€¦ · Web viewAz 1950-es évektől írt müveiben teljesen új alapokra helyezte a nyelvészetet, s ezzel jelentősen hozzájárult ahhoz is, hogy a pszichológiában gyorsan

Hivatkozott irodalom

Hivatkozott irodalom

Általános pszichológia 1–3. – 3. Nyelv, tudat, gondolkodás

Csépe, Valéria

Győri, Miklós

Ragó, Anett


írta Csépe, Valéria, Győri, Miklós, és Ragó, Anett

Publication date 2007–2008

Szerzői jog © 2007–2008 Valéria, Csépe; Miklós, Győri; Anett, Ragó; Szerzők

Kivonat

A tankönyvsorozat a pszichológia BA szintjének alapozó kurzusához, az általános pszichológia megismerőfolyamatokkal foglalkozó három félévnyi anyagához szükséges "state of the art" ismereteket tartalmazza.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.



Tartalom

Bevezetés 0

1. A NYELV 0

2. 1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete 0

1. Miként közelít a mai lélektan a nyelvhez? 0

2. A társtudományok a nyelvről 0

2.1. A nyelvészet a nyelvről 0

2.2. Az idegtudományok a nyelvről 0

2.3. A számítástudomány a nyelvről 0

3. A nyelv kitüntetett jelentősége kognitív szempontból 0

4. A nyelv néhány paradox jellegzetessége kognitív szempontból 0

4.1. Absztrakció és komplexitás 0

4.2. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor könnyedség 0

4.3. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor gyorsaság 0

4.4. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor robusztusság 0

5. A paradoxonok feloldása felé: a nyelv autonómiája? 0

6. Nyelvi képesség az embernél és jelhasználat más fajokná 0

6.1. Közlés és kontroll 0

6.1.1. A nyelvi viselkedés kontrollja 0

6.1.2. A jelhasználat kontrollja nem humán fajoknál 0

6.1.3. Jelmintázatok 0

6.1.4. A kifejezhető jelentések 0

7. Munkadefiníció és alapkérdések 0

7.1. Munkadefiníció a nyelv vizsgálatához 0

7.2. Alapkérdések 0

7.3. ÖSSZEFOGLALÁS 0

7.4. KULCSFOGALMAK 0

7.5. ELLENŐRZŐ KÉRDÉSEK 0

7.6. AJÁNLOTT OLVASMÁNYOK 0

7.7. AJÁNLOTT HONLAPOK 0

3. 2. FEJEZET – Beszédészlelés, mentális lexikon, beszédmegértés, beszédprodukció 0

1. Beszédészlelés 0

1.1. A beszédészlelési folyamat 0

1.2. A beszédészlelés alfolyamatai 0

1.2.1. Hallási elemzés 0

1.2.2. Akusztikai-fonetikai elemzés 0

1.2.3. Fonológiai elemzés 0

2. A mentális lexikon 0

2.1. A mentális lexikon felépítése 0

2.2. A szavak szerveződése a mentális lexikonban 0

3. Beszédmegértés 0

3.1. Szófelismerés és lexikai hozzáférés 0

3.2. A szófelismerést befolyásoló tényezők 0

3.3. A logogénelmélet 0

3.4. Forster autonóm keresési modellje 0

3.5. Interaktív-aktivációs modell 0

3.6. Klatt LHSA modellje 0

3.7. A kohortmodell 0

4. Beszédprodukció 0

4.1. A beszédprodukció tanulmányozásának történeti hagyományai 0

4.1.1. Hibázások a beszédprodukcióban 0

4.1.2. A beszédprodukció kronometriai vizsgálata 0

4.2. Dell beszédprodukciós modellje 0

4.3. A Levelt-modell 0

4.3.1. Fogalmi előkészítés 0

4.3.2. Grammatikai kódolás 0

4.3.3. Morfofonológiai kódolás 0

4.3.4. Fonetikai kódolás és artikuláció 0

4.3.5. Önmonitorozás 0

4.4. Liberman motoros elmélete 0






4. 3. FEJEZET – Nyelvtani feldolgozás 0

1. Bevezető 0

1.1. A generatív nyelvészet 0

1.2. A lexikalista és megszorításalapú nyelvtanok 0

2. Morfológiai feldolgozás 0

2.1. A morfológiai feldolgozás egységei 0

2.1.1. Morfológiailag komplex szavak reprezentációja: elemzés és egészleges tárolás 0

2.1.2. A komplex szavak feldolgozásának modelljei 0

2.2. A szavak és a szabályok 0

2.2.1. A kétutas modell 0

2.2.2. Szabály helyett séma 0

2.3. A magyar morfológia pszicholingvisztikája 0

3. Mondatfeldolgozás 0

3.1. A transzformációk pszichológiai realitása 0

3.2. Az elemzés egységei: frázisok és tagmondatok 0

3.3. A mondatelemzés modelljei 0

3.3.1. Kétértelműségek és kerti ösvény mondatok 0

3.3.2. Korai autonóm elméletek 0





5. 4. FEJEZET – Olvasás 0

1. Az olvasás pszichológiai modelljei 0

1.1. Szintmodellek 0

1.2. Útmodellek 0

1.3. Kognitív modellek 0

1.4. Konnekcionista modellek 0

2. Olvasás és a nyelvi rendszer 0

2.1. A kerti ösvény modell 0

2.2. Szerkezet és jelentés szerepe az olvasásban 0

3. Szövegértő olvasás 0



3.3. ELLENŐRZŐ KERDESEK 0


6. 5. FEJEZET – A nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolata 0

1. Munkamemória és nyelv 0

1.1. Mondatmegértés és munkamemória 0

1.2. Szövegmegértés és munkamemória 0

1.3. A nyelvi megértés proceduralizációja a fejlődés folyamán 0

1.4. Fonológiai hurok és nyelvtanulás 0

2. Procedurális rendszerek és mondatmegértés 0






7. 6. FEJEZET – Nyelv és agyműködés 0

1. Jelentésfeldolgozás és N400 0

2. Jelentés, diskurzus és tudás 0

3. Mondatszerkezet és EKP 0




8. 7. FEJEZET – A kommunikáció modelljei és alapfolyamatai 0

1. A kommunikáció többszörös fogalma 0

2. Az emberi kommunikáció mint kódalkalmazás 0

2.1. A kódmodell 0

2.1.1. A kódmodell előnyei és korlátai 0

3. Az emberi kommunikáció mint szándékkifejezés és szándékfelismerés 0

3.1. Grice modellje 0

3.2. Sperber és Wilson rámutató-következtetéses modellje 0

3.2.1. Szándékközpontúság 0

3.2.2. Osztenzió – rámutatás 0

3.2.3. Következtetések 0

3.2.4. Relevancia 0

3.3. A rámutató-következtetéses modell értékelése: előnyök, empirikus érvek és korlátok 0

3.3.1. Előnyök 0

3.3.2. Empirikus érvek 0

3.3.3. Korlátok 0

4. Túl a szándékközpontú kommunikáción 0






9. TUDAT ÉS MEGISMERÉS 0

10. 8. FEJEZET – A megismerő elme átfogó modelljei 0

1. Bevezetés: a sokféle elme 0

2. A megismerő elme modelljeinek közös alapja: az elme reprezentációs természete 0

3. A reprezentációk alapvető típusai – hely, tartalom, forma, folyamat 0

4. Miért nem tűnik helyesnek a megismerő elme tisztán indexikus és képi/analóg felfogása? 0

4.1. Vannak-e analóg reprezentációink? 0

4.2. Az elme mint szimbólumfeldolgozó rendszer 0

4.2.1. A szimbólumfeldolgozó rendszer fogalma 0

4.2.2. A számítógép-metafora 0

4.2.3. Előnyök 0

4.2.4. Hátrányok 0

4.2.5. Empirikus érvek? 0

5. A modul fogalma, a modularitás kérdésköre, érvek és ellenérvek 0

5.1. Az elme „architektúrája” 0

5.2. Átvivők, modulok, központi rendszerek 0

5.3. irányaira)Érvek a modularitás mellett 0

5.4. Modularitás: ellenérvek 0

5.5. A modularitás kiterjesztései 0

6. Elosztott reprezentációk: a megismerés konnekcionista modelljei 0

6.1. Működési elvek 0

6.2. Alkalmazások és elmemodell 0

6.3. A konnekcionizmus előnyei 0

6.4. Hátrányok 0

7. Hol tartunk most az átfogó kognitív elmemodellekkel? 0





11. 9. FEJEZET – Tudatosság és megismerés 0

1. A tudatosság változó szerepe a pszichológiai elméletalkotásban – Descartes-tól az epifenomenaliz- musig 0

2. A tudatosság alapkérdései ma 0

2.1. A „Mi?” kérdés: a definíció vagy leírás kérdése 0

2.2. A „Hogyan?” kérdés: a természet kérdése 0

2.3. A „Miért?” kérdés: a tudatosság szerepének kérdése 0

3. Mi a tudatosság: a definíció kérdése 0

3.1. A tudatosság privát természete 0

3.2. Néhány leíró fogalom a tudatossággal kapcsolatban 0

4. Hogyan jön létre a tudatosság: a tudatosság természete, a tudatosság és a Természet 0

5. Miért is kell a tudatosság: a tudatosság szerepe a megismerésben 0

5.1. Észlelés tudatosság nélkül? 0

5.2. A tudatos észlelés idői paradoxonai 0

5.3. A szándék és a cselekvés időrendje 0

5.4. Egy átfogó feltevés: a „globális munkaterület”-modell 0

6. Az átfogó megismerésmodellek és a tudatosság 0

7. Perspektívák 0





12. 10. FEJEZET – Módosult tudatállapotok 0

1. A módosult tudatállapotok fogalma 0

2. Indukciós módszerek és feltételek 0

3. Meditáció 0

3.1. Koncentratív meditációs módszerek 0

3.1.1. A Buddhista Zen 0

3.1.2. A jóga 0

3.1.3. A nyugati meditációk 0

3.1.4. Megnyíló meditációk 0

3.1.5. A meditáció hatásai 0

4. Hipnózis 0

4.1. Szuggesztiók 0

4.2. Hipnotikus fogékonyság 0

4.3. Fájdalomcsökkentés hipnózisban 0

4.4. Életkor-regresszió 0

4.5. Az emlékezet 0

4.6. Disszociáció 0

4.7. A hipnóziskutatásban használt kísérleti elrendezések 0

5. Pszichedelikus szerek 0

6. Ritmus, dob, tánc 0

7. Egyéb indukciós technikák és körülmények 0






13. 11. FEJEZET – Viselkedéskontroll és megismerés: a végrehajtó működések 0

1. A végrehajtó működések fogalma 0

2. A végrehajtó működések komponensei 0

3. A végrehajtó működések jelentősége 0

4. A végrehajtó működések egy modellje: az ellenőrző figyelmi rendszer 0

5. A végrehajtó működések mérése, tesztelése 0

5.1. A Wisconsin kártyaszortírozási teszt 0

5.2. A Stroop-feladat 0

5.3. A „go / no go” típusú eljárások 0

5.4. A Hanoi-torony és változatai 0





14. 12. FEJEZET – Mások viselkedésének megértése és az éntudatosság 0

1. Bevezetés 0

1.1. Mások viselkedésének megértése – mások elméjének megértése 0

1.2. A naiv tudatelmélet kutatása interdiszciplináris kognitív tudományi keretben 0

2. Elmefilozófiai alapfogalmak – intencionalitás 0

2.1. Franz Brentano 0

2.2. A mentális állapotok státusa – intencionális hozzáállás 0

3. Elméletek 0

4. A szociálpszichológia korai klasszikusai – attribúcióelméletek 0

5. Az „én” és a „másik” perspektívája 0

5.1. Az egyes szám első személyű, privilegizált perspektíva kérdése 0

5.2. A naiv tudatelmélet és a perspektívaváltás képességének szintjei 0

5.3. A naiv tudatelmélet és a perspektívaváltás képességének közös reprezentációs követelményei 0






15. GONDOLKODÁS ÉS INTELLIGENCIA 0

16. 13. FEJEZET – Általános gondolkodási folyamatok 0

1. Korai elképzelések 0

1.1. Behaviorista megközelítés 0

1.2. Alaklélektani megközelítés 0

1.3. A korai modellek jelentősége és korlátaik 0

2. A kognitív szemlélet megjelenése és a problémamegoldás modellezése 0

2.1. A számítógépek megjelenése 0

2.2. A problématér-elmélet 0

2.3. Gondolkodó gépek? 0

3. Következtetés 0

3.1. Formális logika és következtetés 0

3.2. Tipikus következtetési hibák 0

3.3. Modellek 0

3.4. Wason négykártya-feladata 0

3.4.1. Magyarázatok a négykártya-feladatra 0

3.4.2. A feltételes állítások értelmezésének problémája 0

3.5. A következtetés kutatásának összegzése 0

4. Döntéshozatal 0

4.1. A normatív rendszer 0

4.2. Tipikus torzítások és heurisztikák 0

4.3. Gyors és takarékos heurisztikák 0

5. Intuitív ismeretek 0

5.1. Az intuitív ismeretek tulajdonságai 0

5.2. Tanulás és öröklődés 0






17. 14. FEJEZET – Matematikai gondolkodás, mentális aritmetika 0

1. Csecsemők számdiszkriminációs képességeinek vizsgálata 0

2. Állatok számdiszkriminációs képességei 0

3. Felnőtt emberek számdiszkriminációs képességei 0

4. Szimbolikus számjelek feldolgozása 0

5. Analóg nagyságreprezentáció 0

6. A számok jelentésének megragadása automatikus folyamat 0

7. A számok erős téri asszociációkkal rendelkeznek 0

8. A számreprezentáció fejlődése 0

9. Nyelv és számreprezentáció 0

10. Nyelvi kódokon alapuló emlékezeti keresés 0



10.3. ELLENŐRZŐ KERDESEK 0


18. 15. FEJEZET – Intelligencia 0

1. Az IQ-tesztek és az intelligencia mérése 0

2. A faktoranalízis és a képességek statisztikai elemzése 0

2.1. A faktoranalízis kétféle módszere: g-faktor vs. elsődleges mentális képességek 0

2.2. A hierarchikus modell és a fluid-kristályos modell 0

2.3. A faktorok természete 0

3. Az egyéni különbségek magyarázata 0

3.1. Biológiai alapú magyarázatok 0

3.1.1. A mentális sebesség elmélete 0

3.1.2. A mentális hatékonyság elmélete 0

4. Kognitív pszichológiai alapú magyarázatok 0

4.1. Komponenciális megközelítés 0

4.2. A munkamemória szerepe 0

4.2.1. Az elme modularitása és az általános faktor 0

5. Az intelligencia örökletessége 0

5.1. Az örökletesség fogalma 0

5.2. Az örökletesség vizsgálata 0

5.3. Szűken vs. tágan értelmezett örökletesség 0

5.4. Az örökletesség korlátai 0

6. A Flynn-hatás és az IQ-ra ható környezeti tényezők 0

6.1. A Flynn-hatás magyarázatai 0

6.2. Az IQ-t befolyásoló környezeti tényezők 0

7. A nemek közötti különbségek 0

7.1. Különbségek a speciális képességekben 0

7.2. Különbségek az általános intelligenciában 0

8. Az IQ-tesztek bírálata 0

8.1. Kreativitás 0

8.2. A sikerességet meghatározó IQ-n kívüli tényezők 0

8.3. Érzelmi intelligencia 0

8.4. Az intelligencia mint kulturális termék 0






19. ÉRZELEM ÉS MEGISMERÉS 0

20. 16. FEJEZET– Érzelem és megismerési folyamatok 0

1. Az érzelmekkel kapcsolatos nézetek alakulása a pszichológiában 0

2. Emóció és kogníció összefüggése az affektív tudomány nézőpontjából 0

2.1. Az érzelem meghatározása és az érzelemmel kapcsolatos alapfogalmak 0

2.2. Az érzelem mint fogalmi kategória 0

2.3. Érzelem és hangulat 0

2.4. Állapot- és vonásérzelmek 0

2.5. Alapérzelmek 0

2.6. Az érzelmek dimenzionális megközelítései 0

3. Az érzelmek kutatásának módszerei 0

3.1. Az érzelem/hangulat hatásának vizsgálata a kognitív folyamatokra: az érzelmek és a kognitív működés 0

3.1.1. Az érzelmek és az emlékezet kapcsolatának két példája 0

3.1.2. Érzelmek és figyelem 0

3.2. Az affektusok összetevőinek vizsgálata 0

4. Érzelemelméletek 0

4.1. Az érzelmek perifériás elmélete (James-Lange-elmélet) 0

4.2. Az érzelmek centrális elmélete és a neurofiziológiai tradíció: klasszikus elképzelések 0

4.3. Az érzelmek kéttényezős elmélete 0

4.4. Az érzelmek kognitívkiértékelés-elméletei 0

4.4.1. A korai elméletek: Arnold és Lazarus 0

4.4.2. Újabb kiértékeléselméletek: a kiértékelés dimenziói 0

4.5. A Zajonc-Lazarus-vita: Melyik van előbb: az érzelem vagy a kogníció? 0

4.6. Zajonc álláspontja, saját szavaival összefoglalva: 0

4.7. Biológiai vagy kognitív meghatározottságú az érzelem? 0

5. Az érzelmek és az arousal 0

5.1. Dinamikus hajtóerők a szervezetben 0

5.2. Az arousal és viszonya a motivációval és az érzelemmel 0

6. Érzelemkifejezés és kommunikáció 0

6.1. Az érzelemkifejezés biológiai és kulturális meghatározói 0

6.2. Arckifejezések 0

6.3. Az érzelemkifejezés visszajelentési hipotézisei 0

7. Az érzelmek funkciói 0

7.1. Az érzelmek kettős evolúciós funkciója 0

7.2. Az érzelmek szerepe a kognitív folyamatokban és a viselkedésszabályozásban 0

7.2.1. Az érzelmek és az inger-válasz kapcsolatok 0

8. Záró gondolatok 0





21. Glosszárium 0

22. Hivatkozott irodalom 0






A táblázatok listája

2.1. 0

2.2. 1.1. táblázat. Néhány példa a grammatika és a kogníció más aspektusai közti kettős disszociációra 0

3.1. 2.1. táblázat. A beszédészlelés egyes szintjein megvalósuló átalakítási folyamatok 0

3.2. 2.2. táblázat. A beszédprodukció során bekövetkező hibázások Gósy-féle csoportosítása (Gósy, 2005 nyomán) 0

3.3. 0

3.4. 0

3.5. 0

3.6. 2.3. táblázat. A Liberman-féle motoros elmélet által feltételezett beszédhang-produkciós folyamat 0

3.7. 0

4.1. 0

4.2. 0

4.3. 0

4.4. 0

4.5. 3.1. táblázat. Az egyes jelzőmozzanatok relatív fontossága az ágensszerep hozzárendelésében különböző nyelvekben (Bates-MacWhinney, 1989 összefoglalója nyomán; Pléh, 2003a-ból átvéve) 0

5.1. 0

5.2. 0

5.3. 0

7.1. 0

7.2. 0

7.3. 0

7.4. 0

8.1. 0

10.1. 0

10.2. 0

10.3. 0

11.1. 0

11.2. 9.1. táblázat. Meghatározó álláspontok a közelmúlt és napjaink filozófiájában azzal kapcsolatban, hogy a természet része-e a tudatosság, s megértheti-e a tudomány, milyen módon része a tudatosság a természetnek (Flanagan, 1993 nyomán) 0

11.3. 0

11.4. 9.2. táblázat. Néhány példa arra, hogy a tudatosság működése függ az agy működésétől 0

12.1. 0

12.2. 0

12.3. 0

13.1. 0

13.2. 0

14.1. 0

14.2. 0

14.3. 0

14.4. 0

14.5. 0

14.6. 0

14.7. 0

16.1. 13.1. táblázat. A feltételes állítás hiányos igazságtáblázata 0

16.2. 13.2. táblázat. A kondicionális állítás igazságtáblázata 0

16.3. 13.3. táblázat. A bikondicionális állítás igazságtáblázata 0

18.1. 0

18.2. 15.1. táblázat. A Spearman elképzeléseinek ideálisan megfelelô korrelációs mátrix 0

18.3. 15.2. táblázat. A Thurstone elképzeléseinek ideálisan megfelelő korrelációs mátrix 0

18.4. 15.3. táblázat. Örökletesség: különböző rokonok IQ-ja közti korreláció, valamint a genetikus hasonlóság és a közös környezet mértéke 0

18.5. 15.4. táblázat. Különbözô lehetôségek az örökletesség becslésére 0

18.6. 15.5. táblázat. Különböző lehetőségek a közös környezet szerepének becslésére 0

18.7. 0

18.8. 15.6. táblázat. Nemi ülönbségek küönféle tesztekben 0

20.1. 16.1. táblázat. Néhány lista az alapérzelmekrôl Ortony és Turner (1990) nyomán 0

20.2. 0

20.3. 16.3. táblázat. Érzelem-összetevők vizsgálatára alkalmazott kutatási módszerek 0

20.4. 16.4. táblázat. Az érzelemkutatásban leggyakrabban használt fiziológiai módszerek áttekintése 0

20.5. 0

20.6. 16.5. táblázat. Az érzelmek és az alapvető kapcsolati témák (Lazarus, 1993, 13. o.) 0

20.7. 16.6. táblázat. A viselkedés és az éberség-aktivitás kapcsolata (Lindsley, 1952, idézi Czigler, 1994, 122. o.) 0

20.8. 16.7. táblázat. Az érzelmi arckifejezések kommunikációs jelentése (Friedlund, 1997, 107. o. nyomán) 0

20.9. 16.8. táblázat. Az érzelmek és funkcióik Plutchik (1994) nyomán 0






Bevezetés

Tankönyvünk harmadik kötete szándékunk szerint szerves folytatása az első két kötetnek, mind tartalmában, mind szemléletmódjában, mind pedig stiláris és formai megoldásaiban. Látni fogja az olvasó, hogy megtartottuk a korábban alkalmazott szerkezeti tagolást, a tanulást itt is összefoglalásokkal, ellenőrző kérdésekkel és a kulcskifejezések kiemelésével igyekeztünk segíteni. A témák tárgyalásakor az esszenciális ismereteket bemutató főszövegtől elkülönülve, szövegdobozokban szerepeltetjük mindazokat a fontos kiegészítő információkat, amelyek reményeink szerint érthetőbbé és érdekesebbé teszik a tanulást. Őszintén reméljük, ezek a megoldások betöltik azt a szerepet, amelyet szántunk nekik.

A hasonlóságok mellett törekedtünk arra, hogy ennek a kötetnek sajátos arculata legyen. Ezt a kötetet uralják talán a leginkább azok a témák, amelyeket a pszichológiában sajátosan emberinek szoktak tartani. A nyelv, a kommunikáció, a tudatosság, a gondolkodás, az összetett érzelmek olyan jelenségek, amelyek kapcsán általában úgy véljük: noha ezek valamilyen elemibb formában a nem humán fajoknál is jelen vannak, valódi kiteljesedésükről és egyedülállóan összetett megnyilvánulásaikról az ember esetében beszélhetünk. Más szavakkal: olyan képességekről, készségekről, folyamatokról esik szó, amelyek szorosan emberi lényegünkhöz tartoznak. A pszichológia mindig az emberi természetről szól. Kötetünk sajátossága talán az, hogy az emberi természet megismeréséhez az empirikus bizonyítékok bemutatásán, a törvényszerűségek leírásán és a legfontosabb elméleti modellek ismertetésén keresztül igyekszik közelebb kerülni.

Ez azt is jelenti, hogy számos ponton érintünk olyan kérdéseket, amelyeknek a nyugati gondolkodásban igen komoly előtörténete, elsősorban filozófiai előtörténete van. Ezért többször utalunk a bölcseletből eredő fogalmakra, hagyományokra és tételekre, ahogyan azt tankönyvünk korábbi köteteiben is tettük. Mindez a tárgyalt kérdések természetéből fakad. A lélektan ugyanis az emberi lét alapkérdéseit tárgyalva elkerülhetetlenül összekapcsolódik a filozófiával. Ezalól a megismerés pszichológiája sem kivétel – sőt ebben éppenséggel követi a lélektan klasszikus hagyományait.

Szeretnénk azonban előre figyelmeztetni az olvasót: nem fog végső választ kapni a „nagy alapkérdésekre” (olyanokra, mint: mi a tudatosságunk, s mi a szerepe, vagy hogy szükség van-e érzelmekre a világ megismeréséhez, stb.). Sőt, ha olyan érzése támadna, hogy egy ilyen alapkérdésre végső és biztos választ kapott, akkor vagy a szöveggel, vagy annak értelmezésével gond van. Legalább három okból nem hihetjük, hogy a tudományos lélektan már megválaszolta az emberi természetre vonatkozó alapkérdéseket. Először, okunk van azt gondolni, hogy nincs egyetlen végső válasz ezekre a kérdésekre (sem); a válaszok attól is függnek, hogy milyen módon, milyen kontextusban, milyen feltevésekre támaszkodva tesszük fel a kérdéseket. Ez persze nem a pszichológia sajátja csak, általában is igaz a tudományra. Másodszor, az elmével és a megismeréssel kapcsolatos tudományok gyors fejlődése ismereteink ismételt átrendezését igényli. A kognitív pszichológia és társtudományai rohamos tempóban fejlődnek, újabb és újabb eredményeket hoznak, új fogalmak, modellek jelennek meg. Bár ez örvendetes tény, eredménye az a felismerés, hogy messze vagyunk még attól, hogy a megismerést és annak biológiai alapjait igazán részletesen feltárjuk, igazán finom felbontású, minden helyzetre alkalmazható modelljeit megalkossuk. Harmadszor, az elme és a megismerés tudományos megértése nem a lélektan belügye. Ezért fontos, hogy együttműködjön más tudományterületekkel, így a filozófiával, az idegtudományokkal, a nyelvészettel és még sok más területtel. A magasabb szintű megismerőfunkciók feltárása tehát a pszichológiában is interdiszciplináris megközelítést igényel.

Végül arra szeretnénk figyelmeztetni, az sem helyes, ha az olvasó a „mindent megfejtettünk” következtetés helyett azzal éppen ellentétes tanulságot von le, azaz úgy gondolja, hogy a végső válaszok hiánya, az alternatív modellek sokasága annak a jele, hogy a modern kognitív lélektan semmit sem tud az emberi megismerés összetett aspektusairól. Fontos látni, s remélhetőleg e kötet rendszerezett ismeretei ezt szolgálják, hogy a modern lélektan egyik komoly teljesítménye az, hogy olyan kérdéseket fogalmazott meg, olyan alapfeltevéseket választott és olyan modelleket alkotott, amelyek érvényesek a modern tudomány átfogó feltevései és az empirikus adatok tükrében is. A figyelmes olvasó, különösen, ha fogékony az emberi természettel kapcsolatos intellektuális gazdagságra, tapasztalni fogja, hogy noha számos kérdésre nincs válaszunk, sokat haladtunk a megfelelőnek látszó kérdések megfogalmazásában és abban, hogy a téves válaszoktól megszabaduljunk. Így ma jobban értünk egy sor olyan emberi jelenséget, amely előtt néhány évtizede még értetlenül álltunk. A hétköznapi emberi létezésben meghatározó jelentőségű képességeket egyre jobban ismerjük. Olyanokat például, mint a nyelvhasználat, a kommunikáció, a számokkal végzett műveletek. Mindez olyan zavarok megértését segíti, mint amilyen a kommunikáció zavara autizmusban, a számolási képességek szelektív zavara diszkalkuliában stb. Lehet, hogy az alapkérdéseket sohasem válaszoljuk meg teljesen, a mai kognitív pszichológiának azonban számos jelenségre vonatkozóan a korábbiaknál jóval árnyaltabb és pontosabb magyarázatai vannak.

Budapest, 2008. június

Győri Miklós és Csépe Valéria

Bevezetés

Bevezetés




1. fejezet - A NYELV

· Ford – makacskodott Arthur –, tudom, hogy hülyén hangzik, de mondd: mit keresek én itt?

· Azt te is tudod – mondta Ford. – Kimentettelek a Földrol.

· És mi történt a Földdel?

· Á! A Földet megsemmisítették.

· Tán csak nem – Arthur fel sem emelte a hangját.

· De igen. Egyszerűen elpárolgott, bele az űrbe.

· Nézd – mondta Arthur –, fájlalom a dolgot.

Ford a homlokát ráncolta, és látszott, hogy Arthur kijelentésén töpreng.

· Igen – mondta végül. – Megértem az álláspontodat.

· Érti az álláspontomat! – Arthur felháborodottan üvöltött. – Érti!

Ford felpattant.

· Nézd a könyvet – sziszegte sürgetoen.

· Mit?

· „NE ESS PÁNIKBA!”

· Nem estem pánikba!

· De igen.

· Jó, hát akkor pánikba estem, mi mást tehetnék?

· Tarts velem, és érezd jól magad. A Galaxis remek hely. Szükséged lesz erre a halra a füledben.

· Hogy tetszik ezt mondani? – kérdezte Arthur, megítélése szerint a lehetőségekhez képest udvariasan.

Ford kezében kis üvegedényt tartott, melyben teljesen tisztán látszott a vonagló sárga hal. Arthur pislogott. Szerette volna, ha talál valami egyszerűt és felismerhetot, amiben megkapaszkodhat. Szerette volna, ha nem csupán a Dentrassi alsóneműt és az Acsargó Kagylók matracait látja, és egészen biztonságosan érezte volna magát, ha csak egy pirinyó zacskó zabpelyhet talál. Ehelyett a Betelgeusé- rol származó pasast látta, aki azt ajánlotta, hogy dugjon egy sárga halat a fülébe. Nem érezte biztonságban magát.

Fülrepeszto zaj szakadt hirtelen rájuk. Arthur még a forrását se látta. Rémülten kapkodott levego után az érthetetlen hangok áradatában, mely úgy hangzott, mintha valaki gargarizálni próbálna, miközben támadó farkasfalkával viaskodik.

· Cssst! – mondta Ford. – Figyelj, ez fontos lehet!

· Fo... fontos?

· A fedélzeti hírközlő rendszer a vogon kapitány üzenetét mondja.

· Azt akarod mondani, hogy ez a vogon beszéd?

· Figyelj!

· De hát nem tudok vogonul!

· Nem is kell tudnod. Elég, ha ezt a halat beteszed a füledbe.

Ford villámgyors mozdulattal Arthur fülére csapott. Arthur émelyegve érezte, hogy a hal belecsúszik a hallójárataiba. Elszörnyedve kapkodott levegő után, s pár másodpercig a fülében kotorászott, aztán szép lassan elkerekedtek a szemei a megdöbbenéstől. Annak a vizuális élménynek az auditív megfelelőjét érezte, amikor az ember két arc árnyképét nézi, s egyszer csak egy fehér gyertyatartót lát. Vagy amikor az ember egy csomó színes pöttyöt néz egy papírlapon, melyek hirtelen hatos számjegy- gyé állnak össze, s ez azt jelenti, hogy jókora összeget kell fizetni az optikusnak az új szemüvegért.

Arthur még mindig a vonyító gargarizálást hallotta, ezt jól tudta; ám most mindez teljesen érthető angol szöveggé állt össze.

Ez hallatszott.

· Hlluu bluu gargla bloo hluu bluu gargla bloo hlu hlu hloo gargla hloo hloo hlu gargla bluu bluu hloo gargla gargla szlöörp hloo uuuff hogy bárki más jól érezze magát. Ismétlem. Itt a kapitányotok beszél, úgyhogy bármit csináltok is, hagyjátok abba, és figyeljetek ide. Elsősorban látom a műszereinken, hogy a hajón két stoppos dekkol. Helló, akárhol bujkáltok is. Szeretném magam nagyon világosan megértetni: egyáltalán nem látunk szívesen titeket. (...)

· Mit csinál ez a hal a fülemben?

· Fordít. Ez egy Bábel-hal. Ha akarod, nézd meg a könyvben.

Odalökte a GALAXIS Útikalauzt, s maga is embriópózba kuporodott, hogy felkészüljön az ugrásra.

És ekkor Arthur agyának kiesett az alja.

Szemei kifordultak. Lábai a feje búbján szivárogtak kifelé.

A szoba simára lapult körülötte, körbeperdült, a semmibe távozott, s magára hagyta Arthurt, aki szép lassan belecsúszott a saját köldökébe.

Ez volt a hiperűrugrás.

A Bábel-hal – mondta csöndesen a GALAXIS Útikalauz – kicsi, sárga és pióca alkatú, s valószínűleg a legfurcsább lény a világegyetemben. Agyhullám-energián él, mégpedig nem a hordozójáén, hanem azokon, amelyek kívülről érik a hordozóját. A beérkező agyhullám-energiák összes tudat alatti mentális frekvenciáját abszorbeálja és testébe építi. Majd exkrementumként a hordozója agyába üríti azt a telepatikus mátrixot, amely a tudatos mentális frekvenciák és a hordozó elme beszédközpontja idegi jelzéseinek kombinálásából adódik. Mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy aki Bábel-halat dug a fülébe, az azonnal megért bárkit bármilyen nyelven. A ténylegesen hallott beszédelemek dekódolják azt az agyhullámmátrixot, amelyet a Bábel-hal táplál a hordozója agyába. Mármost bizarrul valószínűtlen, hogy pusztán az evolúció tiszta véletlenje eredményeképpen létrejöhet valami, ami ennyire észbontóan hasznos. Ezért néhány gondolkodó egyenesen Isten nem létezésének végső és legkézenfekvőbb bizonyítékát látja benne.

Douglas Adams: Galaxis Útikalauz stopposoknak. In: Galaxis Útikalauz stopposoknak. Gabo Könyvkiadó, Budapest, é. n., 38-41. o. (Eredeti kiadás: The UltimateHitchhiker,s Guide to the Galaxy.Del Rey, 2002.)

Douglas Adams kultuszregénye – pontosabban: öt regényből álló trilógiája –, a Galaxis Útikalauz stopposoknak, a maga szórakoztató, ironikus és talányos módján elegánsan, két oldalban megoldja azt a komoly elbeszéléstechnikai problémát, hogy az útépítés miatt elpusztult Földről szerencsésen megmenekült emberi főhőse miként is kommunikáljon majd öt köteten keresztül a Galaxis legkülönfélébb intelligens lényeivel. A megoldás, a Bábel-hal, egyben az emberiség végső kérdéseinek némelyikére is választ adhat.

Könyvünk itt következő része, jó néhány fejezeten keresztül, a nyelv, s kisebbrészt a kommunikáció kognitív pszichológiájával foglalkozik. Ha kognitív szempontból akarnánk definiálni, mit jelent emberi lénynek lenni, a nyelvi és kommunikációs képességünk minden bizonnyal vita nélkül lenne része ennek a meghatározásnak. Az emberi faj önmagáról való gondolkodásának a kezdetektől egyik központi eleme a nyelv. Egyrészt tárgya ennek az önreflexiónak – mindig is nagyon érdekelt bennünket, hogy honnét jön a nyelv, miként működik, mi a szerepe, stb. –, s közben médiuma is, hiszen a kollektív emberi gondolkodás nem valósulhatna meg éppen a nyelv mint az interszubjektív, elmék közti kommunikációt biztosító közvetítő nélkül.

Ez a korán felismert központi szerep, amelyet a nyelv az emberi létezésben betölt, a nyelvvel kapcsolatos nézetek, fantáziák, ismeretek és mítoszok hihetetlenül színes gazdagságát eredményezte. A nyelv, képességünk a nyelvre éppúgy rabul ejtette a filozófust, a misztikus gondolkodót, a teológust, a legősibb mítoszok megteremtőit, a legkülönfélébb művészeket, a biológust, a pszichológust, nem is beszélve persze a nyelvészről.

A nyelv például egy sor vallásban – s a nyugati monoteizmusokban kifejezetten – a természetfeletti Isten és a halandó ember közötti kommunikáció kitüntetett csatornája is: ezekben a vallásokban központi szerepet töltenek be olyan szövegek,melyről a hívők úgy tartják, mintegy közvetlen isteni sugallat áll mögöttük; s a hívő szavakba öntött ima formájában fordul Istenhez. E vallások szerint a nyelv maga is a Teremtés lényegi része, közvetlenül Istentől ered. A modern nyugati gondolkodást mélyen befolyásoló racionalista filozófus, René Descartes (1596-1650) a nyelvet a lélek egyetlen kívülről is megfigyelhető ismérvének tartotta, amely elválaszthatatlanul összefonódik a gondolkodással – s ugyancsak Istentől eredőnek. A nyelv természetével kapcsolatos viták végighúzódnak az egész modern filozófiatörténeten is, egészen napjainkig.

Az alábbiakban abba igyekszünk bevezetést adni, mit és milyen szemszögből ad hozzá ehhez az intellektuális gazdagsághoz a megismerés pszichológiája.

(A panelt bevezető kép Stanley Kubrick forradalmi filmjéből, az Arthur C. Clark azonos című regénye alapján készült 2001 Urodüsszeia című moziból való. Azt a jelenetet látjuk, amikor egy, a Földön kívülről származó gránittömb jelenik meg bolygónkon, ahol emberi lények még nem, csak emberszabásúak élnek. Őseink ekkor még nem használnak nyelvet, eszközöket, de nem ismerik az agressziót sem. Döbbent félelemmel tanulmányozzák az éjszaka folyamán megjelent gránittömböt – tehát emlékezetük már van! A film azt sugallja, ezt követően indul meg a gondolkodás és a nyelv fejlődése, s jelenik meg ezzel az agresszió, majd a gyors technikai és civilizációs fejlődés. A tudománynak nincs oka azt gondolni, valamilyen külső intelligencia indította el fajunk kognitív és nyelvi fejlődését, de a film e gondolata jól illusztrálja, mennyire kulcsfontosságú „ugrásnak” gondoljuk ezt fajunk evolúciójában.)

A NYELV

A NYELV




2. fejezet - 1. FEJEZET – A nyelvi képesség természete

1. Miként közelít a mai lélektan a nyelvhez?

A megismerés modern lélektanának létrejöttéhez éppen egy nyelvészeti fordulat adta az egyik döntő inspirációt. Noam Chomsky, a ma is igen aktív nyelvész az 1950-es években hirdetett meg egy akkoriban valóban forradalminak számító nyelvfelfogást, a generatív nyelvészetet (Chomsky, 1959, 1965; magyarul: Chomsky, 1995; lásd a szövegdobozt is a következő oldalon). Chomsky olyan módon javasolta definiálni a nyelvészetet, hogy az illeszkedjék a természettudományok gondolkodásmódjához és világképéhez. Ezzel összhangban a nyelvet biológiai és pszichológiai jelenségnek tekintette. Pszichológiainak, hiszen a nyelv igen összetett, szándékos viselkedés, így relevánsak a pszichológiai szintű magyarázatok, s biológiainak, hiszen végső fokon az idegrendszer hordozza a nyelv mögötti pszichológiai mechanizmusokat is. Az emberi lényeket az elméjükben/idegrendszerükben tárolt és mozgósított nyelvi tudás teszi képessé a nyelvhasználatra, s a nyelvészetet mindenekelőtt az kell, hogy mozgassa, hogy ezt a tudást megragadja. A kognitív pszichológia lényegében átveszi ezt a szemléletmódot – nem csak a nyelv kapcsán –, melyet most néhány, éppen Chomskytól származó kulcsszó mentén jellemzünk röviden.

Naturalizmus, biologizmus. A nyelv alapvetően biológiai jelenség, hiszen biológiai lények hozzák létre, és egy jól meghatározható szervhez, az agyhoz kötődik. Mivel biológiai jelenség, a természettudományokhoz illeszkedő módszertannal kell közelítenünk hozzá, és komolyan kell vennünk az idegrendszeri alapjaira vonatkozó adatokat is. (Ez a megközelítés nem magától értetődő, hiszen a nyelvet gyakran ma is és az elmúlt századokban is mint lényegénél fogva kulturális-társadalmi vagy éppen platonisztikus, az eszmék világába tartozó jelenségként vizsgálták-vizsgálják.)

Individualizmus, internalizmus. Természettudományos értelemben a nyelvi viselkedést magyarázó folyamatokat az egyénen belül kell keresnünk. Az emberi nyelvi képesség tudományos megértésének az egyedi nyelvhasználó belső folyamataira kell összpontosítania, azokat kell vizsgálnia. Az individualizmus kifejezés arra utal, hogy az egyéni beszélőre kell fókuszálnunk, az internalizmus pedig arra, hogy a (belül) reprezentált nyelvi tudás szerveződése és működése érdekel bennünket. (Megint csak érdemes megjegyeznünk, hogy igen sok megközelítés a nyelvet mint esszenciálisan közösségi, személyek közötti jelenséget vizsgálja – azaz egyáltalán nem az egyedi beszélő elméjében/agyában zajló nyelvi folyamatokra kíváncsi.)

2.1. táblázat -

NOAM CHOMSKY (1928-)

Noam Chomsky előadást tart a Magyar Tudományos Akadémián, 2004 májusában

A ma is igen aktív Noam Chomsky 1928-ban született az Egyesült Államokban, Philadelphiában. A Pennsylvania Egyetemen szerezte diplomáját és doktori fokozatát, matematikát és nyelvészetet tanult. Nemcsak nyelvészként, hanem filozófusként és politikai aktivistaként is jól ismert, de igen mélyen befolyásolta a pszichológia és a megismeréstudomány fejlődését is.

Az 1950-es évektől írt müveiben teljesen új alapokra helyezte a nyelvészetet, s ezzel jelentősen hozzájárult ahhoz is, hogy a pszichológiában gyorsan hanyatlani kezdett a behaviorizmus és megjelent a kognitív pszichológia, illetve létrejött a kognitív tudomány. Az a módszertani attitüdje, mellyel a nyelvészetet természettudományos kontextusba igyekezett helyezni, erős hatással volt a nyelvfilozófiára és az elmefilozófiára is. A nyelvvel kapcsolatos tételeit – így többek között a nyelv alapjainak veleszületettségére, a nyelvi rendszer autonómiájára, a szintaxis központi jelentőségére és formális természetére vonatkozókat –, melyeket részleteiben maga is többször átalakított, máig széles körben vitatják, de elmélete alapvetően meghatározta azt, ahogyan ma a tudomány a nyelvről és a nyelv elsajátításáról gondolkodik.

Tudományos munkássága mellett széles körben ismert közéleti személyiség, nagy hatású politikai gondolkodó is. Munkásságának ez az oldala a vietnami háború elleni 1967-es tiltakozásával kapott nagy figyelmet – az olvasott és nagy tekintélyű New York Review of Books mellékleteként jelent meg esszéje, amelyben az értelmiségi közvélemény passzivitását bírálta.

1961 óta az egyik legjobb amerikai egyetem, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) nyelvészprofesszora. Történetileg talán legfontosabb nyelvészeti munkája, az angolul először 1957-ben megjelent Syntactic Structures magyarul is olvasható (Mondattani szerkezetek. Nyelv és elme. Osi- ris-Századvég, Budapest, 1995).

Mentalizmus. A nyelvi képesség magyarázatában ezért a pszichológia kitüntetett szerepet kap, hiszen az, hogy egy adott viselkedéses képesség mögött milyen tudásreprezentációk húzódnak meg, lényegénél fogva (kognitív) pszichológiai kérdés. Chomsky véleménye szerint maga a nyelvészet is tulajdonképpen pszichológiai kérdéseket vizsgál, persze egy sajátos módszertannal.

Kompetencia és performancia megkülönböztetése. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy ezt a nyelvi tudást nem tudjuk közvetlenül elérni, vizsgálni. Nem tudunk belenézni egyetlen beszélő elméjébe s agyába sem oly módon, hogy közvetlenül az ott tárolt nyelvi rendszert, mondjuk a mentális lexikon tételeit vagy a szintaxis szabályait vegyük szemügyre (talán: szerencsére). Ugyan az agyi képalkotó eljárások fejlődési tempóját figyelembe véve ma már ez a lehetőség sem tűnik olyan távoli utópiának, ám a helyzet még mindig alapvetően az, hogy a beszélő fejében lévő nyelvi tudásrendszer közvetlen vizsgálata helyett e tudás „felszíni” megnyilvánulásait, viselkedéses és agyi korrelátumait tanulmányozhatjuk csak közvetlenül. A beszéd vagy annak megértése azonban csak pontatlanul tükrözi a bennünk lévő nyelvi tudást. Hogy megint Chomsky széles körben alkalmazott fogalmait használjuk: a bennünk mint a nyelvet birtokló emberekben lévő nyelvi kompetenciát csak pontatlanul, sok hibával terhelten tükrözi a megvalósult nyelvhasználat, a performancia. A nyelvvel foglalkozó tudományok mintegy „kénytelenek” a performanciát vizsgálni s ebből következtetni a mögötte meghúzódó tudás, a kompetencia szerveződésére és működésére. A nyelvészetben a cél elsősorban ez utóbbi feltárása, megértése, ám a pszichológia számára mindkettő egyformán érdekes: maga a nyelvi tudás és mentális szerveződése, de az is, hogy milyen folyamatok révén „érintkezik” ez a tudás a külvilággal, milyenek a megértés és a nyelvi produkció folyamatai.

Univerzális vonások a nyelvben. Chomsky nyelvelmélete részben azért gyakorolt olyan nagy hatást a nyelvészetre és a pszichológiára, mert igen erős érveket sorakoztatott fel nativista – vagy másképpen: innátista – álláspontja mellett. A kifejezés a nyelv veleszületettségére utal. Chomsky javaslata valójában meglehetősen árnyalt volt, ám anélkül, hogy részletekbe mennénk, szögezzük le: Choms- ky úgy vélte, számos empirikus érv támasztja alá azt, hogy a nyelvtan, s azon belül is a mondattan, a szintaxis „magja” genetikailag meghatározott az emberiségben, azaz – bizonyos értelemben – velünk születik. Korai hipotézisét később (Chomsky, 1980) úgy árnyalta, hogy a mindnyájunkkal veleszületett univerzális grammatika két lényegi komponenst tartalmaz. Minden nyelvre érvényes nyelvtani elveket (principles) és olyan előre definiált lehetőségeket, paramétereket (parameters), amelyek mentén az egyes nyelvek nyelvtani különbségei megragadhatóak, s amely lehetőségek között az elsajátítás során döntünk, lépésről lépésre „rátalálva” így anyanyelvünk nyelvtanára. Javaslataival hatalmas s máig tartó vitát generált – amelyet, lévén hogy egyrészt igen összetett érvrendszert felvonultató vita, másrészt elsősorban a nyelvelsajátítás alapjait és folyamatát érinti, nem tekintünk itt át (bővebben lásd pl. MacWhinney, 2003; Müller, 1996). Annyit azonban fontos megjegyezni, hogy a nyelv veleszületett alapjaira vonatkozó állítás ismét ráirányította a nyelvvel foglalkozó kutatók figyelmét a nyelvek közötti közös – azaz univerzális – és a nyelvek közötti eltérő – azaz partikuláris vagy nyelvspecifikus – vonásokra.

Talán ezzel a kérdéskörrel illusztrálható legkönnyebben az a meggyőződés, amelyet igen sok kutató oszt (pl. Chomsky, 1968; Pléh, 2003a); nevezetesen, hogy a nyelv mélyebb tudományos megértése kulcsfontosságú ismereteket hozhat általában az emberi elme megértéséhez. Gondoljunk csak bele: ha sikerülne pontosan meghatározni, melyek az emberi természetes nyelvek univerzális komponensei, aspektusai, majd sikerülne meggyőző választ kapni arra, hogy ezek az univerzális vonások mennyiben öröklöttek, genetikailag meghatározottak, s mennyiben a hasonló környezeti hatások eredői, akkor nemcsak az egyik legfontosabb emberi képesség természetéről, eredetéről kapnánk pontosabb képet, de a magyarázat modellként szolgálhatna egy sor más kognitív képesség kibontakozásának megértéséhez is. Valójában azt látjuk, hogy noha nincs végső válaszunk az ilyen alapvető kérdésekre, a nyelv kapcsán kidolgozott és termékenynek bizonyult hipotéziseket gyakran viszünk át más kognitív képességek magyarázatára. Az olvasó később látni fogja, hogy az elsőként a nyelv kapcsán kidolgozott modularitáshipotézist például számos kutató helyesnek tartja a naiv tudatelmélet, az emberi szociális kogníció egyik kulcsfontosságú mechanizmusa kapcsán is. (A mo- dularitásról és a naiv tudatelméletről kötetünk későbbi fejezeteiben egyaránt bővebb magyarázatot adunk.)

Nyelvtan- (szintaxis-) központúság. Igen erős befolyást gyakorolt Chomsky a nyelv pszichológiai vizsgálatára azzal is, hogy a nyelvtant, s azon belül is a mondattant, a szintaxist tekinti az emberi nyelv központi, lényegi komponensének. Úgy véli, az emberi nyelvi képességnek, nyelvi viselkedésnek a mondatalkotás és -megértés a „magva”, s a nyelv természetének megértéséhez elsősorban a szintaxis megértésén keresztül vezet az út. Mint számos más tétele, ez is széles körben vitatott, és számos támadás éri (pl. Müller, 1996), de kétségtelen, hogy a nyelvpszichológiai vizsgálódásokban máig is igen erős hangsúly került a szintaxisra s általában a mondatszintű nyelvi szerveződésre.

2. A társtudományok a nyelvről

Ha a megismerés lélektanának nézőpontja a nyelv kapcsán egy sajátos, nem feltétlenül magától értetődő nézőpont, akkor felmerül a kérdés: miként érdemes látnunk a lélektan és a nyelvvel foglalkozó többi tudomány viszonyát? Nehéz ezt röviden és egyszerűen megfogalmazni, mégpedig leginkább azért, mert nemcsak a lélektan, de a nyelvészet is meglehetősen heterogén tudomány, módszertani és fogalmi sokszínűség jellemzi, s jelentős viták zajlanak arról, milyennek is kellene lennie az alapvetően helyes nyelvészeti megközelítésnek. S így van ez a nyelvvel foglalkozó számos más tudományban is.

2.1. A nyelvészet a nyelvről

Talán nem durva leegyszerűsítés, ha azt mondjuk, a nyelvészet a maga sajátos, részben erősen intuitív módszereivel a lélektan számára egyrészt egy sor leíró fogalmat, másrészt pedig magyarázatokat, elméleteket kínál arról, mi is lehet, mi is történhet a beszélők fejében. A lélektan alkalmazza a leíró fogalmakat, hogy ezáltal megfogalmazhasson kérdéseket és hipotéziseket, de egyben a saját empirikus módszereivel ellenőrzi is, hogy vajon valóban adekvátak-e a nyelvészet által kínált fogalmak a fejünkben lévő „pszichológiai realitást” tekintve. Így például, mint azt kötetünkben Lukács Ágnesnek a nyelvtani feldolgozást tárgyaló fejezete (121-135. o.) bemutatja, Chomsky elméletének korai változatából kiindulva fontos és nyelvészeti szempontból érvekkel is alátámasztható feltevés volt, hogy a fejünkben lévő mondattani szabályrendszer és a szóalakokat és jelentéseket tároló mentális lexikon elkülönül egymástól, s mind a nyelvtani szabályokat, mind a szótári tudást explicit formában tároljuk (lásd még Pléh, 1980). Mint később látni fogjuk, a pszichológia a maga sajátos módszereivel mindkét tételt hipotézisként kezelte, és számos empirikus vizsgálat révén igyekezett tesztelni. A nyelvészetből származó fogalmak és alapvető magyarázatok nélkül igen nehéz lenne megfogalmazni a lélektani kérdéseket, de ez nem jelenti azt, hogy véglegesen helyesként fogadjuk el ezeket a fogalmakat és magyarázatokat.

Kötetünkben, mint ahogy tankönyvsorozatunk első kötetében is, mi is a nyelvészet leíró fogalmaira fogunk támaszkodni. Ismétlésként most ezeket röviden áttekintjük. A (hangzó) nyelvek alapegységeit fonémáknak nevezzük. A fonéma absztrakció, a nyelvhasználó fejében reprezentált egység, amely nem hordoz jelentést, de megkülönböztethet jelentéseket, és beszédhangokban valósul meg. Egy fonéma konkrét, kiejtett beszédhangként történő megvalósulásai végtelenül változatosak, de a megértés során ugyanannak a fonémának feleltetjük meg őket. A világ nyelveinek nagy többsége 20-40 közötti fonémát használ, s összesen mintegy 140-re tehető az emberiség nyelveinek teljes fonémakészlete. Ebből az is következik, hogy az egyes nyelvek nem ugyanazt a fonémakészletet használják. A gyakran hivatkozott, klasszikus példa az, hogy míg számos nyelvben két külön fonéma megvalósulásai az ’l’ és ’r’ hangok, addig például a japán nyelvben az ’r’ és ’l’ beszédhangok ugyanannak a fonémának a megvalósulásai, s egymáshoz képest nincs jelentésmegkülönböztető szerepük. (Lásd részletesen tankönyvünk első kötetében a beszédészlelést tárgyaló fejezetet.)

A fonémák nem hordoznak jelentést, de a nyelv eggyel magasabb szintjén, a morfémák szintjén jelentésmegkülönböztető szereppel bírnak. A morfémák közé tartoznak a szavak, de minden más rögzített nyelvi elem is, amely jelentést hordoz vagy jelentést módosít. Ezeket a nyelv – mint láttuk – igencsak szűkös fonémakészlet elemeinek kombinációi révén hozza létre, ez az első fontos szerveződési szint. Egy-egy nyelv teljes szókincse igen nehezen megszámlálható, többféle okból is, de többnyire néhány tízezertől néhány százezer szóig terjed. Egy átlagos beszélő a tágan értelmezett „nyugati” kultúrákban néhány tízezer szót birtokol. Ezek a szavak mind az igen korlátozott fonémakészlet elemeinek kombinációiból állnak. S vegyük észre, hogy bármely nyelv fonémakészletéből elvben végtelenül sok új szót alkothatunk – nem kell attól félnünk, hogy jönnek új fogalmaink, s ezekhez nem tudunk majd új szavakat kialakítani...

Ugyanakkor nem bármilyen hangsor válhat egy adott nyelvben szóvá, a szavak hangokból való megkonstruálásának is megvannak a maga szabályszerűségei, mégpedig nyelvenként eltérő szabályszerűségei. Ezeket a szabályokat nevezzük fonotaktikai szabályoknak, összességüket fonotaxisnak. A magyar fonotaxis szabályai nem engedik meg például a szó eleji többszörös mássalhangzó-torlódást, így a cseh ’zmrzlina’ (fagylalt) vagy ’krtek’ (vakond) szavak például nem jöhettek volna létre spontán módon a magyarban.

A morfémák összességét egy, a nyelvet birtokló személy fejében a személy mentális lexikonjának nevezzük. Igen intenzív kutatások folytak és folynak annak feltárására, hogy miként szerveződik pszichológiai értelemben mentális lexikonunk, milyen a szerkezete és a működése (például hogyan keressük ki belőle egy hallott szó jelentését olyan gyorsan, ahogyan ezt többnyire, mint láttuk, megtesszük). Itt csak jelezzük, hogy a mentális lexikonnak legalább háromféle információt kell tartalmaznia minden egyes morféma kapcsán: a morféma hangalakját (mely hangok sorozataként kell felismernünk, illetve kiejtenünk az adott morfémát), jelentését (szemantikáját), illetve nyelvtani tulajdonságait (milyen szerepet tölthet be egy mondatban, milyen toldalékokat kaphat). A mentális lexikonban tárolt morfémák jellegzetesen két nagyobb csoportba sorolhatóak: részben szótövek, részben pedig különféle toldalékok.

A következő, a nyelv lényegéhez tartozó szerveződési szint „motorja” a szintaxis. A szintaxis alatt mindazon szabályok összességét értjük, amelyek révén a mentális lexikon elemeit, a morfémá- kat mondatokba sorrendezzük, kombináljuk. Fontos azonban érteni, hogy a morfémák sorrendezését jelentésüktől függetlenül, a nyelvtani hovatartozásuk alapján végzi a szintaxis. Ebben olyasfajta kombinatorikus végtelenséget találunk, amilyet a fonotaxis kapcsán láttunk: a mentális lexikonban véges számú nyelvi elemet találunk, s ebből a véges készletből a szintaxis szabályai potenciálisan végtelen számú mondat létrehozására tesznek bennünket képessé. Sőt, mint látni fogjuk, elvben végtelenül sok különböző szerkezetű mondatot vagyunk képesek megalkotni, illetve megérteni.

2.2. Az idegtudományok a nyelvről

Talán nem túlzottan leegyszerűsítő megfogalmazás az, hogy a nyelv idegrendszeri szintű vizsgálata, azaz a nyelvi képesség mögött álló idegrendszeri struktúrák azonosítása és működésük leírása ugyan nem az elsődleges érdeklődését képezik a nyelv pszichológiai kutatásának, ám – lévén, hogy a pszichológia is elfogadja a nyelv alapvetően biológiai természetét – fontos adatforrásnak tekintjük az idegtudományi módszereket alkalmazó vizsgálatokat, s ezek eredményei erősen hatnak is a pszichológiai elméletképzésre (lásd erről részletesen: Csépe, 2003; Pléh, 2003b). A későbbiekben számos példát fogunk látni arra, hogy – amint a tudományos lélektan más vizsgálódási területein is – pszichológiai hipotézisek kapcsán a nyelv esetében is gyakran relevánsak az idegrendszeri szintű adatok. (Ebben a fejezetben például a nyelv és a megismerés viszonya kapcsán fogunk hivatkozni disszociációkból – szerzett és fejlődési agysérülések következtében előálló funkciószétválásból – származó érvekre.)

Valójában a nyelvészeti, a pszichológiai és az idegtudományi nyelvkutatások közötti kapcsolat erős analógiát mutat azzal a három szinttel, amelyet David Marr (1982), a tankönyvsorozatunk első kötetében is említett kiváló látáskutató jelölt meg a látás magyarázatában (lásd Csépe-Győri-Ragó, 2007a). Ő a három szintet komputációs, algoritmikus és hardverszintnek nevezte, s úgy tekintette, hogy a három szinten folyó vizsgálódásoknak az egyre pontosabb elméletek kialakulása során egyre inkább összhangba kell kerülniük, s a tudományos megértés „végső célja” az, hogy mindhárom szinten kielégítő, empirikusan tesztelt modellekkel rendelkezzünk. Itt a nyelvészeti megértés célja a komputációs leírás (milyen tudás van a fejünkben a nyelv kapcsán s milyen műveletek történnek); a pszichológiai kutatás célja algoritmikus modellek kidolgozása lenne (részletes modell a reprezentációkról és az azon zajló folyamatokról a nyelv kapcsán); míg a hardverszinten azt kellene megfejtenie az idegtudományoknak, hogy mindezt hogyan hordozza és valósítja meg az agy.

2.3. A számítástudomány a nyelvről

Végül röviden ki kell térnünk arra is, hogy – mint a természettudományokban általában, de a kognitív lélektan számos területén is – a nyelv megismerése kapcsán is komoly szerep jut a nyelvi működések számítógépes módszerekkel történő megvalósításának. Itt, könyvünknek a nyelvet tárgyaló részében is többször fog találkozni az olvasó például úgynevezett konnekcionista modellekkel, amelyek a számítógépes modellezés egy sajátos ágát jelentik, de egyben egy átfogó megközelítést is képviselnek a megismerési folyamatokhoz (lásd A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetet e kötetben).

Jellegzetesen két alapvető attitűdje van ezeknek a számítógépes modelleknek. Egy részük az emberi nyelvi működést igyekszik minél pontosabban megragadni – ezáltal egyrészt a részletesen kidolgozott nyelvészeti-pszichológiai modellek ellenőrizhetőek (olyan „viselkedést” mutat-e a program, amilyet az emberi beszélő?), másrészt természetesen tovább finomíthatóak is ezek a modellek. A másik attitűdöt gyakran nyelvtechnológiának nevezik. Itt a cél nem az, hogy részleteiben utánozzuk azt, ahogyan az emberi nyelvi rendszer működik a fejünkben, hanem hogy – mintegy bármilyen módon, de hatékonyan – megvalósítsunk valamilyen nyelvi működést, például fordítást, tolmácsolást, szövegfelolvasást stb. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy míg a számítógépes model- lálás vagy szimulálás a tudományos megismerést, addig a nyelvtechnológia praktikus célokat szolgál. A nyelvtechnológia történeti aspektusairól és mai céljairól némiképp bővebb betekintést kap az olvasó a nyelvtani feldolgozásról szóló fejezetünk szövegdobozában (140-141. o.).

3. A nyelv kitüntetett jelentősége kognitív szempontból

Mindnyájunknak nagyon elemi, alapvető élménye az, hogy a nyelvhasználat mennyire szorosan hozzátartozik a mindennapi emberi létezéshez. A nyelv pszichológiájában, filozófiájában és a nyelvészetben számos, egymással vitatkozó elméletet és elemzést találunk arra vonatkozóan, mik is pontosan a nyelv funkciói, és ezek közül melyek az igazán alapvetők, például a nyelv evolúcióját meghatározók. Egy ilyen bevezető tankönyvben, mint a miénk, természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy áttekintsük ezeket a vitákat. Néhány, a nyelv pszichológiai megértése szempontjából különösen lényeges szerepét emeljük csak ki:

1. A cselekvés társas befolyásolása és összehangolása. A nyelv egyik legfontosabb evolúciós előnye minden bizonnyal az, hogy minden más, eredendően biológiai megoldással összevetve rendkívül hatékonnyá teszi a viselkedés tervszerű összehangolását, illetve befolyásolását. Az evolúció számos mechanizmust hívott életre, melyek szerepe a viselkedés valamilyen szintű koordinációja egy-egy faj egyedei között. Sok szempontból figyelemre méltó az, ahogyan egy halraj vagy madárraj igen gyorsan képes szinkronizálni mozgását, akár tízezres nagyságrendű egyed esetében is. Ugyanígy igen figyelemreméltó a méhek tánca, amely számos más egyed viselkedését befolyásolja nagyon adaptívan. A nyelv révén történő viselkedéskoordináció azonban mutat néhány olyan vonást, amelyek külön-külön is egyedülállóvá teszik az általunk ismert élővilágban – azaz a nyelv több szempontból is lényegesen hatékonyabb eszköze a cselekvés összehangolásának. Röviden úgy fogalmazhatnánk: az állati jelrendszerekkel szemben az emberi nyelvek lehetővé teszik az elszakadást az adott ingerkörnyezettől, sőt magától a tényszerű valóságtól is: az aktuálison túl lehetővé teszik a lehetségesről való információátadást is. Ez pedig megengedi, hogy utasítsuk egymást különböző eshetőségekre nézve, alternatív terveket egyeztessünk, motiváljuk vagy éppen becsapjuk egymást. Ezeket a döntő jellegzetességeket később, az állati jelrendszerek és az emberi nyelv összevetésénél tárgyaljuk részletesebben.

Egy sokat hivatkozott és sokat vitatott, az emberi nyelvtan kialakulásának lehetséges evolúciós mechanizmusait tárgyaló cikkükben Pinker és Bloom (1990) nagy hangsúlyt fektetnek annak kifejtésére, hogy már igen kis előrelépés a nyelvtan bonyolódásában igen komoly szelekciós előnyt jelenthetett a nyelv előtörténete során. Előnyt a csoporton belüli konfliktusok kezelésében, a vadászat összehangolásában, a partnerért folytatott rivalizációban stb. Nyelv nélkül az emberi faj minden bizonnyal sokkal kevésbé összetett társas szerveződést és viselkedéseket mutatna – legyen szó akár az együttműködésről, akár a versengésről.

1. A nyelv a kultúra talán legfontosabb hordozója. Az emberi faj egyik fontos sajátossága és egyben evolúciós előnye más fajokkal szemben, hogy az egyéni tanulás eredményét képesek vagyunk igen hatékonyan átadni más egyéneknek. Ez adja az emberi kultúra kumulatív, halmozódó jellegét: az újabb generációknak nem kell „mindig mindent elölről kezdeniük”. S természetesen itt a kultúrát érdemes igen tágan érteni, korántsem leszűkítve a fogalmat a „magas kultúrára”. Ebben a generációk közti tudásátadásban kulcsszerepet játszik a nyelv – más mechanizmusok, így például az utánzás mellett (lásd pl. Csibra-Gergely, 2007; Tomasello, 2002). Próbáljuk elképzelni az emberi szocializáció folyamatát, azt, ahogyan eljárásokat, tudást, attitűdöket, fogalmakat, értékeket adunk át gyermekeinknek nyelv nélkül! A kulturális tanulás folyamatában nem kizárólag a nyelven keresztül adódik át a tudás, de a nyelv szerepe kétségkívül kiemelkedő.

S a nyelv nemcsak a kultúra átadásában segít, de a kultúra megőrzésének, a kulturális emlékezetnek is különösen fontos eszköze. Az írásbeliség kialakulása óta ez nyilvánvaló, hiszen kijelentéseket tudunk tartósan rögzíteni, s ezzel tartósan hozzáférhetővé tenni. A kultúra nyelv által történő tárolása és átadása ezzel még hatékonyabbá vált (lásd erről még kötetünkben Csépe Valéria Olvasás című fejezetét). Nyelv nélkül kétségtelenül sokkal lassabb volna az emberi kultúrák fejlődése, és kevésbé összetettek lennének ezek a kultúrák.

1. A nyelv belső reprezentációs eszköz, médium is – a gondolat (egyik) formája. A nyelv eddig említett funkciói bizonyos értelemben mind „külső” funkciók, a nyelvet birtokló egyénen kívül valósulnak meg. Nyelvészek, filozófusok és pszichológusok is érvelnek azonban amellett is – s erre jócskán találhatunk bizonyítékokat pszichológiai kutatásokból –, hogy a nyelv fontos szerepet játszik a nyelvet birtokló elmén belül is. A nyelv sajátos belső kódot szolgáltat megismerőfolyamataink számára, gondolkodásunk részben nyelvi formában történik. Meg kell jegyeznünk, hogy a szubjektíven is átélt „belső beszéd” élménye önmagában nem erős érv emellett, noha számos, részben fejlődési szempontú elmélet az emberi megismerésről nagy jelentőséget tulajdonít neki (pl. Vigotszkij, 1971). A belső beszéd ugyanis lehet egyfajta utólagos elbeszélése, többé-kevés- bé pontatlan és részleges narratív rekonstrukciója annak, ami bennünk zajlik (lásd pl. Carruthers, 2002, illetve a tudatosságról szóló fejezetet ebben a kötetben).

Empirikus érvek is mutatnak azonban arra, hogy a nyelv sajátos „kód” szerepét tölti be az emberi emlékezetben, mind a rövid távú, mind a tartós emlékezeti folyamatokban – a kísérleti emlékezetkutatás számos érvvel támasztotta alá, hogy a nyelvi (át)kódolás igen fontos szerepet játszik különféle emlékezeti folyamatokban. (Tankönyvünk második kötetének az emlékezettel és a tudásreprezentációval foglalkozó fejezeteiben számos formában megjelenik ez a gondolat.) Fontos azonban leszögeznünk, hogy a nyelv – s erre is sok adat utal – nem az egyetlen belső kódunk. Alább, a nyelv autonómiája kapcsán rámutatunk majd érvekre, amelyek a nyelv nélküli gondolkodás és fogalmi tudás létezésére utalnak (s itt is visszautalhatunk tankönyvünk második kötetére, a Kategori- záció és fogalmi reprezentáció című fejezetre).

Összefoglalva, noha a nyelv nem az egyetlen belső reprezentációs formánk, mégis valószínűleg kulcsszerepet játszik abban, hogy képesek vagyunk absztrakt, a konkrét észleléstől elvonatkoztatott fogalmakban történő gondolkodásra és tervszerű, összetett viselkedésekre – nyelv nélkül nemcsak a társas életünk és a kultúránk volna kevésbé komplex, de vélhetően egyéni megismerőfolyamataink is alapvetően mások lennének, belső világunk is másként szerveződne.

4. A nyelv néhány paradox jellegzetessége kognitív szempontból

A nyelv nem csak azért kiemelt tárgya a megismerés lélektanának, mert ennyire központi szerepet tölt be fajunk életében és történetében, valamint az egyéni megismerésben. A különös figyelmet tovább motiválja a nyelv mint képesség néhány sajátos, időnként kifejezetten ellentmondásosnak tűnő tulajdonsága.

4.1. Absztrakció és komplexitás

A nyelvi képességet igen érdekessé teszi, hogy – még ha ez a hétköznapi beszélőnek nem is tűnik fel – igencsak elvont és összetett tudás áll mögötte. A nyelvi tudás minden aspektusa meglehetősen absztrakt, erősen elvonatkoztatott a konkrét ingerektől. Ez tetten érhető mind a hangtani (fonetikai-fonológiai), mind a nyelvtani, mind pedig a jelentéssel kapcsolatos nyelvi tudásban.

Egy adott fonéma ugyanannak az egyébként akusztikai szempontból végtelenül változatos beszédhangnak az elvont képviselete, reprezentációja. Fizikai értelemben gyakorlatilag sohasem halljuk ugyanazt a beszédhangot akár csak kétszer is ugyanúgy – még azonos beszélő esetében is mindig lesznek eltérések. Ezt a végtelen változatosságot azonban – mint tankönyvünk első kötetében megmutattuk – egy anyanyelvi beszélő meglehetős biztonsággal fogja egy adott fonéma megvalósulásaiként észlelni. Ez az elvonatkoztatás a konkrét fizikai ingertől ráadásul az elsajátítás során is igen gyorsan végbemegy.

A mentális lexikonban tárolt jelentés mindig, minden egyes morféma kapcsán absztrakt, sohasem közvetlenül a percepcióból származik. Ellenérvként felvethetnénk például, hogy mi az absztrakció egy olyan, látszólag közvetlenül az észlelésre utaló szó jelentésében, mint mondjuk a ’piros’? Nos, mindaz, amit pirosnak mondunk, valójában meglehetősen változatos inger, természetes körülmények között igen kicsiny az esélye annak, hogy akár csak kétszer is pontosan ugyanazt a ’piros’ ingert lássuk. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy valójában minden piros, amit látunk, egyedi, különbözik a többi pirostól. Ugyanígy felvethetnénk, hogy mi az absztrakció például egy tulajdonnévben, hiszen az mindig ugyanarra a személyre, adott más élőlényre vagy tárgyra vonatkozik. Ez persze igaz, de igaz az is, hogy ezt a személyt, élőlényt vagy dolgot sohasem észleljük kétszer ugyanannak, mégis ugyanazt a nyelvi címkét alkalmazzuk rá. Az absztrakció valójában a mentális szótárunkban tárolt jelentések igen alapvető jellegzetessége.

Tovább növeli mentális szótárunk összetett jellegét, hogy a tárolt elemek száma igen nagy is lehet (a tízezres nagyságrend egyáltalán nem jelent kivételesen nagy szókincset), s emellett a tárolt jelentések nem egyszerűen egy jelentéshalmazt, definícióhalmazt képeznek. A mentális lexikonban kulcsfontosságúak a „kereszthivatkozások”, amelyek révén a benne tárolt jelentések egy egységes, szervezett rendszert alkotnak. Erre kötetünk Honbolygó Ferenc által írt fejezete bőven szolgáltat majd érveket.

A szintaxis nyelvtani hovatartozásuk, nyelvtani kategóriatagságuk alapján sorrendezi a morfé- mákat kijelentésekbe. Ezek a nyelvtani kategóriák megint csak igen absztrakt fogalmak. Például arra, hogy mi egy főnév, nincsenek perceptuálisan, az észleléssel könnyen azonosítható jegyek. Egy főnév nem kicsi vagy nagy, nem kék vagy sárga, nem kezdődik vagy végződik mindig ugyanazzal a hanggal. Maga a jelentés sem ad egyértelmű fogódzót a nyelvtani hovatartozásra – pedig már a jelentés maga is mindig meglehetősen absztrakt. Egy főnév jelenthet persze valamilyen tárgyat vagy személyt, de jelenthet tulajdonságot (’szépség’), cselekvést (’futás’), állapotot (’rettegés’), változást (’hanyatlás’) stb. Valójában főnév az a szó, amely egy mondatban főnévként viselkedik, amelyet az adott nyelv szintaxisa, nyelvtana főnévként kezel – s ez igaz a többi nyelvtani kategóriára is. A nyelvtani szabályok és a nyelvtani kategóriák mintegy kölcsönösen definiálják egymást.

Ez azt is jelenti, hogy a szintaktikai szabályok nagyon sajátos, elvont fogalmaknak (nyelvtani kategóriatagságuknak) megfelelően sorrendezik a szavakat a kijelentésekben. Ugyanakkor ki kell térnünk arra is, hogy maga a szabályrendszer is igen sajátos tulajdonságokat mutat. Az egyik a szerkezetépítés. A természetes nyelvek mondatai – még az igen egyszerű mondatok is – mindig rejtenek, implikálnak egy szerkezetet. Nem egyszerűen az számít ugyanis a mondatban, hogy melyik morfé- ma melyik morféma után áll, nem a szomszédsági viszonyok relevánsak a jelentés szempontjából, hanem ez a rejtett szerkezet. Nézzünk erre egy egyszerű példát! Vegyük a következő három mondatot:

1. Miután Péter elment, János megcsókolta Katát.

2. János, miután Péter elment, megcsókolta Katát.

3. János megcsókolta Katát, miután Péter elment.

A három mondat jelentését azonosnak tekinthetjük. Ha a nyelvtan sorrendezi a szavakat, miként lehetséges, hogy a három különböző szórend ugyanazt a jelentést fejezi ki? Talán minden sorrend kifejezi ugyanezt a jelentést? Természetesen nem:

1. Miután Kata elment, János megcsókolta Pétert.

A (4) mondat jelentése más, mint az (1)-(3) mondatoké, míg az (5) mondat nyelvtanilag helytelen, s nem is értelmezhető:

1. *Miután Péter János Katát elment megcsókolta.

Az (1)-(3) mondatok jelentése azért lehet ugyanaz, mert a mondat jelentését meghatározó alapvető szerkezeti összefüggéseket nem változtattuk meg. János maradt a mondat alanya, Kata a tárgya, s a „miután Péter elment” szerkezeti egység időhatározói szerepet töltött be – még akkor is, ha a magyar mondattan szabályai megengedték, hogy ez a szerkezeti egység több helyre is kerülhessen a mondatban (és eközben a szomszédsági viszonyok alaposan megváltoztak). Ha azonban megtartottuk a nyelvtanilag helyes szerkezetet, ám más szavakat helyeztünk az egyes pozíciókba, megváltozott a jelentés is (4. mondat). Ha a szerkezetet sem tartottuk meg, s nem is építettünk fel helyette egy nyelvtanilag helyes másik szerkezetet, csak egy véletlenszerű szósort alakítottunk ki, a mondat nyelvtani helyessége és ezzel értelmezhetősége is elveszett (5. mondat).

A szerkezetépítésnek egy igen speciális és fontos tulajdonsága a rekurzió. Minden emberi nyelv szintaxisáról feltételeznünk kell, hogy egy sajátos rekurzív szabályrendszer képezi a lényegét. A rekurzió újraírást, újrafuttatást jelent, s a szintaxis azon tulajdonságát fejezi ki, hogy ugyanazt a sorrendező szabályt újra és újra alkalmazhatjuk egy-egy bonyolultabb mondatszerkezet létrehozásánál. A rekurzió fogalmát is részletesebben tárgyalja majd a nyelvtani feldolgozásról szóló fejezetünk, itt megint csak egy rövid – s nyelvészeti szempontból felületesen megfogalmazott – példát adunk.

1. János látta a havat.

2. János látta, hogy esik a hó.

Szerkezetileg a (6) és a (7) mondat között az a szembetűnő különbség, hogy a tárgy pozícióját a (6) mondatban egy szó, míg a (7) mondatban egy mondatértékű szerkezeti egység tölti be. Ezt az egységet ugyanazon szabály szerint alkottuk, mint a mondatot, mintegy újraalkalmazva a mondatalkotás alapvető szabályát. A (8) mondat azt mutatja, hogy ezt a szabályt akár háromszor is alkalmazhatjuk egyetlen mondatszerkezet létrehozása során.

1. János látta, hogy Péter nézi, hogy esik a hó.

Általában úgy gondoljuk, magában a nyelvben nincs általános korlátozás arra vonatkozóan, hogy hányszor alkalmazhatunk újra a mondaton belül bizonyos szerkezetépítési szabályokat – később még visszatérünk rá, hogy a nyelvtani rekurzivitás biztosítja a nyelv sajátos, végtelen kreativitását.

4.2. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor könnyedség

A nyelvi tudást elvont és összetett jellege önmagában is izgalmas kutatási témává teszi, de az a mód, ahogyan az emberi lények ezt a bonyolult tudásrendszert használják, már-már paradox képességünkként mutatja a nyelvet.

Láttuk, hogy a nyelv igen komplex tudásrendszer a nyelvet birtokló személy elméjében. Ennek fényében különösen érdekes, hogy a hétköznapi életben milyen könnyedséggel használjuk a nyelvet. Maga a nyelvi feldolgozás igen kevés figyelmi erőfeszítést igényel a részünkről (ez nem is meglepő, hiszen nagyrészt nincs is tudatos hozzáférésünk ahhoz a folyamathoz, ahogy a hallott hangoktól eljutunk a gondolatig, amelyet azok hordoznak). Sétálunk és nézelődünk beszélgetés közben, figyelmünket megosztjuk számos esemény és dolog között. Ha anyanyelvünket használjuk, nem kell azon gondolkodnunk, mi is legyen a mondat szerkezete, melyik mondatrész hová kerüljön, stb. stb. (Emlékezhetünk arra például, hogy a munkaemlékezet Baddeley-féle modelljében az egyik alapvető érv a tárrendszerek elkülönítésére az volt, hogy az ezekben párhuzamosan futó folyamatok nem feltétlenül zavarják egymást – lásd tankönyvünk második kötetét, illetve alább a nyelvi és emlékezeti folyamatok kapcsolatát tárgyaló fejezetet.)

4.3. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor gyorsaság

Vegyük észre azt is, mennyire gyors a nyelvi feldolgozás, különösen, ha bonyolultságával együtt szemléljük sebességét. Egy kijelentés feldolgozásához szükséges idő (az az idő, amíg a fülünket elérő hanghullámokból eljutunk a gondolatig, amelyet az általunk hallott kijelentés közvetít) igen rövid. Tankönyvünk első kötetének a beszédhangok észlelését tárgyaló fejezetében például láthattuk, hogy bizonyos értelemben a beszédmegértés folyamatai gyorsabbak lehetnek, mint amit a hallórendszer élettani tulajdonságai elvileg lehetővé tesznek. S hasonlóképpen, igen rövid időt igényel az, amíg egy felmerült gondolatunkat nyelvi formába öntjük: ezt magunk is megtapasztaljuk akkor, amikor mondjuk egy történetet mesélünk valakinek. Anélkül, hogy jó előre ki kellene alakítanunk minden egyes mondatunkat, a történetet igen gördülékenyen, a mondatok közt tartott hosszas szünetek nélkül meséljük el. Az egyik legbonyolultabb emberi képességet, a nyelvet többnyire igen gyorsan és igen kicsiny erőfeszítéssel használjuk a mindennapi életben.

4.4. Absztrakció, komplexitás – és ugyanakkor robusztusság

A pszichológiában sokféle jelenségben gyakran látjuk azt, hogy minél bonyolultabb egy működés, annál sérülékenyebb. Ezen összefüggés alapján azt várhatnánk, hogy a nyelv nagyon is ki van téve a különféle zavaroknak, például az idegrendszert befolyásoló különféle eredetű sérüléseknek vagy működésbeli rendellenességeknek. Nos, ilyesmi sajnos nemritkán be is következik, ám ugyanakkor azt is látjuk, hogy sokszor a nyelv meglepően sokáig ellenáll az idegrendszeri hanyatlásnak. Számos olyan, idegrendszeri leépüléssel járó zavart ismerünk, amikor az idegrendszer kóros hanyatlása a kognitív, megismerőfunkciók fokozatos elvesztését okozza (demenciák). Az a meglepő, hogy számos kórformában ennek a kognitív hanyatlásnak – épp az egyik legbonyolultabb kognitív funkcióként! – a nyelv igen sokáig ellenáll. Bizonyos demenciákban gyakran látunk olyan állapotot, amikor az érintett személy különféle kognitív képességei közül számos már erőteljes hanyatlásnak indult (így a beteg elvesztette szakmai tudása, élettörténeti tudása, sőt saját személyével közvetlenül kapcsolatos tudása jelentős részét is), a nyelv azonban nyelvtani szempontból még szinte kifogástalanul működik: a páciens bonyolult szerkezeteket használ, formai értelemben adekvátan. Ez gyakran megfigyelhető például az Alzheimer-kór eseteiben (Faber-Langendoen et al., 1988). A nyelvhasználat persze a jelentés szempontjából sérült (ez fontos tünet), de a beteg kijelentései nyelvtanilag helyesek és értelmezhetőek. A szorosan vett nyelv mint rendszer kevésbé „látványos” hanyatlást mutat, mint számos más absztrakt tudásterület.

5. A paradoxonok feloldása felé: a nyelv autonómiája?

A nyelv fent vázolt paradoxonai biztosan feloldhatóak; elvégre képesek vagyunk a nyelvhasználatra, szóval a dolog valóban működik... Ez a nagyon alapvető problémakör nagyon alapvető megoldási javaslatokat hívott életre. A talán legfontosabbat tárgyaljuk most röviden, azt, amely szerint a nyelvvel kapcsolatos számos jelenséget – tehát nemcsak az imént emlegetett sajátosságokat – akkor magyarázunk helyesen, ha az elménkben/agyunkban tárolt nyelvi tudást egy nagymértékben önálló, autonóm rendszernek, más kifejezésekkel: önálló mentális fakultásnak vagy modulnak tekintjük. Ezt a tételt, amely szerteágazó vitát provokált és számos változatban van jelen napjaink tudományában, elsőként – s meglehetősen kidolgozott formában – megint csak Noam Chomsky (1965, 1975; lásd még Hauser et al., 2002) fejtette ki.

Mit is értünk itt autonómián? Azt a feltételezést, hogy az emberi idegrendszerben és elmében (megismerőrendszerben) a nyelvi működéseket – a nyelvi megértést és a nyelvi produkciót, az aktív nyelvhasználatot egyaránt – egy elkülönülő, erre a célra specializálódott mentális rendszer valósítja meg, amely – lévén külön rendszer – bizonyos fokú önállósággal bír (független a megismerés többi mechanizmusától). Ezt a feltételezett rendszert nevezte el Chomsky nyelvi fakultásnak, illetve nyelvi modulnak.

Ebből az következik, hogy ha valóban helyes a nyelv autonómiájának feltevése, akkor empirikus érveket kell tudnunk felhozni amellett, hogy a nyelvi működések elkülönülnek a többi kognitív működéstől: a gondolkodástól, az emlékezettől, a társas kogníciótól, a kommunikációtól stb. Az önálló, kifejezetten a nyelvi feldolgozásra specializálódott s genetikai alapokon kibontakozó nyelvi fakultás feltételezése segíthetne feloldani fenti paradoxonjainkat is: ha a nyelvet egy biológiailag kifejezetten erre a célra „kialakított” speciális „eszköz” működteti a fejünkben, akkor kevésbé ellentmondásos, hogy absztraktsága és összetettsége mellett a nyelvi rendszer miért lehet ennyire gyors, miért igényel oly kevés figyelmet és erőfeszítést a működtetése, s miért áll ellen viszonylag sokáig a megismerőrendszerünk/agyunk más területeit érintő hanyatlásnak. Talán érezhető, hogy igen erős állításról van szó, amely mintegy az emberi megismerés átfogó szerveződését, szerkezetét érinti.

Chomsky és követői sokféleképpen érvelnek a nyelv autonómiája mellett, mi azonban itt hadd utaljunk csak a disszociációkból származó adatokra. A disszociáció módszertani-magyarázó fogalma a 19. századi pszichiátriából és neurológiából, ezek evolúciós szemléletű hagyományából ered (magyarul lásd Pléh, 2000a), de nagy szerepet játszik napjaink kognitív és neuropszichológiájában is. Mai használati módjában a kifejezés alatt azokat a jelenségeket értjük, amikor egy viselkedéses képesség valamilyen értelemben elválik, leválik a többi viselkedéses képességről. A neuropszicho- lógia elsősorban szerzett disszociációk iránt érdeklődik: olyan esetek iránt, amikor a korábban tipikus, egészséges működést mutató személyt körülírt agysérülés éri, s ennek következtében bizonyos funkciói teljesen vagy részlegesen kiesnek, míg más funkciók épek vagy közel épek maradnak. A kognitív lélektanban az utóbbi egy-két évtizedben igen nagy figyelmet kapnak a fejlődési disszociációk, amikor atipikus kognitív fejlődéssel járó esetekben egy vagy néhány képesség lényegesen lassabb, többnyire sérült fejlődést mutat, míg a többi képesség ép, vagy lényegesen kevésbé sérült a fejlődése.

A disszociációk azért olyan fontosak a kognitív kutatás számára, mert arra vonatkozó érvnek – ha nem is végső bizonyítéknak – tekintjük őket, hogy a disszociáció során szétváló viselkedéses képességek hátterében elkülönülőpszichológiai és idegrendszeri mechanizmusok állnak. Különösen akkor tekintjük erősnek a disszociáción alapuló érvelést két rendszer elkülönülése mellett, ha úgynevezett kettős disszociációs mintázatot látunk: azaz látunk eseteket, amikor A képesség épen marad, miközben B képesség kiesik, s látunk emellett olyan eseteket, amikor A képesség esik ki, s B marad ép. Ilyenkor arra következtetünk, hogy A és B képesség mögött a megismerésben és az idegrendszerben két elkülönülő mechanizmus (modul, fakultás, hálózat) áll.

A nyelv autonómiáját, a nyelvi fakultás vagy modul létezését feltételező elméletalkotók úgy vélik, bőven látunk eseteket, amelyek a nyelv és a megismerés más aspektusainak kettős disszociatív mintázatát adják ki, ráadásul mind a szerzett, mind a fejlődési disszociációkat tekintve. Az 1.1. táblázatban foglaltunk össze tömören néhány olyan empirikus eredményt, amelyek együttesen kiadják ezeket a kettős disszociatív mintázatokat.

Fontos felismerni ugyanakkor, hogy az autonómia feltevése nem vonja maga után automatikusan a nyelv egyértelmű kérgi lokalizációjának feltevését – azaz azt, hogy a nyelvi fakultás valamilyen szigorúan körülírható, összefüggő kérgi területet foglal el az agyban, amely semmilyen más célt sem szolgál. Nem arról van szó, hogy ha létezik a nyelvi fakultás, akkor az egy darabja az agykéregnek. Ha pszichológiai értelemben valóban van is egy-egy autonóm nyelvi fakultás minden, a nyelvet birtokló ember fejében, könnyen elképzelhető, hogy ez a rendszer az agykéreg nagyobb területeit fogja át, olyan területeket, amelyek egy része akár más folyamatokban is szerepet játszik (sőt számos adat erre is utal, áttekintésért lásd Lukács-Pléh, 2003). Ráadásul újabb eredmények is azt mutatják, hogy a nyelvi képesség működtetésében fontos szerepet kaphatnak kéreg alatti struktúrák is (pl. Kertész, 2003). A nyelvi fakultás autonómiájának tétele igaznak bizonyulhat a nyelv szigorú lokalizációja nélkül is – míg ha sikerül a nyelvet lokalizálnunk az agyban a fenti szigorú értelemben, az erős érv a nyelvi fakultás autonómiája mellett is.

2.2. táblázat - 1.1. táblázat. Néhány példa a grammatika és a kogníció más aspektusai közti kettős disszociációra

A disszociáció fajtája

A grammatika és a megismerés épsége

Sérült grammatika, ép megismerés

Ép grammatika, sérült megismerés

Szerzett disszociációk

Varley-Siegal, 2000; Varley et al., 2001: agrammatikus afáziát elszenvedett, grammatikai képességeit elvesztett betegeknél mutatnak ki müködő kauzális és társas következtetéseket.

Warrington, 1975: szemantikus de- mencia – a páciensek fokozatosan vesztik el szemantikus tudásukat, míg grammatikai képességeik csak igen előrehaladott állapotban mutatnak hanyatlást.

Faber-Langendoen et al., 1988: Alz- heimer-betegségben szenvedők egy alcsoportja az átfogó kognitív hanyatlás mellett sokáig ép grammatikát mutat.

Fejlődési disszociációk

Van der Lely, 1997: gyermeknél súlyos grammatikaelsajátítási zavar (gSLI) mellett mutat ki ép müködé- seket a kogníció számos területén.

Curtiss, 1982: súlyos értelmi elmaradás (átfogó kognitív fejlődési zavar) mellett mutat ki ép grammatikai képességet.

Nos, ha komolyan vehető érvek szólnak a nyelv autonómiája mellett, miért nem tárgyaljuk ezt lezárt kérdésként, miért nem konszenzuális a nyelvi fakultás létezése? A kérdést óvatosan kezelő kutatók számos ellenérvet tudnak felvonultatni, melyek jelentős részben módszertaniak, a disszociációkra utaló adatok értelmezését érintik. Vegyünk szemügyre néhány ilyen érvet:

1. Megkérdőjelezhető, hogy a viselkedéses szinten jelentkező kettős disszociációs mintázatok valóban szükségszerűen két független mentális-agyi rendszert jeleznek. Konnekcionista módszertant (lásd kötetünkben A megismerő elme átfogó modelljei című fejezetet) alkalmazó szerzők például olyan számítógépes modelleket mutatnak be, amelyek kettős disszociációs jelenségeket mutatnak, mégsem tartalmaznak két, elkülönülő alrendszert (lásd pl. Plaut, 1995; Van Orden et al., 1997).

2. Megkérdőjelezhető, hogy a hivatkozott disszociációs esetekben valójában mennyire „mély” a disszociáció. Például az agrammatikus afáziát mutató betegeknél ritkán látjuk azt, hogy a nyelvtani képességeiket teljességgel elvesztették; valamennyi nyelvtant többnyire produkálnak és értenek a betegek. Ám még a súlyos esetekben is felvethető a kérdés, hogy vajon a „felszínen”, a viselkedésből hiányzó grammatika valóban egyértelműen arra utal-e, hogy a belső kognitív folyamatokból is hasonló mértékben hiányzik a grammatika – azaz a nyelv belső kódként sem működik? Vagy azért működik tov�

Documents

€¦ · Web viewAz 1950-es évektől írt müveiben teljesen új alapokra helyezte a nyelvészetet, s ezzel jelentősen hozzájárult ahhoz is, hogy a pszichológiában gyorsan