vigyél át, révészem

Mattis Teutsch János | Kompozíció (Szent György)

G y ö n y ö r ű a z á tk e l és

Úgy képzelem, a vízről szóló antológia bevezetőjének legfontosabb feladata, hogy biztassa az olvasót: vágjon

neki bátran, induljon el a versekből és képekből cseppenként összeálló folyamban, ússzon vagy hajózzon eső és

magzatvíz, hó és könny, patak és tenger hátán, mert gyönyörű az átkelés, ahogy azt Eörsi István Balladájában és

a többi versben, népköltésben is olvashatjuk.

A vizet minden élőlény magában hordozza: szerves részünk. Magzatkorunkban védelmező, szomjunkban

tápláló, malmot hajtó, tutajt szállító, de árvízként, viharként félelmetes erő. Életadó és gyilkos, tisztító és pusztító

fenség. Számtalan arcából a költők, festők művei felmutatnak egyet-egyet, de a teljes kötet sem tudja felölelni

végtelen sokszínűségét. A 21. század ökológiai veszélyei közül a legfenyegetőbb talán a tiszta ivóvíz hiánya – s

csak akkor remélhetünk megoldást a kínzó gondra, ha megismerjük a víz természetét, és akár nyakig merülünk

benne, hogy átkeljünk a túlsó partra.

Mit érdekel / a túloldal engem, / egyszerűen csak át kell kelnem, írja Eörsi, és a kötetben gyakran visszatér

a motívum: talán nem is a megérkezés, a túloldal a fontos, hanem maga az utazás, hogy egyik verstől a másikig

hajózzunk. Az oldalak tetején kiemelt idézetek, mint víz színén lebegő bóják, útmutatóként segítik az olvasót

az előrejutásban. A versekhez fűzött jegyzetek szakmai pontossággal íródtak, mégis személyes hangnemben

szólnak a jegyzetírók saját átkelési kísérleteiről, egy-egy vers lehetséges, de semmiképpen nem kizárólagos

megközelítéséről. A kortárs írók, költők, irodalomtörténészek révésznek szegődnek: rövid, értelmező, fontos

ismereteket is közlő jegyzeteikből könnyű csónakot formálnak, hogy átjuttassák az olvasót a túlsó partra, ahol

saját versélményei várják – s még obulust sem kérnek, csak egy kis figyelmet.

A folyót / azért találták ki, / hogy átkeljenek rajta – a szerkesztés során is ezt az elvet követtük: az antológia

tematikus, mégis egységes folyamot formáló struktúráját úgy találtuk ki, hogy az olvasó kedvet kapjon az

átkeléshez, újra és újra felfedezze szöveg és kép összhangját. Bár a művek kiválasztása és tematikus összefűzése

a szerkesztők egyéni ízlését, versértelmezését tükrözi, úgy merítettünk a már nem élő magyar költők műveiből

és a magyar népköltészetből, hogy minél több szerző különböző vízélményét mutathassuk be. A szerkesztésnél

figyelembe kellett vennünk, hogy vannak kimondottan „vizes” költők (Hajnal Annától Takáts Gyuláig), akiket

sokszor, sokféleképpen ihletett meg a víz, ezért több verssel szerepelnek.

A Liget korábbi, nagy sikert aratott antológiája, a Verses öröknaptár külső és belső szerkezetét követő

kötetünkben ismét modern magyar festők műveiből válogattunk, de a képek nem egyszerű illusztrációk, hanem

a versekben elinduló képzeletbeli gondolathullám folytatásai, továbbfutásai. Ezért kerülhetett Arany János Híd-

avatása mellé Csontváry Kosztka Tivadar mosztári hídja, Somlyó György olasz kútjai mellé Perlrott Csaba Vilmos

párizsi Szajna-partja és a Zavaros a Tisza vize kezdetű népköltéshez Vajda Lajos Polipja.

A versekben, képekben, jegyzetekben megragadott szépség úgy hálózza be a kötet egészét, mint az aprócska

erektől az óceánokig terjedő vízrendszer a Földgolyót: minden mindennel összefügg. Elég egyetlen cseppjét

érzékelnünk, hogy elfogjon a nyughatatlanság: induljunk már, ez a szakmád … ne várass az átkelésre.

HORGAS JUDIT

Ámos Imre | Nő kútnál

ez a h ófe h é r s z á rn y a l á s

Szabó Lőrinc

HÁROM SZONeTT A TélI HéVíZRől

I. A tó, reggel

Hogy füstöl a csúzölő csodatósárkánytúrta büdössár-kráterea téli fák közt! Hogy száll ég felea kék víz, a bolond víz! Mintha hó

pelyhezne, fölfelé; vagy illanóingét tündérraj vetné szakadatlan(bujkálva persze, mert máris amott van,mikor szinte itt látod villanó

habtestüket)… Hogy játszik, imbolyoglassan s puhán a fehér pára! Hogyböfög s foszlik végtelenbe a táj!

Rőt lótusz a vizen; zöld levelén anyarat vartyogja kollégám, a béka;s a parton még vacog a február.

Szabó Lőrinc Összegyűjtött verseiben az utolsó, ‘44 és ’56 között írottakból összerakott rész címadó műve, a Valami szép került ennek a ’49-ben keletkezett naplószerű költeménynek a szomszédságába. A cím pontosan jelöli a költő eszmei törekvését, hogy sajátos panteizmusba oldódva keressen megoldást a világ (a társadalom) és a lét ellentmondásaira, saját szerepére. A századdal egyidős lázadó költő huszonévesen még azt kiáltozta a Hazám, keresztény európa szenvedélyes strófáiban, hogy „őrült, mocskos, aljas világ ez” – most a természeti működések szemlélésében és művészi megjelenítésében talál menedéket. Már a Tücsökzene lenyűgöző füzérét, konkrétumait is ebbe az egyneműsítő (az emlékezet lágy hangzataival is áthatott) világszemléletbe burkolja. Ebben a három szonettben a csodálni való természeti jelenséget a költői mesterség magas fokán, és bravúros biztonsággal jeleníti meg. A tízszótagú, áthajló sorok finoman ölelkező rímei nyugodt derűvel gördítik előre a képeket, az első és harmadik kültéren játszódó szonett kagylószerűen fogja közre a beltéri, fürdőkádi kommentárt megszólaltató másodikat.

m él ys ég k é k j e i

Takáts Gyula

OlVADÁS A TAVON

Olvad… Így kapja vissza lényegét.Fölissza most a tó jegét.Fölissza és lassan azzal telik.Fényes jelekkel így építkezik.A jég alól most olvad múlt nyaram.Gyertyás prizmák közt hangtalanépül s mint mélyre-süllyedt csónakotemelgetik a duzzadó habok.Helyem kitöltve… Szobrokkal teli.Nőnek a mélység kékjei.

épül, építkezik – ezek a kulcsszavak. Összeáll egy nyár emléke, a tó képe, és közben maga a vers is, hogy végül minden, ami addig épült, a mélységet növessze tovább. A rövidke mű a közepéig mondatról mondatra úgy építi magát, hogy visszamenőleg valamennyi megkérdőjelezi az előző jelentését. Olvad... – indul a vers. Semmi meglepő; tömör, mint egy időjárás-jelentés. Nincs hiányérzetünk, ahogy az esik vagy havazik szó, ez is önmagában teljes. A második mondat azonban már alanyt követel: a tó az, gondoljuk, a cím alapján. Azután elbizonytalanodunk: a következő sor trükkös szerkezetének köszönhetően kétértelmű, nem tudni, a tó issza föl jegét, vagy valami más a tó jegét, ami már a vers elején (a jéggel együtt?) olvadt. A folytatás sem ad választ, a fényes jelek azonban a töredező jégdarabok képét láttatják, ahogyan majd a gyertyás prizmák is – addigra azonban elszakadunk a konkrét képtől, mert megkaptuk az első mondatot egyértelmű alannyal. Egy elsüllyedt nyár van olvadóban, melyet eddig hozzáférhetetlenné temetett, színtelenné fagyasztott a jég. A megfagyott nyár oximoronja rengeteg asszociációt emel be a versbe, s ezek hirtelen áradni, ömleni, hullámozni kezdenek. Mindannyiunknak vannak eltemetett nyarai, melyek zárványként rejtik, amire nem akarunk emlékezni. Túl fájdalmas, ami történt (vagy ami nem történt meg), de talán csak az fáj, hogy már nem lehetünk azok, akik egykor voltunk. Magunk sem tudjuk, mert csupán az emlék emléke maradt. Mégis bennünk rejtőzik, ha akarjuk, ha nem, akkor is, ha nem veszünk róla tudomást. De néha elég annyi, hogy jön a tavasz – és minden megmozdul, átrendeződik. Nem teszünk semmit, nálunk nagyobb erő dolgozik. Visszajön egy-egy szín, az emlék néhány foszlánya, majd eltűnik, fel-felbukkan, és tehetetlenek vagyunk. Mire ismét ránézünk, és meglátjuk, mi maradt belőle, már újra mozdulatlanságba dermed. Darabjai megtalálták a helyüket. Nem kavar föl a látvány, nem hat jobban, mint egy múzeumi kirándulás, még ha saját életünk panoptikumának egykor fontosnak hitt figuráit, pózait is látjuk. De itt már nekünk, élőknek, akiket új nyarak várnak, nincs helyünk. Az alakokat kékre festi, kontúrjaikat elmossa a víz. Szoborcsarnokunk egyre lejjebb süllyed, a kollektív tudattalan feneketlen tavának szobrai közé.

POlGÁR TeRéZ eSZTeR

egry József | Aranykapu

Csontváry Kosztka Tivadar | Öreg halász

fu t a z é l e t , fu t a v í z

Somlyó Zoltán

VéN TUTAJOS DAlA

Kemény a gerenda válla,rossz fekhely a deszkaszál.Szomorú az égre néznis látni, a hold hogy kaszál.Ma Légrádon, Domborúban,holnap már Eszék alatt.Fut a Dráva, visz a Drávaföld fölött és ég alatt.

Összeróva vaskapoccsal,fűzfahéjjal a tutaj.Mint az ember fájdalommal,köztük annyi baj meg jaj.Ázott evezőre dőlveszennyes árba lát a szem...Zeng a fűzes... Jövő hétena fiam is elviszem!

Pelyhedzik már a bajúsza,ismeri már a vizet.Asszonynépnek, rokolyánaktánc után már bort fizet.Hadd mélázzon holdvilágban,pipaszónál csöndesen.Hadd tudja meg: nem szebb ennéla mennyország csöndje sem.

Pirosbőr harmonikájáta vállára köttetem.Így legalább a szívemetszív szerint kiönthetem.Végigdőlve számolom majd,hány év ment el, hányszor tíz.Vén tutajos, elég volt már!Fut az élet... Fut a víz.

Bár a vers tele van határozatlan névmással, és csak sejteni lehet, mi mindenről szól, az első és az utolsó szó egymás mellé téve (van – tó) határozottan állít valamit. Ezt a tavat jobban lehet hallani, mint látni. A jól hallom én ismételgetése biztatás: valami titkos belső világ élet-vize (magzatvize?) csobban és bugyborékol a szövegben – a megérzett állapotot csak ultrahang mutathatná ki. Talán a lelkiállapot-változásokat követi a halmazállapotok váltakozása: valami[…]szél; valami forrás; valami[…]tó; korsók; csobban az égen; cserép-eső. A légnemű, a cseppfolyós és a szilárd képek keveredéséből lassan kristályosodik ki két központi téma: a galambok szomjas szárnycsapása és a testből szakadt szív csobbanása. Apollinaire ír a megsebzett galambról és a szökőkútról (mintha a föl-le bukdosás az írásképben Nemes Nagy Ágnesnél is megjelenne), de a korsó-merítés motívumával a bűnhődő Danaidák mítosza is társítható. Valami ősi bűnt rejteget a tó mélye? Valami bűntudatra utal a kényszeres merítgetés? A bibliai párhuzam szerint a galamb lehet a lélek – a korsó pedig mint cserépedény a test, a teremtett ember. Miféle fazekas drótozhatja össze a cserépesőben aláhulló szív-törmeléket? Pál apostol rómaiakhoz írt levelében olvassuk: „Mondhatja-e alkotójának az alkotás: ‘Miért formáltál engem ilyenre?’ Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja?” (9:20-21) Úgy érzem, a valami, ami valahol él a versben, egyszerre vonatkoztatható egy formálódó emberre, egy fazekaskorongon formálódó korsóra és egy formálódó versszövegre. Az alkotó – a művész – szívszakadva méri ki az arányokat és a véraláfutás mintájára drótozza össze az elemeket, miközben felcsapódva csobog az elengedhetetlen lételem: a víz.

KÁllAY G. KATAlIN

k o r s ón a k m e l y i k v o l n a j ó

Nemes Nagy Ágnes

A Tó

Van valahol,van valahol,valami valahol él.Jól hallom én, amint suhogvalami lombos, lassu szél.Jól hallom én, valami forrás,egy nagy fa odvából ered,bukdosnak benne föl-le, föl-lefekete éger levelek.Van valahol,van valahol,valami lassu tó.Bukdosnak benne föl-le, föl-lekorsók, millió, millió.

Akár galambok szárnya néholcsobban az égen – bugyborékola korsók szájától a tó.Jól hallom én, mint egyre másra,galambok szomjas szárnycsapása,tíz emeletmagasban az önkívület,testből szakadt szív csobbanása –Én itt cserép-esőben ázom.S mérem a véraláfutáson,korsónak melyik volna jó.És drótozom, és drót a drótra,és hallom én, hogy felcsapódvacsobog, csobog a tó.

Tóth Menyhért | Balaton

h i á b a l e l k ü n k , l á n g o l á s u n k

Ady Endre

A HAlÁl-Tó fÖlÖTT

A Halál-tó fölött kerengünk,Szép, bátor, büszke madarak.S a tóban nagy, förtelmes és restKígyó-fejű, éhes halak.Ezt a bűz-lehü bús tavatÍgy is nevezik: Magyarország.

Hiába minden, mind lehullunk,Húz a Halál-tó: elveszünk.Hiába lelkünk, lángolásunk,Szerelmünk, jóságunk, eszünk.Erőt mi rajta nem veszünk:Halál-tó marad Magyarország.

Márffy Ödön | Komor hegyek

a fo l y ó d b a n n i n cs h a l

Petri György

HORGODRA TŰZTél

Horgodra tűztél, Uram.Huszonhat évekunkorodok, tekergekcsábosan, mégsemfeszült ki a zsinór.Nyilvánvaló,hogy a folyódban nincs hal.Ha mégis remélsz,válassz más kukacot.Szép voltkiválasztottnak lenni.De most már szeretnékszárítkozni, mászkálni a napon.

Vajon tudta-e Petri György, hogy az 1971-ben megjelent első, Magyarázatok M. számára című kötetének záródarabja tizenhárom soros? Lehet, hogy tizenhárom sorosra tervezte és írta? Vagy a már leírt, javított sorokat megszámolta, és kajánul hunyorított – igaz, hunyoríthatott a maró cigarettafüsttől vagy a hirtelen felhajtott méregerős pálinkától –, nem, az másféle mozdulat. Az alkohol és a nikotin nem tudja örömtelien felajzani, de az önironikus vátesz-szerep elfricskázása mulatságos. Neki való. Sakkozni is jó, minden elmejáték az – inni nem jó, de muszáj.

Ha számolta a vers sorait, remegett az ujja – közben el is bizonytalanodott, hogy csakugyan tizenhárom? Akkor már neki kellett futni újra, de a számolás mindig kényszercselekvés. Nem beszélve arról, hogy önsorsrontó tréfái sorába tartozhat a szerencsétlen szám idézése–felidézése, és persze magára szabadítása; a pokol erőivel incselkedik, „Sors“-ot azonban nem emleget, kiröhögné magát.

A nagyon okos, filozófiára fogékony, erős értelmi kontrollal alkotó költő mintha lírai csattanót tett volna könyve végére, holott a cím nélküli, tipográfiával is kiemelt Horgodra tűztél, Uram kezdetű vers nem „összefoglal“, inkább a következő könyv, a Körülírt zuhanás személyességét, öniróniáját előlegezi – ebből, a mi vizes kötetünkből nézve még inkább úgy érezhetjük: valamerre mutat (előre? magának?), folyik és vezet, miközben kunkorodik, tekeredik – látható, hogy csali-kukacnak nem „használható“. A viszonylatok diagnózisa kemény, pontos, Nyilvánvaló, / hogy a folyódban nincs hal. De miért ne kínálhatná meg az Urat a kukaclétezésből éppen kiábránduló – nagylelkűen, liberálisan, demokratikusan, ahogy tetszik – „mégis reménnyel“? Miféle kiválasztottság az, amit a kiválasztott odahagyna némi egyszerű élvezetért? Talán a szabadság reszketős idillje? Szárítkozni, mászkálni a napon – ez gyönyörű! Már-már maga az átkelés. De sejthető, a romantikus nihilizmus ellentmondásos világérzete nem engedi még a teoretikus boldogságot sem.

leVeNDel JÚlIA

r i n g e g y m é l a s e j te l e m b e n

Vajda János

NÁDAS TAVON

Fönn az égen ragyogó nap. Csillanó tükrén a tónak, Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan, Észrevétlen, mondhatatlan Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben. Fegyveremmel az ölemben Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot. Mennyi bűbáj, mily talányok! Mind amit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem, Aranyos, tüzes felhőkben, Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri. Tán szerelme csókját kéri... Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő, Vagy a lenge déli szellő, A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved Kék ürén a semmiségnek. Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek Tünedeznek, megjelennek. Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen, Dicsőség fényözönében, Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan... Mult, jövendő tán együtt van Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben, Minden alszik... és a lelkem Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?...

Vajda János rabiátus ember volt. Mogorva, félelmetes pofaszakállal, rettentő indulattal. Egyszerre szenvedélyes vadász és magányos királyi vad, akit

csapdába csalt a nagyváros, de harcos, gyakran elfogult hírlapi cikkeivel becserkészte és ledöfte ellenségnek tekintett vitapartnereit. Vágyának elérhetetlen, Ginának nevezett tárgya talán nem is értette hozzá írt verseit, mert Kratochwill Georgina nem tudott jól magyarul. Vajda kitartott, egy életen át, rendíthetetlenül, önfejűen. A költői indulat majd’ szétrobbantotta legendás erejű testét, de ritkán találta meg a lírai formát, amiben az indulat vadságában is otthonra talál.

Itt otthonra talál. Mert hagyja, hogy a vadság megszelídüljön: legyőzze, mindenestül, a természet, a víz, a nádliget, a szellő, a felhő, az ég, a valamennyi új gondolati-érzelmi egység elején felbukkanó nap: fönn, majd alatta is, a tó tükrében. A híres indulat most az álló, mozdulatlan nap, dicsőséges, csöndes fönségben. Minden átlényegül: bűbáj, talány, csodás, tündéri látvány lesz belőle, mert a vad, a vadság alszik a berekben, a puska az ölben, a test nem akar semmit: elnyúlik, ring a csónakban. Szóhoz juthat a megbabonázott, ámuló, félálomban révedező lélek a ringó sejtelemben, ahol egymásra talál két szerelmes: ég és föld. Múlt és jövendő egyensúlyba billen az egy pillanatra megálló nap jelenében: a földi lét is csókot kér az örökkévalóságtól, a test a lélektől. Most meg lehet kérdezni, az egyre lengébbé lényegülő valóságból a desztillált fogalmiságba vándorolva: tényleg minden relatív? Mi az élet értelme, célja? Lehet, hogy minden csak hangulat, érzés, sőt „virtualitás”, látszat, becsapás? A kérdésben a válasz, mert Vajdánál mindig az indulat dönt, és a nádas tavon az indulat – kivételesen – úgy van, hogy talán nincs is: csak mese, csalódás, álom… KÁllAY GéZA

Klie Zoltán | Mese-táj piros csónakkal

Márffy Ödön | Női akt

o t t a k i s h év v í z

Sinka István

CSÖPP TeNGeRBeN, lOMBOK SÁTRA AlATT

Csöpp kis völgy, szinte csak katlan,alján a zápor összefutés tó lesz, olyan lábszárnyi mély.S kék az ég, kék, kimondhatatlan.Álmoknak való vándorút.

Egy leány, tehenet őríz,mögötte már gyermekkora.Áll, mosolyog, szétnéz. Köröttedongó dong, és ott a kis hévvíz,s lombok cseppenő sátora.

Mosolyog, előre lebben,leveti kicsi pendelyét,melle bimbói borzonganak,csillag a csöpp játéktengerben,mikor a kis gyöngy-tóba lép.

Sátor fölötte zöld levélből,kék légy búg pókháló-bogon.Aranykarika: rés a lombban.S egy messzi völgy nagy tenyerébőlfelragyog hozzá egy torony.

Gally hajlik hozzá, érte nyúl,illattal tömött a haja.Szebb, mint a meztelen anyaföld,annál is szebb, ki térdre borúl:az élet ő: saját maga.

Mi vagyok én? Milyen titkok rejlenek mélyemben? Titkok, amelyekről gyanútlan hétköznapi létemet pergetve, utcán járva és üzletben várakozva mit sem tudok. Melyikünk nem élte még át a félelmes és izgalmas érzést, melyben az ember önnön testét a végtelen Kozmoszhoz, a Föld rejtelmes gyomrához vagy a sűrű erdőhöz hasonlítja? Nemes Nagy Ágnes a maga három hatsoros strófájában éppen ezt a játékot játssza, a Testet öntörvényű, kiismerhetetlen tengerként jelenítve meg. Az első versszak inkább a metafora derűs vetületét kínálja: a lépet, a májat, a hátgerincet halakként mutatja be. A második már félelmes, éjszakai vízió, a test tengere fölött ringatózó koponyával, amely itt nyilvánvalóan egy újabb szimbólumba, a halálfejbe játszik át. Nyugtalanító, hogy a koponya csupán imbolyogva horgonyán… ring. Ilyen kevés köt önmagamhoz? S mi lesz, ha elszakad a horgonylánc? Biztonságban vagyok saját tengeremen? Aligha. Félnem kell önmagam rejtélyes folyamataitól? Minden bizonnyal. Megérkeztünk tehát egy alapképlethez: az élet mint kiszolgáltatottság, az Élő mint önmagának, a saját mélyében munkáló titokzatos és ismeretlen erőknek a játékszere. Mi következhet mindebből? Csakis a szabadulás vágya. Meglepő hirtelenséggel szólal meg a harmadik strófa, amely mintha e vágy hangján kezdené mondandóját. Szakítsd a horgonyt! Tépd magad! El önmagunkból! De hová? Hiszen nem lehet! A költő belátja, hogy innen nem vezet út tovább, s megengedi versének, hogy „elkanyarodjék”. Ezzel magyarázható a költemény végén a hirtelen áttűnés, a témaváltás épp a befejezésben, amely azonban, hogy megőrizze a vers tematikus egységét, megmarad az alapmetaforánál: a hajóval az ifjúság szökken, s a haj a vitorla. (A záró szakasz 3-4. sora Adyt visszhangozza, az 5-6. Kosztolányit.) Bevallom, a huszonéves Nemes Nagy Ágnes ’40-es évekből származó, korai verse ezen a ponton meghökkent, megoldatlannak tűnik. Elégedett legyek a hirtelen optimizmus zárlatával? Hitelesnek érezzem a búcsú huszárvágással elért szabadságélményét? Vagy maga a vers is az önámítást ábrázolja a szabad, romantikus szárnyalás záró képében?

CSeNGeRY KRISTóf

cs a t to g j h a j a m : v i to r l a

Nemes Nagy Ágnes

TeNGeReN

Siklik a lép, a máj kering,kígyózva fut a hátgerinc:kezem között, bőröm alatthullámlanak, mint a halak.Megfodrozzák a vért, velőt,és nem hiszik a levegőt.

S ha augusztusi éjjelekbőrömre tompán fénylenek,a lomha raj a mélybe lent,mint foszforfényben, átdereng.És imbolyogva horgonyán,felettük ring a koponyám.

Szakítsd a horgonyt! Tépd magad!Hadd zúduljon az áradat –mégis hajóm, magam felett,az ifjúság szökken veled,viking-jeled kibontva,csattogj hajam: vitorla!

Paizs Goebel Jenő | élet

Aba-Novák Vilmos | Kompátkelés a Tiszán

b év e te t té k a T i s z á b a

MeGÖlTeK eGY leGéNYT

Megöltek egy legényt hatvan forintjáért,Bévetették a Tiszába piros pej lováért.

Tisza bé nem vette, partjára kitette,Arra ment egy halászlegény hajójába tette.

Odament az apja, költi, de nem hallja,– Kelj föl, kelj föl édes fiam, gyere vélem haza!

Odament az anyja, költi, de nem hallja,– Kelj föl, kelj föl édes fiam, gyere vélem haza!

Odament babája, költi, meg is hallja,– Kelj föl, kelj föl édes rózsám, borulj a vállamra!

– Csináltatsz-e nékem diófa koporsót?– Csináltatok, csináltatok márványkő koporsót!

– Megsiratsz-e engem, apád, anyád előtt?– Megsiratlak, megsiratlak egész világ előtt!

m á r k öz e l é b b h i s z e m

Vályi Nagy Ferenc

A SZIVÁRVÁNYHOZ éGI HÁBORÚ UTÁN

Idvezli Músám éneke rangodatDicső Szivárvány! Béke követje vagy; Az Ég bocsátott, hogy parancsold: „Menj zavar e remegő vidékről.”

Mord harsogás közt még az elébb felénkVillámok esvén, bőgtenek a szelek; Mígnem te, óh frígy hirdetője! Megjelenél követül az Égből.

A fellegeknek harmatos ajtajánMihelyt kijöttél, fényre homály alól S lobogni kezdett díszes orcád, A zivatar riadozni megszűnt.

Tisztelte minden rangodat – a futóFelhők bezárták szájokat, a dühös Éolnak ordító csoportja Visszafutott maga tömlöcébe.

A mord setétség, mely az elébb üleA föld s az Ég közt, szállt az Ereb komor Völgyére, hogy tenger – s piros szín Öltözeted lobogott előtte.

A zápor elment; béke jelül mihelytÍved kitetted; csak csupa harmatos Esőcske kezdett gyözödölmi Bóltod alól lefelé görögni.

Látván az árvíz díszedet, a mezőtElhagyja; végig hömpörög a patak Habjával a hegyen, s az árkok Öblibe vonja magát előled.

Téged csudáll a zápor előtt magátA fákba rejtett kis Filoméla, ki Látván, hogy a zavar leszállott Általad, úszva köszönt az égben.

Én is köszöntlek véle, hogy a zavarLeszállt előled: – már közelébb hiszem Óh szép követ! hogy vissza nem jön Többször ama nap ezer veszéllyel,

Mellyen ezen föld vesztire hirtelenA fellegeknek megszakadoztanak Vízgyomraik, s a tengereknek Titkos üregjei felbomoltak;

A kútfejeknek torkai habhegyetOntottak; a föld színe felett dühös Szájával ordított az örvény S a habokon sok ezer halottját

Okádta széjjel. – Nem, soha nem fog illyÖzönnel a föld veszni el: ővele Szent frigyre lépett már az Ég: – ezt Hirdeted, oh gyönyörű Szivárvány!

Csokonai korai versében, a Ventus describiturban (A szél leírása) irdatlan barokk dagállyal szól a tengeri viharról, s körülötte a száraz magyar föld poétái is elvégzik a penzumot. A verselés e témája pompás lehetőség a költői lelemények áradatának mutogatására. A terjengős tajtékzás persze nem félelmetes: mindenki tudja, hogy végül elcsitul, mosolyog az ég, révbe ér a megtépázott hajó, hadak s vészek nyomán csitul a gyász és jajgatás – hiszen a poézis tárgya nem lehet a rút, csakis a szép természet. Ritka azonban, hogy a vers egyenesen a győző harmóniát szólítsa, s a vész képei csak a visszanyert béke árnyalására idéztessenek tömören, amiként ritka az is, hogy a végtelen leíró poéma klasszikus ódává hevüljön. S bár az allegorikus vihar képe mindig a kozmikus felfokozottság jegyében készül, alig szokás ily egyértelműen magát az első, bibliai özönt tárgyiasítani „csupán”. A barokk mohósága a részletek hűségét s az elődök ötleteit halmozva a végtelen általánosság távolába kerül a konkrét vonatkozástól és a hagyomány forrásaitól. Vályi Nagy Ferenc, a tudós sárospataki paptanár azonban a görög klasszika búvára, s józan elméje oly hű a tiszta helyekhez s a követendő tökély forrásához, hogy merő elismerésből még saját Iliász-fordításába is készséggel beiktatta az eredetit tökéletesebben visszaidéző Kölcsey sorait. Szerzőnk szerencsésebb kalandja ez a vers a költés tengerén: az égi híd jelében megpillantja a görög gráciák és az újjá kötődő ószövetség frigyét. „Ha a szivárvány megjelenik a felhőkön, látni fogom és megemlékezem az örök szövetségről, amely fennáll Isten és minden élőlény meg minden test között a földön.”

BéCSY ÁGNeS

egry József | Isola Bella

Hollósy Simon | Tavasz a patakparton

h á t í g y v a g y u n k , fo l y ó m

Pap József

TISZA

Hommage à Dobó Tihamér

Föveny-csípőid tapossuk, folyóm.Kíméletlenül beléd túrunk.Derekán a nyárnak: elnyúltÉs meztelenül liheg a róna.Te meg karcsúra apadtanSompolyogsz meghunyászkodva.Ismeretlen jelekre bukkanunk,Rejtelmes rajzások nyomaira –Ahogy a halak némán elsurrannak,Ahogy a kagylók gyáván becsukódnak,A tiszaviráglárvák mélyedbe fúródnak,S érik mindegyik makacsul magában,Hogy kinyíljon a tűző napsugárban,Hogy elpusztuljon egyetlenegy nászban.Hát így vagyunk, folyóm,Így vagy te szemérmetes:Tavaszelőn is a vad áradásban Feszülő öledben rajzó bujaság van.

Mi meg álmodoztunk.

A tárgyak, a léttelen lények könnye Babitsnál a vergiliusi együttérzés folyadéka. Simon Balázsnál a víz – akár „oly lágy, oly gyönge”, akár a WC-tartályban felgyülemlő hínáros folyadék – az együttérzés hiányának anyagfedezeteként részvéttelen közeg. Szellemalakja az együttérzés megtört tükre csak: anyagmás, amely az alakmásnál csalfábban tükrözi a küszködő tudatot.

A vers az első agyműtét szövegciklusából való. Profán hasonlata a salakanyag szentélyében fedezi fel a halálra váltan is életben maradó szellem anyagcseréjének titkát. Az életből a halálba magát átküzdő szellem kölcsönhatásban él a halál előérzetéből magát visszaküzdő akarattal. Ebben a hajszálcsövességet folyton megbontó egyensúlyban a túlcsorduló, életet adó víz halálos metamorfózisa nem absztrakt, képzelt teher, hanem biológiai valóság. A lecsapolás, a folyadék elvezetése életmentő kísérlet. A szellem anyagcseréjét biztosító beavatkozás.

A mester, aki a tartályt értő kézzel szabadítja meg a szürke túlfolyástól, egybemontírozódik az agysebésszel – a költő fiatalon, két műtét után, agydaganatban halt meg –: szakértő kézmozdulatait egyik alak a másikról kopírozza. A vers, a költés is groteszk áldozati térben keletkezik – a működés próbájaképpen. Hogy felszáll-e, elszáll-e. A lehúztam próbaképp a kísérlet sikerét-sikertelenségét egyszerre példázza. A működő vízháztartás a csatornában eltűnő élet képét vetíti előre – abszurd sikertörténetként. Szabaddá tesz, a kifejtetlen fekete humor fullasztó közegében, pontosan és sejtelmesen.

G. ISTVÁN lÁSZló

n e m j ö t t tö b b é fe l

Simon Balázs

A TARTÁlY BóJÁJA

A WC-tartály bójája, amiLesüllyedt, mint egyGránitkő, rest volt felugrani, Nehéz, egy kis lukon szívta Magát tele, évek alatt, lassan, Sosem gondoltam rá, időnk alatt, Egy barlangban, ebben a látatlan Töltődő-ürülő vízben, elképzelt Moha, hínár között, nyálkásan, Míg egy nap nem jött többé fel, És csak telt a tartály egyre, Aztán túlfolyt, csendesen, egy Szürke vízesés, és közbe kellett Lépnem, úgy csapoltam le a bóját, Vízfeleslegét úgy fejtem le, ahogy

Te engedted, hogy szálljon ki Fejemből, így mondtad, vészablakon Az a potyautas, aki lenyomott,Mint a bóját víz alá a víz, egyre Csak hízott nyálkásan, mohatojás, Terhes lett, mint a bója ott a Tartályban, amíg lassan nem jöttem Többé fel, kinyomtam a belső vizet, Amíg parafa-könnyű lett, és lebegett A víz színén, és te kiköltötted, Fölötte köröztél, amíg kikelt, ésAzon a fejléken át elszállt, valami Költő-féle vagy tehát, gondoltam, míg A tartály fedelét sebtében visszatettem, És lehúztam próbaképp.

Bernáth Aurél | Starnbergi tó, 1926

tes th os s z ú v í z fo l t

Petri György

MOST ÚJBól

Most újból a magányos uszodák.A faágyak. A napzápor a fáradttestre, testhosszú vízfoltutánam, amit felkapkod a szél.A zuhany. Hő és páraönkívülete.Nyakszirtemen dörögveszéttört sugár.

Vaszary János | Nő csíkos fürdőköpenyben

n e m l á ts z i k h o g y fo l y n a

Szép Ernő

TISZAPART

Űl egy szegény halász emberKettesben a néma csenddel,Ott űl füst nélkül pipázva,A tolvaj hálót vigyázza. Kezdi a hálót emelni,Halat nem tud benne lelni,Póklábak megint leszállnak,Kút kazal fa alva állnak.

Áll a nap fenn, áll a felhő,Nem jön fecske, nincs egy szellő,A víz nem látszik hogy folyna,Isten mintha bóbiskolna. Talán el is felejtette,Hogy a Földet teremtetteA Tiszát is beletette,A halászt is leűltette.

Énekelni lehetne, halkan dúdolgatni, mint a sokban hasonló, ebben a kötetben is szereplő Sötét lesz a Duna háta című verset. Ugyanaz az egyszerű, négyszer négy soros szerkezet, az indító kép is hétköznapinak tűnik, de a legsötétebb rettenetet rejti. Itt már nemcsak a folyó áll meg, hanem maga a világ, mert az Isten megfeledkezett róla: elbóbiskolt az öreg, és kiejtette fáradt kezéből a játékgolyóbist. A kimerevített pillanatban Csipkerózsika-álomba merül a természet, a lefelé meg fölfelé nyújtózkodó függőlegeseket, a kutat, kazlat, fát vízszintesen megmerevedett vonalak keresztezik, a mozdulatlan víz és ég. A kockás csendben szinte tapintható a szegénység reménytelensége, a megváltásra várás hiábavalósága: a pipában nincsen dohány, a hálóban nincsen hal – és nincsen, aki az örök létállapotot megváltoztathatná. Beleszorultunk a ragacsos kulimászként fojtogató, moccanatlan csendbe, ott ülünk a szegény halásszal együtt, és nem jön a varázslatos aranyhal sem, hogy legalább egyetlen kívánságunkat teljesítse. A Póklábak megint leszállnak hátborzongatóan finom utalás: nem először történik meg mindez, az idő körbeforog: „szegények mindenkor vannak veletek”, mondta Jézus, és az elernyedő póklábak a könyv fölé hajló arcunkhoz érnek.

HORGAS JUDIT

de j ó a fü r d ő k á d b a n ü l n i

Szabó Lőrinc

ReGGelI éNeK

De jó a fürdőkádban ülni!De jó elhagyni magamats mégis fölpezsdülni a vízfolyékony paplana alatt!

De jó a meleg kádban ülni!(Ott ébredek fel igazán.)Negyedórát benne henyélek,borotválkozom, azután

mégegyszer kinyujtózom, és havan még idő, egy darabigfütyülni és dudolni kezdemgyermekkorom zsoltárait,

azt, hogy „Perelj, uram!”, meg azt, hogy„Óh, mely sokan vagynak”, – s bizony,ha nem hiszek is már, az emlékvégigborzong a hátamon,

(az ének s az orgonazúgásmég most is a húsomban él,bár rég volt, hogy a Nagytemplombanúgy átjárt, ahogy most a vér),

s mikor „ellenségim romlását”ígéri Dávid éneke,mintha egy isten trombitálna,az egész szoba zeng bele. –

De jó a fürdőkádban ülni,ülni, átfülni egy kicsit!A víz melege és az énekmindennap megfiatalít,

s mikor már rég elmúlt a reggels dolgozik agyam és kezem,akkor is bennem zeng egész napaz én istentiszteletem,

A fürdőző nők dicsőítése után óhatatlanul narcisztikusnak hat az a vers, melynek alanya és tárgya egy kádban ülő férfi. De higgyünk-e az első benyomásnak?

Az 1936-os Különbéke kötet költőjéből kikopott a naiv vallásosság, de a világjobbító szándék is. Az irodalmi, szellemi életet sem képes idealizálni – ahhoz túlságosan közelről ismeri. Megállapítja, hogy az aljasság és a képmutatás a világból kiirthatatlan. Talán saját kompromisszumait akarja mentegetni maga előtt. A krízis hevétől felégett hidakon mindenestre nem vezet visszaút, a „különbéke a semmivel” kényszerűen „minden értékek átértékelése”. A Russellt és Nietzschét forgató Szabó Lőrinc – a modern racionalista-individualista – úgy tanulmányozza teste jelzéseit, mint aki újból járni tanul:

és mint vágy, vagy emlék, velem vanvalaki, akit nem hiszek;– ha volna, biztosan szeretne,és ha van, hát így is szeret.

azt kutatja, mi élteti még mérhetetlen kiábrándultságában. A fürdéshez kapcsolódó leggyakoribb képzet, a megtisztulás, itt nem kerül szóba. Aki ennyi mindent elvet, annak

nagyon messzire kell hátrálnia. Marad a magzati lebegés a meleg vízben, áradnak a hajdani élmények, érzelmek, hangulatok, melyektől korántsem olyan könnyű megszabadulni, mint a vallás ésszel kikezdhető tételeitől. Az ész, mikor egyetlen kikezdhetetlen fundamentumot ismer el, a testet, s vele a mélyvízi ösztönvilágot, kaput tár a semmitől sem korlátozott önzésnek, melyről az esteledik című vers következetlen szolipszizmusa árulkodik: „Csak egy isten van: én vagyok; csak egy bűn: nekem ártani.” ÁCS JóZSef

Derkovits Gyula | Csónakázók

Koszta József | Vihar előtt

h u l l á m z ó n ő i te s t

Csorba Győző

A Tó VIHAR UTÁN

Késő van este vaninkább csak érezema tó lágy női testét:illata rámömölorromba vág megütelkábít és fölizgathallom verőerétszívét a sürgetegorganizmus megannyiapró nagy még nagyobbcsöndjét neszét zajáthullámzó női test

szeretkezés utánlassacskán higgad el csakolykor még megremegmozdít kicsit magánhallom neszét zajátolykor még nyög motyogsóhajt enyhén sikongatpárázó női testeleven tűzparázsráhajlik boldogana hűs növényi ég.

Az egzisztenciális lírában nincsenek gondolatok vagy érzések – írja Csorba, burkoltan saját vers-eszményéről szólva –, csak „vers-gondolatok és vers-érzések”. A mű „a személyiség alatti alapból fakad”. Ezért a költő szerelmes verseinek ihletője sem csupán két ember kapcsolata, a szerelem mindig spiritualitás. Ugyanez fordítva is igaz: a mindenséggel érintkezés így lesz szerelmi élménnyé. Csorbát szinte csakis a lét misztériuma izgatja: meghatározó témái – szerelem és természet – szintén ebben az összefüggésben fontosak. Megtapasztalásuk a titkok titkához vezet. Ahogy a szerelem az együttlétet feltételezi, a költő épp úgy része a panteisztikus tájnak: a jelenségek rajta szűrődnek át. Ihletének közvetlen forrásai nemigen érhetők tetten verseiben, létélménye mégis ismerős, átélhető – nagyon is az. Aki merült már éjjel sötét tó vizébe, részese lehetett hasonlóan érzéki, transzcendest nyitogató tapasztalatnak. Hogy a tó női „lény”, vagyis az archetipikus gondolkodásban miért női princípium, ilyenkor pontosan megérezhető. Mindez a férfi Csorba Győző számára az erotika képeit hívja elő egyetlen kibontott szerelmi metaforaként. A motívumok egymás után törnek föl – és sodródnak tovább az áradó jambi-kus sorok hullámain – abból a mélységből, ahol már nincsenek ellentétek, csak azonosság van, tűz és víz egy. A létezés gyönyörűségének kohójában végül feltűnik a személytelen férfi-princípium is, hogy a „boldog” jelzőben összeolvadjon a személyesen jelenlévővel.

POlGÁR TeRéZ eSZTeR

a v í z k i r á l y n ő j e te v a g y

Jékely Zoltán

TüNDéRI füRDéS

Vékás Judit emlékének

Itt már gyerekkoromban is kerestelek.Róttam a berket, a nyúlutakat.Azt hittem, pici vagy és gyermetegs lábad nyomán piros virág fakad.S mindig hiába! Mindig hűlt helyedleltem: kis fésűt s tört virágokat.Lement a Nap, bagoly szólt, este lett.Azt hittem, a szivem is megszakad.

Most suhanunk a mormogó Szamosbátor vizében, nagy fűzfák alatt.Félemberek vagyunk: félig már iszamos,vízhasitó, villótestü halak.Ahol elúszunk, fűzek hajlanak,kavicsok néznek s kandi rákszemek:a vízi pár vajjon ma merre megy?Tudják, a víz királynője te vagy.

Él bennem a hiú kivánság,reménytelen remény:együtt fogunk egykor pihennia Szamos fenekén. Üvegkoporsóban pihenniöles zöld víz alatt!Felettünk fognak jönni-mennifehér hasú halak.Lenn fogunk jámboran pihenni,mint az a nagy király,felettünk fog majd jönni-mennia partfutó sirály.Testi tömlöc ellen a lelkünkhiába lázadoz:idegenül harsognak el felettünkaz új évszázadok.

*

Rönkök vagyunk, két kósza, szürke rönk,deltátalan, örök folyam sodor.Kopunk, zúzódunk, amíg valahol,örökre alámerülünk.

Aba-Novák Vilmos | fürdőzők

Perlott Csaba Vilmos | A párizsi Szajna-part

h o l fa k a d a v í z

Somlyó György

A VIllA D’eSTe KÚTJAI

Hol fakad a víz? Jutott már eszedbe?Mind, amit egy város magába szí,amiben levedlenek szennyei,s mitől ragyog s páráll a Villa d’Este.

Gyermeki kérdés, nem vár feleletre,akár a kisfiam miértjei.Hol fakad a víz, a mesebeli,bölcsőjét légben, föld alatt keresd-e?

Milyen bőségszarú mélyeiből zúgapadhatatlan itt e Száz Szökőkút?E mindig-egy és mindig újra új.

Hol fakad a víz? S hol, milyen agyagbanleljem forrását e megfoghatatlancsobogásnak, mely szivemre tolul?

A költői kérdés nem vár feleletre, retorikai eszköz, és cseppet sem gyermeki. A gyermeki kérdés feleletre vár, mert az emberiség alapkérdését ismétli, s csak lomha agyú felnőtt fülében szól gyermetegen. Ő ugyanis már okos, és tudja a tudós választ, amit a kicsike nem értene. Hát, bizony, nehéz is megérteni. Hogy a végtelen szomjra feleletül kamionszám hozná a palackozott vizet...

A víz útjai a teremtés végtelenjén át vezetnek a lét forrásához, s a múltak kútja mélységes mély. Sose fogunk felnőni ehhez – szerencsénkre. A mese rólunk szól.

Amikor 1879-ben Liszt Ferenc koncertezett itt, Hohenlohe kardinális már újraépítette a Habsburgok alatt széthullott csodát. Az okos 18. századot nem érdekelték a mesék: a vízművek omladékai preromantikus mohokba burkolóztak, a szobrok és műtárgyak tömegét meg tudós hullarablók hordák szét gyűjteményekbe, múzeumokba. Pedig nem száz, de ötszáz forrás, zuhatag, tavacska, csorgó, vízköpő, szökőkút, víziorgona csobogta itt a zenét a manierista-barokk fantázia buja architektúráiba komponált oszlopcsarnokok, szobrok, lugasok, lépcsők, teraszok, függőkertek és grották között másfél századon át, Ippolito és Alessandro kardinális idején. Lucretia Borgia fia, VI. Sándor unokája szép bosszút állt a sorson, amiért elesett a pápaságtól: Tivoli kormányzójaként Hadriánus nyári palotájának példájára, némiképp átszabdalva a Villa Adrianát is, freskókkal ékes pápai pompájú reneszánsz palotává építette át székhelyét, a bencések korábbi kolostorát. A munkára pénzelt mérnökök, művészek hadát megigézte a hely aurája, s a Campagnára tekintő terasz oldalában olyan remeket formáltak, mely a környező természet szerves részeként annak már-már mennyei mása. Itt, hol három folyócska táplálja a Tiberist, a római időkben pompás vízmű épült, s az utódok hálásan folytatták a magas gát duzzasztotta, alagutakon át ciszternákba vezetett, több hatalmas zuhogón aláhulló vizek humanizálását. Nem tudni, gondoltak-e közben arra, hogy hajdan, Tiburban mit dalolt e víz Horatius Camoenájával, s mit jósoltatott a tiburi Sybilla ajkán Vergiliusnak a születendőről. Amiként arról sem maradt pontos értesülés, hogy ismerték-e az ősi etruszk város eredetmondáját: Trója pusztulása előtt hozták Heraklész kultuszát e tájra a Théba ellen támadt hetek egyikének, az argoszi Amphiarausnak unokái, ő pedig Melampusztól eredt, a fák és madarak nyelvén is értő orvosi jóstól, ki Hérodotosz szerint Egyiptomból plántálta görög földre Dionüszosz kultuszát...

A Nílus forrását feltalálta-e már valaki? (No igen, okos felnőttek, pár éve már megint...) BéCSY ÁGNeS

255 magyar vers

100 magyar képzőművészeti alkotás

kortárs írók, költők, irodalomtörténészek jegyzeteivel

A VÍZRŐL – legyen az forrás, patak, folyó, tó,

óceán, eső, könny, magzat- vagy fürdővíz.

A vizet minden élőlény magában hordozza:

testünk-lelkünk szerves része.

Magzatkorunkban védelmező, szomjunkban tápláló,

malmot hajtó, tutajt szállító, de árvízként, viharként

félelmetes erő. Életadó és gyilkos, tisztító és pusztító fenség.