· Web viewEurópa regionális földrajza Természetföldrajz Gábris, Gyula Horváth, Erzsébet Horváth, Gergely Kéri, András Móga, János Nagy, Balázs Nemerkényi, Antal Pavlics,

Európa regionális földrajzaTermészetföldrajz

Gábris, GyulaHorváth, ErzsébetHorváth, Gergely

Kéri, AndrásMóga, JánosNagy, Balázs

Nemerkényi, AntalPavlics, Károlyné

Simon, DénesTelbisz, Tamás

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Európa regionális földrajza: Természetföldrajzírta Gábris, Gyula, Horváth, Erzsébet, Horváth, Gergely, Kéri, András, Móga, János, Nagy, Balázs, Nemerkényi, Antal, Pavlics, Károlyné, Simon, Dénes, és Telbisz, Tamás

Publication date 2014Szerzői jog © 2014 ELTE Eötvös Kiadó


TartalomElőszó ................................................................................................................................................... 61. Európa természeti viszonyai ............................................................................................................ 1

1. 1. Kedvező földrajzi helyzet ................................................................................................... 12. 2. Kétarcú domborzati kép ..................................................................................................... 23. 3. Európa születése ................................................................................................................. 24. 4. „Távvezérelt” éghajlat ........................................................................................................ 75. 5. A vízrajz a domborzat és az éghajlat tükre ....................................................................... 176. 6. A tundráktól a sztyeppekig ............................................................................................... 20

2. Európai nagytájak .......................................................................................................................... 251. Észak-Európa ....................................................................................................................... 25

1.1. 1. A legidősebb – és egyben legfiatalabb – Európa ................................................. 251.1.1. A Balti-tengerből újjászületett ősföld .......................................................... 27

1.2. 2. Kétarcú éghajlat ................................................................................................... 301.3. 3. Fiatal, változó vízrajzi kép ................................................................................... 301.4. 4. Tundra, tajga, lomboserdő ................................................................................... 311.5. 5. Észak-Európa fenségesen zord tájai .................................................................... 31

1.5.1. 5.1. A Balti-pajzs ......................................................................................... 311.5.2. 5.2. A Skandináv-hegység ........................................................................... 35

1.6. 6. Észak-Európa szigetei .......................................................................................... 361.6.1. 6.1. Feröer szigetek ..................................................................................... 361.6.2. 6.2. Izland .................................................................................................... 361.6.3. 6.3. Svalbard-szigetek (Spitzbergák) .......................................................... 371.6.4. 6.4. Ferenc József-föld ................................................................................ 38

2. A Brit-szigetek ...................................................................................................................... 382.1. 1. Szabályosan fiatalodó szerkezeti sávok ............................................................... 382.2. 2. Kiegyenlített éghajlat – változékony időjárás ..................................................... 412.3. 3. Bővizű folyók, sok tó ........................................................................................... 422.4. 4. Erdőkben szegény szigetek .................................................................................. 422.5. 5. Brit tájak szigetről szigetre .................................................................................. 43

2.5.1. 5.1. Az északi szigetvilág ............................................................................ 432.5.2. 5.2. A zord Skócia ....................................................................................... 432.5.3. 5.3. Ködös Albion ....................................................................................... 442.5.4. 5.4. A smaragd sziget .................................................................................. 45

3. A Francia–Belga-rögvidék .................................................................................................... 463.1. 1. A variszkuszi hegységképződés megfiatalított „őshazája” .................................. 463.2. 2. Atlanti és mediterrán hatások hegyvidéki fűszerezéssel ...................................... 473.3. 3. „Központosító” vízhálózat ................................................................................... 483.4. 4. Lande, maquis, garigue ........................................................................................ 493.5. 5. A rögvidék csúcsától a terjeszkedő deltáig .......................................................... 49

3.5.1. 5.1. A rögvidék legváltozatosabb tája, a Francia-középhegység ................ 493.5.2. 5.2. A Fekete-erdő ikertestvére ................................................................... 533.5.3. 5.3. Palák és lápok ....................................................................................... 533.5.4. 5.4. Tengerekkel határolt óidei tönk ............................................................ 543.5.5. 5.5. Franciaország szíve .............................................................................. 553.5.6. 5.6. Hordalékkúp, homok és barlangrajzok ................................................ 553.5.7. 5.7. A Burgundi-kaputól a tengerig ............................................................. 56

4. Az Ibériai (Pireneusi-) félsziget ............................................................................................ 57


Európa regionális földrajza

4.1. 1. Variszkuszi központ – eurázsiai peremhegységek ............................................... 574.2. 2. A földrajzi helyzettől függő, domborzat befolyásolta éghajlat ............................ 584.3. 3. Részaránytalan vízhálózat – szélsőséges vízjárás ............................................... 594.4. 4. Európa és Észak-Afrika jegyeit viselő, átmeneti élővilág ................................... 614.5. 5. Ibéria tájai: medencék és hegységek változatos ellentétpárjai ............................ 61

4.5.1. 5.1. A centrális kettős tábla ......................................................................... 624.5.2. 5.2. A peremhegységek ............................................................................... 624.5.3. 5.3. Az északi bástya ................................................................................... 634.5.4. 5.4. Déli hegység és medencék ................................................................... 64

5. A Közép-európai-rögvidék ................................................................................................... 655.1. 1. Ellentétes fejlődéstörténet északon és délen ........................................................ 655.2. 2. Eltérő éghajlat nyugaton és keleten ..................................................................... 675.3. 3. Szerteágazó vízföldrajzi kapcsolatok .................................................................. 675.4. 4. Heidék, erdők, lápok, erősen megfogyatkozott élővilág, változatos talajok ....... 685.5. 5. Tájak: sokarcú röghegységek – kétarcú alföldek ................................................. 69

5.5.1. 5.1. A Közép-európai röghegyvidék ........................................................... 695.5.2. 5.2. Közép-európai-síkvidék ....................................................................... 77

6. Az Alpok ............................................................................................................................... 836.1. 1. Takaróredős magashegység a középidei óceánok helyén .................................... 836.2. 2. Éghajlati emeletek Európa közepén .................................................................... 876.3. 3. Gleccserek táplálta folyók – gleccserek alakította tómedencék .......................... 886.4. 4. Függőleges életföldrajzi övek .............................................................................. 916.5. 5. Alpi tájak: gazdag formakincsű, változatos vonulatok ........................................ 92

6.5.1. 5.1. Az ívesen hajló, keskeny, magas, letarolt Nyugati-Alpok ................... 926.5.2. 5.2. Az alacsonyabb, kevésbé letarolt és eljegesedett Keleti-Alpok ........... 946.5.3. 5.3. A dinári jellegű Déli-Alpok .................................................................. 97

7. Kárpátok és a Kárpát-medence ............................................................................................ 977.1. 1. Kőzetlemezek varratvonala mentén ..................................................................... 987.2. 2. Éghajlati területek ütközőzónája mentén .......................................................... 1007.3. 3. A medencejelleg uralta vízrajz .......................................................................... 1017.4. 4. A domborzattól függő életföldrajzi emeletek .................................................... 1017.5. 5. A Kárpát-medence nagytájai ............................................................................. 102

7.5.1. 5.1. Európa koszorúja a Kárpátok ............................................................. 1027.5.2. 5.2. A medencéket elválasztó belső hegyvidékek ..................................... 1187.5.3. 5.3. Közép-Európa legnagyobb életkamrája, a Kárpát-medence .............. 120

8. Az Appennini-félsziget ....................................................................................................... 1238.1. 1. Európa legfiatalabb szerkezetű területei ............................................................ 1238.2. 2. Éghajlat: „észak dél ellen” ................................................................................ 1248.3. 3. Éghajlatot tükröző folyók, vulkánossághoz kapcsolódó tavak ......................... 1258.4. 4. Évezredek óta bolygatott növénytakaró ............................................................ 1258.5. 5. Appennini tájak .................................................................................................. 126

8.5.1. 5.1. A Pó-alföldtől a Messinai-szorosig .................................................... 1268.5.2. 5.2. Szigetek a Tirrén-tenger peremén ...................................................... 129

9. A Balkán-félsziget .............................................................................................................. 1319.1. 1. Változatos földtörténet: tagolt domborzat ......................................................... 1319.2. 2. Tagolt domborzat: mozaikszerű éghajlat ........................................................... 1339.3. 3. Domborzattól, kőzetektől függő vízrajzi kép .................................................... 1359.4. 4. Természeti és társadalmi hatásokat tükröző életföldrajzi kép ........................... 1369.5. 5. Balkáni tájak: sokszínű mozaik ......................................................................... 136

9.5.1. 5.1. A központi rögvidék egy óceáni folyosóval ....................................... 1369.5.2. 5.2. A hármas osztatú fiatal nyugati lánchegység ..................................... 140


Európa regionális földrajza

9.5.3. 5.3. Kopár mészkőhegyek, apró, termékeny medencék ........................... 1419.5.4. 5.4. A névadó mellékvonulat ..................................................................... 1429.5.5. 5.5. A Duna-vidék ..................................................................................... 143

10. A Kelet-európai-síkvidék ................................................................................................. 14510.1. 1. Majdnem teljes rétegsorok az ősidőtől a jelenkorig, változatos formakinccsel 14610.2. 2. A kontinens legszélsőségesebb, legkontinentálisabb éghajlatú tája ................ 15010.3. 3. Óriás folyamok, alacsony vízválasztók földje ................................................. 15310.4. 4. Az arktikus jégsivatagoktól a törpefüves száraz sztyeppekig ......................... 15510.5. 5. Tájak az északi tundrától a Krím-félszigetig ................................................... 157

10.5.1. 5.1. A glaciális felhalmozódás területe ................................................... 15710.5.2. 5.2. A lösztakaró és az egyre fiatalodó tengerelöntések vidéke .............. 159

11. A természeti környezet átalakulása .................................................................................. 16211.1. 1. Az erdőirtás okai és következményei .............................................................. 16211.2. 2. A levegő regionális háttérszennyezettsége ...................................................... 16511.3. 3. A felszíni vizek szennyezettsége ...................................................................... 16811.4. 4. Tájrombolás, környezeti válságterületek ......................................................... 17111.5. 5. A természeti környezet védelme ...................................................................... 172

A. Ábrajegyzék ................................................................................................................................ 188B. Táblázatjegyzék .......................................................................................................................... 191


ElőszóEurópa regionális földrajzáról az ELTE Eötvös Kiadó gondozásában utoljára 2000-ben látott napvilágot felsőoktatási tankönyv, amely igen kedvező fogadtatásra talált, és rövid idő alatt elfogyott. A sokfelől megnyilvánuló sürgető igény késztette a Kiadót arra, hogy a könyv újbóli megjelentetését szorgalmazza, és ezzel – elképzeléseink és reményeink szerint – egy új, sikeres, valamennyi világrész földrajzát igényesen, korszerű szemlélettel bemutató sorozatot indítson útjára.

A most közreadott, kétkötetes Európa nemcsak külső formájában és terjedelmében különbözik elődjétől, hanem tartalmában is gazdagodott. Az ELTE fiatal oktatógárdájának és az ő munkájukat szerkesztőként is összefogó Gábris Gyula professzornak köszönhető a legfontosabb változás, a kontinens természetföldrajzának a korábbinál sokkal részletesebb és alaposabb feldolgozása, amely önálló kötetet igényelt. A társadalomföldrajzi fejezetek a teljes egészükben Európa területén fekvő FÁK-tagállamok, mindenekelőtt Ukrajna tárgyalásával bővültek. Az utóbbi évtized fejleményei természetesen szükségessé tették a többi ország anyagának kisebb-nagyobb mértékű átdolgozását is; e feladat jelentős része szintén fiatal kollégákra, elsősorban a szerkesztés számos gondját felvállaló Szabó Pálra hárult. Az élők sorából 2000 óta eltávozott kitűnő geográfusok – Nemerkényi Antal, Sárfalvi Béla és Hajdú-Moharos József – szellemi öröksége azonban az új Európa-kötetekbe is beépült, és azok biztos fundamentumát képezi.

Európát joggal tekinthetjük tágabb hazánknak, s ezért a rá vonatkozó részletes földrajzi ismereteknek mind az iskolai oktatás, mind a közműveltség szempontjából kiemelkedő, sőt uniós tagságunk folytán egyre növekvő jelentősége van. Az ismeretanyag kiválasztása és rendszerezése során főként a tanárképzés és -továbbképzés igényeit tartottuk szem előtt, de úgy véljük: a mind szorosabb egységbe fonódó Európa földrajzi jellemzése a világeseményekben eligazodni kívánó szélesebb olvasóközönség figyelmére is számot tarthat. (Ne feledjük: a nemzetek közötti megértés útja is a kölcsönös megismerésen át vezet.) Épp ezért különös gonddal törekedtünk a közérthető, világos fogalmazásra, továbbá igyekeztünk kiemelni a különböző országokra s régiókra jellemző központi problémákat, megvilágítani sajátos, különleges, egyedi vonásaikat. A terjedelem szabta korlátok között több eltérő léptékű megközelítésnek is helyt adtunk; az egész kontinens, az integrálódó országcsoportok, az egyes államok és a kisebb tájak vagy régiók arculatának felvázolása ugyanis más-más földrajzi folyamatok, jelenségek, összefüggések feltárására nyújt lehetőséget. Újdonság, hogy az egyes országok tárgyalása a regionális politika módszereibe, célkitűzéseibe és eredményeibe is bepillantást enged.

A regionális földrajz a természeti és a társadalmi jelenségeket, folyamatokat összefüggéseiben megragadó, komplex jellemzésre törekszik. Sokrétű ismeretanyagának megértéséhez feltétlenül szükséges bizonyos topográfiai tájékozottság. Bár a nevek öncélú halmozását igyekeztünk elkerülni, ebben a tekintetben a tanulás-tanítás folyamata nyilvánvalóan további súlyozást, szelekciót feltételez. A városok neve után zárójelben rendszerint megadtuk a lélekszámra vonatkozó becslést is, ezer főben (ev. = elővárosokkal együtt). A szövegben hellyel-közzel feltűnő, tájékoztató jellegű statisztikai adatok semmiképp sem a közvetlen tanulást, hanem csupán az arányok érzékeltetését, a nagyságrendi összehasonlítást hivatottak szolgálni. A regionális földrajzi vizsgálatokban használatos egyszerű kvantitatív vizsgálati módszerek néhány érdekes példáját – eltérő betűtípussal szedve – a tankönyv szövegébe is beépítettük, ily módon adva ízelítőt tudományágunk kutatási feladataiból és eljárásaiból.

A földrajztudomány jelen idejű keresztmetszetet nyújt azokról a természeti és társadalmi folyamatokról, amelyek egymással szoros kölcsönhatásban, ám régiónként és országonként mégis különbözőképpen mennek végbe, és kontinensünk páratlanul sokszínű képét eredményezik. Meggyőződésünk, hogy a geográfiai ismeretek az európai kultúra szerves részei, és sok tanulsággal szolgálnak annak megítéléséhez, milyen esélyekkel vesznek részt kontinensünk nemzetei a világméretű gazdasági versenyben, s miképpen válhatnak a Föld közös, fenntartható, emberi jövőjének formálójává. Ha az Olvasó átérzi az egységesülő Európa előtt álló feladatok nagyságát, s értelmes cselekvéssel – lehetőségei szerint – maga is törekszik részt venni földrészünk sorsának alakításában, netán kedvet kap egy-egy táj, régió vagy ország elmélyültebb tanulmányozásához is, akkor mondhatjuk el igazán: könyvünk megírása nem volt hiábavaló.

Budapest, 2007. március 30-án

Probáld Ferenc DSc. egyetemi tanár


1. fejezet - Európa természeti viszonyaiNEMERKÉNYI ANTAL, GÁBRIS GYULA

Alexander von Humboldt klasszikus megfogalmazása szerint Európa nem önálló kontinens, hanem csupán Eurázsia nagy nyugati félszigete. Nem külön kontinens természetföldrajzi értelemben, hiszen nem öleli körbe minden irányból tenger. Keleten több ezer kilométer hosszú sávban összefügg Ázsiával, s mivel természetföldrajzi szempontból folyamatos az átmenet a másik kontinens felé, valódi határának kijelölése több mint kérdéses. Európát tehát elsősorban emberföldrajzi, kultúrhistóriai okok, vonások alapján nevezhetjük önálló földrésznek. Ám e vonások mögött rendre felsejlenek Európa egyedi természetföldrajzi adottságai. Azok, amelyek nem elhanyagolható szerepet játszottak kontinensünk sajátos történelmi képének kialakulásában. Hiszen Európa – legalábbis nyugati felének – mozaikszerű táji tagoltsága a népek, nyelvek, kultúrák változatos tagolódásában is tükröződik. De földrajzi háttérként segítette, motiválta az európai fejlődést földrészünk kedvező helyzete és éghajlata is. Európa jórészt a mérsékelt övezeten belül fekszik, éghajlata pedig – mivel a nyugatról érkező óceáni légtömegeknek domborzati akadályok alig szabnak határt – jóval enyhébb, kedvezőbb, mint a többi kontinens hasonló földrajzi szélességeken fekvő vidékeié. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a földrészek területi rangsorában utolsó előtti Európa Földünk – Ázsia után – legsűrűbben lakott kontinense.

1. 1. Kedvező földrajzi helyzetA szárazföldeknek mintegy tizenötöd részét kitevő, kb. 10 500 000 km2 területű Európát északon, nyugaton és délen óceánok, tengerek határolják: északon a Jeges-tenger, nyugaton az Atlanti-óceán és peremtengerei, mint a Norvég- és az Északi-tenger, délen pedig a Földközi-, a Márvány- és a Fekete-tenger. A déli határai mentén fekvő, stratégiai fontosságú keskeny tengeri átjárók – a 14 kilométer széles Gibraltári-szoros, az 1,3–7 kilométeres Dardanellák, illetve a mindössze 600–800 méter szélességű Boszporusz – inkább a kapcsolattartást, mintsem az elkülönülést jelzik az Óvilág másik két része, Afrika és Ázsia felé. A kontinens méretében mutatkozó bizonytalanságot a keleti, szárazföldi határ kijelölésének eltérő változatai okozzák. Európa fogalmának kialakulásakor – az ókorban – ez még nem jelentett problémát. A föníciaiak, majd őket követően a görögök, az Égei-tengeren húzták meg a határt: a nyugatra eső területeket Európának, a keletre levőket Ázsiának (jelenleg Kis-Ázsia és Közel-Kelet) nevezték. A szárazföldi határ kijelölése sokáig – az újkori geográfia kialakulásáig – nem volt lényeges kérdés. Amikor fontossá vált, kiderült, hogy a határ itt nehezen kijelölhető, mindenképpen mesterséges, így az idők folyamán többször változott a vonala. Európa keleti szárazföldi határát a XIX. század óta – Karl Ritter német geográfus nyomán – topográfiai alapon, az Urál hegység, az Urál folyó, a Kászpi-tenger és a Kaukázus mentén húzták meg, a két hegység esetében a vízválasztó gerinc nyomvonalát követve. A földtani irodalom – a vízválasztók némiképpen esetleges vonala helyett – a hegyvidékek egységére helyezve a hangsúlyt, azokat vagy teljesen Európához, vagy teljesen Ázsiához sorolja. E felfogás az Urált, szerkezeti vonásai, rokoníthatósága alapján Európa, a Kaukázust viszont Ázsia területéhez sorolja.

A topográfiai elemekkel kirajzolható határok helyett újabban a természetföldrajzi tényezőkön alapuló, tájszemléletű elhatárolás nyert teret. Ennek lényege, hogy a tájalkotó tényezőkben tapasztalható változások jelölik a határt. Például a Kászpi-tó (pontosabban a Kászpi-medence, amely a tóra és a körülötte elhelyezkedő mélyföldre oszlik) sem osztható meg a két kontinens között, ezért a medence keleti peremét jelentő Jergenyij-hátság a határ. A Kaukázus esetében pedig nemcsak a hegységet, hanem északi előterét is Ázsiához sorolják, így a Kuma folyó, a Manyics-árok és a Kubán folyó vonala mentén különül el Európa Ázsiától. Nehézséget jelent, hogy az Urál hegységként ugyan feltűnő domborzati jelenség, de ha ránézünk Eurázsia hőmérsékleti vagy csapadéktérképére, növényzeti, esetleg talajtérképére, megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen szinte semmi nem változik a hegység két oldalán. Kivétel az európai lombos erdők öve, amely valóban elvégződik a hegységnél. Az Urál tehát tájföldrajzi szempontból csak látszólagos választóvonal.

A fenti szemléletet elfogadva a természetföldrajz napjainkban az Urál nyugati hegylába, az Urál folyó kelet–nyugati irányú szakasza, valamint annak egyenes folytatásában a Volgáig húzott vonal, majd a folyó nyugati partján húzódó hátság, illetve délebbre a Jergenyij-hátság keleti szélén húzza meg a határ nagyjából észak–déli vonalát. Itt hirtelen törés következik futásirányában és az Azovi-tengerig tartó Kuma–Manyics-árok a szárazföldi választóvonal Ázsia felé.


Európa természeti viszonyai

Szárazföldünknek Európára és Ázsiára történő felosztása tehát kultúrtörténeti örökségünk, hiszen mint láthattuk, szélesen összefüggnek egymással és elhatárolásuk nem egyértelmű. Az egységes földrész, a tulajdonképpeni Eurázsia, Földünk legnagyobb kontinense (54 millió km2), amely az összes szárazföld több mint egyharmadát adja. Európa ennek csupán nyugati „félszigete”.

Az európai kontinens legészakibb pontja a norvégiai Nordkyn-fok (é. sz. 71° 07’) – mivel a széles körben ismert Nordkapp egy kis szigeten található –, a legnyugatibb a portugáliai Roca-fok (ny. h. 9° 30’), a legdélibb a spanyolországi Marroqui-fok (36° 00’), keleten pedig az Északi-Urál területén a k. h. 67°-a. Eszerint az európai szárazföld legnagyobb észak–déli kiterjedése 3907, a nyugat–keleti pedig 5560 kilométer. A hozzá tartozó szigeteket is figyelembe véve Európa legészakibb pontja a Ferenc József-földön található (é. sz. 81° 50’), a legnyugatibb Izland szigetén (ny. h. 24° 32’), a legdélibb pedig a Krétától délre fekvő Gávdosz-szigeten (é. sz. 35° 50’).

Európa parttagoltsága alapján „listavezető” a Föld kontinensei között. E tény – számos természetföldrajzi tényezőn keresztül érvényesülve – rendkívüli fontosságú. A kerekítve 10 millió km2 területű Európában 35% jut a félszigetekre (2,7 millió km2), illetve a szigetekre (0,75 millió km2). A szigetekkel övezett, félszigetek és öblök sokaságára bomló Európa partvonalának teljes hossza ily módon 37 200 kilométer, vagyis hosszabb, mint a háromszor akkora Afrikáé! E parttagoltság szerepet játszik abban, hogy az óceáni légtömegek könnyen eljuthatnak kontinensünk belsejébe, de ez segítette elő a hajózás fejlődését, a kikötők építését is az ókortól egészen napjainkig.

2. 2. Kétarcú domborzati képEurópa topográfiai-domborzati szempontból erősen kétarcú. Nyugati felén kicsiny alföldek és változatos hegyvidékek váltogatják egymást, tagolt partjai mentén félszigetek és szigetek sorakoznak, mozaikszerűvé alakítva területét. Keleten viszont egyhangú térségek terjengnek: hatalmas alföldek, valamint alacsony dombságok, hátságok sorakoznak egymás mellett, határaik alig észrevehetők és nehezen kijelölhetők.

Az egyes domborzati típusok mögött a legkülönfélébb fejlődéstörténet rejtőzhet. Az alföldek között egyaránt találunk folyami feltöltésű síkságokat (ezek egyébként a leggyakoribbak), mint az Alföld, a Pó-síkság, jég gyalulta síkokat, mint a Finn-tóvidék, és a jégtakaró hullámos morénahalmaival fedetteket, mint a Német- és a Lengyel-alföld, illetve hosszú földtörténeti időszakok során lepusztulással kialakult térségeket, mint a Kelet-európai-síkvidék. A közép- és magashegységek között pedig éppúgy sorakoznak törések szabdalta röghegységek, mint a Francia-, a Német-középhegység, illetve hatalmas erejű gyűrődések nyomait viselő gyűrt hegységek, mint az Alpok vagy a Kárpátok. A legmagasabbra kiemelkedett európai hegyvidékeket, függetlenül attól, hogy idősebb rög- vagy fiatalabb gyűrt hegységről van-e szó (pl. a Skandináv-hegység, illetve az Alpok), még az eljegesedések is kicsipkézték.

3. 3. Európa születéseHa Európa földrajzi értelemben nem is felel meg teljesen a kontinens fogalmának, földtani szempontból mindenképpen külön földrésznek tekinthető, hiszen önálló ősi maggal, ősmasszívummal rendelkezik (1. ábra). Az ősföld legnagyobb, felszínen is megtalálható darabja a Balti-pajzs, amely a Svédország és Finnország területén a földtörténeti ős- és előidőben keletkezett hegységrendszerek egykori tagjainak gyökerükig lepusztult maradványa. Ó- és középidei üledékek takarója alatt a mélyben tovább folytatódik délkelet felé a Kelet-európai-síkvidék alapzataként, és csupán a Podóliai-hátságban bukkan ki ismét a fiatalabb üledékrétegek alól. (Nem Európa, hanem Észak-Amerika ősmasszívumának [Laurenciumi-pajzs] elszakadt kicsiny darabja a Hebridák szigetcsoportjában fellelhető Eria földje.)

A nagy mélységben keletkezett ősi kőzetek jelentős érckészleteket tartalmaznak. Az évmilliárdokon keresztül ható különböző eróziós folyamatok (legutoljára a jégtakaró) sok ezer méter vastagságú rétegsort pusztítottak le. A letarolás gazdasági haszna, hogy ily módon az eredetileg nagy mélységben kialakult vasérc (Kiruna) és más ércek (pl. nikkel a Kola-félszigeten) a felszín közelében fejthetők.

Európa szárazföldjének magjához a későbbi hegységképződések során újabb és újabb szárazulatok forrtak hozzá. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a mai Európát alkotó kőzettömegek nem ott jöttek létre a földgömbön, ahol ma találkozunk velük, hanem jóval délebbre, részben a déli féltekén, részben az Egyenlítő tájékán, és csak a kőzetlemezek mozgásával jutottak el mai helyükre!

Az óidő két jelentős hegységképződéssel gyarapította Európa szárazföldjét. Először a Kaledóniai-



hegységrendszer, majd a Variszkuszi-hegységrendszer gyűrődött fel (1. ábra).

1. ábra > Európa szerkezetmorfológiai térképe

Az óidő első felében – mintegy 510–400 millió éve – az egymás felé közeledő Európa és Észak-Amerika őse felemésztette a köztük lévő óceánt. A Balti-, valamint a Laurenciumi-masszívumot hordozó két lemez ütközésével, a közöttük volt tengermedence üledékeinek több szakaszban történt felgyűrődésével létrejött a Kaledóniai-hegységrendszer. Ennek európai tagjai a Skandináv-hegység, valamint a Brit-szigetek északabbi hegységei, amelyeket ma a domborzati térképeken is felismerhetünk jellegzetes észak-északkelet–dél-délnyugati csapásirányukról. A gyűrődést követően a hegységek erősen kiemelkedtek, s a mai Alpoknál is magasabb láncaik már az óidő derekára erősen lepusztultak. Az akkori Európa valahol a mai dél-afrikai szavannák szélességén „tartózkodhatott”. Ennek bizonyítéka a kaledóniai hegységképződést követő lepusztulás jellegzetes terméke, a Brit-szigeteken old red sandstone-nak, idős vörös homokkőnek nevezett kőzet, amelyben szavannai éghajlatra utaló, váltakozón száraz és nedves körülmények között létrejött rétegek (pl. folyami környezetre utaló keresztrétegződés nyomai) ismerhetők fel.

Az óidő második felében, 400–235 millió évvel ezelőtt újabb hegységképződésre került sor. Ennek folyamatait is szárazföldi lemezek ütközésével magyarázhatjuk. Ekkor Európa őse előbb a tőle délre, majd keletre fekvő – a mai afrikai és ázsiai területeket hordozó – lemezekkel ütközött össze. E variszkuszi hegységképződés emlékei a Brit-szigetek déli hegységei, a francia, belga, német, cseh és lengyel középhegységek, illetve – Európa keleti peremén – az Urál hegység. Ebbe a rendszerbe tartozik még a spanyol Mezeta és több más hegység az Ibériai-félszigeten. A variszkuszi hegységképződés (keleti részét nevezik herciniainak is, a Harz hegység latin nevéről, a nyugatit pedig armorikainak, Bretagne ókori neve alapján) forrasztotta egyetlen hatalmas kontinensbe – a



Pangeába – a Föld összes szárazulatát. Terjedelmes részei vannak a felszín alatt, különböző üledékek takarójával borítva. Ilyen a Közép-európai (Német–Lengyel-) síkvidék, a Kárpát-medence, a Havasalföld. Régebben úgy gondolták, hogy a Közép- és Délkelet-Európa (a Balkán-félsziget) fiatal hegységeibe beágyazódott kristályos vonulatok is ennek a hegységképződésnek a maradványai. Az új lemeztektonikai elmélet alapján azonban kimutatták, hogy ezek fiatalabbak, s legnagyobbrészt az eurázsiai hegységképződés során jöttek létre.

Miként a kaledóniait, e hegységképződést is lepusztulási időszak követte. Ennek jellegzetes terméke szintén egy vöröses színű homokkő, amely azonban már egyértelműen félsivatagi körülményeket sejtet, jelezvén, hogy az ősi Európa akkoriban már valahol a mai Szahara térségében tartózkodhatott. E vörös homokkő sokfelé ismert Nyugat- és Közép-Európa területéről: a britanniai new red sandstone (új vörös homokkő), a németországi Rotliegendes (vörös fekü, mert ezen nyugszanak a német területek jellegzetes középidei üledékei), az urántartalmú mecseki és a Balaton-felvidéki permi vörös homokkő.

A variszkuszi hegységképződést is hatalmas vulkánizmus kísérte, amelynek kapcsán jelentős vas-, ón-, ólom-, cink-, réz-, higany- és nemesfémérc-készletek keletkeztek Angliától az Urálig. Az óidő karbon időszakában keletkeztek a trópusi éghajlaton kialakult buja mocsári erdőségekből – a Brit-szigetektől Lotaringián és Szilézián át a Donyec-medencéig – Európa legjelentősebb feketekőszén-telepei. A Föld első erdőségeit óriássá nőtt zsurlók és korpafűfélék, valamint pecsét- és pikkelyfák alkották. Elpusztulásuk után a tömegesen betemetett növényekből képződött kiváló feketeszenek a rögökké tagolt variszkuszi hegységek környezetében helyezkednek el. A karbon időszakra olyannyira jellemző a feketeszén-képződés, hogy még nevét is erről kapta (kőszénkor). Az óidőt záró perm időszakban viszont a szárazra forduló éghajlaton hatalmas mennyiségű só vált ki a beltengerekből, amelynek rétegeit szinte azonnal betakarták, és így megvédték a lepusztulástól a további tengeri üledékek. A Német-rögvidéken, az Urál nyugati oldalán és a Volga-vidéken fordulnak elő a legnagyobb mennyiségben kősótelepek. Kelet-Európában gazdag kőolajtelepeket tártak fel ebből az időből a Volga és az Urál között, valamint a Pecsora-medencében.

A középidő elsősorban a tengeri elöntések (transzgresszió) és a víz visszavonulásának (regresszió) változásaival jellemezhető (1. ábra). Mivel ugyanazokból a korokból másféle tengeri üledékek maradtak fenn az alpi–kárpáti–dinári, és másfélék a német–cseh–lengyel területekről, egyértelmű, hogy ezek más tengerekben rakódtak le. Az előbbi térségben a Pangeát övező Panthalassza óceánná szélesedő öble, a Tethys mélytengeri üledékei halmozódtak fel. A középidő első részének évmilliói alatt az akkori Európa déli peremein hullámzó tengerekben képződtek azok az üledékek (pl. az Alpokban, de akár a Budai-hegységben is megtalálható triász fődolomit és dachstein mészkő), amelyek majd a középidő végén meginduló és a harmadidőszakban kiteljesedő hegységképződés során az Eurázsiai-hegységrendszer vonulataiba gyűrődve emelkednek a magasba. A gyengén megsüllyedő német–cseh–lengyel hegyvidékek területén ehhez képest sekélyebb tenger hullámzott, amelynek főleg homokkőből és márgából álló kőzetanyaga nagy vastagságban rakódott le az ún. Germán-tengerből.

A jurában már megkezdődött a Pangea feldarabolódása. Előbb Laurázsia (Észak-Amerika, Európa és Ázsia őse) vált el a Tethys-óceán mentén a déli ősföldtől, a Gondvánától, majd Laurázsia testébe ékelődve megjelent az Atlanti-óceán kezdeménye, és így a kaledóniai hegységképződés óta összeforrt Észak-Amerika, illetve Európa önálló útra lépett. A krétában is fennállott a korábbi kettősség. Északon ekkor a legjelentősebb a tengeri elöntés, szinte alig maradt szárazföldi része kontinensünknek. Délen az ollószerűen záruló Tethys legnyugatabbi részén megkezdődött az Eurázsiai-hegységrendszer felgyűrődése (Betikai-Kordillerák).

A középidőt az üledékes eredetű hasznosítható ásványok jellemzik. A száraz éghajlaton (főleg a triászban) a Nyugat- és Közép-európai-rögvidéken folytatódott a sóképződés. A nedvesebbé váló jura–kréta időszakban feketeszén alakult ki a Spitzbergáktól kezdve a Közép-európai-rögvidéken át a Mecsekig. Azonban mind a só-, mind a széntelepek minőségileg és mennyiségileg is elmaradnak az óidei képződményektől. Hasznosítás szempontjából a mészkőnek két érdekes változata emelhető ki: az egyik a valamikor fontos írókréta, a másik a márvány (Appenninek, Attikai-félsziget). A korszak jellegzetes és fontos ásványkincse a bauxit, amely főleg délen – az Ibériai-félszigettől a Kárpát-medencén át a Balkánig – található meg nagy mennyiségben.

Az újidőben teljesedett ki az Eurázsiai- és Afrikai-kőzetlemez szegélyén, a fokozatosan elkeskenyedő Tethys helyén, az Eurázsiai-hegységrendszer felgyűrődése (2. ábra). Az ollószerű záródás következtében a hegységrendszerben a mozgások kelet felé időben eltolódva – fiatalodva – jelentkeztek. Európai tagjainak (Pireneusok, Alpok, Kárpátok, Appenninek, Dinaridák, Hellenidák, Balkán-hegység) zegzugos futását a közéjük ékelődő sok kis lemeztöredék magyarázza. Az óceánok valamikor az újidő elején, kb. 30–40 millió éve tűntek el az Alpok, Kárpátok térségéből. Az akkori hegyvidékek azonban – még maga az Alpok is – inkább alacsony középhegységek lehettek csupán. E „fiatal” gyűrthegységek csak a harmad-, majd negyedidőszak során lejátszódott kiemelkedésekkel érték el mai magasságukat.



2. ábra > Az európai kontinens kifejlődése. Rövidítések: Szib – Szibéria; Ur – Urál; Gr – Grönland; Ska – Skandinávia; Sp – Ibéria; Mk – Marokkó; Tun – Tunézia; Tör – Törökország; DH – Dinaridák–Hellenidák; Kp – Kárpátok; Cs – Kaukázus; Ar – Arábia; Ft – Fekete-tenger; Kt – Kászpi-tó; Po – Pontusz; MR – Földközi-tenger; Vt – Vörös-tenger



Az óceáni medence (Tethys) újidő eleji megsemmisülése, majd ezt követően a lemezütközések természetesen nem múltak el nyomtalanul az északabbra fekvő területeken sem. Míg a Tethys puha tengeri üledékei nagy vastagságuk ellenére összegyűrődtek, a variszcida hegységképződés során keletkezett merev, stabil, majd alacsonyra pusztult mai Francia-, Német-, Cseh- és Lengyel-középhegységek differenciált tektonikus mozgások során kiemelkedések és bezökkenések révén ekkor nyerték el a domborzati térképekről jól ismert rácsos szerkezetüket, ekkor váltak röghegységgé.

A szerkezeti mozgásokkal párhuzamosan erős vulkánosság játszódott le sokfelé. Elsősorban természetesen a fiatal lánchegységek területén – kiemelendők a Kárpátok és az Appenninek tűzhányói. De a rögvidék egyes területein is működtek tűzhányók, mint pl. a francia Központi-hegyvidéken (Massif Central), a Német- és a Cseh-középhegységben. A vulkánossághoz ércesedés kapcsolódott (higany, színes- és nemesfém érctelepek). A harmadidőszaki tengerek mocsaras partjainál, főképpen Közép- és Dél-Európában, nagy mennyiségben képződött barnaszén. A zárt öblökben a száraz időszakokban kősó- és gipsztelepek rakódtak le (Kárpátok koszorúja, Erdély, Aragóniai- és Párizsi-medence). Szintén zárt, lefűződött öblökben és beltengerekben keletkeztek a fontos és jelentős mennyiségű kőolaj- és földgázkészletek: az északi-tengeri selfen (a lelőhelyeken Nagy-Britannia, Norvégia és Hollandia osztoznak), a Pó alföldjén (földgáz), a Bécsi- és Kárpát-medencékben, valamint a Kárpátok külső oldalán.

Még a pliocén végén, alig 3 millió évvel ezelőtt is erősen különbözhetett Európa képe a maitól. Ennek három fő oka van. Az egyik a tengerek megoszlásában keresendő, ugyanis a mai szárazföldi területek több helyén nagy elöntések voltak. Így pl. Flandria és Brabant területén, az Andalúziai-medencében, a Rhône völgyében Vienne-ig és a Pó alföldjének nagy részén is tengervíz hullámzott. Víz borított nagy területeket a Bécsi- és a Kárpát-medencében, valamint a Havasalföldön. Az Égei-tenger helyén viszont szárazföldi híd kapcsolta össze a Balkánt Kis-Ázsiával. A másik ok a növényzet képének megváltozása. A ritmusosan beköszöntő pleisztocén eljegesedések során ugyanis a kontinens eredeti növénytakarója szinte teljesen átalakult. Minden jégkorszak hatalmas pusztítással járt a melegkedvelő növények között, s a vegetáció így egyre szegényedett. Harmadik okként a domborzati kép erős megváltozása, pontosabban a mai hegységek gyors és jelentős mértékű kiemelkedése említhető.

Az európai hegységek emelkedése és a harmadidőszak vége felé már kirajzolódó éghajlatromlás egymást erősítették, mivel így egyre nagyobb területek kerülhettek az amúgy is alacsonyabbra húzódó hóhatár fölé. A hó felhalmozódása északon, a Skandináv-hegység legmagasabb csúcsain indult meg, és onnan terjedt tovább, hogy előbb meghódítsa a Balti-pajzs, majd a mai Balti-tenger térségét, és aztán fokozatosan az Északi-tengertől a Baltikumon át az Orosz-síkság északnyugati részét is. A pleisztocénban a kiterjedő, majd – a felmelegedésekhez kapcsolódva – visszahúzódó jégtakaró (a Skandináv-félszigeten meghaladta a 2000 méteres vastagságot) többször elborította kontinensünk északi részét és a magashegységeket. Legnagyobb kiterjedése idején – kb. 200 ezer éve – betakarta az Ír- és (Dél-Anglia kivételével) az Angol-szigetet, majd a szárazföldön a Rajna-torkolattól a Harz hegység, a Szudéták és a Kárpátok északi előteréig hatolt. A Kelet-európai-síkvidéken a Kijev–Moszkva vonalig nyomult előre, de határa a Volgától – a szárazodó éghajlat következtében – hirtelen észak felé fordult. Ettől a vonaltól északra a jégtakaró mindent átalakított. A legfontosabb, hogy mintegy 6,5 millió km 2-t glaciális eredetű üledékek és formák borítanak, de például a vízrajz – a folyók futása, a rengeteg tó – és a növény-, valamint a talajtakaró is a jég elolvadása után alakult ki ezeken a területeken. Az utolsó (würm, visztula vagy valdaj eljegesedés idején) kiterjedése már csak 3,3 millió km 2 volt. Skandináviában a jég elsősorban pusztított. Az innen származó törmeléket a Közép-európai-síkvidékre szállította, ahol azt változó vastagságban (max. 430 méter) lerakta, hatalmas glaciális akkumulációs síkságot építve fel.

Az egyre magasabbra emelkedő európai hegyvidékek – a dél-ibériai Betikai-hegységtől a Pireneusokon és az Alpokon át a Kárpátokig és több balkáni hegységig – e vonaltól délre ugyancsak jégsapkát öltöttek, és csúcsaikról gleccserek nyújtóztak a völgyekbe. Az Alpok déli oldalán a jégárak egészen a Pó-alföldig húzódtak, s végmorénáik tavakat duzzasztottak fel az olvadás után.

Európa természetföldrajzi képe a jégkor mintegy 1,8–2,5 millió éve alatt szinte teljesen átalakult. Ekkor jöttek létre az európai magashegységek formái, ekkor vésődtek ki a Balti-pajzs tómedencéi, alakult ki a Német- és a Lengyel-alföld morénahalmokkal tagolt felszíne, a tóhátságok képe. De az eljegesedés kihatott a jégtakarótól délebbre fekvő vidékekre is, hiszen a jégkorszakok az egész Föld éghajlati övezeteinek eltolódását eredményezték. A jégkor hideg szakaszaiban itt széles periglaciális övezet terjengett, ahol a jégtakaró hűtő hatása és az északias szelek következtében száraz és hideg éghajlat alakult ki. A Kárpát-medence területén például a mai Lappföldet idéző zord, hideg klíma uralkodott. A csupasz felszín erős lehűlése miatt a hosszú télen mélyen megfagyott talaj nyáron sem engedett fel (kivéve egy vékony felszíni réteget). Az örökfagy vastagsága keleten meghaladhatta a 100 métert. Nyáron a felengedő felszíni rétegeken talajfolyások (geliszoliflukciós folyamatok) jöttek létre. A jégtakaró felől fújó száraz lebukó szelek ekkor teregették szét a jégkörnyéki



területeken Franciaországtól Közép-Európán át Kelet-Európáig a lösztakaró poranyagát. A gyér növényzetű félszáraz területeken a folyók hordalékkúpjain, a jégtakaró előtti szandr-síkságokon mozgásba lendült a homok. Dél-Európa sem maradt ki a változásokból. Éghajlata a glaciálisoknak megfelelő időkben hűvösebbé-nedvesebbé vált, ún. pluviális időszakok alakultak ki. A környező tengereken is hatalmas változások játszódtak le. A lehűlés nagy mennyiségű vizet vont el a világtengerekből, és tárolt jégtakaró formájában a szárazföldeken. A hiányzó víz a tengerszint süllyedését eredményezte: különböző becslések szerint 100–150 méteres vízszintcsökkenéssel kell számolni a glaciálisok alatt. Elegendő egyetlen pillantást vetni kontinensünk olyan térképére, amely ábrázolja a selfeket, annak megállapítására, hogy milyen hatalmas területek váltak szárazulattá ekkor.

A jégtakaró legutolsó visszahúzódásának eseményeit elég jól ismerjük már. A mai német–lengyel partvidéket a jég mindössze 13 ezer éve hagyta el, 11 ezer éve Dél-Finnországban olvadozott, és a Botteni-öböl medencéje csupán 7–8 ezer évvel napjaink előtt, a jelenkorban szabadult meg a jég fogságától.

A mintegy 10 ezer éve beköszöntött jelenkor, vagyis a holocén is számos változást hozott. Az átalakulások alapja az, hogy tulajdonképpen olyan interglaciálisnak tekinthető, amely még nem ért véget. A Keleti-tenger rövid, alig tízezer éves története pl. előrenyomulások, visszahúzódások, zárt tóvá alakulás váltakozásait jelenti. A nagy európai folyók ekkor, sőt már az emberiség történelmével mérhető ó- és középkorban alakították ki mai torkolati szakaszukat. Így pl. a Pó előrenyomuló deltája az Adriai-tengernek nevet adó Adria városát az ókor óta 35 kilométerre szakította el a tengerparttól, az Arno pedig a középkor elején fosztotta meg Pisa városát a tengeri kikötőjétől.

A jégkorszaki ősember még csak tanúja, nézője volt az akkori földtörténeti eseményeknek. A neolitikumban azonban már megkezdte környezetének átalakítását és az ókor, majd a középkor, de főként az újkor európai népei már felmerészkedtek a színpadra, a földrész arculatának aktív formálóivá léptek elő – sajnos többnyire nem a természeti értékek és a tájkép javára. Napjainkra már alig találunk érintetlen, ún. természeti tájat Európában (pl. messze északon, ahová csak a légszennyeződés ért el). Sőt azt mondhatjuk, hogy ezt a kontinenst alakította át legnagyobb mértékben az emberi társadalom. Beépítette és bányákkal feltúrta földrészünket, salak- és meddőhányókat hordott össze, a vasutak és autópályák alagútjainak meredek bevágásai sűrűn behálózzák hegy- és dombvidékeinket. A szabályozások következtében alig akad folyó, amely eredeti medrében folyik, a természetes növény- és állatvilág a védett területek, nemzeti parkok utolsó mentsváraiba szorult vissza, és sokat fenyeget a kihalás veszélye. Az ipar, a közlekedés a levegőt is olyan mértékben beszennyezte, hogy az már magára az emberre is veszélyessé vált. Egyszóval új, sok elemében mesterséges környezet alakult ki. E néhány évszázadot a hatalmas mértékű változások következtében egyesek külön földtani kornak tekintik, és antropogenikumnak nevezik.

4. 4. „Távvezérelt” éghajlatEurópa éghajlati szempontból az ember korai megtelepedésére eltérő mértékben alkalmas kontinens volt. A legősibb neolitikus társadalmak a Mediterráneum keleti vidékein alakultak ki, mégpedig a mezopotámiai kultúrák kisugárzásaképpen. Innen indultak tovább Európa meghódítására, mégpedig úgy, hogy először a hasonló jellegű (éghajlatú) területeket vették birtokba, majd lassan sor került a kedvezőtlenebb vidékekre is. Földrajzilag leírva ez a Földközi-tenger vidékével kezdődött, majd Kelet- és Közép-Európa déli részeivel, illetve az Atlanti-óceán délebbi partvidékeivel folytatódott. A történelmi időkben bekövetkező felmelegedés segítette Skandinávia benépesedését. Legutoljára Északkelet-Európa kapcsolódott be ebbe a folyamatba.

A kontinens éghajlatát több tényező határozza meg. Előbb az ún. passzív tényezőket vizsgáljuk meg. Közülük elsőként Európának a földgömbön elfoglalt helyzetét tekintve megállapítható, hogy három éghajlati övben terül el: legnagyobb része a mérsékelt övben van, de északon belenyúlik a hideg égövbe, déli szegélye pedig a szubtrópusi övhöz tartozik. Tehát legnagyobb részén a mérsékelt övet uraló nyugatias szelek közvetlen és szinte állandó hatása alatt áll, amelyek befolyása – ha csak évszakosan is – mind északon, mind délen érvényesül. Mivel nyugaton óceán határolja, a második legfontosabb éghajlat-befolyásoló tényező a tengertől való távolság. Az óceán hatását jelentősen fokozzák az Európa partjai előtt elhaladó áramlatok – elsősorban az Észak-atlanti-áramlat, amely pozitív hőmérsékleti anomáliát okoz. Ennek kedvező hatását viszont Európa sajátos domborzata különbözőképpen engedi érvényre juttatni. A nyugaton többnyire alacsony atlanti partok, illetve a szárazföldbe mélyen benyúló Balti-tenger megkönnyítik földrészünkön az óceáni légtömegek útját kelet felé, de a Skandináv-hegység akadályként tornyosul eléje. A sarki vizek felé nyílt átjárót biztosító Európában az Észak-atlanti-áramlás magas szélességekig, az é. sz. 70°-án túl, a Kola-félszigeten is kifejti hatását. Ennek köszönhetően Európa a mérsékelt övezet legenyhébb hőmérsékletű kontinense. A domborzat másik hatása a mozaikosságban jelentkezik. Nyugat-, Közép- és Dél-Európa hegyekkel, völgyekkel és köztes medencékkel aprólékosan tagolt



domborzata tarka, változatos, gyakran a közvetlen szomszédtól teljes mértékben különböző éghajlati képet eredményezett. Igazi kivételt ez alól csak Kelet-Európa egyhangú, sík vidéke képez, ahol viszont a Föld mérsékelt övezetének legszabályosabb éghajlati, mi több, földrajzi övezetessége alakult ki.

Mint minden kontinens, így Európa éghajlatának kialakításában – és időjárásának irányításában – is fontos szerepet játszanak olyan aktív tényezők, mint jelen esetben a tágabb környezetében kialakuló jellegzetes légnyomásképződmények, az ún. hatásközpontok (akciócentrumok). Európa környékén négy akciócentrum található. Az izlandi minimum és az azori maximum a nagy földi légkörzés nyomásöveinek részeként egész évben létezik, az erős lehűlés révén képződő belső-ázsiai maximum azonban csak a téli, a felmelegedéshez kapcsolódva létrejövő elő-ázsiai minimum viszont csak a nyári hónapokban alakul ki. Az akciócentrumok egyértelműen meghatározzák a hozzájuk legközelebbi térségek éghajlati képét, és évről évre hullámzó eredményű párharcokban képesek befolyásolni a „hatáskörük” metszéspontjában fekvő európai területek időjárását. Konkrétan tekintve a kérdést, a tél jellege az izlandi minimum és a belső-ázsiai maximum párharcán dől el. Amikor és ahol az izlandi az erősebb, akkor és ott a tél enyhe csapadékos, óceáni jellegű. Ha a belső-ázsiai hatása uralkodik el, kemény és hideg időjárás várható. Különösen hosszú ez a helyzet, ha ez a maximum összekapcsolódik az azori maximummal, és kialakul az egész Európán át húzódó ún. Vojejkov-tengely. A nyár időjárása is alapvetően az akciócentrumoktól függ. Ha az elő-ázsiai minimum erős, mintegy „beszívja” az óceáni légtömegeket, s a ciklonok sorozata bőséges esőzéseket szállít messze a kontinens belsejébe is. Ezt nevezte nálunk Cholnoky európai monszunnak, mert erős zivatarokkal, záporokkal köszönt be Medárd napja után, és hosszú hetekig tartó jelentős hőmérséklet-csökkenéssel jár. Az azori maximum kiterjedése nyáron a szubtrópusi légtömegek uralmát hozza, ami tartósan magas légnyomás mellett derült, meleg és száraz heteket jelent.

Európa időjárását a rendkívüli változatosság és egyben a gyors változások jellemzik. Fontos tehát kiemelni, hogy – talán Nyugat-Európa kivételével – az éghajlati átlagértékek megtévesztők lehetnek, ezért érdemes odafigyelni a szélsőségekre is. Az utóbbi évek eseményei azt sugallják – alátámasztva a klímakutatók véleményét –, hogy a szélsőségek egyre gyakoribb előfordulása várható a jövőben.

Az egyes éghajlati elemek közül a napsugárzással, a hőmérséklettel (téli-nyári közepes értékek, hőingás), a csapadékviszonyokkal és a szelekkel foglalkozunk.

A Napból érkező sugárzó energia nemcsak az éghajlat kialakításában játszik kulcsszerepet, hanem a földfelszín számos természeti jelenségére, sőt áttételesen több társadalmi folyamatra is hatással van. A területi különbségeket a napsütés mérhető időtartama alapján lehet meghatározni. Európában a napfényes órák száma két irányban is mutat tendenciózus változást (3. ábra). Természetesen a földrajzi szélesség függvényében csökken délről észak felé haladva, de ezenkívül az óceántól való távolság is befolyásolja mértékét. Nyugatról kelet felé haladva ugyanis csökken a felhőzöttség, és ezzel párhuzamosan növekedik a napsütéses órák száma is. A két hatás kombinálódása eredményezi azt, hogy a legkevesebb napsütésre Nyugat-Skóciában lehet számítani, ahol évente még 900 órát sem süt a Nap, s ez az érték általában a Brit-szigeteken is csak 1000–1400 órára növekedik. A tengertől távolabb eső Svédország–Finnország területén – amelyek hasonló vagy magasabb szélességeken vannak – 1600-ról 2000 órára nő ez a szám. A kontinens legmagasabb értékeit délen és keleten várhatjuk: Délkelet-Európában 2400 óra, Dél-Európában pedig 2800 óra. Az évi napfénytartam csúcsa az Ibériai-félsziget déli, Földközi-tengeri partján a szaharai értékekhez közelítő (pl. a dél-spanyolországi Murcia város környékén eléri a 3400 órát). Az érkező energia mennyiségét a besugárzás szöge, tehát általában a földrajzi szélesség, helyileg pedig a domborzat (a lejtő szöge és kitettsége) határozza meg. Tehát számításba kell venni azt is, hogy a déli területeken egy óra napsütés „többet ér” mint északon.



3. ábra > A napsütéses órák száma Európában

A hőmérséklet alakulása alapvetően a napsugárzáshoz igazodik. Egyrészt jellegzetes évi menetet mutat: szinte mindenhol január közepétől július közepéig emelkedik, majd csökkenni kezd. Területi különbségeit a fent említett két tényező alakítja ki, azonban évszakonként eltérő, hogy melyik befolyása érvényesül erősebben. Télen az Észak-atlani-áramlat fűtő hatása következtében az óceántól való távolság igen fontos, mintegy döntő jelentőségű, amit a januári izotermák sajátos futása jól tükröz (4. ábra). Európa nyugati részében szinte a hosszúsági körökkel párhuzamosan, tehát nagyjából észak–déli irányban húzódnak, s csak Dél- és Kelet-Európában váltanak át keleti irányba, simulnak hozzá a szélességi körökhöz. Különösen fontos a 0º-os izoterma, mert a fagyos Európát választja el az enyhébb telű részeitől. Nyáron a meleg tengeráramlat alig érvényesül, így a júliusi középhőmérséklet izovonalai – különösen Közép- és Dél-Európában – „szabályosan” futnak, vagyis csaknem párhuzamosak a szélességi körökkel (a domborzat befolyása azért érződik a részletekben). A januári 0 °C-os izoterma ugyanúgy érinti a norvég partokat, mint Dániát, Közép- és Dél-Németországot, de a Balkán-félsziget északkeleti területeit is. A Rajna völgyétől és az Alpoktól nyugatra és délre eső területek, valamint a Balkán-félsziget déli része tehát egyaránt 0 °C feletti januári középhőmérsékletet élveznek. Európa legenyhébb telű vidéke a Spanyolország déli részén fekvő Guadalquivir-medence. Sevilla városában a január, vagyis a „leghidegebb” hónap középhőmérséklete 11–12 °C. A másik szélsőséget északkeleten, az Északi-Urál vidékén találjuk, ahol a január –24, –26 °C-os középhőmérsékletű. A legnagyobb különbség tehát a két szélsőség, a kontinens délnyugati és északkeleti részeinek januári középhőmérséklete között 34–37 °C-ra rúg.



4. ábra > Tengerszintre átszámított januári és júliusi izotermák

A legmelegebb nyarat megint Sevilla adatai mutatják, ahol a júliusi középhőmérséklet 28–29 °C. A leghűvösebb területeket pedig újfent az Északi-Urál előterében találjuk, ahol pontosan annyi a júliusi középhőmérséklet, mint a januári Sevilla környékén, vagyis 10–12 °C. A Garonne-medence, Pó-síkság, Kárpát-medence, Román-alföld vonalában futó, majd a kontinentálisabb Kelet-Európában az é. sz. 50–55° között haladó 20 °C-os júliusi izoterma szépen kirajzolja a hűvösebb és melegebb nyarú európai területek határát. A legmelegebb és leghűvösebb vidékek júliusi középhőmérséklete között jelentősen kisebb a különbség, mint a téli esetében volt, s alig éri el a 18 fokot.

Kontinensünk éghajlatának hőmérsékleti sajátosságairól az évi közepes hőingás adatsora árulja el a legtöbb jellemző vonást (5. ábra). Az évi közepes hőingás térképén is észak–déli futású vonalakat látunk, ami az óceán mérséklő hatásának a szárazföld belseje felé történő fokozatos elenyésződésével függ össze. Európa hőmérsékletileg legkiegyenlítettebb területe az Ír-sziget délnyugati partvidéke, ahol az évi közepes hőingás



mindössze 7–8 °C, ami szubtrópusi területekre jellemző (persze ott sokkal magasabb hőmérsékleti szinten)! A másik véglet az Urál folyó felső szakasza, ahol ugyanez az adat 38 °C, vagyis mintegy ötszöröse az írországinak! A hazánkra jellemző 20 °C-os értéket jelző vonal a Visztula torkolatától kiindulva, a Kisalföldön át, a Szaloniki-öbölig húzódik.

5. ábra > Az évi közepes hőingás mértéke

Európában a nyugati szelek szállítják a csapadék döntő többségét, ezért nem meglepő, hogy mennyisége – az óceáni hatások lecsengésével, a kontinentálisok felerősödésével – általánosságban nyugatról kelet felé csökken. A szabályos, fokozatos csökkenés azonban csak az alföldi folyosók, pl. a Német- és a Lengyel-alföld területére igaz. A hegyvidékekkel, közrezárt medencékkel tagolt, változatos domborzatú középhegységi területeken már a domborzat veszi át az irányító szerepet (6. ábra). A hegységek nyugatra tekintő oldalán a csapadék általában mindig magasabb, mint a hegység keleti, szélárnyékos lejtőin, illetve a közrezárt medencékben. Ezért a csapadéktérképeken szépen kirajzolódik a Skandináv-hegység, a Pireneusok, az Alpok, az Appenninek, a



Kárpátok, a Dinaridák vonulata.

A legcsapadékosabb területeket természetesen az Atlanti-óceán közvetlen közelében magasodó, észak–déli, vagyis a csapadékot hozó nyugati szelekre merőleges csapású hegyvidékek nyugati oldalán találjuk, ahol Skandináviától Skócián át Írországig 2–3000, helyenként 4000 mm/év csapadékot mérnek – no meg Izlandon. A kontinentális Európa csapadékmaximumát azonban meglepő módon mégsem Norvégiában vagy Skóciában mérték, hanem egy kis montenegrói faluban, Crkvicében. Az Adriai-tengerre néző hegyoldalon, 1000 méter felett fekvő Crkvice sokéves csapadékátlaga 4623 milliméter, de mértek ott már 4930 mm/éves csapadékmennyiséget is. Crkvice adatsora azért is figyelemreméltó, mert mediterrán terület lévén, a csapadék túlnyomó része a szeptember és április közötti hónapokban érkezik! (Jól mutatja a kitettség hatását, hogy az Adriai-tenger átellenes, szélárnyékban fekvő itáliai partján az évi csapadékmennyiség ugyanakkor mindössze 635 milliméter!) A szabályos minimumok természetesen Kelet-Európában vannak, mégpedig részben délen, a száraz öv felé, részben északon, a periglaciális–glaciális övben; ugyanis mindkét öv csapadékszegénységével tűnik ki. Szám szerint ez 300 milliméternél kevesebbet jelent a Kuma-síkságon, illetve 200 milliméternél kevesebbet a jeges-tengeri szigeteken (Ferenc József-föld, Novaja Zemlja). Az abszolút minimumot – 170 milliméter – a Vajgács-szigeten (Kara-tenger) mérték.

6. ábra > Európa csapadéktérképe

A domborzatnak az éghajlatot s így a csapadék mennyiségét is módosító szerepét példázzák az Ibériai-félsziget hegységkeretbe zárt medencéi: Ó-Kasztília, illetve az Ebro-medence területén az évi csapadék mindössze 300–400 milliméter, vagyis annyi, mint a Botteni-öböl környékén vagy a Kelet-európai-síkvidék délkeleti részén. Persze egy éghajlati adat sohasem szemlélhető csupán önmagában, hiszen figyelembe kell venni más tényezőket is, pl. ez esetben a párolgás mértékét nagyban befolyásoló hőmérsékletet is. A nyáron forró Ebro-medencében vagy a Volga mentén aszályt okozó évi 300–400 milliméteres csapadék a hűvös Botteni-öböl térségében nedves lápokat éltet! Kevés csapadékot kap tehát – méretétől függetlenül – szinte mindegyik medence: a Kárpát-medence, a Román-alföld, a macedóniai vagy thesszáliai medencék, de még egyes zárt völgyek is az Alpok területén.

Változatos képet mutat a csapadék időbeli eloszlása is. Kontinensünk atlanti területein egyenletesen, minden hónapra eloszolva érkezik a csapadék, kelet felé azonban egyre inkább kirajzolódik a nyár eleji



csapadékmaximum, amihez fokozatosan növekvő száraz időszak párosul. Emellett kelet felé a csapadék egyre nagyobb hányada hó formájában hullik le, és a szintén kelet felé növekvő téli hideg miatt egyre hosszabb ideig takarja a földeket. A Földközi-tenger mellékén viszont a nyár nagyon száraz, és az őszi-téli hónapok csapadékosak.

A mérsékelt övre jellemző nyugatias szelek mellett az időnként kialakuló nagy légnyomáskülönbségek többféle, szabályosan feltámadó helyi szeleket hoznak létre. Legismertebb a hegységeken átbukó meleg, szárító jellegű főnszél, amely típusosan az Alpokban fejlődik ki. Gyakoriak a hideg lebukó szelek is, amelyek akkor alakulnak ki, ha valamely hegység egyik oldaláról nagyon hideg légtömegek a túloldali leereszkedésük során felmelegedve is hidegebbek maradnak, mint a másik oldalt uraló levegő. Ilyen a dalmáciai bóra, a provence-i misztrál, a Keleti-Kárpátokban pedig a nemere. A Szaharából származó forró, de a Földközi-tenger felett páradússá váló szél Dél-Európában a sirokkó.

A fentiekben vázolt éghajlati-időjárási adatok alapján Európában – a magassággal változó hegyvidéki területeket figyelmen kívül hagyva, de európai specialitásként az átmeneti jellegű közép-európai típust beiktatva – a 7. ábrán látható éghajlattípusok különíthetők el (az egyes típusokra jellemző klímagörbéket a 8. ábra tartalmazza):

7. ábra > Európa éghajlattípusai. Jelmagyarázat: 1 – hideg övi tundra; 2/a – szubpoláris óceáni; 2/b – szubpoláris kontinentális; 3/a – valódi óceáni; 3/b – szubtrópusi óceáni; 4/a – kontinentális rövid nyarú; 4/b – kontinentális száraz (sztyepp); 5 – mediterrán éghajlat; 6/a – közép-európai átmeneti hűvös nyarú éghajlat; 6/b – közép-európai átmeneti meleg nyarú éghajlat; 7 – hegyvidéki éghajlat. A 8. ábra meteorológiai állomásai kezdőbetűikkel szerepelnek a térképen

1. Európa északi peremi tájainak már a hideg égövbe átnyúló tundra éghajlatú vidékein az évi középhőmérséklet 0 °C alatt marad, és legfeljebb három nyári hónapban mérnek magasabb középhőmérsékleteket. Ilyenkor a hosszú nappalokon akár 30 °C-ra is felmelegedhet a levegő. A csapadék évi átlagos mennyisége 170–250 milliméter, amelynek nagy része tavasszal és nyár elején hullik. Télen a poláris keletiszél-, nyáron a mérsékelt övi nyugatiszél-zónához tartozik. Az Észak-atlanti-áramlás azonban még e magas szélességeken is kifejti hatását: a terület déli határa Skandinávia északi részén még az é. sz. 70. foka körül húzható meg, a Fehér-tengertől keletre viszont a 65. szélesség sávjában jelölhető ki.

2. A hideg és a mérsékelt öv közötti szubpoláris átmeneti öv elsősorban a hőmérsékleti viszonyai miatt különíthető el. Két változata van:

a.) A szubpoláris óceáni éghajlaton a tél mérsékelten hideg, a nyár pedig hűvös. A leghidegebb hónap középhőmérséklete –2, –4 °C, a legmelegebbé pedig 8–14 °C. Csapadéka bőséges (800–1500 milliméter), és



járása kiegyenlített, bár kimutatható egy gyenge őszi maximum és egy tavaszi minimum. Télen a poláris keletiszél-, nyáron a mérsékelt övi nyugatiszél-zónához tartozik.

b.) A Skandináv-hegység keleti lejtőitől az Urálig húzódó szubpoláris kontinentális jellegű terület az előbbihez hasonlóan kelet felé egyre inkább kiszélesedik: déli határa nyugaton az é. sz. 62°, keleten viszont az 55° mentén rajzolódik ki. A vidéket hosszan tartó zord tél (–30, –50 °C-ig süllyedhet a hőmérő higanyszála) és rövid, viszonylag meleg (30–35 °C-os maximumokkal), napsütésben bővelkedő nyár jellemzi. Fontos tulajdonsága a rendkívül erős, akár 20–35 °C-ot is elérő átlagos évi hőingás, hiszen a januári középhőmérséklet –5, –20 °C, a júliusi pedig 10–16 °C körül mozog. Az átlagos évi csapadékösszeg 300–600 milliméter között alakul, a hótakaró a terület északkeleti részén mintegy fél évig is megmaradhat.

3. A hűvös nyarú (július 13–20 °C) és viszonylag enyhe telű (január 1–8 °C) óceáni éghajlatú terület Skandináviától az Ibériai-félsziget északnyugati partvidékéig, keleten pedig – legtávolabb az óceántól – nagyjából a Rajna vonaláig tart.

a.) A tipikus változatában a leghidegebb hónap középhőmérséklete 1–5 °C között, a legmelegebbé pedig 14–18 °C között ingadozik. Az évi középhőmérséklet 8 °C-nál magasabb, a hőingás 15 °C-nál kevesebb. A egyenletes eloszlásban érkező, bőséges csapadék a domborzattól függően erősen változik (600–2000 mm/év). A gyakori felhőzöttség miatt a napsütéses órák száma igen alacsony (900–1700 óra/év). Egész évben a nyugati szelek hatása alatt áll.

b.) A közepes szélességek tipikus óceáni klímájától kissé eltérő tulajdonságokkal rendelkező déli régió különíthető el. A kis túlzással szubtrópusinak nevezett legmelegebb óceáni változat hőmérsékleti viszonyaira a hideg tengeráramlat nyomja rá bélyegét: tele enyhe (január +6 °C felett), de nyarán a július középhőmérséklete alacsonyabb 20 °C-nál. Csapadék minden hónapban előfordul, de enyhén mediterrán típusú, vagyis az esők (az évi átlag 800–1200 milliméter) ősszel-télen bőségesebben öntözik a vidéket.

4. Az északon a Balti-tengertől, délen pedig a Kárpátok keleti előterétől keletre eső kontinentális éghajlati területen már nem, vagy csak alig-alig érvényesülnek óceáni hatások. A zord telű (január –5, –20 °C) és viszonylag meleg nyarú (július 10–24 °C) vidékek kontinentalitását a rendkívül nagy évi közepes hőingás mutatja, amely a 22–30 °C-ot is elérheti. Ugyancsak kontinentális jellemvonás a kevés csapadék (300–800 mm/év), amelynek északkelet felé haladva egyre nagyobb része hó formájában érkezik. Északkeleten a hótakaró már mintegy fél évig is megmarad. A kicsiny felhőzöttségnek köszönhetően – dél felé haladva – egyre nő a napsütéses órák száma (1200–2400 óra/év). Két változata fejlődött ki:

a.) Az északi régió területeit rövid meleg nyár és hideg tél jellemzi. Itt legalább egy hónap középhőmérséklete meghaladja a 18 °C-ot, és a 0 °C-nál alacsonyabb középhőmérsékletű hónapok száma 4–5. A hőmérséklet évi ingadozása meghaladja a 30 °C-ot. A csapadék összege 400–800 milliméter között alakul, és maximuma nyárra esik. A viszonylag szárazabb télen főleg hó hullik.

b.) A déli hosszabb és melegebb nyarú, de a száraz (sztyepp) régióban – amely a Kelet-európai-síkvidék déli részére terjed ki – a hőmérséklet ingadozása igen nagy, mert a januári középhőmérséklet –5, –15 °C között változik, júliusban viszont a 22 °C-ot is meghaladja. A csapadéknak tavaszi-kora nyári maximuma és téli minimuma van, értéke 300–500 milliméter között alakul.

5. A szubtrópusi mediterrán éghajlat a Földközi-tenger medencéjében viszonylag kis területre korlátozódik, mivel hatását a Dél-Európában a partokkal többnyire párhuzamosan húzódó magas hegységek csak a közvetlen partvidéken engedik igazán érvényesülni. A mediterrán vidékeket nyáron a passzát leszálló ágának magas légnyomása uralja, télen viszont a délnek húzódó passzát utat enged az óceán felől érkező nyugati szeleknek. Ezért a nyár száraz, a téli hónapok viszont esősek – az évi csapadékmennyiség mintegy fele a három téli hónapban érkezik. Az évi csapadékösszeg – többnyire domborzati okokra visszavezethetően – óriási eltéréseket mutat (300–500 millimétertől az 1000–1500 milliméterig). Ez Európa legenyhébb telű (január 6–12 °C) és legforróbb nyarú (22–28 °C) vidéke. Az évi napsütéses órák száma mindenütt több 2000-nél, de egy-két kivételezett helyen ennél magasabb is lehet.

6. A három nagy terület közé ékelődve találjuk a közép-európai átmeneti éghajlati területet, ahol mindhárom előbbi fő éghajlattípus (óceáni, kontinentális és mediterrán) hatását megfigyelhetjük. Emiatt az időjárás változékony, az egymást követő évek is más jellegűek lehetnek. Vannak tehát egyenletesen sok csapadékú, hűvös óceáni és forró, száraz nyarú, mediterrán jellegű, illetve hideg telű, kevéscsapadékú kontinentális hatást jelző évek. Az enyhén domináló kontinentális hatások általában északnyugatról délkelet felé növekszenek, az évi közepes hőingás pl. 18-ról 24 °C-ra nő, a csapadék mennyisége viszont 750-ről 500 mm/évre csökken.



Tulajdonképpen két változata fejlődött ki:

a.) Az egyik a Balti-tenger északi és déli partvidéke és az innen a Kárpátokig terjedő viszonylag hűvösebb síkvidék.

b.) A másik a Kárpátoktól délre, a Balkán-félsziget központi fekvésű részét is lefedő változatos domborzatú, medencékben gazdag, melegebb terület.

7. Európa területének mintegy 6%-án alakult ki hegyvidéki éghajlat, ahol az éghajlati-időjárási elemek – természetesen mindig a hegylábi térszínek kiindulási értékeihez képest – a magasság szerint függőlegesen változnak. Ugyanakkor jól megfigyelhető jelenség, hogy egy adott hegység éghajlatában tetten érhetők a környezetében uralkodó klímatípus bizonyos jellemvonásai: ilyenek pl. a hőmérséklet évi menetének, illetve a csapadék szakaszosságának tulajdonságai. A hegyvidékek változatos, nem ritkán mozaikos éghajlati képének kialakításában a kitettség is fontos szerephez jut.



8. ábra > Európa jellegzetes klímadiagramjai



5. 5. A vízrajz a domborzat és az éghajlat tükreA vízrajz tárgyalásakor két különböző, de végső soron összekapcsolódó témakört vizsgálunk. Az egyik valójában rajz, vagyis a folyók térképi hálózatát, területi megoszlását, vízgyűjtőik helyzetét, nagyságát jelenti, s mintegy statikus tényezője a kérdésnek. Ezt főleg a domborzat, és áttételesen a felszínfejlődés határozza meg. A másik dinamikus tényező, amely az éghajlattal szoros összefüggésben a folyók vízjárását – az árvizek-kisvizek arányát, időbeli előfordulását stb. – vizsgálja.

Európa vízhálózata rendkívül fiatal. Az idősebbik északi részében a korábbi vízhálózatot az eljegesedés során a jégtakaró eltörölte, s a mai folyók csak a jég végleges visszavonulása után alakultak ki. Délen a fiatal újharmadidőszaki gyűrődések, majd az ezt követő kiemelkedések létrehozta új domborzaton ennél kissé idősebb a folyóhálózat. A vonulatok közötti süllyedékek medencéiben még a jelenkorban is változtatgatták futásukat a folyók (példaként az Alföld vízrajzi változásait tekinthetjük). A legrégibb vízrendszerek a kettő között, a Közép- és Nyugat-európai-rögvidékeken jöttek létre, de a fiatal hegységképződésekhez kapcsolódó differenciált tektonikus mozgások miatt ezek sem idősebbek a harmadidőszak derekánál.

A domborzat tagoltsága a vízhálózatra is hatással van. A félszigetekre bomló és hegységekben gazdag nyugatabbi területeken természetesen nem alakulhattak ki hatalmas, összefüggő vízgyűjtő területek. Emiatt a kontinens leghosszabb, 1800 kilométernél hosszabb folyói – az egyetlen Duna kivételével – mind a Kelet-európai síkvidéken találhatóak. Az észak, illetve dél felé haladó folyókat az ún. európai fő vízválasztó különíti el egymástól. E zegzugos vonal Gibraltártól indulva a Pireneusokon, a Francia-középhegységen, az Alpokon, a Cseh-medencén, az Észak-nyugati-Kárpátokon, majd a Valdaj-hátságon és az Észak-orosz-hátságon keresztül jut el az Északi-Urálig, és közben jellegzetes, egyszerre több folyót is útjára indító vízválasztó csomópontokon halad át.

Ilyen csomópont

1. az Alpokban a Szent Gotthárd-hágó térsége, ahonnan a Rajna (Északi-tenger), a Rhône (Földközi-tenger) és a Pó (Adria) forráságai erednek;

2. a Fichtel-hegység a német–cseh határon, amelynek lejtői az Elbának (Északi-tenger), a Rajnának és a Dunának (Fekete-tenger) „adóznak”;

3. a Kárpátokban az alacsony-tátrabeli Királyhegy, amely a Poprádon keresztül a Balti-, a Hernád közvetítésével pedig a Fekete-tengerbe „küld” vizeket;

4. illetve a Valdaj-hátság, mint a Volga (Kászpi-tó), a Dvina (Balti-tenger) és a Dnyeper (Fekete-tenger) forrásvidéke.

Az európai szárazföldnek hét tenger felé (amennyiben most és itt a Kászpit tengernek vesszük) van lefolyása, és ezek között meglepően egyenletesen oszlik meg területe (9. ábra). A legnagyobb vízgyűjtővel a Fekete-tenger rendelkezik (23%), de csaknem ennyi tartozik a Keleti-tengerhez (20%). Európának 17%-a (1,7 millió km2) lefolyástalan terület. Ez a Kászpi-tó vízgyűjtője, amely – sajátos módon – éppen a leghosszabb európai folyót, a 3690 kilométeres Volgát fogadja be. Társadalomföldrajzi szempontból kedvezőtlen, hogy a legforgalmasabb vízfelület, az Atlanti-óceán vízgyűjtője csak 12, és a hasonlóan fontos Északi-tengeré is csak mintegy 6%-kal részesül Európa területéből. Kedvezőtlen, hogy szintén 12% tartozik a hajózásra hosszú hónapokig alkalmatlan Északi-Jeges-tengerhez. A valamikor kizárólagos kereskedelmi-kulturális jelentőségű Földközi-tenger – a partjait övező Eurázsiai-hegységrendszer miatt – Európa területének csak alig 10%-áról kap vizet.



9. ábra > Az európai nagy vízgyűjtő területek

Európa folyói mind hosszúságuk, vízgyűjtő területük, mind pedig vízhozamuk tekintetében – Ausztrália kivételével – messze elmaradnak a többi földrésztől. A közepes nagyságú folyók kontinensén csak egyetlen folyó hosszabb 3000 kilométernél (Volga, 3690 kilométer), amely így is csak a 18. helyet foglalja el a Föld leghosszabb folyamai sorában, és csak négy hosszabb 2000 kilométernél (Duna, 2860; Urál, 2534; Dnyeper, 2285 és a Káma, 2030 kilométer). Jellemző az is, hogy a kontinens 7 leghosszabb (több mint 1800 kilométeres) folyójából 6 található a Kelet-európai síkvidéken. Ezek a folyamok természetesen viszonylag nagy vízgyűjtővel is rendelkeznek: a Volgáé pl. 1 388 000 km2, de a Dunáé már 1 milliónál kevesebb (817 000 km2). Európa változatos domborzatú részein a vízgyűjtők is mozaikosan feldarabolódtak, így Nyugat-Európa legnagyobb folyója, az 1360 kilométer hosszú Rajna, csak 251 ezer km2-es vízgyűjtővel rendelkezik.



10. ábra > Európa lefolyási viszonyai

Az európai folyók vízhozama és annak ingadozása több tényező, de elsősorban az éghajlat függvénye. Az egy év során elszállított víz mennyiségét a lehullott csapadék és a lefolyási tényező határozza meg. A lefolyási tényezőt csökkenti az erős párolgás (ez többek között a hőmérséklettel mutat kapcsolatot), a meredek lejtőjű domborzat és a víz beszivárgását elősegítő vízáteresztő felszíni kőzetek. Az Európa lefolyási viszonyait ábrázoló térképre tekintve (10. ábra) megállapítható, hogy a legmagasabb értékek északnyugaton és a magashegységekben fordulnak elő, a minimummal viszont délkeleten, az Ázsiával határos területeken kell számolni. Számokban kifejezve az előbbieket: 1000 mm/évnél magasabb lefolyással az övezetességnek megfelelően a Skandináv-hegység nyugati lejtőin, Skóciában és Írország legnagyobb részén és meglepő módon még az Ibériai-félsziget óceáni klímájú északnyugati csücskében találkozhatunk. A hegységek közül az Alpok, a Pireneusok, az Appenninek északnyugati része és a Dinári-hegység mutat még ilyen magas értékeket. Közép- és Dél-Európa hegyes-dombos területein 200–500 mm/év közötti, a Kelet-európai-síkvidéken viszont már mindenhol 300 milliméter, délen pedig 200 milliméter alatt van a lefolyás. A minimummal természetesen délkeleten, a Kuma–Manyics-síkságon találkozunk, ahol 20 milliméter alatt van az éves lefolyás (tovább keletre, a már Ázsiához tartozó Kászpi-tó partján ez az érték 3 milliméterre csökken).

A folyók vízszállítása a fenti tényezőket figyelembe véve alakul. A kontinens legbővebb vizű folyója a Volga, amelynek közepes vízhozama Volgográdnál 8150 m3/s, de a további szakasz fokozatos vízvesztése következtében Asztrahánnál már csak 7700 m3/s, és hatalmas deltáján több ágra oszolva évente 255 km3

édesvizet önt a Kászpi-tóba. A Duna vízhozama Galaţinál 6430 m3/s, és deltabeli ágaiból évi 204 km3 ömlik a Fekete-tengerbe. A kelet felé szárazodó éghajlat hatását mutatja a Dunánál alig 20%-kal rövidebb Dnyeper, amelynek torkolatában csak 52 km3 víz kerül a Fekete-tengerbe, ami a Dunáénak a negyede, és a 10%-kal rövidebb Urál, amelynek már csak 225 m3/s a torkolati hozama és csupán 7 km3-rel gyarapítja a vizét vesztő Kászpi-tavat.

A vízhozam éves ingadozása a rövidtávon változó tényezőktől, elsősorban a csapadéktól függ. Az árvíz és a kisvíz közötti legkisebb különbséget az egyenletes csapadékú területeken találjuk. Ilyenek az óceáni éghajlatú területek folyói, ahol gyenge téli (december) árvízhez nyár végi (augusztus) kisvíz párosul. Az óceántól távolodva a csapadék egyre jobban évszakos jelleget ölt, s ezért a folyók vízjárása is növekedik. Skandináviában



még csak kb. hússzoros, de Északkelet-Európában (Pecsora, Északi-Dvina) már több százszoros is lehet a kisvíz és a nagyvíz (árvíz) közötti különbség. A kontinentalitással egyébként együtt jár két árvíz: az egyik a nyári, amely az esőzésekhez, és a (kora) tavaszi, amely a hóolvadáshoz kapcsolódik. A mediterrán éghajlaton matematikailag kifejezhetetlen a vízjárás mértéke (ezt nevezzük fiumara típusnak), mert a legtöbb kis folyó a nagy nyári szárazság és a magas hőmérséklet miatt egy-két hónapra teljesen kiszárad. Az ősz végén és télen viszont katasztrofális árvizek vonulhatnak le völgyükben. A nagyobb, ki nem száradó folyók tartják a vízhozam-ingadozás európai rekordját: az Arno esetében ez több ezerszeres lehet.

Kontinensünk északi és keleti területein (az ún. fagyos Európában) rendszeresen befagynak a folyók, ami részben a közlekedést akadályozza, részben pedig növeli az árvízveszélyt. A befagyás időtartama természetesen a tél hidegével és hosszával együtt északkelet felé növekedik. A nyugat- és dél-európai folyók egyáltalán nem fagynak be, a közép-európaiak viszont kelet felé növekvő mértékben: a Rajna 1-2 hétre, a középső Duna 5 hétre, a Visztula 2 hónapra. Ezek átlagos értékek, mert a valóságban évről évre erősen változhat a teljes befagyás időtartama. Napjainkban egyébként a fent jelzett gazdasági okok (hajózás, árvízvédelem) miatt nem engedik meg a mozdulatlan jégpáncél kialakulását, ezért az ún. jégzajlásos időszak hossza a jégtörők állandó szolgálata miatt erősen megnövekedett e folyókon (decembertől áprilisig fordulhatnak elő úszó jégtáblák). Kelet-Európában más a helyzet, itt több hónapra beáll a jég, sőt északkeleten több mint fél évig tartja a hideg a jég fogságában a folyókat (Pecsora 7 hónap).

Európa, számukat tekintve, állóvizekben is gazdag, nagyságukat figyelve azonban lemarad a többi földrész mögött (a Kászpi-tavat mindenképpen Ázsiához számítjuk). Kialakulásuk tekintetében nagy a változatosság, de általában nagyon fiatalok. A jégkorhoz kötődik a legtöbb európai tó – jég vájta és/vagy jég torlaszolta – medencéjének kialakulása is. Bennük a víz természetesen csak a jég elolvadása után gyűlt össze. Így jöttek létre Észak-Európa állóvizei, köztük földrészünk legnagyobb tava, a 18 000 km2-es Ladoga-tó és a kisebb Onyega, amelyek ún. glint tavak. A svéd nagy tavak is a szerkezeti vonalak mentén erősebben erodáló jégnek köszönhetik létrejöttüket (Vänern, 5546 km2). A Balti-pajzs területén több tízezerre (egyes könyvek szerint akár százezerre is) rúg a kisebb-nagyobb tavak száma. Az eljegesedett magashegységek felső régióiban – pl. a Pireneusokban, a Magas-Tátrában – piciny tengerszemek (kárfülke tavak), lejjebb hosszan elnyúló völgyi tavak (pl. az Angol-tóvidék tavai) keletkeztek a jégárak túlmélyítő eróziója következtében. A gleccserek munkájának, illetve a végmorénák vizet duzzasztó hatásának köszönhetjük az Alpok lábát övező, hosszúkás alakú fjordos tavakat, mint pl. a Genfi-, a Boden-, a Zürichi-, valamint a Garda- és a Comói-tó. Medencéjük kivésését sok esetben szerkezeti vonalak is elősegítették. Külön típust képviselnek a glaciálisan feltöltött Német- és Lengyel-alföldön fekvő tóhátságok állóvizei.

A fiatal szerkezeti süllyedékben létrejött Balaton is kevesebb, mint 15 ezer éves. Ugyanígy tízezer években mérhetjük a vulkáni működés nyomán kialakult tavak korát. Ilyenek az Appennini-félsziget kalderatavai (pl. Bolsenai-tó, Vico-tó, Albanói-tó), a Kárpátok egyetlen krátertava, a székelyföldi Szent Anna-tó, illetve a németországi Eifel-hegység maartavai (pl. Laachi-tó). A nagy alföldeken (Kárpát-medence, Román-alföld, Pó-síkság) kialakult morotvatavak (pl. a Szelidi-tó Kalocsa közelében) maximum néhány ezer évesek, de a Pó, illetve a Tisza szabályozása során mesterségesen levágott kanyarulatok tavai vagy a hegyomlással elgátolt tómedencék (pl. a Gyilkos-tó a Keleti-Kárpátokban) kora csupán néhány száz év.

A tavak földtörténeti értelemben viszonylag rövid életű képződmények. Különösen a kicsiny és sekély állóvizek töltődnek fel igen gyorsan. A magashegységek piciny tavai ilyenek, nem csoda tehát, ha pl. Svájcban, Zürich kanton területén az utolsó 200 évben 63, az ausztriai Tirolban pedig 300 év alatt 118 tó szűnt meg létezni. A mélyebb és nagyobb tavak sokkal hosszabb életűek: a Boden-tónak mintegy 10 000 évet, a Genfi-tónak valamivel többet jósolnak elmocsarasodásukig.

Európa legnagyobb és legtöbb mocsara a hűvös és kicsiny párolgással jellemezhető éghajlatú területeken, tehát Kelet-Európa északi részén és Észak-Európában található. A tundrának mintegy felét, a tajgának pedig egyharmadát foglalják el a mocsarak. A délebbi morénavidéken elsősorban Kelet-Európában vannak óriási vizenyős térszínek: a 270 000 km2 területű Poleszje volt a kontinens legnagyobb mocsara, azonban a 70–80-as években nagy részét lecsapolták, és mezőgazdasági művelésbe fogták. Hasonló a helyzet a Pripjaty és a Mescsera mocsarak területén is. Nyugat-Európában dagadólápok a jellemzőek.

6. 6. A tundráktól a sztyeppekigEurópának azonban nem csupán vízhálózata fiatal. Ugyanígy igaz ez földrészünk életföldrajzi képére is, hiszen a növény- és állatvilág is csak az eljegesedések elmúltával foglalhatta el mai, illetve – az emberi beavatkozások nyomán sajnos inkább – tegnapi helyét. Az élővilág jégkor utáni visszatelepedése Európában nem volt egyszerű.



Az észak–déli irányban nyitott Észak-Amerikában az eljegesedések elmúltával sokkal könnyebben vissza tudtak telepedni a növények északra, mint Európában, ahol a pleisztocénban is fokozatosan emelkedő hegységek állták útját a „hazatelepülőknek”.

A többi földrészhez képest évezredek óta sűrűn lakott Európában az ókor, illetve a kora középkor századai óta szinte az egész kontinensre kiterjedően megtelepedett az ember. Az európai civilizáció terjedése az erdőirtás krónikája is egyben. Napjainkra Európa szinte mindegyik része kultúrtájjá változott, ahol az egykori természetes élővilágot többnyire csak természetvédelmi területek kicsiny területfoltjain lehet megtalálni.

A mindenkori éghajlat alapvetően meghatározza egy terület növénytakarójának, állatvilágának és – az alapkőzettel összefüggésben – talajainak kialakulását. Európa biogeográfiai jellemvonásait északról dél felé haladva a klímazónáknak megfelelően mutatjuk be (11. és 12. ábrák).

1. Az arktikus tundra az európai kontinens északi szegélyét foglalja el a sarkkörön túl. Itt az örökfagyott földnek csupán egy vékony felszíni rétege enged fel a rövid nyári hónapokra. A moha- és zuzmószőnyegeket (legismertebb a rénszarvaszuzmó) csupasz sziklafelszínek szakítják meg. A zord vidéken fák nem képesek megélni, legfeljebb félcserjék, törpenövésű füzek és nyírek enyhítik az egyhangúságot az öv déli részén. A röpke nyári heteket a táj színpompás virágszőnyeggel köszönti.

Állatvilága fajokban szegény, de egyedszámban annál gazdagabb. A zord éghajlati feltételek közepette vastag prémbunda, zsírpárna, jól szigetelő tollazat biztosítja a túlélést. Az emlősöket a jegesmedvék, a pézsmatulkok, a sarki rókák és nyulak képviselik, a tundra talán legismertebb emlőse, a rénszarvas azonban napjainkban már inkább tenyésztett haszonállat, mint vadon élő. Az emlősöknél is gazdagabb a tundra madárvilága. A madarak jórészt a tengerből szerzik táplálékukat, a meredek parti sziklák odúiban százával fészkelnek a sirályok, búvármadarak, viharmadarak. A tengertől távolabb élő lile- és szalonkafélék, récék, ludak a sarki tél beálltával délebbre húzódnak. A vidék kellemetlen lakói a rövid nyáron felhőkben kavargó szúnyogok. Az arktikus területeken csupán primitív talajképző folyamatokról beszélhetünk, hiszen a mállás nagyon gyenge. A köves tundrán az erős fagyaprózódás miatt csak „fagymintás talajok” vannak. Kissé délebbre kevés szervesanyag termelődésével is lehet számolni, és már megjelenik két talajszint. A nedves mélyedésekben tőzegláptalajok képződnek.

2. A boreális tajga a mérsékelt övezet őserdeje, amelyben a luc-, erdei- és vörösfenyő uralkodik, de keleten megjelennek a szibériai fajok is. A sarkkörtől nagyjából az 50–55. földrajzi szélességig húzódó tűlevelű erdők Európában feltűnően fajszegények. Észak-Európa tajgáiban csupán 40 fafaj otthonos, Kanadában ezzel szemben majdnem 400 fajt ismernek! Az erdők alját gyakran csak mohák borítják, de sokfelé jellemző a csarab és az áfonya is. Hidegtűrő lombos fák (nyír, éger) keverednek a tűlevelűek közé, különösen az irtásokon.

Ez az öv a prémes állatok hazája. Európában csak itt él a coboly. E tájak lakója az orosz repülőmókus, a rozsomák, és megtizedelve ugyan, de előfordul a hód és a jávorszarvas. A fenyőrigók, a csonttollú madarak télen hazánkba is ellátogatnak. A folyókban sok a hal, a Ladoga-tó különlegessége a fóka.

A hűvös nyáron a kevés csapadék meghaladja a párolgást, ami a talaj kilúgzásához vezet. A tűlevelű avar erősen savanyú környezetet hoz létre: az agyagásványok szétesnek, ami podzol talaj képződéséhez vezet. A fakószürke podzol földművelésre alig alkalmas – ami elősegítette a tajga erdőrengetegének fennmaradását vagy másképpen fogalmazva: gátolta a földművelés elterjedését.

A délebbi területek felé átmenetet képező vegyes erdők öve az é. sz. 60° tájékán jelenik meg, ahol már lombos fák (bükk, gyertyán, juhar, nyár, kőris) vegyülnek a tűlevelűek közé. A vegyes erdők öve a Baltikumban a legszélesebb, mintegy 10 földrajzi szélességet fog át, innen nyugat és kelet felé elkeskenyedve fokozatosan kiékelődik. Talaja podzol. Az erdőirtás miatt eredeti állatvilága szinte teljesen eltűnt. Az európai bölény pl. már csak rezervátumban fordul elő.

3. A lombhullató erdők öve Kelet-Európában csupán keskeny sáv, Közép- és Nyugat-Európában viszont szélesen húzódik az Északi-tenger partjától egészen a mediterrán térség pereméig. Ha van terület Európában, ahol a természetes növénytakaró fogalma történelmi kategória, akkor ez, az ipari forradalom által legkorábban érintett, legsűrűbben lakott, leginkább városiasodott nyugat-európai vidék mindenképpen az. Pedig az egykori erdőségek igencsak változatos növénytársulásokat rejtettek.

a.) Az óceáni vidékeket tölgyesek-bükkösök foglalták el. Kiirtott maradványaik helyén ma az óceáni Európa jellegzetes, az angol területeken heath, a német nyelvterületen pedig Heide néven ismert fenyérpusztái díszlenek. Az atlanti vidékek jellemző nedves élőhelyei a tőzegmohalápok. A sovány, barna erdőtalajnak a több



csapadékkal rendelkező területeken kilúgozott podzolos változata, beljebb az agyagbemosódásos barna erdőtalaj fejlődött ki.

b.) A közép-európai alacsonyabb térszíneken tölgyesek, a magasabb régiókban pedig bükkösök díszlenek. Az átlagos erdő lomb-, cserje-, gyep-, illetve néha mohaszintre tagolódik. Száraz, köves helyeken virágban gazdag sziklagyepek, az erdőirtások helyén rétek, gyepek, kaszálók, a vizenyős területeken pedig nádasok, magassásosok, mocsárrétek egészítik ki a növényzeti képet. Zonális talajnak a barnaföld tekinthető, amelynek sok változata fejlődött ki a klíma és az alapkőzet szerint változva.

A lombhullató erdők egykori gazdag vadállománya (vaddisznó, gímszarvas, dámvad, őz, medve, vadmacska, hiúz stb.) napjainkra ugyancsak megritkult. Különösen a ragadozókat irtották erősen és hatékonyan, de ugyanakkor néhány más faj helyenként és időnként túlszaporodhat. Madárvilága viszonylag jobban megmaradt, úgy mint vizeiben a halak, bár az egyedszám mindenből erősen megcsökkent. A vízimadarak azért néhány védett helyen paradicsomi körülmények között élhetnek.

4. Kelet-Európában a lombos erdők keskeny sávját az erdős és füves puszták követték dél felé. A múlt idő jogos, ugyanis nagy részén kiterjedt mezőgazdasági területek váltották fel a természetes körülményeket. A napjainkra már csak alig néhány helyen megmaradt erdős pusztákon kocsányos tölgy és erdeifenyő váltakozik a sztyepprétekkel. E facsoportokkal tagolt pusztai rétek foglalták el valamikor az Alföld területét is. Tovább haladva délre-délkeletre átlépünk a sztyepp területére. Nagyjából az 500 milliméteres évi csapadékmennyiség vonalához igazodva találjuk a hosszú füvű, ahol pedig az évi csapadék 400 milliméter alá csökken, a rövid füvű sztyeppet.

Az erdős puszták és sztyeppek jellegzetes talaja a magyarul feketeföldként, illetve mezőségi talajként ismert csernozjom. A 70–100 centiméter mélységű, szerves anyagban gazdag, morzsás szerkezetű talaj kiváló tápanyag- és víztározó képessége révén kontinensünk legtermékenyebb talaja. Ugyanakkor a folyók ármentesített öntésterületein ott találjuk – a termékeny feketeföld ellentéteként – Európa leggyengébb talajait, a különféle szikes talajokat.

A már csak 250 mm/év csapadékban részesülő Kászpi-mélyföldön a rövid füvű sztyepp is ritkul, ez az ürömpuszta. A Kászpi-tó partvidékén pedig már félsivatagot találunk – sok kutató ezért nem is számítja már e partsávot Európához. A szárazság következményeként csökken a talaj humusztartalma – és így termőképessége is –, színe tehát a fekete csernozjomhoz képest egyre inkább „kibarnul”: ez a gesztenyebarna talajok otthona.

A sztyepprétek gabonatermő körzetekké való átalakítása természetesen alapvetően megváltoztatta a pusztai állatvilág létfeltételeit is. A nyulak, mezei pockok, ürgék, ugróegerek, valamint a pacsirták, foglyok, fürjek, túzokok a szántókon keresnek némi életteret.

5. A szubtrópusi mediterrán területek határát észak felé általában az olajfa elterjedésének vonalával szokás meghúzni. A természetes keménylombú, örökzöld erdők a Földközi-tenger medencéjében, a domborzati, s így klimatikus korlátokhoz igazodva csupán csak a tengerpart közvetlen közelében, illetve a Mediterráneum szigetein díszlettek – valaha. A mai erdők túlnyomó része ugyanis telepített. Az enyhe telű, ám száraz nyarú vidékeken a növények fényes felületű vagy pedig viaszréteggel borított, sűrű szőrzetű levelekkel védekeznek a vízveszteség ellen. A tölgyek közül a legismertebb a magyal- és a paratölgy, a fenyőket pedig a mandulafenyő (pinea), az aleppói fenyő és a tengerparti fenyő képviseli.

E vidékek legismertebb talaja a mészkőterületek vas-oxidok által – nevéhez méltón – vörösre festett terra rossája, ennél azonban területileg nagyobb foltokon terjedtek el a – humusztartalom függvényében – barna, illetve fahéjszínű mediterrán erdőtalajok. Az ókor óta kultúrtájjá átalakított Mediterráneum erdőségei helyét mára többnyire szúrós, nehezen járható másodlagos bozót – olasz néven macchia – foglalta el. A sekély talajú, sziklás területeken a hasonlóképpen másodlagos garigue és frigána növényzete szárazságkedvelő szőrös-molyhos félcserjékből és sokféle illatos fűféléből (kakukkfű, levendula, rozmaring, szalmavirág, szegfűfélék) áll.

A mediterrán térség állatvilága Európa, Afrika és Ázsia felé egyaránt kapcsolatokat mutat. Az egykor csak Szardínián és Korzikán élő muflonokat ma már sokfelé betelepítették a mediterrán területek határain túl is. Az Európa határain túlnyúló kapcsolatokat mutatja többek között a flamingó, a kaméleon, a sakál, a cibetmacska, valamint a csupán Gibraltárban előforduló törökmajom, másik nevén magot.



11. ábra > Európa potenciális növényzeti térképe



12. ábra > Európa talajtérképe


2. fejezet - Európai nagytájakFöldrészünkön nagyjából északról délre váltják egymást az egyre fiatalabb szerkezetű területek és a földrajzi övek. Az éghajlathoz kötődő tényezők emellett az óceántól távolodva, nyugatról keletre is változnak. Így Európát hagyományosan az égtájak szerint szokták nagytájcsoportokra osztani. Ezek: Észak-Európa, Nyugat-Európa, Közép-Európa, Dél-Európa és Kelet-Európa.

Az utóbbi évtizedekben a hazai természetföldrajzi irodalomban elterjedt egy – sokak szerint „korszerű”, „jobb” – tájbesorolás, amely a földrajzi fekvés helyett a szerkezeti domborzatot emelte ki rendező tájtényezőként, de összeegyeztethetőnek tartotta a földrajzi övezetességgel is. E beosztás földrészünket Ős-Európa, az európai rögvidékek (Európa törzse), a fiatal gyűrthegységek, valamint a Kelet-európai-síkvidék – amely valamennyire e rendszerből is kilóg – nagytájcsoportjaira osztja.

Valójában azonban sem „modern”, sem pedig jobb vagy rosszabb tájfelosztás nem alakítható ki. A tájfelosztások attól függően, hogy a tájalkotó tényezők közül melyiket emeljük ki, igen sokfélék lehetnek, ám ezeket jobbnak vagy rosszabbnak nevezni nem lenne jogos.

E tankönyvben, hogy az egyes tájakra valóban jellemző egyedi sajátosságokat bemutathassuk, az alábbi, részletesebb beosztás szerint tekintjük át földrészünk nagytájait:

1. Észak-Európa

2. Brit-szigetek

3. Francia–Belga-rögvidék

4. Ibériai-félsziget

5. Közép-európai-rögvidék

6. Alpok

7. Kárpátok és a Kárpát-medence

8. Appennini-félsziget

9. Balkán-félsziget

10. Kelet-európai-síkvidék.

1. Észak-EurópaNEMERKÉNYI ANTAL, MÓGA JÁNOS, NAGY BALÁZS

A mintegy 1,5 millió km2 területű Észak-Európa jórészt az európai szárazföldön helyezkedik el, de hozzásoroljuk a kontinenst magas szélességeken övező szigeteket is (Feröer szigetek, Izland, Svalbard/Spitzbergák, Ferenc József-föld). A természetföldrajz e nagytájhoz sorolja Oroszországból a Fehér-tenger–Onyega-tó–Ladoga-tó vonaláig terjedő karjalai (karéliai) vidékeket is.

A kontinentális Észak-Európa jellegzetesen Janus-arcú nagytáj. A térképre pillantva is szembetűnik a domborzat kétarcúsága: nyugaton az átlagosan 1000–1500 méteres, de helyenként 2000 méter fölé magasodó Skandináv-hegység, keleten pedig a Balti-pajzs alföldi jellegű vidéke között. E domborzati kettősség mögött szerkezeti, földtani okok rejtőznek, de ez a domborzati ellentét éghajlati és életföldrajzi különbségeket hoz létre, illetve az eleve meglévőket felerősíti.

1.1. 1. A legidősebb – és egyben legfiatalabb – EurópaA kétarcú Észak-Európa geológiai, fejlődéstörténeti szempontból is a végletek földje. Itt van Európa ősi magja, a Balti-pajzs, földrészünk legidősebb, néhol több mint 2–2,5 milliárd éves kőzeteivel, amelyeken viszont


Európai nagytájak

közvetlenül a pleisztocén jégkorszakok helyenként csupán néhány ezer éves lerakódásai fekszenek. E világszerte párját ritkító réteghiány a terület földtani múltjával magyarázható. A Balti-pajzs ugyanis az ős- és előidei hegységképződéseket követően majdnem mindig szárazulat, vagyis lepusztulási térszín volt, amelyen csak mutatóba maradtak meg az ó-, illetve középidei tengerelöntések üledékei.

A Balti-pajzshoz gyűrődött hozzá – részben rá is tolódva – a kaledóniai hegységképződés idején a Skandináv-hegység (13. ábra).


Európai nagytájak

13. ábra > Észak-Európa szerkezetmorfológiai térképe

Észak-Európa e két idős területét a negyedidőszaki eljegesedések jégtakarója jelentősen átformálta. A pajzs lankásabb részeit végiggyaluló, -csiszoló jég jellegzetes vásott sziklákat formált ki. Ilyen vásott sziklákból állnak a svéd és finn partok előtti szigetrajok is (helyi nevükön a skärek, vagyis a sérek).

A Balti-tenger és azon belül a Botteni-öböl térképekről jól ismert körvonalai az utóbbi 10–11 ezer év változatos eseményei során alakultak ki. A több ezer méter vastagságú jégtakaró tömege hatalmas nyomást gyakorolva benyomta a balti területeket. A jégtakaró elolvadása nyomán két ellentétes folyamat indult el. A jégpáncéltól megszabadult szárazföld lassú izosztatikus emelkedésbe kezdett. Ugyanakkor az addig „jégbe zárt” víz megemelte a világtenger szintjét. A Balti-tenger közelmúltját e két egymás ellenében ható folyamat párharca döntötte el.

1.1.1. A Balti-tengerből újjászületett ősföld

A Balti-tenger sekély medencéje már a pleisztocén utolsó eljegesedési időszaka előtt létrejött, a tengervíz azonban nem hatolhatott be, mivel akkoriban a világtenger szintje 65 méterrel alacsonyabb volt, ráadásul vastag jégtakaró borította.

A jégkorvégi felmelegedés következtében észak felé visszahúzódó jégtakaró előtt az olvadékvizekből az említett medencében édesvizű tó keletkezett, a Balti-jegestó. Legnagyobb kiterjedése idején Közép-Svédországtól a Ladoga-tóig, illetve Rügen-szigettől a jégtakaró pereméig ért. Szintje 26 méterrel volt magasabban az akkori világtengernél, de mindaddig nem volt lefolyása, amíg a visszahúzódó jégtakaró pereme el nem érte a Közép-svéd-alföldet. A jégkor és a holocén határán a két medencét már csak a Småland északi nyúlványának alacsony dombháta, a Billingen-táblahegy választotta el (14. ábra). E hegy színlői alapján lehet a korabeli ősföldrajzi viszonyokat rekonstruálni.

14. ábra > A jégtakaró pereme a Billingen-hegynél a holocén elején (10 000 körül). Jelmagyarázat: 1 – szárazföld; 2 – Balti-jegestó; 3 – a jégtakaró határa; 4 – Billingen-hegy. A számok az akkori vízszintek magasságát mutatják a mai tengerszinthez viszonyítva


Európai nagytájak

A Balti-jegestó szintje a világtenger mai szintjénél 39 méterrel mélyebben volt, de még így is 26 méterrel magasabban, mint az akkori tengerszint. Ezek a hullámverés hajdani magasságában kialakult színlők a holocén kezdete óta lejátszódott területenként változó mértékű izosztatikus kiemelkedés miatt napjainkban 151–125 méter magasságban húzódnak. A Balti-jegestó kb. 10 200 évvel ezelőttig (a holocén kezdetéig) létezett. Amikor a jégtakaró pereme elérte a Közép-svéd-alföldet, a tó vize lefolyást talált az Atlanti-óceán felé. A vízszint hamar kiegyenlítődött, és a sós tengervíz benyomulásával a Balti-medencében létrejött a Yoldia-tenger (a tengerben élő Yoldia arctica kagylóról nevezték el).

A Yoldia-tenger földtörténeti mércével mérve csupán egy röpke pillanatig, mintegy ezer évig létezett (15. ábra). A Balti-pajzs gyors kiemelkedése egy időre újra elzárta a Közép-svéd-alföld területén az összeköttetést a Balti-medence és az Atlanti-óceán között. A medencében rövid időre ismét olvadékvizek által táplált tó alakult ki, az Ancylus-tó (névadója egy édesvízi csiga, az Ancylus fluviatilis). Az édesvizű tó 14 méterrel emelkedett a tenger szintje fölé, és a Vänern-tavon, illetve a Göta folyón keresztül volt lefolyása nyugat felé, miközben a Balti-pajzs jégtakarója a melegedés következtében tovább csökkent. A folytatódó eusztatikus kiemelkedés az Ancylus-tó vizét délre szorította, és a Balti-medence a Skandináv-félsziget déli részén, a Sund-szoroson keresztül lassanként újból összeköttetésbe került az óceánnal. A szoroson behatoló tengervíz kitöltötte az egész medencét és létrehozta a mai Balti-tenger elődjét, a Litorina-tengert.


Európai nagytájak

15. ábra > A Balti-tenger kialakulásának krónikája

A Skandináv-félsziget emelkedése a jégkorszak vége óta tart. A Botteni-öböl északi partjainak közelében fekvő finn város, Rovaniemi környékén a Yoldia-tenger üledékei ma már 200, az Ancylus-tó lerakódásai 140–150, a Litorina-tenger felhalmozódásai pedig 90 méter körüli magasságban fekszenek. A Botteni-öböl térsége napjainkban is évi 3–5 milliméterrel, sőt északi végében évente csaknem 1 centiméterrel emelkedik. Ugyanakkor a Balti-tenger déli partvidéke éppen hogy süllyed; e két mozgás együttesen határozta meg a tengeri-tavi elöntés színterét.

A Balti-tenger közelében élő svédek és finnek évszázadok óta szemtanúi voltak a szárazföld kiemelkedésének, gyarapodásának. Látták, hogyan emelkednek ki a tengerből a korábban víz alatt álló part menti sziklák, és


Európai nagytájak

megfigyelték, hogy a különálló szigetek fokozatosan összeforrnak, majd a szárazföldhöz kapcsolódnak. 1704-ben Stockholm közelében a tengerszint magasságában megkarcoltak egy parti sziklát, s ez a rovátka napjainkban 1,2 méter magasan van a tenger szintje felett, ami 4,2 milliméter évi emelkedésnek felel meg. Oka az izosztatikus kiemelkedés. A jégtakaró súlya ugyanis a Balti-pajzsot a pleisztocénben mélyebbre nyomta az asztenoszférában. A jég elolvadása után a kőzetlemez kiemelkedésével megindult a korábbi egyensúlyi állapot visszaállítása, de a lassú folyamat még nem ért véget. A kiemelkedés üteme a földtani és morfológiai megfigyelések szerint nem volt egyenletes. Kezdetben nagyon gyors volt (egyes részein elérte a 0,5 m/év értéket), napjainkra azonban fokozatosan lelassult.

A kiemelkedésnek rendkívül fontos szerepe van a Balti-pajzs felszínének alakításában. Svédország területének kisebb hányada, Finnország területének csaknem a fele a tengerből emelkedett ki és vált szárazulattá. A tengerből született, szoknyás nőalakhoz hasonlító Finnországot éppen ezért a Balti-tenger leányának is nevezik (a „leány” egyik karját, amely a Jeges-tenger felé nyúlt, a II. világháborúban elvesztette).

Az izosztatikus kiemelkedés nyomaival a Botteni- és a Finn-öböl partvidékén szinte mindenhol találkozhatunk. Porit, a dzsesszfesztiváljáról ismert várost 1050 körül egy szigeten alapították a Kokemäen folyó torkolata közelében. A város és környéke ma már a szárazföldhöz tartozik, régi kikötőjét elvesztette, a Kokemäen folyó pedig 15 kilométerrel távolabb torkollik a tengerbe, mint ezer éve.

A partvidék sok ezer szigetének területnövekedését és összeolvadását a Hailouto-sziget példázza. A Botteni-öböl északi részén négy különálló sziget összeolvadásával keletkezett kb. 1600 év alatt. Ha a kiemelkedés ilyen ütemben folytatódik, további 2000 év múlva Hailouto is a szárazföldhöz kapcsolódik, mint ahogy ez már sokszor megtörtént a part menti szigetekkel. A valamikori Rokua-sziget napjainkra már több tíz kilométerre került a tengertől. Az Oulu folyó alluviális síkjából kiemelkedő egykori szigetmag körül ma is jól felismerhetően, szép koncentrikus körökben sorakoznak a tengerparti színlők, az egykori abráziós szintek, jól szemléltetve a sziget fokozatos kiemelkedését és a szárazulat növekedését. A kiemelkedés hatására Finnország területe évente 10 km2-rel növekszik. A szárazföld ilyen ütemű gyarapodása mellett 2000 év múlva a Botteni-öböl medencéje beszűkül, szigetei Finnországhoz és Svédországhoz kapcsolódnak, az öböl vize pedig valószínűleg kiédesedik.

1.2. 2. Kétarcú éghajlatÉszak-Európa kétarcúsága nagyszerűen tükröződik az éghajlati adatokban. Az Észak-atlanti-áramlás melegítette norvég partok, illetve a zord keleti térségek felé nyitott finn és karjalai vidékek között mindenképpen lennének különbségek, ám ezeket az uralkodó nyugati szelekre merőleges csapású Skandináv-hegység szélsőségesen felerősíti. Emiatt a partokon a januári középhőmérséklet 0–1 °C, a Botteni-öböl térségében – az előbbi területektől légvonalban nem messzebb, mint Soprontól Nyíregyháza – pedig már –10 °C. A júliusi középhőmérsékleti adatok fordított tendenciát mutatnak, de jóval kiegyenlítettebbek: 12–14 °C körüliek a hűvösebb norvég partokon és 15–17 °C közöttiek a melegebb botteni térségben. Erős a különbség a csapadék mennyiségében is: az 1600–2000, helyenként akár a 3000 millimétert is meghaladó nyugat-norvégiai évi csapadékkal a Botteni-öböl környékének 400–600 mm/éves értéke áll szemben. A Skandináv-hegység két oldalán két klímatípus mutatható ki: a keskeny tengerparton a szubpoláris óceáni, a hegység keleti oldalán pedig egyre erősödő jellemvonásokkal a szubpoláris kontinentális éghajlat uralkodik a területen.

Az éghajlati adatok tehát elsősorban nyugatról keletre változnak. Természetesen vannak eltérések észak–déli irányban is, főként a tél tartósságát illetően. A Skåne-félszigeten például kevesebb mint 60, a svéd nagy tavak vagy Dél-Finnország területén már 60–140, a lappföldi Inari-tó környékén pedig már mintegy 220 napon át borítja fehér hólepel a tájat – itt hideg poláris éghajlat uralkodik.

1.3. 3. Fiatal, változó vízrajzi képMint annyi más természeti vonására, Észak-Európa vízrajzára is az eljegesedések nyomják rá bélyegüket. Az ágas-bogas tavak és a vízesésekben, zuhatagokban gazdag folyók egyaránt a felszínt a kőzetminőségtől függően egyenetlenül csiszoló, lépcsőket és mélyedéseket hátrahagyó jégtakaróra emlékeztetnek.

A terület alakjából következik, hogy a folyók többnyire rövidek, ám a csekély párolgás és a vízzáró kőzetalap miatt nagy a lefolyási tényező értéke, s így a vízhálózat rendkívül sűrű. A Botteni-öbölhöz Rába hosszúságú, 300–400 kilométeres folyók ereszkednek le, ezeket svéd térképeken -älven, finn területen pedig -joki végződéssel (Dalälven, Umeälven, illetve Kemijoki, Oulujoki stb.) találhatjuk meg. Észak-Európa legnagyobb folyója a Vänern-tavon átfolyó, végül a Kattegat-szorosba ömlő Götaälv vízgyűjtő területe 50 000 km 2, hossza


Európai nagytájak

720 kilométer.

A Balti-pajzs kis esésű, de zuhatagos folyói is komoly vízerőkészlettel rendelkeznek, ám még több vízenergia nyerhető ki a bő csapadékú Skandináv-hegység nagyesésű folyóin. A folyók vízjárásában – téli kis- és nyár eleji árvizek – elsősorban a hófelhalmozódásos tél és a hóolvadást hozó tavasz hatása tükröződik.

A jégkorban vésődtek ki, illetve gátolódtak el – sokszor korábbi szerkezeti vonalak mentén – az észak-európai tavak medencéi. A táj Kelet-Európa felé eső délkeleti határán, a glintlépcső mentén jöttek létre földrészünk legnagyobb állóvizei, a Ladoga-tó (területe 17 700 km2, mélysége 225 méter) és az Onyega-tó (9720 km2, 100 méter). Szerkezeti vonalak segítették a jég munkáját a dél-svédországi tómedencék kivésésekor is. A Vänern (5585 km2), a Vättern (1912 km2) és a Mälaren (1140 km2) közül a legelsőbe „kényelmesen” beleférne a 17 legnagyobb finn tó víztömege.

A tavairól méltán híres Finnországban ugyanis kisebbek, sekélyebbek a tavak – ám annál több van belőlük. Hogy pontosan mennyi, arról majdnem minden kiadvány eltérő adatot közöl. E pontatlanság érthető, hiszen számos tavat kusza vízfolyáshálózat kapcsol össze egymással. A 200 méteres átmérőnél nagyobb tavak száma 60–80 000 között mozog, ezek összes vízfelülete pedig az egész Dunántúlt beborítaná. A finn államterület legnagyobb tava messze északon, a Lappföldön hullámzik: az 1330 km2-es Inari-tó.

1.4. 4. Tundra, tajga, lomboserdőÉszak-Európa földrészünk legerdősültebb nagytája. A tajga észak–déli kiterjedése a Balti-pajzs sík tájain 800 kilométer. Az erdők – az Észak-atlanti-tengeráramlásnak köszönhetően – az egész Földön itt hatolnak legészakabbra, helyenként az é. sz. 70°-áig.

A magas növésű tajga a mérsékelt övezet őserdeje. A fajokban szegény, főleg lucfenyő, valamint erdeifenyő és vörösfenyő alkotta, ritka aljnövényzetű tajga alatt a szürke színű, gyér tápanyagtartalmú podzol talaj rejtőzik. A tűlevelű erdők északi határáig a karcsú lucok és a kevésbé gyakori erdeifenyő hatol fel.

A tajgát észak felől a nyírrel kevert ritkás fenyőcsoportokból álló erdős tundra határolja. Északnak tartva egyre apróbb növésű fái (törpe füzek, nyírek, fenyők) a felszínre borulva és egymáshoz bújva keresnek menedéket a hideg elől.

Lappföld északi szegélyén és a Spitzbergákon már csak a mohák és a zuzmók képesek elviselni a törmelékes váztalajon a zord hideget és a viharos szeleket: kiértünk a fátlan, rideg tundrára. A sík tundramezőket a kései, de gyors hóolvadás és a csekély párolgás miatt sokfelé kiterjedt lápok szakítják meg. Törpecserjés tundra borítja a Skandináv-hegység fjelleit, azaz fennsíkjait is (fjell-tundra).

A tajga déli, a svéd nagytavak sávjában húzódó határát a lombhullató fákkal (tölgy, juhar, kőris, hárs) kevert vegyes erdők jelölik ki. Skandinávia legdélibb sávja, a Skåne-félsziget már a közép-európai lombhullató erdők övéhez tartozik (tölgy, bükk, kőris, szil).

Észak-Európa tundrái és tajgái gazdag állatvilágnak nyújtanak otthont. A lappföldi tundrán napjainkban már gyakrabban találkozhatunk élelem után vándorló tenyésztett rénszarvascsordákkal, mint vadon élő társaikkal. Fűfélékből, zuzmókból álló étlapján sarki nyúllal, lemminggel osztozik. Ez utóbbiakra a bundája színét az évszakokhoz illően váltogató – nyáron barna, télen hófehér – sarki róka vadászik. Nyaranta a tundra madaraktól (lappföldi sármány, nagy lilik, pehelyréce, nagy halfarkas) hangos, de a hóbagoly a telet is itt tölti.

A tajga ingoványos erdeiben, megtizedelve ugyan, de ott bóklászik a jávorszarvas, a sűrűben pedig a barnamedve nyit magának csapást. A faágakon, sziklákon heverészve hiúz vár zsákmányára. A tajga és az erdős tundra ragadozója, a rozsomák vadásznak és halásznak is kiváló, így étvágyát lemmingek, madarak és halak egyaránt megsínylik. A vizek mentén vidrák járnak táplálék után.

1.5. 5. Észak-Európa fenségesen zord tájaiÉszak-Európa szárazföldi területein a Balti-pajzs és a Skandináv-hegység osztozik.

1.5.1. 5.1. A Balti-pajzs

Az 1 millió km2 területű, főként gneiszből, kristályos palákból, kvarcitból, valamint gránitból álló letarolt tönk több ősi hegységképződés emlékét őrzi (Saamidák, Belomoridák, Pregotidák, Karelidák, Sfekofennidák,


Európai nagytájak

Gotidák stb.). Közülük a legelső több mint 2,5 milliárd éve kezdődött, a legutolsó pedig mintegy 900 millió éve fejeződött be. Hiába tarolódtak le azonban hosszú évmilliók során gyökerükig az ősi hegységek, az idős földtani szerkezetek gyakran a jég gyalulta fiatal domborzaton is átütnek, főként akkor, ha a szerkezeti vonalak, valamint a jégmozgás iránya egymással párhuzamos, egymást erősítő volt. Mivel a jégtakaró az eleve puhább kőzetű térszíneket mélyítette tovább, átüt a mai domborzaton a különböző ellenálló képességű kőzetsávok hatása is.

A Botteni-öblöt kerítő pajzsot három részre oszthatjuk. Ezek: a Finn–Karjalai-tönk, a Lapp-tönk és a Svéd-tönk.

1.5.1.1. 5.1.1. Ahol „a tó a táj szeme”: a Finn–Karjalai-tönk

A Finn–Karjalai-tönk gyengén tagolt felszínén az északról dél felé mozgó, majd visszahúzódó jégtakaró felszínalakító tevékenységének nyomai a legszembetűnőbbek. Az olvadó jégtakaró peremén kiolvadt morénaanyag számos vonulata – mint a fában az évgyűrűk – a múlt tanúi. Amikor gyorsan hátrált a jégtakaró pereme, csak 1–2 méter magas morénavonulatok keletkeztek. A legjelentősebb végmorénasáncok a jégtakaró nyugalmi, stagnáló szakaszában alakultak ki. Ilyen nyugalmi szakaszban lerakódott hatalmas végmoréna-vonulat a Salpausselkä. A tóvidék déli határán húzódó, 30–50 méterrel környezete fölé magasodó igen összetett képet mutató Salpausselkä (16. ábra) kb. 600 kilométer hosszan követhető, két-három párhuzamos sáncból álló végmorénarendszer, amelyet a fiatalabb driász korszakban (11 000–10 200 között) halmozott fel a sokáig helyben rostokoló jégtakaró.

16. ábra > A Salpausselkä-végmorénasánc Erkylä környéki szakaszának felszínalaktani térképe (Tikkanen, M. 1989 nyomán). Jelmagyarázat: 1 – vásottszikla; 2 – fenékmoréna; 3 – drumlin; 4 – óz; 5 – kame; 6 – holtjégtó; 7 – a végmorénasánc jéggel érintkező lejtője; 8 – olvadékvízdelta; 9 – végmorénasánc külső lejtője; 10 – olvadékvíz-síkság (szandr); 11 – posztglaciális finomszemcséjű üledékekkel borított síkság; 12 – mocsár

A Finn–Karjalai-tönk központi tája a Suomenselkä és a Maanselkä enyhe felboltozódásával és a Salpausselkä végmoréna-vonulattal lehatárolt Finn-tóvidék (13. ábra), ahol a jég elolvadása után vízzel teltek meg a jégvájta


Európai nagytájak

medencék, felszínre kerültek a jég csiszoló, koptató munkájával kialakított kőzetfelszínek, a simára gyalult vásott sziklák és a hosszanti hátakat formáló drumlinek, amelyek beláthatatlan labirintussá teszik a sziklamedencés tavakat. Nincs szó, amely hűségesen visszaadná az egymásba fonódó és szétágazó tavak rendszerét, a szigetek és félszigetek rengetegét. Nehéz eldönteni, hogy a szárazföld öleli körül a vizeket vagy a víz a szárazföldet. Ezért nem könnyű megmondani, melyik a legnagyobb; a Nagy-Saimaa-tórendszer teljes vízfelülete 4400 km2, nem egészen tízszerese a Balaton területének, a partvonala azonban hihetetlenül tagolt, a szigeteket is beleszámítva mintegy 15 000 kilométer hosszú. A tóvidék tavai sekélyek, az átlagos vízmélység 5–20 m, de a legmélyebb Päijänne medencéjében is csak 93 métert mértek. A tóvidék legnagyobb tavának vizét a zuhatagokon átbukdácsoló Vuoksi folyó vezeti a Ladoga-tóba. Az Imatra-vízesések összesen 18 méter magas lépcsőin átbukó folyó energiáját vízi erőművek hasznosítják.

A tómedencék közt a fenékmoréna- és olvadékvíz-hordalékokat a csupasz kőzetfelszínek foltjai színezik. Több tíz, vagy akár száz kilométeres hosszúságban követhetők a Balti-pajzs területén az ózvonulatok (eskerek), amelyeknek homokból és kavicsból álló üledékanyagát a jég alatti olvadékvizek rakták le a jégalagutakban. A hatalmas vasúti töltésekre emlékeztető hátak arra kanyarognak, amerre a régi vízfolyások a jégtakaró pereme felé tartva lefolyást találtak. Az ózok általában a végmorénasáncoknál végződnek, ahol az egykori jégalagút tágas szádáján, a gleccserkapun keresztül az olvadékvizek kiléptek a jégtakaró fogságából. Az ózok keresztülhaladnak a tómedencéken is, kitűnő útvonalat kínálva a közlekedés számára. A Punkaharjun (az óz finn neve harju) vasutat és országutat építettek, amely a Nagy-Saimaa-tórendszeren keskeny, de kitűnő átjárót teremt, és több tíz kilométerrel megrövidíti az utat Imatra és a Finn-tóvidék városai között.

A jégtakaró felszínén lefolyó olvadékvizek is sok hordalékot szállítottak, amelyekből kisebb, zavart rétegződésű homok- és kavicshátak, a kame-ek keletkeztek. Ezek az olvadékvizek mindaddig a felszínen folytak, amíg egy jéghasadék el nem nyelte őket. A nagy sebességgel lezúduló víztömegek kútszerűen kiszélesítették a jégmező hasadékait. Az alábukó olvadékvizek örvénylő mozgása kisebb-nagyobb kőtömböket sodort magával, amelyek tovább mélyítették a kürtőt egészen a jég alatti sziklafelszínig. Egyes esetekben még azt is felőrölve kutakat (gleccsermalmokat) alakítottak ki a kemény kőzetekben. Az ilyen néhány méter mély, sziklába mélyülő kutakat a finnek hiddenkirnunak („az ördög köpűje”) nevezik. Több gleccsermalom látható Helsinkitől északra Askolánál, sőt némelyikben még az utolsó őrlőkövek is épen megmaradtak.

A Finn–Karjalai-tönk nagy végmorénasáncainak előterében gyökeresen megváltozik a táj képe: tavi, tengeri és folyami üledékek takarják el a felszínt, és csak foltokban bukkannak elő a jég gyalulta csupasz, sziklás hátak. A táj sajátos arculatának formálásában a főszerepet az olvadékvizek, az ún. fluvioglaciális tevékenység játszotta. Az ott kialakult felszínformák megértéséhez fel kell idéznünk azokat az ősföldrajzi viszonyokat, amelyek a végmorénasáncoknál uralkodtak. A jégtakaró hatalmas falban végződött, amely időnként – a hideg, előrenyomulási szakaszokban – mélyen beletúrt a saját maga által lerakott törmelékbe. Pereme állandóan olvadt, hatalmas tömegben került ki belőle a durva, szögletes, osztályozatlan törmelékanyag, amely idővel magas morénasánccá növekedett ott, ahol a jégfal hosszabb időre megállapodott.

A jégalagutakban összegyűlt víz a jégtakaró homlokánál tört elő. A gleccserkapukon át felszínre törő olvadékvizek hihetetlenül sok hordalékot (kavics, homok) szállítottak, és nagy hordalékkúpokat halmoztak fel a jégfal előtt. A vízfolyások a végmorénasáncoktól távolabb szétteregették hordalékukat, és olvadékvízsíkságokat (szandrmezők) alakítottak ki. Ahol a Balti-jegestó közvetlenül a jégtakaró pereméig nyomult előre, ott a jégfal a tó vizéből emelkedett ki. Itt az olvadékvizek a tómedencében rakták le hordalékukat és deltákat építettek. A delták épülése közben kisebb-nagyobb jégtömbök, holtjégdarabok szakadtak le. Némelyik akkora volt, mint egy ház, ritkábban több kilométer átmérőjű tömbök is kiszakadhattak. A jéghegyek legtöbbször hamarosan elolvadtak. Néha azonban betemetődtek a végmoréna, a hordalékkúp vagy a delta finomabb-durvább hordalékaival. Ez a néhány tíz méter vastag üledékréteg – mint szigetelőanyag – sokáig megőrizte az eltemetett jégtömböket. Évszázadokig „jegelődtek” a mélyben, de az általános felmelegedés során végül is megolvadtak. Az eltemetett jéghegyek megolvadásával elveszítették a támasztékukat a fedőüledékek, és kerekded berogyások keletkeztek a felszínen (kettlehole vagy soll, magyarul holtjégtó a nevük). Több tíz méter a mélységük, és akár több kilométer átmérőjűek lehetnek. Sok ezer ilyen kerekded tó található a beszakadások alján, amelyekben visszatükröződik az ég kékje. A világon egyedülálló tósűrűség ihletésére írta a Nobel-díjas finn író, F. E. Sillanpää: „a tó a táj szeme”.

Az olvadéktavak és berogyások egyes helyeken nagy csoportokban fordulnak elő. Valószínűleg ott keletkeztek, ahol a lealacsonyodó és gyorsan visszahúzódó jégtakaró pereme viszonylag nagy területen betemetődött, és a későbbi olvadás során létrejött megszámlálhatatlanul sok mélyedés ragyássá formálta a felszínét. Ezek az „ementáli szerkezetű” felszínek főleg a hordalékkúpok és delták területén fordulnak elő, mivel ott a jégtakaró peremére sok és vastag homokos, kavicsos üledék rakódott le.


Európai nagytájak

A Finn-tóhátság és a parti alföldek (Dél-finn- és Kelet-botteni-parti-alföld) természeti képe jelentősen eltér egymástól a Suomenselkä-hátság és a Salpa n usselkä végmorénasánc elsőrendű természetföldrajzi választóvonala mentén (13. ábra). A síkvidékek felszínét nagyobb vastagságban takarják be váltakozva tengeri, tavi és olvadékvizek által felhalmozott üledékek, ezért ezek a Finn–Karjalai-tönk legtermékenyebb tájai. Itt is sok a tó, de még több a már feltöltődött mélyedésben kialakult láp. Partjait öblök és félszigetek tagolják, partvonala mentén ezerszám emelkednek a jég gyalulta, csupasz felszínű szigetek és szigetcsoportok, a skärek. A Botteni-öbölben mintegy 6000 apró rapakivi gránitból álló sziget alkotja a Finnországhoz tartozó, de svédek által lakott Ahvenanmaa (Åland) szigetcsoportot.

A tóvidéktől északkeletre fekvő Maanselkä 600 méter fölé magasodó hátsága jelöli ki a határt a Karjalai-tönk felé, amely kissé változatosabb domborzatú táj a Balti-pajzs keleti szegélyén. Nyugati része Finnországhoz, keleti területei Oroszországhoz tartoznak. A 700 kilométer hosszú tönk dél és kelet felé alacsonyodik, és a peremvidékeken már csak a legmagasabb jég csiszolta hátak emelkednek 300 méter fölé. Északkeleten feltűnő lépcsővel szakad le a Fehér-tengeri-alföldre, délen pedig a Kelet-európai-síkvidék határán az ún. glintvonalnál, az őspajzs kristályos kőzeteinek és a táblás vidék óidei rétegeinek az érintkezési vonalában kialakult lépcsőnél ér véget. Ezen a szerkezetmorfológiai határon véste ki a dél felé tartó jégtakaró Európa legnagyobb méretű tavait, a Ladoga-tavat és az Onyega-tavat. A többi glaciális eredetű tó azonban lényegesen kisebb. Karjala mintegy ötvenezer tavából mindössze 30 nagyobb 50 km2-nél. A kemény kvarcitból, gneiszből és gránitból álló jégkarcos hátak közötti szerkezeti mélyedésekben kivájt tiszta vizű tavakat rövid, sellős, zuhatagos folyók kötik össze. Dél felé nő a glaciális eredetű hordalék mennyisége és szaporodnak jellemző formái (fenékmoréna, óz, végmoréna, drumlin stb.). A Karjalai-tönk déli részében előforduló rapakivi gránit törmelékét a Német–Lengyel-síkság szétteregetett fenékmoréna-anyagában és vándorköveiben is megtalálták. A Vyborgi batolitból származó moréna előfordulása alapján tudták a jégbezárt törmelék szállítási útvonalát megrajzolni.

1.5.1.2. 5.1.2. A nyersanyagokban gazdag Lapp-tönk

A Finn–Karjalai-tönk közepén húzódó Maanselkä más tekintetben is határ. A tőle délre emelkedő hegycsúcsok neve általában -vaara (pl. a 317 méter magas, kemény hófehér kvarcitból álló Kolivaara), a tőle északra fekvőké viszont -tunturi utótagra végződik (pl. a 821 méter magas Pallastunturi). Az eltérő elnevezés mögött tájképi hangsúlyú növényzeti különbség rejtőzik. A vaarákat ugyanis még fenyőerdő borítja, a tunturik viszont – inkább északabbi fekvésük, mintsem csupán magasságuk okán – már a fátlan tundrához tartoznak. (A tundra szakkifejezés épp a tunturi szóból származik.)

A délebbi Finn–Karjalai- és az északabbi Lapp-tönk közötti elmosódott határt is ott húzhatjuk meg, ahol a fátlan tundra lassanként uralomra jut a tájban. A tunturik csupasz szikláit a fagy bontogatja. A fagy hatására a különböző szemcsenagyságú törmelékek jellegzetes kőpoligonokba rendeződnek. A táj északi peremén az egyhangú felszínt néhány méter magas fagydombok, helyi nevükön palsák tagolják. Belsejük jéglencsét rejt, amelyet a felszíni tőzegszőnyeg véd meg az olvadástól. A talaj mélyebb rétegeiben és a kőzetekben a víz állandóan fagyott állapotban van jelen. A nyári felmelegedés hatására felolvadt aktív réteg a lejtős térszíneken a talajfolyások áldozatává válik. Sík területeken viszont, mivel a fagyott altalaj megakadályozza a nedvesség beszivárgását, lápok jönnek létre.

A Lapp-tönk mind keletre, az Oroszországhoz tartozó Kola-félsziget, mind pedig nyugatra, vagyis Észak-Svédország területére átnyúlik. A Kola-félsziget belsejében egy szerkezeti árok kimélyítésével keletkezett tó-füzér mentén variszkuszi korú diabáz benyomulás magmaanyagából álló röghegységek emelkednek. A Hibini (1191 méter) és az Anagbundaszcsorr (1120 méter) megfiatalodott tetői a hegységi eljegesedés nyomait (kárfülkék, teknővölgyek) hordozzák. Ezek voltak a jégtakaró kiindulási helyei és táplálói. Fennsíkszerű tetőiket fátlan hegyi tundra uralja. Napjainkban a jégkörnyéki (periglaciális) felszínformálás jellemzi őket. Lapos térszíneiket kőpoligonok hálózzák be, lejtőiken sávos kőfolyások, lejtős tundrajelenségek alakultak ki.

A félsziget magas központjából kifelé lejtősödik a felszín. A Barents-tenger felé meredek abráziós, helyenként fjordos partok (Kola-fjord) határolják. A partjai mentén fekvő Kilgyin-sziget a Kola-félsziget ősi metamorf kőzeteiből áll.

Svéd-Lappföld nevezetes ásványkincse a kirunai vasérc, amelynek felszíni, illetve felszínközeli előfordulása szintén az ősmasszívum erős lepusztulásának köszönhető. A Kola-félsziget sokféle hasznosítható ásványi nyersanyaga közül világgazdasági jelentőségű az apatit, a kianit, a csillám, a nikkel és a rézérc.

1.5.1.3. 5.1.3. A Skandináv-hegységhez támaszkodó Svéd-tönk

A Balti-pajzs harmadik résztája, a Svéd-tönk északkelet–délnyugati irányban 1300 kilométer hosszan nyúlik el,


Európai nagytájak

ezen belül legészakabbi része, a Norrland (= északi föld) egymagában csaknem 1000 kilométer hosszú (13. ábra). A tajga fenyvesrengetegével fedett Norrland közvetlenül a Skandináv-hegységhez támaszkodik. Kelet–nyugati irányban három különböző jellegű táj alkotja. A Skandináv-hegységgel határos területe fiatal morénával takart hegylábfelszín, amelybe nagy fjordos tavakat mélyítettek az egykori jégárak. A Svéd-tönk középső részét a Botteni-öböl felé tartó párhuzamos völgyek tagolják, köztük azonos irányú völgyközi hátak húzódnak. Rövid folyói nagyesésűek, lépcsők, zuhatagok kísérik folyásukat. A jégtakaró alatti olvadékvizek is a tönk délkeleti lejtősödését követték, erről árulkodnak a völgyek irányát követő néhány tíz vagy esetenként több száz kilométer hosszú ózvonulatok. A tönk legkeletebbi táját, a Botteni-öböl mentén húzódó Nyugat-botteni-partialföldet a Yoldia- és Litorina-tenger üledékei fedik.

A Svéd-tönk középső része, a Közép-svéd-alföld az ősföld árkos, töréses szerkezetű része, ahol az árkos süllyedésekben megmaradtak az ősi kőzeteket betakaró óidő eleji üledékek is. Az egykori Yoldia-tengernek nyugati kijáratot biztosító, ma pedig nagy tavaknak otthont adó Svéd-alföld letarolással keletkezett tökéletlen síkság. A tönk vásott sziklákkal, morénahalmokkal, drumlinekkel és ózvonulatokkal fedett hepehupás, árkos, töredezett felszínébe a jégtakaró nagy tómedencéket (Mälaren, Vättern, Vänern) vájt. A tíz Balaton nagyságú Vänern-tó vizét levezető Götaälv 33 méter magas Trollhätteni-vízesését vízi erőmű hasznosítja. A Vänern-tó közelében emelkedő kb. 300 méter magas táblás tanúhegyek (pl. a Billingen) tanúsítják a Közép-svéd-alföld eljegesedés előtti magasságát. Az alföld keleti részét szeli át 450 kilométer hosszúságban a Föld leghosszabb olvadékvíz-felhalmozódása, az Uppsala ózrendszer. Az alföld északi pereme nevezetes növényföldrajzi határ: ott húzódik ugyanis a lombhullató fák elterjedésének északi határvonala.

A Svéd-tönk legdélebbi része, a Skåne-félsziget szinte idegen testként ékelődik a Balti-pajzs tájai sorába. Skandináviában egyedül itt fedik középidei üledékek az idős alaphegységet, és Skandináviában egyedül itt alkotják lombos erdők a természetes növénytakarót. Így e táj már inkább a vele azonos szélességen fekvő dán területekkel mutat rokonságot.

1.5.2. 5.2. A Skandináv-hegység

A kontinentális Észak-Európa másik tájegysége a kaledóniai hegységképződés idején, az óidő első felében a Yapetus-óceán varratvonala mentén felgyűrődött, majd erősen lepusztult, lealacsonyodott, és csupán a harmadidőszaki mozgásokkal újból magasba emelt Skandináv-hegység.

A hegység északról délre fokozatosan szélesedik, átlagmagassága pedig emelkedik. Északon, a Finnország tetejének számító Haltiatunturi még csak 1324 méter magas, de nem sokkal délebbre, a legmagasabb svéd hegycsúcs, a Kebnekaise már 2123 méterre magasodik. A Skandináv-hegység legjellegzetesebb tájait azonban Dél-Norvégiában találjuk, ahol a kb. 1200 méteren húzódó erdőhatár fölé terjedelmes magasföldek tornyosulnak. E fennsíkok a pleisztocénban kiterjedt platógleccserekkel fedett, ma pedig kisebb jégmezőkkel telehintett fjellek. A dél-norvégiai Jotunheimen hegycsoportban emelkednek Észak-Európa legmagasabb csúcsai: a Glittertind (2470 méter) és a Galdhöppigen (2469 méter) kemény gabbró kőzetből álló, jég csiszolta ormai. Az eljegesedés, glaciális átformálás hatására megfiatalodott idős szerkezetek alpi formakincset hordoznak. A fennsíkok jégborítása ma a Jostedalsbreen jégmezőben éri el legnagyobb kiterjedését. A 850 km2-es jégtakaró a pleisztocén jégjelenlét szerény maradványa, ám még ma is számos gleccsert táplál. A mély teknővölgyeket glaciális tavak és morénasáncok színesítik.

A fjellek meredeken szakadnak le a fjordokkal csipkézett partvidék felé. A rendkívül tagolt, 20 000 kilométernél is hosszabb, jég formálta szigetcsoportokkal (pl. Lofoten, Vesterålen) kísért norvégiai partszegély öblözetei mélyen benyúlnak a szárazföld belsejébe. A 2000 mm/év körüli bőséges csapadékkal öntözött, Bergen térségében évi 320 csapadékos napú térséghez képest a leghosszabb, ágas-bogas fjordok (pl. Sogne-fjord, Trondheim-fjord) belsejében a csapadék mennyisége helyenként 400 mm/évre csökken. A melegebb, s kevéssé esős belső fjordterületek dúsan termő almáskertjei furcsa összképet alkotnak a hideg vizű nagy tengeröblök felett emelkedő zord sziklafalak hegyvilágával. A 240 kilométer hosszú Sogne-fjord a Skandináv-félsziget leghosszabb jég vájta öblözete. Vízmélysége meghaladja az 1300 métert, és a határoló sziklafalak is magasabbak 1000 méternél. A hatalmas méretek az óriás pleisztocén jégárakról tanúskodnak. A Sogne helyenként 20 kilométernél is szélesebb, szétágazó belső szakaszán azonban van olyan hely, ahol 200 méternél keskenyebb! A fjordok oldalain a fjellekről érkező víz rendkívüli vízeséseket formál: a Tyssestrengene 852, a Monge 774 méter magas. A nagy, glaciális öblök magasabban fekvő, tengerelöntéstől mentes hátterei tágas teknővölgyekként húzódnak a Skandináv-hegyvidék magaslatai alatt. A közlekedést jelentősen megnehezítő fjordok és mély völgyek különleges úthálózatot igényelnek: a kompösszeköttetések mellett kiterjedt közúti alagútrendszerek, szerpentinek és magashegyi utak biztosítják a kapcsolatot a hegyvilág fjordos és Svéd-tönk felé néző oldalai között. Dél-Norvégiában működik a Föld leghosszabb, 23 kilométeres közúti alagútja és egyik legmeredekebb főútja, a Stalheim-kanyon 10 méterenként 2 métert emelkedő szerpentinje.


Európai nagytájak

1.6. 6. Észak-Európa szigetei1.6.1. 6.1. Feröer szigetek

Az Izlandtól 470 kilométerre délkeletre és Norvégiától 620 kilométerre nyugatra fekvő, 1400 km 2-nyi Feröer szigeteket 18 sziget alkotja. A harmadidőszaki lávaömlések bazaltrétegeiből álló szárazulatokat a pleisztocén eljegesedés erősen átformálta. A mély fjordos öblök a part megközelítését is megnehezítik, letelepedésre pedig csupán a keskeny parti síkságok alkalmasak. Az óceáni éghajlatú, viharos és ködös szigetek növényzete rétekre és fenyérpusztákra korlátozódik.

1.6.2. 6.2. Izland

Európa második legnagyobb szigete (102 790 km2) közvetlenül az északi sarkkörtől délre, a norvég partoktól 970, Skóciától 800, Grönlandtól pedig csupán 280 kilométer távolságra fekszik.

Izland egyrészt a tűzhányók, másrészt a jég földje. Az Észak-Atlanti-óceánközépi-hátság távolodó lemezszegélyeihez kötődő tűzhányó-tevékenység során elsősorban bazalt tör a felszínre. E hátságrendszer tengerszint felé emelkedő részeként a szigeten terjedelmes pajzsvulkánok (pl. a 10 kilométeres alapátmérőjű, 7–8°-os lejtőszögű Skjaldbreidur [1060 méter]), hasadékvulkánok (pl. a 25 kilométer hosszú repedés éltette Laki), rétegtűzhányók (pl. Izland legmagasabb hegye, egyúttal Európa harmadik legmagasabb tűzhányója, a 2119 méter magas Hvannadalsnúkur sziklacsúcsában tetőző Öræfajökull), táblahegyek (pl. az 1682 méter magas Herdubreid) egyaránt előfordulnak. Az akkréciós lemezszegélyek töréseihez kapcsolódó kráterekből, kürtősorokból, illetve hasadékokból felszínre ömlő bazaltos kőzetolvadék változatos szerkezetű, fonatos, rögös lávamezőkben dermedt meg. Ám érdekes színezőelemként a Myrdalsjökulltól északra riolitos lávanyelvek is kialakultak.

Izland több mint 140, a jégkorszak után képződött tűzhányójából mintegy 30 jelenleg is aktív (pl. a Vestmannaeyjar-szigetek egyikén, Heimaeyen a Helgafjell-tűzhányó). Bár Izlandon nincs állandóan működő, folyamatos kitörést produkáló vulkán, a közelmúlt időszakát tekintve a sziget vulkáni aktivitása mégis kiemelkedő. A főszigettől délre húzódó tengerszakaszon 1963-ban keletkezett a 240 méter magas Surtsey vulkáni kúp. Az 1491 méterig magasodó, belföldi Heklán pedig néhány évenként-évtizedenként új lávafolyások indulnak útnak, s időről időre a nagy jégmezők alatt fekvő bazaltvulkánok is működésbe lépnek. 1996-ban a Vatnajökull alatti Grimswötn-kaldera aktivizálódott. A kitörési központ feletti több száz méter vastag jég gyorsan megolvadt és a jökullhlaupnak („jégkitörés” – jég alatti, jeget olvasztó vulkáni működés) nevezett kitörés során hatalmas olvadékvíztömeg hömpölygött a déli tengerpart felé. Az egyébként 30–50 m3/s vízhozamú olvadékvízfolyók vízhozama rövid időszakra (néhány tíz perces időtartamra) meghaladta a 40 000 m3/s-os vízhozamot! Az áradat hatalmas jégtömböket szállított a Vatnajökull előterében szélesen húzódó olvadékvíz-síkságra, ahol a partvidéki vízborítás elérte a 6 méteres magasságot, és a lerakott hordalék révén a szárazföld előrenyomult a tenger rovására.

A megállapodott, hordalékkal körülvett és betemetett jégtömbök még egy év múlva is a síkságon olvadoztak, de az árvíz által szétszaggatott déli főúton már néhány hét után megindult a forgalom: a vízátfolyásokon ugyanis betonpilléreken álló fahidak vezetik át az országutat. A víz könnyedén leemeli a faúttest-felépítményt, de a lábazatban nem tesz kárt, s a járófelület így – az importált fából – könnyen újjáépíthető (masszív, teljes betonhídnál pillérestől csavarná ki a víztömeg az egész átjárót). Ám e jökullhlaup csak kistestvére volt a szomszédos Myrdallsjökull jégmező Katla vulkánjának XX. század eleji kitöréséhez képest. Az akkor lezúdult áradat vízhozama elérte a 180 000 m3/s-ot, az Amazonas alsó szakaszának vízhozamát!

Az izlandi történelem legerősebb vulkáni aktivitása viszont a hasadékvulkánizmushoz kapcsolódik. 1783-ban a Myrdallsjökull és Vatnajökull közötti tundrán 20 kilométernél hosszabb hasadék nyílt, és hatalmas bazaltlávanyelv indult a tengerpart felé. A hasadék mentén kis vulkáni kúpok tucatjai nőttek, a lávamező balatonnyi méretűre nőtt, s a tengerig húzódó forró felszíne hosszú időre elválasztotta egymástól Dél-Izland nyugati és keleti lakosságát. Ám a Föld történelmi időszakának legnagyobb lávaömléssel járó vulkáni működése ennél sokkal súlyosabb következményekkel is járt: a felszabaduló gázok megmérgezték az állatállományt, a füves partvidéket befedő vulkáni por és hamu pedig lehetetlenné tette a legeltetést, s éhínség tört ki. Az izlandiak tömegesen vándoroltak el a Brit-szigetekre.

A vulkánosság kísérőjelenségei az Izlandon „munkára fogott” hévforrások és a gejzírek. (A földhő jóvoltából Izland évente több mint 100 ezer tonna kőolaj behozatalát spórolja meg!) Izlandot a gejzírek földjeként hirdetik az utazási irodák. Az aktív gejzírek száma valójában alacsony, az utóbbi évtizedekben a Strokkur volt az


Európai nagytájak

egyetlen, megbízhatóan működő időszakos hévízforrás. 15 méter magas, néhány percenként kilövellő kitörési oszlopának szomszédságában a Gejzír (a jelenség névadója) található. A nagy Gejzír aktivitása az 1930-as évek után megszűnt, azonban időnként mégis sikerült – a természetvédők tiltakozása ellenére – kitörésre ösztökélni: az izlandi nemzeti ünnepen nagy mennyiségű szappanos víz beöntésével bírták működésre. A végén aztán a természet döntött: az utóbbi években lezajlott lemezelmozdulások, kisebb földrengések hatására újra működésbe lépett a Gejzír.

A pleisztocénben még teljes egészében jégtakaróval fedett Izland a jég földje is, hiszen a vulkáni eredetű sziget belső területein kiterjedt jégmezőket találunk. Ezek az izlandi földrajzi nevekben gyakorta előforduló, vulkánokat, vulkáncsoportokat befedő jökullok. Köztük a 8400 km2-es Vatnajökull Európa legnagyobb mérsékelt övezeti jégtakarója.

Izland éghajlatát az év nagy részében a sziget felett tartózkodó, heves szeleket és viharokat keltő alacsony légnyomású akcióközpont, az ún. izlandi minimum határozza meg. A délnyugati parton fekvő főváros, Reykjavík januári középhőmérséklete –0,4 °C, a júliusi pedig 11,2 °C. A sziget déli peremén a meleg tengeráramlás felett felszálló és a parti hegyek lejtőin összetorlódó légtömegekből évi 2000–4000 milliméter csapadék érkezik. A rekorder a Vatnajökull déli lejtője és közvetlen előtere, ahol évente 7000–8000 milliméter csapadék hullik a jégszegélyre és a körülötte fekvő tundrára (Izland e része tehát sokkal több nedvességet kap, mint a kontinentális Európa legesősebb része, a montenegrói Kotori-öböl). Ennek hatására a Vatnajökull 1000 méteres vastagságot is elérő jégtakarója bőséges jégutánpótlással táplálja a déli gleccsereket. A jégárak igen gyors mozgásúak, s a jégplatók peremén összetöredező jégnek a nyelveken sincs ideje regenerálódni. A gleccserek járhatatlan jégblokklabirintusként nyújtóznak a tenger felé – azt azonban közvetlenül már nem érik el. Izland belső területein viszont az évi csapadékmennyiség 250–500 milliméterre csökken. A csapadék október és március között hó formájában érkezik. Az állandó hóhatár a peremvidékeken 750, a sziget belsejében 1500 méter körül húzódik.

A csapadék és a hóolvadás a bazaltvulkánok alakította felszínen fiatal, mindössze néhány ezer éves vízhálózatot, rövid, de bővizű folyókat táplál: a leghosszabb a Ţjórsa (230 kilométer), a legtöbb vizet az Ölfusá (386 m 3/s) szállítja. A jég gyalulta lávasíkok peremén számtalan vízesés – izlandi nyelven foss – alakult ki (pl. a 44 méter magas Dettifoss, a kisebb Godafoss és Gullfoss).

Izland növényzetileg a tundra övbe tartozik, a nyíres-füzes erdők 300, a legmagasabbra merészkedő fák legfeljebb 400 méteres magasságig hatolnak. A sziget egyetlen őslakos emlőse a sarki róka; annál gazdagabb viszont madárvilága. A viharos szigeten több mint 300 madárfaj ismert, ezek közül vagy 80 itt is költ (pl. a lumma, a lunda, a viharsirály, a nagy halfarkas, a szula).

1.6.3. 6.3. Svalbard-szigetek (Spitzbergák)

A Jeges-tengerben fekvő, Norvégiához tartozó, 63 000 km2 összterületű szigetcsoport négy nagyobb (Nyugati-föld, 39 000 km2; Északkeleti-föld, 14 500 km2; Edge-sziget, 5000 km2; Barents-sziget, 1300 km2) és számos kisebb szigetből áll.

A szigeteket az 1596-ban indult harmadik Barents-expedíció tagjai fedezték fel és nevezték el meredek, eljegesedett csúcsai (pl. Hornsundtind, 1432 méter) miatt Spitzbergáknak. A prekambriumi kristályos kőzetektől a harmadidőszaki üledékekig terjedő változatos kőzetekből felépült szigetek túlnyomó részét (57 000 km 2-t) ma is jég borítja, a gleccserek hatalmas nunatakokat ölelnek körbe, és sokfelé a tengerbe borjadzanak. A Nyugati-földön lévő, 115 kilométer hosszú Ijsfjord (Jég-fjord) bejáratánál az évi középhőmérséklet –4,4 °C, a januári –12,1 °C, az augusztusi 4,2 °C. Az évi 300 milliméternyi csapadék fele hó formájában érkezik.

A szigetcsoportot még eléri az észak-atlanti-melegáramlat, emiatt nagy kiterjedésű tundrafelszínek terpeszkednek az eljegesedett térségek mellett. Az igen jól fejlett jégkörnyéki környezet a XX. század elején meginduló periglaciális geomorfológiai kutatás egyik alapvető területe volt.

A szigetek állandóan fagyott földje nyáron legfeljebb 1 méteres mélységig enged fel. Az átnedvesedő köves tundrán látványos poligonhálózatok, kőtörmelékgyűrűs felszínek képződtek. Az erős kifagyásos aprózódás növelte törmeléklejtők befedik a jégmentes hegylábakat, s minden lejtős felszínen fagyos tömegmozgások szállítják a kőzetanyagot a vad gleccserpatakok behálózta völgytalpak felé.

Növényzete a törpefüzes tundra. Állatvilágából a rénszarvas, a sarki róka és a jegesmedve őshonos, a sarki nyulat és a pézsmatulkot Grönlandról hozták be. A szigetcsoporton ma már számos ország működtet sarkvidéki kutatóállomást, sőt Norvégia és Oroszország szénbányákat is üzemeltet.


Európai nagytájak

1.6.4. 6.4. Ferenc József-föld

Az é. sz. 80°-án is túl fekvő, mintegy 100 szigetből álló, 19 ezer km 2 összterületű Ferenc József-föld Eurázsia legészakabbi szigetcsoportja. Fiatal szerkezeti mozgások három szigetrajra darabolták fel, amelyek felszíne 200–400 méter magas fennsík jellegű. A prekambriumi ősmasszívum kőzetéből álló, de részben középidei üledékekkel és bazalttal fedett szigetcsoport felszínének majdnem 90%-át jég borítja. A jégtakaróból leereszkedő gleccserek közül sok a tengerbe borjadzik.

A zord éghajlatú szigetcsoport januári középhőmérséklete –20 °C alatt marad, és fagypont körüli középhőmérsékletével a július is csak a mi januárunkat idézi. A Nap télen 125 napig nem kel fel, nyáron viszont 140 napon át nem nyugszik le. Növényzete szegényes, főleg zuzmók és mohák alkotják, edényes növénye alig van, állatvilágát jegesmedve, sarki róka, rozmár jellemzi; a sziklás partokon sok madár, például lumma fészkel.

A belföldi jégtakaróból kiemelkedő sziklás partokat és nunatakokat 1873 augusztusában pillantotta meg először ember. A szélsőséges klímájú területeken tett földrajzi felfedező utazások között kiemelkedő szerepű, 1872–1874 között zajló osztrák–magyar északi-sarki expedíció két sarkvidéki telet is túlélő csapata fedezte fel e zord szigetvilágot. Az Északkeleti-átjárót kutató, a Bering-tenger felé átjutást kereső vállalkozás hajója, a Tegetthoff, a Novaja Zemlja felől jégbe fagyva sodródott az északi szigetek irányába. A meglelt szárazföldek déli tagjait bejárva magyar nevek is kerültek a térképre: Budapest-fok, és az expedíció egyik támogatója, Zichy Ödön tiszteletére a Zichy-föld. A felfedezőút egyetlen magyar résztvevője a hajóorvos, Kepes Gyula volt. A Ferenc József-föld évtizedekig a Monarchiához tartozó terület volt, osztrák–magyar külbirtok. Az I. világháborút követően azonban megváltozott a státusza: mivel Kanada saját területének nyilvánította a tőle északra fekvő sarkvidéki szigetvilágot, a megalakuló Szovjetunió ugyanezt tette a „saját” sarki térségével. Magyarország, Ausztria, de pl. Norvégia, Olaszország, Németország is területeket vesztett így. Kárpótlásul egy 1924-es egyezmény gazdasági tevékenységi, településlétesítési jogot adott a kárvallott országoknak – így hazánknak is! – a Spitzbergákon. (Magyarországot nem érdekelte ez a lehetőség, s végül 30 évvel később Lengyelországra ruházta át a jogokat. A lengyelek 1957-től kutatóállomást működtetnek a szigeten.) A lakatlan Ferenc József-földön 1929 óta meteorológiai, 1957 óta geofizikai obszervatórium működik.

2. A Brit-szigetekNEMERKÉNYI ANTAL, MARI LÁSZLÓ

A Brit-szigetek – Európa legnagyobb szigetcsoportja – összterülete 315 ezer km2. Az észak–déli irányban 1000 kilométer hosszúságban nyújtózó szigetek az európai kontinens talapzatán (selfjén) helyezkednek el. A szigetcsoporthoz két nagy (Fő- és Ír-sziget) és vagy 1100 kisebb sziget (Hebridák, Orkney-, Shetland-, Scilly-szigetek, Anglesey, Man stb.) tartozik. A legnagyobb, 216 911 km2 területű szigetet a magyar földrajzi irodalom többnyire Angol-szigetnek, a második legnagyobbat (82 457 km2) Ír-szigetnek nevezi; jogosabb azonban, ha a skótok és walesiek által is lakott Angol-sziget helyett inkább a semleges Fő-sziget elnevezést használjuk. A Brit-szigeteken a tengertől legtávolabb eső pont mindössze 120 kilométerre fekszik a partoktól.

2.1. 1. Szabályosan fiatalodó szerkezeti sávokÉszak-Európához hasonlóan a Brit-szigeteken is az idős földtani szerkezetek és a fiatal eljegesedések ellentéte határozza meg a sokszor lenyűgözően zord táj képét. A szigetek területe északnyugatról délkeletre fokozatosan fiatalodó szerkezeti sávokból áll (17. ábra). Északnyugaton, a Külső-Hebridák szigetein még az egyébként amerikai kontinenshez tartozó Eria ősmasszívum kőzetei bukkannak elő, a Fő-sziget délkeleti részein viszont már harmad-negyedidőszaki üledékek uralják a vidéket. Hasonlóan fiatalodik dél felé az Ír-sziget szerkezete is, ám a sziget kisebb észak–déli kiterjedésének megfelelően északon hiányoznak az ős-, délen pedig a középidő kőzetei.


Európai nagytájak

17. ábra > A Brit-szigetek szerkezetmorfológiai térképe

A szigetvilág legnagyobb része az óidő emlékeit hordozza. A Brit-szigetek északabbi hegységei (pl. Grampian-hegység, Cumbrian-hegység, Snowdon, illetve Wicklow-hegység) a kaledóniai, délebbi területei (pl. Pennine-hegység, a dél-walesi hegyek, Kerry-hegység) viszont a variszkuszi (armorikai) hegységképződés során fejlődtek ki. Óidő végi kőzetek alkotják – néhány, a középidő elejéről származó üledékkel együtt – a Fő-szigeten a Pennine-t U alakban körülölelő letarolt alföldeket (perm–triász), illetve az Ír-alföldet (főleg karbon) is.

A Fő-sziget déli, délkeleti részén, az eredetileg vízszintesen települt, majd a harmadidőszaki mozgások során kibillentett középidei üledékeken a Londoni-medencét körbefogó réteglépcsővidék jött létre.


Európai nagytájak

A közép- és újidő határához kapcsolódik az észak–déli szerkezetfiatalodás egyetlen kivétele. Ugyanis mind Skóciában, mind pedig az Ír-sziget északi peremén a kréta időszak végén képződött bazalttakaró ékelődik az idős kaledóniai szerkezetek közé. A látványos bazaltrétegek és -orgonák az Atlanti-óceán megszületésének bizonyítékai a lemezhatárrá vált egykori hasadékvölgy mentén keletkezett kőzetek.

A Brit-szigeteken (is) igen jelentős változásokat hozott a negyedidőszak. A szigeteken a pleisztocén eljegesedések során külön jégtermelő központ alakult ki. A legnagyobb kiterjedésű eljegesedés, az alpi rissnek megfelelő wolstonian glaciális (18/A ábra) során csupán Anglia legdélebbi területei mentesültek a jég uralma alól, a legutolsó eljegesedés, a devensian (az alpi würmnek megfelelő) glaciális idején pedig nagyjából az írországi Limerick és a kelet-angliai Norwich között húzódott a belföldi jégtakaró déli határa (18/B ábra). A hegységek területén kárfülkék, kárgerincek, a korábbi völgyekben fjordos tavak medencéi jöttek létre (legszebbek az Angol-tóvidéken láthatók). A síkságokon a belföldi jégtakaró felhalmozódásos formái, morénák, drumlinek, ózok maradtak vissza.

18. ábra > A Brit-szigetek eljegesedése

18/A ábra > Wolstonian (riss) eljegesedés területe

18/B ábra >Devensian (würm) eljegesedés területe

Az eljegesedések idején az alacsony tengervízszintnek köszönhetően a kontinens része volt a jelenlegi szigetcsoport. A holocén tengerszint-emelkedésnek köszönhetően előbb – mintegy 10 ezer éve, a balti térség Yoldiatengerével egy időben – az Ír-, majd kb. 8000 évvel ezelőtt – időben a Litorina-tenger megszületésével párhuzamosan – a Fő-sziget is levált Európa törzséről.

A brit tengerpartokon – főként a viharoknak leginkább kitett, nyugatra néző oldalon – rendkívül jelentős az abrázió hatása, amelynek mértékét a Hódító Vilmos rendeletére összeállított XI. századi telekkönyv, a Domesday Book adatai tanúsítják. Ezeket és a mai felméréseket összehasonlítva derül ki, hogy Anglia partjai 800 év alatt – természetesen a kőzetviszonyoktól függően eltérő mértékben – átlagosan 6 kilométert hátráltak!

A partvonal azonban nemcsak az abrázió hatására változik, hanem a jelentős, ma is kimutatható, függőleges irányú elmozdulások következtében is (19. ábra). A jégtakaró elolvadásával párhuzamosan megindult az egykor eljegesedett területek emelkedése, hiszen a nagy vastagságú jégtömeg korábban kéregsüllyedést okozott. Az eljegesedések idején jégmentes déli területeken, illetve ott, ahol a jégtakaró vékony volt, napjainkban süllyedés mutatható ki, hiszen a kéreg alatt a magmamozgások fordított irányúvá váltak, és ez a mozgás addig tart, amíg az eljegesedés előtti kéregegyensúlyi állapot helyre nem áll.


Európai nagytájak

19. ábra > Jelenlegi partváltozások és kéregmozgások

A jelenlegi felszínformák az évmilliók óta tartó lepusztulás eredményeként jöttek létre, így az idős szerkezeti formák egyre jobban kipreparálódtak. Az ősi masszívum maradványai lapos, enyhén hullámos felszínek. A kaledóniai hegységromok az ellenállóbb, kemény kőzeteken a kaledóniai csapásiránynak megfelelően észak-északkelet–dél-délnyugati irányú párhuzamos gerincekből állnak, amelyeket a puhább kőzetsávokon az ugyanezt az irányt követő völgyek tagolnak. A fiatalabb, armorikai hegységrendszerhez tartozó hegységeket kelet–nyugati irányú vonulatok és közéjük mélyülő völgyek jellemzik. A nagyjából vízszintesen települt perm és triász időszaki kőzeteken letarolt síkságok, alföldek alakultak ki. A délkeleties dőlésű jura és kréta időszaki rétegeken látványos réteglépcsővidék formálódott ki, ahol a kőzetminőségnek megfelelően, a kemény, ellenálló kőzeteken réteglépcsők, a puha, gyorsan pusztuló üledékeken hosszanti mélyedések fejlődtek ki.

2.2. 2. Kiegyenlített éghajlat – változékony időjárás


Európai nagytájak

A Brit-szigetek fagyokat alig ismerő éghajlatát elsősorban nyugati, óceáni fekvése és a partjait közvetlenül érintő meleg Észak-atlanti-áramlat határozza meg, amelynek hatására az éghajlat óceáni, kiegyenlített, azonban jelentős területi eltérések is kirajzolódnak. A leginkább kiegyenlített délnyugat-írországi partvidékhez képest, ahol az évi közepes hőingás mindössze 7–8 °C, a Londoni-medencében ennek értéke már a 13 °C-ot is meghaladja. A hőmérséklet értékei természetesen északról dél felé fokozatosan emelkednek. Az észak-skóciai Aberdeen évi középhőmérséklete 7,8 °C, a januári 3,3 °C, a júliusi 13,4 °C. Manchesterben már 8,8 °C-ra emelkedik az évi középérték, a januári 3,3 °C, a júliusi 13,4 °C; a dél-walesi Cardiff esetében pedig 10,5 °C az éves átlag, a januári 4,4 °C, a júliusi 16,1 °C. Nyugatról keletre csökken a csapadék mennyisége is, amiben persze a szigetek nyugati oldalain magasodó hegységek is szerepet játszanak. A legtöbb csapadékot (3000–3400 mm/év) a Skót-felföld meredeken kiemelkedő nyugati lejtői sajtolják ki az óceáni légtömegekből, de évente több mint 2000 milliméternyi csapadék öntözi az Ír-szigetet és Wales nyugatra néző oldalait is. Ezzel szemben Anglia középső és keleti alföldjeire már csak 600–800 milliméter évi csapadék érkezik, sőt a Londoni-medence sokéves átlaga 600 milliméter alatt marad! Az esők ősszel és télen gyakoribbak.

A gyakori felhőborítottság miatt a napsütéses órák száma alacsony, sőt Nyugat-Skóciában a legalacsonyabb egész Európában. Itt évente átlagosan csak 900 órát süt a nap, ami a magyarországi átlag felét sem éri el. A szigetek legnaposabb része az Angol-lépcsővidék, ahol 1400 óra napsütés várható évente. Fontos éghajlati elem a levegő magas viszonylagos nedvességtartalma, amely csak ritkán süllyed 75% alá, télen azonban a 90%-ot is meghaladja. Ehhez kapcsolódik a gyakori ködképződés is. A szigetek éghajlatának legkellemetlenebb vonása azonban a viharos széljárás; nem ritkák az óránként 100–120 kilométeres sebességgel száguldó orkánok sem. A partokon szélcsendes nap gyakorlatilag nincs, és a belső területeken is ritka.

2.3. 3. Bővizű folyók, sok tóA Brit-szigetek a sűrű hálózatú, bővizű, kiegyenlített vízjárású, de rövid folyók földje. Az egyenletes és bőséges vízszállításról, a sűrű vízhálózatról az óceáni éghajlat gondoskodik, a folyók rövidsége pedig a szigetek méretére és alakjára vezethető vissza. A Fő-sziget leghosszabb folyója, a Bridgwateri-öbölbe torkolló, 392 kilométeres Severn is majdnem 20 kilométerrel rövidebb, mint a Duna magyarországi szakasza. Az Északi-tengerbe ömlő Temze (Thames) 338 kilométer hosszú. A Fő-sziget keleti partjának jelentősebb folyói a Humber és a Tyne, a nyugatié a Solway. A tengerjárás a parti vizekben nagy vízszintingadozást okoz, ezért a tölcsértorkolatokban dokk-kikötőket építettek. Az Ír-sziget legnagyobb folyója, az Ír-alföldet keresztülszelő, Rába nagyságú Shannon 368 kilométer hosszú.

A szigetek alacsonyabb területein a folyók vízválasztója is alacsonyan húzódik. Az egyes folyókat a XVIII–XIX. században ezért könnyen összeköthették csatornákkal, és így sűrű belvízi csatornahálózat alakult ki.

A Brit-szigeteket – elsősorban az északabbi vidékeket – számtalan, jórészt glaciális eredetű tó színesíti. Legnagyobb állóvize az Ír-sziget északkeleti részén, Belfasttól 30 kilométerrel nyugatra elterülő Neagh-tó (Lough Neagh). A 29 kilométer hosszú, 24 kilométer széles és átlagosan 12 méter mély tó területe 396 km 2. A tómedence kréta-eocén bazaltfelszínen mélyül, a pleisztocén eljegesedés által letarolt felszínen. Vízgyűjtő területe 5700 km2, fő tápláló vizei 30–50 kilométer hosszúak (Blackwater, Felső-Bann). Tengeri lefolyását észak felé az Alsó-Bann biztosítja, keleti irányban a Belfasti-öböllel csatorna köti össze.

2.4. 4. Erdőkben szegény szigetekAz egész évben bőségesen hulló csapadék, a páratelt levegő és a fagyot alig ismerő enyhe hőmérséklet ellenére a Brit-szigetek területe mégis feltűnően kopár: az erdőségek aránya az összterület tizedrészét sem éri el. A XI. században azonban a Brit-szigetek területének nagy részét még erdők borították. Északon erdei fenyő és nyír díszlett, dél felé gyertyános-tölgyesek terültek el, délebbre pedig kocsánytalan tölgy, majd kocsányos tölgy alkotott erdőket. A lombos erdők cserjeszintjében lombhullató mogyoró, galagonya, örökzöld tiszafa, magyal fordultak elő. Az aljnövényzetben gyakoriak voltak a páfrányok és áfonyák. A XV–XVI. századi eredeti tőkefelhalmozás idején a legelők kiterjesztésének érdekében kezdődött meg az erdők kivágása. Az ipari forradalom idején fokozódtak az irtások, és eltűntek az utolsó nagy egybefüggő erdőfoltok. Napjainkra csak kisebb természetes erdőállományok maradtak meg. A legelővé átalakított, ásványi tápanyagokban szegény talajú egykori erdőségek helyén elterjedt az óceáni tájakon jellegzetes fenyérpuszta, amelyet északon az erikafélék (hanga és csarab), vörös és fekete áfonya, délen az erikafélék mellett a sünzanót alkot.

Az erdők hiánya a sziget egyes helyein csak részben magyarázható a századokon keresztül zajlott pusztítással. Természetes klimatikus oka a viharos széljárás, ami helyenként legalábbis megakadályozta a visszaerdősülést. A nedves fennsíkokon gyakoriak a lápok, láprétek, a szárazabb vidékeken gyeptársulások uralkodnak. Az enyhe tél


Európai nagytájak

következménye, hogy az Ír-sziget nyugati és déli részén, illetve a Fő-sziget déli részén örökzöld, mediterrán jellegű növényzet is megél a szabadban. A városi parkok, utcák egyre jellemzőbb dísznövényei a szabadon élő különböző pálmák. Az enyhe télnek köszönhető az is, hogy a szigetek nagy részén a rétek, legelők egész éven át zöldellnek.

Állatvilága hasonló a kontinenséhez, de a szigetjellegből adódóan az emberi hatások erősebbek. A nagyobb testű emlősök jó része (pl. vaddisznó, farkas, barnamedve) kipusztult. A rovarevők közül előfordul pl. a közönséges sün, a vakond, néhány cickány faj. A nyúlalkatúak közül megtalálható a mezei nyúl, a betelepített üregi nyúl, az északi részeken a havasi nyúl. Jellegzetes rágcsálója a mókus, amely a betelepített szürke mókus hatására erősen visszaszorult. A ragadozókat a róka, a borz, a hermelin, a menyét, a vidra és a nyuszt képviseli. A párosujjú patások közül él itt őz, gímszarvas, a betelepített dámszarvas, szikaszarvas és kínai víziőz. Madárvilága különösen a tengerpartokon igen gazdag. Megtalálható a szula, az üstökös kárókatona, a bütykös hattyú, nagyon sok lúdalkatú (pl. a bütykös ásólúd, kanadai lúd, barátréce). Fészkel itt a vándorsólyom, megtalálható a kissólyom, a vörösvércse, a karvaly. Endemikus (bennszülött) madár az ír hófajd. A partfutó madarak világa különösen gazdag: jellegzetes a csigaforgató, a parti lile, az aranylile, a póling, a heringsirály, a csüllő. Az északi partok, főként az északi szigetcsoportok (Shetland-, Orkney-szigetek, Hebridák) madárvilága szintén sok fajnak ad otthont, de az egyedszámuk is nagyon nagy. Egy-egy fészkelőhelyen akár tízezrével költenek a lundák, lummák, csüllők és alkák.

2.5. 5. Brit tájak szigetről szigetre2.5.1. 5.1. Az északi szigetvilág

A Fő-sziget északi és északnyugati partjai előtt – egyfajta természetes hullámtörő gátként – jég gyalulta, hullám marta zord szigetek sorakoznak. A Külső-Hebridákon (pl. Lewis) az ősmasszívum kőzetei is kibukkannak a felszínre. A kőzettani vizsgálatok kimutatták, hogy e gneisz kőzetek nem a Balti-, hanem a Kanadai-pajzzsal mutatnak rokonságot, vagyis Laurázsia szétválása után rekedtek itt az Óvilágban. A Külső-Hebridáktól a The Little Minch tengerszoros választja el a Belső-Hebridák szigeteit. Fontosabb tagjai: Mull, Rhum, Skye. Jelentős területet borítanak be a helyenként 1000 méter fölé emelkedő, krétavégi–eocén bazaltömlések. Az eltérő keménységű vulkáni rétegek szelektív lepusztulásával látványos sziklaformák alakultak ki, mint pl. a Skye szigeti, 48 méter magas tűként égbe törő Old Man of Storr sziklája. Leghíresebb turisztikai látványossága a Staffa-szigeti Fingal-barlang, amelyet szintén oszlopos elválású bazaltba vájt ki a tenger abráziós tevékenysége.

Az északon fekvő, kaledonida szerkezetű, gneiszből, kristályos palákból álló Shetland-szigetek a Brit-szigetek legészakibb szigetcsoportja, amelyet kb. 100 sziget alkot, de ezekből 20-nál is kevesebb lakott. Nagy része az északi szélesség 60°-tól északra terül el. Legnagyobb, központi földdarabja Mainland, legmagasabb pontja a Ronas Hill (450 méter). Az Orkney-szigetek 90 szigetből álló szigetcsoport. A 900 km2 összterületű szigetvilágot Skóciától az egykori folyóvölgy, a keskeny Pentland Firth választja el. A szigetek magját kaledóniai szerkezetek alkotják, és a földtörténet ókorából származó kőzetek, főként devon homokkő építi fel. A meredek, sziklás, pusztuló partvidék mögött zöld legelők, mezőgazdasági területek húzódnak. A fősziget (Mainland) partjai mellett elhaladó Észak-atlanti-áramlat miatti kiegyenlített, csapadékos éghajlat és a halbőség a neolitikumtól vonzotta megtelepülésre a különböző kultúrákat, törzseket. Itt tárták fel a világviszonylatban is egyedülálló Skara Brae neolitikus települést.

2.5.2. 5.2. A zord Skócia

A Fő-sziget északi részén a Firth of Forth és a Firth of Clyde öblök vonalától északra levő Skót-felvidék (Highland) a Kaledóniai-hegységrendszer lepusztult darabja, amelyet a harmadidőszaki függőleges kéregmozgások kiemeltek, majd a pleisztocén eljegesedés belföldi jégtakarója és nagyesésű gleccserei átformáltak. Ezek csipkézték ki az itt firth-öknek nevezett fjordos öblökkel Skócia nyugati partvidékét (pl. Firth of Lorne, Firth of Clyde). A vidék nagyrészt gneiszből és palás kőzetekből áll, amelyet gránitbenyomulások törnek át. Szétdarabolt fennsíkjellegű részeit mély völgyek tagolják. Fagytermelte törmelékekkel, lápokkal és legelőkkel borított széles hegyhátaiból és fennsíkjaiból a keményebb kőzeteken (kvarcit, gránit, gabbró) a vidék legmagasabb csúcsai már 1000 méter fölé emelkednek. Éghajlata zord, állandóan erős, hűvös szelek fújnak, gyakori a köd és az eső. A hosszúkás fjordos öblökkel és tavakkal (Loch Linnhe, Loch Lochy, Loch Ness) kitöltött, északkelet–délnyugati irányú szerkezeti mélyedés, a Kaledóniai-árok (Glen More) két részre osztja. A Kaledóniai-árok vonalában épült a Kaledóniai-csatorna, amelynek hossza – Inverness és Loch Linnhe között – 88 kilométer, de ebből csak 35 kilométer az épített szakasz, mert a tavakat (Loch Oich, Loch Ness) kapcsolták össze. A XIX. század elején átadott csatorna zsiliprendszereivel 32 méteres szintkülönbséget győz le, és 600 kilométerrel rövidítette le a vitorlások számára sok veszélyt rejtő, Skóciát északról megkerülő hajózó utat a


Európai nagytájak

keleti és nyugati part között. Csekély mélysége miatt napjainkban már csak halász- és sporthajók használják. A Skót-felvidék északi része az Északnyugat-skót-felföld, déli része a Közép-skót-felföld vagy Grampian-hegység, amelynek északnyugati részén van a Brit-szigetek legmagasabb csúcsa, a Ben Nevis (1343 méter). Lápokat rejtő, gleccser vájta völgyei fölé magasodó kopár sziklacsúcsát fagyaprózta gránittörmelék borítja.

A 80 kilométer széles denudációs Skót-alföldet kaledóniai, vagyis északkelet–délnyugati irányú szerkezeti vonal különíti el a felföldtől. Maga az alföld is változatos domborzatú vidék: letarolt síkjából bazaltvulkánok magasodnak ki, valamint morénahátak, drumlinek színezik. A felszín alatt karbon időszaki feketekőszén-telepek rejlenek. Délről a főként szilur palákból felépülő Dél-skót-dombvidék határolja, amelynek átlagosan 500–600 méter magas felszínéből kiemelkedő gránithegyek közül legmagasabb a Merrick (842 méter).

2.5.3. 5.3. Ködös Albion

A Pennine-hegység a Fő-sziget középső részén, Anglia északi felében húzódó, nagy kiterjedésű középhegyvidék. Észak–déli irányú, 250 kilométer hosszú vonulatának terjedelmes hegyhátai az Ír- és az Északi-tenger partvidékének síkságaira ereszkednek. Az armorikai szerkezetű területet uralkodóan óidei, főként karbon időszaki kőzetek építik fel, nagy területen található mészkő a térségben. A meredekebb nyugati és a szelíden lejtő keleti oldalak által közrefogott felföldek és hegyvidékek közül legmagasabbra a Cross Fell emelkedik (893 méter). A hegyvidék legmagasabb övezetét átformálta a negyedidőszaki eljegesedés, erre glaciális formák (kárcsúcsok, kárfülkék) emlékeztetnek. Víznyelők, kietlen karrosodott felszínek, mészkőszirtek teszik változatossá a domborzatot. A mészkőterület majdnem másfélezer barlangjának teljes hossza 300 kilométer. A legtöbb barlangot jelenleg is aktív vízfolyás formálja tovább. A vadózus zónában kialakult barlangokban sok a függőleges akna, amelyek vízszintes, helyenként kanyonszerű járatokkal kapcsolódnak egymáshoz. A vízvezető járatok bejutnak a freatikus zónába. Egyes barlangjáratok mélysége meghaladja a 100 métert (Gaping Gill, Rowten Pot). A vízválasztó a vonulat nyugati felében húzódik; az északi térségben az Északi-tengerbe tartó Tees, Ure, Nidd és Ouse szinte teljesen átszeli a hegységet. Eredetileg kiterjedt tölgyerdők borították, napjainkra ezeket nagyrészt kiirtották, de erdőtelepítésekkel igyekeznek pótolni a súlyos hiányokat. Ezeknek az erózió elleni védelemben is fontos szerepük van.

A Pennine-tól nyugatra, az Ír-tenger partján, a Morecambei-öböl és a Solway Firth között emelkedik a Cumbrian-hegység. Az átlagosan 500–800 méter magas hegység a Kaledóniai-hegységrendszer része. Legmagasabb csúcsa a Scafell Pike (978 méter). Óidei, főként szilur időszaki palák, grauvacke, gránit és porfír építik fel, amelyeket karbon mészkövek öveznek. A pleisztocén eljegesedés során a Brit-szigeteket borító jégtakaró egyik központja volt. Szigetszerű hegyhátként környezete fölé magasodva, a jégtakaró zsugorodása miatt később önálló jégsapkával rendelkező hegységgé vált. A központi magaslatokról leereszkedő jégárak változatos glaciális formakincset alakítottak ki. A tengerszemeket rejtő kárfülkék, kárcsúcsok, teknővölgyek, morénák látványos alakzatai, a sok csapadék (évi 1500–2000 milliméter) következtében zöldellő füves lejtők, rétek az Alpok tájait idézik, ezért „angol Svájcnak” is nevezik. A mélyedéseket kitöltő sok állóvíz (Ullswater, Windermere, Coniston Water, Wastwater stb.) után a térség az Angol-tóvidék (Lake District) nevet kapta.

A Pennine-hegységet déli irányból félkörívben öleli körül az Angol-alföld. Főként középidei üledékeken alakult ki hosszú ideig tartó lepusztulással, majd a pleisztocénban elborította a belföldi jégtakaró. Északi peremvidékén, a Northumberland–Durhami-alföldön a síkság alapzatát az óidő és középidő határán lerakódott üledékes rétegsorok alkotják. A perm–triász alapú denudált alföld területén felszínre bukkannak az értékes karbon időszaki feketekőszén-rétegek is, s ezek (pl. Newcastle környékén) a tengerpartig terjednek. Az Északi-tenger partvidékét meredek leszakadásokkal, sziklás partfalakkal szegélyező síkságot a Pennine-ból érkező patakok és folyók völgyei szabdalják. Déli folytatása a Yorki-alföld, keleten a Lincolni-alföld húzódik az Északi-tengerig. Északnyugaton a Lancastriai-alföld az Ír-tenger partjáig terjed. Elkeskenyedő délnyugati részét a Bristoli-öböl határolja; itt van a Sommerset-alföld. Wales északi és déli része két teljesen eltérő arcú vidék. A kaledóniai szerkezetű, és az utolsó glaciális idején is eljegesedett északi hegyvidéken, a Cambriai-hegységben (Snowdon, 1085 méter) még gyéren lakott, érintetlen, zord tájakat találunk, a variszkuszi szerkezetű, és az utolsó glaciálisban már jégmentes Dél-Wales ezzel szemben a bánya- és iparvidékek, a meddőhányók, a vigasztalan sorházakból álló bányásztelepülések világa. Az értékes feketekőszén- (antracit-) telepeket rejtő pala és homokkőterületek közé ékelődő karsztvidékeken a vízfolyások hosszú és mély barlangokban (pl. az Ogof Ffynnon Ddu barlangrendszer teljes hossza 50 kilométer, mélysége 308 méter) tűnnek el a felszínről.

A dél-walesi variszkuszi rögökre támaszkodva sorakoznak délkeleten az Angol-lépcsővidék rétegsorai, amelyek egy nagyobb szerkezeti egység nyugati szárnyát alkotják brit földön, a Fő-szigeten. A lépcsővidék keleti, nagyobbik része – a Doveri-szoroson túl – a Párizsi-medencében folytatódik és egészen a Vogézekig tart! Uralkodóan középidei üledékei dél felé lejtenek, és a külső peremeken meredekebb réteglépcsők alakultak ki (Cotswolds, 326 méter; Cleveland Hills, 454 méter). A 250–400 méter magas lépcsővidék valóban tájképet


Európai nagytájak

meghatározó lépcsőt alkotó kőzetei a középső jura oolitos mészkő – a mézszínű kőzet kedvelt építőkő –, illetve a felső kréta mészkő, a kréta. Az előbbiből áll például a Cotswolds dombsora, az utóbbi pedig a Salisbury-fennsík, vagy a híres doveri sziklák építőanyaga. A kopár, karsztos Salisbury-fennsík jóformán lakatlan „fehér foltja” élesen elkülönül a környező sűrű faluhálózatú, utakkal átszőtt területektől. A felső kréta mészkő alatt puha, agyagos alsó kréta üledékek rejtőznek. Ezek bukkannak felszínre Délkelet-Angliában, a Weald domborzatfordulattal kiformált térszínén. Az itt képződött agyagos talajon valaha kiterjedt tölgyerdők díszlettek, amelyekből, mivel ezek szolgáltatták az angol hajóflotta és az itteni favázas építkezés alapanyagát, mára hírmondó is alig maradt. Helyükön alakították ki az élő sövényekkel határolt, kis vízfolyásokkal átszőtt legelőkből és szántókból álló, jellegzetes angol parktájat. Keleten, a Wash-öböl mentén Anglia egyetlen feltöltött síksága, a Fen-alföld terül el. A lépcsővidék központjában a Temze a kréta réteglépcsőt áttörve lép be a harmad-negyedidőszaki üledékekkel kitöltött Londoni-medencébe. London kialakulásában is számos természetföldrajzi tényező – így pl. a Temzén idáig felhatoló dagály, a folyóparti ármentes magaslatok és a közöttük levő átkelők – hatása érhető tetten. Az alacsony, 100–400 méter magas, hullámos felszínű Cornwall-félszigeten a variszkuszi hegységképződés idején a karbon időszaki pala- és homokkőrétegekbe hatalmas gránit batholitok nyomultak, amelyek legmarkánsabb képviselője a Dartmoor. Kiterjedése észak–déli irányban 37 kilométer, nyugat–keleti irányban 32 kilométer. A gránitból álló lankás, fennsík jellegű, hangafüves tájból emelkednek ki az ún. torok, amelyek egyben a hegység legmagasabb pontjai (High Willhays, 621 méter; Yes Tor, 619 méter; Hay Tor).

2.5.4. 5.4. A smaragd sziget

Az Ír-szigetet a Fő-szigettől a jégkorszakban kialakult Északi-csatorna, az Ír-tenger, délen a Szent György-csatorna választja el. Keleti partjai többnyire tagolatlanok, nyugaton a Donegali-öböl és a Galway-öböl között nyúlik az Atlanti-óceánba a Mayo-félsziget. Délnyugati partvidéke rendkívül tagolt, jellegzetes riapart, ahol szabályosan követik egymást a megsüllyedt egykori völgytorkolatokban kialakult öblök (Shannon-, Dinglei-, Bantry-öböl). Középső részein a 40–80 méter tengerszint feletti magasságú Ír-alföldet erősen lepusztult tönkhegységek maradványai veszik körül. A sziget tulajdonképpen a tőlük keletre lévő Fő-sziget közvetlen folytatása, amelytől csak az Ír-tenger pleisztocén végi kialakulásakor szakadtak el. A szoros rokonság ellenére a „zöld sziget” tájai összetéveszthetetlenül egyediek.

A sziget északi területei a Skót-felföld nyugati partvidékét „másolják”, hegységei a Kaledóniai-hegységrendszer részei. A Donegali- és a Mayo-hegység völgyekkel tagolt vonulataiból éles kvarcitkőbörcök szigethegyei (Errigal, 752 méter) és gneiszgerincek (Nephin, 806 méter) emelkednek ki. A Mourne-hegység gránitcsúcsai a sziget északkeleti részén, az Ír-tenger és a Carlingford-öböl fölé magasodnak. Főcsúcsa a 852 méter magas Slieve Donard, de a tömeges megjelenésű, 12–14 kilométer hosszú középhegység sok csúcsa meghaladja a 600 méteres magasságot. Az idős hegységek közé ékelődik be a sziget északkeleti sarkában, az Északi-csatorna partján az 554 méterig emelkedő, kréta végi lávaömlésekből felépített Antrim-bazaltplató. A fennsík nagy részét lápok borítják. Itt található a Brit-szigetek legnagyobb tava, a Neagh-tó. A lávafennsík északon a tenger partján végződik. A helyenként 100 méter magas bazaltszirtek előterében vezet az abrázió által lenyesett, mintegy 40 000 (!) sokszögű bazaltoszlopból álló „Óriás útja”.

A sziget harmadik kaledón hegyvidéke a délkeleten fekvő, a walesi Snowdonia folytatásának tekinthető Wicklow-hegység. A Dublintól délre fekvő, 60 kilométer hosszú hegység a Szent György-csatorna partvidékén húzódik. A kiemelt, rögszerű hegytömeget nyugatról az Ír-alföld szegélyezi. A rövid, meredeken ereszkedő, patakvölgyekkel tagolt hegyvidék a 926 méteres Lugnaquillia-csúcsban tetőzik.

Az Ír-sziget központi részét a nyugat felé nyitott Ír-alföld foglalja el. Az alig 80 méter magas síkság csak a szigethegységek területén emelkedik 100 méter fölé. Az alföld pleisztocén üledékekkel fedett felszíne alatt idős, többnyire karbon időszaki rétegek rejtőznek. A letarolt síkságon a belföldi jégtakaró látványos moréna- és drumlinmezőket hagyott hátra. Déli peremén, a Dublin–Galway-öböl vonalától délre szilur és devon időszaki kőzetekből felépülő szigethegyek csoportja élénkíti a síkságot. Az alföldön tavakat felfűzve kanyarog végig a sziget leghosszabb folyója, a Shannon. A glaciális és a karsztos mélyedések egy részét kisebb-nagyobb tavak töltik ki. A tavak sekélyek, ezért az eutrofizáció gyors; sok mocsár és láp alakult ki. Az Ír-alföld a sziget vízrajzi központja, itt ered az összes nagyobb folyó, és meglepő módon, a mai domborzattal ellentételesen az alföld központjából kifelé folyva áttörik a környező hegységeket és így érik el a tengereket. A konzekvens vízhálózat a domborzatot követve az alföld belseje felé tartó centripetális vízhálózat lenne, mint azt más alföldeknél megfigyelhetjük. Az eredeti, újharmadidőszaki vízhálózat ilyen lehetett, a mai másodlagos vízhálózat folyólefejezések sorozatával alakulhatott ki. Az alföld nyugati részén terül el – az észak-pennine-i mészkővidék rokonaként – a Burren karrmezős mészkősíkja. A jég által legyalult mészkő fehérlő réteglapjai kikövezett mészkőjárdák látványát idézik.

Az Ír-alföldet délnyugaton a Kerry-hegység (Carrantuohill, 1041 méter) variszkuszi rögei keretezik. A


Európai nagytájak

domborzat nagyformái az egykori gyűrt szerkezethez igazodnak: a gerincek az idős vörös homokkövön (devon időszak, old red sandstone), a kelet felé tartó hosszanti völgyek pedig karbon időszaki mészkövön és palán formálódtak ki. Az utolsó eljegesedés (devensian) idején még tengerbe borjadzó jégárak borították, de északkelet felé egy néhány tucat kilométer széles jégmentes sáv választotta el a sziget nagy részét borító jégtakarótól. Ma az üde rétekkel és fenyérpusztákkal díszített hegységben számtalan, jég vájta tó vize csillog. A sziget délnyugati partvidéke a riapartok egyik legszebb európai példája.

Írország a lápok hazája. Az ír lápok összterülete meghaladja a sziget 15%-át. A lápokból kitermelhető tőzeg ma is Írország egyik legfontosabb energiahordozója, a sziget területén rengeteg kis tőzegfejtés van, amelyekből a helyi lakosság tüzelőigényét fedezik. A kitermelt tőzeglápok helyét több helyen fák telepítésével próbálják hasznosítani, ezzel igyekeznek növelni az erdők területét, de még így is Írországban a legkisebb az erdők aránya Európában. Ugyanakkor a lápok értékes természeti képződmények, sokat védetté nyilvánítottak.

3. A Francia–Belga-rögvidékNEMERKÉNYI ANTAL, TELBISZ TAMÁS

A Francia–Belga-rögvidék első hallásra idegen, mesterkélt elnevezésnek tűnik. A név valójában arra utal, hogy e nagyjából 500 ezer km2-es területbe nem értjük bele az amúgy francia területre eső, de nem variszkuszi eredetű alpesi és pireneusi tájakat, viszont ide soroljuk Belgium területéről az Ardennek röghegységét.

3.1. 1. A variszkuszi hegységképződés megfiatalított „őshazája”A rögvidék fejlődéstörténete nem nyúlik vissza az ősidőig, sőt a kaledon szerkezetek is legfeljebb csak nyomokban bukkannak elő, pl. az Ardennekben. A Francia–Belga-rögvidék a variszkuszi hegységképződés magterülete. Ennek központja éppen a Francia-középhegység (Massif Central) lehetett (20. ábra).


Európai nagytájak

20. ábra > A Francia–Belga-rögvidék szerkezetmorfológiai térképe

A variszkuszi rögök további fejlődése igen változatos volt: lepusztulásos folyamatok, süllyedések, tengerelöntések, kiemelkedések, árokképződések, és ez utóbbihoz kapcsolódva vulkánosság váltogatták egymást. A mai nagydomborzati kép az alpi mozgásokkal egy időben jött létre. Ekkor, a középidő végén, a harmadidőszak elején újultak fel azok a szerkezeti vonalak, amelyek mentén a rögvidék egyes darabjai (Francia-középhegység, Vogézek, Ardennek, Bretagne és Normandia) különböző mértékben kiemelkedtek, mások pedig (Párizsi-medence, Aquitániai-medence, Rhône–Saône-árok) bezökkentek.

3.2. 2. Atlanti és mediterrán hatások hegyvidéki fűszerezésselA rögvidék legnagyobb része az Atlanti-óceán, illetve a meleg Észak-atlanti-tengeráramlás éghajlati hatása alatt áll, csupán a tölcsérszerűen délnek nyíló Rhône–Saône-árok déli része tartozik a szubtrópusi mediterrán éghajlathoz. Az atlanti partvidéken domborzati akadály nem zavarja az óceáni légtömegek keletre vonulását, így a változások fokozatosak és kis léptékűek. A rögvidék magasabb térszínein ugyanakkor az éghajlat hegyvidéki vonásai erősödnek fel.

A téli hőmérsékleteket leginkább az óceán (tenger) távolsága határozza meg, így az atlanti és mediterrán partvidéken egyaránt enyhe tél jellemző: a januári középhőmérsékletek mind Bretagne-ban, mind a Földközi-tenger mentén elérik a 6–7 °C-ot, továbbá a fagy és a hó szinte ismeretlen fogalmak ezeken a területeken. Az


Európai nagytájak

éghajlati térképeken megfigyelhető a januári izotermák észak–déli lefutása, ami azt jelzi, hogy a januári középhőmérséklet jellemzően nyugat–keleti irányban csökken a szárazföld belseje felé haladva, a 0 °C-ot Lotaringia vidékén érve el. Ennek megfelelően az alacsonyabb térszíneken a hótakaró is csupán 1-2 hétig borul a tájra, és csak a Francia-középhegység, illetve a Vogézek vidékén marad meg több hónapig a téli sportolásra is lehetőséget teremtő hó.

Nyáron nagyobbak a különbségek a mediterrán és az atlanti területek között. Bretagne, Normandia és Picardia hűvös, 16–17 °C-os júliusi középhőmérséklettel jellemezhető észak-atlanti partvidékétől a Földközi-tengerre néző Provence és Languedoc meleg, 23–24 °C-os nyaráig jelentős változás figyelhető meg. Ezek a változások a téllel ellentétben inkább észak–déli irányban jelentkeznek, amit a júliusi izotermák nyugat–keleties iránya is igazol. A domborzat természetesen árnyalja ezt a képet: a magasabb hegyvidékeken (Francia-középhegység, Vogézek, Ardennek) a júliusi középhőmérséklet is 15 °C alatt marad, míg a hegyektől részben körülzárt Aquitániai-medence vagy a Rhône-árok a környezetéhez képest melegebb nyárnak örvend.

Az óceáni és mediterrán vidékek eltérő jellegére és ennek megfelelően eltérő idegenforgalmi vonzerejére azonban valójában a napsütéses órák száma utal, ez ugyanis a borongós Brabantban még az 1600 órát sem éri el évente, de a gyakorta ködös Bretagne-ban is csak 1700 óra, a Rhône-deltában viszont már 2750 óra/év! Ennek mintegy fordítottja az esős napok száma, amely Bretagne-ban, Normandiában és a rögvidék legmagasabb részein meghaladja az évi 200-at, tehát átlagosan 1 héten 4 napot esik, míg a Földközi-tenger partján egy szűk sávban mindössze 50 csapadékos nap jut egy teljes évre. A hegyvidékek a gyakori esők ellenére is viszonylag sok napsütést élveznek, amit a téli inverziós helyzetekkel magyarázhatunk. A rögvidék északi és déli területei közötti különbséget pedig jól mutatja, hogy Flandriában a len, a Rhône-deltában viszont a rizs az egyik legfontosabb termény.

A mediterrán éghajlatú területeken jellemzően a tél csapadékos és a nyár száraz, de a nyáron előforduló ritka esők rendkívül heves zivatarok formájában jelentkezhetnek. A Cévennek déli lejtőin fekvő Joyeuse-ben például mértek már egy nap alatt 792 milliméter csapadékot is! A térség nagyobb részét meghatározó óceáni éghajlaton egész évben szükség van esernyőre, ám ezeken a területeken is télen esik több csapadék – zömmel eső formájában. A Vogézek felé haladva egyre jelentősebbé válnak a nyár eleji esőzések is, így összességében a csapadék éves járása e vidékeken a legkiegyenlítettebb. Az atlanti légtömegekből valójában a keletebbre fekvő domborzati akadályok sajtolják ki az esőt: a Francia-középhegység nyugatra néző oldalain 1500 mm/év, a Vogézekben 2000 mm/év, az Ardennekben 1400 mm/év csapadékot mérnek. A nyugati szomszédjához, Normandiához képest alacsonyabban fekvő Párizsi-medencében az évi csapadék mennyisége 600 milliméter alá csökken, és hasonlóan száraz az Aquitániai-medence, a Rhône-delta, valamint a nagy tektonikus árkok (Rajna, Rhône, Allier) éghajlata is.

Az óceán felől nyitott térségek további jellegzetessége, hogy a szelek akadálytalanul közlekedhetnek és gyakran viharossá fokozódnak. A rögvidék szinte bármely részén előfordulnak 150 km/h-s sebességet túllépő orkánok, de a rekordot természetesen az állandóan szeles Bretagne tartja, ahol mértek már 216 km/h-s szélsebességet is.

3.3. 3. „Központosító” vízhálózatA lépcsővidék vízrajzi tengelye a Szajna (776 kilométer), amelybe Párizs környékén a szélrózsa minden irányából érkező folyók ömlenek (Yonne, amely az összefolyásnál bővizűbb, mint maga a Szajna; Marne; Oise). A kiváló közlekedési útvonalakat jelentő völgyek jelentős szerepet játszottak a francia főváros központtá válásában. Párizs alatt és a torkolat közelében a csekély esésű folyó hatalmas meandereket hozott létre. A rögvidék leghosszabb (1020 kilométer) és legnagyobb vízgyűjtő területű (121 000 km 2) folyója a Loire, amely ingadozó vízjárású mellékfolyóinak köszönhetően jóval zabolátlanabb folyó, mint az egész évben egyenletes vízhozamú, és így a hajózásban is fontosabb szerepet játszó Szajna. A Pireneusokból és a Francia-középhegységből lefolyó vizeket összegyűjtő Garonne-t (575 kilométer) Franciaország legszeszélyesebb, ugyanakkor legkevésbé szabályozott folyójának tartják, amelyen a hirtelen mediterrán felhőszakadások gyors lefutású heves árvizeket okozhatnak. Az atlanti partok felé igyekvő folyók a jelentős árapály-ingadozás miatt mind tölcsértorkolattal ömlenek az óceánba (közéjük tartozik a Garonne és a Dordogne közös elvégződése, a Gironde). A Szajna tölcsértorkolatán felfelé haladó dagályhullám külön nevet is kapott – ez a „mascaret”. A jórészt az Alpokból táplálkozó Rhône (hossza francia területen 522 kilométer) a rögvidék legbővizűbb folyója, amely egymaga több vizet szállít (torkolati középvízhozama 2200 m3/s), mint a Szajna, a Loire és a Garonne együttvéve. De az Atlanti-óceánba ömlő vízfolyásoktól eltérően jól fejlett deltatorkolattal éri el a csekély mértékű árapály-ingadozást mutató Földközi-tengert.

A folyókban gazdag rögvidék tavakban annál szegényebb. A Francia-középhegység vulkáni területeit viszont


Európai nagytájak

számos krátertó színezi (pl. a Pavin-tó), a Gironde torkolattól délre fekvő óceánközeli tavak – helyi nevükön étangok – pedig valaha öblök voltak, amelyeket a parti homokturzások rekesztettek el a nyílt óceántól.

3.4. 4. Lande, maquis, garigueAz éghajlati adottságoknak megfelelően a rögvidéken egyaránt találkozunk atlantikus és mediterrán flóraelemekkel.

Az atlanti tájak a lombhullató erdők övébe tartoznak, ennek megfelelően az ember színrelépése előtt szinte a teljes vidéket tisztásokkal tarkított erdőségek uralták. A csapadékosabb óceánközeli térségben a bükkösök, a szárazabb belső tájakon viszont a tölgyesek foglaltak el nagyobb részt. A középhegységekben 500 méter felett a bükkösöket fokozatosan szorítják ki a különféle nyitvatermő fajok: a karsztvidékeket kedvelő feketefenyő, a szilikátos kőzetekre inkább jellemző jegenyefenyő, majd feljebb haladva a luc- és a vörösfenyő. Mivel a rögvidék legkiemelkedőbb részei is alig nyúlnak 1800 méter fölé, ezért az Alpokra oly jellemző alhavasi legelők itt természetes módon csak kevés helyen fordulnak elő.

A kőkorszaktól fogva egyre hatékonyabb eszközökkel végzett erdőirtás nyomán az egykori erdőségek helyén ma zömmel szántók és legelők, újabban pedig utak és városok terpeszkednek. Az irtások helyén a kilúgozott talaj és az erős szél nem kedvez az erdők újjáéledésének, helyettük sokfelé fenyérpuszták (franciául: lande) alakultak ki, amelyekre a térdig érő hanga, rekettye és zanót fajok jellemzők. Különösen szépek ezek a rekettyések, amikor a késő tavaszi–nyár eleji virágzáskor egész hegyoldalak pompáznak sárga vagy éppen lila színben.

A nedves, rossz lefolyású térszíneken tőzegmohalápok alakultak ki, amelyeket kisebb-nagyobb kiterjedésben ma is megtalálhatunk például az Ardennek vagy a Francia-középhegység vidékén.

A mediterrán dél nyári szárazsághoz alkalmazkodott eredeti babér- és kemény lombú erdei, örökzöld tölgyesei ugyanúgy visszaszorultak, mint az atlanti vidék tölgyesei. Helyüket a szilikátos, jobb vízgazdálkodású talajokon a franciák által „maquis” néven ismert macchia tüskés, örökzöld bozótosa, a száraz, karsztos lejtőkön pedig a szegfűfélékkel, levendulával vegyített törpecserjés, a „garigue” váltotta fel.

Az erdők pusztításában csak a XX. század második felében következett be változás, és a kiterjedt telepítéseknek köszönhetően mára Franciaország területének 28%-át borítják erdők. Az új ültetések kedvezményezettjei a gyorsan növő tűlevelű fajok voltak, amelyre ékes példa az Aquitániai-medencét nyugatról szegélyező, tengerparti fenyővel beültetett Landes vidéke, ahol a rögvidék egyik legnagyobb, védett erdőterületét találhatjuk.

3.5. 5. A rögvidék csúcsától a terjeszkedő deltáig3.5.1. 5.1. A rögvidék legváltozatosabb tája, a Francia-középhegység

A mintegy Magyarország területű Francia-középhegység (21. ábra) méretének megfelelően igen változatos hegyvidék, és bár magassága alapján zömmel a középhegységi kategóriába sorolható, „mesterséges” összefoglaló neve (Massif Central) mégis inkább az országban elfoglalt középponti helyzetére utal. E központi helyzet egyik fontos következménye, hogy itt húzódik az atlanti és mediterrán vízgyűjtők közötti határ, amely a hegyvidék délkeleti részén magasodó Cévennek csipkézett gerince mentén fut. A Francia-középhegység területének túlnyomó részéről észak és nyugat felé folynak le a vizek, amelyeket a Szajna, a Loire és a Garonne gyűjt össze, míg a kisebb kiterjedésű délkeleti rész vízfolyásai a Rhône folyón keresztül, illetve közvetlenül érik el a Földközi-tengert. Mivel a nagy francia folyók jelentős hányada ezen a vidéken ered vagy legalábbis kap innét utánpótlást, ezért a Massif Centralt Franciaország „víztornyának” is szokás nevezni.


Európai nagytájak

21. ábra > A Francia-középhegység szerkezetmorfológiai térképe

3.5.1.1. 5.1.1. Ősi rög üledékes takaróval

A földtani szerkezet alapvonásai a herciniai (variszkuszi) hegységképződésre vezethetők vissza. Az ekkor kialakuló gyűrődéseket uralkodóan délnyugat–északkeleti csapásirány jellemezte. A herciniai szinklinálisok mély fekvésű, mocsár borította tájain a karbon időszakban jelentős mennyiségű kőszén képződött, amelyet egészen a közelmúltig bányásztak is Saint-Étienne környékén. A variszkuszi alaphegység magasabb területei az óidő óta hosszú lepusztuláson mentek keresztül, ennek eredménye, hogy javarészt gránitos, illetve metamorf kőzetek (gneisz, palák) őrzik az óidő emlékét. A perm időszaktól máig többször is alkalom nyílt az elegyengetett felszínek, tönkök (peneplének, hegylábfelszínek) kialakulására, így a kristályos alaphegység ma a legtöbb helyen kis szintkülönbségekkel jellemezhető, monoton fennsíkok formájában figyelhető meg. Ezek közé sorolható nyugaton a tekintélyes kiterjedésű, ám szelíd arcú Limousin (978 méter), a hegyvidék szívében fekvő, magasra kiemelt kristályos rögök, mint pl. a Montagne du Forez (1636 méter) és a Margeride (1554 méter), valamint a Massif Central keleti részén észak–déli irányban egymás mellett sorakozó, 1000 méter körüli hegységek: a vulkánokkal megmagasított Vivarais, a szénmedencékkel tagolt Lyonnais, a híres borokat termő Beaujolais és Charolais, továbbá a Párizsi-medence és a Saône-árok közé beékelt Morvan-plató, ahol a variszkuszi kristályos kőzetek legészakibb előbukkanását is fellelhetjük. Mind közül a legmagasabb azonban a


Európai nagytájak

hegyvidék déli bástyája, a vízválasztóként már említett, erősen aszimmetrikus Cévennek (1702 méter), amelynek északnyugati oldalán széles, lapos völgyek tagolják az enyhén dőlő tönkfelszínt, míg délkeleti, meredek peremét gyorsan hátravágódó vízfolyások, szurdokok teszik változatossá.

A triász időszak végétől a hegység alacsonyabb területeit fokozatosan elborította az előrenyomuló tenger, amelyből igen nagy vastagságú karbonátos üledékek rakódtak le a jura és az alsó kréta során. Ezek a mészköves és dolomitos rétegek a kréta közepén szárazulattá váltak, és megindulhatott rajtuk a trópusi karsztosodás. Az ekkor még kevéssé kiemelkedő térszínen poljék, alacsony kúphegyek, kőerdő típusú karros formák fejlődtek ki. Ez utóbbiak máig megőrzött maradványai a turisztikai látványosságot is jelentő sziklakáoszok (pl. Montpellier-le-Vieux). A karsztos mélyedések – a Dunántúli-középhegységhez hasonlóan – itt is csapdába ejtették a szárazföldi laterites mállás eredményeként keletkező bauxitot, amely elsősorban a hegység déli peremén, Languedoc vidékén halmozódott fel jelentősebb mennyiségben. Végső soron a felső kréta–paleogén karsztos lepusztulás eredménye egy kis átlagmagasságú, egyenletes, sík karsztos tönk lett, amely hegylábfelszínként simult a magasabbra kiemelt kristályos térszínekhez.

A Francia-középhegység életében számos tekintetben rendkívül fontos változást hozott a harmadidőszak. Az alpi és pireneusi hegységképződés hatására, főleg az oligocéntól kezdődően, jelentős mértékben kiemelkedett a terület. Ez a kiemelkedés azonban nem egységesen játszódott le, hanem a feléledő herciniai törésvonalak, az alpi irányokkal párhuzamos észak–déli törések és a Pireneusokkal rokon nyugat–keleti törések mentén a középhegység rögökre tagolódott, amelyek különböző magasságokba emelkedtek. A legerősebb, felfelé irányuló kéregmozgások a Cévennek vidékét jellemezték. Ekkor váltak az elegyengetett felszínek fennsíkokká, amelyek karsztos változatát causse-nak hívják a franciák. Ezt a kifejezést más mészkővidékeken is használják, azonban az itt mintaszerűen kifejlődött karsztfennsíkokat (Causse Sauveterre, Causse Méjean, Causse Noir) összefoglalóan (Grands) Causses-nak nevezték el. A kiemelt, sík térszínek szépen megőrizték az egykori tönkfelszínt, amelybe számos helyen töbrök mélyülnek. A karsztosodó kőzetek belsejében pedig számos figyelemreméltó barlang és zsomboly található, mint például az egyetlen hatalmas, Notre-Dame magasságú teremből álló, páratlan cseppkőgazdagságú Aven Armand.

A sasbércszerű kiemelkedések ellenpontjaként hatalmas árkos süllyedékek is megjelentek ezen a vidéken, amelyek legmarkánsabb képviselője az Allier folyót irányító és a hegység északi részét kettéválasztó limagne-i árok, amelyben a harmadidőszaki üledékek helyenként a 2500 méteres vastagságot is elérik. Az árok észak–déli csapásiránya egyébként a hegység keleti peremét jelző Rhône–Saône-árokkal párhuzamos és az alpi kéregmozgásokkal áll kapcsolatban.

A hegyvidék kiemelkedésének köszönhetően a folyók munkavégző-képessége jelentős mértékben megnőtt, így medrüket mélyen bevágva szurdokvölgyeket hoztak létre. Ezeknek a több száz méter magas peremekkel szegélyezett völgyeknek a helyét néhol törésvonalak jelölik ki, de gyakoriak az átöröklött (és/vagy antecedens) szakaszok is, ahol a folyó „önkényesen” keresztezi a szerkezeti vonalakat. Különösen szépek a meredek sziklafalakkal határolt, kanyargó folyószakaszok (Vis, Ardèche), ahol jól fejlett hurokmeanderekkel, sőt lefűződött kanyarulatokkal (Cirque de Navacelles, Pont d’Arc, 22. ábra) is találkozhatunk egy-egy kanyon mélyén. Ezen a vidéken a „cirque” szó egyébiránt nem jég által mélyített cirkuszvölgyet (kárfülkét) jelent, hanem meredek, magas falú, szépen ívelt folyókanyarulatot. A leglátványosabb szurdokvölgyek a válogató lepusztítás elvének megfelelően a keményebb kőzetekre jellemzők, így elsősorban a mészkőfennsíkokat tagolják részekre a híres kanyonok (Tarn, Jonte, Dourbie, Vis, Ardèche). A hegyvidék kiemelkedésén túl a tengerszint csökkenése is szerepet játszott a völgyek bevágódásában, különösen a pliocén „messiniai sókrízis” idején, amikor a Földközi-tenger nagyon összezsugorodott (sőt kiszáradt), és így az erózióbázis szintje több száz méterrel lejjebb ereszkedett.


Európai nagytájak

22. ábra > Az Ardèche folyó sziklahídja (Pont d’Arc). Nagyon ritka árvizeknél még ma is előfordulhat, hogy a régi kanyarulatban víz folyik

3.5.1.2. 5.1.2. Tűzhányók földje

A harmad- és negyedidőszak „legforradalmibb” változását azonban kétségkívül a térségben kiemelkedően jelentős vulkáni tevékenység okozta. Bár szórványos magmatizmusra akadnak példák a paleogénből is, az itteni tűzhányók döntő többsége az oligocén árokképződés után működött. Térbeli elrendeződésükben két tengely ismerhető fel. Egy észak–déli, amely a Puy-k láncától (Chaîne des Puys) a Cantalban kiszélesedve, a Causses-fennsíkokat pontszerűen áttörve egészen a tengerig húzódik. Legdélibb szárazföldi pontja az összenőtt maarokból felépülő Cap d’Agde, de még itt sem áll meg, hanem az Oroszlán-öböl kontinentális selfjén is tovább nyomozható mintegy 40 kilométer távolságig. A másik tengely északnyugat–délkeleti, nagyjából az Allier és a Loire felső folyása mentén húzódik. Formák és működési típusok szerint rendkívüli változatosságra bukkanhatunk a Francia-középhegység vulkánjai között. A Cantal és a Monts Dore–Sancy jól fejlett rétegvulkánok. A Cantal 60 kilométer átmérőjű szabályos kúpja a középső miocéntől a középső pliocénig tartó kitörések során alakult ki. Hajdani 3000 méteres magasságával Európa egyik legnagyobb tűzhányója lehetett. Működésének kezdeti és végső szakaszát bazaltos lávák jellemezték, ám 10 és 7 millió év között igen heves, robbanásos kitöréseket produkált, amelyek eredményeként a St. Helens vulkánhoz hasonló törmeléklavinák, laharok és piroklasztárak borították be hatalmas területeit. A Monts Dore vulkán mintegy 3 millió éve egy óriási pliniusi típusú kitöréssel rakta le névjegyét, amelynek emlékét kiterjedt ignimbrit-takaró őrzi. Déli lejtőin már a negyedidőszakban nőtt ki az összetett Sancy tűzhányó, amely jelenleg is a Francia-középhegység legmagasabb pontja (1885 méter).

A rétegvulkánok mellett különösen jellemző a hasadék menti vulkánizmus, amelyhez néhol kiterjedt bazalttakarók kapcsolódnak (pl. Mt. Aubrac, Mt. Mézenc), sokfelé kitűnően megfigyelhető oszlopos elválással, máshol viszont vonalasan elrendezett pontszerű kitörési központokkal (stromboli jellegű salakkúpok, tufagyűrűk, maarok) találkozhatunk. Ez utóbbi típus legkiemelkedőbb példája a Puy-k lánca. Itt mintegy 90 kilométer hosszan egy észak–déli tengely mentén sorakoznak az épen maradt vulkáni kúpok-kráterek (ezeket nevezik „puynek”). Jó megtartásukat annak köszönhetik, hogy ezek a Francia-középhegység legfiatalabb tűzhányói, kitöréseiket még az ősember is láthatta, hiszen működésük 156 000 évtől 7000 évvel ezelőttig tartott. Ezt a vidéket sokoldalúsága miatt a büszke franciák előszeretettel nevezik „vulkáni enciklopédiának” – méltán: kőzettanilag a bazalttól a trachitig mindenféle változat előfordul, és ennek megfelelően a mérsékelten robbanásos stromboli típusú működéstől a heves maar-kitörésekig vagy a lávadóm-összeomlásokat kísérő piroklasztárakig igen változatos vulkáni működés nyomaival találkozhatunk. A láncolat legmagasabb pontja a Puy de Dôme (1465 méter), amely – nevéhez illően – egy megmaradt lávadóm. Innét szép kilátás nyílik az egész vidékre, benne a clermont-ferrand-i agglomerációra, amely szintén maarokra és lávafolyásokra települt. Bár a


Európai nagytájak

mai kor embere a vulkánoknak csak hűlt helyét látja, a legutóbbi kitörés óta eltelt 7000 év igen kevés ahhoz, hogy ezeket a tűzhányókat kihunytnak lehessen tekinteni.

A negyedidőszaki éghajlatváltozások a Francia-középhegységet sem kerülték el. Legmagasabb részein kisebb gleccserek alakultak ki és jelentős területeken zajlott periglaciális felszínformálás. A fagyaprózódás hatására számos helyen kőtengerek jöttek létre. A holocén felmelegedéssel a jégárak és platógleccserek eltűntek ugyan, ám a hosszú fagyváltozékony időszak a hegyvidék magasabb régióiban ma is teret enged a periglaciális folyamatoknak.

3.5.2. 5.2. A Fekete-erdő ikertestvére

A Vogézek (Vosges) jellegzetesen aszimmetrikus felépítésű hegység: nyugaton lankásan ereszkedik le a Párizsi-medence felé, keleti oldalán viszont hirtelen letöréssel csatlakozik a – már a Közép-európai-rögvidékhez tartozó – Felső-Rajna-árokhoz. Az árok túlsó partján pedig, mintha a Vogézek tükörképe lenne, ugyanígy emelkedik ki a Fekete-erdő (23. ábra). A hasonlóság nem a véletlen műve, hiszen a két hegység a Rajna-árok harmadidőszaki bezökkenése előtt össze is függött egymással. A Vogézek keleti, magasabbra emelkedő gerincén a kristályos alaphegység bukkan elő, amelynek gránitból és porfiritből álló legömbölyített tetőit a népnyelv ballonoknak nevezi. Ezek közé tartozik a főcsúcs, a Ballon de Guebwiller (Grand Ballon) vagy más néven: Großer Belchen (1423 méter). A kettős elnevezést a hegység vegyes német, francia lakossága indokolja, ráadásul épp ezen a gerincen húzódott a két ország közötti határ is 1871–1918-ig. A Vogézek nyugati magaslatai a Párizsi-medence legidősebb rétegsorának tekintett triász időszaki vörös homokkőből épülnek fel, és ezt a kőzetet fedezhetjük fel számos környékbeli kastély és vár falában is. Az egyhangúbb tájat néhol merész sziklaalakzatok és kisebb szurdokok teszik változatosabbá.

23. ábra > A Vogézek–Rajna-árok–Fekete-erdő szimmetrikus szerkezeti szelvénye

A hegység kétarcúsága az éghajlatban is jelentkezik: lotaringiai lejtői több csapadékot kapnak és hűvösebbek, mint a szél- és esőárnyékban elhelyezkedő elzászi oldal. Télen gyakori a hőmérsékleti inverzió: a köddel teli Rajna-árok felett a Vogézek bérceit megsüti a Nap. A hó mennyisége tetemes lehet, a legfrissebb rekordot 2005–2006 telén mérték 3,5 méteres hóvastagsággal. Bár a Francia-középhegységnél a Vogézek legmagasabb csúcsai is vagy 300–400 méterrel alacsonyabbak, a pleisztocén során az északabbi fekvés és a bőséges (hó)csapadék mégis lehetővé tette gleccserek kialakulását. A hegységet jellemző aszimmetria természetesen ebben is érvényesült: nyugat felé hosszan (néhol 50 kilométer távolságra!) elnyúló gleccserek araszoltak lefelé a völgyekben, míg a keleti oldalon a szél által felhalmozott hó elsősorban kárfülkék kialakulását segítette, de jelentősebb völgyi gleccserek a meredek lejtőkön soha nem fejlődtek ki. Az eljegesedés nyomait őrzik máig a hegyvidék tavai: a végmoréna által felduzzasztott Lac Gérardmer (a legnagyobb) vagy a cirkuszvölgyben összegyűlt Lac Blanc (a legmélyebb, 72 méter).

Napjainkban a Vogézek nagy részét erdőségek borítják: a magassági öveknek megfelelően felfelé haladva gyertyános tölgyesek, bükkösök, majd fenyvesek válnak uralkodóvá. A legmagasabb régiót viszont már az alhavasi gyep jellemzi és az erdőket is sokfelé megszakítják a magashegyi legelők, ahol a híres munster sajthoz nélkülözhetetlen vogézi teheneket tartják. Az éghajlati aszimmetriának megfelelően a növényzeti határok is feljebb húzódnak a keleti oldalon, ahol az alacsonyabb lejtőkön, mintegy 500 méteres magasságig, az elzászi szőlőültetvények foglalnak el kiterjedt területeket.

3.5.3. 5.3. Palák és lápok


Európai nagytájak

A Francia–Belga-rögvidék legészakibb tagja, az Ardennek már a 700 méteres magasságot sem éri el, és a Brabanti-dombság közvetítésével fokozatosan simul a Flandriai-alföldbe. Ám míg ez utóbbi dombvidék harmadidőszaki kőzetei alól csak elvétve bukkannak felszínre az óidei rögök, addig az Ardennek nagy kiterjedésű területein a paleozoikum az úr. Az Ardennek névadója az a devon időszaki palakőzet (ardoise = pala), amelyről a hegység keleti folytatása, a már német területre eső Rajnai-palahegység is nevét kapta. A variszkuszi mozgások hatására kialakult geológiai szerkezetét hosszan elnyúló, nyugat-délnyugat–kelet-északkeleti csapásirányú, egymással párhuzamos redők jellemzik. Ezek egyike a namur-i szinklinórium, amelyet a térképen a Sambre és Meuse folyók futásiránya szépen kirajzol. Ebben a tektonikusan előrejelzett völgyben találhatók azok a karbon időszaki kőszénrétegek is, amelyek a napjainkra már lehanyatlott vallon iparvidék alapját jelentették egykor. Dinanttól délre ezzel a völggyel párhuzamosan húzódik az a keskeny devon mészkősáv is, amely Belgium legjelentősebb karsztját hordozza. Ebben fut az ország legnagyobb, 10 kilométer hosszú barlangja, a turisták által is látogatható Han-Belvaux-rendszer.

Az Ardennek domborzatilag legizgalmasabb tájait a Meuse (Maas) és mellékfolyói mentén találhatjuk, amelyek mélyen bevágódott, néhol szurdokszerű völgyekben törik át a hegyvonulatokat. Az átöröklött völgyszakaszok között előfordulnak átöröklött meanderek (legtöbb a Semois mentén), illetve számos helyen derékszögben harántolják a gyűrt óidei rétegeket, amelyek közül a keményebbek látványos sziklatarajként magasodnak a folyók fölé, nemritkán várromokkal koronázva. Maga a Meuse a harmadidőszakban még az Oise irányába, nyugat felé talált lefolyást, azonban a Namurtől dél felé gyorsan hátravágódó ős-vízfolyás, nagyjából a Meuse és a Semois mai összefolyásánál, kapturát hozott létre és „ellopta” a Lotaringiai-Meuse vizét. Ennek köszönhető, hogy a harmadidőszak vége óta a Meuse északi irányba, a Rajna felé távozik „hűtlen” folyóként a Párizsi-medencéből.

A folyóvölgyeket elhagyva lekerekített hátakkal és lapos tetőkkel találkozhatunk. Az Ardennek nedves, szeles, hűvös fennsíkját a legutóbbi eljegesedés óta kialakult tőzeglápok foglalják el, erre utal francia, illetve német neve is: Hautes Fagnes, Hohes Venn – vagyis „felláp”. Ezek a lápos vidékek egykor több 1000 ha-ra terjedtek ki, de az emberi beavatkozások következtében területük tizedére zsugorodott össze. Ma már szigorú védelem alatt állnak: közös belga–német nemzeti parkot hoztak létre a botanikai és tájképi értékek megmentésére. Geomorfológiai különlegességük, hogy a jégkorszakok idején itt jellemző örökfagyjelenségek nyomaiként több tucat méter átmérőjű körkörös sáncok és bennük tőzeglápok jelzik az egykori palsák helyeit. A fennsíkon található egyébiránt az Ardennek legmagasabb – ám főcsúcsnak legfeljebb szépítően nevezhető – pontja, a Botrange (694 méter). A tőzeglápokhoz hasonlóan megritkított erdőket a magasabb fekvésű részeken főleg telepített fenyvesek, az alacsonyabb térszíneken bükkösök és tölgyesek alkotják. Az Hautes Fagnes nyugati peremén egy törésvonal mentén fakadnak Spa városka gyógyhatású ásványvizei. Ennek hírét a XVII. században itt járt angol orvosok vitték el hazájukba, ahol a gyógyfürdőket azóta is „spanak” nevezik, sőt az egész világon elterjedt ez az elnevezés.

3.5.4. 5.4. Tengerekkel határolt óidei tönk

A Francia-középhegységtől nyugatnak induló armorikai hegységág franciaországi tagjait a harmadidőszaki mozgások csupán dombvidéki magasságokig emelték. Bretagne és a normandiai Cotentin-félsziget 300–400 méter magas dombhátain és a szerkezetileg ide tartozó Csatorna-szigeteken azonban így is gránit és gneisz tanúskodik az óidő végi armorikai gyűrődések örökségéről. Legkeményebb kőzete azonban a kambriumban és szilurban lerakódott homokkő, amelyet a szelektív denudáció számos helyen kihangsúlyozott. A vízhálózat fő irányai még az eocénban alakultak ki, és az appalache-i jellegű párhuzamos hegyláncokból és völgyekből álló gyűrődéses domborzatot számos helyen átöröklött völgyekben törik át a harmadidőszaki tektonikus medencékből (pl. Rennes) a tenger felé igyekvő vízfolyások.

A táj fő érdekességét azonban kétségkívül a tengerpartok jelentik. Az eljegesedések idején 100–150 méterrel alacsonyabb tengerszinthez igazodó folyók völgyeiket alaposan kimélyítették, amelyekbe a holocén felmelegedéskor a tenger benyomult és így jellegzetes riapartvonal alakult ki, elsősorban Bretagne nyugati elvégződésénél. Ezeket az öblöket a folyók már régen feltöltötték volna, ha az errefelé nagy szintingadozású árapály nem takarítaná ki rendszeresen a torkolatokat. Brestben 7 méter az apály és a dagály közti szintkülönbség, de a Mount Saint Michel közelében fekvő Granville partjainál a 16 métert is meghaladja. A Bretagne déli oldalán megbújó „palackszerű” öblök (pl. Morbihani-öböl) szűk kijárataiban pedig az árapályáramlás erőssége elérheti a 15 km/h-t is. A híres magaspartok főleg a félsziget nyugati és északi peremét szegélyezik, és néhol 100 métert is meghaladó magasságukkal, valamint abráziós formakincsükkel felejthetetlen látványt nyújtanak.

A helyenként 800–1000 mm/év csapadékban részesülő, gyér napsütésű, borongós Bretagne és Normandia sokfelé gondozott parknak tűnik. E jellegzetes parktáj az élő sövények, rétek-legelők, rekettyések, almáskertek


Európai nagytájak

alkotta bocage.

3.5.5. 5.5. Franciaország szíve

A bezökkent medencék közül a – dél-angliai lépcsővidék keleti szárnyának tekinthető – Párizsi-medence – fekvése alapján ugyan nem, de szerepköre szerint mégis – Franciaország központi tája. A félkörívesen sorakozó réteglépcsők egymásba helyezett „tálain” kívül a Szajnához csatlakozó mellékfolyók völgyei is központi tájjá avatják (24. ábra).

24. ábra > A Párizsi-medence réteglépcsőinek tömbszelvénye

Párizs harmadidőszaki üledékekkel kitöltött közvetlen környezete, az Île-de-France neve – szó szerint „Franciaország szigete” – a magyar Bodrogköz, Szigetköz stb. névadással rokonítható, az „île-ek” tulajdonképpen az Oise és a Marne, a Marne és a Szajna stb. alkotta folyóközök.

A lépcsővidék nyugati peremét alkotó La Manche partján a már Dovernél megismert krétamészkő bukkan a felszínre. De ugyanezek a felső kréta kőzetek alkotják Párizstól keletre a Száraz Champagne lépcsőjét is. A réteglépcső napsütötte lejtőin terem a szőlő, amiből a mészkőbe mélyülő üregekben érlelik a pezsgőt.

A Száraz Champagne ellentéte a Nedves Champagne alsó kréta lépcsője, amelynek agyagos lejtőin valaha – ugyanúgy, mint a hasonló angol lépcsőn – tölgyerdők díszlettek. A lépcsővidék keleten a Lotaringiai-lépcső jura-triász üledékeivel támaszkodik az Ardennek és a Vogézek lejtőire. A meredekebben kiemelkedő kueszták akadályt képeznek a Párizsi-medence közepe felé irányuló általános lejtésben, és hosszabb-rövidebb „körútra” vezetik a folyók felső szakaszait (Moselle, Meuse, Oise). Nemcsak a folyók, de a közlekedés számára is akadályok a kifelé néző lépcsők. Sőt, mintegy falként védték minden korban a medence közepét a belseje felé haladó hadseregek ellen, kezdve a hun Attilával, s befejezve az I. világháborúban a császári német csapatokkal. E két időpont között valamennyi nagy csatát a réteglépcső előterében vívták meg: Catalaunumtól (Châlons-sur-Marne) Verdunig, Metzig stb.

Párizstól délre a Beauce és a Sologne harmadidőszaki, illetve jura üledékeken kialakult, kis magasságú karsztfennsíkok. Ezt a végeérhetetlen szántóföldekkel borított, egyhangú tájat a Loire mélyebben fekvő, sokfelé ártéri erdőkkel és kertekkel tarkított, kulturális látnivalókban gazdag, széles völgye osztja két részre.

3.5.6. 5.6. Hordalékkúp, homok és barlangrajzok

Az Aquitániai-medence a Francia-középhegység és a Pireneusok között zökkent be, süllyedése jóval gyorsabb volt, mint a Párizsi-medencéé, így a kristályos alapzat néhol csak 7000 méteres mélységben érhető el. A harmadidőszak közepén még a tengerhez tartozó öblöt a Garonne és mellékfolyói töltötték fel hordalékukkal. A Pireneusokból kilépő vízfolyások Európa egyik legszebb, nagy kiterjedésű hordalékkúpját hozták létre, amelynek valóban kúpszerű domborzatát a Lannemezani-fennsíktól északnyugat–északkeleti irányba sugarasan széttartó vízhálózat jelzi legszembeötlőbben. Ez a Tarbes városától keletre fekvő fennsík eredetileg egy harmadidőszaki kavicstakarós akkumulációs glacis (hegylábfelszín) volt, amelyet a vízfolyások mára részben felszabdaltak.


Európai nagytájak

A Gironde-torkolattól délre fekvő nyílegyenes partot tengeri áramlások alakították ki, amelyek homokturzásokat húztak az eredetileg csipkés partok elé. A turzások rekesztették el az étang-nak nevezett tavakat, amelyek közül ma már csak egynek, a Bassin d’Arcachonnak maradt tengeri kijárata, jóllehet azt is mesterségesen tartják fenn. A parton sorakoznak Európa legmagasabb, 90–100 méter magas parti homokdűnéi, és a nyugati szelek által innét kifújt homokanyag terítette be Landes háromszög alaprajzú vidékét, amelyet északkeletről a Garonne, nyugatról a Vizcayai-öböl és délkeletről a fent említett hordalékkúp határol. A középkori homokmozgások a településeket sem kímélték, akadt olyan falu, ahol a templom is homok alá került (Soulac-sur-Mer). A fürdőzőkre veszélyes, széles árapályöv, a magas dűnék, a mögöttes mocsárvidék és az óceánibb éghajlat miatt ezt a partszakaszt a nyüzsgő idegenforgalom nehezebben hódította meg, mint a francia Riviérát. Landes futóhomokját a XVIII. században tengerparti fenyővel ültették be és kötötték meg, így máig ez a legerdősültebb táj a máskülönben meglehetősen fátlan, szántóföldekkel, kertekkel és szőlőkkel művelt Aquitániai-medencében.

A Garonne-tól északkeletre Périgord és Quercy vidékén a harmadidőszaktól a juráig egyre idősödő mészkőtáblákon keresztül juthatunk el a Francia-középhegység küszöbéig. Ezeket az alacsony karsztfennsíkokat folyók szabdalják kisebb részekre, és itt is gyakoriak a mélyen bevágódott, átöröklött kanyarulatok. A tisztább mészkőből álló és idősebb jura felszínek karsztos formakincse talán fejlettebb, ám világhírt mégis a Dordogne egyik mellékfolyójának, a Vézère-nek völgyében megbúvó, kréta mészkőben kialakult barlangok szereztek. A kopár és szeles fennsíkok elől ugyanis a melegebb mikroklímájú folyóvölgyek üregeibe húzódott vissza a 17 000 évvel ezelőtt itt élt ősember, akinek csodálatos állatrajzait a Lascaux-i barlang fala őrzi.

3.5.7. 5.7. A Burgundi-kaputól a tengerig

A rögvidék mediterrán kijárata a Földközi-tenger partvidéke felé tölcsérszerűen kiszélesedő Rhône–Saône-medence, amit azonban helyesebb ároknak nevezni. Itt lép ugyanis szárazföldre az a Földközi-tenger alatt húzódó árok, amely aztán a Rajna mentén is folytatódik, és egészen az Északi-tenger holland partvidékéig szeli át Európa törzsét. Merev futású vonalához csatlakozik az auvergne-i vulkánosság éppúgy, mint a Rajna mente harmad-negyedidőszaki tűzhányói, és még ma sem csillapuló földrengései. A Rajna és a Saône közötti összeköttetést a Vogézek és a Jura-hegység között lealacsonyodó Burgundi-kapu teremti meg.

A Rajna-árok és a Rhône–Saône-árok számos hasonlósága mellett érdemes a különbségeket is szemügyre venni. Szerkezetileg a legfontosabb eltérés, hogy míg az előbbi egy óidei kristályos hegységet vág ketté, addig az utóbbi a fiatal gyűrt Jura és Alpok előterében alakult ki. A bezökkenés mértéke sem teljesen egyforma: a Rajna-árokban 3 kilométer, a Rhône-medence déli részein 6 kilométeres mélységben érték el a fúrások az alapzatot. Az előbbi már a pliocén elején szárazulattá vált, az utóbbi területéről viszont csak a pleisztocén elején húzódott vissza teljesen a tenger. Negyedidőszaki lösszel csak a Rajna-árokban találkozhatunk. Ezzel szemben a gleccserek a Rhône–Saône völgyét közelítették meg jobban: a két folyó összefolyásánál elhelyezkedő Dombes-tóvidék tele van glaciális nyomokkal, morénával, tavakkal, hiszen a riss jégkorszakban idáig ért a Rhône gleccser őse.

Az árokrendszer mindkét részén a környezeténél szárazabb éghajlattal találkozhatunk, de míg Elzász vidékén a kontinentális vonások erősebbek, addig a délre nyitott Rhône–Saône-árokban a mediterrán hatások érvényesülnek jobban. Ennek ellenére még az enyhe telű Provence nagy részén is előfordulhatnak fagyok (amikor a Francia-középhegységből lecsap a hideg, jeges misztrál szél), ami gátolja egyes mediterrán növényfajok elterjedését. Nyáron azonban a szárazság okoz komoly gondokat, amely a vízhiány mellett gyakorta súlyos erdőtüzek kialakulásával fenyeget. Szintén kockázatot jelentenek a nyár végére szinte teljesen kiszáradó, széles, kavicsos folyómedrekben az ősz eleji zivatarok nyomán lezúduló hirtelen árvizek.

Az árok tengerközeli részét változatos kistájak tarkítják. A Cévennek meredek letöréséhez Languedoc garigue-os mészkőlépcsői támaszkodnak, és ehhez simul a kiváló borokat termő szőlőkkel teleültetett keskeny üledékes síkság. Az Oroszlán-öböl partvidékét itt is a turzások által elgátolt étang-ok kísérik. Avignontól délre vöröses-sárgás málladéktakaró fedi a felszínt; egy közeli falu neve Les Baux – ez a bauxit névadója. A bővizű és -hordalékú Rhône rohamosan növekedő deltája a Camargue, amely évente 50 méterrel terjeszkedik a tenger felé. Előrenyomuló keleti főágát szárnyturzások ékesítik, a tájat sekély, sós vizű tavak teszik mozaikossá. Folyóágakkal átszőtt szigetein vadon élő lovak és flamingók idézik a mára már részben szabályozott vízi világot. Szomszédságában a Crau síkját már nem a Rhône, hanem a Durance által lerakott üledékek építik fel. A pleisztocén során ugyanis a gyors folyású és az Alpokból rengeteg törmeléket szállító Durance nem a Rhône-ba ömlött, hanem közvetlenül, önálló deltával torkollott a tengerbe. Még tovább haladva kelet felé, Marseille-en túl érjük el a híres „Calanque-ok” vidékét. Ezek a keskeny, szűk, meredek sziklafalakkal határolt tengeröblök lenyűgöző szépségük miatt a milliomosok jachtjainak kedvelt célpontjai. Feltehetőleg a jégkorszakok alacsonyabb tengervízszintjéhez igazodó völgyek, szurdokok elöntésével alakultak ki. Zömükben vakító fehér mészkősziklák emelkednek ki az azúrszínű tengerből, ám a keleti részeken az óidőből itt maradt kristályos


Európai nagytájak

Maures-hegység vöröses gránitjai is szépen harmonizálnak a tenger kékjével.

4. Az Ibériai (Pireneusi-) félszigetNEMERKÉNYI ANTAL, GÁBRIS GYULA

Európa hagyományos felosztásában Dél-Európának tekintjük a Földközi-tengerbe mélyen benyúló három nagy félszigetet, amelyek eltérő módon kapcsolódnak földrészünk északabbi területeihez. Legkevésbé a Balkán különül el szomszédságától: északi határát nem csupán magashegységek hordozzák, hanem – inkább társadalom-, mintsem természetföldrajzi szempontok alapján kijelölt – folyók is: a Száva és a Duna, valamint a Déli-Kárpátok. Az Appennini-félsziget nyakán az Alpok tornyosul, de kontinensünk legmagasabb hegységén évezredek óta jól járható hágóutak vezetnek keresztül. Az Ibériai-félszigetet viszont a hágókkal alig tagolt Pireneusok 3000 méter fölé magasodó bástyája határozottan elkülöníti Európa törzsétől. A magas- és középhegységekkel tagolt, kiterjedt fennsíkokkal átszőtt félszigetet (amelynek több mint 60%-a 500 méternél magasabban fekszik) észak–déli irányban átszelve egyre jobban halványulnak az Európára jellemző vonások, ugyanakkor fokozatosan felerősödnek a Gibraltári-szorosban mindössze 14 kilométerre lévő Afrika közelségére utaló földrajzi jegyek.

A félszigetek között legnagyobb területű (585 ezer km2), kevéssé tagolt Ibériai-félsziget szárazföldünk több nagytájával rokonítható. Kialakulása szerint a kontinens törzsét alkotó variszkuszi Európához kapcsolódik legnagyobb része. De a Betikai-hegység és a Pireneusok a fiatal Neo-Európát keretbe foglaló Eurázsiai-hegységrendszerhez tartozik. Északnyugati része éghajlatát tekintve kontinensünk óceáni vidékeivel rokon. A keleti partvidék mediterrán világa tipikus dél-európai környezetet mutat, a belső területek viszont kontinentális jellegűek.

4.1. 1. Variszkuszi központ – eurázsiai peremhegységekAz 580 ezer km2 területű félsziget mintegy négyötödét variszkuszi eredetű területek foglalják el, a földtani felfogás ezért Ibériát Paleo-Európához sorolta (25. ábra). Középső részét, mintegy a magját, a nagy kiterjedésű, lapos, hullámos felszínű Mezeta alkotja. A variszkuszi eredetű területek – a Közép-európai-rögvidékhez hasonlóan – a középidő végi, harmadidőszaki kéregmozgások során kiemelt hegysorokká darabolódtak fel. A Mezeta peremein emelkednek a 2000 métert meghaladó magasságú Kantábriai-hegység, az alacsonyabb Ibériai- és Katalóniai-hegység vonulatai. Délen a Sierra Morena csak az Andalúziai-medence felől tűnik hegységnek, mert a fennsík irányából jövők alig érzékelik a domborzat emelkedését. A Mezeta közepén északkelet–délnyugati irányú hegységrögök választják ketté a fennsíkot: a Kasztíliai-választóhegység (2592 méter) északon Ó-Kasztíliát, délen Új-Kasztíliát határolja. A magasra kiemelt, peremhegységei közé zárt Mezetát három fiatalabb, harmad- és negyedidőszaki üledékekkel fedett süllyedék határolja: a tenger felől a Katalóniai-hegyvidékkel lezárt Ebro-medence felszíne tulajdonképpen eróziós dombság, de a Guadalquivir és a Tejo (Tajo) folyók feltöltött síkságot építettek hordalékukból.


Európai nagytájak

25. ábra > Az Ibériai-félsziget szerkezetmorfológiai térképe

A félsziget északkeleti és délkeleti szegélyén két fiatal takaróredős lánchegység is felgyűrődött. Közülük a déli Betikai-hegység az Atlasszal rokon, legidősebb részei még a középidőben gyűrődtek meg. Központi, legmagasabb része a Sierra Nevada, amely a félsziget legmagasabb pontját hordozza: Mulhacen 3481 méter. A pleisztocénban jégsapka borította. A hegység folytatása a Baleár-szigeteken újra megjelenik. Északon a Pireneusok vad, meredek vonulatai falként zárják el Európától Ibériát. A 3400 méter fölé emelkedő legmagasabb csúcsai és a környékbeli hegygerincek a jégkorszak emlékeként csodálatos alpi glaciális formakinccsel tűnnek ki.

A Földközi-tenger mentén a keskeny feltöltött, parti síkságok az atlanti oldal déli részén kiterebélyesednek. Itt a tengerjárás is erősebb, széles völgyek nyílnak a tengerre, továbbá a nagyobb folyók több hordaléka is jelentősen hozzájárult a partok kiszélesítéséhez, feltöltéséhez.

4.2. 2. A földrajzi helyzettől függő, domborzat befolyásolta éghajlatAz Ibériai-félsziget jelentős része a száraz, meleg nyarú mediterrán területek szélességében fekszik, az atlanti térségre nyíló északnyugati pereme azonban az év legnagyobb részében a nyugati szelek által befolyásolt hűvös, csapadékos vidék. Az egész nyugati partvidék éghajlatának alakulásában számottevő szerepet játszik a szárazföld előtt délnek tartó hideg áramlat. Az egyes éghajlati területek kiterjedését azonban döntően a domborzat határozza meg. A partokkal párhuzamosan futó hegységek mind a mediterrán, mind pedig az óceáni éghajlat hatását többnyire keskeny parti sávokra korlátozzák. A félsziget belsejének legnagyobb részén az éghajlat kontinentális jellegű.

Az óceáni hatás alatt álló északi partvidéken a bőséges csapadékhoz (1600–2000 mm/év) enyhe tél és hűvös nyár (a januári középhőmérséklet 8–10, a júliusi 17–19 °C) társul. Picasso, a napsütötte mediterrán partok szülötte, egész életében borzadva gondolt vissza arra a két évre, amelyet a borult, szeles, nedves-ködös La Coruñában (legújabban gallego helyesírás szerint A Coruñában) töltött.

A félsziget központjában fekvő Kasztíliában a forró nyarat hűvös-hideg tél váltja: az évi közepes hőingás megközelíti a 20 °C-ot, ami a gyér, 400–500 mm/éves csapadékkal egyetemben már száraz kontinentális vonásokat mutat. Madrid környékén a havazás sem ritka, Ó-Kasztíliában pedig télen mértek már –25 °C-os hideget is! A minden oldalról hegységkeretbe zárt Ebro-medencében hasonló a klíma, csak még szárazabb. Belső területein az évi csapadék 300 milliméter alatt marad.

A nyár Andalúziában és a Földközi-tenger mentén is a kasztíliaihoz hasonlóan forró. A júliusi középhőmérséklet


Európai nagytájak

általában 25 °C körül alakul, de az európai szárazföld legmelegebb városában, Sevillában – igaz augusztusban – a havi átlag 29,7 °C-ra emelkedik. A tél viszont Kasztíliával szemben Andalúziában enyhe: Sevillában mérik az egész kontinens legmagasabb januári középhőmérsékletét (12,5 °C). A dél-portugáliai Algarvétől a katalán partokig átlagosan 400–600, a Betikai-hegység délkeleti előterében pedig 400 mm/év alá süllyedő csapadék eloszlása szintén a mediterrán klíma jellemzőit mutatja. A csapadék túlnyomó része a téli, kora tavaszi hónapokban érkezik (Sevillában pl. december és április között átlagosan 300, június–augusztusban viszont mindössze 15 milliméternyi csapadékot mérnek). Az amúgy az Atlanti-óceán felé nyitott Andalúzia mediterrán volta egyúttal felhívja a figyelmet arra is, tévedés lenne ezt az éghajlattípust csupán a Földközi-tenger térségére korlátozni!

A félsziget nagy részére az általános, vagy legalább évszakos vízhiány a jellemző. Egy keskeny északi sáv kivételével Ibériát a félig nedves, illetve inkább félig száraz területek jellemzik; és a szárazság – a domborzattól részleteiben befolyásolva ugyan, de – délkelet felé fokozatosan növekedik (26. ábra).

26. ábra > A szárazság mértéke az Ibériai-félszigeten. Jelmagyarázat: 1 – nedves (minden hónap vízháztartási mérlege pozitív); 2 – félig nedves (a negatív vízháztartású hónapok száma négynél kevesebb); 3 – félig száraz (a veszteséges vízháztartású hónapok száma 5–7 közötti); 4 – száraz (a veszteséges hónapok száma 8–11 között)

4.3. 3. Részaránytalan vízhálózat – szélsőséges vízjárásAz Ibériai-félszigeten a vízhálózat domborzati okok miatt részaránytalan, a vízjárás pedig éghajlati hatásokra visszavezethetően szélsőséges. A félszigeten a fő vízválasztó a terület féloldalas kiemelkedése miatt a Mezeta K-i peremhegyei és a Betikai-kordillerák mentén húzódik, ezért területének mintegy 70%-a az Atlanti-óceán, és csupán 30%-a tartozik a Földközi-tenger vízgyűjtőjéhez (27. ábra).


Európai nagytájak

27. ábra > Az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger vízválasztója

A félsziget öt, 500 kilométernél hosszabb folyója közül csupán az Ebro (928 kilométer) ömlik a Földközi-tengerbe. A másik négy – a leghosszabb, 1010 kilométeres Tajo, a legnagyobb vízgyűjtő területű Duero vagy Douro (97 000 km2), valamint a Guadiana (820 kilométer) és a Guadalquivir (560 kilométer) – egyaránt az Atlanti-óceán felé tart. A Mezetán még lapos völgyekben folydogáló Duero (640 kilométer), Tajo és Guadiana a fennsík nyugati peremén azonban hirtelen megváltoztatják esésüket, és a nagy szintkülönbséget mélyre vágódott zuhatagos völgyekben győzik le.

A folyók vízjárása igen eltérő képet mutat. Egész évben kiegyenlített vízhozamot csak a minden hónapban bőséges csapadékban részesülő atlanti partvidéken találunk. Ezek a tipikus óceáni jellegű folyók azonban viszonylag kicsinyek, rövidek (a leghosszabb közöttük a Miño). Kasztília és a mediterrán dél folyóit viszont a szélsőséges vízszállítás jellemzi (28. ábra). A hosszan tartó nyári szárazságnak és a párolgást növelő forróságnak megfelelően nyáron még a legnagyobb folyókban is alig csordogál egy kis víz (a Guadianán pl. a kis- és nagyvíz közötti különbség 500–600-szoros is lehet). Csaknem olyan szélsőséges a vízjárásuk, mint az észak-afrikai folyóknak. Nem véletlen tehát, hogy a hosszú arab (mór) uralom alatt vádinak nevezték ezeket. A Guadalquivir pl. eredetileg a Vadi el Kebir nevet viselte (Nagy vádi). Dél-Spanyolországban a sok Guadi-, Guada- kezdetű vízfolyás neve mind arab eredetű. Érdekes, hogy a valóban kiszáradó vízmosásoknak spanyol neve van: aroyo.


Európai nagytájak

28. ábra > A Duero vízhozamának ingadozása a középvízhez viszonyítva

A szélsőséges vízjárás, a zuhatagos szakaszok miatt a félsziget nagyobb folyói csak rövid szakaszon hajózhatók. A nyugati rész nagyesésű szakaszai kedvezőek ugyan a vízi erőművek építésére, de ezek a lehetőségek még nagyrészt kihasználatlanok.

4.4. 4. Európa és Észak-Afrika jegyeit viselő, átmeneti élővilágAz eredeti növényvilág nagymértékben – Európa többi tájához képest talán még erősebben – átalakult. Különösen az erdők fogyatkoztak meg. A nyugati peremen még ugyan 15%-ot, de a félsziget többi részén alig 4–5%-ot tesznek ki az erdőnek nevezhető társulások. Ebből is nagyon sok – főleg Portugáliában – a telepített eukaliptuszerdő. Az állandóan nedves-hűvös óceáni északi területek legalább zöldek, és az üde rétek feletti erdeit tölgyek és bükkök, valamint melegkedvelő szubmediterrán fajok, pl. szelídgesztenye alkotják. A száraz nyarú területeken kiterjedt örökzöld magyaltölgyesek uralkodnak, amelyekhez az ezekhez képest nedvesebb vidékeken (pl. Extremadura, Algarve) részben már ültetett paratölgy társul. A kiirtott erdők helyén, az atlanti területeken erikafélék, a mediterrán vidékeken a bokros-cserjés macchia és garigue (spanyolul monte bajo néven emlegetik) jelenik meg.

A középső és déli vidékek nyárra reménytelenül kiégett poros, vörösbarna színű tájak. Az Ebro-medence, az új-kasztíliai La Mancha és a délkeleti partvidék legszárazabb területeinek gyérfüvű pusztái (esparto- vagy alfafű) már Észak-Afrika növényzeti előőrseit jelentik. A délkeleti partvidéken a – helyenként, pl. Elche környékén beérő – datolyapálmák Afrikát idézik.

Az állatvilágot is megtizedelte az évezredek óta tartó mezőgazdasági termelés elterjedése. Északon európai rokonvonásokat mutat, a Kantábriai-hegység védett területei pl. még farkasoknak, barnamedvéknek nyújtanak életteret. Dél felé haladva azonban egyre több az endemikus és az afrikai bevándorolt faj (pl. párduc-, hiúz, kaméleon, dögkeselyű). Sok a különféle mérges kígyó. A Gibraltár szikláján élő majmok eredete kérdéses.

4.5. 5. Ibéria tájai: medencék és hegységek változatos ellentétpárjai


Európai nagytájak

4.5.1. 5.1. A centrális kettős tábla

A félsziget központi táját, a 600–850 méter magas, nevéhez méltón sokfelé lapos Mezetát (mesa = asztal, tábla) észak, kelet és dél felől 1200–2600 méterre emelkedő peremhegységek (Kantábriai-hegység, Ibériai-hegység, Sierra Morena) keretezik. A Mezeta és a hegységperemek domborzati ellentéte a harmadidőszak elején alakult ki, amikor az eurázsiai hegységképződéssel egy időben a peremterületek óidei kőzetű rögei összetöredeztek, majd kiemelkedtek, és a közöttük mélyebbre zökkent területeket pedig tenger öntötte el. A Mezetát a peremhegységekhez hasonlóan keletkezett Kasztíliai-választóhegység középidei és harmadidőszaki üledékes takaróval fedett jelentős magasságú medencékre, az északi Ó- és a déli Új-Kasztíliára osztja (29. ábra). A 700–850 méter átlagmagasságú, fátlan, a nyári hónapokban rőtvörös pusztasággá kiszikkadó Ó-Kasztíliát a Dueróhoz csatlakozó számtalan folyóvölgy dombsági tájjá szabdalta. Hasonlóan felárkolt terület Ó-Kasztília portugáliai folytatása, a Trás-os-Montes is. A választóhegységtől délkeletre fekvő, 600–650 méter átlagmagasságú Új-Kasztília a kiterjedt lapos fennsíkok egyhangú földje. A Tajo azonban már a fennsíkon helyenként kanyonszerű völgyet vésett magának. Toledo városát éppen e csodálatos kanyon kanyarulatában építették, ez jelentett számára fokozott védelmet a középkorban. A Sierra de Guadelupe és a Toledói-hegység két kopár, sziklás kiemelkedése jelent változatosságot a domborzatban.

29. ábra > Szelvény a Mezetán keresztül

A Mezetát két részre osztó, északkelet–délnyugati irányú keskeny sávban sasbércszerűen magasra kiemelt Kasztíliai-választóhegység mintegy 400 kilométer hosszú rögsora több gránithegységből áll (Gatai-hegység, 1592 méter; Gredos-hegység, 2591 méter; Guadarramai-hegység, 2430 méter). A két utóbbiban szintén U keresztmetszetű völgyek tanúskodnak a jégkori gleccserek munkájáról, és napjainkban is május elejéig megmarad a hó a legmagasabb részeken. De el volt jegesedve a rögsor még portugál területre eső, és ott Portugál-választóhegység néven emlegetett részének legmagasabb hegysége, a Serra da Estrela (1991 méter) is. Szerte a választóhegységben derékszögben megtörő folyóvölgyek tanúskodnak a harmadidőszaki kéregmozgásokhoz kapcsolódó folyólefejezésekről. A délkeleti lejtők kopárak, de az óceáni légtömegeknek kitett északnyugati oldal bőven kap csapadékot, itt tölgy- és bükkerdők váltakoznak zöld rétekkel.

A feltöltött alfölddé szélesedő Tajo-völgy nyugati végén tengerparti lapály terül el. Az árapály alakította tölcsértorkolat környékén is folytatódnak a Mezeta tektonikus vonalai. Továbbélésüket földrengések bizonyítják (pl. a hatalmas és pusztító lisszaboni földrengés 1775-ben). A Közép-portugál-síkság éghajlata igen kellemes, mert a tél enyhe, a nyár viszont a hűvös vizű tenger közelében nem tűrhetetlenül forró, és a csapadék is több – és egyenletesebb – mint a Földközi-tenger mentén.

Délebbre az Algarve alacsony fennsíkja is még az Ibériai-masszívum része, de az idősebb kőzeteket harmadidőszak végi puha meszes üledékek borítják, amelyen terméketlen talajok képződtek. A hőséghez képest kevés csapadék (600–800 milliméter) mellett ez okozza, hogy növényzete gyér (kevés és ritka örökzöld tölgyesek, paratölgy) és mezőgazdaságilag is kevéssé hasznosított.

A Mezeta jellegzetes tája a végeláthatatlan gabonatáblákkal hasznosított La Mancha, amelynek arab eredetű neve (Al-Manha) szabdalatlan síkot jelent, ahol – főleg télen – hatalmas juhnyájak legelnek.

A Mezeta éghajlata határozottan kontinentális jellegű: a január északon +5 °C alatt, délen e felett, a július hasonló térbeli megoszlást mutatva 26–28 °C körül alakul. A viszonylag magas téli átlaghőmérséklet ellenére gyakoriak a viharos szelekkel kísért kemény fagyok. A tájra jellemző a fák hiánya. Nagy területeken csak szárazságtűrő bozóttal tarkított gyér füvű sztyepp a jellemző.

4.5.2. 5.2. A peremhegységek

A Mezeta peremhegységei közül a Kantábriai-hegység éles tájhatárt alkot az atlanti partvidék (Costa Verde = zöld part) és a belső, kontinentális területek között.


Európai nagytájak

Legmagasabb hegycsoportja, a 2648 méter magas Picos de Europa a pleisztocén eljegesedések idején jégsapkát húzott magára. Az óidei gránitból és mészkőből felépülő hegységet ma is a kárfülkék, -gerincek, -csúcsok és gleccserformák uralják (pl. 6–8 kilométer hosszú egykori gleccservölgyek). Mivel a hegyvidék éghajlata óceáni jellegű, és főleg a nyugati oldala kap sok csapadékot (évi 1500 milliméter), hatalmas zöld foltként virít a környező napégette fennsíkok, dombságok között. A lejtők alján szelídgesztenyések és almaligetek díszlenek, feljebb viszont az eredeti növényzet maradványai, tölgyesek, bükkösök következnek, a tetőket pedig nyíres-fenyvesek koronázzák.

A félsziget északnyugati csücskében gránitból és kristályos palákból álló 800–1000 méter magas hegyvidék tulajdonképpen az Ibériai-masszívum tartozéka, azonban földrajzilag teljesen más képet mutat. A mélyen felszabdalt Galiciai-hegyvidék felszínét a szelektív lepusztulás iskolapéldájának tartják. A kiemelkedések ellenálló, a mélyedések puha kőzetekből állnak. A folyóvölgyekbe benyomult tenger alakította ki a partot tagoló öblöket. Itteni földrajzi névből származik a riapart szakkifejezés (Ria de Vigo, Ria de Pontevedra stb.). Jellegzetesen óceáni éghajlata abban különbözik az ír vagy francia megfelelőitől, hogy a hőmérséklet – mind télen (7–9 °C), mind nyáron (17–20 °C) – némileg magasabb, de hasonlóképpen egész évben bőségesen hull az eső (900–1800 milliméter). A bükk- és kőriserdőkből viszonylag sok maradt meg, mégis az állattenyésztést biztosító üde rétek a jellemzők. A parttól távolabbi részeken másodlagos páfrányosok és erikafélék jelennek meg.

A fennsík északkeleti határát a terjedelmes (380 kilométer hosszú, 180 kilométer széles) Ibériai-hegység jelöli ki. Párhuzamos vonulatai közül a legmagasabb (Moncayo-csúcs, 2313 méter) egykor szintén eljegesedett volt. A déli peremhegysége, a Sierra Morena viszont csak egy-két csúcsban magasodik 1000 méter fölé (pl. Estrella, 1300 méter), és inkább fennsíkjellegű. Az egykor kiterjedt örökzöld- és paratölgy ligetek maradványai csak néhány völgy meredek lejtőin találhatók még meg. Az ókor óta bányászatáról (ólom, réz, higany stb.) híres hegység néhány védett völgye még őrzi az egykor kiterjedt paratölgyesek utolsó hírmondóit. Nyugati folytatása a dél-portugáliai Monchiquei-hegység (902 méter).

Az Ibériai-hegységtől északkeletre fekvő Ebro-medencét minden oldalról hegységek zárják körbe (a Pireneusok, az Ibériai-, illetve a Katalóniai-hegység). A medence kopár belsejét vöröses színű, vízszintesen települt üledékrétegek töltik ki, amelyek a Pireneusok felgyűrődésével egy időben lezajlott süllyedés során rakódtak le. Az Ebro és mellékfolyói enyhe dombsággá szabdalták a felszínt: a táblás hegyek, a réteglépcsők, az alluviális síkságok és a teraszos folyóvölgyek Erdély domborzatának képét idézik. A medence helyzeténél fogva igen kevés csapadékot (évi 300 milliméter) kap, aminek zöme télen hullik – jól mutatva a mediterrán hatást. A nagy nyári forróság idején szigorú aszályok nehezítik a mezőgazdaság helyzetét. A sűrű öntözőcsatorna-rendszer van hivatva ellensúlyozni a kedvezőtlen természeti körülményeket. A medence keleti határán az Ebro szűk szurdokvölgyben réseli át a harmadidőszaki gyűrt hegységek sorába tartozó Katalóniai-hegységet, amelynek nevezetes részét képezik a világosszürke színű Montserrati-sziklák (1224 méter). A fiatal tektonikus mozgások során összetöredezett oligocén konglomerátum repedéseit a lecsurgó csapadékvíz és a szél vájta, a fagy tágította, létrehozva a fűrész fogaihoz hasonlítható meredek falú sziklacsoportot, amely látványosan koronázza a hegységet. A sziklafal tövében a 976-ban – csupán húsz évvel Pannonhalma előtt – alapított bencés apátság húzódik meg.

4.5.3. 5.3. Az északi bástya

A 430 kilométer hosszú Pireneusok víz- és éghajlatválasztó bástyaként tornyosul az Ibériai-félsziget nyakán. A Pireneusok magját, központi vonulatát, kristályos kőzetek, főleg gránit alkotja. Ettől északra és délre, középidei gyűrt üledékes kőzetekből, leginkább mészkőből álló köpeny helyezkedik el. A hegység felgyűrődésének legerősebb fázisa az oligocénben volt, amikor a francia Központi-hegyvidék (Massif Central) és a Mezeta közé kerülve a hatalmas nyomás összepréselte a laza tengeri üledékeket. Szimmetrikus földtani felépítése ellenére domborzatilag részaránytalan. Az északi oldala ugyanis meredeken szakad le a Garonne-medence felé, a déli lejtői azonban sokkal szelídebbek, a hosszan elnyúló térszínen harántvölgyek is kialakultak, s mögöttük meredek mészkőszirtekkel, szűk szurdokokkal tarkított alacsony hegyvidék vezet át a hegy lábához. A két oldal folyói éppen elérték a fővonulat legmagasabb részeit (Pico de Aneto, 3404 méter), de még alig alacsonyították le a merész glaciális csúcsokat összekötő gerinceket. Így a hegyvidéken az átkelés rendkívül nehéz, a nemzetközi forgalom ma is nyugati és keleti, tengerparti peremein bonyolódik le. A határgerinctől délnek ereszkedő folyók tranzitforgalomtól elzárt völgyfőiben napjainkig fennmaradt a hagyományos, középkori eredetű településkép. A Pireneusok középhegységi jellegű Nyugati-, zord, sziklás, magashegységi képet mutató Középső-, és szétágazó, fokozatosan lealacsonyodó Keleti-Pireneusokra oszlik.

A hegységet a jégkorban 1500–1700 méter felett hó és jég borította, leghosszabb gleccsere 40 kilométeres lehetett. A kemény kőzetek a periglaciális átalakítás ellenére szépen megőrizték a glaciális formakincset: a


Európai nagytájak

pompás cirkuszvölgyek kárfülkéiben kártavak vize csillog, a teknővölgyek mélyen lenyúlnak a hegységben. A jégárak azonban itt rövidebbek voltak, mint pl. az Alpokban, és nem értek le a környező síkságokra. Így itt vízzel kitöltött túlmélyített nyelvmedencéket nemigen találunk. Napjainkban a hóhatár kb. 3000 méter magasan húzódik, és a legnagyobb pireneusi jégár csupán 2 kilométer hosszú.

Az északi, francia oldalon a „Pireneusok homlokának” nevezett üledékes sáv Földünk legmélyebb barlangját, az 1360 méter mély Pierre Saint Martin-barlangot rejti. A déli üledékes sáv két, hosszanti szinklinális völggyel tagolt antiklinálisból áll (Belső- és Külső-Sierrák). Az előbbiben találjuk a 3355 méteres Monte Perdidót, Európa legmagasabb mészkőcsúcsát.

Az „Elveszett-hegy”, vagyis Monte Perdido tövében húzódik a spanyol oldalon az Ordesa-völgy. Nemzeti parkja jellegzetes magashegységi tájat és különleges élőhelyet rejt. Patakja a változatos ellenálló képességű mészkő- és homokkőrétegekbe lépcsősen szűkülő szorost vágott be. Mellékágai a szikla megtörésein vízeséseket képeznek, a legmagasabb 200 métert is meghaladó falon bukik alá. Kicsivel az erőhatár alatt, 1700 méteren hirtelen kitágul a völgy, mert jégvájta teknővölgyben folytatódik az egyre emelkedő út, s feltűnik a mészkőcsúcs oldalán egy kis jégár, a hatalmas pleisztocén gleccser csökött utóda. A völgy védetté nyilvánításának másik oka a különleges élővilág, elsősorban a pireneusi zerge és a kőszáli kecske, a völgy felett köröző sasok és a patak pisztrángjainak megőrzése volt.

A hegység az atlanti szelek útjában áll, s különösen a középső, magas részei igen sok csapadékot kapnak (1500 milliméter), amelynek egy része hó formájában hullik. A kopár csúcsokat övező üde zöld legelők között az eredeti fenyvesek maradványaival is találkozhatunk. Délkelet felé egyre erősödik a mediterrán hatás, amit az örökzöld tölgyesek és főleg a macchia megjelenése igazol. A bővizű és nagyesésű folyók-patakok energiáját vízi erőművek hasznosítják mindkét oldalán. Északon, a hegység aszimmetriáját okozó törésvonal mentén mintegy 250 ásvány- és hévforrás fakad.

4.5.4. 5.4. Déli hegység és medencék

A Sierra Morenától délre eső területen – az Ebro-medencéhez és a Pireneusokhoz hasonlóan – szintén egy medencét (Andalúziai-medence) és egy fiatal gyűrthegységet (Betikai-hegység) találunk.

Az Andalúziai-medence azonban – az Ebro-medencétől eltérően – a tenger felé nyitott. A harmadidőszak második felében (10–20 millió éve) még tengeröbölként a szárazföldbe mélyülő medencét a környező hegyek folyói töltötték fel hordalékukkal, egyre nyugatabbra szorítván így a tengerpart vonalát. A legkorábbi – még tengeri üledékekből álló – feltöltés északkeleten azóta néhány száz méter magasra emelkedett, s ebbe a felszínbe vágták bele néha 100–200 méter mély völgyüket a folyók, elsősorban a Guadalquivir. A volt tengeröböl feltöltése napjainkban a Guadalquivir vizenyős torkolati szakaszán (Las Marismas) folytatódik. A 40 méter magas parti homokdűnékkel tagolt mocsárvilág Dél-Európa egyik utolsó vadvízi rezervátuma.

A medence jellegzetes mediterrán vonásokat mutat. A forró, hosszú és száraz nyáron (július 26–28 °C) különösen az alacsonyabb részeken rekkenő hőséggócok alakulnak ki, amikor heteken át szikrázó nap tűz a felhőtlen égboltról, s a kora délutáni órákban rendszeresen felkúszik a hőmérő higanyszála 45 °C környékére. Gyakori, hogy még este tíz órakor is 40 °C-ot mérnek az átforrósodott városi utcákban. Az évi 400–600 milliméter csapadék nagyon kevés, és ráadásul a jórészt télen hulló, de rendszertelen és heves, záporszerű esők alig hasznosíthatók a növények számára. A tengerpart felé az óceán közelsége néhány száz milliméterrel megnöveli a csapadék mennyiségét, de a hőségben ez még kevés. A medence évezredek óta sűrűn lakott, természetes környezetét az ember teljesen átalakította. Talán csak a használhatatlan szikes területek őriznek valamit a természetes állapotokból.

Az Andalúziai-medencétől délre magasodó Betikai-hegység az észak-afrikai Atlasz folytatása. A tömeges, bástyaszerű Pireneusokkal ellentétben e hegységet tágas völgyek és medencék különálló hegycsoportokra tagolják. Sajátos módon – mivel a névadást a földközi-tengeri gyűrődésközponthoz viszonyított fekvés magyarázza – a parti vonulat kapta a Belső-, és a tőle északra eső a Külső-vonulat elnevezést.

A kristályos kőzetű Belső-vonulat legmagasabb hegysége, a Sierra Nevada (Havas-hegység) főcsúcsa Mulhacén (3478 méter). Éghajlatunk melegedését tanúsítja, hogy a régebbi könyvekben innen leírt Európa legdélibb gleccsere napjainkra elolvadt. A pleisztocénban állandó hó és jég koronázta tetejét, a gleccservölgyeket és kárgerinceket azonban a jelenkori periglaciális folyamatok – elsősorban a fagyaprózódás – szinte a felismerhetetlenségig átalakították. A tengerpartról meredek lejtőkkel emelkedik ki. Ez a része 2000–2400 milliméter csapadékot kap, és nevéhez méltóan 200 napnál tovább borítja hótakaró. Lenyűgöző a kora nyári hőségben a pálmafás partok mögött húzódó hófödte vonulatok látványa.


Európai nagytájak

Az üledékes külső vonulat főleg homokkőből és mészkőből gyűrődött, majd emelkedett fel 2000 méter magasra. A későbbi szerkezeti mozgások során aprólékosan feldarabolódott: hosszanti völgyek és kisebb-nagyobb medencék (pl. Granadai-medence) alakultak ki. Kopár hegyeiben nyárra kiszáradó aszóvölgyek, a félig száraz éghajlathoz kötődő badland képződmények gyakoriak. A Betikai-hegység üledékes vonulatához tartozik a jura mészkő keskeny taréjából álló, 425 méter magas Gibraltári-szikla.

A hegység nyugati, délnyugati lejtői csapadékosabbak, ezért dúsabb a növényzete. Kelet és délkelet felé fokozódik a szárazság, és egyre több a kopár törmelékes hegyoldal. A tenger felőli lejtőkön sokfelé narancsligetek és szőlők váltakoznak a gyér bokros-füves növényzettel, és 1000 méterig felhatol az olajfa. 1600 méterig lehet találkozni szántóföldi műveléssel és szelídgesztenyésekkel. 2000–2500 méteren megjelennek a fenyők, a legmagasabb csúcsokon azonban már csak kopár sziklavilág van.

Az 5000 km 2 összterületű Baleár-szigetek a Betikai-hegység üledékes vonulatának folytatását jelentik. A legtöbb sziget, így Formentera, Ibiza (kettejük közös neve: Pitusas vagy Pityúzok), valamint Menorca inkább dombsági jellegű, csupán Mallorca magasodik néhány jura mészkőszirtben 1400 méter fölé.

A mediterrán partvidéken íves partvonalú feltöltött félmedencék sorakoznak a tenger és a hegységek között. A Murciai-síkságon a tenger mérsékli a nyári forróságot, bár az átlag még mindig igen magas (július 26 °C). Az aloék, de különösen a datolyapálmák tájképileg már Észak-Afrikát idézik. Kicsiny folyóinak rendszertelen a vízjárása: egy-egy nagyobb eső után néha csak napokig vagy hetekig folyik bennük a víz, aztán kiszáradnak. A Valenciai-félmedence az Ebro deltájáig nyúlik északkelet felé. A tengertől turzásokkal és lagúnákkal elhatárolt part menti síkságot amfiteátrumszerűen veszi körül a harmadidőszaki homokkőből, márgából felépült alacsony dombság. Éghajlata Murciához hasonló, viszont több bővizű patak és kisebb folyó keresztezi, amelyek vizét öntözésre használják. A csatornák sűrű hálózatával ellátott kertek (huerták) lépcsősen kapaszkodnak fel a lejtőkre. Ahol viszont nincs öntözés, szinte félsivatagi táj fogadja az arra tévedőket.

5. A Közép-európai-rögvidékNEMERKÉNYI ANTAL, HORVÁTH GERGELY, SIMON DÉNES

Az európai nagytájak között központi helyet elfoglaló Közép-európai-rögvidék körülbelül egymillió km2 területű szabálytalan alakú térség, amely nagyjából a Rajna torkolatától a Kelet-európai-síkvidékig terjed. Határait nem könnyű kijelölni, főleg nyugaton, ahol inkább csak a hagyományok különítik el a Francia–Belga-rögvidéktől, valamint keleten, ahol folyamatos az átmenet a Kelet-európai-síkvidék területére. Északon az Északi- és a Balti- (Keleti-) tenger partvidéke (ide sorolva a Jylland-félszigetet és a dán szigeteket), illetve délen az Alpok és a Kárpátok vonulatai sokkal egyértelműbb határok. E terület északi részén síkságok (Flandriai-, Holland-, Dán-, Német-, Lengyel-síkság) terpeszkednek, míg déli részét a folyóvölgyekkel és medencékkel gazdagon tagolt Német-, Cseh–Morva- és Lengyel-középhegyvidékek, dombvidékek foglalják el.

A rögvidék a variszkuszi (herciniai) hegységképződés klasszikus európai területe, a mai szerkezeti-domborzati kép azonban jóval később alakult ki. Az első látásra erősen eltérő arculatú tájak „gyökerei” – azok az ó- és középidei kőzetrétegsorok és szerkezetek, amelyek délen a felszínen tanulmányozhatók, északon pedig a mélybe zökkenve, a fiatal feltöltések alatt rejtőznek – lényegében azonosak, a rögvidék csak a fiatal fejlődésmenet során vált kétarcúvá: hegyvidékké és síksággá. Fekvéséből és helyzetéből következően az óceáni és a típusos kontinentális éghajlat között itt alakult ki az átmeneti jellegű nedves kontinentális klíma területe, amelyre az előbbi kettős hatás mellett az északról érkező sarkvidéki légtömegek is jelentős befolyást gyakorolnak.

Ez a kedvező éghajlat, a kevéssé tagolt domborzat, a gazdag vízhálózat, a jó talajadottságok, a rendelkezésre álló ásványkincsek bősége mind nagy szerepet játszott abban, hogy a nagytáj Európa egyik legsűrűbben lakott és legiparosodottabb, ugyanakkor mezőgazdaságilag is kiemelkedő jelentőségű területévé vált, amelyet Földünk talán legsűrűbb közlekedési hálózata szel keresztül-kasul át. Ebből következően az ember tevékenysége rendkívüli mértékben átalakította szinte az egész vidéket, így igazi természeti táj már foltokban is alig található. Az elmúlt évszázadok során a bányászat, a települések terjeszkedése, a folyók szabályozása, majd különösen a rendkívüli méretű ipartelepítés következtében számos természeti érték vált a „fejlődés” martalékává. A kevés megmaradt értéket – mint pl. a magasabb hegyvidékek erdőségeit, fellápjait, sziklaképződményeit, a síkvidékek vizes élőhelyeit, a tengerpartokat – pedig a legújabb kor olyan károkozói, mint a savas esők, a nyaralóépítések vagy éppen a turistahordák teszik jóvátehetetlenül tönkre. Közép-Európa ma már teljes egészében antropogén táj, bár nem vitatható, hogy ezen belül jelentős része gondosan ápolt, de mégiscsak művi kultúrtáj.

5.1. 1. Ellentétes fejlődéstörténet északon és délen


Európai nagytájak

Az óidő első feléből származó és a rögvidék területén sokfelé megtalálható rétegsorok ellenére kialakulásának fő meghatározója mégis az egykori Variszkuszi-hegységrendszer karbon időszak közepén tetőző felgyűrődése és kiemelkedése. A mai szerkezeti-domborzati kép azonban jóval később alakult ki, az alpi mozgások idején, amikor a gyűrt szerkezetek törésvonalak mentén sakktáblaszerűen feldarabolódtak és részenként eltérő módon kiemelkedtek vagy lesüllyedtek.

A mai rögvidéket szinte teljesen behálózó egykori magas láncok lábainál és a köztes süllyedékekben a felső karbonban mocsarak, tőzeglápok jöttek létre; belőlük keletkeztek pl. a Ruhr- és Saar-vidék, valamint Szilézia jelentős feketekőszén-telepei (amelyek az ipari forradalom idején Európa legnagyobb iparvidékeinek kialakulását elősegítő legfőbb telepítő tényezők voltak). A vonulatok az óidő végére egyre sivatagosabbá váló körülmények között fokozatosan lepusztultak; a lerakódott homokköves konglomerátumot a vas-oxidok vörösre színezték, ezért a több száz méter, sőt helyenként 3000 méter vastagságú alsó perm üledéksor – amely legjellegzetesebben Németország területén figyelhető meg – a Rotliegende, azaz vörös fekü nevet kapta. A felső permben megindult a selftenger jellegű, Skóciától a Lengyel-középhegységig húzódó ún. Zechstein-tenger terjeszkedése; a száraz éghajlat, az erős párolgás, az édesvízhiány is kedvezett annak, hogy lagúnáiban akár 1000 méter vastagságot is elérően gazdaságilag nagy jelentőségű sókőzetek (evaporitok) halmozódjanak fel.

A vastag sótelepek képződésének magyarázatára alkotta meg Ochsenius 1877-ben elgátolásos elméletét, amelynek lényege, hogy a sóképződéshez olyan 500–700 méter mély medence kell, amelyben az erős párolgás miatt besűrűsödő vízből a sók a telítettség elérésekor kiválnak, mégpedig – a mészkiválást követően – legelőször a legkevésbé oldható só, a gipsz (amely gyakran anhidritté alakul), majd messze legnagyobb vastagságban a kősó, végül az eredeti koncentráció 60-szorosának elérésekor a kálisók. Ám mivel a felső perm sórétegek mennyisége több mint 10%-a a Világóceán mai sótömegének, és geokémiai számítások szerint egy 700 méter mély medence bepárlódásakor létrejövő evaporitsorozat legfeljebb 12 métert érhet el, ezért a medencének többször újra össze kellett kapcsolódnia a tengerrel, hogy ennyi sókőzet létrejöhessen. Más ásványkincsek is keletkeztek ekkor. Az evaporitok feküjét alkotó Zechstein-rétegekben előforduló bitumenes agyagpala pl. finom eloszlásban 2–3%-nyi rezet tartalmaz. Az általában alig fél méter vastag rétegeit évezredek óta fejtik; leghíresebb lelőhelyei a Harz déli peremén húzódnak.

A középidőben a térséget változó, átlagosan 1700–2300 méteres vastagságban újabb üledéktakaró fedte be. Ennek legszebb kifejlődése a mai Németország területét jellemzi, jellegzetes hármas rétegsorát ezért germán triásznak nevezik. A még jobbára száraz éghajlatú alsó triászban – amikor a terület még jórészt szárazulat volt – a folyók által lehordódott anyagokból nagy vastagságban vöröses-barnás színű ún. tarkahomokkő (Buntsandstein) képződött, homokkövek, konglomerátumok, helyenként márgák, agyagos betelepülések ciklikus váltakozásával. Majd a további süllyedés idején (középső triász) már sekély tenger borította a térséget, benne az ún. kagylósmészkő (Muschelkalk) rakódott le, dolomitokkal, mészmárgákkal. Végül a felső triászban az ugyancsak sekély tengerben, illetve a lefolyástalanná vált medencékben homokkövek, agyagok, gipszes márgák, homokos-márgás mészkövek váltakozásával változatos és vastag üledéksor (ún. Keuper) halmozódott fel. Ezek a triász rétegek sokfelé ma is felszínen vannak, és sajátos lepusztulási formáikkal jelentős tájképformáló tényezők.

A jurában jobbára sekély epikontinentális tenger uralkodott, és különböző színű kőzetek keletkeztek: a „fekete jurában” márgák, sötétszürke színű agyagpalák, fekete mészkövek; a „barna jurában” homokkövek; majd a „fehér jurában” a legkeményebb mészkövek. A tengerekből csak kisebb szárazulatok emelkedtek ki, mint pl. az Ardennek, a Rajnai- és a Cseh-masszívum.

Az alsó jura rétegek egyik híres tagja, a holzmadeni pala kitűnően megmaradt gerinces ősmaradványokat tartalmaz. Egy egykori öböl szellőzetlen vizében feldúsult a szerves anyagok bomlásakor felszabaduló kén-hidrogén, és a mérgező vízben az állatok elpusztultak, tetemeik konzerválódtak. Leghíresebb leletei az Ichthyosaurusok (halgyíkok). A középső jura rétegekben apró, gömbölyded szemcsékből álló, oxidos-hidroxidos összetételű vasércek, a „minette-ek” találhatók, amelyek évszázadokon át a vasgyártás alapanyagát képezték. A felső jurából pedig világhírű a solnhofeni (más néven litográf) pala, amely szintén hihetetlenül jól megőrzött ősmaradványokat tartalmaz. Ebből került elő a hüllők és a madarak közötti átmenetet bizonyító Archaeopteryx. A mai észak-német és lengyel síkvidékeken kialakult mélyebb süllyedékek szerves anyagokban dús iszapos üledékei a szénhidrogén-képződés számára teremtettek kedvező feltételeket.

A kréta elején visszahúzódott a tenger, majd a felső krétában újra előretört. Üledékeiből jellegzetes vastagpados homokkövek és márgák képződtek, rajtuk később változatos egyedi homokkőformák alakultak ki. Különösen látványosak az Elbai-homokkőhegység vonulatai. Az Északi-tenger mentén viszont mésziszap ülepedett le, amelyből az ugyancsak híres mészkőfajta, az „írókréta” képződött.


Európai nagytájak

A középidő végén kezdődött az addig egységes terület feldarabolódása, amely a harmadidőszakban folytatódott. A kiemelkedés, illetve a bezökkenés mértéke – néhány kivételtől eltekintve – meghatározza a felszínen lévő kőzeteket is. A medencéket vastag középidei üledéksor tölti ki. Ezeken réteglépcsők formálódtak ki (Sváb–Frank-lépcsővidék, Türingiai-medence, Lengyel-lépcsővidék). A kiemelt hegységek területéről e kőzetek – minél erősebb volt a kiemelkedés, annál jobban – letarolódtak, így a legmagasabb csúcsokat – pl. a Fekete-erdőben, a Harzban és az Óriás-hegységben – óidei gránitok, kristályos palák hordozzák. Az alacsonyabb hegységeket a triász üledékei fedik (pl. Odenwald), a legalacsonyabbakat pedig (pl. Teutoburgi-erdő) még a felső kréta mészkövek is betakarják. A mozgásokat helyenként jelentős tűzhányó-tevékenység kísérte. Ugyanezek a kőzetek alkotják az Aachen–Dortmund–Hannover–Halle–Łódź–Lublin vonaltól északra a síkvidék aljzatát is, csakhogy – a szerkezeti mozgások hatására – több száz, sőt több ezer méter mélységbe süllyedve. Így jött létre a rögvidék kettős arculata: a középhegységek és a síkvidékek ellentéte.

Az alföldi sáv mai domborzatát, felszíni kőzeteit a pleisztocén eljegesedések, illetve a holocén néhány ezer évének eseményei alakították ki. Az alföldet egészen a hegységi sáv pereméig a jégkorszakok idején vastag jégtakaró borította. Az alföld a Bréma–Magdeburg vonal mentén két eltérő arculatú részre osztható. Az e vonaltól nyugat-délnyugatra eső síkvidéki területeket idős morénavidékek, a tőle kelet-északkeletre elterülőket pedig fiatal morénavidékek néven tartjuk számon. A megkülönböztetés jogos, hiszen az előbbiekről mintegy 150 000, az utóbbiakról viszont csak 13 000 éve húzódott vissza véglegesen az utolsó jégtakaró.

Mindezek a folyamatok együtt változatos formakincset hagytak maguk után: északon létrejött Európa legklasszikusabb glaciális akkumulációs síksága, délen pedig a variszkuszi maradványokból fiatalon kiemelkedett és változatosan formált rögökön középhegységi-dombsági táj alakult ki.

5.2. 2. Eltérő éghajlat nyugaton és keletenA Közép-európai-rögvidék éghajlatát több tényező is alakítja: a nyugatias szelekkel jellemezhető mérsékelt övezetben való fekvése, az Atlanti-óceánhoz való viszonylagos közelsége, észak felé való nyitottsága és dél felől való zártsága, valamint a domborzat viszonylagos alacsonysága. Jellemzi még a hatásközpontok (télen inkább az izlandi minimum, nyáron többnyire az azori maximum) folyamatos hatása. Bár a térséget alapvetően az óceán felől érkező légtömegek uralják, időnként a keleti kontinentális és az északi, sarkvidéki légtömegek is megjelennek, aminek következményeként időjárása nagyon változékony és gyorsan változó is lehet, tehát a szélsőségesség is megjelenhet.

Az óceáni hatás kelet felé fokozatosan gyengül: csökken a csapadék mennyisége, valamint a téli hónapok középhőmérséklete, emelkedik viszont a nyári középhőmérséklet. A kontinentalitás szabályos erősödése azonban csak az északi, síksági sávban egyértelmű; míg a síkság nyugati határán a januári középhőmérséklet fagypont feletti, 1–2 °C, a júliusi 16–17 °C közötti, az évi csapadékmennyiség pedig 700–900 milliméter, addig keleti peremén a megfelelő adatok –3 és –5 °C közötti, 19–20 °C, illetve 500–700 milliméter.

A déli, hegyvidéki tájakon inkább a domborzati tagoltság eredményez különbségeket. Az alföldi környezetből hirtelen kimagasodó hegységek nyugati lejtői kapják a legtöbb évi csapadékot (Harz, Fekete-erdő, 2000 milliméter felett), az esőárnyékban fekvő medencék viszont a legkevesebbet (a Vogézek árnyékolta Felső-Rajna-árokban vagy a Harztól délkeletre fekvő Türingiai-medencében 500–600 milliméter). A hegységi sávban kimutatható az évi középhőmérséklet magasság szerinti módosulása: a Harz és az Érchegység 500–600 méter körüli szintjében 7–8 °C, 900–1000 méter körüli magasságban viszont már csak 2–4 °C. Egészében a kontinentalitás erősödését jelzi az, hogy az évi közepes hőmérséklet-ingadozás északnyugatról délkeletre átlagosan 14 °C-ról 22–23 °C-ra fokozatosan nő; ugyanakkor a csapadék csökkenésével együtt kelet felé mérséklődik a felhőzöttség is, miáltal a napfényes órák időtartama 1400 óráról mintegy 2000 órára növekszik.

Összességében a Közép-európai-rögvidék klímáját sajátos átmeneti éghajlatként foghatjuk fel; bár nyugati része még inkább az enyhe telű óceáni éghajlathoz sorolható, keleti peremén már erős kontinentális vonások fedezhetők fel.

5.3. 3. Szerteágazó vízföldrajzi kapcsolatokA rögvidék vizei három tengernek, az Északi-, a Fekete- és a Balti-tengernek adóznak. A terület legfontosabb vízválasztó csomópontja a cseh–német határ csücskében fekvő Fichtel-hegység, amelynek nyugati lejtőiről a Majnán keresztül a Rajnába, északi oldaláról a Saale közvetítésével az Elbába, déli pereméről pedig a Naab révén a Dunába folynak a vizek. A Szudéták és a déli, kárpáti peremek felől a folyók az Odera és a Visztula közvetítésével a Balti-tengerbe ömlenek. A Rajna és a Duna között a Fekete-erdő, míg az Elba és a Duna között


Európai nagytájak

a Cseh–Morva-dombság fontos vízválasztó vonulat.

A folyók az egyébként jobbára csak közepes nagyságú európai folyók között is a kisebbek közé tartoznak. Irányukat tekintve többnyire az általános lejtést követve északnyugat felé folynak. Futásukat számos megtörés jellemzi. Ezek az alföldön az egykori végmorénasáncok déli előteréhez simuló ősfolyamvölgyekkel – közöttük a leghatározottabb a Wroclaw–Magdeburg–Brémai-ősfolyamvölgy (34. ábra) vonala, amelynek egyes szakaszaiban fut a Weser, az Odera és az Elba –, a hegységekben pedig az erős feldaraboltsággal, illetve az azt okozó törésvonalakkal és az azokhoz kötődő folyólefejezésekkel hozhatók kapcsolatba. A hegyvidéki terület vízhálózatát elsősorban a Felső-Rajna-árok harmadidőszaki bezökkenése bolygatta meg. A Rajna ugyanis ezután hódította el a Dunától a Majna, valamint a Neckar felső szakaszát is.

A Frank-Alb térségében ma is a Majna felől egykor a Dunába tartó folyók vágta völgykapukon keresztül bonyolódik le Hamburg és München, valamint Berlin és München között a vasúti és közúti forgalom. E völgykapuk nélkül Németország északi és déli fele között nem lenne ennyire szabad az átjárás.

Nyugatabbra az Északi-tengerbe futó Rajna, Ems, Weser és Elba a legjelentősebb folyók. Torkolatukat az erős árapály a szárazföldbe benyúló tölcsértorkolattá alakította, amelyen még a vihardagályok is tágítottak. A leghosszabb az Alpokban két ágból (Hátsó- és Elő-Rajna) eredő Rajna (1320 kilométer), amely a legbővizűbb is (közepes vízhozama 2390 m3/s). A zárt Balti-tengerbe ömlő Odera és Visztula tágas, jég vájta öblökbe érkeznek; ezeket a jelentéktelen árapály miatt a tenger építő munkája következtében a hullámok hosszú turzásokkal (Hel- és Visztula-turzás) zárták el. Közülük a Visztula a hosszabb (1047 kilométer), közepes vízhozama (1100 m 3/s) azonban csak alig fele a Rajnáénak.

A folyók vízjárásában – kelet felé egyre erősödően – a kontinentalitás tükröződik; a hóolvadást követi a tavaszi árvíz, majd a nyár eleji csapadékmaximum után a jellegzetes nyári áradás, amit a tél végi kisvíz követ.

Állóvizekben nagy a különbség észak javára. A Közép-európai-síkvidék több ezer jég formálta tavával, nagy tósűrűségével Európa tavakban leggazdagabb tájai közé sorolható. Legjellegzetesebbek a nagy tóhátságok vidékei, mint pl. a Mecklenburgi- és a Mazuri-tóhátság. Nyugaton a Holland- és a Német-alföld területén rengeteg síkláp is található, amelyeknek egy része szintén tó volt a jég visszavonulása után, de medencéje már feltöltődött. A röghegyvidékben viszont csak néhány kisebb tó, tengerszem található; igazi különlegességet az Eifel-hegység vulkáni eredetű maartavai jelentenek.

5.4. 4. Heidék, erdők, lápok, erősen megfogyatkozott élővilág, változatos talajokKözép-Európa eredeti természetes állapotának ember általi átalakítottsága leginkább a növény- és állatvilág változásaiban érhető tetten. A térség ugyanis a lombhullató erdők övéhez tartozik, pontosabban fogalmazva tartozna, ha évezredek alatt a túlnyomó részét nem irtották volna ki. Megmaradt természetközeli területein legfontosabb erdőalkotó fái a közönséges bükk, a tölgyfélék és a gyertyán, közöttük elegyfaként pedig nyír, kőris, juhar és hárs fordul elő. A kiirtott erdők helyén másodlagos vegetációként atlanti fenyérpuszták, azaz heidék alakultak ki. Az erősen elsavanyodott, leromlott, tápanyagszegény talajon a félcserjékből álló növényzet jellegzetes alkotói a lila virágú hangafélék (Erica), pl. a csarab, a sárga virágú pillangós törpecserjék (pl. seprűzanót), a borókák. Egyik legtípusosabb területe a Német-alföld nyugati részén fekvő Lüneburger Heide.

A hegyvidékeket változatos erdők borították. Alacsonyabban bükkösök, illetve a déli medencékben tölgyesek, magasabban elsősorban luc, délebbre a jegenyefenyő díszlik. A legmelegebb részeken (Felső-Rajna alföldje) megjelenő szelídgesztenye pedig mediterrán hatást mutat. Csupán néhány kisebb területfolt magasodik a természetes erdőhatár fölé (pl. a Fekete-erdőben, az Óriás-hegységben), az emberi beavatkozás azonban az erdőhatárt mesterségesen leszorította, így a magasabb gerincek gyakran erdőtlenek, legfeljebb kúszó fenyvesek növik be. Rajtuk sokfelé (pl. a Harzban) dagadólápok képződtek, amelyek hatalmas mohapárnája több méter magasra domborodik, és hihetetlen mennyiségű vizet raktároz. Sok tőzegmohafaj fordul elő bennük. A mohapárnákat örökzöld levelű cserjék és rovaremésztő növények (harmatfű) tarkítják.

Az északi síkvidéket a növényzet a jég visszahúzódása után, helyenként csak az utolsó néhány ezer évben hódította meg. Először nyugatról a nyír, keletről az erdeifenyő vándorolt be, de a lassú felmelegedés során a lombos erdők kiszorították ezeket. A parti dűnéket szárazság- és sótűrő fűfélék borítják, és erdei fenyvesek kötik meg a mozgó homokot. A marschföldek fátlan síkjait üde zöld rétek, a magasabb homokos geesteket fenyérpuszták hódították meg. A Balti-tóhátságok hatalmas bükkerdőségeit a Visztulán túl a szigorúbb telek következtében gyertyánosok váltják fel. Az idősebb morénavidékeket nyírrel kevert erdei fenyvesek uralják. A


Európai nagytájak

folyók széles, vizenyős ártereit ligeterdők (szil, éger, fűz) kísérik. Szerencsére ezeken a mezőgazdaságilag terméketlenebb tájakon kisebb mértékű volt a természet átalakítása.

A Közép-európai-rögvidék eredetileg gazdag, minden elemében számunkra ismerős állatvilággal rendelkezett. Szinte változatlanul elterjedt az őz, gímszarvas, vaddisznó és a róka; ma is gyakori a nyúl, borz, görény, menyét, vadmacska. A hiúz, farkas, medve egyedszáma viszont erősen megfogyatkozott. Az erdőirtás egyúttal az állatvilág megtizedelését is jelentette. A Harzban feljegyzett alábbi adatok az egész térségre jellemzők: 1725 – kilövik a hegységben az utolsó barnamedvét; 1798 – az utolsó farkast, 1818 – az utolsó hiúzt. A vadló már az ókorban eltűnt, a szarvasmarha ősét, az őstulkot pedig német területen a középkorban irtották ki, utolsó példánya lengyel földön pusztult el 1627-ben. Majdnem hasonló sorsra jutott az erdőségekben valaha tömegesen előforduló európai bölény is, napjainkra már csak néhány példásan kialakított nemzeti park (pl. Bajor-erdő Nemzeti Park, a lengyelországi Bialowiezai Nemzeti Park) határain belül sikerült egy csekély állományukat megtartani. Meghonosították viszont a XIX. században a pézsmapockot és a dámvadat, a XX. században pedig a muflont. Az Északi-tenger szigetein gyakori vendégek az Észak-Európából, illetve a Brit-szigetekről érkező madarak (lundák, szulák, viharsirályok stb.), a Watt-tenger vidéke pl. igazi madárparadicsom.

A talajtakaró képe változatos. A magasabb, nedvesebb hegységekben és a tengerpartok menti homokos térségeken sovány podzolok, a valamikori lombos erdők alatt barna erdőtalajok, a mészköveken pedig rendzinák képződtek. A déli szárazabb, melegebb medencékben, dombságokon, leginkább azok lösszel borított területein megjelenik a csernozjom is. A síkvidéken podzolos barna erdőtalaj, agyagbemosódásos barna erdőtalaj, illetve a barna erdőtalajok közép- és nyugat-európai változata, a Ramann-féle barnaföld uralkodó, míg a csapadékosabb területeken, ahol az agyagbemosódás erős, és glejesedési folyamatok lépnek fel, pszeudoglejes barna erdőtalajok keletkeznek. A sztyeppterületek felé átmeneti típus a csernozjombarna erdőtalaj, északon pedig a szürke erdőtalajok ugyancsak átmeneti övezete jelenik meg.

5.5. 5. Tájak: sokarcú röghegységek – kétarcú alföldek5.5.1. 5.1. A Közép-európai röghegyvidék

Az idős röghegyvidék újharmadidőszaktól kezdődő átalakulását négy fontos tényező jellemzi:

1. A főként vetődéses szerkezeti mozgások sokfélesége rácsos elrendeződést eredményezett, ezért medencékkel, árkokkal sűrűn tagolt középhegység jött létre. Két nagy törésrendszer uralkodik, az északkelet–délnyugati irányú ún. érchegységi és az északnyugat–délkeleti irányú ún. szudétai törésvonal. A harmadik jellegzetes – bár kevésbé gyakori – törésvonal az észak–déli irányú ún. rajnai vonal.

2. A szerkezeti mozgásokat helyenként vulkánosság kísérte, amelynek eredményeként kisebb-nagyobb vulkáni kúpok és takarók (pl. Rhön, Vogelsberg), valamint maarok (Eifel) jöttek létre.

3. A kiemelkedés nem volt egyenletes, a nyugalmi időszakokban az erózió különböző elegyengetett felszíneket, pl. tönköket, a hegyoldalakon számos hegyláblépcsőt és hegylábfelszínt alakított ki (pl. Érchegység).

4. A negyedidőszakban a legmagasabb hegységekben 1300 méter felett az eljegesedés során jég változatos, de nem igazán jelentős glaciális formákat (kárfülkék, tengerszemek, élesebb csúcsok) hozott létre (pl. Fekete-erdő, Óriás-hegység), amelyeket azonban a periglaciális folyamatok sokfelé a felismerhetetlenségig átalakítottak.

Mindezek alapján a röghegyvidék formakincse változatos és gazdag: jég csiszolta magasabb gerincek, széles fennsíkú, lapos hátú középhegységek, tűzhányókúpok és lávatakarók váltakoznak süllyedéssel, lepusztulással és feltöltődéssel alakult medencékkel, réteglépcső-vidékekkel, árkokkal (30. ábra). A területenként eltérő felszínalakulás következtében a röghegyvidék három jellegzetesen elkülönülő középtájra tagolódik.


Európai nagytájak

30. ábra > A Közép-európai-rögvidék szerkezetmorfológiai térképe

5.5.1.1. 5.1.1. A Német-középhegyvidék

A három tájrész közül a legváltozatosabb felépítésű, a leginkább kiemelkedett és így átlagát tekintve is legmagasabb a Német-középhegyvidék, amely egyben a legtagoltabb is.

A német rögvidék délnyugaton a Felső-Rajna-ároknál kezdődik. A Basel és Mainz között húzódó, 20–40


Európai nagytájak

kilométer széles, mintegy 300 kilométer hosszúságú árok – amely a Földközi-tenger partvidékétől a Rhône-völgyön kiinduló és egészen az Északi-tenger partvidékéig követhető törésrendszer legmarkánsabb szakasza – a harmadidőszakban zökkent be (23. ábra). Az árok kialakulása mintegy 35 millió éve, a felső eocénban kezdődött a kéreg megnyúlásával, amelyet süllyedés, vető menti elmozdulás, az árokperemek kiemelkedése és üledékek felhalmozódása követett. Majd az alsó miocénban (nagyjából 20 millió éve) a megnyúlást erős vulkánosság kíséretében az árok szélesedése követte, miközben a süllyedés és az üledékképződés az árok egyes szakaszain eltérő mértékben folytatódott. Egészében mintegy 3500 méternyi üledék halmozódott fel. Végül a peremek erős pleisztocén kori emelkedése és az éghajlatváltozások szép teraszrendszer kialakulását eredményezték. Az árok ma is évi 1 millimétert süllyed, és földrengések bármikor felléphetnek; 1356. október 18-án Baselben pattant ki Közép-Európa mindmáig legerősebbnek ismert földrengése, amely súlyos károkat okozott.

A kéregmozgások során fellépő vulkánosság legszebb emléke Freiburg közelében az árokból hirtelen kiemelkedő, több mint 10 kilométer átmérőjű, 558 méterig magasodó hegy, a Kaiserstuhl. A peremein ma vastag lösszel fedett egykori miocén rétegvulkán bazaltból és doleritből áll, tetőszintjében 6–7 elaggott kráter maradványa rekonstruálható. A törésekhez kapcsolódóan az árok peremén ma is feltörnek hévizek, híres pl. Baden-Baden 67 °C-os gyógyvize.

A Rajna szabályozása előtt kanyarogva, sok ágra szakadva haladt végig a völgyön, ma viszont mesterségesen kiegyenesített mederben folyik az árok alján. A Vogézek esőárnyékában fekvő területre a Burgundi-kapun keresztül a Rhône-völgy felől érkező mediterrán légtömegek is bejuthatnak, ezért éghajlata kellemes, korán tavaszodik és az ősz is hosszú. Egykori ártéri erdőségeit a belterjes mezőgazdaság teljesen kiszorította; a teraszokon szántók és települések találhatók, a nagyobb városok (pl. Strasbourg) a már ármentes teraszszintekre települtek.

Az árok nyugati partján a nyugat felé lankásan lejtő, kelet felé meredek falú Vogézek folytatása észak felé a csak 673 méterig magasodó Pfalzi-erdő, amelynek keleti meredek része a Haardt, változatos tarkahomokkő-fallal. Az árok keleti szárnyán a Fekete-erdő (Schwarzwald) tekint meredek peremmel a Rajnára. A Fekete-erdőt – a bezökkenés előtt vele összefüggő Vogézekhez hasonlóan – főként óidei gránit, illetve gneisz építi fel, és csak alacsonyabb északi és keleti peremén fedi be ezeket a tarkahomokkő. A hegység kétszeresen féloldalas: egyrészt a nyugati meredek peremtől kelet felé lankásan lejt, másrészt dél felé is felmagasodik (Feldberg, 1493 méter). Az aszimmetriát jól jelzi a bővizű folyók futása. Északi és keleti lankás oldalát a Neckar forráságai szabdalták fel, és itt fakadnak a Duna forráságai (Breg, Brigach) is, amelyek Donaueschingennél egyesülnek. Az itt még pataknyi Duna később válik igazi nagy folyammá. A Fekete-erdő magas csúcsairól a jégkorszakokban hosszú gleccserek ereszkedtek le, a jég munkáját szépen fejlett tengerszemek és kárfülkék tanúsítják. A hegység az egész német rögvidék legcsapadékosabb tagjaként évente több mint 1600 milliméter esőt kap, ezért szép lomboserdők és sötét fenyvesek fedik.

Észak felé a Fekete-erdő folytatásában a Rajna jobb parti hegységek az Odenwaldban (626 méter) és a Spessartban (585 méter) dombsággá alacsonyodnak. A többszörös folyólefejezések következtében zegzugos futásúvá vált Majna és Neckar, valamint a feléjük futó folyócskák mély völgyei szabdalják vonulataikat, amelyekben az óidei alapzat sokfelé felszínre bukkan az azt befedő, de a fiatal megemelkedés következtében mégis sokfelé lepusztult triász időszaki üledékek alól. Az óharmadidőszaki törések mentén itt is találhatók apróbb vulkáni képződmények (ilyen bazaltvulkánrom az Odenwald legmagasabb csúcsa is). Keletebbre azonban egyre vastagabb középidei üledékes rétegek uralkodnak. A Sváb–Frank-lépcsővidék kialakulása szorosan összefügg a Felső-Rajna-árok bezökkenésével, illetve a Fekete-erdő kiemelkedésével; a kibillent, enyhén lejtő triász tarkahomokkő-, kagylósmészkő- és keuper-, illetve jura homokkő- és mészkő-rétegsorok ellenállóbb rétegfejei hol élesebb, hol enyhébb lépcsőkkel magasodnak egymás fölé, kelet-délkelet felé fiatalodva (31. ábra). A lépcsővidék legmagasabb (Lemberg, 1015 méter) része a „fehér-jura” mészkövein alakult ki, és mintegy 300–500 méteres fallal szakad le a Duna völgyére, illetve a Sváb–Bajor-medencére. Két fő része a délnyugat–északkeleti csapású egységes Sváb-Alb, amelybe a Duna Tuttlingennél 150–180 méter mély szurdokot vágott, és a rá csaknem merőleges Frank-Alb, amely már csak 500–600 méter magas és a folyók is felszabdalták. Mindkettő karsztos fennsík barlangokkal, karsztforrásokkal. Utóbbiak közül legszebb a Blaubeuren közelében nyíló, tóvá szélesedő Blautopf; a forrástölcsér tükre alatt 21 méterrel nyíló forrásbarlang vízhozama 2500 l/s. A Sváb-Albban vulkáni eredetű képződmények is találhatók. Az ún. „Sváb-vulkán” 335 egymáshoz közeli kitörési központból áll, amelyek mintegy 16–17 millió éve működtek. Többségük valószínűleg egyetlen ősvulkán magmakamrájából kiágazó csatornákból kipreparált kürtőkitöltésként értelmezhető.


Európai nagytájak

31. ábra > A Sváb–Frank-lépcsővidék tömbszelvénye és metszete (Wach, H. nyomán)

A két Alb között a jól kirajzolódó Ries-medence – tulajdonképpen egy meteoritkráter – foglal helyet. A Nördlingen közelében fekvő, 24 kilométer átmérőjű, szabályos, kerekded Ries-medence egy 14,8 millió évvel ezelőtt becsapódott meteorit sebhelye. Számítások szerint az aszteroida 1–1,5 kilométer átmérőjű volt, a robbanás 250 000 hirosimai atombomba erejével volt egyenlő, és 30 000 °C-os hőhullámot keltett. A megolvadt tektitek még a mai Morvaországig, 450 kilométerre is elrepültek! A légkörben kettévált égitest másik darabja 40 kilométerre az előbbitől egy második, kisebb krátert is létrehozott.

A Rajna Mainztól északra szűk, helyenként 300 méter mély antecedens áttöréses völgyben folytatja útját a több részből álló, 300–500 méter átlagmagasságú, a legmagasabb Grosser Feldbergben is csak 879 méterig emelkedő Rajnai-palahegységen keresztül. A tágabb értelemben az Ardenneket is felölelő, pillangóra hasonlító alaprajzú dombvidéki-középhegységi jellegű, variszkuszi szerkezetű hegység kőzettani felépítése viszonylag egyszerű, főleg nagy vastagságú, sötétszürke színű devon agyagpalából áll, amelyről a nevét is kapta. A területet a harmadidőszaki mozgások feldarabolták, a törések mentén folyók vágódtak be, majd a mintegy 800 000 éve megindult erős kiemelkedés során a Rajna teraszos völgye kettévágta, és mellékfolyói, főleg a Mosel és a Lahn tovább tagolták. A szerkezeti mozgások eredményezték az Eifel és a Westerwald harmad-negyedidőszaki vulkánosságát is. A palahegység felszínét jórészt a hosszú lepusztulás során létrejött fennsíkok sora jellemzi.

A jobb parti vonulatok közül jelentősebb a legdélibb Taunus, amelynek lapos hátaiból helyenként keményebb kvarcitgerincek bizarr formái emelkednek ki. Leghíresebb sziklája mégis a Loreley, amely a Bingentől Bonnig 126 kilométer hosszan húzódó látványos Középső-Rajna-völgy jelképe is. Itt, ahol a völgy csak 113 méter széles, a folyó pedig 25 méter (!) mély, emelkedik meredeken a folyó tükre fölé a tündérlegendájáról és Heine verséről is híres, 133 méter magas sziklaalakzat. Egykor ez volt a hajózás szempontjából a legveszélyesebb hely, ahol a vízből kiálló sziklák miatt keletkezett erős örvények számos vízi jármű pusztulását okozták. Híres volt egykor a szikla hétszeres visszhangjáról is, ám – a mi tihanyi „echónkhoz” hasonlóan – ez már a múlté.

A Lahn völgyén túl a Westerwald következik, amelynek északnyugati csücskében tűzhányók nyomaira lelhetünk. Már az oligocénban, mintegy 25 millió éve megkezdődött a Bonn közelében magasodó kis Siebengebirge trachit- és bazaltvulkánossága. Mintegy 40 szépséges csúcsának többsége kipreparálódott


Európai nagytájak

kürtőkitöltés. A meredek falú festői Drachenfelsről (321 méter) csodálatos kilátás nyílik a Rajna-völgyre. A Sieg völgyétől a Ruhr völgyéig további kisebb-nagyobb rögsorok húzódnak. Északabbra a Sauerland 840 méter körüli legmagasabb tetőszintjében a devon mészkő is megjelenik, benne szép cseppkőbarlangok sora található.

A bal parti vonulatok közül a Hunsrück a Taunus ikertestvére. Északnyugati peremén a Mosel alapvetően antecedens teraszos völgye húzódik, de szépen fejlett nagy kényszerkanyarulatai epigenetikus jellegét is mutatják. A Mosel völgye csodálatos tájképű, nagyon kellemes éghajlatú, világhírű szőlőtermő vidék, amelyen túl a Rajnai-palahegység legváltozatosabb domborzatú része, az Eifel terül el. A több részre tagolt hegység tetőszintje a 700 méter fölé emelkedő Magas-Eifel, amelynek lapos fennsíkjából idős (eocén) bazaltvulkánok (Hohe Acht, 747 méter) maradványai emelkednek ki. Legváltozatosabb része a Vulkáni-Eifel, ahol a negyedidőszaki vulkánosságra mintegy 100 tufa- és salakkúp, továbbá körülbelül 600 nagyon jellegzetes fiatal robbanásos kráter, ún. maar emlékeztet. Az apró kör, ritkábban ovális alakú, néhány száz méter átmérőjű, alacsony gyűrűszerű maarok keletkezése egyszeri heves gáz- és vízgőzkirobbanás következménye. Nyolcat közülük átmérőjükhöz képest mély, szépséges tó tölt ki. Az Eifel maarjai igen fiatalok, alig 10–20 ezer évesek. Leghíresebb a 2,5 kilométer átmérőjű Laachi-tó vulkánjának kitörése, amely 13 000 éve zajlott le. A robbanáskor rengeteg horzsakő is keletkezett, és hamufelhő fedte be Közép-Európa jelentős részét. Kimutatták, hogy a Vulkáni-Eifel alatt egy „forró pont” található, amely bármikor újra aktivizálódhat.

A Rajnai-palahegységtől keletre a Hesseni-hegyvidék területén az óidei kőzeteket a fiatalabb triász tarkahomokkő betakarja. Az inkább csak dombvidék jellegű tájat a szerkezeti mozgások aprólékosan feldarabolták, a szerkezeti vonalakat követő folyók (főként a Weser és forráságai, a Fulda és a Werra) pedig erősen felszabdalták. Domborzata változatos; nagy része a homokkövön létrejött, völgyekkel tagolt, széles hátakból álló dombság, kicsiny, de településekkel sűrűn telehintett medencékkel, réteglépcsőkkel. A süllyedékek és felboltozódások mentén a harmadidőszakban jelentős vulkánosság is lezajlott, látványos formakincset eredményezve. A két legszebb – bár eltérő eredetű – vulkáni képződmény a Vogelsberg és a Rhön.

A Taufsteinben 773 méterig magasodó Vogelsberg 2260 km2-es fennsíkja Közép-Európa legnagyobb bazalttakarója. Az alsó miocénban, mintegy 19 millió éve kezdődött, csaknem 10 millió éves vulkáni tevékenység során rengeteg apróbb rés, hasadék mentén nyomult fel a magma. A bazalt- és trachitlávák, illetve -tufák többszöri egymásra településével egy több száz méter vastag takaró jött létre. A peremeken periglaciális kőtengerek alakultak ki, és a jégkorszak elmúltával a központi Oberwald-fennsíkon egy nagy felláp is létrejött.

A Rhön fiatalabb és jóval tagoltabb. Központi része, a Wasserkuppéban 950 méterre magasodó, egészében fennsík jellegű Magas-Rhön kb. 100 méter vastag lávatakaró, az alacsonyabb, tagoltabb ún. Kúpos-Rhön pedig egykori vulkánok és kürtők erodált maradványaiból áll. A robbanásos kitörések során bazalt és fonolit keletkezett. A pleisztocénban főleg periglaciális hatások formálták.

Tovább északon néhány szigethegység már a síkvidék felé képez átmenetet. Legnyugatabbra az alacsony (331 méter) Teutoburgi-erdő három párhuzamos gerince nyúlik északnyugat felé és veszi körbe a Münsterlandi-öblözetet. Majd a Weser folyó oldalain a külön egységekből álló Weser-menti-hegység magasodik. Mindkettőt középidei (főleg jura és triász) üledékes kőzetek építik fel.

A német középhegységek szintén szigetszerű északi előőrse a tömzsi, de jóval erőteljesebben kiemelkedett Harz. A bonyolult felépítésű hegység uralkodóan devon és karbon (főként mélységi magmás és metamorf, alárendelten üledékes) kőzetekből áll; legmagasabb csúcsa, a Brocken (1142 méter) és környéke intruzív gránit, környékén a gránit látványos lepusztulásformái láthatók. Devon korú mészkőrétegeiben több cseppkőbarlang is kialakult. Bizarr formák alakultak ki a fiatalabb (kréta) homokkövek rétegbordáin is. A jégkorban a belföldi jégtakaró egészen a hegység lábáig nyomult előre, az Alsó-Harzot el is borította, legmagasabb csúcsairól pedig jégárak ereszkedtek le. Magányos kiemelkedése következtében éghajlatában is elkülönül környezetétől: állandóan szeles, hűvös, felhős és csapadékos (jóval 1000 milliméter feletti az évi átlag) időjárása következtében kiterjedt erdőségek (a Felső-Harzban fenyvesek) borítják. A hegységből sok, főként a Saale felé tartó vízfolyás ered, közülük a Bode látványos szurdokvölgyet mélyített a hegységbe. A több mint ezer éve zajló ezüst- és rézércbányászat a hegység eredeti arculatát sokfelé szinte teljesen átformálta. Keleti peremén perm időszaki kő- és kálisótelepek jöttek létre, ezek bányászata ma is tart.

A Harztól délre a Türingiai-medence jellegzetes triász üledéksorozaton kialakult, tarkahomokkő- és kagylósmészkő-rétegekkel, legbelül keuper üledékekkel kitöltött lépcsővidék, amelynek rétegei egymásba helyezett tányérokként helyezkednek el (32. ábra). Lapos központi részét az erősen kanyargós Unstrut vágja át, amely keleten lép ki a Saale felé folyva. A medence belső részét még jégkori üledékek is gazdagítják; ahol finomabb a szemcseösszetételük, ott ma termékeny művelt területek találhatók. A medence keleti szomszédságában fekvő dombvidéken egykor jelentős külszíni barnakőszén-bányászat folyt, amelynek káros


Európai nagytájak

környezeti következményeit máig sem sikerült felszámolni. Az idetelepült, részben már felszámolt (főként vegyipari) üzemek rozsdaövezeteinek, felhalmozott zagytározóinak, salakhányóinak stb. elképesztő környezetrombolása példa nélkül áll Közép- és Nyugat-Európában. Még délebbre a Türingiai-erdő 900 métert is meghaladó gerincét kemény kőzetekből álló kibúvások tarkítják, a Frank-erdő pedig enyhe palafennsíkot alkot. Folytatásukban a kör alakú, 1000 milliméter feletti bő csapadékú Fichtel-hegység (Schneeberg, 1051 méter) fekszik, amely az egyik legfontosabb európai vízválasztó az Elba, a Rajna és a Duna között. Végül a rögvidék délkeleti nyúlványa a Duna völgyével párhuzamosan húzódó Bajor-erdő. Az északnyugat–délkeleti csapású hegység mélységi magmás (gránit) és metamorf kőzetekből (gneisz) felépülő, 1000 méter fölé alig magasodó csúcsai sok csapadékot kapnak, ezért a hegység az egész Német-középhegyvidék legerdősültebb tagjai közé tartozik; jelentős része nemzeti park.

A német–cseh határon a délnyugat–északkeleti csapású Érchegység húzódik, amelyet a következő tájnál tárgyalunk részletesen. Tovább északkelet felé az idős Lausitzi-rög jelenti az átmenetet a Lengyel-középhegyvidék felé. Közép-Európa legnagyobb gránittérszíne csupán 300–400 méter magas, de a hosszan tartó lepusztulás következtében enyhén hullámos, lapos térszín alakult ki rajta. A jégkorban a belföldi jégtakaró a Szudéták pereméig nyomult, ezért a területet fenékmoréna takarta be.

32. ábra > A Türingiai-hegység és a Türingiai-medence vázlatos földtani szelvénye (Meinhold, R. után)

5.5.1.2. 5.1.2. A Cseh–Morva-medence és középhegyvidék

A Cseh–Morva-medence peremhegyvidékeivel a három tájrész közül a viszonylag legegységesebb és legtömegesebb, egyben a legkevésbé felszabdalt is. Az egységesség annak köszönhető, hogy az újharmadidőszaki mozgások során kevésbé töredezett szét, csak a peremek emelkedtek meg, körbezárva a medencévé vált magot; így jött létre az egységes, zárt Cseh-medence, amelyet három oldalról is magas középhegységek vesznek körül. A negyedik oldalon a Cseh–Morva-dombság nem emelkedett éles peremmé; attól keletre pedig az idős Cseh-masszívum és a fiatal Kárpátok közötti terület megsüllyedt és medencévé alakult.

A peremhegyvidékek közül a cseh–lengyel határ mentén húzódó egészében északnyugat–délkeleti csapású Szudéták valójában több különálló hegység összefoglaló megnevezése. Változatos óidei mélységi magmás és metamorf kőzetek, középidei homokkövek és harmadidőszaki vulkáni képződmények (bazalt, fonolit) egyaránt részt vesznek a felépítésében, erősen meghatározva a felszínformákat. Részei közül a Nyugati-Szudéták két rövid, csak 1000 méterig magasodó, változatos felépítésű hegységből, a Lužicei- (793 méter) és folytatásában a magasabb (1122 méter) Jizera-hegységből áll; előbbi északi része német területen a Zittaui-hegység, szép homokkőformákkal. A Központi-Szudéták fő tömege az Óriás-hegység (csehül Krkonoše, lengyelül Karkonosze). 1300–1400 méter magas gránitfennsíkja meredek oldalakkal emelkedik ki környezetéből; e fölé magasodik a Snezka (1602 méter), amely az egész Közép-európai-röghegyvidék legmagasabb kiemelkedése. A jégkorban eljegesedett, és oldalain függőgleccserek ereszkedtek alá, amelyről kárfülkék, gleccservölgyek tanúskodnak; egy ilyen kárfülkéből ered itt az Elba. A tájat tengerszemek, tőzeglápok, vízesések is színezik. A kiszélesedő, szétágazó Keleti-Szudéták legmagasabb tagja a Ješěník (Praděd, 1492 méter). A Magas-Ješěníket mély völgyek széles hátakra szabdalták. A periglaciális fagyaprózódás változatos formákat (kőfolyások, törmeléklejtők, sziklaképződmények, kőpoligonok) hozott létre. Végül kelet felé a hegység az Alacsony-Ješěníkben – ahonnan az Odera indul útjára – már erősen lealacsonyodik.


Európai nagytájak

A Cseh-medence északnyugati oldalát a nevét ércgazdagságának (ezüst, ólom, ón, cink, urán stb.) köszönhető Érchegység alkotja. Erősen aszimmetrikus hegység, a német területen hegyláblépcsők kíséretében lankásan ereszkedik a Lipcsei-öblözet felé, míg a cseh oldalon – ott éri el legnagyobb (Klinovec, 1244 méter) magasságát – meredeken szakad az Ohre árkára. Erdőségeit részben megritkították, kiirtották.

Keleti folytatásában az Elba két partján, Német- és Csehországban elhelyezkedő alacsony, felső kréta homokkőből felépülő Elbai-homokkőhegység (33. ábra) húzódik. A mintegy 700 km2 kiterjedésű, Szász- és Cseh-Svájcként ismert homokkőtábla anyagát négyzetes homokkőnek is nevezik. A vastagabb homokkőpadokat vékony agyagos szintek tagolják, és a szerkezeti mozgások sakktáblaszerűen összetörték, az aljzatig terjedő függőleges repedéshálózatot hozva létre benne. Ez a vízszintes rétegződés és függőleges tagoltság együttesen segítette elő a „négyzetes” formák kialakulását, előre jelezve az eróziós folyamatok helyét, amelyek hatására kőgombák, kecses tornyok, köztük mély szakadékok, kőhídra, bástyára emlékeztető sziklaképződmények (Bastei, Lilienstein) jöttek létre. A törések mentén mintegy 10 millió éve feltört bazaltlávák kúpjai tovább színezik a képet.

Az Érchegységre nagyjából merőleges délnyugati perem egy kicsit alacsonyabb és erősebben tagolt, hosszanti és keresztirányú törésvonalak több részre tagolják. Fő vonulata, a Cseh-erdő (1041 méter) – németországi oldala az Oberpfalzi-erdő – főként gránitból álló gerincei a magasabb és tömegesebb Šumava vonulataiban folytatódnak, amelyet gránitokból, kristályos palákból álló hátak jellemeznek; az ezekből csaknem 1500 méterig kiemelkedő legmagasabb csúcsok a jégkorban eljegesedtek, amit kárfülkék, mély völgyek, tengerszemek bizonyítanak. A hegység magas részeit összefüggő erdőségek és kiterjedt tőzeglápok fedik. Bő csapadékú gerincének déli szakaszán ered a csehek nemzeti folyója, a Moldva (Vltava). Ausztriai, lealacsonyodó része (Weinsbergi-hegység) a Dunán is túlnyúlik. A hegység idős kőzeteibe a folyó Melk és Krems között mintegy 40 kilométer hosszú, 300–400 méter mély szorost mélyített. Ez a mi Dunakanyarunkhoz hasonló táj a Wachau, amely tájképi szépségeivel, patinás településeivel, szőlő- és gyümölcsgazdálkodásával kiérdemelte a világörökség címet.

A Cseh-medence délkeleti oldala, a főként gránitból és gneiszből álló Cseh–Morva-dombság nem olyan markáns perem, mint az eddigiek, legmagasabb tagjai – északon a felszabdaltabb Zd’ári-, délen az egységesebb Jihlavai-hegység – alig emelkednek 800 méter fölé.

33. ábra > Az Elbai-homokkőhegység tömbszelvénye. Jelmagyarázat: 1 – gránit; 2 – óidei metamorfitok; 3 – homokkő (Wagenbreth, O.–Steiner, W. nyomán)

A peremhegységek által közrefogott, nagyjából rombusz alakú Cseh-medence változatos arculatú, kettős osztatú dombsági táj. Délebbi, magasabb fekvésű területein óidei kőzetek (túlnyomórészt karbon–perm gránit és gneisz, kvarcit) bukkannak felszínre. A hosszan tartó lepusztulás során enyhén hullámos tönkfelszín alakult ki rajta. Helyenként a magasabb hátakból 500–800 méter közötti kiemelkedések preparálódtak ki, mint a Brdy 862 méter magas, északkelet–délnyugati csapású erdős kvarcitgerince. Tőle keletre a Moldván túl a Közép-Cseh-dombság hullámos felszínű gránithátsága húzódik. Délnyugaton a szintén gránitból álló Slavkovi-erdő emelkedik az Ohře árka fölé. A kevésbé ellenálló rétegeken medencék jöttek létre; ezek voltak a megtelepedés, majd később az iparosítás színterei, mint pl. a Plzeňi- vagy a České Budějovice-i-medence. A medencéket és a hullámos dombhátakat az évszázadok óta tartó mezőgazdasági művelés mindenütt kultúrtájjá formálta. A dombvidéket helyenként mélyen bevágódva a folyók is erősen szabdalták; egy ilyen szép bevágásban tárja fel a Berounka az


Európai nagytájak

óidő eleji (kambrium, szilur, devon) kőzetekből álló, ősmaradványokban rendkívül gazdag, ún. barrandiumi rétegeket.

A medencét északon kettévágja legalacsonyabb része, az Elba-menti-síkság, amelytől északra már leginkább a kréta időszaki üledékes kőzetek uralkodnak, köztük a jellegzetes „négyzetes homokkő”, amelyen itt is nagyon változatos, szép formákban bővelkedő vidékek jöttek létre. Közülük a leglátványosabb a Szudéták előterében, Ji

in város környékén fekvő ún. Cseh Paradicsom. Gyönyörű része a Prachovské skaly sziklalabirintusa. A tájképet fiatal vulkánok is színezik, legszebb a Trosky (514 méter) kettős bazaltkúpja. Ez már a fiatal, újharmadidőszaki szerkezeti mozgások következménye, amely leginkább a medence északnyugati peremén, a Cseh-középhegységben okozott erős tűzhányó-tevékenységet, ahol bazalt-, andezit- és fonolitkúpok, lávatakarók települtek a homokkőaljzatra. A hegységet az Elba látványos antecedens völgyben töri át. Az áttöréstől nyugatra emelkedik a hegység legmagasabb (835 méter) pontja, a Milešovka lakkolitja. Fiatal szerkezeti vonal határozza meg az Érchegység lábánál az Ohře völgyét is, amely mentén a mélyből gyógy- és hévizek törnek fel, rájuk világhírű fürdővárosok, Karlovy Vary (Karlsbad), Mariánské Lázně (Marienbad) és Františkovy Lázně (Franzensbad) települtek.

A folyótól délre a vulkáni eredetű Doupovi-hegység a mai Etnához hasonlító egykori paleovulkán maradványa, amely az oligocénban kezdett működni, majd a miocénban egy hatalmas robbanásos kitörés megsemmisítette. Kaldéráját később az erózió erősen lepusztította, de központi mélyedése még kirajzolódik. Mai 900 méter körüli tetőszintjét a fiatalon bevágódott folyóhálózat két különálló, fennsík jellegű részre tagolja.

A Morva-medence valójában medencehelyzetben levő dombság. A süllyedéssel létrejött mélyedést a harmadidőszaki tengerek elöntötték, majd fokozatosan feltöltődött, de felszínéből számos idősebb tönkrög is kiemelkedik, mint pl. a Brnói-gránittönk, valamint legnevezetesebb tája, a devon időszaki mészkövön kialakult, karsztjelenségekben gazdag Morva-karszt. Ez rejti Csehország legnagyobb barlangrendszereit. Leghosszabb a Punkva-patak járatrendszere, amelynek egy szakaszán az egykori barlangi mennyezet többszöri beomlását követően alakult ki Európa egyik legnagyobb – 100 méter hosszú, 50 méter széles és 138 méter mély – szakadéktöbre, a Macocha. A Punkva tipikus búvópatak (maga a név éppen ezt jelenti), látogatható szakaszának vizes ága csak csónakkal járható be. Megtekinthető a patak víznyelőbarlangja, a Katerina (Katalin)-barlang is, amelyben a negyedidőszaki állatvilág maradványai mellett ősemberek csontvázát és kőeszközeit is feltárták.

A medencét további számos kisebb-nagyobb, többnyire 500 méter körüli magasságokig kiemelkedő rögsor tagolja (pl. a Drahanyi-hegység), köztük pedig tágasabb medencék fekszenek. A Szudétákig terjedő északkeleti része a Felső-Morva-medence, amely a Morva és mellékfolyói által felszabdalt dombvidék. Ebből az alacsony (310 méter) Morva-kapu vezet át az Ostravai-medencébe, amely a Szudéták és a Kárpátok szerkezeti határán helyezkedik el. Érdekessége, hogy az északról idáig benyúló belföldi jégtakaró elborította, morénáit is lerakta, sőt még a szubglaciális olvadékvizek hordaléka is megfigyelhető. Mai arculatát azonban elsősorban az emberi tevékenység, főleg a szénbányászat és a rá települt, részben már felszámolt nagyipar, valamint a sűrű településhálózat közvetlen és közvetett felszínformálása határozza meg: különösen jellemző az alábányászás okozta, még ma is tartó felszínmozgások – amelyek nagy károkat okoznak az építményekben – hatása a domborzatra.

Délebbre a Ždanicei-erdő és a Chřiby vonulatai már az Északnyugati-Kárpátokhoz tartoznak, akárcsak a rajtuk túl fekvő Alsó-Morva-medence alacsony, feltöltött süllyedéke, amelynek délnyugati részét a Morvába futó folyók töltötték fel, széles teraszos völgyeket és nagy hordalékkúpokat is létrehozva; rajtuk többnyire művelt területek terpeszkednek.

5.5.1.3. 5.1.3. A Lengyel-középhegyvidék

A Közép-európai-rögvidék legkeletebbi része Dél-Lengyelországban, a Kárpátok előterében terül el. Alapvető vonásaiban eltér az előző középhegyvidékektől, hiszen jóval alacsonyabb, alig haladja meg a 600 métert, gyakorlatilag dombvidéki jellegű. Területén az óidei variszkuszi maradványok alig-alig vannak a felszínen, azokat vastag középidei üledékek fedik. Alacsonysága miatt a belföldi jégtakaró befedte, területét lekoptatta, majd fenékmorénájával betakarta. Formakincsét tekintve a középhegységek között a legegyhangúbb, és ezt a romhegyvidéki tájat alakította át leginkább a társadalom: gyakorlatilag erdőtlenné vált, területét szinte teljesen kultúrtájak foglalják el.

A hegyvidék egy északkeleti, viszonylag magasabb, de egészében véve azért meglehetősen alacsony középhegységi területre és egy délnyugati, még alacsonyabb medencevidékre bontható.


Európai nagytájak

A középhegyvidék legmagasabb része a kambrium, szilur és devon kristályos palákból, kvarcitból és homokkőből felépülő Szentkereszt-hegység, amelyet a hosszan tartó denudáció letarolt. Csupán keményebb kvarcitból álló központi vonulata, a Lysogóry területe maradt magasabb. Fő csúcsa, a Lysica (612 méter) a jégkorban nunatakként magasodott a jégtakaró fölé, és erős periglaciális hatásnak volt kitéve, amit kőtengerei bizonyítanak. Középidei üledékeken létrejött alacsonyabb fennsíkok vagy enyhe gerincek övezik. Délnyugatra ezeken a középidei rétegeken alakult ki a Lengyel-lépcsővidék. Nyugatabbra két lapos triász lépcső helyezkedik el, majd keleten a legmarkánsabb, jura mészkőből álló, karsztjelenségekben gazdag Krakkói-Jura magas (504 méter) fehér fala emelkedik. A lépcsővidéket a Lengyel-középhegységtől a Nida folyó menti, kréta üledékekkel kitöltött medence választja el, amelyben határozott völgyben kanyarog a Visztula felé a folyó.

A középhegyvidék legnyugatabbi területén az Oderáig terjedő Felső-Sziléziai-medence lapos, hullámos térszíne található. Karbon időszaki üledékei gazdag feketekőszén-telepeket rejtenek, amelyre jelentős ipar is települt, ezért ez is egyike Közép-Európa azon tájainak, amelyet az emberi tevékenység teljesen tönkretett és elcsúfított. A Visztula áttöréses völgyén, illetve a Sandomierzi-medencén túl a Lublini-hátságban folytatódik a középhegyvidék, ahol már teljesen a mélybe süllyedt az óidei alapzat, sőt még a kréta homokkő is. Az egész területet vastag negyedidőszaki üledék fedi, amelyben uralkodik a fenékmoréna-anyag, illetve sokfelé még lösztakaró is rakódott rá. A hátság területét a folyók dombvidékké szabdalták, csak délnyugaton emelkedik magasabbra (390 méter) az újharmadidőszaki üledékekből álló Roztocze határozott északnyugat–délkeleti csapású vonulata, amelyet még erdők fednek. A táj többi részét, főleg ahol a löszön jó mezőségi talajok alakultak ki, az ember már mezőgazdasági művelésbe vette.

5.5.2. 5.2. Közép-európai-síkvidék

A síkvidék a Schelde folyó torkolatától kezdve folyamatosan szélesedik kelet felé, majd fokozatosan megy át a Kelet-európai-síkvidék területébe. A korábbi hagyományos tájfelosztástól eltérően a Német- és a Lengyel-síkságon kívül a Holland-síkságot, a Flandriai-alföldet és a Dán-síkságot is ide kell sorolni, hiszen a fiatal felszínfejlődés, különösen a negyedidőszaki glaciális hatások egységgé kovácsolják ezeket a területeket, amelyek alapvetően glaciális akkumulációs síkságok. A síkvidék kialakulása az óharmadidőszak végéig hasonló a röghegyvidéki térséghez, azonban az újharmadidőszakban – bár területileg különböző mértékben – általánosan megsüllyedt, ezért megindult a feltöltődése. Mivel az óidei alaphegység (a rátelepült középidei és óharmadidőszaki üledékekkel együtt) különböző mélységekben található, a fiatalabb üledéksor vastagsága is eltérő, 1000, de akár 2000 méter is lehet. A mélyszerkezet a déli röghegyvidéki összetöredezett tájhoz hasonlít, az egész területet tektonikus vonalak tagolják, amelyek közül legfontosabb az Aller–Középső-Elba– Cottbus tengely mentén húzódó ún. közép-német vonal, mert tőle délre az óidei alapzat jóval közelebb van a felszínhez. Nagy ritkán azért az északi részen is felszínre bukkan az alaphegység, mint pl. a Berlin közeli rüdersdorfi triász rögben, Helgoland tarkahomokkő-sziklafalaiban, vagy Rügen kréta partfalaiban.

A mai felszín alakításában a legfontosabb szerepük a negyedidőszaki üledékeknek volt, amelyeknek 1–200 méter, sőt helyenként 400 méteres vastagsága erős fiatal megsüllyedésre utal. Ezek főleg a jégtakaró és olvadékvizei által felhalmozott üledékek, a síkvidék területét ugyanis többször is befedte a belföldi jégtakaró, amely a legnagyobb eljegesedés idején nagyjából a Rajna torkolatától a Münsterlandi-öblözet és a Türingiai-medence déli peremén át a Szudéták északi lábáig terjedően, illetve keletebbre a Morva-kapuig és az Északnyugati-Kárpátok északi pereméig nyomult délre (34. ábra). Még az utolsó visztula eljegesedéskor is jelentős volt a kiterjedése: pereme a Jylland-félsziget közepén tartott délre, Hamburgtól keletre kezdett délkelet felé ívesen kanyarodni, majd Brandenburgon át Varsótól valamivel északra futott tovább keleti irányba.


Európai nagytájak

34. ábra > A Közép-európai glaciális síkság térképe

A síkvidéken tehát az elster, saale és visztula eljegesedések morénáit lehet biztosan kimutatni. Érdekes módon a síkvidék egy részén a jég az idősebb elsterben délebbre nyomult, mint az általában legnagyobb kiterjedésűnek tartott saale idején. Az is jellegzetes, hogy a nyugati területekre (Holland-síkság, Német-síkság nyugati része) csak az idősebb eljegesedésekkor nyomult be a jég. Viszonylag hosszan tartó jégperemi vonal alakult ki a saale eljegesedés utolsó stádiumában, a warta stadiálisban, amelyet a Warta-végmoréna-vonulat és a hozzá tartozó ősfolyamvölgy nagyon határozottan jelez. Az utolsó visztula jégkorszak egyes visszavonulási stádiumait illetően pontosan kimutatható, hogy mikor hol volt a jégtakaró határa. A brandenburgi fázis kora 20 000 év, a frankfurtié 18 000 év, a pomerániaié 15 000 év (a jelenhez viszonyítva). A kialakuló Balti-tenger partvonalánál mintegy 13 000 éve volt a jégtakaró pereme. Nyilvánvaló, hogy a legépebb glaciális akkumulációs formák az utolsó, a visztula jégkorszakból maradtak meg, délről észak felé haladva fiatalodóan.

A fentieket legjobban az egyes eljegesedések idején képződött ún. glaciális sorozatok (35. ábra) mutatják, ezekből elvileg annyi van, ahány eljegesedés történt. A glaciális sorozatok fő morfológiai vonalát az ívesen kanyarodó, de leginkább kelet–nyugatias irányban húzódó, a jégtakarókból kifolyó óriási mennyiségű olvadékvizek és a déli rögvidékekből ide lefolyó csapadékvizek formálta ősfolyamvölgyek jelentik, amelyek a mai völgyeknél sokkal szélesebbek (5–20 kilométer) és mélyebbek (50–60 méter) voltak. Közülük a legjelentősebb a warta stádiumban képződött Wroclaw–Magdeburg–Brémai-ősfolyamvölgy, amelyben ma az Odera, Elba, Aller és Weser egyes szakaszai folynak. A brandenburgi stádium ősfolyamvölgye a Głogów–Baruthi-, a frankfurti stádiumé a Varsó–Berlini-, a pomerániaié pedig a Toruń–Eberswaldei-ősfolyamvölgy (nevüket a peremeiken épült városokról kapták). Az ősfolyamvölgyek belső oldalán, a jégtakaró közvetlen pereme előtt képződtek a végmorénasáncok, amelyek közül a legfejlettebb a Warta-végmorénasánc a Lüneburger Heide és a Podlasie között.


Európai nagytájak

35. ábra > A glaciális sorozat tömbszelvénye (Mückenhausen, E. után)

A végmorénasáncok és az ősfolyamvölgyek között a gleccserkapukon kiáramló olvadékvizek lerakott hordalékából széles olvadékvíz- (sandr-) síkságok jöttek létre, amelyek mára szélformálta homokos hátságokká alakultak át. A morénaperemektől befelé a kisebb-nagyobb vándorkövekkel tarkított fenékmoréna-területeken viszont a különböző szubglaciális felhalmozódási formák (drumlinek, ózok, kamek) változatossá, mozgalmassá, hepehupássá teszik a térszínt. Az ilyen területek jóval változatosabb és mozaikszerűen eltérő hasznosítást tesznek lehetővé. A terméketlenebb, földművelésre alig alkalmas morénavidékeket ezért többnyire erdők, facsoportok vagy fenyérek, ritkábban legelők fedik. A vizenyősebb területeken pl. cukorrépát, a homokos halmokon gabonát termelnek. Így szinte már a tájhasznosítás jellegéből következtetni lehet az egykori felszínformálásra. A mélyedésekben különböző típusú (nyelvmedence-, csorgó-, holtjég-) tavak foglalnak helyet, amelyek a fiatal morénatérszíneken tóhátságokat alkotnak. A glaciális sorozat legjobban fejlett egységei a visztula eljegesedés idejéből maradtak meg. Délen az idősebb jégkorszakból csak a teljesen átalakított moréna maradványai találhatók, és a Warta-végmoréna-vonulattól nyugatra sincsenek meg a glaciális sorozatok, mert ott az idős eljegesedési területeken az eredeti formák már megkoptak, lealacsonyodtak, nincsenek ősfolyamvölgyek és a tavak közül is sok feltöltődött.

A formák különbözősége következtében a síkvidék három, több tekintetben erősen eltérő középtájra tagolódik.

5.5.2.1. 5.2.1. A Holland-síkság és a Német-síkság nyugati része

A síkvidék legnyugatibb része jellegzetesen két eltérő magasságú és különböző eredetű területre bontható: az Északi-tenger menti nagyon alacsony, helyenként a tengerszintnél is mélyebben fekvő marschföldekre, és az azok fölé határozott lépcsőperemmel magasodó, geestnek (vagyis terméketlen földnek) nevezett homokos alföldekre. Az egyhangú, vizenyős marschok kialakulása a jégkor után kezdődött, amikor a flandriai transzgresszió során a jégtakaró olvadása és a partvidék megsüllyedése következtében a tengervíz benyomult a mai Északi-tenger déli – addig szárazulati – területére. A folyók (pl. Rajna, Ems, Weser) völgyeiben még jobban délre nyomult, sok helyen a mai geestek vonaláig hatolva. A tenger és a folyók hordalékanyagából délnyugat felől turzások épültek, amelyeken szélfújta homokból dűnék képződtek, s az általuk elzárt területeken belül megindult a geestig tartó tengerrészek feltöltődése, vagyis az alacsony, lapos, vizenyős marschok létrejötte.

A kb. a III. századtól fellépő újabb, dunkerque-i transzgresszió az addig egységes, hosszanti parti dűnesort a mai Fríz-szigetek sorára darabolta, amely mögé benyomult a víz, létrehozva a Watt-tengert. A „watt” – a név „gázlót” jelent – a szigetsor és a mai szárazföld között mintegy 450 kilométer hosszan elnyúló, 5–40 kilométer széles sekély, fokozatosan mélyülő tengerszakasz, olyan árapálysíkság, amely dagálykor vízzel borított, apálykor pedig részben szárazra kerül. Ilyenkor az előrenyomuló és visszahúzódó víz által mélyített, ágas-bogas szerkezetű árapálymedrek és egyéb mikroformák teszik változatossá felszínét. A jó tápanyag-ellátottságnak köszönhetően ez a mintegy 8000 km2-nyi európai wattvidék az egész Földön páratlan élettér, ami nem annyira a nagy fajgazdagságban, hanem a fókáktól a kagylókon és a kovamoszatokon át a madarakig a fajok rendkívüli egyedsűrűségében mutatkozik meg. Számítások szerint évente 6–9 millió madár fordul meg itt. Noha a wattok a szigetsorral együtt Borkum szigetétől Cuxhavenig 1986 óta Watt-tenger Nemzeti Parkként védelem alatt állnak,


Európai nagytájak

mégis egyre erősebb a szennyezettségük, főleg a tankhajók, az olajfúrótornyok és nem utolsósorban a turisták miatt.

A tenger partalakító munkája, előrenyomulása – elsősorban a szinte folyamatos süllyedés miatt – a történelmi időkben is igen számottevő volt, amit a vihardagályok még fokoztak. Ennek eredménye volt pl. a legnyugatibb Fríz-szigetektől délre 100 kilométer mélyen benyúló, mintegy 5000 km 2 kiterjedésű, átlagosan 4–5 méter mély öblözet, a Zuiderzee (jelentése „Déli-tó”) létrejötte, vagy keletebbre a folyótorkolati hatalmas öblök (Dollart, Jade) kiformálása. A tenger előrenyomulását csak jelentős természetátalakító munkákkal lehetett megakadályozni, illetve fékezni.

A középkorban a tenger betörése nagy tragédiákkal járt, pl. 1287 decemberében mintegy 50 000–80 000, 1421 novemberében legalább 10 000 ember halálát okozta. Ezért a mélyföldek gátakkal való megvédése már a XIII. században megkezdődött. Parti és a parttól távolabbi belső gátak emelésével kialakítottak egy gátrendszert, valamint a kapcsolódó csatornák hálózatát, amely a belső területek vízszintjének szabályozása mellett vízi útként is szolgált. A híres holland szélmalmok (számuk 150 éve még több mint 10 000 volt) biztosították a víz szivattyúzásához, a zsilipek működtetéséhez szükséges energiát. A gátak mögötti területek kiszáradása, feltöltődése új, művelhető területeket hozott létre, a poldereket. Az 1916. évi nagy tengerelöntés nyomán újabb nagyszabású vízrendezésbe kezdtek: 1932-re a Zuiderzeet egy 32 kilométer hosszú gáttal lezárták, létrehozva a fokozatosan kiédesedő, a Rajna ide torkolló deltaágának neve nyomán IJssel-tónak elnevezett tavat, valamint négy, összesen 1650 km2 területű poldert. 1976-ban egy újabb gáttal levágták a tó déli 700 km 2-es részét, amelyet ugyancsak polderesíteni szándékoztak, de a tervet végül elejtették, és a tó ma víztározó és árvízi szükségtározó szerepét tölti be.

Egy másik, 1953. februári tengeri árhullám (mely 1835 emberéletet követelt) nyomán valósították meg az ún. Delta-tervet, amely a délebbi benyúló tengerágak gát- és zsiliprendszerekkel való elzárására, valamint – a parti dűnék felhasználásával – egy folyamatos erős védővonal kiépítésére irányult. Nagy kérdés azonban, hogy a szárazföld süllyedését és a világtengerek szintjének jelenlegi emelkedését figyelembe véve hosszú távon megnyerhető-e egyáltalán a holland népnek a tengerrel folyó csatája…

A marschok a Flandriai-alföldön még csak keskeny, alig néhány kilométeres sávban kísérik a tengerpartot, majd észak felé a Holland-síkságon egyre jobban, akár 20 kilométert is meghaladóan kiszélesednek, és mélyebbé is válnak (a legmélyebb pont –6,7 méter); ezt követően a Német-síkság nyugati részén ismét elkeskenyednek, majd az Elba torkolatán túl a Ditmarschen területén el is végződnek.

A magasabb geesteket morénák anyaga, valamint homokos-agyagos folyami hordalék építi fel, de abban a Rajnától északra szubglaciális vizek homokos hordaléka, délre pedig az Ős-Rajna hordalékából a szelek által kifújt és szétteregetett homok is szerepet játszik. A lápokkal és fenyérpusztákkal borított geesteken többnyire podzolos talajok alakultak ki. A hátakat lapos, vizenyős folyóvölgyek (folyami marschok) szabdalják.

Tájai közül a Belgium területéről Franciaországba is átnyúló Flandriai-alföld tengerpartján hosszanti fel nem szabdalt dűnesor, majd beljebb keskeny, egyhangú marschföld fekszik. E táj különlegessége, hogy nagyjából a Rajna alsó szakaszától délre nem fedte be a jégtakaró, vagy ha igen, akkor egy nagyon korai eljegesedési stádiumban, ebből következően a marschból kiemelkedő és a Scheldeig húzódó Nyugat- és Kelet-flandriai-geestet a jégkorban folyók töltötték fel. Folytatásában a Holland-síkság egyhangú látványa ellenére változatos keletkezésű és formakincsű mélyföldi és alföldi táj. Marschterülete, a Schelde–Maas–Rajna torkolatvidéke széles és alacsony. A folyók a jégkor alatt és után nagy mennyiségű hordalékot szállítottak ide, amelyet a tenger benyomulása jelentős mértékben elpusztított, miközben a deltákat tölcsérekké alakította át. Délen, Zeelandban dűnékkel borított félszigetekre és szigetekre szabdalódott fel. A táj a Rajna fő torkolati ága után észak felé a legnagyobb, de legmélyebb Holland-marschban folytatódik, amelyet egy egységes, 120 kilométer hosszú és 60 méter magasságot is elérő dűnesor kísér és véd. Az IJssel-tó keleti partján kezdődő Fríz-marsch előterében a feldarabolódott Nyugati-Fríz-szigetek sorakoznak, belső oldalukon a már tárgyalt Watt-tenger fekszik.

A határozott lépcsővel kiemelkedő geesteket a Rajna alsó szakaszának ágai által behálózott folyami marschföld, a Betuwe szakítja meg. Ettől délre Kempen és Észak-Brabant geestjét – egykori jégtakaró hiányában – gyakorlatilag a Schelde és Maas pleisztocén végi hordalékkúpja alkotja. Az IJssel-tótól délkeletre fekvő Veluwe részben erdeifenyővel betelepített, részben ma is szabadon mozgó homokdűnéivel a geestek talán legjellegzetesebb képviselője holland földön. 70–100 méter magas felszínét fenékmoréna-képződmények gazdagítják. Ugyancsak változatos, hullámos vidék északon Nyugat-Frízföld geestje, megkopott végmorénasáncokkal, mélyedéseiben lápokkal, a magasabb, homokos olvadékvíz-síkságokon fenyérekkel.

Az Ems vízválasztóján túl kezdődik a Német-síkság, amelynek nyugati részén a domborzat alapelrendezését


Európai nagytájak

tekintve a Holland-síksághoz hasonló, de a Kelet-Frízföldtől Észak-Frízföldig húzódó marschterülete keskenyebb (5–20 kilométer) és csak egy-két parányi foltban alacsonyabb a tenger szintjénél. Itt is dűnesor kíséri a partot, de különbözőképpen. A nyugati oldalon a keskeny watt-tal elválasztott Keleti-Fríz-szigetek helyén sokáig egyetlen egységes sziget volt, azt csak a későbbi vihardagályok darabolták fel. A Jade-öböltől keletre tovább húzódik a wattok zónája, amelyet a Weser és az Elba hatalmas tölcsértorkolatai tagolnak, a szigetek azonban ott hiányoznak, csak jóval távolabb, a parttól mintegy 65–70 kilométerre emelkedik ki magányosan a teljesen más jellegű Helgoland szigete. A ma parányi földdarab – neve „szent földet” jelent – területe 2,1 km2, kerülete pedig mindössze 13 kilométer, holott alig egy-két ezer évvel ezelőtt partvonala még mintegy 200 kilométert tett ki. Látványos, fehér sávokkal tagolt vörös színű triász tarkahomokkőből álló meredek partfalai az abrázió során gyorsan pusztulnak. Változatos sziklaformái közül leghíresebb a Lange Anna, egy 47 méter magas és mintegy 25 000 tonna súlyú, elkülönülten álló abráziós szirt, amelyet természetes híd kötött össze a főszigettel 1860-ig, amikor egy vihardagály során leomlott. A sziklát már 1903-ban védőgáttal vették körül az abrázió lassítása céljából, és 1969 óta természetvédelem alatt is áll. Máshol is betontámfalakkal, hullámtörőkkel igyekeznek a lepusztulás ütemét csökkenteni. A Helgolandi-öbölből a partvonal észak felé fordul. A partot övező, változó szélességű és magasságú, a folyóvölgyek által részekre tagolt marschföld a Ditmarschenben végződik, amely már átmenet a Dán-síkság Jylland-félszigete felé.

Az előzőéknél jóval nagyobb kiterjedésű az idősebb morénákból felépülő, fenyérpusztákkal fedett geestterület, amelynek térszínét 70–150 méterre magasodó végmoréna-maradványok teszik valamelyest változatossá. Leginkább azonban hatalmas lápterületek (Saterland, Teufelsmoor) jellemzik. A Mittelland-csatornáig nyúló déli morénafelszínek mélyedéseiben még egy-két tó (Dümmersee, Stein-huder Meer) vize is hullámzik. A síkság délen két helyen mélyebben benyúlik a Német-középhegyvidék területébe: nyugaton a Rajna teraszos völgye mentén a harmadidőszakban besüllyedt Kölni-öblözet, keletebbre pedig a Rajnai-palahegység északi lábánál a Münsterlandi-öblözet területén. Mindkettőt idősebb morénaanyagok borítják, rajtuk a fiatalabb folyóvízi üledékeken lápokkal, fenyérpusztákkal. Keleti határát a warta stádium során legmesszebbre előrenyomuló jég olvadékvízsíksága és előtte az ősfolyamvölgy vonala képezi.

5.5.2.2. 5.2.2. A Német-síkság keleti része és a Lengyel-síkság

Az egész síkvidék keleti része a legtipikusabb, legváltozatosabb glaciálisan feltöltődött síkság. Magasabb és fiatalabb is; főleg a saale eljegesedés warta stádiuma és a visztula eljegesedés formái uralják. Jól kirajzolódó kiemelkedése a Warta-végmoréna-vonulat, amely elválasztja az idősebb nyugati és déli morénavidéket az északabbi változatos, glaciális sorozatokat hordozó területektől. A hosszan elnyúló, 150–200 méterre magasodó morénavonulaton a rajta áttörő folyók átjárókat nyitottak. Általában heidék, azaz fenyérpuszták fedik, és nyugaton dagadólápok is színezik. Részei a magasabb Lüneburger Heide, majd a lealacsonyodó Altmark, az Elbától keletre a Fläming, majd az Oderán túl a Trzebnicai-dombság. A Łódži-dombságban kiszélesedik, és a Visztula völgyétől keletre, a Podlasie-ben elvégződik. A végmoréna-vonulattól kifelé a warta stádium Wrocław–Magdeburg–Brémai-ősfolyamvölgye fut. Ettől délre az idősebb, viszonylag lapos morénavidéken is található két, a középhegyvidékek területébe beékelődő alföldi táj, a 100 méter alatti, lösszel fedett, harmadidőszaki gazdag barnakőszén-telepekkel rendelkező Lipcsei-, valamint keletebbre az (Alsó-)Sziléziai-öblözet, amelynek közepén az Odera kanyarog.

A Warta-végmoréna-vonulattól északra, a visztula eljegesedés morénavidéke észak felé stádiumonként tovább fiatalodik. A warta és a brandenburgi stádium morénasánca a Német-síkság keleti részén egészen közel fut egymáshoz; vizenyős, tavakkal teletűzdelt és a Spree ágaival átjárt jellegzetes kistája a Spree-erdő. Keleten, a Lengyel-síkságon – ahol eltávolodik a két morénasánc – párja a Mazowsze alacsony, lapos térszíne, középpontjában a Visztula völgyével. A fiatalabb frankfurti és pomerániai stádiumok formáit leginkább magasabbra emelkedő széles fenékmoréna-térségeik tóvidékei mutatják. A hatalmas kiterjedésű tóhátságot a folyók három részre tagolják. A Német-síkság keleti felén terjeszkedik az alacsonyabb és tavakban leggazdagabb Mecklenburgi-tóhátság. Több ezer tavából a legnagyobb (117 km2) a Müritz-tó, amely az egész síkvidék legnagyobb tava is. A kisebb-nagyobb tavakat összekapcsoló folyócskák, változatos morénahalmok, erdőfoltok is jellemzik a vidéket. Az Oderán túl, már a Lengyel-síkságon a Pomorzei (Pomerániai)-tóhátság fekszik, északkeleti részén az egész tóvidék legmagasabb (329 méter) pontjával. Itt a tavak valamivel kisebbek, a hátságot sok apró folyócska tagolja. Végül a Visztula völgyén túl a Mazuri-tóhátság terül el, amely szintén 300 méter fölé emelkedik; középső területén ugyancsak nagy tavak (Śniardwy-, Mamry-tó) találhatók. Ezek az erdőkkel fedett dombvidékek természeti szépségekben gazdagok, nem véletlen tehát, hogy mindhárom tóhátság a turizmus kedvelt célpontja, legváltozatosabb vidékeit „Svájcként” (pl. „Pomerániai-Svájc”) is említik.

A hátságoktól északra a Balti-tenger partvidéke terül el, amelyet az észak felé visszahúzódó jégtakaró a későglaciális meleg szakaszában (bölling–alleröd), mintegy 12–13 000 éve hagyott el. A jégnyelvek sekély és széles öblöket vájtak: nyugaton a Lübecki- és a Greifswaldi-, keleten a Pomerániai- és a Gdański-öböl jött létre.


Európai nagytájak

A mai partvonal a 7000 éve lejátszódott Litorina-transzgresszió idején alakult ki. Nyugaton, ahol pusztuló és épülő partszakaszok váltakoznak, gyakoriak a boddenek, azaz a sekély vizű, földnyelvekkel közrefogott, a nyílt tengerhez csak keskeny kapun kapcsolódó öblök, amelyek csak az említett utolsó tengerelőrenyomulás idején váltak elöntött területekké. Keleten a Pomerániai- és a Gdański-öböl közötti egyenes part egyértelműen épülő. Szép parti turzások, azaz a szél és a hullámzás által felépített nagy homokgátak jellemzik, amelyek mögött a parti síkságon 60 méter magasságig is emelkedő vándordűnék képződtek (36. ábra). A legfejlettebb turzáskampók, pl. a 30 kilométer hosszú Hel-félsziget és az 56 kilométer hosszú Visztula-turzás a Gdański-öbölben jöttek létre. Korábbi turzások tavakat rekesztettek el (Gardno- és Lebai-tó), amelyek egy része már feltöltődött.

36. ábra > Parttípusok az Északi- és a Balti-tenger mentén (Bulla B. és Busch, P. nyomán)

A partvonal mentén két nagy folyódelta is elterül. A nagyobb a Visztuláé (1500 km2), amely tökéletesen sík, de a tengertől dűnesor választja el. Az Odera deltáját is felölelő Szczecini-medence felszínét glaciális hordalék borítja, amely alól néha felszínre bukkan a harmadidőszaki homokkő vagy a jura-kréta mészkőalapzat. A folyótorkolatnál a brakkvizű Szczecini-öblöt két sziget zárja le, a nyugati nagyobbik Usedom (424 km2) és a keleti kisebb, de magasabb (115 méter) Wolin; krétafehér mészkőrögeiket moréna fedi. Az öböltől nyugatra a part előtti szigetek is a Litorina-transzgresszió következtében szakadtak le a síkságról. Legnagyobb (926 km 2) közülük Rügen, amelynek kréta időszaki mészkőrögökből álló, morénával fedett szigetmagjait (pl. Jasmund, Wittow, Mönchgut) lapos dűnékkel magasított turzások kapcsolták egységbe, csak a kicsiny Hiddensee maradt különálló. Az északkeleti oldalán meredeken kiemelkedő, függőleges mészkőfalak (Königsstuhl, 117 méter) anyaga, az ún. „írókréta” nagyon tiszta (98% CaCO3), fehér, porózus kalcitos mészkőből és mészvázú egysejtűek váztörmelékéből épül fel. Nagy tűzkőgumók is találhatók benne, amelyek kovavázú szivacsokból származnak. Ahol erős volt az abrázió, a puha, elmosott krétából visszamaradt „tűzkőkavicsok” mezői halmozódtak össze a falak lábánál. A nyugatibb Darss és Zingst szigeteket már a negyedidőszaki glaciális üledékek teljesen befedték. A rendkívüli mértékű turizmus különösen a nyári üdülőszezonban nagy terhelést jelent erre a szép tájra, súlyosan veszélyeztetve természeti értékeit.

5.5.2.3. 5.2.3. A Dán-síkság


Európai nagytájak

Az Elba torkolatától északra keskeny nyakkal kapcsolódik a Német-síksághoz a Dán-síkság nagy részét adó Jylland-félsziget, illetve a tőle keletre mintegy 500 szigetből álló szigetvilág (tájidegen közöttük a távolabbi Bornholm, amely szerkezetileg a Balti-pajzs leszakadt darabja). Ezt a félsziget- és szigetegyüttest északon csak keskenyebb-szélesebb tengerszorosok (a 4 kilométerre szűkülő Øresund, a 75 kilométeres Kattegat és a 125 kilométeres Skagerrak) választják el Észak-Európától. A partvonalak kialakulása itt is az utolsó jégtakaró elolvadását kísérő Litorina-transzgresszió idején ment végbe.

A Dán-síkság – amely alapvetően szintén glaciális akkumulációs síkság – abban különbözik a síkvidék délebbi egységeitől, hogy kréta időszaki alapzata a rá települt harmadidőszaki üledékekkel együtt több helyen a glaciális üledékek alól felszínre bukkan, és számos szigetnek (pl. Møn) is kréta mészkőrögök alkotják a magját. A félszigeten a glaciális sorozatok – az ősfolyamvölgyek kivételével – is megvannak, azzal a különbséggel, hogy egyrészt csak a warta stádium és a visztula jégkorszak fiatal anyagai találhatók meg, másrészt itt a végmorénasáncok és így a sorozatok is egészen közel vannak egymáshoz, szinte egymásra torlódtak, és a tavak száma is kevesebb.

A Jylland-félsziget egyenes futású északnyugati partját a fejlett, 40–60 méter magas dűnesornak köszönheti, amely a Skagen-fok és Esbjerg között egységes, dél felé azonban felbomlott a tenger viharos hullámverései következtében gyorsan pusztuló Északi-Fríz-szigetekre. Legnagyobb szigete a 100 méterig magasodó Sylt, amelynek középső magjához északon és délen nagy turzáskampók kapcsolódnak, és csak keskeny watt választja el a szárazföldtől, amellyel mesterségesen összekötötték. Tovább Jyllandon a dűnesor mögötti marsch vidéke nagyon keskeny és hiányos, majd következik a magasabb, olvadékvízsíkságokból és végmoréna-maradványokból felépülő geestterület, fenyérekkel és lápokkal. A félsziget keleti oldalán a visztula eljegesedés három stádiumának végmorénái szabályos észak–déli rendben követik egymást, és itt találhatók a Dán-síkság legmagasabb, 100 métert is meghaladó pontjai (Eier Bavnehøj, 173 méter). A jég alatti (szubglaciális) olvadékvizek által kivájt mélyedésekbe benyomult tenger hozta létre a keleti partot tagoló jellegzetes öblöket, a fördéket, amelyek neve sajnos tévesen fjordként (pl. Limfjord) jelenik meg számos térképen, pedig jelentősen különböznek a fjordoktól.

A félszigetet övező szigetek keletkezése, felépítése hasonló a már említett balti-tengeri szigetekéhez. Mivel azonban szélárnyékban vannak, a hullámverés gyengébb, nem pusztulnak olyan gyorsan, és nem képződtek összekapcsoló turzáskampók sem. A legjelentősebb Sjœlland (7016 km2), de a pomerániai végmorénáján 131 méterre emelkedő Fyn (3485 km2) a legmagasabb. A legszebb látványt azonban a Møn sziget kréta sziklafalai nyújtják.

6. Az AlpokNEMERKÉNYI ANTAL, HORVÁTH ERZSÉBET, PAVLICS KÁROLYNÉ

Az Alpok – Európa legmagasabb hegysége – a takaróredős gyűrthegységek, valamint a magashegységi eljegesedés formakincsének iskolapéldája. Az Alpok egyben ősrégi kultúrtáj; völgyei évszázadok óta lakottak, a 90-es évek közepén pedig területén már vagy 13 millióan éltek. A hegység korábban sem jelentett legyűrhetetlen közlekedési akadályt. Hágóin évezredek óta állandó a forgalom, ami napjainkra – terhelve az alpi turizmus (évente 120 millió [!] látogató keresi fel) negatív hatásaival – már súlyos környezeti gondokat is okoz, így a hegyvidék napjainkra elérte terhelhetőségének határát!

6.1. 1. Takaróredős magashegység a középidei óceánok helyénA Ligur-tengertől a Kárpát-medencéig 1200 kilométer hosszú, átlagosan 180 kilométer széles Alpok összterülete 220 ezer km2. A szerkezeti alapok, a takarók kőzetanyaga és a vonulatok jellegzetes irányai alapján három szerkezeti egységre, Nyugati-, Keleti- és Déli-Alpokra tagolódik. A Nyugati- és Keleti-Alpok határa a Boden-tó, a Hátsó-Rajna völgye, a Splügen-hágó és a Comói-tó mentén húzódó vonalon rajzolható meg. Az íves meghajlású Nyugati-Alpok szabályosan változó irányú láncai jóval magasabbak a kelet–nyugati vonulatokból álló keleti résznél: az Alpok – a legutóbbi mérések szerint – 129 több mint 4000 méter feletti csúcsa közül mindössze egyetlenegy található a Keleti-Alpokban, a 4049 méter magas Piz Bernina. A déli vergenciájú pikkelyekből álló, nem takarós szerkezetű Déli-Alpokat a Nyugati- és a Keleti-Alpoktól a periadriai lineamens választja el, amely több szerkezeti vonalból áll: Canavesei-, Insubriai- (Tonalei-), Giudicariai-, Pusteriai–Gail-völgyi-vonal. Ennek a szerkezeti vonalnak az északkeleti folytatása hazánkban a Balaton-vonal. Más megfontolások szerint a periadriai lineamens legkeletebbi része nem a Pusteriai–Gail-völgyi-vonal, hanem a szintén alpi metamorfózistól mentes Drávai-vonulatot (Drauzug) északról határoló Defereggental–Anterselva–Valles- (DAV) vonal (37. ábra), aminek magyarországi folytatása a Rába-vonal.


Európai nagytájak

37. ábra > Az Alpok áttekintő szerkezetmorfológiai térképe (Carraro, F. után)

Az Alpok területén óidei, középidei és harmad-negyedidőszaki kőzeteket egyaránt találunk. Az óidőt gránitok, kristályos palák és más metamorf képződmények képviselik, s többnyire ezek hordozzák a legmagasabb csúcsokat. A paleozoikum végére a variszkuszi felszín lepusztult, elegyengetődött, és északnyugati (Germán-medence), valamint délkeleti (Tethys) irányból tenger öntötte el. Ebben kezdetben kontinentális törmelékes, majd a középső triásztól mindenhol karbonátos üledékek képződtek. A Tethys elvetélt riftesedéséhez kapcsolódott a középső triászban a Déli-Alpok intenzív vulkánizmusa. A jura során folytatódott a korábban elkezdődött süllyedés, az alpi geoszinklinális egyre differenciáltabbá vált, mélytengeri platókat és mélytengeri árkokat egyaránt feltételeznek erre az időszakra. Az üledékképződés jellegét a tektonikus események is befolyásolták; a Pennini-óceán záródásának kezdetével (középső kréta ausztriai fázisa) sok területen megindult a flis képződése, ami változó intenzitással egészen az eocénig tartott. A felső eocénban zajlott a Központi- és a Nyugati-Alpok fő gyűrődési fázisa (mezoalpi tektogenezis), amit a periadriai lineamens mentén magmás tevékenység (andezit vulkánizmus és tonalit intrúziók) kísért. Ekkor kezdődött meg keleten a molasszal kitöltődő medencék süllyedése. A fiatal, kiemelkedő Alpok lepusztulásából származó törmelékből folyóvízi, mocsári, majd később tengeri környezetben halmozódott fel a molassz, főként az oligocénban.

A tektonikus deformációk során a kőzetek jellegzetes földtani szerkezetekbe rendeződtek. Az Alpok területén három nagy, részben takarókat alkotó szerkezeti egységet – pennini, a helvéti és a kelet-alpi egység – lehet elkülöníteni. Mindegyik két részből, alaphegységből és fedőhegységből épül fel. Az alaphegység, vagy prealpi aljzatkomplexum óidei (esetleg annál idősebb) kőzetei a kaledóniai és variszkuszi fázisok során metamorfózist és/vagy szerkezeti igénybevételt szenvedtek. A fedőhegységet – vagy buroksorozatot – csak az alpi szerkezeti mozgások érintették, és javarészt gyűrt középidei üledékek vagy magmás képződmények alkotják. Az Alpokra olyannyira jellemző hatalmas, több száz kilométeres takarós áttolódásokat – lemeztektonikai alapon – az alábbiak szerint magyarázzák.

A helvétikum (vagy Dauphinéi-öv) fedőhegységi üledékei a középső jura elejétől az európai (tkp. laurázsiai) lemezszegélyen jöttek létre (38. ábra). Az ultrahelvétikum képződményei a kontinentális lejtőn rakódtak le, így átmenetet jelentenek a penninikum felé.

A kelet-alpi vagy más néven ausztroalpi takarórendszer óidei metamorfitjaival, jellegzetes triász üledékeivel az akkori afrikai (tkp. gondwanai) kontinentális peremhez tartozott. Ezt az egységet az egykori paleogeográfiai helyzet alapján három, más beosztás szerint két részre bontják. Utóbbi értelmezés szerint a középső kelet-alpi


Európai nagytájak

takarókat az alsó (újabb elképzelés), illetve a felső kelet-alpi takaróhoz sorolják. A bizonytalanságot az okozza, hogy kőzettanilag és a metamorfizáltság fokában sincsenek jelentős különbségek közöttük, így csak a települési bélyegeik alapján különíthetők el. Az alsókelet-alpi takarók alapanyagai alkothatták egykor a Pennini-óceán kinyílása után a déli kontinentális peremet (38. ábra). A középsőkelet-alpi takarók csoportjába a centrálalpi képződményeket sorolják, amelyek kőzettanilag és a metamorfizáltság fokát tekintve is változatos képet mutatnak. A felsőkelet-alpi takarók túlnyomórészt ó- és középidei üledékekből állnak, aljzatuktól elszakadva feltételezhetően több száz kilométert szállítódtak. A felső kelet-alpi takarórendszer tagjai nagyon kisfokú paleoalpi metamorfózison estek át, ez alól csupán a „Grazi paleozoikum” egysége kivétel, amely nem metamorfizálódott és nem vett részt a takaróképződésben sem. Ide szokták sorolni, de egyes kutatók önálló egységnek tekintik a Keleti-Alpok Északi-Grauwacke zónáját, valamint a Drávai-vonulatot (Drauzug). A felső kelet-alpi takarórendszer legtagoltabb csoportja és egyben legnagyobb kiterjedése a Keleti-Alpokban az Északi-Mészkő-Alpok vonulata, amelyen belül kiváló lehetőség van a kőzetek kifejlődése alapján a takarórendszer további tagolására.

38. ábra > Az alpi takarók fáciesöveinek feltételezett ősföldrajzi képe a középső jura és az alsó kréta között (Trümpy, R. nyomán)

A pennini szerkezeti egység vagy északi- és déli-penninikum (óidei metamorf kőzetek és gránit, vastag középidei karbonátok, ofiolitok) pedig főként a két előbbi között, a jura és kréta időszakban kialakult, mély, helyenként (déli-penninikum vagy Piemonti-árok) valódi óceáni medencék emlékét őrzi.

A jura közepén még a déli féltekén tartózkodó Alpok üledékgyűjtőjének területén a Középső-Atlantikum kinyílásával párhuzamosan a Dél-Pennininek nevezett óceán jött létre, majd a felső jurában megszületett tőle északra az Észak-Pennini-óceán is. A két medence között helyezkedett el a már a triász során önállósult Briançoni- vagy Pennini-hátság, amelyen a jura végén–kréta elején sekélytengeri karbonátok képződtek. A középső krétától (ausztriai szerkezeti fázis) az Atlanti-óceán déli medencéjének kinyílása következtében északnak mozgó afrikai lemez az óceáni lemez szubdukcióját, a Pennini-óceán bezáródását, gyűrődéseket, takarós szerkezetek kialakulását eredményezte. A szerkezeti mozgások a felső eocén pireneusi fázisáig tartottak, amit az üledékgyűjtőkben flisképződés kísért. A felemésztődő óceáni medence kőzeteire – a pennini egységre – délről rátolódott az afrikai perem kőzetanyaga, vagyis a kelet-alpi egység. A kréta végére ily módon már eltűnt a Dél-Pennini-óceán, és hamarosan erre a sorsra jutott az Észak-Pennini-óceán is. Az ennek déli peremén lejátszódott lemezalábukáshoz újabb, délről északra áttolódott takaró kialakulása kapcsolódott. Így a kelet-alpi szerkezeti egység takarója nem csupán a pennini egységet, hanem az egykori európai lemezszegély helvétikumát is befedte. Vagyis az Alpok hatalmas, egymás fölé tolódott és torlódott takarók rendszeréből áll (39. és 40. ábra).


Európai nagytájak

39. ábra > A Säntis északnyugat–délkelet irányú földtani szelvénye (Egli, E. után)

40. ábra > A Wallisi-Alpok északnyugat–délkelet irányú földtani szelvénye (Bridge, E. M. után)

A három nagy takarós egység mellett további egységeket is fontos megemlíteni. Az egyik a molassz öv, amely jellemzően a Nyugati- és a Keleti-Alpok legkülső öve, legnagyobb szélességben és vastagságban az Északi-Mészkő-Alpok északi előterében fordul elő. Az oligocénban képződött üledék belső részét az Alpok északi irányú mozgása meggyűrte, felpikkelyezte, ez a Szubalpi Molasszöv, míg a gyűretlen, az Alpoktól távolabbi rész az ún. Előtéri Molassz.

A Keleti-Alpokban a molassz öv és az Északi-Mészkő-Alpok között egyes kutatók kőzettani és részben szerkezeti jellege miatt elkülönítik a rhenodanubiai flis övet, mások ezt a pennini-övhöz tartozónak vélik. Az ennek megfelelő egységet a Nyugati-Alpokban az ultrahelvéti-övbe sorolják.

Az Alpok területéről az óharmadidőszakban, kb. 40 millió éve tűnt el az utolsó óceán. Az akkori Alpok alacsony hátakból álló hegyvidék lehetett. E középhegységi jellegű Alpokat a harmadidőszak második felében lejátszódó kiemelkedés, valamint az ehhez kapcsolódó lepusztulás jelentősen átformálta.

E folyamatokra vezethető vissza az is, hogy a három nagy szerkezeti egység közül melyiket hol találhatjuk meg az Alpok területén. A Nyugati-Alpokat jórészt a – nevében is Svájcra utaló – helvéti, illetve a pennini szerkezeti egység építi fel, a lepusztult kelet-alpi egység darabjait csak kis foltokban találjuk meg. A Keleti-Alpokban viszont majdnem mindenütt a kelet-alpi takarók vannak a felszínen. A különbség magyarázata az eltérő jellegű kiemelkedésben rejlik. A Nyugati-Alpok – mint erről már szó volt – átlagmagasság szerint jó 800 méterrel magasabb, mint a Keleti-Alpok. A nyugaton is előforduló kelet-alpi takarófoszlányok azt valószínűsítik, hogy a kelet-alpi egység a Nyugati-Alpokat is beboríthatta, de onnan az erősebb kiemelkedés miatt már lepusztult, s így felszínre kerültek a mélyebben fekvő pennini és helvéti takarók. A Keleti-Alpokban viszont a kisebb


Európai nagytájak

kiemelkedés miatt többnyire a kelet-alpi egységek vannak a felszínen, és alattuk rejtőznek a pennini és helvéti szerkezetek, amelyek tektonikus ablakokban (pl. a Magas-Tauernben, de a Kőszegi-hegységben is) bukkannak elő a kelet-alpi ablakkeretből.

A Déli-Alpok északi részén, a periadriai lineamens menti kiemelkedés nagymértékű lepusztulást eredményezett, így itt a prealpi aljzatkomplexum van felszínen, ettől délebbre viszont a mezozoos fedőhegység üledékeit találjuk (lásd például Dolomitok).

A magashegységi formakincset a – részben éppen a kiemelkedés révén elősegített – negyedidőszaki eljegesedések vésték az Alpok kőzettestébe. A hegységben az eljegesedések idején 1400 méter körül húzódhatott a hóhatár – ma 2400–3300 méteren van –, és több mint 100 000 km2-t fedett jég – ma mindössze 3200-at! A nagy alpi völgyeket akkortájt 500–700 méter vastag gleccserjég töltötte ki. A magasabb, és nyugatabbi fekvése miatt eleve csapadékosabb Nyugati-Alpok erősebben volt, és ma is erősebben van eljegesedve: leghosszabb jégárja, az Aletsch-gleccser 23,6 kilométer, a Keleti-Alpokban a Pasterze-gleccser „csak” 8,4 kilométer hosszú.

6.2. 2. Éghajlati emeletek Európa közepénAz Alpok éghajlatválasztó hegység, amely éles határral különíti el egymástól földrészünk óceáni, közép-európai szárazföldi és mediterrán éghajlatú területeit. A magashegységre jellemző, függőlegesen övezetes éghajlatot elsősorban a tengerszint feletti magasság határozza meg, de helyi sajátosságait emellett a környező domborzat, a lejtők kitettsége és meredeksége is befolyásolja. Ez az 1. táblázatból is kiderül. Például a Hoher Sonnblick „legmelegebb” nyári havi középhőmérséklete nagyjából a dél-tiroli Bolzano leghidegebb hónapja értékének felel meg.

1. táblázat > A januári és a júliusi középhőmérséklet az Alpok néhány mérőállomásán

állomás tengerszintfelett (m)

földrajzi helyzet középhőmérséklet (°C)

évi közepesingás (°C)

°ϕ °λ januári júliusi

Zürich 569 47°23’ 08°34’ -1,1 17,6 18,7

Innsbruck 582 47°16’ 11°24’ -2,8 17,6 20,4

Säntis 2502 47°15’ 09°20’ -9,0 5,6 14,6

Zugspitze 2963 47°24’ 10°53’ -11,6 2,5 14,1

Hoher Sonnblick 3106 47°03’ 12°57’ -12,9 0,6 13,5

Bolzano 292 46°40’ 11°25’ 0,0 22,5 22,5

A hőmérséklet átlagos magassági csökkenése a nyári félévben 0,7 °C, a téli félévben 0,4 °C 100 méterenként. Ennek elsődleges oka, hogy télen (de az átmeneti évszakokban is) gyakori a fordítotthőrétegződés, a hőmérsékleti inverzió. Vagyis a völgyeket, medencéket megüli a hideg levegő, miközben a napsütötte hegyoldalakon vagy a ködfátyolból kibúvó csúcsokon sokkal magasabb hőmérséklet uralkodik. Ez a jelenség a forgalmas alpi völgyekben kellemetlen légszennyeződéssel jár együtt.

Az Alpok nyugat–keleti csapású hosszanti völgyeiben (pl. Rhône-, Inn-, Salzach-, Dráva-völgy) a délre néző lejtők jóval több napsugárzást kapnak – így melegebbek –, mint az északra tekintők (alpi dialektusban Sonnahang – Schatthang, vagyis napos lejtő – árnyékos lejtő). Ez a hőmérsékletben jelentkező eltérés a táj képében is tükröződik: az árnyékos lejtőt sokfelé érintetlen erdőségek fedik, a napos oldalon viszont falvak, legelők, kaszálórétek sorakoznak.

Az Alpokban az évi csapadékösszeg általában nő a magassággal, de ennél is feltűnőbb a csapadéknak a peremek


Európai nagytájak

felől a hegység belseje felé kirajzolódó csökkenése. A hegység északnyugati lejtőin a csapadékmennyiség az évi 2500–3000 millimétert is elérheti, az egyes vonulatok közé zárt hosszanti völgyek (pl. a Rhône völgye a Nyugati-, az Inn völgye a Keleti-Alpokban) azonban már csupán 500–600 mm/év csapadékban részesülnek. A Keleti-Alpok délebbi fekvésű, melegebb hőmérsékletű hosszanti völgyeiben – pl. a dél-tiroli Adige/Etsch völgyében – a földművelés az erősebb párolgás miatt már csak öntözéssel tartható fenn. A Földközi-tenger északi medencéje felett képződő ciklonok borultságot, tartós esőzést okoznak. Az Alpok ciklonpályáktól érintett déli oldalán ezért a csapadék ismét 2000 mm/év fölé nő (pl. a Júliai-Alpokban).

Sajátosan enyhe telű éghajlat alakult ki a Genfi-tó és a Pó-síkság felé néző lejtőkön. Itt a januári középhőmérséklet nem süllyed 1–2 °C alá, de nem fordul elő –15 °C-nál keményebb fagy sem, júliusban pedig 20–22 °C középhőmérséklet jellemző. A csapadék bőséges (1000–2000 mm/év), évi járása kiegyenlített. A napfénytartam is kedvező (2000–2200 óra/év), ezért – főleg a délies kitettségű lejtőkön – melegigényes növények termesztése is lehetséges.

A csapadékmennyiség területi különbségei a téli hócsapadékra is érvényesek, és ez a tartós hóhatár eltérő értékeiben is tükröződik. Az Alpok északi oldalán 2400–2600, a délin 2700–2900 méter körül húzódik, a hegység száraz belső területein (pl. az Ötz-völgyi-Alpokban vagy az Ortlerben) azonban 3000–3200 méterre emelkedik. Az alattomos lavinaveszélyt az erős hófelhalmozódáson és a meredek lejtőkön kívül az utóbbi évtizedekben – sokszor a téli sportok kiterjesztése érdekében – meggondolatlanul végrehajtott erdőirtások is növelték.

Az Alpok jellegzetes helyi bukószele a főn (rétoromán eredetű szó). A hegységen átkelő, és a gerinceket felhőkkel, a jellegzetes főnfallal megülő légtömegek a túlsó oldalon száraz, fokozatosan felmelegedő szélként buknak alá. A szélárnyékos oldalon a hullámzó levegőben alakjukat gyorsan változtató, percek alatt feloszló, lapos gomolyfelhők jelennek meg: „halfelhők” és „lencsefelhők”.

6.3. 3. Gleccserek táplálta folyók – gleccserek alakította tómedencékAz Alpok gerincein halad az európai fővízválasztó, amelynek egyik legfontosabb csomópontja a Gotthárd-masszívumon található. A hegytömb 3000 métert meghaladó, eljegesedett központi területén születnek, majd meredek oldalfalairól sugárirányban futnak szét az Alpok legjelentősebb, olvadékvizekből táplálkozó folyóvizei. A Reuss és az Elő-Rajna vize a Rajnán át az Északi-tengerbe jut, a Rhône a Földközi-tengerbe, a Ticino pedig a Pón keresztül egyik melléktengerébe, az Adriába tart.

A hosszabb alpi folyók (2. táblázat) végső soron mindnyájan jégárakból táplálkoznak. Lehet, hogy fő forráságuk nem közvetlenül egy gleccserkapun lép ki, mint pl. a Rhône vagy az Aare esetében, de közvetve jégolvadékból (is) gyarapodnak, pl. az Inn, a Salzach vagy a Dráva. Ez meghatározza a vízjárásukat is. A tavaszi nagy vízhozamok elsősorban hóléből, a nyári folyamatos bő vízellátás pedig főleg jégolvadásból származik. A jégárnyelvhez közeli vízfolyásszakaszok jeges (glaciális), a távolabbiak vagy az alacsonyabb térszíneken lévők hegységi havas (montanonivális) vízjárástípusúak. Mivel azonban a kiadós esőkből is jelentős utánpótlást kapnak, ezért egyes szakaszok a közbülső havas (hóátmeneti) vagy havas-esős (nivopluviális) típusba is tartozhatnak.

2. táblázat > Az Alpok néhány folyójának fontosabb vízrajzi adatai

folyó hossz (km) vízgyűjtő (km2) torkolati közepes vízhozam (m3/s)

Aare 291 17 620 557

Dráva 749 40 490 670

Enns 254 6 080 201

Inn 517 25 700 730


Európai nagytájak

Rajna 1 450 251 800 2 330

Elő-Rajna 68 1 521 –

Hátsó-Rajna 57 1 695 –

Reuss 159 3 425 140

Rhône 812 98 900 1 780

Salzach 225 6 700 250

Ticino 248 7 228 270

Traun 153 4 278 135

Az alpi folyók útjuk jelentős részét az egyes vonulatok közötti tágas, szerkezeti vonalak által kijelölt hosszanti völgyekben teszik meg, amelyek egyúttal az Alpokon áthaladó nyugat–keleti irányú átmenő forgalom pályáit is kijelölték. A vonulatokat azonban szűk, mély keresztvölgyek is tagolják. Ezeket a jégkori gleccserek mélyítették a korábbi, harmadidőszaki folyóvölgyekbe. A magasan fekvő keresztvölgyek hóhatár feletti völgyfőiből ma is jégárak indulnak, és vadul hömpölygő, zuhatagos vízfolyásokat táplálnak.

Az Alpok nemcsak folyóvizekben, hanem tavakban is igen gazdag (3. táblázat). Az alacsonyabban fekvő – hóhatár alatti – jégkori csonthógyűjtők medencéiben kerekded, apró kártavak vize csillog (pl. Lunghin-tó, amelyből az Inn ered). A hegység északi és déli lábánál nyújtózkodó hosszú, mély tavak szintén jégkori emlékek. Medencéiket jégárnyelvek vájták ki – olykor szerkezeti vonalak mentén –, és gátolták el morénájukkal (pl. Genfi-tó, Boden-tó, Garda-tó stb.). Ezek a hegységlábi tavak nagyon gyorsan töltődnek, ugyanis a betorkolló folyóvizek tetemes mennyiségű hordalékot halmoznak fel bennük. Jó példa erre a Berni-Alpok északi peremén húzódó Thuni- és Brienzi-tó, amelyeknek egységes gleccser vájta medencéjét a Lütschine-patak deltája már kettéválasztotta.

3. táblázat > Az Alpok néhány tavának fontosabb méretei

tó tengerszint felett (m) terület (km2) legnagyobb mélység (m)

Genfi 372 582 309,7

Boden 396 539 254

Vierwaldstatti 437 113,6 214

Zürichi 409 88,5 143

Thuni 558 48,4 217

Brienzi 564 29,8 260

Traun 423 25,7 191

Hallstatti 508 8,6 125

Az Alpokban a jégárakra többféle elnevezés használatos. A „Gletscher” a Rhône jégárnyelvénél fekvő Gletsch településből származik, a „Ferner” a jég, csonthó jelentésű német „firn” szó tiroli változata (pl. az Ötz-völgyi-Alpokban), a „Kees” a jég középkori német neve Tiroltól keletre, a „Vadret” a jégár rétoromán neve (pl. a


Európai nagytájak

Berninában), a Glarusi-Alpokban pedig „Firn” szóval jelölik a jégárakat is. Az utóbbi másfél évszázadban a felmelegedés és a klíma szárazodása következtében a jégárak általában, tendenciaszerűen rövidülnek és vékonyodnak is (4. táblázat). Ami természetesen nem zárja ki, hogy hűvösebb és/vagy csapadékosabb években pár métert hosszabbodhatnak, illetve vastagodhatnak (41. ábra). Az alpi jégárak 1975 és 2000 között tömegük 25%-át, 1850-től számítva pedig 2/3 részüket elvesztették. Ilyen ütemű veszteséget feltételezve Európa alpi típusú gleccsereinek 50%-a eltűnhet 2025-ig, és mintegy 5% marad csak 2100-ban.

4. táblázat > Az Alpok néhány gleccserének hosszváltozása és 1973-ban mért felülete

gleccser táj hossz (km) felület (km2)1973

1850 1973 2002 2005

Grosser Aletsch

Berni-Alpok 26,5 24,0 23,1 22,9 86,6

Fiescher Berni-Alpok 17,1 15,4 15,0 15,0 34,2

Gorner Wallisi-Alpok 16,0 13,5 12,9 12,9 59,7

Unteraar Berni-Alpok 14,5 13,0 12,2 12,1 29,5

Oberaletsch Berni-Alpok 10,4 9,1 8,9 8,8 22,8

Pasterze Magas-Tauern 11,0* 9,7 8,4 8,3 24,0 (18,5)***

Rhône Damma-csoport 9,3 8,0 7,9 7,9 17,6

Morteratsch Bernina 8,9 7,0 6,6 6,5 16,4

Mer de Glace Mont Blanc 14,0** 13,0 7,0 5,6 50,0 (40,0)***

* = 1851-ben mért hossz; ** = 1908-ban mért hossz; *** = 2002-ben mért felület


Európai nagytájak

41. ábra > Kilenc alpi jégár éves jégvesztesége 1980–2003 között

6.4. 4. Függőleges életföldrajzi övekAz éghajlati elemek függőleges elrendeződése nyomán az Alpok növényzetét is függőleges övekbe sorolhatjuk. Ezek a hegység déli oldalán általában pár száz méterrel magasabban kezdődnek, mint az északin, és az Alpok belső területein – a hóhatárhoz hasonlóan – felboltozódnak (42. ábra).


Európai nagytájak

42. ábra > Az Alpok magassági övezetessége Ausztriában

Az Alpok déli peremén a keménylombú mediterrán növényzet pl. a Garda-tó környékén 400 méterig is felhatol. E felett, mintegy 600 méterig, szubmediterrán fajok határozzák meg a vegetáció képét, a völgyekben a szelídgesztenye, a molyhos tölgy, a komlógyertyán néhol 800 méterig is felhúzódik. Délen csak e szint felett kezdődnek az Alpok északi, bajor előterében már 500 méter alatt is megtalálható lomboserdők (tölgy, hárs), amelyekhez északon hamarosan a bükk csatlakozik.

Délen 1000, északon már 800 méter körül kezdődik a vegyes erdők (luc-, jegenyefenyő, bükk és más lombos fajok) szintje, amelynek mai fajösszetétele többnyire az erdőirtásokat követő telepítések hatását tükrözi. Az erdőtelepítések a tűlevelű fák, azokon belül pedig a lucfenyő „diadalmenetét” jelentették (jelenleg ezek túlsúlya jellemző), ami főként azért jelent gondot, mert a luc sekély gyökereivel csak kevéssé képes a lejtő stabilizálására.

Északon 1400, délen 1500 méter körül kezdődik és 1800, illetve 2000 méterig tart a tűlevelű erdők szintje. Ebben az övben a lucfenyők mellett egyre több a fényt kedvelő vörös- és cirbolyafenyő és megjelennek a kúszófenyők, bozótosok, cserjések. Feljebb törpefenyővel, havasi égerrel találkozhatunk. Az Alpokban a mai erdőhatár jó 200–300 méterrel a természetes határvonal alatt húzódik. Az erdőket a hegységben évszázados hagyományokkal rendelkező havasi pásztorkodás, az ún. alm gazdálkodás szorította lejjebb.

Az erdőhatár felett következik az alhavasi rét, vagyis az alp, amelyről az egész hegység a nevét nyerte.

A jellegzetes alpi állatvilágot is főként itt, az alhavasi, havasi szintben figyelhetjük meg. A kőszáli kecskét már sok helyen – így pl. az észak-itáliai Gran Paradiso környékén – mesterségesen telepítették vissza, a zerge és mormota azonban még viszonylag nagy számban fellelhető. A madarak közül gyakori a hófajd, a szajkó, a legmagasabb régiókban pedig a szirti sas, valamint a keselyű.

6.5. 5. Alpi tájak: gazdag formakincsű, változatos vonulatokAz Alpokat a hegység csapásirányával párhuzamosan futó, folyóvölgyek által továbbformált szerkezeti vonalak – a Nyugati-, illetve a Keleti-Alpokban eltérő kifejlődésű nagyszerkezeti egységekkel azonosítható – vonulatokra osztják. A Déli-Alpok ezektől különböző, önálló nagyszerkezeti egység.

6.5.1. 5.1. Az ívesen hajló, keskeny, magas, letarolt Nyugati-Alpok

Nagyobb magassága és nyugatabbi fekvése miatt csapadékosabb, mint a Keleti-Alpok, ezért a jégkorban erősebben volt és ma is erősebben van eljegesedve (a jég- és csonthó kb. 1900–2000 km 2-t fed). Itt nyújtóznak az Alpok leghosszabb és legnagyobb területű jégárjai (Aletsch, 22,9 kilométer). A Keleti-Alpokban még a leghosszabbak sem érik el a 10 kilométert.

A gránitból, gneiszből, különféle kristályos palákból és fillitekből felépülő helvéti és pennini nagyszerkezeti egység alaphegységi tagjai a legmagasabbra nyúló gerincek.

6.5.1.1. 5.1.1. A helvéti alaphegység

A helvéti masszívumok tömeges, bástyaszerű hegységek, amelyek hirtelen emelkednek ki a jóval alacsonyabb üledékes takarókból (pl. részben a Tengeri-Alpok és a Titlis, Belledonne), mint ahogy az „Európa tetejét” hordozó Mont Blanc tömbje is. A francia–olasz határon meredező azonos nevű legmagasabb csúcsnak – a többi eljegesedett társához hasonlóan – szüntelenül változik a magassága a friss hó, az olvadás, a tömörödés, illetve a jégsapka mozgásának függvényében. Az utolsó hitelesített műszeres mérések szerint jégsapkával 4808 méter, nélküle 4792 méter. Arculata a jégkortól formálódik, ma is jelentős része eljegesedett. A csipkés kárgerincek sok helyen meredek falú piramisokká, tűhegyes tornyokká szabdalódtak (több csúcs nevében hordozza alakját: „aiguille” = tű). Számos egymásba szaladó jégár vési a varázslatos teknővölgyeket és halmozza a rengeteg morénát. A Mont Blanc gleccserei nemcsak gyorsak (a Mer de Glace pl. másfél évszázada még 250, de erős fogyása miatt ma csupán 90–94 m/év sebességű; 4. táblázat), de közöttük van a három legmélyebbre – a Chamonix-völgybe – lehatoló is.

A folyóvölgyekkel övezett Pelvouxról írta Ludwig Purtscheller (1849–1900), salzburgi alpinista: „Aki a Pelvoux-csoportot nem ismeri, az nem ismeri igazán az Alpokat!” A tömzsi tömb csonthó és jég formálta tarajos gerinceit sugárirányban lefutó, olvadékvízpatakokban végződő jégárak meredek falú, szűk völgyekkel szabdalják. Ennek ellenére a 4000 méter körüli magasságokba törő, élesre faragott piramisai (a legmagasabb a


Európai nagytájak

Barre des Écrins, 4102 méter) nehezen megközelíthetők. Nagyszerű látvány a gleccsermezőből kibukkanó, karcsú tornyokból álló La Meije, amelynek feltárásában a magyar Zsigmondy Emil (1861–1885) is részt vett (100-nál több 3000 méternél magasabb alpi csúcsot hódított meg, és 6 csúcs őrzi nevét). Nemcsak az Alpok kitűnő ismerője-ismertetője, de áldozata is volt: a Pic Central de La Meije megmászása közben lezuhanva életét vesztette.

Jégárvájta tavak (Thuni-, Brienzi-tó) és jég táplálta folyók (Aare, Rhône) ölelésében húzódik kb. 130 kilométer hosszan északkelet–délnyugati irányban az Alpok egyik legeljegesedettebb tagja (kb. 500 km 2-t fed csonthó és jég), a Berni-Alpok. Fennsíki jégmezőiből és csonthópalástba burkolózó kárpiramisainak (pl. Finsteraarhorn, 4274 méter; Aletschhorn, 4195 méter; Mönch, 4099 méter; Jungfrau, 4158 méter) fülkéiből indulnak az Alpok leghosszabb gleccserei (4. táblázat). Felettük őrködik az Eiger (3970 méter) éles peremű, függőleges falú mészkőbástyája (helvéti takarórészlet). A Berni-Alpok jégár véste pompás keresztvölgyei közül az egyik legszebb a kétszintes Lauterbrunnen-völgy. Meredek oldalfalait a függővölgyekből lezúduló olvadékvizek vízesései, pl. a 400 méter szintkülönbséget öt lépcsőben leküzdő Trümmelbach teszik káprázatossá.

A Berni-Alpok (és az Aar-masszívum) északkeleti folytatása a Damma-csoport. Innen, az azonos nevű jégárból indul több száz kilométeres kalandos útjára a Rhône. A rövidülő gleccsernyelv körüli lecsiszolt, erősen mart sziklafelszínt részben betakarják a fenék-, oldal-, és végmorénák kusza halmai. A közelben halad az Alpok ókortól ismert, ma is egyik legforgalmasabb átkelő útvonala, a Gotthárd-masszívumot (vízválasztó csomópont!) átszelő Szent Gotthárd-hágó (2091 méter). Északkelet felé a Glarusi-Alpok alig tagolt, zárt tömbjével ér véget a pennini alaphegységi gerincsorozat.

6.5.1.2. 5.1.2. A helvéti takarók

A helvéti masszívumokat a nagyrészt sekélytengeri karbonátos és törmelékes üledékes képződményekből álló fedőhegységi takarók, illetve e takarók foszlányai szegélyezik. Az alaphegységi tagok külső peremén markáns gyűrt, glaciális és karsztos formákban egyaránt gazdag vonulatot alkotnak.

Ehhez, a sokszor függőleges falakkal környezete fölé tornyosuló vonulathoz tartozik a Provencei-Alpok északi része. Az 1000–1500 méter átlagmagasságú, észak felé magasodó hegység alpi szerkezete részben enyhén gyűrt harmadidőszaki molassz, de többnyire középidei karbonátos redőkből, redőtakarókból áll, amelyek később hatalmas táblákká törtek és vetődtek, vagy kibillentek, illetve mély szurdokokkal felszabdalódtak. A hegység egyik nevezetessége az emelkedő mészkőtérszínbe bevágódó folyó válogató eróziójával képződött Verdon-szurdok, amely nemcsak méreteivel (kb. 21 kilométer hosszú, néhol 700 méter mély, alul 5–6 méter, felül 200 méter széles), hanem formagazdagságával és színpompás mellékágaival is kitűnik az Alpok völgyei közül. A Vaucluse hegység a nyugati peremén fakadó, erősen ingadozó vízhozamú karsztforrásáról híres. A Fontaine de Vaucluse (vízhozama a XIX. század óta csökkent, ma 0 és 90 m 3/s között változik) nevét fogalomként átvette a hidrológiai szakirodalom.

Helvéti takarók alkotják a Tengeri-, a Dauphinéi-, a Savoyai-Alpokat, valamint a Genfi- és a Boden-tó között elnyúló Svájci-Mészkő-Alpokat is. Az agyagos, márgás, homok- és kavicsköves (konglomerátum) rétegekből (flis, molassz) álló enyhébb lejtőjű, alacsonyabb hátakból változatos alakú és formakincsű mészkőhegységek emelkednek ki (pl. Churfirsten). A felszínen végtelen karrmezők, víznyelőkben eltűnő csermelyek, szakadékokkal sűrűn felárkolt térszínek, a mélyben pedig kisebb-nagyobb üregek, barlangok, járatrendszerek lelhetők. A Muota-patak vízgyűjtőjén terül el a vonulat legnagyobb összefüggő karsztvidéke (250 km2), amely Földünk ötödik leghosszabb barlangját, a kréta mészkőben képződött Höllochot rejti (mai ismert hossza 193,6 kilométer, legnagyobb mélysége –938,6 méter).

A molassz- és mészkőredős, változatos domborzatú Pilatus (2120 méter) délnyugatról, a szintén molasszból (homok-, kavicskő) álló Rigi (1797 méter) északkeletről őrködik a Vierwaldstatti-tó felett, kissé távolabb pedig a Kis- és Nagy-Mythe (1811 és 1899 méter) alsó kelet-alpi szerkezetű szirtmaradványból kialakult kúpja tekint Schwyzre. A 2502 méteren tetőző, kréta karbonátos kőzetekből felépülő Säntis kitűnően szemlélteti az alpi gyűrt szerkezetet. A párhuzamosan futó ferde, fekvő és elnyírt redők boltozatai és teknői ma már a kőzetminőségtől függően eltérő mértékben letarolódva, a jég, a folyóvíz és a törmelékmozgások felszínformálásával jelentősen átalakítva, megcsonkítva láthatók és tanulmányozhatók (39. ábra). A parányi tengerszemek fölé nyúló recés gerincek, sziklaszirtek és apró fennsíkok bővelkednek a különféle karsztos formákban.

A helvéti takarók az északkelet–délnyugati csapású Jurában (Crêt de la Neige, 1720 méter) folytatódnak. Az újharmadidőszaki oldalirányú préselések elsősorban a déli részét érintették, ez a Láncos- (Gyűrt-) Jura. Itt a párhuzamos redősorozat enyhén letarolt boltozatait – ezek a gerincek – redőteknőkbe mélyített folyóvölgyek választják el. A gerinceket zuhatagos vízfolyások mély szurdokokkal keresztirányban átréselték (cluse-ök). A


Európai nagytájak

Láncos-Jura északon a gyűrődésmentes, de vetődésekkel feldarabolt, folyóvizekkel felárkolt, 450–600 méter magas Táblás-Jurára tolódott. A domborzat és a felszínformák kialakulásában a szerkezeten kívül a kőzetek eltérő minősége is szerepet játszott (agyag-, márga-, mészkő). A riss eljegesedéskor a Jurát szintén beborították az idáig nyúló alpi gleccserek.

A Jura és az Alpok közé ékelődő, kb. 300 kilométer hosszú, 50–100 kilométer széles, alacsony (400–600 méter), felszabdalt dombság a Mittelland. Az Alpok harmadidőszaki emelkedésekor erősen süllyedő medencévé vált, amelyben dél felé vastagodó molassztömegek rakódtak le. A peremeken ezek az üledékek enyhe redőkbe gyűrődtek. A ma is süllyedő medence már a harmadidőszak végére letarolt, felszabdalt, enyhén hullámos felszínné alakult, amit a hatalmas jégkori alpi jégárak (Rhône-, Rajna-, Aare-gleccser) morénával beborítottak, majd olvadékvizeikkel közösen feltöltöttek, a jelenkorban pedig a folyóvizek (Rajna, Thur, Aare, Rhône, Reuss és mellékfolyóik) felárkoltak. A magasabb déli peremét gleccser vájta és végmoréna duzzasztotta tavak tagolják.

6.5.1.3. 5.1.3. A Pennini egység

A Pó alföldjéből hirtelen kimagasodó Liguri-, a Cotti-, a Gráji- és a Ticinoi-Alpok vagy az Adula vonulatainak nagyobbik részét a pennini nagyszerkezeti egység alaphegységi jellegű kőzetei alkotják. Az Alpok legnagyobb átlagmagasságú hegységében, a Wallisi- (Valais-i, Pennini-) Alpokban 41 csúcs nyúlik 4000 méter fölé, pl. az élenjáró Dufourspitze (4634 méter) a Monte Rosa csoportban, a legszebb Weisshorn (4505 méter), vagy a legismertebb Matterhorn (4478 méter). Ez utóbbi az Alpok talán legszabályosabb, éles gerincekkel, lenyesett gerincorrokkal határolt, magányos kárpiramisa. A Matterhorn szerkezete is ritkaság: az alsó kelet-alpi takarórendszer része (Dent Blanche-takaró), lábánál pedig a pennini és kelet-alpi takarókat elválasztó varratvonal (szutura) szerpentinesedett ofiolitja nyomozható (40. ábra).

Nagy magassága miatt a Wallisi-Alpok a legjobban eljegesedett alpi hegycsoport, és itt mérhető a rekord szintkülönbség is: a Dufourspitze és a Dora Baltea-völgy között 4400 méter! A keskeny kárgerincek övezte kárfülkékből sokfelé ma is völgyi gleccserek ereszkednek (leghosszabb a Gorner), és vésik a pompás keresztvölgyek felső szakaszát. Lejjebb már a belőlük táplálkozó, a Rhône és a Pó felé siető patakok mélyítik a völgyet. A hatalmas jégkori morénatakarókat időszakos olvadékvíz-patakok barázdálják és árkolják, nagyszerű földpiramisokat formálva. A nagy szintkülönbségek miatt gyakoriak a hegyomlások, kő- és hólavinák, csuszamlások, amelyek sokszor településeket is maguk alá temethetnek.

A pennini alaphegység tagjait a mozgalmas óceáni fejlődésről tanúskodó, üledékes kőzetekől felépülő fedőhegységi takarók hegységei, mint a Chablais és a Fribourgi-Alpok keretezik; de a fent említett vonulatok (Liguri-, Cotti-, Gráji-, Wallisi-Alpok) egyes részei is ide tartoznak szerkezetileg.

6.5.2. 5.2. Az alacsonyabb, kevésbé letarolt és eljegesedett Keleti-Alpok

Az Alpok nyugat–keleti csapású, kelet felé szétnyíló, alacsonyabb, kevésbé letarolt és ma is kevésbé eljegesedett (csak mintegy 1000–1200 km2-t borít jég és csonthó) része a Keleti-Alpok.

A Keleti-Alpok legmagasabb vonulatai az alsó és középső kelet-alpi takarórendszer, valamint a szerkezeti ablakokban előbukkanó pennini nagyszerkezeti egység részei (43. ábra), amelyek kelet felé folyóvölgyekkel erősen felszabdalt, többnyire még a pleisztocénben is jégmentes középhegységekben végződnek. Az alsó kelet-alpi takaróhoz tartozik a Lajta- (484 méter) és a Soproni-hegység (557 méter), a legkeletibb pennini szerkezeti ablak pedig a Kőszeg–Rohonci-hegységben (882 méter) van.

43. ábra > A Keleti-Alpok észak–déli irányú földtani szelvénye


Európai nagytájak

6.5.2.1. 5.2.1. A nyugati aljzattakarók vonulatai

A középső kelet-alpi takarórendszer nyugati szárnyán még ma is eljegesedett magashegységek találhatók (pl. a Räti-Alpok, 3439 méter; a Bernina, 4049 méter vagy az Ortler, 3905 méter). A Räti-Alpok 3000 méter körüli magasságot elérő, éles, fűrészfogszerű kárgerincei és merészen magasba szökő piramisai között megbújó tengerszemek egyikéből (Lunghin-tó) születik az Inn/En, amely az Alpok talán legfestőibb teknővölgyébe – Engadinba – érve négy nyelvmedence tavon keresztül folytatja útját északkelet felé. A Räti-Alpokban van az Alpok legmagasabban fekvő települése, Juf (2126 méter).

Az Engadin völgy szemközti oldalán néhány száz méterrel magasabb, kb. 100 km2-nyi csonthóba és jégbe burkolózó, gneiszből, gránitból és kristályos palákból felépülő kárpiramisok sorozata, a Bernina emelkedik. Legmagasabb csúcsa – a Piz Bernina (4049 méter) – a Keleti-Alpok egyetlen négyezrese, amely alig alacsonyabb társaival (pl. a Bellavista, a Piz Palü, a Piz Roseg) tekint le a varázslatos teknővölgyek mélyén kúszó, szebbnél szebb, de egyre csappanó jégárakra (leghosszabb közülük a Morteratsch).

A mintegy másfél száz 3000 méternél magasabb csúcsot számláló, eljegesedett Ötz-völgyi-Alpokban (3774 méter) már a pennini nagyszerkezeti egység is előbukkan (Engadini-ablak). A vékonyodó csonthóborításból egyre több csipkés kárgerinc és élesre faragott kárcsúcs bontakozik ki. Az olvadásos jégformákban gazdag (gleccserkút, -alagút, -kapu stb.), gleccserasztalokkal, ezek roncsaival és összefagyott morénakupacokkal telehintett völgyi gleccserek (itt „Fernerek”) mellett számos függő-, fal-, lejtő- és kárgleccser csiszolja a sziklafelszíneket. A soványodó jégárak hátrahagyott oldalmorénáit olvadékvízerek barázdálják, az erdőtakarójuktól megfosztott meredélyeket bővizű, akadálytalanul lezúduló vadpatakok árkolják, a lejtők aljában pedig terjedelmes hordalékkúpok épülnek. Változatosak a tömegmozgásos formák: törmelékomlások, kőfolyások, csonthómentes, csupasz kárfülkékből induló tömbgleccserek (törmelékbe, morénába ágyazott holtjég). 1991 őszén hegymászók a Similaunról (3606 méter) lekúszó jégár egyik újonnan képződő olvadékvíz-medencéjében egy 5400 éves felöltözött, mumifikált férfitetemre (bőrruha, fűkabát, bőrcipő, medveszőr kucsma stb.) és eszközeire (íj, tegez, nyílvesszők, tűzkőpengés kés, fanyelű vörösréz balta stb.) leltek. Anatómusok és régészek évekig vizsgálták és kiderítették az újkőkorszaki „Ötzi” korát (40-es éveiben járt), méreteit, életmódját, származását. Jelenleg a bolzanói Régészeti Múzeumban látható.

6.5.2.2. 5.2.2. A Tauern-ablak

Az Alpok legkiterjedtebb pennini szerkezetű kibukkanása a 160 kilométer hosszú, 20–30 kilométer széles Tauern-ablakban lelhető (44. ábra). Nyugati részén húzódik a Ziller-völgyi-Alpok (3510 méter) és nyúlványa, a Tuxi-Alpok. Déli részén nyújtóznak a jégkortól formálódó, szűk keresztvölgyekkel felszabdalt, legszebb fűrészfogas gerincei, legmagasabb kárpiramisai. Oldalukból ereszkedő, rövidke jégárak táplálják a Zillerbe lefutó, sebes folyású, zuhatagos patakokat. A hatalmas kiterjedésű (kb. 4500 km2), hosszanti és keresztvölgyek mentén jól tagolható Magas-Tauern fő tömegét a Tauern-ablak alkotja, de északi és keleti szegélyein a kelet-alpi takarók roncsai is megjelennek. A déli peremén pedig az erősen átalakult keverék kőzetekből álló varratvonal követhető (Matrei-zóna). A hegységben a XIX. század végéig évszázadokon át aranyat bányásztak és mostak (Goldberg-csoport), valamint rezet és ezüstöt fejtettek (Venediger-csoport). A Hoher Sonnblicken (3106 méter) 1886-tól működik meteorológiai obszervatórium.


Európai nagytájak

44. ábra > A Tauern-ablak földtani térképe (Tollmann után módosítva)

A Magas-Tauernben az eljegesedett magashegység sokszínű formakincsének teljes gyűjteménye feltárul. A csipkés kárgerincek, a fenséges kárpiramisok (pl. Grossglockner, 3798 méter; Grossvenediger, 3674 méter) éppúgy jelen vannak, mint az olvadékvízformákkal átlyuggatott, gyorsan fogyó jégárak (pl. Pasterzekees, 4. és 5. táblázat), a pazar teknővölgyek vagy a moréna- és törmeléktömegek változatos alakzatai. A Salzachba és a Drávába igyekvő, gleccservizektől és kiadós esőktől duzzadó patakok néhol vad szurdokokon törnek át (pl. Liechtensteinklamm, Raggaschlucht), pompás zuhatagokban dübörögnek. Legnevezetesebb a Krimmli-patak három nagy lépcsőben 381 métert zuhanó vízesése. A hegység több mint 40%-án terül el Közép-Európa legnagyobb, 26 éve alapított hegységi nemzeti parkja, amely kitűnő lehetőséget kínál a földtani, felszínalaktani, éghajlati, víz- és életföldrajzi értékek, a függőleges földrajzi övezetesség, valamint a havasi legelőgazdálkodás bemutatására.

5. táblázat > A Pasterzekees méretváltozásai 1851–2002 között (Lieb, G. K. és Slupetzky, H. adatai, 244)

év 1851* 1852 1924 1969 1985 2002

hossz (km) 11,0 11,4 10,3 9,5 9,0 8,4

felület (km2) 26,5 26,5 22,6 19,8 18,9 18,5

térfogat (km3) 3,5 3,5 2,9 2,2 2,0 1,8

6.5.2.3. 5.2.3. Az Északi-Mészkő-Alpok

A Keleti-Alpok északi vonulatait a felső kelet-alpi takarórendszer részben vagy teljesen lenyíródott, délről észak felé áttolódott takarói alkotják. Az Északi-Mészkő-Alpok többnyire triász mészkőből és dolomitból felépülő, karsztos és glaciális formákban gazdag hegységeit a Duna felé tartó folyóvizek szűk szurdokokkal törik át, és részekre tagolják.

A nyugati, legmagasabb tagja az Észak-Tiroli-Mészkő-Alpok. Recés kárgerincekben végződő, meredek sziklafalait pompás, mély völgyek darabolják. Vastag törmeléktakaróiból karcsú csúcsok nyúlnak 3000 méter közeli magasságokba (pl. Rätikon, 2964 méter; Allgäni-Alpok, 2658 méter; Lech-völgyi-Alpok, 3040 méter; Kaisergebirge, 2344 méter). Itt található a Németország legmagasabb csúcsában (Zugspitze, 2963 méter) tetőző Wetterstein és a kárformáknak nevet adó Karwendel (2749 méter) is.

A középső, tömzsi, kevésbé tagolt Salzburgi-Mészkő-Alpokat magasra kiemelt, terjedelmes karsztfennsíkok jellemzik (pl. Steinernes Meer, 2655 méter; Hochkönig, 2941 méter). Az eljegesedéskor a jég e karsztos


Európai nagytájak

platókba marta be magát, és peremükön túlcsordulva vésett mély vályúkat a mészkőbe. A Tennengebirge (2431 méter) rejti Földünk leghosszabb, káprázatos jégszobrokkal ékeskedő dinamikus1 jeges barlangját (Eisriesenwelt, 42 kilométer). Legmagasabb hegysége az északon és délen meredeken leszakadó, zömök Dachstein (3004 méter), amelynek kiterjedt jégkori gleccsereiből mára csupán hat parányi maradt (ezek az Alpok legkeletibb jégárjai). Nemcsak felszíne dúskál egyedülálló karsztformákban, hanem belseje is: apró és hatalmas, vizes és száraz, jéggel és cseppkővel díszített üreg- és folyosórendszerek szövik át (pl. Rieseneishöhle, Mammuthöhle).

A mészkővonulat az Enns folyó felső szakaszától keletre az Osztrák-Mészkő-Alpok 2000 méteres magasságot már alig meghaladó hegységeiben ér véget. Éles peremű párkányokban végződő fennsíkjait sudár tornyok, széles törmeléklejtőkké összeolvadó kőfolyások teszik változatossá (pl. Enns-völgyi-Alpok, 2369 méter; Hochschwab, 2278 méter; Raxalpe, 2007 méter; Schneeberg, 2076 méter).

Az Északi-Mészkő-Alpok fővonulatának északi peremén a keskeny, középhegységi jellegű Elő-Alpok húzódik, amely a nyugati Bregenzi-erdőtől (2231 méter) kelet felé a Bécsi-erdőig (893 méter) fokozatosan alacsonyodik. A felső kelet-alpi takarórendszer sokféle (agyagos, törmelékes, karbonátos), eltérő minőségű kőzetén élénk, formagazdag domborzat fejlődött. A szelídebb agyag és márgafelszínekből meredező nyurga mészkő- és dolomitszirtek közé gleccser vájta, apró vízfolyásokra felfűzött tavak ékelődnek (pl. Atter-, Traun-, Mond-, Hallstatti-tó). A Salzkammerguti-tóvidék különleges értéke még a kősó (Salzberg), amely egy lefűződő jura lagúnában keletkezett, és bepréselődött a többi üledékes réteg közé.

A déli szegély kevésbé változatos felszínű hegységei – pl. Kitzbüheli-Alpok (2558 méter) – főként óidei karbonátos kőzetekből, fillitből, agyagpalából, kvarcitösszletekől felépülő, kisebb lenyesett takarókból állnak (grauwacke zóna), amelyek kelet felé a felsőcsatári Vas-hegyben és a Kisalföld aljzatában folytatódnak. Az Eisenerzi-Alpok (2214 méter) nyugati részén a devon karbonátos rétegsor szideritesedett, vaspáttá alakult (Erzberg).

A Keleti- és Nyugati-Alpoktól délre húzódó szerkezeti öv – a periadriai lineamens – mentén (és a közrezárt Drávai-vonulatban is), illetve ehhez kapcsolódva képződtek az Alpok vulkáni kőzetei (pl. óharmadidőszaki andezit, dácit).

6.5.3. 5.3. A dinári jellegű Déli-Alpok

A periadriai lineamenstől délre magasodó Déli-Alpokat a korábbi felszínalaktani irodalom Déli-Mészkő-Alpok néven foglalta össze, ám helyesebb a földtani nevezéktan használata, hiszen szerkezete és fejlődése teljesen eltér az Alpok többi részétől és legnevesebb része nem is mészkőből áll. A Déli-Alpokban az alpi hegységképződés során nem voltak nagy takarós áttolódások, szerkezetének fő meghatározói az északról dél felé hajló, kis kilengésű rá- és feltolódások, pikkelyek. Tehát már nem alpi, hanem dinári szerkezetű.

A Déli-Alpokban emelkedik Európa változatos, szikla- és törmelékformákban leggazdagabb hegyvidéke, a Dolomitok, amely névadója a karbonátos kőzetek egyik fontos változatának, a dolomitnak. Hólépatakok és esővízerek barázdálta törmelékszoknyába temetkező, függőleges sziklatornyait (pl. Drei Zinnen/Tre Cime di Lavaredo, 2999 méter; Vajolet-tornyok, 2243 méter) és gerinceit részben a csonthó és a jég, de többnyire a jégkorban különösen erős, és még ma is hatékony fagyaprózódás hozta létre és formálja tovább. A jelenleg is eljegesedett Marmolada a hegység egyetlen gleccserét és legmagasabb csúcsait hordozza. A kettős kárpiramis nyugati tagja a Marmolada di Penia (3342 méter), a keleti a Marmolada di Rocca (3309 méter). A Dolomitok égbeszökő csipketornyai Eötvös Loránd fizikust is lenyűgözték. 16 éves korában járt először az Alpokban, később pedig számos csúcs meghódítása után (többre ő jutott fel először) négy évtizeden keresztül járta a Sexteni-Dolomitok sziklarengetegeit. A Cadin toronycsoport délnyugati tagja – a Cima Eötvös, 2837 méter – őrzi nevét.

Az Alpok délkeleti sarokbástyája szlovén területen a Júliai-Alpok (Triglav, 2864 méter). Triász mészkőtestét alaposan átdolgozta a pleisztocén eljegesedés, amiről hegylábi glaciális tavak (Bohinji-tó, Bledi-tó) is tanúskodnak.

7. Kárpátok és a Kárpát-medence

11 A dinamikus jeges barlangban a jégalakzatok keletkezését és megmaradását az évszakosan változó irányú légáramlás biztosítja: télen a hidegebb külső levegő a bejáraton át a barlangba jutva lehűti annak levegőjét, falait, majd távozik a fennsíki kürtőkön, így a bezúduló víz megfagy. Nyáron az áramlás megfordul: a fennsíki kürtőkön leáramló melegebb levegő olvaszt, lehűl és a bejáraton távozik.


Európai nagytájak

NEMERKÉNYI ANTAL, MÓGA JÁNOS

A Kárpátok hegykoszorúja által körülölelt, mintegy 330 ezer km2 területű Kárpát-medence Európa tengerektől távoli területének egyik legegységesebb, legjobban körülhatárolható nagytája. Nyugati peremvidéke az Alpokhoz támaszkodik, ide tartozik az Alpokaljának a Keleti-Alpok ollószerűen szétnyíló vonulatába benyúló öblözete, a kelet felé nyitott Grazi-félmedence is. Délnyugati határa a Dinaridák északi peremvidékéig terjed, amelyet praktikusan a Száva és a Duna mentén húzott vonal jelöl.

7.1. 1. Kőzetlemezek varratvonala menténA Kárpátok ívével körülzárt medence aljzata nem egységes; több északkelet–délnyugati csapású, változatos korú és kőzetanyagú szerkezeti sáv alkotja, amelyek két nagy szerkezeti egységhez – Alcapa és Tiszai–Dáciai-lemez – tartoznak.

Az Alcapa mozaikszóval jelölt afrikai eredetű lemezdarab a Keleti-Alpok és az Északnyugati-Kárpátok takarórendszereit, illetve az Észak-Pannon térség (a Magyar-középhegységet tartalmazó részét Pelsói-egységnek is nevezik a szerkezeti földtanban a Balaton latin neve után) szerkezeti egységeit foglalja magában. A Tiszai–Dáciai-lemez az Európai-lemezről szakadt le a Pennini-óceán kinyílásához kapcsolódó árokképződés miatt a középső jurában. Napjainkban a közép-magyarországi vonaltól (Zágráb–Hernád nagyszerkezeti vonal) délre eső lemeztöredékeket foglalják össze ebben az egységben (45. ábra). Az Alcapa egységgel a kora miocénben összeütközött, egybekapcsolódott, s e folyamat takaróképződéssel és pikkelyeződéssel járt együtt. Ekkor alakult ki a medence belső sávos szerkezete.


Európai nagytájak

45. ábra > A Kárpát-medence szerkezetmorfológiai térképe. Jelmagyarázat: Alcapa szerkezeti egységei: 1A – Északnyugati-Kárpátok, Belső-Kárpátok takarórendszerei; 2A – Északnyugati-Kárpátok, Külső-Kárpátok


Európai nagytájak

takarórendszerei (flis öv); 3 – Pienini-szirtöv; 4 – vulkáni vonulat; 5 – Magyar-középhegységi- (Pelsói-) egység; 6 – molasz medencék; Tiszai–Dáciai-egység: 1B – Keleti-Kárpátok, Belső-Kárpátok (Dáciai-) takarórendszere; 2B – Keleti-Kárpátok, Külső-Kárpátok (Moldvai-) takarórendszere; 7 – Géta-takarórendszer; 8 – Dunai-egység; 9 – Erdélyi-középhegység északi szerkezeti egységei; 10 – Erdélyi-középhegység déli szerkezeti egységei és Vardar-öv; 11 – Dinaridák szerkezeti egységei

A Kárpát-medence bonyolult fejlődését négy fontos tektonikai esemény határozta meg az alpi hegységképződés során. Az első a Tethys-óceán ágainak kinyílása volt a középső triász–középső jura idején. A különböző irányokban felnyíló óceáni árkok alapvetően meghatározták a középidőben az üledékképződés és magmatikus kőzetképződés folyamatát. A szerkezetalakulást meghatározó másik fontos esemény a jura vége–kréta vége között az óceáni ágak bezáródásához kapcsolódó takaróképződés volt, amelyhez magmatikus és metamorf folyamatok kapcsolódtak. A harmadik fontos eseménysor az oligocén végén–miocén elején ment végbe, amikor az Alcapa és a Tiszai–Dáciai-lemez egymással ellentétes irányú forgást végezve bepréselődött az akkor formálódó kárpáti térségbe, mialatt egyes darabjaik egymás mellett elcsúsztak. E mozgások takaróredőkbe gyűrték a Kárpáti orogén öv külső szegélyén a flis üledékeket. A negyedik szerkezetalakulás az újharmadidőszakban már összeforrt elemek megnyúlásával ment végbe, ami létrehozta a belső-kárpáti süllyedéket, azaz a Kárpát-medencét. E mozgások szerkezetalakító hatásai napjainkig követhetők.

A lemeztöredékek közötti óceáni térségek lemezalábukásokkal emésztődtek fel a miocénben, amelyet a pleisztocén végéig tartó andezites vulkáni tevékenység kísért a Visegrádi-hegység és a székelyföldi Hargita között.

A földtani értelemben vett óceánok a Kárpát-medence területéről már a harmadidőszak elején eltűntek. Tenger azonban még 5–6 millió éve is hullámzott a medencében. E Pannon-beltengert a Kárpátok felől érkező folyók előbb tóvá „fokozták le”, és a kiédesedett beltó csak a pliocén végére töltődött fel.

A pliocéntól (kb. 5 millió éve) már részt vett a medence nyugati részének feltöltésében a Duna őse, amelynek akkori futása erősen eltért a maitól, és a Szlavóniai-beltóban fejezte be útját. A negyedidőszak további változásokat hozott. A kárpáti hegységek ekkor több száz métert emelkedtek, alföldjeink viszont tovább süllyedtek. A folyókat a legerősebben süllyedő területek vonzották maguk felé.

A negyedidőszak legfontosabb változását azonban a mintegy 1,6 millió éve kezdődő éghajlatváltozás jelentette. A Kárpátok 1800 méter feletti hegységei időnként jégsapkát öltöttek, és a lehűlés a medence belsejében is éreztette hatását. A jégkorszakok idején a jégtakaró felől lecsapó hideg, száraz szelek a Kárpát-medence nagy részét a mai Lappföldhöz hasonló rideg tundrává változtatták. Ezek a szelek hozták magukkal a Mezőföldön, Bácskában, a Hajdúságban és sok dombságunk területén felhalmozódó lösz poranyagát.

7.2. 2. Éghajlati területek ütközőzónája menténA Kárpát-medence három nagy európai éghajlati terület – az óceáni, a kontinentális és a mediterrán – átmenetében, illetve a kontinens körül elhelyezkedő hatásközpontok (akciócentrumok) ütközőzónájában helyezkedik el.

A kontinentális hatást jelzi például az egyes teleken a medencét uralma alá hajtó kemény, zord hideg. Óceáni hatásokat figyelhetünk meg a medence nyugati peremvidékeinek kiegyenlítettebb hőmérsékletjárásában, bőséges csapadékában, sőt egyáltalán magában a medence 2,5 °C-os pozitív hőmérsékleti anomáliájában is. A mediterrán befolyás pedig a délnyugati területek őszi (másodlagos) csapadékmaximumában érhető tetten. Az átmeneti jelleg, illetve a domborzat, valamint a medencehelyzet módosító hatása miatt a medence időjárására jellemző a változékonyság, és gyakoriak a szélsőségek.

A domborzati viszonyok tükröződnek például a különböző magasságú területek hőmérsékleti értékeiben. Az Alföld évi középhőmérséklete 10 °C körüli, a Dunántúli-középhegység 500–600 méteres tetőin 5 °C-ot mérnek, az 1500 méter magas hegyeken az évi középhőmérséklet már csak 2,5 °C, 2000 méteren már –1 °C, a Kárpátok legmagasabb csúcsán, a 2655 méteres, magas-tátrai Gerlachfalvi-csúcson pedig ez az érték mindössze –3 °C.

Az évi közepes hőingás nyugatról keletre növekvő értékei (Sopron 19–20 °C, Gyergyószentmiklós 26 °C) már a kontinentális hatások fokozatos érvényre jutását mutatják.

A csapadék területi eloszlásában elsősorban a domborzat, illetve a medencehelyzet hatása tükröződik. A hegyvidékek, illetve a medence nyugati peremei kapják a legbőségesebb, 800–1400 mm/éves csapadékot, a legszárazabbak pedig a medence központi területei (500–600 mm/év), valamint a hegyvidéki zárt medencék


Európai nagytájak

(Szepességi-, Sárosi-, Gyergyói-, Csíki-, Háromszéki-medence). Az Erdélyi-középhegység nyugati széllel szemben fekvő lejtőin, Biharfüreden (1110 méter magasan) mérték a legmagasabb csapadékértéket (1765 milliméter) az utóbbi évtizedekben. A legszárazabb és legcsapadékosabb területek között – a Középső-Tisza mentén, Szolnok térségében <500 mm/év, a Máramarosi-havasokban a Tarac, a Tisza forrásvidékén >1500 mm/év – több mint 1000 milliméter a különbség.

A csapadék időbeli eloszlásának fontos jellemzője, hogy az egész medencében megfigyelhető nyári csapadékmaximum az erősödő kontinentalitás jeleként kelet felé egyre határozottabbá válik: a Dunántúlon még csak az évi csapadék 28%-a, az Alföldön 30%-a, az Erdélyi-medencében viszont már 40%-a érkezik nyáron.

A nyugati szelek övében fekvő Kárpát-medence domborzati viszonyai (a medencejelleg) az uralkodó szélirányokat is jelentősen módosítják. A szelek ugyanis általában a hegységkeret alacsonyabb részei, az ún. szélkapuk felől a medence belseje felé fújnak. A Tisza vonalától nyugatra az északnyugati, a Tiszától keletre az északkeleti szelek uralkodnak.

7.3. 3. A medencejelleg uralta vízrajzSzinte a teljes Kárpát-medence a Duna vízgyűjtő területéhez tartozik. Csak a Szepességi-medence főfolyója, a Poprád és a Dunajec viszik vizüket a Visztulán keresztül a Balti-tenger felé.

A Kárpát-medence vízhálózatának tengelye, a Duna, 805 folyamkilométert tesz meg a Dévényi-kapu és az Aldunai-szoros között. A Kárpát-medence második legnagyobb folyója, a Tisza korábbi 1420 kilométeres összhosszát a XIX. századi folyószabályozások, kanyarulat-átvágások 997 kilométerre rövidítették. A Tisza a Dunánál sokkal szélsőségesebb vízjárású. A nagy kárpát-medencei folyókon évente két jelentősebb árhullám vonul le. A kora tavaszi (márciusi) árvizet az alpi–kárpáti, valamint a medence belseji hóolvadás okozza. Ha jégzajlás, jégtorlódás kíséri, jeges árvíznek nevezik. A kora nyári árvíz (zöldár) a nyár eleji csapadékmaximummal van kapcsolatban. A Dráván – a mediterrán esők hatására – októberben is levonul egy kisebb árhullám.

A Kárpát-medence legnagyobb tavai közül a Balaton, illetve a balatoni süllyedék folytatásában fekvő Velencei-tó szerkezeti mélyedéseket foglal el, a Fertő medencéje viszont elgátolással jött létre. E tavak igen sekélyek (átlagos mélységük 1–5 méter), emiatt nyáron gyorsan felmelegszenek, télen viszont hamar befagynak. Az egykor eljegesedett kárpáti magashegységekben – pl. Magas-Tátra, Radnai-havasok, Fogarasi-havasok, Retyezát – jég vájta tengerszemeket, a vulkáni hegységekben kaldera- és krátertavakat találunk (a Szinnai-tó a Vihorlátban, a Szent Anna-tó a Hargitában). Hegyomlások, csuszamlások emlékét őrzi a székelyföldi Gyilkos-tó, illetve Ózd közelében az Arlói-tó. Az alföldeken gyakoriak az elhagyott kanyarulatokból alakult morotvatavak, a homokvidéken pedig a deflációs mélyedések sekély állóvizei.

A Kárpát-medence felszín alatti vizekben különösen gazdag, sőt gyógyvizekben Európa egyik leggazdagabb térsége. Mivel a geotermikus gradiens értéke helyenként 6–8 °C/100 méter, a nagy mélységből érkező vizek hőmérséklete akár 70–90 °C-os is lehet (pl. a budapesti Városligetben [Széchenyi-fürdő] 1250 méter mélyről 76 °C-os, Zalakaroson 2370 méter mélységből 96 °C-os víz tör fel). E vizek gyógyászati célra is alkalmasak.

7.4. 4. A domborzattól függő életföldrajzi emeletekA Kárpát-medencében – főleg a medence belső területein – a természetes növénytakaró már erősen visszaszorult, legfeljebb foltokban lelhető fel.

Az Alföld eredeti növénytakarója a ligetes erdőcsoportokkal, elsősorban tölgyesekkel telehintett erdős puszta volt. A kopár puszta végeredményben az évszázados természetátalakítás során létrejött kultúrmezőség. A mocsaras, vizenyős területeken gyorsan növő, fűz- és nyárfafajokból álló laza szerkezetű erdő alakult ki.

Az erdős puszta az Alföld peremén túl, a dombvidéki és középhegységi területeken tölgyerdővé zárult. Ez az öv a medence nyugati részén mintegy 600 méterig, Erdélyben 800–850 méterig húzódik fel, ami sokfelé megegyezik a magyarság ősi szállásterületének határával. A gazdag cserjeszintű (som, galagonya), világos tisztásokkal átszőtt erdőkben az uralkodó kocsánytalan tölgyekhez juhar, hárs, nyár, az északi lejtőkön gyertyán társul.

A tölgyesek felett a hűvösebb klímájú hegyvidékeket zárt, sötétlő bükkösök borítják. 600–800 méter között szubmontán bükkösök, 800 méter felett 1200–1500 méterig montán bükkösök uralják a hegyvidékeket. A Kárpát-medence legkiterjedtebb erdőségei tartoznak ide. A sűrű, zárt lombkoronájú bükkerdőbe kevés fény jut


Európai nagytájak

be, ezért gyér az aljnövényzete; kevés virágos növény él itt, azok is lombfakadás előtt nyílnak, később már csak vegetálnak hagymáik vagy föld alatti száruk segítségével. A tölgyesek és bükkösök lakója az emlősök közül a mókus, a nyuszt, a vaddisznó, a szarvas, az őz és ide jár vadászni a hiúz, a vadmacska, néhol még a farkas is.

A bükkösök felett a tűlevelű erdők szintje következik. A kárpáti fenyvesek elsődleges erdőalkotó fája a lucfenyő. A sötét, komor, de fenséges fenyvesek alján legfeljebb páfrányok és mohák élnek meg. A kárpáti hegykoszorú fenyveseiben él a barnamedve.

A fenyvesek felső határa 1500–1700 méter körül húzódik. Ezt felfelé a törpefenyő alhavasi öve követi, majd a – székelyföldi nevükön – gyephavasnak nevezett havasi tetők vezetnek át a csak a Kárpátok legmagasabb hegységeiben (Magas-Tátra, Fogarasi-havasok, Retyezát) fellelhető kopár sziklahavasokhoz, a zergék és mormoták lakóhelyéhez. A Kárpátok legmagasabb csúcsai sem érik el a mai hóhatárt.

7.5. 5. A Kárpát-medence nagytájai7.5.1. 5.1. Európa koszorúja a Kárpátok

A Dévényi-szorostól az Al-Dunáig húzódó Kárpátok íves vonulata csak a domborzati térképeken tűnik egységesnek. A valóságban a hegység eltérő szerkezeti és domborzati, valamint éghajlati és vízrajzi tulajdonságai alapján négy részre bomlik: Északnyugati-, Északkeleti-, Keleti- és Déli-Kárpátok (45. ábra).

A Kárpátok hegyvilágában belülről kifelé haladva a szerkezetalakulás és felépítés alapján is négy jellegzetes szerkezeti öv különíthető el. A geológusok a Belső-Kárpátokhoz sorolnak minden olyan takarórendszert a Kárpátok belső oldalán, amely a kréta végéig kialakult. A harmadidőszakban keletkezett takarórendszerek viszont a hegység külső oldalát építik fel, s emiatt Külső-Kárpátoknak nevezik. A Belső- és Külső-Kárpátokat a keskeny Pienini-szirtöv szerkezeti egysége választja el, amely térben és időben is köztes helyet foglal el. A Kárpátok legfiatalabb vonulata a vulkáni öv, amely a takarós szerkezetek kialakulása után jött létre. A szerkezeti alapon elkülönülő vonulatok ilyen szabályos rendben csak az Északnyugati-Kárpátokban jelennek meg, a Kárpát-koszorú más szakaszain egy vagy több vonulat hiányzik.

7.5.1.1. 5.1.1. A Kárpátok legerősebb láncszeme, az Északnyugati-Kárpátok

Az Északnyugati-Kárpátok észak–déli kiterjedésben kb. 250–300 kilométer széles. Mind a négy szerkezeti öv részt vesz felépítésében, így ez a Kárpátok legösszetettebb szakasza.

a.) Kristályos maghegységek hármas vonulatából álló Belső-Kárpátok

A Belső-Kárpátokban hatalmas, észak felé áttolt takaróredő-rendszereket (Tátridák, Veporidák, Gömöridák) mutattak ki, amelyek az Alpok kelet-alpi szerkezeti egységeivel rokoníthatóak. Uralkodóan többszörösen átalakult metamorf, és az azokba benyomult gránitszerű kőzetek vesznek részt a takarórendszerek felépítésében. A hagyományos földrajzi tájleírás kristályos maghegységnek nevezi ezeket a szerkezeteket, mivel a kristályos kőzetű (gránit, gneisz, kristályos pala) hegységmagot gyakran üledékes köpeny takarja be, illetve övezi. Az újabb földtani irodalom e hegységmagokat aljzattakarónak, illetve, a rátolódott üledékes köpenyt buroktakarónak nevezi.

Az Északnyugati-Kárpátok takarós szerkezetű kristályos maghegységei három párhuzamos vonulatot (belső, középső és külső kristályos vonulat) alkotnak a Belső-Kárpátok területén.

A belső vonulatba a bonyolult felépítésű Szepes–Gömöri-érchegység, újabb nevén Szlovák-érchegység tartozik az Ipoly és a Hernád völgye között. A Vepori- és Gömöri-aljzattakaró-rendszer túlnyomó részben prekambriumi és ópaleozoós metamorf kőzetekből áll, amelyekbe a karbon időszakban hatalmas gránit intrúziók nyomultak be. A középidei buroktakaró üledékei között kiemelkedő jelentőségük van a karbonátos kőzeteknek, amelyek jellegzetes karsztos fennsíkokat alkotnak. A változatos földtani felépítésű hegyvonulatban előforduló sokféle érc és ásvány jelentősége a múltban nagyobb volt, mint napjainkban.

Az érchegység nyugati felében az Ipoly- és a Sajó-völgy között három északkelet-délnyugati csapású hegység emelkedik. A főként karbonkorú gránitból álló Vepor, valamint az átalakult kőzetek és a gránit váltakozásából felépülő Sztolica hegycsoport tetői az egykori tönkfelszínek legjobban megőrzött maradványai.

A Gömöri-medence peremén húzódó Rőcei-hegység alacsonyabb és tagoltabb, de változatosabb földtani felépítésű. Az idősebb kőzetek mellett néhány kis foltban megjelennek a középidei karsztosodó kőzetek,


Európai nagytájak

valamint a neogén vulkánosság során felszínre került lávafolyások és tufák is.

A Sajó völgyétől keletre a Gömöri-takarórendszer óidei, főleg karbon és perm időszaki palás kőzeteiből áll az érchegység keleti része. A Sajó forrásvidékén emelkedő vízválasztó csomópontból két hegyvonulat ágazik ki kelet felé. A délkelet felé tartó és a Bódva forrásvidékénél végződő fő vonulat 1100–1200 méter magas tetőket (Pozsálló-Volovec, 1284 méter; Kojsói-havasok, 1246 méter) hordoz. Az észak felé kiágazó oldalgerincéből emelkedik ki legmagasabb pontja, az Aranyasztal – Zlaty stol (1322 méter).

46. ábra > A Gömör–Tornai-karszt tömbszelvénye (Róth Z. nyomán)

A Szepes–Gömöri-érchegységet észak és dél felől egyaránt vastag triász mészkőtakaró övezi. Északon a Murányi-fennsík és a Szlovák Paradicsom, délen a Gömör–Tornai-karszt fennsíkjai támaszkodnak az érchegység tömegéhez.

A Szlovák Paradicsom a Gölnic és a Hernád között elterülő, völgyekkel erősen tagolt hegyvidék. Két határfolyója szép szurdokvölgyben (Hernád-áttörés, Sztracenai-völgy) töri át a mészkőtakaró területét. A két folyó közti egykori fennsíkot a mellékpatakok töbrökkel szaggatott kicsiny kiterjedésű tetőkre tagolták, amelyeket több száz méter mélyre vágódott szurdokvölgyek választanak el egymástól. A Murányi-fennsík a Rima és a Murány forrásvidéke, valamint a Garam felső völgye között emelkedő 1000–1200 méter magas karsztfennsík. Az érchegység déli oldalához kapcsolódó Szilicei-takaró középidei karsztosodó kőzeteiből álló Gömör–Tornai-karszt dél felé lealacsonyodó fennsíkjai (Pelsőci-, Szilicei-fennsík, tornai Alsó- és Felső-hegy, Aggteleki-karszt, Galyaság) messze benyúlnak a Gömöri- és Abaúj–Tornai-medencébe (46. ábra). A karrmezőkkel és karrbarázdákkal borított, töbrökkel szaggatott karsztos tájat a zsombolyokkal és barlangokkal, a karsztfennsíkokon kialakult különleges növényekkel és a karszt állatvilágával együtt nemzeti parkká szervezték a határ mindkét oldalán. A Gömör–Tornai-karszt barlangjait (Baradla, Béke-barlang stb.) a Dobsinai-jégbarlanggal együtt a közelmúltban felvették a világörökségek listájára.

A középső és külső kristályos vonulat maghegységeinek a Tátrai-takarórendszer gránitos-metamorf kőzetei képezik a vázát, amelyet foltokban betakarnak a Fátrai- és Garami-takarórendszer üledékes kőzetei.

A középső vonulat Kisalföld pereménél kezdődő első tagja, a Tribecs, rögökre tagolódó középhegység, amelynek erdővel borított legmagasabb tetői (829 méter) a hegység granodioritból álló középső részén emelkednek. A hegység déli részén, a Zobor-hegy lábánál sorakoznak az Árpád-korban idetelepített nyugati palóc községek, a Zobor-vidéki magyar nyelvszigetet alkotva.

A Nagy-Fátrával folytatódó vonulatban az aljzattakaró gránit, gneisz és csillámpala kőzetei csak a hegység északi részén bukkannak felszínre egy kis foltban. A hegység nagyobbik részét középidei üledékes kőzetek, főleg mészkövek és dolomitok építik fel, amelyek takaróredőkbe gyűrve rátolódtak és betakarták az idősebb kőzeteket. A széles, erdő borította talapzatból enyhe lejtőkkel emelkednek ki az alhavasi rétekkel, sziklagyepekkel fedett legmagasabb tetők (1592 méter). A kiemelt, karsztosodott felszínű tetőkről sugarasan futnak le a bővizű, nagyesésű patakok, amelyek a hegység peremét erősen felszabdalták. A Vág völgye felé tartó Lubochnyai-völgy szinte kettészeli a hegység északi részét, és feltárja az üledékes takaró alatt rejtőzködő kristályos kőzeteket.

A középső kristályos vonulat legmagasabb és legtömegesebb tagja, az Alacsony-Tátra 80 kilométer hosszú, átlagosan 1500–1800 méter magas gerincvonulata főleg metamorf kőzetekből épül fel. Üledékes burka inkább a hegység északi oldalára jellemző, a Deményfalvi- és Szentiváni-völgy között. A gyephavas jellegű magashegység kelet–nyugati irányú főgerincén három 2000 méternél magasabb csúcs emelkedik (Gyömbér,


Európai nagytájak

2045 méter és a Chopok, 2023 méter). Főgerince a Csertovicei-hágó környékén lealacsonyodik, majd újból emelkedni kezd, de keleten, a Király-hegy környékén már nem éri el a 2000 métert. Erősen aszimmetrikus hegység, észak felé meredeken szakadnak le a lejtői, amit az északi oldalon kialakult meredek falú kárfülkék tovább hangsúlyoznak. Egyetlen glaciális eredetű tava a Verbói-tó. A főgerinc gránitos lejtőin eredő patakok az északi lejtőt borító mészkőtakaró határához érkezve víznyelőkben tűnnek el. Itt kezdődik az Északnyugati-Kárpátok egyik legjelentősebb karsztvidéke, amely alatt hatalmas barlangrendszer alakult ki (Deményfalvi-jégbarlang).

Az Alacsony-Tátrától keletre, a Branyiszkói-hegységben ismét felszínre emelkednek az aljzattakaró kőzetei, ezzel a rögcsoporttal zárul a középső vonulat.

A külső kristályos vonulat a Dévényi-szorosnál a Kis-Kárpátokkal kezdődik. Keskeny, hosszú, kereszttörésekkel rögcsoportokra tagolt középhegység (768 méter), amelyre középidei mészkövek takarófoszlányai települtek. A vonulat a Vág keleti oldalán a kissé magasabb Inovec-hegységgel (1042 méter) folytatódik. E hegység mészkőből és dolomitból álló takaróroncsain épült Beckó és Trencsén vára.

A nagy kiterjedésű Sztrázsó-hegység a Vág mentén húzódik Zsolna és Trencsén között. Az Északnyugati-Kárpátok buroktakaróihoz tartozó középidei üledékek (homokkő, mészkő, márga, dolomit) építik fel. A hegység alapját képező kristályos kőzetek csak délkeleten vannak felszínen. A nagy kőzettani változatossághoz és a szerkezethez igazodik a hegység domborzata. Legmagasabb pontja 1213 méter magasra emelkedő, középső triász mészkőből álló takaróroncs.

A vonulat első gyephavas jellegű tája a Kis-Fátra, amelyet a Vág folyó kettévág. A Sztrecsnói-szorostól délre eső része nagyobb, de alacsonyabb (1476 méter), a szorostól észak felé húzódó Kriván-Fátra magasabb (1709 méter) és tájképileg is érdekesebb.

Gránitos-metamorf kőzetekből álló főgerince 1500–1700 méter magas, éles gerincű gyephavast alkot. A karsztosodó kőzetek a hegység nyugati felét beborítják, és a főgerinccel párhuzamosan húzódó kisebb önálló vonulatot alkotnak, amelyet a Vág felé siető patakok meredek falú sziklás kapukkal törnek át (pl. Vrátna-völgy). A dolomitos takaró nagyobb tömegben a természeti szépségekben gazdag szomszédos hegység, Kócs-havas (1611 méter) felépítésében vesz részt.

Az Északnyugati-Kárpátok legmagasabbra kiemelt része, a Tátra-csoport, a Liptói-havasokkal kezdődik. Az erdőhatár fölé emelkedő hegység 37 kilométer hosszú főgerince a jégkorban eljegesedett. Eljegesedése kisebb mértékű volt, mint a szomszédos Magas-Tátráé. A gerinc alatti firngyűjtőkből kiinduló 4–5 kilométer hosszú jégárak 1100–1200 méterig ereszkedtek le. Az egykori jégárak által kialakított teknővölgyek csak néhány sekély tengerszemet rejtenek. A kárfülkék közt kanyargó éles sziklagerincből emelkedik ki legmagasabb csúcsa, a Bystrá (2248 méter). A hegység Lengyelországba átnyúló északkeleti része vízben szegény, karsztos magashegység.

A Magas-Tátra gyűrt, takarós szerkezetű magashegység Szlovákia és Lengyelország határán. A Kárpátok legmagasabb csúcsait hordozó hegység rendkívül meredek, csaknem 2000 méteres lejtőkkel emelkedik ki a Tátra hegycsoportot körülölelő Liptói-, Szepességi- és Nowytargi-medencéből. A karbon időszaki gránitos kőzetekből álló hegység éles jég formálta sziklagerince észak felé nyitott patkót formálva, 26 kilométer hosszan húzódik. Különálló része a Bélai-Tátra. A hegység legmagasabb csúcsai nem a főgerincből, hanem az abból dél felé kiágazó oldalgerincekből (Kriván, 2494 méter; Gerlachfalvi-csúcs, 2655 méter; Nagyszalóki-csúcs, 2452 méter; Lomnici-csúcs, 2634 méter; Késmárki-csúcs, 2558 méter) emelkednek ki.

A sziklás csúcsokat, éles gerinceket, kártornyokat és kárpiramisokat hordozó gránitmasszívumot csaknem 1000 méteres falakkal határolt, meredek falú teknővölgyek szabdalják. A hegység glaciális formái a jégkor riss és würm korszakában alakultak ki. Patkószerű alaprajza és az északi oldal erősebb eljegesedése miatt két átellenes oldalán eltérő méretű jégárak alakultak ki. Északon, a patkó belsejében összefolyó jégárak hozták létre a Magas-Tátra leghosszabb gleccserét, amely 20–25 kilométer hosszú lehetett. A hegység déli oldalán sugarasan széttartó kisebb jégárak alakultak ki, amelyek 1000 méter körüli magasságban végződtek el (47. ábra). E jégárak vésték ki a hegység legszebb teknővölgyeit (Menguszfalvi-, Nagy- és Kis-Tarpataki völgy). A jégárak elolvadása után keletkezett lépcsőkön zuhatagokat alkotva (pl. a Tarpataki Zerge-vízesések) futnak le a kis patakok. A teknővölgyek völgyfőiben számos sziklamedencés tó, tengerszem alakult ki. A tátrai tavak közül a legnagyobbak az északi, Lengyelországhoz tartozó völgyekben találhatók. A déli oldal sziklamedencés tavai kisebbek. Morénasánc gátolta el az alacsonyabban fekvő Csorba-tó medencéjét. A Magas- és a Bélai-Tátra természeti értékeinek megóvására 1949-ben hozták létre Csehszlovákiában a Tátrai Nemzeti Parkot, amelyhez 1954-ben a Tátra lengyelországi részén kialakított nemzeti park is csatlakozott.


Európai nagytájak

A Belső-Kárpátok legfontosabb életkamráit a Tátrákban eredő Vág kapcsolja össze. A harmadidőszaki tengeri és negyedidőszaki folyóvízi üledékekkel fedett Liptói-, Túróci-, illetve Zsolnai-medence hűvös, csapadékos éghajlata a földművelésnek kevésbé kedvez. Hagyományos terményei a burgonya, a zab, az árpa és a len, újabban a komló. Medenceperemi legelői és rétjei kedvező feltételeket nyújtanak a havasi pásztorkodásnak, főleg a juhászatnak. A Belső-Kárpátok legsűrűbben lakott, kellemes éghajlatú termékeny medencéje, a Szepességi-medence a Nyugati-Kárpátok kristályos és flisvonulatai között, a Poprád és a Hernád mentén alakult ki.

47. ábra > A Magas-Tátra eljegesedése a würmben. Jelmagyarázat: 1 – A jégárak legnagyobb kiterjedése a würm derekán; 2 – A jégárak kiterjedése a würm végén; 3 – kárgerincek; 4 – tó

b.) A lovagvárakkal ékes szirtöv

A Belső-Kárpátok külső peremén jura–kréta időszaki mészkőből álló mészkőszirtek tornyosulnak. A csaknem 900 kilométer hosszú, de mindössze 2–20 kilométer széles szirtöv meszes, tűzköves üledékanyaga a jurában kinyílt Pennini-óceánban halmozódott fel. Az üledékek a kréta végén meggyűrődtek és takaróvá váltak. A takarók a harmadidőszaki hegységképződési folyamatok során elnyíródtak, darabjai belegyúródtak a fiatalabb flis képződményekbe. A későbbi lepusztulási folyamatok során a keményebb kőzetanyagú tömbök kipreparálódtak, és meredek falú sziklás bércek soraként jelennek meg a kárpáti homokkő vonulataiban. Mintegy 4000 magányos vagy csoportokba rendeződő szirt található az övben.

A szirtöv első nagyobb csoportjai a Fehér-Kárpátok középső és északi részén (Lednici szirt, Oroszlánkő) jelennek meg. A szirtekben jól megfigyelhetők az élükre állított rétegek. Keményebb anyaguk miatt magasra kiemelkednek, és feltűnően elkülönülnek a gyorsabban lepusztuló flis üledékekből (homokkő, pala, márga) álló környezetükből. A nehezen megközelíthető, csupasz szirtekre előszeretettel építettek várakat a középkorban.

A Sztrázsói-hegység elkeskenyedő északi részén a szirtöv áthúzódik a Vág keleti oldalára is. Ez a kis kiterjedésű vonulat a festői szorosáról híres Manini-hegység. A jura–kréta meszes konglomerátumból és homokkőből az erózió páratlanul érdekes sziklaalakzatokat (Szulyói-sziklák) formált ki. A szirtöv Zsolna környékén ismét keresztezi a Vág völgyét, és ívesen kelet felé húzódik az Árvai-Magura területén. E szirtcsoportban az Árva folyó eróziójával feltárt, tűszerű szirt a legismertebb, amely Árva várát hordozza.

Nagyobb tömegben a Pienini-hegységben jelennek meg a szirtek Szlovákia és Lengyelország határán. A mintegy 25 kilométer hosszú, keskeny hegyvonulat gerincéből a fűrész fogaihoz hasonlóan merednek az ég felé


Európai nagytájak

a flisbe ágyazott jura–kréta mészkőtömbök. Ez a hegység a 900 kilométer hosszú szirtöv legerősebb tagja és egyben névadója (Pienini-szirtöv). A kréta-harmadidőszaki homokkövekbe, márgákba és palákba ágyazódó mészkőtömböket szépen feltárja a hegyvonulatot kétszer is átszelő Dunajec. A folyó kisebbik áttörésénél, a csorsztini Vár-heggyel Lengyelországban kezdődik a hegyvonulat, amelynek legszebb szirtjei a Dunajec festői áttöréses völgye mentén emelkednek (pl. Három korona-hegy, 982 méter). A Pienini-hegység szirtjei Szlovákia területén kettős vonulatot alkotva délkelet felé húzódnak és Ólubló környékén végződnek. A Poprád folyó mentén keskeny sávban folytatódó szirtöv a Csergő-hegység lábánál újból kiszélesedik, és a Tar-kő festői szirtcsoportjával ér véget (48. ábra).

48. ábra > A Pienini-szirtöv Tarkő környéki szakasza (Nemcok, J. nyomán). Jelmagyarázat: 1 – flis öv; 2 – szirtöv; 3 – jura-kréta mészkő és tűzköves mészkőtömbök a szirtövben; 4 – település

c.) Erdős hátak széles flis öve

A Külső-Kárpátok az Északnyugati-Kárpátokban lényegében csak flis képződményekből áll. A változatos domborzatú, de a Kárpátok többi vonulatához mérten mégiscsak kevésbé feltűnő flisvonulatban alacsony dombságokat (pl. a sóbányájáról híres Wieliczkai-dombság), illetve erdős középhegységeket (Nyugati-Beszkidek), sőt glaciális csúcsokat (Babia Góra) egyaránt találunk.


Európai nagytájak

A flis takarórendszerek a kréta és az óharmadidőszak folyamán a peremi óceánok (Paratethys) mélytengeri árkaiban felhalmozódott üledéktömeg összegyűrődésével keletkeztek az újalpi hegységképző fázisokban. Takarói kívülről keretezik az Északnyugati-Kárpátokat. Ez a széles öv fogja egységes keretbe a belső maghegységeket.

A Kárpátok flis öve Ausztria és Csehország határán a magányos és alacsony Mikulovi-hegységgel kezdődik. A Morva-medence közepén szigetszerűen ismét felszínre emelkednek a flisvonulat kőzetei: a Morva-Kárpátokhoz tartozó dombságok és alacsony középhegységek három részmedencére osztják a tágabb értelemben vett Morva-medencét.

A flis képződmények nagyobb tömegben a Szlovák–Morva-határhegység felépítésében vesznek részt, egy belső és egy külső vonulatot alkotnak. A hegyvonulat a Morva-medencétől a Jablunkai-hágóig terjed. A belső vonulat 800–1000 méter magas tetői hordozzák a vízválasztót a Vág és a Morva között. Részei: a Myavai-dombság, a Fehér-Kárpátok és a Javornik. Ebben a belső vonulatában húzódik a szirtöv is, amely főleg a Fehér-Kárpátokban jól fejlett. A hegység ezekről a messziről látható fehér szirtekről kapta nevét. A külső vonulatot a Morva felé tartó patakok felszabdalták és meglehetősen tagolt hegyvidékké formálták.

Az Északnyugati-Kárpátok flis övének leghosszabb és legtömegesebb része a Nyugati-Beszkidek. A Jablunkai- és Duklai-hágó között több párhuzamos vonulatra tagolódó hegyvidéket harmadidőszaki homokkövekből, márgából, palákból álló takaróredők alkotják. A Nyugati-Beszkidek középső – legnagyobb részében vízválasztó – vonulatán húzódott az I. világháború végéig a történelmi Magyarország határa, napjainkban pedig Lengyelország és Szlovákia közös határa vezet rajta. A középső vízválasztó vonulat a Duklai-hágó környékén alacsonyabb (Alacsony-Beszkidek), a homokkőláncba beékelődő Magas-Tátránál pedig megszakad. A Tátrából kiinduló gyorsfolyású hegyi folyók, a Poprád és a Dunajec átréselték a vízválasztót (a Poprád a Sadecki-Beszkideken át tört utat magának, a Dunajec pedig a Gorce és a Sadecki-Beszkidek között vágta át magát a Dunajec-áttörésnek nevezett festői szorosban) és a Visztula felé találtak lefolyást. E vonulat nyugati részén, a Magas-Beszkidekben emelkednek a hegység legmagasabb tetői, pl. az északi előőrs jellegű fekvésével 1725 méteres magassága mellett is eljegesedett Babia Góra. Az erdőhatár fölé emelkedő tetőkön a jég és a fagy felszínformáló tevékenységének nyomai egyaránt megfigyelhetők.

A Nyugati-Beszkidek belső vonulatának a Tátrákig követhető nyugati részét a Vág mellékfolyói különálló hegységekre tagolták; ilyen a tömeges Árvai-Magura. A belső flisvonulat tagjai a Magas-Tátrától keletre a folyóvölgyek és medencék között szigetszerűen jelennek meg, és 1200–1300 méter magas erdővel borított tetőket hordozó hegységekként – Szepesi-Magura, Lőcsei-hegység, Csergő – emelkednek ki a környező dombsági tájak közül.

A Nyugati-Beszkidek külső vonulatába tartozó hegységek túlnyomó részben Lengyelországhoz tartoznak, és a vízválasztóról észak felé tartó Visztula és mellékfolyói között szigetszerűen emelkednek. Legmagasabb tagjai még mindig 1200–1300 méter magas tetőket hordoznak, észak felé azonban fokozatosan lealacsonyodnak (Wieliczkai-dombság), és fokozatosan belesimulnak a Kárpátmelléki-medencékbe.

d.) Kihunyt tűzhányók kettős íve az Északnyugati-Kárpátok belső oldalán

Az Északnyugati-Kárpátok belső oldalán 19–12 millió évvel ezelőtt működött vulkáni hegységek két vonulatba rendeződtek. Az északabbi tagjai a külső vulkáni vonulatba, a délebbiek a belső vulkáni vonulatba tartoznak.

A külső vulkáni vonulat tagjai egy hatalmas kalderás rétegvulkáni szerkezet lepusztult és további kitörésekkel továbbformált maradványai. A kitörés centruma a bádeni korban a mai Selmeci-hegység területén volt, de a szomszédos hegységeket is magába foglalta (Selmeci-körhegységnek is nevezik, mert a későbbi kitörések a Selmeci-hegység körül építették fel a vonulathoz tartozó hegységeket). Uralkodóan andezitlávából és piroklasztikumból áll, belsejében dioritos és granodioritos intrúziók, savanyú és bázikus vulkáni kőzetek is előfordulnak. A vulkánosság fő szakaszában keletkezett andezit lávakőzetek oszloposan elváló kötegei napjainkban a Selmeci-hegység szép kilátást nyújtó, legmagasabb pontján, a Szitnyán (1009 méter) láthatók.

A későbbi kitörések lávakőzeteivel feltöltött óriás kalderájú (kb. 20 kilométer átmérőjű lehetett) tűzhányót kettészakította a Körmöci-árok. Az árokképződést riolitos vulkánosság és hidrotermális tevékenység követte. Ekkor keletkeztek az árok mentén a Körmöci-, Selmeci- és Újbányai-hegység gazdag arany- és ezüsttartalmú ércei. Pliocén kori bazaltkitörések emléke a selmecbányai Kálvária-hegy, amely egy vulkáni kürtőkitöltés. A vulkáni vonulat egyik legutolsó – mintegy 50 000 évvel ezelőtti – kitörése egy kis bazalttufa kúpot hozott létre a hegység nyugati peremén, és a belőle kiinduló lávafolyás a Garam teraszain terült szét Újbányával szemben. Az ércekben gazdag hegyvidék szívében Selmecbányán alapította Mária Terézia 1770-ben a híres Bányászati


Európai nagytájak

Akadémiát, amely az első ilyen intézmény volt a világon.

A külső vulkáni vonulat legmagasabb és legépebb tagja, a Polyána a Zólyomi-medence peremén emelkedik. A csaknem teljesen ép kitörési központ tetején nyíló 4 kilométer átmérőjű és mintegy 700–800 méter mély kaldera pereme csak nyugaton alacsonyodik le, ahol a Hucava-patak átréselte és megcsapolta a kialudt tűzhányó kalderáját. E kalderaperemből emelkedik ki a hegység legmagasabb pontja (1458 méter).

A belső vulkáni vonulat tagjai a Pelso-lemeztöredék dinári és déli-alpi társaitól messze szakadt darabjaival (Nyugati-Cserhát, Bükk, Upponyi-, Szendrői-, Rudabányai-hegység), valamint a Medvesvidék bazaltvulkáni kitörési központjaival együtt hazánk legnagyobb átlagmagasságú hegységét, az Észak-magyarországi-középhegységet alkotják, amely tehát az Északnyugati-Kárpátok legbelső vonulata (a Magyarországhoz tartozó tájakat a könyvben csak vázlatosan tekintjük át).

A belső vulkáni vonulat tagjai – Visegrádi-hegység, Börzsöny, Cserhát, Mátra – az eocén, oligocén és miocén kori üledékekkel nagyrészt betakart Pelsói szerkezeti egység területén jöttek létre a bádeni korban kezdődő andezites, riolitos kitörések során. A vonulat utolsó és egyben legfiatalabb tagja, az Eperjes–Tokaji-hegység vulkáni kőzetei közvetlenül a medencealjzatra települtek. A belső vulkáni vonulat centrális kitörési központjainak építőanyaga többnyire andezit agglomerátum, tufa és lávakőzet; az Eperjes–Tokaji-hegység hasadékon ülő (centrolabiális) kitörési központjaiban savanyúbb riolitos, riodácitos kőzetek is feltörtek. A vulkáni hegységek kitörési központjait a napjainkig tartó szerkezeti mozgások az erózióval és a pleisztocén kori kifagyásos folyamatokkal együtt alaposan átformálták, sok helyen feltárták a szubvulkáni szintben keletkezett formákat (lakkolitok, telérek) is (Keleti-Cserhát, Karancs, Mátralába). A jelentős lepusztulás ellenére néhány vulkáni szerkezetben még mindig felismerhetők az elsődleges vulkáni formák (kalderaromok), vagy azoknak a jelenlegi domborzatra átöröklődött felszínmaradványai (Visegrádi-hegység és a Központi-Börzsöny kalderája, Mátra-bérc stb.), amelyek többnyire a legmagasabb tetőket alkotják. A hegységek alacsonyabb tetőszintjei elegyengetéssel, gyakran hegylábfelszínek feldarabolódásával keletkeztek.

A vulkáni szerkezetekben létrejött hidrotermális eredetű érceket (arany, réz, cink, ón, ólom) nagyrészt kitermelték (Nagybörzsöny, Gyöngyösoroszi, Telkibánya), illetve gazdasági jelentőségük napjainkban csekély (Recsk). Nagyobb jelentősége van az egyéb ásványi anyagoknak (kaolin, bentonit, perlit stb.), amelyeket főleg az Eperjes–Tokaji-hegységben bányásszák.

Karsztosodó, főleg triász időszaki mészkő alkotja a gyűrt, takarós szerkezetű Bükk-hegységet, illetve a Nyugati-Cserhát rögeit (Naszály, Romhányi- és Csővári-rög). A jól oldódó kőzetekben, különösen a Bükk Kis- és Nagy-fennsíkján kialakult sok karsztos felszínforma és nagy számú barlang miatt a Bükk-hegységet a Kárpát-medence legérdekesebb karsztos hegységei között tartjuk számon.

A vonulathoz tartozó átalakult vulkáni hegységeket és a Bükk-hegységet a harmadidőszaki üledékeken kialakult dombsági tájak veszik körül. A külső vulkáni vonulattól és a Szepes–Gömöri-érchegységtől paleogén és neogén üledékekkel kitöltött medencék (Nógrádi-, Gömöri-, Abaúj–Tornai-medence) választják el. Mindhárom medencében három jellegzetes morfológiai szint alakult ki: folyó menti ártéri sík, teraszvidék és medenceperemi dombság.

7.5.1.2. 5.1.2. A Kárpátok gyenge láncszeme, az Északkeleti-Kárpátok

A Tapoly völgyétől keletre kezdődő keskeny Északkeleti-Kárpátokat mindössze két vonulat, a külső flis- és a belső vulkáni vonulat alkotja. Az előző két vonulat határán húzódó szirtöv gyengén fejlett, a vulkáni kitörések anyaga nagyrészt betakarja, ezért a tájkép kialakításában lényegében nem játszik szerepet. A Belső-Kárpátokhoz tartozó kristályos maghegységek itt hiányoznak, csupán a Máramarosi-havasok délkeleti részében nyúlik be egy kis szakaszon a Keleti-Kárpátok kristályos vonulata, amely a Tisza völgyéig követhető.

a.) A keretet adó flis öv

Az Északnyugati-Kárpátokhoz hasonlóan újalpi fázisokban gyűrődött és kifelé fokozatosan ellaposodó flis redők alkotják a hegység fő tömegét. A gyűrt szerkezetek a harmadidőszak végére lepusztultak, tönkösödtek, a redőmaradványok összetöredezve kiemelkedtek. A különböző keménységű kőzetek szelektív lepusztulásával rétegbordák (kueszták), geomorfológiai inverzióval gyakran antiklinális völgyek keletkeztek. A flis övet három jól elkülönülő vonulat (vízválasztó, belső és külső vonulat) alkotja.

A vízválasztó flisvonulat nyugatabbi részének széles, 1400–1800 méter magas hegyhátai Erdős-Kárpátok néven ismertek. A megnevezés inkább az eredeti növénytakaróra utal, hiszen e hegysorokat ma többnyire kiterjedt


Európai nagytájak

legelők, rétek borítják. A hegyormok között lealacsonyodó hágók biztosítanak évszázadok óta fontos átjárókat (az 502 méter magas Duklai-hágó, a 839 méteres Vereckei-hágó, a 931 méter magas Tatár-hágó stb.). A vonulat délkelet felé fokozatosan emelkedik. Az Északkeleti-Kárpátok legmagasabb része, a Máramarosi-havasok a Vereckei-hágó és a Borsai-hágó (1413 méter) között húzódik, és a Tisza vízrendszerét választja el a kifelé tartó Szeret, a Prut és a Dnyeszter vízhálózatától. Északnyugat–délkelet irányú gerince átlagosan 1600–1800 méter magas, erdőhatár fölé emelkedő tetőket hordoz. A vízválasztó csak a Tatár-hágó (931 méter) közelében alacsonyabb. Tipikus gyephavas, kevés sziklakibúvással; alacsonyabb lejtőit ma is kiterjedt erdőségek borítják. Legmagasabb tetői a Fehér-Tisza forrásvidékén, a Csornahora hegységben emelkednek (Hoverla, 2061 méter). A Hoverla lejtőibe mélyülő sekély firngyűjtő katlanok és az azokban megbújó néhány jelentéktelen méretű tengerszem a hegység egykori kismértékű eljegesedését tanúsítják. A belső flisvonulatot a vízválasztóról befelé tartó vízfolyások völgyei különálló hegységekre tagolták. Ezek a mély völgyekkel elválasztott, szigetszerűen elkülönülő hegységek az egykori tönkfelszín különböző magasságra emelt darabjai. A vonulat tagjai délkelet felé emelkednek. Az erdőhatár fölé emelkedő, széles gyephavas jellegű tetőiket polonináknak nevezik. Utolsó tagja, a Szvidovec (Fagyalos) a legmagasabb (1880 méter), és tájképileg is a legváltozatosabb. Széles tetőit a jégkorban csonthó és jég borította. Kis jégárai a hegység központi részében meredek falú firngyűjtő katlanokat alakítottak ki, s bennük sekély vizű, nyáron gyakran kiszáradó sziklamedencés tavak rejtőzködnek.

A Tisza az Északkeleti-Kárpátok flisvonulatában ered. Két forrásága közül a Fekete-Tisza 1680 méter magasan fakad a Kárpát-medence egyik legcsapadékosabb hegyvidékén, a Szvidovec-hegységben. A Fehér-Tisza forrásai a Máramarosi-havasok legmagasabb hegycsoportjában törnek fel a Hoverla-csúcs közelében, 1600 méter körüli magasságban. A két forráság Rahónál egyesül. A vízválasztó vonulatot és a belső flisvonulatot magasan fekvő, zord éghajlatú medencék választják el, amelyet a ruszinok Verhovinának neveznek.

A külső flisvonulat kifelé ellaposodó redőin meglehetősen egyforma, erdővel borított hegyhátak alakultak ki (Bukovinai-havasok), amiből csak a Gorgánok 1818 méter magas gyephavas jellegű vonulata emelkedik ki.

b.) A Vihorlát–Gutin vulkáni hegysor

Az Északkeleti-Kárpátok vulkáni vonulatát – a miocénben végbement vulkánosság során – a riolittól a bazaltoid andezitig terjedő különféle vulkáni kőzetek építették fel. A vulkáni vonulat délkelet felé fokozatosan – mintegy 11 millióról 8–9 millió évesre – fiatalodó hegységekből áll. Napjainkra erősen lepusztult, az elsődleges formakincs nagyrészt eltűnt.

A vulkáni vonulat két eltérő jellegű szakaszra osztható. Az első szakaszhoz tartozó, az Alföld peremén sorakozó, egykor összefüggő vulkánsort a flisvonulat felől érkező folyók különálló hegységekre szabdalták. Az Alföld felé tartó folyók négy kapuban törik át a vulkáni vonulatot. A Laborc mentén nyílik a Homonnai-, az Ung mentén az Ungvári-, a Latorca mentén a Munkácsi-, végül a Tisza mentén a Huszti-kapu.

E vonulat a Vihorlát-hegységgel (1076 méter) kezdődik Kelet-Szlovákiában. A hegységet két egymással derékszöget bezáró törésvonal mentén sorakozó rétegvulkáni szerkezetek alkotják. A Vihorlátot felépítő kitörések a szarmata és pannon korban mentek végbe az Északkeleti-Kárpátok szirt- és flis övének határán. A későbbi erős lepusztulás miatt a vulkáni formákból csak a két törésvonal metszésében emelkedő egyetlen kaldera maradt meg többé-kevésbé épen. Az egykori vulkáni kúp beomlott, és erózióval kiszélesített kalderaszerű mélyedésében 619 méter magasan terül el a Szinnai-tó vize.

A vulkáni vonulat következő tagjai az Alföld peremén sorakoznak. A Szinyák (1007 méter) egykori kitörési központjai még jobban lepusztultak. A kürtőkben megszilárdult – a lepusztulásnak jobban ellenálló – kemény lávakőzetek alkotják a hegység legmagasabb tetőit. A szomszédos Borló-hegység legmagasabb csúcsánál (1086 méter) létrejött kalderaszerű katlant az Ilonka- és az Irsava-patak csapolja meg. A kalderától kissé távolabb emelkedő Borló-csúcs feltehetően egy másik kitörési központ maradványa. Az Alföld felé előrenyúló hegysort alkotó Nagyszőlősi-hegység hasadék mentén sorakozó kitörési központok maradványa. A vulkáni kúpok sora az Alföld alluviális síkjából kiemelkedő alacsony Salánki-heggyel (372 méter) és a Nagyszőlős határában emelkedő Fekete-heggyel (565 méter) kezdődik. Vulkáni törmelékekből álló alacsony hátak kapcsolják őket a hegység fő tömegéhez. A Nagyág Tiszába nyíló torkolatánál emelkedik magányos kúpként a huszti Vár-hegy. A Beregi-síkságból szigetszerűen kiemelkedő Beregszászi-hegység is kialakulása idején feltehetően e vulkáni vonulathoz kapcsolódott.

A vonulat második szakasza a Tisza völgykapujától délre, az Avas-hegységtől a Ciblesig húzódik. E vonulat vulkáni hegységei összefüggő láncot képeznek, és a délkelet felé magasodó tagjait hágók választják el egymástól.


Európai nagytájak

A Tisza vonalától a vulkáni vonulat elválik a belső flis övtől, mivel a Máramarosi-medence közbeékelődik. A vulkáni vonulat Avassal kezdődő második szakasza képezi a vízválasztót a Máramarosi- és az Erdélyi-medence között. 600–800 méter átlagmagasságú gerincvonalából emelkedik ki a hegység fő csúcsa, a Viski-kő (917 méter). Az Avas-hegységhez tartozik egy kisebb, az Alföld peremén húzódó vonulat is, amely a Kőhát peremével együtt elrekeszti a kis Túr folyó által megcsapolt Avas-medencét. A Kőhát-hegységet az 587 méter magas Huta-hágó választja el az Avastól. 1000–1200 méter magas, nagy kiterjedésű andezitláva-fennsíkjáról kapta nevét, amely meredek, sziklás peremmel szakad le a Máramarosi-medence felé. A főleg andezitből, andezit agglomerátumból, részben riolitból és dácitból álló Gutin-hegységet a bádeni korban kezdődő és a pannonig tartó vulkáni kitörések hozták létre. Elsődleges formái lepusztultak, a későbbi tektonikai mozgások átalakították a hegységet. A kiemelkedését kísérő erózió helyenként feltárta az egykori tűzhányók szubvulkáni szintjét is. A hegységben két nagy kitörési központ maradványai ismerhetők fel, amelyek a Gutin-hágó (987 méter) két oldalán emelkednek. A hágótól nyugatra a Rozsály (1307 méter) platószerű magaslata emelkedik, tőle keletre a másik tűzhányó lepusztulásával keletkezett, 1400 méter magas gerincvonulat húzódik, amelyből a négy Gutin-csúcs (a legmagasabb 1445 méter) emelkedik ki. A hegyvonulat széles, lapos tetejét egy andezit dyke kipreparálódásával keletkezett monumentális sziklaképződmény koronázza meg, amelyet jellegzetes alakjáról Kakastaréjnak neveztek el. A hidrotermális folyamatok során kialakult színes- és nemesfémek érceit több évszázada bányásszák a hegységben. Az arany- és ezüsttartalmú érceket napjainkban is fejtik Kapnikbánya, Felsőbánya, Herzsabánya tárnáiban.

A Lápos-hegység felépítésében a vulkáni kőzetek mellett flis képződmények is részt vesznek. A bonyolult szerkezetű hegységben ér véget a Pienini-szirtöv. Az Iza és a Lápos vízválasztójából kiemelkedő legmagasabb tetőit (1358 méter) a szarmata és pannon vulkánosság idején a felszínen megszilárdult lávakőzetek vagy kipreparálódott neckek alkotják. A Lápos-hegység erdővel borított hullámos tetőiből egy kúp formájú hatalmas hegycsoport emelkedik ki, a szubvulkáni képződményekből álló, 1840 méter magas Cibles.

Az Északkeleti-Kárpátok vulkáni és flisvonulata közé a harmad- és negyedidőszaki üledékekkel fedett Máramarosi-medence ékelődik. Északi része Ukrajnához, déli része Romániához tartozik. A Máramarosi-havasokból és a Radnai-havasokból érkező bővizű és gyorsfolyású mellékfolyókkal (Nagyág, Talabor, Tarac, Iza és Visó) gyarapodó Tisza alsószakasz jellegű vízfolyásként, több ágra szakadva folyik végig a medencén, és a Nagyszőlősi-hegység, valamint az Avas-hegység közt nyíló ún. Huszti-kapun keresztül ér ki az Alföldre, ahol nagy hordalékkúpot épített. A medence miocén rétegeibe ágyazott gazdag kősótelepeket Aknaszlatinán bányásszák.

7.5.1.3. 5.1.3. A medencékkel tagolt Keleti-Kárpátok

A Borsai-hágótól délre kezdődő Keleti-Kárpátokban három szerkezeti öv nyomozható: ismét megjelennek a kristályos maghegységeket alkotó takarórendszerek a Belső-Kárpátokban, amelyhez kívül széles flis öv, belül vulkáni vonulat kapcsolódik. Az Északnyugati-Kárpátoktól eltérően itt hiányzik a Pienini-szirtöv. A másik fontos különbség az, hogy a Belső-Kárpátokban is vannak flis takarók, amelyeknek a szerkezetalakulása a kréta végéig végbement. Mivel a Külső-Kárpátokat is flis takarók alkotják, nehéz a Külső- és Belső-Kárpátok elkülönítése, hisz hasonló üledékekből épülnek fel. Megkönnyíti a tájékozódást, hogy a Belső-Kárpátok területén a kristályos maghegységekre és a flisvonulatokra is rátolódott az egykori Erdélyi-óceán árkában keletkezett, főleg karbonátos kőzetekből álló takaró, amelynek fehérlő takarófoszlányai messziről felismerhetők (49. ábra). Ezt a vonulatot régen a szirtöv részeként értelmezték.

49. ábra > A Keleti-Kárpátok szelvénye. Jelmagyarázat: 1 – harmadidőszaki üledékek; 2 – vulkáni kőzetek; 3 – mélységi magmás és metamorf kőzetek; 4 – jura mészkő takaróroncsok; 5 – flis takarók


Európai nagytájak

a.) A gerincet képező kristályos vonulat

A Keleti-Kárpátok kristályos vonulata a Radnai-havasok alpi jellegű magashegységével kezdődik a Nagy-Szamos, Iza, Visó és Aranyos-Beszterce forrásvidékén. A hegyvonulat déli oldalán a harmadidőszaki vulkánosság során keletkezett andezitek és dacitok is részt vesznek a hegység felépítésében. A vulkáni működéshez kapcsolódó hidrotermális tevékenység útján keletkezett szulfidos érceket évszázadok óta bányásszák a hegység területén, Óradna környékén. A Radnai-hágótól (1271 méter) nyugat felé húzódó hegyvonulat főgerincén ülnek a legmagasabb csúcsok (Nagy-Pietrosz, 2303 méter; Ünőkő, 2279 méter stb.). Az aszimmetrikus hegységet északon, a Visó völgye felé különösen meredek lejtők határolják. A kárfülkékké kiszélesedő völgyfők kisebb sziklamedencés tavakat rejtenek.

A Nagy-Szamos völgyétől délre a Borgói-havasok erősen felszabdalt hegyvidékén folytatódik a Belső-Kárpátok magmás-metamorf kőzetekből álló vonulata. 1300–1600 méter magasra emelt tönkfelszínét a Dorna, a Nagy-Szamos és a Beszterce forráságai napjainkra mély völgyekkel különálló hegytömbökre tagolták.

A Gyergyói-havasok metamorf kőzetekből álló nyugati része kréta-harmadidőszaki tönkfelszín maradványa. Átlagosan 1300–1500 méter magasra emelt, erdővel borított tetőin (Tatár-havas, 1545 méter) húzódik a Keleti-Kárpátok fő vízválasztója. A hegység keleti részét az egykori Erdélyi-óceán felső jura–alsó kréta üledékeiből kialakult takarók maradványai alkotják. A hegyvonulat legmagasabb tetőit (Nagy-Hagymás, 1793 méter; Egyeskő, 1608 méter; Öcsémtető, 1708 méter) hordozó mészkővonulat takaróhatáron kialakult, több száz méteres fallal emelkedik ki az alacsonyabb szintekből. A jura mészkő takarófoszlányaiból az erózió meredek sziklaletörésekkel határolt karsztosodott bérceket, különálló tornyokat formált (Nagy-Cohárd, 1607 méter; Kis-Cohárd, 1352 méter; Gyilkos-havas, 1407 méter; Oltár-kő, 1367 méter), amelyek a vonulat tájképileg legszebb részei. Az 1837-ben hegyomlással keletkezett, 983 méter magasan fekvő Gyilkos-tavat is ezek övezik. A fenti takaróroncsok között alakította ki impozáns völgyét (Békás-szoros) a Békás-patak.

A Csíki-havasok északi részén is folytatódik a kristályos vonulat, ám dél felé tartva mindjobban elkeskenyedik, míg végül a belső flis öv takarói elborítják.

b.) Szabályos, párhuzamos flis hátak

A flis öv több egyirányú vonulatot alkot a Keleti-Kárpátokban. Moldvai-havasok néven foglalunk egybe több egymás mellett húzódó hegyvonulatot a Keleti-Kárpátok flis övének északi részén, a Szucsáva és Aranyos-Beszterce völgye között. A középidei és harmadidőszaki homokkőből, palából, márgából és konglomerátumból álló vonulat letarolt fiatal redői párhuzamos hegyláncokat alkotva északnyugat–délkeleti irányba húzódnak Moldva határán. Ezeket a hosszan elnyúlt, lekerekített, erdővel borított hegyhátakat szláv eredetű szóval obcsináknak nevezik. A flis öv a Besztercei-havasok és a Tarkő 1300–1800 méter magas, majd az Úz völgyén túl a Nemere 1649 méteres, környezetétől kissé elkülönülő vonulatában folytatódik. Napjainkra a kíméletlen erdőirtás miatt tetőik nagyrészt elvesztették egykori erdőtakarójukat. A flisvonulat középső szakaszának erdős hegysorai közül magasságával és kavicsokból összecementált kemény kőzetével (konglomerátum) is kiválik a Csalhó (1904 méter).

A Keleti-Kárpátok flisvonulatai délen jobban elkülönülnek egymástól. A külső flisvonulat a Háromszéki-havasokban folytatódik. A Háromszéki-medencét (50. ábra) körbeölelő hegyvonulatot a folyóvölgyek erősen felszabdalták. A Moldva és Havasalföld felől hátravágódó folyóvölgyek (Ojtoz, Bodza) csaknem teljesen átréselték. A vízválasztóról lefutó számos kis patak vizét a Feketeügy gyűjti össze. A kifelé tartó folyók a legmagasabb vonulatot mély szorosokkal törik át, amelyek szépen feltárják a flisvonulat gyűrt szerkezetét. A Háromszéki-havasok meglehetősen egyhangú, bükkösökkel és fenyvesekkel borított hegyvidék, amelynek legmagasabb tetői emelkednek csak az erdőhatár fölé.

A belső flisvonulatot a Csíki-havasok déli részén a Hargita vulkáni kőzetei betakarják. A vulkáni vonulat déli peremén előbukkanó flis öv szétválásával három észak–déli irányú, párhuzamos hegyvonulat keletkezik, amelyek a Háromszéki- és Brassói- (Barcasági) medencénél megszakadnak, majd még magasabb hegységeket alkotva folytatódnak a két medence déli peremén túl (50. ábra).


Európai nagytájak

50. ábra > A Háromszéki-medence és a Keleti-Kárpátok déli része. Jelmagyarázat: 1 – flis; 2 – mészkő takaróroncs; 3 – vulkáni kőzetek

A három középhegység közül a Persányi-hegység a legváltozatosabb felépítésű. A Hargitával határos északi és középső részét „vadflis” alkotja, amelybe nagyméretű mészkőtömbök, bazalt- és gránittestek vannak beágyazva. A triász és jura időszaki mészkő takaróin karsztos formakincs alakult ki. A Vargyas szurdokából nyíló Orbán Balázs-barlangot a Székelyföld első tudományos leírójáról nevezték el. Festői szépségű szorossal töri át a hegységet a Baróti-medence felől a Fogarasi-medence felé tartó Olt is. A Persányi-hágótól délre eső hegycsoportban emelkedik legmagasabb pontja, a jura mészkőből álló Feketehalom (1292 méter).

A Háromszéki-medence peremtörése mentén megszakadt flisvonulat a Bodoki-hegység folytatásaként a Csukás-hegységben (1959 méter), a Baróti-hegység nyomvonalában pedig a Brassói-havasokban folytatódik. A Csukást felépítő kréta időszaki konglomerátumban a válogató lepusztítás cukorsüvegre emlékeztető tornyokat és különféle alakzatokat (szfinx szikla) hozott létre, amelyek különleges arculatot kölcsönöznek a hegységnek. A Keleti-Kárpátok flisvonulata a Brassói-havasokban éri el a tetőpontját. A Barcasági-medencéből kiemelkedő Keresztény-havas (1799 méter) és Nagykő-havas (1843 méter) jura mészkőből és kréta konglomerátumból álló sziklás tetői is eltörpülnek a Bucsecs-hegység (2505 méter) óriási tömbje mellett.

A Keleti-Kárpátok legszebb juramészkő-takaróroncsa a Király-kő (2238 méter) 9 kilométer hosszú, éles sziklataréja a Brassói-havasok nyugati határán, a Törcsvári-hágó és a Dămboviţa folyó völgye között emelkedik (51. ábra).


Európai nagytájak

51. ábra > A Királykő felépítése és szerkezete (Constantinescu, T. nyomán). Jelmagyarázat: 1 – kristályos pala; 2 – homokkő; 3 – titon mészkő; 4 – konglomerátum (felső kréta eleje); 5 – konglomerátum (felső kréta későbbi szakasza); 6 – kőzethatár; 7 – törésvonal

c.) A fiatal vulkáni öv

A Keleti-Kárpátok vulkáni vonulata az andezites vulkánosság legfiatalabb területe. Három tagja – a Kelemen-, a Görgényi-havasok és a Hargita – közül ez utóbbiban még néhány százezer, újabb adatok szerint mintegy tízezer éve is működtek tűzhányók. A vulkáni tevékenységre kalderák (pl. a Pietrosz a Kelemen-, a Mező-havas a Görgényi-havasokban, a Madarasi-Hargita a Hargitában), kráterek (pl. a Hargita-beli Kakukk-hegy, Nagy-Csomád) maradványai, valamint a bőven fakadó ásványvizes, ún. borvíz-források emlékeztetnek (52. ábra).


Európai nagytájak

52. ábra > A Keleti-Kárpátok vulkáni vonulata a kitörési központokkal. Jelmagyarázat: 1 – kaldera; 2 – szoros

A Kelemen-havasokban a 2102 méteres Pietrosz a legmagasabb kárpáti tűzhányó, egyúttal a vulkáni vonulat egyetlen, a pleisztocénben eljegesedett hegysége. Az elsődleges vulkáni formakincsét megőrző tűzhányó magját alkotó harmadidőszaki szubvulkáni tömzsöt a hegység peremébe vágódott patakvölgyek tárják fel. A főleg amfiból és piroxén andezitlávából és vulkáni agglomerátumból álló hegység fő tömegét a középső miocéntől a pleisztocén elejéig tartó kitörések építették fel. A hegység átlagosan 1700–1800 méter magas központi része lávatakarós fennsíkokból emelkedik ki. Legmagasabb tetői és csúcsai egy 10 kilométer átmérőjű beszakadásos eredetű kaldera peremén sorakoznak. A Kárpátok legnagyobb átmérőjű kaldéráját az észak felől hátravágódó Fekete-patak átréselte, belső oldalát forráságaival felszabdalta, de az eljegesedés nyomai, a würmben kialakult függőgleccserek kárfülkéi is megfigyelhetők.


Európai nagytájak

A Görgényi-havasok kitörési központjai a Maros folyó Déda és Maroshévíz közti szorosa, valamint a Síkaszó völgye, illetve a Libán-hágó között sorakoznak. Az andezitlávából, agglomerátumból és piroklasztikumokból álló vulkáni szerkezeteket a kb. 7,5 millió éve kezdődő és 6 millió évvel ezelőtt befejeződő kitörések építették fel. A hegységben öt nagy és számos kisebb kitörési központ többé-kevésbé erodált maradványa ismerhető fel. A hegység északi részén emelkedő Fancsal (1684 méter) a Kárpátok egyik legnagyobb kalderaroncsa, amelyet a Görgény-patak forráságai tovább erodálták. Legépebb rétegvulkáni szerkezete a Mezőhavas (1777 méter), amelynek észak felé nyitott, 4,5 kilométer átmérőjű, 300–400 méter mély beszakadással keletkezett kalderáját a Székely-patak csapolja meg. A Bucsin-hágótól (1273 méter) délre emelkedő kitörési központok (Somlyó, 1576 méter és Csomafalvi-Dél-hegy, 1694 méter) kissé elkülönülnek az északi hegycsoporttól.

A Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatának déli részét képező Hargita a vulkáni vonulat legfiatalabb tagja. A három hegycsoportot alkotó többé-kevésbé ép rétegvulkáni szerkezetei egy 800–900 méter magas piroklasztit talapzatból emelkednek ki. A hegységet felépítő vulkáni működés a pliocénben és a pleisztocénben szakaszosan ment végbe. Kitörési központjai észak–déli irányba fiatalodnak, s a vulkánosság a Tusnádi-szorostól keletre eső Csomád hegycsoportban csak néhány tízezer éve halt el. A legidősebb kitörési központok az Északi-Hargitában emelkednek. Legmagasabb tetői (Madarasi-, Rákosi-, Madéfalvi- és Csicsói-Hargita) egy 5 kilométer átmérőjű, szakaszos beszakadással keletkezett kalderát zárnak körül, amelyet megcsapolójáról Vargyas-kalderának neveznek. A Tolvajos-hágó és az Olt Tusnádi-szorosa közti hegycsoport legnagyobb alapterületű kitörési központja a Nagy-Kő-bükk (1231 méter). Dél felé nyitott lapos kalderájában egy kis tőzegláp (Lucs melléke) alakult ki. 2,2–3 millió éve végbement kitörések építették fel a Kakukk-hegyet (1558 méter). A Tusnádi-szoros két oldalán emelkedő Piliske (1374 méter) és Nagy-Csomád (1294 méter) kitörései egyszerre, kb. 1 millió éve kezdődtek.

A Nagy-Csomád működése tovább tartott, dácitos piroklasztit, hamu és lávakőzetek építették fel ma is ép kúpját, amelybe a későbbi robbanásos kitörések a két krátert (Mohos és Szent Anna-tó krátere) kialakították. A magasabban (1049 méter) fekvő, idősebb Mohos krátert csaknem teljesen feltöltötte a fiatalabb kráter kirobbanása során kiszóródott törmelékanyag. Sekély mélyedésében krátertó alakult ki, amelyet egy kis patak megcsapolt. Az egykori tóra ma már csak a Mohos-láp emlékeztet. A mélyebben fekvő (918 méter) ép peremű kráter alját a Kárpát-koszorú legszebb vulkánikus tava, a Szent Anna-tó foglalja el (53. ábra). A Mohos lecsapolt kráterében mintegy 800 méter átmérőjű láp keletkezett. A nyír-, és feketefenyő-ligetekkel borított havasi láp a jégkor reliktum növényeit rejti. Védett növényei közül említésre méltó a rovaremésztő kereklevelű harmatfű, a sarkvidéki tájakon élő tőzegáfonya, a tőzegrozmaring, a mámorka stb. A Mohos felszínén ritka a nyílt víztükör, napjainkra csak néhány tószem maradt meg.


Európai nagytájak

53. ábra > A Nagy-Csomád kitörési központja a Szent Anna-tóval és a Mohos kráterrel. Jelmagyarázat: 1 – lávakőzetek; 2 – vulkáni törmelékes kőzetek; 3 – település; 4 – láp; 5 – tó; 6 – kisebb kitörési központok; 7 – kráterperem; 8 – állandó vizű patak; 9 – időszakos vízfolyás

A Csomád hegycsoport több kisebb kitörési központja közül a Torjai-Büdös-hegy a legnevezetesebb, ahol legélénkebbek a vulkáni utóműködés jelenségei. Törésvonalak mentén sokfelé felszínre törnek az alacsony hőmérsékletű gázok (mofetták). A legintenzívebb gázfeltörési helyen a kőzetrepedések kitágításával alakult ki a Torjai-Büdös-barlang, amely gyógyhatású gázfelhalmozódásáról régóta ismert, európai hírű barlang. A


Európai nagytájak

gázkeverék nagy részét szén-dioxid alkotja, a kellemetlen, záptojásra emlékeztető szagát a kén-hidrogén adja. A kén egy része sárga bevonatot képezve lerakódik a barlang falára. Az itt felhalmozódó ként az erdélyi fejedelemség idején kitermelték, és puskapor gyártására használták. A vulkáni utóműködés jelenségei a Hargita minden részén megfigyelhetők, a hegységben több mint ezer borvízforrás fakad. A gyógyászati eljárásokban is felhasznált legaktívabb mofetták és borvízforrások Hargita-, Csíkszentimre-, Kiruly-, Tusnád- és Bálványosfürdőn vannak.

Az Erdélyi-medencétől a vulkáni vonulat különíti el a Székelyföld medencéit: Gyergyói-, Csíki- és Háromszéki-medence. Az előbbi két medence peremén fakad a Maros és az Olt forrása. A hegyek közé zárt, 600–800 méter magasan fekvő Gyergyói- és Csíki-medence száraz és télen zordon klímájáról híres. A Gyergyói-medence a Kárpát-medence egyik leghidegebb tája, a téli hónapok átlaghőmérséklete –9 °C. Gyergyóalfalu Románia (és a Kárpát-medence) hideg pólusa, 1963. január 11-én –38 °C-ot mértek. A hegyvonulatokkal körülzárt medencében főnhatás érvényesül, évente 700 milliméternél kevesebb csapadék hull, a nyári hónapok aszályosak. Az éghajlat a gabonafélék közül csak a rozs és az árpa termesztését teszi lehetővé, kedvező feltételeket nyújt viszont a burgonya, a takarmánynövények és a rostlen számára. A települések a medence árvízmentes síkjain, főleg a mellékfolyók mentén, a teraszvidékeken, a hegylábakon és hordalékkúpokon alakultak ki. A Háromszéki- és a Brassói-medence alacsonyabb tengerszint feletti magassága, termékeny talaja és kedvező éghajlata miatt a Keleti-Kárpátok legsűrűbben lakott és legfejlettebb területe.

7.5.1.4. 5.1.4. A Kárpát-koszorú idegen tagja, a Déli-Kárpátok

Gyűrt, takarós szerkezetű közép- és magashegységeket magába foglaló hegylánc az Erdélyi-medence déli határán, a Dămboviţa folyó völgye és az Al-Duna között. Igazi lánchegység, párhuzamos vonulatokkal. A vonulat legnyugatabbi hegységcsoportját, a Bánsági- (Bánáti-) hegyvidéket, különállása és eltérő arculata miatt egyesek önállónak tekintik.

A Déli-Kárpátok szerkezeti-földtani felépítése alapján – a vulkáni, a szirt és a flis öv hiánya miatt – jobban hasonlít a Balkán-hegységre, mint a Kárpátok többi vonulatára. Főleg metamorf kőzetek és az azokba benyomult mélységi magmás kőzetek építik fel, helyenként fontos szerephez jutnak a fedő karbonátos kőzetek is. A hegyvonulat gyűrt, takarós szerkezete a felső krétában két szárazföldi mikrolemez (Dunai és Géta) ütközése során alakult ki. A tektonikai mozgások közben a takarórendszerek kőzetanyaga több-kevesebb átalakulást szenvedett, metamorfizálódott. A harmadidőszak végi és negyedidőszaki kiemelkedések nagy magasságra emelték a hegyláncot. A Kárpátok ívében a Déli-Kárpátok átlagos magassága a legnagyobb, a Bánsági-hegyvidék kivételével szinte minden itt emelkedő hegység magasabbra nyúlik kétezer méternél (legmagasabb pontja a Moldoveanu a Fogarasi-havasokban, 2543 méter). A pleisztocénben erősen eljegesedett, de ma már nincsenek jégárak. A gleccserek felszínformálásának nyomai így többé-kevésbé minden magashegységben megtalálhatók, az alacsonyabbak azonban inkább gyephavasok, magasra emelt tetőikben jól felismerhetők az egykori tönkfelszínek maradványai. A folyóvölgyek, a hágók és a medencék hegységcsoportokra osztják a Déli-Kárpátokat.

A Dămboviţa és az Olt völgye (Vöröstoronyi-szoros) között két párhuzamos lánc húzódik. Az északi lánc a Fogarasi-havasok magas csúcsokat (Moldoveanu, 2543 méter; Negoj, 2535 méter) hordozó aszimmetrikus gerince. A hegység északi oldala erősebben eljegesedett. Az eljegesedés a vízválasztóból fűrészfogakhoz hasonló éles gerincet alakított ki. A hegység völgyei kettős osztatúak: a főgerincről lenyomuló 6–8 kilométeres jégárak a völgyek felső részét teknő, illetve U alakúra formálták, alsó részük viszont az olvadékvizek eróziója révén jellegzetes V keresztmetszetű. A két völgytípus találkozásánál kialakult lépcsőn jöttek létre a hegység legszebb vízesései (pl. Bilea-vízesés). A teknővölgyek és az egykori firngyűjtő katlanok alján a jégárak egyenetlen gyaluló munkája sziklamedencés tavakat, tengerszemeket alakított ki. A Fogarasi-havasokban található 31 glaciális eredetű tó közül a Bilea-tó a legnagyobb (4,65 ha) és legismertebb. A déli hegylánc a Papusa-hegység (Nagy-Jezer, 2464 méter) kivételével lényegesen alacsonyabb.

A Déli-Kárpátok vonulata a Vöröstoronyi-szoros és a Hátszegi-medence, illetve Petrozsényi-medence között a Szebeni-havasok, Lotru, Kapacina-hegység három párhuzamos láncára nyílik szét, amelyek középen egy csomópontban találkoznak. E csomópontból a vonulatok nyugatra a Kudzsiri-havasok, a Surján és a Páreng felé ágaznak ki. A hegységcsoport tagjai a legmagasabb Páreng (2519 méter) kivételével gyephavasok.

A harmadik hegységcsoport a Temes–Cserna-völgyig terjed. Itt is három láncot lehet megfigyelni. A déli láncban a Vulkán-hegység és az alacsonyabb Mehádiai-hegység emelkedik. A Mehádiai-hegység peremén, Herkulesfürdőnél bővizű termálforrások fakadnak, amelyeket a római kor óta ismertek. A középső lánc a Retyezáttal kezdődik, amely alpi jellegű magashegységként emelkedik a Hátszegi- és a Petrozsényi-medence között. A hegység két északkelet–délnyugati irányú párhuzamos gerincvonulatból és az őket összekötő gerincből


Európai nagytájak

áll. Az északkeleti vonulat jég csiszolta, vad, éles sziklataréj, amely a hegység legmagasabb csúcsait (Peleaga, 2509 méter; Păpuşa, 2508 méter) hordozza. A déli, alacsonyabb vonulat gyephavas jellegű, de a középső részén ugyancsak előtűnnek a glaciális formák. A legnagyobb jégárak a két vonulat közti mélyedésben alakultak ki, hosszuk elérhette a 6–8 kilométert is. Csaknem 60 glaciális eredetű tó van a hegységben. Itt található a Déli-Kárpátok legnagyobb méretű sziklamedencés tava, a Bucura (8,86 ha a területe, mélysége 15,7 méter) és a legmélyebb tava, a Zanoga (29 méter).

A Retyezát Nemzeti Parkot a hegység természeti szépségeinek megőrzésére, a gazdag és változatos növényzet és állatvilág védelmére hozták létre. A növényvilág legfigyelemreméltóbb képviselői a havasokban élő virágos növények: a kárpáti zergevirág, a havasi kökörcsin és a havasi szegfű mellett a főleg meszes talajokon tenyésző tárnicsfélék és a havasi gyopár. Erdőhatár feletti, nehezen járható sziklás bércein csapatokban élnek zergék, az alhavasi régióba sikeresen visszatelepítették a korábban kipusztult mormotákat.

A Retyezát nyugati folytatásában emelkedő Godján és Csernai-hegység, továbbá az északi láncban emelkedő Szárkő tipikus gyephavas, 2000 méter körüli tetőkkel.

A Bánsági- (Bánáti-) hegyvidék a Ruszka-havast, a Krassó–Szörényi-érchegységet és az Aldunai-hegyvidéket foglalja magába. A középhegységi jellegű Ruszka-havast (1374 méter) az erdélyi Vaskapu hágója és a Bisztra-völgy választja el a szomszédos hegységcsoporttól. Átalakult kőzetei márványt (Ruszkica), vasércet (Gyalár) zárnak magukba, amelyet Vajdahunyad kohóiban használnak fel. A hegység Hátszegi-medencével határos peremén, egy kis dolomitrögön épült a Hunyadiak gótikus várkastélya, a Maros-völgy közelében pedig meredek andezitkúpon emelkedik a mondabeli magos Déva vára.

A Krassó–Szörényi-érchegység sűrű erdőségekkel borított, ritkán lakott középhegységeket foglal magába, amelyek közös jellemvonása az ércekben, ásványi nyersanyagokban való gazdagság (vasérc – Dognácskai-hegység, karbon feketekőszén – Aninai-hegység). A karbonátos kőzetek széles körű előfordulása miatt karsztos formákban és barlangokban bővelkedik a hegyvidék. A Karas- és Néra-szurdok a Kárpátok legszebb szurdokvölgyei közé tartozik.

A Déli-Kárpátok vonulatát az Aldunai-hegyvidék zárja. Itt húzódik a tektonikus eredetű Duna-völgy, amelynek legfestőibb szakasza az Orsovai-hegység mészkőburkába mélyülő Kis- és Nagy-Kazán-szoros. A Mehádiai-hegység és a szerbiai Miroc-hegység közti sellős, zuhatagos völgyszakaszban építették a hajózást megkönnyítő és villamosenergia-termelésre szolgáló Vaskapu Erőművet.

7.5.2. 5.2. A medencéket elválasztó belső hegyvidékek

A Kárpát-medence belsejében a medencealjzatból nagytájakat elválasztó középhegységek (Dunántúli-, illetve Erdélyi-középhegység) emelkednek, amelyek három különálló részmedencére osztották a süllyedő területet.

7.5.2.1. 5.2.1. A zord Erdélyi-középhegység

Az Erdélyi-medencét és az Alföldet elválasztó, sűrű erdőségekkel borított, alig tagolt, ritkán lakott hegyvidék az Erdélyi-középhegység vagy Erdélyi-szigethegység. Jól átjárható szoros völgyei és hágói (Maros-, Sebes-Körös-, Szamos-völgy, Király-hágó, Révi-szurdok, Meszes-kapu) ellenére is főleg a nagytájakat elválasztó szerepe szembetűnő. Középhegységeket foglal magába, legmagasabb tetői gyephavasok, nem érik el a 2000 métert.

Az Erdélyi-középhegység két különböző eredetű, felépítésű és arculatú hegycsoportot foglal magába. Az északi, nagyobb kiterjedésű hegységrészben az Alföld aljzatát is alkotó Tisza-mikrolemez képződményei vannak a felszínen. Ezek nagyobbrészt prekambriumi–ópaleozoikumi metamorf kőzetek, amelyekre a mezozoikumban többnyire sekélytengeri üledékek halmozódtak. Ezzel szemben az Erdélyi-középhegység déli részén, az ún. Marosi ofiolit-övben ultrabázisos és bázisos magmás kőzetek és kifejezetten mélytengeri üledékek jelennek meg, amelyek a triász és jura időszakok folyamán, a Vardar–Marosi-óceánban keletkeztek. A Kárpátokhoz hasonlóan főleg takarós szerkezetű hegységek alkotják, de jelen vannak a miocén vulkáni kőzetekből álló hegycsoportok is. Karsztfennsíkjai és szirtes flisvonulatai vetekednek a Kárpátok hasonló tájaival.

Az Erdélyi-középhegységhez tartozó Bihar-hegység déli részén emelkedik a középhegység legmagasabb pontja, a kristályos palákból álló Nagy-Bihar (1849 méter). Jelentős magassága ellenére csak lapos, hullámos, gyephavas jellegű, erdőhatár fölé emelkedő tetőket hordoz, amelyek a jégkori lepusztulási folyamatok ellenére jól megőrizték eredeti nyesett felszínüket. A széles gerinc két oldalán sorakozó sekély nivációs fülkék a jégkorban felhalmozódó csonthótömegek hatására alakultak ki. A teknők alját kőtengerek borítják, amelyeket részben pleisztocén, részben jelenkori kifagyásos folyamatok termeltek. A Bihar-hegységhez tartozó Pádisi-


Európai nagytájak

karsztfennsíkon alakultak ki a Kárpát-medence legérettebb karsztos felszínformái (pl. a Csodavár szakadékdolinája). Az átlagosan 1100–1300 méter magas fennsíkon a triász, jura, kréta mészkő és a nem karsztosodó homokkő pásztáinak váltakozása a felszíni és felszín alatti vízhálózat váltakozását eredményezte. A planinán zárt, lefolyástalan medencék is kialakultak (Pádisi-katlan, Ponor-réti-polje), amelyek a felszín alatt búvópatakok révén összeköttetésben állnak egymással.

Az Erdélyi-középhegység keleti részén emelkedő Gyalui-havasokban idős magmás-metamorf kőzetek bukkannak a felszínre. A hegység erősen letarolt, hullámos tetői az elegyengetett felszínek legépebb maradványai. Délen érik el legnagyobb magasságukat, ahol az erdőhatár fölé emelkedő Nagy-havas (1826 méter) a középhegység harmadik legmagasabb pontja. A Gyalui-havasokban a Kis-Szamos felső folyása mentén az utóbbi évtizedekben több nagy gátat építettek a vízenergia hasznosítására. A Bélesi-tározó, a Tárnica-tó, a Meleg-szamosi-víztároló és a Gyalui-tároló megépülésével csaknem az egész Kis-Szamos völgyét vízlépcsővé változtatták. A folyón létrehozott tározók és vízi erőművek Kolozsvár víz- és villamosenergia-ellátását szolgálják.

A Kalota-havas vonulatát a paleogén magmatizmus dácitja, riodácitja és mélységi kőzetei építik fel. Az itteni kőbányák anyagát nevezték el a XIX. század második felében – a római Dácia tartomány után – dácitnak. A hegység erdőhatár fölé emelkedő, vulkáni kőzetekből álló tetői (legmagasabb az 1838 méteres Vlegyásza vagy Kalota-hegy) a Sebes-Körös, illetve a Fekete-Körös és a Szamos között képeznek vízválasztó vonulatot.

A Maros-, Fehér-Körös- és Aranyos-völgy között terül el a színes- és nemesfémekben gazdag Erdélyi-érchegység. Fő tömegét a Marosi riftesedő övben keletkezett ultrabázisos kőzetek (jura ofiolitok) és mélytengeri üledékek (kréta flis) adják. Az érchegység festői arculatát kialakító mészkő takaróroncsok (Vulkán, 1257 méter) és a lecsonkolt vulkáni kitörési központok a hegyvonulat területének csak kis hányadát foglalják el. Különleges figyelmet érdemel a Detunáta oszlopos elválású bazaltos andezitszikláival.

Az alsó bádeniben kezdődő és felső pliocénben végződő tűzhányó-tevékenység során keletkeztek az érchegységnek nevet adó színes- és nemesfémek (arany, ezüst, réz stb.). Bányászatuk a hegység lecsonkolt kitörési központjaiban, illetve a szubvulkáni testekben indult meg. A nemesfémek ércei egy szabálytalan négyszög alakú területhez, az ún. Aranynégyszöghöz köthetők, amelynek minden csúcsánál egy bányaváros helyezkedik el (Aranyosbánya, Zalatna, Nagyág, Brád). Az aranybányászatnak több mint kétezer éves hagyománya van ezen a tájon. Verespatak határában a római és középkori bányászkodás nyomait a jelenleg is tartó külszíni fejtés tüntette el. Az érchegység folyóinak fövenye is aranyat tartalmaz.

A Torockói-hegység főleg ofiolit és flis képződményekből áll. Kisebb foltokban jelenik meg, de meghatározó szerepe van a tájkép arculatának kialakításában a felső jura zátonymészkőnek, amely takarókban, takaróroncsokban jelenik meg. Titon mészkövekből épülnek fel a hegység legmagasabb, 1300 méter körüli tetői (Bedellői-havasok). Tenger alatti vulkáni hátság bazaltos kőzetanyagára települt felső jura mészkővonulat húzódik Torockótól Túrig, amelynek legismertebb tagja, a Székely-kő, 1128 méter. Ugyanennek a mészkőnek kisebb-nagyobb tömbjei százával emelkednek ki a beágyazó kréta flis felszínéből, és magányos szirtekként vagy impozáns csúcsokként messze környezetük fölé magasodnak. A párhuzamosan húzódó mészkővonulatokat a vízfolyások gyönyörű szurdokvölgyekkel törik át (Túri-, Tordai-hasadék, Remetei-szoros). A Székely-kő alatti kis medencében megbúvó Torockó község a középkorig visszanyúló vasművességéről, egyedülállóan gazdag népművészetéről, máig élő hagyományairól nevezetes magyar település.

7.5.2.2. 5.2.2. A rögökre tagolódó Dunántúli-középhegység

A keszthelyi Gyöngyös-patak völgye és a Pomáz–Esztergomi-árok között húzódik a rögökre tagolódó Dunántúli-középhegység. Az alacsony középhegység a Kárpát-medencevidéket nyugati (Kisalföld) és középső medencére (Alföld és Dunántúli-dombság) osztja. Zömmel a középső és felső triászban keletkezett karbonátos kőzetű hegységeihez az eltérő arculatú, magmás és palás kőzetekből álló Velencei-hegység kapcsolódik. A hegyvonulat egyes részeiben más középidei (pl. jura ammoniteszes mészkő, kréta mészkő) és harmadidőszaki tengeri üledékek (eocén mészkő és márga, kavics, homokkő) és bazalt is előfordulnak. A hegység domborzatának fő vonásait két nagy formacsoport alakítja ki: a középidei, különböző magasságú és fedettségű tönkös sasbércek, valamint az eltérő eredetű, helyzetű, illetve tagoltságú dombsági tájtípusok.

A Bakonyvidék a hegyvonulat legnagyobb és legváltozatosabb tagja. A Vértes hegység minden oldalról törésekkel határolt alacsony középhegység. Az erősen lepusztult Velencei-hegység magját karbonban benyomult gránit alkotja. A Dunazug hegyvidék rögcsoportjait medencék és szerkezeti árkok választják el egymástól. A Budai-hegység felépítésében nagyobb kiterjedésű tönkrögök, kisebb sasbércek, tektonikus eredetű medencék és árkos süllyedékek vesznek részt. A Pilis hegység keskeny, medencékkel alig tagolt, hosszú rögvonulat.


Európai nagytájak

7.5.3. 5.3. Közép-Európa legnagyobb életkamrája, a Kárpát-medence

A Kárpátok által körülölelt medencevidék harmadidőszakban kezdődött süllyedése a miocénben volt a leggyorsabb, de a medencetérszín különböző részein eltérő sebességgel ment végbe, és helyenként még napjainkig is tart. A süllyedésből kimaradt rögcsoportok, a Kárpát-medence belső választó hegységei három különálló részmedencére osztották.

7.5.3.1. 5.3.1. A Kárpát-medence keleti fiókkatlana, az Erdélyi-medence

A hármas osztatú Kárpát-medence vidékének keleti, legjobban körülzárt egysége az Erdélyi-medence, az Északkeleti-, a Keleti- és a Déli-Kárpátok, valamint az Erdélyi-középhegység gyűrűjében jött létre (54. ábra), ahonnan kevés folyó átjárója vezet a szomszédos nagytájak felé: az Alföld felé a Szamos- és a Maros-völgy, a Havasalföld felé az Olt Vöröstoronyi-szorosa.

54. ábra > Az Erdélyi-medence tájai

A szakaszosan süllyedő medencében az eocéntól a pannonig terjedő időszak tengerei vastag üledékréteget halmoztak fel. A legidősebb üledékek a medence peremén és északon vannak felszínen (pl. a nummuliteszes mészkő, amelynek érmeszerű kövületeit Szent László pénzének nevezik). A medence belseje és dél felé, az egykori tengerek visszahúzódásának megfelelően fiatalodik a rétegsor (bádeni agyag, szarmata mészkő és homokkő, pannon agyag). A bádeni rétegek közé települt kősó az Erdélyi-medence egyik legértékesebb ásványi nyersanyaga. A kősó sódómokká gyűrve a medence peremén számos helyen felszínre vagy felszínközelbe


Európai nagytájak

emelkedett (Torda, Szamosújvár, Désakna, Szováta, Parajd, Vízakna, Marosújvár), amelyeket évezredek óta művelnek. Az Erdélyi-medence másik értékes nyersanyaga a harmadidőszaki tengeri üledékek boltozataiban felhalmozódott földgáz, amely a kontinentális Európa egyik legjelentősebb készlete. A leggazdagabb gázmezők Kissármás, Kiskapus, Medgyes körzetéhez kapcsolódnak.

Az Erdélyi-medence tipikus medence helyzetű dombság, meglehetősen élénk domborzattal, amely a terület negyedidőszaki kiemelkedésével, a folyóvölgyek bevágódásával és a gyakori suvadásokkal, csuszamlásokkal hozható összefüggésbe. Legmélyebben fekvő síkjai a fő folyók mentén kialakult kis medencék (Fogarasi-, Szebeni-medence, Kenyérmező, Keresztesmező). Dombsági tájai általában 500–800 méter magasságba emelkednek (Szamosmenti-, Besztercei-, Feleki-, Küküllőmenti-, Székásmenti-dombság, Hortobágy-dombsága, Kalotaszegi-medence), de valamivel alacsonyabb az Erdélyi-medence központjában fekvő száraz, suvadásos formákban gazdag Mezőség. A Szamos és a Maros vízgyűjtőjéhez tartozó Mezőség rövid, kisesésű, kis vízhozamú vízfolyásai nyáron rendszeresen kiszáradnak. A vízfolyások számos kis tavat fűznek fel, nagy részük mesterségesen elgátolt halastó vagy malomtó. A Mezőség lakosságának nagy részét ma is a mezőgazdaság tartja el. A gazdálkodást azonban a vízhiány és az aszály akadályozza. A Küküllőmenti-dombság csapadékosabb, mint a tőle északra eső Mezőség, ezért tetőit és lejtőit ma is sokfelé erdő borítja.

7.5.3.2. 5.3.2. A kettős osztatú központi medence

A Kárpát-medence süllyedéssel kialakult középső részmedencéje az Alföldet és a Dunántúli-dombságot foglalja magában. A két nagytáj fejlődéstörténete a pannon végéig együtt haladt. A Duna menti észak–déli szerkezeti sávtól keletre a pannon után is tovább tartott a süllyedés, de ettől nyugatra megtorpant a medence bezökkenése, sőt egyes helyeken kiemelkedés is történt. A Dunántúlon bevágódtak a folyók az emelkedő pannon táblák felszínébe, tagolt dombvidék és jól fejlett völgyhálózat alakult ki. Keleten, az Alföldön a süllyedő medencét a feltöltődés lapos síkvidékké alakította, amelynek a peremén körben hordalékkúpok épültek.

a.) Feltöltődéssel elegyengetett tökéletes síkság az Alföld

A pannon után is süllyedő térszínen a tengeri üledékképződést folyóvízi, tavi, mocsári, lápi és eolikus (homok, lösz) feltöltés követte, újabb néhány tíztől több száz méterig terjedő vastagságú üledékréteggel betakarva a pannon képződményeket. A nem túl változatos alföldi tájkép kialakításában a fiatal szerkezeti mozgások által létrehozott szintkülönbség és az utolsó feltöltő folyamat volt meghatározó. A fentebbi hatások következtében három tájtípus alakult ki az Alföldön: futóhomokos hordalékkúp-síkság, lösszel fedett hordalékkúp-síkság és ártéri síkság.

A futóhomokos hordalékkúp-síkságok a jégkor idején a folyóvizek által a hegységek lábainál felhalmozott hordalékkúpokon keletkeztek. A homok deflációs mozgatása több fázisban, gyakorlatilag napjainkig tartóan történt. A deflációs folyamatok hatására félig kötött futóhomokformák jöttek létre. A Duna–Tisza köze, a Nyírség, a Dél-Mezőség, a Nagykunság, a Hortobágy északi része, az Észak-alföldi-hordalékkúp-síkság futóhomokos térszínei és a vajdasági Delibláti-homokpusztaság tartozik ide. Felszínükön uralkodóan rozsdabarna erdőtalajok terjedtek el, amelyen homokpusztai társulások, nyáras-borókás társulások, homoki gyepek, homoki tölgyesek alakultak ki.

A hordalékkúp-síkságok lösztakarója a jégkor végén képződött, idősebb löszök csak a Mezőföld területén vannak, és a lösz vastagsága ugyancsak a Mezőföldön éri el maximumát (60 méter). Az Alföldön a löszös síkságok két változatával (alacsony és magas löszös síkságok) találkozhatunk. Az alacsony löszös síkságok (Körös–Maros köze, Nagykunság, Hajdúság, Jászság) az Alföld 80–100 méter közötti ún. alföldi lösz térszínein fordulnak elő, ezek a síkvidék legegyhangúbb tájai. A magas löszös síkságok (Bácskai löszös síkság, Érmelléki löszös hát, Kiskunsági löszös hát, Bácskai-síkvidék, Titeli-löszplató), az Alföld 100 méternél magasabb, változatosabb formakincsű felszínei száraztérszíni löszön jöttek létre. A magasabb térszíneken, lejtős területeken megjelennek a deráziós völgyek, löszdolinák, löszkutak, löszmélyutak. A Mezőföld Duna által alámosott peremén gyakoriak a csuszamlásos partszakadások. Legjellemzőbb talajtípusai a csernozjomok. Természetes növénytakarója nagyrészt eltűnt az intenzív szántóföldi művelés miatt.

Az ártéri síkságok az Alföld legalacsonyabb területei. Negyedidőszaki felszínfejlődésüket egészen napjainkig a folyásirányukat az ártéri síkságokon gyakran változtató folyóvizek határozták meg. Legjellegzetesebb felszínformái a feltöltődés és eutrofizáció különböző állapotában lévő elhagyott medrek és morotvák, de a felszínt változatossá teszik a medreket kísérő folyóhátak, a folyóhátak között elgátolt vizenyős rétek, övzátonyok, sarlólaposok, mocsarak. A különleges mikroformákkal (szikpadka, sziklejtő, szikfenék stb.) jellemzett szikesek legjellegzetesebb térszínei a Felső-, Középső- és Alsó-Tiszavidéken jöttek létre, de a Berettyó-Körösvidék, a Csepel–Mohácsi-síkság és a Dráva-sík is e tájtípusba tartozik. A kis szintkülönbségektől


Európai nagytájak

függő vízelborítás mozaikszerűen változatossá teszi a talajtakarót. Réti, szikes, láp- és mocsári talajok váltakozva fordulnak elő a síkvidéken. Növényvilágát ártéri és lápi növénytársulások jellemzik. Az eredeti ártéri ligeterdők sok helyen eltűntek az emberi beavatkozások miatt.

b.) A legtipikusabb pannon táj: a Dél-Dunántúl

A Dunántúli-dombság területén három tájtípus váltakozik: a legmélyebben fekvő térszínei ártéri síkságok, a legmagasabb és legmozgalmasabb felszínei önálló dombságokat alkotnak; köztes magasságúak a futóhomokos hordalékkúp-síkságok.

A Dunántúli-dombság ártéri síkságai a Balaton-medence, délen pedig a Közép-Dráva-völgy. Az alacsonyan fekvő Nagy-berek lapályából emelkedik ki a bazalttufából felépülő boglári és fonyódi Vár-hegy. Belső-Somogy futóhomokos síksága meredek, 10–20 méteres alámosott peremmel szakad le a Közép-Dráva-völgy morotvákkal, elhagyott medrekkel tagolt ártéri síkjára.

Belső-Somogy kis reliefenergiájú, futóhomokkal borított terület, amelyet a meridionális irányba hosszan elnyúló Marcali-hát két részre oszt. Homokját az Ős-Zala, a Duna és a Dunántúli-középhegység felől érkező patakok halmozták fel a pleisztocénben, majd a szél nagy területen szétterítette, szélbarázdákat, garmadákat és maradékgerinceket alakítva ki.

Külső-Somogy, a Tolnai- és Baranyai-dombság, a Völgység önálló dombságai ott keletkeztek, ahol a Pannon-tenger homokos, agyagos üledékeiből álló táblák nem süllyedtek le, hanem összetöredezve és kibillenve magasabban maradtak. Tektonikus vonalak mentén völgyek szabdalták fel, ezért lösszel fedett hátai a szerkezetileg meghatározott irányokba húzódnak, csoportokba rendeződnek. A Geresdi-dombság a Dunántúli-dombvidék legeltérőbb felépítésű tája. Karbon időszaki gránit és kristályos palák építik fel.

A Dunántúli-dombságból szigethegységként emelkedik ki a pikkelyes szerkezetű Mecsek és a Villányi-hegység. Kőzetei a Tethys-óceán európai peremvidékén keletkeztek a perm vége és a kréta vége között. Hozzátartozik a különálló Beremendi-rög és a Drávaközben szigetszerűen emelkedő Báni-hegység is.

A Dél-Dunántúlhoz hasonló felszínű táj a Dráva–Száva-vidék. Lösszel, folyóvízi és tavi üledékekkel borított síkvidéki és dombsági tájai a Kárpát-medence legtovább vízzel borított területei voltak (Szlavónia-beltó). Ebből a völgyekkel és medencékkel (Belovári-, Daruvári-medence) tagolt hullámos felszínből emelkednek ki a Szlavóniai-szigethegységek (Ivanš

ica, 1061 méter) és a Vardar övhöz tartozó (Fruška Gora, 539 méter), zömmel metamorfizált kőzetekből álló, 600–1000 méter magas hegységek (Medvednica, 1035 méter; Kalnik, 642 méter; Papuk, 953 méter; Psunj, 984 méter).

7.5.3.3. 5.3.3. A legkisebb és legegységesebb nyugati medence

Az összetett Kárpát-medence nyugati medencéjének három jellegzetesen elkülönülő tája van: A Kisalföld, a Keleti-Alpok lealacsonyodó peremvidéke és a Grazi-medence.

a.) A legalacsonyabb, legtovább süllyedő Kisalföld

A Kisalföld kb. 10 000 km2 területű fiatal medence, amelynek süllyedése a miocénben kezdődött. A területét elborító tengerek közül az utolsó a Pannon-tenger volt, amely vastag üledékréteget halmozott fel benne. A folytatódó mozgások következtében a medence közepén jellegzetes katlansüllyedék keletkezett.

A Duna és mellékfolyói hatalmas hordalékkúpokat építettek a medence peremein. A Duna kettős hordalékkúpja a Kisalföld tengelyében húzódik. Az idősebb pleisztocén eleji hordalékkúp a Duna korábbi vízfolyását követve a Brucki-kaputól indul, és a fiatalabb hordalékkúp alól előbukkanó kisebb terassziget-maradványokként Komárom környékéig nyomozható. A mindeltől kezdve új hordalékkúp keletkezett, amely a Duna megváltozott folyásirányát követve a Dévényi-szorosnál kezdődik. E fiatal kavicskúp anyagai betemették az idősebb hordalékokat, és felszínén alakultak ki a központi ártéri síkságok (Szigetköz, Csallóköz, Mosoni-sík), amelyekhez a mellékfolyók mentén kialakult síkságok (Rábaköz, Alsó-Vágmenti-, Nyitra-, Garammenti-, Alsó-Ipoly-síkság) és medenceperemi teraszos hordalékkúp-síkságok (Marcal-medence, Mátyusföld, Nyitramenti-sík) kapcsolódnak. Futóhomok és lösz alig fordul elő területén. Hordalékkúpok közt terül el a Fertő–Hanság-medence lapos mélyedése. A Marcal-medencében a Tapolcai-medence tanúhegyeihez hasonló bazaltsapkás hegyek emelkednek (Somló, Ság-hegy).


Európai nagytájak

b.) A nyugati peremvidék

A Kárpát-medence nyugati peremvidékét az Alpok rögökre szakadozó nyúlványai, a hegyvidék előterében felhalmozódott kavicstakarókon létrejött eróziós-deráziós dombsági tájak, illetve a folyók mentén kialakult síkságok, továbbá a Keleti-Alpok vonulatai közé ékelődő Grazi-félmedence alkotják.

A Keleti-Alpok lealacsonyodó, rögökre szakadozó pereme kisebb és alacsonyabb rögcsoportot alkotva nyúlik a medencébe: Hainburgi-rög, Lajta-hegység (484 méter). Erősen átalakult kőzetekből (gneisz, csillámpala) áll a Soproni-hegység, amely nyugaton a Rozália-hegységben (746 méter) folytatódik. A Fertő-tó mellékén a Lajta mészkővel takart rögök egy kis dombságot (Fertőmelléki-dombság) alakítottak ki, ahol a Balfi-tönk kis foltjában ismét felszínre bukkannak az alámerült metamorf kőzetek is. Az Alpokalja legmagasabbra emelkedő rögcsoportját, a Kőszegi-hegységet az egykori Pennini-óceán gyengén átalakult kőzetei (fillit, zöldpala) építik fel, amelyek a Rohonci-tektonikai ablakban bukkannak felszínre.

A Keleti-Alpok felől érkező folyók a jégkorban nagy területen terítették szét kavicsos hordalékukat, amelybe később mellékpatakjaikkal együtt bevágódtak és azt önálló dombságokká formálták. Legmagasabbra (200–400 méter) az eróziós és deráziós völgyekkel tagolt Vasi-Hegyhát emelkedik, amelyhez északkeleten a Kisalföld felé kiágazó lösszel és vályoggal fedett Kemeneshát csatlakozik. A Zalai-dombság a Rába és Mura pliocén–pleisztocénben szétteregetett kavicsaiból és a kavicsanyagra települt vályogos üledékekből álló dombvidék. Nyugati része deráziós völgyekkel aprólékosan tagolt dombvidék (Göcsej, Hetés), keleti részét meridionális völgyek és a köztük húzódó vályoggal és lösszel fedett hátak alkotják.

A Sopron–Vasi-síkság miocén süllyedékben kialakult, az Alpokalja felől érkező patakok (Ős-Ikva, Répce stb.) kavicsanyagával feltöltött síkvidék. Felszínét szoliflukciós úton átkevert vályog fedi. Sokfelé láthatók a periglaciális folyamatok nyomai. Az Alpokalja lábánál húzódó síkvidék kisebb folyó menti síkokra tagolódik, és hozzátartozik a Rába aszimmetrikus teraszos völgye is. Hasonló jellegű ártéri síkság alakult ki a Muraközben, a Dráva és a Mura összefolyásánál. Nyugati része magasabb, a kavicstakarós dombságokhoz (Őrség) hasonlít.

c.) Átmenet az Alpok felé

A Grazi-félmedence a Központi- és Déli-Alpok ollószerűen szétnyíló láncai között fekvő, kelet felé nyitott halomvidék. A nyugat-magyarországi kavicstakarón kialakult dombságokhoz hasonló, de azoknál magasabb és tagoltabb felszínű táj. A kelet felé tartó folyók (Mura, Rába) széles, teraszos völgyet mélyítettek felszínébe. A kavicstakarók alól lecsonkolt bazaltvulkáni kitörési központok emelkednek ki, amelyekre várak (pl. a németújvári vár) épültek.

8. Az Appennini-félszigetNEMERKÉNYI ANTAL, MARI LÁSZLÓ

A 212 ezer km2 területű Appennini-félsziget jellegzetes, sarkantyús csizmára emlékeztető, keskeny szárazulatként ékelődik be a Tirrén- és az Adriai-tenger közé. A Földközi-tenger medencéjét kettéosztva híd szerepét tölti be Afrika és Európa között. Éghajlati és életföldrajzi jellemzőit a domborzat mellett – az ibériai és balkáni területeknél sokkal mélyrehatóbban – ténylegesen a környező tengerek, a félszigetjelleg határozza meg. A félszigethez természetföldrajzi alapon három nagy és több kisebb, kb. 58 ezer km2 összterületű szigetet (Korzika, Szardínia, Szicília, Lipari-szigetek, Elba stb.) sorolhatunk.

8.1. 1. Európa legfiatalabb szerkezetű területeiAz európai kontinens legfiatalabb szerkezeti egysége, az Appenninek kőzetanyaga, szerkezetfejlődése sok tekintetben emlékeztet az Alpok, a Kárpátok térségére, de itt a szerkezetalakulás később, fiatalabb korokban ment végbe. Az Appenninek csak a harmadidőszakban gyűrődött fel az afrikai lemezék, az Adriatis-tüske és az óceáni aljzatú Tirrén-tenger között. A lemeztektonikai felfogás egy szubdukciós zónát ismert fel az afrikai előtér mészkőtáblái (pl. Apulia), valamint az Appenninek gyűrt belső és külső vonulatai között (55. ábra). E felgyűrődés azonban szigettenger jellegű domborzatot hozott létre, amelynek darabjai csupán az erős negyedidőszaki kiemelkedéssel nőttek össze félszigetté. A fiatal emelkedés során kerültek a tenger szintje fölé az Appenninek nyugati oldalán húzódó dombsági térszínek, a keleti oldalon Apulia mészkőtáblája és délnyugaton Calabria tönkös felszínének nagy része. Az emelkedés mértékét jól jelzik az olasz csizma lábfején, Calabriában 1000 méter körüli magasságban fekvő pliocén tengeri üledékek. Fiatal feltöltés alakította ki a félszigethez tartozó Pó-alföldet.


Európai nagytájak

Az Appennini-félsziget és a környező néhány sziget az európai kontinens egyetlen, jelenleg is aktív vulkáni területe (Etna, Stromboli), de az utoljára 1890-ben kitört Vulcano, illetve az 1944-ben működött Vezúv sem húzható ki az élő tűzhányók listájáról.

55. ábra > Az Appennini-félsziget szerkezetmorfológiai térképe

8.2. 2. Éghajlat: „észak dél ellen”A félsziget-jelleg, a tengerek közelsége, a nagy földrajzi szélességbeli különbség és az élénk domborzat igen változatossá formálta a térség éghajlatát. Az észak–déli irányban mintegy 1800 kilométer kiterjedésű félszigeten a mediterrán hatások dél felé egyre erősebben jutnak uralomra. Az Alpok védelmét élvező Pó-alföld éghajlata – főként a nyári-téli hőmérsékletek nagyobb ingadozása miatt – inkább kontinentális, gyengébb mediterrán


Európai nagytájak

jelleget mutat, viszonylag sok csapadékkal (Milánó: 1000 milliméter, Velence: 750 milliméter). A csapadékmaximum tavasszal és ősszel jellemző, de a nyár sem teljesen száraz. A mediterrán vonások dél felé erősödnek, de még az Északi-Appenninek klímájában is kirajzolódnak közép-európai hatások. Az Appenninek délebbi hegyvidékén érvényesülő nyári forróság és csapadékszegénység a partok közelében még erősebb. A déli területek és Szicília térségében e vonások már uralkodók (Róma: a júliusi középhőmérséklet 23,7 °C, a januári 6,7 °C; Palermo: július 24,6 °C, január 10,3 °C), a 0 °C alatti hőmérséklet ritka, és a nyári időszak 3–5 hónapon át is csapadékmentes lehet. Hőmérséklet alapján a nyári hónapokban alig van kis különbség észak és dél között: a júliusi középhőmérséklet a Pó-alföldön, Róma környékén és Szicíliában egyaránt 24–25 °C körül mozog. Annál jelentősebb az eltérés a téli időszakban. A Pó-alföld és Dél-Itália éghajlati különbsége ekkor válik egyértelművé: az előbbi terület januári középhőmérséklete 0–1, az utóbbié 8–10 °C!

A csapadék mennyisége alapján jelentős különbség rajzolódik ki az Appenninek légköri frontok érintette nyugati, illetve esőárnyékos keleti oldalai (1000–1500, illetve 400–600 mm/év), a csapadékeloszlás tekintetében pedig az északi és a déli területek között. A Pó-alföldön ugyanis az év minden hónapjában várható eső, a mediterrán éghajlatra jellemző száraz nyár és csapadékos tél csak jóval délebbre kerül uralomra.

8.3. 3. Éghajlatot tükröző folyók, vulkánossághoz kapcsolódó tavakA félsziget vízfolyásai a változatos domborzati és éghajlati feltételek miatt számos különbséget, egyedi vonást mutatnak. Leghosszabb folyója az Alpokban eredő és útja során számos alpi folyót (Ticino, Oglio, Mincio stb.) felvevő, de az Északi-Appenninek felől jövő vizeket is összegyűjtő, 652 kilométeres Pó (vízgyűjtő területe 70 091 km2). A tengerbe ömlés előtt 100 kilométerrel mért közepes vízhozama 1370 m3/s, de ez az érték – 26 és 9630 m3/s között – erősen ingadozik. Áradásai közül legnagyobbak a tavasziak (a hóolvadást esőzések kísérhetik). Az eddig mért legnagyobb vízhozama 12 000 m3/s volt, 1951-ben. A nagyesésű hegyvidéki folyók sok hordalékot szállítanak, amely a Póba kerül, s a tenger felé szállítódik. A már a XIX. század elején szabályozott folyó ezért erősen tölti a gátak közötti hullámterét, deltavidéke pedig a tenger rovására terjeszkedik. Az Appenninek keleti oldalának vízfolyásai rövidek, nagyesésűek, s dél felé haladva egyre ingadozóbb vízjárásúak; a tél végén árvizeket hömpölyögtető medrek nyáron gyakran kiszáradó, ún. fiumarák. A hegyláncokból nyugat felé tartó folyók hosszabbak, de hasonlóan szeszélyes a vízszintingadozásuk. Az Arno (241 kilométer) a Toscanai-medencét keresztezi, a Tevere (405 kilométer) a Campaniai-síkságot szeli át, délen a Volturno a Gaetai-öbölbe ömlik. A délkeleti országrész mészkővidékei felszíni vízfolyásokban igen szegények.

A félsziget tavai – a lapos szerkezeti mélyedést elfoglaló legnagyobb tó, a 128 km 2-es Trasimeno-tó kivételével – többnyire vulkáni eredetű kaldera- és krátertavak (pl. Bolsenai-, Vico-, Albanói-tó). A Pó mentén elhagyott kanyarulatok morotvatavai sorakoznak, torkolatvidékének közelében, valamint az Adria északi partján turzásokkal keretezett lagúnák terülnek el.

8.4. 4. Évezredek óta bolygatott növénytakaróAz éghajlati kettősség a növényzeti képre is érvényes. A domborzathoz és az éghajlathoz igazodó növényzet a hegyvonulatokkal tarkított vidéken csak a nehezebben megközelíthető, ritkábban lakott térségekben őrizte meg eredeti jellegét. A Pó-alföld túlnyomó részét mára mezőgazdasági haszonterületek foglalták el. Természetes növénytakarójából a réti-mocsári növényzettel váltakozó, folyó menti szil-nyár ligeterdők maradtak hírmondónak.

A félsziget, valamint Szicília és Szardínia eredeti mediterrán erdőségeiből szintén csak hírmondók maradtak meg, a partvidékek meredek részein azonban foltokban még rálelhetünk a keménylombú erdőkre, örökzöld tölgyekkel, babérral, mandulával, szelídgesztenyével. Állományalkotó, örökzöld fája mészkövön a magyaltölgy, szilikátkőzeten a paratölgy volt. A tengerpartokon ligetes erdőket alkot az aleppói fenyő, illetve az esernyő alakú pinea (mandulafenyő). A magasabb szinteken az örökzöld tölgyfajokat lombhullató molyhos tölgy, szelídgesztenye váltja fel. Az erdők aljnövényzetében sok örökzöld, illatos, szúrós levelű cserje, pl. fás erika, örökzöld pisztácia, szuhar (bodorrózsa), boróka él. A hegységekben a tölgyerdők felett mediterrán tűlevelű erdők nőnek. Az Appenninekben az osztrák feketefenyő, Calabriában és Szicíliában a korzikai feketefenyő az állományalkotó fa. Szicília bennszülött fenyőfaja a szicíliai jegenyefenyő. A folyóvölgyeket kísérő platánligetek jellegzetes cserjéje a leander. Az évezredes kultúrtájon az őshonos, eredetileg 500–800 méterig húzódó erdők helyét nagyrészt átvették a citrusfélék és az olajfaligetek, illetve a fakitermelés, legeltetés következtében örökzöld mediterrán cserjések (macchia, garigue), gyér füves kopárok alakultak ki. Az európai Mediterráneumba számos idegen flóraelemet (agave, fügekaktusz, eukaliptusz) telepítettek be a századok során.


Európai nagytájak

Állatvilágában a hegyvidéki, a közép-európai és a mediterrán elemek keverednek. A nagyobb, őshonos állatfajok élőhelyei lecsökkentek, de a hegyvidékeken még él kőszáli kecske, zerge, gímszarvas, őz, farkas, barnamedve, borz, menyét és nyuszt.

A változatos éghajlat, domborzat és kőzettani felépítés sokszínűvé formálta az ország talajtakaróját. A hegyvidékeken a barna erdőtalajok, magasabb régiókban a váztalajok uralkodóak. A Pó-alföldön főként öntéstalajokkal, a mészkőtérszíneken rendzinával találkozhatunk. A leirtott erdőtakarójú karsztterületeken, ahol a terra rossa az uralkodó talajtípus, a talajpusztulás, lehordódás előrehaladott állapotban van. A fiatal vulkáni vidékeken nagy térséget borítanak a jó vízáteresztő salakmezők, s a talajosodás főként az idősebb hegylábi területeken, vulkáni szoknyákon jellemző.

8.5. 5. Appennini tájak8.5.1. 5.1. A Pó-alföldtől a Messinai-szorosig

A félsziget gerincét az Appenninek fiatal gyűrt hegylánca alkotja, amelyhez nyugaton az Antiappenninek, keleten az Anconai-mészkőrög, délkeleten a Gargano táblás röghegysége és az Apuliai-tábla csatlakozik. A partok mentén folyók által feltöltött lapos alföldek – nyugaton a Campaniai-, keleten a Tavoliere-alföld – találhatók. Északon a Pó alföldje kapcsolja Európa testéhez.

8.5.1.1. 5.1.1. Az összetett és átmeneti jellegű Pó-alföld

A 46 ezer km2 nagyságú, háromszög alakú, kelet felé nyitott Pó-alföld helyén a harmadidőszak végén még tengeröböl vize hullámzott. A síkság negyedidőszaki feltöltését igen változatos eredetű anyagok végezték. A folyóvízi üledékeken kívül tavi-mocsári képződmények, a hegységkeret felől ideszállított durva törmelékanyag, az Alpokból érkező glaciális és fluvioglaciális hordalékok, sőt eolikus üledékek is részt vettek az akkumulációban. A Pót a síkság keleti részén az alpi mellékfolyók felhalmozta hordalékkúpok fokozatosan dél felé nyomják. A szabályozások előtt az árvizek szélesen terültek el rajta, és friss hordalékkal fedték be az alföldi térszínt. A Cotti-Alpok hegyei között fakadó Pó az alföldön ma is erős feltöltő tevékenységet végez. Mivel az árvédelmi gátakat a folyóhoz túl közel emelték, mára a folyó a gátak közötti hullámteret is erősen feltöltötte. Ferraránál középvízszintje jelenleg meghaladja az utcák átlagos magasságát, árvízkor pedig víztükre a háztetőkkel van egy szintben.

Az etruszkok idején, mintegy 2500 éve az Adria partvonala a Pó-alföldön a maihoz képest 30 kilométerrel nyugatabbra – a tengernek is nevet adó Adria város térségében – húzódott. A rengeteg hordalékot szállító Pó jelenleg is évi 70 méternyit nyomul előre deltáján. A Pó-deltától északra terül el a Velencei-lagúna, de lagúnás-lidós partszakaszok sorakoznak a Piave és a Tagliamento torkolatvidékén is (pl. Grado környékén).

8.5.1.2. 5.1.2. Európa legfiatalabb lánchegysége

Az Appenninek fiatal lánchegysége az Eurázsiai-hegységrendszer tagja. 1100 kilométer hosszú és 50–150 kilométer szélességben húzódó vonulatai három nagyobb egységre különíthetők. Az Alpok folytatását jelentő Északi-Appenninek takarós szerkezetekbe gyűrt középidei karbonátos üledékekből és harmadidőszaki flisből álló, a Cabidona-hágó és a Metauro folyó völgye között a Ligur-tenger északkeleti öblözetét félkörívben övező vonulat. A Ligur-tenger öblökkel csipkézett partján – a Riviérán – meredeken felszökő, a Pó-alföld felé viszont menedékesen leereszkedő aszimmetrikus hegyvidék a Monte Cimonéban 2165 méterig magasodik. A hegység riss és würm glaciális idején történt eljegesedése a fiatal kiemelkedés közvetett bizonyítéka. Nyugati előterében, az Alpok mészkővonulataival mutatott hasonlóság okán Apuanai-Alpoknak nevezett hegység adja a híres carrarai márványt. A márvány mellett barlangjairól is híres az Apuanai-Alpok, itt található az Appennini-félsziget legnagyobb barlangrendszere, az 52,3 kilométer összhosszúságú Monte Corchia-barlangrendszer. Leglátványosabb barlangja a több mint 4 kilométer hosszú Grotta del Vento (Szél-barlangja), amely nevét az évszakosan változó erős légáramlásáról kapta. Három bejárata 600, 800, illetve 1400 méter tengerszint feletti magasságban nyílik, és a hőmérsékleti különbségek okozzák az erős légáramlást. A hegység agyagos kőzetekből álló peremeit az olaszul franának nevezett csuszamlások sebei szaggatják.

A Metauro völgyétől délre fekvő Középső-Appenninek kopár mészkőhegységei a dinári tájakat idézik – tektonikai értelemben sem véletlenül, mivel a hegyvidéket, az Appenninek többi részével egyetemben, a geológusok a dinári térség szerkezetéhez kapcsolják. Északon még homokkőláncok, délen az egész Appenninek legmagasabb csúcsát hordozó, egymástól elkülönült mészkőtömegek sorozatai alkotják. Két nagy része a Római-Appenninek és a Tranto folyótól délre az Abruzzók. A Római-Appenninek egymással párhuzamosan gyűrődött, mészkőszirtekkel tarkított homokkőláncokból áll, amelyek hosszanti völgyeket, kiszélesedő lapos


Európai nagytájak

medencéket fognak közre. Az Abruzzók főként jól karsztosodó mészkövekből épül fel. Két jól elkülönülő részből áll. A nyugati, fennsíkszerű medencékkel tagolt rész a dolomitból, mészkövekből és márgákból álló Gran Sasso d’Italia, a keleti rész alacsonyabb, és felépítésében nagyobb szerepet játszik a homokkő és az agyag. A Gran Sasso d’Italia fő csúcsa a sziklapiramisként, meredeken kiemelkedő Corno Grande, egyben az Appenninek legmagasabb pontja (2912 méter). Az Abruzzók magasabb csúcsai a pleisztocén utolsó glaciálisában (würm) eljegesedtek, amelyre a glaciális formakincsen (kártornyok, kárfülkék, hajdani gleccservölgyek, morénák) kívül a Corno Grande déli falának cirkuszvölgyében egy meglehetősen szerény méretű gleccser (inkább firnfolt), a Calderone-gleccser is emlékeztet. Az utóbbi években egyre jobban visszahúzódik, amit az egykori végmorénák is jeleznek.

A Gran Sasso d’Italia masszívumát érdekes belső völgyrendszer tagolja, legnagyobb mélyedés a Campo Imperatore, amely tulajdonképpen szerkezeti polje. Nagy magassága ellenére hidrológiai szempontból a Gran Sasso d’Italia nem vízválasztó az Adriai-tenger és a Tirrén-tenger között. Az összes vízfolyása (Tavo, Vomano, Pescara) az Adriai-tengerbe jut el.

Az uralkodóan karbonátos rétegsorú, takaróredős szerkezetű Déli-Appenninek a Sangro völgyétől délre helyezkednek el. Északi és középső részén a Campaniai- és Lucanói-Appenninek főként mészkőből állnak. Agyagból, agyagpalából, homokkőből felépülő táblás fennsíkok között félrebillent, egymástól elkülönült, hatalmas, jól karsztosodott mészkőtönkök emelkednek (Matese-hegység, 2050 méter; Monte Pollino, 2271 méter), amelyeket meredek falú, mély völgyek választanak el. Déli részét a La Sila (1930 méter) és az Aspromonte (1958 méter) gránitból és gneiszből felépülő vonulatai alkotják. A tájképet a kopár hegyi legelők közötti nagyobb tölgyes és bükkös foltok teszik változatossá.

Calabria nyugati lejtői még 1500 mm/évnyi csapadékot sajtolnak ki a felemelkedésre kényszerített nyugati légtömegekből, a Tarantói-öböl esőárnyékban fekvő lejtőit viszont legfeljebb ritka, ám nemegyszer földcsuszamlásokat kiváltó heves záporok öntözik.

Az Appennini-félszigetnek az Arno torkolata és a Salernói-öböl közötti, az Appenninek vonulatától nyugatra elterülő, változatos felépítésű sík- és dombvidékeinek, valamint vulkáni területeinek összefoglaló elnevezése: Antiappenninek. Az Arno völgyétől délre fekvő, főként újharmad-, illetve negyedidőszaki üledékekből álló Toscanai-dombvidék változatos, szabdalt felszínű mediterrán táj. Északon alapját a gránitból, gneiszből és palákból felépülő Sienai-tönk építi fel, keleti szegélyét a Chiana-völgy rajzolja ki. Középső részén a színesfémtelepekben bővelkedő Metallifere-dombság szigetszerű tömegében 1059 méterre emelkedik (Le Cornate), de itt húzódik a borászatáról híres Chianti-dombság is.

Az Ombrone völgye és a Salernói-öböl között terül el a félsziget dél felé fokozatosan fiatalodó negyedidőszaki vulkáni vidéke.

8.5.1.3. 5.1.3. A fiatal tűzhányók öve

A félszigeten a szárazföldi vulkánosság a harmadidőszak végétől folyamatos. A Monte Vulture kivételével a vulkánok az Appenninek nyugati oldalán találhatók. Az ország középső részének vulkánizmusa három vulkáni provinciához tartozik: toszkán, Róma környéki és campaniai.

A toszkán provincia Korzika és az Appenninek között fekszik. Az egykor gránit és kvarcmonzonit intrúziókat, valamint riolit lávákat és piroklasztikumokat szolgáltató vulkánosság nyugatról (Elba – 7 millió év) kelet felé (Monte Amiata – 180 ezer év) fiatalodik. Napjainkban e vidéken már csak a geotermikus aktivitás emlékeztet az egykori vulkáni működésre.

A római provinciába a Monte Vulsini, a Vico-tó körüli Cimini-hegyek, a Sabatini-hegyek és az Albanói-hegyek tartoznak. E vulkáni provincia jellegzetessége, hogy a tűzhányó-tevékenység fokozatosan dél, délkelet felé tolódott el, így északnyugatról délkelet felé haladva, az utolsó kitöréseket tekintve, egyre fiatalabb vulkáni vidékre érkezünk. A kitörések 400–700 ezer éve kezdődtek, és az utolsók a Bolsenai-tónál 270 ezer éve, a Vico-tónál 95 ezer éve, míg az Albanói-hegyeknél mindössze 29 ezer éve zajlottak le. Ezeknek az egykori 1600–2000 méter magas rétegvulkánoknak a csúcsrégiója beszakadt, illetve felrobbant, és az így kialakult kalderák peremeinek mai magassága mindössze 600–900 méter. A kalderák kialakulása után a vulkáni működés mind a kalderák belsejében (pl. Vico-tó), mind azok peremén (pl. Albanói-hegyek) felújulhatott.

A campaniai vulkáni provinciába a Roccamonfina, a Flegrei-mezők, a Vezúv, Ischia szigete és az Appenninek keleti oldalán lévő Monte Vulture tartozik. A római vulkáni provinciához hasonlóan a főként káli-vulkánitokat (fonolit, leucitfonolit, leucittrachit, látit, trachit) szolgáltató vulkánizmus itt is két fő szakaszra osztható. Az első


Európai nagytájak

szakaszban nagy sztratovulkánok épültek fel, a másodikban a nagytömegű ignimbrit kitörések voltak a jellemzők, amelyek általában kalderabeszakadással jártak. A tűzhányók töréseken helyezkednek el, amelyek nagy mélységig, a kéreg alsó rétegébe vagy a felső-köpenybe is lehatolnak.

A Nápolyi-öböl északnyugati sarkában elhelyezkedő Campi Flegrei, azaz a Lángoló mezők területén vagy féltucatnyi fiatal vulkán sorakozik. Többek között itt van a vulkáni utóműködések egy-egy fajtájának nevet adó Mofete és Solfatara kráter. A Solfatarának egyetlen kitörése ismert 1198-ból. A 60–80 méter magas kráterfalak által bezárt terület 800 éve csaknem változatlan. A folyamatosan feltörő kénes gázok hőmérséklete 90–300 °C. A kénes gázok feltörési helyeit csodaszép, sárga színben pompázó terméskénkiválások jelzik. A kráteren belül a „talaj” forró, és a mélyedésekben összegyűlt esővízből kialakult iszaptavak állandó fortyogásban vannak.

A Flegrei-mezőkről ismertek a jelenkori lassú, függőleges kéregmozgások legszebb példái. Számos római kori építmény található a Pozzuoli-öböl partja mentén ma a víz színe alatt kb. 14 méterrel. A történelmi időkben a süllyedés volt az uralkodó folyamat, de néha emelkedő szakaszok is közbeiktatódtak. Legismertebb bizonyítéka ennek a római piac (szerapeon) 12 méter magas márványoszlopain, 3–6,5 méter közötti magasságban szembetűnő fúrókagylónyomok öve. 1538 szeptemberében egy földrengéssorozat után Pozzuoli közelében a tengerpart jelentősen megemelkedett, majd egy repedés képződött, amelyen át pár nap leforgása alatt a felszínre törő vulkáni anyag egy új tűzhányót, a 132 méter magas Monte Nuovót (Új-hegy) épített fel. A partvidék az új vulkán megszületése után visszasüllyedt. Az utóbbi harminc évben a kéregmozgások drámai módon felgyorsultak. A hetvenes évek elején előbb 70 centiméter emelkedést jeleztek a Pozzuoli környéki mareográfok szintváltozásai alapján. 1972 után aztán két év alatt a felszín viszonylag lassan 20 centimétert süllyedt. 1982 nyarától 1984 decemberéig kb. 180 centiméteres kiemelkedés, majd 1986. áprilisig újabb 20 centiméteres süllyedés következett be. A függőleges kéregdeformáció sugaras szimmetriát mutat, keresztszelvényben alakja haranghoz hasonló, és területe 1970 óta nem változott. Az emelkedő terület nagyjából kör alakú, átmérője kb. 6 kilométer. A mozgások gyakorlatilag a Flegrei-mezők kaldérájának vidékére szorítkoznak, központjuk pedig Pozzuoli városa. A geofizikai számítások szerint a mozgások oka egy alig 2,8 kilométer mélységben lévő magmakamra aktivitásának felújulása, és az ennek következtében létrejött nyomásnövekedéshez kötődő tágulás.

A félsziget egyetlen nagy működő tűzhányója, a Vezúv kettős kúpú alakzatával a Nápolyi-öböl hátteréből emelkedik ki 1277 méter magasságra. A Vezúv Kr. u. 79-ben lejátszódott, Pompeji házait hamuhullással, Herculaneumét pedig a torlóár üledékeivel romba döntő kitörése szinte lefejezte a vulkánt, kialakítva a Somma kalderaperemét. A vulkán kb. 3500 méter átmérőjű kaldérájának a tenger felé eső egész déli része felrobbant, és csak az északi része maradt meg, mint óriási félkaréjos sánc. Ez a mai 1132 méter magas Monte Somma. A mai vulkáni kúp (Cono Cinere, 1277 méter) a robbanás során létrejött hatalmas üstben épült fel a későbbi kitörések (az utolsó 1944-ben volt) során. A Monte Somma és az új kúp között húzódó holdcikkely alakú völgy az Atrio del Cavallo (Lólegelő).

A Kr. u. 79 előtt hosszú ideig nyugalomban levő Vezúv működésében két szakasz különíthető el. Az 1631-ig terjedő időszakban robbanásos kitörések zajlottak le, és a kilökött vulkáni termékek általában laza törmelékből álltak. A nagyobb kitöréseket hosszabb nyugalmi periódusok választották el. E szakaszban nyolc nagy kitörés következett be, amelyek közül is kiemelkedik a 471-es, amikor a vulkáni por Konstantinápoly fölé is eljutott, és az 512. évi, ekkor a vulkáni port Tripoliban is észlelték. Az 1631-es kitöréssel új szakasz kezdődött, amelyben mind a robbanásos, mind a kiömlési (lávaárak) tevékenység jellemezte a kitöréseket. A kitörési szakaszok sokkal hosszabb ideig tartottak, s rövidebb nyugalmi periódusok voltak, mint a 79 és 1631 közötti időszakban. Általában 4–30 évig tartó kitörési periódusok 2–4 éves nyugalmi időszakokkal váltakoztak. Az 1631-es kitörés lávafolyásai a hegynek csaknem valamennyi települését elpusztították és elérték a tengert. A további kitörések közül kiemelkedik az 1794-es, amely Torre del Greco községet rombolta le. 1849-ben és 1906-ban Nápolyt fenyegették a lávaárak. Utolsó kitörése 1944 márciusában zajlott le (56. ábra). Az ekkor kialakult kráter átmérője 480–580 méter, mélysége 300 méter. A kitörés óta a Vezúv fumarolás állapotban van, a repedéseken itt-ott forró gázok, gőzök törnek fel. A legfrissebb lávaárakon még nem települt meg jelentős növényzet.

A félsziget keleti partvidékén az Adriai-tengert hordozó kisméretű kontinentális lemez kőzetei bukkannak a felszínre az olasz „csizma” sarkán (Apulia) és „sarkantyúján” (Gargano-hegység). Az esőárnyékban fekvő Apulia egyhangú síkja gyűretlen kréta időszaki mészkőtáblán alakult ki. A szintén mészkőből felépülő Gargano-hegység macchiával borított vonulata 1000 méter fölé emelkedik (Monte Calvo, 1056 méter).


Európai nagytájak

56. ábra > A Vezúv lávafolyásai az utolsó négyszáz évben

8.5.2. 5.2. Szigetek a Tirrén-tenger peremén

8.5.2.1. 5.2.1. A többarcú háromszög: Szicília

A 25 ezer km2 területű Szicílián, a Földközi-tenger legnagyobb szigetén mind az Appenninek vonulata, mind pedig a fiatal vulkánosság folytatódik. Északi partvidékén a Szicíliai-Appenninek hegysora magasodik. Legkeletebbi tagja, a Monte Peloritana (1340 méter) a calabriai gránit- és gneiszhegységek folytatása, a nyugatabbi hegységek, a Nebrodi (1847 méter), a Le Madonie (1979 méter) és a Pellegrino (606 méter) mészkőből és flisből álló kőzeteikkel, illetve a meredek lejtők gyakori csuszamlásaival az Appenninek északabbi tagjait idézik.

Szicíliában a földtörténeti újkor során két helyen volt vulkánizmus: az Iblei-hegységben a felső miocéntól az alsó pleisztocénig, és az Etnán a középső pleisztocéntól napjainkig. Szicília keleti partjai mentén magasodik Európa leghatalmasabb és egyik legaktívabb tűzhányója, a 3340 méteres Etna, amelynek területe 1370 km2, kerülete mintegy 150 kilométer. A főkráter, illetve a vulkán lejtőin található – a helyiek által gombsoroknak nevezett – több száz parazitakúp kitörései újból és újból átrajzolják a vulkán felszínét. A középső pleisztocén óta aktív vulkán működését tholeiites bazaltömléssel kezdte, de fő tömegét közepesen alkáli, trachitbazaltos rokonságú kőzetek alkotják.


Európai nagytájak

Az Etna nem egyetlen egység, hanem bonyolult szerkezetű, több tagból álló vulkáni komplexum. Az első vulkáni működés 700–500 ezer évvel ezelőtt, a mai Etna helyét elfoglaló sekély tengeröböl vizében zajlott le; a párnalávák Aci Castello tengerpartján jól láthatók. Azóta az aljzat gyorsan emelkedik, a pleisztocén tengeri üledékek az Etna északnyugati oldalán 600–700 méter tengerszint feletti magasságban találhatók meg. A későbbi lávák már a szárazföldre ömlöttek, és fonatos lávaként szilárdultak meg. A centrális vulkáni kürtők alkáli vulkánossága 100–200 ezer évvel ezelőtt kezdődött. Ekkor az Etna csúcsa mintegy 1500 méter tengerszint feletti magasságban volt. Körülbelül 100 ezer éve kezdett felépülni a mai rétegvulkán, amely a nyugati oldalon teljesen befedte az eredeti pajzsvulkánt. A legfiatalabb, jelenleg is épülő része, a három csúcskrátert is hordozó Mongibello csak 5000–3000 éves.

Az Etna legrégebbi feljegyzett kitörése Kr. e. 475-ben volt. Azóta minden évszázadra átlagosan 15 nagyobb kitörés jut. A történelmi idők legnagyobb kitörése 1669. március 11. és július 15. között zajlott le, amikor a tűzhányóból kiömlő, kb. 1 km3 láva több falut és Catania nyugati városrészeit pusztította el. A tűzhányó oldalában több mint 300 parazitakúp emlékeztet arra, hogy a kitörések többsége nem a csúcskrátereken keresztül történik. A parazitakráterek többsége a csúcstól sugarasan kifelé tartó egyenes törésvonalakon sorakozik. A feltörő láva ugyanis nem mindig tud felhatolni a több mint 3000 méter tengerszint feletti magasságban lévő központi kráterekig, hanem gyakran a hatalmas kúp oldalában olvaszt vagy robbant kijáratot magának. Az Etna különös érdekességei a lávabarlangok, lávaalagutak, amelyek főként a hegy északi oldalán, 2000 méter körüli magasságban fordulnak elő.

Az Etna és az Iblei-hegység közötti fiatal szerkezeti süllyedék feltöltésével alakult ki a Cataniai-alföld. Az 50 kilométer hosszú, átlagosan 20 kilométer széles síkságon folyik keresztül Szicília legnagyobb folyója, a Simeto.

Szicília középső és déli részét a főként harmadidőszaki üledékes kőzetekből álló, felszabdalt Szicíliai-dombvidék uralja. Északnyugati részén középidei mészkőrögök emelkednek ki a dombsági térszínből. A dombvidék gerince a nyugat–keleti csapású Sicani, ahol a laza miocén üledékek alól kréta időszaki homokkő és márga is a felszínre bukkan. A 600 méteres hátakból a legmagasabb rögök 1000 méter fölé emelkednek (Moneta, 1188 méter; Monte Rosa, 1456 méter). Délkeleti része oligocén-miocén mészkőtábla, amely délkeleti irányban enyhén lejt a tenger felé. A miocén rétegekben kéntelepes gipsz- és kősótelepek húzódnak meg, amelyeket már az ókorban is bányásztak.

Szicíliától keletre csupán 90 kilométerre fekszik Málta, amely a környező öt kis szigettel szinte hidat képez Európa és Afrika között. Alapja tulajdonképpen a szicíliai harmadidőszaki mészkőtábla folytatása, amely aztán a líbiai Barka-fennsíkban (Dj. Akhbar) jelenik meg. A Csepel-sziget nagyságú legnagyobb sziget Málta, jó természetes kikötői miatt fontos állomás a hajósok számára. A napfényben bővelkedő és viszonylagosan több csapadékot kapó (500–600 milliméter) szigetek mediterrán éghajlata turisták tömegét vonzza. A karsztos felszínen egyetlen folyó sem alakult ki.

8.5.2.2. 5.2.2. Az alvilág műhelye

A működő vulkánok sora a Szicília északi partjai előtt sorakozó Lipari-szigeteken folytatódik. Az ókori görögök szerint e szigetcsoport Aeolus, a szélkirály otthona volt, innen ered elnevezése (Isole Eolie). A hét fő sziget és számos kis szigetecske alkotta szigetvilág összterülete 88 km2. Az Y-alakba rendeződött szigetcsoport szárazföldjei meredeken emelkednek ki a tengerből, és Salina szigetén 962 méteren tetőznek. A szigetcsoport legdélebbi tagja Vulcano (területe 21 km2), amelynek tűzhányója utoljára 1888–90-ben tört ki, de aktivitását ma is folyamatos fumarola- és szolfataratevékenység jelzi. A vulkánikus jelenségeket a Földön először itt figyelték meg tudományos részletességgel, és Vulcanóról – az ókori alvilág kovácsáról – vulkánizmusnak nevezték el a jelenséget. A tenger fölé 926 méterre kiemelkedő, de a tengerfenéktől számítva valójában 3000 méter magas Stromboli kráterteraszán több „bocca” (= száj) felváltva működik. A harmadidőszakban kezdődött tűzhányó-tevékenység leglátványosabb folyamatai napjainkban a rendszeres, vulkáni bombák szórásával járó, erős robbanásos kitörések. Lipari és Panarea szigetén fumarolák működnek.

8.5.2.3. 5.2.3. Két ősi szigetpillér

E fiatal szigetekkel ellentétben a Tirrén-tenger nyugati oldalán fekvő Szardínia és Korzika a főként gránitból, gneiszből és csillámpalákból álló egykori ősföld tengerszint fölé emelkedő maradványai.

Korzika (8700 km2) szigete észak–déli irányban 183 kilométer hosszú, legnagyobb szélessége 83 kilométer, az olasz partoktól 83 kilométerre fekszik a Tirrén-tengerben. A sziget magját erősen töredezett, magasra kiemelt, óidei mélységi és metamorf kőzetek alkotják. A variszkuszi alapokra északkeleti részén takarók gyűrődtek. A keleti partvidéken harmad- és negyedidőszaki medenceüledékek települtek a szigetmag szegélyére, dombsági


Európai nagytájak

tájat alkotva. A sziget nyugati oldalán magasodó gránithegység (Monte Cinto, 2706 méter) felszínébe a pleisztocén gleccserek éles, csipkézett formákat véstek. A sziget belsejében húzódó hegyvonulat déli részét mészkőtakaró borítja. A sziget keleti partvidéke feltöltött, lagúnás alföld, nyugati partja riaöblökkel, meredek, látványos abráziós falakkal tagolt part. A változatos domborzathoz a mediterrán örökzöld cserjésektől a kocsánytalan tölgyeseken, majd a bükkösökön és az erdeifenyveseken át az alpesi rétekig és kopár sziklákig tartó függőleges növényzeti övek igazodnak.

Szardínia szigetét (24 ezer km2) Korzikától a 12 kilométer széles Bonifaciói-szoros választja el. A sziget keleti fele óidei kristályos palákon kialakult fennsíkokból áll, amelyeken helyenként jura és kréta időszaki mészkő és dolomit takarómaradványok találhatók. A keleti partvidéken helyenként látványos abráziós falakkal érintkeznek e rétegek a tengerrel. Egy ilyen abráziós falon, az Orosei-öbölben nyílik a sziget leghíresebb barlangjának, a Bue Marino-barlangnak („Tengeri tehenek” barlangja) a bejárata. A sziget magját variszkuszi szerkezetű hegyvidékek alkotják. Az 1834 méter magas, helyenként még paratölggyel fedett Gennargentu-hegységben folytatódnak a Korzikánál már említett gránitos területek – ám glaciális formák nélkül. A Gennargentu szürke gránitja évszázadok óta keresett építő- és díszítőkő. Az Asinarai- és a Cagliari-öböl között változatos, harmad-negyedidőszaki vulkáni képződmények (lávatakarók, vulkáni kúpok, pajzsvulkánok) és harmadidőszaki mészkőtáblák alkotják a tájat. A vonulatok közötti északnyugat–délkeleti irányú szerkezeti árokban a 100 kilométer hosszú, átlagosan 32 kilométer széles Campidano-alföld nyúlik el a Cagliari-öböl és az Oristanói-öböl között. A negyedidőszak elején tengerszoros volt, amely Szardíniát két egyenlőtlen nagyságú szigetre osztotta. A negyedidőszaki üledékekkel feltöltött alföld 1946-ig maláriás mocsár volt, amelyet a Mannu folyó szabályozásával és a mocsár lecsapolásával termékeny mezőgazdasági területté alakítottak. A sziget délnyugati részét alkotó Sulcis és Iglesiente 1000 méter fölé emelkedő, óidei mészkő- és palarétegekből, gránitból, valamint gyengén gyűrt flisből álló hegyvidék.

9. A Balkán-félszigetNEMERKÉNYI ANTAL, NAGY BALÁZS

Az 540 ezer km2 területű Balkán-félsziget Európa egyik legváltozatosabb, legmozaikosabb s legösszetettebb nagytájcsoportja. Az Alpok és Kárpátok folytatásában emelkedő hegyláncaival Közép-Európa szegélyéhez kapcsolt félsziget északi határát a Száva és a Duna vonalában, majd ennek folytatásasokarcú röghegységekként a Déli-Kárpátok lábánál húzhatjuk meg. A Duna tehát nem igazi választóvonal, s a térség két északi, legnagyobb folyamának partjain inkább a kultúrföldrajzi vonások változnak meg hirtelen, a természeti kép csak fokozatos átmenettel ölt jellegzetesen balkán-félszigeti arculatot. Az erősen karsztosodott szlovéniai vonulatok az Alpok olasz és osztrák részének karsztvidékeivel rokoníthatók. A szelíd szlavóniai szigethegységek és ezektől délre a Dinaridák belső övezetének erdős vidékei a Kárpát-medence középhegységeinek hangulatát idézik. Az észak-szerbiai vonulatok pedig az északi szomszédságban, a Déli-Kárpátok nyugati szegélyén elterülő Bánsági-hegyvidékhez hasonlatosak. Bár itt (pl. a Kazán-szoros térségében) a Duna látszólag rendkívül éles határt húz a két térség között, valójában mindkét parton kristályos alapzaton fekvő mészkőtakarók húzódnak, amelybe a folyam Európa egyik leglátványosabb áttöréses völgyét vájta.

A hasonló fejlődésű és tájképi jellegű tájakat (pl. a Román-alföld és Észak-bolgár-tábla vidékét) átszelő, s elkülönítő Duna a Szávával együtt természetes összeköttetés is a Balkán környéki térségek felé. E főfolyókhoz a Balkán felől lefutó mellékvizek (pl. a Drina, a Morava, az Iszker) völgyei századokon át megkönnyítették a közlekedést, és békeidőkben ma is ezekben haladnak a félsziget legfontosabb tranzitútvonalai.

9.1. 1. Változatos földtörténet: tagolt domborzatA Balkán-félsziget, bár legmagasabb csúcsai sem érik el a 3000 métert (Muszala, 2925 méter a Rilában), mégis földrészünk egyik legnagyobb átlagmagasságú nagytája. Az összeurópai 6%-kal szemben a félsziget területének több mint 15%-a fekszik 1000 méternél magasabban.

A félszigetet – első pillantásra kusza összevisszaságban – medencékkel gazdagon tagolt hegysorok, hegyvonulatok szövik át. Peremi részein – a Déli-Alpok, illetve a Déli-Kárpátok folytatásaként – fiatal gyűrthegységek húzódnak. Az aprólékosan szabdalt, bonyolult szerkezetű hegyvilág Adriai- és Jón-tengert kísérő nyugati hegyvidékei északon a Dinaridák, az Albán-Alpoktól délre pedig a Hellenidák részei. Szerkezetileg az alpi Európa „Dinári övezetének” erősen gyűrt, takarórendszerek uralta térsége (57. ábra).


Európai nagytájak

57. ábra > A Balkán-félsziget szerkezetmorfológiai térképe

A Dinaridák egymással nagyjából párhuzamosan futó, hármas osztatú – külső, középső és belső övezetre különülő – vonulatokból áll. Az erősen meggyűrt és töredezett vonulatai a külső övezetben „klasszikus”, változatos arculatú karsztvidékeket (pl. a Karszt-hegység), látványos szigetcsoportokat, a számos helyen szintén a tengerpart közelében húzódó középső övezetben pedig vad magaskarsztot alkotnak (pl. Velebit). A szabdalt mészkővidék legmagasabb tömegei a negyedidőszakban eljegesedtek, de a dél felé egyre magasabbra nyúló vonulatok egyik legnagyobbikában, a Durmitorban (Bobotov kuk, 2523 méter) még ma is találunk egy kisebb gleccsermaradványt. A vonulat az Albán-Alpok Jezerce csúcsában 2694 méteren tetőzik. A Dinaridák belső övezete lényegesen szelídebb, medencékkel tagolt, ám szintén alpi gyűrődésű középhegységi táj.

A Dinaridák déli folytatásában a Hellenidák az Égei-tengerig futnak, s onnan szétdarabolódva kiterjedt szigetvilágot alkotnak. A szintén három párhuzamos övezetre tagolódó Hellenidák tengermelléki, külső része erősen leirtott erdőtakarójú, karsztos középhegységek sorozata. A középső övezet karsztos magashegységei a Pindoszban 2686 méterig emelkednek. A vad és rendkívül mély szurdokokkal szabdalt mészkőfennsíkok, tagolt, víznélküli vonulatok sajátos, mediterrán és magashegységi jelleget együttesen hordozó tájak. Az éles gerincekben, hatalmas hegytömbökben végződő, nehezen járható magaskarszttérség nem különül el élesen a


Európai nagytájak

Hellenidák keletebbi, belső övezetétől. A meglepően változatos felépítésű és domborzatú hegységeket terjedelmes medencék tagolják. A mészkőterületek nagy medencevidékein kiterjedt tavak húzódnak. Az Ohridi- és Preszpa-tó sziklás, hullámformálta partvidéke felett meredeken szökik a magasba a nagy platókban végződő Gali

ica karsztos hegytömege, vele párhuzamosan a Baba-hegység kristályos pala hegyhátai futnak. E belső övezet legnagyobb vonulatai azonban ezer méterrel magasabbak e hegyeknél: az albán–makedón–koszovói határvidéken húzódó Korab és Šar-planina 2700 méter fölé emelkedik, délen az Égei-tenger közelében magasodó, jégfaragta Olimposz sziklavilága pedig 2911 méteren tetőzik.

A Déli-Kárpátok folytatásaként, annak takarórendszereit a Balkán-félszigeten hordozva, a Balkanidák lánca keleties irányba fordul és 300 kilométer hosszú, nyugat– keleti vonulatsort alkot. Az itt is érvényesülő hármas osztatú szerkezet külső, északi övezete szelíd dombságokkal, kiterjedt hegylábfelszínekkel lejt a Duna irányába. A déli-kárpáti Belső-dunai-egység folytatásában húzódó középső övezet hordozza a hatalmas Sztara Planina (Balkán-hegység) széles hátait, s itt emelkedik legmagasabbra e hegységcsoport (Botev, 2376 méter). A medencékkel tagolt és keretezett belső övezet, amely a Szerb-érchegységen keresztül közvetlen kapcsolatban áll a Bánsági-hegyvidékkel, a Szófia felett magasodó Vitosában 2286 méterig emelkedik, majd a Szredna Gora (Antibalkán) térségében ez is nyugat–keleti futásúvá válik.

A Balkán-félsziget belső vidékein bonyolult szerkezetű, részben variszkuszi eredetű, de a középidő végi, óharmadidőszaki szerkezeti mozgásokkal felélesztett, majd részben a pleisztocén jeges korszakaiban további „fiatalító kúrán” átesett rögvidéket találunk (Szerb–Macedón-rögvidék, valamint Trák-rögvidék). Az óidei kristályos kőzetű masszívumok megfiatalodva látványos magashegységekként emelkednek a Trák-tenger felé tartó folyók (Sztruma, Meszta, Marica) mély völgyei felett. A Rila és Pirin jég formálta ormai, glaciális alakzatai, csipkés gerincei igazi alpesi arculatot adnak e különleges rögvidéki tájaknak. A rilai Muszala (2925 méter) a legmagasabb európai csúcs az Alpoktól keletre. A félszigetet a Duna mentétől az Égei-tengerig átszelő Vardar-övezet pedig nem más, mint egy, az óharmadidőszakban megsemmisült középidei óceán varratvonala.

9.2. 2. Tagolt domborzat: mozaikszerű éghajlatAz aprólékosan tagolt, változatos domborzatú félsziget éghajlati képe is meglepően színes, mozaikszerű, sőt – néhány ibériai és appennini hasonlóságtól eltekintve – sok vonásában egyedi. A valódi mediterrán klíma – ennyiben hasonlít az Ibériai- és az Appennini-félszigetre – itt is csupán a tengerpartokra korlátozódik. A középső és déli adriai partvidék, az Égei-szigetvilág jellegzetes mediterrán területek, de a központi, magas hegyláncokat leszámítva ebbe a klímatípusba sorolható a Balkán-félsziget Égei- és Jón-tenger által közrefogott délies, Görögországhoz tartozó része is. A félsziget belsejében a magasság, a tengerektől való távolság és az orográfiai helyzet függvényében megjelenik a kontinentális klíma: elsősorban a térség északi felében, a Dinaridák belső vidékétől a Dobrudzsáig terjedő övezetben jellemző jelenléte. A peremi mediterrán és a belső kontinentális területek között ezen éghajlatok átmeneti változatai alakultak ki. A magasabb hegyvidékeken a függőleges éghajlati övezetesség, a hegyvidéki klíma kerül uralomra (58. ábra).


Európai nagytájak

58. ábra > A Balkán éghajlati térképe

Az éghajlati adatokból néhány általános jellemvonás is kiolvasható. A hőmérsékleti értékek természetesen északról dél felé nőnek, a különbség azonban – miként az Appennini-félszigeten is – csak a téli hónapokban meghatározó. A félsziget északi peremén, Belgrád térségében még –2 °C-os januári középhőmérséklet a Peloponnészosz félsziget déli területein, 13 fokot „ugorva”, 11 °C-ra nő, nyáron viszont a két terület között mindössze 5 °C a különbség: 22, illetve 27 °C.

A csapadékértékek szintén a domborzathoz igazodnak. A nyugati szelek szállította csapadék legnagyobb részét a Dinaridák parti vonulatai fogják fel, a hegység éghajlatválasztó szerepe ebben is megnyilvánul. Az uralkodó nyugati szelekkel szembeforduló lejtőin a felemelkedésre kényszerített légtömegekből 2000 millimétert meghaladó évi csapadékmennyiség hullik. A Kotori-öböl feletti Crkvice falu – az izlandi Vatnajökull jégmező 7000–8000 milliméter csapadékot is kapó déli lejtőjétől és előterétől eltekintve – egész Európa legcsapadékosabb pontja (a sokéves csapadékátlag 4623 milliméter), de 3000 mm/év csapadékot sajtol ki a Velebit is a partnak törő nyugati légtömegekből. A belső hegyvidékek évi csapadékmennyisége is meghaladja még a 2000 millimétert, a medencék viszont már csak 400–500 mm/éves csapadékban részesülnek.

A csapadék mennyiségében a domborzat által megerősített nyugat–keleti különbség rajzolódik ki, a csapadék


Európai nagytájak

időbeli eloszlása viszont már az északról délre erősödő mediterrán hatást bizonyítja: a félsziget északi tájain csupán az évi csapadékmennyiség 20, déli vidékein viszont már 55%-a érkezik a téli hónapokban.

A félszigeten a főn jellegű szelek uralkodnak. Az adriai partvidék viharosan lebukó szele a főként ősszel és télen támadó bóra. Az uralkodó széliránnyal ellentétesen, kelet felől érkező viharos szél átsüvít a rá merőleges gerinceken, a tengerpartok felé tartva semmi sem állíthatja meg, s különösen veszélyes a magas fennsíkokban, platókban tetőző vonulatok területén (pl. Biokovo). A 200 km/h-nál is erősebb vihar elől nincs szélárnyékos menedék, a téli hó hatalmas fergetegként kavarog, s magaskarszt hegységei hosszú időre járhatatlanná válnak.

A vad hegyek közti völgyek a mediterrán tengerek felől érkező légtömegek „tranzitútvonalai” is. E keskeny, csak „résnyire nyitott” völgyfolyosókon jutnak be a mediterrán légáramlatok a Vardar, a Sztruma, a Marica mentén, hogy pl. az Európában szokatlanul korai zöldség- és gyümölcsérést elősegítsék.

9.3. 3. Domborzattól, kőzetektől függő vízrajzi képA Balkán-félszigetet jóval hosszabb tengerpart kapcsolja az adriai és az égei térséghez, mint a Fekete-tenger partvidékéhez, de a Duna révén mégis a félsziget területének mintegy feléről ez utóbbiba jutnak el a vizek. Az Égei-tenger vízgyűjtője is kiterjedt, hiszen a Vardar, a Sztruma, a Meszta és a Marica is ide önti vizét.

Meglepően kicsiny az Adria vízgyűjtő területe, amit azonban részben a parttal párhuzamosan magasodó Dinári-hegység helyzete magyaráz meg. A másik oka a tengerbe jutó kevés víznek, hogy a karsztos hegyvidék felől eleve csak néhány folyó tart az Adria felé. A kopár karsztvidéken sokszor nem is adtak megkülönböztető, egyedi nevet a folyóknak, ezért a dinári térség térképein sokfelé csak Reka vagy Rijeka (= folyó) olvasható a vízfolyások mellett. Annál tekintélyesebb a mészkőhegység karsztvízkészlete: a bővizű karsztforrások (pl. Buna, Ombla) a tengerparton felszínre bukkanva malmokat, kisebb vízi erőműveket is hajtanak.

A félsziget leghosszabb folyója a nagytáj északnyugati határát kijelölő Száva (940 kilométer). A Júliai-Alpokban eredő folyó kiegyenlítettebb vízjárása élesen eltér a félsziget délebbi területeinek folyóiétól, amelyek nyáron akár ki is száradnak.

A legnagyobb tavak, mint a Shkodrai-, az Ohridi, a Preszpa-tó, karsztos mélyedéseket töltenek ki. Az Albánia határán elterülő állóvizek közül a Shkodrai-tó mindössze 6 méteres tengerszint feletti magasságban található. Elmocsarasodó északi, montenegrói szegélyén a nagy kanyarokat leíró, lelassuló Zeta folyó trópusi kúpkarsztos magaslatokhoz hasonló, látványos süveghegyek között áramlik. Az Ohridi-tó az albán–macedón határon, 695 méteres magasságban fekszik. A 346 km2 kiterjedésű tó vízmélysége igen tekintélyes, 286 méter. Számos karsztforrás táplálja, s vize olyan tiszta, hogy 20 méter mélységig is lelátni. A nyáron 22–25 °C-ig felmelegedő, hegyek által körülzárt tó lefolyása az északi partvidéken induló Fekete-Drin, amely Albánia területén a Fehér-Drinnel egyesülve, Drin folyó néven a Shkodrai-tó közelében éri el az Adriai-tengert. Az Ohridi-tó közelében, attól a Gali

ica-hegységgel elválasztva, az albán–macedón–görög hármashatáron húzódik a Preszpa-tó. A 854 méteren fekvő, 54 méter mély, 274 km2 kiterjedésű tóba sok patak érkezik, ám a sziklás partok mentén sehol nem találjuk a kifolyását. A Preszpa-tó vize ugyanis a mészkőtérség felszín alatti járatrendszerein keresztül átáramlik a Gali

ica-vonulat alatt, és a 160 méterrel alacsonyabban fekvő Ohridi-tavat táplálja.

A Dinaridákban kisebb karsztos tavak is találhatóak, közülük nagy mélységével tűnik ki az Imotski-polje-i Vörös-tó. A hercegovinai határ menti, horvátországi Imotski város szélén, a medenceszegélyen két óriás üreg, a Kék- (Modro-) és a Vörös- (Crveno Jezero) tó mélyedése nyílik. A két elképesztően nagy katlan pereme kb. 500 méter magasságban, egy fennsík szélén húzódik. E szakadékdolinák, barlangbeszakadással keletkezett üregek közül a Vörös-tó mélyedése a nagyobb, valószínűleg a Föld leghatalmasabb ilyen képződménye. Mélysége meghaladja az 500 métert! Alattunk kb. 200 méterre csillog a Vörös-tó vize, e szédítő mélység azonban változik, mert a karsztvízszint is ingadozik. A 300 méternél is mélyebb tó (az egész félsziget legmélyebb tava) barlangjáratban folytatódik, de az üregrendszer alja feltáratlan, ugyanis olyan erős a vízáramlás a tófenéken, hogy már egy mini-tengeralattjárót is elvesztettek benne a kutatók.

A 16 tagból álló Plitvicei-tavakat édesvízi mészkőlépcsők mentén kialakult vízesések kapcsolják össze, hasonlóan a közép-dalmáciai Krka folyó látványos vízesésrendszeréhez. A negyedidőszaki eljegesedések által érintett magashegységekben, pl. Durmitorban, a Prokletijében/Albán-Alpokban, a Rilában és a Pirinben számtalan glaciális eredetű tó vize csillog.


Európai nagytájak

9.4. 4. Természeti és társadalmi hatásokat tükröző életföldrajzi képAz Európa legősibb kultúrtájait hordozó, egyúttal évezredek erdőirtásaitól sújtott Balkán-félszigeten az eredeti, természetes vegetáció erősen visszaszorult. A megmaradt fajok annál értékesebbek, főként mivel a Balkán a jégkorszakokban Közép- és Kelet-Európa élővilágának menedékhelye volt.

A félsziget növényzeti régiói az éghajlati területekhez idomulva rajzolódnak ki. A mediterrán növényzet – az éghajlathoz hasonlóan – csak a keskeny parti sávra korlátozódik. Egykori keménylombú erdei már erősen megritkultak, a magyaltölgy, az aleppói fenyő, a mandulafenyő helyét másodlagos bozót (macchia) vette át.

A belső, hegyvidéki tájakon a Közép-Európában is ismert nemzetségek – tölgy, gyertyán, bükk – balkáni fajaival találkozhatunk. A balkáni hegységekben a felső erdőhatár – kb. 2000–2200 méter – sokkal magasabban húzódik, mint pl. az Alpokban, ahol egyes északi oldalakon 2500 métertől már az állandó hóborítás kezdődik!

A Balkán-félsziget erősen mozaikos növényföldrajzi képének jellegzetes vonása a határozott hegyvidéki övezetesség. A térség hegyvonulatainak legalsó zónáját természetes körülmények között tölgyerdők borítanák. Számos helyen azonban már kiirtották a tölgyeseket, mert alacsony helyzete miatt ez esett legelőször áldozatul az ember terjeszkedésének. Az erős tagoltság, egyes belső területek nehéz megközelíthetősége miatt a Balkán-félsziget területén még jelentős kiterjedésben találhatunk sértetlen vagy alig háborított tölgyerdőket, pl. a Durmitor vagy az Albán-Alpok alacsony fekvésű részein. Ez főként annak köszönhető, hogy az alacsony övezetben nagy szurdokvidékek, mély völgyek húzódnak, a terepviszonyok pedig mind a mai napig nem tették lehetővé az erdők kiirtását, a fa elszállítását. A Balkán mészkőből álló tájain, szabdalt karsztvidékein jellegzetesek a tölgyesek között is egészen sajátos hangulatú karsztbokorerdők, amelyek jellemző fája a molyhos tölgy.

A tölgyerdők zónáját 700–1000 méteres magasságban követi a bükkös öv, amelynek erdőalkotó fafajai a bükk, feljebb a gyertyán és keleti gyertyán is. 1000 méter felett uralkodóvá válnak a fenyőerdők. A jegenyefenyő általában szálanként fordul elő, összefüggő sűrű erdőket inkább a lucfenyő alkot. A Balkán-félsziget vonulataiban azonban más fenyőfajokból álló erdőségekkel is találkozhatunk: a balkáni selyemfenyő vagy a híres, impozáns megjelenésű páncélfenyő e térség különlegessége.

A fenyőerdők feletti zónában, 2000–2200 métertől szinte minden balkáni magashegységben találkozunk a törpefenyő kiterjedt állományaival. Sűrű foltjaik szőnyegszerűen borítják a legmeredekebb sziklás hegyoldalakat is. A legmagasabb, összefüggő növényzettel borított térség a gyephavasok vagy alhavasi gyepek világa. Ez az övezet különösen szép látvány a kora nyári időszakban – különösen, ha színpompás virágokkal ékes gyepeit nem legeltetik le azonnal… Felettük már a sziklahavasok következnek a repedésekben megbúvó sziklai növényzettel és hófoltokkal.

Az állatvilág megoszlásában nem tapasztaljuk a szépen kirajzolódó övezetességet. Különösen a gyors mozgású és nagy testű, naponta nagy területet bejáró emlősök, és méginkább a madarak egy része, táplálékkereső bolyongásaik közben több növényzeti övet is bejárnak. A zergék, a barnamedvék és a helyenként előforduló hegyi kecskefélék jellegzetes elemei a kevéssé háborgatott balkáni hegyvilágnak. A sokszínű madárvilág mellett külön figyelmet érdemelnek a nagy faj- és egyedszámú hüllők. Három viperafaj (keresztes, homoki és áspis vipera) is elterjedt e vidéken, s gyakoriak a görög és mór teknősök is.

9.5. 5. Balkáni tájak: sokszínű mozaikA félsziget változatos tájait a domborzatban is tükröződő nagy szerkezeti egységek határozzák meg: a magként viselkedő változatos óidei belső hegytömegeket fiatal gyűrt hegységek ágasbogas láncai fogják össze. A félsziget kaleidoszkópszerűen illeszkedő tájait a rögvidékek (Vardar-övezet, Szerb–Macedón-rögvidék, Trák-rögvidék) felől a peremi gyűrthegységek (Dinaridák, Hellenidák, Balkanidák) felé haladva tekintjük át.

9.5.1. 5.1. A központi rögvidék egy óceáni folyosóval

A Balkán-félszigetet észak–déli irányban szeli át, és egyben egységbe is forrasztja a Vardar-övezet szerkezeti egysége. A középidei óceáni térség múltjára ofiolitsorozat és mélytengeri üledéksor emlékeztet. Földtani régióként jócskán túllépi az Égei-tenger Thermai-öblére nyíló, 250 kilométer hosszú Vardar-völgy területét, hiszen ehhez a végeredményben 700 kilométer hosszú, folyosószerű térséghez tartozik északon a Dunától délre emelkedő Fruška Gora (539 méter), Ó-Szerbiában pedig a földrengéseiről hírhedt, 2000 méter feletti Kopaonik.


Európai nagytájak

Délebbre e sáv része a történelem rég- és közelmúltjára emlékeztető Rigómező (Kosovo polje) medencéje. Az ugyancsak földrengésveszélyes Szkopjei-medencét már a Vardar-övezet névadója, a Vardar folyó szeli át.

A Vardar-övezettől keletre óidei kőzetmagvú, de középidei üledékekkel övezett, változatos magasságú és morfológiájú hegyvidékek sorakoznak.

A Vardar és a Sztruma között a Szerb–Macedón-rögvidék medencékkel tagolt, erdős középhegységei 150 kilométer széles és 600 kilométer hosszú északnyugat–délkeleti pásztában futnak a fiatalabb gyűrthegységek vonulatai között. A peremein szurdokokkal, mély völgyszakaszokkal is szabdalt övezet egyik legterjedelmesebb süllyedéke a Niši-medence. Itt áramlik keresztül a térség északi részének vízrajzi tengelye, a Duna felé tartó Morava folyó.

Bulgária délnyugati, déli részén, a Sztrumán túl a Marica–Ergene alföldjéig terjedően a Trák-rögvidék hegytömegei magasodnak. Rögvidék megnevezése ellenére itt emelkednek a Balkán-félsziget legmagasabb hegységei: a Rila és a Pirin, de ennek része a Balkán egyik legtömegesebb, legnagyobb területű óriás vonulata, a Rodope is.

A Rila-hegység (Muszala, 2925 méter) a Balkán-félsziget „teteje”. Tömeges megjelenésű, szabdalt gerincű, alpi jellegű vonulat. A bástyaszerű csúcsokat összekötő éles gerincek alatt meredek, törmeléklejtős letörések nyílnak. A 2000 méterre is leereszkedő hóhatárral jellemezhető erős negyedidőszaki eljegesedéseknek köszönhetően a hegység jelentős része glaciális formákat öltött. Kiterjedt kárfülkerendszerek ülnek a völgyfőkben, bennük – a jól aprózódó kőzetanyag (főként kristályos palák, gneiszek) sok törmeléke ellenére is – számos tengerszem vize csillog (összesen kb. 150). A Pirintől délen a Szimitli–Predel-nyereg–Razlogi-medence vonallal elválasztott hegyvidék egyik leglátványosabb része az Északnyugati-Rila. Hatalmas cirkuszvölgyeiben a Héttó-völgy rejti a legszebb tengerszemcsoportot. Sűrű fenyves erdők alján bújik meg a híres Rilai-kolostor, a föléje magasodó Maljovica-fővonulat pedig a sziklamászók paradicsoma. A Keleti-Rilában húzódó Muszala-fővonulat a Rila-hegység legmagasabb része. A főcsúcson épült a Balkán-félsziget első magashegységi meteorológiai obszervatóriuma (1932-ben), amelynek mérései alapján itt az évi középhőmérséklet –3 °C, az évi csapadékmennyiség 1200 milliméter, a hótakarós napok száma évente átlagosan 223. A csúcs keleti oldalában bújik meg a Balkán-félsziget legmagasabban fekvő tava, a 2715 méter magasan elterülő, többnyire befagyott vízfelszínű Ledenoto-jezero. A hegység fontos vízválasztó-csomópont; itt fakad a Trák-tengerbe ömlő Marica és Meszta, valamint a Duna felé tartó Iszker forrása.

A délebbre fekvő, jóval kisebb területű Pirin (Vihren, 2915 méter) átlagmagassága még a Riláét is meghaladja, bár „csak” a harmadik legmagasabb balkáni hegység a Rila és az Olimposz után. Nevét a szlávok villámszóró főistenéről, Perunról kapta, s így érthető, hogy a főcsúcs neve magyarul Viharosat jelent. A hegység megjelenését, általános természeti képét, domborzatát tekintve a Pirin a Balkán-félsziget leginkább alpi jellegű vonulata. A hegység fő tömege kiemelt sasbérc, amelyet lesüllyedt szerkezeti medencék és völgyek vesznek körül. A Sztruma és a Meszta völgye, valamint az azok mentén elhelyezkedő medencék között északnyugat–délkeleti irányban húzódik. Északi részének majd 50 kilométeres főgerince csak néhány ponton ereszkedik 2500 méter alá, és sok helyen a szó szoros értelmében pengeéles a gerince. Csúcsait több száz méter magas függőleges sziklafalak határolják. Bár fő tömegében gneisz és kristályos palák építik fel, legmagasabb, északi részén páratlan látványt nyújtó, egyenes lejtőjű márványgerincek húzódnak. A márványfelszínekbe vágódott karsztos gleccservölgyekben, az ún. szuhodolokban (szárazvölgyekben) nincsenek tengerszemek a kőzet erős vízáteresztő képessége miatt, ám a völgyek különleges márványkarsztos domborzatot rejtenek. A gneisz- és gránitcsúcsok oldalában is negyedidőszaki eljegesedések során kialakult kárfülkék nyílnak, ám bennük tavak százai ülnek. A kifagyásos aprózódás következtében nagyméretű kőfolyások, kőtengerek alakultak ki. A Pirin déli, lealacsonyodó szegélye kopár, letarolt hegylábfelszín, s itt, Melnik vidékén az erózióval erősen felszabdalt lejtőkön látványos földpiramisrendszer húzódik (59. ábra).


Európai nagytájak

59/A ábra > Földpiramisok kialakulási folyamata Melnik környékén


Európai nagytájak


Európai nagytájak

59/B ábra > Földpiramisok kialakulási folyamata Sztob mellett

A rögvidék harmadik tagja, a Mesztától keletre fekvő Rodope már jóval alacsonyabb (Perelik, 2191 méter). A nyugat–keleti futású, 200 kilométer hosszú vonulatot északról a Marica, délről az Arda folyó fogja közre. Fő tömegében kristályos palák építik fel (a jól hasítható pala a környék fő építőanyaga), de peremein szurdokokkal szabdalt, barlangokat rejtő mészkőtakarók is megjelennek. Az erdős hegyhátak uralta terjedelmes vonulat túlnyomó része szelíd hegyvidék. A legmagasabb tetők is szubalpesi rétek, gyephavassal fedett, legelőként hasznosított hatalmas tetők. Az élesre faragott csúcsok, a meredélyek hiányoznak, mert a negyedidőszakban a jég helyett a periglaciális folyamatok alakították a hegységet. Napjainkban a tetőszintekig hatoló erdőségek elrejtik ugyan, de a legmagasabb, erdőhatár feletti kiemelkedéseken jól látszanak a periglaciális felszínfejlődés nyomai.

9.5.2. 5.2. A hármas osztatú fiatal nyugati lánchegység

A Balkán-félsziget északnyugati oldalán földrészünk egyik leghosszabb hegysége, az 1300 kilométer hosszú Dinaridák húzódik. Az északnyugat–délkeleti csapású hegyvidék a Déli-Alpok folytatása. A hegységet három, egymástól merőben különböző vonulat alkotja. Az 1000–1400 méter átlagmagasságú belső övben az alpi hegységképződés gyűrt-takarós szerkezetű kristályos kőzetei bukkannak elő, de találunk itt a Vardar-övezetből áttolt ofiolitos takarókat is. A vonulatok erdőségekkel és nagy legelőkkel, kaszálókkal borított, patakvölgyekkel szabdalt szelíd hegységek, mint pl. a Bosnyák-érchegység, Zlatibor, amelyek felszínét elsősorban a folyóvízi erózió alakítja. Az övet délről domborzatilag a délnyugat–északkeleti csapású Észak-Albán-Alpok zárja le, amelynek keleti vége – a pleisztocénban eljegesedett 2000 méter feletti csúcsokkal – e belső övezetbe is átnyúlik.

A több ezer méter vastagságú középidei mészkőből álló középső öv jó 500–800 méterrel magasabb: ez a „magaskarszt”. Az elnevezés inkább a vonulat délebbi tagjaira igaz, hiszen a legészakabbi Szlovén-karszt – híres képződményei a Skocjáni- és a Posztojnai-barlang – nem lépi túl a középhegységek magasságát. Karsztos formakincse azonban világhírű: sok tekintetben a jellegzetes karsztformák típusterülete, a karsztkutatás bölcsője. Szakadékdolinák, hatalmas barlangjáratok, poljék, karsztforrások változatos világa.

Észak-Dalmáciában a tengerszegéllyel párhuzamosan futó Horvát-magaskarszt a Velebittel közvetlenül kilép az adriai partvidékre. A tengerparttól mindössze 2–3 kilométerre magasodó fehér mészkőperemek hatalmas várfalként tornyosulnak az Adria mentén. A szinte a habokból kiemelkedő, 1758 méteren tetőző vonulat vad szurdokai, szabdalt sziklavilága és macchiával fedett platói is hadszínterek voltak a ’90-es évek első felében. A karsztbokorerdővel és áthatolhatatlan bozótosokkal borított, nehezen járható karrmezők stratégiai fontosságú magaslatai még ma is sok taposóaknát rejtenek. A Velebit belsejének magas fekvésű száraz völgyeiben rendkívüli barlangjáratok, tekintélyes zsombolyok nyílnak. A szinte feneketlen aknabarlangok némelyike meghaladja az 1000 méteres mélységet is. A kopár karsztos vonulatok között szinte oázisként hatnak a kisebb-nagyobb poljék, pl. Oto

aci-, Krbava-polje, amelyek fenekén vízmércék figyelmeztetnek a ritkán előforduló vízborításra.

A Bosnyák-Magaskarsztban emelkedik az egész hegyvidéknek nevet adó Dinári-hegység (Dinara-csúcs, 1851 méter). A határhelyzetű, meredek leszakadásokkal keretezett vonulat hosszú időre járhatatlanná vált az elaknásítás következtében. A Hercegovinai-magaskarszt már 2000 méter fölé nyúlik; így a Neretva könyöke közelében fekvő Bjelašnica és Prenj hegységek felső régióiban a karsztos formákhoz már az eljegesedés formakincse társul.

Az igazi magashegységi jelleg azonban csak a Montenegrói-magaskarszt legmagasabb hegységében, a 2523 méter magas Durmitorban válik uralkodóvá. A kis területű, de igen alaposan tagolt, keskeny gerincekben és hegyes kárcsúcsokban tetőző hegyvidék a Balkán-félsziget egyik leglátványosabb vonulata. Változatossága, tájképi szépsége, gazdag növényvilága miatt az 1952-től nemzeti parkként kezelt terület 1980-ban felkerült az UNESCO Világörökség-listájára. A tengerparttól viszonylag távoli fekvése ellenére is 2000 milliméternél több csapadékot kapó hegység kiválóan őrzi a negyedidőszaki eljegesedések formakincsét. A kőtörmelékes, füves kárfülkék, a tengerszemek és morénasáncokkal tarkított gleccservölgyek mellett azonban valódi jéggel is találkozhatunk a hegységben! Egyik legdélebbi völgyében egy hatalmas, fiatal morénasánc mögött 2200 méter magasságban nyújtózik a Debeli Namet gleccsermaradvány. Ugyanebben a magasságban a főcsúcs, a Bobotov kuk nagy keleti kárfülke-rendszerének oldalában más típusú jégre is lelhetünk: egy jókora üreg barlangi jeget rejt. Ez a Ledena pe

ina, a látványos jégoszlopokkal tarkított jegesbarlang. E különleges táj egyik sajátos vonása, hogy a vad


Európai nagytájak

hegyvidéki környezet az otthona Európa egyik legerősebb mérgű kígyófajának, a homoki viperának is! A Durmitor környékén földrészünk legmélyebb szurdokvölgyei tátongnak: a Piva, a Tara, illetve a Mora

a völgye helyenként 1000–1300 méter mély! A Tara egyik mellékvölgye, a Komarnica rejti a vad Nevidio-szurdokot, amely nevének (Láthatatlan) megfelelően sokáig észrevétlen maradt a térség vizsgálói előtt, s csak 1965-ben tárták fel!

A magaskarszt-vonulat legdélebbi tagja az északkelet–délnyugati csapású Észak-Albán-Alpok. A vad karsztos magashegység – a tiroli Alpokkal való hasonlóságra utaló – neve a 20-as években itt térképező német kutatótól, Herbert Louis-tól származik, a helybéliek viszont Elátkozott-hegységként ismerik (albán: Bjeshket e Nemuna, szerb: Prokletije). Ez egyúttal a Dinaridák legmagasabb része (Jezerce, 2694 méter). A Montenegró és Albánia határvidékén magasodó hegytömeg hegyes mészkőcsúcsokban és éles gerincekben tetőzik, igen nehezen átjárható, természetes vízrajzi, etnikai, történelmi választóvonal. Az eljegesedések során kifaragott élénk domborzat, a szabdalt, sziklás, szakadékos felszín miatt sokáig rendkívül elzárt, katolikus lakosságú térség egyik első kutatója báró Nopcsa Ferenc geológus volt a XX. század első évtizedeiben.

A Dinaridák külső övét a középidei mészkövön kívül harmadidőszaki flis alkotja. A magaskarsztnál átlagosan 500–800 méterrel alacsonyabb hegyei meredek lejtővel csatlakoznak az Adria keskeny partszegélyéhez. A mészkőhegyek és flisvölgyek váltakozásából a néhol már nyomasztóan kopár magaskarszthoz képest változatosabb domborzatú hegysorok álltak össze.

A parti vonulat része északon az Isztriai-félsziget, ahol a kopár mészkőből álló Fehér-, és a terra rossa talajjal fedett Vörös-Isztria mellett elkülönítik a flisen kialakult Szürke-Isztriát is. A mészkőpartok hullámmarta öblei kiváló természetes kikötőhelyek, de itt mélyül a helytelenül fjordnak nevezett, redőteknőben létrejött Limski-öböl is. A félsziget belsejében levő flis térségek keményebb maradványkúpjai hegyi településeket hordoznak, s környezetükben a nyári bozóttüzek nyomán szembeszökően élénk a Vörös-Isztria terra rossája. A nagy múltú üdülőhelyekkel sűrűn beépített partok pados mészköve és a foltokban megjelenő fliskitöltés a partok előtt is folytatódik: a lassan süllyedő térszínt ugyanis meghódította a tenger. A flisből álló völgyek tengeri csatornákként folytatódnak, a dalmát szigetek – Hvar, Bra

, Kor

ula stb. – mészkőgerincei pedig a lesüllyedt hegytetőket jelzik. A fokozatos süllyedésre utal a – most még – keskeny nyakkal a kontinenshez kapcsolódó Pelješac-félsziget is. A süllyedésnek köszönhető a nyugatias szeleket felfogó magas vonulatokkal keretezett Kotori-öböl ágas-bogas rajzolata is. E partvidéki, külső övezet legmagasabb vonulata a különleges formakincsű Biokovo. A Közép-Dalmáciában emelkedő hegység fekvése a Velebithez hasonló: szinte közvetlenül a parton magasodnak 1000 méternél is magasabb sziklaletörései. Másfél kilométerre a partszegélytől már 1400 méterre szöknek fel a mészkőfalak, s a széles, ám igen nehezen járható platóban végződő hegység 10 kilométer szélességben, 40 kilométer hosszan kíséri az Adriát. Az 1762 méteres Sv. Jure-csúcsban tetőző, negyedidőszaki eljegesedési nyomokat is hordozó Biokovo fő különlegessége a víznyelők, dolinák által valósággal szétlyuggatott magas mészkőfennsíkja. A hatalmas üregek, több száz méter mély zsombolyokba átvezető töbrök összeérnek egymással, s a változatos méretű tölcsérek között keskeny mészkőélek húzódnak. A gyakran erdővel kitöltött víznyelők peremei, mint valami hatalmas sokszögrendszer, poligonális karsztvidékként fehérlenek a nehezen áttekinthető, tagolt fennsíkon.

9.5.3. 5.3. Kopár mészkőhegyek, apró, termékeny medencék

Az Észak-Albán-Alpoktól délre végeredményben a Dinaridák három vonulata folytatódik tovább délkelet felé, de mivel a sekélytengeri mészköveket mélytengeriek váltják fel, a földtani irodalom itt már – jóllehet mindhárom öve túlnyúlik a névadó Hellász, vagyis Görögország határán – Hellenidákról beszél.

A belső övhöz tartoznak a macedón–koszovói, illetve a macedón–albán magas, negyedidőszakban eljegesedett, látványos határhegységek, pl. a Šar planina (2748 méter), a Korab (2764 méter), illetve az Ohridi- és a Preszpa-tavat elválasztó Galičica (1802 méter) mészkőröge is. A Vardar-övezet érintkezési zónájában erősen földrengésveszélyes térség alapját nagy törésrendszerek járják át (1963 nyarán Skopje 37 000 házából 16 000 romba dőlt). Az elmozdulásokhoz kapcsolódó szerkezeti medencék (Bitolai-, Kasztoriai-) és a szerkezeti vonalakat követő folyók a macedón–görög határmenti területeken 2000–2500 méteres vonulatokból álló hegyvidéket tagolnak. Görög földön e hegyvilág része a pleisztocénban ugyancsak gleccsereket rejtő, 2911 méter magas Olimposz. A görög istenek különleges lakhelyet választottak: a Hellenidák magaslatai itt érik el a tengerszegélyt, s az Olimposz az Égei-tenger Thermai-öble fölé magasodva hatalmas, sziklás trónusként felügyeli a thesszáliai és makedóniai tájakat. A kelet felé nyitott patkót formáló központi része mészkőből épül


Európai nagytájak

fel. A környező, kevésbé ellenálló kőzetű flisből kiemelkedő hegytömeg élesre faragott kárcsúcsaival, sziklás meredélyeivel, glaciális formakincsével éles ellentétben áll a közeli tengerpart mediterrán forróságával és a Vardar (Áxiosz) torkolatvidékének lapályaival. A vad magashegység Mytikas nevű csúcsa a Hellenidák legmagasabb pontja.

A középső övben újfent középidei mészkőből álló, takaróredős szerkezetű a pleisztocén során eljegesedett, erősen karsztosodott hegységeket találunk: Tomori (2417 méter), Pindosz (2686 méter), Parnasszosz (2457 méter). E középső térség leghatalmasabb, központi vonulata az északi szegélyén Albániába is átnyúló Pindosz, amely a Hellenidák legjellegzetesebb, nagy távolságra áttolódott takarótérsége. Túlnyomórészt mészkő építi fel, de a triász–felső kréta rétegsorban radiolaritot, rajta eocén flist is találunk. A Szmólikasz-csúcsban tetőző, 200 kilométer hosszú hegyvidék legmagasabb, legszabdaltabb része északon húzódik. Itt mélyül a Balkán-félsziget egyik leglátványosabb szurdoka, a Vikos a 2497 méteres Gamíla-hegytömeg oldalába. A szurdokokban, szorosokban amúgy bővelkedő balkáni mészkőtérségek között is igazi különlegesség a lenyűgöző, 15 kilométer hosszú és 1000 méter mély Vikos. A jégfaragta bércekkel keretezett szurdokrendszer időszakos vízfolyásai felett emelkedő nehezen megközelíthető lejtők és vad sziklaszirtek tetején ortodox kolostorok működnek.

A középső vonulat a Peloponnészosz félszigeten a Tajgetosz (2407 méter) és Párnon (1935 méter) hegyeiben folytatódik. A Türr István XIX. századi tervei szerint kialakított Korinthoszi-csatornával átvágott nyakú, kinyitott tenyérhez hasonló alakú félsziget délies irányba mutató ujjai folytatásában, a mediterrán szigetvilágban is előbukkannak darabjai. A Földközi- és Fekete-tenger közötti átjutást biztosító Égei- és Krétai-tenger szegélyén, Kréta fehér mészkőszigetén a vonulat 2000 méter feletti hegységekben tetőzik (a legmagasabb az Ida, 2456 méter). Kréta nyugat–keleti irányban 250 kilométer hosszan húzódó szigete a Hellenidák futásirányának éles fordulatát mutatja. A Kis-Ázsia felé tartó, s ott a Torosz-hegyvidék láncaiban újra jelentős magasságba emelkedő, erősen meggyűrt üledékes kőzettömegek az égei térségben kiterjedt szigetvilágot alkotnak. Az Égei-tengerből kimagasodó ezernyi sziget a Hellenidák alpi takaróroncs-maradványa, de a Kikládok legdélebbi tagjai lemeztektonikai értelemben valódi szigetívet is formálnak. Az égei-tengeri szigetcsoportok (Kikládok, Szporádok stb.) jórészt mészkőből állnak, ám a térséget a miocén óta a vulkánizmus is formálta. A déli helyzetű, kicsiny Szantorini (Thíra) szigete egy, az ókorban (a radiokarbon és faévgyűrű alapú kormeghatározások szerint: Kr. e. 1650–1600 között) szétrobbant tűzhányóóriás kalderaperemének maradványa.

A Hellenidák külső, jura–eocén rétegsorú üledékekből álló legnyugatibb öve a Jón-tenger partján magasodik, ezért pl. az Ipiroszi-hegység csapadékban gazdag lejtőit erdők borítják. A Peloponnészosz félszigeten e parti sávot szakítja meg az Olimpiai-medence, ahol – az évszázados erdőirtás nyomán fellépő óriási letarolódást bizonyító – kb. 7 méter vastag kavics-, homok- és iszapréteg alatt lelték meg az ókori Olimpia romjait. A parti vonulat mészkőhátaival, flisben kialakult völgyeivel, a Jón-tengerben folytatódó szigetrajjal (pl. Kefalínia, Ithaka) a dalmát Adria-partot idézi.

9.5.4. 5.4. A névadó mellékvonulat

A félsziget harmadik lánchegységi jellegű nagy tájegysége a Balkanidák térsége. A Kárpátok folytatásaként a félszigetre átnyúló hegyvonulatok alacsonyabbak ugyan a Dinaridák hegyeinél (Botev-csúcs, 2376 méter), de ez nem csorbítja éghajlatválasztó szerepüket. A bolgár földön nyugat–keleti csapású hegység szab gátat a Havasalföld felől érkező hideg légtömegeknek, és biztosít kellemes klímát a Balkán-hegységtől délre fekvő, rózsatermelésükről híres medencéknek, illetve a Marica-alföldnek.

A Dinaridákhoz és Hellenidákhoz hasonlóan a Balkanida vidék is három vonulatból áll.

A déli-kárpáti Szupragéta-takarók folytatását jelentő belső vonulat legészakabbi része a Szerb-érchegység (bori rézbányászat). A Duna nagy áttörése, a Kazán-szoros mentén vastag mészkőtakarót (Miro

-planina) hordozó középhegységi vonulat az övezet futásirányának megváltozásával Bulgária nyugati részén már 2000 méter felett tetőzik. A harmadidőszaki hegylábi süllyedékek alkotta medencék (pl. Szófiai-medence) fölé magasodó Vitosa (2286 méter) sokszor szeptembertől májusig hósapkával fedett hegytömegének leghíresebb alakzatai, a látványos szienitkőtengerek az erős periglaciális átformálás bizonyítékai. A takarórendszerek csapásirányváltásával párhuzamos, nyugat–keleti futású láncokba rendezett vonulatok a belső övezetben a Balkanidák legdélebbi hegységsorát alkotják. A Marica terjedelmes medencerendszere felett emelkedő Szredna Gora (Antibalkán) azonban már csak 1604 méteres magasságot ér el (Bogdan-tető). A Szliveni-medencén túl, a Fekete-tenger szegélyéig kifutó, túlnyomó részben már Törökországban húzódó Isztrandzsa 700–1000 méteres hátakban tetőző középhegység.

A Déli-Kárpátok Dunai-takarók egységével párhuzamosítható, 300 kilométer hosszú, nyugat–keleti futású


Európai nagytájak

középső vonulat emelkedik legmagasabbra. Ez a szűkebb értelemben vett Balkán-hegység, amelyet – török eredetű neve helyett – a bolgárok inkább Sztara Planina (Öreg-hegység) néven emlegetnek. Főcsúcsa, a Botev (2376 méter) és nagyobb magaslatai gyephavassal borított terjedelmes tetők. Az egykori hóhatár alatt maradt magas övezetének kristályos pala törmeléklejtői, nivációs alakzatai a hideg klímaszakaszok jellegzetes periglaciális környezetére utalnak. A völgyekkel és medencékkel tagolt részhegységekre különülő hatalmas vonulatban a központi helyzetű Kaloferi-hegység emelkedik a legmagasabbra. A Duna menti síkságok és a Marica-alföld közötti átjárást a szélesen terpeszkedő, várfalszerű láncolat jelentősen nehezíti. Egyik leghíresebb átkelője az 1326 méter magas Sipka-hágó.

A legészakibb öv, az – ugyancsak a déli-kárpáti dunai egység folytatásának tekinthető – Elő-Balkánnak nevezett külső vonulat szerkezetét és domborzatát az észak felé egyre alacsonyodó redők határozzák meg. Az óharmadidőszakban gyűrődött mészkőrétegek antiklinálisait az erózió lepusztította, és a geomorfológiai inverzió egyik legszebb európai példáját hozta létre (60. ábra). A nyugat–keleti irányban szabályosan húzódó réteglépcsőket a Duna felé haladó folyók erősen felszabdalták. Leglátványosabb része a triász tarka homokkövön létrejött Belogradcsiki-sziklavilág.

Az övezet széles, északi hegylábfelszíne az Észak-bolgár-dombság és -tábla felszínébe simulva a Timok folyótól a Fekete-tengerig fokozatosan 70 kilométerre szélesedő, 200–500 méter magas dombsági tájat képez. Alapját kréta meszes üledékek alkotják, de a harmadidőszaki rétegeket a Duna felé 50–60 méterre vastagodó lösztakaró borítja.

60. ábra > Az Elő-Balkán keresztszelvénye

9.5.5. 5.5. A Duna-vidék

A Déli-Kárpátok és a Duna között húzódó 100–120 kilométer széles térszín egységes síkvidékként nyílik a Fekete-tenger felé, ez a Román-alföld. A Kárpátokból lefutó folyók a negyedidőszak elején kiterjedt hordalékkúpokat építettek a hegység lábánál, amit az alföld későbbi süllyedése következtében teraszos völgyekkel szabdaltak fel, létrehozva a Géta-dombvidéket. A legnagyobb folyó – az Olt – két részre osztja a Duna menti síkságot. A nyugaton lévő Olténiai-alföldön a pleisztocén elején még tó vize hullámzott, amelyet a Duna a mindel eljegesedés idejére töltött fel. Akkor az Olt mai torkolata környékén lehetett a deltája. Az Olttól keletre fekvő Munténiai-síkság még fiatalabb, csak a legutolsó eljegesedés idején vált teljesen szárazulattá. A síkságból 40–70 méterrel emelkedik ki a Bărăgan löszfennsíkja.

A keletre tartó Duna azonban nem tud akadálytalanul kifutni a tengerre. A Fekete-tenger előtt 50–60 kilométerrel útját állja a Dobrudzsai-rög széles táblája, s a folyó nagy, északi kerülőre kényszerül. Dobrudzsa óidei kőzettömegei terjedelmes, alacsony szigetként terpeszkednek a kárpát-balkanida hegységívvel övezett vidék tengeri kijáratában. A foltokban üledéktakarót is hordozó, völgyekkel szabdalt, füves-cserjés dombvidék északon meglepő formakincsű hegyhátakba rendeződik. Észak-Dobrudzsa erősen összetöredezett gránittömege a Prikopán-gerinc térségében szinte magashegységi domborzatot alkot. A mindössze 467 méteres Ma

in-csúcsban tetőző vonulat aszimmetrikus, sziklás gerinc, nagy sziklaletörésekkel, vad szakadékokkal. Ha a tágabb térség szelíd lankáitól eltekintünk, akár a Déli-Kárpátok gerincövezetében is lehetnénk! Mindezt


Európai nagytájak

nagyszerű gránitalakzatok, gömbhéjasan aprózódó ellipszoidok, ingókőhalmok színesítik.

A Duna felől komoly hegyvidéknek tűnő, rögsorokat kerülő folyam leküzdve a dobrudzsai akadályt, Európa leghatalmasabb deltavidékét építette fel. Az utolsó eljegesedést követő tengerszint-emelkedés során növekedésnek indult delta dunai hordalékát a Fekete-tenger áramlásai nem tudták elszállítani (61. ábra). Az emelkedő tengerszint miatt lecsökkent esés nagy mennyiségű hordaléklerakással járt, s a partközeli áramlatok hosszú rekesztőturzásokat formáltak a torkolatvidéken. A nagy homokturzások vízfelszín feletti üledékét a szél is megmozgatta, sőt még ma is találhatunk a Caraorman és Letea homokvidékeken mozgó dűnéket. A parti turzás- és dűnerendszerek mögött sík, vizenyős, rossz lefolyású deltavidék képződött – erről mondják, hogy a delta se nem víz, se nem szárazföld. A 4152 km2-es síkvidék legmagasabb kiemelkedései – a szél által emelt homokdűnék – is csak 7–12 méterre „magasodnak” a tengerszint fölé. A delta területének 54%-a 0 és 1 méteres magasság között fekszik, s további 18% található 1 és 2 méter között. Az Ukrajnába is átnyúló, de főként Románia délkeleti részén elterülő vízi világ átlagos tengerszint feletti magassága mindössze 54 centiméter. A változatos vizes élőhelyeinek köszönhetően igen gazdag élővilágú térség egyes részei már 1938 óta védettek. Az 1990-es években a bioszféra rezervátummá, nemzeti parkká nyilvánított deltája felkerült a Világörökség listájára.


Európai nagytájak

61. ábra > A Duna-delta fejlődése

A delta nyugati csúcsát elérő Dunát a síkságon lerakódó hordalék elágazásra kényszerítette. Napjainkban három fő ágra bomlik a folyó: legdélebben a – legidősebb – Szent György-ág húzódik, középen az erősen szabályozott, egyenes Sulinai-ág fut, északon a Kilijai-ág keretezi a deltát. A delta az egyes ágak torkolatánál ma is jelentősen növekedik, az onnan elsodort hordalék pedig az ágak közötti partszakaszt gyarapítja. A Kilijai-kijáratnál pl. évente 40–80 méterrel növekszik a szárazföld a tenger rovására, de a folyótorkolat nélküli partszakaszokon is átlagosan 3,7 méteres az éves gyarapodás.

10. A Kelet-európai-síkvidékNEMERKÉNYI ANTAL, HORVÁTH GERGELY, KÉRI ANDRÁS, SIMON DÉNES

A Kelet-európai- vagy Orosz-síkvidék Európa keleti felén foglal helyet. Gyakran „táblának” is nevezik, ami az


Európai nagytájak

alapzatra többé-kevésbé párhuzamosan települt rétegsorai alapján érthető, mégsem igazán szerencsés, mert rétegei nem vízszintesen fekszenek egymáson, hanem túlnyomórészt délre dőlnek. Határai általában jól meghúzhatók, de vannak vitatott kérdések e tekintetben is. Északon a Finn–Karjalai-tönk, amelytől a jól kirajzolódó glintvonal választja el, majd a Barents- és a Fehér-tenger határolja. Keleten az Urál nyugati lábáig terjed, délen pedig a Fekete- és az Azovi-tenger a határa. Délkeleten a hagyományos topográfiai szemlélettel az Urál déli hegylába, az Urál folyó, a Kászpi-tenger, valamint a Kaukázus-vidék mentén volt szokás elválasztani Ázsiától. Ám ha több tájtényező, főként az éghajlat, a növényzet és a talajviszonyok alapján igyekszünk meghúzni a választóvonalat, akkor a Kászpi-síkságot már inkább Ázsiához kell sorolni, a határ tehát – mint ahogy azt az Európa helyzetével foglalkozó fejezetben már tárgyaltuk – az Urál folyó kelet–nyugati szakasza, majd folytatásában az Obscsij Szirt–Volga-könyök–Jergenyij-hátság vonala, végül a Kuma–Manyics-árok, amely az Azovi-tengerig ér. Európa csapadék- és növényzeti térképét elemezve ugyanis jól látható, hogy az Atlanti-óceántól távolodva Délkelet-Európa távoli tájain a már majdnem 250 milliméterig csökkenő évi csapadékmennyiség következtében rövidfüvű sztyepp uralkodik, amelytől határozott vonal mentén válik el a Kászpi-síkság vidékén az inkább ázsiai jellegű félsivatag. Ezért az eddig nagyvonalúan Európához sorolt Kászpi-síkságot és annak legjellegzetesebb táját, a Kászpi-mélyföldet célszerűbb már Ázsia részének tekinteni.

Nyugaton viszont – bárhogyan is keresnénk – nincs természetes határa a nagytájnak. Talán legelfogadottabb az a nézet, amely a Balti-tenger Kur-öble és a Kárpátok külső peremvidéke mentén húzott vonalon választja el Közép-Európától. Azonban a Lengyel-síkság felé jól kijelölhető határ nincs, hiszen a természetföldrajzi viszonyokat tekintve nyugat felé fokozatos az átmenet a Közép-európai-síkvidék területébe, nincs éles különbség a két nagytáj között.

Az így elhatárolt síkvidék területe kb. 4,5 millió km2, ezzel Földünk legnagyobb síksága; kiterjedése észak–déli és nyugat–keleti irányban egyaránt 2500 kilométer. Legkiemelkedőbb pontjának magassága (a Podóliai-hátság területén) mindössze 515 méter, átlagos magassága pedig kb. 170 méter. A hatalmas síkvidék sok helyen – a hátságok területén – átlépi az alföldek 200 méteres magassági határát, de szinte mindenütt a lapos, kis esésű síksági jelleg uralja, egyes hátságok területén azonban változatosabb szintkülönbségekkel.

A Kelet-európai-síkvidék Európa legegyveretűbb és több tekintetben legszabályosabb nagytájcsoportja, amelynek területén észak–déli irányban a sarkkör menti tundráktól a valódi mérsékelt övi szárazföldi területek erdős és füves pusztájáig szabályos nyugat–keleti futású övek rajzolódnak ki, azaz a Föld trópusi területeken kívüli legszabályosabb földrajzi övezetessége itt alakult ki.

10.1. 1. Majdnem teljes rétegsorok az ősidőtől a jelenkorig, változatos formakinccselA Kelet-európai-síkvidék szerkezeti alapját a Fennoszarmáciai-pajzs mélybe zökkent ősmasszívuma alkotja, amely csak délen, az Ukrán-pajzs területén bukkan a felszínre. Az ősi alapzat nem egyenletes mélységben helyezkedik el, hanem hatalmas tömbboltozatok (anteklízisek) váltakoznak óriási tömbteknőkkel (szineklízisek), ami nemcsak a rárakódott üledékek vastagságát határozza meg, hanem nagyjából előrejelzi a mai domborzatot is, ugyanis a tömbboltozatok felett általában hátságok, a tömbteknők felett alföldek helyezkednek el (igaz, kivétel is található, pl. az Észak-Orosz- és a Volgamenti-hátság alatt szineklízis fekszik). Az ősidőt követően a kristályos alapzatot délkelet felé lejtő, fokozatosan vastagodó és az óidő elejétől a negyedidőszakig fiatalodó, rendkívül változatos és szinte hiánytalan rétegsorú üledékek fedték be (62. ábra).


Európai nagytájak

62. ábra > A Kelet-európai-síkvidék földtani térképe

Északnyugaton a kambriumtól a karbonig keletkezett kőzetek (agyagpala, homokkő, mészkő, dolomit) alkotják a felszínt, majd északkeleten az Urálig nagy kiterjedésű perm időszaki üledékek találhatók. Nem véletlenül lett az egykori Permi Kormányzóság ennek az időszaknak a névadója, hiszen ezek a Föld legnagyobb összefüggő perm rétegsorai, amelyekbe jelentős kő-, kálisó- és gipsztelepek ágyazódtak. A síkvidék középső részén, pl. Moszkva térségében főleg középidei lerakódások fordulnak elő, dél felé már a kréta üledékek válnak uralkodóvá. Egészen délen a Fekete-tenger partjáig és a Kaukázus lábáig ezeket váltják fel a felszínen a vastag


Európai nagytájak

újidei képződmények.

Az üledékek elhelyezkedése (némi leegyszerűsítéssel) azt bizonyítja, hogy a tengerek fokozatosan dél felé húzódtak vissza, és a terület lépésről lépésre vált egyre nagyobb kiterjedésű szárazulattá, amelyen megindult a lepusztulás. A harmadidőszak végére a folyamatos denudáció eredményeképpen nagyjából kialakultak a mai domborzat alapvonásai.

A negyedidőszakban döntő változás következett be: a többszöri – itt öt fő szakaszt mutatnak ki – eljegesedés üledékei jórészt betemették az idősebb rétegeket. A belföldi jégtakaró északnyugat felől nyomult előre a síkvidéken, és legnagyobb kiterjedése, az ún. dnyeper eljegesedés – a saale, illetve a riss megfelelője – idején két hatalmas jégnyelv formájában messze délre nyomult. A nyugatabbi a Dnyeper völgye mentén (kijevi jégnyelv) kb. az é. sz. 48°-ig hatolt, míg a keletebbi a Közép-Orosz-hátságot megkerülve nyomult előre a Don vidékén, csaknem elérve az 50. szélességet (63. ábra). Még keletebbre a gyorsan csökkenő csapadék miatt nem volt elegendő hó a jégképződéshez, ezért az alacsonyabb hőmérsékleti értékek ellenére a jégtakaró pereme a Volgamenti-hátság mentén északra fordult, majd északkelet felé az é. sz. 60° táján érte el az Urált. A dnyeper eljegesedéskor tehát a síkvidéknek kb. 2/3 részét borította el a jég, a későbbi moszkvai stádium (warta) idején azonban már csupán a terület 1/3-át fedte be; ekkor pereme a Pripjáty folyóig és a Közép-Orosz-hátság északi pereméig ért. Az utolsó, ún. valdáj (visztula-würm) eljegesedéskor már csak a táj északnyugati részét uralta.


Európai nagytájak

63. ábra > A Kelet-európai-síkvidék pleisztocén eljegesedéseinek határai

A jég kisebb mértékben eróziós, általában azonban akkumulációs munkát végzett, vastagon feltöltötte morénával a síkságot. A fő eljegesedési központokból (Balti-pajzs, Novaja Zemlja, Sarki-Urál) szállított és a helyben „termelt” morénából vég- és fenékmoréna-képződményeket épített, és különböző típusú tavakat hozott létre. A glaciális formák legépebben az utolsó eljegesedésből, és annak is fiatalabb stádiumából maradtak meg. Ez utóbbi legszebb példája a Balti–Fehér-tengeri-végmorénaöv. Dél felé az idősebb eljegesedési térszíneken jobban átalakultak a formák, de azért követhetők. Összességében a Kelet-európai-síkvidék a glaciális


Európai nagytájak

akkumuláció egyik klasszikus területe.

A jégjárta területektől délebbre elhelyezkedő jégkörnyéki területeken 25–50 méter vastag lösztakaró halmozódott fel, főleg a két fiatalabb eljegesedési időszakban, miközben délen – a szintkülönbségeket tovább fokozó fiatal szerkezeti mozgások hatására is – a folyóvizek erősen felszabdalták a dombvidékeket. A tengerek többszöri előrenyomulását és visszahúzódását tükrözik a parti szinlők. Az utolsó eljegesedés jégtakarójának gyors olvadását a holocénban hirtelen tengerelőrenyomulások (pl. Yoldia-tenger) követték, amelynek következményeként újabb fiatal üledékek képződtek (mint pl. a Balti-tenger melléke agyagos lerakódásai).

A síkvidék a változatos földtörténeti események következtében nagyon gazdag különböző ásványkincsekben. Világgazdasági jelentőségük, illetve Oroszország gazdaságában betöltött szerepük alapján – a teljesség igénye nélkül – kiemelendők a Volga vidékének kőolaj-, a Kaukázus, a Kárpátok, valamint az Urál előterének földgázmezői, a Pecsora és a Donyec menti szén-, közelében az ukrajnai (Krivij Rih, Kurszk) vasérc- és grafitbányák, a Perm környéki kő- és kálisótelepek, a harmadidőszaki üledékes mangánérckészlet a Dnyeper mentén és a Kola-félszigeti apatitlelőhelyek.

Formakincsét tekintve a síkvidék egyhangúnak tűnik, közelebbről nézve valójában mégis változatos felszínű: a terjedelmes síkságok mellett folyóvölgyekkel felszabdalt hátságok, dombságok is találhatók, viszonylag jelentős szintkülönbségekkel. Helyenként a felszínre bukkanó kristályos alapkőzet teszi változatossá a domborzatot. A síkvidék a feltöltött alföldeknél tarkább arculatát annak köszönheti, hogy felszínalakításában hosszú évmilliók alatt – a jégkorig terjedően – inkább a letarolás játszotta a fő szerepet, a fiatal akkumulációs formák főként a pleisztocén kori eljegesedések során keletkeztek.

A felszínformáló folyamatok természete következtében észak–déli irányban sajátos geomorfológiai övezetesség jellemzi. Északon keskeny sávban lapos, vizenyős, egyhangú tengerparti síkságok kísérik, amelyeket a negyedidőszaki transzgressziók és a közelmúltban az örökfagy periglaciális folyamatai formálták. A táj északnyugati kétharmad részét a jégtakaró és olvadékvizei által alakított fiatal és idősebb morénavidék – északon még ép, majd egyre elmosódottabb, végül délen már teljesen átalakított formákkal – alkotja. A fiatal morénavidékhez illeszkedő peremeken az olvadékvizek által feltöltött lápos-mocsaras, homokos alföldek jöttek létre. A déli, periglaciális övezetben alakultak ki a nagy kiterjedésű, lösszel fedett hátságok, amelyeket sajátos eróziós formák szabdalnak. Végül legdélebbre, a tengerek mentén ismét lapos parti síkságok találhatók. A legszárazabb déli, délkeleti tájakon eolikus kisformák is jelentkeznek. A legutolsó pár ezer évben az antropogén felszínformálás közvetlen és közvetett hatása is egyre erősebb, elég utalni a sztyeppek feltörése, a növényborítottság megváltozása miatt felerősödött erózióra vagy az intenzív ásványkincs-kitermelés tájsebeire és meddőhányóira. Ezek a folyamatok az erdőssztyeppek és a sztyeppek területén a legszámottevőbbek.

10.2. 2. A kontinens legszélsőségesebb, legkontinentálisabb éghajlatú tájaA Kelet-európai-síkvidék éghajlatát fekvése, főként az Atlanti-óceántól való nagy távolsága, jelentős kiterjedése, viszonylag egyszerű, síksági domborzata és a szomszédos területek felől való nyitottsága határozza meg. Legjellegzetesebb vonása az Európában legnagyobb mértékű kontinentalitás, amely nyugat–keleti irányban egyre erősödik. Ennek két fontos mutatója az évi közepes hőingás növekedése és a csapadék évi átlagos mennyiségének csökkenése.

Az izotermák futása (64. ábra) télen nem párhuzamos a szélességi körökkel, hanem az é. sz. 50°-ig terjedően szinte merőleges rá, ami egyrészt az atlanti hatás, másrészt a szibériai maximum középpontja körüli koncentrikus elrendeződés következménye. A júliusi izotermák viszont jobban követik a szélességi köröket, mert a nyári félévben a hőmérsékleti viszonyok elsődleges meghatározójává az Egyenlítőtől való távolság válik. A januári középhőmérséklet nyugaton, a balti partokon és a délebbi belső szárazföldi térségekben –4 °C, ugyanakkor keleten –16 °C, sőt a Sarki-Urál előterében –20 °C-ot ér el. A júliusi középhőmérséklet észak–déli irányban 12 °C-ról 24 °C-ra növekszik. Ennek következtében az évi közepes hőmérséklet-ingadozás a balti partokon még csak 20 fok körüli, a Káma mellékén pedig már 33–34 °C. A nagyfokú kontinentalitást még szemléletesebben mutatják a minimum értékek: Moszkvában mértek már –43 °C-ot, Kazanyban –47 °C-ot; de az eddig mért legalacsonyabb téli hőmérséklet a síkvidék területén Uszty-Scsugorban –55 °C volt.


Európai nagytájak

64. ábra > Júliusi és januári középhőmérsékletek a Kelet-európai-síkvidéken

A csapadék (65. ábra) nyugaton 700–800 milliméter, ami kelet felé általában 500–600 milliméterre csökken, de délkelet és északkelet felé még kevesebb, fokozatosan 200–400 milliméter lesz a mennyisége. Ám míg északkeleten a csekély párolgás következtében ez bőségesen elegendő vízmennyiséget eredményez, addig délkeleten – ahol a magas hőmérsékletek miatt a lehulló csapadék háromszorosa tudna elpárologni – emiatt már félsivatagi állapot jön létre. A déli tájakon a csapadékmennyiség általában időben is szeszélyes eloszlású, az erős ingadozás, változékonyság azt eredményezi, hogy átlagban minden harmadik év aszályos. A csapadék egy része


Európai nagytájak

hó formájában hullik; az északkeleti tájakon 7 hónapig, míg délnyugaton csak 1 hónapig marad meg a hótakaró.

65. ábra > Csapadékviszonyok a Kelet-európai síkvidéken

Az időjárás évi menetében alapvetően meghatározó a hosszan tartó téli hideg, amit az északi nyitottság miatt a gyakran beáramló sarki légtömegek is erősítenek, ugyanakkor a távoli Atlanti-óceán nem képes enyhíteni. Mivel nyáron a Földközi-tenger, illetve a Kászpi-térség felől szubtrópusi légtömegek is behatolnak, a déli térségek jelentősen felmelegedhetnek. A hirtelen beérkező légtömegek gyakran gyors és viszonylag erős változást hoznak. Az alacsony domborzat a légtömegek áramlását nem akadályozza, így csak gyengén módosít, bár egy


Európai nagytájak

jól tagolt hátságon kis különbségek is eredményezhetnek eltérést; megfigyelhető ez pl. a kiemelkedések magasabb csapadékértékeiben és a télen előforduló hőmérsékleti inverzióban. Egészében az éghajlat az alapvető kontinentális jelleg (hideg tél, nagy részén meleg nyár, sok napfény, nagy hőmérséklet-ingadozás, kevés csapadék, nyári csapadékcsúcs, száraz szelek) mellett nagyon határozottan övezetes elrendeződésű. Az északi hideg övezetben – az újabb éghajlattipizálás alapján a növényzetéről elnevezett – tundra, az északi mérsékelt övezetben a (szubpoláris) tajga, a rövid nyarú nedves kontinentális, majd a száraz kontinentális (sztyepp) éghajlat következik, fokozatos átmenetekkel.

10.3. 3. Óriás folyamok, alacsony vízválasztók földjeA Kelet-európai-síkvidék vízrajzára a fejlett, a szerkezeti domborzathoz igazodó folyóhálózat és a rendkívül sok állóvíz jellemző. A terület gazdag felszínalatti vizekben is.

A nagy kiterjedés következtében hosszú és nagy folyók alakultak ki, Európa hét leghosszabb folyója közül hat (Volga, Urál, Dnyeper, Káma, Don, Pecsora) a síkvidéken folyik keresztül. Sajátos módon e tájon található a kontinens egyedüli és legnagyobb lefolyástalan területe, a Kászpi-tó és a belé torkolló Volga vízgyűjtője (a Kászpi-tengernek is nevezett vízfelület vízföldrajzi szempontból valójában tó).

Az észak felé futó folyók rövidebbek, kisebbek, de éves vízhozamuk nagyobb, aminek fő oka a kisebb párolgási veszteség következtében nyereséges vízháztartás. Közülük leghosszabb és legbővebb vizű a Barents-tengerbe ömlő Pecsora, míg legnagyobb vízgyűjtőjű az Északi-Dvina. A parányi, de jelentős vízhozamú Néva, amely Európa legnagyobb tavából, a Ladoga-tóból ered, jelentősebb náluk, hiszen deltatorkolatában alapították Szentpétervárt.

A síkvidék területének 2/3-át a Jeges-tenger vízgyűjtő területétől délre fekvő vízgyűjtők alkotják. Folyói hosszabbak, nagyobbak, de éves vízhozamuk kisebb, mert a melegebb klíma következtében erősebb a párolgás, így kiegyenlített vagy veszteséges a vízháztartás, és völgyeik is jobbára vízáteresztő kőzeteken alakultak ki. Vízrajzilag legtekintélyesebb a 3531 kilométer hosszú Volga, amely közepes vízhozamával (8150 m 3/s) is kiemelkedik a kontinens folyói közül. E folyó Oroszország életében a legjelentősebb folyóvízként szerepel; közismert, hogy a nép „Volga anyácska” néven emlegeti. A múlt században hatalmas víztárolók építésével erősen beleavatkoztak a folyó életébe (66. ábra). A szárazföldi éghajlatnak megfelelően a Volga és a többi hasonló folyó vízszintingadozása nagy, de a vízjárási szélsőségeket jelentősen kiegyenlítették a nagy számban létesített víztározók. A folyók – kevés déli kivételtől eltekintve – telente hosszabb-rövidebb időre befagynak.


Európai nagytájak


Európai nagytájak

66. ábra > Antropogén beavatkozások a Volga vízgyűjtőjén. a) A vízjárás megváltozása a Ribinszki-víztározó megépítése után; b) a Volga vízgyűjtője és a tározók

A síkvidéken rengeteg az állóvíz, a tavak száma több tízezerre rúg. A legnagyobbak a Csúd–Pszkovi-tórendszer (4300 km2, ebből a Csúd-tó maga 3550 km2), az Ilmeny- és a Fehér-tó (Bjeloje ozero). Kialakulásukat főként a jég munkájának köszönhetik. A Fekete- és Azovi-tengerek partvidéke gazdag limán- és lagúnatavakban. A pozitív vízháztartású területeken a tavaknál is több, általában nagy kiterjedésű lápot és mocsarat találunk. A sztyeppvidékek mélyedéseit viszont kisebb, gyakran időszakos és változó mértékben sós tavak töltik ki.

10.4. 4. Az arktikus jégsivatagoktól a törpefüves száraz sztyeppekigDokucsajev, V. V. (1846–1903) orosz geográfus és talajkutató 1883-ban megjelent értekezésében kimondta: „a talaj rendkívül bonyolult kölcsönhatások – a helyi éghajlat, a növényi és állati szervezetek, az anyakőzetek összetétele és szerkezete, a helyi domborzat, a terület kora – eredménye”. Felismerte a talaj és a természetes növénytakaró éghajlati övezetekhez igazodását (67. ábra), és ebből a valamennyi tájtényező összefüggésén, kölcsönhatásán alapuló földrajzi övezetességet (68. ábra). Korai övezetességi beosztásán (boreális vagy tundra öv, erdős vagy tajga öv, feketeföld öv) alapul a mai észak–déli irányú beosztás is, amely igen leegyszerűsítve az alábbiakban foglalható össze.

1. A Jeges-tenger szigetvilágában a hideg övezeti jégtakarók és fagysivatagok öve, szinte csak tengeri élővilággal.

2. A Fehér- és Barents-tenger mellett a keskeny parti tundra öv, gyenge termékenységű, glejes tundratalajjal. Állatvilágára a kevés áttelelő (lemming, hóbagoly) és a nyári vendégek (vízimadarak, sarki nyúl, rénszarvas) jellemzők. Déli szegélyén átmenetet képez a hamuszürke erdőtalajon kialakult ligetes-erdős tundra, ahol már megjelennek a tajgából átlátogató állatfajok is.

3. A tűlevelű erdők széles sávja, a podzol talajú tajga síksági és hátsági öve. Nem egységes, dél felé ritkul és világosodik, egyre sűrűbb aljnövényzettel, miközben a lápok száma csökken. Tűlevelű fáinak egy része – pl. a szibériai lucfenyő, vörösfenyő, cirbolyafenyő – a jégtakaró visszavonulása utáni betelepülésnek köszönhetően szibériai eredetű. Állatvilágát főként a barnamedve, hiúz, farkas és kis termetű prémes állatok jellemzik.

4. A Balti-tenger térségétől kelet felé kiékelődő, majd foltokban újra megjelenő vegyes erdők öve. A fenyők lombhullató fajokkal, főleg tölgyekkel keverednek, és az aljnövényzet egyre dúsabb és gazdagabb. Talaja a gyepes podzol. Állatvilága a tűlevelű és a lombhullató erdők közötti átmenetet tükrözi.

5. A lombhullató erdők Urálig húzódó öve, északon még podzolos, délebbre barna erdőtalajjal, amely mára az emberi beavatkozás hatására jelentősen átalakult. Állatvilágára a rovarevő emlősök, gímszarvas, vaddisznó, valamint – a kizárólag a természetvédelmi területeken fennmaradt – európai bölény jellemzők.

6. A felszakadozó erdős sztyepp öve, ahol a több lombkoronaszintet hordozó, dús cserjeszinttel és aljnövényzettel rendelkező erdő már csak kisebb-nagyobb foltokat képez, amelyek közé egyre szélesebb füves térségek ékelődnek. A talaj is mozaikossá válik: a szürke erdőtalaj valódi feketefölddel váltakozik. Állatvilága a lombhullató erdők és a sztyeppek közötti átmenetet tükrözi.

7. A déli, széles, kelet felé egyre terjedelmesebb sztyepp, az orosz csernozjom öve az eljegesedéseket átvészelt állatvilággal, amelynek legjellemzőbb képviselői a rágcsálók (ürge- és hörcsögfajok, földikutyák). Az egykor hatalmas csordákban legelésző tatárantilop (szajga) a kipusztulás szélére került, az európai vadló, a tarpán pedig már ki is halt.

8. Végül délkeleten, Ázsia határán a ritkás, törpefüves félsivatag terül el, jellemzően gesztenyebarna talajokkal, szerény rágcsálófaunával.


Európai nagytájak

67. ábra > A Kelet-európai-síkvidék eredeti növénytakarója. Jelmagyarázat: 1 – fagysivatag; 2 – tundra; 3 – tajga; 4 – vegyes erdő; 5 – lombhullató erdő; 6 – erdős sztyepp; 7 – sztyepp (puszta); 8 – félsivatag; 9 – sivatag; 10 – hegységek függőleges övekkel; 11 – jégtakaró


Európai nagytájak

68. ábra > Észak–déli irányú komplex földrajzi szelvény Kelet-Európában

10.5. 5. Tájak az északi tundrától a Krím-félszigetig10.5.1. 5.1. A glaciális felhalmozódás területe

10.5.1.1. 5.1.1. A tundra öve


Európai nagytájak

A Kelet-európai-síkvidék északi partszegélyén kelet felé szélesedő tundrasáv foglal helyet. A part mentén és a szárazföldtől leszakadt Kolgujev-szigeten a szinlők a Barents-tenger fiatal szintingadozásait jelzik. A parton dűnék jelentenek változatosságot, mögöttük lápok terpeszkednek. Nyugaton a Barents-tengerbe nyúló Kanyin-félsziget gyér, köves tundrafelszínéből enyhén emelkedik alig 240 méterig a hegységnek valójában jóindulattal sem nevezhető Pae-hegység kaledón eredetű roncsa, amelyet a fagy apróz tovább. Folytatásában sok száz kilométer hosszan húzódik észak-északnyugat–dél-délkeleti csapással az ősidei – bajkáli – és kaledóniai hegységképződésekhez kapcsolódó, metamorfitokból felépülő, jég csiszolta Tyimán-hátság, amelynek északi, tagoltabb része csaknem 500 méterig magasodik. Változatos kőzetanyaga kedvezett szűk kanyonok, kemény kvarcitcsúcsok, kőtengerek létrejöttének. Már a tajga övezetébe nyúló, erősen letarolódott déli része laposabb, fennsík jellegű. Tőle keletre a hátság és az Urál között elterülő Nyenyecföldön fekszik a Szamojéd-tundra, amelyet a Pecsora folyó széles, teraszos völgye választ ketté az egyhangúbb felszínű Kis-Szamojéd- és a változatosabb, magas morénavonulatokból, vizenyős lapályokból, lápokból álló Nagy-Szamojéd-tundrára. A tundravidék ősi lakói nyelvrokonaink, a finnugor nyelven beszélő népek közé tartoznak (akárcsak a finnek, az észtek vagy a skandináviai lappok). A nyelvcsalád egyik csoportját alkotó szamojédek, illetve az északi szamojédek közé tartozó, alig pár tízezer főből álló nyenyecek népneve jelenik meg az említett földrajzi nevekben. Délebbre további, jóval nagyobb létszámú finnugor népcsoportok élnek, köztük a komik és a marik.

10.5.1.2. 5.1.2. A tajga öve

A tundra és az erdős tundra övtől, azaz nagyjából az Északi-sarkkörtől délre kezdődően a hatalmas, több mint 1000 kilométer széles tajga uralkodik. Területén a Balti-tengertől kezdődően kiterjedt morénavidék húzódik, amely az egész síkvidék legváltozatosabb domborzatú tája. Felszínén 300 méter fölé emelkedő morénahátságok (hullámos fenékmoréna- és íves futású végmorénasáncok) és alacsony alföldek váltakoznak, közöttük több ezer tó vize csillog, de még ezt is meghaladja a lápok száma.

Nyugaton az utolsó (itt valdájnak nevezett) eljegesedés fiatalabb (Közép-Európában ez a pomerániai) stádiumában jéggel borított vidékének legalacsonyabb tája a Balti-alföld. Nagy része 100 méternél is alacsonyabb, lapos alföld, amelyből hosszú ózok sáncai és kisebb-nagyobb hepehupás morénaszigetek emelkednek ki, utóbbiak három észak–déli sávba rendeződve. Legmagasabb (318 méter) a valdáj eljegesedés fiatal fenékmorénájából felépülő Haanjai-hátság Észtország délkeleti vidékén, amelynek tavakkal tarkított felszínét a lefutó folyók felszabdalták. A közeli, három részből álló Csúd (Peipsi)–Pszkovi-tórendszer vizét – amely a síkvidék legnagyobb tava – a rövid Narva vezeti le a Finn-öbölbe. Keletebbre az egyhangú, tavakban, mocsarakban gazdag Ilmeny-alföld fekszik, központjában a területét változtató, hasonló nevű sekély tóval, amelynek vízfeleslegét a Volhov szállítja a Ladoga-tóba. A Balti-alföldet az íves futású, fiatal Balti–Fehértengeri-végmorénavonulat zárja le.

A tajga öv keleti felén a Tyimán-hátság délebbi szakaszának lapos hátai által kettéválasztott Dvina- és Pecsora-medencék lényegesen egyhangúbb, hatalmas morénavidéke terül el. Déli részükön csupán elaggottabb morénák találhatók, mert az Urál nyugati előterében csak az idősebb (utolsó előtti) eljegesedés alkalmával volt jégtakaró.

10.5.1.3. 5.1.3. A vegyes erdők öve

A tajga övtől délre, a vegyes erdők sávjában húzódnak a síkvidék fő természetföldrajzi választóvonalát képező, hosszan elnyúló, morénával fedett hátságok. A valdaj (visztula) eljegesedés idősebb morénavidékén – a Közép-európai-síkvidék hasonló időben képződött tóhátságainak folytatásában – a nagy kiterjedésű Fehérorosz (Belarusz)-tóhátság terjeszkedik. A hepehupás, túlnyomóan morénából (amelynek vastagsága a 200 métert is elérheti) álló térszínen csillogó ezernyi tó vizét a Daugava és a Nemunas vezeti le. Tovább északkeletre a síkvidék legmagasabb és egyben legjelentősebb vízválasztója, a Valdáj-hátság emelkedik. Mozgalmas domborzatát a glaciális akkumulációs formák gazdagsága jellemzi, és emellett tavakban is bővelkedik. Róla indulnak hosszú útjukra három különböző tenger felé a síkvidék nagy folyói közül a Volga, a Dnyeper és a Nyugati-Dvina.

Keletebbre a Szmolenszki-, Moszkvai- és Észak-Orosz-hátságok többnyire ősi tömbboltozatokon (anteklíziseken) alakultak ki, de felszínüket az idősebb moszkvai (warta) és a legnagyobb kiterjedésű dnyeper (saale) eljegesedések során képződött morénák takarják be változó vastagságban. Tovább délre az eltűnő morénák helyét az olvadékvizek homokos lerakódásai és folyóvizek által formált alföldek veszik át. A Fehérorosz- és Podóliai-hátságok közötti alföldek közül nyugaton a síkvidék legegységesebb, „legalföldibb” tája, a jura vége óta süllyedő és ezért tökéletes síksággá töltődött hatalmas Poleszje található. Alacsony, lapos térszínén a rossz lefolyású, enyhe mélyedésekben lápok, mocsarak jöttek lére. Jelentős részüket az utóbbi évtizedekben lecsapolták. Mint neve (jelentése „erdővidék”) is jelzi, a növényzetben egyre inkább uralkodóvá válnak a lombhullató erdők. A kisebb-nagyobb tavakat, mocsarakat rövid folyóágak kapcsolják fő folyójához, a


Európai nagytájak

Pripjatyhoz. Moszkvától délkeletre a Mescsera, majd a Vetluga alföldjei a Poleszje keleti, kontinentálisabb, tehát szárazabb hasonmásaként jelennek meg.

10.5.2. 5.2. A lösztakaró és az egyre fiatalodó tengerelöntések vidéke

Az olvadékvíz-síkságoktól délre a síkvidék domborzatilag legtagoltabb övébe jutunk. A jégtakarótól és olvadékvizeinek lerakódásaitól délre vastag lösztakaró borította be a pleisztocénban a felszínt. Az elmúlt mintegy tízezer év alatt azonban ez erősen pusztult, így ma már csak a hátságokat fedi lösz. A felszínüket az alföldek felé lefutó folyók, valamint vonalas eróziós formák, helyi nevükön balkák és ovrágok szabdalták fel. Az ovrágok nagyjából V keresztmetszetű vízmosásos löszszakadékok, amelyek általában löszmélyutak vízfolyások általi továbbmélyítésének és a felszín alatti üregesedésnek (alagosodás, szuffózió) az eredményeként jönnek létre. A balkák több (akár több 10) kilométer hosszú, teknőszerű, széles talpú, többnyire folyószerűen kanyargós száraz löszvölgyek, nem ritkán az ovrágok folytatásai, erózióbázisai, amelyek általában már stabilizálódtak. A domborzat egyébként alapvetően egyszerű elrendeződésű: alapjellegét az északról dél felé tartó magasabb, tagoltabb hátságok adják, közöttük pedig alacsony, lapos alföldek húzódnak, amelyeket főleg folyóvízi hordalék töltött fel.

10.5.2.1. 5.2.1. A lombhullató erdők és az erdőssztyepp öve

Északon még zárt lombhullató erdők díszlenek, amelyek dél felé ritkulnak, helyüket erdőssztyepp veszi át. A területet nagy folyók, a Dnyeper, Don, Volga szelik át, amelyek vízszintingadozása erős, és vízhozamuk a tetemes párolgás következtében dél felé jelentősen csökken.

A hátságok közül legnyugatibb, legnagyobb és a legmagasabb a Podóliai-hátság, ahol az egész síkvidék legmagasabb pontja (515 méter) is található. Területén a felszínhez közel kerül az ősi alapzat, az Ukrán-pajzs, sőt egyes bevágódott völgyek mélyén fel is tárulnak annak idős kőzetei. Általában harmadidőszaki üledékek és lösz borítják. Felszínét az egész síkvidék legmélyebb völgyei szabdalják, minden irányban kifelé futó vizei főleg a Dnyeper és a Dnyeszter felé sietnek. Mivel északnyugaton 600 milliméternél is több csapadékot kap, ezért ott lombhullató erdők fedik.

A hátság sajátos tája a Dnyeszter folyásától északra, Borsiv város közelében fekvő, középső miocén kori gipszben kialakult gipszkarszt. A gipszet (és részben mész- és homokköveket) tartalmazó rétegsor sekély lagúnás tengerben ülepedett rá a feküt alkotó szilur agyagpalára. A miocén végi kiemelkedés eredményeként létrejött fennsíkot a bevágódó folyók kisebb blokkokra szabdalták; megkezdődött a gipsz karsztosodása. A gipszrétegek feletti kőzettömegek nyomására bekövetkező kipréselődés során a gipszréteg anyaga a legkisebb ellenállás, vagyis a mélyen bevágódott patakvölgyek irányába mozgott és ennek megfelelően alakultak ki benne az elmozdulási iránnyal jobbára 45 fokos szöget bezáró törések, járatok (pszeudotektonikus hasadékhálózat). A repedések mentén beszivárgó, befolyó vizek tovább alakították a barlangokat, amelyek közül az Optimista-barlang a Föld második leghosszabb (212 kilométer) barlangja; vízszintes kiterjedésű, kristályokban gazdag, sűrű labirintus.

A Podóliai-hátságtól délnyugat felé, a Dnyeszter völgyén túl a Prut völgyéig terjed a rendkívül aprólékosan felszabdalt, tömegmozgásos jelenségekben gazdag Moldvai-hátság, délkelet felé pedig fokozatosan lealacsonyodva megy át a Dnyeper-hátság vidékébe, amely azután a Dnyeper alföldjébe simul bele. E viszonylag sűrűn lakott területek arculatát, növénytakaróját az emberi tevékenység, főként a mezőgazdaság erősen átalakította.

A síkvidék déli részének központi tája az Oka folyó völgyétől délre fekvő Közép-Orosz-hátság. Északon magasabb (297 méter), dél felé alacsonyodik, felépítése is változik. Északon középidei laza üledékek fedik az óidei mészkőalapzatot, délen kivastagodnak a kréta rétegek, amelyeket óharmadidőszaki kőzetek és lösz takarnak. Erdős pusztákkal borított felszínét a változatos futású Oka és a Don, valamint mellékfolyóik aprólékosan feldarabolták. Északon jellemzők a karsztos formák, délen a völgyek kiszélesednek, a balkák és ovrágok uralkodnak. A hátság mentén a vidék két nagy folyója, a Dnyeper és a Don kanyarog. Korábban a dnyeper jégkorszakban a két folyó medencéje mentén hatalmas nyelvszerű jégárak nyomultak dél felé az 50° szélességen is túl (a Don esetében egészen a Medvegyica torkolatáig), és terítették le morénájukat, hagyták hátra a hatalmas vándorköveket. Később az olvadékvizek széles homokteraszokat képeztek, főleg a nyugati alacsonyabb Dnyeper-alföldön. A keleti, magasabb Oka–Don-alföldön, ahol szintén járt a jég, a lapos völgyi vízválasztó megőrizte az egykori morénatakarót.

Az alföldtől keletre a felszín lassan emelkedik a Volgáig terjedő Volgamenti-hátság 300 méter fölé magasodó tetőszintjéig, majd keleten meredek peremmel hirtelen ereszkedik le a Volga völgyére. A féloldalas, hatalmas


Európai nagytájak

kiterjedésű hátságba az újharmad- és negyedidőszak során sűrű és viszonylag mély völgyhálózat vágódott. A keleti perem meredek falán feltárulnak a perm–kréta időszaki agyagos-márgás üledékek, amelyek kedveznek a tömegmozgásos jelenségeknek. Az oldalba mély és szakadékszerű vízmosások vágódnak a partra merőlegesen, s a folyó által alámosott partok mentén a völgyperem csuszamlásokkal fokozatosan hátrál. Mivel a bal part alacsony, így a több kilométer széles völgy erősen részaránytalan. Kivétel ez alól a szamarai kanyar, ahol a jól kirajzolódó Zsiguli-hegy fekszik. A kemény karbon–perm mészkőből és dolomitból álló, erdőkkel (tölgy, hárs, juhar) fedett, tetőszintjében ellaposodó aszimmetrikus vonulatot, amely északon merész, függőleges sziklafallal, délen jóval lankásabban emelkedik a folyó völgye fölé, a Volga nem tudta átvágni, hanem hatalmas kanyarral megkerülni kényszerült. Felszínén karsztos formák találhatók, peremét vad vízmosások, szűk szurdokok szabdalják; így csekély magassága (375 méter) ellenére középhegység érzetét kelti.

A Volga széles, teraszokkal kísért bal partján túl a lealacsonyodott Volgántúl kezdetben egyhangú alföld, amelyből kelet felé határozott lépcsővel emelkedik ki egy magasabb hátvidék. Az északabbi, fennsík jellegű részén terjeszkedő Bugulma–Belebeji-hátság hatalmas kőolaj- és földgázkészletei igen értékesek. Délen a Volgán-túlt és egyben a Kelet-európai-síkvidéket a nyugat–keleti irányú keskeny, közép- és újidei üledékekkel takart, felszabdalt hátakból álló, karsztos Obscsij Szirt zárja le. A Volgán túl a csapadék 400 milliméter alá csökkenése és a forró nyár következtében már félsivatagos puszták uralkodnak.

10.5.2.2. 5.2.2. A sztyeppek öve

Az óriási síkvidék legdélibb, legfiatalabb és legmelegebb része a sztyeppek öve, amely délen a Fekete- és az Azovi-tengerig, illetve a Kaukázus előteréig terjed. A mintegy 200 méter magas alföldi táj – amelyet elhelyezkedéséből adódóan nevezhetünk Dél-ukrán- vagy Feketetenger-melléki-alföldnek is – fokozatosan lejt a tengerek felé. Felszínfejlődésében már nem volt szerepe a jég munkájának, de a jégkörnyéki folyamatok még erősen hatottak, leginkább a vastag (helyenként több tíz méternyi) lösz képződése volt jellegzetes. A folyók széles hordalékkúpokat építettek, a nagyobbak (Dnyeszter, Déli-Bug, Dnyeper) bevágódva részaránytalan völgyeket képeztek. A Dnyeper alsó szakaszán még az Ukrán-pajzs felszínközeli kemény kőzeteit is átvágta, azokon szép vízeséseket hozott létre. Ezek sajnos már nem láthatók, mert a folyó vizét egy víztározó építésével felduzzasztották. Mint ahogy az eredeti táj többi része, elsősorban növényzete és állatvilága is csaknem teljesen eltűnt a mezőgazdasági termelés hatalmas térhódítása következtében. E legdélebbi öv a síkvidék napfényben leggazdagabb tája, amely a legtipikusabb füves pusztaság volt. Északabbra a feketeföld-talajon az árvalányhajfélék lengedeztek, a keskenyebb déli sztyepp egyhangú síkját pedig, ahol a talaj fokozatosan gesztenyebarnává válik, szárazságtűrő törpefüvek borították.

A tengerek közvetlen melléke sajátos táj. A 100 méternél alacsonyabb alföldet nagyrészt a tenger formálta már az újharmadidőszak óta. Üledékeit vastag lösz fedi. A jórészt művelésbe vont löszös folyóközi hátakat különleges zárt mélyedések, a pódok teszik változatossá. Ezeknek a hol kerekded, ovális, hol hosszúkás mélyedéseknek a kialakulása a szuffózió (magyarul az alagosodás) folyamataira vezethető vissza. A lösz tömörödése vagy – nedvesebb periódusokban – állékonyságának a beszivárgó vizek okozta elvesztése berogyásokat indított meg. Az így keletkező berogyások pedig összeolvadhattak, akár egy-egy hosszabb mélyedéssé is alakulhattak.

A legkiterjedtebb löszhát a legnagyobb pódokkal a Dnyeper és az Azovi-tenger közötti lapos síkságon terjeszkedik. Ez a kelet-európai sztyeppvidék máig részben még megmaradt legjellegzetesebb vidéke. Itt található az Aszkanyija Nova Természetvédelmi Terület, egy bioszféra-rezervátum, Európa egyetlen védett árvalányhajas sztyeppje.

10.5.2.3. 5.2.3. A tengermellék

Az egykori folyótorkolatokban a tengerek vizének benyomulásával hosszúkás, sekély öblök, ún. limánok alakultak ki. A leghatalmasabb a Dnyeper limánja, amelyhez északon a Déli-Bugé csatlakozik. Másutt a turzások sekély lagúnatavakat rekesztettek el. A lapos, épülő partokat apró, változatos szigetek is tagolják.

A Feketetenger-melléki-alföld keleti szegélyét két hátság tagolja: a kisebb és alacsonyabb (324 méter) Azovi-, valamint a nagyobb kiterjedésű Donyec-hátság (367 méter). Szerkezeti alapjuk is különböző. Az előbbi az Ukrán-pajzs délkeleti kibukkanása, míg az utóbbi variszkuszi eredetű, amelynek kimagasló gazdasági jelentőségű feketekőszén-telepeit köszönheti. Lapos hátakból álló, általában lösszel fedett felszínüket mély folyóvölgyek, vízmosások tagolják. A két hátság erdőssztyepp növényzetével is szigetként különült el környezetétől, ám az erdőfoltok nagy része mára már eltűnt. Ebben a sűrűn lakott és erősen iparosított térségben a jellegzetes szocialista nemtörődömséggel párosult környezetkárosítás, tájrombolás hatásai különösen erősek, ma is mindenütt érzékelhetők.


Európai nagytájak

Az Alsó-Don völgyén túl északnyugat–délkeleti irányban húzódik az éles szerkezeti vonalat és határt jelentő Manyics-árok. Egy alig 26 méter magas völgyi vízválasztótól indul nyugatnak az Azovi-tenger felé a Manyics folyó, amely lényegében sós tavakat fűz fel, illetve az újabb vízrendezések következtében szinte összefüggő víztározórendszerré alakult. Tőle északkeletre az észak–déli csapásirányú, 120–160 méter magas, határozott peremű, aszimmetrikus Jergenyij-hátság húzódik, amelynek szárazságtűrő gyér ürömfüves pusztái átmeneti tájat jelentenek a Kászpi-tó melléki félsivatagok felé, jelezve az Európa és Ázsia közötti határ itteni megvonásának jogosságát.

A Kelet-európai-síkvidék déli peremén ékelődik be a Fekete- és az Azovi-tenger közé a Krím-félsziget, amelyre az alig 8 kilométer széles Perekopi-földnyelv vezet át. A jellegzetes alakú félsziget északi partja – főleg északkeleten – gazdagon tagolt, ahol újra megjelennek a limánok.

Az Azovi-tengertől a 100 kilométernél hosszabb Arabat-földnyelv turzásával leválasztott Szivas-öböl példájával sajnálatos módon illusztrálni lehet a természet tönkretételét. A helyenként 30–50 méter magas, meredek partfalak övezte, apró öblözettel és szigettel tarkított térségében különleges ökológiai körülmények alakultak ki. Vize nyáron 35 °C-ra is felmelegedett, télen viszont erősen lehűlt, sőt északon be is fagyhatott. A magas hőmérséklet és intenzív párolgás következtében (folyó sem torkollik bele) nyáron nagyon megnőtt a sótartalma, amely a déli részén a 25%-ot is elérhette. Ezért északon még különleges és változatos állatvilág (pl. 50 halfaj) alakult ki, délen azonban szinte élettelen volt a víz. Ma már azonban az egész megváltozott. Egy szódakombinát szennyvize miatt a víz átlátszatlan rózsaszínné változott, s minden élet kipusztult az ukrán „Nátron-tóból”.

A félsziget északi 80%-át elfoglaló Krími-alföldet a fiatal megsüllyedést követően lerakódott újharmad–negyedidőszaki tengeri üledékek töltötték fel. A túlnyomórészt 100 méternél is alacsonyabb tökéletes síkság a száraz kontinentális éghajlat miatt vízfolyásokban nagyon szegény, folyócskái közül nyáron több teljesen kiszárad, még a legjelentősebb Szalhir is időszakossá válik alsó szakaszán. Eredeti növénytakarója többnyire gesztenyebarna és csernozjom talajokon kialakult árvalányhajas füves sztyepp volt, ám nagy részét művelésbe vonták, és a sótartalmú talajvíz következtében helyenként szikesedés lépett fel.

A félsziget déli negyedén mintegy 150 kilométer hosszan húzódik délnyugat–északkeleti irányban az Eurázsiai-hegységrendszer elszakadt tagja, a Krími-hegyvidék, amely enyhén gyűrt hullámos dombsorokkal a Kercsi-félszigeten is folytatódik, majd a Kercsi-szoros túlpartján elnyúló Tamany-félszigeten dombsorokkal, sárvulkánokkal követhető tovább a Nagy-Kaukázus felé. Az erősen aszimmetrikus hegység észak felé fokozatosan ereszkedik a Krími-alföld felé, délen azonban meredeken, helyenként 500–600 méter magas falakkal szakad le a nagyon keskeny parti síkságra. Környezeténél jelentősen magasabb, legkiemelkedőbb pontja a Roman-Kos (1545 méter).

Földtani felépítésében főleg középidei (leginkább jura), kisebb részben óharmadidőszaki üledékek (mészkő, homokkő, konglomerátum, pala) vesznek részt. A kimmériai gyűrődést és kiemelkedést a kréta időszakban letarolódás követte. Az újharmadidőszakban újabb, erős szerkezeti mozgások vetődéseket, áttolódásokat eredményeztek, nagyobb déli része teljesen a Fekete-tenger alá süllyedt, az északi viszont antiklinálisként felboltozódott és ebből lett a mai hegyvidék. Mindezek következtében a Krími-hegyvidék felszínére hullámos, lapos fennsíkok, réteglépcsők, meredek falú, mély szurdokvölgyekkel elkülönített rögök jellemzők, amelyeken kisebb-nagyobb karsztos formák (barlangok, dolinák, víznyelők, szurdokok) és kőtengerek egyaránt előfordulnak. A legmagasabbra (1200–1500 méter) nyugaton emelkedő részei nem alkotnak éles gerincvonulatot, hanem hullámos, lapos, füves fennsíkokat, az ún. jajlákat (eredeti jelentése a krími tatárok nyelvében „nyári legelő”) képeznek. A közvetlenül a tengerparton emelkedő Jajlák vonulatának meredek, összefüggő fala jól megvédi az előtte elhelyezkedő keskeny parti sávot az északról esetleg betörő kedvezőtlen éghajlati hatásoktól, emiatt itt kellemes mediterrán éghajlat alakult ki, gyógy- és üdülőhelyek (Alupka, Jalta, Gurzuf, Alusta) sorával. Keletebbre alacsonyabb és erősen feldarabolódott, különálló, meredek peremű, mély szurdokokkal elkülönülő rögökből, majd tovább kelet felé közepes magasságú (600–800 méter) gerincekből, hátakból áll, amelyek lábánál a parti síkság is kiszélesedik.

A Krími-hegyvidék a Jajlák határozott vonulata következtében elsőrangú éghajlatválasztó: tőle északra az előhegység területén, majd a Krími-alföldön is kontinentális, száraz; a Jajláktól délre, főleg a nyugati oldalon pedig enyhe, mediterrán jellegű az éghajlat. Az uralkodó barna erdőtalajokon kialakult növényzet szép függőleges övezetekbe rendeződött. Az északi lejtőkön 600 méterig – mára ugyan az ember tevékenysége következtében megritkulva – főleg tölgyesekből álló lombhullató erdők, feljebb bükkösök díszlenek fenyőkkel keveredve, majd 1100 méter felett cserjések és hegyi rétek találhatók. A déli lejtők alsó övezetében kb. 300 méter magasságig a jellegzetes örökzöld növényzet uralkodik. A déli part jelentős üdülőövezete ma már igen erősen átalakított kultúrtáj. Az ókortól kezdve itt letelepülő, s különféle vidékekről származó népeknek köszönhetően a félszigeten érdekes és hasznos jövevényfajok – pl. olajfa, szentjánoskenyérfa, füge – is


Európai nagytájak

megjelentek.

11. A természeti környezet átalakulásaPROBÁLD FERENC, PAVLICS KÁROLYNÉ

11.1. 1. Az erdőirtás okai és következményeiAmint az Európa természetföldrajzi áttekintéséből is kitűnt, földrészünkön immár évezredek óta az emberi társadalom vált a legfontosabb tájformáló tényezővé: az általa előidézett változások jóval nagyobb arányúak, területileg átfogóbbak és mélyrehatóbbak voltak, mint bármely más kontinensen. A természetes vagy ahhoz közel álló ökológiai rendszerek Európának csupán szerény töredékén – főként hasznosításra alkalmatlan peremvidékeken – maradtak fenn. Jellemző, hogy a különböző típusú természetvédelmi területeknek a XX. század folyamán létrejött rendszere is általában egymástól elszigetelt, csekély kiterjedésű tagokból áll, és – miként azt hazánk nemzeti parkjai is mutatják – rendszerint már erősen átalakított, legfeljebb egyes részleteikben eredeti tájak élővilágának, társulásainak, veszélyeztetett növény- és állatfajainak vagy értékes formakincsének megóvását szolgálja (Kerényi A. 1999). A földrészünkön elkülöníthető tíz biogeográfiai tartomány (69. ábra) közül a hegyvidékek, az arktikus tundrák és a boreális fenyvesek övezetei őriztek meg legtöbbet eredeti arculatukból. Ezzel szemben a legdrámaibb átalakulás színtere először a mediterrán tartomány volt, majd a mezőgazdaság térnyerésével a középkorban átcsapott a folyamat az atlanti és a kontinentális erdők tartományára is, végül pedig a sztyeppek művelésbe vonásával és a tajga irtványainak bővítésével földrészünk keleti és északi határáig nyomult.


Európai nagytájak

69. ábra > Európa biogeográfiai tartományai az EU és az Európa Tanács 1997-ben elfogadott beosztása szerint (European Environment Agency 1998)

A posztglaciális korszak kezdetén Európa területének 80%-át erdő borította; ez az arány a XX. század derekáig 30%-ra csökkent, napjainkban pedig 33%-ra tehető. Kontinensünk 40%-án mezőgazdálkodás (25%-án földművelés) folyik, a beépített területek aránya pedig meghaladja az 5%-ot, a sűrűn lakott, fejlett országokban a 10%-ot is. Míg Észak-Európában az erdőknek valamivel több, mint a fele természetes vagy ahhoz közeli állapotban van, kontinensünk nyugati és déli államaiban gyakorlatilag már csupán telepített erdőket találunk; ezek fajokban szegények, és állományuk összetétele a fakitermelés gazdasági szempontjaihoz, nem pedig a biológiai diverzitás fenntartásának és a környezet védelmének igényeihez igazodik. Az őshonos fák helyén sok helyen gyorsan növő, ipari felhasználásra alkalmas, ámde tájidegen fajokból hoztak létre monokultúra jellegű ültetvényeket; így terjedt el Portugáliában és a mediterrán országokban az Ausztráliából származó eukaliptusz, Közép-Európa folyói mentén a kanadai nyár, homokos térszínein az akác.

A Földközi-tenger környékén az örökzöld keménylombú erdők teljes kiirtása már a történeti idők hajnalán kezdetét vette: hajóépítésre, szerszámok készítésére, tüzelő- és építőanyagnak egyaránt fát használtak, és csak az erdők fogytával kényszerültek rá a terméskő-építkezésre. Az Attika letarolt hegyoldalain látható talajpusztulásról Kr. e. 400 körül már Platón is keserű szavakkal emlékezett meg. A görögök és a rómaiak által elkezdett erdőirtást a középkorban Bizánc, Genova, Velence, Spanyolhon hajóácsai, földművesei és szénégetői folytatták, s a meredek lejtők talaját elsöprő erózió, valamint a kecskepásztorkodás nyomán soha többé nem újulhattak meg az erdők: helyüket kopár sziklák vagy másodlagos bozótos növénytársulások (macchia, garrigue) foglalták el. A maradék erdőfoltok és cserjések napjainkban is gyakran szenvednek a hamar lábra kapó és terjedő tűzvészektől.

Az atlanti biogeográfiai tartomány dús lombhullató erdőinek pusztítása a középkor elején gyorsult fel; a legelők és termőföldek iránti igény növekedése és a hajóépítés fellendülése nyomán a XVI–XVII. századra az eredeti növénytakarónak hírmondója is alig maradt. Az Ír-sziget brit földesurai nem csupán az eladott rönkfa hasznáért irtották az erdőt, hanem azért is, hogy a lázadó íreknek rejtekhelyet nyújtó vadont felszámolják. Nagy-Britannia és Franciaország a XVII. századtól már az amerikai gyarmatokról kényszerült beszerezni a fát, a faszénnel működő vaskohászat súlypontja pedig áthelyeződött Svédország és az Urál erdőkben gazdag ércbányavidékeire. Az Ír- és az Angol-sziget erdősültsége (8, illetve 10%) az újabb idők telepítései ellenére is a legalacsonyabbak közt van Európában.

Az erdők helyén kialakult másodlagos vegetáció sem maradt érintetlen: pl. Skóciában az egykor birkalegelőnek használt fenyérek egy részét újrafásították, Dániában pedig intenzív mezőgazdasági hasznosításba vonták.

Közép-Európa sokfelé tűlevelűekkel elegyes lomberdeit a német földművesek falvaiból körkörösen bővített vagy az utak, folyóvölgyek mellől kiinduló irtványai a középkor folyamán a hegyvidékekre szorították vissza. (A gyakori -rod, -rot, -reuth végződésű helynevek tanúskodnak arról, hogy az adott település irtásföldön jött létre.) Hasonló folyamat ment végbe Európa keleti felén is, Észak-Európában pedig a megművelt földek térhódítása egészen a XX. század közepéig tartott, jóllehet itt az erdőállomány zöme érintetlen vagy a természeteshez közeli állapotban megmaradhatott.

A XX. század második felében Európa szántóföldjeinek terjeszkedése visszájára fordult: a fejlett országokban előbb a városok, majd a helyenként elnéptelenedő falvak környékén is egyre több szántó maradt parlagon. A 90-es évektől az Európai Unió közös agrárpolitikája is ösztönzi a termőföldek pihentetését, művelésből való kivonását és erdősítését. A volt szocialista országokban a földtulajdonviszonyok újjárendezése szintén a megművelt terület zsugorodásával járt.

Az utóbbi néhány évtizedben a marginális mezőgazdasági területek fásítása gyarapította ugyan kontinensünk erdőségeit, viszont 1975 óta a szakemberek új típusú erdőpusztulásra figyeltek fel, amelynek okai a légszennyező anyagok (kén-dioxid, nitrogén-oxidok, ózon) közvetlen kártételében, másrészt a savas ülepedés útján a talaj kémiai és biológiai folyamataira gyakorolt áttételes hatásaiban keresendők. Az ENSZ–EGB és az Európai Unió egész kontinensünkre kiterjedő 1996. évi vizsgálata szerint az európai erdők faállományának mintegy 40%-a tekinthető egészségesnek, ugyanakkor kereken 1/4-e már leveleinek több mint 25%-át elveszítette (2–4. károsodási fokozat). Az erdőpusztulás különösen Cseh- és Lengyelországban, Szlovákiában, továbbá Kelet-Németországban öltött katasztrofális méreteket: az Érchegység és a Harz egyes részeit valósággal letarolta. A légszennyező anyagok kibocsátásának csökkenése nyomán a 90-es évek közepétől az erdők állapota a legtöbb érintett országban lassan javulni kezdett.

A természetes növénytakaró nagymértékű átalakítása és kultúrvegetációval való helyettesítése a földrajzi burok


Európai nagytájak

többi szférájában is tovagyűrűző változásokat indított el. Ezek közül a legfontosabbak az alábbiakban foglalhatók össze:

1. A természetes élőhelyek egy része teljesen eltűnt, más része átalakult, összezsugorodott, területileg felaprózódott. Az igen gyors változás következménye a biológiai változatosság (diverzitás) csökkenése, növény- és állatfajok egész sorának már bekövetkezett vagy küszöbön álló pusztulása. Az Európában most élő 12 500 magasabb rendű növényfajból 21, az 1267 gerinces állatfajból 184 a kihalás szélére sodródott – veszélyeztetett vagy sebezhető – kategóriába tartozik (Kerényi A. 1999).

2. Az erdőtakarójuktól megfosztott lejtőkön gyorsult a csapadék lefolyása, emiatt szeszélyesebbé vált a folyók vízjárása, és nőtt az árvízveszély.

3. A megváltozott vegetáció és a mezőgazdasági művelés a talaj típusának és szerkezetének átalakulását, a természetes erózió felgyorsulását, néhol a talajtakaró teljes pusztulását vonta maga után. Az erdőirtás folytán megnövekedett hordalékmennyiség magyarázza a Földközi-tenger medencéjében elterülő síkságok és tengerpartok gyorsabb ütemű feltöltődését és a folyami delták előnyomulását; ennek tulajdonítható, hogy számos régi kikötő (pl. Milétosz, Ostia, Ravenna, Palos) több kilométer távolságra került a tengertől. A talajdegradációs folyamatok által érintett területekről az UNEP 1994. évi jelentése alapján a 6. táblázat ad áttekintést.

6. táblázat > A talajdegradációs folyamatok által érintett területek Európában. Forrás: Fischer Weltalmanach (2000)

Szárazföldi terület (millió km2)

Ebből a degradáció által érintett terület (%)

Az előbbi kategórián belül a különböző degradációs folyamatok által sújtott területek részaránya

Vízerózió (%) Szélerózió (%) Fizikai degradáció (%) Kémiai hatások (%)

9,5 23 52 19 17 12

A vízerózió természetes körülmények között is végbemenő folyamatát – amellyel a talajképződés általában lépést tudott tartani – az évszázadok óta tartó földművelés igen felgyorsította. Különösen súlyos eróziós kár érte Dél-Európa élénkebb domborzatú területeit, valamint a kelet-európai feketeföld-övezetet, ahol a löszös hátságok felszínét sok helyütt mély eróziós árkok, vízmosások is felszaggatták. A talaj elvékonyodását, humusztartalmának csökkenését a természetes termékenység erősen megsínylette.

A szélerózió (defláció) általában a laza – vagy a művelés által fellazított – homokos szövetű talajokon fejti ki hatását. Kontinensünkön legerősebben a Kelet-európai-síkság déli részén pusztít. Többé-kevésbé súlyosan érinti a Cseh-medence és a Holland–Német–Lengyel-síkság egyes résztájait, az állandó erős széljárásnak kitett Izland partjait, Bretagne-t és Normandiát, valamint Angliát is.

A fizikai degradáció legfőbb oka a nehéz mezőgazdasági gépek alkalmazása, ami a talaj tömörödését és termékenységének csökkenését idézte elő. Európában szórványosan sokfelé előfordul; nagyobb összefüggő területen Moldvában, Havasalföldön és a Bolgár-táblán tapasztalható.

A kémiai hatások közül a légszennyező anyagok ülepedéséből származó savasodás főleg Észak- és Nyugat-Európára, valamint a csapadékos hegyvidékekre jellemző, de a savanyú anyakőzeten képződött talajokat másutt is veszélyezteti. A műtrágyák és növényvédő szerek túlzott használata az intenzív gazdálkodást folytató, nedves éghajlatú országokban a talajvíz nagyfokú nitrátterheléséhez, valamint a felszíni vizek foszfáttartalmának feldúsulásához és eutrofizációs folyamathoz vezetett.

A másodlagos szikesedés előfeltételei közül a szemiarid éghajlat és a felszínközeli talajvíz sótartalma emelhető ki; a folyamat víztárolók közelében vagy öntözött területeken, a talajvíztükör megemelkedése nyomán megy végbe. A magyar Alföldön kívül főként Dél-Ukrajnában, a Kuma és a Manics völgyében, az Ebro-medencében, Közép-Olaszország, Albánia és Macedónia síkságain – kontinensünk területének 0,4%-án – figyelhető meg.


Európai nagytájak

11.2. 2. A levegő regionális háttérszennyezettségeEurópa környezetének antropogén változásai a légkört sem hagyták érintetlenül. A légszennyező anyagok kibocsátása – elsősorban az ipar és a közlekedés fejlődése folytán – az utóbbi két évszázadban egyre gyorsuló ütemben nőtt, s egyre nagyobb térségekre terjedt; kedvező változás jelei csupán az elmúlt másfél évtizedben mutatkoznak. A főbb szennyező anyagok (kén-dioxid, nitrogén-oxidok, ammónia) területi eloszlásáról is csak a legutóbbi időben sikerült méréseken alapuló, többé-kevésbé pontos – ámbár finomabb részleteiben folyvást változó – képet alkotni.2

A legnagyobb tömegben a légkörbe kerülő és ott nagy távolságra eljutó, sokféle kárt okozó szennyező anyag a kén-dioxid (SO2), amelynek fő forrásai az eltüzelt kéntartalmú szenek és kőolajszármazékok. Az európai kontinens levegőjébe jutó kén-dioxid mennyisége 1980-ban nagyjából 60 millió tonnás szinten tetőzött, majd azóta kb. a felére csökkent. A javulás földrészünk keleti felében a szocialista nagyipar összeomlásával magyarázható, míg nyugaton a szén energetikai felhasználásának visszaszorulása, a fűtőanyagok kéntartalmának csökkentése és az erőművek füstgáztisztító (kénleválasztó) berendezésekkel való felszerelése hozott eredményt. Az EMEP 1995. évi térképei (EEA 1998) szerint a kén-dioxid emissziója és légköri koncentrációja még mindig a régi nagy iparvidékeken mutatja a legmagasabb értékeket: a csaknem összefüggő, erősen szennyezett területsáv Közép-Angliától Belgiumon, a Ruhr-vidéken és Észak-Csehországon át Sziléziáig és Észak-Magyarországig húzódik. A tengereken a fontos hajózási útvonalak mentén mutatható ki erősebb légszennyeződés. A kén-dioxiddal legkevésbé szennyezett területek Észak-Európában és a Pireneusi-félszigeten vannak.

A nitrogén-oxidok (NOx) kibocsátásának 60%-a a közlekedésből származik, ezért területi eloszlása is egyenletesebb képet mutat: a népsűrűséggel és az úthálózattal van összhangban. A legszennyezettebb területek Anglia, a Benelux államok, Németország és Észak-Olaszország, míg a legtisztábbnak e tekintetben is kontinensünk északi-északkeleti harmada mutatkozik. Az európai légtérbe jutó nitrogénoxidok mennyisége 1990-ben volt a legmagasabb (25 millió tonna), majd 1995-ig 15%-kal csökkent. A csökkenés az egykori szocialista országokban a gépkocsi-közlekedés átmeneti visszaesésével, valamint a korszerű járművek elterjedésével magyarázható, míg földrészünk nyugati felében a katalizátoros autók széleskörű használata ellensúlyozta a forgalom szüntelen növekedését.

A nitrogén-dioxid és az ugyancsak főleg a gépjármű-forgalomból származó illékony szerves vegyületek napsugárzás hatására különböző kémiai reakciókban vesznek részt, és ezek nyomán másodlagoslégszennyező anyagok keletkeznek. Az utóbbiak közül a troposzferikus ózon nemcsak a látástávolságot csökkenti („nyári szmog”), hanem a szem és a légzőszervek nyálkahártyáját is ingerli, és a növényzetet is károsítja; ráadásul légköri koncentrációja és az érintett területek nagysága évtizedek óta gyors növekedést mutat. A nyári hónapokban Közép- és Dél-Európa légterében az ózonkoncentráció rendszeresen túllépi a megengedett határértéket, a mérőállomás-hálózat azonban még nem elég sűrű ahhoz, hogy az eloszlásról pontos képet adjon; a hézagok számítások útján tölthetők ki (70. ábra).

22 A főbb szennyező anyagok kibocsátásáról, légköri koncentrációjáról, nagy távolságra történő terjedéséről és ülepedéséről az ENSZ–EGB által 1979-ben elindított EMEP-program (European Monitoring and Evaluation Programme) mérőhálózata szolgáltatja az egész kontinensre kiterjedő alapvető információkat.


Európai nagytájak

70. ábra > Az ózonkoncentráció napi átlagos csúcsértéke nyáron a talajközeli légtérben, modellszámítások alapján (1989–1994). Forrás: EEA (1998)

Az ammónia (NH3) európai kibocsátásának 93%-a a mezőgazdaságból – az állattenyésztésből, illetve a földekre kiszórt szilárd és hígtrágyából – származik. A legnagyobb emissziós értékek ennek megfelelően a Benelux országok, Németország és Dánia területén figyelhetők meg. A 90-es évek első felében az ammóniakibocsátás (évi 8 millió tonna) mintegy 15%-os mérséklődése az állatállomány csökkenésével magyarázható.

Az atmoszférába kerülő kén-dioxid és nitrogén-oxidok akár több napig is a levegőben maradhatnak, és ezalatt sok száz kilométer távolságra sodródhatnak a kibocsátás helyétől. Egy részük végül kémiai átalakulás nélkül jut a növényzetre vagy a talaj- és vízfelszínre (száraz ülepedés), majd ott vízzel reakcióba lépve savat képez. Különböző kémiai folyamatok azonban a légköri tartózkodás idején is végbemehetnek; így pl. az ammónia a kén- és nitrogén-oxidokkal vegyülve parányi szulfát- és nitrátkristályokat képez, amelyeket a szél ugyancsak messzire szállíthat, mielőtt kiülepednének vagy a csapadékkal a felszínre jutnának. A kén-dioxidból és a nitrogén-oxidokból nedvesség hatására már a légkörben savak keletkeznek, amelyek a csapadék pH-értékét megváltoztatják (nedves ülepedés, savas esők). Mind a száraz, mind a nedves ülepedés a környezet – a talaj és az élővizek – savasodását vonja maga után, és fontos tényezője az erdőpusztulásnak.

A különböző ökoszisztémáknak a savasodással szembeni érzékenysége igen eltérő. Bár a Skandináv-félsziget Európa legkevésbé szennyezett területei közé tartozik, az ottani tavak és folyók élővilága a Nagy-Britannia felől érkező savas esők hatásától, a víz pH-értékének eltolódásától súlyos károkat szenvedett, és az amúgy is erősen kilúgozott talajok minősége tovább romlott. Közép- és Nyugat-Európa nagy részén a talaj termékenysége és az erdők állapota ugyancsak megsínylette a savasodást. A löszön vagy más mésztartalmú kőzeten kialakult talajok viszont nagy pufferkapacitásuk folytán jelentős terhelést is képesek károsodás nélkül elviselni.

A sűrűn lakott, erősen iparosodott Európában – mindenekelőtt az ipari forradalom szülőföldjén, Angliában – már


Európai nagytájak

évszázadokkal ezelőtt felfigyeltek a levegő szennyezettségére és annak egészségkárosító következményeire. A széntüzelésből származó korom és kén-dioxid légköri feldúsulása idézte elő az európai iparvidékeket mind gyakrabban sújtó téli füstködöt (szmogot), amely 1952 decemberében Londonban 4000 ember halálát okozó katasztrófába torkollt, és röviddel később az első komoly nemzeti levegőtisztaság-védelmi törvény elfogadásához vezetett. Nyilvánvaló azonban, hogy kis államokra tagolt kontinensünkön az országhatárokon átterjedő levegőszennyeződés elleni küzdelem csak nemzetközi együttműködéssel lehet sikeres. Ennek általános kereteit az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának égisze alatt létrejött 1979. évi Genfi Egyezmény jelölte ki. Az első konkrét nemzetközi megállapodás (Helsinki, 1985) az 1980–1993 közötti időszakra a kén-dioxid-kibocsátás 30%-os csökkentését írta elő. Ezt követte a nitrogén-oxidok emissziójának szinten tartását, illetve számos ország esetében visszafogását előirányzó szófiai jegyzőkönyv (1988), majd az illékony szerves vegyületekre vonatkozó szabályozás (Genf, 1991) és a kén-dioxid-kibocsátás 2010-ig történő mind keményebb korlátozását célzó oslói egyezmény (1994). Az Európai Közösség 1992-ben elfogadott, majd 1998-ban továbbfejlesztett akcióprogramjai ennél is szigorúbb követelményeket rögzítettek a környezet állapotának javítása érdekében (71. ábra). A sok, nagyjában-egészében teljesített egyezmény ugyan jó irányba mutat, de a nemzetközi környezetvédelmi jog – kellő garanciák és büntető szankciók híján – még Európában is „puhának” és hézagosnak minősíthető. Ennek szomorú bizonyítéka volt az 1986. évi csernobili atomerőmű-katasztrófa, amelynek radioaktív szennyező anyagai földrészünk jóformán valamennyi országába eljutottak anélkül, hogy a kártérítés lehetősége felmerült volna.

71. ábra > A savas légszennyező anyagok kibocsátásának csökkenése 1994–2010 között az EU-ban – tény és terv (EEA 1999)


Európai nagytájak

Az eddig említetteken kívül a társadalom gazdasági tevékenysége számos más szennyező anyagot is juttat a légkörbe; ezek többsége azonban inkább csak helyi, mintsem regionális vagy kontinentális méretekben ér el veszélyes szintet. Az egészségre káros zaj és a megengedett határérték feletti légszennyeződés elsősorban a városi lakosságot sújtja. A tartós javulás ellenére a por, a nitrogén-dioxid, a benzo(a)pirén és az ózon koncentrációja az előrejelzések szerint (EEA, 1999) a legtöbb európai városban még 2010-ben is rendszeresen meg fogja haladni a levegőminőségi határértéket.

11.3. 3. A felszíni vizek szennyezettségeEurópa folyóit és tavait a társadalom évszázadok óta sokféle célra (ivóvíznyerés, öntözés, szennyvízelvezetés, halászat, hajózás, áramfejlesztés stb.) intenzíven hasznosítja, ami az emberi beavatkozások széles skáláját vonta maga után. A nagyszabású árvízvédelmi munkálatok számos folyó természetes futásirányát és áramlási mechanizmusát változtatták meg; a gátak közé szorított medrekben módosultak a víz fizikai és kémiai sajátságai is, az egykori árterek ökológiai rendszerei pedig teljesen eltűntek vagy keskeny sávra szorultak vissza, és fajokban elszegényedtek. Az építőanyagok (agyag, kavics, homok) és energiahordozók (tőzeg, lignit) külszíni bányászata, valamint az öntözési, víznyerési és/vagy energetikai célból kialakított víztárolók létesítése több mint 10 000 mesterséges tóval színezte kontinensünk térképét; ezeknek összfelülete meghaladja a 100 000 km2-t (Kerényi A. 1999). Az egyes folyók teljes hosszára kiterjedő, rendszerint azonban csak a nagyesésű, hegyvidéki szakaszokra telepített vízlépcsőrendszerek gyökeres változásokat idéztek elő a hordalékszállításban, a vízi élővilágban, és a természetes öntisztuló képességet is hátrányosan érintették. Az élővizekbe jutó ipari és mezőgazdasági eredetű toxikus szerves vegyületek, kőolajszármazékok, növényvédő szerek, nehézfémek koncentrációjának területi különbségeiről – egységes mérőhálózat híján – nehéz átfogó képet alkotni. A legrosszabb állapotban kétségkívül a nagy iparvidékek rövid, gyakran teljesen élettelenné vált vízfolyásai vannak, de egy-egy műszaki balesetből származó hirtelen, katasztrofális mértékű szennyeződés rövidebb-hosszabb időre nagy folyamok ökológiai rendszereit is tönkreteheti. Ilyen volt a tiszai ciánszennyezés hatása is. A felszíni vizek minőségét rontó legelterjedtebb szennyeződések a különböző szerves anyagok, valamint a nitrogén- és foszforvegyületek; ezek koncentrációjának területi különbségeiről és időbeni alakulásáról már viszonylag széles körű adatok állnak rendelkezésre (72. ábra).


Európai nagytájak

72. ábra > A folyók szervesanyag-, ammónium- és oldott foszforszennyeződésének változása Európa különböző részein, több száz mérőhely adatai alapján (EEA, 1998)

A legnagyobb mennyiségű szerves anyag a tisztítatlan, vagy csak részlegesen tisztított kommunális és ipari szennyvizekből kerül a folyókba, de nem elhanyagolható az erdőirtás és a mezőgazdasági művelés nyomán


Európai nagytájak

felgyorsult talajerózió hatása sem. A legkevesebb szerves anyag Észak-Európa felszíni vizeiben található, míg a legmagasabb értékek a volt szocialista országok folyóiban mérhetők. Dél-Európában Olasz- és Spanyolország folyói között viszonylag sok az erősen szennyezett, és itt tapasztalható az utóbbi két évtizedben a legcsekélyebb javulás. Nyugat-Európa országaiban viszont – hála a szigorú környezetvédelmi rendszabályoknak és a mind teljesebb körű szennyvíz-tisztításnak – lényegesen csökkent a szervesanyag-terhelés. Ez a tendencia a jövőben előreláthatólag kontinensünk többi részén is a vízminőség javulásához fog vezetni.

A nitrogén- (kb. 4/5 részben nitrát-) szennyeződés fő forrásai a termőföldekre juttatott mű- és hígtrágyák; ezek Nyugat- és Közép-Európa nagy területein a talajvizet is fogyasztásra alkalmatlanná tették, a felszíni vizekben pedig eutrofizációs folyamat elindítóivá váltak. Természetes körülmények között a folyóvizek N-tartalma 0,1 mg/l körül mozog; ezzel szemben az 1992–96. évek során az európai folyók mérőhelyeinek 68%-án az átlagos koncentráció meghaladta az 1 mg/l-t, sőt a mérőhelyek 15%-án 7,5 mg N/l feletti csúcsértékeket észleltek. Kedvező jel viszont, hogy az 1970–1985 időszakra általánosan jellemző gyors növekedés a 90-es években megállt, sőt Dél- és Nyugat-Európa intenzíven művelt agrárkörzeteiben mérséklődött a nagyfokú nitrátterhelés. A legkisebb mérvű szennyeződés, a természeteshez közeli állapot Észak-Európa folyóit jellemzi.

Az élővizek minőségének romlásában és az eutrofizációban kulcsszerepet játszó növényi tápanyagok a foszforvegyületek, amelyek javarészt műtrágyákból és mosószerekből származnak. Mintegy 1000 mérőhely adataiból megállapítható, hogy csak az európai folyók 1/10-én – jobbára a Skandináv-félszigeten – találunk a természetes szintnek megfelelő, 50 µg/l-nél kisebb foszforterhelést. A foszforral legszennyezettebb vízfolyások a Dél-Angliától Romániáig és Ukrajnáig húzódó széles területsávban tömörülnek; Dél-Európa folyói általában közepesen szennyezettek. A szennyvíztisztítás fejlődése, a műtrágya-felhasználás csökkenése és a nagy ipari szennyezők technológiaváltása révén a 90-es években az egész kontinensen sikerült erősen leszorítani az élővizekbe jutó foszfor mennyiségét.

A tavak és víztárolók természetes tisztulása lassúbb, mint a folyóké, és fenéküledékeikben nagy tömegű növényi tápanyag raktározódhat; emiatt eutrofizációs folyamataik a szennyező források felszámolása után is csak lassan fordíthatók vissza. Európa tavai közül a legtisztábbak kontinensünk északi részén és az Alpokban találhatók; ezzel szemben Hollandia, Dánia, a Német–Lengyel-síkság, Románia, Francia- és Spanyolország állóvizei – különösen a kisebbek – erős foszfor- és nitrátszennyeződéssel küzdenek. A foszfortartalom csökkentésére, a vízi ökoszisztéma stabilizálására hozott intézkedések az utóbbi két évtized során a Boden-tó és a Genfi-tó állapotában eredményeztek látványos javulást.

Európa lakosságának kb. 1/3-a a tengerpartokat övező 50 kilométeres sávban él; a folyók által szállított hordalékon kívül az egyes partszakaszokra összpontosuló turizmus és számos ipartelep, kikötő közvetlenül is szennyezi a tengervizet, amelynek állapota szinte mindenütt aggodalomra ad okot. A növényi tápanyagok feldúsulása nyomán fellépő eutrofizáció szemmel látható jele az egyre hosszabb partszakaszokon mindgyakrabban megfigyelhető algavirágzás. A foszfor- és nitrogénvegyületekkel legsúlyosabban a Fekete-tenger egyébként is lassan cserélődő vize szennyeződött. (Jellemző, hogy a Duna vízgyűjtőjéről a tengerbe zúduló növényi tápanyagok mennyisége 1960 és 1992 között tízszeresére nőtt [EEA, 1998].) A Fekete-tenger partközeli vizeiben évről évre gyakoribb az oxigénhiány, ami a fenéklakó fauna pusztulásához vagy elszegényedéséhez vezet. A medúzák elszaporodása ugyancsak a nagyfokú szennyeződés következménye. A Földközi-tenger medencéjében az eutrofizáció a keskeny öblökre korlátozódik; nagyobb kiterjedést csupán a Pó-delta közelében, az Adria északi és nyugati partjai mentén ér el. A francia és a brit partok öbleiben, valamint az Északi-tenger déli partjainál a 70-es évek óta ugyancsak rendszeressé vált egyes – részben toxikus – algafajok tömeges elszaporodása, a vízvirágzás.

A különböző nehézfémek (higany, ólom, cink, kadmium) és a lassan bomló szerves vegyületek, növényvédő szerek felhalmozódása a partközeli vizekben, a fenéküledékben, valamint a tengeri élővilágban szinte mindenütt kimutatható, leginkább azonban a Fekete- és az Azovi-tengert sújtja. Erősen leromlott a Balti-tenger és az Északi-tenger déli felének biológiai állapota is. A forgalmas hajózási útvonalak mentén és a folyótorkolatok közelében általánosnak mondható az olajszennyeződés; ehhez az Északi-tenger medencéjében a kontinentális talapzaton folytatott szénhidrogén-kutatás és -kitermelés 20–30%-kal járul hozzá. A már-már rendszeressé váló tankhajó-katasztrófák Európa valamennyi tengerén előfordulnak (73. ábra), és rövidebb-hosszabb partszakaszok élővilágát teljesen elpusztíthatják. Potenciális veszélyforrást jelentenek a régebben az Atlanti-óceánba és Barents-tengerbe süllyesztett kis aktivitású radioaktív hulladékok, valamint a part menti brit és francia reprocesszáló üzemekből (Sellafield, La Hague) és egykori atomkísérleti telepekről (Novaja Zemlja) származó nukleáris szennyező anyagok is.


Európai nagytájak

73. ábra > Az európai tengerekbe jutó, katasztrófákból származó olajszennyezés 1970 és 1996 között (EEA, 1998) brit és francia reprocesszáló üzemekből (Sellafield, La Hague) és egykori atomkísérleti telepekről (Novaja Zemlja) származó nukleáris szennyező anyagok is

Az európai tengerekből kifogott halzsákmány az utóbbi két évtizedben 10–12 millió tonna körüli szinten állandósult; ennek növekvő hányada – kb. 8–10%-a – származik a part menti haltenyésztő gazdaságokból. A túlzott halászat miatt egyes fajok fokozott kíméletre szorulnak; ennek felismerése is tükröződik az Európai Unió által a tagországok számára megszabott és szigorúan ellenőrzött fogási kvótákban.

Az európai tengerek állapotáról, szennyeződéséről s annak az élővilágra gyakorolt hatásairól nem áll rendelkezésre az időbeni változások nyomon követésére alkalmas rendszeres és átfogó adatbázis, és még inkább hiányzik a nemzetközi összefogás, amely nélkül a környezeti problémák nem orvosolhatók. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának védnöksége alatt a mediterrán térség védelmére kidolgozott akcióprogram (Barcelonai Egyezmény, 1975) elsősorban a kutatás és az összehangolt adatszolgáltatás terén hozott kezdeti eredményeket. Kedvező jelei vannak a Balti-tenger környezetvédelmét szolgáló nemzetközi összefogásnak is. A tengerek védelmében – pl. a nyílttengeri halászat korlátozásáról, a tengeri élővilág megőrzéséről, a hulladékokkal vagy olajjal történő szennyezés megelőzéséről – kötött számos egyezmény végrehajtása egyelőre igen sok kívánnivalót hagy maga után. Ugyanez mondható el az országhatárokat átlépő vízfolyások és a nemzetközi tavak védelmére irányuló keretegyezményről is (Helsinki, 1992), amely rögzíti ugyan a kártérítések jogi alapelvét („a szennyező fizet”), de a konkrét problémák gyakorlati megoldása felé csupán szerény kezdeti lépésnek tekinthető.

11.4. 4. Tájrombolás, környezeti válságterületekAz emberi tevékenység hatásai – legyen bár kiindulópontjuk az erdőirtás, a földművelés, a levegő- vagy a vízszennyezés – mindenképpen befolyásolják a földrajzi burok többi szféráját is, és az egész környezeti rendszer átalakulását eredményezik. A legszembetűnőbb változásoknak mégis ott lehetünk tanúi, ahol az antropogén beavatkozás közvetlenül a tájak arculatát meghatározó domborzati formákat támadta meg. A mezőgazdaság által előidézett morfológiai hatások még viszonylag szelídnek mondhatók, és pl. a Közép- és Dél-Európában igen elterjedt hagyományos teraszos szőlőművelés környezeti (talajvédelmi) és esztétikai szempontból egyaránt pozitívan értékelhető. A teraszozásnak a gépi művelés igényeihez szabott, hatalmas tömegű anyag áttelepítésével járó módszerei azonban már a tájrombolás fogalomkörébe tartoznak; klasszikus példa erre a Felső-Rajna-árokból kiemelkedő vulkáni eredetű szőlőhegy, a Kaiserstuhl lösszel borított lejtőinek széles teraszokká történt átformálása, amit 1965–1971 között 60–70 millió tonnányi föld megmozgatásával hajtottak végre (Szabó J. 1993).

A tájak legdrámaibb átalakítása és az Európa nagy területén szembeszökő montanogén formák létrejötte a bányászatnak tulajdonítható. A kőfejtők által ütött kisebb-nagyobb sebhelyek kontinensünk valamennyi térségében megfigyelhetők, ám az sem ritka, hogy a cementgyárak nyersanyagigénye vagy a terméskő iránti mohó kereslet egész hegyeket tüntetett el a térképről. A felszín alatti bányászkodás rendszerint csak utólag vezet a terep lassú süllyedéséhez, a vágatok felett megjelenő berogyásokhoz; áttételes hatásai a meddőhányók felhalmozódásában, valamint a talajvíz, illetve a mészkőhegységekben a karsztvíz szintjének süllyedésében, források elapadásában nyilvánulnak meg. Ezzel szemben a külfejtések óriási területeket pusztítottak el,


Európai nagytájak

amelyeknek helyreállítása, mezővagy erdőgazdálkodásra való alkalmassá tétele (rekultivációja) sehol sem tartott lépést a rombolással.

A külszíni barnaszénbányászat tájromboló hatásának méreteire jellemző, hogy a Kölntől nyugatra feltárt 70 méter vastag barnaszénösszlet leműveléséhez 80 km2-es területen 400–450 méter vastag fedőkőzetet távolítottak el. A Kurszki Mágneses Anomália bányagödrei között 7 kilométer hosszú, 3 kilométer széles és 90 méter mély is akad. Hatalmas barnaszénkülfejtések éktelenítik el az egykori NDK területén Lipcse és Cottbus környékét, továbbá a bulgáriai Marica-medencét is.

Az európai bányászat által évente megmozgatott anyagmennyiség milliárd tonnákban mérhető. Az érem másik oldala: kontinensünk országaiban évente kb. 4 milliárd tonna szilárd hulladék keletkezik; ennek 20–25%-a a bányászatból ered, és a meddőhányókban, zagyülepítőkben halmozódik fel. Ide kívánkozik annak említése is, hogy földrészünk lakói évi 350–400 millió tonna kommunális hulladékot és – főként ipari technológiák révén – 75–80 millió tonna veszélyes hulladékot termelnek, amelynek tárolása, illetve megsemmisítése szintén növekvő gondokat okoz (EEA, 1998).

Földrészünknek a XIX. században kialakult nagy iparvidékei jórészt a szénbányászathoz kapcsolódtak, amely egész sor más környezetkárosító tevékenységet – vegyipart, vaskohászatot, cementgyártást, villamos erőműveket – is magához vonzott, és hellyel-közzel egymásba érő sűrű városhálózatot hívott életre. Ezek a régi iparvidékek (pl. a német Ruhr-vidék, a lengyel Felső-Szilézia vagy az ukrán Donyec-medence) valaha kontinensünk gazdaságának lüktető centrumai voltak, mostanra viszont minden szempontból válságsújtotta körzetekké váltak. Irdatlan meddőhányók, tátongó bányagödrök és hulladéklerakók által elcsúfított, végsőkig kizsigerelt táj, szennyezett levegő, betonmederbe szorított, halott vízfolyások tanúskodnak a halmozottan jelentkező környezeti károkról, amelyek az emberi egészségre, az élet minőségére is rányomják bélyegüket. Miután e környezeti válságterületek gazdasági létalapja – a bányászat és a kohászat – hanyatló korát éli, elkerülhetetlen számukra a szerkezetváltás; a korszerű ipari és tercier ágazatok megtelepedésének előfeltétele azonban a tönkretett tájak rehabilitációja, a környezeti ártalmak megszüntetése; de még ezek után sem könnyű leküzdeni az adott körzet (pl. az angliai Black Country, vagyis a „fekete vidék”) rossz hírnevéből fakadó hátrányokat.

A környezeti válságterületek sorsával a továbbiakban az egyes országok és régiók tárgyalása során lesz alkalmunk részletesebben megismerkedni. Ezúttal csak utalunk arra: Európa természeti tájainak átformálódása s a belőlük keletkezett műtájak karaktere elválaszthatatlan benépesülésük és gazdasági szerepük történelmi változásaitól. A környezeti problémák felismerésében és orvoslásában kontinensünk magterülete és keleti félperiferikus-periferikus országai között megfigyelhető időbeni eltolódásnak szintén mély társadalmi-gazdasági okai vannak, amelyek az egykori vasfüggöny mentén csak lassan halványuló választóvonalat képeznek. Mindez azonban már könyvünk későbbi fejezeteinek tárgyához tartozik.

11.5. 5. A természeti környezet védelmeA kedvező helyzetű és éghajlatú Európa változatos földtani felépítéssel, sokszínű domborzattal, vízrajzzal és élővilággal rendelkezik, vagyis rendkívül gazdag természeti értékekben. Szomorú tény azonban, hogy az évezredek óta lakott földrész páratlan szépségű tájai az emberi tevékenységek hatására jelentősen megváltoznak, károsodnak. Földrészünkön jelenleg alig lelhető olyan tájrészlet, ahol az emberi beavatkozások ártalmas következményei ne érvényesülnének, ezért ma már a legérintetlenebbnek tűnő tájak is csak természetközeliek.

A természeti értékek egyre szűkebb helyre szorulnak, és veszélyben vannak. A további károsodások megfékezésének vagy megszüntetésének egyik lehetősége védetté nyilvánításuk. Azzal, hogy e helyszínek még létező természeti értékeit és ezek összefüggő rendszerét természetvédelmi oltalom alá vonják, talán megőrizhetők.

A védettség fogalma, tartalma és a védett területek megnevezése országonként igen eltérő (pl. állami park, tájvédelmi körzet, természeti park, természetvédelmi terület stb.). Rendszerint csak néhány, többnyire pontosan értelmezett megnevezést alkalmaznak (néhol azonban 25-nél is többet!), de ezek országonként más-más tartalmat tükröznek. Legegységesebbnek a nemzeti park (NP) fogalma és tartalma tűnik. Általában nemzeti parknak (a továbbiakban csak ezekről lesz szó) tekintik egy ország olyan jellegzetes, nagyobb területét, ahol az eredeti természeti adottságok alapvetően még változatlanok, az élővilág, a földtani képződmények, a felszínformák és ezek együttese különleges jelentőségű nemcsak a tudomány és az oktatás, hanem a közművelődés és a felüdülés szempontjából is.

A természetvédelmi területek egyértelmű értékelésének hiányát felismerve a Nemzetközi Természetvédelmi Unió


Európai nagytájak

(IUCN) kidolgozott egy hatfokozatú, nevezéktantól független minősítési rendszert (ez az egységes nemzetközi besorolási rendszer többször változott, a jelenlegi 1993 óta létezik). Az osztályozás alapja az óvott helyszín ökológiai rendszerének természetessége, egyedisége, tudományos és genetikai értékei, természeti és faji sokfélesége, tájképi szépsége és változatossága, az emberi beavatkozás mértéke, valamint a terület látogatottsága, illetve látogathatósága. Az egyes kategóriák szabatos definícióján kívül pontosan meghatározták a védelem és a kezelés céljait, a területek kijelölésének irányelveit és a szervezeti feltételeket is.

Az európai nemzeti parkok eltérő értékeit és a védettségi tartalmuk különbözőségét bizonyítja, hogy az I–V. minősítési osztályba soroltak belőlük. Csupán négy I. osztályú található, és együttes területük nem éri el az európai nemzeti parkok teljes nagyságának 1‰-ét (0,9‰) (7. táblázat).

7. táblázat > Az európai nemzeti parkok száma és területe az IUCN minősítés szerint. Forrás: WCPA (World Comission on Protected Areas), IUCN

Ország

I. a. I. b. II. III. IV. V.

dbkm2 db km2 db km2 db km2 db km2 db km2

1. Albánia

13 510

2. Ausztria***

6 922 2 1601

3. Belg

1 679


Európai nagytájak

ium

4. Bosznia-Hercegovina

1 172 1 34

5. Bulgária

3 1928

6. Csehország****

2 753 1 363


Európai nagytájak

7. Egyesült Királyság*

13 19705

8. Észtország

9. Fehéroroszország

3 2225


Európai nagytájak

10. Finnország

35 8702

11. Franciaország*,

**

6 3526

12. Görögország**

10 687

13.

1 37,59 8 253 5 540 1 35


Európai nagytájak

Hollandia*,

***,

****

14. Horvátország

7 947 1 34

15. Írország

6 592

16. Izl

3 1770


Európai nagytájak

and****

17. Lengyelország

16 1997 2 172

18. Lettország

3 1469

19. Litvánia

5 1513

20.

3 1083


Európai nagytájak

Macedónia

21. Magyarország

5 2240 5 2609

22. Montenegró

4 839

23. Németorszá

15 9599


Európai nagytájak

g

24. Norvégia****

20 44742

25. Olaszország

11 6362 3 3101

26. Oroszország*

26 42549 1 217

27. P

1 211


Európai nagytájak

ortugália**

28. Románia

14 4142 1 116

29. Spanyolország*

8 2091

30. Svájc

1 169

31.

2 1,4 20 6929 2 6 3 3,4


Európai nagytájak

Svédország****

32. Szerbia

2 582 1 635 2 368

33. Szlovákia**

7 2432

34. Szlovénia

1 838


Európai nagytájak

35. Ukrajna

7 4517

Összesen

3 170,4 1 37,59 268 155194 5 1934 8 1178,4 34 28355

Megjegyzés: a nemzeti parkok területi adatai egészre kerekítettek (kivétel három kis területű). * = csak az Európában lévő nemzeti parkok adatai szerepelnek. ** = némely nemzeti parknak védőzónája is van, de a táblázatban csak a magterület szerepel. *** = több a besorolt nemzeti parkok száma, mint a 2. táblázatban, mivel van olyan is, amelynek egyes részei más-más osztályba tartoznak. **** = a 2000–2005-ben alapított nemzeti parkok nincsenek besorolva csak akkor, ha már korábban egyéb védett területként volt minősítésük; az észtországi nemzeti parkoknak nincs besorolása.

A legmagasabb védettségi szint a „Fokozottan védett természeti rezervátum vagy természetközeli terület (őstáj)”, amelyet alapvetően a tudományos kutatás érdekében vagy a természetesség megőrzése céljából nyilvánítottak védetté, és ennek megfelelően kezelnek. Ezen belül a „Fokozottan védett természeti rezervátum” (I. a.) olyan szárazföldi és/vagy tengeri védett terület, amely kiemelkedő vagy jellemző ökoszisztémákat, földtani jellegzetességeket, az élővilág sajátosságait és/vagy fajokat foglal magában, és amely elsősorban tudományos kutatás és/vagy környezeti monitoring számára alkalmas. Ebbe a kategóriába tartozik az 1914-ben alapított Svájci NP (169 km2), valamint a svéd Hamra NP (0,29 km2; 1909) és Norra Kvill NP (1,11 km2; 1927-től védett, 1989-től NP). A „Természetközeli terület (őstáj)” (I. b.) olyan nem, vagy kevéssé módosított, nagy kiterjedésű szárazföldi és/vagy tengeri terület, amely megőrizte természetes jellegét és működését, nincs állandó vagy jelentős lakossága, és oly módon védik és kezelik, hogy fennmaradjon a természetközeli állapota. Ide tartozik az 1926 óta védett holland Duinen van Texel NP (37,59 km2).

Az IUCN minősítési rendszer II. kategóriája a „Nemzeti park”. E természetközeli területet azért jelölték ki, hogy

1. megőrizzék egy vagy több ökoszisztéma ökológiai egységességét, sértetlenségét a jelenlegi és a jövő generációk számára;

2. kizárják a kijelölés céljával ellentétes használatot vagy betelepülést;

3. biztosítsák mindazon szellemi, tudományos, nevelési, rekreációs és látogatási lehetőségeket, amelyek környezeti és kulturális szempontból összeegyeztethetők az alapvető célokkal. A nemzeti parkként alapított európai védett területek többsége megfelel ezeknek az előírásoknak.

Észak-Európában ismerték fel legkorábban a természeti környezet védelmének szükségességét. Az első 9 nemzeti parkot 1909-ben Svédországban alapították. Ma is Skandináviában található a legtöbb, gondosan ápolt nemzeti park, ahol mintaszerű védelmi és közművelődési munka, tudományos kutatás és környezeti nevelés folyik. A korai és hatékony természetvédelemnek is köszönhető, hogy Észak-Európa élővilágban, vizekben, földtani és felszínalaktani értékekben gazdag tájai őriztek meg legtöbbet eredetiségükből, itt sérültek legkevésbé a természeti képződmények. A jelentős emberi beavatkozások ellenére az erdősültség aránya is magas (pl. Finnországban 77,4, Svédországban 64,2%). Különleges színfoltok a sarkvidéki nemzeti parkok, és ezek közül is egyedülálló a Svalbard-szigetek NP (8. és 9. táblázat).


Európai nagytájak

8. táblázat > Az európai nemzeti parkok és a természeti világörökségek néhány adata. Forrás: WCPA (World Comission on Protected Areas), IUCN és az országok természetvédelmi honlapjai

ország NP (db) NP (km2) a NP-ok összes területe (km2)

az első NP alapítási éve

természeti világörökség (db)

legkisebb legnagyobb

1. Albánia 13 1,4 277,5 510 1956 -

2. Ausztria 7 13,3 1816,5 2523 1981 2

3. Belgium 1 - - 679 1985 -

4. Bosznia-Hercegovina

2 33,75 172,5 206 1965 -

5. Bulgária 3 400,46 810,46 1928 1963 2

6. Csehország 4 63 690,3 1195 1963 -

7. Egyesült Királyság*

14 303 3793 20276 1951 3

8. Észtország 4 110,43 725 1442 1957 -

9. Fehéroroszország 3 634,58 876,07 2226 1939 1

10. Finnország 35 4,34 2860 8702 1938 -

11. Franciaország*,**

6 24,75 918 3526 1963 2

12. Görögország** 10 28,62 194,7 687 1938 -

13. Hollandia* 21 23,55 370 1323 1930 -

14. Horvátország 8 33,85 294,62 981 1949 1

15. Írország 6 16,73 165,48 592 1932 -

16. Izland 3 50 1600 1770 1928 -

17. Lengyelország 23 21,46 592,23 3146 1932 1

18. Lettország 3 150,37 917,45 1469 1921 -

19. Litvánia 5 83 559 1513 1974 1

20. Macedónia 3 125 730,88 1083 1948 1

21. Magyarország 10 199,81 805,49 4849 1973 1


Európai nagytájak

22. Montenegró 4 54 400 839 1952 2

23. Németország 14 30,03 4415 9600 1970 1

24. Norvégia 33 9 13282 56752 1962 1

25. Olaszország 22 38,6 2201,46 15474 1922 1

26. Oroszország* 32 66,21 18917 55966 1983 1

27. Portugália** 1 - - 211 1971 1

28. Románia 17 4,23 2200 6468 1932 1

29. Spanyolország* 10 11,71 862,08 2964 1918 3

30. Svájc 1 - - 169 1914 2

31. Svédország 28 0,29 1984 6940 1909 2

32. Szerbia 5 118 635 1585 1960 -

33. Szlovákia** 9 37,5 741,11 3400 1948 1

34. Szlovénia 1 - - 838 1924 1

35. Ukrajna 8 70,78 2 613,16 4896 1980 -

Összesen 369 - - 226 728 - 32

Megjegyzés: a nemzeti parkok területi adatai egészre kerekítettek. * = csak az Európában lévő nemzeti parkok adatai szerepelnek. ** = némely nemzeti parknak védőzónája is van, de a táblázatban csak a magterület szerepel.

9. táblázat > Európa nagytájain lévő nemzeti parkok száma, területe és %-os megoszlása (a nemzeti parkok területi adatai egészre kerekítettek)

Európai nagytáj db km2 kerekített %

Észak-Európa (Skandinávia)

101 77 197 38

Brit-szigetek, Francia–Belga-rögvidék

22 22 460 11

Közép-európai-röghegyvidék

17 2 487 1

Közép-európai-síkvidék 41 11 912 6

Alpok 14 7 967 4


Európai nagytájak

Kárpátok és a Kárpát-medence

43 14 284 7

Ibériai-félsziget 12 3 632 2

Appennini-félsziget 19 13 198 6

Balkán-félsziget 48 7 819 4

Kelet-európai-síkvidék 47 43 949 21

Összesen 364 204 9058 100,0

A mindenkor sűrűn lakott, erősen iparosodott nyugat- és közép-európai középhegységekben elsősorban a bányászat és a hozzá kapcsolódó tevékenységek ejtettek gyógyíthatatlan sebeket, ezért kiemelkedő fontosságú a még létező csekélyke természetközeli terület védelme. A nemzeti parkok alapítása négy évtizeddel később kezdődött, mint Skandináviában. Annak ellenére, hogy többségük teljesen átalakított környezetben létesült, a természeti értékmentés szép példái. A Német-, Cseh- és Lengyel-középhegyvidék vagy a Brit-szigetek egyes tájain az élővilág megcsappant fajainak utolsó menedékeit és a földtörténeti múlt domborzatformálásának nyomait óvják a nemzeti parkokban (pl. a 2005-ben összevont Harz és Magas-Harz NP Németországban vagy az angol Lake District, Dartmoor NP) (8. és 9. táblázat).

A közép-európai magashegységek nemzeti parkjai a földtani ritkaságok (pl. szerkezeti takarók, rátolódások, ásvány-kőzettani érdekességek), a felszín változatos formálásának és sokszínű formakincsének bemutatóhelyei. Kitűnően szemléltethető a függőleges földrajzi övezetesség, valamint az egyes övek sajátos, ritkuló élővilága. Nagyszerű lehetőséget kínál mindezekre Közép-Európa legnagyobb magashegységi nemzeti parkja, a részben még ma is eljegesedett Magas-Tauern NP, de említhető az Alpokban legrégebbi alapítású Svájci NP vagy a két ország védelmét is élvező Tátra NP (8. és 9. táblázat).

Európa síkvidékein rendkívüli természeti értékeket képviselnek a tengerpartok, a szigetek és a szorosan hozzájuk kötődő tengerek. Több szempontból (pl. fejlődéstörténet, felszínalaktan, élővilág) is kiemelkedő a Watt-tenger és közvetlen környezete, amelynek megőrzésében 3 holland és 3 német nemzeti park osztozik, összesen 7436 km2-en.

A dél-európai félszigeteken a sok évszázados erdőirtás és az egész környezetet alaposan megbolygató következményei alig hagytak védhető élőhelyeket, ahol az egykori gazdag növény- és állatvilág utolsó hírmondói oltalmat találhatnak. Bár az első nemzeti parkok már a XX. század elején létrejöttek, a többségük csak jóval később, a 80-as, 90-es években alakult meg. A nemzeti parkok az élővilág ritka fajai mellett páratlan szépségű tájak gazdag karsztos formakincsét is őrzik (pl. Durmitor, Északi-Velebit NP). Félelmetes szurdokok (pl. Ordesa, Samaria NP), zuhatagos folyóvizek (pl. Krka NP), tavak és tórendszerek (pl. Plitvicei-tavak NP) élveznek védelmet. Dél-Európa különlegességei még a védett szigetek (pl. Cabrera-szigeti, Mljet-szigeti NP), tengerpartok (pl. Doñana NP) és a földrészünk legismertebb tűhányóját magába foglaló Vezúv NP (8. és 9. táblázat).

A Kelet-európai-síkvidéken az első 2 nemzeti parkot 1983-ban létesítették, a többit csak a 90-es években. A számos nagy kiterjedésű területen hatékony természetvédelemre nyílik lehetőség, amennyiben megfelelő a természetvédelmi intézményrendszer és a lakosságszám (8. és 9. táblázat).

Az apróbb-nagyobb tájakból álló, felszabdalt Európában tehát sok, változatos, de egyenként kicsi és elszigetelt nemzeti park van. Többségük 100 km2-es nagyságrendű, de nagyok a szélsőségek: a svéd Hamra NP pl. csak 0,29, a Sarki-Urálban lévő Jugid Va (Yugid Va) NP viszont 18 917 km 2 területű. Ha a nemzeti park szigeteket és tengereket is magába foglal, akkor terjedelmesebb (pl. a Sør–Svalbardi NP 13 282 km2). Az értékmegőrzés – különösen az élővilág sokféleségének fennmaradása – igazán akkor hatékony, ha minél kiterjedtebb a védett terület. Ezért az európai nemzeti parkok méretét is próbálják növelni, elsősorban úgy, hogy az óvott terület körül védőövezetet alakítanak ki, amely csökkenti vagy megszünteti, megszűri vagy közömbösíti a károsító külső hatásokat. A védelem akkor is eredményesebb, ha a szomszédos országok közös vagy a határokon átnyúló védett területeken együttműködnek a megóvásban. Jó példák erre a következők: Ausztria–Magyarország: Fertő–Hanság NP; Magyarország–Szlovákia: Aggteleki NP és Szlovák Karszt NP; Ausztria–Csehország: Thayatal NP


Európai nagytájak

és Podyji NP; Csehország–Németország: Šumava NP és Bajor-erdő NP; Lengyelország–Fehéroroszország: Białowieza NP és Bialowieski NP; Franciaország–Spanyolország: Pireneusok NP, valamint Ordesa és Monte Perdido NP; Finnország–Oroszország: Oulanka NP és Paanajärvi NP.

Európában több olyan természeti érték, illetve ezeket magába foglaló helyszín van, amely az emberiség és a tudomány szempontjából kimagasló és egyetemes jelentőségű, megóvásuk államközi együttműködést érdemel, ezért UNESCOVilágörökséggé nyilvánítják. A névjegyzékben jelenleg szereplő 160 természeti világörökségből 32 európai, közülük 16 nemzeti park vagy annak egy része (8. táblázat).


A. függelék - Ábrajegyzék1. ábra > Európa szerkezetmorfológiai térképe

2. ábra > Az európai kontinens kifejlődése

3. ábra > A napsütéses órák száma Európában

4. ábra > Tengerszintre átszámított januári és júliusi izotermák

5. ábra > Az évi közepes hőingás mértéke

6. ábra > Európa csapadéktérképe

7. ábra > Európa éghajlattípusai

8. ábra > Európa jellegzetes klímadiagramjai

9. ábra > Az európai nagy vízgyűjtő területek

10. ábra > Európa lefolyási viszonyai

11. ábra > Európa potenciális növényzeti térképe

12. ábra > Európa talajtérképe

13. ábra > Észak-Európa szerkezetmorfológiai térképe

14. ábra > A jégtakaró pereme a Billingen-hegynél a holocén elején (10 000 körül)

15. ábra > A Balti-tenger kialakulásának krónikája

16. ábra > A Salpausselkä-végmorénasánc Erkylä környéki szakaszának felszínalaktani térképe (Tikkanen, M. 1989 nyomán)

17. ábra > A Brit-szigetek szerkezetmorfológiai térképe

18. ábra > A Brit-szigetek eljegesedése

19. ábra > Jelenlegi partváltozások és kéregmozgások

20. ábra > A Francia–Belga-rögvidék szerkezetmorfológiai térképe

21. ábra > A Francia-középhegység szerkezetmorfológiai térképe

22. ábra > Az Ardèche folyó sziklahídja (Pont d’Arc). Nagyon ritka árvizeknél még ma is elő fordulhat, hogy a régi kanyarulatban víz folyik

23. ábra > A Vogézek–Rajna-árok–Fekete-erdő szimmetrikus szerkezeti szelvénye

24. ábra > A Párizsi-medence réteglépcsőinek tömbszelvénye

25. ábra > Az Ibériai-félsziget szerkezetmorfológiai térképe

26. ábra > A szárazság mértéke az Ibériai-félszigeten

27. ábra > Az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger vízválasztója

28. ábra > A Duero vízhozamának ingadozása a középvízhez viszonyítva

29. ábra > Szelvény a Mezetán keresztül


Ábrajegyzék

30. ábra > A Közép-európai-rögvidék szerkezetmorfológiai térképe

31. ábra > A Sváb–Frank-lépcsővidék tömbszelvénye és metszete (Wach, H. nyomán)

32. ábra > A Türingiai-hegység és a Türingiai-medence vázlatos földtani szelvénye (Meinhold, R. után)

33. ábra > Az Elbai-homokkőhegység tömbszelvénye

34. ábra > A Közép-európai glaciális síkság térképe

35. ábra > A glaciális sorozat tömbszelvénye (Mückenhausen, E. után)

36. ábra > Parttípusok az Északi- és a Balti-tenger mentén (Bulla B. és Busch, P. nyomán)

37. ábra > Az Alpok áttekintő szerkezetmorfológiai térképe (Carraro, F. után)

38. ábra > Az alpi takarók fáciesöveinek feltételezett ősföldrajzi képe a középső jura és az alsó kréta között (Trümpy, R. nyomán)

39. ábra > A Säntis északnyugat–délkelet irányú földtani szelvénye (Egli, E. után)

40. ábra > A Wallisi-Alpok északnyugat–délkelet irányú földtani szelvénye (Bridge, E. M. után)

41. ábra > Kilenc alpi jégár éves jégvesztesége 1980–2003 között

42. ábra > Az Alpok magassági övezetessége Ausztriában

43. ábra > A Keleti-Alpok észak–déli irányú földtani szelvénye

44. ábra > A Tauern-ablak földtani térképe (Tollmann után módosítva)

45. ábra > A Kárpát-medence szerkezetmorfológiai térképe

46. ábra > A Gömör–Tornai-karszt tömbszelvénye (Róth Z. nyomán)

47. ábra > A Magas-Tátra eljegesedése a würmben

48. ábra > A Pienini-szirtöv Tarkő környéki szakasza (Nem

ok, J. nyomán)

49. ábra > A Keleti-Kárpátok szelvénye

50. ábra > A Háromszéki-medence és a Keleti-Kárpátok déli része

51. ábra > A Királykő felépítése és szerkezete (Constantinescu, T. nyomán)

52. ábra > A Keleti-Kárpátok vulkáni vonulata a kitörési központokkal

53. ábra > A Nagy-Csomád kitörési központja a Szent Anna-tóval és a Mohos kráterrel

54. ábra > Az Erdélyi-medence tájai

55. ábra > Az Appennini-félsziget szerkezetmorfológiai térképe

56. ábra > A Vezúv lávafolyásai az utolsó négyszáz évben

57. ábra > A Balkán-félsziget szerkezetmorfológiai térképe

58. ábra > A Balkán éghajlati térképe

59/A ábra > Földpiramisok kialakulási folyamata Melnik környékén

59/B ábra > Földpiramisok kialakulási folyamata Sztob mellett


Ábrajegyzék

60. ábra > Az Elő-Balkán keresztszelvénye

61. ábra > A Duna-delta fejlődése

62. ábra > A Kelet-európai-síkvidék földtani térképe

63. ábra > A Kelet-európai-síkvidék pleisztocén eljegesedéseinek határai

64. ábra > Júliusi és januári középhőmérsékletek a Kelet-európai-síkvidéken

65. ábra > Csapadékviszonyok a Kelet-európai-síkvidéken

66. ábra > Antropogén beavatkozások a Volga vízgyűjtőjén

67. ábra > A Kelet-európai-síkvidék eredeti növénytakarója

68. ábra > Észak–déli irányú komplex földrajzi szelvény Kelet-Európában

69. ábra > Európa biogeográfiai tartományai az EU és az Európa Tanács 1997-ben elfogadott beosztása szerint (European Environment Agency, 1998)

70. ábra > Az ózonkoncentráció napi átlagos csúcsértéke nyáron a talajközeli légtérben, modellszámítások alapján (1989–1994). Forrás: EEA (1998)

71. ábra > A savas légszennyező anyagok kibocsátásának csökkenése 1994–2010 között az EU-ban – tény és terv (EEA, 1999)

72. ábra > A folyók szervesanyag-, ammónium- és oldott foszforszennyeződésének változása Európa különböző részein, több száz mérőhely adatai alapján (EEA, 1998)

73. ábra > Az európai tengerekbe jutó, katasztrófákból származó olajszennyezés 1970 és 1996 között (EEA, 1998)


B. függelék - Táblázatjegyzék1. táblázat > A januári és a júliusi középhőmérséklet az Alpok néhány mérőállomásán

2. táblázat > Az Alpok néhány folyójának fontosabb vízrajzi adatai

3. táblázat > Az Alpok néhány tavának fontosabb méretei

4. táblázat > Az Alpok néhány gleccserének hosszváltozása és 1973-ban mért felülete

5. táblázat > A Pasterzekees méretváltozásai 1851–2002 között (Lieb, G. K. és Slupetzky, H. adatai, 244)

6. táblázat > A talajdegradációs folyamatok által érintett területek Európában

7. táblázat > Az európai nemzeti parkok száma és területe az IUCN minősítés szerint

8. táblázat > Az európai nemzeti parkok és a természeti világörökségek néhány adata

9. táblázat > Európa nagytájain lévő nemzeti parkok száma, területe és %-os megoszlása (a nemzeti parkok területi adatai egészre kerekítettek)


Documents

· Web viewEurópa regionális földrajza Természetföldrajz Gábris, Gyula Horváth, Erzsébet Horváth, Gergely Kéri, András Móga, János Nagy, Balázs Nemerkényi, Antal Pavlics,