tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1979-01 História 1979-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó

História 1979-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1979-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Az újkori diplomácia hajnalán ................................................................................................ 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 51. A Párizs környéki békék, 19191920� ....................................................................................... 52. Képek ...................................................................................................................................... 8

3. ....................................................................................................................................................... 111. A Ludovika ostroma ............................................................................................................. 112. Képek ................................................................................................................................... 13

4. ....................................................................................................................................................... 161. Gondolatok 191819 két forradalmáról� ................................................................................. 16

5. ....................................................................................................................................................... 201. A Széchenyi-napló ................................................................................................................ 20

6. ....................................................................................................................................................... 231. Az Onedin-család hajói ........................................................................................................ 232. Képek ................................................................................................................................... 25

7. ....................................................................................................................................................... 271. Claudius: irodalmi hagyomány és történelmi valóság ......................................................... 272. Képek ................................................................................................................................... 30

8. ....................................................................................................................................................... 321. Történész szemmel az Októberi vasárnap címû filmrõl. Kovács András filmje .................. 322. Képek ................................................................................................................................... 33

9. ....................................................................................................................................................... 341. 1944. október. Kronológia .................................................................................................... 34

10. ..................................................................................................................................................... 371. Filmrendezõ és történelem. Az Októberi vasárnap címû filmrõl ......................................... 37

11. ...................................................................................................................................................... 391. A Dunakorzó regénye ........................................................................................................... 392. Képek ................................................................................................................................... 42

12. ..................................................................................................................................................... 441. SZEMTANÚK .................................................................................................................... 442. Képek ................................................................................................................................... 47

13. ..................................................................................................................................................... 501. A Kárpát-medence népei a honfoglalás elõtt. Györffy György, Hanák Péter, Makkai László és Mócsy András kerekasztal-beszélgetése .................................................................................. 502. Képek ................................................................................................................................... 55

14. ..................................................................................................................................................... 561. Homérosz és a trójai háború. Mítosz és valóság .................................................................. 562. Képek ................................................................................................................................... 59

15. ..................................................................................................................................................... 611. Egyetemi felvételi történelembõl ......................................................................................... 61

16. ..................................................................................................................................................... 651. Fõbb magyar méltóságviselõk a középkorban. A nádor, az országbíró és a tárnokmester . . 652. Képek ................................................................................................................................... 66

17. ..................................................................................................................................................... 681. Lakoma a császárkori Rómában ........................................................................................... 68

18. ..................................................................................................................................................... 69


História 1979-01

1. Grófi kamra, grófi pince 170 évvel ezelõtt� ......................................................................... 6919. ..................................................................................................................................................... 71

1. Ezereskapitányok arcképcsarnoka ........................................................................................ 712. Képek ................................................................................................................................... 71


1. Az újkori diplomácia hajnalánBENDA Kálmán

Az újkori diplomácia hajnalán

A mai, állandó diplomáciai képviseletek kezdetei a 16. század derekára nyúlnak vissza. A középkori európai államok közt csak alkalmi követségek jártak. Az utazás nagyon bizonytalan volt, nem egy tárgyalás azon hiúsult meg, hogy a követ sohasem ért célba. Útközben járvány vitte el, vagy rablók áldozatává lett, mint I. Ferenc francia király Szulejmán szultánhoz küldött követe az 1520-as években. Ha elért rendeltetési helyére a békét vagy háborút vivő megbízott, tárgya befejezve azonnal visszatért küldőjéhez. Mivel az írásbeliség még fejletlen volt, a levélbeli üzenetváltás meg amúgy is lassú és bizonytalan, a diplomáciai érintkezés szinte csak a szóbeliségre szorítkozott. A követ szóban kapta az utasítást, szóban tett jelentést, persze csak akkor, amikor hónapok, esetleg évek múlva hazatért. Előfordult, hogy küldője idő közben meghalt, vagy míg odajárt, a politikai helyzet gyökeresen megváltozott. Így járt Kakas Márton, Rudolf császár Perzsiába küldött követe is, aki az 1500-as évek végén, mire meghozta az igenlő választ, az egész ügy tárgytalanná vált.

A 16. században növekedett a népsűrűség, megjavultak a közbiztonsági és útviszonyok, Nyugat-Európa egyes országaiban a főutak mentén fogadók várták az utasokat. Sűrűsödtek az országok közti kapcsolatok, a nemzetközi politika alakulása egyre döntőbben szólt bele minden állam sorsába. Az államvezetésnek fontos volt tudnia, mi történik a közeli s távolabbi szomszédban, mire számíthat, mit fordíthat a maga hasznára. Ez az igény hívta életre az állandó diplomáciai kapcsolatokat. Elsőnek az egyházpolitikai szempontból egyetemesen érdekelt pápaság, majd az egész Európával kereskedő városállam, Velence létesített állandó követségeket.

A 17. századra már rendszeressé vált – különösen a nagyhatalmak között –‚ hogy követet tartanak egymás udvarában. A követ és a követség személyzete külön épületben, a követségi palotában lakik, amely különleges jogállást élvez. Ezzel párhuzamosan kialakulnak a nemzetközi jog előírásai. Az 1700-as évekre már teljesen kialakult az, amit diplomáciai etikettnek nevezünk, vagyis a követ magatartását, fogadását rögzítő szertartások és illem együttese. A megszokott, hagyományos formától való eltérés, még ha jelentéktelen volt is, a diplomáciai etikett nyelvén a két állam kapcsolatában beállott, vagy küszöbön álló változásról adott hírt. Ezért is figyelte ellenség és jóbarát kínos aggodalommal a fogadások külsőségeit. Amikor például I. Lipót császár az egyik udvari vadászatra elfelejtette meghívni a francia követet, rögtön arról kezdtek suttogni, hogy bizonyára megromlott a két ország közti viszony.

Követek a királyi udvarokban

A diplomaták, uralkodójuknak a nemzetközi politikában elfoglalt tekintélye, de részben saját társadalmi rangjuk alapján is, egymás közt szigorú rangsort tartottak, Magasabb ranggal több és más jog járt. A nagyhatalmak hercegi követei messze megelőzték a kisebb államok esetleg csak grófi képviselőit, míg a nem is mindig önálló fejedelemségek megbízottai szinte csak megtűrt személyek voltak. Nekik nem járt az excellenciás cím, arra sem számíthattak, hogy megbízólevelüket nyilvános uralkodói kihallgatáson adjak át, s kéréseikkel, jelentéseikkel általában csak a minisztérium vezető tisztviselőiig jutottak el. Szinte megeleveníti előttünk ezt a világot a napló-író Saint-Simon herceg, amikor részletes leírást ad XIV. Lajos francia király 1690-es évekbeli fogadásairól: a nagykövetek – csupa herceg, fényes történelmi név viselője – az uralkodó körül forgolódnak, boldog aki velük néhány szót válthat. Közöttük is kitűnik az apostoli nuncius és a spanyol követ. A lengyel vagy a svéd király követe már szerényen meghúzódik a fal mellett, a kisebb német fejedelemségek megbízottai pedig meghívót sem kapnak.

A követek érkezése, távozása, bevonulása és kihallgatása jelentős politikai esemény, s a követ pompája uralkodójának tekintélyét is növeli. A császári követ például hat lovas aranyozott hintón, libériás szolgahaddal és 150 lovas kísérővel vonult be Isztambulba, a menet élén török lovassággal, hátul gyalogosokkal. Az ünnepi menet elrendezése egy egész napba tellett.

A diplomaták küldetése ekkor már korántsem szorítkozik az alkalmi tárgyalásokra, a békefeltételek, vagy a hadüzenet átadására. Rendszeres jelentéseket küldenek az állomáshelyükül szolgáló ország politikai viszonyairól, gazdasági és katonai helyzetéről, a nemzetközi életben elfoglalt helyéről. Gyakran szólnak udvari pletykákról, az előkelő társadalmi körök botrányairól; ezeket hasznos volt tudni, szívesen is olvasták őket. A fő követelmény mégis az volt, hogy a követ elemezze a gazdasági viszonyokat, vázolja a politikai helyzetet alakító tényezőket, felmérje az egymással szemben álló pártok erejét, a központi hatalom súlyát és lehetőségeit, s általában minden olyan tényezőt, mely a jelen alakulásában és a jövő formálásában lényeges lehet. A havonta,


majd a 18. században már kéthetente rendszeresen küldött jelentésekből tájékozódtak azután odahaza, s eszerint igazították a külpolitikát.

A követségek tehát igen hamar hírszerző központtá válnak. A követ nagy társadalmi életet él – és többnyire érti a módját, hogyan vonja saját országa érdekkörébe, sőt szolgálatába a főméltóságokat, főhivatalnokokat, magas rangú katonákat, akik a társasági csevegés közben nem egyszer fontos híreket fecsegnek ki, véletlenül vagy éppen szándékosan. Különböző előnyök nyújtásával, bizonyos külpolitikai lehetőségek megcsillogtatásával az ügyes követ szinte pártot szervez maga köré, s így aktív tényezőjévé válik az idegen ország politikai életének. Az 1600-as évek elején például a császári udvarban valóságos velencei párt alakult ki, mely a városállammal való együttműködésben látta a jövőt, s feladatának tartotta, hogy az ellenpárt minden lépéséről tudósítsa a követet. E párt feje nem kisebb ember volt, mint a birodalmi tanács elnöke, de ide tartozott a császár első titkára is.

Fontos dolgokban a követ a megvesztegetésről sem riadt vissza, főként olyankor, ha országa érdekeinek az érvényesítése forgott kockán. Persze az ilyen ügyekben igen óvatosan kellett eljárnia. Lássunk erre is egy példát! Az 1590-es évekre Velence és a török Porta viszonya válságosra fordult, minden percben várható volt, hogy kitör a háború. A velencei Tízek Tanácsa, hogy ezt elkerülje, utasította isztambuli és prágai (itt székelt ekkor a császári udvar) követeit, hogy robbantsanak ki háborút Magyarországon. A lepénzelt pasák és császári tisztviselők aztán megtették a magukét. (Ennek a diplomáciai előkészítésnek nem kis köze volt a tizenöt éves háború kirobbantásához 1592–1606.) Mivel pedig a török sem tudott egyszerre kétfelé hadat viselni, Velence megmenekült.

A diplomáciai érintkezés nyelve kezdetben a latin volt, az 1600-as évek derekától azonban mindinkább előtérbe nyomult a francia, ugyanannyira, hogy az 1700-as évek közepére már szinte kizárólagossá vált. Ezt használták a követek többnyire még a belső érintkezésben, tehát hazaküldött jelentéseikben is. Ezek majdnem mindig rejtjelesek voltak, ha netán avatatlan kézbe kerülnek, ne tudják elolvasni. Annak, aki a kulcsot nem ismerte, megfejtésük gyakorlatilag lehetetlen volt Annyira, hogy ha a követ elvesztette a rejtjelkulcsot, maga sem tudta megfejteni a hazulról jövő utasításokat; emiatt mentették fel például az 1670-es években azonnali hatállyal az egyik francia követet.

Futárok lóháton

A 17. századra az európai államok mindegyikében kiépült az úgynevezett hadiposta, amely a hivatalos, tehát udvari leveleket meghatározott úton, rendszeres időközökben, többnyire hetenként kétszer szállította. A hadiposta vágtatva közlekedett két-három órányi távolságokon lovat váltott, s éjjel-nappal haladva napi 120–150 kilométert is megtett. Persze alkalmi levélvivők, futárok is közlekedtek, lóháton, ezek még gyorsabban haladtak. A levelezés nehézségei az országhatáron kívül kezdődtek. Idegen országban a futárok ugyanis csak útlevéllel közlekedhettek, s a helyi postaló-váltó állomást sem mindenütt vehették igénybe. Útjuk így erősen lelassult, háborús időkben pedig, mivel az ellenséges országba útlevelet nem kaptak, a levelet csempész úton kellett vinni, vagy óriási kerülőt tenni. Így aztán a levelek hónapos késésekkel érkeztek meg a követtől, ha egyáltalán megérkeztek. Például 1705-ben a Rákóczi-szabadságharc idején a francia követ Magyarországról küldött jelentései 2–3 hónapig úton voltak, míg Versailles-ba, az udvarhoz megérkeztek. Az ellenséges Közép-Európán át ugyanis nem mehetett a futár, mert a császáriak könnyen elfoghatták. Két lehetséges útja volt; az egyik északnak, Lőcsén, Krakkón, Varsón át Danckáig (Gdansk), onnan tengeren Hollandiáig, majd újra szárazföldön a francia udvarba. A másik út a Balkán-félszigeten át, a török fővarosból hajón Marseilles-be.

Még nehezebb volt a posta útja Kelet-Európában. Rákóczi hónapokon át várta követe, Nedeczky Sándor jelentéseit, nemegyszer hiába. Télen az irtózatos hó- és jégmezőn, nyáron a vég nélküli pusztákon az utazás veszélyes volt. Ahogy Nedeczky írta: „itten szekérbeli posta nincsen, lóháton köll járni, de azt váltani nincs hol; ló és ember megy, míg ereje bírja”. Legveszélyesebb azonban az isztambuli levelek útja volt, ezért mindig két-három futárt indítottak, mindegyiket más útvonalon. A szárazföldön rablók leselkedtek rájuk, a tengeren kalózok. A portai angol követ ezért‚ jelentése egyik példányát hajóval, a Földközi-tengeren át indította, a másikat a Balkánon, Moldván, Lengyelországon át szárazföldön, s egy harmadikat karavánban közlekedő kereskedőkre bízott. Mégis előfordult, hogy egyik sem érkezett el a címzetthez.

Fizetések, „virágpénzek”

Ahhoz, hogy a követek egyre sokasodó feladatukat elláthassák, pénzre, sok pénzre volt szükségük. Pénzbe került az utazás, az állandó társadalmi élet, a reprezentálás, a futár- és küldöncszolgálat, az akkor szokásos besúgók hálózatának kiépítése és még többe a minisztereknek és államférfiaknak nyújtott „ajándékok”. Franciaországban például a külügyi költségvetés mindjárt a katonai után következett, s az 1700-as évek elején


négy és fél millió tallérra rúgott, az összköltségvetés 1/5-ére. A követek fizetése persze nem volt egységes, fontosabb poszton több pénz járt. Amikor Franciaország vatikáni nagykövete például évi 72 ezer tallért kapott, a londoninak csak 48 ezer jutott, a velenceinek pedig mindössze 24 ezer. Ebből az összegből kellett fedeznie a követségi személyzet kiadásait, a létfenntartás költségeit és a reprezentációt. Nemegyszer a követ a sajátjából toldotta meg a kiadásokat. Az „ajándékok”-ra, vagy ahogy a korabeli magyar szóhasználat finoman mondotta: „virágra”, minden követség külön pénzt kapott.

Ezek a szédítően nagy számok kisebb államok esetében persze erősen csökkentek. A magyar diplomácia ebben az időben különösen szegény volt, a diplomaták nemegyszer nyomorogtak. Tudott, hogy a mohácsi vész után két évszázadon át csak Erdélyben volt önálló magyar diplomácia, a fejedelemség azonban állandó követet csupán a török Portán tartott. II. Rákóczi Ferenc tett kísérletet újra a szabadságharc közepette a magyar diplomácia megteremtésére. Rákóczi udvara azonban szegény volt, a diplomácia költségeit sem mindig tudták előteremteni. A követek nem kaptak rendszeres fizetést, ami pénzt kiutaltak számukra, az is rendszertelenül érkezett. Az isztambuli magyar követek átlagosan évi ezer tallért kaptak, pedig ez volt a legnépesebb követség, a szolgákkal együtt kilenc emberből állt. Nedeczky 200 tallérral a zsebében indult el az orosz cárhoz, s bár – ahogy írta – „elég fösvényen élt”, két hónap múlva már kölcsönt kellett kérnie. A magyar követek bevonulást nem tartottak, valósággal belopakodtak állomáshelyükre és arra, hogy reprezentáljanak, vagy éppen valakinek „virágot” adjanak, nem is gondolhattak. Volt, hogy még az is gondot okozott, milyen járművön menjenek az uralkodói audienciára.

Az uralkodó szolgálatában

A feudális korszakban a külpolitika irányítása kizárólagos uralkodói jog volt, a diplomáciába az országgyűlés sem szólhatott bele. A követek uralkodójukat és nem országukat képviselték. A diplomáciai szervezet mindenütt központosított és az uralkodó akarata irányítja. Az államtanács Franciaországban, vagy másutt is foglalkozott ugyan külpolitikai kérdésekkel, de mindig csak az uralkodó kívánságára, s ilyenkor is csak tanácsot adott. A diplomáciai ügyek intézésére előbb Franciaországban, majd másutt is a 17. század végére, kialakult egy miniszteriális szerv, melynek élén a külügyi államtitkár állt. Az ő feladata volt az adminisztráció kézbentartása, az uralkodói elhatározások formába öntése és végrehajtása a titkári kar segítségével. A fontosabb utasításokat ő maga fogalmazta és ő referálta az uralkodónak a megfejtett követi jelentéseket is. A külföldi követek először nála jelentkeztek, ő készítette elő a nyilvános kihallgatásokat, és jelen volt, amikor a király az ünnepélyes audiencián átvette a megbízólevelet. Azt mondhatjuk, uralkodója akaratát külpolitikai és diplomáciai vonalon ő ültette át a gyakorlatba. Naponként érintkezett királyával, így annak elhatározásaira és az egész külpolitikára igen nagy befolyása volt. Mivel pedig a központosított, majd abszolút államnak egyik legfontosabb politikai eszköze a diplomácia volt, a külügyi államtitkár (egyes országokban kancellár) az 1700-as évek elején már az állam egyik legbefolyásosabb embere, akinek a jelentősége a polgári rendszerekben tovább nő.

Az új fejezetet a diplomácia történetében a polgári államok kialakulásának kora nyitja meg.

2. Képek



1. A Párizs környéki békék, 19191920�L. NAGY Zsuzsa

A Párizs környéki békék, 1919–1920

Versailles, amelynek pompáját XIV. Lajos‚ a Napkirály teremtette meg, s ahol Marie Antoinette parasztidillt játszott egy műfalucskában, a porcelánjáról világhírű Sevres, valamint Neuilly és St. Germain, ahová metró visz Párizsból, ma turisták, kirándulók kedvelt célpontjai. Ezekben a bájos városokban írták alá a békeszerződéseket hatvan évvel ezelőtt, az első világháború végén, a vesztes fél, a volt központi hatalmak képviselői.

Győztesek és szövetségeseik igénye

A békekonferencia 1919. január 18-án Párizsban kezdődött, ünnepélyes külsőségek között. A hely adta „francia légkört” a visszavágás és a megtorlás szelleme uralta. Ezt fejezte ki a megnyitó dátuma is: csaknem ötven évvel korábban, 1871-ben e napon, francia földön kiáltották ki az akkor győztes poroszok az egységes Németország megszületésének jelképeként a császárságot. Nem üres szólam volt tehát, amikor Raymond Poincaré francia köztársasági elnök megnyitó beszédében azt mondta: „most már csupán az van hátra, hogy e győzelem minden gyümölcsét learassuk Önökkel együtt.” A volt központi hatalmaknak a vereségért területek, befolyási övezetek elvesztésével, jóvátétellel, a haderő csökkentésével stb. kellett fizetniök.

A győztes „szívélyes szövetség” (entente cordiale, innen a közismert antant elnevezés) „ötös fogatát” az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán alkotta. Az európai ügyekben Wilson amerikai elnök, Lloyd George angol, Clemenceau francia és Orlando olasz miniszterelnök – a Négy Nagy, ahogyan akkor mondták – döntött. Az öt nagyhatalom vezető államférfiai és külügyminiszterei alkották a Tízek Tanácsát. A területi kérdéseket, az új államhatárokat abban a bizottságban tárgyalták meg, amelyet André Tardieu francia külügyminiszter vezetett. A német gyarmatok és a török birodalom egyes területeinek sorsát szabályozó rendszer alapjait Jan Christian Smuts angol tábornok, a kabinet tagja, a Dél-afrikai Unió későbbi miniszterelnöke dolgozta ki. (Smuts „jó ismerősünk”: 1919. április elején a békekonferencia őt küldi Budapestre, hogy Kun Bélával tárgyaljon.)

A tanácskozásokon csak „a szövetséges és társult hatalmak” voltak jelen; Közép-Kelet-Európából, a Balkánról csupán Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Állam (1923-tól Jugoszlávia) és Görögország. A legyőzötteket már csak a kész békeszerződési okmányok átvételére, majd aláírására hívták meg.

Az antant még a háború idején, szövetségesek biztosítása érdekében egy sor kötelezvényt írt alá, amelyet 1919-ben nem akart teljes összegben beváltani.

Melyek voltak ezek a „váltók”? 1915. augusztus 18-án Anglia, Franciaország és Oroszország Szerbiának ígérte Boszniát, Hercegovinát, Dalmácia egy részét, Szlovéniát, Horvátországot, Fiumét, a Bácskát, a Bánátot – vagyis a Monarchia és a történeti Magyarország részeit. 1916. augusztus 17-én az antant azért, hogy Románia ne csak semlegességi nyilatkozatot tegyen, hanem a központi hatalmak ellen lépjen be a háborúba, elismerte a román kormány igényét Bukovinára, Dobrudzsára, Besszarábiára, Erdélyre, a Tiszántúlra (fel Debrecenig, beleértve Szegedet, Orosházát) és a korábban már Szerbiának kínált Bánátra. Olaszország annak fejében csatlakozott az antanthoz, hogy az 1915. április 26-i londoni szerződésben felajánlották neki Ausztria egy részét (Dél-Tirolt), valamint Gorizia és Trieszt körül nemcsak olasz, hanem szlávlakta területeket és szigeteket. Utóbb az olaszok maguknak követelték Fiumét, s igényeket támasztottak a Balkánon is.

Amikor a szövetségesek „társult hatalomnak” elfogadták az emigráns csehszlovák kormányt, egyben elismerték a csehszlovákok jogát a függetlenségükre „területeik történelmi határain belül”. 1919-ben a vita akörül folyt, hogyan kell értelmezni e „történelmi határokat”. Az antant tervei között szerepelt, hogy helyreállítja Németországban, az Osztrák–Magyar Monarchiában, valamint a cári birodalomban három részre darabolt Lengyelország egységét és függetlenségét.

Ezekből az ígéretekből és célokból következett, hogy mire a békekonferencia megnyílt, a területi döntések körvonalai már határozottan kirajzolódtak. Ez nem zárta ki természetesen a további heves vitákat, hiszen etnikailag kevert területeken kellett megvonni az új határokat, ami önmagában véve is nehéz feladat volt. Ezt terhelte még a hatalmi érdekek ütközése és nem egy esetben a tájékozatlanság.

„A négy nagy”


A vezető politikusok, akik a szakértők javaslatai felett döntöttek, sok esetben azt sem tudták, merre keressék a térképen a szóban forgó területeket. Senki sem ütközött meg azon, hogy például Lloyd George összekeverte Salgótarjánt és Pécset, ami legalább egy országon belüli tévedés volt.

Anglia Németország gyarmati és tengeri meggyengítését kívánta, igényt tartott az egykori német kolóniákra. Az európai kontinensen az volt a britek fő gondja, hogy a német vetélytárs helyére ne lépjen más – a túlságosan hatalmas Franciaország sem. A franciák egy gazdaságilag, katonailag, politikailag veszélytelenné tett körülkerített Németországban, valamint az erős Lengyelország, Csehszlovákia, Románia megteremtésében látták biztonságuk zálogát. Olaszország ki akarta terjeszteni befolyását a Duna-medencére, az Adrián és a Balkánon vezető hatalommá kívánt előlépni. Az angolok és a franciák – a szovjet rendszer meg döntésére szőve terveket – szerették volna „védnökségük” alá vonni Baku olaját, az egykori cári birodalom déli országrészeit.

Az Egyesült Államok Európában nem volt érdekelt. Az amerikai kongresszusban többséget alkotó izolacionisták (az elzárkózás hívei) hevesen ellenezték, hogy az itteni – számukra áttekinthetetlen – ügyekbe belebonyolódjanak. Őket az amerikai befolyási övezet kiterjesztése érdekelte a Távol-Keleten, Kínában, Szibériában, valamint Dél-Amerikában. A német béke aláírása után az Egyesült Államok ki is vonult a békekonferenciáról, az egyes békéket már nem szövetséges társaival együtt, hanem külön írta alá és nem lett tagja a Nemzetek Szövetségének sem.

Oroszország a forradalom győzelme után kivált az antantból, harcot indított az imperialista béke, a hadisarc, a területi hódítás ellen. Példája nyomán az akkor bontakozó nemzetközi kommunista mozgalom tanácsköztársaságok megteremtésével s ezek szövetségével akart új rendet és békét teremteni. Így azután az antant számára megkeseredett a győzelem édes gyümölcse, döntéseiket nehezebben kényszerítették rá a legyőzöttekre. Egy szocialista állam – Szovjet-Oroszország – léte a nemzetközi kapcsolatokban minőségi változást hozott. Bár a szovjet kormányt nem hívták meg Párizsba, mivel Szovjet-Oroszország elszigetelése fontos célja volt a konferenciának, mégis számolni kellett vele.

Az új államhatárok

Németország 1919. június 28-án Versailles-ban (az asztal, melynél az aktus lezajlott, ma is ott áll a múzeummá alakított épületben), Ausztria 1919. szeptember 10-én St. Germainben, Bulgária 1919. november 29-én Neuillyben, Magyarország 1920. június 4-én Versailles-ban, a Nagy Trianonnak nevezett palotában, Törökország 1920. augusztus 10-én Sevres-ben írta alá a békét. A német császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia és a török birodalom ekkor tűntek el a térképről, hogy új és újjáalakult államoknak adják át helyüket.

A versailles-i béke visszaadta a franciáknak Elzász-Lotaringiát, amit 1871-ben vesztettek el; a Rajna-vidéket a nagyhatalmak ideiglenes megszállása alá helyezte, az övezetet demilitarizálta; kisebb területeket ítélt meg Belgiumnak.

Az antant Lengyelországot nemcsak Németországgal, de Szovjet-Oroszországgal szemben is meg akarta erősíteni; szovjetellenes politikájuk miatt pedig támogatta az önálló balti államokat. Lloyd George nyomására Danzigot ugyan nem ítélték Lengyelországnak – azzal csak vámuniót alkotott –‚ hanem szabad városként a Nemzetek Szövetségének védnöksége alá helyezték, akárcsak a Saar-vidéket. Lengyelországhoz csatolták az egykori német birodalom jelentős részeit.

A Duna-medence új arculatát az osztrák és a magyar béke rögzítette. Ezek révén formálódott ki elsősorban Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia s részben Lengyelország is. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a békekonferencia a semmiből teremtette az új államokat. Hiszen a nemzetté válás, az önálló államiság megteremtésének kelet-európai folyamata már évtizedek óta bomlasztotta az Osztrák–Magyar Monarchiát, s teremtett nyugtalanságot a Balkánon.

Ausztriának nemcsak a monarchia egykori cseh, morva tartományairól kellett lemondania, hanem németlakta területekről is (Szudéta-vidék) Csehszlovákia javára, míg Jugoszláviához illetve Olaszországhoz kerültek a Habsburg birodalom egykori adriai területei, Dél-Tirol (Alto Adige). Az 1920. októberi népszavazás nyomán Karinthia déli zónája és Klagenfurt, a jugoszláv igények ellenére, osztrák fennhatóság alatt maradt. Viszont az osztrákok kérése ellenére Magyarországnak ítélte a békekonferencia Csornát és Szentgotthárdot, hogy ezzel a magyarok számára „enyhítse” a csehszlovák–magyar határon hozott döntéseit.

Burgenland birtoklása ügyében heves ellentétek robbantak ki Ausztria és Magyarország között. A magyar ellenforradalmi rendszer támogatta az idesereglő, jobbára volt különítményesekből álló bandákat, hogy megakadályozza a St. Germain-i béke végrehajtását. Ezzel egyidejűleg a jugoszlávok még megszállva tartották


Pécset és Baranya szintén Magyarországnak ítélt részét. Így a Bethlen-kormány ezt a helyzetet kihasználva elérte, hogy a nyugat-magyarországi bandaharcokat felszámolva 1921. december 14-én Sopron sorsáról népszavazás döntsön, s a jugoszlávok is kiürítsék a jogtalanul megszállva tartott területeket.

Fiume (ma Rijeka) az 1920-as rapallói szerződés alapján szabad város lett, ami az olasz–jugoszláv vitát természetesen nem zárta le. Végül is 1924-ben, a római szerződés értelmében, a kikötő olasz fennhatóság alá került.

Az osztrák békeszerződés 88. pontja megtiltotta Németország és Ausztria egyesülését (hasonló pont szerepelt a német békeszerződésben is), és előírta azt is, hogy Német-Ausztria helyett az Ausztria nevet kell használni.

A magyar békeszerződés azért kapta a „trianoni” nevet már a kortársaktól, hogy így a némettől megkülönböztessék, hiszen mindkettőt Versailles-ban írták alá. A nagyhatalmak képviselői 1919 február első napjaiban meghallgatták a csehszlovák, a román és a jugoszláv békedelegáció szóbeli előterjesztését is. Vitáik elsősorban Brăţianuval voltak. Románia ugyanis ragaszkodott az 1916-os szerződéshez, noha ennek az előírásait megszegve különbékét kötött 1918-ban, és csak két nappal a német fegyverletétel előtt üzent ismét hadat a központi hatalmaknak. A román kormány ellenezte leghevesebben és legtovább, hogy a békeszerződésekbe beiktassák a nemzeti kisebbségek jogait biztosító paragrafusokat, ezt a román belügyekbe való beavatkozásnak ítélte. A román hadsereg a Tanácsköztársaság elleni intervenció során megszállta a Tiszántúlt, Budapestet és más területeket. 1920 nyarán végül is úgy vonult ki, hogy ennek fejében és Szovjet-Oroszország kárára megkapja Besszarábiát.

Lloyd George népszavazást erőltetett Erdélyben, az amerikai szakértők Szatmárnémetit, Nagyváradot, Aradot nem akarták Romániának ítélni. Különböző kompromisszumok bonyolult rendszerében, amelyek csak részben érintették a magyar problémákat, alakult ki az a magyar–román határ nagyjából a román követelések szerint. Románjához került Bukovina, Erdély, valamint attól északra eső területek, a Bánát egy része, s Bulgáriától Dél-Dobrudzsa. Mivel Pozsony térségében a csehszlovákok javára döntött a békekonferencia, amerikai javaslatra Szegedet Magyarországnak ítélte.

A csehszlovák határ vitájában sokkal nagyobb érdeklődést váltott ki annak a német és lengyel vonatkozása, mint a magyar. Az angol külügyminisztérium, a Foreign Office erős csehszlovák lobbyja ugyan azt akarta, „hadd kapják meg csehszlovák barátaink, amit kívánnak”, mégis a csehszlovák követelésekkel szemben Vác, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Tokaj, a salgótarjáni szénmedence és a város, Miskolc és környéke, valamint Csap – magyar kézen maradt. A Csalló-köz, az amerikaiak fenntartásai ellenére, Csehszlovákiához került.

Kárpátalja sorsáról hosszú vita folyt, mivel a nagyhatalmak semmiképpen sem akarták e területtel erősíteni Ukrajnát. Még az a lehetőség is felmerült, hogy ezt a gazdaságilag-politikailag elmaradott, társadalmilag fejletlen területet Magyarországhoz csatolják. Végül is Csehszlovákia része lett. Prága Duna-medencei vezető szerepét szerette volna megalapozni. Ezért erőltette ismét és ismét, bár hasztalanul, hogy az osztrák és magyar területek kihasításával kijáratot kapjon az Adriai-tengerhez (ez volt a korszakban ismert – Csehszlovákiát és Jugoszláviát összekötő – korridor-terve). A sziléziai illetőleg a salgótarjáni szénmedencék birtoklása pedig lehetővé tette volna, hogy a nélkülözhetetlen fűtőanyagot politikai fegyverként alkalmazzák.

A békekonferencia ugyan 1919. június 13-án tudatta az érintettekkel az államhatárokat, de a Forradalmi Kormányzótanácsot nem hívta meg Párizsba, mert ezzel elismerte volna a Tanácsköztársaságot. A magyar békeszerződést csak 1920. június 4-én az ellenforradalmi rendszer képviselői írták alá.

A Duna-medence nagy átalakulásából végül csak két állam került ki minimális nemzeti kisebbséggel: Ausztria és Magyarország. Viszont a kisebbségek helyzete az egész térség általános problémájává vált, mert a békeszerződések előírásai a nemzetiségek jogairól jórészt papíron maradtak.

A Balkán változásait a bulgár, valamint a török béke vonatkozó részei rögzítették. Bár a szultán aláírta a szerződést, amely szerint többek között Anatóliát, Kelet-Thrákiát és más területeket Görögországnak ítéltek. Az „ifjú törökök” mozgalma azonban Kemál Atatürk vezetésével megdöntötte a monarchiát, és a békeszerződés ellen diplomáciai és fegyveres harcot kezdett. Így azután 1923. augusztus 23-án a svájci Lausanne-ban új török békét kötöttek. Törökország megtarthatta a fentebb említett területeket, a Boszporusz tengerszorost pedig nemzetközi vízi úttá nyilvánították. A német és a török békéknek a kontinensen kívül is jelentékeny következményei voltak. Németországnak le kellett mondania egykori gyarmatairól, Törökországnak közel-keleti területeiről, Kis-Ázsia és a Közel-Kelet térképe teljesen átalakult.


Németország közép-afrikai gyarmatai közül Tanganyika, valamint Kamerun és Togo egy része angol, míg e két utóbbi nagyobb része francia fennhatóság alá került, Ruanda fölött Belgium gyámkodott. Délnyugat-Afrikán, valamint Samoan, Új Guineán és a Csendes-óceán nyugati részében az Egyenlítőtől északra fekvő szigeteken a Dél-afrikai Unió, Új-Zéland, Ausztrália Japán és Anglia osztozott. Az egykori török vilajetek közül Irak, Mezopotámia, Palesztína angol, míg Szíria francia uralom alá került.

Még ülésezett a békekonferencia, amikor felmerültek már az első kételyek, aggályok: biztosítékot jelent-e a rendezés a tartós békére? Hogy a kérdés mennyire jogos volt, mutatja: Lloyd George 1919. március végén egy bizalmas memorandumban kifejtette, hogy döntéseikkel egy német–magyar–bolgár–török összefogást alapoznak meg.

Bizonyos, hogy az antant politikája és módszerei a Duna-medence és a Balkán politikai légkörét megrontották, ellenséges viszonyt teremtettek egy sor ország között. A nemzetté válás, az új államok születése olyan körülmények között ment végbe, hogy annak pozitív és negatív következményeit minden érintett megérezte, megszenvedte.

Forrásszemelvények

„A békekonferencia alapját Wilson elnök fektette le; mi többé nem kisebb, vagy nagyobb területekért csinálunk békét; mi a népek számára teremtünk békét.” (G. Clemenceau francia miniszterelnök megnyitó beszéde, 1919. január 18.)

„Annyiban, amennyiben a békeszerződés gazdasági vonatkozásai egy általános, meghatározott eszmekört képviseltek, úgy ez az eszmekör Franciaországé és Clemenceau-é volt.” (Keynes: The economic consequences of the pace, New York, 1920)

„Ausztria–Magyarország népei, akiknek helyét a népek között biztonságosnak és biztosítottnak kívánjuk látni, rendelkezzenek a legszabadabb lehetőséggel autonóm fejlődésük biztosítására.” (Wilson amerikai elnök 1918. január 8-i kongresszusi üzenete, a 14. pont 10. pontja)

2. Képek




1. A Ludovika ostromaSVÉD László

A Ludovika ostroma

1919. június 24-én délután 4 órakor a Róbert Károly körúti Engels (volt Vilmos) laktanya udvarán 20 ágyúlövés dördült el. A volt Ludovika Akadémia parkjában felállított üteg 10 lövéssel továbbította a jelt. Erre az óbudai hajógyár térségében a dunai flotilla három hajója: a „Csuka” őrnaszád, a „Maros” monitor és a „Pozsony” őrnaszád legénysége, tisztjeinek ösztönzésére, árbocra húzta a magyar királyság címerével díszített piros, fehér, zöld lobogót és megindult dél felé. Kezdetét vette a nagyszabásúnak kitervelt budapesti ellenforradalmi puccs.

Az ellenforradalmárok

Az ellenforradalmi mozgalmak gyökerei 1918 késő őszére nyúlnak vissza. Jobbára a bukott rendszer hatalmasai: bárók, grófok, főszolgabírók és a velük szövetkezett szélsőségesen nacionalista katonatisztek, keresztényszocialista, királypárti, szakadár függetlenségi párti politikusok áskálódtak a polgári demokratikus köztársaság ellen. A pártütők egyik vezéralakja Friedrich István 31 éves gépgyáros, hadügyi államtitkár, részt vett a szervezkedésben Gömbös Gyula vezérkari százados, a soviniszta Magyar Országos Véderő Egyesület (a hírhedt MOVE) vezetője.

Az ellenforradalmárok vállalkozásai azonban rendre csődöt mondtak, s noha táboruk nőttön nőtt, a meddő munka, a remélt külső segítség elmaradása miatt egyre kevesebben vállalták a tényleges cselekvés kockázatát. Még a kimondottan nacionalista veretű bécsi emigráció, gróf Bethlen István vezetésével, sem mutatott sokkal többre készséget, mint hogy önként elhagyta „hőn szeretett hazáját”. Hefty Richard, Gömbös egyik ismert hadsegédje emlékiratában búsan panaszolta: „Egy húszmilliós ország ellenforradalmi Komitéjának kéthónapos munka után negyven olyan katonája volt csak, akik hajlandók voltak közkatonákként harcolni és engedelmeskedni.”1

A szocialista forradalom győzelme, a Tanácsköztársaság kikiáltása után magától értetődően felélénkültek az ellenforradalmi mozgalmak, A bukott rend hívei ügyesen meglovagolták a gazdasági blokád alá vett és önvédelmi háborút folytató ország ellátási bajait és a forradalom gyermekbetegségeit. Egyre nyíltabban ágáltak a proletárdiktatúra ellen, s antiszemita pogromhangulatot szítottak. Az ellenforradalmi agitáció – különösen a Dunántúlon – mind több helyütt torkollott fegyveres lázadásba. A magyar kommün elhárító erői azonban résen voltak, a vidéki fehér gárdisták véren szerzett hatalma itt is, ott is pünkösdi királysággá vált. A koncepciózusabb ellenforradalmi koponyák nem bízhattak s nem is bíztak a belső lázadások átütő erejében, legfőbb reményüket a külföldi segítségbe vetették. A restaurációhoz kézzelfogható segítséget elsősorban az antant hatalmak adhattak. Nem véletlenül keletkezett akkoriban a szójáték, miszerint a múltat visszasíró nagyságos asszonyok a következő altató dallammal ringatták el csecsemőiket: „tente baba, tente, jön már az entente!”

A puccs

Egyes türelmetlenkedő ellenforradalmi beállítottságú katonatisztek 1919 júniusában kirobbantották a vakmerő és eleve kilátástalan budapesti puccsot. A felkelők illúziókat tápláltak Stromfeld Aurél vezérkari főnök iránt és hittek a lázadó tisztek ama kétes ígéretében is, hogy Haubrich József jobboldali szociáldemokrata hadügyi népbiztos, a főváros katonai főparancsnoka melléjük áll. Jóllehet Friedrich István nyomatékosan figyelmeztette őket: egy megmozdulás sikere nemcsak Haubrichon múlik, „a munkásság annyira meg van fertőzve, hogy hosszú évekig kell tanítani, míg újra hasznát lehet venni ily életbevágó dolognál”.2

A munkáshatalom elleni lázadás szálai Lemberkovics Jenő százados, a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztálya vezetőjének kezébe futottak össze. Közvetlen felettese, Schranz Ödön alezredes, a tiszti személyügyi osztály és Hőnig Vilmos tüzér őrnagy, a vasashadosztály parancsnoka támogatta az akciót. A felkelés bázisa a Mária Ludovika királynőről elnevezett egykori Magyar Királyi Ludovika Akadémia volt. A megszüntetett Akadémia falai között akkor az úgynevezett Katonai Főiskolai Tanfolyam működött. Az áruló tisztek a hallgatókat az elszéledt hadapródiskolásokból, ludovikás növendékekből gyűjtötték össze. Ezek a fiatalok zömmel katonatiszti, közhivatalnoki és más értelmiségi családokból származtak. Többségük megszállt területen – kivált Erdélyben – cseperedett fel, ezért a legalkalmasabbak voltak arra, hogy nemzeti elkeseredésüket az internacionalista proletárforradalom ellen kihasználják.

A belbiztonsági szervek észlelték a június 24-i puccs előkészületeit, Korvin Ottó, a Belügyi Népbiztosság


Politikai Nyomozó Osztályának vezetője már június 14-én minden illetékes fórumon jelentést tett róla. Nem hittek neki, vészmadárnak, fantasztának tartották. Az Akadémián szolgálatot teljesítő politikai megbízottak: Szita Lajos ás Szatmári Sándor szinten gyanút fogtak és jelentést tettek Schranz alezredesnek egyes tanárok ellenforradalmi mozgolódásáról. Mire Schranz, Bartha László őrnagy, tanfolyamparancsnok javaslatára a politikai biztosokat eltávolíttatta az Akadémiáról.

Lemberkovics előzetesen csupán néhány tisztet avatott be terveibe, a tanári kar egésze június 24-én délben tudta meg, hogy rövidesen élő célokon kell gyakoroltatni a lövészetet. A 147 akadémikust és 137 hadapródot másfél órával az akció kezdete előtt szólították harcba. A 17–20 éves fiúk kettő kivételével vállalkoztak a felkelésre. Bajor Ferenc százados a következő szavakkal tüzelte lázadásra a ludovikásokat: „Fiatal bajtársaim! Végre elérkezett az óra, amikor a hazátlan bitangok kezéből kicsavarhatjuk a tőlünk orozva elvett fegyvert, letéphetjük a gyűlölt vörös rongyot, hogy helyébe kitűzhessük szent háromszínű lobogónkat. Ma délután 3 órakor kitör az ellenforradalom, amelyet állítólag az angolok is támogatnak. Ennek a támpontját a Ludovika Akadémia képezi. A mi kezünkben van tehát minden becsületes magyar ember és így hőn szeretett Hazánk sorsa is.”3

Az ellenforradalom délután 4 órakor vette kezdetét. A lázadók feltehetően arra vártak: a kommün kulcsállásban lévő vezetői az 500-as Tanács 4 órára hirdetett ülése miatt elhagyják helyüket. Az első percekben úgy ment minden, mint a karikacsapás. A fehér zsávoly ruhába öltöztetett akadémisták elfoglalták kiszemelt őrhelyeiket, negyven főből álló fehér karszalagos különítményük pedig bevette a közelben levő József-telefonközpontot. De még fent járt a nap, amikor már látni lehetett: az ellenforradalmárok elszámították magukat. A Lemberkovics által beígért iparosokból és más polgárokból álló mintegy 1000 fős segédcsapatnak, úgyszintén az Engels laktanya felkelőitől várt lőszerutánpótlásnak híre-hamva sem volt.

Budapest vörös fegyveres erőit gyorsan mozgósították, sőt a Cinkotán állómásozó matrózokat is a fővarosba vezényelték. A József-telefonközpont hamarosan ismét a kormánycsapatok kezére került, s a Ludovika úgyszólván teljesen elszigetelődött. Az épületet ostromzár alá vették. Köztük voltak Haubrich vasashadosztályának kisebb egységei is. A reguláris erőkhöz civilek is csatlakoztak, így például a kommunista ifjúsági szövetség számos tagja.

A Ludovika bevétele súlyos áldozatokat követelt. A 24 éves Lőwy Béla hadnagy a ludovikások új politikai megbízottja a KMP egyik alapító tagja a 32. gyalogezred 30 újoncával behatolt az Akadémia épületébe, Bartha őrnagyot felelősségre vonta a fegyveres készenlét miatt és Haubrich nevében követelte a géppuskák azonnali átadását. A parancsnok színleg belement a követelés teljesítésébe. Amikor azonban Lőwy a géppuskaállás felé közeledett, az udvaron készenlétben álló akadémiás szakasz megtámadta a harmincketteseket. Ugyanakkor a több tanár és növendék az ablakok fedezetéből tűz alá vette a nyílt terepen felfejlődött vörösharcosokat. A politikai megbízottat meggyilkolták, halálos sebet kapott még tizenhét vöröskatona, illetőleg vörösőr. Életkoruk 16–24 év volt.

A vöröskatonák 24-én este több rohamot intéztek a Ludovika ellen, de a rendkívül kedvező pozíciókban levő védőkkel szemben kézi fegyverekkel, géppuskákkal nem boldogultak. Aknavetők, ágyúk használatára pedig Haubrich mindaddig nem adott engedélyt, míg a ludovikások meg nem győződtek róla, hogy a játszmát elvesztették. Éjszaka a „hős” tisztek – kettő kivételével – parancsnokukkal egyetemben elhagyták az Akadémia épületét, a magukra hagyott növendékek pedig – az őrség kivételével – nyugovóra tértek. Haubrich József, Budapest városparancsnoka másnap reggeli ultimátuma nyomán kiugrottak ágyaikból, felkapkodták ruháikat és feltartott kezekkel adták meg magukat a vöröskatonáknak, és a Lenin-fiúk Cserny József által vezetett osztagának. Az akadémisták 3 tisztet és egy növendéket veszítettek. Utóbbit ők maguk lőtték le tévedésből. A letartóztatott Lemberkovics ellenállást kísérelt meg, ezért végeztek vele. A Martinovics (hajdani Mária-Terézia) laktanyába kísért ellenforradalmárokat fenyegető tömegek követték, a vöröskatonák mentették meg őket a lincseléstől.

A letartóztatott kadétok

Mindenki szigorú ítélkezést várt, illetőleg attól tartott. Annál nagyobb volt a meglepetés. Az ügy kapcsán egyetlen tisztet sem végeztek ki, a fellázított növendékeket pedig „internálásban eltöltendő nevelési munkára” ítélték. Még Romanelli ezredes, a Budapesten működő olasz katonai misszió feje is aláhúzta memoárjában: „…lényegében a Tanácskormány jóval engedékenyebbnek bizonyult, mint ahogy reméltük…”4

E helyütt nincs módunk latolgatni a különleges törvénykezés indítékait. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kadétokkal kapcsolatos intézkedéseket – ellentétben a tisztekével – nem politikai megfontolások határozták meg, hanem az emberiesség erkölcsi normái. Az ifjú ellenforradalmárok helyzetére a vörösök „fogságában” jellemzőek a szélsőjobboldali dr. Somogyi Zoltán 1920-ban kiadott idevágó írásának alábbi sorai: „…


Mindnyájan élénk jó kedvben voltak. Tréfálkozva úgy vonultak be a laktanya kapuján, mintha gyakorlótérről jöttek volna haza… Mikor már egy kicsit megszokták a helyzetet, kitört belőlük a fiatalság, a jókedv és humor... Július 10-én átkísérték őket a Horánszky utcai jezsuita rendházba. Parancsnokuk Sinkó Ervin, gondnok Huttkay Lipót (azelőtt pap – S. L.) volt. Itt jól bántak velük, nem volt ok panaszra. Délelőtt 9–11-ig és délután 3–5-ig Sinkó kommunista előadásokat tartott nekik. Azontúl az épületet elhagyhatták, mehettek sétálni. Szabadságot is kapott mindenki. Július 17-től azonban szigorúbb őrizet alá kerültek, mert körülbelül ötvenen nem jöttek vissza szabadságukról...”5

Sinkó Ervin július végén frontszolgálatot teljesített, amikor visszatért, megkérdezte Korvin Ottótól: „A ludovikásokról mi hír?” „Naiv ember – csóválta a fejét Korvin –‚ mi hír? Fehérterrort fognak csinálni.”6

A Horthy-korszakban

Érdemes lenne kifürkészni a titkot: mi is lett az 1919-es ludovikásokból. Ismerjük közülük azokat, akik emberségből és magyarságból mindenkor elégtelenre vizsgáztak. A buzdító beszédet tartó Bajor századosból alezredes, majd tábornok, Bácska megszállása után Újvidék véreskezű katonai parancsnoka, a József-telefonközpontot megrohamozó ludovikás egység parancsnoka, Grassy József főhadnagyból vitéz Grassy József vezérkari ezredes, szintén hírhedt újvidéki hóhér lett. Később Szálasi altábornaggyá nevezte ki és a Hunyadi SS Páncélgránátos Hadosztály élére állította. Mint háborús bűnösöket a jugoszláv népbíróság mindkettőjüket halálra ítélte. Az akadémiai üteg parancsnokából, Kovács Gyula főhadnagyból vitéz Kovács Gyula vezérőrnagy, Jány Gusztávnak, a Donnál feláldozott 2. hadsereg parancsnokának a vezérkari főnöke lett. Justy Emil százados, a kapuőrség parancsnoka vitéz nemes Justy Emil nyilas tábornokká „fejlődött”, Kunder Antal növendék életútja pedig a német megszállókkal együttműködő Sztójay-féle bábkormány miniszteri bársonyszékén át vezetett nyílegyenesen a Népbíróságig és a bitóig.

Jegyzetek

1 Hefty Richard: Adatok az ellenforradalom történetéhez. (Bp., 1920., 44. o.)

2 Forradalomtól az ellenforradalomig. Visszaemlékezések. Írta: Egy ellenforralmár (Bp., évszám nélküli. 42. o.)

3 A Magyar Kir. Honvéd Ludovika Akadémia története. (Bp., 1930., 719. o.)

4 Guido Romanelli: Nell’ Ungheria di Bela Kun e durante l’occupazione militare romena. La mia missione maggio novembre 1919. (Udine, 1964)

5 Dr. Somogyi Zoltán: A június 24-i ellenforradalom és a ludovikások. (Bp. 1920., 69., 77. o.)

6 Sinkó Ervin: Optimisták (Novi Sad, 1965., II. 473. o.)

2. Képek




1. Gondolatok 191819 két forradalmáról�HAJDU Tibor

Gondolatok 1918/19 két forradalmáról

Közéletünk, irodalmunk, történetírásunk az elmúlt évtizedben sokat tett a Tanácsköztársaság emlékének megörökítéséért, történetének tisztázásáért. Ahol szemléletünk talán még leginkább elmarad a korhű, valósághű felfogástól, az a két forradalom, 1918 és 1919 viszonya. A merev elválasztás, szembeállítás a kortársi viták, kortársi szemlélet maradványa. Ha a megjelent irodalmat, tankönyveket nézzük, elsősorban a polgári demokratikus forradalom polgári jellegének kidomborításával és félremagyarázásával találkozunk.

Polgárság és forradalmak

Azt senki sem tagadja, hogy a munkásosztály mindkét forradalomban döntő szerepet játszott. Az sem vitás, hogy a 1918. októberi forradalom polgári demokratikus forradalom volt. Ez nem jelenti azt, hogy élén a burzsoázia állt, és azt sem, hogy elsősorban burzsoá érdekeket fejezett volna ki. A dualista Monarchiában kialakult és a hatalom részesévé vált polgárság már több veszélyt, mint előnyt látott a maga számára a forradalomban.

A magyarországi burzsoázia úgy ítélte meg, hogy munkás- és parasztmozgalom, a radikális értelmiség erősebb annál, hogysem veszélytelen eszközként lehessen felhasználni a hatalmi pozíciókért vívott küzdelemben. Még a választójog kibővítését sem támogatta komolyan, miután az elsősorban azokat a nemzetiségi pártokat erősítette volna, amelyek veszélyeztették a magyar és német burzsoázia számára előnyös dualista Monarchia rendszerét.

A háborús előkészületek, majd az első világháború új szálakkal kötötték a nagytőkét a régi rendhez: a páratlanul nagy üzlet mellett a földbirtokos osztálynál is egyértelműbben háborúpárti és németbarát polgárság közvetlen részesedése a politikai hatalomban is megnőtt. A legnagyobb hadiszállítók bárói, nemesi címet, ugyanakkor vezető szerepet kaptak a hadigazdálkodás új kormányszerveiben, sőt a kormányon belül is nőtt a nagytőke embereinek közvetlen képviselete. A háború második felében az orosz forradalmak, a sztrájkmozgalmak, a vereség fenyegető réme még szorosabban kötötték a burzsoáziát a háborús rendszerhez.

A „demokrata” polgárság képviselői (Vázsonyi Vilmos, Földes Béla) egymás után hagyták el a forradalom előtt a demokrácia táborát, még liberális szárnyának reprezentánsai (Bárczy István, Fenyő Miksa, Sándor Pál) sem a Nemzeti Tanácsot, hanem az ellene létrehívott Hadik-kormányt támogatták vagy semlegesek maradtak. Sőt a Károlyihoz közelálló demokrata Beck Lajos és Harrer Ferenc az utolsó percekben meghátráltak. (Bár ők legalább a győzelem után jelentették csatlakozásukat.) A Nemzeti Tanács egyetlen igazi „burzsoá” tagja Hatvany Lajos: de ő néhány hét után el is fordul a Nemzeti Tanács politikájától, mikor az a tőke korlátozásával kezd foglalkozni.

A polgári demokratikus forradalom győzelme után, 1918 végén a burzsoázia feltételes támogatásban részesítette a Károlyi-kormányt. Ezt a passzív támogatást addig és az után is megadta minden olyan rezsimnek, amely a polgári magántulajdon alapján állt. Támogatta a Károlyi-kormányt, amíg a nemzetiségi területek nagy részének megtartását és a szocialista forradalom meggátlását remélte tőle. Az újévi kormányválság során a nagyburzsoázia Károlyi jobboldali belső ellenzékét (Lovászy Mártont), a „Polgárszövetség” tervét támogatta, a választási előkészületek során pedig önálló Polgári pártot alakított.

A kormánypártok közül a Radikális Párt, mely szűk értelmiségi avantgardként indult, a forradalom első heteiben magához vonzotta a fővárosi kis-, sőt középpolgárság jelentős részét. Miután azonban Jászi Oszkár és Szende Pál nem engedett nagytőke-ellenességéből, ismét otthagyták őket.

A nagy- és középburzsoázia, illetve a parasztság mind két forradalomban fontos, de alapjában véve passzív szerepet játszott. Tulajdonképpen mindkét forradalomban ugyanaz a két, aktív erő állt szemben egymással. Egyik oldalon a szocialista munkásosztály, másik oldalon az ellenforradalmi államapparátus dzsentri és dzsentroid hinterlandjával, valamint a hozzá tartozó tisztikarral.

Az állami hivatalnokok, az úri középosztály azt a rendszert védték, amely a földbirtokos-osztály és a modern burzsoázia történelmi kompromisszumát testesítette meg. A forradalom első hónapjaiban támogatták a Károlyi-kormányt, mert leverhették a parasztmozgalmakat, felléphettek a nemzetiségek ellen. 1919 januárjától azonban mindinkább reménykedtek egy jobboldali, ellenforradalmi fordulatban. Front-változtatásuk fő oka nem az volt,


amiért később a Károlyi-, illetve Berinkey-kormányt hibáztatták: hogy azok versenyt futva a forradalommal, kifejezetten antikapitalista terveket tettek magukévá (a radikális vagyonadó vagy a nagyipar államosításának megkezdése), ahelyett, hogy megálltak volna a tisztán polgári demokratikus alapon. Ellenkezőleg: az államapparátustól elvben idegenek voltak ugyan az ilyen, a magántulajdon szentségét sértő tervek, de ez az apparátus nem kötődött olyan szorosan a nagytőkéhez, hogy ezek a tervek őt közvetlenül érintették volna. Az államapparátust és a társadalmi bázisát elsősorban nem bizonyos „szocializáló” fenyegetések, hanem bizonyos polgári demokratikus reformok riasztották: az állam és egyház szétválasztása, az általános választójog, a nemzetiségek egyenjogúsítása, a földosztás stb. Károlyinak tehát mindenképpen szembe kellett kerülni saját államapparátusával, mellyel szemben csak a munkásosztályra, bizonyos fokig a közkatonákra támaszkodhatott. A kormány részben ezért, részben, mert nem tehetett mást, tűrte, hogy a munkás- és katonatanácsok – mint állam az államban – második hatalomként működjenek, ezzel viszont végképp elkeserítette az államapparátust és különösen a tisztikart.

Az ellenforradalom tábora

Mi volt a helyzet a Tanácsköztársaság kikiáltása után? Kikből állt az aktív ellenforradalom tábora? A különböző ellenforradalmi mozgalmakban a tisztikarnak az a része járt az élen, amely ellenforradalmi célját a honvédelem érdekében sem volt hajlandó feladni. Pozícióját erősítette, hogy a Tanácsköztársaság kénytelen volt reaktiválni a polgári forradalom után elbocsátott tisztikart. Különleges szerepet játszottak a csendőr-, rendőr-, határőrtisztek és altisztek, utánuk a közigazgatási, vasúti és egyéb tisztviselők, papok. A vidéki zendülők zömét a fentiek mellett a gazdag parasztok tették ki. A nagyburzsoázia és az arisztokrácia el volt szigetelve, a háttérből anyagi eszközökkel vagy az antant kapcsolatai révén támogatta az ellenforradalmat. Nem kívánom ezzel apolitikusnak beállítani a burzsoáziát, szimpátiája az ellenforradalom mellett volt, de helyzeténél fogva nem volt alkalmas annak irányítására. Nemcsak jellemző, jelképes példa is Weiss Manfréd öngyilkossági kísérlete a Tanácsköztársaság kikiáltása után egy-két nappal.

A demokratikus polgárság, a lemondott kormány erői: a Károlyi-párt, a Radikális Párt, de még a Nagyatádi-féle Kisgazdapárt vezetői sem vettek részt, kevés kivétellel, az ellenforradalmi mozgalmakban. Annak ellenére, hogy az antant éppen ezt szerette volna. Ezért meggondolandó: politikailag nem vétett-e hibás lépést a Tanácskormány, amikor túszként letartóztatott több volt Károlyi-párti minisztert.

A béke forradalma

Az 1918–19-es forradalmak történetének egyik legfontosabb kérdése: a nemzeti kérdés. A forradalmak már csak azért sem mehettek végbe nemzeti keretek között, mert ilyen keretek éppen nem voltak. A Monarchia s vele a történelmi Magyarország felbomlása adta meg a forradalmak hátterét a nemzeti történelemben. A két forradalom sorsát, lefolyását egybekapcsolja az a körülmény, hogy azonos külpolitikai szituációban, a nemzeti katasztrófa kibontakozásának éveiben követték egymást, bár éppen a nemzeti kérdésre nemcsak eltérő, de szinte ellentétes választ adtak, s ez nemcsak szociális programjuk eltérő voltából fakadt.

Nem volt elég a helyzet tragikus volta, nem volt elég a győztes imperializmus kétszeresen rosszindulatú attitűdje magyarság és forradalmiság iránt; a forradalmak optimizmusa illúziók délibábjai felé fordult, amikor a „földhöz ragadt realizmus” talán hasznos lehetett volna. De sem a forradalmak idealizmusa, sem a magyar közvélemény hagyományosan makacs önáltatása nem engedte meg, hogy a különben nagyon jól tájékozott forradalmi kormányok realista módon lássák a valóságot. Dehát volt-e már forradalom, melynek nem az adott erőt, hogy a boldog jövő reményképe felé fordította tekintetét?

Az őszirózsás forradalom a béke forradalma volt. Ha csak egy-két nappal tudta is megrövidíteni a régen céltalan vérontást, ha csak egy-kétezer magyar életet mentett is meg – egész genezise a Nemzeti Tanács pártjainak és híveinek a békéért vívott küzdelméből fakadt.

Az őszirózsás forradalom pacifista, wilsonista program alapján állt. Mivel elkésett, pacifizmusa részben értelmét, érdemét vesztette az ellenség előtt, mely egy évvel korábban még honorálhatta volna a különbékét. A vereség pillanatában a magyar pacifizmus méltánylást várhatott csak, ellenszolgáltatást már nem.

A Károlyi-kormány nem kis részben azért került hatalomra, mert békepárti volt. A magyar kormány, mint polgári demokratikus kormány (amelyben részt vettek a szociáldemokraták is), nagyhatalmak aktív támogatása nélkül, a világháborús vereség után nem indíthatott háborút összeg szomszédja ellen. (Nem tette ezt még a békeszeretettel nem vádolható ellenforradalom sem egy évvel később.) Éppen a kényszerű belenyugváshoz kellettek megfelelő beállítottságú és múltú politikusok, nem pedig fordítva. Nem véletlen, hogy amíg valami remény volt arra, hogy a győztesek jobb békefeltételekkel jutalmazzák Károlyi pacifizmusát, jobboldali


ellenzéke is inkább befolyásolására, mint megbuktatására törekedett.

Mikor kiderült, hogy Magyarország sorsa eldőlt a háború elvesztésével, a közvélemény kezdett ugyan a kormány ellen fordulni, de megfelelő alternatíva nélkül az ellenforradalom is megmaradt a kormányellenes izgatásnál. A polgári demokratikus kormány külpolitikájának egyik ellentmondása az volt, hogy polgári alapon, legalábbis rövid távon, nem volt más lehetőség, mint beilleszkedni az új Európába, elnyerni a győztesek és a szomszédok rokonszenvét. Demokratikus államban, az ellenzéknek is szabadságot biztosító választásokon viszont lehetetlen volt egy ilyen politikát védeni, éppen a függetlenségi pártnak, melynek fő bázisa a magyar Alföld volt.

Forradalom és háború

A csalódást növelte, hogy Wilson nem váltotta be hozzá fűzött reményeket, nemcsak Károlyi, hanem angol, sőt amerikai diplomata hívei is csalódtak benne. Károlyi wilsonista illúziója két pontban foglalható össze. Először: hitt abban, hogy a wilsonizmus, melyet a nyugati szövetség uralkodó elvének vélt, igazságos, a nemzetek megegyezésén alapuló, területszerzés, hadisarc nélküli békét biztosít, amely kizárja az új háború lehetőségét. Másodszor: elhitette magával, hogy a wilsoni „nemzeti önrendelkezés” összeegyeztethető a történelmi Magyarország fenntartásával, jelentős területváltozás nélkül, megfeledkezve arról, hogy a Nyugat önrendelkezés alatt egyelőre saját szövetségesei önrendelkezését értette.

Károlyi és az igazság védelmében szögezzük le: szó sincs arról, hogy a wilsonizmus puszta blöff volt, mint Trianon után jó ideig hitték, Károlyi pedig naiv dilettáns, aki megette a maszlagot. Károlyi – és Wilson – messzebbre látott koránál, megérezve, hogy a nemzeti önrendelkezést s a nemzeti államok közti új típusú kapcsolatok rendszerét fél évszázad múltán a tőkés világ is elfogadni kényszerül – bár nem mindenütt érvényesülő – alapelvként. Tévedett, amikor azonnali és betű szerinti megvalósulásában bízott.

Károlyi egyre inkább belátta, hogy a nemzetek szövetségéhez rögös út vezet. Kétségbeesésében elnöksége utolsó heteiben megpróbálkozott egy, a szomszéd nemzeti államokéhoz hasonló demokratikus, de harcos nacionalista politikával: a székely hadosztályt erősítette, kiadta a „nem, nem, soha” jelszavát, megpróbálta kihasználni a diplomáciai ellentéteket. De a Vix-jegyzék villámcsapásának fényénél be kellett látnia, hogy rendszere új orientációra nem képes. A polgári demokratikus nemzeti politikát a győzteseknek találták ki – a veszteseknek választani kellett nacionalizmus és internacionalizmus között. Károlyi és kormánya többségének szocialista-pacifista orientációja elősegítette a hatalom átadását az internacionalizmus táborának.

A Tanácsköztársaság a polgári kormányokkal való egyezkedés helyett a honvédő háború és az országhatárokon túlra vitt forradalmi propaganda útját választotta. A vállalkozás heroizmusának, de politikai, diplomáciai katonai kivitelének is csak csodálattal adózhatunk. Vereségének okát nem magyarázhatjuk taktikai hibákkal – az ellenfél nagyobb hibákat követett el –‚ hanem egyedül az egyébként tévesen felmért nemzetközi helyzettel, mely a magyar forradalom számára egyre kedvezőtlenebbül alakult,

A Tanácsköztársaság nem kezdett háborút. Aktív honvédelemre és a nemzetközi segítség kivárására rendezkedett be. Katonai akcióit többnyire megfontoltság és szakszerűség jellemezte, nemzetiségi politikáját az az őszinte törekvés, hogy a nem magyar népesség a magyarral minden tekintetben egyenlőnek érezze magát. Bizonyos, alapvetően kedvezőtlen adottságokat azonban nem tudott leküzdeni.

A nemzeti kérdés 1919-ben

A Tanácsköztársaság nemzeti politikája proletárpolitika volt. Egyesítette a proletár szocialista politikát a nemzeti szabadságharccal, s ezzel nagy eredményeket ért el a magyar nemzet különböző osztályainak megnyerése terén. Nagy, vonzó hatást gyakorolt a szomszéd nemzetek szervezett munkásságára is, de nem találhatott visszhangra a szomszéd országok paraszti-kispolgári rétegeiben, amelyek a munkásságnál fogékonyabbak voltak az új független államiság megnövelte friss, magyarellenes nacionalizmusra. Márpedig többnyire ez utóbbi társadalmi rétegek alkották ott a lakosság és a hadsereg emberanyagának többségét.

A világforradalomba vetett hit nélkül azonban a Tanácsköztársaság kikiáltása elképzelhetetlen lett volna. Aminthogy nagy erőt adott a Tanácsköztársaságnak az a már nem hit, hanem illúzió is melynek illúzió voltát ma felesleges bizonyítani, hogy a szocializmus győzelme automatikusan megoldja a nemzeti kérdést vagy legalábbis biztosítékot nyújt megoldására.

A nemzeti kérdés automatikus megoldásának illúzióját jól mutatja a Szlovák Tanácsköztársaság példája. Kelet-Szlovákia munkássága, sőt részben parasztsága körében is sokan rokonszenveztek a szocializmus eszméjével,


sokan fogadták lelkesen a Szlovák Tanácsköztársaság kikiáltását, amely teljesen megfelelt a proletárdiktatúra, a Kommunista Internacionálé elveinek. Kérdés azonban: a nemzeti önrendelkezés szempontjából nézve, megvalósulhat-e a nemzeti önrendelkezés egy ország egyik, akár keleti, akár nyugati felén? Alkalmas pillanat-e a nemzeti önrendelkezés megvalósítására, mikor egy kettészakított országrészt két harcoló hadsereg tart megszállva? Teljesen összeegyeztethető ilyen helyzetben a forradalmi, szocialista politika a nemzeti önrendelkezéssel? A kérdést nem teszi feleslegessé, hogy tudjuk: a magyar Vörös Hadseregnek nem voltak hódító céljai Szlovákiában, nem volt más célja, mint az osztályok és nemzetek felszabadítása mindenféle elnyomás alól.

A nemzeti kérdés megoldhatóságának határai, súlyos problémái nem homályosítják el a proletárforradalom nagyszerűségét. Hiszen ezeket a problémákat más társadalmi rendszerek még kevésbé tudták megoldani. – Csodát a szocialista rendszer már ekkor sem tehetett.


1. A Széchenyi-naplóFIGYELŐ

Kosáry Domokos

A Széchenyi-napló

A kis híján harmincezer példány mondhatni pillanatok alatt elfogyott. Széchenyi naplójának első bővebb magyar nyelvű válogatása (Oltványi Ambrus gondozásában, Jékely Zoltán és Győr Miklós fordításában) az utolsó félév könyvsikere lett.

A magyarázat nyilvánvaló. Mintha hosszú idő múltán végre megnyitották volna közönségünk előtt történelmünk egy olyan különösen érdekes részét, amelyet addig szöges deszkapalánk zárt el a kíváncsi szemek elől. S a bedeszkázásról nemcsak az ötvenes évek közismert dogmatizmusa tehetett, bár persze, szokás szerint, a hibákhoz az is bőven hozzátette a tőle telhetőt. Az igazi Széchenyi, az egész egyéniség, őszinte szókimondásával, viszályaival, éles bírálatával azoknak sem kellett, akik a múlt század végén annyit ünnepelték. Éppen iratainak egyik kiadója nyilatkozott akkor úgy, hogy a naplót soha közzétenni nem szabad. Pedig bizonyos passzusokat Széchenyi volt titkára már annak idején kitörölt a kéziratból. A megmaradt eredeti szöveg végül a két háború közt szakemberek szűk körének szóló, nehezen kezelhető forráskiadványokban látott napvilágot, mentegető, konzervatív jegyzetek kíséretében. E kötetekhez ma már csak könyvtárak mélyén tud hozzáférni az, aki esetleg e főleg német, helyenként magyar, vagy éppen francia, angol szöveggel egyáltalán megbirkózni képes. Nem meglepő hát, hogy a mai olvasó, aki a többet, a teljesebbet, a valódit szeretné, szinte új felfedezésként kapta kézbe ezt a szép és izgalmas emberi dokumentumot és – egyben – irodalmi alkotást. Pedig e kötet több mint ezer oldala az egésznek még mindig csak nagyjából egyharmada.

A magyar nemesi reformmozgalom az 1830 körüli nemzetközi válság időszakában kezdett kibontakozni. A társadalmi, polgári reform első célkitűzései ekkor kapcsolódtak hozzá a korábban pusztán rendi, feudális értelemben vett nemzeti önrendelkezés ügyéhez. Egyének azonban, a maguk útján, külön, már előbb is átléphették ezt a határt. Ilyen fejlődés állomásait, sajátos változatát figyelhetjük meg a fiatal Széchenyi naplójában. Bár e kötetből kimaradt például az a bejegyzés, amely szerint Széchenyi 1819 júniusában Rousseau Társadalmi Szerződésének olvasása közben, Nápolyba érve ott találta I. Ferenc császárt és kíséretét, s e „vándorszínész-truppot” nem habozott a „sötét hatalmaknak ajánlani”.

Nem véletlenül emeltük ki Rousseau olvasását. Az ifjú Széchenyinél a felvilágosodásnak igen sok elemével találkozunk. S ez nem volt ellentétben a romantikának azzal a változatával, amelyet ő képviselt. Romantika címszó alatt ugyanis gyakran összekevernek két eltérő, sőt ellentétes tendenciát. Az egyik, az első, a francia forradalom, sőt a felvilágosodás hagyományaival szembeforduló, német politikai romantika. A másik éppen ellenkezőleg, Angliában Byron, majd általában az európai szabadságmozgalmak és új polgári forradalmak romantikája volt. Azon a címen, hogy Széchényi Ferenc, az apa, egykori felvilágosult eszményeitől elfordulva, a vallásos német romantikába hátrált, néhány szerző ehhez próbálta hozzákapcsolni az ifjú Széchenyi Istvánt is. Hogy ez a valónak mekkora elferdítése volt, az a napló szövegéből kitűnik. Az is kitűnik, hogy Széchenyi az 1820-as évek első felében már túlhaladta a feudalizmus korlátait. Például 1823-ban a rendi ellenzéki mozgalmak idején már szépítés nélkül bírálta a magyar nemesi szabadság egyoldalú feudális voltát. S aligha volt egykorú magyar, aki a szentszövetségi politikát oly megvetéssel fogadta volna, mint Széchenyi, és aki olyan tájékozottsággal és oly együttérzéssel kísérte volna az európai szabadságmozgalmak azon hullámának drámai eseményeit, amely 1820–1825 közt Spanyolországból haladt Itálián és Görögországon át kelet felé, és amely az orosz dekabrista felkelésben érte el végkifejletét.

Pár év múlva 1829-ben, németországi útján, egyszer csak kitör Széchenyiből, hogyha annyiféle kisebb-nagyobb független állam létezhetik, a magyarnak miért nem juthat egy sem, Sokat fecsegünk „dicső eleinkről” – írta naplójában –‚ pedig „azok a legfontosabbról feledkeztek meg, a nemzeti függetlenségről... Kutyákat kellene őseink mellé temetni”. A naplóbejegyzés azt is bizonyíthatja, hogy nem a nemzeti önállóság ügyei iránti közömbösségből fordult el a hagyományos rendi, sérelmi politikától, hanem azért, mert azt erőtlennek, hiábavalónak tartotta a Habsburg hatalommal szemben, és úgy látta, hogy a rendi politika ezt ürügynek is használja arra, hogy itthon ne javítsunk olyasmin, amin saját hatáskörünkben javíthatunk.

A reformkor két hatalmas évtizedét, 1830 és 1848 között, 573 nyomtatott lap képviseli e naplókiadásban is. Ez a fellendülés a nagy alkotások időszaka Széchenyi életében, de egyben és egyre inkább, a belső küzdelmeké is, főleg Kossuthtal a negyvenes évek során. S az utókor figyelmét nem egyszer annyira e küzdelmek kötötték le,


hogy mellettük már-már elhomályosult a lényeg.

Ne feledjük ugyanis, hogy a reformkor fő csatája mégsem itt folyt, hanem a régi és a születő új rend között. Az igazi ellentét nem a reform ilyen vagy olyan taktikáit, hanem a feudalizmus és a polgári társadalom híveit választotta el egymástól. A magyar reformmozgalom több szakaszban és többféle változat, irányzat szerint bontakozott ki. Ezek eltéréseik, olykor éles vitáik ellenére is mind ugyanazon fő mederben halad a polgári-nemzeti átalakulás felé. Közös vonásuk volt az is, hogy tulajdonképpen mind valamiféle „kerülő” úton haladtak, hiszen kiváltságos rétegek, és nem a burzsoázia fiai álltak élükön.

A naplóból világosan kitűnik a barátként együtt induló Széchenyi és Wesselényi szétválása, külön utakra lépése, egy-egy irányzat élén, már a harmincas évek elején. Széchenyi, láttuk, meddőnek és veszélyesnek ítélte a hagyományos rendi, sérelmi ellenzéki politikát. Wesselényi pedig éppen a hagyományos ellenzéki politikát próbálta a belső reform követelésével alátámasztani. Széchenyi már Wesselényi „modorát” és dacos, „ujjhúzó” módszereit is helytelenítette. Ismerve ugyanis a Habsburg monarchia kormányzatát és nemzetközi erőviszonyait, attól félt, hogy Bécs visszaüt, mielőtt Magyarország megerősödhetik. A belső reformot úgy szerette volna megvalósítani, hogy közben elkerüljék az ellenzéki akciót, a vele szemben jelentkező Habsburg ellenakciót, vagyis a konfliktust és utána az elnyomatás szinte előre kiszámítható képletét . Épp ezért olyan vállalkozásokat próbált kezdeményezni, amelyek az országot előbbre viszik és amelyekhez Bécs közreműködése, vagy legalább semlegessége is elnyerhető, vagyis amelyek éppen ezért nem indítják el ezt a veszélyes összeütközést.

A napló bejegyzéseit olvasva látjuk, hogy miben kereste Széchenyi e „semleges” működési kört. Mindjárt a Hitel megjelenése után, 1830 nyarán hajózik le először a Dunán Konstantinápolyig. A Világ és a Stádium megírásával egy időben bontakoznak ki e vállalkozások újabb fejezetei: Pest-Buda fejlesztése, az Al-Duna-szabályozás, gőzhajózás, kísérlet arra, hogy Magyarországot bekapcsolja a világforgalomba, egy új európai vízi út segítségével, és ugyanakkor nemzetközileg ismertté tegye ezt a hazát, amely tegnap még szinte ismeretlen volt, de amelyet holnap már angol, francia, német, dán utazók beszámolói, könyvei révén hírnév kap majd szárnyra. Sőt bekerül valahogy, közvetve, még a nemzetközi politikába is, hiszen e kérdésekről Széchenyi német uralkodókkal, angol miniszterekkel, orosz diplomatákkal, török basákkal tárgyal, és ugyanakkor – mondhatni egyedül a magyar reformerek közül – barátságos személyi kapcsolatokat épít ki a török főség alól önállósuló szerb és havasalföldi román államok vezetésével. Széchenyi éppen ebben látta az általa kigondolt reformpolitika gyakorlati útját, amely elkerüli az összeütközést, de végül mégis olyan új helyzetet teremt, amely előbb-utóbb természetessé, sőt elkerülhetetlenné teszi a nagyobb társadalmi és politikai reformokat.

Kutatóink persze utalhatnak az ilyenféle elképzelések hiányosságaira és Széchenyi minden ta1álékonysága ellenére is korlátozott lehetőségeire. Arra, hogy Széchenyi mindehhez igen szűk bázissal rendelkezett. A főnemesekkel, akiktől túl sokat remélt, nem sokra juthatott. A megyei köznemességet pedig, mely másféle hagyományt képviselt, bizalmatlanul nézte. Rámutathatnak kutatóink arra is, hogy a bécsi kormányzat Széchenyi módszerével sem igen volt megnyerhető, hiszen a rábeszélő okos szóra nemigen hallgatott, és inkább a fenyegetésnek engedett, ha úgy látta, hogy rákényszerül.

Két dolog azonban vitathatatlan: az egyik az, hogy ez az egész törekvés, szándékaival és eredményeivel együtt, a magyar reformmozgalomnak része, egyik ága volt. Révai József pár évtizeddel ezelőtt úgy fogalmazott, hogy Felsőbüki Nagy Pál nemzeti függetlenséget akart, de polgárosodás nélkül. Széchenyi csak polgárosodni akart, de „az alkotmányosságért és függetlenségért folytatott harc nemesi előítélet” volt pusztán szemében. A polgárosodás és a nemzet céljai így csak Kossuthnál tartoztak egybe. E mondás azonban téves kiindulásra épül és így nem fedi a történelmi valóságot. Felsőbüki Nagy Pál a feudális rend híve, és tudjuk, ekkor már a bécsi kormányzat megvásárolt ügynöke volt, nem pedig a nemzeti ügy bajnoka – nem szólva arról, hogy a másik kettő mellé nem is állítható. Széchenyi és Kossuth viszont egyaránt, ha más úton, más taktikával is, a polgári és nemzeti ügyet képviselte.

A másik pedig, hogy Széchenyi aggodalmai nem egészen voltak légből kapottak. A Habsburg hatalom, amint nemzetközi pozíciója megszilárdult, már a harmincas évek derekán megtorló akcióba kezdett – s hasonlóképpen, de még kíméletlenebbül járt el utóbb, 1848 nyarán is. A naplóból most mindenki megállapíthatja, amit egy-két kutatónk már jó ideje hangsúlyozott, hogy Széchenyit 1848. szeptember elején e megtorló akciók fenyegetése, és nem a belső forradalomtól való megrettenés kergette belső összeomlásba. Ezt tanúsítja egyébként orvosa is, aki, utolsó útján a döblingi elmegyógyintézetbe kísérte őt.

A naplók 1848. szeptember 4. és 1859. október 2. között egy bő évtizedre megszakadtak. Közben eleinte, néhány gyötrődő levél tanúsága szerint, Széchenyi kétségbeesve vádolta önmagát, hogy a katasztrófához vezető utat ő kezdte el. Utóbb e fázist magába roskadt, tompa hallgatás követte néhány éven át. 1857 elejétől kezdve azután Széchenyi fokozatosan föleszmélt. Úgy látta: Döblingből többé már nem tud kilépni. De kapcsolatot


keresett a külvilággal és az önkényuralom elleni politikai harc eszközét meg is találta ott, Bécs árnyékában, a farkas torkában.

A jelen kötet bevezetője azt tévesen írja, hogy Széchenyi akkor, utólag belátta volna Kossuth politikájának helyességét. Bizonyos azonban, hogy egykori írásaiban minden erejével a Habsburg önkényuralmat támadta, mint fő ellenfelet, és ugyanakkor Kossuthról keveset és igen kíméletesen nyilatkozott. Ez jellemzi Önismeret címen, 1857-ben készült nagy kéziratát, amelyet Szatírának szoktunk nevezni, és amely gyilkos dühvel támadja az osztrák abszolutizmust, sőt Ferenc József császárt is személyesen. Ez jellemzi e művek újabb változatát, a Blicket is, amelyet Széchenyi németül, Londonban nyomattatott ki, és onnan küldetett szét 1859 tavaszán, a nemzetközi válság kirobbanásakor, hogy a külföldi közvélemény előtt tegye nevetségessé Bach rendszerét. Ez is könyörtelen írás, noha már nem támadja a császár személyét, vagyis magát a Habsburg monarchiát, amelyet nemzetközi politikai realitásnak tekint, hanem csak annak adott kormányrendszerét. 1859 októberében, midőn újra naplóíráshoz fogott, Széchenyi nemzetközi sajtókampány szervezésével, röpiratok közzétételével igyekezett a Habsburg hatalmat, Bach bukása után, valaminő érdemleges megegyezésre rászorítani.

Célja kétségtelenül a megegyezés volt. De egy sor megnyilatkozása arra vall, mintha a régi, és egykor „zarándoki önmegtagadással” féken tartott ellenzékiség kelne újra életre benne. Annakidején Széchenyi taktikai megfontolásból elítélte a dacoló „ujjhúzó”, ellenzéki politikát. Most, változott viszonyok között, midőn az önkényuralommal szemben minden megengedhető, ezt is megengedhetőnek tartja. Most ő jegyzi naplójába 1859. október 25-én azt, amit egykor Wesselényinél hibáztatott: „Ujjat húzz! Szeget szeggel!” Most ő szervez ellenzéki hadjáratot, és ő halad konfliktus felé. Albrecht főherceg most őt tekinti egy nemzetközi összeesküvés központi alakjának és ellene készítik elő a rendőri akciót.

Az utolsó hónapok rövid, szaggatott naplóbejegyzéseiből is nyilvánvaló, hogy Széchenyi nem egy új forradalomtól megriadva, összeomolva lőtte főbe magát, az 1860. április 7. és 8. közti éjszakán. Itt, ha lehet, még nyilvánvalóbban nincs igaza azoknak, akik a napló ismerete nélkül azt a feltevést állították fel, hogy Széchenyit, mint 1848-ban, most is a Pesti utca fenyegető mozgolódása taszította kétségbeesésbe, közelebbről az 1860. március 15-i tüntetés, a rendőri összecsapás és egy joghallgató halála. A valóságban ennek semmi alapja nincs. A naplóban sem ilyesminek, sem az önvád felújulásának nem találjuk nyomát, pedig Széchenyi most valóban lázított az önkényuralmi kormányrendszer ellen.

1860. március 3-án a rendőrség házkutatást tartott Széchenyinél, és néhány más, vele kapcsolatban álló személynél. Feltűnő, hogy Széchenyi megviselt idegrendszerével viszonylag milyen jól bírta ezt a megpróbáltatást. Szinte dacos humorral új naplót kezdett, miután – mint írja – „jól kibolházták” és elvitték a régit. Sőt, mindjárt ellenakcióra gondolt: másnap igen udvariasan, levélben magához hívta magát Thierry rendőrminisztert. Az első megdöbbenés akkor érte, amikor kiderült, hogy a Szatíra kéziratát, amelynek biztonságba helyezését Kiss nevű titkárára bízta, az utóbbi ostobasága folytán megtalálták. A döntő fordulat azonban akkor állt be, amikor március 17-én megkapta Thierry jéghideg, fenyegető válaszát: ,,Az Ön által évekkel ezelőtt kiválasztott menedékhely régen megszűnt az lenni”. Ezt rögtön követi a naplóbejegyzés: „Látom, hogy romlásom elhatároztatott, itt az ideje, hogy magamat ezen üldöztetések elől egy kétségbeesett elhatározással kivonjam”. Ettől kezdve följegyzéseinek ez lett fő szólama, és csak ez. Tettének ez volt indoka, és csak ez.

Nem politikai pertől félt a „vén oroszlány”, mint nemrég önmagát nevezte. Sőt, egy előző évi rendőri jelentés egyenesen arról írt, hogy ezt szívesen vállalta volna: „Széchenyi semmit sem óhajt inkább, mint hogy honfitársai szemében mártírkoszorút nyerjen a hazáért, és hogy vérpadon végezze életét.” A bécsi kormányzat viszont ezt szívesen elkerülte. Van rosszabb sors is, mint a vérpad, meg lehet takarítani a hűtlenségi per komédiáját. Nem kell más, mint az, hogy Széchenyit a döblingi menedékből erőszakkal egy állami tébolydába szállítsák, valóban zárt falak közé, egy valódi alvilágba, ahonnét nincs kiút. Még ítélethirdetésre sincs szükség.

Széchenyi nem omlott össze, hanem ellenkezőleg: az új, végleges összeomlás rettenetétől és attól a megaláztatástól menekült, hogy a Thierry-féle hideg bürokraták és patkányujjú fogdmegek erőszakkal elhurcolják és sötétségbe taszítsák. Ez az, amit a felépült, de saját sérültségét ismerő, szuverén, büszke ember semmiképpen nem tud és nem akar elviselni. Ez elől menekül, iszonyatos, kemény elhatározással, amelyet, a napló tanúsága szerint, nagy keservesen tudott csak önmagával szemben érvényesíteni. Az élethez, a napfényhez, a jövőhöz öreg, fáradt teste is szívósan ragaszkodott. S utolsó tette nemcsak menekvés volt, hanem egyúttal félelmetes erejű tiltakozás is, amelynek országos, mozgósító visszhangja lett. S ezzel Széchenyi végigjátszotta, ő maga az ellenzéki akció, a megtorlás, a konfliktus drámai színjátékát a legvégső konzekvenciákig.


1. Az Onedin-család hajóiMOLNÁR György

Az Onedin család hajói

A televízió népszerű sorozatának eredeti angol címe – The Onedin Line – mást, s talán többet is jelent, mint a magyar. Az eredeti lefordítva azt jelenti: Az Onedin Hajóstársaság. Ezzel ezt a fiktív családi vállalkozást elhelyezi a múlt században létrejött nagy nevű hajózási vállalatok között. 1816-ban alakult meg az első rendszeres postahajójáratot Liverpool és New York között megindító Black Ball Line, 1821-ben a Red Star Line és a Swalow Tail Line Liverpool és New York közötti utakra, 1822-ben Lehavre és az USA közötti útvonalra az Union Havre Line 1836-ban a Dramatic Line Liverpool és New York között, 1840-ben az utasszállító gőzhajóival világhírt szerzett Cunard Line. Tucatjával jöttek létre a kisebb-nagyobb hajózási vállalatok, hogy eleget tegyenek a szabadversenyes kapitalista gazdaság megnövekedett szállítási igényeinek. A profit utáni hajsza mind jobban eltöltötte a vállalkozók gondolkodását – mint a film is példázza – ugyanakkor a szükséges technikai apparátust is fejlesztette.

Vitorlások virágkora

A világ kereskedelmi hajóállománya ha mennyiségileg nőtt is, a 19. század második felében is még zömmel vitorlásokból állt. Az irodalom méltán nevezi a vitorlás hajó fénykorának a 19. századot, amikor a vitorlás elérte technikai fejlődésének csúcsát és a vasút mellett az ipari forradalom egyik legfontosabb terjesztője, kiszolgálója volt. A gőzhajó térhódítása csak a század végére vált drámaian gyorssá, de még ekkor is egyrészt sok gőzös fel volt szerelve vitorlákkal is, más részt sok területen (pl. gabona-, guano-, érc-, gyapjúszállítás, óceániai kopragyűjtés és -szállítás) az egyre nagyobb és tökéletesebb vitorlások a II. világháborúig a piacon tudtak maradni. A személyszállítás volt az egyik első üzletág, ahol a gőzhajó a maga egyenesebb, tehát rövidebb útvonalával és az időjárástól való függetlenségével nagyobb súlyra tett szert.

Milyenek is voltak ezek a vitorlás hajók? A 19. század második felére a tenger biztonságát már nagyjából sikerült biztosítani, a polgári béke és a kalózkodás szinte teljes megszűnése (kivéve Kínát és a Vörös-tengert meg a Perzsa-öböl egyes részeit) lehetővé tette, hogy a kereskedelmi hajók ágyuk és az ezek megkívánta hadihajószerű építési mód nélkül, tisztán a szállítás szempontjai szerint épüljenek. Ezzel végleg kettévált a hadi- és kereskedelmi hajók építése, tervezésük pedig megszabadult a kölcsönös kompromisszumoktól. A hajókat már egyre növekvő matematikai apparátussal, a kortárs fizika eredményeit felhasználva tervezték meg, és építésüknél a modern üzemi módszereket alkalmazták. A hajótestet a vízvonal alatt a kagylók és moszatok lerakódásának megakadályozására rendszerint rézlemezzel burkolták. Ez megnövelte a fapalánkok élettartamát, és ritkábbá tette a hajók teljes kiemelését a vízből, mert ritkábban kellett megtisztítani a hajó fenekét a rárakódásoktól. A sebesség is nőtt valamelyest, hiszen a simább, alga és fúrókagyló réteget kevésbé felvevő felületnek kisebb volt a súrlódása és a vízellenállása is.

A hajók teste a 19. századra lényegében egységes, a célszerűség diktálta vízszintes vonalvezetésű formát öltött. A középkor vége óta egyre alacsonyabbá váló orr- és tatfelépítmények szinte teljesen eltűnnek, és helyüket a mellvéd magasságát nem sokkal meghaladó, a kabinoknak helyet adó felépítmények veszik át. Így javul a valamelyest megemelt taton levő parancsnoki hídról a kilátás, nagyobb munkaterület áll a fedélzeten rendelkezésre, csökken a légellenállás és javul a hajó egyensúlya is. Minderre szükség is van, mert a hajók hosszabbak és keskenyebbek az előző századéinál, árbocaik magassága, vitorláik felülete és mindezek következtében a sebességük is nőtt. A hajókat már nem építésük, ha nem vitorlázatuk szerint osztályozták, s a különböző vitorlarendszerek ekkor érték el klasszikus formáikat.

Vitorlák és árbocok

Az árbocok magassága, a rajtuk és köztük kifeszített vitorlák száma ekkor éri el csúcsát, nem utolsó sorban amerikai hatásra. Az amerikai hajók árbocai már a 18. század végén is magasabbak voltak, mint az azonos típusú európai hajóké, és az 1832-tő1 Baltimore-ból elterjedő clipper építésmódú hajókon is – amelyet minden hajós nemzet utánozni kezdett – ilyen magasabb árbocok voltak. Az árbocokat a korábbi századokhoz hasonlóan több (2–3) gerendából építették meg, így magasságuk elérte a 40–50 métert. Egy árboc általában három keresztvitorlát hordozott, alulról fölfelé: a törzs árbocszáron a törzsvitorlát, a derékárbocszáron a derékvitorlát, a sudár árbocszáron a sudárvitorlát. Elképzelhető, milyen nehéz lehetett e hatalmas, viharban át is nedvesedett vitorlákat az árboc sok emeletnyi magasságában egyensúlyozva kurtítani, fogásolni, a vitorlarúd alatt lazán lógó lábalókötélen állva, a Vitorlarúdra hasalva-támaszkodva felfelé húzni, majd a vásznat a rúdhoz kötözni. Ezzel


szemben az ágvitorlák (olyan vitorla, melynek rúdja villásan kiképzett végével a hajó hosszirányban csatlakozik az árbochoz; mint pl. a balatoni vitorlásokon) kezelése nagyrészt a fedélzetről is elvégezhető volt, s kötélzetük egyszerűsége nem igényelt olyan nagyszámú legénységet, mint a keresztvitorláké. Ezért a főként ilyen vitorlákkal felszerelt schoonerek (két árbocukon ágvitorlákkal és az előárbocon egy-két keresztvitorlával) nagy népszerűségnek örvendtek a minél kisebb költségre törekvő hajótulajdonosok között.

A film ezeken a jellegzetesen a 19. század második felére kiforrott, akkor minden kikötőben megtalálható kereskedelmi vitorlásokon játszódik. A zömmel fatestű, de legalábbis fa hajótövű palánkozású (az ilyen vegyes építésű hajót, melynek a bordái vasból, később acélból, többi része fából készült, kompozit hajónak nevezik) hajókból azonban csak nagyon kevés maradt fenn napjainkig. De a filmen megjelenő hajók, melyek parancsnokainak és legénységének az epizódok végén megjelenő felirat köszönetet is mond, nem modellek, hanem igazi hajók, melyek a kevés, ma is a tengereket járó vitorlás javarészéhez hasonlóan iskolahajóként működnek és rendszeresen részt vesznek ezeknek a hajóknak a nemzetközi versenyein is. Közülük a CHARLOTTE RHODES (eredeti nevén szerepel) és a POLAR STAR (ennek neve SIR WINSTON CHURCHILL) nevű bérelt hajó, amelyen a filmben kivándorlókat szállítottak Quebecbe, a schooner vitorlázatú hajók népes és sokféle csoportjába tartoznak. A filmbeli PAMPERO clipper pedig (valódi nevén DANMARK) a teljes vitorlázatú háromárbocost példázza. Ezek a típusok voltak a legelterjedtebb, leggazdaságosabb üzemű kereskedelmi hajók a múlt század közepe táján. Egyaránt használták őket teher- és személyszállításra, és rakodóterük a legkülönbözőbb áruk szállítására alkalmas volt.

Clipperek a fejlődés csúcspontján

Közülük azonban a clipper típusú hajó (emlékezhetünk: egy ilyennek megszerzése a kezdő Onedin nagy álma) megérdemli, hogy bővebben is szóljunk róla. E hajótípust az Egyesült Államok egyik legpatinásabb hajós, csempész és hajóépítő hagyományokban egyaránt gazdag kikötővárosa, Baltimore fejlesztette ki. Építésük alapelve, hogy a hosszúság futtatja a hajót. Szélesség-hosszúság arányuk e minden korábbi hajónál inkább a hosszúság felé billen: 1:6, 1:7. Jellegzetesen karcsú, éles orruk és hatalmas vitorlapiramisuk egyaránt a nagy sebességet szolgálta. A clipperek építésénél a kezdeti tiszta fa konstrukciók után a század második felében a kompozit építés vált uralkodóvá. Méreteik is megnövekedtek, az első clipper, az 1832-ben, a baltimore-i Kennard and Williamson cégnél épült Ann McKIM még csak 493 tonnás volt, de 1853-ban – tehát jóval az Onedin film cselekményének indulása előtt – már elkészült a legnagyobb ilyen hajó, a bostoni Donald McKay tervezte GREAT REPUBLIC. Ez a négyárbocos bark vitorlázatú óriás 4555 tonnás volt, de az átlagos clipperek is az 1000 tonna körüli kategóriába tartoznak.

Ilyen gyors és drága hajókat persze főleg a legjobban jövedelmező üzleteknél volt érdemes alkalmazni, például a kínai ópium-csempészet, a tea és más gyarmatáruk szállítása, postahajó járatok, vagy a kaliforniai aranyláz hihetetlen konjunktúrája, amikor 160 clippert építettek a Horn-fokot megkerülő New York–San Francisco útra. Amerikában Baltimore, Boston és New York voltak a clipper-építés fellegvárai, amíg az 1850-es években abba nem hagyták az ilyen hajók építését. Ezután Angliáé lett a clipperek gyártásában a vezető szerep. Ott a hetvenes évekig – végig az Onedin film cselekménye alatt – épültek hasonló, de már többnyire kompozit vitorlások. Az angol clipperek fő típusai és amerikaira emlékeztető méretű Ausztrália-clipper és az ennél kisebb teaclipper. Az utóbbiak a másik kategória 80–100 főnyi legénységénél jóval kevesebbel, átlag 30 emberrel tették meg 100 napos útjaikat a kínai Fu Csouból a 14 500 mérföldre levő Londonba. Ezek általában alig ezertonnás hajók voltak és könnyű tearakományuk miatt nagy ballaszt biztosította kellő stabilitásukat. A teázás nekik köszönheti múlt századi reneszánszát, hiszen a korábbi 1–2 éves Kína–Európa utakon a tea elvesztette zamata nagy részét, most viszont frissen került a fogyasztókhoz. Persze kevésbé békés fuvarjaik is voltak e vitorlásoknak: a krími háború és az indiai 1857. évi úgynevezett szipojlázadás idején csapatokat is szállítottak.

Ma már csak kevés nagy vitorlás járja a tengereket, a már említett iskolahajókon kívül például a szovjet, a lengyel, a francia és az amerikai flotta is üzemeltet ilyen egységeket. De a hajók pompás, romantikus látványa – a tömegszórakoztatás tematikájában a különböző tengeri- és kalózfilmek előkelő helyezése a bizonyság – ma is eleven vonzóerőt jelent korunk embere számára is.

A világ hajóállománya Ebből vitorlás

1. 10 millió bruttóregisztertonna 9 millió BRT

2. 19 millió BRT 16 millió BRT

3. 30,5 millió BRT 7,015 millió BRT


2. Képek



1. Claudius: irodalmi hagyomány és történelmi valóságHAHN István

Claudius: irodalmi hagyomány és történelmi valóság

A mai magyar olvasó többféle információval rendelkezik Claudius római császárról.

Szombathelyen szálloda, sőt idegenforgalmi célokat is szolgáló karnevál hirdeti annak a nevét, aki a város római elődjét, Colonia Claudia Savariát megalapította. A színházjárók emlékezhetnek rá, hogy néhány éve került színpadra a meghalt császárt kifigurázó kegyetlen szatíra, Seneca: Játék Claudius haláláról című írásművéből készült drámai jelenet. Emlékezetes könyvsiker volt néhány évtizede Robert Graves kétkötetes fiktív önéletrajza (Én, Claudius és Claudius az isten) (Bp. 1965.). Akik legalább magyar fordításban kedvelik az antik történetírókat, Suetonius ábrázolásában ismerkedhetnek meg a császár fölöttébb különös, ellentmondásos egyéniségével. Tacitus Annalesének XI. és XII. könyve (Bp. 1970.) az uralkodás utolsó, tömegkivégzésekbe és gyilkosságokba fulladó éveire adott bepillantást, míg Josephus Flavius (A zsidók története, Bp. 1946.) olvasói meglepetéssel észlelhették, hogy ez a zsidó történetíró népének összefoglaló története keretében milyen bő teret szentel a római császár uralomra jutása bizarr körülményeinek – az elődjét meggyilkoló testőrök elől félelmében megbúvó császárt előráncigálják rejtekhelyéről és erőszakkal uralkodónak kiáltják ki – és uralkodói tevékenységének.

Aki még azt a fáradságot is veszi magának, hogy e sokféle információt összehasonlítsa, zavarba jöhet a részben ellentmondó közlések olvastán. Seneca gyilkos szatírájának negatív hőse, a frissen „istenné avatott” császár, testileg-lelkileg torz, szánalmas figura, reszketeg fejű, dadogó, roggyant lábú nyomorék, falánkságának, iszákosságának, játékszenvedélyének, elferdült szerelmi vágyainak rabja. Rabszolgáinak és asszonyainak kiszolgáltatott, tehetetlenségét dührohamokkal, kegyetlenkedéssel, szadizmussal palástolja; az istenek undorral űzik ki körükből, hogy az alvilágban komikus Sziszifuszként lyukas dobozból próbálja folytatni (persze sikertelenül) felvilági kockavető szenvedélyét.

Az ókori történetírók

A kegyetlenül komikus kép Tacitusnál tragikomikussá nemesedik. Akaratgyengeségét és befolyásolhatóságát használja ki felesége és annak környezete arra, hogy mindazokat, akik útjukban állnak, a császárra hivatkozva kivégeztessék vagy öngyilkosságba kergessék. A császár olyannyira nem tudja, mi történik körülötte, hogy egy, az ő nevében öngyilkosságra kényszerített asszony férjétől egy idő múlva megkérdezi, miért nem látni a feleségét már napok óta. Felesége, Messalina az egész római arisztokrata társaság szórakozására fűvel-fával csalja: és erről mindenki tud, az ő kivételével. Végül felszabadított rabszolgái világosították fel a császárnő botrányos viselkedéséről. Habozva a döntéssel, kegyelmet készült gyakorolni, amikor Narcissus nevű felszabadítottja a császári parancsra való hamis hivatkozással az asszonyt megölette. Az éppen lakomázó császárral csak annyit közöltek, hogy hitvese váratlanul el hunyt – ő pedig egykedvűen még egy pohár bort követelt. De végzetének be kellett telnie, és minden egyes év közelebb hozza a tragikus véget. Felszabadított rabszolgáinak tanácsára 49-ben feleségül veszi unokahúgát, Agrippinát, 50-ben Pallas nevű felszabadított rabszolgájának – egyébként Agrippina szeretőjének – javaslatára adoptálja feleségének előző házasságából született fiát, Nerót. A következő év azzal kezdődik, hogy a fogadott fiút időnap előtt nagykorúsítja. 52-ben a beavatottak már kérdezgetik a csillagjósokat, hogy mi kor ér véget a császár élete, s a következő évben az immár „nagykorú” Nero feleségül veszi a császár lányát. Az ezt követő év kezdetének szörnyű csodajelei – villámcsapások, torzszülöttek, járványok – már kétségtelenné teszik az elkerülhetetlen véget: Agrippina és méregkeverőnője pedig gondoskodnak is az előjelek meghirdette beteljesülésről, s átsegítik a császárt a másvilágra.

Némiképpen eltérő képet fest az anekdotikus császáréletrajzok mestere, Suetonius. Testileg beteges, szerencsétlen külsejű, ezért már kezdetektől mellőzött ifjút mutat be, akit még anyja is „szörnyszülött”-nek, világbutájának tekint (Cézárok élete. Claudius. 3. fej.). Ez a tüntető megvetés kergeti különcködésbe, magányosságba, embergyűlöletbe az ifjút, aki pedig nincs szellemi képességek híján. Így nem csoda, hogy amikor „csodával határos véletlen folytán”, saját hozzájárulása nélkül, csupán a testőrgárda akaratából császár lesz, nem tud mit kezdeni hatalmával. Szerény, szorgalmas, lelkiismeretes császár – de gyenge akaratú, következetlen, beteglelkű ember. Még jó elképzeléseit is zátonyra juttatta gyengesége.


Három hitelesnek tűnő Claudius portréval ismerkedtünk meg igen vázlatosan. Seneca a császár kortársa volt, Tacitus Claudius halála évében, vagy egy év eltéréssel született. Suetonius pedig, bár legfiatalabb – ő 15 évvel a császár halála után született –‚ de mint császári levéltáros, sok hiteles és bizalmas adathoz fért hozzá. Sőt, mivel nagyapja még Caligula óta valamilyen funkciója révén a császári udvarban élt, többé-kevésbé személyes jellegű információkkal is rendelkezhetett.

Regényíró és történelem

Annál meglepőbb, hogy napjaink neves életrajzírója, R. Graves, a Claudius nevében írt fiktív önéletrajzában mindezekkel a kortársi és majdnem kortársi ábrázolásokkal szemben újszerű képet fest a római imperium negyedik császáráról. Az ő Claudiusa kétségtelenül szerencsétlen külsejű, de szellemileg annál élénkebb férfiú. Valójában a tudomány művelésére született volna, csupán rossz sorsa tette császárrá, ezért hát fölényes iróniával szemléli nyüzsgő környezetét és mellesleg önmagát is. Higgadt bölcsessége a római arisztokratikus társadalom normáit és előítéleteit megvető nonkonformizmussal párosul. Tetterős, új elgondolásokban bővelkedő, becsvágyó, de nem külsődleges tiszteletre, hanem hatékony kormányzásra, hozzá még katonai sikerekre is törő egyéniség. Közmunkákat szervez, gondoskodik a főváros jobb ellátásáról, a provinciák jólétéről, a birodalomban élő idegen, legyőzött népekkel, leginkább a görögökkel és zsidókkal szemben türelmes, humánus. Környezetének emberi gyengeségeit azonban túlságosan is sztoikus türelemmel veszi tudomásul, és – bár átlát különféle praktikáikon –‚ sem bizalmasainak sikkasztásait és zsarolásait, sem feleségeinek kicsapongásait és intrikáit nincs kedve és energiája megakadályozni. Ezért kell félreismerten élnie és végül, amikor már mindenbe belefáradt, szégyenletesen, saját felesége kezétől meghalnia.

Claudius a véreskezű császári bohóc (Seneca); a testileg-lelkileg torz zsarnok (Tacitus); a jó képességű de gyengeakaratú, kiegyensúlyozatlan pszichopata (Suetonius) után a világ hívságait felismerő és megvető sztoikus bölcs (Graves): melyiknek higgyünk, melyiket fogadjuk el történelmileg hitelesnek? Vagy talán egyiket sem?

Mielőtt megkísérelnénk e kérdésekre választ adni, antik forrásaink megbízhatóságáról kell néhány előzetes észrevételt tennünk. Azok hitele a szerzők kortárs mivolta ellenére is kétes. Elfogult szemtanúk tényszerűségükben hiteles adatokból is torz képet formálnak, és erre Claudius kortársainak jócskán volt okuk.

Claudius az isten, Kr. u. 41–54

A császárság kezdeti, Augustus korabeli szakaszában a köztársaság látszatát fenntartó, az ideiglenesség benyomását keltő, burkolt monarchia volt: principátus, amelynek lényege még nem több, mint a legkiválóbb polgárnak személyes tekintélyén alapuló, és „mindenki egyetértését élvező” vezető szerepe. Az átmenetinek tűnő principátus Augustus utódai alatt vált végleges és intézményesített monarchiává – és ehhez a történelmileg és társadalmilag egyaránt szükségszerű folyamathoz mindegyik princeps a maga egyéniségének belső törvényei szerint járult hozzá. De mindegyikük így vagy úgy, a császári hatalom növelésére, az addig a politikai-katonai vezetést monopolizáló és a szenátusban tömörülő arisztokrácia visszaszorítására törekedett. A római előkelőségek előtt természetesen a császárság kiépítésének, folyamatos megerősítésének évtizedeiben mindannyian többé-kevésbé „zsarnok”nak tűntek.

A történetírói hagyomány kritikája

Claudius negatív ábrázolására a szkématikussá vált „császár-zsarnok” sztereotípián kívül azonban más tényezők is hatottak. A római császárok nem voltak kollegiálisak elődeikkel szemben, mint még látni fogjuk, Claudius sem volt az. Nerónak, aki méregkeveréssel kombinált udvari intrikának köszönhette uralmát, és aki egy „új aranykor” meghirdetésével tört népszerűségre, elődje uralmát minél sötétebb színekkel kellett ábrázoltatnia, hogy mellette a sajátja annál fényesebbnek tűnjék a kortárs előtt. Kedvére volt hát a kettős játék. Mint császári utód és fogadott fiú – gondoskodik elődje, Claudius istenné avatásáról és maga tartja a gyászbeszédet; de magánemberként jó néven veszi Seneca gúnyiratát az „istenné avatott” elődről. Ha igaz, hogy a magasztaló gyászbeszédet ugyanaz a Seneca írta meg Nero részére, aki utóbb ennek a beszédnek paródiáját is megírta – ez különös fényt vet egyik szerzőnknek, Senecának a „világirodalom legszeretetreméltóbb képmutatójának” egyéniségére. Az ő Claudius-képe – kortársi mivolta ellenére is – inkább az akkori propaganda módszerek illusztrációja, mintsem hitelességre igényt támasztható portré.

De Claudius nemcsak halála után, mint a Neroval kezdődő „új aranykor” sötét hátterének megszemélyesítője volt céltáblája a propagandának, hanem mint a megdöntött Claudius-dinasztiának tagja is. A római arisztokratikus társadalom normái szerint felettébb szerény származású, a Nero után uralkodó Vespasianusszal kezdődő Flavius-dinasztia önigazolásának egyik módszere: a korábbi arisztokratikus származású – bár az arisztokráciával szembenálló – császárok bűneinek kipellengérezése. A már ekkor kialakult történetírói


szemlélet eleve negatív színekkel mutatta be a megbukott dinasztia minden tagját. Tacitus ás Suetonius másik két, Claudiusról író szerzőnk ezt a történetírói hagyományt vette át. Saját egyéniségükön átszűrve, de lényegileg azt a Claudius-képet adják tovább, amelyet a Flavius-kor történetírása és publicisztikája alakított ki.

Claudius tehát az utókor történetírójánál rosszul járt úgy is, mint Nero elődje, úgy is, mind Neróval együtt a Claudius-dinasztia tagja; de gyűlöletet keltett kormányzásának néhány jellegzetesen egyéni módszere is.

A kormányzó császár

Már Augustus is igénybe vette a felszabadított rabszolgák gazdasági érzékét a birodalmi és császári gazdasági ügyintézés alsóbb beosztásaiban. A nagy áttörés azonban éppen Claudius alatt következett be, aki minden előítélettel szakítva az újonnan megszervezett központi császári hivatalok, az ún. scríniumok vezetését sorra felszabadított görög rabszolgákra bízta. Pallas, Narcissus, Callistus, Polybius csak a legkiemelkedőbbek, de közéjük tartozik „a herélt Posides”, Antonius Felix, Judea „kormányzója”, Harcpocras és több más libertus (felszabadított rabszolga) is. A felszabadított rabszolgák, miután már tért hódítottak a gazdasági életben, hangadó szerephez jutottak a császári államapparátusban is. A hatalom gyakorlásából kiszoruló hagyományos vezető csoportok, a szenátori arisztokrácia és a lovagság egyaránt csak gyűlölettel és elkeseredettséggel szemlélhették ezt az új tendenciát. Az ő szemükben a hatalom új „bitorlói” nem is lehettek mások, mint alávaló gazemberek, sikkasztók, zsarolók, karrierista intrikusok – a császár pedig, aki kegyébe fogadta őket: akarat nélküli báb, puszta eszköz a gátlástalan parvenük kezében. A császár kétségtelen testi fogyatékosságai, beszédhibája és mozgásgátoltsága (amelyeket némi valószínűséggel egy csecsemőkori gyermekparalízisnek tulajdoníthatunk) csak megerősítették az akaratgyengeség és befolyásolhatóság feltételezését. (Az antik kalokagathia-ideál értelmében a torz külső, testi fogyatékosság negatív lelki tulajdonságokkal párosul.)

Ám a reális kép kialakításához jobban hozzásegítenek a császár kormányzási módszereiről okmányszerű adataink, amelyeknek egy része újabban került elő. Ezeknek a hivatalos, okmányjellegű szövegeknek szembetűnő vonása az erősen személyes stílus, amely félreérthetetlenül megkülönbözteti őket minden más fennmaradt császári rendelettől; a fogalmazás körülményes, gyakori az utalás a császár személyes felfogására, érzelmeire, családi hagyományaira is.

Mindez azért olyan fontos, mert a császári döntések végső formájukban nem a kancellária munkatársainak, ha nem magának Claudiusnak a megfogalmazásában maradtak fenn; tehát a döntések meghozatalában is erős személyes részt vállalt. Ezek a döntések pedig egy higgadt, de határozott, a központi kormányzat és az alattvalók illetve alávetett népek érdekeit egyaránt figyelembe vevő politika kifejezései.

Intézkedéseinek egy másik csoportja egészében a római társadalom hierarchikus rendjének lazítására, tágítására – ha nem merész ez a szó – demokratizálására irányult. Ide tartoznak a polgárjogot kiterjesztő döntései. Ezeknek az újszerűségét ő maga is azzal a kiegészítéssel hangsúlyozza, hogy ami ma „ősi hagyomány”, az valamikor „újszerű intézkedés” volt – tehát ne akadályozza senki „a hagyomány nevében” az új körülmények között szükségessé vált intézkedéseket. Tacitustól is tudjuk, hogy éppen ez a törekvése váltott ki éles ellenállást, amiért még Seneca is azzal gúnyolja a halott császárt, hogy „az egész világot fehér tógában (a római polgárok viseletében – H. I.) szerette volna látni”. Az a tény, hogy az Augustus alatt végzett utolsó népszámlálástól (Kr. u. 14) a Claudius alatti számbavételig (Kr. u. 48) a polgárok száma közel 5 millióról csaknem 6 millióig, több mint 20%-kal emelkedett számszerűleg is erős polgárjog-adományozásra enged következtetni.

Törekvéseinek harmadik nagy területe: a birodalom termelésének és árucseréjének növelése. Ostia kikötőjének és a mögöttes városnak kiépítése teljes egészében az ő nevéhez fűződik: ezzel pedig Róma gabonaellátása is lényegesen biztonságosabbá vált. Itália gabonatermelésének fokozását szolgálta, és egyben a tengeren túli gabonabehozataltól való függést csökkentette a Fucinus-tó mocsaras részének megkezdett lecsapolása: a roppant munkán 11 éven át 30 ezer ember dolgozott. A császári kormányzatnak még az indiai kereskedelem fejlesztésére is volt gondja.

*

Nem akarhatjuk most – csaknem kétezer esztendő után – mintegy „rehabilitálni” az antik világ egyik, szinte csak véletlenül hatalomra jutott császárát. Egy-egy uralkodó egyéniség személyes tulajdonságai és törekvései amúgy sem határozzák meg lényegesen a történelem menetét – bár ezek a „személyes vonások” épp a korai társadalmakban és nevezetesen abszolutisztikus jellegű monarchiákban – amilyen lényegében a római császárság is volt –‚ a fejlődés jellegét erősen befolyásolhatják. De Claudius uralkodói tevékenysége néhány mozzanatának jobb megismerése talán abból a szempontból sem volt érdektelen, hogy az antik irodalmi források eredendő elfogultságát egy konkrét példán mutathattuk be.


Forrásszemelvények

„Én, Tiberius Claudius Drusus Germanicus ez, az és amaz (mert nem akarom untatni az olvasót címeim végtelen sorával), akit egykor nem is olyan régen barátaim, rokonaim és munkatársaim „Claudius a hülye”, „Az a Claudius”, „Claudius a dadogó”, „Clau-Clau-Claudius”, vagy legjobb esetben „Szegény Claudius Bácsi” néven emlegettek…”

Graves: Én Claudius (5. old.)

„Kihallgatások és ítélethozatal dolgában az esze csodálatos módon különféleképpen működött; hol körültekintően és bölcsen, hol meggondolatlanul, elhamarkodottan, mint valami bolond.”

Suetonius: Claudius élete (15.)

„…törvénnyel fékezte meg az uzsorások kegyetlenségét: szülői fennhatóság alá tartozó fiataloknak ne adhassanak kamatra olyan kölcsönt, amely a szülők halálakor fizetendő meg; s a források vizét a simbrucillunni dombokról levezetvén bevitte a városba, és új betűket iktatott közbe, s tett közhasználatúvá, miután rájött, hogy a görög írás sem egyszerre alakult ki és vált tökéletessé.”

Tacitus Annales XI. (13.)

2. Képek



1. Történész szemmel az Októberi vasárnap címû filmrõl. Kovács András filmjeSIPOS Péter

Történész szemmel az Októberi vasárnap c. filmről

A budai várpalotában, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó székhelyén, még 1944 októberében is halk volt a szó és csendes a lépés. Járta még a „kérlek bátyám”, „légy oly szíves öcsém”, az „alezredes úr, alázatosan jelentem”. A társasági érintkezés csiszolt, rangkülönbségeket pontosan érzékeltető modorának, az elegáns, kimért, mégis fesztelen mozdulatoknak hibátlan pontosságú alkalmazása már az első képsorokban felidézi az úri világ légkörét. Hiszen egy művészi alkotás hitelessége nemcsak díszleteken, jelmezeken múlik. (Meg kell jegyeznünk, hogy eltérően sok filmtől, tévéjátéktól, amelyben tetten érhetők tévedések, pongyolaságok, Kovács András munkája a tárgyi részletekben is korhű.) Az emberi viszonylatok valós bemutatása igen fontos együtthatója a kor jellemzésének. S ezen eredmény különösen hatásos bizonyítéka a rendező beleérző, intuitív képességének, hiszen a források bizonyos szempontból holt szövegek: nem őrzik a hanglejtést, a mimikát, a gesztusokat. E sorok írójának egy korábbi munkája, anyaggyűjtése során alkalma volt néhány évvel ezelőtt a hajdani kor néhány politikusa társaságbeli hangvételét, érintkezési formái személyesen megfigyelnie, s most a filmvásznon ismét találkozott ugyanezzel a környezettel, mikrovilággal.

Néha még ma is vita tárgya, számon kérhető-e egyáltalán művészi igényű teljesítménytől a történeti hitelesség a részletekben is. Úgy vélem, ha az alkotó meghatározott eseményt, történéssort dolgoz fel, akkor nem függetlenítheti magát a tudomány eredményeitől. Mi sem károsabb, mint azok a művek, amelyek szerzői igényt formálnak ugyan arra, hogy a közönség fogadja el a mondanivalójukat történelminek, de felmentve érzik magukat a históriai pontosság, hitelesség követelményei alól, s gyakran még elemi dolgok ismeretét sem tartják kötelezettségüknek.

Kovács András filmjében az úri környezetnek fontos szerepe van 1944. október 15-e megértésében. Hiszen a szereplők tetteinek, illetve az oly szükséges cselekvés elmaradásának ebben a miliőben van meg a maga belső logikája. S az jelentett volna „természetellenes” lépést, ha a kormányzó és környezetének tagjai másként jártak volna el. Hiszen formálisan történtek bizonyos előkészületek a fegyverszünet realizálásának, a kiugrás biztosításának érdekében: parancsokat, utasításokat adtak ki, amelyek végrehajtását természetesnek tartották. Hiszen a felszínen még minden rendben volt, az államgépezet fennakadás nélkül működött. Jól érzékelteti ezt a filmben, s egyúttal az üresjáratot is, az alabárdos koronaőrség óramű pontosságú váltása, mintha ez lenne a legfontosabb, mintha mi sem történne odakünn a világban. Horthy hadúri hatalmának töretlenségében senkinek sem voltak október 15. előestéjén kételyei. S igen sokan bizakodtak abban, hogy ő majd amolyan magyaros huszárvágással, fájdalom- és kockázatmentesen elvágja azokat a szálakat, amelyek az országot a pusztulásba hanyatló német birodalomhoz kötötték. A fasiszta sajtó éppen eleget emlegette gyalázkodó jelzők kíséretében az olasz fasizmus bukását követően Viktor Emánuel király – Badoglio marsall kettősét vagy a romániai fordulat után Mihály király–Sanatescu tábornok duóját, hogy remények serkenjenek: hasonló puccsra készül a kormányzó és újonnan kinevezett miniszterelnöke, Lakatos Géza vezérezredes.

Kovács András lényegi elemében ragadja meg a háborúból való kiválás kérdését, amikor figyelmét a budai vár felé fordítja. Kétségtelen, hogy a dolgozó osztályoknak, a nem-fasiszta politikai erőknek minden országban fontos szerepe volt a szakításban Németországgal. Viszont a történelmi tapasztalat azt bizonyítja, hogy kiválási akciók sikere a kezdeti döntő órákban azon múlott, kézben tartja-e a reguláris fegyveres erőket, vagy azok zömét a legfelső államvezetés? Milyen magatartást tanúsít a németekkel való szembefordulást illetően a hadsereg s ennek veleje: a tisztikar? Ezért indokolt, hogy Kovács András is ott keresi a magyarázatot a kiugrási kísérlet kudarcára, ahol a dolgok a valóságban döntésre kerültek.

Indokolt az a rendezői gondolat, hogy az eseményeket egy beavatott beosztott látószögéből mutatja be. Ez ugyanis abban a szemmagasságban van, amely a néző számára is elérhető. Több ízben is elhangzott a filmmel kapcsolatban olyan bírálat, hogy a főszereplő Horthy egyik (repülő alezredesi rangban lévő) szárnysegédje túlságosan rokonszenves, a közönség „érzelmileg azonosul vele”. Ennek a kritikai szempontnak nincsen alapja. A Bors Máté sorozatból ismert Dezső és Oszi szerű bohócfigurák kora lejárt, ahogyan idejét múlta az osztályellenség egysíkú és együgyű bemutatásának többi hasonló formája is. A szárnysegéd attól, hogy nem tesz semmi brutálisat, nem harsog lépten-nyomon ordas eszméket, még nem válik szimpatikus együttérzést keltő személyiséggé. Nem a németek ellen rántott fegyvert, hanem önmagára emelte pisztolyát. Öngyilkossági kísérlete nem az ellenállás, hanem a kétségbeesett tehetetlenség cselekedete, amit az úri becsületkódex írt elő, és


a csalódás ösztönözte a számára szent értékek, s mindenek felett a kormányzói tekintély összeomlása miatt. Nem mártír volt, hanem egy elrontott ügy, a régi uralkodó osztály ügyének áldozata.

A horthysta államvezetés, ahogy a film ezt világosan feltárta, nem értett a hatalom mesterségéhez, s nem volt képes fellépésre még önnön létérdekeinek védelmében sem egy katonailag erős, elszánt ellenféllel szemben. (Tudjuk, hogy az ellenforradalmi állam csak egy vonatkozásban fejtett ki hatékony tevékenységet – a haladó erők fékentartásában, üldözésében.) Az is kiderül a filmből, hogy a felemás kísérlet csődjében milyen fontos szerepe volt annak, hogy a tisztikar, és ezen belül a vezérkar zöme szembefordult Horthyval.

Korábban azt mondottuk: a film részleteiben is igen korhű. A horthysta tábor ábrázolásánál azonban történeti szempontból már – koncepcionális kérdésben – elszegényíti a valóságot. Ugyanis a valóságban nem csupán arról volt szó, mint a filmből kiderül, hogy a kulcspozíciókban levő katonák nem teljesítették a parancsot, tehát szabotáltak, passzívan szembeszegültek a kormányzóval. A németbarát aktivitásban ügybuzgó, lázadó magas rangú katonák kimaradtak a színképből. Egysíkúan motivált a németek magatartása. Ragaszkodásukat Magyarország megtartásához ugyanis nem egyszerűen az időhúzás magyarázza, hanem az, hogy Németország számára Magyarország stratégiai jelentőségű terület az előnyomuló szovjet csapatok és a német területek között, ugyanakkor nyersanyagok (olaj, bauxit és magán!), élelmiszer, hadra fogható embertartalék.

A film legsúlyosabb fogyatékossága a nyilas mozgalom leegyszerűsített bemutatása. Németek segítése nélkül a nyilasok soha nem jutottak volna hatalomra, viszont nem véletlen, hogy éppen Magyarországon rendelkezett Hitler még 12 óra előtt 10 perccel is belpolitikai tartalékkal. S a Szálasi-kormányzat üzemeltetése a németek számára jóval előnyösebb volt, mintha nekik kellett volna átvenniük közvetlenül a közigazgatást, a gazdasági élet vezetését, a maradék zsidóság pusztítását. Sőt a nyilas vezetésű hadsereg még bomlófélben is legalább ágyútölteléknek használható katonai erőt is jelentett. A következmény nem csupán Budapest végzete volt. A háború magyar földön több hónapra meghosszabbodott, s itt, a Dunántúlon zajlott le a fasiszta Wehrmacht utolsó nagyobb méretű támadó hadművelete, Magyarország teljes felszabadulása csak két héttel előzte meg a Vörös Hadsereg végső rohamának kezdetét Berlin ellen.

2. Képek


1. 1944. október. KronológiaKRÓNIKA

1944. október

1944. SZEPTEMBER

23. A Vörös Hadsereg előretolt egységei Battonyánál átlépik a magyar határt. – A Labdarúgó Szövetség Elnöksége a Nemzeti Bajnokság további küzdelmeit azonnali hatállyal felfüggesztette.

26. Felszabadult az első magyar város: Makó. – A kormány rendeletet ad ki a nemzetőrség megszervezéséről a közbiztonsági érdekek fokozottabb védelmének biztosítása érdekében.

28. Faraghó Gábor vezérezredes vezetésével, a kormányzó megbízásából Moszkvába indul a magyar fegyverszüneti delegáció, hogy tárgyalásokat kezdjen a szovjet kormánnyal.

28. Rendelet jelenik meg arról, hogy minden közelharci eszközzel elpusztított szovjet páncélosért 5 hold föld „jutalom” jár.

Szeptember vége

Szerkesztői üzenet a Pesti Hírlapból.

A kérdés az, hogy nő fogadhat-e előre bejelentett látogatót flanellnadrágban? Válaszolunk, mert nem tudjuk megérteni, hogy a mai viszonyok között ez a kérdés töprengésre adhat okot. Attól függ, hogy a vendég milyen viszonyban van a vendéglátóval. Örülünk, hogy nincs ennél súlyosabb „nyugtalansága.”

Újra megjelenik az illegális „Szabad Nép”.

Budapesten megkezdték tevékenységüket az első illegális harci csoportok.

1944. OKTÓBER

A hónap elején Tildy Zoltán a Magyar Front nevében memorandumot juttat el a kormányzóhoz, amely követeli a háború azonnali megszüntetését és koalíciós kormány megalakítását az ellenzéki pártok és a hadsereg képviselőiből.

2. A német hadsereg végleg leverte a varsói felkelést, csaknem 200 000 ember hősi halált halt, a lengyel fővárost Hitler parancsára módszeresen a földig lerombolták.

4. „Nem jelentkezett munkára egy táncosnő – harmincnapi elzárást kapott.” A VI. ker. Rendőrkaptányság büntetőbírája Nagyvári Máriát, az egyik Nagymező utcai mulató 20 éves táncosnőjét harmincnapi elzárásra ítélte, mert nem tett eleget a honvédelmi munkára való jelentkezési kötelezettségének. A táncosnő az ítélet ellen föllebbezést jelentett be.

4. Angol csapatok partra szállnak Görögországban a Peloponnészoszi-félszigeten.

5. MTI-közlemény szerint halálbüntetés jár az izgató és lázító tartalmú röpcédulák terjesztéséért.

6. Megindul az ún. Tiszántúli hadművelet. A 2. Ukrán Front csapatai még aznap felszabadítják Békéscsabát, Gyulát és számos Békés megyei községet.

Budapesten a partizánok, a Marát csoport tagjai, felrobbantják Gömbös Gyula szobrát.

Délután 5 órakor a magyar királyi kormány tagjai a Kerepesi úti temetőben megkoszorúzzák Gömbös Gyula síremlékét.

8. Békéscsabán megalakult a Magyar Kommunista Párt helyi szervezete. A Szovjetunió a nyugati nagyhatalmak egyetértésével átnyújtja az előzetes fegyverszüneti feltételeit Magyarország képviselőinek.


Felszabadul Hódmezővásárhely, Szentes, Kisújszállás, Nádudvar. A 2. Ukrán Front egységei elérik a Tisza vonalát Szegednél, Szentesnél és Szolnok alatt.

9. Vendéglőkben tilos húsétel kiszolgáltatása. Kivételt képeznek Budapesten a III. és IV., vidéken a III. osztályú vendéglők, amelyekben gulyás, pörkölt vagy főtt marhahús felszolgálható.

9. Moszkvában megkezdődik a Churchill–Sztálin csúcstalálkozó, amelyen fontos döntések születnek Közép- és Délkelet-Európát illetően is.

10. Az illegális Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt megállapodott a szoros együttműködésben. Az egyezmény 1. pontja szerint „elengedhetetlenül szükség van a magyar munkásosztály harcos forradalmi egységének megteremtésére”.

11. Moszkvában aláírják az előzetes fegyverszüneti megállapodást.

Horthy fogadja Szakasits Árpádot és Tildy Zoltánt, a Szociáldemokrata Párt és a Kisgazdapárt vezetőjét, s a fegyverszünettel kapcsolatos kérdésekről tárgyal velük. Felszabadul Szeged.

13. A német csapatok kiürítik Athént.

14. Orosházán megalakul a Kommunista Párt helyi szervezete.

15. Horthy rádiószózatában jelenti be, hogy fegyverszünetet kért. Német segítséggel Szálasi Ferenc és a nyilasok veszik át a hatalmat.

Felfegyverzett nyilasok támadást intéznek a budapesti zsidó lakosság ellen.

15. Orosházán megnyílt az első mozi, amely szovjet filmek bemutatásával kezdte meg műsorát.

A felszabadult Szegeden megalakult a Kenderfonó Gyárban az üzemi tanács, a tőke munkásellenőrzésének első szervezete a felszabadult Magyarországon.

Szegedre érkezik Vas Zoltán. Közreműködésével három nap múlva megalakul az MKP szegedi szervezete.

16. Dálnoki Miklós Béla, az 1. magyar hadsereg parancsnoka, tisztikarának egy részével átáll a Vörös Hadsereghez. Hadparancsa a Kárpátokban állomásozó hadsereghez: „A magyar csapatok az orosz csapatokkal való ellenségeskedést haladéktalanul, de legkésőbb folyó hó 19-én 6 órakor beszüntetik és ezen időponttól kezdve az orosz csapatokkal együtt küzdenek a németek ellen.” — A hadsereg tisztikara a parancsot nem hajtja végre, mivel a náci- és nyilasellenes tiszteket időközben a németek és a nyilasok eltávolították.

A budai várat SS ejtőernyősök és páncélosok elfoglalják. Horthy Miklós aláírja Szálasi Ferenc miniszterelnöki kinevezését, s egyben saját lemondását a kormányzóságról.

17. A nyilas kormány rendeletet ad ki a totális mozgósításról. Szálasi célja, hogy minden embert „18-tól 71 évig bezárólag harcbavet, illetve honvédelmi munkára kötelez”.

18. A kenyérfejadagot naponként és fejenként 20 dkg-ra csökkentették.

19. Felszabadul Debrecen.

20. Debrecenben megkezdte működését a városi közigazgatás, kinyitottak az üzletek.

Makón megalakult a Városi képviselőtestület funkcióját ideiglenesen betöltő bizottság.

20. Belgrád felszabadul.

21. Az amerikai csapatok elfoglalták Aachent.

20. 24., 29. Szálasiék rendeleteket adnak ki a rögtönítélő bíráskodás kiterjesztéséről.

22. Megalakult a Magyar Kommunista Párt debreceni szervezete.

23. Megindul az első mozdony Püspökladányból Debrecenbe.


A Szegedi Népakaratban megjelenik a Kommunista Párt állásfoglalása a földkérdésről: ,,minden 1000 holdon felüli birok a parasztságnak jusson, a föld ilyenformán azok kezébe kerül, akik ősi jogon megérdemlik.”

25. A még fel nem szabadított területeken megszűnt az iskolai oktatás.

26. Megalakult a nemzeti számonkérő szervezet a rendszer ellenfeleivel való leszámolás végett.

„Miért kell egy-egy területsávot a modern háborúban kiüríteni? Egyes területek kiürítése…nem azt jelenti, mintha a szóban forgó országrészeket feladni szándékoznánk, csak azt, hogy a polgári lakosságot kivonjuk a háborús cselekmények által veszélyeztetett részekről…”

Október vége Németországi munkaszolgálatra hurcolják a zsidó férfiakat 16-tól 60, a nőket 16-tól 40 éves korig.

29. Megkezdődik a Vörös Hadsereg támadása a magyar főváros ellen.

31. Felszabadul Nyíregyháza.

Az összeállítás a Pesti Hírlap 1944. októberi számai, a készülő Magyar történeti kronológia – e fejezet szerzője Vida István –‚ Teleki Éva: Nyilasuralom Magyarországon 1944. okt. 16–1945. ápr. 4. Kossuth, Bp., 1974; Karsai Elek–Tóth Sándor: Magyarország felszabadítása, Bp., Sorsforduló I–II. Bp., 1972. Rozsnyói Ágnes: A Szálasi puccs. Bp., 1977. Kossuth; Tilkovszky Lóránt: Az SS-toborzás Magyarországon. Bp., Kossuth. 1974; Ölvedi Ignác: A Budai Vár és a debreceni csata. Horthyék katasztrófája 1944 őszén. Bp., 1974. Zrínyi Kiadó; c. munkák felhasználásával készült.


1. Filmrendezõ és történelem. Az Októberi vasárnap címû filmrõlKOVÁCS András

Filmrendező és a történelemKérdések Kovács Andráshoz

– Miért érdekel a történelem egy filmrendezőt?

– A történelem azelőtt is érdekelt, hogy filmrendező lettem, vagy tudtam volna arról, hogy ilyen foglalkozás is létezik. Erdélyben nőttem fel, ahol minden pillanatban beleütköztünk a történelembe, ahol nem iskolai tantárgy volt, hanem része az életünknek.

Mindezek ellenére nem azzal a programmal indultam el a filmrendezői pályámon, hogy történelmi filmeket csinálok, sőt első filmjeim kizárólag mai témák voltak, többször is nyilatkoztam úgy, hogy engem csak a ma kérdései érdekelnek. Jó néhány történelmi film után sincs okom megtagadni ezeket nyilatkozatokat, jelenleg is a ma embereinek kérdései izgatnak, ezekről igyekszem a filmjeimben beszélni. Legfeljebb, ha ez a beszéd hatásosabbnak ígérkezik valamely történelmi esemény, vagy helyzet felidézésével, akkor történelmi filmet készítek. Ez nem azt jelenti, mintha a történelmet ürügyként akarnám felhasználni, vagy analógiákat keresnék. Történelmi filmjeimben is igyekszem konkrét lenni. A konkrétság indoka mindenekelőtt az, hogy történelmünk utolsó százada annyi megválaszolatlan kérdést vetett fel (nem a történetírásban, hanem a történelmi köztudatban!), hogy ha csak a végeredményt, az ítéletet közöljük, a film nem tudja a nézők bizalmát megnyerni. A konkrét felidézésnek nagyobb esélye van arra, hogy megküzdjön a felhalmozódott előítéletekkel, illúziókkal, hamis ábrándokkal. Bukásainkat, lehetőségeink elszalasztását legtöbbször az okozta, hogy hiányzott a tárgyilagos szembenézés az adott körülményekkel, erőviszonyokkal, érdekekkel. Ahhoz, hogy a mában eligazodjunk, hogy fel tudjuk mérni lehetőségeinket – ha utólag is – de el kell végeznünk azt az analízist, melyet elődeink nem tudtak elvégezni. Ezzel módszert és kulcsot adunk a ma megfejtéséhez.

Az Októberi vasárnap nem törekedett arra, hogy eddig ismeretlen részleteket derítsen fel, vagy gyökeresen új értékelést próbáljon adni a kiugrási kísérletről – erre nem is volt szükség, történetírásunk már jó ideje tisztázta a lényeges összefüggéseket, eseményeket. (Más kérdés, mi az oka annak, hogy a nézők, jelentős része nem is hallott arról, mi történt 1944. okt. 15-én.) A konkrétság segíti a nézőt, hogy el tudjon gondolkozni azon, miért nem merték Horthyék vállalni felismeréseik és elhatározásaik konzekvenciáit, miért nem mertek cselekedni, holott hadseregük egy részére bizonyosan számíthattak. De ezzel együtt a néző ösztönzést kap arra, hogy maga körül is szétnézzen, és feltegye a kérdést: mi az oka annak, hogy nagyon gyakran ma sem vállaljuk felismeréseink, elhatározásaink konzekvenciáit, noha jól tudjuk, hogy min kellene változtatni, s hogyan. Mégis minden marad a régiben. Talán, mert ahhoz, hogy változhassunk, valamit meg is kell változtatni, és ez már érdekeket sértene. És az egyéni és csoportérdekek gyakran ma is erősebbek, mint a közösség érdekei, mert védi őket az, hogy nem a nyilvánosság előtt jelentkeznek.

– A koprodukció követelményei nem befolyásolták-e előre kidolgozott koncepciójának kifejtésében?

– A koprodukciók veszélye: a feleket nem ugyanazok a szempontok érdeklik. Ezúttal már a munka elején kiderült, a németeket sokkal jobban érdekelte a hajdani magyar politikusok sorsa, mint a németeké. Nem volt kínos számukra, hogy a német figurák nem rokonszenvesek. Ugyanúgy antifasiszta nézőpontból értékelték azokat, mint mi. Az ok számomra is meglepő volt. Egyszer megkérdeztem, miért érdekli őket ez a történet? 1944. július 20. körül – mondották – a Hitler-ellenes merénylet szervezői, az ottani kiugrás előkészítői ugyanúgy viselkedtek a döntő pillanatban, ahogy Horthy és környezete.

A filmre készülve sokáig magam is azt hittem, valami sajátosan „magyar” gyöngeség nyilvánult meg október 15-én. A németekkel beszélgetve kiderült, nem „magyar átok” ül rajtunk. Horthyékat az bénította meg, hogy nem merték vállalni az elkerülhetetlennek tartott lépések konzekvenciáit. Úgy próbáltak véget vetni a háborúnak, hogy a társadalmi rendszer ne változzon. Hitler ellen voltak, de csak azért, mert elvesztette a háborút, mert dilettáns hadvezér volt. Nem azért nézték le, amit az emberiség ellen vétett, hanem mert karrierje alulról indult. Akárcsak Horthy, a német összeesküvő tábornokok sem akartak radikális szakítást a múlttal, a félmegoldás azonban oda vezetett, hogy nemcsak az ügyük, de az összeesküvők is elbuktak. A németeket tehát a saját történelmük hasonló helyzete miatt érdekelte ez a téma, és azért tudtunk a legkisebb konfliktus nélkül együttműködni.


– A történelmi szituációk kiválasztásában mi vezeti, és folytat-e erre vonatkozó előtanulmányokat?

– Elsősorban emlékiratokat olvasok, de rendkívül inspirálóak a forráskiadványok, iratok, dokumentumok, levelek, még a legszárazabb jelentések is. Elsősorban azért, mert olyan konkrét mozzanatokat tartalmaznak, amilyeneket szinte lehetetlen kitalálni. Noha nem használja fel az ember változtatás nélkül ezeket, de az, hogy valami megtörtént, felbátorít arra, hogy valami hasonlót kitaláljak. Gondolom a történészeknek sok fejfájást okoz, hogy az emberi memória ritkán őrzi meg pontosan az eseményeket. Magam is számtalan, egymástól eltérő leírást olvastam, vagy hallgattam végig október 15-ről, de engem ez nem zavart. Számomra elég volt annyi, hogy valami megtörténhetett abban az időben. Egy játékfilmben nincsenek lábjegyzetek, nem kell forrásokra hivatkozni, lehetett valami pletyka, vagy „rémhír”, ha művészileg erőteljes a mozzanat, megfelel a mű logikájának, akkor hitelessé válhat minden. Az igazi kincsesbányák természetesen a levéltárak, ahol sok a kiadatlan, igazságtalanul vagy jogosan elfeledett visszaemlékezés, perirat, levelezés. Az Októberi vasárnap esetében az 1946-ban megtartott népbírósági perek anyagából is sokat használtam fel. Sajnos a teljes anyag még ma sincs publikálva, sőt az eredeti jegyzőkönyv szövege teljesen érthetetlen okból csak igen bonyolult engedélyezési eljárás után tanulmányozható, pedig a perek nyilvánosak voltak, a sajtó naponta közölt részleteket a vallomásokból, a rádió hosszan közvetítette a tárgyalást és meg is jelent az anyag rövidített változata. A rövidítés azonban azt jelenti, hogy éppen azokat a jelentéktelennek tűnő részleteket húzták ki, amelyek egy filmrendező számára, aki konkrét megjelenítéssel foglalkozik, a legfontosabbak.

Az is nagyon gyakori, hogy egy film kapcsán az ember sokkal többet tud meg egy adott korról, mint amennyire a készülő munkához szüksége van. Így vagyok most is. Az Októberi vasárnap szinte kizárólag a királyi palotában játszódik, nem szerepelnek benne „közemberek”, akik a kiugrás meghiúsulásának az igazi áldozatai voltak. Mindaz az anyag, ami rájuk vonatkozik – tehát az akkori civilekre és katonákra, ellenállókra és németbarátokra, diákokra és munkásokra – szinte készen áll arra, hogy leforgassam. Hogy lesz-e film ebből a témából, az nem kis mértékben múlik azon, eljut-e a nézőkhöz az Októberi vasárnap, találkozik-e érdeklődésükkel, fel tudja-e ébreszteni kíváncsiságukat a magyar történelem e drámai eseménye iránt, amely egész más fordulatot is hozhatott volna, olyat, melyet később piros betűvel írhattunk volna a naptárba.


1. A Dunakorzó regényeELSÜLLYEDT VILÁG

VÖRÖS Károly

A Dunakorzó regénye

Aki ma Budáról vagy valamelyik Duna-hídról végigtekint a pesti Duna-part Lánchíd és Erzsébet híd közötti szakaszán, aligha gondol arra, hogy ott még 200 évvel ezelőtt is a Duna hömpölygött. Partja nagyjából a mai Apáczai Csere utca nyugati oldaláig ért, ameddig a pesti belváros házainak csupán hátsó traktusa és néhány kincstári hivatal sivár raktárépülete nyúlt ki. Ott, ahol a Pest városát a mai Kiskörút és Deák Ferenc utca vonalán körülvevő régi városfal elérte a Dunát, nagy, kerek bástyatorony, az úgynevezett rondella düledezett – a másik, kisebb rondella pedig a mai Régiposta és Apáczai Csere utca sarkán állt. Köztük és a folyam között meredeken leszakadó, és éppen ezért a hajók kirakodását itt nagyon megnehezítő Duna-part szegélyén pedig mindössze egy esős időben járhatatlanul sáros szekérút húzódott.

A városvégnek ez a vigasztalan képe csak a 18. század végén kezdett megváltozni, amikor a város kezdődő növekedése nemcsak feleslegessé, de egyre terhesebbé is tette a városfalakat. A pesti városi tanács ezért 1789-ben elrendelte a nagy, majd 1815-ben a kisebbik rondella lebontását. Utóbbival megszűnt az a helyiség is, melyben 1790-től a fővárosi magyar színészet talált otthonra. A nagyobb helyén azonban, körülbelül ott, ahol ma a Hotel Intercontinental szélső épületrészei nyúlnak az Apáczai Csere utca felé, már a bontás évében akácfákból álló kis ligetet telepítettek. 1792–93-ban ugyanitt egy vállalkozó szellemű polgár kétemeletes vendégfogadót építtet, földszintjén fényes kávéházzal. A hely forgalmát az ide torkolló hajóhíd biztosítja, melynek hídfőjéhez csakhamar két földszintes klasszicista oszlopcsarnokot is építenek.

A klasszicista Duna-sor

Ezzel egyidejűleg indult meg a későbbi Lipótváros parcellázása és beépítése. Majd 1808-ban királyi jóváhagyást nyert Pest városszépítési terve, amelyet Hild János, a nagy építész apja dolgozott ki. E szerint a Duna partját a hajóhídtól a ferencvárosi Molnár-tóig kőkockákkal kell burkolni, a parton húzódó rossz utat a mai Vigadó és a Szabadság-híd között kő korláttal, gyalogjáróval kell ellátni, a Duna-parton pedig egyenes vonalú házsort kell építeni.

A kor kedvezett az ilyen terveknek. A napóleoni háborúk során az Angliát elszigetelő kontinentális zárlat átmenetileg megnövelte Pest-Buda jelentőségét a Közel-kelet felé menő forgalomban, a hadseregek szükségletei pedig fellendítették a terménykereskedelmet. E forgalom hazai központjában, Pesten, csakhamar jelentős pénztőke halmozódott fel, mely előszeretettel fordult az építkezés felé, kivált az olyan nagy forgalmú helyen, amilyennek a most beépíthető pesti Duna-part ígérkezett. Így épült ki a szépítési tervnek megfelelően alig egy évtized alatt: 1811 és 1822 között a mai Apáczai Csere utca, korabeli nevén az Alduna sor keleti házsora, többségében ma is álló műemlék értékű klasszicista épületeivel.

Először 1811-ben, a mai 3. szám alatt épült fel az úgynevezett Szemerédy-ház, a következő évben a Kardetter-ház a 7., 1813-ban a Gyürky-ház az 5. sz. alatt. Az építkezés a Duna-sornak a mai Roosevelt tér felé eső oldalán, a Felduna soron is megindult: 1814-ben épül fel a mai Szende Pál utca sarkán a 15. sz. alatti Klepfinger-ház. Ezt 1821-ben a dúsgazdag, nemességet is nyert vaskereskedő, Wurm József a saját, Pollack Mihály tervei szerint felépített, máig is álló házába, a Wurm házba fogja beolvasztani. A harmincas évekre a görög templomtól a mai Roosevelt térig kiépülő utcasor közepére Pollack Mihály 1833-ban elkészült Vigadó épülete, a Redout került. Ez a mai Roosevelt tér északról hozzácsatlakozó háztömbjeivel Európában párját ritkítóan harmonikus, Dunára néző klasszicista házsor csakhamar a pesti élet egyik jellegzetes központjává lesz. A gőzhajók, a bécsi és balkáni hajó- utasok kavargó, színes és eleven látványa és az ide torkolló hajóhíd élénk forgalma, „Angol királynő” nevű szállodája, kávéháza, előtte még a század végén telepített kis parkkal, sudár fái alatt padokkal, frissítőket kínáló pavilonnal nagyban megnövelik vonzerejét.

A Redouttól a Vigadóig

1838 hatalmas árvize nem tett kárt a Duna-sor szilárdan megépített házaiban, de Buda 1849. évi ostromának idején a várat védő Hentzi tábornok ágyúi súlyosan megrongálták őket. A legnagyobb kárt Pollack Mihály gyönyörű Redout-ja szenvedte, az 1848-as országgyűlés képviselőházának székhelye, színhelye a nevezetes esztendő oly sok fontos – a parti sétányt és a rakpartot is olykor tömegtüntetések hátterévé tevő – politikai


döntésének, jelenetének. De ugyanígy kiégett és összeomlott a mellette álló Angol királynő szálló is. A szállodát akkori tulajdonosa, a dúsgazdag pesti nagykereskedő Wodianer Mór már 1850-ben helyreállíttatta az öreg Hild klasszicista tervei alapján, harmadik emelettel megtoldva.

Az újból megnyíló szálloda révén lép be ismét a történelem a Duna-sor életébe: az újjáépített szálloda egyik szerény szobájából fogja 1854 és 1874 között irányítani a kiegyezés felé vezető úton haladó, majd a dualizmus keretei között első lépéseit tevő magyar politikai életet Deák Ferenc. A szállóval ellentétben a Redout épületének helyreállítására azonban csak másfél évtizeddel pusztulása után kerül sor – s az idők jeleként immár a romantika jegyében, Feszl Frigyes tervei alapján, egy keleti és magyaros – vagy annak vélt – formavilág motívumait, díszítőelemeit víve be a Duna-sor eddig még szigorúan klasszicista épületsorába. A következő 8 évtizedre ez a Vigadó lesz Budapest társadalmi és közéletének egyik központja: itt ünnepli majd 1867-ben a pesti polgárság a megkoronázott Ferenc Józsefet, itt alakul meg az egyesített főváros közgyűlése 1873-ban, itt vezényel és hangversenyez Liszt Ferenc és Wagner Richard és e kor minden jelentős, Budapesten megfordult nagy művésze – de a Vigadó ad helyet a főváros nagy, reprezentatív farsangi báljainak, nem egyszer politikai megmozdulásainak is.

A nagy üzlet

Az új idők más módon is beleszóltak e városrész sorsának alakulásába. A Duna a 60-as években rohamosan tovább növekvő hajóforgalma ugyanis szükségessé tette a város rakodópartjának bővítését, túl a mai Roosevelt tér hosszában már 1857–59-ben megépített kikötőn is. Ugyanakkor a város árvízvédelme a Duna szabályozását és ennek első lépéseként a meder szűkítését sürgette. 1861 szeptemberében Reitter Ferenc, a nagynevű vízmérnök javaslatot tett a Pest városi tanácsnak a Duna medrének szűkítésére és ennek során a Lloyd-épület és a görög templom között a part feltöltésére. Reitter részletes költségvetése szerint a munka roppant összeget: 799 050 frt 60 krajcárt igényel, de a feltöltött területeken nyerhető telkek 1 millió 482 ezer forintos értéke így is 683 ezer forintos haszonnal jár. Az anyagi gondokkal küzdő városvezetés persze nagy lelkesedéssel fogadta a gondolatot, melyet a kormányhatóságok is elfogadtak, azzal a kikötéssel, hogy a város a telkek közül egyet az itt felépítendő Nemzeti Színház számára tartozik átadni. És miután a város, induló tőkét szerzendő, a Lánchídtól észak felé nyúló Duna-part szakasz utolsó, még eladatlanul maradt 2400 öles telkét is eladta (ezen áll többek között a mai Építésügyi Minisztérium), a jó üzlethez a budapesti bankok is készséggel nyújtottak hiteleket.

Nem mintha a tervnek nem lettek volna ellenzői is. Részint a meglevő Duna-parti házak tulajdonosai és bérlői voltak ezek, akik – joggal – házaik kilátását és a bennük levő üzletek és raktárak oly fontos közvetlen dunai kapcsolatát, végső soron jövedelmeiket látták veszélyeztetve –, részint a pesti kereskedelem és a gazdasági élet körei, melyek e kivált előnyös fekvésű és drága, új telkek leendő (és esetleg éppenséggel külföldi) tulajdonosaiban új, veszélyes konkurenciát szimatoltak. De felemelkedett egy önzetlen tiltakozó hang is, a lázításért 1861 óta ismét börtönben ülő félvak Táncsicsé, aki „Fővárosunk” című, a börtönben írott röpiratában többnyire valóban korszerű és helytálló városfejlesztési elképzeléseit fejtegetve a Duna-sor kapcsán élesen támadja a városi tanácsot, mely ahelyett, hogy itt parkot és levegőző helyet biztosítana a porban fuldokló pestieknek, telekspekulációkba bocsátkozik. Ám a pénzügyi érdekek végül is erősebbnek bizonyultak: 1865-ben megindultak az építési munkálatok és a kor legmodernebb technikájának bevetésével a terület feltöltése és a faragott kőből épített partfalak létesítése néhány éven belül be is fejeződött. Az új rakpart kétemeletes: a rakodás az alsó szinten folyhat, ahol a raktárak is épülnek, a felső szinten, az új paloták előtt már csak széles sétány húzódik.

A Dunakorzó születése…

Az így nyert hatalmas új terület valóban nem sokáig maradt gazda nélkül, kivált miután az 1870. évi 22. tc. 15 évi adómentességet is biztosított mindazon Duna-parti épületek számára, amelyek 1875 végéig elkészülnek. Ezekre a rendkívül drága telkekre már a Pestet nagyvárossá tevő modern kapitalizmus legjellegzetesebb tényezői építkeznek. Többé nem kereskedéseket és raktárakat, hanem luxuslakásokat, szállodát és reprezentatív irodai épületeket – a klasszicista házsor elé a kor uralkodó, eklektikus – főleg annak bécsies, monumentalitásra hajló – stílusában.

Északról délre haladva a sor élén, a mai Eötvös-szobor háta mögött, Stein Náthánnak, a dúsgazdag gabonakereskedőnek négyemeletes, elsőnek elkészült háza emelkedik. Magas emeleteivel csakhamar szomorúan nevezetes színhelye az öngyilkosságok egész sorának. A sort Nyáry Pál, Pest megye 48-ban oly nagy szerepet játszó alispánja nyitja meg, akit anyagi tönkremenetele kerget a halálba. A rohamosan szaporodó öngyilkosságok ellen védekezve a háziúr csakhamar kénytelen is lesz dróthálót kifeszíteni az udvar fölé.

Ehhez a házhoz csatlakozik a mai Roosevelt téri klasszicista Lloyd-palotából 1873-ra ideköltöző budapesti Áru-


és Értéktőzsde ugyancsak négyemeletes palotája, sarokkupoláján Gianbologna, a kereskedelmet ábrázoló szobrának másolatával, a nagyteremben Lotz freskóival és a legnagyobb pesti cégek író asztalaival. Egy-egy asztal bérlete itt évi 1000 forint.

Tőle egy utcával elválasztva, homlokzatával a Vigadó térre nézve emelkedik a hatalmas Thonet-udvar. Az épületsor egyetlen, napjainkra is megmaradt e darabja a Nemzeti Színház számára felajánlott telken épült. A telket ugyanis a színházi bizottság 402 ezer forintért már 1869-ben eladta a nagy bútorgyárosnak. A vételárból tellett az Opera telkére, az operai építkezések megkezdésére is: ez tette lehetővé, hogy a Nemzeti régi épülete végre egészében a drámai színjátszásé legyen. De Thonet úrék nem csináltak rossz üzletet: a ház már 70-es évek elején évi 106 ezer forint jövedelmet hozott.

A Thonet házzal szemben, a Vigadó tér túlsó oldalán, az Angol Királynő szálloda előtt, a hajdani hajóhíd épületeinek helyén az Első Magyar Általános Biztosító Társaság nagy épülete emelkedett, lakásokkal és irodákkal, utána pedig – tőle a mai Türr István utca meghosszabbításával elválasztva – Budapest első modern szállodája, a Hungária, száznál több luxus-szobával, ill. lakosztállyal, nagy, öntöttvas oszlopokon nyugvó üvegtetejű étteremmel.

Utána kisebb bérház következett, majd a sort (homlokzatával már a Petőfi térre nézve) a nagy vaskereskedő család, a Heinrichek ugyancsak háromemeletes bérháza, az épületsor másik legkorábbi, a Stein házzal egy időben megkezdett épülete zárta le. Mindössze 7 épület, de építőik között ezeknek az éveknek legjobb hazai neveit találjuk: Gottgeb Antal, Linzbauer István, Skalniczky és Koch nevét.

…tündöklése...

Az építkezés különböző fázisairól készült fényképek egybevetése jól érzékelteti: milyen rendkívüli gyorsasággal folyt a terület beépítése. 1873-ban a városegyesítés évében az épületsor már kész. A sétányt, melyet ettől kezdve mindvégig, nem hivatalosan ugyan, de mindenki „korzó”-nak nevez majd, két végén díszes bronzoszlopokkal tartott láncok zárják el a kocsiforgalom elől. A sétány hosszában frissen ültetett fasor lombosodik. A Vigadó előtti téren felépült a „Hangli”, Hangel Márkusnak, a legenda szerint Deák Ferenc egykori pincérjének kis vendéglőpavilonja – az előkelő társaság évtizedekre kedvelt találkozóhelye. 1876-ban a korzó északi részén Eötvös József, 1881-re déli oldalán Petőfi Sándor szobrát állítja fel a nemzeti kegyelet. 1900-ban megépül a Duna-parti villamosvonal, ám hogy a sétány területét ne csökkentsék, a vágányokat az alsó rakpart raktárai fölé épített viaduktra helyezik, azon futnak ma is.

A korzó kiépítése ezzel befejeződött. A hajdani Alduna sor immár a Ferenc József leányáról, Mária Valéria főhercegnőről elnevezett utca klasszicista házai – amennyiben maguk is áldozatul nem estek a drága telkeken új, modernebb házakat követelő polgári igényeknek – hét évtizedre eltűntek a városképből. Ami helyükre lépett: az eklektikus stílusú, de mégis egységes hangulatú palotasor tövében húzódó korzó, ezentúl tavasztól őszig elsősorban a jómódú pesti polgárság kedvelt sétahelye volt; e funkcióját télre a Váci utca vette át. Épületeinek nagy része csakhamar szállodává alakult: a századelőre a Stein-házból lett a Carlton szálló, majd a hajdani tőzsdeépülettel egyesítve a Ritz rt. tulajdonában Dunapalota néven Budapest legelőkelőbb szállodája lett: a walesi herceg, indiai maharadzsák, hivatalos látogatáson levő miniszterek, diplomaták szállásává. Maga a Carlton szálló a Heinrich házba költözött át, amelyet egy emelettel megnagyobbítottak. Szálló lett Bristol néven a Hungária melletti bérházból is. Ez épületek földszintjén, a korzóra nyíló nagy tükörablakok mögött a szállodák éttermei, kávéházak működtek; teraszaik nyaranta elfoglalták a járdát. Budapest „legjobb” társasága töltötte itt napjait, míg a sétány fái alatt késő estig hömpölygött a sétáló polgárok tömege, hallgatva a cigányzenekarok vagy szalonzenészek muzsikáját.

Persze a történelem továbbra is belenyúlt ebbe a sokszor már oly távolinak tűnő világba. Mert 1919-ben a Hungária szálló a tanácsállam vezetőinek ad hajlékot: a júliusi ellenforradalmi lázadáskor a zendülő monitorok ágyúlövedékei károkat is ejtenek az akkor Szovjet háznak nevezett szálloda homlokzatán. 1942. március 15-én a Történelmi Emlékbizottság felhívására a Petőfi-szobornál békéért tüntető tömegek szavai túlhallatszanak a város, sőt az ország határain is.

… és bukása

1945 januárjában azonban a háború szinte teljesen elpusztította ezt a Duna-korzót – nemcsak épületeivel, de mintegy jelképesen is, azzal az életformával és társadalommal együtt, melynek ez a 7 épület egyik központja és kifejezője volt. Összeomlott épületei közül csupán a Thonet-udvar volt helyreállítható és ideig-óráig még Duna-szálló néven működött a Bristol szálló, két oldalról csupasz tűzfalakkal meredezve a látogatókra, mígnem az 1960-as évek közepe táján maga is csákány alá került. De ma is eredeti helyén áll, a Vigadó előtti kis parkot


övezve, a „Hangli” 1860-as évek végén készült, gótizáló öntöttvas kerítése. A pusztítás viszont átmenetileg ismét napfényre hozta a 7 évtizeden át a szó szoros értelmében háttérbe szorított klasszicista Alduna sori házsor megmaradt épületeit, a romba dőlt újabb épületek fedezékéből. Csupán a szabadon álló Vigadó vált rommá, de ennek helyreállítása a közeljövő várva várt eseménye lesz. A Duna-korzó létesítésének századik évfordulójára azonban minden egyéb végleg eltűnt erről a Dunától nyert nagy területről, hogy évtizedünk kezdetére új, a klasszicista házsor látványát ismét eltüntető s a Duna-part sétány jellegét felszámoló új, nagyszabású épületeknek adjon helyet. Az első magyar színtársulattól kezdve a reformkori Pest gazdag polgárai, a szabadságharc nagy alakjai és tömegei, a Deák Ferenc körül kibontakozó új magyar politikai erők, polgárok, művészek, írók, jó és rosszemlékű hírességek; a Szovjet ház lakói és nyomukba lépve 1942 békéért és szabadságért küzdő tömegei: valamennyien megfordultak itt s nyomukat itt hagyták az eltűnt Budapest e kis darabján. De képeiket, szavaikat és tetteiket, s vele e házsor történetét is megőrzi majd a történelmi emlékezet.

2. Képek



1. SZEMTANÚKSZEMTANÚK

Ágoston Péter 1919 nyaráról

(Zsombolya, 1874, március 15 – Párizs, 1925. szeptember 6.)

A századforduló nagy hatású „második reformnemzedékének egyik kiemelkedő alakja; jogtudós, történész, politikus egy személyben, 1893-tól a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagja, egyetemi évei után bíró, majd 1901-tő1 a nagyváradi jogakadémia tanára. Aktívan részt vett a Társadalomtudományi Társaság munkájában, a MSZDP munkás-szemináriumainak állandó előadója. Az 1918, évi polgári demokratikus forradalomban a nagyváradi Nemzeti Tanács elnöke. Bihar vármegye kormánybiztos főispánja. A Tanácsköztársaság idején külügyi népbiztoshelyettes, a budapesti Munkás és Katonatanács Elnökségének tagja. A Forradalmi Kormányzótanács lemondása után a Peidl-kormány külügyminisztere, 1919. november 15-én letartóztatták, a népbiztosperben halálra ítélték. A fogolycsere-egyezmény révén 1922 februárjában Szovjet-Oroszországba került. 1924-ben Londonban, majd Párizsban élt.

Naplóját – amelyből az alábbi részleteket közöljük – 1915 januárjában kezdte írni, és 1919. októberig folytatta.

(Párttörténeti Intézet Archívuma rendelkezésünkre álló anyagban az 1918 novembere és 1919. május 4-e közötti rész nincs meg. A napló keveréke a személyes élmények, az események rögzítésének és az ezekhez fűzött kommentároknak. A világháborús évek naplója 1919-ben megjelent könyvének –„A háború okozói” – nyersanyaga Az itt közölt rövid részlet – Ágoston papírra vetett megjegyzéseinek fűzése 1919 májusától 1919 augusztusáig – már személyesebb jellegű. Igyekeztünk úgy válogatni, hogy a korszak hangulatát idézzük fel elsősorban.)

Május 4.

Elsején vörös volt a város. Mindent bevontunk vörös drapériákkal s ünnepeltünk. Ünnepeltünk, pedig már tudtuk, hogy olyan rosszul állunk, hogy rosszabbul alig állhatunk. A románok feltartóztatás nélkül jötték előre s arra gondoltunk, hogy székhelyünket áttesszük a Dunántúlra. Megadásra nem gondoltunk. Harcolni akartunk s fegyverbe szólítottuk a szervezett munkásságot. S a munkásság hallgatott a szavunkra.

Tizennégyezer-nyolcszáz munkás vonult fel Budapest utcáin egy nap fegyverkezve fel, s mi fegyverszünetet kértünk csehektől és románoktól. A csehek s románok egyformán durva gőggel feleltek. Teljes megadás, minden vasúti anyag kiszolgáltatása stb. A románok bizottságot akartak Pestre küldeni, amely itt minden hatalommal rendelkezik. A csehek a mellékelt választ küldték. (Nincs az iratok között – Cs. S.)

Választani nem lehetett. – Meghalni fejünket lehajtva a bárd alá vagy meghalni fegyverrel a kezünkben. Mi az utóbbit választottuk. Fegyverkezünk és csapatot csapat után küldünk ki a frontokra.

A Tiszán még nem jöttek át a románok, de Szolnok nem a mienk.

Mindannyian készülünk kimenni, a munkástanácsok fele s a kormányzótanács fele.

A piros május elseje után piros vért ontó háború jön, de a munkásság akarja, s csak néhány nagyszájú vezető akadékoskodik. Még nem mondtuk ki az általános védkötelezettséget, de a munkásság már is úgy tesz, mintha legalább proletár védkötelezettséget mondtunk volna ki.

Május 29.

Eddig a szakszervezetek útján folyt a hadsereg szervezése. Most már elrendelte a hadügy, hogy a volt tisztek jelentkezzenek szolgálatra, aztán lassan majd mindenkit bevonultat. Minden különös nehézség nélkül megy a dolog, mert most már naponként jelenthetünk győzelmet. Tegnap Sajószentpétert foglalták el csapataink. A győzelmes sereghez szeretnek az emberek tartozni.

Június 11.

A mai munkástanács magatartása annál szebb, mivel a holnap megnyíló pártkongresszus kapcsán több sérelem esett. A pártdirektórium ugyanis leszállította a pártszervezeti szabályok ellenére a küldöttek számát, mert nem


akarták, hogy olyan sokan legyenek s így régi szervezetek s ezek emberei sértve érzik magukat. A munkásság ezekben a napokban olyan emberfeletti komolyságot és méltóságot mutat, hogy meg kell hajolni előtte.

A kinövések is meg vannak és elszomorítók, de nem általánosak és csak az újonnan csatlakozottak részéről tapasztalhatók.

A polgárságot jobban izgatja az Entente ajánlata, mint a munkásságot. A polgárság április végén és május elején számlálta az órákat, ameddig uralmunk még tarthat, lassan belenyugodott abba, hogy nem megyünk, s valósággal szenvedi folytonos győzelmeinket. Most Clemenceau jegyzékét akként szeretné egy részük érteni, hogy nem is nekünk, hanem az aradi kormánynak (Károlyi Gyula ellenforradalmi kormánya – Cs. S.) szól, s nem veszi észre azt sem, hogy a tárgyalási feltétel az, hogy a csehekkel szemben álljunk meg. De van egy részük, amely nem bánja a győzelmeket sem és a visszahódított területekre siet, és élelmiszereket vásárol az ottani olcsó árakon és hozza fel az élelemnélküli Pestre. Gseftel, (üzletel – Cs. S.), s ez kielégíti.

Pest a szó szoros értelmében élelem nélkül van. Még zöldséget sem hoznak fel. A közellátási népbiztosság csődöt mondott és a Dunántúl ellenforradalmi mozgalmaira való tekintettel csak ma indult az első vonat iparcikkekkel, hogy ezért élelmiszereket cseréljünk.

Ma szólított föl Erdélyi közellátási népbiztos minket, a fővárosi munkástanács elnökségét, hogy vegyük át a főváros ellátását, mert nem tudja megcsinálni. Mi csak azt vállalhattuk, hogy szintén szerzünk, de nem azt, hogy egyedül szerzünk, s egyedül mi lássuk el Pestet.

Valósággal koplal a munkásság, és el lehet mondani, hogy nem zúgolódik. Csak borért áhítozik s ezért az egyfokos sörön kívül a kétfokos bor fogyasztását is kénytelenek leszünk megengedni… (A Forradalmi Kormányzótanács március 21-én teljes alkoholtilalmat rendelt el – Cs. S.)

Most kapom a külpolitikai információk mellékelt lapját (nincs az iratok között – Cs. S.), amely szerint a Clemenceau jegyzékének az a része, hogy 48 óra alatt feleljünk a jegyzékre, a hivatalosan átnyújtottban nem szerepel. Ez a Clemenceau tigrisnek róka voltára jellemző!

A pártkongresszusról jövök, ahol a párt programját kellett volna tárgyalniuk, a küldöttek legnagyobb részt másról beszéltek. A régi kongresszusok jutnak eszembe. Amikor 1903-ban a párt programját megállapította akkor is csak a kongresszuson látták a küldöttek a programot, most is.

A program hevenyészett s nem eléggé megalapozott, ezt Kunnak, aki csinálta, meg is mondtam; de fel nem szólalhatok, mert nem vagyok küldött.

A kongresszus képe a rendes, a pártban magában nem változott semmi. Mindenki a maga apróságával jön és a legtöbb kegyetlenül gyilkos beszédet tart a burzsoák ellen, s ezzel eleget tett. Meghozzuk a kemény határozatokat, s aztán a nagy hangúak jönnek és protezsálják az embereket, hogy tegyünk kivételt. Persze ez a megjegyzésem most itt nem talál, mert az a városi munkástanácsra talál csupán, de így volna országosan s így lesz mihelyt országos szabályokat fogunk megállapítani.

A dunántúli ellenforradalomról is sok szó esett. Sokan erélyeskedtek, pedig erre semmi szükség. A politikai életben is ugyanazok a harci elvek érvényesülnek, mint a háborúban. A városok nagy szervezett tömegei kisebbek ugyan, mint a falvakéi, de egy tömegben a város a nagyobb, amely minden faluval úgyszólván külön végezhet vagy legfeljebb néhány falu áll össze, s ezért győz a város forradalma.

Hogy a falu ellenünk van, s hogy a nyugati falu van ellenünk, ez a tények logikája. A nyugati falu tudja, hogy jobb dolga volt, mint a keletinek, s hogy ez után majd csak egyformaság lesz, s így nehezebben fogadja el elveinket. 6 meg van elégedve a régivel s ezért az újnak ellenáll. Teszi ezt annál inkább, mivel eddig beleszólt a faluja ügyeibe, most pedig nem teheti, eddig választott, most nem.

De éppen azért, mert meg volt eddig is elégedve, rokonszenve az urak irányában nagyobb volt, mint a városi proletáriátusé, s így az urak mostani helyzete miatt szorosabban ragaszkodik ezekhez, akikhez a múltban semmi sem kötötte.

Június 15.

Tegnap nagyszabású ünnepség keretében megnyitottuk a tanácsok országos kongresszusát. Csupa városi elem közt 8-10 falusi volt, akiket a mai ülésen már nem láttunk, mert megaprehendáltak állítólag azért, mert az operai előadásra csak a harmadik előadásra kaptak jegyet. Jellemző a párttitkárságra, hogy akkor, amikor nekem'


tizedmagammal adnak -egy páholyban helyet, akkor' a kongresszus tagjai részére a harmadik emeleten adnak helyet, viszont persze egész tömege az embereknek volt ott, akiknek kevés köze volt a tanácskongresszushoz.

Ma a kongresszus ügyrendjét állapítottuk meg, s aztán bizottságokat választottunk. A külügyi bizottság ülése közben érkezett meg Versailles-ból az a sürgöny, amelyben értésünkre adják, hogy Magyarország határait megállapították. A megállapítás csak a románok és csehek felé történt meg azonban. Debrecentől keletre, Ugra, Nagyszalonta, Makó közelében. Kassa, Csap elvész, s az Ipoly folyása a torkolatáig. Erről a területről négy nap alatt ki kell vonulnunk.

Még nem tudom, hogy eleget teszünk-e ennek a felhívásnak. Ha eleget teszünk, akkor befelé lehetetlenné válik a helyzetünk a munkások. felé éppen úgy, mint a nacionalisták felé, mivel a munkásokat hiába `való módon hívtuk fegyverbe és a nacionalisták azt kell hogy lássák, hogy reményeik mégsem válnak valóra s akkor nincs semmi okuk, amiért ellenünk ne forduljanak.

Most aztán az a kérdés, hagy mit tehetnek értünk a külföldi szocialisták. De kérdés az is, hogy mi történt ma Wienben, fegyveres tüntetés volt megint, amely a kormány ellen irányult. (A tüntetés után a rendőrség az osztrák KP vezetőit letartóztatta – Cs. S.). Ma az osztrák kormány megbukik, vagy ha a délszlávokkal nem tud megegyezni, s háborúba keveredik velük, akkor sanszaink emelkednek, akkor helyzetünk könnyebb.

Kérdés persze a kommunista külpolitika gyakorlati megvalósítása is, amely eddig mindig az aláírás álláspontjára helyezkedett, s nincs kizárva, hogy most is ezt fogja nálunk akarni, hogy a kommunizmust megmentse ezen a területen. Én azt hiszem, hogy ez hiú remény.

Ha engedünk is a határok kérdésében, akkor sem fognak békén hagyni s a blokád útján fognak tönkretételünkre törekedni. De ha kívülről nem, akkor belülről bukunk el, leit a hazaözönlő katonák zavargása fordít fel.

Augusztus 1.

Augusztus név szerint a hatodik hónapja a proletárdiktatúrának s valami csodálatos, csendes nyugtalanságban van mindenki, hogy utolsó. A mai Népszava megint proklamációt közöl a világ összes népeihez, hogy itthon tartsa a lelket az emberekben, akik már nem bírják és naponkint nagy zavargások vannak a piacokon, úgyhogy a zajongó és lázongó asszonyok ellen katonákat kell kivezényelni.

Mi lesz hát? Ez az a nagy kérdés, amelyre nem tud senki sem felelni, pedig lehet, hogy a közelgő románok mégis csak elérik Pestet.

Ma kormányzótanácsi és pártvezetőségi együttes ülés van ebben a tárgyban, s délután munkástanács.

Augusztus 7.

Tegnap délután ötkor megszállták a román csapatok a várat, s amikor a minisztertanács együtt volt, állítólag Habsburg József megbízásából kormányt vállaltak nevében bejött a terembe Csilléry, s azt követelte, hogy a minisztérium mondjon le.

Az eseményeket részletesen magában foglalja a mellékelt jegyzőkönyv. (Nincs az iratok között. Az eseményekre: Kirschner Béla: A „szakszervezeti kormány” hat napja. Bp. 1968 – Cs. S.)

Amíg őriztek a rendőrtisztviselők mesélgettek. (Augusztus 7-től november 15-ig házi őrizetben tartották Ágostont – Cs. S.) Az egyik eközben kivette az arany cigarettatárcáját, s arra való célzással, hogy őt is lefogták, boldogan jegyezte meg: – De ezt hiába kutatták!

Garami most érkezik Wienbe, valószínűleg még ott kapják ezek a hírek. Azt hiszem, hogy gondolkodás nélkül visszafordul. Ha nem tenné is, akkor is az a helyzet, hogy a munkásságra nézve majdnem lehetetlen lesz részt venni olyan alakulásban, amely így keletkezett.

Most reggel, kezembe véve a lapot, meggyőződtem róla, hogy katonai diktatúra van. Ezt mutatja József főherceg tábornagy aláírásával megjelent proklamáció és ezt azok az intézkedések, amelyek lehetetlenné teszik a politikai életet, mert hiszen minden politikai összejövetelt eltiltanak a románok.

Újabb diktatúra következett tehát!


Most, délben, repülő jár a város felett, s Clemenceau-nak azt a sürgönyét dobálja le, amelyet a román cenzúra nem engedett tegnap leközölni. Ez azt mutatja, hogy nincs megegyezés az itteni antantmissziók és a románok között.

Megegyezés nem lehet, mert József főherceg proklamációja is csak azt mondja, hogy az antant itt levő hatóságaival történt tárgyalás után, tehát nem megegyezés alapján. De vajon mit fog tenni az antant, akiknek itteni képviselője egy proklamációjában azt mondja, hogy védelme alá helyeztük magunkat. Igaz, hogy nem így adtuk le magyarul. De viszont a Romanelli proklamációja ugyanakkor jelent meg, amikor a mienk, s most az antantmissziók hallgatnak.

Tegnap is több csoport vonult fel a városban s bántalmazta a zsidókat. Ma román katonák védelme 'alatt jött egy a közellátásiba, s ott a zsidókat a hivatali szobákban verték, s aztán elhurcolták. A feleségem tanúja volt, amint Fazekast, az eddig vezetőt bántalmazták, s a tisztviselők nézték, hogy mint csinálják ezt, de nem védték, pedig évek óta van ott.

Az egyetemen a Múzeum körúti épületben szintén bántalmazták a zsidókat. Egyszóval o románok védelme felkelti a nemzeti érzést 's ennek egyetlen megnyilvánulási módja: Üsd a zsidót!

Jellemzi a helyzetet, hogy József (azaz Habsburg József főherceg kormányzó – Cs. S.) egy zsidót nevezett ki közélelmezési miniszterré, aki ma oda is ment, de amikor megtudta, hogy a zsidókat keresik, eltávozott.

A szakácsnőm beszéli, hogy a házban alkalmazottak most nem beszélnek vele, és a háta mögött azt mondják, hogy ez is nagy kommunista.

A románok állítólag 900 embert letartóztattak s hirdetményt tettek közzé, hogy a bolsevikieket s idegeneket be kell jelenteni.

A zsidók elleni tüntetésekről különben még folyton hallok az esti órákig. A Virradat című lap megjelenik újra, s ebben felhívást tettek közzé, amelyben arra szólítják fel az embereket, hogy minden kommunistatúlkapált jelentsenek fel. Ezzel mindenesetre soká lehet majd a lakosságot izgatni.

Augusztus 9.

Ha úgy végiggondolom ma az-elmúlt 9 hónap eseményeit, akkor sokszor felvetem azt a gondolatot, hogy ugyan hány ember előtt s különösen hány vezető politikus előtt világos, hogy az eseményekben törvényszerűség volt, s így kellett történnie.

A monarchia szétesése. Bizonytalan nacionalizmus Károlyival, Jásziékkal. A munkásság előtérbe tolulása, mikor az ország egésze volt veszélyben, s mert Károlyiék a horribilis napidíjakkal korrumpálták a katonaságot, eredményes ellenállásra már nem lehetett gondolni anélkül, hogy a munkások ne vegyék birtokba az egész országot.

A tények logikája meg volt, s nem csoda, ha a burzsoázia Károlyiékat okolja, mert az ő pénzszórásuknak nem lehet más folytatása, mint a kommunizmus.

Internáltságom szomorú zugából ki-kinézek az ablakon, s látom, hogy most újra csak ifjak autóznak, s eszembe jut, hogy ifjak vitték a háborút, csinálták az első forradalmat és mondták a kommunizmus alatt, hogy kommunista nem is lehet, aki elmúlt harminc éves. Vajon most mit mondanak?

Gyermekek vitték a háborút és csinálták a forradalmat, s jutalmukat kiveszik a hatalom gyakorlásával. A kormány most is olyan tehetetlen lehet velük szemben, mint voltak mindelőtte, s bizonyosan ők is hallják a rendreutasítások után, hogy övék az érdem, s az ő akaratukból született ez a fehérrendszer, mint ahogyan a vörös is. S valószínűleg sokan vannak itt, akik a vörös rendszert is nemzették!

2. Képek




1. A Kárpát-medence népei a honfoglalás elõtt. Györffy György, Hanák Péter, Makkai László és Mócsy András kerekasztal-beszélgetéseKÖZÖS DOLGAINK

A Kárpát-medence népei a honfoglalás előtt

Györffy György, Hanák Péter, Makkai László és Mócsy András kerekasztal-beszélgetése

HANÁK PÉTER:

Egy évszázaddal, vagy akár csak ötven évvel ezelőtt is, a magyar köztudatban a honfoglalás korának emlékei Etelközhöz, Vereckéhez, Pusztaszerhez kötődtek. E helynevek lassan irodalmi emlékké halványulnak, helyüket a mai történeti tudatban Vértesszőlős, Fenékpuszta, Szabolcs foglalja el. Az utóbbi évtizedek alatt a történeti ismeretek és az érdeklődés iránya alaposan megváltozott. A mítosz helyébe az ásatás lépett, a közjogi szemlélettel töltött politikatörténet uralmát a társadalom- és művelődéstörténeti közelítés törte meg, és a vezérek hősi tetteitől a Dunatáj népeinek kultúrateremtő munkássága felé fordult az érdeklődés. Átszövi ezt az érdeklődést az egzakt bizonyítás, a tények iránti megnövekedett igény és tisztelet is. A nyomozás és a bizonyítás érvei között elsőrendű helyre került a kő, a csont, a szerszám, a lelet megszólaltatása.

MÓCSY ANDRÁS:

Kétségtelen, a régészeti feltárások olyan forrásanyagot adtak a történettudomány kezébe, amely a szórványos és áttételes írásos vagy szóbeli hagyományokkal szemben objektívnek tekinthető. A régészet által felszínre hozott tárgyi anyagot ugyanis nem azért hagyományozták az utókorra, mert ezzel valamit közölni akartak magukról. Azok mint „hulladék”, vagy mint temetkezés, mint egyszerű településnyom azért maradt meg, mert egyszerűen létrejött.

HANÁK:

Mit mond e korszak régészete a magyar honfoglalást megelőző századokról, a honfoglalás kori magyarságról és általában a hazánk földjén élt népekről?

MÓCSY:

A római korban és a korai középkorban ismerünk kultúrákat és ismerünk népeket. Vannak kultúrák, amelyeket népekhez tudunk kötni, meg tudjuk mondani, hogy mely nép – esetleg több nép – volt a hordozója, ugyanakkor ismerünk olyan kultúrákat, amelyeket népekhez még nem tudunk kötni. Valószínű, hogy a kultúrák sokkal inkább korokra, mintsem népekre jellemzőek. Kultúra és etnikum viszonya heves viták tárgya. Van azonban a régészetnek egy másik fontos fogódzópontja, s ez a település. Itt Fenékpuszta, vagy az egyik legnevezetesebb dunántúli ásatás, Tác példáját említhetnénk, vagy legutóbbi – saját – ásatásomra, Tokodra hivatkozhatom. Mindegyik esetben a települési folyamatosság, két különböző, de egyidejű kultúra között áll fönn, amelyek között nincs folyamatosság. Vannak településeink, amelyek egy nagy történeti korszak lezárása után továbbra is megmaradnak, mint például a római kort jelentősen túlélő római kori település, Fenékpuszta. Itt azonban az 5. században éles cezúra következett. A legutóbbi ásatások során fél évig, esetleg tovább is eltemetetlenül fekvő halottak tömegsírját tárták fel, ami a folytonosság éles megszakadására vall. Másfajta folyamatosság példája a tokodi erőd, ahol római kori településen, az életkörülményeik szempontjából is nagyon pontosan körülhatárolható kis romanizált népesség viszonylag háborítatlanul élt tovább az 5. század végéig.

Amit ma már felelősséggel állíthatunk, hogy a 8–9. században sem olyan régészeti kultúrát, sem települést a Kárpát-medencében nem ismerünk, amely a római korig visszavezethető lenne. És fordítva: nem ismerünk olyan települést, amelyik a 8–9. században úgy állt fenn, hogy folyamatosan lakott lett volna évszázadokra visszamenőleg, a római korig. Milyen népek laktak itt a 8–9. században? Elsősorban az avarokra kell gondolnunk, illetőleg arra a kultúrára, amit a régészek néha talán túlzott óvatossággal avar korinak és nem avarnak mondanak. Gondolhatunk még a szlávokra is, akiknél viszont éppen az az érdekes, hogy a 8–9. században nem beszélhetünk egyetlen szláv kultúráról, hanem többféle olyan régészeti kultúráról, amelyek közül egyik vagy másik kisebb vagy nagyobb bizonyossággal szlávoknak – vagy szlávoknak is – tulajdonítható.


GYÖRFFY GYÖRGY:

Az itt lakott népek hovatartozásába bepillantást enged egy 7. század eleji bizánci forrás. A bizánciak és az avarok közötti háború során a bizánciak fogságába esett 8800 harcos, köztük 3000 avar, 3000 gepida, 800 szláv és 2000 barbár, valószínűleg bolgár. Ez tükrözi azt, hogy milyen népekkel számolhatunk a Kárpát-medencében a 7. század ideje tájt. A gepidák a népvándorlás idején a Kárpát-medence keleti felét és Erdélyt lakták és onnét sohasem költöztek el, de a 9. századra úgy eltűntek, mint az avarok. Volt is egy régi, orosz közmondás: „Eltűntek, mint az avarok”.

MÓCSY:

Igen, ilyen eltűnésekre több példát idézhetnénk. A szarmaták például négy évszázadon keresztül birtokolták úgyszólván az egész Alföldet – és bár az 5. században még a hun birodalom széthullása után is említik két vezérüket –‚ attól kezdve a forrásokban teljesen nyomuk vész. Ilyen esetekben nem katasztrófaszerű néphalálról van szó, inkább arról: ha egy nép közösségi élete annyira szétzilálódik, hogy azt még a legprimitívebb törzsi fokon sem tudja megőrizni, könnyebben felszívódik, akár nyelvcsere útján is.

HANÁK:

Nem esett eddig szó egy népről: a római birodalom korában jeles szerepet játszott dákokról. Igaz, biztos ismereteink csak a Kr. e. 1. századból, később az 1–3. századból vannak róluk. Az Erdély és az Al-Duna vidékén elterülő dák államot Trajanus hódította meg a 2. évszázad elején, s Dacia provincia mintegy 170 évig állt római fennhatóság alatt (jóval kevesebb ideig mint Pannónia, ahol több mint négy évszázadig tartott a római uralom). Az a kérdés, hogy e 170 év alatt kipusztultak-e, vagy romanizálva fennmaradtak-e a dákok a 3. évszázad végére, amikor a gótok sorozatos támadásai elől Róma visszavonult-e keleti provinciából?

MÓCSY:

A dákokkal ugyanaz a helyzet, mint a római kor többi őslakos népével. Tudvalevő, hogy a rómaiak sehol sem teremtettek tabula rasa-t, sehol sem végeztek népirtást. A római tartományok őslakói mégis eltűnnek a római uralommal együtt. Az illír és a kelta bennszülöttek a szarmatákhoz hasonlóan szívódtak fel, és nyilvánvalóan a dákok is ebben a sorsban osztoztak; a római uralom korát nem élték túl. Mint nép, mint etnikum eltűnt.

MAKKAI LÁSZLÓ:

Hadd idézzek itt egy nemrég elhunyt, kiváló román régészt és történészt, Constantin Daicoviciut. A röviddel halála előtt megjelent művében – nagyjában egybehangzólag Mócsy András mondanivalójával – a következőt mondja: „Az 5. század második fele mélységes zavarok korszakát nyitja meg (ti. Erdély területén, ezt én teszem hozzá), minden, eddig dákoromán népességűnek ismert helység nagy, vagy kicsiny, elhagyottnak látszik (régészetileg – teszem hozzá), az autochton dákoromán népesség nem mutatja olyan határozottan jelenlétét a régészeti maradványokban, valójában a régi helységek ideiglenes elhagyásáról van szó, és a dákorománoknak a hegyekbe való visszavonulásáról. Csak egy idő múlva, amely nem lehetett nagyon hosszú, jöttek vissza bennszülöttek a közben a szlávok által elfoglalt területekre, a 8. századdal kezdődőleg”. Tehát Daicoviciu, a kiváló román régész is azt állítja, hogy a 6–8. század között a történeti Magyarország egész területén, amihez Erdélyt is hozzáveszi, a népi kontinuitás megszakad.

HANÁK:

Nem hallgathatok el itt egy súlyosnak látszó módszertani meggondolást. Mennyire azonosítható a régészeti lelet, a régészeti forrás az etnikummal? Mócsy András bevezető szavaiban inkább kultúrákról, településekről beszélt, amelyek nem mindig köthetők etnikumhoz. Hát ebben az esetben meghatározott etnikumhoz tudjuk kötni?

MÓCSY:

Írásos történeti forrásokból kell tudnunk azt, hogy egy nép, bizonyos korban mely területen élt. Ha ugyanebben a korban megfogható régészeti kultúra ugyanerre a területre terjed ki, akkor az azonosítás megengedhető. Az egyik nehézség a kutatás előtt: általában régészeti kultúrák vagy nagyobbak, vagy kisebbek egy-egy etnikai egységnél, s a másik nehézség: a régészeti kultúra, régészeti tárgy nem szólal meg. Tehát annak a kiderítése, hogy mondjuk egy tárgy használója milyen nyelven beszélt, már a nyelvtörténet fel adata.

GYÖRFFY:


Bizony, a régész éppúgy nem tudja megszólaltatni a csontvázat, mint ahogy egy mai, európai ruhába öltözött halott emberről nem állapítható meg, hogy milyen nyelven beszélt és milyen etnikumhoz tartozott, ha nincs semmi áruló jel. Pedig a szakembereket épp ez érdekelné legjobban. Erre nem a régészet, hanem elsősorban a történeti források adnak választ, amit azért kelt hangsúlyoznunk a népvándorlás kori történeti kérdések eldöntésénél, mert a mai ember hajlamos arra, hogy a középkori etnikumokat ugyanazon a szemüvegen keresztül nézze, ahogy ma elképzel egy népet, vagy nemzetet, holott a korai középkorban más formában jelentkezett a népi tudat. Európa a népvándorlás idején egy nagy etnikai kohó volt, amelyben a különféle törzsek még nem szilárdultak végérvényesen néppé, s egy-egy háború új névvel, teljesen új csoportosulásokat hozott létre. Ezért is van az, hogy Kelet-Európát illetően – főleg a bizánci forrásokban – állandóan váltakozó népnevek jelennek meg, és nem tudjuk eldönteni, hogy ezek a népnevek milyen később megjelenő népeket takarnak. Ha megnézzük azt, hogy milyen népek szerepelnek évezredünk elejétől a kelet-közép-európai térségben, (Pl.: lengyel, magyar, vagy horvát) és ugyanezeket a népeket keressük a korábbi évszázadok néprajzi térképein, csodálkozással tapasztalhatjuk, hogy vagy nem léteztek, vagy pedig egész másutt, más viszonyok között jelennek meg.

HANÁK:

Amit Györffy György az 5. és 10. század közötti népvándorlás etnikai viszonyairól, a koraközépkori etnogenezisről kifejtett, az megerősíti a már korábban jelzett módszertani aggályt. Elfogadható-e e felfogás alapján a „kettős honfoglalás teóriája, amely olyan sok vitát kavart az elmúlt években régészek között is, történészek között is? Bizonyítható-e a régészeti leletek etnikai értelmezhetőségének bizonytalansága esetén az a teória, hogy a késő avar kori régészeti leletek tulajdonképpen korábbi, „első” magyar honfoglalás résztvevőit takarják?

GYÖRFFY:

Az elmondottakból következik, hogy ennek a bizonyítása nagyon nehéz, majdnem lehetetlen. A régészek kiástak nagy sírmezőket, melyeket griffes-indás, bronzöntéses mellékletek jellemeznek; a leletekből az is megállapítható, hogy jórészt lovas, de már a földművelés elemeivel is megismerkedett népességről van szó, a rétegekből nagyjából az is megállapítható, hogy e kultúra milyen korra helyezhető, melyik században jelenik meg és meddig tart, csak éppen nem lehet megszólaltatni őket, és nem árulják el, hogy milyen nyelven beszéltek és milyen etnikumhoz tartoztak.

MAKKAI:

Van egy bizánci feljegyzés 670 tájékáról, amely szerint a Fekete-tenger melletti sztyeppén élt bolgár törzsszövetség felbomlott és egy rész a Kárpát-medencébe vándorolt. Lehettek ezek között magyarok?

GYÖRFFY:

Eddig is tudott volt; hogy az avar birodalom alattvalói közé különféle ogur-török, bolgár törzsek is tartoztak. Ogur-törökök a dunai bolgárok is, akiket más néven onogur vagy onogundur bolgároknak is neveztek. Ez az onogur népnév pedig nem más, mint a magyaroknak a külföldiek által használt ongr, ungr, hungarus, ungar neve. Vagyis népnevünk a bolgár–török onogur népnévre vezethető vissza. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden onogur nép a finnugor magyar nyelven beszélt, a dunai onogur-bolgárokról éppenséggel pontosan tudjuk, hogy egy sajátos bolgár–török nyelvjárást beszéltek; számos felirat maradt meg a nyelvükből. Ma bizonyítottnak vehetjük, hogy a Kárpát-medencébe az avar korban beköltözött egy olyan bolgár–török néprész, amelyik azok közé az onogurok közé tartozott, amelyik a magyarság kialakulásában is szerepet játszott, de azt nem állíthatjuk, hogy ez az ide bejött bolgár–török néprész finnugor nyelven beszélt, illetve ha voltak köztük magyarul beszélők, nem ők határozták meg a Kárpát-medence etnikai-nyelvi arculatát.

HANÁK:

Makkai László fentebb egy írásos feljegyzésre hivatkozott. Eddig inkább a régészeti bizonyító anyagot sorakoztattuk fel. Ezeket az ismereteket azonban társítanunk és szembesítenünk kell a jó évszázada használt és kritikailag sokszorosan megrostált bizánci, arab és német kútfők tanúságaival.

MÓCSY:

A bizánci forrásokkal kapcsolatban három példát említenék, amelyek a forráskritika három módjára is rámutatnak. Az egyik Priszkosz leírása, a hun történet fontos forrása. Ez rendkívül szemléletesen ír például Attila udvaráról. A munka azért is rendkívül becses és nagyon megbízható forrás, mert Priszkosz mint szemtanú


számol be a Kárpát-medencében tett hivatalos látogatásáról. (Politikai küldetésben járt az 5. század közepén a Kárpát-medencében.) Azt írja a Dunától északra eső területek lakóiról, hogy a hunok és gótok nyelvét beszélik, a latin nyelvet csak azok ismerik, akik a balkáni piacokon kereskednek a rómaiakkal.

A másik bizánci forrás szerzője Prokopiosz, a görög történetírás utolsó nagy alakja, a 6. századból. Amit azonban Prokopiosz a Kárpát-medencére vonatkozóan ír, az teljesen spekulatív, mondhatnám „íróasztal mellett” kitalált dolog. Például azt írja, hogy a Dunától északra levő rész tökéletesen lakatlan, holott más forrásokból pontosan tudjuk, hogy milyen népek éltek itt.

Végül a harmadik forráscsoport. Az avar–bizánci háborúk történetére vonatkozólag különböző kronográfiák szolgáltatnak fontos adatokat, ezek viszont rendkívül szűkszavúak, kizárólag egy-egy évszám mellé odajegyzett történeti eseményeket rögzítenek.

GYÖRFFY:

A többi forráscsoport jobbára csak egy-egy utalást tartalmaz az itt talált népekről, valamilyen háborús konfliktussal vagy politikai akcióval kapcsolatban. A magyar honfoglalásról számos egykorú forrás emlékezik meg, ezekben szerepelnek azok a népek is, akik ténylegesen harcoltak a magyarokkal, a fuldai évkönyvek például a bolgárokat, morvákat és a frankokat említik. Kiemelem itt a mohamedán forrásokat, többségük arab, kis részük perzsa nyelvű; ezek kereskedelmi célú geográfiát adtak a kereskedőik által elért területek lakóiról, a Fekete-tenger vidékén élő népekről, az Etelköz magyar lakta területének határairól, a szomszédokról. Megmondják, hogy a Dunánál a bolgárokkal, régi nevükön nándorokkal szomszédosak a magyarok, azt is elárulják, hogy a bolgárok – akiknek az uralma kiterjedt az Alföld déli felére – és a morvák között tíz napi lakatlan járóföld van. Azután megismertetik a szlávokat úgy, ahogy ismertetésük alapján a nagyobb tömeget kitevő Duna-völgyi etnikumokról tudomásunk van.

Ha az arab forrásokat összevetjük néhány nyugati, hasonló jellegű geográfiai leírással, még világosabbá válik a kép. A 830-as évek táján egy bajor geográfus ismertette a Duna vonalától északra élő népeket, de nemcsak törzsenként sorolja fel őket, hanem azt is megmondja róluk, hány civitas-t – váras körzetet – tesznek ki. (Egy-egy civitas egy nemzetségnek felel meg.) Megtudjuk, hogy a bolgároknak a Dunától északra öt civitasa volt, Megemlíti még az etelközi magyaroknak a nevét is, azonban egyéb olyan népeket, akik csak később kerültek ebbe a térségbe, pl. besenyőket, kunokat és vlachokat, nem említenek.

HANÁK:

Ismertettük a legkompetensebb forrásokat, a bizánciakat, az arabokat és a németeket. Van ám azonban olyan forrásunk is, amely magyar, és amelynek központi témája a honfoglalás és a korabeli viszonyok. Ez Anonymus. Anonymus a magyar köztudatot, a történetírást is befolyásolta. Hatása e két példán is mérhető: az 1975-ben, művészi facsimile kiadásban, magyar fordításban megjelent Anonymus tizenkét ezer példánya négy hét alatt elfogyott. (Azóta újabb kiadása is elkelt.) A másik: nemcsak nálunk, de szomszédos országaink történetírásában is – Szlovákiában, Romániában – ma is alapvető forrás, sőt szinte biblia Anonymus. Hogyan állunk hát Anonymus forrás-értékével?

GYÖRFFY:

Nem szabad elfelejteni, hogy a magát P. mesternek író Anonymus a magyar honfoglalás után háromszáz évvel élt; neki nem voltak a honfoglalásról írott forrásai, ahogy egy mai történésznek rendelkezésére állnak. Ha régebbi könyvekhez nyúlt, az elsősorban a Biblia volt, vagy valamelyik antik szerző (így pl. Jusztinusznak a szkítákról írott leírása), de a honfoglalás körüli viszonyokról csak egészen szűkszavú források álltak rendelkezésére. Mármost ő egy érdekes honfoglalás-történetet akart adni, abban a műfajban, amit a 12. századi Franciaországban is műveltek. Ez a műfaj tulajdonképpen a lovagi kultúra talaján sarjadt ki, és általa olyan történeteket akartak érdekfeszítő módon megeleveníteni, amiket felolvastak az udvarban, s ott tetszést arattak velük. Ez a műfaj a regényes geszta volt. Mint a „regényes” jelzőből is kitűnik, szerzője nem törekedett hiteles oknyomozó történetírásra, inkább szórakoztatásra. Van azonban Anonymusnak az ő korához szóló társadalmi mondanivalója is. Számos magyar vezért szerepeltet művében és több esetben említi, hogy ezeknek a vezéreknek az utódai az ő koráig élnek és birtokolnak azon a földön, amit a honfoglaláskor elfoglaltak. Anonymus ezeket a kis részlet-honfogalásokat nagyon érdekesen, tarkán meséli el. Elbeszéli számos helyen, hogy például egy bizonyos vezér, egy Anonymus-kori főúr őse hogyan foglalta el azt a bizonyos földet, melyet az utódok birtokolnak. S éppen ebben rejlik az ő mondanivalójának a kortársakhoz szóló értelme. Valahogy úgy kell elképzelnünk, hogy Anonymus, mint III. Béla király jegyzője, a főúri társaságokban és a királyi kíséretben, amelyben ott honos volt, meghallgatta a főurak 308 évvel korábban élt őseikre vonatkozó családi történeteit, a


különféle mendemondákat, és ezekből próbált valamilyen regényes gesztát összehozni. Mivel a 300 éven át, nemzedékről nemzedékre szálló, módosuló családi szájhagyománynak nincs komoly történeti értéke, Anonymusnak sincs hiteles forrásértéke.

HANÁK:

Ez a megállapítás olvasható az új Anonymus kötet bevezető tanulmányában, amelyet ugyancsak Györffy György írt. Anonymus tehát saját korának családi, nemzetiségi és birtokviszonyait vetítette vissza a honfoglalás idejére. Ezt bizonyítja, hogy olyan népeket is szerepeltet, amelyek akkor még – vagy már nem találhatók a Kárpát-medencében. Egyrészt arról beszél, hogy Attila halála után rómaiak foglalták el ezt a területet, s velük állítólag Veszprémnél ütköztek volna meg a magyarok, másrészt már a 9. században beköltözteti azokat a kunokat (cumani), akik csak a 11. század második felében települtek az országba. A tények összekeverése és az időrend felforgatása jellemzi Anonymus gesztáját éppúgy, mint a többi krónikás ahistorikus, retrospektív szemléletű elbeszélését.

MAKKAI:

Van azonban Anonymusnak egy érdekessége, amelyet eddig nem említettünk: ő maga szívesen nyelvészkedett. Egész sor személynevet kapcsolt össze helynevekkel, igaz, csupán fantáziával. De a magyar nyelvtudomány elhunyt, kiváló képviselője, Kniezsa István, a helynevek kutatásában elméletileg is használható, módszertanilag kitűnő rendszert állított föl. Ez a rendszer kiterjedt a folyónevekre, helynevekre. Ennek a modern névtudománynak a rendszerében hogyan nézett ki a Kárpát-medence valamikor 1000 körül? A kutatások háromféle folyónevet mutatnak fel. Az egyik folyónév kategória Szamos, Maros, Körös, Tisza, Dráva, Száva, Temes, Duna, Rába. Ezek kivétel nélkül a római korra, vagy annál is régebbi időre mennek vissza, egy hiba azonban van velük. Mind olyanok, amelyekről csak azt lehet bebizonyítani, hogy a magyar és a román nyelvbe is szláv közvetítéssel kerültek. Tehát ezek a folyónevek nem közvetlenül római, még kevésbé nem pannon, illir, vagy más népektől kerültek a magyarok, a románok vagy az itt lakó németek nyelvébe, hanem a szlávoktól vették át azokat. A közép- és kisebb folyók csak olyan népektől származnak, amelyeket a 9. századtól kezdve ismerünk. Éspedig konkrétan szlávoktól és magyaroktól. Először egy sor szláv példa: Beszterce, Zsitva, Rábca... folytathatnám. Van egy érdekes, különleges, sajátos fajta köztük, amilyen a Küküllő–Ternava elnevezés, ahol egy kettős helynévadás van; a Küküllő éppúgy Kökényest jelent, mint a Ternava szlávul. Érdekes módon a románok az ott élő szlávoktól a Ternavát vették át, a magyarok pedig a török eredetű magyar Küküllőt, de ugyanazt jelentő szóval nevezik. Ezenkívül a szláv neveken kívül rengeteg magyar névvel van tele az egész Kárpát-medence, ilyenek mint Ér, Berettyó, Aranka, de mondjak tipikusabb eseteket: Nyárád, Lápos, Aranyos – Erdélyben, amelyek pl. a románban a Nyárád, Nyirázs, a magyar Nyárágy régi formának az átvétele, a Láposból Löpus, tehát ugyancsak a magyarból, Aranyosból Aries, ugyancsak a magyarból. Tehát a közép- és kis folyókat már azok a népek nevezték el, amelyek ma is élnek.

GYÖRFFY:

Igen, ez a helyzet a folyónevekkel, de a helynevek másik csoportjával, a helységnevekkel: a falu-, város- és várnevekkel egész másképp állunk. A helységnevek eredetének vizsgálói gyakran tekintik a mai neveket valamilyen rég eltűnt nép hagyatékának. A legújabb kutatások szerint a történelmi Magyarország helységnévanyaga általában nem vezethető vissza a honfoglalás előtti időszakra. Ezt azzal tudjuk bizonyítani, hogy a honfoglaló magyarok a Dunától keletre és északra levő területeket nagy csaták árán foglalták el a bolgároktól és morváktól, viszont Pannónia úgyszólván harc nélkül esett az ölükbe. Elvárhatnánk, hogy a 9. századi pannóniai helységnevek megmaradnak s továbbélnek a magyar hely névanyagban. Ez azonban nem következett be. Minden helységnév honfoglalás utáni. Ez arra mutat, hogy a helységnevek nem alkalmasak semmiféle kontinuitás megállapítására.

HANÁK:

Hosszú eszmecserénk során szóltunk a régészet új eredményeiről, a történeti forráskritikáról, a nyelvészetről, s nagyjából egybehangzó választ kaptunk arra, hogy a római birodalom összeomlását követő fél évezredben nem mutatható ki kontinuitás az egykori provinciák lakossága és a 9. században itt élt népek között. A kontinuitást – akár a hunokkal való rokonságra, akár a „nagymorva birodalomra”, akár a dákoktól való leszármazásra vonatkozik is – krónikások, történetírók találták ki, pontosabban: ők öltöztették históriai mezbe az ősi mondákat, mítoszokat. E mítoszokat csak a 19. század első felének romantikus történetírása emelte tudományos rangra a nemzet ébresztése, a hősi múlt iránti érdeklődés felkeltése, a múlt romantikus heroizálása végett. Ilyen minőségben százötven vagy kétszáz évvel ezelőtt, a nemzettudat ki alakulásának folyamatában, valamelyes pozitív propagandisztikus hatást kétségtelenül elértek. A tudományosság azonban már túljutott a mítoszokon, sőt


a valós önismeretet – azt is mondhatjuk: a Duna-táji önismeretet – egyenesen e mítoszok történeti kritikáját követeli. A Duna-tájnak, közös történelmünk keretének népvándorlás kori települési, etnikai és kulturális viszonyait csakis akkor tudjuk tudományos hitelességgel és valósághűséggel rekonstruálni, ha a kutatást megszabadítjuk a mai uralmi viszonyok legalizálásának historizáló szándékától. E táj nemzetközi és belső hatalmi viszonyai úgysem az őshonosság és a történeti prioritás vitáin dőlnek el.

2. Képek


1. Homérosz és a trójai háború. Mítosz és valóságTÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

HEGYI Dolores

Homérosz és a trójai háború

Mítosz és valóság

A trójai háború emléke mélyen belegyökeresedett a görög történeti hagyományba, s bár a későbbi görög írók az epikus tradíció egyes részleteit vitatták, a tíz évig tartó háború történetiségét nem vonták kétségbe. Az utókor mégis sokáig kételkedve olvasta a belső ellentmondásokkal teljes és mitikus elemekkel kiszínezett epikus feldolgozásokat, elsősorban Homérosz Iliászát. A kétkedés helyébe csupán akkor lépett némi bizonyosság, amikor Heinrich Schliemann a múlt század végén megtalálta a törökországi Hiszarlik dombon az ókori Trója romjait és ezzel igazolta a város valóságos létezését. A felfedezés első lázában úgy tűnt, hogy Schliemann ásatásai sokszor részletekbe menően igazolták Homéroszt.

A trójai ásatások – mint minden új felfedezés – azonban az új problémák egész sorát vetették fel. Tovább bővült a megválaszolandó kérdések köre, midőn századunkban nagy mértékben fellendült a régészeti kutatómunka Nyugat-Anatóliában s némi fény derült e terület Kr. e. III–II. évezredi történetére. A tudományos közvéleményt azonban nemcsak a régészeti felfedezések hozták időnként izgalomba. Nagy meglepetést okozott, midőn a Kr. e. II. évezredi kelet-anatóliai nagyhatalom, a hettita birodalom hivatalos dokumentumaiban adatokat véltek felfedezni Trójára és az akhájokra vonatkozóan s ezeket is igyekeztek belevonni a vitás kérdések kutatásába.

Az Anatóliára vonatkozó ismeretek bővülésével egyidejűleg egyre több balkáni lelőhely anyagi kultúrája vált hozzáférhetővé a tudósok számára, mely a Kr. e. II. évezredbeli görögség – egykori nevükön valószínűleg Akhaioi – életébe engedett bepillantást. Nyelvi hagyatékuk, a kizárólag száraz gazdasági feljegyzéseket tartalmazó ún. linearis B táblák megfejtése csalódást jelentett ugyan az epikus hagyomány iránt érdeklődő tudósok számára, de ugyanakkor sok hasznos információval is szolgált a mükénéi akháj civilizációra vonatkozólag.

A rendelkezésünkre álló tényanyag szaporodása, új tudományágak és tudományos módszerek születése mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma már a legkülönbözőbb szakterületek képviselői foglalkoznak a Trójával kapcsolatos kérdések sokaságával, s igyekeznek új megoldásokat találni a maguk részterületén belül. Messze vagyunk még tehát attól, hogy lezárt kutatást eredményekről számolhassunk be, de néhány szilárd ponttal már ma is rendelkezünk a trójai háború történeti hátterének megrajzolásához.

Homérosz

Hogyan vegye te hát kézbe ma az olvasó a görög epika alkotásait? Mint a költői fantázia termékeit? Vagy mint történeti feldolgozásait?

Az Iliász és Odüsszeia szövegének figyelmes olvasása már önmagában véve is elárul egyet s mást a görög eposz keletkezéséről. Az egyes részletek különböző nyelvjárásokban íródtak, sok epizód szervetlenül illeszkedik a cselekménybe és ellent mond más szöveghelyeknek, történetileg sem egységes a kép stb. A görög eposz tehát elemeire bontható. Ezen eredetileg önálló kiseposzok énekmondó generációk ajkán formálódtak és ötvöződtek egybe, tehát különböző korok bélyegét viselik magukon. Legszembetűnőbb ez ott, ahol egy-egy fordulat ellenőrizhetően is a mükénéi civilizáció elemeit rejti magába, gondoljunk itt példának okáért a régészeti anyagból ismert vadkan-agyarból készült sisak, vagy az egész testet bástyaszerűen védő pajzs említésére. Természetesen ezen ősi elemekre rárakódtak a későbbi századok hagyományrétegei s ezek mögött teljesen elmosódtak a mükénéi korszak valóságos viszonyai. Erre egyik legjellemzőbb példa Nyugat-Anatólia etnikai-politikai viszonyainak homéroszi ábrázolása a trójai háború idején.

Homérosz elképzelése szerint a kérdéses korszakban Trója az egyetlen politikai hatalom ezen a területen, a partvidéket északon a dardán és trósz törzsek, Larissza vidékét a pelaszgok, Milétosz környékét a „barbárszavú” károk, a Xanthosz völgyét pedig a lükek népesítik be. Beljebb Pedaszosz vidékén lelegek, az Ida hegy alatt lükek, a Tmólosz hegy alatt maionok, a Szangariosz partján müszek, és phrügek élnek. A költő nem tesz említést akháj településről a partvidéken, de tud térhódításukról a Délnyugat-Anatólia partjai előtt fekvő szigetvilágban.


Mit mond a régeszet ?

Miről tanúskodnak ugyanakkor a régészeti feltárások eredményei? Trója a Kr. e. III–II. évezredben valóban igen jelentős politikai centrum volt, mely fénykorát Kr. e. 1900 és 1275. között (azaz Trója VI.) élte, de nem az egyedüli. Az utóbbi évtizedek ásatásai során a Felső-Maiandrosz völgyében, Beycesultan területén egy Trójával egyenrangú politikai centrum romjai kerültek napvilágra. A beycesultani település több, mint két évezreden keresztül lakott volt, s a Kr. e. 12. században pusztult el. A város virágzását a 19–18. században érte el, az e korból származó, központi fűtéssel ellátott, falfestményekkel díszített impozáns palota egy helyi fejedelem rezidenciája lehetett. A Kr. e. 18. században a palotát valószínűleg kiürítették és ezt követően leégett. Az élet ezután sem szűnt meg, bár az épületek és szentélyek csak a Kr. e. 15. században épültek újjá, és ekkor egy új prosperitas időszaka vette kezdetét. A település régészeti anyaga mutat bizonyos hasonlóságokat egy felől Trójával másfelől Kelet-Anatóliával, de az emlékek zöme egy önálló és eredeti kultúra létét tanúsítja.

Bár a feltárások mai stádiumában még Trójához és Beycesultanhoz nem mérhető, de mindenesetre egy önálló hatalmi szféra kibontakozását sejtetik a későbbi Milétosz és Karia területén napfényre került leletek. Itt Kr. e. 1600 táján először a krétaiak vetették meg a lábukat, majd Kr. e. 1400 táján a mükénéi görögök, vagy akhájok behatolása indult meg. Városfal- és épületmaradványok, valamint útburkolat-nyomok Milétoszban jelentős város kialakulására utalnak. A Karia szerte feltárt kerámialeletek és a Müskebiben felfedezett kamrasírok térhódításuk bizonyítékai. Jelenlétüket igazolják a Rhodosz és Kósz szigetén kiásott régészeti emlékek, kerámiájuk elszórtan megtalálható a környező szigetvilágban is. Az akháj befolyás ezeken a területeken csak az anyaországi központok pusztulásával egyidejűleg szűnt meg.

Jóval kevesebb a mükénéi lelet a Milétosztól északra eső partszakaszon s ezek csupán kereskedelmi kapcsolatokra vallanak. Ezen a vidéken mintha útját állta volna valami az akháj terjeszkedésnek. Ezt a feltevést tárgyi bizonyítékok is alátámasztják. A későbbi Epheszosz és Szardeisz körzetében különös emlékek láthatók. A Karabel-hágónál a Kaüsztrosz és Hermosz völgyeit összekötő út felett szikladombormű körvonalai vehetők ki. A dombormű egy kb. 3 méter magas harcost ábrázol, öltözéke, fegyverzete a hettita emlékeken megörökített alakokat idézi emlékezetünkbe. Vajon kik véshették be a különös figurát? Sajnos a tudomány még adós a válasszal.

Nem messze innen a Szipülosz hegységben, Manisa fölött ugyancsak figyelemre méltó alkotás vonzza magához a tekintetet. Egy sziklába vájt fülkéből mintegy tízméteres ülő női alak tekint a Kaüsztrosz folyó termékeny síkságára. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha benne az Anatóliában évezredek óta tisztelt Anya- és Termékenység-istennőnek helyi képviselőjét fedezzük fel. Egykori tisztelőiről sajnos semmit sem árul el. E szikladomborművek, s néhány pontosan nem datálható rom a tengerpart közelében talán szintén egy önálló helyi kultúra maradványai. Érdemes ebben az összefüggésben megemlíteni, hogy egy görög tradíció szerint ezen a vidéken húzódott a határ a kár és leleg településterület között. Ez a megállapítás akkor is figyelmet igényel, ha a hagyomány e két kultúrát esetleg tévesen kötötte a károkhoz és a lelegekhez.

Az elmondottakból kiviláglik, hogy a Kr. e. II. évezred második felében Tróján kívül más politikai centrumok is léteztek Nyugat-Anatóliában melyek közül legalábbis egy – Beycesultan – egyenrangú volt Trójával.

Hettiták és görögök

A régészeti ásatások eredményeit bizonyos mértékig a hettita feliratokon olvasható tudósítások is kiegészítik.

A hettita dokumentumokkal kapcsolatban még ma is sok a megoldatlan kérdés, ezek közé tartozik a földrajzi nevek elhelyezése Anatólia térképén. Tudjuk, hogy a hettita uralkodók a Kr. e. 14–13. században nyugati irányba is vezettek hadjáratokat, s főleg e korszak második felében kapcsolatba kerültek az Arzawa és Assuwa államszövetségekkel, s hol baráti, hol ellenséges viszonyban álltak Ahhiyawa állammal, és a tőle függő Milawandával (más írásmód szerint Milawatával). De vajon hol helyezkedtek el ezek az államok?

Az Ahhiyawa elnevezést már korábban kapcsolatba hozta a kutatás a görögök Akhaioi nevével, s ebből kiindulva kísérelte meg az állam földrajzi elhelyezését. Ennek az azonosításnak még ma is akadnak ellenzői. S még azok a kutatók sincsenek egy véleményen a lokalizáció kérdésében, akik a mükénéi görögöket vélik felfedezni a hettita forrásokban, Nyugat-Anatólia valamelyik partszakasza, Rhodosz, Ciprus (Küprosz), vagy a görög anyaország egyaránt felmerült javaslataikban. S vajon mit kezdjünk az Ahhiyawától függő Milawandával, melyet – forrásaink szerint – egy folyó völgyében lehetett megközelíteni, s a tenger közelében feküdt. A régészeti anyag ismeretében kézenfekvőnek látszana a Maiandrosz torkolatvidékén fekvő Milétoszra gondolni. Egyes részletkérdések tisztázatlansága miatt azonban ma még nem lehet a végső szót kimondani. Hasonló a helyzet az Arzawa és Assuwa államszövetségek tagállamaival kapcsolatban. Különösen ez utóbbiak közül


Taruisa és Wilusiya helyzete érdekelne bennünket, hiszen bennük esetleg a Trója és Ilion nevek megfelelőit sejthetjük. Kérdéses az is, vajon Wilusiya azonosítható-e a más forrásból ismert Wilusával, melynek fejedelme Kr. e. 1300 táján önállóan kötött szerződést az egyik hettita királlyal. A fejedelem neve Alaksandrus volt.

A sok nehézség ellenére a hettita dokumentumok nem hagynak kétséget afelől, hogy Nyugat-Anatólia területén ebben a korban számos kisebb-nagyobb államalakulat létezett, melyek időről-időre koalíciókba tömörültek, hogy képesek legyenek felvenni a harcot a hettita uralkodók seregeivel. Az Ahhiyawával felmerült nézeteltéréseket mindig diplomáciai úton rendezi a hettita uralkodó, közvetlen fegyveres összetűzésről sohasem esik szó. Ez is arra mutat, hogy Ahhiyawa Anatólián kívül fekszik. Az utolsó hettita dokumentumok egyikében Ahhiyawa, mint Babylonnal, Assziriával és Egyiptommal egyenrangú hatalom szerepel, igaz nevét utólag kivakarták a szövegből, feltehetően ellenséges magatartása miatt.

Trója hanyatlása

Kr. e. 1200 táján új hódítók jelentek meg Anatóliában. S csapásaik alatt összeomlott a hettita állam. Valószínűleg már az ezt megelőző évtizedekben meggyengült a hettita befolyás a birodalomtól nyugatra eső területeken. A mükénéi görögség terjeszkedésének most már csak nyugat-anatóliai bennszülött kisállamok állták útját, s az ezekkel vívott harcoknak egyik fontos állomása lehetett a Helleszpontosz bejáratát is ellenőrzése alatt tartó Trója elfoglalása.

Trója pusztulásának a görög kronológiai hagyományból ismert dátumai – az 1190-es, vagy az 1180-as években – Trója VII/a lerombolásának régészetileg megállapítható időpontját (Kr. e. 1225 körül) közelítik meg. Az eltolódást az időbeli távolság és az írásbeliség hiánya könnyen magyarázhatja.

Az ostromlók eszerint már egy hanyatlóban levő állam erejét törték meg véglegesen. Ehhez viszonyítva Homérosz leírása egy 10 évig tartó nagyszabású vállalkozásról, melyben Mükéné uralkodója vezetésével az európai görögség egésze részt vállalt volna, meglehetősen eltúlzottnak tűnik.

Bár a nagy központok, Trója és Beycesultan megsemmisültek, a nyugati partvidék megszerzéséért, a görögöknek még nehéz harcokat kellett vívniuk a bennszülött népekkel, s a küzdelem több emberöltőn át tartott. Ezalatt megszűnt az írásbeliség, a hagyományokat csak az emlékezet tartotta fenn, s szabadon formálta évszázadokon át. Legfeljebb egy-egy költői formát nyert epizód öröklődött tovább változatlanul.

Eközben feledésbe merült a hettita birodalom, s megritkult a Kr. e. II. évezredi Nyugat-Anatóliára vonatkozó görög emlékanyag is. Széthullottak az akháj központok, s mindössze néhány kétes hitelű királylistát, s e királyok nevéhez fűződő történetet tartott fenn a görög hagyomány. E hagyomány őrzői elsősorban azok az énekmondók voltak, akik a kisázsiai görög előkelőségek udvarában adták elő részben öröklött, részben rögtönzött elemekből álló alkotásaikat. Ezekben természetszerűleg több évszázad, különböző korokból származó emlékanyaga csúszott egymásra. Az így feldolgozott történeti mondák és mítoszok az idők folyamán a trójai háború emléke körül kristályosodtak ki, s ebben a formában rögzítette a tradíciót Homérosz a Kr. e. 8. században (tehát hozzávetőlegesen 400 évvel a „trójai háború” után). Az eposz tehát a történeti valóság bizonyos elemeit őrző, de elsősorban mégis csak költői alkotás.

Megközelítő dátumok

Az egymásra épült Trója-városok időrendben. (A római számokat az ásatások során előkerült rétegek sorrendjében állapították meg.)

Trója I. Kr. e. 3200–2800

Tója II. Kr. e. 2600–2300

Trója III. Kr. e. 2300–2200

Trója IV. Kr. e. 2200–2050

Trója V. Kr. e. 2050–1900

Trója VI. Kr. e. 1900–1275

Trója VII a. Kr. e. 1275–1225


Trója VII b. Kr. e. 1225–1100

2. Képek



1. Egyetemi felvételi történelembõlUNGER Mátyás

Egyetemi felvételi történelemből

Milyen követelményeket támasztunk?

Elvárjuk, hogy a jelentkező diák általános műveltség, szakmai fölkészültség, képességek és készségek, fizikai és pszichikai adottságok, emberi és politikai magatartás vonatkozásában alkalmas legyen a választott pályára.

A történelem szakra jelentkezőkkel szemben támasztott speciális követelményeinket a következőkben lehetne tézisszerűen felsorolni. (Valamennyi követelményünket a középiskolai tankönyvek anyaga alapján, a jó középiskolai szintnek megfelelően.)

– a dialektikus és történelmi materializmus középiskolában tanult alapelemeinek ismerete és alkalmazási készsége;

– a középiskolában megismert legfontosabb történelmi fogalmak tartalmi jegyeinek tudatos ismerete, a történelmi szaknyelv használata;

– az alapvető történelmi folyamatok és összefüggések ismerete s készség a nagy változások, történelmi fordulatok elemzésére, a legfontosabb tényezők szerepének fölvázolására;

– tájékozottság az egyetemes és a nemzeti történelem legjelentősebb eseményeiben, az érintett események kronológiái és topográfiái vonatkozásaiban;

– a történelemmel elválaszthatatlanul összekapcsolódó általános műveltségbeli elemek ismerete.

Az írásbeli vizsgáknál különösen vigyázzunk a fogalmazásra. Most nem is a tartalmi vonatkozásokra gondolunk elsősorban (hogy az iskolai sablonok bénítóan hatnak, s ezért ritka az önálló gondolat, hogy a szövegek sematikusak stb.), hanem arra, hogy tapasztalataink szerint a dolgozatok legtöbbjében nincs világos, áttekinthető szerkezet, logikus gondolatmenet. (Sokszor még a bekezdésekre tagolásról is megfeledkeznek.)

A dolgozatokban ismét megszaporodtak a helyesírási hibák. Ritkaság számba megy az olyan dolgozat, amelyben az országneveket, a dinasztiákat következetesen nagy betűkkel írnák., Igen elszaporodtak a múltidő jelével és a tárgyraggal, s a „ly “, „j” betűvel kapcsolatos hibák. A történelmi szövegekben gyakori „sújt”, „fojt”, „elfojt”, „folytat”, „süllyed” igéket következetesen rosszul írják. A régi magyar családnevek írása elbizonytalanodik, nem ritkák a durva hibák.

Mit javasolunk a felvételire készülőknek?

A felvételi nem az érettségi jó–rossz megismétlésére szolgál, hanem a legjobbak, a leginkább rátermettek kiválasztására. A bizottságok – az anonym módon eléjük kerülő írásbeli dolgozatban s a személyes találkozások alkalmával a szóbelieken – azt kutatják, hogy a jelöltek tudása mennyiségileg és minőségileg meddig terjed, pályaválasztásuk mennyire megalapozott. A fölvételi módszerei is ehhez alkalmazkodnak.

A kérdések a középiskolai anyagból valók, de nem ismétlik az érettségi tételeket s gyakran csak a tankönyv igen különböző „leckéiből” összeállítható válaszokat feltételeznek. Nem „felelni” kell, hanem a szóba hozott fogalmakat, kérdéseket értelmezni, véleményt nyilvánítani, ellenvetéseket tényismerettel, összefüggések feltárásával megcáfolni.

A felkészülés során éppen emiatt nagyon hasznos pl. a tankönyv azonos jellegű részeit a különböző leckék anyagából összefűzni. Vagyis nagy hosszmetszetekben tanulmányozni egy-egy nagy történelmi periódusban a gazdaságtörténetet s ugyanígy külön-külön a társadalomtörténetet, a munkásmozgalmat, az eseményt stb. Aztán – az azonosságokra és a különbségekre figyelve – összevetni az egyetemes és a magyar történelem egy-egy korszakát. Készítsünk ezekből magunknak akár értelemszerű vázlatot. Külön figyelmet és más szempontú feldolgozást érdemelnek a nagy történelmi csomópontok, fordulatok. (A francia forradalom, 1848–49, 1918–19, 1945–48 stb.)

Minden ismeretlen idegen szónak, kifejezésnek járjunk utána! A tankönyvszöveggel párhuzamosan használjuk


az atlaszt, elevenítsük fel a feledésbe merült történelmi helyneveket. A nagyon kiemelkedő fontosságú dokumentumokat keressük meg a történelmi szöveggyűjteményekben.

Számítani kell arra, hogy a felvételi bizottság a szóbeli során igyekszik magának képet alkotni a jelölt szakválasztásának megalapozottságáról, érdeklődésének mértékéről. Előnyös, ha valaki a történelem egy-egy témakörében alaposabban felkészült, s különös érdeklődését esetleg bizonyos olvasottsággal, szakfolyóirat(ok) ismeretével (Századok, Történelmi Szemle, Párttörténeti Közlemények, Hadtörténelmi Közlemények, stb.) is tudja dokumentálni. Elvárjuk, hogy a pályázó otthonos legyen a bel- és külpolitikai kérdésekben, tájékozott a napi eseményekben, aktuális fordulatokban. Mindent összevetve azt szeretnénk, ha meggyőződéses, széles látókörű, a történettudomány művelésében és oktatásában életcélt kereső és találó diákokat vehetnénk fel az egyetemre.

Az alábbiakban közétesszük azt az írásbeli feladatlapot, amelyet a tudományegyetemek történelem szakára 1977-ben jelentkezők kaptak. (A szerk.)

Történelem-feladatlap

I.

1. A 150 éves török uralom számos nyomot hagyott hazánk történetében.

a) Milyen jellegű épületeket ismer, amelyek ma is állnak, és a törökök építették:

b) Soroljon fel legalább három törökkori emléket hazánkban!

2. Állapítsa meg számozással a következő technikai találmányok feltalálásának sorrendjét!

a) gőzmozdony

b) Morse-távíró

c) dinamó

d) fonó Jenny

3. Az alább felsorolt történelmi dokumentumok elé írt számmal (1–4) jelezze keletkezésük sorrendjét!

…Alapító Üzenet;

…Függetlenségi Nyilatkozat (USA);

…Dekrétum a földről;

…Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata.

4. Melyik mai állam területén álltak a következő ókori városok?

a) Trója

b) Uruk

c) Büblosz

d) Massilia

5. Az új és legújabb kor folyamán több olyan csata zajlott le, amelyek közvetve hatással voltak hazánk történetére is. Melyik mai ország területén voltak a következő csaták színhelyei, és mely államok harcoltak egymással?

a) Austerlitz

b) Königgrätz


c) Kurszk

d) El-Alamein

6. Határozza meg, hol és milyen társadalmi réteget jelöltek az alábbi ókori kifejezések?

a) Nobilitas

b) Helóták

c) Metoikoszok

d) Cliensek

7. A második világháború folyamán és közvetlenül azt követően nagy fontosságú konferenciák zajlottak le. Az időpontok mellé írja be a helyszínt és a résztvevők neveit!

a) 1943. nov.

b) 1945. febr.

c) 1945. júl.

8. A magyar munkásmozgalom mely szervezetéhez, ill. irányzatához tartoztak az alábbi személyek?

a) Táncsics Mihály

b) Farkas Károly

c) Engelmann Pál

d) Szabó Ervin

9. Milyen politikai párthoz ill. irányzathoz tartoznak az alábbi személyek?

a) Peyer Károly

b) Martos Flóra

c) Vági István

d) Nagyatádi Szabó István

10. Egészítse ki az alábbi szöveget!

a) Az OSZDMP valójában a londoni II. kongresszuson jött létre

b) A kongresszus elfogadta a Lenin által javasolt programot. A minimális program lényege:

c) A maximális program lényege:

II.

(Részletesebben írásban kifejtendő tételek. – A szerk.)

1. Határozza meg a Rákóczi-szabadságharc sikereinek és bukásának bel- és külpolitikai tényezőit!

2. Összegezze a marxizmus klasszikusainak legfontosabb gondolatait a forradalmakról!

3. Határozza meg a német és az olasz egység létrejöttének hasonló és eltérő vonásait!

4. Hogyan hatott a kiegyezés a magyarországi gazdasági és társadalmi fejlődésre? (1867–1900)

5. Jellemezze a Horthy-rendszer külpolitikáját 1920–1939 között!


6. Fejtse ki a magyar népi demokrácia fordulat évéig tartó szakaszának legjellemzőbb vonásait!


1. Fõbb magyar méltóságviselõk a középkorban. A nádor, az országbíró és a tárnokmesterLEXIKON

BERTÉNYI Iván

A főbb magyar világi méltóságviselők a középkorban

A történész évek óta egyre növekvő aggodalommal figyeli, hogy kortársai – s kivált a fiatalabb nemzedékhez tartozók – egyre kevésbé ismerik a történelmi fogalmaknak valóságos tartalmát és értelmét. Ezekkel pedig – a múlt iránt egyre örvendetesebben növekvő érdeklődés kielégítése során – történelmi regényekben, életrajzokban, filmeken, színdarabokban, tv-ben sűrűn találkozhatnak. Ezért határoztuk el, hogy e fogalmak magyarázatára külön rovatot nyitunk, s benne először a magyar középkorban kialakult legfontosabb állami tisztségviselőkről, hatásköreik alakulásáról, adunk rövid áttekintést. (A szerk.)

A nádor (palatinus) már I. István (997–1038) korában működő tisztségviselő. Ő gyűjti össze és kezeli a királyi udvar jövedelmeit, felügyel a király és környezete eltartására rendelt birtokokra. Kezdetben csak a királyt helyettesítő bíróként (az ún. „királyi jelenlét” bíróságában) ítélkezik az udvar népei fölött, de a 12. századtól már saját bírói székkel rendelkezik, s 1222-től az ország minden lakosára kiterjed bírói hatásköre, csupán a nemesek fő- vagy jószágvesztéssel járó ügyeit nem intézheti a király hozzájárulása nélkül. A 13. századtól ő lesz az akkor beköltözött kunok bírája is. Emellett, a király helyett, az uralkodó megbízásából, az országot járva a fontosabb megyei, egyházi központokban gyakran tart nádori közgyűléseket egy-egy – olykor több – megye számára, ahol a királyi nemesség által választott bírótársakkal együtt „levelesíti” (mindenki által szabadon megölhetőnek nyilvánítja) a lajstromba vett bűnösöket, rablókat, fosztogatókat, orgazdákat, oklevél- és pénzhamisítókat, gyújtogatókat stb. A bíráskodással összefüggő és egyéb természetű okleveleit a nádori jegyzők írták a nádori ítélőmester irányítása alatt.

Ítélkezési tevékenységének kiszélesedésével párhuzamosan a nádornak a királyi udvar és királyi vagyon gazdasági ügyeit irányító funkcióit más méltóságviselők vették át, miközben országos politikai funkcióinak köre egyre bővült. Az aranybulla (1222) már a király és az uralkodó osztály közti közvetítő szerepet is juttat neki. A király által külföldre vezetett hadjárat idején ő a király helyettese (ilyen volt Bánk bán is), s Pest megye örökös főispánja. 1290-ben már szabályozzák kinevezésének rendjét: az uralkodó dönt erről, a királyi tanács meghallgatása után. 1486-ban részletesen szabályozzák a palatinus hatáskörét. Eszerint trónüresedés esetén és a király kiskorúsága idején az ő feladata az országgyűlés összehívása, ő a kiskorú király gyámja, gyámkodása idején mindenki éppúgy engedelmeskedni tartozik neki, mint a királynak. A nemesi (hadi) felkelésnek a nádor a vezetője, ő az ország főkapitánya. Az is feladata, hogy az urak összetűzéseit elsimítsa, a polgárháború bűnöseit megbüntesse, a király és az „ország” (azaz a nemesség) közti viszályban közvetítsen. A Mohács előtti évtizedekben a nádor már nem a király, hanem a rendek embere: az országgyűlés választja, s a nemesség érdekeit képviseli.

Az országbíró (a korai időszakban királyi udvarbíró) a 12. században tűnik fel és veszi át a nádortól a királyi jelenlét bíróságának a vezetését és egy időre a királyi udvar pénzügyeinek intézését. Miután gazdasági jellegű ügyköreit hamarosan elveszíti, az udvarbíró (ill. immár országbíró) fő feladata a jogszolgáltatás lesz. 1222-ben az Aranybulla úgy rendelkezik, hogy a királyi udvarban, a kúriában mindenki felett ítélhet és az ott elindított peres ügyet ítéletével bárhol befejezheti. Az 1290-es törvény kimondja, hogy – a nádoréhoz hasonlóan – a országbíró kinevezéséről is az uralkodó dönt, a királyi tanács meghallgatása után. Bár a királyi tanács tagja, s hallathatja szavát a kül- és belpolitikai kérdésekben, legfontosabb tevékenysége a királyi udvarban folytatott ítélkezés, ill. az ehhez kapcsolódó oklevéladás. Miután az 1370-es években az a kísérlet, hogy a királyi városok peres ügyeit is az országbírói ítélőszék elé utalják, meghiúsult, az országbíró megmaradt a nemesek ügyeiben eljáró bírónak. Tevékenységében időnként – mintegy személyes alkalmazottjaként (familiárisaként) — az alországbíró támogatta, aki a 13. század utolsó harmadában egy időre szinte teljesen függetlenül is az országbírótól, s a királyi jelenlét bíróságán a maga nevében ítélkezett. Az országbírói ítélőszék kiterjedt oklevélátadását a bírói ügyekben is szakértőként szereplő országbírói ítélőmester irányítása alatt az országbírói jegyzők intézték.

A királyi tárnokmester méltósága a 12. századbeli előzmények után a 13. század elejére fejlődött ki. Miután átvette a királyi udvarbíró gazdasági feladatkörét, fokozatosan a bírói hatáskört is megszerezte a királyi városok peres ügyei felett. (A királyi városokat ui. a király tulajdonaként tekintették.) A 14. században azonban már az


államháztartás vezetője, az ország pénzügyi és gazdasági politikájának tényleges irányítója. Ténykedése kiterjedt a pénzverés-, a királyt illető só-, vám-, bányajövedelmek (az ún. „regale”-k) kezelésére, s az ezt ellátó intézmények személyzetének ő lett legfőbb igazgatási és bírói hatósága is. Hatalma alá tartoztak a koronajavak, irányította a várgazdaságokat, főnöke volt a királyi udvarba befolyó jövedelmeket kezelő királyi tárnokoknak. A 14. század második felétől gazdasági jellegű tevékenységét fokozatosan átadta (elsősorban a kincstartónak), s maga a királyi városok egy csoportjának (az ún. tárnoki városoknak), ill. ezek bíróságainak állandó feljebbviteli bírójaként működött 1848-ig. E minőségében a 14. század végétől polgári bírótársakkal ítélkezett. Középkori oklevéladó tevékenysége messze elmaradt a nádoré, országbíróé mögött. Az írásbeliséget intéző tárnoki ítélőmester, tárnoki jegyzők mellett számos, gazdasági ügyekkel foglalkozó tisztségviselő (altárnokmester, tárnoknagy, pénzverő és kamaraispánok stb.) tartozott a tárnokmester alá. A késői feudális korban a harmadik helyet foglalta el a világi méltóságviselők hierarchiájában, s ilyen minőségben a nádor és az országbíró akadályoztatása esetén ő elnökölt az országgyűlés felső tábláján, a helytartótanácsban, ill. a hétszemélyes táblán.

2. Képek



1. Lakoma a császárkori RómábanŐSEINK ASZTALÁNÁL

KERTÉSZ István

Lakoma a császárkori Rómában

„Ínyencfalatot ismerőst és ismeretlent, mindent mindenfelől összehordanak a finnyáskodó torkosoknak; távoli tengerekről szállítják ide azt, amit a csemegéktől megcsömörlött gyomor már-már csak ímmel-ámmal fogad be; hánynak, hogy ehessenek, esznek, hogy hányhassanak, s az egész világról összehordott fejedelmi falatokat még megemészteni sem méltóztatnak.”1

Íme a filozófus Seneca lesújtó véleménye a római gazdagok étkezési szokásairól. Mert a gazdagok épp úgy egészségük rovására tették az evést gyönyör forrásává Rómában, mint ahogy napjaink egyik népbetegsége is a túltápláltság – míg a földgolyó egyes részein éheznek az emberek.

A lakomák szokásos időpontja kora délután volt, mikor a nap heve már kevésbé bágyasztott, és az üzlet meg a politika megkapta az energiából ráeső részt. Ez egyébként lehetett az energia kisebbik része, hiszen például egy főpap vacsoráján a következő fogásokkal kellett megbirkóznia a vendégnek: tengeri sün, nyers osztriga, óriáskagyló, fenyőrigó spárgán, hízott tyúk, tengeri makk, csalán szalonka, kecske- és vadkan felsál, bundában sült hízott baromfi, bíborcsiga, sertés emlő, kettészelt vadkanfej, halas tál, kacsa, főtt böjti réce, nyúl, sült szárnyas, kalács, kenyér.

A feltálalt ételekhez sokszor messzi földről szerezték be az anyagot. Kaukázus környéki folyókban fogott halakat és a parthusok földjén tenyésztett szárnyasokat vásároltak. Kis-Ázsia kikötőiből kerültek a római asztalokra az osztrigák, rákok, kagylók, no meg a nehéz borok. És természetesen költséget nem kímélve szerezték be a fűszereket. Ezeket a jó ízlés határát messze túllépve szórták ételeikre, íme elrettentő példaként a főtt halhoz készített mártás receptje: keverj össze borsot, lestyánt, köménymagot, aszkalunhagymát, majoránnát, piniadiót, datolyát, mézet, ecetet, mustárt s önts hozzá olajat. A melegen tálalt mártást ízesítsd mazsolával!

E sorok olvasói aligha lelkesednének ilyen ételekért. Arról nem is beszélve, hogy mindent leöntöttek egy garumnak nevezett ételízesítővel, melyet általában a foltos makrélahal megrohasztott beleiből készítettek. Bizony, egy ilyen félig fekvő helyzetben, az asztal mellé helyezett pamlagon heverve elfogyasztott lakoma után bőven akadt dolga a hánytató rabszolgának.

A szegényebb, ám józan értelmű költő, Martialis, sokkal egészségesebb lakomára invitálja vendégét. Előétel a vitamindús saláta, póréhagyma, majd a foszforban gazdag tonhal és a fehérjét adó tojás. A főétel sem rontja el a gyomrot: kocaemlő, hal, osztriga és baromfi.

Nem csoda, hogy ilyen étkezés kísérőzenéjeként verssorok úsznak a levegőben; a gazdagok lakomáin undorító böfögés. Itt vizet isznak, csak éppen hogy megízesítve jó khioszi borral, ott nehéz thaszoszi nedűbe csak egy-két csepp vizet kever a piros orrú magister bibendi, az ivászat vezetője. Martialis vendégei felüdülve távoznak, míg ez utóbbiakról találóan írja Plinius: „Másnap szájukból dől a borszag, mindent elfelejtettek, emlékezetük kihunyt. »Így habzsolják az életet«, ezt hangoztatják fennen, pedig míg más ember naponta csak egy napját veszti el, ők még a következőt is.”2

Jegyzetek

1. Seneca: Cons. ad Helv, 10. 3. – Révay József fordítása.

2. Plimus: Nat. Hist. 14. 142. – Maróti Egon fordítása.


1. Grófi kamra, grófi pince 170 évvel ezelõtt�KÁLLAY István

Grófi kamra, grófi pince – 170 évvel ezelőtt

A Balaton-part leglátogatottabb idegenforgalmi látványosságai közé tartozik a Festetics-család hatalmas, a legutóbbi években igen nagy költséggel felújított hajdani kastélya. A kastély előtti parkban gróf Festetics György szobra áll, a 18–19. század fordulójának évtizedeiben élt, felvilágosodott főúré, aki nemcsak Európa legelső felsőfokú képzést nyújtó mezőgazdasági szakiskolájának megalapításával írta be nevet a magyar művelődés történetébe, hanem azzal is, hogy kastélyában hatalmas könyvtárat hozott létre. Itt rendezte a Helikon irodalmi ünnepélyeket, amelyeknek a Dunántúl legjelesebb írói, költői voltak megbecsült vendégei. Gyakori vendége volt ezeknek Berzsenyi Dániel is.

A főúri kultúrapártolás mögött azonban látni kell a mindennek anyagi fedezetét biztosító hatalmas uradalmakat, és a kastély pincéiben és raktáraiban, a grófi udvar, a személyzet és a vendégek ellátására is felhalmozott élelmiszer- és italkészleteket. És mivel a magyar nagybirtokok elszámoltatási és anyag-nyilvántartási rendjét éppen keszthelyi tapasztalatai alapján – a 19. század elején a már polgári Angliából érkező tudós Bright doktor is különösen szigorúnak és alaposnak találta – nem meglepő, ha a Festetics-család levéltárában olyan nyilvántartást is találunk 1810 januárjából, mely a grófi háztartásnak nemcsak élelmiszer- és italkészletét, hanem ennek havi felhasználását is kimutatta.

Eszerint a grófi magtárakban az újév kezdetén több mint egy vagon, körülbelül 12 tonna gabona várt felhasználásra: ebből a búza 4,25, a rozs 4,3, az árpa 3 tonnát tett ki – ezt 400 kiló köles és 1,3 tonna burgonya egészítette ki. A havi fölhasználás főleg búzából volt nagy, elérte a 2 tonnát. Ám rozsból már csak 1 tonna, burgonyából csupán 350 kg fogyott el. A gabona folyamatos őrléséről tanúskodik a liszt viszonylag kis mennyisége. Finom-, zsemle-, és cipólisztből összesen alig több mint egy tonna volt a raktárakban és összfelhasználásuk 250 kg volt. Fél tonna korpa mellett (disznóetetésre) 1,12 kg parókák porzására való lisztet is itt tartottak nyilván. Feltehetően a gróf, vagy még inkább a személyzet parókáira szánva.

Persze az étkezés központjában itt is, akkor is a húsfélék álltak. A tartósított húsfélék közül a nyilvántartásban csupán 175 kg füstölt szalonnát és 71 kg füstölt húst, valamint fél kg szalámit találunk. Az udvar hússzükségletét nyilván folyamatos vágással, vadászattal, halból folyamatos halászattal fedezték. A leltárból kitűnik, hogy 6 őz és 24 nyúl azonnal fogyasztásra is került. Hogy a mintegy 170 baromfi, köztük 97 csirke és 73 kappan elevenen, vagy valamilyen tartósított módon várta hogy elfogyasszák, a jegyzékből nem derül ki világosan. Annak jeleként, hogy a gróf a Balaton nagy területének is földesura, a jegyzék 566 db „tekenyős békát” is nyilvántart. Rájuk nyilván a levessé főzetés sorsa várt.

A hús mellé főzelék is járt: ebből a borsó tűnt a legkelendőbbnek: 764 literből 62 litert használtak fel. A lencse felhasználása fele annyi volt és a körülbelül 130 liter köles – illetve árpakása – fogyasztása alig érte el a 27 litert. Mindezek elkészítéséhez 290 kg só és 553 kg vaj, 5 üveg extra olaj és 61 kg repce olaj szolgált. A zsír és zsírszalonna hiánya (hájból mindössze 62 kg-ot írtak össze) arra utal, hogy a gróf nyugati mintára, nem zsírral hanem vajjal vagy olajjal főzetett. A 965 tojásból 645-öt használtak fel, mivel a tojás huzamos tárolására – úgy látszik – nem rendezkedtek be. Az ételek jó ízét a sáfrány, szerecsendió és szerecsendió-virág, gyömbér, magyarbors és szegfűbors adta meg, de a 2,60 kg-nyi magyar borstól eltekintve egyikből sem tartottak fél kilónál nagyobb készletet.

Az udvari szakácsok, akiket a mezőgazdasági főiskola külön, alsó fokú tagozatán négyéves kurzuson képeztek, Novotta György, a grófi főszakács irányítása mellett, nem hanyagolták el a téli időben oly fontos (bár az orvostudományban még ismeretlen) vitaminokat sem. Az igen hasznos savanyított káposztából például 2300 litert tároltak, nyers almából pedig 1333 litert: utóbbiból eddig 341, míg a tartósítva tovább elálló káposztából még csak 162 litert használtak fel. A birsalma, mogyoró, mandula, dió mellett (egyenként 200–250 literes tételben) 124 liter gesztenye is elfogyasztásra várt és minden eshetőségre számítva szárított gyümölcsöket, befőtteket is tároltak. Előbbiek közül főleg a szárított szilva (52 kg) és a szárított körte, valamint barack (10–10 kg körül) látszott különösen kedvelt ételnek, de tároltak még kb. 1 kg szömörcegombát, és 31 liternyi vargányát, utóbbit teljes egészében fel is használva. Volt a polcokon még néhány kiló szárított meggy és cseresznye, sőt kis darab birsalmasajt, továbbá majdnem 7 kg aszúszőlő, 2,20 kg tiszta mandula és 19 kg cukor is. A befőttek sorában ribizlit, szőlőt, csipkebogyót, barackot, meggyet, somot, diót tartottak nyilván, a 10 kg-ot soha meg nem haladó mennyiségben. Végül a jó szájíz és a jó emésztés érdekében 15 kg kávé, 7,70 kg csokoládé mellett 25 kg


citrom, 31 kg svájci sajt és 1,5 kg parmezán is elfogyasztásra várt.

Az étel mellől nem hiányozhatott az ital sem. Végignézve az italok részletes jegyzékét, rögtön láthatjuk, hogy a gróf a Dunántúl legjelesebb bortermő vidékein volt földesúr. A grófi pincékben hatalmas hordókban 170 hektoliter fejtett bort tároltak: ebből 90 hektoliter volt a somlói, 54 hektoliter pedig a Keszthely környéki szőlőhegyek (Rezi, Tornai, Diás) termése, 16 hektoliter a Muraközből érkezett. Hogy ezek mai szóval „minőségi” borok voltak, az érzékelteti, hogy külön tartottak nyilván 400 liter „cseléd” bort. Külön mutatták ki emellett a 216 l tokaji, kb. 300 liter soproni és 108 liter muraközi aszúbort, és üveg számra tartották nyilván a mintegy 750 palack „extra” bort. Ebből 122 üveg volt rajnai és 191 üveg az Arad környékén termő ménesi, 224 pedig a gróf muraközi szőlőhegyeiről származott. De volt eredeti pezsgő 16, sőt az uradalom saját gyártású pezsgője 25 üveggel. Az italok sorát 11 üveg rum, 26 üveg likőr, 23 üveg arak, 10 üveg köményvíz és 11 üveg „mustárvíz” mellett 310 l szilvapálinka, 18 üveg barack-, és 16 üveg cseresznyepálinka zárta; 121 litert seprűnek tartottak meg. – S a gyomrok egyensúlyának helyreállítására 918 liter borecet és 10 üveg savanyúvíz szolgált.

A jegyzék első tanulsága, hogy ez a nagybirtok bőségesen el tudja tartani gazdáját. Második tanulsága, a grófi étrend differenciáltságára és változatosságára utaló széles választék, bár a nagy fényűzésre valló egzotikus cikkeket nélkülözte. Igaz, a napóleoni háborúk korában az angolok kontinentális blokádja elzárta Európától a távoli földrészek egzotikus fűszereit, élelmiszereit, így a nádcukrot is: nem is tudjuk, hogy a 19 kg cukor nádcukor volt-e – ekkor igen drága csempészáru – vagy az akkor feltalált répacukor? S amit végleg nem tudunk megállapítani, csupán feltételezhetjük: nyilvánvalóan a népes grófi udvar hierarchiájának különböző fokozatain más-más arányban részesedtek a készletekből. A „cselédbor” külön említése önmagában is erre utal – és nyilván eltérő volt a savanyú káposztát és a kávét fogyasztók köre is.

Amikor a Balaton parti palota megújult termeiben sétálva a hajdani élet emlékeit felidézzük, nem feledkezhetünk el arról, hogy lakóinak életében ugyanúgy fontos részt képezett az íz, a zamat, az étkezési szokások, mint napjainkban.


1. Ezereskapitányok arcképcsarnokaGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEINK

BÁNKÚTI Imre

Ezereskapitányok arcképcsarnoka

1966-ban a Magyar Nemzeti Múzeum a sárospataki Rákóczi Múzeum részére 12 kisméretű, 38,5x28 cm nagyságú olajképet vásárolt, amelyek a 17–18. század fordulójának viseletében férfi portrékat ábrázoltak. A képek igen elhanyagolt állapotban voltak, a festékréteg elsötétült rajtuk, s nyilván későbbi időpontban, kartonlapra húzták át őket, meglehetősen dilettáns módon. Tíz portré hátlapján az ábrázolt személy neve volt olvasható, megállapításunk szerint 15. század végi kézírással.

A képekre vonatkozó első információkkal az eladó, a Turcsányi család egyik idős tagja szolgált. Szerinte a képek Rákóczi hadseregének brigadérosait ábrázolják, készítőjük ismeretlen festő volt, aki az 1708-i sárospataki országgyűlés alatt lefestette az ott jelenlévő tisztek egy csoportját. Elmondotta azt is, hogy az arcképcsarnok eredetileg 20 képből állt, de 8 kép őrzési helyéről, a vízivárosi plébánia épületéből 1945-ben, az ostrom viszontagságai közt elveszett. A későbbi rendőri nyomozás eredménytelen maradt. A családi hagyomány hitelességét támogatta az a tény, hogy a tulajdonos a képekkel együtt 12 széket is vételre ajánlott fel, amelyeket szerinte maga Rákóczi Ferenc fejedelem adott nászajándékba a Turcsányi család egyik tagjának, aki a kuruc hadseregben szolgált.

A múzeum munkatársai ezután valóságos nyomozómunkába kezdtek, hogy a képek keletkezését és sorsát tisztázzák.

Mindenekelőtt megállapítottuk, hogy a kuruc hadseregben valóban szolgált egy Turcsányi László nevű tiszt. Pályafutása meglehetősen változatos volt, de ami a lényeg: Rákóczi valóban ismerhette őt közelebbről is. Fiatal korában Rákóczi mostohaapjának, Thököly Imrének „bennháló inassa” volt, mint Bercsényi írta róla. Tehát ekkor kerülhetett közelebbi ismeretségbe Rákóczival, ami a nászajándékot megmagyarázhatja. 1704-ben Érsekújvárról kiszökött a kurucokhoz és Szinay Mihály hajdúezredében lett őrnagy (főstrázsamester), de 1705 júniusában, a Dunaföldvár körül folyó harcok közben visszaszökött a császáriakhoz. Ekkor már családos ember volt. 1709–1710-ben viszont ismét a kuruc hadseregben találjuk, vicecolonellusi (alezredesi) rangban egy hajdúezred élén áll. 1710-ben Karolyi Sándor parancsára katonai erővel szedi ki Szabolcs megyében a hátralékos hajdú újoncokat, s emiatt a megye panaszt emel ellene a fejedelemnél.

Közben előkerült 1886-ból is egy adat, amely azt bizonyította, hogy a festmények ekkor már a Turcsányi család birtokában voltak. Buda visszafoglalásának 200. évfordulójára ugyanis nagy történet kiállítást rendeztek, amelyen a katalógus 621. tételszáma alatt szerepelt: „Húsz 17. századbeli ismeretlen előkelő magyar mellképe olajba festve. Állítólag Rákóczi bajmóci várából erednek s Bercsényi gróf készítette”. Tulajdonosok ekkor Turcsányi Ödön volt (a család egyébként Bajmóc környékén volt birtokos.)

Természetesen magukat a képeket is vallatóra fogtuk. Az ábrázolt személyek viselete egyértelműen a 17–18. század fordulójára utalt, de minthogy abban az időben a nemesi és magyar katonai viselet szinte azonos volt, nem lehetett kétséget kizáróan megállapítani, hogy katonákról van-e szó. A képek hátára írt nevek már több útmutatást adtak. A 12 kép közül csak kettő nincs névvel ellátva.

A tíz név a következő: id. Borbély Gáspár ezereskapitány; Csery Imre hadsegéd; Géczy Gábor ezereskapitány; Ibrányi László ezereskapitány; Csajághy János brigadéros; Berthóti Ferenc kassai vicegenerális (meghalt 1710-ben); Dabasi Halász Péter ezereskapitány; ifj. gróf Barkóczy Ferenc ezereskapitány; Varga Pál Szabolcs megyei főhadnagy; báró Zay András ezereskapitány. Ezek szerint a képek valóban Rákóczi tisztjeinek, mégpedig a második vonalbeli parancsnoki garnitúra egyes tagjainak portréi. Az ismeretlen művész az ábrázolt személyek karakterisztikus bemutatására törekedett, ami valószínűvé teszi, hogy eredeti után dolgozott.

A képeket Sárdy Lóránd festőművész restaurálta.

2. Képek





Documents

tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1979-01 História 1979-01 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó