NNCL2232-64cv1.0

Stefan Zweig

Stuart Mária

4. KIADÁSGONDOLAT-BUDAPEST 1967

A mű eredeti címe : MARIA STUARTFordította:

162 oldalig DR. KELEN FERENC163 oldaltól végig HORVÁTH ZOLTÁN

A kötetben levő műfordításokatRÓNAY GYÖRGY

készítetteATRIUM VERLAG, ZÜRICH

BEVEZETÉS

Mindaz, ami tiszta és nyilvánvaló, önmagát magyarázza, a titok azonban teremtésre ösztökél. A történelem azon alakjai és eseményei, amelyeket a bizonytalanság fátyla árnyékol, újra meg újra értelmezés és költői alakítás után kívánkoznak. Stuart Mária életének tragédiája klasszikus tanúság egy történelmi probléma titok keltette ingere mellett. A világtörténelemnek talán egyetlen más asszonyalakja sem érlelt annyi irodalmat, drámát, regényt, életrajzot és vitairatot. Több mint három évszázadon át újra meg újra csábította a költőket, foglalkoztatta a tudósokat, és alakja még ma is változatlan varázzsal kényszerít új alakításra. Mert minden kuszaság áhítja az átlátszóságot, és minden, ami homályos, a világosságot.

Stuart Mária élete titkát amily gyakran, éppoly ellentétesen alakították és értelmezték. Alig van női alak, amelyet annyi eltérő formában rajzoltak volna meg: gyilkos, majd vértanú, balga cselszövő, majd égi szent. Képe egymásnak ellentmondó rajzát különösképp nem az okozza, hogy híjával lennénk a róla hagyományként ránk maradt anyagnak. Éppen ellenkezőleg: zavarba ejt annak túlságos bősége. Ezrével őrzik a személyére vonatkozó okiratokat, jegyzőkönyveket, leveleket és jelentéseket. Bűnössége vagy ártatlansága mellett három évszázad óta szinte évről évre megújuló buzgalommal folyik a perújítás. De minél alaposabban kutatjuk át az okmányokat, annál fájdalmasabban állapíthatjuk meg, hogy minden történelmi tanúság megbízhatósága mennyire ingatag. Lehet valamely okmány valakinek valóságos kezeírása, s ezt bizonyíthatja az okmányfejtés tudománya, de amellett még egyáltalán nem szükségszerű, hogy egyben megbízható és emberi szempontból igaz is legyen. Alig van példa, mely a Stuart Mária eseténél világosabban bizonyítaná, hogy ugyanazt az eseményt a kortársak szemtanúsága és megfigyelése mennyire szertelen eltérésekkel adja elő. Minden, okmányszerűen bizonyított állítást megcáfol egy másik, ugyancsak okmányszerűen bizonyított tagadás, minden vádra megalapozott mentség felel. Oly zavaróan keveredik a hazugság az igazsággal, a ráfogás a megtörténttel, hogy tulajdonképpen minden felfogást teljesen hitelt érdemlően lehet előadni. Aki azt akarja bebizonyítani, hogy a királynő bűnrészes volt férje meggyilkolásában, erre több tucat tanúvallomást hozhat fel — éppen úgy, mint aki azt akarja bebizonyítani, hogy egyáltalán nem részes benne. Stuart Mária jellemének megfestésére eleve kikeverték a színeket. Ha még a politikai és a nemzeti hazafiság pártossága is belekeveredik ebbe a zűrzavarba, akkor a képtorzítás még erőszakosabbá válik. Hiszen az emberi természet alig tud a pártos állásfoglalás kísértése elől kitérni, ha két ember, két eszme, két világnézet életre-halálra szóló küzdelméről van szó. Állást kell foglalni: az egyiknek igazat kell, hogy adjon, a másikat el kell, hogy ítélje. Ha pedig, mint ebben az esetben, az írók maguk is az egyik harcos párthoz, felekezethez vagy világszemlélethez tartoznak, akkor szükségképpen eleve elfogultságra vannak kárhoztatva. A protestáns írók általában minden bűnt Stuart Máriára, a katolikusok Erzsébetre kennek. Az angol szerzőknél Stuart Mária majdnem mindig gyilkos, a skót szerzőknél viszont aljas rágalom makulátlan áldozata. A kazetta-leveleket, ezeket a leginkább vitatott bizonyítékokat, az egyik párt rendületlenül valódiaknak, a másik hamisítványoknak minősíti. A legcsekélyebb eseménybe is erőszakosan játszik bele az ellentétes értelmezés. Éppen ezért a nem angol és nem skót szerző, akiben nincs meg a vérségi beállítottság, és így nincs eleve állásfoglalásra elkötelezve, talán tisztábban és előítélettől mentesebben, tárgyilagosan tudja megítélni az eseményeket. A művész szenvedélyes és mégis pártatlan érdeklődésével talán közelebb tud jutni ehhez a tragédiához.

Mégis merészség lenne az az állítás, hogy az író ismeri Stuart Mária valamennyi életkörülményét és élete rejtélyének minden titkát. Csak a valószerűségnek elérhető fokát keresi, és ha legjobb tudása és lelkiismerete szerint törekszik is a tárgyilagosságra, még szubjektív marad. Minthogy a források nem buzognak fel tisztán, a zavarosból kell leszűrnie a tiszta igazságot. Mivel az egykorú jelentések egymás ellen szólnak, az író kénytelen minden egyes esetben mérlegelni a mentő és terhelő tanúk vallomásait. Minden óvatossága mellett kénytelen lesz az író — ha becsületes akar lenni — véleménye elé kérdőjelet tenni, és bevallani, hogy Stuart Mária életének egyik-másik eseménye homályban maradt, és talán örökre abban is fog maradni.

Ebben az életrajzban szigorú elvünk: nem használjuk fel azokat a vallomásokat, amelyeket a kínpadon vagy megfélemlítéssel erőszakoltak ki. Kierőszakolt vallomást az igazság hű kutatója sohasem fogadhat el igaznak. A kémeknek és a követeknek (abban az időben ez majdnem egyet jelentett) jelentéseit rendkívüli óvatossággal használtuk fel, eleve kétséggel illettünk minden ügydarabot. Hogy a szonetteket és a kazetta-levelek nagy részét valódiaknak fogadtuk el, ezt a legszigorúbb vizsgálat és a személyileg meggyőző okok tekintetbevételével tettük. Ahol az okiratokban alapvető ellentmondások mutatkoztak, ott pontosan megvizsgáltuk az ellentmondások eredetét és politikai indítóokát. Ha dönteni kellett, az volt a mértékünk, hogy miképp hozható lelki összhangba az egyes tett az egész jellem belső igazságával.

Mert Stuart Mária jelleme magában véve nem is annyira titokzatos: jelleme csak külső fejlődésében nem egységes, bensőleg kezdettől végig egyvonalú és átlátszó. A királynő az asszonyok ama ritka és izgató típusához tartozik, akiknek élményképessége egész rövid időre van összeszorítva, akiknek virágzása rövid és heves, akik nem egész életükön át élik ki magukat, hanem csupán egyetlen szenvedély hirtelen és izzó kitörésében. Huszonhárom éves koráig érzésvilága csöndes, tespedt, és ugyanúgy egyetlenegyszer sem tör ki erőteljesen huszonöt éves kora után. De a közbeeső két évben szenvedélye, mint valami orkán, elementáris nagyszerűséggel robog mindenen keresztül, és sorsa a középszerűségből hirtelen az antik tragédia magaslatára emelkedik, mely nagy és megrázó, mint az Oreszteia. Stuart Mária csak ebben a két évben igazán tragikai alak, csak e nyomás alatt emelkedik önmaga fölé, elpusztítva ezzel életét, de egyúttal megőrizve azt az örökkévalóság számára. E szenvedély által, mely emberileg megsemmisítette, él a neve mai napig a költészetben.

Belső élete folyásának egyetlen kirobbanó pillanatra történt összeszorítása eleve megadja minden életleírása formáját és ritmusát. Életírójának csak arra kell törekednie, hogy ezt a meredeken fölfelé ívelő és hirtelen lebukó életgörbét a maga meglepő páratlanságában juttassa kifejezésre. Ne találjunk benne tehát ellentmondást, ha ebben a könyvben életének első huszonhárom éve és később fogságának majdnem húsz éve nem foglal el több helyet, mint szenvedélyes tragédiájának két éve. Mert az átélt sorsban a külső és belső idő nem mérhető egy mértékkel. Az élet mértékét egyes-egyedül az élménnyel való teltség adja meg; másképp számlálja a lélek az órák múlását, mint a hideg kalendárium. Érzéstől mámorosán, boldogan elernyedve és sorstól terhesen, a lélek végtelen teljességet élhet át a legrövidebb idő alatt, míg a szenvedélytől szabadultan az évek hosszú sorát üresnek érezheti, tovatűnő árnyéknak, süket semminek. Az élettörténetben csak a feszült, a döntő pillanatok számítanak, ezért csak bennük és belőlük árad ki annak igazi értelme. Az ember csak akkor válik önmagának és a többieknek igazán elevenné, ha minden erejét beleviszi az élet játékába. De külső alakja is csak akkor formálódik meg, ha lelke belülről lángol és izzik.

SZEREPLŐ SZEMÉLYEK

Első színhely: SKÓCIA, 1542—1548.Második színhely: FRANCIAORSZÁG, 1548—1561.Harmadik színhely: SKÓCIA, 1561—1568.Negyedik színhely: ANGLIA, 1568—1587.

SKÓCIA

V. JAKAB (1512-1542),Stuart Mária atyja.

MARIE DE GUISE-LORRAINE (1515—1560),V. Jakab felesége, Stuart Mária anyja.

STUART MÁRIA (1542 — 1587).

JAMES STUART, EARL OF MORAY (1533 —1570),V. Jakabnak Douglas Margittól, Erskine lord leányától házasságon kívül született fia — Stuart Mária mostohalivére, Skóciának Stuart Mária előtt és után kormányzója.

HENRY DARNLEY (Stuart) (1546—1567),VII. Henrik dédunokája, anyja, Lady Lennox révén, aki VIII. Henrik unokahúga volt. Stuart Mária második férje és mint ilyen, Skócia társuralkodója.

VI. JAKAB (1566—1625),Stuart Mária és Henry Darnley fia. Stuart Mária halála után (1587) Skócia jog szerinti királya, Erzsébet halála után (1603) I. Jakab néven Anglia királya.

JAMES HEPBURN, EARL OF BOTHWELL (1536—1578),később duke of Orkney és Stuart Mária harmadik férje.

WILLIAM MAITLAND OF LETHINGTON,Stuart Mária kancellárja.

JAMES MELVILLE,Stuart Mária bizalmas diplomatája.

JAMES DOUGLAS, EARL OF MORTON,Moray meggyilkolása után Skócia kormányzója, kivégezték 1581-ben.

MATHEW STUART, EARL OF LENNOX,Henry Darnley apja, annak meggyilkolása után Stuart Mária fővádlója.

ARGYLL, ARRAN,MORTON DOUGLAS,ERSKINE, GORDON,HARRIES, HUNTLY,KIRKGALDY OF GRANGE,LINDSAY, MAR, RUTHVEN,

MARY BEATON,MARY FLEMING,MARY LIVINGSTONE,MARY SETON.

JOHN KNOX (1505-1572),a „kirk” (a skót egyház) prédikátora, Stuart Mária fő ellenfele.

DÁVID RIZZIOmuzsikus és Stuart Mária udvari titkára. Meggyilkolták 1566-ban.

PIERRE DE GHASTELARD,Stuart Mária francia udvari költője, kivégezték 1563-ban.

GEORGE BUCHANANhumanista és VI. Jakab nevelője, Stuart Mária ellen a leggyűlölködőbb pamfleteket írta.

FRANCIAORSZÁG

II. HENRIK (1518—1559),1547-től Franciaország királya.

MEDICI KATALIN (1519—1589)felesége.

II. FERENC (1544—1560),legidősebb fiuk, Stuart Mária első férje.

IX. KÁROLY (1550-1574),II. Ferenc öccse, ennek halála után Franciaország királya.

LOTHARINGIA BÍBOROSA,CLAUDE DE GUISE,FRANCOIS DE GUISE,HENRI DE GUISE

RONSARDDU BELLAY,BRANTÔME'

Lordok, Stuart Máriának olykor hívei, máskor ellenfelei, egymással és egymás ellen szövetkezve — majdnem kivétel nélkül erőszakos halállal haltak meg.

A négy Mária. Stuart Mária ifjúkori játszótársai.

A négy Guise.

Költők, Stuart Mária tiszteletére írt művek szerzői.

ANGLIA

VII. HENRIK (I457—1509),1485—1509-ig Anglia királya. Erzsébet nagyatyja, Stuart Mária és Darnley dédapja.

VIII. HENRIK (1491 — 1547),fia, 1509—1547-ig Anglia királya.

BOLEYN ANNA (1507—1536),VIII. Henrik második felesége. Házasságtörőnek nyilvánították és kivégezték.

I. MÁRIA (1516—1558),VIII. Henriknek Aragóniái Katalinnal való házasságából született leánya, VI. Edward halála után (1553) Anglia királynője.

ERZSÉBET (1533—1603),VIII. Henrik és Boleyn Anna leánya, atyja életében fattyúnak, bastard-nak nyilvánítják, azonban mostoha nővérének, Máriának halála után (1558) Anglia királynője lesz.

VI. EDWARD (1537-1553),VIII. Henrik fia Johanna Seymourral való házasságából. Mint gyermek, Stuart Mária jegyese, 1547—1553-ig Anglia királya.

I. JAKAB,Stuart Mária fia, Erzsébet utóda.

WILLIAM CECIL, LORD BURLEIGH (1520—1598),Erzsébet mindenható és hűséges kancellárja.

SIR FRANCIS WALSINGHAM,államtitkár és rendőrminiszter.

WILLIAM DAVISON,második titkár.

RÓBERT DUDLEY, EARL OF LEICESTER (1532—1588),Erzsébet kedvese és bizalmasa, akit Stuart Máriának férjül ajánlott.

THOMAS HOWARD, DUKE OF NORFOLK,a birodalom első főnemese, Stuart Mária kérője.

TALBOT, EARL OF SHREWSBURY,akit Erzsébet 15 éven át Stuart Mária őrizetével bízott meg.

AMYAS POULET,Stuart Mária utolsó börtönőre.

A LONDONI HÓHÉR

KIRÁLYNŐ A BÖLCSŐBEN

1542—1548

Stuart Mária hatnapos, mikor Skócia királynője lesz. Már a kezdet kezdetén beteljesedik rajta életének törvénye, hogy mindent túlságosan korán és megértő öröm nélkül kap a sorstól ajándékul. 1542 egy komor decemberi napján, mikor Linlithgow kastélyában megszületett, a szomszédos Falkland kastélyban atyja, V. Jakab, halálos betegen feküdt. Még csak 31 éves, és már megtörte az élet, elfáradt a korona terhétől, kimerült a küzdelemben. Bátor, lovagias férfi volt, természettől fogva vidám hajlamú, szenvedélyes barátja a művészeteknek és az asszonyoknak, s közelről ismerte a népet. Gyakran ment el álöltözetben falusi ünnepélyekre, táncolt, tréfált a parasztokkal. A maga költötte skót dalok és balladák még sokáig éltek hazájában a nép ajkán. De ennek a boldogtalan nemzetségnek boldogtalan ivadéka vad korszakba, pártütő országba született bele, kezdettől fogva tragikus sorsra ítélve. Erős akaratú és kíméletlen szomszédja, VIII. Henrik arra ösztönzi, hogy ültesse át országába a reformációt. V. Jakab azonban hű marad egyházához. Ezt az ellentétet rögtön kihasználják a skót nemesek, akik mindenkor hajlandók arra, hogy uralkodójuknak nehézséget gördítsenek az útjába. A derűs lelkű és békés férfit akarata ellenére folyton nyugtalanságba és háborúba kergetik. Már négy évvel előbb, mielőtt V.Jakab és Guise Mária egybekeltek, világosan leírta balsorsát, amely őt arra kényszerítette, hogy király legyen e nyakas és rablásra oly éhes „clan”-ok törzsfői fölött. „Madame”, írja megrendítő őszinteséggel, midőn megkéri a hercegnő kezét, „még csak 27 éves vagyok, és nagyon érzem az élet, a korona terhét... Kisgyerek koromban árva lettem, becsvágyó nemesek foglya. A Douglasek hatalmas nemzetsége sokáig jobbágyként tartott. Gyűlölöm ezt a nevet és az arra vonatkozó minden emlékezést. Archibald, Angus grófja, György testvére és valamennyi száműzött atyafia szüntelenül áskálódik ellenem az angol királynál. Nincs országomban egyetlen nemes ember sem, akit ígéreteivel el nem csábított, vagy pénzével meg nem vesztegetett volna. Személyem nincs biztonságban, akaratom keresztülviteléért és az igazságos törvények végrehajtásáért senki sem kezeskedik. Mindez rettegéssel tölt el, Madame, és én erőt és tanácsot várok öntől. Pénz nélkül, pusztán arra a támogatásra korlátozva, amelyet Franciaországtól kapok, vagy gazdag papságom csekély ajándékaiból igyekszem kastélyaimat díszíteni, váraimat fenntartani és hajókat építeni. Ámde a bárók az olyan királyt, aki igazán király akar lenni, tűrhetetlen vetélytársnak tekintik. A francia király barátsága és csapatainak támogatása, valamint népem ragaszkodása ellenére is attól tartok, hogy nem bírok döntő győzelmet aratni báróim fölött. Le tudnám én győzni valamennyi akadályt, hogy az igazság és a nyugalom útját e nemzet részére szabaddá tegyem, és ezt az én célomat talán elérném, ha országom nemesei egyedül állanának. Azonban Anglia királya szüntelenül viszályt szít köztük és köztem, és az eretnekség, amelyet az angol király államomban elültetett, elpusztítással fenyegeti egyházunkat és a népet. A magam és őseim ereje mindenkor a városok polgárságán és az egyházon nyugodott, és most azt kell kérdeznem, vajon sokáig dolgozik-e még nekünk ez az erő?”

Mindez a baljóslat, amelyet a király ebben a Kaszandra-levélben előre látott, beteljesedik. De még ennél súlyosabb csapás is éri. Két fia, Guise Mária szülöttei, még a bölcsőben elhalnak, így aztán V. Jakab java férfikorában még mindig nem látja trónja örökösét. Pedig a korona évről évre fájdalmasabban szorítja homlokát. Végül is akarata ellenére a skót bárók háborúba keverik a nálánál hatalmasabb angol királlyal, hogy aztán a döntő órában áruló módon cserbenhagyják. Sol way Moss mellett Skócia nemcsak csatát veszít, hanem a becsületét is otthagyja. Anélkül, hogy igazán harcolnának, a ciánok, ezek az uraiktól elhagyott, vezetők nélkül maradt csapatok csúfosan szétszaladnak. Maga a király, ez a különben oly bátor lovag, a döntésnek ebben az órájában már régóta nem az idegen ellenséggel, hanem a halállal viaskodik. Lázasan és kimerülve, küzdelmes életét megunva, fekszik a falklandi kastélyban.

Ezen a borult, ködös téli napon, 1542. december g-én, hírnök kopog az ajtón. Jelenti a nagy beteg, holtfáradt királynak, hogy leánya született, trónjának örököse. De V. Jakab kimerült lelkében már nincs erő a reménységre és az örömre. Miért nem fia született, miért lett lány trónjának

örököse? A halállal eljegyzett király mindenben szerencsétlenséget, tragikumot és pusztulást lát. Lemondóan jegyzi meg: „Asszonyról szállt ránk a korona, asszonnyal fog tőlünk elszállni.” Ez a komor jóslat egyben utolsó szava is. Mélyet sóhajt,

ágyában a falnak fordul, és nincs több felelete, mikor kérdezik. Néhány nappal később eltemetik, és Stuart Mária, még alighogy megpillantotta az életet, már királyságának az örököse.

De kétszeresen sötét örökség, ha valaki Stuart-vér és Skócia királynője. Mert idáig egyetlen Stuartnak sem hozott tartós szerencsét a trón. Két Stuart-király, L Jakab és III. Jakab gyilkosságnak esett áldozatul, másik kettő, II. Jakab és IV. Jakab a csatatéren esett el, s két utódjuknak, e mit sem sejtő gyermeknek és vérbeli unokájának I. Károlynak a sors még szörnyűbbet rendelt, a vérpadot. Az Atridanemzetség egyetlen tagjának sem jutott hosszú élet osztályrészéül, egyikre sem ragyog a szerencse csillaga. A Stuartoknak örökös harcot kellett vívniuk a külső ellenség ellen, a belső ellenség ellen és önmaguk ellen. Örök nyugtalanság van körülöttük, örök nyugtalanság a maguk lelkében. Békét nem ismer országuk, akárcsak ők maguk sem. Mindig azok a leghűtlenebbek trónja iránt, akiknek a leghívebben kellene szolgálniuk: a lordok és a bárók. Ez a nemesség sötét és erős, vad és féktelen, kincsre vágyó és harcias, dacos és haj líihatatlan — „un pays barbare et une gent brutelle” —, miként Ronsard, ebbe a ködös országba vetődött költő szomorúan panaszolja. A lovagok kiskirályokként lakoznak birtokaikon, kastélyaikban. Parasztjaikat és juhászaikat, mint a vágójószágot, nyájban hajtják örökös csatározásaikba és rabló kalandjaikba. A ciánok e korlátlan parancsolói, a létnek csak egyetlen örömét ismerik, a harcot. A harc egyetlen gyönyörűségük, az irigység egyetlen ösztökélőjük, a hatalomvágy életük tartalma. „A pénz és a haszon — írja róluk a francia követ — az egyedüli szirének, akikre a skót lordok figyelnek. Aki e fékteleneket fejedelmük iránti kötelességre intené, aki becsületre, igazságosságra, erényre, nemes cselekedetre igyekezne rávenni őket, azt kinevetnék.” Itália condottiereinek módjára, erkölcstől nem feszélyezve, verekedési és rablási kedvükben, de amazoknál pallérozatlanabbul, és ösztöneikben gátlást még kevésbé ismerőén, örökösen lázonganak és harcolnak az elsőbbségért a régi hatalmas nemzetségek: a Gordonok, Hamiltonok, Arranok, Maitlandek, Crawfordok, Lindsayk, Lennoxok és Argyllok. Majd évekig tartó viszályban ellenségesen sorakoznak egymás ellen, majd ünnepélyes bondokban rövid ideig tartó hűséget esküsznek egymásnak, hogy egy harmadik ellen összetartsanak. Mindig pártot és csoportot alkotnak, de bensőleg egyik sem tart a másikkal, és jóllehet vérség és sógorság fűzi őket egymáshoz, egyik a másiknak kérlelhetetlen irigye és ellensége. Töretlenül él vad lelkűkben a pogány és barbár lélek, mindegy, hogy protestánsok vagy katolikusok: amint az érdekük kívánja. Valójában ők Macbethnek és Macduffnek unokái, a véres thanoknak, az ősrégi skót főnemeseknek, akiket Shakespeare oly nagyszerűen meglátott.

Csak egyetlen esetben egy az akarata ennek a megzabolázhatatlanul féktelen, irigy bandának: ha közös uruk, saját királyuk hatalmát kell megnyirbálni. Mert valamennyien kibírhatatlannak tartják az engedelmességet, és egyaránt nem ismerik a hűséget. Ha ezek a „parcel of rascals” — Burns, az „ős-skót” bélyegezte meg őket e szavakkal — egyáltalán megtűrnek egy árnyékkirályt váraik és birtokaik felett, ezt csak azért teszik, mert a ciánok egymásra is féltékenyek. A Gordonok csak azért engedik át a koronát a Stuartoknak, hogy az ne jusson a Hamiltonok kezébe, viszont a Hamiltonok a Gordonok iránti féltékenységből. De jaj annak a skót királynak, aki igazán uralkodó merészelne lenni, és fegyelmet, rendet akarna kényszerítem az országban, ha ifjú merészségében szembe merne szállni a lordok gőgjével és harácsoló vágyával! Akkor rögtön testvériesen egyesül a máskülönben ellenséges népség, hogy uralkodóját hatalmától megfossza. Ha ezt el nem érik kardjukkal, akkor a gyilkos tőr végzi el a munkát.

Tragikus, sötét szenvedélyektől megtépett ország, komor és romantikus, mint egy ballada, ez az Európa legészakibb részén elterülő, tenger ölelte kis szigetbirodalom. Amellett szegény, mert minden erejét elpusztítja az örökös háború. Van néhány városa, de valójában ezek sem városok, hanem a vár védelmében összebújt szegény emberek nyomorúságos viskói. A folytonos mordályégetés nem engedte, hogy bennük gazdagság vagy akár csak polgári jólét is szülessék. A nemesi várak viszont, amelyeknek romjai ma is komoran és fenyegetően emelkednek az égnek, nem igazi kastélyok. Hiányzik belőlük a pompa és az udvari ízlés fénye. Háborús célokra, bevehetetlen váraknak épültek, nem pedig a vendéglátás művészetének békés hajlékául. A néhány nagy

nemzetség és azok jobbágyai közt teljesen hiányzik a teremtő középosztálynak tápláló és államfenntartó ereje. Az egyetlen sűrűn lakott terület, Tweed és Firth között, az angol határ közelében terül el, és meg-megújuló betörések pusztítják és irtják lakosságát. Északon azonban órák hosszat vándorolhatunk elhagyatott tavak mentén, puszta legelőkön át, sötét északi erdőkön keresztül anélkül, hogy egyetlen falut, várat vagy várost látnánk. Nem érik egymást a falvak, mint Európa túlnépesült országaiban, nem viszik széles utak a forgalmat és kereskedelmet az ország belsejébe, nem futnak ki hajók fellobogózott kikötőkből, mint Hollandiában, Spanyolhonban és Angliában, hogy messze tengerekről aranyat és fűszert hozzanak haza. Mint a régi, patriarkális időkben, a juhtenyésztés, a halászat és vadászat adja meg a népességnek a sovány kenyeret. Törvény és erkölcs, de gazdagság és kultúra tekintetében is az akkori Skócia legalább száz évvel állt mögötte Angliának és Európának. Míg az újkor kezdetével valamennyi tengerparti városban fölvirágoznak a bankok és a tőzsdék, itt, mint a Biblia idejében, a földbirtok és a jószág a gazdaság mértéke. V. Jakabnak, Stuart Mária apjának, tízezer juha van: ez minden vagyona. Hatalma biztosítására nincsenek koronaékszerei, nincsen hadserege, sem testőrsége, mert nem tudná megfizetni. A parlament viszont, melyben a lordok döntenek, sosem fogja királyának megszavazni a hatalom igazi eszközeit. Ha ez a király a legszükségesebbnél többel is rendelkezik, az gazdag szövetségeseinek, Franciaországnak és a pápának kölcsöneiből vagy ajándékaiból ered. Kastélyaiban és termeiben található minden szőnyeget, gobelint, minden gyertyatartót megalázkodással kellett megvásárolnia.

Ez az örökös szegénység az a gennyes seb Skócia testén, mely kiszívja ennek a szép, nemes országnak a testéből a politikai erőt. Mert királyainak, katonáinak, lordjainak szegénysége és mohósága miatt az ország állandóan véres labda idegen hatalmak kezében. Aki a király ellen és a protestantizmus mellett harcol, megkapja zsoldját, Londontól. Aki a katolikus egyház és a Stuartok mellett fog fegyvert, Párizsból, Madridból és Rómából kap segítséget. E külső hatalmak szívesen megfizetik a skót vért, A két nagy nemzet, az angol és a francia között még nem dőlt el a küzdelem, miért is Franciaországnak pótolhatatlan társa a játékban Anglia közvetlen szomszédja, Skócia. Valahányszor az angol seregek Normandiába törnek, Franciaország rögtön hátába támad Angliának ezzel a tőrrel. A harcias skótok ilyenkor azonnal átlépik a határt, felvonulnak az „ősi ellenség” ellen. De béke idején is szüntelen fenyegetést jelentenek Angliára nézve. A francia politikának ezért állandó gondja, hogy Skócia katonai erejét növelje. Viszont mi sem természetesebb, mint hogy Anglia a maga részéről a lordok felbújtogatásával és örökös lázadásokkal igyekszik ezt a hatalmat megtörni, így válik ez a szerencsétlen ország százados háborúk véres csataterévé, és ennek a mit sem sejtő gyermeknek, Stuart Máriának a sorsában teljesedik be az ország sorsa is.

Pompás drámai jelkép, hogy ez a küzdelem valójában már Stuart Mária bölcsőjénél kezdődik. Ez a pólyás még nem tud beszélni, nem tud gondolkozni, érezni, még alig tudja apró kezecskéit a párnák közt mozgatni, a politika máris kinyújtja karmait fejletlen kis teste, mit sem sejtő lelke felé. Stuart Máriának az a végzete, hogy örökre száműzve van ebbe a számító játékba. Soha nem lesz osztályrésze, hogy egyéniségét gondtalanul kifejlessze, örökké belejátszik életébe a politika. Mindig a diplomácia vagy idegen kívánságok játéklabdája, mindig csak királynő, a trón örököse, szövetséges fél vagy ellenség. Alighogy megvitte a követ a két hírt Londonba — hogy V. Jakab meghalt, és hogy újszülött leánya lett Skócia trónjának örököse és királynője —, VIII. Henrik azonnal elhatározza, hogy kiskorú fia és örököse, Edward számára megkéri ennek a pólyásnak kincset érő kezét. Fejletlen testéről, még szunnyadó leikéről úgy rendelkeznek, mint valami portékáról. De a politika sohasem számol érzésekkel, csak koronákkal, országokkal és örökösödési jogokkal. Számára az egyes embernek nincs jelentősége, s mit sem számít a világjátszma látható és tárgyi értékeivel szemben. Ebben a különös esetben azt kell mondanunk, hogy VIII. Henrik elgondolása, mely szerint Skócia trónjának örökösét az angol trónörökössel eljegyzi, okos, sőt emberséges. Mert már régóta nincs többé értelme a két testvérország között örökkön dúló háborúnak. A két népnek, mely a világtenger ugyanazon szigetén lakik, melyet ugyanaz a tenger oltalmaz és csapkod, melynek lakói közös fajtájúak, kiknek hasonlóak az életföltételeik — egyetlen feladata van: hogy egyesüljenek. Ezt az akaratát a természet maga is hangsúlyozottan kifejezte. Csupán a két dinasztiának, a Tudoroknak és a Stuartoknak féltékenysége akadályozza meg a végső

cél elérését. Ha azonban egy házasság által a két uralkodóház viszályát szövetséggé lehet változtatni, úgy a Stuartok és Tudorok közös ivadékai egyúttal Anglia, Skócia és Írország királyai lehetnek. Az egyesült Nagy-Britannia pedig magasabb célért küzdhet : a világuralomért.

De végzetes dolog, hogy valahányszor a politika kivételesen világos és ésszerű eszmét szül, elrontja annak balga megvalósításával. Eleinte mintha minden pompásan sikerülne. A lordok, akiknek zsebét hirtelen megtömik pénzzel, örömmel egyeznek bele a házasság tervébe. De a ravasz VIII. Henrik nem éri be a puszta pergamennal. Nagyon is gyakran kipróbálta a lordok képmutatását és kapzsiságát. Jól tudja, hogy e megbízhatatlan urakat a szerződés sohasem köti, és hogy ha jobb ajánlatot kapnak, rögtön készek a gyermekkirálynőt a francia trón örökösének eladni. Ezért is első föltételként kiköti a skót közvetítőknél, hogy a kiskorú gyermeket rögtön adják ki Angliának. De ha a Tudorok bizalmatlanok a Stuartokkal, a Stuartok nem kevésbé azok a Tudorokkal szemben. Különösen Stuart Mária édesanyja védekezik e szerződés ellen. Guise hercegnő erősen katolikus szellemben nevelkedett, és nem akarja gyermekét az eretnekhitűeknek kiszolgáltatni. Különben sem kerül nagy fáradságába, hogy a szerződésben veszedelmes, rejtett szándékot fedezzen föl. Mert a VIII. Henrik által megvesztegetett skót közvetítők egy titkos pontban arra kötelezték magukat, hogy a gyermek esetleges korai halála esetére oda fognak hatni, hogy „az egész uralom és” a királyság birtoklása” VIII. Henrikre szálljon. Megdöbbentő pont! Mert az olyan férfiról, aki már két feleségét vérpadon fejeztette le, mindenesetre elképzelhető, hogy a fontos örökség gyors elnyerése végett a gyermek korai és nem egészen természetes halálát fogja előidézni. A gondos anya tehát visszautasítja a leány átadását. A leánykérésből majdnem háború lett. VIII. Henrik csapatokat küld ki, hogy erővel szerezzék meg a becses zálogot. Annak a századnak meztelen durvaságáról szörnyű képet fest a sereghez intézett parancsa. „Őfelségének akarata, hogy tűzzel-vassal pusztítsatok el mindent. Edinburghi perzseljétek föl, és tegyétek a földdel egyenlővé, mihelyt mindent ki vittetek belőle, és zsákmányul ejtettetek minden lehetőt... Raboljátok ki Holyroodot és Edinburgh körül annyi várost és falut, amennyit tudtok. Fosszátok ki, égessétek föl és igázzátok le Leith-t és az összes többi városokat. Irtsátok ki irgalom nélkül a férfiakat, asszonyokat és gyermekeket, ahol ellenállásra találtok.” Mint a hunok hordái, úgy törnek be VIII. Henrik fegyveres bandái a határokon át. Ám az utolsó pillanatban Stirling várában biztonságba helyezik az anyát gyermekével együtt. VIII. Henriknek be kell érnie egy szerződéssel, melyben Skócia kötelezi magát arra, hogy Stuart Máriát azon a napon, amelyen tizedik életévét betölti, kiszolgáltatja Angliának. Stuart Mária mindig alkunak, adásvételnek a tárgya.

Ügy látszott, mintha ismét mindent szerencsésen elrendeztek volna. De a politika mindenkor az oktalanság tudománya. Nem szereti az egyszerű, természetes, értelmes megoldásokat ; kedveli a nehézségeket, eleme a viszály. Csakhamar megkezdi aknamunkáját a katolikus párt: nem volna-e jobb a gyermeket, aki még csak gagyogni és mosolyogni tud, az angol királyfi helyett a francia király fiának eladni? Mikor VIII. Henrik meghal, már csak kevés hajlandóság mutatkozik a szerződés betartására. Most azonban az angol régens, Somerset követeli a gyermek-menyasszony kiadatását Londonba, a kiskorú Edward király részére. Midőn Skócia ellenáll, a régens sereget küld, hogy a lordok megértsék az egyetlen beszédmodort, amelyet megbecsülnek: az erőszakot. 1547. szeptember lo-én a Pinkie Cleugh melletti csatában, vagy inkább mészárlásban, a skót hatalom megsemmisült, több mint tízezer halott földte be a csatateret. Stuart Mária még nem töltötte be ötödik életévét, és már patakokban folyt érette a vér.

Skócia védtelenül állt az angolok előtt. De a kifosztott országban már kevés rabolni való akadt. A Tudorok szemében csak egyetlenegy kincs rejlik benne: ez a gyermek, aki személyében a koronát és a koronára való jogot testesíti meg. De az angol kémek kétségbeesésére Stuart Mária hirtelen nyomtalanul eltűnt a stirlingi várkastélyból. A legbizalmasabb körökben sem tudja senki, hogy az anyakirálynő hova rejtette el. Mert a menedéket nyújtó fészket felülmúlhatatlanul jól választották meg. Éjjel, a legnagyobb titokban, egészen megbízható szolgákkal Inchmahome kolostorába vitetik a gyermeket, egy kis szigetre, a Menteith szigetére, „dans le pays des sauvages” (a vadak földjére), mint a francia követ jelenti. E romantikus helyhez nem vezet ösvény. A drága terhet csónakon viszik át a sziget partjára, és itt jámbor férfiak veszik őrizetbe, akik sohasem hagyják el a kolostort. Ott, teljesen elrejtve, elválasztva az izgatott és nyugtalan világtól él a tudatlan gyermek az

események árnyékában. Ezalatt a diplomácia országok és tengerek fölött szorgosan szövi a gyermek sorsát. Mert időközben fenyegetően lépett a színpadra Franciaország, hogy megakadályozza Skócia teljes leigázását az angolok által. I. Ferenc fia, II. Henrik, erős hajóhadat küld ki, és nevében a francia segítőcsapat vezére megkéri Stuart Mária kezét Ferenc trónörökös részére. Egy éjjelen a politikai szél — amely élesen és harciasán száguld a csatornán át — más irányba tereli e gyermek sorsát. A kis Stuart-lány arra van kiszemelve, hogy angol királyné helyett Franciaország királynéja legyen. Alig kötötték meg ezt az új és előnyösebb alkut, mikor augusztus 7~én az ügyletnek becses tárgyát, a gyermek Stuart Máriát, aki akkor ötéves és nyolc hónapos, elkészítik útjára, és elküldik Franciaországba. Elethossziglanra eladják egy másik és épp annyira ismeretlen férjnek. Ismét és nem utoljára idegen akarat formálja és változtatja meg sorsát.

Nem sejteni semmit: ez a gyermekkor áldása. Mit tud egy hároméves, négyéves, ötéves gyermek háborúról és békéről, harcokról és szerződésekről? Mit jelentenek az ilyen nevek, mint: Franciaország, Anglia, Edward és Ferenc — mit jelent a világnak mindez a vad hóbortja? Egy kastély, melynek hol sötét, hol napsugaras termeiben, lobogó szőke hajjal futkároz és játszik egy karcsú lábú kisleány, mellette négy, vele egyívású pajtása. Mert kezdettől fogva elküldték vele négy egykorú játszótársát — ebben a barbár korban valóságos bájos gondolat —, kiket Skócia legelőkelőbb családjaiból választottak ki. Ez volt a négy Mária : Fleming Mária, Beaton Mária, Livingstone Mária és Seton Mária. Míg gyermekek, addig vidám játszótársai a gyermeknek, holnap majd társnői az idegenben, hogy ne érezze magát annyira idegennek. Utóbb udvarhölgyei lesznek, és gyöngéd hangulatban megesküsznek, hogy nem mennek addig férjhez, amíg úrnőjük nem választott magának férjet. És ha hárman közülük el is hagyják később Stuart Máriát a szerencsétlenségben, egyikük el fogja őt kísérni a száműzetésbe, el egészen a halála órájáig: boldog gyermekkorának fénye bevilágítja majd élete legsötétebb óráját.

Az öt kisleány nap nap után vidáman együtt játszadozik a holyroodi vagy stirlingi kastélyban. Mit sem tudnak fenségről, méltóságról, királyságról, annak dicsőségéről és veszélyeiről. De egy este Stuart Máriát kiviszik kis gyermekágyából, csónak várja a tóparton, áteveznek vele egy szigetre, ahol nagy a csönd, de ahol jól megy a dolga. Inchmahome ez, a békesség szigete ! Idegen férfiak üdvözlik, akik másképpen vannak öltözve, mint a többiek, fekete, bő csuhába. De barátságosak és szelídek hozzá, szépen énekelnek a színes ablakokkal díszes magas teremben. A gyermek beleszokik környezetébe. Ám egy éjjel ismét elviszik. Stuart Máriának minduntalan így kell elutaznia és menekülnie éjszakának idején egyik sorsból a másikba. Ezúttal egyik napról a másikra egy fehér vitorlás hajó fedélzetén találja magát, körülvéve idegen harcosoktól és szakállas matrózoktól. De ezektől sem fél, miért is félne a kis Mária? Mindenki szelíd, barátságos és jó hozzá. Mostohatestvére, a 17 éves Jakab, szőke haját simogatja — egyike ő az V. Jakab házassága előtt született számos bastard-nak —, és itt van a négy Mária is, kedves játszótársai. Nagy hancúrozást és kacarászást visznek végbe, gondtalanul utazva a francia hadihajó ágyúi és a vértekbe öltözött matrózok között. Öt kislány, aki el van ragadtatva és boldog, mint ahogy a gyerekek szoktak lenni minden váratlan változás esetén. Persze fönt az árbockosárban egy matróz aggodalmasán^ fürkésző tekintettel kémleli a tengert.

Tudja, hogy az angol flotta ott cirkál a csatornában, s még az utolsó pillanatban is hatalmába akarja keríteni az angol királyi menyasszonyt, mielőtt a francia trónörökös menyasszonya lehetne. De a gyermek csak a közelit látja, az újat. Csak azt látja, hogy a tenger kék, az emberek barátságosak. A hajó pedig, mint valami óriás állat, erősen lihegve küzdi át magát a hullámokon.

Augusztus i3-án végre kiköt a gálya Roscoffban, Brest mellett egy kis kikötőben. A csónakok partot érnek. A színes kalandtól lelkesen, kacagva, túláradó jókedvvel ugrik francia földre Skócia királynője, aki még nincs hatéves. De ezzel véget is ér gyermekkora, és sorsa elindul útjára.

IFJÚSÁGA FRANCIAORSZÁGBAN

1548—1559

A francia udvar igen kiművelt az előkelő szokásokban, és páratlan a szertartás titokzatos tudományában. II. Henrik, a Valois-ivadék, tudja, hogy a trónörökös, a dauphin menyasszonyát milyen méltóság illeti meg. Stuart Mária megérkezése előtt rendeletet írt alá, melyben meghagyja, hogy „la reinette”-et, Skócia kis királynőjét, útjában minden városban és helységben ugyanolyan tiszteletadással üdvözöljék, mintha az ő édes leánya lenne, így aztán Stuart Máriára már Nantesban az elbájoló figyelmességek egész sorozata várt. Minden utcasarkon tribünöket emelnek, melyeket klasszikus jelvényekkel, istennőkkel, nimfákkal és szirénekkel díszítenek. A kísérő legénység jó kedvét néhány hordó pompás borral fokozzák. Tűzijátékot rendeznek tiszteletére, a tüzérség pedig sortüzet ad. Egy kis liliputi sereg, 150 gyermek, valamennyi 8 évesnél fiatalabb, fehér ruhácskában díszezredbe sorakozva, síppal, dobbal, törpe dárdával és alabárddal ujjongva halad a kis királynő előtt. És ez így történik az egész úton. Az ünnepélyek szakadatlan sora közt érkezik végre Stuart Mária, a gyermek királynő Saint-Germainbe. Ott pillantja meg a még nem is hatéves leányka először vőlegényét, egy négy és féléves, gyönge, fakó arcú és angolkóros fiút, akit megmérgezett vére már eleve senyvedésre és korai halálra szánt. A fiú félénken és félszegen köszönti „menyasszonyát”. Annál szívélyesebben fogadja a királyi család többi tagja a gyermeket, akinek bájától el vannak ragadtatva. II. Henrik egy levélben lelkesedéssel szól róla: „la plus parfayt enfant que je vys jamès” (a legtökéletesebb gyermek, akit valaha is láttam).

Abban az időben a francia udvar egyike volt a legragyogóbbaknak és legfényűzőbbeknek a világon. A komor középkor éppen letűnt, de a haldokló lovagi világ utolsó romantikus fénye elömlik ezen az átmeneti nemzedéken. A lovagi rend ereje és bátorsága megmutatkozik még vadászatokban, lovagi játékokban és tornákban, régimódi kalandokban és kemény háborúkban. De a szellemiség már uralkodó jogot nyer a főurak körében, s a humanizmus a kolostorok és egyetemek után a királyi kastélyokat is meghódította. Diadalmasan vonult be Franciaországba Olaszország felől a pápák pompakedvelése, a renaissance szellemi érzéki élvezetkeresése, a szépművészetek örömteli tisztelete. Szinte páratlan egybeforradása volt ez a kor az erőnek a szépséggel, a bátorságnak a gondtalansággal. Művészi magaslatra emelték azt az elvet, hogy nem féltek a haláltól, bár az életet érzékien szerették. Természetesebben és szabadabban, mint bárhol másutt, párosul ebben az időben a francia lovag természetében a temperamentum a könnyedséggel, a gall lovagiasság csodás módon egészül ki a renaissance klasszikus kultúrájával. A nemesembertől megkívánták, hogy a lovagi tornán páncélba öltözve, lándzsával kezében, kemény testtartással rontson neki ellenfelének, de azt is, hogy a bálteremben bájos fordulatokkal, tökéletesen járja a tánc legművészibb figuráit. Egyaránt mesternek kellett lennie úgy a durva hadtudományokban, mint az udvariaskodás gyöngéd udvari törvényeiben. A több fontos súlyú kétkezi kardhoz éppúgy kellett értenie a kézitusában, mint a lantpengetéshez és a szerelmes szonettek költéséhez. Ennek a kornak az az ideálja, hogy a férfi erős és egyben gyöngéd, durva és kultivált, harcban edzett és a művészetekben jártas legyen. A király és nemesei tajtékzó paripákon naphosszat űzik a szarvast és vadkant, dárdát hajítanak, és lándzsát törnek — de a nemes urak és hölgyeik estére szellemi mulatságra gyűlnek össze a gyönyörűen újjáépített kastélyok termeiben, a Louvre-ban, Saint-Germainben, Bloisban és Amboise-ban. Verseket olvasnak fel, madrigálokat dalolnak, muzsikálnak, és álarcos játékokban életre keltik a klasszikus irodalom szellemét. A sok szép és díszektől ékes hölgy jelenléte, költőknek és festőknek a művei, köztük olyanok, mint Ronsard, Du Bellay és Clouet alkotásai, ennek a fejedelmi udvarnak páratlan színességet és vidámságot kölcsönöznek. A művészet és az élet minden formájában pazarul jut ez kifejezezésre. Mint a szerencsétlen vallásháború előtt mindenütt Európában, Franciaországban is a kultúra föllendülése tapasztalható.

Aki egy ilyen udvarban akar élni, és különösen aki az ilyen udvarban egykor uralkodni akar, annak alkalmazkodnia kell ezekhez az új kulturális követelményekhez. Tökéletességre kell törekednie minden művészetben és tudományban. Szellemét éppoly hajlékonnyá kell tennie, mint

testét. A humanizmus legnagyobb dicsősége marad, hogy kötelességévé tette azoknak, akik az élet magasabb köreiben akarnak szerepet vinni, hogy minden művészetben otthonosak legyenek. Talán egyetlen korban sem becsülték annyira a tökéletes nevelést, nemcsak a rangbéli uraknál, hanem a nemes hölgyeknél is, mint akkor. Mint angliai Máriának és Erzsébetnek, Stuart Máriának is éppen úgy kellett tanulmányoznia a klasszikus nyelveket, a görögöt és a latint, mint a modern olasz, angol és spanyol nyelvet. A tehetséges gyermek játékos könnyedséggel, tiszta és gyors felfogásával, őseitől örökölt fogékonyságával a kultúra iránt, haladt előre tanulmányaiban. Már tizenhárom éves korában, miután Erasmus írásaiból megtanult latinul, a Louvre termében az egész udvar színe előtt maga szerzetté latin beszédet tartott. Nagybátyja, Lotharingia bíborosa, büszkén jelenti Stuart Mária anyjának, Guise Máriának: „Leánya oly nagyot nőtt és úgy nő nap nap után belső nagyságban, szépségben és okosságban, minden jó és nemes dologban annyira tökéletes már most is, amennyire csak lehet. Az egész királyságban, a nemesség vagy a többi rend leányai között, nincs aki hozzá hasonlítható volna. Jelenthetem, hogy a király oly nagy kedvét találja benne, hogy gyakran órákon keresztül csak vele foglalkozik. Mária okos és talpraesett társalgásával oly jól szórakoztatja a királyt, mint különben csak egy 25 éves nő volna rá képes!” Valóban, Stuart Mária szellemi fejlettsége egészen szokatlanul korai. Csakhamar oly biztonsággal kezeli a francia nyelvet, hogy már a költői kifejezéseket is megkockáztathatja, amikor Ronsard, valamint Du Bellay hódoló verseire méltó módon válaszol. Ettől kezdve érzelmeit nemcsak udvari, alkalmi játékban, hanem belső válságainak pillanataiban is legszívesebben versekre bízza. Szereti a költészetet, őt viszont szeretik a költők. De rendkívüli ízlése minden más művészi formában is megnyilvánul. Bájosán énekel lantkíséret mellett, táncát elbűvölőnek dicsérik, hímzései nemcsak ügyes kezének, hanem külön tehetségének a munkái. Öltözéke diszkrét, sohasem túlterhelt, mint azok a pompázó harangöltözékek, melyekben Erzsébet páváskodott. Skót kiltben éppen úgy, mint selyem díszöltözékben egyaránt bájos, természetes jelenség. Tapintat és szépérzék Stuart Máriának kezdettől fogva természetes adottsága. Fenséges és mégsem színészi magatartása romantikus dicsfénnyel övezi alakját minden idők számára. Ez a Stuart-leány még a legszerencsétlenebb órákban is királyi vérének és fejedelmi neveltetésének becses örökségeként őrzi meg ezt a fenségét. De a sportokban sem marad senki mögött ebben a lovagi udvarban. Stuart Mária fáradhatatlan lovas, szenvedélyes vadász, ügyes labdajátékos. Nyúlánk, karcsú leány teste minden grácia dacára sem ismeri a kimerülést, a fáradtságot. Gazdag és romantikus ifjúságának vidám gondtalanságával, boldogan iszik az élvezetek minden serlegéből, nem sejtve, hogy ezzel, öntudatlanul, már előre kimerítette életének legtisztább boldogságát. A francia renaissance egyetlen más szereplőjében sem találta meg a lovagi-romantikus női ideál ilyen tökéletes kifejezését, mint ebben a vidám és tüzes királyi gyermekben.

De nemcsak a múzsák, hanem az istenek is megáldják Stuart Mária gyermekkorát. Stuart Máriának szellemi adományok mellett rendkívüli testi bájt is juttatott a sors. Alig serdül a gyermek hajadonná, nővé, valamennyi költő vetélkedve magasztalja szépségét. „Tizenöt éves korában szépsége fölragyog, mint a déli nap” — mondja róla Brantôme. Még szenvedélyesebben szól Du Bellay:

Szellemedben túltett magán az ég,S művészet és természet, ami szépCsak szépségedben van, mind beléd helyezte.

Lope de Vega így rajong :„A csillagok a szeméből veszik legszebb fényüket kölcsön és arcáról a színeket, melyek oly

csodálatossá teszik.” Mikor Ferenc meghal, Ronsard a következő szavakat adja öccse, IX. Károly szájába:

Hogy ez a szépség tied lehetett,Több volt egy egész országnál neked.

És Du Bellay a sok leírásnak és költeménynek magasztalásait ebben az elragadtatásban foglalja össze :

Engedd, hogy lássalak,Nálad szebb tünemény nem is akad a földön.

Csakhogy a költők mindig hivatásos túlzók, különösen pedig az udvari költők, mihelyt úrnőjük dicsőségét zengik. Ezért is kíváncsian szemléljük a korabeli képeket, melyeknek hűségéről Glouet mesteri ecsete kezeskedik. A néző láttukra nem érez csalódást, de a szárnyaló lelkesedésnek sem esik teljesen rabjává. Nem sugárzó szépség tekint ránk, hanem inkább pikáns arc. Gyöngéd, bájos, ovális; kissé hegyes orra a csekély szabálytalanságnak báját mutatja, amely a női arcot mindenkor különösen vonzóvá teszi. Lágy, sötét szeme titokzatosan és fátyolos fénnyel tekint, némán és kifürkészhetetlenül hallgat a száj. El kell ismerni, hogy erre a királyleányra a természet a legdrágább anyagokat pazarolta. Bőre csodálatosan fehér, ragyogó, dús hamvasszőke haját kedvesen fonják keresztül a gyöngysorok. Hosszú, finom hófehér a keze, dereka nyúlánk, hajlékony, „dont le corsage laissait entrevoir la neige de sa poitrine et dont le collet relevé droit découvrait le pur modelé de ses épaules” (ruhája látni engedi hófehér keblét, s a nyakkivágás megmutatja tökéletes vállait). Arca makulátlanul tiszta. De éppen, mert olyan hűvösen hibátlan, oly simán szép, hiányzik egyelőre minden határozott vonás belőle. Ha képét nézzük, nem tudunk meg semmit erről a bájos leányról, mint ahogy ő maga sem tud még semmit igazi lényéről. Ezt az arcot még nem járta át belülről a lélek és az érzékiség heve. Ebben a nőben még nem ébredt fel a nő. Barátságosan és kellemesen tekint reánk egy csinos, szelíd, nevelőintézeti leányka.

Női fejletlenségét, föl nem ébredt asszonyiságát a túlzó magasztalások ellenére is valamennyi jelentés igazolja. Mert éppen azáltal, hogy valamennyi írás Stuart Máriának csupán feddhetetlenségét, különös jólneveltségét, szorgalmát és korrektségét dicséri, általában úgy beszélnek róla, mint valami példát mutató növendékről. Megtudjuk róla, hogy kitűnően tanul, a társaságban kedves, jómodorú és szelíd, hogy minden művészetben és játékban kitűnik anélkül, hogy valamely művészetben különösen kiváló képessége volna. Megtudjuk, hogy derekasan és engedelmesen földolgozza a királyi menyasszonynak kiszabott művelődési feladatot. De mindig csak a társadalmi, az udvari előnyeit csodálják, azt, ami a személyében a személytelen. Az emberről, a jelleméről, egyik sem tud valami különöset mondani. Ez azt mutatja, hogy lényének igazi sajátossága egyelőre még rejtve van minden tekintet elől. Egyszerűen azért, mert lelke még nem nyílt ki. Még sok évvel később sem sejteti a hercegnő jólneveltsége és kultúrája azt a szenvedélyt, amelyre lelke képes lesz, ha majd egyszer bimbózó érzelmeit mélyebben érintik. Homloka most még némán és hűvösen ragyog, szája barátságosan és gyöngéden mosolyog, szeme sötéten fürkész, és egyelőre csak a világba bámul, a saját lelkének mélységeit még nem látja. Stuart Mária, éppúgy mint a többiek, egyelőre mit sem tud még akkor vére örökségéről, a lényében rejlő veszedelmekről. Mert csak a szenvedély leplezi le az asszony igazi lelkiségét, csak a szerelemben és a szenvedésben éri el a maga beteljesülését.

Előbb készülődnek az esküvőre, mint ahogy tervezték, mert a gyermek máris oly sokat ígérőén fejlődik jövendőbeli királynővé. Stuart Máriának ismét az a sorsa, hogy élete óraműve minden tekintetben gyorsabban forog, mint valamennyi kortársáé. A szerződés szerint neki szánt dauphin még alig 14 éves, és azonfelül felette gyönge, fakó, beteg fiú. De a politika ebben az esetben türelmetlenebb a természetnél — nem tud és nem szabad várnia. Gyanús sietséggel igyekeznek a francia királyi udvarban a házasságot nyélbe ütni, éppen azért, mert az orvosok aggályos jelentéseiből ismerik a trónörökös gyöngeségét és veszélyes betegségét. A Valois-k szemében ebben a házasságban az volt a legfontosabb, hogy a skót koronát biztosítsák maguknak. Ezért vonszolják oly gyorsan a két gyermeket oltár elé. A skót parlament küldötteivel megkötött házassági szerződés értelmében a dauphin megkapja a „matrimonial crown”-t, a skót társkirályságot. Ugyanakkor Mária rokonai, a Guise-ek, a felelősségének tudatában még nem levő tizenötéves hercegnőt teljesen titokban egy másik okmány aláírására bírják rá, amelyet a skót parlament előtt titokban kell tartani. Ebben az okiratban arra kötelezi magát Mária, hogy idő előtti

halála esetén, vagy ha örökös nélkül halna meg, országát — mintha ez magántulajdona volna —, sőt Angliára és Írországra fennálló örökösödési jogát is a francia koronára ruházza.

Ez a szerződés természetesen nem becsületes dolog. Már az aláírás titkossága is ezt bizonyítja. Mert Stuart Máriának nincs joga arra, hogy önként megváltoztassa a trónöröklés rendjét, és hazáját halála esetére idegen dinasztiára hagyományozza, mint valami palástot vagy egyéb vagyontárgyat. Azonban nagybátyjai rábírják a mit sem sejtő kisleányt az aláírásra. Tragikus szimbólum: mikor Stuart Mária rokonai nyomására először írja nevét egy politikai okmány alá, ez a tény egyúttal ennek a mélyen őszinte, jóhiszemű és egyenes gondolkodású lénynek első hazugságát jelenti. Ettől kezdve sohasem maradhat teljesen az igaz úton, ha királynő akar lenni vagy maradni. Aki eladta magát a politikának, az többé nem ura magának, és más törvényeknek kell engedelmeskednie, mint amelyeket saját maga tart szentnek.

A világ előtt ezt a titkos megállapodást nagyszerűen elrejti az esküvői ünnepélyek ragyogó színjátéka. Több mint kétszáz év óta nem házasodott egyetlen dauphin sem a hazájában. A Valois-udvar most azt hiszi, hogy az eddig el nem kényeztetett népnek pái^atlan pompa látványát kell nyújtania. Medici Katalin még hazájából ismeri a leghíresebb művészektől tervezett renaissance ünnepi felvonulásokat. Az a becsvágya, hogy ezeket gyermeke esküvői ünnepélye alkalmával még felülmúlja. Párizs 1558. április 24-én a világ ünnepvárosa. A Notre-Dame előtt nyitott sátrat emelnek, melynek oldalai arany liliomokkal díszített égszínkék, ciprusi selyemből készültek. A sátorhoz kék, ugyancsak liliomokkal hímzett szőnyeg vezet. A menet élén vörös és sárga ruhákba öltözött muzsikusok haladnak, akik a legkülönbözőbb hangszereken játszanak. Aztán kincset érő öltözetekben, ujjongó üdvözletek közepette a királyi menet. Az esküvő a nép színe előtt történik. Ezrek és ezrek hódolattal és elragadtatással köszöntik a menyasszonyt a vékony, sápadt gyermek oldalán, akit a pompa szinte agyonnyom. Az udvari poéták egymást múlják fölül a menyasszony szépségének rajongó leírásában.

„Százszor szebb jelenség volt, mint az ég királynője” — írja róla fellengzően Brantôme, a gáláns adomák elbeszélője. Meglehet, hogy abban az órában szerencséjének fölragyogása különös dicsfényt vont e szenvedélyesen becsvágyó nő feje köré. Mert ebben az órában a mosolygó, mindenfelé boldogan köszöngető, gyönyörű viruló fiatal leány életének talán legragyogóbb pillanatát élvezi. Sohasem fog körülötte a gazdagság, csodálat és ujjongás úgy hullámzani, mint amikor Európa első királyi sarjának oldalán, pompásan ékes lovascsapat élén halad át az utcákon, miközben a nép tolongva és a háztetőkön is csüngve, dörgő ujjongásban és lelkesedésben tör ki. Este az igazságügyi palotában nyilvános lakomát tartanak. Egész Párizs lelkesen csodálja a fiatal lányt, aki Franciaország koronájához új koronát csatolt. A dicsőséges napot bál fejezi be, melynek ékességére a művészek csodálatos meglepetéseket eszeltek ki. Láthatatlan gépészek irányította hat aranydíszes hajó ezüstszövésű vitorlákkal egy viharos utazás mozgását utánozva vonul be a terembe. Mindegyik hajóban aranyos öltözékben, selyem álarcban egy-egy herceg ül, és mindegyik gáláns mozdulattal vezeti hajójába az udvar egy-egy hölgyét — Medici Katalint, a királynőt, Stuart Máriát, a trón örökösnőjét, aztán a navarrai királynőt és Erzsébet, Margit meg Claudia hercegnőket. Ennek a játéknak azt kell jelképeznie, hogy fényben és pompában mindig szerencsésen járják az élet útját. Ám a sorsot nem lehet emberi kívánságok szerint irányítani, és így Stuart Mária életének hajója is ettől az egyetlen gondtalan pillanattól kezdve más, veszedelmesebb partok felé halad.

Az első veszély teljesen váratlanul következett be. Stuart Máriát már régen Skócia királynőjévé kenték föl, a Roi-Dauphin, Franciaország trónörököse, hitvesévé emelte. Ezáltal egy második, sokkal becsesebb korona lebeg láthatatlanul a feje fölött. De ekkor a végzet megrontó kísértés gyanánt egy harmadik koronát tart eléje. Stuart Mária gyermeki módon, helyes tanácsot nem kapva, tapasztalatlan kézzel nyúl a csalóka fény felé. Ugyanabban az évben, 1558-ban, mikor a francia trónörökösnek felesége lett, meghalt Mária, Anglia királynője. Mostohanővére, Erzsébet rögtön elfoglalja az angol trónt. De igazán trónutódlásra jogosult királynő-e Erzsébet? VIII. Henrik, a nőgyűjtő kékszakáll, három gyermeket hagyott hátra: Edwardot és két leányt, akik közül Mária Aragóniái Katalinnal kötött házasságából származott, és Erzsébetet, akinek Boleyn Anna volt az anyja. Edward korai halála után Mária, az idősebbik leány, aki kétségbevonhatatlant törvényes házasságból született, lett a trón örököse. De vajon Erzsébet jogos utódja-e a trónnak, miután

nővére gyermektelenül halt el? Igen, mondják az angol korona jogászai, mert a püspök megkötötte a házasságot, a pápa pedig elismerte. Nem, mondják a francia korona jogászai, mert VIII. Henrik utólag Boley Annával kötött házasságát érvénytelennek, Erzsébetet pedig parlamenti határozattal bastard-nak nyilvánította. Ha pedig Erzsébet az egész katolikus világ által megerősített felfogás szerint mint bastard méltatlan a trónra, úgy most az angol trónra senki más nem tarthat jogos igényt, mint VII. Henrik dédunokája, Stuart Mária.

Ezáltal hirtelen roppant súlyos és világtörténeti fontosságú ügy eldöntése szakadt rá a 16 éves tapasztalatlan leányra. Stuart Mária előtt két lehetőség áll. Engedékeny lehet és politikusán cselekedhet. Elismerheti Erzsébetet, unokatestvérét, Anglia jogos királynőjének, és elnyomhatja saját igényét, amelyet kétségtelenül csak fegyverrel tudna kivívni. Vagy pedig bátran és határozottan trónbitorlónak nyilvánítja Erzsébetet, és mind a francia, mind a skót hadsereget hadba szólítja, hogy a bitorlót erőszakkal taszítsa le trónjáról. Stuart Mária és tanácsadói azonban szinte végzetszerűen a politikailag legszerencsétlenebb harmadik utat választják, a középutat. Határozott csapás helyett a francia udvar csupán egy tüntető látszatvágást kockáztat meg Erzsébet ellen. II. Henrik parancsára a trónörököspár fölveszi címerébe az angol királyi koronát is, és Stuart Mária később nyilvánosan minden okiratban „Regina Franciáé, Scotiae, Angliáé ét Hiberniae”-nak nevezi magát. Karddal megvívott cselekedet helyett a fára festett és papírra írt igény erőtlen gesztusát választják. Ezáltal állandó kétértelműséget teremtettek, mert ebben a formában Stuart Máriának van is igénye az angol trónra, nincs is. Tetszés szerint, hol elrejtik, hol pedig előszedik. II. Henrik így a következő választ adja Erzsébetnek, aki tőle a szerződés értelmében Calais visszaadását kívánja: „Ebben az esetben Calais-t a dauphin feleségének, Skócia királynőjének kell átadni, akit mi valamennyien Anglia királynőjének tekintünk.” Másrészt II. Henrik kisujját sem mozgatja, hogy menyének ez igényét megvédje, hanem úgy tárgyal tovább is az állítólagos trónbitorlóval, mint egyenlő jogú uralkodónővel.

Stuart Mária ezzel az üres, balga gesztussal, ezzel a gyermekesen hiú, festett címerrel semmit sem ér el, de mindent elront. Minden ember életében vannak hibák, amelyeket nem tud többé jóvátenni. Ez a politikai ügyetlenség, mely inkább dacból és hiúságból, mint tudatos megfontoltságból eredt, megrontotta Stuart Mária egész életét. Mert ezzel az egy sértéssel engesztelhetetlen ellenségévé teszi Európa leghatalmasabb asszonyát. Egy igazi uralkodónő mindent inkább megenged és eltűr, csak azt az egyet nem, hogy valaki uralkodói jogában kételkedjék. Nem lehet Erzsébettől rossz néven venni, hogy ettől az órától kezdve Stuart Máriát legveszélyesebb vetélytársnőjének, trónjára vetődő fenyegető árnyéknak tekinti. Mindaz, amit ettől kezdve egymás közt hamis barátsággal mondanak és írnak merő látszat és szemfényvesztő játék a szavakkal, hogy palástolják a belső ellenségeskedést. Mert ez a seb gyógyíthatatlan. A politikában és az életben mindenkor nagyobb kárt okoz a felemás és nem becsületes magatartás, mint az erélyes és kemény határozottság. A Stuart Mária címerébe jelképesen belérajzolt angol korona több véront ás t okozott, mint egy valóságos háború az igazi koronáért. Mert a nyílt küzdelem egyszer s mindenkorra eldöntötte volna a helyzetet, ez az alattomos magatartás azonban minduntalan újraébreszti a vetélkedést, és megrontja a két nő uralkodását és életét.

Ezt a végzetes címert az angol fennhatóság jelvényével 1559 júliusában is büszkén és messzeláthatóan viszik a Roi-Dauphin és a ReineDauphine előtt, mégpedig egy Párizsban megtartott lovagi torna alkalmával, amelyet a Gâteau—Cambrésis-i békekötés megünneplésére rendeztek. II. Henrik, a lovagi király, nem mond le arról, hogy „pour l'amour des dames” lándzsát ne törjön. Mindenki tudja, hogy melyik hölgyre gondol: Poitiers-i Dianára, aki büszke szépségében tekint le páholyából királyi szerelmesére. Ámde a játék hirtelen szörnyen komollyá válik. Ebben a páros viadalban világtörténelem dől el, mert Montgomery, a skót testőrség kapitánya, miután lándzsája eltörött, annak nyelével ügyetlenül oly hevesen ront királyi ellenfelére, hogy egy szilánk a sisak rostélyán keresztül mélyen a király szemébe hatol. II. Henrik ájultán zuhan le lováról. Eleinte veszélytelennek tartják a sérülést, de a király nem nyeri vissza eszméletét. Rémülten állja körül a család a lázban fetrengő beteg ágyát. A bátor Valois erős természete még viaskodik a halállal. Végül július lo-én megáll a szívverése.

De a francia udvar még legmélyebb fájdalmában is tiszteli a hagyományt, az élet legfőbb urát. Mikor a királyi család elhagyja a kastélyt, Medici Katalin, II. Henrik neje, hirtelen megáll az ajtónál. Ettől az órától kezdve, mely őt özveggyé tette, az udvarnál nem őt illeti meg többé az első rang. hanem azt az asszonyt, akit ugyanaz az óra királynői méltóságra emelt. Félénk léptekkel, elfogódottan és zavartan kell Stuart Máriának mint Franciaország új királya nejének a tegnapi királynő előtt elhaladnia. És ezzel az egyetlen lépéssel, 17 éves korában, túlemelkedett valamennyi kortársán, és elérte a hatalom legmagasabb fokát.

KIRÁLYNÉ, ÖZVEGY ÉS MÉGIS KIRÁLYNŐ

1560 júliusától 1561 augusztusáig

Semmi sem fordította Stuart Mária életsorát annyira a tragikum felé, mint az a körülmény, hogy a sors minden földi hatalmat oly csalókán könnyen adott a kezébe. Emelkedése szinte rakétaszerűén gyorsan történt: 6 napos korában Skócia királynője, 6 éves, mikor Európa egyik leghatalmasabb hercegének menyasszonya, 17 éves korában Franciaország királynője. A külső hatalom legmagasabb mértéke hullott már akkor az ölébe, mielőtt még belső élete igazában elkezdődött volna. Mint valami láthatatlan bőségszaruból, szinte kimeríthetetlenül áramlik hozzá minden. Mindebből semmit sem szerez meg saját akaratával, nem küzd ki saját erejéből, semmi sem fáradság eredménye, semmi sem kiérdemelt jutalom, hanem mindez örökség, kegy és ajándék. Mint valami álomban, színesen röppen el minden: átéli a menyegzői és koronázási pompát, de mielőtt tudatosan éber érzékekkel élvezhetné ezt a túl korai tavaszt, az már el is virult, elhervadt, elmúlt, és a királynő csalódottan, kifosztva, kirabolva, megzavarodottan ébred fel. Àbban a korban, midőn mások csak éppen hogy elkezdenek kívánni, remélni, áhítozni, Mária a diadal minden lehetőségét már bejárta anélkül, hogy ráérő ideje lett volna azokat lelkileg is megragadni. Sorsának ebben az iramában, mint valami magban, rejtőzik nyugtalanságának és elégedetlenségének a titka: aki oly korán legelső volt országában vagy a világban, az nem éri be többé az élet kisebb mértékével. Csak gyenge természetek tudnak lemondani és felejteni, az erősek nem alkalmazkodnak, és kihívják a legyőzhetetlenül hatalmas sorsot is a párviadalra.

Valóban, mint valami álom tűnik tova francia királyságának rövid időszaka, mint valami lihegő, nyugtalan, remegéssel és gonddal teljes álom. A reimsi székesegyház, ahol az érsek ráteszi a sápadt, beteg fiú fejére a koronát, és ahol a fiatal, a kincstár minden ékszerével díszített királynő a nemesség közepette, mint valami vékony, karcsú, még nem egészen kinyílt liliom villant fel — egyetlen színesen sugárzó pillantást vet reá, máskülönben a krónika nem regél ünnepségekről és vigasságokról. A sors nem enged időt Stuart Máriának, hogy megalkossa a művészeteknek és a költészetnek azt a trubadúri udvarát, amelyről álmodott. Nem engedett időt a festőknek sem, hogy az uralkodónak és szép hitvesének képét pompázó festményekben „megörökítsék, nem hagyott időt a krónikásoknak, hogy jellemét megrajzolják, sem időt a népnek, hogy megismerhesse vagy megszerethesse uralkodóit. Mint két tűnő árnyék, melyet gonosz szél kerget, iramlik tova e két gyermek alakja a francia királyok hosszú sorában.

Mert II. Ferenc beteg, s kezdettől fogva magán viseli, mint a döntésre szánt fa az erdőben, a halál jelét. Félénk, nehéz, fáradt, mintegy álomból felriadt tekintettel néz kerek, duzzadt arccal egy sápadt kisfiú a szemlélőre. Hirtelen, és ezért természetellenes növekedése még inkább gyengíti ellenállóképességét. Az orvosok állandóan őrködnek felette, és folyvást csak kíméletre intik. Csakhogy a gyermekben valami balga, gyermekes vetélkedés él, hogy ne maradjon vissza karcsú, izmos hitvese mögött, aki szenvedélyesen szereti a vadászatot és a sportot. Erőszakosan heves lovaglásokra és testi megerőltetésekre kényszeríti magát, hogy egészséget és férfiasságot hitessen el önmagával. De a természetet nem lehet becsapni. Vére, nagyapjának, I. Ferencnek gonosz öröksége, gyógyíthatatlanul fáradt és mérgezett. Minduntalan láz fogja el, kedvezőtlen időben otthon kell ülnie, türelmetlenül, félősen és fáradtan, szomorú árnyékként, melyet sok orvos gondja vesz körül. A szegény király az udvarban inkább szánalmat, mint tiszteletet kelt. A nép körében csakhamar szárnyra kél a gonosz hír, hogy a király bélpoklos, és lemészárolt gyermekek vérében fürdik, hogy meggyógyuljon. A parasztok sötét pillantással tekintenek a csenevész fiú után, midőn fakón, lassan üget lován. Az udvaroncok már előregondolva rajzani kezdenek Medici Katalin, az anyakirálynő és Károly, a trón örököse körül. Ily fáradt, gyönge kezekkel nem lehet sokáig keményen fogni az uralkodás gyeplőit. Néha-néha a gyermek merev ákombákommal aláírja az elébe tett okiratokat és dekrétumokat. Valójában pedig Stuart Mária atyafiai uralkodnak helyette, a Guise-ek. A király csak egyért küszködik, hogy csekély életét és erejét lehetőleg minél tovább megtarthassa.

Szerencsés házasságnak — ha egyáltalán valóságos házasság volt ez — alig mondhatjuk ezt az együttlétet a betegszobában, ezt az örökös gondot és féltő gondoskodást. Viszont nincs okunk azt sem feltételezni, hogy ez a gyermekházasság szerencsétlen lett volna. Még a rosszindulatúan pletykás udvar, melynek szerelmeit Brantôme „Vies des dames galantes”-jában leírja, sem gyanúsítja meg Stuart Mária életmódját egyetlen szóval sem. Jóval előbb, mintsem az állami érdek oltár elé vezette volna a két gyermeket, Ferenc és Stuart Mária pajtások voltak, gyermeki játékok régóta egyesítették kettejüket, de az erotikum aligha játszott bele ebbe a gyermeki pajtásságba. Még évekig fog eltartani, míg Stuart Máriában feltámad a szenvedélyes odaadás képessége. Ferenc, a láztól gyenge gyermek lett volna az utolsó, aki ebben a tartózkodó és mélyen magába zárkózó természetben ezt a képességet felébreszthette volna. Bizonyos, hogy Mária, részvétteljes és jóindulatú lényéből fakadóan, a leggondosabban ápolta férjét. Már csak azért is, mert ha nem érzése, de értelme tudatta vele, hogy minden hatalma és ragyogása ennek a szegény, sínylődő fiúnak a lélegzetéhez és szíve dobbanásához van kötözve, és hogy a maga szerencséjét védelmezi, ha a király életét óvja. De igazi boldogságról a királyság ez arasznyi létében nem lehetett szó. Az országban kitört a hugenotta-lázadás, és a hírhedt amboise-i zavargás után, mely a királyi párt személyében fenyegette meg, Stuart Máriának az uralkodói kötelesség szomorú adóját kellett lerónia: meg kellett jelennie a felkelők kivégzésén, végig kellett néznie, amint egy összekötözött karú embert a pribék leszorít a tőkére amint a tompán csikorduló, csattanó bárd lesújt az elítélt nyakszirtjére, és a véres fő a homokba gurul. Ez a látvány mélyen bevésődik a leikébe, és talán felvillan majd egykor, mint valami bűvész tükörben, egy másik órán: a maga nehéz óráján. Ez a kép elég borzalmas ahhoz, hogy kioltsa a reimsi koronázás ragyogó emlékét. Majd egyik rossz hír a másikat éri: anyja, Guise Mária, aki helyette Skótországban uralkodik, 1560 júniusában meghalt. Az ország vallási villongásoktól és felkelésektől visszhangzóit, a határokon háború dúlt> az angol csapatok mélyen behatoltak az országba. Mária gyászruhát ölt az ünnepi öltözék helyett, melyről pedig gyermeki álmokat szőtt. Elhallgatott a muzsika, amit pedig annyira szeretett, megállt a tánc. És csakhamar ismét kopogtat a halál csontos ujja szívén és házán. II. Ferenc egyre gyengébb és gyengébb lesz, az elmérgezett vér nyugtalanul lüktet ereiben és zúg a fülében. Már nem bír járni, nem tud lovagolni, és ágyastul kell az egyik helyről a másikra vinni. Végül a fülén keresztül utat tör magának a gennyes gyulladás, az orvosok nem tudnak segíteni, és a szerencsétlen gyermek 1560. december 6-án meghal.

És most tragikus szimbólumként, a két asszony: Medici Katalin és Stuart Mária között a halálos ágynál megismétlődik a jelenet. Alighogy utolsót lélegzett II. Ferenc, Stuart Mária, minthogy már nem királynője Franciaországnak, az ajtónál Medici Katalin mögé lép : a fiatalabb királyi özvegynek előre kell engednie az idősebbet. Már nem első asszonya többé a birodalomnak, hanem ismét csak a második. Egyetlen év leforgása alatt vége az álomnak: Mária többé nem királynéja Franciaországnak, hanem csak az, ami első pillanattól fogva volt és végül is maradni fog: Skócia királynője.

A francia udvari ceremónia 40 napig tartó legszigorúbb gyászt ír elő. Az elzárkózottság e kegyetlen ideje alatt a királynőnek egy pillanatra sem szabad elhagynia lakosztályát, és az első két héten senkinek a látogatását sem szabad fogadnia, csak az új királyét és ennek legközelebbi rokonaiét. Valóságos kriptába kellett bezárkóznia, a sötét helyiséget csak néhány szál gyertya világította be. Az özvegy királyné nem viselte a nép többi asszonyainak módjára a komor, fekete színt, a gyásznak örök érvényű színét, őt a „deuil blanc” illette meg. Fehér főkötő a sápadt arc fölött, fehér brokát öltözék, fehér cipő, harisnya, csak a fátyol volt fekete ebben az idegenszerű világosságban. Ez volt Stuart Máriának a viselete azokban a napokban, ilyennek mutatja őt Janet híres festménye, ilyennek rajzolja Ronsard a költeményében :

Hosszú, lenge fátyol, melyen redőRedőt követ, könnyű és lebegőDús gyászfátyol omlott rajtad le, végigTakarva testedet főtől derékig,Fel-felduzzadva, mint hafuvalom

Vitorlát hajt s röpít át a tavon.Ilyen volt ruhád, mikor, sajna ! távolFöldre készültél szépséges hazánkból,Melynek jogarát tartotta kezed,És szomorúan, hattyú kebledetKönnyed kristály patakjában fürösztveA fasorokat róttad eltűnődveE palota kertjében, mely a szépSzökőkutakról kapta a nevét.

És valóban, egyetlen képén sem tűnik ki jobban e fiatal arc megnyerő szelidsége, mint ezen, midőn a komoly magábamélyedés ezt a különben nyugtalan tekintetet átszellemültté varázsolja, és az egyhangú, dísztelen szín bőrének tiszta sápadtságát még fehérebben ragyogtatja. A gyászban hasonlíthatatlanul világosabban érezzük emberiességének nemességét, királyi méltóságát, mint az előbbi képeken, amelyek Máriát királynői díszben és ragyogásban ábrázolják, ékszerektől elborítva és a hatalom minden jelvényével ékesítve.

Ez a nemes melankólia szólal meg azokból a versekből, amelyeket ő maga elhalt urának halotti sirámai gyanánt ír. E versek nem méltatlanok Ronsard-hoz, a királynő mesteréhez és tanítójához. Ha nem királyi kezek írták volna, őszinteségük egyszerű hangjával akkor is szívhez szólnának ezek a halk sirató énekek. Nem dicsekszik az özvegy szenvedélyes szerelmével az elhalt iránt. Stuart Mária költeményeiben sohasem hazudott, csak a politikában. Elhagyatottsága, elárvultsága mondatják vele e szavakat:

A szívem szüntelenSír, mert ő nincs velem.Ha olykor a szememFölemelem az égre,Ott egy-egy fellegenRámdereng szeme fénye ;Őt látom a tavon, Mint a ravatalon ;Ha fekszem ágyamonPihenve, érzem, áldottKarjával ahogy átfog.Dolgozom, pihenek :Körülöttem lebeg.

Nem kétséges, hogy Stuart Mária gyásza nem pusztán költői képzeletből, hanem becsületes és őszinte szánalomból ered. Mert II. Ferencben Mária nem csupán jóindulatú, engedékeny pajtását, gyengéd barátját vesztette el, hanem európai helyzetének, hatalmának biztonságát is. Hamarosan meg fogja érezni a gyermeki özvegy azt a különbséget, hogy mily sokat jelent az: elsőnek, királynőnek lenni egy udvarban, és mily keveset másodiknak, akinek az utód kegyelméből évjáradék jár. Ezt a már magában is nyomasztó helyzetet még megnehezíti az az ellenségeskedés, amelyet anyósa Medici Katalin, alighogy első asszonya lett az udvarnak, Máriával szemben mutat. Ügy látszik, hogy Mária valamikor egy balga szavával megsérthette a büszke és alattomos Medici-nőt, midőn a „kereskedő-lány” alacsony származását becsmérelve, összehasonlította a saját, nemzedékről nemzedékre öröklött királyi méltóságával. Ilyen meggondolatlanságokat Erzsébet ellen is el fog követni a tanácstalan, hirtelen leány. Az ilyen kisiklások asszonyok között végzetesebbek, mint a nyílt sértések. Alig került Medici Katalin politikai hatalomra, miután két évtizeden keresztül előbb Poitiers-i Diana, majd Stuart Mária miatt becsvágyát fékeznie kellett, mindjárt fennhéjázóan és kihívóan éreztette gyűlöletét a két rangjavesztett nővel.

Ámde Mária sehol sem maradhat meg, ahol ő csak a második személy lehet, büszke és heves szíve sohasem fogja beérni a kisebb szereppel, a fele ranggal. Jellemének döntő vonása: erős,

hajlíthatatlan, férfias, kemény büszkesége már most kiütközik. Inkább a semmit választja, inkább a halált. Egy pillanatra arra gondol, hogy örökre kolostorba vonul, lemond minden rangról, ha már nem érheti el a legmagasabbat ebben az országban. De az élet kísértése még túlságosan nagy, a tizennyolc éves nő örök lemondása ellenkeznék természetes lényével. Aztán meg: még kaphat az elveszett korona helyett másikat, éppen oly becseset. Máris kérőként jelentkezik a spanyol király követe, Don Carlos nevében, aki két világnak leendő ura; máris titkos követeket küld az osztrák udvar, Svédország és Dánia királyai pedig trónjukat és kezüket ajánlják fel. És végül ott van Skócia, melynek koronája örökségként illeti őt, és igényt támaszthat a szomszédos Anglia koronájára is. Még mindig mérhetetlen lehetőségeket tartogat a jövő a leányos királyi özvegynek, ennek a most már tökéletes szépséggé ki virult asszonynak. Csak éppen nem ajándékképp hullanak most ölébe a sors kegyéből, hanem ezentúl ügyességgel és türelemmel mindenért küzdenie kell a makacs ellenséggel szemben. De ennyi bátorsággal a szívében, ilyen szépséggel és ifjúsággal forró virágzó testében, bátran merészelhette a legmagasabb játszmát is megkockáztatni. Eltökélt lélekkel vállalja Stuart Mária a harcot az örökségért.

A Franciaországtól való búcsú természetesen nem volt könnyű. Tizenkét évig élt ebben a fejedelmi udvarban. A szép, gazdag, érzékien vidám ország több lett neki, mint a hazája, az elmúlt gyermekévek Skóciája. Itt vannak anyai rokonai, akik vigyáznak rá, itt vannak a kastélyok, amelyekben boldog volt, itt a költők, akik magasztalják és megértik, itt otthonos az élet könnyű, lovagi bája, amelyre lénye mélyén annyira rátermett. Hónapról hónapra halogatja a hazájába való visszatérést, ellenállva a legsürgősebb hívásoknak is. Látogatásokat tesz Joinville-ben, Nancyban rokonainál, részt vesz IX. Károlynak, 10 éves sógorának, reimsi koronázásán. Mintha valami balsejtelem intené, minduntalan más és más ürügyet keres, hogy utazását elhalássza. Mintha valami sorsdöntésre várna, amely megkímélné a Skóciába való visszatéréstől.

Mert bármennyire tapasztalatlan is államügyekben a tizennyolc éves Stuart Mária, azt megérezte, hogy otthon kemény próbatételek várnak reá. Anyja halála után, aki öröklött országát mint régensnő kormányozta, ádáz ellenségei, a protestáns lordok kerekedtek felül, és nem titkolták ellenkezésüket azzal szemben, hogy az országba hívják a hithű katolikus nőt, a gyűlölt mise hívét. Nyíltan kijelentették — és ezt lelkesedve jelenti az angol követ Londonban — „a skót királynő utazását néhány hónapig el kell halasztani, sőt, ha a lordok, nem volnának engedelmességre kötelezve, azt se bánnák, ha a királynőt egyáltalán nem látnák viszont”. Titokban a lordok már régóta fondorlatos játékot űztek. Megkísérelték a protestáns Earl of Arrant, a trónra jogosultak közül a legközelebb állót, Anglia királynőjének férjként ajánlani, és ezáltal Stuart Mária kétségtelen örökségét, a skót koronát, jogtalanul Erzsébet királynő kezére játszani. Mária éppoly kevéssé bízhat mostohafivérében, Stuart Jakab, Earl of Morayban, aki a skót parlament megbízásából utazott hozzá Franciaországba. Mostohatestvére gyanúsan közel áll Erzsébethez, és talán zsoldot is húz szolgálatáért. Csak ha mielőbb visszatér hazájába, tudná idejében eltaposni mindezeket a homályos és kusza cselszövényeket, csak a Stuartoktól, őseitől örökölt bátorságával tudja megtartani királyságát. Hogy el ne veszítse ugyanabban az évben mind a két koronáját, végre elhatározza, bár sötét baljóslatok kínozzák, hogy követi a meghívást, amely ugyan nem fakad becsületes szívből, s amelyet maga is csak fél bizalommal hallgat meg.

Mielőtt azonban Stuart Mária országába ért volna, éreznie kellett, hogy Skócia Angliával határos, és hogy itt más királynő uralkodik. Erzsébetnek nem volt rá oka és még kevésbé hajlandósága, hogy vetélytársnőjének és a korona várományosának könnyűvé tegye az életet. Erzsébet államminisztere, Cecil, cinikus nyíltsággal erősíti meg a királynő minden ellenséges eljárását: „Minél tovább maradnak bizonytalanságban a skót királynő ügyei, annál jobb Felségedre nézve.” Mert még nincs eldöntve a papirosra vetett és a címerbe festett trónkövetelési viszály. Igaz, hogy a skót követek az angol küldöttekkel Edinburghben szerződést kötöttek, mely szerint Stuart Mária nevében kötelezték magukat, hogy Erzsébetet „for all times coming”, tehát minden időkre Anglia jog szerinti királynőjének fogják elismerni. Mikor azonban ezt a szerződést elvitték Párizsba, és arról volt szó, hogy ezt a kétségkívül érvényes megállapodást aláírják, Stuart Mária és férje, II. Ferenc kitértek ez elől. Mária nem akarja aláírását adni, sohasem fogja zászlaját meghajtani, miután már egyszer a címerébe festett angol koronával kifejezte Anglia trónjára való

igényét. Csak arra volt hajlandó, hogy egyelőre politikából hátrább állt a jogával, de arra sohasem lesz rávehető, hogy nyíltan és becsületesen lemondjon ősei ez örökéről.

Erzsébet nem tűrhette ezt a kétértelműséget. A skót királynő követei az ő nevében aláírták az edinburghi szerződést, tehát — jelentette ki Erzsébet — Stuart Mária köteles ennek az aláírásnak eleget tenni. Hallgatólagos elismerés vagy titkos beleegyezés nem elégítheti ki Erzsébetet. Mert Erzsébet számára, aki protestáns, akinek birodalma felerészben még mindig szenvedélyesen vallja a katolikus hitet, egy katolikus trónkövetelő nemcsak a trón birtoklásának, hanem a maga életének veszélyeztetését is jelenti. Amíg az ellenkirálynő világosan le nem mond minden igényéről, addig Erzsébet nem igazi királynő.

Nem lehet tagadni, hogy ebben a viszályban Erzsébetnek van igaza. De csakhamar csorba esik igazán, mikor ezt a nagy politikai konfliktust kicsinyes és gonoszkodó módon igyekszik elintézni. A nőknek mindig az a veszélyes tulajdonsága nyilatkozik meg a politikában, hogy ellenségeiket tűszúrásokkal és az ellentéteket személyi gonoszságokkal szokták elmérgesíteni. A különben tisztán látó uralkodónő most is a politikus nőknek ebbe az örök hibájába esik. Stuart Mária skóciai útjára formális „safe conduct”-ot (manapság átutazó vízumnak neveznők) kért. Ezt részéről udvariassági ténynek kell minősítenünk, mert hiszen a hazájába vezető tengeri út úgyis nyitva áll előtte. Ha mégis az Anglián keresztül vezető utat választja, ezáltal hallgatólag alkalmat kínál föl a barátságos tárgyalásra. Erzsébet azonban rögtön megragadja az alkalmat, hogy vetélytársnőjét bosszantsa. Stuart Mária udvariasságát durva udvariatlansággal viszonozza, és kijelenti, hogy mindaddig megtagadja Stuart Máriától a safe conduct-ot, míg az edinburghi szerződést alá nem írja. Hogy a királynőt érje, megsérti a nőt. Ahelyett, hogy kemény szankciókkal, nyílt harccal fenyegetné meg, a személyes megbántás gonosz és erőtlen formáját választja.

Immár leszakadt a két nő belső viszályáról a fátyol, kemény, égő tekintetét szegzi az egyik büszke nő a másik ellen. Stuart Mária rögtön hívatja az angol követet, és szenvedélyesen szól rá: „Semmit sem fájlalok jobban, mint hogy annyira megfeledkezhettem magamról, hogy az ön párancsolójától, a királynőtől, ezt a kegyet kértem, amelyet egyáltalában nem kellett volna kérnem. Utazásomra éppúgy nem kellett tőle engedélyt kérnem, mint ahogy Erzsébetnek nincs szüksége az én engedélyemre. Az ő útlevele és engedélye nélkül is visszatérhetek királyságomba. Ámbár az elhalt király mindent megkísérelt, hogy elfogasson, midőn ebbe az országba jöttem, ön jól tudja, követ úr, hogy sértetlenül érkeztem meg. Most is megtalálnám a módját, hogy sértetlenül érjek haza, ha barátaimhoz fordulnék... Ön nyíltan kijelentette, hogy mindkettőnk részére kívánatos és előnyös lenne a királynővel való barátságom. Most van rá okom feltételezni, hogy a királynőnek nem ez a véleménye, mert különben kérésemet nem utasította volna oly barátságtalanul vissza. A látszat az, hogy nagyobb súlyt helyez egynémely engedetlen alattvalóm barátságára, mint az enyémre, az uralkodóéra, aki rangban egyenlő vagyok vele, bár okosságban és tapasztaltságban csekélyebb. De mégis csak legközelebbi rokona és legközelebbi szomszédja vagyok... Nem kívánok mást tőle, mint barátságot. Nem nyugtalanítom országát, nem tárgyalok az alattvalóival, holott tudom, hogy elegen lennének a királyságában, akik szívesen meghallgatnák indítványaimat.”

Merész fenyegetés, talán merészebb, mint okos. Mert mielőtt Stuart Mária betette volna a lábát Skóciába, elárulja ezzel titkos szándékát, hogy szükség esetén az Erzsébettel való harc színterét átteszi Angliába. A követ udvariasan kitér. Minden nehézség, úgymond, csak abból eredt, hogy Stuart Mária annak idején fölvette az angol címert a magáéba. Erre a szemrehányásra Stuart Mária rögtön kész a felelettel: „Követ úr, én akkor apósomnak, Henrik királynak és uram királyomnak befolyása alatt állottam. Bármi történt, az ő parancsukra és rendeletükre történt. Haláluk óta, ön tudja, sohasem használtam sem azt a címert, sem az angol királynő címét. Azt hiszem, ez az eljárásom a királynőt ebben megnyugtathatná. Különben, ha én mint királynő viselném is Anglia címerét, már azért sem sérthetné Erzsébet királynői felségét, mert tudom, hogy mások is, nálam rangban alacsonyabbak és a királynőnek nem olyan közeli rokonai, mint én, használják ezt a címert. Végre is ön sem tagadhatja, hogy nagyanyám a királynak, Erzsébet atyjának nővére éspedig legidősebb nővére volt.”

Ismét fölcsillan a barátságos forma mögött a veszélyes figyelmeztetés : Stuart Mária hangsúlyozza az idősebb ágból való származását, és ezzel ismét megerősíti jogigényét. És midőn a

követ csillapítókig kéri, hogy a kellemetlen eset elintézését adott ígéretéhez képest tegye lehetővé, és írja alá az edinburghi szerződést, Stuart Mária — mint mindig, ha ezt a kényes pontot érintik — huzavona mögé menekül. Ezt semmi esetre sem teheti meg, úgymond, míg nem tanácskozik a skót parlamenttel. A követ éppily kevéssé tesz ígéretet Erzsébet nevében. Valahányszor kritikus ponthoz érnek a tárgyalások, mikor az egyik vagy másik királynőnek világosan és határozottan le kell mondania valamely jogáról, mindjárt kiütközik az őszinteség hiánya. Mindegyik görcsösen tartja a tromfot a kezében; így húzódik a játék a végtelenségig és a tragikumig. Stuart Mária végül hirtelen félbeszakítja a szabad kíséretről folytatott tárgyalásait. Mint amikor éles szakítással eltépik a vásznat: „Ha már nem haladtam volna ennyire előre az előkészületekben, talán megakadályozhatta volna utazásomat parancsolójának, a királynőnek barátságtalan magatartása. Most azonban elhatároztam, hogy nekivágok, bármi is származzék belőle. Remélem, hogy kedvező szél lesz, és nem leszek kényszerítve angol partot érinteni. Ha ez mégis megtörténnék, úgy a királynő, az ön úrnője, a kezébe kerít. Ebben az esetben azt teheti velem, amit akar. Ha oly kemény a szíve, hogy a halálom követeli, cselekedjék belátása szerint, és áldozzon föl. Ez talán jobb megoldás volna rám nézve, mint az élet. Ebben is teljesedjék az Úr akarata.”

Ezekből a szavakból ismét kicsendült Stuart Mária öntudatos és elszánt hangja. Ez az asszony, aki természeténél fogva inkább puha, engedékeny, könnyelmű, és inkább híve az élet élvezeteinek, mint a harcnak, rögtön kemény lesz, mint a vas, dacos és merész, mihelyt becsülete forog kockán, mihelyt királynői jogait sérti valaki. Inkább elpusztul, minthogy meghajoljon. Inkább királyi balgaságot mutat, mint kicsinyes gyöngeséget. A követ megdöbbenve jelenti kudarcát Londonban. Erzsébet, az államügyekben okos és hajlékony nő hirtelen enged. Kiállítják az útlevelet, és elküldik Calais-ba. De sajna, két nappal elkésve érkezik oda. Mert Stuart Mária időközben elhatározta, hogy megkockáztatja az átkelést, bár angol kalózhajók cirkálnak a csatornán. Inkább szabadon és merészen választja a veszélyes utat, mint megalázkodás árán a biztonságot. Erzsébet elmulasztotta az egyetlen alkalmat, hogy ezt a veszélyes konfliktust megszüntesse azáltal, hogy akitől mint vetélytársnőtől fél, vendége gyanánt lekötelezze. De az okosság és a politika ritkán haladnak egy úton: a világtörténelemnek drámai alakulása úgy lehet, mindenkor az elszalasztott lehetőségekből keletkezik.

Stuart Mária, mint mikor a leáldozó nap a természetet még egyszer bearanyozza csalóka ragyogásával, még egyszer átéli a búcsúzás órájában a francia ceremónia minden pompáját, melyet tiszteletére az udvar kifejtett. A királynő nem hagyhatja el ezt az országot, amelybe mint a király arája lépett, méltó kíséret nélkül. Nyilvánosan tanújelét kell adni annak, hogy a skót királynő nem szegény elhagyatott özvegyként, gyönge, gyámoltalan asszonyként tér vissza hónába, hanem sorsa mögött Franciaország becsülete áll őrt. Nagyszerű lovagi kíséret követi Saint-Germaintől Calais-ig. Gazdagon fölszerszámozott lovakkal, a francia renaissance pazarul pompázó ruháiba öltözve, csengő fegyverzetben és aranyozott, művésziesen berakott vértezetben vesz részt a francia nemesség virága a királyi özvegy kíséretében. Elől a díszhintóban három nagybátyja: Guise hercege, továbbá Lotharingia és Guise bíborosai. Öt magát a négy hűséges Mária veszi körül, nemes hölgyek és szolgák, apródok, költők, zenészek. Becses házi berendezések súlyos terhe követi a színes menetet és lelakatolt szekrényben a korona ékességei. Ahogy jött, mint királynő, tiszteletben és méltóságban, ragyogásban és fenségben, úgy mond búcsút Stuart Mária szíve hazájának. Csak az öröm hiányzik a tekintetéből, amely annak idején oly gyönyörűen ragyogott a gyermek szeméből. A búcsúzás mindenkor a naplemente ragyogása, már csak félig fény, félig már borulás.

Calais-ban lemaradt a fejedelmi menet nagyobbik része. A nemes urak hazalovagolnak. Holnap már más királynőnek fognak a Louvre ban hódolni, mert az udvaronc mindenkor a méltóságot nézi és sohasem az embert, aki annak hordozója. Mind el fogják felejteni Stuart Máriát, mihelyt a szél belekap a gályák vitorláiba, mind elengedik a szívükből, akik most elragadtatott tekintettel hajtanak térdet előtte, és örök hűséget esküsznek a messzire távozónak. A lovagoknak ez a búcsúkíséret patetikus szertartás, mint a koronázás vagy a temetés, és nem több. Csak a költők éreznek igazi gyászt, igazi fájdalmat Stuart Mária távozásakor, mint akiknek finomabb az érzékük a megsejtés és a sors intelmei iránt. Ők tudják, hogy ezzel a fiatal asszonnyal, aki a vidámság és szépség udvarát

akarta megteremteni, a múzsa távozik a francia földről. Ezután sötét időszak szakad rájuk, politikus korszak, viszály és pártoskodás, hugenotta harcok, Szent Bertalan éjszakája, civakodók és túlbuzgók korszaka. Ifjú alakjával eltűnik a lovagi, a romantikus ragyogás és az önfeledt szépség, a művészetek diadala. A „Plejád” csillagképe, a költészet csillaga csakhamar elhomályosul a háborútól elsötétült égen. Stuart Máriával, így panaszolják, eltűnik a báj, a szellemi gyönyörűség:

Már-már itt leltek a Múzsák örök tanyára,S most vele egy hajón távoztak más hazába.

Ronsard, akinek szíve minden ifjúságon, minden bájos jelenségen mindenkor fiatal hévvel lobban lángra; „Au départ” című elégiájában Stuart Mária elbűvölő szépségét dicsőíti, mintha legalább versekben akarná megtartani, ami forró tekintete elől örökre eltűnt, és őszinte gyászában megindító hangot ad panaszának:

Hogy is zenghetne dalt költőink ajka úgy, haTávozásoddal elnémult nálunk a Múzsa ?Ami szép, az sosem ragyog sokáig itt,Rózsa s liliom is csak egy tavaszt virít;így a szépséged is : épp hogy tizenöt évedVirága ránk nyitott, és máris elenyészett,Akár szemünk előtt gyors villámlobbanás ;S utánad nem maradt egyéb, csupán a gyász,S vele annyi öröm, hogy lelkemben ilyen szépKirályasszonyt idéz szüntelenül az emlék.

Míg az udvar, a nemesség és Franciaország lovagi rendje csakhamar elfelejtik a távollevőt, egyes-egyedül a költők maradnak meg továbbra is királynőjük szolgálatában. Mert a költők szemében a boldogtalanság a nemességnek csak új formája, és akik eddig szépsége miatt dicsőítették az uralkodónőt, most kétszeresen szeretni fogják gyászában. Híven fogják megénekelni s végigkísérni a királynő életét és halálát. Mindig találkozni fognak költők, akik valahányszor egy magasrendű ember életét mint költeményt, mint drámát, mint balladát élik végig, azt új és mindenkor új életté formálják.

Calais kikötőjében pompás, fehérre festett gálya vesztegel. Erre a tengernagyi hajóra, melyen a francia királyi lobogó mellett a skót zászló leng, három fejedelmi nagybátyja, az udvar legkitűnőbb lovagjai és a négy Mária, a hűséges játszótársak, elkísérik a királynőt. Két másik hajó adja a kíséretet. De még nem futott ki a hajó a kikötőből, még nem húzták föl a vitorlákat, mikor Stuart Mária első pillantása egy baljóslatú látványra szegeződik. A kikötőbe éppen beforduló egyik bárka szertezúzódik, és a rajta levőket a tengerbe fúlás veszedelme környékezi. Az első kép, mely Stuart Mária szemébe ötiik, mikor Franciaországot elhagyja, hogy elfoglalja uralkodói székét, szomorú szimbólummá válik: egy hajó, melyet balul kormányoznak, a mélységbe sodródik.

Titkos aggodalom ez előjel miatt, az elvesztett haza iránti érzés, a soha vissza nem térésnek megsejtése: Stuart Mária nem bírja elfordítani könnyektől homályos tekintetét attól a földtől, ahol fiatal, öntudatlan s éppen ezért boldog volt. Brantôme megragadóan írja le búcsújának tompa fájdalmát: „Mihelyt kievezett a hajó a kikötőből, és szellő kerekedett, azonnal fölhúzták a vitorlákat. Mindkét karjával a kormány evező mellé támaszkodva, heves sírásban tört ki a királynő, szép szemével a kikötőnek arra a helyére tekintett, ahonnét elvitorláztak. Ismét és újból felhangzottak szomorú szavai: «Isten veled, Frankhon!», amíg csak besötétedett. Ajánlották, hogy térjen pihenni, és vonuljon le a kormányos fülkéjébe. A királynő határozottan nemet mondott, így aztán a fedélzeten készítették el fekvőhelyét. Határozottan meghagyta a második kormányosnak, hogy mihelyt hajnalodik, azonnal keltse fel, ha távolról még látható a francia föld, és ne féljen tőle, hogy hangos szóval kell felébresztenie őt. És csakugyan, a szerencse kedvezett kívánságának. Mert a szél elállt, és az evezőkhöz kellett folyamodni, így aztán nem nagyon távolodtak el éjszakán át.

Hajnalpirkadáskor csakugyan még mindig látható volt a francia part. Alighogy eleget tett a kormányos a parancsnak, a királynő fölkelt fekvőhelyéről, és addig tekintett a part felé, amíg csak látható volt, miközben újra meg újra ismételte e szókat: «Isten veled, Frankhon, Isten veled, Frankhon! Azt hiszem, sose látlak többé viszont!»„

VISSZATÉRÉS SKÓCIÁBA

1561 augusztus hava

Ez északi parton nyáridőtájt kivételesen ritkán előforduló sűrű köd burkolja be a vidéket, mikor Stuart Mária 1561. augusztus iQ-én Leith városában kiköt. De milyen más ez a Skóciába való megérkezése, mint a „douce France”-tól való búcsúzása. Ott felséges* menetben kísérte a francia nemesség virága, hercegek és grófok, költők és zenészek az udvar szertartása szerint tiszteletüket és üdvözletüket tolmácsolták. Itt senki sem várt rá. Csak amikor a csónakok partot értek, gyülekezik bámulva a kíváncsi nép. Néhány halász durva munkaruhájában, néhány ácsorgó katona, néhány szatócs és parasztok, akik juhokat akartak eladni a városban. Inkább félénken, mint lelkesen nézik, amint gazdag öltözékben és ünnepi díszben fejedelmi asszonyok és nemesek lépnek ki a bárkákból. Idegenek néznek farkasszemet idegenekkel. Bárdolatlan üdvözlet, kemény és szigorú, mint ennek az északi országnak a lelke. Mindjárt az első órákban fájdalmasan ismeri föl Stuart Mária hazájának szörnyű szegénységét és azt, hogy tengeri útjának öt napja alatt valójában egy évszázaddal utazott visszafelé, egy nagy, gazdag, buja, tékozló és magát élvező kultúrából egy szűk, sötét és tragikus világba. Ezt a várost számtalanszor rabolták ki az angolok, majd a fölkelők perzselték föl, úgyhogy most nincs benne palota, sem egyetlen nemesi lak, mely méltóan fogadhatná a királynőt. Végül is egy egyszerű kereskedőnél marad éjjeli szállásra, csakhogy tető legyen a feje fölött.

Az első benyomásoknak nagy a hatalma a lelkek fölött, mélyen és sorsszerűén hatnak. Talán a fiatal asszony maga sem tudja, hogy mi hatja meg ennyire, mikor mint idegen, 13 évi távollét után ismét hónába tér. Honvágy volna, az élet melegsége és édessége iránti öntudatlan vágyódása, melyet francia földön annyira megszeretett, vagy tán a szürke, idegen ég árnyai, vagy az eljövendő veszélyek élőérzete? Alig maradt magára — meséli Brantôme —, könnyekre fakadt Stuart Mária. Nem lép Britannia szigetére erős és öntudatos uralkodó érzéssel, miként Hódító Vilmos. Elfogódás az első érzése, balsejtelem és aggódás a jövő eseményei miatt.

Másnap megérkezik a közben hírt kapott régens, mostohafivére, Stuart Jakab, akit inkább Earl of Moray néven ismerünk, és vele néhány nemes úr, gyors ügetésben, hogy a királynőnek féligmeddig méltó kísérete legyen a közeli Edinburghig. De nem lett belőle ünnepélyes menet. Az angolok ugyanis a királynő egyik hajóját, amelyen az udvar lovai voltak, átlátszó ürügyet használva, mintha tengeri kalózokat keresnének, visszatartották. Leith városkában alig találtak a királynő számára megfelelő és tűrhetően fölszerszámozott lovat. Udvarhölgyeinek és nemes kísérőinek nagy bosszúságára, sovány paraszti gebékkel kellett beérniük, melyeket a környékbeli csűrökből és istállókból szedtek össze. E látványra könny szökik Stuart Mária szemébe. Ismét éreznie kellett, hogy mennyit vett el tőle férjének halála, .hogy mennyivel kevesebb az, hogy most csak Skócia királynője, és nem, mint eddig, Franciaország uralkodónője. Büszkesége tiltakozik ellene, hogy ily szegényes, méltatlan külsővel mutatkozzék alattvalói előtt. Az Edinburgh utcáin át tervezett vidám bevonulás, „joyeuse entrée” helyett kíséretével egyenesen a város falain kívül eső Holyrood kastélyba lovagol. Az atyja építtette kastély, kerek bástyáival mélyen bent fekszik a tájban. Csak a dacos várfokok emelkednek ki a háttérből. Első pillanatra nagyszerűnek tűnik föl tiszta formáival és négyszögbe faragott köveinek hatalmas látványával.

De mily fagyosan, mily üresen, mily hétköznapi hangulattal köszöntik Franciaország elkényeztetett hölgyét a belső termek! Sehol gobelinek, sehol gyertyafény, melyet faltól falra sugároz vissza a sok olasz tükör, sehol drága szövetek, sehol ezüstnek és aranynak ragyogása. Évek óta nem lakott itt az udvar, az elhagyatott termekben nem vert fészket a kacagás, atyja halála óta királyi kéz nem újította és díszítette ezt a házat. Itt is csak a beesett szemű szegénység tekint feléje, királyságának ősi átka.

Alighogy megtudták Edinburgh lakói, hogy királynőjük Holyroodba érkezett, még az éjjel mind kivonultak üdvözlésére. Ne csodálkozzunk, hogy a francia nemes urak kifinomult és elkényeztetett ízlésének ez az üdvözlés kissé durvának és parasztosnak tűnik. Edinburgh polgárai nem rendelkeznek udvari muzsikusokkal, hogy Ronsard tanítványát gyöngéd madrigálokkal és művészi

canzonákkal mulattassák. Az ország királynőjét csak a maguk ősi módján tudják ünnepeim. A piacon egymásra hordják a hatalmas fatuskókat, a vad környék egyetlen gazdagságát, hogy örömtűz, „bonfires” lobogjon éjszakán át. Majd a királynő ablakai alá gyűlnek, és dudával, sípokkal és más esetlen szerszámokkal előadást rendeznek, ami jómaguknak muzsikaszámba megy, de a kiművelt vendégek fülében pokoli lármaként hangzik. Ehhez durva férfihangon zsoltárokat és szent énekeket énekelnek, mert kálvinista papjaik a világi dalokat eltiltották. Ennél többet legjobb akaratuk mellett sem nyújthatnak. De Stuart Mária örül a jó fogadtatásnak, vagy legalábbis nyájasságot és örömet mutat. Évtizedek óta most, a megérkezésének ebben az órájában van ismét összhang az uralkodó és népe között.

Sem a királynőnek, sem tanácsadóinak semmi kétsége, hogy a politikában teljesen járatlan uralkodónőre mérhetetlenül nehéz feladatok várnak. Nemhiába írta Stuart Mária megérkezése előtt Maitland of Lethington, a skót főnemesség legjelesebb koponyája, prófétai előrelátással, hogy a királynő „elkerülhetetlenül rendkívüli tragédiákat fog okozni!” Egy páncélos öklű, energikus, elszánt férfi sem tudna itt állandó nyugalmat kikényszeríteni, hát még egy tizenkilenc éves nő, aki idegen lett saját országában, az uralkodásban pedig tapasztalatlan. Az ország szegény, a nemesség romlott, mely örömmel köszönti a lázadás és a háború minden ürügyét. A ciánok örök viszályban és torzsalkodásban élnek egymással, és lesik az alkalmat, hogy polgárháborúba fullasszák gyűlöletüket. A katolikus és protestáns papság ádáz küzdelmet folytat a főhatalomért. Az éber és veszélyes szomszéd — Anglia — ügyes kézzel szítja a nyugtalanság parazsát. A világhatalmak ellenségeskedése pedig Skóciát irgalmatlanul magával akarja ragadni véres játékába. Ezt a helyzetet találja Stuart Mária.

Abban a pillanatban, amikor a királynő az országba ér, ez a harc már késhegyig megy. Telt kincstár helyett valóságos átkos örökséget, „damnosa hereditas”-t vesz át anyjától: a vallási viszályt, mely itt elkeseredettebben dúlja föl a lelkeket, mint bárhol másutt. Míg a királynő boldogan élt Frankhonban, a reformáció diadalmasan hatolt be Skóciába. Rettentő szakadás támadt a népben. A vallási viszály éket ver ház és tanya, falu és város, nemzetség és család közé. A nemesség egy része protestáns, másik része katolikus. A városok az új hit felé hajlanak, a síkság a régi felé. Clan clan ellen, nemzetség nemzetség ellen! Ezt a gyűlöletet csak szítják a vakbuzgó papok, és támogatják az idegen hatalmak. Stuart Máriára mindenekelőtt az jelent veszedelmet, hogy a nemesség leghatalmasabb és legbefolyásosabb része az ellenséges kálvinista táborban van. A hatalomra éhes és lázadó csoportra bűvös hatással van az az alkalom, hogy magukhoz ragadhatják a gazdag egyházi birtokokat. Végre van egy pompás, álerkölcsös ürügyük, hogy az igazi egyház oltalmazóiként — „Lords of the Congregation” — lázadhatnak föl királynőjük ellen. Ezért aztán Anglia mindenkor támogatja ellenállásukat. Az egyébként takarékos Erzsébet már eddig is több mint kétszázezer fontot áldozott arra, hogy Skóciát lázadások, és háborúk révén a katolikus Stuartoktól elszakítsa. A most ünnepélyesen megpecsételt békekötés után is Stuart Mária alattvalóinak nagy része titokban továbbra is az angol királynő zsoldját húzza. Stuart Mária egy csapással helyreállíthatná az egyensúlyt, ha áttérne a protestáns hitre. Tanácsadóinak egy része ezt a leghevesebben ajánlja. De Stuart Mária a Guise nemzetség sarja. A katolikus hitért tüzesen küzdő családból származik, és maga is, bár nem vakbuzgóan jámbor, híven és szenvedélyesen csügg atyáinak és őseinek hitén. Soha nem fogja meggyőződését megtagadni. A legnagyobb veszélyben, bátor természete parancsszavára inkább az örökös harcot választja, mint akár egyetlen gyáva cselekedetet a lelkiismerete ellen. De ez gyógyíthatatlan szakítást jelent közte és a nemesség közt. Mindig végzetes hatása volt annak, ha a fejedelem más vallást követ, mint alattvalói. A mérleg nyelve nem himbálózhat örökké hevesen ide-oda, egyszer csak meg kell történnie a döntésnek. Stuart Máriának csak aközött volt választása: vagy úrrá lesz a reformáció fölött, vagy elbukik. Luther, Kálvin és Róma között a feltartóztathatatlan leszámolás különös véletlenből drámai módon kapcsolódik a királynő sorsába. Az Erzsébet és Stuart Mária, az Anglia és Skócia közti viszály eldönti az Anglia és Spanyolország, a reformáció és ellenreformáció közti harcot is. Ezért oly nagy a jelentősége.

Ezt a sorstól terhes helyzetet megnehezíti az a körülmény, hogy a vallási viszály befurakodik családjába, kastélyába, tanácskozó termébe. Skócia legbefolyásosabb férfia mostohatestvére, Stuart Jakab, Earl of Moray. Őrá kénytelen bízni az államügyek vezetését, aki pedig elszánt protestáns, és

védnöke annak a kirknek, mely egyházat a hívő katolikus királynő eretnekségnek ítél. Négy évvel ezelőtt elsőnek írta alá a kirk patrónusainak, a „Lords of the Congregation”-nek a nyilatkozatát, amelyben az aláírók elkötelezték magukat, „hogy a sátán tanítását megtagadják, azok babonái és képimádata ellen nyílt ellenségként szembeszállnak”. A sátán vallása („Congregation of Satan”), melyet megtagadnak, nem más, mint a katolikus vallás, tehát húgának a vallása. Ezzel szakadék támadt mindjárt az együttműködés kezdetén a királynő és a régens közt, mégpedig a leglényegesebb életszemlélet dolgában. Az ilyen helyzet nem ígér békét. Mert a királynő szíve belsejét egy gondolat tölti be: hogy elnyomja Skóciában a reformációt. A régensnek, testvérének pedig csak egy az akarata: hogy a reformációt Skóciában az egyetlen uralkodó vallássá emelje. A meggyőződéseknek ilyen éles ellentéte feltartóztathatatlanul, már az első alkalommal nyílt összeütközéshez vezet.

Stuart Jakab arra van kiszemelve, hogy Mária drámájában döntő személyiség legyen. A sorstól rábízott szerepet Jakab mesterien tudja alakítani. Ugyanannak az atyának a gyermeke, mint Mária, de apjuknak egy igen előkelő skót család lányával, Erskine Margittal hosszú éveken át tartó viszonyából származott. A királyi vér és a természettől beléje oltott acélos energia a trón leghivatottabb örökösévé teszik Jakabot. Atyját, V. Jakabot, annak idején trónja helyzetének politikai gyöngesége arra kényszerítette, hogy mondjon le a nagyon szeretett Lady Erskine-nel kötendő törvényes házasságról, és hogy egy francia hercegnővel, Stuart Mária anyjával lépjen frigyre országa hatalmának és pénzügyeinek megerősítése végett. Így aztán a becsvágyó királyfin rajta van a törvénytelen születés foltja, mely örökre elzárja előle a trón útját. Ámbár V. Jakab kérésére a pápa ennek és még más öt szerelemgyermekének elismeri a királyi vérből való származását — Moray ennek ellenére fattyú marad, s ez a helyzet elüti őt az atyai korona iránti minden igényétől.

A történelem és annak legnagyobb formába öntője, Shakespeare, számtalanszor megalkotta a bastard lelki tragédiáját. A fiúét, aki apjának fia, mégsem fia, akitől az állami, egyházi, földi törvény irgalmatlanul elkobozza azt a jogot, amelyet pedig a természet a bastard vérébe és arca vonásaiba vésett. Az előítélet elítéltjei ezek, a legkegyetlenebb és legkérlelhetetlenebb ítélet áldozatai. A fattyúk, mert nem királyi nyoszolyában fogamzottak, hátrább kerülnek, a csenevész hercegek mögé, akiket nem a szerelem, hanem a politikai számítás nemzett a trónok örököseiül. A bastard sorsa, hogy örökké ki van taszítva, koldusságra ítélve, holott őszintén parancsolni és birtokolni lenne elhivatva. Ha pedig az emberre az alsóbbrendűség bélyegét láthatóan rásütik, úgy az alsóbbrendűségnek ez az állandó érzése az illetőt vagy döntően legyöngíti, vagy döntően erőssé teszi. Az ilyen nyomás a jellemet vagy megtöri, vagy csodálatosan megedzi. Gyáva és lagymatag jellemek az ilyen lealázástól még hitványabbak lesznek. Mint koldusok és hízelgők keresik a törvényes örökös kegyeit, ajándékait és a hivatali koncot. Az erős természetek homályos és megkötött erejét viszont a mellőzés csak növeli. Ha az egyenes út nem áll előttük nyitva a hatalom felé, úgy megtanulják, hogy saját magukból teremtsék elő a hatalmat.

Moray erős természet. Vérében erősen és sötéten lobog királyi őseinek, a Stuartoknak vad elszántsága, büszkesége és uralkodói akarata. Mint férfi, már megjelenésében is fejjel kiemelkedik a lordok és bárók harácsoló fajtája közül. Eszességével, világos határozottságával magasan föléjük emelkedik. Céljai messze nézőek, tervei politikailag mélyen átgondoltak. Eszes, mint Mária, de 30 évével, megfontoltságával és férfiúi tapasztaltságával mérhetetlenül felülmúlja húgát. Ügy tekint a királynőre, mint valami játékos gyermekre. Engedi is játszani, míg a játék nem zavarja a köreit. Mint érett férfi ugyanis nem engedelmeskedik ideges, romantikus impulzusoknak, mint húga. Nincs benne semmi az uralkodók hősszerűségéből, de annál jobban ismeri a várásnak és a türelmességnek a titkát, ami inkább biztosítja a sikert, mint a gyors, szenvedélyes lendület.

A politikai tehetségnek első jele mindenkor az, ha valaki már előre lemond az elérhetetlenről. Az elérhetetlen ennek a törvénytelen születésűnek: a királyi korona. Moray tudja, hogy őt sohasem fogják VI. Jakabnak nevezni. Ez a megfontolt politikus eleve lemond róla, hogy valaha is Skócia királya legyen, hogy annál biztosabban legyen Skócia uralkodója — régens, ha már rex nem lehet. Lemond a hatalom jelvényeiről, annak látszatáról, de csak azért, hogy annál keményebben tartsa kezében a valóságos hatalmat. Már, mint ifjú a légérzékelhetőbb formában ragadja magához a hatalmat: a gazdagságot. Ráveszi atyját, hogy dús örökséget hagyjon rá. Sokan ajándékozzák meg.

Fölhasználja a klastromi birtokok elkobzását. Kihasználja a háborút. Minden halászatnál az ő hálója telik meg elsőnek. Gátlások nélkül fogadja el Erzsébet pénzbeli támogatását. Midőn húga, Stuart Mária, mint királynő bevonul, ő már az ország leggazdagabb és leghatalmasabb főura. Oly erős, hogy senki többé félre nem tolhatja. Mária inkább kényszerűségből, mint rokonszenvből keresi a barátságát. A királynő mostohatestvérének mindent a kezébe ad, amit kíván, jóllakatja nehezen csillapítható gazdagság és hataloméhségét. Mindezt csak azért, hogy a maga hatalmát biztosítsa. Moray kezei, Mária szerencséjére, igazán megbízhatók. Tudják a gyeplőt tartani, de tudják engedni is. Született államférfi, az arany középút embere. Protestáns, de nem képromboló, skót hazafi — és mégis nagy kegyben áll Erzsébetnél. Eléggé jó barátságban van a lordokkal, de adott pillanatban az öklét is megmutatja nekik. Moray hideg, ideg nélküli számító, akit a hatalom látszata el nem vakít, és csak a hatalom maga elégít ki.

Ez a rendkívüli férfiú roppant nyereség Stuart Máriára nézve mindaddig, amíg mellette áll. De roppant veszély, mihelyt szembeszáll a királynővel. A vérségi kötelmen kívül Moraynak minden érdeke, hogy nővérét hatalmon tartsa, mert egy Hemilton vagy egy Gordon Mária nővére helyén semmi esetre sem adná meg neki a korlátlan hatalmat és a kormányzás szabadságát. Szívesen engedi nővérét reprezentálni. Irigység nélkül tudja elnézni, mint viszik Mária előtt ünnepélyes alkalmakkor a jogart és a koronát. Csak az igazi hatalom maradjon a kezében. De abban a pillanatban, amikor Mária maga is kormányozni akar, és Moray tekintélyét csökkenteni próbálja, Stuart-büszkesége keményen, mint a vas, csap össze a másik Stuart-büszkeséggel. És ellenségeskedés nem lehet rettentőbb, mint mikor hasonló hasonló ellen, egyenlő ösztönből fakadóan és egyenlő erővel harcol egymás ellen.

Az udvar második legfontosabb férfia, Maitland of Lethington, Mária államtitkára, szintén protestáns. De egyelőre ő is a királynő oldalán áll. Maitland finom, hajlékony, kulturált elme, „the flower of wits” (a szellem virága), amint Erzsébet nevezi, nem imádja a hatalmat azzal az úri büszkeséggel, mint Moray. Őt nem a merev elvek, nem a vallás és a haza, nem a királynő és a birodalom köti le, hanem a politika fortélyos művészete. Az izgalom, hogy minden játékban benne legyen a keze, és hogy kedvére csomózhassa, vagy oldhassa a cselszövés fonalait. Stuart Máriához, akinek személyéhez felette vonzódik — erre mutat az is, hogy Fleming Mária, egyik az udvartartás négy Máriája közül, a felesége lesz —, sem nem igazán hű, sem nem igazán hűtelen. Szolgálni fogja a királynőt, amíg a siker kíséri, de a veszélyben elhagyja. Maitland, ez a színes szélkakas, mutatja meg majd mindig a királynőnek, hogy kedvező vagy kedvezőtlen szél fúj-e. Mert mint igazi politikus, nem a királynőt, nem a barátnőjét fogja szolgálni, hanem csak a saját szerencséjét.

Sem jobbra, sem balra, sem a városban, sem saját kastélyában megérkezésekor nem talált Mária megbízható barátot. Rossz előjel! De egy Morayval egy Maitlanddel mégis lehet kormányozni és paktálni. De már az első pillanattól fogva engesztelhetetlen, kemény, gyilkos szándékú ellentétben áll vele szemben John Knox, a leghatalmasabb népvezér, az edinburghi prédikátor, a skót kirk megszervezője és ura, a vallási demagógia mestere. Életre-halálra szóló nagy küzdelem indul meg vele.

John Knox kálvinizmusa az egyháznak nem csupán reformátori megújítását jelenti, hanem az Isten Országa merev államrendszerét és evvel a protestantizmusnak mintegy legfelsőbb fokát. Mint úr és uralkodó lép föl, vakbuzgón követeli meg a királytól, hogy teokratikus parancsainak rabszolga módra rendelje alá magát. Stuart Mária a High Churchcsel, Luther egyházával, vagy a reformáció bármely enyhébb formájával, puha és engedékeny természeténél fogva, talán megtalálta volna a megegyezés módját. A kálvinizmusnak ez az önkényuralma azonban az igazi uralkodó számára előre kizárja a megegyezés minden lehetőségét. Még Erzsébet is, aki pedig hogy vetélytársnőjét bosszantsa, fölhasználja Knoxot politikája számára, kibírhatatlan önhittsége miatt szívből utálja a prédikátort. Mennyire visszatetszhet a humánus és humanisztikus érzelmű Stuart Máriának ez a sötét vakbuzgóság! Semmi sem lehetett fölfoghatatlanabb a királynő életvidám, élvezeteket kedvelő természetére nézve, mint a genfi tanítás józan szigorúsága, életgyűlölete, a művészetet meggyűlöltető képrombolás! Mi sem lehetett elviselhetetlenebb a számára, mint a gőgös konokság, mely eltiltja a kacagást, és bűnnek bélyegzi a szépséget, mely mindent el akar pusztítani, ami a

királynőnek kedves, a zene, a költészet és a tánc vidám formáit. Ez a konok gyűlölet a már különben is komor világot még sötétebb komorságba süllyeszti.

John Knox ezt a kőkemény, ótestamentumi jelleget vési be Edinburghben az ő kirkjébe. Knox fölülmúlja valamennyi egyházalapítót és saját tanítóját, Kálvint, vakbuzgóságban, irgalmatlanságban, kérlelhetetlenségben és türelmetlenségben. Mint a katolikus alsópapság tagja, lelkének egész vadságával és dühével vetette magát a reformációra. Tanítványa volt annak a Wishart Györgynek, akit Stuart Mária anyja, mint eretneket elevenen elégettetett. Ez a láng, amely tanítóját elemésztette, tovább ég a lelkében. Mint a régensnő elleni lázadásnak egyik vezérét, a francia segédcsapatok foglyul ejtették, és francia gályára láncolták. Sokáig sínylődik a láncok között, de akarata csakhamar úgy megedződik, mint bilincseinek vasa. Amint kiszabadul, Kálvinhoz menekül. Ott megtanulja a szónoklás erejét, és magába szívja a kérlelhetetlen puritán gyűlöletet minden derű ellen, minden ellen, ami hellén szellemet lehel. Alighogy visszatér Skóciába, erőszakos géniuszával a lordokat és a népet egyaránt beletöri a reformációba.

Knox talán a legtökéletesebb megtestesítője a vallás fanatikusának, akit a történelem ismer. Keményebb Luthernél, akinek a lelkét némelykor belső vidámság járja át. Szigorúbb Savonarolánál, mert hiányzik belőle a szónoklás ereje és misztikus megihletettsége. Egyenesvonalúságában feltétlenül becsületes. Azáltal, hogy gondolkodását borzalmasan szűk szellemellenzővel korlátozza, egyikévé válik azoknak a szigorú szellemeknek, akiknek számára csak a maguk igazsága igazság, a maguk erkölcse erkölcs és a maguk kereszténysége keresztényi. Akinek más a meggyőződése, mint az övé, az gonosztevő. Aki egyetlenegy betűvel eltér az ő hitvallásától, az a Sátán szolgája. Knoxnak megvan az a sötét bátorsága, amely jellemzi a saját maguktól megszállottakat. Az ő szenvedélye a korlátolt rajongóké, öntelt büszkesége olyan, mint aki csupán magát ismeri el igaznak. Mintha veszedelmes örömét lelné a maga keménységében, sötét gyönyörűséget találna a maga türelmetlenségében és csalhatatlanságában. Mint valami skót Jehova, lobogó szakállával vasárnaponként kiáll a Szent Giles-templom szószékére, és onnét dörgi a gyűlölet és az átok szavait mindenki ellen, aki nem hallgatja meg a prédikációját. Dühösen ontja „kill joy” (örömgyilkos) átkait a gondtalanok, a nemtörődömök „sátánfajzata” ellen, akik nem szolgálják Istent Knox betűi és személyes felfogása szerint. Ennek a hideg fanatikusnak nincs más öröme, mint a diadal érzése, hogy csak neki van igaza) hogy csak az ő ügye győzedelmeskedik. Naivan ujjong, ha egy katolikus vagy más „eretnek” megsemmisül, vagy megalázta tik. Ha a kirk valamelyik ellenfelét gyilkos kéz teszi el láb alól, akkor természetesen Isten akarta és segítette ezt a dicséretes tettet. Knox diadalénekbe kezd a szószékről, midőn kihirdeti, hogy Stuart Mária férjének, a gyermek II. Ferencnek füléből halált okozó genny tör elő: „abból a fülből, amely nem akart Istenre hallgatni”. Mikor Stuart Mária anyja meghal, lelkesen prédikálja: „Bárcsak Isten a maga nagy kegyelmével hamarosan megszabadítana bennünket a többiektől is, akik a Valois-k véréből valók. Ámen! Ámen l” Semmit sem érezni prédikációiban az evangélium szelídségéből és isteni jóságából. A szava suhogó ostor, Istene a bosszú Istene, az ő testamentuma féltékeny és kérlelhetetlen, vérszomjas és barbárul gonosz. Beszéde minduntalan Moabról, Amalekről, Izrael népének ellenségeiről szól, akiket tűzzel-vassal kell elpusztítani. Mindenki ellenség, aki az igaz hitnek, az ő hitének az ellensége. És mikor káromoló szókkal ostorozza a bibliai Jezabel királynőt, hallgatói jól tudják, hogy igazában melyik királynőt érti. Mint valami sötét és nagyszerű zivatar, amely elhomályosítja a tiszta eget, és a cikázó villám meg a dübörgő mennydörgésremegéssel tölti el a lelkeket, úgy vonul keresztül a skót földön a kálvinizmus. A feszültség minden pillanatban kirobbanhat.

Ezzel a férfival, aki megtéveszthetetlen és megvesztegethetetlen, aki csak parancsolni akar, és csak engedelmes hitvallást fogad el, nem lehet egyezségre lépni. Ha megkörnyékezik, csak annál keményebb, annál gúnyosabb és annál rátartibb lesz. Ezzel az önmagával megbékült konoksággal szemben, melyen, mint kőkemény kősziklán törik meg a megegyezésnek minden kísérlete, hiábavaló minden. Azok, akik azt állítják magukról, hogy Istenért harcolnak, mindig a legbékétlenebb emberek a földön. Mert azt hiszik, hogy mindig égi híradást hallanak, és ezért süket a fülük az emberiesség minden szavával szemben.

Stuart Mária még egy hétig sem tartózkodott hazájában, mikor már éreznie kellett ennek a sötét fanatikusnak a jelenlétét. Mielőtt a királynő uralomra lépett, nemcsak teljes vallásszabadságot

biztosított minden alattvalójának — ami türelmes természetének alig jelentett áldozatot —, hanem tudomásul vette azt a törvényt is, amely megtiltja Skóciában a katolikus mise nyilvános celebrálását. De John Knox híveinek megtette ezt a fájdalmas engedményt, mert a prédikátor — saját szavai szerint — „szívesebben látta volna, hogy tízezer főnyi ellenség kössön ki Skócia partján, mint hogy egyetlen misét mondjanak hónában”. A hithű katolikus nő, a Guise-ek húga azonban fönntartotta magának, hogy házi kápolnájában zavartalanul élhessen vallásának. A parlament akadálytalanul beleegyezett ebbe az igazságos követelésbe. De mikor az első vasárnapon holyroodi házi kápolnájában katolikus istentiszteletre készülődnek, a felizgatott tömeg fenyegetően nyomul a bejáratig. Kiragadják és összetörik a szentelt gyertyákat az egyházfi kezéből, aki az oltárra akarta azokat helyezni. Mind hangosabb zúgással követelik a „bálványimádó pap” eltávolítását, sőt megölését. Mind izgatottabb kiáltások hangzanak el „a sátánimádat” ellen, minden pillanatban megostromolhatják a királynő kápolnáját. Szerencsére Moray lord szembeszáll a fanatikus tömeggel — ámbár ő maga a kirk előharcosa —, és megvédi a bejáratot. Rettegés között fejezik be az istentiszteletet, és a lord sértetlenül szobájába vezeti a megrémült papot. Elejét vette így a nagy szerencsétlenségnek, és a királynő tekintélyét nagy nehezen megmentette. De a királynő megérkezésére tervbe vett vidám ünnepélyek, a „joyousities”, amint ezt Knox kajánul gúnyolja, a prédikátor nagy örömére abbamaradnak. A romantikus királynő ezúttal érzi először saját országában az élet valóságának szembenállását.

Stuart Mária dühkitöréssel válaszol a sértésre. Könnyekben és kemény szavakban fakad ki belőle az elfojtott elkeseredés. Ez ismét élesebb világosságot vet eddig még elmosódott jellemére. Ez a fiatal, a sorstól elkényeztetett nő lénye belsejében gyöngéd és engedékeny. Az udvar első nemeseitől az udvarhölgyekig és szolgálókig egyformán magasztalják barátságos, nem büszke, de szívélyes lényét. Mindenkit meg tud nyerni, mert senkivel szemben sem kemény, nem büszke a fenségére, sőt helyzete felsőbbségét természetes engedékenységgel feledteti. De határtalan szívélyessége mögött erős öntudat lakik, amely csak addig láthatatlan, míg senki sem nyúl hozzá. De rögtön szenvedélyesen kitör, ha valaki ellent mer mondani, vagy lázongani mer ellene. Ez a különös nő gyakran el tudta felejteni a személyes bántalmat, de soha a királyi jogai ellen irányult legcsekélyebb vétséget.

Ezért egy pillanatig sem hajlandó ezt az első sértést eltűrni. Az ilyen merészséget mindjárt az elején meg kell torolni. A királynő tudja, hogy kihez kell fordulnia. Hallott az eretnek egyház hosszú szakállú prédikátoráról, aki fölizgatja a népet a katolikus hit ellen, és ráuszította a falkát a házára. Rögtön elhatározza, hogy alaposan elbánik vele. Mert Stuart Mária Frankhonban megszokta a király mindenhatóságát, gyermekkora óta beléje vésődött az engedelmesség törvénye az uralkodó iránt: az „Isten kegyelméből” való hitben nőtt fel. El sem tudja képzelni, hogy egy polgárember, egy alattvaló szembeszállhasson a mindenható királyi akarattal. Mindenre inkább el volt készülve, mint arra az egyre, hogy valaki nyíltan, sőt udvariatlanul merjen neki ellentmondani. Pedig John Knox örömmel vállalkozik erre. „Miért ijesztene meg egy nemesi nő csinos arca engem, aki szembenéztem sok haragos férfi tekintetével, és soha meg nem ijedtem.” Lelkesedéssel siet a királyi palotába, mert vitázni, Istenért vitázni, minden vakbuzgónak legkedvesebb gyönyörűsége. Ahogy Isten koronát ajándékozott a királyoknak, úgy adta papjainak és követeinek a szájába a tüzes igét. John Knox szerint a kirk papja mint az isteni jog őrzője fölötte áll a királynak. Az ő feladata, hogy megvédelmezze Isten országát e földön. Nem szabad késlekednie, hogy haragja kemény botjával sújtson az engedetlenekre, amint ezt Sámuel és a bibliai bírák egykor megtették. Megelevenedett az ótestamentumi jelenet, midőn a királyi gőg és a papi büszkeség egymásnak rontanak. Nem egy asszony és egy férfi viaskodik itten a felsőbbségért, hanem két ősrégi eszme immár ezredszer vívja elkeseredett küzdelmét.

Stuart Mária igyekszik szelíd maradni. Keresi a megértést, elrejti elkeseredését, mert békét óhajt országában. Udvariasan vezeti be a megbeszélést. John Knox azonban elhatározta, hogy udvariatlan lesz, és megmutatja ennek a képimádónak, „idolatress”-nek, hogy egyetlen hüvelyknyire sem hajlik meg a föld hatalmasai előtt. Nem mint vádlott, inkább mind vádló némán és sötéten hallgatja meg a királynőt, aki szemrehányást tesz neki könyve miatt: 5,The first blast of trumpet against the monstrous regiment of women” (Első riadó a nők szörnyűséges hada ellen), melyben kétségbevonja

a nők minden jogát a királysághoz. Knox, aki e könyv miatt később alázatosan bocsánatot kért a protestáns Erzsébettől, kétértelmű szavakkal kitart véleménye mellett „pápista” uralkodónőjével szemben. A megbeszélés hangja hovatovább erélyesebb lesz. Stuart Mária egyenesen Knoxnak szegezi a kérdést, hogy az alattvalóknak kötelessége-e a föltétlen engedelmesség uralkodóik iránt, vagy nem? Stuart Mária azt várta, hogy „természetesen” lesz a felelet. De az ügyes vitázó egy hasonlattal tér ki: Ha egy apa eszét veszti és meg akarja gyermekeit ölni, akkor a gyermekeinek joguk van ahhoz, hogy atyjuk kezét összekötözzék, és a kardot elragadják tőle. Ha a fejedelmek Isten gyermekeit üldözik, úgy ezeknek joguk van az ellenállásra. A királynő 'a kertelés ellenére kiérzi a szavakból a teokrata lázadást az uralkodó jogai ellen. „Alattvalóimnak tehát az a kötelességük — kérdezi a királynő —, hogy önnek engedelmeskedjenek és nem nekem? Én vagyok-e tehát önnek az alattvalója és nem ön az enyém?”

John Knoxnak csakugyan ez utóbbi a véleménye. De sokkal óvatosabb, semhogy ezt nyíltan, Moray jelenlétében kimondja. „Nem — feleli kitérőén —, mindketten, a fejedelem és az alattvalók, Istennek engedelmeskedjenek. A királyok tápláló atyái legyenek az egyháznak, a királynők pedig a dajkái.”

„De a ti egyházatok nem az, amelyiket én táplálni akarom — válaszolt erre a kétértelműségektől bosszús királynő. — A római katolikus egyházat akarom istápolni, amelyet Isten egyházának tartok.”

Két kemény kő ütközik egymásnak. Ez az a pont, amelyben nem érti meg egymást a hívő katolikus és a hitbuzgó protestáns. Knox durván modortalan lesz, és a római katolikus egyházat szajhának mondja, aki nem lehet Isten menyasszonya. És mikor a királynő megtiltja az efféle kiszólást, amely sérti a lelkiismeretét, a pap kihívóan válaszol: „A lelkiismeret ismeretet tételez föl”, és attól tart, hogy a királynő híjával van a helyes ismereteknek. Ez az első megbeszélés megbékélés helyett csak jobban kiélezte az ellentéteket. Knox most már tudja, hogy „ez a sátán erős”, és hogy nem remélhet engedékenységet a fiatal királynőtől. „A királynővel történt vitám alkalmával oly határozottságra akadtam, melyhez foghatót ily ifjú korban még nem láttam. Azóta rám nézve az udvar el van intézve, magam pedig az udvarra nézve”, írja Knox elkeseredve. Másrészt a fiatal nő most érezte először, hogy királyi hatalmának határa is van. Knox fölszegett fővel hagyja el a királynő termét, megelégedetten és büszkén, hogy dacot mutatott uralkodónőjével szemben. Stuart Mária eltorzult arccal, forró könnyekben tör ki, mikor keserűen ébred tehetetlenségének tudatára. De nem ezek lesznek utolsó könnyei. Csakhamar megtudja, hogy nem elég vérség révén örökölni a hatalmat: azt szakadatlan küzdelemmel és megalázkodással mindig újból meg kell hódítani.

A KŐ ELGÖRDÜL

1561—1563

Az ifjú királynő első három éve, melyet özvegyként tölt el Skóciában, meglehetős szélcsöndben és esemény nélkül telik el. Mária sorsának különös formája, hogy életének nagy eseményei (és ez vonzotta oly nagyon a drámaírókat) igen rövid és szinte kirobbanó epizódokká sűrűsödnek. Azokban az években Moray és Maitland kormányoznak, Stuart Mária pedig reprezentál. Az országra nézve a hatalomnak ilyen megoszlása nagyon előnyösnek mutatkozik. Moray és Maitland okosan és óvatosan kormányoznak, Stuart Mária pedig kitűnően reprezentál. A királynő természettől fogva szépséggel és bájjal ékes. Otthonos minden lovagi művészetben, férfi módra merész lovas, ügyes labdajátékos, szenvedélyes vadász. Már külső megjelenésével is osztatlan csodálatot arat. Edinburgh népe büszkén tekint a Stuartleány után, amint korán reggel, feltartott kezén ülő sólymával, színpompás lovagi kíséretével kilovagol, és barátságos derűvel viszonozza köszöntésüket. Evvel a leányos királynővel valami sugárzás, valami vidámság, valami megható romantika, az ifjúságnak és szépségnek napsugara ragyogott föl erre a szigorú és sötét országra. Az uralkodó szépsége és ifjúsága titokzatos módon mindenkor megnyeri a népek szeretetét. A lordok nagyra tartják királynőjük férfias bátor lényét. A fiatal nő naphosszat a legvadabb vágtában, fáradhatatlanul rohan kísérete élén. Lelke még ki nem bimbózva, szívet megnyerő nyájasságot, de egyben acélos büszkeséget rejt, nádszálkarcsú, gyöngéd, könnyed és asszonyosan lágy teste pedig szokatlan erőt. Semmiféle megerőltetés nem sok izzó bátorságának. Egy ízben a vad lovaglás gyönyörében odaszól kísérőjének, hogy szeretne férfi lenni, hogy megtudja: milyen lehet az, ha valaki az egész éjszakát a szabad mezőn tölti. Mikor Moray régens a lázadó Huntly-nemzetség ellen hadbaszáll, a királynő elszántan vele lovagol, oldalán karddal, övében pisztollyal. Pompásan élvezi az izgató kalandot, a korlátlanságot és veszélyt, mindezek új, erős ingerével együtt. Mert ennek az elszánt természetnek legbelsőbb lelki titka, hogy mindennek teljes erejével, egész szerelmével, egész szenvedélyével adja magát oda.

De amennyire egyszerű és kitartó a királynő ezekben a lovaglásokban, mint az igazi vadász, vagy mint az edzett harcos, annyira tud hatni kastélyában, mint uralkodó a művészet és kultúra legcsiszoltabb eszközeivel. Ö a legvidámabb, a legszeretetreméltóbb az udvar kis világában. Bimbózó ifjúságával valóságos mintaképe kora ideáljának. Romantikus, lovagi jelensége maga a báj és könnyedsége, erő és szelídség. A trubadúri lovagi világ utolsó búcsúzó sugaraként világít alakja a ködös, fagyos északi világban, melyet a reformáció árnyéka már elsötétít.

E romantikus leányasszony vagy leányözvegy képe soha ragyogóbban nem tündökölt, mint most, huszadik, huszonegyedik életévében. Diadala itt is túl korán következett be: megértetlenül és kihasználatlanul maradt. A királynő belső élete még nem ébredt fel teljesen, a nő még nem sejti vére akaratát, egyénisége még nem formálódott meg, még nem fejlett ki. Stuart Mária csak az izgalomban, a veszélyben fog igaz valóságában megmutatkozni. A Skóciában eltöltött első évek a várakozás közömbös ideje. Céltalan, játékos időtöltés. Készen tartja magát, anélkül hogy csak sejtené is, mi célra, és kiért. Olyan ez, mintha valaki mély lélegzetet vesz valami döntő megerőltetés előtt: sápadt halott pillanat ez. Mert Stuart Mária, aki még félig gyermekkorában magáénak mondhatta Franciaországot, bensőjében egyáltalán nem érte be Skócia ösztövér királyságával. Nem azért tért vissza hónába, hogy ezt a szegény, szűk, távol eső országot kormányozza. Ezt a koronát kezdettől fogva csak tétnek tekintette, hogy a világpolitika játékában egy másikat, ragyogóbbat nyerjen. Nagyon tévednek, akik azt vélik, hogy a királynőnek nem lett volna nagyobb vágya, mint hogy derék örökösként csöndesen és békén kormányozza atyja hagyatékát, Skóciát. Aki ily szűkre szabja Mária becsvágyát, igaztalanul lekicsinyíti lelke mértékét. Mert ebben az ifjú nőben fékezhetetlen, lebírhatatlan akarat él a nagyhatalom iránt. Tizenötéves korában a Notre-Dame székesegyházban megesküdött Franciaország trónörökösével, a Louvre-ban ragyogó pompa közt ünnepelték az alattvalók millióinak uralkodónőjét. Ez a királynő soha be nem éri majd azzal, hogy egy maréknyi engedetlen és félig paraszt gróf és báró felett uralkodjék, hogy néhány százezer

juhásznak és halásznak legyen királynője. Semmi nem mesterkéltebb és hamisabb, mint utólag hazafias nemzeti érzést költeni Mária lényéhez, ami csak későbbi századoknak a kitalálása. A XV. és XVI. század fejedelmei — nagy vetélytársnőjének, Erzsébetnek kivételével — nem gondolnak népeikre, hanem egyes-egyedül személyes hatalmukra. A birodalmakat úgy szabdalják, majd toldozzák össze, mint a köntösüket. A népeket nem belső rendeltetésük, hanem háború és házasság formálják államokká. Ne adjuk oda magunkat csalóka érzelgősségnek: Stuart Mária ebben az időben kész volt arra, hogy Skócia trónját a spanyol, angol, francia vagy bármely más trónra felcserélje. Nem ontott volna könnyet, mikor búcsút mond hazája erdeinek, tavainak és romantikus kastélyainak. Mert szenvedélyes becsvágya sohasem látott egyebet ebben a kis országban, mint ugródeszkát a magasabb cél felé. Érzi, hogy öröksége folytán hivatott az uralkodásra, szépsége és kultúrája pedig méltóvá teszi Európa bármely koronájára. És ahogyan más, vele egykorú asszonyok homályos szenvedélyükkel mérhetetlen szerelemről álmodnak, Mária egyes egyedül mérhetetlen hatalomról ábrándozik.

Ezért engedi át kezdetben Moraynak és Maitlandnak az államügyeket minden féltékenység és minden igazi érdeklődés nélkül. Irigység nélkül engedi kettőjüket cselekedni, intézkedni. Mit jelent neki, aki oly korán már koronát viselt, akit oly korán elkényeztetett a sors, ez a szegény, szűk kis ország? Stuart Máriának sohasem volt erőssége az igazgatás, birtokának gyarapítása, a politikának ez a legfőbb művészete. Ö csak védelmezni tud, de nem megőrizni. Energiája csak akkor ébred föl vadul és ágaskodóan, ha idegen akarat merészel nyúlni a jogaihoz. Ez a nő csak a nagy pillanatokban lesz naggyá és tetterőssé. A közepes jelentőségű helyzet közepesnek és közömbösnek fogja találni.

Ebben a csöndes időben nagy vetélytársnőjének ellenségeskedése is elcsitul. Amikor Stuart Mária heves szíve nyugton marad, Erzsébet is megnyugszik. Ennek a nagy reálistának legjelentősebb politikai előnye, hogy mindenkor elismerte a tényeket, és sohasem szállt szembe önfejűén a megváltozhatatlannal. Minden hatalmával ellenszegült Stuart Mária hazatérésének. Mindent megtett, hogy ezt késleltesse. Most, hogy ez megtörtént, Erzsébet nem küzd a megváltozhatatlan tény ellen. Inkább mindent megtesz, hogy vetélytársnőjével, amíg azt el nem távolíthatja, barátságos viszonyba kerüljön. Erzsébet, mint okos asszony, nem szereti a háborút, ösztönösen fél az erőszakos és felelős döntésektől. Ennek a lidérces és önfejű jellemnek ez egyik legerősebb, pozitív tulajdonsága. Számító természetéhez híven, inkább keresi előnyét a tárgyalásokban és szerződéskötésekben. Ügyes, szellemi játékkal igyekszik felülkerekedni. Mikor bizonyossá vált Stuart Mária visszatérése Skóciába, Moray lord megindult szavakban inti Erzsébetet, hogy kössön becsületes barátságot vetélytársnőjével: „Felségetek mindketten ifjú, kimagasló királyi nők. Már Felségtek neme sem engedheti meg, hogy dicsőségteket háború és vérontás gyarapítsa. Mind a ketten tudjátok, hogy miből fakadt az ellenséges érzés Felségtek között. Isten a tanúm, mily igazán kívánom, bárha úrnőm, a Királynő, soha nem támasztott volna igényt Felséged birodalmának címerére. De ettől még barátnők lehettetek volna, és azoknak is kellett volna maradnotok. De hogy Mária egyszer mégis kimondotta ezt a gondolatát, attól félek, hogy köztetek ez a félreértés mindaddig megmarad, amíg ezt a botránykövet az útból el nem takarítjuk. Ebben a pontban Felséged nem engedhet- De Mária királynőt is súlyosan elkeseríti, hogy Angliában, melyhez vérségénél fogva oly közel áll, idegennek tekintik. Nem lehetne itt valami középutat találni?” Erzsébet ez indítvány iránt nem mutat érzéketlenséget. Stuart Mária egyelőre nem oly veszélyes rá nézve, mint előbb, mikor Franciaország és Skócia királynője volt. Különben is Moray évjáradékot húz tőle, és pórázon vezeti a skót királynőt. Miért ne mutathatna vele szemben barátságot, anélkül, hogy szíve belsejében ezt tényleg erezné? Hamarosan levélváltás indul meg Erzsébet és Stuart Mária közt. A türelmes papiros a jó nővérek, „dear sisters” kölcsönös szívélyes érzelmeit tolmácsolja. Stuart Mária briliánsgyűrűt küld ajándékul Erzsébetnek. Ez még drágábbal viszonozza. A világ előtt és maguk előtt is megjátsszak a rokoni vonzalom örvendetes színjátékát. Stuart Mária biztosítja Erzsébetet, hogy „nincs nagyobb vágya e földön, mint hogy jó nővérét láthassa”. Föl akarja bontani Franciaországgal kötött szövetségét, mert többre becsüli Erzsébet vonzalmát: „more than all uncles of the world” — többre, mint a világ valamennyi nagybácsiját. Erzsébet viszont ünnepélyesen nagybetűkkel írt levelével, amit csak jelentős alkalmakkor szokott

használni, magasan fellengző szavakkal vonzalmáról és hűségéről biztosítja Stuart Máriát. Mihelyt azonban arról van szó, hogy megállapodást kössenek, és a személyes találkozás időpontját megállapítsák, mindketten óvatosan kitérnek, mert a már régebben kezdett tárgyalások alapjában véve még mindig ugyanazon a holtponton vesztegelnek. Stuart Mária csak akkor akarja aláírni az edinburghi szerződést, mely Erzsébetet elismeri, ha viszont Erzsébet elismeri Máriának örökösödési jogát. Erzsébet ezt úgy érzi, mintha saját halálos ítéletét kellene aláírnia. Egyik sem hajlandó egy hüvelyknyit is engedni a maga jogából, így hát a virágos szólamok végeredményben mégiscsak át nem hidalható szakadékot takarnak el. Ahogy a világhódító Dzsingisz kán mondotta: „Az égen nem lehet két nap, és a földön nem lehet két kán.” Kettejük közül egyiknek engednie kell. Szívük mélyén erre a bekövetkezendő pillanatra várnak. De amíg üt az óra, miért ne örvendjenek a háborút megelőző rövid szünetnek: ahol a szívek mélyén kiolthatatlan bizalmatlanság él, ott eljön bizonyosan az alkalom, hogy lángra lobbantsa az izzó parazsat.

Az ifiú királynőt ezekben az években néha apró gondok búsítják. Olykor az államügyek bosszantják, majd mindinkább idegennek érzi magát ezek között a kemény, harcias nemesek közt. Undorodik a vakbuzgó papok viszálykodásától és a titkos cselszövőktől. Az ilyen órákban Frankhonjába menekül, szíve hazájába. Skóciát természetesen nem hagyhatja el. Ezért hát holyroodi kastélyában alapított egy kis Frankhont, egy törpe világot, amelyben figyelő szemektől mentesen, szabadon élhet legkedvesebb vonzalmainak, mint Trianonban. Holyrood kerek tornyában francia ízléssel rendezi be lovagi, romantikus udvartartását. Párizsból magával hozta gobelinjeit, perzsaszőnyegeit, pompás ágyait, bútorait és képeit, szépen bekötött könyveit, Erasmust, Rabelais-t, Ariostót és Ronsard-t. Itt franciául beszélnek és élnek, este lobogó gyertyánál muzsikálnak, társasjátékot játszanak, verseket mondanak, madrigálokat dalolnak. Ebben a miniatűr udvarban először játsszák a masques-okat, a csatornán túl otthonos, rövid, klasszikus alkalmi darabokat, mely műfajt később az angol színpad a legmagasabb virágzás fokára emelt. Késő éjfél utánig jelmezes táncokat járnak. Egy ilyen jelmezes tánc alkalmával az ifjú királynő férfiöltözékben jelenik meg, feszes selyemnadrágban, míg partnere, Ghastelard, a fiatal költő, nőnek öltözve. Ez a látvány keserű riadalmat okozott volna John Knox lelkében. De persze puritánoknak, zelotáknak és hasonló búsképűeknek — óvatosságból — tilos a megjelenés a jókedv ez óráiban. Hiába háborodik fel John Knox e „souparis” és „dansaris” fölött, és hiába dörgi Szent Giles szószékéről, miközben úgy leng a szakálla, mint az inga: „A fejedelmek inkább gyakorlottabbak a muzsikában és a lakmározásban, mint abban, hogy Isten szent igéjét olvassák és meghallgassák. Jobban tetszenek nekik a muzsikusok és hízelkedők, akik az ifjúságot megrontják, mint az öreg és bölcs férfiak, akik szent intelmeikkel igyekeznek leküzdeni a gőgöt, amelyben mindnyájan születtünk.”

Ám ez a fiatal, vidám társaság nem éppen áhítja a „killjoy” „gyógyító erejű intelmeit”. A négy Mária és néhány francia érzelmű lovag boldog, hogy a barátságos érzületnek ebben a fényes és meleg fészkében megfeledkezhetnek Skóciáról, erről a szigorú és tragikus országról, Stuart Mária boldog, hogy ledobhatja a felség hideg álarcát, és vele egykorú és egyhangulatú pajtások körében vidám fiatalasszony lehet.

Ez a vágy csak természetes. De Stuart Mária számára mindig veszélyt jelent, ha enged a hanyagságnak. Az alakoskodás nyomasztóan hat reá, az elővigyázatosság hosszabb időre elviselhetetlen számára. De éppen az az erénye, hogy el nem hallgatja, ami bensőjében végbemegy — ahogy írja is: „Je ne sais point déguiser mes sentiments” (Nem tudom leplezni érzelmeimet) —, több politikai kellemetlenséget okozott neki, mint másoknak a leggonoszabb csalás és a legbőszebb kegyetlenség. Mert az a fesztelenség, amellyel a királynő e között a fiatalság között mozog, mosollyal fogadva hódolatukat, és talán öntudatlanul azt ki is kényszerítve, a fegyelmezetlen ifjúság körében helyén nem való pajtáskodást eredményez. Ebből egyes szenvedélyes természetekre nézve még csábítás is fakadhat. Kellett valami érzékeket felkorbácsolónak lenni ennek az asszonynak a szépségében, ami a képeiről nem egészen tűnik szemünkbe. Egyes férfiak alig észrevehető jelekből már akkor is előre megérezték, hogy e leányos asszony lágy, kezes és látszatra magában biztos lényében roppant szenvedély rejtőzik, miként bájos táj alatt egy tűzhányó. Ezek férfiösztönnel előre megérezték, ami még Mária előtt is titok volt: a féktelenséget. Volt Máriában valami, ami a férfiakat inkább az érzékiség felé ragadta, mint a romantikus szerelem felé. Lehet, hogy éppen azért,

mert ösztönei még nem ébredtek fel, könnyebben elnézett apróbb testi bizalmaskodásokat — a kéz simogatását, egy csókot, egy kihívó pillantást —, mint a tapasztaltabb nő, aki ismeri e kis kegyeknek kerítő veszedelmét. Mindenesetre elnézi, hogy a fiatal lovagok néha elfelejtik, hogy a királyi asszonynak megközelíthetetlennek kell maradnia minden merészebb gondolat számára. Már egyszer megtörtént, hogy egy Hepburn nevű fiatal skót kapitány esetlen illetlenséget engedett meg magának, és csak szökése óvta meg a legsúlyosabb bűnhődéstől. De Stuart Mária enyhén siklik el e bosszantó eset fölött, könnyedén megbocsátja a könnyelmű botlást, és ezáltal új bátorságot önt egy másik nemes ifjúba, kis köre egy másik tagjába.

Ez a kaland teljesen romantikussá formálódik. Mint majdnem minden epizódból a skót földön, vértől pirosló ballada lesz belőle. Stuart Mária első hódolója a francia udvarban, Monsieur Danville, bizalmasan közölte ifjú barátjával és kísérőjével, a költő Chastelardral, a királynő iránt érzett rajongását. Danville Stuart Mária nemesi kíséretének tagja volt, mikor hazatért Skóciába. A lovagnak most már haza kellett térnie feleségéhez — hívta a kötelesség. Chastelard, a trubadúr, azonban Skóciában maradt — az idegen vonzalom helytartójaként. És nem veszélytelen dolog mindig csak költeni a gyöngéd verseket: mert a játékból könnyen lehet valóság. Stuart Mária meggondolás nélkül fogadja a fiatal, minden lovagi művészetben jártas hugenotta költői hódolatát. Vajon melyik, a múzsák iránt érzékeny, magára maradt fiatalasszony nem fogadná szívesen ebben a durva és elmaradt környezetben a hízelgést, amely az őt csodáló sorokból így csendül feléje:

Hallgasd meg, halhatatlanIstennő szavamat,Hiszen minden hatalmamA gyámságod alatt:Hogy ha pusztulva végetKell már maholnap érjek,Könyörtelen,Tudd meg, csupán leértedVesztem el életem.

Még hibásnak sem kell éreznie magát. Mert Chastelard nem dicsekedhet vele, hogy szenvedélye igazi viszontszerelemmel találkoznék. Mélabúsan kénytelen bevallani:

Vad lángom szenvedélyekTüzére gyújt s elégetEngem mohón,De irgalomra tégedNem indít kinőnöm.

Stuart Mária nyilván úgy fogadja ezt a költői hódolást, mint a többi udvari hízelkedést. Maga is költő, és ismeri a líra túlzásait.

Mosolyogva fogadja a csinos ifjú verseit, játékos szeszéllyel tűri annak galantériáit, amelyek egy romantikus asszonyi udvarban semmi megütközést nem keltenek. Chastelard-ral elfogulatlanul tréfálkozik, éppoly gyanútlanul, mint a négy Máriával. Ártatlan kedveskedésekkel tünteti ki, a táncban partnerének választja az ifjút, aki rangja szerint még csak közelébe sem jöhetne a királynőnek. Egyik táncfiguránál, a Falking-Dance-nál, egy alkalommal nagyon közel és melegen hajlik a vállára, szabadabb beszédet enged meg neki, mint ez Skóciában, John Knox szószékétől három sikátornyira, szokásos. Ezt a társalgást a prédikátor: „Such fashions more lyke to the bordell than to the comeliness of honest women” (Ilyen viselkedés inkább bordélyházba való, mint becsületes asszonyok otthonába) szavakkal bélyegzi meg. Lehet, hogy egy álarcos zálogosdi játékban röpke csókját adja a költőnek. Ezek a jelentéktelen bizalmasságok azonban azt a káros hatást érlelik meg az ifjú költőben, hogy miként Torquato Tasso, ő sem veszi észre tisztán azt a határt, mely a királynő és szolgája, a tisztelet és a pajtásság, a gálántéria és az illem, a komolyság és

a tréfa között fennáll. Forró fejjel követi érzését, így aztán váratlanul egy bosszantó eset történik. Egy este a királynőt kiszolgáló fiatal leányok megtalálják a királynő hálószobájában a függönyök mögé rejtőzött Chastelard-t. A leányok eleinte semmi illetlent sem találnak benne, hanem kamaszos vakmerőségnek ítélik a tréfát. Vidám és csak látszatra haragos beszéddel kergetik ki a tréfacsinálót a hálószobából. Maga Stuart Mária is inkább megbocsátó elnézéssel, mint felháborodással tekinti ezt a tapintatlanságot. Az esetet gondosan elhallgatják Stuart Mária fi testvére előtt. A jó erkölcs ellen elkövetett csúnya botlásnak komoly megbüntetéséről csakhamar nem esik szó. Ám ez az elnézés nem volt helyénvaló. Mert vagy az történik, hogy a szeleburdi költő csak még nagyobb bátorságra kap a fiatalasszonyok könnyű bocsánata után, és megismétli a tréfát — vagy valóságos szenvedélyre gyulladva Stuart Mária iránt, minden gátat elszakít. És valóban titkon követi a királynőt Fifébe való utazásában, anélkül, hogy az udvarban erről bárkinek is sejtelme lett volna. Mikor Stuart Mária már félig levetkőzött, ismét felfedezik a hóbortos költőt a hálószobában. Első ijedtségében a megsértett nő fölsikolt. Az éles sikoltás visszhangzik az egész házban. A szomszédos szobából berohan Moray, a királynő mostohafivére. Megbocsátás és elhallgatás ezek után nem lehetséges. Stuart Mária állítólag (de ez nem valószínű) azt követelte akkor, hogy Moray a vakmerőt rögtön szúrja le tőrével. Ámde Moray, aki ellentétben szenvedélyes nővérével, minden cselekedetben okos, és a következményeket számítóan megfontolja, jól tudja, hogy egy fiatalembernek a királynő hálószobájában való meggyilkolása nemcsak a padlót, hanem Mária becsületét is bemocskolná vérével. Az ilyen bűnt nyilvánosan kell vád tárgyává tenni, és a város piacán nyilvánosan kell megbüntetni. Csak így lehet ország-világ előtt bebizonyítani az uralkodónő teljes ártatlanságát.

Néhány nappal utóbb Chastelard-t a vesztőhelyre viszik. A bírák az ifjú meggondolatlan vakmerőségét bűntettnek, könnyelműségét pedig gonoszságnak bélyegezték. Egyhangúlag hozták meg ellene a legkegyetlenebb ítéletet: a fejvesztést. Még ha akarta volna, sem teheti most már meg Mária, hogy megkegyelmezzen az eszét vesztett ifjúnak. Az esetet a követek megjelentették valamennyi udvarnak. Londonból, Párizsból kíváncsi érdeklődés kíséri Mária viselkedését. Minden egyes szava az elítélt érdekében azt az értelmet kapná, hogy a királynő bevallja bűnrészességét, így aztán keményebbnek kellett mutatnia magát, mint amilyen volt. Remény és segítség nélkül legnehezebb órájában kellett elhagynia annyi vidám és szórakoztató órájára emlékeztető pajtását.

Chastelard meghal, és amint ez a romantikus királynő udvarán illendő: kifogástalan halállal. A költő minden papi vigasztalást visszautasít. Csak a költészet legyen vigasztalása, az a tudat, hogy

Keserű végzetemnekHíre örökre él.

A bátor trubadúr egyenes tartással halad a vérpadra, és zsoltár és ima helyett fennhangon szavalja Ronsard barátjának híres versét, a „Himnuszt a halálhoz”:

Köszöntlek, kedves jó Halál, te mostohaVégünk kínjainak békítő orvosa!

A tőkéről még egyszer felemeli fejét, szava inkább sóhajtás, mint vád: „O cruelle dame!” (Ó, kegyetlen hölgy!), aztán a gyilkos csapás alá hajtja a fejét. A romantikus költő egy ballada, egy költemény stílusában hal meg.

Ez a szerencsétlen Chastelard csak egy a sötét sorból, az első, aki Stuart Máriáért meghal. Ö indítja meg azoknak kísérteties haláltáncát, akik ezért az asszonyért a vérpadra lépnek, akiket magához láncolt a szerencsétlen nő sorsa, és akiket magával ragadott a maga tragikus végzetébe. Messzeföldről jönnek — mint Holbein képein a fekete csontváz-dobos után — lépésről lépésre, évről évre, fejedelmek és uralkodók, grófok és nemes urak, papok és harcosok, ifjak és aggok, mind feláldozva magukat a nőért, aki ártatlanul bűnös ebben a gyászos menetben, és aki végül, engesztelésül, maga zárja be a sort. Ritkán rejtett a sors ekkora halálmágiát egyetlen női alakba. Sötét mágnesként vonja a maga végzete útjára környezete minden férfiát. Aki útját keresztezi, akár

kegyeltje, akár kegyét vesztve, áldozata lesz a sorsnak és az erőszakos halálnak. Senkinek sem hozott szerencsét, ha Stuart Máriát gyűlölte, de még súlyosabban lakolt érte, aki szerelemmel merte megközelíteni a királyi nőt.

A Chastelard-eset csak látszólag véletlen epizód. Anélkül, hogy a királynő értené, most először nyilvánul meg sorsának a törvénye, mely szerint neki soha büntetlenül nem szabad ernyedtnek, könnyednek és bizalmasnak mutatkoznia. Élete az első órától kezdve úgy van beállítva, hogy reprezentáló alakot kell mutatnia. Királynő, mindig csak királynő legyen, nyilvánosságnak élő jellem, labda a világpolitika játékában. Ami eleinte a sors kegyelmének látszott: korai megkoronáztatása, veleszületett rangja, valójában átok. Valahányszor megpróbálja, hogy magának éljen, szeszélyének, szerelmének, igazi hajlamainak, a mulasztásért szörnyen kell bűnhődnie. Chastelard csak az első intés. Gyermekség híján eltöltött gyermekkora óta, abban a keskeny időközben, mielőtt másodszor, harmadszor kalmárkodtak volna testével, életével, hogy egy koronáért idegen férfihoz kötözzék — megkísérli, hogy néhány hónapig ne tegyen mást, mint hogy csak fiatal, gondtalan legyen, szabadon vehessen lélegzetet, csak éljen, csak örüljön. A könnyed játékból kemény kezek ragadják ki. A költővel történt esettől nyugtalanítva új házasságot sürget a régens, a parlament, a lordok. Stuart Mária válasszon férjet magának. Természetesen nem azt, aki neki tetszik, hanem aki az ország hatalmát és biztonságát gyarapítja. A régóta megindított tárgyalásokat egyre jobban siettetik. A felelős vezetőket elfogja az aggodalom, hogy ez a meggondolatlan asszony végül is valami újabb bolondsággal teljesen szétzúzza jó hírét és értékét. Ismét megindul az alkudozás a házassági piacon. Stuart Máriát ismét visszaszorítják a politika érdekkörébe, amely első órájától az utolsóig kérlelhetetlenül övezi sorsát. És valahányszor szét akarja törni egy pillanatra ezt a hideg gyűrűt, mely meleg, igazi életét körülszorítja, a mások és a maga sorsát egyszerre zúzza szét.

A NAGY POLITIKAI HÁZASSÁGI VÁSÁR

1563—1565

Ebben a pillanatban a világ két legjobban körülrajongott fiatal nője: angliai Erzsébet és skóciai Mária. Akinek Európában joga van a trónra és még nincs felesége, elküldi kérőit a két hölgyhöz. Habsburgok és Bourbonok, II. Fülöp és fia, Don Carlos, az osztrák főherceg, Svédország és Dánia királya, aggok és gyermekek, férfiak és ifjak: már régóta nem volt ily gazdag felhajtás a politikai házasságok vásárán. Mert még mindig egy fejedelmi nővel való frigy a legkényelmesebb út ahhoz, hogy egy uralkodó hatalmát gyarapítsa. Nem háborúval, hanem házassággal építették föl az önkényuralom e korszakában a nagy birodalmakat: az egységes Franciaországot, a világot átfogó Spanyolországot, a Habsburg-ház hatalmát. Most pedig, váratlanul, Európa két kincset érő koronaékszere, Anglia és Skócia, Erzsébet és Stuart Mária, csábítja a felséges kérőket. Aki a házassággal az egyik vagy a másik országot megnyeri, az nyertes marad a politikai világjátszmában is. De a nemzeti versenyfutással egyszerre egy másik, a szellemi — egyházi küzdelem is eldől. Mert ha a házasság révén a brit sziget katolikus királytárs jogara alá kerül, a mérleg nyelve a katolikus és protestáns világ közti küzdelemben végérvényesen Róma felé hajlik. Az ecclesia universalis ismét győzedelmeskedik e földön. Ez a heves nászi hajsza ezért sokkal többet jelent puszta családi eseménynél: világot jelentő eszmék eldöntését jelképezi.

Világra szóló döntés — de a két királynőre egyúttal életük sorsának eldöntése. Mert sorsuk fonalai föloldhatatlanul egymásba vannak fonódva. Ha két vetélytársnő közül házassága révén az egyik rangban emelkedik, akkor a másiknak a trónja föltartóztathatatlanul meginog. Ha az egyik serpenyő emelkedik, a másiknak süllyednie kell. A színleges barátság Stuart Mária és Erzsébet között csak addig tarthat, míg mind a ketten férjhez nem mennek, amíg az egyik csak angol királynő, a másik csak skót királynő. Ha eltolódnak a súlyok, akkor az egyik hatalmasabbá válik, győztes marad. De eltökélten áll egymással szemben a két büszke, hajlíthatatlan jellem, egyik sem akar, egyik sem fog a másiknak engedni. Ezt a szörnyen kusza helyzetet csak életre-halálra szóló harc tudja megoldani.

Gyönyörűen tagolt színjátékhoz a történelem két, legmagasabb rendű szereplőt választott ki. Mindkettő, Stuart Mária éppúgy, mint Erzsébet, különös és páratlan tehetség. Az ő energikus alakjuk mellett koruk többi uralkodói — a szerzetesi módra merev spanyol II. Fülöp, a gyermekien szeszélyes francia IX. Károly, a jelentéktelen osztrák Ferdinánd — úgy hatnak, mint tehetségtelen mellékszereplők. Még megközelítően sem éri el egyikük sem azt a magas szellemi szintet, amelyen ez a két rendkívüli asszony egymással szemben áll. Mindketten okosak, bár okosságuk kifejtésében gyakran akadályozza őket asszonyi szeszély és szenvedély. Mindketten fékezhetetlenül becsvágyók. Magas rangjukra zsenge ifjúságuktól kezdve különös gonddal előre készültek. Mind a kettő példás föllépést tanúsít a külső reprezentációban, mindkettőnek kultúrája a humanisztikus kor legfelső magaslatán áll. Anyanyelvén kívül mindegyik folyékonyán beszél latinul, franciául, olaszul, Erzsébet ezenfelül görögül is. Leveleik a kifejezés erejének plasztikusságával messze felülmúlják legjobb minisztereik írásait. Erzsébet sokkal színesebben, ötletesebben ír, mint eszes államtitkára, Cecil lord; Stuart Mária irálya csiszoltabb és egyénibb, mint Maitland vagy Moray sima, diplomatikus fogalmazása. A legszigorúbb ítélkezést is kibírja mindkettőjük műveltsége, művészi ízlése, udvartartásuk fejedelmi formája. Erzsébet kivívja Shakespeare és Ben Johnson csodálatát, Stuart Mária pedig Ronsard és Du Bellay hódolatát. De a kulturális szint közös magasságával ki is merül a két nő közötti hasonlóság. Annál élesebben tűnik elő a kettejük közt fennálló belső ellentét, amelyet valamennyi kor költője kezdettől fogva jellegzetesen drámainak érez és ábrázol.

Ez az ellentét annyira tökéletes, hogy már életük vonalai is szinte mértani szemléletességgel juttatják kifejezésre. Döntő különbség: Erzsébetnek a kezdet nehéz, Stuart Máriának a vég. Stuart Mária szerencséje és hatalma könnyen lendül, mint a hajnalcsillag a tiszta égen. Királynőnek születik, és még gyermek, midőn másodszor is felkenik királynőnek. De éppoly meredek vonalú és gyors a bukása. Három vagy négy katasztrófába sűrűsödik sorsa. Jellegzetesen drámai forma. Ezért

választják újra meg újra tragédiák hősnőjéül. Erzsébet emelkedése lassú, kitartó: csak epikusán széles ábrázolás írhatja le. Semmit sem kap ajándékul Isten adakozó kezéből. Mint gyermeket bastard-nak nyilvánítják, saját nővére a Towerbe veti, halálos ítélet fenyegeti. Csak furfanggal és koraérett diplomáciával tudja megmenteni puszta létét, és kierőszakolni, hogy megtűrjék. Stuart Mária kezdettől fogva ajándékul kapta a méltóságát, Erzsébetnek a maga munkájával és a maga életének latbavetésével kellett azt megteremtenie.

Ennyire különböző életvonalaknak szükségképpen el kell egymástól távolodniuk. Olykor keresztezhetik egymást, de igazán sohasem fonódhatnak egybe. Mert jellemük minden rezdülése és hangulata kihangsúlyozza a köztük fennálló alapvető különbséget. Az egyik úgy jött a világra, fején a koronával, akárcsak a hajával. A másik küzd a pozíciójáért, cselt sző, hódít. Az egyik kezdettől fogva törvényes királynő volt, a másiknak kétségbe vonták e jogát. E különböző sorsformából a két nő más-más erőt fejleszt ki. Stuart Máriánál az a könnyűség, ahogyan fáradság nélkül oly korán hull ölébe minden, szokatlan könnyelműséget és önbizamat fejleszt ki. Innét vakmerő bátorsága, amely nagysága, de egyben végzete is. Isten adta neki a koronát, senki tőle el nem ragadhatja. Parancsolásra született, a többiek engedelmességre. És ha az egész világ kétséget támasztana e joga ellen, vérében forrón erezné mégis uralkodói elhivatottságát. Könnyen, latolgatás nélkül lelkesedésre gyúl, gyorsan, hevesen, mint kardja markolatát, ragadja meg az elhatározó pillanatot. Vakmerő lovasként a gyeplő egyetlen rándításával, egyetlen lendülettel veti át magát az akadályokon: úgy véli, hogy a politikai nehézségeket is legyőzheti szárnyaló vakmerőségével. Erzsébetnek az uralkodás sakkjátékot, gondolatjátékot jelent, állandó megfeszített megerőltetést — Stuart Máriának csak gyönyörűséget, a lét örömének fokozását, lovagi tornajátékot. A pápa mondta róla, hogy „férfiszíve van asszonyi testében”. S lényének éppen ez a könnyelmű merészsége, felséges önzése, ami a dal, a ballada s a tragédia számára oly vonzóvá teszi alakját, okozza korai pusztulását.

Mert Erzsébet, ez a végsőkig realisztikus természet és a valóságnak szinte művészi ismerője, lovagias ellenfele fölötti győzelmét tulajdonképpen csak annak köszönheti, hogy okosan kihasználja vetélytársnője meggondolatlanságait és balgaságait. Tiszta, éles madárszemével — figyeljük csak az arcképét — bizalmatlanul tekint a világba, melynek veszélyeitől korán megtanult félni. Már gyermekkorában alkalma volt megfigyelni, hogy mily hirtelen, gyorsan fordul fel-le Fortuna szekerének kereke. Tudja, hogy a királyi tróntól csak egy lépés a vérpadig, egy másik lépés ki a Towerből, a halál pitvarából, a Westminsterig. Erzsébet a hatalmat mindig mint valami könnyen elfolyót nézi, sohasem érzi magát teljes biztonságban. A koronát és jogart oly óvatosan és aggódóan fogja, mintha üvegből valók volnának, és minden pillanatban kicsúszhatnának kezéből. Egész életét gondban, tétovázással tölti. Valamennyi róla festett arckép meggyőzően egészíti ki lénye hagyományos ábrázolását. Egyik képéről sem tekint ránk tiszta, szabad és büszke igazi uralkodónőként. Ideges arca félénk és nyugtalan feszültséget árul el, mintha mindig hallgatóznék valamire, mintha várna valamit. Ajkát sohasem fényesíti magában bízó vidám mosoly. Félénk és hiú, sápadt arc emelkedik ki a csillogó ékszerektől túlterhelt pompázó öltözékből. Mintha fagyoskodnék a túlterhelt pompa közepette. Érezzük, hogy amint magára marad, alighogy a díszkötés lecsúszik csontos vállairól, alig törli le keskeny arcáról a festéket, rögtön lehull róla minden fenség. És nem marad más, mint egy szegény, zavart, korán vénült asszony, magános és tragikus ember, aki alig tud uralkodni a maga baján, annál kevésbé egy egész országon. Az ilyen csüggedt tartás egy királynőnél nem nagyon hősies hatású, örökös habozása és határozatlansága pedig bizonyára nem a felség megnyilatkozása. Ámde Erzsébet államvezetői nagysága nem romantikus irányban mutatkozott. Ereje nem merész tervekben és elhatározásokban nyilatkozott meg, hanem abban, hogy szorgosan gyarapítóit, és a megszerzettet biztonságba helyezte, hogy takarékoskodott, és sokat megkaparintott. Mindmegannyi polgári és háziasszonyi erény. Éppen a hibái, az aggodalmassága, az óvatossága voltak államférfiúi értelemben produktívak. Mert míg Mária csak magának él, addig Erzsébetnél országa az első. Az angol királynő az uralkodást kötelességnek, hivatásnak tekinti, míg a romantikus Mária a királyságot mire sem kötelező jognak érzi. Mindegyik erős, mindegyik gyönge más-más értelemben. Míg Stuart Máriának hősiesen balga vakmerősége végzete lesz, Erzsébetnek minden tétova huzavonája végül is hasznára válik. Mert a

politikában mindig a lassú szívósság győz a zabolátlan erő fölött, a kidolgozott terv a rögtönzött lendület fölött, a realizmus a romantika fölött.

Ebben a testvérharcban azonban az ellentét még mélyebbre nyúlik. Erzsébet és Mária nemcsak mint királynők, hanem mint asszonyok is egymással teljesen ellentétes típusok. Mintha a természetnek kedve telt volna benne, hogy egy világtörténeti nagy ellentétet két nagy alakban a legkisebb részletekig megtestesítsen.

Stuart Mária mint nő egészen nő, első- és utolsósorban nő. Életének fontosabb döntései nemének ebből a legmélyebb forrásából fakadnak. Nem mintha szüntelenül szenvedélyes, csak ösztöneitől vezetett természet lett volna. Ellenkezőleg, ami Stuart Mária jellemében elsőnek ötlik szembe, az a hosszú időn át tartó női önmegtartóztatása. Hosszú évekig tartott, míg érzelmi élete egyáltalán fölébredt. Képeiről egy barátságos, lágy, szelíd, hanyag nő tekint reánk, szemében enyhe epedés, szája körül szinte gyermeki mosoly. Egy asszonyleány elmosódott, cselekvésre nem hajló lénye. Hosszú éveken át nem kavarja föl vérét az arcán hirtelen átsuhanó pirulás. Éppen azért, mert tökéletesen normális, igazi, valóságos asszony, Stuart Mária a maga eredendő mélységét, igazi erejét csak a szenvedély közben fedezi föl — és ezt egyetlenegyszer egész életében. De itt megérezzük, hogy mily végtelenül erős ez az asszony, mennyire nagyon ösztönös a lénye, mennyire akaratlanul nemiségéhez van láncolva. Elragadtatásának e nagy pillanatában hirtelen eltűnnek azok a felszínes, kulturális erők, amelyek eddig e hűvös és kimért nő felett uralkodtak. Áttörnek a jólneveltség, erkölcs és méltóság gátjai. Mikor becsülete és szenvedélye közt kellett választania, mint igazi asszony nem a királyságot, hanem nőiségét teszi előbbre. Hirtelen lehullik válláról a királynői palást. Meztelenül és forrón érez, úgy mint akárki azok közül az asszonyok közül, akik csak szerelmet akarnak kapni és adni. Mi sem jellemzi jobban alakja igazi nagyságát, mint az, hogy kevés, de teljesen átélt pillanatért tékozlóan odadobja birodalmát, hatalmát, méltóságát.

Erzsébet sohasem volt képes ilyen teljes odaadásra. Az ok titokzatos. Mert — mint Stuart Mária híres gyűlölet-levelében kifejezi — Erzsébet „testileg nem olyan, mint a többi nő”. Nemcsak az anyaságot tagadta meg tőle a természet, hanem nyilván a teljes női odaadás természetes formáját is. Erzsébet nem olyan szabad elhatározásából maradt a „virgin Queen”, szűzi királynő, mint ezt magáról állítani szokta. Ámbár a kortársaknak a királynő testi rendellenességeiről szóló bizonyos pletykái (mint többek között a Ben Jonsontól eredők) kétségbevonhatók, annyi bizonyos, hogy némely testi vagy lelki gátlás tényleg fennállott asszonyiságának legtitkosabb területén. Ez a balsors döntően határozza meg egy asszony lényét. Ebben a titokban, mint valami magban, benne rejlik jellemének minden más titka. A királynő páváskodó, tétovázó, szeszélyes, nyugtalan idegzete, mely lényét a hisztéria állandóan reszkető világosságába vetíti, elhatározásainak kiszámíthatatlansága, az egyensúly hiánya, az az örökös érzelmi átkapcsolás a forróról a hidegre, az igenről a nemre, mindaz a színjátszás, ravaszkodás, alattomosság és nem csekély részben az a kokettéria, amely olykor csúnya hibákat ejtett kormányzói méltóságán — mindez lényének benső bizonytalanságából fakadt. Ez a lénye legmélyén sérült asszony nem tudott egyértelműen és természetesen érezni, gondolkozni, cselekedni. Senki sem számíthatott rá, legkevésbé ő maga volt magában biztos. Mégis, bár legtitkosabb asszonyiságában sérült volt, tépett idegeinek bábja, bár veszélyes tudott lenni a cselszövésekben éles eszével — Erzsébet sohasem volt kegyetlen, embertelen, hideg és kemény. Semmi sem hamisabb, felszínesebb és alaptalanabb, mint az a közfelfogás, amelyet Schiller is átvett tragédiájában, mintha Erzsébet ravasz macskaként játszott volna a szelíd és védtelen Stuart Máriával. Aki mélyebbre tekint, megérzi ebben az asszonyban, aki hatalma teljében magánosán fázik, aki tökéletlen szeretőivel mindig csak hisztérikusan kínozza magát, mert senkinek sem tudja magát egészen odaadni — megtalálja benne a rejtett és elnyomott melegséget, és minden hóbortja és hevessége mögött azt a becsületes akaratot, hogy nagylelkű és jóságos legyen. Félénk természetéhez nem illett az erőszak. Inkább a diplomácia idegcsiklandó művészetéhez menekült, a felelőtlen, háttérben rejtőző játékhoz. Tétovázott és remegett minden hadüzenet előtt. Minden halálos ítélet mint súlyos kő nehezedett lelkére, és legfőbb erejét abban fejtette ki, hogy megóvja az ország békéjét. Mikor Stuart Máriával viaskodott, ez csak azért történt, mert úgy érezte (és nem alaptalanul), az a létében fenyegeti. És ekkor is szívesebben elkerülte volna a nyílt küzdelmet, mert természeténél fogva játékos éspedig hamisjátékos volt, nem pedig harcos. Mind a ketten, Stuart

Mária hanyagságából, Erzsébet félénkségéből, inkább megőrizték volna a felemás és hamis békét. De a politikai helyzet nem tűrte, hogy e két nő egymás mellett uralkodjék. Némelykor a történelem erősebb akarata — közönyösen az egyesek legbelsőbb akaratával szemben — embereket és hatalmakat beletaszít a maga gyilkos játékába.

E két egyéniség belső különbözősége mögött parancsolóan, óriási árnyékként emelkednek az idő nagy ellentétei. Nem véletlen, hogy Stuart Mária a régi, katolikus hit védelmezője, Erzsébet pedig az új vallásé, a reformációé. Ez a pártállás jelképezi, hogy a két királynő más-más világnézetnek a megtestesítője. Stuart Mária a haldokló, a középkori lovagi világé, Erzsébet a kialakulóé, az új koré. Viszályukban egy forduló kor küzdi végig csatáját.

Stuart Mária egy elmúlt és legyőzött ügynek utolsó, merész hőse. Ez varázsolja alakját annyira romantikussá. Csak a történelem alakító akaratának engedelmeskedik, ha politikailag azokhoz a hatalmakhoz köti magát, amelyek a csúcsponton már túlhaladtak: Spanyolországhoz és a pápasághoz. Erzsébet viszont messzire előretekintőén, távoli országokba küldi követeit, Oroszországba és Perzsiába. Előre sejtő érzéssel irányítja népének erejét a világtengerek felé, mintha sejtené, hogy a jövendő világbirodalom pilléreit az új kontinenseken kell fölépíteni. Stuart Mária mereven megmarad a hagyományok mellett, a dinasztikus királyság eszméjén nem megy túl. Szerinte az ország van hozzákapcsolva az uralkodóhoz, nem pedig az uralkodó az országhoz. Stuart Mária voltaképpen mindezekben az években Skócia fölött, de sohasem érette uralkodott. Leveleinek százai mind személyes jogai kiterjesztésének, megerősítésének voltak szánva. De egy sincs köztük, amely a nép jólétével, a kereskedelem, a hajózás vagy a haderő fejlesztésével foglalkozott volna. Egész életén át francia maradt a beszéde, a költészete. Sohasem lett skót, vagyis nemzeti a gondolkodása, az érzése. Nem Skóciáért élt és halt meg, hanem azért, hogy Skócia királynője maradhasson. Végül is, Stuart Mária nem adott semmi teremtő eszmét országának, hacsak nem élete legendáját.

Mária mindenek fölött állt, azért szükségképpen egyedül maradt. Személyes bátorságban és határozottságban messze fölülmúlta Erzsébetet. De Erzsébet nem egyedül harcolt Mária ellen. Mert bizonytalannak érezte magát, korán nekilátott, hogy megerősítse trónját, és nyugodt tisztán látó férfiakkal vette magát körül. Egész vezérkar állt körülötte ebben a háborúban. Megtanították minden taktikára és praktikára, nagy döntések előtt megóvták őt saját lénye tétovázásaitól és hebehurgyaságától. Erzsébet oly tökéletes kormányzási szervezetet teremtett, hogy ma, évszázadok után, lehetetlen az erzsébeti korszak intézményei közül a közösség munkájából kiválogatni azt, ami az ő személyes alkotása. A nevéhez fűződő mérhetetlen dicsőség magába zárja nagyszerű tanácsosainak névtelen eredményeit. Míg Stuart Mária mindenkor csak Stuart Mária, addig Erzsébethez mindenkor hozzá kell gondolni Cecilt, Leicestert, Walsinghamet, az egész nép erőkifejtését. Alig tudjuk eldönteni, hogy ki volt annak a shakespeare-i századnak a géniusza, Anglia-e vagy Erzsébet, oly csodás egységbe olvadtak össze. Abban a korszakban Erzsébet rangját mi sem emelte az uralkodók közt oly magasra, mint hogy nem akart Anglia úrnője lenni, hanem csak az angol nép akaratának végrehajtója, nemzeti hivatásának szolgálója. Megértette az idők szavát, és az önkényuralomról az alkotmányos kormányzásra tért át. önként elismeri az új erőket, melyek a rendek átalakulásából és a világnak a felfedezések által bekövetkezett megnagyobbodásából fejlődtek ki. Fejleszti a céheket, támogatja a kereskedőket, a pénzembereket, sőt még a kalózokat is, mert azok is hozzájárulnak ahhoz, hogy Anglia, az ő Angliája uralkodjék a tengerek felett. Számtalanszor feláldozza egyéni kívánságait az általános, nemzeti érdeknek. Ezt Stuart Mária sohasem teszi. Erzsébet, ha belső szenvedés gyötri, a teremtő munkába menekül. Erzsébet asszonyi sorsa szerencsétlenségét birodalma boldogságává formálja. A gyermek nélkül, férfi nélkül élő magános nő minden önzését, minden szenvedélyes hatalomvágyát a nemzeti ügy szolgálatába állította. Az volt a legnemesebb hiúsága, hogy Anglia nagyságával ő is nagy legyen az utókor ítélőszéke előtt. Anglia eljövendő nagyságának élt igazában. Semmi más korona nem csábította, míg Stuart Mária lelkesen cserélte volna fel a magáét bármely más, jobb koronára. Míg Stuart Mária a jelenért a perc hatása alatt nagyszerű lángra lobbant, addig Erzsébet, a takarékos, a messzire tekintő, minden erejét mindig nemzete jövőjének szentelte.

Nem véletlen tehát, hogy a Stuart Mária és Erzsébet közötti harc a haladó és a jelen világot néző királynő javára dől el, nem pedig a hátratekintő és lovagias Mária javára. Erzsébettel a történelem akarata győzött, mely előrehajszol, mely a kiélt formákat mint üres kagylóhéjat dobálja el, és erejét mindig más és más teremtési formában teszi próbára. Erzsébet életében oly nemzet erős akarata ölt testet, mely meg akarja hódítani a maga helyét a világmindenségben. Stuart Mária halálában pedig nagyszerűen és hősiesen csak a lovagi múlt végzete teljesedik be. Ebben a küzdelemben mind a kettőnél kiteljesül lénye értelme: Erzsébet, a realista, a történelemben győz, Stuart Mária, a romantikus, a költészetben és a legendában.

Nagyszerű ez az ellentét térben, időben és alakjaiban. Csak a harc módja ne lenne oly nyomorúságosán kicsinyes! Mert minden nagyságuk mellett is a két asszony mindig csak asszony marad. Nem tudják legyőzni nemük gyöngeségét. Nem tudják az ellenségeskedést őszintén végigharcolni, és így küzdelmük kicsinyes és alattomos. Ha Stuart Mária és Erzsébet helyett két király állt volna egymással szemben, ebből hamar nyílt háború támadt volna. Igény igény ellen, bátorság bátorság ellen állt volna ki. A Stuart Mária és Erzsébet közti viszály azonban nélkülözi ezt a férfias őszinteséget. Macskaharc ez, egymást kerülgetik, egymásra lesnek behúzott karmokkal. Fondorlatos, csalárd játék. Negyedszázadon át szüntelenül hazudott és csalta egymást a két asszony anélkül, hogy egy pillanatra is hittek volna egymásnak. Sose néznek szabadon és becsületesen egymás szemébe, gyűlöletük soha nem lesz nyílt és igaz. Mosolyogva, hízelegve és álcáskodva köszöntik, ajándékozzák meg egymást, kívánnak egymásnak szerencsét, miközben titkon, egymás háta mögött mindegyikük tőrt szorongat kezében. Az Erzsébet és Stuart Mária közti háború nem dicsekszik iliászi harcokkal, nem támad belőle hősköltemény, legfeljebb Machiavelli egy álnok fejezete, mely lélekismeret szempontjából roppant izgató, de az erkölcs szemszögéből visszataszító. Húsz évig folyt a cselszövény, de pillanatra sem volt becsületes, nyíltan kirobbanó harc.

Ez az álnok játék mindjárt Stuart Mária házassági tárgyalásaival kezdődik. Fejedelmi kérők lépnek a színre, Stuart Mária bármelyikkel beérte volna, mert az asszony még nem ébredt fel benne, és nem avatkozott bele a választásába. Szívesen elvétette volna magát Don Carlosszal, a 15 éves fiúval, jóllehet az a hír járta róla, hogy gonosz, rossz természetű siheder. De éppoly szívesen ment volna férjhez IX. Károlyhoz, a kiskorú gyermekhez is. Ifjú vagy öreg, visszataszító vagy vonzó a kérő — közömbös volt becsvágya előtt. Csak emelje a házasság gyűlölt vetélytársnője fölé! Egyénileg alig érdekelte ez az államügy. Készséggel átengedi a tárgyalásokat Moraynak, mostohafivérének, aki önző buzgalommal vezeti a megbeszéléseket. Ha nővére — így számít — Párizsban, Bécsben vagy Madridban hordja a koronát, akkor megszabadul tőle, és ismét ő lesz Skócia koronázatlan királya. De Erzsébet skót kémeitől csakhamar értesül a csatornántúli házassági tervekről. Erőteljesen tiltakozik. Határozottan megfenyegeti a skót követet. Arra az esetre, ha Stuart Mária osztrák, francia vagy spanyol fejedelmi kérőhöz menne férjhez, úgy ő ezt ellenséges cselekedetnek tekintené. Ez a közbelépése azonban nem akadályozza abban, hogy ugyanakkor a leggyöngédebb intelmeket ne írja „kedves húgának”. „Csak őbenne bízzék — írja —, bár mennyei boldogságot és földi pompát ígérnének is neki a többiek.” Ó, semmi kifogása sem lenne egy protestáns fejedelem, akár Dánia királya, akár pedig Ferrara hercege ellen. Magyarán: veszélytelen, értéktelen kérők ellen nem tiltakoznék. Legjobban tenné azonban Mária, ha „otthonról” választana kérőt, valamely skót vagy angol nemes urat. Ebben az esetben örökre bízhat testvéri szeretetében és segítségében.

Erzsébetnek ez a magatartása nyilván hamis játék, ennek célját mindenki átlátja. Az akarata ellenére „virgin Queen” nem akar egyebet, mint vetélytársnőjének minden jó kilátását elrontani. De Stuart Mária éppoly fürge kézzel dobja vissza a labdát. Természetesen egy pillanatig sem gondol arra, hogy házassági ügyben Erzsébet beleszólási jogát elismerje. Azonban a nagy ügy még nincs lezárva: Don Carlos, a főj elölt, még késlekedik. Ezért Stuart Mária egyelőre kényszerű képmutatásból forró köszönetet mond Erzsébet gondoskodó érdeklődéséért. Biztosítja róla, hogy „for all uncles of the world”, a világért sem tenné kockára az angol királynő drága barátságát makacs viselkedésével. Ó, nem, ó, semmi esetre! Őszinte szívvel kész arra, hogy mindenben hűségesen kövesse tanácsait, és csak arra kéri Erzsébetet, hogy jelölje ki neki, hogy mely kérők a „megengedettek” és melyek nem. Megható Máriának ez az engedékenysége. De félénken mégis

felteszi azt a kérdést, hogy engedékenységéért Erzsébet ugyan mivel fogja őt kárpótolni? Jól van, gondolja magában Mária, megteszem a kívánságodat, nem megyek férjhez olyan magas rangú férfihoz, aki beárnyékolná királyi trónodat — ó, hőn szeretett nővér! De most végre adj valami biztosítékot, és légy végül nyíltszavú: hogy is állunk angol örökösödési jogommal?

Ezzel a viszály szerencsésen ismét a régi holtpontra jutott. Mihelyt nyíltan kell Erzsébetnek beszélnie a trónutódlásról, senki isten fia nem tud belőle egyértelmű nyilatkozatot kihúzni. Köntörfalazva dadogja, „minthogy vonzalma teljesen húga érdekeinek szolgálatában áll”, Stuart Máriáról mint saját lányáról akar gondoskodni. Oldalakon keresztül áradozik a sok édes szólam, csak azt az egyet, ami elkötelezné, ami döntő lenne, csak azt nem mondja ki. Mint két levantinus kalmár, úgy alkusznak egymással, egyik sem akar elsőnek parolát adni. „Előbb menj férjhez ahhoz, akit ajánlok — szól Erzsébet —, és utódomnak nevezlek ki.” „Nevezz ki utódodnak, és én férjhez megyek ahhoz, akit ajánlasz” — feleli Stuart Mária. De egyik sem bízik a másikban, mert mindegyik be akarja csapni a másikat.

Két éven keresztül húzódnak a házasság, a kérők, a trónutódlás körül folytatott tárgyalások. Különös, hogy a két hamisjátékos emellett öntudatlanul egymás kezére dolgozik. Erzsébet orránál fogva akarja vezetni Máriát. Stuart Máriának szerencsétlenségére a leglassúbb uralkodóval, II. Fülöppel van dolga. Csak midőn a spanyol tárgyalások zátonyra futottak, és más döntést kell megfontolni, ekkor tartja Stuart Mária szükségesnek, hogy véget vessen a sok sanda kancsalításnak és mellébeszélésnek. Elhatározza, hogy egyenesen kedves testvére mellének szegzi a 'pisztolyt. Nyíltan és világosan megkérdezi, kit ajánl neki Erzsébet rangbeli férjként.

Erzsébetre nézve semmi sem lehet kellemetlenebb, mint amikor nyílt állásfoglalást követelnek tőle. Áll ez különösen a házassági tervek esetében. Burkoltan már régóta tudomására adta, hogy kit szemelt ki Stuart Máriának férjül. Sokféleképp magyarázhatóan sugdosott róla, hogy „olyan férfit akar Máriának férjül, akiről senki sem hinné el, hogy éppen Erzsébet ajánlja őt Máriának”. De a skót udvar úgy tesz, mintha nem értené a célzást. Határozott ajánlatot, nevet kér. Falhoz szorítva, Erzsébet nem bújhat többé célzások mögé. Végre fogai közül nagy nehezen kiszorítja a kiválasztott Róbert Dudley nevét.

A diplomáciai komédia egy pillanatra mintha bohózattá válnék. Mert Erzsébet e javaslata vagy rettentő sértés, vagy rettentő blöff. Már maga az a tény, hogy Skócia királynőjének, a francia király özvegyének, a királyi nővér egy „subject”-jét, egy alattvalóját meri ajánlani, egy kisnemest, akinek ereiben egyetlen csöpp rangbeli ősnek vére nem folyik, annak a kornak felfogása szerint valóságos sértésszámba ment. De az ajánlat még arcátlanabb volt a kiválasztott személyét tekintve. Egész Európában tudják, hogy Robert Dudley évek óta szerelmi játszótársa Erzsébetnek. Annyi ez, mintha Anglia királynője egy elviselt szoknyát ajándékozna Skócia királynőjének, mikor átengedi neki azt a férfit, akit alacsony rangúnak ítél ahhoz, hogy vele ő maga kössön házasságot. Igaz, hogy néhány évvel azelőtt az örökké habozó Erzsébet is játszott e házasság gondolatával (a házasság gondolatával mindig csak játszott), de amikor Dudley feleségét, Amy Robsartot nagyon különös körülmények között meggyilkolva találták, végképp elvetette ezt a tervet, hogy a bűnrészesség minden gyanúját elkerülje. Erzsébet számos meghökkentő cselekedete között talán az volt a legmegdöbbentőbb, hogy Stuart Máriának férjül ajánlotta azt a férfit, aki a világ előtt két ízben volt megbélyegezve: egyszer ebben a homályos bűntényben, aztán a királynővel folytatott szerelmi viszonyában.

Sohasem lesz világos, hogy bensőleg mi volt a célja Erzsébetnek ezzel a különös ajánlattal. Ki tudná ennek a hisztérikus természetnek zavaros vágyálmait megfejteni? Becsületes szerelmesként, aki maga nem mert férjhez menni, kedvesét akarta-e a korona örökösévé tenni? Vagy csak szabadulni akart megunt szeretőjétől? Talán becsvágyó vetélytársnőjét akarta a bizalmát bíró férfival erősebb korlátok között tartani? Vagy Dudley hűségét akarta próbára tenni? „Partie a trois” módon, közös szerelmi háromszögről álmodozott? Vagy csak azért eszelte ki ezt a hóbortos tervet, hogy Stuart Máriát ferde helyzetbe hozza, mikor ezt az ajánlatot, természetesen, visszautasítja? Mindez lehetséges. De még leginkább valószínű, hogy ez a szeszélyes asszony valóban maga sem tudta, hogy mit akart. Csak játszhatott azzal a gondolattal, ahogy mindig is játszani szeretett emberekkel és elhatározásokkal. El sem tudjuk képzelni, mi történt volna, ha Stuart Mária elfogadja

Erzsébet javaslatát, és férjhez megy a levitézlett szeretőhöz. Lehet, hogy Erzsébet hirtelen fordulattal el is tiltotta volna végül Dudleyt a házasságtól, és ezzel a tilalmával csak tetézte volna vetélytársnőjének szégyenét?!

Erzsébetnek azt a javaslatát, hogy nem királyi vérből származó férfit válasszon férjül, Stuart Mária istenkáromlásnak érzi. Első fölháborodásában gúnyosan kérdi a követtől, hogy úrnője komolyan értette-e ezt az ajánlatát? Hogy ő, a fölkent királynő egy szimpla „Robert lord”-ot válasszon férjül? De hamarosan palástolja bosszúságát, és pillantása megenyhül. Rideg visszautasítással nem bőszítheti maga ellen veszedelmes ellenfelét. Majd, ha férjhez ment a spanyol vagy a francia trón örököséhez, alaposan leszámol a sértésért. Ebben a testvérharcban az egyiknek alattomosságát a másiké kiegyenlíti. Erzsébet álnok ajánlatára éppoly hazug barátság a válasz. Dudley jelöltségét Mária nem utasítja rögtön vissza, oh nem. Belemegy a bohózati játékba, sőt kitűnő második felvonást eszel ki. Hivatalos küldetésbe Londonba meneszti Sir James Melville-t, hogy kezdjen tárgyalásokat Dudley ügyében, valójában pedig azért, hogy a hazugság és alakoskodás e gombolyagát még jobban összekuszálja.

Melville Stuart Mária udvari nemesei közt a leghívebb, ügyes diplomata. Jó tolla van, és ezért különösen hálásak vagyunk neki.

Látogatása alkalmat ad arra, hogy Erzsébet magánszemélyéről a legelevenebb és leghatásosabb képet rajzolja, és hogy egy pompás történelmi vígjátékfelvonást írjon. Erzsébet jól tudja, hogy ez a művelt férfi hosszú ideig élt a francia és a német udvarban. Mindent elkövet, hogy mint asszony imponáljon neki. Honnan sejthette volna, hogy a követ kegyetlen emlékezőtehetséggel fogja az utókornak megörökíteni a királynő minden gyöngeségét és kacérságát. Mert a női hiúság gyakran megtépázza királynői méltóságát. Most is ahelyett, hogy Stuart Mária követét politikailag igyekeznék meggyőzni, a kacér asszony személyes előnyeivel akar a férfira hatni. Szüntelenül páváskodik. Roppant ruhatárából (halála után háromezer öltözéket vettek leltárba) kiválasztja a legdrágább öltözeteket, egyszer angol, máskor olasz, majd francia módon öltözködik, nagylelkűen tárja eléje sokat sejtető décolletage-át, miközben latin, francia és olasz tudásával büszkélkedik. Erzsébet kielégíthetetlen buzgalommal élvezi a követ látszólag mérhetetlen csodálatát. De a királynő nem éri be Melville legtúlzóbb elragadtatásával sem: hogy a királynő milyen szép, milyen szellemes, milyen művelt, Erzsébet választ szeretne a versikére: Tükröcském, tükröcském, ki a legszebb az országban? Éppen a skót királynő követétől szeretné kicsikarni a vallomást, hogy őt mint asszonyt jobban csodálja úrnőjénél. Azt szeretné hallani, hogy ő szebb, szellemesebb vagy műveltebb Stuart Máriánál. Megmutatja neki csodálatosan bodorított, vörösesszőke haját, és megkérdezi, hogy Stuart Mária haja szebb-e? Kínos kérdés egy királynő követének! Melville ügyesen kivonja magát, és salamoni választ ad: Angliában nincs másik asszony, akit Erzsébettel össze lehetne hasonlítani, és Skóciában nincs olyan, aki Stuart Máriát fölülmúlná. De ez a fele-fele bók nem elégíti ki a bolondosán hiú nőt. Újra meg újra parádézik bájaival, játszik a clavecinen, lantkíséret mellett énekel. Végül utasítása értelmében Melville, hogy a királynőt csapdába csalja, azt a vallomást teszi, hogy Erzsébet bőre fehérebb, mint Stuart Máriáé, hogy jobban játszik clavecinen, és úrnőjénél szebb tartással táncol. Buzgó magakelletése közben Erzsébet megfeledkezik a tulajdonképpeni tárgyról. Mikor végre Melville a kényes ügyre tér, Erzsébet, színjátszó szerepéhez híven, egy fiókból előveszi Stuart Mária miniatűr arcképét, és gyöngéden megcsókolja. Csicsergő hangon meséli, hogy mennyire szeretné végre Stuart Máriát, szeretett húgát személyesen megismerni (holott valójában minden elképzelhető t elkövetett arra nézve, hogy a találkozást ismételten megakadályozza). Aki e vakmerő komédiázásnak hitelt adna, azt hihetne, hogy Erzsébetnek semmi sem fontosabb a földön, mint hogy boldoggá tegye királynői szomszédját. De Melville megőrzi hűvös fejét és éleslátását. Nem téveszti meg a sok szemfényvesztés, összefoglalva tapasztalatait, jelenti Edinburghbe, hogy Erzsébet nem beszélt, nem tárgyalt vele őszintén, hanem alakoskodott, izgatottságot és félelmet mutatott. Mikor Erzsébet megkérdezi, hogy mint gondolkodik Stuart Mária a Dudleyvel kötendő házasságról, a gyakorlott diplomata éppúgy kerüli a határozott nemet, mint a világos igent. Kitérőén kerülgeti a kérdést: Stuart Mária ezt a lehetőséget még alig tette komoly megfontolás tárgyává. De minél jobban hátrál a követ, annál inkább igyekszik őt Erzsébet sarokba szorítani. „Róbert lord — úgymond — a legjobb barátom.

Szeretem, mint a testvéremet, és soha senki máshoz nem mentem volna férjhez, ha a házasságra egyáltalán rá tudtam volna magamat szánni. De éppen azért, mert erre nem tudtam rászánni magam, azt kívánom, hogy legalább a húgom válassza őt. Mert nem ismerek mást, akit inkább akarnék trónutódlásom részeseként, mint őt. Hogy húgom a rangját csekélynek ne tartsa, néhány nap múlva Leicester grófjává és Denbigh bárójává fogom előléptetni.”

Néhány nappal később — a bohózat harmadik felvonása ez — a legragyogóbb pompa közt megy végbe a kihirdetett szertartás. Robert Dudley lord az egész nemesség színe előtt térdel királynője és kedvese elé, hogy Leicester grófjaként keljen föl. Ebben az ünnepélyes pillanatban Erzsébet asszonyisága megint bohó játékot űzött a királynő méltóságával. Miközben az úrnő hű szolgájának fejére szorítja a grófi koronát, a szerelmes nő gyöngéd hevületében nem tudja magát visszatartani, és bizalmasan megsimogatja barátja haját. Az ünnepélyes szertartás ezzel bohó játékká változik. Melville csöndesen mosolyog a szakállába: e jelenetről úrnőjének mulatságos jelentést fog hazaküldeni Edinburghbe.

De Melville nemcsak azért jött Londonba, hogy mulatságos krónikása legyen egy királyi komédiának. Neki magának is szerepe jut a tévedések e vígjátékában. A diplomata aktatáskájának van néhány titkos rekesze, amelyet egyáltalán nem szándékszik Erzsébetnek megmutatni, Leicester grófra vonatkozó udvari csevegése csak látszatmanőver, hogy ezzel Londonban igazi megbízatásait leplezze. Elsősorban az a feladata, hogy a spanyol követnél erélyesen kopogtasson, hogy Don Carlos végérvényesen igent mond-e vagy nemet.

Stuart Mária nem hajlandó tovább várni. Másik feladata, hogy bizalmas érintkezést keressen egy másodsorban számba jöhető jelölttel, Henry Darnleyval.

Ez a Darnley egyelőre mellékvágányon állt. Stuart Mária a legvégső esetre tartja őt tartalékban, ha a jobb házasságok meghiúsulnának. Mert Darnley sem nem király, sem nem fejedelem. Atyját, Earl of Lennoxot mint a Stuartok ellenségét Skóciából száműzték, birtokait pedig elkobozták. De anyai ágról a tizennyolc éves ifjú vére jó, érvényes királyi vér. Tudor-vér. Mint VII. Henrik dédunokája az angol királyi udvarban, ő az első „Prince de sang”, és így bármely uralkodónőnek házasságra méltó jelöltje lehet. Az az előnye is megvan, hogy katolikus. Ez a fiatal Darnley csak mint harmadik, negyedik vagy ötödik vas a tűzben jöhet számításba. Melville mindenféle nem kötelező megbeszélést folytat Lennox Margittal, a szükségjelölt becsvágyó anyjával.

Minden igazi, jóízű komédiának a lényegéhez tartozik, hogy a szereplők ugyan kölcsönösen megcsalják egymást, de nem annyira tökéletesen, hogy néha-néha egy-egy pillanatra egymás kártyájába ne sandítanának. Erzsébet nem olyan együgyű, hogy elhiggye, Melville csak azért jött Londonba, hogy neki a hajára és a clavecinjátékára bókokat mondjon. Tudja, hogy Máriát nem fogja különösen lelkesítem az az ajánlata, hogy levetett szeretőjét válassza férjül. Aztán jól ismeri Lady Lennoxnak, kedves rokonának becsvágyát és tevékeny szorgosságát. Kémei is kipuhatolhattak egyet-mást. És mikor a lovaggá avatás szertartásánál Henry Darnley mint az udvar első hercege elől viszi a királyi kardot, a ravasz Erzsébet az őszinteség hirtelen kitörésével Melville felé fordul, és egyenesen az arcába mondja: „Jól tudom, hogy ez az ifjú legényke önnek jobban tetszik.” De Melville nem veszíti el hidegvérét, midőn a királynő hirtelen kézzel próbál aktatáskája titkos rekeszébe nyúlni. Ügyetlen diplomata lenne, ha nem értene ahhoz a művészethez, hogy kényes pillanatban arcátlanul hazudni tudjon. Okos arca megvető ráncot mutat, miközben kicsinylően tekint Darnleyra, kinek ügyében tegnap még hevesen tárgyalt. „Eszes nő — úgymond — sohasem fog olyan ifjút választani, aki ily csinos, nyúlánk és pelyhes állú, és inkább nőhöz hasonló, mint férfihoz.”

Vajon megtéveszti-e ez a megjátszott lekicsinylés Erzsébetet? A diplomata ügyes védekezése elcsitította-e bizalmatlanságát? Vagy csak ma még átláthatatlan, kétszínű játékot játszik? Mindenesetre megtörténik a valószínűtlen: Lennox lord, Darnley apja megkapja az engedélyt, hogy visszatérhessen Skóciába. Sőt 1565. január havában Darnley maga is visszatérhet. Erzsébet tehát Stuart Mária közelébe küldi a veszedelmes jelöltet. Sose fogjuk megtudni, hogy milyen szeszélyből vagy ravaszságból tette. Különös, hogy ennek az engedélynek szószólója éppen Leicester gróf, aki a maga részéről szintén kettős játékot játszik, hogy titkon kihúzza nyakát a házassági hurokból, amelyet úrnője dobott feléje. Most már vidám befejezést nyerhetne Skóciában a bohózat negyedik

felvonása. De egyszerre egy hirtelen véletlen túljátssza az összes szereplőket. A mesterkélt bonyodalom fonala hirtelen elszakad, és a háztűznézés komédiája meglepő, a szereplőktől nem is sejtett véget ér.

A politika, ez a földi és mesterséges hatalom, ezen a téli napon örök és elemi hatalommal találkozik. A kérő, aki eljött, hogy Stuart Máriát fölkeresse, váratlanul megtalálja a királynőben az asszonyt. Évek óta tartó türelmes, egykedvű várakozás után Stuart Mária végre fölébredt. Eddig csak királyleány volt, királyi menyasszony, királynő és királyi özvegy. Idegen akarat játékszere, a diplomácia engedelmes teremtése. Most először tör ki valóságos érzés a véréből, egyetlen rándítással ledobja magáról a becsvágyat, mint valami alkalmatlan ruhát, hogy mint asszony, szabadon álljon szemben a férfival, szabadon rendelkezhessék testével és életével. És ezzel megkezdődik belső életének a története.

A MÁSODIK HÁZASSÁG

1565

A váratlan, ami ebben a pillanatban történik, voltaképpen a legközönségesebb eset e földön: egy fiatal asszony beleszeret egy fiatal férfiba. A természetet tartósan nem lehet elnyomni. Stuart Mária melegvérű, egészséges érzékű asszony, ennek az évnek és a sorsának fordulóján 23–ik évének küszöbét lépi át. Mint özvegy, teljesen kifogástalan magatartással, minden komoly szerelmi eset nélkül töltött el négy évet. De egyszerre csak vége az érzelem minden visszafojtásának. A királynő is megköveteli végre asszonyi, legszentebb jogát, azt a jogát, hogy szeressen, és viszontszeressék.

Stuart Mária első vonzalmának tárgya — ritka eset a világtörténelemben — nem más, mint Darnley, a politikai kérő, aki anyja megbízásából 1565. február havában Skóciába érkezik. Stuart Máriára nézve nem teljesen idegen ez a fiatalember. Négy évvel azelőtt, tizenöt éves korában megjelent a francia udvarnál, hogy a „deuil blanc”-ba, fehér gyászba sötétített özvegyi kamrájában anyja részvétét tolmácsolja. Azóta hatalmasan megnyúlt, és hosszú, izmos, hirtelenszőke ifjú vált belőle. Arca nőiesen sima, alig pelyhedző állú, nőiesen csinos arcából két nagy, kerekre nyílt gyermekszem kissé bizonytalanul tekint a világba. „Il n'est possible de voir un plus beau prince” (Nincs nála szebb herceg), mondja róla Mauvissière, és az ifjú királynő is „the lustiest and bestproportioned long man''-nek, a leghelyesebb és legjobb növésű hosszú fiúnak' tartja, akit valaha látott. Stuart Mária tüzes és türelmetlen természetéhez tartozik, hogy könnyen ábrándokba ringatja magát. Romantikus ébren-álmodóknak ez a fajtája ritkán látja a dolgokat a maguk igazi valóságában, hanem hirtelen lelkesedéssel olyanoknak, amilyeneknek szeretnék. A túlbecsülés és kiábrándulás között szüntelenül ide-oda hányatva, az ilyenek soha nem józanodnak ki teljesen. Az egyik ábrándból fölijedve, ismét másiknak esnek áldozatul, mert az ábrándok világa az ő igazi világuk, nem pedig a valóság. Stuart Mária gyorsan fellobbant rokonszenvében nem veszi észre, hogy a sima modorú, hosszú fiú csinos külseje csekély mélységet rejt, hogy Darnley feszülő izmai nem jelentenek igazi erőt, és udvari csiszoltsága nem igazi lelki műveltség. Ő csak azt látja — minthogy puritán környezete ebben nem kényeztette el —, hogy a hercegi fiú pompásan üli meg a lovat, ügyesen táncol, szereti a zenét és a vidám mulatságot, és szükség esetén csinos verseket kovácsol. A művészi hajlam Máriára mindig hatással van. Örül, hogy a fiatal herceg kellemes pajtása táncban, vadászatban, kedves művészeteiben és játékaiban. Jelenléte változatosságot és az ifjúság ízét hozza a kissé unalmas udvarba. De a többiek is barátságosan fogadják Darnleyt, aki eszes anyja tanácsaihoz igazodva, nagyon szerényen lép föl. Csakhamar mindenütt szívesen látott vendég Edinburghben. „Well liked for his personage” (Kedvelik személyét), mint róla Randolph, Erzsébet kéme gyanútlanul jelenti. Ügyesebben, mint ahogy róla feltételezhető lett volna, játssza a kérő szerepét, nemcsak Stuart Máriánál, hanem mindenütt másutt is. Szoros barátságot köt Dávid Rizzióval, a királynő új titkárával, az ellenreformáció bizalmi emberével. Nappal együtt labdáznak, éjjel egy ágyban alusznak. Míg Darnley így a katolikus párthoz közeledik, egyidejűleg a protestánsoknak is hízeleg. Vasárnaponként a kirkbe kíséri Morayt, a református régenst, hogy látszatra mélyen meghatva hallgassa John Knox prédikációját. Délben, hogy minden gyanút eltereljen magáról, az angol követnél ebédel, és ott Erzsébet jóságát dicsőíti. Este a négy Maryvel táncol. Röviden, a nyurga, nem eszes, de tanácsokkal jól ellátott ifjú ügyesen végzi a dolgát, és éppen személyének középszerűsége óvja meg minden szimatoló gyanútól.

De hirtelen kipattan a szikra, és a királynő lángra lobban. Stuart Mária, akit királyok és fejedelmek rajonganak körül, most maga töri magát a bohó, tizenkilenc éves fiú kegyeiért. Ez a vonzalom túláradó, türelmetlen erőszakkal tör magának utat, amint ez telivér természeteknek a sajátja, akik nem apró kalandokban és szeretkezésekben tékozolják el érzelmük erejét. Stuart Mária Darnleyval kapcsolatban éli át először asszonyi vágyakozását. Mert gyermeki házassága II. Ferenccel nem volt egyéb föl nem oldódott pajtásságnál. Azóta ez az asszony az érzések félhomályában élt. Most hirtelen itt van ez az ember, a férfi, aki elé gátat szakítva zuhog a fölengedett és megduzzadt érzések árja. Meggondolás és megfontolás nélkül, mint a nők oly

gyakran, ebben az elsőben az egyetlen, a végzettől számára rendelt társat látja. Bizonyos, hogy okosabb lenne várni, és így kipróbálni ennek az embernek az értékét. De egy szerelmes fiatalasszonytól logikát követelni annyi volna, mint éjfélkor keresni a napot. Mert az igazi szenvedélynek az a lényege, hogy nem elemezhető és nem ésszerű. Nem lehet kiszámítani, de utánaszámítani sem lehet. Kétségtelen, hogy Stuart Mária választása kívül esik máskor oly ragyogó értelmén. Az éretlen, hiú és csak csinos fiú lénye nem teszi érthetővé a királynő túláradó szenvedélyét. Mint sok más férfinak, akiket szellemileg őket túlszárnyaló asszonyok belső értékükön fölül szerettek, Darnleynak sincs más érdeme, más bűvös ereje, mint hogy véletlenül ő volt az, aki a döntő óra feszültségében egy asszony még föl nem ébredt szerelmi vágyával találkozott.

Sokáig tartott, túlságosan sokáig, mielőtt ennek a büszke Stuartleánynak vére igazán lobogni kezdett. Most azonban türelmetlenül vonaglik és remeg. Ha Stuart Mária valamit akar, akkor nem vár és nem latolgat. Mit törődik ő most Angliával, mit Franciaországgal, Spanyolországgal, mit a jövővel, mikor itt Skóciában van jelen a szerelmese? Nem, nem folytatja tovább a hosszadalmas bohóckodást Erzsébettel, nem várakozik tovább az álmos madridi kérőre, még ha két világ koronáját hozná is. Itt van a derűs, fiatal, lágy és buja fiú, piros, érzéki szájával, balga gyermekszemével, most próbálkozó gyöngédségével! Az az egyetlen gondolata, mely az érzéki bódulatnak ebben a boldog állapotában eltölti, hogy most hamarosan kösse le magát, hogy most hamar adja oda magát. Az egész udvarban egyelőre csak egy ember tud vonzalmáról, édes kínjáról. Dávid Rizzio, az új titkár, aki mindent megtesz, hogy a szerelmesek hajóját ügyesen Kithéra kikötőjébe kormányozza. A pápának ez a bizalmi embere egy katolikussal kötendő házasságban az egyház eljövendő uralmát látja Skóciában. Buzgó kerítőszolgálata nem annyira a pár boldogságát, mint az ellenreformáció politikai céljait szolgálja. Anélkül, hogy a birodalom pecsétőre, anélkül, hogy Moray és Maitland sejtenék Stuart Mária szándékát, levelet ír a pápának, és házassági diszpenzációt kér, mely azért szükséges, mert Stuart Mária negyedíziglen rokona Darnleynak. A titkár óvatosan fontolgatva a következményeket, kérdést intéz II. Fülöphöz, hogy Stuart Mária számíthat-e a segítségére, ha Erzsébet akadályokat gördítene a házasság elé. Éjjel-nappal dolgozik ez a megbízható ügynök, aki úgy látja, hogy az új helyzet a saját csillagát és a katolikus ügy győzelmét is az égbe emeli. De bármennyire szorgalmasan munkálkodik, hogy szabaddá tegye az utat, a türelmetlen királynőnek minden nagyon lassúnak, óvatosnak tetszik. Nem akar várni hetekig, míg a levelek tengeren és szárazon csigalassúsággal ide-oda másznak. Biztos a Szentatya diszpenzációjában. Nem gondolja, hogy pergamenírásnak kellene azt megerősíteni, amit az akarata, már eleve helybenhagyott. Stuart Mária elhatározásaiban mindig benne van ez a vak bizonyosság, ez a gyönyörű és balga túláradás. De az élelmes Rizzió végül úrnőjének ezt a kívánságát is teljesíteni tudja. Egy katolikus papot rendel a szobájába, és ámbár nem lehet bebizonyítani, hogy egyházi értelemben érvényes, idő előtti házasságkötés történt volna — Stuart Mária történetében nem adhatunk teljes hitelt az egyes jelentéseknek —, mégis valami eljegyzés vagy kötés történhetett kettejük között. Mert Rizzió, a derék segítő, a jelenet után ezt írja: „Laudato sia Dió” (Dicsértessék az Űr), azután senki sem tudja többé „disturbare le nozze” (megzavarni a nászt). Mielőtt az* udvarnál Darnleyban a kérőt sejtenék, ő valójában már ura Mária életének és talán testének is.

Ennek a „matrimonio segreto”-nak (titkos házasságnak) titkát szorosan őrzik ők hárman és a hallgatásra kötelezett pap. De ahogy a füst láthatatlan lángot sejtet, úgy a gyöngédség valamely rejtett érzelemről beszél. Nem tart sokáig, és kezdik a két szerelmest az udvarnál szorgosabban figyelni. Feltűnt, hogy Stuart Mária milyen féltő gonddal ápolta rokonát, midőn* a szegény fiút hirtelen kanyaró támadja meg. Különös betegség egy vőlegénynél! Nap nap után ott ül a királynő Darnley ágya mellett, és alighogy felgyógyult az ifjú nem tágít Mária oldala mellől. Az első, aki dühös pillantásokat vet rájuk, Moray. Becsületesen munkálkodott nővére házassági terveinek az érdekében, és vele elsősorban a maga érdekében is. Hithű protestáns létére beleegyezett, hogy a katolicizmus fővédőjéhez, a spanyol Habsburg-király fiához menjen feleségül. Elég távol van Holyroodtól Madrid ahhoz, gondolta, hogy az ő köreit zavarja. Ez a Darnley-terv azonban élesen keresztezte az érdekeit. Moray élesen látó, hogy megértse, ha ez a hiú, lágy fiú, Darnley egyszer a királynő férje lesz, rögtön gyakorolni akarja majd a királyi hatalmat. Amellett jó politikai

szimatjával megsejti, hogy az olasz titkárnak és pápai ügyvivőnek titkos cselszövései hová céloznak: a skót katolikus uralom helyreállítására és a reformáció elpusztítására. Személyes becsvágya egybevegyül vallásos meggyőződésével, a hatalom szenvedélyes szeretete nemzeti aggodalmával. Tisztán látja, hogy a Darnley-házassággal Skóciában idegen uralom kezdődik, az övé pedig véget ér. Figyelmeztetve lép ezért nővére elé, és óva inti egy házasságtól, amely mérhetetlen viszályt fog hozni az alighogy megbékült országra.

Mikor látja, hogy nem hallgatnak intelmeire, dacosan elhagyja az udvart.A másik megbízható tanácsos, Maitland is megkísérli az ellenállást. Ő is úgy látja, hogy állását

és Skócia békéjét veszély fenyegeti. Mint miniszter, és mint protestáns egyaránt szembeszáll a királynőférji méltóságnak egy katolikussal való betöltése ellen. Kettőjük köré gyülekezik lassanként az ország református nemessége. Végül az angol követnek, Randolphnak is kinyílik a szeme. Röstelkedett, hogy elaludta a döntő órákat, és jelentéseiben „witchraft"-nak, varázslatnak tulajdonítja azt a hatást, amelyet a csinos ifjú a királynőre gyakorolt. Nagy dobszóval kér segítséget. De mit jelent ezeknek a kis embereknek méltatlankodása Erzsébet heves, tanácstalan dühéhez képest, mikor végre értesül Stuart Mária választásáról! Kétszínűségét busásan visszafizették, ugyancsak megcsúfolták ebben a házassági játékban. Azzal az ürüggyel, hogy Leicester körül folyik a tanácskozás, ügyesen kicsalták a kezéből az igazi kérőt, és Skóciába csempészték. Most túlhajtott diplomáciai mesterkedése ellenére ott ül Londonban, és ütheti a fiúnak a nyomát. Első dühében Lady Lennoxot, Darnley anyját, a házasság kieszelőjét, a Towerbe veti. Fenyegetően ráparancsol Darnleyra, „alattvalójára”, hogy rögtön térjen vissza. Apjára ráijeszt, hogy minden birtokát elkobozza. Koronatanácsot hív egybe, amely kívánságára kijelenti, hogy ez a házasság veszedelmes a két ország barátságára nézve. Burkolt szavakkal ez háborús fenyegetést jelent. De a nagy cselszövő lelke mélyén meg van ijedve és meg van zavarodva, olyannyira, hogy legott alkudozni kezd. Hogy a felsüléstől megmentse magát, hirtelen az asztalra dobja utolsó ütőkártyáját, azt a kártyát, amelyet eddig görcsösen szorongatott ujjai között. Most először ajánlja fel Stuart Máriának nyíltan és kötelezően (most, amikor a játszmát elvesztette) — az angol trón utódlását. Egyszerre sürgős lett neki; külön követet küld azzal az érvényes ígérettel, hogy: „If the Queen of Scots would accept Leicester, she would be accounted and allowed next heir to the crown as though she were her own born daughter” (Ha a skótok királynője Leicestert elfogadja, a skót királynő elismertetik a korona egyenes örökösének, mintha Erzsébet saját lánya lenne). Csodálatos mintaképe a diplomáciai mesterkedés örök fonákságának: amit Stuart Mária az évek hosszú során át eszével, erőszakoskodásával és minden ravaszságával nem tudott elérni — angol trónöröklési jogának elismertetését —, az most élete legbalgább tettének következményeként magától az ölébe hull.

Azonban a politikai engedmények természetéhez tartozik, hogy mindig későn jönnek. Tegnap Stuart Mária még politikus volt, ma már csak asszony, csak szerelmes nő. Néhány héttel ezelőtt Stuart Máriának az volt a legforróbb gondolata, hogy Anglia trónjának örököse legyen. Most azonban asszonyiságának kisebb fontosságú, de annál hevesebb vágya miatt elfelejti minden királyi becsvágyát. Csak hamar legyen az övé ez a nyúlánk, csinos, fiatal fiú. Erzsébet immár elkésett a fenyegetésével éppúgy, mint a trónutódlás megígérésével. Becsületes barátai is, köztük nagybátyja, Lotaringia hercege is, elkéstek figyelmeztetésükkel, noha óva intik Máriát, hogy hagyja abba a „joli hutaudeau”-val, ezzel a csinos fickóval űzött játékot. Sem a belátásnak, sem az államérdeknek nincs többé hatalma a féktelenül türelmetlen asszonyon. Gúnyos választ küld a dühös Erzsébetnek, aki saját hálójába gabalyodott bele. „Jó testvérem elégedetlensége igazán csodálatos előttem. Hisz ez a választás, amelyet most becsmérel, teljesen az ő kívánsága értelmében történt. Valamennyi idegen országbeli kérőt elutasítottam, angol férfit választottam, aki mind a két királyi család sarja és Angliában a hercegek között az első.” Ez ellen Erzsébet nem ejthet szót. Mert Stuart Mária nagyon is szó szerint követte kívánságát — csak éppen a cselszövő nő szándékait nem. Mária angol nemes férfit választott, sőt olyat, akit Erzsébet kétértelmű szándékkal küldött a skót udvarba. Mikor ennek ellenére Erzsébet zavart idegességében további ajánlatokkal és fenyegetésekkel kínozza Stuart Máriát, ez végül goromba és nyílt szavakkal él. Oly sokáig hitegették szép szavakkal, annyiszor csalatkoztatták várakozásaiban, hogy országának beleegyezésével, most már ő maga választott. Nem törődve a Londonból érkező mézes-mázos vagy kesernyés ízű levelekkel, a leggyorsabb

iramban készülnek Edinburghben a menyegzőre. Darnleyt hamarosan Ross hercegévé nevezi ki. Az angol követ, aki az utolsó percben nagy paksaméta tiltakozással lóhalálában érkezik meg Angliából, éppen akkor toppan be, amikor kihirdetik, hogy Henry Darnleyt ezentúl királynak kell nevezni és szólítani („namit and stylith”).

Harangzúgás vezeti be július 29-én az esküvőt. A holyroodi kis katolikus házi kápolnában áldja meg egy pap a frigyet. Stuart Mária, aki mindig találékony, ha mutatós szertartásokról van szó, erre az alkalomra — általános meglepetésre — gyászruhában jelent meg. Ugyanabban, amelyet első férjének, Franciaország királyának temetésénél viselt. Ezzel a nyilvánosság előtt mutatni akarta, hogy nem felejtkezett meg könnyelműen első férjéről, és csak országa kívánságának engedve, lépett ismét esküvői oltár elé. Csak miután misét hallgatott, és termébe vonult vissza, engedi magát Darnley gyöngéd kérésétől rávenni, hogy a komor öltözéket letegye, és az örömünnep, a vigalom színét öltse magára. A jelenet pompásan volt előkészítve: az ünnepi öltözékek rögtön kéznél vannak. Lent ujjongó tömeg tolong a kastély körül. Teli kézzel szórják a pénzt a nép közé, a királynő és népe teljes szívvel engedik át magukat a vigasságnak — John Knox legnagyobb bosszúságára. Pedig ez az ötvenhat éves prédikátor éppen most esküszik meg második feleségével, egy tizennyolc éves leánnyal. Ügy látszik, hogy csak a maga gyönyörűségét tartja megengedettnek. Négy nap, négy éjszaka hangos a vígságtól a város. Mintha örökre megszűnt volna a sötétség, és az ifjúság boldog uralma kezdődnék el.

Erzsébet kétségbeesése nem ismer mértéket, amikor a hajadon, a kényszerűségből hajadon, megtudja, hogy Stuart Mária másodszor is feleség lett. Bonyolult mesterkedéseivel végre ő maradt a vesztes. Fölajánlotta Máriának szíve szerelmét: az egész világ előtt kosarat kapott. Tiltakozott Darnley ellen, közönyösen túltették magukat rajta. Követet küldött utolsó figyelmeztetésével. Követét zárt ajtók előtt váratták, míg a házasságot megkötötték. Tekintélye megóvása végett valamit tennie kellene. Meg kellene szakítania a diplomáciai összeköttetést vagy háborút üzenni. De milyen ürügyet válasszon? Mert Stuart Máriának minden bizonnyal igaza van. Eleget tett Erzsébet kívánságának, nem választott külső országból való fejedelmet. A házasságon nincs folt, Henry Darnley mint Anglia trónjának legközelebbi várományosa, mint VII. Henrik dédunokája, koronás főhöz méltó férj. Minden utólagos tiltakozás hatástalansága mellett még csak kirívóbbá tenné a világ előtt Erzsébet egyéni elkeseredését.

De Erzsébetet életén át végigkíséri kétszínű magatartása. Első szomorú tapasztalata után sem tér el ettől a módszerétől. Persze hogy nem üzen hadat Stuart Máriának, nem hívja vissza a követét, de titokban annál több kellemetlenséget próbál okozni a boldog párnak. Ahhoz túlságosan félénk és óvatos, hogy nyíltan kétségbe vonja Darnleynak és Stuart Máriának az uralmát, ezért alattomosan pártot toboroz ellenük. Lázadókat és elégedetleneket Skóciában mindenkor könnyen találni, ha az uralkodó ellen kell támadni. Ezúttal azonban egy olyan férfi van közöttük, aki elszánt energiájával és becsületes gyűlöletével messze kimagaslik e törpe fajzat fölött. Húgának menyegzőjéről tüntetőén maradt távol Moray. Ezt a távollétet a beavatottak rossz előjelnek vették. Mert Moraynak bámulatos ösztöne van a politikai időjárás változásainak megérzéséhez — s ez az, ami alakját végtelenül vonzóvá és titokzatossá teszi. Hihetetlen biztos előérzettel találja el azt a pillanatot, mikor a helyzet veszélyessé válik. Ilyen esetekben azt szokta tenni, amit ilyenkor a ravasz politikus tehet: eltűnik. Elhúzza a kezét a kormánytól, hirtelen láthatatlanná, meg nem találhatóvá válik. Amint a természetben folyóknak hirtelen kiapadása, vízfolyásoknak kiszáradása nagy elemi katasztrófák első hírnökei, úgy Moray eltűnése mindenkor politikai szerencsétlenséget harangoz be. Ezt fogja beigazolni Stuart Mária története is. Moray egyelőre passzívan viselkedik. Kastélyában marad, dacosan kerüli az udvart, hogy ezzel kimutassa, hogy mint régens és mint a protestáns hit védelmezője helyteleníti Darnleynak skót királlyá történt választását. De Erzsébet az ifjú királyi pár ellen való puszta tiltakozásnál többet akar. Lázadást akar, és e célból Moraynál és az ugyancsak elégedetlen Hamiltonoknál puhatolózik. Azzal a szigorú utasítással, hogy őt magát ne keverjék bele, „in the most secret way”, a legnagyobb titokban megbízza egyik ügynökét, hogy a lordokat csapatokkal és pénzzel támogassa, „as if from himself”, mintha csak Moraytól indulna ki a dolog, és a királynő mit sem tudna róla. Mint kiszikkadt rétre a harmat, hull a lordok kapzsi kezébe a pénz. Bátorságra kapnak, és különösen a katonai segítség ígérete hamarosan megérleli az Angliában

forrón áhított felkelést. Moraynak, a különben eszes. és messzire gondoló politikusnak, talán az az egyetlen hibája, hogy bízik az uralkodónők legmegbízhatatlanabbjában, amikor ennek a felkelésnek élére áll. Az óvatos politikus azonban nem kezdi rögtön rajtaütéssel. Előbb titkon szövetségeseket toboroz. Tulajdonképp be akarja várni, míg Erzsébet nyíltan melléje áll a protestáns lordok ügyének, és ő maga nem mint lázadó, hanem mint a fenyegetett reformáció védelmezője szállhat szembe Máriával. Stuart Mária azonban, akit nyugtalanít fivérének kétszínű magatartása, és, jogosan, nem akarja tűrni annak nyilvánvalóan ellenséges szándékú félreállását, ünnepélyesen felszólítja, hogy a maga igazolására jelenjék meg a parlament előtt. Moray, aki nem kevésbé büszke, mint nővére, a vádlottként való ilyetén megidézést nem fogadja el. Büszkén tagadja meg az engedelmességet. Erre ő és hívei a nyílt piacon lázadóknak nyilváníttatnak („put to the horn”). Űjra a fegyvereknek kell dönteniük a meggondolás helyett.

Ismét világosan kitűnik Stuart Mária és Erzsébet vérmérsékletének különbözősége, mikor éles döntésekre van szükség. Stuart Mária gyorsan határozza el magát, bátorsága mindenkor türelmetlen, lihegő és gyors. Erzsébet viszont, aggályoskodó természetének megfelelően, döntését mindenkor húzza-halasztja. Mielőtt végleg megfontolná, hogy kiutalja-e a kincstárnoknál a hadsereg fölszerelésére szükséges költséget, és ezzel nyíltan támogassa a fölkelőket, addigra Stuart Mária már lecsapott rájuk. Kiáltványt bocsátott ki, melyben alaposan leszámol a lázadókkal. „Nem érik be azzal, hogy kincseket kincsekre, méltóságokat méltóságokra halmoznak, kezükbe akarnának kaparintani bennünket és királyságunkat, hogy tetszésük szerint rendelkezzenek vele, és hogy bennünket arra kényszerítsenek, hogy csak az ő tanácsuk szerint cselekedjünk. Röviden szólva, maguk akarnak király lenni, nekünk pedig legfeljebb a címet hagynák, de a birodalom kormányzását maguknak tartanák meg.” Anélkül, hogy egy órát elvesztegetne, a bátor nő nyeregbe pattan. Övében pisztollyal, aranyozott páncélba öltözött ifjú férjével az oldalán, a hozzá hű maradt nemes uraktól körülvéve, vágtat gyorsan toborzott serege élén a fölkelők ellen. Egy éjszaka alatt a nászmenetből harci menetelés lett. Ez a határozottság bevált. Mert az ellenséges báróknak kényelmetlen ez az új energia, annál is inkább, mert az Angliából beígért segítség késik, és Erzsébet sereg helyett csak zavart üzeneteket küld. Egyik nemes úr a másik után lehajtott fővel tér vissza törvényes uralkodónőjéhez. Csak Moray nem akar és nem fog meghajolni. De mielőtt mindenkitől elhagyottan rendes sereget tudna toborozni, a királynő megveri, és Moraynak menekülnie kell. Nyomában a határig, vakmerő vágtában a győztes királyi pár. A pártütő csak nagy nehezen menti át életét október 14-én angol területre.

A győzelem tökéletes. Birodalmának valamennyi bárója és lordja zárt sorokban tömörül Stuart Mária köré. Végre ismét együtt van egész Skócia, királya és királynője kezében. Egy pillanatra Stuart Mária oly erős lendülettel engedi át magát a biztonság érzésének, hogy azt fontolgatja, vajon ne támadja-e meg Angliát, ahol, biztos tudomása szerint, a katolikus kisebbség diadalmasan köszöntené a fölszabadítót. Higgadtabb tanácsosai nagy nehezen fékezik meg szenvedélyét. De azóta, hogy a nyílt és titkos kártyákat kiütötte ellenfele kezéből, vége az udvariaskodásoknak. Az önállóan elhatározott házasság jelentette első diadalát Erzsébet fölött. A lázadás eltiprása volt a második. Tiszta, szabad öntudattal tud végre a határon túl remegő „jó nővérének” a szemébe nézni.

Erzsébetnek a helyzete már előbb sem volt irigylésre méltó, de most, az általa szított és pártolt lázadás leveretése után, egyenesen kétségbeejtővé válik. Jóllehet mindenkor az volt a nemzetközi szokás, hogy a szomszéd országban titokban toborzott fölkelőket legyőzetésük esetére utólag cserbenhagyják, egy gonosz véletlen folytán Erzsébet pénzküldeménye a lázadó lordok részére egy vakmerő rajtaütés során éppen Bothwellnek, Moray halálos ellenségének a kezébe került. Erzsébet bűnrészessége nyilvánvaló lett. A második kellemetlenség: Moray természetesen abba az országba menekült, ahonnan halkan és hangosan támogatást ígértek neki — Angliába. A legyőzött hirtelen megjelenik Londonban. Szörnyű zavarba jut a különben mindig sikeresen alakoskodó királynő! Mert ha fogadja a pártütő Moray t, akkor ezzel utólag helyeslését mutatja. Ha viszont visszautasítja titkos szövetségesét, ez a nyílt megszégyenítés könnyen elragadtatja ez elkeseredett férfit, aki tőle rendes évjáradékot húzott, hogy olyasmit kottyant ki róla, amit jobb lenne, ha az idegen udvarokban nem tudnának meg. Erzsébet még talán sohasem kerül így harapófogóba, mint ebben a pillanatban.

De szerencsére ez az évszázad nemhiába a mesteri vígjátékok kora. Nemhiába szívja Erzsébet ugyanazt az erős és bátorságot adó levegőt, mint Shakespeare és Ben Jonson. Született színésznő létére kitűnően érti a színházat és a nagy jeleneteket. Hampton Court-ban és a Westminster palotában nem játszottak hitványabb darabokat, mint a Globe és a Fortune színházakban. Mihelyt megtudta, hogy kényelmetlen szövetségese megérkezett, még az éjjel, Cecil lord rendezősége mellett, főpróbát tartanak Morayval abban a szerepében, amelyet másnap Erzsébet becsületének megmentésére el kell játszania.

Nehéz valami arcátlanabbat kigondolni, mint ezt a másnap lejátszódó komédiát. A francia követ éppen udvarlását teszi, és politikai dolgokról cseveg Erzsébettel. Hogyan sejthetné, hogy egy komédia szereplőjeként rendelték ide! Hirtelen belép egy szolga, és Earl of Morayt jelenti. A királynő összeráncolja homlokát. Hogyan? Nem értette rosszul? Csakugyan Moray lord lenne? Hogy kerül az alávaló lázadó, „jó nővérének” pártütő alattvalója Londonba? És miképp merészelt — hallatlan vakmerőség! — előtte megjelenni, aki — tudja az egész világ — drága húgával egy szív, egy lélek? Szegény Erzsébet! Alig tud magához térni a meglepetéstől és a felháborodástól! Mégis, hosszas, sötét tépelődés után, rászánja magát, hogy a „vakmerőt” fogadja. De isten ments! — nem egyedül! Nem. Tüntetőén ott tartja a francia követet, hogy kéznél legyen a tanú, amikor a „becsületes” felháborodás kitör belőle.

A színjátszás sora most már Morayn van. Fegyelmezett komolysággal játssza meg a betanult jelenetet. Már maga a föllépése is kitűnően alakítja a megtört bűnbánót. Nem a szokott egyenes tartással és büszke lépéssel, hanem alázatosan, félénken, feketébe öltözve lép elő. Kérvényezőként hajt térdet, és skót nyelven kezd beszélni. Erzsébet rögtön félbeszakítja, és ráparancsol, hogy franciául beszéljen, hogy a követ megérthesse beszélgetésüket, és senki ne állíthassa, hogy neki valami közös titka lehetne az elvetemedett lázadóval. Moray látszólag zavartan hebeg. De Erzsébet rögtön éles hangon vág közbe: nem érti, hogy Moray, a szökevény és a lázadó, hogyan merészel fölszólítás nélkül udvarában megjelenni. Igaz, volt közte és Stuart Mária közt némely félreértés. De ezek egyáltalán nem voltak komoly természetűek, Skócia királynőjét ő mindenkor jó testvérének tekinti, és reméli, hogy mindenkor az is marad. Ha Moray nem tudja bebizonyítani, hogy merő balgaságból vagy önvédelemből lázadt fel uralkodónője ellen, akkor elfogatja őt, és lázadó magatartásáért felelősségre vonja. Moray tehát védekezzék!

Moray, akit Cecil lord jól betanított szerepére, jól tudja, hogy most mindent megmondhat, csak egyet nem, az igazságot. Tudja, hogy minden bűnt magára kell vállalnia. Erzsébetet tisztáznia kell a követ előtt, mint akinek valójában semmi része sincs az ő általa szított lázadásban. Alibit kell bizonyítania a királynő részére. Ahelyett tehát, hogy Stuart Mária ellen panasszal lépne föl, egekig magasztalja mostohatestvérét, aki érdemén fölül, megajándékozta birtokokkal, méltóságokkal és jutalmakkal. Ö mindenkor a leghívebben szolgálta, és csak az késztette erre a háborodott magaviseletre, mert félt a személye ellen irányuló összeesküvéstől, főképpen attól, hogy meggyilkolják. Csak azért merészkedett Erzsébet színe előtt megjelenni, hogy az jóságával segítségére legyen abban, hogy uralkodónőjétől, Skócia királynőjétől, ismét kegyelmet nyerjen.

Ez már pompásan menti a lázadás igazi felbujtóját. De Erzsébet többet akar. Mert nem azért rendezte ezt a komédiát, hogy Moray a követ előtt minden bűnösséget magára vállaljon, hanem hogy mint koronatanú kijelentse: Erzsébetnek semmi köze sem volt ehhez a dologhoz. A ravasz politikusnak egy erőteljes hazugság nem jelent többet egy lélegzetvételnél. Moray tehát a legünnepélyesebben kijelenti a követ előtt, hogy Erzsébet „erről az összeesküvésről semmit sem tudott, és sem őt, sem barátait sohasem bátorította arra, hogy királyi uralkodónőjükkel szemben az engedelmességet megtagadjak”.

Erzsébet most már megkapta a kívánt igazolást. Ünnepélyesen tisztára mosdatták. A legszebb színházi pátosszal mennydörgi oda színésztársának a követ előtt: „Most igazat szóltál! Mert sem én, sem senki más a nevemben nem bujtogatott téged királynőd ellen. Az ilyen alávaló árulás gonosz példaadás lenne, és az én alattvalóimat is lázadásra bátoríthatná. Ezért pusztulj a szemem elől, méltatlan áruló!”

Moray mélyen lehajtja fejét, talán azért, hogy elrejtse felvillanó mosolyát. Nem felejtkezett meg arról a sok ezer fontról, melyet a királynő nevében saját feleségének és a többi lordnak

kézbesítettek, sem a levelekről, Randolph rimánkodásáról és az állami kancellária ígéreteiről. De tudja, hogyha most a bűnbakot mímeli, Erzsébet nem kergeti ki a pusztába. A francia követ is csöndesen és látszatra tiszteletteljesen hallgat, mert kultúrember létére meg tudja becsülni a jó komédiát. Csak otthon ölt mosolyt az arca, mikor íróasztalánál ülve az eljátszott jelenetről jelentést fogalmaz uralkodójának. Talán egyedül Erzsébetnek nincs valami vidám kedve ebben a pillanatban. Nyilván maga sem hiszi, hogy valaki hisz neki. De legalább senki sem merészel nyíltan kételkedni. A külszínt megóvták, mit törődik az igazsággal! Néma fenséggel suhog ki a teremből bő öltözékében.

Semmi sem mutatja erősebben Stuart Mária pillanatnyi hatalmát, mint az, hogy ellenfele kénytelen ilyen apró fortélyokhoz folyamodni, hogy vesztett csata után legalább erkölcsi visszavonulást tudjon magának biztosítani. A skót királynő most már büszkén emelheti föl fejét. Minden akarata szerint sikerült. A kiválasztott férfi koronát hord a fején. A bárók, akik föllázadtak ellene, visszatértek, vagy megbélyegezve külső országokban bolyonganak. A csillagok állása kedvező számára. És ha fiatal férje még örökössel is megajándékozza, akkor beteljesedett utolsó, legnagyobb álma: egy Stuart fogja örökölni Skócia és Anglia egyesített birodalmát.

A csillagok állása kedvező. Nyugalom, mint valami ritka áldás, borul az országra. Most végre pihenhetne Stuart Mária, örülhetne boldogságának. Ámde féket nem ismerő természetének az a törvénye, hogy nyugtalanságtól szenvedjen, nyugtalanságot teremtsen. Ha valakinek vad szívet juttatott a sors, annak nem használ sokat, ha a külső világ boldogsággal és békességgel akarja megajándékozni. Mert erőszakosan újra meg újra balsorsot és veszedelmeket teremt magának.

A HOLYROODI VÉGZETES ÉJSZAKA

I566. március 8

Minden igazi érzés lényegéhez tartozik, hogy nem számít, nem zsugoriskodik, nem habozik, és nem kérdez: ha egy fejedelmi természet szeret, úgy ez teljes odaadást és az érzések tékozlását jelenti. Házasságuk első heteiben Stuart Mária nem győzi eléggé elhalmozni fiatal férjét kegyének jeleivel. Mindennap más és más ajándékkal lepi meg Darnleyt. Majd lovat, majd öltözéket, száz apró és gyöngéd dolgot ajándékoz neki, miután már minden nagyot: királyi címet és saját nyugtalanul dobogó szívét odaadta neki. „Amit asszony tisztességben férfinak csak juttathat —jelenti az angol követ Londonban —, abban teljesen része van Darnleynak. Minden dicséret, minden méltóság, amelyet a királynő csak kioszthat, már régóta a férjéé. Senki sem tetszik Máriának, akit a férje nem kegyel. Nem mondhatok mást, mint hogy a királynő teljesen alárendeli akaratát férjének.” Stuart Mária, heves természetéhez képest, semmit sem tud félig tenni, hanem mindent egészen, sőt még annál is teljesebben tesz. Ha odaadja magát, az nem húzódozó, aggályoskodó, hanem eszméletlenül vad és tékozló, mértéktelen ajándékozás. „Teljesen alárendelte magát férje akaratának — írja Randolph —, és engedi magát vezetni, ahova annak tetszik.” Mint szenvedélyes szerelmes, egész életét engedelmességben és rajongó alázatban oldja föl. Egy szerelmes asszonynál csak a roppant büszkeség csaphat át ilyen nagyszerűen ilyen roppant odaadássá.

A nagy ajándékok azonban csak annak a számára jelentenek kegyet, aki azokra méltó. Mindenki másnak veszedelmet. Az erős jellemek csak erősebbek lesznek, ha hatalmuk hirtelen megnövekszik, mert a hatalom a természetes elemük. Ellenben a gyönge természetek elbuknak, ha meg nem érdemelt szerencse szakad rájuk. A diadal ezeket nem alázatossá, hanem fennhéjázóvá teszi. Gyerekes balgaságukban a véletlen ajándékait a maguk érdemével cserélik össze. Csakhamar bebizonyosodik, hogy Stuart Mária hirtelen és korlátlan adakozó kedvét egy kicsinyes, hiú gyerkőcre pazarolta, akinek még nevelőre volna szüksége, ahelyett, hogy egy nagylelkű és nagyszívű királynő urának érezze magát. Darnleynak ez lett a végzete. Mert alig vette észre, hogy milyen hatalmat nyert a királynő felett, egyszerre követelőző és arcátlan lett. Stuart Mária ajándékait ő megillető, kötelező adóként fogadja, ennek a királyi szerelemnek kegyét mint férfijogon őt, megillető járandóságot. Hogy úrrá emelkedett, úgy véli, joga van arra, hogy a királynővel mint alárendeltjével bánjék. Mint akinek szegényes a természete, viaszból van a szíve, „heart of wax”, mint megvetően mondja róla később Stuart Mária, az elkényeztetett fiú minden gátlást elveszít. Felfuvalkodik, és uraskodva beleavatkozik az államügyekbe. Oda a versek, oda a gyöngéd modor, nincs többé szükség reájuk. A tanácsban szájhősként ágál, durván és hangosan beszél, pajtásaival tivornyázik. Egyszer, mikor a királynő valami hozzá nem méltó társaságból próbálja elhívni, Darnley oly megszégyenítő módon rivall a királynőre, hogy az a nyilvános megaláztatástól könnyekben tör ki. Stuart Mária királyi címmel ajándékozta meg férjét: csak a címmel és nem többel. De most már azt hiszi, hogy valóságos király, és makacsul követeli, hogy társuralkodó legyen. Még alig pelyhedzik az álla, s a tizenkilenc éves siheder korlátlanul akar uralkodni Skócia felett. De mindenki látja, hogy a kihívó viselkedés mögött nincs igazi bátorság, a hivalkodás mögött nincs elszánt akarat. Nemsokára Stuart Mária sem fogja maga előtt eltitkolni belső szégyenét, hogy első és legszebb szerelmi érzéseit egy hálátlan kamaszra pazarolta. Késő már bánkódnia afelett, hogy nem hallgatott legjobb tanácsadóinak jóindulatú intelmeire.

Egy asszony életében nincs mélyebb megaláztatás, mint hogyha elsietve adja magát oda egy férfinak, aki erre a szerelemre méltatlan. Igazi asszony ilyen bűnt sem magának, sem a bűnös férfinak sohasem bocsáthat meg. Ennyi szenvedély után természetellenes lenne a puszta hűvösség és sima udvariasság a két volt szerelmes között. Az egyszer föllobbant érzés tovább ég. Csak színét változtatja. Ahelyett, hogy mint égő szerelem magasan lobogna, sötéten parázslik, mint a gyűlölet és a megvetés. Stuart Mária, aki érzéseiben mindig gátlástalan, mihelyt fölismeri Darnley hitványságát, megvonja tőle kegyét. Talán kissé nyersebben és hirtelenebben tette ezt, mint egy

megfontolt és számító asszony tette volna. Egyik végletből a másikba esik. Mindent, amit szenvedélye első lobbanásában meggondolatlanul, számolás nélkül odaadott neki, egymás után vesz vissza. Nincs többé szó a valóságos társuralkodásról, a „matrimonial crown”-ról, amelyet annakidején szívesen engedett át a tizenhat éves II. Ferencnek. Darnley nagy bosszúsággal veszi észre, hogy többé nem vonják be az államtanács fontos tanácskozásaiba, és megtagadják tőle azt a jogot, hogy címerében a királyi jelvényeket viselhesse. Csupán a királyi férj szerepére szorítva, a főszerep helyett a rosszmájú kritikust kénytelen ilyenformán az udvarban játszani. Az udvari nép hamarosan fölkapja ezt a lekicsinylő bánásmódot. Barátja, Rizzio, többé nem mutatja meg neki az állami okmányokat, és megkérdezése nélkül üti rá a levelekre az „iron stamp”-et — a királyi aláírást. Az angol követ megtagadja tőle a Felség címet. Már karácsonykor, alig fél évvel a mézeshetek után, különös változásokról („strange alterations”) számol be a skót királyi udvarból. „Eddig mindig együtt említették a királyt és a királynőt. Most csak a királynő férjéről beszélnek. Eddig megszokta, hogy minden rendeletben elsőnek nevezzék meg, most második helyre szorult. Legutóbb kettős arcképpel, «Henricus et Maria» felírással érmeket vertek: ezeket most bevonták, és helyettük újakat vertek. Bizonyos elkedvetlenedés vehető észre kettejük közt. De mindez csak afféle «amantium irae», vagy ahogy a nép mondja: «household words», afféle házi csetepaté, amelynek nincs semmi jelentősége — ha ugyan rosszabbá nem válik.”

Csakhogy rosszabbá válik. Azokhoz az érzékeny mellőztetésekhez, amelyeket a papiros-királynak a maga saját udvarában el kell szenvednie, hozzájárul a férj titkos és legérzékenyebb sérelme. Stuart Mária, ez a lelke mélyén őszinte természet, kénytelen volt megtanulni, hogy a politikában hazudni kell. Ami azonban személyes érzését érintette, abban sohasem tudott alakoskodni. Alig világosodott meg előtte, hogy milyen sehonnaira pazarolta a szenvedélyét, alig merült fel a menyasszonysága alatt elképzelt Darnleyja mögött az ostoba, hiú, arcátlan és hálátlan gyerkőc, a királynő fizikai szerelmi vágya hirtelen testi utálkozássá változott. Teljesen elbír hatatlan lett számára, hogy továbbra is odaadja testét ennek a férjnek, akitől érzésben elidegenedett.

Mihelyt a királynő viselősnek érzi magát, mindenféle ürügy alatt elvonja magát férje ölelése elől. Majd betegnek tetteti magát, majd fáradtnak, mindig más és más kifogást talál reá, hogy megtagadja magát. És míg az első hónapokban (Darnley haragjában mindezt részletesen leleplezi) a királynő volt az, aki az érzéki kielégülést kereste, most gyakori visszautasítással szégyeníti meg. Ebben a legintimebb vonatkozásban, mely által eleinte teljes uralmat nyert az asszony fölött, Darnley hirtelen jogfosztottnak, kitaszítottnak érzi magát, mélyen, kínzóan megbántottnak.

Darnleynek nincs annyi lelkiereje, hogy vereségét némán viselje el. Bután és ostobán fecseg, és lebecsültetését minden kocsmai asztal mellett kikiabálja. Morog, fenyegetőzik, hetvenkedik és rettentő bosszút esküszik. De mennél nagyobb hangon kürtöli világgá sérelmét, annál nevetségesebben hat locsogása. Néhány hónappal később, királyi címe ellenére nem több mint valami terhes és rosszmájú lebzselő, akinek mindenki közönyösen fordít hátat. Nem hajlonganak előtte, hanem mosolyognak rajta, ha ez a Henricus rex Scotiae valamit akar vagy kíván vagy követel. Márpedig egy uralkodóra nézve még a gyűlölet sem oly végzetes, mint az általános megvetés.

Stuart Máriát Darnleyval nemcsak emberi, hanem rettentő politikai csalódás is érte. Azt remélte, hogy egy fiatal, testestül-lelkestül odaadó férjjel az oldalán végre függetlenítheti magát Moray, Maitland és a bárók gyámkodása alól. De a mézeshetekkel minden illúziója eltűnt. Darnley kedvéért eltávolította Morayt és Maitlandet. Most pedig még jobban magára maradt, mint valaha. De az olyan természet, mint az övé, még oly nagy csalódás után sem tud bizalom nélkül élni. Újra, meg újra kutatja azt a megbízható embert, akire föltétlenül támaszkodhat. Inkább alacsonyabb rangút fog választani, akinek nincs akkora tekintélye, mint Moraynak és Maitlandnek, de ahelyett megvan a skót udvarnál legszükségesebb erénye, a szolga legbecsültebb adománya, a feltétlen hűség és a megbízhatóság.

A véletlen ilyen férfit hozott a közelébe. Midőn Savoya követe, Moreta marchese, Skóciába érkezik, kíséretében találjuk Dávid Rizziót, egy fiatal, sötét bőrű piemontit („in visage very black”). A mintegy huszonnyolc éves, éber szemű és friss szájú ifjú szépen énekel, különösen jó muzsikus („Particolarmente éra buon musico”). Stuart Mária romantikus udvarában, mint ismeretes, mindig

szívesen látják a költőket és muzsikusokat. Anyai és apai részről is szenvedélyesen szereti a szépművészeteket. Környezetének komorságában semmi sem boldogítja úgy, mint ha szép ének, művészi hegedű vagy lantjáték szórakoztatja. Minthogy akkor éppen hiányzott a kórusból a basszus, és minthogy „Seigneur Davie” (ezután így nevezik szűkebb körben) nemcsak jól tud énekelni, hanem ügyesen fűzi a szavakat és a hangjegyeket, a királynő megkéri Moretát, hogy a jó muzsikust engedje át neki személyes szolgálatára. Moreta beleegyezik. Rizzio szintén. Évi fizetését hatvanöt fontban állapítják meg. Az a körülmény, hogy a számadási könyvekben „David le Chantre” („David, az énekes”), a szolgák közt mint „valet de chambre”, mint komornyik szerepel, nem jelent semmi lealacsonyítást. Hiszen Beethoven idejéig az udvaroknál a legistenibb muzsikusokat is a szolgaszemélyzet közé sorolták. Wolfgang Amadeus Mozart és az öreg, fehérhajú Haydn már egész Európában híresek voltak, mégsem étkezhettek az udvar asztalánál a nemesség és a fejedelmi személyek körében, terítetlen asztaloknál kellett étkezniük a lovászmesterekkel és komornákkal együtt.

Rizziónak jó hangja mellett friss, hajlékony elméje és jó művészi kultúrája volt. Olasz anyanyelve mellett egyformán jól tud latinul és franciául, de jó stílusa is van. Egyik fennmaradt szonettje költői ízlést és igazi formaérzést mutat. Hamarosan megjön az áhított alkalom, hogy a szolgák asztalától előbbre kerüljön. Stuart Mária titkára, Raulét, nem mutatkozott eléggé ellenállónak a skót udvar járványos betegségével szemben: ő is áldozatul esett az angol megvesztegetésnek, mire a királynő kénytelen volt szolgálatából rövid úton elbocsátani. Dolgozószobájába, a szabaddá lett állásba, most hirtelen lendülettel besiklik a fürge Rizzio. Ettől kezdve gyorsan emelkedik feljebb és feljebb. Az írnok rövid idő múltán a királynő tanácsadójává válik. Stuart Mária piemonti titkárának csakhamar nem diktálja többé a leveleket, hanem ez már saját belátása szerint fogalmazza meg azokat. Néhány hét múlva már érezhetővé válik személyes befolyása a skót államügyekbe. A katolikus Darnleyval kötött gyors házasság jórészt az ő műve volt, aminthogy az ő cselszövénye okozta, hogy a királynő rendkívül szilárdan utasította vissza Moray és a többi skót fölkelő megkegyelmezését. Rizzio a skót udvarban mellékesen a pápának is ügynöke. Lehet, hogy ez tényleg így van, de lehet, hogy csak puszta föltevés. De, még ha szenvedélyes híve is a pápaságnak és a katolicizmus ügyének, mindenesetre odaadóbban szolgálja Stuart Máriát, mint ahogy a királynő ezt eddig Skóciában bárkitől tapasztalta. És akinél Stuart Mária hűséget érez, azt méltóan jutalmazza. Akivel nyíltszívűen tud beszélni, azzal szemben bőkezű. Láthatóan, nagyon is láthatóan tünteti ki Rizziót. Drága öltözékekkel ajándékozza meg, rábízza a birodalom pecsétjét és az állam összes titkait. Nem telik sok időbe, és Dávid Rizzio, a komornyik, nagy úr lesz. A királynő asztalánál, annak barátnőivel étkezik. Mint hajdan Ghastelard (végzetes sorsközösség!), tehetségesen tölti be a „maître de plaisir” tisztét, ö rendezi az udvar zenei ünnepélyeit és egyéb vigalmait. A szolgai viszony mindinkább barátsággá fejlődik. Ez az alacsony születésű külföldi, a szolgahad irigykedésére, késő éjszakáig a legszorosabb bizalmasságban tartózkodhat a királynő termeiben. Hercegi öltözékben, gőgös hidegséggel tölti be ez a férfi a legmagasabb állami hivatalt, holott alig néhány évvel azelőtt teljesen szegényen, foszlott lakáj öltözetben érkezett az udvarba. Mindene, ami volt: csengő hangja a torkában. És most semmi döntés sem történik akarata és tudta nélkül. Ámbár Rizzio titokban úr az ország fölött, királynőjének mégis a leghívebb szolgája maradt.

Stuart Mária önállóságának második biztos pillére az, hogy most már nemcsak a politikai, hanem a katonai hatalom is megbízható kezekbe van letéve. Ebben is új ember áll az oldalán, Bothwell lord. Bothwell már fiatalember korában, protestáns létére, Stuart Mária anyja, Guise Mária ügyében harcolt a protestáns egyház lordjai ellen. Majd Moray gyűlölködése miatt el kellett hagynia Skóciát. Halálos ellensége bukása után visszatért. A királynő rendelkezésére bocsátja magát, övéit, egész hatalmát. És ez a hatalom nem csekély. Bothwell, ez az elszánt, minden kalandra kész harcos, kemény természet, aki egyaránt szenvedélyes a szerelemben és a gyűlöletben, maga mögé gyűjtötte határőreit (borderer). Már maga a személye is fölér egy bátor hadsereggel. Stuart Mária hálásan nevezi ki főtengernagynak, mert tudja róla, hogy mindenkor a helyén lesz, hogy őt és a korona jogait megvédelmezze.

Stuart Mária huszonhárom éves korában e két hívével végre az uralom mindkét gyeplőszárát, a politikait és a katonait is szorosan fogja a kezében. Most először merészelhetne mindenki ellen egyedül uralkodni: ez az elővigyázatlan teremtés mindig mindent merészelt!

Mindig úgy volt, hogy ha Skóciában egy király igazán uralkodni akart, a lordok ellene szegültek. Ezeknek az engedetlen, dacos uraknak mi sem lehetett elviselhetetlenebb, mint az olyan királynő, aki nem keresi az ő kegyeiket, sőt nem is fél tőlük. Anglia felől Moray és a többi száműzött visszahívását sürgetik. Aknákat robbantanak, arany- és ezüstaknákat, és midőn Stuart Mária váratlanul szilárd marad, a nemesség haragja elsősorban tanácsadója, Rizzio ellen irányul. Csakhamar titkos zúgolódás és suttogás terjed a kastélyokban. A protestánsok keserűségtől eltelve érzik, hogy Holyroodban a Macchiavelli-féle finom hálójú diplomácia működik. Inkább sejtik, mint tudják, hogy Skóciát bevonják az ellenreformáció titkos haditervébe. Lehet, hogy Stuart Mária csakugyan lekötötte magát a nagy katolikus szövetség mellé. Ezért elsősorban az idegen betolakodót, Rizziót teszik felelőssé, aki úrnője korlátlan bizalmát bírja, de az udvarban nincs egyetlen barátja sem. Mindig az okosak azok, akik a legkevésbé okosan cselekszenek. Rizzio ahelyett, hogy hatalmát szerényen leplezte volna, a felkapaszkodottak örök hibája szerint, kérkedve érezteti azt. A skót nemesség büszkesége számára elviselhetetlen az a látvány, hogy az egykori szolga, a kétes származású jöttment vándormuzsikus, a királynő hálószobája melletti lakosztályában, vele órák hosszat bizalmas beszélgetésbe merülhet. Mind bőszebb lesz a gyanú, hogy ezek a titkos megbeszélések a reformáció kiirtását és a katolikus egyház egyeduralmát célozzák. Hogy e terveket idejében meghiúsítsák, a protestáns lordok titokban összeesküvést szőnek.

A skót nemesség évszázadok óta egyetlen módszert ismert ahhoz, hogy kényelmetlen ellenfeleitől megszabaduljon: a gyilkosságot. Csak ha eltaposták a pókot, mely mindezeket a titkos szálakat szövi, csak ha eltették útból ezt a hajlékony, kifürkészhetetlen olasz kalandort, csak akkor lesznek újra a helyzet urai, csak akkor lesz Stuart Mária újra kezesebb. Ügy látszik a nemesség körében már korán akadtak hívei annak a tervnek, hogy Rizziót gyilkossággal tegyék el láb alól. Ugyanis már hónapokkal a tett elkövetése előtt az angol követ jelenti Londonba: „vagy hamar véget vet Isten az ő életének, vagy azoknak az élete (a lordoké) lesz tűrhetetlen”. De a nyílt lázadásra még sokáig nincs bátorságuk az összeesküvőknek. Mélyen él még bennük a rettegés, mert Stuart Mária oly gyorsan és kérlelhetetlenül verte le a legutóbbi lázadást. Kevés kedvük van, hogy Moraynak és a többi száműzöttnek sorsában osztozzanak. De nem kevésbé félnek Bothwell ércöklétől, amellyel keményen szokott lesújtani, és akiről tudják, hogy büszkébb annál, mintsem hogy velük közösen összeesküvést szítson. Ezért csak titkon zúgolódnak, és titkon rázzák az öklüket, míg végre egyikük — ördögien remek gondolat — azzal a tervvel áll elő, hogy Rizzio meggyilkolását a pártütők egyéni cselekedete helyett törvényessé és hazafiassá avassák oly módon, hogy Darnleyt, a királyt, az összeesküvés élére állítsák, annak patrónusa gyanánt. Első pillantásra értelmetlennek, lehetetlennek tűnik ez a gondolat. Egy ország uralkodója összeesküvést sző saját felesége ellen, a király a királynő ellen? Darnley lelki berendezését tekintve azonban ez a terv helyes. Mert mint minden gyönge embernél, úgy nála is cselekedeteinek fő rugója a ki nem elégített hiúság. Rizzio túl nagy hatalommal rendelkezik, semhogy a bukott Darnley ne erezne irigy haragot egykori barátjával szemben. Ez a jöttment sehonnai vezeti a diplomáciai tárgyalásokat, amelyekről őt, Henricus Rex Scotiae-t, nem is tájékoztatják! Az a gyanús lakáj éjfél után egy, sőt két óráig ott ül a királynő termében, olyan órákban, amelyeket a feleségnek házastársával kellene eltöltenie. Hatalma napról napra oly mértékben növekszik, amint az övé az udvarban süllyed. Rizzio befolyására vezeti vissza Darnley — valószínűleg joggal — azt a körülményt, hogy Stuart Mária vonakodik neki a „matrimonial crown”, az uralkodótárs méltóságát megadni. Már ez magában is elég lenne ahhoz, hogy bosszúra ingereljen egy megbántott és belsejében nemtelen embert. De a lordok még égetőbb mérget csöpögtetnek hiúsága sebére. Ott izgatják Darnleyt, ahol a legérzékenyebben sajog a seb: férfiasságának büszkeségében. Mindenféle célzásokkal azt a gyanút ébresztik Darnleyban, hogy a királynő nemcsak asztalát osztja meg Rizzióval, hanem ágyát is. Ez a bebizonyíthatatlan gyanú a megbántott Darnleynál azért talál különös hitelre, mert Stuart Mária az utóbbi időben mind gyakrabban tagadta meg tőle a hitvesi közeledést. Ezért történt ez vajon — szörnyű gondolat —,

mert inkább kedveli a sötét bőrű muzsikust? A megbántott becsvágy, amelynek nincs bátorsága a nyílt haragra, mindig könnyen kapható a meggyanúsításra. Az olyan természet, amely önmagában nem bízik, hamar bizalmatlan lesz mindenkivel szemben. Nem sokáig kellett a lordoknak őt ösztökélni, hogy megzavarják és bosszúállásra bírják. Darnley szentül meg volt győződve, „hogy vele a legnagyobb igazságtalanságot követték el, amely embert érhet”. Bekövetkezik a hihetetlen: a király az összeesküvés élére áll, saját felesége, saját királynője ellen.

Nem lehet bebizonyítani, és egyáltalán nem is bizonyítható, hogy Dávid Rizzio, ez a kis sötét bőrű muzsikus, csakugyan szeretője volt-e Stuart Máriának. De éppen az a nyilvános kegy, amelyben a királynő titkárát az egész udvar előtt részesíti, a leghevesebben szól az ilyen gyanú ellen. Mert ha megengedjük is, hogy a férfi és a nő szellemi intimitását a testi odaadástól csak keskeny mezsgye választja el, amelyen néha egy nyugtalan percben, egy feszült mozdulattal hirtelen átlendülnek: Stuart Mária, aki akkor már terhes volt, Rizzióval szemben a királynői barátságnak oly biztonságát és gondtalanságát mutatja, amilyenhez az igazi házasságtörő nő sohasem lenne elég merész. Ha Stuart Mária valóban tiltott viszonyban élt volna Rizzióval, az lett volna legtermészetesebb magatartása, hogy elkerüli a gyanúnak minden látszatát. Nem muzsikált volna vele magánlakosztályában hajnalig, nem kártyázott volna vele, és nem vonult volna vele egyedül vissza dolgozószobájába a diplomáciai levelezés elvégzése végett. De mint Chastelard esetében, úgy itt is éppen legvonzóbb tulajdonsága döntötte veszélybe, az, hogy megvetette az „ön dit”-t, hogy merő emberi elfogulatlanságból túltette magát minden mendemondán. Ha egy jellemet nézünk, szinte mindig együtt jár a vigyázatlanság és a bátorság, mint az éremnek két oldala. Csak a gyávák és bizonytalanok félnek a bűn látszatától, és cselekszenek elővigyázatosan és számítóan.

De bármily ostoba és rosszindulatú is a híresztelés, amelyet egy asszonyról terjesztenek, amit egyszer szájukra vettek, az többé el nem csitul. Szájról szájra száll, és a kíváncsiság leheletéből táplálkozik. Még félszázaddal később is fölkapja IV. Henrik a rágalmat, és úgy csúfolódik VI. Jakab, Stuart Mária fia fölött, hogy voltaképp Salamonnak kellene őt hívni, mivelhogy Dávidnak a fia. Stuart Mária híre most másodszor szenved nagy sebet: nem valódi hibájából, hanem elő vigyázatlanságából.

Pedig az összeesküvők maguk sem hittek meséjükben, amellyel Darnleyt felbőszítették. Bizonyítja ezt az a tény, hogy két évvel később ezt az állítólagos bastard-t, VI. Jakabként ünnepélyesen Skócia királyának kiáltják ki. Márpedig egy jöttment muzsikusnak házasságtörésből származó ivadékát ezek a büszke nemesek esküjükkel nem ismerték volna el királyuknak. A csalárdok már akkor, gyűlöletük közepette, tudták, hogy mi az igazság. A rágalom csak arra volt jó nekik, hogy Darnleyt indulatba kergesse. Azonban a túlizgatott és alsóbbrendűségének érzése által megzavart Darnleyra már a gyanúnak is roppant hatása van. A düh tűzként járja át belsejét, és mint a bika a feléje lobogtatott piros posztónak, úgy rohan indulattól elvakítva a ravaszul kieszelt cselszövénybe. Meggondolás nélkül engedi magát befogni a felesége elleni összeesküvésbe. Néhány nap múlva senki oly hevesen nem szomjazza egykori barátjának, Rizziónak a vérét, mint Darnley, aki annak idején megosztotta vele asztalát és ágyát, és akit koronához segített ez a jöttment kis olasz muzsikus.

Abban az időben a skót nemesség előtt a politikai gyilkosság ünnepélyes ügyet jelentett. Nem cselekszenek meggondolatlanul első felindulásuk hevében, a részvevők jó előre megfontoltan elkötelezik egymást. Becsületszó és eskü nem nyújtana nekik elég biztonságot — ehhez túl jól ismerik egymást —, pecsétes levéllel hitelesítik ezt a különös lovaglás ügyet, mintha valami rendes jogeset lenne. Minden ilyen erőszakos vállalkozásnál, mint valami adásvételi szerződésnél, tisztán és világosan pergamenra megfogalmazzák az un. „covenant”ot vagy „bond”-ot. Ennek értelmében a fejedelmi banditák siker és kudarc esetére megkötik egymást. Mert csak mint csoport, mint clan, éreznek magukban elég bátorságot ahhoz, hogy uralkodójuk ellen fellázadjanak. Első eset Skócia történetében az a nagy tisztesség, hogy az összeesküvők egy ilyen bond alá megkapták egy király aláírását. A lordok és Darnley becsületesen és annak rendje-módja szerint két szerződést kötnek, amelyben egyrészt a háttérbe szorított király, másrészt a hatalomból kiszorított bárók pontról pontra kötelezik egymást, hogy kicsavarják a hatalmat Stuart Mária kezéből. Az első bondban Darnley megígéri, hogy az összeesküvőknek mindenesetre büntetlenséget, „shaithless”-t biztosít, és a

palotában a királynő jelenlétében is megoltalmazza és megvédi őket. Beleegyezik továbbá abba, hogy mihelyt megkapja Stuart Máriától az eddig megtagadott „matrimonial crown”-t, a királyi társkoronát, visszahívja a száműzött lordokat, és megbocsátja minden „fault”-jukat, vétküket. Kijelenti továbbá, hogy a kirket meg fogja védelmezni jogainak minden csorbítása ellen. Viszont az összeesküvő lordok a második bondban — ma „ellenlevélnek” neveznők — megígérik, hogy Darnleynak megszerzik ezt a „matrimonial crown”-t. Sőt a királynő idő előtti elhalálozása esetén (meglátjuk majd, hogy ezt a lehetőséget nem minden megfontolás nélkül vették számításba) meghagyják neki a királyi jogot. E látszólag világos szavak mögött, melyeknek értelmét Darnley alig fogja fel, megcsendül az a szándék, hogy Stuart Máriától megszabaduljanak, és őt egy „szerencsétlen véletlen” folytán Rizzióval egyidőben ártalmatlanná tegyék. Az angol követ már tisztában van a szavak igazi értelmével. Alighogy aláírták ezt a becstelen alkut, hírvivők vágtatnak, hogy Morayt a történtekről értesítsék, és előkészítsék a visszatérésre. Az angol követ, akinek a keze benne van az összeesküvésben, gondoskodik róla, hogy Erzsébet idejekorán értesüljön a véres meglepetésről, amelyet a szomszéd királynőnek szántak. „Biztosan tudom — írja február 13-án, jóval a gyilkosság előtt Londonba —, hogy a királynő megbánta házasságát, és gyűlöli férjét és annak egész családját. Azt is tudom, hogy Darnley azt hiszi, hogy a játszmában egy társ is részt vesz (partaker in play and game), és hogy az apa és fiú közt bizonyos cselszövés van folyamatban, hogy a királynő akarata ellen megszerezzék a koronát. Tudom, hogyha ez a terv sikerül, úgy a király beleegyezésével a legközelebbi tíz napon belül átmetszik Dávid torkát.” Úgy látszik, hogy ennek a kémnek pontos értesülései voltak az összeesküvők még titkosabb szándékairól is. „De ezeknél még gonoszabb dolgokról is tudomást szereztem: a királynő személye elleni merénylet tervéről.” Ez után a levél után nem kétséges, hogy ennek az összeesküvésnek messzebbre néző céljai voltak, mint amelyekbe a gyöngeeszű Darnleyt beavatták. Az állítólag csak Rizzio ellen tervezett tőrdöfést Stuart Máriának is szánták. A királynő élete majdnem annyira veszélyben forgott, mint Rizzióé. A megbolondított Darnley különösen kegyetlen bosszúért liheg azzal a férfival szemben, aki elvette tőle a hatalmat és felesége bizalmát. Híven ahhoz a jelenséghez, mely szerint a leggyávább emberek a legkegyetlenebbek, mihelyt hatalmat éreznek maguk mögött, követeli, hogy — feleségét megalázandó — a gyilkosságot Rizzión felesége jelenlétében hajtsák végre. A pipogya férfi hóbortja ez, aki a Stuart leány hősi lényét „büntetés”-sel akarja letörni. Durva erőszak kifejtésével akarja ismét kezessé tenni a nőt, aki őt megveti. Kívánságához képest a mészárlás színhelyét csakugyan a terhes nő lakosztályába helyezik. Mint kedvező napot, március g-ét választják. A merénylet aljasságát csak a végrehajtás visszataszító volta múlja fölül.

Miközben Londonban Erzsébet és miniszterei a merénylet minden részletéről hetek óta tudnak (anélkül, hogy Erzsébet testvéri kötelességből figyelmeztetné a fenyegetett vetélytársnőt), miközben Moray nyergeit lovakkal tartózkodik a határon és John Knox már előkészíti szónoklatát, melyben a gyilkosságot mint felette dicséretre méltó tettet (most worthy of all praise) magasztalja — addig Stuart Mária mindenkitől elárultan, a készülő merényletről mit sem sejtve tölti napjait. Darnley éppen az utóbbi napokban szokatlan engedékenynek mutatkozik. Képmutatása különösen visszataszítóvá teszi árulását. A királynő nem is sejtheti, hogy március g-e éjszakájával olyan rémség szakad rá, melynek végzetes következménye messze évekre kihat. Rizzio ismeretlen helyről figyelmeztetést kap. De nem vet rá ügyet, annál kevésbé, mert Darnley a kitűzött nap délutánján, hogy gyanúját elaltassa, Rizziót labdajátékra kéri föl. A muzsikus vidáman és gyanútlanul fogadja el egykori jó barátja meghívását.

Közben beesteledett, Stuart Mária, mint rendesen, abban a toronyszobában téríttet estebédre, mely az első emeleten, hálószobája mellett van. Kis terem ez, amelyben csak intim társaság részére van hely. A legszűkebb családi kör és néhány nemes úr üli körül a nehéz tölgyfaasztalt, melyre ezüst gyertyatartóba tett viaszgyertyák vetnek fényt. A királynővel szemben Dávid Rizzio ül, nagyúri öltözékben, prémmel szegett damasztkabátban, kalapja — francia divat szerint — a fején. Rizzio vidáman cseveg. Vacsora után talán egy kicsit muzsikálnak, vagy más könnyed mulatsággal szórakoznak. Nem tesz valami rendkívüli hatást, hogy a királynő hálószobáját elválasztó függöny egyszerre félrehúzódik, és belép Darnley, a király, a férj. Azonnal felállnak valamennyien, helyet engednek a ritka vendégnek a felesége mellett, akit Darnley gyöngéden átkarol és Júdás-csókkal

köszönt. Vidáman folyik tovább a csevegés, a tányérok és poharak csengése szolgáltatja a vendéglátás barátságos muzsikáját.

De egyszerre ismét szétválik a függöny. Most valamennyien felugranak, meglepetve, bosszúsan, ijedten. Mert az ajtóban teljes vértezetben, mint valami fekete angyal megjelenik a mágikus varázslóként rettegett Patrick Ruthven lord, az összeesküvők egyike, kezében meztelen karddal. Arca feltűnően sápadt, mert súlyos betegen, láztól gyötörve az ágyból kelt fel, pusztán azért, hogy a dicséretes tettet el ne mulassza. Égő szeméből kemény elszántság szikrázik. A királynő azonnal rosszat sejtve — mert férjén kívül senki sem használhatja a hálószobájába vezető csigalépcsőt — rárivall Ruthvenre, ki engedte meg neki, hogy bejelentés nélkül rontson be hozzá? Ruthven hidegvérrel, nyugodt kimértséggel feleli, hogy sem a királynő, sem vendégei ellen nincs semmi rossz szándéka. Jövetele egyes-egyedül Dávidot, „yonder poltroon David”-ot illeti.

Rizzio pompás kalapja alatt elsápad, és görcsösen kapaszkodik kezével az asztalba. Rögtön megértette, hogy mi vár reá. Csak úrnője, Stuart Mária védheti meg, mert a király semmiféle szándékot nem mutat, hogy a vakmerőt kiutasítsa. Hűvösen és zavartan ül a helyén, mintha az egész dolog nem tartoznék rá. Stuart Mária rögtön egyezkedni próbál. Megkérdezi, hogy mit vetnek Rizzio szemére, milyen bűntettet követett el.

Ruthven megvetően rándít a vállán, és így szól: „Kérdezze meg az urát!” „Ask your husband.”Stuart Mária önkéntelenül Darnley felé fordul. De a gerinctelen férfi, aki hetek óta búj tógát erre

a gyilkosságra, a döntő órában gyáván összecsuklik. Nincs meg a bátorsága, hogy nyíltan odaálljon cinkostársai mögé. „Semmit sem tudok az egész dologról” — hazudj a zavartan, és elfordítja tekintetét.

De csakhamar ismét kemény léptek és fegyvercsörrenés hangzik a függöny mögül. Az összeesküvők egyenként jönnek föl a szűk lépcsőn, és mint ércfal zárják el Rizzio előtt a visszavonulás útját. A menekülés lehetetlen. Stuart Mária tárgyalással igyekszik hű szolgáját megmenteni. Ha Dávid ellen vád merült fel, úgymond, akkor magam fogom őt a parlamentbe idézni az egybegyűlt nemesség színe elé. Most azonban, parancsolja, Ruthven és a többiek mind távozzanak lakosztályából. De a lázadók nem engedelmeskednek. Ruthven Rizzióhoz közeledik, hogy megragadja, egy másik kötelet vet a teste köré, és kifelé kezdi vonszolni. Rettentő kavarodás támad, miközben fölborítják az asztalt, és a gyertyák kialszanak. A fegyvertelen, gyönge Rizzio, aki sem nem harcos, sem nem hős, a királynő ruhájába kapaszkodik. Élesen sivít rémült sikoltása a tömegen át: „Madonna, io sono morto, giustizia, giustizia!” (Úrnőm, meghalok, igazságot, igazságot!) Az összeesküvők egyike Stuart Máriára emeli pisztolyát, és fogadalma értelmében elsütné, ha valaki idejében félre nem üti. Darnley maga két karjával fogja le a terhes nő elnehezedett testét, miközben a többiek a vadul ordító és halálrettegéssel védekező Rizziót kivonszolják a szobából. Mialatt a szomszédos hálószobán keresztül hurcolják, még egyszer belekapaszkodik a királynő ágyába. Mária tehetetlenül hallgatja segélykiáltásait. Rizzio görcsösen kapaszkodó ujjait könyörtelenül leütik, tovább rángatják a fogadó teremig. Ott őrjöngve rontanak rá. Állítólag az volt az összeesküvők szándéka, hogy Rizziót csak fogságba vetik, és aztán másnap ünnepélyesen felakasztják a piactéren. De az izgalom megőrjíti valamennyit. Egymással versenyezve döfik tőrüket a védtelen férfi testébe. Vérgőztől ittasan végre annyira nekivadulnak, hogy egymást is megsebesítik. A padló már sikamlós a piros vértől, de még egyre tovább őrjöngenek. Csak akkor hagyják abba, mikor a szerencsétlennek ötven sebből vérző teste utolsót vonaglott. Stuart Mária leghívebb barátjának tetemét mint rémesen eltorzult hústömeget dobják ki az ablakon át az udvarra.

Stuart Mária elkeseredve hallgatja hű szolgája halálordítását. De elnehezült, terhes testével képtelen magát Darnley erős karjaiból kitépni. Szenvedélyes lelke egész erejével föllázad a páratlan megaláztatás ellen, melyet alattvalói saját házában követtek el ellene. Kezeit ugyan összeszoríthatja Darnley, de nem az ajkait, amelyek őrjöngő dühtől tajtékoznak. Halálos megvetését sziszegi a gyáva férfi arcába. Árulónak, áruló fiának nevezi. Maga magát vádolja, hogy egy Darnleyhoz hasonló sehonnait emelt a trónra. Ami eddig csak ellenszenv volt férjével szemben, most ezekben a percekben felejthetetlen, kiirthatatlan gyűlöletté keményedik az asszony lelkében. Darnley hiába próbálja magatartását menteni. Szemére hányja feleségének, hogy néhány hónap óta ismét és újra megtagadta tőle testét, és hogy Rizzióval több időt töltött, mint vele, a férjével. De Stuart Mária

rettentő fenyegetésekkel halmozza el Ruthvent is, aki most lépett a szobába, és tettétől kimerültén rogy le egy székre. Ha Darnley olvasni tudna a királynő tekintetében, megrémülne attól a gyilkos gyűlölettől, amely nyíltan csap feléje. És ha Darnley éberebb és eszesebb lenne, ráeszmélne a királynő veszedelmes kijelentésére, hogy ezentúl nem tekinti magát feleségének, és nem nyugszik addig, míg Darnley szíve is oly gyásszal nem telik be, mint az övé most, ebben az órában. De Darnley, aki csak rövid és csekély szenvedélyre képes, és nem érti meg, hogy mily halálosan mélyen sértette meg Stuart Mária büszkeségét, nem sejti, hogy ebben az órában már kimondták fölötte az ítéletet. Azt hiszi, hogy mert a kimerült asszony elhallgat, gyűlöletét összeszorított fogai mögé rejti, és tehetetlenül engedi magát a szobájába vezetni, a büszke nő akarata megtört, és a királynő majd ismét örökre engedelmes szolgálója lesz. Ám Darnley hamarosan tapasztalni fogja, hogy az olyan gyűlölet, amely tud hallgatni, sokkal veszélyesebb, mint a legféktelenebb beszéd, és hogy aki ezt a büszke asszonyt egyszer megsértette, az a halál fia.

Az elvonszolt Rizzio segélykiáltása, a harci lárma a királyi termekben, fölébresztette az egész kastélyt. Kivont karddal rohannak elő szobáikból a királynő hívei, Bothwell és Huntly, de az összeesküvők minden eshetőségre gondoltak. Fegyveres szolgáik minden oldalról bekerítették Holyroodot, minden bejáratot lezártak, hogy a királynőnek ne hozhassanak, a városból idejekorán segítséget. Az összeesküvők százszoros túlerőben vannak. Hogy életüket megmentsék, és még idejekorán fölmentő csapatot hívjanak, Bothwell és Huntly nem tehet egyebet, mint hogy az ablakon át kiugorjék. Riadójukra, hogy a királynő élete veszélyben forog, a városkapitány rögtön félreveri a harangokat. A polgárság gyülekezik, és a kastély kapui elé vonul, hogy a királynőt lássa és beszéljen vele. Helyette azonban Darnley fogadja őket, és azzal a hazugsággal nyugtatja meg, hogy nem történt semmi, csak egy külföldi kémet távolítottak el, aki spanyol csapatokat akart az országba hozni. A kapitány természetesen nem meri kétségbe vonni a királyi szót. A derék polgárok ismét házaikba térnek. Stuart Mária hiába igyekszik hírt adni híveinek. Lakosztályába zárják, s szigorú felügyeletet állítanak fel. Udvarhölgyeinek, szolgálóinak megtiltják a belépést. Minden ajtó és kapu háromszorosan meg van szállva. Stuart Mária életében először lett, ez éjszakán, királynőből fogoly. Az összeesküvés minden részletében sikerült. Az udvarban, vértócsában hever legjobb szolgájának szétmarcangolt teteme. Ellenségei élén Skócia királya áll, mert most koronát ígértek neki, viszont a királynőnek még annyi joga sincs, hogy a szobáját elhagyhassa. Egyetlen lökésre lezuhant a hatalom legmagasabb polcáról, tehetetlenül, elhagyottan, segítség és barát nélkül, gyűlölet és kigúnyoltatás közepette. Ügy látszott, hogy ebben a rettentő éjszakában mindent elveszített. De a tüzes szív a sors kalapácsa alatt csak keményebbé válik. Éppen azokban a pillanatokban, mikor szabadsága, becsülete, királyi méltósága forog kockán, Stuart Mária több erőt talál önmagában, mint valamennyi segítőtársában és szolgájában.

AZ ELÁRULT ÁRULÓK

1566. márciustól júniusig

Stuart Máriának a veszély emberi értelemben mindenkor szerencsét jelentett. Csak a döntő pillanatokban, mikor lénye legutolsó tétként szerepel a játszmában, vesszük észre, hogy mily rendkívüli képességek rejtőznek ebben az asszonyban: feltétlen, acélos elszántság, gyors, éber áttekintés, vad, hősies bátorság. Hogy azonban ereje a végsőkig megfeszüljön, a veszély élének előbb lényének legbensőbb, legérzékenyebb mélységébe kell elhatolnia. Rendszerint játékosan szétszórt lelkiereje csak ilyenkor tömörül igazi energiává. Aki Stuart Máriát meg akarja alázni, valójában csak büszkébbé teszi. A sors minden megpróbáltatása mélyebb értelemben nyereséggé és ajándékká formálódik benne.

Első megaláztatásának ez az éjszakája örökre megváltoztatja Stuart Mária jellemét. Ennek a szörnyű tapasztalatnak tüzes kohójában, mikor nagyon is könnyen hívő bizalmában férje, fivére, barátai, alattvalói részéről elárultnak látja magát — ebben a nőies és lágy asszonyban minden keménnyé válik, mint az acél és hajlékonnyá, mint a tűzben jól edzett penge. Amint minden igazi kard kétélű, jelleme is kétszínűvé válik ezen az éjjelen, mely kezdete minden későbbi szerencsétlenségének. A nagy, véres tragédia megkezdődött.

Egész valóját a bosszú gondolata tölti be. Alattvalóinak foglyaként szobájába zárva, szüntelenül fel s alá jár, és csak egyre gondol: miképpen törhetné szét ellenségei gyűrűjét. Csak azt forgatja elméjében, miképpen bosszulhatná meg hűséges szolgája vérét, mely még melegen csöpög a padlóra — miképpen kényszeríthetné térdre vagy vitethetné vérpadra a lázadókat, akik kezet mertek emelni fölkent királynőjükre? Az elszenvedett bántódások után úgy érzi, hogy az eddig lovagiasan vívott harcban most már mindent megtehet és minden jogos. Nagy belső változáson megy át. Eddig elővigyázatlan volt, most óvatos, sőt alattomos lesz; eddig túlságosan becsületes volt ahhoz, hogy hazudjon, most megtanulja a képmutatást; eddig csak a tiszta játékot ismerte, ezentúl minden rendkívüli szellemi képességével azon lesz, hogy az árulókat saját cselfogásaikkal ejtse tőrbe.

Az ember olykor egyetlen napon többet tanul, mint máskor hónapokon és éveken át. Stuart Mária egész életére döntő leckét kapott ezúttal. Az összeesküvők tőrei nemcsak Rizziót, hű szolgáját gyilkolták meg szeme láttára, hanem lényének gondtalan bizakodását és elfogulatlanságát is. Mekkora hiba volna könnyen hívőnek lenni árulókkal szemben, becsületesnek hazugokkal szemben, mekkora balgaság volna most nyílt szívvel lenni a szívtelenekkel szemben! Nem! Most színlelni kell, megtagadni az érzéseit, elrejteni haragját, barátságot mutatni az ellenségnek, és rejtett gyűlölettel lesni az órát, amikor megbosszulhatja meggyilkolt barátját. Most minden erejével lepleznie kell igazi gondolatait, bizalomba kell ringatni ellenségeit, míg diadaluktól ittasak. Inkább megalázkodik egy-két napig az alávalók előtt, hogy aztán végképp leszámoljon velük! Ezt az árulást csak úgy bosszulhatja meg, ha az árulókat náluknál még vakmerőbben, cinikusabban árulja el.

Stuart Mária azzal a zsenialitással formálja meg tervét, amely a halálos veszedelem pillanataiban gyakran még a bágyadt és hanyag természetekben is felvillan. Egyetlen pillantással átlátja, hogy helyzete teljesen kilátástalan, míg Darnley és az összeesküvők összetartanak. Csak egy dolog mentheti meg: ha sikerül idejekorán éket verni az összeesküvők közé. Minthogy képtelen bilincseit egyetlen nekilendüléssel széttépni, megkísérli, hogy furfanggal reszelje keresztül a leggyöngébb helyen. Nincs más útja, mint hogy rávegye az egyik árulót, hogy a többieknek árulója legyen. És hogy ki a leghitványabb lelkű ezek között az elvetemedett pártosok között, azt nagyon is tudja, Darnley az, a „viaszszívű”, akit könnyen lehet egy-egy erős ujjnyomással formálni.

Stuart Mária első lépései mesteri lélekismeretre mutatnak. Jajveszékelni kezd, hogy heves szülési fájdalmak fogták el. Az elmúlt éjszaka izgalmai, a szeme előtt elkövetett szörnyű gyilkosság valóban hihetővé tették az ötödik hónapban levő terhes asszony koraszülését. Stuart Mária szörnyű görcsöket színlel. Rögtön ágyba fekszik, és most már a legdurvább kegyetlenség nélkül senki sem tagadhatja meg tőle szolgálóinak és az orvosnak a segítségét. Stuart Mária egyelőre nem is akart

többet, mert ezáltal áttörte a szigorú zárt. Most végre hírt vihettek megbízható szolgálói Bothwellnek és Huntlynek, előkészíthette szökési tervét. A koraszülés fenyegetésével nehéz erkölcsi helyzetbe hozta az összeesküvőket és különösen Darnleyt.

A szíve alatt hordott gyermek ugyanis Skóciának és Angliának trónörököse. Roppant felelősség nehezedik az egész világ előtt az atyára, amiért a királynő szeme láttára szadista kegyetlenséggel vitette véghez a gyilkosságot, és ezáltal a gyermek halálát okozhatná. Aggodalomtól eltelve jelenik meg Darnley felesége szobájában.

És most oly jelenet következik, amely nagyszerű hihetetlenségében egyenesen shakespeare-i méretű. Talán csak az a jelenet fogható hozzá, mikor III. Richárd a meggyilkolt férj koporsója előtt kéri meg és nyeri el az özvegy kezét. Itt is temetetlenül hever a meggyilkolt teteme, a gyilkos és a cinkos itt is oly lénnyel áll szemben, akit a leggyalázatosabban elárult. A képmutatás művészete itt is démoni ékesszólásban nyilvánul meg. A jelenetnek nem volt tanúja, csak az elejét és végét ismerjük. Darnley bemegy felesége szobájába, akit tegnap halálosan megbántott, és aki felháborodásának első és legigazibb őszinteségében páratlan bosszút esküszik. Mint Kriemhild Siegfried teteme mellett, öklét rázza a gyilkos ellen, de miként Kriemhild, Stuart Mária is megtanulta ezen az éjszakán, hogy a bosszúért elleplezze gyűlöletét. Darnley a szobában nem a tegnapi Máriát találja, nem a büszkén kiegyenesedő, bosszút lihegő ellenséget, hanem egy szegény, megtört asszonyt, aki halálosan fáradt, engedékeny, beteg, olyan nőt, aki alázatosan és gyöngéden tekint reá, őrá, az erős, zsarnok férfira, aki megmutatta neki, hogy ő az úr. A hiú bolond átéli azt a diadalt, amelyről tegnap álmodott: végre ismét Mária az, aki az ő kegyeit keresi. Amióta érzi vaskezét, a büszke, dacos királynő kezes báránnyá változott. Amióta eltette láb alól azt az olasz csavargót, Mária ismét neki szolgál, neki, urának és parancsolójának.

Ez a hirtelen változás gyanús lett volna minden okos, gondolkodó férfi szemében. Még fülébe kellett volna csendülnie annak az éles sikoltásnak, amellyel ez az asszony tegnap gyilkos tőrként villogó tekintettel árulónak és áruló fiának becsmérelte őt. Emlékeznie kellene reá, hogy ez a Stuart-leány nem tud megbocsátani, ha megaláztatás éri. De Darnley könnyen hívő, mint a hiú emberek mind, ha hízelegnek nekik, és feledékeny, mint az üresfejűek általában. Ehhez vegyük még azt a különös bonyodalmat, hogy ez a heves ifjú valamennyi férfi közt, aki csak Stuart Mária útjába került, érzékileg a legszenvedélyesebben szerette benne a nőt. Ez a mohó siheder rabszolgaként csügg Mária testén, és semmi sem izgatta és keserítette el annyira, mint az, hogy Mária az utóbbi időben hirtelen megtagadta magát tőle. És most — váratlan csoda — az áhított nő ismét odaígéri magát neki. A máskor visszautasítóan rideg nő most kérleli, hogy maradjon vele ezen az éjszakán. Darnley ereje hirtelen elolvad, ismét azonnal gyöngéd, hűséges szolgája lesz. Senki sem tudja, hogy Stuart Mária mily ravasz alakoskodással érte el férje pálfordulását. A gyilkosság óta, mikor is Darnley oly gyalázatosán árulta el Stuart Máriát, még nem múlt el huszonnégy óra, és már ismét akarat nélkül mindenre kész, mindent el fog követni, hogy tegnapi cinkostársait megcsalja. Az asszony könnyebben csalogatja ismét magához rabszolgáját, mint a lordok előzőleg a bosszút lihegő Darnleyt. Darnley elárulja az összeesküvők nevét, hajlandónak mutatkozik arra, hogy Stuart Mária szökését lehetővé tegye, és bárgyú módon fölhasználtatja magát a bosszú eszközeként, amely szükségképpen el fogja érni őt magát, az árulók árulóját is. Engedelmes eszközzé lett, mire távozik a szobából, amelybe — úgy hitte — mint úr és parancsoló lépett be. Stuart Mária néhány órával legmélyebb megaláztatása után egyetlen rándítással széttörte bilincseit. Az összeesküvők legfontosabb embere, anélkül, hogy azok sejtenék, cserbenhagyta őket. A zseniális képmutatás győzött a többiek közönséges árulásán.

Mikor Moray a többi száműzött lorddal Edingburghbe belovagol, a fölszabadítás munkájának nagyobbik fele már elvégződött. Moray, számító természetéhez híven, nem volt jelen a gyilkosságnál, és rábizonyíthatóan nem is vett részt benne. Ezt az ügyes taktikust sosem lehet a veszedelmes ösvényen rajtakapni. Miután a többiek a munka piszkos részét elvégezték, ő is megjelent, tiszta kézzel, hogy nyugodtan, büszkén, öntudatosan learassa a merénylet gyümölcsét. Moraynak Stuart Mária intézkedése szerint éppen március n-én kellett volna a parlament előtt megjelennie, ahol árulónak bélyegezték volna. De lám, a foglyul ejtett nővér egyszerre elfelejtett minden gyűlöletet. Kétségbeesésében, mint kitűnő színésznő, karjai közé veti magát, és továbbadja

neki ugyanazt a Júdás-csókot, amelyet tegnap férjétől kapott volt. Gyöngéd sürgetéssel kéri testvéri tanácsát és segítségét, holott az imént még hazaárulónak szerette volna bélyegeztetni.

Moray, mint jó lélekismerő, tisztán látja a helyzetet. Kétségtelenül ő is kívánta és helyeselte Rizzio meggyilkolását, hogy Stuart Mária titkos katolikus politikáját keresztezze. Rizzio az ő szemében sötét cselszövő volt, ártó ellensége a protestáns, a skót ügynek és ezenfelül alkalmatlan akadálya Moray saját hatalmi vágyának. Most, hogy Rizziót szerencsésen eltették láb alól, Moray szeretné az egész zavaros ügyet tisztázni, és ezért egyezséget ajánl. A királynőt — így akarja Moray — azonnal meg kell szabadítani a lázadó lordok megszégyenítő őrizete alól, és vissza kell neki adni korlátlan királyi méltóságát. A királynő viszont felejtse el a történteket, és bocsásson meg a hazafias gyilkosoknak.

Stuart Máriának, aki áruló férjével együtt szökését már a legapróbb részletekig előkészítette, természetesen esze ágában sincs, hogy a gyilkosoknak megbocsásson. Hogy azonban a lázadók éberségét elaltassa, nagylelkűen beleegyezik a megkegyelmezésbe. A gyilkosság után negyvennyolc órával úgy látszott, mintha Rizzio szétmarcangolt tetemével az egész ügyet elföldelték volna. Ügy tesznek majd, mintha mi sem történt volna. Megöltek egy kis muzsikust, no és aztán! Ezt az idegen sehonnait szépen elfelejtik, és Skóciában ismét békesség lesz.

A szóbeli egyezséget megkötötték. Az összeesküvők ennek ellenére sem igen akarják magukat rászánni, hogy a Stuart Mária szobái előtt álló őrséget visszavonják. Valami kellemetlen érzés nyugtalanítja őket. A legokosabbak köztük nagyon is jól ismerik a Stuartbüszkeséget, semhogy hitelt adnának a szép kibékülési jelenetnek. Nem hiszik, hogy Stuart Mária csakugyan el fogja felejteni és nagylelkűen megbocsátja szolgájának alávaló meggyilkolását. Biztosabbnak látszik a szemükben, ha ezt a féktelen asszonyt állandóan őrizetben tartják, és megfosztják a bosszúállás minden lehetőségétől. Érzik, hogy amíg szabadságot engednek neki, veszélyes marad. És még valami nem tetszik nekik: az, hogy Darnley minduntalan ki-be jár a felesége szobáiba, és ott hosszabb megbeszéléseket folytat az állítólag beteg királynővel. Tapasztalatból tudják, hogy milyen könnyen puhul az a nyomorult, gyönge kegyenc. Nyíltan kezdik hangoztatni azt a gyanújukat, hogy Stuart Mária férjét a maga pártjára akarja vonni. Nyíltan óvják Darnley t, nehogy higgyen a királynő ígéreteinek, kérve kérik, hogy tartson ki híven mellettük, mert különben — baljóslatú szavak — mindkét fél nagyon megbánhatja majd a dolgot. És jóllehet a hazug Darnley biztosítja őket róla, hogy a királynő mindent megbocsátott, nem hajlandók a királynő lakosztálya elől az őrséget visszavonni, amíg Stuart Mária írást nem ad a zendülők büntetlenségéről. A jog e különös barátai, amint annak idején a gyilkosságra, úgy most a gyilkosságtól való bűnbocsánatra is írást, bondot akarnak kezükbe kapni.

Mint látjuk, ezek a tapasztalt esküszegők ismerik a kimondott szó súlytalanságát és értéktelenségét, és okiratba foglalt biztosítékot követelnek. Stuart Mária azonban sokkal büszkébb és óvatosabb annál, semhogy aláírásával a gyilkosokhoz kötné magát. E gazfickók közül egyik se dicsekedhessek el vele, hogy a királynő kezeírásával ellátott bond van a birtokában. Stuart Mária elhatározta, hogy a szabadságlevelet nem adja ki az összeesküvőknek. Szavakban azonban örömmel hajlandónak mutatja magát erre — de csak azért, hogy estig időt nyerjen. Darnley, aki ismét puha viaszbáb a királynő kezében, azt a hitvány megbízást kapja tőle, hogy tegnapi cinkostársait hamis kedvességgel áltassa, és csapja be őket a királynő aláírásával kapcsolatban. A lázongok közt úgy jelenik meg mint a királynő jótállója, s kívánságuk szerint megszerkeszti az ünnepélyes szabadságlevelet. Végre nincs egyéb hátra, csak Stuart Mária aláírása. Sajnos, jelenti ki Darnley, ezt most késő éjszaka nem kaphatja meg, mert a királynő roppant kimerültségében mély álomba merült. De kötelezi magát — egy hazugsággal több vagy kevesebb nem számít —, hogy másnap reggel kezükbe adja az aláírt okmányt. Sértésszámba menne, ha még továbbra is kételkednének királyi szavában. A megegyezés értelmében most aztán visszavonják a lázadók az őröket a királynő hálószobája elől. Stuart Mária nem is akart egyebet. Most már szabad az út a szökésre.

Alighogy elvonult ajtaja elől az őrség, Stuart Mária hirtelen véget vet a színlelésnek. Felugrik betegágyából, és minden energiájával nekilát a készülődésnek. Bothwellt és a kastélyon kívül várakozó többi barátját már rég értesítette. Éjfélkor nyergeit lovak várják a temető kerítése mellett. Most is Darnleyra bízza a hitvány feladatot, hogy az összeesküvők éberségét elaltassa, és hogy

borral, mulatozással butává és tompává tegye az agyukat. A királynő parancsára, tegnapi cinkosait hatalmas esti lakomára hívja meg. Nagy poharazás közben ünneplik meg késő éjszakáig a kibékülést. Végre nehéz fejjel és csetlő-botló lábbal nyugovóra térnek az összeesküvők. Darnley, hogy gyanút ne keltsen, szándékosan kerüli Stuart Mária szobáját. De a lordok már különben is nagy biztonságban érzik magukat, és mellőzik az elővigyázatosságot. A királynő megbocsátást ígért, a király jótállt érte. Rizzio már a föld alatt van, és Moray ismét feltűnt az országban: minek itt még tovább töprengeni és kémlelni? Így mindannyian szépen lefeküsznek, és a megerőltető nap után alaposan kialusszák a bor és a diadal mámorát.

Éjfélkor, mikor már rég csöndes álomba merült a kastély, fönt halkan nyílik egy ajtó. Stuart Mária óvatosan tapogatózva, a szolgák szobáin át eljut a lépcsőkig, innen a pincébe, ahonnét földalatti út vezet a temető katakombáihoz. Borzongató érzés ezen a jéghideg, csöpögő bolthajtásos sikátoron végig botorkálni. A fáklya lobogó fényt vet a fekete falakra, miközben koporsók és a halottak fölhalmozott csontjai közt lopakodik előre a bátor lelkű királynő. Végre szabad levegőre ér, átjutott a kijáráson! Most már csak keresztül a temetőn a kerítésfalig, amelyen túl nyergeit lovakkal várják a barátai! Darnley hirtelen megtorpan, és majdnem megbotlik: a királynő odalép melléje, és borzadva ismerik föl maguk előtt Rizzio frissen hantolt sírját.

Ez volt az utolsó kalapácsütés, amely a megsértett asszony kemény szívét még acélosabbá kalapálta. Tudja, hogy csak két dolgot kell végbevinnie: ezzel a szökéssel megmenteni királynői méltóságát, majd utána világra hozni gyermekét, a trón örökösét. Azután pedig érvényesüljön a bosszú mindazok fölött, akik megaláztatásában részt vettek! Bosszú Darnleyn is, aki most balgaságában segítségére siet! Pillanatnyi habozás nélkül kap fel a férfinyeregbe a terhesség ötödik hónapjában levő asszony, Erskine Artúr, a testőrség hűséges kapitánya mögé. E mellett az idegen férfi mellett nagyobb biztonságban érzi magát, mint férje oldalán, aki anélkül, hogy a feleségét bevárná, csak a maga biztonságára gondolva, előrevágtat. Huszonegy mérföldet tesznek meg éles vágtában Seton lord kastélyáig: elől Erskine és beléje kapaszkodva a királynő. Ott végül a királynő külön lovat és kétszáz lovasból álló kíséretet kap. Hajnalra a menekülő asszonyból ismét parancsoló királynő lett. Délelőtt megérkezik Dunbar kastélyába. De pihenés helyett rögtön munkához lát: nem éri be vele, hogy csak szólítsák királynőnek; az ilyen órában küzdeni kell érte, hogy igazán az is legyen. Mindenféle leveleket ír és diktál, hogy a hozzája hű nemeseket összehívja, hogy sereget gyűjtsön a pártütők ellen, akik Holyroodot megszállva tartják. Az életét megmentette, most a koronáért, méltóságáért harcol! Valahányszor bosszúját akarja kielégíteni, valahányszor szenvedély lobog az ereiben, ez az asszony mindig le tudta győzni minden gyengeségét, minden fáradtságát. A nagy és döntő pillanatokban a legnagyobb az erőkifejtése.

Másnap reggel a holyroodi kastélyban gyászos ébredés vár az összeesküvőkre. A termek üresek, a királynő elmenekült, cinkosuk és védelmezőjük, Darnley, ugyancsak megszökött. Első pillanatban még fel sem fogják a történtek nagyon komoly jelentőségét. Darnley királyi szavában bízva még mindig azt hiszik, hogy az általános bűnbocsánat, amelyet tegnap írásban állapítottak meg vele egyetemben, most is teljes érvényű. Ilyen árulást még csak elképzelni sem tudtak. Nem, ilyen csalásnak még a lehetőségében sem hisznek. Sempill lord személyében alázatosan követet küldenek Dunbarba, kérve az okirat kiadatását. Stuart Mária a békekövettel Canossát járat, három napig váratja a kapu előtt. Lázadókkal nem tárgyal — annál kevésbé, mert Bothwell már összegyűjtötte a csapatait.

Hideg borzongás járja át az árulókat, soraik hirtelen megritkulnak. Egyik a másik után sompolyog a kastély elé, hogy a királynő bocsánatáért könyörögjön. A főcinkosok azonban, mint Ruthven, aki elsőként ragadta meg Rizziót és Fawdonside, aki pisztolyt emelt a királynőre, tudják, hogy nem remélhetnek bocsánatot. Sürgősen kimenekülnek az országból. Velük együtt eltűnik John Knox is, aki ezt a gyilkosságot túlságosan korán és túlságosan hangosan minősítette dicséretes cselekedetnek.

Stuart Mária égő bosszúérzettől áthatva, legszívesebben példát mutatott volna az örökké lázongó nemességnek, hogy ellene nem lehet büntetlenül összeesküvést szőni. De helyzete eléggé veszélyes volt ahhoz, hogy megtanítsa a királynőt: a jövőben megfontoltabban és ravaszabban kell cselekednie. Moray, a mostohatestvér, tudott az összeesküvésről, ezt bizonyítja pontos megjelenése

— de a merényletben személyesen nem vett részt. Stuart Mária belátja, hogy okosabb, ha ezt a legerősebb emberét kíméli. Inkább szemet huny, „hogy egyszerre ne legyen annyi ellenfele”. Mert ha komolyan bírói ítélőszék elé akarná vinni az ügyet, nem kellene-e elsőként Darnley t, saját férjét váddal illetni, aki a gyilkosokat a szobájába vezette, aki a gyilkosság alatt a kezét lefogta? Azonban Stuart Máriának minden oka megvan arra, hogy miután a Chastelard-botrány már súlyosan ártalmára volt asszonyi hírének, most ne tüntesse föl Darnleyt férji becsülete gyanakodó és féltékeny megbosszulójának.

Nem zörög a haraszt... — suttognák országszerte. Inkább hamisítsák meg az egész esetet olyanformán, mintha Darnleynak, az egész összeesküvés fölbujtójának semmi része sem lett volna a gyilkosságban. Ezt ugyan nehezen lehet hihetővé tenni egy olyan emberrel kapcsolatban, aki két bondot írt alá, aki szerződésileg előre teljes büntetésmentességet biztosít a gyilkosoknak, akinek a tőrét megtalálták Rizzió szétmarcangolt testében, miután azt barátilag kölcsönadta az egyik cinkosnak. Mint akarat nélküli bábu, Darnley úgy táncol, ahogy Stuart Mária rángatja a drótot. Darnley Edinburgh vásárterén „fejedelmi becsületszavára” ünnepélyesen kihirdetteti a század legarcátlanabb hazugságát, mely szerint neki nem volt része ebben az áruló összeesküvésben, és hogy hazugság és rágalom az a gyanúsítás, mely szerint ő „a merényletet tanácsolta, megparancsolta vagy helybenhagyta volna”. Holott mindenki tudja a városban és az egész országban, hogy ő azt nemcsak hogy tanácsolta, megparancsolta és helybenhagyta, hanem pecsétes levéllel meg is erősítette. Ezzel a kijelentésével Darnley még túlszárnyalta azt a nyomorult becstelenséget is, amelyet a gyilkosság alkalmával tanúsított. Maga felett ítélkezett ezzel a hamis esküvel, amelyet Edinburgh piacán ország-világ előtt tett. Stuart Mária senkin nem állott szörnyűbb bosszút, mint Darnleyn, akit arra kényszerített, hogy az egész világ előtt örökké megvetettnek bélyegezze önmagát.

A gyilkosságra ráterítették a hazugság hófehér halotti leplét. A különös módon kibékült királyi pár tüntető diadalmenetben, kürtharsogás szavával vonult be Edinburghbe. Minden megnyugodottnak és lecsillapodottnak látszik. Hogy az igazság szegényes látszatát megóvják, de amellett senkit meg se félemlítsenek, fölakasztanak néhány szegény ördögöt, néhány gyanútlan zsellért és katonát, akik uraik parancsára őrt álltak a királynő lakosztálya előtt, míg gazdáik gyilkos tőrüket megforgatták az áldozat testében. A nagyurak büntetlenek maradtak. Rizzió — gyönge vigasz a halott számára — tisztességes síremléket kap a királyi temetőben, a fivére pedig az ő helyébe lép a királynő udvartartásában. Ezzel vége a tragikus epizódnak, feledés borul rá.

Az izgalmas események után Stuart Máriának, hogy erősen megingott helyzetét megerősítse, még csak egy feladata van: hogy épen és szerencsésen világra hozza a trón örökösét. Csak mint a király anyja lesz sérthetetlen, nem pedig mint ennek a nyomorult királyi bábnak a felesége. Nyugtalanul várja nehéz óráját. Az utolsó hetekben különös komorság és csüggedés vesz rajta erőt. Tán Rizzio halálának árnyéka nyugtalanítja a lelkét? Vagy a megsejtés fokozott erejével érzi a közeledő szerencsétlenséget? Végrendeletet készít, Darnleyra hagyja azt a gyűrűt, melyet férje az esküvőn az ujjara húzott. Megemlékezik Joseph Rizzióról, a meggyilkoltnak öccséről is. Nem feledkezik meg Bothwellről és a négy Máriáról sem. Ez a gondtalan és merész asszony most először fél a haláltól és a veszedelemtől. Otthagyja Holyroodot, amely annak a tragikus éjszakának tanúsága szerint nem nyújt elég biztonságot, és bevonul a kényelmetlenebb, de büszkén kiemelkedő és bevehetetlen edinburghi várkastélyba, hogy világra hozza, — akár saját élete árán is — a skót és az angol korona jövendő örökösét.

Június 9-én reggel a várkastély ágyúi örömhírre ébresztik a város lakosságát. Stuart-fi született, Skócia királya. Vége lesz az asszonyok veszélyes uralkodásának. Gyönyörűen beteljesedett az anyának és az országnak hő kívánsága: megszületett a Stuart-vérből származó fiúörökös. Alig adott Stuart Mária életet a gyermeknek, érzi azt a kötelességét, hogy biztosítsa is számára a méltóságot. Nagyon is világosan hallotta rebesgetni azt a rosszindulatú pletykát, melyet az összeesküvők Darnley fülébe duruzsoltak, hogy a királynő házasságtörést követett el, mert bűnösen odaadta magát Rizziónak. A királynő tudja, hogy ez a hír régen kiszivárgott már a kastély falai közül, és hogy Londonban boldogan fogadnának minden ürügyet, mellyel kétségbe vonhatnák ennek az örökösnek törvényes származását és vele később a trónutódlás jogát. Stuart Mária ezért idejekorán és az egész

világ előtt egyszer s mindenkorra ki akarja irtani ezt a hazugságot. Behívatja szobájába Darnleyt, és az összegyűltek előtt e szavakkal mutatja meg neki a gyermeket: „Isten neked és nekem ajándékozta ezt a fiúgyermeket, akit senki más nem nemzett, mint te.”

Darnley zavarban van, mert éppen ő volt az, aki szószátyár féltékenységében a becsületrabló hírt terjeszteni segítette. Mit feleljen erre az ünnepélyes kijelentésre? Hogy megszégyenülését elrejtse, a gyermek fölé hajol, és megcsókolja.

De Stuart Mária a gyermeket karjába veszi, és hangosan ismétli: „Esküszöm az élő Istenre, mintha az utolsó ítélet színe előtt állanék, hogy ez a gyermek a te fiad, és senki másnak nem a fia. Kívánom, hogy az itt jelenlevő asszonyok és férfiak tanúi legyenek, amit mondók: ez annyira csak a te fiad, hogy szinte félek, hogy emiatt valamikor rossz sora lesz.”

Ünnepélyes nagy eskü és egyben különös aggodalom. A megbántott asszony még ebben az ünnepélyes órában sem tudja elrejteni Darnleyval szemben érzett bizalmatlanságát. Most sem tudja elfelejteni, hogy mennyire csalatkozott ebben a férfiban, és hogy ez mennyire megbántotta őt. E sejtelmes szavak után a gyermeket átnyújtotta sir William Standon lordnak, miközben így szólt: „Ettől a fiamtól remélem, hogy ő fogja elsőként egyesíteni Skócia és Anglia királyságát.”

Standon lord némileg meglepetve válaszolt: „Miért ő, Felséges Asszony? Miért előzné ő meg Felségedet és az atyját?”

Mire Stuart Mária szemrehányóan feleli: „Mert az apja széttépte a frigyünket.”Darnley megszégyenülve igyekszik az izgatott királynőt lecsillapítani. Nyugtalanul kérleli:

„Nem ellenkezik ez adott ígéreteddel, hogy mindent megbocsátasz és elfelejtesz?”„Mindent megbocsátok — felelte a királynő —, de sohasem fogok felejteni. Ha akkor

Fawdonside elsütötte volna a pisztolyát, mi lett volna belőle és belőlem? Isten tudja, hogy mi lett volna a te sorsod is.”

„Felség — figyelmezteti Darnley — ezek már rég elintézett dolgok.”„Jól van, ne beszéljünk többet róla” — viszonzá a királynő. Ezzel véget ért a viharral fenyegető

párbeszéd. Stuart Mária azonban még ebben a nehéz órájában is csak a fele igazságot mondta el, amikor kijelentette, hogy nem felejtette el az eseményeket, de meg fog bocsátani. Mert addig nem lesz béke ebben a kastélyban, amíg vért vérrel ki nem engesztelnek, míg erőszakot erőszakkal vissza nem fizettek.

Alig talált az anya megváltást, alig születik meg a gyermek, sir Melville, Stuart Mária mindenkor legmegbízhatóbb követe, máris nyeregbe kap. Estére már túljutott Skócia határán. Éjszakai pihenőt tart Berwickben, másnap reggel erős vágtában tovább száguld. Június i2-én estére — nagyszerű sportteljesítmény — tajtékzó lovával beérkezik Londonba. Ott megtudja, hogy Erzsébet az éjjel bált ad a Greenwich-kastélyban.

Fittyet hányva minden fáradtságnak, friss lóra kap és hajrá, hogy még az éjszaka átadja a hírt.Ezen az ünnepi bálon Erzsébet maga is táncolt, hosszas, életveszélyes betegsége után újra örvend

visszanyert erejének. Vidáman, jókedvűen, kifestve és rizsporozva, széles, pompázó harangöltözékében úgy fest hű lovagjai körében, mint valami egzotikus, óriás tulipán. Egyszerre csak a táncolok során keresztültöri magát államtitkára, Cecil, nyomában Melville. Cecil egyenesen a királynő felé tart, és a fülébe súgja, hogy Stuart Máriának fia született.

Erzsébet máskor, mint uralkodó nő kiváló diplomatatehetség, mestere az önuralomnak, és igen gyakorlott abban a művészetben, hogy miként kell igazi érzéseit elrejteni. De az imént hallott hír a nőt találja el benne, és tőrdöfésként éri. Erzsébet mint asszony túlságosan szenvedélyesen érez, semhogy mindig és feltétlenül ura maradhatna lázadozó idegeinek. A hír oly elemi erővel csap rá, hogy haragot lövellő szeme, összeszorított ajka elfelejt hazudni. Arckifejezése egy pillanatra teljesen merevvé válik, a festék alatt eltűnik a vér, keze görcsösen ökölbe szorul. A zenét azonnal elhallgattatja, egyszeribe eláll a tánc, és a királynő rohanva hagyja el az ünnepi termet, mert érzi, hogy nem bír idegein tovább uralkodni. Hálószobájában azonban, izgatott udvarhölgyei körében, elveszti fejedelmi tartását. Zokogva, fájdalomtól elkínzottan, egy karosszékbe veti magát, és felsír: „Skócia királynője egy fiúnak adott életet, én pedig olyan vagyok, mint valami száraz kóró.”

Hetven évig tartó életének egyetlen pillanatában sem mutatkozott meg világosabban ennek a szerencsétlen asszonynak a tragédiája, mint most. Az a titok, hogy mennyire szenvedett ez az

asszony, akit szerelemre képtelensége megnyomorított, *és magtalansága kegyetlenül kínzott, sohasem lepleződött le ennyire, mint ebben az egyetlen felkiáltásban, amely mint valami vérömlés tört elő szívének legmélyéből, nőiességéből. Kiérezzük ebből, hogy ez az asszony a földkerekség minden királyságát odaadta volna azért az egyszerű, tiszta, természetes boldogságért, hogy egészen asszony lehessen, szerelmes és anya. Féltékenysége ellenére minden hatalmat és minden sikert megbocsátott volna Stuart Máriának. De halálos irigység tör elő lelke leglelkéből, hogy ő nem lehet anya.

Másnap reggel azonban — Erzsébet ismét egészen királynő, egészen politikus, diplomata-asszony. Mesteri módon juttatja kifejezésre oly gyakran bevált művészetét, mellyel haragját, neheztelését, legmélyebb szenvedését hűvös és szertartásos szavak mögé bújtatja. Nagy tisztességgel és arcára festett barátságos mosollyal fogadja Melville-t. Szavai után azt hihetnők, hogy régen hallott ennél örvendetesebb hírt. Megkéri a követet, hogy adja át legszívélyesebb szerencsekívánatait Stuart Máriának. Megújítja azt az ígéretét, hogy ő lesz a gyermek keresztanyja, és ha csak lehet, maga is elmegy a keresztelőre. Éppen ezért, mert belsejében irigyli vetélytársnője boldogságát, mint a saját nagyságának örökös mímelője a világ előtt nagylelkű pártfogónak kíván mutatkozni.

A sors a Stuartokra nézve ezúttal ismét kedvező fordulatot vett. Mintha elmúlt volna a veszedelem, mintha csodálatosan megoldódott volna minden bonyodalom. Mintha még egyszer nagy kegyesen elvonult volna a ború, mely kezdettől fogva tragikusan fenyegette Stuart Mária sorsát. De a bátrat a kiállott veszedelem nem teszi óvatosabbá, hanem csak őrültebben vakmerővé. Stuart Mária nem született sem nyugalomra, sem boldogságra. Valami végzetszerű erőszak hatalmasan hajtja belülről. Mert a sors nem a külső világ eseményei és véletlenjei szerint teremti meg valaki létének értelmét és formáját. Mindenkor a vele született, legsajátosabb törvények azok, amelyek az életet alakítják vagy elpusztítják.

SZÖRNYŰ BONYODALOM

1566. júliustól karácsonyig

Stuart Mária tragédiájában gyermeke születése az előkészítő első felvonásnak mintegy befejezését jelenti. A helyzet egyszerre drámaira fordul, és belső feszültségektől, eldöntetlen problémáktól remeg. Új alakok és jellemek lépnek föl. A színhely megváltozik, a politikai tragédia személyes sorstragédiává válik. Stuart Mária eddig országa lázadói, majd a külső ellenség ellen harcolt. Most azonban egyszerre új hatalom támad rá, mely erősebb minden lordnál és bárónál. Saját érzékei kezdik a lázongást, Stuart Máriában az asszony hadat üzen a királynőnek. A vér szava először győzi le a királynő felsőbbségét. Az asszony fölébredt szenvedélyében és könnyelműségében elpusztítja azt, amit az uralkodónő idáig megfontolással megőrzött. Mint valami örvénybe, dobja magát bele a szenvedély oly eksztázisába, amilyet alig ismer a világtörténelem: önmagát fejedelmien eltékozolva, mindenről megfeledkezve, mindent magával ragadva, becsületet, törvényt és erkölcsöt, koronáját és országát. Sem a szorgalmas, kötelességtudó hercegnőben, sem a közömbös várakozásban élő és játékos királyi özvegyben senki meg sem sejthette volna ezt a másik, tragikus lelket. Stuart Mária egyetlen esztendőben ezerszeresre fokozza élete drámaiságát, ebben az egyetlen évben elpusztítja egész életét.

A második felvonás elején ismét fellép Darnley, de ő is tragikus személlyé változik. Egyedül lép föl, mert árulása után senki sem bízik benne, és senki sem köszönti többé tisztelettel. A becsvágyó ifjú lelkét mély elkeseredés, tehetetlen düh kavarja föl. Megtett mindent, amit férfi nőért megtehetett. Azt remélte, hogy legalább némi hálát kap érte, némi alázatot, odaadást és talán szerelmet. Ehelyett Darnley Stuart Máriánál, mihelyt ennek nincs rá többé szüksége, nem talált egyebet, mint egyre erősbödő gyűlöletet. A királynő kérlelhetetlen. Az elmenekült lordok, hogy megbosszulják magukat az áruló Darnleyn, titkon a királynő kezébe juttatják a Rizzio gyilkosainak büntetlenségét biztosító, Darnley aláírásával ellátott szabadságlevelet, amelyből a királynő világosan láthatja férje bűnrészességét. Ez az irat semmi újat nem mondott Stuart Máriának. De mennél inkább megismeri Darnley áruló és gyáva lelkét, annál kevésbé tudja a büszke asszony saját magának megbocsátani, hogy egy ilyen csak jóképű, üres bábut tudott annyira szeretni. A maga megtévelyedését gyűlöli Darnleyban, akiben a férfit már régóta utálja, akit, mint valami nyálkás, ragadós teremtményt, mint valami kígyót vagy csigát, az ember még a kezével sem szeret megérinteni, nemhogy közel engedné meleg, eleven testéhez. Lidércnyomásként üli meg a lelkét ennek az embernek a jelenléte. Éjjel-nappal csak az a gondolat uralkodik rajta, miként tudna tőle megszabadulni?

Ezt a gondolatot eleinte az erőszakosságnak még csak vágyálma sem árnyékolja be. Stuart Mária élménye nem magában álló eset. Mint ezer és ezer más asszony, rövid házasság után ő is kiábrándult férjéből. Az idegenné vált férfi ölelését és közelségét elviselhetetlennek érzi. Ilyen esetben a válás az egyetlen természetes és ésszerű megoldás. Stuart Mária tanácsadóival, Morayval és Maitlanddel valóban megbeszéli ezt a lehetőséget. Csakhogy ily röviddel a gyermek születése után nehéz a válás, mert tápot adna a Rizzio-viszonyról keringő gonosz pletykáknak. Gyermekét azonnal fattyúnak bélyegeznék. A királynő, legnagyobb bánatára, kénytelen lemondani erről a legtermészetesebb megoldásról. VI. Jakab nevét meg kell óvnia minden folttól, mert csak teljesen mocsoktalan házasság sarjaként támaszthat igényt a trónra.

De fennmarad még egy másik lehetőség. Egyezzenek meg bizalmasan, csöndben, mint férfi és nő, hogy ezután is király és királynőként szerepeljenek kifelé, befelé azonban visszaadják egymásnak szabadságukat. Stuart Mária ezáltal megszabadulna Darnley szerelmes tolakodásától, és amellett megóvnák a házasság külszínét. Hogy Stuart Mária a megszabadulásnak ezt a módját is kereste, bizonyítja egy megtörtént beszélgetés Darnleyval, amelyben javasolta férjének, hogy keressen magának szeretőt, mégpedig lehetőleg halálos ellensége, Moray feleségének a személyében.

Ezzel a tréfásan álcázott javaslatával azt akarta jelezni, hogy mily kevéssé bántaná őt, ha férje másutt keresne kárpótlást. De szörnyű bonyodalom: Darnley nem akar más nőről tudni. Csak a királynőt akarja és senki mást. Ez a szegény, szerencsétlen ifjú valami titokzatos kötöttséggel és vágyódással csüng ezen az erős, büszke asszonyon. Sohasem kezd ki más nővel, egyikhez sem akar nyúlni, csak ehhez az egyhez, aki megtagadja magát tőle. Ez az egyetlen test teszi őrülten vágyakozóvá. Folyton házastársi jogait kéri, koldulja. Minél hevesebb, minél tolakodóbb az udvarlása, Stuart Mária annál hevesebben utasítja vissza. És mily pokoli szörnyűség: mennél hevesebben utasítja vissza Mária Darnleyt, annál konokabb, annál dühösebb ennek a vágyakozása, annál inkább újra meg újra visszatér hozzá, valósággal a kivert kutya hűségével. Irtózatos kiábrándulással fizet vissza az asszony azért a szerencsétlen sietségért, amellyel ennek az önérzet és fenség híján levő fiúnak férji hatalmat adott maga fölött. Most már végképpen, menthetetlenül, tiltakozó érzékei ellenére hozzá, van láncolva a férfihoz.

Stuart Mária ebben a borzalmas lelkiállapotban azt teszi, amit az emberek az ilyen helyzetekben, amelyből nincs kiút, általában tenni szoktak. Elkerüli a döntést, kitér a nyílt küzdelem elől. Stuart Mária legtöbb életrajzírója különösképpen érthetetlennek találta, hogy a királynő a gyermekágy után nem szánt magának bizonyos pihenő időt, hanem gyermekével együtt, négy hét elteltével, minden előzetes bejelentés nélkül elhagyja a kastélyt. Csónakba szállva kirándulást tesz Alloába, Mar gróf birtokára. De valójában mi sem érthetőbb ennél a menekülésnél. E néhány héttel ugyanis véget ért a ki mêle ti idő, melyen belül különösebb ürügy nélkül megtagadhatta testét nem szeretett férjétől. Darnley — ezt joggal hihette a királynő — csakhamar ismét közeledni próbál, éjjel-nappal ostromolni fogja. Pedig se teste, se lelke nem bírja elviselni a szerelmest, akit már nem szeret. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy Stuart Mária megszökik a közeléből, hogy minél nagyobb legyen a távolság közte és férje között, és szabaddá teszi magát külsőleg, hogy belsejében szabad lehessen! A most következő hetekben és hónapokban, egész nyáron át késő őszig kastélyból kastélyba, vadászatról vadászatra menekül. A királynő — aki még nincs huszonnégy éves — Alloában és másutt mindenütt, ahol megjelenik, keresi a vidám időtöltést, a régi idők álarcos játékait, a táncokat és a legtarkább mulatságokat éppúgy, mint Chasterlad, mind Rizzio napjaiban. Stuart Mária veszedelmesen gondtalan természetéhez híven, elfelejti a sok rossz tapasztalatot. Darnley egy ízben félénk kísérletet tesz, hogy férji jogainak érvényt szerezzen. Átlovagol Alloába. A királynő azonban kurtán elutasítja, és nem hívja meg, hogy az éjszakát ott töltse a kastélyban. Stuart Mária lelkében végzett vele. Darnley iránt érzett szerelme szalmalángként lobbant fel, de a szalmalángból hamar lett pernye. Eltévelyedésnek ítélte elmúlt érzését, melyre nem szívesen gondol, terhes emléknek, amelyet legszívesebben kitörölt volna emlékezéséből. Most már csak ezt jelenti neki Darnley, akit szerelmes balgaságában Skócia uralkodójává és teste urává emelt.

Darnley nem számít többé. De Morayban, fivérében, kibékülésük ellenére sem bízhat meg teljesen. Maitlandet sem fogja többé teljesen megbízhatónak tartani, ámbár hosszas habozás után megkegyelmezett neki. Pedig a királynőnek szüksége van valakire, akiben fenntartás nélkül megbízhat, mert minden felemás és tartózkodó óvatosság idegen ettől a hangulat uralta természettől. Mária vagy egészen átengedi, vagy egészen megtagadja magát, egészen bizalmatlan, vagy teljes lelkével bízó. Stuart Mária mint királynő és mint asszony egész életében tudatosan és öntudatlanul a maga nyugtalan lényének ellentétét keresi: az erős, a kemény, a megbízhatóan szilárd férfit.

Rizzio halála óta Bothwell az egyetlen, akiben megbízhat. Az élet kíméletlenül megkergette ezt az erős férfit. Már fiatal korában kiűzte őt az országból a lordok falkája, mert vonakodott cinkosukként közéjük állni. Utolsó pillanatig híven védelmezte a lordok szövetsége ellen Stuart Mária anyját, Guise Máriát. Még akkor is ellenállást fejtett ki, mikor a katolikus Stuartok ügye már végképp elveszett. De végül a túlerő kiszorítja őt hazájából. Franciaországban a száműzött csakhamar parancsnoka lesz a skót testőrségnek. Ez a magas udvari tisztség kicsiszolja magatartása formáit anélkül, hogy lénye hatalmas erejét gyöngítette volna. Bothwell azonban sokkal inkább harcos, hogysem e gondtalan állással beérte volna. Mikor meghallja, hogy Moray, halálos ellenfele, fellázadt a királynő ellen, azonnal átvitorlázik a tengeren, és harcba száll a Stuartleányért. Ahányszor ezután Stuart Máriának cselszövő alattvalói ellen segítőre van szüksége, Bothwell örömmel ajánlja fel hatalmas erős karját. Rizzio meggyilkolásának éjjelén vakmerőén kiugrik az

első emeleti ablakból, hogy segítséget hozzon. Elszántsága lehetővé teszi a királynő merész szökését. Katonai energiája rémülettel tölti el az összeesküvőket, úgyhogy hamarosan megadják magukat. Skóciában senki sem tett eddig jobb szolgálatokat Stuart Máriának, mint ez a körülbelül harmincéves, vakmerő katona.

Ez a Bothwell egyetlen fekete márványtömbből faragott alak. Hasonlatosan Colleonéhoz, olasz condottiere-testvér éhez, erélyes, kihívó tartással, a felfokozott férfiasságnak minden szilárdságával és erőszakosságával lép elénk. A Hepburnök, a hősi skót nemzetség ivadéka, de azt hihetnek, hogy a durva harcos és rabló vikingek és normannok féktelen vére csörgedez ereiben. Elsajátított kultúrája ellenére (kitűnően beszél franciául, szereti és gyűjti a könyveket) a született lázadó verekedő kedvével keresi a veszedelmet. Él benne „a törvényen kívüli” kalandorok vad öröme, ha vakmerő vállalkozásba kezdhet, a romantikus korzárok (kalózok) vére, ahogy ezt Byron szerette. Hatalmas, széles vállú, rendkívüli erejű férfiú volt. Kétkezi pallosával úgy bánt, mint valami könnyű karddal, és egymaga elkormányozta viharban a hajót. E nagy erő biztonsága nagyszerű erkölcsi, vagy inkább erkölcsön túli vakmerőséggel töltötte el lényét. Erőszakossága nem ijedt vissza semmitől, csak az erősnek az erkölcsét ismeri el: kímélet nélkül elvesz, megtart vagy megvédelmez mindent, amit a hatalmába ejthet. Ez a természetével járó verekedési kedve semmi közösséget nem mutat a többi báró alacsony kapzsiságával és számító cselszövéseivel. Bothwell gátlást nem ismerő természete megveti a nemeseket, akik óvatosan, falkába verődve indulnak rablókalandokra, és gyáván a sötétben bujkálnak. Bothwell nem köt szövetséget senkivel, nem áll be társnak semmi cselszövésbe. Egymagában, büszkén és kihívóan megy a maga útján, olykor törvénnyel és erkölccsel szembeszállva és kemény öklével arcba sújtva a vakmerőt, aki útjába mer állani. Meggondolás nélkül teszi azt, amit akar, világos nappal, akár megengedett, akár tilos dolgot. Bothwell ugyan lelkiismeret furdalás nélkül követi el erőszakosságait, és tagadja meg az erkölcsöt, de a többiek fölött megvan az a fölénye, hogy vakmerőén őszinte. A tétova és kétszínű lordok és bárók közt Bothwell úgy hat, mint valami ragadozó és mégis királyi állat, mint egy párduc, egy oroszlán a sok ólálkodó farkas és hiéna közt. Nem erkölcsös, nem emberien megnyerő alak, de velejéig férfi, harcos férfi.

A férfiak gyűlölik, rettegnek tőle. De éppen ez a meztelen, erőszakos ereje jelent mérhetetlen hatalmat az asszonyokkal szemben. Nem tudjuk, hogy ez a nőrabló szép volt-e? Nem maradt ránk megfelelő kép róla, és mégis önkéntelenül úgy képzeljük el, mint a Frariz Hals kezétől megfestett, kihívóan merész harcosok egyikét, mélyen szemébe húzott kalappal, mindenkivel szabadon, vakmerőén szembenézve. Némelyek azt mondják, hogy visszataszítóan csúnya volt. De hogy valaki az asszonyoknak tessék, nincs éppen szépségre szüksége. A férfiasság erős kisugárzása, mely az ilyen csupaerő-természetekből árad, a kihívóan vad, könyörtelen erőszakosság, a harc és győzelem dicsfénye érzéki csábításként hat a nőkre. A nők egyetlen férfit sem szeretnek szenvedélyesebben, mint azt, akitől egyúttal félnek, és akit csodálnak, akinek a lényéből kiáradó rettegésnek és veszélynek bizsergető érzése a gyönyört titokzatossá fokozza. Ha az ilyen erőszakos férfi nem puszta hím, nemcsak bikavadságú állat, hanem, mint Bothwell esetében, meztelen erőszakossága udvari és egyéni kultúrába van burkolva, emellett okosság és ügyesség is a sajátja, akkor ennek a hatalomnak egyetlen nő sem tud ellenállni. Ennek a kalandornak mindenütt, és úgy látszik anélkül, hogy különösebben keresné, megvannak a maga kalandjai. A francia udvarban hírhedt volt arról, mennyire bomlanak érte a dámák. Már Stuart Mária udvarhölgyei közül is hatalmába kerített egynéhányat. Dániában egy asszony föláldozta érte a férjét, a birtokát és vagyonát. De Bothwellt e diadalok ellenére sem mondhatjuk igazi csábítónak, Don Jüannak, szoknyavadásznak, mert valójában nem is vadászta komolyan a nőket. Az ő harcos természetének az effajta győzelmek túlságosan veszélytelenek és könnyűek. Bothwell az asszonyokat a vikingek rablómódján, alkalmi zsákmányként ragadja meg, csak úgy mellékesen, mint ahogy iszik és játszik, ahogy egy lovat megül, vagy harcol, mint az életet felfokozó erőpróbát, mint a legférfiasabb játékot. A nőt elveszi, de magát nem adja oda, és nem veszti el magát értük. Elveszi őket, mert az elvétel és az elragadás a hatalma felett érzett gyönyörének legtermészetesebb életformája.

Stuart Mária hűséges vazallusában eleinte nem veszi észre a férfit. Éppoly kevéssé veszi észre Bothwell a királynőben a fiatal, kívánatos asszonyt. Sőt a maga kíméletlen arcátlanságával egy

ízben úgy nyilatkozott, hogy „Stuart Mária és Erzsébet együtt sem tesznek ki egy tisztességes asszonyt”. Eszébe sem jutott, hogy szerelmi vággyal tekintsen rá, és a királynő éppoly kevéssé érzett vonzalmat iránta. A királynő eleinte meg akarta tiltani Bothwellnek a visszatérést, mert Franciaországban gyalázatos híreket terjesztett felőle. De mióta mint katonát kipróbálta, hálásan és híven veszi igénybe szolgálatait. A királynő egyik kegye a másikat követi. Kinevezi a határkerület főparancsnokává, majd Skócia főhadnagyává és háború vagy lázadás esetére a fegyveres erők főparancsnokává. Neki ajándékozza a hazaárulók elkobzott birtokait, és barátsága különös jeléül — viszonyuk erotikától mentes voltának legjobb bizonysága ez — ifjú feleséget választ neki a Huntlyk gazdag nemzetségéből.

Az ilyen uralkodásra termett férfinak a hatalomból részt adni azzal jár, hogy az mihamar az egész hatalmat magához ragadja.

Bothwell csakhamar minden ügyben az első tanácsadó, a birodalom igazi kormányzója. Az angol követ bosszúsan jelenti róla: „Bothwell tekintélye a királynő előtt nagyobb, mint bárki másé.” Ezúttal azonban Stuart Mária helyesen választott. A hatalomnak olyan sáfárját találta meg végre, aki büszkébb volt annál, semhogy Erzsébet ígéretei vagy vesztegetései megvásárolhatnák, vagy hogy apró kis hasznokért szövetségbe álljon a lordokkal. Azóta, hogy ez a vakmerő katona hű szolgája lett, a királynő először uralkodik igazán a saját országában. Csakhamar megérzik a lordok, hogy Bothwell katonai parancsuralma mennyire megnövelte a királynő tekintélyét. Kezdenek panaszkodni: „Bothwell annyira dölyfös, hogy Rizziót sohasem utálták annyira, mint őt.” Szeretnének tőle megszabadulni. Ámde Bothwell nem Rizzio, aki védekezés nélkül engedte, hogy felkoncolják, nem Darnley, aki ellenkezés nélkül tűrte, hogy félretolják. Bothwell ismeri a nemesek cselszövéseit. Ezért állandóan erős testőrséggel veszi magát körül, a határőrök pedig egyetlen intésére fegyvert ragadnának. Közömbös előtte, hogy az udvari cselszövők szeretik-e vagy gyűlölik? Elég, ha félnek tőle, és míg oldalán a kardja, a nyugtalan és rablásra kész banda fogcsikorgatva engedelmeskedik a királynőnek. Stuart Mária határozott kívánságára legelkeseredettebb ellenségének, Moraynak, ki kellett vele békülnie. Ezáltal a hatalom gyűrűje bezárult, a szerepek világosan ki vannak osztva. Stuart Mária, amióta Bothwell biztosította tekintélyét, beéri a puszta reprezentációval, Moray továbbra is a belső igazgatást vezeti, Maitland a diplomáciai szolgálatot látja el, Bothwell pedig „mindenben mindenható”. Hála Bothwell vasöklének, ismét rend és békesség uralkodik Skóciában. Ezt a csodát egyetlen igazi férfi vitte végbe.

Minél nagyobb hatalom összpontosult Bothwell kemény kezében, annál kevesebb marad a király számára, akit pedig ez a jog megilletne. Lassanként ez a kevés is puszta névvé, semmivé foszlik. Egy éve csak, és mégis mily messzi már az idő, mikor a szép fiatal királynő szenvedélyes választása Darnleyra esett, amikor királynak kiáltották ki, és az ifjú férj aranyos páncélba vágtatott a pártütők ellen! Nos, a gyermek megszületése után, kötelességét teljesítve, azt látja a boldogtalan, hogy mindinkább félreszorítják és semmibe sem veszik. Engedik, hogy beszéljen, de nem hallgatnak rá, engedik, hogy járjon-keljen, de senki sem kíséri el. Nem hívják meg az államtanácsba, sőt társas összejövetelekre sem. Mindig egyedül bolyong, és az egyedüllét hideg üressége árnyékként kíséri. Háta mögött a gúny és a gyűlölet éles szelét érzi. Mint idegen, mint ellenség ténfereg ellenségei közt a saját országában, a saját házában.

Az asszony lelki utálkozásából megérthető Darnley teljes elejtése, ez a hirtelen átmenet a forróból a hidegbe. De állampolitikai szempontból a királynő részéről balgaság volt, hogy megvetését ennyire nyíltan fejezte ki. Az okosság azt parancsolta volna, hogy ennek a becsvágyóan hiú fickónak hagyja meg a tekintélynek legalább valami halvány látszatát, és ne tegye ki annyira könyörtelenül a lordok arcátlan lebecsülésének. Mert a sértésnek mindenkor megvan az az ártalmas hatása, hogy még a leggyöngébb emberből is némi keménységet varázsol elő. Darnley, aki eddig csak puhának mutatkozott, most lassanként gonosz és veszélyes lesz. Elkeseredését nem tudja tovább fékezni. Ha fegyveres szolgáival — Rizzio meggyilkolása óta óvatos lett — napokra kilovagol, vadásztársai meghallhatják nyílt fenyegetéseit Moray és egyes lordok ellen. Önhatalmúlag diplomáciai leveleket ír külföldre, melyekben Stuart Máriát „hitében megbízhatatlannak” vádolja, és a katolikus hit igaz védelmezőjeként kínálja fel magát II. Fülöpnek.

VII. Henrik dédunokájaként jogot kér a hatalomból és beleszólást a tanácskozásokba. Bármennyire sekély és puha is ennek a fiúnak a lelke, a legmélyén mégis él benne a becsület parázsló érzése. Ezt a szerencsétlent inkább jellemtelennek mondhatjuk, mint becstelennek. Darnley legmegvetendőbb tetteit hamis becsvágyból, túlfokozott érvényesülési akaratból követte el. Végül szakadásig feszül a húr: a háttérbe szorított Darnley kétségbeesett lépésre szánja el magát. Szeptember végén hirtelen ellovagol Holyroodból Glasgow-ba, s nem hallgatja el azt a szándékát, hogy elhagyja Skóciát, és idegen országba távozik. Nem játszik tovább — jelentette ki. Megvonják tőle a hatalom minden gyakorlását, amely őt mint királyt megilleti? Jól van, de akkor eldobja a királyi címet is. Nem adnak neki méltó hatáskört sem a birodalomban, sem a házában? Jól van, akkor elhagyja Skótországot és a királyi kastélyt. Parancsára a kikötőben állandóan felvont vitorlákkal készen áll egy hajó az elutazásra.

Mit akar^ Darnley ezzel a meglepő fenyegetéssel? Talán valami figyelmeztetést kapott? Tán valami tervezett összeesküvésről értesítették, és most — minthogy képtelen volna az egész falka ellen védekezni — idejekorán menekülni akar valahová, ahol méreg vagy tőr nem érheti utol? Valami gyanú gyötri, vagy félelem űzi? Vagy pedig ez az egész bejelentés csak dacosságának volt diplomatikus kifejezése, hogy Stuart Máriát megijessze vele? Ezek a lehetőségek mind, sőt mind együttesen, elképzelhetők, hiszen egyetlen elhatározást sok érzés egymásbafonódása szokott létrehozni. Semmit sem állíthatunk vagy tagadhatunk határozottan. Utunk most már a szív árnyékába borult alvilágába vezet, ahol a történelem fáklyája csak homályosan pislog: ebben a labirintusban óvatosan, csak sejtelmekre támaszkodva, tapogatózva lehet előrejutni.

De nyilvánvaló, hogy Stuart Mária nagyon megijedt Darnley utazási szándékától. Jó hírére valósággal halálos csapást jelentene, ha Darnley közvetlenül gyermekük ünnepélyes megkereszteltetése előtt ily gonosz szándékkal elhagyná az országot! És mennyire veszélyes lenne ez éppen most, közvetlenül a Rizzio-botrány után! És ha ez a dühében fehér izzásig fölhevült ostoba fiú Medici Katalin vagy Erzsébet udvarában mindenfélét kifecsegne, ami a királynő tekintélyét sérthetné? Mekkora diadalt jelentene ez a két vetélytársnőnek, mennyire gúnyolódnék az egész világ rajta, hogy az egykor oly nagyon szeretett férj most hirtelen megszökik ágytól és asztaltól? Stuart Mária azonnal összehivatja az államtanácsot, és hogy Darnleyt megelőzze, Medici Katalinhoz intézett diplomáciai írásában minden hibát eleve a szökevényre hárít.

Ezt a riadót azonban túlságosan korán fújta meg. Mert Darnley nem is utazott el. Ez a gyönge fiú éppen, hogy elég erőt talál a férfiúi gesztus megmutatására, de sohasem magára a férfias tettre. Szeptember 29-én, ugyanazon a napon, amelyen a lordok kimagyarázkodó levelüket elküldték Párizsba, Darnley váratlanul megjelenik Edinburghben a palota előtt. De nem hajlandó belépni, míg bizonyos lordok ott tartózkodnak. Különös és alig magyarázható magatartás! Vajon Rizzio sorsától fél, és óvatosságból nem akar a kastélyba lépni, míg tudja, hogy halálos ellenségei ott vannak? Vagy pedig sértődöttségében elvárja, hogy Stuart Mária nyilvánosan megkérje, hogy térjen ismét haza? Vagy talán csak azért jött, hogy fenyegetése hatását kiélvezze? Titok, mint a többi dolog mind, ami Darnley alakját és sorsát körüllengi!

De Stuart Mária hamar összeszedi magát. Most már bizonyos gyakorlata van benne, hogy miként bánjon ezzel a gyönge fiúval, mikor az az urat vagy a lázadót akarja előtte játszani. A királynő tudja, hogy most hamar ki kell ragadni lelkéből az akaratot — éppen úgy, mint Rizzio meggyilkoltatásának éjszakáján —, mielőtt gyerekes dacból valami szerencsétlenséget okozhatna. Most hát hamar félre minden erkölcsi tekintettel és minden kényes habozással! Ismét megjátssza az engedékeny nőt. Hogy kezessé tegye, Stuart Mária a legvégső eszköztől sem riad vissza. Elküldi a lordokat, elébe megy a kapu előtt dacosan várakozó Darnleynak. Ünnepélyesen bevezeti nemcsak a palotába, hanem valószínűleg Kirké-szigetére is, a hálószobájába. És lám, a varázs megteszi hatását a minden érzéki szenvedélyével rabul esett fiúra, éppen úgy, mint akkor, a végzetes éjszakán. Másnap reggel Darnley ismét kezes bárány, Stuart Mária ismét pórázon vezetheti.

Az elcsábított fiú azonban most is könyörtelenül megfizeti a keserves árat, ugyanúgy, mint akkor, Rizzio éjszakáján. Darnley, aki ismét úrnak és parancsolónak érzi magát, a fogadóteremben hirtelen maga előtt látja a francia követet és a lordokat. Stuart Mária idejében tanúkat rendelt a kitervelt jelenethez, éppen úgy, mint annak idején Erzsébet a Moray-komédiához. A királynő

fennszóval és nyomatékosan kérdi: „az Isten szerelmére, miért akarja Skóciát elhagyni?” Adott-e ő, a királynő, erre valami okot? Darnleynak, aki még teljesen a szerelmes és a szerető szerepében tetszeleg maga előtt, kegyetlen meglepetés, hogy a lordok és a követ előtt vádlottként jelenik meg. A hosszú, sápadt, pelyhedző állú, gyerekképű fiú sötét daccal áll előttük. Ha igazi keményfából faragott férfi lenne, most itt lenne az alkalmas pillanat, hogy keményen lépjen föl, úrként előadja a panaszait, és ahelyett, hogy vádlottként állna ott, bírónak és királynak mutassa magát ez asszony és alattvalói fölött. De a „viaszszívű” báb nem mer ellenállni. Mint a hibáján rajtakapott iskolásfiú, aki attól tart, hogy minden pillanatban könnyek tolulhatnak a szemébe, Darnley tehetetlen dühében csak megáll a nagy teremben, csak áll s összeharapja ajkait, és hallgat és hallgat. Nem felel. Nem vádol, de nem is menti magát. Lassanként szólni kezdenek hozzá a lordok, akiket kínosan érint Darnleynak ez a hallgatása. Szemére vetik, hogy „miként tudja elhagyni ezt a szép királynőt és ezt a nemes birodalmat”. De hiába! Darnley nem méltatja őket feleletre. Ez a dacot és titkos fenyegetést rejtegető hallgatás az egybegyűltekre mindinkább ránehezedik. Mindenki érzi, hogy a boldogtalan csak nagy nehezen tartja magát vissza, hogy ki ne törjön. Roppant vereséget jelentene Stuart Máriára, ha Darnley elég erőt mutatna ahhoz, hogy kitartson vádoló, súlyos hallgatása mellett. De Darnleyt elfogja a gyöngesége. Mikor a követ és a lordok újra meg újra szemrehányásokkal illetik, végül kiszedik belőle halkan és bosszús hangon kimondott vallomását. Nem — úgymond —, a felesége nem adott neki okot az elutazásra. Stuart Mária nem akart egyebet ennél a nyilatkozatnál, amellyel Darnley saját magát okolja helytelen eljárásáért. Most már biztosítva van a királynő jó híre a francia követ előtt. Most már ismét nyugodtan mosolyog, és befejező kézmozdulattal állapítja meg, hogy Darnley e nyilatkozata őt teljesen kielégíti.

De Darnley nincs megelégedve. A szégyen fojtogatja, hogy ismét behódolt ennek a Delilának, hogy engedte kicsalni magát néma hallgatása erős várából. Roppant kínt szenvedhetett az ismét elkábított és bolonddá tett fiú, amint a királynő fenséges mozdulattal mintegy „megbocsát” neki, holott ő maga több joggal léphetett volna fel a királynő vádlójaként. Túl későn mutat ismét valamivel szilárdabb magatartást. Hirtelen megszakítja a tárgyalást. Anélkül, hogy udvariasan köszöntené a lordokat, anélkül, hogy megölelné feleségét, keményen, mint a hírnök, aki hadüzenetet adott át, elhagyja a termet. Egyedüli búcsúszavai: „Madame, nem fog egyhamar viszontlátni.” De a lordok és Stuart Mária csak megkönnyebbülten mosolyognak egymásra, mikor a „büszke bolond”, aki hencegve és arcátlanul jött, most meggörnyedt háttal sompolyog tova. Fenyegetése többé senkit sem ijeszt meg. Csak maradjon távol, mennél messzibb, annál jobb neki és jobb mindnyájuknak is.

És mégis! A hasznavehetetlenre még egyszer szükség van. Akiről senki sem akart tudni a házban, egyszer mégis sürgősen hazahívják. Hosszú halogatás után december i6-án Stirling kastélyában ünnepi keresztelőre készülnek. Nagyszerű előkészületeket tesznek. A keresztanya, Erzsébet, maga ugyan nem jelent meg — egész életén át minden alkalmat elkerült, hogy Stuart Máriával találkozzék —, ezúttal azonban kivételesen legyőzte hírhedt takarékosságát, és nagy értékű ajándékot küldött Bedford grófja által, egy súlyos, mesteri kézzel kalapált színarany kérész telő tála t, amelynek szélei drágakövekkel voltak kirakva. Megjelentek Franciaország, Spanyolország, Savoya követei, fölvonult az egész nemesség. Senki sem hiányozhat ennél az ünnepélynél, aki nevénél és tekintélyénél fogva valamit is jelent. Ennél a szertartásnál nem történhet meg, hogy Darnley egyébként jelentéktelen személye, de mégis a gyermek atyja és névlég az ország királya, hiányozzék. De Darnley, aki tudja, hogy most utoljára van rá szükség, nem engedi magát oly könnyen kelepcébe csalni. Már elég része volt a nyilvános megszégyenítésben. Tudja, hogy az angol követnek megbízása van rá, hogy a felség címet megtagadja tőle. A francia követ, akit Darnley a szobájában fel akar keresni, megdöbbentő kihívóan üzeni neki, hogy ha Darnley az egyik ajtón belépne a szobájába, ő a másikon távozik. Most végre fölágaskodik a megtiport Darnley büszkesége — de ereje ezúttal is csak gyerekesen duzzogó és gonoszkodó mozdulatig ér. De ez a mozdulat ezúttal hatásos. Darnley ottmarad a stirlingi kastélyban, de nem mutatkozik. Távollétével mutatja ki dacát. Tüntetőén nem hagyja el lakosztályát, nem jelenik meg fia keresztelési szertartásán, sem a bálon, sem az ünnepélyeken, sem az álarcos játékokon. Helyette a gyűlölt kegyenc, Bothwell fogadja a vendégeket pompázó új öltözékben, miközben bosszús

morajlás fut végig a vendégek sorain. Stuart Mária önmagát múlja fölül kedvességben és vidámságban, hogy senki se gondoljon az árnyékkirályra, az atyára és férjre, aki egy emelettel feljebb elreteszelt szobájában ül, s akinek sikerült alaposan elrontania felesége és barátai ünnepi kedvét. Még egyszer megmutatta, hogy itt van, hogy még él. Éppen azáltal hozta Darnley utoljára emlékezetbe létezését, hogy nem jelent meg az ünnepélyen.

De már vágják a virgácsot, hogy megbüntessék ezt a fiúsán dacos viselkedést. Néhány nappal ezután, karácsony estéjén éles suhogással csap le a virgács. Bekövetkezett a váratlan fordulat: a máskor engesztelhetetlen Stuart Mária Moray és Bothwell tanácsára elhatározza, hogy megkegyelmez Rizzio száműzött gyilkosainak, így az összeesküvők, Darnley halálos ellenségei, akiket ő annak idején hazugsággal rászedett és megcsalt, ismét visszajöhetnek az országba. Darnley minden együgyűsége mellett rögtön belátja, hogy ez halálos veszedelmet jelent ránézve. Ha együtt van a falka: Moray, Maitland, Bothwell, Morton, akkor haj tó vadászat kezdődik ellene, akkor végképpen körülkerítik. Ha felesége ily hirtelen megkegyelmez az ő legelkeseredettebb ellenségeinek, annak értelmének kell lennie, értelmének és árának, melyet Darnley nem hajlandó megfizetni.

Darnley felismerte a veszélyt. Tudja, hogy most életére törnek. Mint a vad, melynek már nyomában vannak a vérebek, Darnley a várból atyjához menekül Glasgow-ba. Még nem múlt el a végzetes esztendő azóta, hogy elföldelték Rizziót, és már ismét testvériesen együtt vannak a gyilkosok. A balvégzet mind közelebb és közelebb kúszik hozzá. A holtak nem szívesen alusznak egyedül sírjukban. Folyton-folyvást magukhoz parancsolják azokat, akik őket a mélységbe taszították. Szüntelenül maguk előtt küldik hírvivőkként a félelmet és rettegést.

Néhány hét óta mintha valami sötét, nehéz felhő, valami nyomasztó és borzongató sejtelem nehezednék Holyrood kastélyára. A királyi keresztelő estéjén, amikor sok száz gyertya árasztotta fényét a vendégekre, amikor a királynő az idegeneknek meg akarta mutatni az udvar pompáját, a barátoknak pedig meghitt barátságát — Stuart Mária még egyszer összeszedte minden erejét, és szokása szerint rövid időre uralkodott az akaratán. A királynő szemei ragyogtak a színlelt boldogságtól, vendégeit elbájolta szikrázó kedvével és megnyerő kedvességével. De alighogy eloltják a gyertyákat, kialszik megjátszott jókedve is. Csönd, borzongató csönd áll be Holyroodban, csönd, különös csönd üli meg a lelkét. A királynőt valami titokzatos bánat, valami átláthatatlan elfogódás szállja meg. Hirtelen, mint valami sötét árnyék telepszik arcára a lényétől idegen, bús komorság. Mintha valami titkos bánkódás teljesen feldúlta volna lelke legmélyét. Többé nem táncol, nem kívánja a zenét, az egészsége is teljesen megrendült azóta, amióta Jedburghben félholtan emelték le paripájáról. Oldalfájásról panaszkodik, napokon át ágyban marad, minden vigasságot kerül, és csak kevés ideig bírja ki Holyroodban. Heteket tölt el félreeső kastélyokban. De sohasem marad sokáig, valami rettentő nyugtalanság űzi tovább-tovább. Mintha valami pusztító elem dolgoznék benne, mintha remegő feszültséggel és kíváncsisággal figyelne a belsejében dúló fájdalomra. Mintha valami új, valami más kezdődött volna el benne, mintha valami ellenséges és gonosz erő uralkodott volna el máskor oly derült lelkén. A francia követ egy alkalommal azon kapja a királynőt, amint ágyára borulva keservesen zokog. Az öreg, tapasztalt férfi nem engedi magát félrevezettetni, midőn Stuart Mária szégyenkezve hirtelen bal oldali fájdalmakról panaszkodik, amelyek a sírásig megkínozzák. Du Croc, a követ rögtön átlátja, hogy ezek a lélek gyötrődései, nem pedig a test fájdalmai, nem a királynő gondjai, hanem egy szerencsétlen asszony szenvedései. „A királynő nem érzi jól magát”, jelenti a követ Párizsba, „de én azt hiszem, hogy betegségének igazi oka valami mély fájdalomban rejlik, amelyet nem lehet elfelejteni. Szüntelenül ezt hajtogatja: «Meg akarok halni».” Moray, Maitland és a lordok is észreveszik a királynő kedélyének elkomorodását. De az urak, akik járatosabbak a harc mesterségében, mint a lélekismeretben, csak a durva, a külső, a kézzelfogható okot látják, a házassági kiábrándulást. „A királynőre nézve elviselhetetlen — írja Maitland —, hogy Darnley a férje, és hogy nem lát utat, amelyen tőle megszabaduljon.” Azonban Du Croc, az öreg, tapasztalt férfi jobban látott, amikor „mélyebb fájdalomról” beszélt, „amelyet nem lehet elfelejteni”. Egy másik, belső és láthatatlan sebtől vérzik ennek a szerencsétlen asszonynak a lelke. Az az ő fájdalma, amit el nem lehet felejteni, hogy megfeledkezett magáról, hogy megfeledkezett becsületéről, törvényéről és erkölcsről, hogy a sötétből hirtelen, mint valami

ragadozó állat, egy szenvedély rohanta meg, mely szétmarcangolja teste legbelsejét. Nem tudja elfelejteni azt a mérhetetlen, lecsillapíthatatlan, kielégíthetetlen szenvedélyt, mely bűnként fogant benne, és amelyet fel nem oldhat más egyéb, mint az újra meg újra elkövetett bűn. És most önmagától megrettenve, maga előtt szégyenkezve gyötri magát, hogy elrejtse ezt a szörnyű titkot, holott érzi és tudja, hogy ezt el nem rejtheti és el nem csitíthatja. Erősebb akarat kerítette hatalmába, mint az ő tudatos akarata. Nem ura többé önmagának, amióta ez a nagyhatalmú, ez az esztelen szenvedély lenyűgözte.

EGY SZENVEDÉLY TRAGÉDIÁJA

1566—1567

Stuart Mária szenvedélye Bothwell iránt a történelem legemlékezetesebb esetei közé tartozik. Vadságát és hevességét aligha múlják fölül a történelem megörökítette antik szenvedélyek. Mint hirtelen lángnyelv tör elő ez a szenvedély, melynek őrjöngő tüze a szédület bíbormagasságaiba, a bűn vaksötétségeibe taszítja a nőt. De ha a lélek sodra ennyire kiárad a medréből, akkor együgyűség lenne ezt az ész törvényei szerint megítélni, mert az ősi ösztönök természetéhez tartozik, hogy észellenesen jelentkeznek. A szenvedélyeket, akárcsak a betegségeket, nem lehet sem vádolni, sem védeni. Csak leírhatjuk őket mindig megújuló csodálkozással és csöndes borzongással eltelve az őserők hatalmától, melyek mint valami égiháború törnek ki néha a természetben, olykor pedig az emberben. Ezen a legmagasabb fokon a szenvedélyek nem engedelmeskednek többé az ember akaratának, megnyilatkozásukban és következményeikben nem tartoznak a tudatos élet körébe, hanem mintegy elhaladnak fölötte, és túlmennek az ember felelősségének határain. Ha valaki a szenvedélytől ennyire rabul ejtett embert az erkölcs törvényei alapján ítélné meg, ez annyira esztelen volna, mintha valaki felelősségre vonná a zivatart, vagy törvényszék elé állítaná a tűzhányót. Stuart Mária érzéki-lelki rabságának időszakában alig lehet őt felelőssé tenni cselekvése módjáért, mert értelmetlen magaviselete az idő tájt teljesen kívül esik szokott rendes és inkább mérsékelt életfelfogásától. Mámoros érzékei akarata nélkül, sőt annak ellenére cselekszenek. Mint valami holdkóros, akit a mágneses erő vonz, csukott szemmel, süket füllel járja a maga útját, a végzet, a bűn útját. Tanács nem férhet a közelébe, figyelmeztetés nem ébresztheti fel. Csak akkor ébred fel ismét, amikor vérének belső lángja már fölemésztette önmagát, de lénye akkorra kiég és elpusztul. Aki az ilyen tűzön áthaladt, annak az élete elégett.

Ekkora szenvedély azonban ugyanabban az emberben kétszer nem támadhat. Miként egy robbanás a robbantószer egész erejét elhasználja, úgy emészti föl az érzés teljes belső készletét egyszer s mindenkorra a szenvedély ilyen kitörése. Stuart Máriánál a révület fehér izzása alig tart tovább fél évnél. De e rövid idő alatt lelke feszültségében annyira áttüzesedik, hogy később csak árnyékává válik ennek a féktelenül lobogó lángnak. Ahogy némely költő (Rimbaud), némely muzsikus (Mascagni) egyetlen zseniális műben teljesen kimeríti magát, és aztán erőtlenül és elhasználtan omlik magába — úgy vannak asszonyok is, akik a szenvedély egyetlen rohamában egész szerelmi képességüket eltékozolják, ahelyett hogy mértéket tartó, polgári természetek módjára takarékosan évekre osztanák fel. Az ilyen asszonyok életük egész szerelmét kivonatba sűrítve élvezik: az öntékozlás e zsenijei egyetlen lendülettel vetik bele magukat a szenvedély legalsóbb mélységébe, ahonnét nincs többé menekvés és visszatérés. Stuart Mária örökké tökéletes példája marad az ilyen szerelemnek, amelyet méltán nevezhetünk hősinek, mert nem riad vissza a veszélytől és a haláltól. Egyetlen szenvedélyes szerelmi élmény volt, ezt azonban az érzés végső erejéig, a megsemmisülésig fokozta.

Első pillantásra különösnek tetszik, hogy Stuart Mária Darnley iránti vonzalmát oly gyorsan követte Bothwell iránti viharos szenvedélye. Pedig éppen ez a fejlődés az egyetlen ésszerű és természetes. Mert a szerelmet is, mint minden más nagy művészetet, meg kell tanulni, ki kell próbálni. Mint a művészetben, a szerelemben sem adja meg az első kísérlet a tökéletes megoldást. Shakespeare, a lélek legnagyobb ismerője, nagyszerűen alkalmazta a lélekismeretnek ezt az örök érvényességű törvényét, mely szerint minden legmagasabb fokú szenvedély egy előbbit és alacsonyabb fokút tételez fel. A költő halhatatlan szerelmi tragédiájában talán éppen az a legzseniálisabb beállítás, hogy a cselekmény nem Rómeó Júlia iránti szerelmének villámgyors fölgyúlásával kezdődik — amint ezt egy gyöngébb művész és lélekismerő tette volna —, hanem, látszólag paradox módon, Rómeó szerelmével egy valamilyen Rozalinda iránt. Tudatosan helyezi a költő a szív egy eltévelyedését annak forró beteljesülése elé, a szerelemnek egy kezdeti állapotát, az inaskodás félig öntudatlan fejletlenségét a mesteri tökéletesség elé. Shakespeare gyönyörű példán mutatja be, hogy nincs megismerés megelőző sejtés nélkül, nincs igazi kéj megelőző gyönyör

nélkül, és hogy az érzés lángja a végtelenségbe fölcsaphasson, előbb föl kellett azt szítani, meg kellett gyújtani. Rómeó erős és szenvedélyes lelke vágyik a szenve4ély felé, és mert állandó feszültségben él, szerelmi vágya balgán és vakon kap az első alkalom után, a véletlenül útjába kerülő Rozalinda felé, hogy miután megtanult látni, gyorsan fölcserélje a félszerelmet az egészre, Rozalindát Júliára. Ugyanúgy Stuart Mária egyelőre még vak érzéssel ment Darnley elébe, csak mert fiatal és csinos volt, és a kellő órában akadt útjába. De ennek a fiúnak bágyadt lélegzete gyönge volt, hogy belső tüzet táplálhatta volna. Darnley nem tudta ezt a tüzet az eksztázis egéig föllobbantani, nem tudta kiégetni. A tűz így csak sötéten parázslóit, izgatva érzékeit és kiábrándítva lelkét. A befelé való égésnek, az elfojtott lángolásnak kínos állapota volt ez. De amint megérkezett az igazi, akinek meg volt adva, hogy a királynőt kínjaitól megváltsa, aki a magába fojtott parázsnak levegőt és táplálékot vitt, az elnyomott láng egyetlen lobbanással hirtelen felszökött az ég minden magasságába és le a pokol minden mélységébe. Amint Rómeónak Rozalinda iránti szerelme nyomtalanul feloldódik Júlia iránti igaz szenvedélyében, úgy Stuart Mária is rögtön elfelejti Darnley iránti érzéki vonzalmát Bothwell iránti őrjöngő szenvedélyében. Mert minden végső szenvedélynek mindenkor az a formája és értelme, hogy az előzők csak táplálják és fokozzák. Az ember korábbi szenvedélyei mindig csak az igazi szerelem által nyernek beteljesedést.

Stuart Máriának Bothwell iránti szenvedélyét kétféle okmány beszéli el. Egyrészt, a korabeli évkönyvek, krónikák és okiratok, másrészt, leveleknek és verseknek egy sorozata, amelyet a királynőnek tulajdonítanak. Ez a két forma, az eseményeknek külső vetítése és a lelki indulat belső tanúsága, hajszálpontossággal illenek egymásba. Azok, akik Stuart Máriát az erkölcs nevében védelmezni kívánják egy olyan szenvedély vádjától, amely ellen a királynő maga sem tudta magát megóvni, kétségbe vonják az említett levelek és költemények valódiságát, egyszerűen hamisítványoknak és történelmi szempontból megbízhatatlanoknak jelentik ki őket. Ezt az álláspontot perrendszerű értelemben kétségkívül némiképp alá lehet támasztani. Stuart Mária levelei és szonettjei csak fordításban és talán megcsonkított szövegben maradtak ránk. Az eredeti írások sohasem fognak napvilágra kerülni. Stuart Mária keze írását, a végső, letagadhatatlan bizonyítékot megsemmisítették. Azt is tudjuk, hogy ezt ki követte el. Stuart Mária f iá, I. Jakab, mihelyt trónra lépett, tűzbe dobta ezeket az iratokat, melyek anyja asszonyi becsületére polgári értelemben terhelők lehettek. Azóta elkeseredett harc folyik az un. „kazetta-levelek” valódisága vagy hamisított volta körül. A megítélést pártoskodás irányítja, amely vallási és nemzeti vonatkozásokban szövődik. A pártatlan megítélő szükségképpen mérlegre teszi az egymással szembenálló bizonyítékokat. A döntés mindenesetre személyi színezetű lesz, mert a megdönthetetlen tudományos vagy perrendszerű bizonyíték, az iratok eredetijeinek a felmutatása most már lehetetlen. Csak logikai és lélektani érveket lehet felhozni valódiságuk mellett vagy ellene.

De aki Stuart Máriát a maga igaz valóságában akarja meglátni, és lénye belsejét akarja feltárni, annak magában el kell döntenie, hogy igaznak tartja-e ezeket a költeményeket, ezeket a leveleket, vagy sem. Nem osonhat el a kérdés mellett habozva: „talán igen, talán nem”, mert éppen ez jelenti a döntő pontot Stuart Mária belső fejlődésében. Teljes felelősséggel kell tehát latolgatnia azt, ami a valódiság kérdését eldönti. Ha pedig végül a valódiság mellett döntött, és ezeket a költeményeket érvényes Bizonyítékok gyanánt használja föl, akkor ezt a meggyőződését nyíltan és világosan kell megokolnia.

Kazetta-leveleknek azokat a leveleket és szonetteket nevezik, melyeket Bothwellnél menekülése után egy lezárt ezüst kazettában találtak. Kétségtelen, hogy a kazettát, melyet Stuart Mária II. Ferenctől, első férjétől kapott, Bothwellnek ajándékozta, mint sok más egyebet. Az is bizonyos, hogy Bothwell ebben a kazettában őrizte legtitkosabb okmányait, köztük természetesen Stuart Mária leveleit is. Az sem kétséges, hogy Stuart Máriának a szerelmeséhez intézett iratai nem voltak óvatosak, sőt inkább kompromittálók lehettek. Mert Stuart Mária egész életében vakmerő, meggondolatlan asszony volt, aki sohasem értett hozzá, hogy érzelmeit akár szóban, akár írásban visszafojtsa. Másrészt, ellenségeinek féktelen öröme, melyet a levelek megtalálásakor mutattak, azt bizonyítja, hogy azok Stuart Máriára nézve terhelőt és megszégyenítőt tartalmaztak. De akiknek feltevése szerint ezek a levelek és költemények hamisak, azok sem tagadják létezésüket, csak azt állítják, hogy a lordok az alatt a rövid néhány nap alatt, míg az okmányokat együttesen átvizsgálták,

és a parlament elé terjesztették, az eredetieket rosszindulatú hamisítványokkal cserélték fel. Szerintük tehát a közzétett levelek nem voltak azonosak a lezárt kazettában találtakkal.

Itt felmerül a kérdés: a kortársak közül ki volt az, aki ezt a vádat emelte? A terhelő felelet így hangzik: valójában senki. Miután a kazetta Morton kezébe került, a lordok még aznap együttesen fölnyitották, és megesküdtek tartalmának valódiságára. A parlament tagjai még egyszer átvizsgálták az iratokat — köztük voltak Stuart Mária legközelebbi barátai is — és semmi kétséget nem nyilvánítottak a valódiság tekintetében. Majd harmadszor és negyedszer is fölmutatták Yorkban és Hampton-Courtban, és összehasonlították Stuart Mária egyéb kézírásaival, és a leletet valódinak találták. De nyomatékosan esik a latba, hogy Erzsébet királynő a szövegeket nyomtatásban valamennyi udvarnak megküldte^ Bármennyire kétes is Erzsébet jelleme, képtelenség, hogy Anglia királynője fedezzen egy nyílt és arcátlan hamisítást, amelyet a résztvevők közül valaki mégis leleplezhetne. Erzsébet sokkal óvatosabb politikus volt, semhogy ilyen kis csaláson rajtakapatta volna magát. Stuart Mária, a főszereplő, az állítólag ártatlanul megrágalmazott, aki köteles lett volna becsületéért a hamisítás ellenében az egész világot segítségül hívni — csodálatos módon nagyon lagymatagon és egyáltalán nem meggyőzően tiltakozott. Először is titkos tárgyalások révén meg akarja akadályozni, hogy a leveleket Yorkban előterjesszék. Miért? — kérdezzük, hisz a bizonyítható hamisítás Stuart Mária helyzetét csak erősítette volna! Az, hogy megbízottainak azt az utasítást adja, hogy bármit hoznak is fel ellene, mindent mint hazugságot utasítsanak vissza, nem sokat jelent Stuart Máriánál, aki politikai dolgokban kevéssé tartotta magát az igazsághoz, és egyszerűen megkövetelte, hogy az ő „fejedelmi szava” súlyosabb érvényű legyen minden más bizonyítéknál. Sőt mikor Buchanan gúnyiratában a levelek nyomtatásban megjelentek, a szélrózsa minden irányában elhangzottak a vádak, és mohón olvassák valamennyi udvarban a leleplezéseket, Stuart Mária egyáltalán nem tiltakozik, egyetlen szóval sem méltatlankodik okmányhamisítás miatt, hanem csak úgy általánosságban „utálatos istentagadónak” nevezi Buchanant. A királynő a pápához, a francia királyhoz, a rokonaihoz írt leveleiben egyetlen szóval sem érinti, hogy leveleit és költeményeit meghamisították volna. Másrészt a francia udvar, mely az első perctől kezdve folytatólagosan megkapta az eredetiek másolatát, feltűnő módon nem állott Stuart Mária mellé ebben a súlyos ügyben. A kortársak közül tehát senki egy pillanatig sem kételkedett az okmányok valódiságában. Stuart Mária egyetlen kortársa, barátja sem állította nyilvánosan, hogy hamisított okmányokat tettek közzé. Száz vagy kétszáz évvel későbben, mikor a királynő fia az eredetieket már régen megsemmisítette, előtérbe merészkedett a hamisítás föltevése. Azok állították ezt, akik a merész és féktelen királyi asszonyt egy aljas összeesküvés ártatlan és mocsoktalan áldozatának akarták feltüntetni.

A kortársak magatartása, a történelmi érvek föltétlenül a valódiság mellett szólnak, éppúgy a nyelvészeti, a lélektani meggondolások is. Hogy először a költeményeket vegyük szemügyre: ki lett volna akkor Skóciában arra képes, hogy oly rövid idő alatt idegen, francia nyelven egy szonettsorozatot költsön, amely Stuart Mária magánéletének legintimebb ismeretét tételezi föl? A világtörténelem ugyan az okmány- és levélhamisítás számtalan esetét ismeri, az irodalomban is gyakran merült fel nagy titokzatosan sok mindenféle apokrif költemény, de olyankor mindig évszázadok óta letűnt korszakok nyelvészeti újjáalkotásáról volt szó (mint MacPherson: Ossian költeményeinél, vagy a Königinhofi kéziratnál). De arra még nem volt példa, hogy élő embernek egy egész költeménysorozatot hamisan tulajdonítsanak. És mennyire lehetetlen az a gondolat, hogy skót birtokosnemesek, akiktől a költészet oly távol esett, mint ég a földtől, királynőjük kipellengérezése végett hevenyében tizenegy szonettet írjanak francia nyelven! Ki volt tehát az a névtelen varázsló — a királynő védelmezői közül senki sem felelt erre a kérdésre —, aki idegen nyelven, tökéletes és a költészet törvényei szempontjából kifogástalan költeményeket csempészett ide a királynő neve alatt, melyek szóról szóra, érzésről érzésre egyeznek Stuart Mária lelkének legtitkosabb rezzenéseivel? Még egy Ronsard, egy Du Bellay sem alkották volna ezt meg oly gyorsan, lelkiségükben oly igazán, hát még a Mortonok, az Argyllok, a Hamiltonok és a Gordonok, akik értették ugyan a kardforgatást, de franciául alig tudtak annyit, hogy egy asztal melletti beszélgetést folytathattak volna.

Ha pedig a költemények valódisága hiteles (és ezt ma már aligha vonja valaki komolyan kétségbe), akkor kénytelenek vagyunk a levelek valódiságát is elismerni. Megengedjük, hogy az írások latin és skót nyelvű fordításaiba egyes részletek megváltoztatva kerültek bele — mert csak két levél maradt fönn az eredeti nyelven. Az is meglehet, hogy egy-két betoldás is akad a szövegben. De általában éppen ezek az érvek támasztják alá a levelek valódiságát, és csak utolsónak a lélektani meggondolás. Ha a „gonosztevők társasága” gyűlöletből terhelő leveleket akart volna hamisítani, akkor nyilvánvalóan oly egyértelmű beismeréseket tákol össze, melyek Stuart Máriát megvetendő jellemnek, szerelemre éhes, alattomos, gonosz asszonynak tüntetik föl. De képtelenség, hogy valaki ártani akaró szándékkal találta volna ki a ránk maradt leveleket és költeményekét, melyek Stuart Máriát inkább mentik, mint vádolják, mert emberileg megrázóan fejezik ki azt a borzalmat, melyet Stuart Mária érzett annak következteben, hogy tudott a készülő gaztettről, sőt elősegítette azt. Ezek a levelek nem a szenvedély kéjét, hanem a legszörnyűbb szenvedést mutatják, úgy tör ki belőlük a fájdalom, mint az elevenen elégőnek fojtott sikoltásai. Stuart Mária azokban a napokban túlcsigázott lelkiállapotban cselekedett. E levelek oly ügyetlenül, oly zavart gondolatmenettel, oly látható sietséggel és zavarodottsággal vannak papírra vetve, hogy érezzük írója kezének remegését. Mindez teljesen megfelel Stuart Mária akkori zaklatott lelkiállapotának és izgatott cselekvésének. Csak egy lángelméjű lélekismerő tudta volna a nyilvánvaló tényeket lélektanilag ily tökéletesen aláfesteni. Moray, Maitland és Buchanan, akiket Stuart Mária becsületének hivatásos védelmezői találomra és váltakozva megvádolnak a hamisítással, nem voltak nagy művészek, mint Shakespeare, Balzac, Dosztojevszkij, hanem kicsinyes lelkek, akik képesek lehettek apró csalásokra, de arra nem, hogy oly megrázó lelki igazságokon alapuló épületet emeljenek, mint amilyet Stuart Mária magának e levelekkel örök időkre felépített. Azt a lángészt, aki ilyen leveleket költeni tudna, még ezután kellene felfedezni. Az elfogulatlan kutató tehát jó lelkiismerettel egyedül Stuart Máriát tartja e levelek és költemények írójának, akit mindenkor lelke szenvedése és a legbensőbb feszültség avatott költővé. Ezek az írások a királynő legkeservesebb óráinak legmegbízhatóbb tanúi.

E boldogtalan szenvedély kezdetéről csak a költeményben kifejezett önleleplezés tanúskodik. Csak ezekből az izzó sorokból tudjuk meg, hogy ez a szerelem nem lassan képződött, mint valami kristály, hanem egyetlen lendülettel rohanta meg a mit sem sejtő asszonyt, és ragadta magával örökre. A közvetlen alkalmat egy durva testi cselekedet szolgáltatta: Bothwell rajtaütése, félig vagy egészen elkövetett erőszakossága. Mint a villám, úgy világítják meg a szonett versei a sötétséget:

Szívem érte is mennyi könnyet ontott,Ki előbb lett úr a testem felett,Mintsem hogy birtokolta szívemet.

Egyszerre előttünk az egész helyzet. Stuart Mária hetek óta egyre többet és többet van együtt Bothwell-lel. Mint birodalmának első tanácsosa, mint a haderő parancsnoka, kastélyról kastélyra kíséri utazásain és kirándulásain a királynőt. Stuart Mária, aki éppen maga választott ennek a férfinak szép, nemesi asszonyt feleségül és esküvőjén is jelen volt, egy pillanatra sem látott ebben a fiatal férjben kegyeire vágyakozó férfit. A királynő e házasság által kétszeresen biztosítottnak és érinthetetlennek tudta magát hű alattvalójával szemben. Gyanútlanul utazhatott vele, aggodalom nélkül lehetett a társaságában. De Stuart Mária végzete, hogy vigyázatlan bizalmából fakadó biztonsági érzete, jellemének e legértékesebb tulajdonsága válik rá nézve veszedelemmé. Lehet — az ember szinte látja a jelenetet —, hogy a királynő olykor enyhe bizalmaskodásokat, asszonyosan kacér vigyázatlanságokat követett el, mint annak idején Ghastelard, majd Rizzio társaságában, amelyek végzetesek lettek ránézve. Talán sokáig marad vele egyedül a termeiben, bizalmasabban elcseveg, mint azt az óvatosság megengedné, tréfál, játszik, dévajkodik vele. De ez a Bothwell nem Ghastelard, nem valami romantikus lantpengető és trubadúr, nem Rizzio, nem egy hízelkedő semmiből lett. Bothwell forró érzékiségű, kemény izmú ösztönember, aki semmiféle merészségtől sem riad vissza. Az ilyen férfit nem lehet könnyelműen kihívni és izgatni. Durván ragadja meg az asszonyt, aki már régóta tétovázó és izgatott lelkiállapotban van, akinek érzékeit első balga

vonzalma fölizgatta, de le nem csillapította. „Il se fait de son corps possesseur”, Bothwell rátör a királynőre, vagy erőszakot követ el rajta. (Ki tudna az ilyen pillanatokban különbséget tenni, mikor az akarás és a védekezés mámorosán egybefolyik?) Nem kétséges: valószínű, hogy ez a megrohanás Bothwell részéről sem volt előre kitervelve, nem régóta visszatartott gyöngédségnek beteljesülése volt ez, hanem kéjvágy indította hirtelen tett, melyből hiányzott minden lelki tartalom. Tisztára testi, tisztára fizikai erőszakosság volt.

De a hatása Stuart Máriára olyan, mint a lecsapó villám. Nyugodt életébe, mint valami vihar, teljesen új erő tör be. Bothwell a királynő testével együtt érzését is erőszakosan leigázta. Stuart Mária eddigi két férjében, II. Ferencben, a 15 éves gyermekférjben és a pelyhes állú Darnleyban férfiatlan jellemekkel, puha és gyönge fiúkkal találkozott. Szinte természetes volt Stuart Máriának, hogy mindig ő legyen az ajándékozó, a nagylelkűen boldogságot osztó, az úrnő és uralkodónő még ezen a legtitkosabb területen is. Sohasem ő volt az, aki kapott, akit elvettek, akit leigáztak. De ebben az erőszakos merénylőben hirtelen igazi férfira talált. Érzékei kábultan támolyognak a meglepetéstől. Végre megtalálta azt a férfit, aki szétzúzta minden asszonyi erejét, szemérmét, büszkeségét, aki az előtte eddig ismeretlen, gyönyörrel teljes vulkáni világot feltárta. Mielőtt fölismerte volna a veszélyt, mielőtt még ellenállást kísérelt volna meg, már le van győzve. Széttört a rideg kéreg, emésztő forróság önti el belsejét. Valószínű, hogy e megrohanáskor első érzése csak harag, csak fölháborodás, csak halálos gyűlölet asszonyi büszkeségének e kéjgyilkosa ellen. Ám a természetnek mindenkor legmélyebb titkaihoz tartozik, hogy az érzések végletei érintkeznek egymással. Amint bőrünk alig tudja megkülönböztetni a legnagyobb hideget a legnagyobb melegtől, amint a fagy égető lehet, mintha csak tűz lenne, úgy folynak néha hirtelen egymásba az ellentétes érzések. Az asszony lelkében a gyűlölet egy pillanat alatt szerelemre fordulhat és a megsértett büszkeség őrjöngő alázatossággá. Az asszony teste néha a legmohóbb kívánsággal akarhatja azt, amit egy pillanattal előbb a legnagyobb utálattal tagadott meg. Ettől az órától kezdve ez az asszony, aki idáig tűrhetően megfontolt volt, tűzben ég, és teljesen elemészti magát új szenvedélye belső lángjaiban. Egyszerre összedől valamennyi oszlop, mely eddig életét tartotta, a becsület, méltóság, a tisztesség, büszkeség, magabiztosság és okosság. Azóta, hogy letiporták és leigáztak, csak egyre mélyebbre akar süllyedni, elbukni és önmagát elveszíteni. Új, ismeretlen kéj kerítette hatalmába, melyet úgyszólván lénye megsemmisüléséig mohón és mámorosán kiélvez. Alázatosan csókolja a férfi kezét, aki asszonyi büszkeségét megsemmisíti, és helyette megtanítja az odaadás új gyönyörére.

Ez az új, ez a fölülmúlhatatlan szenvedély végtelenül túlhaladja a Darnleyhoz fűződő emlékét. Darnley mellett csak felfedezte és megkóstolta az odaadás gyönyörűségét, de csak most éli ki magát benne. Darnleyval csak meg akarta osztani a koronát, a hatalmat, az életet. De Bothwellnek nem egyes dolgokat akar adni, nem ezt és amazt, hanem mindent, amije csak van ezen a világon. Szegénnyé akarja magát tenni, hogy őt gazdaggá tegye, kéjesen megalázkodni, hogy őt annál magasabb polcra emelje. Titokzatos révületben mindent eldob magától, ami köti és korlátozza, csakhogy az egyetlent megragadja és megtartsa. Stuart Mária tudja, hogy barátai elhagyják, a világ ócsárolni fogja és megvetéssel sújtja. De éppen ez ajándékozza meg széttiport büszkesége helyett új büszkeséggel, és lelkesedve vallja:

Érte dobtam el a becsületet,Pedig boldoggá csakis az tehet,Érte kockáztatom nagyságom és nyugalmam,Barátom, rokonom elhagytam érte mind,És szívem semmi másra nem tekint.

Minden barátomat őérte megvetem,Csak ellenségeim tehetnek jót velem.Nyugalmam és nevem tettem kockára érte.A világról lemondanék miatta.Meg is halnék, csak ő vihesse nagyra.

Semmit sem akar magának, mindent a férfinak, akinek először adta magát oda egészen:

A nagyságot csak érte keresem,S addig törődöm, míg megérti végre;öröm, boldogság, jó csak egy nekem: — Ha őt szolgálom engedelmesen.

Érte tudom csak szerencsém remélni,Érte akarok egészségben élni,Követni vágyom olthatatlanul,S mellette állok, változatlanul.

Mindent, amije van, királyságát, becsületét, testét, lelkét belezúdítja a szenvedély örvényébe, és zuhanása mélységében egyúttal kiélvezi érzésének egész mámorát.

Az érzés ily őrjöngő feszültségének és túlfeszültségének meg kell változtatnia a lelket. A szenvedély kicsordulása ismeretlen és páratlan erőket tép ki ebből a mostanáig egykedvű és tartózkodó asszonyból. Ezekben a hetekben tízszeresen éli ki magát teste és lelke. Olyan lehetőségek és képességek törnek ki belőle, amilyeneket sem azelőtt, sem azután többé nem ér el. Stuart Mária e hetekben naponta 18 órát tud lóháton vágtatni, és utána egész éjjel fáradtság nélkül virrasztani és leveleket írni. Aki máskor mint költő csak rövid epigrammákat és hevenyészett alkalmi verseket írt, most tüzes ihletében egyfolytában megírja azt a tizenegy szonettet, melyekben minden kéjét és kínját sem azelőtt, sem azután el nem ért erővel és ékesszólással juttatja kifejezésre. Aki eddig vigyázatlan és gondatlan volt, most annyira tudja magát tettetni, hogy hónapokon keresztül senki sem veszi észre Bothwellel folytatott viszonyát. A világ előtt oly hűvösen és kimérten tud beszélni azzal a férfival, akinek leggyöngébb érintésétől is áttüzesedve remeg, úgy tud szólni hozzá, mint akármelyik alattvalójához. Vidámságot tettet, mialatt az idegei belül remegnek és égnek, lelke pedig kétségbeesésben vergődik. Hirtelen valami démoni, valami emberfölötti támad benne, és magasra emeli a saját ereje fölé.

Ámde az érzésnek ezért a túlerőltetéséért szörnyű letörésekkel kell fizetni. Napokon keresztül elgyöngülten és kimerültén fekszik az ágyán, kábult érzékekkel bolyong órák hosszat a szobákban, zokogva sóhajtja fekvőhelyén: „Szeretnék meghalni”, és egy tőrért sikoltozik, hogy megölje magát. Ez az emberfölötti erő, amint jött, oly titokzatosan tűnik is el némelykor. Mert a teste nem bírja állandóan elviselni azt a dühös törekvést, hogy önmagát fölülmúlja, azt az őrjöngő erőfeszítést, hogy önmagát megtagadja. Teste lázong, idegei tüzelnek és reszketnek. Semmi sem mutatja világosabban a szenvedély mértéktelen túlhajtását, hogy mennyire kimerítette teste minden erejét, mint a híres jedburghi eset. Bothwell október y-én egy vadorzóval folytatott küzdelemben életveszélyesen megsebesült. Stuart Máriát Jedburghben éri a hír, ahol törvénykezési napot tart. Hogy kerülje a feltűnést, visszatartja magát attól, hogy rögtön nyeregbe kapjon, és a huszonöt mérföldnyi utat a Hermitage-kastélyig egy vágtában megtegye. De kétségtelen, hogy a rossz hír teljesen földúlta. Du Croc francia követ, környezetének pártatlan megfigyelője, akinek akkor még a legcsekélyebb sejtelme sem volt a királynő Bothwellhez fűződő benső viszonyáról, ezt jelenti Párizsba: „elvesztése nem csekély veszteséget jelent a királynőre”. Maitland is észreveszi a királynő szórakozottságát és zavartságát, de ő sem ismerte ennek az igazi okát, és úgy nyilatkozott, hogy a királynő „bús gondolatainak és rosszkedvének okát a királyhoz való viszonyában kell keresni”. De néhány nappal később a királynő, egyfolytában, megszakítás nélkül, lord Moray és néhány nemes úr kíséretében, Bothwellhez vágtat. Két órán át marad a sebesült ágyánál, aztán éppoly őrült iramban vágtat vissza, hogy az eszeveszett hajszában elfelejtse kínzó nyugtalanságát. De a belső, égő szenvedélytől feldúlt test egyszerre összeomlik. Mikor kiemelik a nyeregből, ájultan hanyatlik le, és két óráig mozdulatlanul fekszik. Aztán láz tör ki rajta, jellegzetes idegláz: vadul kapálódzik és félrebeszél. Teste hirtelen megmerevedik, nem lát, nem érez semmit. A nemes urak és az orvos tanácstalanul állnak a rejtélyes betegséggel küzdő királynő körül. Követeket küldenek minden

irányba, hogy elhozzák a királyt és a püspököt is, hogy minden eshetőségre készen adja fel az utolsó kenetet. Nyolc napon át élet és halál között lebeg a királynő. Ügy tűnik, mintha az volna a titkos akarata, hogy nem kíván tovább élni, mintha egy szörnyű kitörésben széttépte volna idegeit, elpusztította volna erejét. Alig hozzák azonban a kastélyba a lábadozó Bothwellt, a királynő jobban érzi magát, és — úgy látszik, csoda történt — két héttel később a királynő, kinek életéről már lemondtak, ismét nyeregbe kap. Ez a körülmény világosan mutatja, hogy Stuart Mária letörése lelki eredetű, jellemzően hisztérikus volt. Belülről támadt a veszély, belülről győzte le.

A királynő a következő hetekben megváltozott, és zavart volt, ámbár testileg helyreállt az egészsége. Még a legidegenebbek is észreveszik, hogy a királynő „más” lett. Vonásaiban, lényében teljesen más színt öltött, szokott könnyedsége és biztonsága eltűnt. Úgy járkál, él és cselekszik, mint akit szörnyű nyomás nyugtalanít. Bezárkózik a szobájába, melynek ajtaján keresztül a szolgálólányok hallják zokogását és sóhajtozását. Aki máskor oly bizalmas szokott lenni, most nem avat be senkit lelke gyötrődésébe. Ajkait összeszorítja, és senki sem sejti azt a szörnyű titkot, melyet éjjel-nappal magába rejt, és amely lassanként rabul ejti lelkét.

Van ebben a szenvedélyben valami félelmetes, ami nagyszerűvé és egyben rettenetessé teszi. A királynő ugyanis első pillanattól kezdve tudja, hogy szerelme bűnös, és nincs belőle kivezető út. Szörnyű lehetett az ébredés már az első ölelés után is. Trisztáni pillanat, melyet megmérgezett a szerelmi ital. A mámorból fölocsúdva mindkettőjüknek eszébe jut, hogy érzelmük végtelen világában nem élnek egymagukban, hanem oda vannak láncolva ehhez a világhoz, a kötelességhez és a joghoz. Rettentő ébredés, mikor az érzékek ismét magukra eszmélnek, és élesen csillan fel annak felismerése, hogy milyen őrületnek lettek az áldozatai. Hiszen a királynő, aki odaadta magát, más férfinak a felesége, a férfi pedig, aki elvette őt, más asszonynak a férje. Házasságtörés ez, kettős házasságtörés, melyet őrjöngő érzékeik követtek el. Hány napja is lehet — tizennégy, húsz vagy harminc —, amikor ő maga, Stuart Mária, Skócia királynője, ünnepélyes rendeletet bocsátott ki és írt alá, melyben egész országában halállal sújtja a házasságtörést és a tiltott kéjelgés minden formáját? Ez a szenvedély első pillanattól fogva megbélyegzetten bűnös, és csak úgy tud tovább élni, ha folyton új meg új bűnt követ el. Hogy örökre egymáshoz köthessék magukat, előbb erőszakkal el kell szakítani az egyiket a férjétől, a másikat a feleségétől. Ez a bűnös szerelem csak mérgezett gyümölcsöt teremhet, és Stuart Mária az első órától fogva borzalmas éberséggel tudja is, hogy számára ezentúl nincs nyugalom, nincs mentség. De éppen az ilyen kétségbeejtő pillanatokban szokott fölébredni Stuart Máriában az a legnagyobb bátorság, hogy megpróbálja az esztelenül hiábavalót, és hogy kihívja a sorsot. Nem fog gyáván meghátrálni, nem bújik el, nem rejtőzködik, hanem emelt fővel halad útján a szakadék pereméig. Ha minden elvész, ebben a kínszenvedésben boldogság a számára, hogy szerelméért áldozza fel magát:

Kényére bízom, kezébe adomA fiam, a becsületem, az életem,A békém, s mindenem. Lelkem egészenAz övé; másra nem kívánkozom,Mint őt követni, csak őt akaromSzolgálni ; s ettől semmi cselszövény semTéríthet el...

Bármi történjék is, nekivág a kilátástalan útnak. Most, hogy egészen rápazarolta magát, testét, lelkét, sorsát a kimondhatatlanul szeretett férfira, ez a szertelen szerelme csak egytől fél a földön: hogy elveszítheti a szeretett férfit.

De a legszörnyűbb kín csak ezután szakadt Stuart Máriára. Mert minden balgaságában is nagyon világosan látja, hogy ezúttal ismét hiába tékozolta el magát, hogy ez a férfi, akiért minden érzése lángol, igazában nem is szereti őt. Bothwell magáévá tette őt, mint annyi sok más asszonyt: érzékien, gyorsan és durván. Látja, hogy a férfi kész arra, hogy őt éppen úgy elhagyja, mint a többi asszonyt mind, akiket érzékei lehűlése után eldobott. A férfi számára ez az erőszakosság egyetlen forró pillanatot jelentett, hirtelen kalandot»

Stuart Mária tudja, hogy érzékeinek ez a bálványozott parancsolója nem érez iránta valami különös tiszteletet, és a boldogtalan asszony csakhamar bevallja önmagának:

Léhának tartasz engem, láthatom,És semmiképpen nem tudsz bízni bennem,Oktalanul gyanúsítod a lelkem,S igazságtalan vagy hozzám nagyon.Nem tudod, mint lángol érted szerelmem ;Azt hiszed, hogy másért hévül a lelkem ;Lágy viasznak véled a szívemet,S oktalan asszony vagyok, azt hiszed ;De mindez még csak szítja tüzemet.

Ez a szenvedélytől mámoros asszony, ahelyett, hogy büszkén elfordulna a hálátlantól, ahelyett, hogy uralkodnék magán és fékezné magát, térdre borul a közönyös férfi előtt, hogy megtarthassa. Egykori büszkesége őrjöngő megalázkodássá változik át. Könyörög, koldul, dicséri magát, mint valami árut, fölkínálja magát szeretőjének, aki nem akarja őt szeretni. Az egykor annyira királyi asszony végül megalázkodásában szinte tökéletesen elvesztette méltóságérzékét, és holmi kofaasszony módjára alkudozva számítja fel, hogy mi mindent áldozott oda a férfinak. Mind nyomatékosabban — szinte azt mondhatjuk, hogy tolakodóan — biztosítja Bothwellt rabszolgai alázatosságáról.

Mert szolgáló rabod pusztán egy vágy hevíti :Hogy cseléded legyen és hu szerelmesed,Semminek nézze a balvégzetet,Akaratával az akaratod kövesse.Meglátod, mint foglak szolgálni híven,Kötelességemet milyen jól teljesítem ;

Mindig tetszésedet akarom csak keresni,Téged szeretve csak, mert a tiéd vagyok,S mindig szolgálatodban akarokÉlni és halni.

Borzalmas és megrendítő, amint ez a bátor asszony, aki a világ egyetlen uralkodójától és semmiféle földi veszélytől nem félt, kiirtja magából az önbecsülés utolsó szikráját. Most egy irigy és kaján, szerelemféltő asszony legszégyenletesebb furfangjáig alacsonyítja le magát. Stuart Mária valamilyen jelből észrevehette, hogy Bothwell belsejében inkább húz fiatal feleségéhez, akit, nem sejtve a jövőt, ő vezetett a karjaiba. Ügy érzi, Bothwell nem is gondol arra, hogy miatta elhagyja a feleségét. Megpróbálja tehát, hogy a legnemtelenebb, a leghitványabb, a leggonoszabb módon becsmérelje vetélytársnőjét: megdöbbentő, hogy éppen nagy érzése mennyire kicsinyessé tehet egy asszonyt. Stuart Mária azon igyekszik, hogy a férfi erotikus hiúságát felingerelje, amikor — nyilván intim közlései alapján — arra emlékezteti, hogy felesége ölelés közben nem mutatkozik elég tüzesnek, hogy teljes, szenvedélyes bensőség helyett, csak félig vonakodva engedi át magát neki. összehasonlítja magát vele — mily szánalmas önmagasztalás e büszke királyi nő részéről —, hogy mennyivel többet áldozott ő, a házasságtörő nő, Bothwellért, míg a felesége férje nagyságából csak hasznot és gyönyörűséget húz. Nem! Csak nála, Stuart Máriánál maradjon, csak mellette tartson ki, és ne engedje magát rászedetni annak a „hamis” asszonynak leveleitől, könnyeitől és esküdözéseitől:

Most már mindinkább eszébe veszi,Milyen nagyot, súlyosat tévedett,

Mert nem becsülte meg szerelmedet,És most fondorkodó leveleiSzeretnék kedvesem megejteni... S lám, ezek a fondorlatos igék,E sírások, koholt keservek ésSikoltások és jajveszékelés —Mindez elérte, hogy a levelétÉs írását megőrződ s elhiszed,S többre tartod őt, mint szegény híved.

Stuart Mária sikoltása egyre kétségbe ejtőbb lesz. Rimánkodik Bothwellnek, hogy ne hagyja el, ne váltsa fel őt, a szerelmére egyedül méltót, a hozzá méltatlannal. Taszítsa el amazt, és kösse magát őhozzá, mert Mária életre-halálra kész vele menni, bármi történjék is. Követelje tőle — térden könyörgi — a hűség és az örök hódolat bármely jelét, föláldoz érte mindent, házát, otthonát, vagyonát, koronáját, becsületét és gyermekét. Legyen minden az övé, csak őt tartsa meg, aki egész valójával szerelmesének engedte át magát.

Most először világosodik meg ennek a tragikus tájnak a háttere. Stuart Mária túláradó önvallomásai teljesen megvilágítják a színtért. Bothwell élve a kínálkozó alkalommal, magáévá tette a királynőt, mint sok más asszonyt. Ezzel ránézve a kaland valójában véget is ért. Stuart Mária azonban lelkével és érzékeivel a férfi rabságába esve, izzó eksztázisban meg akarja tartani, örökre meg akarja tartani szeretőjét. De a boldog házasságban élő, becsvágyó férfinak kevéssé csábító a puszta szerelmi viszony. Bothwell legjobb esetben azért az előnyért és abból a meggondolásból folytatná egy ideig ezt a viszonyt a királynővel, mert elvégre az ő keze osztogatja Skócia minden méltóságát és tisztségét. Ennek a kedvéért egy ideig, felesége mellett, ágyasként talán eltűrné Stuart Máriát. De ez nem elégítheti ki a királynőt, akinek királynői a lelke, és nem elégítheti ki az asszonyt, aki nem akar osztozkodni, aki szenvedélyében egymaga örökké akarja bírni ezt a férfit. De miképp tarthatja meg? Miképp láncolhatja magához ezt a vad, féktelen kalandort? A Bothwell-vágású férfit csak untathatja, semmiképpen sem csábíthatja a határtalan hűség és alázatosság ígérete, amilyeneket oly gyakran hallott más asszonyoktól is. Ezt a mohó becsvágyat csak egyetlen jutalom izgathatja, a legmagasabb ár, amelyért annyian vetélkednek: a korona. Bármennyire közömbös is Bothwellre nézve, hogy továbbra is szeretője maradjon ennek az asszonynak, akit bensejében nem szeret — mégis hatalmas csábítás rejtőzik abban a gondolatban, hogy ez az asszony királynő, és ennek az oldalán Skócia királya lehet.

De első pillantásra ostobaságnak tetszik ez a gondolat. Mert még él Darnley, Stuart Mária törvényes férje: második király számára nincs hely. És mégis ez az ostoba gondolat az egyetlen, amely ettől a pillanattól kezdve Stuart Máriát és Bothwellt egymáshoz láncolja, mert a boldogtalan asszonynak nincs más csábítószere, hogy a féktelen férfit maga mellett tartsa. Nincs semmi más a világon, aminek kedvéért ez a szabad, független, hatalmas férfi eltűrné, hogy a teljesen rabjául ejtett asszony az ő szerelmét megvásárolhassa — mint a korona. De nincsen olyan ár sem, melyet ez a mámoros asszony, aki már rég elfelejtkezett minden becsületről, tisztességről, méltóságról, törvényről, kész ne volna fizetni. Ha Stuart Mária csak bűntett árán tudná Bothwellnek ezt a koronát megszerezni, a szenvedélyétől elvakulva még a bűntettől sem riadna vissza.

Mert ahogy Machbethnek nincs más lehetősége a boszorkányok ördögi jóslatának valóra váltására, és a királyság elnyerésére, csak az, hogy véres erőszakkal pusztítsa el az egész királyi nemzetséget, úgy Bothwell sem lehet becsületes, törvényes úton Skócia királyává. Ez az út csak Darnley hulláján át vezethet. Hogy vér vérrel egyesülhessen, vért kell ontani.

Bothwell minden kétséget kizáróan, teljes biztonsággal tudja, hogy Stuart Mária részéről nem várhat komoly ellenkezést, ha Darnleytól megszabadulván, kezét és koronáját kéri. Ám vegyük hamisítványnak a híres ezüst kazettában állítólag talált határozott írásos üzenetet, melyben a királynő megígéri neki, hogy „rokoni és más személyiségek minden tiltakozása ellenére férjhez megy hozzá”. Bothwell pecsétes levél nélkül is biztos Mária odaadásában. Nagyon is gyakran panaszkodott neki és másoknak is, hogy mennyire szenved a nyomasztó gondolattól, hogy Darnley

a férje. Izzó szenvedéllyel fejezte ki a szonettekben és tán még tüzesebben a szerelmes órákban, hogy mennyire áhítja örök egybefonódásukat. Bothwell ezek biztos tudatában megkockáztathatta a legmerészebbet, a legesztelenebbet. Bothwell kétségkívül biztosította a lordoknak legalábbis hallgatólagos beleegyezését. Tudja, hogy mindannyian egyek a kényelmetlen, elviselhetetlen fiú iránti gyűlöletben, aki mindannyiukat elárulta. Jól tudja, hogy a lordok szemében mi sem volna kedvesebb, mintha Darnley bármi módon, mielőbb eltűnnék Skóciából. Bothwell is jelen volt azon a különös megbeszélésen, melyet november folyamán Stuart Mária részvételével Graigmillar kastélyában folytattak, mikor is mintegy eltakart kockával játszottak Darnley sorsa felett. A birodalom legfőbb méltóságai, Moray, Maitland, Argyll, Huntly és Bothwell, közös megegyezéssel különös indítványt terjesztettek a királynő elé: ha a királynő elhatározná magát, hogy a száműzött Mortont, Lindsayt és Ruthvent, Rizzio száműzött gyilkosait visszahívja, akkor ők a maguk részéről hajlandók a királynőt Darnleytól megszabadítani. A királynő előtt egyelőre csak törvényes formáról, válásról esik szó. De Stuart Mária kiköti, hogy a válásnál a törvényes formát tartsák be, és ne csorbítsák fiának a jogait. Erre Maitland különös homályossággal válaszolja, hogy a királynő csak bízza rájuk a kivitel módját, ők majd úgy intézik a dolgot, hogy fiának ne legyen belőle hátránya. Moray, aki protestáns létére kevésbé kényes ezekben a kérdésekben, kijelenti, hogy „szemet fog hunyni” a történendők felett. Különös bejelentés, annyira különös, hogy Stuart Mária újból hangsúlyozza: semmi olyat ne vállaljanak, ami „a becsületének vagy a lelkiismeretének terhére lehetne”. E homályos beszéd mögött — Bothwell jól tudja — súlyos tartalom rejtőzik. Egy azonban világos, hogy valamennyien, Stuart Mária, Moray, Maitland, Bothwell, a tragédia főszereplői, megegyeztek, hogy Darnleyt elteszik az útból. Csak abban nem voltak még egyek, hogy mily módon szabadulnak meg tőle legjobban, békés úton, csellel vagy erőszakkal.

Bothwell a legtürelmetlenebb és a legvakmerőbb, ő az erőszak mellett van. Nem tud, és nem akar várni. Nála nemcsak arról van szó, mint a többieknél, hogy megszabaduljon az alkalmatlan fiútól, hanem arról, hogy átvegye a koronát és a birodalmat. Míg a többiek csak kívánságokat melengetnek és várakoznak, neki határozottan kell cselekednie. Ügy látszik, hogy titkon már idejekorán segítőtársakat keresett a lordok közt. De a történelem mécsese ezúttal ismét homályosan pislog, most is árnyékban vagy félhomályban készítik elő a gaztettet. Sosem tudjuk meg, hányan és kik voltak a lordok, akiket Bothwell a tervébe beavatott, és kiket nyert meg tettestársakul, vagy legalábbis arra, hogy eltűrjék a merényletet. Ügy látszik, hogy Moray tudott az összeesküvésről, de nem vett benne részt. Maitland mintha kevésbé lett volna óvatos, és előbbre merészkedett. Megbízható azonban Mortonnak az a kijelentése, melyet halálos ágyán tett. Bothwell Morton elé lovagol, aki éppen most tér haza a száműzetésből, és halálos gyűlölettel van eltelve az áruló Darnley iránt. Bothwell nyíltan föltárja előtte a tervét, hogy gyilkolják meg együttesen Darnleyt. De Morton azóta, hogy cinkostársai cserbenhagyták, óvatos lett. Húzódozik a beleegyezéstől, és biztosítékot kíván. Előbb is azt tudakolja, hogy egyetért-e a gyilkossággal a királynő? Bothwell, hogy fölbiztassa a másikat, minden habozás nélkül igennel felel. De Morton Rizzio meggyilkolása óta tudja, hogy szóbeli egyezségeket a tett után milyen könnyedén szoktak letagadni. Ezért, mielőtt elkötelezné magát, követeli, hogy megkapja a királynő írásbeli beleegyezését. Jó skót szokás szerint szabályszerű „kötelezvény”-t követel, melyet kellemetlen fordulat esetén mentségül felmutathasson. Bothwell ezt is megígéri. A bondot természetesen sohasem mutathatja fel, mert tervezett jövendő házassága csak akkor válik lehetségessé, ha Stuart Mária egészen a háttérben marad, és az események látszólag „meglepetésszerűen”, tudtán kívül következnek be.

Így aztán a cselekvés ismét Bothwellre hárul, mint valamennyiük közt a legtürelmetlenebbre, a legvakmerőbbre. Eltökéli, hogy egyedül hajtja végre a tettet. Morton, Moray és Maitland kétértelmű magatartásából annyit már kiérzett, hogy a lordok nem fognak nyíltan szembeszállni tervével. Ha pecsétes levéllel nem is, de megértő hallgatással és barátságos félreállással megértették vele, hogy beleegyeznek. Attól a naptól fogva, hogy Stuart Mária, Bothwell és a lordok egy akaraton vannak, Darnley máris eleven testén hordja halotti ingét.

Most már minden készen lenne. Bothwell néhány megbízható cinkosával megegyezett, és titkos megbeszéléseken megállapították a gyilkosság helyét és módját. A feláldozáshoz már csak egy valami hiányzik: az áldozat. Mert Darnley minden balgasága mellett is homályosan sejthette, hogy

mi vár reá. Már hetekkel előbb vonakodott Holyroodba jönni, míg a fegyveres lordok a kastélyban tartózkodtak. À stirlingi kastélyban sem érzi magát többé biztonságban, mióta Rizzio gyilkosai, akiket cserbenhagyott, Stuart Mária sokat jelentő kegyelme által ismét visszajöhettek az országba. Nem engedve a hívásnak és csalogatásnak, rendíthetetlenül Glasgow-ban marad. Ott van az apja, Lennox grófja, ott vannak hívei, ott van megerősített, megbízható kastélya, és szükség esetén, ha ellenségei fegyveres erővel közelednének, készen áll egy hajó a kikötőben, amelyen elmenekülhet. És mintha a sors ebben a legveszélyesebb pillanatban oltalmazni akarta volna: január első napjaiban himlőbe esik. Ez alkalmas ürügy volt arra, hogy heteken át Glasgow-ban maradjon, biztos várában.

Ez a betegség váratlanul keresztezi Bothwell előrehaladt terveit, pedig ő már türelmetlenül várja Edinburghben az áldozatot. Bothwellnek valamely okból, amelyet nem ismerünk, csak sejtünk, nagyon sietős lehetett a dolog. Talán azért, mert türelmetlenül vágyott a koronára, talán mert joggal félt, hogy elárulhatják a sokáig húzódó összeesküvést, melyről annyi megbízhatatlan ember tud. Attól is tarthatott, hogy a királynővel folytatott benső viszonyának következményei hamarosan mutatkoznak. Semmi esetre sem akart tovább várni. De hogy lehet a beteg, a bizalmatlan Darnleyt a gyilkosság helyére csalogatni? Miképp lehetne rávenni, hogy otthagyja ágyát és erős házát? Ha nyíltan hívják, ez csak óvatosabbá tenné. Sem Moray, sem Maitland, sem más udvari ember nem áll emberileg elég közel a megbélyegzett, gyűlölt emberhez, hogy a visszatérésre rábírhatná. Egyetlenegy lénynek van hatalma e gyönge férfi felett, akinek már két ízben sikerült akarata igájába hajtani ezt a boldogtalant. Stuart Mária az egyetlen, aki szerelmet színlelve végzetébe sodorhatja a gyanakvó Darnleyt, aki nem akar egyebet a királynő szerelménél. Senki más e földön nem tudja végrehajtani ezt a szörnyű csalást. És miután Stuart Mária immár nem ura a maga akaratának, hanem rabszolgaként lesi parancsolója intését, Bothwellnek csak parancsolnia kell, és megtörténik a hihetetlen, vagyis inkább az, ami ellen érzésünk föllázad: január 22-én Stuart Mária Glasgow-ba utazik, miután heteken keresztül aggodalmasan került minden együttlétet Darnleyval. Az volt az ürügy, hogy meglátogatja beteg férjét. Valóságban pedig, hogy Bothwell parancsára hazacsalja Edinburghbe, ahol már türelmetlenül várja éles tőreivel a halál.

ÚT A GYILKOSSÁGHOZ

1567. január 22-től február 8-ig

És most megkezdődik Stuart Mária balladájának legsötétebb szakasza. Életének legvitatottabb cselekedete ez a glasgow-i út, amelyre azért vállalkozott, hogy még beteg férjét visszahozza egy orgyilkos összeesküvés kellős közepébe. Mindig újból felmerül a kérdés: vajon valóban az az atridikus jelenség volt-e Stuart Mária, ő volt-e az a Klütaimnésztra, aki szemfényvesztő gondossággal készített meleg fürdőt hazatérő férjének, Agamemnónnak, miközben szeretője a gyilkos Aigüszthosz már meghúzódott a háttérben élesre fent tőrével? Egy újabb Lady Macbeth volt-e, aki szelíd és hízelgő szóval vezette ágyához Duncan királyt, amelyben Macbeth meg fogja gyilkolni, egyike-e azoknak a démonikus gonosztevőknek, akiket éppen a legbátrabb és legodaadóbb asszonyokból formál a felfokozott szenvedély? Avagy talán csak akaratlan eszköze volt Bothwellnek, ennek a brutális szeretőnek, s öntudatlanul, egy ellenállhatatlanul kiadott parancs révületében cselekedett, mint egy jóhiszeműen engedelmes bábu, mit sem sejtve a szörnyű esemény előkészületeiről? Érzésünk először önkéntelenül tiltakozik, hogy igaznak tartsuk ezt a szörnyűséget, hogy egy eddig emberien érző asszonyt egy gyilkosság előzetes ismeretével bűnrészességgel vádoljunk. A glasgow-i utazásra újból és újból másik, emberien enyhébb magyarázatot keresünk. A Stuart Máriát terhelő vallomásokat és okmányokat mint megbízhatatlanokat újra és újra félretoljuk, és azzal a becsületes szándékkal, hogy meggyőzhessük magunkat, átvizsgáljuk a mentő bizonyítékokat, amelyeket védői meg- vagy kitaláltak mellette. De minden hiába! És bármennyire szeretnénk is hinni nekik, az ügyvédi érvelések ereje nem meggyőző: a pontosan körvonalazott cselekedet gyűrűje hiánytalanul kapcsolódik az események láncolatába, s ezzel szemben minden mentő magyarázat, ha közelebbről vizsgáljuk, üresen omlik össze kezünk érintésére.

Mert hogyan is hihetnénk, hogy Stuart Máriát a szerető gondosság vitte Darnley betegágyához azért, hogy biztos menedékéből hazavigye, és otthon gondosabban ápolhassa? Hiszen a házaspár hónapok óta szinte teljesen külön él. Darnley állandóan száműzve van közeléből, és bár legalázatosabban könyörög, hogy mint férje újból megoszthassa vele ágyát — mereven megtagadják házastársi jogait. A spanyol, az angol és francia követek jelentéseikben már régen mint megváltozhatatlan, magától értetődő tényről számolnak be az elidegenedésről; a lordok nyilvánosan javasolták a válást, és titokban még a különválasztás erőszakos módjait is meggondolás tárgyává tették. Oly közönyösen élnek egymás mellett ketten, hogy a gyengéd férj arra a hírre, hogy Stuart Mária Jedburghben életveszélyesen megbetegedett, egyáltalán nem siet a halotti szentségekkel már ellátott hitvese látogatására. Ebben a házasságban már a legélesebb nagyító sem tudja a szeretet legvékonyabb fonalát, a gyengédség egyetlen atomját sem megtalálni; lehetetlen tehát feltételezni, hogy Stuart Máriát szeretetteljes aggodalom vezette erre az utazásra.

De — s ez a mindenáron védelmezők utolsó érve — Stuart Mária éppen ezzel az úttal talán meg akarta szüntetni a szerencsétlen viszályt? Talán éppen azért utazott férje betegágyához, hogy kibéküljön vele? De, sajnos, ezt az utolsó kedvező magyarázatot is semmivé teszi egy saját kezétől származó okmány. Mert a meggondolatlan asszony egy nappal glasgow-i utazása előtt — Stuart Mária sohasem gondolta meg, hogy levelei az utókor szemében ellene fognak bizonyítani — a leggyűlölködőbb, legtürelmetlenebb hangon ír Darnleyról Beaton érsekéhez írt levelében. „Ami a királyt, férjünket illeti, úgy Isten a megmondhatója, hogyan viselkedtünk mi vele szemben, aminthogy nem kevésbé ismertek Isten és a világ előtt mindama cselekedetek és igazságtalanságok, amiket ellenünk ő elkövetett; valamennyi alattvalónk láthatta ezt, és nem kételkedem, hogy szívük mélyén ezért elítélik őt.” Vajon így szól a békülékenység szívből jövő hangja? Annak a szerető asszonynak érzéséből fakadna-e ez, aki gondterhelten siet beteg férjéhez? És a második megdönthetetlen terhelő körülmény — Stuart Mária nemcsak azért indul erre az útra, hogy Darnleyt meglátogassa, és azután visszatérjen, hanem azzal az elhatározott szándékkal, hogy azonnal visszaviszi Edinburghbe: ez túlzottabb gondosság, semmint hogy becsületesnek és meggyőzőnek tűnhetnék! Mert nem gúnyolja-e ki az ész és az orvostudomány minden törvényét, hogy egy magas

lázban fekvő himlőbeteget, kinek arca még erősen dagadt, a legkegyetlenebb tél közepén, januárban, kirángassanak ágyából, és nyitott kocsiban kétnapos utazásra vigyenek? Stuart Mária már előre magával hozta a szállítókocsit, hogy Darnley minden tiltakozásának útját állhassa, és őt a lehető leggyorsabban elszállítsa Edinburghbe, ahol már teljes felkészültségben van ellene az orgyilkos összeesküvés.

De talán Stuart Mária — mindig hajlamosak vagyunk közeledni a védőkhöz, mert hiszen szörnyű felelősség egy embert igazságtalanul gyilkossággal vádolni! — nem is tud semmit az összeesküvésről! Szerencsétlenségére, e tekintetben is minden kétséget kizár Archibald Douglasnak egy hozzá intézett levele. Mert ama tragikus glasgow-i utazáson Archibald Douglas, az egyik vezető összeesküvő, személyesen is felkereste a királynőt azért, hogy az orgyilkos komplotthoz megszerezze nyílt beleegyezését. S ha akkor az asszony nem is hagyott helyben semmit, és nem is volt hajlandó egyetértő nyilatkozatot adni, tudva az effajta tervekről, hogyan fogadhat egy feleség hallgatással egy ilyen javaslatot? Hogyan mulaszthatta el, hogy Darnleyt óva intse? És hogyan beszélhette rá visszatérésre a gyilkos környezetbe, holott mást már biztosan tudta, hogy valami készül ellene? Ilyen esetben a hallgatás már nem csupán egyszerű hallgatás, ez már passzív, titkos bűnrészesség, mert aki tud egy készülő gonosztettről, és nem igyekszik azt megakadályozni, már közönyössége folytán is bűnössé válik. Stuart Máriáról tehát a legkedvezőbb esetben is csak azt mondhatjuk, hogy nem tudott a tervezett gonosztettről, mert nem akart tudni róla, hogy behunyta szemét, és elfordította a tekintetét, mert így később majd állíthatja és esküvel bizonyíthatja: nem volt részes ebben a tettben.

Az elfogulatlan kutató számára tehát tagadhatatlan, hogy Stuart Mária férje megölésében bizonyos fokig bűnrészes; aki védeni akarja, csak az asszony csökkent akaratszabadságára hivatkozhat, de semmi esetre sem arra, hogy nem volt tudomása róla. Mert ez az asszony nem örömmel, nem szemérmetlenül, nem tudatosan, nem szabad akaratából, hanem valami más, valami idegen akaratnak engedelmeskedve cselekszik. Stuart Mária nem hidegen, számítóan, ravaszul és cinikusan utazott Glasgow-ba Darnley hazacsábítására; a döntő pillanatokban — a kazetta-levelek ezt bizonyítják — ellenkezést és borzalmat érzett rákényszerített szerepével szemben. Nem kétséges, hogy Bothwell-lel megbeszélte az Edinburghbe való visszacsábítás tervét, de leveléből csodálatosan nyilvánvalóvá válik, hogy mihelyt egy napi távolságba kerül megbízójától, s ezzel legyöngül a hipnózis ereje, e nagy bűnözőben, ebben a „magna peccatrix”-ban azonnal megmozdul az elaltatott lelkiismeret. A cselekvés keresztútjánál az az ember, akit valami titokzatos erő hajszol a gonosz tett felé, mindig különválik az igazi, bensőleg is gonosztevőtől; a spontán bűn, a „crime passionel” elválik a cselvető, előre megfontolt szándékú vállalkozótól. Stuart Mária tette talán egyik legtökéletesebb példája annak a bűnözésnek, amit nem maga a bűnöző, hanem egy másik, erősebb akarathoz fűződő kapcsolata követett el. Mert abban a pillanatban, mikor Stuart Máriának valóban végre kell hajtani a megbeszélt és jóváhagyott tervet, mikor szemben áll áldozatával, akit parancsszóra kénytelen a vágóhídra csábítani, akkor ebben az asszonyban kialszik minden gyűlölet és bosszúvágy, s természetének ősin emberi, jó ösztöne harcba száll a megbízatás embertelenségével. De már későn és hiába folyik ez a küzdelem: Stuart Mária ebben a gonosz tettben nemcsak vadász, aki ravaszul settenkedik áldozatához, hanem már ő maga is üldözött vad. Maga mögött érzi a korbácsot, mely előrehajszolja. Reszket szeretője haragjától, amely rázúdulna, ha nem hozná haza a megbeszélés szerint áldozatát, s egyben reszket, hogy engedetlensége folytán elveszthetné szerelmét is. Tettét, ha az igazságosság szellemében nem is lehet megbocsátani, de az emberiesség szellemében legalább érthetővé teszi az az egyetlen körülmény, hogy ez az önálló akaratát elvesztett asszony lelke mélyén nem akarja ezt a bűnt, hogy a lelkében védtelen nő védekezik a ráerőszakolt kényszerű cselekvés ellen.

A borzalmas eseményt ebben az enyhébb értelemben csak ama híres levél által érthetjük meg, melyet a beteg Darnley ágyától ír Bothwellnek, s melyet védői ostoba módon mindig tagadni akarnak: a visszataszító cselekedet mögött csak ez a levél lobbanthatja fel az emberiesség megbékéltető szikráját. E levélnek köszönhető, hogy, mint egy falbavágott résen át, betekintést kaphatunk a szörnyű glasgow-i órákba. Régen elmúlt éjfél, Stuart Mária éji öltözékben, idegen szobában ül az asztal mellett. A kandallóban tűz lobog, a magas, kopár falakon vad árnyékok

suhannak. De ez a tűz nem melegíti át sem a magányos termet, sem a fagyoskodó lelket. A csak lengén öltözött asszony vállán át újra és újra borzongás fut végig: hideg van, és ő fáradt, aludni szeretne, de lelke földúlt, és izgalmában nem tud aludni. Túl sokat és túl sok megrázkódtatást élt át az utolsó hetekben, ezekben az utolsó órákban, s idegeinek legérzékenyebb pontjai még most is reszketnek és égnek. Bothwell lelki rabnője, akaratlanul engedelmeskedve akarata urának, a tettől borzongva, vállalta e kárhozatos utat, hogy saját férjét biztonságából a még biztosabb halálba csábítsa, és bizony semmi sem tette könnyűvé számára ezt a csalást. Már a kapuban Darnley apjának, Lennoxnak követe várja. Az öregembernek gyanús, hogy az asszony, aki fiát hónapok óta gyűlölködve kerüli, egyszerre gyengéden siet betegágyához, öregemberek megsejtik a szerencsétlenséget; s Lennox talán arra is emlékszik, hogy Stuart Mária valahányszor fia kedvében járt, mindig csak azon igyekezett, hogy a maga számára valami személyes előnyt csaljon ki. Az asszonynak nehezen sikerült kitérni a követ kérdései elől, de szerencsésen mégis eljutott a beteg ágyához, aki azonban — túl gyakran játszott vele szemben is hamis játékot — maga is kétkedő lélekkel fogadta. Miért hozta magával a betegszállító kocsit? — kérdezi azonnal; tekintetében nyugtalan gyanakvás lobog. S az asszony ökölbe szorított kézzel fékezte meg szívét, hogy ilyen kérdésekre egy dadogó szóval, elsápadással vagy elpirulással el ne árulja magát. De félelme Bothwelltól megtanította az alakoskodásra. Simogató kézzel, hízelkedő szóval lassanként elaltatta Darnley bizalmatlanságát, lépésről lépésre vonta el testéből az akaratot, hogy helyette önmaga erősebb elhatározását helyezze bele. Első délután már félig befejezte művét.

És most éjszaka egyedül ül félhomályos szobájában, hideg van, és üresség veszi körül, a gyertyák kísértetiesen lobognak, s a teremben olyan némaság uralkodik, hogy elnyomott lelkiismeretének sóhajai és legtitkosabb gondolatai is hangosakká válnak. Nem tud aludni, nem tud nyugodni, végtelen szükségét érzi, hogy valakivel megossza azt a szörnyű súlyt, amely lelkét nyomja, hogy e végső és magányos szorongattatásában valakihez szólhasson. És mivel az egyetlen a földön, akivel beszélni tud mind e dolgokról, amelyekről senkinek tudni nem szabad, az egyetlen, aki ismeri e szörnyű és bűnös dolgokat, amelyeket az asszony önmagának is fél bevallani — távol van, az asszony papírt vesz elő, és írni kezd. Végtelen hosszú levél lesz belőle. És sem ezen az éjszakán és a rákövetkező napon sem, majd csak a következő éjszakán fogja befejezni; a gonosztett elkövetésekor egy ember birkózik itt saját lelkiismeretével. Holtfáradtan, a zűrzavaros gondolatok kuszaságában írja ezt a levelet, őrültség és mély értelem, kiáltás, üres fecsegés és elkeseredett panasz részegen és kimerültén támolyog benne, a sötét gondolatok összevissza cikáznak, mint a denevérek röpte. Jelentéktelen apróságokról számol be, de hirtelen kirobban belőle szorongatott lelkiismeretének hangja, gyűlölet lobban fel, majd részvét gyűri maga alá, s hatalmasan és izzón, mindent túlárasztva ömlik szerelmi érzése e felé az egyetlen ember felé, kinek akarata uralkodik fölötte, kinek keze — tudja, érzi — a szakadékba löki. Aztán egyszerre észreveszi, hogy elfogyott a levélpapír. Egy hirtelen előkerített számolópapíron ír tovább, tovább, csak tovább, csak tovább, mert érzi, hogy ha szavakkal nem kapaszkodhatnék ahhoz, akihez láncolva van, mint a vérrel szerződött bűntárs a bűntárshoz, akkor a borzalom megbénítaná, a csend megfojtaná. De mialatt reszkető kezében mintegy tőle különválva szántja tolla a papirost, rádöbben, hogy amit leírt, nem úgy írta le, mint ahogy mondani akarta volna, hogy nincs ereje fékezni és rendezni gondolatait. A tudat egy más szférájában pontosan tudja mindezt, s ezért könyörög Bothwellnek, hogy kétszer olvassa el a levelet. De éppen ez a körülmény, hogy ez a háromezerszavas levél nem józan és világos megfontolással íródott, hogy a gondolatok benne zavarosan és dadogva támolyognak, mint a bekötött szemű ember, éppen ez teszi az emberi lélek történetének egyedülvaló dokumentumává. Mert nem a tudatos ember, hanem a benső én szólal meg itt a fáradtság és a láz trance-ából — a máskor csaknem kikémlelhetetlen, az öntudatlan, a meztelen, a szégyenkezés burkából kivetkőzött érzés hangját halljuk. Felsőbb hangok és alsóbb hangok, tiszta gondolatok és olyanok, amiket teljes ébrenlétben ki sem lehetne mondani, rendszertelenül váltakoznak ebben a széteső állapotban. Ismétli önmagát, ellentmond önmagának ebben a levélben, a szenvedély gőzében és áradatában kaotikusán kavarog minden. Soha, vagy csak nagyon ritkán maradt ránk ilyen vallomás, amely ilyen tökéletesen leplezné le a bűn elkövetésének pillanatában élő lélek túlfeszített izgalmát — nem, sem Buchanan, sem Maitland, e csak okos koponyák egyike sem tudta volna műveltségével és

okosságával ilyen mágikus pontossággal kigondolni egy megzavart szív hallucináló monológját, egy asszony borzalmas helyzetét, ki a cselekvés közepette lelkiismerete elől nem tud máshova menekülni, mint hogy ír, egyre ír szeretőjének, hogy elveszítse, elfelejtse, mentse és magyarázza önmagát, aki az íráshoz menekül, hogy a csenden keresztül ne hallja mellében szíve tomboló kalapálását. Önkéntelenül megint Lady Macbethre kell gondolni, ki ugyancsak laza éji öltözékében borzongva bolyong a kastély sötétjében, borzalmas gondolatok szálljak meg és szorongatják, és alvajárón árulja el tettét megrázó monológjában. Csak egy Shakespeare, csak egy Dosztojevszkij tud így költeni, vagy az ő legmagasztosabb mesterük: a valóság.

Mily szívbe markoló hangok már az első sorokban: „Fáradt vagyok, álmos vagyok, mégsem tudom visszatartani magam, írok, míg a papír el nem fogy. Bocsáss meg, ha zavarosan írok, te majd megsejted hozzá a másik felét. És mégis boldog vagyok, hogy neked írhatok, amíg a többiek alusznak, mert érzem, hogy nem tudnék aludni a vágyódás miatt, mely karjaidba hajt, drága életem.” Ellenállhatatlanul színesen adja elő, hogy milyen boldoggá tette Darnleyt váratlan jövetele; az ember szinte elképzeli a szegény, láztól forró arcú és kiütéstől elrútított ifjút. Éjszakákon és napokon át egyedül hevert itt, s kínozta szívét, mert az asszony, akinek testtel-lélekkel rabja volt, eldobta és elhagyta őt. És a szeretett, fiatal, szép asszony most egyszerre itt van, és gyengéden megint ágya szélén ül. A szegény bolond boldogságában azt hiszi, hogy álmodik, és bevallja, „hogy olyan boldog, mert láthatja. "hogy úgy érzi, meg kell halnia örömében”. A bizalmatlanság mély sebhelyei persze néha még fájdalmasan megvonaglanak benne, túlságosan váratlannak, túlságosan valószínűtlennek tűnik előtte jövetele, és mégis, szíve gyanútlanabb, semmint hogy ilyen irtózatos csalást elképzelhetne — bármily gyakran csalta is meg az asszony. Mert a gyenge ember számára oly végtelenül édes hinni és bízni, oly könnyű egy hiú emberrel elhitetni, hogy szeretik. Nem tart soká, s Darnley újra gyönge, meghatódik; s rabszolgai alázattal, mint ama másik éjszakán, Rizzio meggyilkolása után, a szegény ifjú bocsánatot kér mindenért, amit valaha elkövetett ellene. „Hiszen oly sok alattvalód követett el hibákat, s nekik megbocsátottál, én meg még olyan fiatal vagyok. Azt fogod mondani, hogy már sokszor megbocsátottál nekem, és én mindig visszaestem hibáimba. De nem természetes-e, hogy az én koromban rossz tanácsok folytán kétszer-háromszor is visszaesik az ember hibáiba, és nem tartja be ígéreteit, és végül csak saját tapasztalatai révén tudja megfékezni önmagát. Ha ezúttal is elérem bocsánatodat, esküszöm, hogy soha többé nem fogok hibát elkövetni. És semmi mást nem kérek, mint hogy ágyban és asztalnál együtt élhessünk mint férj és feleség, és ha akarod, akár soha fel sem kelek ebből az ágyból. Isten a tanúm, mennyire megbűnhődtem azért, hogy istent csináltam belőled, és semmi másra nem gondolok, csak rád.” A levélen keresztül újra látjuk a távoli, félhomályos termet. Stuart Mária a betegágynál ül, s hallgatja Darnley szerelmes kitörését, alázatának áradását. Örülnie kellene, hiszen sikerült a terve, megint maga alá gyűrte az együgyű ifjú szívét. De túlságosan szégyenli csalását, semmint hogy örülni tudna, és terve sikeres végrehajtása közepette az undor fojtogatja nyomorúságos tette miatt. Komoran, elkalandozó szemmel, zavaros gondolatokkal ül a beteg mellett, és még Darnleynak is feltűnik, hogy a szeretett asszonyt valami sötét, érthetetlen szorongatja. A szegény, elárult, megcsalatott ember — zseniális helyzet! — igyekszik árulóját, megcsalóját vigasztalni, segíteni akar rajta, vidámmá, jókedvűvé, boldoggá akarja tenni. Könyörög, hogy töltse az éjszakát nála, a szobában — a szerencsétlen bolond megint szerelemről és gyengédségről álmodik. E levélen végig megrázóan érezhető, ahogyan ez a- gyenge ember megint hívőn az asszonyba kapaszkodik, s megint biztosan magáénak érzi őt. Nem, nem tudja róla levenni tekintetét, végtelenül élvezi a megújult, oly régen nélkülözött bizalmasság örömét. Kéri az asszonyt, hogy ő szeletelje fel számára a húst, beszél és beszél, s együgyűségében kifecsegi előtte minden titkát; megnevezi minden besúgóját és kémjét, s nem is sejtve, hogy az asszony szívvel-lélekkel Bothwell rabja, bevallja halálos gyűlöletét Maitland és Bothwell iránt. És — ez érthető — mennél bizalmasabban, mennél szerelmesebben árulja el magát, annál nehezebbé teszi az asszony számára, hogy e mit sem sejtő, védtelen embert elárulja. Áldozatának ellenállásra képtelensége és hiszékenysége akarata ellenére is meghatja. Erőszakkal kell kényszerítenie magát, hogy tovább és tovább játssza ezt a megvetésre méltó komédiát. „Soha nem hallottad őt szebben és alázatosabban beszélni, s ha nem tudtam volna, hogy szíve oly lágy, mint a viasz, s nem lenne az enyém oly kemény, mint a gyémánt, a te kezed parancsán kívül semmi sem tarthatott volna vissza,

hogy részvétet ne érezzék irányában.” Látható, hogy e szegény, lázasan gyulladt arcából gyengéd, vágyakozó szemmel rátekintő ifjúval szemben már régen nem érez gyűlöletet, elfelejtett már mindent, amit e kis, ostoba hazudozó ellene elkövetett, s legbensőbb érzésével szívesen megmentené. Ösztönös hevességgel Bothwellre hárítja a felelősséget a tettért: „A saját bosszúm kedvéért sohasem tenném meg.” Semmi másért, csak pusztán szerelméért hajtja végre azt az iszonyatos feladatot, hogy kihasználja ennek az embernek gyerekes bizalmát. Csodálatosan tör ki belőle a vádoló kiáltás: „Te kényszerítesz engem erre az alakoskodásra, hogy magam is elborzadok magamtól, Te kényszerítesz rá, hogy az áruló szerepét játsszam. De emlékezz rá: ha nem neked kellene engedelmeskednem, inkább halott szeretnék lenni. Mert a szívem vérzik közben.”

De a rabszolga nem védekezhet. Csak felhördülhet, ha a korbács haragosan előre hajszolja. És akaratának ura előtt azonnal alázatos panasszal hajtja meg újból fejét az asszony: „Jaj nekem! Sohasem csaltam meg senkit, de a te akaratodból megteszem. Küldj csak egy szót, hogy mit tegyek, és bármi történjék is velem, engedelmeskedem. Gondolkozz azon is, nem tudsz-e valami titkosabb megoldást, talán valami gyógyszerrel — mert Craigmillarban fürdőket és gyógyszert kell vennie.” Látható, hogy legalább valami enyhébb halált szeretne kitalálni a szerencsétlen számára, hogy így elkerülhessék a durva, közönséges erőszakot; ha nem lenne ennyire magánkívül és nem lenne Bothwell akaratának alárendelve, ha még lenne benne erő, az erkölcsi önállóság egyetlen szikrája, akkor — ez világosan érezhető — megmentené Darnleyt. De nem mer engedetlen lenni, mert fél, hogy ezzel elveszti Bothwellt, akihez hozzá van láncolva, és egyben reszket — költő még soha nem gondolt el ilyen zseniális pszichológiát —, hogy Bothwell végül éppen azért fogja megvetni, mert odaadta magát ilyen gyalázatos üzelmekhez. Könyörögve emeli fel kezét, „hogy ne becsülje kevesebbre ezért, mert hiszen miatta történik ez”, és lelke utolsó elkeseredett kiáltással, térdre borulva könyörög, hogy szerelemmel jutalmazza meg mindazért a szenvedésért, amit most miatta magára vállalt. „Emlékezz rá, hogy mindenemet, becsületemet, lelkiismeretemet, boldogságomat, méltóságomat feláldozom érted, és ne engedd, hogy hamis sógorod befolyásoljon leghívebb szeretőd ellen, aki valaha volt vagy lesz életedben. És ne gondolj őrá sem, feleséged hamis könnyeire sem, hanem csak rám s odaadó tettemre, amit végigszenvedek, hogy elfoglalhassam az ő helyét; s ennek kedvéért ösztöneim ellenére mindenkit megcsalok. Isten bocsásson meg nekem, és adjon neked, drága barátom boldogságot és kegyelmet, amint azt legalázatosabb és leghívebb szeretőd kívánja neked, aki reméli, hogy csakhamar több is lehet számodra, mint kárpótlás szenvedéseiért.” Nem nevezheti Stuart Máriát gyilkosnak az, aki ezekből a szavakból elfogulatlanul hallgatja a szerencsétlen asszony kínlódó, elkínzott szívének szavát, bárha mindaz, amit az asszony ez éjszakákon és napokon tesz, gyilkosság érdekében történik is. Mert érezhető, hogy ellenállása, visszautasítása ezerszer erősebb saját akaratánál; talán ez órák némelyikében az asszony közelebb állt az öngyilkossághoz, mint a gyilkossághoz. De a rabszolgák átka, hogy nem választhatja meg önmaga útját az, aki feladta saját akaratát. Csak szolgálni és engedelmeskedni tud. Szenvedélyének szolgálója, érzéseinek öntudatlan és mégis kegyetlenül tudatos alvajárója, így támolyog előre tettének szakadéka felé.

Másodnapra Stuart Mária hiánytalanul elvégzett mindent, amit rábíztak; a feladat ravaszabb, veszedelmesebb részén szerencsésen túljutott. Elaltatta Darnley lelkében a gyanakvást, s a szegény, beteg, ostoba fiú megint vidám, nyugodt, magabiztos, sőt csaknem boldog. Bárha még gyenge és fáradt, és arca eltorzult a himlőhelyektől, mégis már apró, kísérletező gyengédségeket is megenged magának feleségével szemben. Meg akarja csókolni, átölelni, és az asszonynak minden erejére szüksége van, hogy leplezze ellenkezését, és féken tartsa férje türelmetlenségét. Ugyanúgy engedelmeskedve Stuart Mária akaratának, amint ez viszont Bothwell akaratának engedelmeskedik — egy alárendelt alárendeltjeként —, kijelenti, hogy hajlandó visszatérni Edinburghbe. Gondtalanul engedi, hogy biztonságos kastélyából levigyék a betegszállító kocsira, fejét selyemkendővel takarja le, hogy senki ne lássa elcsúfított arcát: az áldozat végre a gyilkos házához szállító kocsin van. A gorombább, a véres munkát most majd ellátja Bothwell: ez ezerszeresen könnyebb lesz a kemény és cinikus férfi számára, mint amilyen Stuart Máriának volt lelkiismerete elárulása.

A lovasok kíséretében, a téliesen hideg úton végig lassan gördül a fogat; a királyi pár a hosszú hónapok nyugtalan veszekedése után látszólag kibékülve tér vissza Edinburghbe — Edinburghbe,

de hova? Természetesen Holyrood Castle-ba — gondolná az ember —, a királyi székhelyre, az otthonos kis fejedelmi kastélyba! De nem! A mindenható Bothwell másképp rendelkezett. A király ne lakjék Holyroodban, saját otthonában, mert állítólag még nem múlt el a fertőzés veszélye. Akkor hát bizonyára Stirlingbe vagy Edinburgh Castle-ba, a büszke, bevehetetlen várba költözik — vagy talán vendégül látják valamelyik más hercegi palotában vagy a püspöki kastélyban? Újból nem! Fölöttébb gyanús — egy jelentéktelen, félreeső házat választanak ki, melyre senki sem gondolt volna, egy legkevésbé sem hercegi házat a város falain kívül, kertek és mezők közt, gyanús vidéken fekvő, félig összeomlott és évek óta lakatlan házat, melyet nehéz őrizni és védelmezni — különös és sokatmondó választás ez. Önkéntelenül felmerül a kérdés, vajon ki választotta ki a Kirk O'Fieldben fekvő, gyanúsan félreeső házat, amelyhez csak az éjszakai tolvajok hírhedt útja, a Thieves Row vezet! És lám, megint Bothwell keze volt benne, aki most „all in all”. A labirintusban mindig és újra ugyanazt a piros fonalat találjuk. Minden levél, minden okmány, minden vallomás újból ehhez az egy és egyetlen emberhez vezeti a véres nyomokat.

Ez a kis, beépítetlen telkek közt elhelyezett, Bothwell legmegbízhatóbb kíséretéhez tartozó ember házának szomszédságában épült, s a királyhoz méltatlan épület, mindössze egy előszobából és négy szobából áll. Lent a királyné számára rögtönöznek egy hálószobát, mivel sürgetően ama vágyát fejezi ki, hogy eddig óvatosan elkerült férjét most gyengéden ápolhassa, míg a második szobát kísérete számára rendezik be; az első emeleti szobát királyi hálószobává alakítják, és a mellette levő szobában három szolgáját szállásolják el. Persze a gyanús ház alacsony szobáit gazdagon rendezik be, Holyroodból szőnyegeket, kárpitokat hoznak át, a királynő a legremekebb ágyak egyikét — melyet még Marie de Guise hozott magával Franciaországból — a királynak, és a második hasonlót, az alsó emeleten, önmagának állíttatja fel. És Stuart Máriának egyszerre semmi sem elég, hogy minél szembetűnőbben fejezze ki Darnleyval szembeni gondosságát és gyengédségét. Naponta többször átvonul egész kíséretével, hogy a beteget szórakoztassa, ő, aki — folyton emlékezni kell erre — hónapokon keresztül menekült a közeléből. Sőt, a február negyedike és hetedike közötti három éjszakát kényelmes palotája helyett ebben a félreeső házban tölti. Mindenki lássa meg Edinburghben, hogy a király és a királynő megint szerető hitvestársak lettek, tüntetőén, sőt gyanútkeltő tolakodással hirdetik a város előtt az eddig ellenséges emberpár új egyetértését: gondoljuk csak meg, milyen különösen érinthette e hirtelen megváltozott hajlandóság azokat a lordokat, akik röviddel ezelőtt minden eszközzel igyekeztek Stuart Mária előtt — vele egyetértésben — utat nyitni, hogy Darnleytól megszabaduljon. És most egyszerre ez a viharos, túlságosan hangsúlyozott szerelem férj és feleség között! A legokosabb közülük, Moray, megérti a dolgokat, és titokban készülődik, amint ezt későbbi viselkedése bizonyítja; pillanatig sem kételkedik benne, hogy e feltűnően félreeső házban valami gonosz játék kezdődik; s a maga részéről csendben és diplomatikusan megteszi az előkészületeket.

A városban s az országban talán csak egyetlen ember van, aki becsületesen hisz Stuart Mária érzelmeinek megváltozásában: Darnley, a szerencsétlen férj. Hiúságának hízeleg az a gondosság, amellyel az asszony körülveszi, s büszkén látja, hogy a lordok, akik eddig megvetően elkerülték, most egyszerre megint görnyedt háttal és résztvevő arccal közelednek betegágyához. Február hetedikén, apjához intézett levelében, hálásan dicsekszik, hogy a királynő szerető gondossága révén mennyire megjavult állapota — az asszony igazán úgy viselkedik, mint egy hűséges, szerető hitves. Az orvosok már örömmel biztosították a teljes gyógyulásról, az eltorzító betegség utolsó nyomai is lassan tűnni kezdenek, már megengedték az átköltözést kastélyába, hétfő reggelre már meg is rendelték a lovakat. Még egy nap, és megint Holyroodban fog trónolni, hogy ott Stuart Máriával megint megossza ágyát és asztalát, megint úr lehessen országában, úr legyen szeretett asszonya szívében.

De hétfő, február tizedike előtt, még egy vasárnap van, február kilencedike, amikor is vidám mulatságot terveznek Holyroodban! Stuart Mária két leghívebb szolgája ünnepi lakodalmát; ebből az alkalomból nagy lakomára és táncmulatságra készülnek, amin — megígérte kíséretének — a királynő maga is részt vesz. De a nap tulajdonképpeni eseménye nem a nyilvánvaló, hanem egy másik, titkos dolog, melynek jelentősége csak később tűnik ki. Earl of Moray ugyanis ezen a reggelen néhány napra hirtelen elbúcsúzik húgától, állítólag azért, hogy valamelyik kastélyában

meglátogassa beteg feleségét. És ez rossz jel! Mert valahányszor Moray hirtelen távozik a politikai színtérről, mindig alapos oka van rá. Ilyenkor mindig valami felfordulás vagy szerencsétlenség történik, s visszatérve azután mindig diadalmasan bebizonyíthatja, hogy az ő keze nem volt benn a játékban. Aki megérzi előre a közeledő vihart, az most nyugtalan lehetne, mikor ez az előrelátó és számító ember szerényen búcsúzik, mielőtt még kitörne az ítéletidő. Még nem múlt el egy éve sem, hogy a Rizzio megölését követő reggelen látszólag ugyanígy mit sem sejtve lovagolt be a városba, mint ahogy most megjátszott gyanútlansággal egy olyan nap reggelén utazik el, amelyen egy még borzalmasabb tett készülődik, és másokra hagyja a veszedelmet — saját becsületét megőrzi, és a hasznot csak a maga számára tartja fenn.

De egy második jel is meggondolásra késztethetne. Stuart Mária állítólag már parancsot adott, hogy megint szállítsák vissza pompás ágyát kirk o'fieldbeli hálószobájából Holyroodba. Ez az intézkedés természetesnek látszik, mert a tervezett ünnepség éjszakáján a királynő nem Kirk o'Fieldben, hanem Holyroodban fog aludni, és a különválás másnap úgyis véget ér. De az óvatosság, mellyel sietve hazarendelte a drága ágyat, az események nyomán veszedelmes magyarázatra vagy félremagyarázásra ad módot. Délután és este, tehát ebben az időben, a sötét eseményekről és a valódi veszedelemről még a legcsekélyebbet sem lehet sejteni. Stuart Mária viselkedése a legkevésbé sem tűnt fel. Nappal barátaival meglátogatja már csaknem gyógyult férjét, este Bothwell, Huntly és Argyll társaságában igen vidáman üldögél kíséretével a násznép közt. De milyen megható — feltűnően megható; bárha Darnley másnap reggel visszatér Holyroodba, a hideg téli éjszakában még egyszer átmegy Kirk o'Field elhagyott házába! Csak azért szakítja meg a vidám ünnepi örömet, hogy egy kevés ideig Darnley ágya mellett ülhessen, és fecseghessen vele. Stuart Mária éjjel tizenegyig — jól jegyezzük meg ezt az órát — Kirk o'Fieldben van, csak akkor tér vissza Holyroodba, a sötét éjszakában a lovasmenet a magasra tartott fáklyákkal és lángokkal messze világít, jókedvű nevetésük messze visszhangzik az utcákon. Felnyitják a kapukat, egész Edinburghnek látnia kell, hogy a királynő visszatért férjénél tett gyengéd látogatásáról Holyroodba, ahol brácsák és dudák hangja mellett az udvari népség járja a táncot. A királynő újból barátságosan és beszédesen keveredik el a násznép közt, s csak később, éjfél után vonul vissza éjjeli pihenésre termeibe.

Két órakor éjjel megremeg a föld. „Mintha egyszerre huszonöt ágyút sütöttek volna el” — szörnyű robbanás reszketteti meg a levegőt. És vad sietségben gyanús alakok rohannak azonnal Kirk o'Field felől: valami borzalmas dolog történhetett a király házában! Az álmából fölébredt városon izgalom és ijedtség lesz úrrá. Felnyitják a város kapuit, futárok vágtatnak Holyroodba, hogy jelentsék a megdöbbentő hírt, Kirk o'Fieldben a magányos házat a királlyal s valamennyi szolgájával együtt a levegőbe röpítették. Bothwellt, aki részt vett a nászünnepségen — nyilvánvaló, hogy alibit akart szerezni, amíg emberei végrehajtják a tettet —, fölkeltik álmából, vagy még inkább kihúzzák ágyából, melyben — mindenki látja — nyugodtan alszik. Gyorsan felöltözködik, és néhány fegyveres ember kíséretében a bűntett színhelyére siet. A kertben megtalálják a holttesteket, Darnleyét s egy ingbe öltözve szolgájáét, aki vele egy szobában aludt — magát a házat a lőpor robbanása teljesen szétrombolta. Bothwell ezzel az őt látszólag rendkívül meglepő és izgató megállapítással megelégszik. S mivel ő mindenki másnál jobban ismeri a tényállást, nem is erőlködik tovább, hogy a teljes igazságot kiderítse. Parancsot ad a holttestek fölravatalozására, és rövid félóra után visszatér a kastélyba. És ott a mit sem sejtő, álmából ugyancsak gonoszul fölkeltett királynőnek nem tud mást jelenteni, mint a meztelen tényt, hogy férjét, Henriket, Skócia királyát, ismeretlen tettesek megfoghatatlan módon meggyilkolták...

QUOS DEUS PERDERE VULT. . .

1567. februártól áprilisig

A szenvedély sok mindenre képes. Kimondhatatlan, emberfölötti energiákat ébreszthet az emberben. A legnyugodtabb leiekből titáni erőket kényszeríthet ki, s egészen a gaztettig túlkergetheti az erkölcs minden formáján és határán. De a szenvedély lényegéhez tartozik, hogy hirtelen föltámadása vad kitörések után kimerültén összeomlik.' önmagában. A szenvedély bűnözője ebben különbözik alapvetően az igazi, a született bűnözőtől, a szokások bűnözőjétől. A csak egyszeri tettes, a szenvedély gonosztevője, csak a tett végrehajtására képes, s csak ritkán tudja következményeit is viselni. Csak forró impulzusnak engedve, mereven a maga elé tűzött célra tekintve, egész feszítőerejét erre az egy és egyetlen tettre állítja be; mihelyt ezt elérte, mihelyt végrehajtotta tettét, energiája megszakad, határozottsága megtörik, okossága csődöt mond — holott a hideg, józan és számító gonosztevő éppen akkor száll elszánt harcba vádolókkal és bírákkal. Ellentétben a szenvedély bűnözőjével, nem a tettre, hanem a tett végrehajtása után a védelmére tartalékolja idegeinek legfeszültebb erejét.

Stuart Mária — s ez nem kicsinyíti, hanem emeli alakját — nem tud megbirkózni azzal a gonosz, helyzettel, amelybe Bothwellhez való ragaszkodása hozta, mert ha gonosztevő is, ez kizárólag beszámíthatatlanságig fokozódott szenvedélyéből, nem saját, hanem idegen akaratból származott. Stuart Máriának csak nem volt ereje, hogy idejében elhárítsa a szerencsétlenséget, s most a tett után akarata már teljesen csődöt mond. Két út áll most előtte: vagy elhatározottan és undorral elszakad Bothwelltől, aki messzebb ment, mint amennyire ő akarta; ezzel megtagadná magát a tettet is. Vagy segít elleplezni, de akkor alakoskodnia kellene, fájdalmat kellene színlelnie, hogy róla, és vele önmagáról is, elhárítsa a gyanút. Stuart Mária az ennyire gyanús helyzetben ehelyett a lehető legértelmetlenebbet, a legesztelenebbet teszi: tudniillik semmit. Merev és néma marad, s éppen ez a megdöbbenés árulja el. Mint azok a mechanikus játékok, amelyek fölhúzva bizonyos számú előírt mozdulatot gépiesen hajtanak végre, lekötöttségének trance-ában akaratlanul megtett mindent, amit Bothwell követelt tőle: elutazott Glasgow-ba, leszerelte Darnleyt, és visszahízelegte Edinburghbe. De a rugó lejárt, megszűnt a mozgatóerő. Éppen most, amikor érzései színészének kellene lennie ahhoz, hogy meggyőzhesse a világot, most egyszerre fáradtan leejti az álarcot; valamifajta megkövültség, lelkének kegyetlen merevsége, megfoghatatlan közöny keríti hatalmába; tehetetlenül tűri, hogy mint kivont kard lesújtson rá a gyanú.

A lelki merevség e szembetűnő esete — amikor a fenyegetett ember egész lénye teljes passzivitásba és közönybe fagy éppen abban a pillanatban, amikor legnagyobb szükség volna alakoskodásra, védekezésre és szellemi készenlétre — önmagában nem szokatlan. A lélek merevsége a túlzott feszültség szükségszerű visszahatása, a természet ravasz bosszúállása azokkal szemben, akik túllépik saját mértéküket, így tűnnek el Napóleon démonikus akaratának erői a Waterlooi estén, némán és mereven ül, és nem rendelkezik, holott a katasztrófa pillanatában intézkedésekre volna szükség. Egyszeriben elszivárgott belőle minden erő, mint egy lyukas hordóból a bor. Így dermed meg Oscar Wilde is közvetlenül letartóztatása előtt. Barátai óvják, van még idő, megvan a pénz, még vonatra ülhetne, és átjuthatna a csatornán! De rajta is a merevség lett úrrá, hotelszobájában ül, és vár és vár, senki nem tudja mire, csodára-e vagy a megsemmisülésre? Stuart Mária viselkedését, lehetetlen, ostoba, kihívóan passzív viselkedését, ami tulajdonképpen gyanússá tette e hetek folyamán, csak ilyen analógiákkal — és ezernyi ilyet találni a történelemben — lehet megmagyarázni. Mert a gyilkosság végrehajtásáig senki sem sejthette egyetértését Bothwell-lel — Darnleynál tett látogatását könnyen tekinthették még a kibékülési vágy őszinte jelének. De a gyilkosság után az áldozat özvegye azonnal a megfigyelés éles reflektorfényébe kerül, s most vagy önmagától, természetesen megnyilvánul az ártatlansága, vagy szinte zsenialitásig kell fokozni az alakoskodást. De e szerencsétlen asszonyon a hazugságokkal és alakoskodással szemben egyszerre hihetetlen undornak kellett úrrá lennie. Mert ahelyett, hogy védekeznék a nem indokolatlan gyanúval szemben, a világ szemében teljes közömbösségével még bűnösebbnek

mutatja magát, mint amilyen valójában volt. Mint egy öngyilkos, ki a mélységbe veti magát, behunyja szemét, hogy semmit ne lásson, semmit ne erezzen, csak a véget akarja, ahol a gondolkozásnak és megfontolásnak már nincsenek kínjai, csak a semmi, csak a megsemmisülés... A kriminológia aligha mutatott patologikusán teljesebb képet a szenvedély bűnözőiről, akiknél a tett kimerít minden erőt, s vele együtt összeomlik. Quos Deus perdere vult... Akit az Isten el akar veszejteni, előbb elveszi az eszét.

Mert hogyan cselekednék egy ártatlan, becsületes, szerető asszony, egy királynő, ha éjszaka egy küldönc azt a borzalmas hírt hozná, hogy ismeretlen tettesek épp az imént megölték férjét? Fel kellene ugrania, mintha hirtelen tűz égette volna meg, tombolni kellene, kiabálni s követelni, hogy azonnal fogják el a bűnösöket. Börtönbe vetni mindenkit, akit csak a gyanú leghalványabb árnyéka érhet. Részvételre kellene felhívni a népet, meg kellene kérni a külföldi fejedelmeket, hogy birodalmának minden szökevényét tartóztassák fel a határon. Éjjel-nappal be kellene zárkózni termeibe, mint II. Ferenc halálakor, heteken és hónapokon át nem fordulhatna egyetlen gondolata sem örömök, játék és társasági kedvtelések felé, és mindenekelőtt nem pihenhetne meg, nem nyugodhatna addig, míg valamennyi gonosztevőt és bűntársat el nem fogták, és el nem ítélték.

Körülbelül ilyennek kellene lenni egy becsületesen meglepett, valóban mit sem sejtő és szerető feleség viselkedésének, lelki magatartásának. És paradox bár — de mégis logikus —, a bűnrészes asszonynak számításból legalább színlelnie kellene ezeket az érzéseket, mert mi óvná meg jobban a gonosztevőt a gyanútól, mint ha a tett után a teljes ártatlanság és mit sem sejtés szerepét játssza. Stuart Mária ehelyett a gyilkosság után olyan hátborzongató közönyt mutat, ami a legjobb hiszemű megfigyelő előtt se maradhat észrevétlen. Nyoma sincs benne az izgalomnak, a sötét haragnak, ami Rizzio megölésekor erőt vett rajta, semmi jele sincs annak a melankolikus állapotnak, ami II. Ferenc halála után elfogta. Nem ír megható elégiát Darnley emlékére, mint első férje halálakor, hanem már néhány órával a hír vétele után nyugodtan írja alá a külföldi udvarokhoz intézett, előre megfogalmazott írásokat, amelyekben közlik a világgal a gyilkosság magyarázatát, s amelyek természetesen csak azon fáradoznak, hogy minden gyanút elhárítsanak felőle. E különös magyarázatban tudatosan olyan értelemben hamisítják meg a tényeket, mintha a gyilkos merénylet tulajdonképpen nem is a király, hanem elsősorban a királynő ellen irányult volna. A hivatalos verzió szerint az összeesküvők azt hitték, hogy mindkét házastárs Kirk o'Fieldben tölti az éjszakát, s a királynőt csak az óvta meg attól, hogy a királlyal együtt a levegőbe röpítsék, hogy röviddel előtte, az esküvői ünnepségen való részvétel kedvéért, elhagyta a házat. Stuart Mária engedelmesen, anélkül, hogy keze megreszketne a hazugságtól, aláírja: „A királynő nem tudja, ki a gonosz tett előidézője, de megbízik tanácsosai fáradozásában és buzgalmában, és kikutatja a bűnösöket, s elhatározott szándéka, hogy minden időkre például szolgáló büntetésben fogja részesíteni őket.”

A tények elferdítése természetesen sokkal esetlenebb, semmint hogy tévútra vezethetné a közvéleményt. Mert a valóságban — hiszen egész Edinburgh tanúja volt — a királynő messzevilágító fáklyákkal, nagy kísérettel már tizenegykor elhagyta a magányos Kirk o'Field-i házat. Nyilvánvaló volt az egész város számára, hogy már nem tartózkodik Darnleynál, és a sötétben lappangó gyilkosok nem tervezhették az ő élete ellen a merényletet, mikor csak három órával később röpítették levegőbe a házat. De maga a ház felrobbantása is csak látszat volt, csak azt a célt szolgálta, hogy elrejtse a valódi tényállást, azt ugyanis, hogy Darnleyt a besurranó gyilkosok valószínűleg már korábban megfojtották — így tehát a hivatalos magyarázat szembeütköző ügyetlensége még csak erősíti a bűnrészesség gyanúját.

Különös azonban, hogy egész Skócia néma marad, s a világ megdöbbenését ezekben a napokban nemcsak Stuart Mária, hanem az egész ország közönye is felkelti. Csak meg kell gondolni: borzalmas, még a történelem vérrel írt annaleseiben is hallatlan dolog történt! Skócia királyát saját fővárosában meggyilkolták, és házával együtt levegőbe röpítették! És erre mi történik? Megreszket-e a város izgalmában és fölháborodásában? Megérkeznek-e kastélyaikból a nemes urak és bárók, hogy az állítólag ugyancsak fenyegetett királynőt megvédjék? Vádat emelnek-e szószékükről a papok, intézkedik-e a bíróság a tettesek kinyomozásáról? Lezárják-e a város kapuit, s letartóztatnak, kínpadra vonnak-e sok száz gyanúsíthatót? Lezárják-e a határt, s gyászos menetben, a birodalom nemeseinek kíséretében, végighordozzák-e a város utcáin a meggyilkolt holttestét? Fáklyák és

gyertyák fényének közepette fölállítják-e nyilvános helyen a nagy katafalkot? Összehívják-e a parlamentet, hogy e borzalmas tettet a nyilvánosság elé tárják és ítélkezzenek? Egybegyűlnek-e a lordok, a trón védelmezői, hogy a gyilkos üldözésére ünnepélyes esküt tegyenek? — Semmi, mindebből semmi sem történik. A mennydörgést megfoghatatlan hallgatás követi. A királynő ahelyett, hogy nyilvánosan akár egyetlen szót is szólna, elrejtőzik termeiben. A lordok csendben maradnak, hallgatnak. Sem Moray, sem Maitland nem mozdul, mint ahogy senki sem mozdul, aki annak idején térdet hajtott a király előtt. Nem becsmérlik és nem dicsőítik a tettet, csendben és vésztjóslóan várják a sötétben az események további fejleményeit; de érezhető, hogy a királygyilkosság hangos taglalása egyelőre kényelmetlen nekik, mert hiszen többé-kevésbé valamennyien előre tudtak róla. A polgárok viszont óvatosan bezárkóznak házukba, és gyanakodásukat csak fülbe súgva mormolják. Tudják, hogy a kisemberek számára sohasem ajánlatos a nagyurak dolgába beleavatkozni, mert ilyen meggondolatlanságokért gyakran kell mások számláját megfizetni. Első pillanatban tehát valóban az történik, amit a gyilkosok reméltek: mindenki úgy fogadja a gyilkosságot, mint egy kis, bosszantó eseményt. Az európai történelemben talán még sohasem kísérelte meg egyetlen udvar, egyetlen ország nemessége, egyetlen város sem, hogy ilyen csendben és gyáván hunyjon szemet egy királygyilkosság fölött; feltűnő módon szándékkal elmaradnak a gyilkosság felderítésére még a legkezdetlegesebb intézkedések is. Nem indul meg sem hivatalos, sem bírósági vizsgálat a tett színhelyén, nem vesznek fel jegyzőkönyvet, nem adnak ki világos jelentést, s kiáltvány sem jelenik meg, amely a gyilkosság közelebbi körülményeit föltárná: a tettet sietve homállyal borítják. A holttestet sem orvosi, sem hivatalos vizsgálatnak nem vetik alá, úgyhogy máig sem tudható, hogy Darnleyt megfojtották, leszúrták vagy (a meztelen holttestet elfeketült arccal találták meg a kertben) megmérgezték-e, mielőtt a gyilkosok nagy tömeg puskapor felhasználásával utólag a levegőbe röpítették a házat. És csak azért, hogy ne induljon meg a suttogás, s hogy ne nézhessék meg túl sokan a holttestet, Bothwell szokatlan hevességgel sürgeti a temetést. Csak sietve a föld alá Henry Darnleyval! Sietve el kell földelni az egész sötét ügyet, mielőtt bűze fölhatolna az égig.

Megtörténik tehát a legfeltűnőbb dolog, ami az egész világ előtt bizonyítja, hogy a gyilkosságnál titokban igen magas kezek játszottak közre: eltekintenek attól, hogy Henry Darnleynak, Skócia királyának, méltó temetést rendezzenek. A koporsót nem ravatalozzák fel ünnepélyesen, és a gyászoló özvegy, a lordok és bárók nem kísérik díszmenetben végig a városon. Nem dörögnek az ágyúk, és nem zúgnak a harangok, a koporsót titokban és éjszaka szállítják át a kápolnába. Pompa és megtiszteltetés nélkül, riadt sietséggel bocsátják le Henry Darnleynak, Skócia királyának koporsóját a sírboltba, mintha csak ő lett volna a gyilkos, és nem idegen gyűlölködésnek és fékezhetetlen mohóságnak lett volna megölt áldozata. Még egy mise, és aztán elég volt! Az elkínzott lélek már ne zavarja tovább Skócia békéjét! Quos Deus perdere vult...

Stuart Mária, Bothwell és a lordok azt akarják, hogy a koporsófedél az egész sötét ügyet zárja le. De annak megakadályozására, hogy a kíváncsiak túl sokat kérdezzenek, vagy esetleg Erzsébet panaszkodjék, mert semmit sem tettek a bűntett felderítésére, elhatározzák, hogy úgy tesznek, mintha történnének intézkedések. A komoly vizsgálat elkerülésére Bothwell látszatvizsgálatot rendel el; ezzel a kis gesztussal akarják bizonyítani, hogy komolyan és buzgón kutatják az „ismeretlen gyilkosokat”. Bár az egész város tudja a neveket; túl sok bérenc vett részt a ház körülzárásában, a nagy tömeg puskapor megvásárlásában és a puskaporos zsákok cipelésében ahhoz, hogy egyeseket ne lettek volna kénytelenek észrevenni; a kapu őrzői kényelmetlenül emlékeznek rá, hogy amaz éjszakán a robbanás után ki előtt nyitották fel Edinburgh kapuit, de a királynő korona tanácsa — mely valójában már csak Bothwellből és Maitlandből áll, a bűnrészesből és a bűnpalástolóból, a két férfiból, kiknek elegendő lett volna csak a tükörbe nézni ahhoz, hogy a felbujtókat felismerjék — most makacsul ragaszkodik az „ismeretlen tettes” föltételezéséhez, és egy kiáltványban kétezer skót fontot helyez kilátásba annak, aki a bűnösöket meg tudja nevezni. Kétezer skót font tiszteletre méltó összeg egy szegény edinburghi polgár számára, de mindenki tudja, hogy a kétezer font helyett haladéktalanul tőrt kapna bordái közé, ha fecsegni kezdene. Mert Bothwell azonnal szinte katonai diktatúra rendszerére rendezkedik be, lovas járőrei mint komor fenyegetés

vágtatnak az utcákon, s feltűnően viselt fegyvereik félreérthetetlen egyértelműséggel félemlítenek meg mindenkit, aki nyíltan beszélni merészkednék.

De ha az igazságot erőszakkal el akarják nyomni, az csellel védekezik. Ha nappal nem engedik szóhoz jutni, akkor a csendes éjszakákon kezd beszélni. A proklamáció kihirdetése után már másnap reggel a vásártéren, sőt a holyroodi királyi palota kapuján a gyilkosok nevét feltüntető hirdetményeket találnak. E röpcédulák a gyilkossággal nyíltan Bothwellt és fegyvertársát, James Balfourt, továbbá a királynő szolgáit, Bastient és Josef Rizziót vádolják, míg más névsorok még néhány tettestársat sorolnak fel. Két név azonban valamennyi cédulán újból ismétlődik: Bothwell és Balfour, Balfour és Bothwell.

Ha egy démon nem szállta volna meg minden érzékét, ha a tomboló szenvedély nem ásta volna alá minden értelmét és megfontolását, ha akarata nem került volna teljes rabszolgaságba, Stuart Mária most, hogy a nép hangja félreérthetetlenül megszólalt, csak egyet tehetne: el kellene magát határolnia Bothwelltől. Ha elborult lelkében a belátás egyetlen szikrája élne, el kellene idegenednie tőle — legalábbis a látszat szerint. Kerülni kellene minden találkozást mindaddig, amíg valami ügyes manőverrel „hivatalosan” bizonyítani nem tudná ártatlanságát. És addig alkalmas ürüggyel el kellene távolítani az udvarból. Csak egyet nem volna szabad most tennie: hogy azt az embert, akit nyílt utcán hangosan és halkan a király s a férj gyilkosának neveznek, továbbra is uralkodni hagyja a skót királyi palotában. Mindenekelőtt nem volna szabad az „ismeretlen tettesek” ellen indított vizsgálat vezetésével éppen azt megbíznia, akiben a közvélemény egyértelműen a felbujtót látja. De még többet és még ostobábbat tesz. A röpcédulákon Bothwell és Balfour mellett két szolgáját, Bastient és Josef Rizziót (Dávid Rizzio fivérét) nevezték meg mint bűntársakat. Mi volna most Stuart Mária első kötelessége? Természetesen át kellene adni e gyanúsítottakat a bíróságnak. Ehelyett azonban — az ostobaság itt már az őrület és önvád határán mozog — titokban elbocsátja e két embert szolgálatából, útlevéllel látja el őket, és sietve átcsempészi a határon. Tehát éppen ellenkezőjét teszi annak, amit becsülete védelmében tennie kellene: a gyanúsítottakat ahelyett, hogy kiszolgáltatná, elvonja a bíróság elől. E cinkos szolgálattal Stuart Mária önmagát ültette a vádlottak padjára. De még mindig nem elég az őrületből, mely teljesen tönkre teszi jóhírét! Mert Stuart Mária nemcsak hogy egy könnyet nem ejt meggyilkolt férjéért, és nem zárkózik el nem negyven, de négynapos „deuil blanc”-ra (fehér gyászra) sem, mint annak idején — bárha ezúttal hétszeres gyászt kellene színlelnie —, de egy rövidke hét után már elhagyja Holyroodot, és lord Seton kastélyába utazik. Az özvegy még az udvari gyász pusztán társadalmi gesztusáig sem tudja fegyelmezni magát, és végső kihívásként — s ez úgy hat, mint a világ arcába csapott vívókesztyű — vajon kinek a látogatását fogadja Setonban? James Bothwellét, azét a férfiét, kinek arcképét ezzel a felirattal osztogatják Edinburgh utcáin: „Ez az ember a király gyilkosa.”

De Skócia nem a világ, s ha a bűntudatos lordok és megfélemlített polgárok hallgatnak is, és úgy tesznek, mintha a király hullájával együtt a gyilkosságra vonatkozó egész érdeklődést eltemették volna, a londoni, párizsi és madridi udvarok távolról sem fogadják ilyen egykedvűséggel a szörnyű tettet. Skócia szemében Darnley nem volt egyéb, mint egy kellemetlen idegen, akit, mihelyt terhessé vált, a szokásos módon félreállítottak, de Európa udvarai számára a megkoronázott és fölkent király a felséges családok érinthetetlen rangú osztályosa volt, kinek ügye egyben az ő ügyük is. Természetesen senki sem adott hitelt a hazudozó hivatalos magyarázatoknak, és egész Európa az első órában egyetért abban, hogy Bothwell volt a felbujtó és Stuart Mária feltétlenül bűnrészes. Maga a pápa és legátusa is ingerült szóval nyilatkozik az elvakult asszonyról. De a külföldi fejedelmeket nem annyira maga a gyilkosság foglalkoztatja és háborítja fel. Mert az az évszázad nem túlságosan erkölcsös és nem is különösen érzékeny, ha csak egyetlen emberéletről van szó. Macchiavelli óta minden államban megbocsáthatónak tartják a politikai gyilkosságot, s csaknem valamennyi európai uralkodó család történetében felfedezhetők ilyen sötét emlékek. VIII. Henrik nem volt kényeskedő, ha feleségeinek eltávolításáról volt szó, II. Fülöp sem látta volna szívesen, ha fia, Don Carlos meggyilkolásáról érdeklődtek volna nála, a pápai Borgiák komor hírnevük egy részét mérgeiknek köszönhetik. De — s ez a nagy különbség — e fejedelmek mindig óvakodnak, s gondoskodnak arról, hogy a gyanúnak, a bűnrészességnek még az árnyéka se érhesse őket; a gonosztetteket mások hajtják végre, ők maguk távol tartják tőle kezüket. Stuart Máriától tehát azt

várják, hogy legalább látszatra igyekezzék igazolni önmagát, és valójában ostoba közönyössége az, ami elkeseredést vált ki ellene. A külföldi fejedelmek először idegenkedve, majd haragos tekintettel nézik esztelen, elvakult nővérüket, aki egyetlen lépést sem tesz a gyanú elhárítására, s aki ahelyett, hogy — amint azt ilyen esetekben tenni szokták — néhány kisembert fölakasztatott vagy fölnégyeltetett volna, nyugodtan labdázik, és szórakozásai társául a fővádlottat választja. Stuart Mária hűséges párizsi követe őszinte izgalommal számol be a tétlen magatartás 'keltette rossz benyomásról. „Azzal rágalmazzák itt, hogy Felséged a bűntett legfőbb oka, és hogy Felséged adott parancsot annak végrehajtására.” És olyan nyíltsággal, ami az egyház ez emberének mindenkor becsületére válik, az alattvaló megmondja a királynőjének, hogy ha nem fogja végre a legerélyesebb és legkíméletlenebb módon levezekeltetni ezt a bűnt, „jobb volna számára életét és mindenét elveszíteni”.

Ezek a barát világos szavai. S ha ez önmaga vesz tett asszonyban csak nyoma volna a józanságnak, egy szikrányi saját akarat maradt volna meg lelkében, most össze kellene szednie magát. S még ennél is sürgetőbben szól Erzsébet részvétlevele. Mert feltűnő összetalálkozás: nincs a földön asszony vagy ember, aki Stuart Mária életének e borzalmas válságban és kegyetlen tettében inkább meg tudta volna őt érteni, mint éppen az az asszony, aki élete folyamán egyébként legkeményebb ellenfele volt. Erzsébet úgy tekinthetett e tettre, mintha tükörbe nézne; hiszen a Dudley-Leicester iránt érzett izzó szenvedélyének korában ugyanilyen helyzetbe, ugyanilyen és talán ugyanennyire alapos gyanúba került. Amint itt a férj, úgy ott egy kényelmetlen feleség volt az akadály, akit félre kellett tenni ahhoz, hogy a házasság felé szabaddá tegyék az utat; Erzsébet tudtával vagy tudta nélkül — ez sohasem fog kiderülni — ugyanazt a borzalmas tettet hajtották végre, s Robert Dudley feleségét, Amy Robsartot egy reggelen „ismeretlen tettesek” által meggyilkolva találták. Mint most Stuart Mária felé, úgy akkor azonnal minden tekintet vádolóan Erzsébet felé fordult, sőt maga Stuart Mária, akkor még Franciaország királynéja, könnyedén tréfálkozott rokona fölött, hogy „férjhez akart menni istállómesteréhez (Master of the Horses), aki megölte saját feleségét”. A világ ugyanúgy, mint most Bothwellben, akkor Leicesterben látta a gyilkost, a királynőben a segítőtársat. Természetes, hogy az egykor átszenvedett szükség emlékezete Erzsébetet sorstestvére legjobb, legbecsületesebb tanácsadójává tette. Mert Erzsébet akkor okosságával és lelkierejével megmentette becsületét, amennyiben azonnal elrendelte a legszigorúbb vizsgálatot, ami természetesen eredménytelen maradt, de látszatra mégis vizsgálat volt. És végül minden fecsegést végérvényesen elhallgattatott azáltal, hogy legbensőbb kívánságáról lemondva, nem kötött házasságot a feltűnően gyanúsított Leicesterrel. A világ szemében így a gyilkosság elvesztett vele minden kapcsolatot; Erzsébet most ugyanilyen magatartást remél és kíván Stuart Mária részéről.

Erzsébet 1567. február 24-én írt levele azért is figyelemre méltó, mert ez valóban Erzsébet, az asszony, sőt az ember levele. „Madame — írja az őszintén megrendült részvétlevélben —, oly kábult és megrendült és rémült vagyok a gyalázatos gyilkosság szörnyű hírétől, mit elhalt férje, megölt rokonom ellen elkövettek, hogy most alig vagyok képes írni róla; de bármennyire hajszolnak is érzéseim, hogy ily közeli vérrokonom halálát gyászoljam, ha őszinte véleményemet kell kifejeznem, mégsem titkolhatom el, hogy ön miatt talán még szomorúbb vagyok, mint ő miatta. Oh, Madame! Nem cselekednék hűséges rokona és igaz barátnőjeként, ha inkább igyekeznék kellemeseket mondani önnek ahelyett, hogy azon fáradoznék, hogy a becsületét védjem; ezért nem hallgathatom el ön előtt, amit az emberek erről az ügyről beszélnek: azt ugyanis, hogy ön el akar siklani a tett megbüntetése fölött, óvakodni fog elfogatni azokat, akik ezt a szolgálatot megtették önnek, aminek folytán az a látszat áll elő, hogy a gyilkosok tettüket az ön hozzájárulásával hajtották végre. Könyörgök, higgye el nekem, hogy a világ minden aranyáért sem lettem volna hajlandó szívemben ilyen gondolatot táplálni. Nem adnék ilyen gonosz vendégnek helyet szívemben, amennyiben egy uralkodóról sem lennék ilyen rossz véleménnyel, de legkevésbé arról, akinek annyi jót kívánok, amennyit csak szívem elgondolni képes, vagy amennyit ő saját magának kívánhat. Ezért óvom önt, tanácsolom és könyörgök önnek — tegye szívügyévé ezt a dolgot, ne átalljon lesújtani arra, aki bűnös, bárha esetleg legközelebb álljon is önhöz, és semmi rábeszélés ne tartsa

vissza attól, hogy bebizonyítsa a világ előtt, hogy ön ugyanolyan nemes fejedelem, mint amilyen igaz asszony.”

E különben kétszínű asszony talán soha nem írt őszintébb és humánusabb levelet; természetes volna, hogy az elkábított Stuart Mária, mint egy pisztolydörrenésre, fölijedjen és fölébredjen a valóságra. Megint ujjal mutatnak Bothwellre, megint cáfolhatatlanul bebizonyítják, hogy minden elnézés, minden kímélet vele szemben őt magát bűnrészessé bélyegzi. De Stuart Mária állapota ezekben a hetekben — mindig újból ismételni kell ezt — a benső szabadság teljes hiányát árulja el. Már oly szégyenletes szerelmi rabszolgaságba esett — „shamefully enamoured” —, hogy Erzsébet egy kémje azt írja Londonba: „állítólag azt mondta, hogy képes volna mindent itthagyni, és egy szál ingben elmenni vele a világ végére”. Minden rábeszélés süket fülekre talál, vérének forrongásával szemben az észnek már nincs ereje. S mivel ő megfeledkezik magáról, azt hiszi, hogy a világ is elfelejti majd őt és szörnyű tettét is.

Egy időre, egész március hónapban, úgy látszik, mintha Stuart Mária passzív magatartása igazolva lenne. Egész Skócia hallgat, a bíróság emberei vakok és süketek, és Bothwell — különös véletlen! — legjobb akarattal sem tudja kinyomozni az „ismeretlen gyilkosokat”, bárha a polgárok úton-útfélen, minden házban suttogva néven nevezik őket. Mindenki ismeri őket, mindenki tudja nevüket, de senki sem kockáztatja életét a kitűzött díjért. Végre azonban megszólal egy hang. Az áldozat apjának, Earl of Lennoxnak, az ország egyik köztiszteletben álló nemesének végül mégsem lehet a választ megtagadni, mikor jogos panasszal él, hogy hetek elmúltával sem történt semmi komoly intézkedés fia gyilkosaival szemben. Stuart Mária, aki a gyilkossal ágyát osztja meg, s akit a bűnrészes Maitland, kezénél fogva vezet, természetesen kitérő választ ad; minden bizonnyal meg fogja tenni a tőle telhetőt, s a parlament elé terjeszti az ügyet. De Lennox pontosan tudja, hogy mit jelent a halasztás, és megismétli követelését. Azt követeli, hogy elsősorban tartóztassák le mindazokat, kiknek a neve az Edinburghben terjesztett röpcédulákon szerepel. Az ilyen pontosan körvonalazott követelésre persze nehezebb a válasz. Stuart Mária még egyszer kitér, mondván, hogy ezt szívesen megtenné, de oly sok és oly különböző nevek szerepelnek, akiknek egymáshoz semmi közük, hogy talán ő maga, Lennox grófja jelölje meg azokat, akiket bűnösnek tekint. Kétségtelenül abban bízik, hogy a mindenható katonai diktátor terrorja Lennoxot is visszariasztja attól, hogy Bothwell nevét kimondja. De Lennox közben támaszt keresett a maga részére, és felvértezte magát. Érintkezésbe lépett Erzsébettel, s ezzel egyben az ő védelme alá helyezte magát. Rendkívül kínos, hogy világosan és egyértelműen leírja mindazoknak a nevét, akik ellen vizsgálatot követel. Az első név Bothwell, utána következik Balfour, David Charmers és néhány kisember Stuart Mária és Bothwell személyzetéből, kiket uraik már régebben áttettek a határon, nehogy a kínpadon beszédessé válhassanak. Stuart Mária, nagy bosszúságára, kezdi belátni, hogy ez a semmit tudomásul nem vevő komédia tovább nem tartható fenn. Lennox makacssága mögött felismeri Erzsébetet minden erélyével és tekintélyével. De időközben Medici Katalin is éles világossággal tudomására hozta, hogy Stuart Máriát „dishonoured”-nek, becsületét vesztettnek tekinti, és hogy Skócia mindaddig nem várhat barátságot Franciaország részéről, amíg a gyilkosságot rendes és becsületes bírói eljárás meg nem torolta. Most tehát gyorsan át kell mindent állítani, s a „hiábavaló” kutatások helyett egy új színjátékot, a nyilvános bírói eljárás komédiáját kell megindítani. Stuart Máriának hozzá kell járulnia ahhoz, hogy Bothwell — a kisemberekkel majd később foglalkoznak — a nemesi bíróság előtt védekezzék. Earl of Lennox március s8-án felszólítást kap, hogy jöjjön Edinburghbe, és ott április 12-én terjessze elő vádját Bothwell ellen.

Bothwell azonban távolról sem az az ember, aki vezeklőruhában, félénken és alázatosan jelenik meg bírái előtt. S ha egyáltalán hajlandó az idézésre megjelenni, ezt csak azért teszi, mert elhatározta, hogy az ítélet helyett minden eszközzel felmentést — „cleansing” — fog kikényszeríteni. Erélyesen teszi meg előkészületeit. Elsősorban a királynő által magára ruház tatja valamennyi erőd parancsnokságát: ezzel az ország valamennyi használható fegyvere és muníciója a kezébe kerül. Tudja, hogy azé a jog, akié a hatalom, s ezenfelül zsoldosainak egész csapatát Edinburghbe rendelteti, s úgy felfegyverzi őket, mintha csatára készülnének. Edinburghben szemérmetlenül és szégyentelenül, erkölcstelenségére annyira jellemző arcátlansággal, szabályos terroruralmat vezet be. Hangosan hirdeti, hogy „ha megtudja, kik voltak azok az emberek, akik a

vádló plakátokat kifüggesztették, kezét vérükben fogja megmosni” — s ez Lennoxhoz intézett erőteljes intés. Ő maga és emberei nyíltan kardmarkolatukon tartják kezüket, s félreérthetetlenül kijelentik: nem hajlandók eltűrni, hogy „ciánjuk urát” mint közönséges bűnözőt hallgassák ki. Ám jöjjön most Lennox, és merészkedjen vádat emelni! Most kíséreljék meg a bírák, hogy őt, Skócia diktátorát elítéljék!

Ez előkészületek sokkal nyilvánvalóbbak, semhogy Lennox kételkedhetne benne, hogy mi vár rá. Tudja, hogy eljöhet ugyan Edinburghbe Bothwell ellen vádat emelni, de tudja azt is, hogy Bothwell nem engedi meg, hogy a várost élve elhagyja. Újból pártfogójához, Erzsébethez fordul, ki vonakodás nélkül sürgős levelet küld Stuart Máriához, hogy még az utolsó órában is óva intse: ne vonja magára e nyilvánvaló jogsérelemmel a bűnrészesség vádját.

„Madame — írja végső izgalmában —, nem lettem volna ilyen kíméletlen, hogy önt ezzel a levéllel terheljem, ha a szegényekkel szemben érzett felebaráti szeretet parancsa és a szerencsétlenek kérése nem kényszerítene rá. Megtudtam, hogy egy kiáltványt bocsátott ki, Madame, melynek értelmében az ön elhalt férje és elhalt rokonom ellen elkövetett gyilkosság gyanúsítottja ellen e hó tizenkettedikén tartják meg a tárgyalást. Rendkívül fontos, hogy ezt az ügyet titkolózással és ravaszsággal ne homályosítsák el, amire különben könnyen sor kerülhetne. A halott apja és barátai alázatosan megkértek, hogy igyekezzem önnél az időpont kitolását elérni, mert észrevették, hogy gyalázatos személyek azon fáradoznak, hogy erőszakkal kényszerítsék ki azt, amit jogos úton el nem érhetnek. S ezért a szeretet folytán, amit ön iránt érzek, akit ez a dolog legközelebbről érint, s amaz emberek megnyugtatására, kik ártatlanok e hallatlan gonosz tettben, nem tehetek másképp. Mert még ha ön nem is volna ártatlan, ez önmagában elég ok volna, hogy megfossza önt fejedelmi méltóságától, és kiszolgáltassa a csőcselék megvetésének. Semmint hogy ez megtörténjék, inkább kívánom önt becsületesen a sírban, mint becstelenül életben látni.”

A lelkiismeret centruma ellen intézett újabb támadásnak föl kellene ébreszteni az elhalt és elkábult érzést. De nem is biztos, hogy a tizenkettedik órának ez intése idejében eljutott Stuart Máriához. Mert Bothwell résen áll, ez az őrületig merész, hajthatatlan fickó nem fél sem a haláltól, sem az ördögtől, de legkevésbé az angol királynőtől. A rendkívüli angol követet, aki ezt a levelet hozta Stuart Máriának, Bothwell kreatúrái feltartóztatták a kapuban, és nem bocsátották be. Közölték vele, hogy a királynő még alszik, és nem fogadhatja. A követ, aki királynőjének egy másik királynőhöz küldött levelét tartoznék átadni, elkeseredetten kóborol az utcán. Végre Bothwellhez jut, aki szemérmetlenül feltöri a Stuart Máriához intézett levelet, és egykedvűen zsebredugja. Tisztázatlan — és közömbös is —, hogy később átadta-e a levelet Stuart Máriának vagy sem. Mert ez a leigázott asszony már régen nem mer semmit tenni az ő akarata ellen, sőt azt beszélik, hogy ostoba módon még az ablakból is integetett Bothwellnek, amikor az lovas banditái kíséretében megindult a Tolbooth felé, mintha sok sikert kívánna a nyilvánvaló gyilkosnak a kezdődő bírósági komédiához.

De ha Stuart Mária nem is kapta meg Erzsébet utolsó intését, a figyelmeztetés azért nem maradt el. Három nappal korábban megjelent nála mostohafivére, Moray, hogy búcsút vegyen tőle. Hirtelen vágya támadt, úgymond, hogy kéjutazást tegyen Franciaországba és Itáliába — „to see Venice and Milan”. Stuart Mária gyakori tapasztalatból tudhatta volna, hogy Moray hirtelen eltűnése a politika színpadáról mindig vihart jelent, s hogy tüntető távolmaradásával a gyalázatos bírósági komédiával szemben már előre helytelenítését óhajtja kifejezni. Egyébként Moray nem csinál titkot elutazása valódi okai felől. Megmondja mindenkinek, aki hallani akarja, hogy megkísérelte James Balfournak, a gyilkosság tettestársának letartóztatását, és hogy ebben Bothwell akadályozta meg, aki fedezni akarja cinkosait. Nyolc nappal később nyíltan kijelenti Londonban de Silva spanyol követnek, hogy „nem volt módja továbbra is becsületesen abban a királyságban maradni, ahol egy ilyen rendkívüli és borzalmas bűntett büntetlenül maradhat”. Aki így beszél a nyilvánosság előtt, az valószínűleg világosan beszélt testvéréhez is. S valóban feltűnő, hogy Stuart Mária szemei könnyesek, mikor fivérét útnak bocsátja. De nincs ereje visszatartani. Semmihez sincs ereje, mióta Bothwell akaratának eszközévé vált. Csak eltűri, hogy megtörténjék az, amit ez az erősebb akarat követel, a királynő védtelen alattvalója lett a benne izzó, meggörnyedt asszonynak.

Az április i2-i bírósági komédia kihívóan kezdődik, s kihívóan végződik is. Bothwell úgy lovagol a Tolboothhoz, a bírósági épületbe, mintha egy várat kellene megostromolnia: oldalán kardja, övében tőr, körülötte kísérete, melyet szám szerint — valószínűleg túlzottan — négyezerre becsülnek. Lennoxnak ezzel szemben egy régi ediktumra való hivatkozással csak azt engedték meg, hogy a városba jövet legföljebb hat főből álló kíséretet hozzon magával; a királynő pártossága ezzel nyilvánvaló lesz. Lennox nem hajlandó a feltűzött szuronyok közt lefolyó bírósági tárgyalásba belebocsátkozni; tudja, hogy az a levél, amelyben Erzsébet a bírósági tárgyalás elnapolását követelte, elment Stuart Máriához, és így súlyos erkölcsi hatalom áll a háta mögött, így tehát csak egyik alárendeltjét küldi el a Tolboothba, hogy tiltakozását felolvassa. A vádló személyes távolmaradásával az egyrészt megfélemlített, másreszt a jelentékeny jutalmak, föld- és pénzbeli adományok segítségével megvesztegetett bírák végre megtalálják a várva várt jogcímet, hogy a kényelmetlen ítélettől kényelmes úton megszabaduljanak, és ezzel nehéz teher esik le a szívükről. Látszólag körülményes tanácskozás után — valójában már mindent réges-régen elintéztek — egyhangúlag fölmentik Bothwellt a király említett meggyilkolásában való mindennemű részesség alól („any art and part of the said slaughter of the king”), azzal a gyalázatos megokolással, hogy „vád nem terjesztetett elő”. De ezt a meglehetősen átlátszó ítéletet, mely egy becsületes embert távolról sem elégítene ki, Bothwell azonnal patetikus győzelemmé alakítja. Csörgő fegyverekkel lovagol végig a városon, kihúzza kardját, megsuhogtatja a levegőben, hangosan és nyilvánosan párbajra hív ki mindenkit, aki a király meggyilkolásában ezentúl is bűnösséggel vagy bűnrészességgel merné vádolni.

A kerék most irtózatos sebességgel fordul a szakadék felé. A jog példátlan kigúnyolása fölött megrendültén morognak és zúgolódnak a polgárok, zavartan néznek össze Stuart Mária barátai, és — „some hearts” — a szívük nehéz! Fájdalmas számukra, hogy nem óvhatják az eszét vesztett asszonyt. „Nehéz dolog volt — írja egyik leghívebb barátja, Melville — végignézni, amint az a jóságos fejedelemnő romlása felé rohant, anélkül, hogy bárki is figyelmeztette volna a veszedelemre”. De Stuart Mária nem akar hallani, nem hagyja magát figyelmeztetni, egyre messzebb és messzebb kergeti az a sötét kedvtelés, hogy a legértelmetlenebbet tegye, nem akar körülnézni, nem akar kérdezni és nem akar figyelni semmire, érzéseinek e maenadja csak egyre előre és előre rohan a romlásba. Egy nappal azután, hogy Bothwell provokálta a várost, ő maga is megsérti az egész országot azzal, hogy a notórius bűnözőt a legnagyobb tisztességben részesíti, amit Skócia adhat: a parlament megnyitásánál a nemzet szent ereklyéit, a koronát és a jogart Bothwell-lel viteti maga előtt. Ki kételkedhetnék még benne, hogy Bothwell ezt a koronát, amit ma már kezében vihet, holnap önmaga fejére fogja feltenni? És valóban, Bothwell — e fékezhetetlen emberben ez a megragadó — nem a titkolózás embere. Szemtelenül, erélyesen és nyíltan törekszik arra, hogy jutalmát megkapja. Nem szégyelli magát, mikor a parlamenttel — „for his great and manifald gud service” (nagy és sokféle jó szolgálataiért) — az ország legerősebb várát) Dunbart ajándékoztatja magának, s mivel már amúgy is együtt vannak a lordok, és alárendelik magukat akaratának, keményen odacsap öklével, hogy az utolsó lépést is kikényszerítse belőlük: bele kell egyezniük Stuart Máriával kötendő házasságába. A parlament bezárásának estéjén a nagyúr, a katonai diktátor az egész társaságot vacsorára hívja az Ainslies tavernába. Ott tekintélyes fogyasztás után, amikor a legtöbben részegen támolyogtak — gondoljunk csak Wallenstein híres jelenetére —, egy bondot terjeszt a lordok elé, mely kötelezi őket, hogy minden rágalmazó ellen megvédjék Bothwellt, sőt, őt, a „noble puissant Lord”-ot, a királynőnek mint méltó férjet ajánlják. Miután a peerek Bothwellt ártatlannak nyilvánították, másrészt őfelsége jelenleg nincs férjnél — írja a nagyszerű okirat —, és „a közjó azt kívánja, hogy őfelsége kegyeskedjék leereszkedni addig, hogy egy alattvalójához férjhez menjen, mégpedig a fent nevezett lordhoz”, ők azonnal kötelezik magukat, „oly igazán, mint ahogy Istennek felelősséggel tartoznak”, hogy a nevezett főurat támogatni fogják, és megvédik mindenkivel szemben, kik e házasságot zavarni vagy akadályozni merészelnék, s ezért vagyonukat és vérüket áldozzák.

Csak egyetlen lord használja fel ez okmány felolvasása előidézte zavart, hogy csendben kisurranjon a tavernából; a többiek engedelmesen aláírják az okiratot — vagy azért, mert Bothwell felfegyverzett bandája körülvette a házat, vagy mert szívükben máris elhatározták, hogy a rájuk

kényszerített esküt az első adandó alkalommal megszegik. Tudják, hogy vérrel mindig kitörülhetik azt, amit tintával leírtak. Egyiküknek sincs tehát különösebb aggodalma — mit is számít e cimborák előtt egy röpke tollvonás? —, aláírják, tovább lármáznak, isznak, fecsegnek, és természetesen Bothwell a legvidámabb, mert most megkapta jutalmát, célhoz ért. Még néhány hét, s ami Shakespeare Hamletjében hihetetlen költői túlzásnak látszik, itt valósággá lesz: egy királynő „mielőtt elkopott volna a cipő, melyben férje holtteste mögött haladt”, férje gyilkosával oltár elé lép. Quos Deus perdere vult...

AZ ÚT, MELYBŐL NINCS KIÚT

1567. áprilistól júniusig

Mintha valami kényszer folytán történnék, most hogy a Bothwell-tragédia csúcspontja felé közeledik, állandóan Shakespeare-re kell gondolnunk. Félreérthetetlen már az a külső hasonlóság is, ami a Hamlet-tragédiával mutatkozik. Mint ott, úgy itt is a királyt a felesége szeretője alattomosan elteszi az útból, itt is, mint ott, illetlen az a sietség, mellyel az asszony férje gyilkosával az oltár felé igyekszik, itt, mint ott, tovább hatol a gyilkosság ereje, aminek leplezése és tagadása több megerőltetést követel, mint amennyi a végrehajtáshoz szükséges volt. Már ez a hasonlóság is meglepő. De érzésünk számára még erősebb, még elkerülhetetlenebb ez az analógia Shakespeare skót tragédiáinak néhány jelenete és a történelmi valóság közt. Shakespeare Macbethje tudva vagy öntudatlanul, a Stuart Mária-dráma atmoszférájából keletkezett; ami Dunsinane várában a költő fantáziájában, az Holyrood várában a valóságban is megtörténik. Mint ott, úgy itt is a végrehajtott gyilkosság után ugyanaz a magány, ugyanaz a nyomasztó lelki elborulás, ugyanazok a borzalmas ünnepélyek, melyeken senki nem mer örülni, ahonnan egymás után elsettenkednek az emberek, mert a szerencsétlenség fekete varjai már károgva röpködnek a ház körül. Néha meg sem lehet különböztetni: Stuart Mária-e az, aki álmatlanul, zavartan, lelkiismeretétől halálra kínzottan bolyong termeiben, vagy Lady Macbeth-e, aki le akarja mosni kezéről a láthatatlan vért? Bothwell vagy Macbeth-e az, aki a végrehajtott tett után egyre határozottabb, egyre keményebb lesz, egyre elszántabban, egyre bátrabban hívja ki maga ellen az egész ország ellenségeskedését, és mégis tudja, hogy hiábavaló minden bátorsága, mert a kísértetek erősebbek minden élő férfinál. Itt és ott egyaránt egy asszony szenvedélye a hajtóerő és egy férfi a tettes, és ijesztő a hasonlatosság az egész légkörben, abban a nyomásban, ami a megzavart, elkínzott lelkekre nehezedik, ahogy asszonyt és férfit ugyanaz a bűn egymáshoz láncol, s egyik a másikat magával ragadja a borzalmas mélységbe. Sem a történelemben, sem a világirodalomban nem derül ki egy gonosz tett pszichológiája s a meggyilkolt titokzatosan ható ereje gyilkosai fölött jobban, mint a két skót tragédiában, melyek közül egyik a költészet, másik az élet alkotása. Vajon ez a meglepő hasonlóság, ez a feltűnő analógia egyszerű véletlen volna? Nem valószínűbb az a föltevés, hogy Shakespeare művében Stuart Mária életének tragédiája bizonyos fokig csak szublimálódott, átformálódott a költészet révén? A gyermekkori benyomások mindenkor kitörölhetetlen nyomot hagynak a költői lélekben, s a géniusz a korai megmozdulásokat titokzatos eszközökkel alakítja át későbbi, időt álló valósággá, kétségtelen azonban, hogy Shakespeare-nek tudnia kellett a holyroodi kastély minden eseményéről. Vidéken töltött gyermekkorát bizonyára mesék és legendák töltötték meg a romantikus királynőről, ki elvesztette birodalmát és koronáját esztelen szenvedélye miatt, s akit büntetésből egyik angol kastélyból a másikba hurcoltak. Bizonyára éppen Londonban volt, félig fiatalember, félig férfi már és egészen költő, mikor a város utcái fölött ujjongva szólaltak meg a harangok, hogy Erzsébet nagy ellenfelének feje lehullott, és Henry Darnley maga után rántotta a sírba hűtlen feleségét. Mikor aztán később Holinshed krónikájában Skócia komor királyának történetét megtalálta, vajon a költészet kémiai affinitásával nem kapcsolódott-e benne öntudatlanul ez az anyag és az emlékezés Stuart Mária tragikus bukására? Senki nem állíthatja biztonsággal, de senki sem tagadhatja, hogy Shakespeare tragédiáját Stuart Mária életének tragédiája határozta meg. De ama holyroodi napok Stuart Máriáját, egy erős lélek romlásba döntő kínlódását amiatt, mert legnagyobb tettéhez nem volt elég erős, csak az fogja megérteni, aki Macbethet olvasta és átérezte.

A költött és a végigélt tragédián belül egyaránt, mindenekelőtt megrázó a hasonlatosság abban a változásban, mely a tett végrehajtása után Stuart Máriában és Lady Macbethben megy végbe. Lady Macbeth előzetesen egy szerető, forró, erélyes asszony, akit akarat és becsvágy tölt el. Csak szeretett férje nagyságát akarja látni, és Stuart Mária szonettjét bízvást ő írhatta volna: „A nagyságot csak érte keresem...”

Becsvágyból indul ki minden, a tetthez szükséges hajtóerő. Lady Macbeth ravasz és határozott mindaddig, amíg a tett csak akaratéiban él, amíg szándék és terv csupán — amíg a forró, piros vér

végig nem ömlik kezén és lelkén. Ugyanolyan hízelgő szavakkal csábítja Duncant a hálószobába, ahol tőr vár rá, mint Stuart Mária Darnleyt Kirk o'Fieldbe. De a gyilkosság után ereje megtörik, bátorsága eltűnik — más emberré lesz. Lelkiismerete úgy égeti élő testét, mint a tűz, merev tekintettel, mint az őrült, bolyong a termeken keresztül, elrémíti barátait, borzalommal tölti el önmagát. Egyetlen tévelygő vágyódás mérgezi meg elkínzott agyát: felejteni akar, betegesen vágyódik a semmit-nem-tudás után, a rá-nem-gondolás után, a megsemmisülés után. Ugyanígy van Stuart Mária Darnley megöletése után. Egyszerre átalakult, megváltozott, és még vonásai is olyan idegenszerűséget mutatnak korábbi lényéhez, hogy Drury, Erzsébet kémje, ezt írja Londonba: „Még soha nem láttam, hogy egy asszony ilyen rövid idő alatt súlyos betegség nélkül külsőre annyira megváltozott volna, mint a királynő.” Semmi sem emlékeztet benne már a vidám, nyugodt, beszédes magabiztos asszonyra, aki néhány héttel ezelőtt volt. Bezárkózik, elrejtőzik, visszavonul. Talán, mint Macbeth és Lady Macbeth, azt reméli, hogy a világ hallgatni fog, ha ő maga hallgat, s a fekete hullám kegyesen elvonul feje felől. De amikor a hangok kérdezősködni, vádolni kezdenek, amikor éjszaka Edinburgh utcáiról ablakán át felkiáltják a gyilkosok nevét, amikor az áldozat apja, Lennox és ellenfele, Erzsébet és barátja, Beaton és az egész világ beszédet, választ és ítéletet követel tőle, egyre zavartabb lesz. Tudja, hogy valamit tennie kellene, hogy fedezze, hogy mentse a tettet. De nincs ereje a védekezésre, hiányzik az okos, a mindenkit megnyugtató szó. Mint valami hipnotikus álomban, úgy hallja Londonból, Párizsból, Madridból és Rómából a hangokat, melyek beszélnek, intenek, óvnak, és nem tudja fölrázni magát lelke merevségéből, úgy fogadja a kiáltásokat, mint egy élve eltemetett a fölötte elhangzó lépteket — védtelen, tehetetlen és elkeseredett. Tudja: a gyászoló özvegyet, az elkeseredett feleséget kellene megjátszani, hangosan zokogni kellene és panaszkodni ahhoz, hogy elhiggyék ártatlanságát. De torka száraz, nem tud már beszélni, nem tud már tovább alakoskodni. Heteken és heteken keresztül megy ez így, míg végre nem bírja tovább. Mint a minden oldalról körülvett vad, mely a végső félelem bátorságában az üldözők ellen fordul, mint Macbeth, aki hogy magát mentse, a bosszút követelő gyilkosságra újabb gyilkosságot halmoz, úgy Stuart Mária is végre összeszedi magát a tovább el nem viselhető merevségből. Közömbös lesz neki, hogy a világ mit gondol róla, hogy okos-e vagy értelmetlen, amire vállalkozik. Csak a tétlenséget, az önmagába zárkózást nem bírja tovább, valamit tennie kell, csak tovább és tovább és egyre gyorsabban és még gyorsabban, hogy menekülhessen az intő és fenyegető hangok elől. Csak előre, csak előre, csak nem megállni, nem tovább gondolkozni, mert különben kénytelen volna felismerni, hogy már semmilyen okosság sem mentheti meg. A lélek örök titka, hogy a gyorsaság rövid időre elnémítja a félelmet, s mint a fuvaros, ha a kocsija alatt megroppan és megrecseg a híd, lovait ostorozza, mert tudja, hogy csak a továbbrohanás mentheti meg, úgy hajszolja most Stuart Mária sorsa fekete lovát elkeseredetten előre, hogy túlszáguldjon minden meggondoláson, széttaposson minden ellenvetést. Csak nem gondolkozni, semmit nem látni, nem tudni, nem hallani, csak tovább, tovább, egyenesen az őrületbe. Inkább a borzalmas vég, semmint a végnélküli borzalom, örök törvény: a kő annál gyorsabban zuhan, mennél közelebb jut a szakadék mélyéhez, így a lélek is annál hevesebben, annál értelmetlenebbül cselekszik, mennél kevésbé lát maga előtt megfelelő kiutat.

Józan ésszel azt, amit Stuart Mária a gyilkosságot követő hetekben tett, semmi mással nem lehet megmagyarázni, csak a véghetetlen félelemből származó zavarral. Mert tombolása közepette is be kellene látnia, hogy örökre megsemmisíti és eljátssza becsületét, hogy egész Skócia, egész Európa a jog és az erkölcs példátlan kihívásának tekinti, ha néhány héttel a gyilkosság után házasságot köt, és férjül éppen férje gyilkosát választja. Egy-két évi titkolt tartózkodás után a világ talán elfelejtette volna az összefüggéseket; okos. diplomatikus előkészítéssel talán mindenféle magyarázatot lehetett volna kitalálni, hogy miért éppen Bothwellt választja férjéül. Csak egyetlen dolog van, ami Stuart Máriát romlásba viheti és romlásba vinni kénytelen: az, ha tekintet nélkül a gyászidőre, ilyen mohó segítséggel teszi fel a meggyilkolt király koronáját a gyilkos fejére. És Stuart Mária a legfeltűnőbb sietséggel éppen ezt, éppen e legeszeveszettebb dolgot igyekszik kikényszeríteni.

Az egyébként okos és általában megfontolt asszony érthetetlen magatartására csak egyetlen magyarázat van: Stuart Mária ellenállhatatlan kényszer befolyása alatt áll. Nyilvánvaló, hogy azért nem tud várni, mert valami nem engedi várni, mert a varas és vonakodás föltartóztathatatlanul elárul

olyan titkot, amit e percben még senki nem tud. A józan megfigyelő számára semmi más nem magyarázza a Bothwell-lel kötött házasság vad sietségét — az események alátámasztják ezt a sejtést —, minthogy a szerencsétlen asszony már akkor másállapotban tudta magát. A magzat azonban, akit ölében hord, nem Henry Darnley király elkésett gyermeke, nem posthumus gyerek, hanem tiltott, bűnös szenvedélyének magzata. De Skócia királynője nem hozhat törvénytelen gyermeket a világra, s legkevésbé olyan körülmények közt, melyek bűnössége vagy bűnrészessége gyanúját lángbetűvel írnák fel minden falra. Mert megcáfolhatatlanul derülne ki, hogy milyen örömök közepette töltötte el szeretőjével a gyászidőt, és a legrosszabb számoló is kiszámíthatná a hónapokon, hogy Stuart Mária — az egyik eset ugyanolyan gyalázatos mint a másik — már Darnley meggyilkolása előtt vagy közvetlen utáni szerelmi kapcsolatban állt Bothwell-lel. Csak a házasság gyors törvényesítése mentheti meg a gyermek és félig-meddig önmaga becsületét. Mert ha akkor, amikor a gyermek világra jön, már Bothwell felesége, úgy a koraszülést még könnyebb menteni, és legalább kéznél van valaki, aki nevet ad a gyermeknek, és megvédi jogát. Minden hónap, minden hét, amely a Bothwell-lel kötendő házasságig eltelik, menthetetlenül elveszett idő. S talán — irtózatos választás — az a szörnyűség, hogy ily sietve férjhez menjen férje gyilkosához, kevésbé gyalázatosnak tűnik előtte, mint hogy apátián gyermekével megvallja a világ előtt bűnét. Stuart Mária viselkedésének természetellenességét e hetekben csak akkor érthetjük meg, ha a természet ez elemi kényszerét valószínűnek fogadjuk el; minden más magyarázat mesterkélt, és elhomályosítja a lelki képet. Csak ha ezt a félelmet — azt a félelmet, melyet minden időkben milliónyi asszony élt át, és amely a legtisztábbakat és legbátrabbakat is tévelygő és bűnös tettekre csábította — azt a rémületet megértjük, amivel hívatlan terhességének viszonyát leleplező jelentőségére gondol, csak akkor érthetjük meg megzavart lelkének sietségét. Sietségének őrültségét csak ez a titok magyarázza meg bizonyos értelemben, s ez nyújt egyben tragikus bepillantást szorongatottsága mély szakadékába.

Irtózatos, megrázó helyzet, nincs az az ördög, aki ennél gonoszabbat tudna kitalálni. Egyik oldalról egyre jobban sürget az idő, mert a királynő áldott állapotban tudja magát, más oldalról ez a sietség bűnrészessé teszi. Mint Skócia királynője, mint özvegy, mint tiszteletre méltó és becsületes asszony, akit az egész város és az egész ország, sőt egész Európa figyel, Stuart Mária nem választhatna férjéül egy olyan hírhedt és gyanús embert, mint Bothwell, de mint segélytelen asszony, megoldhatatlan helyzetéből nem lát más megmentőt, mint őt. Nem szabad hozzá férjhez mennie, és mégis kénytelén hozzámenni. De hogy a világ ne sejtse a házasság belső kényszerét, valami más külső kényszert kell kitalálni, ami valamilyen módon megmagyarázza az eszeveszett sietséget. Ki kell okoskodni valamilyen jogcímet, ami a törvénybe és erkölcsbe ütköző cselekvésnek valami értelmet ad, és Stuart Máriát kényszeríti erre a házasságra.

Mivel lehetne azonban egy királynőt arra kényszeríteni, hogy egy nála alacsonyabb rangú férfival házasságot kössön? Annak a kornak erkölcsi kódexe csak egy lehetőséget ismer: ha az asszonytól erőszakkal elrabolják becsületét, akkor a rabló köteles az asszony tisztességét házassággal helyreállítani. Stuart Mária csak akkor találhatna valami halvány mentséget a Bothwell-lel kötendő házasságra, ha előzetesen ellene, mint asszony ellen^ erőszakot követett volna el. Mert csak ebben az esetben tudnák a népben azt az illúziót kelteni, hogy nem szabad akaratából, hanem kényszerből engedett az elkerülhetetlennek.

Ilyen fantasztikus terv csak ebből a kilátástalan elkeseredésből születhetett. Csak őrület szülhetett ilyen ötletet. Stuart Mária maga, az egyébként bátor és döntő pillanatokban határozott asszony, visszariad, mikor Bothwell ezt a tragikus komédiát javasolja. „Bár inkább halott lennék, mert látom, hogy minden rosszul fog végződni”, írja az elkínzott asszony. De bármiként írjanak is a moralisták Bothwellről, nagyszerű desperádó-merészsége mindig ugyanaz marad. Ö nem riad vissza, hogy kénytelen Európa előtt a szemérmetlen rablót, egy királynő merénylőjét játszani, egy olyan brutális gazembert, aki cinikusan túlteszi magát jogon és erkölcsön. És ha a pokol maga nyílnék meg előtte, ő nem az az ember, aki félúton megáll, ha egy koronáról van szó. Nincs az a veszedelem, amitől visszariadna, és Mozart Don Jüanjára kell itt gondolni, arra a szemtelen és kihívó gesztusra, amellyel halálos vacsorára hívja a kőből faragott Komturt. Mellette Leporellója, sógora: Huntly remeg, akitől kevés pénzen vásárolta meg a beleegyezését ahhoz, hogy nővére

elváljon Bothwelltől. A kevéssé merész ember megremeg ettől az esztelen komédiától, félve siet a királynőhöz, megpróbálja lebeszélni. De Bothwellnek közömbös, hogy a világ szemtelen kihívása után még egy emberrel több áll-e vele szemben, hiszen az sem riasztja vissza, hogy a támadás tervét valószínűleg már el is árulták — Erzsébet egy kémje a végrehajtást megelőző napon jelentést tesz erről Londonba —, legkevésbé sem törődik vele, hogy igaznak vagy színleltnek találják-e a szöktetést, ha csak közel viszi céljához: a királysághoz. Megteszi, amit akar — ördög és pokol ellen is —, és közben van még ereje ahhoz is, hogy az akarat nélküli asszonyt magával ragadja.

A kazetta-levelekből megint kitűnik, hogy Stuart Mária ösztöne milyen elkeseredetten védekezett ura kemény akaratával szemben. Megsejti, félreérthetetlenül megérzi, hogy ez újabb csalással nem a világot, hanem csak önmagát fogja becsapni. De bármiként van is, e rabul ejtett nő engedelmeskedik a férfinak, kinek átadta akaratát. Amilyen engedelmesen segédkezett abban, hogy Darnleyt elcsábítsa Glasgow-ból, nehéz szívvel bár, de beleegyezik önmaga „megszöktetésébe”, és jelenetről jelenetre pontosan kidolgozott terv szerint végrehajtják az egyetértő erőszakos merénylet komédiáját.

Április 21-én, alig néhány nappal a nemesi bíróság kikényszerített felmentése és Bothwell parlamenti „megjutalmazása” után, április 2i-én, pontosan két nappal azután, hogy Bothwell az Ainslies tavernában kikényszerítette a lordok beleegyezését házasságához, és pontosan kilenc évvel azután, hogy Stuart Mária házasságot kötött Franciaország dauphinjével, Stuart Mária, az eddig oly kevéssé gondos anya sürgős szükségét érzi, hogy Stirlingben meglátogassa kisfiát. Mar grófja, akire a trónörökös védelmét bízták, bizalmatlanul fogadja/ mert valószínűleg ő is hallotta már a különböző híreszteléseket. Stuart Mária csak más asszonyok kíséretében mehet fiához, mert a lordok attól tartanak, hogy még elrabolja a gyermeket, és kiszolgáltatja Bothwellnek. Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy ez az asszony rabszolgaként engedelmeskedik lelki tirannusának minden, még a leggyalázatosabb parancsában is. A királynő néhány lovas kíséretében — köztük van Huntly és Maitland, akik nyilván ismerték a tervet — visszalovagol Edinburghbe. A várostól hatmérföldnyire Bothwell-lel az élén hirtelen erős lovascsapat tűnik fel, és „megtámadja” a királynő menetét. Természetesen nem kerül harcra a sor, mert a „vérontás elkerülésére” Stuart Mária megtiltja híveinek az ellenállást. Elegendő, hogy Bothwell megfogja lova zabláját, és szelíden máris megadja magát, s eltűri, hogy Dunbar várába, édes érzéki fogságba vessék. Egy túlbuzgó kapitányt, aki erősítést akar hozni, hogy megszabadítsa a foglyot, sietve leintenek, s a királynővel együtt megtámadott Huntlyt és Maitlandet a legkedvesebben szabadon bocsátják. Senkin ne essék a legkisebb sérelem sem, csak ő maga kénytelen az imádott merénylő „fogságában” maradni. „A megbecstelenített asszony” több mint egy hétig osztja meg becsülete meggyalázójával ágyát, miközben Edinburghben szörnyű hevességgel és erőteljes megvesztegetéssel igyekeznek a papságnál keresztül vinni, hogy Bothwell törvényes feleségétől elválhasson, mégpedig a protestáns papok előtt azzal a gyalázatos indoklással, hogy a férj házasságtörő módon vetkezett egy szolgálólánnyal, a katolikusoknál viszont azzal a késői felfedezéssel szorgalmazzák az ügyet, hogy feleségével, Jane Gordonnal negyedágon rokon. Végre megkötik ezt a sötét üzletet is. Most már jelenthetik a világnak, hogy Bothwell, mint szemérmetlen útonálló, megtámadta a mit sem sejtő királynőt, és beszennyezte vad vágyaival: Skócia királynőjének becsületét csak az adhatja vissza, ha házasságot köt azzal az emberrel, aki akarata ellenére magáévá tette.

A „szöktetést” sokkal otrombábban színlelték, semmint hogy valaki komolyan elhitte volna. Tudja az egész világ, Skócia királynője nem tűrné, hogy rajta erőszakot kövessenek el. Valamennyi közül a legjobb indulatú, a spanyol követ is azt jelenti Madridba, hogy a dolgot előzetes megbeszélés alapján rendezték. De különösképpen éppen azok, akik legjobban átlátnak a csaláson, akik most úgy tesznek, mintha hinnének az erőszak valódiságában: a lordok, akik most újra megállapodtak egymás közt, hogy eltávolítják Bothwellt, most azt a szinte szellemes gonoszságot követik el, hogy ünnepélyes komolysággal fogadják a szöktetés komédiáját. Megható hűséggel és szörnyű felháborodással hirdetik ki, hogy „az ország királynőjét akarata ellenére fogságban tartják, és ezzel veszélyeztetik Skócia becsületét”. Most hirtelen megint egyetértenek, hogy mint hűséges alattvalók megszabadítsák az ártatlan bárányt a gonosz farkas, Bothwell karmai közül. Mert most végre megkapták a régen keresett jogcímet, hogy a hazafiság álarca alatt támadhassák hátba a

katonai diktátort. Sietve összeverődnek, hogy Stuart Máriát megszabadítsák Bothwelltől, és így megakadályozzák azt a házasságot, amelyet pontosan egy héttel ezelőtt még maguk követeltek.

Stuart Máriát semmi sem érinthette volna kínosabban, mint lordjainak e hirtelen és kínos buzgalma, amellyel meg akarták védeni az asszonyszöktetőtől, hiszen ezzel kiütik kezéből a csalafintán kevert kártyát. S mivel a valóságban nem akarja, hogy megszabadítsák Bothwelltől, hanem ellenkezőleg: örökre hozzá akarja kapcsolni életét, sietve meg kell cáfolni azt a hazugságot, hogy Bothwell erőszakot követett el ellene. Tegnap be akarta feketíteni, s ma kénytelen megint fehérre mosni; s az ostoba farce egész sikere meghiúsul ezen. Nehogy az ő Bothwelljét üldözzék, vagy vádat emeljenek ellene, egyszerre ő lesz elcsábítójának legbuzgóbb ügyvéde. Igaz ugyan, hogy „különösen bántak vele, de azóta olyan a viselkedésük, hogy panaszra semmi oka”. S mivel senki nem volt mellettec „kényszerítve volt kezdeti felháborodását leküzdve, Bothwell javaslatát meggondolás tárgyává tenni”. A szenvedély e tüskebokrába gabalyodott asszony helyzete hozzá egyre méltatlanabbá válik. Mikor kiszabadítja magát, szemérmének utolsó leple is fönnakad ebben a bozótban, és meztelenül áll a világ gúnyja előtt.

Stuart Mária barátait mélyen megrendíti az általuk eddig annyira tisztelt királynő visszatérése Edinburghbe május elején: Bothwell vezeti lovát, és annak bizonyítására, hogy önként követi a férfit, Bothwell katonái földre rakják lándzsáikat. Az a kevés ember, aki becsületesen Stuart Mária és Skócia javát akarja, hiába óvja az elvakult asszonyt: Du Croc francia követ kijelenti, hogy ha házasságot köt Bothwell-lel, akkor véget ér Franciaország barátsága. Lord Herries lábaihoz veti magát, és a mindig hűségesnek bizonyult Melville csak nagy fáradsággal mentheti meg magát Bothwell bosszújától, mert még utolsó percben is meg akarja akadályozni a szerencsétlen házasságot. Mindenkinek fáj a szíve, amikor látja, hogy ez a bátor, szabad asszony a vad kalandor akaratának akaratlan rabja lesz, gondterhelten látják előre, hogy az esztelen sietség, amellyel Stuart Mária férje gyilkosával házasságot köt, koronájába és becsületébe fog kerülni. De jó korszak jött ellenfelei számára! John Knox sötét jóslatai most sorra ijesztően valósulnak meg. Utóda, John Craig, eleinte vonakodik, hogy a bűnös hirdetményt egyáltalán kiakasztassa a templomban, a tervezett házasságot, nem fékezve nyelvét, a világ szemében utálatosnak és gyalázatosnak („odious and slanderous before the world”) nevezi, és csak akkor bocsátkozik tárgyalásokba, mikor Bothwell akasztófával fenyegeti meg. De Stuart Mária kénytelen egyre mélyebben és mélyebben hajtani fejét az igába. Mert most, mikor mindenki tudja, milyen türelmetlenséggel sietteti a házasságot, beleegyezése és segítsége fejében mindenki lelketlen zsaroló módján a legtöbbet követeli tőle. Huntly visszakapja mindazokat a birtokokat, amelyek a koronára szálltak, azért, hogy keresztülhajtsa testvérhúga válását Bothwell tol. A katolikus püspök hivatalokkal és méltóságokkal alaposan megfizetteti magát; a legnagyobb árat azonban a protestáns papság követeli. Nem mint alattvaló, hanem mint szigorú bíró áll a pap a királynő és Bothwell elé, és nyilvános megalázkodást követel: a Guise-ek leszármazottja, a királynő, kénytelen lesz katolikus hercegnő létére a házasságot református, tehát eretnek rítusok szerint megkötni. Ezzel a szégyenteljes kompromisszummal Stuart Mária kiadta kezéből az utolsó kártyát, elvesztette a még meglevő utolsó védelmet, a katolikus Európa támogatását is, eljátszotta a pápa kegyét, Spanyolország és Franciaország rokonszenvét is. Most magányosan áll mindenkivel szemben. A szonett szavai ijesztően igazak lettek:

Érte dobtam el a becsületet,Pedig boldoggá csakis az tehet,Érte kockáztatom nagyságom és nyugalmam,Barátom, rokonom elhagytam érte mind.

De semmi sem mentheti meg azt, aki föladta önmagát; esztelen áldozatokra nem hallgatnak az istenek.

A történelem sok száz évében is aligha akad tragikusabb házasságkötés, mint az az 1567. május 15-én megtartott esküvő: a sötét képen visszatükröződik Stuart Mária egész megaláztatása. Franciaország dauphinjével világos nappal kötötte első házasságát: a pompa és a dicsőség napja volt az. Tízezrek ujjongták körül a fiatal királynét, a városokból és a vidékről felvonultak a francia

nemesség legjobbjai, és eljött valamennyi ország követe is, hogy tanúja lehessen, amint a dauphine a királyi család s a lovagok legjobbjai között a NotreDame-ba vonul. Az emelvényeken ujjongó, az ablakokból integető szemlélők közt haladt el, tisztelettel és örömmel nézett fel rá egy egész nép. A második esküvő már csendesebb volt. Már nem fényes nappal, a derengő reggeli órákban, hajnali hatkor kötötte össze a pap VII. Henrik dédunokájával. De mégis részt vett benne a nemesség és a külföldi követek, Edinburghben napokon keresztül ünnepélyek voltak, minden visszhangzóit az örömtől. De ez, ez a harmadik házasság, a Bothwell-lel kötött — akit az utolsó percben még sietve Orkney hercegévé nevezett ki —, titokban történik, mint egy gonosztett. Még az egész város alszik, még az éjszaka terjeszkedik a tetők fölött, midőn hajnali négykor néhány félénk alak lopakodik a várkápolnába, amelyben — még három hónap sem múlt el, és Stuart Mária még gyászruháját viseli — meggyilkolt férje holttestét szentelték be. A terem ezúttal üres marad. Sok vendéget hívtak, de sértően kevesen jöttek el, senki sem akart tanúja lenni, mikor Skócia királynője felhúzza gyűrűjét arra a kézre, amely Darnleyt orvul meggyilkolta. A királyság csaknem valamennyi lordja kimentetlenül távol maradt, Moray és Lennox elhagyták az országot, még Maitland és Huntly, a félcinkosok is távolmaradtak, s az egyetlen ember, akivel a hivő katolikus asszony legtitkosabb gondolatait is bizalommal közölte, gyóntató atyja is örökre búcsút vett tőle: szívének szellemi őrzője szomorúan vallja be, hogy kénytelen bárányát elveszettnek tekinteni. Olyan férfiak közt, akik adnak valamit becsületükre, nem akad egyetlenegy sem, aki hajlandó volna tanúja lenni, amint Darnley gyilkosa feleségül veszi Darnley feleségét, és isten papja megszenteli ezt a gonoszságot. Stuart Mária hiába könyörgött a francia követnek, hogy jelenjék meg, hogy így legalább a külső reprezentáció látszatát megmenthessék. Egyébként oly jóakaratú barátja határozottan megtagadja kérését. Jelenléte Franciaország egyetértését jelentené, „azt hihetnék akkor”, mondja, „hogy fejedelmem keze szerepet játszott az eseményekben”; azonkívül nem akarja Bothwellt a királynő férjének elismerni. Nem mondanak misét, nem zúg az orgona, gyorsan befejezik a ceremóniát. Estére nem világítják ki gyertyákkal a tánctermeket, nem készülnek lakomára. Az ujjongó nép közé nem szórnak „largesse, largesse” kiáltással pénzt, mint Darnley esküvőjén, az üres, sötét és rideg kápolna olyan, mint egy koporsó, s a tanúk, kik részt vesznek a különös aktusban, olyanok, mint a temetési gyászolók. Nem vonul végig nászmenet büszke sokasága hangosan ujjongó utcákon, a házastársak dideregve az üres kápolna borzalmaitól, sietve vonulnak vissza termeik zárt ajtói mögé. Mert Stuart Mária most, amikor végre elért a célhoz, amelyhez ily elvakult zabolátlansággal száguldott, lelkében összeomlik. Teljesült legáhítottabb vágya, megkapta Bothwellt, s meg is tarthatja; égő szemmel lázálmokat szőtt a házasság ez órájáról abban az eszeveszett tévhitben, hogy az ő közele, az ő szerelme el fogja kergetni minden félelmét. De most, hogy többé nincs előtte cél, amire lázálmában bámulhat, szeme megnyílik, körülnéz maga körül — és egyszerre az ürességet, a semmit látja. Az asszony és az esztelenül szeretett férfi között is röviddel a házasságkötés után egyenetlenségek kezdődhettek — ha két ember egymást rántja a romlásba, mindegyik a másikat teszi érte felelőssé. A francia követ már e tragikus házasságkötés délutánján teljesen megzavart és elkeseredett asszonyt talál; még le sem szállt az este, s a házastársak közt hirtelen hideg árnyék tűnik fel. „Máris kezdi megbánni a dolgot — jelenti Du Croc Párizsba. — Mikor őfelsége csütörtökön hívatott, feltűnt nekem, milyen különös a viszony férj és feleség között. Őfelsége mentegetőzött, mondván: csak azért látom őt szomorúnak, mert nem akar már több örömet, és csak a halált kívánja... Tegnap, mikor gróf Bothwell-lel egy szobába zárkózva tartózkodott, hallották hangos őrjöngését, hogy adjanak egy kést, amellyel megölheti magát. Az emberek meghallották a szomszéd szobában, és féltek, hogy ha Isten nem jön segítségére, elkeseredésében valamit elkövet önmaga ellen.” Megbízható jelentések csakhamar a házastársak súlyos egyenetlenségéről számolnak be, Bothwell állítólag fiatal, csinos feleségétől történt válását a gyakorlatban semmisnek tekinti, és Stuart Mária helyett vele tölti éjszakáit. „Az esküvő napja óta — így jelenti a követ Párizsba — Stuart Mária könnyei és panaszai nem szűntek meg.” Most, hogy ez az elvakult asszony elért már mindent, amit oly izzóan kért magának a sorstól, egyben tudja is, hogy mindent elvesztett, s hogy maga a halál is megváltás volna az önmaga teremtette szörnyű kínlódásból.

Bothwell és Stuart Mária keserű mézeshetei mindössze három hétig tartanak; az egész idő csak egyetlen félelem és agónia. Hiábavaló minden, amit e két ember önmaga fenntartására és

megmentésére elkövet. A nyilvánosság előtt Bothwell tüntető tisztelettel és gyengédséggel bánik a királynővel, szeretetet és alázatot színlel, de a szavak és mozdulatok már nem számítanak a borzalmas tettek után; a város némán és sötéten nézi a gonosztevő házaspárt. A diktátor hiába kedveskedik a népnek most, hogy a nemesek távolmaradnak, hiába játssza a liberális, a jóságos és a jámbor férfit. Részt vesz a református istentiszteleten, de a protestáns papság ugyanolyan ellenséges marad, mint a katolikus. Alázatos levelet ír Erzsébetnek: nem kap választ. Párizsba ír: nem vesznek róla tudomást. Stuart Mária magához hívja a lordokat: valamennyien Stirlingben maradnak. Visszaköveteli gyermekét: nem adják ki neki. Mindenki hallgat, mindenki borzalmasan néma marad a két emberrel szemben. Hogy valami biztonságot és vidámságot mutassanak, Bothwell sietve víziünnepélyt és álarcosbált rendez; ő maga is részt vesz a bajvíváson, az emelvényről sápadtan hajlik előre a királynő s rámosolyog; a mindig kíváncsi nép összegyűlik a kastélyban, de nem ujjong. Bénító félelem, kegyetlen merevség lesz úrrá az ország fölött, mely egyetlen mozdulatra haragban és elkeseredésben fog kitörni.

Bothwell nem az az ember, aki átadja magát szentimentális áltatásoknak. A terhes csöndben a tapasztalt tengerész megérzi a közeledő vihart. Mint mindig, most is határozottan teszi meg előkészületeit. Tudja, hogy életére törnek, s csakhamar a fegyverek fogják kimondani az utolsó szót; sietve gyűjt tehát maga köré mindenfelől lovasokat és gyalogosokat, hogy felvértezve fogadja a támadást. Stuart Mária készségesen feláldoz mindent, amit még feláldozhat: e zsoldosokért eladja ékszereit, pénzt vesz kölcsön, és végül — gyalázat a skót, és sértés az angol királynő számára — beolvasztatja azt az arany keresztelőedényt, melyet nemrég keresztelő ajándékba kapott Erzsébettől, csak azért, hogy néhány aranypénzt kapjon érte, s meghosszabbíthassa uralma haldoklását. De a lordok egyre fenyegetőbb némaságban verődnek össze, mintha viharfelhő közelednék a királyi vár felé, amelyből minden pillanatban lecsaphat a villám. Bothwell jobban ismeri egykori cimborái alattomosságát, semmint hogy megbíznék e csöndben, tudja, hogy a ravasz emberek a sötétből terveznek ellene valamilyen támadást, és nem akarja a rohamot a megerősítetlen Holyroodban megvárni, így június hetedikén, éppen három héttel esküvője után, a megerősített Borthwick várba szökik, ahol közelebb tudja magához saját embereit. Június is-re magához hívja Stuart Máriát, hogy hozza magával teljes fegyverben és hatnapi élelmiszerrel ellátva, minden utolsó erőit, valamennyi alattvalóját és hívét („subjects, noblemen, knights, esquires, gentlemen and yeomen”); Bothwell nyilván azt tervezi, hogy villámsebes támadással legázolja ellenségeinek seregét, mielőtt még egybegyűlhetnek.

De a lordokat éppen Holyroodból történt szökése bátorítja fel. Sietve megindulnak Edinburgh felé, ellenállás nélkül meghódítják a várost, s a gyilkosság bűnrészese, James Balfour sietve árulja el cimboráját, átadja Bothwell ellenségeinek a bevehetetlen várat, s most ezer vagy kétezer lovas gondtalanul vágtat Borthwickbe, hogy Bothwellt hatalmába kerítse, mielőtt még harcra készítheti elő csapatait. De Bothwell nem engedi magát elfogatni, mint egy nyúl, sietve kiugrik az ablakon és elvágtat, csak a királynő marad meg a várban. S a lordok nem akarnak még fegyvert emelni királynőjük ellen, inkább megkísérlik rábeszélni, hogy hagyja el megrontóját, Bothwellt. De a szerencsétlen asszony még mindig szívvel-lélekkel rabja csábítójának; éjszaka sietve férfiruhát vesz, merészen nyeregbe ül, s mindent hátrahagyva, kíséret nélkül Dunbarba lovagol, hogy Bothwell-lel éljen vagy haljon.

A királynő egy nyomatékos jelből észrevehetné, hogy ügye menthetetlenül elveszett. Mert a Borthwick Castle-ba történt szökést követő napon „without leave-taking”, búcsú nélkül hirtelen eltűnik utolsó tanácsosa, Maitland of Lethington, az egyetlen ember, ki még az elvakultság e heteiben is bizonyos jóakarattal tartott ki mellette. Maitland elgondolkodtatóan hosszú ideig követte úrnőjét kárhozatos útján, talán senki más nem segített ily buzgalommal a Darnley elvesztésére készült háló szövésében. De most megérzi a királynő ellen irányuló élesen metsző szelet. És mint igazi diplomata, aki vitorláival mindig a hatalmasok és soha nem a hatalmukat vesztettek felé fordul, nem akar tovább az elveszett ügy oldalán maradni. A borthwicki költözködés zavarai közepette csendben eloldja lovát, és átlovagol a lordokhoz. Az utolsó patkány is elhagyta Stuart Mária süllyedő hajóját.

De a tanulni képtelen Stuart Máriát most még semmi sem félemlíti meg, semmi sem óvja. A rendkívüli asszonyban a veszedelem mindig csak azt a vad bátorságot fokozza, ami még legesztelenebb ostobaságainak is valami romantikus szépséget ad. Dunbarba férfiruhában érkezett, s ott nem talált királyi öltözetet, páncélt vagy fegyvert. De ez már közömbös előtte. Elmúlt az udvartartás és a reprezentáció ideje, háború van. Stuart Mária egy szegény asszonytól kéri kölcsön egyszerű falusi ruháját, rövid szoknyát, piros zekét és bársonykalapot; ám nézzen ki méltatlanul, királyiatlanul, csak ővele lehessen és őmellette lovagolhasson, akihez most, miután mindenét elveszítette, egyedül ragaszkodik e földön. Bothwell sietve gyűjti egybe rögtönzött csapatát. A behívott lovagok, nemesek és lordok közül senki nem jött el — az ország már régen nem hallgat királynőjére —, csak a kétszáz megfizetett testőr vonul Edinburgh ellen, mint a sereg magja, és velük gyalogosan egy parasztokból és bérencekből álló, rosszul felfegyverzett csoport, összesen alig ezerkétszáz ember. Csak Bothwell férfias akarata hajtja őket előre, hogy megelőzzék a lordokat. Ö maga tudja, hogy néha csak az esztelen bátorság menthet ott, ahol az ész már nem talál semmiféle megoldást.

Edinburghtől hat mérföldnyire Carberry Hillnél találkozik a két csapat (hadseregnek aligha nevezhetnénk őket). Stuart Mária hívei számszerű fölényben vannak. De a kihívóan lobogó, királyi oroszlános zászló alatt nem áll egyetlen lord, az ország egyetlen jól felfegyverzett nemese sem; a zsoldos testőrökön kívül csak néhány rosszul felfegyverzett, csökkent harcikedvű clan-ember alkotja Bothwell kíséretét. Velük szemben azonban, alig félmérföldnyi távolságban, oly közelről, hogy Stuart Mária minden egyes ellenfelét külön is megismerheti, gyönyörű lovakon, ragyogó rajvonalban állnak fel a harcedzett és harcra elszánt lordok. Különös az a zászló, amit dacosan tűznek ki a királyi lobogóval szemben. A fehér felületre egy férfit festettek, ki meggyilkoltan hever egy fa alatt. Mellette egy gyermek térdel, kezét az ég felé emeli, és sírva mondja: „Oh, Istenem, ítélkezz, és bosszuld meg ügyemet!” A lordok, akik maguk is felbujtók voltak Darnley megöletésében, most egyszerre megbosszulóinak játsszák ki magukat, és úgy tesznek, mintha egyedül a gyilkos megbüntetéséért állanának fegyverbe, és nem a királynő ellen indított lázadásért.

A két zászló világosan, tarkán lobog a szélben. De nem igazi bátorság az, ami akár egyik, akár másik oldalon eltölti a katonákat. A két csapat egyike sem indul támadásra a kis patakon át, várakozva, egymást szemlélve, megállnak. Bothwell sietve összegyűjtött határszéli parasztjai nem szívesen hajlandók magukat agyonveretni egy olyan ügyért, amiről semmit sem tudnak, amit meg sem értenek. A lordok a maguk részéről viszont egy kissé megtorpannak, mielőtt nyíltan és leplezetlenül, dárdával és karddal vonulnak törvényes királynőjük ellen. E lordok lelkiismeretét soha nem terhelte különösebben az olyan praktika, amely a sötétben egy jó összeesküvéssel megszabadítja őket a királytól — utólag legföljebb fölakasztanak néhány szegény ördögöt, s magukat ünnepélyesen ártatlannak nyilvánítják. De ebben az évszázadban még töretlen hatalommal uralkodó feudalizmus eszméjével mégis nehezen egyeztethető össze az, hogy fényes nappal nyílt sisakkal lépjenek fel az uralkodó ellen.

A francia követ, Du Croc, aki mint semleges szemlélő megjelent a csatatéren, észreveszi, hogy egyik félben sem lobog túlbuzgóan a harci kedv; sietve felajánlja tehát közvetítő szolgálatait. Kibontják a parlamenter lobogót, s a szép nyári napot kihasználva, a két csapat békésen táborozik a patak két oldalán. A lovasok leszállnak a lóról, a gyalogosok lerakják nehéz fegyvereiket, és táplálkoznak, miközben Du Croc egy kis eszkort kíséretében átkel a patakon, és a királynő felé lovagol.

Szokatlan ez az audiencia. A királynő, aki Franciaország követét mindig pompás ruhában, baldachin alatt fogadja, most egy kövön ül, rövid tarka parasztszoknya van rajta, mely térdét sem takarja el. De vad büszkesége és méltósága most sem csekélyebb, mint az udvari öltözetben. Izgatottan, sápadtan, az álmatlanul eltöltött éjszaka után nem tud haragján uralkodni. Mintha még most is a helyzet ura s az ország úrnője volna, azt követeli, hogy a lordok azonnal engedelmesen hajoljanak meg előtte. Hiszen ők mentették fel ünnepélyesen Bothwellt, s most ugyanők vádolják meg gyilkossággal? Ők javasolták ezt a házasságot, hogyan nyilváníthatják ugyanők ezt most gonosz tettnek? Stuart Mária felháborodása kétségtelenül jogos; de a jog órája mindig túlhaladott, ha már a fegyverek akarnak beszélni. S miközben Stuart Mária Du Groc-kal tárgyal, lóháton

közeledik Bothwell. A követ köszönti, de nem nyújtja felé kezét. Most Bothwell veszi át a szót. Világosan és tartózkodás nélkül beszél, nyílt és elszánt tekintetét a félelem halvány árnyéka sem zavarja meg; akarata ellenére, még Du Croc is kénytelen elismerni a desperado elszánt magatartását. „Meg kell vallanom — mondja jelentésében —, hogy valódi nagy harcost láttam benne, aki öntudatosan beszélt, s aki értett hozzá, hogy embereit határozottan, bátran és ügyesen vezesse. Kénytelen voltam őt csodálni, mert bár látta, hogy ellenfelei mindenre elszánták magukat, míg ő maga aligha számíthatott emberei felére is, mégis megingathatatlan maradt.” Bothwell fölajánlja, hogy az egész ügyet bármelyik vele egyenrangú lorddal vívandó párharccal intézzék el. Ügyét oly jogosnak tartja, hogy isten bizonyára mellette lesz. A legelkeseredettebb helyzetben is elég elfogulatlan és vidám ahhoz, hogy Du Grocot meghívja: nézze végig egy dombról ő maga is a harcot, amely bizonyára mulattatni fogja. De a királynő hallani sem akar párharcról. Még mindig megadást vár, s e menthetetlenül romantikus asszonyból, mint mindig, most is hiányzik a megértés a valósággal szemben. Du Croc csakhamar látja, hogy útja hiábavaló volt, az előkelő öregúr szívesen segítene a könnyes szemű királynőn, de amíg nem hagyja el Bothwellt, nincs mentség számára, tőle pedig nem hajlandó elválni. Tehát ade! Udvariasan meghajlik, lassan visszamegy a lordokhoz.

A szavak elhangzottak, most meg kellene kezdődnie a csatának. De a katonák okosabbak vezetőiknél. Látják, hogy a nagyurak barátságosan tárgyalnak egymással. Akkor a szegény fickók miért ölnék halomra egymást e szép és meleg napon? Feltűnően kóborolnak ideoda, és az utolsó reményét veszni látó királynő már hiába ad parancsot a támadásra. Az emberek nem engedelmeskednek! A szedettvedett csapat a hat-hétórai meddő táborozás után lassanként letöredezik, a lordok meg alighogy ezt észreveszik, kétszáz lovast indítanak útnak, hogy Bothwell és a királynő visszavonulásának útját elvágják. Az uralkodónő csak most látja, hogy milyen veszély fenyegeti őket. S mint hűségesen szerető asszony, kizárólag az egyedül fenyegetett Bothwell veszedelmére gondol. Tudja, hogy alattvalóinak egyike sem merészelné ő ellene felemelni kezét; de Bothwellt nem fogják kímélni, már csak azért sem, nehogy elárulhasson valamit, ami kényelmetlenné válhatna Darnley elkésett megbosszulóinak. És így e hosszú évek alatt először fékezi meg büszkeségét. Fehér lobogó alatt követet küld át a lordokhoz, és fölszólítja a lovascsapat vezetőjét, Kirkcaldy of Grange-t, hogy egymagában jöjjön át hozzá.

A felkent királynő parancsában még most is elegendő hatalom és mágikus erő van a tisztelet fenntartására. Kirkcaldy of Grange azonnal megállítja lovasait. Egyedül megindul Stuart Máriához, s mielőtt egyetlen szavát is hallaná, alázatosan térdet hajt előtte. Közli utolsó feltételét: a királynő hagyja el Bothwellt, és térjen velük vissza Edinburghbe. Akkor anélkül, hogy üldöznék, eltűrik, hogy Bothwell ellovagoljon oda, ahova kedve tartja.

Bothwell — nagyszerű jelenet, nagyszerű férfi! — némán áll. Szót sem szól Kirkcaldyhoz, szót sem szól a királynőhöz, nehogy elhatározását befolyásolja. Érezni rajta, hogy hajlandó volna egymagában is nekivágtatni a kétszáz embernek, kik a domb alján, gyeplővel a kezükben, csak Kirkcaldy karjának intésére várnak, hogy megtámadják az ellenséges vonalat. Bothwell csak akkor lép hozzá, mikor hallja, hogy a királynő elfogadja Kirkcaldy javaslatát, átöleli — még egyikük sem tudja, hogy ez az utolsó ölelés. Azután lovára ül, és mindössze néhány szolga kíséretében vad iramban elvágtat. A súlyos álom véget ért, a teljes, az utolsó, a kegyetlen felébredés következik.

S most elérkezett az ébredés, félelmetesen, kegyetlenül. A lordok megígérték Stuart Máriának, hogy minden őt megillető tisztelettel vezetik vissza Edinburghbe, és valószínű, hogy ez is volt becsületes szándékuk. De alighogy a megalázott, szegényes, poros ruhába öltözött asszony a zsoldosok közelébe érkezik, mint egy kígyó, felszisszen vele szemben a gúny. A nép gyűlölete meglapult mindaddig, amíg Bothwell vasökle védelmezte a királynőt. Most, hogy már senki se védi, szemtelenül és tiszteletlenül kirobban. A katonák szemében az a királynő, aki megadta magát, nem uralkodónő. Először kíváncsian, majd egyre kihívóbban sűrűbb és sűrűbb csoportokban tolonganak közelébe, s minden oldalról hangzik a kiáltás: „Égessétek el a ringyót! Tűzbe a férj gyilkossal!” Kirkcaldy hiába csapkod kardlapjával, semmit nem segít, az elkeseredett katonák újra és újra összeverődnek, és diadalmasan hordozzák a királynő előtt azt a zászlót, mely a meggyilkolt férjet és a bosszúért könyörgő gyermeket ábrázolja. Délután hattól éjjel tízig Langside-től Edinburghiig tart

ez a vesszőfutás. Minden házból, minden faluból árad a nép, hogy az elfogott királynő példátlan színjátékának a tanúja lehessen, s a kíváncsi tömeg tolongása néha oly erős, hogy áttörik a katonák sorfalát, és csak egyenként tud a menet továbbhaladni; Stuart Mária soha nem szenvedett el mélyebb megaláztatást, mint ezen a napon.

De ezt a büszke asszonyt csak megalázni lehet, de meghajlítani nem. Amint a seb csak akkor kezd égetni, ha bepiszkolódik, úgy Stuart Mária is csak azóta érzi vereségét, mióta gúnnyal mérgezik meg. Heves vére, a Stuart-vér, a Guise-ek vére felforr, s ahelyett, hogy okosan leplezné indulatát, Stuart Mária a nép szidalmaiért a lordokat teszi felelőssé. Mint egy dühödt nőstényoroszlán, nekirohan, fenyegetődzik, hogy felakasztatja, keresztre feszitteti őket, s hirtelen megragadja a mellette lovagló lord Lindsay kezét s megfenyegeti: „Erre a kezemre esküszöm, hogy fejedet vétetem.” Izgatott bátorsága, mint minden veszedelmes pillanatban, esztelenseggé növekszik. Bárha sorsa kezükben van, ahelyett, hogy okosan hallgatna vagy gyáván körülhízelegné őket, gyűlöletét és megvetését nyíltan a lordok szemébe vágja.

S talán éppen keménysége teszi a lordokat még keményebbé, mint amilyenek eredetileg lenni akartak. Mert most, mikor megérzik, hogy soha nem várhatnak elnézést tőle, minden eszközt felhasználnak, hogy a fékezhetetlen asszonnyal keservesen éreztessék védtelenségét. Ahelyett, hogy a királynőt kastélyába, a városfalakon kívül fekvő Holyroodba kísérnék, kényszerítik — az út Kirk o'Field, a gyilkosság színhelye mellett vezet el —, hogy a bámészkodókkal zsúfolt főutcán lovagoljon be a városba. Ott a High Streeten, mint egy szégyenpadra, a prófosz házába, viszik. A bejáratot szigorúan elzárják, egyetlen udvarhölgyét vagy szolgálóját se bocsátják hozzá. Az elkeseredés éjszakája következik. Ez az asszony napok óta nem vette le magáról a ruhát, reggel óta egyetlen falatot sem evett, napfelkeltétől napnyugtáig mérhetetlen sokat élt végig.

Elvesztette birodalmát és szeretőjét. Ablaka alatt, mint egy kalitka előtt, csúnya szájú tömeg verődik össze, és gúnyolja a védtelen asszonyt; a felizgatott tömeg szidalmai élesen zuhognak le rá. A lordok most kezdenek vele tárgyalni, mikor megalázottnak vélik. Tulajdonképpen nem kérnek sokat. Csak azt követelik, hogy Stuart Mária végleg szakadjon el Bothwelltől. De a dacos asszony egy reményteljes ügyért sem küzdhetne annyi bátorsággal, mint ez elveszettért. Megvetéssel utasítja vissza a javaslatot, és később még egyik ellenfele is kénytelen bevallani: „Soha nem láttam bátrabb és merészebb asszonyt, mint amilyen a királynő volt e jelenet folyamán.”

Mivel a lordok fenyegetéssel nem tudják Stuart Máriát Bothwell kiszolgáltatására kényszeríteni, a legokosabb köztük ravaszsággal kísérletezik. Régi és egyébként hű tanácsosa Maitland, finomabb eszközöket alkalmaz. Megkísérli, hogy büszkeségét, féltékenységét keltse fel, és jelenti neki — talán hazugság, talán igaz, amit mond, ki tudhatja ezt egy diplomatánál? —, hogy Bothwell megcsalta, és házasságuk rövid hetei alatt is fenntartotta a gyengéd kapcsolatokat fiatal elvált feleségével, sőt hangoztatta előtte, hogy egyedül őt tekinti törvényes feleségének, s a királynőt csak egyszerű ágyasának tartja. De Stuart Mária már régen nem hisz e csalók egyikének sem. A közlés csak fokozza elkeseredését, és így Edinburgh tanúja lesz ama szörnyű színjátéknak, hogy Skócia királynője a rácsos ablak mögött, szakadt ruhában, meztelen mellel, zilált hajjal hirtelen kitör, mint egy őrült, s a gyűlölködő, de mégis megrendült népet hisztérikus zokogással szólítja fel, hogy szabadítsák meg, mert saját alattvalói fogságban tartják.

A helyzet lassanként tarthatatlan lesz. A lordok szívesen engednének. De érzik, hogy messzebb mentek, semhogy még visszafordulhatnának. Most már lehetetlen, hogy Stuart Máriát mint királynőt vezessék vissza Holyroodba. De nem hagyhatják a felizgatott tömeg között a prófosz házában sem anélkül, hogy hihetetlen felelősséget ne vállalnának magukra, s ki ne hívnák maguk ellen Erzsébet s a többi külföldi uralkodó haragját. Az egyetlen ember, akinek elegendő bátorsága és tekintélye is volna a megoldásra, Moray, nincs az országban; a lordok nélküle nem mernek dönteni, így elhatározzák, hogy a királynőt egyelőre biztos helyre viszik, és mint legbiztosabbat, Lochleven várát szemelik ki. Mert ez a kastély egy tó közepén fekszik, semmi kapcsolata sincs a szárazfölddel, és úrnője, Marguerite Douglas, Moray anyja, akitől elvárható, hogy nem lesz túlságosan jóindulatú ama Marié de Guise lányával szemben, aki V. Jakabot elidegenítette tőle. A lordok kiáltványukban óvatosan kerülik a veszedelmes „fogság” elnevezést; a közlemény szerint az elkülönítés csak azt a célt szolgálja, hogy „őfelsége személyét visszatartsák minden kapcsolattól a

nevezett Bothwell gróffal, és megakadályozzák abban, hogy összeköttetésbe kerüljön olyan emberekkel, akik esetleg megóvhatnák a grófot gaztettének igazságos büntetésétől”. Ideiglenes félintézkedés ez, melyet félelem nemzett és rossz lelkiismeret szült: a felkelés még nem meri lázadásnak nevezni önmagát, még minden felelősséget a szökevény Bothwellre hárítanak, és gyáván szóvirágok és frázisok mögé rejtik azt a titkos céljukat, hogy Stuart Máriát örökre letaszítsák a trónról. Hogy a népet, amely már a „whore” (a száj ha) elítéltetését és kivégzését várja, félrevezessék, Stuart Máriát június 17-én este 300 főnyi testőrség kíséretében Holyroodba viszik. De alig feküsznek le a polgárok, máris egy kisebb menet alakul, amely a királynőt Lochlevenbe vezeti. Ez a magános, szomorú lovaglás a hajnali órákig eltart. A kora hajnali órákban Stuart Mária maga előtt látja a kis csillámló tó közepén a hatalmasan megerősített, magános, hozzáférhetetlen kastélyt, amely — ki tudja, milyen hosszú időre — magába fogja fogadni. Egy csónakban áteveznek vele, s aztán keményen becsapódnak mögötte a vasveretes kapuk. Darnley és Bothwell szenvedélyes és komor balladája véget ért; sötét, melankolikus utóhang, az örökös fogság krónikája kezdődik.

A TRÓNFOSZTÁS

1567 nyara

Június 17-étől, a sorsfordulat e napjától kezdve, amelyen a lordok királynőjüket Lochlevenbe zárták, Stuart Mária személye egészen haláláig állandó tárgya maradt az európai nyugtalanságnak. Mert személye egy újszerű, szinte átláthatatlan jelentőségű forradalmi problémát állít kora elé: mi történjék azzal az uralkodóval, aki mereven szembehelyezkedett népével és a koronára méltatlannak bizonyult? A felelősség itt vitathatatlanul az uralkodónőt terheli: Stuart Mária szenvedélyes könnyelműsége lehetetlen, elviselhetetlen helyzetet teremtett. A nemesség, a nép s a papság akarata ellenére egy olyan férfit — s ami különösen súlyossá teszi a helyzetet —, egy olyan házas férfit választott férjének, akit a közvélemény egyértelműen a skót király gyilkosának tart. A királynő félredob törvényt és erkölcsöt, és még most is vonakodik, hogy érvénytelennek jelentse ki ezt az esztelen házasságot. Legjobb indulatú hívei is egyetértenek abban, hogy oldalán a gyilkossal nem maradhat tovább Skócia uralkodónője.

De mi a lehetőség arra, hogy a királynőt Bothwell elhagyására kényszerítsék, vagy arra bírják, hogy fia javára lemondjon a koronáról? Semmi! — ez a lesújtó válasz. Mert ebben a korban az uralkodó ellen szóló államjogi intézkedések a semmivel egyenlők, a népakarat még nem nyilvánulhat meg uralkodójával szemben, még nem bírálhatja uralkodóját, a trón lépcsőjénél minden ítélkezés megtorpan. A király nem áll a polgári jog területén, ő e jogon kívül s e jog felett áll. Istennek szentelve, mint a pap nem adhatja tovább, nem ajándékozhatja el hivatalát. A felkent uralkodót senki sem foszthatja meg méltóságától, s az abszolutisztikus világnézet szerint könnyebb egy uralkodót életétől, mint koronájától megfosztani. Meggyilkolhatják, de nem tehetik le a trónról, mert kényszert alkalmazni vele szemben annyit jelent, mint széttörni a kozmosz hierarchikus szervezetét. Stuart Mária bűnös házasságával ilyen újszerű döntés elé állította a világot. Sorsában nemcsak egyetlen konfliktus dől el, hanem egy szellemi, világnézeti princípium is.

A lordok, bárha jellemükkel ez a látszat kevéssé összeegyeztethető, ezért keresnek oly lázasan valamilyen békés megoldást. Az évszázadok távlatán keresztül még ma is tisztán érezhető feszengésük saját forradalmi tettükkel szemben, amellyel uralkodónőjüket lakat alá zárták és a kezdeti időben valójában könnyűvé tették Stuart Mária számára a visszatérés útját. Elegendő lett volna, ha törvénytelennek nyilvánítja házasságát Bothwell-lel, s ezzel elismeri tévedését. Akkor, bár népszerűségben és tekintélyben meggyengülve, de mégis féligmeddig megmentett becsülettel visszatérhetne, megint Holyroodban lakhatnék, s új, méltó férjet választhatna. De Stuart Mária szeméről még mindig nem esett le a hályog. Csalhatatlanságának rögeszméjében még nem érti, hogy a gyorsan egymás után következő botrányokkal, Chastelard-ral, Rizzióval, Darnleyval, Bothwell-lel a büntetendő könnyelműség vétkébe esett. A legkisebb engedményre sem hajlandó. Országa és az egész világ ellen tovább védi a gyilkos Bothwellt, s azt állítja, hogy nem hagyhatja el, mert különben születendő gyermeke fattyúként jön a világra. Még mindig ködfelhőben él, a romantikus asszony még most sem képes a valóságot felfogni. De ez a makacsság, melyet különböző felfogással akár ostobának, akár nagyszerűnek lehet nevezni, erőszakkal kihívja maga ellen mindazokat az erőszakosságokat, melyeket majdan vele szemben alkalmaznak, s ezen keresztül azt a döntést is, mely hatásában évszázadokon keresztül érezhető: nemcsak ő maga, hanem vérének unokája, I. Károly is, életével fogja megfizetni a korlátlan fejedelmi önkényre beállított igényét.

Kétségtelen: még számíthat bizonyos segítségre. Mert a fejedelemnő és népe közt keletkezett, mindenki számára nyilvánvaló konfliktus nem lehet közömbös a királyi méltóságot viselő sorstársai, a többi európai uralkodó számára: s mindenki más előtt Erzsébet az, aki most határozottan eddigi ellenfele oldalára áll. Gyakran és sokszor tekintették Erzsébet őszinteségének hiánya és következetlensége jelének, hogy most egyszerre, feltétel nélkül, vetélytársnője oldalára áll. Holott valójában Erzsébet viselkedése teljesen egyértelmű, teljesen logikus és világos. Mert ha most erélyesen Stuart Mária oldalára áll is, ezzel — ezt a különbséget a legélesebben hangsúlyozni

kell — távolról sem áll Stuart Mária pártjára, tudniillik az asszony pártjára, a sötét és már több mint gyanús magatartás pártjára. Hanem mint királynő áll a királynő pártjára, a fejedelmi jog érinthetetlenségének láthatatlan eszménye s ezzel saját ügye pártjára! Erzsébet sokkal kevésbé biztos saját nemeseinek hűségében, semmint eltűrhetné, hogy a szomszéd ország büntetlenül példát adjon rá: hogyan ragadhatnak fegyvert alattvalók királynőjük ellen, és ejthetik fogságba. Éles ellentétben Cecil felfogásával, aki szívesen támogatta volna a protestáns lordokat, Erzsébet elhatározza, hogy a királyi felség ellen lázadókat sietve engedelmességre kényszeríti, hiszen Stuart Márián keresztül saját pozícióját is védi, s ezúttal kivételesen tényleg hinni lehet szavának, mikor azt mondja, hogy a részvét lelke mélyéig megrendíti. Sietve közli a megbuktatott királynővel, hogy számíthat testvéri támogatására, de egyben átható éllel az asszony szemére hányja bűneit. Világosan elkülöníti magánvéleményét államfői magatartásától: „Madame — írja —, mindig a barátság különös alapelvének tartottuk, hogy a boldogság barátokat teremt, s a szerencsétlenség próbára teszi őket; mivel most alkalmat látunk arra, hogy barátságunkat tettel is bizonyítsuk, tehát mind saját helyzetünk következtében, mind ön miatt helyesnek tartottuk, hogy e néhány szóban baráti érzelmeinket hangoztassuk... Madame, nyíltan meg kell mondanunk, nem csekély volt bánatunk, mikor ön házasságával oly rendkívül kevés fegyelmet tanúsított, és kénytelenek voltunk megállapítani, hogy az egész világon egyetlen jó barátja sincs, aki magatartását helyeselni képes lett volna; hazudnánk, ha önnek mást mondanánk vagy írnánk. Mert mivel szennyezhette volna be csúnyábban becsületét, mint azzal, hogy ilyen sietve házasságot kötött egy olyan emberrel, aki általánosan ismert, hírhedt tulajdonságain kívül a közvélemény szerint elhalt férjének meggyilkolásával vádoltatik? Hozzá jön még, hogy éppen ezáltal ön a bűnrészesség gyanújába keveredett, bárha őszintén reméljük is, hogy ez a vád nem felel meg az igazságnak. És milyen veszedelem közepette lépett frigyre azzal a férfival, kinek felesége még életben van, úgyhogy ön sem az isteni, sem a földi törvények szerint nem lehet jogszerű hitvese, és így gyermekei sem lesznek törvényes gyermekekké! Világosan láthatja tehát, miként vélekedünk erről a házasságról, és őszintén sajnáljuk, hogy nem alkothattunk róla jobb véleményt, bármily alapos okokat hozott is fel meggyőzetésünk érdekében az ön követe. Azt kívántuk volna, hogy férje halála után első gondja legyen a gyilkosok felkutatása és megbüntetése. Ha ez valóban megtörtént volna — és ez a nyilvánvaló ügyben könnyű lett volna —, akkor házasságában több dolog könnyebben elviselhetőnek tűnt volna. Ön iránt érzett barátságból s a köztünk és elhalt férje közt fennálló természetes vérrokonságból folyóan kijelentjük, hogy mindent, ami hatalmunkban áll, készségesen megteszünk, hogy a gyilkosság ne maradjon megtorlatlanul, bárki követte is azt el alattvalói közül, s bármily közel álljon is önhöz,”

Ezek világos szavak, élesek és metszőek, mint a kés, olyan szavak, amiket nem kell magyarázni és értelmezni. Mutatják, hogy Erzsébet, aki kémei és Moray magánközlései révén megbízhatóbban ismeri Kirk o'Field eseményeit, mint az évszázadokkal később jelentkező és Stuart Máriát mindenáron ártatlannak feltüntetni akaró védők, szentül meg van győződve Stuart Mária bűnrészességéről. Egyenesen ujjal mutat Bothwellre mint gyilkosra, s jelentőségteljes, hogy e diplomatikus levélben csak az udvarias kifejezést használja, „reméljük” és nem: „meg vagyunk győződve” — hogy Stuart Mária nem részes a gyilkosságban.

„Reméljük”, nagyon lanyha szó az ilyen gyalázatos vádhoz képest, és a finom fül a hanghordozásból meghallhatja, hogy Erzsébet távolról sem óhajt Stuart Mária szeplőtlensége mellett kiállni, hanem kizárólag szolidaritásból szeretné, hogy a lehető leggyorsabban vessen véget a botránynak. De mennél hevesebben távolodik el Erzsébet személyesen Stuart Mária magatartásától, annál makacsabbul védi uralkodói méltóságát — sua res agitur. „Hogy azonban önt — folytatja nagy jelentőségű levelét — vigasztaljuk szerencsétlenségében, melyről értesültünk, biztosítjuk önt, hogy mindent megteszünk, ami hatalmunkban áll, és amit alkalmas eszköznek tartunk arra, hogy becsületét és biztonságát védelmezzük.”

És Erzsébet valóban állja a szavát. Utasítást ad követének, hogy legélesebb tiltakozását közölje a lázadók minden cselekedetével szemben; nyíltan a lordok értésére adja, hogy erőszakosság esetén még háborúra is készen áll Egy metszőén éles, kemény levélben utasítja vissza azt a fennhéjázást, hogy ítélkezni akarnak a felkent királynő felett. „Hol található a Szentírásban utalás arra, hogy az

alattvalók jogosultak fejedelmüket megfosztani hatalmától? Melyik keresztény monarchiában van írott törvény, melynek értelmében az alattvalók érinthetik fejedelmük személyét, fogságba vethetik, vagy bíróság elé állíthatják?!... Rokonunknak, a királynak a meggyilkolását ugyanúgy elítéljük, mint a lordok; nővérünk házassága Bothwell-lel ugyanúgy kedvetlenséget váltott ki belőlünk, mint közülük bármelyikből, de nem tűrhetjük el a lordok későbbi magatartását Skócia királynőjével szemben, és nem is tűrjük el. Mivel a lordok Isten parancsának értelmében alattvalók és ő az uralkodónő, nem szabad arra kényszeríteniük őt, hogy vádjaikra feleljen, mert nem felel meg a természet rendjének, hogy a fej a láb alattvalója legyen.”

Erzsébet, bárha valamennyien titokban évek óta zsoldjában állnak, először ütközik a lordok ellenállásába. Rizzio meggyilkolása óta pontosan tudják, hogy mi vár rájuk, ha Stuart Mária megint uralomra jut, mert mindeddig sem fenyegetéssel, sem csábítással nem tudták rávenni, hogy Bothwellről lemondjon, és a kemény átkok, melyekkel az Edinburghbe való lovaglás alkalmával a megalázott asszony bosszút esküdött ellenük, még vészthozóan csengenek fülükben. Nem azért tették el útból először Rizziót, aztán Darnleyt, majd Bothwell t, hogy megint alázatos és védtelen alattvalói legyenek a kiszámíthatatlan asszonynak: számukra mérhetetlenül kényelmesebb lenne, ha Stuart Mária fiát, az egyéves gyereket koronázhatnák királlyá, mert a gyermek nem parancsolhat, és a gyermek két évtizedes kiskorúsága idejére megint az ország vitathatatlan urai lehetnének.

De a lordok mindennek ellenére sem lennének elég bátrak, hogy állandó pénzadományozójuk, Erzsébet ellen nyíltan kiálljanak, ha a véletlen nem játszana kezükre egy váratlan, valóban gyilkos fegyvert Stuart Mária ellen. Hat nappal a Garberry Hill mellett vívott csata után, gyalázatos árulás révén, igen kellemes hír birtokába jutnak. James Balfour, aki Darnley meggyilkolásában Bothwell cinkosa volt, és most, hogy megfordult a szél, kényelmetlenül érzi magát, csak egyetlen lehetőséget lát önmaga megmentésére: újabb gazság elkövetését. Hogy biztosítsa a hatalmasok barátságát a maga számára, elárulja üldözött barátját. Titokban közli a lordokkal a fontos hírt: a szökevény Bothwell egy szolgáját azzal a megbízással küldte Edinburghbe, hogy a kastélyból feltűnés nélkül csempésszen ki egy ottmaradt kazettát, amelyben fontos okmányok vannak. Ezt a Dalgleish nevű szolgát azonnal elfogják, megkóstoltatják vele a kínpad rémségeit, s a megkínzott ember halálfélelmében elárulja a rejtekhelyet. Utasításai nyomán egy ágy alatt elrejtve felfedeznek egy drága ezüst kazettát, melyet annak idején még II. Ferenc ajándékozott feleségének, Stuart Máriának, s amelyet az asszony, mint mindent, amije volt, a végtelenül szeretett Bothwellnek adott. Bothwell azóta e biztos és csak finomművű kulcsokkal kinyitható kazettában szokta megőrizni magánokmányait, valószínűleg a királynő házassági ígéretét, egyéb leveleit, valamint más olyan okmányokat, melyek a lordokat kompromittálhatják. Valószínűleg — mi sem volna érthetőbb — veszedelmesnek tartotta, hogy magával vigye e fontos okmányokat, mikor Borthwickba szökött s csatára készült. Inkább biztos helyen elrejtette a kastélyban, hogy aztán alkalmas pillanatban egy megbízható szolgával maga után hozassa őket. Mert a lordok bondja, valamint a királynő házassági ígérete és bizalmas levelei nehéz pillanatokban önmaga igazolására és esetleges zsarolásra is nagyon alkalmasak: az írásbeli vallomásokkal kezében tarthatja egyrészt a királynőt, ha a hangulatainak alárendelt asszony hajlamos volna elszakadni tőle, és másrészt a lordokat is, ha a gyilkosság miatt vádolni akarnák. Az üldözött számára, mihelyt félig-meddig biztonságba jutott, az volt a legfontosabb, hogy mielőbb e kézzelfogható terhelő bizonyítékok birtokába kerüljön. A váratlan zsákmány éppen e pillanatban tehát példátlan szerencse a lordok számára: most egyrészt ellenőrizhetetlenül megsemmisíthetik az írásbeli bizonyítékokat, melyek az ő bűnrészességük mellett szólnak, másrészt kíméletlenül érvényesíthetik mindazt, ami a királynőt súlyosan terheli.

A banda főnöke, Earl of Morton, egy éjszakán át őrizetében tartja a lezárt kazettát, másnapra összehívja a lordokat, köztük — fontos ez a tény — katolikusokat és Stuart Mária barátait is — s a lezárt kazettát jelenlétükben erőszakkal feltöri. A híres kazetta-levelek és Stuart Mária kézírásos szonettjei vannak benne. S anélkül, hogy még egyszer taglalnánk a kérdést, hogy a nyomtatott szövegek pontosan egyeznek-e az eredetivel — az az egy tény világosan kiderül, hogy a levelek tartalma feltétlenül súlyosan terhelő volt Stuart Máriára nézve. Mert a lordok fellépése ettől az órától kezdve teljesen megváltozik: merészebb, biztosabb és makacsabb lesz. Első ujjongásukban a szélrózsa minden irányába szétszórják a hírt, még ugyanazon a napon, mielőtt még idejük lett volna

az okmányokat leírni — még kevésbé meghamisítani —, követet küldenek Morayhoz Franciaországba, hogy közöljék vele a legfőképpen terhelő levél hozzávetőleges tartalmát. Értesítik a francia követet, a legnagyobb aprólékossággal kihallgatják Bothwell elfogott szolgáit, és jegyzőkönyvet vesznek fel velük: elképzelhetetlen volna ez a győzelembiztos, célratörő viselkedés, ha az okmányok perrendszerű meggyőző erővel nem bizonyították volna Stuart Mária veszedelmes szövetkezését Bothwelllel. A királynő helyzete egy csapásra jelentékenyen súlyosbodott.

Mert a levelek felfedezése e válságos pillanatban óriási mértékben megerősíti a lázadók pozícióját. Végre megadja számukra engedetlenségük oly régóta várt erkölcsi indokolását. Eleddig csak Bothwellt vádolták a királygyilkosság bűntettével, de ugyanakkor óvakodtak attól, hogy komolyan üldözzék a szökevényt, mert attól féltek, hogy Bothwell kipellengérezhetné az ő bűnrészességüket is. Viszont a királynő ellen mindeddig semmi mást nem hozhattak fel, minthogy férjhez ment a gyilkoshoz. Most azonban, hála a leveleknek, ez ártatlan és mit sem sejtő emberek „felfedezik”, hogy a királynő is bűnrészes volt, s ez óvatlan, írásbeli vallomások a gyakorlott és cinikus zsarolók számára alkalmas eszközök a királynő akaratának megtörésére. Most végre kezükben van az a csavar, amellyel rászoríthatják a királynőt, hogy „önként” mondjon le fia javára a koronáról, mert ha vonakodnék, akkor nyilvánosan megvádoltatják házasságtöréssel és a gyilkosság bűnrészességével.

Megvádoltatják és nem megvádolják! Mert a lordok jól tudják, hogy Erzsébet soha nem fogja elismerni a jogukat arra, hogy ítélkezzenek a királynő felett, így óvatosan a háttérben maradnak, és a nyilvános eljárás követelését harmadik személyek hangszerelésére bízzák. John Knox becsületesen kemény, gyűlölködő örömmel vállalja magára a megbízást, hogy Stuart Mária ellen fellázítsa a közvéleményt. A fanatikus agitátor Rizzió meggyilkolása után óvatosan eltávozott az országból. Most azonban, mikor minden jóslata e „véres Jezábel”-ről és mindama szerencsétlenségről, amelyet könnyelműségében felidézendő volt, nemcsak hogy valóra vált, hanem a valóság még túl is szárnyalta azt, a próféta köpenyében térhet vissza Edinburghbe. A szószékről most hangosan és világosan hangzik el a követelés, hogy a bűnös, pápista asszony ellen induljon meg az eljárás, a biblikus szellemű pap ítéletet követel a házasságtörő királynő ellen. A református prédikátorok vasárnapról vasárnapra egyre keményebb hangot ütnek meg. A királynő házasságtörését vagy gyilkosságát ugyanoly kevéssé szabad elnézni, mint az ország bármely más asszonyáét — kiáltják a szószékről a lelkes tömegnek. Világosan és egyértelműen követelik Stuart Mária kivégzését — s az állandó lazítás hatása nem marad el. A templomból az utcára is kiárad a gyűlölködés. Az a kilátás, hogy egy asszonyt, akire ily sokáig félve tekintettek fel. vezeklő ruhában láthatnak majd a vesztőhelyre indulni, a Skóciában még soha hanghoz vagy véleménynyilvánításhoz nem jutott csőcseléket arra bírja, hogy nyilvános ítélkezést követeljen, és elsősorban az asszonyok azok, akik különös buzgalommal tombolnak a királynő ellen. „The women were most furious and impudent against her, yet the man were bad enough.” (Az asszonyok kiváltképpen felbőszültek, és arcátlanul viselkedtek vele szemben, bár már a férfiak is eléggé rosszak voltak.) Mert hiszen Skócia minden szegény asszonya tudja, hogy kipellengéreztetés és máglya volna a sorsa, ha ugyanilyen merészen engedne házasságtörő kedvének, hát akkor miért lehetne ennek az asszonynak büntetlenül szeretkezni és gyilkolni és megmenekedni a tűzhaláltól csak azért, mert királynő? Egyre vadabbul hallatszik a kiáltás: „Tűzbe a ringyóval! — Burn the whore!” — az egész országon keresztül. És az angol követ őszinte ijedtséggel jelenti Londonnak: „Félő, hogy a tragédia a királynő személyével úgy fog befejeződni, mint ahogy az olasz Dáviddal és a királynő férjével megindult.”

Többet nem akartak a lordok. Most felvonult a nehéz ágyú, mely rombadönti Stuart Mária minden ellenállását az „önkéntes” lemondással szemben. Már készen vannak az akták, hogy John Knox követelésének megfelelően vádat emeljenek a királynő ellen, mégpedig 35a törvények megsértése” miatt, továbbá — óvatos kifejezést választanak — „Bothwell-lel és másokkal szemben tanúsított megengedhetetlen viselkedése (incontinence with Bothwell and others)” miatt helyeznék vád alá Stuart Máriát. Ha a királynő továbbra is vonakodnék lemondani, akkor a kazettában talált és a gyilkosság bűnrészességét bizonyító leveleket nyilvános tárgyalóteremben felolvassák, és így leleplezik egész gyalázatát. Ez a világ szemében is kellőképpen igazolná a lázadást. És egy ilyen,

saját keze írásával leleplezett gyilkosbűntárs és szerető érdekében már sem Erzsébet, sem a többi uralkodó nem léphet közbe.

Melville és Lindsay július 25-én a nyilvános bírósággal való megfenyegetéssel felfegyverkezve indulnak Lochlevenbe. Három előre elkészített pergament visznek magukkal, melyeket Stuart Máriának alá kell írni, ha a nyilvános vádemelés gyalázatától mentesülni akar. Az elsőben Stuart Máriának ki kell jelentenie, hogy belefáradt az uralkodásba, és „elégedett”, hogy levetheti magáról a korona terhét, melynek további viseléséhez sem ereje, sem kedve nincs. A második akta tartalmazza beleegyezését fia megkoronáztatásához, a harmadik pedig hozzájárulását ahhoz, hogy a régensi hatalmat mostohatestvérére, Morayra, vagy egy régenshelyettesre ruházzák át.

A szónok Melville, aki valamennyi lord közül emberileg a legközelebb áll hozzá. Már előzetesen kétszer járt itt, hogy békésen egyenlítse ki a konfliktust, és rábírja Stuart Máriát Bothwell elhagyására. Az asszony mind a kétszer elutasította, mert különben a szíve alatt hordott Bothwell-magzat fattyúként jönne a világra. De most, a levelek felfedezése után élesebb a követelés. A királynő először szenvedélyes ellenállást fejt ki. Könnyekben tör ki, esküszik, hogy inkább lemond az életéről, mint a koronáról, s ezt az esküjét sorsa valóra is váltotta. De Melville most fenntartás nélkül a legrikítóbb színekben festi elé, hogy mi vár rá: a levelek nyilvános felolvasása, Bothwell fogoly szolgáinak kihallgatása, a vallató és ítélkező bírósági tárgyalás. Stuart Mária borzadva vesz tudomást óvatlanságáról s arról, hogy milyen piszokba, milyen gyalázatba keveredett. Rettegése a nyilvános megaláztatástól lassanként megtöri erejét. Hosszú vonakodás, a felháborodás, megrökönyödés és elkeseredés vad kitörései után végre enged, s aláírja a három okmányt.

Megkötötték az egyezséget. De mint a skót bondoknál általában, úgy ezúttal sem gondolja komolyan egyik fél sem, hogy esküje és szava kötelezettségét megtartsa. A lordok ennek ellenére is fel fogják olvasni a parlament előtt leveleit, és kikiáltják a világba bűnrészességét, hogy ezzel lehetetlenné tegyék visszatérését. Másrészt Stuart Mária legkevésbé sem érzi magát trónfosztottnak azáltal, hogy egy tintavonást vetett a halott pergamenra. Mindaz, ami e világon valóságot és lényeget jelent, becsület, eskü, fogadalom, semmis volt szemében királyi jogának valóságával szemben, amelyet oly elválaszthatatlannak érez életétől, mint erei meleg, áradó vérét.

Néhány nappal később megkoronázzák a kis királyt: a nép kénytelen szerényebb színjátékkal megelégedni, mint amilyen a nyílt piac lobogó autodaféja lett volna. A ceremóniát Stirlingben bonyolítják le, Atholl lord viszi a koronát, Morton a jogart, Glencairn a kardot és Mar hordozza karján a fiút, akit ettől az órától kezdve VI. Jakab néven Skócia királyának neveznek. És az a körülmény, hogy John Knox adja rá az áldást, bizonyítja a világ előtt, hogy ez a gyerek, az újonnan koronázott király, mindenkorra elszakadt a római tévhit csapdáitól. A kapuk előtt ujjong a nép, ünnepélyesen zúgnak a harangok, az országban örömtüzeket gyújtanak. Skóciában egy pillanatra — mindig csak egy pillanatra — megint béke és öröm uralkodik.

A finom játékok embere, a győztes Moray, csak most tér vissza, mikor a durva és kényelmetlen munkát mások elvégezték. Megint bevált perfid politikája, amellyel a veszedelmes döntések idején visszahúzódik a háttérbe. Távol volt Rizzio meggyilkolásakor, csakúgy, mint Darnley megöletésekor, nem vett részt a testvére ellen szervezett felkelésben: egy folt sem esett lojalitásán, egy csepp vér sem szennyezi kezét. Az okosan távolmaradó helyett mindent elvégzett az idő. Mivel számítóan várni tudott, fáradság nélkül, a legmegtisztelőbb formákban megkap most mindent, ami után ravaszul áhítozott. A lordok egyhangúan, mint a legokosabb férfinak, neki ajánlják fel a régensi hatalmat.

De az uralkodónak született Moray tud uralkodni önmagán is, és távolról sem kap mohón az ajánlaton. Sokkal okosabb, semhogy kegyként fogadjon el egy ilyen méltóságot azoktól a férfiaktól, akik felett később uralkodni akar. Másrészt igyekszik elkerülni azt a látszatot is, mintha a szerető és alázatos fivér magának követelné a testvérétől erőszakkal elragadott jogot. Maga Stuart Mária — pszichológiai mesterfogás — erőltesse rá a régensi méltóságot; azt akarja, hogy mindkét fél, a lázadó lordok és a trónvesztett királynő, egyértelműen bízzék meg és kérjék fel e méltóság elvállalására.

Lochleveni látogatásának jelenete méltó a legnagyobb drámaíróhoz. A szerencsétlen asszony, mihelyt meglátja mostohafivérét, ösztönösen zokogva karjai közé veti magát. Azt reméli, hogy most

végre megtalál mindent, vigasztalást, támogatást, és barátságot, mindenekelőtt pedig az oly régen nélkülözött, őszinte tanácsot. De Moray színlelt fagyossággal nézi izgalmát. Szobájába vezeti, kemény szóval olvas rá minden elkövetett hibát, s egyetlen hanggal sem kelt benne reményt az engedékenységre. A királynő Moray metsző ridegségétől megzavarodva könnyekben tör ki, megkísérli, hogy mentse, magyarázza önmagát. De Moray, a vádoló, hallgat, hallgat, és ráncokba vont homlokkal egyre hallgat; ébren akarja tartani az elkeseredett asszonyban a félelmet, mintha hallgatása mögött még gonoszabb hírt rejtegetne.

Moray egész éjszakán keresztül a félelem pokoli tüzében hagyja testvérét; azt akarja, hogy mélyen, legbensejéig égjen a bizonytalanság belecsöpögtetett szörnyű mérge. A terhes asszony, elzárva a külső világ eseményeitől — a külföldi követek látogatását betiltották —, nem tudja, hogy mi vár rá, vádemelés vagy ítélet, gyalázat vagy halál? Álmatlanul tölti az éjszakát, és másnap reggelre teljesen megtörik ellenállóereje. Moray csak most válik szelíddé. Óvatosan értésére adja, hogy ha nem kísérletezik szökéssel vagy külföldi hatalmakkal való szövetkezéssel, és elsősorban, ha nem ragaszkodik tovább Bothwellhez, akkor talán-talán! — ezt bizonytalan hangon mondja — meg lehet kísérelni, hogy becsületét a világ előtt megmentsék. A reménynek már ez a félénk szikrája is felélénkíti a szenvedélyes, elkeseredett asszonyt. Fivére karjaiba veti magát, kér, könyörög, hogy vállalja el a régensséget. Fia csak akkor lesz biztonságban, csak akkor kormányozzák jól a királyságot, és csak akkor lesz ő maga is veszélyen kívül. Stuart Mária kér és kér, és Moray engedi, hogy tanúk előtt sokáig könyörögjön, amíg végre nagylelkűen elfogadja Stuart Mária kezéből azt, aminek elnyeréséért tulajdonképpen idejött. Most megelégedetten elmehet, Stuart Mária megnyugodva itt marad, mert most, hogy a hatalmat fivére kezében tudja, remélheti, hogy ama levelek titokban maradnak, és így a világ előtt megmentik becsületét.

De a hatalmukat vesztettek számára nincsen részvét. Alighogy Moray kemény kezébe ragadja a hatalmat, máris első dolga, hogy örökre lehetetlenné tegye testvére visszatérését: mint régensnek, elsősorban erkölcsi téren kell lehetetlenné tennie a kényelmetlen trónkövetelőnőt. Szó sincs már arról, hogy szabadon bocsássák a fogságból, ellenkezőleg, mindent megtesznek, hogy Stuart Máriát állandóan fogva tartsák. S bár megígérte mind Erzsébetnek, mind testvérének, hogy megvédi becsületét, mégis eltűri, hogy december 15-én, a skót parlamentben az ezüst kazettából előkerült, Bothwellhez írt levelek és szonettek fölolvasásra kerüljenek, kézről kézre járjanak a parlamentben, s egyértelműen megállapítsák a kézírás hitelességét. Négy püspök, tizennégy főpap, tizenkét earl, tizenöt lord és több mint harminc középnemes, közöttük nem egy közeli barátja a királynőnek, becsületükkel és esküjükkel erősítik meg a levelek és szonettek eredetiségét, még legjobb barátai részéről — fontos tény — sem hallatszik a legtávolabbi kételkedés sem, és így e jelenet valósággal bírói tárgyalássá lesz; a királynő láthatatlanul is alattvalóinak bírósága előtt áll. A levelek felolvasása után jogosnak nyilvánítják az utolsó hónapok minden megtörtént jogtalanságát, a lázadást, a fogvatartást, s hangsúlyozottan kijelentik, hogy a királynő megérdemelte sorsát, mert „art and part”, tudva és tevékenyen részt vett törvényes hitvestársa meggyilkolásában, és ezt „bizonyítják azok a levelek, melyeket a tett végrehajtása előtt és után sajátkezűleg írt James Bothwellhez, a gyilkosság főbűnöséhez, és bizonyítja a gyilkosság után sietve végrehajtott méltatlan házasságkötés”. Hogy az egész világ is tudomást vegyen Stuart Mária bűnösségéről, mindenki lássa, hogy a szerény és becsületes lordok csak erkölcsi felháborodásukban lettek lázadókká, valamennyi külföldi udvarhoz megküldik a levelek másolatát; ezzel nyilvánosan törvényen kívülinek bélyegezték Stuart Máriát. S homlokán e vörös bélyeggel — ezt remélik Moray és a lordok — nem merészelheti többé magának követelni a koronát.

De Stuart Mária sokkal jobban elsáncolta magát királyi öntudatának falai közt, semhogy szidalom vagy gyalázat megalázhatná. Nem szennyezheti be semmilyen bélyeg — így érzi — azt a homlokot, mely a koronát viselte, s amelyet a hivatottság szent olaja kent fel. Semmilyen ítéletre, semmilyen parancsra sem fogja fejét meghajtani; minél erőszakosabban óhajtják jelentéktelen és jogtalan sorsába belekényszeríteni, annál elszántabban áll ellen. Az ilyen akaratot nem lehet tartósan elzárni: ez felrobbantja a falakat, elárasztja a gátakat. S ha láncokba verik, ez az akarat addig fogja rázni őket, amíg a falak s a szívek megremegnek.

BÚCSÚ A SZABADSÁGTÓL

1567 nyarától 1568 nyaráig

A Bothwell-tragédia sötéten megrázó jeleneteit, mint költészetet, csak Shakespeare tehette volna tökéletessé; a Lochleven-kastély enyhébb, romantikusán érzékeny utójátékát egy másik, kisebb költő Walter Scott írta meg. És mégis, aki mint gyermek, mint ifjú olvasta, annak bensejében ez utóbbi maradt meg igazabbnak, mint a történeti valóság, mert néhány ritka, különösen áldott esetben a szép legenda legyőzi a valóságot. Mennyire szerettük valamennyien, ifjú, szenvedélyes gyerekek ezeket a jeleneteket, milyen képszerűén maradt meg kedélyünkben, milyen részvéttel töltötte el lelkünket! Mert a romantikus elérzékenyülés minden eleme készenlétben volt ebben az anyagban; itt voltak a haragos őrök, kik vigyáznak az ártatlan hercegnőre, a rágalmazók, akik megalázták becsületét, itt volt ő maga, a fiatal jóságos és szép asszony, aki ellenségei szigorát mágikus erővel szelídséggé alakította, a férfiak szívét lovagi segítségre és önfeláldozásra késztette. S nem kevésbé romantikus maga a díszletezés sem: a barátságos tó közepén egy sötét kastély. Az ablakon át a hercegnő fátyolos pillantást vethet az erdős és hegyes, barátságos és kedves skót földekre, és valahol a messziségben hullámzik az Északi-tenger. A skót nép szívének minden poétikus ereje szinte kikristályosodott szeretett királynőjének e sorsdöntő pillanatai körül, s ha egy ilyen legenda teljesen kialakul, akkor mélyen és elválaszthatatlanul hatol be egy nép vérébe. Minden nemzedékkel újból elmondatja, és így megerősíti önmagát, évről évre új virágokat hajt, mint egy hervadhatatlan fa, a tények papírokmányai szegényesen és észrevétlenül hevernek a magasabb rendű igazsággal szemben, mert amit egyszer széppé teremtettek, az szépségén keresztül megőrzi jogát. És ha később, éretten és bizalmatlanná válva megkísérlik, hogy megtalálják az igazságot a megható legenda mögött, akkor egyszerre oly szemérmetlen józansággal hat, mintha egy vers tartalmát rideg, száraz prózával írnák le.

De minden legenda veszedelme, hogy az elérzékenyülés kedvéért elhallgatja a valódi tragikumot. Stuart Mária lochleveni fogságának romantikus balladája elnyomja igazi, benső, legemberibb szorongatottságát. Walter Scott következetesen elfelejti elmesélni, hogy a romantikus hercegnő ugyanakkor férje gyilkosától teherben volt, s a megaláztatás e szörnyű hónapjaiban valójában ez volt legszörnyűbb lelki szenvedésének oka. Mert ha a gyermek, akit szíve alatt hordott, amint várható volt, időnek előtte jön világra, akkor kíméletlenül utána számolhatnak a természet csalhatatlan naptárában, hogy mikor engedte át testét Bothwellnek. És ha a napot és órát nem is lehet megadni, alig lehet kételkedni benne, hogy ez az ünnepélyes házasságkötés előtt történt, mindenesetre olyan időben, amikor az vagy házasságtörést, vagy önuralmának teljes elvesztését jelentette; talán Setonban, elhalt férje utáni gyászidőben, vagy a kastélyról, kastélyra vezető különös utazások közben, talán és valószínűleg még előbb és még férje életében — gyalázatos az egyik, gyalázatos a másik. S az elkeseredett asszony szorongatottsága csak akkor érthető meg, ha arra gondolunk, hogy a Bothwell-gyermek születése a bűnös szenvedély kezdetét naptári bizonyossággal elárulhatná az egész világ előtt. De erről a titokról sosem lebbent fel a fátyol. Nem tudjuk, hogy mennyire volt előrehaladott Stuart Mária terhessége, mikor Lochlevenbe szállították, s azt sem, hogy mikor szabadult fel lelkiismerete e félelem alól, nem tudjuk, hogy a gyermek élve született-e vagy holtan, hol és mikor jött a világra, hány hetes vagy hány hónapos volt a házasságtörő szerelem gyümölcse, mikor eltüntették. Csak sötétben tapogatódzás és gyanítás minden, mert egyik bizonyíték ellentmond a másiknak, és csak az az egy biztos, hogy Stuart Máriának alapos oka volt anyaságának időpontját homályban tartani. Egyetlen levélben, egyetlen szóval — már ez is gyanús — sem említette soha ezt a Bothwell-gyermeket. Stuart Mária titkárja, Nau jelentései szerint, melyeknek fogalmazását az asszony személyesen ellenőrizte, állítólag időnek előtte életképtelen ikrei születtek — időnek előtte, és hozzáfűzhetnénk ehhez azt a feltételezést, hogy nem véletlenül idő előtt, mert hisz fogságába éppen gyógyszerészét vitte magával. Egy másik, ugyancsak nem hitelesített feltevés szerint, a gyermek, egy kisleány, élve született, titokban Franciaországba szállították, és ott soha nem értesülve királyi származásáról, egy apácakolostorban halt meg.

Semmilyen fejtörés, semmilyen kutatás nem segít át az ismeretlenen, a tények itt örökre homályban maradnak, és ez utolsó titkának kulcsa elmerült a lochleveni tó mélyébe.

Az az egy tény, hogy az őrzők gyermeke születésének vagy korai születésének Stuart Mária becsületére olyannyira veszedelmes titkát a lochleveni kastélyban igyekeztek homályban tartani, már önmagában is bizonyítja, hogy nem lehettek olyan gonoszak azok a börtönőrök, amilyen feketénél feketébbnek őket a legenda megrajzolja. Lady Douglas of Lochleven, akire Stuart Máriát bízták, harminc esztendővel ezelőtt apja szeretője volt, V. Jakabnak hat gyermekét hozta világra, köztük legidősebb a régens, Earl of Moray; majd férjhez ment Douglas of Lochleven grófhoz, kinek hét gyermeket szült. Egy asszony, aki tizenháromszor esett keresztül a szülés kínlódásain, aki maga is végigment ama lelki szenvedésen, hogy első gyermekeit törvényesen el-nem-ismerteknek kellett tudnia, mindenki másnál alkalmasabb volt Stuart Mária gondjainak megértésére. Valószínűleg mese és kitalálás mindaz a keménység, amit utólag neki tulajdonítottak, és föltehető, hogy a foglyot kizárólag mint tiszteletben álló vendéget kezelte. Egész sereg termet szemeltek ki Stuart Mária lakásául, vele van szakácsa, gyógyszerésze, négy-öt asszony áll szolgálatára, s a kastélyon belül semmilyen tekintetben sem korlátozták szabadságát, sőt úgy látszik, a vadászatot is megengedték számára. Ha felszabadítjuk magunkat a romantikus érzelgősségtől, és igazságosak akarunk lenni, akkor a vele szemben tanúsított bánásmódot minden tekintetben elnézőnek kell neveznünk. Mert végül is — bárha a romantikus meg is feledkezik erről — ez az asszony enyhén szólva, durva hanyagságában bűnt követett el akkor, mikor három hónappal férje meggyilkolása után férjhez ment a gyilkoshoz, és egy újabbkori bíróság is, legjobb esetben, csak az elmezavar enyhítő körülményeire és teljes lelki rabságra való tekintettel menthetné fel a bűnrészesség vádja alól. Akkor tehát, amikor ezt az asszonyt, aki botrányos viselkedésével fölháborította Európát, és fölfordulásba hajszolta saját országát, egy ideig erőszakosan nyugalomra kényszerítették, akkor nemcsak az országnak, hanem neki magának is szívességet tettek. Mert az elzártság e heteiben végre alkalma volt az izgatott asszonynak arra, hogy túlfeszített idegeit megnyugtassa, visszanyerje benső szilárdságát s Bothwell által megbontott akaratát: a lochleveni fogság a mindenre elszánt asszonyt néhány hónapra megszabadította a legnagyobb veszedelemtől, saját nyughatatlanságától és türelmetlenségétől.

Ily sok ostobasággal szemben enyhe büntetésnek kell neveznünk ezt a romantikus fogságot, elsősorban akkor, ha bűntársa és szeretője büntetésével hasonlítjuk össze. Mert mennyivel másként nyúlt a sors Bothwellhez! A lordok falkája ünnepélyes ígérete ellenére is szárazon és tengeren át űzi, hajszolja az üldözöttet; ezer korona vérdíjat tűz ki fejére, és Bothwell tudja, hogy Skóciában ezért a pénzért legjobb barátja is elárulná és eladná. De az elszánt férfit nem könnyű elfogni: először megkísérli, hogy még egy utolsó ellenállásra összeszedje zsoldosait, aztán átszökik az Orkney-szigetekre. hogy onnan indítson háborút a lordok ellen. De Moray négy hajóval követi a szigetre, s az üldözött Bothwell csak nehezen tud egy hajónak nevezett nyomorúságos dióhéjban a nyílt óceánra menekülni. Ott éri utol a vihar. A parti hajózásra szánt bárkában elrongyolt vitorlákkal igyekszik Norvégia partjai felé. ahol végül is egy dán hadihajó tartóztatja fel. Bothwell igyekszik felismerhetetlenül maradni, hogy megmeneküljön a kiszolgáltatás elől. A legénység előtt közönséges ruhába rejtőzik, inkább kalóznak akar látszani, mint Skócia mindenfelé keresett királyának. De végül mégis felismerik, egyik helyről a másikra hurcolják, Dániában egy időre szabadlábra is helyezik, már szerencsésen megmenekültnek látszik... De a hevesvérű asszonyrablót most éri utol a nem gyanított nemezis : helyzete azáltal romlik meg, hogy egy dán asszony, akit egykor házassági ígérettel elcsábított, vádat emel ellene. Közben Koppenhágában is pontosabban megtudják, milyen bűncselekményekkel vádolják, s ettől kezdve feje fölött lóg a bárd. Diplomata futárok száguldanak ide-oda, Moray követeli kiadatását, és hogy Stuart Mária ellen koronatanúja legyen, Erzsébet viharosan támogatja a kérést. Stuart Mária francia rokonai azonban titokban gondoskodnak róla, hogy Dánia királya ne szolgáltassa ki e veszedelmes tanút. A fogság egyre kegyetlenebb lesz, de mégis a börtön Bothwell egyedüli védelme bosszút lihegő ellenségei elől. Ez a férfi, aki csatában száz ellenséggel is bátran és elszántan tudna szembeszállni, napról napra rettegni kénytelen, hogy láncra verve hazaküldik, s az elképzelhető legszörnyűbb kínzások közepette mint királygyilkost kivégzik. Szünet nélkül hurcolják fogházról fogházra, cellája egyre szűkebb lesz, egyre szigorúbban őrzik rács és lakat mögött, mint valami veszedelmes fenevadat, s

csakhamar tudomásul kell vennie: szenvedéseitől csak a halál fogja megváltam. Az erős, telivér férfi, ellenségei rettegett réme, az asszonyok kedvence, szörnyű magányban és tétlenségben tölti a heteket, hónapokat és éveket, éveket egymás után, s ez az óriási méretű élettel élő test még életében elmúlik, elrothad. E kegyetlen, tétlen magány a hideg, néma és sötét falak közt, az idő üressége, mely elporlasztja életerejét, minden kínpadnál, minden halálnál szörnyűbb a fékezhetetlen ember számára, ki csak a túlméretezett erőben, a végtelen szabadságban érezte teljesnek magát, aki vadászaton végigszáguldott a mezőkön, aki híveivel lovon vágtatott a harcba, aki minden országban asszonyokat hódított, és szellemi dolgokban lelte örömét. A jelentések azt mondják — és hiteleseknek tekintjük őket —, hogy mint őrült tombolt a vasrácsok közt, míg végre eszét vesztve nyomorúságosán pusztult el. Mindazok közül, akik Stuart Máriáért halált és mártíriumot szenvedtek, éppen az az ember vezekelt a legtovább és a legszörnyűbben, akit Stuart Mária a legjobban szeretett.

De gondol-e még Stuart Mária Bothwellre? A rabszolgaság varázsa áthatol-e a távolságon, avagy lassan és észrevétlenül felbomlik az izzó kapocs? Nem tudjuk. Mint életében oly sok más, úgy ez is titok marad. Csak egyet látni meglepetéssel: alighogy felgyógyult a gyermekágyból, alighogy felszabadult anyasága terhétől, asszonyi hatása megint visszanyeri régi varázsát, megint nyugtalanság árad belőle. Megint, immár harmadszor, egy fiatalembert von be sorsának körébe.

Mindig újra ismételnünk, panaszolnunk kell, hogy a Stuart Máriáról hátramaradt nagyrészt középszerű festők festette képek nem adnak betekintést igazi lényébe. Hűvösek és laposak, mindig csak kellemes, nyugodt, barátságosan megnyerő, lágy arcot tárnak elénk, de mit sem sejtetnek abból az érzéki varázsból, amely e különös asszonynak „kétségtelenül sajátja volt. Valamilyen sajátos, hódító asszonyi hatalomnak kellett kisugározni belőle, mert mindenütt barátokat szerez, még ellenségei közepette is. Mint menyasszony és mint özvegy, minden trónuson és minden fogságban képes megszerezni a maga számára a rokonszenv auráját, barátságossá és lággyá teszi maga körül a légkört. Alighogy Lochlevenbe érkezik, annyira megpuhítja egyik őrzőjét, a fiatal lord Ruthvent, hogy a lordok kénytelenek őt eltávolítani. És alighogy ő eltűnik, az asszony már egy másik férfit, a fiatal lord Georges Douglas of Lochlevent bűvöli el. Őrzőnőjének fia néhány hét múlva már kész bármit megtenni érte, és valóban, a szökésben ő lesz leghívebb, legodaadóbb segítője.

Vajon csak segítője volt-e? Nem volt-e több is számára a fiatal Douglas a fogság e hónapjaiban? Vajon egészen gavalléros és platói maradt-e ez a hajlandóság? Ignoramus et ignorabimus. (Nem tudjuk és nem fogjuk tudni.) Stuart Mária azonban a legpraktikusabban kihasználja a fiatalember szenvedélyét, és nem takarékoskodik az alakoskodással és cselvetéssel. Személyes varázsán kívül egy királynő mindig rendelkezik még egy csáberővel: az a tény, hogy kezével együtt az uralmat is elnyerheti, mágneses erővel hat mindenkire, aki találkozik vele. Úgy látszik, Stuart Mária — itt csak gyanakodni lehet, és nem biztonsággal állítani — a fiatal Douglas hiú anyjának szeme előtt megcsillogtatta a házasság lehetőségét, hogy ezzel elnézőbbé tegye. A felügyelet lassan, alig észrevehetően hanyagabbá lett, és Stuart Mária hozzáláthat, hogy végrehajtsa a megszabadulás tervét, mely minden gondolatát leköti.

Az első kísérlet, március 25-én, nem sikerül, bárha ügyesen terveitek ki. Más szolgálókkal együtt minden héten egy csónakban egy mosónőt hoznak a tavon keresztül s visznek vissza. Douglas rábeszélésére az asszony hajlandó ruhát cserélni a királynővel. A cseléd durva ruhájában és a felismertetés elől sűrű fátyollal védve meg arcát, sikerül is Stuart Máriának szerencsésen keresztüljutni a szigorúan őrzött várkapun. Már át is eveznek a tavon, amelynek túlsó partján nyergeit lovakkal Georges Douglas vár rá. S akkor az egyik csónakosnak eszébe jut, hogy a fátyolos, karcsú mosólánnyal enyelegni kezdjen. Föl akarja emelni a fátylát, hogy megláthassa, csinos-e? Stuart Mária keskeny, finom, gyengéd fehér kezével izgatottan szorítja a fátyolt. De most éppen ujjainak fehérsége, finomsága és egy mosónőhöz szokatlanul feltűnő ápoltsága árulja el. A hajósok azonnal riadót kiáltanak, s bár a királynő haragosan megparancsolja, hogy evezzenek a másik partra, megint visszaviszik a fogságba.

Az esetről jelentést tesznek, mire megszigorítják a felügyeletet. Georges Douglas nem léphet be többé a kastélyba. De ez nem gátolja meg abban, hogy a közelben maradjon, és érintkezést tartson fenn a királynővel; mint hűséges követ, híreket visz hívei számára. Mert lám, bármilyen hírhedt és

leleplezett gyilkos is a királynő, a Moray-kormányzás egy éve után már megint vannak hívei. Néhány lord, elsősorban a Huntlyk és a Setonok — nem utolsó sorban Moray elleni gyűlöletük folytán — feltétlen hívei maradtak a királynőnek. De Stuart Mária csodálatos módon legjobb híveit éppen ama Hamiltonok közt találja meg, akik mindeddig leghevesebb ellenségei voltak. A Hamiltonok és a Stuartok közt ősi ellenségeskedés állt fenn.

A Hamiltonok, mint a soron következő leghatalmasabb nemzedék, mindenkor irigyelték a Stuartoktól a skót koronát, és igyekeztek azt saját ciánjuk számára megszerezni. Most hirtelen felcsillan a lehetőség, hogy a család egyik tagjának Stuart Máriával köthető házassága Skócia uraivá teheti őket. És azonnal az asszony oldalára lépnek — a politikának kevés köze van az erkölcshöz —, holott néhány hónappal ezelőtt ők követelték a gyilkos asszony kivégzését. Alig hihető, hogy Stuart Mária komolyan foglalkozott volna valamelyik Hamiltonnal kötendő házasság gondolatával (elfelejtette volna már Bothwellt?), valószínűleg csak számításból adta beleegyezését, hogy így kiszabaduljon. Georges Douglas, akinek ugyancsak kezét ígérte — az elkeseredett asszony merész, kétszínű játéka —, az előkészületeket intézi, s ő vezeti a döntő akciót. Május másodikára minden megérett; és ahol okosság helyett bátorságra van szükség, ott Stuart Mária sohasem mond csődöt.

Ez a szökés olyan romantikus, amint az egy romantikus királynőhöz illik: Stuart Mária vagy Georges Douglas a kastély lakói közt talált egy kisfiút, William Douglast, aki ott mint apród szolgált, és a fürge, nyíltszemű gyerek ügyesen végezte feladatát. A szigorú házirend azt követelte, hogy Lochleven kastélyában a közös vacsoránál a biztonság kedvéért a vár kapujának valamennyi kulcsát a várparancsnok mellé az asztalra tegyék, aki azokat magával viszi, hogy éjszakára párnája alatt őrizze. De még étkezések közben is a szeme előtt akarja látni őket: és ezúttal is az asztalon feküsznek előtte a nehéz fémkulcsok. Tálalás közben az ügyes kisfiú gyorsan egy' asztalkendőt dob a kulcsok fölé, s miközben a társaság a nehéz borok hatása alatt gondtalanul fecseg tovább az asztalnál, az asztal letakarításakor az asztalkendővel együtt észrevétlenül elviszi a kulcsokat is. Ezután minden előkészített sietséggel történik; Stuart Mária egyik szolgálója ruhájába öltözik, a fiú előrefut, belülről felnyitja a kaput, és kívülről gondosan újból lezárja, nehogy bárki is egykönnyen nyomukba szegődhessen; a kulcsokat a tóba dobja. Aztán az előre összehordott, valamennyi kéznél levő csónakot a sajátjával kivontatja a tó közepére, s ezzel lehetetlenné teszi az üldözést. A meleg májusi éjszakában most már csak néhány gyors evezőcsapással a tó túlsó partjára kell vinni a csónakot — itt várakozik már Georges Douglas és lord Seton ötven lovassal. A királynő habozás nélkül lóra veti magát, s egész éjszakán keresztül lovagol a Hamiltonok kastélyáig, A szabadsággal együtt újból föltárnád benne a régi merészség,

Ez Stuart Mária szökésének híres balladája a hullámoktól övezett kastélyból, melyet egy ragyogó fiatalember odaadásának s egy ifjú gyerek önfeláldozásának köszönhetett; érdemes alkalomadtán Walter Scott romantikus feldolgozásában elolvasni. A krónikások kissé hűvösebben vélekednek róla. Ügy hiszik, hogy a szigorú felügyelőnő, Lady Douglas, távolról sem volt olyan mit sem sejtő, mint ahogy mutatta magát, és mint ahogy feltüntetik; s hogy valójában az egész szép történetet csak utólag találták ki, hogy az őrzők lanyhaságát és megkívánt vakságát mentsék. De ne romboljuk le a szép legendákat. Mire való volna Stuart Mária életének ez utolsó romantikus alkonyi fényét elhomályosítani? A láthatáron már emelkednek az árnyékok, a kalandoknak vége, a fiatal, bátor asszony utoljára keltett s utoljára kapott szerelmet.

Egy héten belül Stuart Mária hatezer főből álló sereget gyűjtött. Ügy tűnik, mintha a viharfelhők még egyszer eloszlanának, egy pillanatra megint szerencsésebb csillagokat lát feje fölött. Nemcsak a régi társak, a Huntlyk és Setonok jöttek el, nemcsak a Hamiltonok ciánja állt be szolgálatába, hanem meglepő módon a skót nemesség túlnyomó része, nyolc gróf. kilenc püspök, tizennyolc lord és több mint száz báró is. Ez meglepő és tulajdonképpen mégsem meglepő, mert Skóciában senki nem lehet igazán úr anélkül, hogy a nemesség föl ne lázadna ellene. Moray keménysége föllazította a lordokat: ám legyen akár százszorosán bűnös is, inkább akarnak egy alázatos királynőt, mint egy ilyen szigorú régenst. A külföld is azonnal megerősíti jogaiban a kiszabadult királynőt. A francia követ fölkeresi Stuart Máriát, hogy hódoljon a jogszerű uralkodónő előtt, Erzsébet „szabadulásának örvendetes hírére” külön követet küld hozzá. A fogság egy esztendeje alatt összehasonlíthatatlanul erősebb és reményteljesebb lett helyzete, a sors csodálatosan megfordult. De mintha valami sötét

sejtés vezetné, Stuart Mária, a máskor oly bátor és harcias asszony, igyekszik a fegyveres döntést elkerülni, szívesebben fogadna valamilyen csendes kibékülést fivérével; ha Moray nem sajnálná, hogy a királyság némi halvány fényét juttassa számára — a súlyosan megpróbáltatott asszony meghagyná nála a tényleges hatalmat. Ügy tűnik — s a következő napok meg fogják ezt mutatni —, mintha megtört volna valami a benne élő erőből, melyet Bothwell ércakarata acélozott meg, s ami a sok gond, szenvedés és kínlódás után, a vad ellenségeskedések emlékével már csak egyre vágyódott: szabadságra, békére és pihenésre. De Moray már nem is gondol rá, hogy megossza a hatalmat. Az ő becsvágya és a Stuart Máriáé egyazon apa gyermeke, és elhatározottságát hasznos segítők kovácsolják keményebbé. Miközben Erzsébet szerencsekívánatait küldi Stuart Máriához, azalatt az angol államkancellár, Cecil erélyesen sürgeti Morayt, hogy végleg számoljon le Stuart Máriával, és egyben végezzen Skóciában a katolikus párttal is. És Moray nem habozik sokáig: tudja, hogy Skóciában addig nem lesz nyugalom, amíg e megtörhetetlen asszony szabadon van. Örömet okoz neki, hogy végleg leszámolhat a lázadó skót lordokkal, és példát statuálhat. Szokott erélyével egy éjszaka alatt összegyűjti seregét, amely azonban kisebb, mint Stuart Máriáé, de jobban vezetett és fegyelmezett. Anélkül, hogy további erősítéseket várna, elindul Glasgowból. Május tizenharmadikán Langside-nál a régens és a királynő, a fivér és a nővér, a Stuart és Stuart közt végleges leszámolásra kerül a sor.

A langside-i csata rövid, de döntő. Nem vonakodással és tárgyalással kezdődik, mint egykor Carberry Hill mellett: Stuart Mária lovasai megrohamozzák az ellenséget. De Moray jól kiválasztotta állásait; az ellenséges lovasságot, mielőtt az megostromolhatná a dombot, éles tűzzel szétszórják, és ellentámadással áttörik a vonalat. Háromnegyed óra múlva minden véget ér. A királynő utolsó serege, ágyúi és háromszáz halott hátrahagyásával, vadul menekül.

Stuart Mária egy magaslatról nézi a harcot; mikor látja, hogy minden elveszett, lesiet a dombról, lóra veti magát, s néhány lovas kíséretében vágtatva elsiet. Nem is gondol ellenállásra, kegyetlen pánik lesz úrrá rajta. Pihenés nélkül, anélkül, hogy tudná, hova, az első napon át egyre csak lovagol előre, mocsáron és lápon, erdőn és mezőn keresztül; csak menteni akarja magát!

„Szidalmakat, rágalmakat, fogságot, éhséget, hideget és forróságot szenvedtem el — írja később Lorraine bíbornokának —, menekültem, kilencvenkét mérföldet az országon keresztül, étkezés és pihenés nélkül, anélkül, hogy tudtam volna, hova. A puszta földön aludtam, aludtejet ittam és kenyér nélkül zabpelyhet ettem. Anélkül, hogy egyetlen kiszolgáló asszony lett volna mellettem, úgy éltem ebben az országban, három éjszakán keresztül, mint egy bagoly.” És népe emlékezetében e három nap képében mint bátor amazon, mint heroikus-romantikus jelenség maradt meg. Skóciában elfelejtették gyengeségeit és ostobaságait, elnézték, és megbocsátották szenvedélyének kisiklásait. Csak egy kép maradt meg: a szelíd fogoly a magányos kastélyban és a bátor lovasnő, aki, hogy szabadságát megmentse, tajtékzó lovon száguld éjszakákon keresztül, és ezerszer inkább kockáztatja életét, semmint hogy félénken és gyáván megadja magát ellenségeinek. Már háromszor szökött így meg éjszakának idején, először Darnleyval Holyroodból, másodszor Borthwick Castle-ból férfiruhában Bothwellhez, s harmadszor Douglasszel a lochleveni kastélyból. Ilyen elszánt, merész lovaglással háromszor mentette meg szabadságát és koronáját. Most nem ment mást, mint puszta életét.

A langside-i csatát követő harmadik napon Stuart Mária a tenger közelébe, a dundrennani apátságba érkezik. Itt véget ér birodalma. Országa szélső határáig kergették, mint egy menekülő vadat. A tegnapi királynő számára egész Skóciában nincs egyetlen biztos hely sem, nincs visszavezető út; Edinburghben a kegyetlen John Knox és újból a gúnyolódó nép és még egyszer a papság gyűlölködése és talán a pellengér és a máglya tűz várja. Utolsó hadseregét legyőzték, utolsó reménysége szertefoszlott. S most a választás nehéz órái következnek. Mögötte fekszik az elveszett ország, amelyikbe részére nem vezet többé út, s előtte a tenger, mely minden országba elvezet. Átmehet Franciaországba, átmehet Angliába, átmehet Spanyolországba. Franciaországban nevelkedett, barátai és rokonai élnek ott, sokan vannak még, akik szeretik, költők, akik megénekelték, lovagok, akik kíséretéhez tartoztak; ez az ország egyszer már vendégszeretőén magába fogadta, ragyogással és pompával megkoronázta. De éppen mivel királyné volt, akit minden földi pompával feldíszítettek, akit a birodalom legmagasabbjai fölé még magasabbra

emeltek, nem akar most mint koldusnő, mint rongyos ruhájú és beszennyezett becsületű könyörgő oda visszatérni. Nem akarja látni a gyűlölködő olasz nő, Medici Katalin gúnyos mosolygását, nem akar alamizsnát elfogadni, nem engedi magát bezáratni egy kolostorba. Megalázkodás volna az is, ha a rideg Fülöphöz menekülne Spanyolországba: a bigott udvar soha nem fogja megbocsátani, hogy egy protestáns pap előtt nyújtotta kezét Bothwellnek, hogy eretnek kezétől fogadta el az áldást. S így csak egy választás marad hátra, ami tulajdonképpen nem is választás, hanem kényszer: Angliába kell átmennie. Vajon nem írt-e Erzsébet, nem üzent-e Erzsébet a fogság legreménytelenebb napjaiban bátorító szavakat: „mindenkor mint megbízható barátnőjére számíthat Anglia királynőjére”? Nem tett-e ünnepélyes ígéretet, hogy visszasegíti királyi méltóságába? Nem küldött-e Erzsébet egy gyűrűt ajándékba annak jeléül, hogy testvéri érzelmeinek igénybevételére bármikor hivatkozhassék rá?

De akinek a kezét megérintette a balsors, az mindig hibás kocka után nyúl. Stuart Mária, mint minden fontos döntésnél, e legfontosabbnál is elsietve határoz: anélkül, hogy előzetesen biztosítékokat kérne, még a dundrennani kolostorból levelet ír Erzsébetnek: „Kedves testvérem, te bizonyára tudatában vagy szerencsétlen körülményeimnek. De az, ami ma arra késztet, hogy neked írjak, rövidebb idővel ezelőtt történt, semmint hogy értesülhettél volna róla. A lehető legrövidebben kell tehát, hogy értesítselek, hogy néhány alattvalóm, kikben legjobban megbíztam, s akiket a legmagasabb tisztségekre emeltem, fegyvert ragadott ellenem, s a legméltatlanabb bánásmódban részesített. A világ mindenható Ura a legváratlanabb úton segített megszabadulnom a kegyetlen fogságból, amelyet rám kényszerítettek. Azóta elvesztettem egy csatát, amelyben szemem előtt estek el nagyrészt mindazok, akik megőrizték hűségüket. Kiüldöztek királyságomból, s olyan szorongatott helyzetbe hoztak, hogy Istenen kívül nincs más reménységem, mint a te jóságod. Arra kérlek tehát, drága testvérem, hogy vezettess magad elé, hogy közölhessem veled minden ügyemet.

Ugyanakkor kérem Istent, hogy téged minden égi áldással, engem türelemmel és vigasztalással ajándékozzon meg, amit elsősorban általad remélek és kérek megnyerhetni. Hogy emlékeztesselek arra a jogcímre, melyre támaszkodva Angliában merek bizakodni, elküldöm ez ország királynőjének ezt az ékszert, megígért barátságának és segítségének éjeiét. Szerető testvéred M. R.”

Stuart Mária, mintha önmagát akarná meggyőzni, siető kézzel írja ezeket a sorokat, amelyek örökre eldöntik jövőjét, Azután bezárja a gyűrűt a levélbe, s mindkettőt átadja egy lovas küldöncnek. De ebbe a levélbe nemcsak a gyűrűt, hanem sorsát is bezárta.

A kocka el van vetve. Stuart Mária május i6-án egy kis halászbárkába száll, áthajózik Solvay öblén, és Carlisle kikötőváros közelében angol területen köt ki. A sorsdöntő napon még nincs huszonöt esztendős, s élete tulajdonképpen mégis véget ért. Megélt és elszenvedett mindent, amit túlzott bőségben nyújthat a világ, feljutott minden földi magaslatra, végigjárt minden földi mélységet. A legrövidebb idő alatt borzalmas lelki feszültség közepette átérezte a legvadabb ellentéteket, eltemette két férjét, eljátszotta két királyságát, keresztülment egy fogságon, végigjárta a bűn sötét útját, s mindig újra, megújult büszkeséggel lépett fel a trón s az oltár lépcsőjére. Lángokban élte végig e heteket, ez éveket, olyan magas és elszánt lángolásban, hogy visszfénye évszázadokon át világít. De most összeomlik és kialszik ez a tűz, és Stuart Mária lényének legjava martalékul esik: ami visszamaradt, az csak salak és hamu, szegényes maradványa egy nagyszerű izzásnak. Stuart Mária mint önmagának árnyéka indult sorsa alkonya felé.

SZÖVIK A HÁLÓT

1568. május l6-tól június 28-ig

Nem lehet kétséges, hogy Stuart Mária megérkezésének hírét Erzsébet őszinte megrökönyödéssel fogadta. Ez a kéretlen látogatás kínos zavarba hozta. Való igaz, hogy az utolsó év folyamán királyi szolidaritásból igyekezett Stuart Máriát megvédeni lázadó alattvalóival szemben. Patetikusan biztosította — a papír olcsó, s a diplomaták tollából könnyen ömlenek az írott udvariaskodások — részvétről, barátságáról és szeretetéről. Áradozva, sőt túláradóan ígérte meg, hogy rá mint hűséges testvérére minden körülmények közt számíthat. De sohasem szólította fel Stuart Máriát arra, hogy Angliába jöjjön, ellenkezőleg, évek és évek óta keresztezte a személyes találkozás lehetőségének útját. És most a terhes vendég váratlanul kiköt Angliában, ugyanabban az Angliában, amelynek igazi uralkodói jogát még röviddel ezelőtt gőgösen dicsekedve magának tulajdonította. Előzetes megkérdezés, meghívás vagy kérés nélkül jött el, és már első szava hivatkozás arra a korábbi, csak képletesen gondolt barátsági ígéretre. Stuart Mária második, levelében nem is taglalja azt a kérdést, hogy Erzsébet kívánja-e fogadni vagy nem; mint magától értetődő jogát követeli ezt meg: „Kérem, hogy lehető leggyorsabban küldjön értem. Olyan helyzetben vagyok, hogy az nemcsak egy királynő, hanem egy egyszerű nemesasszony számára is siralmas volna. Nincs egyebem, mint az életem, amit csak úgy tudtam megmenteni, hogy első napon hatvan mérföldet lovagoltam erdőn-mezőn keresztül. Majd meglátja, ha, amint remélem, részvétet érez mérhetetlenül szerencsétlen sorsommal szemben.”

És tényleg Erzsébet első érzése a részvét. Büszkeségének nyilván nagyszerű elégtétel, hogy ez az asszony, aki trónját akarta elvenni tőle, most önmaga bukott el anélkül, hogy ő akár a kezét megmozdította volna. Milyen remek színjáték a világ számára, hogy az egykor oly büszke asszonyt felsegítheti térdéről, és mint védnöke leereszkedően karjaiba zárhatja! Éppen ezért tehát első és helyes ösztöne, hogy a bukott királynőt nagylelkűen magához hívja. „Megtudtam — írja a francia követ —, hogy a királynő a koronatanácsban minden hatalmával Skócia királynőjének oldalán áll, s mindenkinek értésére adta, hogy oly módon szándékozik őt fogadni s megbecsülni, amint az korábbi méltóságának és nagyságának — nem pedig jelenlegi állapotának — megfelel.” Erzsébet, ki erősen érzi világtörténelmi felelősségét, szavának akar állni. S ha követte volna ösztönös hajlamát, Stuart Mária életét s önmaga becsületét menthette volna meg.

De Erzsébet nincs egyedül. Mellette áll Cecil, a hideg, acélkék szemű férfi, aki a politika sakktábláján minden szenvedélytől mentesen teszi egyik lépést a másik után. A heves vérű, minden szellőtől befolyásolható asszony óvatos gondossággal állította maga mellé ezt a száraz számítót, aki ábrándtalanul, legkevésbé sem regényesen, természetének belső puritanizmusából folyóan gyűlöli a szenvedélyes, féktelen Stuart Máriát, s aki mint szigorú protestáns megveti a katolikus királynőt; ezen felül — magánfeljegyzései bizonyítják ezt — maradéktalanul meg lévén győződve róla, hogy Stuart Mária bűnrészese és tettestársa Darnley meggyilkolásának, lefogja Erzsébet segítésre kitárt karjait. Mert mint politikus azonnal átlátja azokat a messzemenő kötelezettségeket, amelyek az angol kormányra hárulnának, ha kapcsolatba lépne ezzel a nagy igényű, követelődző asszonnyal, aki csak zavart keltett mindenütt, ahol az évek során megjelent. Ha Stuart Máriát királyokat megillető tiszteletadással fogadják Londonban, ez implicite azt is jelentené, hogy elismerik jogát a skót trónra, és arra kötelezné Angliát, hogy pénzzel és fegyverrel lépjen fel Moray és a lordok ellen. Cecilnek ehhez semmi kedve sincs, mert hiszen ő bujtogatta lázadásra a lordokat. Szemében egyszer s mindenkorra Stuart Mária marad a protestantizmus ősellensége, Anglia eredendő veszedelme — és sikerül is neki Erzsébetet e veszedelmességekről meggyőznie; az angol királynő kedvetlenül értesül róla, hogy saját nemesei milyen hódolattal fogadták angol területen a skót asszonyt. Northumberland, a leghatalmasabb katolikus lord meghívta kastélyába, a legtekintélyesebb protestáns lord, Norfolk, látogatást tesz nála. Úgy látszik, mindenki el van ragadtatva a fogoly királynőtől, s mivel Erzsébet természetéből folyóan bizalmatlan és mint asszony, bolondul hiú, csakhamar elejti azt a nagylelkű gondolatot, hogy befogadjon egy olyan

uralkodónőt udvarába, aki őrá árnyékot vethetne, és birodalma elégedetlenjei szemében mint szívesen várt trónkövetelő szerepelhetne.

Csak néhány napig tartott tehát, és Erzsébet máris eltért humánus érzéseitől. Szilárdan elhatározta, hogy Stuart Máriát sem udvarában megjelenni, sem országából távozni nem engedi. De Erzsébet nem lenne Erzsébet, ha bármilyen esetben világosan nyilatkoznék s egyértelműen cselekednék. Emberi és politikai vonatkozásban egyaránt a legszerencsétlenebb forma a kétértelműség, mert megzavarja a lelkeket, nyugtalanítja a világot. És itt kezdődik Erzsébet nagy, tagadhatatlan hibája Stuart Máriával szemben. A sors tenyerén hozta el a győzelmet, amelyről évek óta álmodott: vetélytársnője, minden lovagi erény ragyogó tükre, anélkül, hogy az ő keze benne lett volna, gyalázatosán és szégyenletesen megbukott, a királynő, aki az ő koronája után áhítozott, elveszítette a sajátját is, az asszony, aki legitimitásának tudatában gőgösen lépett fel ellene, most segélyt kérőén áll előtte. Erzsébet most kettőt tehetne. Menedékhelyet ajánlhatna fel az esdeklőnek Angliában, amint az angol kormány nagylelkűen minden szökevénynek eddig is megadott, s ezzel erkölcsileg térdre kényszeríthetné. Vagy politikai indokolással megtagadhatná a tartózkodási jogot országa területén.

Egyik álláspont, csakúgy, mint a másik, magán viselné a jogszerűség szent bélyegét. A segítségért folyamodót be lehet fogadni és el lehet utasítani. Csak azt nem lehet, ami minden mennyei és földi joggal összeütközik: magához csalogatni a segítségre szorulót, és aztán akarata ellenére, erőszakkal visszatartani. Semmilyen jogcím, semmilyen mentség nem igazolja azt a megbocsáthatatlan alattomosságot, hogy Erzsébet többszöri egyértelmű kérése ellenére sem engedi meg Stuart Máriának, hogy Angliából eltávozzék, hanem ravaszsággal és hazugsággal, perfid ígérgetéssel és titkolt erőszakossággal visszatartja, és ez alakoskodó fogva tartással a már amúgy is megalázott és legyőzött asszonyt még messzebb hajszolja az elkeseredés és bűn sötét útján, mint amennyire Stuart Mária szándékában volt.

Erzsébet jellem történetében mindenkor sötét pont maradt a jog e nyilvánvaló és legcsúnyább — mert legalattomosabb — módon történt megsértése, és még kevésbé bocsátható meg, mint a későbbi halálos ítélet és kivégzés. Mert az erőszakos fogvatartáshoz nincs meg a jogcím leghalványabb árnyéka sem. Mikor Napóleon — gyakran idézték ezt az ellenpéldát — a Bellerophonra menekült, és ott igényt támasztott az angol vendégjogra, akkor Angliának módja volt rá, hogy mint patetikus komédiát elutasítsa a kérelmet. Mert a két nemzet, Anglia és Franciaország akkor nyílt háborúban állt egymással, Napóleon az ellenséges sereg parancsnoka volt, és szünet nélkül, egy negyed századon át igyekezett Anglia ütőerét elvágni. Skócia és Anglia közt viszont nincs háború, hanem teljes béke van, Erzsébet és Stuart Mária évek óta barátnőnek és testvérnek szólítja egymást, és mikor Stuart Mária Erzsébethez menekül, szeme elé tarthatja a gyűrűt, barátságuk jelképét, s hivatkozhat e szavakra: „A földön egyetlen ember sem fogja oly szívélyesen megérteni.” Ezenfelül hivatkozhat arra is, hogy Erzsébet mindeddig megadta a menedékjogot minden skóciai alattvalójának, aki angol területre menekült: Moraynak és Mortonnak, Rizzio gyilkosainak, Darnley gyilkosainak gonosztettük ellenére menedéket adott. És végül: Stuart Mária nem az angol trón igényével jött, hanem azzal a szerény kéréssel, hogy nyugodtan élhessen az országban, vagy ha ez Erzsébetnek nem kellemes, tovább utazhassék Franciaországba. Erzsébet természetesen tudja, hogy semmi jogcíme sincs Stuart Mária fogvatartására, s amint egy kézjegyzete bizonyítja („Pro Regina Scotorum”, „A skótok királynőjéért”), Cecil is tudja ezt. „Segítségére kell lenni — írja —, mert önként és a királynőben bízva jött az országba.” Lelkiismeretük mélyén tehát mindketten tudják azt, hogy a jogszerűség legvékonyabb fonala sincs kezükben ahhoz, hogy abból a jogsérelem ilyen vastag kötelét fonhassák. De mi volna a politikus feladata, ha nem az, hogy kényes helyzetekben jogcímeket és kiutakat konstruáljon, hogy a valamiből semmit és a semmiből valamit faragjon? Mivel nincs jogcím a szökevény fogvatartására, ki kell találni egyet; mivel Stuart Mária semmiben nem vétkes Erzsébettel szemben, vétkessé kell tenni. Óvatosan kell ennek megtörténnie, mert a világ kívülről őrködik és figyel. Halkan és alattomosan kell kivetni a hálót a védtelen asszony köré, és lassan, mielőtt még észrevenné, kell egyre szorosabbra húzni. És ha majdan — elkésve — megkísérli, hogy szabaduljon, minden szenvedélyes mozdulattal még jobban bele fog gabalyodni a hálóba.

Udvari és udvarias formulákkal kezdődik a behálózás és befonás. Erzsébet két legelőkelőbb nemesét, Lord Scrope-ot és Lord Knollyst sietve — milyen gyengéd figyelem! — ünnepélyes lovagi szolgálatra Garlisle-ba küldi Stuart Máriához. De valódi megbízatásuk ugyanolyan sötét, mint amilyen sokoldalú. Erzsébet nevében köszönteniük kell az előkelő vendéget, részvétet kell kifejezniük a trónját vesztett királynő szomorú sorsa felett, de ugyanakkor feladatuk, hogy félrevezessék és lecsillapítsák az izgatott asszonyt, nehogy túl korán kijózanodjék, és idegen udvarok segítségéért folyamodjék. De a legfontosabb és tulajdonképpeni megbízást titokban kapják, és ez azt parancsolja, hogy a valóságban máris fogolynak tekintett asszonyt tartsák észrevétlenül szemmel, látogatókat ne bocsássanak hozzá, leveleit tartsák vissza, s ugyanakkor, nyilván nem véletlenül, ötven alabárdost rendelnek Carlisle-ba. Scrope és Knollys ezen kívül kötelesek azonnal London tudomására hozni mindent, amit Stuart Mária mond. Mert ott semmire sem várnak oly nagyon és oly türelmetlenül, mint hogy Stuart Mária felfedje valahol egy sebezhető pontját, amiből aztán utólag meg lehessen alkotni a már tényleges fogság jogcímét.

A kikémlelés misszióját Lord Knollys a lehető legjobban hajtja végre — az ő ügyes tollának köszönhető Stuart Mária legmeggyőzőbb és legklasszikusabb jellemrajza. Újból és újból bebizonyul, hogy ez az asszony ama ritka pillanatokban, amikor összeszedi energiáját, a legokosabb férfiakat is tiszteletre és csodálatra kényszeríti. Sir Francis Knollys ezt írja Cecilnek: „Kétségtelen, hogy nagyszerű asszony, mert valójában semmilyen hízelkedés sem vezeti félre, és látszólag nem bántja a nyílt kritika, ha azt, aki mondja, becsületes embernek tartja.” Ügy találja, hogy válaszai értelmes beszédű, okosfejű asszony megnyilatkozásai, dicséri „őszinte bátorságát” és „liberal heart”-ját (megértő szívét), kellemes modorát. De azt is észreveszi, hogy milyen tajtékzó büszkeség emészti ezt a lelket, hogy, a győzelem az, amit legjobban szomjaz, és ezzel szemben gazdagság s minden más földi kincs megvetendőnek, csekélynek látszik számára” — s így elképzelhető, hogy a bizalmatlan Erzsébet milyen érzésekkel olvassa a vetélytársnőjéről szóló jelentéseket, és hogy ennek folytán mily gyorsan merevedik meg szíve és keze.

De Stuart Máriának is finom a hallása. Csakhamar észreveszi, hogy a küldöttek barátságos részvétnyilatkozatai és tisztelgő formulái üresek és tartalmatlanok, és hogy e két férfi csak azért társalog vele oly buzgón és barátságosan, hogy valamit elhallgasson. Mint keserű orvosságot, csak lassan, cseppenként, bókokkal édesítve közlik vele, hogy Erzsébet nem hajlandó őt addig fogadni, míg nem tisztázta magát minden vád alól. Ezt a sivár kifogást agyalták ki Londonban, mert erkölcsi mezbe burkolják azt a meztelen, jéghideg szándékot, hogy Stuart Máriát biztonságban és fogságban tartsák. De Stuart Mária vagy tényleg nem látja a csapdát, vagy úgy tesz, mintha nem venné észre a halasztásban rejlő perfidiát. Heves lelkesedéssel késznek nyilatkozik az önigazolásra, „de természetesen csak egyetlen, önmagammal egyenrangúnak elismert ember, Anglia királynője előtt”. Minél előbb, annál szívesebben, sőt azonnal hajlandó jönni és „teljes bizalommal karjaiba vetni magát”. Sürgetően kéri, „sietve és további akadékoskodás nélkül bocsássák Londonba, hogy előadhassa panaszait, és megdönthesse a rágalmakat, amelyekkel becsületét merészelték támadni”. Mert örömmel fogadja el döntőbírónak Erzsébetet, de természetesen egyedül Erzsébetet.

Erzsébet nem akart többet hallani. Az önigazolás elvi elfogadásával kezében van a lánc első szeme, amellyel majd lassan pörbe szoríthatja azt az asszonyt, aki vendégként jött országába. Természetesen ez nem történhet egyetlen feltűnő lépéssel, csak nagyon óvatosan, hogy a máris nyugtalan asszony ne riaszthassa fel az egész világot; a döntő operáció előtt, amely Stuart Máriát végleg megfosztja becsületétől, először ígéretekkel el kell altatni, hogy csendben és ellenállás nélkül feküdjön a kés alá. Erzsébet egy levelet írt tehát, amelynek hangja megható lenne, ha nem lenne tudott dolog, hogy a minisztertanács akkor már régen elhatározta Stuart Mária fogvatartását. Vattába csavarva közlik a személyes fogadtatás elutasítását. „Madame — írja a körmönfont Erzsébet —, Herries lordtól értesültem, hogy jelenlétemben kíván védekezni az önt terhelő vádakkal szemben. Ó, Madame, nincs ember a földön, aki nálam jobban kívánná hallani az ön igazolását. Senki sincs, aki szívesebben hallana minden választ, ami az ön becsületét helyreállítaná. De nem áll módomban az ön ügyéért saját tekintélyemet kockára tenni. Hogy nyíltan megmondjam az igazat, már most is azt hiszik rólam, hogy inkább hajlandó vagyok az ön ügyét védeni, mint részrehajlás nélkül megvizsgálni azokat a dolgokat, amikkel önt alattvalói vádolják.” Ezt az ügyes elutasítást

egy még ravaszabb csábítás követi. Erzsébet ünnepélyesen megígéri — ezt a sort alá kell húzni — „fejedelmi szavamra sem az ön alattvalói, sem bármilyen tanács, amit tanácsosaim adnának, nem bírhatnak rá, hogy olyat követeljek öntől, ami önnek ártalmára lehetne, vagy becsületét érintené”. A levél egyre izgatottabb, egyre ékesebben szóló lesz. „Különösnek találja, hogy nem adok módot a velem való találkozásra? Kérem, képzelje magát az én helyzetembe. Ha felmentik önt a vád alól, minden tiszteletadással fogadni fogom önt — addig nem tehetem. De az után, Istenre esküszöm, nem lehet nálam jobbakaratú ember, és minden földi örömek között ez legyen számomra a legnagyobb.”

Vigasztaló meleg, lágy, lélekbemarkoló szavak. De sötét, kegyetlen ügyet takarnak. Mert a követ, aki ezt az üzenetet hozza, egyben megbízást kap, hogy világosítsa fel végre komolyan Stuart Máriát arról, hogy Erzsébet nem szándékozik személyesen részt venni az igazolásban, hanem szabályosan kivizsgálják a skóciai eseményeket, egyelőre természetesen még a "konferencia” ünnepélyes nevébe burkolva.

A per, vizsgálat, ítélet szavakra fellobban Stuart Mária büszkesége, mintha tüzes vas érte volna. „Nincs más bírám, csak Isten — zokogja haragos könnyek közt —, senki sem jogosult ítélkezni felettem. Tudom, hogy ki vagyok, és ismerem a rangom adta jogokat. Igaz, hogy saját akaratomból és abból a bizalomból folyóan, amit a királynővel, testvéremmel szemben érzek, javasoltam, hogy ő ítélkezzék ügyemben. De hogy kerülhetne erre a sor, ha nem hajlandó megengedni, hogy találkozzam vele?” Fenyegetve jelenti ki (mily igaz lett ez a szó!), hogy Erzsébetnek semmi haszna sem lesz belőle, ha őt országában visszatartja. S aztán tollat ragad: „Hélas, Madame — írja ingerülten, — mikor hallhatta azt, hogy azért szidalmaztak egy fejedelmet, mert személyesen hallgatta meg azok panaszait, akik az igazságtalan vádoltatás ellen tiltakoznak... Tegyen le, Madame, arról a gondolatról, hogy pusztán életem megmentésére jöttem ide. Sem a világ, sem egész Skócia nem tagadtak meg — csak azért jöttem, hogy visszanyerjem becsületemet, és támogatást találjak hamis vádlóim megbüntetésére, de nem azért, hogy nekik mint egyenrangúaknak, feleletet adjak. Valamennyi fejedelem közül önt mint legközelebbi rokonomat és «perfaicte Amye»-t (fenntartásnélküli barátnőt) választottam, hogy ön előtt vádolhassam őket, mert azt hittem, hogy ön megtiszteltetésnek fogja venni, hogy egy másik királynő fölkéri önt becsületének helyreállítására.” Nem azért szökött meg az egyik fogságból, hogy itt „quasi en un autre” (körülbelül egy másikban) tartsák vissza. Végre nyomatékosan követeli éppen azt, amit Erzsébettől minden ember hiába követel, egyenes magatartást, segítséget, vagy szabadságot. Szívesen hajlandó Erzsébet előtt „de bonne voglia” (saját jóakaratából) tisztázni magát, de semmi körülmények közt sem megy perbe alattvalóival szemben, kivéve, ha azokat összekötözött kézzel vezetik elé. Isten kegyelméből való rangjának teljes tudatában nem hajlandó alattvalóival egy szintre helyezni magát: inkább kész meghalni.

Stuart Mária álláspontja jogszerűen megtámadhatatlan. Anglia királynőjének nincs fennhatósága a skót királynő felett, nincs joga vizsgálatot indítani olyan gyilkosság ügyében, amelyet idegen országban követtek el, nincs joga beleavatkozni a külföldi fejedelemnő és alattvalói közt fennálló konfliktusba. Lelke mélyén Erzsébet is pontosan tudja ezt, és ezért kettőzi meg hízelkedő fáradozását, hogy kicsalja Stuart Máriát biztos és bevehetetlen pozíciójából, és rávezesse a per sikamlós talajára. Nem mint bíró, hanem mint barátnő és testvér kívánja a tisztázást, ah, hiszen ez elkerülhetetlenül szükséges ama régi vágya teljesüléséhez, hogy szeretett rokonát végre szemtől szembe láthassa, s visszahelyezhesse királynői rangjába. Erzsébet, hogy kicsalja Stuart Máriát biztos fedezékéből, egyik fontos ígéretet teszi a másik után, úgy tesz, mintha a megrágalmazott asszony ártatlanságában egy pillanatig sem kételkedett volna, mintha a pernek semmi köze sem lenne Stuart Máriához, s azt kizárólag Moray s a többi lázadó ellen indítaná. Egyik hazugság követi a másikat. Kötelezően kijelenti, hogy e vizsgálatnál semmit sem taglalhatnak, ami Stuart Mária becsülete ellen — „against her honour” — irányul (kiderül később, hogyan tartották be ezt az ígéretet). És Erzsébet kifejezetten azzal áltatja a tárgyalókat, hogy bármiként is végződjék a vizsgálat, Stuart Mária királynői méltósága biztosítva marad. De amíg Erzsébet esküjével és becsületével kötelezi le magát Stuart Mária mellett, addig kancellárja, Cecil vidáman halad az ellenkező úton. Ö a maga részéről Moray t, akit ezzel akar a vizsgálatra hajlamossá tenni, titokban

megnyugtatja, hogy távolról sem szándékozik testvérét a trónra visszahelyezni — amint látjuk, a kétarcú politikai játék nem a mi korunk találmánya.

Stuart Mária csakhamar észreveszi a titkos huzavonát; amilyen kevéssé csalható meg Erzsébet, olyan kevéssé kételkedik Stuart Mária is rokona barátságtalan szándékaiban. Védekezik és ellenáll, hol édes, hol keserű leveleket ír, de London már nem lazítja meg a hurkot, ellenkezőleg, egyre metszőbbre, élesebbre húzza. Hogy a lelki nyomást erősítsék, különböző intézkedéseket tesznek, amelyek bizonyíthatják előtte, hogy szükség, veszekedés, vonakodás esetében erőszakot is hajlandók alkalmazni. Lassan megszorítják kényelmét, nem szabad Skóciából érkező látogatókat fogadnia, a házat csupán nem kevesebb, mint száz lovas kíséretében hagyhatja el, és egy napon azzal a paranccsal lepik meg, hogy Carlisle-ból, a nyílt tenger mellől — ahol tekintete legalább szabadon kószálhat a messzeségbe és egy mentőhajó talán segítségére is jöhetne — át kell költöznie Yorkshirebe, Bolton erős várába „in a very strong, very fair and very stately house” (egy igen erős, igen szilárd és igen tekintélyes házba). Természetesen ezt a kemény parancsot is mézzel édesítik, az éles karmok még bársonyos talpak mögött rejtőznek: biztosítják Stuart Máriát, hogy Erzsébet az átköltözést gyöngéd figyelemből csak azért rendelte el, hogy közelebb tudhassa önmagához, és meggyorsítsa a levélváltás menetét. Itt Boltonban „több örömet és szabadságot élvezhet, és ment lesz minden veszedelemtől, ami ellenségei részéről fenyeget”. Stuart Mária nem olyan naiv, hogy hitelt adna ennyi szeretetnek, néhány napig még védekezik és vonakodik, bár már tudja, hogy elveszett. De hogyan védekezzék? Skóciába többé nem térhet vissza, Franciaországba nem mehet, és külső helyzete egyre méltatlanabbá lesz: idegen kenyéren él, és a testén levő ruhákat Erzsébettől kapta kölcsön. Teljesen egyedül, elzárva minden igaz barátjától, csak ellenfelének alattvalóitól körülvéve, Stuart Mária ellenállása bizonytalanabbá lesz.

Végre elköveti azt a nagy hibát, amelyre Cecil számított, s amelyet Erzsébet oly türelmetlenül várt: egy könnyelmű pillanatban kijelenti, hogy beleegyezik a vizsgálatba. Ez a legnagyobb és legmegbocsáthatatlanabb hiba mind közül, amit elkövetett; engedte magát eltéríttetni attól a hozzáférhetetlen állásponttól, hogy Erzsébet nem ítélkezhet fölötte, és nem foszthatja meg szabadságától, hogy mint királynő és vendég, nem köteles idegen döntésnek alávetni magát. De Stuart Máriában a bátorságnak mindig csak rövid lélegzetű tüzes kitörése él, és nincs meg benne a fejedelemnőnek olyannyira fontos szívós kitartás és erő. Később már — érezve, hogy elvesztette a talajt lába alól — hiába igyekszik feltételeket állítani, és amikor vigasztalják, hiába igyekszik legalább abba a karba kapaszkodni, amely letaszítja a mélybe. „Nincsen semmi amit az ön szavában bizakodva ne vállalnék el, mert becsületében és királyi hűségében soha nem kételkedtem” — írja június huszonnyolcadikán.

De aki egyszer kényre-kegyre megadta magát, azon utólag sem szavak, sem kérés nem segít. A győzelem jogát követeli, és ez a legyőzött számára mindig jogtalanságot jelent. Vae victis!

A HUROK ÖSSZESZORUL

1568 júliusától 1569 januárjáig

Alighogy Stuart Mária könnyelműen befolyásoltatta magát, és beleegyezését adta a „pártatlan döntőbíróság”-hoz, az angol kormány minden hatalmi eszközét azonnal latba veti, hogy az eljárást alaposan pártossá tegye. Amíg a lordoknak megengedik, hogy személyesen jelenjenek meg és terjeszthessék elő magukkal hozott bizonyítékaikat, addig Stuart Mária csak két bizalmi emberével képviseltetheti magát; csak a távolból és közvetítő személyeken keresztül emelhet vádat lázadó lordjai ellen, akik a maguk részéről hangosan és szabadon beszélhetnek és titokban szövetkezhetnek — se perfidia segítségével Stuart Máriát támadó szerepéből kezdettől fogva védekező állásba szorították vissza. A tárgyalóasztal alatt egymás után csendben süllyednek el a szép ígéretek. Ugyanaz az Erzsébet, aki becsületével összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy az eljárás befejezése előtt Stuart Máriát maga elé bocsássa, gondolkozás nélkül fogadja a lázadó Moray t. Már szó sincs „becsületének” kíméléséről. Még alattomosan leplezik azt a szándékot, hogy Stuart Máriát a vádlottak padjára ültessék — a külföld miatt szükséges az óvatosság —, és azt a formulát választják, hogy a lordok tartoznak igazolni magukat lázadásuk miatt. De ez az igazolás persze azt célozza, amit Erzsébet álszenteskedve bár, de megkíván a lordoktól; azt ugyanis, hogy nyíltan tárják fel azokat az okokat, amelyek miatt fegyvert fogtak királynőjük ellen. Ezzel implicite felszólítják őket, hogy a királygyilkosság egész ügyét feltárják, és az eljárás éle így önmagától Stuart Mária ellen fordul. Ha a lordok elég terhelő adatot hoznak fel ellene, akkor Londonban jogilag megkonstruálhatják az okokat Stuart Mária további fogvatartására, és a világ szemében olyannyira menthetetlen eljárásukat szerencsésen igazolják.

De ez a konferencia, melyet álnok játéknak szántak — s amelyet az igazság sérelme nélkül nem illethetünk a jogszolgáltatás névvel —, váratlanul egész más értelemben válik komédiává, mint ahogy azt Cecil és Erzsébet kívánták. Mert alighogy a kerek asztal mellé ültették a feleket, hogy ott egymás ellen vádat emeljenek, mindkét oldal egyszerre kevés kedvet mutat rá, hogy okmányaival és adataival előlépjen, és mindketten pontosan tudják is e vonakodás okát. Mert — ez ennek a pörnek egyedülálló kuriózuma — vádlók és vádlottak itt tulajdonképpen cinkostársak ugyanabban a gonosz tettben, s legszívesebben mindketten hallgatagon keresztülsiklanának a Darnley-gyilkosság kérdésén, amelyben mindketten „art and part” voltak. Ha Morton, Maitland és Moray felnyitnák az ezüstkazettát, és azt állítanák, hogy Stuart Mária segítőtárs volt a gyilkosságban, vagy legalábbis tudomása volt róla. úgy a tiszteletre méltó lordok a teljes igazságot mondanák. De Stuart Mária ugyanúgy a teljes igazságot mondaná, mikor azzal vádolná a lordokat, hogy a merényletről ugyanúgy nekik is előzetesen tudomásuk volt, s hogyha mással nem, legalább hallgatásukkal helybenhagyták. Ha a lordok kiteszik az asztalra a kényes leveleket, akkor Stuart Mária, aki Bothwell révén ismeri a gyilkosság bondjának aláíróit, és talán rendelkezik is az okmány fölött, letéphetné ez utólagosan egyszerre királyhűvé vált urak arcáról az álarcot. Mi sem természetesebb, mint hogy egyik fél sem mutat valami nagy kedvet arra, hogy élesen támadja a másikat, mi sem érthetőbb, mint az a közös érdek, hogy a kényes ügyet „à l'amiable” kezeljék, és szegény Henry Darnleyt nyugodni hagyják sírjában. „Requiescat in pace!” — ez egyformán mindkét fél jámbor óhaja.

Megtörténik az a különös dolog, amit Erzsébet legkevésbé várt: az eljárás megindításakor Moray csak Bothwell ellen emel vádat — tudja, hogy a veszedelmes ember ezer mérföld távolságban van, s így nem nevezheti meg cinkosait —, de feltűnő diszkrécióval tartózkodik attól, hogy nővérét vádolja. Látszólag teljesen elfelejtették, hogy egy esztendővel ezelőtt a parlament nyílt ülésén mint a gyilkosság tettestársát bűnösnek nyilvánították Stuart Máriát. E lovagok távolról sem szállnak oly viharosan síkra ügyük védelmében, mint azt Cecil remélte, nem vágják ki az asztalra a terhelő leveleket és — a második meglepetés, de még nem az utolsó e körmönfont komédiában — az angol megbízottak is kíméletesen némák maradnak, és nem kérdezősködnek sokat. Lord Northumberland mint katolikus talán közelebb áll Stuart Máriához, mint saját királynőjéhez, Erzsébethez; lord

Norfolk csak később, lassanként kiderülő magántermészetű okokból titokban a kiegyezésen dolgozik; már nagyjából kialakulnak a megegyezés körvonalai: Stuart Mária kapja vissza címét és szabadságát, Moray tartsa meg a számára egyedül fontos tényleges uralmat. Ahol Erzsébet vetélytársnője erkölcsi pusztulására villámot és mennydörgést kíván, ott most hirtelen enyhe szél lengedez. Zárt ajtók mögött szívélyes beszélgetések folynak ahelyett, hogy hangosan taglalnák az okmányokat és tényeket, a hangulat egyre melegebb és barátságosabb lesz. És néhány nap múlva — különös egy per! — a szigorú bírósági tárgyalás helyett vádló és vádlottak, megbízottak és bírák barátságosan ülnek együtt, hogy azt a konferenciát, melyet Erzsébet Stuart Mária ellen fő politikai és állami akciónak szánt, elsőrendű, tisztes temetésben részesítsék.

A két pereskedő fél közötti huzavonában a hivatott közvetítő szerepre a skót államtitkár, Maitland of Lethington a legalkalmasabb. Mert a Darnley-gyilkosság sötét ügyében ő játszotta a legsötétebb szerepet — és mint született diplomata, természetesen kettős szerepet. Amikor a lordok Craigmillarba mentek Stuart Máriához, és azt javasolták, hogy válással vagy más úton szabaduljon meg Darnleytól, Maitland volt a szóvivő, és ő tette azt a sötét ígéretet, hogy Moray „keresztül fog siklani a dolog fölött”. Másfelől meg ő volt az, aki a Bothwell-lel kötött házasságot támogatta, „véletlenül” tanú volt a szöktetésnél, és csak huszonnégy órával a befejezés előtt pártolt át a lordokhoz. Ha a királynő és a lordok között éles golyóváltásra kerül a sor, az a kevéssé kecsegtető kilátás fenyegeti, hogy maga kerül a lövöldözés középpontjába; ezért sietve minden megengedett és meg nem engedett eszközt igénybe vesz a kiegyezés létrehozására.

Először megfélemlíti Stuart Máriát, hogy hajlíthatatlansága esetére a lordok elszánták magukat: meggondolás nélkül felhoznak minden rendelkezésre álló adatot védekezésükre, még ha az gyalázattal járna is együtt. Annak bizonyítására, hogy milyen alantas fegyvereket készítettek elő a lordok, Maitland titokban a vád legsúlyosabb terhelő adatait, a kazettából előkerült szerelmesleveleket és szonetteket lemásoltatja a feleségével, Mary Fleminggel, s a másolatokat elküldi Stuart Máriának.

A még eddig ismeretlen terhelő anyag titkos kiszolgáltatása Stuart Máriának, természetesen Maitland perfidiája társaival szemben, s ezenkívül minden ésszerű perrendtartás durva sérelme. De ezt sietve kiegyenlíti a lordok hasonló eljárása, amennyiben a kazetta-leveleket, szinte a tárgyalóasztal alatt, titokban ők is megmutatják Norfolknak és a többi angol megbízottnak. Ezzel súlyos csapást mérnek Stuart Mária ügyére, mert a közvetítésre már-már kész bírákat személyesen ellene befolyásolják. Különösen Norfolk riad meg a bűzhödt levegőtől, amely a felnyitott Pandora-szelencéből árad. Azonnal jelenti Londonban — ezt szintén nem lenne szabad megtennie, de ebben a különös perben minden inkább érvényesül, mint a jog —, hogy „annyira nyilvánvaló Bothwell és a királynő közti zabolátlan és szennyes szerelem s a királynő undora meggyilkolt férjével szemben, továbbá az annak élete ellen szőtt összeesküvés, hogy minden tisztességes és jóhiszemű férfi csak megborzadhat és visszariadhat tőle”.

Gonosz hír ez Stuart Mária számára, de ez az, amit Erzsébet oly nagyon várt. Mert most, megtudva, hogy milyen irtózatos terhelő anyag kerülhet nyilvánosságra, nem nyugszik és nem pihen addig, amíg ez valóban meg nem történik. Mennél jobban sürgeti Stuart Mária a csendes kiegyezést, annál inkább ragaszkodik Erzsébet a nyilvános föltáráshoz. Norfolk ellenséges állásfoglalása óta — ami azóta keletkezett, hogy a hírhedt kazetta-levelek becsületes elkeseredést váltottak ki belőle — Stuart Mária ügye elveszettnek látszik.

De a játékasztalnál és a politikában nem szabad elveszettnek tekinteni egyetlen játszmát sem, amíg még egy kártya is kézben van. Maitland éppen e kritikus pillanatban meglepő fogást alkalmaz. Felkeresi Norfolkot, és hosszú, bizalmas beszélgetést folytat vele. És íme, mindenki csak ámul-bámul, eleinte senki sem hiszi el a hírt, estéről reggelre csoda történt, Saulusból Paulus, Norfolkból, Stuart Mária fölháborodott, megbotránkozott és erősen ellene hangolt bírájából, legbuzgóbb segítője, pártfogója lett. Ahelyett, hogy saját királynője szándékainak megfelelően a nyilvános tárgyalást sürgetné, most egyszerre a skót királynő érdekeit képviseli; igen, hirtelen rábeszéli, hogy semmi esetre se mondjon le a skót koronáról és az angol trónigényről, megacélozza Stuart Mária akaratát, megkeményíti a nyakát. Ugyanakkor óva inti Morayt attól, hogy a leveleket előhozza, és lám, Moray is hirtelen megfordul, miután bizalmas beszélgetést folytatott Norfolkkal. Szelíd és

békülékeny lesz, teljesen egyetért Norfolkkal, egyedül csak Bothwellt kell felelőssé tenni a tettért, Stuart Máriát nem; mintha éjszakán át beállt volna az édes olvadás, megtört a jég; még néhány nap, és tavasz és barátság ragyog a különös ház fölött.

Fölmerül a kérdés: mi késztethette Norfolkot arra, hogy egyetlen éjszakán száznyolcvan fokos fordulattal Erzsébet megbízott bírójából Erzsébet árulójává, Stuart Mária ellenségéből legbuzgóbb barátja legyen? Első gondolat: Maitland megvesztegette Norfolkot. A második pillantásra ez már valószínűtlennek tűnik. Mert Norfolk Anglia leggazdagabb nemese, családja alighogy valamicskével áll a Tudorok mögött; sem Maitland, sem az egész szegény Skócia nem tudna erre elegendő pénzt összehordani. De mint a legtöbb esetben, most is az első érzés a helyes, Maitlandnek valóban sikerült Norfolkot megvesztegetni. A fiatal özvegy férfinak azt az egyet ajánlotta fel, ami még az ennyire hatalmas embert is elcsábíthatja: tudniillik még több hatalmat. A királynő kezét és ezzel együtt az angol királyi korona örökösödési jogát kínálta föl a hercegnek. S a királyi koronából még mindig olyan mágikus erő árad, mely a gyávákat bátrakká, a közönyösöket becsvágyókká s a legjózanabbakat is bolondokká teszi. S most érthető, hogy Norfolk, aki Stuart Máriát tegnap még szorongatta, hogy önként mondjon le királyi jogairól, egyszerre oly feltűnően rábeszéli jogai védelmére. Hiszen Stuart Máriát csak az igények kedvéért akarja feleségül venni, hogy így egyszeriben ama Tudorok helyébe léphessen, akik apját és nagyapját, mint árulókat végeztették ki. S nem is lehet rossznéven venni a fiútól, az unokától, ha árulást követ el azzal a királyi családdal szemben, amely az ő családját a hóhérbárddal igyekezett megsemmisíteni.

Természetes, hogy mai érzésünk első pillanatban megriadva fogadná, ha meg kellene értenie azt a szörnyűséget, hogy ugyanaz az ember, aki tegnap még Stuart Máriát mint gyilkost és házasságtörő t fölháborodottan utasította el, aki megrökönyödött „szennyes szerelmi kalandjain”, most ily hamar elszánja magát, hogy az asszonyt feleségévé fogadja. Stuart Mária védői természetesen fölvetették azt az elképzelést, hogy Maitland ezen a titkos beszélgetésen nyilván meggyőzte Norfolkot Stuart Mária ártatlanságáról, és bebizonyította, hogy ama kazetta-levelek egyszerű hamisítványok. A hátramaradt okmányok azonban egyetlen ilyen értelmű szót sem tartalmaznak, és valójában Norfolk Erzsébet előtt még hetekkel később is gyilkosnak nevezte Stuart Máriát. Nincs félrevezetőbb dolog, mint ha négy évszázaddal visszahatóan akarunk erkölcsi fölfogásokat transzformálni, mert a különböző korokban és időszakokban az emberélet értéke sohasem abszolút, minden korszak más-más értéket tulajdonít neki, az erkölcs mindig relatív. A mi korunk sokkal elnézőbb politikai gyilkosságokkal szemben, mint a XIX. század volt, és éppen így a XVI. század sem volt a nagy meggondolások korszaka. Lelkiismeretfurdalás idegen volt annak a kornak számára, amely erkölcsét nem a Szentírásból, hanem Machiavellitől merítette: aki akkoriban egy trónra tartott igényt, nem sokat bíbelődött szentimentális mérlegelésekkel, és nem törődött vele, hogy a trónus lépcsői esetleg még nedvesek az éppen kiontott vértől. S emlékezzünk csak rá: egy abban a korban élő embertől származik III. Richárdnak az a jelenete, melyben a királynő kezét nyújtja a férfinak, akit mint gyilkost ismer, s a jelenet az egykori nézők előtt legkevésbé sem tűnt hihetetlennek. Hogy valaki királlyá lehessen, megölte, megmérgezte apját, testvérét, ártatlan emberek ezreit hajszolta háborúba, eltávolított, eltett láb alól embereket, s nem keresett rá jogalapot. Akkoriban egész Európában alig található egyetlen uralkodóház is, ahol nyíltan ne követtek volna el hasonló bűntettet. Ha egy koronáról volt szó, akkor tizennégy éves fiúk ötvenéves matrónákkal kötöttek házasságot, és éretlen leányokat nagyapának beillő aggastyánokhoz adtak feleségül, nem néztek erényre és szépségre, méltóságra és erkölcsre, hanem összeházasodtak hülyékkel, sántákkal és bénákkal, vérbajosokkal, nyomorékokkal és gonosztevőkkel; miért várjunk hát akkor különös aggodalmaskodást a hiún becsvágyó Norfolktól, amikor a szép, fiatal, forróvérű fejedelemnő hajlandónak mutatkozik őt férjévé fogadni? Norfolk, becsvágyától elvakultan, nem sokat tekint visszafelé, hogy Stuart Mária mit tett, csak egyedül arra tekint, hogy mit tehet érte; ez az erőtlen és nem túlságosan okos férfi gondolatban már Erzsébet helyén a Westminsterben látja önmagát. Estétől reggelre megfordult a kocka; Maitland ügyes keze meglazította a Stuart Mária ellen kivetett hurkot, s ott, ahol szigorú bírót várt, hirtelen kérőt és segítőt talált.

De Erzsébetnek jó kémei vannak, ő maga résen áll, s azonfelül észjárása a legnagyobb mértékben bizalmatlan. „Les princes ont des oreilles grandes qui oyent loin e près” (A fejedelmek

füle nagy, és meghallja, amit közel vagy távol mondanak), mondja egyszer diadalmasan a francia követnek. Száz kis jelből megérzi, hogy Yorkban mindenféle, nem nagyon ínyére való zavaros italt kotyvasztanak. Először magához hívatja Norfolkot, és gúnyosan szemébe vágja: azt hallotta, hogy házassági tervekkel foglalkozik. Norfolk bizony nem nagy jellemhős. Péter kakasa hangosan és világosan kukorékol; azonnal, a leggyalázatosabb módon megtagadja Stuart Máriát, akinek tegnap még a kezét kérte meg. Mindez csak hazugság és rágalom, sohasem lenne hajlandó a házasságtörő gyilkos asszonyt feleségül venni, és nagyszerűen színlelve jelenti ki: „Ha elalszom, biztosnak kell érezni fejem alatt a párnát.”

De Erzsébet tudja, amit tud, és később büszkén mondhatja: „Ils m'ont cru si sotte, que je n'en sentirais rien.” (Azt hitték, olyan ostoba vagyok, hogy nem veszek észre belőle semmit.) Ha ez az asszony óriási erejével haragosan ragadja meg udvara egy alakoskodó emberét, az kezéből azonnal kihullatja titkait. Most is erélyesen belenyúl a dologba. Parancsára november 25-én Yorkból Westminsterbe, a Camera Depictába helyezik át a tárgyalásokat. Itt, néhány lépésnyire ajtajától és bizalmatlan tekintetének közvetlen közelében, már nehezebb dolga van Maitlandnek, mint a két nap járásnyi távolságban és minden őrségtől és kémtől messze fekvő Yorkshire-ben. Azonkívül Erzsébet, mióta megbízhatatlanságukat megállapította, eddigi megbízottaihoz még néhány olyan embert küld ki, akikre feltétlenül számíthat, köztük elsősorban kedvencét, Leicestert. És most, hogy kemény keze megragadta a gyeplőt, a dolog gyors ütemben halad az előírt úton. Régi járadékosa, Moray, nyílt és világos parancsot kap, „hogy védje magát”, s egyben veszedelmes bátorítással tudomására adják, hogy a legszélsőbb gyalázatos vádaskodástól („extremity of odious accusations”) se rettenjen vissza, azaz terjessze elő a Bothwell-lel történt házasságtörés bizonyítékait, a kazettából előkerült leveleket. A Stuart Máriának tett ünnepélyes ígéret, hogy becsülete ellen — „against her honour” — semmit sem hozhatnak fel, teljes feledésbe merült. De a lordok még most is kényelmetlenül érzik magukat. Még mindig húzódoznak és vonakodnak a levelek felmutatásától, és általános gyanúsításokra szorítkoznak. S mivel Erzsébet nem adhat nyílt parancsot a levelek bemutatására, mert különben nyilvánvalóvá válnék pártossága, még nagyobb álnoksághoz folyamodik. Ügy tesz, mintha maga meg volna győződve Stuart Mária ártatlanságáról, és becsülete megmentésére csak azt az egy utat tudja elképzelni, hogy testvéri türelmetlenséggel sürgeti a teljes tisztázást s a „rágalmak” egész bizonyítási anyagának feltárását. A tárgyalóasztalon akarja látni a leveleket, a Bothwellhez írt szerelmes szonetteket. Stuart Máriát végleg el kell intézni!

E nyomás hatása alatt a lordok végre engednek. Utolsó pillanatban még eljátsszak az ellenállás egy kisebb komédiáját, amennyiben Moray nem maga teszi le az asztalra a leveleket, hanem csak felmutatja, hogy aztán az egyik titkár „erőszakkal” tépje ki azokat kezéből. De végre győzött Erzsébet, most az asztalon feküsznek az okmányok, valamennyit fölolvassák egyszer, és másnap nagyobb bizottság előtt másodszor is. A lordok már régen megesküdtek a levelek valódiságára, de ez nem elég, még mindig nem elég. Erzsébet — mintha évszázadokkal előre megsejtette volna Stuart Mária védelmezőinek valamennyi ellenérvét, amelyek hamisítványoknak fogják nyilvánítani a leveleket — megparancsolja, hogy a levelek kézírását gondosan hasonlítsák össze azokkal a levelekkel, melyeket ő maga kapott Stuart Máriától, s hogy a vizsgálatot a teljes bizottság jelenlétében hajtsák végre. A vizsgálat alatt (a levelek valódiságának újabb fontos bizonyítéka) Stuart Mária megbízottai elhagyják a tárgyalást, és kijelentik — teljes joggal —, hogy Erzsébet nem tartotta meg szavát, mert hiszen megígérte, hogy Stuart Mária becsülete ellen — „against her honour” — semmit sem enged felhozni... De hol van szó jogról minden idők e legjogtalanabb perében, amelyben a fő vádlott meg sem jelenhet, míg ellenfelei, mint Lennox, szabadon elmondhatják vádjaikat? Alighogy Stuart Mária megbízottai eltávoztak, az egybegyűlt biztosok egyhangúlag „ideiglenes határozatot” hoznak, amely szerint Erzsébet mindaddig nem fogadhatja Stuart Máriát, amíg a skót királynő nem tisztázza magát a vádak alól. Erzsébet célhoz ért. Végre megkonstruálták azt a jogcímet, amelyre oly nagy szüksége volt ahhoz, hogy a menekült Stuart Máriát eltaszíthassa magától. Most már nem lesz nehéz kifogásokat találni arra, hogy továbbra is, „tisztes őrizetben” („in honourable custody”) — szép körülírás a fogságra — tarthassa vissza. És híve, Parker püspök győzedelmesen jelentheti ki: „Jó királynőnk végre fülön fogta a farkast!”

Az „ideiglenes megállapítás” majd megtöri Stuart Mária kemény nyakát, és nyíltan kiszolgáltatja a nyilvánosan tudott gyilkosság vádjának. Az ítélkezés dorongja lesújthat rá. Most gyilkossá nyilváníthatják, kiszolgáltathatják Skóciának, és ott John Knox nem ismer kegyelmet. De ebben a pillanatban Erzsébet felemeli kezét — és a gyilkos csapás nem sújt le. E titokzatos asszonynak mindig elvész igazi bátorsága, valahányszor — akár jóban akár rosszban — végső elhatározásra kerül a sor. Vajon, mint oly gyakran, most is az emberiesség nagylelkű szava hangzott fel benne, vagy talán a megszegett királyi szó fölött érzett szégyen az, ami Stuart Mária becsületének védelmére készteti? Diplomáciai számítás, vagy — mint ez átláthatatlan természetben oly gyakran — az ellentétes érzések zűrzavara okozta-e, de kétségtelen, hogy Erzsébet visszariad az alkalomtól, amely ellenfelét végleg elintézheti. Ahelyett, hogy azonnal kemény ítéletet mondatna, elnapol tatja a végső szó kimondását, hogy közben Stuart Máriával tárgyalhasson. Erzsébet alapjában csak azt szeretné, ha e dacos, hatalomravágyó, megfélemlíthetetlen és kérlelhetetlen asszonytól nyugta lenne, kicsivé, csendessé akarja tenni; értésére adja tehát, hogy emeljen óvást az okmányokkal kapcsolatban, mielőtt még ítéletet mondanának, és titokban közölteti vele, hogy ha igényeiről önként lemond, akkor fölmentik, és megfelelő járadékkal ellátva szabadon élhet Angliában. Ugyanakkor — mézeskalács és korbács — a nyilvános elítéltetés hírével rémítik. Knollys, az angol udvar bizalmi embere jelenti, hogy amennyire csak erejéből tellett, igyekezett fenyegetéseivel megfélemlíteni a királynőt. Erzsébet megint egyidőben dolgozik mind két kedvenc eszközével: a megfélemlítéssel és az ígérgetéssel.

De Stuart Máriát már nem lehet megfélemlíteni, a királynő megközelíthetetlen ígérgetések számára. Mindig körmére kell égni a veszélynek, hogy összeszedje magát, de akkor egyszerre megnövekszik bátorsága és hajlíthatatlan lesz magatartása. Nem hajlandó átvizsgálni az okmányokat. Későn ismeri fel a csapdát, amelybe beleesett, és megint visszavonul régi álláspontjára, mely szerint nem hajlandó magát egyenrangúként szembeállítani alattvalóival. Egyetlen királyi szava, amely a vádakat és okmányokat hamisaknak jelenti ki, többet kell hogy érjen minden bizonyítéknál és állításnál. Mereven visszautasítja azt az alkut, hogy egy általa el nem ismert bíróság fölmentését jogairól való lemondás árán vásárolja meg. És a tárgyalóknak merészen vágja szemébe e szavakat, melyeket életével és halálával igazzá tett: „Szó se essék többet a koronáról való lemondás lehetőségéről. Inkább hajlandó vagyok meghalni, mielőtt erről lemondok, és életem utolsó szavai Skócia királynőjének utolsó szavai legyenek.”

A megfélemlítés nem sikerült. Erzsébet félbátorságával Stuart Mária a maga határozott bátorságát állította szembe. Erzsébet megint habozik, és Stuart Mária hajlíthatatlansága ellenére sem mernek nyílt ítéletet mondani. Erzsébet (egyre újból fel kell ezt ismerni) mindig visszariad saját akaratának végső következményeitől. Az ítélet nem lett olyan megsemmisítő, mint amilyennek tervezte, hanem olyan gyalázatos, mint az egész per volt. Január tizedikén ünnepélyesen kihirdetik a sánta és béna ítéletet, amely szerint Moray és hívei ellen nem merült fel semmi, ami becsületük és hűségük ellen szólna. Ezzel egyértelműen helybenhagyták a lordok lázadását. Ennél sokkal kétértelműbben szólt Stuart Mária ártatlanságának megállapítása: a lordok a maguk részéről nem tudták vádjaikat kellőképpen — bene sufficiently — alátámasztani ahhoz, hogy Anglia királynőjét rossz vélemény megalkotására bírják rá testvérét illetően. Felületes olvasásra ez a megállapítás rehabilitációnak tűnhetnék, s a fölhozott bizonyítékokat ki nem elégítőknek, sikerületleneknek lehetne tartani. De a mérgezett hegy ezekben a szavakban van: „bene sufficiently”. Ez azt jelenti ugyanis, hogy fölmerült mindenféle, nagymértékben gyanútkeltő és terhelő adat, de mégsem oly tökéletesen elegendő, hogy egy olyan jóságos királynőt, mint Erzsébet, meggyőzhetett volna. És Cecilnek céljai eléréséhez nincs is többre szüksége: Stuart Mária fölött tovább is ott lebeg a gyanúsítás, és alapos okot találtak rá, hogy a védtelen asszonyt továbbra is fogságban tartsák. E pillanatban Erzsébet győzött.

De győzelme pirruszi győzelem. Mert amíg Stuart Mária fogságban van, mégis két királynő él Angliában, s az országban mindaddig nem lesz nyugalom, amíg egyikük is él, másikuk is él. A jogtalanság mindig eredője lesz a nyugtalanságnak, és nem származik jó abból, ha valamit túlságosan ravaszul okoskodtak ki. Erzsébet azon a napon, mikor Stuart Máriától elrabolja szabadságát, egyben elveszti önmaga szabadságát is. Azzal, hogy ellenségként kezeli Stuart Máriát,

őt is följogosítja minden ellenségeskedésre, szószegése menti a másik szószegését is, hazudozása megengedi minden hazugságát. Erzsébet sok-sok évig kénytelen vezekelni a miatt a hiba miatt, hogy nem engedett első, természetes ösztönének. Csak későn veszi észre, hogy ebben az esetben a nagylelkűség egyben okosság is lett volna. Mert milyen szegényesen, kicsinyesen futott volna homokba Stuart Mária élete, ha Erzsébet a hűvös fogadtatás olcsó ceremóniája után útjára engedte volna a menedéket kérő asszonyt oda, ahova kedve tartja. Mert ugyan hova fordulhatott volna a megvetett, szabadon engedett bűnös asszony?

Senki a világon nem állt volna többé pártjára; a botrányok révén hírhedtté, Erzsébet nagylelkűsége által megalázottá lett asszony céltalanul bolyongott volna udvarról udvarra; a Skóciába vezető utat Moray zárta volna el előtte, a kellemetlen trónigénylőt sem Franciaország, sem Spanyolország nem fogadta volna különös tisztelettel. Vérmérsékletének megfelelően talán újabb szerelmi kalandokba bonyolódott volna, talán követte volna Bothwelljét Dániába. De neve vagy elveszett volna a történelemben, vagy csak kevés tisztelettel emlegették volna, mint olyan királynőét, aki férjhez ment férje gyilkosához. E sötét és alacsony sorstól csak Erzsébet igazságtalansága mentette meg Stuart Máriát a világtörténelem számára. Csak ő tette megint naggyá ellenlábasa sorsát, s míg azon igyekezett, hogy Stuart Máriát megalázza, valójában felemelte, s a már megbukott fejedelemnőre egyenesen ráerőszakolta a mártírium nimbuszát. Semmilyen saját cselekedete nem tudta volna Stuart Máriát ilyen legendás alakká magasztosítani, mint a szükségtelenül elszenvedett igazságtalanság, semmi sem csökkentette annyira Erzsébet erkölcsi értékét, mint az, hogy elszalasztottá az alkalmas pillanatot, amikor nagylelkű lehetett volna.

A HOMÁLY ÉVEI

1569—1584

Semmit sem oly kilátástalan visszaadni, mint az ürességet, semmit sem nehezebb ábrázolni az egyhangúságnál. Stuart Mária fogsága ilyen eseménytelenség, ilyen sivár, csillagtalan éjszaka. Az ítélet végérvényesen megtörte élete nagy, forró ütemét. Évek és évek követik egymást, mint a tenger hullámai — hol nyugtalanul, hol megint lanyhábban és csendesebben, de a legbensőbb mélységig már nem hatolnak le: a magányos asszonynak sem teljes boldogságban, sem teljes szenvedésben nem lesz többé része. Eseménytelenül, és éppen ezért fokozott kielégítetlenséggel alkonyodik le egykor oly szenvedélyes sorsa, halott, lusta vontatottsággal múlik el a fiatal, életvidám asszony huszonnyolcadik, huszonkilencedik, harmincadik esztendeje. Aztán új, ugyanolyan langyos és üres évtized kezdődik: a harmincegyedik, harminckettedik, harmincharmadik, harmincnegyedik, harmincötödik, harminchatodik, harminchetedik, harmincnyolcadik, harminckilencedik esztendő — a számokat egymás mellé írni is fárasztó. De számról számra meg kell őket nevezni, hogy sejteni lehessen a lelki agónia időtartamát, mert az évek mindegyikében több száz nap és minden napban sok-sok óra van, és nem akad köztük egyetlen igazán életteli és vidám sem. Aztán eljön a negyvenedik év, és már nem fiatal, hanem beteg és fáradt asszony éri meg ezt a fordulót: lopva elérkezik a negyvenegyedik, a negyvenkettedik és a negyvenharmadik év, amikor végre az emberek helyett a Halál kegyelmez meg, és kivezeti fogságából e fáradt lelket. Némely dolog megváltozik az évek folyamán, de mindig csak a kicsinyes és közönyös dolgok. Stuart Mária hol beteg, hol egészséges, egyszer-egyszer felcsillan előtte a remény, de százszor csalódik, hol keményebben, majd megint enyhébben bánnak vele, olykor haragos leveleket ír Erzsébetnek, aztán megint gyengédeket, de alapjában mindig megmarad az az ingerlőén korrekt közönyösség, a színtelen órák egyhangú, lekoptatott rózsafüzére, amely üresen siklik át ujjai közt. A fogházak külsőleg váltakoznak, a királynőt hol Bolton várában, hol Chatsworth és Sheffield, majd Tutbury és Wingfield és Fotheringhay várában tartják fogva, de csak a nevek változnak és a falak, mert valójában e várak mind egy és ugyanazt jelentik, valamennyi a szabadságot zárja el. E szűk körben a csillagok és a nap és a hold gonosz állhatatlansággal járnak széles vándorútjukon, éjszaka lesz és nappal és hónap és esztendő; birodalmak pusztulnak el és újulnak meg, királyok jönnek és újra eltűnnek, asszonyok megérnek, szülnek és elhervadnak, túl a parton és a hegyek mögött szüntelenül változik a világ. Csak ez az egyetlen élet maradt végetérhetetlenül a homályban: elvágva gyökerétől és törzsétől, sem virágot, sem gyümölcsöt nem hajt. Stuart Mária fiatalsága a tehetetlen vágyódás mérgétől kirágva lassan elhervad, élete elmúlik.

E végtelen hosszú fogságban — bármily paradoxon is — az a légkegyetlenebb, hogy külsőleg soha nem kegyetlen. Mert a büszke szellem védekezhet a durva erőszak ellen, a megalázáson fellobbanhat elkeseredése, a vad ellenállásban megnő a lélek. De ürességgel szemben erőtlennek bizonyul, és rajta keresztül elgyöngül: a gumicella, amelynek falain nem lehet ököllel csapkodni, mindig nehezebben viselhető el, mint akár a legkeményebb zárka. Büszke szívet sem korbácsütés, sem szidalom nem sebezhet annyira, mint szabadságának meghajlások és felsőbbrendűségének alázatos elismerése közepette történő elrablása, semmilyen gúny nem sért elviselhetetlenebbül, mint a formális udvariasság. És Stuart Máriával szemben állhatatosán ezt a hamis kíméletet alkalmazzák, de ez nem a szenvedő embernek, hanem rangjának szól, ez a tiszteletteljes gondoskodás, ez a leplezett megfigyelés és a kibírhatatlan „honourable custody”, a díszőrsége, amely fövegét kezében tartva, szervilisen lesütött tekintettel állandóan a sarkában van. A hosszú évek folyamán egy pillanatra sem felejtik el, hogy Stuart Mária királynő, kivétel nélkül megadnak neki minden értéktelen kényelmet, kisebb szabadságokat is engedélyeznek, csak az élet egyetlen, legszentebb, legfontosabb értékét, a szabadságot nem kapja meg. Erzsébet óvatosan vigyáz rá, hogy megőrizze a humánus uralkodónő hírnevét, s elég okos hozzá, hogy ellenfelét ne kezelje bosszúvággyal. Oh, ő gondoskodik jó testvéréről! Ha Stuart Mária beteg, Londonból azonnal megérkeznek az aggodalmaskodó érdeklődések, Erzsébet saját orvosát ajánlja fel, és hangsúlyozottan ragaszkodik

hozzá, hogy Stuart Mária ételeit az ő saját személyzete készítse el. Nem, ne fecseghessenek alattomosan róla, hogy kényelmetlen vetélytársnőjét méreggel igyekszik eltenni az útból, ne panaszolhassák fel, hogy börtönben tart egy felkent királynőt; ő csak nyomatékosan, ellenállhatatlan nyomatékossággal felkérte skóciai testvérét, hogy egy szép angol kastélyt válasszon állandó lakóhelyéül. Hiszen sokkal kényelmesebb és biztosabb is volna Erzsébetnek az engedetlent a Towerba záratni, ahelyett, hogy a különböző kastélyokban egész udvartartást rendez be részére. De Erzsébet, a durva biztonsági intézkedéseket egyre sürgető minisztereinél nagyobb világias jártassággal, elkerüli a gyűlölködés ódiumát. Ragaszkodik hozzá: úgy kezeljék Stuart Máriát, mint egy királynőt, de — a tisztelet hosszú uszályának aranyláncait jól kössék össze, és erősen tartsák kézben. E fanatikusán takarékos asszony, nehéz szívvel bár, de ebben az esetben legyőzi fukarkodó zsugoriságát, és átkozódva és nyögve, de mégis elviseli, hogy e nem kívánt vendéglátás a húsz hosszú esztendő folyamán lietenként ötvenkét fontjába kerüljön. És mivel Stuart Mária ezenfelül évente 1200 font állami járadékot kap Franciaországtól, valóban nem kell nélkülöznie. Úgy élhet e várakban, mint egy fejedelemnő. Nem tagadják meg tőle, hogy fogadótermében fejedelmi baldachint állítson fel, s minden látogató meggyőződhet róla, hogy bár fogságban, de mégis királynő lakik e termekben. Kizárólag ezüstből eszik, szobáit az ezüstkandeláberekről drága viaszgyertyák világítják meg, a padlót az akkoriban még rendkívüli kincseket jelentő török szőnyegek borítják: háztartása oly dús, hogy valahányszor egyik kastélyból a másikba költözködik, több tucat négylovas kocsit kell a szállításra igénybe vennie. Személyes kiszolgálására egész sereg udvarhölgy, komorna és szolgáló van körülötte; a legjobb időkben nem kevesebb, mint ötven személy kíséri — egész miniatűr kis udvartartás udvarmesterekkel, papokkal, orvosokkal, titkárokkal, kincstárnokkal, komornyikokkal, ruhatárosokkal, szabókkal, kárpitosokkal, konyhamesterekkel, kiknek számát a zsugori angèl uralkodónő elkeseredetten igyekszik csökkenteni, s amit viszont Stuart Mária szívósan véd.

Hogy az elkergetett uralkodónő számára nem szándékoztak romantikusán kegyetlen fogságot berendezni, azt már kezdettől fogva bizonyítja az állandó őrizetével megbízott férfi kiválasztása. George Talbot, Earl of Shrewsbury valódi nemes és gentleman. És ezen felül 1569 júniusáig — mikor Erzsébet választása ráesik —- még boldog embernek is nevezhető. Az északi és a közép tartományokban nagybirtokai feküsznek, kilenc kastélya van, birtokain, távol minden hivataltól és méltóságtól, úgy él a történelem árnyékában, mint egy kisfejedelem. Ezt a gazdag embert sohasem bántotta politikai becsvágy, komolyan és megelégedetten élte életét. Szakálla már lassan szürkül, már azt reméli, hogy nyugalomban élheti le életét, mikor Erzsébet rábízza az ellenszenves hivatalt, hogy becsvágyó és a jogtalanságon elkeseredett vetélytársnőjét őrizze. Elődje, Knollys, boldogan fellélegzik, amikor Shrewsburyt kinevezik, és őt felmentik a veszélyes állásból: „Esküszöm az égre, szívesebben elviselnék bármilyen büntetést, semhogy tovább vállaljam ezt a megbízatást.” Mert ez a „honourable custody” fölötte hálátlan hivatal, melynek jogait és határait csak halványan körvonalazták, és amely kétszínű természetéből folyóan mérhetetlen tapintatot igényel. Stuart Mária egyrészt királynő, másrészt mégsem az. Szó szerinti értelemben vendég és lényegében mégis fogoly. Shrewsbury így, mint gentleman, kénytelen a házigazda minden udvariasságában részesíteni vendégét, és egyben, mint Erzsébet bizalmasa, kénytelen szabadságát korlátozni. Tulajdonképpen az asszony följebb valója, aki elé mégis csak térdet hajtva léphet. Szigorúnak kell lennie, de mindig csak az alázatosság álarca mögött, vendégül kell látnia, és mégis állandóan őriznie kell. Ezt az önmagában is zavaros helyzetet még kiélezi felesége is, aki már három férjet eltemetett, s most ezt a negyediket szünet nélküli pletykálkodásával is elkeseredésbe kergeti, mert hol Erzsébet mellett, hol Erzsébet ellen, majd Stuart Mária mellett, majd Stuart Mária ellen intrikál. A derék férfi élete nem könnyű a három ingerült asszony között, kik közül egyiknek alattvalója, másiknak lekötelezettje, s a harmadikhoz láthatatlan kötelékekkel van leláncolva: a szegény Shrewsbury a hosszú tizenöt esztendő folyamán tulajdonképpen nem őrzője, hanem fogoly társa Stuart Máriának, s rajta is beteljesedik a titokzatos átok, hogy ez az asszony szerencsétlenséget hoz mindenkire, akivel tragikus útján összetalálkozik.

Hogyan tölti Stuart Mária a tartalmatlan, értelmetlen éveket? Látszólag csendben és méltóságteljesen. Napi élete külső látszatra miben sem különbözik a többi előkelő nemes

asszonyétól, akik évről évre ugyancsak feudális földbirtokaikon laknak. Ha egészséges, kilovagol az annyira kedvelt vadászatokra, de természetesen vele tart az ominózus „díszkíséret” is; egyébként már kissé fáradt teste üdeségét labdajátékkal vagy más sporttal igyekszik megőrizni. Társasági életben nincs hiány, gyakran jönnek vendégek a szomszédos kastélyokból, hogy tiszteletüket fejezzék ki az érdekes fogoly asszonnyal szemben, mert — soha nem szabad ezt a tényt figyelmen kívül hagyni — ez az asszony, ha pillanatnyilag nem is rendelkezik hatalommal, mégis jog és törvény szerint a trón legközelebbi várományosa, és ha Erzsébetet utoléri az emberi sors, holnapra az ő helyében uralkodónő lehet. Az okos és messze előre gondolkozó emberek, elsősorban azonban Shrewsbury, az állandó őr, gondosan vigyáznak rá, hogy a legjobb egyetértést őrizzék meg vele. Még Erzsébet kegyencei, legbizalmasabb barátai, Hatton és Leicester is — hogy erről az oldalról is biztosítsák magukat — uralkodónőjük háta mögött leveleket, üdvözleteket küldenek Erzsébet legelkeseredettebb ellenfelének és vetélytársnőjének: ki tudja, nem kell-e holnap már térdet hajtani előtte, és valami zsíros állásért folyamodni hozzá? Ilyen módon Stuart Mária ennyire elzárt vidéki körében is részletesen megtud mindent, ami az udvarnál és a világban történik. Lady Shrewsbury még ezenfelül intimitásokat is mesél Erzsébetről, melyeket talán okosabb volna elhallgatnia. A fogoly földalatti utakon ezenkívül is kap állandóan híreket és bátorítást. Stuart Mária számkivetését tehát nem szabad szűk, sötét börtöncellának, teljes elhagyatottságnak képzelni. Téli estéken muzsikálnak: természetesen fiatal költők már nem írnak gyengéd madrigálokat, mint Chastelard idején, és a holyroodi gáláns álarcos mulatságok ideje is végleg lejárt, e nyugtalan szívben már nincs hely szerelemre és szenvedélyre — a fiatalsággal együtt lassan lehanyatlik a kalandok kora is. A rajongó barátok közül csak a lochleveni segítő apród, William Douglas maradt meg, és udvartartásának valamennyi férfia közül — oh, ezek már nem Bothwellek és Rizziók! — legtöbbet az orvost foglalkoztatja. Mert Stuart Mária gyakran beteg, reumában szenved, oldalában valami különös fájdalom nyilallik. Lába gyakran olyan dagadt, hogy alig tud mozdulni, kénytelen meleg forrásoknál enyhülést keresni, és egykor oly törékeny, karcsú teste a felüdítő mozgás hiánya folytán lassanként telt és petyhüdt lesz. Akarata csak ritkán feszül meg a régi, erőteljes lendületre, örökre elmúltak a tizenkétórás galoppok Skócia földjein keresztül, a kastélyról kastélyra vezető vidám utazások ideje lejárt. Mennél tovább tart az elzártság, a fogoly asszony annál több örömet talál a házi foglalatosságban. Mint valami apáca, fekete ruhába öltözve, csendesen olvasgatja szeretett könyveit, vagy órákon keresztül ül a hímzőkeretnél, és finom, még mindig szép, fehér keze azokon az arannyal átszőtt kézimunkákon jár, melyeknek egyes maradványait még ma is megcsodálhatjuk. A csaknem húszesztendős időszakból egyetlenegy kaland híre sem maradt meg; mióta lényének szenvedélyes gyengédségét nem pazarolhatja el egy Bothwellre, egy szeretett férfira, már szerényebben és tompítottabban közeledik azokhoz a teremtményekhez, melyek soha nem okoznak csalódást, az állatokhoz. Stuart Mária spánieleket és vizslákat küldet magának Franciaországból; ez a legszelídebb és legokosabb kutyafajta; állandóan énekesmadarakat tart maga körül és egy galambdúcot is felállíttat; maga ápolja a kertben a virágokat, gondoskodik kíséretének asszonyairól — a lovagi szenvedélyek helyett már csak az enyhébbek, a nőies örömek töltik el. Aki őt felületesen nézi, aki csak vendégségbe jön és nem kutat a mélységben, azt hihetne, hogy minden földi vágy s ama becsvágy is, ami egykor megrázkódtatta a világot, teljesen kihunyt benne. Mert a lassan öregedő asszony lobogó özvegyi fátyolában gyakran és egyre gyakrabban jár a misére, gyakran borul térdre kápolnájának imaszékén, és csak ritkán, nagyon ritkán ír már verseket imakönyvébe vagy egy üres papírlapra. És ezek már nem forró szonettek, hanem a jámbor alázatosság versei vagy melankolikus rezignációk, mint például:

Mi vagyok, ó jaj ! és mit ér az éltem?Szívét vesztett test vagyok, sorvadóNyomorult árny, aki csak arra jó,Hogy halált szenvedjen már életében.

Egyre inkább úgy látszik, hogy e sok megpróbáltatáson átesett asszony túljutott a földi hatalom minden gondolatán, mintha jámborán és kiegyensúlyozottan már csak a béke hírnökére, a halálra várna.

De ne áltassuk magunkat: mindez csak látszat és alakoskodás. E büszke asszony, e szenvedélyes fejedelemnő valójában csak egyetlen gondolatból és egyetlen gondolatért él: hogy visszanyerje szabadságát és uralmát. Stuart Mária egyetlen pillanatig sem gondol komolyan arra, hogy gyáván megalkudjon sorsával. Az egész napos üldögélés a hímzőráma mellett, olvasgatás, beszélgetés és hanyag álmodozás csak leplezi valódi, szüntelen munkásságát: a konspirálást. Stuart Mária fogságának első napjától az utolsóig szünet nélkül terveket sző és diplomatizál, szobája minden sarka titkos politikai irodává alakul. Éjjel-nappal lázas munka folyik ott. Stuart Mária zárt ajtók mögött két titkárával sajátkezű diplomáciai leveleket ír a francia, spanyol és pápai követekhez, skót híveihez és Németalföldre, és óvatosságból ugyanakkor könyörgő és megnyugtató, alázatos vagy lázadó leveleket ír Erzsébetnek, melyekre már réges-régen nem kap választ. Százféle álöltözetben, szünet nélkül úton vannak a követek, Párizsból és Madridból vagy vissza, titkos jelekben állapodnak meg, egész chiffre-rendszert dolgoznak ki, és havonta váltogatják őket, napról napra rendszeres tengeren túli postai érintkezés áll fenn, Erzsébet valamennyi ellenségével. Egész háztartása — Cecil ezt jól tudja, és ezért igyekszik állandóan híveinek számát csökkenteni — úgy dolgozik a kiszabadítás hadjáratán, mint egy vezérkar, az ötvenfőnyi személyzet állandóan látogatókat fogad vagy látogatásokat tesz a szomszédos falvakban hírszerzésre vagy hírek terjesztésére, a lakosság alamizsna leple alatt rendszeres vesztegetési pénzeket kap, és hála e rafinált szervezetnek, a diplomatikus stafétaszolgálat Rómáig és Madridig terjed. Hol a fehérneműben, hol könyvekben, hol kifúrt botokban vagy ékszeres kazetták tetejében csempészik a leveleket, néha még a tükrök foncsora mögé is leveleket rejtenek. Mindig új ravaszságokat eszeinek ki Shrewsbury félrevezetésére, néha cipőtalpat választanak szét, hogy oda láthatatlan tintával följegyzett üzeneteket helyezzenek el, néha külön parókákat készítenek, melyekbe kis papírtekercseket csavarnak. Azokban a könyvekben, melyeket Stuart Mária Párizsból vagy Londonból küldet magának, bizonyos rendszer szerint aláhúznak egyes betűket, melyek összerakva értelmes mondatot adnak, míg a legfontosabb okmányokat gyóntatópapja varrja be stólájába. Az egész diplomáciai szolgálatot Stuart Mária vezeti, hiszen már fiatalságában megtanulta a titkosírás alkalmazását és megoldását, és az az izgalmas játék, amely gúnyt űz Erzsébet parancsaiból, annyira felfokozza szellemi erőit, hogy szinte pótolja számára a sportot s minden egyéb szórakozást. Egész benső lángolásával és fékezhetetlenségével ráveti magát a diplomatikus tárgyalásokra és összeesküvésekre, s némely órában, mikor Párizsból, Rómából vagy Madridból üzenetek érkeznek, és mindig új utakon ígéretek jutnak el lezárt szobájába, a megalázott asszony megint tényleg hatalom birtokosának, az európai érdeklődés középpontjában állónak érezheti magát. E hosszú, üres évek folyamán Stuart Mária lelkét talán csak az a gondolat tudta ily nagyszerű emelkedettségben megőrizni, hogy Erzsébet tudatában van veszedelmes mivoltának, és mégsem tudja megtörni, hogy minden felügyelő és őrző ellenére is szobájából hadjáratot vezet, és részt vesz a világ sorsának alakításában, ami egyetlen kedvtelése volt.

Csodálatos, de hiábavalósága folytán egyben tragikus is ez a megingathatatlan energia, ez a láncokba vert erő. Mert szerencsétlenül végződik minden, amit Stuart Mária elgondol és megkezd. A sok összeesküvés, és szövetkezés, amibe egyre újra és újra belefog, kezdettől fogva meghiúsulásra van ítélve. A játszma egyenlőtlen. A zárt szervezettel szemben mindig az egyén bizonyul gyöngébbnek; senki nincs Stuart Máriával, míg Erzsébet oldalán egy kancellárokkal, tanácsosokkal, rendőrparancsnokokkal, katonákkal és kémekkel rendelkező egész állam áll, és az államhivatalokból könnyebb a harcot irányítani, mint a fogságból. Cecil korlátlanul rendelkezik pénz és védelmi eszközök felett, szabadon és két kézzel teheti meg intézkedéseit, és ezernyi kémlelő szemmel őrködhet a magános, tapasztalatlan asszony felett. A rendőrség szinte minden legkisebb tényt ismer arról a hárommillió emberről, aki akkor Angliában lakott, és minden idegent, aki Anglia partjaihoz érkezik, átvizsgálnak és megfigyelnek: vendéglőkbe, a fogdákba s a hajókra nyomozókat küldenek, minden gyanús ember nyomában kémek járnak, s ahol ez alacsonyrendű eszközök csődöt mondanak, azonnal alkalmazzák a végső eszközt: a kínpadot. A kollektív hatalom

fölénye hamarosan megnyilvánul. Stuart Mária áldozatkész barátait az évek folyamán egymás után hurcolják be a Tower sötét börtöncelláiba, és a kínpadon szorítják ki belőlük a vallomást s a többi résztvevő nevét, a kínvallatás durván morzsolja szét az összeesküvéseket, egyiket a másik után. Ha sikerül is itt-ott Stuart Máriának követségek segítségével leveleit és javaslatait külföldre csempészni, milyen hosszú hetekig tart, amíg egy ilyen levél Rómába vagy Madridba érkezik, hány hétbe telik, amíg az államhivatalok elhatározzák magukat, hogy egyáltalán válaszolnak-e, újból hány hét, amíg a válasz meg is érkezik! És milyen lanyha végül a segítség, milyen elviselhetetlenül langyos e forró, türelmetlen szív számára, amely már ármádiákat és seregeket vár szabadítására. A fogoly, az elhagyatott asszony, ki egész nap és éjszaka saját sorsával foglalkozik, mindig hajlamos azt hinni, hogy a szabad és tevékeny világban élők is kizárólag csak vele foglalkoznak. Hiába állítja Stuart Mária ismételten, hogy szabadulása az ellenreformáció legfontosabb tette, a katolikus egyház első és legfontosabb mentőakciója: a többiek számolnak, töprengenek, s nem tudnak megegyezésre jutni. Az Armadát nem fegyverzik fel, legfőbb segítője, II. Fülöp spanyol király sokat imádkozik, de keveset kockáztat. Nem is gondol rá, hogy a fogoly királynő érdekében bizonytalan kimenetelű háborúba kezdjen; ő vagy a pápa időnként némi pénzt küldenek át, amivel néhány kalandort megvásárolva fölkeléseket és merényleteket szervezhetnek. De mily szánalmasak ezek az összeesküvések, mily rosszul szervezik őket, és mily hamar szereznek tudomást róla Walsingham kémei! A népet csak néhány megcsonkított, elkínzott, a Tower Hillre hurcolt test emlékezteti rá, hogy valahol, valamilyen kastélyban egy fogoly asszony él, aki makacsul fenntartja igényét arra, hogy Anglia törvényes királynője lehessen, és akinek e jogáért bolondok és hősök állandóan életüket kockáztatják.

Egyetlen józan kortársa előtt sem lehetett titok, hogy Stuart Máriát e szüntelen összeesküvés és konspirálás végül is romlásba fogja dönteni, hogy ez a mindenre elszánt, megtörhetetlenül merész asszony eleve elveszett játékba kezd akkor, mikor börtönéből hadat üzen a föld leghatalmasabb királynőjének. Sógora, IX. Károly, már 1572ben, a Ridolphi-összeesküvés után haragosan jelenti ki: „Szegény, bolond asszony nem nyugszik, amíg fejét nem veszik. Végül tényleg ki fogják végezni. De látom, hogy az ő hibája és bolondsága ez, s nem tudok segíteni rajta.” Ez annak a férfinak kemény szava, aki a Bertalan-éjszakán maga csak biztos ablak mögül mert lövöldözni a védtelen menekülőkre, de a valódi hősi szellemről keveset tudott. Az ilyen számító ember szemében természetesen ostobán járt el Stuart Mária, mikor nem választotta a kapituláció kényelmesebb, de gyávább útját, hanem inkább megkísérelte a legreménytelenebb dolgot is. Talán megszabadult volna fogságából, ha idejében lemond a koronára való jogairól, s így az évek folyamán talán tényleg kezében tartotta börtönének zárját. Csak meg kellene aláznia magát, ünnepélyesen és önként lemondani a skót és angol trónt illető jogáról, és Anglia megkönnyebbülten szabadon engedte volna. Erzsébet ismételten megkísérli — nem nagylelkűségből, hanem félelemből, mert a veszedelmes fogoly asszony lazító jelenléte lidércként nyomja lelkiismeretét —, hogy aranyhidakat építsen számára, mindig újra és újra tárgyal, és méltányos egyezségeket ajánl fel. De Stuart Mária inkább megmarad koronázott fogolynak, semmint koronátlan királynőnek, és Knollys helyesen ítélte meg, mikor fogságának első napjaiban kijelentette, hogy elegendő bátorság van benne a kitartásra mindaddig, amíg egy szemernyi reménysége megmarad. Emelkedett szelleme felfogta, hogy mint lemondott fejedelemnő milyen sekélyes és szegényes szabadságot élvezne valamilyen eldugott kis zugban, s hogy a történelem előtt csak a megaláztatás révén emelkedhet fel új nagyságra. Minden börtönnél erősebben köti őt saját szava, hogy jogairól soha nem fog lemondani, és utolsó szava is Skócia királynőjének uralkodói szava lesz.

Nehéz megállapítani, hol a határ, amely az őrületet az eszeveszett bátorságtól elválasztja. Sancho Pansa tárgyi dolgokban mindig okosabb, mint Don Quijote, és Therzitész az ésszerűség szempontjából józanabb, mint Akhilleusz. De a hősi jellemek mindenkori aranypróbája Hamlet szava: ki hajlandó egy szalmaszálért is küzdeni, ha a becsületről van szó. Igaz, hogy Stuart Mária ellenállása e túlerővel szemben reménytelen volt, de igazságtalanság volna esztelennek nevezni azért, mert sikertelen maradt. Mert az évek folyamán, sőt évről évre erősödve, e látszólag gyönge és magános asszony makacssága révén hatalmas erőt jelentett, és éppen, mivel szakadatlanul csörgeti láncait, néha-néha megremegteti egész Angliát, és megreszketteti Erzsébet szívét. Hamis

szemszögből nézi a történelem eseményeit az, aki az utókor kényelmes álláspontjából indul ki, ahonnan egyben már az eredményeket is áttekintheti; túlságosan könnyű a legyőzöttet később ostobának nevezni csak azért, mert megkockáztatta a veszedelmes harcot. Hiszen végeredményben csaknem húsz esztendőn keresztül mindig hajszálon függött a döntés a két asszony között. Nem egy összeesküvés, melyet Stuart Mária koronájának visszaszerzésére szőttek, kis szerencsével és ügyességgel Erzsébet számára valóban életveszélyt jelenthetett volna, s kéthárom alkalommal szinte egy hajszálon múlt, hogy Erzsébet kikerülhette az ütést. Először Northumberland indul meg a katolikus nemességgel, az ország egész északi része fellázad, Erzsébet csak nagy fáradsággal tud úrrá lenni a helyzeten. Utána még sokkal veszedelmesebben megindul Norfolk intrikája is. Anglia legelőkelőbb nemesei, köztük Erzsébet legközelebbi barátai, mint Leicester, támogatják azt a tervet, hogy feleségül vegye a skót királynét, aki már buzdítására — mit nem tenne meg győzelme kedvéért? — a leggyengédebb szerelmesleveleket írja hozzá. A firenzei Ridolphi közvetítésével már spanyol és francia csapatok állnak készen a partra szállásra, és ha Norfolk, aki egyszer gyáva viselkedésével már levizsgázott, nem volna erőtlen, és ezenfelül nem szállna velük szembe ellenségesen a véletlen is, az időjárás, a tenger és az árulás, megfordulna a kocka, az asszonyok szerepet cserélnének, és Stuart Mária trónolhatna a Westminsterben, és Erzsébet a Towerben ülne vagy koporsójában fekhetne. De Norfolk vére, Northumberland sorsa, s mindazoknak élete, akik ezekben az években Stuart Máriáért feláldozzák magukat, nem riasztanak vissza még egy utolsó kérőt. Még egyszer utoljára küzd valaki Stuart Mária kezéért: Don Juan d'Austria, V. Károly törvénytelen fia, II. Fülöp mostoha testvére, a lepantói győző, minden lovagi erény példaképe, a kereszténység dicső harcosa. Mivel törvénytelen származása elzárja a spanyol koronától, Tuniszban saját királyságot igyekszik alapítani, amikor a fogoly királynő kezével felcsillan előtte egy másik korona, Skócia koronája. Már sereget szervez Németalföldön, már készen vannak a tervek megszabadítására, amikor — Stuart Mária állandó szerencsétlensége minden segítőjével — egy alattomos betegség leveri lábáról, s hirtelen meghal.

Mert Stuart Mária és Erzsébet között, ha tisztán és igazán nézzük meg a dolgot, ez volt a végső, a döntő különbség: ez évek folyamán Erzsébethez hű maradt a szerencse, Stuart Máriát nem hagyta el a szerencsétlenség. Ha erejét ereje mellett, egyéniségét egyénisége mellett mérjük: a két asszony szinte egyenértékűnek nevezhető. De más csillagzat alatt születtek. Bármibe kezdjen is, a megbuktatott Stuart Máriának, azóta, hogy szerencséje elhagyta, semmi sem sikerül. Az Anglia ellen megindult flottákat szétmorzsolja a vihar, követei eltévesztik az utat, kérői meghalnak, barátai a döntő pillanatban nem tanúsítanak elég lelki erőt, és mindenki, aki segíteni akar, végül csak pusztulásán dolgozik.

Megrendítően igaz Norfolk szava a vesztőhelyen: „Semmi sem sikerül, ami belőle vagy érte indul meg.” Mert balsors követi minden lépését attól a naptól fogva, hogy Bothwell-lel találkozott. Aki őt szereti, tönkremegy, akit ő szeret, azt keserűség éri. Kárt okoz, aki jót akar tenni — aki őt szolgálja, csak saját halálát sietteti. Amint a mesék sötét mágneses hegye magához vonzza a hajókat, úgy vonzza* sorsa vészthozóan magához a többiek sorsát; nevét lassanként a halálthozó mágia komor híre övezi. De mennél reménytelenebb lett ügye, annál szenvedélyesebb ereje. És így saját akaratából, önmaga hívja ki az utolsó, a végleges döntést.

AZ UTOLSÓ KÖR

1584—1585

Telnek, múlnak az évek. Hetek, hónapok, évek mint felhők vonulnak el e magános élet felett, látszólag anélkül, hogy megérintenék. De az idő észrevétlenül átalakítja az embert s körülötte a világot is. Elérkezett a negyvenedik esztendő, az asszony életének fordulója, és Stuart Mária még mindig fogoly, még mindig nem szabad. Az öregség már megérinti, haja szürkül, teste teltebb, petyhüdtebb lesz, vonásai nyugodtabbak és öregesebbek, s lényén valami borongás tör keresztül, ami leginkább vallásosságában oldódik fel. A szerelem ideje, az élet ideje csakhamar visszahozhatatlanul elmúlik, s lelke mélyén éreznie kell ez asszonynak: ami most nem teljesedik be, az már soha nem is valósul meg. Elérkezett az alkony, már közelről sötétedik az éjszaka. Már régen nem jelentkezett kérő, talán többé soha nem is jön: még egy rövid idő, és végleg, örökre elszalasztottá az életet. Van-e még értelme, hogy várjon, és várja a szabadulás csodáját, a hanyag, vonakodó világ segítségét? E késő években egyre erősebben az az érzésünk, hogy a súlyosan megpróbáltatott asszony bensejében megelégelte a harcot, és lassan hajlik a kiegyezésre és a lemondásra. Sűrűn és egyre sűrűbben jönnek az órák, melyekben megkérdezi önmagától, hogy nem ostobaság-e ilyen haszontalanul, szeretet nélkül elhervadni, mint egy virág az árnyékban, ne vásárolja-e meg inkább szabadságát azzal, hogy önként leteszi a koronát immár lassanként szürkülő hajáról? Negyvenedik évében Stuart Mária lassan belefárad a nehéz és üres életbe, vad hatalmi vágya fokozatosan enyhe, misztikus halálvágyban oldódik fel; bizonyára ilyen órában írta egy papírlapra a félig panaszló, félig imádkozó, de mindenképpen megrázó latin sorokat:

Ó Uram Istenem, reméltem benned,Ó drága Jézus, most gyere, ments meg,Bilincsbe verve, kínomat nyelve téged kívánlak,Epedve, nyögve, térden csengve,Jöjj) szabadíts meg, kérlek, imádlak.

A megszabadítók haboznak és vonakodnak, tekintetét tehát a Megváltó felé fordítja. Inkább meghalni, csak ne tovább ezt az ürességet, ezt a bizonytalanságot, ezt a vég nélküli várakozást és reménykedést és vágyódást — s mindig új csalódást. Akár jól, akár rosszul, akár győzelemmel, akár lemondással — de legyen már vége. A harc föltartóztathatatlanul közeledik befejezéséhez, mert Stuart Mária lelkének minden erejével kívánja ezt a befejezést.

Mennél hosszabb ideig tart ez a borzasztó, alattomos, kegyetlen, e nagyszerű és kitartó birkózás, a két öregedő ellenfél, Stuart Mária és Erzsébet annál élesebben áll szemben egymással. Erzsébet politikája győzelemről győzelemre halad. Franciaországgal kibékült, Spanyolország nem kockáztatja még a háborút, Erzsébet minden elégedetlennel szemben megóvta fölényét. Az országban csak egy ellenség, egy halálosan veszedelmes ellenség él: ez a legyőzött és mégis legyőzhetetlen asszony. Erzsébet csak akkor lesz valóban győztes, ha ezt az egyet, ezt az utolsót is legyőzte. De Stuart Mária gyűlöletére se maradt már senki más, csak Erzsébet. Még egyszer, az elkeseredés egy vad órájában, utoljára fordul rokonához, sorsának osztályosához, és magával ragadó szenvedéllyel igyekszik apellálni emberiességére. „Nem bírom tovább elviselni, Madame — kiált fel e nagyszerű levélben —, és haldokolva meg kell neveznem halálom okozóit. Az ön fogházainak legalantasabb rabjai is alkalmat kapnak, hogy igazolásukra meghallgassák őket, és megnevezik előttük támadóikat és vádlóikat. Miért tagadják meg ezt a jogot éppen tőlem, aki királynő, s az angol királynő egyik közeli rokona és törvényes örököse vagyok? Azt hiszem, hogy a valódi ok ellenségeim részéről éppen ez az utolsó igényem... De kevés okuk, és óh, már kevés szükség is van rá, hogy ebből az okból tovább kínozzanak. Mert becsületemre esküszöm, hogy Isten birodalmán kívül, amire, mint minden szenvedésem és kínlódásom legjobb befejezésére, bensőmben teljesen készen állok, semmi más birodalomra már nem várok.” Utoljára, a benső

őszinteség minden áhítatával felszólítja Erzsébetet, hogy engedje ki fogságából: „Krisztus Urunk és Megváltónk nevére és kínszenvedésére még egyszer kérem önt, engedjen engem ebből a királyságból egy nyugodt helyre visszavonulnom, pihenést keresnem elfáradt testemnek, mely teljesen kimerült a szünettelen bánatban, és tegye lehetővé nekem, hogy lelkemet előkészítsem Istennek, aki már naponta hív magához... Adja meg nekem ezt a kegyet mielőtt meghalok, hogy lelkem, miután köztünk így eloszlott minden harag, ne legyen kénytelen a testtől elválva Isten elé vinni panaszait és önt vádolni mindazért a sok rosszért, amit e földön az ön kezétől elszenvedni kénytelen voltam.” De Erzsébet néma maradt e megrázó felhívásra, ajka egyetlen jóságos szóra sem nyílt meg. És akkor Stuart Mária is összeszorítja ajkát és öklét. Már egyetlen érzést ismer csak, gyűlöletet, hideg és forró, makacs és izzó gyűlöletet ez egyetlen asszony ellen, és e gyűlölet annál élesebb és halálosabb, mert most már kizárólag ez ellen az egyetlen asszony ellen fordul, hiszen többi ellenfelei és ellenségei már valamennyien eltűntek; valamennyien egymást ejtették el. Mintha a Stuart Máriából kiáradó titokzatos, halálthozó hatalom, mely elért mindenkit, akit gyűlölt vagy szeretett, szemmel láthatóan meg akart volna mutatkozni, a halál útján előtte indultak meg mindazok, akik ragaszkodtak hozzá, vagy acsarkodtak ellene, akik mellette vagy ellene harcoltak. Erőszakos halállal haltak meg mindazok, akik Yorkban vádat emeltek ellene, Moray, Morton és Maitland, hóhérbárd alá hajtotta fejét Northumberland és Norfolk, kiknek ítélniük kellett volna felette Yorkban, és mindazok, akik először Darnley, majd Bothwell ellen esküdtek össze, Kirk o'Field és Carberry és Langside árulói, mind-mind önmagukat árulták el. Skócia elszánt lordjai és earljei, ez az egész vad, veszedelmes, nagyravágyó fajta egymást pusztította el. A harcmező üres. Nincs már senki a földön, akit gyűlölni kellene, csak ez az egyetlen asszony, Erzsébet. A két évtizeden át húzódó hatalmas harc párharccá lett. Az egyiknek maradni, a másiknak pusztulnia kell. Nincs már tárgyalás, és kiegyezés, életre-halálra megy a küzdelem.

Az utolsó, késhegyig menő harchoz Stuart Máriának végső erélyére van szüksége. Még egyetlen, utolsó reményét is el kell veszítenie. Még egyszer és lelke legmélyén kell megsérülnie ahhoz, hogy végső erőkifejtésre összeszedje magát. Mert Stuart Mária nagyszerű bátorságát, fékezhetetlen elszántságát mindig csak akkor találja meg, mikor már minden elveszett vagy elveszettnek látszik. Harca csak akkor válik hősiessé, ha a reménytelenséggel áll szemben.

Stuart Mária utolsó reménysége, melyet lelkéből még ki kell irtania, az a kilátás, hogy egyetértésre juthat fiával. Mert ez üres, borzalmasan eseménytelen évek folyamán, amikor csak vár, s érzi, hogy körülötte elporladnak az órák, mint a homok az omladozó falakról, a hosszú idő alatt, melynek folyamán kifárad, és hervadttá és öreggé lesz, lassan egy gyermek növekszik fel, vérének szülötte.

Még mint csecsemőt hagyta el VI. Jakabot, amikor ellovagolt Stirlingből, s utána Bothwell Edinburgh kapujánál körülvette lovasaival, és magával hurcolta végzetébe; e tíz, e tizenöt, e tizenhét esztendő alatt a még öntudat nélküli, gagyogó kis teremtmény gyerekké, fiúvá, ifjúvá, csaknem férfivá növekedett. VI. Jakab vérében hordozza szüleinek egynémely tulajdonságát, de nagyon keverten és árnyékol tan — esetlen, dadogó nyelvű, nehézkes, hatalmas testű és félszeg, félénk lelkű, különös gyerek. A fiú első benyomásra abnormálisnak tűnik. Visszavonul minden társaságtól, megijed minden nyitott késtől, fél a kutyáktól, modora nyers és darabos. Nyoma sem látszik benne anyja finomságának, természetes kedvességének, nincs kapcsolata a múzsákkal, nem kedveli a zenét, nem szereti a táncot, nincs tehetsége a kellemes és könnyű beszélgetésekhez. De nagyszerűen tanul nyelveket, kitűnő emlékezőtehetsége van, és mihelyt személyes előnyeiről van szó, bizonyos mértékig okos és kitartó. Jellemét végzetteljesebben terheli apjának távolról sem nemes természete — Darnleytól lelki gyengeséget, tisztességtelenséget és megbízhatatlanságot örökölt. „Mit lehet várni egy ilyen alattomos fiútól” tombol Erzsébet; akárcsak Darnley, ő is mindig alul marad, ha egy fölényes akarat áll vele szemben. Ez örömtelen egoistától idegen maradt a szív minden nemes érzése, elhatározásait csak hideg, külsőleges becsvágy dönti el, anyjával szemben tanúsított rideg álláspontját csak akkor lehet megérteni, ha túltesszük magunkat minden szentimentalizmuson és pietáson. Stuart Mária legelkeseredettebb ellenségei nevelték, latinra George Buchanan tanította, az a férfi, aki a „Detectio”-t, a hírhedt gyilkos pamfletet írta anyja ellen, s így a szomszéd országban fogságot szenvedő asszonyról aligha hallott egyebet, mint hogy részt

vett apja megölésében, és vitássá teszi az ő, a felkent király jogát a koronához. Kezdettől fogva fejébe verték, hogy úgy kell nézni anyját mint egy idegent, aki gonoszul útjában áll, s gátat állít hatalomvágya elé. És ha VI. Jakab gyermeki érzéssel vágyódott volna rá, hogy végre egyszer lássa azt az asszonyt, akitől életét kapta, az angol és skót őrzők ébersége megakadályozott volna minden közeledést a két fogoly közt — Stuart Mária Erzsébet foglya volt, VI. Jakab a lordok és a mindenkori régensek fogságát szenvedte. Itt-ott, nagyritkán a hosszú évek folyamán egy-egy levél indul ide vagy oda. Stuart Mária ajándékokat, játékokat, egyszer egy kis majmot küld, de küldeményeit és üzeneteit legnagyobbrészt visszautasítják, mert makacsságában nem tudja rászánni magát, hogy saját fiát királyi címmel illesse, és a lordok minden olyan levelet, mely VI. Jakabot hercegnek szólítja, sértődötten visszautasítanak. Anya és gyermeke nem jutnak túl a formális kapcsolaton mindaddig, amíg az asszonynál s a fiúnál egyaránt nagyobb hangsúllyal szólal meg a hatalomvágy, mint a vér szava, s amíg mind a kettő ragaszkodik hozzá, hogy őt tekintsék Skócia egyedüli jogos királynőjének, illetve királyának.

A közeledés csak akkor indulhat meg, amikor Stuart Mária nem ragaszkodik többé ahhoz, hogy fiának a lordok által történt megkoronázását érvénytelennek tekintse, és hajlandó elismerni bizonyos jogait a koronához. Természetesen még most sem gondol rá, hogy feladja királynői címét s teljesen lemondjon. Felkent fején a koronával akar élni és meghalni; de a szabadság fejében most hajlandó volna, a címet legalább megosztani fiával. Most gondol először kompromisszumra. Ám uralkodjék a fiú, s nevezze magát királynak, hacsak neki megengedik, hogy tovább királynő lehessen, s ha valamilyen formát találnak rá, hogy lemondását a tisztelet halvány fényével bearanyozzák. A tárgyalások titokban már megindulnak. De VI. Jakab — akit a nemesség szabadságában szintén állandóan fenyeget — rideg számító. Gátlás nélkül tárgyal egyidőben mindenfelé, kijátssza Erzsébettel szemben Stuart Máriát, Stuart Máriával szemben Erzsébetet, egyik vallást a másik ellen, közönyösen ajándékozza kegyét a legtöbbet ajánlóknak, mert nála nem becsületről van szó, hanem csak arról, hogy Skócia korlátlan királya maradjon, s egyben biztosítsa a maga számára a trónöröklést Angliában, és így ne csak az egyik asszonytól, hanem mindkettőtől örököljön. Hajlandó megmaradni protestánsnak, ha ez előnyös számára, de kész áttérni katolikus hitre, ha ezért jobb árat kap, sőt a tizenhét éves fiú attól az ellenszenves tervtől sem riad vissza, hogy feleségül vegye Erzsébetet, anyja halálos ellenségét, ez elvénült asszonyt, aki anyjánál kilenc évvel idősebb — csak azért, hogy hamarabb lehessen Anglia királya. VI. Jakab, Darnley fia számára e tárgyalások csak rideg számtani példák, míg Stuart Mária, az örök álmodozó, a való világtól elzárva izzik és fellángol az utolsó reménységben, hogy a megértés fiával szabaddá teheti, és mégis meghagyja királynői méltóságában.

De Erzsébet idejében felfedezi azt a veszélyt, hogy anya és fia kiegyezhetnek. Ennek nem szabad megtörténnie! Sietve nyúl bele a tárgyalások még vékony szövevényébe. Éles és cinikus emberismeretével csakhamar meglátja, hogy hol lehet biztosan megfogni az ilyen meggondolatlan törtetőt: emberi gyöngéinél. A fiatal királynak, aki bolondja a vadászatnak, a legszebb lovakat és kutyákat küldi ajándékba. Megvesztegeti tanácsosait, és ötezer font évjáradékot ajánl fel neki — ami a skót udvar örök pénzhiánya mellett döntő érv —, s ezenfelül az angol trónöröklés reményét csillogtatja meg előtte. De mint csaknem mindenütt, itt is a pénz dönt. És míg Stuart Mária mit sem sejtve tovább diplomatizál a légüres térben, és a pápával és Spanyolországgal már terveket sző az új katolikus Skóciáról, VI. Jakab teljes csendben szövetségi szerződést ír alá Erzsébettel, amely pontosan tartalmazza mindazokat a pénzösszegeket és előnyöket, melyeket e homályos üzlet számára hoz, de nincs benne az a várható klauzula, amely anyja szabadonbocsátására vonatkozik. Egyetlen szóval sem emlékezik meg a fogoly asszonyról, aki, mióta nem várhat tőle semmit, teljesen közönyös lett számára. A fiú, mintha anyja már nem is élne, egyezségre lép Stuart Mária legelkeseredettebb ellenfelével. Az az asszony, aki életet adott neki, de akinek már semmi elajándékozni valója nincsen, csak maradjon lehetőleg mennél távolabb tőle! Alighogy aláírják a szerződést, s a derék fiú megkapta pénzét és kutyáit, egyszeriben megszakítják a tárgyalásokat Stuart Máriával. Miért is udvariaskodjék még e semmi hatalommal nem rendelkező asszonnyal? Királyi megbízásából kemény lemondólevelet szövegeznek, amely durva, hivatalos hangon egyszer s mindenkorra megtagadja Stuart Máriától Skócia királynőjének címét és jogait. Gyermektelen

ellenfele, Erzsébet a birodalom, a korona, a hatalom, a szabadság után most már utolsó tulajdonát, saját fiát is elragadta tőle. Most végre — és végérvényesen — megbosszulta magát.

Erzsébet diadala derékban kettétöri Stuart Mária utolsó reményét. Férje, fivére és alattvalói után most az utolsó hozzátartozója, sajátszülött gyermeke is elszakadt tőle, most tökéletesen egymagára maradt. Felháborodása ugyanolyan határtalan, mint csalódása. Most nincs többé kímélet! Senkivel szemben sincs kímélet! Gyermeke megtagadja őt, ő is megtagadja gyermekét. Ha a fiú eladta az ő jogát a koronára, ő is eladja fia jogát. Gonosznak, hálátlannak, engedetlennek és neveletlennek nevezi, megátkozza, és kijelenti, hogy végrendeletében nemcsak a skót, hanem az angol koronára való jogot is megtagadja tőle. Inkább idegen fejedelemre szálljon a Stuartok koronája, mint az áruló és eretnek fiúra. Mindenre elszántan II. Fülöpnek ajánlja fel a skót és angol trón örökösödési jogát, ha hajlandó harcba szállni szabadságáért, és megalázza Erzsébetet, minden reményének gyilkosát. Mit törődik most már országával és fiával! Most már csak élni, szabadulni és győzni akar. Most már nem fél semmitől, s a legvakmerőbb lépés sem elég vakmerő számára. Aki mindent elvesztett, nem veszíthet már többet.

Az elkínzott és megalázott asszonyban az évek és évek folyamán egyre több harag és elkeseredés halmozódott fel. Hosszú éveken át reménykedett és tárgyalt és szövetkezett és áskálódott, kereste a közvetítés útjait. Most betelt a mérték. Elnyomott gyűlölete a kínzó, a bitorló börtönőr: Erzsébet ellen végre mintegy lángra lobbanva csap fel. Stuart Mária már nemcsak mint királynő a királynő ellen, hanem utolsó dühében éles karmokkal mint asszony az asszony ellen támad Erzsébetre. Egy közbejött kicsinyes ügy ad erre alkalmat: Shrewsbury felesége, ez a veszekedő, rosszhiszemű, fecsegő asszony hisztérikus rohamában megvádolta Stuart Máriát, hogy bizalmas viszonyban áll férjével. Ez persze csak gyalázatos cselédszoba-pletyka volt, melyet maga Shrewsbury felesége sem gondolt komolyan, de Erzsébet, aki mindig azon volt, hogy vetélytársnőjének erkölcsi tekintélyét a világ előtt lerombolja, sietve gondoskodott róla, hogy az újabb botrány híre elterjedjen az idegen udvaroknál, ugyanúgy, amint annak idején valamennyi fejedelemnek elküldte Buchanan gyalázkodó írását a kazetta-levelekkel. Most Stuart Mária is föllobban. Nem elég tehát, hogy hatalmát, szabadságát s gyermekével utolsó reményét is elvették tőle, most alattomosan még becsületét is beszennyezik; mint házasságtörőt akarják pellengérre állítani őt, aki öröm és szeretet nélkül, a világtól elzártan él, mint egy apáca? Megsértett büszkesége tajtékozva lázad fel. Jogát követeli, és Lady Shrewsbury tényleg kénytelen térden állva visszavonni a gyalázatos hazugságot. De Stuart Mária pontosan tudja, hogy ki használta fel ezt a hazugságot megszégyenítésére, megismerte alattomos ellenfelének kezét a játékban, és a becsülete ellen a sötétből intézett támadásra most nyíltan csap vissza. Már réges-régen ég benne a türelmetlen vágy, hogy e magát az erkölcsösség példaképeként ünnepeltető, állítólag szűz királynőnek, mint asszony az asszonynak, megmondja az igazság szavát. Levelet ír tehát Erzsébetnek, látszólag azért, hogy „barátságosan” közölje vele, milyen híreket terjeszt Lady Shrewsbury uralkodója magánéletéről, de valójában azért, hogy „szeretett nővérének” arcába vágja, hogy ő, éppen ő milyen kevéssé jogosult az erkölcsös asszony s az erkölcsbíró szerepét játszani. Csapás csapás után zúdul az elkeseredett gyűlölet e levelében. Megmond benne mindent, amit *egy asszony kegyetlen őszinteséggel elmondhat egy másiknak, Erzsébet arcába vágja valamennyi rossz tulajdonságát, kíméletlenül leleplezi legrejtettebb asszonyi titkait. Stuart Mária közli Erzsébettel — állítólag szerető barátságból, valójában pedig azért, hogy halálosan megsebezze —, hogy Lady Shrewsbury szerint olyan hiú, és olyan nagyszerű véleménye van saját szépségéről, mintha a mennyország királynője volna. Nem tud betelni a hízelkedéssel, és állandóan kényszeríti udvarhölgyeit, hogy mértéktelen csodálkozásuknak adjanak kifejezést, miközben dührohamaiban udvarhölgyeit és szolgálóit tettleg bántalmazza. Az egyiknek eltörte az ujját, a másiknak késsel csapott a kezére, mikor rosszul szolgált fel az asztalnál. Mindez azonban még szerény szemrehányás az Erzsébet legintimebb testi életére vonatkozó szörnyű leleplezésekhez képest. Lady Shrewsbury azt állítja — írja Stuart Mária —, hogy Erzsébet lábán gennyes daganat van — célzás apja szifilitikus örökségére —, fiatalsága elmúlt, menstruálása megszűnt, de mégsem mond le a férfiakkal való kedvteléséről. Nemcsak hogy eggyel (lord of Leicester) „infinies foys” (számtalanszor) hált együtt, hanem úton-útfélen keresi a kéjelgő kielégülést, és elve: „Jamais perdre la liberté de nous fayre l'amour et avoir vostre plésir tousjour

aveques nouveaulx amoureulx.” (Sohase veszítsük el jogunkat a szeretkezésre, és mindig újabb szerelmesekkel szereztessünk magunknak gyönyörűséget.) Éjszaka hálóingben, csak egy köpennyel fölötte besettenkedik a férfiak szobájába, és nem sajnálja a pénzt ezekre az örömökre. Stuart Mária egymás után sorolja fel a neveket és a legaprólékosabb részleteket. De nem kíméli meg a gyűlölt asszonyt attól sem, hogy szörnyű csapással sújtsa: legmélyebb titkát is gúnyosan tárja elé (amit egyébként Ben Jonson is gyakran mesélt a kocsmai asztaloknál), hogy „undubitablement vous n'estiez pas comme les autres femmes et pour ce respect c'estoit follie a tous ceulx q'affectoient vostre mariage avec le duc d'Anjou, d'aultant qu'il ne se pourroit accomplir” (Ön kétségtelenül más, mint a többi asszony, és éppen azért őrültség, hogy erőltették házasságát Anjou herceggel, mert hiszen a házasság nem valósulhatott volna meg). Igen, tudja meg Erzsébet, hogy félénken leplezett titka, asszonyi tökéletlensége közismert, hogy számára csak kéjelgés lehetséges, de nem igazi öröm, hogy csak felemás játék és nem teljes kielégülés lehet osztályrésze, és hogy minden időkre el van zárva a fejedelmi házasság és az anyaság lehetősége elől. Soha még földi asszony nem mondta meg a föld e leghatalmasabb asszonyának ezt a végső szörnyű igazságot oly merészen, mint ez a börtönben ülő fogoly: megmerevedett gyűlölet, elfojtott harag és lebilincselt erő húsz esztendeje rugaszkodik neki, mikor ily szörnyű csapást mér kínzó, gyűlölt vetélytársnője szívére.

A tajtékzó gyűlölet e levele után már nincs mód a kibékülésre. Az az asszony, aki ezt a levelet írta és az a másik, aki ezt a levelet kapta, nem szívhatnak egy levegőt, nem élhetnek tovább egy országban. „Hasta ál cuchillo”, mint a spanyolok mondják, most már késhegyig menő harc, életre-halálra menő küzdelem az egyetlen lehetőség. A negyedszázados kitartó, makacs settenkedés és leplezett ellenségeskedés után Stuart Mária és Erzsébet közt élére állt a világtörténelmi harc, és bízvást mondhatjuk: egy tőr élére. Az ellenreformáció kimerítette minden diplomáciai eszközét, s a katonai eszközök még nem állnak készen. Spanyolországban még sok fáradsággal és lassan épül az Armada, de a szerencsétlen udvarban India minden kincse ellenére állandóan pénzhiány van, és hiányzik az elhatározás is. A jámbor Fülöp, aki akárcsak John Knox, egy-egy ellenfél hirtelen elnémításában csak az Égnek tetsző művet lát, azt gondolja, miért ne válassza inkább az olcsóbb utat, miért ne béreljen fel néhány orgyilkost, aki Erzsébetet, az eretnekség legfőbb védnökét, elteszi az útból? Machiavelli és tanítványainak kora kevéssé terheli önmagát erkölcsi meggondolásokkal, ha a hatalom van kockán, és itt beláthatatlan horderejű döntés előtt állnak, hit áll szemben hittel, a dél az északkal — a világ eljövendő tengeri uralmáról van itt szó.

Ha a politika elérkezett a szenvedély legmagasabb forrpontjára, akkor egyszerre elpárolognak az erkölcsi és jogi megfontolások, eltűnik a becsület és tisztesség minden meggondolása, akkor az orgyilkosság is mint nagyszerű, önfeláldozó tett lép előtérbe. Az 1570-68 év kiátkozása óta Erzsébet és 1580 óta az orániai herceg a katolicizmus két legfőbb ellensége, akiket szabad prédává nyilvánítottak, és amióta a pápa a Szent Bertalan-éjszaka hatezer áldozatának lemészárlását mint jámbor tettet dicsőítette, minden katolikus tudja, hogy csak Istennek tetsző cselekedetet hajt végre, ha az igazi hit ez ősellenségeinek egyikét elpusztítja. Egy bátor és gyors szúrás, hirtelen pisztolylövés — és Stuart Mária fogságából egyenesen a trón lépcsőjére lép, Anglia és Skócia megint visszatér a római egyházhoz. A jezsuiták titkos útra indulnak a csatornán át, a spanyol kormány Erzsébet alattomos meggyilkolását szemérmetlenül politikája legfontosabb állami céljául tűzi ki. Mendoza, a spanyol követ jegyzékeiben a királynő meggyilkolását — „killing the Queen” — mint kívánatos vállalkozást említi, Németalföld főparancsnoka. Álba hercege világosan nyilvánítja egyetértését, és II. Fülöp, a két világ ura saját kezével azt írja a gyilkosság tervéről, hogy „reméli, Isten is pártfogolni fogja”. A döntést már nem a diplomácia művészetével, nem szabad, nyílt háborúval keresik, hanem egy meztelen késsel, az orgyilkos tőrrel. Itt és ott egyetértenek a metódusban: Madridban a titkos kabinet elhatározza Erzsébet meggyilkolását, megnyeri ehhez a király jóváhagyását, Londonban Cecil, Walsingham és Leicester megegyeznek benne, hogy Stuart Máriával erőszakos úton is végezni kell. Már nincsenek kerülő utak és nincsenek kivezető utak: a már oly régen esedékes számla végül is csak vérrel egyenlíthető ki. Most már csak egyről van szó: ki cselekszik gyorsabban, a reformáció, vagy az ellenreformáció, London vagy Madrid. Hogy Stuart Máriát teszik-e el előbb láb alól, mint Erzsébetet, vagy Erzsébetet előbb, mint Stuart Máriát.

VÉGET ÉR A JÁTÉK

1585 szeptemberétől 1586 augusztusáig

Véget kell vetni a játéknak. „The matter must come to an end” — Erzsébet egyik minisztere ebbe az acélkeménységű formába foglalja egybe az egész ország türelmetlenségét. Az ember s a nép semmit nem visel el nehezebben, mint az állandó bizonytalanságot. Anglia a reformáció egy másik előharcosának, az orániai hercegnek 1584 júniusában egy katolikus fanatikus által történt meggyilkolásából világosan meglátta, hogy kinek szánják a következő tőrdöfést, és valóban egyik összeesküvés követi a másikat — meg kell tehát végre ragadni a fogoly trónkövetelőt, aki állandóan kiújuló forrása a veszedelmes nyugtalanságnak. Végre „gyökerénél kell megfogni a bajt!” 1584 szeptemberében a protestáns lordok és hivatalnokok csaknem teljes számban szövetkeznek, és kötelezik magukat, hogy „az örökkévaló Istenre és becsületükre esküvel fogadják, hogy minden embert halálba üldöznek”, aki bármily, Erzsébet ellen irányuló összeesküvésben részt vesz, sőt „minden követelőt, akinek javára ezek az emberek konspirálnak”, személyesen tesznek érte felelőssé. A parlament azután e határozatokat egy „act for the security of the Queens Royal Person” a királynő fejedelmi személyének biztonságáról szóló törvény alakjában törvényes erőre emeli. Hóhérbárd lebeg mindenki feje fölött, aki részt vesz a királynő ellen bármilyen merényletben, vagy — és ez a passzus nagyon fontos! — akár csak elvben helyesli azt. Azon kívül megállapítják, hogy „bármilyen személy, akit a királynő ellen szőtt összeesküvéssel vádolnak, egy, a korona által kinevezett, huszonnégy személyből álló bíróság által ítélendő el”. Ezzel két dolgot hoztak Stuart Mária tudomására: először, hogy királyi rangja a jövőben nem védi meg a nyilvános vádemeléstől, másodszor, hogy egy Erzsébet ellen végrehajtott sikeres merénylet nemcsak hogy előnyt nem jelent számára, hanem kíméletlenül vérpadra juttatja. Olyan ez, mint az utolsó kürtszó, amely megadásra szólítja fel a még ellenálló várat. Még egy pillanatnyi vonakodás, és a megbocsátást elmulasztotta. Erzsébet és Stuart Mária közt eltűnt a homály és a kétértelműség, metsző, éles szél jár kettőjük közt. Végre-valahára leleplezetlenül állnak egymással szemben.

Stuart Mária csakhamar más intézkedéseken is észreveheti, hogy az évtizedes küzdelem utolsó fordulójához jutott. A „hasta ál cuchillo”, a késhegyig menő harc már nem ismer kíméletet, az udvarias levelek és udvari alakoskodás ideje elmúlt. Mert az angol udvar elhatározta, hogy a sorozatos merényletek után szorosabb korlátok közé szorítja Stuart Máriát, hogy ily módon minden további konspirálásnak és intrikának végérvényesen elvegye a lehetőségét. Shrewsburyt, aki mint gentleman és grandseigneur túlságosan elnéző börtönőr volt, felmentik hivatalától — „released”: a „felmentik” szó itt valóban igaz értelemre jut — és ő valóban térden állva hálálkodik Erzsébetnek, hogy tizenöt évi szenvedés után végre megint szabad emberré teszi. Helyébe Árnyas Poulet, ez a vakbuzgó protestáns kerül. És Stuart Mária most beszélhet első ízben joggal igazi rabszolgasorsról, „servitude”-ról, mert a barátságos őrző helyett most kegyetlen börtönőrt tettek házába.

Árnyas Poulet — e kemény fából faragott puritán, egyike amaz igazaknak, sőt túl igazaknak, akikről a Biblia szól, de akiket Isten nem szeret — nem titkolja azt a szándékát, hogy Stuart Mária életét nehézzé és örömtelenné akarja tenni. Teljes öntudattal, sőt örömteli büszkeséggel vállalja e kötelezettségét, hogy minden kedvezményt kíméletlenül megtagad tőle. „Sohasem fogok bocsánatot kérni — írja Erzsébetnek —, ha valamilyen áruló vagy ravasz úton kisiklanék kezeimből, mert ez csak egy általam elkövetett durva hanyagság következményeként sikerülhet.” A kötelességtudó ember hideg és rideg rendszerességével, mint egy isten által ráhárított, életreszóló feladatot vállalja el Stuart Mária őrzését és ártalmatlanná tételét. E szigorú emberben semmi más becsvágy nem él, mint hogy mintaszerű pontossággal teljesítse börtönőri kötelességét, nincs olyan csábítás, nincs a jóságnak az a megrezdülése, amely ezt a Catót eltéríthetné útjáról, nincs a benső melegségnek egyetlen hulláma, amely merev, hideg magatartását egy pillanatra ellágyíthatná. A beteg, fáradt asszony az ő szemében nem a fejedelemnő, kinek szerencsétlen sorsa tiszteletet parancsol, hanem kizárólag királynőjének ellensége, akit — mint az igaz hit Antikrisztusát — ártalmatlanná kell tenni. Hogy Stuart Mária betegeskedik, és reumatikus lábát csak nehezen tudja használni, cinikusan

úgy fogja fel, mint „könnyebbséget az őrzők számára, akiknek így nem kell tartani attól, hogy megszökhet”. Valami gonosz, saját rátermettségéből származó örömmel pontról pontra végzi napi feladatát, és minden este, mint valami hivatalnok, tisztán, rendesen egy könyvbe jegyzi fel megfigyeléseit. És ha a világtörténelem ismer kegyetlenebb, erőszakosabb, gonoszabb és igazságtalanabb börtönőröket is, mint ez az ősigazságos férfi, olyat bizonyára nem ismer, aki kötelességét ilyen hivatalnoki kedvteléssé tudta átalakítani. Elsősorban kegyetlenül betemeti azokat a föld alatti csatornákat, amelyek kisebb-nagyobb megszakításokkal Stuart Máriát mindeddig összekapcsolták a külvilággal. Éjjel-nappal ötven katona zárja el a vár minden bejáratát; megvonnak minden mozgási szabadságot a szolgaszemélyzettől is, melynek tagjai eddig akadálytalanul járhattak a szomszéd falvakba sétálni, és ott szóban és írásban közvetíthettek üzeneteket. Udvartartásának egy-egy embere csak előzetes engedéllyel, katonák kíséretében hagyhatja el a várat, beszünteti a környék szegényei közt szokásossá vált alamizsnaosztást, melyet Stuart Mária rendszeresen személyesen hajtott végre. Az élesszemű Poulet joggal látta meg ebben azt az eszközt, hogy a jámbor adományokkal a szegény embereket csempészésre tegyék hajlamossá. Napról napra egyik szigorú intézkedés követi a másikat. Fehérneműt, könyveket, bármi egyebet tartalmazó küldeményt, akár egy újabbkori vámhivatal, földúlnak, s az egyre szigorúbbá váló intézkedések által elfojtanak minden levelezést. Stuart Mária két titkára, Nau és Curle, tétlenül ülnek szobájukban. Már nem kell rejtjeles leveleket kibogozni, s nem kell újakat írni; se Londonból, se Skóciából, se Rómából, se Madridból nem szivárog be többé hír a várba, s így biztatás sem érkezik Stuart Mária elhagyatottságába. És Poulet csakhamar megfosztja legutolsó személyes örömétől is: tizenhat lovát Sheffieldben kell hagynia, véget ér az annyira szeretett vadászat és sétalovaglás. Az utolsó esztendő folyamán egészen szűkre szorul a királynő életének kerete, és Árnyas Poulet alatt — sötét előérzet — Stuart Mária fogsága egyre inkább börtönre, koporsóra emlékeztet.

Erzsébet hírneve érdekében kívánatosabb lett volna, ha a testvérfejedelemnő mellé enyhébb börtönőrt rendelt volna. De hiába, be kell látnunk, hogy a biztonság szempontjából aligha találhatott volna megbízhatóbbat, mint ez a rideg kálvinista. Poulet mintaszerűen teljesíti azt a ráhárított feladatot, hogy Stuart Máriát zárja el a világtól. S alig múlt el néhány hónap, Stuart Máriát, mintha csak egy légmentesen elzárt üvegharang alatt lenne, teljesen elkülönítették a világtól, börtönébe sem egyetlen levél, sem egyetlen szó nem hatolhat be. Erzsébetnek minden oka megvan rá, hogy nyugodt, megbízottjával elégedett legyen, és valóban lelkes szavakkal hálálkodik Árnyas Pouletnak nagyszerű szolgálataiért. „Ha tudná, kedves Árnyas, hogy milyen köszönettel fogadom nagyszerű fáradozását és hibátlan cselekedeteit, és hogy mennyire elismerem e veszélyes és nehéz hivatal teljesítésére adott okos parancsait és biztos intézkedéseit, úgy ez a tudat bizonyára megkönnyítené gondjait és megörvendeztetné szívét.”

De különös módon Erzsébet miniszterei, Cecil és Walsingham, kevés hálát mutatnak a „precise fellow”-val, a túlságosan pontos Árnyas Poulettel szemben. Mert — bármily paradoxul hangzik is — a fogoly e teljes elzárása nem felel meg titkolt vágyaiknak. Ők semmi súlyt nem fektetnek rá, hogy Stuart Máriától elvegyék az összeesküvés minden lehetőségét, s hogy így Poulet szigorú klauzurájával megóvja őt saját óvatlansága veszélyeitől. Cecil és Walsingham távolról sem kívánják ártalmatlannak tudni Stuart Máriát, hanem éppen ellenkezőleg: benne akarják látni Anglia minden nyugtalanságának, valamennyi összeesküvésének örök okozóját, szeretnék, ha tovább konspirálhatna, s így végül a halált hozó hálóba gabalyodna. Azt akarják, hogy „the matter to an end” érkezzék (a dolog véget érjen). Stuart Mária perbefogását, elítéltetését és kivégzését kívánják. A pusztán csak bebörtönözés őket nem elégíti ki. Szemükben Erzsébetnek csak az adhat teljes biztonságot, ha végleg elintézi vetélytársnőjét, és hogy ezt kikényszeríthessék, a maguk részéről ugyanannyit kell tenniük azért, hogy mesterségesen becsalogassák egy összeesküvésbe, mint amennyit kegyetlen intézkedéseivel Árnyas Poulet tett annak érdekében, hogy minden részvételtől elzárja. Erre a célra szükségük van egy Erzsébet élete ellen szőtt összeesküvésre és Stuart Mária világos, bebizonyított részvételére a szövetkezésben.

Az Erzsébet élete ellen szőtt összeesküvés önmagában már kéznél van, sőt mondhatnók, állandóan folyamatban, permanenciában van. II. Fülöp az európai kontinensen szabályos

angolellenes összeesküvő központot rendezett be. Morgan, Stuart Mária bizalmi embere és titkos ügynöke Párizsban ül, és ott spanyol pénzzel állandóan veszedelmes összeesküvéseket szervez Anglia és Erzsébet ellen. Állandóan toboroznak fiatalembereket, a spanyol és francia követségeken keresztül állandó titkos érintkezés áll fönn Anglia elégedetlen katolikus nemessége és az ellenreformáció államhivatalnokai között. Morgan csak egyet nem tud: azt ugyanis, hogy Walsingham, minden idők egyik legtehetségesebb és legkíméletlenebb rendőrminisztere, szenvedélyes katolikus hivők álarca alatt néhány kémjét küldte el Párizsba, és hogy éppen azok a küldöncök, akiket Morgan a legmegbízhatóbbaknak tart, valójában Walsingham megbízottai és zsoldosai. Angliában mindent elárulnak, ami Stuart Mária érdekében történik, mielőtt még a terv végrehajtásig jutna, és az angol államminisztérium 1585 végén újból tudja már — a vérpadon még nem száradt meg az utolsó összeesküvők vére —, hogy Erzsébet élete ellen újabb akció van folyamatban. Walsingham névről névre ismeri Angliának valamennyi katolikus nemesét, akiket Morgan Stuart Mária trónraléptetésének akciójához megnyert, és csak meg kellene ragadni őket — sa kínpad izzó vasával még idejében leleplezhetnék az összeesküvést.

De a rafinált rendőrminiszter technikája ennél jelentősen előrelátóbb és perfidebb. Persze igaz, hogy most egyetlen mozdulattal megfojthatná az összeesküvést. De az ő szemében kevés politikai értéke van annak, ha néhány nemest és politikai kalandort fölnégyeltet. Miért vágja le az örök összeesküvések hidrájának öt vagy hat fejét, ha estétől reggelig mindig újak nőnek ki helyükbe? Karthágót el kell pusztítani — „Carthaginem esse delendam” — ez Cecil és Walsingham jelszava. Magával Stuart Máriával kell végezni, és ehhez nem szolgáltathatja az ürügyet egy ártalmatlan akció, ehhez egy messze szétágazó, bizonyíthatóan gonosz szándékú, Stuart Mária javára szolgáló összeesküvésre van szükség. Ahelyett tehát, hogy az úgynevezett Babington-összeesküvést elsietve, csírájában fojtotta volna el, Walsingham mindent megtesz azért, hogy mesterségesen mennél jobban kifejlessze: jóakarattal trágyázza, pénzzel táplálja, látszólagos hanyagsággal segíti. Csak az ő provokáló művészetének köszönhető, hogy a vidéki nemeseknek Erzsébet ellen szőtt dilettáns összeesküvéséből a Stuart Máriát végképp elintéző, hírhedt Walsingham-komplott nőhetett ki.

Ahhoz, hogy Stuart Máriát a törvény paragrafusai szerint törvényesen megölhessék, három dologra van szükség. Elsősorban arra kell bírni az összeesküvőket, hogy bebizonyíthatóan merényletet tervezzenek Erzsébet élete ellen, másodszor rá kell venni őket, hogy Stuart Máriát világosan értesítsék szándékaikról, harmadszor pedig — ez a legnehezebb — rá kell venni Stuart Máriát arra, hogy írásban egyértelműen helyeselje a merénylet tervét. Csak nem fognak világos indíték nélkül megölni egy ártatlan asszonyt? Ez a világ szemében túlságosan megterhelné Erzsébet hírnevét. Inkább mesterségesen bűnössé teszik, inkább alattomosan kezébe adják a tőrt, amellyel végül is önmagát öli meg.

Az angol államrendőrségnek Stuart Mária ellen tervezett cselszövése azzal az infámiával kezdődik, hogy a fogolynak egyszerre megint könnyítéseket adnak. Walsinghamnek nyilván nem került sok fáradságába, amíg meggyőzte Árnyas Pouletet, a jámbor puritánt: okosabb, ha Stuart Máriát ahelyett, hogy elzárnák minden csábítás elől, becsalogatják egy összeesküvésbe. S most Poulet az angol államrendőrség vezérkarának terve értelmében hirtelen megváltoztatja taktikáját: az eleddig megközelíthetetlen ember megjelenik Stuart Máriánál, és barátságosan értesíti, hogy Tutburyből Chartleyba való átköltöztetését tervezik. Stuart Mária, nem lévén módja rá, hogy keresztüllásson ellenfeleinek csapdáin, nem tudja leplezni őszinte örömét. Tutbury egy sötét vár, amely inkább hasonlít börtönre, mint kastélyra, míg Ghartley nemcsak hogy szebben és szabadabban fekszik, hanem környékén — Stuart Mária szíve boldogan földobog e gondolatra — vele barátságban élő katolikus családok laknak, akiktől segítséget remélhet. Ott végre megint lovagolhat és vadászhat, ott talán híreket kaphat a tengeren túl élő rokonoktól és barátoktól, és bátorsággal és csellel megnyerheti a szabadságot, az egyetlen fontos dolgot életében.

És íme; egy reggel meglepetés éri Stuart Máriát. Alig mer hinni szemének. Mintegy varázsütésre megtörik Árnyas Poulet szörnyű ereje. Titkosírással írt levél érkezik barátaitól, az elkülönítettség hetei, hónapjai óta az első hír. Oh, milyen ügyesek, óvatosak és okosak barátai, hogy megint megtalálták az utat, amelyen Árnyas Pouletet, a kegyetlen börtönőrt becsaphatják! Milyen váratlan szerencse: már nincs elzárva a világtól, érezheti a többiek barátságát, érdeklődését és részvétét,

megint tudomást vehet minden tervről és előkészületről, amely kiszabadítására folyamatban van. Valamilyen titkos ösztön még óvatossá teszi ugyan Stuart Máriát, mert ügynöke, Morgan levelét nyomatékos intéssel válaszolja meg: „Óvakodjék attól, hogy olyan ügyekbe keveredjen, melyek súlyosan terhelhetnék, és szaporítanák a gyanakvást, amit itt önnel szemben táplálnak.” De bizalmatlansága csakhamar eloszlik, mikor megtudja, hogy barátai — valójában gyilkosai — milyen zseniális utat találtak a levelek akadálytalán közvetítésére. A szomszédos sörfőzőből minden héten egy hordó sört szállítanak át a királynő szolgái számára, és barátainak úgy látszik sikerült rábírni a fuvarost, hogy a tele hordóban mindenkor egy eldugaszolt fapalackot rejtsen el; ebbe a kivájt fába rejtik el a királynőnek szánt titkos leveleket. A kapcsolat most szinte mint egy szabályos postaforgalom, hibátlanul bonyolódik le. A becsületes férfi, „the honest mán” — írják a jelentések — minden héten le szállítja a kastélyba a drága üzeneteket tartalmazó sört, Stuart Mária pincemestere a pincében kihalássza a tartót, és új postával megrakva, az üres hordóban megint visszaszállítja. A derék fuvarosnak nincs oka panaszra, mert a csempészés kettős keresettel jár. Egyrészt Stuart Mária külföldi barátai alaposan megfizetik, másrészt kétszeres áron számítja fel a sört Stuart Mária háztartásának.

Stuart Mária csak egyet nem sejt; azt ugyanis, hogy a derék fuvaros a sötét üzleten még egy harmadik keresethez is jut. Mert ezenfelül az angol államrendőrség is megfizeti, és természetesen Árnyas Poulet is tud a titkos üzletről. Nem Stuart Mária barátai találták ki ezt a sörpostát, hanem Gifford, Walsingham egy kémje, aki Morgan és a francia követ előtt Stuart Mária bizalmas emberének adta ki magát; Stuart Mária titkos levelezése ilyen módon — hihetetlen előny ez a rendőrminiszter számára — állandóan politikai ellenfelei ellenőrzése alatt áll. Stuart Mária minden levele és minden Stuart Máriához intézett levél, mielőtt a hordóba kerül, először Giffordhoz, a kémhez jut, akit Morgan legmegbízhatóbb emberének tart, s akinél Walsingham titkára, Thomas Phelippes, azonnal megoldja a titkosírást, lemásolja a levelet, és a másolatok, még alig száradva, azonnal Londonba vándorolnak. A leveleket csak azután kézbesítik hibátlan pontossággal Stuart Máriának vagy a francia követségnek úgy, hogy a félrevezetett emberek egy pillanatig sem gyanakodnak, és gondtalanul folytatják a levelezést.

Kísérteties helyzet! Mindkét fél örül, hogy becsapja a másikat. Stuart Mária föllélegzik. Végre kijátszottak Pouletet, ezt a rideg, megközelíthetetlen puritánt, aki minden fehérneműdarabot megvizsgál, minden cipőtalpat fölvág, aki gyámkodik fölötte, és úgy őrzi, mint egy gonosztevőt. Ha sejtené — mosolyog maga elé Stuart Mária —, hogy valamennyi őrség és elzárás és akadékoskodás ellenére hetenként híreket kap Párizsból, Madridból és Rómából, hogy ügynökei buzgón dolgoznak, és már készen állnak a hadseregek, a flották és a gyilkos tőrök. Az öröm talán néha óvatlan világossággal beszél tekintetéből, mert Árnyas gúnyosan egyre fokozódó jókedvét és jóérzését jegyzi föl azóta, mióta lelkét a reménykedés mérgével táplálja. De mennyivel jogosultabb az ő rideg ajkainak maró mosolya, mikor hetenként közeledni látja a derék fuvaros kocsiján az újabb sörszállítmányt, s gonoszul figyeli, hogy Stuart Mária buzgó pincemestere milyen sietve gördíti le a kis hordót a sötét pincébe, hogy ott észrevétlenül kihalássza a kincset érő levéltartót. Mert az angol rendőrség már régen előre elolvasta azt, amit Stuart Mária csak most fog elolvasni, Londonban miniszteri bársonyszékben ülnek Walsingham és Cecil, és szó szerinti másolatban előttük fekszik Stuart Mária titkos levelezése. Látják a levelekből, hogy Stuart Mária fölajánlja Skócia koronáját és az angol trón örökösödési jogát II. Fülöp spanyol királynak, ha segít kiszabadításában. — Ez a levél — vigyorognak — egyszer még hasznos lehet, ha majd VI. Jakabot le kell hűteni, amikor majd kemény kézzel nyúlnak anyjához. Olvassák, hogy Stuart Mária sajátkezű, türelmetlen párizsi leveleiben szünet nélkül követeli, hogy érdekében spanyol csapatok szálljanak partra Angliában. Mindenesetre ez is hasznos lehet a pörben. De ezekből a levelekből még nem derül ki az a legfontosabb és leglényegesebb, amit remélnek és amire a vádemeléshez szükségük van, az ugyanis, hogy Stuart Mária helybenhagyta volna bármilyen, Erzsébet élete ellen tervezett gyilkos merénylet tervét. A törvény értelmében még nem lett bűnössé, ahhoz, hogy a per gyilkos gépezetét megindíthassák, még hiányzik egy apró csavar, a „consent”, Stuart Mária világos beleegyezése Erzsébet meggyilkolásába. Walsingham, hivatásának veszedelmes mestere, elszántan munkának lát, hogy ezt az utolsó csavart is megszerezze. És ezzel a világtörténelem egyik leghihetetlenebb, de

mégis okmányszerűen bizonyított gyalázatossága kezdődik meg: Walsingham csábító, ravasz csapdát állított, amivel bűnrészessé tette Stuart Máriát az önmaga kitalálta gonosz tettben, az úgynevezett Babington-összeesküvésben, amely pedig valójában Walsingham-összeesküvés volt.

Walsingham tervét — ezt a siker is igazolja — mesterinek nevezhetjük. Ami azonban olyan ellenszenvessé teszi, hogy ma, sok száz év múlva is undor fogja el az embert, az éppen az, hogy Walsingham gyalázatossága érdekében az emberiség legtisztább erőit, a fiatal, a romantikus természetek hiszékenységét vette igénybe. Antony Babington, akit Londonban Stuart Mária elvesztésének eszközéül választottak ki, joggal igényli, hogy részvéttel és csodálattal nézzenek rá, mert életét és becsületét a legnemesebb szándékokkal áldozta fel. Ez a jó családból származó köznemes, vagyonos és házasember, rajongó fiatal férfi, boldogan él feleségével és gyermekével Chartley közelében fekvő litchfieldi birtokán, így hirtelen világossá lesz az is, hogy miért éppen Chartley t jelölte ki Walsingham Stuart Mária lakóhelyéül. Már régen tudomást szerzett róla, hogy Babington, a hivő katolikus, Stuart Mária áldozatkész híve, aki levelek titkos közvetítésével már ismételten szolgálatára állott: hiszen a nemes érzésű ifjúság örök előjoga, hogy megrendüljön egy-egy tragikus sors láttán. Walsinghamnek ezerszer többet használ a mit sem sejtő idealista tiszta balgasága, mint bármilyen felbérelt kém mesterkedése, mert hiszen vele szemben a királynő könnyebben hajlandó lesz bizalmas megnyilatkozásra. A királynő tudhatja: ezt a becsületes, talán kissé zavaros fiatal nemest semmi esetre se nyereségvágy csábítja a lovagi szolgálatokra, még kevésbé személyes vonzalom. Nyilván csak utólagos romantikus kitalálás az, hogy mint apród Shrewsbury házában, személyesen megismerte és megszerette Stuart Máriát; valószínű, hogy soha nem találkozott vele, és csak maga a szolgálat kedvéért, a katolikus egyházhoz való hivő ragaszkodásáért s azért a rajongó örömért szolgálja, hogy részt vegyen annak az asszonynak veszedelmes kalandjában, akiben Anglia jogszerű királynőjét látja. Elfogulatlanul, meggondolatlanul; elővigyázatlanul és fecsegőn, mint a legtöbb szenvedélyes fiatalember, barátai közt híveket toboroz a fogoly királynő ügyének, és néhány fiatal katolikus nemes valóban csatlakozik hozzá. Körülötte különös alakok egyesülnek a szövetségre, egy Ballard nevű vakbuzgó pap, egy bizonyos Savage nevű eszeveszetten merész desperado és aztán megint a mit sem sejtő balga, fiatal nemesek, akik túl sokat olvasták Plutarkhoszt, és zavaros képekben hősi tettekről álmodoznak. A becsületes emberek szövetségében azonban csakhamar feltűnik néhány férfi, akik sokkal határozottabbak, vagy legalábbis határozottabbaknak mutatkoznak, mint Babington és barátai, elsősorban ama Gifford, akit Erzsébet röviddel később száz font évjáradékkal jutalmaz majd meg szolgálataiért. Az ő számukra úgy látszik, nem elegendő, hogy megmentsék a fogva tartott királynőt. Feltűnő erőszakossággal egy összehasonlíthatatlanul veszedelmesebb tettet, Erzsébet meggyilkolását, a „bitorló” asszony ártalmatlanná tételét sürgetik.

Ezek a merész és túlzottan határozott bajtársak természetesen nem mások, mint Walsingham rendőrkémei, akiket a gátlás nélküli rendőrminiszter csempészett be a fiatal idealisták titkos szövetségébe, nemcsak azért, hogy idejében értesüljön terveikről, hanem elsősorban azért, hogy a fantaszta Babingtont mélyebben hajszolják bele a dologba, mint ahogy ő akarta. Mert Babington — az okmányok alapján ehhez nem férhet kétség — barátaival eredetileg nem akart többet, mint hogy Litchfieldből egy vadászat alkalmával, vagy valamilyen más alkalomból merész rajtaütéssel megszabadítsák Stuart Máriát fogságából; olyan erkölcstelen terv, mint egy gyilkosságé, nem születhetett meg e politikailag egzaltált, de alapvetően humánus természetű férfi agyában.

De Stuart Mária egyszerű megszöktetése nem az, amire Walsinghamnek céljai elérésére szüksége van, mert hiszen ez a törvény értelmében nem adja meg a vádemeléshez szükséges indítékot. Többre van szüksége, sötét célja eléréséhez csak egy szabályszerű gyilkos szövetkezés segítheti el. így egyre biztatja gyalázatos agent provocateur] eit, hogy erősebben sürgessék ezt az összeesküvést, amíg végre Babington és barátai valóban megfontolás tárgyává teszik a Walsingham számára olyannyira kívánatos akciót. A spanyol követ, aki állandó összeköttetésben áll az összeesküvőkkel, május 12-én arról az örvendetes tényről számol be II. Fülöp királynak, hogy négy magas rangú katolikus nemes, kik bejáratosak a királynő palotájába, megesküdtek, hogy Erzsébetet méreggel vagy tőrrel elteszik láb alól. Az agent provocateurök jól dolgoztak: a Walsingham gyártotta gyilkos szövetkezés végre teljes menetben van.

De ezzel Walsingham csak felét érte el a maga elé tűzött feladatnak. A csapdát még csak egyik végén állították fel, most arról van szó, hogy a másik oldalon is meg kell erősíteni. Szerencsésen összehozta a szövetkezést Erzsébet meggyilkolására, de most következik a nehezebb feladat; Stuart Máriát is be kell vonni, és ki kell kényszeríteni a mit sem sejtő fogoly asszony beleegyezését. Walsingham megint előhívja beugrató ügynökeit. Elküldi őket a katolikus összeesküvés központjába, Párizsba, Morganhoz, II. Fülöp és Stuart Mária legfőbb megbízottjához azzal a megbízással, hogy ott panaszt tegyenek: Babington és hívei túlságosan lanyhán kezelik a dolgot. Fanyalogva látnak neki a gyilkosságnak, habozó és félénk emberek. Sürgős szükség volna rá, hogy e langyos és lagymatag embereket a szent ügy érdekében felbátorítsák; ezt hatásosan azonban csak Stuart Mária személyes biztató szavával lehetne elérni. Ha Babington megbizonyosodnék róla, hogy annyira tisztelt királynője helyesli a gyilkosságot, akkor kétségtelenül azonnal áttérne a cselekvésre. A nagy mű sikeréhez tehát elkerülhetetlenül szükséges, hangoztatják a kémek Morgan előtt, hogy rábírja Stuart Máriát néhány, Babingtonhoz intézendő bátorító sor megírására.

Morgan habozik. Ügy látszik, mintha egy világos pillanatában keresztüllátna Walsingham játékán. De az agent provocateurök egyre jobban sürgetik, és végül is mindössze néhány formális sorról van szó. Morgan végre enged, de hogy úrnőjét megóvja valamilyen elővigyázatlanságtól, elküldi Stuart Máriának a Babingtonhoz intézendő, annyira sürgetett levél szövegének fogalmazványát. És a királynő, aki fenntartás nélkül bízik Morganban, szóról szóra megírja a levelet Babingtonnak.

Most szerencsésen sikerült létrehozni Stuart Mária és az összeesküvők közt a Walsingham által annyira áhított összeköttetést. Morgan óvatossága még beválik, mert Stuart Mária első levele hívéhez minden melegsége ellenére is kötelezettség nélkül és veszedelmes kijelentések nélkül íródott. Walsinghamnek azonban élővigyázatlanságra és tiszta vallomásra, a tervezett merénylet nyílt helyeslésére van szüksége. Megbízásából az ügynökök most a másik oldalon tűnnek fel. Gifford biztatja a szerencsétlen Babingtont, hogy most, miután a királynő ily nagylelkűen biztosította bizalmáról, feltétlen kötelessége neki is ugyanily bizalommal beleavatni őt terveibe. Nem szabad Stuart Mária beleegyezése nélkül belefogni egy olyan veszedelmes vállalkozásba, mint az Erzsébet elleni merénylet. A derék fuvaros révén most olyan megbízható út áll rendelkezésére, hogy azon keresztül akadálytalanul megegyezhetnek minden részletben, s átvehetik a királynő utasításait. A mit sem sejtő, balga Babington, aki inkább elszánt, semmint megfontolt, ostobán belezuhan a csapdába. Hosszú levelet ír uralkodónőjének, amelyben az eddig előkészített terv minden részletét leleplezi. Miért ne örülne a szerencsétlen asszony? Miért ne tudja már előre a „très chère souveraine”, a „nagyon drága uralkodónő”, hogy közel a szabadulás órája? Olyan nyíltan ír, mintha szavait láthatatlan úton angyali követek vinnék Stuart Máriához, és nem sejtve azt, hogy minden szavára kémek és ügynökök gyilkos szándékú figyelme szegeződik, szegény bolond hosszú levélben írja le az összeesküvés egész haditervét, elsősorban azt, hogy ő maga tíz nemessel és száz zsoldossal merész támadással akarja a királynőt kiszabadítani Chartleyból, és ugyanakkor hat nemes — valamennyien megbízható, jó barátai és a katolikus ügy hívei — Londonban elintézik a „bitorló” Erzsébetet. Ez esztelenül bátor levélből, amelyet nem lehet meghatódás nélkül olvasni, tüzes határozottság, de egyben a veszély pontos tudata lobog fel. És rideg szívre, szegényesen józan leiekre volna szüksége Stuart Máriának ahhoz, hogy a lovagi készség e vallomását gyáva óvatosságból válasz és bátorítás nélkül hagyja.

Walsingham Stuart Mária szívének fellángolására, már oly gyakran bebizonyosodott elővigyázatlanságára számított. Ha helybenhagyóan tudomásul veszi Babington bejelentett gyilkos szándékát, akkor végre célhoz értek. Akkor Stuart Mária önmaga tette feleslegessé azt a fáradságot, hogy titokban öljék meg. Akkor saját kezével tette nyakára a hurkot.

A kárhozatos levél elindult, Gifford, a kém, azonnal átadta a kancelláriának, ahol a rejtjelzett levelet gondosan megoldották és pontosan lemásolták. A söröshordó közvetítésével külsőleg sértetlenül jut el a levél a mit sem sejtő asszonyhoz. Július 10-én Stuart Mária kezében tartja a levelet, és Londonban ugyanakkor két férfi, Cecil és Walsingham, az orgyilkos szövetkezés kitalálói és vezetői izgatottan várják, fog-e válaszolni Stuart Mária a levélre, s ha igen, mit felel. Elérkezett a legnagyobb feszültség pillanata, az a lélegzetvisszafojtó másodperc, amikor a hal

megtalálja a horgot: vajon bekapja-e? Vagy közönyösen tovább úszik? Borzalmas pillanat ez, de ennek ellenére is: Cecil és Walsingham politikai metódusát ki-ki tetszés szerint csodálhatja vagy elutasíthatja. Mert bármily ellenszenvesek is az eszközök, melyeket Stuart Mária elvesztésére igénybe vesznek, Cecil, az államférfi, elvégre mégiscsak egy eszmét szolgál; az ő szemében a protestantizmus ősellenségének ártalmatlanná tétele halaszthatatlan állampolitikai szükségesség. És Walsinghamtől, a rendőrminisztertől, nehezen lehetne elvárni, hogy eltekintsen a spicliskedéstől, és kizárólag erkölcsös módszerekkel dolgozzék.

De Erzsébet? Vajon ő, aki életének minden cselekedeténél oly félénken tekint az utókorra, tudja-e, hogy a kulisszák mögött olyan gyilkos szerkezetet építenek, amely alattomosabb és veszedelmesebb minden vesztőhelynél? Vajon tudtával és akaratával folynak-e államtitkárainak gyalázatos cselszövései? Fel kell vetni a kérdést: milyen szerepet játszott Anglia királynője a vetélytársnője ellen szőtt gyalázatos komplottban?

A válasz nem nehéz: kettős szerepet játszott. Bár világos bizonyíték van rá, hogy Erzsébet tudott Walsingham összes cselszövéseiről, hogy kezdettől végig, lépésről lépésre, részletről részletre tűrte Cecil és Walsingham beugrató manővereit, sőt helybenhagyta, és talán örömmel segítette is őket; a történelem sohasem mentheti fel az alól a vád alól, hogy végignézte, sőt talán segített is benne, hogy a rábízott fogoly asszonyt alattomosan romlásba csábítsák. De — ezt mindig ismételni kell — Erzsébet nem lenne Erzsébet, ha csak egyféleképpen érthető módon cselekednék. Ö, az asszonyok legkülönösebbike, aki minden hazugságra, alakoskodásra, csalásra képes volt, nem volt lelkiismeretlen, és sohasem mutatkozott gátlás nélkül erkölcstelennek vagy szűkkeblűnek. Döntő pillanatokban mindig erőt vett rajta szívének bizonyos fokú nagylelkűsége. Ezúttal is érezhető benne a vonakodás attól, hogy élvezze és elfogadja egy ilyen alantas cselszövés előnyeit. Mert miközben szolgái behálózzák áldozatukat, meglepő mozdulatot tesz a veszélyeztetett asszony javára. Elhívatja a francia követet, aki Chartleyból és Ghartleyba közvetíti Stuart Mária egész levelezését, természetesen nem sejtve, hogy az egész idő alatt Walsingham fizetett kémjét használja futári szolgálatokra. „Követ úr — mondja Erzsébet nyíltan és világosan —, Ön túl sokat értekezik Skócia királynőjével. De higgye el, hogy én mindenről tudok, ami királyságomban történik. Én magam is fogoly voltam abban az időben, amikor nővérem mint királynő kormányzott, és pontosan tudom, hogy a foglyok milyen mesterséges utakat találnak rá, hogy híveket szerezzenek és titkos érintkezést tegyenek lehetővé.” Erzsébet ezekkel a szavakkal megnyugtatja lelkiismeretét. Világosan és érthetően óvta a francia követet és rajta keresztül Stuart Máriát is. Annyit mondott, amennyit mondania szabad volt anélkül, hogy saját embereit elárulná. Ha Stuart Mária erre sem hagyja abba a levelezést, akkor ő ártatlanul moshatja kezét, és büszkén mondhatja: utolsó percben is óva intette őt.

De Stuart Mária sem lenne Stuart Mária, ha elfogadná az intést és óvást, ha valaha is képes lenne óvatosan és meggondoltan cselekedni, bárha Babington levelét először csak egy sorral igazolja, ami, mint Cecil súlyosan csalódott követe jelenti, még nem fejezi ki benső helyeslését, igazi érzelmeit — „her very heart” — a gyilkosság tervével kapcsolatban. Habozik, ingadozik, hogy kiszolgáltassa-e magát, titkára, Nau nyomatékkal lebeszéli róla, hogy egy ilyen súlyosan kompromittáló ügyben írásban fektesse le szavát. De a terv túlságosan csábító s a felhívás sokkal többet ígérő, semhogy Stuart Mária képes volna legyőzni végzetes intrikáló-diplomatizáló hajlamát. „Elle s'est laissée aller à l'accepter” — „rászánta magát az elfogadására” — jegyzi meg Nau látható szorongással. Titkárai, Nau és Gurle három napra vele együtt bezárkóznak szobájába, és részletesen, pontról pontra válaszolnak az egyes javaslatokra. Július 17-én, néhány nappal azután, hogy Stuart Mária megkapta Babington levelét, a szokott úton, a söröshordón keresztül elküldi válaszát.

De a vészthozó levél ezúttal nem utazik messzire. Nem is megy Londonba, ahol más alkalmakkor a kancelláriában oldották meg Stuart Mária titkos levelezését. Mert, hogy a döntést hamarabb megtudják, Cecil és Walsingham türelmetlenségükben a levelek megoldásával megbízott titkárt, Phelippest elküldték Ghartleyba, hogy a választ, szinte még mielőtt a tinta megszáradhatott volna rajta, azonnal oldja meg. Különös véletlen: Stuart Mária kikocsizva, szembetalálja magát a halál e küldöttével. Az idegen arc szemébe ötlik. De mivel a himlőhelyes, csúnya ember (Stuart

Mária egy levelében leírja arcát) mosolyogva köszönti — nyilván nem tudja kárörömét leplezni —, a reményektől eltelt Stuart Mária azt hiszi, hogy barátainak egy küldöttje ez, aki idelopakodott, hogy kikémlelje a területet a tervezett megszabadítás végrehajtására. Pedig Phelippes sokkal veszedelmesebb kémmunkára került ide! Alighogy a levél kikerült a söröshordóból, buzgón nekilát a desifrírozásnak. Megfogták a zsákmányt, most már sürgősen lássunk neki. A titkosírást könnyen megoldja, mondatot mondat után. Először Csak általános szavak jönnek. Stuart Mária megköszöni Babington szolgálatait, és három különböző javaslatot tesz, hogy mi módon lehetne őt erőszakkal megszabadítani Ghartleyból. Ez érdekes a kém számára, de még nem a fontos, nem a döntő rész. De azután a gonosz öröm egy percre elállítja Phelippes szívverését: végre eljutott ahhoz a mondathoz, amelyet Walsingham hónapok óta annyira kívánt és végül kikényszerített: egyetért Erzsébet meggyilkolásával. Mert Stuart Mária hidegen és tárgyilagosan válaszolja meg Babington közlését, mely szerint hat nemes saját palotájában meg akarja gyilkolni Erzsébetet, s ezt az utasítást adja: „A hat nemest útnak kell indítani, és egyben intézkedni kell, hogy vállalkozásuk végrehajtása után engem azonnal elszállítsanak innen... mielőtt még felügyelőm bármiről tudomást szerezhet.” Többre nincs szükség. Stuart Mária ezzel elárulta igazi érzését, „her very heart”, helybenhagyta a merénylet tervét, végre sikerült Walsingham rendőrminiszter összeesküvése. A segítők és megbízók, az urak és szolgák örömmel szorongatják egymás szennyes és — nem sokkal rá — véres kezét. „Most már elég okmány áll rendelkezésünkre”, írja diadalmaskodva Phelippes, Walsingham teremtménye, urának. Árnyas Poulet, aki sejti, hogy az áldozat kivégzése csakhamar felmenti börtönőri szolgálata alól, csaknem vallásos örömben tör ki. „Isten megáldotta fáradozásaimat — írja — és örülök, hogy hű szolgálataimat így jutalmazza.”

Most, hogy a paradicsommadár bekerült a hálóba, már nem is volna rá szükség, hogy Walsingham tovább habozzon. Terve sikerült, gyalázatos üzletét lebonyolította, de olyan biztos a dolgában, hogy külön alantas örömet szerez magának azzal is, hogy néhány napig még játszik áldozataival. Megengedi, hogy Stuart Mária (régen lemásolt) levelét akadálytalanul kézbesítsék Babingtonnak; nem árthat, gondolja Walsingham, ha még egyszer válaszol, s ezzel gyarapítják a vád okmánytárát. Úgy látszik azonban, mintha Babington valamilyen jelből észrevette volna, hogy egy gonosz szem betekintést nyert titkába. Az elszánt embert őrült félelem fogja el, hiszen a legbátrabb férfi idegei is megremegnek, ha egy láthatatlan és megfoghatatlan veszedelem karmai közt érzi magát. Fel-alá száguld, mint egy üldözött vad. Lovat vesz, és az ország belsejébe lovagol, hogy megszökhessek. Aztán hirtelen visszatér Londonba, és ott — Dosztojevszkijhez méltó pillanat — éppen annál az embernél jelenik meg, aki sorsával játszadozik, Walsinghamnél — egy megzavart ember érthetetlen s mégis érthető menekülése legveszedelmesebb ellenségéhez. Nyilván ki akarja venni Walsinghamből, gyanúsítják-e már valamivel. De a hűvös és nyugodt rendőrminiszter nem árulja el magát, nyugodtan útjára engedi, hadd szolgáltasson ez a bolond elővigyázatlanságában további bizonyítékokat. De Babington már megérzi a sötétben meghúzódó kezet. Sietve ír néhány sort egy barátjának, amelyben, hogy önmagát bátorítsa, valóban heroikus, igazi római szavakat használ. „Készen áll a tüzes kályha, amelyben hitünknek meg kell állania a próbát.” Ugyanakkor utolsó szavával megnyugtatja Stuart Máriát is, hogy bízzék benne. De Walsinghamnek már elég a bizonyító anyag, s most hirtelen lecsap rá. Az egyik összeesküvőt elfogják, s ahogy Babington erről értesül, tudja, hogy minden elveszett. Mint utolsó elkeseredett tettet, azt tanácsolja barátjának, Savage-nek, hogy egyenesen siessen a palotába és szúrja le Erzsébetet. De már késő, Walsingham kopói már nyomukban vannak, és a két férfi csak mindenre elszánt merészséggel tud az utolsó pillanatban megszökni, amikor már el akarják fogni őket. De hová meneküljenek? Az utakat elzárták, a kikötőket őrzik, és se táplálékuk, se pénzük nincs. Tíz napon keresztül rejtőznek St. John's Woodban — amely akkor csak London közelében feküdt, ma már a város központjában van —, a borzalmas, kilátástalan félelem tíz napja ez. De az éhség kegyetlenül kínozza a menekülőket, s a szükség végül egy kolostorba vezeti őket, ahol kenyeret kapnak s az utolsó úrvacsorában részesülnek; ott fogják el őket, s azután láncra verve vezetik végig a városon. E merész, fiatal, hivő emberekre a Tower egy cellájában már csak a kínpad és a végső ítélet vár, miközben fejük felett diadalmasan zúgnak London harangjai. A lakosság örömtűzzel és

ünnepélyes körmenettel ünnepli Erzsébet menekülését, meg az összeesküvés leleplezését és Stuart Mária pusztulását.

A mit sem sejtő fogoly asszony Chartley várában hosszú évek után megint az örömteli várakozás óráit éli. Minden idegszála végsőkig feszül. Hiszen minden óra elhozhatja a futárt, azzal a hírrel, hogy végrehajtották a tettet, hogy „desseing effectué”, hogy ma, holnap, holnapután ő, a fogoly, Londonba kerül a királyi palotába, már szinte maga előtt látja, ahogy a nemesség és polgárság ünnepélyes díszben fogadja a város kapujánál, ujjongó harangzúgás közepette. (A szerencsétlen asszony nem tudja, hogy valójában zúgnak már a harangok valamennyi toronyban, de azért, hogy Erzsébet megmenekülését ünnepeljék.) Még egy nap vagy kettő, és minden vágya teljesül, királyi koronája alatt egyesítik Angliát és Skóciát, s az egész világ visszakapja a katolikus hitet.

Nincsen orvos, aki a fáradt test, az ellankadt lélek számára olyan gyógyító orvosságot tudna adni, mint a reménykedés. Mióta a mindig újból könnyen hivő és bizakodó Stuart Mária ilyen közel véli magát diadalához, megint teljes változáson ment keresztül. Valami új üdeség, vagy más értelemben vett fiatalság lesz úrrá fölötte, és ő, aki az utolsó esztendőkben állandóan kimerült volt, s alig tudott egy félóra hosszat járni anélkül, hogy fájdalmai ne kínozták volna, ne panaszkodott volna fáradtsága és reumája miatt, most megint lóra kap. Maga is elcsodálkozva e meglepő megújhodáson, azt írja hű Morganjének (holott már meglendült a bárd az összeesküvők feje felett): „Hálát adok Istennek, hogy nem engedett oly mélyre süllyednem, s hogy még használni tudom íjamat egy szarvas elejtésére, és képes vagyok lóháton nyargalni a kutyák után.”

S ezért, mint kellemes meglepetést, szívesen fogadja az egyébként oly barátságtalan Árnyas Poulet meghívását, hogy — ah, ez a buta puritán nem is sejti, gondolja az asszony, milyen hamar véget fog érni börtönőri szerepe — augusztus 8-án vegyenek részt egy vadászaton a szomszédos Tixal kastélyban. Ünnepélyes cavalcade indul meg, udvarmestere, a két titkár és orvosa lóra szállnak, sőt maga Árnyas Poulet, ki ezen a napon különösen barátságos és engedékeny, néhány tisztjével szintén csatlakozik a vidám menethez. Gyönyörű, ragyogó és meleg a reggel, a földek buján zöldellnek. Stuart Mária erősen megsarkantyúzza lovát, hogy a lendületben és száguldásban erősebben és boldogabban érezhesse az életet, a szabadságot. Hetek, hónapok óta nem volt ilyen fiatal, s mind e komor évek folyamán egyszer sem volt olyan vidám és üde, mint ezen a ragyogó reggelen. Mindent szépnek, könnyűnek lát: boldognak érzi magát, akinek szívét reménység tölti el.

Tixall parkjának kapui előtt megenyhül a vad iram, a lovak lassú ügetésbe mennek át. Stuart Mária szíve hirtelen feldobog. A kastély kapuja előtt egész sereg lovas férfi vár. Ezek — ó, boldog reggel! — talán már barátai, Babington és társai? Talán most teljesedik a levél titkos ígérete? De különös: a várakozó lovasok közül csak egy válik ki, lassan és feltűnő ünnepélyességgel üget feléjük, aztán leemeli kalapját s meghajlik: Sir Thomas George az. És Stuart Mária hirtelen úgy érzi, hogy eláll az imént még oly vidám hevességgel feldobbanó szívverése. Mert Sir Thomas George rövid szavakkal közli vele, hogy leleplezték Babington összeesküvését, s megbízása van a két titkár letartóztatására.

Stuart Mária szava elakad, egyetlen „igen”, egyetlen „nem”, bármilyen kérdés vagy tiltakozás elárulhatná. Talán még nem sejti a veszély egész nagyságát, de csakhamar kegyetlenül kell megbizonyosodni róla, mikor észreveszi, hogy Árnyas Poulet semmilyen intézkedést sem tesz a Ghartleyba való visszatérésre. A vadászatra való meghívás értelmét csak most fogja fel: el akarták csalogatni a házból, hogy akadálytalanul átkutathassák szobáit. Most bizonyára feldúlják és átvizsgálják valamennyi iratát, leleplezik az egész titkos diplomáciai irodát, melyet szuverén biztonságérzetében oly nyíltan vezetett, mintha most is uralkodónő volna és nem egy idegen ország foglya. De bőven, sőt túlságosan bőven lesz ideje, hogy a hibák és mulasztások felett gondolkozzék, mert tizenhét napig tartják Tixallban anélkül, hogy módot adnának egyetlen sor megírására vagy egyetlen sor átvételére. Stuart Mária tudja, hogy most minden titka el van árulva, minden reménysége megsemmisült. Megint egy fokkal mélyebbre süllyedt, és immár nem fogoly, hanem vádlott.

Stuart Mária tizenhét nap múlva mint teljesen megváltozott ember tér vissza Ghartleyba. Már nem vidám galoppban, kezében a lándzsával, megbízható híveivel körülvéve halad át a kapun, hanem lassan, szótlanul, szigorú őrök és ellenségek között, mint egy fáradt, csalódott, megöregedett

asszony, aki tudja, hogy többé már semmit sem remélhet. Tényleg csodálkozik, mikor feltörve találja valamennyi szekrényét és ládáját, s valamennyi írásának és levelének csak hűlt helyét találja? Valóban meglepődik, mikor háztartásának oly kevés hűséges embere könnyes, kétségbeesett tekintettel köszönti? Nem, Stuart Mária tudja, hogy minden elmúlt, mindennek vége. De egy váratlan kis esemény keresztülsegíti az első napok tompa elkeseredésén. Lent, a cselédszobában, egy asszony vajúdik, Curle felesége, azé a hűséges titkáré, akit Londonba hurcoltak azért, hogy tanúskodjék ellene, és segítsen megrontásában. Az asszony egyedül fekszik, nincs orvos, aki segítségére lenne, s nincs pap sem mellette. S így a királynő az asszonyok és a szerencsétlenek örök testvériességében maga megy le, hogy a vajúdó asszony segítségére legyen, és mivel pap nincs kéznél, ő maga kereszteli meg a gyereket, ő adja meg számára e világ keresztényi köszöntését.

Stuart Mária néhány napig marad még ebben a gyűlölt várban, amikor parancs érkezik, hogy máshová szállítsák át, ahol még nagyobb a biztonság és még jobban elzárhatják a világ elől. Utolsónak Fotheringhay várát választották ki számára a sok vár közül, amelyeket Stuart Mária mint vendég és mint fogoly, mint királynő és mint megalázott asszony végig barangolt. De a vándorlás véget ért, a nyugtalan asszony nemsokára megtalálja nyugalmát.

Mindez azonban, bárha végső tragikumnak tűnik is, csak enyhe szenvedés, összehasonlítva azzal a borzalmas kínlódással, melyet ezekben a napokban azok a fiatalemberek kénytelenek elszenvedni, akik Stuart Máriáért áldozatkészen kockára tették életüket. A világtörténelmet nem írják igazságosan és szociális érzékkel, merí mindig csak a hatalmasok szorongattatását, a föld fejedelmeinek győzelmét vagy tragikumát örökítik meg. Közönyösen elhallgatják azonban a többiek, a sötétben meghúzódó kisemberek sorsát, mintha egyik földi test kínlódása és mártíriuma nem volna ugyanolyan, mint a másiké. Babington és kilenc társa — ki ismeri, ki említi még nevüket, holott a királynő sorsát számtalan színpadon és rengeteg könyvben örökítették meg! — három óra borzalmas tortúrájában többet szenvednek a földi kínok alatt, mint Stuart Mária egész húszesztendős balsorsa idején. A törvény szerint ugyan csak kötél általi halálra ítélhetők, de az összeesküvés tulajdonképpeni megszervezői szemében a felbujtottak számára ez túlságosan enyhe büntetés volna. Erzsébet Cecillel és Walsinghammel együtt önmaga határozza el — újabb sötét folt ez becsületén —, hogy Babington és társainak kivégzését különösen rafinált tortúrákkal ezerszeres halállá hosszabbítsák meg. Az első hat hivő fiatalembert — köztük kettő még félig gyerek, akik semmit nem követtek el, csak barátjuknak, Babingtonnak, amikor szökésben házuk előtt könyörgött, néhány falat kenyeret adtak —, hogy a törvénynek megfeleljenek, először egy pillanatra kötélre húzzák ugyan, de aztán még élve levágják őket, hogy a barbár évszázad minden ördögi mestersége még érző és kimondhatatlanul szenvedő testükön kitombolhassa magát. A hóhér undorító mészárosmunkája megindul véres útján. Az áldozatok élő testét oly lassan és fájdalmasan darabolják fel, hogy a londoni csőcselék alja is irtózattal telik el, és így a kormány kénytelen a következő napon a többiek kivégzését megrövidíteni. S ez asszony miatt, aki sorsszerű mágikus erővel mindig új fiatalságot tudott romlása útján magával ragadni, újból vérrel és borzalommal telik meg a vesztőhely. Újból, de ezúttal utoljára! Mert véget ért a nagy haláltánc, amely Chastelardral kezdődött! Nem lesz már senki, aki feláldozná magát. Most már ő maga lesz az áldozat.

ERZSÉBET ERZSÉBET ELLEN

1586 augusztusától 158j februárjáig

Erzsébet most végre célhoz ért. Stuart Mária belement a csapdába, kinyilatkoztatta hozzájárulását, bűnössé tette magát. Erzsébetnek most már a kisujj át sem kellene megmozdítania, bírói ítélettel örökre megszabadulhat veszedelmes vetélytársnőjétől. Véget ért a negyedszázados harc, Erzsébet győzött, most ujjonghatna, mint a nép, amely London utcáin lármázva és lelkesen ünnepli uralkodónőjének megmenekülését a halálos veszedelemből és a protestáns ügy győzelmét. De minden beteljesedéshez titokzatosan keveredik valami keserűség. Erzsébet keze most, amikor lesújthatna — megremeg. Ezerszer könnyebb volt az óvatlan asszonyt becsalogatni a csapdába, mint most a behálózott vetélytársnőt megölni. Ha a kényelmetlen foglyot erőszakkal akarta volna félretenni, már régen száz alkalma lett volna, hogy feltűnés nélkül végezzen vele. A parlament már tizenöt évvel ezelőtt követelte, hogy a hóhérbárd adja meg Stuart Máriának az utolsó intést, és John Knox halálos ágyáról izente Erzsébetnek; „Ha nem vágja ki gyökerestül a fát, az ágak újból bimbókat hajtanak, mégpedig gyorsabban, semmint azt gondolná.” De Erzsébet mindig azt felelte, hogy nem ölheti meg a madarat, azt a madarat, amely a vércse elől menekülve hozzá fordult segítségért. De most már nincs más választás, mint élet vagy halál; a mindig kitolt, de végül mégis elkerülhetetlen döntés most kényszerítő erővel áll előtte. Erzsébet megborzad tőle, mert tudja, hogy ítélete milyen szörnyű, szinte átláthatatlan következményekkel jár. Mi, mai szemléletünkkel aligha tudjuk felfogni, milyen újítást, milyen forradalmat jelentett az az eszme, amely a világ még akkor teljes érvényű hierarchiáját megremegtette. Mert egy felkent királynőt a hóhérbárd alá fektetni nem kevesebbet jelentett, mint bizonyítékát adni az eleddig kiskorú európai népek előtt, hogy az uralkodó is elítélhető és kivégezhető személy és távolról sem szent és sérthetetlen” — és így Erzsébet döntése nemcsak egy halandó ember, hanem egy eszme kérdése is. Ez a praejudicium századokon keresztül fog kihatni mint állandó veszély valamennyi királyra, mert íme egy felkent főt egyszer már a hóhérbárd alá kényszerítettek. Soha nem került volna sor I. Károly, a Stuart-unoka kivégzésére, ha nem hivatkozhattak volna erre a példára; és XVI. Lajos és Marie Antoinette sem került volna vésztőhelyre I. Károly példája nélkül. Erzsébet messzelátó tekintetével és erősen emberi felelősségérzetével megsejti határozata átláthatatlan jelentőségét, vonakodik, fél, ingadozik, halogat és egyre halaszt. Újból és szenvedélyesebben, mint valaha, megindul az ész harca az érzésekkel szemben, Erzsébet küzdelme Erzsébet ellen. És mindig megrendítő színjáték látni, amint egy ember saját lelkiismeretével harcol.

Akarásának és nemakarásának e kettősségétől szorongattatva, Erzsébet még egyszer igyekszik kitérni az elkerülhetetlen elől. Mindig elhárította magától a döntést, s a döntés mindig újból visszahullott kezei közé. Az utolsó órában megkísérli, hogy mentesítse magát, és Stuart Máriára hárítsa a felelősséget. Levelet ír Stuart Máriának (ez a levél sajnos, nem maradt fenn), amelyben felszólítja, hogy egy hozzá intézendő magánlevélben nyíltan, mint királynő a királynőnek, vallja be részvételét az összeesküvésben, és bízza magát a nyilvános bíróság helyett az ő személyes ítéletére.

Erzsébetnek ez a javaslata valóban a még kieszelhető egyetlen megoldás. Ö megkímélhetné Stuart Máriát a nyilvános bíróság megaláztatásától, az elítéltetéstől s a kivégzéstől. Erzsébet számára viszont mérhetetlen biztonságot jelentene, ha a kényelmetlen trónigénylőt egy saját kezűleg írott kompromittáló vallomással mintegy erkölcsi őrizetben tarthatná. Stuart Mária ez esetben vallomása által védtelenné téve, valószínűleg nyugodtan meghúzódhatnék valahol a sötétben, míg Erzsébet nyugodtan élhetne a napfényben, uralma csúcspontján. Véglegesen kiosztanák a szerepeket, Erzsébet és Stuart Mária már nem egymás mellett és nem egymással szemben állanának a történelemben, hanem a bűnös asszony állana térden a megbocsátó előtt, a kegyelmet nyert — élete megmentője előtt.

De Stuart Mária nem kívánja már a menekülést. A büszkeség volt mindig legfőbb ereje, és hamarább hajt térdet a vesztőhelyen, mint egy pártfogó előtt, inkább esztelenül tagad, semmint hogy nyílt vallomást tegyen, inkább elpusztul, semhogy megalázkodjék. Stuart Mária tehát büszkén néma

marad erre az ajánlatra, amely megmentené és egyben megalázná. Tudja, hogy mint uralkodónő elvesztette a játszmát; e földön már csak egy valamit áll hatalmában megtenni: Erzsébetet, ellenfelét, igazságtalanná teheti. És mivel mint élő ember már nem árthat ellenfelének, elszántan ragadja meg az utolsó, rendelkezésére álló fegyvert: mint könyörtelent bűnössé kell tennie Erzsébetet a világ szemében, s dicsőséges halálával kell őt megszégyenítenie.

Stuart Mária eltaszította a felé nyújtott kezet; Erzsébet tehát Cecil és Walsingham sürgetésére kénytelen a tulajdonképpen gyűlölt útra lépni. Hogy a tervezett peres eljárásnak jogi alapot teremtsenek, össze kell hívni a koronaügyészeket, és a koronaügyészek mindenkor engedelmesen meghozzák azt a döntést, amelyet a korona viselője megkövetel. Buzgón kutatnak példák után a történelemben, volt-e rá vajon eset, hogy királyokat közönséges bíróság elé állítottak, nehogy a vád túlságosan szembeötlő szakítást jelentsen a tradíciókkal, ne legyen teljes nóvum. De bizony a példák, amiket sikerült előkaparniuk, elég siralmasak: Cajetanus, egy Caesar idejében élt kis tetrarcha, az ugyanolyan kevéssé ismert Licinius, Konstantin sógora, végül Konradin von Hohenstaufen és Nápolyi Johanna — mindössze ezek a fejedelmek azok, akik bebizonyíthatóan bírói ítélet folytán vesztették életüket. A jogászok azonban szervilis szolgalelkűségükben odáig mennek, hogy az Erzsébet által javasolt nemesi bíróságot is feleslegesnek nyilvánítják; véleményük szerint elegendő, ha Stuart Máriát, aki „bűnét” Staffordshire-ban követte el, az ottani körzet polgári bírósága elé állítják. De ez a demokratikus felfogás legkevésbé se felel meg Erzsébetnek. Sokat ad a külsőségekre, s azt akarja, hogy a Tudorok unokáját és a Stuartok lányát valóban királyian, minden neki járó méltósággal és tisztelettel, pompával és fénnyel, hódolattal és megbecsüléssel, amint ez egy fejedelemnőnek kijár, tegyék félre az útból, és nem néhány paraszt és szatócs verdiktjével. Haragosan nekitámad a túlbuzgó jogászoknak: „Valóban dicsőséges eljárás volna egy uralkodónővel szemben. Ilyen abszurdumok (mint tizenkét polgár által történő elítélés) elkerülésére helyesnek tartom, hogy egy ilyen nagy horderejű ügy felülvizsgálását az ország legnemesebb férfiai és bírái nagyszámú gyülekezetére bízzam. Mert mi, fejedelemnők, a világ színpadán állandóan a világ szeme előtt állunk.” Királyi pert, királyi kivégzést, királyi temetést kíván Stuart Máriának, s ezért nemesi bíróságot hív össze, amelyet a nemzet legjobb és legelőkelőbb férfiaiból állított össze.

De Stuart Mária semmi hajlandóságot sem mutat, hogy a testvérkirálynő bármi kékvérű alattvalóiból alakult bíróság kihallgatásának vagy ítéletének alávesse magát. „Hogyan? — támad a küldöttekre, kiket szobájában fogad, anélkül, hogy egy lépést közeledne feléjük, — az önök úrnője nem tudja, hogy én királynőnek születtem? Azt gondolja, hogy megalázom méltóságomat, rangomat és fajomat, amelyből származom, fiamat, aki követni fog, mindama királyokat és idegen fejedelmeket, kiknek jogai az én személyemen keresztül lealacsonyodnának azáltal, ha ilyen idézésnek engedelmeskedem? Nem! Soha! Bármily letörtnek látszom is, szívem nem alázkodott meg, és nem fogja magát soha semmilyen megaláztatásnak alárendelni.”

De örök törvény, hogy a jellemet sem szerencse, sem szerencsétlenség nem változtathatja meg gyökeresen. Stuart Mária erényei és hibái mindig ugyanazok maradnak. Veszedelmes pillanatokban mindig nagyszerű magatartást tanúsít, de mindig túlságosan hanyag ahhoz, hogy hosszantartó erőszakoskodással szemben kitartson elhatározott védekezése mellett. Mint a yorki pernél, úgy végül most is letérítteti magát érinthetetlen szuverenitásának álláspontjáról, s ezzel kiadja kezéből az egyetlen fegyvert, amitől Erzsébet reszket. Hosszú, nehéz küzdelem után végre késznek nyilatkozik, hogy helytálljon Erzsébet küldöttei előtt.

Fotheringhay várának csarnoka augusztus 14-én ünnepélyes képet nyújt. A terem egyik falán egy pompás karosszék felett baldachin emelkedik, amely mind e tragikus órákban üresen marad; néma és magasztos jelenléte azt akarja szimbolikusan kifejezni, hogy Anglia királynője, Erzsébet elnököl láthatatlanul ebben a bíróságban, és hogy utolsó és legfőbb instanciában ő mondja ki az ítéletet. Az emelvény mellett jobbra és balra, rangjuknak megfelelő sorrendben helyezkednek el a bíróság különböző tagjai, a terem közepén egy asztal áll a fővádló, a vizsgálóbíró, a jogi tanácsadó és jegyzőkönyvvezető személyek számára.

Ebbe a terembe vezetik be udvarmestere karján Stuart Máriát, aki, mint az évek folyamán mindig, talpig fekete öltözetet visel. Beléptekor egy pillantást vet a gyülekezetre, s megvetőén jegyzi meg: „Milyen sok jogász van itt, és egy sincs az én oldalamon.” Aztán a karosszékhez lép,

melyet a trónus közelében, de néhány lépcsővel az üres trón alatt állítottak fel számára. Az „overlordship” (hűbéruraság) Anglia mindig vitatott protektori joga Skócia felett, első ízben jut képletes kifejezésre azáltal, hogy Erzsébet trónszékét az övénél magasabban helyezik el. De Stuart Mária egy lépésnyire a haláltól sem ismeri el ezt a fölérendeltséget. „Királynő vagyok — mondja elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja s megérthesse —, én Franciaország királyának felesége voltam, és itt fent lenne a helyem.”

Megkezdődik a tárgyalás. Éppen úgy, mint Yorkban és Westminsterben, a pert úgy vezetik, hogy a legelemibb jogszabályokat is mellőzik. A legfőbb tanúkat — annak idején Bothwell szolgáit, most Babingtont és társait — gyanút keltő sietséggel még a per tárgyalása előtt kivégezték: csak írásbeli, halálfélelem közepette kiszorított vallomásaik feküsznek a tárgyalóasztalon. És újabb jogsérelem: azok a terhelő okmányok, amelyeknek alapján majd ítéletet kell hozni, Stuart Mária Babingtonhoz intézett levelei és Babington Stuart Máriának írt híradásai, érthetetlen módon nem eredetiből, hanem másolatokból kerülnek felolvasásra. Stuart Mária joggal támadhat Walsinghamre: „Mi biztosít arról, hogy titkos írásjegyeimet nem hamisították meg csak azért, hogy halálra ítélhessenek?” Jogi szempontból a védelem ez ellen erőteljesen felléphetne, és ha ügyvédet adtak volna Stuart Mária oldalára, annak könnyű feladat lett volna ezekre a nyilvánvaló jogsérelmekre rámutatni. De Stuart Mária magárahagyatottan áll a bírák előtt, nem ismeri az angol törvényeket, nem ismeri a terhelő anyagot, és végzetére ugyanazt a hibát követi el, mint annak idején Yorkban és Westminsterben. Nem szorítkozik arra, hogy egyes, valóban gyanút keltő tényeket vitasson, hanem en bloc letagad mindent, vitatja a vitathatatlant. Elsősorban letagadja, hogy valaha is ismerte Babingtont, és másnap kénytelen a bizonyítékok súlya alatt bevallani azt, amit előzetesen letagadott. Ezzel rontja erkölcsi pozícióját, és az utolsó pillanatban már elkésve menekül vissza régi álláspontjára, amely szerint „egy királynő jogosan igényli, hogy királyi szavának hitelt adjanak.” Nem segít már semmi felkiáltás: „Anglia királynőjének barátságába és ígéretébe vetett bizalommal jöttem ebbe az országba, és íme, mylords — és ezeknél a szavaknál lehúz egy gyűrűt új járói s felmutatja azt bíráinak —, itt a jelképe annak a barátságnak és védelemnek, amit királynőjüktől kaptam.” Mert ezek a bírák nem az örök és megtámadhatatlan jogot védik, hanem egyedül azt, hogy királynőjüknek és országuknak végre nyugalmat biztosítsanak. Az ítéletben már régen megállapodtak, és mikor október 28-án a westminsteri Starchamberben összegyűlnek a bírák, csak egyetlen ember, Lord Zouche rendelkezik annyi bátorsággal, hogy kijelentse: „Nem vagyok teljesen meggyőződve róla, hogy Stuart Mária Anglia királynőjének élete ellen tört.” Ezzel megfosztja ugyan a marasztaló ítéletet legszebb díszétől, az egyhangúságtól, de azért a többiek engedelmesen bűnössé nyilvánítják Stuart Máriát. És így egy jegyző nekikészülődik, és cikornyás betűkkel pergamenre kerekíti az ítéletet, mely szerint „A nevezett Stuart Mária, aki eme angliai királyság koronájára igényt támaszt, helybenhagyott s kigondolt különböző terveket azon célból, hogy uralkodónőnk személyét, Anglia királynőjét megsértsék, megsemmisítsék vagy megöljék.” És az ilyen bűn büntetése — a parlament már előre elhatározta ezt — a halál.

Az igazság megállapítása, az ítélet kimondása volt az összegyűlt nemesi bíróság feladata. Vétkesség és halál mellett döntött. De Erzsébetnek, a királynőnek, a földi jog felett még egy másik joga is van, az a magasztos és szent, az az emberi és nagylelkű jog, hogy a felismert bűnnel szemben kegyelmet gyakoroljon. Csak az ő akaratától függ, hogy a kimondott halált újból élő életté változtassa; újból rá, egyedül rá hárult a gyűlöletes döntés. Mit tegyen? Erzsébet megint szemben áll Erzsébettel. És mint az antik tragédiákban a kórusok strófái és ellenstrófái a lelkiismeret szórón gátasainak kitett embert jobbról és balról intik és figyelmeztetik, úgy szólalnak meg most kívülről és belülről a hangok, melyek egyike keménységre, másika engedékenységre hajt. De mind e hangok felett lebeg minden emberi cselekedet láthatatlan bírája, a történelem, amely néma az élőkkel szemben s csak ha földi létük befejeződött, méri le tetteiket az utókor előtt.

A hangok jobbról kegyetlenül és világosan kiáltják: halál, halál, halál. Az államkancellár, a koronatanács, legközelebbi barátai, a lordok és polgárok, az egész nép csak egy lehetőséget lát, hogy az ország számára békét s királynőjük számára nyugalmat biztosítson: ha Stuart Mária feje lehullik. A parlament ünnepélyes petícióval fordul Erzsébethez: „Tekintettel az általunk hirdetett vallásra és a királynő felkent személyének biztonságára, valamint a birodalom általános javára,

alázattal könyörgünk, adjon Felséged sietve parancsot, hogy nyilvánosságra hozzák a skót királynő elleni ítéletet, s kérjük, mivel más eszközt nem látunk Felséged biztonságának alátámasztására, hogy a nevezett királynő az igazságnak megfelelően és sietve kivégeztessék.”

Erzsébet szívesen látja ezt a sürgetést. Szeretné, hogy az egész világ lássa: nem ő személyesen követeli Stuart Mária életét, hanem az angol nép ragaszkodik a bírói ítélet végrehajtásához. S mennél hangosabb, mennél messzebb hallható, mennél nyilvánvalóbb a követelés, annál jobb. Mert ezzel alkalma nyílik a „világ színpadán” a jóság és emberiesség nagy jelenetére, és mint gyakorlott színésznő, utolsó cseppig kihasználja a kínálkozó alkalmat. Megrendültén fogadja a parlament gondos intését, alázatosan köszöni meg istennek, hogy akarata megmentette az- életveszélytől, de aztán felemeli hangját, és a terem falain túl az egész világhoz és a történelemhez szól, hogy felmentse önmagát Stuart Mária sorsának terhelő vádja alól. „Bárha életemet veszedelmesen fenyegették is, megvallom, semmi sem okozott súlyosabb fájdalmat, mint az, hogy egy fajtámbeli, velem egyenlő rangú, egyenlő származású és velem ily közeli vérrokonságban álló asszony is részese volt e nagy gonosztettnek. Annyira távol állott tőlem minden rosszakarat, hogy-az ellenem irányuló áruló cselekedetek felfedezése után azonnal titokban írtam neki, s felkértem, hogy egy titkos levélben valljon be előttem mindent, s akkor mindent csendben elintézek. Távolról sem azért tettem ezt, hogy csapdába csaljam, mert hiszen akkor már mindent tudtam, amit egyáltalán bevallhatott volna. De még most is, mikor a dolog már ily messzire jutott — ha nyíltan bűnbánást mutatna, és nem biztatna rá senkit, hogy nevében velem szemben igényeket támasszon, szívesen megbocsátanék neki, ha csak az én életem függene ettől és nem birodalmam jóléte és biztonsága is. Mert csak értetek és népemért kívánok tovább élni.” Nyíltan bevallja, hogy vonakodását rendkívüli mértékben befolyásolja a történelem ítéletével szemben érzett félelem. „Mert mi, fejedelmek, mintha csak színpadon állnánk: az egész világ tekintete és kíváncsisága felénk fordul. Ruhánk legkisebb szennyfoltját is észreveszik, cselekvésünk minden gyengesége azonnal feltűnik, s ezért különösen ügyelnünk kell rá, hogy tetteink mindig igazságosak s becsületesek legyenek.” Ezen okokból elnézést kér a parlamenttől, ha nem tud azonnal dönteni, mert „az a szokásom, hogy sokkal kisebb jelentőségű ügyekben is hosszan megfontolom azt, amit végül elhatározok.”

Őszinte-e ez a beszéd, vagy nem? Mind a kettő egyszerre, mert Erzsébetben kétféle akarat él: szeretne megszabadulni vetélytársnőjétől, de a világ szemében mégis nagylelkűnek és megbocsátónak szeretne látszani. Tizenkét nap múlva kérdést intéz a lordkancellárhoz, hogy nem volna-e lehetőség Stuart Mária életét megóvni, s ugyanakkor mégis biztosítani a sajátját. De a korona tanács és a parlament újból megismétli sürgetését, nincsen más megoldás. És Erzsébet megint megszólal, s szavaiban — sohasem beszélt szebben — ezúttal az igazságosság erős, csaknem meggyőző hangja csendül ki. Legbensőbb érzését fejezi ki, mikor így szól: „Súlyosabb összeütközésben vagyok önmagámmal, mint valaha is voltam életemben, nem tudom, hogy beszéljek-e vagy hallgassak. Ha beszélek és panaszkodom, akkor ez alakoskodás volna, ha néma maradok, akkor ezzel hiábavalónak bizonyulna minden fáradozástok. Különösnek tarthatjátok, hogy szemrehányást teszek, de bevallom: az volt a legbensőbb vágyam, hogy a ti biztonságotok és az én jólétem védelmére valami más megoldás találtassék, mint az, amit javasoltatok... De most, hogy a döntés szerint biztonságomat csak az ő halála révén látjátok megvédettnek, a gyász mélyen bensőséges érzése fog el, hogy éppen én, aki oly sok lázadónak kegyelmeztem meg, s hallgatagon eltekintettem oly sok árulás felett, kénytelen legyek kegyetlennek mutatkozni ily magas fejedelemnővel szemben...” Már érezteti, hogy ha erélyesen tovább szorongatják, hajlandó lesz meggyőzetni magát. De okosan és mint mindig, kétértelműén nem köti le magát semmilyen irányban „igen”-hez, vagy „nem”-hez, hanem ezekkel a szavakkal végzi beszédét: „Kérlek titeket, elégedjetek meg pillanatnyilag olyan felelettel, ami nem felelet. Én nem állok szemben véleményetekkel, megértem indokaitokat, de kérlek, fogadjátok hálám kifejezését, bocsássátok meg benső kételyeimet, és fogadjátok barátságosan, hogy válaszadás nélkül válaszoltam nektek.”

A jobboldal hangjai elmondták a magukét. Hangosan és érthetően halált, halált és halált kiáltottak. De a baloldali hangok, a szív oldalának hangjai is egyre élénkebben beszélnek. A francia király külön követet küld a tengeren át, s emlékezteti a királyok közös érdekére. Emlékezteti Erzsébetet, hogy Stuart Mária sérthetetlenségével egyúttal önmagát is védelmezi, figyelmezteti,

hogy a jó és boldog kormányzás első törvénye a vérontás lehetőség szerinti elkerülése. Eszébe juttatja a minden nép előtt szent vendégjogot, és kéri Erzsébetet, ne vetkezzék isten ellen azáltal, hogy egy felként királynő fejét érinti. És mivel Erzsébet alattomos módszerének megfelelően csak felemás ígéreteket tesz, és átláthatatlan szóvirágokkal válaszol, a külföldi követek hangja egyre élesebbé válik. Ami kezdetben csak kérés volt, most parancsoló óvássá, nyílt fenyegetéssé fokozódik. De a világban jártas Erzsébet, aki egy negyedszázad alatt a politika minden csínját-bínját kiismerte, érzékeny füllel figyeli a hangokat. A patetikus felszólalásoknál csak egyre figyel: vajon a követek tógájuk ráncaiban rejtik-e azt a megbízást, hogy megszakítsák a diplomáciai összeköttetést és hadat üzenjenek. És csakhamar megállapítja, hogy a hangos, mennydörgő szavak mögött nem rejtőzik fegyverek csörrenése, és így sem III. Henrik, sem II. Fülöp nincs komolyan elszánva, hogy kardot rántson, ha a bárd lesújt Stuart Mária nyakára.

Végül is már csak közönyös vállvonogatassal felel Franciaország és Spanyolország diplomáciájának színpadi mennydörgésére. Ügyesebben kell természetesen elhárítani egy másik tiltakozást, Skóciáét. Mert ha a földön egyetlen embernek, úgy természetesen VI. Jakabnak volna szent kötelessége, hogy megakadályozza a skót királynő kivégzését egy idegen országban, mert hiszen a kiontásra kerülő vér az ő saját vére” az az asszony, akinek életét elvennék, neki adott életet — saját édesanyja. A gyermeki, fiúi szeretet azonban nem teng túl VI. Jakabban. Mióta Erzsébet szövetségese lett, és járadékot élvez tőle, tulajdonképpen már csak útjában van az anyja, aki megtagadja tőle a királyi címet, aki ünnepélyesen megátkozta, és kísérletet tett rá, hogy örökségét idegen királyoknak juttassa. Alighogy a Babington-összeesküvés leleplezéséről értesül, sietve szerencsekívánatait küldi Erzsébetnek, és a francia követnek, aki kedvenc szórakozása, a vadászat közben zavarja azzal a kéréssel, hogy érvényesítse befolyását anyja javára, azt feleli, hogy „Stuart Mária egye meg a levest, amit főzött magának”. („Qu'il fallait qu'elle but la boisson qu'elle avait brassé.”) Kifejezetten hangoztatja, hogy egész közönyös számára, „milyen szigorral fogják kezelni, és nem bánja, ha valamennyi gyalázatos szolgáját is felakasztják”. De a legjobb volna, „ha egyáltalán nem foglalkoznék mással, mint hogy Istenhez imádkozzék”. Az egész dologhoz semmi köze nincs, nem érdekli, és a kevéssé szentimentális gyermek kezdetben még attól is vonakodik, hogy külön követet küldjön Londonba. Csak akkor ébred rá, hogy milyen szánalmas figurává válnék, ha tovább is hallgat, és legalább pro forma nem tesz valamit, amikor Stuart Mária elítélése bekövetkezik, és egész Skócián nemzeti elkeseredés vesz erőt, hogy egy idegen királynő mer kezet emelni Skócia fölkent királynőjére. Most sem megy olyan messzire, mint ahogy ezt a skót parlament megköveteli, mert az a kivégzés esetére a szövetséges viszony azonnali felbontását, sőt háborút követel. De mégis leül az asztalhoz, és energikus, ingerült és fenyegető leveleket ír Walsinghamnek, és külön követséget indít Londonba.

Erzsébet természetesen számított erre a tiltakozásra. De ebben az esetben is csak az alaphangra figyel. VI. Jakab küldöttei két csoportra oszlanak. Az egyik, a hivatalos csoport, hangosan és nyilvánosan követeli, hogy mondjanak le a halálos ítélet végrehajtásáról. Ez a csoport a szövetség felbontásával fenyegetőzik, kardját csörteti, s az e csoporthoz tartozó skót nemesek az őszinte hazafiak pátoszával szónokolnak. Persze nem sejtik, hogy amíg ők a fogadó teremben kemény szavakat mennydörögnek, azalatt egy hátsó ajtón egy másik ügynök, VI. Jakab személyes képviselője lopakodott be Erzsébet magánszobáiba, és ott titokban más követelésekről tárgyal, amelyek a skót király számára sokkal fontosabbak, mint anyjának élete: arról alkudozik ugyanis, hogy ismerjék el angol trónöröklési jogát. VI. Jakab titkos képviselőjének megbízatása értelmében — ezt jelenti a megbízhatóan tájékozott francia követ — értesíteni kell Erzsébetet, hogy hangos és heves fenyegetőzése csak becsületének fedezése és a külső látszat kedvéért történik (for his honour and reputation), és kéri, hogy ezt a hevességet ne vegye „in ill parte”, ne tekintse barátságtalan magatartásnak. Erzsébet tehát igazolva látja azt, amit már régen tudott, hogy VI. Jakab hajlandó lesz szó nélkül lenyelni anyja kivégzését („to digest it”), ha csak a trónigény biztosítékának való vagy látszólagos csalétkét szeme elé tartják. S a kulisszák mögött csakhamar megindul a legalantasabb fajtájú alku. Stuart Mária ellenfele és fia, ugyanama sötét szándék révén eredendően egybekapcsolva, lassan közelednek egymáshoz, mert hiszen titokban mindketten ugyanazt akarják, s egyikük sem akarja szándékát a világ előtt leleplezni. Stuart Mária mindkettőjüknek útjában áll, de

mindketten kénytelenek úgy tenni, mintha legszentebb, legfontosabb, legszemélyesebb ügyüknek tekintenék az ő pártfogolását és megvédését. De valójában Erzsébet nem osztálysorsosa életéért és VI. Jakab nem anyja megmentéséért harcol, hanem mindketten csak „a világ színpadának” egy szép gesztusa kedvéért küzdenek. VI. Jakab de facto már éreztette, hogy a végső esetben sem fog Erzsébetnek nehézségeket okozni, s ezzel már mintegy menlevelet adott anyja kivégez te téséhez. Stuart Máriát saját fia már feláldozta, mielőtt még az idegen és ellenséges asszony halálba küldte volna.

Sem Spanyolország, sem Franciaország, sem Skócia nem fog útjában állni, ha véget akar vetni a dolognak — ezt most már tudja Erzsébet. És most már csak egyetlen ember mentheti meg Stuart Máriát — maga Stuart Mária. Csak kegyelmet kellene kérnie, és Erzsébet valószínűleg megelégednék ezzel a benső diadallal. Lelke mélyén valószínűleg csak erre a hívásra vár, amely megváltaná lelkiismerete kínjaitól. Mindent elkövetnek ezekben a hetekben, hogy megtörjék Stuart Mária büszkeségét. Erzsébet, mihelyt kimondták a halálos ítéletet, elküldi hozzá az elítéltetésről szóló okmányt, és Árnyas Poulet, ez a száraz, józan és penetráns tisztességében még fokozottabban ellenszenves hivatalnok azonnal felhasználja az alkalmat, hogy megsértse az elítélt királynőt, aki szemében már csak egy halott és méltóságát vesztett asszony: „une femme morte, sans nulle dignité.” Jelenlétében először merészeli fején tartani fő vegét — ostoba kis szemtelensége egy alantas léleknek, melyet mások szerencsétlensége alázat helyett gőggel tölt el —, s megparancsolja a királynő személyzetének, hogy azonnal távolítsák el a trónszék Skócia címerével díszített baldachinját. De a személyzet nem hajlandó engedelmeskedni a börtönőr parancsának, és amikor Poulet saját zsoldosaival tépeti le a baldachint, Stuart Mária arra a helyre, ahol eddig Skócia címerei függtek, egy feszületet akaszt ki, és így ezzel is kifejezi, hogy immár Skóciánál is nagyobb hatalom áll mögötte: ellenfeleinek minden apró, akadékoskodó sértegetésére most már hatalmas gesztussal tud válaszolni. „Fenyegetnek arra az esetre, ha nem kérek kegyelmet — írja barátainak —, de úgy vélem, ha Erzsébet már halálra szánt, akkor igazságtalanságában járja végig ezt az utat.” Ám gyilkolja meg Erzsébet — annál rosszabb lesz Erzsébetnek! Inkább választja a halált, amely megalázza ellenfelét a történelem előtt, mint hogy módot adjon az álszenteskedő szelídségre, amely ellensége fejét a nagylelkűség glóriájával fonná körül. Ahelyett, hogy tiltakoznék az átadott halálos ítélet ellen, vagy kegyelmet kérne, mint hithű keresztény alázatosan megköszöni istennek a döntést, de mint királynő gőgösen válaszol Erzsébetnek: „Madame, egész szívemből hálát mondok Istennek, mert úgy tetszett neki, hogy az ön intézkedései útján fejezze be életem hosszantartó zarándoklását. Nem kívánom, hogy ez az út hosszabb legyen, túlságosan sok időm volt ahhoz, hogy megismerjem az élet keserűségeit. Mivel azoktól a miniszterektől, akik Anglia legmagasabb állásait töltik be, nem várhatok jóindulatot, azt kérem öntől (és senki * mástól, csak öntől), hogy a következő kedvezményeket adják meg nekem: Először azt kérem, hogy mihelyt ellenfeleim jóllaktak ártatlan véremmel, testemet szolgáim megszentelt földre vigyék, hogy ott temessenek el — a legjobb volna Franciaország földje, ahol tisztelt anyám, a királyné csontjai nyugosznak — s hogy ez a szegény test, amely soha nem ismert nyugalmat, ameddig össze volt kapcsolva lelkemmel, végre megtalálja ezt a pihenést, mikor már különvált lelkemtől. Másodszor arra kérem Felségedet — azon aggodalom miatt, melyet azoknak az embereknek zsarnokságával szemben táplálok, akiknek ön kiszolgáltatott —, hogy ne egy elrejtett helyen, hanem szolgáim és más személyek jelenlétében végezzenek ki, hogy ők majdan tanúságot tehessenek hithűségemről az igaz Egyházzal szemben, és akik életem befejezését és utolsó sóhajomat védelmükbe vehetik olyan hamis híresztelésekkel szemben, melyeket ellenségeim terjeszthetnének. Harmadszor azt kérem, hogy szolgáim, kik ily sok viszontagság között rendkívüli hűséggel szolgáltak engem, akadálytalanul mehessenek oda, ahova akarnak, és kapják meg azt a csekély hagyatékot, amit végrendeletemben szegénységemből számukra rendeltem.

Közös ősünk, VII. Henrik emlékére s ama királynői rangra, melyet halálom percéig viselni fogok, szólítom fel önt, Madame, hogy ne tagadja meg e mindenben jogos kívánságaimat, és erről egy saját kezűleg írt levél által biztosítson engem. Aztán úgy fogok meghalni, amint éltem. Maradok az ön szíves hajlandóságú testvére és foglya: Mária királynő.”

Látható: csodálatosan és minden várakozás ellenére az évtizedes harc utolsó napjaiban kicserélték a szerepeket: mióta Stuart Mária megkapta a halálos ítéletet, megint magabiztossá, öntudatossá lett. Az ő szíve kevésbé remegett meg a halálthozó okmány átvételekor, mint Erzsébet keze, ugyanannak aláírásakor. Stuart Mária kevésbé fél a haláltól, mint Erzsébet az ő megöletésétől.

Talán lelke mélyén mégsem hiszi, hogy Erzsébet oly merész lesz eltűrni, hogy a hóhér felemelje kezét ellene, a felkent királynő ellen, talán csak csalókán színleli ezt a külső biztonságot: de annyi kétségtelen, hogy még egy olyan rosszhiszemű szemlélő, mint Árnyas Poulet sem képes benne a nyugtalanság legcsekélyebb jelét sem felfedezni. Stuart Mária nem kérdez, nem panaszkodik, őrzőinek egyikétől sem kér semmilyen kedvezést. Már nem igyekszik titkos kapcsolatot létesíteni külföldi barátaival, véget ért minden ellenállása, tiltakozása és önvédelme, akaratát tudatosan a sorsra bízza, s istennek adja vissza: ő döntsön felette.

Komoly készülődéssel telnek órái. Megírja végrendeletét, földi javait előre elosztja személyzete közt, leveleket ír a világ fejedelmeihez és királyaihoz, de már nem azért, hogy hadseregek kiküldésére, hadüzenetre bírja rá őket, hanem hogy biztosítson mindenkit: hajlandó felemelt fővel, őszinte lélekkel a katolikus hitben és a katolikus hitért meghalni. E nyugtalan szívben végre nagy nyugalom lett úrrá, a félelem és reménység, „az ember leggonoszabb ellenségei”, mint Goethe mondja, már nem férkőzhetnek közel megerősödött lelkéhez. Ugyanúgy, mint sorsának osztályosa, Marie Antoinette, a halál közelében ő is megérti tulajdonképpeni feladatát. A történelmi felelősség tudta nagyszerűen túlemeli eddigi lanyhaságán, már nem a kegyelemre készül, hanem a hatásos, tüntető halálra, az utolsó pillanat diadalára. Tudja, hogy életének tragikus tévedését a világ szemében csak egy hősiesen drámai halállal vezekelheti le, és hogy e földi létben csak egyetlen győzelmet arathat: életének önmagához méltó befejezését.

Fotheringhay várának elítélt asszonya megfontolt, méltóságteljes nyugalmával szemben nagyszerű ellentétben áll a Londonban székelő Erzsébet bizonytalansága, tomboló idegessége, vad és haragos tanácstalansága. Stuart Mária már készen áll a halálra, s Erzsébet még mindig nem tudja magát elhatározni, hogy kivégeztesse. Soha még nem szenvedett annyira ellenfelétől, mint most, mikor az védtelenül várja az igazságtalanság beteljesülését. Erzsébet ezekben a hetekben álmatlan, napokig néma hallgatásba burkolózik; érezhető, hogy szünet nélkül ezzel az egyetlen elviselhetetlen gondolattal foglalkozik: aláírja-e, végrehajtassa-e a halálos ítéletet? Ügy hengergeti ezt a gondolatot, mint Sziszifusz a követ, amely mindig teljes erővel zuhan vissza keblére s nyomja lelkét. Hiába sürgetik miniszterei, lelkiismerete mindig hangosabban beszél. Elutasít minden javaslatot, mindig újakat követel. Cecil úgy látja, olyan „változékony, mint az időjárás”, egyszer a kivégzést akarja, másszor a kegyelmet, folyton kérdezi és sürgeti barátait, hogy nem találnak-e más megoldást, holott lelke mélyén maga is tudja, hogy nincs más megoldás. De bárcsak végrehajtanák és megtennék az ő tudta nélkül, bárcsak megtörténne határozott parancsa nélkül — úgy, hogy érte történjék és ne általa. A felelősségtől való félelem mindig újra megrendíti és felrázza, szünet nélkül mérlegeli e rendkívüli tett előnyeit és hátrányait, s minisztereinek elkeseredésére kétértelmű, haragos, ideges és homályos szavakkal mindig bizonytalan időre tologatja a döntést. „With weariness to talk, her Majesty left off all till a time I know not when” (Őfelségének nehezére esik a beszéd, s mindent csak halogat, magam sem tudom, meddig) — panaszkodik Cecil, aki mint rideg és okos számító, nem képes e megrendült lélek szorongását megérteni. Mert bár Erzsébet kemény börtönőrt rendelt Stuart Mária fölé, most őt magát egy sokkal keményebb, a föld legkegyetlenebb börtönőre tartja éjjel-nappal fogságban: a lelkiismeret.

Három hónapja, négy hónapja, öt hónapja, csaknem egy fél éve tart már Erzsébet e benső harca Erzsébet ellen, hogy az értelem vagy az emberiség szavára hallgasson-e. És az idegek ilyen elviselhetetlen túlfeszültségében tulajdonképpen csak természetes, hogy egyik napon robbanásszerűen megtörténik a döntés.

1587. február elsején, egy szerdai napon, Howard admirális a Greenwich-Parkban felszólítja Davison államtitkárt — Walsingham oly szerencsés vagy okos volt, hogy e napon megbetegedett —, hogy haladéktalanul jelenjék meg a királynő előtt, és terjessze elő aláírásra Stuart Mária halálos ítéletét. Davison magához veszi a Cecil által saját kezűleg írt okmányt, s egy csomó más irattal együtt átviszi a királynőhöz. De különös, hogy Erzsébet, a nagy színésznő számára egyszerre nem is

olyan sietős az aláírás. Közönyösnek mutatkozik, mellékes dolgokról cseveg Davisonnal, kinéz az ablakon, hogy csodálja a téli reggel tisztaságát. Aztán könnyedén megkérdezi Davisontól — tényleg elfelejtette volna, hogy határozott utasítást adott a halálos ítélet előterjesztésére? —, hogy tulajdonképpen mit hoz? Davison válaszol: aláírásra váró okmányokat hoz, közöttük azt is, melyet Lord Howard külön kijelölt az előterjesztésre. Erzsébet átveszi az iratokat, de óvakodik attól, hogy átolvassa őket. Sietve írja alá egyiket a másik után, köztük természetesen Stuart Mária halálos ítéletét is; nyilvánvaló, hogy eredetileg úgy szándékozott tenni, mintha hanyagságból, mit sem sejtve, a többi írással együtt írta volna alá ezt a halált hozó okmányt is. De ennél a szélsőséges asszonynál, akár az időjárásnál, váratlan sebességgel fordul meg a szél. A következő másodperc már elárulja, hogy mennyire tudatában volt tettének, mert hangsúlyozottan kijelenti Davisonnak, hogy azért vonakodott ily soká az aláírástól, hogy ezzel nyilvánvalóvá váljék, mennyire kedve ellenére adja meg hozzájárulását. Most azonban adják át a kancellárnak az aláírt halálos ítéletet, s anélkül, hogy bárki tudomást szerezne róla, pecsételjék le a nagy állami pecséttel, és aztán adják át az ítélet végrehajtására kiszemelt személyeknek. Ez a megbízás egyértelmű, s nem ad módot Davisonnak arra, hogy kételkedjék Erzsébet elhatározott szándékában. Az a körülmény, hogy Erzsébet most egészen hűvösen és világosan megbeszél Davisonnal minden részletet, még határozottabban bizonyítja, hogy bensejében régen megbarátkozott az elkerülhetetlen ténnyel. A kivégzést a kastély nagytermében hajtsák végre, mert a nyílt udvart vagy a belső udvart nem tartja erre a célra alkalmasnak. Azonkívül nyomatékkal kéri Davisont, szigorúan tartsa titokban, hogy aláírta, a halálos ítéletet. Ha hosszú kínlódás után elhatározásra jut az ember, szíve megkönnyebbül. Úgy tűnik, mintha a végre elért biztonság Erzsébetet is jó kedvre hangolná. A királynő szinte tréfálkozó hangulatban van, mert nevetve mondja Davisonnak, hogy e hír okozta fájdalom bizonyára megöli Walsinghamet.

Davison — ez igazán érthető — elintézettnek tekinti az ügyet. Meghajlik, s kilép az ajtón. De valójában Erzsébet semmit sem tud egyértelműen elhatározni, soha nincs nála egy kérdés valóban elintézve. Az ajtóból még egyszer visszahívja Davisont, a jókedv, a királynő valódi vagy színlelt elszántsága már megint nyomtalanul eltűnt, s Erzsébet nyugtalanul jár föl-alá. Vajon nincs-e mégis más út? Hiszen végül is a „Members of the Association”, a szövetkező főnemesek megesküdtek, hogy megölnek mindenkit, aki részt vesz bármilyen ellene szervezett összeesküvésben. És mivel Fotheringhayban ott van Amyas Poulet és társai — akik tagjai a szövetségnek — nem volna-e kutyakötelességük végrehajtani ezt a tettet, és őt, a királynőt, megmenteni a nyilvános kivégeztetés ódiumától? Arra kéri Davisont, hogy Walsingham haladéktalanul írjon ebben az értelemben Pouletnek.

A derék Davison egyre kényelmetlenebb helyzetbe kerül. Pontosan érzi, hogy a királynő szeretné végrehajtva látni a tettét, anélkül, hogy ehhez ő maga bármit is hozzátenne; az államtitkár valószínűleg már sajnálja, hogy e fontos beszélgetésnek nincsen tanúja. De mit tehet? Megbízatása világos, így először elmegy az államkancelláriára, rá téteti az állampecsétet a halálos ítéletre, aztán Walsinghamhez megy, aki Erzsébet akarata szerint, azonnal megfogalmazza a kívánt levelet. A királynő, írja, sajnálattal tapasztalta a buzgóság bizonyos hiányát, ami abban nyilvánult meg, hogy tekintettel arra a veszedelemre, melyet Stuart Mária ügye őfelsége számára jelent, „önmaga tol és minden külön megbízás nélkül” nem talált módot arra, hogy Stuart Máriával végezzen. Nyugodt lelkiismerettel magára veheti Stuart Mária megölését, mivel letette az „Association” esküjét, s ezzel tehermentesítené a királynőt, akiről köztudomású, hogy mennyire ellenszenves számára minden vérontás.

Ez a levél még el sem juthatott Amyas Poulethez, és semmi esetre sem érkezhetett még válasz Fotheringhay-ből, amikor Greenwichben megint megfordult a szél. Csütörtökön, másnap reggel, a királynő írásával egy futár kopogtat Davison ajtaján: ha még nem adta át a kancellárnak lepecsételésre a halálos ítéletet, akkor várjon ezzel mindaddig, amíg Erzsébet újra nem beszél vele. Davison azonnal felsiet a királynőhöz, és közli vele, hogy parancsát azonnal végrehajtotta, a halálos ítéletet már lepecsételték. Erzsébet elégedetlennek látszik. Hallgat, de nem szidja Davisont, s a kétértelmű asszony mindenekelőtt egyetlen szavával sem ad ellenkező utasítást olyan irányban, hogy a lepecsételt okmányt újból hozzák vissza. Csak újból, ismételten panaszkodik, hogy ezt a

súlyos terhet az ő vállaira rakják. Nyugtalanul járkál fel-alá szobájában. Davison várakozik, döntésre, megbízásra, világos és érthető nyilatkozatra vár. De Erzsébet hirtelen elhagyja a termet, anélkül, hogy bármilyen parancsot adna. Megint shakespeare-i méretű az a jelenet, amit Erzsébet az egyetlen néző szeme előtt lejátszik, s önkéntelenül is megint III. Richárdra kell gondolni, mikor panaszkodik Buckinghamnek, hogy ellenfele még él, de nem ad világosan parancsot megöletésére. A szerencsétlen Davison, királynőjének III. Richárdéhoz hasonló megsértődött pillantását érzi magán amiatt, hogy a „vazallus érti a kívánságot, de mégsem hajlandó megérteni”. A szegény írnok érzi, hogy sikamlós talajra jutott, elkeseredetten igyekszik másokba kapaszkodni: csak ne legyen kénytelen a világtörténelmi felelősséget egyedül viselni! Elsősorban felkelti Hattont, a királynő barátját, és eléje tárja szörnyű helyzetét: Erzsébet nyílt megbízást adott a halálos ítélet végrehajtására, de egész viselkedéséből már most kiderül, hogy a kétértelműén formulázott parancsot utólag le fogja tagadni. Hatton jobban ismeri Erzsébetet, hogy ne értené meg a helyzetet, de neki is kevés kedve van ahhoz, hogy Davisonnak világos igennel vagy nemmel feleljen. És most, mint a labdajátéknál, egyik a másik felé dobálja a felelősséget. Erzsébet Davisonnak dobta, Davison most igyekszik továbbadni Kationnak, Hatton a maga részéről azonnal értesíti Cecil államkancellárt. Ez sem akarja azonban magáévá tenni az ügyet, s a következő napon titkos koronatanácsot hív egybe. Erzsébet legközelebbi barátai és bizalmasai vannak csak jelen, Leicester, Hatton és hét más nemes, akik a gyakori bizalmas érintkezés folyamán bőségesen találtak rá alkalmat, hogy Erzsébet megbízhatatlanságáról meggyőződjenek. Itt beszélnek először világosan; Erzsébet, állapítják meg egyértelműen, erkölcsi presztízse érdekében kerülni akarja azt a látszatot, mintha Stuart Mária kivégzését ő rendelte volna el. Hogy a világ szeme előtt a végrehajtott ítélet ténye őt is „meglephesse”, alibit akar magának szerezni. Híveinek kötelessége tehát, hogy vele tartsanak ebben a komédiában, és látszat szerint a királynő akarata ellenére kell végrehajtaniuk azt, amit a valóságban ő megkövetel, csak nem akar kifejezetten elrendelni. Természetesen igen nagy ez a felelősség, s ezért valódi vagy színlelt haragjának tüze nem hárulhat egyetlen emberre. Cecil tehát azt javasolja, hogy közösen rendeljék el a kivégzést, s ennek megfelelően közösen vállalják érte a felelősséget. Lord Kentet és Lord Shrewsbury t szemelik ki rá, hogy a halálos ítélet végrehajtásánál jelen legyenek, és Beale titkárt megfelelő utasításokkal előre küldik Fotheringhay-be. Az állítólagos bűn most a koronatanács tíz részvevőjét terheli, de — a titokban Erzsébet által követelt — hatásköri túllépéssel végre levették Erzsébet válláról a terhet.

Erzsébetnek máskor legjellegzetesebb tulajdonsága a kíváncsiság. Mindig mindent és azonnal tudni akar, ami kastélya környékén s országában történik. De milyen különös: ezúttal sem Davisonnál, sem Cecilnél, sem senki másnál nem érdeklődik, hogy mi történt közben Stuart Mária halálos ítéletével. Úgy tűnik, mintha e három napon teljesen elfeledkezett volna arról az egyetlen ügyről, amely hónapok óta óráról órára, szinte kizárólagosan foglalkoztatta. Az eddig legfontosabb ügy annyira eltűnt gondolataiból,/ mintha a Lethe vizéből ivott volna. És a királynő még akkor is hallgatagon átsiklott az aláírt halálos ítélet kérdése felett, mikor másnap reggel, vasárnap, megérkezett Árnyas Poulet válasza Walsingham javaslatára.

Árnyas Poulet válasza, kevés örömet okoz a királynőnek. Poulet az első pillanatban megértette, hogy úrnője milyen hálátlan szerepet hárított rá. Ő tegye el láb alól Stuart Máriát, de már tudja azt is, hogy milyen jutalomra számíthat: a királynő a világ előtt gyilkosnak fogja nyilvánítani, és átadja a bíróságnak. Nem, Árnyas Poulet nem számít a Tudor-ház hálájára, és semmi kedve sincs a bűnbak szerepének vállalására. De nehogy a királynővel szemben engedetlennek lássék, az okos, puritán férfi egy magasabb instancia: istene mögé búvik el. Vonakodását hirtelen az erkölcsösség köpenyébe burkolja. „Keserűséggel tölti el szívemet — feleli patetikusan —, hogy oly szerencsétlen vagyok megérni azt a napot, amelyen jóságos uralkodónőm kívánságára olyan cselekedet végrehajtására hívnak fel, melyet egyaránt tilt Isten és a jog. Minden vagyonom és jószágom, állásom és életem Őfelsége rendelkezésére áll, s készen állok rá, hogy mindenemet feláldozzam az Ó kívánságára, mert hiszen mindezeket csak az Ö jóságos kegyének köszönhetem. De Isten őrizzen meg attól, hogy lelkiismeretem ilyen siralmas hajótörését legyek kénytelen elszenvedni, s hogy olyan súlyos bélyeget hagyjak utódaimra, hogy a törvény hozzájárulása és nyilvános parancs nélkül

ontsak vért. Remélem, hogy Őfelsége mindenkor tanúsított jósága alázatos válaszomat kegyesen fogja fogadni.”

De Erzsébet nem is gondol rá, hogy kegyesen fogadja Pouletjének levelét, holott röviddel ezelőtt még lelkesen dicsérte nagyszerű szolgálataiért — „spotless actions, wise orders and safe regards” (hibátlan cselekedeteiért, okos parancsaiért és biztos intézkedéseiért); haragosan jár fel-alá a szobában és szidja „az érzékeny és túl pontos embereket” („dainty and precise fellows”), akik mindent ígérnek és semmit sem tesznek. Poulet — tombolja — közönséges esküszegő, hiszen aláírta az „Act of Association”-t, mely szerint élete veszélyeztetésével is szolgálni köteles királynőjét. Elegen akadtak volna mások, akik kedvéért vállalták volna ezt a tettet, például egy bizonyos Wingfield. Valódi vagy színlelt haraggal támad a szerencsétlen Davisonra — az okos Walsingham a kellemesebb részt választotta, és betegnek jelentette magát —, aki szánalomra méltó együgyűséggel javasolja a jogszerűség nyílt útját. Nála okosabb emberek — támad rá Erzsébet — más véleményen vannak. Legfőbb ideje, hogy az ügyet végre elintézzék, és szégyen valamennyiükre nézve, hogy még nem tudták befejezni.

Davison hallgat. Dicsekedhetnék vele, hogy a végrehajtás már a legjobb úton halad, de érzi, hogy semmi nem volna kevésbé kedvérevaló a királynőnek, mintha becsületesen tudomást szerezne arról, amit becstelen módon bizonyára már tud: hogy a lepecsételt ítélettel útban van már Fotheringhay felé a futár, és vele van a tagbaszakadt” erős férfi, aki a szót vérré, a parancsot végrehajtássá változtatja át: a londoni hóhér.

„ÉLETEM VÉGE, HÍRNEVEM KEZDETE

1587. február 8.

„En ma fin est mon commencement” — Stuart Mária már évekkel korábban egy brokátmunkába hímezte be ezt az akkor még érthetetlen mondatot. Sejtelme most valóra válik. Hírnevének valódi kezdete tragikus halála; az utókor szemében csak ez a halál fogja eltüntetni ifjúkora hibáit, s megtisztítani bűneit. Az elítélt asszony hetek óta körültekintéssel és elhatározottan készül a végső megpróbáltatásra. Mint fiatal királynő ő maga is két ízben kénytelen volt végignézni, hogyan hal meg egy nemes ember a bárd alatt, tehát már korán megtudta, hogy egy ilyen menthetetlen embertelen aktus borzalmát csak heroikus magatartással győzheti le. Stuart Mária tudja, hogy az egész világ s az egész utókor mérlegelni fogja magatartását abban a pillanatban, amikor először kerül rá a sor, hogy egy felkent királynő hajtja le fejét a vesztőhely fatönkjére, e döntő pillanatban minden megrezdülése, minden vonakodása, minden gyáva elsápadása árulás volna királyi méltóságán. A várakozás e heteiben csendesen egybegyűjti minden benső erejét. Az egyébként oly impulzív asszony soha életében semmire sem készült ilyen nyugodtan és céltudatosan, mint erre az utolsó órára.

Az ijedtségnek vagy meglepetésnek legkisebb jele sem fedezhető fel arcán, amikor egy keddi napon, február y-én szolgája jelenti, hogy Shrewsbury és Kent lordok néhány hatósági személy kíséretében megérkeztek. Gondosan magához rendeli kíséretének hölgyeit s háztartásának személyzetét. Csak az ő jelenlétükben fogadja a kiküldötteket. Mert ettől a pillanattól kezdve ragaszkodik híveinek állandó jelenlétéhez, hogy egykoron majd dicsőséggel tanúsíthassák, hogy ő, V. Jakab és Lotharingiai Mária leánya, akinek ereiben a Tudorok, a Valois-k és a Stuartok vére folyik, a legnehezebb megpróbáltatást is felemelt fővel viselte el. Shrewsbury — az a férfi, akinek házában csaknem húsz esztendeig lakott — meghajtja előtte térdét és ősz fejét. Hangja kissé megremeg, mikor jelenti, hogy Erzsébet alattvalóinak sürgető kérésére kénytelen volt engedni, és elrendelte az ítélet végrehajtását. Stuart Márián a rossz hír hallatára. nem látszik meglepetés, a megindultság legkisebb jele nélkül — tudja, hogy minden mozdulatát feljegyzik a történelem könyvében — olvastatja fel maga előtt a halálos ítéletet, aztán lelki nyugalommal keresztet vet, és így szól: „Dicsértessék Isten neve azért a hírért, amit hozott nekem. Jobb hír bizony nem érhetett hozzám, mert ez szenvedéseim befejezését s azt a dicsőséget jelenti, amiben Isten részesít azáltal, hogy nevéért és egyházáért, a római katolikus egyházért halhatok meg.” Már egyetlen szóval sem támadja az ítéletet. Már nem akar királynőként szembeszállni egy másik uralkodónő vele szemben alkalmazott igazságtalanságával, hanem mint hivő keresztény, magára vállalja a szenvedést, és talán már szereti is mártíriumát mint az utolsó diadalt, mely az életben osztályrészéül jutott. Csak két kéréssel áll elő: hogy lelkésze lelki vigasz tálasával mellette maradhasson, és hogy az ítélet végrehajtása ne következzék be másnap reggel, hogy még módja legyen kellő gonddal megtenni utolsó intézkedéseit. Mindkét kérését elutasítják. Lord Kent, a fanatikus protestáns, azt feleli, hogy nincsen semmi szükség a tévhit papjára, de egy református lelkészt szívesen hajlandó mellé adni, hogy az bevezesse az igazi vallás birodalmába. Stuart Mária természetesen elutasítja, hogy abban az órában, amikor az egész világ előtt halálával tesz hitvallást a katolikus egyház mellett, akkor az igaz hitről még tanításokat fogadjon el egy eretnek vallás papjától. A balgaságnál, amit e halálraszánt asszonnyal szemben tanúsítottak, kevésbé kegyetlen a kivégzés elhalasztására irányuló kérés elutasítása. Mert miután már csak egyetlen éjszakája van az előkészületre, a néhány, még rendelkezésére álló óra annyira ki van töltve, hogy félelemre vagy nyugtalanságra nem marad idő. Isten ajándéka az embernek, hogy a haldoklók számára mindig túl kevés az idő.

Stuart Mária azzal a nyugalommal és körültekintéssel osztja be utolsó óráit, amely végzetszerűen hiányzott korábbi életéből. Mint nagy fejedelemnő nagyszerű halált kíván magának, és Stuart Mária azzal a hibátlan stílusérzékkel, amellyel mindig kitűnt, az örökölt művészi szellemmel s a veszélyes pillanatokban mindig megmutatkozott veleszületett magatartással, úgy készíti elő távozását e földről, mint egy nagy ünnepséget, mint egy diadalt, mint egy nagy ceremóniát. Semmit sem bíz a

véletlenre, a hangulatra, az improvizációra, minden királyian pompás, impozáns és hatásában előre kiszámított legyen. Minden részletet pontosan és értelmesen úgy helyez el, mint egy példaszerű mártírhalálról szóló hősköltemény egy-egy megható, vagy hatalmasan megrázó strófáját. Stuart Mária, hogy a szükséges levelek nyugodt megírására, gondolatainak rendezésére még elegendő idő maradjon, korábbra rendelte az étkezést, aminek szimbolikusan egy „utolsó vacsora” ünnepélyes formáit adja meg. Miután ő maga evett, körben maga köré gyűjti egész házanépét, s egy pohár bort kér. Komoly, de mégis derült arccal emeli a kelyhet magasan hívei fölé, akik valamennyien térdre borultak. Az ő boldogságukra iszik, s aztán beszédet intéz hozzájuk, amelyben nyomatékosan inti őket, hogy maradjanak meg a katolikus vallás híveinek és éljenek békében egymással. Külön minden egyestől — olyan ez, mint a Vita sanctorum egy jelenete — bocsánatot kér minden igazságtalanságért, amit tudva vagy öntudatlanul elkövetett volna ellene. Csak ezután nyújtja át mindegyiknek a számára külön-külön kikeresett ajándékot; gyűrűk és drágakövek és láncok és csipkék, mindazok az apró drágaságok, melyek elmúló életét vidámították és díszítették. A megajándékozottak térden állva, némán vagy zokogva fogadják az ajándékokat, és híveinek fájdalmas szeretete akarata ellenére is megrendíti a királynőt.

Végre feláll, s átmegy szobájába, ahol íróasztalán már égnek a viaszgyertyák. Még sok a tennivaló éjszakától reggelig: át kell olvasni végrendeletét, intézkedni kell a nehéz útra, s meg kell írni az utolsó leveleket. Az első, a legsürgetőbb levél gyónta tóját kéri, hogy éjszakán át maradjon ébren és imádkozzon érte; bár ugyanabban a kastélyban két-három szoba távolságban van csak tőle, de Lord Kent — a fanatizmus mindig kegyetlen — megtiltotta a papnak, hogy elhagyja lakását, nehogy Stuart Máriát a „pápista” utolsó kenetben részesíthesse. A királynő aztán rokonainak, III. Henriknek és Guise hercegnek ír; ez utolsó órában különös súllyal nyomja lelkét egy gond, ami egyben igaz dicsőségére is szolgál: hogy a Franciaországtól kapott özvegyi nyugdíj megszűnésével egész házanépe ellátatlan marad. Arra kéri tehát Franciaország királyát, vállalja magára azt a terhet, hogy teljesíti végrendeletét, és engesztelő szentmisét mondat érte, „az egyik legkeresztényebb királynőért, aki mint hithű katolikus, minden vagyonától megfosztva” indul a halálba. II. Fülöphöz és a pápához már korábban elküldte levelét. Már csak egyetlen uralkodónőnek, Erzsébetnek kellene még írnia. De hozzá már egyetlen szót sem intéz Stuart Mária. Már semmit nem akar kérni, semmit nem akar megköszönni; régi ellenfelét csak büszke hallgatás, csak a nagyszerű halál szégyenítheti meg.

Már régen elmúlt éjfél, mikor Stuart Mária ágyba feküdt. Megtett mindent, ami tennivalója maradt az életben. Lelkének már csak alig néhány órára van vendégjoga az elfáradt testben. A szoba sarkában szolgálólányok térdelnek, és néma ajkuk imádkozik; nem akarják zavarni az alvó asszonyt. De Stuart Mária nem alszik. Nyitott szemmel bámul a nagy éjszakába; csak tagjait pihenteti, hogy aztán reggel egyenes tartással és erős lélekkel léphessen a még erősebb halál elé.

Stuart Mária sok ünnepségre öltözködött életében, koronázásra és kérész telesre, esküvőre és lovagi játékokra, utazásokra és háborúra és vadászatokra, fogadásokra és bálokra és bajvívásokra, ahol pompába burkolva mindig úgy jelent meg, mint aki tudja, hogy milyen hatalmat jelent szépséget terjeszteni a világban. De egyetlen alkalomra sem készült elő oly gondosan, mint sorsának e legnagyobb órájára, halálára. Napokkal és hetekkel előbb kellett végiggondolnia halálának legméltóbb szertartását, és gondosan dolgozott ki minden részletet. Darabról darabra kellett átvizsgálnia ruhatárát, hogy e még soha nem volt alkalomra a legméltóbb etikettet alkossa meg: úgy tűnik, mintha utolsó hiúsággal mint asszony is örök példát akart volna állítani a világ elé, hogy mily tökéletesen kell egy királynőnek a vesztőhelyre lépni. Szolgálói két óra hosszat, reggel hattól nyolcig öltöztetik. Nem akar úgy menni a vesztőhelyre, mint egy szegény, ingadozó léptű, rossz ruhába öltözött vezeklő asszony; utolsó útjára ünnepélyes ünnepnapi ruhát, komoly és legfinomabb nyestprémmel díszített, magasan felálló fehér galléros és dúsan leomló ujjú barna bársony ruháját válogatja ki. A méltóságteljes pompát fekete selyemkabát borítja, s a hosszú uszály oly messze nyúlik utána, hogy Melville, az udvarmester kénytelen alázatosan utána vinni. Fejebúbjától a földig fehéren lobog az özvegyi fátyol, ékszerekbe foglalt rózsafüzérek pótolnak minden földi ékszert, fehér maroquin cipők teszik majd hangtalanná lépteit abban a várható csöndben, ami fogadni fogja, ha a vesztőhelyre megy. A királynő saját kezűleg kereste ki

szekrényéből a zsebkendőt, amivel majd bekötik szemét — a legfinomabb batisztból készült, pókháló finomságú, aranyozott szélű kendőt, amit valószínűleg ő maga hímezett, ízléssel válogatta ki ruhájának minden csatját, minden részletet szinte muzikálisan hangolt át az alkalomra, és előreláthatóan arra is, hogy e komor pompát a vesztőhelyen idegen férfiak jelenlétében lesz kénytelen levetni magáról. Stuart Mária az utolsó, véres pillanatra vérvörös alsóruhát vett magára, s egész karját befödő vörös kesztyűket készíttetett, hogy ha majd nyakára sújt a bárd, a szökellő vér színe ne üssön el túlságosan ruhájától. Elítélt asszony még soha nem készült művészibben és méltóságteljesebben a halálra.

Reggel nyolckor kopognak az ajtón. Stuart Mária nem felel, még imazsámolyán térdel, s hangosan olvassa a haldoklók imáját. Csak akkor emelkedik fel, mikor ájtatosságát befejezte. Az ajtó csak a második kopogásra nyílik fel. Fehér pálcával a kezében belép a sheriff — csakhamar eltörik ezt a pálcát — és mély meghajlással, tiszteletteljesen szól: „Madame, a lordok várják önt és önért küldtek ide.” „Induljunk”, feleli Stuart Mária. „Felkészültem.”

Most megkezdődik az utolsó út. Jobbról és balról egy-egy szolgájára támaszkodva reumásan merev léptekkel, lassan indul meg. A hit fegyverével háromszorosan erősítette meg magát, hogy a félelem semmilyen vihara se ingathassa meg; nyakában egy arany feszület van, övéről ékkövekkel díszített rózsafüzér lóg le, kezében egy elefántcsont feszületet jámbor kardként tart: lássa a világ, hogyan hal meg egy királynő a katolikus hitben s a katolikus hitért. Felejtsék el, hogy milyen bűnök és balgaságok terhelik ifjúságát, és azt is, hogy mint egy szándékolt gyilkosság részvevőjét viszik a hóhér elé: minden időkre szóló eréllyel akarja kifejezni, hogy mint a katolikus hit vértanúja, eretnek ellenségei mészárszékre hurcolt áldozataként hal meg.

Ügy intézkedett, úgy állapodott meg, hogy saját szolgái csak az ajtóig kísérhetik és támogathatják. Mert ne legyen az a látszat, mintha nekik is részük volna a gyűlölt cselekedetben, s hogy ők maguk legyenek kénytelenek asszonyukat a vesztőhelyre kísérni. Az ajtótól a lépcső aljáig Árnyas Poulet két szolgájára vár a hivatal, hogy támogassák: csak ellenfelek lehetnek azok, akik részt vesznek egy olyan gonosztettben, hogy egy felkent királynőt a vesztőhelyre vezessenek. Lent, a lépcső legalsó fokán, annak a nagy csarnoknak a bejáratánál, ahol a kivégzést végrehajtják, udvarmestere, Andrew Melville térdel; mint skót nemesre, rá vár a feladat, hogy fiát majd értesítse a kivégzés végrehajtásáról. A királynő felemeli a térden álló férfit, és átöleli. Szívesen látja e hűséges tanút, mert jelenléte csak megerősítheti abban a biztos magatartásban, amit önmagának megfogadott. És Melville mondja: „Számomra életem legnehezebb feladata lesz közölni, hogy mélyen tisztelt királynőm és uralkodónőm halott”, és Stuart Mária így felel: „Inkább örvendj, hogy elérkeztem szenvedéseim végéhez. Vidd csak hírét, hogy vallásomhoz híven haltam meg, mint a katolikus egyház igaz lánya, mint igazi skót nő, mint igazi hercegnő. Isten bocsásson meg azoknak, akik halálomat kívánták. És mondd meg fiamnak, hogy soha nem tettem semmit, ami kárára lehetett volna, és felségjogainkat soha senkinek nem szolgáltattam ki.”

E szavak után Shrewsbury és Kent lordokhoz fordul, s azt kéri tőlük, hogy kíséretének hölgyei is jelen lehessenek a kivégzésnél. Kent grófja kifogásokat támaszt: az asszonyok sírással és kiabálással nyugtalanságot, sőt talán ennél súlyosabb zavarokat is okoznának azáltal, hogy zsebkendőjüket a királynő vérébe mártják. De Stuart Mária nem engedi megtagadni magától utolsó kérését. „Szavamra fogadom — válaszolja —, hogy semmi hasonlót nem fognak tenni, és biztos vagyok benne, hogy az ön uralkodónője nem tagadná meg egy másik királynőtől, hogy utolsó perceiben saját udvarhölgyeit tudja maga mellett segítségül. Teljesen lehetetlen, hogy ilyen kemény parancsot adott volna. Még akkor is megengedte volna ezt nekem, ha alacsonyabb rangú asszony lennék, én pedig legközelebbi rokona vagyok, VII. Henrik véréből eredtem, Franciaország özvegy királynéja és Skócia felkent királynője vagyok.”

A lordok tanácskoznak. Végre hozzájárulnak, hogy négy szolgája és két hölgye megmaradhat kíséretében. Ennyi elég is Stuart Máriának. Leghívebb és legkiválasztottabb néhány embere és az uszályt hordozó Andrew Melville kíséretében a sheriff és Shrewsbury és Kent mögött belép Fotheringhay várának nagy csarnokába.

Ebben a csarnokban egész éjszaka kalapáltak. Elrakták az asztalokat és székeket, s a terem végén egy nagy, két láb magas emelvényt állítottak, melyet fekete vászonnal vontak be, mint egy

katafalkot. A közepén a feketére festett fatönk előtt fekete párnával már gondosan előkészítve egy fekete zsámoly áll, ide kell letérdelni a királynőnek a halálos csapás fogadására. Jobbról és balról egy-egy szék várja Shrewsbury és Kent lordokat, Erzsébet megbízottait — a fal mellett azonban mereven, mint az érc, fekete bársonyba öltözve, fekete álarc mögé rejtőzve két arcnélküli alak áll: a hóhér és segédje. A borzalmasan nagyszerű színpadra csak az áldozat és a hóhérok léphetnek fel: a terem mélyén azonban tolonganak a nézők. Poulet és katonái korlátot vontak, amely mögött kétszáz nemes állt; sietve jöttek ide a szomszédságból, hogy tanúi lehessenek az egyetlen és mindaddig példátlan jelenetnek, amikor egy felkent királynőt végeznek ki. A vár elzárt kapui előtt a köznép száz és százfőnyi tömege tolong, kiket mind idecsábított a hír: de számukra tilos a belépés. Csak a nemesi vér leszármazottai láthatják a királyi vér kiontását.

Stuart Mária nyugodtan lép a csarnokba. Ö, aki első életéve óta királynő, kezdettől fogva megtanulta a királyi viselkedést, s ez a magas művészet még e legnehezebb pillanatban sem hagyja el. Felemelt fővel lép fel a vesztőhely két lépcsőjén. Tizenöt éves korában így lépett fel Franciaország trónszékére, így lépett fel a reimsi oltár lépcsőjére is. S így lépett volna fel Anglia trónszékére is, ha más csillagzat irányította volna sorsát. Ugyanolyan alázatosan s egyben büszkén térdelt le egykor Franciaország egy királyának oldalán, majd Skócia egy királyának oldalán, hogy fogadja a pap áldását, amint most lehajtja fejét, hogy fogadja az áldást hozó halált. Közönyösen hallgatja, amint a titkár még egyszer felolvassa a halálos ítéletet. És közben vonásai olyan barátságos, csaknem örvendező kifejezést öltenek, hogy maga Wingfield, egyik legharagosabb ellenfele is kénytelen Cecilhez intézett jelentésében megemlíteni, hogy úgy hallgatta a halálos ítélet kihirdetését, mint egy kegyelmi híradást.

De még egy nehéz próba áll előtte. Stuart Mária tisztává és hatalmassá akarja tenni az utolsó órát: úgy akar megjelenni a világ előtt, mint a hit harsonázó kürtszava, mint a katolikus mártírium hatalmas lángja. A protestáns lordok meg akarják akadályozni, hogy élete utolsó gesztusa a jámbor, katolikus asszony tüntető hitvallomásává emelkedjék; az utolsó pillanatban is megkísérlik, hogy Stuart Mária méltóságteljes magatartását apró gyűlölködésükkel lekicsinyítsék. A királynő szobájától a vesztőhelyig vezető rövid úton többször körülnézett, hogy gyóntatója nincs-e a jelenlevők között, hogy legalább egy néma jellel kifejezhesse áldását, és megadhassa az abszoluciót. De hiába! Gyóntatója nem hagyhatta el szobáját. Most azonban, mikor készül rá, hogy a vallás vigasza nélkül végeztesse ki magát, a vérpadnál hirtelen megjelenik dr. Fletcher, Peterborough református lelkésze; a két vallás e borzalmas, kegyetlen harca, amely megzavarta ifjúságát s feldúlta sorsát, életének utolsó pillanatáig is előre tolakszik. Bár háromszor megismételt elutasításából a lordok jól tudhatták, hogy a lángolóan hithű katolikus Stuart Mária inkább lelki vigasz nélkül hal meg, semminthogy egy eretnek pap álljon mellette. De amint Stuart Mária a vérpadon, úgy ugyanakkor a végrehajtó protestánsok is diadalmassá akarják tenni vallásukat, ők is megkövetelik istenük jelenlétét. A református lelkész a haldokló lelki üdvének aggodalmas féltésére hivatkozva, egy igen középszerű sermonba fog, melyet Stuart Mária, türelmetlenül várván a halált, hiába igyekszik megszakítani. Háromszor vagy négyszer kéri dr. Fletcher t, hogy ne fáradjon, mert megmarad a római katolikus vallás hívének, amelynek védelmében most, isten kegyelméből kionthatja vérét. De a kis lelkészecske kevéssé tiszteli a haldokló akaratát, és igen hiú férfi. Pontosan előkészítette beszédét, és nagy megtiszteltetésnek érzi, hogy ilyen előkelő hallgatóság előtt mondhatja el. Fecseg s szónokol mindaddig, míg végre Stuart Mária az ellenszenves prédikálás ellen nem talál más védekezést, minthogy egyik kezében a kereszttel, a másikban az imakönyvvel térdre borul, hangosan és latinul imádkozik, hogy e szent szavakkal elnyomja az eretnek szónoklatát. Ahelyett, hogy egy feláldozott ember lelkéért közös istenükhöz együtt emelnék fel hangjukat, a két vallás: kétlépésnyi távolságban a vérpadtól, még küzd egymás ellen; a gyűlölködés mindig erősebb, mint a tisztelet mások bajával szemben. Shrewsbury és Kent s velük együtt a gyülekezet legtöbbjei angolul imádkoznak, Stuart Mária és házanépe latinul. És csak amikor a pap elhallgat, akkor szólal meg újból angolul, és hangosan könyörög Krisztus megsértett egyházáért. Hálát mond, hogy véget érnek szenvedései, keblére szorítva a feszületet hangosan hirdeti azon reményét, hogy lelkét megmenti Jézus Krisztus vére, akinek keresztjét kezében tartja, s akiért hajlandó vérét ontani. A fanatikus lord Kent még egyszer megkísérli, hogy megzavarja tiszta

áhítatát, s figyelmezteti, hogy hagyja abba e pápista szemfényvesztést — „popish trumperies”. De a haldokló már messze van minden földi viszálytól. Egyetlen hanggal, egyetlen tekintettel sem válaszol, hanem mindenütt meghallhatóan emeli fel hangját a hatalmas teremben: szívből megbocsát minden ellenségének, kik oly soká fenekedtek élete ellen, és kéri Istent, vezesse őket vissza az igaz útra.

Néma csend következik. Stuart Mária tudja, hogy most mi van soron. Még egyszer megcsókolja a feszületet, keresztet vet és így szól: „Amint karjaid, Jézus Krisztusom, a kereszten ki vannak feszítve, úgy fogadj engem is részvevő karjaidba, és bocsásd meg minden bűnömet. Ámen.”

A középkor kegyetlen és erőszakos, de azért nem lelketlen. És némely szokásában embertelenségének is mélyebb felismerését őrizte meg, mint a mi korunk. Bármily barbár volt is minden kivégzés, a borzalom közepette is maradt egy pillanat az emberi nagyság számára; mielőtt a hóhér felemeli kezét a gyilkosságra vagy kínzásra, bocsánatot kell kérnie áldozatától azért a bűnért, amit élő testével szemben elkövet. Az álarc mögé rejtett hóhér és segédje tehát most letérdelnek Stuart Mária előtt, és bocsánatot kérnek a halálért, amit ők kénytelenek elhozni számára. És Stuart Mária így felel: „Egész szívemből megbocsátok nektek, mert remélem, hogy a halál végét veti minden szenvedésemnek”; a hóhér és segédje csak azután állnak fel, hogy előkészüljenek munkájukra.

A két asszony ugyanakkor nekilátott, hogy Stuart Máriát levetkőztesse; ő maga is segít nyakáról levenni az Agnus Dei láncát. Határozott kézzel teszi ezt, és hozzá — amint ellensége, Cecil megbízottja mondja — „olyan sietséggel, mintha türelmetlenül várná a világ elhagyását”. Amint a fekete kabát s a sötét ruha lehullik válláról, felviláglik a vörös selyem alsóruha, és mikor szolgálói beburkolják karját a vörös kesztyűkkel, hirtelen úgy áll itt, e nagyszerű, felejthetetlen alak, mint egy véres lángoszlop. S most jön a búcsú. A királynő átöleli segítőit, s figyelmezteti őket, hogy ne zokogjanak, és ne panaszkodjanak hangosan. Aztán letérdel a párnára, és harsány hangon mondja el a latin zsoltárt: „In te, Domine, confido, ne confundar in aeternum.”

Most már nincs sok hátra. Csak fejét kell lehajtani a tönkre, melyet — halálában szeretőjét — két karral átölel. Stuart Mária az utolsó pillanatig megőrizte királyi méltóságát. Egyetlen mozdulattal, egyetlen szóval sem árulta el félelmét. A Stuartok, a Tudorok, a Guise-ek lánya méltón készült fel a halálra. De mit segít az emberi méltóság, minden eltanult és örökölt viselkedés azzal a borzalommal szemben, ami hozzátapad minden gyilkossághoz. Egy élő ember kivégzése — s ebben hazudik minden könyv s minden jelentés — soha nem lehet regényes s tisztán megható. A hóhérbárd okozta halál mindig irtózatos borzadállyá, gyalázatos mészárlássá lesz. A hóhér első csapása rosszul talált, nem nyakára, hanem koponyájára sújtott le. A megkínzott asszony szájából elfojtottan, de nem hangosan egy hörgés, egy nyögés hallatszik. A második ütés mélyen behatol a nyakába, és magasra szökken a vér. De csak a harmadik csapás választja el a fejet a törzsétől. És újabb borzalom: mikor a hóhér hajánál fogva fel akarja emelni a fejet, hogy felmutassa, csak a parókát fogja meg, a fej különválik. Mint egy tekegolyó, úgy gurul a véres deszkaemelvényen a fej, s most, mikor a hóhér újból megfogja és felemeli — kísérteties pillanat —, mindenki, látja, hogy egy öreg, rövidre vágott őszhajú asszony feje... A mészárlás okozta borzalom egy pillanatra megbénítja a nézőket, egy hang, egy lélegzet se hallatszik. A peterboroughi lelkész nehezen nyögi ki végül a kiáltást: „Éljen a királynő!”

Az idegen, mészfehér fej sápadtan, megtört szemmel bámul a nemesekre, akik, ha a kocka másképp fordult volna, leghívebb szolgái és legbuzgóbb alattvalói lettek volna. Még egy negyedórán át ösztönösen rángatóztak az ajkak, amelyek emberfeletti erőszakkal zárták maguk közé az emberi félelmet — a fogak hangosan vacognak. Hogy a látvány borzalmát enyhítsék, sietve fekete leplet dobnak a törzsre és a meduzafőre. És mikor a szolgák a bénult némaság közepette el akarják vinni komor terhüket, akkor egy kis esemény feloldja a komor borzalmat. Mert abban a pillanatban, amikor a hóhérok felemelik a véres törzset, hogy átszállítsák a szomszéd szobába, ahol majd bebalzsamozzák, egyszerre megmozdul valami a halott ruhája alatt. A királynő kedvenc kutyája észrevétlenül úrnője után lopakodott, és szinte rettegve sorsa miatt, testéhez húzódott. Most nedvesen és elázva a kiontott vértől, hirtelen előbújt. A kutya ugat és harap és vinnyog és vonít, nem akar tágítani a hullától. A hóhérok erőszakkal akarják elszakítani. De a kutyát nem tudják

megfogni, nem tudják elcsalogatni, vadul rohan neki az idegen, hatalmas, fekete bestiáknak, akik ily égőn megsebezték szeretett úrnője vérével. Ez a kis állat mindenkinél szenvedélyesebben, hívebben harcolt úrnőjéért, hívebben mint fia s mindazon ezrek, akik hűséget esküdtek neki.

UTÓJÁTÉK

1587—1603

A görög drámában a komor, hosszan húzódó tragédiát mindig egy rövid, szemtelen szatíra követi: Stuart Mária drámájából sem hiányzik az effajta epilógus. Február 8-án reggel lehullott a skót királynő feje, másnap reggelre már egész London tudja, hogy végrehajtották az ítéletet. A városban s az egész országban határtalan ujjongás fogadja a hírt. S ha az uralkodónő egyébként érzékeny füle most nem lenne hirtelen tompa és süket, akkor Erzsébetnek tulajdonképpen érdeklődnie kellene, hogy mi az a naptárban nem szereplő ünnep, amit alattvalói ily viharosan ülnek meg. De ő bölcsen óvakodik attól, hogy kérdezzen; sűrűn és egyre sűrűbben beburkolja magát a semmit-nemtudás varázsköpenyébe. Azt akarja, hogy hivatalos értesítést kapjon vetélytársnője kivégeztetéséről, amin aztán „meglepődhet”.

Cecilre hárul az a kényelmetlen feladat, hogy az állítólag mit sem sejtő Erzsébetet értesítse a „dear sister” kivégzéséről. Nincs sok kedve ehhez a feladathoz. A jól bevált tanácsnok húsz esztendő folyamán hasonló alkalmakkor már nem egy — haragosan igaz vagy államérdekből színlelt — vihart viselt el; a nyugodt, komoly férfi most is különös belső higgadtsággal felvértezve lép be uralkodónője fogadótermébe, hogy végre hivatalosan tudtára adja a kivégzés megtörténtét. De a most kitörő jelenetre még nem volt példa. Hogyan? Ki merészkedett Stuart Máriát az ő tudta és határozott parancsa nélkül kivégezni? Lehetetlen! Megfoghatatlan! Soha nem gondolt komolyan ilyen kegyetlen intézkedésre, hacsak Stuart Mária érdekében valamilyen idegen hatalom katonái nem léptek volna Anglia földjére. Tanácsosai megcsalták, elárulták, úgy viselkedtek, mint közönséges gazemberek. Ez a gyalázatos, perfid tett menthetetlenül beszennyezi becsületét és tekintélyét az egész világ előtt. Óh, szegény, szerencsétlen nővére egy szörnyű tévedésnek, egy alávaló gazságnak esett áldozatul! Erzsébet zokog és kiabál és toporzékol, mint egy tomboló őrült. A leggorombább módon lehordja az ősz hajú férfit, mert ő és a tanács tagjai olyan merészek voltak, hogy az, általa aláírt halálos ítéletet kifejezett parancsa nélkül végrehajtották.

Cecil és barátai persze egy pillanatig sem kételkedtek benne, hogy Erzsébet az általa kikényszerített „illegális” akciót a nyilvánosság előtt, mint „a túlbuzgó alárendeltek bűnét” el fogja hárítani magától. Szívesen fogadott engedetlenségük teljes tudatában álltak össze, hogy a királynő válláról levegyék a terhet. De valamennyien azt hitték, hogy Erzsébet csak a világ szeme előtt fogja felhasználni ezt a menedéket, és titokban, magánkihallgatási termében még meg is fogja köszönni, hogy vetélytársnőjét ily gyorsan eltették láb alól. De Erzsébet bensőleg annyira felkészült színlelt haragjára, hogy az most akaratával, vagy akarata ellenére, valósággá lett. És Cecil lehajtott fejére most nem egy színházi vihar, hanem a valódi harag mennydörgő kirobbanása, a szidalmak valóságos orkánja, a gorombaságok felhőszakadása zúdul. Erzsébet csaknem tettlegességre vetemedik leghívebb tanácsosával szemben, olyan gorombaságokat vág a fejéhez, hogy Cecil kénytelen lemondását felajánlani, és valóban, állítólagos merészsége büntetéseképpen egy ideig nem szabad megjelennie az udvarnál. Csak most derül ki, hogy a tulajdonképpeni felbujtó, Walsingham, milyen előrelátó és ravasz volt, hogy a döntő napokban megbetegedett vagy betegnek tettette magát. Mert a királyi harag egész tartalma most helyettese, a szerencsétlen Davison nyakába szakad. Erzsébet ártatlanságának bizonyítására őt szemelik ki bűnbaknak. Erzsébet megesküszik, hogy Davisonnak nem volt joga az aláírt ítéletet átadni Cecilnek, és lepecsételtetni a nagy állami pecséttel. Uralkodónője akarata és parancsa ellen cselekedett, és szemtelen túlkapásával mérhetetlen kárt okozott neki. Parancsára a különleges ügyek törvényszékén, a Starchamberben vádat emelnek az állítólag hűtlen, de valójában túlságosan hű hivatalnok ellen; bírói ítélet mutassa meg egész Európának, hogy Stuart Mária kivégzése csak ennek a gazembernek lelkén szárad, és Erzsébet semmiről nem tudott semmit. Természetes, hogy ugyanazok az államtanácsosok, akik együttesen szent fogadalmat tettek, hogy megosztják egymás közt a felelősséget, most a leggyalázatosabb módon cserbenhagyják társukat; csak arra van gondjuk, hogy saját miniszteri rangjukat és jövedelmeiket épen mentsék ki a királyi viharból. Davisont, aki Erzsébet parancsaira a

négy falon kívül egyetlen tanúra sem hivatkozhat, tízezer font bírságra ítélik, amit persze képtelen megfizetni, és így börtönbe vetik; titokban később ugyan valami kis nyugdíjat juttatnak neki, de Erzsébet életében soha többé nem jelenhet meg az udvarnál, pályafutása derékban kettétört, élete végleg elintéződött. Mindig veszedelmes dolog, ha egy udvaronc nem érti meg az uralkodó titkos kívánságát. De még veszedelmesebb, ha megérti.

Sokkal merészebben állították be az Erzsébet ártatlanságáról és mit sem sejtéséről szóló mesét, semhogy a világ szemében igaznak tűnhetett volna. És talán csak egyetlen ember van, aki utólag is hisz ebben a fantasztikus beállításban, és az meglepő módon maga Erzsébet. Mert a hisztérikus és hisztériás hajlandóságú embereknek nemcsak az a különös jellemző tulajdonságuk, hogy nagyszerűen tudnak hazudni, hanem hogy önmaguknak is képesek hazudni. Igazzá lesz számukra, amit igaznak akarnak tudni, és az ő tanúskodásuk néha minden hazugság legbecsületesebbike, tehát rendkívül veszélyes is lehet. Erzsébet valószínűleg teljesen őszintének érzi magát, mikor mindenfelé kijelenti és esküvel erősíti, hogy sohasem adott parancsot Stuart Mária kivégzésére, és valójában soha nem is akarta ezt. Mert hiszen valóban élt benne egy akarattöredék, ami nem akarta ezt a tettet, és most a visszaemlékezés erre a nem akarásra fokozatosan elnyomja részességét az alattomban mégis óhajtott tettben. Mikor meghallja a híradást, amely beszámol arról a dologról, amit végrehajtottnak akar tudni, de amiről nem akar hallani, akkor nemcsak színpadias dühroham tör ki rajta, hanem — hiszen minden kétértelmű ebben az asszonyban — egyben az őszinte, becsületes harag is kirobban belőle, egy önmagának megbocsátani nem tudó harag amiatt, hogy eltűrte tisztább ösztöneinek legyőzését, s valódi Cecillel szemben is haragja, mert ő rántotta bele ebbe a dologba, de nem tudta a felelősségtől megkímélni. Erzsébet oly szenvedélyesen adta át és hazudta bele magát abba az önámításba, hogy a kivégzés akarata ellenére történt, hogy ezúttal szinte egy meggyőző hang is felcsendül szavaiban. Már nem is tűnik szemfényvesztésnek, hogy mély gyászban fogadja a francia követet, és megesküszik neki, hogy sem apja, sem testvére halála „nem hatotta meg ennyire szívét”, de hát ő „csak egy gyenge, ellenségekkel körülvett szegény asszony”. Ha az államtanács tagjai, akik végigjátszottak ezt a gyalázatos színjátékot, nem állnának oly régen szolgálatában, akkor bizonyára valamennyien hóhérbárd alatt vesztenék el fejüket, ö maga csakis azért írta alá a halálos ítéletet, hogy megnyugtassa népét, de végrehajtásra csak akkor került volna a sor, ha egy idegen hadsereg valóban benyomult volna Anglia területére.

Erzsébet ezt a féligazságot, félhazugságot, hogy soha nem akarta valójában Stuart Mária kivégzését, fenntartja abban a levélben is, melyet VI. Jakab skót királyhoz írt. Újból hangoztatja a gyalázatos félreértés fölött érzett végtelen fájdalmát, s hangsúlyozza, hogy az egész dolog akarata ellenére és hozzájárulása nélkül történt („without her knowledge and consent”). Istent hívja tanúul, hogy „ártatlan ebben a dologban”, s hogy soha nem gondolt komolyan Stuart Mária kivégeztetésére („she never had thought to put the Queene to death”), bárha tanácsadói ezt naponta sugdosták is fülébe. És megelőzve a természetes ellenvetést, hogy Davisont tolta előtérbe mint bűnöst, büszkén mondja, hogy a föld semmilyen hatalma sem kényszeríthetné rá, hogy mást terheljen meg olyan bűnnel, melyet ő maga rendelt el.

VI. Jakab azonban nem mutat sok kedvet arra, hogy az igazságot megtudja, a maga részéről csak egyet akar: el akarja hárítani azt a gyanút, mintha nem elég nyomatékkal védelmezte volna anyja életét. Természetesen nem hagyhat mindent azonnal helyben, hanem mint Erzsébet, úgy ő is kénytelen a meglepetés és fölháborodás látszatát fönntartani. Nagy gesztusra készülődik tehát, ünnepélyesen kijelenti, hogy ez a tett nem maradhat bosszulatlanul. Megtiltják Erzsébet követének, hogy Skócia területére lépjen, és a királynő levelét a határszéli városból, Berwickből külön követ hozza el: lássa a világ, hogy VI. Jakab haragosan vicsorítja fogát anyja gyilkosai felé. De a londoni kormány már régen elkészítette azt a gyógyszert, amelynek segítségével a lángoló ifjú hallgatagon lenyeli és megemészti majd az anyja haláláról szóló híradást. Erzsébetnek „a világ színpadának szánt” levelével egyidőben egy külön magánlevél megy Edinburghbe, amelyben Walsingham közli a skót kancellárral, hogy VI. Jakab számára biztosították az angol trónöröklési jogot, s ezzel lezárták a sötét üzletet. Az állítólag oly fájdalmasan fölháborodott ifjúra bűvös hatással van az édes ital. VI. Jakab már egy szóval sem említi a szövetség fölbontását. Nem törődik azzal sem, hogy anyja holtteste még temetetlenül fekszik egy templom sarkában. Nem tiltakozik ellene, mikor

durván semmibe veszik azt az utolsó kívánságát is, hogy Franciaországban temessék el. Csodálatos módon hirtelen megbizonyosodott Erzsébet ártatlanságáról, és készségesen hajlandó „a tévedés” hazug verzióját elfogadni. „Ön ezáltal megtisztult ama szerencsétlen esemény bűnrészességétől” („ye purge youre self of one unhappy fact”), írja Erzsébetnek, s mint az angol királynő derék járadékosa azt kívánja, hogy a királynő „becsületes magatartása örökre tisztázott legyen a világ előtt”. Az ígéret aranyos szellője hamarosan elcsendesítette haragja viharos hullámait. És igaz, békességes egyetértés uralkodik ettől kezdve a fiú és azon asszony közt, aki halálos ítéletet hozott édesanyja fölött.

Az erkölcs és a politika külön úton járnak. Az eseményeket egész más síkról kell megítélni aszerint, hogy a humanitás vagy a politikai előny álláspontjáról értékeljük őket. Stuart Mária kivégzése erkölcsi tekintetben menthetetlen aktus marad: minden népjoggal ellentétben béke idején fogságban tartották egy szomszéd állam királynőjét, titokban hurkot fontak körülötte, s végül a leggyalázatosabb módon vetették ki rá. De ugyanilyen kevéssé tagadható, hogy állampolitikai szempontból Stuart Mária elhallgattatása Anglia számára helyes intézkedés volt. Mert a politikában — sajnos! — nem a jog, hanem a siker dönti el az intézkedést. És Stuart Mária kivégzése esetében politikai értelemben a siker utólag igazolja a gyilkosságot, mert Anglia és királynője számára nem nyugtalanságot, hanem nyugalmat hozott. Cecil és Walsingham helyesen mérlegelték a politikai erőviszonyokat. Tudták, hogy egy valóban erős kormánnyal szemben az idegen államok mindig elgyöngülnek, és gyáván elnézik erőszakosságait, sőt gonosztetteit is. Helyesen számítottak rá, hogy e miatt a kivégzés miatt a világ nem fog sarkából kifordulni, és valóban: Franciaországból és Skóciából hirtelen elhallgattak a bosszút követelő harsonák. III. Henrik távolról sem szakítja meg Angliával a diplomáciai összeköttetést, mint ahogy fenyegetőzött, és még kevésbé gondol rá, hogy egyetlen katonát is küldjön a csatornán keresztül a halott megbosszulására, mint annak idején, amikor az élő Stuart Mária megmentéséről volt szó. A Notre-Dame-ban gyászmisét mutatnak be Stuart Mária lelki üdvéért, a költők néhány elégikus strófát írnak, de Franciaország ezzel elintézte és el is felejtette Stuart Máriát. A skót parlamentben lármáznak egy kicsit, VI. Jakab gyászruhát ölt magára, de az Erzsébet ajándékozta lovakon, az Erzsébet ajándékozta vérebek kíséretében csakhamar megint boldogan indul vadászatra, és továbbra is olyan kellemes szomszéd marad, amilyent Anglia csak kívánhatott magának. Csak a lassú II. Fülöp spanyol király mozdul meg és fegyverzi fel az Armadát. De ő egyedül van, és vele szemben áll Erzsébet szerencséje, mely ugyanúgy hozzátartozik nagyságához, mint minden más dicsőséges uralkodóéhoz. Az Armada elpusztul a viharban, mielőtt még ütközetre kerülhetne sor, és ezzel az ellenreformáció régen tervezett támadása összeomlik. Erzsébet végérvényesen győzött, és Anglia Stuart Mária halála révén kiállta a legnagyobb veszedelmet. A védekezés ideje elmúlt, flottája most diadalmasan megindulhat az óceánokon keresztül valamennyi földrész felé, hogy hatalmas világbirodalommá kapcsolja egybe őket. Erzsébet életének utolsó éveiben egyre növekszik a gazdagság, új művészet virágzik fel. A királynőt soha nem csodálták, soha nem szerették és soha nem becsülték jobban, mint e leggonoszabb tette után. A nagy államépületeket mindig a keménység és jogtalanság tégláiból építik fel, s alapzatukat mindig vérrel keverik; politikában csak a legyőzötteknek nincs igazuk, és a történelem ércléptekkel halad át fölöttük.

Stuart Mária fia még egy türelmi próbán kénytelen átesni: nem kerül azonnal az angol trónra, mint ezt remélte, gyáva engedékenysége vételárát nem kapja meg oly gyorsan, mint hitte. Szörnyű kínlódás egy becsvágyó ember számára: várni, várni, várni kell. Tizenöt esztendeig, csaknem oly soká, mint amíg anyja Erzsébet fogságában ült, tétlenül tengeti napjait Edinburghben, s kénytelen várni, várni, várni, míg az öregasszony kihűlt kezéből kiesik a jogar. Haragosan ül skóciai váraiban, gyakran lovagol ki vadászatra, tanulmányokat ír vallási és politikai kérdésekről, de fő foglalkozása mégis a hosszú és bosszantó várakozás marad arra a bizonyos Londonból érkező hírre. A hír soká várat magára. Mert mintha ellenfelének kiontott vére felélénkítette volna Erzsébet ereit, Stuart Mária halála után egyre erősebb, egyre biztosabb, egyre egészségesebb lesz. Elmaradt a sok álmatlan éjszaka: a lelkiismeret lázas nyugtalansága, mely a dönteni-nemtudás hónapjai és évei folyamán kínozta, most kiegyenlítődik azzal a nyugalommal, mely életében és országában úrrá lett. Nincs földi ember, aki a trónhoz való jogát vitatni meri, ez a féltékeny asszony szenvedélyes

eréllyel száll szembe még a halállal is, még neki sem hajlandó koronáját átadni. A szikár és meg nem lágyuló hetvenéves asszony nem akar meghalni, napokon keresztül járkál egyik teremből a másikba, nem tud ágyban maradni, nem tud egy szobában meglenni. Ijesztően és nagyszerűen védekezik ellene, hogy kénytelen legyen átadni valakinek helyét a földön, amiért oly kitartóan és kíméletlenül harcolt.

De végre mégis elérkezik az ő órája, a halál a kemény birkózásban végre legyőzi a megtörhetetlen asszonyt, de még hörög tüdeje, s lassabban, egyre lassabban bár, de még mindig dobog öreg, ellenszegülő szíve. Az ablak alatt felnyergelt lóval a türelmetlen skót király követe vár egy bizonyos, előre megbeszélt jeladásra. Mert Erzsébet egyik udvarhölgye megígérte, hogy abban a pillanatban, mikor Erzsébet utolsót lélegzik, ledob egy gyűrűt. Sokáig tart ez. A futár hiába nézeget fel, a szűz királynő, aki oly sok kérőt utasított el, még mindig nem engedi közel testéhez a halált. Végre március 24-én megcsendül az ablak, sietve nyúlik ki egy asszonyi kéz, és leesik a gyűrű. A futár azonnal lóra pattan, és egyhuzamban két és fél napig lovagol Edinburghbe — minden időkre híressé lett lovaglás ez. De futári szolgálatainak nagy jutalmát remélheti, mert jó hírt hoz: VI. Jakab, Skócia királya, ebben az órában végre Anglia királya, I. Jakab lett. Stuart Mária fiában örökre egyesült a két korona, a sok nemzedéken át folyt vészterhes harc véget ért. A történelem gyakran homályos és tekervényes utakon jár, de a történelmi hivatás mindig beteljesedik, a szükségszerűségek végül mindig kikényszerítik jogaikat.

I. Jakab elégülten rendezkedik be Whitehall palotájában, melyet anyja önmagának álmodott meg. Végre megszabadult a pénzgondoktól, és csillapíthatta becsvágyát; vágyai csak a kielégülésre és nem a halhatatlanságra irányulnak. Gyakran lovagol ki vadászatra, sűrűn látogatja a színházat, hogy ott — ez az egyetlen, amiért később dicsérni lehet — egy bizonyos Shakespeare nevű embert és még néhány költőt támogasson. A két ellenséges asszony közös örökségét erőtlenül, lustán és tehetségtelenül kormányozza, nyoma sincs benne sem annak a szellemi erőnek, amivel Erzsébet rendelkezett, sem romantikus anyja bátorságának és szenvedélyének: e türelmesen várakozó embernek harc nélkül ölébe hullott mindaz, amit ez a két asszony lelke és szelleme izzó feszültségével magának követelt meg. De most, hogy Anglia és Skócia egyesültek, már el lehet felejteni, hogy Skócia királynője és Anglia királynője gyűlölködéssel és ellenségeskedéssel elkeserítették egymás életét. Éppoly igaz egyikük, mint ahogy nem igaztalan már másikuk, mindketten a halálban kapták vissza azonos rangjukat. S azok, akik oly soká álltak szemben egymással, most végre egymás mellett nyugodhatnak. I. Jakab anyja holttestét, a peterboroughi temetőből — ahol elhagyatottan, kivetett módjára nyugodott — ünnepélyes fáklyafény mellett viteti az angol királyok kriptájába, a Westminster apátságba. Felállítják Stuart Mária kőbe faragott arcképét, és tőle nem messze felállítják Erzsébetét is. A régi harag örökre elmúlt, egyik sem vitatja el már a másik jogát és birtokát. És akik az életben ellenségesen kerülték egymást, és soha nem néztek egymás szemébe, most végre testvérien egymás mellett nyugosznak a halhatatlanság egyformán szent álmában.

TARTALOM

BEVEZETÉS.................................................................................................................................2SZEREPLŐ SZEMÉLYEK...........................................................................................................4KIRÁLYNŐ A BÖLCSŐBEN1542—1548....................................................................................................................................7IFJÚSÁGA FRANCIAORSZÁGBAN1548—1553..................................................................................................................................12KIRÁLYNÉ, ÖZVEGY ÉS MÉGIS KIRÁLYNŐ1560 júliusától 1561 augusztusáig...............................................................................................18VISSZATÉRÉS SKÓCIÁBA1561. augusztus hava...................................................................................................................26A KŐ ELGÖRDÜL1561 — 1563................................................................................................................................33A NAGY POLITIKAI HÁZASSÁGI VÁSÁR1563 — 1565................................................................................................................................39A MÁSODIK HÁZASSÁG1565..............................................................................................................................................48A HOLYROODI VÉGZETES ÉJSZAKA1566. március 9............................................................................................................................55AZ ELÁRULT ÁRULÓK1566. márciustól júniusig.............................................................................................................63SZÖRNYŰ BONYODALOM1566. júliustól karácsonyig..........................................................................................................70EGY SZENVEDÉLY TRAGÉDIÁJA1566—1567 .................................................................................................................................78ÚT A GYILKOSSÁGHOZ1567. január 22-től február 9-ig..................................................................................................89QUOS DEUS PERDERE VULT1567. februártól áprilisig.............................................................................................................96AZ ÚT, MELYBŐL NINCS KIÚT1567. áprilistól júniusig.............................................................................................................105A TRÓNFOSZTÁS1567 nyara.................................................................................................................................116BÚCSÚ A SZABADSÁGTÓL1567 nyarától 1568 nyaráig.......................................................................................................122SZÖVIK A HÁLÓT1568. május i6-tól június s8-ig...................................................................................................128A HUROK ÖSSZESZORUL1568 júliusától 1569 januárjáig.................................................................................................133A HOMÁLY ÉVEI1569—1584................................................................................................................................139AZ UTOLSÓ KÖR1584—1585................................................................................................................................145VÉGET ÉR A JÁTÉK1585 szeptemberétől 1586 augusztusáig....................................................................................150ERZSÉBET ERZSÉBET ELLEN1586 augusztusától 1587 februárjáig.........................................................................................160„ÉLETEM VÉGE, HÍRNEVEM KEZDETE”1587. február 8...........................................................................................................................170UTÓJÁTÉK1587—1603................................................................................................................................176

Kiadja a Gondolat, a TIT kiadójaFelelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója • Felelős szerkesztő: Réti Lászlóné

Műszaki vezető: Kálmán Emil • Műszaki szerkesztő: Szvoboda GabriellaA borítót rajzolta: Csillag Vera • Megjelent: 37070 példányban — Terjedelem:

20,75 (A/s) ív + 8 lap melléklet • Ez a könyv az MNOSZ 5601—59 és5602—55 szabvány szerint készült

GQ 516—d—67684031-1966 Pécsi Szikra Nyomda Fv.: Melles Rezső