és az Ezernevű

9. rész

J. K. Rowling nyomán Írta: Juhász Roland

Minden jog J. K. Rowlingot és a Bloomsbury Publishing Plc-t illeti. Nincs anyagi részesedésem.

Székesfehérvár, 2009

roland.62442@gmail.com

Tartalom

Az utolsó halálfaló4

Nurmengard13

Váratlan segítség22

A hentesüzlet34

Az első csapda48

Sorsleső61

A második csapda77

A mágia felső korlátai92

Draco ajánlata108

A párbaj122

Túl a falakon137

A vadon150

A dementorok titka163

Madárdal178

Szellemek Pallosa192

A főnix és gazdája205

Újra a Szent Mungóban222

A harmadik csapda236

Irony és Moebius252

A Herceg visszatér265

Visszatérés a Világ Tetejére280

A lázadás293

Az elsőszülött307

Harry és az Ezernevű323

Arctalanok338

A vég kezdete354

- Első fejezet -Az utolsó halálfaló

Balordo úr máris tíz perces késésben volt munkahelyéről, s éppen ezért igencsak szaporán szedte kurta lábait. Egyik kezével csatos táskáját lóbálta maga után, másikkal pedig kalapját próbálta fején tartani, miközben átvágott a galamboktól és turistáktól zsúfolt téren. Nyár közepe lévén minden utcasarok és sikátor tömve volt bámészkodó, fényképezkedő emberekkel, akik ráadásul nem is egymagukban, de húsz-harmincfős csoportokban őgyelegtek mindenfelé.

Mr Balordo nem szerette a turistákat, akik ellepték gyönyörű városát, és a több száz éves műemlékek közt úgy mozogtak, mintha olcsó kiállítási darabokat szemlélnének.

· Hm, szép, igazán szép… - ilyen és ehhez hasonló hümmögésekkel kísért bólogatásokkal találkozott mindenfelé, amit általában egy-két családi albumba való mosolygós fotó követett, majd néhányszáz líra elköltése a legközelebbi emléktárgy-boltban. Mr Balordo a nyakát tette volna rá, hogy a turisták közül holnap már egy se fog emlékezni a pompás Pesaro-palota tervezőjére.

· Átkozott muglik… - nyögte Balordo, és beslisszolva egy csodák-csodájára néptelen sikátorra nyíló kapualjba, megtörölte izzadó homlokát.

Hiába, a nyári tömegnyomorban még a varázsló is kénytelen gyalog járni munkahelyére, mert a legközelebbi hely, ahol mugli szemektől védve hoppanálni lehetett, a kizárólag boszorkányok és varázslók számára fenntartott Dionusos-étteremlánc egyik épületének kerthelyisége volt, a város másik végében. A tulajdonos azonban érthető okokból nem vette jó néven, ha a Mágiaügyi Tanács minden hivatalnoka az ő vendégei körül hoppanál, jelentősen rontva ezzel az étterem kényelmét.

De hát nem volt mit tenni, a tanácskozás rövidesen elkezdődik, neki pedig muszáj ott lennie… Balordo úr eltette zsebkendőjét, megigazította nadrágját terjedelmes pocakján, és átvágott a kihelyezett figyelmeztető tábla szerint bontásra ítélt épület földszintjén, mely kongott az ürességtől. Otthonosan mozgott, s gyorsan megtalálta, amit keresett: egy korhadt ajtót az egyik hátsó szobában, mely tele volt bontási törmelékkel. Csatos táskájából vékony fapálcát húzott elő, s háromszor rákoppintott vele az ajtóra, mire az nyikorogva kitárult, s felbukkant mögötte egy méretes, üvegfalú felvonófülke.

· Jó napot!

Az ajtón épp belépni keszülő Balordo csaknem hasra esett az ijedtségtől, mikor meghallotta a hangot a háta mögül.

· Jaj, ne haragudjon, hogy megijesztettem – szabadkozott egy leány angolul, aki kis híján szívrohamot okozott a varázslónak, s közelebb jött a szobában. – A VNSZ épületét keresem, ugye jó helyen járok?

Mr Balordo csak bárgyún pislogott – a lány ugyanis, aki a frászt hozta rá, káprázatosan szép volt. Ezt már akkor is észrevette, mikor megakadt rajta a szeme a Dionusosban. Akkor úgy haladt el a bárpultnál pitypanglevet kortyolgató lány mellett, hogy minél jobb rálátása legyen a lenge ruha alatti domborulatokra.

· Ööö… igen… ez itt az… Ööö… Hova szeretne menni, kedves? – nyögte ki végül, mihelyt sikerült elszakítania tekintetét a lány hófehér dekoltázsáról.

· A tárgyalásra jöttem – úgy tudom, rövidesen kezdődik. Hoztam néhány dokumentumot Mr Modestónak a… - itt titokzatoskodva lehalkította a hangját –… Durmstrang-incidenssel kapcsolatban.

Balordo újabb bárgyú pillantást eresztett meg. A Durmstrang Akadémián két hónappal ezelőtt történt események nemzetközileg felborzolták a kedélyeket a varázslóközösségekben. A Trimágus Tusa harmadik fordulóján ugyanis rejtélyes feketemágusok lemészárolták az iskola tanári karának nagy részét, s a meghívott vendégek közül is többen odavesztek. A norvég mágiaügyi hatóságok nyomozati titoknak minősítettek minden az esettel kapcsolatos információt, de így sem lehetett megakadályozni néhány zaftos szóbeszéd elterjedését. Beszélték ugyanis, hogy az esetért a Durmstrang félvér igazgatója, Maude Moloh volt a felelős, aki szabad bejárást biztosított egy fekete mágusnak az iskolába, hogy együttes erővel rátegyék a kezüket az ott elzárt sötét tárgyakra. Az iskola diákjai egyöntetűen azt vallották, hogy csak Ursula Ulatov, az egykori igazgatóhelyettes és jelenlegi igazgatóasszony bátor fellépése következtében nem történt még nagyobb katasztrófa.

· Uram? Uram, jól érzi magát? – szólongatta a lány.

Mr Balordo felocsúdott, és gyorsan összekapta magát. Megint azt vette észre, hogy a lány lenge nyári ruhájából előbukkanó formás combokat bámulja.

· Ööö… hát persze, csak… tudja, a meleg – motyogta, s megint megtörölte izzadó homlokát.

· Igen, rekkenő hőség van, nem igaz? – legyezgette magát a lány. – Jobb is lenne gyorsan lemenni a hűvös alagsorba…

Balordo nyomban a fejéhez kapott a finom célzást hallván, s rápillantva vekkerére, tudatosult benne, hogy már negyed órája ott kellene lennie, és a tárgyalás alig öt perc múlva kezdődik is.

· Atyaég, elkésünk! Erre tessék, kisasszony – mutatott neki utat gálánsan Balordo, nem minden hátsó szándék nélkül. Ahogy a lány belibbent előtte a liftbe, ő jól megnézhette magának hátulról. - A nevem amúgy Luciano Balordo, de szólítson nyugodtan Luciónak.

· Nagyon örülök, Lucio – nyújtott felé kezet a lány. – Ginevra Weasley.

Nocsak, egy Weasley! – gondolta Balordo. Hallott már erről az angliai varázslócsaládról, akik olyan jelentős szerepet játszottak a magát Sötét Nagyúrnak nevező feketemágus legyőzésében. Emlékezett rá, hogy a család egyik fiúgyeremeke az egyik legfiatalabb varázsló a történelemben, aki megkapta a Merlin-díj arany fokozatát…

A liftben felcsendült egy monoton tájékoztató-hang:

· Üdvözöljük a VNSZ Mágiaügyi Tanácsának B épületében. Kérem, vessék alá magukat a biztonsági ellenőrzésnek…

Ami abból állt, hogy a két utasnak nyugodtan kellett állnia egyhelyben, mialatt aranyszínű ragyogás töltötte be a fülkét, mely mintha a tükrökből áradt volna.

· Köszönjük. Tájékoztatjuk önöket, hogy a VNSZ Mágiaügyi Tanácsának B épületében való látogatásuk során nyomjel kíséri figyelemmel az önök tartózkodási helyét, és mágikus tevékenységüket. Az épületben tilos a dohányzás, valamint minden tűzzel kapcsolatos mágia gyakorlása. Megértésüket köszönjük.

Mr Balordo türelmetlenül dobolt a cipője talpával, a vörös hajú lány azonban a késés ellenére nyugodt, sőt, derűs arcot vágott.

· Kérjük, nyomja meg a kívánt emelet gombját. Első emelet – Nemzetközi Máguskapcsolatok Főhivatala. Második emelet –

Balordo úr nem várta végig a tájékoztatót, nyomban rácsapott a hetes gombra. A lift hangtalanul elindult, s rövidesen csengő jelezte, hogy megérkeztek.

· Hetes szint – Nemzetközi Bíróság, tárgyalótermek – jelentette be a hang.

Az ajtó félrecsúszott, és a vörös hajú lány kilépett rajta, nyomában Mr Balordóval, aki munkája helyett még mindig a lány ringó csípőjére és lépteire táncoló hajára koncentrált. Emiatt először nem is vette észre azt a rengeteg boszorkányt és varázslót a folyosón, s bele is gyalogolt felettese hátába, aki erre ordibálni kezdett vele. Mire sűrű bocsánatkérések közepette átadta neki a csatos táskában hozott iratokat, a lánynak már nyoma veszett a tömegben, ő pedig újra verejtékben fürdött, amire felettese sem felejtette el emlékeztetni, a penetráns hónaljszaggal egyetemben. Így hát Balordo fogta magát és bedöcögött a legközelebbi mosdóba, helyrehozni megtépázott külsejét…

Ginny elszántan nyomakodott keresztül az emberáradaton egy deres halántékú, kecskeszakállú varázsló felé, aki népes csoport közepén állt elegáns talárjában, sétapálcával a kezében. Ginny hallotta olasz hadarásukat, melyből ugyan egy kukkot sem értett, de bízott benne, hogy meg tudja értetni magát a VNSZ főmágusával.

A VNSZ, vagyis a Varázslók Nemzetközi Szövetsége az országok mágiaügyi kormányzószerveinek vezetőit magába foglaló intézmény volt, melynek jelenlegi elnöke az olasz mágiaügyi miniszter, Benedetto Modesto volt. Ginny ezt nem mástól, mint egykori roxforti tanárától, John Eakle-től tudta, aki maga is sokat dolgozott Modesto úr keze alá.

Már csak pár ember választotta el őt a varázslótól, mikor megkerülve az elmélyülten beszélgető német konzult és asszisztensét, valaki karon ragadta.

· Ginny, te meg mi a csudát keresel itt? – nézett rá Kingsley Shacklebolt gyanakvóan.

A lány dacos-dühös képpel meredt vissza a brit mágiaügyi miniszterre. Nem rejtette véka alá, hogy egyáltalán nem kedveli a pasast.

· Mit gondolsz, mit keresek? – vágott vissza paprikásan, és kirántotta a karját a férfi kezéből. – Próbálok tenni valamit, ha te már nem csinálsz semmit!

· Mi az, hogy nem csinálok semmit? – Kingsleynek rosszul esett a hangnem, ahogy a lány beszélt hozzá. – Szerinted miért vagyok itt éppen?

A lány nagyot sóhajtott, és eltűrte vörös haját az arcából.

· Azért vagy itt, mert Benedetto iderendelt – mondta ki a nyilvánvaló igazságot. Nagyon jól tudta, hogy Shacklebolt a füle botját se mozdította, hogy megtalálja Harryt, Ront és Hermionét, vagy akár John Dawlisht, akit szintén nem láttak a Durmstrang-incidens óta.

Barátja, testvére és legjobb barátnője azért mentek el titokban a Trimágus Tusa harmadik fordulójára, hogy visszaszerezzék a láthatatlanná tévő köpenyt, amit titokzatos álarcosok loptak el tőlük, nem is akárhogyan. Az otthon, ahol felnőtt, ahol a gyerekkorát töltötte, nem volt többé, romhalmazzá vált…

Ginny tudta, hogy a három jó barátot nem csak a köpeny visszaszerzése izgatta, vagy az eltűnt Diggory-fiú ügye, ami Harry és Ron legelső aurori munkája volt, de a bosszú is nagy szerepet játszott abban, hogy jó pár törvényt megszegve eljussanak a Durmstrang

Akadémiára. Hogy a verseny során mi történt pontosan, azt senki ember fia nem tudta megmondani. A túlélőket csaknem egy teljes hónapig tartották védőőrizet alatt a norvég mágiaügyi hatóságok, kihallgatás címén, azonban mikor végre hazaértek, csak annyit tudtak közölni, hogy minden emléküket törölték azok, akik azt a borzalmas vérengzést elkövették. Ginny még személyesen is elment Dennis Creevyhez, de ő sem tudott segíteni Harry, Ron és Hermione hollétét illetően.

Aztán június vége felé megint felbuzdultak a kedélyek: ráakadtak McGalagony professzorra a Szahara kellős közepén – méghozzá életben. A roxforti igazgatónő szörnyű állapotban volt, ájultan, csonttá fogyva, és vészesen kiszáradt állapotban hozták Londonba, a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba, ahol azóta is ápolják. Ginny többször is meglátogatta, virrasztott az ágya mellett, de hiába volt a híres-neves gyógyítók minden igyekezete, McGalagony azóta sem ébredt fel.

Ezek, és a norvég és német hatóságok tehetetlensége drasztikus lépésekre sarkallta Ginnyt. Mindent elmondott John Eakle-nek a történtekről, azt is, hogy Harry az ő alakját felvéve ment el a Trimágus Tusára. A professzor nem kapott dührohamot, épp ellenkezőleg: segítőkészen felkészítette Ginnyt, hogy a létező legmagasabb szinten, a VNSZ Mágiaügyi Tanácsában folytassák le a vizsgálatot a Durmstrang-incidenssel kapcsolatban.

Kingsley nagyot szusszant mérgében, és sértődötten kihúzta magát.

· Mindent megtettem Harryékért, de a Durmstrang nem az én hatásköröm – szólt halkan, majd körülnézett Ginny feje fölött. – Itt van Ulatov professzor is. Ez igazából az ő meghallgatása…

Ginny nagyon jól tudta, hogy miről szól ez a mai tárgyalás – amit Kingsley nem tudott, az az, hogy Eakle professzornak köszönhető, hogy a Mágiaügyi Tanács összehívta az érintett minisztereket.

· Ginny… – szólt hozzá Kingsley, mikor a taláros varázslók sorban elkezdtek bevonulni a terembe, de mielőtt a miniszter befejezhette volna, a lány már el is tűnt mellőle.

Ginny gyorsan utolérte Modesto urat, aki még hátra maradt társalogni egy apró öregasszonnyal – akiről Ginny tudta, hogy nem más, mint Ulatov professzor, a Durmstrang új igazgatónője – és magabiztosan elé toppant, mikor már indulni készült.

· Ne haragudjon, Modesto úr, zavarhatnám egy percre? – csicseregte neki bájos mosollyal az arcán.

· Sajnálom, kisasszony, de a meghallgatás máris kezdődik, és…

· Igazán nem tartanám fel sokáig – vágott bátran a szavába, amit Modesto egy goromba pillantással jutalmazott. – John Eakle küldi ezt önnek!

Modesto összeráncolt homloka nyomban kisimult Eakle nevét hallván, s máris sokkal készségesebbnek mutatkozott, ahogy átvette Ginnytől a felé nyújtott mappát.

· Persze, persze… John írta, hogy jönni fog – dünnyögte a varázsló. – De megtudhatnám, hogy mennyiben kapcsolódik mindez a Dursmtrang-incidenshez?

Ginny bizalmasan közel hajolt hozzá.

· Mindenben, uram. Itt van minden leírva egy társaságról, akik úgy nevezik magukat, hogy a Negyedik Torony Köre. A testvérem és a barátaim miattuk keveredtek bele a Durmstrang- incidensbe, és az eltűnésük, meg a gyilkosságok összefüggésbe hozhatók ezzel a csoporttal.

Modesto egy pillanatig döbbenten bámult Ginnyre, aztán belelapozott a dossziéba. Ulatov professzor érdeklődve figyelt pár lépésre tőlük.

· Miféle ez a Negyedik Torony? – dünnyögte a főmágus halkan, és kicsit arrébb terelte Ginnyt a tárgyalóterembe igyekvők közeléből.

· Egy tudóstársaság, amit Dumbledore alapított Gellert Grindelwalddal együtt. Mr Eakle szerint azonban Grindelwald más utakat járt be, miután az ő és Dumbledore útjai különváltak. Mr Eakle szerint nem kizárt, hogy a Negyedik Torony Köre nem más, mint maga a belső kör.

Modesto tátogott döbbenetében.

· Miért nem mutatta meg mindezt Kingsley Shackleboltnak? – kérdezte inkább érdeklődő hangnemben, mintsem számonkérőn.

· Azért, mert a Negyedik Torony nem csupán egy minisztérium gondja lehet. Ők mindenkire veszélyt jelentenek, ezt bebizonyították a Durmstrangban…

Benedetto Modesto gondterhelten fújt egyet, és ujjaival csipkedni kezdte hegyes szakállát. Végül így szólt Ginnyhez:

· Tudja mit, kisasszony? Várja meg itt a meghallgatás végét, utána még beszélünk erről a Negyedik Toronyról. És azt hiszem, küldök egy baglyot Johnnak is…

A főmágus megköszönte Ginnynek a híreket, és bevonult tanácsadói élén a tárgyalóterembe. Ulatov professzor ment be utoljára, mögötte becsukódott a dupla szárnyú tölgyfaajtó. A folyosó elcsendesedett, Ginny pedig szorongva nézett a zárt ajtókra.

Percekig csak állt egyhelyben, végül kényelembe helyezte magát az egyik bársonyszékben, amin két tárgyalás közt a VNSZ hivatalnokai szokták kipihenni a munka fáradalmait. Ginny kezébe temette az arcát, és megtámaszkodott a térdén.

Két hónapja tart ez a rémálom. Két hónapja várja hiába, hogy Harry, Ron és Hermione visszatérjenek. Első nap még nem félt, hiszen tudta, hogy bármi közbejöhetett, ami miatt késni kénytelenek. Csak tovább altatta Eakle-t, és türelmesen várt. Aztán megjöttek az első hírek: a Durmstrangban ismeretlen tettesek több embert meggyilkoltak, és lerombolták a Trimágus Tusa stadionját. Az újságok címoldalon hozták le a történteket, annak ellenére, hogy hetekig semmit sem lehetett tudni. Ginny úgy érezte, minden újra megismétlődik… és ez olyan félelemmel töltötte el, amit már nagyon rég nem érzett.

S nem csak őt; az édesanyja pánik-, düh- és hisztériás rohamot kapott gyors egymásutánban, mikor elmondta, mit csináltak Harryék. Édesapja nyomban összehívta a maradék Főnix Rendjét, hogy kezdjék meg a nyomozást a három eltűnt után. Kingsley csak megdöbbent, de mint mondta, sejtette, hogy Harry valami ilyesmit vett a fejébe, a két bolond barátja meg mindenben követik őt… Ginnynek kedve lett volna felképelni a minisztert.

Nyikorgás hallatszott a folyosó végén, s Ginny felkapta a fejét – nem lehet máris vége a tárgyalásnak!

A férfimosdó ajtaja nyílt ki, s Luciano Balordo totyogott ki rajta a folyosóra. Mr Balordo most sem nézett ki sokkal jobban, mint mielőtt bement, de legalább a bárgyú kifejezés eltűnt az arcáról, s átadta a helyét valamiféle közönyös ürességnek.

Balordo eldöcögött Ginny előtt, s közben valami kiesett a kezéből, egyenesen le a földre a lány orra elé.

- Lucio, elejtett valamit – szólt rá Ginny, de a férfi rá se hederített, és eltűnt egy ajtó mögött a folyosó másik végén.

Ginny furcsálkodva pislogott utána, majd fölvette a földről a valamit; egy papírgalacsin volt, amilyet órán szoktak egymásnak dobálgatni a diákok, mihelyt a tanár hátat fordított. Kihajtogatta a papírt, melyre kapkodó kézírással a következőt írták:

Ha érdekel, hová tűntek a barátaid, legyél a Margherita Pizzériában fél óra múlva.

Ginny felpattant a székről, kalapáló szívvel Balordo után rohant, és feltépte azt az ajtót, ami mögött a varázsló eltűnt. Az csak egy újabb folyosó volt, hosszan kígyózva végig, jobbra- balra nyíló ajtókkal. Ginny belátta, hogy nem fogja megtalálni itt a férfit, ha ő nem akarja. Még egyszer átfutotta a rövid üzenetet. Átverés lenne? Csapda? Hermione biztosan óvatosságra intené, szinte hallotta is a hangját a fejében – „Az ellenségeink tudják, hogy te vagy Harry Potter barátnője…” De figyelmen kívül hagyni egy ilyen forró nyomot, mikor már minden remény veszni látszik, nem Weasleyhez méltó lenne.

Öt perccel később Ginny már újra a macskaköves utcákat rótta a rekkenő hőségben…

* * *

A pizzéria a város legforgalmasabb terén volt egy ősrégi, de felújított tavernában, zsúfolásig tele muglikkal. Ginny átvágott a téren, és igyekezett nem törődni az utána forduló és füttyögő fiúkkal, akik ki tudja miféle ajánlatokkal bombázták pergő nyelvükön. Ginny helyet foglalt az egyetlen szabad kinti asztalnál, rendelt magának egy pohár jeges ásványvizet, és várt.

Csak tegnap érkezett Velencébe szülei aggodalmaskodása ellenére, de máris kezdett beleszeretni a mediterrán hangulatba. Ha nem ilyen fontos és nyugtalanító ügyben járna itt, bizonyosan jó sok időt eltöltött volna városnézéssel, gondolázással, akárcsak a mugli turisták, de most nem tudta igazán értékelni a Dózse palota szépségét – most is a torkában dobogott a szíve, ha arra gondolt, hol lehet e pillanatban Harry, Ron és Hermione. Talán már nem is élnek…

· Helló, Weasley! – szólította meg egy lusta hang.

Ginny felnézett az előtte álló alakra – aztán megdörzsölte a szemét. Nem, nem káprázott a szeme, Draco Malfoy állt előtte, a maga hegyes állú, tejfölszőke, ravasz képű valójában.

· Te?! – nyögte Ginny döbbenten, majd nyomban a pálcája után nyúlt a táskája felé.

· Csigavér… – állította meg Malfoy, rászegezve a karjára terített selyemzakó redői alatt elrejtett varázspálcáját. – Nem azért hívtalak ide egy csordányi mugli közé, hogy bántsalak. Csak nem akarom, hogy kihallgassanak minket.

· Mert pont te fogod megmondani, hogy mi történt a bátyámékkal, igaz?! – ripakodott rá Ginny, nem törődve vele, hogy néhány turista feléjük fordult.

Malfoynak a szeme se rebbent, csak leült vele szemben az asztalhoz.

· Pontosan, Weasley.

· És mégis mi vinne rá téged erre a nagylelkű cselekedetre? – acsarkodott rá tovább a lány, ami már egyre több embernek kezdett szemet szúrni.

A pincér is észrevette, hogy új vendég érkezett, és elindult feléjük. Malfoy az asztal alatt szegezte Ginnyre a varázspálcát, és kényelmesen hátradőlt a műanyag székben.

· Nem a két szép szemedért, elhiheted. Nem is Potterért – neki már leróttam a tartozást, mikor kihoztam a tűzből. De a feketemágus, aki a gyilkosságok mögött áll, még rosszabb, mint a Sötét Nagyúr volt… Tűnj már innen! – hessegette el a fiú a mugli pincérnőt, aki erre sértődötten elvonult.

Ginny megrágta magában a hallottakat, aztán félrebillentett fejjel így szólt Malfoyhoz:

· És ez téged miért is zavar?

Malfoy halálosan komoly arccal válaszolt.

· Nem akarom, hogy a szüleim, vagy akár én magam még egy elmebeteg őrült játékszerei legyünk – mondta tárgyilagosan. – Hidd el, a Sötét Nagyúr visszatérése után nekünk is kijutott a rosszból.

· Jaj, de sajnállak…

Malfoy eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

· Az apám pedig sajnos túl óvatlan volt, és megint eladott minket egy feketemágusnak, annyira szabadulni akart ebből a „szép új világból”, amit te meg a pereputtyod itt építgetni kezdett. Mire észbe kaptunk, már megint ott tartottunk, hogy egy őrült parancsait kell teljesítenünk, ahol a kudarc vagy az engedetlenség nem olyan dolog, amit kétszer egymás után megtehetsz…

Malfoy szünetet tartott, Ginny pedig ezúttal nem vágott a fejéhez semmit, csupán továbbra is úgy nézett rá, mintha csak kosz lenne a cipője talpán.

· A bátyád, meg Potter és Granger élnek – tért hirtelen a tárgyra Malfoy. – Nurmengardban tartja fogságban őket egy feketemágus, akit úgy neveznek, hogy a Névtelen.

Ginny csak hápogott. Tudta, mi az a Nurmengard, mert már többen is meséltek a hírhedt börtönvárosról, mely egy rejtett földrészen feküdt, messze északra, a Jeges-tenger hideg vizében… Az ő bátyja, szerelme és legjobb barátnője azon a helyen sínylődnek már két teljes hónapja?

· Ezt komolyan mondod? – nyögte ki végül a lány. Malfoy vigyorogva felemelte az ujját.

· Várj, van még jobb is – mondta, kiélvezve szavai hatását. – A Névtelen itt van, most, ebben a városban, és az előbb találkoztál is vele… - Itt hatásszünetet tartott, majd kibökte: - A Durmstrang igazgatója, Ursula Ulatov…

· Persze! – hördült fel Ginny, és kis híján kiborította az ásványvizét. Malfoy elkapta a poharat, és felvonta fél szemöldökét.

· Nem hiszel nekem?

· Hát persze, hogy nem hiszek! – vágta rá a lány gondolkodás nélkül. Egykettőre elfutotta a pulykaméreg, ami már eddig is környékezte. – Csak úgy imperizálsz egy szerencsétlen varázslót, odadobatsz vele nekem egy papírfecnit, mint valami kutyának, iderángatsz egy mugli pizzériába, és mindenféle képtelenséggel próbálsz meggyőzni, hogy te milyen jó fiú lettél, és az a kedves, öreg hölgy, aki megmentette Dennis Creevy életét, egy romlott feketemágus!

Malfoy, miután megmentette a pohár ásványvizet, legurította a torkán, koppanva letette az asztalra, és így szólt:

· Egy: nem ő mentette meg a kis sárvérű bajnokot, hanem Granger meg Potter. Kettő: nem kedves, és a legkevésbé sem hölgy. Három: egyetlen szóval sem mondtam, hogy jó fiú

lettem… Már ha a te szótáradban a jó fiú azt jelenti, hogy imádjuk a koszos muglikat, és üljünk egy asztalhoz a házimanókkal, akár az állatok…

Ginny hallgatott, pedig ritkán esett meg vele, hogy nem jut szóhoz. Rettenetesen bizarr volt az egész helyzet: itt ül nem mással, mint a megrögzött aranyvérmániás Draco Malfoyjal egy velencei mugli pizzériában, az asztal alatt rá szegezi a varázspálcáját, és arról beszélnek, hogy hová tűnt Harry, Ron és Hermione. Ha valaki egy hónappal ezelőtt – mit egy hónappal, akár tegnap ezt jövendöli neki, alighanem azt javasolta volna az illetőnek, hogy sürgősen keressen fel egy képzett gyógyítót.

Malfoy türelmesen várt, és egy percre sem vette volna le róla a szemét. De nem úgy bámult rá, ahogyan az utcán lődörgő helyi fiatalok, vagy akár az izzadtságszagú Balordo úr, szemtelenül mustrálva az alakját… Malfoy úgy nézett rá, ahogy a ragadozó figyeli a veszélyes ellenséget.

Ginny nagyot sóhajtott, miután átgondolta a hallottakat.

· Ha igazat mondasz, és ez a… Névtelen itt van, akkor ezt sürgősen el kell mondanunk Benedetto Modestónak… - (Malfoy már akkor rázta a fejét, amikor a lány még be sem fejezte a mondatot.) - Akkor elfogják Ulatovot, és te is meg a bátyámék is szabadon… Mit rázod a fejed?

· Kizárt dolog. Weasley, nem fogtál fel semmit abból, amit mondtam? – sziszegte a fiú. – Ha a Névtelen csak megsejti, hogy leleplezték, vérfürdőt csinál itt mindenki előtt, és a szüleimet is megöli.

· Egyedül elbírna egy rakás varázslóval? – kérdezte kétkedve Ginny. Malfoy széttárta a karját.

· De régen volt már a roxforti csata! – sóhajtotta. – Ennyit felejtettél már azóta, Weasley? Ginny arca egy csapásra elkomorult.

· Semmit sem felejtettem.

· Akkor tudhatnád, hogy nem ajánlatos szemtől szembe menni az olyanokkal, mint a Sötét Nagyúr. Hacsak nincs a hátad mögött egy hadsereg…

Malfoy megeresztett egy lusta vigyort, mikor Ginny beletörődve bólintott.

· Arra is megkérnélek – folytatta a fiú –, hogy ne menj vissza a Tanács épületébe, nehogy összefuss a Névtelennel. Ha csak ránézel – márpedig biztosan a szemébe néznél – egy pillanat alatt rájönne, hogy leleplezted, és akkor csúnya dolgok történnének.

· Akkor mégis mit csináljak? – fortyant fel Ginny, és ingerülten rácsapott az asztalra. – Üljek otthon a fenekemen?

Több vendég bosszúsan ciccegett a hangoskodás miatt. Egy termetes turista, aki hawaii mintás inget és halásznadrágot viselt, felkelt a szomszédos asztaltól, és odalépett Malfoy széke mögé.

· Minden rendben, kisasszony? – kérdezte a férfi öblös hangján, telt texasi akcentussal. Ginny vetett egy pillantást Malfoyra. A fiú a higgadtság szobra volt.

· Persze, minden rendben… - motyogta végül a lány.

· Zaklatja magát ez az alak? – nézett le a nagydarab ember a cingár szőkére.

Nahát, gondolta meglepetten Ginny, hiába ő a hangoskodó, mégis mindenki nyilvánvalónak tartja, hogy a csendes szőke fiatalember a zaklató fél. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy igennel feleljen a lovagias kedvű turistának, csupán hogy visszavágjon Malfoynak a leégett

Odúért – biztos volt benne, hogy Malfoy nem merné használni a varázspálcát ennyi ember előtt.

Aztán észrevette a fiú arcán az önelégült vigyorgást, és már nem is volt olyan biztos a dolgában. Malfoy tényleg képes lenne megátkozni egy muglit a nyílt utcán, több száz ember szeme láttára? Talán mégsem kellene kipróbálni…

- Nem, semmi probléma – válaszolta végül, de a férfi nem akaródzott elmozdulni a helyéről.

· Semmi gond. Köszönöm – tette hozzá nyomatékosan.

A turista elballagott, visszaült felesége és gyerekei mellé, és a továbbiakban nem foglalkozott problémás asztalszomszédjaival.

· Nahát, Weasley, beparáztál, hogy szétrobbantom a teret? – nyekeregte Malfoy. Látszott rajta, hogy jót mulatott az iménti közjátékon.

· Tőled minden kitelik – vágta rá Ginny. Malfoy színpadiasan a szívéhez kapott.

· Ez fájt. – Aztán arca hirtelen ismét komolyra váltott, eltűnt róla a játékos gúny és megint visszaköltözött rá a ragadozó-tekintet. – Visszatérve az előző témára, mielőtt ez a grillcsirke- zabáló megzavart minket… Weasley, megértetted, amit mondtam? Nem mész vissza az épületbe, nem mondod el senkinek, amit mondtam.

Megvárta, amíg Ginny bólint, aztán folytatta.

· Ez a dolog sokkal többről szól, mint Potterékről. Ha nem teszünk valamit sürgősen, a Névtelen nagyon hamar nagyon nagy hatalomra fog szert tenni. Akár egy éven belül ott tarthatunk megint, mint a Sötét Nagyúr idejében…

Ginny itt a szavába vágott:

· Mondd csak, miért szólítod még mindig „Sötét Nagyúrnak”? Malfoy egy pillanatig hallgatott.

· Én vagyok az utolsó halálfaló, Weasley. Granger emlékeztetett rá, mikor legutóbb találkoztunk… Sosem fogok szabadulni attól, amit kaptam tőle.

· Na és az apád? – kérdezte Ginny, félig elmerengve a talányos válasz fölött.

· Az apám kegyvesztett lett. A Sötét… - egy pillanatra elakadt, és nyelt egyet, mielőtt folytatta volna. – Voldemort elvette a pálcáját és a becsültét. Nem volt többé halálfaló… Talán ezért is kereste annyira egy másik nagyúr kegyeit. Hiába figyelmeztettem…

Megköszörülte a torkát, majd felkelt az asztaltól, ügyelve rá, hogy pálcája végig a zakó takarásában legyen.

· Meglátom, mit tehetek Potterékért. Ha kitaláltam valamit, üzenek neked… - szabad kezével a zsebébe nyúlt, és hanyag mozdulattal odadobott Ginny elé az asztalra egy aranygalleont. – Nesze. Ezen keresztül fogok üzenni. Ha kedves neked a bátyádék élete, megfogadod, amit mondtam. Most pedig menj haza…

Malfoy köszönés nélkül távozott, mielőtt Ginny még egy szót szólhatott volna hozzá. Hamarosan elnyelte a téren hömpölygő turisták tömege, Ginny pedig magára maradt az üres ásványvizes pohárral, a csillogó pénzérmével, és összezavarodott gondolataival.

- Második fejezet -Nurmengard

Harry Potter kinyitotta a szemét. Már hetek óta ugyanaz a visszataszítóan koszos helyiség képe fogadta újra meg újra, valahányszor felébredt reggel – már ha egyáltalán reggel volt. Harry teljesen elvesztette az időérzékét; a folyamatos félhomály miatt alig tudta megmondani mikor van reggel és mikor este, a napokat pedig nem számolta.

Most is ugyanaz keltette fel, mint minden nap: a kényelmetlenül kemény fekhelytől megfájdult a háta, és úgy érezte, mintha szoborrá merevedtek volna a tagjai a hidegben. A trapéz-formájú rácsos ablakon hideg szél fújt be, melyen csak vajmi keveset csillapított a szobában érezhető légfűtő-bűbáj, ami csak arra volt jó, hogy a fogoly ne fagyjon halálra.

A börtöncella, aminek Harry a foglya volt, a Nurmengard nevű helyen bújt meg, egy elrejtett földrészen, melyet nem más, mint a hírhedt Gellert Grindelwald, az egykori sötét varázsló emelt ki a tengerből egy olyan bűbáj segítségével, melyet azóta sem sikerült megismételnie senkinek. Grindelwald aztán felépítette az új földrészen városát, melynek a Nurmengard nevet adta, s melyet a birodalma központjául – minden boszorkány és varázsló fővárosának – szánt. Terveit azonban keresztülhúzta gyerekkori jó barátja, Albus Dumbledore, akinek jóvoltából Grindelwald maga is Nurmengard börtönében kötött ki.

Harry azt is tudta, hogy a Grindelwald nagymérvű nézeteivel mélységesen ellenkező minisztériumok és a Varázslók Nemzetközi Szövetsége az egész várost egyetlen hatalmas börtönné alakították át, és a földrészt elzárták az illetéktelenek elől. Hogy hogyan került ő ide, az hosszú történet – ha belegondolt, Harry maga is alig tudta elhinni, hogyan juthatott idáig.

A mindentől a semmiig egyetlen pillanat alatt…

Mióta először álmodott egy rejtélyes alakról, ki csuklyába és fekete talárba rejtette arcát, az események nagyon gyorsan nagyon rossz irányt vettek.

Voldemort bukása után szép lassan helyreállt az élete, ahogy azt a jóslat ígérte… „Nem élhet az egyik, míg él a másik…” Azóta alig telt el két év, és itt ül egy börtöncellában. Először elpusztult a ház, amit otthonának hívhatott, elveszítette az állását, aztán szép lassan a Halál ereklyéi is odalettek – igaz, pálcájának birtokjoga még megmaradt, de ezen a helyen nem sok hasznát veheti így, hogy nincs nála maga a pálca, ami – tudta jól – csak azt eredményezte volna, hogy megölik érte. Így, fegyvertelenül, tétlen ülve egy cellában, legalább megóvhatta a Pálcák Urát a kapzsi illetéktelen kezektől. Pont, ahogy Dumbledore is tette…

„A három közül csak egy, a legbaljóslatúbb volt nekem való…” – mondta a professzor.

Vajon ő is ilyenné vált volna? Már nem méltó többé a Halál ereklyéire, amiért nem úgy használta őket, ahogyan eddig? A Köpennyel önző módon bánt, nem osztotta meg másokkal, féltő módon ragaszkodott hozzá, pedig már jóformán hasznát sem vette. Már nem akart elrejtőzni a Halál elől. A Kővel pedig olyan gondatlanul bánt, ami megbocsáthatatlan – tudhatta volna, hiszen tettének pillanatában megfogadta, hogy soha senkinek nem árulja el, kit hozott vissza a halálon túlról.

Különös, gondolta Harry. Amíg boldog tudatlanságban használta a Halál ereklyéit, sokkalta méltóbb volt rájuk, mint azok után, hogy hallotta azokat a végtelenül büszke, dicsérő szavakat: „Te vagy a Halál igazi ura, Harry!”

A büszkesége, az önfejűsége volt az oka, hogy idáig jutott.

Harry nagyot ásított, és mélyen beszívta a szűkös helyiség poros, vérszagú levegőjét. Harry ezt gyűlölte a legjobban ezen a helyen: a mindent átható vérszagot. Mintha a fekete falakból áradna, mintha azok is élnének, egy gigantikus szervezet részeiként… Ezen a képzeten csak még inkább erősített a falakat szüntelenül ostromló tenger vad hullámainak zaja, mely egy óriás lusta lélegzetére hasonlított. Harry más körülmények között megnyugtatónak és kellemesnek találta volna ezt a hangot – néha-néha a Kagylólakban eltöltött napokat juttatta eszébe –, azonban itt, ezen az átokverte helyen még a tenger hangját is beszennyezte Nurmengard légköre. Éjszakánként ugyanis szörnyű zajok vegyültek a hullámok elringató morajába: messzi sikolyok, elnyújtott jajgatás, farkasvonyítás és vad kurjongatás hallatszott be a cellába.

A hangokból Harry másra is rájött időközben. Egyrészt már tudta, hogy a börtönváros ezen épületének ezen szintjén ő az egyetlen fogoly. Ha ételt hoztak neki, egyedül az ő cellaajtaján húzódott félre hangos súrlódással a retesz, majd a száraz kenyér behajigálása után a csizmás lábak szapora léptekkel eltávolodtak. Vízről nem gondoskodtak, bizonyára abban a tudatban, hogy a fogoly úgyis vízhez jut, ha nem akar szomjan halni: Nurmengard falait ugyanis napi rendszerességgel verte az eső, a tengeri viharok pedig mindig megszínezték a horizontot. Ilyenkor, ha esett, Harry kidugta mindkét karját az ablak rácsai között, csészét formált tenyeréből, és összegyűjtött egy kevés esővizet. A száraz kenyeret is mindig kitartotta az esőre, hogy egy kicsit megszívja magát, és rágható állapotúra puhuljon, mert mikor először próbált beleharapni a kőkemény péktermékbe, kis híján beletört a foga.

Két hónap börtönélet után Harry testalkata kísértetiesen emlékeztetett gyerekkora első tíz évére, amit a Dursley-családnál töltött. A Mrs Weasley konyhaművészetének hála felszedett kilók nyom nélkül eltűntek róla, és egykedvűen állapította meg, hogy kiálló bordáin zongorázni lehetne. Szúrós borosta borította az arcát, haja a válláig lenőtt, és a higiéniai hiányosságok miatt már az őt körüllengő szagot kezdte gyanúsítani, amiért éjszakánként elkerülik a rovarok.

Ízeltlábúakból pedig volt bőven: pókok, százlábúak, fülbemászók, svábbogarak százai voltak cellatársai. A pókokról mindig eszébe jutott Ron; kíváncsi volt, barátja hogyan tűri a fogságot, ha ilyen társasággal kell osztoznia. Hermione a százlábúaktól irtózott – ezt Harry és Ron egy tóparti vakációzás alkalmával derítették ki a lányról, aki hirtelen sikongatva felpattant a plédről, és gyorsan berohant a vízbe… Harry elképzelni sem tudta, mi lehet a lánnyal ezen a szörnyű helyen.

Ő maga csak egykedvűen bámulta a plafonon meg a falakon futkosó kis lényeket, s az éhezés első napjaiban sokkal inkább táplálékkiegészítőként kezdett gondolni rájuk, mint sem irtóztató szörnyekre. Mikor már acsargó kutyaként marcangolta gyomrát az éhség, és úgy érezte, nem bírja tovább, rávetemedett a csótány-diétára. Az első heves undor-rohamokkal kísért próbálkozás után azonban be kellett látnia, hogy a csótány rendeltetései között nem szerepel az élelmiszer gyanánt való felhasználás. Így hát maradt a kenyéren-és-vízen tengődés, és a céltalannak tűnő várakozás.

Harry felült a priccsen, és megigazította magán kényelmetlen ruháját. Egykori professzora ruhája ugyan nem volt túl szűk – eredeti viselője széles mellkassal és izmos karokkal büszkélkedhetett – azonban a nadrág szárai a térdénél voltak, az ingé pedig mindössze egy arasszal a könyöke alatt.

Felkelt, és épp elkezdte volna mindennapi teendőjét, vagyis az ablaktól a fekhelyig járkálást, mikor csoszogó léptek zaját hallotta meg a folyosón.

Biztosan meghozták az aznapi száraz kenyeret…

De nem! Az ajtón kattant a zár, s Harry ebből már sejtette is, hogy mi vár rá: megint a Névtelen lesz az, vörös talárjában, gyémánt maszkjában, hogy immár negyedszerre is megpróbálkozzon más belátásra bírni foglyát.

A fekete mágus még kétszer járt Harrynél, miután első látogatásakor dühében a falnak vágta foglyát, egy sikertelen legilimentálást követően. Mindannyiszor ugyanarról próbálta meggyőzni Harryt: vegye vissza a pálcáját, s álljon ki vele egy párbajra.

· Ha ezt megteszed, és enyém lesz a Pálcák Ura, szabadon elmehettek a barátaiddal – mondta a legutóbbi alkalommal, álarca mögé rejtőzve, furcsán selymes, lágy hangján.

Amióta lelepleződött Harry előtt, nem vette a fáradtságot, hogy Százfűlé-főzettel újra annak az apró termetű öregasszonynak álcázza magát, akit mindenki Ursula Ulatovnak, a Durmstrang igazgatóhelyettesének hitt. Harry most már tudta róla, hogy valójában férfi, és különös, nem túl férfias hangja alapján középkorú lehet – azonban azt is tudta jól, hogy külső tulajdonságok alapján megbecsülni egy varázsló vagy boszorkány korát, meglehetősen pontatlan eredményre vezethet. Annál is inkább, mert a Névtelen már Tom Denem fiatal korában nagy hatalmú mágus volt, sőt, még annál sokkal korábban is tanított a Roxfortban, mikor Dumbledore professzor még csak fiatal tanárként elfoglalta az átváltoztatástan katedráját.

· Egy okot mondjon, amiért el kellene hinnem egyetlen szavát is! – vágta rá Harry minden alkalommal, ha a Névtelen nála járt.

Azzal a Harry számára nevetséges ajánlattal már felhagyott, hogy a tanítványául fogadná őt, talán mert belátta időközben, hogy foglya a legkisebb mértékben sem érdeklődik a fekete mágia nyújtotta előnyök iránt.

· Nem vagy az ellenségem – jelentette ki erre lágyan a varázsló. – Szerencsétlen körülmény, hogy belekeveredtél abba, ami itt zajlik. Nekem csak az ereklyék kellenek…

· És minek kell az magának? – köpte a szavakat Harry. – Csak hogy még erősebb legyen? Az Voldemorton se segített sokat… A példájából tudhatná, hogy bármilyen hatalmassá is válik, mindig marad egy gyenge pontja, amit valaki egyszer biztosan megtalál… Valaki, akit lenézett, mert gyengének talált…

A Névtelen fensőbbségesen kihúzta magát, úgy nézett le a padlón kuporgó Harryre.

· Á, most saját magaddal fenyegetőzöl? – búgta vészjóslóan. Saját és a Névtelen meglepetésére Harry keserűen felnevetett.

· Én nem fenyegetőzöm – nem vagyok olyan helyzetben. Ne tőlem féljen, Anonimusz, hanem azoktól, akiken eddig átgázolt…

· Ne illess neveken, mert megbánod! – csattant fel a varázsló haragosan.

· Úgysem ölhetsz meg, Agyatlan… vagy Névtelen? Mindig összekeverem…

A szemtelenség büntetése sem váratott magára: Harry megint átélte a Cruciatus átok okozta kínszenvedést, amitől ordítva vergődött a cella poros padlóján. Néha úgy érezte, már pusztán a varázsló bosszantásáért megéri, ilyenkor azonban nem tudott másra gondolni, csak a testét szétfeszítő kínra.

A Névtelen rendkívül rosszul tűrte a kudarcot, ezt Harry hamar megtapasztalta – bár azt hiába mondta neki, hogy első alkalommal nem ő taszította ki a fejéből, és röpítette át a helyiségen kínzóját, ezt érthető módon nem hitte el neki. Pedig azért valójában valaki egészen más volt a felelős…

Valaki, aki most ott állt a cella nyitott ajtajában.

Harry rájött, hogy megint tévedett – nem az ételt hozták, de nem is a Névtelen jött hozzá.

· Itt az idő – mondta a fekete taláros fiatal fiú. – Vége a lustálkodásnak.

Nem ő volt, aki kinyitotta az ajtót, ezt Harry tudta nagyon jól, hiszen ő képtelen lett volna rá. Hallotta viszont a folyosón tovább csoszogó alak zaját.

· Mit értesz ez alatt? – kérdezte tőle Harry, és igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Leszámítva azt a rengeteg szeplőt…

A fiú nem válaszolt, csak fejével biccentett a csoszogó felé.

Harry rövid tanakodás után kilépett a folyosóra (két hónap óta először hagyta el celláját), és kiszabadítója után nézett. Egy, még nála is soványabb és sápadtabb alak vonszolta magát görnyedt, egészségtelen testtartásba meredve a fekete kövön.

· Hé, maga! – szólt utána Harry kiáltva.

Az ajtófélfának támaszkodó fiú ostobán kacarászni kezdett. Harry nem törődött vele.

· Ki maga? Miért engedett ki? – Mivel választ nem kapott, az alak után eredt. Pár pillanaton belül utol érte, s ekkor megértette – s ezzel együtt semmit sem értett…

Az ember, aki kinyitotta az ajtót, nem élt. Inferus volt, olyan, mágiával mozgásra bírt holttest, mely egy varázsló vagy boszorkány – feltehetően fekete mágus – parancsára cselekszik. De vajon ki parancsolhatta meg a lénynek, hogy szabadítsa őt ki?

Az inferus néhány lépés után megállt, aztán csak lekuporodott a fal tövébe, és bámult maga elé, üresen, lassan oszladozó szemeivel, melyekből kétes eredetű folyadék szivárgott. Harry belátta, hogy fölöslegesen próbálkozik az élőhalottal, az alighanem képtelen választ adni a kérdéseire, hiszen nincs „belül” senki, aki válaszolhatna.

Harry mély levegőt vett, és körülnézett a folyosón. Rajta, az inferuson és a nevetgélő fiún kívül egy teremtett lélek sem volt itt. Fülét hegyezte, de nem hallott lépteket, rohanva közeledő őröket, hogy visszazárják a cellájába. Minden kihalt volt.

Hirtelen szaporábban kezdett verni a szíve. Most kezdett csak tudatosulni benne, hogy végre kimozdulhatott abból az átkozott zárkából. Egész testét átjárta a remegés, zsigerei ficánkolni kezdtek a hasában, és minden porcikájában érezte az izgalmat, a feszültséget és a félelmet.

Tudta, hogy mit kell tennie, olyan világosan tudta, mintha pontosan erre készült volna. Felidézte magában a hetekkel korábbi eseményeket, mikor Hermionét, Ront és őt bezárták ide. Harry elindult visszafelé, elhaladt cellája és a jókedvű fiú előtt, és a csigalépcső felé vette az irányt. Ott megtorpant, a falhoz lapult, és fülelni kezdett.

· Fölöslegesen húzod az időt, nincs itt egy lélek se – szólt mögötte kísérője, mire ő összerezzent ijedtében.

· Most ki kérte a véleményedet, okostojás? – sziszegte Harry.

A fiú ezt láthatóan rossz néven vette, mert méltatlankodva nézett rá.

· Nem szólítanál végre a nevemen, apa? – kérte, jól kihangsúlyozva az utolsó szót. Harry elvicsorodott a megszólításra, de beletörődve biccentett.

· Hát jól van, legyen… Albus… – adta meg magát.

· Legyen inkább csak Al – vigyorgott rá amaz temérdek szeplője fölött.

Harry magában füstölögve elindult lefelé a lépcsőn, ügyelve rá, hogy ne csapjon zajt, és minden fordulónál fülelt. Szíve kihagyott egy dobbanást, mikor az utolsó lépcsőfokot is megtéve megérkezett arra az emeletre, ahol két barátját tartották fogva.

Nem bírta türtőztetni magát, kissé begyorsította lépteit, ahogy egyre közeledett Ron cellája felé. A saroktól a kilencedik… a saroktól a kilencedik – ismételgette magában Harry.

Lefékezett az ajtó előtt, és jobbra-balra eltekintve megbizonyosodott róla, hogy valóban jó helyen próbálkozik-e. Ekkor azonban szörnyű gondolat hasított belé: hiszen az ajtót mágikus úton zárták le, hogy fogja ő kinyitni pálca nélkül?! És mi van, ha Ront közben átvitték máshová, vagy…

Nem akarta tovább húzni az időt, lenyomta hát a súlyos kilincset. Csodák csodájára az ajtó engedelmesen kinyílt. Harry belesett rajta, majd sarkig kitárta.

A cella üres volt.

· Jaj ne…! – nyögte elhaló hangon.

Hát mégis megtörtént a baj! Ront átvitték valahova, akár egy másik épületbe, és neki fogalma sincs róla, hol keresse. Akárhol lehet a városban, és ez – a nurmegardi fekete várfalak méretét figyelembe véve – igencsak nagy területet jelentett.

· Menj tovább! – javasolta Al, mikor hangtalanul megjelent mögötte, megint csak ráijesztve Harryre. Ő maga olyan elkeseredett volt, hogy ezúttal nem gorombította le a kotnyeles fiút, hanem megpróbálta összeszedni magát.

Nyugalom, ne ess pánikba! Lehet, hogy csak rosszul emlékszel a cellára…

Mielőtt azonban megbizonyosodhatott volna erről, hangos kiabálást hallott a folyosó végébe vágott trapéz alakú ablakon beszűrődni. Harry óvatosan, a falhoz lapulva közelebb araszolt az ablakhoz, Al zsebre tett kézzel sétált utána, mint egy nézelődő.

Az ablak a börtönépület előtti utcára nyílt, ahol néhány összeverődött ember veszekedett valamin jó hangosan. Ahogy Harry jobban megnézte, azt is láthatta, hogy min kaptak össze: egy testes férfi a kezében lóbált egy sötétzöld tollú, döglött madarat, ami leginkább egy furcsa keselyűre emlékeztetett. A körülötte lévők azt próbálták meg elvenni tőle, ő azonban nem hagyta magát.

Az egész lökdösődéssel kezdődött, végül a nagydarab férfi képen törölte egyik támadóját a döglött madárral, mire azonnal heves verekedés bontakozott ki. Valamelyik zsebből egy kés is előkerült, s a férfi hamarosan a földön fetrengett jajgatva, hasán csúnya, szúrt sebbel. A tolvajok elvették a zsákmányt, és nyomban eltakarodtak, talán hogy osztozzanak rajta, vagy addig öljék egymást, amíg egyiküké nem lesz az egész.

Harry Al türelmetlen arckifejezése láttán döntött úgy, hogy eleget látott, és eltávolodott az ablaktól, hogy ne lássa a nagydarab ember kínlódását. Lázasan töprengett, hogy mit csináljon, hol találhatná meg Ront, de szótlan társa kimondhatatlanul idegesítette.

· Most nincs néhány hasznos tanácsod? – förmedt rá Harry, csak hogy kitölthesse valamin a dühét. Al ebből a szempontból tökéletes céltábla volt az elmúlt hetekben, valahányszor felkereste Harryt a cellájában.

· Tudod jól, hogy nem mondhatok semmit, amivel befolyásolnám az eseményeket – tárta szét a karját. – Azon felül, még én sem tudom pontosan, hogy mi hogyan történik veletek… Hiszen nem meséltél el mindent percről-percre…

· Jó, jó, ne folytasd! – szólt közbe Harry, s ebben a pillanatban Vernon Dursley-re emlékeztette saját maga viselkedése. Persze belegondolva nagyon is érthető volt, hiszen számára épp olyan bizarr gondolat volt ennek a fiúnak a jelenléte, mint Vernon bácsi számára a tény, hogy unokaöccse egy varázsló.

Al fintorogva felvonta a szemöldökét, de Harry elfordította róla a tekintetét, mert ez az arckifejezés most valaki mást juttatott az eszébe – valakit, aki jobban hiányzik neki, mint bárki a világon…

· Mi az? – kérdezte Al, Harry elmélázó arcát nézve.

· Semmi – dünnyögte, és tovább ment a folyosón.

Hermione cellája felé vette az irányt, mely a tizennegyedik volt a csigalépcsőtől… Vagy a tizenharmadik? Harry egyre idegesebb lett, ahogy közeledett feléjük, már minden óvatoskodásra fittyet hányva futott a folyosón, hogy lépéseitől csak úgy visszhangzott a kihalt épület.

Nem vacakolt keresgéléssel, sorra feltépte az üres cellák ajtaját, mindegyiket, de egyikben sem találta Hermionét. Éktelen dühében és elkeseredettségében belerúgott az egyik vasajtóba, mire az hangosan megzörrent.

Kiáltás harsant valahol – biztosan meghallották a lármát, amit csapott, gondolta Harry, de ez most a legkevésbé sem tudta érdekelni. A hajába markolva nekitántorodott a falnak, lecsúszott rajta, és összekuporodott a földön, akár az inferus egy emelettel a feje fölött.

· Elvitték őket… - motyogta. – Eltűntek…

Al megállt előtte és együttérzően, de magabiztos nyugalommal nézett le rá.

· Ne aggódj, megtalálod őket! – bíztatta Harryt. – Nem lesz semmi baj… Harry megvetően felhorkantott.

· Persze… - dünnyögte, de nem nézett a szemébe. – Neked könnyű…

· Nem mondanám – hangzott az óvatos felelet.

Harry nem tudta, mit csináljon. Nem érzett magában annyi erőt, hogy bejárja az egész istenverte gyilkosokkal és tolvajokkal teli várost. Úgy érezte, az előbbi rövidke futkorászás minden erejét elvette. Egyszerre mardosta az éhség, a fáradtság és az elkeseredettség. Az előtte álló látomás pedig a legkevésbé sem könnyítette meg a dolgát…

Albus Perselus Potter. Így mutatkozott be a rejtélyes varázsló, mikor végre levette csuklyáját, és megmutatta arcát Harrynek – az apjának. Ez már több volt a soknál, Harry első megrökönyödése után dührohamot kapott, és elkergette cellájából az alakot. Azonban a fiú csakhamar visszatért, mint mondta, azért, hogy jobban megismerje az előző Halálmestert.

Így nevezte önmagát és Harryt: Halálmestereknek. Harrynek a legkevésbé sem tetszett a szó, tudta, hogy már viselte előttük valaki ezt a címet, mégpedig nem más, mint Gellert Grindelwald. Mikor ezt Alnak is a szemére vetette, a fiú közönséges trónbitorlónak nevezte

Grindelwaldot, akinek fogalma sem volt róla, mit jelent az ereklyék birtokosának lenni, hiszen világ életében csupán egyet, a legalantasabbat tudhatta a magáénak egy időre.

Mikor Harry egy alkalommal rákérdezett, hogy ő mit tud az ereklyékről, Al elko morodott. Úgy ültek egymással szemben a félhomályos cellában, mintha kettejükön kívül senki más nem élne az egész világon.

· Mi vagyunk az egyetlenek, nincs több Halálmester. Sem előttünk nem volt, sem utánunk nem lesz más, aki összegyűjti mindhárom ereklyét – mondta akkor.

Harry azonban másra is emlékezett:

· Tévedsz – rázta a fejét, mire Al kíváncsian felvonta szemöldökét. – Dumbledore is összeszedte mind a hármat. Albus Dumbledore… – hangsúlyozta ki. – Először megszerezte a Pálcát, aztán az apámtól kölcsönkapta a Köpenyt, a Kőre ő maga bukkant rá, én pedig tőle kaptam…

· Igen, de nem volt meg neki egy időben mind a három. Nem gyűjtötte össze őket egyszerre

· felelte Al higgadtan.

· És azt honnan tudod, hogy utánad nem lesz több Halálmester?

Al szinte rögtön válaszolt, mintha már számított volna Harry kérdésére.

· Egyszerű – szólt halkan. – Ez a különös kapcsolat csak kettőnk közt áll fenn. Nincs harmadik fél. Csak mi tudunk egymással beszélni az időn át, mintha az nem is létezne számunkra. Ugyanis ezt jelenti Halálmesternek lenni: a mágia korlátai szép lassan ledőlnek körülötted… A lehetetlen lehetségessé válik. Az idő már nem szab határt. Egyszerre vagyunk itt is, ott is. Habár halandók maradunk – ezt teljes bizonyossággal állíthatom neked –, valahogy mégis szabaddá válhatunk…

· Én most épp nem érzem magam túl szabadnak – jegyezte meg Harry fancsali képpel, s végighemperedett a kemény, kényelmetlen priccsen.

Al elmosolyodott.

· Nem lesz ez mindig így. Nem elég bizonyíték az én puszta létezésem, hogy ki fogsz jutni ebből a börtönből? Ráadásul hamarabb, mint azt képzelnéd…

Ez az idő pedig most jött el, gondolta Harry, ahogy magába roskadva ült Hermione üres cellája előtt a hideg kőpadlón. Ő kijutott a cellából, és talán lenne esélye elmenekülni a városból, de Ront és Hermionét nem hagyhatta itt, arra képtelen lett volna.

Megint összeszedte maradék erejét, és felkelt a földről. Nincs más hátra, meg kell keresnie őket – ha kell, a csatornáktól a padlásokig átkutatja az egész várost. Úgy ment le a csigalépcsőkön, hogy minden egyes emeleten végigsétált, így cikk-cakkban bejárta az épületet. Amerre haladt, Ront és Hermionét szólongatta, de csakhamar bebizonyosodott, hogy a börtön kong az ürességtől. Végül megérkezett a földszintre, ahhoz az ajtóhoz, amin az álarcosok hetekkel ezelőtt belökdösték őket.

Kilépett a köd borította utcára, melyet ugyanazzal a rideg, mértani pontossággal építettek, mint Nurmengard minden részét. Az utat fedő rombusz alakú kőlapok milliméterre pontosan illeszkedtek egymáshoz, sehol sem kezdte ki őket az idő vasfoga. Csupán a mérhetetlenül sok kosz és a hegyekben álló szemét rondította el az építészeti remekművet.

· Félsz? – kérdezte tőle Al, de nem várta meg, hogy Harry válaszoljon. – Engem is kiráz a hideg ettől a helytől… Pedig ahonnan én jövök, ott ez már nem börtön.

Harry erre felkapta a fejét.

· Hanem mi? – kérdezte. Al megvonta a vállát.

· Az, aminek eredetileg is szánták – mondta. – A varázslók fővárosa.

· Mi fog itt történni? – kérdezte automatikusan Harry, de nem kapott rá választ. Továbbment, és lassan megkerülte a börtön épületét, mígnem a városfalnál lyukadt ki. Harry megtorpant.

Az utca közepén a ködön át látni vélte egy elnyújtott alakú valami körvonalait. Ahogy lassan közelebb ment, meglátta mi az: a madaras férfi feküdt ott, holtan. Segítség híján időközben elvérzett a hasán tátongó szúrt sebből, melyben gyilkosa benn felejtette a kést.

Harry szánakozva nézett végig a halotton, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán Ron és Hermione is ilyen sorsra jutottak. Meg kellett ráznia a fejét, hogy elzavarja a rossz gondolatokat.

· Mi az? – kérdezte Al, aki megint csak pár lépéssel lemaradva követte, hosszú talárját fázósan összehúzva magán, tekintet nélkül arra, hogy Harry a kinőtt ruhájában még jobban didereghet a csípős hidegben.

Harry nem válaszolt neki, helyette némi bűntudattal viaskodva átkutatta a halott zsebeit. Talált egy követ az egyik nadrágzsebében, mely vérfoltos volt (alighanem ezzel vadászta le a madarat, ami aztán közvetve a halálát okozta); az ingzsebében rálelt egy megsárgult fényképre, melyen egy kicsi lány integetett foghíjas mosollyal; a férfi nyakában pedig egy cérnára fűzött talizmán lógott.

Míg Harry keresgélt, Al egyfolytában beszélt mellette.

· Utálom ezt a helyet – dohogta. – Hideg van, büdös van, és egymást ölik az emberek… A vérfarkasokról nem is beszélve! Annyi van belőlük, hogy lépten-nyomon beléjük botlasz. Nem normális hely ez, komolyan…

· Akkor miért vagy itt? – nézett fel rá Harry. A talált holmik közül egyet sem tartott érdemesnek arra, hogy megfossza tőlük előző gazdájukat.

Szemügyre vette viszont a halottban felejtett kést, amit most rövid hezitálás után kihúzott a sebből. Egy közönséges vasdarab volt, melyet hosszadalmas munkával pengeélesre csiszoltak, a markolata pedig abból állt, hogy vastagon körbetekerték magifix-ragasztószalaggal.

· Hogy miért vagyok itt? Veled? – kérdezte Al, s közben viszolyogva figyelte Harry ténykedését, amint tisztára törli a véres kést a ruhájában. – Azért, hogy figyeljelek.

Harry erre megint ránézett, és nadrágszíjába dugta a fegyvert. Óvatosan kell majd bánnia vele – emlékeztette magát. Ha elhamarkodottan előkapja, és párharcban legyőzik, azzal a Pálca is odalesz…

· Az elkövetkezendő idők miatt nem oszthatok meg veled semmit, mert azzal akár még rosszabbá válhatnának a dolgok, mint amilyenek – folytatta Al a magyarázatot. – Te azonban segíthetsz nekem.

· Én? – adott hangot meglepetésének Harry.

· Igen – bólintott rá Al. – Azzal, hogy követlek téged, és tanulok tőled. Ezt legutóbb sajnos elmulasztottam… Nem hallgattam rád, nem láttam, milyen nehéz, amit vállaltál. – A fiú bűntudatosan lehorgasztotta a fejét, és a cipőjét bámulta. Harry most először látta úgy, mint egy kisfiút, aki rosszat tett, és most bocsánatért esedezik. – Talán eddig nem tűnt fel neked, de hozzád képest én…

· Miről beszélsz? – kérdezte tőle Harry, mikor a fiú elharapta a mondat végét. Al azonban határozottan megrázta a fejét.

· Most ne foglalkozz ezzel. Dolgod van. Meg kell keresned a barátaidat. Én itt leszek veled, de nem segíthetek semmiben…

Igen, Harry ezt megértette. Harmadéves korában volt alkalma megtanulni a saját bőrén, milyen veszélyes tud lenni, ha az ember az idővel babrál. Talán máris túl sokat tud a jövőről, talán máris megváltozhatnak a dolgok, pusztán amiatt, hogy tudja, egyszer majd ki fog jutni innen. Talán épp emiatt nem vesz észre majd egy kínálkozó lehetőséget a szökésre, amire más esetben felfigyelne…

A kijárat most ott volt tőle karnyújtásnyira. Valamilyen ösztönös indíttatásból vagy csupán szabadságvágyból a rácsos kaput vette célba, amin keresztül idehozták őket. Az őrök most nem voltak sehol.

Megállt a kapu előtt, és kezét a rácsokra fonva kibámult a háborgó tengerre. A kapun túl nem volt semmi, a kijárat magára a tengerre nyílott. Harry tudta, hogy mikor a rácsokat felhúzzák, egyúttal egy óriási, több kilométer hosszú kőhidat emelnek ki a tengerből, mely összeköti Nurmengardot a szárazfölddel. Lenézett a mélységbe, és látta a lenti sziklákat, melyeket simára dolgozott a víz évtizedes munkája.

Hideg tengeri szél borzolta Harry haját, amitől libabőrös lett csupasz karja, s tapasztalatból tudta, hogy hamarosan kiadós eső veri majd a koromfekete falakat, melyek komor őrökként strázsáltak a sziklaperemen. Harry lenyűgözőnek találta az építményt – de egyáltalán nem tetszett neki. A legjobb szó rá vitathatatlanul a félelmetes volt, és akkor még ott voltak azok a borzalmas szagok… Harry gyomra most is felkeveredett a vér bűzétől, ha óvatlanul mély levegőt vett.

· Egyet árulj el nekem – szólt hirtelen a fiúhoz, még mindig a tengert bámulva. – Ugye életben vannak? Ron és Hermione… Nem ölték meg őket, igaz?

· Hermione néni elég ügyesen gondoskodott róla, hogy mindhármótokra szüksége legyen a Névtelennek – mondta Al, Harry pedig igyekezett nem a „Hermione néni” megnevezésre figyelni.

· De mi van, ha már megtudta tőlük, hová rejtettem a Követ? – aggodalmaskodott tovább Harry. – Belőlem rögtön kiszedte azt a kis részletet, amire emlékszem…

· Hermione nénit nem olyan könnyű legilimentálni, mint egyeseket – jegyezte meg Al, enyhe gúnyos felhanggal. Harry ezúttal nem vette rossz néven a hangsúlyt; ő maga is szánalmasnak tartotta, hogy képtelen lezárni az elméjét. – Azon túl meg a Névtelen tudja jól, hogy csak addig van esélye meggyőzni téged, amíg ők életben vannak.

Harry őszintén remélte, hogy így van. Egy pillanatra behunyta a szemét, és mélyet szívott a tengeri sós levegőből, mely sokkal kellemesebb volt, mint a város orrfacsaró bűze.

· Megkérhetlek valamire? – szólt halkan, mikor végül hátat fordított a tengernek. – Ne nevezd még egyszer Hermione néninek, mert ettől a falra mászok…

Al megint nevetett egyet, s kacagásától kísérve Harry elindult az utcán be, a város mélye felé, ahol nem látott mást, csak magas, fekete épületeket, és a köd borította sikátorban osonó elmosódott alakokat.

- Harmadik fejezet -Váratlan segítség

Egyforma épületek között vezettek a nyílegyenes utcák, legtöbbje négyzetesen, valamelyik átlósan szelte át a várost, és volt egy szélesebb körút is, mely úgy tűnt, a város központja körül fut. Harry egyetlen kicsi lakóházat sem látott, minden épületen meglátszott Grindelwald megalomániája: mindegyik robusztus, magas, és fekete volt. A rengeteg szeméttől eltekintve olyanok voltak, mintha tegnap húzták volna fel őket, leszámítva azt, hogy ha volt is ablaka egy épületnek, biztosan mindet betörték.

Egy-két ház homlokzatát tízméteres szobrok támasztották alá – arctalan, stilizált emberalakok, lehajtott fejjel, széles vállukon tartva a súlyos tetőzetet. Harry felnézett az egyikre, de megborzongott a látványtól: olyan érzés volt, mintha egy óriás bámulna le az eltaposni való hangyára.

- Tényleg nem normális ez a hely – dünnyögte Harry csendesen Alnak.

A fiú azóta egy szót sem szólt, hogy bekeveredtek a házak erdejébe. Ő is ugyanúgy itta magába a város látképét – talán az ő idejében egészen másként néz ki, tűnődött Harry.

Akármennyire is érdekelte, hogy mi vár rá ebben a jövőben, ami felé most halad, tudta nagyon jól, hogy nem faggatózhat. A varázslók első számú törvénye, hogy nem változtathatod meg a történteket. Még Voldemort sem mert belepiszkálni az időbe, pedig alighanem meglett volna hozzá a hatalma, vagy ellopatta volna halálfalóival az időnyerőket a Misztériumügyi Főosztályról…

Néhány épület homlokzatán, vagy az ereszcsatornák alatt nagy, csepp alakú madárfészkek lógtak, egyikből-másikból vékony csipogás hangja szűrődött ki. Harrynek fogalma sem volt, miféle állat rak ilyen alakú fészket, de aztán az egyik utcában észrevett egy zöldesfekete tollú, girhes és rendkívül ronda madarat, ahogy a fészek felé repül.

· Augurán – szólalt meg most hirtelen Al.

· Tessék? – kérdezte Harry halkan, nehogy az egyik szemétdombnál kutakodó emberek meghallják, hogy magában beszél.

· A madár – mutatott fel az állatra a fiú. – Egy augurán. Azt hiszem, egy tojó… Aztán Harry kérdő arcára nézett.

· Hagrid mesélte – vont vállat Al. – Én is tanultam legendás lények gondozását.

· Szóval Hagridot is ismered – nyugtázta Harry, magában megint csak megemésztve ezt az abszurd beszélgetést. – Másokról is mondhatnál néhány szót. Mi történik Ginnyvel?

Al azonban megint megrázta a fejét.

· Majd máskor… - És innentől kezdve megint hallgatásba burkolózott.

Pár órás séta után kezdett körvonalazódni Harryben a város viszonylagos formája. Rájött, hogy az megközelítőleg kör alakú, s közepén, mélyen a város szívében nyúlik a legmagasabb épület az ég felé, egy négy tornyú erődítmény képében, néhány emelettel a környező házak fölé magasodva. Nem volt kirívóan magas, de érezni lehetett, hogy Grindelwald kétségkívül ezt szánta a város központjának.

Jó pár emberrel találkoztak útközben, de legtöbbjük rá se hederített Harryre. Angol szót egyszer sem hallott, minden rab németül vagy oroszul, vagy más, recsegős nyelven beszélt, melyből Harry egy kukkot sem értett – a németet és az oroszt legalább felismerte. Most szembesülnie kellett azzal, hogy nyelvismereti hiányosságai alighanem nagyban meg fogják nehezíteni Ron és Hermione keresését. Talán megpróbálkozhatna szóba elegyedni valakivel, hátha az illető beszéli az angolt, de látva a madaras férfi esetét, Harry nem mert kockáztatni.

Nem volt semmilyen terve, fogalma sem volt, mihez fog kezdeni, vagy mit fog enni, ha megéhezik – valójában már most is farkas éhes volt –, vagy hol fog aludni. Már az is megfordult a fejében, hogy éjszakára visszamegy a börtöncellába, ott legalább egyedül lehetne. Itt akármerre nézett, embereket látott; volt, hogy kis csoportokba verődve üldögéltek egy kapualjban, s voltak, akik egymagukban bújtak meg valahol a hideg elől. A házak betört ablakain néhány helyen sárgán villogó fény szűrődött ki, jelezve, hogy odabent tüzet raktak. Harry legszívesebben bement volna, hogy ő is megmelegedjen a lángoknál, de látva egy-két helyi rab arcát, inkább nem próbálkozott ilyesmivel.

Így is minden pillanatban arra számított, hogy megállítják az utcán, közrefogják, és akkor futnia kell az életéért, vagy harcolnia azzal a hegyes vasdarabbal – de eddig még senki sem jelentett fenyegetést. Harry gyanította, hogy ebben annak is nagy szerepe lehet, hogy a világnak ezen a táján nem ismerik fel őt arcvonásairól. Lenőtt sűrű haja eltakarta a homlokán virító villám alakú sebhelyet a kíváncsi szemek elől, de Harry egyéb óvintézkedést is tett, mikor egyre több ember mellett kellett elsétálnia. Az egyik „szabad” szemétdombon talált egy festékes rongyot, amivel bemázolta a homlokát – kis szerencsével a festék rászárad, és jó darabig nem kell aggódnia amiatt, hogy bárki is észreveszi a sebhelyet, még ha a szél hátra is fújja a haját.

Miközben a szemétben matatott, a kupac másik oldalán egy csontsovány öregember is kotorászni kezdett. Sorban válogatta ki mindazt, amit használhatónak talált, s Harry közben jól megfigyelhette, hogy nincs nála sem varázspálca, sem kés. Mikor végzett homloka összefestékezésével, úgy döntött, az öreg elég ártalmatlan ahhoz, hogy megpróbálkozzon egy kérdéssel.

· Öhm… Uram! – szólította meg tétován. – Uram!

Az öregember csak másodjára nézett fel rá a kotorászásból, s nyomban megdermedt, mint valami vad, ami ragadozót neszelt meg a közelben.

· Uram, érti, amit mondok? – próbálkozott Harry egy barátságos mosollyal, de nem hatott. – Nem kell félnie…

Még ki se mondta, de az öreg, meglepően fürgén szedve lábait, eliramodott. Harry tudta, hogy utolérhetné, de ha a férfi így reagált egy egyszerű megszólításra, ki tudja, mit csinálna, ha elkezdené üldözni. Emellett Al is azt a rejtélyes tanácsot adta Harrynek az eset után, hogy jobb, ha ismerőst keres inkább a városban. Harrynek fogalma sem volt, mire céloz ezzel – ugyan kit ismerhetne ezen a nyomorult helyen, a Névtelent és két elveszett barátját leszámítva?

Nem próbálkozott többet senkinél, mert úrrá lett rajta a fáradtság, és az este is lassan szürke fátyolként borult a városra. Nem sötétedett be teljesen (ennyire északon a nap soha nem nyugszik le a nyári hónapokban), de az árnyékok megnyúltak, a színek eltompultak, s az idő is érezhetően egyre hidegebbé vált. A sötétkék égen megjelentek a legfényesebb csillagok, s

furcsa, embernagyságú madarak szálltak a messzeségben, már a városfalakon kívül, ahol ki tudja milyen világ terült el...

· Nekem most mennem kell – szólt hozzá Al hosszú hallgatás után. Harry meglepődve vonta fel a szemöldökét.

· Hogy-hogy? – kérdezte kissé csalódottan, s ezen saját maga is elcsodálkozott. A fiú, akármit is gondolt róla, az egyetlen társaságot jelentette neki azóta, hogy bezárták erre a helyre.

· Nekem is dolgom van – válaszolta egyszerűen. – Tudod, én ilyenkor álmodom. Nem aludhatok mindig.

· Alszol? Hol?

· Itt, Nurmengardban, természetesen – hangzott a felelet. – Mondtam, hogy egy helyen kell lennünk, hogy lássuk egymást...

Azzal köszönés nélkül eltűnt Harry szeme láttára. Elhalványodott, majd finom füstként oszlott szét a levegőben, míg semmi sem maradt a jelenésből. Harry magára maradt a nyílt utca közepén, ahol – most vette csak észre – rajta kívül egy teremtett lélek sem volt már. Mindenki elment, bebújt a házakba, vagy a csatornába, ahol nincsen szem előtt.

Harry keresett egy eldugottabb sikátort, mely két masszív, szobrokkal alátámasztott épület között húzódott, s lekuporodott az egyik kapualjba. Rettenetesen fázott, de a legközelebbi szemétkupacból kihalászott egy viszonylag nagy vászondarabot, s azzal takarta be magát, hogy valami védje a hideg ellen.

Komolyan tartott tőle, hogy csonttá fagy az éjszaka, de nem volt mit tenni. Továbbra is biztos volt benne, hogy súlyos veszélynek tenné ki magát, mihelyt átlépné egy foglalt ház küszöbét. Ennek tanúja is volt pár órával korábban, mikor néhány alak kilökdösött az általuk birtokolt épületből egy magányos férfit. Az ilyen helyeken a rabok a túlélés érdekében bandákba, csoportokba tömörülnek, s ha az ember egyik társaságba se tartozik, sehol sem számíthat segítségre.

Hamarabb álomba szenderült, mint arra számított – azt hitte, ezen az elátkozott helyen képtelen lesz lehunyni a szemét a folyamatos feszültségtől. Ennek ellenére feje újra meg újra elnehezült, és a mellkasára bukott, míg végül feladta a küzdelmet, és elaludt.

Úgy riadt fel, hogy az álom, melyben halvány emlékei szerint egy vörös hajzuhatag játszotta a főszerepet, elillant, mintha sose lett volna, és helyette csak a valóság dermesztő hidege maradt.

- Mi ez? – motyogta Harry kábán pislogva, de aztán tudata egy szemvillanás alatt kitisztult, mikor rájött, mi az a furcsa hang, ami felébresztette.

Farkasüvöltés.

Harry jól ismerte ezt a semmivel sem összetéveszthető éji muzsikát, melyet minden holdtöltekor hallani lehetett a Tiltott Rengeteg sötéten hullámzó tömege felől. A telihold fénye alatt kószáló vérfarkasok üvöltése volt ez, s Harry azonnal felfogta, mekkora bajban van.

Pedig megmondta a kölyök, hogy itt vérfarkasok vannak, miért nem figyelt rá jobban? És ő miért nem szólt neki? Talán az lenne a végzete, hogy megmarják, és ő is egy legyen közülük. Nem, azt nem fogja megvárni!

Lerúgta magáról a vászontakarót, és kapkodva forgolódott körbe alkalmas menedékhelyet keresve. Vele szemben egy fekete ajtó sötétlett az egyik épület falában; Harry habozás nélkül odarohant, és lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Dörömbölni kezdett, de a tompa zajokból ítélve a bejáratot nem csak bezárták, de még el is torlaszolták valami nagy és nehéz dologgal.

Szinte szünet nélkül folyt a hátbozongató farkasvonyítás, s Harry már hallotta is a puha lábak szapora dobogását a kövezeten. Vajon hányan lehetnek? A hangokból ítélve nagyon sokan, gondolta Harry.

Újabb bejárathoz rohant, most az utca túloldalán, egy nagy, duplaszárnyú ajtóhoz, de ez is el volt torlaszolva. Harry kezdett komolyan pánikba esni.

- Engedjenek be! – kiablta, öklével verve a vaskos falapot. – Nyissák ki! Nyissák ki!!

Senki sem válaszolt az ajtón túlról, az utca sötétbe vesző végében pedig árnyékban bújó alakok gyülekeztek.

Harry zihálva vette a levegőt, homloka jeges verejtékben fürdött, és a szüntelen vonyítástól és éhes csaholástól libabőrös lett a karja. Talán megpróbálhatna lemászni a csatornába, gondolta, s az ötletet nyomban tett követte: odarohant az utca közepén lévő csatornafödélhez, és megpróbálta felfeszíteni azt – a súlyos vastető azonban nem mozdult. A fagy odatapasztotta, s Harry hiába feszegette a késével, az meg se moccant.

A vérfarkasok észrevették, vagy megérezték a szagát, mert elkezdtek rohanni felé. Nem kettő, nem is három, de egy egész falkányi szörnyeteg tartott pontosan az ő irányába, s Harry tudta, hogy már nem attól kell tartania, hogy megharapják, és ő is egy lesz közülük – ha ezek a fenevadak elkapják, elevenen fogják felfalni...

Nem gondolkozott tovább, ösztönszerűen cselekedett: visszarohant ahhoz az épülethez, melynek tövében megbújt, s felkapaszkodott a homlokzatot alátámasztó egyik szobor talapzatára. Tudta, hogy még nincs elég magasan, innen akármelyik szörnyeteg könnyű szerrel leráncigálja, ezért tovább mászott. A szobor szerencsére nem tükörsima felületű volt, mint a házak fala, vagy az utca kövezete, hanem mély vésetekkel, rúnaszerű formákkal gazdagon díszített. Harry ezeken kapaszkodott fel, erejét megfeszítve, fogai közt tartva a kést, mint valami kalóz, készen arra, hogy gyorsan előkapva a lába után nyúlkáló mancsok felé csapjon vele.

Mire a csapatnyi vérfarkas – legelsőnek egy óriási fehér példány – a szoborhoz ért, Harry már három méter magasan volt, de a fel-felugráló vadállatoktól annyira megijedt, hogy rögtön megcsúszott a lába, és majdnem lezuhant közéjük.

Kitartóan mászott felfelé, az ibolyakék, teliholdas égre szegezve tekintetét, kizárva fejéből az éktelen lármát, erősen koncentrálva minden mozdulatra, mert tudta, hogy egyetlen hiba is az életébe kerülhet. Sosem volt túl jó mászó, kiskorában is ő volt mindig az utolsó kötélmászásban gyenge végtagjai miatt, de most mégis rendületlenül haladt egyre feljebb és feljebb, mígnem elérte a szobor tetejét. A vérfarkasok acsargó ugatásától kísérve feltornázta magát a szobor nyaka mögötti párkányra, mely fölött a homlokzat és a tető húzódott, a roppant kővállakon nyugodva.

Annyira kimerült és rémült volt, hogy észre sem vette az itt kuporgó alakot. Talán azért, mert annak mozdulatlansága miatt Harry a szobor részének vélte azt, vagy mert a különös

figura a testét borító fekete sörtéktől szinte láthatatlan volt az épület árnyékában. Akárhogy is, Harry csak egy megvillanó sárga szempárt pillantott meg, aztán...

· ÍÍÍÍÍÍÍ! – vijjogta a lény, Harry pedig ijedtében hatalmasat ordított, majdnem lefordulva a párkányról, az odalent várakozó vérfarkasok nagy izgatottságára.

· Vííí-vííí-vííí! – rikoltozott a megzavart szörny, s Harry felé kapott vézna ujjú kezével, melyen húsz centis, pengeéles karmok görbültek.

A karmok belemartak Harry combjába, s végigszántottak rajta. A vér buzogva ömlött ki a mély sebekből, pillanatok alatt átáztatva Harry nadrágját. A lény kimászott a szobor mögötti rejtekből, s áldozata fölé ágaskodott. Rémálomszerű fekete pofája ember s madár keverékére emlékeztetett. Szájában sok, apró fog ült, orra hosszú, csőrszerű volt, sárgán villogó szeme akár egy sasmadáré. Hátán ülő hatalmas szárnyait kiterjesztette, s fenyegetően csapott velük egyet.

Harry egy pillanatig sem habozott, mint az előbb, a vérfarkasok elől menekülve: felkapta a párkányon elcsúszott kését, s fölfelé döfött vele. A penge beleszaladt a lény lecsapni készülő kezébe, átszúrva fekete tenyerét. A szörny veszettül csapkodott a szárnyával, és fülsüketítően vijjogott, rákontrázva a vérfarkasok kórusára. Harry fordított egyet a késen, majd kirántotta; a madárember felröppent a szobor tetejére, s görcsösen markolászta sérült kezét.

· Takarodj innen! – bömbölte Harry, vadul suhogtatva a késsel a lény felé. Ekkor a madárember szájából recsegő, alig érthető beszéd tört fel:

· Ezérrrt mééég megfííízetsz...! – mondta, majd hátravetődve elrugaszkodott a szoborról, és elrepült az ég felé.

Harry szétmarcangolt lábában lüktetett a fájdalom, mindkét kezével szorította, hogy elálljon a vérzés, de az csak nem akart szűnni. A marás túl mély volt: átszakítva a bőr rétegeit, a karmok három nyomban a húsig szaladtak. A szörnyű fájdalomtól könnyek peregtek Harry arcán; hátrahanyatlott a párkányon, egyik keze a mélybe lógott, másikat a tető szélén végigfutó hótörő drót köré kulcsolta, hogy le ne forduljon innen.

A vérveszteség és a kétszeres kimerültség ellenére most nem jött álom a szemére. Egy percig sem tudott pihenni az éhes vonyítástól, mely csak még vadabb és hevesebb lett, ahogy a Harry lábából szivárgó vér kövér cseppekben hullott alá az utcán gyülekező szörnyek közé...

* * *

Mire a nap újra följebb kúszott az égbolton, s a szürkeséget tompa színek váltották fel, a telihold is elhalványult, majd eltűnt. Az épület előtt várakozó vérfarkasok mindegyike visszaváltozott meztelen férfiak és nők zavarodott, kábán dülöngélő csoportjává. Úgy néztek ki, mint akik egy igencsak vad buliról ténferegnek haza.

Harry kialvatlanul leskelődött le az utcára, ahová lassan visszatértek a szemétben kotorászó, és céltalanul mászkáló, beszélgető emberek. A vérfarkasokhoz egyikük sem mert közel menni, még így sem, hogy ártalmatlan formájukban találkoztak velük. Harry látta, hogy néhányan még az övükbe rejtett összeeszkábált fegyvert (furkósbotot, vascsövet, vagy az övéhez hasonló késpengét) szorongatják, ahogy a meztelen csoport végigvonult az utcán, feltehetően vezérüket, egy, még pucéran is tiszteletet parancsóló megjelenésű, magas, őszhajú, szakállas férfit követve.

Harry lábából ugyan elállt a vérzés, de a nyílt seb borzalmasan sajgott, és ő sokáig azt hitte, képtelen lesz megmozdítani, nem hogy még lemászni a szobor oldalán. Órákat töltött el fekve a hideg kövön, mire emberfeletti erőfeszítésekkel feltápászkodott, és a tető szélébe kapaszkodva odabicegett a szoborhoz.

- Ez képtelenség... – nyögte elkeseredetten Harry az ötemeletnyi mélységbe pillantva. Beleszédült a látványba, s hirtelen megfordult vele a világ. Ha nem kapaszkodik olyan erősen, biztosan lefordult volna a párkányról. Összecsuklott a lába, és öklendezni kezdett, de az éhezés miatt csak nagy adag nyálat és vért köpött ki maga elé.

Soha életében nem érezte magát ennyire gyengének és elveszettnek, soha, még a horcruxok utáni vadászat hónapjai során sem. Akkor legalább ott volt vele mindig valamelyik barátja, volt célja, szabadon cselekedhetett, s alkalomadtán még segítségük is akadt. De itt se barátok, se szabadság, se segítség... Itt van lent ez a sok ember, akik egész biztosan látják őt, mégis senkit sem érdekli, senki sem segít neki...

Nem fogok összeomlani... most nem... Ronnak és Hermionénak szüksége van rám... – Így győzködte magát addig, míg össze nem s ózedte magát annyira, hogy ismét felkeljen.

Tetőablakokat keresett, amin át bejuthatna az épület legfelső szintjére; talált is egyet nem messze tőle, de ehhez fel kellett másznia a meredek tetőre. Most érezte csak igazán, mennyire elhagyta az ereje, miközben remegő karokkal feltolta magát a cserepekre. Ráhemperedett a tetőre, kifújta magát – úgy zihált és lihegett, mintha kilométereket futott volna, s ráadásul még a lába is újra elkezdett vérezni –, majd hason kúszott tovább az ablakig.

Belesett a penészes üvegen, de senkit sem látott odabent mozogni. Ekkor elővette kését, s ahogy korábban a csatornafedélnél próbálkozott, elkezdte feszegetni a nyílászárót. Ezúttal sikerrel járt, a zár gyorsan megadta magát, s Harry kinyitotta a tetőablakot. Óvatosan mozogva, kímélve a lábát, bemászott rajta, és leereszkedett a poros padlóra, melyen lábnyomok jelezték, hogy nem rég járt itt valaki.

Recsegett a padló a léptei alatt, miközben átvágott az üres tetőszobán egy résnyire nyitott ajtó felé. Kését elővigyázatosságból maga előtt tartotta, készen arra, hogy védekezzen és támadjon vele. Habár senkit sem szeretett volna megölni, eltökélte, hogy megvédi magát, ha kell, s ez egy időre még azt is feledtette vele, hogy mi történik, ha valaki erővel elveszi tőle azt a kést...

Odalopódzott az ajtóhoz, és lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Odalent élénk beszélgetést és nevetgélést, s időről-időre kurjantásokat és tapsokat hallott, mintha valami műsor zajlana, s annak nézői zajonganának.

Kinyitotta az ajtót, hogy lelopakodjon a földszintre, de szinte nyomban szembetalálkozott egy lánnyal, aki felfelé jött a lépcsőn. A lány pár évvel lehetett csak fiatalabb Harrynél, s piszkos, sápadt arcát csapzott, szőke haj keretezte. Rongyokban volt, mint mindenki Nurmengardban, kezében egy lyukacsos dobozt tartott, amiben valamilyen kistermetű állat kuporgott.

Harryt megpillantva megdermedt, és félelemtől kerekre tágult szemekkel nézett rá. Harry is kővé vált – annyira meglepődött, hogy egy tizenéves lányt talált egy efféle helyen –, majd tekintete a lány arcáról a saját kezében szorongatott véres késre siklott. Azonnal rájött, mire emlékeztethet éppen a megjelenése, s ennek javítása érdekében leeresztette a kést.

Azonban abban a pillanatban, hogy megmozdult, a lány ijedten sikkantott, és eldobva a ládikót, kiabálva lerohant a lépcsőn.

· Ludovic, Ludovic!

· Várj, nem akarlak bántani! – szólt utána Harry, mindhiába. Esélye sem volt, hogy utol érje a lányt egy ilyen sérüléssel, csupán annyit tehetett, hogy minden egyes lépcsőfokért keservesen megküzdve lassan araszoljon lefelé a földszint irányába.

Már úgyis mindenki tud a házban az ittlétéről, így csak abban bízhatott, hogy nem fogják gondolkodás nélkül elvágni a torkát, amint meglátják.

Kitartóan haladt lefelé, és csodák-csodájára senki sem jött szembe, hogy elintézze. Egyre közelebbről hallotta az emberek kiabálását és nevetgélését, s most már mind biztosabb volt benne, hogy az emberek buzdítanak valakit vagy valakiket. Talán verekedőket?

A földszintre érve Harry egy nagy, bútortalan teremben találta magát, melynek közepén jó húsz-harminc férfi és nő tömörült, kört alkotva valakik körül, akiket torkuk szakadtából bíztattak. A kijárat az utcára rajtuk keresztül vezetett, de Harry mégis elindult feléjük, mivel egyiküket sem érdekelte a jelenléte – kivéve a szőke lányt, aki most egy pocakos férfi talárját rángatta veszettül, hogy az végre rá figyeljen. A férfi figyelmét azonban ugyanaz az esemény kötötte le, ami a többi őrjöngőét.

· Ludovic bácsi!

· Ez az, adj neki, ne hagyd magad! – kiabálta a férfi lelkesen. – Most ne zavarj Asti, nem látod, hogy nem érek rá? ...Ugorj el előle, ugorj!

Harry megpróbálta kikerülni a csődületet, hogy még az előtt eltűnhessen, mielőtt valaki rátámad a lány védelmében. A tülekedő, mozgolódó emberek egyszerre felkiáltottak, s a sorfal kicsit szétnyílt, felfedve a kör közepét.

A padlót egy megközelítőleg három méter átmérőjű körben felfeszegették, és alatta mély gödröt ástak. Ebben folyt két gonosz szemű, manószerű lény párharca, melyekben Harry erklingekre ismert. Az egyik erkling átdobta a válla fölött a másikat, aki már több sebből vérzett, s megadta neki a kegyelemdöfést hosszú, kardszerű orrával. A tömeg őrjöngött, néhányan ünnepelték, mások szidták a győztes bestiát.

Harry a szétnyíló emberfalon át meglátta a kopott taláros varázslót győzködő lányt.

· De Ludovic bácsi, mondom, hogy egy alak van az emeleten, és meg akart támadni! – hallotta az ijedt hangot. – Meg akart ölni!

A férfi erre végre ránézett.

· Megtámadtak? – kérdezett vissza, aztán elpillantva a lány válla fölött, tekintete véletlenül találkozott Harryével.

Egy másodpercig egymásra bámultak, aztán mindketten eltátották a szájukat. Harry ismerte a férfit, és ő is jól ismerte Harryt.

A göndör szőke haj, kerek, kisfiús arc, és görbe orr tulajdonosában Harry Ludo Bumfoltot ismerte fel, a mágikus sportok és varázsjátékok főosztályának jobb napokat látott vezetőjét, akivel már közel hat éve nem találkozott.

A férfi némán tátogta a nevét, a lány pedig gyorsan a varázsló háta mögé bújt. Harry csak állt egyhelyben, lábából csendesen csordogált a vér, és egyszercsak érezte, hogy megint megfordul körülötte a világ, mint fent a párkányon, mikor lenézett a mélységbe. Tompán

érzékelte, ahogy előre bukik, de az esés nem fájt neki. Elmosódott előtte a körülötte tolongó lábak és a hóna alá nyúló karok alakja, s végre mély álomba zuhant.

* * *

Mire Harry magához tért, újra beesteledett, s a kitört, rácsos ablakon, ami előtt feküdt, félhomályos utca képe derengett át. Hasogatott a feje, de ami fölébresztette, az valami szúrós, könnyfacsaró bűz volt, mely a lábára kent narancssárga krémből áradt.

Hamarosan az is tudatosult benne, hogy akik ellátták a sebét, egy kényelmes kanapéra fektették – kiszakadt oldala és nyikorgó rugói ellenére ugyanis sokkalta kényelmesebb volt, mint a rideg kőlap, amin az előző éjszakát tölötte, vagy a durva priccs, ami heteken át szolgált fekhelyéül. Egy emeleti szobában volt (ezt az ablakon kipillantva állapította meg), de nem volt egyedül.

Ludo Bumfolt és a szőke leány neki háttal állva beszélgettek a szoba másik felében, miközben a varázsló az egyik ajtó elbarikádozásában mesterkedett.

· Így ni... – nyögött egyet Mr Bumfolt, miután kiékelte az ajtót egy súlyos kommódos szekrénnyel. – Mit mondtál, Asti?

· Azt kérdeztem, honnan ismered ezt az embert? – kérdezte fojtott hangon a lány, egyik kezével Harry felé mutatva. Egyértelmű volt, hogy még mindig feldúlt állapotban van Harry ijesztő megjelenése miatt.

· Mondtam, hogy még aaa... a börtön előttről – felelte vonakodva Mr Bumfolt. – Egy fiatal kviddics-tehetség volt, akinek egyengettem a karrierjét...

· Na ne szédíts! – csattant fel a lány. – Láttam a sebhelyet a homlokán. Hiába töltöttem itt az egész életemet, nagyon jól tudom, ho