Vörösmarty Mihály

AZ ÁRVIZI HAJÓS

Szavalta a pesti magyar színházban

április 27-kén 1838 Laborfalvi Róza

Hol népes ház-sorok

Jegyzé az útakat,

Most vad moraj között

Fut gyilkos áradat.

Rémséges jaj kiált

Ingó falak megől;

Rémesb a hallgatás,

Midőn a ház bedől;

S omlott házak felett,

Élők - s halottakon

Örvényesen kereng

S zúdúl el hab habon.

"Ki ment meg engemet

Kórt, aggot és szegényt?

Mindenre ami szent,

Oh ember, hozz segélyt!"

A fennmaradt kövön

Így esd egy női hang,

S bajhirdetőn visít,

Mint vészben a harang.

S im sajka jő s rohan

Az áradat taván;

De aki rajta űl,

Embertelen zsivány.

Nem emberélet az,

Miért ő eveze:

Tiltott vagyont keres

Szentségtörő keze.

S szivetlenűl az agg

Nő mellett elsuhan;

Mert egy batkát nem ér

Mind, ami rajta van.

És több hajó kereng

Az ingó fal körűl;

De a szegény anya

Ott áll mentetlenűl.

Ez pénzét, az magát

Jövének menteni;

Van aki kedveseit

Aggódva keresi;

S ki csak mulatni jár

A köz veszély felett:

Az óni rá nem ér

Egy hitvány életet.

S mindig dühösb az ár,

S a bágyadt nő előtt

Száz örvény tátogat

Alásodorni őt.

Még jő s megyen hajó;

De ő már nem kiált:

Tűr s várni láttatik

A borzasztó halált.

"Ki él még itt?" riad

Most egy hajós közel,

Sajkája telve bár

Menekvők terhivel.

S még jókor érkezik;

A féltett kőfal áll,

S kihalt remény után

A nő hajóra száll.

*

A sajka partot ér,

S a megmentett sereg

A bátor férfinak

Hálás bucsút rebeg.

Csak a szegény beteg

Agg nő nem távozik,

S elfúladt kebliből

Sohajtás hallatik.

"Itt jó anyám, neked

E kisded adomány,

Pénz s egy falat kenyér;

Többet várj ég után.

Nekem nagy útaim

Vannak még szerteszét:

Ezreknek élete

Kiált hajót, segélyt."

Szól s menne a hajós,

De a hölgy, kit hozott,

Tündér tekintetű

Asszonnyá változott.

Arcán redők helyett

Ifjú kellem virúl;

Szépsége bájoló

Leírhatatlanúl.

Szebb, mint a szerelem,

Barátságnál hivebb,

Mindennél, ami kéj,

Látása kedvesebb.

S az elbámult hajós

Hall édes hangokat,

Minőket emberajk,

Sem zenemű nem ad.

"Ha minden elhagyand,

Igy szól az égi nő:

Az ember és világ,

Barát és szerető;

Ha hozzád mostohák

Szerencse és ipar;

S hű fáradásidért

Rágalmak nyelve mar:

Emlékezzél reám

Sorsodnak éjjelén:

Önérzeted vagyok,

Nevem Jótétemény."

Rendűlt kebellel a

Bátor hajós eláll

Ez égi látomány

Magas csodáinál.

Őt minden elhagyá,

Az ember, a világ;

Csaknem maga maradt,

Mint téli fán az ág.

Sorvasztók napjai,

S kietlen álmait

Gyógyszer nem űzi el,

Nem orvosolja hit.

De az nem tartja őt;

Megy a szép vágy után,

S még soknak élete

Menik meg csolnakán.

S ha néha mardosóbb

Fájdalma visszasír,

S a földön ellene

Nincs menedék, sem ír:

Lelkének a dicső

Hölgy képe feltünik,

S szűz arca bájain

Fájdalma megtörik.

1838. április 27. előtt

AZ EMBEREK

1

Hallgassatok, ne szóljon a dal,

Most a világ beszél,

S megfagynak forró szárnyaikkal

A zápor és a szél,

Könyzápor, melyet bánat hajt,

Szél, melyet emberszív sohajt.

Hiába minden: szellem, bűn, erény;

Nincsen remény!

2

Hallátok a mesét: a népnek

Atyái voltanak,

S amint atyáik vétkezének,

Ők úgy hullottanak:

A megmaradt nép fölsüvölt:

Törvényt! s a törvény újra ölt.

Bukott a jó, tombolt a gaz merény:

Nincsen remény!

3

És jöttek a dicsők, hatalmas

Lábok törvény felett.

Volt munka: pusztított a vas!

S az ember kérkedett.

S midőn dicsői vesztenek,

Bújában egymást marta meg.

S a hír? villám az inség éjjelén:

Nincsen remény!

4

És hosszu béke van s az ember

Rémítő szapora,

Talán hogy a dögvésznek egyszer

Dicsőbb legyen tora:

Sovár szemmel néz ég felé,

Mert hajh a föld! az nem övé,

Neki a föld még sírnak is kemény:

Nincsen remény!

5

Mi dús a föld, s emberkezek még

Dúsabbá teszik azt,

És mégis szerte dúl az inség

S rút szolgaság nyomaszt.

Így kell-e lenni? vagy ha nem,

Mért oly idős e gyötrelem?

Mi a kevés? erő vagy az erény?

Nincsen remény!

6

Istentelen frígy van közötted,

Ész és rosz akarat!

A butaság dühét növeszted,

Hogy lázítson hadat.

S állat vagy ördög, düh vagy ész,

Bármelyik győz, az ember vész:

Ez őrült sár, ez istenarcu lény!

Nincsen remény!

7

Az ember fáj a földnek; oly sok

Harc - s békeév után

A testvérgyülölési átok

Virágzik homlokán;

S midőn azt hinnők, hogy tanúl,

Nagyobb bűnt forral álnokúl.

Az emberfaj sárkányfog-vetemény:

Nincsen remény! nincsen remény!

1846. május előtt

(AKI NEM TUD...)

Aki nem tud dinnyehéjból

Vas szeget faragni,

Hegyre futni lába nélkűl,

Szembekötve látni;

S még merészel emlegetni

Szegletes kört nekem:

Jó eszének híre nélkűl

Fecseg az, vagy bolond.

Börzsöny, 1820

ORSZÁGHÁZA

A hazának nincsen háza,

Mert fiainak

Nem hazája;

Büszke fajnak

Küzdő pálya,

Melyen az magát rongálja,

Kincsnek, vérnek rosz gazdája.

És oh szégyen! roszra, jóra

Még szavazni jár dobszóra.

Ura s rabja millióknak

Kik gyülölnek és dacolnak;

Zsarnok, szolga egy személyben

Ki magával sincs ékében.

S vaseszével

Jégszivével

Fölmerűl a külfaj árja,

A meleg vért általjárja,

És a nemzet áll fagyottan

Tompa, zsibbadt fájdalomban.

Nincsen egy szó

Összehangzó

Honfiaknak ajakáról,

Nincsen egy tett

Az eggyé lett

Nemzet élete fájáról.

A hazának nincsen háza. Mért?

Volt idő, midőn nevére

Fölkelének, s amit kére

Nem keresvén cifra szóban,

Ami a szív legmélyén van,

Adtak drága bért,

Adtak érte vért.

Most midőn leszállt a béke

S a vérontó harcnak vége,

S a hazának,

Mint anyának,

Aki gyermekei körében

Áll ragyogva örömében,

Földerűlne boldog napja:

Most fejét szenny s gyász takarja.

Földön futva,

Bujdokolva,

Mint hivatlan vendég száll be

A szegény s kaján telekbe,

Hol nevét rút ferditésben

Ismerik csak átokképen.

Neve: szolgálj és ne láss bért.

Neve: adj pénzt és ne tudd mért.

Neve: halj meg más javáért.

Neve szégyen, neve átok:

Ezzé lett magyar hazátok.

1846. június - augusztus (?)

SZÉP ILONKA

1

A vadász ül hosszu méla lesben,

Vár felajzott nyílra gyors vadat,

S mind fölebb és mindig fényesebben

A serény nap dél felé mutat.

Hasztalan vár; Vértes belsejében

Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,

Alkonyattól vár szerencsejelt:

Vár feszülten a nap áldoztáig,

S ím a várt szerencse megjelent:

Ah de nem vad, könnyü kis pillangó

S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!

Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;

Vagy vezess el, merre vagy szállandó,

Ahol a nap nyúgodóba jár."

Szól s iramlik, s mint az őz futása,

Könnyü s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve

A vadász: "ez már királyi vad! "

És legottan, minden mást feledve,

Hévvel a lány nyomdokán halad.

Ő a lányért, lány a pillangóért,

Verseneznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,

Elfogván a szállongó lepét;

"Megvagy!" így szól a vadász, gyönyörrel

A leányra nyújtva jobb kezét;

S rezzent kézből kis pillangó elszáll;

A leány rab szép szem sugaránál.

2

Áll-e még az ősz Peterdi háza?

Él-e még a régi harc fia?

Áll a ház még, bár fogy gazdasága

S telt pohárnál űl az ősz maga.

A sugár lány körben és a vendég;

Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,

A kupák már felvillantanak,

Ősz vezére s a hon nagy nevéért

A vén bajnok könyei hulltanak;

Most könyűi, vére hajdanában

Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifju szép sugára"

Szól az ősz most "éljen a király!"

A vadásznak vér tolúl arcára

S még kupája illetetlen áll.

"Illetetlen mért hagyod kupádat?

Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat."

"Mert apád én kétszer is lehetnék

És ha ittam, az nincs cenkekért;

Talpig ember, akit én említék,

Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"

S illetődve s méltóság szemében,

Kél az ifju, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,

Addig éljen, míg a honnak él!

De szakadjon élte pillanatja,

Melyben attól elpártolni kél;

Egy király se inkább, mint hitetlen:

Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben

Víg beszéd közt a gyors óra ment.

A leányka híven és hivebben

Bámulá a lelkes idegent.

"Vajh ki ő, és merre van hazája? "

Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is, te erdők szép virága,

Üdvözölve tisztel e pohár!

Hozzon isten egykor fel Budába;

Ősz apáddal a vadász elvár;

Fenn lakozva a magas Budában

Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva

Inti őt a kürthang: menni kell.

Semmi szóra, semmi biztatásra

Nem maradhat vendéglőivel.

"Emlekezzél visszatérni hozzánk,

Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván

A kis csarnok végső lépcsején,

S homlokán az ifju megcsókolván,

Útnak indúl a hold éjjelén.

S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:

Fölveré azt szerelem hatalma.

3

Föl Peterdi s bájos unokája

Látogatni mentenek Budát;

Minden lépten nő az agg csodája;

Mert sok újat meglepetve lát...

A leányka titkon édes óra

Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:

Győzelemből várják a királyt,

Aki Bécset vívó haragában

Vérboszút a rosz szomszédon állt.

Vágyva néz sok hű szem ellenébe:

Nem vidúl még szép Ilonka képe.

"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?

Mily szerencse fordúlt életén?

Honn-e, vagy tán messze költözötten

Jár az őzek hűvös rejtekén?"

Kérdi titkon aggó gondolattal,

S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel

Újlaki s a megbékült Garák.

S a király jő, fölség érzetével

Környékezvén őt a hős apák.

Ősz Peterdi ösmer vendégére,

A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"

Fenn kiáltja minden hű ajak;

Százszorozva visszazeng nevére

A hegy és völgy és a zárt falak.

Haloványan hófehér szobornál

Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában

Szép leánykám, elmenjünk-e hát?

Jobb nekünk a Vértes vadonában

Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."

Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,

S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot

Elhajolni belső baj miatt,

Úgy hajolt el, félvén a világot,

Szép Ilonka titkos bú alatt.

Társasága lángzó érzemények,

Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,

Szép Ilonka hervadt sír felé;

Hervadása líliomhullás volt:

Ártatlanság képe s bánaté.

A király jön s áll a puszta házban:

Ők nyugosznak örökös hazában.

1833 októbere előtt

SZÓZAT

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar;

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze;

Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

"Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet hogy annyi szív

Hiában onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl

Hazádnak, oh magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

1836

PÓRDAL

Hej, Kató, ne szomorkodj,

Mindég nem lesz így.

Nézz szivemre, s a gonosz

Nyelvinek ne higgy.

Mert sokat mond az, amit,

Aki gondatlan elhitt,

Baját tetézi.

Börzsöny, 1820

(TARTSON MEG AZ ISTEN...)

Tartson meg az isten

Minden magyar embert,

Azután a többit,

Ha roszban nem hevert.

Mert a gazemberért

Még vizet sem adok,

Gazt még földemben is

Tőből kiszaggatok.

Végre tartson isten

Épségben bennünket.

Mert sok terhes munka

Kivánja kezünket.

Kezünk után legyen

Mezőnk virágzásban,

Büszkén mutathassuk,

Hogy szabad földünk van.

Jusson és maradjon

Termésünk díjából;

Igy osztozunk meg jól

Isten áldásából.

1844

Vajda János

Atyámmal

Istennek hála, megvolt az ebéd;

Meg is kötözködénk, s most mit tegyünk?

Pipára gyujtunk persze, azután

A szőlőhegyre kilépegetünk.

Ottan pedig kis hajlékod alatt

Oly édesen esik hörpenteni,

És a magyarnak hörpentés után,

Még édesebb talán - felejteni.

Kész a pohár bor; szokás szerint

Elöljáróban háromszor iszunk;

Meg is dicsérjük röviden a bort,

Oszt - Isten tudja, mért? - elnémulunk...

Sohajtasz egyet: házad bajait

S én a honét kezdem panaszlani;

Beszéd alatt hörpentünk húzamost,

S oly édesen esik felejteni!

Te elfelejted házad bajait,

Aztán beszélni kezdek én neked;

Oh bár a hozzád hasonló magyar

Mindannyi hallaná beszédemet!

Mohácsról szólok, és szakálladon

Egy drága gyöngyöt látok fényleni:

Hörpentünk egyet, édest, húzamost -

Jobb volna ezt is elfelejteni!...

Gyászoljuk a hont kis házunk alatt,

Mely e hazában minden vagyonunk;

Elkönnyezünk e jó nép bajain,

S eszünkbe nem jut önnön nyomorunk!

S épen azért siratjuk a hazát,

Mert rajta nem tudunk segíteni -

Hol a pohár?... Igyunk hamar... hamar...

Csak ezt lehetne, ezt felejteni!

Oh, hol van most e haza dús fia,

Kit földje jobban megjutalmazott?

Ki munkával nem szerze semmit is,

Neki mindent, mindent a hon adott!

Oh, jönne most - ha merne - közibénk

És látna kettőnket kesergeni...

Igyunk, apám, mert szívünk megreped,

Hogy nem lehet mindezt felejteni!

Oh, kancsó, jer, te sokkal többet érsz

Mint e honnak sok hűtlen gyermeke;

Ha te nem volnál, most két honfinak

Megrepedt volna bánatos szive.

Igyunk, apám, s gyerünk hazafelé.

Anyánk, szűnjél velünk most pörleni,

Mi a hazáért ittuk le magunk,

Mert édes, oly édes nekünk - felejteni!...

A hazafiakhoz

Szeresd apádat és anyádat,

hogy hosszú életű lehess a földön

Kik hű fiai vagytok e hazának,

Kik éltek érte, és meghaltatok,

Hallgassatok rám, élők a hazában!

S ti a sírokban - halhatatlanok!

Hozzátok szól e jó édesanyának

Legszegényebb, legszeretőbb fia,

Hallgassatok rám! - az igaz könyörgést

Istennek is meg kell hallgatnia!

Én, ki a véremet könyekbe sírom

- Ki nem siratna haldokló anyát? -

Ki szánná vérét, anyjától vett vérét,

Ha megmenthetné a halót magát?

Én, aki virrasztok a haldoklónál,

Míg jönnek a félelmes éjjelek,

Én elhagyottan könyörgök hozzátok:

Testvéreim, jertek, segítsetek!

Csak nézzetek ki a sötét éjjelbe!

Ott leskelődnek a szörnyetegek;

Üzzétek a gyávát el... hisz ébren

Nem néznek farkasszemet veletek!

Oh, keljetek fel! Ily viharos éjben,

Ily vészes éjben ne aludjatok!

Az éjnek álmadarait nézzétek!...

- Vagy a sötétben megvakultatok?

Hát aki lát, remél, hát aki érez,

Kétségbeessék e veszély fölött?

Ki a hazáért ontaná el vérét,

Bánatba haljon el - gyávák között?!

Testvérek! még nem mostoha-anyátok

E szép haza, jertek, segítsetek!...

Oh, jöjjetek, mert nem lesz majd anyátok!...

S fogtok-é aztán élni, gyermekek?

A szomorú szerzetes

Lenau után

Svédföldön áll egy ó torony,

Kesely bagoly szállója;

Eső, vihar játékszere

Jó háromszáz év óta.

Az emberek, kik egykor benne laktak,

Örömmel, fájdalommal - oda vannak.

Záporban egy lovag közelg,

Sarkantyút ad lovának.

Merengés közt eltévedett,

Jöttén az esthomálynak.

A szélviharban orditozva reszket

A rengeteg, mint megkorbácsolt gyermek.

Elhíresztelt volt a torony,

Hogy fényvilágban, éjjel,

Egy csuklyás szellem jár oda

Oly bánatos bús képpel,

Hogy aki egyszer a szemébe nézett,

Bú szállja meg - s nem kell neki az élet.

Megy iszony nélkül a lovag,

S a toronyboltozatban

Beállitott lovához így

Szól könnyeden, vidáman:

"Nos ugy-e jobb itt - jöjjön bár kisértet,

Mint odakünn kiállni a szélvésznek?"

Az ázott nyerget, zabolát

A lovon megereszti;

A zord helyen köpenyegét

A földre leteríti.

S még áldást mond porára a kezeknek,

Kik ily erős egy tornyot épitettek.

És amint szenderg, álmodik,

Az éjfél idejében

Horkol, kapál ijedt lova,

A torony boltja fényben.

Villog a fal, mikéntha égni látnád,

A lovag szedi össze bátorságát.

Kitágult orral hortyog az

Ijedt mén és vicsorgat,

És nézi a kisértetet,

Hosszú sörénye borzad.

S amint a lelket a lovag meglátja,

Szokás szerint körösztöt vet magára.

Elébe áll a szerzetes

Panasztelt, rémes halkan.

Némán sír arcán egy világ,

Oly búsan - ó, mi búsan!

A lovag nézi mereven e képet,

És szíve gyengül, érezőn részvétet.

Nagy, titkos fájdalom, mitől

Átborzad a természet;

Mit sejt egy vérző sziv, akit

Kétségbeesés kerget,

De el nem ér: e fájdalom jelen meg

Szemében a szomorú szerzetesnek.

"Oh, mondd, mi bánt? mi lehet az,

Mi olyan mélyen hat rád?"

Lecsüggő fejjel a barát

Megnyitja halvány ajkát,

Hogy szörnyüséget mondjon el - az útas

Rémülten rákiált: oh, hallgass, hallgass!

- Eltűnt a szerzetes, virad.

Tovább halad a vándor,

De többé egy hangot sem ad,

Elmélkedik halálról...

A paripának sem kell többé abrak;

A lónak vége, vége a lovagnak.

S midőn a nap nyugovóra száll,

Sziveik elfogódnak.

Minden bokorból a barát

Int, levelek zokognak...

Merő sebet lát, jajszót hall a légbe...

- A ló betántorg a tenger vizébe...

Imre herceg

Fehérvártt királyi palotában

Hadvezérek országos vitában.

A gyülés-teremnek

Szomszédja kápolna.

Szűz szent Imre herceg

Ott imáit mondja.

Szent történetkönyv előtte nyitva;

Földi ügy, zaj őt nem háborítja.

"Tegyetek, mi tetszik,

Akármit csináltok,

Végezést nem én, majd

Az Isten hoz rátok."

Ellenség közeleg a határhoz,

Országtanács háborút határoz.

"Herceg a buzgóság

Tán elég is mára:

Veszélyben a haza,

Vezérelj csatára!"

Igy a nyers vitézek kardcsörtetve,

Szűz szent Imre herceg térdepelve:

"Mit féljek veszélytől?

Földi ország, vesszen!

Én hazám, országom

Odafönn a mennyben!"

Szent István király betegszik, vénül,

Mert nagy a bú, mely nemes szivén ül;

"Még kihal, megérem,

A nagy Árpád vére...

Vérén vett hazámnak

Bizonyos vesztére."

Vezérek, nép egy hűséget érez

A nagy Árpád fölszentelt véréhez:

Egész Magyarország

Jövendője kétes:

Szűz szent Imre herceg

Mégsem feleséges.

Hű követek járnak messze földön,

Napkeletre, háromszáz mérföldön,

Megtalálják végre

A legszebb virágot,

Amilyet a föld még

Vajmi ritkán látott.

S elviszik, remélve jót előre.

Tesznek most a végső próbakőre,

Szűz szent Imre herceg!

Most vigyázz magadra,

Hogy méltó lehess a

Nem múló javakra.

Imre herceg keze összetéve,

Elmerülve szentek szent könyvébe...

Előtte kitárul

Az örökkön élet,

Ekkor jő elébe

A legszebb kisértet.

Éj szemével, napsugár hajával,

Földi szépség pokolhatalmával,

Mondja, hogy "szeretlek!

És szerelmem örök!"

Rá szent Imre herceg:

"Távozz tőlem, ördög!"

Szép királylány, ugy, amiként jöve

Vissza is megy háromszáz mérföldre.

S az ármányos lélek

Nagyot kacag ottan:

"Ily nagy szégyenemben

Még sohase voltam!"

Száll a kétség szent István szivébe,

Könyüs szemmel föltekint az égre;

"Föláldozva ime

Árpád vére, népem...

Nemzetem Istene

Megbocsátsz-e nékem?"

Húsz év mulva

(Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,

Csöndes szívem, többé nem ég;

Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül -

Mult ifjuság tündér taván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,

Mint hosszu téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen...

Credo

Ha neve sem lesz a régi vármegyének;

Kerületek-körökről szól az ének,

Melyek közérdekűleg mért határát

Már nem "bogár" után keringve járták;

Lesz ki parancsol és ki megfogadja,

Törvénynek általános foganatja;

A szolgabírók rémmesében élnek,

Mágnás nem áll fölötte a törvénynek;

Az árvapénztárnok többé nem sikkaszt,

Mert cselekedni már nem úri "sikk" azt;

Ha az adó lesz kétszerannyi, mint ma,

De kulcs, arány csalatkozhatlan minta,

És e cserével mind a kettő jól jár:

Hatalmas ország és jómódu polgár;

Mert államát igaznak, szentnek tudva,

Adózó mit keres, el nem hazudja;

Munkás jutalma méltó bér, dicsének,

Közmegvetés árnyéka a herének;

Rangot, cimet nem koldult rend szalagja:

A szellem és erkölcs fensége adja;

Ha mint megannyi Cortez Nándor, multunk

Hajóit eltökélten fölgyujtottuk,

Hogy itt ez új világot, melyhöz értünk,

Meghódítjuk, de vissza már nem térünk;

Nem pislogunk a sírba dicsőségér;

Csak szent ereklye már az ősi cégér.

Eltűnt s új díszbe öltözött a puszta,

Szebb délibáb - jólét fényébe uszva;

Kinvallató pandur s futó betyár

Helyén sürűn a mozdony griffje jár;

Ha németek hozzánk tanulni járnak,

Magyar leányt keresnek gouvernante-nak;

Csikós mulat vasárnap frakkot öltve,

Utolsó antisémita kitömve;

Nadrágszíj, csáti bot, cigányok sátra,

Nemesség bibliája: ferbli kártya,

És - tisztesség nem eshetik kimondva -

Rojtos gatya... kerülnek muzeumba:

Akkor telik be jósigéd, Széchényi!

Dicsőség, boldogság lesz itten élni...

A nyugtalan zarándok

Amoda a kék hegyekbe'

- Utasok mondják remegve -

Kerülve embert, világot,

Él egy nyugtalan zarándok.

Mintha félne önmagától,

Futna ki e nagy világból,

Míg lerogy kétségbesetten:

"Oh hogy vagyok, oh hogy lettem!"

Meredek szirt hasadéka

Sírja inkább, mint hajléka.

Ott beszélget rémes éjjel

Egy kiásott halálfejjel.

Kopogatja, kérdezgeti,

Esdekelve térden neki.

Rá-ráhajol és hallgatja:

Nincs-e vajjon "gondolatja?"

Egyetlen butora, olcsó

Ágya egy fenyőkoporsó.

Belefekszik szemlehunyva,

Födelét magára vonva.

Ki-kifut a temetőbe,

Bekiált a sírgödörbe.

"Sötét űr, van-é hatalmad:

Adni örök nyugodalmat?!"

Éji szellő kél zokogva.

"Ez az idő monológja.

Mit sug a virág fülébe?

Van-e neki, van-e vége?

Mennyi bolygó egy rakáson!

Örökké forog a nyárson?

Rajta ember, állat, féreg,

Meghal-e vagy újra éled?"

- Pajkos gyermekhad, nyomába,

Nevet halk, szelíd szavába:

"Őrizkedjetek betűktől;

Gyilkol ez, hajh! és mégsem öl."

Az öregek félnek tőle.

Messze térnek ki előle,

Mély fohásszal: "Így jár itten,

Ki nem hisz a jó istenben".

Oh, mi bántja, háborgatja,

Mi lehet a "gondolatja?"

Ismeretlen sírja halma

Vajh - ha tudja - nyugosztalja!

A jó egészség és hosszú élet titka (1886)

Arany tanácsok és szabályok a testi-lelki erő és egészség fenntartására

Bevezetés

Kedves jó barátim, drága honfitársak!

Tőletek egy pohár jó bort sohse lássak,

Ha nem igaz bennem a hazafi lélek,

Valamikor versben hozzátok beszélek.

Isten jóvoltából hogy megélemedtem,

Mondhatom, hogy egész világéletemben

Mindenekben csak az igazat akartam

És hogy kinek-kinek része legyen abban.

De mindenekfölött és legkiváltképen

Most, hogy ilyenforma tárgyú a beszédem,

Latra vetem a szót, hogy ne lenne káros,

Mint az orvosságot a jó patikáros.

Mert ugyan mi van jobb, mint a jó egészség?

Pedig ez sem úgy van már ma, mint régesrég.

Az istennek ez a legnagyobb áldása,

Mégis ennek sírját mennyi ember ássa.

Mert hogy nagyot fordult a világnak sorja,

A szegény embert sok új baj ostromolja.

Tudomány ekéje nyomán kél sok új kincs;

Nélküle mai nap már jó egészség sincs.

Nagy a finomodás, sokkal több a munka,

Tízszerannyi ember megy a háborúba.

Új vívmányok újabb bajokat is hoznak;

Hiába, két vége van minden dolognak.

Vajmi kivánatos a gyors művelődés,

De az is csak olyan, mint a kétélű kés.

Jó eleve tudnunk, mi annak a nyitja,

Mert különben csak a bajunk szaporítja.

Hát mialatt én sok messze földet járván,

Megtanultam mindezt, részben magam kárán,

E sok tanulságot véka alá rejtsem?

Elmondom biz, ahogy tudnom adta isten.

Nem én találtam föl e sok jó tanácsot,

Én csak versbe szedtem, hogy megtanuljátok.

Mert igaz egy szálig, mint a kétszer kettő,

Váljék hasznotokra, adja a teremtő.

A lakás

Lakásodra nézve azon iparkodjál,

Hogy az legyen száraz, ez az első szabály.

Ha mocsáros helyen építettél házat,

Biz örökös lehet benne ideglázad.

A földszinten ugyan jobb, mint a pincében,

De még annál is van jobb, mert voltaképen

Az emelet mégis legtökéletesebb,

Már akinek ezt megengedi a telt zseb.

Például vehetnők a rég művelt olaszt,

Emeletre épít az utolsó paraszt.

Ha csak két szobája: egyik az istálló,

Annak hegyibe van építve a háló.

Pedig ott ugyancsak melegen süt a nap,

Az emberek mégis kevésbbé izzadnak.

Kaviccsal kiverve a szoba pallója.

Már kinek ahogy jut még erre is módja.

Az alföldön ez nem telik a homokbul,

De elég szerencse, hogy rá nem is szorul,

Mert hogy e talajnak mi a javalatja,

A hamisítatlan természet mutatja.

Legerősebb fajok, állatok, emberek

Mind a szellős, száraz földeken termenek.

A nemes oroszlán, állatok királya,

Hogy ne mondjak többet, elég példa rája.

Azért hát aszondom, állandó tanyára,

Akár ha csak ép egy nyári éjszakára

Síkon is a dombot, a buckát keressed.

Lakó- vagy fekhelynek ez a leghelyesebb.

Második szabálynak következik már most

Hogy a lakás legyen jó derült, világos.

Itt is az olasznak közmondása talál:

Hova nem megy a nap, oda megy a halál.

Hej pedig én kedves testvérem, barátom,

Földmívelő népem hegyeken, pusztákon,

Ki szűk ablakot is papirossal fedsz be,

E szabály ellen is be sokat vétesz te!

Ha már alacsony is, szűk is a szobátok,

Benne hatan-heten dunyhák alatt háltok,

Míg a tüzet győzi boglyakemencétek:

Legalább éjjelre kiszellőzhetnétek.

Házadra tehát jó nagy ablakot vágass,

Tekintete így lesz kivül-belül nyájas.

Habár a kályhában több tüzelő ég el,

Visszatérül az mind erő-egészséggel.

Ami a vontató mozdonynak a kazán,

A mi testünknek a tüdő épen az ám.

A tiszta levegő az ő tápláléka,

A jó isten adja ugyan ajándékba,

Ne vonjuk meg hát ezt egy percig se tőle,

Adjuk neki mindig a javát belőle.

Bocsássuk be gyakran a nyilt ablakon át,

Úgy futós a ló is, ha jól abrakolják.

Ruházat

"Fejedet hidegen, lábadat melegen"

Régi szabály, mégis vannak ám elegen,

Akik viselkednek épen megfordítva,

Aztán kettesével áll elő a hiba.

A gyerek örül a báránybőr süvegnek.

Néhol ilyet már még nyárban is viselnek.

Pedig ezzel fejét úgy elkényezteti,

A legkisebb hideg könnyen megárt neki.

Fejedet, nyakadat hideghöz szoktassad.

Kalapot viselhetsz kisség magasabbat;

Téli, nyári lehet vastagabb kelméből,

Ez óv meg a széltől, nyári nap hevétől.

A többire nézve úgy intézd, hogy nyáron

Testeden, ha száraz, a szellő átjárjon.

Ha lehet gyapjuból csináltasd ruhádat,

Melyen az izzadság mihamar fölszárad.

Szép a feszes ruha, de nem célirányos,

S már nem is szép, ha a termet nem szabályos.

Azért öltözeted kényelmesre szabasd,

Egészségre úgy, mint dologra alkalmasb.

Nadrágot a szíjjal szorítni legényes,

De kivált erősen, mondhatom, veszélyes.

Okozója lehet bél-, hashártya lobnak,

Mert alatta a vér bátran nem foroghat.

Gyermeknevelés

Hogy a sok szopástól gyermek ostoba lesz,

Könnyelmü anyának a gondolatja ez.

Ki az anyatejből minél többet kivett,

Az lesz legerősebb testileg, lelkileg.

Mikor a kisgyermek állni, járni tanul,

Ügyeljetek, hogy a dajka oktalanul

Ne erőszakolja sokáig, ha fárad,

Mert különben kaphat rút karikalábat.

Sok majom szülő a kisdedeknek bort ad;

Valóságos méreg a zsenge gyomornak.

Még a fűszertől is jó ha megkiméled,

Úgyis rászorul majd, ha nős emberré lett.

Üde, fiatal test gyógyerővel teli,

Amire szoktatják, könnyen elviseli,

Azért fiát senki el ne kényeztesse,

Hideget, hőt, sanyart szokja meg a teste.

Városi gyereknek hasznos a tornászat,

De csak úgy, ha reá van, ki fölvigyázhat.

Ahol száz fiura ügyel csak egy mester,

Biz ott nagyobb baj is megesik nem egyszer.

Tanulással sem kell gyötörni őt mindjárt,

Mig elméje zsenge, abban eshetik kár.

Mindenekfölött a testre kell ügyelni,

Laza dongák közül elpárolg a zseni.

Napi rend

A nap legszebb része bizonnyal a reggel,

Régi mondás, hogy ki korán kel, kincset lel.

De hogy ember ezt a szabályt követhesse,

Szükséges, hogy jókor feküdjék le este.

Éjfél előtt egy-egy jó órai álom

Bizony majd annyi, mint éjfél után három.

Hogy pedig alvásból mennyi elegendő,

Az életkor szerint különböztetendő.

Legtöbbre van szükség az élet két végén,

A csecsemő-korban, meg ha az ember vén.

Mikor "még" nincsen, vagy "már" fogy az ereje,

Rászorul, hogy hosszú álommal nevelje.

A természet ezt is maga megmutatja,

Legkevesbet alszik a déli nyár napja.

Télen, mikor fénye, ereje halványul,

Alig bír megválni a nagy éjszakátul.

Azt tartotta már a hajdani bölcs Róma,

Aludni hét órát elegendő volna.

Nyolc óra hosszáig hevernek a restek,

Kilenc óra való csak tunya nemesnek.

Délelőtti idő minden perce drága,

Testi - de kiváltkép észbeli munkára.

Az ember ilyenkor leginkább alkalmas,

Mikor még el nem kezd munkálkodni a has.

Nem jó kora reggel mindjárt sokat enni,

De az is árt, ha nincs a gyomorban semmi.

Egyél, ha éhes vagy, de sohase sokat,

Találd el mindenben a bölcs középutat.

Ebéd után magad ne szoktasd álomra,

E szokás rabságát hagyd a késő korra.

Könnyedebb mozgásban telhet egy fél óra,

Azután indulhatsz erősebb dologra.

A vacsora legyen könnyebb, mint az ebéd,

És a lefekvésnél pár órával elébb.

A szegény embernek nem való tivornya,

Jó munkára való erejét megrontja.

Étel, ital, álom

Ebéd előtt kerüld az ingerültséget,

Mert ilyenkor épen ártalmas a méreg.

A halálnak egyik kaszása a harag,

Ez kivált nálunk sok kövér rendet arat.

Mert viszont van neki egy jó cimborája,

Ki az áldozatot hozzá verbuválja.

Világszerte ennek a neve: alkohol.

Gonoszabb ördögöt nem szülhet a pokol.

A magyar embernél, úgy, ahogy az isten

Megteremti, szívesb, türelmesebb nincsen.

De ha ez a sátán belebúj, piszkálja,

Nincs a kerek földön rettenetesb nála.

Egészség és bűnügy biztos számadatja

Megcáfolhatatlan számokkal mutatja,

Hogy mértéktelen bor, pálinka italnak,

Áldozataiként itt legjobban halnak.

A bor és a fűszer, egyik mint a másik,

Okosan használva egészségre válik.

Sokszor az embernek legjobb orvossága,

De csak annak, aki mértékkel használja.

Lám, maga a gyógyszer, mit az orvos adott,

Segít, eltalálva a kellő adagot.

De ha tízszeresen vennél be belőle,

Megnyomorítana, vagy épen megölne.

Így a szesz és fűszer, amily bőven méred,

Lehet hirtelen vagy lassan ölő méreg.

Tűz van mindegyikben, izgat, hevit, éget;

Vedd amikor és amennyire szükséged.

Hogy a borral hogy élj, vedd ezt jól eszedbe:

A bor is csak fűszer, annak van teremtve,

Ki belőle sokat bevenni nem átall,

Annyi, mintha ennék paprikát kanállal.

Árt a forró vérű ifju embereknek,

Olajat a tűzre mért is öntögetnek?

És ha kelleténél korábban megszokta,

Nem lesz orvossága az öreg napokra.

Pedig mikor aztán már a legény vénül,

Elkelne a hülő vérnek segitségül.

De a legjobb gyógyszer, ha mindig használják,

Végre egyszer az is elveszti hatályát.

És mivel már e szót "orvosság" kimondtam,

Mit tartsunk felőle, halljuk hát legottan.

Annál is inkább, mert orvosnak, gyógytárnak

Mivoltáról nálunk furcsa hírek járnak.

Orvosok, orvosság

Hogy egy kicsi bajtól mindjárt nem ijed meg,

Régi jó törvénye magyar természetnek:

De orvost hivatni, csak ha utolján van,

Ez se jó ám, ahol így van általában.

Csak az olyan népnél, amely műveletlen,

Részesül az orvos kevés tiszteletben.

Bizonyságát látjuk művelt országokban,

Mennyivel nagyobb a hírük, számuk ottan.

Szomorú valóság, hogy a halál ellen

Soha nem lel védszert az emberi szellem.

Sok esetben mégis segit a tudomány,

De nem a világot csaló kuruzsló ám.

Ez csak úgy tapogat a teljes sötétben;

Kaparászgat, mint a vak tyúk a szeméten.

De kinek kezében tudomány fáklyája,

Az utat csak mégis jobban eltalálja.

Azért hát azt mondom, hogy legkiváltképpen

Hevenyszerü lázas belső betegségben,

Mely hamar elmérgül s azután halált hoz:

Jobb eleve orvost hivatni a házhoz.

Legjobb elkerülni minden betegséget,

Akkor aztán nem kell fújni, mi nem éget.

Szegénynek, gazdagnak az egészség drága,

Jó, ha megtanulja, mi van ártalmára.

Italnak legjobb a semleges hideg víz,

Ha utad valamely ásványfürdőre visz,

Vagy ez s amaz híres borvizet árulják,

Divat ezt most inni minden évszakon át:

Vigyázz, huzamosan ne igyál belőle,

Ha egészséges vagy, beteg lehetsz tőle.

Mert ez nem közömbös, ez vagy árt, vagy használ;

Betegnek orvosság, épnek lehet halál.

A sós hajtó vizek jók a májbajosnak,

Tisztátlan gyomorból régi kórt kimosnak,

Mint a kéményseprő minden bajt kikotor,

Étvágyra kap tőle idült náthás gyomor,

Vérszegénynek vasas vizek sokat érnek,

De veszedelmesek tüzes telivérnek.

Ennek vége nagy baj, gutaütés lehet,

Vagy ami még rosszabb, tébolydába vezet.

Mindenekelőtt hát meg kell állapítni,

Hogy a beteg testben mi légyen a bibi,

Csak azután kezdődjék az ásványvízkúra,

Nem pedig csak inni derüre-borúra.

Ne igyad az igen hideg bort, se vizet,

Mert bizony megbánod, ha nekem nem hiszed.

Ha kivált mozgástól föl vagy melegedve,

Tüdőlobot vagy bélhurutot kapsz egybe.

Ha gyors munka közben nagy a szomjuságod,

Ihatol, csak ne hagyd abba a munkádat,

De sőt inkább folytasd rögtön sörényebben,

Maradjon tüdőd az előbbi melegben.

Fürdés

A vizet használjuk nem csupán belsőleg,

De külsőkép is gyógy- s tisztaságfürdőnek.

Ennek is bár legjobb a tiszta levegő,

De az egészségre még nem elegendő.

Az egészségtannak egyik régi elve,

Hogy a tisztaság is egyik föltétele,

De a tapasztalás nem hiába mondja,

Hogy ennek is megvan ám a maga módja.

Hasznos a fürdő is, de ez sem okvetlen.

Mikor, minőt, hogyan? főkérdések ebben.

Röviden elmondom, mi mindennek sorja,

Nem bánod meg, hogy ha veszed fontolóra.

Akár hideg, meleg vagy a langy fürdőbe,

Ha időd engedi, menj délnek előtte

Reggeli s ebéd közt ideje alkalmas,

Mikor még nem terhelt, se nem üres a has.

Ha van náthád avagy bárminemű lázad,

Akár csak magadra gyujtanád a házat,

Olyan hiba volna, ha fürdőbe mennél,

Nagyobb veszedelmet nem is tudok ennél.

Azonkívül, hogyha föl vagy ingerülve,

Semmiféle vízbe világért se ülj be.

Csak mikor vagy rendes, higgadt állapotban,

Mehetsz feredőzni sikerrel, nyugodtan.

Izgató hatása van a hideg viznek.

Megcsalódnak, akik ellenkezőt hisznek.

Teljesen ártatlan nincs a földön semmi,

A vizzel is lehet jót vagy rosszat tenni.

Fürödni hidegben este, éjszakára,

Aztán lefeküdni egybe, mit se várva;

Vagy még zuhannyal is veretni a fejet,

Sovány, lázas testben szörnyü nagy kárt tehet.

A hidegvíz-gyógymód van most nagy divatban,

Kövér, lomha vérnek hasznos is valóban.

De ki izgatott vagy s gyönge idegzeted,

Tisztaság-fürdőnek vedd a langymeleget.

Mint mindenben, itt is veszélyes a tulság,

Jégzuhany, gőzfürdő nem mindig orvosság.

A sok kedélybeteg, életunt, öngyilkos

Többnyire e zuhanyhősökből telik most.

Szabadban a vized bármi hideg lehet,

Nem árt, csak legyen a levegő melegebb,

De vigyázz, hogy az ne legyen megfordítva,

Mert meghül a tested, s öreg lesz a hiba.

Fáradtan, ziháló tüdővel, izzadva

Ne vetkőzz és ne menj mindjárt a folyamba.

Pihend ki magadat és ugorj be fejjel,

Vagy locsold meg fejed előbb tenyereddel.

Hideg fürdő után egy keveset sétálj,

Mig az előbbi hő eredben visszaáll.

Meleg fürdő után magad ágyba fektesd,

Ott pár óra hosszant párologjon tested.

Mielőtt kimennél, öltözz föl melegen,

Mert kimelegedve meghülhetsz könnyebben.

És mivelhogy minden meleg fürdő bágyaszt,

Aznap a dologban magadat ne fáraszd.

A hideget használd úszva vagy mozogva,

Csöndesen pihenve maradj a forróba.

Mindeniknél kerüld az ingerültséget,

Indulatossággal ne rontsad a véred.

Ha pedig gyógyfürdőt használ beteg ember,

Ez aztán egy egész tudományos rendszer.

Itt kimérve minden: étrend, hőfok, óra,

És csak így használva, válhat az hasznodra.

A test ápolása

Mikor már a testben valami nagy baj van,

Orvosnak is nehéz segíteni abban.

Azért hát jegyezd meg, legjobb azon lenni,

Hogy egészségünkben ne essék baj semmi.

Minden ember, aki jól vigyáz magára

S tudja, hogy mindennek mi itt a határa,

Minden körülmény közt mit kell tenni, mit nem,

S aszerint cselekszik: soká élhet itten.

Csakhogy persze a sok délceg ifju ember,

Amikor még benne a vér tüzesen ver,

Nem gondolja meg, hogy ami rögtön nem árt,

Később, kicsinyenkint tehet benn elég kárt.

Példának okáért: mi van olyan drága?

Mint a gyarló ember két szeme világa?

Mégis ezzel sokan mily könnyelmün bánnak,

Oda se néznek az észszerü szabálynak.

Pedig jó vigyázni nagy sötétre, fényre,

Hirtelen e két vég a szemet ne érje.

Mint mindenben, itt is a szélsőség tesz kárt,

Fényből és homályból ami túl sok, megárt.

Ne feledd, hogy ugrás nincs a természetben.

Minden átmenetnél haladj csöndesebben.

Szurok sötétséget ragyogó fényesség

És viszont, hirtelen egymást ne kövessék.

A gázfény, mint korunk minden új vivmánya,

A magához való értelmet kivánja.

Hirtelen meggyujtva, hirtelen eloltva,

Éji villámlásként szemeinket rontja.

Hogy mi jó a szemnek, mi neki ártalmas,

Természetben legjobb példa erre a sas.

Jó a szabad lég és minél nagyobb távol,

Romlik a közeltől s igen apró tárgytól.

A betű, varrótű, a kovács kohója,

Ha az ember magát okosan nem óvja,

Az erős szemnek is ártalmára lehet.

Azért ezt mívelve jobban kell ügyelned.

Mind e munka alatt szemét pihentetni,

Közbe-közbe olykor, ne feledje senki.

Gondolja meg azt is, hogy a szemet rontják,

Az igen nagy és a kevés világosság.

Mikor, teszem azt, a nyári nap sugara

Süt, amelyet olvassz, a fehér könyvlapra;

Vagy ha közeledtén sötétlő alkonynak

A betük előtted már-már összefolynak;

Ha a nyomtatást vagy írást a szabadba

Vagy otthon a gyertyát a szél lobogtatja,

Ha mindjárt azonnal a szemed nem fáj is,

Lehet ebből később hiba, kardinális.

Amit olvassz, vagy írsz, legyen épen szembe,

Álljon mozdulatlan, ne pedig remegve.

Ki rezgő vasuton vagy ingó hajóba

Sokat olvas: nem sok a sütnivalója.

Hogy ha nem szükséges, ne hordj szemüveget,

Mert elrontod vele, hogy ha jó a szemed,

Ha pedig valóban rászorulsz, jót válassz,

Mert ha kelleténél erősebb: árt ám az.

Szemed mossad hideg, de ne fagyos vízzel,

Amikor még jól látsz, magadat ne bízd el.

Pipafüst, szél és por télen úgy, mint nyáron,

Legfőbb ellensége szemnek ez a három.

Ha fogaid épek, tiszták és fehérek,

Bizonysága ez, hogy romlatlan a véred.

De ha szádnak is jól nem viseled gondját,

Ha elhanyagolod, sok fájdalmat hoz rád.

Minden evés után mosd ki jól kefével,

Mert ami ott ragad, kiváltkép husétel,

Megrohad és ettől lyukad a fog csontja,

S egy beteg fog oszt a többit is megrontja.

Igen hideg ital s kivált forró étek

Külön is ártalmas a fog lemezének.

De egymás után a hirtelen közvetlen

Véve be, már épen nagy a veszedelem.

Találd el mindennek kellő hőmérsékét.

Ize jobb és több lesz benne így az érték.

Melegen jó leves és a hús mártása,

Forrón megártanak kenyér, tészta, kása.

Hogy az egészségre haszon általában

Nem igen van, sőt kár rejlik a pipában,

Orvosok vitassák, én csak annyit mondok,

Ha egy kicsit árt is, élvezetes dolog.

De ennek is megvan a maga mértéke.

Minden attól függ, hogy ezt jól megértéd-e?

Tüdőnek, gyomornak lehet ártalmára,

Használva Hűbele Balázsok módjára.

Minden élvezetnek általános kulcsa:

Az ember fölöttébb hosszúra ne nyujtsa.

Mint más egyebet is, vedd elő pipádat

Mindig akkor, ha már nagyon megkivántad.

Mert az orvosok is nem ok nélkül tartják,

A sok dohányzástól támad a szádban rák.

Ahol pedig ez van, ott minden hiába,

Ennek a gyógytárban nincsen orvossága.

Úgy hiszik és lehet némi való abban,

Tisztaságra dohány annyi, mint a szappan.

Hogy megakadályoz nem egy betegséget,

És hogy nem szereti semmiféle féreg.

Valószinű hát, hogy mérséklettel élve,

Néminemű részben használhatsz is véle.

De hogy étvágyadnak, tüdődnek ne ártson,

Fogadd meg és kövesd ez egy-két tanácsom.

Ne dohányozz reggel soha éhgyomorra;

Ebéd előtt legyen szünete egy óra.

Lefekvés előtt se izgasd vele magad,

Hogy legyen szelidebb éji nyugodalmad.

Nagy hidegben, hegynek menve, s átalában,

Mikor a tüdőd van fölhevült mozgásban,

Erős munka közben a pipát tedd félre,

Hagyd ezt lehetőleg pihenés percére.

Fülbajok származnak öröklött hajlamból,

De azonkép tartós, erős léghuzamtól.

A kopaszságnak sem tudjuk még a titkát,

Csak hogy jó a hajnak, minél többször nyírják.

És pedig annál jobb, minél rövidebbre.

Sürű fésű, kefe tisztogassa egyre.

Növeli a zsír, de mosogasd gyakorta,

Tiszta vízzel, hogy meg ne egye a korpa.

A futás nem árt a fiatal tüdőnek,

A gyakorlat folytán szárnyai még nőnek.

De csak enyhe légben, mert csikorgó télben

Élemedettnek már árthat kiváltképen.

A test többi része jobban ellenállhat

Mindenféle bajnak, kivéve a lábat.

Ahol vastag a hús, a seb könnyen gyógyul,

De a csontok élét óvd meg a bajoktul.

Léghuzam

Léghuzamról szólva sokan csak nevetnek;

Másfelől borzasztó rém ez némelyeknek.

Az egésznek az lesz a magyarázata,

Az emberek mást-mást értenek alatta.

Van ennek sok jámbor, van dühös fajtája,

Fokozatainak nagy a lajtorjája,

Van, amelyik árthat legerősb embernek

Jó, ha önök ezzel most megismerkednek.

Az emberi testnek legedzőbb fürdője

A szabad természet éles levegője.

Aki ebben tölti a nyarat, a telet,

Idegei épek, többet elviselhet.

Ha kiváltkép nyárban tárva ajtó, ablak

Oda se nézzünk az ilyen léghuzamnak.

Mint az ember, kinek legnagyobb a szája,

Ennek is bő torka tehetetlen, gyáva.

De mikor odakünn a levegő hideg,

Szűk nyilásból mint a kígyó feléd sziszeg,

És ha kivált hozzá közel vagy sokáig,

Légy te bármi délceg, ez károdra válik.

Ha pedig még hozzá tested nem is száraz,

De hevült, izzadt vagy, legnagyobb baj már az.

És még nappal hagyján, de már épen éjjel,

Ne dőlj le szomszédnak ilyen tolvaj széllel.

És miután most már e pengő sorokban,

Amit mindeneknek tudni jó, elmondtam,

Még csak azt ajánlom ismételve végül,

Óvja kiki magát minden szélsőségtül.

Ne legyen túl kényes, ijedős, képzelgő;

Ne higyje, hogy megárt minden gyönge szellő.

Elbizakodottság és hipochondria,

Egyik mint a másik veszedelmes hiba.

Hinni azt, hogy minden, vagy hogy semmi sem árt,

Az egészségben tesz egyként tetemes kárt.

Kiváltképen nálunk a vetélkedésnek,

Hencegésnek sokan áldozatul esnek.

Borozók közt föláll egy bolond s azt mondja:

Ki iszik egy liter törkölt egy huzomba?

S ez ostobaságot hősiségnek látva,

Ugranak a bajba, sokan a halálba.

Még vadabbat is mond másik hányaveti.

Gyávának nevezve, aki nem követi.

Megteszik, mitől a józan ész föllázad,

Így csinál egy bolond másik tizet, százat.

Sok fiatal ember így magát megrontja,

Egy egész életet tönkre tesz egy óra.

Se magának nem jó, se a hazájának,

Hasztalan epeszti majd a késő bánat.

Akárki mit beszél, kedves ez az élet,

Szép a világ, de csak ha van egészséged.

Azért csak azt mondom, tartsd eszedbe váltig,

Ami itt leírva, mind javadra válik.

Juhász Gyula

A szegedi boszorkányok

Az erdő, melyben égettétek őket

Dárdás polgárok, már régen kivágva,

Egy-két nagyon magányos, nagyon árva

Nyárfa kesergi még a tűnt időket.

És ők, akik itt tűzben hamvadoztak,

Rég por és hamu már, elegy a földdel,

Mely tavaszonta frissen újra zöldel

És édes álmot ád a vándoroknak.

A boszorkányok többé nincsenek,

Szemük tűzvésze már nem incseleg,

Szavak bűbája rontást nem terem.

Csak néha, tele holdas éjeken,

Mikor rügy pattan s árad a folyó már,

Álmában borzong és fölbúg a polgár!

A fekete Mária

Ősi templom árnyas szögletében

Századoknak füstje és pora

Lassan lepte be s ő mély sötéten

Néz jövőbe hét tőrrel szivében:

Magyarok Asszonya.

Háború és béke váltakoztak

És jött és ment nemzetek sora,

Nyarak búzát, telek havat hoztak,

Ő csak nézett, a Fiát karolva:

Magyarok Asszonya.

Hű zarándok messze, messze tájról,

A lábain országút pora,

Vigaszt várva hozzájött s a távol

Múltakból gyászt s jó reményt világol

Magyarok Asszonya.

S jöttem én is, e szomorú öltő

Bús magyarja, hű zarándoka,

Mit adhatnék, csüggedt, árva költő:

E dalt hozom, mint könnyét a felhő,

Te feketén is vigaszt derengő

Magyarok Asszonya!

Calasantius

Ő a kegyes, szelíd szent, aki megy

És szegény, árva gyermeket keres,

Hogy a szívére vonja s gondosan

Nevelje arra, ami nagy s nemes.

Vad század véres, könnyes utain

Ő a magasba és a mélybe néz,

Magasba, hol az Isten Anyja vár

És mélybe, hol nyomor van, szenvedés.

A jó kertész ő, ki az útfelen

Meglátja a palántát s fölveszi,

A jó pásztor ő, ki az elveszett

Bárányt föllelte s enyhet ád neki.

Az árvák atyja ő, kegyes atya,

Derűs szívének fénye úgy ragyog

Túl az időkön és világokon,

Mint az egen az örök csillagok.

Dózsa feje

Fehér gyolcsban, setét éjben

- Ezerötszáz tizennégyben -

A kakas épp harmadszor szólt,

Dózsa feje Szegeden volt.

Pálfi bíró fölemelte,

Hajnal előtt sírba tette,

Lenn a sírban, némán, mélyen,

Alszik a fej vaksötétben.

Pálfi bíró Piros lánya

Hófehér lőn nemsokára,

Mint viola rózsa mellett,

Hervad ő is Dózsa mellett.

Zsarátnok lesz, ami tűz volt,

Síri virág, aki szűz volt,

Koponyák és szívek porán

Új dalba fog új csalogány.

Hej, a sírok egyre nőnek

Szőnyegén a temetőnek,

Elhervadnak mind a rózsák

Őskertedben, Magyarország.

Ó de néha éjten-éjjel,

Mikor csak a kakas éber,

Kigyúl egy láng, mint az őrszem,

A szegedi temetőben.

Nézi más láng lobogását,

Földi tüzek égi mását,

Vár egy napot fölkelőben,

Régi magyar temetőben!

Dugonics oszlopánál

Sírodhoz, Dugonics, szent öreg, eljöve

Új kor énekese s tiszteletét teszi

És hogy zöld laurus fonja be hamvadat

Örvend néki egész szive.

Karcsú, bús obeliszk tör föl az égre itt,

Mint nagy lelked, amely túl homokon, poron

És túl parlagon is, új Helikon fele

Szállott, vitte a nemzetet.

Áldott vagy, Dugonics, szent öreg, oszlopod

Oltár lesz, valamíg Hunnia térein

Árpád nemzete él s virtusa megmarad

S lelkét nem lepi durva rög.

Kalazanti Szt. József emlékezete

Árváknak atyja, ifjúság vezére,

Hozzád siet a hű emlékezet,

Ki fenn ragyogsz már csillagként az égbe',

Mert igazságra vittél ezreket.

Mint oltárról a zsoltár és a tömjén,

Úgy száll dalunk ma Hozzád, égbe törvén.

Nemes ősöknek méltó sarja voltál,

Nemes volt lelked: jóság, szeretet,

Nem kard kellett neked, de tiszta oltár,

Hol áldozatul hoztad szívedet

És ez a nagy szív tele égi tűzzel

Világosít és száz kétséget űz el.

Szent hivatásod csillagára néztél,

Ez vezetett s el nem hagyott soha.

Ott ragyogott ez tenger szenvedésnél

S mindig győztél: tudás Apostola!

Hódító voltál, de nem ütközetben,

Győzelmi zászlód ott leng hű szivekben!

Árváknak atyja, ifjúság vezére

Feléd száll most is az emlékezet,

Ki fenn ragyogsz már csillagként az égbe',

Mennyei rózsák nyílnak már Neked!

A hitnek és tudásnak tiszta hősét

Bearanyozza az örök dicsőség!...

Negyvenhatosok

In

me

mor

iam

Szörnyű dicsőségünk hadd zengjem, éjszinü fátyolt

Fonva a lantra, melyen bomlanak az idegek.

Álom nélküli és komoran feketéllő éjszaka vadján,

Lelkem pusztáján marsol a hősi ezer.

Látom őket a dél kövein menetelni kitartón,

Merre Szabács, Nándor, Valjevo, Nis meredez.

Látom északon is zord messze mezők sivatagján,

Hol ugató ércek számuma förgetegez.

Látom, amint dalolón nekiszegzi az ezred a mellét,

Hogy fölfogja a vak északi Rém rohamát.

Látom délnyugaton bástyát állítani holtak

Nagy seregéből, hogy két haza védve legyen.

S látom a messze, szilaj Piavénál emberi hídként

Holtan is ők födözik a vonuló sereget.

Ó, ti fiúk, barnák, szőkék, ti Szegednek hősei, árvák,

Hol van a lant, a babér, mely dalol és koszorúz?

Északon és délen, keleten, nyugaton, e világnak

Minden tájékán sírotok áll s nevetek!

Hány hant domborodik s jelöletlen hány rög enyészik

Szerbia bús terein s merre Galícia van,

Lengyel síkokon és a Doberdón, távol Isonzó

És Piavé mélyén, messze kopár köveken!

Mind csöndben szunnyad s álmát álmodja a holt ott

- (Elfáradt gyermek mostoha anyja ölén) -

Hűs Tisza partjáról, hol a szürke füzes szomorún leng,

Nagy jegenyék dala zsong, szőke akác mosolyog.

Hol Dugonics búsong, Dankó muzsikál és méla Tömörkény

Darvadozik anyaföld csöndes eressze alatt,

Hol kis házak előtt, ha vasárnap alkonya barnul,

Ülnek a jó öregek, égnek a makrapipák

S várnak a szép eladók pötykén kivirulva az ablak

Százszorszépei közt és violái mögött

S várnak néma, sötét sorban, síró szemmel, feketében,

Fájdalmas szüzek és bánatos édesanyák.

Véres idők terhét hordozza borongva, lemondva

E sereg és neki már mit hoz a vak diadal?

Kedveseik vérén váltságot nyert Magyarország

S szörnyű dicsőségük fénye ragyog Szegeden.

Szonett Szegedhez

A magyar Alföld legszebb délibábja

Te vagy, szülötte városom, Szeged,

De nem csalóka nyári fény varázsa,

Hanem valóság bús puszták felett.

Az égbe törnek tornyaid kevélyen

S a szőke magyar vízben rengenek

A palotáid és a magyar éjben

Virrasztó lángod nagy-messze remeg.

Dugonics András nézi, hogyan épül,

Magasba hogy tör házad, szellemed,

Hogy szebb lettél, mint voltál, nagy Szeged!

Magyar emlékül és magyar reményül

Állj boldogan és büszkén, ősi város,

Símulj szerelmes szívvel a Tiszához.

Turán után

Néha megcsap, mint napkeleti illat,

Fűszeres, álmos, valami vad mámor,

Ősi szavaknak mély zsongása ringat

És elcsal innen, e fonnyadt világból.

Néha elfog valami mély honvágy

Az ős pusztára, amit cserben hagytunk

S szívembe tündökölnek égi rónák

Vén csillagai s megállok alattuk.

És érzem, eltévedtem a sűrűben,

Az embernyájban, idegen gyűrűben,

Kőbörtönök közt tétováz a léptem.

És érzem, hogy hiába hull a vérem,

Közönynek szürke homokja beissza

És őshazámba nem mehetek vissza.

Sík Sándor

A Mindennevű

[jegyzet]

Mindennevű, hogyan szólítsalak?

Nazianzi Sz. Gergely

I.

Mindennevű, hogyan szólítsalak?

Mindenarcú, hogyan tapintsalak?

Mindenszívű, hogyan szeresselek?

II.

Titkosrendőr, polgári ruhában,

Az utcán ődöngők semleges mosolyával arcán,

Jelvénye az átmeneti kabát hajtókája alatt,

Nadrágzsebében a szolgálati fegyver,

Állán bozontos álszakáll:

Mint az árnyék, mint a gond,

Úgy szegődik a megjelölt nyomába, -

Engedi, menjen, amerre a dolgai vonják,

Családi körbe, hivatalba,

Moziba is, a bársonyos homályba,

Vagy kettesben az espresso kerekasztalához

Egy forró feketére, - akárhová,

De mint az árnyék, mint a gond,

Mögötte jár.

Van.

És várja a percet, amely megállapíttatott,

S lecsap könyörtelenül,

Mint fölemelt marok a légyre

S amaz ott marad, - összelapítva,

Mint összezárult marokban a légy.

Így jársz utánam: így mondták nekem

Kajlahátú bölcsek,

Szorongó szentek, vaksi jámborok.

Ám amikor az utca zuhogó tömegében

Már olyan egyedül vagyok,

Mint erdőben a gyermek

S ólomtuskók a lábaim,

Már-már leülök a járdaszélre,

Vinnyogni, mint a siketnéma koldus,

Ilyenkor némán elmész előttem,

Közönyös arccal, zsebredugott kézzel,

Egy leszerelt katonatiszt hűvös lépéseivel,

S egy pillanatra - lámpafény függönyrepedésben -

Odamelegszik rám a szemed.

Cinkos tekintet ez,

Csak ennyit mond: Hiszen tudod!

Rabló mosolyog rablótársra így,

Vagy indiánra indián,

Amikor a gyerekek játszanak

És a semmire-se-jó felnőttek között

Elosonnak nesztelenül.

A járókelők nem vesznek észre semmit,

Csak én tudom: a térdem tudja,

Amely megfiatalodott rugalmassággal tapossa tovább a járdát,

És tudja az ajkam, amely pirosan skandálja megint:

Szép az élet, jó az élet, és jók a butuska emberek!

III.

Máskor meg a villamoson:

Függök a fogódzó kötélen,

Csak az összepréselt embertestek tartanak,

Izzadt szemem sóvárogva pislog

Egy-egy elfoglalt szék felé:

Egyszercsak fölkelsz a helyedről

(Kigombolt ingű, húszéves fiú),

A könyvet, amit olvastál, összecsapod

És Tessék! mondod ismerős mosollyal.

IV.

A múlt héten egy kisgyerekben láttalak.

Guggoltál a sétatéren

És házakat építettél

Homokból és hulladékból.

Fölnéztél rám a földről

Huncutkás mosollyal:

"Látod, mit építek?

Máskor mást építettem,

Naprendszert és csigabiga-házat.

Építeni jó.

Gyere, építsünk együtt!"

És én melléd telepedtem a földre,

Te pedig megfogtad a kezem

És vezetted,

És betűket írtunk a homokba.

V.

A minap egy kutya jött be a szobába,

Egyenesen hozzám.

A térdemre tette szelíden

Az első lábát.

És fölnézett rám szelíden:

"Nem lehetnél hűségesebb?

Én mindvégig hűséges vagyok."

Le kellett sütnöm a szememet

És majdnem hangosan kimondtam

A szentpéteri szót:

"Menj ki tőlem Uram..."

De Te jobban tudod, mit gondolok.

És nem mentél ki tőlem.

VI.

Ablakomat megkoccantja a szél.

Értem: sétálni hívsz. Megyek.

VII.

Fuvoláz felettem a lomb.

Altass el engem.

VIII.

Szeszélyes az erdei ösvény.

Jöttem utánad.

A patak vize csillan.

Térdelve hajlok fölébed.

Oltsd el szomjúságomat.

IX.

Egy ember nagyon kiabált.

(Nagyfejű, nagynevű, nagytudományú,

Sikerült neki minden,

Csak az élete nem.)

Ezt kiabálta, sokszor, egymásután:

"Hol van az Isten?

Még sohasem láttam az Istent,

Ki látta?"

Mit tehettem szegénnyel?

Szépen odamentem és megsimogattam az arcát.

Sírt.

X.

Tegnap egy ember állított be hozzám

És bizalmasan közölte velem,

Hogy egy nem is nagyon távoli dátumra

Ítélet van kimondva rám.

Az értesülés megbízható helyről származik,

És jó lenne, ha megfontolnám,

Kár volna értem.

Annál is inkább, mert csak rajtam áll

És ellenkezőleg: nagy lesz a becsületem,

Csak el ne mondjam senkinek, hogy láttalak.

Nem szóltam semmit.

Hallgatva ültünk.

Aztán megszólalt újra:

Hogy úgy-e voltaképpen

Nem is igaz az igazán, hogy láttalak.

Csak úgy mondom, hogy mondjam.

Megint nem szóltam semmit.

Hallgattunk megint.

Aztán megszólalt harmadszor is:

Hogy vajon látlak-e most is?

"Igen, feleltem,

A szemedben, felebarátom."

Még egy darabig ültünk egymás mellett

És hallgattunk.

Aztán fölkelt, és kezetfogtunk

És elváltunk, két jóbarát.

XI.

Álmodtam. Széken ültem,

Elnök voltam a könyvek kongresszusán,

A könyvek ezre körülöttem ült,

Mint Niceában a szakállas atyák.

Az egyik mondta: "Messze az Isten, a hetedik égben,

Az angyalok és démiurgoszok között."

- "Helyes, mondottam, de kevés!"

A másik mondta: "Közel az Isten, az emberi szívben,

Csak ott találod."

- "Helyes, mondottam, de kevés!"

A harmadik: "A természet az Isten,

A lények végtelen során

Bontja ki végtelen magát."

- "Szép, szép! feleltem, de kevés!"

A negyedik: "A nép az Isten

A történelemben fejtőzik ki egyre."

- "Kevés, kevés!"

Az ötödik: "A minden az Isten,

Én vagyok ő, és te vagy ő, és ő is ő, és minden ő."

- "Nem elég, nem elég!"

A hatodik a semmiről beszélt,

A hetedik számokat recitált,

A nyolcadik a moszkvai Confessiót,

A kilencedik atombombáról énekelt prefációt

És a tizedik Einstein evangéliumát.

És még sokan, sokfélét és sokáig

És minden egyes más nyelven beszélt.

És én csak kiáltoztam egyre:

- "Kevés! kevés! nagyon kevés!"

És minden székből egy-egy könyvtekercs gurult elő,

És a tekercsek összeálltak

És torony akart lenni belőlük,

Mint ama régi, Szennár mezején.

Gurultak, egyre gurultak a nagyhasú tekercsek,

És másztak és sürögtek

Izzadtan, izgatottan,

Fölfelé, fölfelé

Mint Himalája fejének a hangyák.

És már éppen fel akartam egyenesedni a székben

És igazságot tenni,

De fölébredtem.

Éjszaka volt.

Éjszaka voltál.

XII.

Könyv a térdemen,

A könyvben ábra, számokkal és görög betűkkel:

Ablak a Végtelenbe.

Itt ülsz az ablakban, mellettem

És fölemelt Ujjaid ütemén ringatod

És szertehajtod, egyre sebesebben,

És összefogod, egyre szorosabban,

Napok, naprendszerek, galaktikák és mindenségek

És atomok és protonok és protonnál is potomabb pontok

Miriárdokszor miriárdjait.

Fölemeled a karodat,

És eltűnik az Anyag a Hullámzás végtelenében,

Leejted karodat,

És elpihen a Hullámzás az Anyag végtelenében.

És eltűnök én is; elpihenek én is

Árján az Ütemnek,

Amely innen, térdeimről

Mozgatja a Mindent.

XIII.

Mezítlábas asszony az országúton.

Kenyeret visz, abroszba kötve.

Szép kerek gyürkés cipót.

Teli a levegő kenyérillattal.

Teli a lelkem illatoddal.

XIV.

Ma volt a legnehezebb.

Tükörbe néztem, úgy esett,

S Te onnan néztél vissza rám.

És belém állt az értetlen csodálkozás:

De, Uram, ezt az ötletet!

De, Uram, tisztesség ne essék szólván,

Jobbnak gondoltam az ízlésedet!

Akaratlanul a fejemet csóváltam,

Rosszallóan csóváltad a fejed Te is.

És akkor elszégyelltem magamat:

Eszembejutott barátom, a professzor,

Aki fehér köpenyében, górcsöves asztalkája előtt,

Valami fertelmes férget boncolgatott

És látván arcomon az undort,

Ezt mondta, mérhetetlen szánalommal:

"Mit tudod te, szegény laikus,

Hogy, milyen csodálatos ez!"

Igen, Uram, - mit tudom én?

Mit tudok én!?

Mire visszatettem a tükröt a fiókba,

Hangosan nevettem.

XV.

Este van.

Elment az utolsó látogató.

A folyosón lecsavartam a villanyt.

Itt vagyok.

Szokott helyeden,

A kis támlátlan széken,

Az ajtó és az üveges szekrény között,

Ülsz és vársz.

Egyedül vagyunk.

Leeresztem az ablak függönyét.

Így, most segíts egymásba néznünk.

És holnap reggel,

Harmadik harangszóra,

Megtöröm a Kenyeret.

A prefektus

(Zimányi Gyulának, az atyának és testvérnek.)

A folyosó végén, a hosszú, keskeny

Prefektus-cella könyvei felett

Két szem virraszt, két fényes és meleg szem.

Próféta-súlyos és anya-meleg.

Teremtő fénnyel zsong felém belőle

Értés, erő, segítés, tisztelet.

Építő nyugtalanság ihletője,

És mégis termő békét simogat.

Csendesen épít utakat előre.

Mélyeket sejtet, gyomot irtogat,

És hittel óvja tél s tavasz fagyától

A sarjadzó művészet-magvakat.

Mikor beszél - tűzajkú prédikátor -

Bennem sugárzó sejtelem fakad

Lélekről, Igéről és hivatásról.

A néma Miatyánk

[jegyzet]

Hozzád, Veled, Neked,

Mondani egy utolsó éneket,

Imában ömleni Eléd,

Legutolsó, de hűséges cseléd...!

De jaj! ha nem igaz!

Szobám csupa por,

Kertem csupa gaz,

Csupa lelógó tört faág,

A templom messze, a könyv nehéz,

Ólomcsizmában toporog az ész.

És mégis, mégis, Ő van itt,

Immár tőlem el nem veszik.

Nap nap után, éj éj után

Én Téged hívlak, Miatyánk.

De mire jó

Egy lámpástalan rádió?

Hogyan szólítsam az ég Urát

Egy siketnéma Miatyánkon át,

Ha szói közül minden második

Alattomosan elrejtőzködik!

Bénult napokon, izzadt éjeken

Az értelem is értelemtelen,

Értelemtelen és imátalan, -

Magam vagyok, egészen egymagam.

De talán mégis volna valami

Helyettem hinni, vallani,

Nevemben felimádkozó

Karikás kis szentolvasó,

Egyetlen társam aki vagy,

Karikagyűrűm, el ne hagyj!

De nem hagytalak-e Téged el én,

Szómmal, amelyből kialudt a fény?

Szívemmel, amely csupa seb,

Elmémmel, amely űrnél üresebb?

S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,

Aki az űr fölött virraszt?

Mit felelek, hisz nem tudok felelni:

Mit felelhet a Mindennek a semmi!

Akarom élni az egész hitet,

Szeretni, ahogy Isten szeret,

És bízni, bízni akarok,

Abban, amit a Krisztus hozott.

Nem érzem, nem is gondolom,

De akarom, akarom, akarom.

Te Deum

[jegyzet]

Téged Isten dicsérlek

és hálát adok mindenért.

Hogy megvolt mindig a mindennapim

és nem gyűjtöttem másnapra valót,

hála legyen.

Hogy mindig jutott két garasom adni

és magamnak nem kellett kéregetnem,

hála legyen.

Hogy értenem adatott másokat

s nem kellett sírnom, hogy megértsenek,

hála legyen.

Hogy a sírókkal sírni jól esett

és nem nevettem minden nevetővel,

hála legyen.

Hogy megmutattál mindent, ami szép

és megmutattál mindent, ami rút,

hála legyen.

Hogy boldoggá tett minden, ami szép

és ami rút, nem tett boldogtalanná,

hála legyen.

Hogy sohasem féltem a szeretettől

és szerethettem, akik nem szerettek,

hála legyen.

Hogy akik szerettek, szépen szerettek

és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,

hála legyen.

Hogy amim nem volt, nem kívántam,

és sohasem volt elég aki voltam,

hála legyen.

Hogy ember lehettem akkor is,

mikor az emberek nem akartak emberek lenni,

hála legyen.

Hogy megtarthattam a hitet

és megfuthattam a kicsik futását

és futva futhatok az Érkező elé

s tán nem kell a városba mennem

a lámpásomba olajért,

hála legyen!

Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!

és ma is kiálthatom: úgy legyen!

és holnap és holnapután és azután is

akarom énekelni: úgy legyen! -

hála legyen, Uram!

hála legyen!

Carmen semisaeculare

[jegyzet]

A Generális Atyának

A második félszázad küszöbén

A múlt élő tükrébe visszanézel,

S mind, amit tettél, kézzel, szívvel, ésszel,

Rád mosolyog, mint tükörből a fény.

És feldobog szívedben az erény:

A hála és az alkotó alázat:

"A kegyelem, az érdem is Tenálad,

Én Jézusom, - rossz szolga voltam én."

De szól az Úr és térdelő igédet

Szárnyára ölti az örök ígéret:

"Hív szolgám voltál, béred megkapod,

Mert ki sokakat tanít igazságra,

A nem-múló örökkévalóságra,

Tündökölni fog, mint a csillagok."

Himnusz Kalazanci Szent Józsefhez

Szentje és atyja Kegyes Iskoláknak,

Nagyra törekvő nemes ifjúságnak

Hitre, tudásra, szép életre, jóra

Példaadója!

Zsenge korodtól hallottad a Hangot:

A hivatásét, mely szívedben zsongott

S mentél utána egy életen végig,

Róma szívéig.

Hittel utána Isten hívásának

Mentél szívéig szegény ifjúságnak.

Szent nyomaidban vívja nemes harcát

Ifjú magyarság.

Híven a széphez, az igazhoz, jóhoz

Állhatatosan az Isteni Szóhoz

Menni előre, hogy az Úrhoz érjünk:

Légy a vezérünk.

Ments meg Uram!

[jegyzet]

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,

A meddőségtől, lanyhaságtól,

A naptalan és esőtelen égtől:

Ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja,

Fehér öregek aranyos borúja,

Virága van tavasznak, télnek:

Ne engedj Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja,

Hogy ne nézzek se előre, se hátra.

Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,

Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram, megülepednem,

Sem eszmében, sem kényelemben.

Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,

S nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra,

Hogy megzökkenne vágyam mutatója,

Kezem kezedben ha kezdene hülni,

Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,

A minden mozgást érezni ha szűnném,

Az a nap, Uram, hadd legyen a végső:

Szabadíts meg a szürkeségtől!

Sík Sándor:

A podolini diákok Színmű egy felvonásban

Személyek

Rákóczi Ferenc (24 éves)

Berzeviczy Ádám, Rákóczi apródja (20 éves)

P. Schrade Bernát piarista (java férfikorban)

P. Kraus Mihály piarista (74 éves)

Roskoványi Zsiga novicius (18 éves)

Görgey Palkó szintakszista[1] (13 éves)

Terebessy Gergő infimista[2] (10 éves)

Történik 1701. november 11-én a podolini piarista rendház északi bástyatornyának földszinti

szobájában.

Közepes nagyságú boltíves szoba. - Balról ajtó a kolostor udvarára, jobbról ablak, hátul

feljáró az emeleti helyiségekbe. - Középen nagyobb asztal, székekkel. - Nagy kívülfűtő

kályha. -- A falakon képek Kalazanti Szent József, Lubomirszki Szaniszló herceg stb. -

Napfényes délután, később este.

Első jelenet

Roskoványi Zsiga, utóbb Görgey Palkó

Zsiga: (Tizennyolc éves fiú, nemrég beöltözött novicius, fel-alá járkál, kezében

papírcsomóval, hangosan tanul.) Religiosum scientia quidem ornat, virtus autem coronat...[3]

Religiorum... (Kívül futó lábak zaja. Bosszúsan becsapja a füzetet.) No mámeg! Nem lehet

ezektől a fiúktól nyugtot találni.

Palkó: (Tizenhároméves, élénk, kedves fiú, lihegve jön balról.) Jaj, Zsiga, Zsiga! (Tréfásan a

szájára üt.) Bocsánat, tisztelendő úr! Jajj, bújtass el valahová! félek, hogy megláttak.

Zsiga: (bosszúsan) Mi lelt? Mi baj? Ki látott meg?

Palkó: Páter Bernát. A nagy hársfán voltam. Kijöttünk a latin óráról...

Zsiga: Tudod, hányszor kikaptál már érte.

Palkó: De hát ez az én látófám. Onnan mindent látok, a Poprád kanyarulatait, a hegyeket,

mindent. Máskor ilyenkor kutya se jár arra. De most Bernát atya... Valami vendégek jöttek...

Zsiga: (érdeklődve) Vendégek? Mifélék?

Palkó: Valami katonák. Kettő. Alig tudtam leugrani és elfutni. Félek, hogy megláttak. Akkor

pedig szomorú lesz nekem az esthajnali csillag. Nem volt más választás, befutottam ide.

Zsiga: Azt pedig nagyon jól tudod, hogy itt semmi keresnivalótok. Ez vendégház és nem

gyerekszoba.

Palkó: (gúnyosan) Úgy? Hát akkor te mit keresel itt, tisztelendő gyermek... hogy Mihály

bácsival szóljak.

Zsiga: Mihály bácsi! Az neked Páter Mihály. Szégyelld magad! Én pedig neked tisztelendő úr

vagyok, legföljebb carissimus Roskoványi. Amit szabad egy érdemes öreg tudós rendtársnak,

azt nem szabad egy tacskónak!

Palkó: Ó, ó, ó! De megnőtt az önérzeted, mióta rádhúzták az angyalbőrt. Még egy pár hete

Zsiga voltál te is. Még nagyon jól emlékszem, mikor téged húzott le Sebestyén atya a

hársfáról. Ki tanított rá engem is, hogy milyen érdekes onnan a kilátás? (Figyel) Jaj, de

csakugyan jönnek. Jaj, Istenem, hova bújjak? Menekülök. (Felszalad az emeletre.)

Második jelenet

Zsiga, Rákóczi, Berzeviczy Ádám, P. Bernát

P. Bernát, középkorú piarista, jön Rákóczival és Berzeviczyvel.

Berzeviczy, 20 éves fiú, a Castelli-dragonyosok tiszti egyenruhájában, köpenyben, kissé

nyugtalanul, élénken beszél, mozog.

Rákóczi, 24 éves, őrmesteri ruhában, kissé fáradt. Láthatóan nem akar feltűnni. Amint belép,

azonnal félrehúzódik a háttérbe.

P. Bernát: Tessék, ide jertek, édes fiaim! (Zsigához) Carissime, mit csinál itt?

Zsiga: (zavartan) Bocsánatot kérek... Idehúzódtam tanulni. Reggel a P. Magister

skabellumot[4] tart a regulákból. És odakint egy kicsit hideg van... De már megyek...

Bocsánatot kérek...

P. Bernát: Menjen, carissime! Kedves vendégeink fáradtak, pihenni akarnak. Legyen rá

gondja, hogy ne zavarja őket senki!

Zsiga: Laudetur Jesus Christus. (Elmegy balra)

P. Bernát: In aeternum. (Hellyel kínálja Berzeviczyt. Maga is leül.) Hát most aztán magunk

vagyunk, Ádi, most beszélhetsz. Hát mi szél hozott erre mifelénk ebben a maskarában?

Ádám: Ez kapitányi ruha. A castelli-dragonyosok egyenruhája.

P. Bernát: Jó, jó! Dehát soha semmiféle familiád nem volt neked dragonyos. Mióta járnak a

hercegi apródok katonaruhában?

Ádám: Már nem vagyok Aspremontéknál...

P. Bernát: Tudom. Valérián bátyád, az én kedves rendtársam, ideát volt Mindszentkor

Breznóbányáról, attól hallottam, hogy Aspremont generális elengedett házából, mert a

sógorához, a sárosi főispánhoz hívtak. Nagyon megörültem erre a hírre. A Rákócziakat

szolgálni nagy tisztesség még egy Berzeviczy-fiúra is. A fiatal Ferenc hercegről meg

különösen nagy véleménnyel vannak, akik ismerik. Hát örültem, hogy ilyen jó helyre kerülsz.

Meg is érdemled. Mindig derék fiú voltál, - ha az egyszeregy nem is volt éppen erős oldalad.

Hát... nem lett semmi a Rákóczi-apródságból?

Ádám: (nyugtalan tekinteteket vet a szoba sarkába húzódott Rákóczi felé) Hát nem... azaz,

hogy... Katona lettem. A Castellieknél.

P. Bernát: Éppen ott? Ha még huszárnak álltál volna! De hát Valérián bátyád hogy nem tud

erről?

Ádám: Akkor még nem tudhatta. Úgy fordult, hogy éppen a castelliekhez kellett szegődnöm.

Majd elmondom. De most előbb hadd magyarázzam meg, hogy kerültem ide evvel a derék

strázsamesterrel.

P. Bernát: Alattad szolgál?

Ádám: Alattam. Azazhogy csak szolgált. Mert most már én se szolgálok tovább.

P. Bernát: Meguntad a katonaságot?

Ádám: Meg hát... Azazhogy... Menekülnöm kellett.

P. Bernát: (összevonja szemöldökét) Menekülnöd?

Ádám: Megöltem valakit. Egy tiszttársamat. Duellumot vívtunk.

P. Bernát: Duellumot!

Ádám: Magam se akartam, de úgy fordult, hogy beleszaladt a kardomba.

P. Bernát: (feláll) Ennek a fele se tréfa. Hát én gyilkost neveltem a Kegyes Iskolában?

Ádám: Mondom, hogy nem akartam. A duellumot se akartam. Ő sértett meg engem.

Azazhogy nem is engem, hanem az édesanyámat. Egy dühös, horvát fickó. Kénytelen voltam

duellálni. Rákényszerítettek. Majd elmondom részletesen... De most nagyon fáradt vagyok,

szeretnék pihenni egyet.

P. Bernát: Hát most akkor vége a katonatisztségnek is?

Ádám: Annak vége. De még a szabadságnak is, ha megfognak. A császár nagyon szigorúan

bünteti a duellálást. Azért kellett szöknöm.

P. Bernát: Hát honnan jössz voltaképpen és hová készülsz?

Ádám: Vasárnap éjjel szöktem meg Németújhelyről... Aznap volt a duellum.

P. Bernát: Úgy! Németújhelyből! (Erősen nézi, látszik, hogy gondol valamit.) Szomorú

emlékű hely a magyarnak!

Ádám: (sietve) Ott állomásozik a Castelli ezred...

P. Bernát: (elgondolkozva) Úgy! Ott állomásoznak...

Ádám: Mondhatom, nem volt könnyű elmenekülni. Nagy a vigyázat. Ha ez a derék szolga

nem segít, elcsípnek.

P. Bernát: Így aztán ő is veled menekült!

Ádám: Velem. Úgy szöktünk ki éjnek éjszakáján, szakató esőben, a vadaskerten át. Ott várt a

szekér. Nezsideren, Somorján, Bajmócon át jöttünk. Haj, de keserves út volt. A Fertő

ingoványiban majd elmerültünk. A Dunán a somorjai révészek az Istennek se akartak átevezni

értünk, olyan nagy volt a szél egész hajnalig. Cseklészen majdhogy bele nem szaladtunk egy

Castelli-századba, akik épp aznap érkeztek oda.

P. Bernát: Hát ez nagy história!

Ádám: Ha egyszer érkezésem lesz, majd elmesélem. Én vagyok a második Ulyxes.

P. Bernát: És ide most?

Ádám: Most a svábóci postamester lovain jöttünk, de attól már csak úgy kaptunk lovat, hogy

zálogban hagytam érte a lótakarómat.

P. Bernát: Apád, anyád, testvéred se tudják, hol jársz?

Ádám: Óvakodtam nekik hírt adni! Ha vallani kell, jobb hogy ne tudjanak semmit. Inkább

idejöttem kedves régi tanáromhoz, második apámhoz. Itt egyelőre biztonságban vagyunk...

vagyok...

P. Bernát: De hát mitől félsz itt? Podolin nem a császár földje.[5] Ha magyar föld is, de most a

lengyelé. Itt nincsenek német katonák.

Ádám: Dehogy nincsenek! A határmenti végvárak tisztjei mind itt lebzselnek a szepesi

kocsmákban. Ízlik nekik a Lubomirszki herceg bora. Fejem rá, hogy most is csavarog itt egy

sereg belőlük! Nem leszünk addig biztonságban, míg a lengyel határt át nem lépjük.

Krakkóban atyámfiai vannak, azokhoz megyek.

P. Bernát: Most egyelőre nyugodnotok kell. Éhesek is lehettek.

Ádám: Mint a farkasok. Három napja nem volt rendes falat a számban.

P. Bernát: Hát majd itt a toronyszobában megpihenhettek. (A jobb ajtó felé indul.)

Harmadik jelenet

Rákóczi, Berzeviczy, P. Bernát, Palkó

Palkó: (az ajtóküszöbén áll, ragyogó arccal) Ádám bácsi! (Kitárt karokkal fut Ádámhoz és a

nyakába ugrik.)

Ádám: Noné, hisz ez az én kedves Görgey Palkó öcsém! Hát te hogy kerülsz ide Podolinba?

P. Bernát: Azt csak tudjuk, hogy Podolinba hogy került, de hogy kerülsz a toronyszobába,

ebugatta fickója?

Palkó: (kissé zavartan) Majd elmondom. Majd Roskoványi carissimus elmondja.

Meghallottam Ádám bátyám hangját.

P. Bernát: Szóval hallgatóztál! Jó, jó, majd számolunk. Most fontosabb dolgom van.

Ádám: De ilyet, hogy téged itt talállak! Úgy volt, hogy Késmárkra adnak a szüleid, luteránus

létedre.

Palkó: Úgy volt, de édesapám meggondolta magát. Ha neked is jó volt, itt a piaristáknál,

nekem se lesz rossz. (Dicsekedve.) Én is egyetlen luteránus diák vagyok itt, mint te voltál.

P. Bernát: Szép, szép, csak aztán egyebekben is követnéd Ádám bátyádat! (Mosolyogva.)

Ámbár hiszen abban is eléggé követ, hogy ő se nagyon szíveli az aritmetikát. No de most ne

sokat fecsegjünk! Megyek, intézkedem, hogy valami falnivalót kapjatok. Ti addig

helyezkedjetek odafönt kényelembe.

Ádám: (Lveti köpenyét, kardját, tarsolyát és Rákóczinak int.) Eredj, rakd le a holmit odafönt,

ami kevesünk van. Most már igazán lesz egy pár nyugodt óránk.

Rákóczi: (Szó nélkül bemegy a holmival a jobboldali ajtón.)

P. Bernát: Mindjárt itt leszek. (El balra.)

Negyedik jelenet

Berzeviczy, Palkó

Ádám: (kedvtelve nézegeti a fiút) Hát ennek igazán örülök. Mintha csak magamat látnám

grammatikus[6] koromban. (Nevetve.) Sok borsot törtök az atyák orra alá?

Palkó: (nevet) Hát... mikor hogy. Ha kiszökünk a Poprádra fürdeni... vagy ha betöri az

ablakot a labda longa méta közben, annak nem örül a Páter Rector.

Ádám: Ti se nagyon örültök a carcernak, se a virgácsnak, mi?

Palkó: Hát anélkül nincsen. Ti se voltatok különbek. Eleget mondja Páter Angelus.

Ádám: Most is ő tanítja a grammatikát? Kemény legény volt! De belénk is verte az Alvarezt.[7]

Ha álmomból vernek fel, akkor is elfújnám a Quae maribus-t.

Palkó: (hadarva) Quae maribus solum tribuuntur, mascula sunto[8] (Nevet) De minket Pater

Sebestyén tanít. Pater Angelus most a direktor. Barátom, úgy áll ott reggel a folyosó sarkán,

mikor megyünk diákmisére, mint egy mennydörgő Jupiter. Jaj annak, aki egy szót mer szólni,

- vagy aki elfelejt énekeskönyvet hozni.

Ádám: Na hiszen, rátok is fér egy kis fegyelem. Magamról tudom.

Palkó: De hát azt beszéld, hogy veled mi van! (Megfogja Ádám kardjának markolatát.)

Borzasztó érdekes, hogy te katona lettél. Méghozzá kapitány. Mondhatom, irigyellek.

Ádám: (elhúzódik, kissé zavartan) Igen, nagyon szép hivatás.

Palkó: (hirtelen) De... remélem, ha Thököly fejedelem visszajönne, nem kelle fegyvert

fognod ellene!

Ádám: Isten mentsen!... Azaz, hogy... De hiszen most már vége az én katonaságomnak.

Fejemen az ítélet. Ahogy túl leszek a határon, elhajítom a katonaruhát.

Palkó: De hát, hogy lettél te ilyen hirtelen kapitány? A vakáció végén Keczer András bátyám

járt nálunk Toporcon. Az azt beszéte, hogy Rákóczi herceg apródja lettél. Ilyen hamar kitelt a

becsületed nála? Csak nem csináltál valami bolondot? (Nevet) Tudod, azt mondják,

sárosiaktól minden kitelik.

Ádám: Dehogy csináltam, hiszen az volt a leghőbb vágyam, hogy a nagy Rákócziak unokáját

szolgálhassam.

Palkó: Mégis ilyen hamar meguntad? Rossz ember?

Ádám: Az? (Lelkesen) Annál különben még nem szült anya a világra.

Palkó: Azért mondom. Minden fiú őt szeretné szolgálni. Te... igaz? (Félig súgva) P. Bernát

azt mondja, hogy ő máma Magyarország egyetlen reménysége.

Ádám: (lelkesen) Persze, hogy ő. Ha lesz még ebben az országban szabadság, hát mástól nem

lesz, csak őtőle.

Palkó: Mégis ott hagytad.

Ádám: (zavarban) Dehogy... azaz hogy... voltaképpen... még most is az ő embere vagyok. Eh,

mit faggatsz itt engem? Egy gyereknek nem lehet mindent az orrára kötni.

Palkó: Hát legalább azt mondd meg... azt már csak nem bűn megkérdezni... hogy hol van

most a herceg?

Ádám: (bosszúsan) Az úrfi ne ártsa magát országos dolgokba! Különben is én nem vagyok se

császár fogdmege, se a herceg őre.

Palkó: Úgy, hát szóval igaz?

Ádám: (ijedten) Mi igaz?

Palkó: Amit minden ember beszél. Hogy a herceg császári börtönben van Németújhelyben.

Ádám: Hát... ha mindenki beszéli!... Hát vedd tudomásul, hogy nem igaz!

Palkó: (rémülten) Csak nem ölték meg azok a pribékek, mint a nagyapját!

Ádám: Hála a mindenható Istennek, nem. Ilyen szörnyűséget nem engedhet meg a magyarok

Istene. Efelől megnyugtathatlak.

Palkó: Hát... ha te mondod, akkor el kell hinnem, hiszen te egyenest onnan jössz.

Ádám: (ijedten) Hát ezt meg ki mondta neked?

Palkó: Hát nem magad mesélted az elébb a Páternak, hogy Németújhelyben állomásoztatok a

strázsamestereddel?

Ádám: (izgatottan jár föl és alá) Most aztán éppen elég volt! Egy szót se beszélek veled

többet. Különben is egyéb dolgom van itt, mint nyálas szájú gyerkőcökkel komázni.

Palkó: Persze, hogy egyéb dolgod van. Majd a strázsamester... az talán jobban ráér.

Ádám: Mit beszélsz, te kölyök?

Palkó: Ámbár... amint látszik, ugyancsak hallgatag egy férfiú.

Ádám: (rémülten néz rá, aztán hirtelen könyörgő hangon) Kérlek szépen, édes Palkóm... ha

szeretted valaha az édesanyádat, az én drága egy Zsuzsanna nénémet... ha kedves neked az

édes magyar hazád... ne kérdezz többet és ne szólj többet és felejts el mindent, amit itt most

hallottál tőlem, az Isten áldjon meg.

Palkó: (büszkén, kiegyenesedve) Hát mit gondolsz te énrólam? Görgey vagyok! Magyar fiú

vagyok! Piarista diák vagyok!

Ötödik jelenet

Berzeviczy, Palkó, Páter Bernát

P. Bernát: (jön balról) Úgy ni, mindjárt lesz itt enni-, innivaló! Hanem legjobb lesz, ha szépen

csöndesen fölvonultok a felső szobába és minél kevesebb zajt üttök. Nem tetszik nekem a

dolog! Tele van a környék német katonákkal. Nem tudom, mit szólna hozzá Lubomirszki

herceg?

Ádám: Csak nem gondolja, kedves Páter, hogy miránk... hogy énrám vadásznak?

P. Bernát: Semmit sem tudhatok. De mondom, nem tetszik! (Félrevonja Ádámot) Frater

Szaniszló most jött meg, Bélán[9] járt, a plébánián. Azt beszéli, föl van fordulva az egész

város, Rákóczi herceg megszökött a börtönből. Egész hadsereg van a nyomában, vérdíj a

fején. Tízezer forint annak, aki élve adja kézre, hatezer annak, aki halva.

Ádám: Szent Isten! Még ez hiányzott nekünk4

P. Bernát: Hála Istennek, hogy így történt. Most már csak azon kell imádkoznunk, hogy

sértetlen kijusson Lengyelbe.

Ádám: (ijedten) Lengyelbe?

P. Bernát: Hova mehetne másfelé? De hát neked most magadról kell gondoskodnod, meg a

strázsamesterről.

Ádám: (nagy izgalomban) Igen... a strázsamesterről.

P. Bernát: Most az a fő, hogy el ne veszítsük a fejünket. Itt biztonságban vagytok.

Hatodik jelenet

Berzeviczy, Palkó, P. Bernát, Roskoványi Zsiga

Zsiga: (Jön balról, egy nagy tálcán enni-innivalót hoz.)

P. Bernát: No itt az ennivaló is. Menjünk, ne késlekedjünk!

Zsiga: Ami kevés telt hirtelenében a kamrából. A konyhás fráter azt üzeni, egyelőre tessék

beérni ezzel, majd vacsorára kitesz magáért.

P. Bernát: Hát csak hozd be, amit küldtek (Átöleli Ádám vállát és indul vele a jobb ajtó felé. -

Palkóhoz) Te meg eredj dolgodra, ne légy itt láb alatt!

Palkó: Igenis, Páter.

P. Bernát és Berzeviczy bemennek a jobboldali ajtón, Zsiga utánuk a tálcával.

Hetedik jelenet

Palkó, utóbb Roskoványi Zsiga

Palkó: (Egyedül marad, egy darabig mozdulatlanul áll és néz utánuk. Megcsóválja a fejét.)

Hát ez nevezetes! (Pár lépést tesz utánuk. Megáll, elgondolkozva összefonja kezét.) No,

Palkó, most mutasd meg, ki vagy!

Zsiga: (jobbról jön) Hát te még itt vagy?

Palkó: (hozzálép, átöleli és halkan beszél hozzá) Mondd te, Zsiga, te is láttad a katonákat a

városban?

Zsiga: De mennyit... Nem látott ez a vidék ennyi katonát az utolsó kuruc táborjárás óta.

Palkó: Te, Zsiga, mondok neked valamit. Bízol benem?

Zsiga: Nono, attól függ, hogy miről van szó.

Palkó: Semmi kertelés. Bízol, vagy nem bízol? Országos dologban?

Zsiga: Mi a csuda? Ami azt illeti, tudjuk, hogy nagy pernahajder vagy... de hát azért...

mondjuk, hogy bízom.

Palkó: Hát akkor ne kérdezz semmit, ne csodálkozz semmin, hanem engedelmeskedjél. Nagy

dologról van szó. Mondom, hogy országos dologról.

Zsiga: Ez kezd érdekes lenni.

Palkó: Várj csak! (Hirtelen az ablakhoz szalad, kinyitja és jeleket ad kifelé.)

Zsiga: Hát ez meg mi? (Hozzálép, kinéz.) Mi ez? Van ott valaki a hársfa lombja közt?

Palkó: Persze. A kis Terebessy Gergő. Őt ugyan észre nem veszik, olyan kicsi.

Zsiga: Ott ült mostanáig?

Palkó: Hát! Várja a parancsaimat. Jól van! Megértett. (Becsukja az ablakot.)

Zsiga: Egyre érdekesebb.

Palkó: Hát most idevigyázz! Menj, lopózkodjál ki az udvarról, szaladj le a Poprádhoz, a

malom alá, a füzesbe. Gergő mindjárt odacsődíti a barátaimat, Laki Gyurkát, Scholtz Bencét,

Mudrán Janit, Haligovszky Ferit. Mondd nekik, hogy én küldtelek. Mondd, hogy vajdai

parancsot hoztál. De így mondd, el ne felejtsd, különben nem engedelmeskednek. Gyülekező

félóra múlva a felső malomnál. Jani addig lopja ki az apja szekerét! Avval legyen ott! Én nem

bánom, hogy csinálja, de ha kedves a becsülete, a kocsi ott legyen egy órán belül. Ló nem

kell. Azt én hozok Szirmayéktól. Az apám méneséből valók! Gyurka vegyen maga mellé két

embert, lopózzon be velük a kocsmába és lopjon el a katonáktól, akik ott isznak, két

köpönyeget, meg két süveget! Már biztosan részegek lesznek. De meg ne lássák őket, mert

letöröm a derekukat. Köpönyeggel, süveggel ott legyenek egy óra múlva! Akkorra én is ott

leszek. A többit meghallják akkor.

Zsiga: De hát mit akarsz? Megbolondultál?

Palkó: Egy szót se kérdezz és egy percet se vesztegess. Nem érek rá, gyerünk. - (Balra

kisietnek.)

Nyolcadik jelenet

Rákóczi, P. Bernát, később P. Mihály

P. Bernát: (Rákóczival jön jobbról) Hát makacs egy fiú az én Ádámom! Nem volt könnyű

dolog lefektetni.

Rákóczi: (mosolyogva) Szerencsére még él benne a régi tanára iránti engedelmesség.

P. Bernát: Alig állt a lábán, olyan fáradt.

Rákóczi: Hiszen valóságos gyerek még.

P. Bernát: Strázsamester uram jobban bírja a fáradtságot.

Rákóczi: Én hál' Istennek, jobban.

P. Bernát: Nyilván jobban hozzá van szokva a fáradalmakhoz. Ámbár (erősen nézi) valami

nagyon régen kegyelmed se hordhatja a császár ruháját.

Rákóczi: Hát... az igazat megvallva, nem valami nagyon régen.

P. Bernát: A beszédjéből látom, hogy magyar ember.

Rákóczi: Sárosból való vagyok.

P. Bernát: (rövid hallgatás után) Gondoltam.

P. Mihály: (74 éves, fürge öreg, lelkendezve jön balról) Páter Bernát, Páter Bernát! Az

Istenért, hol bujkál? Már az egész házat tűvé teszem maga után!

P. Bernát: Itt vagyok a vendégeinkkel... Valami baj van?

P. Mihály: Még egyelőre nem tudom, hogy mi, de valami biztosan van. Annyi a katona a

városban! Én megérzem az ilyet.

P. Bernát: (összeráncolja homlokát) A kollégium körül is?

P. Mihály: Éppen úgy kezdődik, mint tizenöt éve a bélai csata után, mikor a lengyelek, akik

Thökölyt üldözték, megszállták a kollégiumot.

P. Bernát: (ijedten) A kolostort is?

P. Mihály: Itt álltak az ágyúk az udvaron. Még a lublói sztaroszta[10] is azt üzente, hogy

meneküljünk. Szerencse, hogy közben Schulz tábornok elfoglalta Késmárkot, Szepest, hogy

visszajöhettünk. Bizony egy fabatkát sem adtam már az életünkért.

P. Bernát: No, de most más világ van!

Rákóczi: (sóhajt) Hol van már Thököly!

P. Mihály: Hol? Törökországban. Sose lehet tudni, amilyen nyughatatlan egy ember az! De

hát most nem ő a veszedelem, hanem a fia.

P. Bernát: A fia?

Rákóczi: Tudtommal a fejedelemnek nincs fia.

P. Mihály: Ej, hát, a mostoha fia! Rákóczi Ferkó! Hallotta tán, kedves Páter, hogy

megszökött? Isten tudja, merre lappang. Nem csodálkoznám, ha egyszer csak valahol errefelé

bukkanna fel.

P. Bernát: (csendesen) Azon én sem csodálkoznám. - (Kis csend.)

Rákóczi: De hát mi félnivalója van kegyelmednek?... mi félnivalójuk van a kegyes atyáknak a

fiatal Rákóczitól?

P. Mihály: Hogy mi félnivalónk van? Édes öcsém, én öreg ember vagyok és historikus, sokat

megértem. Hogy mit szenvedtünk mink Thököly uramtól, meg az ő kegyetlen kurucaitól.

Hetvennyolcban, mikor Bajmócot ostromolták, Privigyét gyújtották föl. Nyolcvanegyben

Kincel pátert harmadmagával hurcoltatta el Breznóbányáról Madách Péter, hetekig

gyötrődtek, míg hazavergődtek. Óh, én sokat tudnék beszélni!

P. Bernát: Úgy tudom, hogy hetvenkilencben Thököly fejedelem oltalomlevelet adott a

piaristáknak. Ha Kincelék a fejedelem elé jutnak, nem lett volna bántódásunk.

P. Mihály: Most is megvan írásaim közt szegény Kincel váltságdíj kérő levele. Szegény, azt

írta a neve alá latinul, hogy meg ne értsék a pogányok: Frum.sum.: Frumentum sum Dei -

mint Antiochiai Szent Ignác, mikor az oroszlánok elé hurcolták. Az Isten gabonája vagyok, a

vadállatok fogai őrölnek meg, így lesz belőlem tiszta kenyér. Különben majd odaadom

kegyelmednek a históriámat, megolvashatja maga, milyen pusztulást hoztak ránk a

thököliánusok. Hát ettől félek én, hogy meg talál újulni, ha még egyszer kurucvilág találna

lenni. Mert az eretnekek gyűlölik a katolikusokat. Pláne papot, barátot...

P. Bernát: Rákóczi Ferenc nem eretnek. Igaz hite, jámborsága mindenki előtt ösmeretes.

P. Mihály: Ej, az erdélyi Rákócziak vére van benne. Nagy kálvinistáké. Ki bízhat az

ilyenben?

P. Bernát: De a Báthoriaké is, kegyes Zsófia nagyasszonyé, nagy jámbor István királyé.

Rákóczi: (csendesen) Ha szabad egy szót szólnom nekem is ilyen tudós társaságban: az ifjú

Rákóczi ősei közt van az a Zrínyi Miklós is, akit minden confessiójú magyar vezérének

ismert. Attól származik az a nagy szó: Bárcsak volna tízezer jó katolikus vitézem, meg tízezer

újhitű vitézem, de kiverném velük a törököt.

P. Mihály: Jól van nó! Most már nincsen török, aki ellen össze kell fogni.

P. Bernát: (csendesen) Azért... talán... még most is van kiverni való, aki ellen össze kell

fogni.

(Szünet)

Rákóczi: (csendesen) Kegyelmed hová való, Páter?

P. Mihály: Itt születtem Podolinban, itt is töltöttem el az egész hosszú életet.

Rákóczi: Szóval, lengyel kegyelmed? Nem is csodálkozom, hogy nem érti meg a magyarok

dolgát. Kegyelmednek Thököly Imre csak luteránusok vezére. Mi nekünk... még más is.

P. Mihály: (hevesen) Hát először is nem vagyok lengyel. Podolin se lengyel, azért, hogy most

Lubomirszki herceg parancsol benne. Podolin Szepesség, nekem meg Michael Krausz a

becsületes nevem, német ember vagyok. Thököly pedig énnekem is több, mint luteránusok

vezére: lázadó, országháborító, törökvezető, Sátán cimborája.

Rákóczi: (rövid szünek után) Egyszóval, attól fél kegyelmed, hogy a fiatal Rákócziból is az

lesz?

P. Mihály: Attól hát.

Rákóczi: Akkor hát nem örül kegyelmed annak, hogy a herceg el tudott szabadulni?

P. Mihály: (dörmögve) Hát ha megint az lesz belőle, hogy lángba borul az ország.

P. Bernát: Szóval, kegyelmed inkább azt a sorsot szánta volna neki, ami Zrínyi Pétert,

Frangepánt érte? Hiszen pártütés vádjával fogták el. Tiszta sor, mi várt volna rá.

P. Mihály: (dörmögve) Hát azt már nem, Isten látja lelkemet...

P. Bernát: (félbeszakítja) Ha tudná kegyelmed, merre bujdosik, hát nyilván föladná a pártütőt.

P. Mihály: (szörnyülködve) De Páter! Hogy gondolhat ilyet?

Rákóczi: (mosolyogva) Hát ha német kegyelmed?

P. Mihály: Ej, mit? Piarista vagyok... De mi csak fecsegünk itt, odakint meg, Isten tudja, mi

történik. Fölmegyek a toronyba, szétnézek egy kicsit. (Jobbra el).

Kilencedik jelenet

Rákóczi, P. Bernát

Rákóczi: (Rövid hallgatás után a páterhez lép és vállára teszi a kezét.) Kegyelmed is olyan

nagyon fél a fiatal Rákóczitól?

P. Bernát: Magyar ember vagyok, nagyságos uram.

Rákóczi: A neve?

P. Bernát: Magyar ember vagyok, nagyságos uram.

Rákóczi: De a többiek? Itt most is, mint Ádám diák-korában... a többség lengyel, tót, német.

P. Bernát: Jótállok róluk, nagyságos uram.

Rákóczi: Hogyan jött rá, ki vagyok?

P. Bernát: Megéreztem az első pillanattól. Ádámnak nem áll a hazugság és... nem a ruha teszi

a fejedelmet.

Rákóczi: Tisztában van vele kegyelmed, hogy milyen veszedelemben forognak

valamennyien? Ha elfognak, a lengyel király kénytelen lesz kiadni a császárnak. Ez

beláthatatlan következményekkel járhat a kollégiumra, az egész rendre, főleg a magyarországi

házakra. Jól meggondolták?

P. Bernát: Magyarok vagyunk, nagyságos uram.

Rákóczi: Köszönöm, páter.

Lassan sötétedni kezd.

(A kályhához megy és leül a padra. Maga elé.) Köszönöm páter... Nem is tudja, mit adott

nekem. Ez a nap... ez a podolini este... mintha vízválasztó volna az életemben... Persze... nem

most kezdőtött. Már az elfogatás... a börtön. Éppen elég időm volt elmélkedni. De tudja Isten,

még ott sem láttam igazi valójában a dolgot... az életemet... a hivatásomat. Túlságosan sokáig

voltam távol a hazánktól... Túlságosan megtanultam a gondtalan nagyúréletet. Istenem,

mindenem megvolt, amit test és lélek kívánhat. Ami hiányzott, most látom csak, mi minden

hiányzott! - azt észre se vettem, nem éreztem híját. Éltem. Boldogan és könnyen. Akkor jött

Miklós... Bercsényi. Az ő zsarátnok szavaira kezdtem el gondolkozni... Kezdtem megsejteni,

hogy a név, a vér, a vagyon, a tehetség kötelez. Felelősség - ezt a szót nem ismertem addig,

erre ő tanított meg. De... nem voltam igazán jó tanuló. Elkezdtem játszani a gondolattal...

nemzet, szabadság, felkelés, ősök öröksége. Csak úgy játszottam vele, mint a kisgyermek,

amikor katonásdit játszik. - Pedig tűzzel játszottam, megégetett, mielőtt ráébredtem volna, mi

az, amit elindítottam. Longueval elárult, elfogtak. El tudja gondolni, mit éreztem, mikor rám

törtek,... éjjel, a fiatal feleségem betegágya mellett! Aztán elhurcoltak. Bezártak... abba a

szobába, ahonnan nagyatyámat vérpadra hurcolták. Akkor ébredtem rá, hogy komoly dolog

ez, ami történik velem és ami vár reám... ami rám várna... amit tennem kellene. Elmélkedtem.

Páter Sagel, a bécsújhelyi jezsuita rektor bejárt hozzám. A feleségemmel is leveleztem.

(Elmosolyodik.) tudja, hogyan? A kutyám nyakörve alatt csempészték ki-be a leveleket. De

még akkor is olyan volt nekem az egész, mintha csak álmodnám. Nem tudtam elhinni, hogy

megölhetnek, hiszen nem éreztem magam bűnösnek. Amit tettem, csak úgy félig tettem,

magam sem vettem egészen komolyan. Lehetetlen, hogy az Úristen halállal büntessen érte...

Aztán a kihallgatások során rájöttem, hogy mégis komoly a dolog. Rájöttem, hogy a császár

nem fog habozni kivégeztetni. Egy világ omlott össze bennem. De akkor már nem értem rá

gondolkozni. Gyorsan jöttek a dolgok egymásután. Mintha minden jó ember összefogott

volna a megszabadításomra. Az az áldott asszony, a feleségem, mindenhová elért a

szeretetével. A jezsuiták megsegítettek, egy ismeretlen ember, akinek senkije se voltam,

Lehmann[11] kapitány, föláldozta magát értem. Ádám velem jött, kockára tette értem fiatal

életét. Azután jött a menekülés, vad, lázas iram, zivataros éjszakák, a Fertő ingoványai, a

szélvészes Duna, rettegés, bújkálás, már-már kétségbeesés, és most itt vagyok, a meleg tűz

mellett, jó barátok közt.

P. Bernát: Itthon van nagyságod.

Rákóczi: Igen, éppen ez a nagy dolog benne, hogy itthon vagyok és hogy ezt érzem. Tudja,

mit jelent ez nekem, Páter? Az otthont, a hazát, Magyarországot. Akik eddig segítettek, az

enyéim voltak. A családom, a barátaim, a lelkiatyáim. De itt most, úgy érzem, hogy ebben a

félreeső fészekben, ebben a legutolsó magyar végvárban, az otthon, a szülőföld, a magyarság

terjeszti fölém védő karját, önti belém szíve melegét. Milyen különös, hogy ezt itt érzem

először, a lengyel herceg zálogos földjén, idegen nevű atyák közt.

P. Bernát: Magyar piaristák közt, nagyságos uram.

Rákóczi: Köszönöm, páter, újra és újra köszönöm. Páter, én ebben az órában, most érzem át

igazán, hogy ki vagyok és mit kell tennem. Most, ha az Isten elsegít oda, ahová indultam,

most már tudom, hogy mit kell tennem.

P. Bernát: Az Isten oda fogja segíteni és vissza is fogja hozni, annyian imádkoznak érte.

Rákóczi: Most már merem remélni a nagyot, a legnagyobbat, hogy megért az ország, hogy

követni fog az ország, az egész ország. Hitfeleim is, meg a protestánsok is, talán Erdély is,

Magyarország is. Mert most már nem részletdolgokról van szó, hanem az egész országról, a

hazáról és a szabadságról.

P. Bernát: Pro patria et libertate.[12] Várjuk a zászlót, nagyságos uram.

Tizedik jelenet

Rákóczi, P. Bernát, P. Mihály, utóbb Roskoványi Zsiga és Terebessy Gergő

P. Mihály: (lihegve jön jobbról) Én nem tudom mi van itt, de fölfordult az egész város.

Mindenki megbolondult. Csak úgy nyüzsögnek a fegyveresek a kollégium körül. De mintha

megőrültek volna, rohan mind Toporc felé. Valami szekeret kergetnek.

Rákóczi: (felugrik) Ohó!

P. Bernát: Nincs veszedelem. Ha elmennek a katonák, az csak jót jelenthet.

P. Mihály: Csak nem a szökött Rákóczi nyomára bukkantak rá? Ez szörnyű volna!

P. Bernát: Hisszük az Istent, hogy nem.

Roskoványi Zsiga és Terebessy Gergő (10 éves kisfiú) futva jönnek balról

Egyre sötétedik.

Zsiga: Páter, páter, minden rendben van.

P. Bernát: Mi van rendben?

Zsiga: Palkó, Görgey Palkó mindent elintézett a fiúkkal.

P. Mihály: Mit beszélsz te itt összevissza?

Zsiga: Majd Gergő elmondja, Palkó őrá bízta a jelentést.

Gergő: (P. Bernáthoz) Kérem szépen, tessék megmondani: ez a bácsi a strázsamester?

P. Bernát: Ez, fiam, mi dolgod vele?

Gergő: (Rákóczi elé lép, összevágja a bokáját és katonásan tiszteleg) Vitéz strázsamester

úrnak alássan jelentem, hogy minden rendben van, tessék lefeküdni aludni. Azt üzeni Görgey

Pál, a mi kapitányunk.

P. Mihály: De most már igazán szeretném tudni, hogy mi történik itt?

Rákóczi: Jól van, kisfiam. De ez a te üzeneted nyilván nem nekem szól, hanem a kapitány

úrnak.

Gergő: Palkó azt parancsolta, hogy a strázsamester úrnak jelentsem, a kapitány úrnak majd

meg tetszik mondani.

Zsiga: Görgey Palkó elbolondította a katonákat. Látta, hogy itt leselkednek, gondolta, tenni

kell valamit, nehogy baja essék Ádámnak, vagy (meghajlik Rákóczi felé) a strázsamester

úrnak. Ő a kapitány, az ő parancsa szentírás. Szereztek egy szekeret, két katonaköpenyeget,

süveget. Kudrán Jani megsúgta a kocsmában a katonáknak, hogy két dragonyost látott

szekéren kimenni a faluból. Hát arra az egész katonaság mind utánuk zúdult. Most kergetik

őket.

Gergő: (nevetve) Kergethetik!

P. Mihály: Jaj, Istenem, ha utolérik őket.

Gergő: Azokat ugyan utol nem érik. Görgey lovak. Toporcig meg sem állnak.

Zsiga: Ott meg már elérhetik őket. Az csak nem bűn, hogy Palkó hazament a beteg

édesanyjához, s hogy magával vitte a tiszttartójuk fiát, meg hogy az úton katonásdit játszanak.

Hát azért gyerekek!

P. Bernát: Hát ezt jól csináltátok.

Rákóczi: Ez a Görgey fiú valóságos hadvezér!

P. Bernát: Mire Toporcról visszavergődik a katonaság, világos nappal lesz! Addigra

kegyelmetek régen túl lesznek árkon-bokron. Kora reggel a mi szekerünk elviszi

kegyelmeteket Gnézdáig, onnan majd ád fogatot a gnézdai pap.

Rákóczi: Indulás előtt még misét is hallgathatunk, ugye?

P. Bernát: Isten nevében.

Rákóczi: Ha az Isten is úgy akarja, erre a napra örök misét alapítok a podolini piaristáknál.

P. Bernát: Úgy legyen. Hanem most aztán igazán megnyugodhatunk mindnyájan.

P. Mihály: Itt az ideje, hogy kitegyünk magunkért és valami rendes vacsorát kerítsünk ennek

a két éhes katonának.

P. Bernát: Jöjjön Mihály atya, nézzen le a konyhába. Én majd a pince után látok. Te meg,

carissimus, iparkodj az oratóriumba, aligha el nem kezdődött már az esti oráció. Mit csinál

nélküled a kórus! (Rákóczihoz) A legjobb hangú noviciusunk.

Rákóczi: Hát ha olyan jó hangú a kis tisztelendő úr, akkor megkérném szépen a főtisztelendő

pátereket, hadd maradjon még itt egy kicsit velem, hadd énekeljen egy kicsit nekem. Olyan

nagyon tele van a szívem.

P. Bernát: Ahogy parancsolja kegyelmed. Gyerünk. (Gergőhöz) No gyere te is, te nagy

legény, már régóta az édesanyádnál volna a helyed.

Gergő: Kérem szépen, hadd maradjak itt én is. Énekelni én is tudok.

Rákóczi: Gyere, gyere, te kis futár.

P. Bernát: Hát nem bánom, majd aztán hazaviszlek. Gyerünk, Páter. (P. Bernát és P. Mihály

el balra.)

Közben majdnem besötétedett, csak a nyitott kályha világít.

Zsiga: Elmegyek, hozok valami viágosságot.

Rákóczi: Csak maradj, jó lesz így is. Világít a tűz. Így jobban lehet énekelni. (Leül a kályha

melletti padra, Gergőt térdére ülteti, Zsiga mellette áll.) Hát mit tudtok énekelni?

Gergő: Sokat tudunk.

Zsiga: Tessék parancsolni.

Rákóczi: Hát azt a legszebbet tudjátok-e, hogy ,,Győzhetetlen én kőszálom''?

Gergő: Tudjuk bizony.

Rákóczi: Hát azt énekeljük. Még az édesanyámtól tanultam, akit nem láttam már tíz

esztendeje... az Isten tudja, él-e még. Ha ezt énekelem, mintha itt volna mellettem. (Belekezd

az énekbe, a második sortól előbb bátortalanul, utóbb egész lélekkel vele énekel a két fiú is.)

Győzhetetlen én kőszálom, Reád bíztam ez ügyemet,

Védelmezőm és kővárom

A keresztfán drága áron,

Oltalmamat tőled várom.

Én Jézusom, én lelkemet,

Megepedett bús szívemet,

Szegény árva bús fejemet.

Szegény-fiú története

Első rész

Szegény-fiú és Kemény-legény

I.

Valamikor réges-régen, amikor még olyan dolgok is történtek a világon, amiket mostanság el

sem akarnak hinni az emberek, valahol messze-messze, élt egyszer egy szegény

özvegyasszony. Ennek a szegény asszonynak volt két derék legényfia, a nagyobbikat úgy

hívták, hogy Kemény-legény, a kisebbiket meg úgy, hogy Szegény-fiú. A kisebbikre onnan

ragadt rá ez a nevezet, hogy egész nap csak heverészett és szundikált, vagy nézte az Isten szép

egét, ha meg szólt neki valaki és korholta a lustaságáért, akkor egyre azt hajtogatta, hogy ő

milyen boldogtalan, milyen szegény fiú, milyen hiábavaló az ő élete; meg, hogy azért majd

meglátják, mi lesz még őbelőle! Gazdag ember, nagy úr, hatalmas, talán még király is. Persze,

hogy csak nevette minden ember és szidták mint a bokrot. Kemény-legényt meg azért hívták

így, mert reggeltől napestig nagyon keményen dolgozott. Míg az öccse a bokor alatt hevert, az

ő keze alatt csak úgy égett a munka. Szegény anyjuk szidta is eleget a kisebbiket, elmondta

naplopónak, zsiványnak, földterhének, hogy henyél naphosszat és pusztítja a drága kenyeret, a

bátyja verejtékét. Hasztalan. Szegény-fiú azért meg sem mozdította volna még a kisujját sem

a dologra. Az anyja meg, hogy-hogy nem, azért mégis csak ezt a haszontalant szerette jobban.

Talán mert ez jobban tudott szépen nézni rá, meg szebben tudta mondani, hogy édesanyám! A

másik fiú, hiszen nem is érkezett az effélére: tele volt a keze dologgal reggeltől estig.

Egyszer aztán a szegény asszony ágynak esett; érezte, hogy meg kell halnia. Meggyónt,

megáldozott, elbúcsúzott szépen a két fiától, megáldotta őket. Aztán elővett a feje alól egy

piros kendőt és így szólt a nagyobbik fiához:

- Édes fiam, Kemény-legény, teneked mondom el az én nagy gondomat. Itt van ez a

gyámoltalan öcséd, ezért öl engem az aggodalom. Téged nem féltelek, édes fiam, hanem ez,

tartok tőle, nem ér jó véget. Tudom, ha én nem leszek, nem lesz nyugta melletted. Hát, édes

fiam, te jó fiú vagy. Nézd, itt ez a piros kendő. Ha az öcséd bajba talál jutni valaha, én azt

megérzem a sírban is és akkor ez a kendő elfehéredik a kezedben. Akkor tudni fogod, hogy

bajban van az öcséd. Fogadd meg nekem, édes fiam, szentül, hogy fölkeresed, megsegíted,

akárhol találod.

Nagyobbik fiú megfogadta erős fogadással.

A szegény asszony aztán elaludt szép csendesen az Úrban. El is temették annak rendje és

módja szerint. Harmadnapra az anyjuk halála után odaáll a kisebbik fiú a bátyja elé és azt

mondja neki:

- Hallod-e, édes bátyám! Kicsi a mi házunk. Ha elég volt eddig hármunknak, kevés lenne

immár kettőnknek. Énnekem itten úgy sincs maradásom. Énnekem, jól érzem, mást szánt az

Úristen. Itt hagyom neked az én részemet is. Elmegyek világgá, szerencsét próbálni. Ha a jó

Isten úgy akarja, hallasz még felőlem.

Marasztotta a bátyja, ahogy tudta, de hiába. Szegény-fiú betett a tarisznyájába egy fél cipót,

metszett az udvaron egy szép egyenes gallyat botnak, azzal a testvérek megölelték-

megcsókolták egymást és Szegény-fiú elindult világgá, szerencsét próbálni.

II.

Ment, mendegélt Szegény-fiú, három nap és három éjjel meg sem pihent, csak ment mindig

előre az országúton. Hanem azért valami nagyon messze nem jutott, mert minden percben

meg kellett állnia, annyi volt az új látnivaló. Az országút mentén virágok nyíltak, mindenféle

ismeretlenek; azokat meg kellett nézni. Az égen furcsa felhők úszkáltak, nem olyanok, mint

az otthoniak: azoknak utánuk kellett nézni, hova-merre mennek.

Emberek jöttek-mentek az úton, ismeretlenek: azokkal szóba kellett állni. Erdők, folyók, faluk

mellett vitt az út: csupa érdekes újság. És Szegény-fiút minden érdekelte. Így aztán hamarosan

azon vette észre magát, hogy a kenyérből már csak egy darabka száraz héjjá maradt.

- No! - gondolta magában, mikor elfogyasztotta az utolsó falatját, és egy útszéli

vadrózsabokor mellett lehajtotta a fejét az üres tarisznyára -, most már igazán történni kell

valaminek. Holnap megtalálom a szerencsémet.

Reggel, pacsirtaszóra, vidáman ugrott talpra és vígan indult az útnak. Ment, ment pihenés

nélkül, egész nap, végre estefelé megpillantott nagy messziről valami nagy magas épületet,

valami várfélét.

- No, ott a szerencsém! - gondolta. Vidám nótára gyújtott és sebesen kezdett lépegetni. A

várkastély tornyai, hatalmas bástyái, szépséges színes ablakai csak úgy csillogtak a

naplementi fényben. Már egészen közel jutott a várhoz, mikor valami sötét csapatot látott

jönni a vár felől.

Harmincan-negyvenen lehettek. Valamennyin barna barátcsuha lógott, arcuk a kámzsában

rejtőzött, kötél feszült a derekukon, a kezükben hosszú, görcsös bot. Félhangon mormoltak

valami egyhangú imádságot vagy éneket - szöveget, dallamot nem lehetett megkülönböztetni.

Elöl hatalmas termetű férfi haladt. Nagy, csontos testén csak úgy lötyögött a szőrcsuha. Nagy,

villogó szemei kiszúrtak a csuklya homályából.

Mikor a szegény fiúhoz értek, a nagy, csuklyás ember megállt, leszúrta előtte a botját a földbe

és megkérdezte:

- Ki vagy, ifjú ember és hova tartasz? - Szegény-fiú megmondta, hogy hívják és hogy a

kastélyba igyekszik, ott akarja megtalálni a szerencséjét.

- Megállj, boldogtalan! - kiáltott a csuklyás ember tompa, fáradt, ijesztően mély hangon. -

Egy lépést se tovább, ha kedves előtted az örök üdvösséged. Ez a ház itt az ördög kastélya.

Aki belép, örökre eljátszotta a lelkét. A bűn és csábítás lakik falai között. Szép hazugságok

édesgetik a tapasztalatlant és kifosztják mindenből. A lelkedet, a lelkedet szívják ki, ha oda

belépsz. Fuss, fuss azonnal! Minden pillanat halálod lehet!

Szegény-fiú álmélkodva hallgatta ezt a beszédet és nem felelt egy szót sem. Azt gondolta

magában, hogy ez nagyon érdekes dolog. Bizony az a kastély ugyancsak veszedelmes lehet,

ha ugyan az öreg igazat beszélt. De hátha csak meg akarja téveszteni? Talán az irigység

beszél belőle, mert fél, hogy megtalálja odabenn a szerencséjét. Meg aztán, ha igazat mond is,

azért érdekes volna megnézni azokat a szép hazugságokat, amikkel odabenn csábítják az

embert. Azért még nem kell hinni nekik, ha a szépségükben gyönyörködik is az ember.

Nagyon érdekes lehet az ördög kastélya! Kár volna közelebbről meg nem nézni. Majd vigyáz

magára. Szinte bűnnek érezte volna, hogy elmulassza ezt a ritka szerencsét.

Nem szólt egy szót sem, csak elindult a vár felé. A csuklyás ember égre emelte a kezét és

felordított:

- Jaj neked, jaj neked, szerencsétlen ifjú! - Azzal megindult a menet újra, vissza se nézett egy

se közülük.

Szegény-fiú pedig ment nagy kíváncsian tovább és közeledett a várhoz. Az út most

elkanyarodott és egy völgyön vezetett át. Amint leért a völgybe, megint embereket pillantott

meg, akik a vár felől jöttek. Hanem ez a csapat ugyancsak másképp festett, mint az előbbeni.

Már messziről megütötte a fülét vidám, könnyed énekük. Víg párok voltak, pompás aranyos

ruhába öltözött lovagok, délcegek, ragyogók, koszorú a fejükön és lenge fátylú, piros és fehér

köntösű leányok, aranyos hajuk kibontva lengett utánuk. Táncolva közeledtek, csupa dal,

kacagás, élet volt az egész menet.

Elöl egy magas, királynői termetű hölgy haladt egyedül, a fején aranykorona, kezében

hatalmas, hosszú szárú, sötétpiros rózsa, mint egy királyi pálca. Vakító szépségű arcát

Szegény-fiúra emelte és szeme szemébe fúródott. Szegény-fiú hirtelen elvesztette eddigi

biztonságát, megzavarodott, gyöngének érezte magát és már-már térdre roskadt a jelenés előtt.

Hanem az elkacagta magát, meglegyintette a rózsaszállal Szegény-fiú arcát és megszólalt

zengő-bongó, muzsikáló hangon, amilyent egyszer álmában hallott Szegény-fiú:

- Üdvözlégy, testvér, üdvözöllek a boldogság kastélya előtt. Régóta várunk. Itt a helyed

köztünk, jöjj velünk.

És még mielőtt Szegény-fiú egyet is gondolhatott volna, kézen fogta a ragyogó hölgy és

magával vonta. Az egész csapat megfordult és elindult a vár felé.

Az út mentén piros liliomok nyíltak és amint a menet haladt, maguktól meghajoltak és eléjük

borultak.

Szegény-fiú úgy érezte, mintha álmodna. Egy percig sem kételkedett azon, hogy mindez való.

Egy-egy percre fölmerült lelkében a kámzsások csapatja, megcsendült a fülében a csuklyás

ember riasztó hangja, de egy pillantás a körülötte ragyogó arcokra és többé nem gondolt

semmire. Ment velük.

Már egészen odaértek a várhoz. A nagy, díszes kétszárnyú várkapu döngve csapódott kétfelé

és Szegény-fiú riadtan szökött hátra. A kapuból egy csúnya, félmeztelen csapat özönlött

kifelé. Elkínzott testű, beesett arcú, vánszorgó férfiak, egész ruházatuk egy durva szőr-öv a

derekukon. Kezükben szöges korbács, azzal ostorozták szüntelenül meztelen hátukat,

vállukat. Nem néztek se előre, se hátra, görnyedten szaladtak kifelé a kapun. A legutolsó

megállt Szegény-fiú előtt, megforgatta feje fölött az ostorát és rekedtes, lélekátjáró hangon

kiáltotta:

- Vezekeljetek! Vezekeljetek! Bűnösök! Nyomorultak! Vezekeljetek!

Azzal lecsapott magára az ostorral és rettentő lépésekkel indult a többi után. A várkapu

szörnyű csattanással becsapódott.

Szegény-fiú dermedten nézett a távozók után. Most egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha

nem is volnának félmeztelenek, hanem fehér köntös borítaná őket. A kezükben mintha

pálmaágak lengenének ostor helyett. Riadtan fordult meg és társaira pillantott. Majdnem

felsikoltott. Vigyorgó csontvázak csoportja vette őt körül. Társnője, a ragyogó, királynői alak,

undok, vigyorgó, ínyetlen szájjal nézett rá és rettentő feje körül kígyók tekergőztek a korona

helyén. A vár maga is úgy tűnt fel most szeme előtt, mint egy sötét, mogorva börtön,

barátságtalan, csupasz kőfalakkal, szűk, pincelyukszerű ablakaiból kicsapó kísérteties vörös

fényekkel.

Megingott. Egy lépést tett a vezeklők után. De úgy érezte, hogy szédül, tántorog. Lehunyta a

szemét.

Bársonyos, puha kéz simogatását érezte az arcán. Mire kinyitotta a szemét, minden a régi volt.

Bűbájos társnője karon fogta és úgy vezette előre. A vár hívogató szépségében emelkedett

égnek.

Társnője most a várkastély kapuja elé lépett és megütötte a kezében tartott rózsával. A kapu

csengve tárult ki. A ragyogó királynő kézen fogta a Szegény-fiút és beléptek a titokzatos

várba.

III.

Mikor a várkapu becsapódott Szegény-fiú mögött, egy pillanatra végigvillant az eszén: hátha

mégis az ördögé ez a kastély? Borzasztó még elgondolni is. De ez csak egy pillanatig tartott.

A körülötte csengő vidám kacagás, csevegés, zene hamar derültebb gondolatokra bírta.

A vár tágas udvara tele volt daloló, kacagó, táncoló cselédnéppel. Az udvar közepén óriási

hordóféle állott fehér márványból, melyből szüntelenül csorgott az aranyszínű bor. Az udvar

egyik sarkában nagy, lobogó tüzek fölött ezüst nyársakon sült az illatos cigánypecsenye.

Mindenfelé friss tánc, vidám kurjantások.

Szegény-fiú és kísérői áthaladtak az udvaron és egy drágakövekkel kirakott ezüstajtón át

hatalmas terembe léptek.

Az ajtónál egy kis púpos emberke jött Szegény-fiú elé és nagy tisztelettel üdvözölte. Igen

előkelő, aranydíszes fekete köntös volt rajta, de valahogyan sehogy sem illett rá. A fején

koronaszerű díszt hordott, de az mintha nagy lett volna neki, úgy lötyögött rajta. Az oldalán

kard lógott, de mintha nem lett volna hozzászokva a viseléséhez, úgy fityegett a derekáról s

minduntalan belébotlott. Szegény fiúnak a falujabeli boltos jutott az eszébe, mikor meglátta:

mintha arra hasonlított volna. A púpos alázatos meghajlással lépett eléje, aztán tiszteletteljes

tartózkodással nyújtotta feléje a kezét.

- Üdvözlöm Nagyságodat házamban! - mondotta édeskés lágy hangon -, méltóztassék

megtisztelni szerény asztalomat.

A hangja, a kezefogása valami hideg, nyálkás borzongást keltett Szegény-fiúban. A púpos a

kezénél fogva a terem közepén álló asztalhoz vezette. A királynői alak, aki idáig vezette,

elvegyült a többiek között.

Szegény-fiú körülnézett és az első pillanatban szinte elvakult a nagy ragyogástól, amely

körülvette. Körös-körül arany gyertyatartók, tengernyi csillogva égő gyertya mindenfelé. A

terem szinte nappali fényben úszott. Az asztal roskadozott a csodálatosnál csodálatosabb

virágok, gyümölcsök, korsók és serlegek alatt. Az asztalfő üres volt.

A púpos odavezette Szegény-fiút az asztalfőtől jobbra eső székhez, megkínálta üléssel,

letelepedett vele szemközt és hármat tapsolt.

A terem láthatatlan ajtajai felpattantak, ezüstös fehér ruhájú szolganép özönlött be és

drágamívű tálakon ismeretlen zamatú csodálatos ételeket rakott a vendégek elé.

Hófehér köntösű, rózsás arcú kis apródok szüntelenül töltögették a serlegeket. Láthatatlan

muzsika zsongott valahonnan, időről időre, illetve szellő frissítette föl a levegőt és felülről,

láthatatlan kezekből rózsa és gyöngyvirágeső permetezett alá.

Szegény-fiú evett és ivott és jóllakott. Nagyon jónak és kellemesnek talált mindent és nagyon

jól és kellemesen érezte magát. Táncosnők jöttek be és kápráztató fátyoltáncot jártak. Aztán a

többiek is táncra kerekedtek. Szegény-fiú ezt is szépnek és érdekesnek találta és tetszéssel

nézte, de ebben ő maga már nem vett részt.

Aztán egyszer hirtelen úgy érezte, hogy már nagyon régen, hosszú napok óta ül itt. Hirtelen

jobb oldali szomszédjához fordult, egy csillogó lovaghoz:

- De hát a boldogság merre van?

Amaz csodálkozva emelte rá szemét.

- Boldogság? Mi az? Ostoba kérdés! Egyél, igyál és dalolj. Lakoma és mulatság, ez az élet. A

többi ostobaság. Ezzel fölkelt és otthagyta Szegény-fiút a faképnél.

Szegény-fiút ez a felelet nem elégítette ki. Fölkelt és megszólított egyet a táncoló leányok

közül.

- Azt mondták nekem, hogy ez itt a Boldogság vára. A boldogságot akarom. Mondd, merre

van? Hol találom?

A leány ránézett és elnevette magát. Azután megfogta a kezét és magával vonta.

- Boldogság? Gyere táncolni, ez a boldogság. A többi mind bolondság.

Szegény-fiú bosszúsan rántotta ki a kezét a leányéból és sarkon fordult. Hát mind csak ennyit

tudnak? Ez bosszantó. Ezért jött ide?

Ebben a pillanatban valami kellemetlen borzongást érzett. Megfordult. A púpos állott

mellette.

- A boldogság? Szolgálhatok Nagyságodnak? A boldogság itt van.

Azzal karonfogta Szegény-fiút és visszavezette a helyére. Maga is leült vele szemben.

Kényelmesen hátradőlt a karosszékben és elnevette magát. Mikor aztán Szegény-fiú

türelmetlen tekintetét látta, csendes, szinte gúnyos mosollyal az asztalfőre mutatott:

- Itt! Itt a boldogság.

Szegény-fiú szeme mohón villant oda. Az asztalfőn, ahol eddig senkit sem látott, nagy

aranytrónuson valaki ült. Valami elmosódott, árnyékszerű, mégis szinte hódító alak. Egy

csodálatos királynő. Az egész alakot, koronájától lába hegyéig valami ködszerű fátyol

burkolta. Arcán is fátyol lengett. Mozdulatlanul ült és kezében piciny aranykelyhet tartott. Az

egész alakból semmit sem lehetett határozottan látni. Szegény-fiú mégis kimondhatatlan

szépnek és rejtelmesnek gondolta. Egy pillanatra sem tudta többé levenni róla a szemét.

Fölugrott, hogy közeledjék feléje. Ebben a pillanatban a púpos hideg, nedves érintését érezte a

kezén.

- Hohó! Megálljunk! Nagyságodnak várnia kell. A királynő csak éjfélkor áll szóba az ő

szolgáival. Csak akkor nyújthatja oda nekik a boldogság kelyhét. Addig csak igyunk és

mulassunk.

Szegény-fiú leült a helyére és maga elé nézett. Egy falatot, egy kortyot sem tudott lenyelni

többé. A körülötte imbolygó, zsibongó élet nem vonta többé a szemét. Csak úgy ült

mozdulatlanul, szótlanul és várta nagy türelmetlen, egész lélekből álló várakozással várta az

éjfélt.

Egyszer aztán éjfélt ütött a vártorony órája. A zene egy pillanat alatt elhalt, a táncoló párok

szétsimultak, a gyertyák kialudtak. Csak egy nagy, csodálatosan piros fénypont világított az

egész teremben: a kehely a királynő kezében. Az egész társaság egy nagy kört formált

Szegény-fiú, a királynő és a púpos körül. Szegény-fiú reszkető térddel állott föl és egy lépést

tett előre. A rejtelmes királynő megmozdult és feléje nyújtotta a kelyhet

- Igyék Nagyságod! Ez a boldogság kelyhe! - suttogta a púpos. A hangja rekedtes, alattomos,

kárörvendő volt.

Szegény-fiú nem ügyelt a púposra. Kezébe ragadta a kelyhet és mohón, sebesen, gondolkozás

nélkül nagyot-nagyot ivott belőle. Csodálatos ital volt. Alig érte ajkát az első csepp,

átvonaglott rajta valami nagy, emberfeletti boldogság érzése. Áthatotta az az érzés a lelkét

testét, és legkisebb porcikáját. A vére dalolva száguldott ereiben a szíve énekelt.

- Ez a boldogság! Ez a boldogság! - susogta mellette a púpos, és halkan, megelégedetten

nevetett.

És Szegény-fiú ebben a pillanatban valami véghetetlen, sivár, fojtó undort érzett. Hatalmas

erővel szakította le ajkáról a kelyhet. Undorító édességet érzett a szájában. A kehely fenekén

valami piszkos, átható, moslékszagú folyadék lötyögött. Szegény-fiú nyomorultnak,

piszkosnak és boldogtalannak érezte magát és a legelhagyatottabbnak a világon.

A kehely kisiklott a kezéből és darabokra tört a földön. Most látta csak, hogy piszkos,

ételmaradéktól ragadós cserépbögre volt.

Szegény-fiú kétségbeesetten nyújtotta ki karjait az asztalfőn ülő királyné felé. És ijedten

sikoltott fel. Valami sötét, pókhálószerű fátyol siklott előtte a földre, egy ködszerű fehér folt

emelkedett föl és távolodott, távolodott egyre. A trón üres volt.

Szegény-fiú rémülten nézett szét maga körül. Az egész társaság ott állt körülötte egy nagy

körben. Mindegyikük kezében ugyanolyan piszkos cserépbögre, mindegyikük itta, szürcsölte

mohón és mindegyikük arcán ott vigyorgott a nagy, félreismerhetetlen utálat torzulása.

Középen pedig ott állt a púpos és vigyorogva dörzsölte a kezeit. Szegény-fiú kétségbeesve

borult le az asztalra. Nehéz zokogás tört föl a szívéből. Siratta magát, a boldogságot, az életet,

mindent.

IV.

Mikor a Szegény-fiú fölébredt nehéz, nyomasztó, izzadt álmából, egyedül ült a nagy asztalnál.

Hajnal volt. A szobában szolgák sürögtek. Ajtó, ablak nyitva. Söpörtek. A székek fölfordítva

az asztalra voltak állítva. A levegőben csak úgy szállt a por.

Szegény-fiú fölkelt és kiment a bástyára. Gyönyörű, napos tavaszi reggel volt. A nap éppen

akkor kelt föl a szomszéd hegy mögül, a völgy fűszálain csillogott a harmat, madárdal

csattogott mindenfelé.

Szegény-fiú magába szívta a friss, virágillatos, reggeli levegőt és most megint könnyűnek

érezte a szívét Nem emlékezett másra, csak a tegnapi kellemes estére és a titokzatos

királynőre. És önkéntelenül dal fakadt az ajkán. Énekelt a rejtelmes, fátyolos királynőről, a

boldogság kelyhéről, a gyönyörűség kastélyáról. A víg lakomáról, az édes zenéről, a

lepketáncról és megrészegedett a saját hangjától. Nem is tudott másra gondolni, csak hogy

minél hamarabb köztük lehessen.

Aztán lement a vár kertjébe és végigkóstolta az ott pompázó gyümölcsfák édes gyümölcsét.

Aztán lehevert egy nagy, lombos fa alá és a madárdal édes álomba ringatta.

Mikor felébredt, már esteledett, és egy díszes ruhájú szolga jött érte: A kastély ura alázatosan

kéri, szíveskedjék megtisztelni szerény asztalát.

Szegény-fiú követte a szolgát. Belépett a nagy terembe. A púpos hajlongva jött üdvözlésére.

Aztán minden éppen úgy esett, mint az előtte való este. A lakoma, a zene, a tánc, az éjfélig

való türelmetlen várakozás és az éjféli óraütés nagy, tikkadt, feszít csendje - minden úgy

történt. Mikor a királynő odanyújtotta neki a kelyhet, egy pillanatra eszébe lobbant a tegnapi

nagy megundorodás futó emléke, de a csillogó, piros arcok, a csodálatos fényű ital és a

királynő titokzatos mosolya láttára azt gondolta, hogy csak képzelődik. Kihajtotta a kelyhet.

Ugyanaz a nagy, kimondhatatlan boldogságérzet egy pillanatra, aztán ugyanaz a mérhetetlen

undor, mint tegnap. A királynő ködalakja éppen úgy foszlott szét, a kehely éppen úgy törött

darabokra és Szegény-fiú éppen úgy maradt egyedül keserű könnyeivel, mint tegnap, csak a

boldogság pillanata még rövidebb lett, a megundorodás még gyorsabban megjött, a királynő-

jelenés még sebesebben foszlott el és a könnyek még keserűbbek lettek.

Másnap reggel Szegény-fiú megint a várfalról nézte a kelő napot és megint énekelt. Arról

énekelt, hogy milyen szomorú dolog, hogy a boldogság csak egy pillanatig tart és hogy

minden olyan sebesen elmúlik. Milyen kegyetlen dolog, hogy a boldogság királynője a

semmibe oszlik, ha utánanyújtjuk a kezünket és a kehely kisiklik ujjaink közül. És a halálról

is énekelt és az ének közben sírt is.

És aznap megint minden úgy történt, mint már kétszer. A boldogság még rövidebb volt és a

megundorodás még sebesebben jött.

Harmadnap reggel Szegény-fiú elhatározta, hogy hazamegy. De a várkapu be volt zárva és a

falak magasak voltak. Nem lehetett kijutni a várból. És Szegény-fiú megint csak fölment a

bástyára és énekelt.

Arról énekelt, hogy milyen jó dolga volt, amíg otthon volt az édesanyjánál és az édes

bátyjánál. És ének közben keservesen zokogott.

De azért este megint csak fölment a terembe. Mikor pedig reggel énekelt és zokogott, akkor

odahaza Kemény-legény kezében megsápadt az édesanyja keszkenője és Kemény-legény

nagyon megdöbbent.

V.

Telt, múlt az idő. Szegény-fiúnak egyik napja szakasztott olyan volt, mint a másik. Egyre

keserűbb lett a szájaíze. Mikor kiitta este a kelyhet, egyre valószínűtlenebbnek tűnt föl előtte,

hogy valamikor boldoggá tette ez az ital. Az undor és az önutálat mérge egyre jobban

belevette magát csontjaiba, vérébe. Nagyon-nagyon boldogtalan volt. Mindennap újra

megpróbálta a szökést. Hasztalan. A várból nem vezetett út kifelé. Szegény-fiú egyre többet,

egyre keservesebben sírt a falakon.

Egy reggel a bástyán állt és sírva nézte az ösvényt, amerre jött valamikor, amerre a faluja volt.

Az ösvényen egy vándor közeledett a vár felé. Szegény-fiúnak megdobbant a szíve. A bátyja

volt, Kemény-legény.

Végtelen öröm árasztotta el a szívét, mikor megpillantotta. Odafutott az ösvényre kiugró

szöglettorony mellé és boldog türelmetlenséggel integetett feléje.

A közeledő is megismerte öccsét a falon, ő is visszaintegetett és futni kezdett feléje.

Csakhamar odaért a bástya alá.

- Bátyám! - kiáltott le hozzá az izgatottságtól szinte elfúló hangon Szegény-fiú - rab vagyok!

Szabadíts meg!

- Azért jöttem, öcsém, hogy megszabadítsalak. Hazaviszlek! - felelte nyugodt, biztos hangon

Kemény-legény és a várkapu felé tartott.

- Megállj! - kiáltotta Szegény-fiú. - Arra hiába mégy. A várkapu be van zárva, arra be nem

jöhetsz. Más módot kell keresnünk.

Kemény-legény nem hallotta ezt. Elszántan, egyenesen a várkapunak tartott és megütötte az

öklével. A nagy kapu hang nélkül kétfelé tárult előtte. Néhány perc múlva a két testvér

összeölelkezett a bástyán.

- Csakhogy itt vagy, bátyám! - mondta Szegény-fiú. - Most már érzem, hogy megszabadulok.

De hát hogyan kerülsz ide?

Kemény-legény rövid szavakkal elbeszélte, hogyan tudta meg a keszkenő elfehéredéséről,

hogy Szegény-fiú bajba került, hogyan indult el haladéktalanul, hogy fölkeresse. Ő is

találkozott a zarándokokkal, a mulatozókkal és a vezeklőkkel. Szóba is állt mindegyikkel, de

a vigadozók és a vezeklők nem tetszettek neki. Mert nem szerette sem a cifra embereket, sem

a piszkosakat. A zarándokoknak hitt legjobban és elhitte, hogy a várkastély az ördög kastélya.

Tőlük tudta meg azt is, hogy az öccse odabent van. Mikor mindezt megtudta, aludt rá egyet és

reggel elindult a várba. A kapu magától kinyílt előtte. Most hát itt az idő a menekülésre.

- Vezess, megyek veled! - mondta Szegény-fiú.

Kemény-legény megfogta az öccse kezét és a kapu felé indult.

A kapu megint zárva volt. Szegény-fiú boldogan követte. Bátyjának erős keze keményen,

melegen szorította az övét és Szegény-fiú édes, meleg biztosságot érzett. Érezte, hogy a bátyja

erős és hogy az ereje most az ő ereje is.

Már odaértek a kapuhoz. Kemény-legény kieresztette a jobb kezéből öccse kezét és megütötte

a zárat. A kapu föltárult, és Kemény-legény kilépett rajta.

Mikor Szegény-fiú a küszöbre lépett, megszólalt mögötte valaki.

- Az úr alázatosan kéreti Nagyságodat, kegyeskedjék megtisztelni szerény asztalát.

A szolga volt, aki mindennap hívni szokta. A Szegény-fiú megfordult. A nagy terem nyitott

ablakából zene és dal szűrődött ki; könnyű, fehér alakok suhantak el az ablak mellett.

Szegény-fiú egy pillanatig habozva állt.

- Bátyám! - kiáltotta rettegő hangon. Kemény-legény megjelent a kapuban.

- Itt vagyok, öcsém, várlak.

- Segíts, bátyám! - kiáltotta még egyszer Szegény-fiú és néhány lépést hátrált a kapuból.

Kemény-legény hozzá akart rohanni, de mintha a lába gyökeret vert volna, egy lépést sem

tudott tenni.

Mozdulatlanul állt és nézte, hogyan hátrál az öccse a várépület felé és hogyan tűnik el a nagy,

tátongó kapunyílás mélyében.

A várkapu dörögve csattant össze mögötte. Kint volt a vár alatt.

Lehorgasztott fejjel indult neki az ösvénynek.

VI.

Kemény-legény egy közeli remete kunyhójában talált szállást. Oda tért most vissza. Egész

nap föl és alá járkált és gondolkozott.

Másnap reggel újra elindult a vár felé.

Szegény-fiú most is ott állt a falon és már messziről integetett feléje. Kemény-legény egy

villámgyors ütéssel feltárta a kaput, néhány szökelléssel az öccse mellett termett és heves,

erőszakos öleléssel szorította magához.

- Most megtaláltalak újra. Most már el nem eresztelek többé. Jössz velem.

- Megyek, megyek, édes testvérem, hogyne mennék! Hiszen nincs más kívánságom a világon,

mint veled menni, veled maradni; szabadulni innen erről az elátkozott helyről, a

boldogtalanság és a förtelem tanyájáról. Ó, ha tudnád, mit éreztem tegnap, amikor

becsapódott mögötted az ajtó! Majd kiszakadt a szívem utánad.

Szegény-fiú most elmesélte Kemény-legénynek, mi történt vele, mióta a várba jött, egészen a

mai napig. Kemény-legény nem szólt közbe egy szót sem, csak hallgatta. Csak a szemén

látszott, hogy figyel egész lelkével. A végén egy pár percig hallgattak mind a ketten. Aztán

hirtelen megszólalt Kemény-legény kemény, határozott hangon:

- Hát most már az a kérdés, akarsz-e innen távozni és velem jönni, vagy nem? Ha igen, akkor

add ide a kezed, többet nem eresztelek ki a kezemből. És kinyújtotta jobb kezét.

- Megyek, megyek! Vígy magaddal, ne engedj el! - kiáltotta Szegény-fiú és megfogta a felé

nyújtott erős kezet.

Megindultak a kapu felé.

Kemény-legény erős, biztos, döngő léptekkel haladt, húzta, vonta magával a bizonytalanul

lépegető Szegény-fiút. Szegény-fiú félénken, izgatottan hátra-hátranézett. Nem jött utána

senki.

Elértek a várkapuhoz. Kemény-legény ütésére fölnyílt a kapu és Kemény-legény a küszöbre

lépett. Most is erősen fogta, szorította az öccse kezét.

Ebben a pillanatban megszólalt Szegény-fiú mellett egy suttogó, alázatos és mégis gúnyos

hang:

- Ha úgy tetszik Nagyságodnak...

Szegény-fiú riadtan nézett hátra. A púpos állt ott, alázatosan meghajolva, jobbját feléje

nyújtotta, bal kezével pedig a nagy terem ragyogó, nyitott ablakaira mutatott, melyeken át

idáig zsongott a zene és idáig lehelte villamos áramát a bent kavargó táncos forgatag.

- Bátyám! Bátyám! Segíts! - kiáltotta Szegény-fiú.

Kemény-legény megdöbbenve fordult hátra és görcsös erővel szorította magához a kezében

tartott kezet. És ijedten érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló: Szegény-fiú keze kisiklik

kétségbeesetten markoló ujjai közül. A következő percben Szegény-fiú keze a púposéban

nyugodott és már indultak befelé, az épület felé, mind a ketten.

A várkapu újra összecsattant a kint rekedt Kemény-legény mögött.

VII.

Kemény-legény visszatért a remetéhez és egy nap, egy éjjel járkált föl és alá a kunyhó előtt és

szüntelen, kemény elszánással gondolkozott.

Másnap reggel elkérte a remete derekáról a kötelet. A remete szó nélkül leoldotta és odaadta.

Kemény-legény a maga derekára kötötte és futva indult a vár felé.

Már messziről látta a bástyán sírdogáló Szegény-fiút. Szó nélkül sietett át a nyíló kapun, futott

föl a bástyára és magához ölelte öccsét.

- Akarsz velem jönni? - csak ennyit kérdezett.

- Vígy magaddal, vígy magaddal! - zokogta Szegény-fiú és sírva borult a bátyja vállára.

Kemény-legény nem szólt többet. Leoldotta derekáról a remete kötelét és erősen magához

kötötte az öccsét. Olyan szorosan, hogy szinte fájt, Most már csak egymás mellett, csak

egyforma lépésekkel léphettek.

Így indultak a várkapu felé.

Mikor a kitárult kapu küszöbére értek, egyszerre csak érezte Kemény-legény, hogy az öccse

megáll és megveti a lábát a küszöbön. Az arcát hátrafordítja a nagy terem nyitott, csillogó,

zengő ablakai felé.

- Bátyám! Ments meg! - ez a kiáltás tört elő ajkai közül, kétségbeesett, elfúló hangon. A

következő percben pedig Szegény-fiú kést rántott, egy villámgyors mozdulattal elvágta a

kötelet, kirántotta magát a bátyja karjaiból és már futott is vissza, a kastély felé.

Kemény-legény egy pillanatig dermedten állt a helyén, aztán rohanni akart a távozó után.

Késő. A várkapu gúnyos, hideg dördüléssel zúdult be előtte és ő újra egyedül maradt a magas

fal tövében. Kemény-legény sokáig állt egy helyben, mozdulatlanul, lehorgasztott fejjel.

Aztán futásnak indult és futott, futott a remete kunyhójáig. A remete lába elé vetette magát és

keservesen sírva elpanaszolta neki az ő nagy baját. Elmondta az öccse sorsát, az ő hasztalan

próbálkozásait és a hihetetlen balsikert.

- Mit tegyek, atyám, mit tegyek? Hogyan szabadítsam meg azt a szegény, szerencsétlen fiút?

A lelkemet, az életemet adnám érte! Úgy szeretem. És édesanyám kedvence volt. És olyan

derék, jólelkű fiú! És olyan szerencsétlen! Mit tegyek? Mit tegyek?

A remete fölemelte a lábánál zokogó fiút, maga mellé vonta a fatörzsre, amelyen ült és szép,

szelíd, nyugodt hangon mondotta:

- Ne essél kétségbe, édes fiam. Még semmi sincs elveszve. Ismerem ezt a kastélyt. Az ördög

kastélya ez. Sok embert láttam már bemenni a kapuján, keveset visszajönni. De azért voltak,

akik visszatértek. Istennek semmi sem lehetetlen. Őbenne bízzál, fiam, és az Ő kegyelmében.

De anélkül tehetetlen vagy. Emberi erő itt nem segíthet. Imádkozzunk fiam, éjjel-nappal,

állhatatossággal imádkozzunk szegény öcsédért. Mást nem tehetünk érte. Csak maga segíthet

magán. Az Isten ád neki erőt, hogy kiszakítsa magát. Ha ő meg nem teszi, nem segíthetünk

rajta. Azért imádkozzunk érte, édes fiam, imádkozzunk. Szüntelenül imádkozzunk.

És mindketten leborultak a kunyhó előtt, a földbe ásott durva, nagy kereszt tövében és

imádkoztak Szegény-fiúért és az ő szabadulásáért, éjjel-nappal, szüntelenül, mindig csak

imádkoztak.

VIII.

Téged pedig jámbor olvasó, nagyon szépen kérlek, imádkozzál te is Szegény-fiúért és az

őhozzá hasonlókért. Mivelhogy igen sokan vannak és nagyon-nagyon szegények.

Második rész

Szegény-fiú szabadulása

I.

Most pedig, jámbor olvasó, el fogom mondani, miképpen szabadult meg a boldogtalan

Szegény-fiú az ördögvárból. Hét esztendeig élt Szegény-fiú a förtelmes púposnak hatalmában

és az ő szabadulása sokaknak okulására lesz és mindnyájunknak vigasztalására és Istennek

dicsőségére.

II.

Mikor pedig elmúlt a hetedik év is, Szegény-fiú kiment a kastély kertjébe és félrevonult a kert

legfélreesőbb zugába és leült a kerítésfal tövébe egy szomorúfűzfa alá és nagyon boldogtalan

volt. És énekelni akart, mert már régóta nem volt egyéb vigasztalása, mint az ének és az ő

testvérére, Kemény-legényre való emlékezés. De hiába nyitotta meg ajkait, egy hangot sem

tudott adni. Ekkor értette meg Szegény-fiú, hogy a púpos barátai nem tudnak énekelni és

keservesen sírni kezdett. Mikor pedig már nem tudott sírni, akkor tenyerébe hajtotta az arcát

és így kezdett gondolkodni:

- Én vagyok a legszerencsétlenebb és legnyomorultabb teremtése a világnak, mert nem tudok

megszabadulni az én nyomorúságomból és már énekelni sem tudok és magam vagyok

okozója az én bajomnak. Emberi erő énrajtam nem segíthet, mert, ha segíthetne, akkor az én

erős testvérem, Kemény-legény segített volna rajtam. És már arra sem vagyok méltó, hogy

imádkozzak és a jó Istent kérjem, hogy segítsen rajtam, mert nagy bűnös vagyok és ocsmány

életű. Minden cselekedetem csak arra való, hogy még rontsam magamat, és az Isten fölségét

megcsúfoljam. Ebben a kertben is lám szépséges minden és tiszta és édes, csak az én lelkem

piszkos és csúf és keserű. Tudom már, hogy ha csak az Isten angyalt nem küld az én

segítségemre, el kell akkor pusztulnom mindenestül. De az Isten irgalmas és én nagy bűnös

vagyok.

És amikor ezeket elgondolta, hirtelen zörgés támadt a feje felett. Fölnézett és meglepetve

ugrott talpra. Egy labda röpült át a falon és elgurult a kert bokrai közé. Mialatt pedig Szegény-

fiú a labda után nézett, zuhanást hallott maga mögött. Valami lehullott a falról a kertbe.

Szegény-fiú odasietett és nagy csodálkozására egy fiút látott heverni a földön. A fiú tízéves

lehetett, rózsaszínű köntös volt rajta és az arca is rózsaszínű volt és eszméletlenül feküdt. És

Szegény-fiú látta, hogy nagyon szép.

Szegény-fiú nem sokáig gondolkozott, hanem elszaladt a kert közepén csillogó halastóhoz,

vizet merített a tenyerébe és a fiú arcába locsolta, és magához ölelte a fiút és mindenképpen

életre próbálta kelteni.

A fiú nemsokára kinyitotta a szemét és felült és azt kérdezte, hogy hol van a labda. Szegény-

fiú elszaladt a labdáért és a fiú kezébe adta, a fiú pedig mosolygott.

Szegény-fiú kérdésére aztán elmondta, hogy őt Tisztaszemű kisfiúnak hívják és a szép nagy

mezőn szokott játszani naphosszat a labdájával. De a nagyfiúk nem szeretnek a mezőn

játszani, hanem a kastély fala mellett szoktak játszani és őt is mindig oda hívják. Ő pedig nem

szereti a nagyfiúkat, mert a kisfiúkat verni szokták, de mindig kívánkozott odamenni, hogy őt

is nagyfiúnak nézzék. És ma oda is ment közéjük, de a nagyfiúk nem fogadták be maguk

közé, mert még kicsi és kicsúfolták és elkergették. És ő előbb sírni akart, de nem akarta, hogy

azt mondják, látszik, hogy még kicsi. Azért nem sírt, hanem magában játszott a fal mellett a

labdájával. És a labda egyszerre csak beesett a kertbe. De ő nem ijedt meg, mert a fal nagyon

alacsony volt és ő könnyedén felmászott rá és leugrott a kertbe. De a fal csak kívülről volt

alacsony, a kert felől pedig nagyon magas és azért elájult az eséstől. De nem ütötte meg magát

és most már nincsen semmi baja.

Mindjárt talpra is ugrott és Szegény-fiú látta, hogy csakugyan nincsen semmi baja.

Közben pedig esteledett és a kastélyból lehallatszott a lakomára való készülődés zaja.

Szegény-fiú aggodalmasan nézett föl a nyitott ablakokra és azt gondolta magában, hogy mit

tehetne a fiúval.

A fiú nem látta Szegény-fiú szemében az aggodalmat, hanem megköszönte a jóságát, aztán

búcsút vett tőle és nekiindult a falnak, hogy hazamenjen. Hamarosan kitetszett azonban, hogy

a fal olyan magas és meredek, hogy teljességgel lehetetlen átjutni rajta.

- Mit csináljak? - kérdezte a fiú. - Hogyan menjek haza. Pedig az édesanyám vár. Szegény-

fiút egyre jobban elfogta az aggódás.

- Istenem, ha nem tud kijutni innen! Ha itt marad ebben az átkozott házban! Mi lesz ebből?

Hogyan oltalmazom meg a förtelmektől?

- Ej, bemegyek! Csak van a házon ajtó! Isten veled! - mondta a fiú és már indult is a kastély

felé. Szegény-fiú rémülten szökkent utána és megkapta a kezét.

- Megállj! Be ne menj a házba, ha kedves a lelked! Az ördög tanyája ez.

A kisfiú megfordult és nagy, csodálkozó szemmel meredt Szegény-fiúra.

- Mit beszélsz?

Szegény-fiú nagyon megzavarodott. Aztán meg próbálta magyarázni a kis fiúnak, hogy ez a

ház az ördögé, a bűn és förtelem helye, hogy a világért sem szabad odamennie, hogy a ház

lakói mind az ördög cimborái.

A fiú nagyon elcsodálkozva hallgatta, de látszott rajta, hogy minden értett és hitt.

- De hát - mondta hirtelen - akkor meneküljünk innen! Ránk ne találjanak! Menjünk! - És

megfogta a kezét.

Szegény-fiú jól tudta, hogy nincs menekvés ebből a kertből, de mert mégis úgy érezte, hogy a

fiúval ki kell jutnia innen, szorosan magához húzta a kezét és elindultak keresni a szabadulás

útját.

Végigkutatták a kertet. Hasztalan. Három oldalról áthatolhatatlan fal vette körül, a negyediken

széles, mély, ragadó vizű folyó zárta el az utat. Tanácstalanul álltak meg a parton.

- Nem tudok úszni! - mondta a Szegény-fiú csüggedten. - De hiába is volna ebben a zuhanó

kárban. Odavesznénk mind a ketten.

A kisfiú nem esett kétségbe, hanem elindult a parton: hátha lel valahol csónakot. Szegény-fiú

csüggedten ült le a földre: ő már tudta, hogy minden hasztalan, a púpos jól őrzi az ő rabjait.

Szomorú gondolataiból léptek riasztották föl. Hátranézett és rémülten szökött talpra.

A kastélybeli szolga közeledett.

- A kisfiam, a barátom! - gondolta rettegve a Szegény-fiú és a félelem, a harag, az elszánás

elöntötte a lelkét. - Nem adom, nem adom, ha széttépnek sem adom kezükre!

- Az Úr kéreti Uraságodat! - mondta a szolga meghajolva.

- Nem megyünk! - hangzott egy csengő hang a bokor mögül. - Mondd meg az uradnak, hogy

nincs kedvünk megismerkedni vele. Jól el vagyunk kettesben is.

Tisztaszemű-kisfiú állt ott mosolyogva, egyik kezében a labdát tartotta, a másikban

fűzfapálcát suhogtatott.

A szolga bámulva nézett rá.

- Mire vársz? Nem megyünk! Elmehetsz! Nincs rád szükségünk! - kiáltotta nevetve a kisfiú. -

Nem értesz? - És megdobta a labdával.

A szolga megcsóválta a fejét, aztán szótlanul megfordult és elment.

- Ezzel elbántunk! - nevetett a fiú - De csónak nincsen.

Szegény-fiú nem felelt. Nagyon nehéz volt a szíve. Tudta, hogy a küzdelemnek még csak a

kezdetén vannak.

- Hátha a túlsó parton a bokrok között lesz valami révész, akit áthívhatunk! - mondta a kisfiú.

- Szétnézek. - És fölmászott egy magas fenyőfára, amely a víz mellett állott. Onnan nézett át a

másik part bokorsövénye mögé.

Szegény-fiú a ház felé lesett; csakugyan jött is az ellenség. A csillogó ruhájú, koszorús

leánycsapat közeledett, élén a csodálatos királynő. Kezükben pálca módra ember nagyságú

virágszálak.

- Az ördög házanépe! Az ördög hadserege! - kiáltott fel Szegény-fiú. - Vigyázz, fiam! Csak

színre szépek! Én láttam őket közelről. Jaj nekünk! Menekülj, fiam! Menekülj, akárhová!

A Tisztaszemű-kisfiú csengőn felkacagott.

- Menekülni? Ezektől? Hiszen csak asszonynép! Szép is volna! Férfiak vagyunk!

Odakiáltott a közeledők elé:

- Csak forduljatok vissza, nénikék. Semmi dolgunk veletek.

A ragyogó csapat közeledett tovább.

- Ejnye - kiáltott a kisfiú -, nem hallgattok rám? Megálljatok csak!

Leszakított egy fenyőtobozt és közéjük hajította. Éppen a királynő óriás rózsáját érte a toboz;

a virág feje letörten konyult a földre.

A fiú nagyot kacagott és új tobozt hajított közéjük, aztán harmadikat, aztán negyediket.

Egymást érték a repülő bombácskák. Virágok, koszorúk szertetöredeztek, szakadoztak tőlük.

De a lányokat magukat sem kímélte a veszedelem. Arcba, szemekbe csapkodtak a tobozok.

A ragyogó csapat megverten kullogott vissza.

- Édes fiam! - Szegény-fiú boldogan szökött a fa alá, karjaiba kapta a kisfiút és összecsókolta.

- Az Isten küldött hozzám! Az Ő angyala vagy! Most már hiszem, hogy megszabadulunk.

- Bravó, uraim, bravó! - szólalt meg közvetlen mellette egy rekedtes, nyugodt hang.

Szegény-fiú megfordult, karjai közt a kisfiúval. Ereiben megfagyott a vér.

A púpos állt előtte alázatosan hajlongva, gúnyos mosolygással.

- A gonosz! - sikoltott fel rémülten. - Fiam! Kisfiam! Kétségbeesetten villant körül a szeme.

Sehol semmi menedék! A falak kegyetlenül, kihívóan meredtek a magasba. Lenn harsogva

zúgott a folyó.

Szegény-fiú szeme elsötétült. Inkább a halál! A tiszta halál! Görcsösen szorította magához a

kisfiút.

- Az Isten legyen irgalmas nekünk! - kiáltotta és belevetette magát a rohanó folyóba.

A hullám összecsapott fölöttük.

- Végem! - gondolta. - Hála Istennek!

De ez az érzés csak egy pillanatig tartott. A következő percben már fenn volt a víz színén.

Valami mintha húzta volna fölfelé. A gyermek kis kezeivel átölelve tartotta a nyakát, szeme

az arcába mosolygott.

És Szegény-fiú úszott. A hullámok pedig vitték, ringatták, simogatták szelíden,

engedelmesen.

Néhány perc múlva már a túlsó parton álltak, sírva egymást átölelve.

Visszanéztek a másik partra. A púpos már nem volt ott.

III.

Ezenközben öreg este lett.

A kisfiú fáradt volt és álmos. Szegény-fiú lefektette a puha gyepre, egy nagy bokor tövében.

Fejét egy kis halomnak támasztotta. A fiú abban a percben elaludt. Jobb karját a feje alá tette,

az arca mosolygott álmában.

Szegény-fiú nem érzett fáradságot. Erősnek érezte magát és elszántnak. De nagyon nyugtalan

volt. A várból megszabadult! - ez a gondolat biztató melegséggel töltötte el. De azért még

mindig gyötörte valami a lelkét. Érezte, hogy valamitől még szabadulnia kell. De mitől? És

hogyan? És mi vár még rájuk? Merre forduljon most?

Körülnézett és meglepetve szökött talpra. Csak most vette észre, hova jutottak. Temetőben

voltak. Köröskörül apró fakeresztek sötétedtek feléje. A kisfiú feje egy lesüppedt régi

sírhanton pihent.

Elindult és körüljárta a temetőt. Az elhagyott kicsiny sírok sűrűn sorakoztak egymás mellett,

alig lehetett elmenni köztük. Az egész temető nem volt nagy. Áthatolhatatlan tövisfal vette

körül, kapunak nem látta rajta nyomát. A temetőkert sarkában nagy, sötét épület emelkedett.

A hold éppen felhőben volt. Átható esti szél suhogott a lombok közt. Szegény-fiú fázott.

Nyomasztó érzés nehezedett szívére.

Miféle hely ez?

Közvetlenül előtte hét egyforma sír domborodott. Az utolsó szemmel láthatólag egészen új

volt, a földje még porhanyó volt. Szegény-fiú megborzongott, mikor erre a hét sírra esett a

szeme. A fogai összeverődtek.

A sírok közt, a lehullott avarban lépések zörögtek feléje. Egy töpörödött öreg emberke

közeledett. A vállán ásó. A sírásó lehetett. Szegény-fiú megszólította:

- Jó estét, bátyám.

Az öreg megállt és gúnyosan fölnevetett.

- Már megint egy cifra legényke! Hát megjöttél, kisöcsém? Sebaj, sebaj! Csak aludjál szépen!

Jó helyen vagy egy éjszakára. Reggel úgyis szépen visszamégy, ahonnan jöttél, mint a

többiek. Hát csak türelem, türelem szépen.

- Miféle hely ez bátyám? - kérdezte Szegény-fiú félénken.

- Mi volna? Temető, urak, asszonyságok temetője ez, a kastélyból valóké. Te is ide kerülsz

hamarosan, kisöcsém. Mind ide kerültök. Ezzel az ásóval kaparlak be, ni! Jó helyre teszlek.

Addig úgy se nyugszol. Ismerem a fajtádat.

- Hát kimenni nem lehet ebből a kertből valamerre? - kérdezte Szegény-fiú.

- Nem hát. Ha csak arra nem!

Az öreg a sötét épület felé mutatott.

- De az nem tetszik az uraságoknak. Inkább visszamennek. Mert az kényelmesebb. Cifra hajó

vár a parton, arany evezővel. Hát hogyne mennének. Te is visszamégy, ha előbb nem, reggel.

De kezemre jutsz még!

Azzal az öreg a vállára vette megint az ásót és elcsoszogott. Szegény-fiú szorongva nézett

utána. A hold egészen felkelt eközben. Odatűzött a hét sír fölé. Mind a hét kereszten

egyforma táblácska függött. A holdfényben jól el lehetett olvasni a feliratot. Minden egyes

táblán ez volt írva:

ITT NYUGSZIK EGY ESZTENDŐ.

Szegény-fiú megdöbbent. Ez a hét sír az ő hét elvesztett esztendejének a sírja, amiket a

kastélyban töltött.

Hirtelen elhatározta magát és elindult az épület felé. Megnézi, mi az.

Durva terméskőből épült kis kápolna volt, de a félhomályban nagynak, titokzatosnak,

ijesztőnek látszott. Homlokán nagy betűkkel ragyogott a holdsugárban:

ÚJ ÉLET.

Szegény-fiú körüljárta a kápolnát. Valami azt súgta a lelkében, hogy be kell mennie. De félt.

Nagyon félt. Így érezte, hogy valami borzasztónak kell történnie, ha be mer lépni a szent

helyre - ő, aki hét évet töltött a púpos várában.

Visszament a kisfiúhoz. Aludt és álmában mosolygott. Leült melléje és megsimogatta az

arcát. A fiú megmozdult, megfogta Szegény-fiú kezét és magához húzta. Szegény-fiú lehajolt

hozzá, hogy homlokon csókolja. De a mozdulat felén megállt. Nem szabad megcsókolnia!

Bűn volna!

Fölugrott és futva indult a kápolna felé. A küszöbön megállt. Végignézett magán.

Megborzongott. Csak most vette észre, hogy még mindig a kastélyból való ruhát viseli: a

púpos csillogó köntösét. Undorodva szakította le magáról a habkönnyű selymet, bíbort,

hímzést. Inkább semmit, mint ezt a rabruhát!

Félmezítelenül lépett a templomajtóhoz. Lábának jól esett a kő komoly hűvössége. Valami

megkönnyebbülést érzett, hogy ledobta az onnan való köntöst.

Mikor kezét a kilincsre tette, belülről zaj csapta meg a fülét, nyögés és ostorcsattogás hangja.

Benyitott.

Meglepetve állott meg a küszöbön. A templom előcsarnokában volt, amelyet nagy, nehéz

függöny választott el a belsőbb részektől. A falakról jobbról-balról egy-egy füstölgő fáklya

hintett kísérteties, vöröses világosságot.

A padlón egy sereg félmeztelen ember térdelt. Derekukon szőröv, kezükben szöges korbács.

Szegény-fiú rájuk ismert: a vezeklők voltak, akikkel a vár alatt találkozott azon a szomorú

napon, mikor a púposhoz érkezett. Görnyedten térdeltek a hideg kövön és a rettentő ostorok

pihenés nélkül zúgtak a levegőben. Amint egy-egy mezítelen vállra lezuhantak, fel- felszökött

alattuk a vér. A kőpadló vereslett köröskörül.

Egy óriási, kiaszott, csontvázszerű aggastyán Szegény-fiú elé lépett. Egyik kezében

vezeklőövet tartott, a másikban szöges ostort. Feléje nyújtotta mind a kettőt.

- Vezekeljetek! Bűnösök! Vezekeljetek! - suttogta rekedten és villogó szemmel nézett az

arcába.

Szegény-fiú némán csatolta föl a gyötrő övet, elvette az ostort. A következő percben már ott

térdelt ő is a sorban, zúgott a levegőben az ő ostora is, végigfröccsent a kövön a vére.

- Vezekeljetek! Vezekeljetek! - zúgott fülében az aggastyán hangja szüntelenül.

Meddig tartott az ostorozás, órákig vagy napokig, nem tudta volna megmondani. Nem gondolt

semmi másra; egyetlenegy gondolat, egyetlen egy érzés töltötte el egész valóját: vezekelni!

Bosszút állni azon a nyomorulton, aki meggyilkolta hét esztendejét! Szeme előtt vérvörös köd

izzott, nem látott, nem hallott, csak zúgatta az ostort, marcangolta a testét kegyetlen

gyönyörűséggel.

Aztán elvesztette az eszméletét.

Mikor magához tért, egyedül volt a csarnokban. Mellette hevert az ostor. Háta, válla égett,

izzott a rettentő sebektől.

Fölállt, a függönyhöz lépett, föllebbentette és belépett a kápolna belsejébe. A szentélyben,

amelyet zártajtajú vasrács kerített el, lobogva égett az örökmécses és derengésénél

félhomályba burkolózott a templom belseje. Szegény-fiú előtt padok álltak, a padokban sötét

alakok térdeltek, fekete szőrkámzsában. A kámzsások voltak, akiket régóta ismert. A csuklyás

vezér, aki először óvta az ördögvártól, eléje lépett, kámzsát és durva kötélövet nyomott a

kezébe. Szegény-fiú magára öltötte mind a kettőt, aztán a csuklyás kézenfogta és maga mellé

vezette a térdeplőre.

Szegény-fiú lehajtotta a fejét. Ebben a pillanatban megzendült a kámzsások ajkán a

bűnbánatos imádság. És Szegény-fiú velük imádkozott. És már derengett a hajnal, a magas

ablakok ónkarikáin már beszöktek az első félénk sugárkák és ők még mindig imádkoztak.

Mikor pedig kivilágosodott, előlépett a sekrestyéből egy fehér inges ember, Szegény-fiúhoz

ment, megfogta a kezét és elvitte magával a sekrestyébe, ott leült, homlokon csókolta

Szegény-fiút és nagyon mélyen a szemébe nézett.

Szegény-fiú pedig úgy érezte, hogy a szégyen és a bánat és az öröm megrepeszti a szívét és

sírva fakadt és lábához borult a fehér inges embernek és zokogva beszélt el neki mindent a

hazulról való elindulástól egészen a folyóba szökésig. A fehér inges ember pedig a fejére tette

a kezét, megcsókolta az arcát és újra kézen fogta és kivezette a szentélybe és kinyitotta az

oltár szekrényét és a szentséges Ostyát Szegény-fiú ajkára tette.

Szegény-fiú pedig az oltárlépcsőn térdepelt és nem volt ott senki rajta kívül és nagyon sírt és

nagyon-nagyon boldog volt.

IV.

Mikor pedig kilépett a kápolnából, fényes nappal volt és a kisfiú vidáman futott eléje.

- Nézd csak, nézd! - kiáltotta - milyen szép itt minden!

Szegény-fiú körülnézett. Csakugyan a temetőkert most egészen más volt, mint tegnap.

Ragyogó napfény nevetett mindenfelé és a ragyogásban ezer virág tündökölt ezerféle színben.

A lombokon madárka énekelt, vidám szöcskék és gyíkok szökdeltek a fűben és a hét szomorú

sír helyén egy nagy kőkereszt állott és rajta ez a fölírás:

ÉN VAGYOK A FELTÁMADÁS ÉS AZ ÉLET.

És Szegény-fiú elragadtatva állt az aranyos napfényben, és nagyon-nagyon boldog volt és

egyszerre csak észre vette, hogy már régóta hangosan énekel.

Azután pedig kézen fogva sétáltak ki a kedves temetőből és csakhamar elértek a kisfiú

szüleinek házához. A fiú édesanyja messziről eléjük sietett és boldogan hálálkodott Szegény-

fiúnak, amiért hazahozta a fiát. És kényszerítették Szegény-fiút, hogy betérjen hozzájuk és

megpihenjen náluk és lakomát készítettek neki.

Estefelé volt már, mikor Szegény-fiú elbúcsúzott a vendéglátóktól és elindult, hogy hazatérjen

az anyai házba. Alig tett néhány lépést, egyszerre csak megállt. - Már megint egyedül vagyok!

- gondolta magában. - Ez nem jó!

Aztán csak továbbment.

Nemsokára megállt újra és visszafordult a kisfiú háza felé. Egy pillanatra nehéznek érezte a

szívét. Aztán hirtelen valami szorongó félelem futott át rajta. A messzeségben megpillantotta

a kastélyt. Villámgyorsan fordult vissza és gyorsabban indult neki az útnak.

De a régi jó érzésnek vége volt. A kastély képe nem ment ki a fejéből. Hiába hunyta be a

szemét: ott lebegett előtte, sokkal szebben, mint a valóságban. Aztán lopva, maga előtt is

titkolva visszapillantott megint.

Ijedten kiáltott fel. A kastély megdöbbentően közelebb látszott, mint az előbb. Pedig azóta

távolodnia kellett tőle.

Most már erőszakosan rántotta el a fejét és futva indult meg a púpos várától. De hasztalan

verekedett magával, nem tudott másra gondolni. A kastély, a lakoma terme, a titokzatos

királynő: újra, meg újra ott lebegtek előtte. Minden erejével kényszerítette magát, hogy a

keserves, a szégyenletes valóságra gondoljon. Nem sikerült. A vár ott ragyogott a lelkében,

hazugul, ígéretesen, csábítón.

Énekelni kezdett, hogy ne gondoljon a várra. De nem tudott énekelni. Rekedtes, össze nem

illő hangok riadtak el az ajkairól. Újra elfelejtett énekelni.

És Szegény-fiú megértette, hogy ha harmadszor is visszanéz, veszve van, akkor

menthetetlenül és végképp a kastély rabja lesz.

Hirtelen meglátott egy keresztet az út mellett. Térdre vetette magát és imádkozott.

Mikor újra nekiindult az útnak, vidám nóta csapta meg a fülét. Odanéz és látja, hogy emberek

aratnak egy szép, széles rozsföldön. A nap tűz. Az emberek arcáról szakad a verejték. Peng a

kasza, dúl az élet, szól a nóta.

Szegény-fiú odament és azt mondta a legöregebb kaszásnak, hogy ő is be akar állni. Kaszát

adtak a kezébe és ő is beállt a sorba. Tudta hogyan kell, eleget látta sihederkorában, mikor a

bokor tövében hevert és onnan nézte lustálkodva, hogy dolgozik a bátyja. De próbálni csak

most próbálta.

Bele is izzadt hamarosan, el is fáradt derekasan. A nehéz kasza csak úgy húzta-rántotta maga

után, a dereka, azt hitte, letörik a hajladozásban. A kaszanyél feltörte a kezét, a füle zúgott, azt

hitte, mindjárt meghal. De azért abba nem hagyta volna, föl nem nézett volna maga elől egy

világért. Tudta, hogy most vagy soha, de visszanézni nem szabad. Csak nézett előre, nézte,

hogy csillog a szép fényes kasza a napon, hogy omlik a szép sárga kalász, hogy sorakoznak

egymásra a szép, komoly rendek. Összeszorította a fogát és ment és dolgozott.

Mikor dél lett, az aratók megpihentek. Leültek egy fa alá és hozzáláttak az ebédjükhöz, amit a

feleségük, vagy a lányuk hozott. Szegény-fiút az öreg kaszás magához intette. Az unokája,

egy szép, nagyon komoly lány akkor bontotta ki a kendőjéből a leveses fazekat, amit hozott.

Szegény-fiúnak kanalat adtak a kezébe. Ettek. Szegény-fiú még soha életében nem evett olyan

jót, mint ez a leves.

Ebéd után az öreg kaszás a feje alá tette a tarisznyáját, szemére húzta a kalapját és szundított

egyet. Szegény-fiú ott ült mellette jobbról, a lány balról. Háttal az ördögvárnak. Hallgattak.

Azután Szegény-fiú megkérdezte a lánytól, hogy hallott-e az ördögvárról?

A lány nevetett. Hogyne hallott volna! Mindenki ismeri a vidéken. Csak az emberek nem

mernek a tájékára menni. De ő nem tudja, hogy mi van rajta félni való. No bizony! Egy ütött-

kopott ócska ház, piszkos emberek laknak benne. Körös-körül csupa trágyadomb. Azért

persze nem kellemes arra járni. De hát minek is volna arra járni? Különben innen látni is. Ott

van ni!

Megfordult és rámutatott a várra.

És most Szegény-fiú nem félt odanézni. Ott állt a vár: Sötét mogorva épület, nem kastély,

inkább börtönforma, barátságtalan, csupasz kőfalak, szűk pincelyukszerű ablakokkal. A falon

emberek. Vagy nem is emberek! Világosan látta: vigyorgó csontvázak ácsorogtak a falon, elől

egy magasabban a többinél, undok, ínyetlen szájjal, csúf koponyája körül tekergőző kígyók. A

királynő ez?

Szegény-fiú elfordult és tudta, hogy többet nem fog visszanézni a púpos vára felé.

Előtte ült a lány és komolyan mosolygott rá.

És Szegény-fiú úgy érezte, hogy mindig is ismerte. Hol az édesanyja jutott eszébe, amikor

ránézett, hol az ő erős bátyja, Kemény-legény, hol meg a Tisztaszemű kisfiú. És azt is tudta,

hogy a lány is régóta ismeri őt.

- A te neved Békességgel-mosolygó leány - mondta Szegény-fiú, mert tudta, hogy így hívják

a lányt, ámbár ezt senki sem mondta neki.

A lány bólintott.

- Úgy hívnak. Te pedig Komoly-férfiú vagy. Te szépen tudsz kaszálni. És énekelni is tudsz -

tette hozzá, pedig sohasem hallotta énekelni Szegény-fiút. - És én idáig egyedül voltam.

Szegény-fiú pedig tudta, hogy e perctől fogva már nem hívják Szegény-fiúnak, hanem

Komoly-férfiúnak. És tudta azt is, hogy már megint tud énekelni.

Az öreg kaszás is fölkelt és mind nekiláttak a dolognak. És pengett a kasza, és mind

énekeltek, és a Komoly-férfiúvá lett Szegény-fiú énekelt a legszebben.

Estére kelve pedig a Komoly-férfiúvá lett Szegény-fiú elbúcsúzott az aratóktól, mert el kellett

mennie, hogy viszontlássa az ő testvérét, Kemény-legényt. De megígérte nekik, hogy másnap

visszajön hozzájuk aratni.

Mert jól tudta, hogy többet nem engedi el kezéből a kaszát és a Békességgel-mosolygó-leány

kezét. És elindult és könnyű volt és szabad és vidám. És hangosan énekelt.

V.

Mikor pedig elért a remete barlangjához, ott látta a kereszt előtt térdelni az ő erős bátyját,

Kemény-legényt, aki immár hét esztendő óta állhatatos volt az imádságban az ő öccsének

szabadulásáért. És a két testvér átölelte egymást és mind a ketten sírtak és mind a ketten

boldogok voltak és örültek egymásnak. És Szegény-fiú, aki immár Komoly-férfiúvá lett,

megértette, hogy az ő erős testvére, Kemény-legény és a Tisztaszemű-kisfiú és a Békességgel-

mosolygó-leány mind Istennek angyalai voltak, akiket a jóságos Isten küldött az ő

szabadulására.

VI.

Ez volt a Szegény-fiú szabadulásának a története. Áldassék pedig az Isten és az ő angyalai a

földön.

Sík Sándor:

Verses imádság

Te vagy a Fészek,

Puha vagy, édes és meleg.

S én oly keveset gondolok veled,

És oly sokszor máshova nézek,

És megvetem a régi fészket,

A régi meleget

És a régi egyformaságot.

Szédülő fejem vándorolni késztet,

Keresni más vidékeket,

Szivárványszínűbb új világot

És ismeretlen fészket

És elmegyek, örök elégedetlen,

Hazátlan bujdosó gyanánt,

És sose tudom, mért sírós a kedvem,

És nem tudom, mi bánt

És szállok, szállok messze földeken,

Szüntelenül és pihenéstelen,

És egy sajgó vágy egész életem:

A régi Fészek melegére.

És te vagy az Anyamadár,

És én vagyok pelyhes fiókád,

A csupa-vakság, a csupa-mohóság,

Aki mindig máshova vágyik,

Akit hív minden félhomály.

És botorul és elbízottan

Kiszállok bizakodva, bátran

Nap-nap után. És te utánam

Sírva nézel és gondsújtottan.

És én nyugalmat nem találok

Sehol a végtelen világon,

Mert ott sír bennem, bárhol járok,

Aggódó, fájó csipogásod

Hívogató, síró zenéje.

És mindenhonnan visszavágyom

Szerelmes Szíved melegére.

Te vagy a Sziklaszál,

Melyen a fészkem épül,

Amely az apró dombok tömegébül

Messze-magasra szökken

és magában,

Egy-óriás-magában áll.

És röpke szárnyam, fürge lábam

Akárhová visz engemet,

Csak körötted keringhetek,

És nem lehet távozni tőled

S nem látni téged nem lehet.

Bejárhatom a rég halott időket,

És lelkem messze jövendőkbe

szállhat:

Nem lehet vissza nem kívánni

Amaz egyetlen Sziklaszálat.

Te vagy a Hegy,

És a hegyet nem lehet túlrepülni,

Te vagy a Völgy,

És a völgyből nem lehet kirepülni.

Te vagy a Lég,

És a leget nem lehet átrepülni.

Te vagy a Föld,

És a földről nem lehet fölrepülni.

És Te vagy a Határ:

Csak tebenned lehet repülni:

Itt nem lehet és nem szabad,

Csak szépen, csendesen megülni

És énekelni és örülni.

Mert Te vagy minden:

a szirt és a fészek

S a szerelmes anyamadár.

Rónay György:

Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg

volt idefönt a hegyvidéken.

Már azt hittem, ezen a télen

kipusztulnak a verebek.

Napok óta egyet se láttam.

S mi történt tegnapelőtt? Ebéd

után egy kevés maradék

volt még a tálban,

csak pár falat, de mégis étek:

eltenni kevés, kidobni vétek.

A cica kényes, nem eszi meg.

„No, majd megeszik a verebek!”

Azzal egy kis tálkára véve

kitettük a balkon közepére

a hóba.

Nem történt semmi perceken át.

Aztán megrebbent egy bokorág,

s gyanakodva

kidugta fejét,

és szétnézett egy kis veréb.

Szemügyre vette a terepet –

(de akkor már új s új verebek,

tíz-tizenöt is lehetett,

tolakodtak a háta megett) –

tollát borzolta, mintha fázna,

majd hirtelen

rászállt egyenesen

a balkon alatt a barackfára.

Onnét, kis kémlelés után,

mint csöppnyi gombolyag,

oly puhán huppant le a hóba a balkonon.

A többi veréb az ágakon

leste, mi lesz.

Nem történt semmi. A kis begyes

ugrott egyet-kettőt, utána

lecsapott a tálra,

kikapott belőle egy rizsszemet,

s eszeveszett

iramban visszamenekedett

a fára;

onnét lesett

a balkonunkra. A többi veréb

elébb s elébb

óvakodott, majd egyik a másik

után röppent a barackfáig,

barackfáról balkon peremére,

s onnét orvul, gyanakodva,

félve a tálig,

s egy rizzsel vissza az ágra.

Ellepték már egészen a fát.

És most kezdődött a haditanács!

Micsoda lárma!

Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb

valahány verebe ott zsibong

azon az egy fán, ott csivitol,

s amikor

elérkezik a pillanat,

zúgva megindul a csapat:

surrog-burrog a sok kicsi fürge

szárny, s a szürke

hadsereg elfoglalja a tálat.

Nekilátnak,

nyelik szaporán a rizsszemeket.

S a tálon csak úgy kopog és pereg

a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer

békés kis géppuska kelepel,

s mire a nagy csata véget ér,

a tálka alja olyan fehér,

hogy annál szebb a leghevesebb

mosogatás után se lehet.

A balkonon a hó

tele van millió

pirinyó

szarkalábbal:

a verebek lábnyomával.

Azóta minden ebéd után

nagy veréblakoma van Budán

a balkonunkon: itt zsibong

a Rózsadomb

minden verebe, s zengi veréb-

nyelven, hogy jólesett az ebéd,

s jöhet bátran a többi veréb

vendégségbe, mert van elég,

s lehet

mínusz tíz, húsz, harminc: a telet

majd csak kibírjuk, verebek,

verebek, rigók, emberek,

ha van bennünk egy kis szeretet.

Hatvan utánra

Egy sivatagot kaptál

megművelésre.

Ásd föl,

fakassz vizet a kavicsokból,

hódítsd vissza a homoktól

a földet.

Éhezz,

szomjazz,

de sose csüggedj,

sose add föl magad.

Már készülődnek valahol

a madarak,

melyek jövendő erdeid

lombjaiban akarnak énekelni.

Weöres Sándornak

Hatvan évet ha megértünk,

legalább már annyit értünk:

ami kár ért, az is - értünk.

Sebeinkből lett a vértünk.

Kalap nélkül

Venném, ha volna,

kalapomat.

De nincs, hát így csak intek:

„Jó éjszakát” –

és becsukom magam után

az ajtót.

Advent első vasárnapja

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,

tudhatjátok, hogy közel van a nyár.

Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg

korcs ágaimon más, mint a halál?

Amikor jelek lepik el a mennyet,

álmunkból kelni itt az óra már.

De ha hozzám jössz, pedig megüzented,

angyalod mégis álomban talál.

Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;

Nem voltál rest naponta jönni hozzám.

Ajtóm bezártam. Ágam levetett.

Éjszakámból feléd fordítom orcám:

boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!

Szüless meg a szívemben, Szeretet!

Szerda este

Szerda este Szabó Jánosék ajtaján

koldus képében zörgetett az Isten

s kért egy falásnyi kenyeret a kenyerükből.

De Szabó János ideges volt és rákiáltott:

„Hordd el innét magad te csavargó!”

Hanem az asszony megszánta az öreget,

s kiszólt a küszöbön:

„Várjon csak, jó ember,

maradt tegnap délről egy tálka levesem,

megmelegítem, ha megissza.”

Az öreg leült a küszöbre,

megvárta, míg a leves megmelegszik,

aztán fogta a tányért és kihörpölte az egészet.

Azzal fölállt és elköszönt.

Odabent közben Szabó János

leakasztott a szekrényből egy viseltes kabátot.

„Ezt – mondta az asszonynak – neki adnám.”

Az asszony vállat vont.

Az ember topogott egy ideig,

aztán mégis kiment,

hogy a koldusnak adja a kabátot.

De az Isten akkor már messze járt,

s lassan eltűnt a jegenyék közt.

Zakeus a fügefán

ZAKEUS vámos volt, és apró termetű.

Szerencsétlen párosítás. Ha valaki „vámos”, vagyis, enyhén szólva, nem minden eljárásában

tökéletesen feddhetetlen, vagy olyan foglalkozása van, amihez a közvéleményben – joggal,

nem joggal – bizonyos megvetés tapad; egyszóval, ha valaki „bűnös ember” (mint Zakeus

mondja rövidesen magáról), akkor legyen hozzá kellő ereje, izma, ökle, kellő testi fölénye a

többiekkel szemben, akik igazában lenézik, de mert erősebb náluk, úgy tesznek, mintha

tisztelnék. Vagy legyen legalább kellő hatalma, mozgósítható szolgákkal, poroszlókkal,

pecérekkel, és mindennek birtokában kellő föllépése: olyan kihívó és fennhéjázó, hogy nem

mernek se pisszenni a jelenlétében, se pusmogni a háta mögött.

Ez a Zakeus azonban „alacsony termetű volt”; és hiába volt gazdag, hiába volt „feje a

vámosoknak”: amikor meghallotta a Jerikóba bevonuló tömeg zsibongását és kijött a házából

és megállt az út mentén, „mert szívesen látta volna Jézust szemtől szembe”, azért még senki

sem csinált helyet neki, hogy láthasson, és semmiféle ügybuzgó hang nem emelkedett, hogy

így kiáltson: „félre, félre, tágítsatok innét, nem látjátok, hogy a gazdag Zakeus közeledik, az

erős és hatalmas Zakeus, aki látni akarja szemtől szembe Jézust!” Ezzel az aprócska emberrel,

ezzel a kíváncsi törpével nem törődött senki. Ügyet se vetettek rá. Illetve nyilván akadtak,

akik mégis vetettek rá némi ügyet. Nézzétek, a gazdag Zakeus, az inci-finci nábob! Azzal

bizonyára jól oldalba bökték a tolongásban, ráhágtak a lábára, bosszúból, amiért gazdag és

vámos és ráadásul apró termetű; addig taszigálták, csak mintha véletlenül tennék ebben a

tülekedésben, míg egészen ki nem szorították az út legszélére, s onnan is tovább, az árokba.

Onnét aztán még kevésbé láthatta szemtől szembe Jézust.

Senki nem tudósít róla, miért akarta minden áron Jézust látni. Talán nem is tudta senki; ezt

elfelejtették megkérdezni tőle. Valószínű, hogy ha megkérdezik, Zakeus maga sem tudott

volna válaszolni. Esetleg úgy felelt volna, mint a gyerek, ha faggatják: csak. És ezzel az

együgyű felelettel Zakeus mégis a lehető legbölcsebben felelt volna.

Mert miért jut eszébe hirtelen egy vámosnak, hogy szemtől szembe lássa Jézust? Miért szalad

ki hirtelen a házából, hagyja ott egy teljességgel érthetetlen pillanatban az üzletét, a vagyonát,

a kincseskamráját, a terített asztalát? Valami azt mondja benne: okvetlenül látnom kell. Nem

csak messziről, mint egy fölvonuláson, vagy egy színházban. Szemtől szembe kell látnom.

Nem vagyok méltó rá, hogy a hajlékomba jöjjön, ilyen esztelen vakmerőséget álmodni sem

mernék, de ami a látását illeti: látnom kell, lehetetlen, hogy ne lássam, egész életem azon

függ, hogy lássam. Szemtől szembe. Hogy belenézzen a szemembe, és én az övébe. Ajtót-

ablakot tárva-nyitva hagytam; lehet, hogy közben kirámolják a házamat, kirabolják a

kamrámat, mindenemből kifosztanak. Mindegy. Az a fontos, hogy szemtől szembe lássam.

De hiába ágaskodott, „a tömeg miatt nem láthatta”. Néha mintha csak azért volna Jézus körül

ez a „tömeg”, hogy ne láthassák tőle Jézust azok, akik szemtől szembe látni akarják. A

„tömeget” látják; a „tömeg” eltakarja előlük Jézust: Zakeus áll az árokparton, és sem Jézust

nem látja, sem azokat, akik ott vannak egészen közel hozzá, olyan közel, hogy lépésüket

önkéntelenül az ő lépéséhez igazítják. Ezeket egyelőre nem látni. Csak azokat, akik önhitten

és magabiztosan vonulnak, büszkén és vállasan, időnkint oldalt pillantva, az ilyen árokszélen

rekedt aprócska Zakeusok felé, gúnyosan és fölényesen, amiért ezek a Zakeus-fajták csak az

árokparton szoronganak, amiért nem nőttek elég nagyra, akkorára mint ők, s amiért aprócska

Zakeus létükre mégis látni akarják Jézust. Ráadásul szemtől szembe.

Jézus vonul a pusztában, Jézus vonul Galileában, Szamáriában, a Jordán pártján, egyik

Jerikóból a másikba, a világ végezetéig, és körülötte a „tömegben”, a tömeg legkülső

gyűrűjében változatlanul, Jerikóból Jerikóba ott vonul mind a világ végezetéig ez az élő

elutasítás, a kevélységnek, az erénygőgnek ez az élősövénye, ez a tüskéivel kifelé fordult élő

kerítés, ez az élő fal, amelytől nem látni Jézust.

Azt mondják, ha nem szóval, akkor a szemükkel, a járásukkal, a válluk mozgásával, az ajkuk

biggyesztésével: „Bűnös vagy, Zakeus, maradj a helyeden, ne tolakodjál előre, a mi utunkra, a

mi soraink közé. Sose furakodjál te, gyarló vámos, az igazak seregébe. Sose akard te szemtől

szembe látni az Urat. Nem vagy méltó a látására; ha jól meggondoljuk, még a mi látásunkra

sem vagy méltó. Húzd meg magad, te szégyentelen kis Zakeus. Miféle szemtelenség dolgozik

benned, hogy azt képzeled, ilyen könnyű az út a magadfajtáknak az Úrhoz? Nem,

barátocskám! először a mi saruszíjunkat kell megoldanod, a mi lábunkat megmosnod.

Egyelőre azonban nem érünk rá megengedni neked, hogy megoldd a sarunk szíját és lemosd a

lábunkról a port. Előbb azt is ki kell érdemelned, Zakeus. Addig várj a sorodra, lehetőleg

minél távolabb innét”.

Zakeus azonban olyan rettenetes erős szomjúsággal kívánta szemtől szembe látni Jézust, hogy

elengedte füle mellett azoknak a szálfanagy igazaknak az intelmét, akiktől nem láthatta

Jézust. Esztelen kívánkozásában elfeledkezett róla, milyen nevetséges, amikor egy ilyen kis

törpe szaladni kezd; nem is szalad, hanem inkább gurul, akkora port verve maga körül, hogy a

szálfanagy igazak botránkozva húzzák ki magukat még félelmesebben szálfanagyra – és olyan

sebesen, mint a labda, melyet egy kéz ellenállhatatlan erővel elhajít egy távoli, biztos cél felé.

Szóval mindenről elfeledkezett, kivéve Jézust, és azt, hogy szemtől szembe lássa Őt, és

kivéve azt a fügefát az út szélén, a fordulóban. Futott mint a nyúl, aztán kúszott mint a

majom, és egyszer csak fönt volt a fügefán. „Hogy láthassa, mert arra kellett elmennie.”

És már jött is, már oda is ért, már föl is tekintett; és föltekintettek a többiek is. A legszélsők

fölháborodva Zakeus pimaszságán; a belsőbbek elnéző mosollyal; a legbelsők, akik közvetlen

közel voltak Hozzá, szeretettel. Zakeus pedig ült a fügefa tetején és nézte Jézust, szemtől

szembe.

Nézték egymást, szemtől szembe, csöndben. Akkor Jézus így szólt: „Zakeus, szállj le hamar,

ma a te házadban kell megszállnom.”

Zakeus pedig „sietve leszállt és boldogan fogadta”.

A kert

A b.-i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a kettőtől, van egy kis

kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb vonat ablakából is mindössze néhány

másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó, se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert,

tavasztól őszig virágban.

Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat szór, palántákat

duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön valahonnét, és megöntözi a

növényeket. Kút nincs a közelben; talán kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy

késő este; mert a kertben soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.

Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó mozdonyfüstben?

Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a vonat ablakán, tavasztól őszig

virágot lásson?

Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait lássák, és

nem az, hogy tudjanak róla. Egy Névtelen, aki a világnak azon a parányi pontján évről évre új

lapot ír a virágaival egy Kódexba, amelyet még a leglassúbb személyvonat ablakából sem

olvashatni tovább egy-két másodpercnél.

De aki olvasta, sosem felejti el. Az tudja, hogy van legalább egy pontja a világnak, ahol évről-

évre kivirul ugyanaz a kert, ugyanannak a névtelen szorgalomnak a szeretetében.

Tömörkény István

NAGYCSÜTÖRTÖKÖN

Öreg katonák nyitnak be déltájban a kis vendéglő szobájába, egy pohár sör irányában. A

vendéglősék ülnek az asztalnál, és eszik a délebédet. Van leves is, zöldfőzelék is, hús is az

asztalon. Azt mondja egy vén fegyveres nekik.

- Hát maguk is pogányok?

- Már miért? - kérdezi a vendéglősné asszony.

- Miért? - kérdezi vissza a katona. - Hát hiszen most a nagyhétben vagyunk. Aztán ma

nagycsütörtök napja van.

- Hát aztán?

- Hát aztán? Hát nagycsütörtökön böjtölni köll, vagy mi?

- A másik világban volt az úgy - mondja rá az asszony.

Ebből disputa támad. Kell-e, vagy nem kell? Az egyik azt mondja, hogy kell, a másik azt

mondja, hogy nem kell. A más asztaloknál levők is beleszólnak, mintha ma egyében se

lehetne gondolkozni, mint ezen a fontos kérdésen. Vannak, akik annak a katonának a pártján

vannak, aki pogányságnak tartja a nagycsütörtöki bő ebédet. Mások az egészen ellenkező

oldalon való álláspontot vitatják. Amely szerint éppen nagycsütörtökön szabad bőven enni,

mert az utána következő nagypénteken úgy sem szabad enni.

- Hiszen éppen ezért nevezik zabálós napnak.

- Ohó, azonban - véli az ellenpárt - az nem úgy van. Lám az emberek némely része nem tudja

a vallást, sem a kalendáriumot. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy nem a nagycsütörtök a zabálós

nap, hanem a farsangi csütörtök. Hát az mikor van? Sok csütörtök esik bele a farsangba. Egy

újabb ok arra, hogy a vita az úgynevezett szélesebb mederbe terelődjön. Egy sánta katona

leszedi a falról az akasztós kalendáriumot, időszámításokat csinál. Latin szavak hallatszanak.

Okuli, letáre, judika, palmáre, miegyéb. De sehogy sem tudnak egy gyékényre jutni.

Mérgesen kiáltja egy népfölkelő: - Nem tudtok a valláshoz sömmit. Pogányság az, ilyesmit

beszélni. Most van a zabálós nap, nem pedig a farsangon. Mit tudtok ti a valláshoz?

Egy másik mondja:

- No, de most éppen jó helyre jutottatok a beszéddel. A vallás. A talián püspök, a francia

püspök, a belga püspök, meg a többi vadkácsanyelvű püspök mind azért imádkozik, essön

ránk a fészkes fene csőstül. Azt akkor még arról veszekedtek, hogy mikor van a zabálós nap.

Ne beszéljetök itt vallásról, nem ide való az, inkább igya ki mindönki a sörét, aztán gyerünk,

mert félkettőkor állni köll. Összevissza van kavarodva már úgyis annyira a sok vallás, hogy

ha az Úrjézus lejönne megint a földre járni, nem találná mög köztük, hogy melyik az övé. Már

hogy az a bizonyos.

Erre egy kis csönd támad. Az emberek elmélyedve hallgatnak. Egy csupaszínősz népfölkelő

csendesen mondja:

- Ne okoskodjatok. A vallás olyan, mint ez a magyar nadrág, aki rajtam van.

Rátámadnak: - Ejnye, János bácsi, hát már így még se köllene beszélni.

- No - mondja a János bácsi, a szentséges agg csont -, azért az mégis csak úgy van, ahogy én

mondom... Mert ide hallgassatok. Ez a magyar viselet, ez az enyim, szép, mert kevés vitéz

van rajta. De nézzétök mög az urasági hajdúnak, vagy pedig a megyei huszárnak a nadrágját:

az úgy ki van hányva vitézzel, hogy nem is látszik tűlle a nadrág. No. Hát némelyik vallást is

úgy kihányták a papok sallanggal, hogy a sallangtúl már nem is látszik a vallás. No.

A vén szentségek elhallgattak. Csak csendesen mondják egymásnak, hogy kitalálósfejű ember

ez a János bácsi, mert íme, milyen különös példázatai vannak neki.

1916

A NAGYVÍZ

Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól, mert édesapámék átmentek

Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe a püspöki uradalomtól. Ott jártam iskolába, s

hetvenkilenc tavaszán a harmadik gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium

volt, a reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstul együtt csak négy tanára

volt. De abból is egy egyúttal pap is volt, Szalárdy Antal tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek

délután el kellett menni temetni, akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor

engem küldtek le az első vagy a második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz, hogy

húzzam ki valahogyan az időt a négyórai csengetésig. E megtiszteltetés kedves anyámékat

boldoggá tette, én pedig szigorú igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak a bizalomra. De

kellett is erősen tanulni, mert alig nyolc-tízen járván egy-egy osztályba, körülbelül minden

órán minden gyereket fölhívtak a leckéből felelni. Nem lehetett úgy spekulálni, mint itthon a

népes piarista gimnáziumban tettük, hogy ha ma feleltem latinból, bizonyos, hogy két hónapig

nem kerül rám a sor. Szóval, ott nemigen heverhetett a könyv, ha az első helyet meg akarta

tartani "az ember". De mégis, ezen a hetvenkilencediki hideg, szeles márciusi estén nemigen

ment a tanulás. Cajus Julius Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota

Gallia divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae, aliam Aquitani, meg mi egyéb,

de hiába, nem ment, mély aggodalom ülte meg a szíveket Szeged iránt, amely már napok óta

vívta az élet-halál harcot. Kedves apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába, pipáját a

dohányos-szitából megtöltötte, s elfeledett rágyújtani, a lámpába tekintett mereven, kinézett

az ablakon a sötét piacra, nagy, piros selyemkeszkenőjével törülgette a homlokát, anya

kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg csak legyintett egyet némán a kezével, s szótalan

kiment, hogy újból bejöjjön.

Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött, s régi paraszti időjövendölés, hogy Gergely

meg szokta rázni a szakállát. Vihar volt ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait, s a

nagypiacon süvöltve ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége - sóhajtotta anyám,

s az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek el az ablak alatt, és szintén azt mondják:

Szögednek vége... Gergő sógor mögrázta a szakállát.

Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula császár idejében hol laktak a

belgák meg az akvitánok. Letettem a könyvet, s kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti

kaszinóba járván, a város egyetlen kávéháza a jómódú polgárság gyülekezőhelye volt. A

makói népviselet tisztes fekete ruhájába öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú zsidó

gabonakereskedők, néha egy-egy ősz szakállú török zarándok, aki Gül Baba felé való budai

útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház rendes esti képe. A búzakupecek a Lloydot és

a Fremdenblattot olvasták, a török egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon

játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál gyertyavilág mellett

rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban nem volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem

dákó. Valami nagypénteki szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes, egyszerű,

nyilvános helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély kedvetlenséggel töltötte el a népeket.

Valami különös megilletődés volt ez. Szeged még állt, de már mindenki sejtette, tudta, hogy

ezen a viharos, süvöltőszeles éjszakán el fog veszni. Egy tisztes polgár, Görbe Sámuel

presbiter mondja egy asztalnál a nagy csöndben:

- Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer katonát kellett volna

kirendelni a szegedi töltésekre, hogy fölváltanák az elfáradt népet. Nem tették. Majd

megbánják még. Úgy lehet, a jövő tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok az

urak odafönt Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza megharagszik.

- Nono - mondta Diós-Szilágyi uram -, a rabokat már elvitette. Hogy valahogy bajuk ne essen.

Azok voltak az elsők.

Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy ott az emberek ezeket a

szavakat beszélték. Makón szerettem lenni mint gyerek. A nagy vendéglő udvarának

változatossága az ő különféle népeivel, medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik

franciául beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás törökökkel, a megyegyűlésekre érkező

vidéki, előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a gyermeklélek figyelmét. A pajtások között jó

cimborák, az iskolában kedves lelkű tanárok, s a kávéházban, ha nem volt lefoglalva az asztal,

szabad volt billiárdozni: mi kell a gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem éreztem haza, a város

és a rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor kimondatott, hogy Szegednek vége, a

hirtelen támadt fájdalom erőt vett rajtam, s kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák

a könnyeimet. S az udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a kocsisok, hogy

Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a szakállát. Nincsen az a töltés, amelyik ezt a

szelet kiállja.

A szülővárosnak vége van tehát... Voltaképpen nem is szülőváros. Cegléden születtem a régi

vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg volt hatvanhat karácsonyán, így nem is vittek be

keresztelni a városba, hanem a papot hívták ki az állomásra. Aminél fogva előállott az a

sajátságos helyzet, hogy sosem voltam még abban a városban, amelyben a keresztlevél szerint

születtem. Aminél fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak az a város a szülőváros,

amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait barátságosan méhébe fogadta.

Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már tudtuk. Makó ugyan akkor

még meglehetősen távol esett a forgalmas világtól. Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem

járt, ma sem jár. Kocsival közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de arra a rossz

út miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak, Torontál megyén keresztül. Erre ment a

kétkerekű talyiga is, amely a postát vitte, ha ki nem rabolták az útonállók, azután aztán

szuronyos, fegyveres katona ült a kocsis mellett a talyiga bakján. A csendőrség nemsokára

véget vetett ezeknek az állapotoknak, de akkor bizony még nem nagyon volt bátorságos az út.

Távíróhivatal azonban volt már akkor is, oda érkezett az első hír, s onnan szétfutott a csendes

városba nagy hirtelenséggel. Arról azonban, hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj,

vagy csak olyan, ami könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok tudtak róla,

de még nem publikálták. Volt ugyan egy hírlap, de az csak egy héten egyszer jelent meg,

szombat esténkint. Annak a tudósítására tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás

posta sem járt, hogy legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.

Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek s nagyvendéglő udvarára. A két

legelsőn festett képű lányok, akik viháncolva ugráltak le a kocsiderékból. Az emberek

bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi kocsik jöttére a kávéházból kicsődültek: hát

előbb a rabok, azután ezek... Később azután jöttek mind többen mások is. Azonnal mindjárt

megkezdődött a menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás, és a nemes csizmadia-

testület olyan alkalmas patkolt-csizmákat osztogatott, hogy azokhoz fogható kevés

tartózkodik a világűrben.

Estefelé jött egy kocsi rokon is. A túlsóparti szőregi rác fuvarosok ugyancsak kihasználták a

bajt. Rendes körülmények között "féderes üléses, kivágott derekú", szóval az azon idő szerint

való fölfogás szerint "úri" kocsin négy forint volt a fuvar taksája. Ekkor azonban a

kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is elkívántak harminc forintot.

- Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban - mondta rá a menekültek

keserű humora.

Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak, hogy hát mi történt, és hogy

hát a többiekkel mi van? A napok óta tartó izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől

elcsigázott szegény hazátlanjaink nemigen tudtak a kérdésekre felelni.

- A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a többiekkel mi van, nem tudjuk.

Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótlanul ültek, s az elébük tett melegítő

italokra olyformán néztek, mintha azt kérdeznék: hát ilyen is van még a világon?

Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt, hogy ma ne menjek föl az

iskolába, fog a kocsis, menjek át vele Szegedre, s ha van ott még rokon, hozzam el. Mert talán

azért nem jönnek, mert nincsen alkalmatosság, amin jöhetnének.

A megbízatás nagyon megörvendeztetett, s vidáman készülődtem az útra. Nem ritkán jut

eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az eszembe jut, mindig el tudok gondolkozni az

akkori meg a mostani gyermeknevelés fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más szülőnek

eszébe, hogy egy tizenharmadfél éves gyereket olyan körülmények között, mint akkor voltak,

megbízatással útra bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek látszott. Mint már

nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a háznál, de ezek nem ismerték a szegedi

rokonok lakásait, s nem jutottak volna semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és

hegyes, kiviaszkolt bajuszú, negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis, annak a szárnyai

alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember. Mint néhány forradás mutatta a mellén, annak

idején a kozákok dárdáit is megtapasztalta.

A kocsit jól ellátták gúnyával, pokróccal. Sándor bácsi a bakon az úti pipára gyújtott. Vasút

nem lévén, egyúttal fuvarosok is voltunk, s a kocsi bejárt hol Vásárhelye hol Szegedre. Az

öreg Sándornak rettentő hosszú cseréppipája volt, abban egy tömet dohánynak el kellett

tartani akár Vásárhelyig, akár Szegedig. Pedig Szegedig akkor körülbelül három óra volt az

út. Hát mentünk, a szürkék kocogtak, átmentek a Maroson, a kiszombori erdőben (azt is

kivágták már azóta), kékes köd legelt a makkfák lábjában, áthaladtunk Ferencszálláson,

elértünk Klárafalvára, amelyet rácul Kukutyinnak hívnak, s ezen minőségben ott van a világ

közepe, másodsorban az értelmetlen embert oda szokás küldeni zabot hegyezni. Az útszéli

vendégfogadó ajtajára oda is volt írva nagyobb igazság szempontjából: "Itt a világ, közepe, ha

nem hiszed, gyere be." Ezúttal bajos dolog lett volna belemenni, mert tele volt az országút

szemközt jövő kocsikkal. Utasaik meg is bámultak minket: szerencsétlenek, hova mentek ti

oda, ahonnan mindenki menekül? A fogadó előtt sok kocsi állott, hideg volt az idő, s az

emberek pálinkával élesztgették magukban a melegséget. Sándor bácsi sok bajjal

parancsolhatta ki magának a kocsira a maga porcióját.

A belső részek melegítésének elég tétetvén, a szürkék tovább kocogtak. Átmentünk Deszken,

s azon túl már, valamely útkanyarulatnál, a lapos tájon odalátszottak a magasabb szegedi

épületek. A tornyok és a belső város kétemeletes házai. Később, Mikes Kelemen szerint, sok

más vidékre helyezte el a kenyeremet az Isten, több ízben voltam esztendőn át távol várostól,

hazától, de a visszatéréskor soha nem éreztem azt a kimondhatatlan örömöt, mint ekkor,

ahogy a város tornyait megláttam. Ide csakugyan illik a frázis, hogy szerettem volna, ha

szárnyai nőnek a lovaknak, s biztattam is Sándor bácsit, hogy gyorsabban, gyorsabban,

Sándor bácsi azonban csendesen szólt vissza a nagy pipa mögül, hogy lassan érünk messzire,

ifijúr, amiben megint neki volt igaza.

Kétszeresen is. Már ahogy Szőregre értünk, mondták a szemközt jövők, hogy hiába mennek,

úgysem eresztik be magukat sem. Hiába lett volna minden sietés. Újszegeden, amely akkor

Torontálhoz tartozott, a vármegye lovas pandúrjai meg is állították a kocsit. Nem lehet

bemenni, mert nagyon sok a hajóhídon a szemközt jövő. Nem szabad ellenük menni.

Tanácstalanul álltam. Az egész úton a szabadító hős szerepében tetszelegtem magamnak,

most meg íme, csak az vagyok, ami vagyok: gyámoltalan gyermek. Valaki mondta azután,

hogy hiszen gyalog be lehet menni, Sándor bácsi is mondta, hogy csak menjek be, ő majd

megvár. Így az öreg fahídon tolongók között átfurakodtam, s egyszerre elvesztem, eltűntem a

nagy sokadalomban. A belső városnak egy kis része, a legmagasabb hely mindjárt a Tisza-

parton szárazon maradt, s most minden élő, aki el nem szaladt hazulról, erre a kis darab

szigetre szorult. Itt eleven, nyüzsgő élet élt, miután a siralom jajszavain már mindenki átesett,

és az Istenbe vetett törhetetlen bizalom nyomán, a megpróbáltatás után, az új erő beleköltözött

az emberekbe.

Ó, hiszen bizonyára maradt még szomorúság, nyomorúság és kétségbeesés, de azok e

helyeken nem mutatkoztak, s elbújva voltak szokásuk szerint. E kis sziget néhány utcáján

sietve jártak az emberek, s bár akkor még nem volt divat a sárga cipő, sokan mégis abban

jártak, mert nem volt rá érkezés az új borjúbőrcipőt, amit akkor még nem árultak feketére

festve, be is subickolni. A parti töltésen gyékényponyvák oltalma alatt hevenyészett

vendéglők, sült a hús a szabad tűzön, és pirult a vaslábasban az illatos tarhonya.

Ahol víz volt, de sekélyebb, padlókon jártak az emberek, s az egy-két itthon maradt fiáker is

fuvarozott a vízben azokon a helyeken, ahol olyan sekély volt, hogy nem folyt bele a kocsiba.

Beljebb, a mély, vizesebb utcákon különféle vízi edények jártak-keltek, a halászladiktól

kezdve a műszaki katonák vaspontonjaiig; volt, aki hirtelen összebarkácsolt tutajon, volt, aki

mosóteknőben haladt a dolga után. Hűvös idő volt, de napfény feküdte meg az elöntött várost,

s a belső részeken, ahol a víz romlását még állták az erős téglafalak, olyan volt, mint valamely

Velence, bár a víz piszkos volt és szemetes, s ott, ahol festékkereskedéssel is foglalkozó

matralista-boltokat (a fűszerkereskedés neve volt ez akkor a Materialen-Waaren-Handlung

nyomán) öntött el, ott az elolvadt festék folytán tarka-barka volt a színe. Ilyen volt a színe az

elöntött patikák körül is. Itt az volt a furcsa, hogy vízi jószág, a kacsa meg a liba is

belepusztult az áradatba, amelynek a vizét a sok beleolvadt patikaszer megmérgezte.

E kavarodásban, ami akkor volt, kerestem a rokonokat. Az egyik szerencsével járt, a háza kint

maradt a száraz szigeten, s neki is, mint a szárazon maradt többi kevésnek, abban főtt a feje,

hogy hol adjon helyet annak a sok hajléktalanul maradtnak, akik az ősi rögöktől a

nyomorúságban sem akartak távozni.

Sokan, történetírással foglalkozók, úgy vélik, hogy az egykor három községből állott város

neve az egykori, írástalan időkben Sziget lett volna. Ezen elmélkedés akkor valóra vált, a

megmaradt rész csakugyan sziget volt, arra menekült, aki bírt, és lakót találtak a házak

pincétől a padlásig.

A másik rokonnak amolyan félszerencse jutott osztályrészül. Mint a vásárra járó mészáros

szokta volt hazatéréskor mondani: no, anyjuk, hatvan forint a nyereség, kilencven a veszteség.

Nyomdász volt, könyvkereskedő, lapkiadó, s abban az időben már özvegy asszony. A

villamos most éppen ott szaladgál, ahol akkor nagy háztelkének virágoskertje állott. A ház a

szigeti emelkedés oldalában feküdt. Másfél méteres víz állott meg a telken. A ház alacsony

volt, azt elvette, s apránkint düledezett, hol egy fal, hol a másik omlott össze. Az udvar

emelkedő részén az újabb nyomdaépület már magasabbra készült, csak a küszöbig ért a víz, és

nem is haladt tovább. Oda menekültek, s oda hordták a boltból is, a házból is, amit lehetett.

Hordók voltak az udvar vizén, a hordókra keresztben létrák fektetve, ez volt a járda, s ahogy

omlott be apránkint a lakóház, innen csáklyázták ki azokat a tárgyakat, amik a víz színén

úszva maradtak. Amit nem értek el csáklyával, annak utánaküldték a kutyát. Kihozta, és

mondhatni, házbeomlás még kutyának annyi örömet nem okozott, mint éppen ennek.

Mikor odaértem, éppen egy kis derű futott át a szomorúságon. Az omló házból valahogy

kicsáklyáztak egy nagy aranyrámás tükröt, s más helye nem akadván, felakasztották a

kapubolt alá. Ott volt menekült egy szegény öreg rokonasszony is, az ennek láttára siralmasan

mondta:

- Ne oda tegyék, sógorasszony, azt a szép tükröt, mert ott lekopik, mert ott mindenki belenéz.

Nevettek a nyomorúságban, bár aznapon aggodalmas volt, hogy nem hág-e följebb a víz?

Mert akkor vége a sok drága nyomdagépnek. Úgy volt azonban, hogy a felsőbb hatalmak már

megelégelték a szíjostorsuhogtatását: a víz megállott. A néni, akit menekülésre invitáltam, a

nyomdaház ablakaiból átnézett a telek túlsó oldalára, ahol apránkint rogyogattak a vízbe

annak a háznak a falai, amelyben egy élet boldogságát élte át. Megköszönte a szívességet,

küldte a rokoni tiszteletet, és azt mondta:

- Eredj csak haza, fiam. Mondd meg otthon, hogy amíg itt minden össze nem dűl, addig én

innen nem megyek el sehova.

1912

ASSZONYI OK...

János idevaló ember, s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla szólni, hogy no, hát János

bejött a városba a vidékről. Nem szükséges János neveit teljes egészében emlegetni, e kor

nem arra való. Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő

Nagymihályék családjából származó, s a neve ezen értelemben Kiskasza Vadlövő

Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem arra való a betű, hogy

fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A történet így is hosszadalmas, mert el kell

mondani benne, hogy János miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd

faluból lányt vett el, s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája, földecskéje,

János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az adója is alighanem kisebb, s mikor

a maguk földjén odakint nincsen dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a

falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál odáig.

Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint éppen nem volt munka, s János bejött a

városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a földet ásta valamely ház alapjánál, este

megkapta érte a pénzét, s haladt kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az

utcákon, esni kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja, hogy ezelől födél alá megy az

ember. Ott van épp útban az elevenhalott asszony korcsmája (még életében megcsináltatta a

koporsóját és halotti ruháját: innen a furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az

elfogy, majd csak eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is

elfogy, s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák. Időnkint kitekint,

hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé mégiscsak odajut János, hogy ez olyan

országosforma eső, mely talán holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy.

Elindul. Sötét van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit világít,

különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a kerítésekbe kapaszkodva kell

elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák

fölébrednek, s igen nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér, és kocog az

ablakon, előbb halkan, azután erősebben.

- Ki az? - kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.

- Én! - feleli János önérzettel.

- Hejnye, kutya, akasztófára való betyárja! - kiabál az asszony. - Hát ilyenkor gyüsz haza? Ne

félj, ide be nem töszöd a lábad.

- Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót! - rendeli János.

- Nem nyitom én! - pöntyög vissza az asszony. - Ide be nem eresztelek, akasztófa virág! Eredj

vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!

Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint végig kapaszkodik a

kerítéseken, följut a töltésre, s visszajön a városba. Egy óra múlva már ismét csak ott van az

elevenhalottnál.

- Aszonták otthon - mondja -, hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt vótam eddig, hát

ide gyüttem.

Hát jól van. János leül az asztalhoz, s ott van még másnap délben is. Mint este is. Már

költögeti a pénzt ugyancsak, és nótás kedvében van. Még éjszakára sem megy haza, mert

teljes igazában véli magát. Odakint a faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt

sem tudja, mittevő legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne

haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az apjához, aki

bürgékkel bajoskodó juhászos ember, elmondja neki a dolgot, és könyörög, hogy menne be a

városba, és keresse meg az urát. Hümmög az öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit

beszéljünk, mégsem szabad ilyen tetteket követni el. No, megígéri, hogy bejön, fölkeresi és

szép szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós botot, és megindul.

A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út ott haladt el az elevenhalott mellett, és

kihallatszik János dalolása. Mára hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket

szedi elő, s most épp annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a hízott libát.

Sok cselédje volt Ábrahám szomszédnak, hízott libája meg csak egy: így az elosztás nagyon

sok gondot okozott, s talán ezért is foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János

éppen, hogy... Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig bruder mög az vékony szalonnáját...

mikor belép a kocsmaszobába az öreg, így szól mérgesen:

- No!

János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:

- Gyék kend ide, édösapám!

Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni.

- De várjék kend csak - biztatja János -, majd összevágom egy kis szoldával.

Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél

hordja el a haját. Miféle dolgok történnek.

- Hát... - kezd a beszédbe az öreg.

- Hát - vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre -, tudom én, ne is mondja

kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az

embört! Kenddel is csak ezt csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se

hagyta magát.

- Én? - szól az öreg. - Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam, akármit csinált is.

Mert nem ű parancsol.

- Persze hogy nem ű - hagyja rá János jóakaró biztatással. - Az természeti dolog. Ne is

engedjön kend neki sohase.

- Nem is... - mondja amaz, s önt a poharakba.

- Maga magának minek önt kend? - kérdezi János.

- Már mér nem öntenek?

- Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.

Így évődnek délig, azután estig. Hogy a János zsebe már nem futja, anyagiakban az öreg

intézkedik, és okvetlen "hangászokat" akar. Valami darabban maradt bandából kerül is három

cigány. De hisz elég az éppen. A klarinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely

szerint: A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra, Legelteti nyáját, Fújja

furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát. - Lehetetlen az ilyent táncolás nélkül kibírni. Az öreg a

juhászost járja, és ütögeti tenyérrel a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság

mértéke is, mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.

Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Feketekávét akarnak inni, sokat. A kedv már

igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják ama kunos nótát, hogy: Cintányérban,

cintányérban aprószőllős pogácsa, Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. - A zajra

rendőrök jönnek elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol a

legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba tessékelik a magyarokat, s

ott némi vergődés után elalszanak a szalmazsákon. Az öreg még álmában is szaval: Bort hozz,

kutyafülű...

Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbíró előtt állnak a csendháborítás miatt.

- Ejnye, ejnye - feddi a bíró Jánost -, már hogy lehetett ekkora italozást csapni?

János szigorú haptákot áll, és szól:

- Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.

Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány felé, hogy nézze csak, hát a dolog

csakugyan asszonyi ok miatt történt...

1899

Károlyi Attila A legrégebbi szegedi iskola

Az alapítás (1720)

-ben,

vezetésére, az ifjúság tudományokra oktatására és nevelésére . Az iskola alapító oklevelét III. Károly király 1720. február 20-án írta alá. A magyar rendtartomány tizenkettedik kollégiuma lett a szegedi, a beiskolázási körzete kétszáz éven át közel 50 ezer km2-nyi terület. 1720. július 11-én érkezett a városba Pál, Demjén és Orbán atya. Szerény körülményeket találtak, a hatszobás, rendház számára szolgáló roskadozó épületet

épületét kapta a várostól. 1789-ig a plébánia, a stólapénz volt a piaristák szegedi sének anyagi alapja. Mivel az alapító nem tudott létrehozni egyszeri nagy

alapítványt, ezért vállalta az atyák költségeinek biztosítását, az iskolaépület és a rendház -ig tudta

teljes Az intézmény 1898-

A szabad tanrendű oktatás kora (1721-1777)

ezeti,

hatosztályos latin iskola volt 1777-ig a szegedi. Földrajzot, számtant, hazai történelmet, newtoni fizikát is oktattak. Gyakorlati tudást nyújtott a szépírás, a számtan, az elemi jogi ismeretek, az okiratok szerkesztésének tanulása, humanista iskolaként adta a latin nyelv, irodalom és kultúra ismeretét. 1757- a magyar nyelv oktatását is tartalmazta, ami nemcsak nyelvtanítást, hanem a hazai kultúra átörökítését, a nemzettudat formálását

10

ki, akik a várost épp a magyar nyelv megtanítása miatt

választották. A kegyes iskola azt jelentette, hogy tandíjmentes

fogadták, hanem az ortodoxok, a zsidó vallásúak és a protestánsok gyermekeit is. Az intézmény rangot és tekintélyt adott

és

Az állami tantervű oktatás első időszaka (1777-1850)

A Magyar Királyság területén 1777-

létrejöttét, és megmerevítette a gimnáziumi képzést. 1777 és 1806 között ötosztályos latin iskolak

kísérletet mutatott be, 1785. július 6-án Montgolfier- 1806-ig a kegyes iskolának 23.916 tanulója volt. 1848/49-ben a bölcsészeti

Ennek a korszaknak szegedi diákja

A város két évfolyamos bölcsészeti képzés, azaz

1792 és 1850 között 10.661 bölcsészhallgató járt a líceumban, de csak 10% a szegedi létre, az Alföld meghatározó szellemi központja lett.

-ban lett kész az ígért új iskolaépület.

kú képzés volt,

- végzése után lehetett beiratkozni. A céhmesteri cím megszerzéséhez

a szakképzés városi tanodája, a reáliskola. 1840-ben a tanulók önkép

alapítottak. A piarista atyák a szegedi értelmiség meghatározó csoportját alkották.

A főgimnázium korszaka (1850-1919)

Nyolcosztályos gimnáziumként 1945-ig

az érettségit. Tóth János atya 4000 diák számára szervezte meg az elemi oktatást, a Szeged környéki tanyai iskolarendszert. Az 1879-

-ra készült el

12 az új épület. A Monarchia egyik legnagyobb magyar középiskolája volt, évente közel 900 diákot nevelt. 1806-tól 1920-ig az évkönyvek 38.049 szegedi és 37.371 vidéki tanuló számát rögzítették. Az I. világháború alatt a katonaság több termet lefoglalt. A tanárhiány miatt

v, az épületet francia antant csapatok szállták

meg. E korszakban tanult az iskola falai között

A humán gimnázium időszaka (1920-1944) 13 A diákok létszáma nem csökkent, de a szegediek aránya 70 % felettivé vált. 1922-ben az iskola új elnevezést kapott: A kegyesrendiek vezetése alatt álló szegedi városi római katolikus Dugonics András Gimnázium. 1924-1945 között az ország egyik

1920-ban szervezték meg az iskolai cserkészcsapatot, 1924-ben a sportkört. Az épület 1944-ben kárt szenvedett, német majd az orosz csapatok foglalták le, angolszász bombázásban sérült. Híressé vált diákja volt Bálint Sándor,

Bibó István, Sőtér István, Straub F. Brunó, Pauncz Rezső, Graselly Gyula,

Gyulay Endre, Ferenczy Lajos, Paskai László, Kovács Mihály.

14 Az államosítás és iskolabezárás kora (1945-1950)

1944 októberében szállták meg az orosz csapatok Szegedet. A városparancsnok

az 1944-45-ös tanévben. A piarista gimnázium alsó osztályai 1945-

r. k. Szent Gellért Általános Iskola fe

megszüntetése miatt. 1948 júliusában, 226 tanév után az intézményt államosították. A szerzetesek közül csak hittanár taníthatott

egyházi iskola jogutódját egy tanév után megszüntették. A tanulókat

meg. 1950

15 Az újraalapítás (1991-)

43 éven keresztül nem oktattak piaristák Szegeden. Amikor az állam ismét

- a szegedi katolikus közösség, az egykori öregdiákok, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége

ával - kérték a rendet az iskola újraindítására. A város engedélyt adott ideiglenes épületekben a tanítás megkezdésére. 1991. augusztus 25- gimnázium fiúiskola lett, hatosztályos képzéssel egészült ki 1995-ben.

A minoritáktól kapták használatra a kollégium és a rendház épületét,

a templomot és a kétosztálynyi épületet.

az újrakezdéskor a tantestületben két szerzetes tevékenykedett, 1998-ig az igazgató világi volt. Szeged város, az egykori donátor ingyen biztosított telket új iskola építéséhez, a régi épületért az állam kárpótlást fizetett,

A gimnázium és kollégium felszentelése 1999-ben, Kalazancius napján történt. Az ünnepségen Orbán Viktor miniszterelnök a hit és hazaszeretet iskolájának nevezte a piarista iskolát, biztatta az intézmény ifjúságát, hogy

Az elmúlt évek alatt a Rosztóczy sportpályát alakították ki. 2001-ben

-14. évfo lyamon informatikus szakképzés. A Kulturális Központ 2003-tól szervez programokat. A 2005-2006- 2007- létre. Lezárul

A SZEGEDI ISKOLAÉPÜLETEK TÖRTÉNETE 10 2009-ben az új iskolaépület átadásának 10. évfordulóján emlékeztünk az egykori oskolák üzenetére. Még mindig a város legújabb oktatási tere áll a tanítás rendelkezésére. A múltidézéssel ismét átgondolhatjuk, hogy milyen célt, közösséget szolgált a szegedi piarista iskola. 1.

szegedi plébánia jövedelmével biztosította a donátor, Szeged Szabad Királyi Város. A piaristákat

hatszobás roskadozó épületet (Hatrongyos) jelölték ki számukra rendháznak. 1721-ben

-10-es évben összetákolt pestiskórház,

megszerezte a katona kórházat, amelynek három tágas szobája is tanterem lett. 1732- Nyolc öl széles volt, középen folyosó, annak két oldalán tanulószobákkal. Ötven évig állt fenn. A 12 szerzetes lakhelyéül szolgáló rendház 1733-ban, hat év építkezés után készült el a rend saját költségén. 1779- a támogatásával új rendházat alakítottak ki. 1789-ben az iskola II. József rendelete alapján elvesztette a

2. 1793. május 25-én rakták a le gimnázium alapkövét. A fenntartó nagy építkezésbe kezdett. 15000 Ft-b s a legtúlzóbb követelményeket

a Templom téren. A városvezetés megállapodást kötött a kegyes atyákkal több iskolatípus (ele mi

dtetésére.

A plébánialak a templom másik oldalára került. 1800-ban átadták az újjáépített, megtoldott oskolaépületet (gimnázium,

líceum, rajziskola, rendház). 1850- nítottak benne, több mint 4000 diákot. Hadiesemények

miatt többször katonai célra is igénybe vették. 1792-ben hadiraktár, 1849-ben kórház volt, az 1849-50-es tanévben csak másik három épületben tudtak tanítani. 3. A nagy árvíz 1879-ben nem tört be az épületbe, de megrongálta a falakat, több helyütt feltört a víz. 1885. május 19-én pályázatot írtak ki az építkezésre. Bachó Viktor tervét támogatták. A város 6200 m² területet adott az új intézménynek, a kormány 100 ezer forint kölcsönt biztosított, és 50 ezer forint támogatást ajánlott fel. A Kegyes Tanítórend és a szegedi társház 40-40 ezer forintot kölcsönzött. Erdélyi Mihály szegedi vállalkozó nagy lendülettel kezdte meg a munkálatokat 1885 májusában. 1886. október 7-én áldották

ák-Magyar Monarchia kor szakában évente 900 tanuló

11

Az alagsorban raktárak, közüzemi berendezések voltak. A földszinten az iskolaszolgák lakásait alakították ki, a jobb oldali hosszú folyosón a tantermek

emeleten további osztálytermek, irodák, valamint az igazgató lakása volt található. A második emelet a szaktantermeké és a (történelem-, földrajz-, természetrajz-, természettan-, vegytan-) szertáraké. Az épületkomplexumban kialakítottak irodalmi dolgozószobát, diák- és tanári könyvtárat, tornatermet. Magyar Gábor SP igazgató figyelme a berendezésre, a hatféle (diákok életkorának -, ill.

-ben francia antant katonák

eltüzelték a bútorzatot. A trianoni határ meghúzása után elveszett a beiskolázási körzet nagyobb része, ekkor már a diákság 70%-a szegedi volt. 1922-ben kapta az iskola A Kegyesrendiek Vezetése Alatt Álló Szegedi Városi Római Katolikus Dugonics András Gimnázium nevet. 1943-ban három tantermet foglalt le a katonaság. A németek a megszállás után hadi raktárként használták. 1944. július 3-án az angolszász légitámadásban megsérült a gimnázium épülete. Az ajtók és az ablakok tönkrementek, veszteséget szenvedett a természetraj 1945. január 26-án ki kellett üríteni a rendház épületét is, orosz katonai kórház költözött a helyére. A tanári és a házi könyvtárat a Múzeumba szállították. A szertári berendezések és a vált. 1944-45-ben mintegy 60 ezer orosz sebesültet ápoltak Szegeden. Október 16-án visszaadták a piarista gimnázium épületét. Az iskolai felszerelésnek, az 1943-44. tanévben kimutatott értékállománynak kb. a 20 %-a maradt meg: a falak,

-, gáz- és vízvezeték-hálózat. Használhatatlanná vált a tornaterem, a -án államosították a piarista iskolát.

Létrejött a Szegedi Állami Dugonics András Gimnázium. 1949. augusztus 31-én, 228 tanév

a középiskolások a Baross és a Klauzál Gimnáziumba kerültek, a felszerelés és a könyvtár több intézménybe szóródott. 4.

közösség és Kovács Mihály plébános (és piarista atya) kérte a rendet az iskola újraindítására. A város engedélyt adott a tanítás ideiglenes épületekben való megkezdésére. 1991. augusztus 25- -ig világi volt az igazgató, Kakuszi Béla Péter (1990-1998). Egykor szinte alig volt világi tanára a kegyesrendi gimnáziumnak, az újrakezdéskor Futó Béla SP, a köve -

és Urbán József SP érkezett Szegedre. A fiúiskola négyosztályos gimnáziumiként indult,

12 1995-ben egészült ki a hatosztályos képzéssel. Igazi szellemi intézmény volt, hiszen mint a kezdetekkor,

ban

minorita rendházban maradt a kollégium, a rendház, a könyvtár és a menza. 5. 1995-ben született meg az a kormánydöntés, amely az egykori iskolaépületért fi kárpótlásról intézkedett. A kifizetés három év alatt valósult meg (a Bokros- csomag 25 % áfával csökkentette az összeget). Szeged városa egykori donátorságát megismételve most is ingyen biztosított a beruházás számára 2,7 hektáros telket. A Franciahögyön két éven keresztül folyt az építkezés. Szeged legújabb iskolaépületét 1999. augusztus 25-én szentelte fel Gyulay Endre püspök. Orbán Viktor miniszterelnök tartott ünnepi beszédet. Az épület arculatának kialakításához

piarista diák) a spanyol egyházi, szerzetesi építészet motívumait és az alföldi, lakónegyedi környezet adottságait használta fel, amely a tanító rend

ki.A tantestület elvárásait is figyelembe vette a mérnöki iroda. Az épületkomplexum a kollégiummal és a tornacsarnokkal együtt 7000 m2 kisterem van benne. Mindegyik nagyterem 76 m2-es. Külön szaktanterme van az informatika (3), a biológia-földrajz, a kémia, a fizika, a rajz és az ének-zene tantárgyaknak. A természettudományos

, hanem a

A tornacsarnokban a játszótér (40x20 m-es) a kézi-, kosár- és röplabda, a floorball és

lszerelt konditerem található. A termek bebútorozásánál a tanulók és tanárok jó munkafeltételeinek (kényelmes székek, asztalok, katedra) megteremtését is figyelembe vette a rendi vezetés. Urbán József SP igazgató (1998-

13 jelképét látta. 2001-ben az egyházmegye és Gyulay Endre püspök (piarista öregdiák) támogatásából,

A közösség a rókusi plébániáho -14. évfolyamon szakközépiskolai képzés is folyik az épületben. Szilvásy László SP igazgatósága alatt (2003-2007) folytatódott

-sportpálya (kézilabdapálya) burkolatot kapott, a 100 m- -ben a rendházban

SP (2007-2010) szintén az építést is irányító igazgatók közé tartozik. A könyvtár az eredetileg kápolnának kialakított térbe költözött, 2007 nyarán emeletes lett. A dobópályát az atlétika

-ban sporttagozatos képzés indult. Közösségi tér (középiskolás játszótér és közösségi kulturális

-ben. Az iskola informatikai eszközökkel

Az újraalapítás kora lezárult, megtörtént az intézménnyé válás. Szeged legmodernebb iskolaé évtized után már nem a múlt a viszonyítás kiindulópontja, hanem az a szegedi közösség, amely a 21. század kihívásaira válaszol.

Böszörményi Géza: A magyar piaristák 1950-ben

Szeged

A szegedi rendház sok viszontagságon ment át 1950-ben. Az államosítást itt

cserével kötötték egybe, és emiatt az amúgy is sokat nélkülöző háznak további kiadásokat

kellett vállalnia.

1950. február 8-án volt az államosítás. A kéttagú bizottság a szegedi rendházat

teljes egészében állami tulajdonba vette.

„A bizottság javasolja a fenti ingatlannak teljes egészében állami tulajdonba való átvételét.

Így határozott, mert az ingatlan mindenkor és jelenleg is iskola, ill. közművelődési célvagyon

volt, amelyben a fenntartó város szerződésben biztosított lakást az úgynevezett rendházi

részben a piarista tanároknak, és jelenleg is ezt a célt szolgálja. Javasolja továbbá, hogy az

épületben lakó volt piarista tanárok a jelenleg használatukban lévő helyiségeket eddigi

mértékben mindaddig használhassák, amíg a lakáshivatal részükre alkalmas helyiséget

biztosítani nem tud.

A rend képviselői kérik, hogy a Szeged, Párizsi körút 36/c. alatt lévő épület, amely eredetileg

a rend tulajdonát képezte, és melyet az 1948. XXXIII. tc. végrehajtása során államosítás

alá vettek, adassék át a rend használatára, és így lehetővé válnék számukra az iskolai

épületből való kiköltözködés.

Bizottság a kérdést fontolóra veszi, és a Párizsi körút 36/c alatt lévő ingatlan államosításával

kapcsolatban e tárgyban javaslatát megteszi.”

Sík Sándor is a cserét kérte a vallás- és közoktatásügyi minisztertől, hozzátéve:

„Legyen szabad megjegyezni, hogy a Párizsi körúti épület maga korántsem egyenlő értékű

mostani rendházi lakásunkkal, hiszen abban ott mindössze öt szoba, mellékhelyiség, továbbá

egy udvari szoba-konyhás lakás van, rendházunkban pedig 20 személy lakik, köztük

rendtagok, háztartást vezető szerzetesnővérek és alkalmazottak családtagjaikkal.”

Az államosító bizottság március 10-én újra kiszállt a helyszínre. Jegyzőkönyvében

megállapította, hogy a Párizsi körút 36/c. épület az államosítás előtt a piarista

gimnáziumhoz tartozó kollégium kiegészítő részét képezte. Sem iskolai, sem kollégiumi

célra nem volt alkalmas, és messze esett az iskolától, illetve a kollégiumtól.

Földszintes magánház jellegű épület volt, amelyet sok pénzbe került volna átalakíta-

ni, és akkor is csak kiegészítő funkciói lehettek volna. A piaristák a jegyzőkönyv

felvételének időpontjában még az államosított épületben (ti. az addigi rendházban)

laktak. Ezért a bizottság javasolta, hogy a Párizsi körúti épület maradjon meg a rend

tulajdonában, az ott lakó két család és MNDSZ-csoport részére pedig utaljanak ki

megfelelő ingatlant.

Mielőtt rátérnénk a rendház földjeinek sorsára, meg kell említenünk, hogy a ház

anyagi helyzete már 1949-ben kritikus volt. Bért kellett fizetni a városnak az épületért

(amelynek államosításáról fentebb volt szó), minthogy az a város tulajdonát

képezte. A rendház birtokai közül már korábban állami tulajdonba vettek egyet, egy

másikat pedig felajánlottak az államnak. Így 1949-re három földje maradt: Major

(feles bérletben), Szatymaz (feles bérletben) és Felsőközpont (saját kezelésben).

Barta István házfőnök 1949. november 28-i levelében tájékoztatta a rendfőnököt,

hogy nagyon nehéz a helyzet, fel szeretnék ajánlani Majort és Szatymazt az

államnak, mert a feles bérlő nem fizet, a birtokos viszont járulékot köteles fizetni az

államnak. „E két birtoktól megszabadulva talán lehetséges volna Felsőközpont

megtartása. Talán…” – írta Barta István. Sík Sándor 1949. december 5-én engedélyezte

a felajánlást. A Csongrád-megyei Ingatlanforgalmi Bizottság véghatározata

február 25-én állami kezelésbe vette a szatymazi birtokot (Majorról nincs szó a

dokumentumban).

„(A szatymazi ingatlant) az állam részére minden ellenszolgáltatás nélkül elfogadja. […]

Az ingatlant azonnal kell átadni.[…] A bizottság a felajánlott vagyontárgyakat az állam

részére

az ajánlatnak megfelelően tulajdonul haszonbérbe vette, mert az átvétel földbirtokpolitikai

szempontból indokolt volt.”

A ház anyagi helyzete azonban nem sokat javult. A házfőnök február 23-án

1000 forint központi segélyt kért a tartományfőnökségtől, amelyet meg is kapott.

Közben elkezdődtek a tavaszi munkálatok a felsőközponti szőlőben. A rendtagok

saját maguk dolgoztak. A munka befejezése azonban csak úgy volt lehetséges, ha a

rendi központ újabb 1000 forint segélyt utal ki. Erről a házfőnök március 31-i levele

tanúskodik ugyanott.

Ez azonban még mindig kevés volt. Barta István április közepén jelentést küldött

a rendfőnöknek a felsőközponti (utolsónak megmaradt) gazdaságról, amelyben

összefoglalta a szőlő helyzetét. Érdemes részletezni a dokumentum tartalmát, mert

jól jellemzi az akkori helyzetet. Eszerint a gazdaság 5000 forinttal volt veszteséges.

Ennek okai: 1. túl nagy fizetéseket kellett adni a tanyásnak, akit nem lehetett elbocsátani,

mert nem volt olyan rendtag, aki állandóan kint tartózkodhatott volna a

birtokon,

„továbbá politikai irányú nehézségek is kétségessé teszik a megoldás helyességét. 2. A rossz

értékesítési lehetőség. A délvidék lezárása miatt a gyümölcs a benti piacon rekedt meg, a

borzárolási rendelet ill. magas borforgalmi adó az ilyen formájú bortermelés rentabilitását

teszi

kétségessé. Súlyosan érinti az egyébként is kis hozadékú szőlőt, hogy borának tetemes részét

beszolgáltatás címén egészen nyomott áron veszi át a BORNEVÁL.”

A házfőnök harmadik okként az alacsony termésátlagokat, negyedikként pedig a

forgótőke hiányát jelölte meg. Javaslata szerint a gazdálkodást ilyen formában nem

érdemes folytatni. Az adott gazdasági évben – mondja – valószínűleg nem lehet

átadni az államnak, de ha nem változik a helyzet, „akkor erről az egyébként szép kis

gazdaságról is le kell mondani.” Erre azonban a későbbi történések miatt nem került

sor.

Áprilisban az állam kiutalta a Párizsi körúti lakást tíz szegedi rendtag részére.

Barta István erről írt levelében alaprajzot is mellékelt. Tényleg csak öt szobából

állt az ingatlan, a melléképületben további két helyiség volt található. A szegedi

rendház egy építési vállalkozót bízott meg az épület átalakításával. Néhány héten

belül megkapta a tartományfőnökségtől az átalakítás költségeit.

Ez azonban megint nem volt elég az anyagi nehézségek megoldására. A házfőnök

június 4-én újabb segélykérő levelet írt Sík Sándornak, amelyben további 6588

forintot kért az építkezések utolsó simításaira. Levelében megemlíti: „Közöltem a

Provinciális Úrral, a különben is ismert tényt, hogy a ház tagjainak személyi kiadásait

már március óta nem tudom fizetni.” Az átalakítási munkálatok ekkorra nagyjából

befejeződtek.

A segély azonban, ha megérkezett, már nem találhatta otthon a címzetteket. A

ház tagjait néhány nap múlva elhurcolták kényszertartózkodási helyükre, a váci

püspöki palotába.