmathi Sámuel nyelvtudományi munkássága a tudománytörténet távlatában, Nyelvészeti tanulmányok, szerk. B. Gergely Piroska, Bukarest, 1983, 186. old..9494 Gáldi László: La Grammaire de Port-Royal au XVIIIe siecle, Proceedings of the Eleventh International Congress of Linguists. Ed. by Luigi Heilmann, Bologna, 1974, Vol. I., 133-135. old.; Gáldi László: A felvilágosodás magyar nyelvszemléletének francia előzményei, „Sorsotok előre nézzétek”. A francia felvilágosodás és a magyar kultúra. Szerk. Köpeczi Béla és Sziklay László, Budapest, 1975, 237-242. old.9595 Gáldi 1975, 236. old.



hozzá Gáldi –, s különben is Gyarmathi esetében, aki franciául Vocabolarium-a tanúsága szerint is tudott, a »német szűrő« nem feltétlenül bír jelentőséggel.” Az alábbiakból ki fog derülni, hogy a hozzászólók jártak jó nyomon.

Gáldi azonban más vonatkozásban egy lényeges összefüggésre rámutatott, amikor kongresszusi előadása befejezéseképpen párhuzamot vont Gyarmathi és Verseghy grammatikai munkássága, illetőleg munkásságuk forrásvidéke között a következőképpen: „Gyarmathi n’était seul a s’inspirer de la grammaire de Port-Royal. Un peu plus tard une autre figure typique de l’illuminisme hongrois, François Verseghy reprendra également les principes de la Grammaire raisonnée pour se débarrasser par la, a propos de la description de la langue hongroise, de l’influence prépondérante des modeles grammaticaux latins.”9696 Azaz: Gyarmathi egyáltalán nem az egyetlen volt, aki a Port-Royal-grammatikát követte. Egy kicsit később a magyar felvilágosodásnak egy másik jellegzetes alakja, Verseghy Ferenc szintén a Grammaire raisonnée elveit alkalmazza, hogy megszabaduljon általa a magyar nyelv leírásában a latin nyelvtani minták uralkodó befolyásától.

A Gáldi által vont párhuzamot azért érzem a magam részéről találónak, mert engem éppen Verseghy-kutatásaim vezettek el ahhoz a Grammaire Raisonnée-hoz, amely mind Gyarmathinak, mind pedig Verseghynek közös nyelvelméleti forrása volt.

Jó ideje ugyanis tartalmilag lényegében ugyanaz a fogas kérdés foglalkoztatott, ami a Nyelvmesterrel kapcsolatban Szabó T. Attila és Hanzeli Viktor idézett mondataiból csendül ki, s ami az én esetemben így foglalható röviden szavakba: Milyen eszmék vagy éppen milyen művek alakították ki Verseghynek azt a nyelvszemléletét, amelynek alapján megalkotta a magyar nyelvtanírás történetében fordulatot jelentő Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre című munkáját?

Kézenfekvő válasz lehetne az Adelungra mint forrásra való hivatkozás, de az imént említett munka címlapján már nem az áll, ami korábban (1793-ban) a Proludiumén szerepelt, tudniillik hogy „ad systema Adelungianum” fejtegette a magyar nyelv törvényeit. Adelung nyelvszemléletének nyilvánvalóan e munka létrejöttében is volt szerepe, de már nem kizárólagosan. Erre egyébként maga Verseghy is utal, mikor A’ Tiszta Magyarságban 1805-ben – Révaival polemizálva – ezt mondja: „Adelung’ methodussát választottam ugyan én nagy részént Grammatikámnak kidolgozásában kalaúzúl, de nem azért, mivel Adelungé, hanem azért, mivel a’ józan észnek principiumaival megeggyez.”9797 Vagyis a’ józan észnek principiumai, valamint a józan okoskodás, Gyarmathi Nyelvmesterében pedig a’ józan okosság vezérlése utalnak arra a közös alapra, amelyben a raison a rendező elv a nyelvleírásban. Melyik hát az a mű, amelyből mindketten – bár más-más módon – ezt a rendező elvet merítették?

Szemben Gyarmathival, aki.nem árulta el forrását, sőt az ún. Grammaire de l’Academie Française-re való hivatkozással9898 mintha igyekezett volna elterelni róla a figyelmet, Verseghy nyomra vezeti figyelmesebb olvasóját. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre-hez szorosan kapcsolódó, „filologyiabéli principiumai”-t fejtegető s már idézett tanulmányában, A’ Tiszta Magyarságban azzal kapcsolatban, hogy a helyesírás dolgában milyen szabályszerűségeket követett, bibliográfiai adatokkal jelöli meg forrását.

A kötetnek A’ magyar Ortográfiárúl szóló II. Értekezésében, a 21. §-ban ugyanis a következőképpen érvel: „Ha egyszer valamelly nyelvben az ortografia a’ kormánynak parancsolattya által vagyon meghatározva, mint a’ francziáké, akkor azt, bármelly hibás volna is, megváltoztatni, szabadnak nem tartom. A’ miénket az Országlás még meg nem határozván, hasznosnak sőt szükségesnek ítélem, hogy iránta a’ józan észhez folyamodgyunk. Ez nekünk a’ következendő három regulát adgya, mellyek a’ Hálai Franczia Grammatikában (Grammaire raisonnée, Halle 1758 a’ 13. oldal) imígy olvastatnak.

1) Valahány különös czikkelyezett hang van a’ nyelvben, annyi különös betűkkel kell azoknak kifejezésére élni.

2) Eggy betű soha ne jelentsen többféle hangot, és eggy hang soha se fejeztessen ki többféle betűvel.

3) Úgy írjunk, ammint beszéllünk.”9999

Az idézett cím önmagában is fel kell – fel kellett volna –, hogy keltse a források után kutatók figyelmét; de még külön nyomatékot kap azáltal, hogy Verseghy oly fontosnak tartotta – nyilván az idézett szabályt is, meg a

9696 Gáldi 1974, 135. old.

9797 Verseghy Ferenc: A’ Tiszta Magyarság, Pestenn, 1805, 172. old.

9898 Gyarmathi Sánuel: Okoskodva Tanito Magyar Nyelvmester, Kolosváratt, 1794, I. köt., XX. old.




művet magát is –, hogy később négy alkalommal is visszatért rá. Előbb a főműveként számon tartott Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae-ban, tehát latinul100100; majd a Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány című művének mindkét kiadásában101101 s itt bővebben fejtegetve a szabályokat; végül A’ Filozofiának Talpigazságira épített Felelet-ében102102 az eredeti, rövidebb változatot közölve. Mindegyik alkalommal hivatkozott forrására.

Mindezt azért részleteztem, mert ez a Halléban megjelent, a józan okoskodásra épített, német szöveggel kísért francia grammatika volt a nyelvelméleti forrása mind Gyarmathi Sámuel, mind Verseghy Ferenc művének. Ezúttal a Nyelvmesterben érvényesült hatását követem nyomon. (A tárgyalás során a Grammaire Raisonnée-t GrR. rövidítéssel említem.)

A „hálai grammatika” egy példányát 1993. decemberében sikerült megtalálnom – az eddigi tudomásom szerint – hozzánk legközelebb eső lelőhelyén, Münchenben, a Bayerische Staatsbibliothekben. A bőrbe kötött, aranyozással díszített, szép kiállítású, gazdag tipográfiájú, 19 cm nagyságú könyvet a régi típusú jelzet: II. L. lat. fil. 129 g. alatt őrzik. A címlapon ez áll: „Verbesserte Grammaire Raisonnée, Oder: Erleichterte Französische Sprachlehre. Nach der Methode und Ordnung der Langischen Grammatic eingerichtet. Zwote und mit einem Register vermehrte Auflage. Halle, Im Verlag des Waysenhauses, 1758.” A címlap alsó mezejében metszetvignetta van, amelynek felső részén ez a felirat olvasható: „Illo Splendente Levabor”, s ezt szemlélteti a ragyogó nap felé két oldalról felfelé emelkedő egy-egy madár.

A kötet 12 számozatlan, 710 számozott és 13 számozatlan lapból áll. A 12 számozatlan lapból 2 a címlap rektója és verzója, 10 lap pedig a Vorbericht című elöljáró beszéd. A számozott 710 lap tartalmazza a grammatikát. A 13 számozatlan lap a Registert foglalja magában. A német nyelvű francia grammatika keletkezéséről és felépítéséről elsősorban a Vorbericht névtelen szerzőjétől kapunk tájékoztatást, amely Halléban 1743-ban kelt, tehát bizonyosan az első kiadáshoz készült.103103

Az elöljáró beszédből először is azt tudjuk meg, hogy ez a munka a harmadik „francia Langius” (s mint a címlapon olvasható, annak második kiadása). Az első „francia Langius’-t Heinrich Richter, az akkori briegi egyháztanács titkára írta Langius rendszere szerint, és 1718-ban Breslauban jelent meg. A másodiknak, amely 1724-ben Frankfurtban hagyta el a sajtót, szerzője Johann Jakob Schatz, a trarbachi gimnázium rektora, s ez áll legközelebb Langius művéhez. E kiadásnak nagy sikere volt, példányai gyorsan elfogytak, ezért a tanítók arra ösztönözték a szerzőt, hogy jelentessen meg egy újabb, javított kiadást, s ehhez javaslatokat terjesztettek elő. Ő azonban már erre nem vállatkozott, de a javaslatokat átengedte másnak, hogy értékesítse azokat. Ezek felhasználásával jött létre a harmadik „francia Langius”.

Az elöljáró beszéd azért nevezi „francia Langius”-nak a tankönyvet, mert a harmadik változat első kiadása még ezt a főcímet viselte. Kitűnik ez abból a példánybói, amelyet az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban sikerült megtalálnom104104, és amelynek címlapján ez olvasható: „Verbesserter Französischer Langius, Das ist: Erleichterte Französische Grammatica, Nach der Methode und Ordnung der beliebten Langischen Grammatic, Fürnemlich zum Gebrauch der Schulen und Privatinformationen mit Fleiß eingerichtet. Halle, in Verlegung des Waysenhauses.”

A második kiadásnál valamivel kisebb méretű, 17,5 cm nagyságú, 16 számozatlan és 880 számozott lapot tartalmazó kötet címlapját szerényebb kivitelű, de a második kiadáséhoz hasonló metszetvignetta díszíti. Ebben a kötetben is megtaláljuk a Vorbericht című tudósítást. amely kétségtelenül ehhez a kiadáshoz készült, és szóról szóra megegyezik a második kiadásban újraközölt szöveggel. Egyébként azonban a grammatika tárgyalása nem teljesen azonos a két kiadásban. A legfőbb eltérés, ami első látásra szembetűnik, az anyag felosztásában van: az első kiadás öt fő részre osztva írja le a francia nyelvtant, a második kiadás viszont három fő részt különböztet meg. Éppen ennek alapján nyomban meg tudjuk állapítani, hogy Gyarmathi a második kiadást használta, mert – mint látni fogjuk –, a nyelvtan hármas felosztását követi. Az 1758-i tehát nem csupán regiszterrel bővített, hanem egyúttal némileg átdolgozott, illetőleg „megjobbított” kiadás.

100100 Verseghy, Franciscus: Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae, Budae, 1816, I. köt., 202-203. old.

101101 Verseghy Ferenc: Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány, Budánn, 1818, 18212, 42-45. old.

102102 A’ Filozofiának Talpigazságira épített Felelet, Budánn, 1818, 326. old.

103103 A mű első kiadása ugyanis valóban 1743-ban jelent meg Halléban, amint erről kérésemre az Univesitäts- und Landesbibliothek Sachsen-Anhalt (Halle, Saale) igazgatója, J. Dietze volt szíves tájékoztatni 1994. május 5-én kelt levelében.104104 Jelzete: 12867.



Az elöljáró beszéd arról nem nyilatkozik, hogy ki alkotta meg a mű harmadik változatát, illetőleg ennek is kétféleképpen kidolgozott kiadását. Ha az átdolgozó – a jelek szerint voltaképpen a szerző – személyét nem tudjuk is azonosítani, ám a címlapon és az elöljáró beszéd keltezésében megjelölt Halle városából, Langius nevéből és más adatokból nagyjából körvonalazhatjuk azt a szellemi talajt, amelyből a mű kisarjadt.

Halle a 18. század első felében az evangélikus pietizmus központja és egyúttal a wolffhianus eszmék letéteményese volt. A pietizmus vezéralakja, az egyetem tanára August Hermann Francke (1663-1727) hatalmas iskolaegyüttest hozott létre, amelyben a latin mellett anyanyelvként a németet, élő idegen nyelvként pedig a franciát tanították.105105

Langius, vagyis Joachim Lange (1670-1744) ugyancsak a pietista mozgalom képviselője, 1709-től haláláig a teológia professzora Halléban. Nevét főként latin tankönyvei tették széles körben híressé. Közülük a közkedvelt Verbesserung und erleichterte lateinische Grammatik (Halle, 1707) című huszonhat kiadásban mintegy százezer példányban kelt el.106106 Magyarországon egy másik tankönyvéről, a Colloquia latiná-ról vált neve ismertté: Langii Colloquia címmel ugyanis 1744 és 1845 között 34 kiadást ért meg.107107

Wolff és általa Leibniz filozófiájának ismerete Németországban a 18. század derekán az oktatásban is terjedni kezdett. Joggal feltételezhetjük tehát, hogy filozófiájuk hatása erőteljesen érvényesült abban a Halléban, ahol Wolff egyetemi tanszékéről hirdette tanait. Még akkor is, ha éppen a pietisták kényszerítették őt a Halléból való távozásra.108108 Már az első „francia Langius” szerzője, Heinrich Richter „ágostai hitvallása” mellett is wolffhianus volt, korai német fordítója Leibniz Theodiceájának.109109 A második „francia Langius” szerzőjének, Johann Jacob Schatznak eszmeiségét ugyan nem ismerjük, viszont alighanem ő alapozta meg a grammatika leíró jellegét, mert nyelvkönyv- és szótárírásban jeleskedő alkotóra vallanak a következő művei: Gründliche Methode der Kindern der Lesen und Schreiben bald verzubringen, mit Figuren (Büdingen, 1725.); Deutsch-französisch-italienisches Wörterbuch (Augsburg, 1766); Sammlung der neuesten und auserlesen Kaufmanns (u. o.); Briefe in deutscher, französischer und italienischer Sprache (Augsburg, 1792).

A nyelvtankönyv megírásának céljáról az elöljáró beszéd így nyilatkozik: „Erstlich, daß es eine gründliche oder critische, und wie die Franzosen reden, eine raisonnirte Grammaire sey, das ist, darinn nicht nur blosse Regeln, sondern auch der Grund derselben, in so weit es angeht, gegeben worden.” Magvasan adva vissza magyarul e szavakat: a cél az, hogy a nyelvtan ne csak a puszta szabályokat, hanem azok okait is megadja. Ennek mibenlétét bővebben a Vorbericht így fejtegeti: „Die Ursach dieser Absicht war nicht nur diese, daß es billiger, vortheilhaftiger und erfreulicher ist, etwas mit Grund als ohne Grund zu lernen: sondern auch, weil man dis für eine Hauptpflicht der Lehrenden hält, alles was sie lehren, sonderlich in den Sprachen, unter stetem raisonniren zu lehren, und damit den Lernenden die Sache nicht nur faßlicher und annehmlicher zu machen, sondern auch die natürliche Logic mit ihnen bey allerley Gelegenheit durch dergleichen raisonniren zu üben.” Ami azt jelenti, a lényegre szorítva e fejtegetés értelmét: ennek a nyelvtannak az a célja, hogy a szabályok okait feltárva

105105 Lásd: Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Budapest, 1980, 42., 112. old.

106106 Lásd: Jöcher, Ch. G.: Allgemeines Gelehrten Lexicon. Zweiter Theil, Leipzig, 1750, 2250. old.; Adelung, J. Ch. – Rofermund, H. W.: Forsetzung und Ergänzungen zu Ch. Gottlieb Jöhers Allgemeinen Gelehrten Lexicon. Dritter Band, Bremen, 1819, 1205. old.107107 Lásd: Petrik Géza: Magyarország bibliographiája 1712-1860, II. köt., Budapest, 1890, 544-545. old.; V. köt., Budapest, 1971, 284. old.; VII. köt., Budapest, 1989, 296. old.108108 Lásd: Kosáry 1980, 263., 365., 404. old.

109109 Lásd: Adelung–Rofermund 1819, 2076. old.



oktasson, raisonniren zu lehren, vagyis ahogy ezt a szándékot magyarul Gyarmathi kifejezte és művének címébe beleszőtte: a nyelvtan okoskodva tanító legyen.

Az elöljáró beszéd szerzője ezután a következőket mondja: „Weil man nun zu einer recht gründlichen Einsicht in die Natur einer Sprache nicht wol gelangen kan, ohne die Universalgrammatic dabey zum Grunde zu legen: so ist solches auch geschehen, und auf wirkliches Verlangen guter Freunde die Lehre von der Natur der Nominum, von der Natur der Verborum, der Particularum und der natürlichen Syntax nach der Universalgrammatic elaboriret.” Más szóval: minthogy valamely nyelv természetébe csakis az egyetemes nyelvtan alapján lehet igazán behatolni, a nyelvtan nagyobb részét kitevő témaköröket annak alapján dolgozták ki. Az egyetemes nyelvtan említése a Port-Royal-grammatikát juttatja eszünkbe, ám nyomban kitűnik, a szerző nem erre célzott. A szöveget ugyanis így folytatja: „Das Genie der französischen Sprache insbesondere einzusehn, hat man unter den französischen Grammariens den Mr. de la Touche, Buffier, Restaut und insonderheit die Grammaire der Academie françoise beständig gebrauchet und ihre Grunde gegen einander gehalten. Diese 4 benannten sind die Beaux-esprits, die in der ganzen französischen Welt für oracula passiren.” Majd a Francia Akadémia egykori titkárának, Régnier-Desmarais-nak grammatikai munkásságáról szóló szavait idézi.

A négy „szép szellem” között, akik az egész francia világban orákulumnak számítanak, negyedikként a Francia Akadémia nyelvtanát, voltaképpen annak szerzőjét nevezi meg. A szövegösszefüggésből kikövetkeztethető, hogy Régnier-Desmarais-t, illetőleg grammatikáját érti rajta. A GrR. említett első, 1743-i kiadásában egy helyütt (a 267. oldalon) kifejezetten mint a Francia Akadémia nyelvtanának szerzőjét idézi őt, így: Desmarais Grammaire de l’Academie françoise a Amst. 1707. (Ez az utalás a GrR. második kiadásának megfelelő helyén nem található.) A Francia Akadémia ugyanis saját neve alatt 1932-ig nem adott ki nyelvtant.110110 Azért kellett ezt szóvá tennem, mert Gyarmathi – nyilván a Vorbericht imént idézett sorai nyomán – a „Tudósok Grammátikája” példájaként említi, hogy „Illyen már a Frantziáknál az Akadémia nagy Grammátikája , Grammaire de l’Academie Française”.

Ha az idézett „szép szellemek” művei mellett számon tartjuk azokat is, amelyekre a nyelvtani anyag tárgyalása során történik hivatkozás, akkor a Grammaire Raisonnée főbb forrásaiként a következőket jelölhetjük meg: Buffier, P. C., Grammaire françoise sur un plan nouveau. Paris, 1707.; De Grimares, Discours sur l’usage de la langue française. H. é. n.; u. ő., Grammaire reduit en tables. H. é. n.; De La Touche, N., L’art de bien parler françois. H. n., 1696.; Girard G. Synonimes françois. Amsterdam, 1737; Lamy B., Art de parler. La Haye, 1737; Nouvelle grammaire françoise. H. é. n.; Régnier-Desmarais F. S., Traité de la grammaire françoise. Paris, 1707; Restaut P., Pricipes généraux et raisonnés de la grammaire françoise. Paris. 1730.; u. ő. Grammaire. Paris, 1741; Thoulier D’Olivet, P. J., Traité de la prosodie Françoise. Amsterdam, 1737.

A felsorolt szerzők a Port-Royal-grammatika (1660) utáni nemzedéket képviselik 111111, a 17. század végén és a 18. század első felében működő, jórészt a Francia Akadémia köréhez tartozó nyelvtanírók. Működésük révén a francia nyelvtanírás jelentős fejlődésen ment át.112112

Munkásságukban a karteziánus racionalizmust szerencsésen ötvözték a locke-i empirizmussal. Az előbbinek, nevezetesen a port-royalistáknak hatása nyilvánul meg az elméleti alapvetésben, valamint abban a módszerben, ahogy az az egyetemes nyelvtan elveit a francia nyelv leírásában alkalmazták. Az utóbbit, az empirista felfogást a GrR.-ban legtöbbet idézett szerző, Buffier fejezte ki a legvilágosabban. Az a priori, deduktív eljárással szemben azt hangsúlyozza, hogy a nyelvtan elsősorban a megfigyelés tudománya, szabályait a nyelvhasználat tapasztalati tényeiből kell elvonni, és elmarasztalja azokat, akik figyelmen kívül hagyják a nyelvtényeket:

„On les entend dire souvent: L’usage est en ce point oposé a la Grammaire; ou, La langue s’afranchit ici de Loix de la Grammaire; ou bien, On parle de telle et telle sorte, mais c’est contre les régles de la Grammaire. Il me semble qu’on ne peut penser ainsi, et avoir une idée nette de ce qu’est la Grammaire. En effet, si jamais elle se trouve oposée a l’usage, tant pés pour elle; c’est sa faute et elle doit se reformer. Car puisque la Grammaire n’est que pour fournir des régles ou des réflexions, qui aprénent a parler comme on parle: si quelqu’une de ces régles ou de ces reflexions ne s’accorde pas a la maniere de parler comme on parle, il est évident qu’elles sont fausses et doivent être changées.”113113 Vagyis: „Gyakran hallani, hogy azt mondják: A szokás ezen a ponton szembenáll a nyelvtannal: vagy: A nyelv függetleníti magát a nyelvtan törvényeitől; vagy pedig: Ilyen és ilyen módon beszélnek, de ez a nyelvtan szabálya ellen való. Úgy tűnik nekem, hogy nem lehet ekként vélekedni, és tiszta

110110 Lásd: Grammaire de l’Academie Française, Paris, 1932, Préfáce.

111111 Rosiello, Luigi: Linguistica illuminista, Bologna, 1967, 129. old.

112112 Chervel André: ...et il fallut apprendre a ecrir a tous les petits français. Histoire de la grammaire scolaire, Paris, 1977, 84. old.

113113 Buffier, P. C.: Grammaire françoise sur un plan nouveau, Paris, 1707, 7-12. old. Idézi Chervel 1977, 84. old.



fogalmat alkotni arról, hogy mi a nyelvtan. Valójában, ha az egyszer a szokással ellentétes, annál rosszabb neki; az az ő hibája, s meg kell újulnia. Mivelhogy a nyelvtan arra való, hogy szabályokat és észrevételeket nyújtson a nyelvről, ahogy azt beszélik; ha ezen szabályok és észrevételek egyike-másika nincs összhangban a beszélt nyelv módjával, világos, hogy azok hamisak, és változtatni kell rajtuk.”

Ebből az állásfoglalásból egyenesen következik, hogy a francia nyelvtan a francia nyelv diszciplinája, nem pedig „a latin grammatikának bevonata francia nyelven”, a francia nyelv leírását tehát meg kell szabadítani a latin grammatika nyűgétől.

A GrR. annak alátámasztására, hogy a francia szórend szabályai nem követhetik a latin nyelvét, Buffier grammatikájából az alábbi részletet idézi: „Ce qui a fait tant de manvaises Grammaires, c’est d’avoir voulu apliquer celle qui étoit propre d’une langue a une autre langue toute diférente. C’est en particulier un défaut essentiel dans les Grammaires françoises qu’on a voulu faire sur le plan des Grammaires latines: sous prétexte que le François venoit du Latin. Il est vrai qu’un grand nombre de ses mots en derivent: mais pour l’arrangement des phrases et le tour des espressions, qui font le propre caractere d’une langue, le François est aussi diferent du Latin que de quelque autre langue que ce soit, et en particulier plus que de l’Allemand.” 114114 Azaz: „Ami annyi rossz nyelvtant eredményezett, az abból származik, hogy az egyik nyelvre kiválóan alkalmas grammatikát egy másik, egészen eltérő nyelvre akartak alkalmazni. Ez különösen legfőbb hibája a francia nyelvtanoknak, amelyeket a latin grammatikák mintájára akartak csinálni: azzal az ürüggyel, hogy a francia a latinból származik. Igaz, hogy nagy számú szó származik a latinból, de a mondatok elrendezése és a kifejezések fordulata révén, amelyek egy nyelv saját karakterét megadják, a francia épp annyira eltér a latintól, mint bármely más nyelv, és jobban különbözik tőle, mint a némettől.”

A latin grammatikától való függést azonban ennek a nemzedéknek teljesen még nem sikerült megszüntetni. Megnyilvánul ez például abban, hogy megtartják az eset fogalmát, és a névelő szerepét úgy definiálják, mint amelyik a névszóragozást valósítja meg.115115 Ennek a függésnek maradványaként a GrR. a hat latin eset közül megtart ötöt. A francia nyelvtanokból a névszók deklinációja csupán Restaut nyelvtana (1741) után kezd eltűnni.116116

Buffier azzal a nézetével, hogy a grammatika az empirikus megfigyelésre és az indukció módszerére támaszkodjon, megelőzte a nálánál nevesebb enciklopédista César Chesneau Du Marais-t. A nyelvelmélet-történet ugyanis őt tartja számon úgy, mint aki a racionalista és empirista gondolatkör szintézisével a nyelvelsajátítás és a szintaxis területén újat hozott.117117 Bár sem neve, sem szempontukból fontos műve, a Veritables principes de la grammaire ou nouvelle grammaire raisonnée pour apprendre la langue (1729) nem szerepel a GrR. által idézettek sorában, hatása, nemcsak címében, hanem elsősorban a szintaxis kidolgozásában világosan nyomon követhető.

Ezidőben a szintaxis nem volt még fejlett ága a nyelvtanításnak, gyenge oldalát alkotta magának a Port-Royal-grammatikának is118118, amely utolsó, sovány fejezetében alig megy túl a „concordantia” és a „rectio” hagyományos kategóriáin. Du Marsais grammatikaelméletében viszont központi helyet foglal el. Az általa

114114 GrR. 474. old.

115115 Rosiello 1967, 125. old.

116116 Chervel 1977, 86. old.

117117 Kelemen János: A nyelvfilozófia kérdései Descartes-tól Rousseau-ig, Budapest, 1977, 157-158. old.



vázolt ideális nyelvtan hét tárgyköre közül az V., „Les préliminaire de la syntaxe” és a VI., „La syntaxe” címet viseli, vagyis „A szintaxis előzetese” és „A szintaxis” fejezetekre tagolódik. A szintaxis előzetesén Du Marsais a morfológiai kategóriáknak a mondat felépítésében betöltött szerepét vizsgálja. Megkülönbözteti a konstrukciót és a szintaxist, és a konstrukción a szavak kapcsalódását és elrendezését, lényegében tehát a szórendet érti. 119119 A GrR. a szintaxis felépítésében és tárgyalásában Du Marsais felfogását érvényesíti, mert az általános bevezetés: I. Von der Syntaxi überhaupt után tárgyát két fejezetre osztja: II. Die Vorsyntax oder Constructions-Ordnung és III. Die eigentliche Syntaxin selbst. Du Marsais hatását láthatjuk abban is, hogy az addigi nyelvtanírás gyakorlatától eltérően a GrR. nagy teret, az egész mű terjedelmének egyharmadát (470-710. old.) szenteli a szintaxisnak, hangsúlyozva hogy „Der Syntax ist also ein Haupttheil der Sprachlehre” (471. old.), vagyis Gyarmathi magyarításában: „Az öszve-rakás tehát egy Fő része a’ nyelv tanításának.” (Nym. 2: 6.).

Összefoglalva a forrásokról és ennek alapján a mű jellegéről elmondottakat: a GrR. a 17. század végén és a 18. század első felében új utakon járó francia nyelvtaníró nemzedék nézetei és törekvései nyomán készült, többször átdolgozott, részletes francia leíró nyelvtan. A munka végső formáját kialakító ismeretlen szerző igyekezett felhasználni mindazokat az elméleti és gyakorlati eredményeket, amelyeket az említett port-royalista utáni nemzedék létrehozott.

Gyarmathi és Verseghy tehát olyan forrásból merített, amelynek elméleti fejtegetései és gyakorlati megoldásai számos vonatkozásban időszerű útmutatásul szolgáltak a magyar nyelv leírásának megújításához. Gyarmathi számára a GrR. főként felépítésében és terjedelmében, nyelvelméleti tételeiben és egyes tárgykörök kidolgozásában jelentett követésre méltó és alkalmas modellt.

Utaltam arra, hogy Gyarmathi a Nym. felépítésében a GrR. hármas felosztását követi. Eljárásának szemléltetésére a legegyszerűbb mód, ha a két munka tartalomjegyzékének megfelelő részeit egymás mellé állítjuk az alábbiak szerint:

GrR. 13, 14, 17. sztl. 1.

Inhalt

Nym. L. XXXIV. l.

Foglalatja a’ Nyelvmesternek

Die ganze Grammatik besteht aus drey Haupttheilen davon

Az egész Nyelvmester áll három fö Részekböl.

Mellyek közzül

Az elsö Darabban

Der erste die Aussprache u. die Rechtscreibung lehrt, und Sect. I. Von Lesen überhaupt zeigt...

Az I. Rész tanitja a’ Kimondást, és a’ Hellyes-írást

Orthographia

I. Szakasz tanit a’ Betükröl.

Sect. II. giebt insbesondere Regeln und Ammerkungen von der Aussprache

II. Szakasz a’ Hangokrol

Der zweyte Theil enthält die Etymologie und handelt

Cap. I. Ueberhaupt von der Natur und den Arten der Wörter

I. Insgemein

A II. Rész tanitja a’ Beszéd nyoltz Részeit. Eredetvevés. Etymologia.

I. Szakasz tanit a’ Szóknak elosztásáról és természetéről közönségesen.

118118 Chomsky, Noam: Aspects of the Theory of Syntax. Cambridge, Mass, 1965. 6-7. old.

119119 Lásd: Rosiello 1967, 138-140. old.; Kelemen 1977, 158-160. old.



II. Insbesondere der Declinirwörter

II. Szak. A’ hajtogatható Szókról különösön

[...] [...]

Der dritte Theil begreift die Syntaxin in sich ...

A’ Második Darabban

Az III. Rész, tanitja a’ szók egybeszerkesztésit. Öszverakás Syntaxis.

Más vonatkozásban a GrR. a grammatika tartalmát ily módon körvonalazza:

„Nur noch mit wenigen wird dem geneigten Leser zu dienstlicher Nachricht gegeben, daß dieses Grammaticalische Werk oder so gennante Französische Langius eigentlich aus drey Theilen bestehe:

1) Der Grammaire Raisonnée, in welcher die Grammaticalischen Regeln mit genungsamer Deutlichlkeit gründlich und hinlänglich vorgetragen und eingeschärfet.

2) Der Grammaire Pratique, darinen die Regeln selbst mit einer grossen Menge Exempel von Redensarten und Discoursen, wie sie im täglichen Umgang vorzukommen pflegen, erläutert und abgehandelt werden.

3) Einem Dictionaire en Abrégé, in welchem die Vocabeln und Phrases zum Nachschlagen in eine Alphabetische Ordnung, in einer angenehmen und hinlänglichen Kürze zusammen gebracht und zu lesen sind. Doch so, daß ein jedes dieser Werhgen für sich bestehe und a part verlassen werden kann.”120120

A GrR. tehát egyszerre okoskodó, vagyis tudományos alapossággal és részletességgel írja le a nyelvtani szabályokat, és gyakorlati, vagyis ugyanezeket a szabályokat a mindennapi nyelvhasználatból merített példákkal világítja meg. A nyelvtanírás e kettős – bátran mondhatjuk, modern – kritériumát Gyarmathi is szem előtt tartotta, a tudományos és a gyakorlati igényt egyaránt érvényesítette a Nym.-ben. Múlt század végi „méltató”-ja, kora felfogását képviselve, meg is rótta őt eljárásáért: „most csak egy ellentmondásra kell néhány szót vesztegetnünk, mely nem válik dícséretére Gyarmathi logikájának, mindjárt a munkája küszöbén. Míg, ugyanis, egy helyt a tudós grammatika paetensiójával áll elé: addig más helyt, sőt munkája egész folyamán, határozottan nyelvmesteri, tehát praktikus czélzatokat vall magáénak...”121121

Érdemes még felfigyelnünk a Vorbericht imént idézett szövegének 3) pontjára, nevezetesen arra, hogy a GrR.-t szótár egészíti ki, amely a szavakat és mondatokat rövid formában, ábécé-rendben gyűjti össze, hogy alkalomadtán utána lehessen nézni egy-egy nyelvtani kérdésnek. Alighanem innen eredt Gyarmathinak az a gondolata, hogy a Nym. syntaxis-részéhez Kis Szótár-t csatoljon. Az elnevezés is erre vall, hiszen a dictionaire en abrégé magyar megfelelője nem más, mint a kis szótár.

Nem kevésbé szolgált zsínórmértékül – és bátorításul – Gyarmathi számára a GrR. terjedelme. Elöljáró Beszéd-ében elhárítja azok aggodalmát, akik munkáját túl terjedelmesnek tartják majd:

„Tudom, sokak lesznek ollyanok, a’kiknek ez a’ Grammatica igen nagynak fog tettzeni. De azok talám azt vélik: hogy a Grammatica, mind tsak Oskolába, és gyermek kezibe valo Könyv; koránt sem. Más az oskolai Grammátika, más pedig a’ Tudósok Grammátikája, mellyben az értelmes emberek és a’ Tanitók akármi elöfordulható nyelvbéli kéttségeskedésekben tanátsot kérdhessenek. Illyen már a’ Frantziáknál az Akadémia nagy Grammátikája. Grammaire de l’Academie Francaise. Illyennek kellene lenni e’nek-is. De lehet-is idöre. Illyen szemmel nézve tehát ez a’ Grammátika nem hogy nagy vólna, de söt igen kitsiny, mert vajmi sok méltó dolgot lehet még e’be béiktatni, illendöképen kidolgozva.” (Nym. 1: XIX-XX.)

A Vorbericht szerzője pedig többek között így érvelt a tekintélyes terjedelem mellett :

„Hiemit ist hoffentlich das Bedenken, daß diese Grammaire so groß sey hinglänglich beantwortet. Denn wo viel verschiedene Absichten sind, da muß man auch viele Mittel brauchen. Zu dem gibts viele andere Ursachen, die diese Grammaire vergrössert haben, z. E. daß das französische mit der Muttersprache sehr fleißig ist verglichen

120120 GrR. Vorbericht, sztl. 11-12. old.

121121 Hahn Adolf: Gyarmathi Nyelvmestere, Budenz-Album, Budapest, 1884, 139. old.



worden, wie auch daß man einerley Lehren, theils aus Noth, theils um der Ordnung, willen theils auch, damit man alles soviel leichter finden könte, mehrmal hat wiederholen müssen.” (GrR. 10. sztl. 1. old.)

7. Révai Miklós, a történeti nyelvtudomány megalapítója122122

Révai a kilencvenes években dolgozta ki nyelvtudományi rendszerét. Az akadémiai eszme fejlődésével párhuzamosan a nyelvfejlesztő törekvéseknek a nyelvtanírás vált ekkor egyik központi kérdésévé, mégpedig olyan nyelvtané, amely – tekintélye és hatóereje révén – mérvadó lehet a nyelvhasználatban mindenki számára. 1790 ebben a tekintetben is fordulópontot jelentett. A kilencvenes években addig példátlan mértékben indult meg a nyelvtanírás: nem kevesebb, mint másfél tucat – s közöttük néhány tudós igénnyel készült – grammatika született. Hogy Révai csak egy évtized múltán bocsátotta napvilágra nyelvészeti munkáit, annak oka nemcsak zaklatott életviszonyaiban keresendő. Amint Planumából látjuk, ő egy átfogó érvényű normatív nyelvtan megírásához nagyszabású előmunkálatokat és nagymérvű anyaggyűjtést tervezett, s ezért a gyorsan készülő munkákról azt a véleményét fejezte ki, hogy „tudósok és tudatlanok úgy írják ma a grammatikát, mint a verseket”. A Planumban felsejlő fő gondolata már az volt, hogy a normatív grammatika megírásához előbb a nyelv „igazi természetét, valódi alkatát” kell megállapítani. Ezt pedig a régi nyelv tanulmányozásával, a nyelv történetének felderítésével lehet elvégezni. Így jutott nyelvészeti-nyelvművelő felfogásának alapgondolatához: a „venerenda antiquitas”, a „tiszteletreméltó régiség” legyen irányadó nemcsak a nyelv valódi alkatának megállapításában, hanem ebből következőleg a nyelv használatában is. E sarkalatos tételről 1795-ben – a bécsi Magyar Hírmondó (a Hadi Történetek folytatása) március 20-i számának toldalékában – egy névtelenül megjelent rövid cikkben ekként nyilatkozott: „Sokan fel adtak a’ már elég szeretsésen bé hozatott Tsétsi János Orthographiáján, melly az Ethymologián épűlt. Isten neki! ezen nem annyira akadok fenn. Hanem azért haragszom, hogy a’ szenvedő idő szavakban, in verbis passivis, a’ harmadik személyt olly szörnyű solecizmussal [= durva nyelvtani hibával] írják. Mi az? iratasson, olvastasson ‘s több e’féle... Ugy meg réműlök, hogy magamon kivűl vagyok, ha azt az el adatassont, parantsoltassont, mondatassont hallom.” Ezután közli a szenvedő és ikes ragozás mintáit, ahogy azokka1 nagy nyelvtanában is találkozunk, majd így folytatja: „Teregette! el adatasson, el osztasson, hivatasson, ‘s több ilyen csodák úgye? Haragszom. De majd azt mondják sokan, haragudjon ő kegyelme, nem gondolunk véle. Még is, ha azt mondanák, haragudjék ő kegyelme, örülnék neki, mert Pázmán, Károlyi, Káldi, Sylvester János, Pesti Gábor utánn mondanák. De még hátra vagyon egy idő.” Itt az óhajtó mód ragozását adja, majd így szól: „Tudom Versegi is botorkázott ebben, de többet nyomnak előttem a’ Régi Magyar Írók, a’kiket felljebb emliték, ‘s több mások is, a’kiket most nem említhetek, Versegi Prolusiójánál. A’ többi Grammatisták tekintetbe se jöhetnek. Bizony tsak jó vólna az igen igen régi Könyveket elő venni, szorgalmatosan által olvasni. Jó azonban a’ Conjugatió, ha mindjárt az Orthographia nem a’ legjobbik is. Az a’ kézzel írott Régiség, mellyet Sajnovits is, Koller is, hibásan adott elő, mellyet 1210. esztendőben írtak, a’mint ki puhatolhattam, bizony jobb Conjugátiót mutat, a’ későbbiek is jobbal szolgálnak. Én ezt a’ különös Régiséget izenként, és a’ mint bízom, szerentsésen fel fejtettem. Vajha közre botsáthatnám! Tanúlhatnának belőle a’ mi Grammatistánk.” Idézi ezután a Halotti Beszédből az ennék, evék, haraguvék, a Margit legendából a láttatnék, Heltaiból az áldoznék alakokat, majd így végzi: „De a’ mostani Grammatista azt tanítja áldozna! Áldozna! Nem érek többre!” E sajátos kis írás több szempontból is igen figyelemre méltó. Amikor 1795 február végén Révai Bécsben járt, mutathatták meg neki Görögék a pályázatuk eredményeként létrejött Debreceni Grammatika kéziratát. Ez a munka, amelynek tételeit Révai később annyit céfolta, lehetett most kiindulópontja: eredetileg inkább Görögék számára írt vélemény, amelyet azután közlésre is átengedett. Magát a grammatikát nem említhette, hisz az még sajtó alatt volt, szerzőit tehát az „apróbb Grammatisták” csoportjába foglalta. Egyetlen vetélytársát viszont méltán Verseghyben ismerhette föl, akinek 1793-ban megjelent Proludiuma alapos felkészültségű szerzőt mutatott. Révai őt vette célba mint felfogásának legjelentősebb ellenlábasát, de alaposabban őt sem cáfolhatta: Verseghy ekkor már a Martinovics-mozgalomban való részvétele miatt fogságban volt.

Révai egyébként sem kívánt részletesebb fejtegetésekbe bocsátkozni, mert nem dolgozta még ki rendszerét, épp csak az alapeszmét ragadta meg. Némi ízelítőt ad csak eddigi eredményeiből. Itt idézi először a régiséget mint irányadó tekintélyt. Érinti a helyesírás kérdését, és kimondja nyelvtani felfedezéseinek egyik legfontosabbikát: a szenvedő igealak és az ikes ige szabályosságainak összefüggését. Indulattal szól azok ellen, akik „botorkáznak” az igeragozásban, s az indulat, ha fojtottan is, de kicsap a „tévelygők” fő képviselője, Verseghy ellen. Így ebben a néhány sorban rejlik a csírája annak a viharos harcnak, amelyet egy évtized múlva főként az itt megpendített kérdésekben Verseghyvel folytat majd. Nézetei megszilárdulásában hatással lehetett rá a székely Böjthi Antal is, aki 1794-ben megjelent nyelvtanában fanatizmussal kelt ki azon „ebuzus” ellen, amely nem tartja tiszteletben az

122122 Részlet a szerzőnek Révai Miklós, Budapest, 1972 (A múlt magyar tudósai) című könyvéből.



ősi ikes ragozást, és – „az igaz, tiszta, Nemes ajaku Magyarok”, vagyis az erdélyiek mellett – egyúttal hivatkozott „a’ Gothus betükkel, és a’ Deák betükkel nyomtattatott legrégibb Könyvek” tanúságára is. Fő műveiben Révai többször utalt Böjthire, egyik vitairatában pedig oldalakat idéz tőle az ikes igék ősi jogainak védelmében.

Révai a fentiekben épp csak érintette a helyesírás kérdését. Hogy azonban az irodalmi nyelv és általában a nyelv egysége szempontjából fontosnak tartotta, az kiderül az egyetemi katedra elnyeréséért írt latin nyelvű folyamodványának alábbi szavaiból: „Régóta és méltán vetik szemünkre helyesírásunk következetlenségét; szemünkre fogják vetni, teljes joggal, a szabályok ingadozásait és visszásságait, amelyekkel gondatlan íróink néhány év óta oly nagy igyekezettel élnek vissza. Ha ez a szerencsétlen buzgalom tovább tart, a hazai nyelv tisztaságát lassanként szörnyű barbárság váltja fel.” A régiség kutatása mellett ezért ebben az irányban is bővítette ismereteit. 1796-ban – fél éves bécsi tartózkodása idején – másolta le magának Geleji Katona István 1645-ből való Magyar Grammatikatskáját. A régi nyelvtanok közül ezt a legtöbb eredetiséget és önállóságot mutató munkát Révai elsősorban helyesírási szempontból tanulmányozta. Geleji volt ugyanis az, aki – a 18. század első feléig kialakult fonetikus, ipszilonista és katolikus helyesírás helyett – racionalista alapon az etimologikus, jottista és ettől kezdve református helyesírás elveit megállapította. Ezt a megújított helyesírást tisztította meg túlzásaitól Misztótfalusi Kis Miklós 1684-ben, majd Tsétsi János fejlesztette tovább 1708-ban megjelent munkájában. Révai e mellett a helyesírási rendszer mellett tört lándzsát. Geleji Katonától ezenfelül ösztönzést kapott még néhány – Verseghy által ugyancsak vitatott és később érvényre sem jutott – nyelvhelyességi kérdésben is. Így például már Geleji is követelte, amit Révai: hogy a birtokos jelzős szerkezetekben a birtokos többségét is meg kell jelölni a birtokon; Révai példái szerint tehát helyesen így: magyarok(nak) királynéjok, szegények(nek) inségek, parasztok kunyhóik, holtak lelkeik. Révai állította, hogy nyelvünkben megvan a szenvedő igealak, s ezért Geleji nyomán ő is hibáztatta a fogadott szolga, tartott beszéd, költött történet szerkezetben az igenév alakját, amelyet szerinte helyesen így kell mondani: fogadtatott, tartatott, költetett.

Ugyancsak ebben az évben másolta le magának a császári könyvtárban a Bécsi Kódexet. A régiségek mind szélesebb körű búvárlása nyomán egy újabb tanulmányt készített a Halotti Beszédről, s ebből született meg az Antiqvitates I. kötete. Legérettebb műve keletkezésének történetét így adta elő A’ Magyar Deákságban: „Már 1783 esztendőben el készült Magyar nyelven elég bő Fejtegetésem. [...] De mennél tovább mentem a’ feszegetésben, mind annál nagyobb titkaira akadtam hazai nyelvünknek, ‘s annál közelebbről való atyafiságát tapasztaltam, a’ napkeleti, és az éjszaki nyelvekkel. Tehát hogy ezekben is jobban láthatnám a’ tiszta világosságot: mind a’ Magyar régiségeket, a’ mennyire lehetett, szorgalmasan fel búttam; mind pedig az atyafiságos nyelveket híven segedelemül vettem. Jó nagyra nevekedett a’ munka, de már Latán nyelven, a’ sok utóbbi változtatásokkal, és jobbításokkal. El készült a’ nyomtatásra 1799 esztendőbe.” (Az Antiqvitates II. és III. köteteként akarta kiadni a Bécsi Kódexet szójegyzékkel, grammatikális és lexikális magyarázatokkal; de csak töredékesen készült el belőle valami.) Korábban már láttuk, hogy Révai a héber nyelvrokonság eszméjének híve volt, amely eszme – Sylvestertől és Geleji Katonától kezdve Komáromi Csipkés Györgyön, Pereszlényi Pálon, Tsétin át Beregszásziig és Verseghyig – minden jelentős magyar nyelvtani munkában megjelent, szívósan tovább élt, és a 18. század végén is erősen tartotta magát.

Még maga Gyarmathi is – nagy jelentőségű munkájának megjelenése előtt öt évvel – osztozott e felfogásban, Révai pedig mindvégig nem tudott megszabadulni tőle, sőt magától értetődő alapigazságként kezelte: „A’ mi nyelvünknek atyafisága a Zsidó, Káldi, Szíri és Árabs testvér nyelvekkel, olly igaz, és olly szemlátomást való, hogy azt tsak a’ tudatlanok tagadhatják.” A hazai nyelvészek közül különösen Beregszászi Nagy Pálnak, a kilencvenes években az erlangeni egyetem magyar tanárának nyelvhasonlítói munkái voltak e tekintetben nagy hatással rá, azok nyomán gyökeresedett meg benne a török, tatár és perzsa nyelvekkel való rokonítás gondolata is; nyelvtanában Révai elismeréssel adózott neki. Felfogása alakulásában a külföldi irodalomban is kapott támaszt: különösen a svéd Rudbecktől, aki a 18. század elején egyfelől a gótnak a héberrel való rokonságát bizonyította, másfelől a finn-magyar rokonításnak is igen jelentős képviselője volt. Révai meg volt győződve arról, hogy Rudbeck kutató módszerével – amelyben jól megfért egymás mellett a kétféle nyelvhasonlítás – „jutunk a’ nyelveknek velős esméretökre, és megállapodó bizonyosságokra”. Ezért azt óhajtotta: „vajha az illyen visgálásokra Rudbeck éles eszével, ‘s okos vigyázásával, vetnék magokat a’ többi nyelvfejtegetők!” Nyelvtanában pedig kijelentette: büszke lenne arra, hogy rudbeckiánusnak mondanák őt is, annyira nagy és kedves előtte az a név. Ennek megfelelően Révai azt vallotta, hogy a föld valamennyi nyelve egy nyelvből eredt, ebből az ősnyelvből több nyelv származott; ilyen származéknyelv a héber és „leányai”: a káld, a szír, az arab. A magyar nyelv is egy ilyen származéknyelvre megy vissza, mégpedig a héber nyelv anyjának a testvérére, és ugyanebből a törzsből valók a finnugor nyelvek is. Mi tehát a finnugor nyelvekkel testvéri, a keleti nyelvekkel unokatestvéri viszonyban vagyunk. Ezért Révai sokszor héberrel, perzsával, arabbal, törökkel hasonlít finnugor helyett, vagy azon fölül. (Ennek a felfogásnak és gyakorlatnak a mélyén meghúzódó leglényegesebb gondolat



az, hogy nyelvünk kétségtelenül magán viseli a régiség jegyét, minthogy szavai és más jellegzetességei a legtöbb régi nyelvvel közösek.) Ilyenformán tehát Révai az összehasonlító nyelvészetben Sajnovicshoz és Gyarmathihoz képest nem jelent haladást. S bár maga is felemelte szavát az erőszakolt és nevetséges etimologizálások ellen, és Kalmár Györgynek, a „szerentsétlen szóvisgálónak éktelen tévelygéseit” Rájnissal egyetértésben elítélte, mégis rudbeckiánus elveivel és gyakorlatával hozzájárult ahhoz, hogy a héber nyelvhasonlítás még a 19. század első felében is tovább élősködjön, és tápot adott a délibábos nyelvészkedésre; ebből a szempontból szerepe visszahúzó lett.

Révainak azonban másban: a nyelv régi állapotának felderítésében, a nyelv történetének kutatásában van a korszakalkotó érdeme. Azzal, hogy az összehasonlító nyelvészet eredményei és a korabeli nyelvállapot leírása közé összekötö láncszemként beiktatta a régi nyelvemlékek adatait, Révai kivált elődei sorából. Sajnovics és Gyarmathi felfedezésétől, a rokon nyelvek körének megállapításától egy nyelvemlék tüzetes, szóról szóra, sőt nemegyszer hangról hangra haladó, előre és hátra egyaránt kitekintést nyújtó elemzéséig még nagyon hosszú az út. Erre az útra vállalkozott Révai elsőként. Nyelvemlékeinkben elemezve a régi nyelvet, és kutatva azokat a szálakat, amelyek ebből az élő nyelvhez vezetnek: az egyes nyelvi jelenségeket előfordulásuk szerint kronológiai sorrendben tárgyalta, és az így felsorolt nyelvtényeket oksági viszony alapján egymásból származottaknak tüntette föl. Ezzel az újításával – szinte megelőzve korát: külföldi viszonylatban is – fölfedezője és első alkalmazója lett a nyelvtörténeti módszernek és megalapítója a történeti nyelvtudománynak.

Ezekben az években megszületik nagy nyelvtana is. Az egyetemi katedra elnyeréséért írt folyamodványában jelezte, hogy kidolgozta „több kötetben a hazai nyelv valódi természetének, ha nem csalódom, legbehatóbb vizsgálatát”. „Már ez körülbelül huszadik éve – jegyezte meg –, hogy e végtelen tengeren hajóra szálltam. Sok fáradsággal szerkesztettem össze észrevételeimet, amiket kettős cím alatt fogok kiadni.” Révait 1802. augusztus 16-án iktatták be a pesti egyetemen mint a magyar nyelv és irodalom rendes tanárát. Első – beköszöntő – előadását november 8-án tartotta „arról az elterjedt és ártalmas előítéletről, hogy a született magyaroknak nem szükséges a hazai nyelvet tanulniok”. Rövid bevezetés után a szinte szállóigévé vált megállapítással kezdte: „Nem tudunk magyarul beszélni. Mert úgy beszélni magyarul, ahogy általában és a legtöbben beszélünk, nem méltó a tudás nevezetre.” Elfoglalván egyetemi állását, a tanítás mellett legfőbb gondja volt kész műveinek kiadása. Munkái kinyomtatásának költségeit a jótevők adakozásaiból, jóformán koldulással gyűjtötte össze. 1803-ban jelent meg előbb az Antiqvitates, vagyis: „Magyar irodalmi régiségek. I. kötet. Magában foglal két halotti beszédet a régi kiejtés szerint helyre állítva és nyelvtani magyarázatokkal ellátva, amelyek valamennyi ismeretes kézirat közül a legrégibbek.” Majd ugyancsak ebben az évben az ekkor még négy részre tervezett nyelvtanának első két része, az Elaboratior Grammatica Hvngarica: „Bővebb magyar nyelvtan. A hazai nyelv igazi természetéhez híven kifejtve és a rokon nyelvek segítségével bővebben megmagyarázva.” Révai e két fő művét latinul írta, mint a nyelvtan bevezetésében kifejtette: egyrészt azért, mert hazánkban a tanultak még mindig a latin nyelvet értik a legjobban; másrészt pedig a külföldiek kedvéért, hogy megszűnjenek végre azok az igazságtalanságok, amelyekkel némelyek nyelvünket illetik: hadd lépjenek a rágalmak helyére helyes vélemények nyelvünk dicséretére.

Nyelvtanának előszavában Révai felhívta a szakembereket, bírálják meg munkáját, hogy az esetleges hibákon javíthasson. S a szakértő nem is késett soká Verseghy Ferenc személyében. Verseghy fogságában is behatóan foglalkozott a nyelvtudománnyal, s miután 1803 augusztus végén – az elítéltek közül utolsónak – szabadult, néhány hónap múlva arról adott hírt Kazinczynak, hogy hamarosan kibocsátja német nyelvű grammatikáját, amelyen huszonkét esztendeig dolgozott, s hogy ennek egy kisebb magyar nyelvű változata is félig készen van.

Verseghy felvette az – 1795-ben – odadobott kesztyűt. Mindkét munkája, amelyben bírálta Révai művét – a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre és A’ Tiszta Magyarság – 1805-ben jelent meg.

Verseghy alapjaiban támadta meg Révai rendszerét. Mindenekelőtt tagadta a régiségnek normatív szerepét: „A’ magyar kézírások és könyvek, a’ legrégiebb halotti beszédektűl fogva ... egészen a’ mostani könyveknek árjáig nem birnak elegendő tekíntettel arra, hogy a’ nyelvnek helyességére és szépítésére nézve az egész magyar nemzetnek törvényeket szabjanak.” Révaival szemben nyelvi magyarázataiban és nyelvművelésében Verseghy az egykorú élő nyelvre támaszkodott, az akkori nyelvszokást tartotta döntőnek: „A’ nyelv iránt való vetekedésekben a’ most élő egész nemzetnek köz akarattyát ösmerem én legfőbb, legbátorságosabb és eggyetlen eggy bírónak. Feltalálni ezt ama’ közönséges szokásban, melly a’ hasonló szókkal hasonló esetekben eggyenlőképen bánik, és a’ filologyiában analogyiának neveztetik.” Nyelvfelfogásának ezt kiegészítő fontos eleme, hogy Herder tanítása nyomán világosan felismerte és hirdette a nyelvnek fejlődő, a társadalommal együtt változó jellegét. A változás egyúttal haladást is jelentett szemében: a kultúrával együtt nyelvünk a reformáció idején élte ifjúkorát, s nemrégiben lépett felnőtt korába. A régi auktorok már csak ezért sem lehetnek számunkra mérvadók. Révai is elfogadta Herder organikus történelemszemléletét, illetőleg annak alkalmazását a nyelvre. Csakhogy szerinte a magyar nyelv férfikora a 16-17. században volt, s azóta „elerőtlenedő vénségére”, sőt



„haldoklására” jutott. Ezen pedig – a nyelv romlásán – csakis úgy lehet segíteni, ha a nyelvet visszahelyezzük férfikorába. Révai itt kétségtelenül különös ellentmondásba bonyolódott – amelyre Verseghy találóan mutatott rá –: a történeti fejlődés elvét csak az elmúlt nyelvállapotokra tudta következetesen alkalmazni, a jelenre már nem, a jövő számára pedig ő maga akarta megszabni a „veneranda antiquitas” irányában. Révai a történeti elvet tette kizárlagossá, elhanyagolva az élő nyelvszokást; Verseghy hibája pedig az volt, hogy nem vette észre a történeti módszerben hasznosíthatót, azt tudniillik, hogy a jelen nyelvtények hosszú fejlődés eredményei, s azok megértéséhez és helyes magyarázatához adalékokat nyújt a régi nyelv ismerete is. Mégsem róhatjuk fel hibául, hogy a két módszert – a diakronikus és szinkronikus módszert – nem tudták együttesen alkalmazni, hisz csak napjainkban kezd megvalósulni a kettő egysége.

A nyelv mibenlétének e két különböző felfogásából származnak az egyéb ütközőpontok is kettejük között. Révai szigorúan megkövetelte a régiség alapján az ikes igék szabályos ragozását, mégpedig mind a kijelentő, mind pedig a felszólító és feltételes módban. A régiség bűvöletében nem tudta tudomásul venni, hogy az ikes igék elvesztették eredeti visszaható jellegüket, s hogy a nyelv ki szokta magából vetni a funkció nélkül maradt elemeket. Verseghy ezzel szemben az ikes ragozást a közszokástól, az analógiától való eltérésnek tekintette, olyan hibának, amelyet a nyelvből el kell távolítani; sőt az ikes ragozásban idegen hatást látott, és „tótos”-nak nevezte – Révai nagy bosszúságára. Verseghy tehát helyesnek találta az eszek, iszok alakokat, s tagadta hibás voltát a fürödjek, fürödj, fürödjön, illetőleg a fürödnék, fürödne formáknak (Révai szerint helyesen csakis: fürödjem, fürödjél, fürödjék, illetve: fürödném, fürödnék). Verseghy számos érve közül kiemelkedik egyrészt az, hogy az ikes igék a népnyelvben meglehetősen ritkák, másrészt az, hogy a régi nyelvben sincsenek meg oly tisztán, amint azt Révai állította. Verseghynek azonban abban mégsem volt igaza, hogy az ikes ragozásban idegen hatást, sőt nyelvromlást látott, mert az is a nyelv természetes fejleménye volt. Az ikes ragozást Révai követői ugyan a nyelvtanokban diadalra juttatták, de „romlását” – mely legalább a 17. század második felére megy vissza – megakadályozni nem voltak képesek, legfeljebb az igényes nyelvhasználatban tudták életét meghosszabbítani másfél századdal. S a mai nyelvművelő számára az a tanulság kínálkozik, hogy legfeljebb a grammatikák tudják megőrizni a nyelvnek azokat a funkciója vesztett elemeit, amelyek évszázadokkal régebbiek, mint az élő nyelvhasználat formái. Ami a helyesírás terén való vitájukat illeti, abban a köztük levő ellentét főképp a j-re vonatkozó felfogásuk külünbségére korlátozódott. A Révaitól propagált lúdja, fonja, látja, tudja helyett a lúdgya, fonnya, láttya, tudgya alakokat Verseghy nem fonetikus okok miatt részesítette előnyben, hanem azért, mert éppen etimológiailag nem látta helyesnek. Verseghynek itt is részben igaza volt, mert a tárgyas ragozás jelen idejű adja, futja alakjában és a harmadik személyű birtokos alakokban: lúdja, kalapja a j valóban nem etimologikus elem. Viszont a felszólító mód írj, adj alakjaira nézve tévedett, mert azokban a j etimologikus. E kérdésben Révai követői – közöttük főként Kazinczy és Vörösmarty – a jottista írásmódot juttatták diadalra, s ennek megfelelően írunk ma is.

Verseghy bírálatának megjelenése után Révai valóságos hadjáratot indított ellene. Álnéven – tanítványai képében – két, könyv terjedelmű vitairatot adott ki, s ezek egyikét némi átdolgozással latinul is megjelentette nyelvtana új kiadásának toldalékaként.

Majd valódi tanítványát, Horvát Istvánt bírta rá egy harmadik, ugyancsak álnéven közreadott vitairat megírására. S ami még sajnálatosabb, ezek nemcsak címükben viselték a sértő kifejezéseket, hanem tartalmukban is. Révai a vitában mindvégig személyeskedett, nemcsak Verseghy tudományos felkészültségét, hanem emberi és hazafiúi becsületességét is kétségbe vonta. Révainak alapvetően szenvedélyes, mérsékletet nem ismerő természete mellett türelmetlensége, elfogultsága a sok nélkülözésnek, szenvedésnek tudható be, amin életében átment, és ekkor már súlyos betegségének, amelyben már-már a halállal küzdve szenvedett. Ítélkezés helyett Kazinczy szavait idézzük: „hol vagyon az megírva, hogy az igazán-nagyokat azért hogy erőtlenségek őbennek is találtatnak, tisztreletünkre méltóknak nem kell tartanunk!”. Egyébként a vitát is, Révai javára, Kazinczy döntötte el. Közvetlenül ugyan nem szólt bele, de egy hosszú magánlevélben írta meg Révainak 1806. augusztus 5-én – nem minden személyes indíték nélküli – lesújtó véleményét Verseghyről. Révai nem késlekedett: a Horvát István által Boldogréti Víg László álnéven írt Versegi Ferentznek megfogyatkozott okoskodása A’ Tiszta Magyarságban című, sajtó alatt levő vitairatban közzétette Kazinczy levelét. S ezzel meg volt pecsételve Verseghy sorsa.

8. Révai Miklós stilisztikai kézikönyve123123

8.1. Források

123123 Révai Miklós: A magyar szép toll, Budapest, 1973, 338-360. old., két fejezet a szövegkiadást kísérő utószóból.



Stilisztikai könyvének fő forrását maga Révai jelölte meg egyrészt a kéziratnak a címlapján („Írta főképpen Adelung után”), másrészt a szövegében is: sokszor említve, hogy Adelungot követi, illetőleg nem egyszer utalva arra is, hogy eltér tőle. A magyar szép toll alapjául Johann Cristoph Adelungnak Über den deutschen Styl című Berlinben, több kiadásban napvilágot látott két kötetes műve szolgált. Melich János szerint124124 Révai az 1800-as, negyedik, Velledits Lajos szerint125125 az 1785-ös, első kiadást használta. A kézirat erre nézve nem ad felvilágosítást, Révai ugyanis a munka címét sem említi meg benne. Viszont támpontot nyújt Boldogréti könyvében126126 a 103. lapon olvasható jegyzete („Bőven ?zóll a’ Költés termé?zetéről Joh. Crist. Adelung über den deutschen Styl. II. Band. pag. 249–319.”), mert az idézett fejezet lapszámai az 1789-1790-es, harmadik kiadásból valók.

A kéziratot első ismertetője, Velledits Lajos vetette össze nagy vonalakban Adelung munkájával. 127127 Főbb eredményei a következők: Révai kézirata Adelungnak „1785-ben Berlinben megjelent munkáját tartalmazza, részben fordításban, részben pedig átdolgozva”. Mind Adelung munkája, mind pedig – ennek megfelelően – Révaié két részre oszlik. Ami az első részt illeti, „Révai nagyon ragaszkodik az eredetihez, s majdnem teljesen fordító és átdolgozó, úgy, hogy fejezetről fejezetre menve nyomon kísérhetjük és összevethetjük munkáját Adelungéval. Révai sok helyütt rövidít, s éppen ezért áttekinthetőbb, mint Adelung.” A második részről azt állapítja meg, hogy Révai ugyan itt is átveszi Adelung felosztását, de „jó részben teljesen önálló, ti. ott, ahol nem a stiliszta, hanem a nyelvész beszél”. Megemlíti, hogy Révai „amikor a törvényes iratok stílusáról beszél, röviden összefoglalja nyelvészeti elveit”, majd pedig sorra veszi „nagy nyelvészeti munkáinak leginkább támadott pontjait”. Velledits néhány alapvető megállapítása megállja a helyét; nevezetesen az, hogy Révai többnyire követi Adelung művének beosztását, de sokat rövidít, a témát áttekinthetőbben adja elő, és hogy részben fordító s átdolgozó és csak részben önálló. Egészében azonban mégsem oszthatjuk felfogását, s különösen nem érthetünk egyet Révai nézeteire vonatkozó következtetéseivel. Annál is kevésbé, mert állításait a kézirat csak egy kisebb részének vizsgálatára alapítja, és azokban sem volt tekintettel a munka egészének – a részletekből kibontakozó – összefüggéseire. Az első részből a bevezetést, valamint az első három fejezetet, a második részből pedig csak az első fejezetet vetette össze mintájával s ezekben is csak egy-egy szembetűnő jelenségre fordított figyelmet. Amikor pedig Révainak itt kifejtett nézetei nem egyeznek fő műveiből ismert felfogásával, akkor Velledits úgy véli megoldani az ellentmondásokat, hogy szembeállítja Révait, a nyelvészt Révaival, a stilisztikussal, illetőleg az eredeti írót a fordítóval-átdolgozóval. Ezenfelül nem veszi figyelembe A magyar szép toll megírásának idejét, s ezért is jut téves következtetésekre Révai és a korabeli nyelvészeti mozgalmak közötti viszony értékelésében.

Mindezt nyomon követhetjük annak a kérdésnek a taglalásában: hogyan vélekedett Révai a nyelvújításról. Velledits szerint Révai a nyelvújítással csak ebben a kéziratában foglalkozott, s mivel ezt korábban senki sem ismerte, „érdekes”-nek tartja összehasonlítani a kérdésben egyfelől Kazinczy, másfelől Verseghy és Révai nézeteit. Egymás mellé állítja tehát Verseghynek 1818-ból származó – A Filozófiának Talpigazságira épített Feleletében és a Magyar Grammatika, avvagy Nyelvtudományban kifejtett – állásfoglalását és Révainak 1805-ben vallott nézeteit: A magyar szép toll második részének 69. lapjáról az „Éktelenül rontják a’ nyelvet némelly új ?zókoholók” kezdetű, majd a 96-97. lapról „a’ ?zemtelen ámítók”-ról, „a’ tudatlan újítók”-ról szóló, végül a 71. lapról „a’ ro?z költésű honnyi záp tojás”-ról írt részeket, a két utóbbit töredékesen idézve. Az összehasonlítás eredménye: „Így találkoznak a nyelvújítás mozgalmának elítélésében a nagy ellenfelek: Verseghy és Révai.” Sőt erre a következtetésre jut: „Míg azonban Verseghy nem annyira a nyelvújítás ellen, mint inkább az írói nyelvnek és tekintélyének határtalan túlbecsülése ellen küzd, addig Révai tovább megy és az egész mozgalmat elítéli.”

Mindenekelőtt Velleditsnek az az állítása nem felel meg a valóságnak, hogy Révai egyedül ebben a kéziratban nyilatkozik a nyelvújítás kérdéséről. A dolog éppen ellenkezőleg áll, legtöbb írásában szót ejt róla. Már az Antiqvitatesben (amelyet 1799-ben fejezett be) felemeli szavát azok ellen, akik „szerencsétlen erőlködéssel ízetlen, nem a nyelv természetének megfelelő szavakat” hoznak létre.128128 A vitairatok közül Kardos Adorján épp A szép tollból idézi azt a részt, amelyben egyebek közt ezt olvashatjuk: némelyek „még a’ ?zó?zármaztatásban is magok fejéből költ leleményekkel, új képtelenségeket ?zaporítanak”.129129 Grammatikájának 1806-ban kiadott

124124 Melich János: Révai Miklós nyelvtudománya, Budapest, 1908 (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, 20. köt., 4. sz.).

125125 Velledits Lajos: Révai és Adelung, Nyelvtudományi Közlemények, 1908, 287-312. old.

126126 Boldogréti Vig László, Horvát István: Versegi Ferentznek megfogyatkozott okoskodása A’ Tiszta Magyarságban, Pesten, 1806, 103. old.; Adelung, Johann Christian: Über der Deutschen Styl, 1-2. Band, Wien, 1789-1790.127127 Velledits 1908, 294-300. old.

128128 Az eredeti szöveg szerint: „voces inficetas, non ad indolem linguae effictas, ingrato nisu obtrudere”. Révai, Nicolaus Joannes: Antiqvitates Literatvrae Hvngaricae, Volumen I., Pestini, 1803, 50. old.129129 Fényfalvi Kardos Adorján [= Révai Miklós]: Versegi Ferentznek megtsalatkozott illetlen motskolódásai A’ Tiszta Magyarságban, Pesten, 1806, 52. old.



második kötetében az Arrogantia scriptorvm recentivm című részben130130 Adelungnak azokat a szavait – mint mondja: részben szó szerint, részben saját szavaival – adja vissza, amelyeket lényegében A szép toll 9-10. lapjain is megtalálunk arról, hogy „Ártalmas következéssel rettent az írónak maga elvéltében gőgösködő hívsága: hogy az ő kezében vagyon a’ nyelv, ő annak az alkotója”. S még az Alázatos segedelem kérésben is kikel – kemény szavakkal – „némelly újítók” ellen, akik a nyelvet „ ?zerentsétlen törekedésökkel minden ré?

zeiben elrútítják, és rémítő hitvány gyommal megrakják.” Majd így folytatja: „Mert az ékes ?zó?zeretésnek velős esmérete nélkűl, tétova ?zökdöső zavaros tsekély tudománnyal, a’ változó, ’s magával ellenkező ?zokásnak bizonytalanságában, vakmerően felforgatják, a’ Szépséges, Bő, és Ti?zta Nyelvnek régi saját törvényeit: i?

zonyúságokat követnek a’ ?zóhajtogatásokban: ?zörnyű tsodákat ?zaporítanak a’ ?zó?zármaztatásokban; helytelen, és idegen ?zóllásokat ejtenek a’ ?zókötésekben.”131131

Révai, mint látható, fontosnak tartotta az újítás kérdését, s ezért valóban érdemes megvizsgálni, mit vallott erről, illetőleg egyéb írásaihoz képest milyen új gondolatokat fűzött hozzá stilisztikai kézikönyvében. Elsősorban arra kell keresnünk a választ, kik azok a nyelvújítók, akiket elítél. Azt nyomban leszögezhetjük, hogy nem Kazinczy nyelvújítási mozgalma ellen harcol. Ezt már azért sem tehette 1805-ben, mert Kazinczy csak 1806-ban lát hozzá nyelvújítási művéhez. Méghozzá: „Az 1806. június 10-étől Széphalmon élő Kazinczy Révai művében találja meg azt a szilárd nyelvtani alapot, amelyből kiindulva hozzáfoghat az újításhoz is” – mint Szauder József írja132132, részletesen elemezve pályájuk és törekvéseik egyező vonásait, amelyek alapot adtak arra, hogy Kazinczy Révait fegyvertársának majd pedig, bizonyos tekintetben, magát az ő folytatójának tudhatta. Épp ezért eleve szerencsétlen, mert a történetiséget mellőző eljárás, párhuzamba állítani: Verseghynek 1818-ból való állásfoglalását – amely jóval a Mondolat után és nem sokkal az Orthológus és neológus előtt, valóban a Kazinczy vezette s már győzelméhez közel álló nyelvújítási mozgalom ellen irányult – Révainak 1805-ből származó nyilatkozataival, amelyek csakis a nyelvújítás korábbi szakaszára vonatkozhatnak. Nem mellékes a szövegkörnyezet sem, amelyből Velledits az idézeteket kiszakította. Ez a fejezet a tisztbéli tollról szól, s javarészt a törvényhozás és az igazságszolgáltatás nyelvének hibáit ostorozza. Miután Révai a szóhajtogatások és szószármaztatások (a ragozás és a képzés) terén az 1790-i, 1792-i, 1796-i és 1802-i országgyűlési jegyzőkönyvekben fellelhető hibákat fölsorolta, tér rá az „Egyéb ?zavaknak és ígéknek hibás ?zármaztatások, és képtelen új ?zókoholások” c. részre (amelynek bevezetőjében található Velledits egyik idézete). De milyen „képtelen új ?zókoholások” következnek ezután a példák között? Baróti Szabó Dávid 1792-ben alkotott honnyi szava, majd a Honnyi törvény (1804) szerzőjének, Georch Illésnek feleslegesen és helytelenül újított jogi kifejezései. Révai tehát a XVIII. század végén és a XIX. század elején – a Barczafalvi-féle szörnyszülemények nyomán – lábrakapott erőszakos újítások ellen foglal állást, hangsúlyozottan elkülönítve ezeket az egyéb újításoktól. A fejezet elején ugyanis A’ szóújításnak eltávoztatásáról címmel kifejti azt a ma is helytálló nézetet, hogy a jogi nyelvben a használat által szentesített és fogalmilag egyértelműen meghatározott régi szavakat nem szabad újjal felváltani, mert az újítás épp fogalmi pontosságukat veszélyezteti, s ezért az ilyen „megavúlt” szavakat „mesterség?zó”-ként kell kezelni. Ugyanitt világosan megmondja azt is, hogy az újításnak egyébként és eleve nem ellensége: „Minden élő nyelv ?zünetlen változások alá vagyon vettetve. És ha ezek a’ változások a’ nemzetnek képzeleteiben, ’s jó ízlésében való előmenetelétől erednek: az író tartozik azokat követni a’ tollnak egyéb nemeiben; mert külömben, a’ gyakorlatosság, és sok?zor a’ világosság ellen vétene. De a’ ti?ztbéli toll a’ nyelvnek változásait, tsak távúl, ’s halkkal követi, nem olly sebes lépéssel, mint a’ tollnak egyéb nemei.” 133133 Az újítás szükségességét a kézirat egy másik helyén, Az újságról szóló fejezetben is elismeri. Előzőleg a minden „újságra törő nyavalyá”-nak kárait ecseteli, majd A tollnak újsága címmel ezeket mondja: „De, nem tekíntvén a’ vi?z?zaélésre, mellyel a’ léleknek ezer jótévő gyökeres vágyása megve?ztegettetik: vagyon a’ ?zép tudományokban, ’s mesterségekben, az újságnak magában ártatlan neme: a’ melly, nem tsak ?zépen megegyezhet a’ jó ízléssel; hanem még inkább azon állapik egé ?zen. És ugyan ez igazán az, a’ mellyre törekednie kell minden írónak, ha valamelly ?zépséget kíván tollának ?zerezni. E’ pedig abban áll: hogy ő, a’hol ?zükséges, ha?znos, és alkalmas, új ?zavakkal, új fordúlásokkal, ’s új előadásokkal éljen, az esméretesek, és már ?zokásban lévők helyett.”134134 Mindemellett kétségtelen az is, hogy Révai – más műveiből is jól ismert alapgondolatának megfelelően – szívesebben merít a régi nyelv kincseiből, a „veneranda antiquitas”-t mindenkor előnyben részesíti az új alkotásokkal szemben, mert az a meggyőződése, hogy nyelvünk gazdag, csak elhanyagoltuk régi értékeit. Ezért új szavak létrehozása helyett inkább a régi szavak felújítását ajánlja. Mindezekről A magyar szép tollban is kifejti nézeteit.135135 Stilisztikai szempontból is kívánatosnak tartja például a régi szerkezetek, köztük a főnévi igenév névmási személyragokkal ellátott alakjának használatát, „mellynek példái – mint mondja –

130130 Révai, Nicolaus Joannes: Elaboratior Grammatica Hvngarica, Volumen secvndvm, Pestini, 1806, 942-944. old.

131131 Révai Miklós: Alázatos segedelem kérés, Pesten, 1806, 3-4. old.

132132 Szauder József: Bevezetés, Kazinczy Ferenc Válogatott művei, Első kötet, Budapest, 1960, LXIX. old. (Magyar Klasszikusok).

133133 Révai 1973, 207. old.; Adelung 1790, 39-40. old.

134134 Révai 1973, 172. old.; Adelung 1789, 514-515. old.

135135 Révai 1973, 15-16., 270. old.



azonképen ?zámosabbak a régieknél, most tehát annyival is kedvesebbek lehetnek ritkaságokért”.136136 Figyelemre méltó azonban, hogy egész nyelvészeti rendszerének alapelvét sem alkalmazza mechanikusan. Abban a már idézett részben, melyben arról szól, hogy a tisztbéli tollban meg kell tartani a „megavúlt” szavakat is, még ezt teszi hozzá: „Tsak hogy az író ezekben me?z?ze ne menjen, ’s a’ megavúlt ?zavaknak, és formáknak, ne kedvezzen, ’s azokat ne tartogassa egyedűl azért, mert régiek: kiváltképen ha a’ meghatározás, azont jelentő új ?

zavakkal való élés miatt, semmit nem ?zenved.”137137 Joggal mondja tehát – ebben az értelemben is – Kardos Adorján, Verseghyvel a régiség elvéről vitatkozva: „Ha kemény valaki a’ megvála?ztásban, kiváltképen az a’ mí Gondos Révaink. A’ régiségekből nem akar ő mindent vi?z?zahozni, hanem tsak a’hoz raga?zkodik, a’ mi bennek megállapodott a közönségesen megegyező állandó jó ?zokáson: a’ mostaniból is tsak azt veti el, a’ mi ettől a’ jó ?

zokástól elüt éktelenségével.”138138

Úgy gondoljuk, kellőképpen érzékeltettük, hogy amikor Révai kéziratának fő forrásához való viszonyát próbáljuk meghatározni, rendkívül körültekintően kell eljárnunk. Egyfelől tüzetesen – sorról sorra – kell összevetnünk a kéziratot Adelung munkájával. Másfelől pedig, amikor ennek nyomán Révai nézeteiről kívánunk a valóságnak megfelelő képet festeni, figyelembe kell vennünk mind a kézirat egyes részei között fennálló összefüggéseket, mind pedig Révainak egyéb műveiben kifejtett álláspontját, nem feledkezve el a művek létrejöttének és általában a korabeli nyelvészet történetének időrendjéről sem. Ezt a feladatot most már annál inkább elvégezhetjük, mert Révai kézirata könnyen hozzáférhetően, nyomtatásban is a kezünk ügyében van.

Ha azonban Révai forrásairól teljesebb képet akarunk rajzolni, vizsgálódásainkat – az Adelunggal való összehasonlítással párhuzamosan – távolabbi területekre is ki kell terjesztenünk. Szemügyre kell vennünk annak a diszciplínának termékeit is, amelynek kereteiből a stilisztika kibontakozott. Ismeretes, hogy a stilisztikák szerepét két évezreden át, egészen a 18. század közepéig, a retorikák töltötték be. A stilisztika csak a 18. század második felében kezdett önállósulni. A kezdeményezők természetesen sokat merítettek a retorikából, s mint Adelung munkája is mutatja, az ókori, elsősorban a római retorikai irodalomból. Az Adelung által legtöbbet idézett szerző, az Auctor rhetoricae ad Herennium mellett, Cicero és Quintilianus. Maguk a fő témák is: a stílus követelményei, a körmondatok tana, a figurák és trópusok tárgyalása – amelyek az első kötet jelentős részét teszik ki –, továbbá a stílusnak három: alsó, középső és felső neme – amelyen a második kötet alapszik –, mind megvolt már a latin retorikusoknál, amint ez utóbbival kapcsolatban Révai meg is jegyzi: „A’ Latán Oktatók is megegyeznek a’ tollnak ime’ három nemeiben”. Amikor Révai követi Adelung feldolgozását, egyszersmind sok tekintetben olyan örökségből merít, amelynek ő maga, Adelungtól függetlenül is, részese volt. Tanulmányaiból is tudjuk, művei is tanúsítják, hogy a latin auktoroknak, köztük is – Varro mellett – éppen Cicerónak és Quintilianusnak kitűnő ismerője volt. Ezenfelül azonban A magyar szép tollból egyéb, a 18. század első feléből való latin nyelvű kézikönyvek ismerete is kitűnik. Két nevezetes munka szerzője bukkan föl Révai lapalji jegyzetei között, amelyekre Adelung nem hivatkozik. Az egyik Gabriel Franciscus Lejay (1657 v. 1662-1734), Bibliotheca rhetorum (Párizs, 1725) című Európa-szerte ismert és közkedvelt retorikája (Magyarországon háromszor is megjelent: 1751-ben Kolozsvárott, 1767-ben Nagyszombatban és még 1806-ban is Budán. Révai, a hely és évszám megjelölése nélkül, az Első rész 129. lapján idézi.) A másik pedig egy ugyancsak elterjedt stilisztikai kézikönyv, Johann Gottlieb Heineccius (1681-1741) Fundamenta styli cultioris című munkája (Halle, 1719. Utóbb Európa különböző városaiban igen sok kiadásban, utoljára 1791-ben jelent meg. Révai ezt is hely

136136 Révai 1973, 272. old.

137137 Révai 1973, 207. old.; Adelung 1790, 40. old.

138138 Fényfalvi Kardos 1806, 80. old.



és évszám nélkül a Második rész 9. és 157. lapján idézi.)

Számos jelenség mutatja, hogy Révai a fontosabb ókori és újabb kori latin kézikönyveket keze ügyében tartotta munkája írása közben. Szembetűnő már az is, hogy igen sűrűn hivatkozik a „Latán Oktatók”-ra, valamint az „Ékesen ?zóllás jelesebb Tanitóji”-ra (olyankor is, amikor ezt Adelung nem teszi). Lényegesebb ennél, hogy a műszavakat – Adelungtól ebben is eltérően – következetesen megadja latinul, nemegyszer etimológiájukat is fejtegetve. S végül ami az egyes témákat illeti, különösen a körmondatok szerkesztésének szabályaiban, valamint a trópusokról és figurákról szóló tanításokban, számos helyen – olyan részletekben is, amelyek Adelungnál egyáltalán nem szerepelnek – nyomon követhető a latin retorikák hatása. Révainak tehát – Adelung mellett – ezek is mindenképpen forrásai közé tartoztak.

Olykor az ókori irodalom ismeretének látszólag jelentéktelen adaléka – a témával kapcsolatban felmerülő asszociáció – ad többletet Adelunghoz képest, Révai feldolgozásában. Bemutatunk egy rövid részletet, amelynek első felében – mint a párhuzamosan adott eredeti mutatja – Révai híven követi mintáját; utána pedig egy ilyen villanásnyi képzettársítás eredménye következik, amely nem található Adelungnál. Az Első rész VII. fejezetében az egyik szakasz a hangutánzásról és a hangfestésről mint az elevenséget szolgáló figurákról szól. Mibenléte magyarázatához kapcsolódik Révainál az Óvás, Adelungnál a Regel der Behutsamkeit című rész.139139

Révai:

Tsak ugyan hasonlóság is legyen az, nem pedig egyenlőség, a’ mit az író e’képen ád elő. A’ kiejtésnek hangja a’ jelentetettnek termé?

zeti hangjához tsak hasonló legyen, nem pedig maga a termé?zeti hang. A’ gyönyörűség, mellyet a’ követés hoz, mindég a’ homályos érzésből jő, hogy a’ tsak követés: és azért inkább tet?zenek sok?zor az alkalmas követések az eredetieknél. Ha olly nagy a’ hasonlóság, hogy elvé?z a követést érzés, ’s a’ lélek már oda hajlik, hogy a’ követést valóságnak tartsa: azonnal meg?zűnik a’ képzés, ’s avval a’ gyönyörűség is, és a’ mesterkedés fagyos már, és gyermekes. A’ kőből faragtatott álló kép annyival inkább tet?

zik, mennyivel világosabb, hogy kőből faragtatott, ’s a’ mesternek sok fáradságába kerűlt, míg a’ nehézségeket, a’ kőnek kemény voltát, melly ?

zükségképen ellene állott, olly ?

zépen meggyőzhette. De festessük bé az álló képet az életnek ?zínével; azonnal nagy le?zen a’ hasonlóság, ’s meg?

zűnik a’ gyönyörűség. Szükséges óvás tehát ez mind a’ két figúrára nézve, de kiváltképen az elsőre, hogy a’

Adelung:

Aber es muß auch nur Ähnlichkeit sein, was der Schriftsteller leistet, nicht Gleichkeit. Der ton des Ausdruckes muß dem bezeichneten Naturlaute nur ähnlich sein, allein er muß nicht der Naturlaut selbst, er muß keine Onomatopoie sein. Das Vergnügen, welches die Nachahmung gewähret, gründet sich immer auf das dunkele Gefühl, das es Nachahmung ist, und daher gefallen geschickte Nachahmungen oft mehr, als ihre Originale. Ist die Änlichkeit zu groß, so daß sich die Empfindung der Nachahmung verliert, und die Seele in Versuchung gerät, die Nachahmung für die Sache selbst zu halten, so hört die Täuschung, und mit ihr auch das Vergnügen auf, und das Kunstwerk wird frostig und kindlich. Eine schöne Bildsäule aus Stein gefällt, je mehr sich die Überzeugung dabei aufdringt, daß sie aus Stein gebildet ist, und daß es dem Künstler Mühe gekostet hat, die Schwierigkeiten der Materie zu überwinden, welche sich ihm notwendig darbieten mußten. Aber man mahle die Bildsäule nach dem Leben aus,

139139 Révai 1973, 88-89. old.; Adelung 1789, 313-314. old. Adelung szövegét a mai helyesírás szerint közöljük.



hasonlóság ne legyen felettébb való.

so wird die Ähnlichkeit zu groß und das Vergnügen hört auf. Es ist daher eine notwendige Regel, in beiden Figuren, besonders aber in der ersten, die Ähnlichkeit nicht zu übertreiben.

Nyilvánvaló, hogy itt többről van szó, mint a hangutánzás és a hangfestés figuráinak szabályairól: velük kapcsolatban a művészet egyik alapproblémája, az Arany János-i látszat és való kérdése kerül terítékre. Révai az Óvást egy példával is megvilágítja. Íme ezzel:

„A’ Rómaiakat kellemetesen mulatta a’ játék?zínben egy játékos a’ malatznak ?zavát követéssel. Egy pór ember ezen megindúlt, ’s kihirdettette, hogy ő is kikel azon mesterséggel. De ennek nem tapsolt a’ nép, söt a’ gyávát inkább kisüvöltötte. Ekkor ő bo?z?zúságában pala?ztja alól kimutatta a’ malatzot, mellyet titkon ?zorongatott a’ ?

zóadásra. Nem tet?zett a’ népnek az igazi malatz ?zó, mert igen érzette benne a’ termé?zetit; de a’ ?zókövetésben gyönyörködést talált homályos érzése.”

A történetet jól ismerjük Arany János Vojtina Ars poetikájából. Érdekes, hogy mindkettejük ezzel a mesével illusztrálja a kérdést. Hogy az „athéni”-ből hogyan lett Révainál „római”? Egyszerűen úgy, hogy Arany Ezópus meséiből merített, Révai pedig Phaedrusból ismerte a történetet.140140

Joggal érdekelheti az olvasót: voltak-e Révainak magyar nyelvű forrásai? Ha többet ezúttal nem is tudunk megjelölni, egyről biztos tudomásunk van, mert maga Révai hivatkozott rá ekképpen: „A’ kerekmondásoknak esméretöket, az az magyarázatjokat, ré?zeiket, és külömb külömb nemeiket, Magyar Íróink közűl ?zépen adta elő Szente Pál a’ Magyar Oskolában. Mí ezekben a’ Tudós Férjfiúval igen megegyezünk; tsak hogy többire más példákat hozunk elő a’ világosításra. De a’ kerekmondásoknak helyes ö ?zvealkatásokra megkívántató tulajdonságokat megínt Adelunggal magyarázzuk. ’S ezek után ugyan vele megyünk által kitétetett tzélunkra, a’ kerekmondásokban való ?zépfolyamatra.”141141 Első pillanatban meglepőnek találhatjuk, hogy Révai ilyen elismeréssel szól Szenthéről, ha tudjuk, hogy könyvét, különösen annak grammatikai részét a kortársak egyébként igen kedvezőtlen véleménnyel fogadták.142142 Révai elismerése azonban nagyon is érthető, mert – úgy látszik – ez volt az egyetlen magyar nyelvű előzmény, amelyre – ha kis részben is – támaszkodhatott A magyar szép toll megírásában. Szenthe értékelésében különben is figyelmen kívül maradt eddig az a körülmény, hogy ő volt az első, aki a latin retorikák legfontosabb tételeit magyarul megszólaltatta – még ha meglehetősen kezdetlegesen, darabos fogalmazásban, kevés önállósággal és gyakran csak felsorolásszerűen adta is elő tárgyát. A „Mohátsi Prédikátor”-nak tankönyvéből Révainak a második, Magyar Oratoria (illetőleg Oratoria, Rhetorica) című rész szolgált forrásul. Szenthe a latin retorikák beosztását követve előbb a körmondatokról, majd a trópusokról és figurákról, végül „A’ Gondolatok El-rendeléséről” (De dispositione) való szabályokat tárgyalja. Révai ebből főként a körmondatokról szóló részt hasznosította (kisebb mértékben a figurák és trópusok leírásából is merített). Ennek alapján írta meg a körmondatok részeiről, nemeiről és kiterjesztésének módjairól szóló fejezeteket. Ezeknek megfelelői nincsenek meg Adelung könyvében.

Révai átvette először is Szenthe műszavainak nagy részét. Ezt annál inkább tehette, mert Szenthe nagy gondot fordított megalkotásukra. Könyvének ajánlásában – mint mondja – választ ad arra, „amellyben leg-inkább meg ?

zoktanak botránkozni, ti. a’ Mesterség ?zavainak (Vocabula technica) Magyarra való fordításában mire vigyáztam? és ezeket miért olly nehéz fordítani?” Majd így számol be eljárásáról: „Én hát elő ?zör megnéztem a’ Deák nevezetet, azután a Görögöt, ha olly nevezetet találtam, melly a’ Deáknak meg-felel, meg-tartottam: ha nem? a’ Görögre vigyáztam: ha egyik sem? olly ?zót vettem fel, melly ha a’ Deák, Görög ?zó eredetével nem egyez-is-meg, de értelmére nézve nyomban azt tészi.” Révai értékelni tudta ezt a körültekintést, hisz maga is küszködött a műszavak kialakításával, s többnyire maga is a fent leírt módon járt el. Ezért, amit megfelelőnek tartott e részben, át is vette Szenthétől. Átvette magát a kerekmondást,143143 továbbá a kerekmondás részei és nemei közül a következőket: magános, kéttagú, háromtagú, négytagú (kerekmondás); fő feltétel, al feltétel (’propositio principalis, propositio secundaria’) róla mondatott (’praedicatum’); tagonként (’membratim’),

140140 Az ókori forrásokra lásd Scheiber Sándor: Az athéni malac, Élet és Irodalom, 1962, 24. sz.

141141 Révai 1973, 57. old.; Szenthe Pál: Magyar Oskola, Pest, 1792.

142142 Lásd erről Benkő Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, Budapest, 1960, 325. old.

143143 A periodus magyarítására Révai korábban a kerekbeszéd-et használta, lásd [= Révai Miklós:] A’ magyar nyelv tanításnak két részei. Az igaz kimondás, és az igaz írás, Budán, 1779, 28. old.



ízenként (’incisim’); megelőző, előljáró, előbbi ré?z (’protasis, antecedens’); követő, következő, utóbbi ré?z (’apodosis, consequens’); lélekzet (’pneuma’); nyúlt kötél (’schoenotens’). Eltér tőle Révai az alábbiakban: ö?

zvealkatott (’composita’): ö?zve-kötött helyett; ?zóba vétetett (’subiectum’): alá-vetett helyett; kerengős (’periodicon’): kerek-mondá?otska helyett; kiterjedés (’tasis’): ki-terje?zkedés helyett. „A’ kerekmondásoknak kiterje?ztésök módjairól” (Szenthénél: „Az Ö?zve-kötött Kerek-mondá?ok Ö?zve-?zerkeztetéséről”) című részben: a másra néző; okadó; ö?zvehasonlító; reáhagyó; ellenkező; elvála?ztó; következő (kerekmondás) mind megegyezik Szenthe műszavaival; apró eltérés Révainál az ö?zvefoglaló: ö?zvefoglaltt helyett.

Áttérve a kidolgozás részleteire, azt látjuk, hogy Révai szabadon alakította mintáját. Szenthének meglehetősen széteső, sok helyütt vázlatos, máshol nehézkesen akadozó tárgyalását Révai egyszer rövidítéssel, másszor bővebb fejtegetéssel, a tárgyalás rendjén is módosítva, áttekinthető tagolásban és világos előadásban fogta össze. Vessünk össze e szempontból a két munkából egy egymásnak megfelelő részt (a példaanyagot elhagyva most).

Szenthe (96-98. l.):

§. 14. Ha már a’ Kerek-mondásnak négy tagnál több tagjai vagynak, azoknak nevei Periodicon, Pneuma, Ta?is.

§. 15. Periodicon, Kerek-mondá?otska, az az ugyan tsak nagy Kerek-mondás, a’ melly öt, vagy még több tagokból is áll.

§. 16. Pneuma, Lélekzet, az az a’ melly több lélekzeteket kiván míg az ember el-mondhatja, és a’ melly több dolgokat, tagonként, izenként, a’ dolog, és indúlatok mivoltához képe?t, felhozz.

§. 17. Ta?is, Ki-terje?zkedés, mikor valaki igen ?zéle?en ki-terje?zti a’ be?zédet. Ide tartozik a

Schoenotenes. Nyúlt-kötél. Mikor úgy ír, be?zéll, vagy néha ?zorúltságból kell is, hogy valamit világosításnak okáért közbe?zúr, ezt ismét meg-világosítja más közbe-?zúrt, ezt ismét más világosító ?zóllás által, e’ ?zerént o?

ztán el-nyúlik a’ be?zéd ho?z?zú kötél módjára.

§. 18. A’ melly be?zéd, az eddig le írtt módon mégyen, kerekdeden mégyen, a’ melly pedig rövidebben megyen, mégyen

1. Tagonként, Membratim, melly is leg-fellyebb 18. betűfogá?okból áll.

2. Izenként, Inci?im, vagy ki??ebb, apróbb mondá?onként, melly leg-fellyebb 8. betűfogá?okból áll.

Révai ezt a részt más összefüggésekben, az Adelung-féle tárgyalási menet két különböző helyén építi bele munkájába. Révai (78-81. l.):

A’ rend kivűl való kerek mondások.

a) Kerengős (periodicon), nagy kerek mondás: mellynek öt, vagy több tagjai vagynak, de még is nyoltzan felűl soha sem.

b) Lélekzet (pneuma), környűlíratott, ’s több tagokra, és ízekre mego?zlatott bővebb kerekmondás; de a’ mellynek ho?z?za a’ ?zóllónak lélekzetéhez alkalmaztatott.

c) Kiterjedés (tasis) igen ?zélesen megnyúlt kerekmondás: mellyben többek a’ tagok, hogy sem azokat egy lélekzettel győzhesse a’ legerősebb mellyű ember is. A’ lélekzettől nem is egyébbel külömböz a ho ?z?zúságnál, melly a’ kiterjedésben felettébb való.

A’ kiterjedéssel akkor él leginkább a’ ?zólló: mikor a’ nagy indúlatoktól magán kívűl ragadtatik; vagy sok tselekedeteket elbe?zéllésében, indúlatos leírásokban, az okoknak ?zámba vételekben igen ho?z?zú hasonlításokban, ellent mondásokban, és több illyenekben.

d) Nyúlt kötél (schoenotenes) olly kerekmondás: melly, közbe eső feltételekkel, vagy a’ főfeltételnek több külön valókra o?zló terjedésével, mintegy kötélként elnyúl.

Révai (103-105. l.):

Alkalmas helyen ?zóllunk itt a’ be?zédnek nevezeteiről: mellyeket ve?zen, a rövid, és ho?z?zú feltételeknek, ’s



kerekmondásoknak egymást váltásoktól.

1. Kerekdeden menő beszéd.

Kerekdeden menő, vagy kerekmondásonként való bezéd (oratio periodica, oratio versa) az: melly mind azon kerekmondásokból áll. Ellenben pedig terjedett be?zéd (oratio fusa): melly, vagy tagonként, vagy ízenként való ?

zollással foly.

2. Tagonként folyó szóllás.

Már a tagonként folyó ?zóllás (membratim procurrens dictio) ré?zént magános, ré?zént egymástól függő, de még is rend ?zerént való kerekmondásokká ö?zve nem alkatott, tagokból álló be?zéd. Az illyen tagoknak leg feljebb tizennyoltz betűfogás a’ közönséges mértékjök.

3. Izenként való beszéd.

Ízenként való be?zédet folytatunk (incisim dicimus): mikor, most függőben álló, most pedig teljes értelemmel béfogatott, több apró mondásokat ejtünk. Az illyen ízeknek leg feljebb nyoltz betűfogásra ve ?zik közönséges mértékjöket.

Ritkábban előfordulnak olyan helyek – mégpedig A kerekmondásoknak kiterjesztéséről szóló fejezetben –, ahol Révai csaknem szó szerint követi Szenthét. Lássunk erre is egy-egy példát.

Szenthe (103. l.):

§. 25. Ha a’ Fő Fel-tétel-mellé, vagy ha?onlót, vagy példát, vagy tanúbizonyságot té?ze?z, abból lé?zen Ö?zve-hasonlító Comparativa, Kerekmondás. A’ haonlító Foglalók ezek: Mint, a’ mint, a’ miképen, valamiképen. Ezeknek megfelelnek. Úgy, azonképpen, azon módon, azon formán ’s a’ t.

Révai (83. l.):

4) Ö?zvehasonlító kerekmondás (periodus comparatiua): mellyben a’ fő feltétel mellé más feltétellel, vagy hasonlót, vagy példát, vagy tanubizonyságot te?zünk. A’ hasonlító foglalók ezek: mint, a’mint, valamint, miképen, mintha. A’ mellyekre imezek felelnek: úgy, azonképen, ?zintén úgy, nem külömben.

Ha azonban nem találja kielégítőnek Szenthe fogalmazását, e részben is alakít, bővít rajta. Így például:

Szenthe (108. l.):

§. 31. Ha a’ ki-?zélesítő Szotskák által, a’ Fel-tételhez valamit adunk, lé ?zen ki-?zélesitő, Explanativa Kerekmondás. A’ Szótskák ezek: Annyival inkább, kiváltképpen, úgy hogy, annyira hogy.

Révai (86. l.):

7) Ki?zélesítö kerekmondás (periodus explanatiua): mellyben a’ fő feltételhez más feltétellel magyarázást, világosítást, vagy közelebbről való meghatározást vetünk. A’ ki?zélesítő foglalók ezek a’ nem tsak megelőző ?

zótska után: hanem még, hanem inkább, hanem még ellenben; azután imezek is: kiváltképen ha, kivált a’ mint most, teljességgel – mintha.

A leglényegesebb eltérés azonban, amely által Révai feldolgozása magasan felülmúlja Szenthéét, a jelenségeket szemléltető példaanyagban van. Szenthe főként bibliai, illetőleg vallási példákat használ. Révai írói idézetekkel illusztrálja a szabályokat. Mégpedig egyfelől magyar íróktól, főként Faluditól, valamint Pécsi Lukácstól, Pázmánytól, Telegdi Miklóstól idéz, másrészt pedig Cicerótól kölcsönzi példáit.

Kicsit hosszasabban időztünk Szenthe Pál munkájánál, nemcsak azért, mert Révainak – valószínűleg – egyetlen magyar forrásáról van szó, hanem azért is, mert az összehasonlítás során bepillanthattunk Révai alkotó műhelyébe. Magyar forrását egyébként egy nagyobb fejezetbe, A kerekmondásokban való szép folyamat címűbe illesztette bele. Sajátosan egyesülnek itt a különböző források és hatások. Révai ugyanis a fejezet fő vonalaiban Adelung nyomán jár; egyes részeibe a latin retorikákból az általa szükségesnek tartott részeket építi be, mégpedig e téren az egyetlen magyar kísérlet eredményeit is fölhasználva. Mindezt a saját gyűjtéséből származó példaanyaggal látja el, és az egészet jól áttekinthető felosztásban, világos rendszerezéssel, gördülékeny stílusban adja elő.



Hátra van még, hogy – a fő forrással való összehasonlítás alapján – számot adjunk arról, mi maradt el a munkából, mi az, amit Révai tervezett, de már nem tudott megírni. Segít ennek megállapításában egyfelől a Nvncivmba144144 foglalt tartalmi ismertetés, másfelől a Második rész Bévezetésében olvasható felosztás. Ezekből kétségtelenül kitűnik, hogy Révai végig Adelung nyomán akarta stilisztikáját kidolgozni. Az egész műből – mint tudjuk – az Első rész teljesen be van fejezve (ez Adelung I. kötetének felel meg). A Második részt Révai két szakaszra tervezte; az első szakaszból három fejezet készült el, a negyediket, amely az elegyes tollnak nemeit, nevezetesen a szólló, a játékos és a költő tollat fejtegette volna, már nem írta meg. Ugyancsak hiányzik – a mintájában egyébként nem nagy terjedelmű – második szakasz is, amely mint az említett Bévezetésben olvashatjuk: „A’ tollnak külömböző nemeit, az előadásnak külső formájára nézve főképen a’ folyó be?zédű munkákban, úgy mint be?zéllgetésekben, levelekben, ’s be?zédekben, azután a költeményes munkákban” tárgyalta volna. A Nvncivmból tudjuk, hogy tervezett még egy Harmadik részt, amely „legrövidebben ?zóll a’ Szép tollra megkívántató segedelmekről”. Mindent összevéve azt állapíthatjuk meg, hogy a tervezett munka nagyobb és fontosabb része, csaknem háromnegyede készült el.

A Nvncivmból is tudjuk, A magyar szép tollban pedig ismételten említi Révai, hogy stilisztikai kézikönyve szerves kiegészítőjének szánta A magyar be?zéd példái című szöveggyűjteményt. Kardos Adorján pedig egyenesen azt mondja, hogy „Tsak Kegyes Adakozót várnak a’ nyomtatásra: a’ Magyar Deákságnak Harmadik Kötetje, a’ Magyar Be?zédnek Példái”.145145 Ha a munka nem is volt ennyire előrehaladott állapotban, kétségtelen, hogy sok elkészült belőle. Révai hagyatékában három, A magyar deáksághoz hasonló nagyságú és terjedelmű kötet van146146, amely a gyűjtést nagyrészt tisztázatban tartalmazza. Főként régebbi – 16–17. századi – írói művek és nyelvemlékek szemelvényeiből áll a gyűjtemény.

8.2. A mű helye és jelentőségeHa a mű helyét akarjuk kijelölni Révai munkásságának egészében, akkor mindenekelőtt ismét hozzá magához kell fordulnunk tájékoztatásért. A magyar deákság I. kötetében, a munka mindhárom kötetének tartalmáról és beosztásáról szóló Bévezető tudósítások a’ magyar deákságról című előszavában, különösen a II. és III. §-ban147147 ugyanis mind a munka megírásának tulajdonképpeni indítékáról, mind egész nyelvészeti rendszerében elfoglalt helyéről, mind pedig az egyes köteteknek egymáshoz való viszonyáról felvilágosítást kapunk.

A III. §-nak a végén Révai az Instructio pro Professoribus, linguae, et literaturae Hungaricae in Academiis című utasításból ezt idézi: „Professores, linguae, et literaturae Hungaricae in Academiis, hoc sibi habent munus demandatum: vt altiorum classium studiosis linguae, quam in Gymnasiis excoluerunt, gnaris, eius, literaturaeque Hungaricae indolem, et fata demonstrent; tum vero eos etiam ad eam perficiendam, stilumque cultiorem sibi comparandum, manuducant.” E hivatkozásból nyilvánvaló, hogy Révai A magyar deákságot s benne a stilisztikát – az utasítás nyomán – egyetemi és főiskolai (az ő szavával: „a’ nagyobb oskolák”-nak való) tankönyvül szánta. Mint az ország időben és rangban is első magyar nyelvi és irodalmi tanszékének birtokosa, elsőrendű kötelességének tartotta, hogy – a nyelvtan mellett – ezt a hiányzó munkát is elkészítse, mégpedig magyar nyelven. Az irodalomtörténet és a stilisztika témája – mint felsőbb, a nyelvi ismereteket magasabb szinten kiteljesítő stúdium – tehát ebben az utasításban már össze volt kapcsolva. Ennek megfelelően építi föl maga Révai is a munkát: „Két jeles oktatás köttetik egybe a’ nagyobb oskolákra: a’ Magyar Deáki Történet, az az a’ Magyar Deákság tsak elbe?zéllésre; azután a’ Magyar Deákságnak előmenetelére a’ Magyar Szép Toll, az ékesen ?zóllásnak, a’ mint Tzitzeró mondja, művese, teremtője, és mestere (stilus dicendi opifex, stilus optimus dicendi effector, et magister). ezeknek nyilván való ö?zveillöségök, melly a’ ?zavakról való tanúságon állapik, ?

zépen eltüri egy közös fő nevezet alatt a’ kiadatást. O?zlásokat ve?zik a’ külön való kötetekben.” Az a megjegyzése, hogy a két első kötet „?zépen eltüri egy közös fő nevezet alatt a’ kiadatást”, azt sejteti, mintha csak a tantervi utasítás követése kedvéért egyesítette volna a két témát, mint ahogy valójában a stilisztika meglehetősen laza szálakkal fűződik az irodalomtörténethez, s ezért tulajdonképpen önálló munkának is tekinthető. Látni fogjuk azonban, hogy filológiai rendszerébe az irodalomtörténet tanulmányozása is beletartozott.

Hogy elsőrendű feladatának tartotta s főként a „felsőoktatás” céljára írta munkáját, azt több körülmény is mutatja. Miután 1802 őszén elfoglalta katedráját, nem sokkal utána, de legalább második egyetemi évében hozzálátott a munka megírásához. Kétségtelen ugyanis, hogy az I. kötetet, A magyar deáki történet ránk maradt

144144 Révai Miklós: Alázatos segedelem kérés, 1806, 13-14. old.; Révai 1973, 185-187. old.

145145 Fényfalvi Kardos 1806, 36. old.

146146 OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 1306/1-3.

147147 Révai Miklós magyar nyelvi és irodalmi kézikönyve „A magyar deáki történet”, kiadta Rubinyi Mózes, Budapest, 1912, 11-14. old. (Régi Magyar Könyvtár 29.)



részét, legalábbis a javát már 1803-ban megírta [kiviláglik ez magából a kéziratból, a Rubinyi-kiadás 83. lapján levő egyik mondat kezdetéből: „E’ most folyó 1803 e?ztendőben itt Pesten…”].148148 Másfelől, úgy látszik, az elkészült részek anyagát – mind az irodalomtörténetit, mind a stilisztikait – tanította az egyetemen. Erre vallanak a hagyatékában, saját kezeírásában fennmaradt vizsgatételek. Egy részük kis alakú cédulákon sajátosan vizsgai célokra készült.149149 Másik részük íveken van összeállítva [l.: Quart. Hung. 2213. sz. alatt].150150 A magyar szép toll tételei itt is három csoportot alkotnak: 1. „Feltételek A’ Szép Tollnak Közönséges tulajdonságairól” címmel tisztázatban az Első részből 15 tétel; 2. fogalmazványban a Bévezetésből 1, az Első részből 14, és a Második részből 8 tétel; 3. „A’ Magyar Szép Tollból ki?zedett feltételek, és megfejtések” címmel tisztázatban kidolgozva a Bévezetésből és az Első részből 14 tétel.

Ha A magyar szép toll részleteibe is beletekintünk, arról győződhetünk meg, hogy a munka bizonyos szempontból túlnő saját tárgyán, a stilisztikán. A tárgyalás rendjén ugyanis Révai szerét ejti annak, hogy kisebb vagy nagyobb részletességgel érintse csaknem mindazokat a kérdéseket, amelyek nyelvészeti felfogásának sarkpontjait, filológiai rendszerének alappilléreit alkotják. Szó van benne a nyelvek kialakulásáról, az „éj ?zaki és napkeleti nyelvek”-kel való rokonságról (mintegy izelítőül egy-egy magyar szónak a héberből való származtatására, illetőleg az észttel való egyeztetésére is kapunk példát): vannak benne kitűnő nyelvtörténeti fejtegetések; nem hagyja természetesen említetlenül a magyar nyelv „arany” és „ezüst” idejét, a „tiszteletre méltó” régiséget mint a hibátlanság forrását; kitér a közelebb múlt negyed század írói gyakorlatára: ostorozza, főként az igeragozás terén elkövetett hibákat, kikel ezekkel kapcsolatban a Debreceni Grammatika vétkeire és Verseghy tévelygéseire; s itt is hosszasan értekezik arról, mit értsünk a nyelvbéli szokáson, miféle szokást lehet megtenni a nyelvhasználat normájául. Egy szóval egész nyelvészeti rendszerének mintegy foglalatát is nyújtja A magyar szép tollban.

Mindez természetes – mondhatnánk: óhatatlan – eljárás olyan tudósnál, aki mint Révai, tudományát – nevezzük azt akár nyelvészetnek, akár nyelvművelésnek vagy filológiának – s tudományának rész-diszciplináit egységben fogta fel, az elméletet és gyakorlatot sohasem választotta el egymástól. E munkájában is részletesen fejtegeti azt az első egyetemi előadásában nyilvánított s később is újra visszatérő alapgondolatát: minden nyelvbéli fogyatkozásunk fő oka, hogy – vétkes gondatlansággal – nem tanuljuk anyanyelvünket. S a nyelvtanulásnak, egyúttal a nyelvművelésnek mi a módja? Mindazon „segedelmek”, vagyis segédtudományok felhasználása, amelyek a nyelv alapos ismeretére vezetnek. A nyelvművelésnek – vagy filológiának – Révai által művelt ágai: a rokon nyelvek ismerete, a régi magyar nyelv kincseinek kutatása, az irodalomtörténet tanulmányozása (ami nála a nyelv történetének nyomon követését jelenti), továbbá a grammatika, a retorika, a stilisztika mind-mind azt az egyet – az elmélet a gyakorlatot – szolgálja, hogy nyelvünket minél teljesebben megismerjük, minél tökéletesebben használjuk, és ezáltal „nevekedés”-ét, fejlődését előmozdítsuk.

Aligha véletlen, hogy a filológiának – Révai által Pápai Páriz nyomán ékes szószeretésnek vagy ékes szótanulásnak nevezett tudománynak – említett egységéről először A magyar deákság bevezetőjében szól: átvéve és idézve is Walchiusnak erre vonatkozó – Historia critica latinae lingvae című művében kifejtett – nézeteit.151151 Részletesebben foglalkozik azután Révai Kardos Adorján vitairatában – Verseghyvel éppen a filológia fogalmának leszűkítése ellen harcolva – nemcsak az ékes szószeretés mibenlétével, hanem annak Walchius által meghatározott és Révai által a magyar filológiára alkalmazott „segedelmei”-vel, azaz résztudományaival152152, azokkal, melyeket az imént felsoroltunk. Éppen ezért elfogadhatatlan az a Velledits és Melich képviselte, egyébként az újgrammatikus iskolára visszamenő – szemlélet, amelynek alapján szembeállítják Révait, a nyelvtudóst Révaival, a nyelvművelővel. Korunk ismét Révai felfogásához közeledik, amikor a nyelvészet és a nyelvművelés kívánatos egységének helyreállításán fáradozik. A magyar szép toll tehát mint összefoglaló mű s mint olyan munka, amelyben Révai tanításai magyar nyelven a legrészletesebben vannak kifejtve, azért is becses számunkra, mert róla alkotott képünknek még árnyaltabb megrajzolásához segít hozzá.

Amikor A magyar szép toll jelentőségét szorosabban véve a stilisztika története szempontjából akarjuk

148148 Lásd Révai 1912, 83. old.

149149 OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 1299. A magyar szép tollból 31 darab három csoportban, különböző időből, különböző nagyságú cédulákon, s ezért egyes tételek ismétlődnek.150150 OSzK Kézirattár, Quart. Hung. 2213.

151151 Révai 1912, 12. old. Johann Georg Walch(ius) (1693-1775) német luteránus teológus, filológus és filozófus, Luther műveinek hallei kiadója. Historia critica latinae lingvae c. műve Lipcsében jelent meg (17161, 17292, 17613). Révai valószínűleg a második kiadást használta (ez van meg nagyobb önyvtárainkban, az OSzK-ban levő példány Horvát István hagyatékából való.) A munka 2. fejezete De stili cvltiori romani ratione címmel (2. kiadás: 137-201. old.) stilisztikával foglalkozik. A Révai által idézett részek a 2. kiadás 3., 10-12. és 837-838. lapjain találhatók. Révainak ezt a forrását nem említi szakirodalmunk. Magáról Walchiusról magyar nyelven egyedül Ladvocat Apáturnak Históriai Dictionariumában olvashatunk (fordította Mindszenti Sámuel, VI. kötet, Komárom, 1795, 575. old.).152152 Fényfalvi Kardos 1806, 30-36. old.



megítélni, akkor is a magyar nyelvűség kezdeményéből kell kiindulnunk. Amint Balázs János felhívta figyelmünket: „Révai e munkájának jelentőségét akkor tudjuk igazán felmérni, ha figyelembe vesszük, hogy az ő korában a stilisztika még Európa-szerte hamupipőke volt csupán… s csak a 18. század legvégén történnek először félénk kísérletek a retorikától függetlenített stílustudomány megteremtésére. Révai ebben is – sok más európai nemzet fiait megelőzve – felzárkózik az élenjárókhoz. Érdemeit nem kisebbíti, hanem inkább növeli az a körülmény, hogy irodalmi nyelvünk – különösen a tudományos értekezés nyelve – ekkor még eléggé műveletlen. A semmiből kellett Révainak megfelelő stilisztikai műnyelvet teremtenie.”153153 Önmagában az a tény, hogy Révai magyarul szólaltatta meg Adelung stilisztikáját, több olyan feladatot rótt rá, amelynek során önállóan kellett eljárnia és újat kellett hoznia. Mindenekelőtt a stilisztikai kategóriákat a magyar nyelvre alkalmazva kellett feldolgoznia. Abban tehát, hogy „mit lehet, és mit illik tennünk, a’ mí nyelvünknek tulajdonsága ?zerént”, mindenképpen eltért Adelungtól. E tekintetben kétségtelenül kiemelkedik újdonságával a Második rész I. fejezetében a magyar hivatalos stílus történetéről szóló értekezés. Ha figyelembe vesszük, hogy a stílustörténet még ma is meglehetősen kezdetleges állapotban van, Révai stílustörténeti fejtegetése különösen figyelemre méltó. Nem marad el mögötte, jelentőségében sem, az a teljesítménye, hogy megalkotta a stilisztika magyar terminológiáját, amelyben – az egy Szenthe Pálnak a mű egészéhez képest igen csekély adalékain kívül – valóban alig támaszkodhatott valamire. E műszavak tüzetes vizsgálatára külön tanulmányban kell majd sort keríteni. Ugyancsak új lépéseket tett Révai a stilisztikai jelenségeknek magyar példaanyaggal való szemléltetése terén. A munkában előforduló nyugat-európai, főként német írókból vett példák ugyan Adelungból valók, de a példatárat sok helyütt magyar anyaggal helyettesítette. Az idézett és hivatkozott magyar szerzők sora Sylvestertől és Heltaitól, Laskai Jánostól és Tinóditól, Pécsi Lukácstól és Lépes Bálinttól Telegdi Miklóson és Pázmány Péteren, Szenci Molnár Alberten és Gyöngyösi Istvánon át Faludi Ferencig és Molnár Jánosig, Baróti Szabó Dávidig és Rájnis Józsefig, Péteri Takács Józsefig és Kazinczyig tart, s ide számíthatjuk még saját, főként Homéroszból, Ossziánból és Ciceróból készített fordításait. És végül kiemelkedik e mű a kortársi irodalomból világos és közvetlen hangú, gördülékeny és ízes stílusával: ebben a vonatkozásban a megelőző negyedszázad legkiválóbb képviselőinek – Bessenyeinek, Bacsányinak, Rájnis Józsefnek, Kazinczynak – értekező prózájában voltak csak előzményei.

Kardos Adorján azt ígérte vitairatában, hogy Révai a „Szép Tollról íratott Betses Munkájá”-ban is „dorgálni fogja” Verseghyt „nyelvrontó bü?zkeségéért”. Erre a dorgálásra azonban – mint gondolhatjuk – már nem került sor. Van ugyan egy megrovó mondat Verseghyről a Debreceni Grammatika vétkeinek felsorolása kapcsán: „A’ hamis ígehajtogatást is ugyan a’ Debretzeniek terje?ztették, a’ tétovázó ?zokásnak meghajúlt engedelmeskedésökkel. Versegi Ferentznek is megátalkodott tudatlansága, ugyan e ré ?zről, irgalmatlanúl, és tsúful bévágott a’ nyelvnek eredeti valóságos ti?zta hibátlanságába.” Ez a megróvás azonban nem a vitairatok „motskolódó” hangjából való, hanem egy korábbi, mondhatjuk tárgyilagos ítélet visszhangja csupán. Nem, a Verseghyvel folytatott harcnak szenvedélyes, türelmetlen, személyeskedő hangneméből semmi sem szüremkedett be A magyar szép tollba. Ellenkezőleg Révai itt azt a hangot üti meg, amit tanító, illetőleg beszélgető, még inkább barátságos stílusnak nevezett, s amelynek művészi megvalósítását, az írásban szükséges változatosságról szólva, így jellemezte: „Semmi sem fára ?zt inkább azon egyformán folyó előadásnál: p. o. ha valaki a’ tanító tollban minduntalan tsak kemény oktató hangon ?zóll. Hogy itt megadhassuk a’ be?zéd formájának az illő különbséget, igen kezünkre járnak a’ be?zéllgető tollnak megmagyaráztatott módjai: a’ kérdés, a’ kételkedés, a’ megjobbítás, ’s a többi; mellyek a’ hideg oktató előadásnak nem tsak külömbséget, ’s elevenséget adnak; de még bizodalmat is gerje?ztenek az olvasóban, hogy e’ képen a’ tanítás barátságos mulatsággá le?zen.”154154 Valóban, a műből ez a hang, a kiegyensúlyozott, békésen munkálkodó, bölcs és barátságos tanító szól hozzánk. Éppen ezért is – bár jól tudjuk, hogy a vitairatoknak megvolt az irodalompolitikai jelentőségük, Verseghyvel és a Debreceni Grammatikával való leszámolás Kazinczy nyelvújítási mozgalmához készítette az utat; s bár nem kételkedhetünk Vitkovics tanúságtételének igazában, sőt igen találónak tarthatjuk azt a megjegyzését, hogy Révai soha nem sajnálta azt az időt, amit a vitairatok összeállításával eltöltött – A magyar szép tollat lapozgatva mégis hajlandók vagyunk sajnálni, hogy a vitairatok miatt az első magyar nyelvű stilisztikai kézikönyv csonkán maradt.

9. Verseghy Ferenc első nyelvészeti munkája155155

Verseghy Ferenc első nyelvészeti munkája, Proludium in Institutiones Linguae Hungaricae, Ad Systema Adelungianum, genium item linguarum orientalium, ac dialectum tibiscanam et transylvanam exactas címmel (a

153153 Balázs János: A stílus kérdései, Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. Szerkesztette Kniezsa István, Budapest, 1956, 103. old.154154 Révai 1973, 169. old.

155155 A Proludium-nak Bevezetés a magyar nyelv törvényeibe című magyar fordításához (fordította Hegyi Balázs, szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1998) készített utószó.



továbbiakban: Proludium), Pesten, 1793-ban jelent meg.

Érdemi méltatása előtt vessünk egy pillantást a Proludium keletkezésének körülményeire.

Megírására, nem kétséges, közvetlen ösztönzést a II. József halálát követő nemzeti felbuzdulás légköre, nevezetesen az 1790-1791-i országgyűlésnek a magyar nyelvhasználat ügyében kezdeményezett mozgalma adta. A kezdeményezés Verseghyt először költemény írására ihlette: Emlékeztető Oszlop azoknak a’ hazafiaknak a’ tiszteletére, a’kik az ország előtt júniusnak 11dik és 12dik napjain 1790 a’ haza-nyelvnek bé-vétele mellett szóllottanak címmel megörökítette azoknak a követeknek a nevét, akik napirendre tűzték a magyar nyelv ügyét.

Ám nemcsak versírásra ihlette a költőt, hanem a magyar nyelv rendszerezésére sarkallta a tudóst az országos jellegű megmozdulás. Maga Verseghy is ettől az időtől számította nyelvészeti alkotómunkájának kezdetét. A tarkui nyelvészprofesszorhoz, Gabriel Porthanhoz 1794. május 13-án intézett levelében ugyanis ezt írta:

„Már a negyedik év telik el azóta, hogy a magyar nyelv szerkezetét kutatom azzal a céllal, hogy az így összegyűlt kutatási anyagokból összeállíthassam annak etimológiai-filológiai szótárát és végül grammatikáját.”156156 Ugyancsak a magyar nyelv terén végzett „négy-esztendőbeli nyomozási”-ról tesz említést az Erdélyi Tudós Társasághoz 1794. szeptember 18-án írt levelében.157157

A munka azonban olyan európai hátterű nyelvtudományi tájékozottságról tanúskodik, amely korábbi érdeklődésre és tanulmányokra enged következtetni. Ebben az értelemben írhatta szerzője Kazinczynak 1803-ban, majd 1804-ben, hogy a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre, ill. A’ Tiszta Magyarság huszonkét évi „nyomozásainak gyümölcse”.158158

A Proludium alcíme szerint Adelung rendszere, nemkülönben a keleti nyelvek szelleme, valamint a tiszai és erdélyi nyelvjárás alapján készült. Fordítsuk tehát figyelmünket mindenekelőtt az első helyen megjelölt forrásra, Adelung műveire.

Johann Christoph Adelung (1732-1806) a 18. század végi német nyelvtudomány kiemelkedő alakja. Általános nyelvészeti elveit részben Christian Wolff racionalista filozófiájára, részben Johann Gottfried Herder nyelvelméletére alapította.159159 A Proludiumban Verseghy kétszer hivatkozik Einleitung. Über Sprache, Deutsche Sprache und Sprachlehre (1781) című művére, egyszer pedig Deutsche Sprachlehre (1792) című grammatikájára. Az értekezés felépítésében Verseghynek az Einleitung volt a mintája. Nem hivatkozik ugyan rá, de szövegében nyomon követhető, hogy merített Adelung Unständliches Lehrgebäude der Deutschen Sprache (1782) című munkájának gondolataiból is.

Verseghy három fejezetre tagolja értekezését: I. Lingua hungarica, ut lingua in genere sumpta [A magyar nyelv általában mint nyelv]; II. Lingua hungarica, ut orientalis [A magyar mint keleti nyelv]; III. Lingua hungarica, ut nationalis [A magyar mint nemzeti nyelv]. A három részre való tagolás pontosan megfelel Adelung felosztásának: Einleitung I. Sprache überhaupt; II. Deutsche Sprache; III. Deutsche Mundarten.160160

Lássuk már most, mit tartalmaznak az egyes fejezetek!

A három rész témakörét vázoló bevezető sorok (1. §) után A magyar általában mint nyelv című első rész, az egész munka alapvetéseként, egzakt meghatározással kezdődik. A magyar nyelvtudomány történetében, tudomásunk szerint, Verseghy az első, aki definiálja a nyelv fogalmát, mégpedig a következőképpen:

„Nyelven általános értelemben azokat az artikulált hangokat értjük, amelyeknek segítségével bármely ember gondolatainak sorát mással közli.” (2. §)

Majd pedig a beszélt és írott nyelv különbségét így körvonalazza:

156156 A latin nyelvű levelet hasonmás-kiadásban gondozta Kaposvári Gyula: Verseghy Ferenc levele Porthan finn nyelvész professzornak. Szolnok, 1987. Magyar fordítása: Verseghy Ferenc kiadatlan írásai, III. kötet. Sajtó alá rendezte Fried István, szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1987, 68-75. old.157157 Verseghy Ferenc levele az „Erdélyi Tudós Társasághoz”. Közölte Jancsó Elemér, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 1960, 373. old.158158 Verseghy Ferenc Kazinczynak, Budánn 29. nov. 1803. = Kazinczy Ferenc levelezése. Huszonkettedik kötet, kiadta Harsányi István, Budapest, 1927, 68. old. – Verseghy Ferenc Kazinczynak. Budánn April 9. 1804. = Kazinczy Ferenc levelezése. Huszonharmadik kötet, kiadta Berlász Jenő, Busa Margit, Cs. Gárdonyi Klára, Budapest, 1960, 75. old.159159 Thienemann Tivadar: Német és magyar nyelvújító törekvések, Budapest, 1912, 4. old.

160160 Thienemann 1912, 4-5. old.



„Ha ezeket az artikulált hangokat, amelyeknek segítségével gondolatainkat közölni szoktuk, élőszóban adjuk elő, akkor eljárásunkat beszédnek, ha pedig ugyanazokat a hangokat meghatározott és elfogadott jelekkel jelöljük, amelyeket betűknek nevezünk, akkor eljárásunkat írásnak hívjuk.” (4. §)

Verseghy tehát – mai felfogásunkkal egyezően – a nyelvet mint a kommunikáció eszközét határozza meg, s egyúttal két megjelenési formájának, a beszédnek és az írásnak viszonyát világosan megkülönbözteti. Ennek megfelelően a továbbiakban egyrészt a magyar hangok képzésének és törvényszerűségeinek leírását nyújtja, másrészt a magyar helyesírás elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkozik, s a szóelemző (ún. jottista) írást bírálva, a kiejtés szerinti (ún. ipszilonista) írás mellett tör lándzsát.161161

Az első rész befejezéseként, mondhatnánk: csattanójaként, leszögezi, hogy a helyesírás egyes kérdéseiben változtatásokat a grammatikus nem hajthat végre, s ennek alátámasztására szabadon idézi Adelung híressé vált, Verseghy által később is mindvégig képviselt állásfoglalását: „A grammatikus ugyanis nem ura csak tolmácsa a nyelvnek, ezért az ilyen jellegzetességeket nem változtathatja meg, illetőleg a megváltoztatott jellegzetességeket csupán javasolhatja, de nem kényszerítheti a nemzetre.” (50. §)162162

Az értekezésnek A magyar mint keleti nyelv című második része gyökeresen új eredményeket hoz a magyar nyelv leírásában.

Adelungnak az volt a meggyőződése, hogy minden nyelvet önmagában kell vizsgálni és saját jellegének megfelelően rendszerezni. A Deutsche Sprachlehre előszavában a következőket írja: „Azon fáradoztam, hogy a német nyelv lényegét önmagában találjam meg, és ebből adódik a Sprachlehre felépítése, míg a többiek még mindig a latin nyelv másolatai.”163163 Verseghy csatlakozik ehhez a meggyőződéshez: a magyar nyelv saját jellegét – a nyugati nyelvek rendszerétől eltérő – keleti mivoltában164164 ragadja meg, és bírálja elődeit, akik a latin nyelv törvényeinek normája szerint rendszerezték anyanyelvünket. (52. §) E gondolatmenet jegyében rátér a névragozásban és az igeragozásban fellelhető fogyatkozásokra és hibákra, amelyek „a latin nyelv szabályainak a mi nyelvünkre való gondatlan alkalmazásából eredtek.” (53. §)

Ami a névragozás rendszerezését illeti, Verseghy Adelungnak a prepozíciók szerepére vonatkozó megjegyzéséből kiindulva azt a következtetést vonja le, hogy „a helyes útról nagy mértékben letér az a grammatikus, aki a magyar esetek számát a latin nyelv alapján igyekszik meghatározni”. (54. §). Éppen ezért úgy véli, hogy azokat az eseteket, amelyeket a latin nyelv prepozíciókkal fejez ki, „nyelvünkben olyan szótagokkal [értsd: ragokkal] kell kijelölni, amelyek a valódi névragozástól, vagy ami ugyanaz, a deklináció eseteitől sem természetük, sem valami külső sajátosságuk alapján nem különböznek.” (56. §)

E meggondolás alapján a magyar névragozásban húsz esetet állapít meg (57. §). A magyar nyelvtanírás történetében Verseghy ezzel igen nagy jelentőségű lépést tesz: a (latin mintájú) kevés esetű deklinációról áttér (a magyar nyelv természetének megfelelőbb) sok esetű névragozási rendszerre. Hogy e kezdeményezésével megelőzte korunkat, elég ezúttal arra utalni, hogy Antal László165165 és Kiefer Ferenc166166 általános nyelvészek, akik az utóbbi időben a modern nyelvtudomány módszereivel vizsgálták meg a magyar esetrendszert, megerősítették Verseghy eredményeit.

A névragozás bemutatása után Verseghy az igeragozás kérdéseit veszi szemügyre. Kifogásolja, hogy a

161161 E tekintetben is megerősíthette őt Adelung állásfoglalása, amely szerint: „ist das erste Grundgesetz für die Schrift aller Sprachen: schreib, wie du sprichts.” Adelung, J. Ch.: Deutsche Sprachlehre, 1792, 511. old.162162 Az eredetiben: „Grammaticus quippe non dominus linguae, sed interpres tantum ejusdem est, atque naevos hujusmodi neutiquam reformare, ac reformatos toti nationi imponere, sed indicare solummodo potest.” (50. §)

Adelung szövege pedig így szól: „Der Sprachlehrer ist nicht Gesetzgeber der Nation, sondern nur Sammler und Herausgeber der von ihr gemachte Gesetze, ihr Sprecher und der Dollmetscher ihrer Gesinnungen. Er entscheidet nie sondern sammelt nur die entscheidenden Stimmen der Meisten.” – Adelung, J. Ch.: Unständliches Lehrgebäude der Deutschen Sprache, 1782, 113., 114. Idézi Telegdi Zsigmond: Ein früher Versuch, die ungarische Morphologie systematisch aufzubauen. Gépirat 1993/1994. Dr. Jeremiás Évának köszönöm, hogy rendelkezésemre bocsátotta a gépiratot.163163 „Ich habe mich bemühet, das Wesen der deutschen Sprache in ihr selbst aufzubauen, und daraus ist denn auch die Einrichtung der gegenwartigen Sprachlehre entstanden, dagegen andere immer noch Copien der Lateinischen sind.” Adelung 1792, 3. (szt1.1.) – Magyar fordítása: Telegdi Zsigmond: A magyar morfológia szisztematikus felépítésének egy korai kísérlete. Gépirat 1994 (vö. Telegdi 1993/1994). Dr. Harmatta Jánosnak köszönöm, hogy volt szíves rendelkezésemre bocsátani a gépiratot.164164 Verseghy bizonyára ismerte Komáromi Csipkés György grammatikáját, amelyben a szerző a 17. század közepén közismert nézetként nyilatkozott arról az álláspontról, hogy a nyelvek kétfélék, keletiek és nyugatiak, és hogy a magyar az előbbiekhez tartozik. L.: CorpGr. = A régi magyar nyelvészek Erdősitől Tsétsiig. Kiadta Toldy Ferenc, Pest, 1866, 341. Vö. Telegdi 1993/1994. és 1994.165165 Antal László: A magyar esetrendszer, Budapest, 1961, 104-105. old. Uő.: Egy új magyar nyelvtan felé, Budapest, 1977, 52-55. old.

166166 Kiefer Ferenc: A magyar főnév esetei, Magyar Nyelv, 1987, 481-486. old.



grammatikusok a magyar igeragozást a latin konjugáció kategóriáiba erőltették, és helyteleníti, hogy – ennek következményeként – olyan igealakokat tüntettek fel, amelyek a köznyelvben soha nem fordulnak elő.167167 Ennek során a magyar igeragozási rendszert összeveti a héber nyelv igeragozási alakjaival. Majd a héber-magyar nyelvrokonság elméletéről és gyakorlatáról nyilvánítja ki felfogását.

A héber-magyar nyelvrokonság eszméjét Sylvester Jánostól (1539) kezdve a legtöbb magyar grammatikus magától értetődő alapigazságként adta elő. Verseghy mint képzett hebraista168168 a héber nyelvben és nyelvtudományban való jártassága alapján értekezésében felülbírálja a korábbi nyelvhasonlítási eljárásokat. Követi a hagyományt, amennyiben a héber és a magyar között karakterisztikus, a nyelv jellegét illető egyezéseket állapít meg, az egyezések grammatikai meghatározásában azonban eltér az elődöktől. Hangsúlyozza ugyanis, hogy az egyezések nem a szavak és szóelemek hangformáiban, hanem a ragozás és a mondatalkotás módszerében rejlenek: „a héber és a magyar nyelv között lévő hasonlóságot nem a gyökökben, nem a ragozások szótagjaiban vagy a képzőkben és még kevésbé a betűk [...] összevetésében kell keresnünk, hanem egyedül a képzés, a ragozás és a beszéd szerkezetének hasonló módjára kell korlátoznunk”. (68. §)

Ennek értelmében például abban egyezik a héber és a magyar ragozás, hogy a névszónak mindkét nyelvben kettős „státusa” van: egy „abszolút” és egy birtokos személyraggal ellátott, miként az igének kettős a ragozási formája: az egyikben a személyrag csak az alanyt mutatja, a másikban az alanyt és a tárgyat egyszerre:

„Mindkét nyelv használja a névszókban a birtokos, az igékben pedig a tárgyas ragot, amelyet azok végződéséhez szoktak illeszteni [...] És innen ered mindkét nyelvben a főnevek kettős alakja: kő, kövek, köveknek és a toldalékos: kövem, köveink, köveiknek; valamint az igeragozásban is kettős alak fordul elő, a törzsökös vagy általános: ír, írsz, írok, írnak, írtok, írunk és a mutató, azaz toldalékos: írja, írod, írom, és írjak, írják, írjátok, írjuk.” (72. §)

Verseghynek tehát – mai terminológiával élve – az az álláspontja, hogy a két nyelv között tipológiai rokonság van, de genetikai rokonság – mint elődei állították – nincs. 169169 Tegyük még hozzá, hogy későbbi munkáiban Verseghy nem foglalkozik a héber-magyar nyelvrokonság kérdésével, nyelvleírásából kirekeszti e témakört, s ezáltal nyelvtanírásunk további alakulását megszabadítja a hebraizáló hagyomány ballasztjától.

A magyar mint nemzeti nyelv című harmadik részben, követve adelungi forrását, Verseghy a nyelvjárások tárgyalásából indul ki, és a magyar nyelvterületen három fő dialektust különböztet meg:

„A magyar mint nemzeti nyelv, amely belső sajátságai révén az összes többitől eltér, három fő nyelvjárásra tagolódik, mégpedig a tiszaira, az erdélyire és a dunaira, s mindegyikük mind a mai napig megőrizte az eredeti nyelv kétségtelen nyomait.” (88. §)

A felosztásnak igen nagy a tudománytörténeti jelentősége, mert Verseghy az első, aki a magyar nyelv táji jellegű változatait kifejezetten osztályozási szándékkal tárgyalja. Ám ezen túlmenően, mint Benkő Loránd rámutatott, máig összehasonlíthatatlanul a legjobb, a magyar nyelvjárási tagoltság lényegét legvilágosabban kifejező ez az osztályozás:

„A magam részéről e téren a mai magyar nyelvre vonatkozóan éppen úgy, mint a XVIII. századi állapotra szabva nyelvterületünk hármas tagolását tartom a legszerencsésebb megoldásnak; nem azért, mert ez végső fokon a felvilágosodás korának egyik legkiválóbb nyelvtudósától, Versegitől származik, hanem elsősorban azért, mert úgy vélem, hogy a valóságos nyelvi helyzetet és az összefüggéseket mindmáig ez a felosztás közelíti meg a legjobban. A három fő típuson belül szükség szerint kisebb táji nyelvváltozatok is kijelölhetők.”170170

Verseghy maga is utal arra, hogy a fő típusokon belül kisebb változatok állapíthatók meg (94. §), az ezekben előforduló, egyes nyelvi jelenségeket azonban szabálytalannak, a köznyelvi norma szempontjából helytelennek tartja. Legfőképpen az ikes ragozást ítéli ilyennek. Hosszasabban fejtegeti (95. §-101. §), hogy az ikes ragozás kategóriája rendszertanilag hibás, és úgy véli, „a nyelvésznek kiváltképpen azért kell elvetnie, hogy a ragozások toldalékai minden ok nélkül ne keveredjenek össze”. (95. §). A részletesebb indokolásban a köznyelvi szokással

167167 Verseghy figyelmét e vonatkozásban is Adelung kelthette fel, aki hasonlóképp bírálta a német nyelvtanokat: „Allein, weil alle Deutsche Sprachlehren die Lateinische zum Muster genommen, so hat man auch das Lateinische Verbum zu Grunde gelegt, und die deutsche Conjugation darnach vorgetragen, un so hat man dann im Deutschen ein Passivum, ein Tempus perfectum, plusquamperfectum, futurum u.s.w. bekommen, wovon die Deutsche Sprache eigentlich nicht weiss.” Adelung 1782, I., 761. old. Idézi Thienemann 1912, 33. old.168168 Krausz Sámuel: Verseghy Ferenc mint héber nyelvtudós, Egyetemes Philologiai Közlöny, 1899, 214-226. old.

169169 Minderről részletesebben Telegdi 1993/1994 és 1994.

170170 Benkő Loránd: A magyar irodalmi írásbeliség a felvilágosodás korának első szakaszában, Budapest, 1960, 268. old.



való „visszaélés”-nek minősíti többek között azt a jelenséget, amikor az általános (alanyi) ragozás felszólító mód egyes szám harmadik személyét -on, -en, -ön helyett -ék-kel alkotják, tehát az egyen, igyon, ütközzön, származzon helyett az egyék, igyék, ütközzék, származzék formát használják, az -ék ugyanis az elfogadott szokás szerint az általános (alanyi) ragozásban a kijelentő mód elbeszélő múlt egyes szám első személyének a ragja: lelék, törék, szánék (96. §). Hasonlóképp megbélyegzi azokat, akik néhány semleges ige és az összes szenvedő ige esetében az egyes szám első személyét a mutató (tárgyas) raggal képezik: eszem, evém, enném, egyem; gondolkozom, gondolkozám, gondolkoznám, gondolkozzam ehelyett: eszek, evék, ennék, egyek; gondolkozok, gondolkozék, gondolkoznék, gondolkozzak. (99. §)

Verseghy e tekintetben jól kitapintotta a fejlődés tendenciáját, észrevette, hogy az ikes ragozásnak a 17. században meglévő kategóriája a 18. században már megbomlott, s ezért a rendszertanilag lényegesebb, általános (alanyi)- határozott (tárgyas) igeragozás keretébe helyezte el. Álláspontját és eljárását nyelvhasználatunk mai alakulása alátámasztja.171171

Verseghy az ikes ragozást a nyelvszokás alapján veti el, s ennek kapcsán – Adelunghoz igazodva – fejti ki, hogy a nyelv közös és hallgatólagos megegyezés nyomán jött létre, a megegyezés pedig szokáson alapul, ezért „a nyelvek legfőbb bírája a szokás”. (103. §) Mivel pedig az élő, beszélt nyelvi közszokást tartja döntőnek a szabályozásban, nem fogadja el a „könyvnyelv”, vagyis az irodalmi hagyomány, valamint a kortársi irodalom normatív szerepét. Rávilágít arra, hogy a könyvekben található nyelvi következetlenségek lehetetlenné teszik egységes irodalmi hagyomány megállapítását. Majd rámutat arra, hogy nemcsak a régi és az újabb szövegek között vannak nyelvi eltérések, hanem számos író nyelvállapota még ugyanazon munkán belül sem egységes. Sajátjának tekintve Adelungnak azt az elvét, hogy a grammatikus tapasztalati ténynek kell, hogy tekintse a nyelvhasználatot, levonja a következtetést: „Szükséges tehát, hogy a grammatikus, aki a magyar nyelv szokásait mélyebben akarja megvizsgálni és megfelelő rendbe szedni, nagyobb jelentőséget tulajdonítson a tapasztalásnak, [...] mint az egymástól annyira eltérő hazai íróknak.” (110. §)

A nyelvszokás mellett a nyelvhasználat normáinak kialakításában szerepet szán az analógiának, az etimológiának és a jóhangzásnak. Az analógia a nyelvi jelenségek közt „egy bizonyos rendet teremt”, ezért „a szokás után minden nyelvben a második hatalom”. (111. §) Szükséges továbbá, hogy „a ragok és a képzők elhagyásával létrejövő etimológia, amely a szokás és az analógia után a harmadik hatalmat gyakorolja, közel álljon a grammatikushoz.” (112. §) „A szép iránti vágy, amely az emberi természetben gyökerezik”, pedig arra vezetett, hogy a nyelvben a jóhangzás is érvényre jusson, s „ez a nagyedik hatalmat gyakorolja”. (113. §) Végül fejtegetését így foglalja össze:

„Nagyjából ezekben állnak azok az alaptörvények, amelyeknek az iránymutatására kell bíznia magát a grammatikusnak, aki a magyar nyelvet igyekszik rendszerbe foglalni, ha nem akar mellékutakra tévedni. Ebből következőleg a magyar nyelv kimunkálására nyelvtanomban Adelung rendszerét nem szolgaian, hanem szabadon alkalmaztam; s ugyancsak igazodtam a nyelvet tanulók szükségleteihez, ami még végső csiszolásra vár; mindezt a tudósok ítéletének alávetem.” (115. §)

Ez utóbbi sorok nemcsak a harmadik rész, hanem akár az egész értekezés zárszavának is beillenek. Ám ezután Verseghy röviden még nagyszabású szótárírási terveit adja elő. (116. §-126. §)

A 18. század utolsó negyedében – mint Bessenyei György Jámbor Szándékából ismeretes – egy jó magyar nyelvtanító könyv igénye mellett egy tökélletes magyar lexikon szükségessége is erőteljesen jelentkezik. Verseghy felismerve nyelvtan és szótár szoros összetartozását, meghirdeti, hogy a rendszeres grammatika kidolgozása után hozzá kell fogni korszerű szótár(ak) szerkesztéséhez.

A szótár szerepét nyelvfilozófiai eszmékre támaszkodva jelöli ki. Herder és Condillac nézeteire hivatkozva,172172

egyfelől hangsúlyozza, hogy a szótár a tudomány és a művészet felvirágzásának eszköze; másfelől a nyelv és a

171171 „Az ikes igék, ill. az ikes ragozás kérdését összegező mérleg azt mutatja tehát, hogy az ikes ragozás mint rendszer már nem él, csak ikes igék vannak, de ezeknek ragozásában is kettős alakok használatosak. A jelentő mód jelen idejének 3. személyű jellegzetes -ik toldalékán kívül az 1. személy, a feltételes mód 1., valamint a felszólító mód 1. és 3. személye őrzi még leginkább az ikes rendszer nyomát. A keveredés eredményeként mai nyelvünkben – az -ik végződés megőrzése mellett – az iktelen ragozás lett az uralkodó, s az eredeti, szabályos rendszerében felbomlott, szerepét vesztett ikes ragozás erősen visszaszorult az élőbeszédben, a köznyelvben, s voltaképpen stiláris eszközzé lett: a választékos stílus, az irodalmiság tartozéka, némi régies ízzel.” Nyelvművelő Kézikönyv. Első kötet. Főszerkesztők Grétsy László és Kovalovszky Miklós, Budapest, 1980, 1013. old.

„A beszélt nyelv ma már nemigen tesz különbséget egyes szám első személyben az ikes igék és a szabályos (iktelen) igék között, tehát mászok/mászom, eszek/eszem. A szabálytalan paradigma ebben az esetben is kezd a szabályoshoz igazodni.” É. Kiss Katalin – Kiefer Ferenc – Siptár Péter: Új magyar nyelvtan, Budapest, 1998, 219. old.172172 A kérdés filológiai hátterére lásd Szauder József: Verseghy és Herder. = A romantika útján, Budapest, 1961, 144-146. old.



gondolkodás szoros kapcsolatára utalva, úgy véli, hogy a szavak jelentésének pontos használata a fogalmak tisztázását is elősegíti. Szerinte ugyanis a véleményeltérések gyakran nyelvi, vagyis terminológiai félreértésekből származnak. Verseghy ezzel – mint Gáldi László megállapította – a szótárírásnak humánus célkitűzését fogalmazza meg: „Számára a szótár nemcsak filológiai vagy pusztán gyakorlati eszköz, hanem az emberi szolidaritás és testvériesség ápolásának eszköze. Tisztázzuk fogalmainkat, értsük meg egymást, küszöböljük ki a félreértéseket! Ilyen programmal Verseghy előtt egyetlen szótárszerkesztőnk sem dicsekedhetett.”173173 E felvilágosult, racionalista vélekedésből egyenesen következik, hogy Verseghy az ismeretelméleti problémát nyelvészeti síkra tereli, vagyis „igazi és nemes céljának megfelelő szótár kimunkálására” (117. §) vázol fel programot.

A szótári munkálatoknak három szakaszát jelöli ki.174174 Az első feladat a magyar nyelv „etimológiai és filológiai” szótárának kidolgozása, ami lényegében a mai értelmező szótár lett volna. A második még érdekesebb, mert először veti föl szakszótáraink programját, nem kevesebb mint tizenkét szakszótár tervét tartalmazza. Harmadik lépésnek a magyar nyelv egyetemes szótárának kiadását szánta, amely áttekintést ad mind a köznyelvről, mind a szaknyelvi szókészletről. Ezzel elsőnek pendítette meg az Akadémiai Nagyszótár tervét. A nemzeti nyelv nagyszótárának kidolgozását ugyanis – miként Bessenyei – a megalapítandó tudós társaságra kívánta bízni.

Szótárírói terveinek jelentőségét Gáldi László szavaival összegezzük: „A Proludium fénye valóban korunkig veti előre világát; mi, akik a szótárszerkesztést hivatásszerűen műveljük, tulajdonképpen ma sem csinálunk egyebet, mint megkíséreljük egy olyan program valóraváltását, amelyet Verseghy már 1793-ban megfogalmazott.”175175

A Proludium új fejezetet nyit a magyar nyelvleírás és nyelvelmélet történetében, s egyúttal kezdetét jelenti Verseghy három évtizedes korszakalkotó nyelvészeti munkásságának.176176

173173 Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 132. old.

174174 Részletes elemzését lásd Gáldi, i.m., 132-135. old.

175175 Gáldi László: Verseghy, a szótáríró, Magyar Nyelvőr, 1957, 262. old.

176176 A Proludium egyszer jelent meg, 1793-ban. Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumban lévő példány címlapjának hibás olvasata következtében szerepel tévesen az alábbi kézikönyvekben egy 1798-i második kiadás: Magyarország bibliographiája 1712-1860. VII. Pótlások Petrik Géza Magyarország bibliographiája 1712-1860. c. művéhez, Budapest, 1989, 550. old. Rékasy Ildikó: Verseghy Ferenc-bibliográfia, Szolnok, 1994, 35. old.


4. fejezet - Verseghy Ferenc brünni nyelvtani jegyzetei1

Verseghy Ferencet a Martinovics-mozgalomban való részvétele miatt az 1795. december 10-éről 11-ére virradó éjjel elfogták, és a budai várhegynek északi részén, a Duna felőli oldalon álló, katonai őrséggel megerősített ferences kolostorba hurcolták. Felségsértés vétkében elmarasztalva előbb pallos általi halálra ítélték (1795. május 2.), majd a halálos ítéletet bizonytalan ideig tartó várfogságra változtatták (1795. június 1.). Az ítélet kihirdetése után tíz nappal a közeli, ún. gárdaházba vitték át, átmenetileg itt tartották őt (1795. június 11. – 1795. augusztus 10.), s innen Kufsteinbe szállították. Miután Kufsteinben egy évet (1795. szeptember 5. – 1796. szeptember 2.), majd Grazban fél évet (1796. szeptember eleje – 1797. március vége) töltött, Brünnbe, a Spielberg nevű várhegyre vitték: 1795. április közepétől 1803 augusztus végéig volt az itteni várbörtön foglya. 1803. augusztus végén szabadult, és ez év szeptember 6-án ért vissza Budára.2

Első életrajzírója, Sághy Sándor, Verseghy börtönbeli időtöltéséről írva, de nem téve különbséget az egyes várbörtönök eltérő viszonyai között, összefoglalóan ennyit jegyzett föl:

„Többnyire magányosságát a’ magyar nyelv természetének, tulajdonságainak nyomozására fordította; a’ Páriz Pápai Szótárát és egyéb könyveit külömbféle jegyzetekkel beírta; ‘s magát a’ szép tudományokban, kiváltképen az idegen nyelvekben igen előmenetelesen gyakorolta... Így űzi feledékenységbe szenvedésit a’ nemes Lélek, Hazájának hasznára feszítvén egész elméjét.”3

Első monográfusa, Császár Ferenc viszont közelebbről is igyekezett megjelölni Verseghy fogságának azon helyeit, ahol dolgozhatott, olvashatott és írhatott. Az első alkalom erre még Budán adódott, de itt is más és más volt a helyzet az első és a második helyen. Vizsgálati fogságuk idején, tehát a ferences kolostorban, első kihallgatásuk befejeztével, miután bilincseiket levették, olvasniok lehetett, de írniok még nem volt szabad a foglyoknak:

„Az első kihallgatástól kezdve megenyhült a foglyok sorsa. [...] Ezután már maguk is hozathattak könyveket... Verseghy elhozatta börtönébe nyelvészeti könyveit és jegyzeteit, az Analysis Linguae Hungaricae kéziratának már készülő részeit és a nagyon fölszaporodott munkálatait a szófejtő szótárhoz. Ezekkel foglalatoskodott nagyobb részt, olvasta Adelungot, akit rendszeres nyelvtanában is követni szándékozott, és elmélkedett a magyar nyelv természete felől, rendezgette céduláit: egyebet nem tehetett, mert írószert nem adtak kezükbe, nehogy egymást vagy a városban lakó ismerőseiket értesíthessék.”

Lényegesen javult helyzetük a gárdaházban: „Kaptak téntát és papírost, könyveket tetszésük szerint, úgyhogy a foglyok közül azok, akik szerették a munkát, egész nap dolgozhattak. Batsányi, Kazinczy és Verseghy siettek megragadni az engedelmet, olvastak, írtak, e munkálkodásukról értesítették egymást. [...] Kazinczy szeretett évődni is társaival, különösen Verseghyvel, aki ekkor nagy buzgalommal folytatta a nyelvészkedést.”4

Nem kétséges, hogy Kazinczy a budai fogságukban nyelvészkedő Verseghyt örökítette meg a Pályám emlékezete jól ismert soraiban:

„Verseghy nagy dolgokat forral: Adelungunk akar lenni s grammaticát ád s lexicont.

Felhozatá lexicona articulusait, melyeket apró papiros szeletekre irkálva egy zsákba vetve tart. Mindent nagyot akar, nagy grammatikát, nagy lexicont.”5 És erre emlékezett vissza, amikor 1797. november 16-án Brünnből ezt írta Kis Jánosnak: „Verseghy Magyar Lexicont és Grammaticát dolgozott fogságában. Budán közlötte velem plánumát.”6 Valamint amikor Verseghynek a budai börtönben hozzá intézett, nyelvtani kérdésekben vitatkozó, „Winkelmann”-jának „táblájára” írt sorait többek között ezzel a kommentárral kísérte: „Verseghy Budán 1795.

11 Megjelent: Magyar Nyelv 1994, 211-214. old.

22 Császár Elemér: Verseghy Ferencz élete és művei, Budapest, 1903, 140., 147., 149., 153., 160., 161., 167. old.

33 Verseghy Ferencz’ Maradvánnyai és Élete, Budánn, 1825, 152. old.

44 Császár 1903, 142, 150. old.

55 Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. Kiadta Abafi Lajos, Budapest, 1879, 166-167. old.

66 Kazinczy Ferenc levelezése, 2. kötet, kiadta Váczy János, Budapest, 1891, 421-422. old.


Verseghy Ferenc brünni nyelvtani jegyzetei

[...] Verseghy grammaticázott, s zacskókban tartotta laicona [olv.: lexicona] papíros szeleteit.”7

Kufsteinben és Grazban nem foglalkozhattak szellemi munkával. Erre azonban Brünnben nyílt újból lehetősége:

„Amit Kufsteinben megtagadtak tőlük, azt a brünni vár vezetősége megengedte: szabad volt könyveket hozatniuk. Verseghy elhozatta Pápai Páriz szótárát és egyéb nyelvészeti könyveit, valószínűleg nagy számú jegyzeteit, azonkívül Brünnből egy csomó külföldi író művét.”8

Bizonyos, hogy brünni fogságának éveiben Verseghynek megvolt a lehetősége és módja arra, hogy könyveket hozasson és szerezzen be, hogy olvasson és írjon. Ezt egy olyan körülmény is elősegítette, amelyről Verseghy barátja és pártfogója, Pyrker János László egri érsek önéletrajzi művének nemrégen megjelent magyar fordításából szerezhettünk tudomást. Élete vége felé Verseghy ugyanis beszámolt neki brünni fogságáról, egyebek között arról, hogy a várparancsnok „jó magaviselete és elpusztíthatatlan jókedve miatt Verseghyvel taníttatta énekre és francia nyelvre gyermekeit.”9 E foglalatossága révén jutott hozzá papírhoz: ez időből való jegyzeteit részben kiselejtezett osztrák hivatalos iratok, részben tanulók házi feladatainak hátlapjára írta. Ezekre az évekre esik intenzív nyelvtanulása, mindkét életrajzírója kiemeli, hogy az angol, francia és olasz nyelv tanulmányozásába mélyedt el. A nyelvkönyvek és nyelvtanok buvárlása során készített jegyzeteinek jórésze fennmaradt. A mintegy hatszáz sűrün teleírt oldalt kitevő jegyzetanyagról Gáldi László adott hírt, s előbb A brünni szótári gyűjtés címmel foglalkozott vele, s nyújtott az anyagból némi ízletítőt, majd mint Verseghy „szó- és szólásgyűjteményé”-re tért vissza.1010 Gáldi tehát Verseghy szótárírói munkásságának részeként fogta föl és tárgyalta a brünni jegyzeteket.

Felfedezésének értékét némileg csökkenti az a tény, hogy nem ismerte föl Verseghy anyaggyűjtésének célját és jellegét, és ezért nem megfelelően helyezte el nyelvészeti munkásságának kereteibe.

Gáldit egyrészt talán az anyagnak „Magyar-német-francia-angol szótár”-rá minősítő kézirattári címadása 1111, másrészt méginkább saját kiindulópontja vitte tévútra. Ugyanis Kazinczynak – mint láttuk – nyilvánvalóan a budai fogságukban történtekre vonatkozó sorait idézve, Verseghy korábbi szótári gyűjtését azonosította a jónéhány évvel későbbi, Brünnben keletkezett jegyzetanyaggal:

„A szótárírás szempontjából persze bennünket legjobban azok az „artikulusok” érdekelnének, amelyeket Versegi, Kazinczy tanúsága szerint, „egy zsákba vetve” tartott. Szerencsés felfedezés révén erről az anyagról is van némi fogalmunk, mert az MTA kézirattárából előkerült Verseginek fogsága idején összeírogatott magyar szó- és szólásgyűjteménye... , mégpedig – igen meglepő módon – nemcsak német, hanem sokszor angol, francia, olasz értelmezésekkel.”1212

77 Kazinczy Ferenc levelezése, 22. kötet, kiadta Harsányi István, Budapest, 1927, 32. old.

88 Császár 1903, 162. old.

99 Pyrker emlékkönyv. Szerkesztette Hölvényi Görgy, Eger, 1987, 50. old.

1010 Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 201-211. old.; illetőleg: Verseghy, a szótáríró, Magyar Nyelvőr, 1957, 266-268. old.1111 MTA Könyvtára Kézirattára, M. Nyelvtud. 8. r. 15.

1212 Gáldi 1957, 202. old.



Majd pedig szemelgetve az anyagban, és néhány kiragadott szócikket elemezve, arra a következtetésre jut, hogy „Bármennyi is e jegyzetekben a szolgai fordítás, majdnem mindegyik példamondat egy-egy tégla lett volna Versegi nagy életművéhez: a magyar nyelv filozófiai alapokon nyugvó nagy szótárához.”1313

Hasonlóképpen az említett tanulmányban úgy véli: „E könyveket lapozgatva, Verseghy elsősorban olyan szólásokat, fordulatokat és sajátos szójelentéseket jegyzett ki idegen nyelvi megfelelőikkel együtt, amelyeket elsősorban az alapszókincset tartalmazó értelmező szótárba szánt.”1414

Ám ha a brünni jegyzeteket alaposabban megvizsgáljuk – bár lapjain szótári feldolgozásra emlékeztető, kisebb-nagyobb terjedelmű cikkek sorakoznak egymás után –, hamarosan kitűnik, hogy nem egy tervezett szótár előmunkálatai fekszenek előttünk. Vajon miféle szótár készült volna olyan szócikkekből, amelyekben a címszót illusztráló szövegekhez egy s még gyakrabban két nyelvű (angol-német, francia-olasz, német-francia, olasz-német) szövegek csatlakoznak? S hogyan képzelhető el egy „alapszókincset tartalmazó” magyar értelmező szótár, amelynek számos szócikkében idegen nyelvek grammatikai, alaktani és mondattani szabályai vannak leírva, hol magyarul, hol idegen nyelven? Továbbá hogyan illeszkednének bele „a magyar nyelv filozófiai, alapokon nyugvó nagy szótárá”-nak anyagába két, illetőleg több nyelvű társalgási szövegek?

Miről van tehát szó? Arról, hogy Gáldi figyelmét elkerülte Verseghynek e vonatkozásban tett egyértelmű nyilatkozata. A Brünnben kidolgozott és 1805-ben Pesten megjelent „Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre” előszavában ugyanis Verseghy feltárta ezeknek a jegyzeteknek keletkezését és célját. Előadja, milyen módszerrel dolgozta ki „újfajta” nyelvtanának két fő részét, az etimológiát és a syntaxist. Ami az utóbbit illeti, erre nézve ezt mondja: „verlegte ich mich auf das Studium der französischen, italienischen und englischen Sprache, überzeugt, daß die Kenntniß der in meiner Jugend erlernten lateinischen, griechischen und hebräischen, demjenigen, der die ungarische allen übrigen lebendigen, bereits auf dem Gipfel der Kultur schimmernden Sprachen, an die Seite zu heben strebt, nicht hinreichend genug sind. Ich verglich die syntactischen Regeln der bewährtesten und ausführlichsten Grammatiken dieser Sprachen einzeln mit der ungarischen, und zeichnete sie nach der Buchstabenordnung sorgfältig auf: aus welchen Materialen dann die Syntax, als der zweite und wichtigere Theil meiner Grammatik hervorgieng.”1515 Vagyis: „belefogtam a francia, olasz és angol nyelv tanulmányozásába, miután meggyőződtem arról, hogy az ifjúságomban elsajátított latin, görög és héber ismerete nem elegendő olyasvalaki számára, aki a magyart a többi élő, a kultúra csúcsán fénylő nyelvvel egy szintre akarja emelni. E nyelvek legjobban bevált és legrészletesebb grammatikáinak szintaktikai szabályait egyenként összehasonlítottam a magyarral, és ezeket betűrendben gondosan feljegyeztem: ebből az anyagból keletkezett azután a syntaxis, grammatikám második és fontosabb része.”

Bizonyos tehát, hogy a Verseghy által Brünnben összeírogatott jegyzetek, ún. durva betűrendben összeállított és jórészt kidolgozott szócikkek nem egy megalkotandó szótárhoz, hanem egy megírandó s valóban megírt nyelvtan syntaxis-részéhez készült előmunkálatok. Ezért az anyagot nem brünni szótári gyűjtésnek, hanem brünni nyelvtani jegyzeteknek kell neveznünk.

1. Verseghy Ferenc nyelvtanai, tekintettel a magyar mint idegen nyelv oktatásár1616

Az 1757-ben Szolnokon született és 1822-ben Budán meghalt Verseghy Ferencnek, a felvilágosodás kori nyelvtudósnak a neve Finnországban nem ismeretlen azok előtt, akik bepillantottak a finnugor nyelvtudomány, illetőleg a finn-magyar szellemi kapcsolatok korai történetébe. Nyelvészpályája kezdeti szakaszában, mégpedig 1794-ben ugyanis Verseghy arról értesülvén, hogy Henrik Gabriel Porthan a magyar nyelv iránt érdeklődik, levelet intézett hozzá, együttműködésre szólítva föl őt. Nemrégiben Mikko Korhonen Porthannak a finnugor nyelvészet iránti érdeklődéséről szólva, velős rövidséggel így foglalta össze Verseghyvel való kapcsolatát: „Verseghy, who was likewise interested in the affinity between Hungarian and Finnish, suggested to Porthan that they collaborate in their comparative studies of these languages. Nothing came of this, however, for soon after Verseghy was imprisoned for political reasons. On his release a decade later he turned to completely different linguistic fields. He went down in history above all as a grammarian”.1717

1313 Gáldi 1957, 211. old.

1414 Gáldi 1957, 267. old.

1515 Verseghy, Franz: Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre, Pesth, 1805, Vorrede, 10-11. számozatlan old. Vö. kötetünkben: 156-157. old.

1616 A Helsinki Egyetemen 1987. szeptember 14-én tartott előadás szövege. Megjelent: Magyar Nyelvőr 1988, 57-66. old.

1717 Korhonen, M.: Early Finno-Ugric Lingusitics. Friends and Relatives, Finnish-Hungarian cultural Relations, Budapest, 1985, 38. old.



Előadásomban ezekre a „completely different linguistic fieds”-re, Verseghy Ferenc leíró nyelvészeti munkásságára, Verseghyre, a grammatikusra fordítok figyelmet.

Nyelvészeti munkásságának kezdeteiről Porthanhoz írott levelében ekképp nyilatkozik:

„Quartus jam labitur annus, quod in structuram linguae hungaricae inquiram, vt e collectis huiusmodi indaginibus lexicon etymologico-philologicum ac tandem grammaticam eiusdem construere possim.” 1818 [Már negyedik év telik el azóta, hogy a magyar nyelv struktúráját kutatom azzal a céllal, hogy az összegyűlt anyagból megalkothassam annak etimológiai-filológiai szótárát s végtére grammatikáját.]

Eszerint tehát 1790-ben, a II. József halával bekövetkezett nemesi felbuzdulás légkörében, a magyar nyelv jogaiért vívott országgyűlési csatározások hatására kezdte meg Verseghy a magyar nyelvre vonatkozó vizsgálódásait. Ezeknek a vizsgálódásoknak első eredményeként jelent meg 1793-ban Pesten Proludium in Institutiones Linguae Hungaricae [Bevezetés a magyar nyelv törvényeibe] címet viselő, elegáns tömörséggel megírt tanulmánya, amelyben eljövendő nyelvészeti munkásságának szinopszisát nyújtja, elvi-módszertani alapjait fektette le. További munkálkodását azonban a magyar jakobinus mozgalomban történt részvételének következményei szakítják meg egy időre. A Martinovics-perben ugyanis a fővádlottak között felségsértés vétkében elmarasztalva előbb halálra ítélik, majd bizonytalan ideig tartó várfogsággal sújtják. Verseghy hírhedt külföldi várbörtönökben kilenc évig raboskodott, s a huszonkilenc elítélt közül utolsóként szabadult. Ám éppen fogsága idején dolgozta ki részleteiben nyelvtani rendszerét.

Így történt, hogy amikor 1803. őszén Verseghy hazatért fogságából, november 9-én Kazinczyhoz írt levelében arról számolhatott be, hogy készen áll az akkor „Neue, mit Gründen unterstüzte Hungarische Sprachlehre” [Új alapokkal megszilárdított magyar nyelvtan] címet viselő munkája, s hírül adta neki azt is, hogy ebből egy magyar nyelvű compendiumot is csinál, amelynek több mint fele ugyancsak elkészült már.1919

Ez a két, egymással szorosan összefüggő munka,1805-ben Pesten meg is jelent. Az előbbi ezzel a hosszabb címmel:

Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre, worin die verschiedenen Mund- und Schreibarten der ungarischen Sprache kurz angezeigt, die Regeln aus dem morgenländischen Bau der Sprache selbst hergeleitet, mit den deutschen Redensarten zusammengehalten, und durch Beispiele erläutert werden.

Mit einem Anhange, worin eine Sammlung der zum Sprechen nöthigsten Wörter, und der gewöhnlichsten Redensarten des sittlichen Umgangs; dann einige Gespräche, Erzählungen, Briefe, und Gedichte enthalten sind.

Bearbeit von Franz Verseghy, Priester des Graner Erzsprengels, Doctor der Freien Künste und der Weltweisheit, Lehrer der Gnädigen Comtesse Leopoldine von Szápáry.

Pesth, bey Joseph Eggenberger, 1805.

[Újfajta magyar nyelvtan, amely bemutatja a magyar nyelv beszéd- és írásmódját, egyszersmind kifejti a napkeleti nyelvszerkezetből eredő szabályokat, a német szólásmódokkal összevetve és példák által megvilágosítva.

Függelékkel, amely a beszédhez való legszükségesebb szavak, valamint az illendő társas érintkezés leggyakoribb szólásmódjainak gyűjteményét, továbbá néhány beszélgetést, történetet, levelet és költeményt foglal magában.

Írta Verseghy Ferenc, az esztergomi érseki egyházmegye papja, a szépmesterségeknek és a filozófiának doktora, Szápáry Leopoldina méltóságos grófkisasszony tanítója.

Pest, Eggenberger Józsefnél, 1805.]

Az utóbbi pedig ezzel a némileg rövidebb címmel látott napvilágot: A’ Tiszta Magyarság, avvagy a csínos magyar beszédre és helyes írásra vezérlő értekezések.

Követi ezeket a cadentiák lajstroma, mellynek hasznát a filologusok és a poéták eggyaránt vehetik.

1818 Verseghy Ferenc levele Porthan finn nyelvész professzornak. A levél hasonmás-kiadását gondozta Kaposvári Gyula, Szolnok, 1987.

1919 Kazinczy Ferenc levelezése, 22. kötet, kiadta Harsányi István, Budapest, 1927, 68. old.



Írta Verseghy Ferencz, az Esztergomi fő Megyének papja, a szép mesterségeknek és a filozófiának doctora. Méltóságos Gróf Szápáry Leopoldína Kisasszonynak tanítója, azon alkalmatossággal, midőn magyar grammatikáját német nyelvenn közre bocsátotta.

Pestenn, Eggenberger Jósef Könyvárosnál 1805.

Verseghy első rendszeres leíró nyelvtanáról, bármily furcsa, az elmúlt száznyolcvan év során nem született alaposabb elemzés, érdemi méltatás. Ideje hát, hogy elhelyezzük életművében, s körvonalazzuk jelentőségét a magyar nyelvtanirodalom történetében.

A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre [a továbbiakban: Sprachlehre] létrejöttéről, illetőleg végső formába öntéséről Verseghy a mű előszavában maga tájékoztat bennünket. Előadja ugyanis, hogy grammatikája – a címben is föltüntetett gyakorlati rész nélkül – hatvan nyomtatott ívre rúgott, s ezt a kiadó túlságosan terjedelmesnek ítelte, s gyakorlati szempontból nem találta elég közhasznúnak. Kívánságára ezért a nyelvtani részt Verseghy erőteljesen – tulajdonképpen egyharmadára – lerövidítette, a kötetet nyelvi gyakorlatokkal egészítette ki, az ún. filológiai megjegyzéseket, vagyis a mű elméleti alapvetését pedig A’ Tiszta Magyarság című könyvében külön tette közzé. A német nyelvű Sprachlehre és A’ Tiszta Magyarság tehát szoros egységet alkot, de az eredeti nagy grammatikának így együttesen is csak a felét, összesen harminc ívet tesz ki.

A fentiekből önként következik, hogy a Sprachlehre Verseghy eredeti szándéka szerint leíró nyelvtannak, nem pedig nyelvkönyvnek készült; tizenkilenc ívet kitevő nyelvtani része leíró természetű, nyelvkönyv-jellegét főként – a kiadó üzleti szempontjai szerint – hozzácsatolt kilenc ívnyi nyelvgyakorlatoktól kapta.

Mi lett azonban a sorsa a grammatika eredetileg kidolgozott terjedelmes anyagának? Vajon megállja-e a helyét Császár Elemérnek, Verseghy egyetlen monográfusának az az állítása, hogy a Sprachlehre „rövidített, népszerű[!] kiadása elnyomta a tudományosat, amely a maga egészében sosem jelent meg”? 2020 Ezt az állítást bizvást elvethetjük, hiszen Verseghy nagy nyelvtana teljes terjedelmeben latin nyelven előttünk áll. A Sprachlehre után egy jó évtizeddel ugyanis az Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae [A magyar nyelv törvényeinek elemzése] című összefoglaló művének I., Etymologia [Alaktan] és II., Syntaxis [Mondattan] című köteteiként jelentette meg, amelynek szorosan vett nyelvtani része is meghaladja a hatvan ívet, a tartalomjegyzékkel és mutatókkai együtt pedig hatvannyolc ívet tesz ki.

Verseghy harmadik nyelvtani alapmunkája a Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány, amely Budán 1818-ban (majd második kiadásban 1821-ben) látott napvilágot. Ezt a helytartó tanács megbízásából – mint a címlapján olvasható: A’ Magyar Nemzeti Oskolák számára – állította össze. A harmincegy ívre terjedő nyelvtan első három íve „Előszó a’ Tanító Urakhoz a’ talpigazságokrúl, mellyekre a’ jelenvaló Nyelvtudomány építtetik”, a tulajdonképpeni grammatika pedig, bár az iskolai oktatáshoz alkalmazkodva katekézis, vagyis kérdés-felelet formájában fejti ki a szabályokat, színvonala következtében ugyancsak nem annyira a serdületlen ifjúságnak, mint inkább a tanítóknak s általában a felnőtt művelt közönségnek szól. A mű, amelyben az említett elvi alapvetés mellett a leíró részek elméleti fejtegetésekkel párosulnak, Verseghy nyelvtani rendszerének véglegesen kiérlelt előadása, amelynek becsét növeli az a tény, hogy szerzője magyar nyelven írta.

Mielőtt rátérnénk Verseghy nyelvtani rendszere főbb sajátságainak jellemzésére, röviden érintenünk kell nyelvészeti fölfogásának alapelemeit, amelyek – az ő szavaival élve – „a józan ész principiumaira” épülnek.

Verseghy legfőbb törekvése, amely kezdettől fogva mindvégig áthatja nyelvtanírói munkásságát, hogy a magyar nyelvet mint úgynevezett „napkeleti” nyelvet kiszabadítsa a „napnyugoti” nyelvek, elsősorban a latin nyelv grammatikájának a jármából. Törekvése, amely Johann Christoph Adelugnak a latin–német nyelvtanírásról kifejtett nézeteiben gyökerezik, olyan rendező elv birtokába juttatta, amelynek világánál számos új felismeréssel gazdagította a magyar nyelvleírást. Ez a szempont már a Proludiumban megjelenik, s ennek alapján bírálja nyelvtaníró elődeit egyrészt azért, mert a magyar névragozásban a latin deklináció eseteit másolják, másrészt azért, mert a magyar igeragozást a latin konjugáció kereteibe szorítják, és olyan igealakokat szerepeltetnek, amelyek a nyelvhasználatban soha nem fordulnak elő. A Magyar Grammatikában e kérdésről összefoglalóan így nyilatkozik: „Az Olvasóhoz” intézett bevezetésében:

„Melly helytelen példázat a’ Magyar nyelvnek tanításában a’ Deák Grammatica és Syntaxis, csak az ítélheti meg voltaképen, ki a’ napnyugoti és a’ napkeleti nyelvek között való mivolti külömbségeket átlátni, ‘s mindenik emberi nyelvben a’ nemzeti részt az emberi nyelvnek mivoltához tartozó résztűl helyesen megválasztani tudgya. Már a Grammaticában [értsd: az alaktanban] is akadnak számos nemzetiségek [értsd: nemzeti jellegzetességek],

2020 Császár Elemér: Verseghy Ferencz élete és művei, Budapest, 1903, 181. old.



mellyek a’ tanításnak módgyát a’ Magyarban a Deákétúl messze elválasztyák, ha csak egyébaránt mindent öszvezavarni nem akarunk: de a’ Syntaxisban, melly mindenik emberi nyelvnek nemzeti lelke, olly messze távozik anyanyelvünk a Deáktúl, sőt még a többi napnyugoti nyelvektűl is, hogy mihelyt ezeket követi, azonnal nevetséges szokatlanságokat, és érthetetlen természetlenségeket szül.”

Verseghy az élő nyelv vizsgálatát, leírását és művelését tartotta a grammatikus feladatának, s Adelung szellemében már a Proludiumban azt vallotta: „Grammaticus quippe non dominus linguae, sed interpres tantum ejusdem est”.2121 [A grammatikus tehát nem ura a nyelvnek, hanem csupán magyarázója annak]. S ugyancsak Adelung álláspontját téve magáévá, úgy nyilatkozik A’ Tiszta Magyarságban, hogy az írók sem szabhatnak a nemzetnek törvényeket a nyelv helyességére és szépítésére nézve. Éppen ezért szemben Révai Miklóssal, aki a régi írók nyelvhasználatát, a „veneranda antiquitas”-t tekintette a nyelvhasználat normájának, Verseghy elveti a régi írók tekintélyét, s azt hirdeti, hogy a régi nyelvre a mai helyesírásban támaszkodni nem lehet, mégpedig legfőképpen azért nem, mert a nyelv állandóan változik, fejlődik és tökéletesedik. Így mondja ezt A’ Tiszta Magyarságban: „A’ régi kézírások és könyvek még akkor sem lehetnének a’ mostani nyelvnek mustrái, ha bizonyos volna, hogy azon nyelvenn írattak, melly akkorában az egész nemzetnél közönséges volt; mivel tudgyuk, hogy a’ nyelv a’ cultúrával eggyütt majdnem mindenik században érezhetőképen megváltozott, ‘s mivel nevetséges volna azt kívánni, hogy most magyarúl úgy beszéllyünk és írjunk, amint a’ régiek beszéllettek és írtak.”2222 Ennek megfelelően már a Proludiumban – Adelungra hivatkozva – leszögezi: „Palam igitur est: consuetudinem supremum linguarum judicem esse.” Nyilvánvaló tehát, hogy a nyelvek legfőbb bírája a szokás, s ehhez a következtetéshez az alábbi gondolatmenet alapján jut el:

„Ut intimas cogitationes nostras per articulatos sonos communicare possimus, necessarium est, ut hujusmodi sonos illi, cum quibus loquimur, intelligant; quod commune quodpiam, ac tacitum pactum subponit, vi cujus ejusdem linguae homines certis articulatis sonis, ac vocibus ex his stabili modo compactis, certum, ac constanter eundem sensum tribuunt. Pacta hujusmodi consuetudine ineuntur, firmantur, consecranturque.”2323

[Hogy legbensőbb gondolatainkat tagolt hangokkal közölhessük, szükséges, hogy ezeket a hangokat azok is ismerjék, akikkel beszélünk; ez egyfajta közös és hallgatólagos megállapodást tételez föl, amelynek segítségével az azonos nyelvet beszélő emberek a meghatározott és tagolt hangoknak és szavaknak, amelyeket ezekből változatlan formában alakítottak ki, meghatározott és állandóan ugyanazt az értelmet kölcsönözzenek. Az ilyen megállapodások a szokás révén nyernek polgárjogot, vernek gyökeret és válnak általános érvényűvé.]

Hogy fogalmat alkothassunk Verseghy grammatikai, vagyis leíró nyelvészeti munkásságának jellegéről, lássunk most már néhány példát egyrészt a névragozás, másrészt az igeragozás rendszerezésében követett eljárásairól.

A névragozásban Verseghy elődeihez képest két alapvető, lényegében véve máig érvényes újítást vezetett be. Az egyik a névragozás rendszerének egészét, a másik az egyik eset mibenlétét érinti.

A régi magyar nyelvtanírók Sylvester Jánostól Pereszlényi Pálon át Kövesdi Pálig, sőt még tovább egészen az újabb kortársi szerzőkig, a nevesebbek közül Gyarmathi Sámuelig és Főldi Jánosig – a latin nyelvtanok mintáját szorosan követve – a névragozásban a kevés esetű rendszer hívei voltak, vagyis négy vagy öt, esetleg hat esetet vettek föl.2424 Főldi János például 1790-ben írt nyelvtanában a következő hat esetet különböztette meg:

Nevező eset (Nominativus) melly maga a’ szó

Bíró eset (Genitivus) é

Adó eset (Dativus), nak, nek

Vádoló eset (Accusativus) t, at, et, ot, öt

Hívó eset (Vocativus) –

Elvevő eset (Ablativus) tól, től

2121 Verseghy 1793, 35. old.

2222 Verseghy 1805, 7. old.

2323 Verseghy 1793, 74. old.

2424 Vö. Antal László: A magyar esetrendszer, Budapest, 1961, 93. old. (Nyelvtudományi Értekezések, 29. sz.)



Verseghy, akinek – mint láttuk – korakezdettől fogva az volt az egyik célkitűzése hogy kiszabadítsa a magyar nyelvleírást a latin grammatika béklyóiból, szakít ezzel a hagyománnyal, s az első, aki a sok esetű rendszerre tér át, mégpedig már Proludiumában, ahol nem kevesebb, mint húsz esetet sorol föl. Ezek számát azután – újabb kritériumok alapján – a Sprachlehre alaktani részében tizenötre szállítja le, ám ha számításba vesszük a genitívusznak és a vokatívusznak a mondattani részben a dativusznál, illetőleg a nominatívusznál való felemlítését, tizenhétre módosítja.

Hogy Verseghy mennyire a modern leíró nyelvészeti törekvések előfutára, ékesen mutatja az a tény, hogy az Antal László által strukturális elemzéssel, 1977-ben, elkülönített tizenhét eset közül tizenöt azonos, három kivételével még elnevezésében is, a Verseghy által megállapított tizenöt esettel.2525 Íme:

Verseghy 1805 Antal 1977

nominativus: megye 1. Nominatívusz: ember

terminativus: megyéig 16. Terminatívusz: emberig

causalis: megyéért 5. Kauzálisz: emberért

dativus: megyének 3. Datívusz: embernek

ablativus: megyétűl 15. Ablatívusz: embertől

instrumentális: megyével 4. Insztrumentális: emberrel

locativus: megyében 10. Inesszívusz: emberben

illativus: megyébe 12. Illatívusz: emberbe

elativus: megyébűl 11. Elatívusz: emberből

sublativus: megyére 8. Szublatívusz: emberre

delativus: megyérűl 9. Delatívusz: emberről

adhaesivus: megyénél 13. Adesszívusz: embernél

advicinatus: megyéhez 14. Allatívusz: emberhez

inhaesivus: megyénn 7. Szuperesszívusz: emberen

accusativus: megyét 2. Akkuzatívusz: embert

A két főnévragozási rendszer főként abban különbözik egymástól, hogy Antalnál természetesen nincs vocatívusz, valamint sajátos és erősen vitatható elgondolás alapján tagadja a magyarban a genitívusz létét, viszont felveszi a 6. Faktívusz: emberré és a 17. Formálisz: emberként esetét.

Verseghy másik újítása a főnévragozásban a genitívusz valódi ragjának a tisztázása. A korábbi nyelvtanírók ugyanis századokon át – a kortársakat, Révait sem véve ki – még maga Verseghy is a Proludiumban, az -é birtokjelet tekintették a magyar birtokos eset ragjának. Verseghy ismerte föl, és a Sprachlehrében mutatott rá először, hogy az -é nem lehet a genitívusz ragja. Ehhez a felismeréshez jellegzetesen leíró, sőt egyenesen funkcionális megközelítéssel jutott el, ti. azáltal, hogy a képzőnek és a ragnak a magyar nyelvi rendszerben betöltött szerepét, illetőleg ennek megfelelő formális viselkedését szétválasztotta. Így érvel ugyanis ez ügyben A’ Tiszta Magyarságban:

2525 Antal László: Egy új magyar nyelvtan felé, Budapest, 1977, 74. old.



„Inflexióknak nevezem ama’ betűköt vagy silabákot, [!] mellyek a’ neveknek vagy a’ verbumoknak törzsökeihez függesztetvén, amazakot declinállyák, ezeket pedig conjugállyák. Illyenek: túl, hoz, sz, ok e szókban: tagtúl, taghoz, írsz, írok. A formatívát az inflexiótúl jól meg kell külömböztetni. A formatíva a’ nevekre nézve csak nominativusokat, a’ verbumokra nézve pedig csak egyenes formabéli indicativus praesens singularis harmadik személyeket formál; mire nézve maga utánn új formatívát vagy legalább inflexiókot megszenved, mint a formatíva hat e’ szóban foghat, mellyhez új formatívák ragasztathatnak, mint: foghatatlan, vagy legalább inflexiók, mint: foghatsz. Az inflexió ellenben maga utánn sem formatívát, sem más inflexiót nem szenved, mert e’ szóhoz foghatsz semmiféle betűt vagy silabát többé nem függeszthetünk. Értelme tökélletesen meg van határozva. Ez az oka, miért nem lehet az é betűt genitivusnak tartanunk”2626

Egészen a strukturalistákra emlékeztető indokolás! Azt, hogy a rag után sem képzőt, sem újabb ragot nem tehetünk, a strukturalista nyelvész így fejezi ki: „Végül fontos ismérve a ragnak, hogy lezárja a szót, utána tehát nem következhet sem képző, sem jel, sem másik rag”. 2727 Más kérdés: hogy Verseghy az -é birtokjelet képzőnek minősítette, minthogy az akkori nyelvleírásból hiányzott még a jel fogalma. Ez azonban Verseghynek annál kevésbé róható föl, mert még századunk közepén többen képzőnek minősítették az -é jelet, közöttük nem kisebb tudósok, mint Pais Dezső, D. Bartha Katalin2828, valamint Lotz János, aki egyúttal határozottan helytelenítette az -é-nek jelek közé való sorolását.2929

A Sprachlehre alaktanában a fentiekkel egybehangóáan Verseghy ezt tanítja a kérdésről:

„Das é ... ist ein wahrer Nominativ, und drückt nur den elliptischen Genitiv der Lateiner aus, wo nämlich ein Nominativ darunter steckt: haec vestis est patris mei, statt: haec est vestis patris mei: ez a’ ruha az atyámé, statt: ez a’ ruha az atyámnak a’ ruhája oder per syncopen: az atyám ruhája; dieses Kleid ist meines Vaters, statt: ist das Kleid meines Vaters. Dieses é nimmt auch wirklich alle Beugendungen an, welches kein Genitiv thun kann: vestem hanc putassem patris mei esse: ezt a’ ruhát az atyáménak gondoltam volna lënni: Dieses Kleid hätte ich für meines Vaters angesehen”.3030

[Az é... valódi nominatívusz, és csupán a latin elliptikus genitívuszt fejezi ki, ahol ugyanis egy nominatívusz van benne elrejtve: haec vestis est patris mei, ehelyett: haec vestis est vestis patris mei: ez a ruha az atyámé, ehelyett: ez a ruha az atyámnak a’ ruhája vagy szinkópával: az atyám ruhája; dieses Kleid ist meines Vaters, ehelyett: ist das Kleid meines Vaters. Ez az é tényleg minden végződést fölvesz, amit semmilyen genitívusz nem tehet: vestem haec putassem patris mei esse: ezt a ruhát az atyáménak gondoltam volna lënni: Dieses Kleid hätte ich für meines Vaters angesehen.]

Nem kevésbé fontosak Verseghy kezdeményezései az igeragozás rendszerezésében sem. Ami ezzel kapcsolatosan a leginkább közismert – mert Révai a Verseghyvel folytatott vitában erre vetette a fő súlyt – az, hogy a Pereszlényi Pál által, nyelvtanában 1682-ben külön kategóriaként fölvett, ám a 18. azázad végére már erősen megromlott, mégis Révai által történeti alapon körömszakadtig védett ikes ragozást Verseghy az élő nyelvhasználat alapján – már a Proludiumban is – elveti, és a rendszertanilag lényegesebb, mai nevén alanyi-tárgyas, akkori elnevezéssel határozatlan-határozott, illetőleg Verseghy által törzsökös-mutató formának (németül: platt-anzeigend, latinul: plana-demonstrativa:) nevezett kétféle igeragozás kategóriáiba helyezi el.

Egy másik – ugyancsak már a Proludiumban megjelenő – újítása az igeragozás terén, hogy a -lak, -lek személyragos alakot, amelyet az ő felléptéig a grammatikusok, ha egyáltalán megemlítettek, a határozatlan (alanyi) igeragozás kategóriájába osztottak be, Verseghy – ebben is Révaival ellentétben – a határozott, vagyis mutató (tárgyas) ragozás paradigmái között helyezte el. Ez az újítása jóval előbb érvényre jutott, és a magyar újgrammatikus nyelvtanírásban – főként Simonyi Zsigmond munkásságának a hatására – terjedt el.

Azáltal, hogy az élő nyelvszokás megfigyelése alapján Verseghy elődeinél, sőt kortársainál pontosabban, a valósághoz hívebben (a mai felfogásunkhoz közelebb állóan) mutatta be, írta le a magyar főnév- és igeragozás – általában a magyar nyelv – rendszerét, elősegítette a magyar mint idegen nyelv eredményesebb megközelítésének, tanulásának-oktatásának a lehetőségét. Sőt – éppen a Sprachlehrében – ennél még tovább is ment, felismerte azt a követelményt, hogy a magyart idegen nyelvként tanulónak a spontán anyanyelvi beszélő igényeit meghaladó ismeretekre van szüksége. Ezért az egyes – főként lényeges – nyelvi jelenségek megfelelő használatát explicit szabályokban adta meg, mégpedig szétválasztva a lehetséges formákat a nem lehetséges

2626 Verseghy 1805, 41. old.

2727 Antal 1977, 65. old.

2828 L. Magyar Nyelv 1954, 310. old.

2929 L. Magyar Nyelv 1967, 403. és 406. old.

3030 Verseghy 1805, 46. old.



megoldásoktól. Eljárását talán leginkább az igeragozás használati szabályainak leírásában követhetjük nyomon.

Az igeragozás rendszerének fölvázolása előtt mintegy bevezetésül leszögezi:

„Das Wichtigste für einen Ausländer ist, daß die ungarische Conjugation zweierlei Formen habe, die unbestimmte nämlich, die man auch platte, oder die Neutralform nennen kann, und dann die bestimmte, oder anzeigende. Ihr richtiger Gebrauch ist das untrüglichste Zeichen eines geborenen Ungars”.3131

[A külföldi számára az a legfontosabb, hogy a magyar igeragozásnak két formája van, ti. a határozatlan, amelyet törzsökös vagy semleges formának is nevezhetünk, és azután a határozott vagy mutató. Helyes használatuk csalhatatlan jele a született magyarnak.]

Ennek a megállapításnak a jegyében – ti. hogy lényegében véve ezen áll vagy bukik a helyes magyar nyelvhasználat –, a Sprachlehre mondattani részében Verseghy a kétféle igeragozás alkalmazásának szabályait olyan részletességgel adja elő, amelyhez hasonlót a maga korában nem találunk, hozzá foghatót is legfeljebb az utóbbi évtizedekben tudunk felmutatni. A terjedelmi korlátok miatt egészében nem idézhetjük e leírást, ízelítőül csupán egy kis részletét iktathatjuk ide. Ez a részlet a magyar igealakok személyes névmási tárgyhatározottságáról szól, olyan kérdésről, amelyre a magyar mint idegen nyelv oktatásában mindmáig nem fordítanak kellő figyelmet.

A kérdéssel kapcsolatos szabályszerűségeket Verseghy a következő megközelítésben mutatja be:

„Die persönlichen Fürworter, als Accusativen, theilen sich in Rücksicht der Form ihres Zeitwortes in drei Klassen:

a) Der Accusativ der dritten Person ő: er, sie, ők: sie, wie auch die Accusativen der Pronominis reciproci maga, magad, magam, magok, magatok, magunk fordern die anzeigende Form. Én őtet (oder őköt) nagyon szeretëm (nicht szeretëk): ich liebe ihn (oder sie im Plural) sehr. Magokot rontyák (nicht rontanak): die richten sick selbst zu Grunde. [...]

b) Der Accusativ der zweiten Person: tégëdët und tiktëkët oder bennetëkët, fordert in der einzigen ersten Person der einfachen Zahl das besondere und eigene Suffixum demonstrativum lak, lek. Látlak tégëdët, (nicht látok, noch látom): ich sehe dich. Tiktëkët oder bennetëkët értelek, (nicht értëm, nich értëk): euch meine ich. In allen dergleichen Sätzen, wo bei einem Fürwort das tégëdët, tiktëkët oder bennetëkët entweder ausdrüklich steht, oder wenigstens verstanden wird, muß das nämliche beobachtet werden. Magadot (statt; tégëdët magadot) talállak? Finde ich dich allein? mindnyájotokot szeretlek (bennetëkët): ich liebe euch alle.

Bei den übrigen Personen des Zeitwortes in beiden Zahlen, wie auch bei der ersten der vielfachen Zahl, begnügen sich diese Accusativen mit der platten Form: tégëdët látott, láttunk, láttak: dich hat er, haben wir, haben sie gesehen, und nicht: látta, láttuk, látták.

c) Der Accusativ der ersten Person engëmët oder engëm’: mich, und minket oder bennünköt: uns will durchaus die platte: engëmët nem szeret (nicht szereti): er lieb mich nicht. Minkët nem látott, (nicht látta): er hat uns nicht gesehen.”3232

[A személyes névmások tárgyesetei igéjük formája szerint három osztályba sorolhatók:

a) A harmadik személy ő: er, sie, ők: sie tárgyesete, miként a maga, magad, magam visszaható névmás tárgyesete mutató formát kigván. Én őtet (vagy őköt) nagyon szeretëm (nem: szeretëk). Magokat rontyák (nem: ronatanak): sie richten sich selbst zu Grunde.

b) A második személy tárgyesete: tégëdët és tiktëkët vagy bennetëkët egyedül az egyes szám első személyben a különleges és sajátos lak, lek suffixum demonstrativumot követeli. Látlak tégëdët (nem: látok, még kevésbé: látom): ich sehe dich. Tiktëkët vagy bennetëkët értelek, (nem: értëm, még kevésbé: értëk): euch meine ich. Minden olyan mondatban, ahol egy névmás mellett a tégëdët, tiktëkët vagy bennetëkët ki van téve vagy legalábbis odaérthető, ugyanazt kell figyelembe venni. Magadot (tégëdët magadot helyett) talállak? Finde ich dich allein? mindnyájatokot szeretlek (benneteket): ich liebe euch alle.

Az ige többi személyében mindkét számban, valamint a többes szám első személyében ezek a tárgyesetek

3131 Verseghy 1805, 90. old.

3232 Verseghy 1805, 246-248. old.



megelégednek a törzsökös formával: tégëdët látott, láttunk, láttak: dich hat er, haban wir, haben sie gesehen, és nem: látta, láttuk, látták.

c) Az első személy tárgyesete engëmët vagy engëm: mich és minket vagy bennünköt: uns a törzsökös formát vonzza: engëmët nem szeret (nem: szereti): er liebt mich nicht. Minkët nem látott (nem: látta): er hat uns nicht gesehen.]

Az eddigiek során is láthattuk, hogy új szempontjai alapján Verseghy milyen élesen bevilágított a magyar nyelv szerkezetébe, s korát messze meghaladó eredményeket ért el leírásában. Hogy a nyelv alaptörvényeinek feltárásai mellett az árnyalatnyi finomságok megfigyelésére is jó érzéke volt, azt a Sprachlehrének Von der Verhellung des Accusativs, azaz A tárgy elhallgatásáról szóló fejezete illusztrálja talán a legékesszólóbban. Ez a kis fejezet, amely szorosan csatlakozik az imént ismertetett szabályokhoz, a magyar nyelvtanírás legremekebb lapjai közül való, s közvetlenül felhasználható a magyar mint idegen nyelv oktatásában-leírásában. Bemutatásához ezúttal nem is kell közvetlenül a Sprachlehréhez folyamodnunk, mert magyar szövege csaknem szóról szóra, megvan a Magyar Grammatikában, így tehát a szerző fordításában idézhetjük.

„241. §. Mikor kell a művelő [= cselekvő] igének szenvedőjét [= tárgyát] a’ mondásban [= mondatban] elhallgatni?

Felelet. Mikor a’ művelő igének szenvedője névpótló [= névmás], a’ következendő esetekben szükségképen elhallgattatik.

1) Az engemet, minket vagy bennünköt szenvedőköt el kell hallgatni, mihelyt azokot az előre küldött mondásbúl könnyű gyanítani: mikor nálla voltam, jól tartott, nem pedig jól tartott engemet. Mihelyt bementünk kozzá, mindgyárt leültetett, nem pedig leültetett minket vagy bennünköt.

2) A’ tégedet szenvedő a’ lak, lek ragasztékú [= ragú] igénél elhallgattatik; mint látlak, nem pedig látlak tégedet. Csak mikor a’ tégedet szenvedőre különös nyomadék [= nyomaték, hangsúly] tetetik, akkor kell azt az íge’ elejébe tenni, mint tégedet látlak. Az igének egyéb ragasztékai mellől is el kell a’ tégedet szenvedőnek maradni, mihelyt az előbbeni mondásbúl azt a’ nélkűl is könnyen lehet gyanítani, mint hasztalan búkálsz, vagy bujkálsz, látunk; nem pedig látunk téged.

3) A’ titeket és benneteket szenvedőt a’ lak, lek ragasztékú igénél nyilván ki kell mondani, mint látlak benneteket, vagy ha a’ nyomadék a’ szenvedőnn fekszik, benneteket vagy titeket láttalak. Kivévén ha e’ szenvedőt más névpótló világosan jelenti; mert illyenkor szükségképen elhagyatik, mint mindnyájotokot szeretlek. Az ígének egyéb ragasztékinál elmaradhat, mihelyt az előbbeni mondásbúl gyanítani lehet, mint mikor hozzá mentetek, megszidottë? nem pedig megszidottë benneteket?

4) Az azt és azokot, kivált ha az előbb említett nevek helyett állanak, s[z]ükségképen eltitkoltatnak, mihelyt az íge a’ mutató formában áll, mely e’ szenvedőköt a’ nélkűl is magában foglallya. Mikor könyvet veszek, előbb hogysem beköttetem, mindég átolvasom; melly példában hogysem azt beköttessem, deákmajmozás [= latinizmus], azt átolvasom pedig tavtologia, avagy szószaporítás volna. – Az új könyvekrűl szóllasz? Igen is: nagyon dicsérik; nem pedig nagyon dicsérik azokot. Mondgyák, hogy meghalt, nem pedig azt mondgyák, ha csak az azt szenvedőre különös nyomadékot tenni nem akarunk.

5) Az őt, őtet, és őköt szenvedők, mint az előbbeniek, szükségképen elhalgattatnak, mint mikor .Bécsben volt, nagyon meglopták, nem pedig meglopták őtet. Mihelyt a’ latrokot meglátták, mindgyárt üldözni kezdették, nem pedig kezdették őket. Kivévén, ha reájok különös nyomadék esik, mint őtet fogták el legelőször; őköt is ösmerem.”3333

Az elmondottakat röviden a következőkben foglalhatom össze.

Verseghy Ferenc alapvető nyelvtani művei, a német nyelvű Sprachlehre, a latin nyelvű Analyticae (I. és II. kötete), valamint a hazai nyelven írt Magyar Grammatika, egy tőről fakadnak, egységes szemléletet tükröznek, azonos elvekre s lényegében azonos szabályrendszerre épülnek. Egy eredetileg nagy terjedelmű, az elméleti alapokat is taglaló leíró nyelvtannak, amely azután az Analyticae köteteként latinul jelent meg, más-más szempontú rövidített változata egyrészt a Sprachlehre (A’ Tiszta Magyarság szorosan hozzátartozó, elméleti jellegű kötetével együtt), másrészt az elméleti és leíró részeket szerencsésen ötvöző Magyar Grammatika. Mindebből természetesen következik, hogy ami újat hozott Verseghy a nyelvtanírásban, az lényegében megtalálható már a Sprachlehrében.

3333 Verseghy 1818, 466-468. old.



Nyelvtanait egyúttal a magyar mint idegen nyelv oktatásának és leírásának egyik legbecsesebb, ma is sok tanulságot kínáló, vagyis eredményesen felhasználható forrásaként tarthatjuk számon.

2. Verseghy magyar-német összevető nyelvtana3434

2.1. Verseghy nyelvtanainak elemzésérőlVerseghy nyelvtanainak tüzetes elemzésére mindezideig nem kerítettek sort a szakiradalom művelői. Helyette vagy csupán sommás jellemzését adták egy-egy nyelvtanának, vagy általánosságban vázolták nyelvtani felfogását, illusztrációként használva fel ehhez munkáinak adalékait. Leggyakrabban pedig összefüggéseiből kiszakítva tárgyalták azokat a nyelvi-nyelvtani jelenségeket, amelyek a Révaival folytatott tollharc főbb tételeit alkották. Ezzel az eljárással szükségképpen részleges, – erősebb szóval élve – hamis fogalmat alakítottak ki nyelvtani rendszeréről, nem kevésbé megtévesztő képet festve Verseghy munkásságának utóéletéről. Az egyoldalú szembeállítás során Verseghy többnyire alulmaradt Révaival szemben. A részkérdések felnagyítása mellett ugyanis homályba borult Verseghy nyelvtani rendszerének egésze, benne alapvető újításai, amelyeknek jelentős részét, másfél századon át, értékesítette a nyelvtanirodalom.

2.2. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre értékelésérőlGrammatikái közül is különösen mostohán bánt a szakirodalom első rendszeres leíró nyelvtanával, a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehré-vel, amely pedig címében is joggal hívta föl a figyelmet „újfajta” mivoltára. Lássuk először is, hogyan értékelte a szakirodalom.

A régebbi szakírók közül Riedl Frigyes, Császár Elemér és Pintér Jenő szólt róla. Mindhármuk írására az említett sommás megállapítások a jellemzők.

Riedl Frigyes, aki az elsó összefoglaló szakcikket írta Verseghy nyelvtudományi munkásságáról, csupán futólag és felületesen érintette ezt a munkáját: [a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre] „Elsősorban a praktikus használat számára készült. Verseghy maga mondja el az előszóban, hogy a mű eredeti alakjában, mind a rendszeres, tudományos fejtegetésekkel együtt 60 ívre rúgott, úgyhogy a kiadó nem akarta elfogadni. Syntaxisa azonban ezen csonkított alakjában is becses. E grammatika fontosabb új tételeit Verseghy A tiszta magyarság című művében is fejtegeti. A 267-289. oldalakon magyar idiotizmusok vannak összegyűjtve, amelyek valóban figyelemre méltóak.”3535

Érdemben még leginkább Császár Elemér jellemezte a Sprachlehrét, bár az elmélyült elemzéssel ő is adós maradt, s alaposan tévedett azt állítván, hogy amikor e munka korábbi, kéziratos változatát Verseghy lerövidítette, akkor „megfosztotta tudományos jellegétől, és praktikus szellemben dolgozta át. A rövidített, népszerű [?] kiadás elnyomta a tudományosat, amely a maga egészében sohasem jelent meg.”3636 Ez a megnyilatkozás a századfordulón – s még később is – uralkodó grammatikaszemléletet tükrözi, amely szembeállította a tudományost a gyakorlatival, s a leíró nyelvtantól megtagadta a tudományos rangot. Összefoglalóan így írta le Császár a művet:

„A Sprachlehre rendszeres nyelvtan. Az alaktan a beszéd részei szerint tárgyalja a nyelvi tényeket, legtöbb gonddal természetesen a főnevet és igét. Az előbbinek ragozását declinátiónak nevezi, s a tőhangzó különfélesége szerint négyet különböztet meg, mindegyikben a ragoknak megfelelőleg sok esetet, de nem mulasztja el kiemelni, hogy a magyarban tulajdonképpen sem esetek, sem declinatió nincs, s mind a két elnevezéssel csak könnyítés kedvéért él. Az utóbbi – az ige ragozása – ad neki alkalmat, hogy az ikes ragozás ellen küzdjön. A mondattan azután az egyes nyelvtani alakok használatára ad szabályt, egészen azon a fonalon haladva, amelyet az alaktanban is használt, az egyes beszédrészek mondattani funkcióit állapítja meg. Az összetett mondattal röviden végez a kötőszókkal kapcsolatban.”3737

Pintér Jenő, aki egyébként az elsők között méltatta jelentőségéhez mérten Verseghy munkásságát, erről a művéről csak érintőlegesen, a Révaival folytatott vita kapcsán szólt: „A József nádornak ajánlott munka

3434 Előadás az 1993. november 12-13-án Szolnokon rendezett Verseghy-tudományos ülésszakon. Megjelent: In memoriam Verseghy Ferenc 4. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1994, 53-62. old.3535 Riedl Frigyes: Verseghy mint nyelvtudós, Magyar Nyelvőr, 1880, 497-498. old.

3636 Császár Elemér: Verseghy Ferencz élete és művei, Budapest, 1903, 181. old.

3737 Császár 1903, 181-182. old.



gyakorlati szellemben írt rendszeres magyar nyelvtan.”3838

Pintér kézikönyvének megjelenése után több mint fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Verseghy német nyelvtanával valaki foglalkozzék. Még Szolnokon, a Verseghy emlékére rendezett első három ülésszakon (1957, 1972, 1982) sem esett róla szó. Ezért biztatónak ígérkezett e tekintetben a negyedik ülésszakon (1987-ben) Szabó G. Zoltánnak Elméleti viták, gyakorlati nyelvtanok című, Verseghy és Vörösmarty német nyelvű magyar nyelvkönyvei alcímű előadása.3939 Ám akkor az előadást hallgatva, majd pedig szövegét olvasva csalódás vett-vesz erőt rajtunk. Mégpedig azért, mert világossá válik: Verseghy Neuverfaßte Ungrarische Sprachlehré-jét Vörösmartynak negyedszázaddal később, egészen más tudománytörténeti körülmények között megjelent Kurzgefaßte Ungrische Sprachlehre für Deutsche című kötetével nem szerencsés párhuzamba állítani. Terjedelmük és kidolgozásuk olyannyira eltérő volta miatt sem alkalmasak az összevetésre: Verseghyé részletesen kimunkált, teljes leíró nyelvtan 300 lapon, Vörösmartyé a nyelvtan vázlatos foglalata 50 lapon, s ha hihetünk a szerzőnek, az 1832-ben közreadott Magyar helyesírás’ és szóragasztás’főbb szabályai-nak német nyelvű változata: „Kisebb-nagyobb eltérésekkel annak rendjét követi”, s „az egész műre a táblázatszerűség jellemző”. Szabó G. cikke egyébként Verseghy grammatikájáról nem öregbíti ismereteinket, s ha szemet hunyunk is több téves vagy pontatlan kijelentése fölött, az ilyen megállapítást akkor sem tekinthetjük tudományos nyereségnek: „Verseghy körültekintő és körülményes[?] magyarázatai inkább egy kézikönyv igényével íródtak, mintsem gyakorlati nyelvkönyvként.” Amit viszont valóban érdemes lett volna megvizsgálni az összevetés során, hogy mit vett át Vörösmarty elődjének nyelvtani rendszeréből, arra a szerző ügyet sem vetett.

2.3. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre tematikája és felépítéseLássuk most már közelebbről Verseghy nyelvtanát, amelyet a továbbiakban Grammatikája néven fogok nevezni, ebben is követvén őt, aki A’ Tiszta Magyarság-ban mindannyiszor mint Grammatikám-ra hivatkozik.

Mielőtt azonban mondandóm velejére rátérnék, a kötet felépítését ismertetem.

Grammatikája4040 a József nádornak szóló ajánlás (4 sztl. l.), egy rövid előszó (4. sztl. l.), valamint a tartalomjegyzék (4 sztl. l.) után három nagy részre oszlik. Az első kettő a tulajdonképpeni nyelvtan, mégpedig az első rész, I. Theil. Von der Wortforschung, Verseghy műszavával Szónyomozás, latinul Etymologia tizennyolc fejezetben (1-114. old.). A második rész II. Theil. Von der Wortfügung, vagyis a Szókötés, más szóval a Syntaxis ugyancsak tizennyolc fejezetben (141-303. old.); e részben a XVIII. fejezet, Von der ungarischen Verskunst (289-303. old.) rövid magyar verstant ad. És végül a harmadik rész, III. Theil. Uebungen der Sprache (303-433. old.), amelyet nyelvgyakorlatnak szánt. A három rész terjedelmileg arányosan van elosztva. Figyelemre méltó, hogy Verseghy azonos terjedelmet szentel az etymologiának és a syntaxisnak, szemben számos korábbi – s majdan későbbi – nyelvtaníróval, akik a hosszadalmas etymologiai vagy alaktani rész mellett kurtára fogták a syntaxist, a későbbi mondattant. Verseghy a Szókötést – előszava tanúsága szerint – Grammatikája fontosabb részének tartotta: „die Syntax, als der zweyte und wichtigere Theil meiner Grammatik”.

2.4. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre az idiomatizmusokrólVerseghy nyelvészeti munkálkodásának egyik fő törekvése, hogy a magyar nyelvnek mint úgynevezett „napkeleti” nyelvnek a leírását kiszabadítsa a latin nyelv grammatikájának a jármából, megszabadítsa a „deákmajmozás”-tól.

Ebben a törekvésében nagy figyelmet szentel a magyar nyelv idiomatizmusainak összegyűjtésére, leírására és rendszerezésére. Grammatikájában számos példa van arra, amit később „nemzeti tulajdonság”-nak nevezett. Gyűjteményéből az egyik csokrot Syntaxisa VII. fejezetében4141 találjuk, ahol a birtokos személyjelek használatában megnyilvánuló sajátos formákat sorolja fel – fordításomban – a következőképpen:

a) A magyar minden birtokos esetnél Suffixum possessivum-ot használ: a’ bíró háza: das Haus des Richters: des Richters sein Haus.

3838 Pintér Jenő: A magyar irodalom története Bessenyei felléptétől Kazinczy Ferenc haláláig (1772-1831), Budapest, 1913, I. köt., 96. old.

3939 In memoriam Verseghy Ferenc 3. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1988, 60-67. old.

4040 Verseghy, Franz: Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre, Pest, 1805.

4141 Verseghy 1805, 220-223. old.



b) Idő- és mértékneveknél, mert bennük birtokos eset van elrejtve: két esztendeje már (tudniillik: annak), hogy nem láttam: es sind (dessen) zwey Jahre daß ich ihn nicht gesehen hab. Eggy forintot adtam. fontyáért (tudniillik: annak vagy ennek): ich habe fürs (dessen) Pfund einen Gulden gegeben.

c) Ha vor okot jelöl, akkor az utána következő főnévhez a megfelelő személyű birtokos személyjel határozóraggal ellátva járul: Sír örömében: er weint vor Freude. Ijedtünkben majd meghaltunk: Wir sind vor Schreeken fast gestorben.

d) Más német prepozíciókat is birtokos személyjel helyettesíti, ha az birtokot jelöl és birtokos névmással adható vissza: Ennyi volt az ő része, az én részem pedig ennyi: er hatte so viel für (zu) seinem Antheil, und ich, für (zu) meinem soviel. Önnön magának gyilkossa lett: er ist ein Mörder art sich selbst (sein eigener Mörder) geworden.

e) Az Úr: Herr és az Asszony: Frau tiszteletneveknél szokásos a Suffixum possessivum primae singularis használata: Hídd el Vajda Uramot ebédre: rufe den Herrn (meinen Herrn) Vajda zum Mittagmahl. Előfordul azonban, hogy elmarad ez a Suffixum: Hídd el Vajda Urat stb.

f) A közép- és felsőfoknál is nagyon szokásos ez a Suffixum. Add neköm a’ szëbbikét a szëbbikët helyett: gieb mir das schönere. Ugyanígy minden kérdő és határozatlan névmásnál, amelyek az egész fajból egyetlen individuumra utalnak, következésképpen comparatiót foglalnak magukba: mëllyikét akarja az Úr? R. ëggyikét sem: Welches wollen Sie Haben? R. keines, ehelyett: mëllyiket, ëggyikët. Ilyen esetekben mindig egy rejtett birtokos eset van, amit ki is lehet fejezni: add nekem ezëknek a’ szebbikét; ezëknek mellyikét akarja az Úr? R. ezëknek ëggyikét sëm. [...].

g) A német személyes névmás helyett is ezt a Suffixum-ot használjuk, ha azt a németben Possessivo conjunctivo lehet visszaadni: Vágd el a’ szárnyát: Stutze ihm die Flügel. Ugyanígy az adós schuldig szónál és a pénz nevénél: száz forintommal adós: er ist mir hundert Gulden schuldig, szó szerint: er ist mit meinen hundert Gulden schuldig. Három forintomban telt: es hat mich drey Gulden gekostet, szó szerint: es hat mein drey Gulden gekostet.

h) A van, lëssz, lëhet: es ist, es wird, es kann seyn igéknél, ha ezek a német haben activumával vannak kifejezve, és impersonaliter alkalmazva, a birtok nevéhez a megfelelő Suffixum possessivum-nak kell járulnia: Van pénze: er hat Geld: lessz pénzünk: wir werden Geld haben. Egyes esetekben még egy egész, haben-nel alkotott Phrasis-t is vissza lehet adni a birtokos személyjellel. Keveset végzëttél, nagy erődre nézve: du hast in Ansehung der großen Kräfte, die du hast, wenig angerichtet.

i) Egy egészen sajátos idiomatizmus az, hogy a harmadik személyű felkiáltásokban, különösen ha az ember dorgál vagy szid valakit, midőn egy múlt idejű melléknévi igenév, vagy egy melléknév, vagy pedig egy melléknévként álló kijelentő mód egyes szám harmadik személyű múlt idő előzi meg, az utána következó főnév mindig egyes harmadik személyű Suffixum-mal jár: ëb a’ híre gyönyörű fattya! daß dich doch! wie schön der Fratze ist, szó szerint: Ein Ruhm ist ein Hund! sein schöner Fratz! Ëb szülötte bottya! der verzweifelte Stock! szó szerint: der Stock eines jemanden, den der Hund geboren hat. Isten adta gyermëke! hogy nem hágy békét! der Bube, der! (den Gott gegeben hat) daß er nicht Fried geben kann.

Amikor Verseghy kitért az idiomatizmusok, közöttük is a sajátos magyar nyelvtani szerkezetek tárgyalására, különös tekintettel volt az idegenajkú magyarnyelv-tanulóra. Manapság, a magyar mint idegen nyelv tanulása iránt megnövekedett érdeklődés évadján válik igazán időszerűvé ezeknek a jellegzetességeknek a tanulmányozása. Éppen ezért Grammatikájának erre vonatkozó lapjait nagy haszonnal forgathatjuk, és a napfényre hozott adalékait szervesen beépíthetjük az oktatás menetébe és anyagába.

2.5. A Neuverfaßte Ungarische Sprachlehre mint összevető nyelvtanA) Az idiomatizmusok iménti tárgyalása során egyúttal már ízelítőt adtam abból is, hogyan veti össze Verseghy a magyar nyelvi jelenségeket a német nyelviekkel.

Az összevető szemlélet áthatja egész Grammatikáját, különösen Syntaxisát, amelyben a kontrasztivitás a részletek kifejtésének mintegy rendező elve. Eljárása abból a sajátos nézőpontból fakad, amelyből a magyar nyelv szerkezeti felépítését megközelítette. Grammatikája előszavában a következőket adja elő ebben a vonatkozásban, Syntaxisa kidolgozásáról szólván: „verlegte ich mich auf das Studium der französischen, italienischen und englischen Sprache, überzeugt, daß die Kenntniß der in meiner Jugend erlernten lateinischen, griechischen und hebräischen, demjenigen, der die ungarische allen übrigen lebendigen, bereits auf dem Gipfel



der Kultur schimmernden Sprachen, an die Seite zu heben strebt, nicht hinreichend genug sind. Ich verglich die syntactischen Regeln der bewährtesten und ausfürhlichsten Grammatiken dieser Sprachen einzeln mit der ungarischen, und zeichnete sie nach der Buchstabenordnung sorgfältig auf: aus welchen Materialen dann die Syntax, als der zweite und wichtigere Theil meiner Grammatik hervorgieng.”) 4242 [Vagyis: „belefogtam a francia, olasz és angol nyelv tanulmányozásába, miután meggyőződtem arról, hogy az ifjúságomban elsajátított latin, görög és héber ismerete nem elegendő olyasvalaki számára, aki a magyart a többi élő, a kultúra csúcsán fénylő nyelvvel egy szintre akarja emelni. E nyelvek legjobban bevált és legrészletesebb grammatikáinak szintaktikai szabályait egyenként összehasonlítottam a magyarral, és ezeket betűrendben gondosan feljegyeztem: ebből az anyagból keletkezett azután a syntaxis, grammatikám második és fontosabb része.”]

Ez a nyilatkozat igen jelentős, legalább két szempontból. Egyfelől ugyanis felismerve a holt nyelvek, közöttük a latin nyújtotta ismeretek elégtelenségét, Verseghy tudatosan szakít a latin grammatikai hagyománnyal, és a kiművelt élő nyelvek szintaxisát, illetőleg az azok nyomán kialakítható rendszerűséget állítja a magyar nyelvleírás elé modellnek. Másfelől korunkat megelőzve megfogalmazza és alkalmazza a funkcionális nyelvhasonlítás elvét, azét a nyelvhasonlításét, amely nem genetikai alapon rokon nyelveket, hanem funkcionális szempontból az egymással nem rokon nyelvek szerkezetét veti össze.4343 Ez a felfogás helyet kap terminológiájában, mert megjelenik nemcsak a lebendigen Sprachen, hanem az abendländischen Sprachen kifejezés is. Az Előszóban kifejtettekkel összhangban Syntaxisa ezzel a mondattal kezdődik:

„Die meisten abendländischen Sprachen, als die französische, englische, deutsche und italienische, haben nur wenige Beugendungen, welche die Fälle der Nennwörter, und die Arten, Zeiten, Zahlen, und Personen der Zeitwörter unterschieden.”4444 [Azaz: A legtöbb nyugati nyelv, mint a francia, az angol, a német és az olasz csupán kevés végződéssel rendelkezik, amely a névszók eseteit és az igék módját, idejét, számát és személyét megkülönbözteti.]

Ennek a szemléletnek és módszernek alapján dolgozta ki az akkori igényeknek és szükségletnek leginkább megfelelő, magyar-német összevető Grammatikáját.

B) A funkcionális nyelvhasonlítás egyik kedvelt kutatási területe az ún. tiszteleti formák összevetése. Syntaxisában Verseghy több fejezetet szentel e témának. Lássuk most ezek közül a Der Gebrauch der allgemeinen Ehrenwörter című alapfejezetet4545, amely magyar fordításban így hangzik:

2.6. Az általános tiszteletnevek használataElőször. A magyar akkor beszél udvariasan, ha az ige egyes szám harmadik személyű alakját használja, egyúttal azonban a német Sie névmás helyett a következő tiszteletneveket a megfelelő esetben ismétli: az Úr: der Herr; az Asszony: die Frau; az Úrfi: der junge Herr; a’ Kisasszony: das Fräulein; a’ Leányasszony: die Jungfer. Mint van az Úr? wie befinden Sie sich? szó szerint: Wie ist der Herr? Mivel mulattya magát az Asszony? Womit unterhalten Sie sich? szó szerint: womit unterhält sich die Frau?

Másodszor. Távollevő személyekről szólva az Úr-hoz és az Asszony-hoz az egyes első személyű birtokos személy jelet szoktuk hozzátenni: Hídd el Rőfi Úramot ebédre: rufe den (meinen) Herrn von Rőfi zum Essen. A többi tiszteletnévnél ezt a Suffixum-ot a távollevőkkel kapcsolatban nem, de a jelenlevőkkel kapcsolatban igenis használjuk: Balati Kisasszonynál voltam: ich war bey der Fräulein Balati. Ezzel ellentétben, különösen a kicsinyítős képzős alaknál: kedves Kisasszonykám! mein liebes Fräulein stb. A maga: er selbst jelenlevőkkel szemben kisvárosi és goromba: hát maga mint van? ehelyett: hát az Úr mint van? wie befinden Sie sich?

Harmadszor. Az alacsonyabb rendűekkel szemben, akiket nem akarunk az Úr, Asszony stb. névvel megtisztelni, de tegezni mégsem akarunk, a következő tiszteletneveket használjuk: Këgyelmed, Kigyelmed, Kelmed, Kend és Ked. Az utóbbi három rövidítésből keletkezett, amelyeket az íródeákok a Këgyelmedből deine Gnade alakítottak ki. A Këgyelmed, Kigyelmed és Kelmed azokkal szemben használatos, akiknek a német der Herr-t, die Frau-t mondanánk: a Kend és a Ked azonban azokhoz szól, akiknek a német Er-t és Ihr-t mondjuk. Hol volt Kelmed? wo war der Herr, oder die Frau? Mënnyën Kend (vagy Ked) a’ mezőre: geht aufs Feld! vagy: gehe er (gehe sie) aufs Feld.

4242 Verseghy 1805, Vorrede, 10-11. számozatlan old.

4343 Vö. Péter Mihály: Jegyzetek a funkcionális nyelvhasonlításról, Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 12., Budapest, 1978, 221-231. old.

4444 Verseghy 1805, 141. old.

4545 Verseghy 1805, 177-178. old.



Negyedszer. A tegezés a magyarban egyáltalán nem lekezelő. Egyenlők között általános. A fiatalabbaknak az Öcsém! mein jüngerer Bruder! és Húgom! meine Jüngere Schwester! elnevezés járja, amely a jómodorú embereknél, magában a nemesség körében is igen általános. A fiatalabbak viszont az idősebbekkel szemben a Bátyám Uram! mein älterer Herr Bruder! a Néném Asszony! meine ältere Fräu Schwester!, vagy még udvariasabban: az Uram Bátyám, Asszonyom, Néném kifejezéseket az ige harmadik személyű alakjával kísérve használják. Végül az egyszerű emberek a magasabb rangú személyektől a Kend-nél és a Ked-nél szívesebben veszik a te-t, ha ezt az Öcsém, Bácsi vagy Bátya, Húgom, Néne vagy Apjok: Väterchen! Annyok: Mütterchen! megszólítással kapcsolják össze.

Verseghy a funkcionális összehasonlítás során nyelvszociológiai tényekkel is számolt, elmondhatjuk tehát, hogy – mai elnevezéssel – a szociolingvisztikában is jeleskedett.

C) Több mint egy évtizeddel később A Magyar Grammatika avvagy Nyelvtudomány című, tanításait összefoglaló kézikönyvében külön felhívta a figyelmet kontrasztiv Grammatikájának egyik fejezetére és annak egyik felhasználási módjára, amikor ezt jegyezte meg:

„A’ki a’ Németbűl Magyarra fordít, nem kis hasznát veheti annak, a’mit Pestenn 1805. eszt. kiadott Grammaticámban a’ 154. és köv. old. írtam.” Útmutatása nyomán – befejezésül – olvassuk el az ajánlott fejezetet, jobb híján az én fordításomban:

2.7. Szabályok az ëggy határozatlan névelő használatáraElőször. Ahol a német nem alkalmaz névelőt, ott a magyar még kevésbé használ határozatlan névelőt. Ez többnyire akkor fordul elő, amikor egy egészből meghatározatlan rész vagy egy fajtából az egyednek meghatározatlan száma kerül kifejezésre. Ád ő a szegénynek minden hétenn kënyeret, bort, húst, és ruhát: er giebt den Armen alle Wochen Brodt, Wein, Fleisch, und Kleider.

Másodszor. A német ein, einé-t a magyarban szükségszerűen ëggy-gyel kell visszaadni:

a) Ha az ein, eine számnévként áll, következésképpen egy nagyobb mennyiséggel van szembeállítva. Ebben az esetben az ein, eine szó elé a nur határozószót lehet kitenni vagy az einzig szóval megvilágítani. Csak ëggy embert látok a’ hëgyenn: ich sehe nur einen Menschen auf der Berge. A tagadó mondatokban ilyen esetekben az ein, eine elé az einmal határozószót lehet kitenni: eggy fillérje sincs: er hat nicht (einmal) einen (einzigen) Heller.

Ha azonban az ein, einé-re nem esik nyomaték és az egység amúgyis könnyen érthető, akkor a magyar az állító mondatokban nem teszi ki a névelőt: embert látok a’ hëgyënn: ich sehe einen Menschen (vagyis valakit) auf dem Berge. Tagadás esetén, úgy tűnik nekem, hogy a nyomaték szükségképpen az ein, einé-re esik: ezért fillérje sincs nem lenne helyes, olyan lenne, mintha azt akarnám mondani: pénzei között egyetlen egy darab sincs azokból az érmékből, amit fillérnek neveznek.

b) Akkor is az eggy-gyel kell visszaadni az ein, einé-t, ha a magyar más esetekben az utána következő főnevet kollektíve tudja alkalmazni, itt azonban ezen csupán egyetlen egyedet ért. Adgyon az Ur nekëm ëggy csërësnyét: geben Sie mir eine Kirsche: mert névelő nélkül ez a kollektívum többes számot jelent: adgyon nekëm az Úr csërësnyét: geben Sie mir Kirschen.

Ugyanez kell, hogy történjék azon névszók esetében, amelyek a magyarban az egészből csupán egy részt jelenthetnek: adgyon nekem az Úr ëggy dinnyét: geben Sie mir eine Melone; mert névelő nélkül azt jelenti: adgyon nekëm az Úr dinnyét, vagyis: Geben Sie mir einen Theil von der Melone.

c) Épp így minden edényt jelentő név előtt ëggy-nek kell állnia, amely határozatlan vagy határozott mennyiséget, illetőleg valamely dologból egy mértéket foglal magába, és ha egy egységre akar utalni: igyon az Úr eggy pohár bort: trinken Sie ein Glas Wein. Ugyanígy a gyűjtőnevek előtt: ëggy pár keztyűt vëttem: ich habe ein Paar Handschuhe gakauft.

d) Végül ëggy-gyel kell visszaadni az ein, einé-t, ha ezek a szavak, mindkét nyelvben, egy utána következő főnévvel vagy melléknévvel Pronomen indefinitum-ot alkotnak, mint: csak ëggy kis vizet tölts reá: gieße nur ein wenig Wasser darauf

Harmadszor. A német ein, einé-t a magyarban nem tesszük ki



a) ha a beszédnek olyan a tárgya, amit nem szokás vagy nem lehet megszámolni: Jó reggelt kívánok az Úrnak: ich wünsche Ihnen einen guten Morgen. Nagy szëgénységët találtam ebben a’ házban: ich habe in diesem Hause eine große Armuth gefunden.

b) Még a megszámlálható dolgok esetében sem fordítjuk le az ein, eine-t, ha az a németben nem mint számnév van szembeállítva egy nagyobb számmal vagy ha az ugyan számnév, de nincs rajta nyomaték. Ezt mély eszű embernek mondgyák: diesen giebt man für einen diefdenkenden Mann aus.

c) A létezést vagy nemlétezést jelentő igék esetében szükségszerűen elmarad az ëggy, a tárgy akár megszálálható, akár nem, és a van: es ist akár ki van téve, akár nincs. Ez dërék bor: das ist ein trefliche Wein. Még ma szép üdő lëhet: Heute kann noch ein schönes Wetter werden. Ugyanígy akkor is, ha ezeket az igéket személytelenül használjuk: mint: jó szíve van: er hat ein gutes Herz.

Kivétel. Csupán ha az ein, eine számnév, és különös nyomaték van rajta, kell a magyarban ezen igék mellett is az ëggy-et kitenni. Ő magában csak ëggy embër: er ist in (für) sich nur ein (einziger) Mensch. Ezenfelül nagyon általános, ha az ember a beszédnek igen nagy nyomatékot akar adni, akár megszámlálhatók, akár megszámlálhatatlanok a tárgyak, különösen akkor, ha az ember dicsér vagy korhol, hogy az ëggy-et mint a németben a van ige mellett, kitesszük, de úgy, hogy az a melléknév és annak főneve közé kerüljön, mint: az ő sógora böcsületes ëggy embër: sein Schwager ist ein ehrlicher Mann. Ez finom ëggy gondolat! das ist ein feiner Gedanke. Végül, amikor az ember belekezd, hogy valamit megmagyarázzon, megesik, hogy germanizmussal fejezi ki magát: az alázatosság (ëggy) olyan erkölcs, mëlly stb. Die Demuth ist eine solche Tugond, die u. s. w.

d) Az olyan, mintegy a lényeget kifejező igék esetében, mint: hisz: er glaubt, tart: er hält, mond: er spricht, itél: er urtheilt, választ: er wählt, űz: er treibt, csinál: er macht, hí: er ruft, nevez: er nennt, látszik és tetszik: er scheint, mutat: er zeigt stb. a vonzatnak – amely az űz és csinál mellett accusativus, a többi mellett pedig rendszerint dativus – a német sajátsággal ellentétben, névelő nélkül kell állnia: böcsületës embërnek tartom, vallom, stb.: ich halte, ich erkenne ihn für einen ehrlichen Mann. Bírónak választották: man hat ihn zu einem Richter erwählt. Jó asszonynak látszik: sie scheint ein gutes Weib zu seyn. Bolondot űz vagy csinál belőle: er macht aus ihm einen Narren.

e) Soha: nie, niemals után elmarad az ëggy, ha a beszéd tagadó: soha király nagyobb szívű nem volt, mint ő: nie war ein König großmüthiger als er. Ha viszont állító a kifejezés, és a német a kein, keiné-t a je, jemals -szal használja, akkor az eggy sëm határozatlan névmást kell kitenni: soha ëggy király sëm volt nagyobb szívű, mint ő: kein König war je großmüthiger, als er.

Negyedszer. A magyar sok esetben határozottan, következésképp az a’ névelővel fejezi ki magát, a német viszont szívesen él határozatlanul névelő nélkül vagy határozatlan névelővel. Nevezetesen:

a) Ha egy-egy fajtáról nem mint egyetlen, hanem minden egyes, de mégis határozatlan Individiduumról gondolkodunk, akkor mindkét számban definite az-t vagy a’-t kell kitenni, akár megszámlálhatók, akár megszámlálhatatlanok a dolgok. Az Atyának szeretni këll mindën gyermëkét: ein Vater muß alle seine Kinder lieben. Úgy szaladozik, mint a’ bolond: er lauft herum, wie ein Narr. Ezekben az esetekben az ein helyett a németben jeder-t és a magyarban minden-t lehet mondani.

b) Az olyan szerkezetben, amelynek genitivusa van, a magyarban ki kell tenni a határozott névelőt, mint: ez igen nagy észnek a’ jele: das ist ein Zeichen von vielem Verstande. Ha a genitivus utána áll, akkor a határozott névelő elmarad a főesetről, mint: ez jele (vagy jele ez) az igen nagy észnek, vagy mindkettő határozott névelővel jár, de az előbbi szórenddel: ez az igen nagy észnek a’ jele.

c) Ha a német az ein, einé -t a sein, seiné-vel tudja kifejezni, a magyar a sein-t az, a’ névelővel vagy birtokos személyraggal adja vissza, mint: er trant weder einem Freunde, noch einem Feinde: nem hisz ő sëm a’ jó barátnak, sëm az ellenségnek, vagy: sem jó baráttyának, sem ellenségének. Sőt ebben az esetben minden névelő nélkül is tud szólni: sem jó barátnak, sem ellenségnek.

d) Amikor a német névelő nélkül, de úgy beszél, hogy beszédét a der, die, das-szal vagy birtokos névmással kell kifejeznie, ott a magyar vagy kiteszi az a’, az névelőt, vagy birtokos személyraggal él. Weder (die) Sanftmuth, noch (die) Strenge kann mit ihm etwas ausrichten: sem az édesgetés, sem a’ keménység nem fog rajta. Weder (sein) Vater noch (seine) Mutter können ihn dazu bewegen: sem az attya, sem az annya nem veheti reá.

Megjegyzés. Mivel a névelőnek rendszerint a melléknév előtt kell állnia, azért ezt a helyét megtartja akkor is, amikor egyetlen melléknév helyett több szó szűkíti a főnév jelentését, mint: a’ sűrű fákbúl álló erdő: der aus



dichten Bäumen bestehende Wald. Eggy mennykövekkel már messzérül fenyegető mennydörgés: ein mit Donnerkeilen schon von weitem drohendes Wetter.

***

Mit tehetünk még mindehhez hozzá? Talán legfőbbképpen azt, hogy joggal hivatkozott Verseghy Grammatikájának erre a fejezetére, mert a magyar-német összevető leírásnak valóban mintaszerű darabja. Egyúttal jól érzékelteti, milyen eredményeket lehet elérni a kontrasztív elemzéssel. A határozatlan névelő használatának bonyolult kérdésében ma is tanulságos szempontokat és szabályokat tár föl.

3. Verseghy Ferenc nyelvművelő kézikönyve4646

Mielőtt a téma tulajdonképpeni fejtegetésébe kezdenénk, elöljáróban néhány szót kell ejtenem előadásomnak címéről, közelebbről pedig a benne szereplő nyelvművelő kézikönyv fogalmáról.

Akik figyelemmel kísérik korunk nyelvművelő irodalmát, tudják, honnan kölcsönöztem a kifejezést. Ez a címe ugyanis annak a kétkötetes műnek, amely enciklopédikusan tárgyalja a magyar nyelvhasználat elvi és gyakorlati kérdéseit.4747 Bevezetője ekképp körvonalazza a kézikönyv mibenlétét:

„A NyKk. [= Nyelvművelő Kéziköny] tehát jellegét, szerkezetét és formáját tekintve olyan lexikon, amelyben elvi (elméleti), tárgyi és összefoglaló fejezetek, valamint szavak, kifejezések használatát megvilágító szótárszerű cikkek [...] váltakoznak az ábécérend egymásutánjában A-tól Zs-ig.” Ugyancsak a bevezető felsorolja a kézikönyv előképeit, vagyis alaki mintáit, és a mintegy száz évre visszamenő előzmények közül időrendben az elsőnek Simonyi Zsigmond 1879-ben napvilágot látott Antibarbarusát jelöli meg.

A kézikönyvről adott meghatározás lényegében ráillik arra a „lexicon”-ra, előadásom tárgyára, amely egy fél évszázaddal előzte meg az Antibarbarust, s amely bizonyára csak azért nem szerepel a NyKk. „előképei” között, illetőleg általában is azért kerülte el a nyelvművelők figyelmét, mert a nyelvészeti irodalom szakszótárként tartja számon.

Verseghy Ferenc posztumusz művéről beszélek, amely ezt a kettős – latin és magyar – címet viseli: Lexicon Terminorum Technicorum az az Tudományos Mesterszókönyv Próbaképen készítették Némelly Magyarnyelvszeretők. Budánn A’ Királyi Magyar Universitás’ betűivel és költségével 1826.

A 19. század elején nálunk a nyelvészetnek mint szaktudománynak önállósulásán két nagy egyéniség munkálkodott: Révai Miklós és Verseghy Ferenc. Mint ismeretes, számos kérdésben szöges ellentétben álltak egymással, mert a nyelv törvényeinek megállapításában és szerkezetének leírásában eltérő felfogás vezérelte őket. Kettejük eltérő törekvéseiben a leglényegesebb mozzanatot alighanem abban jelölhetjük meg, hogy Révai történeti alapokra, a régi írók tekintélyére és nyelvállapotára építette grammatikáját, Verseghy viszont a korabeli művelt nyelvhasználat, az élő nyelvszokás alapján írta le a magyar nyelvet és alkotta meg nyelvi rendszerét.

Révai szemléletét és módszerét bírálva, Verseghy a maga felfogását először 1805-ben A’ Tiszta Magyarság című munkájában fejtette ki, és ennek során egyebek között szembeállította a régi írók hibás nyelvhasználatát az akkori jelen virágzó nyelvével a következőképpen: „Káldirúl, Pázmánrúl, ‘s eggyáltallyában a’ magyar Íróknak seregérűl azt mondgya [Révai] in Antiq. Litt. hung. §. 172, hogy az etimológiával nem sokat gondoltak; a’mi az ő nyelvénn annyit tesz, hogy magyarúl nem elég tisztán írtak. Ő maga megvallya tehát, hogy a’ legrégiebb halotti beszédektűl fogva egész a’ mostani korig eggy kézírásunk, eggy nyomtatott könyvünk sincs, mellyben nyelvbéli hibák ne találtatnának. De ha ez igaz, mikép élhet ő ugyan ezen kézírásoknak és nyomtatott könyveknek tekíntetével arra, hogy most virágzó nyelvünköt kezeinkbűl kifacsarja, és hasonlóvá tegye azokhoz, kik még az ő ítélete szerínt is hibásan írtak?”4848

Ezekben a sorokban fölmerül már a régi magyar irodalom nyelvi örökségének a kritikai számbavétele, amit Verseghy másfél évtized múltán épp abban a művében végez el, amelyről ennek az előadásnak a keretében szólni kívánunk.

4646 Előadásként hangzott el Szolnokon 1987. március 27-én Verseghy Ferenc születésének 230. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszakon. Megjelent: In memoriam Verseghy Ferenc 3. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1988, 31-47. old.4747 Nyelvművelő Kézikönyv. Főszerkesztők Grétsy László és Kovalovszky Miklós, 1-2. köt., Budapest, 1980, 1985.




A Tudományos Mesterszókönyv-vel – mint szakszótárt méltatva – érdemben egyedül Gáldi László foglalkozott.4949 Részben az ő nyomán, részben saját vizsgálódásaink alapján előbb a legszükségesebb tudnivalókat vázoljuk a szótár egészéről, hogy azután, amennyire lehetséges, témánk szempontjából részletesebben mutassuk be a művet.

A tudós veszprémi kanonok, az első katolikus teológiai folyóirat, az Egyházi Értekezések és Tudósítások megindítója és szerkesztője, Horváth János 1819 januárjában közös barátjuk, Sághy Ferenc, az egyetemi nyomda gondnoka útján kérte fel az akkor hatvanharmadik életévéhez közeledő, de még teljes szellemi frissességgel és bámulatos munkabírással dolgozó nyelvtudóst egy olyan egyházi szótár megalkotására, amely korszerű magyar teológiai nyelvezet kialakításának céljából a régebbi irodalomban található műszavakat is fölhasználja. Verseghy lelkesedéssel vállalkozott a feladatra, de – előrehaladott korára való tekintettel – a régi írók műveiből történő anyaggyűjtés munkáját a veszprémi katolikus papokra bízta, maga pedig az így felhalmozatt nyelvi anyag szerkesztését, a szócikkek megszövegezését végezte el. Kezén a teológiainak indult lexikon filozófiai jelleget kapott, Gáldi szavaival élve, nem egyéb, mint „ügyesen teológiai szótárnak álcázott filozófiai műszótár”, amely egyházi köntösben bátran hirdeti a kanti tanítás alaptételeit.

Az anyaggyűjtés meglehetősen széles körű volt, és az alábbi írókra terjedt ki. A 16. századból Monoszlai András és Telegdi Miklós; a 16-17. század határán álló Szenci Molnár Albert; a 17. századból Lethenyei István, Debreceni Ember Pál, Apácai Csere János, Medgyesi Pál, Illyés András, Káldi György, Pázmány Péter, Veresmarti Mihály, Szilágyi Márton; a 18. századból Faludi Ferenc, Gánóczi Antal, Padányi Bíró Márton, Molnár János, Márton István, Sárváry Pál, Fejér György egyes munkáiból merítettek. A mű – az írói idézetek felhasználásával – 479 oldalon mintegy 2800 latin filozófiai, pszichológiai és teológiai műszó magyarázatát adja.

Joggal tehető most már föl a kérdés: milyen alapon minősítjük ezt a filozófiai-teológiai szakszótárt egyben nyelvművelő lexikonnak? Azon az alapon, hogy Verseghy az írók műveiből kijegyzett szavakat, kifejezéseket, szövegrészleteket sajátosan értékesíti. Sajátosan, mert az idézeteket csupán igen csekély mértékben használja az értelmezések egyszerű illusztrálására. Az adatok nagyobb részét kritika alá veti, s ha hibát talál bennük, bírálja és helyesbíti őket – sokszor a címszó jelentésétől függetlenül is –, és ennek nyomán adja meg a szerinte helyes magyar változato(ka)t. Valamennyi szerzővel szemben így jár el Verseghy, de legfeltűnőbb – bizonyára az idézetek túlnyomó többsége miatt – Pázmány nyelvének kritikai megítéltetése. Bírálatának szilárd alapja természetesen saját nyelvtudományi rendszere (egy-egy nyelvi jelenség bővebb magyarázatára nemegyszer valamelyik munkájához utasítja az olvasót). Szigorúan szinkronikus alapon állva és a korabeli nyelvszokást tartva a helyesség normájának, erről az álláspontról ítéli meg és ritkábban elfogadja, gyakrabban pedig kifogásolja az elékerülő nyelvtörténeti adatokat.

Miként a Nyelvművelő Kézikönyvben, Verseghy munkájában is találunk egyrészt elvi és tárgyi összefoglalásokat, másrészt szavak, kifejezések, szerkezetek, mondatok használatával foglalkozó, ezek helyességét, illetőleg hibás voltát mérlegelő szócikkeket. Mindebből ezúttal természetesen csupán ízelítőt nyújthatunk.

(A szócikkek a latin címszavak ábécérendjében követik egymást. A latin szó után következik a magyar értelmezés, majd a német megfelelője; ez utóbbit, hacsak nem nyújt a megértéshez jelentősebb segítséget, elhagytuk. A rövidebb idézetek többnyire a magyar értelmezéshez kapcsolódnak vagy éppen azt alkotják; hosszabb szövegrészletek rendszerint a német megfelelő után következnek. Az idézetek szerzőségét Verseghy az író – sokszor rövidített alakú – nevének feltüntetésével adja; Pázmány esetében a forrás megjelöléseként használt Pázm(án) Hod. Hodeg. (Hodoegus) rövidítése az Isteni igazságra vezérlő kalauz-ra, a Pázm(án) Pred. v. Predik. pedig A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és ünnepnapokra rendelt evangéliumokról prédikációk című műre vonatkozik. Az idézetekben kerek zárójelek közé ékelt szövegek Verseghynek rendszerint külön megjegyzés nélküli, az azt megelőző szövegrészt helyesbítő szövegváltozatai. Az idézetek helyesírása Verseghytől való.)

Elvi megnyilatkozásai közül azokból szemelgetünk, amelyek nyelvtudományának és nyelvművelő szótárának is egyik alappillérét alkotják, vagyis amelyek a régiségről szóló felfogását fejezik ki. A Typus című szócikkben például Debreceni Ember Pál egyik mondatában azt kifogásolva, hogy az egyik számnév után egyes, a másik után meg többes szám áll, fölteszi a szónoki kérdést: „Lehetë vallyon a’ Syntaxisban, és a’ Grammaticában a’ régi könyvek utánn indúlni?” A Finis című szócikkben így szól: „Ama közmondás: minden botnak a’ végénn a’ feje, olly alacsony, hogy szigyenlenék vele élni. Illy alacsony közmondás pedig nyelvünkben nagyon sok van, mellyek még annak félvad korában támadván, csínosabb állapottyához nem illenék.” A Flagellantes szóra

4949 Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 366-377. old.; Gáldi László: Verseghy, a szótáríró, Magyar Nyelvőr, 1957, 271-273. old.



Gánóczitól ezt idézi: „Az ostorozók tévelygő eretneksége az Egyázi Történetekben ösmeretes”, majd így kommentálja a példamondatot: „Vegyük észre a’ régiebb írásmódnak duzmadságát, melly a’ haszontalan szavakat olly buzgón kereste. Lehetségesë vallyon olly eretnekség, melly tévelygő ne legyen? Ezen adjectivum tehát valóságos tavtologia, szószaporítás.” A Heres című szócikkben ugyancsak egy Gánóczitól vett példamondat szerkezetét kifogásolva, majd a hibát kijavítva, ekképp vélekedik: „Az illyen hibákat nem tulajdoníthatom én mindazálal vétekűl a’ mi régi Magyar Íróinknak, kik a’ reformátiónak a1kalmatosságával kezdettek csak számasodni: mert a’ nyelvre nekik a’ religyióbéli vetekedések miatt sürgető szükségek volt; és így művelésével, ‘s tisztogatásával nem bajlódhattak. A’ katona, kinek háta megett áll már kivont karddal az ellenség, nem köszörüli meg előbb csorba és rozsdás fegyverét, hanem csak úgy védi magát vele, amint van. A mostani írók ellenben hangos gúnyolást érdemelnek, ha a’ régi könyvekbűl akarják a’ nyelvmüvelésnek reguláit kivonogatni, és Magyarúl olly hibáson írnak, mint Deákúl a’ Parvisták, kik még sem Grammaticát, sem synataxist nem tanúltak.”

Verseghy, ahol csak teheti, megragadja tehát az alkalmat, hogy egy-egy ötlettel, egy-egy érvvel megerősítse nyelvtudományi rendszerének egyik talpkövét. Ám ezeknél a megnyilatkozásoknál fontosabb, hogy a szócikkek nagy részében tekintélyes mennyiségű nyelvi anyagot vonultat föl és rostál meg, konkrét példákban állítva szembe a régi nyelvállapotot a korabeli nyelvhasználattal abból a célból, hogy igazolja korábbi munkáiban kifejtett elvi álláspontját, nevezetesen azt, hogy a régi íróknak s köztük még a legnagyobbnak, Pázmány Péternek a nyelve sem lehet irányadó a jelenre nézve. A Tudományos Mesterszókönyv tehát nemcsak mint kora legjobb szakszótára, hanem mint nyelvművelő kézikönyv is szerves része Verseghy nyelvtudományi munkásságának.

Lássuk most már mi is a nyelvtényeket! Az idő szabta korlátok miatt válogatnunk kell közöttük. Először is felsoroljuk azokat a nyelvi jelenségeket, amelyekkel Verseghy leggyakrabban foglalkozik.

A szóhasználat köréből nagy teret szentel az idegenszerűségeknek, különösen a latinizmusoknak, ahogy ő nevezi, a „deákmajmozás”-nak, de kitér a germanizmusokra is. Ugyancsak jelentős helyet foglalnak el könyvében a szóképzéssel kapcsolatos hibák. Nyelvhelyességi cikkeinek fontos részét alkotja az igehasználat s azzal összefüggésben az igék vonzatának, valamint az igekötőknek a kérdésköre. A mondattan területén nagy figyelmet fordít a szórend ellen elkövetett vétségekre. Igen gyakran stilisztikailag is mérlegeli a nyelvi kifejezéseket, mégpedig mind szótani, mind pedig mondattani szempontból.

A felsorolt témák közül vessünk először egy pillantást stilisztikai megjegyzéseire. A nyelvművelő Verseghy egyik legfőbb törekvése, hogy a stílus világos és pontos, a szöveg első olvasásra (vagy hallásra) érthető legyen. Éppen ezért küzd a homályosság minden megnyilvánulása ellen, így egyrészt a képzavar, másrészt a pongyolaság mindkét válfaja, a bőbeszédűség és a szűkszavúság ellen.

A metaforákban általa bemutatott képzavarokról akár egy külön tanulmányt is készíthetnénk. Ezúttal egyetlen szócikkből idézünk, amelyben a „deákmajmozás”-ból eredő hibát kifogásolja:

Calcar, sarkantyú. Metaphorice ösztön, inger, biztatás. Calcar addere: ösztönözni, biztatni. Mert vastagon sarkantyúzza és ösztönözi a’ keresztény lelket az a’ gondolat. Pázm. Pred. Fő regula az, hogy a’ metaphorák közönséges szokásban legyenek; mert a’mi az eggyik nyelvben metaphora, az a’ másikban nem mindenkor, sőt felette ritkán érdemli meg e’ nevet. Kicsoda ne kaczagja ki azt, a’ki a’ Magyarban így szóll: a’ vasnak feküdt, ferro incubuit, e’ helyett: megölte magát. A’ léleknek sarkantyúzása illetlen kifejezés, a’ vastagon pedig nagyon alacsony. Erősen, hatalmasan, hathatósan sürgeti, ösztönözi, készteti, mennyivel kellemetesebb kifejezések!

Azt már hallottuk, hogy Verseghy miképp ostorozta a régiek írásmódjának a „duzmadság”-át, vagyis dagályosságát. A bőbeszédűség ellen máskor is kikel, már ő is harcolt ennek egyik csírája, a terpeszkedő kifejezés ellen. Például így:

Confiteri, vallani, megvallani... Magárúl vallást tészen, hogy része van a’ bűnben. Pázmán Pred., de miért nem rövidebben és szebben is : megvallya magárúl, hogy ‘s a’ t.

Gaudium a.: Molnár Albertnál olvassuk: örömmel lenni; melly az örülni helyett valóságos szószaporítás, melly azonfelűl minden nemzetiség nélkül is szűkölködik.

A következő példákban viszont a szűkszavúságból eredő kétértelműséget teszi szóvá:

Incarnatio a.: Az[t] taníttya Urunk testesűléséről. Pázm. Hodeg. Lehetetlen itt fel nem jegyeznem, hogy e’ mondásban az Urunk szó nominativus is lehet, genitivus is. Az első esetben értelme ez: Dominus noster docet de



sua incarnatione; a’ másodikban pedig ez: de incarnatione Domini nostri quispiam docet. Ha genitivus, tegyük Urunknak, hogy az értelmességet a’ rövidségnek kedvéért meg ne sértsük.

Gyakran szólal föl a szórend pongyolasága mint olyan hiba ellen, amely a megértést nehezíti. Általánosságban így:

Dignitas a.: Az Isten’ fia meg nem csalatik (csalatkozik), és böcsületét (talán böcsét), méltóságát, hasznát tudgya mindeneknek. Pázm. Pred. Nem magyarosabb volnaë ezt így ejteni: ‘s míndennek böcsét, méltoságát és hasznát tudgya. Ritkán világosok az ollyan mondások, mellyekbe az Író a’ szavakat rendtartás nélkűl szinte csak villával szórja, keveset gondolván vele, akárhová essenek.

Szórendi hibák okozzák a pillanatnyi bizonytalanságot a mondanivaló megértésében Verseghy szerint az alábbi idézetekben is:

Oratio a.: A’ hírtelen szólás (beszéd) tellyes hiúságakkal, Pázm. Pred. Én a’ praedicatumnak fő részét, a’ tellyes szót, nagyobb értelmességnek okáért az utolsó helyre tenném; egyébaránt, mivel adjectivum, azt gondolhattya hamarjában a’ hallgató, vagy olvasó, hogy a’ hiúság névnek szorosabb meghatározására szolgál.

Kifejezetten Pázmány mondatszerkesztését marasztalja el a következőkben:

Desiderabilis a.: Sokszor (az) emberrel az életét meguntattyák és kívántattyák a’ halált vele. Pázm. Pred. Több ízben tapasztalni azt Pázmánban, hogy az antitheziseknek, avvagy ellentételeknek igéit, mint itt a’ meguntattyák, kívántattyák az és kapcsolattal, minekelőtte az ellentételeknek tárgyait megnevezze, mint itt az életet és halált, úgy öszvefüggeszti, hogy olvasás közben az embernek szükségképen meg kell az értelem miatt hökkenni; a’mi az ékesen szóllásnak felséges czéllyával nem egyezhet. [...]

A két utóbbi szócikkben alighanem az első megfogalmazását találjuk annak a gondolatnak, amelyet Kosztolányi így fejezett ki: „Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk mondani” illetőleg: „Az olvasót egy másodperc ezredrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk.”5050

Az igehasználat ellen elkövetett és a kézikönyvben felrótt vétségek ismertetésére ezúttal nincs lehetőségünk. Annyit mégis megemlíthetünk, hogy Verseghy még a tárgyas ragozás eltévesztésére is talál adatot a régi irodalomban, mégpedig mind Pázmánynál, mind Káldinál:

Generatio a.: Sem ember, sem ördög, nem szült, hogy böcsűletesb lenne a’ nagy Próféta nemzése, mondnak. Pázm. [...] A’ mondnak nagy soloecismus, mellyel Káldi’ Bibliája is tele van, a’ mondgyák helyett, mivel e’ verbumhoz a’ magyar mindenkor accusativust függeszt gondolattyában. Azért sohasem szóllunk így: mondanak, hogy meghalt; vagy elérkezett, ammint az emberek mondanak [...] e’ helyett: azt mondgyák, hogy meghalt; elérkezett, ammint az emberek mondgyák, hol az első mondás elérkezett accusativus helyett áll: mondgyák, tudni illik az emberek azt, hogy elérkezett.

Ezt a részt azért is idéztük, hogy felhívjuk a figyelmet a Tudományos Mesterszókönyv és a Dissertatio de versione Hungarica Scripturae Sacrae közötti szoros összefüggésre. Mindkettő Verseghy utolsó nagy korszakához tartozik, és közös bennük a régiség nyelvének reviziója. Éppen ezért sok helyütt felelnek vagy éppen megfelelnek egymásnak, illetőleg kiegészítik egymást. A Dissertatióban a nyelvhasználatra vonatkozó nem egy olyan megjegyzésre bukkanunk, ami a Mesterszókönyvben is helyet foglalhatna. Így például könnyen lehetne szócikkeket alakítani Verseghynek a Dissertatió-ban Káldi igekötőhasználatát megrovó-helyesbítő alábbi megjegyzéseiből:

Káldi: Mikor azért el-nyúgott vólna a’ nap... és füstölgő kementze jelenék (79) – Verseghy: Pro vitioso el-nyugott ponendum lenyugodott. Pro jelenék, apparebat ponendum megjelent, apparuit. (80)

Káldi: és fölötte igen meg-haraguék Kain, és meg-esék az ö ortzája. (40) Verseghy: Pro meg-esék ponendum est perfectum Vulgatae concidit, beesett [...] (43)

Káldi: És nem isméri vala ötet, míg az ő első-szülött fiát szülé ... (198) Verseghy: hic igitur praefixum meg male negligitur; nam ösmerni nihil nisi noscere notat. (202)

És ezzel elérkeztem előadásomnak utolsó kérdéséhez, ahhoz tudniillik, hogy mit mond Verseghy az ő nyelvművelő kézikönyvében az igekötők használatáról.

5050 Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Sajtó alá rendezte Réz Pál, Budapest, 1971, 69-70. old.



Ha szem előtt tartjuk azt, hogy az igekötő szófaji besorolásának-meghatározásának történetében Verseghynek úttörő érdeme van, amennyiben azt a szemléletet juttatta érvényre, amely szerint az igekötőnek a határozószók között van a helye5151, és hogy már 1805-ben A’ Tiszta Magyarságban és a Neuverfaßte Ungarische Sprachlehrében az általa tágabb értelemben vett praefixumokat, mégpedig az át, be, el, fel, ki, le, öszve, szét, vissza előszócskákat a határozószók közé sorolta – mondom, ha ezt szem előtt tartjuk, várakozással lapozhatjuk föl e szempontból is nyelvművelő kézikönyvét, s várakozásunkban nem is csalódunk, az egyes nyelvi jelenségek közül ugyanis éppen az igekötőhasználat nyelvhelyességi kérdéseivel foglalkozik a legtöbbet.

Apácai Csere Jánosnál a distributio megfelelőjeként a megoszlás és megosztás szavakat találva a „szokottabb” felosztás vagy elosztás helyett, általánosságban leszögezi: „A meg praefixummal, valamint a’ többiekkel is, az igéknél kényünk szerint nem élhetünk.” Majd a destruere szóra Pázmány mondatát idézve: Ez a’ tanítás az emberek szabad akarattyát felbontya, a következőkre hívja föl a figyelmet: „A’ levágott barmot vagy baromfit felbontani; a’ hurkot, a’ varrást felbontani; vagy az épületrűl szétbontani, az ágyrúl lebontani: ezek a’ szokott szójárások. Az akaratrúl e’ metaphora alacsony a’ megrontya vagy lerontya helyett.” Márton Istvánnak a paragraphus magyarítására alkotott kikezdet szavát bírálva pedig arra figyelmeztet, hogy az egyes igékhez nem lehet tetszés szerint bármely igekötőt hozzákapcsolni: „A’ kikezdet névben azonnkivűl a ki szokatlan, mert a’ kezd igével csak az el és meg szokott összvetetetni, olly annyira, hogy az én vélekedésem szerint az át, be, fel, ki, le, öszve, szét és vissza előszócskákot a kezd igétűl, még a’ józan Logica is eltiltya.”

A nyelvszokásra hivatkozva helyesbíti az igekötő használatát a következő esetekben:

Obstinari a. Pázmánnál elátolkodni. Pred. De a’ megátalkodni jobb és szokottabb.

Adimplere a.: Mikor igéretét meg akará tellyesíteni Krisztus. Pázm. Hodeg. A’ meg előszócska ezen íge előtt szokatlan; a’ be vagy a’ puszta íge járatos.

Officium a. Officium suum exequi: hivatallyában járni. Pázm. Pred. Az eljárni szokottabb, és magyar idiotizmus.

Ineffabilis a.: Mondhatatlan vígassággal megújúlnak. Pázmán Pred. A’ kimondhatatlan szokottabb és helyesebb.

Abradare a.: A’ki elvakar valamit a’ Király levelében. Pázmán. Ide a’ kivakar, eradit, jobban illene.

Defendere a.: Az igazság mellett kitámadni. Pázm. Hodeg. A’ támad íge a’ ki előszócskával szokatlan. Ezen esetben a’ Magyar a’ kikelni ígével szeret élni.

Rámutat Verseghy nemegyszer arra is, hogy ugyanannak az igének más lesz a vonzata, ha igekötő nélkül és más, ha igekötővel használjuk. Ilyenek például az alábbi esetek:

Acceptare a.: Ki tilthat minket, hogy a’ jót a’ pogányok’ írásibúl ki ne szedgyük? (Pázmán) [...] a tílt ige nem a’ személynek, hanem a’ dolognak Accusativussával construáltatik: tíltya neki a’ játékot. Az eltílt ellenben a’ személynek Accusativussát kívánnya: eltíltya őtet a’ játéktúl. Itt is tehát vagy így kell szóllanunk: ki tílthat el minket attúl, hogy; vagy imígy: ki tilthattya nekünk azt, hogy.

Crucifigere, keresztre feszíteni, felfeszíteni. Pázmánnál megfeszíteni. Predik., de ez annyi, mint tendere, intendere. Suffixum re sublativum in keresztre praefixum fel postulat. A re ragaszték, melly emelést jelent a’ keresztre szóban, az ige előtt a’ fel előszócskát kívánnya.

Jól tudja persze Verseghy azt is, hogy ha az ikes igékhez igekötő járul, akkor nem az ikes, hanem a tárgyas forma szerint ragozzuk. Nem is hagyja ki az ikes ragozás elleni küzdelmének fegyvertárából:

Generare a.: Még az iszik, eszik igék sem tartyák meg az ik silabát, [!] mihelyt accusativussal construáltatnak: szaladgy! mert megesz a’ farkas; nem pedig megeszik. Illyenek a következendők is: [...] Sokakot fel(ül)múl, nem pedig múlik. Sok rosszat megszok az ember, nem szokik. Sok tejet kiszop egyszerre, nem szopik. [...] Széles árkot ugor át, nem ugrik. E’ különböztetést nyelvünkben a’ józan Logica kívánnya.

Tisztában van természetesen Verseghy azzal is, hogy az igekötő egyik fő funkciója a jelentésváltoztatás, a jelentésmódosítás, vagyis azzal, hogy „A’ praefixumok szoros értelemben olly előhangok, mellyek magokban semmit sem tesznek, de a’ szónak értelmét, ha elejébe tetetnek, megváltoztattyák”.5252 Korábban azonban ezt a szerepet az igekötők közül a meg-re korlátozta, és a perfektiváló funkcióval azonosította. A kézikönyvben

5151 Vö. Jakab István: A magyar igekötő szófajtani útja, Budapest, 1982, 21., 36., 42-43. old. (Nyelvtudományi Értekezések, 112. sz.)

5252 Verseghy 1805, 40. old.



előforduló és idevonható példái viszont azt mutatják, hogy a meg mellett az el, ki, le igekötők esetében is számontartja azok jelentésmódosító szerepét. Mindannyiszor szóvá teszi ugyanis, ha az eléje kerülő nyelvi adatokban, a szövegösszefüggés szerint, hiányzik az igekötő, s rámutat az igekötős és igekötő nélküli változat jelentéskülönbségére. Mint ahogy ezt az alábbi példák jól érzékeltetik, megjegyzései az élő nyelvhasználat pontos megfigyelésén, az igekötő és az alapige kapcsolódásában tapasztalt szabályszerűségek megragadásán alapulnak:

Spoliari, fosztatni. Pázm. A’ fosztatni íge helytelen és szokatlan a’ meg praefixum nélkűl. Megfosztani: beraubt werden.

Lucerna a.: Égő lámpás lévén, sokakot tanításával világosított. Pázm. Pred. A’ Magyar constructio rend ez: tanításával sokakot megvilágított. A’ világosít annyi, mint lucidum reddit.

Frangere a.: Megszegetik az Úr’ vacsorájában a’ kenyér, úgymond Molnár Albert. A’ szegni annyi, mint scindere, ‘s mikor a’ Magyar az egész kenyérbűl az első karajt levágja, akkor mondgya, hogy a’ kenyeret megszegte. Az Úr’ vacsorájánál Krisztus példája szerint a’ kenyeret törjük.

Obsidio a.: De harmincz napig való szállással semmit nem (sem) tehete Bécsnek. Pázmán. A’ megszállás az igaz kifejezés, mert szállani a’ meg praefixum nélkűl nem annyi, mint obsidere.

Illudere a.: A’ fogyatkozott vén embereket ne tréfállyuk. Pázm. Pred. A’ tréfál nem művelő ige, és így accusativussal (embereket) nem állhat. Megtréfálni valakit már művelő, de annyit tesz, mint rászedni, megcsalni. [...]

Desponsare a.: Hogy vérének zsengéjével magának jegyezné lelkünköt. Pázm. Pred. Eljegyezné, mert el nélkül a’ jegyezni csak annyi, mint signaret.

Deus a.: A Deo avulsus: Istentűl szakadtt, úgymond Pázm. Pred., de ez annyit tesz, mint ab aliquo ortus, progenitus, mint nagy ágybúl szakadtt; szakasztott olyan, mint az attya. A Deo avulsus tehát annyi, mint az Istentűl elszakasztott, elpártolt.

Adventus a.: Pázmán már jövetelnek, már jövésnek nevezi. Jövetelkor, úgymond, elvetetik a’ birodalom. Hod. A’ Deák ad prepositio miatt az eljövetel pontosabb és helyesebb. Urunk jövése előtt a’ világ nagy része (az) ördögnek szolgált. Itt is jobb az eljövetel: mert a’ jövés inkább adventio.

Administrare, kiszolgáltatni. Pázmán Hodeg. a’ ki előszócskát elhaggya: a’ szentségeket szolgáltatni. De a’ szolgáltat müveltető íge annyi, mint servire facit, és a’ ki nélkűl az administrare szónak meg nem felel.

Abluere. Lemosni. Pázmán a mosogatni frequentativummal él, és így a’ Deák igének ab előszócskáját ki nem fejezi; mert a’ szennyet mosogatni, és a’ szennyet lemosni között nagy a’ különbség. Szent Vére húllásával mosogatá bűneink rútságát. Pred.

A felsorolt példákban, kimondatlanul is, jórészt az igekötő perfektiváló szerepének elmulasztását kifogásolja Verseghy. Expressis verbis is ezt hiányolja a következő esetben:

Absolvere a.: Pázmán már az oldozni, már a’ megoldozni igével él. Az igaz pásztoroktól oldoztatnak ‘s bűneik’ bocsánattyát nyerik. Hodeg. A’ házasságtörésbe esett asszonyt megoldozá. Pred. Az oldozni magában csak annyi mint solvere, és így, valamint a’ nyerik ige is meg vagy el előszócska nélkűl csak cselekvést, nem pedig végbevitt cselekedetet tesz. A’ feloldozni nemcsak szokottabb mint megoldozni, hanem azonkívűl az igaz értelmet erősebben is kiffejezi.[!]

Már az eddigiek során is megfigyelhettük, hogy Verseghy nyelvművelő könyvében továbbfejlesztette az igekötőkre vonatkozó nézeteit. Ám még ennél is továbbment, amikor egyes igekötőhöz „értelmet”, „jelentést” rendelt, amint a következő szócikkek tanúsítják:

Obstinatus a.: Pázmánnál elátalkodott. Hodeg. De a’ megátalkodott természetesebb és szokottabb, mert az el praefixum mozgást, változást jelent, melly a’ megátalkodásnak ideájával meg nem fér.

Judex a.: Judex controversiarum. E’ két törvénytévő bírók előtt magokot el nem vonhattyák, úgymond Veresmarthy. E’ mondásban [...] az el praefixum miatt az előtt helytelen, mert ez fekvést tesz, az el pedig mozgást; az elől tehát ezen esetben a’ helyes névhatározó, avvagy postpositio.



Exsurgere a.: Minekutánna egyszer felállapodott, a’ világ’ végeig le nem omol. Pázmán. A felállapodott íge ellenkezést foglal magában; mert állapodni helyeztetést (situm) jelent; elejébe tehát a’ fel, melly mozgást (motum) tesz, tellyességgel nem illik. E’ mondásban a’ helyes ige a’ felépűlt, vagy a lábra kelt volna.

Az idézett sorokból az tűnik ki: Verseghy felismerte, hogy egyes igekötők – a példákban az el és fel – meghatározott irányban módosítják az ige jelentését. Ebben az észrevételben egy olyan felfogás csíráját fedezhetjük fel, amely csupán a legutóbbi időkben bontakozott ki az igekötő mibenlétéről. Az ti., hogy az igekötők korlátlan számú kapcsolódása az igékhez képzőszerű tulajdonság 5353; valamint az, hogy az igekötők az igékhez kapcsolódva nem állandó jelentéssel vesznek részt új igék alkotásában, hanem a különböző jelentéstípusú igékhez járulva más-más jelentésmozzanatot olvasztanak magukba.5454

Hogy ilyesfajta felfogás csírájával van dolgunk, azt még az eddigieknél is jobban példázza az alábbi szócikk, amelyben az el igekötő értelmét nem nevezi meg konkrétan Verseghy, hanem csak utal arra, hogy az általa javasolt elszülés összetételben hasonló – de nem azonos! – jelentésmozzanatot fog felvenni az ige, mint az elfőtt, elsült (étel) esetében, vagyis amikor az igekötő igéjével kb. a’ ‘valaminek v. valakinek romlását, tönkremenését’ fejezi ki:

Abortus a.: Abortus inferre: a’ méhgyümölcsöt elveszteni, a’ gyermeket a’ méhből elűzni. [...] A’ barmokrúl az elvetélés névvel élünk: nem mondhatnánkë az emberrűl elszülésnek? [...] Hasonló értelmet az el szócskának másszor is tulajdonítunk, mint amikor azt mondgyuk, hogy az étel elfőtt, elsűlt.

Verseghynek az igekötő használatára tett észrevételeit az igekötő szórendjére vonatkozó nyelvhelyességi megjegyzésével zárjuk. Az alábbi szócikkben Szenci Molnár egyik mondatát ugyanis ilyen szempontból tartotta szükségesnek megigazítani :

Occultare a.: Az Isten akarta az itélet’ idejét [...] tőlünk eltitkolni. Molnár Albert. Ez nekünk szép példát nyújt annak átlátására, hogy a’ mondásban, avvagy a’ constructióban a’ szavaknak rendgye nem lehet ollyan, mint a Deákban, az értelemnek rövidsége nélkül. Molnárnak e’ mondása azt az ideát támasztya bennünk, mintha az Istenenn kívűl más is akarhatta volna ezt előllünk eltitkolni. Az igaz értelem akkor áll elő, ha az el praefixumot a’ titkolni igétűl elválasztyuk, és az akarta szolgaige elejébe tesszük ímigy: az Isten el akarta az ítélet napját előllünk titkolni. Bár melly kicsinységeknek tessenek az illyen szórendtartások, csak fontosak még is az ollyan nyelvben, melly praecisióval akar szóllani.

Igen, ez Verseghy alapállása: semmi sem lényegtelen a nyelvben – még ha kicsinységnek látszik is – annak a számára, aki pontosan, helyesen és szépen akar szólni. Ennek jegyében folytatta egész nyelvészeti munkásságát. A kor kívánalmainak megfelelő, „rendbeszedett és csinos magyar nyelv” megalkotása lebegett szemei előtt, ésszerű szabályokon alapuló, szilárd nyelvi rendszer felépítésén fáradozott. Annál is inkább, mert az általa művelt tudományt, a besszéllő mesterséget, az ékesenszóllást az emberi boldogulás kulcsának tartotta, amint erről oly meggyőző erővel vallott a Tudományos Mesterszókönyv-ben:

Facundia, beszédség: Beredsamkeit. Olly beszéllő mesterség tudni illik, melly az értelemnek foglalatosságit a’ képző tehetségnek szabad játékai gyanánt űzi. Ha a’ beszédesség, a’ beszéllő mesterség hiteget, azaz, szép szín alatt csábít, tévelygésre vezet, hitető mesterségnek neveztetik (ars persvadendi, Ueberredungskunst). Ha csupán csak gyönyörködtetni akar, és így tárgyának csak ama’ részét keresi elő, melly mulat, és külsőképen tetszik, akkor kedvesenszóllásnak, mondatik (suaviloquentia, Wohlredenheit). Ha végtére a’ végbűl, hogy az olvasóknak, vagy hallgatóknak szíveit, kik ‘nem elég gyakorlott eszűek arra, hogy az igazságokot és kötelességeket tudományosan átlássák, az igaznak elfogadására és a’ jónak tellyesítésére birja, érzékenyítő beszéddel a’ képző tehetséget felhevíti azért, hogy az észt és a’ szívet az imént említett nemes czélokra indítsa és szinte elragadgya, akkor ékesenszóllásnak neveztetik, (eloquentia, Redekunst, die edle Beredsamkeit). Ezen ékesenszóllás, melly a’ könyvekben és a’ társaságos életben számlálhatatlan és felette drága hasznokot hajt, a’ nyilvánvaló egyházi és helyes czélú beszédekben szónoki mesterségnek mondatik, (ars oratoria, Rednerkunst). Azt, hogy némelly szónokok és könyvszerzők az ékesenszóllással a’ hitetésre, csábításra, vagy hiú gyönyörködtetésre visszaélnek, nem lehet a’ szónoki mesterségnek, vagy az ékesenszóllásnak tulajdonítani. A’ mély tudományú férfiaknak nem kellene tehát sem erre, sem a’ költő mesterségre megvetéssel tekínteni, annyival is inkább, mivel a’ mély tudományok még eggy nemzetet sem boldogítottak meg széles e’ világonn, sőt a’ köz csendességet már több ízben meg is zavarták; az ékesenszóllásnak pedig és a’ költő mesterségnek olly

5353 Pais Dezső: Az igekötők mivoltához és keletkezéséhez, Magyar Nyelv, 1959, 183. old.; Károly Sándor: A lexikológiai egységek fejezete a generatív grammatikában, Általános Nyelvészeti Tanulmányok, 4., Budapest, 1966, 93. old.5454 Szili Katalin: Az igekötő és az igekötős ige mibenlétéről, Budapest, 1985. (Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia köréből, 7. sz.)



ereje volt a’ világ elejétűl fogva az emberi szívre, hogy az egész emberi nemzetnek culturáját majdnem csak ezeknek köszönhettyük. De még e’ hálálhatatlan jótéteménynek folytatását is csak e’ két mesterségtűl várhattyuk; mert ha ezek a’ mély tudományok által kinyomozott igazságokot és kötelességeket meg nem érzékenyítik, az emberi elmébe és szívbe közönséges bemenetelt nem találnak és így a’ haszontalan drágakövekhez hasonlítanak.

Íme, ez Verseghy Ferencnek posztumusz művéből hozzánk szóló végső üzenete.

3.1. Verseghy Ferenc nyelvi rendszere és a kortársi grammatikák5555

Tudománytörténeti közhely, hogy a Révai–Verseghy-vitában Révai kerekedett felül, Verseghy lett a vesztes, s ennek folyományaként a Magyar Tudós Társaság Révai grammatikai rendszerét kodifikálta 1846-ban kiadott nyelvtanában.

Ezt az ellenőrizhetetlen és igazolatlan közhelyet elevenítette fel ebben a körben 1987 márciusában Szabó G. Zoltán, amikor egyfelől Verseghy, másfelől Vörösmarty német nyelvű grammatikáját összevetve, fejtegetését ezzel zárta: „Tudjuk, hogy a nyelvi vitában végül Révai felfogása győzött, de ebben Vörösmartynak is jelentős szerepe volt, kis részben a Kurzgefasste ungrische Sprachlehre révén. Noha a két nyelvkönyv közül a Verseghyé a teljesebb, kidolgozottabb, mégis ekkorra (1832-ben) már a Révai–Vörösmarty–Czuczor-féle felfogásnak volt döntő hatása. Nagy kár azonban, hogy az együttműködés helyett a pártoskodás, az intolerancia a különözést erősítette, s Verseghy tiszteletreméltó s hatalmas gondolati építménye végül nem vált részévé a későbbi akadémiai szintézisnek.”5656

Magam, ugyancsak ebben a körben, 1993 novemberében, Verseghy német nyelvű grammatikáját elemezvén, kitekintésül a következőképp reflektáltam Szabó G. Zoltán állítására: „A közhiedelemmel ellentétben Verseghy eredményei javarészt igenis részévé váltak az említett akadémiai szintézisnek, vagyis a Magyar Tudós Társaság égisze alatt közrebocsátott A magyar nyelv rendszeré-nek. S hogy részévé váltak, ebben is szerepe volt Vörösmartynak, mégpedig mind a Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai, mind pedig a Kurzgefaßte ungarische Sprachlehre für Deutsche kidolgozása révén. Ám ennek fejtegetése egy másik előadás, s – ha megérjük – egy másik ülésszak tárgyát alkothatja majd.5757

Íme, megértük, – az óvatosan előrejelzett – „másik” ülésszakot, amely lehetőséget nyújt a felvetett téma kibontására. Elöljáróban annyit jegyzek meg, hogy az előadásom címében szereplő „kortársi” szó tartalmát némileg kitágítom: Verseghy 1805-ben megjelent német nyelvű grammatikája és a Magyar Tudós Társaságnak 1846-ban kiadott nyelvtana közötti négy évtized grammatikai terméséből válogatok, e korszak nyelvtani irodalmának fővonulatát követve nyomon.

Verseghy névragozási rendszerének újításait5858 a kortársak felismerték, ha nem is mindegyikük fogadta el, illetőleg követte is eljárását.

Benyák Bernát József, aki élete utolsó szakaszában Selmecbányán tanította a magyar nyelvet, Grammatica Hungarica című 1816-ban megjelent munkájában így foglalta össze a magyar nyelvtanítóknak a névragozásban kialakult gyakorlatát:

„Fervido Grammaticae colendae studio occupati aliqui Grammaticorum nostrorum casus plures, alii pauciores adsignant, alii veteres Latinorum, nobisque adhuc usitatos retinent in declinandis nominibus hungaricis, alii novos inveniunt, alii Genitivum, et Vocativum penitus tollunt; at certent illi, vel jocentur, ut lubet, nos usum publicum, communemque sequimur. Interea pro notitia adnectitur hic series casuum philosophicorum potius, quam ad notitiam publicam pertinentium. Sunt illi sequentes:

5555 Verseghy Ferenc születésének 240. és halálának 175. évfordulója alkalmából Szolnokon rendezett tudományos ülésen 1997. szeptember 20-án elhangzott előadás szövegének némileg átdolgozott változata. Az előadás szövege megjelent: Magyar Nyelv 1998, 292-301. old., valamint: In memoriam Verseghy Ferenc 5. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1998, 38-47. old.5656 In memoriam Verseghy Ferenc 3. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1988, 67. old. Lásd még kötetünk 159-160. oldalán mondottakat.5757 In memoriam Verseghy Ferenc 4. Szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1994, 62. old.

5858 Lásd kötetünkben: 150-152. old.



1. Nominativus e.gr. tag membrum

2. Terminativus tagig usque membrum

3. Caus alis tagért pro membro

4. Dativus tagnak membro

5. Ablativus tagtól a membro

6. Instumentalis taggal membro

7. Locativus tagban in membro

8. Illativus tagba in membrum

9. Elativus tagból ex membro

10. Sublativus tagra super membro

11. Delativus tagról de membro

12. Adhaesivus tagnál apud membrum

13. Advicinativus taghoz ad membrum

14. Inhaesivus tagon super membro

15. Accusativus tagot membruma

a Benyák, Bernardus Josephus: Grammatica Hungarica, Schemnicii [= Selmecbányán], 1816, 30. old.

Benyák tehát világosan látja az újításként bevezetett sok esetű és a hagyományos, latin mintára szabott kevés esetű declinatio közötti különbséget, s kijelenti, hogy maga a hagyományos csapáson halad. Mégis bemutatja a – szerinte – inkább elméleti jellegű, mintsem a közismeretre tartozó, tizenöt esetből álló névragozást. A felsorolás, annak rendje és módja szerint, latin elnevezéseivel és példaszavával együtt, Verseghy grammatikájából való. A hozzá csatolt jegyzetben azután kifogásolja még a – szerinte – homályos értelmű terminológiát is, megjegyezve, hogy „Non omnis novitas est perfectio”. Éppen ezért megmarad a latin declinatio öt esete mellett, s a genitívusz ragjaként az -é birtokjelet tünteti fel.

Névragozási rendszerének hatása már Verseghy életében kezdett érvényesülni, amint ez a folyamat legképzettebb nyelvész kortársa, a bécsi egyetem magyartanára, Márton József munkáiban elénk tárul. Nem térve ki ezúttal kisebb terjedelmű kompendiumaira, a magyart idegen nyelvként oktató legfontosabb kézikönyvét, a Practische Ungrische Sprachlehre für Deutsche címűt vizsgálom meg, amely 1809-től 1840-ig kilenc kiadást ért meg. Szövegét a harmadik, 1820-ban közzétett kiadásból idézem.

A Von der Deklination der Substantive című fejezetben Márton négy esetet tárgyal, mégpedig a következőket: Nominativ, Genitiv, Dativ, Accusativ. A genitívusz és a datívusz azonos, -nak, -nek ragjáról az alábbi magyarázatot nyújtja:

„Aus dem hier Gesagten sehen wir, daß der Genitiv und Dativ immer gleiche Endungen haben, nähmlich: nak oder nek. Der Genitiv unterwscheidet sich aber sogleich dadurch, daß auf ihn immer noch ein anderes Substantiv folget, welches dessen Eigenthum anzeiget und folglich die Eigenthums-Endung oder Affix der 3ten Person bey sich hat. Diese Affixe der dritten Person sind: für harte Wörter im Singular a oder ja (sein, ihr), im plural ai oder jai (seine, ihre); für weiche Wörter, e oder je (sein, ihr), im plural ei oder jei (seine, ihre).”5959 S

5959 Márton von, Joseph: Practische Ungrische Sprachlehre für Deutsche. Dritte Aufgabe, Wien, 1820, 16. old.



íme a példák: A Hertzegnek a jószága, das Gut des Fürsten. Az órának a mutatója, der Zeiger der Uhr. A Hertzegnek a jószágai, die Güter des Fűrsten. A kotsinak a kerekei, die Rader des Wagens. A Hertzegeknek a jószága, das Gut der Fürsten. A Hertzegeknek a jószágai, die Güter der Fürsten.”

A fejtegetésből, a feltüntetett birtokos személyragokból s a hozzájuk fűzött példamondatokból jól látható, hogy Márton nem Révai, hanem Verseghy nyomán halad a birtokos szerkezet leírásában. Részletesen foglalkozik azután az -é birtokjel használatának a problematikájával is. Többek közt így szól erről:

„In den meisten ungarischen Grammatiken wird dieses é als Endung des Genitivs des Singulars sowohl als Plurals, aufgestellt: welcher Auctorität ich bisher ebenfalls in meinen kleinen Grammatiken der ungrischen [!] Sprache gefolgt bin. Allein nach sorgfaltiger Prüfung habe ich mich überzeugt, daß es kein Genitiv sondern ein wahrer Nominativ ist [...]. Daher habe ich diesen Pseudo-Genitiv weggelassen, und an seine Stelle denjenigen Casus gesetzt, welcher dem deutschen Genitiv überall entspricht.”6060

Mindezt még a következő megjegyzéssel egészíti ki:

„Anmerkung. Auch der Verfasser der neuverfaßten ungarischen Sprachlehre (Hr. Franz Verseghy), halt dafűr, daß dieses é ein Nominativ sey, und drűckt sich darűber S. 46. folgendermassen aus.”6161

Márton tehát azt mondja: mivel a legtöbb magyar grammatika az -é (birtokjele)-t minősítette a genitívusz ragjának, ezek tekintélyének hatására korábban kisebb nyelvtanaiban ezt az eljárást követte. (Így például magyar-német szótára 1807-ben kiadott kötetéhez csatolt Kurzgefaßte Ungarische Grammatik című nyelvtanában.) Vallomását azzal folytatja, hogy később, gondos vizsgálódás alapján győződött meg arról, hogy az -é-vel ellátott főnévi alak nem genitívusz, hanem valódi nominatívusz. Ezért ezt az álgenitívuszt kiküszöbölte a ragozásból, s helyébe azt az esetet tette, amely megfelelően kifejezi a német genitívuszt. Egyértelműen megállapítható, hogy Márton okfejtésében Verseghy felfogása és elemzése jut érvényre (szó szerint is ebben: „ein wahrer Nominativ ist”), amelyet maga Márton is alátámaszt, amikor jegyzetben idézi Verseghynek a kérdésben kifejtett érvelését.6262

6060 Márton 1820, 22-23. old.

6161 Márton 1820, 22-23. old. A hivatkozás után idézi Verseghy nyelvtanából a vonatkozó részt.

6262 A bevezetett újításról még bővebben értekezik Német Grammatiká-jában:

„Kéttség kivűl sokan megütköznek itt abban, hogy a’ II-dik Ejtés [= Genitivus] a’ Magyarban nem é hanem nak végzettel adatik elő. Én pedig elhiszem, hogy idővel azon fognak a’ Magyar Grammatikusok tsudálkozni, mi módon maradhatott meg az é annyi ideig a’ Genitivus helyén: valamint mi most azon tsudálkozunk, hogy az Ablativust a’ Német nyelv Grammatikáiból, tsak mintegy 20 esztendő ólta hagyhatták ki. – Ez a’ hiba a’ deák nyelv által tsúszott bé a’ mi nyelvünk Grammatikáiba, midőn még Literátoraink, főképpen pedig az idegen Tudósok, kik a’ Magyarokat deák nyelvre tanították, Nyelvünk természetét igen kevéssé esmérték. Könnyen is eltévedhettek ebben az idegenek mivel az illyen mondásokat: Cujus est hic liber? Patris mei; így mondják magyarúl: Kié ez a’ könyv? Az Atyámé; annyival inkább, hogy az akkori tudósoknak tzéljok sem volt, a’ magyar nyelv természetét vizsgálgatni vagy azt kitanúlni. Mivel pedig ez a’ nyelv azolta szünet nélkűl a’ deák nyelv járma alatt nyögött, sőt a’mennyiben pallérozódott is, mindég tsak a’ deák kaptára üttetett ‘s a’ szerént feszegettetett; nem tsuda, hogy Grammatikáinkban mind e’ mái napig is megmaradtak az efféle hibák. Most azonban, minekutánna a’ magyar nyelv már valahára hazai nyelvé lett és szabadszárnyára kelt: szükséges azt az erőszakkal reáadott idegen köntösből kivetkeztetni, és eredeti tisztaságába viszsza állitván, nemzeti köntösbe öltöztetni. Én részemről, a’ mit e’ végre tehetek, véghez vinni kötelességnek tartom. – A’ ki a’ hasznos jobbítások előmozdítására akarattal és értelemmel bír; az egyedűl arról kíván meggyőződni, hogy jobbit az újítás, és azonnal kész azt elfogadni: a’ ki pedig minden újítástól már előre irtózik; az szánakozásra méltó.

Ha az é végezetet a’ maga helyére viszsza állítjuk, ‘s természetét megmagyarázván úgy bánunk azzal mint Nominativussal, sokat könnyítünk a’ Tanúlókon, a’ kik idegen nyelveket tanulnak. Így p.o. minthogy a’ Német Genitivus helyett mindenkor nak, nek, végezettel élünk: miért tanúltatnánk a’ Tanúlóval így: N. der Tisch, az asztal. G. des Tisches, az asztalé. Holott a’ magyarban, az asztalé, a’ széké, a’ pennáé, s’a’t. elő sem fordúl; és kéntelenek vagyunk új regulák által megtanitani a’ Tanúlót arra, hogy a’ Német Genitivus helyett nak, nek, végezettel éljen.

A’ magyar é végezet nem Genitivus, hanem Nominativus, a’ melly a’ szó végén az elmaradott Substantivumot vagy birtokot jelenti, p.o. e’ helyett: a’ János könyve, azt mondhatom a’ Jánosé, ha t.i. ez a’ Szubjektum könyv már előfordúlt, és nem akarom újra mondani. P.o. Ki könyve ez? A’ Jánosé v. a’ János könyve. Sőt így is kérdezhetem: Kié ez a’ könyv? e’ helyett: Ki tulajdona v. birtoka ez a’ könyv? vagyis e’ helyett: Ki könyve ez a’ könyv? Világosan kitetszik ezen állításnak igaz volta abból:

1. Hogy az é végezet mindenkor egy elmaradott birtokot jelentő szó helyét pótolja ki, és azt más nyelvekben nem Genitivussal teszik ki.

2. Hogy az é végezet, valamint más Nominativus, mind a’ nak, nek és t végezetet, mind az Elölutoljárókat felveheti. Így p.o. ezekből:

Az Úr kaputjának a’ színe zöld, lesz: Az Úrénak a’ színe zöld.

Hát az Úr kaputját ki varrta? – Hát az Úrét ki varrta?

Én az Úr kaputjában elmehetnék. – Én az Úréban elmehetnék. s’a’t.

Ha pedig az é Genitivus jele volna, úgy semmiféle végezet nem járulhatna többé utánna, valamint a’ több Casusokhoz nem járulhat.”



A deklináció négy esetét szervesen egészítik ki Márton nyelvtanában a Von den Postpositionen oder Nachwörter című fejezetben az ún. elválaszthatatlan posztpozíciók sora:

„Unzertrennliche Postpositionen.

a. für harte Wörter. b. für weiche Wörter

1. ba, be, in

2. ban ben, in

3. ból ből, aus

4. ért ért, für, wegen

5. hoz hez, höz, zu

6. ig ig, bis, bis zu

7. -n, an, on -n, en, ön, auf

8. nak nek, zu, dazu, dafür, gegen

9. nál nél, bey

10. ra re, auf

11. ról ről, von (de)

12. tól től, von (a, ab)

13. val, al vel, el, mit.” (i.m. 58.p.)

A deklináció esetragjaival együtt tehát Mártonnál is tizenhét a ragok száma, amelyek egy kivételével megegyeznek a Verseghy által felsoroltakkal.

A Verseghy és Márton által kialakított névragozási rendszer eredményeit és tanulságait értékesítette a luccai herceg magyarnyelv-oktatója, Deáky Zsigmond Grammatica ungherese ad uso degl’italiani című, Rómában 1827-ben kiadott munkájában.6363

Deáky az alaktani részben a deklinációnak három esetét tünteti föl: a nominatívuszt, a datívuszt és az akkuzatívuszt, elhagyva a genitívuszt, abból kiindulva, hogy az megegyezik a datívusszal. Erről, valamint a birtokos szerkezet használatáról a szintaxisban, a Della sintassi de’nomi című fejezetben egyebek közt a következőket adja elő:

„Il genitivo con cui gl’italiani spiegano la dipendenza, il possedimento, ed il rapporto della parte all’intero, in ungherese si traduce col dativo; questo si permette al sostantivo principale, che si pone coll’affisso della terza persona, nel caso e numero che si esigge la costruzione, coll’articolo o senza secondo che l’oggetto é o non é determinato. Cosí: il comando del re, si traduce: a’ királynak a’ parancsa; i palazzi del principe, a’ herczegnek a’ palotáji; sento volentieri l’opinione de’ dotti, örömest hallom a’ tudósoknak a’ vélekedését; Apolline é stato il

(Márton József: Német Grammatika. Hatodik megbővített Kiadás. Bétsben, 1815, 28-29. old.)6363 Hogy a szerzőnek keze ügyében voltak Verseghy művei, arra nézve lásd Éder, Zoltán: Ferenc Verseghy, precursore della grammatica descrittiva ungherese, Padova, 1994, 10-11. old.



figlio di Giove e di Latona, Apollo Jupiternek és Latonának a’ fia volt.”6464 Továbbá:

„Molto elegantemente si tralascia talora la desinenza del dativo al primo sostantivo ed allora si toglie pure l’articolo dell’altro sostantivo, così gli esempi procedenti piú elegantemente si rendono in questa maniera: a’ király parancsa; a’ herczeg palotáji; örömest hallom a’ tudósok vélekedését; Apollo Jupiter és Latona fia volt.”6565

A deklináció három esetének ragjait Deáky is a Della posposizione című fejezetben az ún. elválaszthatatlan posztpozíciók (posposizioni inseparabili), vagyis ragok sorával egészíti ki, tehát Márton nyomán halad, de az általa felsoroltakat megtoldja még az -ul, -ül; kor és ként, kép ragokkal.6666 A ragok, illetőleg esetek száma ezzel tizenkilencre növekszik.

Nagyjából ilyen előzmények után jutunk el a Magyar Tudós Társaság által kibocsátott munkákhoz.

Közülük is alapvető az első, az 1832-ben napvilágot látott, a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai című, amely 1844-ig hét kiadást ért meg. A címben megjelölt tárgykörből a névragasztás vonja magára figyelmünket, amely a declinatio magyarításaként maga is Verseghy alkotása. A névragasztást, vagyis a főnévragozást a Név című fejezet tartalmazza, amelynek bevezetésében az alábbiakat olvashatjuk:

„A’ név’ értelme ragasztás által módosúl ‘s határoztatik meg. A’ ragok minden szónál ugyan azok, ‘s csak a’ nyelvben uralkodó hangrend szerint változnak mélylyé, vagy magassá a’ millyen t.i. a’ szó, mellyhez ragasztatnak.”6767

E bevezetés után, rövid magyarázatok kíséretében, a ragok felsorolása következik, mégpedig az alábbi csoportosításban: Személyragok (vagyis a birtokos személyragok); Helyragok; Különféle ragok; Független névhatározók (azaz a névutók). A tulajdonképpeni főnévragozás ragjai a Helyragok és a Különféle ragok cím alatt találhatók6868, a következőképpen:

Helyragok

Mély hanguak Magas hanguak

1.) beható ---ba 1.) -----be

2.) marasztaló ---ban 2.) -----ben

3.) kiható ---ból 3.) -----ből

4.) közelítő ---hoz 4.) -----hez, höz

5.) határvető ---ig 5.) -----ig

6.) állapító ---on, n 6.) -----en, ön

7.) felható ---ra 7.) -----re

8.) leható ---ról 8.) -----ről

9.) távolító ---tól 9.) -----től

6464 Deáky, Sigismondo: Grammatica ungherese ad uso degl’-italiani, Roma, 1827, 121. old.

6565 Deáky 1827, 121-122. old.

6666 Deáky 1827, 32-33. old.

6767 Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai. A’ Magyar Tudós Társaság’ különös használatára. Pesten, 1832, 10. old.

6868 Uo. 12. old. és 13. old.



10.) veszteglő ---nál 10.) -----nél

Különféle ragok

Mély hanguak Magas hanguak

1.) Független birtokos -é 1.) -é

2.) Mással álló birtokos -nak 2.) -nek

3.) Tulajdonító -nak 3.) -nek

4.) Szenvedő -at, ot, -t 4.) -et, -öt, hangzó után -t

5.) Okadó -ért 5.) -ért

6.) Segítő -val 6.) -vel

7.) Fordító -vá 7.) -vé

8.) Mutató -úl 8.) -űl

9.) Több [!] szám -ak, ok, k 9.) -ek, ök, hangzó után -k

A fentiekben elénk táruló főnévragozás – igen kevés eltéréssel – kétségtelenül Verseghy rendszerén alapul. Az eltérések között nyomban szembeszökő, hogy a Magyar Tudós Társaság – ebben a kiadványban és az általa közrebocsátott későbbi nyelvtani munkákban is – nem tud szabadulni az ún. (független) birtokos -é ragtól, annak ellenére, hogy a genitívusz -nak, -nek ragját mássalálló birtok, később sajátító terminussal felveszi. A fordító -vá, -vé és a mutató -ul, -ül ragokat Verseghy a Sprachlehrétől kezdve kihagyta, de ezek is szerepeltek Proludiumában transformativus, illetőleg substitutivus elnevezéssel.

A magyar szakszavak javarésze is Verseghy kezdeményeire megy vissza. A fentiek közül tíz megtalálható Magyar Grammatikájában, s csupán az alábbi öt esetben történtek változtatások: helyeztető g marasztaló (-ban, -ben); határozó g határvető (-ig); fosztó g távolító (-tól, -től); melléklő g veszteglő (-nál, -nél); okmutató g okadó (ért).

Tekintettel arra, hogy a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályainak – Pais Dezső szavaival – „minden valószínűség szerint az »értelmi szerzője« Vörösmarty Mihály volt”,6969 fokozott érdeklődéssel lapozzuk fel a nevével is jegyzett Kurzgefaßte ungrische Sprachlehre für Deutsche című kézikönyvét, amellyel a szerző a Magyar Tudós Társaság 1832. szeptember 7-i, III. Nagygyűlésén „kedveskedik” az akadémiának.7070

A főnévragozásban (a birtokos személyragok felsorolása után) itt is a ragoknak két csoportját különbözteti meg, de a német nyelv rendszeréhez igazodva az egyik csoportban azokat a ragokat tünteti fel, amelyeket a német nyelv végződéssel ad vissza, a másik csoportba pedig azokat a ragokat osztja, amelyeket a német prepozícióval fejez ki.

A két táblázat ennek megfelelően így ölt testet:7171

II. Tabelle der Suffixe, die den deutschen Endungen entsprechen.

6969 Lásd A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 83. sz., Budapest, 1953, 154. old.

7070 Lásd Brisits Frigyes: Vörösmarty Mihály és az Akadémia, Budapest, 1937, 36. old. (Irodalomtörténeti Füzetek 59. sz.)

7171 Vörösmarty, Michael: Kurzgefaßte ungrische Sprachlehre für Deutsche, Pesth, 1832, 4. old.



Für tiefe Wörter. Für hohe Wörter.

Besitzendung 1) é 1) é

2) nak, 2) nek

Gebendung nak nek.

Leidensendung

at, ot, -t, et, öt, -t.

Die Besitzendung é bildet mit dem Worte ein selbstständiges neues Wort, welches alle Suffixe, die zueignenden ausgenommen, annimt. Es hat eine doppelte Mehrzahl, nehmlich mit k und i.

III. Tabelle der Suffixe, die den Präpositionen der Deutschen entsprechen.

Für tiefe Wörter. Für hohe Wörter.

1) ba, 1) be, in, mit der Leidensendung

2) ban, 2) ben, in, mit der Gebendung.

3) ból, 3) ből, aug.

4) ért, 4) ért, fűr, um, wegen.

5) hoz, 5) hez, höz, zu.

6) ig, 6) ig, bis, bis zu, mit der Gebendung.

7) ként, 7) ként, gleich, mit der Gebendung; statt, als.

8) kép, 8) kép, anstatt, als.

9) kor, 9) kor, Zeit bezeichend.

10) nál, 10) nél, bei.

11) on, 11) en, ön, an, auf, mit der Gebendung.

12) ra, 12) re, auf, mit der Leidensendung.

13) ról, 13) ről, von.

14) tól, 14) től, von.

15) úl, 15) űl, anstatt, als.

16) val, 16) vel, mit.



Ez a rendszerezés továbbra is Verseghy koncepcióját követi. Az ő alapvető tételét visszhangozza az első csoport ragjai után tett az a megjegyzés, hogy az -é birtokjellel ellátott főnévi alak további ragokat vehet fel. Az ő sok esetű rendszerét fejleszti tovább a második csoportban a ragok számának szaporításával. (Köztük, ne felejtsük, a -ként, -kép, -kor, -ul, -ül ragok már Deáky grammatikájában előfordultak.) A Beispiele der Abendänderung című példatárban7272 a második csoportot kiegészíti még 17. számú esetként a -vá, -vé raggal is. A főnévragozás eseteinek száma Vörösmarty nyelvtanában tehát húszra növekszik.

1832-ben megjelent még egy nyelvtan, Nagy Nepomuki Jánosé, Grammatica linguae Hungaricae címmel, amely szorosan történetünkhöz tartozik.

A szombathelyi kispap, akit Bitnitz Lajos és Szalay Imre vezetett be a magyar nyelvészeti ismeretekbe, teológiai tanulmányait a pesti központi papneveldében folytatta, ahol nem magyar ajkú növendéktársainak magyaroktatásával bízták meg.7373 Ennek eredményeképp született meg latin nyelvű grammatikája.

A huszonhárom éves szerző munkája előszavában elmondja, hogy ismeri Verseghy, Révai, Benyák műveit, de nem találván ezeket alkalmasnak a klerikusok tanítására, írta meg számukra nyelvtanát. Tekintettel fiatal korára – így folytatja –, hogy ne essen a hibák szakadékába, mesteréül Révai Miklóst választotta: ám mégsem oly vakon követte őt, hogy egyes kérdésekben olykor ne merészkedett volna eltérni tőle. (Az eredetiben: „Memor vero Juvenilis aetatis, ne absque Duce in abyssum errorum inciderem, Magistrum mihi seligendum statui Doctissimum praelaudatum Nicolaum Révai; nec tamen eum in coece [olv.: caece] secutus sum, ut ne latum quidem unquam discedere preasumerem.”7474 Mondanunk sem kell, hogy épp a főnévragozásban merészkedett eltérni választott mesterétől.

A De inflexione nominum per numeros et casus című fejezetben négy esetet különböztet meg: a nominatívuszt, a genitívuszt (-é raggal), a datívuszt és az ablatívuszt. Szervesen egészíti ki ezeket az eseteket a De postpositionibus című fejezetben, Verseghy vonalát követve, a postpositiones inseparabiles esetragjai; ezek közt, miként Vörösmartynál, a mutativus -vá, -vé és a substitutivus -úl, -űl ragja is szerepel. Ami a genitívusz ragját illeti, az -é birtokjel mellett munkája Syntaxis című részében tárgyalja a -nak, -nek ragot mint a datívusznak birtokos jelzőként alkalmazott ragját.

A Magyar Tudós Társaság nyelvtanának előmunkálatai között fontos helyet foglal el az 1843-ban közrebocsátott A’ magyar szókötés’ főbb szabályai című, amelynek létrejöttében Vörösmartynak kezdeményező és közreműködő szerepe volt.7575 Ám a Szókötés alapszövegének kidolgozását teljes egészében Nagy (Nepomuki) János végezte el.

Nagy Jánost 1833-ban az akadémia nyelvtudományi osztályának vidéki levelező tagjává választották,7676 majd bevonták a Szókötés munkálatainak előkészületeibe. A Szókötés ugyanis kollektív munkának indult. Az egyes fejezetek megírására Czuczor Gergely, Fábián Gábor, Nagy János és Vörösmarty Mihály vállalkozott. A közös munkálkodás során azonban meglepő fordulat következett be, amikor az osztály 1842. április 25-i ülésén felolvasták Nagy János levelét, amelyben közölte, hogy nemcsak a neki kiosztott részt dolgozta ki, hanem összeállította az egész szókötést. Nagy János kéziratát ezután Czuczor, Fábián és Vörösmarty vizsgálta meg, s fűzött hozzá megjegyzéseket, helyesbítéseket és javításokat, s így jött létre a kötet végleges formája.7777

Az alcíme szerint „A’ Magyar Tudós Társaság’ külön használatára” összeállított Szókötés (vagyis mondattan) a Névragok című fejezetben, immár nem táblázatos, hanem szöveges formában, részletesen leírja a főnévragozást,7878 s a következő ragokat, illetőleg eseteket tárgyalja:

1. Többes: ak, ok, ek, ök, k

2. Birtokos: é

3. Sajátító: nak, nek

7272 Vörösmarty 1832, 7. old.

7373 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, IX. köt., Budapest, 1903, 634. hasáb.

7474 Nagy, Joannes Nep.: Grammatica linguae Hungaricae. Pesthini, 1832, Praefatio, sztl. old.

7575 Viszota Gyula: Vörösmarty és az Akadémia nyelvtani munkássága, Magyar Nyelv 1911, 433-435. old.

7676 Szinnyei 1903, 635. hasáb.

7777 Lásd Tőzsér Ágnes: Szemelvények a Magyar Tudós Társaság nyelvészeti működéséből 1831 és 1848 között, Budapest, 1988, 20-23. old.7878 A’ magyar szókötés’ főbb szabályai. A’ Magyar Tudós Társaság’ külön használatára. Budán, 1843, 31-66. old.



4. Tulajdonító: nak, nek

5. Tárgyeset: at, ot, et, öt, t

6. Okadó: ért

7. Segítő: val, vel

8. Fordító: vá, vé

9. Mutató: ul, ül

10. Beható: ba, be

11. Marasztaló: ban, ben

12. Kiható: ból, ből

13. Közelítő: hoz, hez, höz

14. Határvető: ig

15. Állapító: en, on, ön, n

16. Felható vagy irányzó: ra, re

17. Leható vagy visszairányzó: ról, ről

18. Távolító: tól, től

19. Veszteglő: nál, nél

20. Hasonlító: képen, kép, ként

21. Tömegesítő: astul, estül, ostul, östül

22. Osztó: enként, onként, önként

23. Időrag: kor

Amint látható – ha eltekintünk is az 1. szám alatt feltüntetett többes számtól – a Szókötésben az esetek száma a tömegesítő és az osztó kategória felvételével, huszonkettőre növekedett.

A’ magyar nyelv’ rendszere című, 1846-ban megjelent akadémiai nyelvtan a főnévragozásban a Szókötés leírását veszi alapul, de az esetragokat új osztályozásban adja elő, mégpedig a következőképpen:7979

A) EGYSZERŰ RAGOK

BELVISZONY-RAGOK

1. Birtokos é

2. Sajátító nak, nek

3. Tulajdonító nak, nek

4. Tárgyeset at, ot, t; et, öt, t

HELYVISZONY-RAGOK

E’ kérdésre: hol?

7979 A’ magyar nyelv rendszere. Közre bocsátá A’ Magyar Tudós Társaság. Budán, 1846, 155-164. old.



1. Marasztaló ban, ben

2. Állapító on, n; én, ön, n

3. Veszteglő nál, nél

E’ kérdésre: hová?

1. Beható ba, be

2. Felható ra, re

3. Közelítő hoz, hez, höz

E’ kérdésre: honnan?

1. Kiható ból, ből

2. Leható ról, ről

3. Távolító tól, től

E’ kérdésre: meddig?

Határvető: ig

KÜLÖNFÉLE NÉVRAGOK

1. Okadó ért

2. Segítő val, vel

3. Fordító vá, vé

4. Mutató úl, ül

5. Hasonlító ént, ként, kép

6. Időrag: kor

B) ÖSSZETETT RAGOK

1. Osztó anként, onként; enként, énként, önként

2. Tömegesítő astúl, ostúl; estűl, éstűl, östűl

Az előadottakat igen röviden összegezhetjük.

Vörösmarty akadémiai nyelvtani munkássága során kezdettől fogva Révai rendszere mellett foglalt állást. 1831. február 23-án a Magyar Tudós Társasághoz beterjesztett véleményében a nyelvtan kidolgozására nézve többek közt az alábbiakat adta elő: „Határoztassanak meg az orthographia és a nyelv úgy nevezett paradigmáji, vagyis a név- és különösen az igeragasztás s lehető pontossággal jeleltessenek ki. Ezek, mint a nyelvnek örökös és változhatatlan törvényei Révai tanítása szerint többnyire minden írótól el lévén fogadva, [...] megállapíthatók...”8080

Vörösmarty tehát Révai örökségéből „különösen” az igeragozás rendszerét akarta megőrizni. A névragozásban viszont Révainak egy korábbi stádiumot képviselő, kevés esetű deklinációja helyett Verseghynek a magyar névragozás leírására alkalmasabb, sok esetű rendszerét vette át.

A Verseghy által kezdeményezett, Márton és Deáky által alkalmazott, majd Vörösmarty és Nagy János közreműködésével a Magyar Tudós Társaság nyelvtani munkáiban továbbfejlesztett névragozási rendszer az első akadémiai nyelvtanban kapott végleges formát.

8080 Idézi Brisits 1937, 37. old.



Tanulságos lenne nyomon követni Verseghy névragozási rendszerének további sorsát. Ez azonban már egy másik előadás tárgya.

4. VERSEGHY FERENC NYELVTUDOMÁNYA és AZ UTÓKOR8181

A címben megjelölt témát e rövid összefoglalásban természetesen nem meríthetem ki. A tárgyra vonatkozó több mint száz publikációt akár csak címe szerint sem tudnám ezúttal felsorolni. Inkább irányzatokat fogok érinteni, s csupán a jellemzőbb megnyilatkozásokat idézem majd.

Ám még e rövidre fogott összefoglalás keretében sem kerülhetem el azt, hogy a felmerülő elvi-módszertani kérdések közül ne érintsek legalább egyet. Ez a kérdés pedig így hangzik: Mikor kezdődik egy tudós munkásságának utókora? A kézenfekvő felelet erre az, hogy a tudós halálával. De vajon utóéletét, műve továbbélésének esélyeit nem határozzák-e meg már életében bizonyos tényezők? Anélkül hogy észrevételemet általános érvényűnek tartanám, Verseghy Ferenc esetében világosan kell látnunk, hogy halála előtt jó másfél évtizeddel, nevezetesen 1805-ben és 1806-ban, a Révai Miklóssal való vitában olyan tényezők játszottak közre, amelyek nyelvtudományi munkássága eredményeinek sorsát évtizedekre, sőt egy évszázadra kedvezőtlenül és egyoldalúan befolyásolták. Mert vajon nem akkor kezdődik-e igaztalan mellőzésének jövője, amikor Boldogréti Víg László vitairatában, 1806-ban, Révai közzé teszi a „széphalmi jó barát”-nak Verseghyt elítélő, „tökélletesen megromlott fejű Grammaticus”-nak tituláló levelét? S vajon nem azzal folytatódik-e, amikor maga Kazinczy a Magyar Régiségek és Ritkaságok általa 1808-ban közzétett kötetében megerősíti Verseghyt elmarasztaló ítéletét? Hogy azután csaknem negyedszázadon át levelezésében rontsa Verseghy munkásságának hitelét. Mindezt részleteiben feltárni külön tanulmányt igényelne.

Összepontosítsuk tehát figyelmünket most Verseghy szorosabb értelemben vett utóéletére, nem feledve azonban a Kazinczy által kimunkált hátteret.

Verseghy Ferenc utókorának első szakasza egybeesik nyelvtudományunk történetének azzal a korszakával, amelyet mint a Magyar Tudós Társaság korá-t (1825-1862) tartjuk számon. Annak ellenére hogy élén egy jelentős kötet áll, amelyet Verseghy-Emlékkönyvnek is nevezhetünk, utóélete szempontjából mégis gyászos szakasz ez, a Verseghy elleni összeesküvés szakasza. Maga az emlékkönyv, a Sághy Ferenc által szerkesztett Verseghy Ferencz Maradvánnyai és Élete (Budánn, 1825, Verseghynek Hőfel Balázs által rézbe metszett mellképével), címének megfelelően két részre oszlik. Első része Verseghy kiadatlan kisebb szépirodalmi műveit tartalmazza, második részében pedig a szerkesztő fiától, Sághy Sándortól jegyzett Verseghy Ferencz’ Élete címú írás foglal helyet, amely az életrajz mellett Verseghy nyelvtudományi munkásságának összefoglalása és apológiája. Ennek az első magyar nyelvtudomány-történeti értekezésnek érdemben való méltatására, csupán néhány évvel ezelőtt, Benkő Loránd kerített sort, s többek között ezt írta róla: „E mű tudománytörténetileg igen becses, mert nyelvtudományunk történetének első ily nagyobb szabású vállalkozása, és mert kiváló, lényeglátó, tüzetes elemzés, melyből a Verseghy iránti rajongástól átfűtött hangnem mögül is nagyon jól kirajzolódik a tudományos életmű. Az akkori magyar tudomány komoly vesztesége, hogy a kitűnően képzett, lelkes Sághy Sándor a Verseghy-életrajz megjelenése utáni évben, 1826-ban fiatalon elhunyt. És teljesen méltánytalan, hogy az életrajzi lexikonok nem említik nevét és művét.”8282 Nem csorbítjuk Sághy érdemeit, ha hozzátesszük méltatásához: a Verseghy-életrajz nem teljesen önálló munkája. A kötetet bevezető sorokban Sághy Ferenc utal arra, hogy az életrajz megírásában fia „eggy tudós és nagyon érdemes Hazánkfiának” útmutatását követte, az értekezes elé bocsátott előszóban pedig maga Sághy Sándor nemcsak a tudós nevét fedi fel, hanem azt is körvonalazza, mi volt a része a közös munkában. A vonatkozó rész így hangzik: „Azon Dátumok szerint, mellyeket a’ Boldogúlttnak hátramaradott Írásai között Atyámnak társaságában felkeresvén, gondosan egybegyűjtöttem, lett elintézése s első kidolgozása Főtisztelendó Nagyságos Fejér György Úrnak tulajdon érdeme. Minthogy pedig későbben az említett Dátumokonn kívül még több emlékezetre méltókat találtam, ezeknek az előbbiekkel való új öszveigazítására s’ megegyengetésére olly módonn adtam magamat, hogy személyes meggyőződésemnek csorbúlása nélkül, Ő Nagysága gondolattyait és ítéletét általlyában követném, reménylvén, hogy így majd azok is, kik előtt önnön vélekedésem talán kevesebbet nyomna, egy Országszerte híres Literátorunknak bizonyítására hajtani fognak, mindnyájan pedig iparkodásomat, melly által édes Hazánk eggyik jeles Emberének közhasznú munkálkodását egész kiterjedésében megösmertetni kívántam, annál is inkább kedvesen venni fogják, mivel philologiai okoskodásainak sommáját (ammint azt Munkáinak figyelmetes

8181 Megjelent: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Szerkesztette Kiss Jenő és Szűts László, Budapest, 1991, 144-150. old.8282 Benkő Loránd: Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében, Budapest, 1982, 64. old. (Nyelvtudományi Értekezések, 113. sz.)



olvasása alatt kijegyeztem) előhozván, s’ az ellenkező véleményekkel mindgyárt szorosan egybevetvén, tanúságosnak ügyekeztem tenni Életírását.” Ezekből a sorokból az olvasható ki: ha az életrajzi rész közös munka eredménye is, Verseghy nyelvtudományi rendszerének elemzése és védelme – a kilencven lapra terjedő értekezés kétharmad része – Sághy Sándortól származik.

Verseghy védelmére a maga idejében hamar és élesen reagáltak Révai, illetőleg Kazinczy pártjának nem kisebb képviselői, mint Vörösmarty Mihály és Guzmics Izidor. Vörösmarty Vágotai Kálmán álnéven húsz lapos cikkében8383 támadta meg Sághyt, Révai igazát védelmezve Verseghy ellenében. Cikkének csattanójául Sághy fiatalkori tapasztalatlanságát és felkészületlenségét sem hagyta ki az érvek sorából – az akkor ugyancsak mindössze huszonhat éves bíráló. Guzmics Izidor8484 pedig nem kevesebb, mint ötven lapon értekezik, mégpedig Révai és Verseghy közötti párbeszédes formában adva elő az előbbinek igazát. Két évvel később pedig Czuczor Gergely szólal meg8585 Verseghy latin nyelvű tankönyveire mérve, oktatásmódszertani szempontból, halálos csapást.

A Magyar Tudós Társaság azután, hogy Révai nyelvtani rendszerét elfogadta, éberen vigyázott arra, hogy a hatáskörébe kerülő munkákban ne érvényesülhessen Verseghy felfogása. Jól mutatják ezt azok a bírálatok, amelyek a tudós társasághoz véleményezésre beérkezett nyelvtanokról születtek. Vörösmarty, aki a bírálatok elkészítésében főszerepet vállalt, 1833-ban például Florentin Simon nyelvtankönyvének kiadását az alábbi érveléssel utasította el: „Minthogy ezen német-magyar Grammatikában az igeragasztásról hibás és zavart okozható, minden esetre pedig a’ Társaság szabályaival világosan ellenkező tanítás foglaltatik, annak kiadását nem találom czélirányosnak... Az igeragasztás a’ régieknél meghatározott, és hibátlan volt, de korunk felé mind inkább ingani ‘s zavarogni kezdett, míg végre Verseghy a hibákat rendszerbe húzta, s velök iskoláinkat elárasztván a’ zavarból, a’ mennyire csak tőle telhetett még nagyobb zavart csinált. Azonban az írók nem csak józanabb, hanem mi különös, nagyobb része is a’ régiekhez ‘s Révai szigorúbb tanításaihoz állott, annyira, hogy utóbbi éveinkben a’ botránkozatos tétovázásoktól csaknem egészen mentek vagyunk, s’ hogy azoktól végképpen meg is szabadulhassunk, a’ Társaságnak vigyáznia kell, hogy maga ellen ne dolgozzék.”8686

E szívós munka eredményeképpen már a negyvenes években egyeduralkodóvá vált Révái rendszere, s ezzel párhuzamosan hitelüket vesztették Verseghy nyelvtudományi eredményei. A pozsonyi királyi akadémia magyar nyelv- és irodalomtanára, Ferenczy Zsigmond Jákó például már ebben a szellemben nevelkedvén, tankönyvében így rögzítette a Révai-Verseghy-kérdésben kialakított felfogást: „Voltak ugyan már az előbbeni századokban tudós férfiaink, kik nemzeti nyelvünket philologiai szempontból vizsgálák, de senki nagyobb szorgalommal, mélyebb belátással, s több oldalú ismerettel felruházva nem fejtegette azt, mint Révai Miklós, mindent kifürkészett ő, miből nyelvünk természetét, sajátságait helyesen s alaposan kifejthetőnek vélé. Kikelt ellene a nyelvszokást egyedül magasztaló Verseghy, de minthogy ő részint kevesebb készülettel lépett küzdőtérre mint Révai, részint mivel a philologiának némelly ágaiban hibás és alaptalan véleménnyel bírván azt másokra erőszakolni törekedett, az írók nagyobb részét magától annyira elidegenítette, hogy ma alig akadhatni egyre, ki Révait védve, ellene ne küzdene”.8787

A következő időszakban, amely tudománytörténetünkben az újgrammatikus korszak nevet viseli (1862-1919), kezdetben mit sem változik a kép, sőt Toldy Ferenc működése következtében, az előző korszak betetőzéseként, még sötétebbé komorul. Összefoglaló munkájában egyrészt az Újjászületés kora (1772-1801) c. fejezetben Révai, a magyar nyelvtudomány megalapítója címmel Révait méltatja, Verseghyt pedig elmarasztalja, másrészt A nyelvújítás és szépítés, s a költői klasszicizmus kora (1807-1830) c. fejezetben A nyelvtudomány hanyatlása címmel Verseghy nyelvtudományi életművét így parentálja el: „Nyelvészetünk történetének legszomorúbb időszakához értünk. Míg a jelesb elmék, bízva a Révai elveinek megdönthetetlenségében, egész figyelmüket kirekesztőleg a nyelv széptani mívelésére és gazdagítására fordították, Révai ellenese, Verseghy Ferenc, a lelketlen Sághy Ferenc mesterkedése folytán az ország hivatalos grammatikusává fogadtatott, s az öszves magyar birodalom iskoláiban kötelezőleg behozandó nyelvkönyvek szerkesztésével megbízatott. Elfoglalván most a nagy férfiú halála által megürült tért, roppant mérvben fejtette ki kártékony munkásságát. Nyelvünk szellemét kiölő, törvényességét megsemmisítő durva empirizmusát teljesen rendszerbe hozva, hét év alatt nem kevesebb, mint tizenöt nagyobb-kisebb kötetet betöltő nyolc munkában s három nyelven hirdette, az iskolákban s azokon kívül, akadálytalanul s annál bátrabban tanait, mert Révai tanítványai, helytelen kicsinylésből,

8383 Vágotai Kálmán: Némelly nyelvünkbeli különözésekről, Tudományos Gyűjtemény, 1826, 3. köt., 61-83. old.

8484 Guzmics Izidor: Révai Miklós igaza a magyar igehajtogatás harmadik formájára nézve Verseghy Ferenc okoskodásai ellen, mint ezeket Budai Biographusa 1825-ben közlötte. Tudományos Gyűjtemény, 1826, 8. köt., 12-71. old.8585 Czuczor Gergely: A magyar nyelv állapota Gymnasiuminkban, Tudományos Gyűjtemény, 1828, 10. köt., 72-83. old.

8686 Vörösmarty Mihály: Publicisztikai írások. Akadémiai és Kisfaludy-Társasági iratok. Sajtó alá rendezte Gergely Pál, Budapest, 1977, 194-195. old. (Vörösmarty Mihály Összes Művei, 16.)8787 Ferenczy Zsigmond Jákó: Adalék honi nyelvünk és irodalmunk történetéhez, Pozsony, 1844, 63. old.



hallgatással mellőzték tudományos dúlásait.”8888

Az idő haladtával, a történeti nyelvtudományi munkálatok kifejlődésével, különösen a Simonyi-korszak beköszöntével a tudománytörténet is új lendületet kapott. Érdekes azonban megfigyelni, hogy művelését a nyelvészek jobbára az irodalmároknak engedték át. Az első Révairól szóló könyvet Bánóczi József, Verseghy nyelvtudományáról az első érdemleges cikket Riedl Frigyes s az első átfogó Verseghy-monográfiát Császár Elemér írta – mindhárman irodalomtörténészek.

Bánóczi műve8989 a méltatlan és igazságtalan mellőzés után fordulatot jelent Verseghy megítélésében, vele jelenik meg ugyanis a mindkét félnek igazságot szolgáltató formula. A nagy nyelvtudós – a történeti nyelvészet felvirágzása korában – természetesen továbbra is Révai marad, a Révai-Verseghy tollharcából is ő kerül ki győztesen, de Verseghy nézetei tárgyilagosabb megítélés alá esnek, egyes érdemei elismertetnek, s bizonyos kérdésekben neki lesz igaza. A torzítás azonban azáltal is továbbfolytatódik a munkák java részében, hogy Verseghynek jobbára csak azon tételeit tárgyalják, amelyek Révai tételeivel szembenálltak, tudományának egészét még egy ideig nem érdemesítik vizsgálatra.

Bánóczi nyomán az egyeztető módszert követi Simonyi Zsigmond is, amikor többek között így szól: „Ma már tudjuk, hogy mind Révainak, mind Verseghynek volt az igazságban része. Abban Révainak volt igaza, hogy az ikes ragozás megkülönböztetése régi és eredeti magyar sajátság, melyet régibb irodalmunkban még a legnagyobb szabályossággal föllelhetünk. Viszont Verseghynek volt igaza abban, hogy a régibb nyelv nem szabályozhatja a mait, s hogy a nyelvnek változása nem csupa romlás, hanem egyszersmind fejlődés, mely a régi szabályosságot új szabályossággal helyettesíti.” Ám Simonyi szemében, gondolhatjuk, Révai mint a történeti nyelvtudomány megalapítója mégiscsak nagyobb Verseghynél: „Révai hírneve túlszárnyalta Verseghyét, mert ő volt nálunk az első tudós, ki fényes sikerrel alkalmazta a nyelvtörténeti módszert s ezzel megelőzte Grimm Jakabot”.9090

Ettől kezdve Révai primátusát megtartva, ez az egyeztető, mindkét félnek igazságot osztó felfogás jut érvényre a többi irodalomtörténeti kézikönyvben is. Példának említhetjük Váczy Jánosnak a középiskolák és tanárképző intézetek használatára írt vaskos munkáját, amelynek Az irodalmi fellendülés korá-t (1772-1820) tárgyaló részében Révai méltatása után, amely így végződik: „Ő volt korának nemcsak nálunk hanem egész Európában a legnagyobb nyelvésze és grammatikusa”, Verseghyről egyebek között ezt olvashatjuk: „Révai és tanítványai (kivált Horváth István) heves harcot viseltek Verseghy és követői ellen, s Verseghynek minden érdemét megtagadták. Jelenleg már megállapodott nyelvtudósaink véleménye abban, hogy neki a mai nyelvhasználat jogosultságára nézve igaza volt. És ha mint grammatikus nem hasonlítható is Révaihoz: támadása a régiség föltétlen tekintélyének merev követése ellen végre is kibékítőleg hatott az ellentétes vélemények összeegyeztetésére.”9191

Mindez természetesen annak is köszönhető, hogy a múlt század utolsó két évtizedében végül is megindult a Verseghy-filológia s benne Verseghy nyelvészeti munkásságának önálló tárgyalása. A publikációk sorát Riedl Frigyes tanulmánya nyitja meg9292, amelyet – hiányai ellenére – alapvetőnek kell tartanunk. Bár az ő írása is Révai és Verseghy összehasonlításán alapszik, s kora uralkodó felfogásán ő sem tudja túltenni magát, amikor a történeti-összehasonlító módszer mellőzése miatt elmarasztalja Verseghyt, mégis hangneme azért üt el az előzőkétől, mert az összevetésből mindkét nyelvtudós érdemei és tévedései egyaránt kidomborodnak, sőt gyakrabban Verseghy javára billen a mérleg. Ilyen tárgyilagos megállapításokat olvashatunk: „És valóban Verseghynek nagy érdeme, hogy – tisztán fogván fel a nyelv fejlődő jellemét – határozottan fellépett Révai ellen, ki a régibb alakokat jobbaknak és gyakran ma is követendőknek tartotta.” Vagy: „Ha Verseghyn néha meg is látszik, hogy nem ismeri eléggé a magyar nyelv történetét vagy szántszándékkal elhanyagolja, mégis mindig észrevehető, hogy a mostani nyelvet minden szójárásában ízről ízre ismeri, és hogy róla gyakran helyesebb ítéletet mond, mint nagy ellene, Révai.”

Ilyen előzmények után írta meg Császár Elemér Verseghy Ferenc élete és művei című monográfiáját (Bp. 1903). Manapság, a Verseghy-filológia megújhodásának idején az irodalomtörténészek részéről ismételten kritika érte ezt a Verseghy egész életművét tárgyaló könyvet. A műnek Verseghy nyelvészeti munkásságáról szóló fejezetei

8888 Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története. A legrégibb időktől a jelenkorig. Rövid előadásban. 1864-1865, Budapest, 1987, 256. old.8989 Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái, Budapest, 1879.

9090 Simonyi Zsigmond: Révai és a korabeli nyelvtudomány, Képes Magyar Irodalomtörténet. Szerkesztette Beöthy Zsolt és Badics Ferenc, 1. köt., Budapest, 19063, 750. old.9191 Váczy János: A magyar irodalom története, Budapest, 1902, 372. old.

9292 Riedl Frigyes: Verseghy mint nyelvtudós, Magyar Nyelvőr, 1880, 433-444., 493-502. old.



sem tudják mai igényeinket kielégíteni, mégis amíg korszerűbb és részletesebb elemzés nem születik a témáról, teljességgel nem mellőzhetjük.

A sokat szidott Pintér Jenő pedig korai munkájában9393 a Nyelvészeti mozgalmakról írva külön fejezetet szentel Verseghynek, amelyben az újabb szakirodalmat is felsorakoztatva és eredményeit gyümölcsöztetve kiegyensúlyozott ítéletet alkot Verseghy nyelvészeti munkásssgáról, majd az irodalomtörténeti részben pályaképét is megrajzolja9494, amelyben a Révaival folytatott harcának ismertetését találóan ezzel zárja: „A győztes párt Verseghy tudását nem ismerte el, tekintélyét megtépázta, elégtételt sohasem szolgáltatott neki.”

A két háború közötti időszakban (1919-1945) a nyelvtudomány semmivel sem járult hozzá Verseghy munkásságának alaposabb megismeréséhez. Annyira nem, hogy még az olyan fontos forráskiadvány megjelenéséről sem vett tudomást, mint amilyet Horváth Konstantin adott közre.9595 A nagyszabású és mintaszerűen összeállított kötet Verseghy utolsó éveinek története, benne utolsó művének, a Tudományos Mesterszókönyvnek keletkezésére nyújt új ismeretanyagot. A becses kötet később is elkerülte a nyelvészek figyelmét, közöttük a nagy anyagismerettel rendelkező Gáldi Lászlóét is.

A korszakból még Farkas Gyula egy megjegyzését tartjuk említésre méltónak. Révai és Verseghy harcáról szólva és megállapítva, hogy Révainak és tanítványainak sikerült Verseghy tudományát évtizedekre kompromittálni, azzal végzi, hogy „a későbbi fejlődés létrehozta a két ellentétes szempont szintézisét (anélkül, hogy a nagyérdemű Verseghynek igazságot szolgáltatott volna).”9696

A két nyelvtudós vitájának, illetőleg munkásságának felülvizsgálása, valamint Verseghy nyelvtudományi működésének érdemeihez méltó értékelése – amelynek szükségességére nyelvész részről Antal László mutatott rá először9797 – korszakunknak napirenden lévő feladata. Ezen a téren az utóbbi évtizedekben sok minden történt, Verseghy munkásságának feldolgozása minden eddiginél nagyobb méreteket ölt. Ez különösen két tényezőnek köszönhető. Az egyik a felvilágosodás nyelvészete és irodalma iránt megnövekedett érdeklődés korunkban, a másik egy Verseghy-műhely létrejötte. A felvilágosodás kori kutatások fellendülésének eredményeképpen került sor Verseghy nyelvészeti munkássága eddig elhanyagolt területeinek a feltárására. Nevezetesen szótárírói tevékenységének elemzésére9898, stilisztikai munkásságának feldolgozására9999, valamint nyelvfilozófiai nézeteinek értékelésére.100100 Közöttük Szathmári tanulmánya Verseghy nyelvtudományi munkásságának egyéb területeiről is a legátfogóbb képet nyútja korszakunkban.

A Verseghy-filológia fellendülésében nagy szerepet játszik az a műhely, amelyet Verseghy szülővárosa, Szolnok s abban is a nevét viselő megyei könyvtár hozott létre. 1957-től kezdve időszakonként, egy-egy Verseghy-évforduló alkalmával tudományos ülésszakot rendeznek, amelyen a Verseghy művelte tudományok és művészetek képviselői tartanak előadásokat. Az ülésszakok anyagát kiadványokban is megjelentetik.101101

Emellett nyelvészeti szempontból különösen fontosak Verseghy munkáinak a könyvtár által gondozott és megjelentetett kiadásai. Közöttük is kiemelkedik latin nyelvű művének az Analyticae Institutionum Linguae Hungricae címűnek (Buda, 1816-1817) A magyar nyelv törvényeinek elemzése címmel magyar nyelven történt közreadása.102102 E jelentős teljesítmény révén Verseghynek ez a nagy összefoglaló műve hozzáférhetővé vált azok számára is, akiket eddig latin nyelvűsége megakadályozott érdemi tanulmányozásában.

Utókorának viszontagságos történetét végül is azzal zárhatjuk, hogy bizakodással tekinthetünk a jövőbe, mert létrejöttek a feltételei annak, hogy korszerű előadásban foglaljuk össze Verseghy Ferenc nyelvtudományi

9393 Pintér Jenő: A magyar irodalom története Bessenyei felléptétől Kazinczy Ferenc haláláig (1772–1831), Budapest, 1913, 1. köt., 96-98. old. Előzőleg mutatványként: Magyar Nyelvőr, 1911, 436-438. old.9494 Pintér 1913, 1. köt., 234-241. old.

9595 Horváth Konstantin: Az „Egyházi Értekezések és Tudósítások” (Az első magyar kat. teol. folyóirat) története 1820-1824. Verseghy Ferenc és Horváth János levelezése 1819-1822, Veszprém, 1937.9696 Farkas Gyula: A magyar szellem felszabadulása. Irodalomtörténetírásunk fejlődésrajza, Budapest, 1943, 116. old.

9797 Antal László: A magyar esetrendszer, Budapest, 1961, 107. old. (Nyelvtudományi Értekezések, 29. sz.)

9898 Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 130-135., 200-221., 350-377. old.

9999 Szathmári István: Verseghy, a stilisztikus, Irodalom és felvilágosodás. Szerkesztette Szauder József és Tarnai Andor, Budapest, 1974, 901-921. old.100100 Balázs János: Magyar deákság. Anyanyelvünk és az európai nyelvi modell, Budapest, 1980, 45-58.

101101 Az eddig megjelent kötetek: Verseghy Ferenc 1757-1822. Szerkesztette Kisfaludi Sándor, Szolnok, 1957; In memoriam Verseghy Ferenc, Szolnok, 1973; In memoriam Verseghy Ferenc 2., Szolnok, 1983; In memoriam Verseghy Ferenc 3., Szolnok, 1988; In memoriam Verseghy Ferenc 4., Szolnok, 1994; In memoriam Verseghy Ferenc 5., Szolnok, 1998. Az utóbbi öt kötetet szerkesztette Szurmay Ernő.102102 Verseghy Ferenc: A magyar nyelv törvényeinek elemzése. Fordította Bartha Lászlóné, Borók Imre, Győri Gyula, Imre István, Lukácsi Hubáné, Száz Kázmér, szerkesztette Szurmay Ernő, Szolnok, 1972-1977.



munkásságát, s jelöljük ki az őt megillető helyet tudományunk történetében.


5. fejezet - Hazai és külföldi utazások1. Honismereti törekvések A 18. század végén az első magyar nyelvű útikönyvben1

Magyarország felfedezése – magyarok által, magyarok számára, magyar nyelven – igazában a reformkor műve volt. Az első korai lépéseket e téren Kazinczy Ferenc tette, amikor Orpheusában, 1790-ben nyilvánosságra bocsátotta Kassáról, Egerről és Balatonfüredről szóló útirajzait. Kazinczy – mint Cs. Szabó László szellemesen megjegyezte – „kicsit finomkodva utazott, széplelkű kuzinok, szabadkőműves mágnások, műfordító plébánosok csábították a vendégmarasztaló, hitvány utakra. De ezek a belföldi kalandozások egy goethei Olaszországot pótoltak szegénynek, az ország szinte Itáliává szépült tollán.”2

Kazinczy első útirajzainál alig néhány évvel későbbi, de egészen más jellegű az a nagyobb szabású kezdemény, amely Magyarország különféle tájait, településeit, lakosait, múltja emlékeit és akkori állapotát háromszáz oldalas könyvben tárja elénk. Gróf Teleki Domokos művéről szólok, az Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországnak rövid esmertetésével együtt című munkájáról, amely tíz rézmetszettel illusztrálva 1796-ban itt, Bécsben jelent meg.

Persze elsősorban nem a megjelenés helye adja a művel való foglalkozás alkalmát és indítékát, hanem egyfelől az a körülmény, hogy tárgya sok szállal fűződik a kongresszus tematikájához, másrészt pedig az sajátos tény, hogy a megjelenése óta eltelt százkilencven esztendő folyamán – bármily hihetetlen – senki sem akadt, aki – bár egy rövidke cikk erejéig – méltatta volna az első Magyarországról szóló, magyar nyelvű útikönyvet.

Szerzője, a marosvásárhelyi bibliotéka alapítójának, gróf Teleki Sámuel kancellárnak a fia, mindössze huszonöt évet élt. 1773-ban született a székelyföldi Sáromberkén. A közeli Marosvásárhelyen kezdte, majd Nagyenyeden folytatta tanulmányait. Tizenötéves korától három éven át a bécsi egyetemet látogatta, 18 évesen a pesti egyetemre járt. Szóban forgó hazai utazásait 20 évesen kezdte. Leírásukat 23 éves korában tette közzé, s utána két évvel már eltávozott az élők sorából.3 „Az ő igen gyenge testi sátorának öszveomlását siettette a benne lakozott nagy léleknek munkássága, könnyező szemekkel bámúltam, midőn holta után ennek tanúbizonyságait nagy rakás írásaiban láttam” – jegyezte föl róla a literátus apa 1804-ben, Németh Lászlóhoz, az útikönyv német fordítójához intézett levelében.4

Az útikönyvben a szerző négy hazai utazásáról számol be (toldalékul a harmadikhoz Tótországnak, vagyis Szlavóniának, a negyedikhez Horvátországnak ismeretetését csatolva).

Első útjára, a Felvidékre 1793 júniusában indult. Második útját szűkebb hazájában, Erdélyben tette, közelebbről meg nem jelölt időpontban, de minden valószínűség szerint 1793 őszén. Harmadik útját ugyanis, miután a telet Budán töltötte, ott kezdte 1794. május 2-án, s Dél-Magyarországra utazott. Negyedik útjára 1795. május 21-én Pestről indult, hogy a Dél-Dunántúlon és Horvátországon át a magyar tengerpartra, Fiuméba, majd Triesztbe látogasson el. Utazásait, a második kivételével, egy közelebbről meg nem nevezett jóbarátja társaságában tette.

Az egyes utazások főbb állomásai a következők voltak:

Az első úton: Pest, Szirák, Gyöngyös, Szerencs, Sárospatak, Tállya, Tokaj, Kassa, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Igló, Szomolnok, Jászó, Szilice, Aggtelek, Zólyom, Besztercebánya, Körmöcbánya, Selmecbánya, Némedi, Vác, Pest.

A második úton: Kolzsvár, Marosvásárhely, Ebesfalva, Segesvár, Székelyudvarhely, Homoród, Oláhfalu, Csíkszereda, Gyímeslunka, Kézdivásárhely.

A harmadik úton: Buda, Ócsa, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Szeged, Nagybecskerek, Hatzfeld,

11 Előadás a II. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson Bécsben 1986-ban. Megjelent: A magyar nyelv és kultúra a Duna völgyében. Die ungarische Sprache und Kultur in Donauraum, I., szerkesztette Jankovics József, Kósa László, Nyerges Judit, Wolfram Seidler, Budapest–Wien, 1989, 170-177. old.22 Cs. Szabó László: Levelek a száműzetésből, Budapest, 1937, 153-154. old.

33 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, 13. köt., Budapest, 1909, 1397-1399. hasáb.

44 Kazinczy Ferenc levelezése. Kiadta Váczy János, 3. köt., Budapest, 1892, 155. old.


Hazai és külföldi utazások

Zombor, Eszék, Vukovár, Újvidék, Pétervárad, Zemlim, Nagybecskerek, Temesvár.

A negyedik úton: Pest, Buda, Nagytétény, Dunaföldvár, Paks, Szekszárd, Bonyhád, Pécsvárad, Pécs, Szigetvár, Nagykanizsa, Csáktornya, Varasd, Zágráb, Károlyváros, Fiume, Littorale, Trieszt.

Utazásainak, illetőleg útleírásának céljáról Teleki Domokos két helyen nyilatkozik. Első utazásának indítékáról mondja, de valamennyire vonatkoztathatjuk az alábbiakat:

„Pestről egy jóbarátommal, mint utazótársammal – 1793-ban június hónapjának első napjaiban elindultam útra, hogy Magyarország felső részében némely vármegyéket bejárván, ezekben Magyarországnak mind természeti, polgári és gazdaságbeli állapotját, mind pedig nevezetességeit meglátnám, és hasznos tapasztalásokat gyűjtenék.”

Mi más ez a cél, mint személyes tapasztalatok alapján a honismeret gyarapítása? Az útleírás célja pedig, hogy az utazás során szerzett tapasztalatokat-ismereteket közkinccsé tegye, s hasonló utazásokra honfitársaiban kedvet keltsen. Erről szól erdélyi útja bejefezéseképpen, amely nyilatkozatot ugyancsak általános érvényűnek tekinthetjük:

„Bővebban a Székelyföldről nem írhattam, de oka ez, hogy keveset mulattam. Ezen utazásnak leírása legalább útmutatásra jó lehet, ha valakinek kedve tartaná, hogy Erdélynek ezt a részét lássa; legalább arra használhat, hogy valamely ifjú hazámfiának kívánságát felgerjessze olyan országnak bővebb vizsgálatára, melynek csak egy ksiebb részében is ennyi szépet és néznivalót talál.”

Teleki útikönyve különösen azáltal járul hozzá a honismeret elmélyítéséhez, hogy a tájak és települések leírását adja; hogy bemutatja az egyes települések, vidékek lakosságának nemzetiségi, vallási és nyelvi összetételét; hogy az akkori állapotok valós képét nyújtja különös tekintettel a gazdasági helyzetre, a termelési viszonyokra és az új létesítményekre; s végül, de nem utolsó sorban, hogy nemegyszer utal a jelenségek történeti hátterére, valamint feltárja a művelődéstörténeti és művészettörténeti emlékeket.

Triesztben a kikötőről azt az észrevételt teszi, hogy az „a tengernek öblében mind természetképppen, mind pedig a munkás mesterség által formáltatott”. A szerző mind a természet művére, mind pedig az emberi alkotások megfigyelésére egyaránt nagy gondot fordított.

A természet, a táj szépségeiről gyakran elragadtatva szól. A Hegyaljáról például azt jegyzi meg: „Országokat el lehetne talán járni, míg az ember annyi szép és nagy szőlőhegyekre együtt találna, melyek az ő széles kiterjedésekért és míveltetésekért bámulást érdemelnek.” Később „Késmárkhoz közeledvén, kimutatták magokat a hegyektől eddig elfedezett Cárpathusok, melyek Késmárktól egy mértföldnyire vagynak egész magasságokba[n]. Magasságokat és fellegekig felemelkedett hegyes tetejeket szemlélvén, ilyen szokatlan látás bámulásra vont bennünket.” Hosszú oldalakon ecseteli az Aggteleki-cseppkőbarlangban tett kirándulásukat. A Hargitáról Csíkszereda felé leereszkedvén, a Csíki-medence nagyszerű látványa tárul eléjük, s leírása a szívet vidámító természet dicsőítésébe megy át: „Kezdvén a hegyről lejteni, felette alkalmatlan volt ugyan az utunk, de azért nekünk egy más gyönyörűség elegett tett. Mert mentől inkább kijöttünk a fenyvesből, annál szebb tekintésre való tárgyakat kapott szemünk, az előttünk megjelenő gyönyörű vidékben. – Az egész Csíkszéke szinte egész hosszában és egész széltében előttünk állott. A hegyről a hosszan elnyúló, zöldellő kies térséget a falukkal együtt, mindenütt Csíkot körülvevő hegyeket és havasokat, balról különösen Gyergyónak kopasz, kősziklás bérceit, szembe[n] velünk a határhavasokat láttuk; jobbról a Kászont Csíktól elválasztó hegyeket szemléltük. Oly gyönyörűséges tekintet,mely a legszomorúbb embert is megvidámítaná. – Mert lehetetlen volna emberi látó szemnek a természetnek oly nyilván kilátszó szépségét meg nem esmérni és emberi szívnek azt egy bizonyos örömérzéssel nem érezni.”

Nem kevésbé lelkes a fiumei és a trieszti öböl panorámájának a megjelenítése sem. Ám nem mindenütt ilyen lenyűgőző a táj. Az alföld képe például – különösen az erdélyi embernek – unalmas és lehangoló:

„A vidék egész Pesttől Szegedig egy puszta és kedvetlen térség, amelyen az ember a státiókon kívül falura alig talál. Helyet az ember sem távul, sem közel nem lát; erdőn pedig egyen kívül, amely Ócsa és Kőrös között vagyon egy Kakucs nevű helységnél, keresztül nem mentem; sem egy is szemembe nem ötlött messzünnen is. [...] Folyóvízre az ember egész Szegedig nem akad, és a jó kútvíznek is nagy szűke vagyon.”

Ebben a kietlenségben a szerzőt mégis bőven kárpótolja valami. Így folytatja ugyanis: „Unalmasabb utat leírni nem lehet, mint ezen a homokos pusztaságon, kivált nyári melegben; ellenben gyönyörűség az elfáradt utazónak a derék magyar helységekbe[n] megállapodni, ott az igaz törzsökös magyar népet megesmerni, annak



gazdagságát, minden állapotját és rendtartását megtudni, annak geniussát és nemzeti characterit kiesmerni, és annak jó sorsáról, tehetősségéről és kultúrjáról megbizonyosodni.”

Váratlan fordulat: Petőfi előtt egy fél évszázaddal az Alföld természeti szépségeit még nem sikerült felfedeznie, de rátalál az ott lakó nép magyar géniuszára ez a kivételes utazó.

Bővelkedik az útikönyv „a munkás mesterség által formáltatott”, vagyis az ember által alkotott települések, főként városok bemutatásában. Az egyszerűbb és vázlatosabb leírások mellett összetettebb, részletezőbb leírást szentel a szerző az alábbi városoknak: Marosvásárhely, Segesvár, Kézdivásárhely, Szeged, Temesvár, Pécs, Zágráb, Fiume, Trieszt.

Az egyszerűbb leírások közül Kecskemétét hozhatjuk példának:

„Kecskemét egy nagy mezőváros, szép térségen elterjedve fekszik. Építése falu módjára vagyon, utcái hosszak, csavargósok, és a házak egymástól elhányva vagynak rendes sor nélkül, azonban ezeket mind jó közönséges épületeknek lehet mondani. Kőházak ezen városban kis számmal vagynak; amelyek közt szép épületeknek neveztethetnek: a reform. és catholicum templom, mely mind a kettő nagy épület is; ezeken kívül vagynak még a piaristák temploma és collegiuma és a franciscanusok temploma klastrommal együtt; a városháza, a normalis oskola, melyek mind derék kőépületek.”

Az összetettebb városképek közül nézzünk egy rövidebb lélegzetűt, Temesvárét (illetőleg ennek egy részletét):

„Temesvár egy nevezetes és országszerte esméretes erős vár. A Béga vize mellett fekszik; szépen és reguláson épült; utcái szélesek, egyenesek, kövezettek, a házak nagyok, egyformák; egyszóval ez a legszebb város a csak most szépülő Pest után, melyet Magyarországon láttam. A nagyobb épületek között a csanádi káptalanbéli templom (mely olyan, hogy az országban kevés párját találja), a roppant vármegyeháza [...] és a bánátusi hadi commendónak háza említendők.

Temesvár királyi város, és lakói rácok és németek; kevesebben, ú.m. az itt lakó némely vármegye tisztjei s más nemesek magyarok. – A kereskedés fő keresete módja a temesváriaknak, aminthogy itten, amint értettem, két privilégiált kereskedő társaság is vagyon, amely nagy kereskedelmet űz a magyar és az osztriai Littoráléba[n]. – Szerencsés fekvése vagyon pedig Temesvárnak a kereskedésre nézve; ugyanis a Béga vize itten lesz éppen hajózhatóvá; ez a víz pedig, amint tudva vagyon, más vizekkel vagyon közösülésben egész Horvátországig. – A városban egy nagy és minden fegyverek nemeivel teljes fegyverház, 30,000 emberre való kaszárnyák s kazamaták vagynak; emellett a város a fortificatiónak minden reguláji szerént tökéletesen meg vagyon erősítve. – A vár körülete s annak bástyái alatt pedig a föld gyomrában minák ásattak; a kapukat erős blokkházak védelmezik. – Mindezekből láthatni a várnak erősségét. Azonban egy nagy hijányossága vagyon: ugyanis jó víz dolgába[n] szűkölködik, és iható vizét csak egy a külső városban lévő kútból veszi, melyből egy nézést érdemlő hydraulica machina által a víz a városba vitetik föld alatt lévő csőkben.”

Ám nemcsak a nagyobb városoknál, ha jelentőségük úgy kívánja, a kisebb településeknél is hosszasabban elidőz. Így történik ez a Székelyudvarhely és Csíkszereda között félúton fekvő Oláhfalu esetében, ahol „egy székely gazdaember házánál” szálltak meg. A székely házat, a vendégeket fogadó lakóival együtt így jeleníti meg: „A gazda nem volt otthon, az erdőre [!] lévén: azonban a gazdasszony, egy már nem ifjú, de serény asszony, székely módra forgolódott, hogy mindeneket szükségünkre elrendeljen; egy fiacskája volt mindenben segítője. – A szoba tágas lévén, abba jól beférkeztünk, jóllehet egy nagy osztováta és sok házi eszközök voltak benne. Hamar vacsoránk is készült. – A konyha a székelyeknél majd mindenütt csak a szoba: annak egyik szegletiben ti. egy nagy kemence vagyon, melynek tűzhelye a föld színével egyenlő, és amelynek a nyílása vagy szája a földtől a kályháig mintegy singnyi magasságú; a kürtője pedig egyenesen megy felfelé. Minthogy a szoba tágasabb, mint más erdélyi falusi házakban (és ezt a Székelyföldön mindenütt úgy találtam), a konyha nem sok helyet foglal el, és a kemence csinoson lévén készítve, a szobát nem rutítja. – Gazdasszonyunk jó málépuliszkát főzvén, egyikünk azt szalonnazsírral, másikunk téjjel, valamint a tejes rizskását jóízűen megette – s nem sok idő múlva lenyugovánk.” Az első impressziók ily módon való papírra vetése után fontosnak tartja, hogy az oláhfalusi portákat részletesebben is bemutassa: „Egy-egy gazdának jó nagy udvara van; azon lakóháza (mely is egy pitvarból, egy tágas lak[ó]szobából és egy kamarából áll), külön sütőház és egy deszka favágószín, melyet árnyéknak neveznek, külön; istálló ismét külön. – Ha a lakószobába bemégy, egy csinos, tágas szobát látsz, jó gerendázattal, nem törpe ajtóval és elég nagy üvegablakkal. A szoba közepében egy osztováta van, melyen vagy kender-, vagy gyapjúfonalot szőnek, vagy a kettőt együtt, sőt néha gyapottat is. – A gerendázaton sok kender- és gyapjúfonalat szemlélhetsz, a falon pedig a sok mindenféle házi eszközöket, egy-két szentképet, keresztet és olvasót; mert az oláhfalusinak mind egy valláson vagynak.”



Az egyes települések ábrázolásakor gyakran sort kerít a lakosság nemzetiségi, vallási és nyelvi össztételének jellemzésére. Ez nemegyszer csupán a tényállás egyszerű közlésével történik. Így például Lőcsének „lakosai majd mind németek, kik nagyobb részint evangelicusok, vagynak kevés magyarok és tótok”. Ebesfalvát „majd mind örmények lakják, kiknek élelmek nagyobbára csak a kereskedés; vagynak magyarok is és kevés németek közöttük, kik földmívelők és mestermeberek”. „A segesvári lakosok majd minden evangel[icus] szászok. Vagynak azonban kevés catholicusok, kik nagyobbára idegen letelepedett emberek, cselédek vagy mesteremberek, a külső városban oláhok és cigányok is vagynak.” „Udvarhelynek lakosai majd mind székely magyarok; vagynak kevés oláhok is.”

Itt tesszük szóvá, hogy a szerző ellátogatott a gyimesi csángókhoz is, s elsőként kísérelte meg a csángó szó eredetének a magyarázatát a következőképpen:

„Ezeket az említett gyémeslunkai lakosokat a csíkiak csángóknak nevezik: lehet, hogy ez a nevezet onnan jön, mivel ők vándorló emberek és lakhelyeket gyakran elhagyták; az a szó csángó olyan értelemben vétetik, mint kóborló, vándorló.”

Jegyezzük meg, hogy a nyelvtudomány a szónak ma is ezt az etimológiáját fogadja el.5

Magyarország soknemzetiségi viszonyainak megfelelően Teleki gyakran részletesebben is foglalkozik egy-egy település lakosainak nyelvi helyzetével. Így például hírt ad arról, hogy a pécsi székesegyházban „nagy innepeken három különböző nyelven szoktak prédikállani. A templomban magában magyarul, a kis kápolnában németül, a föld alatt lévő kápolnában illyricus vagyis rác nyelven”. „Varasdnak lakosai nagyobb részint horvátok, kik között kevesen tudnak magyarul. – Az itt lakó nemesség is nagy részint nem vagy rosszul tud magyarul. Kevés számmal németek és még kevesebben rácok laknak a városban.” Zágrábban a következő a helyzet: „Az itt lakó horvát nemes urak és asszonyságok közül a magyar nyelvet sem sokan beszélik, mivel azt kevéssé tudják; kivált egymás között vagy horvátul vagy németül beszélnek; a férfiak közt a deák nyelv igen közönséges, valamint az egész horvátországi nemesség között. – A papok pedig rendszerint ezen a nyelven beszélnek a társaságban.” Eleven színekkel festi, jórészt saját tapasztalataira támaszkodva, a Fiuméban kialakult sajátos nyelvi helyzetet, amelyet érdekességénél fogva egész terjedelmében idézünk:

„Fiumának lakosai, kiknek számokat hatezerre lehet vetni, többféle nemzetű[e]k. Magyarok igen kevesen vagynak; és csak azok, akik a kormányszék tagjai; ugyancsak a kormányszéknél is többnyire olaszok szolgálnak. Ezen nemzetbéliek különben is számosok, és úgy lehet mondani, hogy az előbbvaló lakosok, kereskedők és negoziálók majd mind olaszok. – A városi tisztségviselők és más elévaló lakosok ugyan eredet szerint horvátok, minthogy Fiumában és a Littoráléban az az eredeti nemzetség; mindazáltal ezek úgy elolaszosodtak, hogy kivált egymás társaságában többen olaszul, mint horvátul beszélnek. – Sőt a közönséges dolgok is (valamint Buccariba is) többnyire olaszul folytatódnak, deákul rendszerint csak a judiciumok és feljebb menő correspondentiák folynak. A lakosoknak nagyobb része horvát. Mind nyelvek, kevés különbséggel, mind öltözések olyan, mint a horvátoknak.

Németek kevesen laknak Fiumában, és itt egyéb nyelvet nem is hallani, hanem vagy olaszt, vagy horvátot. Magyar uraink, kik a kormányszéknél vagynak, csak magok közt beszélhetik anyai nyelveket, mert más magyarokra ritkán találnak. – Vagyon ugyan ott egy magyar nyelv professzor, a normalis oskola mellet[t]; de minthogy a magyar nyelv tanulását necessarium studiummá itt sem tették, tehát itt is, valamint Horvátorszgában nem sok hasznot teszen a professzor. – Négy-öt járja leckéjét; nékem maga bizonyította, hogy a fizetést sajnálja ingyen venni.

Lehet mondani, hogy Fiumában egész olasz tonus vagyon, melyet az ember mihelyt csak a közrend társaságánál egy grádiccsal feljebb lépik, mindjárt észrevészen; de sehol sem tetszik e[z] jobban ki, mint a kávéházokban. Fiumában, ámbár kicsiny város, hét kávéház vagyon. Itt ahol az ember sok embereket talál együtt, az olasz szónal egyebet nem hall, olasz újságnál mást nem kap: és ha csak olaszul nem kér valamit, meg nem értetik. A vendégházakban csaknem éppen így vagyon. A mi fogadósunk egy Fiumában házasodott magyar volt, és mind magyarul, mind feleségével együtt németül jól beszéllett, mindazáltal a kontóját olaszul tette fel.”

A szerző utazásai során nagy érdeklődést tanusít a gazdasági állapotok, a termelési viszonyok, a technológiai eljárások, valamint az új létesítmények iránt. A Felvidéken az Eperjes melletti Sóváron járva ismerteti például a Magyarországon egyedüli sófőzés módját. Késmárkon feljegyésre méltónak tarja, hogy a lakosság zöme vászonszövésből él. Szomolnokon a bányában megnézi a hydraulica machinákat, „melyek által a Schachtokból az ércek felhúzatnak, és a víz a bányákból kipumpoltatik (szivatik)”. Ugyanitt ismerteti a „rézolvasztásnak

55 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Főszerkesztő Benkő Loránd, 1. köt., Budapest, 1967, 477. old.



manipulációjá”-t. Selmecbányán az egyik bányába leszállva megjegyzi: „A nagy mesterségű és sokféle találmányú bányás machinákat és azoknak munkáit az ember bámulással és gyönyörűséggel is nézheti.” Kecskeméten megtekinti a városon kívül fekvő száraz malmot és ismerteti működését. A Nagybecskerek melletti Hatzfelden a ménesintézeteket alapító Csekonics Jósef óbester birtokán az öntözéses gazdálkodást figyeli meg: „Egy szélesen kiterjedt vidéket, mely ennek előtte mocsárból és tóból állott, művelhetővé és a legszebb legelővé tette; hosszú töltések által a vizet termékeny földjeiről eltiltotta, más töltés által a vizet úgy rekesztette el, hogy azt száraz időbe[n] földjére tetszés szerint kiáraszthatja.” Nagyra értékeli a Bánátban folyó rizstermelést, hosszasan ecseteli a fiumei nádméz-fabrika technológiai eljárásait, és elismeréssel adózik a Károlyvárosból Fiuméba vezető, „csudálkozásra méltó nagy munkával és szorgalmatossággal készült” Károly útjának (Via Carolinának): „Annak előtte éppen lehetetlen volt itt szekereken járni a nagy hegyek és erdők miatt; de ezen út által, mely a hegyek oldalában sok helyt a legkeményebb kősziklába vágatott, kőből rakott feltöltésekkel erősíttetett, köveccsel és föld[d]el meghordatott, az ember lassan-lassan mind a legmagosabb hegyek tetejére feljuthat, mind pedig azokról minden nehézség nélkül lejtőre bocsátkozhatik. A szoros völgyeken pedig anélkül, hogy azokba egészen leereszkedjék, keresztülmehet, mert egy hegy a másikkal magos kőhidak által egyesíttetik.”

Végül Trieszt nevezetességei közül első helyen írja le a mólók fekvését és rendeltetését, a magyarázatot a város rézmetszetű térképén föltüntetett Teréz-, József- és San Carlo-mólók ábráival segítve, majd pedig a mólóépítés módjáról tájékoztatja az olvasót:

„Az ilyen mólók a tengerben úgy készülnek, hogy nagy kövekkel és föld[d]el töltött deszkaládák elsüllyesztetnek, és ezekre ismét kö[v]es föld töltetik, amelyre végre faragott kövekből a móló éppíttetik. Ezen faragott kövek közé pedig a mész helyet puzzolán anyag hányatik, amelynek az a tulajdonsága, hogy kővé válik és a köveket igen keményen öszvetartja.”

A móló nyelvünkben olasz jövevényszó, s eddigi tudomásunk szerint írásban itt fordul elő először.6

Az eddigiek során a különféle leírásokban elsősorban az akkori jelen állapotának rajzát kísértük figyelemmel. Teleki Domokos útikönyve azonban a szerző erős történeti érzékéről is tanúságot tesz, amely különösen a művelődéstörténeti és művészettörténeti emlékek iránti érdeklődésében nyilvánul meg.

A művelődéstörténeti érdeklődésen a régi könyvek, kéziratok, metszetek iránti vonzalmát értjük. Ahol teheti, fölkeresi az ilyen jellegű gyűjteményeket, és beszámol az ott látottakról. A Kézdivásárhelytől nem messze eső Uzon községben gróf Mikes Jánoshoz látogat el: „Kastélya nagy és szépen épült, alkalmatosságokkal bővölködik, istállója válogatott lovakkal teli, lóiskolája nagy és fedett, kertje sokat ígérő. Nézd meg azonban ezen gróf házainak belső elrendezéseit, vizsgáld meg válogatott bibliothecáját, szemléld meg a szép rézmetszés[ű] képeket; és tapasztalni fogod, hogy ennél a háznál a jó ízlés nem idegen.” Kecskeméten a városházán török leveleket mutatnak neki, lemásolja és kommentálva közli őket. Az Újvidék melletti Karlovicon felkeresi a keleti ritusú metropolitát, s megtekinti a régi egyházi kéziratokat és könyveket őrző könyvtárát, amelyben többek között egy Tübingában 1563-ban „illyricus nyelven nyomtattatott vallásbeli könyvet” értékel sokra. Részletesen ismerteti a pécsi püspöki könyvtár Klimó-gyűjteményében található régi kéziratokat, és szót ejt az ottani numizmatikai és ásványgyűjteményről. Megismerkedik Koller József kanonokkal, méltatja egyháztörténeti munkásságát, hangsúlyozva, hogy „a szerző a pécsi püspökség históriája írása alkalmatosságával nem kevés interessáns hazai historiabéli dolgokra és régiségére is terjeszkedett ki.”

A múlt hagyományainak megbecsülése és értékelése nyilatkozik meg a művészettörténeti emlékek felkeresésében és számontartásában. A települések ismertetése rendjén egyrészt mindig felsorolja a műemlékeket, másrészt a jelentősebbeket több-kevesebb részletességgel le is írja. Ezek közül kiemelkedik a váci, a pécsi és a zágrábi katedrális, az ócsai és a kézdivásárhelyi református templom, valamint az ebesfalvi Apafi-mauzóleum, illetőleg -síremlék bemutatása. Ízelítőül álljon itt a zágrábi székesegyház ismertetése:

„A nevezetesebb épületek: A cathedrale templom, mely a püspöki várban fekszik. Egészen faragott kövekből építtetett, és már külső tekintete egy tisztes régiségnek és nagy mesterségű munkának lenni megesmerteti [!]. Nagysága nem közönséges, és a legnagyobb templomok közül való Magyarországon. Különben egész építése együgyű és kevéssé cifra, de mégis ékes és nagy tekintetű. A homlokrészének közepében a bémenő főajtója, egyik végében pedig magos tornya vagyon. Régente a más részeken is hasonló tornya volt. Belől a templom magas boltozatokkal bír, a középső boltozat pedig kétfelől oszlopokon nyugszik.

A templom két részre vagyon osztva, úgyhogy a sanctuarium a másik részétől egészen el vagyon rekesztve.

66 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, 2. köt., Budapest, 1970, 946. old.



Ugyanis a chorus a templom közepében vagyon, a templom két részei között; az orgona pedig oldalfélt [!] a fal mellett, úgyhogy a chorusból a templomnak mind a két részeire le lehet nézni. Ezen chorus alatt, éppen a templom főajtajával szembe[n], egy nagy oltár vagyon, mely a sanctuariumban lévő főoltárt elfedi, és mintegy főoltárává lesz a templom külső részének. A prédikálószék ebben a külsőbb részben vagyon. Ha tehát a nép a főoltárnál tartandó misét akarja hallgatni, a templom belső részébe (mely azonban elég nagy), ha prédikátiót, úgy a külsőbe gyülekezik.

Ennek a leírt templomnak fundamentomát Sz. László király vetette meg. Ugyanis ő fundálta a zágrábi püspökséget, és azon várban, amelyben a mostani templom áll, egy templomot építtetett a Sz. István nevére, amely templom a mostaninak sekrestyéje. A mostani pedig Mátyás király alatt építtetett, az akkori püspök által, és a régiről a nevet magára vette.”

Teleki Domokost útikönyve megírásában az az alapvető törekvés vezette, hogy megbízható ismereteket közöljön Magyarországról. Ezt a szándékát Az olvasóhoz címzett előszavában így fejezte ki: [az író] „utazásainak írásaiban magának törvényül tette csupán olyakot [!] feljegyezni, amikről gyökeresen és a leghitelesebb személyektől vagy íróktól értekezhetett, és amiket tulajdon vizsgálásaiból megesmérhetett.”

A további kutatás feladata kideríteni, hogy milyen forrásokat használt. Ennél azonban lényegesebb, hogy leírásaiban saját tapasztalatait közölte.Ezt a személyes jelleget tarthatjuk a mű legfőbb értékének. Erre utalt már a könyv említett német fordítója is, amikor megállapította: „az utazás szemmel látott tanúnak a beszédje, s ennek a becse miden hibák és hijánosságok mellett is oly országról, mint Magyarország, igen érdemessé teszi a munkát.”7

Álljunk meg egy pillanatra ennél a kitételnél: „oly országról, mint Magyarország”. Ennek az utalásnak értelme megvilágosodik előttünk, s egyben Teleki művére is erősebb fény derül, ha felütjük Kármán Józsefnek A nemzet csinosodása című, 1794-ben megjelent tanulmányát, amelyben a vidéki birtokos nemesek világszemléletéről a következő kritikát olvashatjuk:

„A magános, félre való élet, az elzárkózás a világtól, elzár a gondolkozástól is. Az a kis darab föld, amelyen lakik a mezei ember, az ő egész horizontja. Nem tudja, mi történik faluján kívül, és azt hiszi, hogy megyéjének határdombjain túl már ott kezdődik a Fekete-tenger. Minden figyelmetessége abban az egy újjnyi perifériában szorul, amelyen született, és amelyben él. Minden törekedése itt határozódik.”8

Ezt a bűvös kört – a feudális elszigeteltség körét – törte meg Teleki Domokos gróf, amikor megmutatta a korabeli magyaroknak, hogy mi van „a vármegye dombjain túl”. Ablakot nyitott magára az országra, honismeretet terjesztett és önismeretre nevelt. Műve forrásértékű a korabeli viszonyokra nézve, tudást gyarapít és érzelmeket iskoláz.9

2. Az első magyar nyelvű útikalauzról és szerzőjéről1010

Akár jelképesnek is tekinthető, mert előrevetíti első nyugat-európai útikalauzunk sorsát, hogy Kazinczy Ferenc, aki nemcsak ismerte kortársai írásait, hanem szinte mindegyikről ítéletet is mondott, és aki elsőként bocsátott ki nálunk leírásokat hazai utazásairól, Sándor István útikalauzát, ezt az alapvető művet nem olvasta. Legalábbis Döbrentei Gábornak 1810. szeptember 19-én írt levelében kijelentette: „Sándor Istvánnak külföldi utazását nem ismerem”, s a későbbiek során sem bukkan föl adat arról, hogy – mint más hasonló esetben szokása volt – a könyvet megszerezte volna. Idézett levelében viszont, miután Sándor másik két munkájáról, Magyar Könyvesház-áról és Sokfélé-jéről felemás véleményét elmondta, majd egész munkásságát és személyét oly módon értékelte, hogy a dicséretet is elmarasztaló szavakba foglalta, azzal fordult Döbrenteihez: „Örvendeni fogok, ha az Úr ítéletét róla olvashatom.”1111

Hogy az ily módon kifejezett kívánságnak ez időben eleget tett-e a fölszólított, annak levelezésükben nincs

77 Kazinczy Ferenc levelezése. Kiadta Váczy János, 3. köt., Budapest, 1892, 120. old.

88 Kármán József válogatott művei. Válogatta Némedi Lajos, sajtó alá rendezte Némediné Dienes Éva, Budapest, 1955, 81. old. (Magyar Klasszikusok)99 A mű új kiadása: Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása, Budapest, 1993, sajtó alá rendezte Éder Zoltán. Az idézetek e kiadás szövegét közlik. A szerzőről és művéről szóló újabb tanulmány: D. Nagy Anikó: Ifjú Gróf Teleki Domokos, Erdélyi Múzeum, 1994, 1-2. füzet, 25-50. old.1010 Bevezető tanulmány Sándor István: Egy külföldön utazó magyarnak jó barátjához küldetett levelei című művének új kiadásához, Budapest, 1990.1111 Kazinczy Ferenc levelezése, 8. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1898, 91-92. old.



nyoma. Ellenben egy évtized múltán, a szépirodalmi mester felfogásával összhangban, szólt lekicsinylőleg az útikalauzról, mégpedig stilisztikai szempontból. Nyelv csinosságára való ügyelet című cikkében1212 18. század végi s már elhunyt írók, többek között Péceli József, Mészáros Ignác, Gvadányi József stílusát bírálva, kifogásolta Sándor útikalauzát. Mint írta: „Nekem Sándor stylusa nehezen mozgónak jő” [!], s ennek szemléltetésére a Velencéről és Párizsról szóló fejezetekből idézett egy-egy részletet, majd a kifogásolt mondatokat saját ízlése szerint átírta.

Mielőtt azonban a mű sorsát továbbkísérnénk, újítsuk fel szerzője emlékét, és ismerkedjünk meg magával a művel.

Sándor István munkásságával két elmélyült tanulmány foglalkozik. Az egyik 1901-ból Szinnyei József akadémiai székfoglalója1313, amely amellett, hogy pályaképet nyújt, a Magyar Könyvesház alapján elsősorban bibliográfusi munkássága szempontjából méltatja Sándor érdemeit. A másik Réthei Prikkel Marián értekezése 1414, főként a Sándor által írt és szerkesztett időszaki kiadvány, a Sokféle tizenkét kötetének anyagából bontja ki sokoldalú nyelvészeti működését. Ennek egyik ágáról, szótárírói tevékenységéről, amely Toldalék a Magyar-Deák Szókönyvhez című szótárában öltött testet, részletesen legutóbb Gáldi László értekezett.1515 Sándor István életére és pályájára vonatkozóan ma is főként Szinnyei összefoglalására vagyunk utalva, aki nemcsak színesen idézte föl Sándor alakját, hanem olyan forrásokból is merített, amelyeket ma már nem találhatunk meg, illetőleg olyan személyes emlékekre támaszkodott, amelyeknek mi már nem lehetünk részesei. Sándor pályaképének megrajzolásához elsősorban Szinnyei székfoglalóját használom.

Szlavnicai és lukai Sándor István – ahogy magát útikalauza tanúsága szerint, a svájci Szent Gotthárd hegyén az ottani ispotályos ferences barát emlékkönyvébe is bejegyezte – 1750-ben régi, tekintélyes birtokos családból született a felvidéki Lukán. Szülőföldjéről Szinnyei az alábbi hangulatos leírást adja:

„Luka Nyitra megyei kis tót falu, mely a Vág folyó bal partján a temetvényi várhegy aljában fekszik; akkor alig volt ötszáz lakosa, kiknek vallása mint az uraságé, túlnyomólag római katolikus volt. Az urasági kastély, mely az egész vidéken uralkodik, a községtől északnyugatra egy jókora dombon a 17. században, a család fénykorában épült. A kastély emeletesb, négy sarkán kiálló tornyokkal; ezek az épületnek várkastélyszerű alakot adnak. A kastély emeletéről felséges kilátás nyílik a Vág völgyére; innét látható Csejte, Podola, Brunóc, Vágszerdahely és több község. A kastély földszintjén van két nagy szoba, két kis toronyszoba, két konyha, két kamra, az emeleten pedig három nagy terem, négy kisebb szoba és négy kis toronyszoba.

Itt tartózkodtak a lukai Sándorok mint kiskirályok, és földesúri büszkeséggel tekintettek le a völgyben fekvő falu szalmafedelű viskóira; a falu minden szemtől elrejtve két domb között terült el, úgyhogy a közeledő utas csak a várkastélyt láthatta.”

Sándor István ősei között az egyik a 18. század elején alnádor volt, egy másik pedig Thököly Imre sógora és híve, 1693-1694-ben kuruc tábornok. Nagyapja nyitrai alispán és helytartósági tanácsos, édesapja ellenben, úgy látszik, már nem vett részt a megyei életben, hanem lukai birtokán gazdálkodott. Sándor István atyjának második házasságából született. Érdekes, amit neveltetéséről, nevezetesen az első nyelv elsajátításáról Szinnyei följegyzett, azért ismét átadom neki a szót:

„A Sándor család társalgási nyelve tót volt, és a mi magyar bibliographusunk is először tótul beszélt. Ez nem valami különös jelenség, mert még a múlt század első felében is a nyitrai magyar származású családok tagjai is szerettek tótul társalogni; habár tudtak mind magyarul, a magyar társalgást csak elvétve vagy ha a szükség kényszerítette őket, használták, de ekkor tót és német szókkal vegyített nyelvjárással éltek. Ezen szokás különösen a megye felső részén, ahol sűrűbb volt a tót lakosság, általánosan elterjedt. Hogy Sándor István családjában a társalgási nyelv tót volt, ezt az említetteken kívül megerősíti az, hogy atyja már nem vállalt megyei hivatalt, hol inkább lett volna alkalma magát a magyar nyelvben gyakorolni, hanem birtokán, Lukán tót jobbágyai és cselédei körében mezei gazdasággal foglalkozván, kénytelen volt a tót nyelvet használni; hogy pedig csaknem kizárólag ezen nyelvvel élt, még inkább megerősíteni látszik azon körülmény, hogy harmadik felesége, Kuklenik Katalin, kivel 1761. nov. 25. kelt egybe, nem tudott magyarul; ezt bizonyítja saját kezűleg írt tót vallomása, mely a m. n. múzeumban látható.”

Elemi képzésben Sándor minden bizonnyal házi nevelés keretei között részesült; gimnáziumi tanulmányait

1212 Tudományos Gyűjtemény, 1821, 12. köt., 35-36., 39-40. old.

1313 Szinnyei József: Az első magyar bibliographus, Budapest, 1901. (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, XVII. köt., 10. sz.)

1414 Réthei Prikkel Marián: Sándor István nyelvtudománya, Budapest, 1909. (Nyelvészeti Füzetek 60.)

1515 Gáldi László: A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban, Budapest, 1957, 232-250. old.



1761-ben a nyitrai piarista gimnáziumban kezdte, majd a nagyszombati jezsuitáknál folytatta. Ugyanott volt egyetemi hallgató; ezekről írásos feljegyzések maradtak. Szinnyeinek elkerülte viszont figyelmét az útikalauznak egy passzusa, amely arról szól, hogy Sándor növendéke volt a pozsonyi jezsuita gimnáziumnak is. Amikor ugyanis Konstanzban járván látja, hogy Husz Jánosnak a székesegyházban lévő szobra „a deákoktól s egyéb buzgó katolikusoktól a pökés, rúgás s ütés által egészen elrontatott”, az jut eszébe, hogy „hajdan Posonban is a jézsoviták templomában a Luther szobra találkozott, melyet deákkoromban gyakorta magam is megpöktem”.

Ha igaz az, amit Szinnyei hangsúlyoz, hogy a családi nyelvhasználat ellenére Sándor otthon magyar nemzeti szellemben nevelkedett, mert a felsőmagyarországi magyar családoknál ősi hagyományként szállt apáról fiúra az elődök hazafias szelleme, akkor gimnáziumi éveinek a hazaszeretet elmélyítése mellett a magyar nyelv elsajátításában volt fontos szerepe. A magyar nyelvet Sándor ezekben a gimnáziumokban tanulta meg, az írói nyelvet pedig bizonyára már a nagyszombati gimnáziumban tanulmányozta, ahol Faludi Ferenc prózája, a Nemes ember, Nemes asszony, Nemes úrfi tankönyvül szolgáltak az ifjúság nyelvi nevelésében. Nem lepődhetünk meg hát azon, hogy Sándor az első irodalmunkban, aki Faludi „erkölcsös könyveiről” hangoztatja, hogy „teljes, szép magyarsággal írattattak, és hogy ezeknél szebb, ékesebb magyarsággal írott könyvet nálunk senki fel nem talál”.

Édesanyját már korábban, édesapját pedig 1767-ben vesztette el, s ezért egy időre mostohatestvérei gyámsága alá került. A nagykorúságot elérvén 1774-ben vette át örökségét, Lukán rendezkedett be, gazdálkodni kezdett birtokán, 1778-ban a kastélyt is felújíttatta. Ugyanebben az évben jelent meg első irodalmi próbálkozása.

A kor íróinak törekvéseiben és hazafias buzgalmában osztozva, Sándor is külföldi művek fordításával kívánta előmozdítani a magyar irodalom és művelődés ügyét. Elsőnek R. F. Gellert munkáját fordította le G** nevezetű Svédi Grófnénak rendes történeti címmel, s egy juhászi játékkal egyetemben (vagyis egy akkoriban divatos pásztorjátékkal együtt) jelentette meg (Pozsony és Kassa 1778). A német regényes elbeszélés „magyarítása” azonban nem járt sikerrel, gyatra nyelvezete miatt nem kisebb kortárs, mint Bessenyei elsöprő kritikáját hívta ki, aki a Holmi-ban (Bécs 1779) A kifordított magyar Svédi Grófné címmel egyebek között ezt írta a könyvről:

„Nem láttam még olyan égre kiáltó magyarságot, mint a kifordított Svédi Grófné-ba. Magyar írók, tanuljatok meg elébb legalább egy kevéssé magyarul s írjatok osztán. Kár a nyelvet úgy sanyargatni! – hibát csak ejtünk mindnyájan; de annyira hibázni, hogy egész munkába a legelső sortul fogva legutolsóig, sem egy tulajdonítás, sem egy olyan, mit a deákok constructionak neveznek, helyén ne találtassék, igen nagy eltévelyedés, amelyet lehetetlen behunt szemmel nézni.”

E bevezetés után ízekre szedi a könyv előbeszédének egyes mondatait, kimutatja és kijavítja a szöveg szóhasználati, szerkezeti, nyelvtani magyartalanságait. Egészen bizonyos, hogy Sándor ismerte Bessenyei kritikáját, s másfél évtized múltán a Sokféle harmadik kötetében reflektált is rá. Így kezdte A rosszul írott magyar könyvekről című cikkét: „Bessenyei, Bacsányi s több egyéb magyar íróink azon panaszkodnak, hogy annyi rosszul írott magyar könyvek jönnek a világra”, „Révai is ezt káros dolognak nevezi”. Neki más erről a véleménye: „Ugyanis a rosszul írott könyveink több hasznot hoztak nyelvünknek talán, mintsem azt egyvalaki vélné első tekintettel, mert [...] a rosszul írott munkák bosszontják az ahhoz értő magyarokat, s egyszersmind arra ösztönzik, hogy a hazának jobbal kedveskedjék.” A kezdeti kudarc nem keserítette el, a kritikában foglalt tanács pedig arra késztette, hogy magyar nyelvtudását továbbfejlessze. Erről tanúskodnak további fordításai: Rabnernek szatírái, vagyis gúnyoló beszédei, Gellertnek egy vígjátékával egyetemben (Pozsony 1786); Jelki Andrásnak egy született Magyarnak történetei (Győr 1791); Az Ordas Ovidnak deákból fordított változásai (Győr 1792).

A két utóbbi kötet azonban már egy megváltozott életforma keretei között született. Sándor István ugyanis a nyolcvanas években új alapokra helyezte életét és pályáját. Mivel egyfelől a mezei gazdálkodást sohasem szerette, másfelől pedig irodalmi, történeti és nyelvtudományi stúdiumok folytatására Luka nem volt alkalmas hely, szakított falusi elszigeteltségével, és Bécsbe költözött, ott rendezett be magának állandó lakást. Bécsbe, amely előbb a testőrírók szövetkezése, később a magyar nyelvű újságok ott működő szerkesztőségei következtében akkor a magyar szellemi életnek is központja volt. Bécs városába, amely a magyar könyvekben és kéziratokban is gazdag császári könyvtár révén magyar kutatónak a legkedvezőbb lehetőségeket kínálta. Szinnyei 1784-re teszi Bécsbe költözését; mindenesetre annyi bizonyos, hogy első külföldi útjára 1785 őszén Bécsből indult el. Ezentúl ősei birtokára, Lukára többnyire csak a nyári hónapokban látogatott el.

A korabeli magyar irodalmi-nyelvi mozgalmakba még Lukáról, az első magyar nyelvű újság, a pozsonyi Magyar Hírmondó útján kapcsolódott be, amelynek kezdettől fogva előfizetője volt. Az újságon keresztül került kapcsolatba 1782-ben Révai Miklóssal is, a fáradhatatlan irodalomszervezővel és nagy tekintélyű nyelvtudóssal;



ismeretségük negyedszázadon át tartó szoros barátsággá és tudós együttműködéssé alakult. Barátságuk tartalmának számos részletére derül fény azokból a kivonatokból, amelyeket Horvát István készített Révainak 1786-tól 1806-ig Sándorhoz írt leveleiből. Így arra, hogy kölcsönösen közölték egymással irodalmi, tudományos és kiadói terveiket. Sándor nemegyszer kikérte nvelvészeti-nyelvi kérdésekben Révai tanácsait. Sándor István egy időközben napvilágot látott, Révainak 1804-ben írt levelében például a következő kérdéseket tette fel:

„1. ször. Szeretném tudni, minemű nyelven írta Silvester az ő 1539-diki Grammaticáját, ha magyarul-e vagy deákul?

2. szor. Hol és mi könyvben találta Pray az Emlékezzünk éneknek az eredetijét.

3. szor. Hova valók, vagyis hol születtek légyen ezen érdemes íróink, melyek Schoenwisnél vannak; Virág, Vajda, Péceli, Versegi és Tót Farkas?

4. szer. Prósza miféle étek; s miből áll?

5. ször. Vinklerből felküldött ritkaságok miből állanak, s magokban mit foglalnak.”

A szerteágazó kérdések között tetten érhetjük itt Sándor szókutató-szógyűjtő tevékenységének egy mozzanatát. A prósza szó és az írók között Vajda neve nem véletlenül szerepel az egymás után következő kérdésekben. Felvidéki lévén Sándor nem ismerhette a dunántúli-dél-alföldi tájszót, de rábukkant Vajda Sámuel, jánosházi születésű, tihanyi apátnak egyik művében, akinek születési helye iránt érdeklődik. A szóra máig is az első írásos adatunk, amely A mi urunk Jesus Kristus című műve II. kötetében (Pozsony 1773) a következő mondatban fordul elő: „Ha csak prószával vagy más vastag paraszt étellel töltöd meg a gyomrodat, bizonyos, hogy elveszted minden kedvedet a fejedelmi asztalnak legjobb ízű falatjához.” Sándor aztán felvette szótárába a szót kukoricamálé jelentéssel.

Az említett levélkivonatokból azt is megtudjuk, hogy Sándor rendszeresen juttatott pénzösszegekkel támogatta Révait, olykor „tetemes summával” is. 1790-ben közösen teendő svájci utazásra hívta meg, máskor vendégül látta Lukán, 1791-ben Révai itt töltötte a vakációt. Viszonzásul az 1784-től 1796-ig Győrben működő Révai gondozta Sándor kéziratait, sajtó alá rendezte, nyomtatásukra felügyelt. Ez a magyarázata annak, hogy Sándor legjelentősebb munkáinak java része Győrben Streibig József nyomdájából került ki.

Révai – kiadói gyakorlatából tudjuk – a szöveggondozói munkát sajátosan fogta föl. Amikor azt otvassuk Horvát levélkivonataiban, hogy „Révai revideálta Sándor István utazásait”, nem szabad azt hinnünk, hogy közreműködését a korrektori szerepre korlátozta. Bizonyosra vehető mindenekelőtt az, hogy – miként Faludi-kiadásaiban tette – Sándor szövegében is érvényesítette saját helyesírását. Egyes nyelvi sajátságok arra mutatnak, hogy Révai nyelvtani-nyelvhelyességi változtatásokat is végrehajtott Sándor útikalauzának szövegében. Hogy pedig adott esetben értelmezése szerinti „helyesbítés”-ektől, vagyis önkényes szövegmódosításoktól sem riadt vissza, azt maga Sándor István tette szóvá a Sokféle egyik kötetében.1616

A nyolcvanas évek közepén kezdi Sándor külföldi utazásait. A Bécsből kiinduló utak 1785-ben, télen Felső-Olaszországba, 1786 tavaszán Németországon át Londonba és Párizsba, 1787 májusában Prágán, Drezdán keresztül Berlinbe s végül 1791 júniusában Svájcba vezettek.

„A tudós fordítónak, úgy látszik, hogy a régi magyar könyveknek gyűjtésében és bírásában nem kevés gyönyörűsége volt” – írta Révai Miklós a Rabnernek szatírái egyik jegyzetében, találóan mutatva rá Sándor tudományos munkásságának forrására, amelynek eredményeit a kilencvenes években, majd a következő század első évtizedében jelentős művek jelzik.

Sokirányú érdeklődését a Sokféle két évtizeden át publikált kötetei tanúsítják.1717 Mind széles körű olvasottsága, mind pedig sokoldalúsága meglepő: nyelvész, történetíró, bibliográfus, numizmatikus, archeológus, műfordító egy személyben. Tudományos törekvéseiből legmaradandóbb értékű mégis nyelvészeti munkássága. A Sokféle – a felvilágosodás hasznossági elvének jegyében – vegyes tartalmú, enciklopédikus jellegű, ismeretterjesztő célú darabokkal indult, s nagy részére is érvényes az, amit a hetedik és nyolcadik kötetéről annak előszavában írt: „rész szerént tudós és hasznos, rész szerént tréfás és mulatságos dolgokat foglal magában”. De ugyanakkor épp e kötetektől kezdve még inkább jellemző rájuk az, amit az előbbi kijelentés folytatásaként mondott róluk: „Legnagyobb része a haza történeteit és nyelvét illeti, amelyek egész éltemben, mindennapi s legkedvesebb tárgyaim valának.” A régiség szeretete mellett a munka folytatására – a kilencedik kötet előszava szerint –

1616 Sándor István: Sokféle. Harmadik darab, Győrött, 1795, 84. old.

1717 Sándor István: Sokféle. 1-8. darab, Győrött, 1791-1801; 9-12. darab, Bétsben, 1808.



„nyelvünknek s történeteinknek jobb esmértetését kereső” igyekezete sarkallta. Az egymás után sorjázó kötetek jól szemléltetik, hogyan lesz a népszerű ismerettár szerzőjéből fokról fokra nyelvész, hogyan emelkedik a hasznos és szórakoztató ismerettár nyelvtudományi magaslatra, és hogyan váltják fel az eleintén hellyel-közzel megjelenő kisebb nyelvi cikkeket az utolsó kötetekben értekezéssé fejlődő nyelvészeti fejtegetések. Az első kötetekben még csupán nyelvtisztító buzgalma és szóújító tevékenysége sejtetik a szerzőben a nyelvészt; majd egyszerre a nyelvrokonság és a nyelvtörténet kezdik érdekelni, amelyek a szófejtés és a nyelvhelyesség kérdéseihez viszik el őt. Az etimológusból fejlődik ki nyelvünk jövevényszavainak nyomozója, a szókutatóból és szógyűjtőből pedig a szótáríró.

A Magyar Nyelv- és Szókönyvekről szóló tudománytörténeti összefoglalása végén a Pápai Páriz-szótár magyar-latin része bővítésének korabeli kezdeményeiről téve említést, ezt adta hírül: „Én is szinte most azon vagyok, hogy a Magyar Szókönyvből kihagyott szavakat, melyeket húsz és egynéhány esztendők ólta nagy fáradsággal hallásból és olvasásból öszvegyűjtöttem, a Magyar Szókönyvhez Toldalék egyanánt kibocsássam.”1818 Ígéretét hamarosan be is váltotta. Hangyaszorgalmú gyűjtőmunkájára és szótörténeti kutatásaira tette föl a koronát a Toldalék a’ Magyar Deák Szókönyvhez, a’ mint végsőször jött ki 1767-ben és 1801-ben című, Bécsben 1808-ban kiadott szótárával. Pápai Páriz Dictionarium-ának először 1708-ban megjelent, majd 1767-ben Bod Péter és 1801-ben Éder József Károly által átdolgozott magyar-latin része nem felelt meg a kor követelményeinek, a szavak állományát korszerűsíteni kellett. Erre vállalkozott Sándor, amikor a Toldalék előbeszédében így jelölte meg szótára célját: „mind azon szavakat öszve akartam gyűjteni, melyek mind eddig Szókönyvünkön kívül maradtak, s mégis majd itt, majd amott a Magyaroknak szájokban forognak, vagy pedig a régiebb Magyar könyvekben találtatnak”; illetőleg: „azon voltam, hogy mindazokat a’ Magyar Szavakat öszveszedhessem, mellyeket valahol olvastam a’ Magyar könyvekben, vagy pedig hallottam a Magyarok szájából Hazánkban”. Az 509 lapra terjedő kötet 15 000 címszót tartalmaz, a szótározott szavak számának gyarapodása tehát olyannyira jelentékeny, hogy a Toldalék Gáldi László megállapítása szerint „fordulópontot jelent a magyar lexikográfia történetében”. A Toldalék-nak Bécsben 1803. Szent István király napján keltezett előszava utolsó mondatában a szerző nyomatékosan leszögezte, hogy a szógyűjtemény „huzomos harmintzesztendei Munka” gyümölcse. Ilyenformán Sándor István lexikográfiai munkássága átíveli egész tudományos pályáját.

Tudományos működésének legismertebb területe mégis a bibliográfiai, amely voltaképpen fenntartotta nevét, s amelynek eredményeit – Szinnyei jóvoltából – még az irodalomtörténeti kézikönyvek és lexikonok is számon tartják. Ilyen irányú korábbi érdeklődéséről is a Sokféle kötetei adnak hírt, így a harmadik kötetben, 1795-ben közölt egy bibliográfiai gyűjteményt A 16-dik Században nyomtatott Magyar Könyvekről, már ekkor arra gondolva, hogy „a 17-dik Századi Magyar Könyveket is jó volna ilyenképpen fellajstromozni”. Hogy végül is a magyar könyvek jegyzékét a kezdetektől a 18. század végéig elsőként összeállította s kiadta 1919, annak nyilván több oka lehetett: a könyvek szeretete, kutató- és gyűtjőszenvedélye, filológai munkájában a nemzeti bibliográfia tapasztalt hiánya. Mégis, úgy gondolom, legfőbb ösztönzője, amely egész munkásságát áthatotta, a haza szolgálatának eszméje volt, különösen az, hogy a nemzeti kultúra idegen lekicsinylőivel szemben felmutassa az igazságot. A bécsi Magyar Hírmondó 1799. december 6-i számában szembeszállt „Schwartner és Engel uraknak Magyarországról németül írott minapi könyveik”-nek azon állításával, hogy a magyarországi írók nincsenek ötvennél többen, még ha a „vakarék” írókat is beleszámítjuk. „Ez, ha igaz volna, bizony az egész országnak szégyenére válnék” – teszi hozzá Sándor, és betűrendben közli az élő magyar írók névsorát. A Magyar Könyvesházban a 16. századból 198, a 17.-ből 78 magyar munkát sorolt fel, 1712-től 1800-ig 2567 könyvet írt le, megalapítva ezzel a magyar nemzeti bibliográfiát.

Élete utolsó éveiről igen keveset tudunk, jóformán csak annyit, amennyit egy kései rövid barátság emlékeként Sándor Istvánnak 1812-től 1814-ig Horvát Istvánhoz intézett levelei megőriztek számunkra. Utolsó, Bécsből 1814. december 2-án írt leveléből arról értesülünk, hogy Horvát tervezett kiadványába szánja a Sokféle folytatásához bőségesen összegyűlt írásait. Sajnos újabb írói terveinek megvalósítására nem került sor. Bár néhány évvel azelőtt, 1811-ben, amikor Vitkovics Mihály meglátogatta, mint „szép öreg embert” jellemezte őt Kazinczynak írt levelében, ezt a szép öreg embert valami makacs betegség, valószínűleg köszvény kínozta. Majd vízkórság hatalmasodott el rajta, ez az agglegényélettel járó egyedüllét következtében „hypochondriá”-val párosult, amely a korabeli nyelvhasználatban búskomorságot, azaz depressziót is jelentett. Ilyen testi és lelki állapotban, feledve az általa ekkor a Sokfélében hirdetett gondolatot, hogy „az oktalan élő állatok soha készakarva nem ölik meg magukat, mert ez a’ balgatagság természet ellen való, ‘s csak az okossággal vísszaélő ember tulajdona”, önkezével vetett véget életének, ahogy Kazinczy szenvtelenüi följegyezte: „elunta a vízikórság és hypochondria alkalmatlanságait, s magát fejbe lőtte Bécsben 1813. március 29-én”. Minthogy hozzátartozói nem voltak, a halálesettel a hatóság foglalkozott. Fennmaradt E. Wohlleben bécsi polgármesternek

1818 Sándor István: Sokféle. Nyolcadik darab, Győrött, 1801, 47. old.

1919 Sándor István: Magyar Könyvesház, avagy a’ magyar könyveknek kinyomtatások ideje szerént való rövid említésök, Győrött, 1803.



1813. március 30-án kelt jelentése, amelyből megtudjuk, hogy Sándor István „Stuben bécsi külvárosban a Schöne Laterngasse 24. sz. ház I. emeletén lakott, hol szolgája, Gál József, ennek neje és gyermeke is szállással bírtak”.2020 Ám ez a „külváros” Bécs szívében van, nevét őrzi a Stubenring, s talán mondanunk sem kell, hogy nem tűnt el a „Széplámpás” utca sem: a Sonnenfelsgassét köti össze a Postgasséval, tehát a Domus Universitatis, az Egyetemi Templom és a Régi Egyetem épületei mögött kanyarog, az egykori Bécs egyik leghangulatosabb utcája mindkét oldalán műemlékházak sorával – számunkra Sándor István emlékét is idézi.

Egész valóját átjáró honszeretetében a nemzeti nyelv ügyét Sándor István még holta után is támogatni kívánta, amint ezt Bécsben 1793-ban kelt végrendeletének sorai tanúsítják: „Az egész ország és minden jó Hazafiak Kívánsága szerént a Hazánk Nyelvének kimívelésére erigálandó [felállítandó] Akadémiának, vagy is Társaságnak, melynek Pesten a Széke lenne, mentől előbb való fel állítására s fel segéllésére legálok tíz ezer forintot, az az 10 000, frt-ot... Bibliothekámat s Nummothekámat vagyis a könyveimet és ritka Pénzeimet, nem különben minden képeimet és Mappáimat az említett felállítandó Magyar Társaságnak legálom.” 2121 Így lett Sándor István a Magyar Tudományos Akadémia egyik első alapítója.

Találóan jellemezte őt egyik legjobb ismerője, Réthei Prikkel Marián: „Sándor István mint ember, mint magyar és mint tudós egyike irodalmunk legkedvesebb és legtiszteletreméltóbb alakjainak.” Személyiségét még közelebbről is megismerhetjük útikalauzából.

Sándor István névtelenül megjelent útikalauzának helyét elég pontosan kijelölhetjük életművében 2222. Mind műfaját, mind írói megformálását tekintve egyedülálló munkája – s hosszú ideig páratlan a magyar irodalomban –, műfordítói munkássága végére és tudományos vizsgálódásainak kezdetére esik, illetőleg a kettő között foglal helyet. Horvát István említett levélkivonataiból tudjuk, hogy Révai – 1790. február 24-én kelt híradása szerint – „revideálta Sándor István Utazásait”. A szerző tehát első három útjának leírásával már 1790 elején elkészült, s a mű megjelenése azért késett, mert az évekig halasztott negyedik, svájci utazását 1791-ben valósította meg, s élményeit csak ezután, bizonyára 1792-ben foglalta írásba. Közben egyrészt – nyilván még korábbról származó – fordításainak két kötetét, másrészt munkásságának új irányát jelző Sokfélé-jének első és második kötetét is kiadta, ez utóbbiak „revideálásáról” és nyomdai korrigálásáról Révai 1791. július 28-i levelében értesítette a szerzőt.

Ezzel a művével Sándor István abba a gazdag – s jórészt levélformába öntött – útleírás-irodalomba kapcsolódott bele, amely a 18. századi Nyugat-Európában éppen virágkorát élte, de hazánkban még nem éreztette hatását. „Az utazás, vagyis a távul való országok látása még eddig igen ritka a mi nemzetünknél” – hangsúlyozta a szerző Az olvasóhoz intézett előszavában. Valóban, a külföldi utazás nálunk majd fél évszázad múltán jön csupán divatba, s az útleírás főként a harmincas-negyvenes években lesz a reformkor sajátos műfaja. Sándor – nem tudván Szepsi Csombor Márton korai kezdeményéről – az utazás hiányának tulajdonítja azt, hogy „nemcsak magyar nyelven eredetül írott, de még nyelvünkre fordított utazási leírásunk sincsen”. Ezt a hiányt akarta pótolni azok számára, akik akár nyelvi, akár anyagi okokból nem tudnak hozzáférni a külföldön megjelent útikönyvekhez. Mindezt világosan megmondja előszavában.

Ám felmerül itt a kérdés, mi késztette a szentimentális és kalandregények fordítóját arra, hogy hosszabb európai körutakra szánja el magát, egyáltalán honnan támadt a gondolata, hogy a honfitársai körében szinte elképzelhetetlen külföldi utazásra vállalkozzék. Aligha tévedek, ha ezt már bécsi tartózkodása egyenes következményének tartom. Ahogy falusi, feudális elzártságából kiszakította magát Bécsbe költözésével, akként a császárváros új horizontokat nyitott számára távolabbi városok és országok felé. Bécsben ismerkedhetett meg azzal az útleírás-irodalommal (és a külföldre utazás lehetőségével), amelyre előszavában utal, és amelynek egyes képviselőit itt is, ott is megemlíti útikalauzának lapjain. További vizsgálódások tárgya lehet megállapítani azt, hogy Archenholz, Kindermann, Coxe, Bouffler s más megnevezett vagy említetlenül hagyott szerzők könyveit miben hasznosította, és milyen mértékben építette be útikalauzába. Hogy e téren milyen tényezők játszhattak közre, és milyen lehetőségek kínálkoztak, azt a következőkből próbálom valószínűsíteni.

Bár „Pilati, egy olasz író” csupán harmadik utazása során fordul elő, úgy látszik, útikalauzában jelentősebb szerepet játszott, mint hogy alkalmat nyújtott a burgus és szicíliai paraszt helyzetének összehasonlítására. Carlo Antonio Pilati (1733-1802) az olasz felvilágosodás jeles képviselője, egyebek között több, „levelek”-be foglalt útleírás szerzője. Voyages en differents pays de l’Europe en 1744, 1755 et 1776, ou lettres éscrits de l’Allemagne, de la Suisse, de l’Italie, de la Sicile, et de Paris (L’Aja, 1777-1778), már címében is sokat sejtető műve szolgálhatott Sándornak egyik fő forrásul. Pilatinak nemcsak működése, hanem személye is jól ismert

2020 Szinnyei 1901, 28-29. old.

2121 Szinnyei 1901, 27. old.

2222 Egy külföldön útazó magyarnak jóbarátjához küldetett levelei, Győrött, 1793.



lehetett a bécsi felvilágosult körökben. Legalábbis erre enged következtetni a Pályám emlékezetének egyik epizódja. Kazinczy ugyanis leírja, milyen meglepetést okozott számára, amikor 1786-ban bécsi tartózkodása alkalmával ebédre lévén hivatalos, megtudta, hogy egyik asztaltársában Pilatit üdvözölheti: „Mely Pilatit – kiáltott fel –, de talán csak nem azt, aki Di una Riforma in Italia és a Voyages en differents pays de l’Europe című munkákat írta?”2323 Ebéd után az asztalnokkal felhozatta „jegeséből” az anyja termesztette tokajit, és azzal köszöntötte fel Pilatit. Találkozásukra azért nyílt lehetőség, mert Pilati akkoriban „a meleg holnapokat Bécsben töltötte”. A Bécsben lakó Sándornak pedig bőven lehetett alkalma arra, hogy megismerkedjék az olasz íróval. S ha nem személyes varázsának, akkor útikönyve hatásának tulajdoníthatjuk azt is, hogy első külföldi útja „Olaszország áldott ege” alá vezette őt, s hogy Itália leírásának szentelte a legnagyobb teret, útikalauzának csaknem egyharmadát.

Sándor István Levelei-t útikalauznak nevezem, jelezve ezzel műfaját. Könyve ugyanis nem egyszerűen útleírás a szónak abban a megszokott értelmében, hogy a szerző elbeszéli útiélményeit: merre járt, mit látott, esetleg milyen szellemi kalandokban volt része, vagy milyen viszontagságokon esett át. Persze mindez benne van az ő útikönyvében is, mint megírásának egyik indítékára utal is rá: „Hadd legyen szabad egy magyarnak is azt előhozni, amit két szeme látott, s két füle hallott.” De ennél sokkal többet akar nyújtani, lehetőleg minél több ismeretet közölni azokról a helyekről, ahol megfordult, leírni „a külföldi nemzetek, országok s városok állapotját”. Nem vaktában utazik, hanem előre megtervezett útvonalon halad, s ettől csak az utazás során váratlanul adódó, komoly ok miatt tér el. Az utazásokra nyilvánvalóan külföldi útikönyvekből készül fel, majd az azokból szerzett ismereteket a helyszínen ellenőrzi, személyes tapasztalatok alapján megerősíti vagy cáfolja: „...leveleimben egyben is, másban is többféle könyvnek vettem hasznát; mindazonáltal csak azokban, amiket rész szerint tulajdon tapasztalásom által, rész szerint hiteles emberek bizonyítása után igazaknak találtam lenni.” Ily módon könyvekből, hitelt érdemlő emberek tájékoztatásából és személyes élményeiből állnak össze jegyzetei, amelyeket azután a kor divatos műfajába, levél formába önt: „egybeszedegetem s levelekbe foglalom utazásimban tett jegyzéseimet.” Az egyes országok és népek leírásában el akarja kerülni az „utazásírók” gyakori hibáját, a részrehajlást, utazásainak egyik tanulsága ugyanis épp az, hogy „minden nemzetben találkoznak jók és rosszak, tudósak és tudatlanok, igazak és hamisak, jámborok és gonoszak”. A tárgyilagosság mellett szemléletének másik jellemzője a ragaszkodás a valósághoz; Velencében jegyzi meg, de általános érvényűnek is felfoghatjuk megjegyzését: „meg kell vallanom, hogy gondolán a vízen járni mulatságos; de én mindazonáltal inkább gyalog járok a földön, s ott állapodom meg, ahol mit szemlélni kívánok.”

Könyve kalauz az utazóknak az utazás szerencsés lebonyolításához adott gyakorlati tanácsokkal, s kalauz azoknak is, akik ha nem kívánnak is utazni, szeretnék megismerni a külföldi országokat.

Nehéz lenne felsorolni akár csak címszavakban is, hogy „a külföldi nemzetek, országok, városok állapotjá”-n belül mi mindenre terjed ki figyelme. Az útikalauz természetének megfelelően átfogó képet igyekszik nyújtani az országokról, ismertetve társadalmi berendezkedésüket, politikai viszonyaikat, a lakosok vallás és foglalkozás szerinti megoszlását, az egyes országok és városok szociális és morális állapotát. Jellemzi a városképet, a házakat, az utcákat, a tereket, hidakat, fölsorolja a műemlékeket, templomokat, kolostorokat, könyvtárakat, véleményt nyilvánít a műalkotásokról, képekről, szobrokról, angol és francia kertekről. Tudósít a színházakról, opera- és balettelőadásokról, koncertekről, oratóriumok bemutatóiról. Szívesen írja le a szórakozásokat, mulatságokat, tisztes és kevésbé tisztes időtöltéseket, szórakozóhelyeket, parkokat, szökőkutakat, allékat.

Kitűnő megfigyelő, az apró, de jellemző jelenségeknek éles szemű feljegyzője. Észreveszi Nürnbergben, hogy „Csaknem minden háznál abban az utca felé való ablakban, melynél a házi gazdaaszszony szakott ülni, bádogba bécsinált egy tükör találkozik. Ez arra szolgál, hogy a szobában ülő, ahéján hogy az utcáról megláttathassék, minden embert megszemlélhessen, valaki a házba béfordul vagy a ház alatt elmegyen.” Maastrichtban megjegyzi, hogy „A tévizes ibrik szüntelen a szenelőnél vagyon, s abból, amikor kinek tetszik, ihatik”; továbbá azt, hogy „A szobáknak falaik többnyire hamis porcelánnal vagynak kirakva, melyeket nedves kendő törlésével legottan megtisztíthatnak s fényesekké tehetnek”. Regensburgban pár találó vonással érzékelteti a bajor népviseletet: „A férjfiak német nadrágjokat rendszerint egy széles pántlikán a nyakokról viselik, amelybe mint egy hámba öltöznek; a fehérnép pedig egy négyszögletű vállat visel, amely őket kimondhatatlanul rútítja.” Szóvá teszi, hogy Nürnbergben sanyarúan vigyáznak az erkölcs dolgára, s főképpen a tanács „buzog a fajtalanság ellen”, s ezzel kapcsolatban bemutat egy rézmetszetet is: „Azt mondják, hogy annak előtte ezen tanács a város szüzességeit egy orvos és a maga tagjai közül való deputáció által, physice, valósággal megnézette. Ezen scenát, jelenést, hol egy orvos és a nirembergi deputátusok orron való pápaszemmel szinte a nézegetésben foglalatoskodnak, egy igen caractericus, a helyheztetést elevenen ábrázoló rézmetszésen, Kupferstich, még most is megláthatni.”

2323 Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. Kiadta Abafi Lajos, Budapest, 1879, 75. old.



Másfelől figyelemmel kíséri a gazdasági életet, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem állapotát, részletesen kitér arra, hogy az egyes országokban, tartományokban, helységekben mit termelnek, milyen növényeket termesztenek, milyen állatokat tenyésztenek, milyen árukkal kereskednek. A reformkori utazók előfutáraként a látottakból levonja a magyarországi gazdálkodásra nézve hasznos tanulságokat. Morvában például: „A posztófabrikák sok pénzt takarítanak a tartományba, melyet azonban többnyire magyar gyapjúból készítnek. Ezen sok posztó nagyobb részről hazánkba s Olasz- és Törökországba vitetik. Ezt kellene már egyszer hazánkfainak megfontolni, s a nyers produktumokat, főképpen a gyapjat, kivitetni nem engedni, hanem otthon készíttetni belőle posztókat.”

Vonzódást árul el Sándor a természet szépségei iránt. Triesztbe érkezve előbb „Olaszország áldott egét”, az enyhe klímát magasztalja, majd a hegyről széttekintve az elé táruló tenger panorámáját csodálja meg. Velencétől Padováig „a Brenta vizén való járás felettébb gyönyörű... A folyóvíznek mindkét partján hol szép kastélyokat és kerteket, hol népes és jól épült falukat, hol ismét termékeny szántóföldeket s réteket szemlélhetni.” Genovában ismét a télközépi enyhe éghajlatot és a mediterrán vegetációt dicséri: „Barátom! az idevaló telet kívánnám hazámnak. Ezt itt most karácsonkor egyébként nem érezni, hanem hogy némely gyümölcsösfákról lehullottak a levelek. A narancsfák a kertekben még most is tele vannak gyümölccsel.” Máskor a városok szép fekvését ecseteli, Frankfurt például „egy gyönyörű termékeny és egészséges környékben fekszik a Majna mellett, mely a várost kétfelé osztja”, vagy a kilátásban gyönyörködik: Melkben a bencések monostorában „a könyvesház melletti galleriából a lefolyó Dunára s körül való környékére a kilátás kimondhatatlanul gyönyörű”.

Ám a természet szépségeit igazában mégis Svájcban fedezi fel. Mindjárt útja elején a schaffhauseni vízesesnél felkiált: „Itt, Öcsém, oly dolgot láttam, melyet leírni lehetetlen, s melyet még eddig soha életemben nem szemléltem”, s mesterien írja le, amint a Rajna a kősziklákra zuhan és tajtékká válik: „Egyebet az ember nem lát a legtisztább tájból való tengernél, s úgy tetszik, mintha egy szüntelen forró tejeskatlanba tekéntene.” Az Ördög hídja a természet félelmetes hatalmával nyűgözi le. Az urseli völgyben ismét más kapja meg: „Főképpen a szép rétjeit nem győztem eleget csodálni, melyeken az illatos füvek egész köldökömig értek.” A Vierwaldstätti-tó pedig rousseau-i vad és „románcos” mivoltával tesz rá mély hatást.

Mindezek mellett van még néhány motívum, amely vissza-visszatérően át- meg átszövi útikalauzát. Az egyik ilyen jelenség az, hogy minden magyar vonatkozást megemlít, amit külföldön felfedez. Különösen szembetűnő, hogy – a kuruc ősök leszármazottja – egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ne emlékeztessen a magyar történelem rebellis hagyományaira. Mindjárt könyve s utazásai legelején, első útjának első állomásán, Németújhelyen (vagyis Bécsújhelyen) felemlíti „azon szomorú helyet, hol Zrínyinek és Frangyepánnak Leopold alatt 1671-dikben fejek vétetett; nemkülönben azon fogházat, melyből Rákóci Ferenc dragonyosruhában, zabzsákot vivén a vállán, 1703-dikban kiszökött”. Még Velencében is a Szent Márk téren egy utcai énekes, mikor megtudta, hogy magyar, „legottan egy keserves nótát kezdett pengetni a lantján, s mellette Rákóciról énekelni”. Bécs leírásából ki nem hagyja, hogy „a línea, mely a külső várost keríti bé... 1704-dikban a magyar kurucság ellen ásatott fel”. Párizsban a Luxembourg-palotáról szólván kiemeli, hogy „itt lakott hajdan Rákóci Ferenc hazájából való kiköltözése után”. Ezeknek a hivatkozásoknak jelentőségét és merészségét akkor foghatjuk fel igazán, ha megfelelő történeti távlatba és irodalmi összefüggésekbe helyezzük őket. Egyfelől nem felejtve, hogy mindez nyomtatásban I. Ferenc reakciós uralmának elején lát napvilágot; másfelől számon tartva azt, hogy nemrégiben egy irodalomtörténész gróf Csáky Antalné báró Vécsey Anna 1843-ban Kolozsváron megjelent útikönyvét egyebek között azért méltatta, mert „alighanem Csákyné az első, aki nyomtatásban szidalom nélkül említeni meri Rákóczi nevét”. Sándor már a Sokféle első kötetében önálló cikket tett közzé Rákóci Ferencről, amelyben tárgyilagos hangot ütve meg, vázolta Rákóczinak bujdosásban töltött éveit, aki „minekutána a magyar kurucoknál a hadivezérséget, mintegy nyolc esztendeig jó és balszerencsével viselte, végre, mikor a harcoknak nem oly szerencsésen folytak volna dolgaik, az udvarnak önként ajánlott kegyelmét megvetette, s inkább Francországban kereste maradását”. De talán még ennél is messzebb megy, amikor megpillantva a grazi várat, felidézi útikalauzában a többi várbörtönt: „A váras mellett egy kősziklás hegyen áll a vár, mely valamint Spielberg Morvában, Kuffstein Tirolban, Munkács és a budai Csonkatorony Magyarországban, a nevezetesebb raboknak mindeddig tartalékjok vala.” Majd Brünnben ismét felhozza Spielberg várát: „Ezen várban sok nagy nemből való foglyok ültek régtől fogva, s most is ülnek, kik között hazánkfiai is gyakran találkoztak.” Mindezt egy évvel a Martinovics-mozgalom vérbefojtása előtt, amikor épp ezeken a helyeken talán már készítették a nevezetesebb rabok „tartózkodási helyét”.

Természetesen más magyar vonatkozásokra is felfigyel. Számon tartja Velence létrejöttében a „magyarok” szerepét: „midőn Etele, ama régi magyaroknak az ő fejedelmök, Akvileját ostrommal megvette s tövéből kiforgatta, az elszélyedett várasiak, nem tudván mihez kezdeni s Etele előtt hová rejtezni, az Ádriai-tengerben fekvő Rialto nevű kis szigetre költöztek által, s ottan telepedtek le.” Említi a kalandozó magyarok augsburgi ütközetét. Kölnben arról ír, hogy Szent Orsolya és társnői mártíromságát a legendák a pogány magyaroknak



tulajdonítják, véleménye szerint azonban „a pogány magyarok ritkán bántották a szüzeknek életöket, mivel inkább szerették azoknak életben venni hasznokat”. Boroszlóban a székesegyház mellett Szent Erzsébet kápolnáját fedezi fel: „az oltáron ezen született magyar szent asszonynak a szobra a legtisztább s -fehérebb alabástromból áll”. Aachenben meglátogatja a kápolnát, amelyet „I. Lajos magyar király építtete, s melyben ugyanakkor a misemondásra két papot rendele”. Osztozik abban a nézetben, hogy „az angolyoknak sok olyan szokásaik vannak, amelyek a magyaroknak szokásaikkal megegyeznek”. Alkotmányos rendjük is azonos alapokra megy vissza: „Mert valamint 1222-dikben II. András király a magyar nemességet jeles szabadsággal megajándékozta, szintúgy 1215-dikben János királytól az angoly nemességnek a Magna Charta adódott, melyben az országnak a legfőbb szabadságai foglaltatnak.” Padovában járva megemlíti, hogy az ottani „universitasra, valamint szinte a bolonyaira is, szokták hajdan az előbbkelő magyarok az ő fiaikat küldeni”, itt tanult a történetíró Istvánffy Miklós. A bázeli egyetemen viszont sok magyar református fordult meg s a „református magyar Biblia s Dávidnak magyar zsoltárai itt nyomtattattak Imhoff által”. Hanauban pedig arra emlékezik, hogy itt adta ki Szenci Molnár Albert a Károlyi-Bibliát és magyar grammatikáját. Boroszlóban a Szent Magdolna kápolnában „bizonyos Balassa Jánosnak márványból való sírkövére” akadt, „aki is itt 1602-dikben eltemettetett”. Münchenben feljegyzi, hogy 1742-ben a Mária Terézia mellett feltámadt nemesség, az insurgens armadia a várost bevette, tehát „a Münik határja is alkalmasint magyar vért ivott”. Berlinben eszébe jut, hogy 1757-ben Hadik András megsarcolta a várost. Saját korából való híradás immár, hogy Esterházy Miklós herceg „kitett magáért”, „s minden kigondolható mulatságokkal szolgált a vendégeknek. Ugyanezen mulatságoknál Bessenyei György akkori magyar gárda jelen lévén, azokat Eszterházi Vigasságok neve alatt versekben leírta.”

A könyv másik állandó témája a nők, a tisztességesek és a feslettek egyaránt. Ez utóbbiak, vagyis a prostituáltak, a szerző szavával élve „a fajtalan, vagyis ha meg akarjuk őket becsülni, az örömleány”-ok (ő honosítja meg németből a tükörszót) minden kategóriájával megismertet bennünket.

Velencében tűnnek föl először – láss csodát, milyen modern körülmények között, megelőzve a mai hamburgi és müncheni gyakorlatot: „Estvefelé, egészen felfedezett mellyel, két gyertya közé, az ablakba helyheztetik magokat, s az idegeneket, kik reájok függesztik szemeiket, nyájas szavakkal magokhoz édesgetik.” Sándort is megkísértette szirénénekével emeleti ablakából az egyik. Megjelennek azután Nünbergben, Kölnben, Frankfurtban, ahol a „várasnak közel fekvő Bornhájm falu valóságos bordély falu... Ezen jó nagy falunak csaknem minden háza bort mér, s mindegyikében két-három afféle leány találkozik, kik bizonyos pénzért készek mindenre.” Az örömleányok számát tekintve „Európában Londont lehet ebben is elsőnek tartani”, feltalálni őket „minden sétálóhelyeken, játékházakban s mulatságoknál; s ha ki talántán félne hozzájok elmenni, arra szolgálnak a tavernák és a banyók, ahová velek bízvást betérhetni”. Prágában éjjel „az utcát elálló leányok miatt az ember itten nem bátorságos, kik minden szegletnél s kapu alatt az ellenséget lesik, s ütközetre várnak. A szerelmet Ovid is háborúnak tartja, s ezen leányok ama kis istennek fegyveresei... Mondják, hogy ezen vitézlő népnek itten sok sebese vagyon.” Berlinben a „többi monopóliumok között vagynak itt is afféle nyilván való házak, melyeknek szabadságok vagyon a publikumot az áruikkal együtt provideálni. A policáj minden más hétben ezen leánykákat a borbélyokkal meglátogattatja, hogy általok a bujadög (Lues Venerea) a várasban el ne hatalmazzék.” Bernben a „szoba-, vagyis házileányok” többnyire „az asztalnál szoktak szolgálni, s a bortöltéssel egyszersmind szerelmet töltenek a vendégbe”.

Mindent felülmúl azonban az, aminek Párizsban volt szemtanúja. A „Pale Rojál”-ban, ahol a három klasszisba tartozó örömleányok jellemzését nyújtja. Még inkább azonban a Montmarte-on, ahol tettetett megbotránkozással és erkölcsi felháborodással, de kíváncsiságát és ámulását nem leplezve megy felfedező útra. Egy egész levelet szentel a témának, és sodró elevenséggel festi le az éjszakai élet forgatagát és figuráit, elsősorban persze a bormérésekben és pecsenyesütőkben sürgölődő-kínálkozó kurvákat (az ő szava, amelyről nyelvészeti fejtegetést írt a Sokfélé-ben), valamint az utcán ácsorgó, férfiakat szólongató-csalogató „les filles de Paris” nevű utcalányokat, akik közül az egyikkel kísérletképpen szóba is elegyedik. S mindezt egy olyan országban teszi közzé, ahol az olvasóközönség Faludi Ferenc erkölcsnemesítő könyvein, Bartzafalvi Szabó Dávid Szigvárt-fordításán, Mészáros Ignác Karthigám-ján és Dugonics András Etelká-ján nevelkedett. Amely országban maga a téma s különösen ilyenfajta szókimondó részletezése még egy század múltán is visszatetszést keltett.

Végül ugyancsak feltűnő vonása az útikalauznak éles és engesztelhetetlen antiklerikalizmusa. A szerző minden alkalmat megragad, hogy hol epés gúnnyal, hol a tárgyilagosság látszatával, hol nyílt támadással marasztalja el a katolikus egyház visszaéléseit, vakbuzgó hitéleti tevékenységét, gazdag főpapjainak vagyongyűjtését és világi hatalmát, semmittevő szerzeteseinek együgyű hitbuzgalmi cselekedeteit.

Mindjárt első útjának kezdetén Trevisóban úgy találja, hogy „szükség felett való sok templom találtatik az olasz városokban”. Sokallja a templomokat és bennük a festményeket Milánóban is: „A templom annyi itt, hogy egy utca sincsen, melyben legalább egy kápolna ne találkoznék. Ezekben temérdek a sok drága írott kép, úgyhogy



inkább írott képeket gyűjtő házhoz hasonlítanak, mint egy szentegyházhoz. Ezen képek között a Boldogasszony képe oly bőven szemléltetik, hogy úgyszólván elunta az ember a látását. Egy fiatal és szép menyecske az magzatjával, aki anyjára mosolyog, egy különben sanyarú vallásban, ezen tekintet, mondám, megbájolt minden képírókat.” Kommentár nélkül, a puszta tények felsorolásával bírálja a passaui püspököt, akinek „sok, nagy és szép erdei vagynak, melyekből nevezetes a jövedelme is. A Dunán esztendőnként egynehány ezer öl fát bocsáttat le Bécsbe. A vadászatja is felettébb híres. Olykor a hajtók a szarvasokat s az őzeket az erdőn alól lefolyó Dunába ugratják, s a püspök a vendégeivel azokat a vízben úsztokban lövöldözi a hajóból.” „Valahány templom vagyon itt – írja Kölnről –, azokban mindenütt feltalálhatod a sok ereklyét, s meghallgathatod az általok véghez vitt csodákat. Az idevaló papok, de leginkább a barátok nem tudnak egyebet prédikálni az ilyen legyendabéli csodáknál. A szabadabban élőknek előhozzák azt a házat, azt a szobát, sőt azt az ágyat is, melyben két nőtelen személy, egy nőtelen ifjú s egy hajadon leány, halva találtattak, kiknek az ördög a nyakokat kitekerte s több efféléket.” Ugyanitt párhuzamot von a koldusok, prostituáltak és papok közt: „A koldus a várasban annyi, hogy valamerre fordulsz, csoportonként akadsz reájok. Ezeknek sokaságokat a fajtalan leányoknak sokaságok követi... A harmadik sokaságot a papok teszik.” Párizsban a tűzoltásra „a barátok köteleztetnek, hogy erejeket legalább ezen alkalmatossággal hasznosan fordíthassák a közjóra”. Külön alkalmat nyújt neki az egyház bírálatára az útjába eső búcsújáró helyek leírása. A bajorországi Altöttinggel meglehetősen röviden végez. A fogadalmi ajándékokról így vélekedik: „Különben is nemcsak a kincsház, hanem a templom is annyira meg vagyon rakva aranybúl és ezüstből vert és öntött képekkel, hogy az embernek ezeken a haszon nélkül heverő drágaságokon álmélkodni kell.” A kegytemplom külső falán a legrégibb csodákat ábrázoló festményeket lehet látni; színlelt erkölcsi felháborodással szállítja le a kegyképek becsét: „Többi közt főképpen egy tökös férfinak a képe teljességgel nem illik oda, mert a nadrágja ezen a képen annyira meg vagyon terhelve, hogy a gyenge ártatlan leánykák megütköznek rajta.” Nagyobb teret szentel, egy egész levelet, a híres svájci búcsújáróhely, Einsiedeln leírásának. A kolostor és templom szakszerű és tárgyilagos történetének ismertetésébe ironikus megjegyzéseket sző bele: „A kalastrom, amint most újra vagyon felépítve, roppant és fényes épület. Amint hozzá közelít az ember, először egy szép kútra akad, mely a Boldogasszonnynak szobrával vagyon kiékesítve, s amelynek a vize igen jó ízű. Ezen kút tizennégy csővel bír, melyek közül az egyikből, amint mondják, maga az Idvezítő ivott volna. Valamint valaki érkezik, egyenesen a kútnak megy, háromszor megkerüli, s mindenkor egyet iszik belőle... Az iváskor mind a tizennégy csőből kell valamit innia, netalán éppen azt múlassa el, amelyből az Idvezítő ivott.” Ugyancsak értő és hangulatos a templom és benne a kegykápolna rajza: „Valamint bélép az ember a templomba, legottan a kápolna tűnik szemébe, mely az elmúlt századnak elején egy szalcburgi érsek által kívülről fekete márvánnyal egészen megruháztatott. Belöl a Boldogasszonynak csodatékony szobra szemléltetik homályos világosságban.” Mit tapasztalt azonban, amikor belépett a kápolnába? „A szent kápolnába csak sok tolakodás után lehetett béjutnom, mert a bémenetelnél szüntelen temérdek sok ember tartózkodik, kik az ő markokat a Kristus öt ujjai által szerzett lyukakba bétenni kívánják, úgyhogy mindég egy kéz a másikán fekszik. Gyakran egyik a másiknak kezét, csak hogy onnan hamarabb elvegye körmöli s veri, karcolja, de egy sem húzza vissza oly könnyen.”

A részleteket tovább szaporíthatnánk, de az eddiek is meggyőzhettek a szerző világnézetének felvilágosodott klérusellenességéről. Arra kellene most még választ adnunk, vajon hogyan lett a piaristák és jezsuiták neveltjéből, abból az ifjúból, aki a pozsonyi templomban megköpdöste Luther szobrát, más vallások iránt toleráns, a katolikus egyház gyakorlatával viszont szembehelyezkedő felnőtt. Több oka is lehetett ennek, s talán ma már az ide vezető út egyes mozzanatait, esetleges személyes okait ki sem lehet deríteni. Bizonyosra vehetjük azonban, hogy jelentős része lehetett e világnézeti átalakulásnak az aufklérista Bécsben elé kerülő olvasmányainak. Közöttük egyet akár meg is jelölhetünk, tudniillik Pilatinak azt a másik művét, amelyet Kazinczy említett.2424 Ebben Pilati szenvedélyesen támadja az ellenreformáció által teremtett képmutatás légkörét. Erősen bírálja a klérust, különösen a szerzetesrendeket, feltárja a fejedelmeknek és a köztársaságoknak azt a veszedelmet, amelyet ezek növekvő hatalma jelent számukra. A szerző építő programot is nyújt, politikai eszménye a tetterős emberek társadalma, amelynek létrehozását a túl sok vallási kötelék hátráltatja, és amelyek negatívan befolyásolják a nemzet alkotó erejét. Nem nehéz felismerni Pilati eszméiben Sándor István ugyancsak szenvedélyes egyházellenességének gyökereit.

Ebből a világnézetből egyenesen következik azoknak a hagyományoknak az ápolása, amelyek az egyház hatalma ellen irányultak, és egy felvilágosultabb eszmevilágot készítettek elő. E hagyományok egyik rokonszenves előhírnöke volt Erasmus. A bázeli öregtemplomban Sándort „ama híres Rotterdámi Rézmán” sírja és alakja ragadja meg, és remek portrét rajzol róla. Az őszinte elismerés hangján kezdi méltatását: „Ez a rendkívül való ember mély tudománnyal bírt”, s írásművészetének egyik legjellemzőbb sajátságát emeli ki, amikor azt mondja, hogy „az elmés, de leginkább a gúnyoló íráshoz igen értett”, amely maró gúnnyal „főképpen a barátokat és a Római Széket meg nem kémélte”, s annak „romlottságáról eleget szólott”. Az is történeti tény,

2424 Pilati, Carlo Antonio: D’una Riforma d’Italia, ossia dei mezzi per riformare i più perniciose leggi d’Italia, Venezia, 1767.



hogy a búcsúcédulák árusítását, amely Luther elhatározó lépésének közvetlen oka volt, Erasmus már előzőleg több ízben megbélyegezte. Joggal nevezi tehát ennek alapján szerzőnk őt „Luther elöljárójának”, vagyis előfutárának. Erasmus a pápa és a Luther közötti harcban két tűz közé került, mert Luthert és párthíveit mérsékletre intette, a pápát meg a bíborosokat arra figyelmeztette, hogy Lutherrel szemben ne hatalmukat érvényesítsék. Sándor találóan ecsetelte e kettős küzdelem kimenetelét: „Rézmán, aki közbenjáró lenni s mind a két részről tüzet akart oltani, mind a két résznél gyűlölségbe esett” – egybehangzóan azzal, amit maga Erasmus éppen Thurza Szaniszlónak panaszolt el, hogy „itaque utrique parti sum haereticus”, vagyis hogy őt a pápa pártja és Luther hívei egyaránt eretnekként kezelik. Hogy Erasmus végül is nem állt határozottan a lutheri reformáció oldalára, annak sokféle okai közül Sándor azt jelöli meg, „hogy természete szerént igen félénk vala, hogy a vesződéshez nem vala kedve”. Ez azonban nem csökkenti szemében jelentőségét, amelyet végül is így foglal össze: „De a dolog akármint lett légyen, az való mégis, hogy ő igen tudós és elmés egy ember vala, ki az akkori litterátúrát... első[nek] kezdette tisztogatni.” S mintegy csattanóul a koporsóján olvasható híres „Nemini cedo” jelmondatát idézi. Sándor Istvánt mindenképpen az erasmusi hagyomány magyar folytatói között kell számon tartanunk.

Az útikalauzból rokonszenves szerző alakja bontakozik ki előttünk. Független, szuverén, liberális szellem, aki önálló véleményt formál a világ jelenségeiről. Rebellis és ellenzéki hagyományokat ápol, merész eszméket hirdet, veszedelmes tanokat terjeszt. A maga korában ezért sem volt tanácsos népszerűsíteni útikalauzát. Alapjában véve mindmáig a feledés homálya borult rá, amint ezt utóélete mutatja.2525

2525 Az első, aki jelentőségének megfelelően értékelte a művet, említett értekezésében Szinnyei József volt; egyebek között ezt írta róla: „Valóban még most is érdekkel olvashatjuk ezen kellemes, nagy megfigyelő tehetséggel, vonzó, könnyed modorban írt könyvet... Nem mulasztja el a szerző a külföld viszonyait itt-ott hazánkéval összehasonlítani, és ahol magyar emléket talál, erről is megemlékezik; leírja az aacheni kápolna történetét stb. Kitűnik munkájából, hogy idegen forrásokat is használt, de önállóan dolgozta fel azokat. Főleg az idegennek feltűnő dolgokat (különösségeket) szereti leírni, de figyelme egyébre is kiterjed; érintve vannak itt a természet, a művészet, a történelem, a népszokások stb.” (Sajnálatos módon azonban a Magyar írók élete és munkái-nak Sándor Istvánról szóló cikkében külföldi utazásainak évszámait hibásan közölte, s az elírásokat továbbörökítik majd azok a kései utódok, akik adatokat másodkézből kritikátlanul vesznek át.)

Kiss Ernő A nyelvújítás szótárához című cikkében (Magyar Nyelvőr 1906) fölhívja a figyelmet arra, hogy az útikalauz szóanyagát a nyelvészek nem vették tekintetbe a nyelvújítás szempontjából, s közöl is egy jegyzéket újszerű szavaiból. Ennek nyomán veszi fel a művet és adalékait Szily Kálmán A magyar nyelvújítás szótára második részébe (Bp. 1908). Réthei Prikkel Marián is említi tanulmányában Sándor „útilevelei-t, és megjegyzi, hogy Révai „nyelvünket és helyesírásukat a maga szája íze szerint átváltoztatva” rendezte sajtó alá.

Pintér Jenő A magyar irodalom története Bessenyei György fellépésétől Kazinczy Ferenc haláláig (1772-1831) I. köt. (Bp. 1913) című irodalomtörténeti kézikönyvében cím szerint említi a művet, megjegyezve azt, hogy „egyike a legjobb régi magyar útleírásoknak”.

Riedl Frigyes 1916-ban Shakespeare és a magyar irodalom című olcsó könyvtári kötetkéjében a forrás pontos megnevezése nélkül idézi Sándor londoni színházlátogatásának élményét mint „a legrégibb feljegyzést arról, hogy magyar ember shakespeare-i darabot (át nem alakítva) a színpadon látott”. Másfél évtizednyi szünet után ismét Riedl szólal meg. Magyarok Rómában (Bp. 1930) című kötetében arról írva, hogy irodalmunkban Szamosközi István említi először az olasz lovasszobrokat, jegyzetben hozzáteszi: „A magyar irodalomban azután nem tudom nyomát ezen olasz szobroknak, csak egy 1785-ből való névtelenül megjelent velencei útilevél említi « a szép rezes szobrot, melyet a közönség Gattamelata nevű hadivezérnek állíttatott fel.»”

Emerico (Imre) Várady La letteratura italiana e la sua influenza in Ungheria (Vol. I. Roma 1934) című munkájában szóvá teszi, hogy Sándor útikalauza egy 1786-ban Észak-Olaszországban tett utazását is tartalmazza. A hibás évszám mutatja, hogy másodkézből merítette értesülését, s ezért az olaszországi útleírás jelentőségét nem ismerhette fel.

Sárkány Oszkár A tájeszmény változásai a magyar költészetben Petőfiig (Bp. 1935) című tanulmányában rámutat arra, hogy Sándor az első utazások alatt meglehetősen érzéketlen a táj szépségei iránt, negyedik útján Svájcban fedezi fel a természet szépségeit, ott „ért végre a preromantika ígéretföldjére”. A sziklafalak, a mélység, a mélységben ragadozó hegyi folyó, vagyis a félelmes, a rettenetes, a borzasztó természet lenyűgöző hatalma (pl. az Ördög hídjánál) a preromantika hatását mutatja. A Vierwaldstätti-tó partjait Sándor úgy jellemzi, mint amelyek vadabbak s ezért románcosabbak más svájci tavak partjainál. Sárkány megállapítja, hogy a vad és romantikus mint rokon fogalom Rousseaunál jelenik meg először, mégpedig a következő mondatban: „A Bieli-tó partjai vadabbak és romantikusabbak a Genfi-tó partjainál.”

Bada Gyula Úti levelek a magyar irodalomban Mikestől Petőfiig (Bp. 1935) című (alighanem doktori) értekezésében az adatokat pontosan közli, de a mű megítélésében bizonytalan, igazában nem tud hozzáférni Sándor István szelleméhez.

Magyarok Prágában (1773-1849) című tanulmányában (Apollo 1936) ugyancsak Sárkány Oszkár foglalkozik az útikalauzzal. Előbb általában jellemzi a művet: „Igazában Sokféle az ő könyve, egy sokat olvasott, sokat látott XVIII. századbeli magyar erudíciójának hű képe. A világ benne sűrú, tömött és érdekes, tele kuriózumokkal; egy kicsit a nagy angol regények, egy kicsit Candide világa.” Majd Sándor prágai tartózkodásának leírását elemzi részletesebben.

Csak sajnálhatjuk, hogy Halász Gábor Külföldjáró magyarok című (Apollo, 1938) remek esszéjéből kimaradt útikalauzunk. Nála a reformáció szegény vándordiákját ugyanis a 18. században az utazó nagyúr, Szepsi Csombor Mártont a Teleki grófok váltják fel.

Az 1945-tel kezdődő korszakban igen vegyes kép tárul elénk a Sándor István utazásairól szóló írásokban. Gál István Magyarország, Anglia és Amerika különös tekintettel a szláv világra. Vázlatok a nemzetközi vonatkozások köréből (Bp. 1945) című kötete Anglia és a Felvidék című fejezetének Régi felvidéki magyarok Angliában című alfejezete nem tud Sándor angliai útjáról, a források és jegyzetek között sem fordul elő a neve. Viszont a Skakespeare Magyararszágon című fejezetben, Riedlre utalva, említi őt. Az útikalauzt tehát nem ismerte.

Az az időben indult, de torzóban maradt Hazánk és a nagyvilág című sorozat I. darabjában, Sőtér István Magyar-francia kapcsolatok (Bp. 1946) című könyvében helye lett volna Sándor franciaországi utazásának, a szerző figyelmét azonban, nyilván Halász Gábor nyomán, a



3. Egy olasz utazó Vácott 1780-ban Migazzi püspök udvarában2626

Az utazó Domenico Sestini (1750-1832) firenzei polihisztor, több útleírás, valamint számos történeti, különösen numizmatikai, archeológiai, epigráfiai munka szerzője.

A minket közelebbről érintő munkája útleírás: Viaggio curioso-scientifico-antiquario per la Valachia, Transilvania e Ungheria fino a Vienna [Érdekes, tudományos, régiségbúvár utazás Oláhországon, Erdélyen és Magyarországon keresztül Bécsig], Firenze, 1815. Az utazás, amelyet naplóformában írt le, 1780-ban történt, mégpedig ami az erdélyi és magyarországi részt illeti, vagyis a Vöröstoronyi-szorostól Hegyeshalomig, 1780. június 5-étől, hétfőtől július 15-éig, szombatig tartott, és főbb állomásai a következők voltak: Nagyszeben, Gyulafehérvár, Nagyenyed, Kolozsvár, Nagyenyed, Szászváros, Déva, Temesvár, Szeged, Pest-Buda, Vác, Pest-Buda, Tata, Győr, Magyaróvár, Hegyeshalom.

Az útikönyv több részre oszlik. Fő része a Descrizione del Viaggio dell'anno 1780 [Az 1780. évi utazás leírása] címet viseli. Az ehhez kapcsolódó rész, címe szerint a Spiegazione di varie iscrizioni lapidarie [A különféle ókori kőfeliratok magyarázata] az általa, utazása során gyűjtött ókori feliratok leírása és szakirodalmi

főúri utazók, Teleki József és Teleki Sámuel külföldi útjai kötötték le. Viszont a sorozat II. darabjában Dezsényi Béla Magyarország és Svájc (Bp. 1946) című kötetében jelentőségéhez méltóan tárgyalja Sándor svájci utazását, s szerzőjét a romantikus utazók közé sorolja, „akiket már nem meghatározott, egyetemhez kötött tanulmányok célja, hanem az impresszionista tapasztalatszerzés és élménygyűjtés vágya vezet”. Elemzi a rajnai vízesésnél, a déli Svájc tájain, a vadregényes Urseli-völgyben meg a Szent Gotthárd útján átélt élmények leírását, láthatóan értékesítve Sárkány észrevételeit, majd kitér Sándor István gazdasági, társadalmi, technikai érdeklődésének megnyilatkozásaira.

Gáldi László idézett monográfiájában „színes, eleven útleírás”-nak nevezi a művet, majd felhívja a figyelmet arra, hogy Sándor nyelvújító tevékenysége teljes egészében nincs feldolgozva, s épp útikalauza nincs e szempontból kiaknázva. Mutatóba közöl egy jegyzéket, amelyben az útikalauzból kiszedegetett szavak sem Pápai Páriz szótárában, sem a Toldalék-ban nincsenek meg.

A hatkötetes akadémiai irodalomtörténet III. kötetében, A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig címűben (Bp. 1965), miként Kókay György A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772-1849 című művében (Bp. 1975) nyomát sem leljük az útikalauznak. A Magyar Irodalmi Lexikon (3. kötet Bp. 1963) úgy tudja, hogy Sándor István „1786-1791-ben nagy európai körutat tett; részben ennek a terméke a Sokféle... királyokról, népekről, tudósokról, mesterségekről, könyvekről, nevelésről szól benne”. E sorokat csaknem szóról szóra ismétli Szauder Józsefné (Kazinczy Ferenc: Levelek című kötetében, Bp. 1964), amikor Kazinczy általunk is idézett mondatát („Sándor Istvánnak külföldi utazását nem ismerem”) jegyzetben magyarázza.

Richard Praþak Josef Dobrovsky als Hungarist und Finnougrist (Brno, 196l) című értekezése alighanem az egyetlen, amely idegen nyelven nemcsak általában tárgyalja Sándor munkásságát, hanem külön figyelmet szentelve cseh vonatkozású – közöttük Dobrovskýról szóló – írásainak, kitér az útikalauzra is, Sárkány Oszkár cikkének ismeretében értékelve prágai tartózkodásának részleteit.

Varannai Aurél Angliai visszhang című kötetében (Bp. 1974) A felejthetetlen Mrs. Siddons címmel egy egész fejezetet írt Sándor munkásságáról, különös tekintettel útikalauzára és abban londoni színházlátogarásaira. A lazán összetákolt fejezet hemzseg a tárgyi tévedésekről, így például a szerző szerint a Sokfélének nyolc kötete jelent meg, az utolsó 1800-ban; Sándor bécsi évei és külföldi útjai után „1791-ben hazatért Győrbe”; az útikalauzt „a Sokféle megszűnése után 1800-ban” jelentette meg; Sándor „negyedik utazása vezetett el Londonba” stb. Az útikalauzból vett idézetei pedig oly pontatlanok, mintha a kötet sohasem fordult volna meg a kezén.

Bajomi Lázár Endre A magyar Párizs című antológiájában (Bp. 1978) A Pálé-rojál címmel közli a címben megjelölt leírást, „a szerző ízes és festői írásmódját” is megtartva.

Fenyő István Haza s emberiség. A magyar irodalom 1815-1830 című könyvében (Bp. 1983) Vörösmartynak a Tudományos Gyűjtemény szerkesztésében való érdemeit ecsetelvén arról értesít bennünket, hogy ő „adta közre folytatásokban az első nyomtatásban megjelent nyugat-európai útirajzot”. Vörösmarty azonban bizonyára tudta, hogy Almási Balogh Pál Tudósítások a külföldről (az előző szerkesztők idején Barátságos tudósítások külföldről) című becses németországi útirajza nem az első volt ebben a műfajban.

Sándor István Utazásai-nak meglehetősen viszontagságos utóéletéről szóló szemlénket mégis azzal az örvendetes híradással zárhatjuk, hogy az irodalmárok körében is tapasztalható tájékozatlanság ellenére akadnak ma is, akik ismerik és forgatják a művet. Erre és erről vall Tüskés Tibor Utak Európába (Bp., 1983) című kötete s abban Egy magyar utazó a XVIII. század végén című írása. Svájci utazására kalauznak vitte magával Sándor könyvét, s – mint erről beszámol – nem kellett csalódnia:

„Erre a svájci utazásra egy kétszáz éves könyvet hoztam magammal útikalauznak. Az utolsó pillanatban tettem a táskámba. Természetesen inkább pihentető olvasmánynak választottam, mint gyakorlati kérdésekben eligazító kalauznak. Kétszáz év nagy idő... De jobb cicerónét akkor sem találhattam volna, ha napokig latolgatom, mit hozzak magammal. Ismétlem: a könyv szerzője, Sándor István jó kétszáz évvel előttem járt Svájcban. Felütöm a könyvet, lássuk, mit ír Bernről! Úgy látszik, Sándor István is megállt az Aare fölött, talán ugyanazon a helyen, ahol most állok. Kísérteties az egyezés Sándor István leírása és aközött, amit látok. A folyó partjáról a terasz pereméig járó liftet természetesen az újabb időkben építették. De a mély völgyben kanyargó folyó már akkor is a maihoz hasonló látványt kínálta. A gesztenyefák is (a maiak, ki tudja, hányadik ősei) itt álltak már. És talán az eső is ugyanígy szemerkélt kétszáz éve, mint ezen az 1981-es júliusi péntek délután.”2626 Előadás a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuszon 1991. augusztus 13-án. Megjelent: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon. Szerkesztette Békési Imre, Jankovics József, Kósa László, Nyerges Judit. Budapest–Szeged, 1993, 1020-1024. old. A műből idézett részek magyar fordítása tőlem való.



hivatkozásokkal kísért magyarázata. A harmadik rész címe: Itinerario [Útikalauz], illetőleg alcíme: Per guida dei Viaggiatori, che vaghi sono di far viaggio per alcune parti deIl’Ungheria, e della Transilvania [Útmutatóul azoknak az utasoknak, akik arra vágyakoznak, hogy utazást tegyenek Magyarország és Erdély egyes részeibe]. Ez a kalauz az utat fordított sorrendben, Pozsonytól Nagyszebenig haladva ismétli meg, különös tekintettel gyakorlati tudnivalók (közlekedési eszközök, szálláshelyek) ismertetésére, de helyenként kiegészítve újabb információkkal egyes városokra nézve: Description d'un bain de Constantinople a bevezetés tájékoztatása szerint az utazás során meglátogatott gyógyfürdőkkel való összevetésére szolgál. A Descrizione del Vino di Tokai fordítás angolból. Catalogo delle opere címmel a három országra, de különösen Erdélyre és Magyarországra vonatkozó történeti-földrajzi-tudományos művek bibliográfiája van összeállítva, amelyet a szerző utazása során egyes könyvtárakban, főképpen a budai egyetemi könyvtárban gyűjtött. Végül a Tavola generale delle pietrificazioni della Transilvania az Erdélyben talált megkövesedett növények, fák lelőhelyének lajstromát tartalmazza. A kötetet két tábla zárja, amely a római feliratokban előforduló rövidítések feloldását közli.

Az elfelejtett, illetőleg hazánkban kellő figyelemre nem méltatott útleírás a hozzá kapcsolódó útikalauzzal eleven képeket villant fel Magyarországról, korabeli viszonyairól és múltjának emlékeiről, lakóiról és természeti kincseiről. A szerző által meglátogatott városok közül ez alkalommal Nagyszeben, Szeged, Pest-Buda és Vác leírásával foglalkozunk, s ezáltal próbálunk ízelítőt nyújtani a munkáról.

Az első állomás, ahol Sestini huzamosabb időt töltött, Nagyszeben. Itt többször találkozott Bruckenthal báróval, s az ő társaságában tekinti meg képtárát, numizmatikai és természetrajzi gyűjteményét s nem utolsó sorban gazdag könyvtárát. A könyvtárban megismerkedik a Magyarországra és Erdélyre vonatkozó alapvető történeti és természettudományi irodalommal, annak a véleményének adva hangot, hogy aki Erdély dolgairól hitelesen kíván tájékozódni, annak Benkő József Transsilvaniáját (1778) kell tanulmányoznia.

Leírja a várost és lakosait, s úgy vélekedik, hogy kiválóan alkalmas hely lenne egyetem számára, mert soknemzetiségű lakosai révén igen könnyen lehetne nyelveket elsajátítani. Külön figyelmet fordít a lakosok többségét alkotó szászokra, akiket így jellemez: „A szászok, akik egyébként a legtöbben vannak, fényűzés nélkül élnek, fölöttébb józanok és takarékosak, a munkának szentelik életüket, asszonyaik is ilyenek, akik nem szűkölködnek a szépségben”. Elmondja azután, hogy a fiatal szász nőknek, amikor házasságra lépnek, le kell vágatniuk szép hajfürtjeiket, és egy fajta sapkát kell viselniük. A házasságkötés ilyenformán megfosztja őket egyik díszüktől, amivel a természet megajándékozta a szépnemet. Viszont hasznot hajt a fodrászoknak, akik jó előre spekulálhatnak rá, hogy parókát készítsenek belőle; s valóban itt meg lehet rendelni ezt az árut.

Bár Szegeden csupán átutazik, a városról és a környező településekről érdekes észrevételeket tesz. A leírást azzal kezdi, hogy Szeged nagy város, ahol Mátyás király által építtetett erődítmény áll. Azután arról szól, hogy a város Csongrád megyében van, amely bővelkedik szarvasmarhában és gulyákban, termékeny földje pedig gabonában. A folyók annyira gazdagok halban, hogy a silányabb minőségűeket a disznóknak vetik oda. Megemlékezik arról, hogy a városban a piaristáknak, a minoritáknak és a ferenceseknek van rendházuk, s a Szent Demeternek szentelt főtemplomon kívül még a görögöknek is van szentegyházuk. Beszámol továbbá a sópiacról és a sóraktárról, a sót ugyanis folyami úton szállítjak ide Erdélyből. Mindennap van piac, ahová a parasztok a környékről mindenféle élelmiszert hoznak eladni, közöttük óriási házi kenyereket. Útikalauzában (az Itinerarióban) megjegyzi, hogy Szegeden sok fogadó van, közöttük a legkényelmesehb a Sas, de – teszi hozzá – nagy tisztaságot ne várjon benne az utazó.

Jóllehet csupán rövid ideig, öt napig tartott, mégis jelentős budai és pesti tartózkodása. Június 6-án, csütörtökön délután érkezett Pestre, és a Szarvas fogadóban szállt meg. Másnap jókor reggel első dolga volt, hogy felkeresse a budai török fürdőket, mert Stocker Lőrinc budai főorvos Termographia Budense (1721, 1729) című munkája felkeltette ilyen irányú érdeklődését.



Ám a Rác fürdőben szerzett tapasztalatai, a szolgáltatások kezdetlegessége és hiányosságai bírálatra késztetik, és azoknak, akik az ilyen fürdők előnyeit akarják élvezni, a törökországi, különösen a konstantinápolyi fürdőket ajánlja.

Pest és Buda városképi leírása és méltatása során kiemeli a királyi palotát, amelyet Mária Terézia bőkezűségéből felújítottak, és nemrégiben az egyetemet helyezték el benne. Pest-budai tartózkodásának fő célja egyébként is az egyetem és más tudományos és oktatási intézmények meglátogatása volt. E programjának kialakításában és lebonyolításában nagy segítséget kapott egy Firenzében megismert rendtag révén a pesti piarista atyáktól. Közülük július 8-án délelőtt előbb Benyák Bernáttal, az egyetem filozófiaprofesszorával találkozott, aki bemutatta őt a gimnázium igazgatójának, Valero Jakabnak. Valero megkínálta egy csésze csokoládéval, majd kikocsikáztak Pest környékére, ahol megnéztek egy szederfaültetvényt. Ebédre ugyancsak a piaristák hívták meg, amelyen teknősbéka-levest szolgáltak fel: a földi teknősbéka – mint írja Sestini – fogolyragu módjára igen ízletesen és nagyon finoman volt elkészítve. A piaristák közül külön méltatja Horányi Eleket, és közli műveinek jegyzékét.

Hol járt még Sestini? Természetesen meglátogatta az egyetemi intézményeket. Tisztelgett például Piller Mátyás professzornál, aki megmutatta neki az egyetem természetrajzi gyűjteményének ritkaságait. Elment az egyetemi könyvtárba, ahol legfőképpen a Schönwisner István régészprofesszor által őrzőtt ókori numizmatikai gyűjtemény keltette fel figyelmét. Megismerkedik a Mitterpracher-fivérekkel, dicséri Mitterpracher Lajos mezőgazdaságtani Elementa rei rusticae című művét. Horváth Ker. János a természettan és a mechanika tanára pedig az egyetem csillagvizsgálójával ismerteti meg. Mindenütt a legnagyobb előzékenységgel fogadják, nem győzi dicsérni a professzorokat, akik – mint hangsúlyozza – legfőbb örömüket lelik abban, hogy szolgálatkészek és különösen a külföldiekkel szemben rendkívül figyelmesek.

Mozgalmas pest-budai tartózkodásánál is érdekesebb, utazásának, mondhatjuk, fénypontja az a vasárnap, amelyet Migazzi Kristóf vendégeként Vácott tölt, és amelynek során bepillantást nyújt a vendéglátó püspök udvarának, valamint a piaristák vezette váci Teréziánum nemes ifjúságának életébe. Erre a váci kirándulásra ama teknőcleveses ebéd közben beszélték rá a piaristák, magasztalván a városépítő kardinális kiváló érdemeit. Ám a kirándulás eseményeiről és élményeiről szóljon maga a szerző!

„Július 9. vasárnap.

Még tegnap felfogadtam egy kocsit, hogy Vácra menjek, mivel abban a szerencsében van részem, hogy Migazzi kardinálisnál tiszteletemet tehetem. Úgy alkudtam meg a kocsissal, hogy az egész napot ott tölti, és másnap visszavisz Pestre. Úgyhogy hajnali négykor elindultunk és Vác felé tartottunk, mondhatom azonban, hogy az út unalmas, mert homokos területeken halad át, és az út feléig mindössze egyetlen falu van, akkor azután bal felől feltűnik Szentendre szigete egy faluval.

Vác három órányira van Pesttől, a Duna partján fekszik, és dombokkal meg hegyekkel van körülvéve.

Amint megérkeztem, a Teréziánumba mentem, hogy átadjak egy levelet a piarista rektor atyának, aki azt mondta, hogy előbb el kell mennem a székesegyházba, ahol Ő Eminenciája énekes misén vesz részt, és utána nem fogja elmulasztani, hogy megismerkedjen személyemmel. És valóban, miután véget ért a mise, Ő Eminenciája visszatérve palotájába hivatott, hogy beszéljen velem. Ugyanis alighogy kijött a templomból, megértve, hogy kiről van szó, nyomban meghívott ebédre azzal, hogy kövessem őt palotájába. Ahol azután



levetette kardinális öltözetét, és ahogy mondani szokták, «rövid ruhára» vetkőzött, és így kalauzolt engem, hogy megmutassa az egész várost, minden létesítményét és épületét, amit a város díszére emeltetett. Vác ugyanis a múltban mocsaras vidék volt, pocsolyás területekkel és nyomorúságos lakóházakkal.

Az általa alapított székesegyház a legszebb templom, amit Magyarországon láthatni, olyannyira, hogy számos magyar úr és mágnás egyenesen azért látogat ide, hogy megcsodálja és tisztelettet adózzon a nagylelkű főpapnak, aki minden jövedelmét kész volt arra fordítani, hogy újjávarázsolja egyházmegyéjének székvárosát, nemcsak ezzel az egy épülettel, hanem kollégium, szeminárium, apácazárda, püspöki palota, hidak, diadalívek, utcák és sok más megtekintésre érdemes alkotás létrehozásával. Mindezeket egytől egyig meg akarta mutatni nekem, úgyhogy annak ellenére, hogy már kissé idős, de mégis tüzes temperamentumú, valósággal kifárasztott engem. Hol egyik, hol másik nyelven szólt hozzám, végül még latinul is, mondhatom, több nyelven beszél, mint Mithridátész. Nemcsak mindent látni akar, és mindenhova bemenni, de egyházmegyéje legegyszerűbb embereinek társaságában is elidőz, s nem mulasztja el, hogy minden hívének jó pásztora legyen.

Miután mindent megmutatott nekem, a Teréziánumba mentünk, ahol különb-különb magyar dámák és gavallérok azért jöttek össze, hogy megtekintsék a kollégium nemes diákjai által csodálatosan előadott táncot. Ezután az egész társaságot Ő Eminenciája magával vitte ebédre, felséges és nagyszerű ebéd volt, ahol nem takarékoskodtak a magyar borokkal, a vermuttal és a tokajival, amihez a magyar urak hozzá vannak szokva; ebben a nemes társaságban jelen volt a püspök, valamint Károlyi gróf. Vácott remek világos sört főznek, amit szintén felszolgáltak.

[Az ebéd utáni pihenő alatt Sestini lemásolta a püspöki palota kertjében összegyűjtött római kori sírkövek feliratait.]

Ebéd után az egész nemes társaság a székesegyházba vonult, hogy részt vegyen a vecsernyén. Ennek végeztével Ő Eminenciája megmutatta a kupolát és az altemplomot, az egész kiváló ízléssel és érett stílusban van megépítve, valamint a Báthory-család nemesi címerét, ezt a magyar vörösmárványba finom művészettel vésett remeket.

Miután mindnyájan visszatértünk palotájába, hangversenyt hallgattunk, amelyet a zenekar a társaság szórakoztatására vacsora idején szokott adni. A vacsora különben ugyancsak remek volt. Utána elbúcsúztam Ő Eminenciájától, és a fogadóba mentem, hogy ott töltsem az éjszakát, és azután jókor reggel visszatérjek Pestre.”

Az előadottakhoz csupán egy megjegyzést szeretnék még fűzni.

Külföldi utazók magyarországi útleírásainak felkutatása, tanulmányozása, kiadása a hungarológiának korábban gondosan művelt területe volt. Előadásommal ezt a becses hagyományt kívántam feleleveníteni és folytatni. Többek között annak megmutatásával, hogy ebben a vonatkozásban is van még feltárni való érték. S hogy érdekes és tanulságos múltunkat, múltunknak egy-egy darabját a hazánkban megfordult külföldiek egykorú személyes tapasztalatai, tárgyi megfigyelései nyomán új megvilágításban látni és láttatni.


6. fejezet - A nyelvújítás győzelme1. Tudós mérséklet érvényesülése a nyelvújítási harcban1

Tudva tudjuk, hogy a magyar nyelvújítási harcnak azt a hevességét, amely más népek nyelvújítási mozgalmaiban nem tapasztalható, az okozza, hogy a visszaszorított szenvedélyek itt törnek elő, a más formában meg nem vitatható kérdések itt kerülnek felszínre. A nyelv körül folyik ugyan a harc, de hevessége elsősorban nem a nyelvnek szól. A nyelv körül csatáznak, de közben a nemzet jövőjére gondolnak, a társadalmi és politikai átalakulást készítik elő.

Hogy a nyelvújítók mennyire világosan látták küzdelmük politikai jellegét, arra elég lesz ezúttal Kis Jánost idéznem, aki 1814-ben félre nem érthető egyértelműséggel emlékezteti Kazinczyt arra, hogy az ortológusok a nyelvi újításokkal szembeszállva, a nemességnek – úgymond – szabadságát, – értsd – rendi kiváltságait védelmezik: „a Magyar valamint minden jusára, úgy nyelvére nézve is felette féltékeny, s minden újítást szabadsága sérelme gyanánt néz.” A nyelvújításban – úgy véli – „tovább érünk, ha lassan járunk. Amennyire lehet észrevétetlenül kell a nemesi vagyonban, a nyelvben, kedvetszegő változtatást tenni, különben processusba keveredünk ... A lassan járáshoz tartozik az is, hogy a tűrhető hibák ne egyszerre s tüstént orvosoltassanak...” Majd így folytatja: „Az erőszakos revolutzio a nyelvújításban annál szükségtelenebbnek látszik lenni, minthogy a nyelv hibájinak nincs az a természetek, ami az Ország alkotmányai hibájinak van, hogy ti, naponként rosszabbak lennének.” És még ezt teszi hozzá: „A szokást, amint látod, nagyon tisztelem... De nem tehetek róla, én azt gondolom, hogy egyfelől az új coloniák számára felette nagy szükség lévén a házakra, hagyjuk meg a régieket tűrhető formájokban, hogy annál több időnk legyen újaknak építésére, másfelől a pusztíttást s rontást valamíg csak lehet, távoztassuk, mert ez több vagy kevesebb fájdalmat mindenkor okoz.”2

Nem így Kazinczy. Az óvatosságra intő és óvatossággal eljáró taktikával szemben éppen abban látja szerepét, hogy az ortológusok és neológusok közötti ellentéteket a végletekig kiélezze. Horváth Endrének írva, 1816 februárjában ekként összegezi stratégiáját: „Nekem úgy tetszik, hogy az én érdemem az, hogy az a titkolt gyűlölködés, mellyel Orthologusaink és Nyelvrontóink... egymást közel negyven év olta nézték, világos ellenkezéssé, harccá lobbant. Ezt kerestem Vitkovicshoz írt Epistolámban, ezt Töviseim és Virágaimban, ezt a Dayka és Báróczy Életekben. [...] Illő volt, hogy a sötétség valaha választassék el a világosságtól, s Íróinknak s Olvasóinknak Közönsége, melly eddig magányosan tévesztő derengésben őgyelgett, az eggyik vagy másik zászló alá térjen. A csata elkezdődött; Somogyi Gedeon, Beregszászi Pál, Zsombori József s az Ó és Új Magyar nevetlen Írója vezetik az Orthologusok seregét; elébb utóbb megvívnak a két fél emberei, s akkor a béke beáll, s a Nemzet tudni fogja, mit kövessen”.3

Kazinczy éppen nem a „lassan járás” híve, még kevésbé az óvatos taktikázásé, nem kívánja megkímélni a nemesi vagyont, le akarja rontani az ortológusok bástyáit, elpusztítani e kolóniák régi házait – „Rontott, mert építeni akart Palladio”: A nyelvrontók című epigrammáját 1815 végén elsőként Kissnek küldi el4 –, egyszóval a végső leszámolásra készülve, elsöprő támadással akarta kivívni a neológusok győzelmét, és megteremteni az óhajtott békét. Ám a béke békekötést, bizonyos kibékülést is jelent. A béke gondolata s ezzel esetleges engedmények lehetősége itt jelenik meg először stratégiájában. Hogy milyen irányban, arról ismét Horváth Endrének, ezúttal 1816 júniusában írt levelében nyilatkozik: „Nálunk, tisztelt barátom, nem a mi kéjünk teszi a Nyelv belsőjét... Tiszteljük a Szokást és a Közítéletet: de azt kívánjuk, hogy az Író egyebeket is kövessen...”.5

Tiszteljük a szokást! „1809 és 1815 között ezt aligha írta volna le így” – jegyzi meg Szauder József 6 –, majd rámutat arra, hogy ehhez járul még „a nyelv ideáljának... háttérbe szorítása a nyelv géniusza, a romantikus genialitás kedvéért! 1816 és 1818 között [Kazinczy] már a nyelv géniusza fölötti töprengésekre kényszerül –

11 Megjelent: Magyar Nyelv, 1982, 263-270. old.

22 Kazinczy Ferenc levelezése, 12. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1902, 240-241. old., ill. 237. old.

33 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1903, 486-487. old.

44 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., 373. old.

55 Kazinczy Ferenc levelezése, 14. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1904, XIV., 225-226. old.

66 Szauder József: Bevezetés, Kazinczy Ferenc Válogatott Művei, Budapest, 1960, 1. köt., CIV. old.


A nyelvújítás győzelme

barátai s most jelentkező ifjú tanítványok – mint Szentmiklósy Aloiz – kívánják ezt tőle így!” 7 Kazinczy elveinek módosulását tehát – Szauder úgy látja – a magyar romantika felsarjadása idézi elő.

Kazinczy elveinek 1816 elejétől észlelhető módosulásában, nevezetesen abban, hogy korábbi állásfogalásaihoz képest bizonyos engedményeket tett az újítás kérdésében az ellentábornak – amely azután fokról fokra, de egyenesen az Ortológus és Neológus-ban kötött kompromisszumhoz vezetett –, véleményünk szerint igen jelentős szerepe volt Teleki Lászlónak (1764-1821), A magyar nyelv elé mozdításáról buzgó esdeklései (Pest, 1806) című munka szerzőjének. Úgy tűnik, az ortológusok táborából Kazinczy előtt egyedül neki volt tekintélye. Ennek első és kétségtelen jele az, hogy amikor 1815-ben a támadások egy újabb hulláma – Beregszászi és Zsombori írásai – alkalmat nyújtottak neki a harc szítására, mielőtt felelne ezekre, Teleki László véleményét kéri ki az újítás dolgában. Kazinczy „Oly férfiút keres fel soraival – mondja Váczy János8 –, akiről tudnia kellett, hogy az orthológiának egyik fő képviselője. Teleki László grófot értjük, aki már Esdekléseiben félreérthetetlenül körvonalazta a maga felfogását, s akit Kazinczy éppen ezért az ellenfél egyik nagytekintélyű vezérének tartott. S hogy mégis újabb nyilatkozatra bírja, ennek oka bizonyosan az volt, hogy meg akart győződni: vajon [...] sikerült-e őt a nyelvújításban alkalmazott módjaival felfogásának megváltoztatására bírnia, szóval: mit ítél az ő eddigi reformátori működéséről.”

Kazinczy 1815. december 21-én írt levele, amelyben Teleki elé „rakta” „a Neologizmus és Xenologizmus ügyét”9, ugyan elveszett, de Teleki 1816. január 16-án kelt válaszából1010 s benne a kérdések csoportosításából kitűnik, hogy Kazinczy részletesen kifejtette neki álláspontját.

Válaszát Teleki a leglényegesebb, a harcok középpontjában álló kérdéssel kezdi, azzal tudniillik, hogy ki a nyelvnek ura és bírája. Szemben az ortológusokkal, akik a szokást és a grammatikusokat, és szemben a neológusokkal s legfőképpen Kazinczyval, akik az írót tartották a nyelv legfőbb törvényhozójának, Teleki a publikumot jelöli meg, mégpedig a művelt közönséget; ám – teszi hozzá – még a pallérozottabb része a Nemzetnek sem fogadhat el olyan regulákat, „amelynél fogva a hosszas idők által megszentelt törsökös rendszabások változhatnának.” Éppen ezen az alapon veti el Kazinczy felfogását is: „Ennél fogva még kevesebbé engedhetném meg azt, hogy a Szép Írók urai a nyelvnek. Ők legfeljebb bővítői, pallérozói a nyelvnek; a Grammaticusok a Szép Írók probáinak rendben szedői; a publicum pedig egyedül megítélője, elfogadója, és a feljebb elé adott Határok között ura a nyelvnek.” És hozzáteszi még: „Valóban káros volna, ha minden Szép-Író Ura lehetne a nyelvnek, amelyen ír; mert így nem a maga írása módját alkalmaztatná a nyelv Geniussához, hanem a magától megállapíttatott Regulák kaptájára ütné a nyelvet.”

Íme itt jelenik meg – a szubjektív, ízlés parancsolta nyelv ideáljával szemben – a nyelv géniuszának a fogalma, amely további fejtegetéseiben is a legfőbb mérce marad Teleki számára.

Rátérve az újításnak, mégpedig a szóújításnak problémájára, Teleki több tényezőtől teszi függővé annak lehetőségét. Ennek során leszögezi: „De ha már új Szó kelletik, azt tartom, vigyázva kell hozzá nyúlni; mert nemcsak a hangzása, hanem egész formáltatása által, nem lehet azzal a nyelv Geniussán erőszakot tenni...”. Majd e kérdéskör summázásaként is mint legfőbb kritériumot ezt emeli ki: „Mind ezeket egyben vévén, az a vélekedésem, hogy ne legyünk ott szóteremtők, ahol nem kell, s ha mégis azok akarunk lenni... úgy teremtsünk, hogy a nyelv Geniussa, a nyelv tisztasága általa ne romoljon.”

A stilisztikai kérdéseket elemezve, Teleki nem fogadja el Kazinczynak a különböző stílusfajtákról kialakított elméletét, nevezetesen azt, hogy a stílus szépségének alárendeli a nyelv törvényeit, s ezzel kapcsolatban kijelenti: „A stylus tisztaságának, meghatározottságának, a nyelv Geniussának mindenütt meg kell maradni...”; majd a római klasszikusokra hivatkozik, s úgy találja, hogy azok „Tárgyaikhoz alkalmaztatott külömböző felemelkedettséggel írtak, de a Deák nyelvnek pallérozása mellett annak ős törsökös Reguláit, Geniussát nem rontották...”.

A továbbiakban Teleki balvélekedésnek minősíti az újítás érdekében történő nyelvrontás szándékát, mert a „nyelvnek nem kell azért elromlani, hogy azoknak poraiból új nyelvek támadjanak”. Végezetül ifjúkori barátságuk jogán kéri Kazinczyt, hogy „ezután ne vegyen annyira részt tudósaink vetekedésében”, hanem emelkedjék felül a támadásokon, ezt kívánja „Tudósi méltósága”. Ne csatlakozzék egyik félhez sem, mert „Ezek közül akármelly részről sincs közönségesen igazság, medium tenuere Beati: mindegyik használni akar, de ha szolgai félelemmel elhatározása mellett megáll, a nyelvnek többet árt, mint használ.” Azt tartja ugyanis, hogy

77 Szauder 1960, CV. old.

88 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., XVII. old.


1010 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., 418-426. old.



„se a puristák, se az új szócsinálók nem győznek, hanem győzni fog a Magyar publicumnak az a részre nem hajló többsége, amely közönségesen a nyelv gyarapodását megítéli”, és amelynek, hogy Kazinczy „egyik Vezére legyen, minden jussal megérdemli”. Befejezésül ilyen értelmű együttműködésre hívja föl Kazinczyt: „fogjunk kezet, s dolgozzunk egyesült erővel ezen az úton Anyai nyelvünk gyarapításán, pallérozásán s bővítésén.”

Teleki László józan mérséklettel, tudós tárgyilagossággal és baráti jóindulattal írt, egész értekezéssel felérő levélbelli váalszát joggal nevezte Váczy János a nyelvújítás története egyik legbecsesebb dokumentumának.1111

Kazinczyra nagy hatást tett e fejtegetés, s mint ilyenkor szokása, barátainak, ezúttal Helmeczy Mihálynak, Szemere Pálnak, Döbrentei Gábornak, Kis Jánosnak, Kölcsey Ferencnek ad hírt a „fontos” levélről mint olyanról, amelyik „tiszteletét és háláját” érdemli.1212 Kis Jánosnak ugyan azt is megjegyzi, hogy ennek ellenére „megtérni nem tudok”, a fejlemények azonban azt mutatják: sok tekintetben a Teleki megjelölte elvekhez és tanácsokhoz igazodva jut el oda, hogy a „részre nem hajló publikum” nevében és vezéreként kössön egyezséget az ortológusok és neológusok között.

Teleki hatását mutatja már az is, hogy Beregszászi könyvére, az 1815-ben napvilágot látott Dissertatio Philologica-ra, amelyről megjelenése előtt fél évvel tudomást szerzett, amelyből meg sem várva megjelenését 13 ívet 1815 júliusában elvitt a nyomdából, s amelyről júliusi megjelenése után nyomban elsöprő bírálatot készült írni,1313 Teleki levele után csak másfél évvel jelenteti meg recenzióját, s ebben is Beregszászi munkáját együtt tárgyalja Sipos József 1816-ban megjelent könyvével, Zsombori pamfletjét pedig válasz nélkül hagyja.

Ez a recenzió kettősséget mutat. Egyfelől ugyanis fenntartja azt a nézetét, amelyet nyilván Telekinek is kifejtett, mégpedig bizonyára úgy, ahogy az 1816. január 16-ról keltezett Jelentés a Klopstock Messiása eránt című írásában1414 olvashatjuk, hogy ti. a szépíró az ura a nyelvnek, a grammatikus pedig csak őre és rabja. Sőt ez utóbbinál sokkal határozottabb és végletesebb formát ölt a recenzióban a megszövegezés. Nevezetessé vált sorai így hangzanak: „A Szép-Író nem ismer főbb törvényt, mint azt, hogy írása Szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti, az neki mind szabad; akár engedi a Grammatica és a Szokás, akár nem. [...] Sőt az Író parancsolja, hogy úgy legyen, s úgy lesz; sőt az Író úsussá csinálja, ami úsus nem vólt.”1515 Más részről viszont, az előzményekből korántsem következően, recenziója végén a békülékenység hangja szólal meg, a kiegyezés útját egyengeti; ezt mondja ugyanis: „A Való, mint mindég, itt is szeretett helyén, középben fog állani. Sem a Szokás imádóji, nem kivánják..., hogy a nyelv a tökélletesedhetés útján feljebb ne hágjon; sem az Újítók nem..., hogy nyelvünkből egészen más Nyelvet csináljanak.” Látnivaló, hogy ebben a fogalmazásban a Teleki kívánta medium tenuere beati kap helyet, s az Ortológus és Neológus alapmotívuma csendül ki belőle.

Nem sokkal ezután a szakirodalmunkban Kritika néven számontartott recenzió lát napvilágot1616, címe szerint Kazinczy művei kilenc kötetének kritikája, valójában nyelvújítási elméletének bírálata. A névtelen, de minden bizonnyal dunántúli kritikus külön is célba veszi, hamisnak s egyszersmind veszedelmesnek bélyegzi Kazinczynak azt az elvét, hogy a szépet teszi meg az író egyetlen törvényévé, mert az „rémítő Dictatori hatalom”-mal ruházza föl az írót. Kazinczy viszontválaszában, az Antikritikában1717 továbbmegy az engedékenység útján. Védelmezi ugyan alapelvét, de nem ex catedra nyilatkozik, hanem árnyalt előadásban magyarázza meg. Azt, hogy az író ura a nyelvnek, úgy kell érteni – mondja –, hogy „szabad kéjű, de nem vak kéjű, tanult kéjű, nem tudatlan kéjű Ura, barátja nem ellensége, mívelője nem rontója, de építője.” Ez utóbbi állítás elég jelentős módosítása a Teleki által balvélekedésnek minősített, Palladióra hivatkozó nyelvrontás elvének. Miként mérsékeltebb a folytatás is, amelyben arról van szó, hogy az író nem önkényből parancsol, hanem „jót, szépet, hasznost parancsol”, sőt „holtig tanúlja a Grammaticát, a Lexicont, a Szokást”, s csak amikor azok nem elegendőek ahhoz, hogy a nyelv „gondolatainknak, s érzéseinknek igaz képe s hív tolmácsa légyen”, akkor folyamodik az újításhoz, Berzsenyi hőseként: „gyémánt fegyverével / Fényes útat tusakodva tör s nyit”. Ami pedig az újítás mértékét illeti, az természetesen viszonylagos, mert „mathematicai vonásokkal határt és korlátot vonni lehetetlen”, ám egy tilalomfát Kazinczy mégis ismer: „Eggyet tudok: azt, hogy a Nyelv Geniusát illetni soha nem szabad.”

A nyelv géniuszának kifejezését – kétségtelen – Telekitől vette át (tehát aligha a romantika képviselői késztetik felette való töprengésre). Amikor ugyanis egy jó fél évvel Teleki levele után Dessewffy fölveti neki a kérdést:

1111 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., XVIII. old.

1212 Kazinczy Ferenc levelezése, 13. köt., 475., 485. old.; 14. köt., 48., 62., 130. old.

1313 Kazinczy Ferenc levelezése, 12. köt., 209-210. old.; 13. köt., 38. és 69. old.


1515 Tudományos Gyűjtemény 1817, 12. köt., 89-90. old. (A ritkítások Kazinczytól származnak.)

1616 Tudományos Gyűjtemény 1818, 4. köt., 96-115. old.




miben áll a nyelv géniusza, Kazinczy, bár bajosnak ítéli meghatározását, mégis már ekkor egyfajta értelmezéssel készen áll.1818 A Telekitől legfőbb mércéül állított nyelv géniusza, mondhatnánk, Kazinczynak kapóra jött. E fogalomnak ugyanis egyrészt Teleki használatában többnyire a nyelv természete a szinonimája, így a kifejezés használata már magában is közeledést jelent az ortológusokhoz. Az ily módon való útegyengetés mellett, másrészt a fogalom meghatározatlansága Kazinczynak alkalmas volt arra, hogy saját felfogásának megfelelően értelmezze, beleértse mindazt, ami az ő nyelvújításának a „géniusza”. Íme, hogyan valósul ez meg az Antikritikának az imént már idézni kezdett passzusában: „Eggyet tudok: azt, hogy a Nyelv Geniusát illetni soha nem szabad. De mi a Nyelv Geniusa? bár érzem, megmondani nem tudom... Míg valaki felkelend s erre meg tanítand, addig a mi minden élő nyelvek köztt legszebbé válható nyelvünk Geniusának, a szóban forgó kérdésre nézve, azt a tulajdonságát nevezem, amellyel a bűvülést, szépülést, igazabbá válást nemcsak tűri, de szereti és óhajtja is, és hogy mindazon kölcsönzésektől, amellyekkel a gondolatot és érzést erősebben, lágyabban, komolyabban vagy csintalansággal festheti, nem idegenkedik: csak olyanok fogjanak munkához, akik ízléssel bírnak.”

Így fér bele a nyelv géniuszának fogalmába a nyelv ideáljának ízlés parancsolta eszméje is.

Alig szárad meg a tinta Kazinczy Antikritikáján, amikor újabb támadás éri. Füredi Vidának – a kortársak nem tudták, hogy Kisfaludy Sándornak – A recensiókról című cikke1919, mely Kazinczyt, a bírálót ítéli el, s egyúttal a neológia „egész tendenciája” ellen emeli föl szavát, amiért nemcsak az újításban tette az írót korlátlan urrá, henem a kritikában is az egyéni ízlés uralmát kívánta. A támadás tehát Kazinczy vélt és félt diktátorsága ellen irányult, s késztette őt arra, hagy megírja összegező tanulmányát, az Ortológus és Neológus-t. 1818 októberében fog munkához, decemberben már a vége felé tart, de 1819 januárjában újra kezdi, tehát átdolgozza, hogy végül 1819. augusztus 15-i keltezéssel zárja le a kész kéziratot.2020

Ebben az időben kezdeményezésére egyre szorosabb kapcsolat alakul ki közte és a Telekiekkel, tanúja ennek gyakrabbá váló levelezésük. 1819 elején Teleki László A Magyar Vers-szerzés Mesterségéről szólló Gondolatai-t teszi közzé2121, s a szorosabban vett prozódiai problémák tárgyalása után az újításról azokat a nézeteit adja elő, amelyeket Kazinczyhoz írt leveléből már ismerünk. Tanulmánya végén ismét az „áldott középút” mellett foglal állást, s ennek követéséről így buzdít: „igaz megnyugovásomat abban fogom mindenkor feltalálni; ha mostani Hazafiúi törekedésemmel arra alkalmatosságot nyújthattam, ha a tökélletes Igazság, az igaz közép-út nem annyira tőllem, mint inkább Hazafi Társaimtól fel fog találtani.” Nyilvánvaló, hogy ez főképpen Kazinczyhoz intézett óhaja. Ő meg is érti, hamarosan válaszol rá, és siet megnyugtatni Telekit: „A Nyelvbeli Újítások dolgában én ellenkező értelemmel vagyok mint a Mélt. Gróf: de követni fogom dicső példáját, s az erőltetést továbbá is kerűlni fogom.”2222 Ugyanakkor most már elsősorban az öreg gróf fiára, Teleki Józsefre tekint, tőle várja elismerését, amint alábbi soraiból kitűnik: „Ezen a mezőn is eggy nagy fényt ád a Teleki ház a hazának. Melly tanult, lelkes s nagytüzű férjfi a Méltós. Gróf kedves fija! Nekem ez most minden gyönyörűségem, minden reményem...”. Erre a dicséretre Kazinczynak az adta az alkalmat, hogy Teleki József (1790-1855, utóbb az akadémia első elnöke) A’ magyar nyelvnek tökélletesítése új szavak és új szóllás-módok által című műve 1818 novemberében elnyerte a Marczibányi-bizottság pályadíját. Kazinczy már akkor gratulált a szerzőnek, amint Teleki Józsefnek 1819. január 16-án kelt válaszleveléből látjuk.2323 Teleki ebben „honi literaturánk tisztelt Nestorá”-nak, „legmunkásabb előmozdítójá”-nak nevezi őt, akinek elismerése igen sokat jelent számára, mert: „A tudósok szabad köztársaságában félve megjelenő íróra nézve – mondja – mi lehet buzdítóbb, hízelkedtetőbb, mint midőn buzgó fáradozásainak első csekély gyümölcseit, a tudományosságunk első bajnokainak egyike, kit számtalan munkáiból tisztelni már régen megtanúlt, figyelmetességére érdemesíti...”. Tudjuk, hogy Kazinczy kétkedéssel nézett az akadémia létrehozásának tervei elé, bizonyára Telekinek is felfedte aggályait, aki válasza további részében ehhez fűz megjegyzéseket. A külföldi akadémiák példáját – mondja – nem a rájuk ruházott hatalom, hanem az azzal való visszaélés tette kárhozatossá. Az ő szeme előtt viszont olyan akadémia lebeg, a „tudósok olly szelíd egyezete, melly nem parancsoló hangja... által kíván az ellenkezőin diadalmaskodni, hanem minden pártosságot félre tévén, egyenesen a nyelv kimíveltetésének előmozdításán, a honi tudományosság öregbítésén munkálkodik...”.

Igen, akadémiától függetlenül is, a pártoskodást félretéve és az igaz középutat megtalálva munkálkodni a nyelv



2020 Kazinczy Ferenc levelezése, 16. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1906, 208-209., 246., 275. old.; Tudományos Gyűjtemény 1819, 11. köt., 27. old.2121 Tudományos Gyűjtemény 1819, 1. köt., 17-49. old.

2222 Kazinczy Ferenc levelezése, 22. köt., kiadta Harsányi István, Budapest, 1927, 351. old.




ügyének előmozdításán: ezt várták a Telekiek Kazinczytól is. Tárgyilagos érvelésük, tudós mérsékletük nem maradt hatástalan rá. Hogy az Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél címmel közzétett értekezése az ellentétek kiegyenlítését szolgálta, abban nagy részük van nekik. Úgy tűnik, elsősorban az ő várakozásuknak akart megfelelni, az ő ítéletüket tartotta a legfontosabbnak. Elkészült értekezését ugyanis Teleki Lászlónak küldi el a következő szavak kíséretében: „Én a Mélt. Grófot nem ellenkezőmnek óhajtom, hanem Bírámnak. Ihol vagyon tehát egy Értekezésem a Tudom. Gyűjtemény számára; méltóztassa azt megtekintésére a Mélt. Gróf, s adja-által, esedezem alázatosan, nagylelkű kedves fijának, ki reménylem, nem bántatik-meg azon kérésem által, hogy onnan mehessen a Trattner kezébe.”2424 Nagyon fontos volt tehát számára, hogy munkáját mielőbb lássák a Telekiek, mert kéziratának Trattnerhez való eljuttatásához egyébként, mint korábban is, egyszerűbb utat s főként kevésbé előkelő kőzvetítőt választhatott volna.

Az elismerés nem is marad el. Teleki József válaszol Kazinczynak, értesíti, hogy kívánságának megfelelően eljárt, értekezése a folyóirat novemberi kötetében jelenik meg. Szépnek és lelkesnek nevezi az értekezést, s megjegyzi, hogy egyes részleteit felhasználja díjnyertes pályaművében a sajtó alá rendezés során.2525

Nem szükséges itt Kazinczy értekezését hosszabban méltatnunk, jelentősége jóideje tisztán áll a magyar nyelv- és irodalomtudomány előtt. Az Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél2626 a magyar értekező irodalom első valódi remeke, amely a nyelvújítási harcban, a két fél felfogásának egyeztetésével, a neológia elméleti győzelmét jelentette.

Kazinczy értekezésének kezdetben A Magyar Nyelvről, annak természetéről, mostani koráról, szükségeiről címet adta2727, ugyanis korábban még könyvet tervezett, amelyben a nyelvújítás történetét, elveit, eredményeit összefoglalóan kívánta tárgyalni. Most ezt már fölöslegesnek tartotta, s nemcsak azért, mert értekezésével a maga részéről lezárta a vitát. Hanem azért is, mert időközben az összefoglaló munka is megszületett.

Teleki József művére gondolunk2828, amely a kornak legmagasabb színvonalon megírt nyelvtudományi munkája, és amely bámulatosan éles ítélettel állapítja meg a szélsőségek között a követendő utat, mégpedig ugyanazon felfogásban, amely Kazinczy értekezésében kifejezésre jutott.

Maga Kazinczy többször szóba kerül a könyvben. A szerző, amikor sort kerít arra a kérdésre, mi az író szerepe és mi a szokás hatalma a nyelvművelésben, ismertetve a nézeteket és utalva a lezajlott vitákra, megállapítja: „Nem áll meg tehát eggy hazánkfiának azon állítása, hogy az Író parantsolja, hogy úgy legyen s úgy lesz; az Író nem parantsol, csak jovasol, és a későbbi írásbeli szokástól függ a jovasolt újítás elfogadása”. Jegyzetben pedig ezt teszi hozzá: „Ezen érdemes Hazánkfia közelebbről és ezen értekezés elkészűlése után e tárgy felől való gondolatait bővebben kifejtette, sok részben enyhítette (TudGyűjt., 18l9, II. köt., 3. 1.) Az igazság után szomjuhozó nagy lelkű Tudós nem szégyenli a meggyőződésnek engedni, a makatsság tsak a kis Lelkek vagy Tudatlanok tulajdona; amit Kazinczy ezen utolsó betses értekezésében mond, nagyobb részint feltétel nélkül alá írom, és itt kijelentett gondalatimmal megeggyez.”2929

Törekvéseit azonban mindennél jobban szentesítik a könyvnek utolsó, befejező sorai. Kazinczy az újítás elméletének védelmébben a merés-szabadságát hirdette, a merészséget tehát, sőt a vakmerőséget.3030 Teleki Kazinczy állásfoglalásának apológiáját adja, amikor műve végső tanulságaként és kicsengéseként ezeket írja:

„Valamint minden dologban úgy a nyelvmívelésben is, a nagy félénkség veszedelmesebb a vakmerőségnél. Ez ha minden nyomton botlásra, sőt elesésre vezérel is, de a tzélhoz közelebb viszen, míg amaz minden lépésünket ólom nehézségével akadályoztatja. A szerfelett félénk ember soha semmire sem mehet; sok szépet sok nagyot köszönhetünk a vakmerőknek, kivált azoknak akik vakmerőségekben szerentsések vóltak. Quinctilianus az általunk méltán tisztelt, minden oskoláinkban tanított és mohón tanult Horatiust a deák nyelv simítására nézve főként felix audacia-ja miatt dítséri. Ha tehát a keskeny közép utat eltalálni nem tudjuk, sokkal tanátsosabb merészségünkben néha megbotlanunk, mint a botlást félénken elkerűlni akarván helyt állanunk.”3131





2828 Teleki József: A’ magyar nyelvnek tökélletesítése új szavak és új szóllás-módok által, Pest, 1821.

2929 Teleki József 1821, 135. old.

3030 Tudományos Gyűjtemény 1817, 12. köt., 91. old.; 1819, 11. köt., 14., 26. old.

3131 Teleki József 1821, 340. old. A kiemelések a szerzőtől származnak



Kazinczy meg lehetett s meg is volt elégedve Teleki művével: Teleki József gróf „kintűnően beszélt” – írta Rumy Károly Györgynek.3232 Kettejük munkája, Kazinczy értekezése és Teleki könyve együttesen biztosította a nyelvújítás végső győzelmét.

A Kazinczy vezette mozgalom ezzel elvégezte feladatát, a társadalmi és politikai átalakulás eszmei előkészítőjeként kialakította a nemzeti irodalmi nyelvet. Új korszak kezdődik ezután, a reformkor, amelyben az újért való harc visszaterelődhetett a politika síkjára. Ahogy az új korszak Széchenyié lesz, úgy volt a megelőző Kazinczyé. Ő maga joggal mérhette törekvéseit és eredményeit Széchenyi óriási terveihez, mert a maga folytatását láthatta benne. Halála előtt nem sokkal, utolsó írásainak egyikében, Gróf Széchenyi Istvánhoz intézett episztolájában nyugodt öntudattal vallhatta:

Én láttam a zavart, s láttam, hogy az

Rendén vagyon; úgy volt az mindenütt,

Míg a nyelv hívei, írók s olvasók,

Egymást korholván, összeszerkezének;

S a versenygőket nem békére vontam,

Hanem hevesb és még makacsb vitára.

Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivívánk

A szép tusát s most béke boldogít.

1.1. Gróf Teleki József nyelvelméleti munkája3333

A 19. század első felének egyik legjelentősebb hazai nyelvelméleti munkáját veszi kezébe ezzel a kötettel az olvasó, amelyet szerzője, gróf Teleki József (1790-1855) – utóbb a Magyar Tudós Társaság első elnöke – a Marczibányi Intézet által meghirdetett pályázatra készített.

Marczibányi István a hazáért áldozatra kész nagyurak, a Széchényiek, Telekiek, Wesselényiek sorából való. Megértvén az irodalom és a nyelvművelés támogatásának nemzeti jelentőségét, ötvenezer forintot hagyott az Akadémia megalapítására azzal a kikötéssel, hogy az Akadémia létrehozásáig alapítványa kamataiból évenként egyrészt az erkölcs-, történet-, törvény- és orvostudomány, valamint a klasszikusok fordításának köréből írt legjobb magyar nyelvű munkákat jutalmazzák, másrészt a Nemzeti Múzeum egy-egy pályakérdést tűzzön ki a magyar nyelvtudomány és nyelvművelés témájából. Az első jutalmak odaítélése és az első pályázat kihírdetése 1815-ben lett volna esedékes. Mivel azonban az említett művek jutalmazására, az ünnepélyes díjkiosztásra először csak 1817. november 23-án került sor, ekkor hirdették ki – a bíráló bizottságnak a nádor által kinevezett elnöke, gróf Teleki László javaslatára – visszamenőleg egyszerre a három évre szóló pályakérdéseket. Mégpedig a következőket:

I. Az 1815. esztendőre:

„Mi a dialectus grammatikai tekéntetben? Vagynak-é ezen értelemben a magyar nyelvnek dialectusai? Ha vagynak, melyek azok különösen, miben különböznek egymástól, és mint lehetne általok bővíteni a magyar írói nyelvet?”

II. Az 1816. esztendőre:

„Minő tudományos rendszabások szerént kellene és lehetne új szavakkal és szólásmódokkal a magyar nyelvet bővítení a különbféle tudományokra és mesterségekre nézve?

Elkerülhetetlenül megkívántatnék a megfejtésben, hogy a magyar nyelv belső történetei, grammatikai alkotmánya, az európai tudós nyelveknek példái és az a tekéntet, hogy a magyar nyelv napkeleti nyelv, folyvást szem előtt tartassék.”

3232 Kazinczy Ferenc levelezése, 18. köt., kiadta Váczy János, Budapest, 1908, 15. old.

3333 Bevezető tanulmány Teleki József: A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által című művének új kiadásához, Budapest, 1988.



III. Az 1817. esztendőre:

„Melyik volna azon legalkalmatosb mód, mely szerént egy tökéletes magyar szókönyvet (lexicont) lehetne készíteni? Ki kellene-é ennek a nyelv régiségeire, a tartománybéli szavakra s szólásmódokra vagy a magyar nyelvnek különféle dialectusaira is terjedni? Melyik legrövidebb úton lehetne a legalkalmatosb módot végrehajtani?”

IV. A három pályakérdéshez az elnök a maga adományából még az alábbi pályakérdést tűzte ki az 1817. esztendőre:

„Miképpen lehetne a magyar helyesírást (orthographiát) az egymással ellenkező szokások és önkényes vélemények helyett filozófiai princípiumokra építeni?”

A jeligés pályaművek beadásának határidejét 1818. november 15-ében jelölték meg.

Mindez megvilágítja a pályaművek keletkezésének körülményeit és idejét. Teleki ugyanis a II. és III. kérdésre nyújtott be pályamunkát. Az itt közreadott művet tehát az 1816. esztendőre kitűzött témából 1817-1818-ban írta. A beérkezett tizennyolc pályaművet 1818 decemberében osztották ki bírálatra a bizottság tagjai között, akik azután 1819. szeptember 13-án tartott ülésükön döntöttek a jutalmak odaítéléséről. A minket közelebbről érdeklő ítéletek így szóltak:

„Az 1816-dik esztendői jutalomra az Új Szovakról [!] a közegyezés érdemesnek ítélte azon bő tudományú értekezést, melynek ez a jelszova: Et voluisse sat est. Felbontatván a pecsét, úgy találtatott, hogy a munkának szerzője méltóságos gróf széki Teleki József őnagysága, cs. k. kamarás úr és a nagyméltóságú Magyar Királyi Helytartótanács titoknoka, ki, méltó örököse lévén a gróf Teleki névnek, példás hazafiúságát még azzal tetézte, hogy a neki netalán járandó jutalmat más jutalomkérdésre fordíttatni kívánta.

Az 1817-dik esztendői jutalomra a Magyar Szókönyvről a közegyezés érdemesnek ítélte azon értekezést, melynek jelszova: Fungar vice Cotis, acutum reddere quae ferrum valet, exors ipsa secandi. Felbontatván a pecsét, csudálkozva hallották az ítélő bírák, hogy e munkának is a széplelkű előbbi méltóság a szerzője, s hogy itt is hasonló hazafiúi nyilatkoztatást tett ritka szerénysége.”3434

Az elnöklő atya meglepetéséről és öröméről pedig így számolt be Horvát István:

„El nem hallgathatom, mivel magam is részvevő tanúja voltam, azon érzékeny atyai örömöt, melyet a méltóságos elölülő nemes szívű magzatának előtte tudva nem levő dicső fáradozásaiból érzett, midőn a lepecsételt levélkék felbontattak.

Képzelheti mindenki, minő meglepés lehetett a nagy reményű fiúnak jutalomra érdemesített előmenetele egy olyan atya előtt, ki maga is a magyar nyelv mellett írt Esdeklései által nemcsak hazafiúi kötelességét dicsőségesen teljesítette, nemcsak testestől-lelkestől gyakorolta egész életében a tudományokat, hanem a haza hálaadását is méltán megérdemlette. Örömkönyűk hullottak a szíve mélyéig ihletődött atya szemeiből, s arcát nyughatatlan vidámság borította el annyira, hogy hússzor is kérdezné a jelenlevőket, ha nem tudták volna-e előre fiának igyekezeteit, s nem kedveskedésből ítélték volna-e számára a kettős jutalmat? Csak többszöri kinyilatkoztatásokra csendesedhetett le a kérdezősködés, melynek annál kevésbé volt igazi helye, mennél vigyázvábban [!] lépett mindenekben az ifiú méltóság, ki még munkáját is, hogy kezének vonásai a szerzőt időnek előtte el ne árulják, mással íratta le. Osztozott ezen örömben a kiküldöttségen kívül maga a hazának szeretve szeretett nádorispányja is, midőn a jutalmat nyert méltóságnak különös megelégedését tudtul adni rendelte. Küldjön körünkbe a kegyes Ég sok ilyen ifiú méltóságokat, és óriási lépésekkel nevekedni fog közöttünk a nemzeti nyelv és tudomány szeretete!”

Az eredmények kihirdetésére 1820. március 23-án került sor. A pályadíjakat a „pesti főoskola palotájá”-ban, vagyis az egyetem aulájában rendezett fényes ünnepség keretében maga a nádor adta át a nyerteseknek.

Teleki művének bevezetésében utal arra, hogy a pályakérdésben megszabott kívánalmakat követte a kidolgozásban, csupán egy ponton tért el azoktól, tudniillik abban, hogy fejtegetéseit nem csupán a

3434 Jutalomfeleletek a magyar nyelvről a Magyar Nemzeti Múzeum 1815., 1816., 1817. esztendei kérdéseire. Kiadta Horvát István, 1-2. köt., Pesten, 1821. Az 1. kötet foglalja magába Pálóczi Horváth Ádámnak A magyar nyelv dialectusairól című munkája mellett Teleki Józsefnek A magyar nyelvnek tökéletesítése új szavak és új szólásmódok által című művét; a második kötetbe a következő pályamunkák kerültek: Teleki József: Egy tökéletes magyar szótár elrendeltetése, készítése módja; Kolmár József: Próbatétel a magyar helyesírás filozófiájára; Gearch Illés: A magyar helyesírás fő rendszabásairól, Gáti István: Elmélkedés a magyar dialectusról, lexiconról és helyesírásról.



szakszókincsre vonatkoztatta, hanem az egész nyelv szókincsére kiterjesztette. Az ő szavaival: „Csak abban távoztam el azoktól, hogy a nyelv kimíveltetéséről megállapított szabásaimat nem szorítottam a tudományos és mesterségbeli szavakra, szólásmódokra, hanem az egész nyelvre és annak minden tekintetű kimíveltetésére kiterjeszkedtem. Merész képzetemben egy tökéletes épületet bátorkodtam meragadni.” S indoklásul hozzáteszi: „Ez talám nem fog nékem vétkül tulajdoníttatni, ha meggondoljuk, hogy az új szók és szólásmódok akármelyik különös neme a nyelvújítás közönséges törvényeinek szükségesképp alája vettetik.” A keletkezés körülményeihez tartozik még az is, hogy bár a pályaművet 1817-1818-ban írta, a sajtó alá rendezés során fölhasználta az 1818 után megjelent munkákat is, közöttük a téma szempontjából a legfontosabbat, Kazinczy Ferenc Orthologus és neologus; nálunk és más Nemzeteknél című, 1819-ben a Tudományos Gyűjteményben napvilágot látott értekezését.

Meg kell még emlékeznünk arról, hogy a korszak legnagyobb élő nyelvtudósa, Verseghy Ferenc is erre a pályázatra készítette nyelvelméleti művét3535, amelyben nagyszabású filozófiai alapvetéssel dolgozta ki a pályázatnak mind a négy kérdésére adott válaszát (az esetleges jutalomból azonban eleve kizárva magát azzal, hogy a saját költségén kinyomtatott művön feltüntette nevét).

A Marczibányi Intézet pályázata tehát a korszak két legjelentősebb nyelvbölcseleti munkáját hívta életre. A pályakezdő Teleki Józsefét, aki a nyelvművelő mozgalmak elvi tanulságait elemezve és összegezve, ha mérséklettel is, a nyelvújítás mellett szállt síkra. És a pályája végéhez közeledő Verseghy Ferencét, aki három évtizedes nyelvtudományi munkásságának záróköveként tudományos tapasztalatait filozófiai igénnyel összegezve alapjában véve a nyelvújítás ellen foglalt állást.

Művének szerepét Teleki maga kijelöli, amikor a bevezetésben a Marczibányi Intézet által meghirdetett pályakérdés jelentőségét méltatja. Visszatekintve a nyelvújítási törekvések három évtizedére, különösen pedig a Kazinczy felléptével az ortológia és a neológia között az 1810-es években fellobbanó harcokra, amelyeket egyfelől a Mondolat és a Felelet a Mondolatra című pamfletek, másfelől meg az Erdélyi Múzéum-ban és a Tudományos Gyűjteményben lezajló viták tettek emlékezetessé, megállapítja: „minden pártot nem fogott hazafiak, sőt még a két felek közül is a kevésbé hevesek rettegve s lelkendezve várták a csata kimenetelét, a dolog bővebb kifejtését és a kérdés végelhatározását”, s ezért az 1816. évre kiírt pályakérdéssel „hazánk tudósainak új, szép alkalmatosság nyújtatott arra”, hogy a nyelvújítás ügyében „minden pártosságot félretévén” józan ítéletüket közrebocsássák.

Valóban, a közvélemény rendszeres, összefoglaló munkát várt a nyelvújítás problematikájáról. Tisztában volt ezzel maga Kazinczy is, évek óta készült megírni azt a könyvet, amely a neológia elveit, a nyelvújítás védelmét foglalta volna magában. Tudjuk, könyv helyett végül is egy nagyszerű értekezés született, az Orthologus és Neologus; nálunk és más Nemzeteknél című, amelynek eredeti címe, A magyar nyelvről, annak természetéről, mostani koráról, szükségeiről még a korábbi szándékról tanúskodik. Az értekezés, a két fél felfogásának egyeztetésével, a neológia elméleti győzelmét jelentette. Ám nem pótolta az eredmények megszilárdításához szükséges nagyobb szabású, az elvi-gyakorlati részletkérdésekben eligazító művet.

Teleki művének jelentősége tehát abban van, hogy nyelvtudományi alapokra fektetve, a külföldi idevágó szakirodalmat bekapcsolva és a hazai előzményeket értékesítve rendszeres, összefoglaló előadásban alkotta meg a nyelvújítás elméletét. Magas színvonalon megírt munkája bámulatosan éles ítélettel állapítja meg a szélsőségek között követendő utat, mégpedig lényegét tekintve abban a felfogásban, amelyet értekezésében Kazinczy kifejezésre juttatott.

Honnan szerezte hát tekintélyes tudását, milyen forrásokból merítette szakirodalmi ismereteit, és honnan tett szert bölcs mérsékletre és józan ítélőképességre a mindössze huszonhét éves fiatalember?

A feladatra való vállalkozásról a bevezetésben így szól:

„Én egyfelől a kérdés nevezetességéről, a megfejtésben előforduló nehézségekről, másfelől a kiszabott idő rövidségéről tökéletesen meg lévén győződve, csak félve fogtam a munkához. Csupán honi nyelvünk buzgó szeretete gerjeszthette bennem azon gondolatot, hogy ezen reám nézve új pályán megjelenjek.”

Amikor azután mélyebben kezdett beleereszkedni a téma vizsgálatába, világossá vált előtte, hogy a pályázatban megszövegezett gondolatok megegyeznek a kérdésben kialakított nézeteivel: „A gondolatból pedig valóságot csak a feltett kérdés bővebb megvizsgálása szülhetett, mely által arról meggyőződtem, hogy az érdemes küldöttségnek nyelvünk míveltetése körül való gondolatai az enyimekkel tökéletesen megegyeznek.” Amiből az

3535 Verseghy Ferenc: A’ Filozofiának Talpigazságira épített Felelet [...] Értekezés [...] a’ Nyelvmüvelésnek mivoltárúl és akadállyairúl. Budánn, 1818.



is következik, hogy a téma nem volt idegen számára: a nyelv, a nyelvművelés, a nyelvújítás kérdésköre korábban is foglalkoztatta.

Ami az európai, közelebbről pedig a német nyelvművelő irodalomban való jártasságát illeti, nem kétséges, hogy azt elsősorban kétéves göttingai egyetemi tanulmányainak köszönheti, ahol a forrásokat közvetlenül tanulmányozhatta, a tájékoztatást első kézből kapta. A nyelv ügye iránti érdeklődése azonban minden bizonnyal korábbra nyúlik vissza, s aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy édesatyjának a hazai nyelv iránti buzgalmában gyökerezik.

Gróf Teleki László (l764-1821) maga is Göttingában végezte egyetemi tanulmányait. Őt egy másik, több mint egy évtizeddel előbb meghirdetett pályázat, a Kultsár Istváné késztette arra, hogy megírja pályaművét. 3636 Az 1804-ben, a Magyar Kurirban közzétett pályakérdés három részre tagolódott: „1. Mennyire ment már a magyar nyelv kimíveltetése? 2. Micsoda módok s eszközlések által kell azt nagyobbra vinni? és 3. miképp lehet ezen eszközöket foganatosakká tenni?” A közel háromszáz lapra terjedő könyve megírásának indítékát a bevezetésben így adja elő: „Én nékem ámbár, Hála Istennek, az ilyen jutalomnak elnyerésére szükségem nincsen, mindazonáltal gyakran gondolkozván magamban ezen nevezetes tárgyról, meg nem állhattam, hogy ezen alkalmatossággal a rólla való gondolatimat kedves hazám eleibe ne terjesszem.” Az eredeti pályakérdéseket kibővítve, illetőleg szélesebb összefüggésekbe ágyazva, munkáját a következó öt részre osztotta: „1. A magyar nyelvnek eredete a nemzeti históriákból lehúzva; 2. A magyar nyelv minéműsége, természete és közönséges teóriája; 3. Annak meghatározása, mennyire ment légyen eddig a magyar nyelvnek pallérozása; 4. Annak megmutatása, micsoda akadályai voltak eddig a magyar literatúrának; 5. Előadása azon eszközöknek, amelyek által ezután a magyar nyelv kimívelése elémozdíttathatik.” A műben elfogulatlan, józan, mérsékelt ortológusnak mutatkozik be, aki egyenesen szükségesnek tartja a nyelvbéli újításokat, ha azok le nem döntik a nyelvszokás határait, és meg nem sértik a magyar nyelv természetét. Kazinczy Teleki Lászlóban az ellentábor nagy tekintélyű vezérét tisztelte.

Édesatyja műve Teleki József alapvető olvasmányai közé tartozhatott. S nemcsak a nyelv világába, a nyelvművelés tematikájába és a nemzeti művelődés kérdéskörébe szolgált bevezetésül számára, hanem a pártatlanságra, a bölcs mérsékletre, a józan ítéletalkotásra is példát adhatott neki. Ebben a vonatkozásban könyve bevezetőjében Teleki László így vall magáról: „mivel gyermekségemtől fogva, az ok nélkűl előre bévett ártalmas balvélekedések (praejudiciumok) belőlem való kiirtásán igyekeztem; azért ezen munkámban magamat, sem hazámhoz való buzgóságomtól mód nélkül elragadtatni nem engedem, sem pedig kedves nemzetem eleibe olyan módokat terjeszteni nem szándékozom, amelyek az egyéb nemzetbéli polgári társaimnak kisebbségekre vagy károkra lehetnének: egyszóval úgy akarok ezen kérdésekre megfelelni, hogy igazán buzgó magyar szívem mellett is ne szűnjek meg világ polgára maradni.”

Amikor azután 1815-ben visszatérve külföldi tanulmányútjáról, Teleki József az elkövetkező években tanúja lehetett annak, hogyan vívja harcát Kazinczy az újítást ellenzőkkel, többek között Beregszászi Pállal, Sipos Józseffel, Kisfaludy Sándorral, apa és fia bizonyára meghányták-vetették a vitatott kérdéseket. Különösen pedig attól kezdve, hogy Kazinczy, tanácsot kérve, 1815. december 21-i levelében Teleki László elé terjesztette az ortológia és neológia ügyét. Teleki 1816. január 16-án kelt, értekezéssel felérő levélben válaszolt a széphalmi vezérnek. Ebben olyan sarkalatos tételeket olvashatunk, amelyekben talán már közös álláspontot alakított ki a két Teleki. Ilyen volt az írónak az újításban betöltött szerepe, amelyet Kazinczy ez idő tájt még élesen és kihívóan fogalmazott meg: „A Szép-Író nem ismér főbb törvényt, mint azt, hogy írása Szép legyen. Valami ezen igyekezetét segélheti, az neki mind szabad, akár engedi a Grammatika és a Szokás, akár nem. Sőt az Író parancsolja, hogy úgy legyen, s úgy lesz; sőt az Író úsussá csinálja, ami úsus nem volt.” Amire Teleki László így felelt: „még kevésbé engedhetném meg azt, hogy a szépírók urai a nyelvnek. Ők legfeljebb bővítői, pallérozói a nyelvnek; a grammaticusok a szépírók próbáinak rendbeszedői; a publicum pedig egyedül megítélője, elfogadója és a feljebb eléadott határok között ura a nyelvnek.” Teleki József pedig művének A nyelvmívelés a valamennyire pallérozott nemzeteknél az írókat illeti című fejezetében szélesebb alapokon és nagyobb kitekintéssel tárgyalva a témát, az alapkérdésben összefoglalóan így nyilatkozik: „Nem áll meg tehát egy hazánkfiának azon állítása, hogy az író parancsolja, hogy úgy legyen, s úgy lesz; az író nem parancsol, csak jvasol, és a későbbi írásbeli szokástól függ a javasolt újítás elfogadása. De másfelől a szokás sem köti meg oly szorosan az írót, mint azt egy más tudósunk vitatta. Az írónak szabad, sőt kötelessége nemcsak most, hanem örökkön-örökké a nyelvszokást igazgatní, javítani, a rossz ellen kikelni, a jövendő szokástól várván igyekezetének foganatosságát.”

Elég áttekintenünk irodalmi hivatkozásainak sorát, különösen ami a német szerzőket illeti, hogy megállapítsuk: Teleki korszerű források felhasználásával építette föl nyelvelméletét. Adelung, Bodmer, Campe, Gedike,

3636 A’ Magyar Nyelv elé mozdításáról buzgó Esdeklései G. Teleki Lászlónak, Pesten, 1806.



Gottsched, Herder, Jenisch, Klopstock, Wieland neve emelkedik ki az idézettek-hivatkozottak sorából. Közülük Jenisch műve, amely tizennégy európai nyelv összehasonlítása alapján állapította meg, hogy melyek az ismérvei a tökéletes nyelvi eszménynek, a magyar litetátorok körében sokat forgatott és kedvelt olvasmány volt. Jenisch „európai seregszemléjé”-t, az általa kidolgozott nyelvi modellt, valamint a magyar nyelvművelő-nyelvelméleti irodalomban – nevezetesen Kiss János3737 pályaművében, Pápay Sámuel3838 kézikönyvében s nem utolsósorban Teleki József művében – megnyilatkozó hatását legutóbb, mélyen szántó elemzéssel, Balázs János fejtegette, illetőleg kísérte nyomon.3939 Elemzéséből kiindulva csupán arra kívánunk ezúttal rámutatni, hogy nyelvelméleti vonatkozásban az eredeti források mellett Telekinek volt mire támaszkodnia a hazai előzményekben is.

Jenisch tétele szerint azt a nyelvet mondhatjuk eszményinek, vagyis a lehető legtökéletesebbnek, amely gondolatainkat és érzelmeinket a szellem mindenkori szükségleteinek megfelelően tudja kifejezni. A „nyelvtökéletesség” meghatározásában Kiss Jánosnak is ez a kiindulópontja: „A nyelv, a léleknek tolmácsa lévén, úgy volna tökéletes, ha a léleknek minden szándékát annak mindenkori céljához képest egész erőben ki tudná nyilatkoztatni, vagyis, ha minden gondolatokat és érzéseket úgy ki tudna fejezni, amint a léleknek mindenkori tetszése vagy szüksége kívánná.”4040 Természetesen Pápay is, Teleki is a nyelv funkciójából indul ki, érdemes szövegüket egymás mellé helyezni.

Pápay Sámuel: Teleki József:

Miben s miként kelljen pedig a nyelvnek tökéletességeit és fogyatkozásait meghatározni, azt nem nehéz eltalálni, csak azt vegyük jól gondolóra, hogy mi végre van fenn a nyelv az embernél. – Már minden kétségen kívül bizonyos az, hogy a nyelv lételének célja nem egyéb hanem hogy az által az előttünk forgó dolgokat, gondolatinkat és érzésinket másoknak értésére adjuk. Ha tehát valamely nyelvben minden előforduló dolgokat, képzeteket s érzéseket ki lehet jelenteni, már abban megvagyon az a tökéletesség, hogy az a nyelv bő és gazdag.

A nyelvmívelésben annak tökéletesítését erányozzuk, tökéletes pedig csak az a nyelv lehet, mely céljának megfelel. Hogy tehát a nyelv szükséges tökéletesítését helyesen mozdíthassuk elő, mindenekfelett annak valóságos célját kell bővebben kifejtenünk. Senki kétségbe nem hozhatja, hogy a nyelvek lételöket az egyes emberek azon belső vonszódásának tulajdoníthatjuk, mely által gondolataiknak és érzeményeiknek egymással való közlésére ösztönöztetnek. Azon nyelvben tehát, melyen minden szemmel látható tárgyakat, dolgokat, minden gondolatainkat és érzelmeinket ki tudjuk jelenteni, abban megvagyon egyik legfőbb tökéletesség, bőség és gazdagság.a

a Pápay 1808, 249-250. old.; Teleki 1988, 280-281. old.

Ezen a ponton egyúttal a tökéletes nyelv egyik első ismérvéhez jutottunk. Ezzel kapcsolatban Balázs János megállapítja: „Jenischhez és magyar követőihez csatlakozva, Teleki hat tulajdonságát sorolja fel a tökéletes nyelvnek. Ezek: a bőség, határozottság, rövidség, tisztaság, regulásság és a szép hangzás, amelyeket a nyelvművelés fő céljamak is nevez. Ezek közül a bőséget és a szép hangzást már Jenisch is említette. A határozottság, rövidség, tisztaság és regulásság viszont így nem kerül elő a német példakép pályaművében.”4141

Ám előfordul Pápay kézikönyvében. Vessük össze szövegük folytatását!

3737 Kiss János: A’ Magyar Nyelvnek mostani állapotjáról, kimiveltethetése módjairól, eszközeiről, Pesten, 1806.

3838 Pápay Sámuel: A’ Magyar Literatúra’ Esmérete, Veszprémben, 1808.

3939 Balázs János: Magyar deákság. Anyanyelvünk és az európai nyelvi modell, Budapest, 1980.

4040 Kiss 1806, 15. old.

4141 Balázs 1980, 189. old.



Pápay Sámuel: Teleki József:

Úgy, de midőn a dolgokat, képzeteket, érzéseket kijelentjük, akkor azt akarjuk, hogy mások bennünket megértsenek; ezt pedig úgy érjük el, ha oly világosan és meghatározva szólunk és írunk, hogy mások egyszerre s könnyen, minden felakadás nélkül elértik szándékunkat: az tehát a nyelvnek másik tökéletessége, ha az meghatározott, világos és könnyű értelemmel bír.

De midőn az előttünk lévő tárgyakat, gondolatainkat és érzelmeinket másokkal közleni ügyekszünk, egyszersmind azt akarjuk, hogy azok, akikhez szólunk, minket egyszerre, könnyen és minden felakadás nélkül megértsenek, hogy bennök ugyanazon képzetek, gondolatok és érzemények támadjanak melyeket mi feléleszteni kívánunk. Innen támad a nyelveknek második fő tulajdonsága, a határozottság, világos érthetőség.a

a Pápay 1808, 250. old.; Teleki 1988, 281. old.

A továbbiakban Pápay három tulajdonságot sorol föl: a röviden szólást, a hangbéli kellemetességet és a hathatós erőt. Teleki a nyelv harmadik tökéletességéül ugyan az ékességet jelöli meg, viszont – mint mondja – „a nyelv ékességét... ezen négy tulajdonságban fogjuk kereshetni: a velős rövidségbe... a nyelvbéli tisztaságban... a kifejezések regulásságában és a szép hangzásban.” A tisztaságot kivéve mindezek Pápaynál is megtalálhatók. A nyelv értelmességét fejtegetve ugyanis egy külön fejezetet szentel még a regulásságnak ezzel a címmel: Regulásság és könnyűség a szók formálásában, hajlításában és elhelyeztetésében. Bár meghatározást nem ad, a tárgyalásból kiviláglik: regulásságon a magyar nyelvnek azt a sajátságát érti, hogy a szóképzést, a név- és igeragozást, valamint a szórendet néhány könnyű és világos szabályba tehet foglalni, amely alól kevés a kivétel. Maga a regulásság szó is föltehetően tőle származik. A nyelvbővítés módjairól szólva, „utolsó szükségben, midőn igazi magyar szóval valamit ki nem tehetünk”, megengedhető az idegen szó átvétele; ilyenkor azonban azon legyünk, mondja, hogy az idegen szót, „ha csak lehet, magyar formába öntsük”, s az ajánlott alakok között szerepel a regulázás és a regulásság a regulatio és a regularitas helyettesítésére.

A tökéletes nyelv ötödik tulajdonságaként értekezik Teleki a nyelv regulásságáról. Bevezetésül, jegyzetben, különbséget tesz a nyelv törvényessége és regulássága között. Tudniillik majdnem minden nyelv törvényes, mert vannak törvényei, viszont „a regulásság – így szól meghatározása – a törvények egyszerűségében, csekély számában és a kifogások... elenyészésében (értsd: a kivételek elenyésző voltában) kerestethetik.” Eddig lényegében egyezik Pápay értelmezésével. A többlet, amit hozzáad, ezután következik.

Először is fölteszi a kérdést, vajon mi mozdítja elő inkább a nyelv ékességét, szépségét: regulás, azaz szabályos vagy pedig regulátlan, tehát szabálytalan mivolta. Hogy erre megfeleljen, hasonlathoz folyamodik, a kor kedvelt kertmotívumát kapcsolja be, a 17-18. század kertművészetének esztétikai kategóriáit alkalmazza a nyelvre.4242

Eszerint a szabályos nyelv olyan, mint „a francia ízlés szerént készült kert”, a szabálytalan nyelv pedig az „angoly ízlés szerént alkotott kert”-re hasonlít. Bajos eldönteni, jegyzi meg, melyik okoz nagyobb gyönyörűséget: a szabályos egyszerűség vagy a szerfelett való regulátlanság. Mindenesetre – szögezi le – a mi nyelvünk „egész alkotása oly regulás, oly bizonyos, majd semmi kifogást nem szenvedő állapokon épül, hogy ezen szép, a szimmetriának minden törvényei szerént készült alkotmánynak felséges tekintetére mindennek bámulásra kell gerjedni.” Újabb fogas kérdés mármost, hogy regulás nyelvünk francia kertjéből, amely „változhatatlan egyszerűsége” folytán „a változáshoz szokott emberben unalmat szül”, „kiirthatjuk-é a törvények egyszerűségét”, felválthatjuk-e az „állandóbb gyönyörűséget adó”, „a természetet követő” regulátlansággal, más szóval „a német, de főként görög nyelv angoly parkjából szabad-é az ízlést általtenni, azoknak bájoló regulátlanságát követvén?”

A nyelvújítási vitáknak erre a – kert-hasonlatba szőtt – fő kérdésére Teleki nemleges választ ad, mert „a nyelvek belső karakterét, alkotások módját elváltoztatnuk nem lehet, ennek a nyelvmívelő szeme előtt szentnek kell lenni”; éppen ezért „megfoghatatlan balgatagság volna eszünkben egy tökéletes nyelvbéli ideált felállítani és nyelvünknek ahhoz való alkotását, alkalmaztatását erőltetni.” Ezeket a szavakat olvasván, egyre nyilvánvalóbbá

4242 Teleki 1988, 322-328. old.



válik, hogy a francia és az angol kert a nyelvnek az ortológia és a neológia szerinti, kétféle szemléletét példázza; sőt – ha tetszik – a Teleki által kifejtett józan ortológia és a Kazinczy által eredetileg képviselt szélsőséges neológia ellentétét ábrázolja. Jellegzetes kifejezések használata teszi ezt világossá. Nyelvünknek a Teleki László által szentnek, sérthetetlennek, változhatatlannak tartott belső karaktere, természete, géniusza van itt szembeállítva Kazinczy Ferenc szubjektív, ízlés parancsolta nyelvbéli ideáljával.

S mint ahogy a „Rontott, mert építeni akart Palladio” elvével szemben, Kazinczyhoz 1816. január 16-án intézett levelében Teleki László úgy vélekedett, hogv „se az élő, se a holt nyelveknek nem kell azért eloszlani, hogy azoknak poraikból új nyelvek támadjanak”, éppúgy Teleki József is, ellentmondva a rontás elvének, így szól: „Szép felséges nyelvünk nagy francia kertjében tehát a szépen felnőtt sorfákat kiírtani, a sinórmértékre vont ágyakat felvágnunk, a kövekkel kirakott tavakat, folyókat szabadságokba visszahelyheztetnünk, a mesterségesen faragott képszobrokat összetörnünk, a regulás és szimmetriának törvényei szerént készült épületeket összerontanunk nem lehet.”

Teleki József gondolkodásmódjának dialektikáját bizonyítja, hogy az ortológus és neológus szélsőségek között az arany középutat keresve, alig húsz lappal az imént idézettek után, a mű záró fejezetében, az új írók mellett tesz hitet. Nevezetesen azáltal, hogy Kazinczy törekvéseit szentesíti. A széphalmi mester az újításokban – a Jenisch által is hangoztatott – merés szabadságát hirdette, a merészséget, sőt a vakmerőséget. Teleki Kazinczy álláspontjának apológiáját adja, amikor műve végső tanulságaként ezt vallja:

„Valamint minden dologban, úgy a nyelvmívelésben is a nagy félénkség veszedelmesebb a vakmerőségnél. Ez ha minden nyomton botlásra, sőt elesésre vezérel is, de a célhoz közelébb viszen, míg amaz minden lépésünket ólom nehézségével akadályoztatja. A szerfelett élénk ember soha semmire sem mehet; sok szépet, sok nagyot köszönhetünk a vakmerőknek, kivált azoknak, akik vakmerőségekben szerencsések voltak. Quinctilianus az általunk méltán tisztelt, minden oskoláinkban tanított és mohón tanult Horatiust a deák nyelv simítására nézve főként felix audaciá-ja miatt dicséri. Ha tehát a keskeny középutat eltalálni nem tudjuk, sokkal tanácsosabb merészségünkben néha megbotlanunk, mint a botlást félénken elkerűlni akarván helyt állanunk.”

Könnyen meglehet, hogy Horvát István fején találta a szöget, amikor néhány évvel később azt írta Kazinczynak: „a gróf jutalomfelelete védelmedért készült”...


7. fejezet - Nyelvtudományi munkálatok Erdélyben1. A pápai-páriz-szótár Éder-féle bővítéseinek egyik forrása1

A Pápai-Páriz-szótár magyar–latin részének ötödik, 1801-i, Éder József Károly által sajtó alá rendezett kiadása (a továbbiakban: PPEm.) a magyar szótárirodalom azon művei közül való, amely iránt tudománytörténetünk kevés érdeklődést tanúsított. Melich János2 csupán nagy vonalakban, mondanivalóját jóformán a szótár alcímében megjelölt bővítések említésére korlátozva, jellemezte ezt a korábbiakhoz képest lényegesen bővített, átdolgozott és korszerűsített kiadást. Mindössze a benne helyet kapott neologizmusoknak szentelt némi figyelmet, de az ezekre vonatkozó néhány példát is Sándor Istvánnak az észrevételeiből idézte.3 Megjegyezte még, hogy Éder több székely tájszóval is bővítette a szótár anyagát.

Melich nagyvonalú megjegyzései után a következő félévszázadban senki sem tartotta érdemesnek, hogy a szótár anyagának valamely szempontú, tényleges számbavétele alapján bepillantást nyújtson Éder műhelyébe. Szabó T. Attilára hárult a feladat, hogy – a szótárba foglalt román eredetű kölcsönszók vizsgálata során – felidézze a szerző alakját, és újszerű megállapításokat tegyen munkájára.4

Szabó T. Attila először is a szótárba újonnan bekerült román jövevényszókat gyűjti össze, mégpedig két csoportban. Az egyikben az először itt jelentkező alábbi szócikkeket sorolja fel: báts; (csercse:) tsertse; dohot ~ (deget, degenet); haritska; tatár-haritska; szulák-haritska; pakulár ~ pakurár; plájás. A másikban két, a korábbi kiadásokban már előfordult szócikk bővítéseiről ad számot, mégpedig az áfonnya esetében a fekete áfonnya és veres áfonnya, az alakor esetében pedig a fejér alakor összetételt mutatva ki. A továbbiakban e román jövevényszóknak a szótárba kerülését a szász származású és német anyanyelvű Éder tudományos képzettségének és sokoldalú nyelvi ismereteinek tulajdonítja: „Éder jól ismerhette nemcsak az ő korában a nyelvújítás alkotásaival gazdagodó közmagyar, de különlegesen éppen az erdélyi köznyelvet is. Éder ugyanis Brassóban született (1760) és – szótára megjelenésének évtizedében – Nagyszebenben halt meg (1810). Római katolikus teológiai és egyetemi tanulmányait magyar környezetben, Budán végezte, s bölcsészdoktori oklevele megszerzése, valamint pappá szentelése után egy ideig Marosvásárhelyt a római katolikus gimnáziumban tanított. Innen 1787-ben Nagyszebenbe került, s bizonnyal mint a magyar nyelvet alaposan ismerő és külföldön is jónevű tudósra terelődött rá a szebeni és pozsonyi kiadó figyelme akkor, amikor a PP. Bod-féle 1782-i címlapkiadása példányainak elfogyása után a szótár új, javított-bővített kiadásának sajtó alá rendezése anyagi szempontból is jó üzleti vállalkozásnak ígérkezett.”5

Szabó T. Attila sajátos szempontból nyújtott képet a PPEm.-ről. Azzal, hogy bemutatta román eredetű kölcsönszó-anyagát, egyúttal az Éder által végrehajtott bővítések két típusára is példákat adott. Nyelvészeti irodalmunkban elsőként vázolta Éder pályaképét, s helyezte el benne szótárírói tevékenységét. Édernek az erdélyi köznyelvben való jártasságát feltételezve azonban nem is gondolt – biztos fogódzók híján nem is gondolhatott – arra, hogy épp a korabeli, sőt a korábbi erdélyi köznyelvre és tájnyelvre vonatkozóan Éder forrásokat is használhatott. Az alábbiakban e források egyikét szeretném felfedni.

Benkő Józsefnek A’ Magyar és Török Nyelv mely keveset edgyezzen; A’ Magyar Szókról való kűlömb-kűlömb Jegyzésekkel edgyütt című kéziratos munkáját annál a körülménynél fogva kell e szempontból vallatóra fognunk, mert Éder József Károly tulajdonából, az ő kézirati gyűjteményével együtt került a Széchényi Könyvtár állományába.6 Alapos okunk van ugyanis arra gondolni, hogy Édert nem csupán a gyűjtőszenvedély késztette Benkő kéziratának megszerzésére, és hogy e sajátosan lexikográfiai munkából merített is szótári

11 Megjelent: Magyar Nyelv 1973, 275-286. old., amelynek szövegét itt némileg átdolgozott formában közlöm.

22 Melich János: A magyar szótárirodalom, Budapest, 1907, 187-189. old.

33 L. Sándor István: Sokféle, Tizedik darab, Bétsben, 1808, 13-14. old.

44 Szabó T. Attila: A Pápai-Páriz szótár-kiadások magyar szókincsének román eredetű kölcsönszó-anyaga (1960/1968) = uő.: Anyanyelvünk életéből. Válogatott tanulmányok, cikkek I., Bukarest, 1970, 198-199., 205-207. old.55 Szabó T. Attila 1970, 206. old. – Éder szótárszerkesztő munkájának indítékairól és kezdeteiről l. az itt következő fejezetet.

66 Lásd Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Budapest, 1978, passim.


Nyelvtudományi munkálatok Erdélyben

munkálatai rendjén. Lássuk tehát a munkát, illetőleg egy részletét, az Elő-Beszédet, amely a Benkő által a PP.-szótárakhoz, különösen pedig a Bod Péter-féle harmadik, 1767-i kiadás magyar–latin részéhez (a továbbiakban: PPBm.) gyűjtött pótlásokból és javításokból ad mutatványt.

ELŐ-BESZÉD

Hallottam ez előtt is nem tudatlan Emberektől; de kiváltképpen nem győztem hallani a’ közelebb múlt Török háboru alkalmato?ságával, az abban megfordult ki?sebb rendü Hadi Emberektől, mely nagy atyafisága vólna a’ Magyarok nyelvének a’ Törökökével. De, megvallom, hogy ennek az állatásnak helyet nem adtam én magam; mint a’ ki még ifjantan kivántam a’ Török nyelvet valamenyire e?mérni, ‘s a’ kettő között való edgye?séget é?zre nem igen vehettem. Mo?t azért, edgy nehány Héttől fogva, a’ nálam találtató, Török Szókra ‘s Be ?zédre tanitó, Könyveket újjabban is megolvasgatván, i?mét alkalmasint megerősödtem az aránt, és másokkal is, a’ kik engemet nem únnak, kivánom megmutatni, hogy nintsen nyelvünknek atyafisága a’ Törökével. Ez az én kis Irásom mindazáltal próba inkább, mint villongó erősítés: azért kiki maga vélekedését tőlem ?zabadoson követheti.

E mellett, hogy a’ Magyar Szókról való Jegyzéseimben ho?z?zasabb vagyok, mint talám az Olvasók, várhatták vólna, arról ?zivesen botsánatot kérek. Ha pedig találtatnak olyanok, kiknek az effélék tet ?zenek; tudják-meg, hogy igen ?okkal több ilyen Szók vagynak nálam (: Szó Szaporitás a’ Magyar Nyelvben miképpen lett és lehet; nevezet alatt:) ö?zve-gyűjtve: a’ Szók eredeteknek olyan megfejtegetésével, minéműek vagynak a’ Deák Nyelvre Héderik Benjámin e?méretes Lexiconjában; és a’ Pápai Ferentz Szótárjának edgy nehány ?záz Szókkal való pótlásával, ‘s ugyan abban tett ?zámtalan jobbitásokkal. Hogy még világosabban ?zólljak, és ez Irásnak tzélján kivűl való tudositást is tégyek;

1. A’ Pótlások, vagy ?zaparitások vagynak a’ régi megavult ?zókból, ilyenek, mint: Kobzó, deákul Fiscus, és elkobzani, confiscare; mely ?zók találtatnak az Hispániai Vadá?zság (:Hispanica Inquisitio:) nevű igen ritka Könyvben. Gím (:Cervus:), az az Him ?zarvas, vagy Szarvas bika: a’ Gim ?ok?zor fordul-elé az el?ő Rákóczi György Fejedeleim [!] vadá?zásainak emlékezetével, Szalárdi Napló-Könyvében, melynek eredetijét Méltóságos Sáros-Berke?zi Mosa Lá?zló Második Gyalog Székely Ezeredbéli Könyveket ?zerető Fő Strása-Me?ter Úrnál találtam; a’ Gim ?zarvast pedig énekli Benczédi Székely I?tván az 1548-ban Krakkóban kiadott Sóltárai között a’ 42-dikben, így kezdvén annak el?ő ver?ét: Miképpen a’ gim Szarvas rikkólt a’ folyó vizekre. Kérdőre vinni, az az, appellálni, t. i. a’ pert: ezen ?zó a’ Székelyek Törvényében is elé-fordul. Racza mag, akár Palánta mag, az az, Kápo?zta-mag; melyet találék a’ Lippai János Oeconomicum Calendariumában, Fébruariusra.

A’ közön?égesebbekből, melyek mindazáltal Pápainál nem találtatnak, minémüek Erdélyben, es némelyike talám egyebütt is: ügyelem: az az, gondot tartok rea: ?üvegelem, az az, valakit ?üveg levétellel ti?ztelek; meg-okránni, az az valamennyére megfélemleni; ?zontyolodni, mely Pápainál ?zonkolyodni-val váltódik fel; von?zolom, Pápaiban von?zom, ?zorgatom, az az ?iettetem; ha?zontalankodni és ha?zontalankodás; tojpadás, az az, bé-nyomúlás értzen, testen, fánn, ‘s a’ t. füvenytiben, t. i. mikor a’ gabona még tsak füvében vagyon; akkor mondják ezt rólla; málik, mikor a’ gabona és gyümőlts érni kezd: rengeteg erdő, az az, nagy és hangzásával tsak nem ingadozó erdő, melyet az Oláh Kodrunak nevez; bél-petsenye; Veres-begy, edgy madárka; tsóré, mely is tsak annyi, mint mezitelen; kerék-sár; kö?zörü-?ár; ?zakadék (ruptura) van ugyan Pápainál, de a’ Szakadékon apró darást is értünk; ezen-két-nap, vagy rövid időn, propediem; kötni mondatik a’ dinnye, ugorka, fu?zulyka, bor?ó; jár, hogy jár a’ pénz, gabona, az az, menyit ér, ‘s. t; e?ik, így szóllunk, hol esik Szeben, ‘s a’ t, és ilyen értelemben a’ Szótárban nem találjuk. Sok ilyeneket közlöttem vólt néhai T. Bod Urammal, Enyedi Deák koromban, a’ mint ?zép Leveleivel bizonyithatom; de a’ késedelem miatt tsak az L. betűig valókból tétethetett tóldalékúl, Addenda név alatt, a’ Szótár végére.

Magyar Or?zágon pedig: mérő, melyet mí köbölnek mondunk; ?zabadság, mely az Erdélyieknél ?okadalomnak neveztetik; betyár, igy nevezik Szathmár tájatt, a’ fiatal és magokat vető Legényeket; ugyan ott dudva a’ di?znó-dinnye vagy tök; Szatying és gyólts-?zély, a’ minek Erdélyben fejér galand neve; párna-tsúts, a’ vánkos-fő; rokoly, a’ mit nálunk pendélynek mondanak.

Különösön, a’ Székelyeknél forgókból, mint: Kegyelet, a’ ?zivárvány helyett: de nem mindenütt élnek vélle; kasornya, az az, kis kosár: laposka, melyet másutt té?zta patzalnak hivnak: tempe, az az törpe; buta, nem egyéb, hanem tompa vagy életlen; ?zupulyka orru, az az, lapos orru; rityolódni, avagy mással tsúfolódva be?zélleni.

Az újjonnan formáltakból; ilyenek: okvetés, conditio; uradalom, dominium; Égvisgáló, A?tronomus, és ?okak. A’ kik az újj ?zóknak ?zaparitásán igyekeznek, nem vigyázhatnak arra, hogy minden ?zókat éppen az idegen Nemzetek nyelvének ha?onlato?ságára ?zabjanak; hanem néha a’ dolognak hathatós kifejezésére; minémüek a’ mi régi eleinkről reánk maradott feles ?zók, mint: Itélő Me?ter, deákul, Magister Protonotarius; Irástudó, az



Evangyeliomi forditásban, a’ Scriba helyett; Gyertya ?zentelő nap, a’ Purificatio Beatae Virginis Mariae helyében, ‘s a t.

2. A’ Jobbitások kiváltképpen abban állanak, hogy az hol, T. Bod Uram Kiadása ?zerént, Pápaiban a’ Magyar ?

zók akár deákul, akár németűl jól nem tétettek-ki, vagy különböző értelmekis nem adatott-elé, azokat megigazitsam. Ilyenek deákul és németűl: Kontz, lévén fordítva, bólus, fru?tum carnis; Bi?sen, Stück-Flei?chs; mert Erdélyben a’ Kontzon minden ember velős tsontot ért, és így a’ nem bolus, nem is Bi?sen. Kóró d. frutex, dumus; ném. Strauch, Dorn?trauch; de a’ kórón mi nem értünk vagy t?emetét (:frutex:), vagy tövis-bokrot (:dumus:), hanem kemény ?zárú füvet lábán meg?záradva. A’ Füvek nevezetesen majd mind ro?z?z neveket vi?

elnek, p. o. Bojtorján, d. tribulus, acanthus, carduus, melyek külömböző növötényeknek nevei; e’ pedig Bardana vólna. Az ilyeneket Systéma ?zerént kellene állandó nevekkel rendbe rakni.

Németűl a’ Dertze így tétetik: ein kleiner zank; de a’ Zank háborgást té?zen: a’ dertzén pedig értünk li?ztitől eléggé el nem vála?ztatott korpát. A’ Tomborát, vagy Timborát fordítja Schildkrottnak, az az, teknős-békának; megtsalattatván a’ chelys és te?tudó deák nevek által, melyek teknős békát is, mu?ika e?zköz nemét is jelentenek. A’ Töpörtöt (az Erdélyieknél Tepertyü), a’ deák Cremiumát nézvén, így té?zi-ki, ein Rei?zholz, Hölzlein zum Feuer anzünden: de a’ Cremium nem tsak tüz-éle?ztő aprólékot té?zen, hanem az hájnak és fadgyunak megpergelődött maradékját is, melyet németűl Kriefen-nek neveznek.

Vagynak jobbitást kívánó nyomtatásbéli hibák is, p. o. a’ Szekér-dereka deákúl így iratik, Scutabulatum currűs: de a’ ?cutabulatum ?oha nem ?zületett ?zó; azért olvasd ?eu tabulatum-nak. Hát a’ Suprekerts mitsoda magyar ?zó? jó lé?zen, ha ‘Sup-tekerts-nek olva?od. Úgy hi?zem, hogy az e’fféléket a’ nagy tudományu ‘s érdemü T. Ráth Máttyás Ur ?zorgalmatoson megjobbitotta. Én azért ezen helytelen helyen félbe?zaka?ztom; a’ Székely Főldön, Nemes Miklósvár Székben, Közép-Ajtán 1792-béli Bóldog A?z?zony Hovának 2-dik napján.

Most, hogy az Elő-Beszéd kezünk ügyében van, sort keríthetünk annak megállapítására: vajon értékesített-e anyagából Éder szótára bővítése során. E célból a Benkő által két csoportra osztott nyelvi adalékok közül csak a fontosabb, pótlásokat tartalmazó részt vetjük össze a PPEm. megfelelő szócikkeivel. A javításokról most csak annyit jegyzünk meg, hogy Éder azokat átvezette a szótár új kiadásába.

Ami a pótlásokat illeti, első lépésként ellenőriztük, nem fordulnak-e ezek elő a PPBm.-ben. Ennek rendjén ki kellett rostálnunk közülük a következő szavakat: mérő ~ köböl (mindkettő külön szócikk a PPBm.-ben); rokoly ~ pendély (a rokolya és a pendely szócikkek a PPBm.-ben); ?zabadság ~ ?okadalom (külön-külön ugyancsak szócikkek a PPBm.-ben). Nem számít pótlásnak továbbá az irástudó és a Gyertya ?zentelő nap összetétel (csak a régi szavak felelevenítésének, illetőleg használatának példájaként szerepelnek, s benne is vannak a PPBm.-ben).

Az így megmaradt negyvenhárom szót először is a mai ábécé rendjébe soroltuk, és az egyes szavakat az alábbiak szerint vetettük össze a PPEm.-mel. A mai helyesírással feltüntetett adat alatt az a) pontban Benkő közléseit írtuk le; a b) pontban ezeknek a PPEm.-ben való meglétéről vagy hiányáról adtunk számot. A PPBm. adatait csak abban az esetben vettük föl – mégpedig hegyes zárójelben a címszó és az a) pont közé iktatva –, ha a PPEm.-ben a pótlás nem kapott új szócikket, hanem a PPBm. korábbi szócikkébe van beépítve.

Az adatokat betűhíven adjuk, kivéve a szótárak gót betűs német értelmezéseinek szövegét, amelyet latin betűkkel és a mai szokásnak megfelelően írtunk át.

Pótlások

bélpecsenye

a) bél-petsenye;

b) O

betyár

a) betyár, így nevezik Szathmár tájatt a’ fiatal és magokat vető Legényeket;

b) Betyár: magát vető Legény: Juvenis jactabundus, procax. Muthwilliger sich brüstender Bursche.

buta

a) [a’ Székelyeknél forgókból] buta nem egyéb, hanem tompa vagy életlen;



b) Buta: Obtusus, a um. stumpf.

csóré

a) tsóré, mely is tsak annyi, mint mezitelen;

b) Tsoré: Nudus, a. Nakt.

dudva

a) ugyan ott Szathmár tájatt dudva a’ di?znó dinnye vagy tök;

b) O

égvizsgáló

a) Ég-visgáló: A?tronomus,

b) Ég-visgáló: A?tronomus. Sternseher, Sternkündiger.

elkobzani

a) elkobzani, confiscare;

b) El-kobzani: Confiscare, bona in publicum redigere, fisco addicere, Confiscieren, vid. Kobzó.

esik

lPPBm.: Esem: Cado, Labor, eris. Labo, as. ich falle.g

a) e?ik, így ?zóllunk, hol e?ik Szeben, ‘s a’ t,

b) E?em: Cado, Labor, eris, Labo, as. ich falle. Hol e?ik Bra?só. Qua ver?us e?t urbs Corona? Wozu liegt Kronstadt?

ezenkétnap

a) ezen-két-nap, vagy rövid időn, propediem;

b) Ezen két nap: Propediem. In den nächsten Tagen, nächstens.

füvenytiben

a) füvenytiben, t. i. mikor a’ gabona még tsak füvében vagyon; akkor mondják ezt rólla;

b) Füvenytiben, mikor a’ Gabona még tsak füvében vagyon: Quum, triticum in herba e?t. wann das Getreide aufgegangen ist, aber noch nicht geschosset hat.

gímszarvas

a) Gím (Cervus), az az, Him ?zarvas, vagy Szarvas bika...

b) Gim. Gím-Szarvas, Hím-Szarvas: Cervus elaphus. der Hirsch.

gyolcsszély

l. szatying

haszontalankodás

a) ha?zontalankodás;

b) O



haszontalankodni

a) ha?zontalankodni;

b) Ha?zontalankódni: Nugari. unnütz plaudern, läppische treiben.

ítélőmester

a) Itélő Me?ter, deákul, Magister Protonotarius.

b) Itélő Me?ter: Magi?ter Protonotarius. Landrichter.

jár

lPPBm.: Járok: Ambulo, -as. Gradior, eris. Eo, is. ich gehe spatzieren, gehe.g

a) jár, hogy jár a’ pénz, gabona, az az, mennyit ér, s. t;

b) Járok: Ambulo, -as. Gradior, eris. Eo, is. ich gehe spatzieren, gehe. Hogy jár a’ Gabona. Quod pretium et tritici. Was gilt das Getreide.

kasornya

lPPBm.: Kosárotska: Calathi?cus, Sportula, Sportella, Corbula, Qua?illus. ein kleiner Arm oder Hand-Korb.g

a) [a’ Székelyeknél forgókból] kasornya, az az, kis kosár;

b) Kasornya, Vid. Kosárotska.

Kosárotska, Kasornya: Calathi?cus, Sportula, Sportella, Corbula, Qua?illus. ein kleiner Arm oder Hand-Korb.

kegyelet

a) a’ Székelyeknél forgókból, mint: Kegyelet, a’ ?zivárvány helyett de nem mindenütt élnek vélle;

b) Kegyelet. (Sicul.) Szivárvány. Iris, Arcus. der Regenbogen.

kérdőre vinni

a) Kérdőre vinni, az az, appellálni, t. i. a’ pert:

b) Kérdőre vinni a’ pert: Appellare, provocare ad judicem ?uperiorem. Appelliren, sich auf einen höhern Richter berufen.

keréksár

a) kerék-sár;

b) O

kobzó

a) Kobzó, deákul Fiscus,

b) Kobzó: Fi?cus. der Fiscus, die Person, welche über landesfürstlichen Einkünfte wacht.

köszörűsár

a) kö?zörü-?ár;

b) O

kötni



a) kötni mondatik a’ dinnye, ugorka, fu?zulyka, bor?ó;

b) O

laposka

a) [a’ Székelyeknél forgókból] laposka, melyet másutt té?zta patzalnak hívnak;

b) O

málik

a) málik, mikor a’ gabona és gyümőlts érni kezd;

b) Málik, Mállik, (Z’endül) a’ Gabona, Gyümölts. Mature?cit triticum, fructus. das Getreide, die Frucht reifet.

megokránni

a) meg-okránni, az az, valamenyére megfélemleni;

b) Megokránni, Megfélemleni: Pertime?cere. Sich anfangen zu fürchten.

okvetés

a) okvetés, conditio;

b) Okvetés: Conditio. Bedingung.

párnacsúcs

a) párna-tsúts, a’ vánkos-fő;

b) O

racamag

a) Racza mag, akár Palánta meg, az az Kápo?zta-mag;

b) O

rengeteg

a) rengeteg erdő, az az, nagy és hangzásával tsak nem ingadozó erdő, melyet az Oláh Kodrunak nevez;

b) Rengeteg erdő: Silva ?patiosa, grosser Wald.

rityolódni

a) [a’ Székelyeknél forgókból] rityolódni, avagy mással tsúfolódva be?zélleni.

b) Rityolódni: In?ultare alicui. Jemanden verspotten.

süvegelem

a) ?üvegelem, az az, valakit ?üveg levétellel ti?ztelek;

b) Süvegelem: Aperto capita aliquem revereor. Ich entblösse Jemanden zu Ehren das Haupt.

szakadék

a) ?zakadék (ruptura) van ugyan Pápainál, de a’ Szakadékon apró darást is értünk;

b) O



szatying

a) Szatying és gyólts-?zély, a’ minek Erdélyben fejér galand neve;

b) O

szontyolodni

lPPBm.: Szonkolyodni: Contri?tari, Conquini?cere, Contri?tando humiliari, dejeci. vor Betrűbniss gebűckt gehen.g

a) Szontyolodni, mely Pápainál ?zonkolyodni-val váltódik-fel;

b) Szontyolódni, Szonkolyodni: Contri?tari, Conquini?cere, animo dejici. Betrübt sein.

szorgatom

a) ?zorgatom, az az siettetem;

b) Szorgatni: Urgere. Betreiben.

szupulyka orrú

a) [a’ Székelyeknél forgókból] ?zupulyka orru, az az, lapos orru;

b) Szupulyka orru, Lapos orru: Simus Sima nare. der eine breite platte Nase hat.

tempe

a) [a’ Székelyeknél forgókból] tempe, az az törpe;

b) Tempe: Pu?illus, a. Klein.

tojpadás

a) tojpadás, az az, bé-nyomúlás értzen, testen, fánn, ‘s a’ t.

b) O

uradalom

a) uradalom, dominium;

b) Uradalom: Dominium, Po??e??io, die Herrschaft, Besitzung.

ügyelem

a) ügyelem, az az, gondot tartok rea;

b) Ügyelni: Animadvertere, Curam gerere. Acht haben. Ügyelem, Gondot tartott [olv.: tartok] reá: Ob?ervo reliquem [olv.: aliquem] vel aliquid. Ich beobachte Jemanden oder etwas.

vonszolom

lPPBm.: Vonom: Traho, is. ich ziehe, schleppe. Von?zom: Idem.g

a) von?zolom, Pápaiban von?zom,

b) Vonom: Traho, is. ich ziehe, schleppe. Von?zom, Von?zolom: Idem.

vörösbegy

a) Veres-begy, edgy madárka;



b) Veres bögyü: Motacilla rubecula, Roth-kehlchen.

A fenti összehasonlításból figyelemre méltó tanulságokat vonhatunk le. Mindenekelőtt természetesen azt, hogy Benkő pótlásaiból Éder derekasan merített: a 43 szóból kereken 30-at, tehát a pótlásoknak több mint kétharmadát átvette. Ezek a szavak a magyar nyelv különféle – Benkő által is nagyjából jelzett – rétegeiből valók. Szerepelnek köztük régi szavak és neologizmusok; közmagyar és erdélyi köznyelvi szavak; magyarországi és erdélyi (székely) tájszók. Ez utóbbiak köréből, a Benkő által székelynek mondott hét szó közül Éder csak a laposká-t hagyta ki, viszont szótárba iktatásuk alkalmával csak a kegyelet-et látta el közülük Sicul. minősítéssel. A nem értékesített 13 szó között egyrészt olyanok vannak, amelyek Benkőnél nincsenek vagy nincsenek kellőképpen értelmezve, s így nehéz is velük mit kezdeni (bélpecsenye, keréksár, köszörűsár; ill. kötni és szakadék); másrészt nyelvjárási vagy ilyen használatú szók, s periferikus jellegűek (párnacsucs, szatying ~ gyólcsszély, tojpadás; ill. dudva). A kihagyottak között egyetlen köznyelvi szó van, a haszontalankodás; a haszontalankodni mellett ennek felvételét nyilván feleslegesnek tartotta.

A pótlások átvételének módjában itt is azt a két fő típust találjuk, mint amit a román jövevényszavak beiktatásának eseteiben megfigyelhettünk. Tehát Éder a bővítéseket vagy új szócikkbe foglalja (26 esetben), vagy már meglevő szócikkbe dolgozza bele (mindössze a következő 4 esetben: esik, jár, kasornya, szontyolódni). A második típusban egy altípus is előfordul, tudniillik amikor a bedolgozott bővítést utalószóként is feltünteti; l.: Kasornya: Vid. Kosárotska. | Kosárotska, Kasornya: stb.

Ami az átvett bővítések értelmezéseit illeti, Éder alig változtatott Benkő megoldásain. E tekintetben is két fő csoportra oszthatjuk a szavakat. Az egyik esetben, amikor Benkő csak egy vagy két, mégpedig magyar vagy/és latin megfelelővel látja el pótlásait, Éder többnyire ezeket veszi át, illetőleg fordítja le (l. pl. a buta, csóré, égvizsgáló, ezenkétnap, haszontalankodni, itélőmester, kegyelet, okvetés, szorgatom, uradalom szócikkeket). Kivételnek számít, ha az ilyenekhez valamivel bővebb értelmezést fűz (l. erre az elkobzani, kérdőre vinni, kobzó szócikkeket). A másik esetben, amikor már maga Benkő bővebb magyarázattal él, Éder ezt veszi át, jobbára szó szerinti fordításban, legfeljebb kisebb módosítással, nemegyszer magát a magyar szöveget is (mint láthatni a füvenytiben, süvegelem, ill. az esik, jár szócikkekben). Valódi többletet az értelmezésben – mégpedig a címszóban egy alakváltozat és egy szinonima feltüntetésének erejéig – Éder tulajdonképpen csak egyszer nyújt (a málik szócikkben).

A fenti megállapításokhoz Benkő kéziratos munkájának alig néhány lapnyi szövegéből kiindulva sikerült eljutnunk. Ám a kézirat még további száz lapot tartalmaz, mégpedig temérdek szólajstrommal, egyebek között – a magyar–török nyelvhasonlítás munkájának megalapozásaként – a magyar nyelv jövevényszavainak vizsgálatával. Önként adódik persze ezek után a kérdés: vajon ezekből is értékesített-e valamit a kézirat szótárszerkesztő birtokosa munkájában. A kérdésre – gondolhatni – ehelyütt kimerítő választ nem adhatunk. Annyit azonban a kézirat futólagos áttekintése s ezzel párhuzamosan a PPEm. bővítéseiben végzett szúrópróbák alapján is látni lehet, hogy Éder a kézirat további részeiből is átvett adatokat szótára anyagának gyarapítására.7

Lássunk is mindjárt néhány példát erre, mégpedig – cikkünk kiindulópontjának szűkebb körében maradva – a román jövevényszók területéről. Az ezt tárgyaló fejezetben Benkő többek között így szól:

„Nálunk a’ Székely Főldön nem hogy egész Oláh Falú vólna, mint a’ Magyar Vármegyéken; ?öt ahoz képest kevesen laknak a’ Székelyekkel elegyesleg, még is bé vettűk tőllök a’ Juhok fejésére és Sajt ké ?zitésre a’ mezőn vagy erdőn felállitatni ?zokott ?zállásról ezeket: E?ztena (:Sztena:), mely is a’ lakásra, Sajt ké?zitésre kerteltetett hajlék. Báts, Sajt tsináló, ‘s első ottan. Pakulár vagy Pakurár (:Pecuarius:), ki a’ juhokat és ketskéket legelteti.”

A három itt említett szóból mindjárt kettő – s a második alakváltozattal együtt – bekerült Éder szótárába. Olvassuk csak el megfelelő szócikkeit:

„Báts: Tyropoeus, Ca?ei confector. Käsemacher.”

„Pakulár, Pakurár: Pecuarius. Schafhirt.”

A kézirat egy másik helyén, ahol Benkő az erdélyi magyaroknak és az Erdélyben kereskedő (akkor főként Nagyszebenben és Brassóban lakó) görögöknek érintkezéséről s ennek eredményeként ez utóbbiak nyelvéből a magyarba átkerült és Erdélyben használt szavakról ad számot, egyebek közt ezt olvashatjuk:

„Ilyenek a’ Pláj és Plájás nevek; melyek közzűl ama Vég-helyet és Havasokon által-menő útat, ‘s óldal ö ?

zvényt, e’ pedig olyan helyen Őrizőt té?zen nálunk: ha?onló értelemben élnek a’ mostani Görögök is a’ Plaji ?

77 További átvételeket lásd: Éder 1978, 130-131. old.



zóval.”

S íme Édernek ebből alakított szócikke:

„Plájás: Cu?tos limitum. Excubiae limitaneae. Gränzwache, Gränzhütter. (Eigentlich ein Wächter auf der Gebirgsgränze).”

De még egy lépéssel tovább is mehetünk. Minthogy a PPEm.-ben újonnan szótározott román eredetű kölcsönszók egy része növényfajtákat jelöl, kiterjeszthetjük egy kissé tallózásaink körét – a kéziraton túl – Benkő botanikai munkáira is, illetőleg ezek egyikére. A nyomtatásban is megjelentek közül a legfontosabbat, a Nomenclatura Botanica című latin, magyar, német és francia nyelvű szójegyzéket lapozzuk fel. 8 Nézzük meg az áfonya, alakor és a haritska leírását (a francia megfelelőket elhagyva), és vessük össze mindjárt a PPBm. és a PPEm. megfelelő adataival.

áfonya

PPBm.:

Afonya: Vaccinia nigra. Ein schwartze Heidelbeer.

Afonnya: Myrtillus, Baccae myrtilli. Heidelbeerstrauch, Heidelbeer.

Nomenclatura Botanica (i. m. 362):

Vaccinium: Myrtillus. Áfonnya; Kukojza. Schwarze Heidelbeere; Besinge; Gondelbeere.

Vaccinium: Vitis idaea. Hava?i Medgy; Veres Áfonnya. Rothe Heidelbeere; Kronsbeere; Preusselbere; Hölperlebeere; Steinbeere; Reusch.

PPEm.:

Áfonnya: (Fekete Áfonnya) Vaccinium Myrtillus. Heidelbeere. Veres Áfonnya, Vaccinium Vitis Idaea. Preiselbeere, Rothe Heidelbeere.

alakor

PPBm.:

Alakor: Spelta. Dinckel. Spelzen.

Nomenclatura Botanica (i. m. 328):

Triticum: Spelta. Tönköly. Tenkely. Piros Alakor. Grosser Spelt; Spelz; Dinkel.

Triticum: monococcum. Fejér Alakor. Kleiner Spelt; St. Peters-korn.

PPEm.:

Alakor: Spelta. Dinckel, Spelz. Fejér Alakor: Triticum Monococcum. kleiner Spelt.

haricska

PPBm.: O

Nomenclatura Botanica (i. m. 363–4):

Polygonum: Fagopyrum. Haritska; Pohánka; Hajdéna. Heidekorn; gemeiner Buchweizen.

Polygonum: tataricum. Tatár Haritska. Tartarisches Heidekorn.

Polygonum: Convulvulus. Szúlák-haritska; Folyóka. Kornwinde; kleine Winde.

88 Kiadta Molnár János: Magyar könyv-ház, I. szakasz, Posonyban, 1783, 319-432. old.



PPEm.:

Haritska: Polygonum fagopyrum. Heidekorn. Buchweizen. Tatár-haritska: Polygonum tataricum. Tatarisches Heidekorn, Szulák-haritska: Polygonum convulvulus. Kornweide.

A jegyzékhez alig van hozzáfűzni való, az adatok összefüggései nyilvánvalóak. Esetleg azt jegyezhetjük meg: ha Éder az átvételekben egészen következetes lett volna forrásához és saját eljárásához, akkor – áfonya-szócikkéhez hasonlóan – alakor-szócikkének felépítését is így kezdhette volna: Alakor: (Piros Alakor).

Ha mármost a feltárt adatok világánál tekintjük át a PPEm.-ben újonnan szótározott román jövevényszók sorát, láthatjuk, hogy köztük mindössze a csercse (valamint a deget két alakváltozata: a dohot és a degenet) az, ami nem Benkő gyűjtéséből való. Itt sem áll tehát a dolog másként, mint a PPBm.-be (az Addenda révén) került román eredetű kölcsönszók esetében: a gyarapítás nagyobb része Benkőtől származik. Viszont az kétségen felül áll, hogy a Benkő gyűjtötte és följegyezte szókat Bod is, Éder is közkeletűeknek ismerhették az erdélyi magyar köznyelvben, s szótárba foglalásukat ezért tartották elengedhetetlenül szükségesnek.

S még azzal az észrevétellel is megtoldhatjuk a mondottakat, hogy Benkőnek az ilyen és hasonló szavak feljegyzésére nem is kellett messzi gyűjtőútra indulnia, mert ott voltak azok kezeügyében, a mindennapi nyelvhasználat révén. Amiről szépen tanúskodik egyik levelének alábbi részlete, amelyet Benkő Ferencnek, az ásványtan nagyenyedi professzorának írt Középajtáról, 1802. május 13-án:

„Én ezuttal semmit sem tudok küldeni, a Feleségem sem egyebet, hanem vagy két főzet haritska lisztet, melynek nem kell szitálás. Bizony melléje uj Turót is szándékozom vala küldeni, de megtsala az előre fizetést vett Báts, és még tsak 8-ad napja is, hogy az Júhokat esztenára vitték.” – A levél külsején pedig, a címzés alatt ez áll: „Ezen levél mellé tartozik a Haritska Liszt.”9

A fenti vizsgálódások végső kicsengéseként megállapíthatjuk, hogy a Szabó T. Attila által említett alapos magyar nyelvismeret, különösen pedig az erdélyi magyar köz- és tájnyelvben való jártasság mind Éder József Károlynak, mind Benkő Józsefnek tulajdona volt. Éder szótárírói érdemei közt kell számon tartanunk azt, hogy Benkő veszendőbe menő értékes gyűjtését a Pápai-Páriz-szótár utolsó kiadásának magyar–latin részébe átmentette.

2. Éder józsef károly a nyelvjárásokról, a jövevény- és idegen szókról1010

„Székely tájszók a XVIII. század végéről” című közleményében1111 Gunda Béla hívta föl figyelmünket arra, hogy Éder József Károly, 1796-ban kiadott „földrajzi munkájá”-ban, Gyarmathi Nyelvmesterére hivatkozva a székely nyelvjárásról ír, és székely tájszókat közöl. Gunda vélekedése szerint „Éder a szavakat nyilvánvalóan saját lejegyzése nyomán közli, mert azok Gyarmathi Sámuel hivatkozott munkájának székely szójegyzékében nem találhatók.” A továbbiakban följegyzésre méltónak tartotta még, hogy „Éder a jövevény szavakat bitang szavaknak nevezi.” – Mind a Gunda által bemutatott tájszók, mind pedig az általa föl nem sorolt (csak említett) idegen és jövevényszók forrásának felderítésére: érdemes lesz a – ritkaságánál fogva nehezen hozzáférhető és egyébként is feledésbe merült – könyvecskét közelebbről szemügyre vennünk, a magyar nyelvről szóló részét pedig tüzetesen is megvizsgálnunk.

A nyolcadrét alakú művecskének címlapján ez áll: ERDÉLY ORSZÁG’ | ISMÉRTETÉSÉNEK | ‘ZENGÉJE. | Irta próba gyanánt | ÉDER IO’ZEF KAROLY. | A’ Szebeni Nemzeti Iskolák’ Igazgatója. | Nyomtatta maga Költségén | Hochmei?ter Márton | Kolosváratt ‘s Szebenben. | 1796. | – Édernek, tudomásunk szerint, ez az egyetlen magyar nyelvű munkája, s bizonyára ezért van vezetékneve – eltérően más műveitől – magyarosan, ékezettel föltüntetve rajta. (A címlapról az is egyértelműen kiviláglik, hogy a munkát Hochmeister jelentette meg saját költségén, nem pedig a szerző – ahogy Gunda írta.) A munka két részre oszlik. Az „Erdélynek Foldi-állapattya” című első „szakasz” leíró jellegű (a címlappal együtt LII lapból áll); az „Erdélynek nevezetes helységei” (ti. „Elenchus civitates, oppida a pagos in I. M. Principatu Transylvaniae existentes, ordine alphabetico di?tinctaque serie juxta Commitatus, Di?trictus et Sedes exhibens”) című második „szakasz” helységnévtár magyar s részben román meg szász nyelven (az LIII. lapon kezdődik, 1 számozatlan s további 38 lapot, valamint 2 számozatlan levelet tartalmaz).

99 A levelet közölte Mikó Imre: Benkő József élete és munkái, Pest, 1867, 330-331. old.

1010 Megjelent: Magyar Nyelvőr 1974, 150–156. old.

1111 Erdélyi Múzeum 1945, 104. old.



Ami jellegét illeti, földrajzi helyett inkább honismereti munkának nevezhetnénk. Erre utal címe is, s ezt olvashatjuk ki „A’ Munkának Tárgya, Ha?zna” című, bevezetőül szolgáló fejezet alábbi soraiból is: „Soha addig valóban buzgó Hazafiak nem le?zünk, valameddig Hazánknak betsit méltoképpen nem ismérjük. Tsak az illyetén ismértetés teheti azt, hogy Hazánkat igazán ?zere?sük, hogy tellyes meg-gyözetteté?sel orvendjünk, hogy ebben a Hazában ?zülettettünk. Érdemes foglalato?ság tehát ezen tekéntetböl-is, Hazájának igaz meg-ismértetésében fáradozni.” (III. 1.) Az első szakasznak nagyobb felét kitevő földrajzi leírásokban is vannak olyan részek, amelyek nem tartoznak egy földrajzkönyv témájához; a minket ezúttal közelebbről érdeklő XIV., s egyben utolsó fejezet pedig, amely az erdélyi lakosok nyelveiről – a mű terjedelméhez képest elég hosszan – értekezik, mindenképp meghaladja egy földrajzkönyv tárgykörét.

Valószínűnek látszik, hogy a művecske az erdélyi szabadkőműveseknek egy nagyobb szabású tervéből született. Jancsó Elemér kutatásaiból tudjuk,1212 hogy az 1787-ben megalakult nagyszebeni páholy, amelynek Éder is tagja volt, „Erdély mindhárom nemzetére kiterjedő enciklopedikus munká”-t akart létrehozni „Erdély múltjának, jelenének történeti, gazdasági és művelődéstörténeti feldolgozására”. A hatalmas elgondolásból, amely „a nagy francia enciklopédia távoli erdélyi hajtása” lett volna, kevés valósult meg. Éder munkácskájában azonban föllelhetők e tervnek nyomai. Hogy eredetileg nagyobbszerű összefoglalás gondolata foglalkoztatta, arról maga nyilatkozik a második szakasz bevezető soraiban, ekképp: „A’ ?zerzönek intézé?e ?zerint itten lenne hellye a’ nevezetes Hellységek’ ismértetésének: de minthogy az Erdélyi Rendek 1791-ben tett végezé ?eikböl valamiképpen ?ajdithatni, hogy az Or?zágnak fel-o?ztásában nem ?okára hol-mi változá?ok eshetnek, hellye?

ebbnek találta, hogy ezen tárgynak kidolgozását, valamint ?zinte ugyan afféle tekéntetböl a’ Vallá?ok’, Tudományok’ ‘s a’ Kereskedének állapottyáról, az adónak mennyiségéröl, ‘s az adózásnak modjárol, az Or ?

zágnak költségeiröl, a’ köz Kormányozásrol ‘s az Or?zágnak közönséges törvényeiröl való tudó?itá?okat továbbra hala?z?za.” (LIII. 1.) Így lett tehát egy összefoglalónak induló munkából – címe szerint is – Erdély ismertetésének „zsengéje”, amelyet „próba gyanánt” írt, mégpedig az „Erdélyi Magyar Nevendékek”, különösen „az a?z?zonyi nemen valok” számára: „Ezeknek kedveket találni, ‘s Hazájokhoz valo buzgoságokat mennél korábban felébre?zteni kivántam leg-inkább e’ jelen való... tudó?itá?aimmal” – írja (IV. 1.). Ugyanitt folytatást, illetőleg bővítést ígér, hogy a munkát „az érettebbkorúak” is haszonnal forgathassák majd, s hozzáteszi még: „Ugyan mo?t-is tsak már némely különös jegyzé?ek nem a’ Kisdedek ?zámára tétettek.” Ez utóbbi figyelmeztetés kiváltképpen vonatkozik az erdélyi lakosok nyelveiről írott fejezetre, amelyben a magyar, a latin és a szász nyelv helyzetét, illetőleg jellegzetességeit tárgyalja. A magyar nyelvről szóló rész a hozzátartozó jegyzetekkel együtt a könyvecske XLIV–XLVII. lapjain található. Szövegét – miként az eddigi idézetek esetében is tettük – betűhíven adjuk, a helyesírási következetlenségeken sem változtatva semmit.

2.1. XIV. Az Erdélyi lakó?ok’ nyelveiAz Erdélyi lakó?ok külömbségéhez képe?t ?ok félék a’ nyelvek is, a’melyekkel élnek. Vagynak nagy ?zámmal még para?ztok-is, kivált a’ Szá?zok közt, a’kik négy nyelvet-is tudnak. Emlege?sük rövideden azokat, a’mellyek inkább elterjedtek.

I.) A’ Magyar nyelvvel élnek a’ Magyarokon és Székelyeken kivül má?ok, még hellyel hellyel a’ Szá?zok-is kivált a’ Bra?saiak, Székely tselédjekkel ?züntelen való gyakorlá?ok lévén. Az Erdélyiek Magyar nyelv-járá?ok ‘s ?zó-ejté?ek majd egygyezik a’ Ti?za-mellyékiékkel, ‘s jollehet nálunk-is fenn-forognak némelly más nyelvekböl

1212 Jancsó Elemér: A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII. században, Cluj, 1936, 249–250. old.



régtöl fogva költsönözött ?zók, (1) még-is koránt ?e zagyváljuk a’ Magyar nyelvet annyi Tót ‘s Német bitang-?

zóval ö?zve, mint a’ Duna mellyékiek. (2) (Láthat?za Ver?egi Ferentzet Prolud. in In?tit. lingv. Hung. 1793. §. 88–94) A’ Székelyek némelly ?zók ejté?ében külömböznek az Erdélyi Vármegyebéliektöl (L. Gyarmathi M. Nyelvme?

ter els. Dar. 359 lap.) közön?égesen a’ ?zoknak vegsö tagotskáikat meg-nyuitják, élnek-is némelly különös ?

zókkal, (3) a’mellyeket méltó ?zámba venni azoknak, a’kik a’ Magyar nyelv tökéllete?itésére ‘s nevezete?en egy uj ?zó-tárnak elké?zitésére intézik igyekezeteket. Bár legyenek, a’kik anya-nyelvek erejéröl, méltóságárol ‘s édeségéröl meg-gyözettetvén, fáradságokat, ‘s minden némü tehetségeket ne káralják; ‘s ezen fel-lángadozott igyekezetet hathatós elömozditásokkal éle?z?zék! Le?znek-is bizonyosan: ki mutatták nyilván az Erdélyi Rendek a’ Magyar nyelvhez való buzgóságokat ‘s annak el-terjedésére való törekedé ?eket az 1791-béli Or?zág-gyülésen tett olly végezé?ekkel, hogy a’ Magyar nemzetet illetö minden törvény-?zékeken, ugymint a’ fö igazgató Tanátsnál fen-forgó dolgok-is (ennek Napló-Könyvét és a’ felséges Udvarral vagy az Erdélyi fö Hadi-Kormányzóval való levelezését kivévén) Magyar nyelven folytatta?sanak. E mellett volt, vagyon-is egy tudós Magyar Társaságnak fel-állitásárol való derekas gondoskodás; végtére a’ nemzeti iskolákban közönségesen a’ Magyar nyelvre-is tanittatnak a’ Nevendékek. Mind ezek meg meg annyi hathatós e ?zközök, a’mellyek a’ Magyar nyelvnek virágoztatásárol való hajnalladó reménységünket már majd tellyes bizodalomra változtattyák.

(1) Tzélomon kivül e?ik mo?t az idegen nemzetektöl a’ Magyar nyelvbe bétsú?zott ‘s ré?z?zerint már meg-magyarosodott ?zoknak laj?tromát ké?ziteni: például ?zolgálhatnak azomban tsak e’ kºvetkezendök-is.

Frantzia eredetüek: Áre?tom, Dragonyos, Generális, Kapitány, Gavallér, Kompania, Tafota, Bágásia, Briliánt, Kurir, Kujon, Médály, Paroka, Pipa, ‘s t. aff.

Német eredet: Tallér, Krajtzár, Darabant, For?pont, Obe?ter, Erkély, Fukar, Héhel, Ház, Hertzeg, Hopme?ter, I?

trang, Lajtorja, Sinor, ‘s t. aff.

Tót eredet: Vajda, Szereda, Tsütörtök, Péntek, Tsemer, Vatsora, korhel, Abrak, E ?zterha, Kalá?z, Kolbá?z, Ková?z, Medentze, Pozdorja, ‘s t. aff.

(2) Illyenek a’ Gerentsér (Fazakas) Gromada (Asztag) Tsevitze (Bor-viz) Mala?zt (Kegyelem) ‘s t. aff.

(3) Affélék im ezek: Tempe Törpe, Ka?ornya Kis Kosár, Ünő Tehén, Szupulyka-orrú Lapos orrú, Vatzkor Vad Körtvély, Rityolódni Tsufolódni, Kegyelet Szivárvány, Tzedele Tzondra, Tsempe Kementze, Pe ?t-alja Kementze alja, Féreg Egér, Lator Tsintalan, Tzirmos Kormos, ‘s t. aff.

A szövegből első látásra kitűnik, hogy az Éder által jegyzetben közölt szavak három csoportra tagolódnak, mégpedig jövevényszókra („más nyelvekböl régtöl fogva költsönözött ?zók”, ill. „az idegen nemzetektöl a’ Magyar nyelvbe bét?úszott ‘s ré?z?zerint már meg-magyarosodott ?zok”), fölöslegesen használt idegen szókra („Tót’s Német bitang ?zó”-k) és végül székely tájszókra. Éder tehát nem a jövevény-, hanem a fölöslegesen élő idegen szókat illeti a bitang jelzővel. Mindenesetre ez a különbségtétel is figyelemre méltó e korban.

Rátérhetünk most arra a kérdésre, hogy e kisded szójegyzékek önálló gyűjtésen alapulnak-e, vagy pedig más forrásokból táplálkoznak. Elöljáróban csak annyit szükséges megjegyeznünk: miként Gunda nem lelte a székely szókat Gyarmathi hivatkozott munkájának szótári részében, akként nem találjuk a felsorolt jövevény- és idegen szókat a másik idézett munkában, Verseghy Proludiumában. Verseghy ugyanis a megjelölt helyen a három, akkor számon tartott nyelvjárás hangtani sajátságait írja le.

Az előző fejezetben bemutattam, hogy Éder – szótára szerkesztése rendjén – felhasználta Benkő Józsefnek A’ Magyar és Török Nyelv mely keveset edgyezzen... című, 1791-ből származó kéziratos lexikológiai munkáját; utaltam arra is, hogy a szerző a magyar nyelv jövevényszavaival is foglalkozik benne. Ezúttal is először ezt a kéziratot kell megnéznünk.

Ami a jövevényszókat illeti, azokat Éder egytől-egyig Benkő összeállításaiból kölcsönözte.

Benkő a francia eredetű (ill. ilyennek ítélt) jövevényszókat kéziratának 42-46. lapján tárgyalja; az Éder által átvett szavak így fordulnak elő nála: Are?tom: Arret, Arre?t; – Dragonos: Dragon. – Generalis: General. – Kapitány: Capitaine. – Kavallér: Cavalier. – Kompania: Compagnie. – Tafota: Taffetas; – Bágá?ia: Bagage. – Briliánt: Brillánt; – Kurir: Courier. – Kujon: Coyn. – Médály: Médaille. – Paróka: Paruque. – Pipa: Pipe.

A német eredetűnek vélt és Éder által kijegyzett szavakat így találjuk Benkő munkájában: Tallér: Thálé. – Krajtzár: Kreutzer. – Drabant: Trabant. – For?pont: Vor?pannung. – Obe?ter: Obri?ter. Erkély: Erker. – Fukar: Wucherer. – Ház: Haus. – Héhel: Hechel. – Hertzeg: Herzog. – Hop-Me?ter: Hoff-Mei?ter. – I?trang: Strang. Lajtorja: Leiter. – Sinor: Schnur.



Végül a tót (‘szláv’) eredetűnek tartott és Éder által kiszemelgetett szavak így szerepelnek Benkőnél: Vajda: Wy + Wodit. – Abrak: Obrok. – Eszterha: Sztreha. – Kalász: Klá?z. – Kolbász: Klobasz. – Korhel: Korhel. – Ková?z: Kwá?z. – Medentze: Medenice. – Péntek: Pietok. – Pozdorja: Pazderj. – Szereda: Sztreda. – Tsemer: Csemer. – Tsötörtök: Tsvártok. – Vatsora: Wecsere.

A bitangnak minősített idegen szók is ebből a kéziratból kerültek Éder könyvecskéjébe. Bár Benkő mint lexikológus a jövevényszók összegyűjtésében és lajstromozásában nem érvényesítette a purizmus elvét: a tudós tárgyilagosságával leltározta a tudomása szerint más nyelvekből kölcsönzött szavakat; kora nyelvtisztító törekvéseiben mégis osztozott. A nyelvtények felsorolása után nemegyszer rámutat arra, hogy egyes szavak fölöslegesen élősködnek nyelvünkben. Ilyen megjegyzéseket éppen a francia, német és szláv átvételek kapcsán tesz.

Íme így szól a francia kölcsönszók tárgyalása után: „Ezek közzűl, mint ?zintén az alább eléfordúló Német ?

zókból is, ?okakat lehetne el-hányni. Mert valyon a’ Kurási többet té?zen é, mint a’ Kedv? A’ Brillántos hathatósabb é, mint a Tsillámló vagy Tsillámpozó? Fri?irozni, nem éppen annyi é, mint Fodorítani az hajat?”

A már jelzett fölösleges német átvételekről pedig a következőket mondja: „Sok ?zókat vettünk-fel minden ?

zükség nélkűl; mint valjon a’ Fris helyett, nem elégséges é a’ mi nyelvünkön az Újj? melyik jelent többet? A’ Kámelhár nem Teve ?zőrt jelent é? noha a’mit annak nevezűnk, a’ nem egyéb, hanem Kis Á?iában Ánkirában termő ketskének ?zőre. Régi Eleink tudták a’ Gángot Tsarnok-nak, a’ Tántzot Topporzok-nak (:Pápainál ugyan Toborzok van:), a’ toppantgatásról talám, mondani.”

S végül a szláv jövevényszókkal kapcsolatban így nyilatkozik: „Vettek pedig a’ Magyar Or ?zágiak némely olyan ?zókat a’ Tótoktól, melyekre ?emmi szűkségek nem vólt; mint p. o. Gerentzér a’ Fazakas: Gromada, az a?ztag vagy rakás; Tsevitze, a’ Savanyu vagy Bor-viz; Mala?zt, a Kegyelem, helyett.”

Benkő három megjegyzése közül Éder tehát az utolsónak adalékait hasznosította; innen vette példáit a bitang szavakra.

Lássuk most már: vajon Éder a székely tájszókat valóban saját lejegyzése nyomán közli-e – mint Gunda feltételezte –, vagy pedig e részben is előzményekre támaszkodik. Hogy a kérdésre választ adhassunk, Benkő kéziratos munkája (a továbbiakban: MTNyEdgy.) mellett más, székely tájszókat tartalmazó forrásokra is ki kell terjesztenünk figyelmünket. Olyanokra, amelyek Édernek mindenképp rendelkezésére álltak, bizonyára keze ügyében voltak, sőt valószínűleg tanulmányozta is őket. Ezek: Pápai-Páriz szótárai (PP. és PPB.), Wagner szótára (Wagner: Phras.), Baróti Szabó Dávid szótárai (SzD. és SzD.), továbbá Torkos József székely tájszójegyzéke (CalIaur.), valamint Benkő József Transsilvania c. művének a székely nyelvről írt fejezete (Transs.).

Ez utóbbi két forrásról az alábbiakat kell elmondanunk. Torkos József, győri evangélikus lelkész a Calendarium Iaurinense 1747-i évfolyamában megjelent értekezésében 18 székely tájszóból álló jegyzéket tett közzé. Ezt egyfelől – a forrás megnevezése nélkül, egy szó elhagyásával és néhány szó hibás átírásával – átvette Pray György1313; másfelől – a forrás megjelölésével – közölte, megjegyzéseket fűzött hozzá, és további székely szókkal egészítette ki Benkő József.1414 Édernek, aki elsősorban történész volt, e műveket ismernie kellett. Megjegyezhetjük még, hogy a Transs. ismertetése rendjén Molnár János is fölsorolta mind a Torkostól, mind pedig a Benkőtől származó székely szókat.1515

1313 Pray, Georgius: Dissertationes Historico-Criticae in Annales Veteres Hunnorum, Avaraum et Hungarorum, Vindobonae, 1774, 91–92. old.1414 Benkő, Josephus: Transsilvania, sive Magnus Transsilvaniae Principatus, Vindobonae, 1778, tom. I., 403–406. old.

1515 Molnár János: Magyar könyv-ház, IV. szakasz, Posonyban, 1783, 37–38. old.



Az ismételt újraközlések a székelyek nyelve iránti eleven érdeklődésről tanúskodnak. S ha ehhez hozzávesszük még Bod Péter, Baróti Szabó Dávid és Benkő József szógyűjtéseit, a székely nyelvjáráskutatás kezdeteit legalább a XVIII. század harmadik negyedére tehetjük.1616

Az Éder által fölsorolt tizenhárom szó közül nyolc mint székely tájszó van föltüntetve az említett forrásokban. Az első előfordulás rendjében haladva ezek a következők:

csempe ‘kemence’ (1708 és 1750).

PP.: Tsempe, antiq. pro Kályha: Te?ta fornacea, Fidelia fornacea. [Így PP. minden további kiadásában; az antiq. minősítés tudvalevően székely tájszót jelent.]1717

Wagner, Phras.: Fornax, acis f. Kementze, kályhás-kementze, ?Ùto-kementze antiqu. Tsempe pro kályha: ein Ofen...

ünő ‘tehén’ (1747).

CalIaur.: »nő Tehén. [PP.-ban az Ünö értelmezése: Bacula, Juvenca, Vitula.]

vackor ‘vadkörte’ (1747)

CalIaur.: Vatzkor Vad-körtvél.

cedele ‘condra’ (1778)

Transs. I, 381: Pro Chlamyde amiciuntur Sago (Hung. Zeke, Tzedele, Tzondra, Szokmány) vulgó Bracca dicto, ex panno viliori, at tenaci, a proprio labore texto, plerumque atro aut ex atro canescente, rarius albo. [Megvan az SzD.-ben is Tzodora és Darótz a.]

kegyelet ‘szivárvány’ (1778)

Transs. I, 405-6: Kegyelet (Iris) pro Szivárvány, ex Kegyelem, quod Gratiam ?ignificat. [Megvan az SzD.-ben, az SzD.-ben, továbbá az MTNy-Edgy.-ben is.]

kasornya ‘kis kosár’ (1792)

MTNyEdgy.: Elő-Beszéd

rityolódni ‘csúfolódva beszélni’ (1792)


1616 Újabb időben Torkos szójegyzékét közölte, és Benkő kiegészítéseit is ismertette Gálos Rezső: Benkő József a tájszólásról, Magyar Nyelv, 1910, 86–87. old.; Szűcs József: A népnyelvi kutatás története, Budapest, 1936, 11–14. old. Szűcs Torkos szójegyzékéből egy szót kihagyott, viszont felhívta a figyelmet Pray újraközlésére.1717 L. Melich János: A magyar szótárirodalom, Budapest, 1907, 176–177. old.



szupulyka orrú ‘lapos orrú’ (1792)

MTNyEdgy.: Elő-Beszéd [Megvan ugyan már az SzD.-ben, továbbá az SzD.-ben is, de ?zupolyka alakváltozatban.]

tempe ‘törpe’ (1792)


Még egy további szónak is megjelölhetjük forrását (noha székely eredete ott nincs föltüntetve):

pestalja ‘kemencealja’ (1792)

SzD.: (Pest* a.) Pest’ allya: kementze’ allya.

A fennmaradó három szó, mégpedig a cirmos ‘kormos’, a féreg ‘egér’ és a lator ‘csintalan’ jelentésben forrásaink egyikében sem szerepel. A két utóbbi esetében egyúttal alighanem az első írásos adatokkal van dolgunk.

Végülis meg kell állapítanunk, hogy Éder a székely szók nagyobb felét valószínűleg nem saját gyűjtéséből, hanem az idézett forrásokból közli. Erre vall főképp az a körülmény, hogy e szavak jelentős hányada Benkőnek abból a kéziratos munkájából való (ill. ott is szerepel), amelyből más nyelvi adatokat is felhasznált. Azt viszont nem tagadhatjuk meg tőle, hogy e szavakat maga is ismerhette, ill. forrásaiból azokat válogatta ki, amelyekkel korábban maga is találkozott. Ilyenfajta ismereteiről tanúskodnak azok a szavak, amelyekről forrása nem árulja el a székely eredetet, ill. amelyek azokban egyáltalán nem lelhetők fel; ez utóbbiak bizonyára saját gyűjtéséből valók. Hol hallhatta őket a szász származású, brassói születésű tudós? Ezúttal honismereti könyvecskéjének körében maradva csupán, úgy gondolom, nem merész feltételezés, ha őt is azok közé a brassai szászok közé soroljuk, akik – saját tanúsága szerint – „Székely tselédjekkel szüntelen való gyakorlások lévén”, sajátították el a magyar nyelvet, de legalábbis annak elemeit. Tőlük hallhatta először a székely tájszavakat is.

Befejezésül az alábbi észrevételekkel egészíthetjük ki az elmondottakat:

Édert a szótárkészítés gondolata honismereti munkája megírása idején már foglalkoztatja. Nyilatkozik is erről, amikor azt hangsúlyozza, hogy a székely szavakat „méltó ?zámba venni azoknak, a’kik a’ Magyar nyelv tökéllete?itésére ‘s nevezete?en egy uj ?zó-tárnak el-ké?zitésére intézik igyekezeteket.” A kilencvenes években az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság tartja legfontosabb feladatának, hogy új szótárt készíttessen.1818 Éder a társaságnak, megalakulásától kezdve, tagja (Arankával való személyes kapcsolata pedig évekkel korábban – valószínűleg a szabadkőmíves együttműködéssel – kezdődött); imént idézett mondata a társaság legfőbb nyelvművelő törekvésének visszhangja.

Az új szótár elkészítéséhez Éder ebben az időben már tanulmányozza az előzményeket és anyagot gyűjt. Ez késztethette őt arra, hogy Benkő József értékes lexikográfiai gyűjtést tartalmazó kéziratát megszerezze.

Ilyen irányú tevékenységének időbeli kezdetére is vannak támpontjaink. A honismereti munka ugyan 1796-ban jelent meg, kézirata azonban már 1794-ben Arankánál járt, aki 1794. november 14-i keltezéssel készített róla jegyzeteket.1919 Ennek megfelelően nemcsak a munka keletkezését, hanem Éder szótárterveinek megfogamzását is legalább 1794-re tehetjük. További fogódzót nyújt még egyfelől a munkában idézett Gyarmathi Nyelvmesterének megjelenési ideje, másfelől pedig a társaságnak 1794. május 29-én tartott ülése, amelyen egyebek között a következő, témánk szempontjából sokat mondó javaslat született: „10. Mik kivántassanak egy jó szótárnak készítésére? Adják vélekedéseket Fekete Ferenc és Eder József atyánkfiai”.2020

Nem kétséges: a Pápai-Páriz-szótár utolsó kiadásának létrejöttében az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságnak, személy szerint pedig Aranka Györgynek szerepe volt.

1818 Vö. Jancsó Elemér: Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai, Bukarest, 1955.

1919 L. a kolozsvári Akadémiai Könyvtár Történeti Levéltárának Aranka-Gyűjteménye, VI./19. jelzet alatt.

2020 Jancsó 1955, 168. old. – A társaság levélbeli felszólítására Éder Arankához intézett válaszában fejti ki véleményét, amely a szótárírás elméleti és gyakorlati kérdéseiben való jártasságáról tanúskodik. Mindkét levél szövegét l. Éder Zoltán: Benkő József nyelvészeti munkássága és az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság, Budapest, 1978, 290–291. és 294–295. old.


8. fejezet - Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti munkássága1

Szabó T. Attilának – a nagy magyar nyelvtudósok sorában – kivételes helyet biztosít már az a körülmény is, hogy híre túlszárnyalta a szakmai berkeket, neve ismertté lett – határainkon innen és túl – a művelt közönség szélesebb rétegei előtt. Ez pedig főműve, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár eddig megjelent köteteinek és e kötetek fogadtatásának köszönhető. Mindenkin, aki a Szótörténeti Tárnak akár csak az első kötetét kezébe vette, „ámulat vett erőt a mű enciklopedikus jellegét látván, sejthető arányait, a vállalkozásba fektetett szellemi és fizikai erőfeszítéseket latolgatván”.2 A Szótörténeti Tár második kötetéről írott szemléjében Korompay Klára a művet azoknak az alkotásoknak a sorába helyezte, amelyekről „méltóképpen írni lehetetlen”, „melyek előtt elnémulunk”, s kibontakozó arányait és részleteit ezzel a találó hasonlattal érzékeltette: „olyan ez a mű, mint egy épülőfélben levő középkori katedrális, melynek méreteiről, belső arányairól, anyagának jellegéről már a legelső szint tökéletesen hű képet adott, de melynek monumentalitása s részleteinek pazar gazdagsága a figyelő közönség számára minden újabb szint elkészültével nyilvánvalóbbá válik”.3

Ám az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár – amely a szerző által több mint fél évszázadon át folytatott levéltári kutatások eredményeként kb. másfél millió nyelvi adalékon alapszik – s a vele párhuzamosan gyűjtött, hozzávetőlegesen mintegy 600 000 történeti adalékot magában foglaló kéziratos Erdélyi Magyar Helynévtörténeti Adattár életművének csupán egyik részét alkotja. A másik része, amely nem kevésbé jelentős, az 1929-től kezdve megjelenő tudományos és tudománynépszerűsítő írásainak szakadatlan sora. Ezekből az írásokból állította össze válogatott tanulmányainak és cikkeinek hat kötetét.4

Az egyes kötetek törzsanyagához mintaszerűen megszerkesztett filológiai apparátus csatlakozik (forrásjelzés-rövidítés, jegyzetek a tanulmányok-cikkek megjelenési helyének és idejének föltüntetésével stb.). Ezt a III. kötet végén az első három kötetre, a VI. kötet végén pedig a negyedik, ötödik, hatodik kötetre kiterjedő név- és tárgymutató, valamint szómutató egészíti ki. Ezenfelül a szerző szaktudományi és tudománynépszerűsítő közleményeinek könyvészetét, évrendben közölve, 1929-től 1969-ig a III. kötetben, ennek kiegészítését és 1979-ig való folytatását az V. kötetben, az 1984-ig történő folytatását pedig a VI. kötetben kapjuk meg – felesége, Sz. Csáti Éva gondos összeállításában. (A továbbiakban a kötetekre a megfelelő római számmal és lapszámmal hivatkozunk.)

„A válogatásban egy nagy tudós életművének java kerül az olvasó kezébe” – állapította meg az első három kötetről Károly Sándor, majd így folytatta: „a tanulmányok így együttesen mutatják be igazán, a maga valóságában a tudós pályáját, mindennapos küzdelmét a nyelvi anyaggal és a felmerülő problémákkal, s így tud belőlük folyamatosan sugározni a nevelő erő mind a szakemberek, mind a fogékony nagyközönség felé. S így adnak egységes képet arról az összetett és sokoldalú ismeretanyagról, amely a nyelvészkedés határán túl az

11 Megjelent A tudománytörténet fényében. Szabó T. Attila nyolcvanadik születésnapjára címmel, Magyar Nyelvőr, 1986, 1-20. old. Javított különnyomata a Dolgozatok a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia köréből című sorozat 11. számaként, Budapest, 1987, látott napvilágot ezzel a megjegyzéssel:

„A Magyar Nyelvőr 1986. évi 1. száma, amelyből ez a különnyomat készült, 1987 áprilisában jelent meg. Időközben, 1987. március 3-án, Szabó T. Attila hirtelen halállal eltávozott az élők sorából. A születésnapi köszöntőből így gyászoló írás lett, tisztelgés az elhunyt személye és életműve előtt.”

Tanulmányomat Szabó T. Attila már előzőleg elolvasta, mert kézirata egy példányát 1986 januárjában születésnapi ajándékul eljuttattam hozzá. Az ajándékot 1986. február 2-án írt levelében köszönte meg, s egyúttal, pontokba szedve, kiegészítéseket javasolt a szöveghez, amelyeket a Magyar Nyelvőr hasáblevonatában felhasználtam. A kiegészítéseket e sorokkal kísérte:

„Megbocsáss, hogy aljas szerénytelenséggel nem tudtam magamban legyőzni a felberzenkedő filológust, de úgy érzem, hogy mindez hozzátartozik munkásságom teljességéhez.

Megjegyzem, hogy feleségem ámuldozott azon a széleskörű tájékozottságon (de persze magam is!), amely soraidból árad. Külön köszönöm neked férjura »megdicsőítés«-ét.”22 Páll Árpádnak a szerzővel 1982-ben folytatott beszélgetése bevezető szavaiból, Új Élet 1982, 22. sz.


44 Szabó T. Attila: Anyanyelvünk életéből. Válogatott tanulmányok, cikkek I., Bukarest, 1970; A szó és az ember. Válogatott tanulmányok, cikkek II., Bukarest, 1971; Nyelv és múlt. Válogatott tanulmányok, cikkek III., Bukarest, 1972; Nép és nyelv. Válogatott tanulmányok, cikkek IV., Bukarest, 1980; Nyelv és irodalom. Válogatott tanulmányok, cikkek V., Bukarest, 1981; Tallózás a múltban. Válogatott tanulmányok, cikkek VI., Bukarest, 1985. A szerző halála után jelent meg: Nyelv és település. Válogatott tanulmányok, cikkek VII. Sajtó alá rendezte Szabó T. Ádám, Budapest, 1988.


Szabó T. Attila nyelvtudománytörténeti

munkásságaerdélyi művelődéstörténet, táj- és emberismeret területére vezet”.5 Károly Sándor szavai sokszorosan érvényesek a szerző tudományos és tudománynépszerűsítő cikkeinek immár hat kötetre terjedő válogatott gyűjteményére, mert ezek szervesen egészítik ki a Szótörténeti Tárban elénk táruló anyaggyűjtő és szerkesztői munkásságát, és így együtt megközelítően teljes képet nyújtanak eddigi életművéről.

Az életmű e két részének szoros összefüggését kívánván jellemezni, Korompay Klára hasonlatát továbbfolytatva azt mondhatjuk, hogy műveinek előttünk álló két sorozata olyan középkori katedrálisokra emlékeztet, mint amilyenek a római San Lorenzo bazilika vagy a canterbury székesegyház, vagyis amelyek két templomra tagozódnak, illetőleg valójában két templomból épültek egymásba. Mi most a Tár katedrálisáról a Tanulmányok székesegyházára fordítjuk tekintetünket, de olyan nézőpontot választunk, amelyről az innen oda eső sugarakban az előbbi épület szerkezete is jól látható.

Ez a nézőpont a tudománytörténet, amelynek fénye megvilágítja az életmű mindkét részét, a részeknek egymáshoz fűződő szoros kapcsolatát. Mégpedig magának a szerzőnek a tudománytörténeti munkássága, amely egyúttal hozzásegít bennünket ahhoz, hogy megkíséreljük körvonalazni az ő helyét a magyar nyelvtudomány és a magyar művelődés történetében. Ehhez az előttünk fekvő hat tanulmánykötet bőséges anyagot, megfelelő tájékozódási alapot, életének kereken nyolc évtizede pedig immár távlatot is nyújt.6

Szabó T. Attila munkáinak és munkásságának méltatói – amellett, hogy bámulattal adóznak hatalmas teljesítményeinek – egyöntetűen hangsúlyozzák érdeklődésének sokrétűségét és tevékenységének sokfelé ágazó változatosságát. Alkotó tudományos tevékenységének sokrétűségét Imre Samu kettős értelemben is értékeli. Egyrészt abban, hogy a magyar nyelvtudomány mellett büszkén vallhatja őt magáénak az irodalom-, a néprajz-, a történettudomány és a művelődéstörténet. Másrészt abban, hogy ez a sokszínűség érvényesül szorosan vett nyelvészeti munkásságában is.7 Ezen belül azután a méltatók több területet jelölnek meg, ahol a szerző kiemelkedőt alkotott. Legalább öt ilyen tudományágat tartanak számon, nevezetesen: a nyelvtörténetet (főképpen a nyelvi forrásanyag gyűjtését, föltárását és értelmezését), a névtudományt (mind a helynév-, mind pedig a személynévgyűjtést), a nyelvjáráskutatást (és ennek keretében a történeti nyelvjáráskutatást), a nyelvművelést, valamint a nyelvészetből kiágazó, de annak körét meg is haladó néprajzi, település- és népiségtörténeti publikációit. A Szótörténeti Tár köteteinek megjelenése óta, a figyelem – természetesen és joggal – erőteljes mértékben szótörténeti kutatásaira, és e kutatásoknak a nyelvtudományban való, meg a nyelvtudomány határain túllépő jelentőségére irányul. Természetesen és joggal, mondtuk, ezzel nemcsak a kötetek lenyűgöző hatására utalva, hanem azért is, mert a szerző maga is ezt a kutatási területet tartja életműve legfontosabb részének.

A fenti futólagos észrevételekből is kitűnhetett, hogy a Szabó T. Attila által művelt tudományágak közül a méltatók nem fordítottak kellő figyelmet tudománytörténeti munkásságára. Elég azonban átlapoznunk irodalmi tevékenységének könyvészetét, s nyomban szembeötlik, hogy ezt a diszciplínát is folyamatosan művelte, fontos adalékokkal öregbítette és jelentős eredményekkel gazdagította. Ám a szótörténeti, névtudományi, nyelvjárási, nyelvművelő, valamint művelődés- és népiségtörténeti stúdiumok mellett munkásságában a tudománytörténet az ancilla-szerepet tölti be, az előbbiek szolgálatában áll, és ilyen irányú tevékenységét is – magától értetődően – azok a feltételek, körülmények és célkitűzések szabják meg, amelyeknek jegyében egész életművét kialakította. Ezeket az alapokat kimunkáló eszméket kell tehát szemügyre vennünk, hogy tudománytörténeti törekvéseit megérthessük, és azokkal érdemben foglalkozhassunk.

A munkásságát meghatározó és motiváló alaptényezőről, egyben tevékenységének folyamatosan jellemző vonásáról a Válogatott tanulmányok és cikkek I. kötetének Elöljáró beszédében így nyilatkozik: „engem kora-kezdettől tudatos, célkitűzésszerű határozottsággal elsősorban a szülőföld és közelebbről a mindenkori közvetlen földrajzi-társadalmi környezet jelenségei érdekeltek és érdekelnek ma is” (I. 12. old., a kiemelés a szerzőtől származik). A célranézés abban a formában jelentkezett – folytatja –, „hogy egész munkásságom folyamán szinte kirekesztőleg csak olyan kérdések foglalkoztattak, amelyeknek megoldása egyben szűkebb földrajzi-nyelvi környezetem népi-társadalmi múltjánák és jelenének felderítése felé is újabb meg újabb lépések megtételét jelentette”. Innen van az, hogy – a Petőfi halála révén megszentelt és ezért jelképes értelművé

55 Magyar Nyelv 1974, 482-483. old.

66 A Válogatott tanulmányok, cikkek köteteibe nem kerültek bele, de a szerző tudománytörténeti munkásságának fontos részét alkotják alábbi művei: Az erdélyi Múzeum-Egyesület története és feladatai, Kolozsvár, 1942. – A magyar helynévkutatás a XIX. században, Kolozsvár, 1944. Különnyomat az Erdélyi Tudományos Intézet 1943. évi Évkönyvéből. – Kriza János és a Vadrózsák nyelvjáráskutatásunkban: Antal Árpád–Faragó József–Szabó T. Attila: Kriza János. Második, átdolgozott kiadás, Kolozsvár, 1971, 177-232. old. – Az erdélyi magyar nyelvtudomány kérdései: (A) Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 1980, 3-29. old. – Gyarmathi Sámuel nyelvtudományi munkássága a tudománytörténet távlatában. Emlékezés halála másfél százados évfordulóján: Nyelvészeti Tanulmányok, szerkesztette B. Gergely Piroska, Bukarest, 1983, 178-202. old.77 Magyar Nyelv 1976, 246. old.



munkásságamagasodó Fehéregyházán történt születése után –, mint mondja, „főként a két neveltetési hely: Dés és Kolozsvár, meg tanári működésem kezdeti szakaszának két állomása, Nagyenyed és Zilah, valamint e pontok környéke, később a kutatási térül választott Kalotaszeg, Közép-Erdély, a székelység és a moldvai csángóság nyelvi-népi, néprajzi és történeti jelenségei állottak munkásságomnak egész folyamán érdeklődésem középpontjában, úgy azonban, hogy a felvetődő kérdések megoldásában mindig tudatosan igyekeztem szélesebb körű táji-népi összefüggések, kapcsolatok szemmel tartásával vizsgálódni” (I. 123. old.).

A szülőföld „szép határa” mellett, amely meghatározta kutatási területeit és életműve kereteit, annak tartalmára nézve nem kevésbé döntő befolyású az a háttér, amely az Erdélyben élő magyarság újabb kori sorsából adódott. Életének első tizennégy éve után a világon való eszmélkedésének, majd pályája indulásának ideje lényegében egybeesik e népcsoport – amelynek soraiból jött – kisebbségi sorsának kezdetével; pályájának java része – egy rövid, néhány éves intervallumot leszámítva – ebben a közegben, ebből a helyzetből fakadó tudatosan vállalt küldetés jegyében zajlott le.

A tudomány szerepét és feladatát az erdélyi életben 1939-ben így összegezte: „a kisebbségi tudományos munkának különlegesen önmagunk, saját nemzeti valónk történeti és jelenlegi megismerésére kell irányulnia, úgy azonban, hogy ne szakítsuk ki önmagunkat az erdélyi élet egységéből, hanem egyrészt éppen a többi itt élő néppel való vonatkozásban mutassunk rá azokra a különleges anyagi és szellemi művelődés-jegyekre, amelyek az erdélyi magyarság sajátjai, másrészt pedig azokra az elemekre, amelyek az itt élő népek nemzeti műveltségével kapcsolópontokat képeznek” (VI. 47-48. old.).

E programadó cikkel egybehangzóan, nagyjából ugyanebből az időből, a harmincas évek második feléből való az a nyelvtudományi munka célkitűzéseit érintő felismerése, amelyet így foglalt szavakba: „Elutasíthatatlanul elvégzendő célkitűzésként kínálkoztak [...] olyan feladatok, amelyeket viszont csak a mi földrajzi-társadalmi környezetünkben lehetett és kellett elvégezni, másutt a föld kerekén sehol sem” (IV. 55. old.).

Az erdélyi tudományos munkálkodásnak egy másik jellegzetességét, mégpedig gyakorlati feladatát s egyben eszmei célkitűzését tárja elénk Csűry Bálintról, 1941-ben festett portréjában:

„Az erdélyi magyarság minden tudományművelőjének a továbbiakban [értsd: az osztályrészül jutott kisebbségi sorsban] egyszerre több ember munkáját kellett végeznie, és többféle, sokszor a szakterületétől távol eső feladatot kellett vállalnia. Az erdélyi tudományosságnak állandóan ügyelnie kellett arra a gyakorlati és egyben művelődéspolitikai követelményre, hogy meggyőzze az erdélyi magyarságot arról, hogy a tudás emeli fel és tartja meg a közösséget, és hogy viszont tudást önálló tudományművelés nélkül elképzelni sem lehet. E gondolat első munkásai közé tartozott Csűry Bálint is. [...] vállalnia kellett Csűrynek is ezt a sorsot, és a többi öntudatos, népe sorsáért felelősséget érző tudóssal együtt ideje java részét arra kellett fordítania, hogy tudománynépszerűsítő, nyelvművelő és más cikkeket meg sok-sok könyvismertetést írjon...” (VI. 466. old.).

Mindezeknek tekintetbevételével és szem előtt tartásával kellett tehát az új helyzetben az erdélyi nyelvtudományi munkálatokat megtervezni. Ehhez azonban szükséges volt az előzmények számbavétele, annak ismerete, hogy egészében és részleteiben mire lehet építeni a további munkában. És éppen ennek során jelentkeztek olyan hiányok, amelyeknek pótlására elkerülhetetlen volt a tudománytörténet művelése. Ezzel kapcsolatban, Kőrösi Csoma Sándor indulásával foglalkozván, Szabó T. Attilának még 1979-ben is ilyen helyzetképet kellett festenie:

„Sajnálatos tény [...], hogy a magyarban a társadalomtudományok vizsgálatában feltűnő a tudománytörténeti vizsgálódás elhanyagolása, pangása. Ez a pangás és a nyomában jelentkező hiány a részletkérdések megoldásában és az egyes tudományterületek történetének összefoglalásában egyaránt jelentkezik. A társadalom és a művelődés nem egy múltbeli jelentős magyar alakjának nincs tudománytörténeti távlatba állított, kritikai életrajza, és hiányzik munkásságának ilyen szempontú átfogó értékelése. Még ennél elevenebben érezzük a hiányt, hogyha az egyes tudományterületek átfogó történeti értékelése érdekel. Ha pedig egy-egy olyan kiemelkedő személyiség, mint amilyen Kőrösi Csoma, a tudománytörténeti vizsgálódás fénykörébe került is, az élet- és jellemrajzok, a megemlékezések, az életmű-értékelések sokaságából nem egy a műkedvelőség szintjén alig-alig jutott túl. A valóságos adatok, a történeti tények a műről műre vándorló téves adalékokkal, kritikátlan következtetésekkel és fellegjáró képzelgésekkel összekeveredve akadályozzák a világba látást még oly esetekben is, amikor pedig az adatok gazdagságából módszeres kritikai vizsgálódással elválasztható az ocsú a tiszta szemtől és a valóság az ábrándok világától” (V. 338-339. old.)

Ez a bírálat még fokozottabban érvényes (illetőleg érvényes volt), a hiányok még kiáltóbban jelentkeztek az erdélyi tudományosság múltjának térképén. Éppen ezért az olyan tudományszervező kutatónak, mint amilyen Szabó T. Attila, aki szűkebb hazájában (de szülőföldje határain túlmutató érvénnyel és jelentőséggel) több



munkásságatudományágat honosított meg és munkált ki: mind az egyes tudományterületek átfogó történeti összefoglalásában, mind a részletkérdések előzményeinek föltárásában, mind pedig az egyes alkotók kritikai értékelésében-méltatásában elkerülhetetlenül saját vizsgálódásaival kellett betöltenie a lakúnákat, és a tudománytörténet mind e három fontos műfajában folyamatosan kellett munkálkodnia. Így vált életművének szerves részévé s egyben – láthatólag – kedvelt diszciplinájává a tudománytörténet.

Az eddig elmondottak értelmében átfogó – mégpedig korszakokat átfogó – tudománytörténeti tanulmányai sorából Az erdélyi magyar nyelvtudomány kérdései (IV. 46-63. old.) című kívánkozik az élre, amelyben a XVI. századi kezdetektől napjainkig vázolja föl az erdélyi magyar nyelvtudomány történetét. Ez a történet két nagyobb korszakra oszlik: egyrészt a távolabbi és a közelebbi előzményekre, másrészt az impériumváltozással kialakult törekvéseknek és munkálatoknak ugyancsak legalább két időszakára. A távolabbi előzmények Heltai Gáspártól, Misztótfalusi Kis Miklóstól meg Geleji Katona Istvántól Pápai Páriz Ferencen, Bod Péteren, Gyarmathi Sámuelen, Aranka Györgyön át egészen Kriza Jánosig tartanak, s a századokat átívelő korszak fő sajátsága, hogy bár kiemelkedő egyéni teljesítmények születtek, de nem kapcsolódtak egymáshoz és nem alkottak folyamatos tevékenységet. Nem kevésbé jellegzetes a második időszak sem, vagyis a kolozsvári egyetem megnyitásától az egyetemnek a román állam által történt átvételéig, vagyis az 1872-től 1919-ig tartó fél évszázad sem. Ebben az időben ugyanis olyan kiváló tudósegyéniségek váltják-követik egymást, mint Imre Sándor, Szinnyei József, Halász Ignác, Szilasi Móric, Zolnai Gyula, Gombocz Zoltán, akik azonban kolozsvári egyetemi tanárságuk idején, az egy Szinnyeit kivéve, semmi jelét nem adták a környező táj történeti vagy korabeli nyelvi kérdései iránt való érdeklődésüknek.

Ehhez az átfogó tanulmányhoz csatolható A romániai magyar nyelvtudományi munkálatok két évtizede 1945-1965 (III. 96-115. old.), továbbá A nyelvtörténet új csapásain című (III. 75-80. old.), amely az erdélyi magyar nyelvtörténeti kutatások eredményeit mutatja be, s végül A romániai fiatal magyar nyelvészek munkájáról című (V. 46-51. old.), amely az új nyelvésznemzedékek, az utóbbi évtizedekben felnőtt munkatársak-utódok kutatási területeiről és eredményeiről számol be. Mindezekhez járul még az egész kérdéskört nagyszabásúan betetőző, a kötetbe nem került tanulmányok sorában már idézett, Az erdélyi magyar nyelvtudomány kérdései című dolgozata.

Az említett ancilla-szerep világosan megnyilvánul az erdélyi nyelvtudomány-történet fenti áttekintéséből, illetőleg a belőle levont tanulságokból. A tanulságokat ugyanis Szabó T. Attila az újabb kori erdélyi nyelvészeti munka megtervezésében-megszervezésében kora kezdettől fogva szem előtt tartotta. Erre a körülményre nemrégiben maga így mutatott rá: „Hiszen ha tudománytörténeti visszapillantással nem állapítjuk meg már eleve is azt, hogy az erdélyi magyar tudományos igyekezetek múltjában századokra visszamenően voltak ugyan kiemelkedő csúcsok, voltak nagy nyelvészegyéniségek, sőt voltak tudománytörténeti szempontból ma is nagyra értékelhető teljesítmények, az égre törő csúcsok magasan ugyan, de egyben magányosan kiemelkedve, nem alkottak folyamatos láncolatot, a nagy egyéniségek tudományos eredményeit nem fűzhette össze határozott célok elérésére való folyamatos, megszakítatlan törekvés. Mindezt már a kezdet kezdetén, akkor, mikor az 1930-as évek derekán az újabb erdélyi magyar nyelvtudományi munkálkodás megindításának terve felmerült, tudatosítani kellett ahhoz, hogy az akkor induló vállalkozás eredménnyel kecsegtessen” (V. 46. old.)

Ilyenformán tehát a tudománytörténeti áttekintés és az ennek nyomán nyíló távlat segítette Szabó T. Attilát abban, hogy kialakítsa az új helyzetben az erdélyi nyelvtudományi munka célkitűzéseit. Egyrészt – mint már láthattuk – olyan feladatok kitűzését, amelyeket csak Erdélyben lehetett és kellett elvégezni (s amelyre ellenpéldát a kolozsvári egyetem első nyelvészprofesszorai adtak). Másrészt olyan tudománynépszerűsítő munka állandó végzését, amelynek művelődéspolitikai célja az volt, hogy meggyőzze a magyarságot a tudásnak a közösség fenntartásában betöltött szerepéről (amelyre viszont a népe sorsáért felelősséget érző olyan tudósok, mint Csűry Bálint, nyújtottak jó példát). S végül annak felismerését, hogy – az egyénileg kiemelkedő, de elszigetelt teljesítmények helyett – szervezett együttmunkálkodásra, mindenekelőtt szakmailag jól felkészült tudományos munkásokra van szükség.

Mindezen felismerésekhez természetesen először is arra volt szükség, hogy maga Szabó T. Attila megtalálja munkaterületeit, helyét és hivatását a kibontakozó erdélyi magyar tudományos életben. Ebben a vonatkozásban léptek be életébe azok a nagy alkotó egyéniségek, akiknek hatására fordult érdeklődése Erdély múltja és jelene felé. A történeti érdeklődést Kelemen Lajos ébresztette föl benne, a jelen valósága felé Csűry Bálint irányította őt. Kettejük jelentőségét Elöljáró beszédében így jelölte meg:

„A legállandóbb és munkásságomnak döntő irányt adó személyi hatást [...] a két nagy mesternek: Kelemen Lajosnak a levéltári kutatás bűvöletében és Csűry Bálintnak a népnyelv kitartó búvárlatában eltöltött puritán élete és nemes példája jelentette számomra. Az ő hatásuk nyomán fordult az ifjúkori nagyotakarások kezdeti tervtelen, balga csapongásában hánykódó életem határozottan a nép jelenkori és múltbeli kérdéseinek vizsgálata



munkásságafelé. Kelemen Lajos emberi-tudósi hatását a kérdések történeti változásaikban, időbeli folyamataikban való szemléletén, a kínzó önkritikai magatartás áthagyományozásán és mindenekelőtt egy életre szóló levéltári érdeklődésen kívül főként a helynévtörténet területén tett határozott, új irányulású lépések és a nyelv meg a népi élet történeti kérdései iránti kitartó, beható érdeklődés mutatja. Csűry Bálint személyes hatása nyelvészpályám kezdetén a nyelvjáráskutatás gyakorlati végzésének útján indított el és tartott rajta mindaddig, amíg az időközben felnövekvő új nemzedékek nagyra hivatott és céltudatosan egyirányú érdeklődést mutató csoportjai e kérdéskör korszerű és kimagaslóan eredményes művelésével fölöslegessé nem tették a magam ilyen irányú további munkálkodását” (I. 10-11. old). A két mester iránt érzett tiszteletét és háláját – mint az alábbiakban még látni fogjuk – több, életüknek és munkásságuknak szentelt önálló írásban rótta le.

Ami a kibontakozó nyelvtudományi munkásságát illeti, annak első és legfontosabb tartománya a nyelvtörténet. Nyelvtörténészként fő feladatának azt tartotta, hogy minél szélesebb adatgyűjtés alapján új nyelvi anyagot tárjon fel. Ez a szemléletmód határozta meg a nyelvi anyag felhasználásában és feldolgozásában követett módszerét, amelyet maga így körvonalazott: „mindig arra törekedtem és arra törekszem, hogy a történeti és jelenkori adatok mentől gazdagabb sorozatát egybehordva, magukból az adalékokból szinte önként kerekedjék ki a magyarázat, a megfejtés, és ne a feltett, kikövetkeztetett nyelvi adatok ingoványából vezessen csuszamlós csapásokon át a bizonytalanságok kusza bozótjába az út” (I. 11. old.).

A nyelvtörténeti kutatás további lehetőségeit és az e téren elvégzendő munka tervét vetette papírra Az erdélyi magyar nyelvtörténeti és nyelvjárástörténeti kutatás feladatai című összefoglalásában (1955: III. 370-382. old.), majd ennek nagyszabásúvá fejlesztett változata, Az erdélyi magyar nyelv- és nyelvjárástörténeti kutatás szempontjai és feladatai címmel (1979/1984: VI. 411-429. old.) került ki a szerző tolla alól. Ez utóbbiban a feladatok kijelölése előtt tudománytörténeti áttekintést nyújt, számba véve az e témában munkálkodó elődök nyomait, s a „nyomkeresés”-ben az 18. századig megy vissza, hogy Gyarmathi Sámuelben találja meg az erdélyi nyelv- és nyelvjárástörténeti vizsgálódások első munkását.

„A SzT tervezője évtizedek óta kutatómunkája legfőbb céljának a Tár egybegyűjtését és közrebocsátását tartja” (1979/1984: VI. 426. old.) – a szerzőnek ez a nyilatkozata nem hagy kétséget afelől, hogy mit tart nemcsak nyelvtörténeti munkássága, hanem egész életműve legfontosabb részének. Mégis, ha a munka genezisét vizsgáljuk, világossá válik előttünk, hogy a levéltári kutatás rendjén eleinte elsődleges célként a helynévgyűjtés szerepelt, s csak mint ennek kiegészítője merült föl a szótörténeti adalékok kijegyzése az átvizsgált levéltári anyagból. Ebben a vonatkozásban is hallgassuk meg őt magát:

„Amióta 1925 őszétől a néhai nagy levéltárostanár, Kelemen Lajos famulusaként egy életre szólóan a levéltári kutatás bűvkörébe estem, lassan-lassan alakulgatott bennem az a terv, hogy a kezemen megforduló levéltári darabok gazdag szótörténeti anyagát ne csak kutatásaim akkori elsődleges célja – a helynévtörténeti adalékok gyűjtése – szempontjából aknázzam ki, hanem rójak cédulákra minden olyan másmilyen adalékot is, amely szótörténeti szempontból használhatónak mutatkozik” (II. 520-521. old.)

Ami a kiindulópontot, a hely- és személynévtörténeti adalékok gyűjtését illeti, csak nemrégiben szólt Szabó T. Attila arról az ösztönző hatásról, amely Mályusz Elemér professzornak népiségtörténeti munkásságából „sugárzott” feléje: „Mályusznak A népiség története című tanulmánya elzártságomban olyan népiségtörténeti elvekkel ismertetett meg, amelyeket a névtörténeti kutatásban – a változtatandók változtatásával – jól érvényesíthettem, illetőleg az ő elméleti felismeréseit a magam gyűjtötte anyag feldolgozása rendjén nemcsak alkalmazhattam, hanem az anyag adta lehetőségek határain belül tovább is fejleszthettem. Ilyenformán tehát a névtörténeti kutatásra késztető első történész-hatáshoz, amely engem Kelemen Lajos részéről ért, újabb történész-hatás, a Mályusz professzoré, csatlakozott és serkentett névtörténeti gyűjtő- és feldolgozó munkámban” (VI. 418-419. old.). Nem itt a helye annak, hogy a vázolt hatást Szabó T. Attila munkásságában ezúttal nyomon kövessük; azt azonban a jövő vizsgálódás számára följegyezzük, hogy Mályusz Elemér említett tanulmánya, a Szekfű Gyula szerkesztette A magyar történetírás új útjai című gyűjteményes kötetben 1931-ben látott napvilágot [A Magyar Szemle Könyvei, III. 237-268. old.]. Nincs terünk továbbá arra sem, hogy a szerzőnek a névkutatásban nyújtott teljesítményeit felsoroljuk, ezért – célunknak megfelelően – elsősorban azokat a közleményeit emeljük ki, amelyek tudománytörténeti érdekkel bírnak. Ezek közül A helynévgyűjtés jelentősége és módszere címűt (III. 339-358. old.) említjük elsőnek, amely eredetileg programadó előadásként a Magyar Nyelvtudományi Társaságban hangzott el, s ennek folyóiratában, a Magyar Nyelvben 1930-ban jelent meg, és amelyről maga annyit jegyzett meg, hogy „ennek a dolgozatnak a szerző tudományos munkásságát tekintve élettervszerű jelentősége van” (II. 542. old.), s amelyet már a kortárs tudósok alapvető jelentőségűnek ismertek fel, amikor Sámuel-Kölber-jutalommal tüntették ki8, s amelyről ma egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a korszerű magyar helynévkutatás elindításában, szempontjainak és módszerének kidolgozásában, e




munkásságatudományág hazai megalapozásában s későbbi felvirágzásában korszakalkotó szerepet játszott. A helynévtörténeti vizsgálatok kibontakozására talán még értekezésénél is ösztönzőbb és példamutatóbb lehetett gyűjtőtevékenysége, illetőleg gyűjtési eredményeinek, olyan adattári anyagoknak a folyamatos közzététele, mint: Zilah helynévtörténeti adatai a XIV-XIX. században (1936); Dés helynevei (1937); A kolozsmegyei Borsavölgy helynevei (1945); A Doboka völgy helynevei (1945); A szolnok-dobokai Tőki völgy helynevei (1945); Gyergyói helynevek a XVII-XIX. századból (1940). Példát adott továbbá egy településkörzet anyagának történeti szempontú gyűjteménye kapcsán korszerű feldolgozásra a Kalotaszeg helynevei I. Adatok (1942) című vaskos, 500 oldalt meghaladó kötetében. Újat kezdeményező a Kolozsvár települése a XIX. század végéig (1946) című, a belső terület helynévanyagának feldolgozásával készült településtörténeti tanulmánya. A személynevek történetébe is mélyen behatolt mind A személynevek helyneveinkben (1940) című dolgozatával, mind pedig A kolozsvári becenevek a XVI-XIX. században (1968) és A marosvásárhelyi személynévanyag becejellegű elemei a XVII. század első felében (1971) című értekezéseivel.

Visszakanyarodva programhirdető értekezéséhez, megemlítjük még, hogy egyfelől ennek tudománynépszerűsítő s egyben részletes gyakorlati tanácsokkal szolgáló változata a Miért és hogyan gyűjtsünk helyneveket című írása (1937/1970: IV. 251-275. old.); s hogy másfelől ugyanennek III. fejezetéből fejlesztette ki A magyar helynévkutatás a XIX. században című, 1944-ben önállóan is megjelent, ugyancsak úttörő tudománytörténeti áttekintését, amelynek újabb adalékokkal való kiegészítése A magyar helynévkutatás XIX. századi történetéhez című közleménye (1950: V. 419-422. old.). Végül saját történeti helynévgyűjtésének bámulatos gazdagságú eredményeiről számol be Az Erdélyi Helynévtörténeti Adattár és az erdélyi helynévkutatás néhány kérdése címmel (1955/1968: III. 359-369. old.) Sajnálatos módon az összegyűjtött anyagnak itt javasolt közzétételére azóta sem kerülhetett sor.

Az eddigi eszmefuttatás során figyelemmel kísérhettük azt, hogy a Helynévtörténeti Adattár és a Szótörténeti Tár között szoros összefüggések vannak. Abban is, hogy az anyaggyűjtés azonos helyen készült, a szerző kedvenc munkahelyén, az általa „Paradicsom”-nak tekintett levéltári kutatószobákban.

A Szótörténeti Tár az a műve, amelynek jelentőségéről a legtöbben és a legtöbbet, a legsokoldalúbban és a legárnyaltabban szóltak a szakavatottak és a szakmán kívüli értők egyaránt.

A nagy mű további méltatása helyett összefoglalásul a Szótörténeti Tárról a legmagvasabb jellemzést idézzük, azt, amelyet Benkő Loránd adott róla, tanulmány méretű értékelésében: „Az a teljesítmény..., ami előttünk kitárul, nem a méltatók véleménye által lesz azzá, ami, hanem önmagában hordja, objektiven tartalmazza értékeit.” Ugyanis „a Tár jellegében annyira egyedi, előzményeihez annyira nem fogható, formájában és tartalmában annyira minden hasonló műfajú munkát túlhaladó, hogy teljesen külön elbírálást igényel” [MNy. 1976, 40. old.].

Végül pillantsunk be Szabó T. Attila műhelyébe, az ő „Paradicsom”-ába, „a levéltári elvonultság mozdulatlan, sápadt csendjébe”, ahol életének java részét töltötte, és amelynek varázsáról ilyen vonzó, színes képet nyújtott nekünk, az avatatlanoknak és kívülállóknak: „A levéltárakban a múlt népi-emberi életével és belőle különlegesen éppen a nyelv történeti változásaival foglalkozva naponta érintkeztem és érintkezem ma is szellemi síkon a letűnt korok nemzedékeinek végtelen sorával. Mint szeszélyes gyorsasággal kerengő forgószínpad fel- és elvillanó jelenéseinek egyetlen személyből álló, tetszésnyilvánításra nem kényszerülő, néma közönsége, a levéltári kutatás múlttá kövült, emlékezetté merevült, de a látó szem számára újra zajlóvá pezsdülő élet forgatagába lesekedik bele úgy, hogy körötte eltűnik a ma, és a múlt kavargó életének izgalmas, kandi szemlélése közben a szereplő személyek ajkán, tollán elámító, veretes nyelvi gazdagságban suttog, beszél, kiált felé a múlt. Hozzá, neki, ha – «van füle a hallásra»” (I. 15).

Az erdélyi magyarság sajátos helyzetéből és az erdélyi nyelvi érintkezésekből fakadóan a magyar nyelv román elemeinek kutatása a kolozsvári egyetemen a nyelvtudományi feladatok sajátos, feltehetően kiemelt területét alkotja. 1958-ban az akkori kolozsvári magyar nyelvtudományi tanszék tervébe iktatta a magyar nyelv román kölcsönszavainak monografikus feldolgozását. A magyar nyelv feudalizmuskori román elemeivel foglalkozó munkaközösség vezetése Szabó T. Attila feladata lett.9 A jegyzetben felsorolt tanulmányok közül

99 E feladat ellátása során keletkeztek alábbi, jórészt tudománytörténeti érdekű közleményei:

A Pápai Páriz szótár-kiadások magyar szókincsének román eredetű kölcsönszóanyaga (1960/1968: I. 196-211. old.); Román eredetű kölcsönszavaink Gyarmathi Sámuel nyelvhasonlításában (1960/1968: I. 212-235. old.); A magyar szókincs feudalizmuskori román eredetű kölcsönelemei vizsgálatának tervmunkája (1961: V. 411-418); Előzetes jegyzetek román eredetű kölcsönszavaink középmagyar rétegéhez (1961: I. 176-194. old.); Eredmények és hiányosságok a magyar szókincs román eredetű feudalizmuskori elemeinek vizsgálatában (1962: I. 155-175. old.); Észrevételek a magyar szókincs román eredetű feudalizmuskori kölcsönszavainak vizsgálatához (1965: III. 90-95. old.); Hol tartunk nyelvünk román eredetű feudalizmuskori kölcsönszavainak kutatásában? (1969: IV. 14-18. old.) Kniezsa István szerepe a magyar szókincs román eredetű feudalizmuskori elemeinek vizsgálatában (l965: III. 517-523. old.), A magyar szókészlet feudalizmuskori román



munkásságaszempontunkból kiemelkedik az Eredmények és hiányosságok a magyar szókincs román eredetű feudalizmuskori elemeinek vizsgálatában című, mert benne a szerző összefoglalja azokat a mozzanatokat, a 18. századtól kezdve a legutóbbi időkig, amelyek a román kölcsönszók vizsgálatával kapcsolatosak.

Idéztük Szabó T. Attila vallomását arról, hogy érdeklődését a nép jelenkori nyelve és kultúrája iránt Csűry Bálint keltette fel, és indította el őt a nyelvjáráskutatás gyakorlati végzésének útján, hogy azután létrehozza a kolozsvári nyelvjáráskutató csoportot, és megalapozza a rendszeres erdélyi magyar nyelvföldrajzi kutatásokat. Azok az értékelések, amelyeket Csűry Bálint egyes műveiről még életében és azok az emlékezések, amelyeket Csűry Bálint pályájáról halála után írt, ma már a tudománytörténet régióiba emelkedtek.

Csűry Bálint Szamosháti Szótár-át értékelve (1936: V. 254-156. old.), mint a magyar nyelvjáráskutatásban új korszakot nyitó művet méltatja. A szótár újdonságát a következőkben jelöli meg: „Csűryé az első olyan magyar tájnyelvi szótár, amely egy összefüggő nyelvjárásterület megközelítőleg teljes szó- és kifejezésanyagát nyújtja. Nem elégszik meg tehát csak a tájszavak és csak azon a vidéken élő nyelvalakok összegyűjtésével, hanem szótárába raktározza a Szamoshát minden szavát és kifejezését.” Emellett kiemeli a szótárnak saját határain túlmutató, a népiségismeretben betöltött jelentőségét: „De nem pusztán szótár ez a mű. Tulajdonképpen izgalmas néplélektani tanulmányt olvasunk, hisz a hang- és alaktani jelenségeken túl és a mondatszerkesztés jellegzetességei mellett a közmondások, a népi hiedelmek, a falusi kedély gazdag világa szorong itt egy szótár merev kereteibe zsúfolva, és vágyik, onnan kitörve, élő része lenni a későbbi néplélektani kutatásnak.” Végül felhívja a figyelmet a népnyelvi kutatásoknak az erdélyi kisebbségi életben és művelődésben játszott szerepére: „Alapos eredményeiben komoly figyelmeztető kisebbségi életünk, szerény lehetőségek közé szorított honi tudományosságunk számára, hogy a legigazibb kincs, a számunkra legtöbbet jelentő érték, az anyanyelv, a népnyelv tanulmányozását ne hagyjuk, mint eddig, ebek harmincadjára jutva tengődni. Egy kisebbségi nép egész életének, tudományos célkitűzéseinek a legerősebb alapra, a népre kell irányulnia.”

Csűrynek A népnyelvi búvárlat módszere c. tanulmányát ismertetve (1937: VI. 42-44. old.) a címben megjelölt téma mellett egy fontos tudománytörténeti felismerésre is ráirányítja a figyelmet. Csűry ebben az írásban ugyanis végigkísérte a magyar nyelvjáráskutatás történetét, amelynek lehangoló tudománytörténeti tanulsága az, hogy „bár a tudós Szamosközi István már a XVI. században följegyzi a székely párbeszédes mondathanglejtésnek egyik sajátságát, és ezzel megteszi az első észrevételt a magyar nyelvjárásokra”, a magyar nyelvészet a rendszeres népnyelvkutatás megkezdését hosszú ideig halogatta. Csűry azonban a történetnek csupán vázlatát adta, a főbb állomásokat, azoknak a munkásságát emelve ki, akiknek a nyelvjáráskutatásban „részint elméleti, célkitűző, részint gyakorlati, gyűjtőmunkásságuk jelentős”. Szabó T. Attila – mint látni fogjuk – a témát később alaposabban kidolgozta, és különösen az erdélyi magyar nyelvjáráskutatás történetének gazdag részleteivel bővítette ki.

Csűryről két emlékezést írt. A nekrológban (1941: III. 475-478. old.) tömören foglalta össze életműve jelentőségét: mint az újabb magyar nyelvjáráskutatás megteremtőjét, mint az erdélyi magyar nyelvművelés ügyének legkomolyabban felkészült nyelvész harcosát és mint a nyelvtörténeti szövegek közlésének egyik kezdeményezőjét méltatta. A pályaképben (1941: VI. 453-459. old.) részletező gonddal rajzolta meg tudósi és emberi portréját, s a tárgyias leírásokat a személyes emlékezés melegével hitelesítette. Megjelenítő erővel állítja elénk a Kolozsváron munkálkodó tudós alakját: „Kedvelt munkahelyének, a Kollégium nagykönyvtárának ablakán át ezekben az években késő éjszakáig, sokszor hajnalig is fény szűrödött ki, annak bizonyságául, hogy ott az erdélyi magyar tudósok egyik különleges szerénységben rejtőzködő alakja dolgozik kitartóan a magyar népi műveltség megismerésének kérdésein, búvárkodik, töpreng legdrágább kincsünk, anyanyelvünk történeti és jelenlegi életének megvilágításán, illetőleg helyzetének javításán.” Kolozsvárról Csűryt a Debreceni Tudományegyetem magyar és finnugor tanszékének élére hívták meg, s nem sokkal később az újonnan alakult első magyar népnyelvkutató intézet vezetésével is megbízták. Ettől kezdve „a népnyelvkutatás terén is kijelölte az intézet nagyszabású munkatervét: 1. Debrecen közvetlen és távolabbi környékének; 2. a másutt élő magyarság népnyelvének, és 3. a debreceni eredeti civisnyelv szókincsének szótári feldolgozásában”. A 2. pontban jelzett cél megvalósítása érdekében egyebek között „gondoskodása kinyúlt az Erdélyben dolgozó néhány kutató felé is. Személyes kaPcsolatokkal és intézete évkönyvében biztosított közlési lehetőségekkel sietett segítségükre”1010.

eredetű kölcsönelemeinek kutatása (1981: VI. 372-393. old.); A magyar szókészlet román elemeinek története [Bakos Ferenc könyvének recenziója] (1982: VI. 266-271. old.). Idegen nyelven jelentek meg az alábbiak: A propos des mots d’origine roumaine dans le vocabulaire hongrois a l’époque du féodalisme (Studia Slavica 12 1966., 388-396. old.); Hungarian Loanwords of Rumanian Origin (Hungarian Studies 1985. 51-65. old.).1010 A magyar nyelvjáráskutatás fejlődéséről Szabó T. Attila két, szorosabb értelemben vett tudománytörténeti áttekintést készített. Az egyik a Kriza János és a Vadrózsák nyelvjáráskutatásunkban című monografikus jellegű értekezés (1971: a Kriza János életművének szentelt, fent idézett, gyűjteményes kötetben), amelyet a korábbi, Az évszázados Vadrózsák és a nyelvjáráskutató Kriza János (1964: III. 443-454. old.;



munkásságaAki a népnyelvben már eleve nem csupán hang-, alak- és mondattani jelenségek gyűjtelékét látta, hanem a néplélek megnyilatkozásait is figyelemmel kísérte, annak a tudósnak érdeklődési körébe kellett vonnia a népköltészet, különösen pedig az erdélyi tájakon gazdagon termő népballadák világát. Szabó T. Attila e vonatkozásban is jeles tudománytörténeti összefoglalásokat készített. A Népballadáink életútja című (1966: V. 287-298. old.) – mint maga feljegyezte: „A Faragó József gondozásában Jávorfa muzsika címmel megjelentetett népszerűsítő kiadványnak tudománytörténeti keretbe való behelyezése és jelentőségének méltatása” (V. 598. old.). Ezt követte néhány év múlva az átfogóbb jellegű, A hazai népballadagyűjtés életútja című, amely először Kallós Zoltán gyűjtéséből és Szabó T. Attila gondozásában és jegyzeteivel közzétett Balladák Könyve c. kiadvány bevezetőjeként jelent meg (Bukarest, 1970, 19712, 5-42. old.), majd pedig kiegészítésekkel és újabb jegyzetanyaggal bővítve Az erdélyi, bukovinai és moldvai magyar népballadagyűjtés történetéhez címmel látott napvilágot (V. 442-481. old.; 594-609. old.).

Utaltunk arra, hogy Szabó T. Attila kezdeményezésére indult meg a rendszeres erdélyi magyar nyelvföldrajzi kutatás. Ennek eredményeként jelent meg az első magyar nyelvföldrajzi munka, a Huszonöt lap Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképéből.1111 A továbbiakban mint a romániai Magyar Nyelvjárási Atlasz munkálatainak elindítója és irányítója számos – tudománytörténeti jelentőségű – tanulmányt és tájékoztatót tett közzé.1212

A nyelvművelés és a nyelvi ismeretterjesztés is szerves részét alkotja Szabó T. Attila munkásságának. A nyelvművelés természetes alapjait: a nyelvi tudatosságot, a nyelvi szépségek iránti fogékonyságot és a nyelvhasználati igényességet tanítónő édesanyjától kapta örökül, amint erről nemrégiben oly szépen vallott: „Nem kell külön hangsúlyoznom, hogy a tanítónő édesanya milyen előnyt jelentett számomra nyelvi indulásomban, nevelésemben is. Édesanyám mintaszerűen tiszta, idegenszerűségektől mentes magyar nyelvet beszélt, s ezt kötelességként oltotta bele gyermekeibe is. Emellett rendkívül szemérmes volt; közönséges szót soha nem hallottam a szájából. Férfi létemre ma is viszolygok, mikor társaságban még a nők is – régen csak csiszlik-szájból hallott – trágár szavakat vegyítenek beszédjükbe a – szent természetesség nevében. Ha nyelvi purizmus jellemez engem, akkor ezt a szülői házból hoztam magammal örökölt és örökös nyelvi igényként, az anyanyelv szépségének és erejének tudatával együtt. Ezért még nagyobb, el nem múló hálával gondolok édesanyámra, mint azért, hogy az életet neki köszönhetem” (V. 563. old.).

A nyelvművelés szerepét és jelentőségét az erdélyi magyarság kisebbségi életében Szabó T. Attila korán felismerte. Ebben is – mint az eddigiekből már kitűnhetett – Csűry Bálint példája állott előtte. A róla rajzolt példaképben érdemes felfigyelnünk arra a tudománytörténeti adalékra, hogy Csűry nyelvművelő tevékenysége a kolozsvári Erdélyi Irodalmi Szemlében „még 1924 táján, tehát jóval a magyarországi nyelvművelő mozgalom megindulása előtt kezdődött” (VI. 467. old.). A Csűrynek szentelt nekrológból pedig arról értesülünk, hogy „előbb az Erdélyi Irodalmi Társaságban, majd az EME [Erdélyi Múzeum Egyesület] marosvásárhelyi vándorgyűlésén és kolozsvári népszerűsítő előadásain bátran rámutatott a nyelvünket fenyegető romlás veszélyére” (III. 477. old.), és ezáltal „úgyszólván ő adott jelt a magyarországi nyelvművelő mozgalommal

544-555. old.) c. közleményből fejlesztett ki. Az értekezés első, Nyelvjáráskutatásunk Kriza előtt címet viselő fejezetében, figyelemmel a téma európai összefüggéseire, tömören vázolja a magyar nyelvjárások iránti érdeklődés, majd az ilyen irányú vizsgálatok és leírások történetét Faludi Ferenc gyűjtésétől a Nyelvtudományi Közlemények megindulásáig, 1862-ig, amely évben Kriza a Vadrózsák sajtó alá rendezésével és a gyűjtött nyelvjárási anyag közzétételével foglalatoskodott. A további fejezetekben – Kriza nyelvészeti ismeretei; A Vadrózsák nyelvjárási anyaga; A székely tájszótár; „Néhány szó a nyelvjárásokról”; Kriza gyűjtőtársai; A Vadrózsák nyelvtudományi értéke – részletes elemzéssel rajzolja meg Kriza szerepét a nyelvjáráskutatás történetében. A másik A moldvai csángó nyelvjárás kutatása (1959: V. 482-527.; 599-609. old.) című nagyszabású és igen érdekes tanulmányában a 18. század 60-as éveiből származó első megnyilatkozástól, valamint a Magyar Tudós Társaságnak a múlt század 30-as éveiben kezdeményezett tervszerű lépéseitől egészen századunk 50-es éveinek közepéig mutatja be a moldvai magyarság nyelvének felkutatásában végzett munkát és a leírásában elért eredményeket. A moldvai csángó-kutatás témaköréhez kapcsolódnak alábbi írásai is. Mikecs Lászlóról írt nekrológ (1945: III. 515-516. old.), amelyben a csángóság nagy reményekre jogosító, fiatalon, tragikusan elhunyt kutatójának, a Csángók (1941) c. hatalmas összefoglalás, valamint A moldvai katolikusok 1646-47. évi összeírása (1944) c. újszerű megállapításokban gazdag munka szerzőjének állít emléket. A Széljegyzetek egy újabb csángó kiadványhoz (1957: V. 260-268. old.) címmel egy csángó népzenei kiadványról közöl bírálatot. És e témakörbe is beletartozik A moldvai csángó tájnyelvi térkép munkálatai c. beszámolója (lásd alább).

A magyar nyelvjáráskutatás történetére vonatkozó ismereteinket gazdagítják alábbi írásai is. A Magyar Nyelvjárások Atlasza c. kritikai szemléjében részletesen foglalkozik a magyar nyelvatlasz-munkálatok történetével (1969: V. 376-381. old.). Az Új Magyar Tájszótár tájszógyűjtésünk történeti távlatában címe szerint is tudománytörténeti jellegű recenziójában a magyar tájszóanyaggyűjtés és a magyar tájszótárak törénetéról is tájékoztat (1980: V. 396-402. old.).1111 Huszonöt lap Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképéből. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Szabó T. Attila, Gálffy Mózes, Márton Gyula, Kolozsvár, 1944. (Erdélyi Tudományos Füzetek 181.)1212 Ebből A válogatott tanulmányok és cikkek I. kötetében „Tervek és eredmények a nyelvtérkép munkában” címmel egész tanulmányciklust találunk, amely a következőket foglalja magában:

Jegyzetek Kolozsvár és vidéke tájnyelvi térképének előszavához (1944/1968: I. 475-485. old.); A moldvai csángó tájnyelvi térkép munkálatai (1963/1968: I. 486-491. old.); Nyelvföldrajzi gyűjtés a Fekete- és Sebes-Körös völgyében (1950/l968: I. 492-494. old.); A romániai magyar nyelvjárások nyelvtérképének előkészítése (1957: I. 495-512. old.); Nyelvtérképünk anyaggyűjtésének feleútján túl (1962: I. 613-638. old.); A romániai magyar nyelvjárások atlasza anyaggyűjtő munkájának állása és a további feladatok (1968: I. 539-546. old.).



munkásságaazonos szellemben induló romániai nyelvművelő munkálkodásra” (IV. 53. old.). Magától Csűrytől tudjuk, hogy nevezetes Aggodalmak nyelvünk épsége körül című előadását először Kolozsvárott 1928 őszén, majd Marosvásárhelyen 1930. augusztus 28-án tartotta. Megfigyeléseit Erdélyi magyar nyelvünk állapota címmel a Magyar Nyelv olvasói előtt is célszerűnek tartotta feltárni.1313 Hogy milyen tapasztalatokon alapultak akkor aggodalmai, azt már a cikk első bekezdéséből is megtudhatjuk:

„Az az új helyzet, melybe mi erdélyi magyarok a világháború után kerültünk, rengeteg megoldani való feladat elé állított bennünket. E feladatok között a legelsők egyike nyelvünk épségének megőrzése. Magyar nyelvérzékünk a gyermekkortól kezdve a nyilvános élet minden terén ezer kísértésnek van kitéve. Ez a kísértes már elkezdődik az iskolában. Tanítóink a megmondhatói, milyen nehéz próbát kell kiállani a tanuló gyermekek magyar nyelvérzékének az idegen nyelvekkel anélkül is túlzsúfolt román tantervben, különösen a román nyelvű tanulmányok nagy száma miatt. Az egyetemi tanulmányok magyar műnyelvét ifjaink csak magánúton sajátíthatják el. Az élet minden téren próbára van téve a nyelvérzék. Ezer alkalom van reá, hogy nyelvünkbe idegen szó, idegen nyelvi szerkezet, kifejezésbeli pongyolaság furakodjék.”

Nem meglepő tehát, hogy amikor az erdélyi magyar nyelvtudományi munka megtervezésére-megszervezésére került a sor, Szabó T. Attila a feladatok és célkitűzések között „az oly fontos nyelvápolás” (IV. 56. old.) ügyét tette az első helyre: „A feladatok kijelölésének rendjén elsőként a nyelvápolás, a nyelvművelés kínálkozott halaszthatatlan kérdésként” (V. 47. old.). Hogy milyen fontosnak tartotta ezt a feladatot, az abból is látszik, hogy – szokásos szerénységét ezegyszer félretéve – saját szerepét így körvonalazta: „A nyelvművelés kérdéseit itt Erdélyben elsők között igyekeztem szóvá tenni a napisajtóban és az Erdélyi Múzeum hasábjain is. A folyóiratnak ezt a rovatát – még mielőtt a folyóirat szerkesztője lettem volna – éveken át vezettem, illetőleg a rovat cikkeinek nagy része az én tollam alól került ki (V. 568. old.).

Nyelvművelő munkásságában Kosztolányi Dezső volt az eszményképe. Első nyelvművelő tárgyú cikkét az Anyanyelvünk címűt, a Kosztolányi szerkesztette A Pesti Hírlap Nyelvőrének Kacsó Sándor által összeállított erdélyi kiadásáról írta1414, hogy egy év múltán Kosztolányi halálhírére Kosztolányi és az új magyar nyelművelés címmel tisztelegjen emléke előtt (1936: III. 468-470. old.). Ebben elsőként vázolja föl Kosztolányi nyelvművelő törekvéseinek történetét – akkor, amikor még nem voltak kötetbe gyűjtve ilyen témájú írásai –, 1909-ben, Öreg szavak c. cikkének megjelenési évében állapítva meg az újabb magyar nyelvművelés születési időpontját. Kosztolányi jelentőségét vallomásszerű sorokban méltatja: „Arany János óta nem volt egyetlen írónk sem, akiben költő és nyelvész olyan édesegy testvériségben élt volna, mint amilyen összhangzó egységben Kosztolányi lelkében éltek az írói és a nyelvtudósi hajlamok és kellékek. Ezért nyelvi remeklés minden költői sora, és ezért tudományos alaposságú minden fejtegetése, amelyet a nyelvi kérdésekre vonatkozólag tőle olvashatunk.” Végül „helyét a legnagyobb magyar nyelvészek és a legmélyebb hatású nyelvművelők sorában” jelöli ki.

Az Erdélyi Múzeum nyelvművelő rovatában – amelyet kezdettől, 1935-től 1942-ig vezetett – az anyanyelv gondozásának munkáját a magyarországi mozgalommal azonos elvek és módszerek alapján végezte, annyiban térve el mégis attól, hogy „a romániai magyar nyelvi valóság időszerű kérdéseinek behatóbb tárgyalásával önállóbban, a kisebbségi nyelvi élet igényeihez jobban igazodva igyekezett szolgálni a nyelvápolás érdekeit. E törekvésben az Erdélyi Múzeum munkatársául szegődött az Erdélyi Iskola címmel György Lajos és Márton Áron szerkesztésében megjelenő tanügyi folyóirat is” (IV. 53. old.). Ez utóbbiban jelent meg cikksorozata A nyelvművelés időszerű kérdései. Gyakorlati nyelvőrkalauz címmel, amelyet a szerkesztők külön füzetben is kiadtak.1515 Kosztolányi Nyelvőrének adaptációja után ez az első önálló erdélyi nyelvművelő kiadvány.

A nyelvművelő tevékenység „munkatársakat is kapott a folyóiratoknak és napilapoknak a nyelvi öntudat ápolására törekvő szerkesztőiben. A fegyvertársak közül a Pásztortűz szerkesztője, Császár Károly, a Keleti Újság szerkesztője, a költő Dsida Jenő és a Brassói Lapok ugyancsak író-szerkesztője, Kacsó Sándor ilyen irányú jelentőségét nem lehet említetlenül hagyni” (IV. 53. old.). Közülük Dsida Jenőnek a lap 1936. húsvéti számában nyílt Anyanyelvünkért c. rovatát, amely hetente jelentkező, rendszeresnek ígérkező nyelvművelő munka megindulását jelentette, külön is figyelemmel kísérte, mint a következő publikációi tanúsítják: Hanyatlás a nyelvművelésben (1937: 185-186. old.), Dsida Jenő nyelvművelése és ami utána következik (1939: V. 43-45. old.), és nekrológot is írt a nyelvművelő költőről: Dsida Jenő (1938: 320. old.). E korai erdélyi nyelvművelő gárdának tagja Brüll Emánuel is, akinek halála után csaknem hét évtizeddel állított emléket Szabó T. Attila Brüll Emánuel népszerűsítő munkássága címmel (1968: III. 502-506. old.), munkásságáról könyvészeti összeállítást is

1313 Magyar Nyelv 1931, 253-258. old.

1414 Erdélyi Múzeum 1935, 196. old.

1515 Népművelési Füzetek, szerkeszti Márton Áron és György Lajos, 5. sz., Cluj, 1939; némi kihagyással és bővítéssel: 1938/1968, I., 61-100. old.



munkásságacsatolva, amelyben a felsorakoztatott 119 közlemény közül 76 a nyelvművelés tárgykörébe tartozik.

A fa meghozta gyümölcsét: Szabó T. Attila példája hatott az utána következő nyelvésznemzedékekre, iskolát teremtve e téren is. A nyelvművelés erdélyi történetét összegezve megállapította: „A második világháború kirobbanása évtizedének elején kezdődő nyelvművelő törekvések az újabb világégés évei alatt, majd a nyomában következő gazdasági, társadalmi és politikai átrétegeződés kezdeti időszakában ellankadtak ugyan, de az ötvenes évektől kezdve a Kolozsvárt és más erdélyi városokban dolgozó nyelvészek munkája mindjobban erőre kapott.” Megváltoztak azonban a szervezeti keretek és a publikálási lehetőségek: „Minthogy a romániai magyarság egyetlen tudományos szerve, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és egyetlen szaktudományi folyóirata, az Erdélyi Múzeum 1947-ben megszűnt, nem volt szervezeti keret és egyelőre nem volt szaktudományi folyóirat, amelyben az ilyen irányú törekvések elméleti alapvetésének kifejtésére, megvitatására lehetőség nyílt volna.” A zsákutcából mégis nyílt kiút: „Szerencsére azonban alig volt Romániában megjelenő [magyar nyelvű] időszaki sajtótermék, amely ne nyújtott volna teret a nyelvápoló, a nyelvi ismereteket terjesztő munka számára. Ilyenformán a nyelvművelő munka a legnagyobb elterjedtségű sajtószervekben folyt, tehát éppen ott, ahol a legszélesebb körű hatást fejthette ki. E munkából a kolozsvári és vidéki nyelvészek mindenike kivette részét” (1979: V. 47. old.)1616

Fejtegetéseinknek egyik kiindulópontja az volt, hogy megállapítottuk, Szabó T. Attila abban a három műfajban, amelynek mibenlétét maga körvonalazta a tudománytörténeti munkálatok elégtelenségét elemző bírálatában, nevezetesen: mind az egyes tudományterületek átfogó történeti összefoglalása, mind a részletkérdések előzményeinek feltárása, mind pedig az egyes alkotók munkásságának távlatba állított kritikai értékelése terén – jelentőset alkotott. A tárgyalás eddigi folyamán – az általa művelt tudományágak rendjén haladva és e rendből adódóan – főként az egyes tudományterületek meg az egyes részletkérdések történetét feldolgozó tanulmányaira fordítottuk a figyelmet. Csupán itt-ott – ahol erre alkalom nyílt – érintettük a nyelvtudomány egyes munkásainak szentelt emlékező-értékelő-méltató írásait. A továbbiakban tudománytörténeti munkásságának e részleges képét kívánjuk kiegészíteni, amikor rendszeresebben számba vesszük az egyes alkotók munkásságáról közzétett méltatásait-tanulmányait.

A méltatások első csoportjába a műhelytanulmányokat sorolhatjuk, vagyis azokat az írásait, amelyekben valamely (rendszerint éppen megjelent) mű áll a középpontban, s annak ismertetése-elemzése alapján mutatja be szerzőjét.1717

Egy másik, bár kisebb csoportként tarthatjuk számon a tudósok köszöntésére írt rövidebb lélegzetű írásokat.1818

Jelentős műfaja a méltatásoknak az elődök és kortársak halálára írt nekrológ. Ide tartoznak a már említett, Kosztolányinak, Dsidának, Csűrynek emlékét megörökítő darabok mellett egyrészt azok, amelyekben a háború viharában fiatalon kettétört életpályáknak állított emléket.1919

A megemlékezés – eltérően a nekrológtól, amelyben a halál döbbenete és fájdalma uralkodik – az idő múltával távlatokat nyújt az elhunyt alakjának és munkásságának felidézésére.2020

A felsorolt műfajok, amelyekben az egyéni alkotók munkásságát tárgyalta a szerző – az egy műhelytanulmányt

1616 A kibontakozó új feltételek között önálló kötettel elsőként, az idősebb nemzedékből Márton Gyula jelentkezett: Írjunk, beszéljünk heIyesen (Bukarest, 1952). A fiatalabb kutatók közül előbb Cs. Gyimesi Évának: Mindennapi nyelvünk (Bukarest, 1975), majd Murádin Lászlónak: Szavak titka (Cluj-Napoca, 1977) és legutóbb Bura Lászlónak: Élő nyelvünk (Bukarest, 1982) című cikkgyűjteményét adták ki önálló kötetekben. Az újabb erdélyi nyelvművelő munkálatok reprezenatív darabja pedig a Gálffy Mózes és Murádin László összeállította Anyanyelvünk művelése c. kötet (Bukarest, 1975), amelynek élén – mintegy jelképesen – Szabó T. Attila Örök nyelvújítás c. írása áll, amely az erdélyi magyar nyelvészek-nyelvművelők három nemzedékének, 24 szerzőnek 70 cikkét-tanulmányát gyűjti egybe, és amelyben külön rovatot alkotva 7 tudománytörténeti cikk foglalkozik az erdélyi magyar nyelvművelés múltjával.1717 Ilyenek – Csűry Bálint két munkájának már tárgyalt értékelése mellett – a következők: Seprődi János, az ember és a tudós hagyatéka. Emlékezés születése százados fordulóján (1974: V. 348-353. old.); Egy tanulmánykötet és ami előtte történt [Jakó Zsigmond munkásságáról], (1977: V. 363-369. old.); Egy kutató a népi önismeret útján [Venczel József kötetéről] (1983: VI. 475-479. old.); Kelemen Lajos művészettörténeti tanulmányai (1982: VI. 365-371. old.); és végül a Kőrösi Csoma Sándor indulása (1979: V. 338-347. old.) című, amelyben nem a tudós műve, hanem a kutató Csetri Eleknek róla szóló monográfiája adja a műhelytanulmány témáját, valamint a tudománytörténet tartalmi és módszertani kérdéseire vonatkozó fejtegetései indítékát.1818 Ilyenek: [Kelemen Lajosról] Köszöntés születése nyolcvanadik évfordulóján (1957: III. 479-482. old.); [Farczády Elekről] A nyolcvanadik határkőnél (1970: V. 354-356. old.); A nyolcvanadik mérföldkőnél. Tulogdy János köszöntése (1971: VI. 470-471. old.).1919 Ezek: Gergely Béla sírjánál (1943: III. 501-510. old.); Mikecs László 1917-1944 (1945: III. 515-516. old.); Mindszenti Nagy Ottó 1903- 1946 (1946: III. 510-512. old.); Sándor Gábor 1921-1947 (1947: III. 512-513. old.). Másrészt azok, amelyekben a közvetlen elődöktől búcsúzik: Néma halotti beszéd Kristóf György ravatalánál (1965/1968: III. 493-497. old.); Farczády Elek (1974: V. 356-362. old.); Pais Dezső 1886-1973 (1974: IV. 624-627. old.).2020 Szabó T. Attila a következő megemlékezéseket írta: Cs. Bogáts Dénes 1882-1949 (1968: III. 498-501. old.); Brüll Emánuel népszerűsítő munkássága (1968: III. 502-507. old.); Márton Gyula 1916-1976 (1979: IV. 937-643).



munkásságakivéve – többnyire rövidebb lélegzetű írások. Ám ezeknek külön értékük, hogy nemegyszer először ad bennük áttekintést egy-egy tudós életéről és tevékenységéről, vagy hívja föl a figyelmet munkásságának kevéssé méltányolt oldalára, illetőleg kevésbé közismert vonására. A tudósok életművének nagyobb távlatokban és szélesebb keretek között való bemutatására viszont a portré vagy pályakép a legalkalmasabb. A portré elsősorban emberi és tudósi alakját rajzolja meg az alkotónak, s ennek keretében méltatja érdemeit. A pályakép az életpálya fejlődésének rendjén bontja ki a tudós munkásságának jelentőségét. Természetesen nem mindig lehet ilyen élesen elválasztani a műfaj két változatát. Előfordul, hogy a tudománytörténész egyszerre rajzol pályaképet, és fest portrét ugyanarról a személyről. Készülhet pályakép vagy portré a régi nagy tudósokról és a közvetlen elődökről meg kortársakról. Az utóbbi esetben a tárgyias ábrázolást a személyes emlékezés szálai is átszőhetik. A kiemelkedő személyiségekről szóló nagyobb szabású műfajban is magas színvonalú és emlékezetes írásokkal gazdagította Szabó T. Attila a tudománytörténetet, amint az alábbi címfelsorolásból s kitetszik: Pápai Páriz Ferenc és öröksége (1977: IV. 573-581. old.); Gyarmathi Sámuel nyelvtudományi munkássága a tudománytörténet fényében. Emlékezés halála másfél százados évfordulóján (1983: lásd fent); Ábránd és valóság. Az ember és a kutató Kőrösi Csoma Sándor arcképéhez (1969/1979: IV. 582-597. old.); Az évszázados Vadrózsák és a nyelvjáráskutató Kriza János (1964: III. 443-454. és 544-555. old.); A nyelvész Gáspár János és román eredetű kölcsönszavaink gyűjtése (1956/1968: III. 455-467. old.); Csűry Bálint 1886. február 13. – 1941. február 13. (1941: VI. 463-469. old.); Viski Károly nyelvészeti, filológiai és művelődéstörténeti munkássága (1974: IV. 602-612. old.); Bárczi Géza 1894-1975 (1979: IV. 628-636. old.).

Már az eddigiek során is föltűnhetett, hogy a tudósok közül Szabó T. Attila legtöbbször szeretett mesterének, Kelemen Lajosnak emlékét idézi. A felsoroltakat még három tanulmány említésével egészíthetjük ki. A legklasszikusabb veretű írás a Kelemen Lajos, az ember és a tudós. Emlékbeszéd születése százados ünnepén című (1978: IV. 613-621. old.), amelyben a reformkor híres szónokai által kimunkált emlékbeszéd hagyományát fölelevenítve fest portrét tanítómesteréről. A másik, a korábban keletkezett Kelemen Lajos élete az emlékezés világánál című (1963/1968: III. 482-492. old.) viszont pályaképet rajzol, és így éppen kiegészítő párja az előbbinek. A tanítvány, aki egykoron az eszményképnek tekintett tudós körében forgolódott mindkettőt át- meg átszövi személyes mozzanatokkal. Egészében a személyes kapcsolat során átélt élményekből építette föl viszont Kelemen Lajos az emlékezés fényében című írását (1977: VI. 480-498. old.).

Összegezésül B. Gergely Piroska szavait idézzük, aki találóan állapította meg, hogy „a tudós tárgyilagossága mögül elővillanó emberarc – az emlékezőnek és az emlékezetbe idézettnek mély embersége –” olyan többletet visz Szabó T. Attilának „az osztályos társ együttérzésével, megértésével és méltánylásával” megrajzolt portréiba, hogy „méltatására szegényes volna a nyelvtudományi szókincs”.2121

Végezetül, de nem utolsósorban, vessünk egy pillantást egy olyan műfajra, amelyet sajátosan Szabó T. Attila munkált és fejlesztett ki: tudománytörténeti miniatűrnek vagy jobb magyar kifejezéssel és stílusosabban kisded tudománytörténeti összegezésnek nevezhetnénk. Az ebben a műfajban írt, tudománytörténeti jártassággal és távlattal kiérlelt, lényegre törő, de mégis árnyalt, tömör és kerek összefoglalások nemegyszer néhány mondatban vagy néhány bekezdésben képesek többszázados fejlődési irányzatokat átfogni. Alkalmi megnyilatkozások ezek, mert egy-egy nyelvtudományi kérdés vagy munka kapcsán kerülnek ki a szerző tolla alól, de alkalmi jellegük mögött az évtizedeken át folytatott, a kérdéseket mérlegelő és kikristályosító nyelvtudománytörténeti munkásság eredményei rejlenek.2222

Ízelítőül lássuk, hogyan tudja a szerző három évszázad helyesírás történetét húsz sornyi szövegből álló öt mondatban összesűríteni:

„A reformációval egyidőben hatalmas közlési lehetőséget teremtő könyvnyomtatásnak már a betűanyag gazdaságos használata érdekében is lehetőleg korlátok közé kellett szorítania a betűk és más írásjelek számát. Ennek érdekében mindinkább érvényesíteni kellett a helyesírásban az egy hang – egy betű elvet. Némi ingadozással és következetlenséggel tarkítva, e törekvés a könyvnyomtatásban határozottan megfigyelhető. Ezért van az, hogy éppen Heltai Gáspárnak a XVI. század közepe tájától, majd Tótfalusi Kis Miklósnak a XVII. század végétől működő kolozsvári nyomdája tett döntő lépéseket a magyar helyesírás ilyen értelmű

2121 Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1973, 378-379. old. és 1982, 172-174. old.

2222 Ilyen kisded tudománytöréneti summái a következők: Bárczi Géza A magyar nyelv életrajza c. műve értékelésének a bevezető része, amelyben a magyar nyelvtudományi kézikönyvek történetére pillant vissza (1967: V. 54-55. old.); A magyar nyelv törteneti-etimológiai szótára a múlt és jövő távlatában c. ismertetésének első három pontja (1969: III. 428-430. old.), amely a magyar szófejtés történetéről nyújt átfogó képet; az Örök nyelvújítás c. cikke (1975: V. 5-9. old.), amelyben a tágabb és szűkebb értelemben vett magyar nyelvújítás folyamatát vázolja; Bárczi Gézáról festett portréjában a magyar nyelvtudománynak „a tudománytörténet távlatában szemlélt”, „a századvégen innen való története” (1979: IV. 628. old.); A hagyomány és korszerűség a helyresírásban című, Beke György kérdéseire adott válaszainak a magyar helyesírás történetét a kezdetektől napjainkig ívelő összefoglalása (1979: V. 570-574. old.); A kora ómagyar kor szövegemlékei című, Benkő Loránd műve értékelésének bevezetésében a magyar nyelvtörténeti vizsgálatok históriájának foglalata (1980: V. 278-279. old.).



munkásságaegységesítése felé. Egy ideig ugyan ezután is ingadozott a helyesírási gyakorlat – a kor sajátos ideológiai viszonyai között – a felekezetenként elkülönülő katolikus és protestáns helyesírás két árnyalata között, de azután a XVIII. század végén kezdődö nyelvújítási küzdelmek íróharcosainak és főként az 1825-ben megalapított Magyar Tudós Társaság (Akadémia) tagjainak fáradozása 1832-ben megalkotta a mai magyar helyresírás alapvető művének tekinthető első, egységesítésre törekvő magyar helyesírási szabályzatot.”

Hasonló tömörséggel foglalja össze – válaszul Kántor Lajos kérdésére –Horger Antal és József Attila viszonyának ellenpéldájaként nyelvészek és írók két évszázadon át folytatott együttmunkálkodásának történetét:

„Kazinczy kezdeményezése nyomán valóságos fegyverbarátság alakult ki írók és nyelvészek között. Vörösmarty Mihály például egyik kezdeményezője, támogatója volt az Akadémia szótári munkálatainak, Czuczor Gergely meg éppen lemondott az íróí babérokról, s a magyar szókincs elámítóan sokoldalú ismeretével szerkesztette az első nagy magyar értelmező szótárt (1862-1874). Arany János ugyan békétlenkedve zsémbelt «a nyelvész urak»-kal, de maga is nyelvészkedett, s mint szerkesztő nyelvi dudvát írtott: még Az ember tragédiája nyelvi remeklésein is talált csiszolni valót. Szinte százados lépéssel a magunk korára ugorva át: az Arany bűvöletében nevelkedett Kosztolányi Dezső nem a nyelvészekkel való szembenállásban, hanem éppen harcos fegyvertársként, az anyanyelv szépségétől és végtelenségétől bűvölten, remekbe készült vitairataival, cikkeivel segítette győzelemre az első világháború utáni újabb magyar nyelvművelő igyekezetek ügyét. A felszabadulás után meg a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő Bizottsága elnöki tisztében élő Kodály Zoltán, majd maga Illyés Gyula a nyelvész Lőrincze Lajossal együtt buzgólkodik az író és a nyelvész számára egyaránt drága anyanyelv védelmében. Vagy hogy erdélyi példát említsek: a két világháború közötti erdélyi nyelvművelő igyekezeteknek két kiemelkedő íróalakja is volt: Dsida Jenő és Kacsó Sándor.”2323

***

Kedves Attila Bátyám!

Hetvenötödik születésnapod alkalmából a legnagyobb élő magyar nyelvtudóst köszöntöttem Benned, s azt tettem hozzá: a sors különös ajándékának tekintem, hogy találhozhattam Veled és közelebbről is megismerhettelek Téged. Válaszleveledben ismert szerénységeddel elhárítottad a leg- szócskában kifejezett és Általad túlzásnak ítélt minősítést. Úgy gondolom, a nyolcvanadik mérföldkő ünnepélyes alkalma felment engem a levéltitok őrzése alól, s napvilágra hozhatom válaszodnak ezt a részét, amely így szól:

„Ha majd Kolozsvárra vetődsz, ha az utcán találkozol egy felfuvalkodott, önhitt, őszhajú emberféleséggel, tudd meg, hogy az én vagyok, de azt is tudd meg, Ti tettetek azzá az olyan túlzó dicséretekkel, amilyeneket Te is papírra vetettél. Mert azt, hogy neked a velem való találkozás valamit jelentett, azt még elhiszem, de hogy én volnék a legnagyobb élő magyar nyelvész, ezzel az állítással szemben legalább tíz nevet tudnék felsorolni, akik jóval nagyobbak, mint szerénytelenségem.”

Azért is idéztem ezt a részletet, mert igen jellemzőnek találom azokra a megnyilatkozásaidra, amelyekben „árnyékot napfény – tréfa űz komolyt”: élőszóban arcodon ilyenkor kutató tekintettel párosult bujkáló mosoly jelenik meg, a nyelven kívüli elemek ily híven kísérve félig tréfás mondandódat, azt, amit az olasz semiserio-nak nevez.

Nem kevésbé fontos azonban leveled folytatása sem, amelyben komolyra fordítva a szót, így összegezed életpályádat:

„Meg aztán én igazán sohasem pályáztam erre a leg-re. Dolgoztam, amennyit tudtam, s most életem végén olyan elismerés árad felém, amely éppen elég nekem. A túlzásokat azonban kerülni kell.”

Intés is ez egyúttal a könnyen hevülőnek, a túlzásra hajlónak. Megfogadom tehát a tanácsot, s nem bőcsködöm tovább (csak annyit jegyzek meg, hogy előttem öt évvel akadt már egy „túlzó” Imre Samu személyében, aki hetvenedik születésnapodon a Magyar Nyelvben ezt írta Rólad: „ma joggal tekinthetünk rá úgy, mint a mai magyar nyelvtudomány legnagyobb élő tudósára”).

Befejezésül őszinte szívből kívánom, hogy még hosszú ideig dolgozhass, a Paradicsomban és a Paradicsomon kívül – a számodra „lugost alkotó” Éva társaságában –, tisztelőid és tanítványaid örömére, a tudomány eredményeinek öregbítésére s a határon innen és túl élő magyarság szellemi gyarapodására.

2323 A nyelv a nép szolgálatában: Szabó T. Attila professzor válaszol Kántor Lajos kérdéseire, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 1981, 22. old.



munkásságaIsten éltessen sokáig erőben-egészségben!

Budapest, 1986. január 12.

Őszinte tisztelettel köszönt híved:

Éder Zoltán


Documents

· Web viewELÔSZÓ Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai kapcsolatai köréből Éder, Zoltán Túl a Dunatájon: Fejezetek a magyar művelődéstörténet európai