VINCZE DEZSŐ VÁLOGATOTT VERSEI

(1986–2016)

Drága édesapám (Vincze Dezső; 1934–2015.), drága édesanyám (Vincze Dezsőné Vas Erzsébet; 1935–2008.) és drága nagymamám (Vas Károlyné Nagy Erzsébet; 1906–1990.) emlékének

2

TARTALOM

ADVENT ELSŐ HETÉBEN ISONZÓ, DOBERDÓ, NYÁRÁD FEKETE GYÁSSZÁ VÁLT A HALVÁNY REMÉNY ÉDESANYÁM SÍRJÁNÁL GYÁSZ ÉS REMÉNY CSAHOLTAK A KUTYÁK RATKÓ JÓZSEF HALÁLA MAGASRA CSAVART LÁNGGAL N. N. FESTŐNŐ RAVATALÁNÁL TÉL TOMBOL TARJÁNBAN KOLIMAI KÖNNYCSEPP PARAFRÁZIS E VAD HAVAZÁSBAN TÉLI-TAVASZI DAL ANAKREÓNHOZ EGY VERŐFÉNYES, ÓKORI DÉLUTÁNON A BARBÁROK BETÖRÉSE ESZTERGOM FELÉ VÁGTATÓ BALASSI A VÁNDOR ÚJABB ÉJI DALA KIS ÉJI VERS AZ ÉLET FELÉN TÚL NYEHLJUDOV ELÉGIÁJA PAUL VERLAINE VILLONOS NÉGY SORA ADYRA GONDOLOK A PERC-EMBERKÉK FÖLÖTT EBBEN A MAGYAR DZSUNGELBEN TÚL NEGYVENÖT ÉVEMEN SEMMI VÉSZ! WITTGENSTEIN ÉLETFÁJA JIMI HENDRIX ÁLMA A ZÖLD CSILLAG BÍBOR KÖDBEN RAGYOG HOMMAGE PÁRIZS, Ó, PÁRIZS! ROZSDÁLLÓ ŐSZ UTÁN KÖLTEMÉNY EGY HÖLGYEMÉNYHEZ BALATON-PARTI SZONETT SZÉP ELMÚLÁS

3

Változatok esetén a versek itt közölt szövege tekintendő véglegesnek.

4

ADVENT ELSŐ HETÉBEN

(Vas Károlyné Nagy Erzsébet élt 83 évet)

NAGYMAMÁM halott. A fenyőfák remegve várják a kivégzőosztagot. Fekete karácsony jön, százszorosan fekete, szakadjon bár a hó: az égbolt szemete. NAGYMAMÁM halott, s a fenyőfák remegve várják a kivégzőosztagot. 1990

5

ISONZÓ, DOBERDÓ, NYÁRÁD

Ágh Istvánnak és Nagy Lászlónak

Vas Károly nagyapám több mint három évet húzott le az Isonzó környéki lövészárkok labirintusában; s oly sűrűn énekelte hajdanában-danában: Kimegyek a doberdói harctérre, föltekintek a csillagos nagy égre. Csillagos ég, merre van az én szép hazám, merre sirat engem az édesanyám? Hazafelé indulnék, de nem lehet, idegen föld issza be a véremet. Eltemetnek az erdei gyöngyvirágok, elfelednek a nyárádi leányok. – Vas Károly nagyapám úgy ismerte a gránát szaggatta Doberdó szikláit, mint a nyárádi templomdombot, szülőfalujának kismama-hasát.

6

FEKETE GYÁSSZÁ VÁLT A HALVÁNY REMÉNY

„Diófából, sejehaj, diófából nem csinálnak koporsót, a bakának, sejehaj, a bakának nem írnak búcsúztatót. Ágyúgolyó lesz annak a búcsúztatója, barna kislány, sejehaj, barna kislány lesz a megsiratója.”

(Magyar népdal)

E megindító sorok ezerkilencszáznegyvenhárom áprilisában íródtak: „...Kedves Néném, most pedig tudatom, hogy virágvasárnap járt itt nálam egy idevaló fiatalember, aki állandóan együtt volt Lajossal, mióta kimentek. Igen mély barátság szövődött köztük. És ő elmondta, hogy az egészen biztos, hogy azon a januári napon megsebesült a férjem, de utána még fölkelt, pár lépésre feküdt egy kővé fagyott lótetem, a mellé bújt, s ez a toponári fiatalember oda is szólt hozzá, ám Lajos őneki nem válaszolt; odamenni nem tudott a férjemhez, mert az oroszok ekkor már kőhajításnyira voltak tőlük... Kedves Néném, az a remény táplál, hogy talán sebesülten fogságba került, és a jó Isten majd hazasegíti hozzám Őt, akit oly végtelen nagyon szeretek...”„ Nos, fekete gyásszá vált a halvány remény... S Nagy Lajos, anyai nagymamám testvéröccse ott nyugszik valahol, messze-messze, hol a Don óriáskígyó-teste kanyarog. Felesége – lánykori nevén Bajzik Ilona – néhány év múltán, hisz oly fiatal volt még, újra férjhez ment... Föntebb az ő leveléből idéztem, melyet a Nyárádon élő nagymamámnak küldött ezerkilencszáznegyvenhárom áprilisában.

7

ÉDESANYÁM SÍRJÁNÁL

Anyám, anyám, édesanyám, most szenvedek csak igazán, most szenvedek csak igazán.

Szörnyű bánat görnyeszt engem, bódorgok csak csorgó szemmel: szörnyű bánat görnyeszt engem.

Anyám, anyám, édesanyám, nem viselsz már gondot reám, nem viselhetsz gondot reám.

Mély a sírod, földje kemény, drága anyám, nincsen remény: mély a sírod, földje kemény.

Nyárád

8

GYÁSZ ÉS REMÉNY

Bennem most már mindennek, a futó örömnek is, mérhetetlen fájdalom a fundamentuma... De talán mégiscsak létezik Mennyország, hol édes drága anyám vár rám türelmesen; s ha újból találkozunk, az üdvösség-óceán nem férhet el bennünk: szemünkön át patakzik Isten országának bársonyos fövenyére.

2009

9

CSAHOLTAK A KUTYÁK

Maczó Lászlónak

Csaholtak a kutyák, és én fölébredtem, sajnos, nem álmodom azt, hogy árva lettem. Bútőrt a szívemből kitépni nem lehet, ott fog rozsdásodni, mérgezve véremet. Sír az út előttem, bánkódik az ösvény, jó apám is elment tizenötnek őszén. 2015

10

RATKÓ JÓZSEF HALÁLA

Akkorra már lelke az ég felé tartott:

Jákob létráján lépkedő angyalok.

Mulatozása már rég öngyilkos mutatvány,

vigasztalan táncolt Ady homlokán,

mely a falnak menve többször is beszakadt, s egy nemzet kínjától mélyesre mélyültek

a ráncok; – immár az Ő homlokán is

járhatja a táncot, aki nem nélkülözi a halálmegvető

bátorságot.

1989

11

MAGASRA CSAVART LÁNGGAL

Hargitai Gyula emlékére

A Nap tüzes tűket dobál; de inkább a fény

hurkapálcikái ezek. Igen, inkább a fény

hurkapálcikái – ahogy csodálatos versében írta

a fiatalon elment, szavakkal festő poéta.

Fiatalon ment el, magasra csavart lánggal,

Jeszenyint s Nagy Lászlót követve áldomást ivott a halállal.

12

N. N. FESTŐNŐ RAVATALÁNÁL

„...s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt a csönd...”

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

Mint gyufát, ha az ujjakig égett, úgy dobta el életét,

mint álmot, aki ébred...

Csönd pecsétje ajkán, s meg sem is moccan az, de legmélyebben azért

ördöngös keze hallgat.

13

TÉL TOMBOL TARJÁNBAN

Kojnok Nándor emlékének

Tél tombol Tarjánban. Szél szórja rám a szitok-havat. (Pokolba kívánnak tán?) Csecsemő sír a Meszes alatt. S csilingel bennem egy emlék... Ülök az élet-szánon. S lám, dereng a másvilág fénye, átsüt e havazáson.

Salgótarján

14

KOLIMAI KÖNNYCSEPP

Marina Cvetajevának

A könnycsepp fagyott gyöngye a múlt havára esik: egy ember vagyok: ember, aki emlékezik...

Magadan

15

PARAFRÁZIS

Pilinszky Jánosnak

Itt már nem segít az ima: a gyűlölet hegyéről zúdul a lavina... Az úton fegyencek. A foguk vacog, fagyott égbolthoz koccannak fönt a csillagok.

16

E VAD HAVAZÁSBAN

Fodor Andrásnak

Valahogy nem sikerült jófelé keverednem: e vad havazásban battyogok. Pilláim ráccsá csukom: a szél szemembe fújná a havat. Cellámból nézek.

1986

17

TÉLI-TAVASZI DAL

Jégre rivall a Nap: „Eredj!”

(Ő sem szíveli a telet.)

Riadt hevében bújik a hó.

Riadó, növények,

riadó! .......................

S a virágzó mandulák, látom, kiabálnak:

szirom-szavaik a vidám levegőben szállnak,

szállnak, szállnak, szállnak... S a szélben táncoló

lombok levelei mámort lehelnek;

körülöttem pajkosan sikongó sugárrengeteg.

Jöhetnének lányok! Szoknyájuk:

hamvas tulipán leple, szél lebbenti föl, s vágytól omlik

a földre.

18

ANAKREÓNHOZ

Meghívnálak a pincénkbe, a Vinczéék pincéjébe, melynek falán nemespenész, hordókban bor, s nem is kevés: tengernyi, és csuda finom, bukéja van, bizony, bizony. Meghívnálak e pincébe, Vinczééknek pincéjébe, s cseverésznénk, iszogatnánk, tünde nőket magasztalnánk! Meghívnálak, kedves Mester, ám tudom, hogy úgysem jössz el; hü, nem jöhetsz, mert réges-rég a Hádészban vagy rab-vendég.

Gyenesdiás, 1987

19

EGY VERŐFÉNYES, ÓKORI DÉLUTÁNON

(Töredék) Az idő véghetetlen tengerén visszafelé hajózván sok száz idő-kilométert, e verőfényes délutánon megérkeztem az ókori Pireusz kikötőjébe. Innét aztán egyenest az Akropoliszra? Frászkarikát! De ma még talántán oda is eljutok. Mivel a hitvány akarnokokat jómagam is fölötte mód megvetem, előbb Diogenészt kívánom meglátogatni, a Parthenón, miegymás, csak az után következhet... Nos, egy derék athénai polgár segítőkészségének köszönhetően, a gajdos utcák egyikében rája is lelék a halhatatlan „cinikus” hordó-vityillójára, amelynek nyílásán, ajtó gyanánt, egy koszlott pokrócszerűség fityeg; ezen kopogni persze lehetetlen, de hallga! kígyókővel dörömbölök a cseréphordó oldalán; ámde hiába...

Talán bizony lámpásával a várost járja, egy igaz embert keresvén, ezen a verőfényes, ókori délutánon?... No, akkor irány az Akropolisz! S miközben a fellegvár felé slattyogok, nézgelődöm, fejemben pedig azt forgatom, hogy mikor majd búcsút int a Nap, bíborszín kendőjét lengetve...

20

A BARBÁROK BETÖRÉSE

„Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el. S futárok érkeztek a limesek felől,

jelentve, hogy barbárok többé nincsenek

»S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk? Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy...«”

(Kavafisz: A barbárokra várva)

Majd reggel lett, és futárok érkeztek megint a limesek felől, s újabb barbár törzs feltűnését jelentik e marcona fiúk. Nos, ha úgy tetszett is egy kicsinyég, hogy nincsenek többé barbárok, immáron bizonyosság: csak azok a barbárok nincsenek; így hát bizakodhatunk ismét... S a tegnapi hajcihő, az sem tekinthető hiábavalónak, de nem ám: próba volt, hogy ma már flottul működjék minden. Íme a császár el is indult a városkapu felé, trónjával a hóna alatt, koronával a fején (méltóképp készül fogadni fő emberüket); a szenátus tagjai pedig mind a fórumra sietnek. Ja, és a két konzul is, no meg a prétorok persze, kik a barbárok elbűvölése végett ma is olyan díszekben pompáznak, hogy a Nap rájuk emelé szalmakalapját...

21

És nini, már meg is jelent az első barbár (mögötte a végeláthatatlan had), s császárunk kezéből, hopp, kitépi a pergamentekercset, kultúránk rövid foglalatját; ám csupáncsak arra kíváncsi, óh, egek! hogy a pergamen miként ég... Tyű, mi lesz még itt?! De hát erre vártunk, hogy a barbárok betörjenek...

22

ESZTERGOM FELÉ VÁGTATÓ BALASSI

„A Te katonád voltam, Uram, és a Te seregedben jártam.”

(Balassi Bálint utolsó szavai)

Mokány fickó vágtat, s a lombkoronákat vihar-tigris tépkedi.

Magyarhon lantosa, Istennek harcosa az égboltot kémleli,

a hazája egét, s nagyon bántják szemét ama félhold fényei.

A török félhold az, mit le kell verni majd

a hazának egéről! Tanára volt régen Bornemisza Péter,

s erről (meg más egyébről) sokat beszélgettek, majd jöttek a tettek,

ám nem holmi szeszélyből!

Most végső tettére s nagy pogány-verésre készül a vitéz költő.

Asszonyszívet hagyván, almásderes kancán száll, mint szélben a felhő;

Esztergom már várja, Esztergomnak vára, – s az égben a Teremtő.

23

A VÁNDOR ÚJABB ÉJI DALA

Hommage à Goethe

Óh, semmi kétség: a csodás csillagokat rút sötétség formálta; később lepkecsend borult a tájra. Éjfél lehet. Pilledt szempilláim alvásra intenek.

24

KIS ÉJI VERS Hommage à Mozart

Szobámban ülök, s a C-dúr szimfóniába belemerülök: boldogságforrás: zsenijéből fakasztotta Amadeus Mozart.

25

AZ ÉLET FELÉN TÚL

Hommage à Hölderlin

Derült éjszaka, a mennybolt kirakata briliánssal van telerakva. Egy helyben állva bámulom e kirakatot; s eszembe jut, jaj, eszembe jut, hogy mennyire egyedül vagyok! Ha itt gyökeret eresztenék, csak Magányos cédrus lehetnék. Hát elhagyom e tájat! Az élet szép, s édességeiből még inni szeretnék...!

26

NYEHLJUDOV ELÉGIÁJA

Széplaki Sándor tanár úrnak, szeretettel

Szembenézvén bűnös életemmel, mint a láncra vert Prométheusz, akként szenvedek; de hamarosan nyugton hagy tán a lelkem tépdeső bűntudat-keselyű: ugyanis eltökéltem, hogy vétkeim jóvátéve, újra igaz emberként élek majd (amint utoljára talán legénységem hajnalán éltem) létezésünk zsivajgó, tarka kertjében; ahol a romlottság vad bűze elnyomja az erények virágillatát...

27

PAUL VERLAINE VILLONOS NÉGY SORA

Verlaine vagyok Párizs városából, amely körülöttem a bódult ködbe vész; elterültem, jövet a kocsmából, a seggemen érzem, hogy fejem mily nehéz.

28

ADYRA GONDOLOK

N. Horváth Péternek

Lefedhetik vasbetonnal a kitörni készülő tűzhányó kráterét, s hordhatnak rá sziklatömböket, de attól még a tűzhányó az égboltra lövelli izzó anyagát.

29

A PERC-EMBERKÉK FÖLÖTT

Ha perc-emberkéktől megvetetten is, de rendületlenül lépdelek, s hetykén (nem berezelve!), a búval s bánattal kizsinóroztatott köpönyegemben fölfelé, mint egy táltos, a Föld fölé: idétlenségből az időtlenségbe, perc-emberkéktől ha megvetetten is.

30

EBBEN A MAGYAR DZSUNGELBEN

Latinovits Zoltán emlékének

Ebben a magyar dzsungelben, hol piedesztálra emelve burjánzik a dilettantizmus, ebben a magyar dzsungelben a művészi érzékenységgel megáldott-megvert, képességes ember alig-alig tud egy szűk ösvényt törni magamagának; s mire úttalan útjain mégiscsak eljut valahová ebben a magyar dzsungelben, a tehetségtelen: ezért rosszakaratú emberek jobbadán már gyógyíthatatlan sebeket ejtettek rajta, irtózatos töviseikkel, ebben a magyar dzsungelben, hol piedesztálra emelve burjánzik a dilettantizmus.

31

TÚL NEGYVENÖT ÉVEMEN

„Még élek, gazemberek!” (Pillangó)

El-elmélázgatok azon, immáron deres halántékkal, túl negyvenöt évemen, hogy míg a baráti körüket (érvényesülésük szerpentinjét?) számító célzatossággal építgető senkik oly gyakran érnek célt, addig én újra és újra Hunnia földjére huppanok; ám ha elvegyülnék köztük hízelegve a hatalmasoknak, még az anyatejet is kiokádnám, túl negyvenöt évemen! Ecséd

32

SEMMI VÉSZ!

A könyöklő kóficok megkoszorúzása: kultúránk terebélyes fájára mért egy-egy szekercecsapás. De semmi vész, barátaim, roppant fa az! Életerős. Bírja az ütlegeket.

33

WITTGENSTEIN ÉLETFÁJA

„Jóra kellett volna fordítanom életemet, s csillaggá válnom...”

(L. W.)

Törzse-gerince mindétig egyenes; azúrba nyúló ágait azonban (rajtuk mintha roppant gyümölcsök csüngnének) elégszer földig görnyesztik az érlelődő, mázsás gondolatok; ám virrasztó éjnek idején, susogó gallyak hegyén: parázslanak példás csillagok...

Bécs

34

JIMI HENDRIX ÁLMA

Hegedűs Ferencnek – a „Woodstock-generáció” tagjának –, aki nem tudott megromlani

Úgy zuhantam, mint egy kő: nem nyílt ki az ejtőernyő. Ilyen szerencsétlenül járva, megérkeztem a másvilágra. Roppant lelkesen üdvözöltek az üdvözültek. „Kösz, nagyon kedves” – ennyit tudtam mondani; s nem gondoltam másra, csak a feltámadásra. Nos, ez meg is történt végre, az óracsörgésre. S örültem, hogy élek. – Kurva deszantos emlékek!

35

A ZÖLD CSILLAG BÍBOR KÖDBEN RAGYOG

Jimi Hendrix és Radics Béla emlékére

A zöld csillag bíbor ködben ragyog,

Jimi és Béla a legeslegnagyobb;

nagyfeszültségű vezetékek az elektromos gitár

húrjai, pengeti egy kiszabadult

titán: világraszóló szóló,

de Hendrix és Erbé kapitány, a két megátkozott ember,

marad a király; Béla és Jimi

a legeslegnagyobb, a zöld csillag

bíbor ködben ragyog.

36

HOMMAGE

Az ő r ü l t e k e t szeretem, kik mindent akarnak, s élnek olyan életet: pokloktól az egekig ér: túlfűtött játék. Ők sejtik, hogy mit ér az Élet... Szívük célpont. Merészek. Imádott, kiátkozott lázadók, kik önnönmagukká lettek, az őszinteség gyeptégláit rakva, ezen az eszmékkel borított Földön. Haláluk: egy álmodott világ elvetélése.

37

PÁRIZS, Ó, PÁRIZS!

(Vándorvers-töredék)

„Nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek, városok, országút pora...”

(Balogh József: Vándor)

Uzsonna-vacsora tájt az autók s hidak nyáját terelgető, sudár-szép pásztorleánynak, az Eiffel-toronynak a közelében pattantam ki, hopplá, egy korallpiros Cadillacből! Így történt. Ám nehogy valakit is elfogjon itt a sárga irigység, jaj, nehogy! Hiszen az apostolok lován, illetve autóstoppal jutottam el Monet, Apollinaire, Cerdan (a francia Papp Laci) s az ugyancsak rettenthetetlen Ady városába... Lecsücsültem egy meghitt padra, a búcsúzó Napnak háttal. Nézdegéltem... Üvegből bort iddogáltam. Párizs, ó, Párizs, hogy szárnyalt a lelkem...! Nos, ebben azért nem kis része volt a testes vörösbornak, és hát a melléje harapott sonkás szendvics, hagymával, az sem volt éppen a lélek ballasztja. Már szövögette hálóját az est, a böhöm-nagy, barna pók, mikor fülembe, e hálót is megrezgető, ismerős énekhang röppent: a roppant tehetségű Edith Piafé! S aztán a langymeleg, nyári éjszakán a fényárban morajló bulvárokat róttam, s néztem a sok finom nőt, fixíroztam őket, a varázsillatú virág-nőket; ők azonban ügyet sem vetettek rám, szakadt csavargóra...

38

ROZSDÁLLÓ ŐSZ UTÁN

Rozsdálló ősz után szironyos, jeges tél. Messziről úgy tetszett, mintha integetnél. S meztelennek látlak, bár bunda van rajtad, hozzám se értél még: rám tapad az ajkad. Képzeletem játszik testeddel, lelkeddel, légy végre az enyém, halmozz el kincseddel! Kincsed a szépséged, kincsed érző lelked; hajad aranyával kezemben ébredjek! De a valóságban, s ne csupán képzeljem, hogy hajad aranya csillog a kezemben. Rozsdálló ősz után szironyos, jeges tél. Messziről úgy tetszett, mintha integetnél.

39

KÖLTEMÉNY EGY HÖLGYEMÉNYHEZ Még nem jutottam el pálmás tengerpartra, de ha a lepedőn látlak kitakarva: tengerpartnál, tudom, jobb ez az ósdi ágy, s tenger a tengernyi, ó, a tengernyi vágy!

40

BALATON-PARTI SZONETT

Anna Ahmatovának

Keszthelyről, gyalog, Szigligetre egyedül tettem meg az utat; lelkemben ástam egy mély kutat, s emlékim meregettem egyre... Szemem közben itta a tájat, ez kavargott bennem, és a múlt, s lelkem puha talajára hullt csöppje e furcsa kavargásnak. Köröttem szikrázó nyár... Mentem... S Szigligetnél egy öregember kerekezett fáradtan felém. „Az ősz belehajtott a nyárba” – mormogtam az apókát látva; s le is szédült néhány falevél.

41

SZÉP ELMÚLÁS

Őszidőd fölött egy nagy fa levelét egyre hullatja; az avar szép lassan befed: úgy pusztulsz el, hogy észre sem veszed.